Külön utakon A kezdeti növekedés következményei 7. - FORDULÓPONT Belekötöttek... Az örök politikai konfliktus A dicsőséges forradalom Az ipari

Table of Contents Title Page Miért buknak el a nemzetek? ELŐSZÓ 1. - OLYAN KÖZELI, MÉGIS OLYAN MÁS A Rio Grandé gazdaságtana Buenos Aires megalapítása Cajamarcától... ...Jamestownig Két alkotmány meséje Van egy ötleted? Alapíts céget, vegyél fel hitelt! Útfüggő változások Keress néhány milliárdot! Egy elmélet a világ egyenlőtlenségeiről 2. - TÉVES ELMÉLETEK Helyzetelemzés A földrajzi adottságok hipotézise A kulturális hipotézis A tudatlanság hipotézise 3. - A JÓLÉT ÉS A SZEGÉNYSÉG MEGTEREMTÉSE A 38. szélességi fok gazdaságtana Kizsákmányoló és befogadó gazdasági intézmények A jólét motorjai Kizsákmányoló és befogadó politikai intézmények Miért nem mindig a jólét kell? Kongó hosszú haláltusája Növekedés kizsákmányoló politikai intézményrendszerben 4. - APRÓ KÜLÖNBSÉGEK ÉS KRITIKUS FORDULATOK - A TÖRTÉNELEM SÚLYA A világ a pestis után Hogyan születnek a befogadó intézmények? Apró, de fontos különbségek A történelem útjai kifürkészhetetlenek Hogy értsük, mi a helyzet... 5. - „LÁTTAM A JÖVŐT, ÉS MŰKÖDIK!” - NÖVEKEDÉS KIZSÁKMÁNYOLÓ 1NTÉZMÉNYRENDSZERBEN Láttam a jövőt A Kasai folyó két partján... Hosszú, forró nyár Instabil kizsákmányolás Hol a hiba? 6. - ELTÁVOLODÁS Hogyan lett Velencéből múzeum? Római erények... ...és római vétkek Nem jön levél Vindolandából

Külön utakon A kezdeti növekedés következményei 7. - FORDULÓPONT Belekötöttek... Az örök politikai konfliktus A dicsőséges forradalom Az ipari forradalom Miért Angliában? 8. - CSAK NE NÁLUNK! - A FEJLŐDÉS KORLÁTAI Nyomtatni tilos Egy apró, ám fontos különbség A félelmetes ipar Hajózni tilos János pap abszolutizmusa Samaale gyermekei Tartós elmaradottság 9. - VISSZAFORDÍTOTT FEJLŐDÉS Fűszer és népirtás Egy túlságosan is megszokott intézmény Mitől lesz kétarcú a gazdaság? Visszafejlődés 10. - TERJEDŐ JÓLÉT Tolvajbecsület A francia forradalom áttöri a korlátokat A forradalom exportja Legyünk korszerűek! Az egyenlőtlenség gyökerei 11. - KEDVEZŐ KÖRFORGÁS „Feketézés” A demokrácia lassú menetelése A trösztök bukása Bíróválogatás Pozitív visszacsatolás és kedvező körforgások 12. - ÖRDÖGI KÖR Már nem jár vonat Bóba Az encomiendától a földrablásig A rabszolgaságtól Jim Crow-ig Az oligarchia vastörvénye Negatív visszacsatolás és ördögi kör 13. - MIÉRT BUKNAK EL NEMZETEK NAPJAINKBAN? Zimbabwei lottóláz Gyermekek keresztes hadjárata? Ki is az állam? El Corralito Az új abszolutizmus Gyapotkirály Tartós részrehajlás

Hol hibázzák el? 14. - KITÖRÉSI PONT Három afrikai törzsfőnök A déli kizsákmányolás vége Újjászületés Kínában 15. - A SZEGÉNYSÉG ÉS A JÓLÉT ÉRTELMEZÉSE Történelmi gyökerek A tekintélyelvű növekedés ellenállhatatlan vonzereje Nem lehet jólétet konstruálni A külföldi segélyek kudarca Megerősítés KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Miért buknak el a nemzetek? Daron Acemoglu - James A. Robinson

Miért buknak el a nemzetek? A fordítás alapja: Daron Acemoglu - James A. Robinson: Why Nations Fall: The Origins of Power; Prosperity and Poverty Crown Business, New York, 2012 Copyright © Daron Acemoglu - James A. Robinson, 2012 All rights reserved. Fordította © Garamvölgyi Andrea, 2013 Szerkesztette: Szőllős Péter Borítóterv: Juhász Gábor Tamás HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Török Hilda ISBN 978-963-304-109-3 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013 Felelős kiadó: Szauer Péter www.hvgkonyvek.bu Ardának és Asunak Daron Acemoglu Para Maria Angélica, mi vida y mi alma James A. Robinson

ELŐSZÓ Könyvünk azokkal a hatalmas jövedelem- és életszínvonalbeli különbségekkel foglalkozik, amelyek mély szakadékként tátongnak a gazdag országok (mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország) és a világ szegény régióiban (a Szaharától délre elterülő Fekete-Afrikában, KözépAmerikában és Dél-Ázsiában) található országok között. Miközben ezt az Előszót írjuk, javában tombol az „arab tavasz”, amely megrázta Észak-Afrikát és az egész Közel-Keletet. Mindez az úgynevezett jázminos forradalommal kezdődött: Tunéziában tüntetéssorozat robbant ki, amikor egy utcai árus, bizonyos Mohammed el-Búazízi 2010. december 17-én nyilvánosan felgyújtotta magát. Az események hatására 2011. január 14-én az 1987 óta hatalmon lévő Zín el-Ábidín ben Ali elnök lemondott, de ettől nem hagyott alább a forradalmi hév, az emberek egyre hevesebben tiltakoztak az országot kormányzó kiváltságos elit uralma ellen, és lelkesedésük átterjedt a Közel-Kelet többi országára is. Hoszni Mubarak, aki közel 30 éven át irányította erős kézzel Egyiptomot, 2011. február 11-én szintén lemondani kényszerült. Most még bizonytalan, mi lesz a bahreini, a líbiai, a szíriai és a jemeni rezsim sorsa. Ezekben az országokban az elégedetlenség a szegénységből fakad. Egy átlag egyiptomi jövedelme egy átlag amerikai jövedelmének hozzávetőleg a 12százalék-át éri el, és várhatóan 10 évvel rövidebb ideig él. Egyiptom lakosságának 20százalék-a elképesztő szegénységben él. És még ezek a jelentős különbségek is eltörpülnek, ha az Egyesült Államokat a világ legszegényebb országaival, például Észak-Koreával, Sicrra Leonéval vagy Zimbabwével hasonlítjuk össze, ahol a lakosságnak bőven több, mint a fele él szegény sorban. Miért sokkal szegényebb Egyiptom, mint az Egyesült Államok? Mi akadálya van annak, hogy az egyiptomiak jobban éljenek? Vajon Egyiptomban a szegénység kőbe vésett fátum, vagy véget lehetne vetni neki? Ahhoz, hogy ezt végiggondoljuk, érdemes először is meghallgatni, hogyan nyilatkoznak a problémákról maguk az egyiptomiak, és mit mondanak arról, hogy miért lázadtak fel Mubarak uralma ellen. Noha Hamed, egy kairói reklámügynökség 24 éves munkatársa ott, a Tahrir téren világosan megmondta, mit gondol: „A korrupció, az elnyomás és az alacsony színvonalú oktatási rendszer miatt szenvedünk. Egy korrupt rendszerben élünk, és ezen változtatni kell.” Egy másik tüntető, a 20 éves gyógyszerészhallgató, Mosaab es-Shami is hasonlóan vélekedett: „Remélem, hogy az év végére már lesz rendes, választott kormányunk, érvényre jutnak az egyetemes szabadságjogok, és eltöröljük a korrupciót, amely mostanra teljesen eluralkodott az országban.” A demonstrálók mind egyetértettek abban, hogy a kormány korrupt, alkalmatlan a közfeladatok ellátására, és hogy az országban nincs esélyegyenlőség. Leginkább az elnyomás és a politikai jogfosztottság miatt panaszkodtak. Mohammed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség egykori főigazgatója ezt posztolta a Twitteren 2011. január 13-án: „Tunézia: elnyomás + a társadalmi igazságosság hiánya + a békés átmenet lehetőségének tagadása = időzített bomba.” Az egyiptomiak és a tunéziaiak egyaránt alapvetően a politikai jogfosztottságban látták gazdasági problémáik okát. Amikor a tiltakozók kezdték pontokba szedve megfogalmazni követeléseiket, az első 12 pont - amelyet Wael Khalil szoftverfejlesztő mérnök és blogger, az egyiptomi tiltakozó mozgalom egyik önjelölt vezetője tett közzé - mind politikai változásokat követelt. A minimálbér-emelés csak a későbbi, átmeneti időszakra vonatkozó követelések között szerepelt. Az egyiptomiak útjában olyan akadályok álltak, mint az állam, amely inkompetens és korrupt, egy olyan társadalom, amelyben nem érvényesül a tehetség, az ambíció, az ügyesség, valamint egy gyenge

oktatási rendszer. De az egyiptomiak azt is tudják, hogy problémáik politikai eredetűek. Az előttük tornyosuló gazdasági akadályok valódi oka az, hogy Egyiptomban a politikai hatalmat egy szűk elit birtokolja és gyakorolja. És az emberek tudják, hogy legelőször ezen kell változtatni. Ezzel a meggyőződésükkel a Tahrir téri tiltakozók élesen elhatárolódtak attól, amit a közhiedelem tart erről a témáról. A szakértők és az újságírók többsége ugyanis egészen más tényezőkre hivatkozik, amikor azt fejtegeti, miért él szegénységben egy olyan ország, mint Egyiptom. Egyesek azt hangsúlyozzák, hogy Egyiptom gazdasági helyzetét elsősorban a földrajzi adottságai határozzák meg, mondván, az ország területének jelentős része sivatag, nincs elegendő mennyiségű csapadék, a talajadottság és az éghajlat pedig nem teszi lehetővé az eredményes mezőgazdasági termelést. Mások inkább az egyiptomiak kulturális sajátosságait emelik ki: azt állítják, hogy ezek ellene dolgoznak a gazdasági fejlődés és a jólét megteremtésének; illetve hogy az egyiptomiakból hiányzik az a fajta munkamorál, és hiányoznak azok a kulturális vonások, amelyek más nemzeteket felvirágoztattak. Ehelyett Egyiptom az iszlám hitet követi, amely összeegyeztethetetlen a gazdasági sikerrel. Egy harmadik - a közgazdászok és politikai szakértők körében legnépszerűbb - megközelítés szerint Egyiptom vezetői egész egyszerűen nem tudják, mit kellene tenniük ahhoz, hogy az ország helyzete javuljon; eddig hibás elvek és stratégiák mentén kormányoztak. Ha azonban ezek a vezetők jó tanácsadóktól jó tanácsokat kapnának - vélik a szakértők -, beköszöntene a jólét. Úgy tűnik, ezen tudósok és szakértők szerint az ország gazdasági problémáinak elemzésekor elhanyagolható az a tény, hogy Egyiptom élén hosszú ideig egy szűk elit állt, amely a társadalom érdekeit háttérbe szorítva igyekezett megszedni magát. Mi, ennek a könyvnek a szerzői, azt állítjuk, hogy nem a szakértőknek és az újságíróknak, hanem bizony a Tahrir téri egyiptomiaknak van igazuk. Igen, Egyiptom pontosan azért szegény ország, mert a kormányzó szűk elit olyan társadalmi berendezkedést alakított ki, amely a vezetőknek hajtott hasznot - a tömegek kárára. A politikai hatalom szűk körben összpontosult, amelynek tagjai a saját meggazdagodásukra használták. így lehetséges, hogy Mubarak exelnök 70 milliárd dolláros vagyont tudott összeharácsolni. Ennek a vesztesei az egyiptomi emberek voltak, és ők ezt nagyon is jól tudják. Könyvünkből kiderül, hogy az egyiptomi szegénység okainak ilyetén értelmezése, vagyis az emberek értelmezése általános magyarázatot ad arra, miért szegények a szegény országok. Legyen szó ÉszakKoreáról, Sicrra Leonéról vagy Zimbabwéről, bebizonyítjuk, hogy a szegény országok mind ugyanazon oknál fogva szegények, mint Egyiptom. Az olyan országok, mint Nagy-Britan- nia és az Egyesült Államok pedig azért lettek gazdag országok, mert polgáraik megbuktatták a hatalmat gyakorló elitet, és olyan társadalmi berendezkedést alakítottak ki, amelyben egy sokkal szélesebb kör jutott politikai jogokhoz, amelyben a kormány elszámoltatható volt és felelősséget érzett a polgárokért, és amelyben az emberek széles tömegei ki tudták használni a gazdasági lehetőségeket. Megmutatjuk, hogy jelen világunk egyenlőtlen viszonyainak megértéséhez le kell ásni a múltba, és tanulmányozni kell a társadalmak történelmi dinamikáját. Látni fogjuk, hogy Nagy-Britannia azért lett gazdagabb, mint Egyiptom, mert 1688-ban Nagy-Britanniában ( pontosabban: Angliában) lehajlott egy olyan forradalom, amely átformálta a politikai rendszert, és így az ország gazdaságát is. Az emberek sikeres harcot vívtak a politikai jogok kiterjesztéséért, majd - élve jogaikkal - kibővítették gazdasági lehetőségeiket. Mindezek eredményeként az ország egy, a korábbitól teljesen eltérő politikai es gazdasági pályára állt át, amely az ipari forradalomban csúcsosodott ki. Az ipari forradalom és az annak hatására elterjedő technológiák nem jutottak el Egyiptomba, hiszen az ország akkor épp az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt, és ugyanolyan sanyargatott helyzetben volt, mint később a Mubarak család uralma alatt. Egyiptomban az oszmán uralmat Bonaparte Napóleon döntötte meg 1798-ban, de ezután az ország a brit gyarmatrendszer részévé vált, és a

briteknek éppúgy nem állt érdekükben Egyiptom felvirágoztatása, mint előttük az oszmánoknak. Bár azóta az egyiptomiak lerázták magukról az oszmán és a brit birodalom kötelékeit, és 1952-ben az ország teljes függetlenséget nyert, de ezek nem olyan forradalmak voltak, mint az 1688-as angliai, és ahelyett, hogy alapvető változásokat hoztak volna Egyiptom politikai rendszerébe, csupán hatalomra emeltek egy másik elitet, amelyet ugyanúgy nem fűzött érdek az egyiptomi emberek életszínvonalának emeléséhez, mint a korábbi megszállókat. Következésképp, a társadalom alapszerkezete semmit sem változott, és Egyiptom szegény maradt. A könyvben azt is megmutatjuk, hogy ezek a minták idővel reprodukálják önmagukat, és kiderül, miért van az, hogy néha módosulnak, ahogy történt Angliában 1688-ban vagy Franciaországban az 1789-es forradalom során. Ez majd segít eldönteni, vajon Egyiptomban most valódi változások történtek-e, és vajon a forradalom, amely megbuktatta Mubarak elnököt, elvezete egy olyan új intézményrendszer felállításához, amely képes jólétet teremteni az utca embere számára is. Egyiptomban korábban is lezajlottak már olyan forradalmak, amelyek nem hoztak változást, mert azok, akik az élére álltak, egyszerűen csak helyükre léptek a hatalom korábbi birtokosainak, és újraalkottak egy, a korábbihoz hasonló rendszert. Tény és való, hogy az átlagpolgárnak nehéz valós politikai hatalomra szert tennie, és megváltoztatnia annak a társadalomnak a működését, amelyben él. De nem lehetetlen. Látni is fogjuk, hogyan sikerült ez Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban, valamint Japánban, Botswanában és Brazíliában. Egy szegény társadalomnak alapvetően ilyen politikai átalakulás kell ahhoz, hogy gazdagabbá váljon. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez történik Egyiptomban is. Reda Metwaly, aki szintén ott volt a Tahrir téren, azt mondja: „Együtt látni itt most muszlimokat és keresztényeket, öregeket és fiatalokat, akik mind ugyanazt akarják.” Látni fogjuk, hogy egy ilyen széles társadalmi megmozdulás kulcsszerepet játszott minden lényeges politikai átalakulásban. Ha megértjük, mikor és miért mennek végbe ilyen rendszerváltások, könnyebb lesz megítélni, mely esetekben várható, hogy egy ilyen megmozdulás elbukik (ahogy az eddig oly gyakran megtörtént), és mikor remélhetjük, hogy sikerrel zárul, és általa emberek millióinak lesz jobb az élete.

1. - OLYAN KÖZELI, MÉGIS OLYAN MÁS

A Rio Grandé gazdaságtana Nogales városát egy kerítés szeli ketté. A kerítéstől északra, Santa Cruz megyében fekszik az arizonai Nogales. Itt egy átlagos háztartás éves jövedelme nagyjából 30 ezer dollár, szinte az összes kamaszkorú gyerek középiskolába jár, és a felnőtt lakosság többsége érettségizett. És bármennyire is szidják az Egyesült Államok egészségügyi rendszerét, Nogalesben az emberek viszonylag egészségesek, és a várható élettartam - világviszonylatban - magasnak számít. Sok a 65 év feletti, akik mind jogosultak társadalombiztosítási ellátásra. És ez csak egyike azoknak a kormány által biztosított szolgáltatásoknak, amelyeket a többség természetesnek vesz. Ilyen még az áramszolgáltatás, a telefonhálózat, a csatornahálózat, a közegészségügyi ellátás, az úthálózat, amely összeköti a várost a régió és az ország többi területével és - végül, de nem utolsósorban - a törvényes rend biztosítása. Az arizonai Nogales lakói nyugodtan élhetik az életüket, intézhetik dolgaikat, nem kell félteniük testi épségüket vagy akár az életüket, nem kell állandóan attól rettegniük, hogy elveszik vagy ellopják az értékeiket, veszélybe kerül az otthonuk, a vállalkozásuk. Nem kevésbé fontos, hogy az arizonai Nogales lakói azt is magától értetődőnek tekintik, hogy a kormány - korrupt hajlamaival és minden hiányosságával együtt - mégiscsak őket szolgálja; ha úgy akarják, szavazás útján leválthatják polgármesterüket, kongresszusi képviselőiket és a szenátorokat; szavazhatnak az elnökválasztáson, ahol eldől, ki vezesse az országukat. A demokrácia számukra természetes. A kerítéstől délre, csupán néhány méterrel arrébb, az élet már egészen más képet mutat. Bár a sonorai Nogales lakói Mexikónak azon a részén élnek, ahol viszonylagos jólét uralkodik, egy átlagos háztartás éves jövedelme csupán harmada annak, amit az arizonai Nogalesben lakók megkeresnek. Itt a felnőttek többségének nincs középiskolai végzettsége, és sok tizenéves kimarad az is-kólából. Az anyák emellett még a nagyarányú csecsemőhalandóság miatt is aggódhatnak. A gyér közegészségügyi viszonyok miatt nem meglepő, hogy a sonorai Nogales lakói nem élnek olyan sokáig, mint északi szomszédaik. A városban meglehetősen hiányosak az ún. közjóléti szolgáltatások is. A kerítéstől délre elég rosszak az utak, akárcsak a közbiztonság. Magas a bűnözési ráta, és saját vállalkozást indítani is meglehetősen kockázatos dolog - nem csak a betörések miatt. Már a vállalkozás beindításához szükséges engedélyek megszerzése sem könnyű feladat, és nem is olcsó mulatság, hiszen mindenkit meg kell kenni. A sonorai Nogales lakóinak hétköznapjaihoz hozzátartozik, hogy a politikusaik korruptak, és alkalmatlanok feladataik ellátására. Északi szomszédjaikhoz viszonyítva itt a demokrácia még gyerekcipőben jár. 2000-ben történt ugyan egy politikai fordulat, addig azonban a város - csakúgy, mint Mexikó többi része - az Intézményes Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Institúciónál - PRI) korrupt vezetése alatt állt. Hogy lehet ennyire más ugyanannak a városnak a két fele? Ugyanolyanok a földrajzi adottságok, ugyanolyan az éghajlat, és ugyanazok a betegségek jellemzőek az adott területre, hiszen a kórokozók szabadon járhatnak át az Egyesült Államok és Mexikó határán. Persze, az egészségügyi állapotok teljesen mások, de ennek vajmi kevés köze van a kórkörnyezethez, ennek oka inkább abban keresendő, hogy a határtól délre az emberek rosszabb higiéniai körülmények között élnek, és nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást. Akkor talán a város lakói különböznek. Lehet, hogy az arizonai Nogales lakói európai bevándorlók ükunokái, míg a déliek az aztékok leszármazottai. De nem. A határ mindkét oldalán hasonló származású népcsoportok élnek. Az után, hogy 1821-ben Mexikó teljes mértékben függetlenné vált Spanyolországtól, „Los dos Nogales”, vagyis a két Nogales körüli területek a Vieja California (régi

Kalifornia) névvel illetett mexikói tagállamhoz tartoztak, és ez az 1846-48-as mexikói-amerikai háború után is így maradt. Csupán az 1853-as, ún. Gadsden-vétel (Dél-Arizona és Délnyugat-UjMexikó egyes részeinek megvásárlása) után nyúlt be az Egyesült Államok déli határa erre a területre. N. Michler hadnagy volt az, aki - miközben a határt pásztázta - felfedezte „Los Nogales kellemes kis völgyét”, ahol aztán, a határ mindkét oldalán, kinőtt a földből egy-egy város. Az arizonai Nogales és a sonorai Nogales lakói tehát közös felmenőkkel büszkélkedhetnek, ugyanazokat az ételeket és ugyanazt a zenét szeretik, és megkockáztatjuk, hogy ugyanolyan a „kultúrájuk” is. Természetesen létezik egy igen egyszerű és kézenfekvő magyarázat arra, miért különbözik ennyire Nogales két fele (és erre már a kedves olvasó is bizonyára rájött): ott a határ, amely kettészeli a várost. Az arizonai Nogales az Egyesült Államokhoz tartozik. Az itt lakók az Egyesült Államok gazdasági intézményrendszerében élnek, amely lehetővé teszi, hogy szabadon megválaszthassák foglalkozásukat, hogy iskolai oktatásban és egyéb képzésekben részesülhessenek, és amely arra ösztönzi a munkáltatókat, hogy a legjobb technológiákba fektessenek be, így a munkavállalók bérei is növekednek. Ezenfelül pedig létezik egy olyan politikai intézményrendszer is, amely lehetőséget ad a polgároknak arra, hogy részt vegyenek a demokratikus folyamatokban, megválasszák és leváltsák a képviselőiket. Következésképp, a politikusok biztosítják (a közegészségügytől az úthálózaton át a törvényes rend fenntartásáig) mindazokat az alapszolgáltatásokat, amelyeket a lakosság megkövetel. A sonorai Nogales lakói azonban már nem ilyen szerencsések. Ok egy egészen más világban élnek. Ezt a világot egészen másfajta intézmények formálták: ezek az intézmények az amerikaitól teljesen eltérő ösztönzőket alakítottak ki Nogales lakói, valamint az ott befektetni hajlandó vállalkozók és vállalkozások számára. A határ két oldalán elhelyezkedő Nogalesek eltérő gazdasági helyzetének oka pedig éppen ezekben az ösztönzőkben keresendő. Miért van az, hogy az Egyesült Államok intézményrendszere sokkal jobban szolgálja a gazdasági sikert, mint Mexikóé vagy - ha már itt tartunk - egész Latin-Amerikáé? Hogy választ kapjunk erre a kérdésre, vissza kell mennünk egészen a gyarmati időszak elejére, és meg kell néznünk, hogyan alakultak ki a különböző társadalmak. Az intézményi „szakadás” ugyanis akkor történt meg, és ennek hatásai a mai napig érezhetők. Hogy megértsük ennek a szakadásnak az okát, a történelmi kutakodást az észak- és latin-amerikai gyarmatok megalapításának korában kell kezdenünk.

Buenos Aires megalapítása 1516 elején történt, hogy egy spanyol kormányos, bizonyos Jüan Díaz de Solís Dél-Amerika keleti partjainál behajózott egy széles folyótorkolatba. Amint partot ért, a területet rögtön spanyol felségterületté nyilvánította, a folyónak pedig a Rio de la Plata, vagyis az Ezüst-folyó nevet adta, mivel a helyieknek rengeteg ezüstjük volt. A folyó két partján élő bennszülött törzsek - (a mai Uruguay területén elő) charrua indiánok és (az argentin pampákon élő) querandí indiánok ellenségesen fogadták a jövevényeket. A helyiek vadászó-gyűjtögető népek voltak, kisebb .csoportokban éltek, mindenféle központi politikai hatalom nélkül. Végül a charrua indiánok egy csoportja botjaival halálra verte De Solíst, amikor az további területeket igyekezett felfedezni és elfoglalni Spanyolország számára. 1534-ben a spanyolok, még mindig bízva a sikerben, Pedro de Mendoza vezetésével útjára indították Spanyolországból az első telepes missziót, amelynek tagjai még abban az évben várost alapítottak a mai Buenos Aires területén. Ez a hely elvileg ideális terep volt az európaiaknak, hiszen a város, amelynek neve is azt jelenti: „jó levegő”, kellemes mérsékelt övi éghajlatú. A spanyoloknak akkor mégsem volt maradásuk. Ők ugyanis nem jó levegőre, hanem kiaknázható erőforrásokra és leigázható munkaerőre vágytak. A charrua indiánok és a querandí indiánok viszont nem engedelmeskedtek. Nem biztosítottak nekik élelmet, az elfogott rabok pedig megtagadták a munkát. Sőt íjakkal és nyilakkal felfegyverkezve támadtak az új településre. A spanyolokat éhínség kínozta, hiszen nem arra készültek, hogy maguk termeljék meg a betevőt. Buenos Aires nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A helyieket képtelenség volt munkára kényszeríteni. A környéken nem voltak ezüst-vagy aranybányák, az az ezüst pedig, amit még De Soh’s talált, valójában messze nyugatról, az Andok mélyén fekvő inka államból érkezett. A spanyolok, miközben a túlélésért küzdöttek, expedíciókat indítottak - olyan gazdagabb vidéket kerestek, ahol könnyebb igába hajtani a helyieket. 1537-ben az egyik ilyen expedíció, Jüan de Ayolas vezetésével, utat keresve az inkákhoz, eljutott egészen a Paraná folyóig. Útközben kapcsolatba kerültek a guaranikkal, akik már földművelő nép voltak, letelepedett életmódot folytattak, főként kukoricát és maniókát termeltek. De Ayolas rögtön felismerte, hogy a guaranikkal teljesen más a helyzet, mint a charrua vagy a querandí indiánokkal. Rövid összecsapás után sikerült megtörnie a guaranik ellenállását, és megalapította Nuestra Senora de Santa Maria de la Asunción (a mi asszonyunk, asuncióni Szűz Mária) városát, amely ma, Asunción néven, Paraguay fővárosa. A konkvisztádorok mind guarani hercegnőket vettek feleségül, így egyik napról a másikra ők lettek az új arisztokrácia letéteményesei. Átvették az ország vezetését, és bevezették az európaiak által kialakított kényszermunka- és adórendszert, amellyel kizsigerelték a guaranikat. Valóra vált hát az álmuk, létrehoztak egy olyan gyarmatot, amilyet szerettek volna, és a következő négy évben Buenos Aires teljesen elnéptelenedett, hiszen a spanyolok mind átköltöztek az új városba. Az európai stílusban épült, széles utakkal gazdagon behálózott Buenos Aires, „Dél-Amerika Párizsa”, amelynek gazdasága a pampák remek mezőgazdasági adottságaira épült, egészen 1580-ig üresen állt. A kivándorlás és a guaranik leigázása jól mutatja, hogy az európaiak milyen elgondolások mentén gyarmatosították az amerikai kontinenst. Az első spanyol és - ahogy majd látni fogjuk - angol gyarmatosítóknak eszük ágában sem volt földet művelni. Ők azért jöttek, hogy a helyieket dolgoztassák, kincseiket, aranyukat, ezüstjüket pedig zsebre rakják.

Cajamarcától... Azt követően, hogy 1492. október 12-én Cristoforo Colombo (vagy, ahogy mi emlegetjük: Kolumbusz Kristóf) megpillantotta a Bahama-szigeteket, számos híres expedíció indult útnak. Ezek sorába illeszkedett a De Solís, a De Mendoza és a De Ayolas vezette küldetés is. A spanyol terjeszkedés és gyarmatosítás az amerikai kontinensen igazán csak 1519-ben vette kezdetét, amikor is Hernán Cortés megszállta Mexikót, majd másfél évtizeddel később Francisco Pizarro expedíciót vezetett Peruba, illetve rá 2 évre Pedro de Mendoza expedíciót indított a Rio de la Platához. Az elkövetkező 100 évben Spanyolország leigázta és gyarmatosította Dél-Amerika középső, nyugati és déli területeinek nagy részét, míg Portugália megszerezte Brazília keleti részét. A spanyol gyarmatosítás igen hatékony stratégia szerint folyt, amelyet elsőként a Mexikót meghódító Cortés tökéletesített. O jött rá, hogy úgy a legkönnyebb letörni az ellenállást, ha elfogják a törzsfőnököt. Így mindig egy csapással sikerült megszerezni a főnök vagyonát, valamint leigázni, megsarcolni és munkára kényszeríteni a bennszülött népeket. A következő lépésben a hódítók a bennszülött társadalom élére álltak, ők lettek az új elit, és kezükbe vették az irányítást. Amikor 1519. november 8-án Cortés és emberei betették a lábukat a csodás azték fővárosba, Tenochtitlanba, az uralkodó, Moctezuma (vagy más néven Montezuma) - tanácsosainak figyelmeztetése ellenére - békésen fogadta a spanyolokat. Ami ezután történt, azt remekül leírja az a beszámoló, amelyet 1545 óta egy ferences rendi szerzetes, bizonyos Bcrnardino de Sahagún híres firenzei kódexe őriz: Amint [a spanyolok] erősen megragadták Moctezumát [...] eldördültek a fegyverek, [...] mindenkin úrrá lett a félelem. Ügy tűnt, mindenkinek inába szállt a bátorsága. Még naplemente előtt eluralkodott a városban a rémület, a döbbenet, az embereket elfogta a nyugtalanság és a zavarodottság. Es amikor megvirradt, kihirdették, mi mindent kívánnak [a spanyolok]: búzalisztből készült tortillát, sült jércepulykát, tojást, friss vizet, fát, tüzelőt, faszenet. [...] Ezek átadását Moctezuma tüstént elrendelte. És miután a spanyolok már mind letelepedtek, kérték Moctezumától a város összes kincsét, [...] buzgón kutattak az arany után. És akkor Moctezuma elvezette a spanyolokat az aranyhoz. Úgy vitték őt, hogy mind körbevették, [...] mind tartották, mind fogták őt. És amikor elértek a tárházhoz, ahhoz a helyhez, amit úgy hívtak, Teocalco, előhozták mind a csodás tárgyakat: a kvézál madár tollából készült fejdíszeket, a fegyvereket, a pajzsokat, az aranykorongokat, [...] az aranymaszkokat, az arany láb- és kardíszeket, arany fejpántokat. És amikor halomban állt az arany, [...] rögtön meggyújtották, lángra lobbantották [...] mind a sok értékes holmit. Elégett minden. Az aranyból pedig a spanyolok tömböket formáztak. [...] Es a spanyolok elmentek mindenhova, [...] elvettek mindent, mindent, amit megláttak és megtetszett nekik. Azután elmentek Moctezuma saját tárházához is, [...] ahhoz a helyhez, amit úgy hívtak,Totocalco, [...] és előhozták [Moctezuma] saját vagyonát, [...] minden értékes holmiját: a nyakláncokat és a függőket, a kvézál tollával ékesített lábdíszeket, az arany karpántokat, a karpereceket, a kagylóval díszített aranypántokat, [...] és a türkizkoronát, ami az uralkodót illeti. Mindent elvettek.

Az aztékok katonai leigázása 1521-re fejeződött be. Cortés, mint az Új-Spanyolország névre keresztelt tartomány kormányzója, ekkor kezdte meg a legértékesebb erőforrás, a bennszülött lakosság felosztását, méghozzá az ún. encomienda intézményén keresztül. Az encomienda először a XV. századi Spanyolországban jelent meg, akkor, amikor a spanyolok visszafoglalták az ország déli részét a móroktól - azoktól az arab törzsektől, amelyek még a VIII. században települtek be. Az Újvilágban ez az intézmény egy sokkal ártalmasabb formát öltött: minden spanyol encomendero juttatásként bennszülötteket kapott, akik adóval és munkaszolgálattal tartoztak neki, cserébe az encomendero feladata volt rabszolgáit a keresztény hitre téríteni. Az encomienda intézményének működéséről ránk maradt Bartolomé de las Casas Domonkos-rendi szerzetes korabeli és igen életszerű beszámolója, amelyben a spanyol gyarmati rendszer legelső és egyik leglcsújtóbb bírálatát fogalmazta meg. De las Casas 1502-ben érkezett meg a karib-tengeri Hispaniola szigetére, az új kormányzó, Nicolás de Ovando flottájával. Látva, hogy a spanyolok kegyetlenül kizsákmányolják a bennszülött népeket, De las Casas csalódottsága és felháborodása napról napra nőtt. 1513-ban káplánként részt vett Kuba meghódításában, és szolgálataiért még encomiendát is kapott. Ám e juttatásról lemondott, és kitartóan kampányolni kezdett a spanyol gyarmati intézmények megreformálásáért. Munkásságának csúcspontját akkor érte el, amikor 1542ben megírta könyvét Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról (Brevísima reláción de la destrucción de las Indias) címmel, amelyben megsemmisítő támadást intézett a spanyol uralom barbársága ellen. Az encomiendáról ezt mondta Nicaragua kapcsán: Minthogy falvaik olyanok voltak, mint a gyönyörű kertek, megtelepedtek bennük a keresztények, mindegyikük abban, amelyiket kiosztottak neki - vagy, ahogy ők mondják: rábízták és ott birtokot szervezett, és az indiánok szegényes ételéből tartotta fenn magát, elvette tőlük saját földjüket és örökségüket, amelyből éltek, így aztán a spanyolok saját házaikban tartották az összes indiánt, urakat, öregeket, nőket és gyerekeket, és mindet kényszerítették, hogy éjjel-nappal, pihenés nélkül szolgálják őket. Új-Granada, a mai Kolumbia meghódításáról készült beszámolójában De las Casas működés közben mutatja be az egész spanyol hódítóstratégiát: A spanyolok szétosztották maguk között a falvakat lakóikkal és uraikkal együtt, ahogyan mindig is szokták, hogy legfőbb céljukat elérjék, vagyis az aranyat megszerezzék tőlük. Miután mindnyájukat a szokásos zsarnoki szolgaságba igázták, a vidéket uraló, önkényeskedő főkapitány minden különösebb indok nélkül elfogatta, és hat vagy hét hónapon keresztül fogva tartotta a királyság uralkodóját, és aranyat meg smaragdot követelt tőle. A király, akit Bogotának hívtak, félelmében azt mondta, hogy ő akár egy aranyházat is ad, mert azt remélte, hogy így megszabadulhat szorongatójától. Indiánokat küldött aranyért, és több alkalommal hoztak neki nagy mennyiségű aranyat és drágakövet, de mert az aranyházzal adós maradt, a spanyolok mégis meg akarták ölni, mondván, hogy nem teljesítette ígéretét. A zsarnok meghagyta, hogy követeljék tőle peres úton, őelőtte. így hát panaszt tettek, és megvádolták a terület királyát, a kapitány pedig mindenféle kínzásokra ítélte, ha nem készítteti el az aranyházat. Kifeszítéssel kezdték, aztán égő faggyút öntöttek a hasára, majd a lábait patkókkal botokhoz rögzítették, a nyakát cövekhez kötötték, ketten a kezét fogták le, és égetni kezdték a talpát. A zsarnok időnként megjelent, és biztosította róla, hogy így lesz kénytelen szépen lassan végezni vele, ha nem adja oda az aranyat. Be is tartotta az ígéretét, és halálra kínozta ezt az urat. A Mexikóban tökéletesített hódítási stratégiát és intézményrendszert lelkesen alkalmazták a Spanyol Birodalom minden szegletében. Ám a legeredményesebb Pizarro volt Peruban. Erről De las Casas így

kezdi beszámolóját:

1531. évben egy másik nagy zsarnok érkezett, bizonyos embereivel Peru királyságaiba, ugyanazon a címen és ugyanolyan szándékkal és elvekkel, mint az őt megelőzőek mindannyian. Pizarro Tumbes városának közelében ért partot, és onnan délnek indult. 1532. november 15-én elérte Cajamarcát, egy hegyvidéki városkát, ahol az inka uralkodó, Atahualpa állomásozott seregével. Másnap Atahualpa - aki apjuk, Huayna Capac halála után épp legyőzte testvérét, Huáscart a trónért folytatott örökösödési harcban - kíséretével felkereste a spanyolok táborát. Atahualpa tombolt a dühtől, mert fülébe jutott, hogy a spanyolok máris micsoda atrocitásokat követtek el, például a napisten, Inti temploma ellen. Hogy mi történt ezután, azt már jól tudjuk. A spanyolok csapdát állítottak és „lecsappantották”. Megölték Atahualpa őreit és csatlósait, vélhetően úgy kétezer embert, és foglyul ejtették a királyt. Atahualpának, hogy visszanyerhesse szabadságát, meg kellett ígérnie, hogy megtölt egy egész szobát arannyal, és még kettőt ezüsttel. Teljesítette, amit vállalt, de a spanyolok, megszegve ígéretüket, 1533 júliusában mégis megölték. Még ugyanazon év novemberében a spanyolok elfoglalták az inka fővárost, Cuzcót, ahol az inka arisztokráciára ugyanaz a sors várt, mint Atahualpára: bebörtönözték őket, amíg nem adták át a kellő mennyiségű aranyat és ezüstöt. Amikor nem sikerült eleget tenniük a spanyolok követeléseinek, a hódítók élve elégették őket. Cuzco csodás műremekeiből, például a Naptemplomból, minden aranyat elraboltak és beolvasztottak. Ezután kerültek sorra az Inka Birodalom lakói. A lakosságot, miként Mexikóban, úgy itt is encomiendákba osztották, minden indiánt megkapott valamelyik konkvisztádor, aki Pizarro oldalán harcolt. A korai gyarmati időszakban az encomienda volt a munka irányításának és megszervezésének legfontosabb intézménye, de hamarosan komoly versenytársa akadt. 1545-ben Diego Gualpa, egy indián férfi útnak indult, hogy az Andokban (a mai Bolívia területén) megkeressen egy megszentelt helyet. Útja során egyszer csak hirtelen széllökés terítette le, és akkor feltárult előtte egy rejtett ezüst érctelér. így talált rá arra a hatalmas ezüsthegyre, amelyet a spanyolok El Cerro Ricónak, vagyis „gazdag hegynek” kereszteltek el. E körül a hegy körül épült ki Potosí városa, ahol fénykorában, 1650 táján, 160 ezer ember élt - nagyobb volt, mint akkoriban Lisszabon vagy Velence. Ahhoz, hogy az ezüstöt felszínre hozzák, a spanyoloknak bányászokra volt szükségük - sok-sok bányászra. Új alkirályt küldtek a városba, az első számú gyarmati elöljárót, Francisco de Toledót, akinek legfőbb feladata az volt, hogy megoldja a munkaerő-problémát. De Toledo 1569-ben érkezett Peruba, és az első 5 évben semmi mást nem csinált, csak utazgatott, hogy felmérje új feladatát. Emellett megbízást adott a teljes felnőtt lakosság összeírására. Hogy legyen elég munkása, de Toledo először is szinte a teljes bennszülött lakosságot egy helyre költöztette - a reduccionesnék. (szó szerint „csökkentéseknek”) nevezett új városokba. így könnyítette meg a spanyol korona számára a munkaerő kizsákmányolását. Ezután új életre keltett és bevezetett egy mitanak nevezett inka intézményt, egyfajta kényszermunkarendet. Kecsuául, az inkák nyelvén a mita azt jelenti, „egy forduló”. A mita rendszerét az inkák azokon az ültetvényeken alkalmazták, amelyeken a templomok, az arisztokrácia és a hadsereg számára termeltek élelmet. Cserébe az inka elit élelmezési segélyt és biztonságot nyújtott a munkásoknak. De Toledo irányítása alatt a mita, különösen a Potosíban alkalmazott mita, a spanyol gyarmati időszak legnagyobb szabású és legdurvább munkaerő-kizsákmányolási rendszere lett. De Toledo kijelölt egy hatalmas vízgyűjtő területet, amely a mai Peru mélyéről indulva felölelte a mai Bolívia területének nagy részét. Az ezen a nagyjából 518 km2-es területen élő, frissen ideköltöztetett férfiak egyhetedének Potosí bányáiban

kellett dolgoznia. A potosíi mita egészen a gyarmati időszak végéig fennmaradt, csak 1825-ben törölték el. Az 1. térképen látni azt a vízgyűjtő területet, amelyre kiterjedt a mita, összevetve az Inka Birodalomnak a spanyol hódítás idején elfoglalt területével. Jól látszik, hogy a mita mekkora területet foglalt el a birodalom központjából, felölelve a fővárost, Cuzcót is. Figyelemre méltó, hogy a mita rendszer hatása még ma is tetten érhető Peruban. Hasonlítsunk össze két tartományt: Calcát és a közeli Acomayót! Látszólag nem sok mindenben különböznek: mindkettő a hegyekben, magasan a tengerszint felett helyezkedik el, és mindkét tartományban az inkák kecsua nyelvet beszélő leszármazottai élnek. Acomayo mégis sokkal szegényebb, lakói nagyjából egyharmaddal kevesebbet fogyasztanak, mint Calca lakói. Az emberek ezzel tökéletesen tisztában vannak. Acomayóban a helyiek kíváncsian faggatják a vakmerő külföldieket: „Nem tudja, hogy itt az emberek szegényebbek, mint odaát, Calcában? Mi a csudáért akarna bárki is ide jönni?” Hogy miért vakmerőek ezek a turisták? Mert Cuzcóból, az Inka Birodalom ősi központjából, a jelenlegi tartományi fővárosból sokkal nehezebb eljutni Acomayóba, mint Calcába. Utóbbiba aszfaltozott út vezet, míg az Acomayóba vezető út szörnyen elhanyagolt állapotban van. Acomayón túlra már csak lóval vagy öszvérrel lehet menni. Calcában és Acomayóban az emberek ugyanazt termesztik, de míg Calcában a terményt a piacon adják el, és pénzt kapnak érte, addig Acomayóban saját ellátásra termelnek. Ezeket a szemmel látható, és az itt lakók számára kézzelfogható egyenlőtlenségeket könnyebb megérteni, ha azt vizsgáljuk, miben különbözik a két tartomány intézményrendszere. Az intézményi különbségek történelmi gyökerei egészen de Toledo koráig nyúlnak vissza, amikor megtervezte, hogyan lehet a leghatékonyabban kizsákmányolni a bennszülött munkásokat. A legfőbb történelmi különbség Acomayo és Cal-ca között az, hogy Acomayo beleesett a potosíi mita által lefedett területbe, Calca pedig nem. A munkaerő koncentrálása és a mit a rendszer kialakítása mellett de Toledo az encomiendát egyszerű fejadóvá konszolidálta: fix összeg lett belőle, amelyet minden felnőtt férfinak évente egyszer, egy összegben, ezüstben kellett megfizetnie. Ez a rendszer is azt a célt szolgálta, hogy az embereket bekényszerít-sék a munkaerőpiacra, és csökkentsék a spanyol földbirtokosok által fizetendő béreket. De Toledo uralma alatt széles körben elterjedt egy másik intézmény is, a repartimiento de mercancias. Ez a spanyol repartir (felosztani, szétosztani) igéből ered, azt jelenti: a javak szétosztása. Ennek keretében elrendelték az áruk kényszereladását a helyiek számára, méghozzá a spanyolok által meghatározott áron. Végül pedig de Toledo bevezette még a t raj in intézményét is, amelynek jelentése: teher. Ez arra utalt, hogy a spanyol elit üzleti vállalkozásaiban teherhordó állatok helyett a bennszülöttekkel cipeltették a nehéz rakományokat (például bort, kokaleveleket vagy textíliákat). A spanyol gyarmati világ idején az amerikai kontinensen mindenütt hasonló intézmények és társadalmi struktúrák alakultak ki. A kezdeti fosztogatás, arany- és ezüstláz után a spanyolok egy egész intézményi hálót hoztak létre, hogy kizsákmányolhassák a bennszülött népeket. Az encomienda, a mita, a repartimiento és a trajin mind azt a célt szolgálták, hogy a bennszülöttek életszínvonalát leszorítsák a létminimumra, és így a spanyolok tegyék zsebre a fennmaradó jövedelmet. Ehhez kellett a földek kisajátítása, a kényszermunka, az alacsony bérszínvonal, a magas adó és az olyan termékek árának a megemelése, amelyet az indiánok maguktól meg se vettek volna. Ezek az intézmények hatalmas vagyonokat termeltek a spanyol Koronának, és nagyon gazdaggá tették nemcsak a konkvisztádorokat, hanem azok leszármazottait is, hatásukra pedig Latin-Amerika lett a világ legegyenlőtlenebb kontinense, ahonnan így kiszipolyozták majd’ az összes gazdasági potenciált.

...Jamestownig Amikor az 1490-es években a spanyolok elkezdték meghódítani az amerikai kontinenst, Anglia még csak egy jelentéktelen kis európai hatalom volt, amely épphogy csak kiheverte a „rózsák háborúja” néven ismert polgárháború pusztító hatásait. Nem volt olyan állapotban, hogy érdemben részt tudjon venni a nagy fosztogatásban, vagy ki tudja használni az amerikai kontinens bennszülött népeit. Közel 100 évvel később, 1588-ban komoly politikai hullámverést keltett Európában a spanyol Armada sikere, és II. Fülöp spanyol királynak Anglia lerohanására tett próbálkozása. Habár Anglia a győzelmet a szerencsének is köszönhette, ez a diadal azt is jelezte, hogy Angliával egyre inkább számolni kell a tengereken, és az ország ezzel a magabiztossággal már beszállhatott a gyarmatokért folytatott versenyfutásba. Így tehát nem véletlen, hogy az angolok épp ekkortájt kezdték meg a gyarmatosítást ÉszakAmerikában. De már így is elkéstek. Nem azért esett a választásuk Észak-Amerikára, mert az olyan vonzó célpont lett volna, hanem mert nekik már csak az maradt. Az amerikai kontinensből mások már kiharapták azokat a finom falatokat, ahol rengeteg kizsákmányolható bennszülött élt, és ahol egymást érték az arany- és ezüstbányák. Az angoloknak csak a maradék jutott. Amikor a XVIII. századi angol író és mezőgazdász, Arthur Young arról írt, hogy hol termelik a hasznot hajtó „alaptermékeket” - az ő értelmezésében ezek az exportálható mezőgazdasági áruk -, megjegyezte: "...mindent egybevetve úgy tűnik, hogy a gyarmatainkon termelt alaptermékek értéke a Naptól való távolsággal egyenes arányban csökken. A Nyugat-Indiákon, amely mind közül a legforróbb éghajlatú gyarmatunk, az egy főre jutó jövedelem elérheti akár a 8 font, 12 shilling és 1 penny összeget is. A déli, kontinentális gyarmatokon ez az összeg legfeljebb 5 font, 10 shilling. A középső vidékeken 9 shilling, 6 és Vi penny. Az északi településeken pedig 2 shilling, 6 penny. E számsor egy igen fontos dologra is figyelmeztet: semmiképp se akarjunk gyarmatosítani az északi félteken." Az angolok először 1585 és 1587 között, az Észak-Karolina állambeli Roanokeban próbálkoztak gyarmatosítással, ám próbálkozásuk csúfos kudarcot vallott. 1607-ben aztán újabb kísérletet tettek. Az 1606-os esztendő legvégén Christopher Newport kapitány vezetésével három hajó - a Susan Constant, a Godspeed és a Discovery - érkezett Virginia partjaihoz. A Virginia Társaság égisze alatt hajózó gyarmatosítók behajóztak a Chesapeake-öbölbe, fel a királyuk, I. James (I. Jakab) után Jamesnek keresztelt folyón, és 1607. május 14-én megalapították Jamestown városát. Noha a Virginia Társaság tulajdonában lévő hajók fedélzetén angol telepesek utaztak, a gyarmatosítás tervezett módszere a spanyol mintát követte. Azt tervezték, hogy foglyul ejtik a helyi törzsfőnököt, és így zsarolnak ki némi ellátmányt a bennszülöttektől, majd igába hajtják őket, megtermeltetik velük az élelmiszert, és megszedik magukat. Amikor partot értek a későbbi Jamestownnál, az angol gyarmatosítóknak fogalmuk sem volt arról, hogy a nagyjából harminc törzset tömörítő Póhe-ten törzsszövetség földjére léptek. A szövetség vezetője - akinek a törzsek mind engedelmességgel tartoztak - Wahunsenacawh (vagy, XVII. századi angol írásmóddal: Wahunsunacock) király volt. Wahunsenacawh székhelye a Jamcstowntól mintegy 30 kilométerre fekvő Werowocomoco városában volt. A gyarmatosítók úgy gondolták, előbb felmérik a terepet, és, ha esetleg nem tudnák munkára fogni a helyieket, talán kereskedni azért tudnak majd velük. Úgy tűnik, az meg sem fordult a fejükben, hogy ők maguk dolgozzanak a földeken, és megtermeljék maguknak a betevőt. Nem ezért jöttek az Újvilágba.

