DAVE EGGERS A K Ö R
Különös lény volt, megfoghatatlanul félelmetes és nyughatatlan, akár egy kísértet, de aki megállt előtte, nem tudta levenni róla a szemét. Mae-t egyenesen megbűvölte az impozáns alak, a pengeszerű két uszony, a tejfehér bőr meg a világosszürke szem. Nem vitás, hogy cápa, jellegzetes forma, ellenséges tekintet, mégis egy új faj példánya, mindenevő és vak. Stenton hozta a Marianaárokból, ahol a Kör merülőhajójával járt. Nem a cápa az egyedüli lelete, addig ismeretlen medúzákat is hozott, csikóhalakat, ördögrájákat, mind áttetsző és éteri mozgású, s azokban a hatalmas akváriumokban láthatók, amelyeket Stenton szinte egy nap alatt épített nekik. Mae feladata volt, hogy megmutassa nézőinek az állatokat, ha kell, magyarázzon, és a nyakában függő optikán keresztül ablakot nyisson erre az új világra, és általában a Kör világára. Minden reggel fölvett egy Stewartéhoz hasonló nyakláncot, csak könnyebbet, kisebbet, és az optika nála a szíve fölé került: így nyújtotta a legstabilabb és a legszélesebb látószögű képet. A kis kamera mindent látott, amit Mae, néha még többet is. Olyan minőségű nyers videót szolgáltatott, hogy a néző közelíthetett, pásztázhatott, megállíthatta és javíthatta a képet. A hangot nagy gonddal úgy állították be, hogy Mae beszélgetéseire fókuszáljon, de közben a környezet, a háttér hangjait is rögzítse. Tehát bárki, aki az adást nézte, végigpásztázhatott minden helyiséget, amelyben Mae megfordult; ráközelíthetett bármelyik zugra, és némi igyekezettel minden más beszélgetést is elkülöníthetett és meghallgathatott. 239
Perceken belül várható volt az összes akváriumlakó etetése, de Mae és nézői leginkább a cápára voltak kíváncsiak. Mae még nem látta enni, de az a hír járta, hogy telhetetlen és roppant gyors. Vaksága ellenére azonnal megtalálja az élelmet, akár kicsi, akár nagy, akár eleven, akár holt, és rémisztő iramban emészti meg. Bedobnak hozzá egy heringet vagy egy tintahalat, és egy perc múlva már az akvárium fenekére üríti, ami megmaradt belőle: kevéske szemcsés, hamuszerű anyagot. Az aktust még elképesztőbbé teszi az állat áttetsző bőre, mert az emésztési folyamat így gond nélkül látható. Mae fülhallgatójában pittyenés. – Etetés 13.02-re halasztva – mondta be egy hang. 12.51 volt. Mae benézett a sötét folyosóba, ahol a másik három akvárium állt, mindegyik egy kicsit kisebb, mint az előző. A koromsötét kiemelte a kékes fényű akváriumokat meg a bennük úszkáló ködfehér vízi lényeket. – Addig menjünk át a poliphoz – mondta a hang. A Kisegítő Irányítástól jövő hangot egy apró fülhallgató továbbította Mae-nek, így a KI csapat időnként utasításokkal láthatta el, például, hogy ugorjon be a Gépkorszakba, és mutassa meg a nézőknek a civileknek szánt és napenergiával működő, új drónt, amely korlátlan távolságokat képes megtenni földrészeken és óceánokon át, ha kellő mennyiségű napfény éri; ezt a látogatást Mae a nap folyamán már teljesítette. Napjának egyébként jelentős részét ez töltötte ki: a különböző osztályok bejárása és a Kör vagy támogatottjai által gyártott új termékek bemutatása. Ennek köszönhetően minden napja más és más lett, és a hat hét alatt, amióta belépett az átláthatók közé, virtuálisan végigjárta a campus minden zugát A Hajózás Korától a Régi Királyságig, ahol a legkomikusabb projekt zajlik: minden létező jegesmedvére kamerát szerelnek. – Nézzük meg a polipot – mondta a nézőknek Mae. Odalépett egy öt méter magas, négy méter átmérőjű hengeres üvegtartályhoz, amelynek falát belülről egy felhő színű, puhatestű lény karjai pásztázták. A kék és zöld erekkel behálózott polip olyan tétován tapogatózott, mint egy súlyosan rövidlátó ember, aki a szemüvegét keresi.