Wahunsenacawh hamar tudomást szerzett a gyarmatosítók jelenlétéről, és gyanakvással figyelte, vajon mik a szándékaik. A király Észak-Amerika méreteihez képest meglehetősen nagy birodalom felett uralkodott. Volt is sok ellensége, de nem volt a kezében olyan átfogó, központosított politikai hatalom, mint az inka királyoknak. Wahunsenacawh úgy döntött, kivár, és meglátja, mit terveznek az angolok. Első lépésként hírnököket küldött hozzájuk, és azt üzente: baráti kapcsolatot szeretne kialakítani a két nép között. 1607-ben a tél beálltával a jamestowni telepesek élelmiszerkészletei apadni kezdtek, és a gyarmat kormányzótanácsának frissen kinevezett vezetője, Ed-ward Marié Wingfield nem tudta, mi tévő legyen. A helyzetet végül John Smith kapitány mentette meg. Smith - akinek írásai az egyik legfőbb információforrásként szolgálnak erről az időszakról - nagy formátumú figura volt. Az angliai Lincolnshire-ben született, és apja legnagyobb bánatára nem vitte tovább a családi vállalkozást, hanem inkább szerencselovagnak állt. Előbb az angol seregben harcolt Németalföldön, később pedig Magyarországon erősítette az osztrák hadakat a törökök elleni harcban. Romániában fogságba esett, eladták rabszolgának, és földművesként dolgoztatták, ám egy nap sikerült megszöknie: kicselezte a gazdáját, ellopta a ruháit meg a lovát, és visszamenekült osztrák területre. Útban Virginia felé Smith már a hajón balhéba keveredett: a Susan Constant fedélzeten Wingfield kapitány, miután Smith rendre megtagadta a parancsait, zendülés vádjával fogdába zárta, majd azzal az eltökélt szándékkal lépett partra az Újvilágban, hogy Smitht bíróság elé állítja. Ám a kikötés után Wingfield, Newport és a többi arisztokrata gyarmatosító szörnyülködve olvasta a lepecsételt rendeletet, amelyben az állt, hogy a Virginia Társaság Smitht is a Jamestownt irányítani hivatott kormányzótanács tagjává nevezte ki. Newport azon a télen nem volt Jamestownban, visszament Angliába, hogy utánpótlást hozzon élelemből és emberből egyaránt Wingfield pedig döntésképtelen volt, így Smithre hárult a feladat, hogy megmentse a gyarmatot. Számos kereskedelmi missziót indított, így szerzett annyi élelmet, hogy túléljék a telet. Az egyik ilyen út során Smitht foglyul ejtette Opechancanough, Wahunsenacawh király egyik öccse, aki egyenesen Werowocomocóba vitte őt, a király színe elé. Smith volt az első angol, aki személyesen találkozhatott Wahunsenacawh-val, és - egyes beszámolók szerint - ezen az első találkozón esett meg az is, hogy Smith csak azért maradhatott életben, mert a király lánya, Pocahontas (Pokahontasz) közbenjárt az érdekében. Amikor 1608. január 2-án az indiánok szabadon engedték, Smith arra ért haza, hogy az élelem már szinte teljesen elfogyott, de szerencsére Newport még időben, ugyanaznap, visszaérkezett Angliából. Ám a jamestowni gyarmatosítók mit sem tanultak ebből az esetből. 1608-ban tovább kutattak arany és más nemesfémek után. Úgy tűnt, még mindig nem értették meg, hogy itt csak akkor maradnak életben, ha dolgozni kezdenek, és nem a helyiektől várják, hogy - kényszer hatására vagy fizetségért élelemmel lássák el őket. Elsőként Smith ismerte fel, hogy ami bevált Cortésnek és Pizarrónak, az Észak-Amerikában egyszerűen kivitelezhetetlen, hiszen ott teljesen mások a körülmények. Smith figyelmét az sem kerülte el, hogy - ellentétben az aztékokkal és az inkákkal - Virginia lakóinak nem volt aranyuk. Naplójában le is jegyezte: „Tudomásul kell vennünk, hogy nekik az élelmük minden vagyonuk.” Az egyik első telepes, bizonyos Anas Todkill, aki terjedelmes naplót hagyott hátra, egyetlen találó mondatban sommázta Smith és társai csalódottságát, amit ez a felismerés hozott: "Elhalt a szó, elszállt a remény, leállt a munka, csak ástuk, tisztítottuk, pakoltuk az aranyat." Amikor 1608 áprilisában Newport megint Angliába ment, vitt egy rakománynyal a bolondok aranyából, a piritbői. Szeptember végén érkezett vissza, a Virginia Társaságnak azzal az utasításával, hogy vonják szorosabb felügyelet alá a helyieket. Azt találták ki, hogy megkoronázzák

Wahunsenacawh-t, hátha akkor majd behódol az angol királynak. Meg is hívták a főnököt Jamestownba, de Wahunsenacawh, aki még mindig erős gyanakvással viseltetett a gyarmatosítók iránt, nem kockáztatta meg, hogy esetleg elfogják. John Smith feljegyezte naplójában a király válaszát: „Ha a ti királyotok ajándékokat küldött nekem, akkor én is király vagyok, és ez az én földem. [...] A te atyád jöjjön el hozzám, ne én menjek őhozzá, vagy a ti erődötökbe, nem kapom be ezt a csalit.” Márpedig, ha Wahunsenacawh nem „harapott rá a csalira”, akkor New-portnak és Smithnek kellett volna elmennie Wcrowocomocóba ahhoz, hogy egyáltalán sor kerülhessen a koronázásra. A terv tehát, úgy tűnik, csúfos kudarcot vallott, és egyetlen eredménye az volt, hogy Wahunsenacawh elhatározta, megszabadul a gyarmatosítóktól: kereskedelmi embargót hirdetett. Jamestown többé nem kapott tőlük árut. Wahunsenacawh kiéheztette az angolokat. 1608 decemberében Ncwport megint útnak indult Anglia felé. Ezúttal Smith levelét vitte magával, amelyben a kapitány arra kérte a Virginia Társaság vezetőit, változtassanak a gyarmatosítással kapcsolatos elképzeléseiken: Virginiában nem várja őket a gyors meggazdagodás lehetősége, itt nem lehet kizsákmányolni a bennszülötteket úgy, mint Mexikóban és Peruban; itt nincs arany, se más nemesfém, és a helyieket nem lehet munkára fogni, nem lehet tőlük élelmet szerezni. Smith felismerte, hogy csak úgy lehet itt életképes gyarmatot létrehozni, ha a gyarmatosítók nekiállnak dolgozni. Ezért könyörgött az igazgatóknak, hogy e célnak megfelelően válogassák össze az embereket: „Ha megint küldenének embereket, kérve kérem önöket, küldjenek inkább harminc ácsot, földművest, kertészt, halászt, kovácsot, kőművest és kubikost, akik kiássák a földből a fákat meg a gyökereket, feltéve, persze, hogy van ilyenekből bőséggel.” Smith nem akart még több mihaszna aranyművest. Jamestown ezen a télen újfent megmenekült, hála Smith leleményességének. Neki ugyanis, hízelgéssel és fenyegetéssel, de sikerült elérnie, hogy folytatódjék a kereskedelem a helyi törzsekkel, és amelyik ellenállt, attól elvette, amit csak tudott. A városban Smithnek teljhatalma volt. Bevezette azt a szabályt, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Jamestown lakói így túlélték a második telet is. A Virginia Társaság profitorientált vállalkozásnak indult, de két katasztrofális év után a profitnak nyoma sem volt. A cég vezetői úgy döntöttek, új kormányzati modellre van szükség, és a kormányzótanács helyett egyetlen kormányzóra kell bízni az irányítást. Erre a posztra elsőként Sir Thomas Gatest nevezték ki. Figyelembe véve Smith kérésének bizonyos aspektusait, a vezetőség felismerte, hogy ki kell próbálni valami újat. Ez a felismerés 1609-10 telén, az éhínség idején érett be. Az új kormányzati modell semmi mozgásteret nem hagyott Smithnek, aki 1609 őszén csalódottan tért vissza Angliába. így, hogy a találékony Smith elment, Wahunsenacawh pedig gátat vetett a további élelmiszer-ellátmányoknak, a jamestowni gyarmatosítók odavesztek. Tél elején még 500-an voltak, de csak 60-an érték meg a márciust. A helyzet olyan kétségbeejtő volt, hogy a kannibalizmustól sem riadtak vissza. Az a bizonyos „valami új”, amit Gates és helyettese, Sir Thomas Dale kipróbált, nem volt más, mint egy drákói szigorúságú munkarend, amelyet az angol telepesekre kényszerítettek. Ez alól, természetesen, kivételt jelentett a kormányzó elit. Dale terjesztette be az isteni, erkölcsi és hadi törvények („Lawes Divine, Morall and Martiall”) címmel ellátott javaslatot, amelyben, többek között, az alábbi paragrafusok szerepeltek. Se férfi, se nő el nem szökhet a gyarmatról az indiánokhoz, csakis halálbüntetés terhe mellett.

Bárkire, aki kifoszt egy kertet, legyen az köz-vagy magánterület vagy egy szőlőskert, és bárkire, aki kukoricacsövet lop, halálbüntetés vár. Egyetlen gyarmati lakos sem adhatja oda ennek az országnak semmilyen árucikkét, sem ingyen, sem pénzért egyetlen hajóskapitánynak, tengerésznek, gazdának vagy matróznak, sem saját használatra, sem azért, hogy az elvigye az árut a gyarmatról, csakis halálbüntetés terhe mellett. Ha a bennszülötteket nem lehet kizsákmányolni - gondolta a Virginia Társaság -, akkor talán a gyarmatosítókat kellene. A gyarmati rendszer fejlődésének következő állomása egy új modell bevezetése lett, amelynek lényege, hogy minden föld a Virginia Társaság tulajdonába került, a férfiakat barakkokban szállásolták el, és mindenki csak a társaság által meghatározott napi élelmiszeradaghoz juthatott hozzá. Munkacsoportokat alakítottak ki, és minden csoport élére a cég egy megbízottját állították. Majdnem olyan volt ez, mintha statáriumot hirdettek volna: akit vétségen kaptak, azt a leggyakrabban kivégezték. Az új gyarmati intézményrendszer kiépítésében különösen fontos szerepet játszott a fentebb idézett első paragrafus. A cég halálbüntetéssel fenyegette azokat, akik elszöktek. Nem véletlenül, hiszen az új munkarend bevezetése után a munkára kényszerített telepesek számára egyre vonzóbb lehetőségként tűnt fel a szökés. Pedig aki elszökött, annak azzal az eshetőséggel is számolnia kellett, hogy a cég hatáskörét jelölő határvonalon túl teljesen magára marad, hiszen akkoriban azok igen ritkán lakott vidékek voltak. Ezeknek a lehetőségeknek a fényében a társaság hatalma igen korlátozott volt. A cég vezetői nem tudták igába hajtani az angol telepeseket, és elérni, hogy a létminimumhoz közeli napi élelmiszeradaggal a gyomrukban keményen dolgozzanak. A 2. térképen látható, hogy nagyjából mekkora volt a népsűrűség az amerikai kontinens egyes régióiban a spanyol hódítás idején. Az Egyesült Államokban, néhány sűrűn lakott „folt” kivételével, körülbelül háromnegyed fő jutott egy négyzetkilométerre. Közép-Mexikóban vagy Peru hegyvidéki részein a népsűrűség ennél több mint ötszázszor nagyobb volt, megközelítőleg 400 fő/km2. Ami tehát Mexikóban és Peruban lehetséges volt, az Virginiában nem volt megvalósítható. Időbe telt, mire a Virginia Társaság vezetői felismerték, hogy az eredeti gyarmatosítás! modell nem működik Virginiában, és ahhoz is idő kellett, hogy elismerjék, az „isteni, erkölcsi és hadi törvények” kudarcot vallottak. 1618-tól kezdődően gyökeresen új stratégiát alkalmaztak. Mivel sem a helyieket, sem a telepeseket nem lehetett leigázni, nem maradt más választásuk, mint az, hogy meghatározott eszközökkel munkára ösztönzik a telepeseket. 1618-ban vezették be a földjáradékrendszert, amelynek keretében minden férfinak járt 20 hektár föld, és további 20 hektár minden családtag és szolgáló után, akit a család Virginiába tudott hozni. A telepesek saját házat kaptak, a korábbi szerződéseiket pedig érvénytelenítették. 1619-ben megalakult a tagállamok képviseleti gyűlése (General Assembly), amely minden felnőtt férfinak tényleges beleszólást biztosított a gyarmatot irányító törvények és intézmények alakításába, illetve működésébe. Hát így tette be lábát a demokrácia az Egyesült Államokba. 12 évbe került, mire a Virginia Társaság megtanulta az első leckét: ami bevált a spanyoloknak Mexikóban meg Közép- és Dél-Amerikában, az északon nem működik. A XVII. század további része azzal telt, hogy sorozatos nehézségek és küzdelmek árán próbálták a fejükbe verni a második leckét: egy gazdaságilag életképes gyarmat megteremtésének egyetlen módja az, ha olyan intézményrendszert alakítunk ki, amely befektetésre és kemény munkára ösztönzi a gyarmatosítókat. Ahogy Észak-Amerika egyre fejlődött, az angol elit újra és újra megpróbált olyan intézményeket

felállítani, amelyek erősen korlátozták volna a gyarmat valamennyi lakosának gazdasági és politikai jogait, kivéve persze néhány kiváltságost - ahogy azt a spanyolok tették. De ez a modell mindenütt másutt is éppúgy csődöt mondott, mint Virginiában. Az egyik legnagyratörőbb próbálkozás nem sokkal az után vette kezdetét, hogy a Virginia Társaság stratégiát váltott. 1632-ben I. Károly angol király a Chesapeake-öböltől északra fekvő területekből több mint 4 millió hektárt adományozott Cecilius Calvertnek, Baltimore lordjának. A marylandi charta (Charter of Maryland) értelmében Lord Baltimore teljesen szabad kezet kapott: saját elképzelései szerint alakíthatott kormányt. A VII. paragrafus kimondta, hogy Lord Baltimore „a nevezett tartomány kormányának legnagyobb megelégedésére, jelen okirat rendelkezése szerint, korlátlan, teljes és abszolút hatalommal bír bárminemű törvény elrendelését, meghozatalát és beiktatását illetően.” Lord Baltimore részletes tervet dolgozott ki arra vonatkozóan, hogyan fogja megteremteni a XVII. századi vidéki Anglia feudális társadalmának idealizált, észak-amerikai változatát. Ennek első lépéseként a földet több ezer hektáros telkekre osztotta, és ezek vezetését a lordokra bízta. A lordok feladata volt bérlőket találni, akik megművelik földet, és bérleti díjat fizetnek a kiváltságos, földbirtokos elitnek. Egy másik, hasonló próbálkozásnak lehettek tanúi 1663-ban, amikor is nyolc földbirtokos, köztük Sir Anthony Ashley-Cooper, megalapította Karolina államot. Ashley-Cooper a titkárával, a nagy angol filozófussal, John Lockc-kal közösen Fundamental Constitutions of Carolina címmel megszövegezte Karolina alkotmányát. Ez a dokumentum - akárcsak korábban a marylandi charta - egy olyan elitista, hierarchikus társadalmat vázolt fel, amely a földbirtokos nemesség hatalmán alapult. A bevezetésben az állt, hogy „jelen tartományt úgy kell kormányozni, hogy az a lehető leginkább megfeleljen a monarchiának, amelyben élünk, és amelynek ez a tartomány is részét képezi; valamint, hogy elkerüljük a demokrácia kialakulását”. Az alkotmány paragrafusaiból egy merev társadalmi struktúra körvonalai rajzolódtak ki. Ennek a struktúrának a legalján álltak a „jobbágyok”, akikről a 23-as paragrafus így rendelkezett: „A jobbágyok minden gyermeke és azok minden leszármazottja is jobbágy lesz.” A politikai hatalommal nem rendelkezőjobbágyok fölött helyezkedtek el a tartománygrófok és az indián törzsfőnökök, ők alkották az arisztokráciát. A tartománygróföknak kiutaltak fejenként körülbelül 20 ezer hektár földet, az indián törzsfőnököknek pedig körülbelül 10 ezer hektárnyit. Tervezték egy parlament felállítását is, amelyben a tarto-mánygrófok és az indián törzsfőnökök képviseltették volna magukat, de ahol csak olyan intézkedések megvitatását engedélyezték volna, amelyeket a nyolc földbirtokos előzőleg jóváhagyott. Ahogy a drákói szabályok bevezetése Virginiában kudarcot vallott, úgy a hasonló típusú marylandi és karolinai intézmények felállításának terve is dugába dőlt. Méghozzá hasonló okokból. Minden esetben kiderült, lehetetlen belekényszeríteni a telepeseket egy merev, hierarchikus társadalmi rendbe, egyszerűen azért, mert az Újvilágban számtalan lehetőség állt nyitva előttük. Ezért inkább olyan eszközökre volt szükség, amelyek arra ösztönözték őket, hogy dolgozni akarjanak. Idővel a telepesek egyre nagyobb gazdasági szabadságot és további politikai jogokat követeltek maguknak. A marylandi telepesek is saját földet akartak, és kiharcolták, hogy Lord Baltimore képviseleti gyűlést hívjon össze. 1691-ben aztán ez a gyűlés rávette a királyt, hogy nyilvánítsa Marylandét koronagyarmattá, megfosztva ezzel Baltimore-t és lordjait politikai előjogaiktól. Karolinában szintén elhúzódó hatalmi harcok folytak a politikában, amelyeknek itt is a földbirtokosok lettek a vesztesei. Dél-Karolina 1729ben lett koronagyarmat.

Az 1720-as évekre a később az Egyesült Államokat létrehozó 13 gyarmat mindegyikében hasonló kormányzati struktúra alakult ki: az állam élén a kormányzó és a földtulajdonosok alkotta képviseleti gyűlés állt. Ezek még nem demokráciák voltak: a nők, a rabszolgák és a földnélküliek nem szavazhattak. De a korabeli társadalmakhoz képest ezek az államok igen széles körű politikai jogokat biztosítottak polgáraiknak. A képviseleti gyűlések és azok vezetői később szövetkeztek, és 1774-ben megalakították az Első Kontinentális Kongresszust (First Continental Congress), amelynek létrejötte közvetlen előzménye volt az Egyesült Államok függetlensége elnyerésének. A képviseleti gyűlések úgy gondolták, joguk van meghatározni a saját tagságuk körét, és joguk van adóztatni is. Ez, mint tudjuk, problémát okozott az angol gyarmati kormánynak.

Két alkotmány meséje Mostanra talán már világosan látszik, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban, és nem Mexikóban lépett hatályba egy olyan alkotmány, amely demokratikus elvekre épül, korlátozza a politikai hatalomgyakorlást, illetve ezt a fajta hatalmat szeles társadalmi körben osztja szét. Az, hogy ez a dokumentum 1787 májusában, Philadelphiában megszülethetett, annak a hosszú folyamatnak az eredménye volt, amely még 1619-ben vette kezdetét, amikor is Jamestownban megalakult a tagállamok képviseleti gyűlése. A függetlenség elnyerésekor az Egyesült Államokban lezajló alkotmányozási folyamat éles ellentétben áll azzal, ahogy ugyanez, egy kicsit később, Mexikóban történt. 1808 februárjában Bonaparte Napóleon francia seregei megszállták Spanyolországot. Májusra bevették a fővárost, Madridot. Szeptemberre Ferdinánd spanyol király is fogságba esett, és lemondott. Egy országos katonai junta, a Junta Central vette át a hatalmat, és a harcot a franciák ellen. A junta csapatai először Aranjuezben gyűlt össze, majd délnek indultak, szembe a francia seregekkel. Végül sikerült elérniük a kikötővárost, Cádizt, amely a heves ostrom ellenére is kitartott. A junta itt parlamentet alakított, ez lett a Cortes. 1812-ben a Cortes megalkotta a cádizi alkotmányként ismert dokumentumot, amelyben követelték a népszuverenitás elvén alapuló alkotmányos monarchia bevezetését, valamint a különleges előjogok eltörlését és a törvény előtti egyenlőség megteremtését. Ezek a követelések szitokszavak voltak a dél-amerikai elit számára, hiszen ők még mindig egy olyan intézményi környezetet tartottak fenn, amely az encomienda, a kényszermunka, valamint a rájuk és a gyarmati államra ruházott abszolút hatalom jegyében alakult ki. Amikor Napóleon megszállta az anyaországot, ott minden összeomlott, ez pedig alkotmányos válságba taszította az egész gyarmati Latin-Amerikát. Heves vita folyt arról, hogy elismerjék-e a Junta Central hatalmát, és erre válaszul sokan szerveződni kezdtek, saját juntákat alapítottak. Csak idő kérdése volt, hogy megérezzék, itt a lehetőség, hogy teljesen elszakadjanak Spanyolországtól. Elsőként Bolívia kiáltotta ki függetlenségét, 1809-ben, La Pazban, bár a Peruból érkező spanyol csapatok ezt a kezdeményezést még csírájában elfojtották. Mexikóban az elit politikai attitűdjét az 1810-ben kirobbant, Miguel Hidalgó atya vezette lázadás alakította. Amikor szeptember 23-án Hidalgó serege kifosztotta Guanajuato városát, megölték a vezető gyarmati tisztviselőt, majd nekiálltak válogatás nélkül gyilkolni a fehéreket. Inkább volt ez osztályharc, vagy még inkább etnikai tisztogatás, mintsem függetlenségi mozgalom; ami ugyanakkor egységbe kovácsolta a vezető elitet. Ha a függetlenség népképviseletet jelent a politikában, akkor a helyi elit tagjai - és nem csak a spanyolok - ellenezték azt. Következésképp a mexikói elit rendkívül szkeptikusan tekintett a cádizi alkotmányra, amely megnyitotta az utat a népképviselet előtt - sosem ismerték el annak legitimitását. Ahogy 1815-ben Napóleon európai birodalma összeomlott, VII. Ferdinánd visszaült a trónra, és érvénytelenítette a cádizi alkotmányt. Amikor a spanyol Korona kezdte visszakövetelni amerikai gyarmatait, egyedül a királyhű Mexikóval nem akadt gondja. Ám 1820-ban a Cádizban állomásozó spanyol sereg - amely várta, hogy az amerikai kontinensre hajózzon, és segítsen helyreállítani a spanyolok uralmát - fellázadt VII. Ferdinánd ellen. Hamarosan több katonai egység is csatlakozott hozzájuk az ország minden tájáról, és arra kény-szerítették Ferdinándot, hogy újra helyezze hatályba a cádizi alkotmányt, és hívja össze a Cortest. Ez a Cortes még sokkal radikálisabb volt, mint az elődje: indítványozta a kényszermunka minden formájának eltörlését. De támadni kezdte a különleges előjogokat is - például a katonáknak azt a kiváltságát, miszerint bármilyen bűncselekmény elkövetése

esetén saját katonai bíróságuk dönthet sorsukról. A mexikói elit, elfogadva végre ennek a dokumentumnak az érvényességét, úgy döntött, hogy jobb, ha a saját kezébe veszi az irányítást, és kikiáltja az ország függetlenségét. Az az Augustín de Iturbide állt a függetlenségi mozgalom élére, aki korábban tisztként szolgált a spanyol hadseregben. 1821. február 24-én közzétette a Plan de Igualát, amelyben leírta, hogyan is képzeli el a független Mexikót.Terve szerint az ország alkotmányos monarchia lenne, élén egy mexikói uralkodóval. Elvetette azonban a cádizi alkotmánynak azon intézkedéseit, amelyeket a mexikói elit oly fenyegetőnek talált helyzetére és előjogaira nézve.Terve az első pillanattól fogva széles körű támogatást élvezett, így Spanyolország hamar belátta, nem kerülheti el az elkerülhetetlent. De Iturbide nemcsak megszervezte a mexikói utódállamot, hanem - felismerve a keletkezett hatalmi űrt - gyorsan ki is használta katonai támogatottságát, és uralkodóvá nyilváníttatta magát. A délamerikai függetlenség nagy alakja, Simón Bolivár erre azt mondta, hogy Iturbide „Isten és a szuronyok kegyelméből” lett uralkodó. Iturbide kezét nem kötötték olyan politikai intézmények, mint az Egyesült Államok elnökeinek kezét. Nem sok idő kellett hozzá, hogy diktátorrá váljon, és 1822 októberében fel is oszlatta az alkotmányosan szentesített országgyűlést, helyére pedig a saját maga választotta katonai juntat állította. Bár Iturbide uralma rövid életű volt, ez az eseménysorozat, így, ebben a formában újra és újra megismétlődött a XIX. századi Mexikóban. Az Egyesült Államok alkotmánya nem a mai fogalmaink szerinti demokráciát teremtette meg. Hogy ki lehet választásra jogosult, azt hagyták, hogy az egyes államok maguk döntsék el. Míg az északi államok rövid időn belül megadták a választójogot valamennyi fehér férfinak, jövedelmétől és vagyoni helyzetétől függetlenül, a déli államokban ez csak fokozatosan történt meg. A nők és a rabszolgák egyetlen államban sem kaptak szavazati jogot, és míg a jövedelmi és vagyoni megkötéseket a fehér férfiak esetében eltörölték, bevezették az etnikai alapú választójogot, amely elsősorban a fekete férfiakat fosztotta meg a szavazati joguktól. Amikor Philadelphiában megszövegezték az Egyesült Államok alkotmányát, a rabszolgaságot, természetesen, nem tekintették alkotmányellenesnek, és a leghevesebb vita arról folyt, melyik államnak hány helye legyen a képviselőházban. A helyeket eredetileg az államok lakosságának arányában akarták szétosztani, de a déli államok kongresszusi képviselői azt követelték, hogy akkor a rabszolgákat is vegyék számításba. Az északiak tiltakoztak. Végül arra a kompromisszumos megoldásra jutottak, hogy egy rabszolga háromötöd szabad embert ér. Ezzel, és még néhány sikeres kompromisszummal aztán sikerült kordában tartani az északi és a déli államok közti ellentétet. Idővel újabb és újabb kompromisszumok születtek. Ilyen volt például a Missouri-kompromisszum, amely szerint az államok szövetségéhez mindig együtt vesznek fel egy rabszolgaságpárti és egy, a rabszolgaságot ellenző államot, hogy így őrizzék meg a vélemények egyensúlyát a szenátusban. Az efféle trükkök biztosították az Egyesült Államok politikai intézményeinek békés működését egészen addig, amíg a polgárháború végleg el nem döntötte a kérdést - Észak javára. A polgárháború véres volt és pusztító. De előtte és utána is számtalan gazdasági lehetőség állt nyitva a lakosság nagy része előtt, főleg az északi és a nyugati államokban. Mexikóban viszont teljesen más volt a helyzet. Míg az Egyesült Államoknak csupán ötévnyi politikai instabilitást hozott az 1860 és 1865 között zajló belviszály, addig Mexikó függetlenségének első 50 évében szinte állandó instabilitásban élt. Erre a legjobb példa az a pályaív, amit Antonio López de Santa Ana járt be. Santa Ana, aki egy gyarmati tisztviselő fiaként látta meg a napvilágot Veracruzban, először katonaként, a függetlenségi háborúkban a spanyolok oldalán harcolva szerzett érdemeket. 1821-ben

átállt Iturbide oldalára, és többé vissza sem nézett. 1833 májusában választották először Mexikó elnökévé, igaz, ekkor kevesebb mint egy hónapig volt hivatalban, és az elnöki teendőket ez idő alatt is inkább Valentin Gómez Farías-ra hagyta. Gómez Farías elnöksége 15 napig tartott, ezután megint Santa Ana ragadta magához a hatalmat. Uralma azonban most sem tartott tovább, mint első alkalommal, és július elején megint csak Gómez Farías váltotta őt az elnöki székben. Santa Ana és Gómez Farías egészen 1835 közepéig folytatták ezt a csikicsukizást, amikor is Santa Anát Miguel Barragán váltotta. De Santa Ana nem az a típus volt, aki köny-nyen megfutamodik. 1839-ben, 1841ben, 1844-ben, 1847-ben és végül 1853 és 1855 között megint csak ő volt hatalmon. Összesen tizenegyszer volt elnök, ez idő alatt elnökként élte meg Alamo és Texas elestét, majd a katasztrofális mexikói-amerikai háborút, amelynek következtében Mexikó elvesztette a mai Új-Mexikó és Arizona területét. 1824 és 1867 között 52 elnöke volt Mexikónak, és közülük csak néhányan tudták valamilyen alkotmányosan szentesített eljárással megszerezni a hatalmat. Nyilvánvaló, hogy ez a példátlan politikai instabilitás milyen következményekkel járt a gazdasági intézményekre és ösztönzőkre nézve. Az effajta instabilitás erősen gyengítette a tulajdonjogokat, de egész Mexikót is, így az állam szinte minden hatalmát elvesztette: nem igazán tudott adókat kivetni vagy közszolgáltatásokat ellátni. Habár az elnök Santa Ana volt, az ország nagy része mégsem az ő irányítása alatt állt - az Egyesült Államok ezért tudta rátenni a kezét Texasra. Ráadásul, ahogy azt láttuk, Mexikó függetlenségének kikiáltása azért történhetett meg, mert az elit meg akarta védeni azokat a gazdasági intézményeket, amelyek még a gyarmati időszak alatt jöttek létre, és amelyeknek köszönhetően Mexikó - a nagy német felfedező és földrajztudós, Alexander von Humboldt szavaival élve - az „egyenlőtlenség országa” lett. Ezek az intézmények - azzal, hogy a bennszülöttek kizsákmányolására és mindenféle monopóliumokra alapozták az egész társadalmi berendezkedést akadályozták, hogy a különböző gazdasági ösztönzők és kezdeményezések eljussanak a lakosság nagy tömegeihez. A XIX. század első felében az Egyesült Államokba elért az ipari forradalom szele. Eközben Mexikó egyre szegényebb lett.

Van egy ötleted? Alapíts céget, vegyél fel hitelt! Az ipari forradalom Angliában kezdődött. Első sikereként - előbb vízikerék-, majd gőzgépmeghajtású új gépekkel - forradalmasította a pamutvászon gyártását. A gyártás gépesítése jelentősen megnövelte a munkások termelékenységét, előbb a textiliparban, majd továbbgyűrűzve más iparágakban is. A gazdaság minden területén tetten érhető technológiai áttörések motorját az innováció jelentette, élén azokkal az új vállalkozókkal és üzletemberekkel, akik alig várták, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassák új ötleteiket. A kezdeti virágzás hamarosan átterjedt az Atlanti-óceán túlpartjára, az Egyesült Államokba is, ahol az emberek nagy gazdasági lehetőségeket láttak az Angliában kifejlesztett, új technológiák átvételében. És arra is ihletet kaptak, hogy maguk is újítsanak, kitaláljanak dolgokat. Talán megértjük majd ezeknek a találmányoknak a természetét, ha megnézzük, kik nyerték el ezeknek a szabadalmi jogát. A szabadalmazást, amely megvédi a szellemi termékek tulajdonjogát, a monopóliumok törvénye (Statute of Monopolies) rendszeresítette, amelyet az angol parlament 1623ban iktatott törvénybe - részben azért, hogy így próbálja elejét venni annak, hogy a király nyakló nélkül osztogassa a „szabadalomleveleket”, továbbá azt akarták elérni, hogy tényleg kizárólagos jogokat biztosítson azoknak, akik belefognak egy bizonyos tevékenységbe vagy vállalkozásba. Talán meglepő módon, az Egyesült Államokban nemcsak a gazdagok és az előkelők közül kerültek ki azok, akik szabadalmat kértek és kaptak, hanem valamennyi társadalmi rétegből, az élet minden területéről. Sokan egész kis vagyonra tettek így szert. Ott volt például Thomas Edison, a fonográf és a villanykörte feltalálója, aki megalapította a General Electricet, amely ma is a világ egyik legnagyobb vállalata. Edison utolsó, hetedik gyermekként érkezett a családba. Apja, Sámuel Edison számos foglalkozást űzött, volt tetőfedő, szabó és fogadós is. A kis Thomas nem sokat járt iskolába, de édesanyja otthon mindenre megtanította. 1820 és 1845 között az Egyesült Államokban a szabadalomtulajdonosok-nak csupán 19százalék-a származott szakképzett szülőktől vagy nagyobb földbirtokos családból. Ugyanebben az időszakban a találmányt szabadalmaztatok 40százalék-a legfeljebb elemi iskolát végzett, mint Edison is. Mi több, ezek az emberek gyakran úgy használták ki a szabadalmukat, hogy céget alapítottak, megint csak mint Edison. A XIX. században az Egyesült Államok nemcsak politikai értelemben volt demokratikusabb, mint bármely más ország a világon akkoriban, hanem az innováció terén is. Ez pedig kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok lett a gazdaságilag leginnovatívabb ország a világon. Ha egy szegény embernek támadt egy jó ötlete, az csak egy dolog, hogy találmányát szabadalmaztatta, ami valójában nem került olyan sokba. Hogy abból a szabadalomból pénzt is csináljon, nos, az már egy teljesen más dolog volt. Ennek egyik módja természetesen az volt, hogy eladja a szabadalmat valaki másnak. Először Edison is ezt tette, hogy tőkét szerezzen: a Western Union 10 ezer dollárt fizetett neki a kvadruplex telegráf szabadalmáért. De ez a megoldás csak az olyanoknak volt jó, mint Edison, aki gyorsabban gyártotta az ötleteket, mint ahogy meg tudta volna valósítani azokat. (Világrekordot állított fel azzal, hogy csak az Egyesült Államokban 1093, világszerte pedig 1500 szabadalmát fogadták el.) De egy szabadalommal igazán úgy lehetett pénzt keresni, ha az ember saját vállalkozást indított. Ehhez viszont tőke kellett, és egy bank, amelyik kölcsön formájában megelőlegezte ezt a tőkét. Az Egyesült Államokban élő feltalálók igen szerencsések voltak. A XIX. században gombamód

szaporodtak a pénzügyi közvetítői és banki szolgáltatásokat nyújtó cégek, ez pedig felgyorsította az egyébként is gyors gazdasági növekedést és az iparosodást. 1818-ban még csak 338 bank működött az Egyesült Államokban, és ezek össztőkéje mindössze 160 millió dollár volt; ám közel 100 évvel később, 1914-ben az akkor már 27 864 bank összvagyona elérte a 27,3 milliárd dollárt. A szépreményű feltalálók könnyen kaptak tőkét a vállalkozásukhoz. Sőt, mivel egyre élesedett a verseny a pénzintézetek között, ezt a hitelt meglehetősen alacsony kamatra kapták meg. Mindez nem mondható el Mexikóról. Ott 1910-ben, a mexikói forradalom kirobbanásának évében még csak 42 bank működött, és ebből kettő birtokolta a banki összvagyon 60százalék-át. Szemben az Egyesült Államokkal, ahol ádáz verseny folyt a bankszektorban, a mexikói bankok között gyakorlatilag nem volt verseny. Ez pedig azt jelentette, hogy a bankok akármilyen magas kamatot felszámolhattak ügyfeleiknek, és megtehették, hogy csak a már gazdag kiváltságosoknak adjanak hitelt, akik ezt a hitelkeretet azután arra használták, hogy kiterjesszék és megerősítsék hatalmukat a különféle gazdasági ágakban. Az, hogy a XIX-XX. században a mexikói bankszektor ilyen torz formát öltött, egyenesen következik abból, milyen politikai intézmények vertek gyökeret Mexikóban a függetlenség kivívása után. A Santa Ana-korszakra jellemző káosz után jött II. Napóleon francia kormányának elhibázott próbálkozása: 1864-67 között, I. Miksa mexikói császár uralkodásával, gyarmati rendszert akartak kialakítani Mexikóban. A franciákat azonban elkergették, és megszületett az új alkotmány. De előbb Benito Juárez, majd az ő halála után Sebastián Lerdo de Tejada kormányának hamarosan kihívója akadt - a fiatal katona, Porfirio Díaz személyében. Díaz a franciák ellen vívott háború egyik győztes tábornoka volt, és most hatalomra vágyott. Lázadó sereget verbuvált, és 1876 novemberében, a tecoac-i csatában súlyos vereséget mért a kormány seregére. A következő év májusában elnökké választatta magát; és a következő 34 évben - többé-kevésbé megszakítás nélkül és egyre inkább a tekintélyelvűség jegyében kormányozta Mexikót, egészen addig, amíg a forradalom kitörésekor meg nem buktatták. Akárcsak elődei, Iturbide és Santa Ana, Díaz is katonai parancsnokként kezdte pályáját. Az efféle katonai-politikai karrierút az Egyesült Államokban sem ismeretlen. Az Egyesült Államok első elnöke, George Washington is a függetlenségi háború egyik sikeres tábornokaként debütált. Ulysses S. Grant, aki a polgárháború tábornokaként jelentős szerepet játszott Kszak, vagyis az unió győzelmében, később (1869-ben) szintén elnök lett. Dwight D. Eisen-hower pedig, aki a II. világháború során a szövetséges erők parancsnoka volt Európában, 1953 és 1961 között volt az Egyesült Államok elnöke. Ellentétben lturbidével, Santa Anával vagy Díazzal, az említett amerikai katonák egyike sem erőszakkal szerezte és tartotta meg a hatalmat. Ők tartották magukat az alkotmányhoz. Habár a XIX. században Mexikónak több alkotmánya is volt, az vajmi kevés visszatartó erőt jelentett Iturbidének, Santa Anának vagy Díaz-nak. Ezeket az embereket csak úgy lehetett eltávolítani a hatalomból, ahogy ők megszerezték azt: erőnek erejével. Díaz kormányzása idején erősen csorbult az emberek tulajdonhoz való joga, megkönnyítve ezzel a hatalmas földek kisajátítását. Díaz ráadásul monopóliumokat és előjogokat adott támogatóinak valamennyi üzletágban, többek között a bankszektorban is. Magatartásában nem volt semmi új. Pontosan ezt tették a spanyol konkvisztádorok is, akárcsak az ő nyomdokaikban járó Santa Ana. Az Egyesült Államokban egyáltalán nem azért alakult ki olyan bankrendszer, amely sokkal kedvezőbb hatással volt az ország gazdasági előmenetelére, mert a banktulajdonosoknak mások lettek volna a motivációik. A profitorientáltság, amely a mexikói bankszektornak monopolisztikus jelleget kölcsönzött, az Egyesült Államokban is jelen volt. De a mexikóitól alapjaiban különböző amerikai

intézményrendszer miatt a profitmotívum máshogy nyilvánult meg. A különböző gazdasági intézmények sokkal komolyabb versenyhelyzetbe hozták a bankárokat. És ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy egy teljesen eltérő politikai intézményrendszerben maguk a politikusok, a bankszektor működését szabályozó törvények megalkotói is teljesen más jellegű ösztönzőkkel szembesültek.Tény, hogy a XVIII. század végén, nem sokkal az Egyesült Államok alkotmányának hatálybalépése után, még a mexikóihoz hasonló bankrendszer kezdett kialakulni. A politikusok igyekeztek állami bankmonopóliumokat felállítani, amelyeket azután a barátaiknak és üzleti partnereiknek juttathatnak - cserébe a monopóliumból származó profit egy részéért. A bankok is hamar lecsaptak az őket irányító politikusoknak nyújtott hitelezés lehetőségére, akárcsak Mexikóban. De ez az állapot az Egyesült Államokban azért nem maradt tartós, mert a bankmonopóliummal próbálkozó politikusok - szemben mexikói kollégáikkal - csak választások útján maradhattak hatalmon. A bankmonopólium és a politikusoknak nyújtott kölcsön jó üzlet a politikusoknak, hacsak nem buknak bele. A polgároknak viszont már messze nem olyan jó. Szemben Mexikóval, az Egyesült Államokban a nép ellenőrzés alatt tudta tartani a politikusokat, és megszabadult attól, aki arra használta a hivatalával járó hatalmat és befolyást, hogy megszedje magát vagy monopóliumokat szerezzen a cimboráinak. Következésképp, a bankmonopóliumok összeomlottak. Az Egyesült Államokban a széles körű politikai jogok, főleg Mexikóhoz viszonyítva, egyenlő hozzáférést biztosítottak af finanszírozási forrásokhoz. Ez cserébe biztosította, hogy akinek volt egy nagyszerű ötlete vagy találmánya, az profitálhatott belőle.

Útfüggő változások Az 1870-80-as evekben a világ átalakult, és a változások Latin-Amerikát sem kerülték el. A Porfirio Díaz által felállított intézményrendszer nem azonos azzal, amely Santa Ana kormányzása idején vagy a spanyol gyarmati államban működött. A XIX. század második felében, a világgazdasági konjunktúra idején, az olyan innovációk, mint a gőzhajó és a vasút, forradalmasították a közlekedést és a szállítmányozást, aminek következtében fellendült a nemzetközi kereskedelem is. Ez a globalizációs hullám azt jelentette, hogy az olyan, erőforrásokban gazdag országok, mint például Mexikó helyesebben ezeknek az országoknak a vezető elitje -, meggazdagodhatott azon, hogy nyersanyagokat és természeti erőforrásokat exportált az iparosodó Észak-Amerikába vagy Nyugat-Európába. Díazra és cimboráira egy új és gyorsan változó világ köszöntött. Felismerték, hogy Mexikónak is változnia kell. De ez, persze, nem azt jelentette, hogy felszámolják a gyarmati intézményrendszert, és az északamerikaihoz hasonlót vezetnek be. Ez a változás inkább útfüggő volt: csupán egy következő fejlődési fázisba lépett az az intézményrendszer, amelynek köszönhetően Latin-Amerika nagy részén már eluralkodott a szegénység és az egyenlőtlenség. A globalizáció révén értékessé váltak az amerikai kontinens hatalmas, még felfedezetlen területei, a „nyitott határvidék”, a vadnyugat. Ami sokszor csak elméletileg volt nyitott, hiszen ott éltek azok a bennszülött népek, amelyeket csúnyán kisemmiztek. Mindezek ellenére, a XIX. század második felében az ezért az újonnan értékessé váló erőforrásért folytatott küzdelem volt az egyik legmeghatározóbb folyamat az amerikai kontinensen. Az, hogy hirtelen megnyíltak a határok, nem párhuzamos folyamatokat indított el az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában, hanem tovább növelte azt a szakadékot, amelyet a már létező intézményi különbségek ütöttek a kontinens két fele között. Különösen igaz ez arra a szabályozásra, amely meghatározta, hogy kik juthattak földhöz. Az Egyesült Államokban az 1785-ös földrendelettől (Land Ordinance) kezdve az 1862-es birtoktörvényig (Homestead Act) törvények hosszú sora biztosított széles körű hozzáférést a határvidéki földekhez. Bár a bennszülött népek ezzel a perifériára szorultak, kialakult egy gazdaságilag dinamikus határvidék, ahol többé-kevésbé egyenlőség volt. A legtöbb latinamerikai országban azonban a sajátos politikai intézmények miatt ez a változás teljesen más eredményt hozott. A határvidéken fekvő földeket azok kapták meg, akiknek vagy politikai hatalmuk, vagy hatalmas vagyonuk volt — és így ezek az emberek még hatalmasabbak lettek. Díaz kétségkívül elkezdte lebontani a sajátos gyarmati intézményrendszernek azokat a maradványait, amelyek gátolták a nemzetközi kereskedelmet, amelytől komoly vagyont remélt ő is és a támogatói is. Ebben azonban továbbra sem követte a gazdasági fejlődésnek azt a modelljét, amelyet a Rio Grandétól északra látott, hanem azt, amit Cortés, Pizarro és de Toledo alkalmazott, és amelynek lényege, hogy az elit hatalmas vagyonokra tehet szert, mindenki mástól viszont ennek még a lehetőségét is elveszik. Ha az elit befekteti a pénzét, az hoz némi gazdasági növekedést, de ez a fajta gazdasági növekedés mindig csalódást okoz. Kárvallottjai elsősorban azok, akiknek ebben az új rendszerben semmihez sincs joguk: ilyenek voltak például a Nogales hátországában élő sonorai jaki indiánok. 1900 és 1910 között mintegy 30 ezer jakit deportáltak: lényegében rabszolgasorba kényszerítették őket, és mehettek dolgozni a Yukatán-félsziget agávéültetvénycirc. (Az agávénövény rostja értékes exportcikk volt, kötelet és fonalat lehetett készíteni belőle.) Hogy a gazdasági növekedés útjában álló sajátos intézményi berendezkedés a XX. században is rendíthetetlen maradt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Mexikót és Latin-Amerikát

továbbra is a gazdasági stagnálás és a politikai instabilitás jellemezte, és polgárháborúk meg gerillaakciók dúlták fel az országokat, mert folyt tovább a hatalmi harc a különböző érdekcsoportok között. 1910-ben Díazt végül megfosztották hatalmától a forradalmi erők. A mexikói forradalom után 1952-ben Bolíviában, 1959-ben Kubában, 1979-ben pedig Nicaraguában robbant ki forradalom. Mindeközben állandó polgárháború tombolt Kolumbiában, Salvadorban, Guatemalában és Peruban. Rohamléptekkel folytak tovább a kisajátítások, illetve azok veszélye mindig ott lógott a levegőben, és zajlottak a tömeges agrárreformok (vagy reformpróbálkozások) Bolíviában, Brazíliában, Chilében, Kolumbiában, Guatemalában, Peruban és Venezuelában is. A forradalmak, a kisajátítások és a politikai instabilitás maguk után hozták a katonai kormányzást, és a különféle típusú parancsuralmi rendszerek kialakulását. Bár megfigyelhető volt egyfajta fokozatos elmozdulás a politikai jogok kiszélesítése felé, csupán az 1990-es évekre sikerült elérni, hogy a legtöbb latin-amerikai országban demokrácia legyen. Az instabilitásból azonban nem sikerült kiszabadulniuk. Ennek az instabilitásnak velejárója volt a tömeges elnyomás és megtorlás. A chilei Országos Igazságszolgáltató és Békéltető Bizottság 1991-es jelentése szerint 1973 és 1990 között, Pinochet uralma alatt, 2279 embert végeztek ki politikai okokból, mintegy 50 ezer embert zártak börtönbe és kínoztak meg, és több százezer embert rúgtak ki a munkahelyéről. A guatemalai Történelmi Tényfeltáró Bizottság 1999-es jelentésében összesen 42 275 áldozat szerepelt név szerint, bár egyes állítások szerint legalább 200 ezer embert gyilkoltak meg Guatemalában 1962 és 1996 között. Hetvenezer embert pedig Efrain Ríos Montt tábornok uralma idején, aki olyannyira büntetlenül követhette el ezeket a rémtetteket, hogy 2003-ban még az elnöki székért is indulhatott - de, szerencsére, nem ő nyert. Az eltűnt emberekkel foglalkozó argentin bizottság 9 ezerre becsüli azoknak a számát, akiket 1976 és 1983 között gyilkoltak meg a hadsereg katonái, bár megjegyzik, hogy a tényleges szám ennél nagyobb is lehet. (Emberi jogi szervezetek becslései szerint a 30 ezer fő a valós adat.)

Keress néhány milliárdot! A gyarmati időszak társadalmi berendezkedése, és ezeknek a társadalmaknak az intézményi öröksége máig érezteti hatását, és emiatt vannak még ma is ilyen hatalmas különbségek az Egyesült Államok és Mexikó, és így Nogales két része között is. Ha megnézzük, hogyan lett Bili Gates és Carlos Síim a világ két leggazdagabb embere - bár ezért a címért Warren Buffet is versenyben van -, világosan látszik, milyen erők munkálkodnak az egyik és a másik országban. Bili Gates és a Microsoft sikertörténete közismert. De csak azért, mert Gates volt a világ leggazdagabb embere és a világ technológiailag egyik leginnovatívabb cégének alapítója, az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma még nyugodt szívvel indított polgári pert a Microsoft Corporation ellen 1998. május 8án azzal a váddal, hogy a cég visszaélt monopolhelyzetével. Konkrétan azt kifogásolták, hogy saját fejlesztésű böngészőjét, az Internet Explorert integrálta a Windows operációs rendszerbe. A kormány jő ideje rajta tartotta a szemét Gatesen, és már 1991- ben is vizsgálat indult ellene: a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság (Federal Trade Commission) arra volt kíváncsi, hogy a Microsoft visszaélt-e monopolhelyzetével az asztali számítógépek operációs rendszereinek piacán. 2001 novemberében a Microsoft megállapodást kötött a minisztériummal: hagyta, hogy lenyessék a szárnyait - még ha a büntetés kevesebb is volt, mint amekkorát sokan elvártak volna. A mexikói Carlos Síim nem az innovációnak köszönheti vagyonát. Először részvényekkel kereskedett, nem kis sikerrel, illetve veszteséges cégeket vásárolt fel és tett jövedelmezővé. A legnagyobb húzása az volt, amikor megvette a Telmexet, Mexikó telekommunikációs monopolcéget, amelyet még Carlos Sa-linas elnök privatizált 1990-ben. A kormány 1989 szeptemberében jelentette be, hogy el akarja adni a szavazati jogot biztosító részvények 51százalék-át (ez a teljes részvényállomány 20,4százalék-a volt). 1990 novemberében meg is érkeztek az ajánlatok. Es bár nem Síim ajánlotta a legmagasabb árat, a tulajdonában lévő Gru-po Corso vezette konzorcium nyerte meg az árverést. Síim ahelyett, hogy rögtön kifizette volna a részvényeket, elintézte, hogy fizetési haladékot kapjon, és a Telmex által kifizetett osztalékokból rendezte a tartozását. Ennek folytán ami egykor állami monopólium volt, Síim busás hasznot hajtó monopóliuma lett. Azok a gazdasági intézmények, amelyek Carlos Síimet naggyá tették, teljesen mások, mint az Egyesült Államok intézményei. Egy mexikói vállalkozó pályafutása minden állomásán komoly belépési korlátokba ütközik, és ezek meghatározó szerepet játszanak karrierjének alakulásában. Ilyen korlát lehet a drága licenc, amit kötelezően meg kell venni, vagy a bürokrácia, amelyen át kell verekednie magát, de akadályt jelentenek a politikusok és a hivatalnokok is, akik az útjába állnak, és az sem könnyíti meg a dolgát, hogy csak nagy nehézségek árán lehet forrást szerezni a pénzügyi szektortól, amely sokszor összejátszik azokkal a hivatalnokokkal, akikkel a vállalkozó próbál szembeszállni. Ezek a korlátok lehetnek leküzdhetetlen akadályok, amelyek távol tartják a vállalkozót a jövedelmező területektől, vagy lehetnek áldásos eszközök, amelyek sakkban tartják a versenytársakat. Hogy a korlát melyik oldalára kerülünk, az természetesen attól függ, kiket ismerünk, kiket tudunk befolyásolni, és legalább ilyen fontos: hogy kiket tudunk megvesztegetni. Carlos Slim szerény körülmények között élő libanoni bevándorlók tehetséges és ambiciózus fia - mestere volt annak, hogyan lehet elnyerni kizárólagos szerződéseket; sikerült monopolizálnia a szépen jövedelmező mexikói telekommunikációs piacot, majd kiterjeszteni működésének körét egész LatinAmerikára. Többen is próbálták ráhúzni a vizes lepedőt a Slim-féle Telmex-monopóliumra, de nem jártak

sikerrel. 1996-ban egy belföldi telefonszolgáltató, az Avantel kérvényt nyújtott be a mexikói versenyhivatalhoz, hogy vizsgálják ki, túlsúlyban van-e a Telmex a telekommunikációs piacon. 1997ben a hivatal megállapította, hogy a Telmex alapvetően monopolhelyzetben van, többek között a helyi, a belföldi és a nemzetközi hívások tekintetében is. A mexikói szabályozó hatóságok mégis hiába próbáltak gátat vetni ezeknek a monopóliumoknak, nem értek el semmit. Ennek egyik oka az volt, hogy Síim és a lelmex élhet a recurso de amparo intézményével (szó szerint: védelmi kérvény). Az amparo a mellett érvel, hogy az adott törvény nem is vonatkozik az amparo benyújtójára. Az amparo ötlete egészen az 1857-es mexikói alkotmányig nyúlik vissza, és eredetileg az egyéni és a szabadságjogokra adott biztosítékot. ATelmex és a többi mexikói monopólium kezében azonban félelmetes eszközzé vált, amellyel bebetonozhatják monopolhelyzetüket. Így az amparo ahelyett, hogy az emberek jogait védené, segít kijátszani a törvény előtti egyenlőség elvét. Mexikóban Síim javarészt politikai kapcsolatainak köszönhette gazdasági sikereit. Amikor azonban az Egyesült Államokban kezdett vállalkozásba, a siker elmaradt. 1999-ben a Grupo Curso felvásárolta a számítógép-forgalmazó CompUSA-t. Akkoriban a CompUSA franchise szerződést kötött a COC Servicesszel, hogy forgalmazza a termékeit Mexikóban. Síim rögtön szerződést bontott, mert saját bolthálózat indítását tervezte, és nem akart konkurenciát. De a COC egy dallasi bíróságon nyújtott be keresetet a CompUSA ellen, Dallasban viszont nem működött az amparo. Síim elvesztette a pert, és 454 millió dolláros büntetést szabtak ki rá. A COC ügyvédje, Mark Werner azt mondta a per után, hogy „ez az ítélet azt üzeni, hogy ebben a globális gazdaságban a cégeknek tiszteletben kell tartaniuk az Egyesült Államok törvényeit, ha itt akarnak üzletelni”. Síim régi, jól bevált módszerei az Egyesült Államokban csődöt mondtak.

Egy elmélet a világ egyenlőtlenségeiről Egyenlőtlen világban élünk. Ahogy Nogales két része, úgy az egyes országok között is hatalmas, sőt még hatalmasabb különbségek vannak. A gazdag országokban élők egészségesebbek, hosszabb ideig élnek, és iskolázottabbak. Ráadásul olyan kényelmi szolgáltatások és lehetőségek is elérhetőek számukra (nyaralás, karrier stb.), amelyekről a szegény országok lakosai még csak nem is álmodhatnak. A gazdag országokban nem kátyúsak az utak, és az otthonokban van vízöblítéses toalet, működik az áram- és vízszolgáltatás. Az ország élén pedig, jellemzően, olyan kormány áll, amelyik nem fogja önkényesen letartóztatni vagy zaklatni a polgárait. Kpp ellenkezőleg, a kormány szolgáltatásokat - többek között oktatást, egészségügyi ellátást, úthálózatot és törvényes rendet biztosít. Az sem mellékes, hogy a gazdag országok polgárai szavazhatnak a választásokon, beleszólhatnak abba, hogy hazájuk milyen politikai irányba haladjon. Az egyenlőtlenség világában mindenki, még a szegény országok lakói is tisztában vannak ezekkel a nagy különbségekkel, annak ellenére, hogy sok helyen nincs se tévé, se internet. Egyszerűen érzik és átélik ezeket a különbségeket - és ez készteti őket arra, hogy akár illegálisan is, átkeljenek a Rio Grandén vagy a Földközi-tengeren, és esélyt kapjanak arra, hogy megtapasztalják a gazdag országok nyújtotta életszínvonalat és lehetőségeket. Ezek az egyenlőtlenségek azonban nemcsak a szegény országokban élők életére vannak kihatással, hanem az Egyesült Államokban és sok más országban is komoly érzelmeket és indulatokat váltanak ki, aminek vannak politikai következményei. Könyvünk célja megvilágítani, hogy miért vannak ekkora különbségek, és miért alakulnak ki. És ez nemcsak végcél, hanem az első lépés is ahhoz, hogy elkezdjünk gondolkodni azon, hogyan javíthatnánk a szegénységben élő emberek milliárdjainak az életszínvonalán. Az, ami Nogalesben, a kerítés két oldalán kialakult, csupán a jéghegy csúcsa. Itt ugyanis, ahogy a Mexikó északi részén fekvő városokban általában - köszönhetően az Egyesült Államokkal folytatott (nem mindig legális) kereskedelemnek - az emberek sokkal jobb anyagi helyzetben vannak, mint az ország más részein, ahol egy háztartás éves jövedelme átlagosan körülbelül 5000 dollár. A sonorai Nogalesben ez a viszonylagos jólét az ipari parkokban koncentrálódó maquiladora üzemeknek köszönhető. Az első ilyen üzemet ifj. Richárd Campbell kaliforniai kosárkészítő hozta létre. Az üzem első bérlője a Richárd Bossc tulajdonában lévő hangszerkészítő cég, a Coin-Art volt. Bosse-nak a kerítés másik oldalán, az arizonai Nogalesben ekkor már volt egy fuvolákat és szaxofonokat készítő vállalkozása, az Artley. A Coin-Artot követte a számítógép-kábelezéssel foglalkozó Memorex, a kórházi ruházatot gyártó Avent, a napszemüvegeket gyártó Grant, a Scarsnek garázsnyitókat gyártó Chamberlain és a bőröndöket gyártó Samsonite. Ezek szinte mind amerikai székhelyű vállalkozások, amelyek amerikai tőkéből, amerikai know-how-val működnek. Vagyis az a plusz, amivel több jut az embereknek itt, a sonorai Nogalesben, az az ország határain túlról jön. Pedig a különbségek az Egyesült Államok és Mexikó között eltörpülnek ahhoz képest, hogy micsoda különbségek vannak az országok közt világszinten. Az Egyesült Államok átlagpolgára hétszer nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint egy átlag mexikói, egy átlag peruinál vagy közép-amerikainál több mint tízszer, Fekete-Afrika egy átlagos lakosánál körülbelül hússzor, és a legszegényebb afrikai országokban (például Maliban, Etiópiában vagy Sierra Leonéban) élőknél pedig majdnem negyvenszer gazdagabb. De ez nem csak az Egyesült Államokra igaz. A gazdag országok kicsi, ám egyre növekvő európai és észak-amerikai csoportja újabb és újabb országokkal bővül, csatlakozott már hozzájuk Ausztrália, Japán, Új-Zéland, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan is. Az itt lakók teljesen más életet

élnek, mint az emberek a világ többi részén. Pedig egyszerű oka van annak, hogy az arizonai Nogales sokkal gazdagabb, mint a sonorai Nogales: az, hogy a határ két oldalán egymástól teljesen eltérő intézményrendszer alakult ki, amely egymástól teljesen eltérő ösztönzőket teremt a két Nogales lakói számára. De nemcsak az arizonai Nogales, hanem maga az Egyesült Államok is azért sokkal gazdagabb ma, mint akár Mexikó vagy Peru, mert gazdasági és politikai intézményei másfajta ösztönzőket kínálnak a vállalkozásoknak, a magánszemélyeknek és a politikusoknak. Valamennyi társadalmi funkciót - a hozzájuk tartozó gazdasági és politikai törvényekkel együtt - az állam és a polgárok közösen alkották meg és ellenőrzik. A gazdasági intézmények alakítják a gazdasági ösztönzőket, amelyek arra ösztönöznek, hogy tanuljunk, takarékoskodjunk, befektessünk, fejlesszünk és alkalmazzunk új technológiákat, szívesen fogadjuk az újításokat, és így tovább. A politikai folyamat határozza meg, hogy az emberek milyen gazdasági intézményrendszer keretein belül élnek és dolgoznak, azt pedig, hogy ez a folyamat hogyan működik, a politikai intézmények határozzák meg. Azt például egy adott ország politikai intézményei határozzák meg, hogy a polgárok hatással tudnak-e lenni a politikusokra és azok viselkedésére. Ettől függ ugyanis, hogy a politikusok a népet képviselik-e — még ha nem is tökéletesen —, vagy visszaélnek a rájuk ruházott vagy általuk elbitorolt hatalommal, saját vagyonuk gyarapítása, saját céljaik megvalósítása érdekében - és teszik mindezt a polgárok kárára. A politikai intézményrendszernek része - egyebek mellett, de nem kizárólagosan - az írott alkotmány, és annak ténye, hogy az adott társadalmi berendezkedés demokrácia-e vagy sem, továbbá az állam kezében lévő hatalom és eszköztár, amellyel a társadalom működését szabályozza és kormányozza. Ugyancsak szükséges szélesebb körben megvizsgálni azokat a tényezőket, amelyek meghatározzák, hogy a politikai hatalom hogyan oszlik meg az egyes társadalmi szereplők között, különös tekintettel arra, hogy a különböző csoportok képesek-e együttesen fellépni céljaik eléréséért, vagy megakadályozni másokat ugyanebben. Az intézmények napi szinten befolyásolják az ösztönzők rendszerét és az emberek viselkedését, így viszik előre az országot a siker vagy a kudarc útján. Egyéni tehetségre valamennyi társadalmi szinten szükség van, de nélkülözhetetlen egy olyan intézményi keretrendszer, amely képes pozitív erővé formálni a tehetséget. Bili Gates, csakúgy, mint az információtechnológiai ipar többi legendás alakja (például Paul Allén, Steve Ballmer, Steve Jobs, Larry Page, Sergcy Brin és Jeff Bezos), hatalmas tehetséggel és ambícióval megáldott emberek. De végső soron ők sem tettek mást, mint reagáltak az ösztönzőkre. Az Egyesült Államok oktatási rendszere lehetővé tette Gates és társai számára, hogy elsajátítsanak olyan képességeket, amelyek remekül kiegészítik a bennük rejlő tehetséget. Az ország gazdasági intézményei pedig lehetővé tették számukra, hogy minden különösebb nehézség nélkül belevághassanak egy saját vállalkozásba. Ezek az intézmények segítettek továbbá megoldani projektjeik finanszírozását. Az amerikai munkaerőpiac lehetővé tette, hogy jól képzett szakembereket tudjanak alkalmazni, és a viszonylagos versenyhelyzetet teremtő piaci környezet elősegítette a cégek bővítését, a termékek értékesítését. Ezek a vállalkozók kezdettől fogva biztosak lehettek abban, hogy egyszer megvalósíthatják álmaik projektjét: bíztak az intézményekben és az általuk teremtett jogállamiságban, és nem kellett tulajdonjogaik biztonsága miatt aggódniuk. Végül, de nem utolsósorban, a politikai intézmények stabilitást és folytonosságot biztosítottak. Először is garantálták, hogy nem áll fenn annak a veszélye, hogy egy diktátor magához ragadja a hatalmat, és átírja a játékszabályokat, kisajátítja a vagyonukat, bebörtönzi őket, vagy fenyegeti az életüket és a megélhetésüket. Továbbá, ezek az intézmények azt is garantálták, hogy a kormány valamely részérdek miatt nem tér el egy gazdaságilag katasztrofális irányba, ugyanis a politikai hatalom egyrészt kellően korlátozott volt, másrészt kellően széles körben oszlott meg ahhoz, hogy kialakulhasson egy olyan

gazdasági intézményrendszer, amely megteremtette a prosperitáshoz szükséges ösztönzőket. Könyvünkből kiderül, hogy miközben elsősorban a gazdasági intézmények jellege dönti el, hogy egy ország szegény lesz-e vagy gazdag, a politika és a politikai intézmények határozzák meg egy ország gazdasági intézményeinek jellegét. Végtére is, az Egyesült Államok kedvező körülményeket biztosító gazdasági intézményei is az 1619 óta fokozatosan kialakuló politikai intézményrendszer eredményeként jöttek létre. A világ egyenlőtlenségéről szóló elméletünk azt igyekszik megmutatni, hogy a politikai és gazdasági intézmények hogyan teremtenek - közös erővel - szegénységet vagy jólétet, és a világ különböző részein hogyan és miért alakultak ki ennyire különböző intézményrendszerek. Az amerikai kontinens történelmének rövid áttekintése során bemutattuk, milyen erők formálták a politikai és a gazdasági intézményeket. A ma létező, különböző intézményi minták mélyen a múltban gyökereznek, ugyanis ha egyszer kialakul egy adott társadalmi berendezkedés, az általában hosszú időn át fennmarad. Mint látni fogjuk, ez a politikai és gazdasági intézmények együttműködéséből és ennek az együttműködésnek a jellegéből ered. Ez az állandóság és a mögötte meghúzódó erők is magyarázzák, miért olyan nehéz véget vetni az egyenlőtlenségnek, és gazdaggá tenni a szegény országokat. És hiába, hogy elsősorban az intézmények közti különbségek okozzák a két Nogales, illetve Mexikó és az Egyesült Államok közti különbségeket, ettől még Mexikó lakosai között nem jön létre közmegegyezés a szükséges változtatásokról. Nincs határozott késztetés arra, hogy egy társadalom kidolgozzon vagy átvegyen olyan intézményeket, amelyek a lehető legjobban szolgálják a gazdasági növekedést vagy a polgárok jólétét, ugyanis vannak más intézmények, amelyek még annál is jobban szolgálják azoknak az érdekeit, akik a politikát és a politikai intézményeket irányítják. Gyakran előfordul, hogy a hatalom birtokosai és a társadalom többi része nem ért egyet abban, mely intézményeket kellene megtartani, és melyeket kellene átalakítani. Carlos Síim nem örülne, ha azt látná, hogy politikai kapcsolatai a semmibe vesznek, és a vállalkozásait védő belépési korlátok elpárolognak. Neki az sem számítana, hogy az új vállalkozások piacra lépése mexikóiak millióit tenné gazdaggá. Mivel tehát nincs is ilyen konszenzus, maradnak azok a szabályok, amelyeket a politika hoz: a politikusok mondják meg, kié a hatalom, és ezt a hatalmat hogyan gyakorolhatja. Carlos Síimnek van elég hatalma ahhoz, hogy megszerezze, amit akar. Bili Gates hatalma sokkal korlátozottabb. Elméletünk ezért nemcsak gazdasági, hanem politikai vonatkozásokkal is foglalkozik. Azt vizsgáljuk, hogy az intézmények milyen hatással vannak egy ország sikerére és kudarcára - vagyis vizsgáljuk a szegénység és a jólét gazdaságtanát. És azt is vizsgáljuk, hogy az intézmények hogyan alakulnak át idővel, vagy miért nem alakulnak át még akkor sem, ha milliókat tartanak szegénységben és nyomorban - vagyis vizsgáljuk a szegénység és a jólét politikáját.

2. - TÉVES ELMÉLETEK

Helyzetelemzés Könyvünkben arra keressük a magyarázatot, hogy miért és hogyan alakulhatott ki az egyenlőtlenség világa, és azt is megvizsgáljuk, milyen könnyen felfedezhető, általános minták jellemzik. Az első ország, amely megtapasztalhatta a tartós gazdasági növekedést, Anglia volt - vagyis Nagy-Britannia, de inkább csak Britannia: 1707 után így emlegették Anglia, Wales és Skócia unióját. A lassú növekedés a XVIII. század második felében indult meg, ahogy beköszöntött az ipari forradalom, és a jelentősebb technológiai áttöréseket hozó találmányok gyakorlati alkalmazása gyökeret eresztett az iparban. Az Angliában elkezdődő iparosítás hamarosan Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is folytatódott. Az angol fellendülés pedig gyorsan átterjedt Nagy-Britannia „telepes gyarmataira”: Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra. Ezek az országok ma is fenn vannak a világ 30 leggazdagabb országát rangsoroló listán, Japán, Szingapúr és Dél-Korea mellett. Ez utóbbi három ország meggazdagodásának története viszont már egy általánosabb mintát követ, amely minden olyan keletázsiai országra (például Tajvanra és Kínára is) jellemző, ahol nemrégiben tapasztalhatták meg a gyors gazdasági növekedést. A világ jövcdelemeloszlását ábrázoló grafikon alsó része épp olyan éles és határozott képet mutat, mint a teteje. Ha listába szednénk a világ 30 legszegényebb országát, azt látnánk, hogy szinte valamennyi Fekete-Afrikában van. Hozzájuk csatlakoznak még olyan országok, mint Afganisztán, Haiti és Nepál, amelyek ugyan nem Afrikában vannak, mégis - ahogy azt látni fogjuk - hasonló a sorsuk. 50 évvel ezelőtt is nagyjából ugyanezek az országok szerepeltek a lista első és utolsó harminc helyén. Annyi a különbség, hogy Szingapúr és Dél-Korea akkor még nem került be a leggazdagabb országok közé, és az utolsó harminc helyen néhány más országot is találunk, de az összkép nagyon is egybevág azzal, amit ma látunk. Ugorjunk vissza száz vagy akár százötven évet, és nagyjából ugyanazon csoportban találjuk ezeket az országokat. A 3. térkép a világ anyagi helyzetének 2008-as állapotát mutatja. A legsötétebb árnyalatú országok a legszegényebbek: ezek azok az országok, ahol az egy férc jutó éves átlagjövedelem (vagy ahogy a közgazdászok mondják: a GDP [Gross Domestic Product], vagyis a bruttó hazai termék) kevesebb mint 2000 dollár. Ide tartozik Afrika nagy része, akárcsak Afganisztán, Haiti és Délkelet-Ázsia egyes részei (például Kambodzsa és Laosz). Észak-Korea is ebben a csoportban van. A fehér színnel jelzett országok a leggazdagabbak: itt az egy főre jutó éves jövedelem legalább 20 ezer dollár. Ezek a jól ismertek: Észak-Amerika, Nyugat-Európa, Ausztrálázsia és Japán. Az amerikai kontinensen megfigyelhető még egy érdekes minta. Ha felsoroljuk az ott található országokat, a leggazdagabbtól haladva a legszegényebbig, azt láthatjuk, hogy a vezető helyen álló Egyesült Államok és Kanada után Chile, Argentína, Brazília, Mexikó és Uruguay következik, vagy talán Venezuela - attól függően, hogy épp hogy áll az olaj ára. Azután jön Kolumbia, a Dominikai Köztársaság, Ecuador és Peru. A lista alján pedig egy szintén jól körülhatárolható, sokkal szegényebb csoport áll, köztük Bolívia, Guatemala és Paraguay. 50 évvel ezelőtt a lista ugyanígy nézett ki. 100 éve: dettó. 150 éve: úgyszintén. Tehát itt nemcsak arról van szó, hogy az Egyesült Államok és Kanada gazdagabb, mint Latin-Amerika, hanem Latin-Amerikán belül is egy markáns és állandó választóvonal húzódik a gazdag és a szegény országok között. És végül van még egy érdekes minta: a Közel-Keleten. Az olajnagyhatalomnak számító SzaúdArábiában és Kuvaitban a jövedelemszint megközelíti a világ harminc leggazdagabb országának szintjét. Ha azonban zuhan az olaj ára, ezek az országok gyorsan padlóra kerülhetnek. Azokban a

közel-keleti országokban, ahol nincs, vagy csak kevés olaj van, például Egyiptomban, Jordániában és Szíriában, a jövedelemszint Guatemala vagy Peru szintjén mozog. Olaj nélkül a közel-keleti országok is szegények, igaz, „csak” annyira, mint Közép-Amerika és az Andok népei, nem annyira, mint Fekete-Afrika országai. Bár sok az állandóság a prosperitás ma tapasztalható mintáiban, ezek a minták változnak és megváltoztathatók. Először is, ahogy azt már hangsúlyoztuk, a mostani egyenlőtlenségek a XVIII. század végén, az ipari forradalom nyomán kezdtek kialakulni. A század közepe táján még jóval kisebbek voltak a vagyoni különbségek, ráadásul az azóta bebetonozott sorrend is teljesen más volt korábban. Az amerikai kontinensen például a 150 éve változatlan lista 500 éve még egészen más képet mutatott. Másodszor, a II. világháború után számos országban beindult és évtizedeken át tartott egy gyors növekedés - ez volt jellemző például Kelet-Ázsia nagy részére, és legújabban főleg Kínára. Azután ez a növekedés hirtelen visszafordult. Például Argentína évtizedeken át tartó gyors növekedése, amely a világ egyik leggazdagabb országává tette a dél-amerikai államot, 1920-ban megtorpant, és Argentína elindult lefelé a lejtőn. A Szovjetunió még ennél is figyelemre méltóbb példa: 1930 és 1970 között gyors növekedés jellemezte, azután jött a hirtelen összeomlás. Mi magyarázza ezeket a jelentős különbségeket a szegénységben és a jólétben élők között? Mi az oka, hogy a növekedés mintái ennyire eltérőek? Minek köszönhették a nyugat-európai országok és a telepeseikkel benépesített gyarmataik, hogy a XIX. században elkezdődött náluk egy növekedés, ami azóta is tart? Mi magyarázza az egyenlőtlenség tartósan változatlan listáját az amerikai kontinensen? Miért nem sikerült Fekete-Afrika és a Közel-Kelet országainak elérniük a nyugat-európai típusú gazdasági növekedést, míg Kelet-Ázsia nagy részén szédítő tempójú a gazdasági növekedés? Az ember azt hinné, hogy ha már ekkora az egyenlőtlenség, és ilyen komoly következményei vannak, mintái pedig ennyire élesen kirajzolódnak, akkor kialakulására is létezik egy széles körben elfogadott magyarázat. De nincs. A szegénység és a jólét eredetét illetően a társadalomtudósok hipotézisei többnyire egyszerűen tévesek, és nem adnak meggyőző magyarázatot a kialakult helyzetre.

A földrajzi adottságok hipotézise Létezik egy széles körben elfogadott elmélet a világ egyenlőtlenségeiről a földrajzi adottságok hipotézise, miszerint a gazdag és a szegény országok közötti szakadékot a földrajzi különbözőségek okozzák. Afrika, Közép-Amerika és Dél-Ázsia szegény országai közül sok a Ráktérítő és a Baktérítő között terül el. A gazdag országok ezzel szemben főként a mérsékelt égövi területeken találhatók. A szegénységnek és jólétnek ez a sajátos földrajzi koncentrációja ad ugyan némi alapot a földrajzi adottságok hipotéziséhez, amely kiindulópontként szolgál számos társadalomtudományi és szakértői elmélethez meg véleményhez - de ettől az még ugyanolyan téves. A nagy francia politikai filozófus, Montesquieu már a XVIII. század végén felfedezte a jólét és a szegénység földrajzi koncentrációját, és magyarázatot is kínált rá. Azt állította, hogy a trópusi éghajlati övek lakói lusták és nincs bennük kíváncsiság. Következésképp, nem dolgoznak keményen, nem innovatívak, és ez az oka annak, hogy szegények. Montesquieu azon is elgondolkodott, hogy ezeket a lusta népeket általában zsarnokok irányítják, és arra a következtetésre jutott, hogy a trópusi környezet nemcsak a szegénységre adhat magyarázatot, hanem néhány, a gazdasági sikertelenséggel összefüggő politikai jelenségre is, mint amilyen a diktatúra. Hogy a forró éghajlatú országok szegénységre lennének kárhoztatva? Nos, ezt az elméletet cáfolja, hogy nemrégiben gyors gazdasági fejlődésnek indultak olyan országok is, mint Szingapúr, Malajzia és Botswana, ám egyesek még mindig csak ezt a teóriát fújják. Ilyen például a közgazdász, Jeffrey Sachs. Az elmélet modern változata egyébként nem az éghajlatnak a munkakedvre vagy a gondolkodásra gyakorolt, közvetlen hatásait emeli ki, hanem két további tényezőt: az egyik, hogy a trópusi betegségek - különösen a malária - nagyon kedvezőtlen hatással vannak az emberek egészségi állapotára, és ezáltal a munkatermelékenységre is; a másik, hogy a trópusi talajokon nem lehet eredményes mezőgazdasági termelést folytatni. A konklúzió viszont ugyanaz: a mérsékelt éghajlatú területek viszonylagos előnyt élveznek a trópusi és szubtrópusi területekkel szemben. A világban uralkodó egyenlőtlenség azonban nem magyarázható sem az éghajlattal, sem a betegségekkel, sem a földrajzi adottságok hipotézisének semmilyen verziójával. Gondoljunk csak Nogalesre! Ami a város két részét elválasztja, az nem az éghajlat, nem a földrajzi adottságok és nem is valamiféle kórtérkép, hanem az amerikai-mexikói határ. Ha a földrajzi adottságok hipotézise nem ad magyarázatot az Észak- és Dél-Nogales, az Észak- és DélKorea vagy az egykori NSZK és NDK közti különbségekre, akkor vajon magyarázatot adhat-e az Észak- és Dél-Amerika vagy az Európa és Af rika közti különbségekre? A válasz röviden: nem. A történelem is bizonyítja, hogy nincs efféle egyszerű vagy állandósult kapcsolat az éghajlat vagy a földrajzi adottságok és a gazdasági siker között. Nem igaz például, hogy a trópusok mindig is szegényebbek lettek volna, mint a mérsékelt égövi területek. Ahogy azt már az előző fejezetben is láthattuk, akkoriban, amikor Kolumbusz felfedezte az amerikai kontinenst, a Ráktérítőtől délre és a Baktérítőtől északra fekvő területek, vagyis a mai Mexikó, Közép-Amerika, Peru és Bolívia a nagy azték és inka civilizációk fennhatósága alá tartoztak. Ezek politikailag központosított, komplex birodalmak voltak, ahol volt kiépített úthálózat, és éhínség esetén segítettek a rászorulóknak. Az aztékok már ismerték a pénzt és az írást, az inkák pedig e két dolog nélkül is rengeteg információt tudtak rögzíteni a kipunak nevezett csomózott zsinegeken. Ezzel szemben, ugyanebben az időszakban, az aztékok és inkák lakta vidékéktől északra és délre, a mai Egyesült Államok, Kanada, Argentína és

Chile területén többnyire kőkori civilizációk éltek, amelyek egyáltalán nem ismerték ezeket a technológiákat. így az amerikai kontinens trópusi részei sokkal gazdagabbak voltak, mint a mérsékelt égövi zónák, és ebből következik, hogy az a „nyilvánvaló tény”, miszerint a trópusok szegények, se nem nyilvánvaló, se nem tény. Az Egyesült Államok és Kanada gazdagsága sokkal inkább azt jelzi, hogy nagyot fordult a helyzet ahhoz képest, hogy mi volt ott akkor, amikor az európaiak megérkeztek. És ennek a fordulatnak nyilván semmi köze a földrajzi adottságokhoz. Ahogy azt láttuk, inkább annak volt szerepe, ahogyan ott a gyarmatosítás zajlott. Ám az efféle fordulat nem korlátozódott csupán az amerikai kontinensre. Dél-Ázsiában - főleg az indiai szubkontinensen és Kínában - az emberek gazdagabbak voltak, mint Ázsia sok más részén, és persze határozottan gazdagabbak voltak, mint Ausztrália és Új-Zéland népei. Azután itt is fordult a helyzet: Dél-Korea, Szingapúr és Japán lett Ázsia három leggazdagabb országa, Ausztrália és Új-Zéland pedig jólétben messze felülmúlta szinte a teljes ázsiai kontinenst. Még Fekete-Afrikán belül is történt hasonló fordulat. Mielőtt élénk kapcsolat alakult volna ki Európa és Afrika között, Afrika déli része igen gyéren lakott vidék volt, és a legmesszebb állt attól, hogy ott jól szervezett államok jöjjenek létre, amelyek irányításuk alá vonnák a területeiket. Mégis, ma Dél-Afrika az egyik leggazdagabb ország Fekete-Afrikában. Ha még visszább megyünk a történelemben, akkor is azt látjuk, hogy a trópusokon jólét uralkodott, virágoztak a nagy, ősi civilizációk: Angkor a mai Kambodzsában, a Vijayanagara birodalom Dél-Indiában és az Akszúmi Királyság Etiópiában, illetve a nagy Indus-völgyi civilizációk, Mohendzso-Dáro és Harappa, a mai Pakisztánban. A történelem tehát minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy nincs semmilyen közvetlen kapcsolat a trópusi fekvés és a gazdasági siker között. A trópusi betegségek nyilvánvalóan rengeteg szenvedést okoznak az afrikaiaknak, és emiatt magas a csecsemőhalandóság is, de nem ez az oka annak, hogy Afrika szegény. A betegség jórészt csak következmény: a szegénységnek a következménye, és annak, hogy a kormányok nem képesek vagy nem hajlandóak megtenni azokat a közegészségügyi intézkedéseket, amelyekre alapvető szükség lenne a járványok felszámolásához. A XIX. századi Anglia se volt túlságosan egészséges hely, de a kormány idővel egyre több pénzt költött az ivóvíz megtisztítására, a megfelelő szennyvízkezelésre és tisztításra, végül pedig egy hatékony közegészségügyi rendszer felállítására. Anglia gazdasági sikereinek nem oka, hanem következménye volt az, hogy javult az emberek egészségi állapota és nőtt a várható élettartam - a korábban lezajlott politikai és gazdasági változás meghozta gyümölcsét. Ugyanez mondható el az arizonai Nogalesről is. A földrajzi adottságok hipotézisének másik tétele, hogy a trópusokon azért van szegénység, mert a trópusi mezőgazdaság eleve improduktív: a vékony termőtalaj nem tudja megőrizni a tápanyagokat mondják, kiemelve, hogy ezek a talajok az özönvízszerű esőzések miatt gyorsan erodálódnak. Nyilván van ebben némi igazság, de - ahogy azt látni fogjuk - nem a talaj minősége az elsődlegesen meghatározó tényező abban, hogy a szegény országokban, különösen Fekete-Afrikában, alacsony a mezőgazdaság termelékenysége, alacsony az egy hektárra jutó hozam. Ez inkább a földtulajdoni struktúrának a következménye, és annak, hogy a kormányok és az intézmények milyen ösztönzőket alakítottak ki a gazdák számára. Azt is látni fogjuk, hogy a világban uralkodó egyenlőtlenség nem magyarázható a mezőgazdasági termelékenység különbségeivel. Modern világunk nagy egyenlőtlenségei a XIX. században kezdtek kialakulni, és nem az eltérő mezőgazdasági teljesítmények miatt, hanem azért, mert az ipari technológiák és az ipari termelés a világban nem egyenletesen terjedt el. A földrajzi adottságok hipotézisének másik nagy hatású verziója az öko-lógus és evolúciós biológus,

Jared Diamond nevéhez fűződik. Állítása szerint a kontinensek közötti egyenlőtlenségek, amelyek eredete mintegy 500 évvel ezelőttre nyúlik vissza, abban gyökereznek, hogy történelmileg eltérő állatés növényvilág alakult ki, amely azután hatással volt a mezőgazdasági termelékenységre is. Egyes helyeken, például a mai Közel-Keleten, az ún. termékeny félhold területén, sok olyan állatfaj élt, amelyeket háziasíthatott az ember. Máshol, például az amerikai kontinensen, pedig kevés. Ott, ahol több volt a háziasítható állatfaj, nagyobb valószínűséggel tértek át az emberek a vadá- szó-gyűjtögető életmódról a földművelő életmódra - ez vonzóbb opció volt a számukra. Következésképp, a földművelés hamarabb alakult ki a termékeny félholdon, mint az amerikai kontinensen. Nőtt a népsűrűség, teret adva a specializációnak és a munkamegosztásnak, a kereskedelemnek, az urbanizációnak és a politikai fejlődésnek. Döntő fontosságú, hogy ott, ahol a földművelés volt a meghatározó, sokkal gyorsabban zajlott le a technológiai innováció, mint a világ más részein. így, Diamond szerint, az eltérő állat- és növényvilág miatt eltérő intenzitású földművelés alakult ki, ami oda vezetett, hogy a különböző kontinenseken más-más utat járt be a technológiai változás, és eltérő életszínvonalak alakultak ki. Habár Diamond elmélete igen hatásos, az összképnek csak arra a kis darabkájára igaz, amelyre fókuszál; szélesebb körben már nem állja meg a helyét, ugyanis nem ad magyarázatot korunk egyenlőtlenségeire. Diamond azt állítja például, hogy a spanyolok azért tudták átvenni az uralmat az amerikai kontinens ősi civilizációi felett, mert régebb óta foglalkoztak már földműveléssel, következésképp fejlettebb technológiával rendelkeztek. De mi most arra keressük a magyarázatot, hogy az egykori azték és inka birodalmak helyén élő mexikóiak és peruiak miért szegények. Lehet, hogy annak idején, a spanyolok azért voltak gazdagabbak, mint az inkák, mert tudtak szerezni búzát, árpát és lovakat, de a két nép jövedelme között nem volt túl nagy különbség. Egy spanyol átlagjövedelme valószínűleg kevesebb mint a duplája volt egy inkáénak. Diamond téziséből az következne, hogy az inkáknak - amint közelébe kerültek mindazoknak a fajoknak és technológiáknak, amelyeket maguk nem tudtak kifejleszteni - gyorsan el kellett volna érniük a spanyolok életszínvonalára. De semmi ilyesmi nem történt. Épp ellenkezőleg, a XIX-XX. században tovább nőttek a jövedelemkülönbségek Spanyolország és Peru között. Ma egy átlag spanyol több mint hatszor gazdagabb, mint egy átlag perui. Ez a jövedelemkülönbség pedig szorosan kapcsolódik a modern ipari technológiák egyenlőtlen elterjedéséhez, és vajmi kevés köze van akár az állatok és növények háziasításának lehetőségéhez, akár a két ország mezőgazdasági termelékenysége közötti különbségekhez. Míg Spanyolországban, ha késve is, de bevezették az új technológiákat - a gőzenergiát, a vasutat, a villanyáramot, a gépesítést és az üzemi termelést -, Peruban nem, vagy a legjobb esetben is csak nagyon lassan és hiányosan. Ez a technológiai szakadék a mai napig megvan, és folyamatosan, egyre nagyobb léptékben újratermeli önmagát, ahogy az új, főként az informatikához kapcsolódó technológiák tovább táplálják a növekedés tempóját számos fejlett és néhány gyorsan fejlődő országban. Diamond elmélete nem ad választ arra a kérdésünkre, hogy ezek a kulcsfontosságú technológiák miért nem terjednek el mindenütt a világon, és egyenlítik ki a jövedelmeket; valamint arra sem ad magyarázatot, hogy Nogales északi fele miért sokkal gazdagabb, mint a kerítéstől délre fekvő ikerpárja, mikor 500 évvel ezelőtt még mindketten ugyanahhoz a civilizációhoz tartoztak. Nogales története felvet egy újabb komoly problémát Diamond elméletével kapcsolatban: amint azt már láttuk, bármilyen hátrányokkal küzdött is az inka és az azték birodalom 1532-ben, az kétségtelen, hogy Peru és Mexikó gazdagabb volt, mint az amerikai kontinensnek azok a részei, ahol az Egyesült Államok és Kanada megszületett. Később viszont Észak-Amerika pontosan azért lett gazdagabb, mert

lelkesen fogadta az ipari forradalom technológiáit és fejlesztéseit. A lakosság tanult, a vasút pedig egyre terjedt, széltében-hosszá- ban behálózva a hatalmas síkságokat. És ez éles ellentétben állt azzal, ami Dél-Amerikában zajlott. Ez semmi esetre sem magyarázható azzal, hogy Észak- és DélAmerikában eltérőek a földrajzi adottságok, hiszen ha valami, hát ez az összehasonlítás DélAmerikának kedvezne. A ma létező egyenlőtlenségek jórészt abból erednek, hogy a technológiák nem egyenletesen terjedtek el a világban, és erre, bizony, nem tér ki Diamond elmélete. Ő - a történész William McNeLllt követve - azt állítja, hogy Eurázsia kelet-nyugati fekvése lehetővé tette a termények, állatok és innovációk szabad áramlását a termékeny félhold területéről Nyugat-Európába, míg az amerikai kontinens észak-déli fekvése okolható azért, hogy az írásrendszerek nem terjedtek el Mexikóból az Andokba vagy Észak-Amerikába. De a kontinensek tájolása sem tud magyarázatot adni korunk egyenlőtlenségeire. Vegyük például Afrikát! Bár a Szahara komoly akadályt jelentett abban, hogy az áruk és az ötletek eljussanak északról Fekete-Afrikába, de azért nem volt leküzdhetetlen. A portugálok, és később más európaiak is, körbehajózták Afrika partjait, és ezzel felszámolták a tudásbeli különbségeket egy olyan korban, amikor a jövedelemkülönbségek - a mai viszonyokhoz képest - elenyészőek voltak. De Afrika azóta sem zárkózott fel Európához - épp ellenkezőleg, mára sokkal nagyobbak lettek a jövedelemkülönbségek az afrikai és az európai országok között. Tisztázzunk még valamit! Diamond elmélete a kontinentális egyenlőtlenségekről arra sem alkalmas, hogy magyarázatot adjon az egyes kontinenseken belüli különbségekre - pedig ezek fontos részei a mai világ egyenlőtlenségeinek. Az eurázsiai földterület fekvése például azt talán magyarázhatja, hogy Anglia hogyan profitálhatott a Közel-Kelet innovációiból anélkül, hogy fel kellett volna találnia azokat, de azt nem magyarázza, hogy az ipari forradalom miért éppen Angliában következett be, nem pedig, mondjuk, Moldovában. Ráadásul maga Diamond hívja fel a figyelmet arra, hogy Kína és India rengeteget profitált e területek igen gazdag növény- és állatvilágából, és Eurázsia fekvéséből. Ma mégis a világ szegényeinek többsége ebben a két országban él. Valójában a legjobb, amit tehetünk, hogy Diamond elméletének hatókörét saját magyarázó változóinak tükrében vizsgáljuk. A 4. térképen a mai disznó elődjének számító Sus serofa (vagyis a vaddisznó) és a mai tehén őse, az auroch (vagyis az őstulok) földrajzi eloszlása látható. Mindkét faj széles körben megtalálható volt egész Eurázsiában, sőt még Észak-Afrikában is. Az 5. térképen pedig néhány ma ismert haszonnövény vad ősének területi előfordulását látjuk. Ilyen például az Ázsiában termesztett rizs (Oryza sativa), illetve a mai búza és az árpa elődje. A térkép azt mutatja, hogy a vadrizs szinte mindenütt megtalálható volt Dél- és Délkelet-Ázsiában, míg az ősi árpa és búza termőhelyei végighúzódtak a Közel-Kelettől Iránon át egészen Afganisztánig és az egykori ,,-sztános” szovjet tagállamokig (Türkmenisztánig, Tádzsikisztánig és Kirgizisztánig). Ezek az ősi fajok mind jelen vannak Eurázsiában, de széles körű elterjedtségük azt jelenti, hogy az Eurázsián belüli egyenlőtlenségek nem magyarázhatók a fajok előfordulásán alapuló elmélettel. A földrajzi adottságok hipotézise nemcsak arra alkalmatlan, hogy a jólét eredetét történelmi aspektusban magyarázza (ráadásul hangsúlyai is többnyire tévesek), de arra a fajta helyzetelemzésre sem alkalmas, amivel bevezettük ezt a fejezetet. Egyesek szerint az olyan örök minták, mint az amerikai kontinensre jellemző jövedelmi hierarchia, vagy az Európa és a Közel-Kelet között régóta fennálló, éles különbségek magyarázhatók a változatlan földrajzi adottságokkal. De ez nem így van. Azt már láttuk, nem valószínű, hogy az amerikai kontinens mintáit a földrajzi tényezők formálták. 1492 előtt Mexikó, Közép-Amerika és az Andok középső vidékein élő civilizációk fejlettebb

technológiákat használtak, és magasabb életszínvonalon éltek, mint Észak-Amerika vagy Argentína és Chile népei. Ahogy telt az idő, a földrajzi adottságok változatlanok maradtak, ám az európai gyarmatosítók alkotta intézmények radikálisan megváltoztatták a dolgok állását. Hasonló okok miatt a földrajzi adottságok valószínűleg azt sem tudják megmagyarázni, hogy miért van szegénység a KözelKeleten. A Közel-Kelet vezette a világot a neolitikus forradalom során, és az első város is a mai Irak területén jött létre. Vasat először Törökországban olvasztottak, és a középkor végén a Közel-Kelet technológiailag dinamikus térség volt. De nem a földrajzi adottságok miatt virágzott a neolitikus forradalom a világnak ezen a részén, ahogy azt majd az 5. fejezetben látni fogjuk, és nem is a földrajzi adottságok miatt lett szegény a Közel-Kelet. Inkább az Oszmán Birodalom terjeszkedése és megerősödése, valamint ennek a birodalomnak az intézményi öröksége miatt. Végül azt is el kell mondanunk, hogy a földrajzi tényezők nemcsak arra alkalmatlanok, hogy magyarázatot adjanak a világ minden táján tapasztalt különbségekre, hanem arra is, hogy az olyan országok, mint Japán vagy Kína, miért stagnálnak hosszú időn át, majd később miért indul meg egy gyors növekedési folyamat. Ehhez kell egy másik, egy jobb elmélet.

A kulturális hipotézis A második, szeles körben elfogadott elmélet, a kulturális hipotézis, a jólétet a kultúrával hozza összefüggésbe. Akárcsak a földrajzi adottságok hipotézisének, a kulturális hipotézisnek is igen neves szószólói vannak és voltak - ez az elmélet visszavezethető egészen a nagy német szociológusig, Max Weberig, aki azt állította, hogy a reformáció és az annak nyomán elterjedt protestáns etika kulcsszerepet játszott a nyugat-európai, modern ipari társadalom gyors felemelkedésében. A kulturális hipotézis ma már nem csak a vallásra épít, más típusú hiedelmek, értékek és erkölcsök fontosságát is hangoztatja. Bár ez politikailag nem korrekt, nem illik nyilvánosan ilyet mondani, de sokan még ma is fenntartják azt a véleményüket, hogy az afrikaiak azért szegények, mert hiányzik belőlük a megfelelő munkamorál, mert még mindig hisznek a fekete mágiában és a varázslásban, vagy mert ellenállnak az új, nyugati technológiáknak. Sokan azt is gondolják, hogy Latin-Amerika sohasem lesz gazdag, mert az ott élők eleve züllött, pénztelen népség, és mert sújtja őket valami sajátos „ibériai” vagy „manana kultúra. Természetesen az emberek egykor azt is gondolták, hogy a kínai kultúra és a konfuciánus értékek nem kedveznek a gazdasági növekedésnek, ma viszont mindenki azt fújja, hogy micsoda jelentősége van a kínai munkamorálnak, sőt egyenesen az a kínai, a hongkongi és a szingapúri növekedés motorja. Alkalmas-e arra a kulturális hipotézis, hogy általa megértsük az egyenlőtlenségek világát? Igen is, meg nem is. Abban az értelemben igen, hogy a kultúra egyik elemének tekinthető társadalmi normák egyrészt fontosak, másrészt nehéz változtatni rajtuk, és néha valóban alapjául szolgálhatnak bizonyos intézményi különbségeknek, amelyeket e könyv lapjain az egyenlőtlenség okainak tekintünk. De többnyire nem, mert a kultúrának azok az oly gyakran hangsúlyozott elemei - mint a vallás, a nemzeti erkölcsök, afrikai vagy latínó értékek - egyszerűen nem fontosak ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk el idáig, és miért vannak egyenlőtlenségek a világban. Más aspektusoknak van itt jelentőségük - annak, hogy mennyire bíznak egymásban az emberek, vagy mennyire képesek együttműködni -, de ezek nem független okok, hanem az intézményrendszer működésének eredményei. Térjünk vissza egy kicsit Nogalesre! Ahogy azt már korábban megjegyeztük, itt a kultúra számos aspektusa ugyanolyan a kerítéstől északra is, mint délre. Mindazonáltal lehetnek szembetűnő különbségek a hétköznapi gyakorlatban, lehetnek eltérő normák és értékek, habár ezek nem okai, hanem már következményei annak, hogy a két városrész eltérő fejlődési utat járt be. A közvéleménykutatások arról tanúskodnak, hogy a mexikóiak - saját bevallásuk szerint - jellemzően kevésbé bíznak meg másokban, mint az Egyesült Államok polgárai. De nem is meglepő, hogy hiányzik a mexikóiakból a bizalom, amikor a kormányuk képtelen felszámolni a drogkartelleket, vagy felállítani egy jól működő, pártatlan jogrendszert. Ugyanez a helyzet Észak- és Dél-Koreával, ahogy az a következő fejezetből is kiderül. Míg Dél-Korea az egyik leggazdagabb ország a világon, addig ÉszakKoreában rendszeresen előfordul éhínség, és állandó a nyomor. A két ország „kultúrája” ma már nagyon eltérő, de ennek semmiféle szerepe nem volt abban, hogy az ország két fele gazdaságilag ennyire eltérő helyzetbe került. A Koreai-félszigetnek van egy hosszú, egységes történelme. A koreai háború előtt - meg az előtt, hogy az országot kettéosztották volna a 38. szélességi fok mentén - Koreát példátlan nyelvi, etnikai és kulturális egység jellemezte. Akárcsak Nogalcsben, itt is egy dolog fontos: a határ. Attól északra és délre más a rendszer, mások az intézmények, mások az ösztönzők. így tehát a

Nogalest vagy a Koreát kettészelő határ északi és déli oldala közötti bármilyen kulturális különbség nem oka a jólétnek, hanem következménye. Mi a helyzet Afrikával és az afrikai kultúrával? Történelmileg Fekete-Afrika mindig is szegényebb volt, mint a világ nagy része, és az itt élő ősi civilizációk nem találtak fel semmit: se a kereket, se az írást (ez alól Etiópia és Szomália kivétel), se az ekét. Bár ezeket a technológiákat csak az után kezdték el széles körben használni, hogy a XIX. század végén, a XX. század elején megindult a hivatalos európai gyarmatosítás, azért az afrikai társadalmak már korábban is ismerték ezeket. Az európaiak ugyanis már a XV. század végén elkezdték körbehajózni a nyugati partot, az ázsiaiak pedig még régebb óta érkeztek folyamatosan hajóikon Kelet-Afrikába. A Kongó folyó torkolatánál fekvő, egykori Kongó Királyság (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság névadója) történelme segít nekünk megérteni, hogy az afrikaiak miért is nem vették át ezeket a technológiákat. A 6. térképen azt látjuk, hol helyezkedett el Kongó és egy másik fontos, közép-afrikai állam, a Kuba Királyság, amelyről majd később lesz szó. Kongó és Portugália között az után kezdett kialakulni egy élénk kapcsolat, hogy a tengerész Diogo Cáo 1483-ban először ott járt. Akkoriban Kongó - afrikai mércével mérve - erősen központosított államnak számított. Fővárosában, Mbanzában mintegy hatvanezren laktak - annyian, mint a portugál fővárosban, Lisszabonban, és többen, mint Londonban, amelynek lakossága 1500-ban ötvenezer körül lehetett. Kongó királya, Nzinga a Nkuwu, áttért a katolikus hitre, és nevét I. Joáóra változtatta. Később a fővárost is átkeresztelték, Mbanzából Sáo Salvador lett. Köszönhetően a portugáloknak, a kongóiak megismerkedtek a kerékkel és az ekével is, sőt a portugálok - 1491-ben és 1512-ben - még mezőgazdasági missziót is indítottak, hogy ezeknek az eszközöknek az átvételére buzdítsák a kongóiakat. De ezek a kezdeményezések mind elbuktak. Mégsem mondhatjuk, hogy a kongóiak, úgy általában, idegenkedtek volna a modern technológiáktól. Akadt egy nyugati találmány, amelynek használatát igen gyorsan magukévá tették: a fegyver. Ez az új és nagy erejű eszköz a kongóiak kezében válasz volt a piaci ösztönzőkre: arra használták a fegyvereket, hogy rabszolgákat ejtsenek foglyul, és exportáljanak. Semmi sem utal arra, hogy az afrikai értékrend vagy kultúra útjába állt volna az új technológiák és gyakorlatok alkalmazásának. Ahogy kapcsolatuk az európaiakkal egyre mélyült, a kongóiak egyre több mindent vettek át tőlük, például az írni-olvasni tudást, valamint az öltözködési és építészeti stílusukat. A XIX. században számos afrikai ország is élni tudott az ipari forradalom teremtette gazdasági lehetőségekkel azáltal, hogy változtatott a termelési mintáin. NyugatAfrikában gyors gazdasági fejlődést hozott a pálmaolaj és a földimogyoró exportja; a dél-afrikai Rand hegyvidék gyorsan bővülő ipari és bányászati területeire pedig a dél-afrikaiak exportáltak. Es ezeknek az ígéretes gazdasági kísérleteknek nem az afrikai kultúra vetett gátat, és nem is az, hogy az egyszerű afrikaiak ne tudtak volna fellépni a saját érdekükben, hanem előbb az európai gyarmati rendszer, majd a függetlenség elnyerése után hatalomra kerülő afrikai kormányok. A valódi ok, amiért a kongóiak nem vették át a fejlettebb technológiákat, az volt, hogy semmi sem ösztönözte őket erre. Folyamatosan fennállt annak veszélye, hogy munkájuk gyümölcsét kisajátítja és megadóztatja a teljhatalmú király, legyen az akár katolikus, akár nem. Sőt valójában nemcsak a tulajdonukat kellett félteniük, az életük is állandó veszélyben volt. Sokukat elfogták és eladták rabszolgának. Nem olyan környezetben éltek tehát, amely befektetésekre és a termelékenység hosszú távú növelésére ösztönzött volna. A királynak sem az volt az elsődleges érdeke, hogy széles körben elterjedjen az eke használata, vagy javuljon a mezőgazdaság termelékenysége, hiszen rabszolgákat exportálni sokkal jövedelmezőbb tevékenység volt.