240
– A teleszkópos polip rokona – magyarázta Mae –, de ebből a fajtából ez az első élve elfogott példány. A polip szünet nélkül változtatta az alakját, egyik pillanatban kövér léggömbre hasonlított, mintha öntelten felfújná magát, a másikban zsugorodott, tekergett, nyúlt és nyújtózott, mint aki nem tudja, mi a valódi formája. – Amint látják, a tényleges méretét nagyon nehéz megállapítani. Egyik másodpercben úgy tűnik, elfér egy tenyérben, a másikban pedig már az egész akváriumot betölti. A polipkarok mintha mindent meg akarnának ismerni: az üveg alakját, a fenéken lévő korall topográfiáját, a környező vizet. – Szinte kedves – mondta Mae, ahogy nézte a polipot, amely most hálóként feszítette ki magát az üvegfalak között. Kíváncsisága kételyekkel és akarattal bíró, érző lénnyé avatta. – Stenton ezt találta először – mondta Mae a polipról, amely épp lassan, hivalkodóan emelkedett fölfelé. – A merülőhajó mögül bukkant elő, és bevágódott elébe, mintha azt mondaná neki, kövesse. Láthatják, milyen iramban mozoghatott. – A polip most körbecikázta az akváriumot, s olyan mozdulatokkal hajtotta magát előre, mint mikor esernyőt nyit-csuk az ember. Mae megnézte, hány óra. 12.54. Még pár percet ki kell töltenie. Objektívjét továbbra is a polipra irányította. Nem áltatta magát azzal, hogy a nézők számára minden nap minden perce egyformán izgalmas. Az átláthatóvá válása óta eltelt hetekben jócskán akadt holtidő, de hát Mae feladata elsősorban az, hogy ablakot nyisson a Kör életére, fölemelő és prózai oldalaira egyaránt. – Itt vagyunk a konditeremben – mondta például, amikor először mutatta meg a nézőknek az egészségcentrumot. – Itt futnak és izzadnak az emberek, és különféle módszereket eszelnek ki, hogy észrevétlenül megfigyeljék egymást. – Egy óra múlva aztán lezseren és kommentár nélkül ebédelt, a körülötte lévő kollégák mind úgy viselkedtek, mintha nem figyelnék őket, illetve legalábbis igyekeztek úgy tenni. A többség örült, hogy mutatják, és néhány nap alatt mindenki tudomásul vette, hogy ez hozzátartozik a Körnél végzett munkájához, alapeleme a Körnek, punktum. Ha olyan cég akarnak lenni, amely magáénak érzi az
241
átláthatóságot, a korlátlan hozzáférés globális és végtelen előnyeit, akkor mindig és mindenhol ennek az eszménynek a jegyében kell élniük, kiváltképp a campuson. Szerencsére a Kör kapuin belül bőven akadt bemutatni- és ünnepelnivaló. Az ősz és a tél viharos sebességgel elhozta az elkerülhetetlent. A campus megtelt a küszöbön álló Tökélyre utaló jelekkel, melyeknek üzenete rejtélyes volt, arra szolgált, hogy kíváncsiságot keltsen és vitát provokáljon. Mi jelentené a Tökélyt? A munkatársakat megkérték, hogy töprengjenek, adják be a válaszaikat, írjanak az ötlettáblákra. Ha a földön mindenkinek lenne Kör-postafiókja!, szólt az egyik népszerű válasz. Ha a Kör megszüntetné az éhezést a világban, szólt a másik. Ha a Kör segítene megtalálnom az őseimet, írta egy harmadik. Ha többé soha nem veszne el semmilyen adat, sem emberi, se számszerű, sem érzelmi, se történelmi. Ezt maga Bailey gondolta és írta alá. A legnépszerűbb vélemény