Igaz lehet, hogy napjainkban az afrikaiak kevésbé bíznak egymásban, mint az emberek a világ más tájain. De ez csak annak az eredménye, hogy az intézmények - hosszú, kitartó „munkával” - aláásták az emberi és tulajdonjogokat Afrikában. Hogy az emberek mennyire bíznak egymásban, azt történelmileg kétségtelenül befolyásolta annak veszélye, hogy bármikor elkaphatták és eladhatták őket rabszolgának. Mi a helyzet Max Weber protestáns etikájával? Habár az igaz, hogy az újkorban olyan országok értek el először gazdasági sikereket, ahol a lakosság túlnyomó többsége protestáns volt (mint Hollandia és Anglia), mégis, vajmi kevés kapcsolat van vallás és gazdasági siker között. A XIX. században a többségében katolikus Franciaország gazdasági teljesítményben hamar utolérte a hollandokat és az angolokat, és Olaszország is épp olyan gazdag lett, mint bármelyik protestáns ország. Ha még keletebbre tekintünk, azt látjuk, hogy a gazdaságilag sikeres Kelet-Ázsia egyik országának sincs semmilyen kapcsolata a kereszténységgel, így nincs, ami alátámassza, hogy speciális összefüggés lenne a protestantizmus és a gazdasági siker között. Vegyük a kulturális hipotézis lelkes híveinek kedvenc régióját, a Közel-Keletet! A közel-keleti országok elsősorban iszlám vallásúak, és ahol nincs olaj - ahogy arról már korábban említést tettünk ott nagy a szegénység. Az olajtermelő országok gazdagabbak, de ez a nyakukba szakadt vagyon, ez a „talált pénz” még kevés volt ahhoz, hogy Szaúd-Arábiában vagy Kuvaitban diverzifikált, modern gazdaságok jöjjenek létre. Ez vajon nem épp azt bizonyítja-e, hogy c tekintetben fontos szerepe van a vallásnak? Úgy tűnhet, de valójában ez az érv sem állja meg a helyét. Igen, az olyan országok, mint Szíria és Egyiptom szegények, és lakosságuk elsősorban muszlim vallású. De ezek az országok sok más olyan szempontból is különböznek a gazdag országoktól, amelyek fontosabbak a jóléthez. Először is, mind az Oszmán Birodalom tartományai voltak, ami erőteljesen és kedvezőtlenül alakította a fejlődésüket. Az oszmán uralom összeomlása után a Közel-Keletet bekebelezte az angol és a francia gyarmati birodalom, amelyek szintén csírájában fojtottak el minden fejlődési lehetőséget. Később hiába nyerték el függetlenségüket, továbbvitték a korábbi gyarmati világ örökségét: hierarchikus és tekintélyelvű rezsimeket alakítottak ki, ahol csak néhány olyan politikai és gazdasági intézmény jött létre, amelyek - mint később látni fogjuk - létfontosságúak a gazdasági sikerhez. Ezt a fejlődési utat jórészt az oszmán és az európai uralom fektette le. Téves az az elmélet, amely a Közel-Keleten kapcsolatot lát az iszlám vallás és a szegénység között. Azt, hogy inkább ezek a történelmi események, nem pedig kulturális tényezők játszottak szerepet a Közel-Kelet gazdasági pályájának formálásában, az is bizonyítja, hogy azok a részek, amelyek ideiglenesen elszakadtak az Oszmán Birodalomtól vagy az európai hatalmaktól {lásd Egyiptom 1805 és 1848 között, Mohamed Ali vezetése alatt), el tudtak indulni a gyors gazdasági átalakulás útján. Mohamed Ali az után ragadta magához a hatalmat, hogy a Bonaparte Napóleon vezette, Egyiptomot elfoglaló francia erők kivonultak az országból. Ali, kihasználva az oszmán uralom meggyengülését, saját dinasztiát tudott alapítani, amely, így vagy úgy, de egészen 1952-ig irányította Egyiptomot, amikor is Nasszer vezetésével kitört az egyiptomi forradalom. Mohamed Ali reformjai, bár erővel kényszerítette rá azokat az országra, növekedést hoztak Egyiptomnak - azzal, hogy modernizálták az állami bürokráciát, a hadsereget és az adórendszert, ami jót tett a mezőgazdaságnak és az iparnak is. A modernizáció és a növekedés folyamata azonban Ali halálával véget is ért, mert Egyiptom újra európai befolyás alá került. De talán rosszul közelítjük meg a kultúrát. Lehet, hogy az igazán fontos kulturális tényezők nem is a valláshoz kötődnek, hanem inkább egyfajta sajátos „nemzeti kultúrához”. Talán az angol kultúra

hatása játszott itt fontos szerepet, és ez magyarázza, hogy miért lettek ennyire gazdagok az olyan országok, mint az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália. Habár első hallásra ez egy szimpatikus elgondolás, de ez is megdől. Igen, Kanada és az Egyesült Államok angol gyarmatok voltak, de az volt Sierra Leone és Nigéria is. És az egykori angol gyarmatok között éppolyan hatalmas életszínvonalbeli különbségek vannak, mint világméretekben. Észak-Amerika sikerének titka tehát nem az angol örökség. Van meg egy verziója a kulturális hipotézisnek: talán nem az számít, hogy a háttér angol vagy nem angol, hanem inkább az, hogy európai vagy nem európai. Lehetséges volna, hogy az európaiak - a munkamoráljuk, az életszemléletük, a zsidó-keresztény értékrendszerük vagy a római örökségük miatt - bizonyos értelemben felsőbbrendűek? Való igaz, hogy a világ leggazdagabb részei Nyugat-Európa és Észak-Amerika, ahol elsősorban európai ősöktől származó emberek élnek. Lehetséges tehát, hogy a magasabb színvonalú, európai kulturális örökségben gyökerezik az ő gazdagságuk - és ez a kulturális hipotézis végső menedéke. Ám ennek a verziónak is éppoly csekély a magyarázó ereje, mint a többinek. Argentínában és Uruguayban arányaiban sokkid több az európai felmenőkkel büszkélkedő ember, mint Kanadában és az Egyesült Államokban, Argentína és Uruguay gazdasági teljesítménye mégis bőven hagy kívánnivalót maga után. Japánban és Szingapúrban pedig csak elvétve akad olyan ember, aki európai ősöktől származik, ez a két ország mégis épp olyan gazdag, mint Nyugat-Európa nagy része. Kína, annak ellenére, hogy gazdasági és politikai rendszere számos hiányossággal küzd, három évtizede a világ leggyorsabban növekvő országa. A Mao Ce-tung haláláig az országban uralkodó szegénységnek semmi köze sem volt a kínai kultúrához - egyszerűen annak volt betudható, hogy Mao katasztrofálisan rosszul szervezte meg a gazdaságot és irányította a politikát. Az 1950-es években meghirdetett Nagy Ugrás, a drasztikus iparosítási politika tömeges éhezéshez és éhínséghez vezetett. Az 1960-as években beharangozott Nagy Kulturális Forradalom pedig egyet jelentett az értelmiségiek és a tanult emberek tömeges üldözésével - vagyis ellenség lett mindenki, akinek a párthűsége megkérdőjelezhető volt. Az emberek állandó terrorban éltek, az állam pedig elvesztegette a tehetségeit és az erőforrásait. És ugyanígy igaz ma is, hogy a mostani növekedésnek sincs semmi köze a kínai értékrendhez vagy a kínai kultúra változásaihoz. A növekedés annak a gazdasági átalakulásnak az eredménye, amelyet még Teng Hsziao-ping és szövetségeseinek reformjai indítottak el - ők voltak azok, akik Mao Ce-tung halála után fokozatosan elhagyták a szocialista gazdaságpolitikát és intézményrendszert, először a mezőgazdaságban, majd az iparban is. Akárcsak a földrajzi adottságok hipotézise,” a kulturális hipotézis sem alkalmas arra, hogy magyarázatot adjon a mostani helyzet valamennyi aspektusára. Természetesen vannak hitbéli, kulturális és értékrendbeli különbségek az Egyesült Államok és Latin-Amerika között, de ezek csakúgy, mint az arizonai Nogales és a sonorai Nogales, vagy a Dél- és Észak-Korea közötti különbségek - csupán következményei annak, hogy a két helyen különböző intézmények alakultak ki, az intézmények eltérő fejlődéstörténetével. Azok a kulturális tényezők, amelyek szerint a „hispán” vagy „latínó” kultúra eggyé kovácsolta a Spanyol Birodalmat, arra nem adnak választ, hogy miért vannak olyan óriási különbségek az egyes latin-amerikai országok között - például, hogy Argentína és Chile miért gazdagabb, mint Peru és Bolívia. De a többi - például a kortárs bennszülött kultúrára hivatkozó érvelés - is ugyanilyen téves. Peruhoz és Bolíviához viszonyítva Argentínában és Chilében nagyon kevés bennszülött törzs él. És bár ez igaz, a bennszülött kultúra megléte vagy hiánya mint magyarázat nem állja meg a helyét. Kolumbia, Ecuador és Peru körülbelül azonos jövedelmi szinten van, de míg Kolumbiában csak nagyon kevés bennszülött él, addig Ecuadorban és Pemban sokan

vannak. Végül pedig elég valószínűtlen, hogy a kulturális attitűd - amire általánosságban igaz, hogy lassan változik - önmagában elegendő lett volna ahhoz a növekedési csodához, amely Kelet-Ázsiában és Kínában zajlott. Mert, bár az intézmények sokáig fennállnak, bizonyos körülmények között gyorsan változnak - ahogy azt majd látni is fogjuk.

A tudatlanság hipotézise Végül álljon itt még egy népszerű elmélet arról, hogy miért szegények egyes országok, és miért gazdagok mások. Ez pedig a tudatlanság hipotézise, amely azt állítja, hogy azért vannak egyenlőtlenségek a világban, mert az emberek vagy vezetőik nem tudják, hogyan lehetne egy szegény országot gazdaggá tenni. Ez az elmélet a legelterjedtebb a közgazdászok között, és hívei ezt az elképzelést Lionel Robbins angol közgazdász 1935-ös, híres definíciójára alapozzák, miszerint „a közgazdaságtan olyan tudomány, amely vizsgálódása tárgyát, az emberi viselkedést, a célok és a többféle módon felhasználható, szűkös erőforrások közötti kapcsolatnak tekinti”. Innen már csak egy kis lépés levonni azt a következtetést, hogy a közgazdaságtan tudományának arra kellene koncentrálnia, hogyan lehetne megvalósítani a társadalmi célokat a szűkös erőforrások létező legjobb felhasználásával. Való igaz, hogy a közgazdaságtan leghíresebb elméleti eredménye az úgynevezett „jóléti közgazdaságtan első tétele”, amely meghatározza azokat a körülményeket, amelyek között egy „piacgazdaságban” az erőforrások társadalmilag kívánatos allokációja gazdasági szempontból optimális. A piacgazdaság egy elvont fogalom, amely azt a helyzetet írja le, amelyben minden egyen és cég szabadon előállíthat, eladhat és megvehet bármilyen terméket vagy szolgáltatást. Ha valamelyik körülmény hiányzik, kialakul egy ún. piaci hiányosság. Az ilyen hiányosságok adnak alapot a világméretű egyenlőtlenségek elméletének - mondván, minél több az ilyen megoldatlan piaci hiányosság, valószínűleg annál szegényebb lesz egy ország. A tudatlanság hipotézise fenntartja, hogy a szegény országok azért szegények, mert sok a piaci hiányosság, és mert a közgazdászok és a döntéshozók nem tudják, hogyan szabaduljanak meg ezektől, és mindeddig rossz tanácsokat fogadtak meg. A gazdag országok pedig azért gazdagok, mert ők jobb stratégiai döntéseket hoztak, és sikerült felszámolniuk a hiányosságokat. Vajon tud-e a tudatlanság hipotézise magyarázatot adni a világban uralkodó egyenlőtlenségekre? Lehetséges-e, hogy az afrikai országok azért szegényebbek, mint a világ többi része, mert vezetőiknek mindig téves elképzeléseik voltak és vannak arról, hogyan kell irányítani egy országot, és ezzel szegénységbe taszítják népüket - míg a nyugat-európai vezetők jobban informáltak vagy jobb tanácsokat kapnak, és ez magyarázza az ő viszonylagos sikerüket? Bár számos közismert példát tudunk arra, amikor egy ország vezetője katasztrofális politikákat vezetett be, mert téves információi voltak arról, hogy azok a politikák milyen következményekkel járhatnak, a tudatlanság a legjobb esetben is csak az egyenlőtlenségek egy kis részére ad magyarázatot. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Ghánában is a tudatlanság okozta azt a tartós gazdasági hanyatlást, amely nem sokkal az után indult el, hogy az ország elnyerte függetlenségét Nagy-Britanniától. A brit közgazdász, Tony Killick, aki akkoriban tanácsadóként dolgozott Kwame Nkrumah kormányában, nagy részletességgel írt az ország problémáiról. Nkrumah politikájának fókuszában az állami ipar fejlesztése állt, amiről kiderült, hogy nagyon nem hatékony. Killick erről így írt: A cipőgyár [...] azzal, hogy délre szállíttatta a nyersbőrt, kapocsként szolgált az északon fekvő húsfeldolgozó üzem és egy (attól 800 km-re található) ma már üresen álló cserzőműhely között; a bőrt aztán vissza kellett szállítani az ország közepén, a cserzőműhelytől mintegy 320 km-re északra fekvő Kumasiba, a cipőgyárba. És, mivel nagyobb cipőpiac csak az accrai nagyvárosi térségben volt, a cipőket vissza kellett szállítani délre, ami újabb 320 km-t jelentett. Killick, némi eufemizmussal élve, azt is megjegyzi, hogy ez olyan vállalkozás volt, „amelynek

életképességét aláásta a rossz helyszínválasztás”. És a cipőgyár csak egyike volt a sok szerencsétlen projektnek. Ott volt még, például, a mangókonzervgyár, amelyet Ghánának azon a részén húztak fel, ahol nem is termesztettek mangót, ráadásul a gyár tervezett hozama meghaladta a világ teljes mangókereslctét. A gazdaságilag értelmetlen fejlesztések végtelen sorát nem foghatjuk arra, hogy Nkrumah vagy tanácsadói tájékozatlanok lettek volna, vagy ne ismerték volna a megfelelő gazdaságpolitikákat, hiszen olyan emberek vették körül, mint Killick, és még a Nobel-díjas Sir Arthur Lewis is adott neki tanácsokat, és ő nagyon is jól tudta, hogy ezek az intézkedések nem jók. A gazdaságpolitikát azonban az a tény alakította, hogy Nkrumahnak ezeket az intézkedéseket arra kellett használnia, hogy politikai támogatást vegyen magának, és fenntartsa antidemokratikus hatalmát. Egyszerűen nem állíthatjuk, hogy akár a függetlenségét frissen elnyert Ghána kiábrándító teljesítménye, akár a nyilvánvalóan hibás gazdálkodásról árulkodó esetek a tudatlanság rovására lennének írhatók. Mert ha tényleg a tudatlanság lett volna a gond, a jó szándékú vezetők hamar rájöhettek volna, hogy milyen típusú gazdaságpolitikával növelhetnék polgáraik jövedelmét és jólétét, és akkor abba az irányba mozdultak volna el. Vegyük például azt, hogy mennyire eltérő utat járt be az Egyesült Államok és Mexikó! Elég valószínűtlen, hogy ezért az egyenlőtlenségért a két ország vezetőinek tudása vagy tudatlansága lenne a felelős. Nem a tudásbeli vagy szán-dékbeli különbség volt John Smith és Cortés között, ami elvetette az egyenlőtlenség magvát a gyarmati időszakban; és szintén nem tudásbeli különbségek voltak a későbbi amerikai elnökök - például Teddy Roosevelt vagy Woodrow Wilson - és Porfirio Díaz között, ami miatt Mexikó a XIX-XX. század fordulóján olyan gazdasági intézményeket választott, amelyek csak a vezető elit zsebét tömték a többségi társadalom kárára, miközben Roosevelt és Wilson ennek épp az ellenkezőjét tette. A két ország közti különbségek inkább azok miatt az eltérő intézményi korlátok miatt alakulhattak ki, amelyekkel az elnököknek és az elitnek szembe kellett néznie. Hasonló a helyzet a bizonytalan tulajdonjogok és gazdasági intézmények között fél évszázada sorvadozó afrikai országok vezetőivel is, akik szegénységbe taszították népük nagy részét. Nem azért hagyták, hogy ez megtörténjen, mert azt hitték, gazdaságilag jó az, amit tesznek. Azért csinálták, mert tudták, hogy megúszhatják, ha vagyonokat halmoznak fel a többiek rovására, vagy azért, mert azt hitték, ezt kell tenniük ahhoz, hogy hatalmon maradhassanak: meg kell venniük a kulcsfontosságú csoportok vagy az elit támogatását. Ghána miniszterelnöke, Kofi Busia esete jól szemlélteti, hogy a tudatlanság hipotézise milyen félrevezető tud lenni. Busia 1971-ben súlyos gazdasági válsággal nézett szembe. Az után, hogy 1969ben hatalomra került, ő is, akárcsak elődje, Nkrumah, fenntarthatatlan expanzív gazdaságpolitikát folytatott, és az ún. értékesítési szervezetek segítségével különféle árszabályozásokat vezetett be, illetve mesterségesen magasan tartotta a valutaárfolyamot. Habár Busia Nkrumah ellenfele volt, és demokratikus kormányt vezetett, ő is többnyire ugyanazokkal a politikai korlátokkal találta magát szembe, mint elődje. És - akárcsak Nkrumah - Busia gazdaságpolitikai döntéseit sem a „tudatlansága” vezérelte, és nem is hitte azt, hogy ezek a politikák gazdaságilag előnyösek lennének, vagy ez lenne az ideális módja annak, hogy fejlessze az országot. Döntései politikai célokat szolgáltak: lehetővé tették, hogy Busia olyan, politikai befolyással bíró csoportok kezére játssza az erőforrásokat, például a városi területeken, amelyeket fontos volt elégedettségben tartani. Az árszabályozások miatt a mezőgazdaság szorongatott helyzetbe került, szállította az olcsó élelmiszert a városi választókerületeknek, és bevételt biztosított az állami kiadások finanszírozásához. De ezek a szabályozások tarthatatlanok voltak. Ghánában hamarosan egymást érték a fizetésimérleg-válságok és a valutahiányok. Ebben a nehéz helyzetben, 1971. december 27-én Busia megállapodást írt alá az IMF-fel, amelyben, többek

között, szerepelt egy nagyarányú valutaleértékelés. Az IMF, a Világbank és az egész nemzetközi közösség nyomást gyakorolt Busiára, hogy valósítsa meg a megállapodásban foglalt reformokat. Bár a nemzetközi intézmények semmit sem sejtettek, Busia tudta, hogy ezzel komoly politikai hazárdjátékba kezdett. A valutaleértékelés hírére azonnal elégedetlenség, majd zavargások törtek ki Accrában, Ghána fővárosában, amelyek egyre fékezhetetlenebbül terjedtek, amíg a hadsereg végül megdöntötte Busia hatalmát. A katonai puccsot vezető Achcampong alezredes rögtön visszavonta a leértékelést. A tudatlanság hipotézise más, mint a földrajzi adottságok hipotézise vagy a kulturális hipotézis, hiszen javaslatot is tesz arra, hogyan kellene „megoldani” a szegénység problematikáját: ha a tudatlanság miatt jutottunk ilyen helyzetbe, akkor felvilágosult és tájékozott vezetők és politikai döntéshozók ki tudnának húzni minket a slamasztikából, és világszerte jólétet kellene tudnunk teremteni azzal, hogy megfelelő tanácsokat adunk, és meggyőzzük a politikusokat arról, hogy gazdaságilag mi lenrie üdvös. Busia esete azonban azt támasztja alá, hogy elsősorban nem a politikusok tudatlansága, hanem a társadalmak politikai és gazdasági intézményei által velük szemben támasztott ösztönzők és korlátok akadályozzák azoknak a politikáknak az alkalmazását, amelyek csökkenteni tudnák a piaci hiányosságokat, és elősegítenék a gazdasági növekedést. Habár a tudatlanság hipotézise még mindig előkelő helyen áll a közgazdászok között és bizonyos nyugati, politikai körökben (ahol szinte csak az számít, hogyan lehetne jólétet teremteni), ez is csak egy újabb téves hipotézis. Nem ad magyarázatot sem a jólét eredetére, sem a jelenlegi helyzetre például arra, hogy miért, mondjuk, Mexikó és Peru, nem pedig az Egyesült Államok és Anglia vezetett be olyan intézményeket és politikákat, amelyek elszegényí- tik a polgárok többségét; vagy arra, hogy Fekete-Afrika és Közép-Amerika országai miért sokkal szegényebbek, mint Nyugat-Európa vagy Kelet-Ázsia. Amikor egy ország - felismerve, hogy azok voltak a felelősek a szegénységért - kitör a megszokott intézményi mintából, és sikerül elindulnia a gazdasági növekedéshez vezető úton, az nem azért történik meg, mert a Uidatlan vezetők hirtelen megvilágosodtak, vagy már nem olyan haszonlesők, esetleg okosabb közgazdászoktól kaptak tanácsot. Kína például egyike azoknak az országoknak, ahol a milliókat szegénységre és éhezésre kárhoztató gazdaságpolitikát felváltotta egy olyan gazdaságpolitika, amely elősegíti a gazdasági növekedést. De - ahogy arról később majd részletesen is szó lesz - ez nem azért történt, mert a Kínai Kommunista Párt végre felfogta, hogy a földek és az ipari létesítmények közös tulajdonba vétele rettenetesen rossz gazdasági ösztönzőket teremtett. Inkább arról volt szó, hogy Teng Hsziao-ping és szövetségesei - akik semmivel sem voltak kevésbé haszonlesők, mint ellenfeleik, csak mások voltak az érdekeik és a politikai céljaik - legyőzték befolyásos ellenfeleiket a kommunista párton belül, és véghezvittek egyfajta politikai forradalmat, radikális változásokat hozva a párt vezetésébe és irányításába. Gazdasági reformjaik, amelyek piaci ösztönzőket teremtettek - először a mezőgazdaságban, majd az iparban is -, ennek a politikai forradalomnak az eredményei voltak. A politika szintjén dőlt el az, hogy Kína - hátrahagyva a kommunizmust - a piaci ösztönzők rendszere felé mozdul el; és szó sem volt itt arról, hogy a vezetők jobb tanácsokat kaptak volna, vagy ezután jobban értették volna, hogyan működik a gazdaság. Véleményünk szerint ahhoz, hogy megértsük a világ egyenlőtlenségeit, meg kell értenünk azt is, hogy az egyes országok berendezkedése miért ennyire eredménytelen és társadalmilag nemkívánatos. Vannak olyan országok, ahol sikerült hatékony intézményrendszert felállítani és jólétet teremteni, de, sajnos, ezek vannak kevesebben. A legtöbb közgazdász és politikai döntéshozó arra koncentrál, hogy

„hogyan lehetne jól csinálni”, pedig valójában arra lenne szükség, hogy megértsük, a szegény országok miért „csinálják rosszul”. Egy biztos: nem tudatlanságból vagy kulturális okokból. Amint azt látni fogjuk, a szegény országok azért szegények, mert a hatalmon lévők döntései szegénységet teremtenek. Nem tévedésből vagy tudatlanságból, hanem szándékosan „csinálják rosszul” a dolgukat. Ahhoz, hogy ezt megértsük, mélyebbre kell ásni: kevés ide a közgazdaságtan meg a szakértői tanács arról, hogy mi lenne a legjobb. Azt kell tanulmányozni, hogyan születnek a döntések, ki hozza meg azokat, és aki dönt, miért úgy dönt, ahogy. Vagyis a politikát meg a politikai folyamatokat kell tanulmányozni. A közgazdaságtan hagyományosan nem foglalkozik a politikával, pedig a politika megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy magyarázatot tudjunk adni a világban uralkodó egyenlőtlenségekre. Ahogy a közgazdász, Abba Lerner írta az 1970-es években, „a közgazdaságtan azzal nyerte el a társadalomtudományok királynője címet, hogy a már megoldott politikai problémákat választotta kutatási területének”. Véleményünk szerint az, hogy sikerül-e jólétet teremteni, attól függ, hogy sikerül-e megoldani bizonyos politikai alapproblémákat. A közgazdaságtan pontosan azért nem volt képes meggyőző magyarázatot találni a világban uralkodó egyenlőtlenségekre, mert azt feltételezte, hogy a politikai problémák már meg vannak oldva. Persze ahhoz, hogy magyarázatot adjunk a világméretű egyenlőtlenségekre, továbbra is szükség van a közgazdaságtanra - azért, hogy megértsük, hogy a különböző típusú társadalmi stratégiák és eljárásmódok hogyan hatnak a gazdasági ösztönzőkre és az ember viselkedésére. De ehhez szükség van a politikára is.

3. - A JÓLÉT ÉS A SZEGÉNYSÉG MEGTEREMTÉSE

A 38. szélességi fok gazdaságtana 1945 nyarán, ahogy a II. világháború a végéhez közeledett, Koreában a japán gyarmati uralom kezdett összeomlani. Alig egy hónappal az után, hogy augusztus 15-én Japán feltétel nélkül megadta magát, Koreát a 38. szélességi fok mentén kettéosztották: így jött létre a két megszállási övezet, a déli részt az Egyesült Államok, az északi részt a Szovjetunió kormányozta. A hidegháború gyötrelmes békéje 1950 júniusában tört darabokra, amikor is az észak-koreai hadsereg betört Dél-Koreába. És bár az észak-koreaiak kezdetben nagy erejű támadásokkal rontottak rá déli szomszédaikra, és még a fővárost, Szöult is sikerült elfoglalniuk, őszre mégis visszavonulót fújtak. Huang Jongvon és testvére ekkor szakadtak el egymástól. Huang Jongvonnak sikerült elbújnia, így megúszta, hogy besorozzák az északkoreai hadseregbe. Délen maradt, és gyógyszerészként dolgozott. Orvos bátyját, aki a dél-koreai hadsereg sebesült katonáit látta el Szöulban, az észak-koreai hadsereg visszavonulása során északra vitték. A fivéreket 1950-ben választották el egymástól, és legközelebb csak 50 évvel később, 2000-ben találkoztak Szöulban, az után, hogy a két ország kormánya végre megegyezett, hogy - korlátozott keretek között - elindít egy családegyesítési programot. Orvos lévén, Huang Jongvon bátyja a légierőnél kapott munkát, ami igazán jó állásnak számít egy katonai diktatúrában. De Észak-Koreában még azok sem éltek valami jól, akik egyébként különféle előjogokat élveztek. Amikor a két testvér végre találkozhatott, Huang Jongvon tudni akarta, milyen az élet a 38. szélességi foktól északra. Neki volt kocsija, de - mint megtudta — a bátyjának nem. „Van telefonod? - faggatózott tovább. - Nincs - felelte a báty. - A lányom a Külügyminisztériumban dolgozik, neki van telefonja, de ha nem tudod a kódot, nem tudsz telefonálni.” Huang Jongvon azt is elmesélte, hogy ezen a találkozón az északiak mind pénzt kértek, így ő is adni akart a bátyjának. De az visszautasította: „Tartsd csak meg! Ha úgy megyek vissza, hogy pénz van nálam, a kormány úgyis elveszi tőlem.” Huang Jongvonnak feltűnt, milyen ócska és kopott a kabát, amit a bátyja visel: „Vedd le azt a kabátot, és hagyd itt! Ebben menj vissza! - ajánlotta fel a sajátját. - Azt nem lehet! - felelte a testvére. - Ezt a kormány adta kölcsön, hogy legyen miben idejönnöm.” Huang Jongvonnak feltűnt, hogy amikor búcsúzkodtak, a bátyja feszengett, és ideges volt, mint aki attól tart, hogy valaki meghallja, mit beszélnek. A báty szegényebb volt, mint azt öccse képzelte. Bár azt állította, hogy jól él, Huang Jongvon úgy látta, testvére igen rossz állapotban van, szinte csak csont és bőr. Dél-Koreában az emberek körülbelül azon az életszínvonalon élnek, mint a portugálok és a spanyolok. Északon, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban az életszínvonal Fekete-Afrika országainak szintjén van - az átlagjövedelem tizedannyi, mint Dél-Koreában. Az észak-koreaiak egészségi állapota is sokkal rosszabb, egy átlag észak-koreai várható élettartama 10 évvel rövidebb, mint a 38. szélességi foktól délre élő rokonaié. A 7. térkép drámai képet ad a két Korea közötti gazdasági szakadékról. A műholdképen az látszik, hogy mennyi fény világít éjszaka a félsziget egyik és másik felében. ÉszakKorea szinte teljes sötétségbe borul, hiszen szinte sehol sincs áram; Dél-Korea viszont fényárban úszik. Ezek a döbbenetes különbségek nem régről valók. Sőt addig nem is léteztek, amíg véget nem ért a II. világháború. De 1945 után északon és délen a különböző kormányok egymástól nagyon eltérő módon szervezték meg a gazdaságot. Dél-Korea élére a Harvardon és a Princetonon diplomát szerző, elvhű antikommunista Li Szin Man került, és kezdetben az ő vezetésével - no, meg az Egyesült Államok jelentős támogatásával - alakították ki az ország gazdasági és politikai intézményrendszerét. Lit 1948ban választották elnökké. A koreai háború közepette, a dél felé terjeszkedő kommunizmus

fenyegetésének árnyékában létrejövő Dél-Korea nem volt demokrácia. Li, és nem kevésbe híres utóda, Pak Csöng Hi tábornok is tekintélyelvű elnökként írta be magát a történelembe. De mindketten piacgazdaságot vezettek, ahol elismerték a magántulajdont; és 1961 után Pak hathatós állami támogatást nyújtott a gyors gazdasági növekedés beindításához, hitelt és szubvenciókat juttatva a sikeres cégeknek. Más volt a helyzet a 38. szélességi foktól északra. Kim Ir Szen, aki a II. világháború során a japánellenes kommunista partizánok vezére volt, 1947-ben magához ragadta a hatalmat, és diktátorként - a Szovjetunió segítségével - az úgynevezett dzsucse rendszer részeként a központosított tervgazdaság egy nagyon merev formáját valósította meg. A magántulajdont törvényen kívül helyezték, a piacokat betiltották. A szabadságjogokat megkurtították - és nemcsak a piacokon, hanem az élet minden területén. Ez alól csak a Kim Ir Szen, majd a fia és utódja, Kim Dzsongil sleppjét alkotó, nagyon szűk körű uralkodó elit volt kivétel. Nem meglepő tehát, hogy Dél- és Észak-Korea gazdasági sorsa élesen elvált egymástól. Kim Ir Szen parancsgazdaságáról és a dzsucse rendszerről hamar kiderült, hogy katasztrofális következményekkel jár. Részletes statisztika ugyan nem áll rendelkezésünkre - Észak-Korea, finoman szólva is, egy titkolózó állam. A rendelkezésre álló bizonyítékok azonban megerősítik azt, amit a túlságosan is gyakran visszatérő éhínségek alapján egyébként is sejthettünk: nem elég, hogy az ipari termelés volumene nem növekszik, de a mezőgazdasági termelékenység is rendkívül alacsony. A magántulajdon hiányában vajmi kevés embernek állt érdekében befektetni, illetve erőfeszítéseket tenni azért, hogy növelje, vagy legalább szinten tartsa a termelékenységet. Az elnyomó rezsim nem kedvezett az innovációnak és az új technológiák meghonosodásának. De Kim Ir Szénnek, Kim Dzsongilnek és cimboráiknak eszük ágában sem volt megreformálni a rendszert, vagy újra bevezetni a magántulajdont, a piacokat, a magánjogi szerződéseket, vagy esetleg átalakítani a gazdasági és politikai intézményeket. Ezért Észak-Korea gazdasága továbbra is stagnál. Mindeközben délen a gazdasági intézmények erősen ösztönözték a befektetést és a kereskedelmet. A dél-koreai politikusok sok pénzt invesztáltak az oktatásba is, így sikerült elérni, hogy az országban igen magas lett az írni-olvasni nidók, az iskolázottak aránya. A dél-koreai cégek nem sokáig késlekedtek - rájöttek, hogyan fordíthatnák a maguk hasznára azt, hogy a munkaerő viszonylag képzett, a gazdaságpolitika befektetésre ösztönöz és támogatja az iparosítást, működnek az exportpiacok, és az országba eljutnak a legújabb technológiák. Dél-Korea így rövid időn belül KeletÁzsia egyik „csodagazdasága”, és a világ egyik leggyorsabban növekvő országa lett. Fél évszázad alatt a dél-koreai növekedés és az észak-koreai stagnálás oda vezetett, hogy az 1990-es évekre már tízszeresre nőtt a különbség az egykor egységes ország két fele között. Képzeljük el, micsoda különbségek alakulhatnak ki évszázadok alatt! Észak-Korea gazdasági tragédiája, amely miatt milliók éheznek, összevetve Dél-Korea gazdasági sikereivel, egészen megdöbbentő. És sem a kultúra, sem a földrajzi adottságok, sem pedig a tudatlanság nem magyarázza, hogy miért járt be ennyire eltérő utat Észak- és Dél-Korea. A magyarázatot ugyanis az intézményrendszerben kell keresnünk.

Kizsákmányoló és befogadó gazdasági intézmények Az egyes országok gazdasági helyzete azért annyira eltérő, mert eltérő az intézményrendszerük, mások a gazdaság működését befolyásoló szabályozások, és másfajta ösztönzők motiválják az embereket. Képzeljük el, milyen lehet a kamaszok élete Észak-, illetve Dél-Koreában, mit várhatnak az élettől! Északon szegénységben nőnek fel, nem alakul ki bennük vállalkozói hajlam, elhal a kreativitásuk, és megfelelő oktatás nélkül esélyük sincs arra, hogy szakképzett munkaerő váljon belőlük. Amit az iskolában oktatás címszó alatt Lapnak, az többnyire puszta propaganda, amely a rezsim legitimitását hivatott alátámasztani - tankönyvek is alig vannak, nemhogy számítógépek. Tanulmányaik befejezése után következik 10 év kötelező sorkatonai szolgálat. Ezek a kamaszok tudják, hogy soha nem lehet saját tulajdonuk, saját vállalkozásuk, és nem tehetnek azért semmit, hogy jobban éljenek - bár sokan fognak bele illegális magángazdasági tevékenységbe, vagyis maszekolnak a megélhetésért. A kamaszok azt is tudják, hogy legálisan soha nem léphetnek a piacra, hogy ott a tehetségüket vagy keresetüket beváltva megvegyék mindazt, amire szükségük lenne, vagy amire vágynak. Azt sem tudják biztosan, hogy milyen emberi jogok illetik meg őket. A dél-koreai kamaszok viszont kiváló oktatásban részesülnek, és arra ösztönzik őket, hogy erőfeszítéseik révén kimagasló teljesítményt nyújtsanak választott hivatásukban. Dél-Korea piacgazdaság, amely a magántulajdonra épül. A dél-koreai kamaszok tudják, hogy ha - akár vállalkozóként, akár egyszerű munkásként - sikeresek lesznek, egy nap learathatják befektetéseik és erőfeszítéseik gyümölcsét: javíthatnak az életszínvonalukon, és vehetnek majd autót, házat, egészségügyi ellátást. Délen az állam támogatja a gazdasági aktivitást. így a vállalkozók szerezhetnek hitelt a bankoktól és a pénzügyi piacokról, a külföldi cégek partnerségre léphetnek a dél-koreai cégekkel, a magánszemélyek pedig megtehetik, hogy jelzáloghitelből házat vegyenek. Délen lényegében olyan vállalkozást indít az ember, amilyet csak akar. Északon nem. Délen egy vállalkozó megteheti, hogy munkásokat vesz fel, értékesíti a termékét vagy szolgáltatását, és az így megkeresett pénzt elkölti a piacon arra, amire csak akarja. Északon csakis a feketepiac működik. Ezek tehát azok az eltérő intézményi szabályozások, amelyek meghatározzák az észak- és dél-koreaiak életét. Az ún. befogadó gazdasági intézmények - amilyenek Dél-Koreában vagy éppen az Egyesült Államokban működnek - lehetővé teszik, sőt ösztönzik, hogy az emberek minél nagyobb arányban vegyenek részt olyan gazdasági tevékenységekben, amelyekkel a legjobban hasznosítják tehetségüket és képességeiket, és amelyek lehetővé teszik, hogy saját kedvük szerint hozhassanak döntéseket. Egy gazdasági intézményrendszer akkor lesz befogadó, ha előtérbe helyezi a magántulajdon biztonságát, a jogrendszer pártatlanságát és a közszolgáltatások ellátását, így azonos feltételeket teremt, és ilyen feltételek mellett az emberek csere- és szerződéses ügyleteket bonyolíthatnak; egy befogadó intézményrendszernek továbbá lehetővé kell tennie, hogy új vállalkozások léphessenek be a piacra, és az emberek maguk választhassák meg a pályájukat. Észak- és Dél-Korea vagy az Egyesült Államok és Latin-Amerika kontrasztja egy általános elvet illusztrál. A befogadó gazdasági intézmények fokozzák a gazdasági aktivitást, a termelékenységet és a jólétet. A magántulajdonhoz való jog biztosítása központi téma, hiszen csak azok lesznek hajlandóak befektetni és növelni a termelékenységet, akiknek biztosítanak efféle jogokat. Ha egy üzletembernek azzal kell számolnia, hogy munkájának eredményét ellopják, kisajátítják, vagy tevékenységét mindenféle adókkal teljesen ellehetetlenítik, úgy aligha lesz motivációja arra, hogy dolgozzon, nem is

beszélve arról, hogy befektetésbe vagy innovációba fogjon. De ilyen jogokat a társadalom minden tagja számára biztosítani kell. 1680-ban az angol kormány népszámlálást tartott az egyik nyugat-indiai gyarmatán, Barbadoson. A népszámlálás kimutatta, hogy a sziget teljes lakossága körülbelül 60 ezer fő, ebből majdnem 39 ezer az afrikai rabszolga, akik a lakosság fennmaradó egyharmadának a tulajdonát képezik. Többségük valójában annak a 175 legnagyobb cukornád-ültetvényesnek volt a tulajdona, akik a földterületek legnagyobb részét is birtokolták. Ezek az ültetvényesek garantált tulajdonjogokkal rendelkeztek mind a földek, mind pedig a rabszolgák felett. Ha az egyik ültetvényes el akarta adni a rabszolgáit egy másiknak, megtehette, és joggal elvárhatta, hogy a bíróság érvényt szerez az adásvételnek, vagy bármilyen más szerződésnek, amit ő kötött. Miért? Mert a sziget 40 bírája és békebírója közül 29 maga is jelentős méretű ültetvénnyel rendelkezett. Továbbá a nyolc legfelsőbb katonai vezető is ilyen ültetvényes volt. Annak ellenére, hogy a szigeten élő elit számára biztosítottak voltak a tulajdonjogok, és szerződéseik jogi védelmet élveztek, nem állíthatjuk, hogy Barbadosnak befogadó gazdasági intézményei lettek volna, hiszen a lakosság kétharmada rabszolga volt, akiknek nem járt oktatás, nem voltak gazdasági lehetőségeik, és akik nem tudták vagy - ösztönzők híján - nem akarták hasznosítani a tehetségüket és a képességeiket. A befogadó gazdasági intézmények nemcsak az elit, hanem a széles társadalmi rétegek számára is megkövetelik a tulajdonjogok és a gazdasági lehetőségek biztosítását. A tulajdonjogok, a törvényes rend, a közszolgáltatások, a szabad adásvétel és a szerződéskötés szabadságának biztosítása mind az állam feladata. Az állam az az intézmény, amely rendelkezik hatalmi eszközökkel, hogy fenntartsa a rendet, megakadályozza a lopást, a csalást, és érvényt szerezzen a magántelek között létrejött szerződéseknek. Ahhoz, hogy egy társadalom jól működjön, további közszolgáltatásokra is szüksége van: út- és közlekedési hálózatra az áruszállításhoz, állami infrastruktúrára a gazdasági tevékenységek felvirágoztatásához, és bizonyos fajta alapszabályozásra a csalások és egyéb torvénysértések megakadályozásához. Bár ezen közszolgáltatások közül többet a piacok és magánszemélyek is biztosíthatnak, ehhez gyakran olyan mértékű koordinációra van szükség, amelyre csakis valamifajta központi hatalom képes. Az állam így kérlelhetetlenül összefonódik a gazdasági intézményekkel, mint a törvényes rend, a magántulajdon és a szerződések biztosítója, és gyakran mint a közszolgáltatások kulcsszereplője. A befogadó gazdasági intézményeknek tehát szükségük van az államra. Észak-Korea vagy a gyarmati Latin-Amerika gazdasági intézményei - a korábban említett mit a, encomienda vagy repartimiento - nem rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal. A magántulajdon nem is létezik Észak-Koreában. A gyarmati Latin-Amerikában a spanyolok számára létezett ugyan a magántulajdon fogalma, de a bennszülött népek tulajdonjoga igen bizonytalan volt. Egyik társadalmi berendezkedésben sem volt biztosított az, hogy széles tömegek gazdasági döntéseket hozhassanak - a többség elnyomásban élt. Az állam egyik társadalmi típusban sem arra használta a hatalmát, hogy biztosítsa azokat az alapvető közszolgáltatásokat, amelyek hozzájárulnak az általános jólét megteremtéséhez. Észak-Koreában az állam olyan oktatási rendszert hozott létre, amely a gyermekekbe beleneveli a propagandát, de ez az állam arra nem volt képes, hogy elejét vegye az éhínségnek. A gyarmati Latin-Amerikában az állam elsősorban arra koncentrált, hogy elnyomásban tartsa a bennszülött népeket. Egyik társadalmi típus sem biztosított azonos feltételeket vagy pártatlan jogrendszert. Észak-Koreában a jogrendszer a hatalmon lévő kommunista párt egyik ága, LatinAmerikában pedig egyenesen a tömegekkel szembeni diszkrimináció eszköze. Azokat a gazdasági intézményeket, amelyek a befogadó gazdasági intézmények tulajdonságaival ellentétes tulajdonságokkal rendelkeznek, kizsákmányoló gazdasági intézményeknek nevezzük. Azért

kizsákmányolnak, mert az ilyen intézmények azzal a céllal jöttek létre, hogy a társadalom egyik részhalmazából pénzt és forrásokat vonjanak el a társadalom egy másik részhalmaza javára.

A jólét motorjai A befogadó gazdasági intézmények olyan befogadó piacokat teremtenek, amelyek nemcsak azt biztosítják, hogy az emberek szabadon űzhessék azt a hivatást, amely a legjobban illik a képességeikhez, hanem megteremtik hozzá az egyenlő esélyeket is. Ha valakinek van egy jó ötlete, az el tud indítani egy vállalkozást; a munkások olyan tevékenységet fognak választani, amelyben nagyobb a termelékenységük; és a kevésbé jól teljesítő cégek helyét átvehetik a jobban teljesítők. Vessük össze, hogyan választanak foglalkozást az emberek ott, ahol a piacok bcfogadóak, és - ezzel szemben - milyen sors várt rájuk anno a gyarmati Peruban és Bolíviában, ahol a mita alatt sokakat arra kényszerítettek, hogy az ezüst- és higanybányákban robotoljanak, függetlenül attól, hogy egyébként mihez értenek, vagy mit szeretnének csinálni. Nem csak a szabadpiacok lehetnek befogadóak. A XVII. században Barbadoson is voltak piacok. De mivel tulajdonjogokat csak a szűk ültetvényes elitnek biztosítottak, így a sziget piacai messze nem voltak befogadóak; a rabszolga-kereskedelem pedig valójában az egyik olyan gazdasági intézmény volt, amellyel szisztematikusan elnyomták a lakosság többségét, és megfosztották az embereket attól, hogy maguk választhassák meg a foglalkozásukat, vagy azt, hogy miként hasznosítják képességeiket. A befogadó gazdasági intézmények a prosperitás két további motorja számára is biztosítják a megfelelő működés kondícióit: ezek a technológia és az oktatás. A tartós gazdasági növekedés szinte mindig magával hoz olyan technológiai fejlesztéseket, amelyek révén az emberek (vagyis a munkaerő), a föld és a tárgyiasult tőke (az épületek, a gépek és berendezések stb.) még eredményesebbek lehetnek. Gondoljunk csak arra, hogy alig több mint egy évszázaddal ezelőtt ükapáink még nem utazhattak repülővel, sem autóval, a mai gyógyszerek és egészségügyi ellátás többsége nem is létezett - mi pedig mindezt már természetesnek vesszük; nem beszélve arról, hogy a mi otthonainkba már be van vezetve a víz, van légkondicionálás, vannak bevásárlóközpontok, rádió meg mozgókép; és, hogy fokozzuk, ott van az információs technológia, a robotika, vagy ott vannak a számítógép-vezérlésű munkagépek. És ha visszamegyünk az időben még néhány emberöltőnyit, azt látjuk, hogy a technológia és az életszínvonal még alacsonyabb szinten volt - olyannyira, hogy mi talán elképzelni sem tudjuk, hogy az emberek többségének micsoda küzdelem volt az élete. Ezeket a fejlesztéseket a tudománynak és az olyan vállalkozóknak köszönhetjük, mint például Thomas Edison, aki arra használta a tudományt, hogy jövedelmező vállalkozásokat építsen fel. Ezt az innovációs folyamatot azok a gazdasági intézmények tették lehetővé, amelyek támogatják a magántulajdont, védelmezik a szerződéseket, egyenlő esélyeket teremtenek, illetve ösztönzik és lehetővé teszik olyan új vállalkozások belépését a piacra, amelyek új technológiákat hívhatnak életre. Ezért aztán nincs is abban semmi meglepő, hogy épp az Egyesült Államok mutatta fel Thomas Edisont, és nem, mondjuk, Mexikó vagy Peru, és hogy ma Dél-Koreában, nem pedig Észak-Koreában virágoznak az olyan, technológiailag innovatív cégek, mint a Samsung vagy a Hyundai. A technológiához közvetlenül kapcsolódik az oktatás, valamint az egyéni képességek, a szaktudás és a hozzáértés, amit a munkaerő az iskolában, otthon vagy munka közben sajátított el. Nemcsak a különféle gépekben megtestesülő fejlettebb technológia miatt vagyunk produktívabbak ma, mint 100 évvel ezelőtt, hanem azért is, mert rengeteget bővültek a munkások ismeretei. A világ összes technológiai fejlődése is kevés lenne, ha nem lennének munkások, akik mdják, hogyan kell működtetni a gépeket. De a szaktudás és a hozzáértés nem merül ki a gépek működtetésében. Az oktatás és a munkaerő saját képességei generálják azokat a tudományos ismereteket, amelyekre a fejlődésünk épül, és ez teszi lehetővé ezeknek a technológiáknak az átvételét és alkalmazását a

különféle vállalkozásokban. Bár az 1. fejezetben azt láttuk, hogy az ipari forradalomban és az az utáni időszakban élen járó innovátorok közül sokan, például Thomas Edison is, elég képzetlenek voltak, azt hozzá kell tennünk, hogy találmányaik sokkal egyszerűbbek voltak, mint a mai modern eszközök. Ma a technológiaváltáshoz a feltalálónak és a munkásnak is tanulnia kell. És itt válik jól láthatóvá, hogy milyen jelentőséggel bírnak a gazdasági intézmények, amelyek egyenlő esélyeket teremtenek. Az Egyesült Államok ki tudott nevelni, illetve magához tudott csábítani külföldről olyan elméket, mint Bili Gatcs, Stevc Jobs, Sergey Brin, Larry Pagc ésjeff Bezos, és mint az a több száz tudós, akik alapvető felfedezéseket tettek az információs technológia, az atomenergia, a biotechnológia területén, és még sok más olyan területen, amelyre ezek a vállalkozók cégbirodalmakat építettek fel. Bőven akadt munkára fogható tehetség, mert az amerikai kamaszok annyi mindent megtanulhatnak, amennyit csak akarnak vagy tudnak. Most képzeljünk el egy másfajta társadalmat, például Kongót vagy Haitit, ahol a lakosság jelentős százalékának nincs lehetősége iskolába járni, vagy ahol - ha el is jutnak az iskolába - az oktatás minősége siralmas, a tanárok meg sem jelennek órát tartani, vagy ha igen, akkor sem biztos, hogy van tankönyv, amiből a diákok tanulhatnának. A szegény országokban azért alacsony az oktatás színvonala, mert a gazdasági intézményrendszer nem ösztönzi arra a szülőket, hogy taníttassák gyermekeiket, a politikai intézményrendszer pedig nem tudja rávenni a kormányt arra, hogy iskolákat építsen, azokat támogassa és finanszírozza, illetve hogy eleget tegyen a gyermekek és a szülők kéréseinek. Ezek az országok mind magas árat fizetnek azért, hogy alacsony a lakosság iskolázottsága, és azért is, hogy a piacok nem befogadóak. így ugyanis nem tudják mozgósítani a szuny-nyadó tehetségeket. Ott szaladgál sok, kis potenciális Bili Gatcs, és talán egykét Albert Einstein is, akik ma szegény, tanulatlan parasztként dolgoznak a földeken, vagy elnyomóik olyan munkára kényszerítik őket, amit nem akarnának végezni, vagy besorozták őket a hadseregbe, mert soha nem volt még csak lehetőségük sem arra, hogy rájöjjenek, mi is az ő valódi hivatásuk. A gazdasági növekedés egyik alapfeltétele, hogy a gazdasági intézmények képesek legyenek kihasználni a befogadó piacokban rejlő potenciált, ösztönözni a technológiai innovációt, invesztálni az emberekbe, és mozgósítani a tehetségüket és a bennük rejlő tudást. Hogy sok gazdasági intézménynek miért nem sikerül teljesítenie ezeket az egyszerű célokat? Ez könyvünk központi témája.

Kizsákmányoló és befogadó politikai intézmények A gazdasági intézményeket a társadalom hozza létre. Észak-Korea intézményeit, például, rákényszerítették a polgárokra azok a kommunisták, akik az 1940-es években átvették az uralmat az ország fölött. A gyarmati Latin-Amerika intézményeit pedig a spanyol konkvisztádorok erőltették rá a bennszülöttekre. Dél-Korea gazdasági intézményrendszere azért különbözik olyan nagyon ÉszakKoreáétól, mert mások, másfajta érdekek és célok mentén döntöttek arról, hogyan akarják strukturálni a társadalmat. Más szóval, Dél-Koreában más volt a politikai helyzet. A politika az a folyamat, amely során a társadalmak eldöntik, hogy milyen szabályozások mentén kormányozzák őket. Az intézmények politikai környezetben működnek, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy miközben a befogadó intézmények kedvező hatással vannak az ország gazdasági helyzetére, addig egyes emberek vagy csoportok - mint például az észak-koreai kommunista párt vezetése vagy a cukornád-ültctvényesck a gyarmati Barbadoson - anyagilag sokkal jobban járnak, ha kizsákmányoló intézményrendszert alakítanak ki. Ila az intézmények kapcsán konfliktus támad, a folytatás attól függ, hogy kik vagy mely csoportok nyerik a politikai játszmát: ki szerez több támogatást, erőforrást, ki tud eredményesebb szövetségeket kötni. Vagyis röviden: attól fligg, hogy - a politikai hatalom pillanatnyi elosztása következtében - ki nyer. A társadalom politikai intézményei meghatározó tényezők ebben a játszmában, és akár el is dönthetik kimenetelét. Ezek szabályai működtetik a politikai ösztönzőket, ezek az intézmények határozzák meg, hogyan választunk kormányt, és a kormány melyik részének mihez van joga. A politikai intézmények határozzák meg azt is, hogy mely társadalmi csoportok mekkora hatalommal bírnak, és hogy mire használhatják ezt a hatalmat. Ha a hatalom megosztás csak egy szűk körre korlátozódik, és ezen a szűk körön belül a hatalomgyakorlás korlátlan, akkor a politikai intézményeket abszolutisztikus intézményeknek tekintjük. Jó például szolgálnak erre azok az abszolút monarchiák, amelyek az emberiség történelmének jelentős részében világszerte uralkodtak. Egy abszolutisztikus politikai intézményrendszerben - ilyen van Észak-Koreában és ilyen volt a gyarmati Latin-Amerikában is - a hatalom birtokosai gond nélkül alakíthatnak ki olyan gazdasági intézményrendszert, amely anyagi és hatalmi vonatkozásban is a saját maguk malmára hajtja a vizet - a társadalom rovására. Ezzel szemben az olyan politikai intézmények, amelyek széles társadalmi körben osztják meg a hatalmat, a hatalomgyakorlást viszont korlátozzák, azok az ún. pluralista intézmények. Ilyen esetben a politikai hatalom nem egy embernek vagy egy szűk csoportnak jutott, hanem egy széles koalíción vagy több csoport vállán nyugszik. Nyilvánvalóan szoros kapcsolat van a pluralizmus és a befogadó gazdasági intézményrendszer között. De fontos, hogy megértsük: Dél-Koreának és az Egyesült Államoknak nemcsak a pluralista politikai intézmények miatt van befogadó gazdasági intézményrendszere, hanem azért is, mert ezek kellően központosított és erős állammal rendelkeznek. Helyzetük éles (és igen sokatmondó) ellentétben áll a kelet-afrikai ország, Szomália helyzetével. Ahogy a későbbiekben majd látni fogjuk, Szomáliában a politikai hatalom régóta széles körben oszlik meg - a politikai intézményrendszer már-már pluralista. Valójában nincs egy olyan igazi hatóság, amely irányítaná vagy szankcionálná az emberek cselekedeteit. A társadalom megosztott, és mély ellentét húzódik az egymással szemben álló klánok között, amelyek nem tudnak felülkerekedni egymáson. Az egyik klán hatalmát csak egy másik klán fegyverei tudják korlátozni. Ez a fajta hatalommegosztás nem befogadó intézményrendszer kialakulásához, hanem káoszhoz vezet, és mindez abban gyökerezik, hogy a szomáli államban nincs

semmiféle politikai centralizáció vagy állami központosítás, és az állam minimális szinten sem képes fenntartani a törvényes rendet, hogy ezzel támogassa a gazdasági tevékenységeket, a kereskedelmet, vagy legalább a polgárok elemi biztonságát. A korábban említett Max Webertől származik az állam fogalmának leghíresebb és legszélesebb körben elfogadott definíciója: ő az államot törvényes erőszak-monopóliumnak nevezte. E monopólium, és az ezzel együtt járó, bizonyos mértékű központosítás nélkül az állam nem tudná betölteni végrehajtó, jogérvényesítő szerepét, arról nem is beszélve, hogy nem tudná ellátni a közszolgáltatásokat, illetve nem tudná ösztönözni és szabályozni a gazdasági aktivitást. Ha az állam képtelen megvalósítani valamiféle politikai centralizációt, a társadalom előbb-utóbb káoszba süllyed, ahogy történt az Szomáliában is. A kellően központosított és pluralista politikai intézményeket nevezzük befogadó politikai intézményeknek. Ott, ahol valamelyik feltétel nem teljesül, kizsákmányoló politikai intézményekről beszélünk. A gazdasági és politikai intézmények között erős a szinergia. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben a hatalom egy szűk elit kezében koncentrálódik, és ezek az intézmények nem igazán korlátozzák a hatalomgyakorlást. így a gazdasági intézményeket gyakran eleve úgy alakítják ki, hogy az elit elhappolhassa a különböző erőforrásokat a többségi társadalom elől. A kizsákmányoló politikai intézményekhez tehát természetszerűleg kizsákmányoló gazdasági intézmények társulnak. Sőt, ezeknek a gazdasági intézményeknek a léte eredendően a kizsákmányoló politikai intézményektől függ. A befogadó politikai intézmények, amelyek széles körben osztják meg a hatalmat, gyökerestől irtanának ki minden olyan gazdasági intézményt, amely kisajátítja az erőforrásokat, belépési korlátobit állít, és ellehetetleníti a piacok működését, hogy a forgalomból csak kevesek profitálhassanak. Barbadoson, például, a rabszolgák kizsákmányolásán alapuló ültetvényes rendszer nem maradhatott volna fenn olyan politikai intézmények nélkül, amelyek elnyomták és teljesen kizárták a rabszolgákat a politikai folyamatokból. A milliókat nyomorba döntő, egy szűk kommunista elitnek kedvező északkoreai gazdasági rendszer is elképzelhetetlen lenne a kommunista párt totális politikai uralma nélkül. Ez a szinergikus kapcsolat a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények között elindít egy eltéphetetlen visszacsatolási láncot: a politikai intézmények politikai hatalmat adnak az elit kezébe, így ez a szűk csoport legitim módon választhat olyan gazdasági intézményeket, amelyek kevés korlátot állítanak vagy kevés ellenerőt képviselnek. Az ilyen politikai intézmények azt is lehetővé teszik továbbá, hogy a jövőben az elit alakítsa a politikai intézményeket, és azok fejlődési folyamatát. A kizsákmányoló gazdasági intézmények pedig ugyanezt a szűk kört gazdagítják, akik aztán vagyonuk és hatalmuk revén - megszilárdítják politikai dominanciájukat. Barbadoson vagy LatinAmerikában például a gyarmatosítók politikai hatalmuknak köszönhetően megtehették, hogy olyan gazdasági intézményeket vezettek be, amelyek nekik óriási vagyonokat eredményeztek - a lakosság többségének a kárára. Ezek a gazdasági intézmények komoly erőforrásokat biztosítottak, így az elitnek volt niiből hadsereget felállítani és biztonsági erőket toborozni, hogy megvédje politikai hatalma abszolutisztikus monopóliumát. Mindez természetesen azt je- ‘enti, hogy a kizsákmányoló politikai és gazdasági intézmények támogatják egymást, és általában sokáig fennmaradnak. Persze ez a szinergia a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények között ennél jóval többről szól. Amikor egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben a hatalmon lévő elit kihívókra talál,

az őket leváltok is egy szinte korlátok nélküli világban találják magukat, így nekik is érdekükben áll fenntartani ezeket a politikai intézményeket, és egy hasonló gazdasági intézményrendszert kialakítani. így tett Porfirio Díaz és udvartartása is a XIX. század végi Mexikóban. A befogadó gazdasági intézmények viszont a hatalmat széles körben megosztó, a zsarnoki hatalomgyakorlást korlátozó, befogadó politikai intézmények által kovácsolt szilárd alapokon jönnek létre. Az ilyen politikai intézmények megnehezítik továbbá azoknak a dolgát, akik elbitorolnák a hatalmat, és aláásnák a befogadó intézményrendszert. A politikai hatalom birtokosai sem tehetik meg egykönnyen, hogy - saját hasznukra - kizsákmányoló gazdasági intézményeket állítsanak fel. A befogadó gazdasági intézmények viszont biztosítják az erőforrások igazságosabb elosztását, megteremtve ezzel a befogadó politikai intézmények állandóságát. Nem véletlen tehát, hogy amikor 1618-ban a Virginia Társaság engedett a drákói szigorúságú szerződésekből, és földet adott azoknak a gyarmatosítóknak, akiket korábban megpróbált elnyomni, a rákövetkező évben a képviseleti gyűlés megengedte a gyarmatosítóknak, hogy attól kezdve saját kezükbe vegyék önmaguk kormányzását. A gyarmatosítók, akik azt látták, hogy a Virginia Társaság folyton el akarja nyomni őket, politikai jogok nélkül nem bíztak volna abban, hogy érvényt szerezhetnek gazdasági jogaiknak. Politikai jogok nélkül ezek a gazdaságok nem lettek volna sem stabilak, sem tartósak. Általánosságban elmondható, hogy a kizsákmányoló és befogadó intézmények kombinációja ingatag építmény. Barbados példája mutatja, hogy a kizsákmányoló gazdasági intézmények egy befogadó politikai intézményrendszerben valószínűleg nem sokáig maradtak volna fenn. Hasonló a helyzet fordított esetben is: egy befogadó gazdasági intézményrendszer nem támogatná a kizsákmányoló politikai intézményeket, és támogatást sem kapna azoktól. Idővel vagy kizsákmányoló gazdasági intézményrendszerré alakulna át, amely a hatalom birtokosainak érdekeit szolgálja, vagy az általa teremtett gazdasági dinamizmus destabilizálná a kizsákmányoló politikai intézményeket, utat nyitva a befogadó politikai intézményeknek. A befogadó gazdasági intézményrendszer azzal, hogy átveszi az uralmat a kizsákmányoló politikai intézmények fölött, megnyirbálja az elit előjogait is, mivel az elit uralta intézmények versenyhelyzetbe kerülnek, és korlátokat szab nekik a többségi társadalom tulajdonjoga és szerződései.

Miért nem mindig a jólét kell? Azok a politikai és gazdasági intézmények, amelyeket - végső megközelítésben - a társadalom választása eredményez, lehetnek befogadóak, amelyek ösztönzik a gazdasági növekedést, vagy lehetnek kizsákmányolóak, amelyek akadályokat állítanak a gazdasági növekedésnek. Azok az országok, ahol a kizsákmányoló gazdasági intézmények működését olyan kizsákmányoló politikai intézmények támogatják, amelyek akadályozzák, sőt gátolják a gazdasági növekedést, bukásra vannak ítélve. Ez pedig azt jelenti, hogy mi, akik meg akarjuk érteni, mi áll az egyes országok sikere vagy kudarca mögött, vizsgálódásunk középpontjába ezt az intézményválasztást - vagyis az intézményi politikát - állítjuk. Azt kell megértenünk, hogy egyes társadalmak politikája hogyan és miért tud a gazdasági növekedést elősegítő, befogadó intézményrendszer kialakításához vezetni, és hogy viszont a társadalmak nagy többsége miért olyan politikát folytat, amely a történelem folyamán a gazdasági növekedést akadályozó, kizsákmányoló intézményrendszer kialakításához vezetett, és vezet mind a mai napig. Magától értetődőnek tűnhet, hogy mindenkinek az állna érdekében, hogy olyasfajta gazdasági intézményrendszer alakuljon ki, amely jólétet teremt. I Iát nem azt akarja minden polgár, minden politikus, sőt még minden rabló diktátor is, hogy országa a lehető leggazdagabb legyen? Térjünk vissza a korábban már emlegetett Kongó Királysághoz! Bár ez a királyság a XVII. században összeomlott, nevét adta egy modern országnak, amely 1960-ban nyerte el függetlenségét, és szabadult fel a belga gyarmati uralom alól. Mint független állam, Joseph Mobutu (ismertebb nevén Mobutu Sese Seko) uralma alatt, 1965 és 1997 között Kongó töretlen gazdasági hanyatlást és növekvő mértékű szegénységet élt meg. És ez a hanyatlás tovább folytatódott az után is, hogy Laurent Kabila megdöntötte Mobutut, aki egy igencsak kizsákmányoló gazdasági intézményrendszert épített fel, és hagyott maga után. Míg az ország polgárai elszegényedtek, Mobutu és az őt körülvevő, Les Crosses Legumes (Nagy Zöldségek) néven ismert és emlegetett elit mesés vagyont halmozott fel. Mobutu palotát építtetett magának szülővárosában, Gbadolite-ben, az ország északi részén, amelyhez egy akkora reptér is tartozott, ahol akár egy szuperszonikus Concorde repülőgép is le tudott szállni. Szükség is volt rá, hiszen gyakran bérbe vette az Air Francé Concorde-jait, amikor Európában utazgatott - ahol egyébként hatalmas kastélyokat vásárolt, cs a belga fővárosban, Brüsszelben is jelentős földterületeket birtokolt. Vajon nem lett volna-e jobb neki, ha olyan gazdasági intézményeket állít fel, amelyek jobb anyagi helyzetbe hozzák a kongóiakat, nem pedig elmélyítik a szegénységet? Vajon, ha Mobutunak sikerült volna jólétet teremtenie az országban, akkor talán nem tudott volna még több pénzt zsebre tenni - és venni egy Concorde-ot ahelyett, hogy bérelné, még több kastélyra és uradalomra szert tenni, esetleg felállítani egy nagyobb és hathatósabb hadsereget? A világ sok-sok országának szerencsétlenségére, a válasz: nem. A gazdasági fejlődést ösztönző gazdasági intézmények egyidejűleg újra is osztják a jövedelmeket és a hatalmat, és ezzel a rabló diktátor és a politikai hatalom birtokosai anyagilag rosszabbul járnak. Az alapvető probléma az, hogy a gazdasági intézmények körül szükségszerűen kialakulnának viták és konfliktusok. A különböző intézmények különböző módokon befolyásolják egy ország gazdasági helyzetét, az anyagi javak és a hatalom megoszlását. Az intézmények által beindított gazdasági növekedésnek mindig vannak nyertesei és vesztesei is. Ez már az ipari forradalom idején is világossá vált. Az ipari forradalom, amely a mai gazdag országokban lerakta a jólét alapjait, áttörést jelentő

technológiai viütást hozott a gőzenergia felhasználásában, a szállításban és a textilgyártásban. Es bár a gépesítés óriási mértékben növelte az összjövedelmeket, és letette a modern ipari társadalom alapjait, sokakból dühödt ellenállást váltott ki. De nem azért, mert ezek az emberek tudatlanok vagy szűk látókörűek lettek volna. Epp ellenkezőleg. A gazdasági növekedéssel szembeni ellenállásnak, sajnos, megvan a maga koherens logikája. A gazdasági növekedés és a technológiaváltás együtt jár egy olyan jelenséggel, amelyet a nagy közgazdász, Joseph Schumpeter teremtő rombolásnak nevezett. Ez az a folyamat, amikor a régit felváltja az új. Az új ipari ágazatok elszívják az erőforrásokat a régiektől. Az új cégek elveszik az üzletet a már bejáratott cégektől. Az új technológiák elavulttá teszik a meglévő szaktudást és gépeket. A gazdasági növekedés folyamatának és az ehhez alapot adó befogadó intézményeknek köszönhetően a politikában és a gazdaságban egyaránt lesznek nyertesek és vesztesek. A befogadó gazdasági és politikai intézményekkel szembeni ellenállás tehát sokszor a teremtő rombolástól való félelemben gyökerezik. Az európai történelem ragyogó példákkal szolgál arra, hogy milyen következményekkel is jár a teremtő rombolás. A XVIII. században, az ipari forradalom előestéjén a legtöbb európai kormányt az arisztokrácia, a hagyományos elit irányította, amelynek legfőbb jövedelemforrását földbirtokai jelentették, valamint kereskedelmi előjogai, amelyeket az uralkodótól kapott monopóliumoknak és az általa felállított belépési korlátoknak köszönhetett. A teremtő rombolás fogalmával teljesen összevág, hogy az új iparágak, gyárak és városok terjedése elvonta az erőforrásokat a mezőgazdaságtól, csökkentette a földek bérleti díját, és növelte a földbirtokosok által a munkásoknak fizetendő béreket. Az elitnek azzal is szembe kellett néznie, hogy az újonnan piacra lépő üzletemberek és kereskedők megjelenése aláássa az ő kereskedelmi előjogait. Mindent egybevetve egyértelmű, hogy az arisztokrácia lett az iparosítás gazdasági vesztese. A városiasodás és a szociálisan érzékeny közép- és munkásosztály megjelenése kikezdte a földbirtokos arisztokrácia politikai egyeduralmát is. így az ipari forradalom térhódítása nem csak gazdasági téren hozott vereséget az arisztokráciának: a politikai szintéren is ingataggá vált a helyzete, félő volt, hogy elveszíti minden hatalmát. Miután veszélybe került gazdasági és politikai hatalma, az elit gyakran igen komoly ellenállást tanúsított az iparosítással szemben. De nem az arisztokrácia volt az iparosítás egyetlen vesztese. A kézművesek munkáját gépek vették át, így ők is ellenezték az ipar terjedését. Sokan ellen-szerveződésbe kezdtek, fellázadtak, és tönkretették a gépeket, mivel bennük látták megélhetésük elvesztésének okát. Ők voltak a géprombolók - ez a szó ma már egyet jelent a technológiai váltással szembeni ellenállással. John Kay angol feltaláló nevéhez fűződik a textilipar gépesítésének egyik első jelentős fejlesztése: ő volt az, aki 1733-ban megalkotta a szövőgép vetélőjét. Házát 1753-ban felgyújtották a luddita géprombolók. James Hargrcavcs, a textilipar másik forradalmi fejlesztésének, a nyolc orsóval működő „Fonó Jennynek” a feltalálója hasonló bánásmódban részesült. Ám valójában a kézművesek ellenállása sokkal eredménytelenebb volt, mint a földbirtokosok és az elit tiltakozása az iparosítással szemben. A földbirtokos arisztokráciával ellentétben ugyanis a géprombolók kezében nem volt politikai hatalom, amellyel politikai döntésekben - egyéb érdekcsoportok rovására - a maguk javára billenthették volna a mérleget. Angliában az iparosítás menetelt tovább - a géprombolók ellenállása nem állíthatta meg, az arisztokrácia tiltakozását pedig, bár valós volt, elnémították. Az Osztrák-Magyar Monarchiában és az Orosz Birodalomban, ahol az abszolút uralkodóknak és az arisztokratáknak sokkal több vesztenivalójuk volt, az iparosítás elakadt. Következésképp, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország gazdaságának motorja leállt. Lemaradtak a többi európai ország mögött, ahol a XIX. században beindult a gazdasági növekedés.

A különböző csoportok sikerét és kudarcát látva világos a tanulság: gyakran megesik, hogy befolyásos érdekcsoportok útját állják a gazdasági fejlődésnek, es leállítják a felvirágzás motorját. A gazdasági növekedés egyre több és jobb gépet, és egyre több tanult és jobban képzett embert jelent. Ez egy olyan folyamat, amely átalakítja és destabilizálja a gazdaságot, és amely együtt jár egy általános teremtő rombolással. Növekedés tehát csak akkor valósulhat meg, ha nem állják útját a gazdasági átalakulás vesztesei, akik már látják, hogy elvesztik privilégiumaikat; vagy a politikai folyamatok vesztesei, akik attól félnek, hogy hatalmuk semmivé lesz. A szűkös erőforrásokért, a jövedelmekért és a hatalomért folytatott harc lényegében a játékszabályokról szól - arról, hogy milyenek legyenek azok a gazdasági intézmények, amelyek eldöntik, hogy milyen gazdasági tevékenységek végezhetők, és azokból kik profitálhatnak. Egy ilyen konfliktus esetén nem lehet mindegyik félnek kedvezni. Lesznek dühös vesztesek, és lesznek boldog győztesek, akik megkapták, amit akartak. Hogy egy ilyen konfliktusnak kik lesznek a nyertesei, az sokat elmond arról, hogy a jövőben az ország milyen gazdasági utat fog bejárni. Ha a növekedést ellenző csoportok nyernek, köny-nyűszcrrel leállíthatják a gazdaság növekedését, és akkor jön a stagnálás. Hogy a hatalommal rendelkezők miért nem feltétlen akarnak olyan gazdasági intézményeket, amelyek sikert hoznak, annak logikája messze túlnyúlik a politikai intézmények megválasztásán. Egy abszolutisztikus rezsimben az elitnek van akkora hatalma, hogy olyan gazdasági intézményrendszert alakítson ki, amilyen neki tetszik. Vajon érdekében állna-e átalakítani, még pluralistábbá tenni a politikai intézményeket? Általánosságban nem, hiszen azzal gyengítené a saját politikai hatalmát, és megnehezítené, vagy talán lehetetlenné is tenné azt, hogy az elit strukturálja - saját érdekei szerint - a gazdasági intézményrendszert. Ez pedig egy újabb konfliktusforrás. A kizsákmányoló gazdasági intézmények áldozatai nem remélhetik, hogy az abszolút uralkodók majd önként átalakítják a politikai intézményeket és újraosztják a hatalmat. A politikai intézményrendszer átalakítása csak úgy lehetséges, ha az elit rákényszerül, hogy pluralista intézményeket hozzon létre. Ugyanúgy, mint ahogy nincs arra semmi ok, hogy a politikai intézmények automatikusan pluralista intézményekké váljanak, nincs semmiféle természetes hajlam a politikai centralizációra. Arra, minden bizonnyal, bármelyik országban lenne igény, hogy több legyen a központi állami intézmény, különösen ott, ahol egyáltalán nincs semmiféle központosítás. Például, ha Szomáliában az egyik klán létrehozna egy központosított államot, amely az egész országra érvényes törvényeket tudna hozni, az komoly gazdasági haszonnal járna, és gazdagabbá tenné a klánt. Hogy ennek mi az akadálya? Elsősorban megint csak egyfajta félelem a változástól: ha bármelyik klán, csoport vagy politikus megpróbálná központosítani a hatalmat, azt csakis a saját kezében összpontosítaná, és ez, valószínűleg, felháborítaná a többi klánt és csoportot, hiszen akkor ők lennének ennek a folyamatnak a politikai vesztesei. A politikai centralizáció hiánya nemcsak azt jelenti, hogy az ország nagy részén nem biztosított a törvényes rend, hanem azt is, hogy sok az olyan politikai szereplő, akinek van elég hatalma ahhoz, hogy gátat vessen, romboljon, és az ő ellenállásuktól, erőszakos válaszreakciójuktól való félelem sokszor elriasztja az önjelölt központosítókat. Politikai centralizáció valószínűleg csak akkor lehetséges, amikor akad egy olyan csoport, amelyik sokkal nagyobb hatalommal bír, mint bármelyik másik, és ez elég ahhoz, hogy felépítsen egy államot. Szomáliában a hatalom megoszlása eléggé kiegyensúlyozott, és egyetlen klán sem tudja rákényszeríteni az akaratát egy másikra. így továbbra sem várható az országban semmiféle politikai centralizáció.

Kongó hosszú haláltusája Kongó eseténél kevés jobb vagy elszomorítóbb példa akad arra, hogy miféle erők munkálkodnak a háttérben, amelyek miatt a gazdasági jólét szinte elképzelhetetlen egy kizsákmányoló intézményrendszerben; és szintén kevés más példa illusztrálná jobban a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények közti szinergiát. A XV-XVI. században Kongóba érkező portugál és holland látogatók beszámolói szerint az országban „nyomorúságos szegénység” uralkodott. Az ország európai mércével mérve technológiailag teljesen elmaradott volt: a kongóiak sem az írást nem ismerték, sem a kereket, sem pedig az ekét. Azt a történelmi beszámolókból már tudjuk, hogy mi volt az oka ennek a szegénységnek, és hogy a kongói földművesek miért nem akarták átvenni a fejlettebb technológiákat, amikor megismerték azokat: országuk gazdasági intézményeinek kizsákmányoló természete. Ahogy azt láttuk, a Kongó Királyságot a fővárosból, Mbanzából (későbbi nevén Sáo Salvadorból) irányította a király. A fővárostól távol eső területeken az elit tagjai töltöttek be kormányzói szerepet. Ez az elit a Sáo Salvador környéki rabszolgaültetvényekből és az ország többi részének megadóztatásából gazdagodott meg. A rabszolgaság az ország gazdaságának központi eleme volt - az elit tagjai így biztosították a munkaerőt a saját ültetvényeiken és az európaiak part menti ültetvényein. Az adórendszer teljesen önkényesen működött: adót kellett fizetni például valahányszor leesett a király fejéről a sapka. Hogy jobban éljenek, a kongóiaknak szükségük lett volna némi megtakarításra, amiből befektethetnek - például egy ekébe. De nem érte volna meg, mert ha egy fejlettebb technológia segítségével többet is termeltek volna, azt a király és az elit úgyis kisajátította volna. Ezért ahelyett, hogy a termelékenység növelésébe invesztáltak volna, és termékeiket eladták volna a piacon, a kongóiak inkább messze költöztek a piacoktól; megpróbáltak az utaktól a lehető legmesszebb letelepedni, hogy minél kevesebbszer rabolják ki őket, és ne találjanak rájuk a rabszolga-kereskedők. Így tehát Kongóban a szegénység annak a kizsákmányoló gazdasági intézményrendszernek az eredménye, amely leállította a prosperitás motorjait, vagy - ami még rosszabb - visszafelé forgatta azokat. A kongói kormány minimális közszolgáltatást nyújtott az ország polgárainak. Olyan alapvető dolgok sem voltak biztosítottak, mint a tulajdonjogok vagy a törvényes rend. Sőt maga a kormány jelentette a legnagyobb veszélyt az alattvalók tulajdonára és emberi jogaira nézve. A rabszolgaság intézményének létezése azt jelentette, hogy nem funkcionált a valamennyi közül a legfontosabb piac, a befogadó munkaerőpiac, ahol az emberek szabadon megválaszthatják foglalkozásukat vagy munkájukat, pedig ez kulcsfontosságú eleme a jól működő gazdaságnak. Ráadásul, a távolsági kereskedelmet és az egyéb kereskedelmi tevékenységeket a király felügyelte, és ez a vállalkozás csak a hozzá közel állók előtt állt nyitva. És, noha az elit tagjai hamar írástudókká váltak az után, hogy a portugálok megismertették őket az írással, a király meg sem kísérelte széles tömegekhez eljuttatni az írásolvasás tudományát. Mindazonáltal, bár általános volt a „nyomorúságos szegénység”, Kongó kizsákmányoló intézményrendszerének megvolt a maga csalhatatlan logikája: kevés embert, a politikai hatalom birtokosait nagyon gazdaggá tette. A XVI. században Kongó királya és az arisztokrácia tagjai európai luxuscikkeket használtak, és szolgák meg rabszolgák hada vette körül őket. A kongói gazdasági intézmények a politikai hatalom társadalmi megoszlásában, vagyis a politikai intézmények természetében gyökereztek. Semmi más nem gátolta meg a királyt abban, hogy elvegye az emberek javait vagy életét, mint annak veszélye, hogy lázadás tör ki. És, bár ez valós veszély volt, ahhoz kevés volt, hogy védelmet adjon az embereknek. Kongó politikai intézményrendszere teljes

mértékben abszolutisztikus volt: a királlyal és az elittel szemben szinte egyáltalán nem támasztott korlátokat, a polgároknak viszont nem engedett beleszólást abba, hogy milyen legyen a társadalom berendezkedése. Természetesen könnyű belátni, hogy Kongó politikai intézményrendszere éles ellentétben áll azzal, amit befogadó politikai intézményrendszernek hívunk, ahol a hatalom korlátozott, és széles körben oszlik meg. Kongó abszolutisztikus intézményeinek fennmaradását a hadsereg biztosította. A király ötezer fős állandó hadsereget tartott fenn (ennek magját egy ötszáz fős testőrség adta), ami a XVII. század közepe táján félelmetes haderőnek számított. így már világos, hogy a király és az arisztokrácia miért fogadta olyan lelkesen az európai lőfegyvereket. Egy ilyen gazdasági intézményrendszerben esély sem volt fenntartható gazdasági növekedésre, sőt ezek az intézmények még átmeneti növekedésre is csak alig-alig ösztönöztek. Ha csak annyit tettek volna, hogy megreformálják a gazdasági intézményeket, hogy javuljon az egyéni tulajdonjogok helyzete, már attól javult volna - össztársadalmi szinten - a kongóiak anyagi helyzete. De az elit ebből az általános jólétből valószínűleg nem profitált volna. Először is, ezeknek a reformoknak az elit lett volna a gazdasági vesztese, hiszen elvesztette volna a rabszolga-kereskedelemből és az ültetvényekből származó jövedelmét. Másodszor, ilyen reformokra csak akkor kerülhetett volna sor, ha megkurtították volna a király és az elit politikai hatalmát. Például, ha a király továbbra is igényt tartott volna ötszáz fős testőrségére, ki hitt volna el egy olyan bejelentést, hogy eltörölték a rabszolgaságot? Mi garantálta volna, hogy a király később nem gondolja meg magát? Ilyesmire valódi garanciát csakis az adhatott volna, ha átalakul a politikai intézményrendszer, és a polgárok kaptak volna némi, ellensúlyként működő, politikai hatalmat, és végre beleszólásuk lett volna az adózásba, vagy abba, hogy mi történjen a testőrséggel. De ebben az esetben valószínűleg az lett volna az utolsó kívánságuk a listán, hogy fenntartsák a király és az elit fényűző-pazarló életstílusát. A jobb gazdasági intézményeket teremtő változásoknak politikai és gazdasági értelemben is a király és az arisztokrácia lett volna a vesztese. A gazdasági és politikai intézmények 500 évvel ezelőtti összefonódása még most is releváns információkat hordoz, és segít megérteni, hogy Kongó miért olyan nyomorúságosan szegény még ma is. A XIX. század végén kitört az „Afrikaláz”, és ezt a területet (valamint a Kongó-medence belső területeit) is elérte az európai uralom, és az emberi és tulajdonjogok bizonytalansága még égbekiáltóbb lett, mint a gyarmatosítás előtt volt. Ráadásul minden maradt a régiben: a kizsákmányoló intézményrendszer és a politikai abszolutizmus a tömegek kárára hatalmat és vagyont biztosított c£y szűk csoportnak, csak ez a csoport most már belga gyarmatosítókból állt, élükön II. Lipót belga királlyal. Amikor 1960-ban Kongó független lett, a gazdasági intézmények, az ösztönzők és a teljesítmény mit sem változott: a régi minták alapján újratermelték önmagukat. A kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer továbbra is élvezte az igencsak kizsákmányoló politikai intézményrendszer támogatását. A helyzet viszont tovább súlyosbodott, ugyanis az európai gyarmati rendszer által teremtett állam, Kongó több különböző kis állam és társadalmi közösség egyesítésével jött létre, és a Kinshasából irányított nemzetállamnak ezek felett nemigen volt hatalma. Habár Mobutu elnök saját és cimborái vagyonának gyarapítására használta az államot - jó példa erre az 1973-ban elkezdett zaire-i kulturális önállósodási program, amelynek égisze alatt tömegével kezdte kisajátítani a külföldi gazdasági érdekeltségeket országa nem egy központosított állam volt, és neki mint elnöknek a területek nagy

része felett vajmi kevés hatalma volt, így az 1960-as években külföldi segítséget kellett kérnie ahhoz, hogy megállítsa Katanga és Kasai tartományok elszakadását. A politikai centralizáció hiánya, ami az állam szinte teljes összeomlásához vezet, olyasmi, ami nemcsak Kongóra jellemző, hanem FeketeAfrika szinte valamennyi országára. A mai Kongói Demokratikus Köztársaságban azért nem számolható fel a szegénység, mert még mindig nincsenek olyan gazdasági intézmények, amelyek megteremtenék azokat az ún. alapvető ösztönzőket, amelyektől egy társadalom gazdag lesz. Nem a földrajzi adottságok, nem a kultúra és nem is a polgárok vagy a politikusok tudatlansága tartja szegénységben Kongót, hanem a kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer, amit több 100 év alatt sem sikerült lerombolni, mert a politikai hatalom még mindig egy szűk elit kezében koncentrálódik. Az elit tagjait pedig semmi nem motiválja arra, hogy tulajdonjogokat biztosítsanak az embereknek, olyan alapvető közszolgáltatásokat nyújtsanak, amelyek javítanának a polgárok életminőségén, vagy ösztönözzék a gazdasági fejlődést. Nekik inkább az szolgálja az érdekeiket, ha kizsákmányolják az embereket, és megtartják a hatalmat maguknak. A hatalmat, amit nem arra használtak, hogy felépítsenek egy központosított államot, mert ez ugyanolyan problémákkal járna (tiltakozás, politikai konfliktusok), mint a gazdasági növekedés támogatása. Ráadásul itt is ugyanaz történt, mint Fekete-Afrika többi országában: a kizsákmányoló intézmények átvételével próbálkozó, rivális csoportokkal folytatott belharc miatt, ha volt is egy kis igény és szándék az állami központosításra, az is elpárolgott. A Kongó Királyság hajdani és Kongó újkori történelme élénken illusztrálja, hogy a politikai intézményrendszer határozza meg a gazdasági intézményrendszer, és ezáltal a gazdasági ösztönzők milyenségét, valamint a gazdasági növekedés mértékét. Jól mutatja továbbá, milyen szimbiotikus a kapcsolat a politikai abszolutizmus és az olyan gazdasági intézmények között, amelyek sokak kárára biztosítanak hatalmat és vagyont keveseknek.

Növekedés kizsákmányoló politikai intézményrendszerben Kongó, a maga törvények és jogok nélküli világával, elég szélsőséges példa. A legtöbb esetben azonban az efféle szélsőségesség nem szolgálná az elit érdekeit sem, hiszen lerombolna minden gazdasági ösztönzőt, és akkor alig lenne erőforrás, amelyet kizsákmányolhatnak. Könyvünk központi tézise az, hogy a gazdasági növekedéshez és jóléthez befogadó gazdasági és politikai intézmények kellenek, míg a kizsákmányoló intézményrendszer jellemzően stagnálást és szegénységet eredményez. De ez nem jelenti azt, hogy a kizsákmányoló intézmények sosem tudnak növekedést generálni, vagy minden kizsákmányoló intézményrendszer ugyanolyan lenne. Létezik két különböző, de egymást kiegészítő módja annak, hogy egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben beindulhasson a növekedés. Először is, még ha a gazdasági intézményrendszer kizsákmányoló is, növekedést akkor is el lehet érni, ha az elit közvetlenül az általa irányított, magas termelékenységű tevékenységekbe csoportosíthatja át az erőforrásokat. Az ilyen típusú növekedésnek ékes példája volt a Karib-szigetek a XV1-XV1II. században. A lakosság túlnyomó többsége rabszolgaként dolgozott az ültetvényeken, borzalmas körülmények között, és alig valamivel a létminimum fölött tengődött. Sokak halálát az alultápláltság és a kimerültség okozta. Barbadoson, Kubában, Haitin és Jamaicában a XV1I-XVIII. században a szűk kisebbség, az ültetvényes elit kezében volt minden politikai hatalom és minden tőke, beleértve az összes rabszolgát is. Míg a többségnek semmiféle jogai nem voltak, az ültetvényes elit tulajdona és tőkéje teljes körű védelmet élvezett. Annak ellenére, hogy a kizsákmányoló gazdasági intézmények kegyetlenül kizsigerelték a lakosok többségét, ezek a szigetek a világ egyik leggazdagabb helyének számítottak, itt ugyanis cukrot állítottak elő, amit aztán eladtak a világpiacon. A szigeteken csak akkor stagnált a gazdaság, amikor át kellett térni más gazdasági tevékenységekre - ez ugyanis veszélyeztette az ültetvényes elit bevételeit és politikai hatalmát is. További remek példa az a gazdasági növekedés és iparosítás, amely a Szovjetunióban zajlott le az első ötéves terv 1928-as meghirdetésétől az 1970-es évekig. A szovjet politikai és gazdasági intézményrendszer erősen kizsákmányoló jellegű volt, a piacok pedig szigorú korlátozások alatt álltak. A Szovjetunió mégis képes volt gyors gazdasági növekedést produkálni, ugyanis az erőforrásokat a mezőgazdaságból, ahol nem elég hatékonyan használták, karhatalmi erővel átirányították az iparba. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedés másik típusa az, amikor a politikai intézmények engednek kialakulni egy némiképp vagy akár teljesen befogadó gazdasági intézményrendszert. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben élő társadalmak sok esetben azért ódzkodnak a befogadó gazdasági intézményektől, mert félnek a teremtő rombolástól. De az, hogy az elitnek milyen mértékben sikerül monopolizálnia a hatalmat, társadalmanként eltérő. Egyes országokban előfordulhat, hogy az elit helyzete annyira stabil, hogy megengedhet némi elmozdulást a befogadó gazdasági intézmények felé - persze csakis abban az esetben, ha megbizonyosodott a felől, hogy ez nem veszélyezteti a politikai hatalmát. A másik eshetőség, hogy olyan a történelmi helyzet, hogy egy kizsákmányoló politikai rezsimnek egy inkább befogadó gazdasági intézményrendszer jutott, és a vezetőség úgy dönt, nem akadályozza annak működését. Ez a másik módja annak, hogy egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben növekedés történhessen.

A gyors iparosításra jó példa a Pak tábornok vezette Dél-Korea. Pak 1961-ben, katonai puccsal került hatalomra - de egy olyan országban, amely az Egyesült Államok teljes körű támogatását élvezte, és ahol a gazdasági intézményrendszer lényegében befogadó jellegű volt. Bár a Pak-féle rezsim tekintélyelvű volt, a tábornok kellően stabilnak érezte a helyzetét ahhoz, hogy elősegítse a gazdasági növekedést, és - ami azt illeti - ezt igen aktívan tette. Részben talán azért, mert a rezsimet nem támogatta közvetlenül kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer. Eltérően a Szovjetuniótól és a legtöbb olyan esettől, amikor egy kizsákmányoló intézményrendszerben valósult meg növekedés, az 1980-as években Dél-Korea fokozatosan tért át a kizsákmányoló politikai intézményrendszerről egy befogadó politikai intézményrendszerre. Ehhez a sikeres átmenethez több tényező szerencsés együttállása kellett. Az 1970-es évekre Dél-Korea gazdasági intézményei eléggé befogadóak lettek ahhoz, hogy némiképp okafogyottá tegyék a kizsákmányoló politikai intézményrendszer fenntartását: a gazdasági elit már nem igazán profitált saját vagy a hadsereg politikai dominanciájából. A jövedelmek viszonylagos kiegyenlítődése is azt jelentette, hogy az elitnek már nem kellett annyira félnie a pluralizmustól és a demokráciától. Az erőteljes amerikai befolyás - különösen az észak-koreai fenyegetés árnyékában szintén azt üzente, hogy az egyre erősödő demokratikus mozgalmat, amely szembeszállt a katonai diktatúrával, már nem lehet sokáig elnyomni. Bár az után, hogy Pak tábornokot 1979-ben meggyilkolták, Cson Tuhvan vezetésével újabb katonai puccsra került sor, de Cson választott utóda, Ro Tevu politikai reformokba kezdett, amelyek 1992 után megszilárdították a pluralista demokráciát. A Szovjetunióban nem történt efféle átalakulás. Következésképp, a szovjet növekedés kifulladt, és az 1980-as években az ország gazdasága kezdett összeomlani, majd az 1990-es években teljesen szét is hullott. A mai Kína látványos gazdasági növekedése számos hasonlóságot mutat az egykori szovjet és délkoreai tapasztalatokkal. A növekedés kezdeti szakaszában a radikális piaci reformokkal átalakított mezőgazdasági szektor járt az élen, és az iparban a reform - ehhez képest - néma csendben zajlott. A helyzet az, hogy az államnak és a kommunista pártnak még ma is komoly beleszólása van abba, hogy mely ágazatok és cégek kapnak tőkeinjekciót és lehetőséget a bővítésre - és ezzel hatalmas vagyonok fölött döntenek. Akárcsak a Szovjetunió a fénykorában, Kína is gyorsan növekszik, de ez a növekedés még mindig egy kizsákmányoló intézményrendszer keretein belül, állami ellenőrzés alatt zajlik, és semmi sem jelzi, hogy megindult volna az átmenet egy befogadó politikai intézményrendszer felé. Az, hogy a kínai gazdasági intézmények még mindig igen messze vannak attól, hogy befogadó jelleget öltsenek, azt jelzi, hogy egy dél-koreai stílusú átmenet elég valószínűtlen, bár, természetesen, nem lehetetlen. Itt érdemes megjegyezni, hogy amikor arról beszélünk, hogy növekedés kizsákmányoló politikai intézményrendszerben is lehetséges, annak - mindkét esetben - a politikai centralizáció a kulcsa. Bizonyos mértékű politikai centralizáció nélkül a barbadosi, kubai, haiti és jamaicai ültetvényes elit nem tudta volna fenntartani a törvényes rendet, és megvédeni saját vagyonát és tőkéjét. Jelentősebb politikai centralizáció és szilárd politikai hatalom nélkül sem a dél-koreai katonai elit, sem a Kínai Kommunista Párt nem mert volna belevágni jelentős gazdasági reformokba, és nem tudta volna a mai napig megőrizni a hatalmát. Központosítás nélkül a szovjet vagy a kínai állam nem tudta volna úgy koordinálni a gazdasági tevékenységeket, hogy az erőforrások a legtermelékenyebb területeknek jussanak. Ezért aztán a kizsákmányoló politikai intézmények között az egyik legjelentősebb válaszvonalat a politikai centralizációjuk mértéke jelenti. Ahol ez hiányzik, például Fekete-Afrika számos országában, ott még korlátozott mértékű növekedés elérése is nehézséget jelent.

De , még ha képesek is növekedést generálni a kizsákmányoló intézmények, ez a növekedés általában nem lesz tartós, és bizonyosan nem olyan típusú lesz, amely magával hozná a teremtő rombolást. Amikor mind a politikai, mind a gazdasági intézmények kizsákmányoló jellegűek, akkor semmi sem ösztönöz teremtő rombolásra és technológiai váltásra. Egy ideig talán képes az állani rendeletekkel szabályozni az emberek és az erőforrások allokációját, és ezzel gyors gazdasági növekedést generálni, de ez a folyamat eleve korlátozott. Es amikor eléri a korlátait, a növekedés leáll. Ez történt az 1970-es években a Szovjetunióban. Hiába a gyors növekedés, a gazdasági ágazatok többségében szinte egyáltalán nem történt technológiai váltás. Igaz, mivel rengeteg erőforrást fordítottak a hadseregre, a katonai technológiák fejlődtek, és a Szovjetunió, ha csak egy rövid időre is, az űrversenyben meg a nukleáris fegyverkezésben is megelőzte az Egyesült Államokat. Ez a növekedés teremtő rombolás és széles körű támogatást élvező technológiai innováció nélkül viszont fenntarthatatlan volt, és hirtelen vége is szakadt. Ráadásul azok a körülmények, amelyek egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben támogatják a gazdasági növekedést, természetüknél fogva törékenyek - könnyen összeomlanak, vagy könnyen romba dönthetik őket azok a belharcok, amelyeket maguk a kizsákmányoló intézmények generálnak. Tulajdonképpen a kizsákmányoló politikai és gazdasági intézményrendszernek velejárója a belharc, ugyanis egy ilyen intézményrendszer mindig azt eredményezi, hogy a hatalom és a vagyon egy szűk elit kezében koncentrálódik. Ha egy másik érdekcsoportnak sikerül felülkerekedve kijátszania ezt az elitet, és átvennie az uralmat, övék lesz ugyanez a hatalom és vagyon. Következésképp, ahogy azt majd később, a Római Birodalom és a maja városállamok összeomlása kapcsán látni fogjuk, a háttérben állandóan folyik a harc az állami teljhatalom megszerzéséért, azután ez időről időre felerősödik, polgárháborúvá fajul, esetleg olykor az állam teljes összeomlásához vezet. Ez - többek között - azt jelenti, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben, ha sikerül is kivívni bizonyos mértékű állami központosítást, az sosem lesz tartós. A kizsákmányoló intézmények feletti uralomért folytatott belharcok igen gyakran vezetnek polgárháborúkhoz és anarchiához, ez pedig állandósítja az állami központosítás nélküli állapotot. így van ez Fekete-Afrika számos országában, és néhány latin-amerikai meg dél-ázsiai országban is. Vcgiil pedig, amikor egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben úgy valósul meg növekedés, hogy a gazdasági intézmények részben befogadó jellegűek, mint Dél-Koreában, mindig fennáll annak veszélye, hogy a gazdasági intézmények kizsákmányolóbbá válnak, és a növekedés leáll. A politikai hatalom birtokosai pedig rájönnek, hogy ők maguk sokkal jobban járnak, ha - visszaélve a hatalmukkal - korlátozzák a piaci versenyt, és egyre nagyobb szeletet vágnak maguknak a tortából, sőt, ha lopnak és fosztogatnak, ahelyett, hogy a gazdasági fejlődést támogatnák. Ez a fajta hatalommegoszlás és hatalomgyakorlás végül aláássa a gazdasági jólét alapjait, hacsak nem sikerül átformálni a politikai intézményrendszert: kizsákinányolóból befogadóvá.