ez volt: Ha a Kör segítene megtalálni önmagamat. Az elmúlt években a Kör számtalan újdonsággal rukkolt elő, de az időzítés még sose sikerült ilyen jól, s az ügy feltartóztathatatlan lendületet kapott. Mivel mára a szövetségi kormányzat kilencven százaléka átlátható lett, a fennmaradó tíz százalékra a kollégák és a választók gyanakvása vetült. Mit rejtegettek? – zuhant rájuk a kérdés, mint egy pörölycsapás. A terv az volt, hogy egy éven belül a körösök többsége átlátható lesz, de amíg tökéletesítik a rendszert és mindenki megbarátkozik a gondolattal, egyelőre csak Mae és Stewart az, bár Stewart kísérletét határozottan elhomályosította Mae fellépése. A fiatal Mae jóval fürgébb, mint Stewart, hangjáért meg egyenesen odavannak a nézők: olyan bársonyos, mint egy klarinété, mondják. Ráadásul Mae is imádja az egészet, hogy nap mint nap milliók szeretete zúdul rá. Persze meg kellett szoknia a dolgot, először magát a berendezést. A kamera könnyű volt, a szegycsontjára nehezedő súlyát Mae néhány nap elteltével már alig érezte, csak mintha egy medált hordana. Különböző módszerekkel próbálták rögzíteni a mellkasán, például tépőzárral a ruhájához tapasztották, de kiderült, legjobb, ha egyszerűen a nyakába akasztja. A másik újdonság, amin egyfolytában ámult, néha pedig megdöbbent, az volt, hogy a jobb csuklóján lévő kis keretben mindig látja, amit a kamera lát. A bal csuklóján viselt egészségmonitorról már szinte meg is 242
feledkezett, a kamerához viszont kellett ez a második karperec a jobb csuklójára. Ugyanakkora volt és ugyanolyan anyagból készült, mint az első, csak nagyobb kijelzővel, hogy elférjen rajta a videó meg az asztali monitorain lévő adatok összesítése. A két rásimuló, csiszolt fém karperecben Mae úgy érezte magát, mint a Csodanő, és tudatában is volt a hatalmának – de erről a nevetséges gondolatáról senkinek se beszélt. Bal csuklóján saját pulzusát látta, a jobbon azt, amit a nézői látnak: a kamerája közvetítette élő képet, így szükség esetén igazíthatott a látószögön. Leolvashatta aktuális nézőinek számát, saját rangsorbeli helyét és értékelését, s a kijelző kiemelte a legfrissebb és legnépszerűbb nézői kommenteket. Ebben a pillanatban, amikor a polip előtt áll, 441 762-en nézik, ami kicsivel több, mint az átlaga, de kevesebb, mint amennyit akkorra remél, amikor majd Stenton mélytengeri leleteit mutatja be. A többi érték nem meglepő. Élő közvetítéseinek naponta átlagosan 845 029 nézője van, Zing bejegyzéseit 2,1 millióan követik. Már nem kell aggódnia, hogy benn marad-e a top kétezerben; láthatósága és közönségének hatalmas ereje égbe szökő Árfolyamot és Kisker Summát hoz neki, és biztosítja, hogy mindig az első tíz között legyen. – Lássuk a csikóhalakat – mondta Mae, és a következő akváriumhoz lépett. Odabenn, a halvány korallcsokor zugaiban és a hullámzó, kék hínár leveleibe kapaszkodva több száz vagy ezer alig gyerekujjnyi apró lény rejtőzött. – Nem valami barátságos hal. Várjunk csak, hal egyáltalán? – kérdezte, és a csuklójára nézett, ahová egy néző már el is küldte a választ. Abszolúte hal! Actinopterygii