4. - APRÓ KÜLÖNBSÉGEK ÉS KRITIKUS FORDULATOK - A TÖRTÉNELEM SÚLYA

A világ a pestis után 1346-ban a bubópestis, a „fekete halál” elérte Tanát, a Don folyó fekete-tengeri torkolatánál fekvő, kis kikötővárost. A kórt az Ázsiát átszelő kereskedelmi fő útvonalon, a Selyemúton Kínából érkező kereskedőkkel együtt utazó bolhák terjesztették. A genovai kereskedőknek köszönhetően a sok bolha és a pestis futótűzként terjedt szét Tanából, és hamarosan megfertőződött a Földközitenger egész térsége. 1347 első hónapjaira a pestis elérte Konstantinápolyt. 1348 tavaszán végigsöpört Franciaországon és Észak-Afrikán, majd felkúszott az olasz csizmán. A pestis, bármerre járt, mindenütt körülbelül megfelezte a lakosság létszámát. Az olasz író, Giovanni Boccaccio szemtanúja volt annak, amikor a járvány betört Firenzébe. Később így írt erről: „És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, [...] kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon. És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, [...] és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; [...] Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ; [..] úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra.” Angliában már tudták, hogy a pestis feléjük tart, az emberek tisztában voltak vele, micsoda katasztrófa fenyegeti őket. 1348 augusztusának közepén III. Edward király arra kérte a canterburyi érseket, hogy szervezzen közös imádságokat; a püspökök közül pedig többen is levelet írtak a helyi lelkészeknek, hogy azt felolvasva segítsenek megküzdeni az embereknek mindazzal, ami rájuk vár. Shrewsbury-i Ralph, Bath püspöke, ezt írta lelkészeinek: „A mindenható Isten mennydörgéssel, villámlással és egyéb csapásokkal szokott lesújtani ránk mennyei trónjáról, hogy megbüntesse fiait, akiket meg kíván váltani. így tehát, mivel a keletről támadó végzetes járvány elérte a szomszéd királyságot, igen félő, hogy a pestis pusztító ölelésébe zárja hazánkat is, lecsap ránk és felfal minket, hacsak nem imádkozunk szakadatlan, félve az Istent. Ezért aztán mind kötelesek vagyunk az Úr színe elé járulni, gyónni és zsoltárokat énekelni.” Ám mindez mit sem ért. A pestis lecsapott Angliára, és rövid idő alatt végzett a lakosság felével. Az ilyen katasztrófák óriási hatással lehetnek a társadalmi intézményekre. Érthető, hogy Angliában ekkortájt rengetegen megőrültek. Boccaccio azt írta: „Mások ellenkező véleményen voltak, és azt állították, hagy ha nagyokat isznak és dőzsölnek, és dalolva, tréfálkozva ide-oda csavarognak, és mindennémű vágyukat kielégítik, amennyire csak tudják, s kacagnak és csúfolódnak azon, ami történik, az lesz a legbiztosabb orvosság e szörnyű baj ellen; [...] azoknál aztán, kik a betegségből kigyógyultak, ez elegendő ok volt arra, hogy a következendő időkben szemérmetességökre kevesebbet adjanak.” A pestis társadalmi, gazdasági és politikai szempontból is átalakította a középkori Európát. A XIV. század fordulóján Európában feudális rend uralkodott - ez a fajta társadalmi berendezkedés

először Nyugat-Európában alakult ki, a Római Birodalom összeomlása után. Alapját a király és a földesurak közötti hierarchikus kapcsolat adta, a társadalmi ranglétra legalján pedig a parasztok helyezkedtek el. Minden föld a király tulajdonában volt, és a földesurak katonai szolgálatukért cserébe kaphattak tőle birtokot. A földesurak kiadták a földet a parasztoknak, hogy műveljék - munkájukért azonban fizetséget nem adtak, ellenben súlyos adókkal és büntetésekkel sújtották őket. A parasztok, akik egyfajta szolgai státusban voltak, és akiket ezért szerviliseknek (magyarul: jobbágyoknak) hívtak, röghöz kötöttek voltak, és a - rendőri, bírói szerepet is betöltő - földesuruk engedélye nélkül nem költözhettek el. A feudalizmus igen kizsákmányoló rendszer volt: a sok-sok paraszt munkájának gyümölcsét a néhány földesúr élvezhette. A pestis okozta súlyos munkaerőhiány alapjaiban rengette meg a feudális rendet. A parasztok felbátorodtak, és változásokat követeltek. Az eynshami apátságban például a parasztok azt követelték, hogy mérsékeljék a bírságokat és az ingyenmunka mértékét. Megkapták, amit kértek, és új szerződésük ezzel a mondatta] kezdődött: „Az 1349-es pestis idején alig két bérlő maradt az uradalomban, és ők is azt mondták, elmennek, ha uptoni Nicholas testvér, aki akkor az uradalom apátja és földesura volt, nem köt velük új szerződést.” Hát kötött. És ami megtörténhetett Eynshamben, az megtörtént másutt is. A parasztok kezdték felszabadítani önmagukat a kötelező munkaszolgálat és sok egyéb, a földesúr felé teljesítendő kötelezettség alól. A bérek is emelkedni kezdtek. A kormány próbált véget vetni ennek, ezért 1351-ben elfogadták a „munka törvénykönyvét”, ez volt a Statute of Laborers, amely így kezdődött: „Mivel az emberek nagy része, főleg a munkások és a szolgák, meghaltak pestisben, egyesek, látván, hogy az urak milyen szorult helyzetben vannak, és milyen kevés a szolga, nem hajlandóak szolgálni, csak ha magasabb bért kapnak érte. [...] Mi, figyelembe véve, hogy milyen súlyos következményekkel járhat az, hogy hiány van - leginkább földművesből és egyéb ilyen munkásból -, [...] azt láttuk helyénvalónak, hogy elrendeljük: az angol királyság területén élő valamennyi férfi és nő [...] köteles szolgálni azt, aki ezzel megkereste őt; és csak annyi bért, ruhát, jutalmat vagy fizetést fogadhat el, amennyit ott, ahol szolgálatra kérték, királyunk uralkodásának huszadik esztendejében [III. Edward 1327. január 25-én lépett a trónra, így az utalás 1347-re vonatkozik] vagy az azt megelőző 5-6 évben fizetni szoktak.” A törvény lényegében megpróbálta a „fekete halál” előtti szinten rögzíteni a béreket. A „csalogatásra” vonatkozó tiltás főleg az angol elitnek szólt, ugyanis a földesurak megpróbálták elcsábítani egymástól a kevés, megmaradt parasztot. Megoldásként végül azt találták ki, hogy börtönnel büntetik azt, aki munkaadója engedélye nélkül hagyja ott a munkáját: „És ha egy - bármilyen rangú, rendű - aratómunkás vagy kaszás vagy más munkás vagy szolga, akit valaki szolgálatába fogadott, engedély vagy elfogadható ok nélkül elhagyja a nevezett szolgálatot, mielőtt lejárt volna a megbeszélt szolgálati ideje, az bebör-tönzéssel büntetendő, és egyébként [...] mint fentebb áll, tilos bárkinek is többet fizetni vagy engedni, hogy többet fizessen ki bérként, jutalomként vagy fizetésként, mint szokás.” Az angol államnak a pestist követő intézményi átalakulás és a bérszínvonalemelkedés megállítására tett próbálkozásai hiábavalónak bizonyultak. 1381-ben parasztfelkelés robbant ki, és a felkelők - Wat Tyler vezetésével - elfoglalták szinte egész Londont. Bár a felkelést végül leverték, ésTylert kivégezték, az állam többé nem akarta rákényszeríteni polgáraira a munka törvénykönyvét. A feudális munkaszolgálat lassacskán megszűnt, megindult a befogadó munkaerőpiac kialakulása, és emelkedtek

a bérek. A pestis szinte az egész világot letarolta, és a pusztítás mindenütt hasonló mértékű volt. így a demográfiai hatása ugyanolyan volt Kelet-Európában is, mint Angliában és Nyugat-Európában. És ugyanolyan társadalmi és gazdasági erők léptek működésbe ott is. Munkaerőhiány lepett fel, és az emberek nagyobb szabadságot követeltek maguknak. De keleten egy ezzel ellentétes logika kerekedett felül. Egy befogadó munkaerőpiacon, ha csökken a kínálat (kevesebb az ember), nőnek a bérek. De ez inkább arra ösztönözte a földesurakat, hogy a munkaerőpiacot meghagyják kizsákmányolónak, a parasztokat pedig továbbra is szolgasorban tartsák. Angliában is erre törekedtek volna, ahogy az a munka törvénykönyvéből is kitűnik, de a munkások hathatós fellépésükkel elérték, hogy az ő akaratuk érvényesüljön. Nem úgy Kelet-Európában. A pestis után a keleti földesurak hatalmas területeket kebeleztek be, és egyre növelték birtokaikat, amelyek már addig is sokkal nagyobbak voltak, mint a nyugat-európai birtokok. A városok meggyengültek és szinte elnéptelenedtek, a munkások pedig ahelyett, hogy nagyobb szabadságot nyertek volna, azt vették észre, hogy meglévő szabadságuk is egyre csorbul. 1500 után vált igazán világossá, hogy mindezek milyen hatással jártak, amikor is Nyugat-Európában igény támadt a keleten termelt mezőgazdasági árucikkekre, például búzára, rozsra és lábasjószágra. Az Amszterdamba érkező importrozs 80százalék-a az Elba, a Visztula és az Odera folyók völgyéből származott. Hamarosan a virágzó holland kereskedelem fele Kelet-Európába irányult. Ahogy egyre nőtt a nyugati kereslet, a keleti földesurak még szorosabb ellenőrzés alá vonták a munkaerőt, hogy növelni tudják a kínálatot. Ezt nevezzük második jobbágyságnak, amely a korai középkorban kialakult, eredeti változattól eltérő, és annál sokkal durvább formában valósult meg. A földesurak emelték a bérlők saját telkére kirótt adókat, és elvették az összhozam felét. A lengyelországi Korczynban 1533-ban még a földesúrnak végzett mindenféle munka ellenértékét megfizették. 1600-ra a munka közel fele már robot, vagyis fizetetlen kényszermunka volt. 1500-ban a Németország keleti részén fekvő Mecklenburg tartományban a földbérlők még csak évi néhány nap ingyenmunkával tartoztak a földesúrnak. 1550-re ez már heti egy napra nőtt, 1600-ban pedig már heti három napot kellett robotolniuk. Gyermekeiknek pedig jó néhány évig ingyen kellett dolgozniuk a földesúr birtokán. Magyarországon 1514-ben minden föld a földesurak irányítása alatt állt - ekkor törvényileg minden földbérlőt heti egy nap ingyenmunkára köteleztek. 1550-ben a robotot heti két napra emelték. Az évszázad végére a robot már három nap lett. Ekkorra már a vidéki lakosság 90százalék-a olyan jobbágy volt, aki ezen szabályozás hatálya alá tartozott. Habár 1346-ban még csak kis különbségek voltak Nyugat- és Kelet-Európa politikai és gazdasági intézményrendszere között, 1600-ban már egy világ választotta el azokat egymástól. Nyugaton a munkások felszabadultak a feudális terhek, adók és szabályozások alól, és egyre fontosabb részeivé váltak a virágzó piacgazdaságnak. Keleten, bár szintén fontos szereplői voltak a gazdaságnak, de csak mint elnyomott jobbágyok, akik megtermelték mindazt az élelmiszert és mezőgazdasági árucikket, amire nyugaton kereslet volt. Piacgazdaság volt ez is, csak épp nem befogadó jellegű. Ezt az intézményi szakadást egy olyan helyzet eredményezte, amelyben a két régió között kezdetben, látszólag, nagyon kicsik voltak a különbségek: keleten a földesurak egy kicsit szervezettebbek voltak; kicsit több jogot kaptak és nagyobbak voltak a földbirtokaik. A városok kisebbek és gyengébbek voltak, a parasztok szervezetlenebbek.Történelmi távlatokban nézve ezek valóban apró különbségeknek számítottak. Ám később ezek az apró különbségek nagyon is komoly kihatással voltak az emberek életére és az intézményi fejlődés jövőjére, amikor a feudális rendet felforgatta a „fekete halál”.

A „fekete halál” kiváló példa arra, milyen az, amikor bekövetkezik egy kritikus fordulat, és egy jelentős esemény vagy bizonyos tényezők együttállása felborítja a társadalom gazdasági vagy politikai egyensúlyát. Egy ilyen kritikus fordulat mindig kétélű fegyver, amely merőben új irányt szabhat egy országnak. Egyrészt lehetőséget adhat arra, hogy az ország kitörjön a kizsákmányoló intézményrendszer ördögi köréből, és lehetővé tegye befogadóbb intézmények kialakulását - ahogy az Angliában történt. De az is lehet, hogy nagyobb teret enged a kizsákmányoló intézményeknek - ez történt Kelet-Európában, ennek az eredménye lett a második jobbágyság. Ha megértjük, hogy a történelem és ezek a bizonyos kritikus fordulatok hogyan egyengetik a gazdasági és politikai intézmények útját, képesek leszünk kidolgozni egy átfogó elméletet arról, hogy honnan erednek a szegénység és a jólét közti különbségek. Ráadásul magyarázatot tudunk adni a ma aktuális helyzetre is, és arra is, hogy egyes országok miért mozdulnak el a befogadó gazdasági és politikai intézmények felé, más országok pedig miért nem.

Hogyan születnek a befogadó intézmények? Anglia páratlan dolgot vitt véghez, amikor áttörést ért el, és a XVII. században beindított egy tartós gazdasági növekedést. A jelentős gazdasági átalakulást megelőzte egy politikai forradalom, amely a korábbiaknál sokkal befogadóbb gazdasági és politikai intézményeket hozott. Ezek az intézmények nemcsak hogy eleve magukban hordozzák a gazdasági ösztönzőket és a jólét lehetőségét, de azt is meghatározzák, hogy ki profitálhat ebből a jólétből. Ilyen intézmények soha nem konszenzus, sokkal inkább konfliktusok révén jöttek létre, hiszen egyszerre több, különböző érdekcsoport is versengett a hatalomért, elvitatva a másik autoritását, és mindegyik próbálta a saját érdekei szerint strukturálni az intézményeket. A XV1-XVII. század intézményi harcai két, sorsfordító eseményben csúcsosodtak ki: az egyik az angol forradalom (English Civil War) volt 1642 és 1651 között, a másik pedig a dicsőséges forradalom (Glorious Revolution), 1688-ban. A dicsőséges forradalom korlátozta a király és helytartója hatalmát, és újra a parlament hatáskörébe helyezték a gazdasági intézményekről való döntés jogát. Ugyanakkor széles társadalmi rétegek előtt nyitotta meg a politikai színteret, és így a polgárok attól kezdve komolyan befolyásolhatták az állam működését. A dicsőséges forradalom letette a pluralista társadalom alapjait, és elindította, majd felgyorsította a politikai centralizáció folyamatát, megteremtve ezzel a világ első befogadó politikai intézményrendszerét. Mindezek eredményeként a gazdasági intézmények is egyre befogadóbbá váltak. A XVII. század kezdetén már sem a rabszolgaság, sem a feudális középkor szigorú gazdasági megszorításai nem voltak jelen Angliában. Mindazonáltal sok megszorítás övezte azokat a gazdasági tevékenységeket, ame-lyekct az emberek szabadon űzhettek. A hazai és a nemzetközi gazdaságot is fojtogatták a monopóliumok. Az állam önkényes adókivetést alkalmazott, és manipulálta a jogrendszert. A legtöbb föld az ősrégi tulajdonjogi keretek közt ragadt, így lehetetlen volt eladni, és kockázatos volt pénzt fektetni bele. A dicsőséges forradalom után mindez megváltozott. A kormány felállított egy sor olyan gazdasági intézményt, amelyek ösztönözték a befektetést, a kereskedelmet és az innovációt; rendíthetetlenül védték a tulajdonjogokat, beleértve az ödetek fölött tulajdonjogot biztosító szabadalmakat is, és ezzel komoly lendületet adtak az innovációnak. Ezek az intézmények megvédték a törvényes rendet. Történelmileg példátlan dolog volt, hogy a törvényeket kiterjesztették Anglia valamennyi polgárára. Véget vetettek az önkényes adóztatásnak, és a monopóliumokat szinte teljesen eltörölték. Az állam minden erejével azon volt, hogy fellendítse a kereskedelmet, és hogy támogassa a hazai ipart. Ehhez nemcsak hogy lebontotta az ipari tevékenység terjedését akadályozó korlátokat, de a teljes hadiflottát is az angol kereskedelmi érdekek védelmének szolgálatába állította. A tulajdonjogok racionalizálása felgyorsította az inf rastruktúra - különösen az út- és a csatornahálózat, valamint később az ipari növekedés szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyuló vasúthálózat - kiépülését. Mindezek az alapok döntően más motivációkat adtak az embereknek, és beindították a prosperitás motorjait, így egyengetve az utat az ipari forradalom előtt. Legelőször is, az ipari forradalomhoz olyan jelentős technológiai fejlesztések kellettek, amelyek képesek voltak kiaknázni azt a tudást, amely az elmúlt évszázadok során Európában felhalmozódott. Anglia végleg szakított a múlttal, és ezt az a sok-sok különleges ember tette lehetővé, akikben ott szuny-nyadt a tehetség és a tudományos érdeklődés. Ennek a forradalomnak a valódi erejét a piac adta, amely jövedelmező lehetőségeket teremtett a technológiák fejlesztésére és alkalmazására. A piacok befogadó jellege tette lehetővé, hogy

az emberek a számukra legmegfelelőbb tevékenységi ágakban kamatoztassák tehetségüket. Az ipari forradalom másik alappillére az oktatás és az emberek képességei voltak, ugyanis az akkori mércével mérve viszonylag magas színvonalú oktatásnak volt köszönhető, hogy megjelentek a piacon olyan vállalkozók, akik azt tervezték, hogy az új technológiákat használják majd a vállalkozásukban, és olyan munkásokat alkalmaznak, akik értenek ezekhez. Nem véletlen tehát, hogy Angliában robbant ki az ipari forradalom, mindössze néhány évtizeddel a dicsőséges forradalom után. Az olyan nagy feltalálók, mint James Watt (a gőzgép tökélctcsítője), Richárd Trevithick (az első gőzmozdony megépítője), Richárd Arkwright (az előfonógép feltalálója) és Isanibard Kingdom Brunel (számos forradalmi gőzhajó megalkotója) tudtak élni azokkal a gazdasági lehetőségekkel, amelyeket saját találmányaik teremtettek meg, és biztosak lehettek abban, hogy tulajdonjogaik nem sérülnek, a piacok pedig nyitva állnak majd előttük, és találmányaikat nyereségesen értékesíthetik és használhatják. 1775-ben, éppen az után, hogy megszerezte saját fejlesztésű gőzgépének szabadalmi jogát, James Watt levelet írt az apjának: „Drága Apám! Azok után, hogy a parlament eddig, különféle indokokra hivatkozva, hevesen ellenállt, most végre megkaptam a jóváhagyást, határozat született arról, hogy az új gőzgép tulajdonát rám és jogutódjaimra ruházzák, és ez a határozat egész Nagy-Britanniában és az ültetvényeken is érvényes az elkövetkező 25 évben, amely időszak, talán joggal remélem, nagyon kedvező lesz a számomra, mivel már most is jelentős kereslet van a gőzgépeim iránt.” Ebből a levélből két dolog derül ki. Először is, hogy Wattot az ígéretes piaci lehetőségek motiválták, az a „jelentős kereslet”, amely Nagy-Britanniában és a brit ültetvényeken, vagyis a tengerentúli gyarmatokon mutatkozott. Másodszor, kiderül, hogy befolyásolni tudta a parlamentet annak érdekében, hogy megkapja, amit akart, mert az nyitott volt a magánszemélyek és feltalálók indítványaira. Anglia gazdasági fejlődése annak volt köszönhető, hogy a befogadó gazdasági intézmények lehetővé tették a technológiai fejlesztést, a vállalkozásokat arra ösztönözték, hogy befektessenek és terjeszkedjenek, az embereket pedig arra, hogy kamatoztassák a tehetségüket és képességeiket. Persze ezeknek a gazdasági intézményeknek a befogadó politikai intézmények adtak alapot. Hogy Angliában kialakulhattak ezek a befogadó politikai intézmények, ahhoz két tényező járult hozzá. Az egyik az volt, hogy a dicsőséges forradalom kezdetén a már meglévő politikai intézmények ideértve a központosított államot is - lehetővé tették, hogy Anglia megtegye a következő radikális, korábban példa nélkül álló lépést a befogadó intézmények felé. Ez olyasmi volt, amiben Anglia igencsak különbözött a világ nagy részétől, ám nem any-nyira különbözött az olyan, nyugat-európai országoktól, mint Franciaország és Spanyolország. A másik tényező ennél sokkal fontosabb volt: a dicsőséges forradalomhoz vezető események olyan, erős és széles körű szövetségbe kovácsolták az embereket, amely megtehette, hogy hosszú időre korlátok köré szorítsa a monarchia és a helytartó hatalmát, és arra kényszerítse, hogy nyitott legyen ennek a szövetségnek a követeléseire. Ezzel letették egy olyan pluralista politikai intézményrendszer alapjait, amely később lehetővé tette azoknak a gazdasági intézményeknek a felállítását, amelyek támogatásukkal segítették az első ipari forradalmat.

Apró, de fontos különbségek A brit vagy angol ipari forradalom után drasztikusan nőttek az egyenlőtlenségek a világban, hiszen csak kevés helyen vették át azokat az innovációkat és új technológiákat, amelyeket Arkwright, Watt és még sokan mások kifejlesztettek. Hogy a különböző országok hogyan fogadták ezt az innováció áradatot, amely eldönthette a sorsukat (tovább nyomorognak, vagy beindítanak egy tartós gazdasági növekedést), azt jórészt a különböző történelmi utat bejárt intézményrendszereik határozták meg. Világszinten, a XVIII. század közepén, már jelentős különbségek voltak a politikai és gazdasági intézmények között. De honnan eredtek ezek a különbségek? 1688-ban az angol politikai intézmények már sokkal pluralistábbak voltak, mint akár a francia, akár a spanyol intézmények, de ha visszamegyünk 100 évet az időben, azt látjuk, hogy 1588-ban ezek a különbségek még elhanyagolhatóak voltak. Mindhárom országot abszolút uralkodó irányította: Angliát I. Erzsébet, Spanyolországot II. Fülöp, Franciaországot II. Henrik. Mindhárman harcban álltak a polgárok érdekeit megtestesítő képviselői gyűléssel - a Parlamenttel, a Corieszel, illetve az EstatesGenerallal -, amely mindenhol több jogot és a monarchia feletti nagyobb kontrollt követelt. E három népképviselet hatalma és hatásköre egy kissé eltért. Az angol Parlament és a spanyol Cortes rendelkezhetett az adózás felett, az Estates-General nem. Spanyolországban azonban ennek vajmi kevés jelentősége volt, hiszen 1492 után a spanyol Korona hatalmas amerikai birodalma ontotta magából az ezüstöt és az aranyat. Angliában más volt a helyzet. I. Erzsébet pénzügyileg nem volt ennyire független, könyörögnie kellett a Parlamentnek, hogy növelje az adóbevételeket. Cserébe a Parlament engedményeket követelt, leginkább azt szerették volna, hogy korlátozhassák a királynő jogát a monopóliumok kiadására. Ezt a csatát - lépésről lépésre - a Parlament nyerte. A spanyol Cortes elvesztett egy hasonló csatát: a kereskedelem nemcsak hogy monopolizálva volt, de a monopólium a spanyol monarchiáé volt. Ezek a kezdetben aprónak tűnő eltérések a XVII. században kezdtek igazán fontos szerepet játszani. Bár 1492-rc már felfedezték Amerikát, és 1498-ban - Afrika déli csücskét, a Jóreménység fokát megkerülve - Vasco da Gama elérte Indiát, csak 1600 után indult meg a világkereskedelem látványos bővülése, és akkor is inkább az Atlanti-óceánon. 1585-ben, Roanokeban, a mai Észak-Karolina állam területén vette kezdetét az angol gyarmatosítás Észak-Amerikában. 1600-ban megalakult az Angol Kelet-indiai Társaság. 1602-ben létrejött ennek holland változata is. 1607-ben a Virginia Társaság a gyarmatokon megalapította Jamestownt. Az 1620-as években már a Karib-térség gyarmatosítása volt soron, elsőként 1627-ben Barbadost sikerült elfoglalni. Franciaország is terjeszkedni kezdett az Atlanti-óceán túlpartján: 1608-ban a mai Kanada területén megalapították Üj-Franciaország fővárosát, Québecet. Ez a gazdasági terjeszkedés teljesen máshogy hatott az intézményekre Angliában, mint Spanyolországban vagy Franciaországban - éppen a fent említett apró különbségek miatt. I. Erzsébet és utódai nem tudták monopolizálni az ország és az amerikai kontinens közötti kereskedelmet. A többi európai uralkodó ezt meg tudta tenni. Tehát, míg Angliában - az atlanti kereskedelem és gyarmatosítás révén - kezdett kialakulni egy gazdag kereskedői réteg, amely már csak lazán kötődött a Koronához, Spanyolországban vagy Franciaországban egészen más volt a helyzet. Az angol kereskedők zokon vették a királyi ellenőrzést; és a politikai intézményrendszer átalakítását, valamint a felségjogok korlátozását követelték; továbbá kulcsfontosságú szerepet játszottak az angol forradalomban és a dicsőséges forradalomban. Hasonló konfliktusok alakultak ki mindenütt. Franciaországban például 1648-ban nemesi és parlamenti lázadás tört ki, ez volt az ún.

Fronde Rebellion, amely egészen 1652-ig tartott. A különbség az volt, hogy Angliában sokkal valószínűbb volt, hogy az abszolutizmus politikai ellenfelei kerekednek felül, ugyanis többen voltak és gazdagabbak voltak, mint spanyol és francia társaik. A XVII. században az angol, a francia és a spanyol társadalom egészen más utat járt be, és ez jól illusztrálja, hogy milyen fontos az apró intézményi különbségek és a kritikus fordulatok kölcsönhatása. A kritikus fordulat idején ugyanis egy jelentős esemény vagy bizonyos tényezők együttállása felborítja a társadalom gazdasági vagy politikai egyensúlyát. Ami azután lehet, hogy csak egyetlen országot érint - mint például Mao Ce-tung elnök 1976-ban bekövetkezett halála, amely eleinte csak a kommunista Kína számára hozott kritikus fordulatot. Gyakoribb azonban, hogy egy-egy kritikus fordulat több országra is kihatással van - ahogy például a gyarmatosítás, majd később a gyarmati rendszer felbomlása hatással volt az egész világra. Az ilyen kritikus fordulatok azért fontosak, mert egyébként a kizsákmányoló politikai és gazdasági intézmények közötti szinergiából és az egymásnak nyújtott támogatásból adódóan óriási akadályok állják útját a fokozatos fejlődésnek. Ennek a visszacsatolási láncnak az állandósága egyfajta ördögi kört teremt. A gazdag, jól szervezett réteg ugyanis, amelyik profitál a status quóból, eredményesen fel tudja venni a harcot azokkal a változásokkal szemben, amelyek megfosztanák gazdasági előjogaitól és politikai hatalmától. Ha azonban bekövetkezik egy kritikus fordulat, azok a bizonyos apró, de fontos intézményi különbségek nagyon eltérő reakciókat indítanak el. Ez az oka annak, hogy az Anglia, Franciaország és Spanyolország közötti, viszonylag csekély intézményi különbségek alapvetően eltérő fejlődési utakat nyitottak meg a három ország előtt. Ez esetben a kritikus fordulatot azok a gazdasági lehetőségek jelentették, amelyek az atlanti kereskedelemmel nyíltak meg az európaiak előtt. Ha még az apró intézményi különbségek is ilyen óriási jelentőséggel bírnak egy-egy kritikus fordulat idején, a nagyobb intézményi különbségek természetesen még nagyobb eltérésekhez vezetnek egy-egy ilyen fordulat bekövetkeztekor. Míg 1588-ban Anglia és Franciaország között csak apró intézményi különbségek voltak, addig Nyugat- és Kelet-Európa között már akkor is sokkal nagyobb szakadék húzódott. Nyugaton, az olyan erős, központosított államokban, mint Anglia, Franciaország és Spanyolország, már kezdtek kialakulni alkotmányos intézmények (a Parlament, az Estates-General, a Cortés). És ezeknek az országoknak a gazdasági intézményrendszere is mutatott némi hasonlóságot például egyik helyen sem volt jobbágyság. Kelet-Európában teljesen más volt a helyzet. A Lengyel-Litván Unió élén például a nemesség, a Szlachtának nevezett elit állt, amely akkora hatalommal bírt, hogy még a királyválasztás intézményét is bevezette. Ez nem olyan abszolút uralom volt, mint ami Franciaországot jellemezte XIV. Lajos, a Napkirály alatt; ez az elit és a kizsákmányoló politikai intézmények abszolutizmusa volt. A LengyelLitván Unió jobbára paraszti társadalom volt, amelynek tagjait többnyire azok a jobbágyok alkották, akik nem költözhettek szabadon, és akiknek nem voltak gazdasági lehetőségeik. Még keletebbre, Oroszországban, az 1. (Nagy) Péter által megszilárdított abszolutizmus sokkal hathatósabb és kizsákmányolóbb volt annál, amit XIV. Lajosnak valaha is sikerült megvalósítania. A 8. térkép igen egyszerű képet fest arról, hogy mekkora volt a különbség Nyugat- és Kelet-Európa között a XIX. század kezdetén. Azt mutatja meg, hogy 1800-ban hol volt még, és hol nem volt már jobbágyság. A sötét színnel jelzett országokban volt, a világos színnel jelzettekben nem volt. Kelet-Európa sötét, Nyugat-Európa világos.

Pedig Nyugat-Európa intézményrendszere nem mindig különbözött eny-nyire Kelet-Európáétól. A szakadás - ahogy azt már láttuk - a XIV. században kezdődött, amikor 1346-ban lecsapott a „fekete halál”. Akkoriban még csak apró eltérések voltak Nyugat- és Kelet-Európa politikai és gazdasági intézményei között. Angliában és Magyarországon ugyanannak a családnak - az Anjou-háznak - a tagjai uralkodtak. A pestis elvonulta után kialakuló, fontosabb intézményi különbségek aztán már megfelelő hátteret biztosítottak ahhoz, hogy a XV1I-XVIII-XIX. században jelentősebb eltérések is kialakulhassanak Kelet és Nyugat között. De, egyáltalán, honnan eredtek azok az apró intézményi különbségek, amelyek elindították ezt az elszakadási folyamatot? Miért volt más a XIV. században a politikai és gazdasági intézményrendszer Kelet-Európában, mint Nyugat-Európában? Miért volt más a Korona és a Parlament közötti hatalmi egyensúly Angliában, mint Franciaországban és Spanyolországban? Ahogy azt a következő fejezetben látni fogjuk, még a mi modern társadalmunknál lényegesen fejletlenebb társadalmak is létrehoznak olyan politikai és gazdasági intézményeket, amelyek jelentős hatással vannak a közösség tagjainak életére. Ez még a vadászó-gyűjtögető ősemberekre is igaz - ahogy az kiderül számunkra az ún. természeti népek, például a mai Botswana területén élő busmanok életmódjából: ők nem művelik a földet, és még csak nem is állandó településeken élnek. Nincs két olyan társadalom, amely egyforma intézményeket hozna létre, hiszen mindenütt mások a szokások, mások a tulajdonjogi rendszerek, és máshogy osztják szét a leölt .illatot vagy a másik törzstől ellopott zsákmányt. Egyes helyeken tisztelik az időseket, máshol nem. Egyes helyeken már korán kialakul bizonyos mértékű politikai centralizáció, máshol nem. A társadalmakban állandóak a gazdasági és politikai konfliktusok, amelyeket - a sajátos történelmi különbségek, az egyének eltérő szerepe vagy akármilyen véletlenszerű tényező miatt - mindenütt máshogy oldanak meg. Gyakran megesik, hogy ezek a különbségek kezdetben nagyon kicsik, de ahogy halmozódnak, beindítják az intézményi szakadás folyamatát. Ahogy egyazon organizmus két izolált populációja is más-más genetikai változásokon megy keresztül, mivel a véletlenszerű genetikai mutációk felhalmozódnak, úgy két, egyébként hasonló társadalom intézményrendszere is lassan eltávolodik egymástól. Habár, akárcsak a genetikai szakadásnak, az intézményi szakadásnak sincs egy előre meghatározott útja, és még csak az sem kell, hogy kumulatív legyen, évszázadok alatt azért már eredményezhet érzékelhető mértékű, sőt akár fontos különbségeket is. Az intézményi szakadás okozta különbségek különösen fontos következményekkel járnak, hiszen befolyásolják, hogy egy-egy kritikus fordulat bekövetkeztekor a társadalom hogyan reagál a gazdasági vagy politikai körülmények megváltozására. Világszinten a gazdasági fejlődés gazdagon burjánzó mintázatai a kritikus fordulatok és az intézményi szakadás közötti kölcsönhatások révén alakultak ki. A fennálló politikai és gazdasági intézmények amelyeket néha az intézményi szakadás hosszú folyamata formált, néha a korábbi kritikus fordulatokra adott, eltérő társadalmi reakciók eredményeztek - adják az üllőt, amin a jövőbeni változások formálódnak. Az európai hatalmak számára a „fekete halál” és a világkereskedelem 1600 után megindult bővülése egyaránt jelentős kritikus fordulatnak számított, és kihatott a különböző, kezdetleges intézményekre is ““tovább növelve a különbségeket.Mivel 1346-ban a nyugat-európai parasztok nagyobb hatalommal és autonómiával bírtak, mint a kelet-európaiak, a pestisjárvány nyugaton a feudalizmus megszűnését, keleten a második jobbágyság kialakulását eredményezte. Mivel a XIV. században Kelet- és Nyugat-Európa kezdett elválni egymástól, a XVII-XVIII-XIX. században megnyíló, új gazdasági lehetőségek Európa különböző részein alapvetően más-más

következménnyel jártak. Mivel 1600-ban az angol Korona ereje gyengébb volt, mint a francia és a spanyol uralkodóé, az atlanti kereskedelem Angliában utat nyitott az új, pluralistább intézmények felállítása előtt, míg Franciaországban és Spanyolországban megerősítette a monarchiát.

A történelem útjai kifürkészhetetlenek Hogy egy-egy kritikus fordulat idején az eseményeknek milyen kimenetelük lesz, azt a történelmi körülmények határozzák meg, hiszen a fennálló gazdasági és politikai intézményektől függ a hatalmi egyensúly, és ezek határozzák meg, hogy mi az, ami politikailag megvalósítható. A kimenetel azonban nem történelmileg predesztinált, hanem inkább kiszámíthatatlan. Hogy ezen időszakok alatt az intézményrendszer pontosan milyen fejlődési utat jár be, az attól függ, hogy a szemben álló felek közül melyik nyeri a csatát, mely csoportok tudnak majd eredményesen szövetségre lépni, és mely vezetők tudják majd a saját érdekeik szerint alakítani az eseményeket. Ennek a kiszámíthatatlanságnak a szerepét jól illusztrálja az, hogy miként alakult ki egy befogadó politikai intézményrendszer Angliában. Nemcsak hogy nem volt semmiféle eleve elrendeltetés abban, hogy 1688-ban, a dicsőséges forradalom során azok a csoportok győztek, amelyek azért harcoltak, hogy korlátozzák a Korona hatalmát, és hogy pluralistább legyen az intézményrendszer, de a politikai forradalomhoz vezető út teljes mértékben a kiszámíthatatlan események szeszélyének volt kiszolgáltatva. A győztes csoportok győzelme feltartóztathatatlanul összekapcsolódott azzal a kritikus fordulattal, amelyet a Korona-ellenes kereskedőket gazdagító és felbátorító atlanti kereskedelem megindulása jelentett. De egy évszázaddal korábban még messze nem volt ilyen nyilvánvaló, hogy Anglia majd uralni tudja a tengereket, gyarmatosítani tudja a Karib-térség és Észak-Amerika nagy részét, vagy rá tudja tenni a kezét az amerikai kontinenssel és a Kelettel folytatott, jövedelmező kereskedelem jó részére. Sem I. Erzsébet, sem semelyik másik Tudor elődje nem épített erős és egységes hajóhadat. Az angol flotta hatóságilag legalizált kalózhajókból (pri-vateers) és független kereskedelmi hajókból állt - messze nem volt olyan erős, mint a spanyol flotta. A busás haszonnal kecsegtető atlanti kereskedelem vonzotta azonban ezeket az ún. privatérokat, akik kezdték megtörni a spanyolok monopóliumát az Atlanti-óceánon. 1588-ban a spanyolok úgy döntöttek, véget vetnek ennek a kihívásnak, és kiebrudalják az angolokat Spanyol-Németalföldről is, ahol éppen akkoriban függetlenségi harcok folytak Spanyolországgal szemben. 2. Fülöp spanyol király ekkor bevetette legerősebb flottáját, az Armadát, élén Medina Sidonia hercegével. Sokan biztosra vették, hogy a spanyolok elsöprő győzelmet aratnak az angolok felett, megerősítik monopolhelyzetüket az Atlanti-óceánon, és talán még I. Erzsébet uralmát is sikerül megdönteni-iik, megszerezve a hatalmat a Brit-szigetek felett. De nem igazán ez történt. A kedvezőtlen időjárás és a tapasztaltabb parancsnok hirtelen halála miatt az utolsó pillanatban kinevezett Sidonia számlájára írható stratégiai hibák miatt a spanyol Armada elvesztette minden előnyét, és megtörtént az, amire senki sem számított: a kisebb és gyengébb angol flotta szinte megsemmisítő vereséget mért a spanyolokra. így már az angolok előtt is nyitva állt az Atlantióceán. Enélkül a valószínűtlennek tartott győzelem nélkül soha nem indult volna el az az eseménysor, amely végül elhozta ezt a mindent megváltoztató, kritikus fordulatot, és 1688 után egy határozottan pluralista politikai intézményrendszer kialakulásához vezetett. A 9. térképen azt látjuk, hogy hol szenvedett hajótöréseket az Armada, miközben az ellenség a Brit-szigetek körül üldözte. Természetesen 1588-ban senki nem láthatta előre, hogy milyen következményekkel jár majd ez a szerencsés angol győzelem. Talán csak néhányan sejthették akkor, hogy ez egy olyan kritikus fordulatot jelent, amelynek eredményeként, egy évszázaddal később, lezajlik majd egy jelentős politikai forradalom.

De ne gondoljuk, hogy bármely kritikus fordulat sikeres politikai forradalomhoz vezet, vagy jó irányba változtat a helyzeten. A történelemből számtalan olyan példát lehet hozni, amikor a forradalom vagy egy radikális mozgalom csak annyit tudott elérni, hogy új zsarnokot ültetett a régi helyére - ezt a mintát a német szociológus, Róbert Michels az oligarchia vastörvényének nevezte, ami az ördögi körnek egy különösen ártalmas formája. A II. világháborút követő évtizedekben felszámolták a gyarmati rendszert, és ez, bizony, kritikus fordulatot jelentett sok egykori gyarmatnak. Fekete-Afrikában és Ázsia számos országában, a legtöbb esetben, az első független kormány egyszerűen csak kitépett egy lapot Róbert Michels könyvéből, és mindent ott folytatott, ahol elődje abbahagyta, sőt sokszor még tetézte is bajt: tovább szűkítette a politikai hatalom birtokosainak körét, lerombolta a korlátokat, és aláásta a gazdasági intézmények működését, amelyek már így is csak aligalig ösztönöztek befektetésre és gazdasági fejlődésre. Csak néhány helyen - például, mint később látni fogjuk, Botswanában - történt az meg, hogy a kritikus fordulatot kihasználva elindult egy politikai és gazdasági átalakulás, amely megágyazott a gazdasági növekedésnek. Az is megeshet, hogy a kritikus fordulatok eredményeként egy ország nemhogy eltávolodna a kizsákmányoló intézményektől, hanem inkább közeledik feléjük. Hiába van a befogadó intézményeknek saját visszacsatolási láncuk, az ún. kedvező körforgás, megtörténhet, hogy különböző nehézségek miatt - ezek irányt változtatnak, és fokozatosan kizsákmányoló intézményekké alakulnak. Az pedig, hogy ez bekövetkezik-e vagy sem, szintén megjósolhatatlan. A Velencei Köztársaság - ahogy azt a 6. fejezetben látni fogjuk - a középkorban jelentős lépéseket tett egy befogadó politikai és gazdasági intézményrendszer kialakítása felé. De, míg Angliában az 1688-as dicsőséges forradalom után az ilyen intézmények egyre erősödtek, Velencében, a gazdasági lehetőségeket és a politikai hatalmat is kisajátító, szűk elit uralma alatt, ezek az intézmények végül kizsákmányoló intézményekké változtak.

Hogy értsük, mi a helyzet... Hogy a XVIII. századi Angliában egy befogadó intézményrendszerre és a tartós gazdasági növekedésre alapozva kialakult egy piacgazdaság, az világszerte hullámverést keltett, nem utolsósorban azért, mert mindez lehetővé tette, hogy Anglia gyarmatosítsa a világ egy jelentős részét. De attól, hogy az angol gazdasági növekedés hatása a világon mindenhova elért, a gazdasági és politikai intézmények, amelyek ezt a növekedést megteremtették, nem követték automatikusan ezt a mintát. Az ipari forradalom terjedése más-más hatással volt a világ különböző részeire, ahogy a pestisjárvány is más-más következményekkel járt Nyugat- és Kelet-Európában, és ahogy az atlanti kereskedelem bővülése is másként hatott Angliára, mint Spanyolországra. A világ különböző részein működő különböző intézményektől függött, hogy milyen volt a hatás, és ezek az intézmények tényleg nagyon különböztek egymástól - az egykor apró különbségek idővel, a korábbi kritikus fordulatok miatt, felerősödtek. Ezek az intézményi különbségek (és az összes velejárójuk) jellemzően mind a mai napig fennmaradtak (működött az ördögi kör és a kedvező körforgás, noha nem mindig tökéletesen), és ezek segítségével érthetjük meg egyrészt azt, hogy mi vezetett a világban uralkodó egyenlőtlenségek kialakulásához, másrészt pedig a jelenlegi helyzetet, amelyben élünk. A világ egyes részein olyan intézményrendszerek alakultak ki, amelyek nagyban hasonlítottak az angolra, ám ehhez az eredményhez teljesen más úton jutottak el. Ez különösen igaz Európa néhány „telepes gyarmatára”, például Ausztráliára, Kanadára és az Egyesült Államokra, bár ezeknek az országoknak az intézményrendszere még épp csak kialakulóban volt, amikor az ipari forradalom elkezdődött. Ahogy azt már az 1. fejezetben is láttuk, az a folyamat, amely 1607-ben, Jamestown városának megalapításával vette kezdetet, és az amerikai függetlenségi háborúban, illetve az Egyesült Államok alkotmányának kihirdetésében csúcsosodott ki, sok mindenben hasonlít az angol parlament és a monarchia hosszan elhúzódó harcára - legalábbis a tekintetben, hogy eredménye egy pluralista politikai intézményekkel működő, központosított állam lett. Ezután az ipari forradalom már gyorsan elterjedt ezekben az országokban. Nyugat-Európa, mivel jobbára ugyanazokon a történelmi folyamatokon ment keresztül, mint Anglia, az ipari forradalom idején még ugyanolyan intézményrendszerrel működött. A szigetország és a kontinens többi része között apró, de fontos következményekkel járó különbségek voltak - ezért van az, hogy Angliában és nem valahol máshol (pl. Franciaországban) valósult meg az ipari forradalom. Ez a forradalom teljesen új helyzetet teremtett, és nagyon is különböző kihívások elé állította az európai rezsimeket, ahol viszont egy teljesen új keletű konfliktussorozat robbant ki, amely végül a francia forradalomban csúcsosodott ki. A francia forradalom újabb kritikus fordulat volt, amely a nyugat-európai intézményrendszereket az angol mintához igazította, míg Kelet-Európában továbbra is teljesen más irányba tartottak az intézmények. A világ többi részén az intézményi fejlődés különféle utakat járt be. Az európai gyarmatosítás az amerikai kontinensen mintegy előkészítette a terepet az intézményi szakadásnak: az Egyesült Államokban és Kanadában befogadó intézmények alakultak ki, Latin-Amerikában pedig kizsákmányoló intézmények, és ez magyarázatot ad az amerikai kontinensen tapasztalt egyenlőtlenségekre. Latin-Amerikában a spanyol konkvisztádorok öröksége, a kizsákmányoló politikai és gazdasági intézményrendszer a mai napig fennmaradt, szegénységre ítélve szinte az egész régiót. Argentínának és Chilének azonban jobb sors jutott, mint a többi déli-amerikai országnak. A bennszülött népesség alacsony számú volt, nem voltak ásványi kincsek, így a spanyolok is „békén

hagyták” őket, mert nekik elsősorban az aztékok, a maják és az inkák lakta területek kellettek. Nem véletlen, hogy Argentína egyetlen olyan része, amelyik beolvadt a spanyol gyarmati gazdaságba, az északnyugati régió, ma az ország legszegényebb része. A kizsákmányoló intézményrendszer öröksége, a tartós szegénység miatt kialakult helyzet hasonló ahhoz, ami Bolíviában és Peruban a potosíi mita miatt alakult ki (lásd 1. fejezet). Afrika volt a világnak az a része, ahol az intézmények a legkevésbé tudták kiaknázni az ipari forradalom kínálta lehetőségeket. Az elmúlt, legalább 1000 évben Afrika - néhány elszigetelt kis foltot és néhány rövid időszakot leszámítva - mindig is lemaradásban volt a világ többi részéhez képest - technológiailag, politikailag és gazdaságilag egyaránt. Ez az a része a világnak, ahol csak nagy sokára alakultak ki központosított államok, és azok helyzete is nagyon bizonytalan volt. Ahol létrejöttek, ott is, valószínűleg, olyan erősen abszolutisztikus formában, mint Kongóban, és gyakran igen rövid életűek voltak, hamar összeomlottak. Afrikához hasonlóan, sokáig váratott magára az állami központosítás például Afganisztánban, Haitin és Nepálban is - ezekben az országokban nem sikerült társadalmi rendbe szervezni az adott területen élő embereket, és a stabilitásnak legalább az illúzióját megteremteni, hogy elérhessenek egy minimális mértékű gazdasági fejlődést. Bár Afganisztán, Haiti és Nepál a világ három, nagyon különböző pontján helyezkedik el, mégis intézményileg nagyban hasonlítanak Fekete-Afrika országaira, és így ma a világ legszegényebb országai közé tartoznak. Hogy az afrikai intézmények hogyan öltötték fel jelenlegi, kizsákmányoló jellegüket, az megint csak azt illusztrálja, hogy az intézményi szakadás folyamatát kritikus fordulatok fémjelzik, de ezeknek itt gyakran igen visszás kimenetelük volt, különösen a transzatlanti rabszolga-kereskedelem kibővülése idején. A Kongó Királyság előtt egészen új gazdasági lehetőségek nyíltak meg, amikor megérkeztek az európai kereskedők. A távolsági kereskedelem, amely átformálta Európát, átformálta a Kongó Királyságot is, de az intézményi különbségek itt is beleszóltak a dolgok alakulásába. A kongói abszolutizmus onnan, hogy teljhatalmat gyakorolt az egész társadalom felett, és kizsákmányoló gazdasági intézményrendszerével rátette a kezét a teljes mezőgazdasági termésre, eljutott odáig, hogy tömegével kényszerítette rabszolgasorba az embereket, és adta el őket a pornigáloknak, a kongói elitnek szánt fegyverekért és luxuscikkekért cserébe. Az Anglia és Kongó közötti kezdeti különbségek azt jelentették, hogy míg a távolsági kereskedelemben nyíló új lehetőségek az előbbinek kritikus fordulatot hoztak, amely egy lépéssel megint közelebb vitte az országot a pluralista politikai intézményrendszerhez, utóbbitól végképp elvette annak reményét, hogy egyszer megszűnhet az abszolutizmus. Afrika nagy részén az a busás haszon, amit a rabszolga-kereskedelem ígért, nemcsak hogy fellendítette a forgalmat, és még bizonytalanabbá tette a tulajdonjogokat, de kiélezte a háborús helyzetet, és fokozta a fennálló intézményrendszer okozta pusztítást is. Néhány évszázad leforgása alatt minden központosítási folyamat elhalt, és sok afrikai állam szinte teljesen összeomlott. Bár létrejött néhány új, sőt erős állam, azok háborúskodásra és fosztogatásra épültek, hogy kihasználják a rabszolga-kereskedelmet. Lehet, hogy Angliának pozitív fordulat volt az amerikai kontinens felfedezése, ami segített kialakítani egy befogadó intézményrendszert, de ugyanennek az eseménynek a hatására az af rikai intézmények csak még ki-zsákmányolóbbak lettek. Bár a rabszolga-kereskedelemnek 1807 után nagyjából vége szakadt, az azt követő európai gyarmati rendszer nemcsak hogy visszavetette a kialakulóban lévő gazdasági modernizációt Dél- és NyugatAfrika egyes részein, de elvágta a lehetőségét bármiféle belső intézményi reformnak is. Ez azt

jelentette, hogy nemcsak ott, ahol mindennapos volt a fosztogatás, a tömeges rombolás, sőt a tömeggyilkosság (például Kongóban, Madagaszkáron, Namíbiában és Tanzániában), de ezeken a területeken kívül sem volt túl sok esély arra, hogy Afrika intézményrendszere új útra lépjen. Sőt, ami még rosszabb, amikor az 1960-as években véget ért a gyarmati uralom, az az intézményi örökség, amelyet Afrikában maga után hagyott, összetettebb és ártalmasabb volt, mint az, amit a gyarmati időszak kezdetén felépített. Számos afrikai gyarmaton a politikai és gazdasági intézmények fejlődése nem azt jelentette, hogy végre eljött az a kritikus fordulat, amelyre szükség lett volna az intézmények fejlesztéséhez, hanem azt, hogy végre eljött a függetlenség, ami szabad kezet adott a gátlástalan vezetőknek, akik így - ha lehet, még intenzívebb formában - tovább folytatták az európai gyarmatosítók által megkezdett kizsákmányolást. A hátrahagyott intézményrendszer politikai ösztönzői egy olyan politikai stílus kialakulásához vezettek, amely újraalkotta a korábbi történelmi mintákat: az erősen abszolutista jellegű, de bármiféle központosított hatalmat nélkülöző államokban bizonytalanok és nem jutnak érvényre a tulajdonjogok. Az ipari forradalom még mindig nem jutott el Afrikába, mert a kontinensen megtörhctetlennek bizonyult az az ördögi kör, amely biztosítja a kizsákmányoló politikai és gazdasági intézmények állandóságát és újratermelődését. Botswana a kivétel. Ahogy azt később, a 14. fejezetben látni fogjuk, a XIX. században Khama király, a független Botswana első miniszterelnökének, Seretse Khamának a nagyapja, intézményi változásokat kezdeményezett, hogy modernizálja törzse politikai és gazdasági intézményeit. Rendkívüli módon ezek a változások a gyarmati időszak alatt sem lettek semmivé, ami részben annak volt köszönhető, hogy Khama és a többi törzsfőnök okosan szállt szembe a gyarmati fennhatósággal. Ez és a függetlenség elnyerése (amely kritikus fordulat volt) együtt kellettek ahhoz, hogy megteremtsék Botswana gazdasági és politikai sikerének alapjait. Ez is egy olyan eset volt, amikor az apró történelmi különbségek igen fontossá váltak. Az emberek hajlamosak rá, hogy a történelmi eseményeket a mélyben gyökerező erők szükségszerű következményeinek tekintsék. Bár nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy a gazdasági és politikai intézmények történelme során kialakul egy ördögi kör vagy egy kedvező körforgás, de - ahogy arról már az angol intézmények fejlődése kapcsán szó esett - a véletlen olyan tényező, amellyel mindig számolni kell. Scretsc Khama az 1940-es években, oxfordi diákként, beleszeretett egy fehér nőbe, bizonyos Ruth Williamsbe. Ezért a dél-afrikai rasszista apartheid rezsim rávette az angol kormányt, hogy tiltsák ki Khamát az akkor Becsuánaföldnek nevezett, dél-afrikai protektorátusból (amelynek kormányzata a Dél-afrikai Köztársaság főbiztosa alá tartozott), és Khama lemondott a trónról. Amikor visszatért, hogy élére álljon az antikolonialista küzdelmeknek, ezt nem azzal a szándékkal tette, hogy megerősítse a hagyományos intézményeket, hanem hogy a modern világhoz alakítsa azokat. Khama rendkívüli ember volt, nem érdekelte a pénz, a vagyon, ő mindenáron fel akarta építeni az országát. A legtöbb afrikai ország nem volt ilyen szerencsés. Botswanában mindkét dolog fontos szerepet játszott: az intézmények történelmi fejlődése is, és azok a kiszámíthatatlan tényezők is, amelyek végül elvezettek oda, hogy ezekre építeni lehetett, ahelyett, hogy megbuktatták vagy átalakították volna őket, ahogy az más afrikai országokban történt. A XIX. században Ázsiában is az a fajta abszolutizmus gátolta az iparosítást, mint Afrikában vagy Kelet-Európában. Kínában az állam erősen abszolutisztikus volt, és az országban szinte egyáltalán nem voltak független nagyvárosok, kereskedők és iparosok, a kevés létező pedig politikailag sokkal gyengébb volt, mint máshol. Kína jelentős tengeri hatalomnak számított, és élénk távolsági kereskedelmet folytatott már évszázadokkal azelőtt, hogy az európaiak vízre szálltak volna. De

azután, a legrosszabbkor, hátat fordított az óceánoknak: a XIV-XV. század fordulóján a Mingdinasztia tagjai úgy gondolták, hogy a megélénkülő távolsági kereskedelem és az a teremtő rombolás, amivel együtt járna, valószínűleg veszélyeztetné az uralmukat. Indiában az intézményi szakadás máshogy hatott: egy páratlanul merev, öröklődő kasztrendszer kialakulásához vezetett, amely szigorúbban korlátozta a piacok működését és a munkaerő elosztását a foglalkozások között, mint a középkori Európa feudális rendszere. A mogul uralkodók idején pedig támogatta az abszolutizmus egy igen erős formájának megvalósulását. A legtöbb európai ország ehhez hasonló rendszerben élt a középkorban. Az olyan modern angolszász vezetéknevek, mint a Baker (pék), Cooper (kádár) és Smith (kovács) közvetlenül ezekből az öröklődő foglalkozási kategóriákból származnak. A Bakerek kenyeret sütöttek, a Cooperek hordókat készítettek, a Smithek pedig fémeket kovácsoltak. De ezek a kategóriák sosem voltak olyan merevek, mint az indiai kasztrendszer, és szép lassan elvesztették eredeti funkciójukat: már nem utaltak viselőjük foglalkozására. Habár az indiai kereskedők keresztül-kasul bejárták áruikkal az Indiai-óceánt, és Indiában jelentős textilipar jött létre, a kasztrendszer és a mogul abszolutizmus komoly akadálya volt a befogadó gazdasági intézmények kialakulásának. A XIX. században a helyzet még kevésbé kedvezett az iparosításnak, mivel India az angol kizsákmányolás gyarmata lett. Kínát hivatalosan sohasem gyarmatosították az európai hatalmak, de az után, hogy az 1839 és 1842, majd 1856 és 1860 között zajló, ún. ópiumháborúkban az angolok sikeresen legyőzték a kínaiakat, Kína kénytelen volt aláírni mindenféle megalázó egyezményt, és megengedni az európaiaknak, hogy behozhassák az országba az áruikat. Mivel sem Kína, sem India, sem a többi ázsiai ország nem tudott élni a felkínálkozó kereskedelmi és ipari lehetőségekkel, az ázsiai kontinens - Japán kivételével - lemaradt a fejlődésben, míg Nyugat-Európa teljes gőzzel haladt előre. A XIX. századi Japánban végbemenő intézményi fejlődés megint csak azt illusztrálja, hogy szoros összefüggés van a kritikus történelmi fordulatok és az intézményi szakadás miatt kialakult apró különbségek között. Japán - akárcsak Kína - abszolút uralom alatt állt. A Tokugava család 1600-ban került hatalomra, és birodalmában olyan feudális rendszert alakított ki, amely még a nemzetközi kereskedelmet is tiltotta. Japán számára is kritikus fordulatot hozott a nyugati intervenció, amikor is 1853 júliusában négy amerikai hadihajó, Matthcw C. Perry parancsnoksága alatt, behajózott az Edoöbölbe, és a rajta utazó amerikaiak ugyanolyan kereskedelmi engedményeket követeltek maguknak, mint amilyeneket az angolok csikartak ki Kínától az ópiumháborúk után. Ám ennek a fordulatnak egészen más kimenetele lett Japánban, mint Kínában. A XIX. századra, a földrajzi közelség és a gyakori kapcsolatfelvétel ellenérc, Kína és Japán intézményileg eltávolodott egymástól. Bár a japán Tokugava család abszolutisztikus és kizsákmányoló uralmat folytatott, a többi jelentős feudális uradalom vezetőire csak csekélyke befolyással bírt, így hatalma igen ingatag volt. Kínában az abszolutizmus még a parasztlázadások és polgári zavargások ellenére is erősebb volt, az ellenállás pedig szervezetlenebb és kevésbé autonóm. Nem voltak feudális uradalmak, amelyeknek a vezetői fenyegetést jelentettek volna az uralkodó abszolutisztikus hatalmára, és új útra terelhették volna az intézményeket. Ez az intézményi különbség - amely sok szempontból sokkal jelentéktelenebb volt, mint azok a különbségek, amelyek elválasztották Kínát és Japánt Nyugat-Európától - döntő fontosságú következményekkel járt, amikor bekövetkezett egy kritikus fordulat: az angolok és az amerikaiak feltartóztathatatlanul benyomultak az országba. Az ópiumháború után Kína ment tovább az abszolutizmus útján, míg Japánban az amerikai fenyegetés megerősítette a Tokugava-uralommal szembeni ellenállást, és - ahogy azt a 10. fejezetben látni fogjuk - politikai forradalomhoz vezetett, ez volt az ún. Meidzsi-restauráció. Ez a forradalom lehetővé tette befogadóbb politikai intézmények és

sokkal befogadóbb gazdasági intézmények kialakulását, és letette az azt követő gyors növekedés alapjait, míg Kína tovább sorvadozott az abszolutizmus terhe alatt. Az, hogy Japán hogyan reagált az amerikai hadihajók jelentette fenyegetésre (elindított egy alapvető intézményi átalakulást), segít nekünk megérteni a jelenlegi helyzet egy másik aspektusát: a stagnálásból gyors növekedésbe történő átmenetet. Dél-Korea és Tajvan után végre Kínának is sikerült a gazdasági növekedést - a II. világháború óta most először - csúcssebességre kapcsolnia, és ehhez nagyjából azt az utat kellett bejárnia, mint annak idején Japánnak. Mindegyik esetben azt látjuk, hogy a növekedést megelőzték az ország gazdasági intézményrendszerében lezajló történelmi változások bár ezek gyakran érintetlenül hagyták a politikai intézményrendszert, ahogy az Kína esetéből is kiderül. Szintén itt említendő az, hogy egy gyors növekedés vajon miért ér hirtelen véget, és fordul vissza. Ugyanúgy, ahogy a befogadó gazdasági intézmények felé történő elmozdulás beindíthat egy gyors gazdasági növekedést, a befogadó intézményektől történő elfordulás a gazdaság stagnálásához vezethet. De gyakoribb, hogy a gyors növekedés összeomlása annak következménye, hogy a kizsákmányoló intézményrendszerben megvalósuló növekedés véget ért - ez történt Argentínában vagy a Szovjetunióban is. Ahogy azt láttuk, ennek oka lehet a kizsákmányolással járó busás haszonért folytatott belharc, ami a rezsim összeomlásához vezet, vagy az innováció és a teremtő rombolás hiánya (ami a kizsákmányoló intézményrendszerek természetes velejárója), ami korlátot szab a tartós növekedésnek. Hogy a szovjetek hogyan rohantak bele ezekbe a korlátokba, arról részletesebben is szó lesz a következő fejezetben. Ahogy Latin-Amerika politikai és gazdasági intézményrendszerét 500 éven át a spanyol gyarmati rendszer formálta; úgy formálta a Közel-Kelet intézményeit az oszmán gyarmati rendszer. 1453-ban az oszmánok, II. Mehmed szultán vezérletével, elfoglalták és birodalmuk fővárosává tették Konstantinápolyt. A rá következő évtizedekben meghódították még a Balkán nagy részét és szinte egész Törökországot. A XVI. század első felében az Oszmán Birodalom bekebelezte a Közel-Keletet és Észak-Afrikát. 1566-ban (a Dicsőséges) I. Szulejmán szultán halálakor a birodalom Tunézia keleti részétől, Egyiptomon és (Mekka érintésével) az Arab-félszigeten át, egészen a mai Irak területéig húzódott. Az oszmán állam abszolutisztikus berendezkedésű volt, élén a szultánnal, aki csak egy szűk körnek tartozott elszámolással, és a hatalmon senkivel sem osztozott. Az oszmán gazdasági intézmények erősen kizsákmányoló jelleget mutattak. Egyetlen földterület sem kerülhetett magántulajdonba, hivatalosan minden föld az államé volt. Az állami bevételek legfőbb forrását a földek és a mezőgazdasági termés után fizetendő adók meg a hadi zsákmányok jelentették. Azonban az oszmán állam nem uralta úgy a Közel-Keletet, mint a birodalom hátországát vagy központját, Anatóliát (más néven Kis-Ázsiát), és pláne nem uralta olyan mértékben, mint a spanyol állam LatinAmerikát. Az oszmán államot folyamatosan támadták a beduinok és más arab törzsek; így nemcsak hogy képtelen volt megszilárdítani a rendet a Közel-Keleten, de ahhoz sem volt elég adminisztratív kapacitása (elég embere), hogy beszedje az adókat. Ezért ezt a munkát gyakran „kiadták” magánszemélyebiek - eladták nekik az adóbehajtás jogát, amit aztán ők úgy intéztek, ahogy jónak látták. Ezek az adóbehajtók idővel önállósodtak, és igen komoly hatalomra tettek szert. Az adókulcsok a közel-keleti területeken nagyon magasak voltak, az össztermés felét-kétharmadát vitték el az adók. Ezeknek a bevételeknek a nagy része a behajtóknál maradt. Mivel az oszmán államnak ezeken a területeken nem sikerült megszilárdítania a rendet, a tulajdonjogok messze nem voltak biztosítottak, és azokon a területeken, ahova már nem ért el a törvény keze, általános volt a bandák garázdálkodása a különböző fegyveres csoportok között folyt a harc a helyi uralom megszerzéséért. Palesztinában

például a helyzet odáig fajult, hogy a XVI. század végétől a parasztok hátrahagyták még a legtermékenyebb földeket is, és felköltöztek a hegyekbe, mert ott nagyobb biztonságban voltak. Az Oszmán Birodalom városaiban sem volt kevésbé fojtogató a kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer. A kereskedelem állami felügyelet alatt állt, a foglalkozásokat a céhek és a monopóliumok szigorúan szabályozták. Következésképp, az ipari forradalom idején a Közel-Keleten kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer működött. A régió gazdasága stagnált. Az 1840-cs évekre az oszmánok megpróbálták megreformálni az intézményrendszert, például azzal, hogy visszavonták az adóbehajtók jogait, és állami ellenőrzés alá vonták a helyi autonóm csoportokat. De az abszolutizmus egészen az I. világháborúig fennmaradt, és a reformtörekvéseket meghiúsította a szokásos félelem a teremtő rombolástól, illetve az elit csoportok félelme a gazdasági vagy politikai veszteségtől. Míg az oszmán reformerek arról beszéltek, hogy bevezetik a földtulajdonjogot, hogy fokozzák a mezőgazdaság termelékenységét, a helyzet mit sem változott, mert ragaszkodtak politikai hatalmukhoz és az adóbevételekhez. Az oszmán gyarmatosítást 1918 után az európai gyarmatosítás követte. Amikor az európai uralom véget ért, ugyanaz a dinamizmus indult be, mint amit FeketeAfrika kapcsán már megismertünk: a kizsákmányoló gyarmati intézményeket átvette a független elit. Egyes esetekben, például a Jordán Királyságban, ezt az elitet közvetlenül a gyarmati hatalom termelte ki, de ez Afrikában is gyakran megtörtént, ahogy azt majd látni fogjuk. Azokban a közel-keleti országokban, ahol nincs olaj, ma a jövedelmek a szegény latin-amerikai országok szintjén mozognak. Ezeket az országokat nem sújtották olyan pusztító erők, mint a rabszolga-kereskedelem, és hozzájuk hosszabb időn át áramlott be az európai technológia. A középkorban pedig a Közel-Kelet még a világ gazdaságilag viszonylag fejlettebb feléhez tartozott. Ma ez a térség nem annyira szegény, mint Afrika, de az itt élő emberek többsége még mindig szegénységben él. Láttuk, hogy sem a földrajzi, sem a kulturális tényezőkre, sem pedig a tudatlanságra alapozó elméletek nem segítenek megérteni a világ jelenlegi helyzetét. Nem adnak kielégítő magyarázatot a világban kialakult egyenlőtlenség oly szembetűnő mintáira: arra, hogy a gazdasági szakadás folyamata a XVIII-XIX. században, Angliában kezdődött az ipari forradalommal, és onnan terjedt tovább Nyugat-Európára és az európai telepes gyarmatokra; arra, hogy az amerikai kontinens különböző részei között áthidalhatatlan szakadék tátong; arra, hogy Afrikában vagy a Közel-Keleten hatalmas a szegénység; arra, hogy Kelet- és Nyugat-Európa között is nagyok az eltérések; arra, hogy a stagnálás átcsap növekedésbe, és aztán, néha, a növekedésnek hirtelen vége szakad. A mi institucionalista elméletünk viszont ad. A további fejezetekben részletesebben is kifejtjük, hogyan is működik ez az institucionalista elmélet, és bemutatunk egy egész sor olyan jelenséget, amelyre magyarázatot tud adni - legyen szó akár a neolitikus forradalom elindulásáról, akár a különböző civilizációk összeomlásáról, ami vagy azért történt, mert egy kizsákmányoló intézményrendszerben a növekedés eleve korlátozott, vagy azért, mert az adott ország visszafordult a befogadó intézményrendszer felé vezető úton. Látni fogjuk, hogy Angliában, a dicsőséges forradalom során hogyan és miért tudták megtenni azt a néhány, döntő fontosságú lépést a befogadó politikai intézmények felé. Egészen konkrétan az alábbi témákat fogjuk sorra venni: Az atlanti kereskedelem megindulása jelentette kritikus fordulatnak és a már meglévő angol intézmények jellegének a kölcsönhatása hogyan hozta létre a befogadó intézményeket?

Hogy tudtak ezek az intézmények - köszönhetően részben a kedvező körforgásnak, részben pedig a véletlen szerencsés fordulatainak - fennmaradni és annyira megerősödni, hogy előkészíthessék az ipari forradalmat? Hány olyan, abszolutisztikus és kizsákmányoló intézmények felett uralkodó rezsim volt a történelemben, amely makacsul ellenállt az ipari forradalommal meginduló új technológiák áradásának? Hogyan vágták el maguk az európaiak a gazdasági növekedés lehetőségét a világnak azon a részein, amelyeket meghódítottak? Hogyan erősíti az ördögi kör és az oligarchia vastörvénye a kizsákmányoló intézményeket, hogyan segítik a fennmaradásukat, és tartják így viszonylagos szegénységben azokat a helyeket, ahova az ipari forradalom innovációi eredetileg nem jutottak el? Miért nem jutottak el az ipari forradalom újításai és egyéb, új technológiák - és miért valószínűtlen ma is, hogy eljutnak - a világ azon részeire, ahol még egy minimális mértékű állami központosítást sem sikerült megvalósítani? Okfejtésünkben arra is kitérünk, hogy azok az országok, ahol sikerült befogadóbb jellegűvé tenni az intézményeket (ilyen például Franciaország vagy Japán), vagy ahol sikerült elejét venni a kizsákmányoló intézmények felállításának (ilyen például az Egyesült Államok vagy Ausztrália), sokkal nyitottabban fogadták az ipari forradalom terjedését, és megelőzték a többi országot. Ez nem volt mindig zökkenőmentes folyamat - amint láttuk ezt Anglia esetében -, és menet közben számos kihívást lc kellett győzni. Ebben néha a kedvező körforgás dinamikája segített, néha a történelem kiszámíthatatlansága. Végül pedig azzal is foglalkozunk majd, hogy ma az országok kudarcát erősen befolyásolja saját intézményi múltjuk; hogy a politikai tanácsok sokszor téves hipotézisekre épülnek és félrevezetőek lehetnek; és hogy az országok még ma is fel tudnák használni a kritikus fordulatokat arra, hogy kitörjenek, megreformálják az intézményrendszerüket, és elinduljanak a jólét felé.

5. - „LÁTTAM A JÖVŐT, ÉS MŰKÖDIK!” NÖVEKEDÉS KIZSÁKMÁNYOLÓ 1NTÉZMÉNYRENDSZERBEN

Láttam a jövőt Ha az elmúlt évszázadok során végbement növekedés okait keressük, az intézményi különbségek sok mindenre választ adhatnak. A történelem folyamán azonban a legtöbb társadalom kizsákmányoló politikai és gazdasági intézményekre épült - akkor ez azt jelenti, hogy sosem lesz növekedés? Nyilvánvalóan nem. A kizsákmányoló intézményrendszer logikája azt diktálja, hogy muszáj gazdagságot teremteni, hogy legyen mit megszerezni. A kizárólagos politikai hatalommal bíró, a központosított államot irányítása alatt tartó uralkodó képes megteremteni egy bizonyos mértékű törvényes rendet, bevezetni egy szabályrendszert, és ösztönözni a gazdasági aktivitást. A kizsákmányoló intézményrendszerben megvalósuló növekedés azonban más jellegű lesz, mint a befogadó intézmények kiváltotta növekedés. Ami a legfontosabb, hogy nem lesz annyira tartós, hogy megköveteljen egy technológiai váltást - ez a fajta növekedés inkább a már meglévő technológiákra alapoz. A Szovjetunió által bejárt gazdasági pálya jól illusztrálja, milyen az, amikor egy kizsákmányoló intézményrendszerben a központi hatalom és az állam által alkalmazott ösztönzők hatására beindul egy gyors gazdasági növekedés, majd ez a növekedés véget ér, és a gazdaság összeomlik. Az. I. világháború lezárultával a győztesek és a legyőzöttek a Párizs melletti Versailles gyönyörű kastélyában adtak egymásnak találkozót, hogy megállapodjanak a béke feltételeiben. A résztvevők közül a legjelentősebb személy Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke volt. Oroszország nem képviseltette magát. 1917 októberében a régi, cári rezsimet megdöntötték a bolsevikok, majd polgárháború dúlt a vörösök (a bolsevikok) és a fehérek között. Az angolok, a franciák és az amerikaiak expedíciós csapatokat küldtek, hogy harcoljanak a bolsevikok ellen. Egy fiatal diplomata, William Bullitt és a veterán értelmiségi és újságíró, Lincoln Steffens vezetésével pedig küldöttséget menesztettek Moszkvába, hogy tárgyaljanak Leninnel: tudják meg, hogy mik a bolsevikok szándékai, és hogyan lehetne megállapodásra jutni velük. Steffenst tekintélyt nem tisztelő, botrányhajhász újságírónak ismerték, aki odahaza, az Egyesült Államokban folyton azon volt, hogy leleplezze a kapitalizmus bűneit. A forradalom idején Oroszországban tartózkodott, ő azért került a küldöttségbe, hogy alátámassza annak hitelességét, és ne tűnjön túl ellenségesnek. A tárgyalások eredményeként a küldöttség tagjai Lenin ajánlatával tértek vissza, amelyben tételesen felsorolta, hogy az újonnan létrejött Szovjetunió milyen feltételek teljesülése esetén hajlandó aláírni a békeszerződést. Steffens egészen elképedt azt látván, micsoda hatalmas potenciál van a szovjet rezsimben. „Szovjet-Oroszország - írta 1931-ben megjelent önéletrajzában - forradalmi kormánya egy igazi evolúciós tervvel állt elő. Ahelyett, hogy nyíltan szembeszállnának minden rosszal, és véget vetnének szegénységnek és gazdagságnak, korrupciónak, előjogoknak, zsarnokságnak és háborúnak - az okokat akarják megkeresni, és azokat szüntetik meg. Egy kisszámú, de képzett kisebbség támogatásával létrehozták a diktatúrát; céljuk pedig az, hogy néhány emberöltő leforgása alatt a gazdasági erők tudományos átrendezésével megteremtsék előbb a gazdasági, majd a politikai demokráciát.” Amikor Steffens visszatért erről a diplomáciai küldetésről, meglátogatta öreg barátját, a szobrász Jo Davidsont, aki éppen nagy munkában volt: a gazdag bankár, Bemard Baruch mellszobrán dolgozott. -Tehát Oroszországban járt? - kérdezte Baruch.

A jövőben jártam, és működik - felelte Steffens. Később csiszolta ezt a mondását, és az már így került be a történelembe: „Láttam a jövőt, és működik!” Egészen az 1980-as évek elejéig a nyugatiak közül sokan mások is a jövőt látták a Szovjetunióban, és kitartóan hittek benne, hogy ez a jövő működőképes lehet. Bizonyos értelemben az is volt, legalábbis egy ideig. Lenin 1924-ben meghalt, és 1927-re Joszif Sztálin megszilárdította hatalmát. Politikai ellenfeleit likvidálta, és megkezdte az ország gyors iparosítását. Ebben fontos szerepet kapott az 1921ben alapított Állami Tervhivatal, a Goszplan. A Goszplan írta meg az első ötéves tervet, amely 1928tól 1933-ig volt érvényben. A sztálini gazdasági növekedés képlete igen egyszerű volt: kormányzati parancsra fejleszteni kell az ipart, az ehhez szükséges erőforrásokat pedig a mezőgazdaság I nagyarányú megadóztatásával kell előteremteni. A kommunista államnak nem i volt hatékony adórendszere, ezért Sztálin inkább kollektivizálta a mezőgazdaságot. Ez a folyamat együtt járt a földtulajdonjog eltörlésével: a vidéki, gazdálkodó embereket hatalmas, a kommunista párt vezette termelőszövetkezetekbe terelték. így Sztálin könnyebben rá tudta tenni a kezét a mezőgazdaságra, amelynek termékeit a gyárakat építő és a gyárakban dolgozó munkások ellátására fordította. A paraszti társadalomra nézve ez végzetes következményekkel járt. A termelőszövetkezetekben az embereket semmi sem motiválta arra, hogy keményen dolgozzanak, ezért a termelés meredeken zuhant. A megtermelt [ élelmiszer jelentős részét az állam kisajátította, így nem maradt elég ennivaló. I Az emberek lassan éhen haltak. Az erőszakos kollektivizálás során mintegy hatmillió áldozata volt az éhínségnek, több százezer embert pedig meggyilkol-E tak vagy Szibériába száműztek. Sem az újonnan megteremtett ipar, sem pedig a kollektivizált szövetkeze- [ tek működése nem volt gazdaságilag eredményes - már amennyiben az ered-j ményes működés azt jelentette volna, hogy a Szovjetunió a lehető legjobban hasznosítja a birtokában lévő erőforrásokat. Ami ebben a kommunista államban végbement, az a gazdasági katasztrófa és stagnálás, sőt egyenesen a gazdasági összeomlás biztos receptje. A Szovjetunió mégis gyors növekedésnek indult. Nem nehéz megérteni, miért. Az erőforrások felhasználásának legjobb módja az, ha engedjük, hogy az emberek - a piacok útján maguk hozzák meg döntéseiket. Ha ehelyett az állam vagy a szűk elit diszponál az erőforrások felett, akkor sem a megfelelő ösztönzők nem alakulnak ki, sem a tehetségek és képességek hatékony allokációja nem valósul meg. De, egyes esetekben, egy adott tevékenységnél vagy szektorban (ilyen volt a nehézipar a Szovjetunióban) a munkaerő és a tőke termelékenysége annyival magasabb lehet, mint a többiben, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben az erőforrásoknak az adott szektorba történő irányításával még egy fentről lefelé irányuló folyamat is képes növekedést generálni. Ahogy azt a 3. fejezetben láttuk, a Karib-szigeteken (Barbadoson, Kubában, Haitin és Jamaicán) egy kizsákmányoló intézményrendszerben is képesek voltak egy viszonylag magas jövedelemszintet elérni azzal, hogy minden erőforrást egy világszerte igen keresett árucikk, a cukor gyártására fordítottak. A rabszolgamunkára alapozott cukorgyártás egyáltalán nem volt „hatékony”, és ezekben az országokban nem történt sem technológiai váltás, sem teremtő rombolás, de ez nem akadályozta őket abban, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben is elérjenek bizonyos mértékű növekedést. Hasonló volt a helyzet a Szovjetunióban is: ott az ipar töltötte be azt a szerepet, amit a Karib-térségben a cukor. A szovjet ipar növekedése tovább gyorsult, ugyanis - az európai és amerikai viszonyokhoz képest technológiailag annyira fejletlen volt, hogy pusztán az erőforrásoknak az iparba történő átcsoportosításával hatalmas nyereségre tudtak szert tenni, még akkor is, ha mindez csöppet sem hatékonyan és erőnek erejével valósult meg.

1928 előtt az orosz lakosság többsége vidéken élt. A parasztok primitív technológiákat használtak, és nem sok minden ösztönözte őket a produktív termelésre. Igazából az orosz feudalizmus maradványait csak nem sokkal az I. világháború kitörése előtt számolták fel. Ebben hatalmas, kiaknázatlan gazdasági potenciál rejlett: ezt a munkaerőt át lehetett csoportosítani a mezőgazdaságból az iparba. A sztálinista iparosítás volt az egyik - durva - megoldás ennek a potenciálnak a kihasználására. Sztálin átvezényelte ezt a nagyon rosszul hasznosított erőforrást az iparba, ahol alkalmazása eredményesebb lehetett, még akkor is, ha egyébként maga az ipar nagyon rosszul szervezett volt - ahhoz képest, hogy milyen lehetett volna. így történhetett meg, hogy 1928 és 1960 között a Szovjetunió nemzeti összjövedelme évente 6százalék-kal nőtt, amire addig, valószínűleg, még soha nem volt példa a történelemben. Ezt a gyors gazdasági növekedést nem a technológiai váltás tette lehetővé, hanem a munkaerő újraelosztása és - az új eszközök és gyárak révén - a tőkefelhalmozás. A növekedés annyira gyors volt, hogy nemcsak Lincoln Steffenst sikerült megtévesztenie, hanem egy egész nyugati generációt is. De megtévesztette az amerikai központi hírszerzést, a CIA-t is. Sőt megtévesztette a Szovjetunió vezetőit is, például Nyikita Hruscsovot, aki 1956-ban elhangzott híres beszédében így hencegett a nyugati diplomatáknak: „Eltemetjük önöket!” Még 1977-ben is ott tartott a világ, hogy egy angol közgazdász a szakmában elismert művében azt állította, hogy a szovjet típusú gazdaságok sok szempontból jobban teljesítenek, mint a kapitalista gazdaságok: nagyobb gazdasági növekedést produkálnak, képesek megvalósítani a teljes foglalkoztatottságot és az árstabilitást, az embereket pedig önzetlenségre nevelik. A jó öreg nyugati kapitalizmus csak egy dologban kapott jobb minősítést: nagyobb politikai szabadságot biztosított. A legszélesebb körben használt egyetemi közgazdaságtan-tankönyv, amelyet a Nobel-díjas Paul Samuelson írt, többször is a Szovjetunió jövőbeni gazdasági fölényét prognosztizálta. Az 1961-es kiadásban Samuelson azt jósolta, hogy a szovjet nemzeti jövedelem 1984-rc talán, de 1997-re minden bizonnyal meghaladja majd az Egyesült Államokét. Az 1980-as kiadásban alig valamit módosítottak az ezt taglaló elemzésen, bár a két évszámot kitolták 2002-re, illetve 2012-re. Habár Sztálin és az őt követő szovjet vezetők politikája valóban képes volt gyors gazdasági növekedést produkálni, nem tudták elérni, hogy ez a növekedés tartós legyen. Az 1970-es évekre a gazdasági növekedés majdnem teljesen leállt. A legfontosabb tanulság, hogy a kizsákmányoló intézmények nem képesek tartós technológiai váltást generálni, és ennek két oka is van. Az egyik, hogy nincsenek meg az ehhez szükséges gazdasági ösztönzők, a másik az elit ellenállása. Ráadásul, ha már az összes, korábban rosszul hasznosított erőforrást átcsoportosították az iparba, akkor már nem sok hasznot lehet kipréselni a rendszerből. így a szovjet gazdaság falnak rohant: innováció nélkül, gyér gazdasági ösztönzőkkel nem volt képes tovább fejlődni. Az egyetlen olyan terület, ahol a szovjeteknek - hatalmas erőfeszítések árán - sikerült folyamatosan újítaniuk, az a katonai és űrtechnológia volt. Ennek köszönhető, hogy az első űrkutya, Lajka, és az első űrhajós, Jurij Gagarin is orosz volt. Ezenkívül pedig az oroszok adták a világnak az AK-47-es gépkarabélyt, ismertebb nevén a Kalasnyikovot. A Goszplan, elvileg, az a teljhatalmú tervhivatal volt, ahol központilag megtervezték az egész szovjet gazdaságot. Itt sorra születtek az ötéves tervek, aminek, elvileg, az lett volna a haszna, hogy biztosítja az ésszerű befektetésekhez és az innovációhoz szükséges hosszú távú elképzeléseket. Valójában, ami a szovjet iparban megvalósult, annak vajmi kevés köze volt az ötéves tervekhez, amelyeket egyébként is rendszeresen újragondoltak, újraírtak, vagy egyszerűen figyelembe sem vették őket. Az ipari fejlődés Sztálin és a Politbüró parancsai szerint alakult - ők viszont gyakran meggondolták magukat, és sokszor teljesen felülírták korábbi döntéseiket. Az összes terv csak „vázlat” volt, vagy „előzetes”. Ez

idő alatt egyetlenegy „végleges” terv született - a könnyűipar 1939-es terve. 1937-ben maga Sztálin mondta, hogy „csak a bürokraták hihetik, hogy a tervezési munka véget ér a terv elkészítésével. A terv elkészítése csak a kezdet. A terv valódi iránya csak a megvalósítása után alakul ki.” Sztálin mindenkiről - egyénekről, csoportokról - tudni akarta, hogy politikailag lojális-e vagy sem, hogy ennek megfelelően jutalmazhassa vagy büntethesse. Ami a Goszplant illeti, annak legfőbb feladata az volt, hogy szállítsa az információkat Sztálinnak, hogy még többet tudjon meg barátairól és ellenségeiről. A Goszplan, ha csak tehette, inkább nem hozott döntéseket. Mert ha egy döntés balul sült el, a felelőst akár ki is végezhették. Célszerűbb volt tartózkodni a felelősségvállalástól. Aki túlságosan is komolyan vette a feladatát - ahelyett, hogy kitalálta volna, mit akar a párt -, az úgy járt, mint azok, akik lebonyolították az 1937-es népszámlálást. Már az előzetes eredményeket látva világossá vált, hogy a Szovjetunió lakossága 162 millió fő körül lehetett, ami jóval kevesebb volt a Sztálin által megjósolt 180 milliónál, de még azt az adatot (168 millió fő) sem érte el, amit Sztálin 1934-ben közzétett. 1926 óta nem tartottak népszámlálást az országban, azóta viszont lezajlottak az 1930-as évek nagy éhínségei és tisztogatásai - és ezt a lakosság létszáma is tükrözte. Sztálin, válaszul az eredményekre, letartóztattatta és Szibériába száműzte vagy kivégeztette mindazokat, akik részt vettek a népszámlálás megszervezésében és lebonyolításában. Majd 1939-ben újabb népszámlálást rendelt el. Ezúttal a szervezők már jól tudták, mi a dolguk: kimutatták, hogy a Szovjetunió lakossága valójában 171 millió fő. Sztálin megértette, hogy a szovjet gazdasági rendszerben az emberek nem igazán érdekeltek abban, hogy keményen dolgozzanak. Erre a természetes reakció az lett volna, hogy bevezet bizonyos ösztönzőket - és, ami azt illeti, ezt néha meg is tette. Például élelmiszer-ellátmányokat küldött azokra a teriiletekre, ahol esett a termelékenység - így próbálta elérni a javulást. Sőt, már 1931-ben lemondott arról az elképzeléséről, hogy kineveljen olyan „szocialista férfiakat és nőket”, akik mindenféle pénzügyi ösztönző nélkül is hajlandóak dolgozni. Híres beszédében kritizálta az „egyenlősdit”, és ezek után, azon túl, hogy a különböző munkákért különböző bért fizettek, még egy bónuszrend-szert is bevezettek. Ismerkedjünk meg ennek működésével - igen tanulságos lesz! Egy központosított tervgazdaságban a cégeknek a tervekben meghatározott termelési célt kell teljesíteniük, habár ezeket a terveket gyakran újratárgyalták, módosították. Az 1930-as évektől a munkásoknak bónuszt fizettek, ha sikerült elérni a megszabott termelési szintet. Ez a bónuszrendszer egyesekkel igen nagyvonalú volt: a felső vezetés és a rangidős mérnökök akár fizetésük 37százalék-át is megkaphatták pluszban. Viszont ez a rendszer nem ösztönzött technológiaváltásra. Épp ellenkezőleg! Először is, az innováció - amely általában elvonja az erőforrásokat a korábbi technológia szerinti termeléstől - veszélyeztette volna a tervszámok elérését, és így a bónuszok kifizetését. Másodszor, a tervszámokat általában a korábbi termelési szintek alapján határozták meg. Ez pedig teljes egészében a termelés visszafogására vagy szinten tartására ösztönzött, hiszen a termelés növelése azt jelentette volna, hogy a jövőben többet kell majd termelni - nőttek volna a tervszámok. így ahhoz, hogy a célok is teljesüljenek és a bónuszokat is kifizessék, a legjobb megoldás az volt, ha a cégek alulteljesítettek. Azzal pedig, hogy a bónuszokat havonta fizették ki, csak azt érték el, hogy mindenki továbbra is csak a jelenre koncentrált, pedig az innováció lényege, hogy ma áldozatokat hozunk azért, hogy holnap jobb legyen. De, amikor a bónuszok és az ösztönzők mégis alakítani tudtak az emberek viselkedésén, sokszor abban sem volt köszönet. A központosított tervgazdaság egyszerűen alkalmatlan volt arra, hogy átvegye azt a szerepet, amit - a XVIII. századi nagy közgazdász, Adam Smith elnevezésével élve addig a „piac láthatatlan keze” töltött be. Amikor az acéllemezgyártás tervszámát tonnában határozták

meg, a lemezek túl nehezek lettek. Amikor négyzetméterben, akkor a lemezek túl vékonyak lettek. Amikor a csillárgyártás tervszámát tonnában határozták meg, a csillárok olyan nehezek lettek, hogy a plafon alig tudta megtartani őket. Az 1940-es évekre a Szovjetunió vezetői már rég tisztában voltak azzal, amivel nyugati csodálóik még nem: ezek az ösztönzők rendkívül visszásak voltak. A szovjet vezetők úgy tettek, mintha ennek okai egyébként orvosolható technikai problémák lennének. Például a bónuszok kifizetését ezután már nem a termelési célokhoz kötötték, hanem a cégekre bízták, hogy mekkora hányadot különítenek el a profitból bónuszokra. De ez ugyanúgy nem ösztönzött innovációra, ahogy a korábbi bónuszrendszer sem. A profitszámításban használt árrendszer köszönőviszonyban sem volt az új innovációk vagy technológiák valódi értékével. A piacgazdasággal ellentétben, a Szovjetunióban a kormány szabta meg az árakat, és így azok aligha voltak kapcsolatban az értékkel. 1946-ban kifejezetten az innováció ösztönzésére vezették be a konkrét innovációs bónuszokat. Azt már 1918-ban felismerték, hogy egy feltalálónak pénzbeli elismerést kellene kapnia az innovációjáért, de ezek igen alacsony összegűek voltak, és nem tükrözték az új technológia valódi értékét. Ez csak 1956-ban változott meg, amikor előírták, hogy a bónusznak arányosnak kell lennie az innováció hozadékával. Mivel azonban a termelékenységet gazdasági haszonban számolták, a gazdasági hasznot pedig a fennálló árrendszer szerint mérték, ez megint nem igazán ösztönözte az innovációt. Oldalakat lehetne megtölteni olyan esetekkel, amikor ezek a tervek ilyen visszás ösztönzőket generáltak. Például, mivel az innovációs bónuszkeret nagyságát eleve behatárolta a cég bérkerete, ez rögtön elvette a kedvet az olyan újítások kifejlesztésétől vagy alkalmazásától, amelyek csökkentették volna a munkaerőigényt. Félő, hogy rejtve maradnak a rendszer valódi problémái, ha csak a különböző szabály- és bónuszrendszerekkel foglalkozunk. Amíg a politikai hatalom a kommunista párt kezében volt, lehetetlen volt érdemben változtatni azokon az alapvető ösztönzőkön, amelyekkel az emberek találkoztak, bónuszok ide vagy oda. A kommunista párt mindig is a jutalmazás és büntetés híve volt: nemcsak jutalmazott, hanem, ha kellett, büntetett is - és bizony keményen büntetett, hogy elérje, amit akar. Ez alól a gazdasági termelékenység sem volt kivétel. Törvények egész sorával kreáltak bűncselekmény-kategóriákat, amelyekbe besorolhatták mindazokat a munkásokat, akik — a vezetőség megítélése szerint - lazsáltak. 1940 júniusában például törvényt hoztak, amely szerint a hiányzás értsd: bármely, 20 perc időtartamot elérő, felügyelet nélküli távollét vagy munkahelyi lustálkodás bűncselekmény, amely hathavi kényszermunkával és 25százalék-os bércsökkentéssel büntetendő. Mindenféle hasonló büntetést vezettek be, és ezeket ijesztően gyakran alkalmazták is. 1940 és 1955 között 36 millió embert, a felnőtt lakosság mintegy egyharmadát találták bűnösnek ilyen vétségekben. Közülük 15 millióan börtönbe kerültek, 250 ezer embert pedig kivégeztek. Minden évben 1 millió felnőttet börtönöztek be munkahelyi törvénysértések miatt, nem beszélve arról a 2,5 millió emberről, akiket Sztálin a szibériai gulágokra száműzött. A rendszer mégsem működött. Be lehet ugyan kényszeríteni az embereket a gyárakba, de hiába fogunk fegyvert rájuk, attól még nem fognak gondolkodni, nem támadnak jó ötleteik. Lehet, hogy az erőszak és a kényszer Barbados vagy Jamaica cukornádültetvényein eredményes eszköznek bizonyult, de egy modern ipari gazdaságban nem ellensúlyozhatta az ösztönzők hiányát. A központosított tervgazdaságban nem a bónuszrendszer technikai problémái miatt nem lehetett bevezetni ténylegesen hatékony ösztönzőket. Ez eleve annak a módszernek a jellegéből adódott, amellyel ez a kizsákmányoló növekedés megvalósult. Kormányzati parancsra indult meg a növekedés, és ezzel megoldottak ugyan néhány alapvető gazdasági problémát, de tartós gazdasági növekedéshez az kell, hogy az emberek hasznát vegyék a tehetségüknek, kezdjenek valamit az ötleteikkel - ez pedig

elképzelhetetlen egy szovjet típusú gazdasági rendszerben. A Szovjetunió vezetőinek ehhez fel kellett volna számolniuk a kizsákmányoló gazdasági intézményeket, de egy ilyen lépéssel kockára tették volna saját politikai hatalmukat. Amikor 1987 után Mihail Gorbacsov távolodni kezdett a kizsákmányoló gazdasági intézményektől, a kommunista párt hatalma, és vele együtt a Szovjetunió is, összeomlott. A Szovjetunió még egy kizsákmányoló intézményrendszerben is képes volt gyors növekedést generálni, mert a bolsevikok felépítettek egy erős, központosított államhatalmat, amit arra használtak, hogy az erőforrásokat az iparba irányítsák. De, mint mindig, a technológiai váltás most is elmaradt, a növekedés pedig nem volt tartós. Előbb csak lassulni kezdett, végül teljesen összeomlott. Bármilyen tiszavirág-életű is az ilyen növekedés, azt jól illusztrálja, hogy a kizsákmányoló intézmények is ösztönözhetik a gazdasági aktivitást. A történelem folyamán a legtöbb társadalmat kizsákmányoló intézményekkel irányították, és ott, ahol ehhez még bizonyos mértékű törvényes rend is párosult, el tudtak érni némi korlátozott növekedést még ha az egyetlen kizsákmányoló társadalomban sem vált fenntarthatóvá. Valójában a nagy történelmi fordulópontok egyike-másika jellemzően együtt járt egy intézményi innovációval, amely bebetonozta a kizsákmányoló intézményeket, és még nagyobb hatalmat adott egyetlen társadalmi csoport kezébe, amely így meg tudta teremteni a törvényes rendet, és szépen profitált az ország kizsákmányolásából. A fejezet hátralévő részében előbb azoknak az intézményi innovációknak a természetét vizsgáljuk meg, amelyek révén egy kizsákmányoló intézményrendszerben is megvalósulhat bizonyos mértékű állami központosítás és növekedés; majd megmutatjuk, hogy ezek az információk hogyan segítenek nekünk megérteni a neolitikus forradalomnak nevezett folyamatot, amely során az ember áttért a földművelésre, és amely alátámasztja jelenlegi világunk számos aspektusát is. Végül pedig a maja városállamok példáján mutatjuk be, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben a növekedés nemcsak azért korlátozott, mert elmarad a technológiai fejlődés, hanem azért is, mert a növekedés miatt belharcok folynak a hatalomért és a kizsákmányolással megszerezhető vagyonért versengő rivális csoportok között.

A Kasai folyó két partján... A Kongó folyó egyik nagy mellékfolyója a Kasai. Angolában ered, onnan északnak tart, és a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területén a fővárostól, Kinshasától északkeletre ömlik a Kongóba. Habár világviszonylatban a Kongói Demokratikus Köztársaság szegény országnak számít, az országon belül mindig is jelentős különbségek voltak az egyes csoportok anyagi helyzete között. A Kasai határfolyó, amely éppen két ilyen csoport területe között húzódik. Nem sokkal az után, hogy a folyó belép a Kongói Demokratikus Köztársaság területére, ott találjuk a nyugati part mentén a lele törzset; a keleti parton pedig a bushongokat. Első pillantásra a két törzs anyagi helyzete nem sokban kellene hogy különbözzön. Csupán a folyó választja el őket, amelyen bárki átkelhet csónakon. A két törzs eredete közös, nyelvük rokon nyelv. Ráadásul sok minden, amit alkotnák - házaik, ruháik, kézműves tárgyaik -, hasonló stílusban készül. Mégis, amikor az antropológus, Mary Douglas és a történész, Jan Vansina az 1950-es években tanulmányozni kezdte ezt a két embercsoportot, döbbenetes különbségeket fedeztek fel. Douglas erről így írt: „A lelék szegények, nu’g a bushongok gazdagok, [...] Mindenből, amiből van a leléknek, a bushongoknak több van; mindenhez, amihez értenek a lelék, a bushongok jobban értenek.” Könnyű erre az egyenlőtlenségre magyarázatot, méghozzá egyszerű magyarázatot találni. Az egyik fontos különbség - és ebben nagyban hasonlítanak arra a két perui megyére, amelyek közül az egyikre kiterjedt a potosíi mita, a másikra nem -, hogy a lelék önellátásra termeltek, míg a bushongok a piacra. Douglas és Vansina azt is megállapította, hogy a lelék fejletlenebb technológiát használtak. Például a vadászathoz nem használtak hálós csapdákat, pedig azok jelentősen növelik a hatékonyságot. Douglas szerint „a hálók hiánya is azt mutatja, hogy a lelék jellemzően nem fordítanak időt és energiát olyasmire, amit sokáig használhatnának”. A földművelés technológiájában és a mezőgazdasági munkák megszervezésében is fontos különbségeket találtak. A bushongok fejlett vegyes gazdálkodást folytattak; ötféle növényt termesztettek kétéves vetésforgóban: jam-gyökeret, batátát, maniókát és babot, illetve évente kétszer, néha háromszor is arattak kukoricát. A leiéknél nem volt ilyen rendszer, és aratni is csak évente egyszer tudtak. A két törzs közrendje is teljesen eltért egymástól. A lelék elszórtan elhelyezkedő, megerősített falvakban éltek, amelyek állandó harcban álltak egymással. Aki elindult egyik faluból a másikba, vagy kimerészkedett élelemért az erdőbe, azt kockáztatta, hogy a szomszéd falubeliek megtámadják vagy elrabolják. A bushongoknál ilyesmi szinte soha nem történt. Hogy mi áll ezek mögött a különbségek mögött? Nyilvánvalóan nem a földrajzi adottságok miatt használnak a lelék fejletlenebb technológiákat. Es nem is a tudatlanság áll a háttérben, hiszen ismerték azokat az eszközöket, amiket a bushongok használtak. Lehet, hogy ez esetben az eltérő kultúra adhat magyarázatot. Vajon a lele kultúra tényleg nem ösztönöz arra, hogy az ember hálót készítsen, és masszívabb házakat építsen? Nem, ez sem valószínű. Akárcsak a kongóiak, a lelék is élénken érdeklődtek a fegyverek, a fegyvervásárlás iránt, és Douglas még azt is megjegyezte, hogy „ez a fegyvervásárlási láz [...] is azt mutatja, hogy kultúrájuk megengedi a fejlettebb technológiák használatát, amennyiben azok nem igényelnek hosszú távú együttműködést és erőfeszítéseket”. Tehát szó sincs a fejlett technológiával szembeni kulturális idegenkedésről, és sem a tudatlanság, sem a földrajzi adottságok nem adnak magyarázatot arra, hogy a bushongok miért élnek jobban, mint a lelék.