osztály. Mint a tőkehal meg a tonhal. – Köszönöm, Susanna Win Greensboróból! – felelte Mae, és tovább is zingelte az információt a követőinek. – Akkor nézzük, megtaláljuk-e ennek a sok csikóhalgyereknek az apukáját. Amint nézőink talán tudják, a csikóhalaknál a hím hordozza az ivadékokat. Ez a sok száz kis csikóhal azóta jött a világra, hogy az apa ideérkezett. Vajon hol van most? – Mae körbejárta az akváriumot, és a tartály alján hamarosan megtalálta a körülbelül tenyérnyi apát, az üvegfalnak dőlve pihent. – Bujkál – mondta Mae –, úgy látszik, nem tudja, hogy itt vagyunk az üveg másik oldalán, és mindent látunk. 243
Csuklójára pillantott, és kicsit igazított a kamera szögén, hogy a legjobb képet adja. A törékeny, összetekert testű hal hátat fordított neki, fáradtnak, riadtnak látszott. Mae odaszorította arcát meg a kamerát az üveghez, annyira közel, hogy látta a pici felhőket az okos szempárban, és finom ormányán a valószínűtlen szeplőket. Hihetetlen lény volt, rossz úszó, teste akár egy kínai lámpás, és teljesen védtelen. Mae csuklóján kivételesen magas pontszámot mutatott egy zing. Az állatvilág briósa, szólt a bejegyzés, és Mae felolvasta. Ámde törékenysége ellenére ez a csikóhal már száz hasonmásának adott életet, miközben a polip meg a cápa csak az akváriuma falát tapogatja és eszik. Nem mintha a csikóhal törődne az ivadékaival. Távol maradt tőlük, mintha azt se tudná, honnan kerültek elő, és nem érdekelte, mi van velük. Mae megnézte, hány óra. 1.02. A Kisegítő Irányítás beszólt a fülhallgatójába: – Cápaetetés indul. – Oké – mondta Mae, a csuklójára pillantva. – Úgy látom, sokan kérik, hogy menjünk vissza a cápához, s mivel egy óra múlt, azt hiszem, vissza is megyünk. – Otthagyta a csikóhalat, amely most egy pillanatra feléje fordult, mintha nem akarná, hogy elmenjen. Mae visszament az első és legnagyobb akváriumhoz, amelyben Stenton cápája lakik. Az akvárium fölött, egy kecses, piros létra tetején göndör fekete hajú fiatal nő állt feltűrt szárú fehér farmerban. – Szervusz – üdvözölte Mae. – Mae vagyok. A nő már majdnem azt felelte: – Tudom –, de aztán, mint aki észbe kapott, hogy veszi őket a kamera, mesterkélt, színpadias tónusra váltott. – Szervusz, Mae, Georgia vagyok, én fogom most megetetni Stenton cápáját. Ekkor a vak cápa, mintha érezné, hogy lakoma közeleg, vad keringésbe kezdett, és egyre közelebb jutott a víz színéhez. Mae nézőinek száma 42 ezerre szökött. – Itt valaki igencsak éhes – jegyezte meg Mae. A cápa, amely idáig csak egy-egy pillanatra tűnt fenyegetőnek, most elszánt volt és vérszomjas, maga a megtestesült ragadozó ösztön. Georgia igyekezett szakavatottan és magabiztosan viselkedni, de Mae szorongást és félelmet látott a szemében. – Mehet? – kérdezte Mae-t, de a szemét közben le se vette a közeledő cápáról. 244
– Tőlünk mehet – felelte Mae. – Jó. Ma valami újat adok a cápának. Kapott már mindenfélét, lazactól a heringen át medúzáig. Mindent egyformán lelkesen falt fel. Tegnap ördögrájával próbálkoztunk, nem hittük, hogy ízleni fog neki, de habozás nélkül, jó étvággyal megette. Ezért ma megint újfajta koszttal kísérletezünk. Amint látják – mondta Georgia, és Mae észrevette, hogy a kezében lévő vödör plexiből van, és benne valami kék meg barna, rengeteg lábbal. Hallotta a kaparászását a vödör falán: homár volt. Mae nem gondolta, hogy a cápa homárt is eszik, de hát miért is ne enne. – Ez itt egy közönséges amerikai homár, amelyről nem tudjuk, hogy a cápa képes-e megenni. Georgia nyilván érdekes műsort akart produkálni, de már Mae-t is elfogta az idegesség, meddig tartja még a homárt a víz fölött. Engedd el, gondolta magában Mae. Könyörgök, engedd el. De Georgia, föltehetően Mae meg a nézők kedvéért, csak tartotta a homárt a víz fölött. Eközben a cápa, amely meglévő érzékszerveivel már kétségkívül pontosan bemérte a homárt, mind gyorsabban körözött, egyelőre engedelmesen, de egyre fogyott a türelme. – Van olyan cápa, amely képes megemészteni az ilyen rákfélék páncélját, de van, amelyik nem – mondta Georgia, s közben úgy lóbálta a homárt, hogy ollójának hegye könnyedén érintette a víz felszínét. Engedd el, könyörgök, gondolta Mae. Engedd már el! – Akkor most elengedem ezt a… De mielőtt a mondatot befejezhette volna, a cápa kiemelkedett a vízből, és kikapta kezéből a homárt. Georgia sikkantott egyet, és másik kezével megmarkolta a saját ujjait, mintha meg akarná számolni őket, a cápa pedig újra az akvárium közepén termett, két fogsora közt már el is tűnt a homár, és a hatalmas száj két oldalán kibuggyant a fehér hús. – Beléd kapott? – kérdezte Mae. Georgia a fejét rázta, és könnyeit nyelte. – Csak majdnem. – Dörzsölgette a kezét, mintha megégette volna. Miután a cápa bekapta a homárt, Mae olyasmit látott, ami egyszerre volt iszonytató és csodálatos: a cápa belsejében Mae szeme láttára ment végbe a homár villámgyors feldolgozása. Világosan 245
látta, ahogy a ragadozó fogazata előbb többtucatnyi, aztán sok száz darabra aprítja a zsákmányt, majd a darabok végigmennek a cápa nyelőcsövén, gyomrán és belein. A homárból perceken belül csak apró szemcséjű salakanyag maradt, amely az állat testét elhagyva, akár a hó, az akvárium fenekére hullott. – Úgy tűnik, még mindig éhes – mondta Georgia. Megint fönt állt a létrán, kezében nagy plexidoboz. Amíg Mae az emésztést figyelte, Georgia újabb étket hozott. – Ez tényleg az, aminek látom? – kérdezte Mae. – Csendes-óceáni levesteknős – mutatta fel Georgia az átlátszó dobozt. Benne nagyjából akkora hüllő, mint Georgia felsőteste, zöld, kék és barna foltmintás szép állat, amely a szűk helyen mozdulni se tudott. Georgia kinyitotta a doboz egyik ajtaját, mintha biztatná a teknőst, jöjjön ki, ha akar. A teknős úgy döntött, marad. – Cápánk ilyennel aligha találkozhatott, mivel kettejük élőhelye teljesen más – magyarázta Georgia. – Ennek a teknősnek semmi oka nem volt, hogy ott időzzön, ahol Stenton cápája honos, a cápa pedig sose láthatta azt a fényfoltos vidéket, ahol a teknős él. Mae meg akarta kérdezni, Georgia tényleg oda akarja-e adni a teknőst a cápának. A teknős már észrevette a ragadozót, és minden erejével hátrált befelé a tartályba. Szükségesség ide, tudományos haszon oda, sok néző nem fog örülni, ha ezt a kedves lényt odadobják a cápának. Már jöttek is a zingek Mae csuklójára. Kérlek, ne öljétek meg a teknőst. Pont úgy néz ki, mint a nagypapám! Közben volt egy másik üzenetfolyam is, amelynek szerzői azt bizonygatták, hogy a teknősnél alig nagyobb cápa nem lesz képes lenyelni és megemészteni az áthatolhatatlan páncélú hüllőt. De abban a pillanatban, amikor Mae meg akarta volna vétózni a küszöbön álló akciót, fülhallgatójába beszólt a Kisegítő Irányítás hangja: – Ne mozdulj. Stenton látni akarja. Az akváriumban újra körözésbe kezdett a cápa, éppoly sóváran és falánkul, mint az előbb. A homár a fél fogára se volt elég. Egyre közelebb került Georgiához, érezve, a főfogás még hátravan. – Tessék – mondta Georgia, és megdöntötte a dobozt, mire a teknős lassan csúszni kezdett a cápa mozgásától örvénylő neonfényű víz felé. Amikor a doboz függőleges lett, és a teknős feje 246
áthaladt a plexiperemen, a cápa nem várt tovább. Fölemelkedett, foga közé kapta a teknős fejét, és lerántotta a mélybe. Akárcsak a homárt, a teknőst is másodpercek alatt befalta, bár ehhez olyan alakváltozás kellett, amilyen a rák esetében nem. A cápa mintha állkapcsát kiakasztaná sarkaiból, száját kétszeresére tátotta, így könnyűszerrel, egészben nyelte le a teknőst. Eközben Georgia elmagyarázta, hogy sok cápafaj, ha teknőst evett, kifordítja a gyomrát, s miután a húsos részeket megemésztette, a páncélt kihányja. De Stenton cápájának más volt a módszere. Szájában és gyomrában úgy olvadt szét a páncél, mint a nyálas ostya. Nem telt bele egy perc, az egész teknős hamuvá vált. S ahogy a homár, ez is pehely alakban távozott a cápa testéből, majd lomhán leülepedett az akvárium fenekén, a korábbiaktól megkülönböztethetetlenül. Mae, miközben ezt nézte, az üvegen át meglátott egy alakot, vagy inkább csak sziluettet az akvárium túlsó fala mögött. Teste csak árnyék, arca láthatatlan, de aztán a köröző cápa bőréről viszszaverődő fény egy pillanatra megvilágította az arcot. Kalden volt. Mae egy hónapja nem látta, és mióta átlátható lett, egy szót se hallott tőle. Annie megjárta Amszterdamot, aztán Kínát, Japánt, visszament Genfbe, úgyhogy nem ért rá Kaldennel foglalkozni, de Mae-vel időnként váltottak róla üzeneteket. Mennyire aggódjanak e miatt az ismeretlen ember miatt? De aztán Kalden eltűnt. Most pedig itt állt, és mozdulatlanul nézte Mae-t. Mae szólni akart, de megriadt. Ki ez az ember? Ha megszólítaná, ha a kamerája fölvenné, vajon botrány kerekedne? Kalden futásnak eredne? Mae még nem ocsúdott fel a teknőst elemésztő cápa sokkoló látványából, a vak vérengzésből, nem jött ki hang a torkán, nem volt ereje kimondani Kalden nevét. Így csak bámult rá, ő meg bámult vissza, és Mae agyán átvillant: ha fel tudná venni a kamerával, megmutathatná Annie-nek, ez talán tisztázna valamit, talán közelebb vinne az azonosításhoz. De amikor a csuklójára nézett, csak egy sötét árnyat látott, Kalden arcából nem látszott semmi. Talán rossz szögben van az optika, azért nem látja. Amikor Mae követni próbálta a kis kijelzőn, Kalden hátrahúzódott, és eltűnt a sötétben. 247