Az okok a bushongok és a lelék földjén kialakult politikai intézmények közötti különbségekben keresendők. Mint mondtuk, a lelék megerősített falvakban éltek, amelyek nem alkottak egységes politikai rendszert. A Kasai másik partján más volt a helyzet. 1620 körül lezajlott egy politikai forradalom: vezére egy bizonyos Shyaam volt, aki megalapította a Kuba Királyságot (lásd 6. térkép), amelynek ő lett a királya, és amelynek magját épp a bushong törzs adta. Ezt megelőzően, valószínűleg, kevés különbség lehetett a bushongok és a lelék életmódja között; ezek a különbségek akkor és abból adódóan alakultak ki, amikor és ahogyan Shyaam király, a folyó keleti partján, újraszervezte a társadalmat: felépített egy államot, és felépítette a politikai intézmények piramisát. Ez a rendszer nemcsak hogy sokkal centralizáltabb volt, mint a korábbiak, hanem, ráadásul, bonyolult struktúrákból állt. Shyaam és utódai felépítettek egy közigazgatási rendszert, amely beszedte az adókat, megteremtettek egy jogrendszert és rendőrséget, hogy biztosítsák a törvényes rendet. A vezetők a tanácsok ellenőrzése alatt álltak, egyetlen döntést sem hozhattak meg anélkül, hogy a tanácstagokkal konzultáltak volna. Még az esküdtbíráskodást is ismerték, ami az európai gyarmati rendszer előtt nyilvánvalóan igazi különlegesség volt Fekete-Afrikában. Mindazonáltal az a központosított állam, amelyet Shyaam király felépített, csupán a kizsákmányolás abszolutisztikus eszköze volt. Shyaamot nem szavazás útján választották királynak, és az államügyeket felülről irányították, nem népképviselet útján. A Kuba Királyságban ez a központosítással és a törvényes rend megteremtésével együtt járó politikai forradalom gazdasági forradalomhoz vezetett. Újraszervezték a mezőgazdaságot, és új technológiákat vezettek be, hogy növeljék a termelékenységet. A korábbi alapélelmiszereket lecserélték új, magasabb hozamú, az amerikai kontinensről behozott növényekre: ekkor tértek át a kukoricára, a maniókára és a csilipaprikára; illetve ekkor vezették be az intenzív, vegyes gazdálkodási ciklust. Mindezek eredményeként az egy főre jutó termény mennyisége megduplázódott. Ezeknek a növényeknek az átvételéhez és a mezőgazdasági termelés átszervezéséhez egyre több munkáskézre volt Szükség a földeken. Ezért a házasságkötés kora 20 évre csökkent, így a férfiak már fiatalabb korban megkezdhették a mezőgazdasági munkát. A leléknél teljesen más volt a helyzet. Náluk a férfiak jellemzően 35 évesen nősültek, és csak ez után kezdtek dolgozni a földeken, addig a harcnak és a portyázásnak szentelték az életüket. A politikai és a gazdasági forradalom között igen egyszerű az összefüggés. Shyaam király és támogatói maguknak akarták az ország összes adóbevételét és kincsét, így a király alattvalói a saját fogyasztáson felül kénytelenek voltak kitermelni még némi pluszt is. Bár Shyaam és emberei nem állítottak fel befogadó intézményeket a Kasai keleti partján, mégis sikerült megteremteni egy bizonyos mértékű gazdasági jólétet, ez ugyanis velejárója a kizsákmányoló intézményrendszernek, amely mindig megvalósít egy bizonyos mértékű állami központosítást és biztosítja a törvényes rendet. Shyaamnak és embereinek természetesen érdekükben állt a gazdasági aktivitás ösztönzése, hisz máskülönben nem lett volna mit kizsákmányolni. Akárcsak Sztálin, Shyaam is olyan intézményrendszert épített fel, amely előteremti a rendszer támogatásához szükséges anyagiakat. Ahhoz képest, hogy a Kasai folyó másik partján a törvényes rend helyett annak teljes hiánya uralkodott, a fenti rendszer tényleg jelentős gazdasági jólétet generált a bushongoknak - még ha a hasznot a király és az elit tette is zsebre. De ez a gyarapodás szükségszerűen korlátozott volt. Akárcsak a Szovjetunióban, a Kuba Királyságban sem történt teremtő rombolás, és a kezdeti változásokat nem követte technológiai innováció. És ez, többé-kevésbé, így is maradt egészen addig, amíg a XIX. század végén meg nem jelentek az első belga gyarmati tisztviselők. Shyaam király eredményei is azt mutatják, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben is el lehet

érni korlátozott mértékű gazdasági sikert. Ehhez központosítani kell az államot. Az állam központosításához pedig gyakran szükség van egy politikai forradalomra. A központosított állam megteremtése után Shyaam király, élve a hatalmával, már újraszervezhette a gazdaságot, és fellendíthette a mezőgazdasági termelést, amit aztán megadóztathatott. Miért a bushongoknál és nem a leléknél zajlott le ez a politikai forradalom? Nem lehetett volna a leléknek is egy saját Shyaam királyuk? Az az intézményi innováció, amit Shyaam véghezvitt, semmilyen előre meghatározott módon nem kapcsolódott sem a földrajzi adottságokhoz, sem a kultúrához, sem a tudatlansághoz. A leléknél is végbemehetett volna egy ilyen forradalom, és ott is hasonlóan átformálta volna az intézményrendszert, de ez nem történt meg. Ennek lehetnek olyan okai is, amiket azért nem ismerünk, mert nem sokat tudunk a lele társadalom mai életéről. A legvalószínűbb, hogy az ok csupán annyi, hogy a történelem alakulása kiszámíthatatlan. És, vélhetően, ugyanez a kiszámíthatatlanság játszott közre akkor is, amikor bizonyos közel-keleti társadalmak 12 ezer évvel ezelőtt belekezdtek egy még sokkal radikálisabb intézményi innovációba, amelynek eredményeként a nomád népek letelepedtek, majd háziasítottak bizonyos növényeket és állatokat. Ezzel folytatjuk.

Hosszú, forró nyár Kr. e. 15 000 körül a Föld éghajlata melegedni kezdett, véget ért a jégkorszak. A Grönland jegéből vett minták alapján a tudósok azt állítják, hogy az átlaghőmérséklet rövid idő alatt 15 °C-ot emelkedett. Úgy tűnik, hogy ez a felmelegedés egybeesett azzal az időszakkal, amikor az emberi populáció r gyors növekedésnek indult - ez nem véletlen, hiszen a globális felmelegedés hatására nőtt az állatpopulációk létszáma is, és a vadon termő növényekhez, élelemhez is könnyebb volt hozzájutni. Ez a folyamat Kr. e. 14 000 körül hirtelen visszafordult, jött egy lehűlés, ez volt a korai driász korszak, de Kr. e. 9600 után megint nőtt az átlaghőmérséklet - kevesebb mint egy évtized alatt 7 °C-ot -, és azóta is magas. A régész Brian Fagan szavaival élve: beköszöntött a „hosszú nyár”. Az éghajlat felmelegedése hatalmas, kritikus fordulat volt, s ez megteremtette annak a majdani neolitikus forradalomnak a hátterét, amely során a nomád népek áttértek a letelepedett életmódra, a földművelésre és az állattartásra. Ez és ez után az emberiség további történelme ezen a „hosszú nyáron” zajlott. Alapvető különbség van a földművelés-állattartás és a vadászás-gyűjtögetés között. Előbbi az egyes növény- és állatfajok háziasításán alapul, ami lényegében nem más, mint szándékos beavatkozás ezeknek a fajoknak az életciklusába, hogy genetikai állományuk módosításával nagyobb hasznára legyenek az embernek. A háziasítás egy technológiaváltás, amely lehetővé teszi, hogy az ember sokkal több élelmet tudjon előállítani a rendelkezésre álló növényekből és állatokból. A kukorica háziasítása például akkor kezdődött, amikor az emberek kezdték begyűjteni a teozintét, a kukorica vadon termő ősét. A teozinte csöve nagyon pici, alig pár centiméter hosszú. Teljesen eltörpül egy mostani kukoricacső mellett. Mégis, fokozatosan, kiválogatva a nagyobb csöveket, és azokat elültetve, amelyeknek a csöve nem tört le, hanem a száron maradt, és le lehetett aratni, az ember „kinemesítette” a ma ismert kukoricát, egy olyan növényt, amely egységnyi területen sokkal több táplálékot biztosít. A földművelés, az állattartás és a háziasítás legkorábbi bizonyítékai a Közel-Keletről származnak, egészen pontosan arról a helyről, amelyet Róbert Braidwood régész és antropológus Hilly Planksnek nevezett el - ez nem Ríás, mint a már emlegetett „termékeny félholdat” körülölelő, dombos terület, amely a mai Izrael déli részétől indulva, Palesztinán át, a Jordán folyó nyugati Partja mentén, Szírián keresztül elnyúlik egészen Törökország délkeleti, Irak északi és Irán nyugati részéig. Kr. e. 9500 körül az emberek rátaláltak ennek a vidéknek az első őshonos növényeire: Jerikóban, a Jordán folyó nyugati partján, a mai Palesztina területén a tönkére (ami egy búzafajta) és a kétsoros árpára; Teli Aswadban, Szíria északi részén pedig a tönkére, a borsóra meg a lencsére. Mindkét vidék az úgynevezett Natúfkultúra helyszíne volt, és mindkét helyen népes falvak épültek; Jerikónak akkoriban, vélhetően, mintegy 500 lakosa volt. Miért éppen itt jöttek létre az első földműves falvak, és nem máshol? Miért a Natúf-korszak emberei háziasították a borsót meg a lencsét, és nem mások? Vajon csak szerencséjük volt, hogy épp ott éltek, ahol sok volt a háziasítható faj? Bár ez utóbbi igaz, sokan mások is e fajok között éltek, mégsem háziasították őket. Ahogy azt a 2. fejezetben, a 4. és 5. térképen láttuk, a mai, háziasított állatok és növények vadon élő, vadon termő őseinek földrajzi elhelyezkedését feltérképező genetikai és régészeti kutatásokból kiderül, hogy ezek között sok olyan faj akad, amelynek az élőhelye hatalmas területeket, több millió négyzetkilométert ölelt fel. A háziasított állatfajok vadon élő ősei mindenütt megtalálhatóak voltak szerte Eurázsiában. Bár a Hilly Flanks különösen bővelkedett ősi fajokban, ezzel messze nem volt egyedül. Nem arról volt szó tehát, hogy a natúfi emberek kiemelkedően gazdag

növény- és állatvilággal rendelkező vidéken éltek volna, ami számukra különleges helyzetet teremtett. A lényeg itt az, hogy már az előtt letelepedtek, hogy elkezdték volna a növények vagy állatok háziasítását. Erre az egyik bizonyítékot a gazellák foga szolgáltatja. A fogakat alkotó elmeszesedett kötőszövet, a fogcement rétegenként termelődik. Tavasszal és nyáron, amikor a fogcement növekedése a leggyorsabb, ezeknek a rétegeknek más lesz a színük, mint azoknak, amelyek télen termelődtek. A fog keresztmetszetén jól látszik, hogy milyen színű réteg termelődött utoljára, közvetlenül a gazella halála előtt. Ezzel a módszerrel megállapítható, hogy a gazellát télen vagy nyáron ölték-e le. A Natúf-területeken talált gazellákat különböző évszakokban ölték le, ami arra enged következtetni, hogy a vadászok egész évben egy helyen éltek. Az Eufrátesz partján fekvő Abu Hureyra az egyik legalaposabban feltárt Natúf-település. A régészek közel 40 éven át vizsgálták a falu rétegeit. Kutatásaik kiválóan dokumentált példákkal szolgálnak arra, hogy a földművelésre történő áttérés előtt és után is kialakulhatott a letelepedett életmód. Ez a település valószínűleg Kr. e. 9500 körül keletkezett, és lakói - még úgy 500 évig - tovább folytatták vadászó-gyűjtögető életmódjukat, mielőtt áttértek volna a földművelésre. A régészek becslései szerint a falu lakossága addig 100 és 300 fő között lehetett. A legkülönfélébb okai lehetnek annak, ha egy közösség úgy dönt, előnyö- sebb, ha letelepedik: a vándorlás költséges, a gyerekeket és az időseket cipelni kell, az élelem raktározása nem megoldható, ráadásul a vadon termő növények feldolgozásához használt eszközök (őrlőkő, sarló) szállítása is nehézkes. Bizonyítékok vannak rá, hogy még a nomád vadászók-gyűjtögetők is az erre a célra kijelölt helyeken - például barlangokban - tárolták az élelmet. A kukorica egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy sokáig eltárolható, és ez az egyik legfőbb oka annak, hogy ennyire elterjedt szerte az amerikai kontinensen. A letelepedésben biztos, hogy kulcsszerepet játszott az, hogy megoldható volt a hatékonyabb tárolás és az élelem felhalmozása. De attól, hogy mindenkinek előnyösebb lehet a letelepedés, az még nem feltétlen történik meg. Egy nomád, vadászó-gyűjtögető törzsnek vagy közösen kell döntenie erről, vagy valakinek (vagy valaminek) rá kell kényszerítenie. A régészek egy feltevése szerint a népsűrűség emelkedése és az életszínvonal csökkenése arra kényszerítette a nomád törzseket, hogy egy helyen maradjanak, így ezek meghatározó tényezők voltak a letelepedett életmód kialakulásában. Ám a Natúf-korszakban semmivel sem volt nagyobb a népsűrűség, mint korábban, így semmi sem bizonyítja, hogy nőtt volna a népsűrűség. A csontvázak és a fogak vizsgálata során a kutatók nem találtak arra utaló jeleket sem, hogy romlott volna az emberek egészségi állapota. Élelmiszerhiány esetén például a fogzománcban vékony csíkok keletkeznek - ezt hívják hipopláziának. Ilyen csíkok ritkábban jelentek meg a Natúfkorszak embereinél, mint később, a földművelő népeknél. De, ami még ennél is fontosabb, az az, hogy míg a letelepedett életmódnak megvoltak a maga előnyei, bizony hátrányokkal is járt. A konfliktusok kezelése bizonyára sokkal nehezebben ment letelepedett népcsoportok esetében. A vitás felek korábban könnyebb helyzetben voltak: konfliktus esetén egyszerűen elvándoroltak. Az után, hogy az emberek állandó épületeket emeltek, és több holmit halmoztak fel, mint amennyit el tudtak volna szállítani, a vándorlás már nem volt olyan vonzó opció. így a falvak lakóinak hatékonyabb konfliktuskezelési módszerekre és világosabb tulajdoni viszonyokra volt szükségük. El kellett dönteniük, hogy a falu körüli földekből melyiket ki kapja, melyik facsoportot ki szüretelheti le, és a folyó mely szakaszán ki halászhat. Ki kellett dolgozniuk a szabályokat, illetve meg kellett teremteniük azokat az intézményeket, amelyek kidolgozzák és betartatják ezeket a szabályokat.

Valószínűnek tűnik tehát, hogy a letelepedett életmód kényszer hatására alakult ki, ezt pedig meg kellett előznie egy intézményi innovációnak, amely egyetlen csoport - a későbbi politikai elit - kezébe adta a hatalmat, amelynek tagjai aztán érvényt szereztek a tulajdonjogoknak, fenntartották a rendet, és azzal, hogy - élve a helyzetükkel - elvették az erőforrásokat a többségtől, meggazdagodtak. Tulajdonképpen a Shyaam király által indított politikai forradalomhoz hasonló, csak kisebb volumenű esemény lehetett az az áttörés, amely, valószínűleg, a letelepedett életmód kialakulásához vezetett. A régészeti kutatások is azt bizonyítják, hogy a natúfi emberek már jóval azelőtt, hogy áttértek volna a földművelésre, létrehoztak egy komplex társadalmat, amelyet hierarchia, rend és egyenlőtlenség jellemzett - vagyis mindaz, ami később a kizsákmányoló intézményrendszer sajátja lett. A hierarchia és az egyenlőtlenség meglétének egyik cáfolhatatlan bizonyítéka a Natúf-sírok tartalma. Voltak, akiket kincsekkel - a Földközi-tenger partvidékéről, a Carmel-hegy közeléből származó obszidiánnal, állati fogakból, csontokból és kagylókból készült ékszerekkel - együtt temettek el, másokat nem. A kagylókkal és az obszidiánnal kereskedtek is, és elég valószínű, hogy ennek a kereskedelemnek a felügyelete és irányítása volt a hatalom és az egyenlőtlenség forrása. A gazdasági és politikai egyenlőtlenség egyéb bizonyítékai a Galileai-tengertől északra fekvő Natúf-faluból, Ain Mallahából származnak. A körülbelül ötven, kör alakú kunyhó és számos - nyilvánvalóan tárolásra használt gödör között, egy megtisztított központi hely közelében ott állt egy nagy, bevakolt épület, amely, minden bizonnyal, a törzsfőnök háza volt. Az ott talált sírhelyek egyike-másika sokkal kidolgozottabb volt, és bizonyítékot találtak a koponyakultuszra is, ami vélhetően arra utal, hogy hitüknek fontos része volt az ősök tisztelete. Az efféle kultuszok igen elterjedtek voltak a Natúf-tcrülcteken, különösen Jerikó környékén. Az, hogy a bizonyítékok többsége Natúf-lelőhelyekről származik, arra utal, hogy ezek már, valószínűleg, olyan társadalmak voltak, ahol bonyolult intézmények szabályozták a kiváltságok öröklődését; ahol kiterjedt kereskedelem folyt távoli vidékekkel, és kezdett kialakulni a vallás és a politikai hierarchia is. A legvalószínűbb, hogy a politikai elit megjelenése indította el az életmódváltást - az áttérést előbb a letelepedett életformára, majd a földművelésre. Ahogy azt a Natúf-lelőhelyek mutatják, a letelepedett életmód nem feltétlen jelentett egyet a földműveléssel és az állattartással. Attól, hogy az emberek letelepedtek, még élhettek vadászatból és gyűjtögetésből. A „hosszú nyárnak’ köszönhetően a vadon termő növények bővebben teremtek, és vadászat meg a gyűjtögetés, valószínűleg, vonzóbb alternatíva volt. A többség, bizonyára, megelégedett azzal az életszínvonallal, amit a vadászat és a gyűjtögetés biztosított, ezek a tevékenységek ráadásul nem igényeltek túl nagy erőfeszítést. A technológiai innováció nem feltétlen növeli a mezőgazdaság termelékenységét. Közismert, hogy amikor az egyik ausztrál őslakos törzsnél, a yir yorontoknál jelentős technológiai innováció történt - megismerkedtek az acélbaltával ahelyett, hogy többet termeltek volna, inkább többet aludtak, mert megélhetésük alapfeltételeit így könnyebben meg tudták teremteni, és semmi sem ösztönözte őket arra, hogy többet dolgozzanak. A földrajzi adottságokra hivatkozó, hagyományos magyarázat szerint - ami a 2. fejezetben megismert Jared Diamond-féle elmélet alapja - a neolitikus forradalom motorját az adta, hogy ezen a vidéken történetesen rengeteg könnyen háziasítható növény- és állatfaj élt. Ettől lett vonzó a földművelés és az állattartás, és ez vette rá az embereket a letelepedésre. Majd, miután kialakult a letelepedett életmód, és az emberek elkezdtek földet művelni, kezdett kialakulni a politikai hierarchia, a vallás és egy sokkal komplexebb intézményrendszer is. Bár ez az elmélet széles körben elfogadott, a Natúfkorszakból származó bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy ezzel a hagyományos magyarázattal a kocsit kötjük a ló elé. Az intézményi átalakulás már jóval az előtt lezajlott, hogy az

emberek áttértek volna a földművelésre, és, valószínűleg, ez adott alapot egyrészt a letelepedéshez (az ugyanis megerősítette a lezajlott változásokat), másrészt a neolitikus forradalomhoz. És ezt a mintát nemcsak a legtöbbet vizsgált terület, a Hilly Flanks vidékén talált bizonyítékok támasztják alá, hanem az amerikai kontinensen, Fekete-Afrikában és Kelet-Ázsiában talált bizonyítékok többsége is. A földművelésre történő áttéréssel bizonyára nőtt a mezőgazdasági termelékenység, és lehetővé vált a települések terjeszkedése. A földművelés megkezdése után például az egykori Jerikó és Abu Hurejra területe sokkal nagyobb lett. Általánosságban elmondható, hogy az átmeneti időszakban a falvak eredeti méretük 2-6-szorosára nőttek. Egyébként kétségtelenül megtörtént sok minden, amit eddig, hagyományosan, ennek az átalakulásnak a következményeként tartottak számon. A munkák tovább specializálódtak, felgyorsult a technológiai fejlődés, és vélhetően olyan, komplexebb politikai intézmények jöttek létre, amelyek már nem annyira az egyenlőséget hirdették. De, hogy mindez egy adott helyen ment végbe, az nem azért volt, mert ott nagyon sokféle növény és állat élt; hanem inkább azért, mert az ott élő társadalomban lezajlott egy olyan intézményi, társadalmi és politikai innováció, amely lehetővé tette előbb a letelepedett életmód, majd a földművelés kialakulását. Bár ehhez kellett a felmelegedés, az a bizonyos „hosszú nyár”, és kellett, hogy legyenek a környéken növények és állatok, de ez az éghajlati változás nem szabta meg, hogy pontosan hol és mikor történjen meg mindez. Ahhoz kellettek még az apró, de fontos intézményi különbségek is, illetve az, hogy ezek kölcsönhatásba kerüljenek a fent említett kritikus fordulattal, a „hosszú nyárral”. Ahogy az éghajlat egyre melegedett, egyes társadalmak, például a natúrt emberek, kialakították a központosított intézményrendszer és a hierarchia egyes elemeit, bár messze nem olyan mélységben, mint az a mai nemzetállamokra jellemző. Akárcsak a bushongok Shyaam király uralma alatt, az itt élő társadalmak is újraszerveződtek, hogy kihasználhassák a gazdag növény- és állatvilág nyújtotta lehetőségeket; és ezekből, illetve a politikai centralizációs folyamatból természetesen a politikai elit profitált a legtöbbet. Más helyeken, ahol az intézményrendszer nem sokban különbözött, nem engedték, hogy a politikai elit így kihasználja ezt a fordulatot, így ott még váratott magára a központosítás, és a letelepedett, komplex, földművelő társadalmak kialakulása. Ez pedig utat nyitott a már ismert intézményi „szakadásnak”. Az után, hogy kialakultak ezek különbségek, volt, ami itt terjedt el, volt, ami ott. Például Kr. e. 6500 körül a földművelés kezdett eljutni a Közel-Keletről Európába, leginkább a földművesek elvándorlása révén. Európában az intézmények teljesen mások voltak, mint a világ többi részén, például Afrikában, ahova a „hosszú nyár” beköszöntével a Közel-Keleten megindult innováció csak sokkal később jutott el, és akkor is egészen más formában. A Natúf-korszakban lezajló intézményi innováció, bár minden bizony-nyal sokat hozzáadott a neolitikus forradalomhoz, nem hagyott hátra egyszerű világtörténelmi örökséget, és nem hozott örök jólétet a bölcsőjét adó vidékre, a mai Izrael, Palesztina és Szíria területére. Szíria és Palesztina ma inkább a világ szegény országai közé tartozik, Izrael pedig jórészt a II. világháború után betelepült zsidók iskolázottságának és a fejlett technológiákhoz való könnyű hozzáférésüknek köszönheti a gazdagságát. A Natúf-társadalmak kezdeti növekedése nem lett tartós, méghozzá ugyanazért, amiért a szovjet növekedés is gyászos véget ért: ez a növekedés, bármilyen jelentős, sőt - az adott korban forradalmi is volt, mégiscsak egy kizsákmányoló intézményrendszerben zajlott. És az ilyen típusú növekedés, valószínűleg, a Natúf-társadalomban is komoly konfliktusokat robbantott ki: harc folyt az intézmények irányításáért és, persze, az ezzel járó haszonért. Mindig, mindenhol akad egy csoport, amely le akarja váltani a kizsákmányolásból meggazdagodó mindenkori elitet. Aztán a belharcok néha csak annyi eredménnyel járnak, hogy a régi elit helyét egyszerűen átveszi az új. Máskor ezek a belharcok porig rombolják az egész kizsákmányoló rendszert, és elindítják az államot meg a

társadalmat az összeomlás útján. Ez történt azokkal a csodálatos civilizációkkal is, amelyeket a maja városállamok építettek fel több mint 1000 évvel ezelőtt.

Instabil kizsákmányolás A világ több pontján nagyjából egy időben, de egymástól függetlenül alakultak ki földművelő társadalmak. Akárcsak a natúfi emberek, a mai Mexikó területén élők is társadalmakba szerveződtek, államokat és településeket alapítottak, és áttértek a földművelésre. És nekik is sikerült elérniük bizonyos mértékű gazdasági növekedést. A Dél-Mexikó, Belize, Guatemala és Nyugat-Honduras területén fekvő maja városállamok a maguk sajátos kizsákmányoló intézményrendszerében valójában egy igen fejlett civilizációt építettek fel. A maják esete nemcsak alátámasztja, amit már tudunk, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben is van lehetőség a növekedésre, hanem megmutatja ennek a növekedéstípusnak egy másik, alapvető korlátját is. Ez pedig a politikai instabilitás, ami - a különböző egyének és csoportok hatalmi harcai miatt - ilyen esetekben elkerülhetetlen, és végül a társadalom és az állam összeomlásához vezet. A maja nagyvárosok először Kr. e. 500 körül kezdtek kialakulni, ám ezek a településkezdemények végül - valamikor a Kr. u. első században - meg is szűntek. Aztán jött az új politikai modell, amely letette a Kr. u. 250-től 900-ig tartó „klasszikus korszak” alapjait. Ez a korszak jelentette a maja kultúra és civilizáció virágkorát. De 600 év alatt ez a fejlettebb civilizáció is összeomlott. Mire a spanyol konkvisztádorok a XVI. század elején megérkeztek, Tikal, Falenque és Calakmul nagy templomai és palotái belevesztek az őserdőbe, és majd csak a XIX. században találtak rájuk újra. A maja nagyvárosok soha nem alkottak egységes birodalmat, bár egyes városok között kialakult egyfajta alá- fölérendeltségi viszony, és úgy tűnik, ezek a városok gyakran kooperáltak, különösen háborúk idején. Ebben a régióban összesen mintegy 50 városállam ismert, a tudósok ennyit tudnak megkülönböztetni azok saját hieroglifái alapján. A városok között a legfőbb kapcsolatot az jelentette, hogy lakóik mintegy 31 különböző, de egymással közeli rokonságban álló maja nyelvet beszéltek. A maják kidolgoztak egy írásrendszert, és legalább 15 ezer olyan felirat maradt ránk, amelyek felfedik az elit életének, kultúrájuknak és vallásuknak számos aspektusát. Naptárt is használtak - egy igen fejlett rendszer szerint rögzítették a dátumokat, ez volt a „hosszú számítás”. Ez eléggé hasonlított az általunk használt Gergely-naptárra, már a tekintetben, hogy a maják is egy konkrét dátumtól kezdve, folyamatosan számolták az éveket. Minden maja városban ezt a naptárt használták. A „hosszú számítás” Kr. e. 3114-ben vette kezdetét, bár nem tudni, hogy a maják milyen jelentőséget tulajdonítottak ennek a dátumnak, mindenesetre ekkor még nyoma sem volt a Földön semmiféle maja civilizációnak. A maják tehetséges építészek voltak, akik, függetlenül más népektől, maguk is feltalálták a cementet. Épületeik és a rajtuk lévő feliratok fontos információkkal szolgálnak a maja nagyvárosok sorsának alakulásáról, ugyanis ezeken gyakran - a hosszú számítás szerint - dátumozva rögzítették az eseményeket, így a régészek, megvizsgálva az összes maja várost, meg tudják számolni, hogy egy adott évben hány épület készült el. Kr. u. 500 körül már kevés a dátumozott műemlék. Például a hosszú számítás Kr. u. 514-nek megfelelő évében csak 10 ilyen építkezés volt. Ezután tartós növekedés következett, és ez a szám Kr. u. 672-re elérte a 20-at, a VIII. század közepére pedig a 40-et. Ám ezután a dátumozott műemlékek száma hirtelen nagyot zuhant. A IX. században megint csak évi 10 épület készült el, a X. századra pedig a tempó lenullázódott. Ezek a dátumozott feliratok világos képet adnak a maja városok terjeszkedéséről, majd a VIII. században megindult zsugorodásukról. A dátumok listájának elemzését érdemes kiegészíteni a királyok listájának elemzésével, a maják ugyanis ezt is rögzítették. A mai Honduras nyugati részén fekvő Copán városában van egy híres,

négyzet alakú faragott kőmaradvány, amit Altar Q^nak hívnak. Az Altar Qjn rajta van az összes maja király neve, kezdve a dinasztiaalapító K’inich Yax K’uk’ Mo’-val, más néven „Zöld-Nap Első Kvézál Arapapagájjal”, akinek nevében visszaköszön nemcsak a Nap, hanem a közép-amerikai erdők két egzotikus madara is, amelyeknek a tollát a maják nagy becsben tartották. K’inich Yax K’uk’Mo’ Kr. u. 426-ban lett Copán királya, amit onnan tudunk, hogy ez van felvésve - a „hosszú számítás” szerinti dátummal - az Altar Q-ra. Az ekkor alapított dinasztia 400 éven át uralkodott. K’inich Yax’s több utódjának is hasonlóan beszédes neve volt. A 13. uralkodó hieroglifájának jelentése: „Tizennyolc Nyúl”, őt követte „Füst Majom” és „Füst Kagyló” - utóbbi Kr. u. 763-ban hunyt el. Az utolsó név a kőbe vésett listán Yax Pasaj Chan Yoaat (vagy Yopaat), vagyis „Első Hajnali Ég Megvilágosító Istene” - ő volt a 16. uralkodó ebben a sorban, és „Füst Kagyló” halála után került trónra. Utána már csak egyetlen királyról tudunk: UkitTook („A Kovakő Patrónusa”) nevét egy oltárkődarabka őrzi. Yax Pasaj uralkodása után nem készült több épület és felirat, és, úgy tűnik, nem sokkal ezután meg is dőlt a dinasztia uralma. UkitTook, valószínűleg, nem is a jogos örökös volt, csak egy trónbitorló. Hogy Copán sorsa valóban így alakult, arra van még egy bizonyíték. Három régész, AnnCorinne Freter, Nancy Gonlin és Dávid Webster egy igen érdekes módszer segítségével vázolta fel a város felemelkedését és bukását. A kutatók azt vizsgálták, hogy mekkora volt a Copán folyt) völgyében fekvő település kiterjedése a Kr. u. 400-tól 1250-ig tartó, 850 éves periódus alatt. Módszerük az ún. obszidiánhidratációs kormeghatározás volt, amellyel megállapítható, hogy mekkora volt az obszidián víztartalma akkor, amikor kibányászták. Ezután ugyanis a víztartalom a tudósok által ismert, meghatározott arányban csökken, így ebből könnyen kiszámítható az adott obszidiándarab felszínre kerülésének időpontja. Frcter, Gonlin és Webster így ki tudta deríteni, hogy a Copán-völgy különböző pontjain talált obszidiándarabokat mikor bányászták, és ezeket egy térképen ábrázolva nyomon követhették a város terjeszkedését és zsugorodását. Mivel azt nagyjából ki lehet találni, hogy hány ház és egyéb épület állt egy adott területen, meg lehet becsülni a város teljes lakosságát is. Kr. u. 400-tól 449-ig nem sokan, körülbelül hatszázan éltek Copánban. Ezek után a lakosság létszáma tartós növekedésnek indult, és Kr. u. 750-799 között 28 ezer fő körül tetőzött. Bár mai mércével ez egyáltalán nem tűnik soknak, akkoriban ez igen tekintélyes méretnek számított. Ezen adatok alapján Copán lakossága ekkor nagyobb volt, mint Londoné vagy Párizsé. A többi maja város - például Tikal és Calakmul - pedig még ennél is sokkal nagyobb volt. A „hosszú számítás” dátumai is azt támasztják alá, hogy a lakosság létszáma Kr. u. 800-ban volt a maximumon, utána csökkenni kezdett, és Kr. u. 900-ra körülbelül 15 ezerre esett vissza. Ezután a csökkenés tovább folytatódott, és Kr. u. 1200-ra a lakosság létszáma visszatért a 800 évvel korábbi szintre. A majáknál a „klasszikus korszakban” elért gazdasági fejlődésnek ugyanaz volt az alapja, mint a bushongoknál és a natúfi embereknél: egy kizsákmányoló intézményrendszer megteremtése bizonyos mértékű állami központosítással karöltve. Ezek az intézmények több, kulcsfontosságú elemből épültek fel. Kr. u. 100 körül, a guatemalai Tikál városában kialakult egy új típusú dinasztikus királyság. Az uralkodó osztály alapjait az ajaw (úr vagy uralkodó) tette le, majd a királlyal (k’uhul ajaw - isteni úr) és az alatta hierarchikus rendbe tagozódó arisztokráciával eresztett gyökeret. Az „isteni úr” az elittel együttműködve alakította ki a társadalom berendezkedését, de kérte az istenek segítségét is. Ismereteink szerint ez az új politikai intézményrendszer nem adott teret semmiféle népképviseletnek, de stabilitást teremtett. A k’uhul ajaw megsarcolta a földműveseket, munkásokat toborozott a nagy műemlékek megépítésére, és ezeknek az intézményeknek az egyesítésével megteremtette egy lenyűgöző gazdasági terjeszkedés alapját. A maja gazdaság alapját a foglalkozások széles körű specializációja jelentette: voltak a maják közt jól képzett fazekasok, takácsok, asztalosok, szerszámés dísztárgykészítők. Maguk közt és Mexikó többi államával is kereskedtek: obszidiánt, jaguárprémet,

tengeri kagylót, kakaót, sót es tollakat „vittek a piacra”. Valószínűleg ismerték a pénzt is, és akárcsak az a/tékok - a kakaóbabot használták értékmérőnek. A majáknál a klasszikus korszak gazdasági sikerei éppúgy a kizsákmányoló politikai intézményekre épültek, mint a bushongoknál; és Ti kai királya, Yax Ehb’ Xook hasonló szerepet töltött be, mint Shyaam király. Az új politikai intézmények felállítása jelentős gazdasági növekedéshez vezetett, ám az így felhalmozott vagyon java része a k’uhul ajaiv körül csoportosuló elit zsebébe vándorolt. Miután ez a rendszer megszilárdult, Kr. u. 300 körül mégis bekövetkezett némi technológiai váltás. Bár a kutatások azt bizonyítják, hogy fejlődtek az öntözési és vízgazdálkodási technikák, a mezőgazdasági technológia még mindig nagyon kezdetleges volt, és, úgy tűnik, ez nem is változott. Az építészeti és a művészeti technikák idővel sokkal kifinomultabbak lettek, de összességében nem volt jelentős az innováció. Nem volt teremtő rombolás. De volt másfajta rombolás, mert a vagyon, amelyet a kizsákmányoló intézményeknek köszönhetően halmozott fel a k’uhul ajaw és a maja elit, állandó hadi helyzetet eredményezett, ami idővel egyre rosszabb lett. A konfliktussorozatot is megörökítették a maja feliratok: különleges hieroglifák jelölték, ha a „hosszú számítás” adott napján harc dúlt. A Vénusz bolygó volt a háború égi védőszentje, és a maják úgy tartották, hogy amikor a bolygó pályájának egy bizonyos szakaszában jár, az különösen kedvező időszak a háborúskodásra. A háborút jelző hieroglifa, amelyet a régészek „csillagháborúnak” neveznek, egy csillagot ábrázol, amely valamilyen folyadékot permetez a földre, ez lehet víz is, de vér is. A feliratokból az is kiderül, hogy ki kivel szövetkezett, kivel versengett. A nagyobb városállamok, Tikal, Calakmul, Copán és Palenque, hosszú időn át versengtek egymással a hatalomért, a kisebb városállamokat pedig szolgai státusba kényszerítették. Ezt a trónra lépéseket jelző hieroglifák bizonyítják. Ebben a korszakban kezdték jelölni, hogy valamelyik kisebb városállam egy másik, idegen király uralma alá került. A 10. térképen a főbb maja városokat és a köztük kialakult kapcsolatok rendszerét láthatjuk, ahogy azt két régész, Nikolai Grube és Simon Martin rekonstruálta. Ezekből a kapcsolati mintákból kiderül, hogy noha az olyan nagyvárosok, mint Calakmul, Dos Pilas, Picdras Negras vagy Yaxchilán kiterjedt diplomáciai kapcsolatokkal rendelkeztek, sokszor más városok uralma alatt álltak, és egymással is háborúba keveredtek. A maja civilizáció összeomlása kapcsán a legmeghatározóbb tény, hogy ez egybeesett a k’uhul ajaw hatalmán alapuló politikai modell bukásával. Láttuk, hogy Yax Pasaj Kr. u. 810-ben bekövetkezett halála után Copánnak nem volt többé királya. Ez idő tájt ürültek ki a királyi paloták. Copántól 30 kilométerre északra, Quiriguá városában, valamikor Kr. u. 795 és 800 között lépett trónra az utolsó király, Jáde Ég. Az utolsó dátumozott műemlék a „hosszú számítás” szerint Kr. u. 810-ből származik; ugyanebben az évben halt meg Yax Pasaj. Nem sokkal ez után a város elnéptelenedett. Szerte a maja birodalomban mindenhol ugyanaz történt: megszűntek azok a politikai intézmények, amelyek addig biztosították a kereskedelem, a mezőgazdaság és a lakosság bővüléséhez szükséges hátteret. A királyi bíróságok beszüntették működésüket, a műemlékek és templomok építése leállt, a paloták kiürültek. Ahogy a politikai és társadalmi intézmények felbomlottak, visszafordítva ezzel az állami központosítás folyamatát, a gazdaság összeomlott, a lakosság létszáma drasztikusan visszaesett. Egyes esetekben a jelentősebb központokat erőszakhullám döntötte romba. Kiváló példa erre a guatemalai Petexbatün régió, ahol sorra döntötték le a nagy templomokat, hogy köveikből védfalat építsenek. Ahogy azt a következő fejezetben látni fogjuk, ez az eset sokban hasonlít arra, ami a Római Birodalomban történt. Később, még az olyan helyeken is, mint Copán - ahol az összeomlás idején

erőszaknak szinte semmi jelét nem találták -, számos műemléket megrongáltak vagy leromboltak. Egyes helyeken az elit még a k’uhul ajaw hatalmának megdöntése után is a városban maradt. A bizonyítékok szerint Copánban az elit tagjai még legalább további 200 éven át folyamatosan emeltek új épületeket, mielőtt ők is eltűntek. Máshol, a jelek szerint, az elit tagjai is ugyanakkor tűntek el, amikor az „isteni úr”. A meglévő régészeti bizonyítékok alapján nem lehet semmilyen végső következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy mi döntötte meg a k’uhul ajaw és az őt körülvevő elit hatalmát, és mitől omlott össze az az intézményrendszer, amely megteremtette a maja „klasszikus korszakot”. Annyit tudunk, hogy mindezek az események a városok közötti heves csatározásokkal összefüggésben mentek végbe, és valószínűsíthető, hogy a városokban kitört tiltakozások és felkelések - amelyeket, talán, az elit különböző csoportjai vezettek -, buktatták meg az intézményrendszert. Bár a maják kizsákmányoló intézményrendszere felvirágoztatta a nagyvárosaikat, gazdaggá tette az elit tagjait, és pompás műalkotások és monumentális épületek létrejöttét tette lehetővé, maga a rendszer instabil volt. A szűk elit által irányított kizsákmányoló intézmények miatt a társadalmi egyenlőtlenségek egészen szélsőséges méreteket öltöttek, és így eleve magukban hordozták annak esélyét, hogy belharcok robbannak ki azok között, akik profitálhatnának az emberek kizsákmányolásából. Ez a belső konfliktus végül a maja civilizáció megsemmisüléséhez vezetett.

Hol a hiba? A kizsákmányoló intézményrendszer azért olyan gyakori jelenség a történelemben, mert igen hathatós érvek szólnak mellette: korlátozott mértékben ugyan, de képes jólétet generálni, ugyanakkor ezt a jólétet csak egy szűk elit kiváltságává teszi. Az efféle növekedésnek alapfeltétele a politikai centralizáció. Ha ez megvan, az államnak - vagy az államot irányító elitnek - már érdekében áll befektetni és gyarapodni, és ezzel másokat is befektetésre ösztönözni, hiszen így az államnak lesz mit kizsákmányolnia, sőt érdekében áll mímelni azokat a folyamatokat, amelyek egy befogadó gazdasági intézményrendszerben és befogadó piacokon maguktól is beindulnának. A Karib-térség ültetvényes gazdaságaiban a kizsákmányoló intézményeket az elit arra használta, hogy munkára kényszerítse a rabszolgákat. A Szovjetunióban a kommunista párt arra használta, hogy átirányítsa az erőforrásokat a mezőgazdaságból az iparba, illetve hogy a vezetők és a munkások számára kialakítson bizonyos ösztönzőket. Amint láttuk, ezeket az ösztönzőket aláásta a rendszer természete. Ha egy kizsákmányoló intézményrendszerben lehetőség van a növekedésre, az már önmagában lendületet ad a politikai centralizációnak. Ezért akarta Shyaam király megteremteni az egységes Kuba Királyságot, és a Közel-Keleten élő natúfi emberek is valószínűleg ezért alakították ki - a maguk módján - a törvényes rend, a hierarchia és a kizsákmányoló intézmények kezdetleges formáit, amelyek végül elvezettek a neolitikus forradalomhoz. Valószínűleg hasonló folyamatok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy az emberek az amerikai kontinensen is elkezdtek letelepedni, és áttértek a földművelő életmódra; és szintén hasonló folyamatok játszódhattak le a fejlett maja civilizációban, amelynek alapjait a többséget elnyomó, csak az elitnek kedvező, erősen kizsákmányoló jellegű intézmények teremtették meg. A kizsákmányoló intézmények által generált növekedés jellege azonban teljesen más, mint a befogadó intézményrendszerben megvalósuló növekedésé. Ami a legfontosabb, hogy az előbbi nem tartható fenn huzamosabb ideig. Természetükből adódóan a kizsákmányoló intézmények nem adnak teret a teremtő rombolásnak, és a legjobb esetben is csak egy korlátozott mértékű technológiai fejlődést képesek produkálni. Ezért lesz ez a növekedés tiszavirág-életű. A szovjetek esete jól illusztrálja ezeket a korlátokat. Amint a technológiai fejlődésben sikerült utolérni a világot, és a gyengén teljesítő mezőgazdaságból sikerült átpumpálni az erőforrásokat az iparba, Szovjet-Oroszország gazdasága gyors növekedésnek indult. De az ösztönzők végül egyetlen iparágban sem eredményeztek technológiai fejlődést, így az csak azokon a - kivételt jelentő - területeken valósult meg, ahova bőven jutott erőforrás, és ahol kiemelten jutalmazták az innovációt, mert az előnyhöz juttathatta az országot a Nyugattal folytatott versenyben. De bármilyen látványos is volt a szovjet növekedés, viszonylag rövid életre ítéltetett, és már az 1970-es években kezdett kifulladni. De egy kizsákmányoló intézményrendszerben nem csak a teremtő rombolás és az innováció hiánya miatt korlátozott a növekedés. A maja városállamok sorsa azt bizonyítja, hogy az elkerülhetetlen vég ennél sokkal drámaibb és, sajnos, sokkal prózaibb is egyben. Mivel a kizsákmányoló intézmények révén jelentős vagyonra tehet szert az elit, mindig lesznek olyanok, akiknek nagyon is megéri harcba szállni, és megpróbálni átvenni a mindenkori elit helyét. így tehát a belharcok és az instabilitás a kizsákmányoló intézmények természetes velejárói, és ezek nemcsak hogy tovább rontják egy ország helyzetét, de sokszor visszafordítják a politikai centralizáció folyamatát is, ami néha oda vezet, hogy felbomlik a rend, és a társadalom káoszba süllyed - ahogy történt az a maja városállamokkal is, az után, hogy a „klasszikus korszakban” viszonylag sikeresek voltak.

Habár egy kizsákmányoló intézményrendszerben a növekedés eredendően korlátozott, ám ha beindul, az igen látványosnak tűnik. A Szovjetunióban és Nyugaton is sokakat lenyűgözött a szovjet növekedés, amely az 1920-as évektől egészen az 1970-es évekig eltartott; és ma ugyanígy ámulva csodálja a világ, hogy micsoda döbbenetes tempót diktál a kínai gazdaság. De - ahogy arra a 15. fejezetben majd részletesen is kitérünk - a kommunista párt uralma alatt álló Kína is csak egy újabb példa arra, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben is lehetséges a növekedés; és itt sem valószínű, hogy ez a növekedés fenntartható lesz, hacsak el nem indul egy alapvető politikai átalakulás, amely felállít egy befogadó politikai intézményrendszert.

6. - ELTÁVOLODÁS

Hogyan lett Velencéből múzeum? A Velencét alkotó szigetcsoport az Adriai-tenger északi csücskében fekszik. A középkorban Velence vélhetően a világ leggazdagabb helye volt: itt működött a világ legfejlettebb befogadó gazdasági intézményrendszere, amelyet nagyban támogatott az is, hogy a politikai rendszer is egyre befogadóbbá vált. A város Kr. u. 810-ben nyerte el függetlenségét - mint utóbb kiderült, a legjobbkor. Európa gazdasága ekkortájt kezdett kikecmeregni a Római Birodalom bukása okozta válságból, és az olyan királyok, mint I. Nagy Károly, erős központi politikai hatalmat igyekeztek felépíteni. Ennek eredménye lett a stabilitás, a nagyobb biztonság és a kereskedelem bővülése - és Velencének, egyedülálló módon, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy ezt kihasználja. Tengerésznemzet volt a velencei, amely a mediterráneum kellős közepén élt. Ide érkezett be a sok keleti fűszer, bizánci holmi meg rabszolga - és Velence szépen meggazdagodott. 1050-re, amikor már legalább egy évszázada tartott a város gazdasági növekedése, a lakosság létszáma elérte a 45 ezer főt. 1200-ra ez a szám további 50százalék-kal nőtt, és ekkor Velencében már 70 ezer ember élt. 1330-ra, újabb 50százalék-os növekedést produkálva, a lakosság létszáma elérte a 110 ezer főt; és Velence ekkor már olyan nagy volt, mint Párizs, és hozzávetőleg háromszor nagyobb, mint London. Gazdasági terjeszkedésének egyik alappillérét azok a szerződéses vállalkozások terén született innovációk jelentették, amelyektől a gazdasági intézmények egyre befogadóbbá váltak. Ezek közül a leghíresebb a commenda volt: a részvénytársaság egy kezdetleges típusa, amely mindig csak egyetlen kereskedelmi misszió erejéig jött létre. A commendához két fél szükségeltetett, egy „bázisember”, aki Velencében maradt, és egy másik, aki útra kelt. A vállalkozáshoz szükséges tőke oroszlánrészét jellemzően a „bázis” biztosította, míg az „utazó” elkísérte a rakományt. Azok a fiatal, kezdő vállalkozók, akiknek még nem volt vagyonuk, így, vállalva az utazást, beszállhattak a kereskedelembe. Fontos eszköze volt ez a társadalmi mobilitásnak, így könnyen és gyorsan lehetett felfelé emelkedni a társadalmi ranglétrán. A hajóúton elszenvedett veszteségeken a befektetett tőke arányában osztoztak a felek. Ha azonban a hajóút hasznot hozott, a profit megosztására kétféle commendaszerződés létezett. Ha a commenda egyoldalú volt, akkor 100százalék-ban a bázispartner adta a tőkét, a profitból pedig 75százalék-ot kapott. Ha a szerződés kétoldalú volt, a bázis a tőke 67százalék-ával szállt be, és a profitból 50százalék lett az övé. Áttanulmányozva a hivatalos iratokat, az látni, hogy a commenda igen jelentős mértékben elősegítette a társadalmi felemelkedést: ezek az iratok ugyanis tele vannak új nevekkel, olyanokéval, akik korábban nem tartoztak a velencei elitbe. A Kr. u. 960-ban, 971-ben és 982-ben kelt kormánydokumentumokban 69, 81, illetve 65százalék az új nevek aránya. Az, hogy a gazdasági intézményrendszer ilyen befogadó volt, és hogy a kereskedelem révén új családok emelkedtek fel, kikényszerítette, hogy a politikai rendszer még nyitottabbá váljon. Velence kormányzóját, a dózsét, egy életre választották, mandátuma csak halálával járt le. És bár személyéről Velence szabad polgárainak népgyűlése döntött, a gyakorlatban a népgyűlésben mindig is meghatározó szerepe volt a város befolyásos családjaiból álló klikknek. Kezdetben a dózse komoly hatalommal bírt, ám ezt a hatalmat az idők során fokozatosan elkoptatták a politikai intézményrendszer változásai. 1032 után a dózse mellé megválasztották az újonnan létrehozott hercegi tanácsot is, amelynek - többek között - a feladata annak biztosítása volt, hogy a dózse ne tegyen szert abszolút hatalomra. Az első dózse, aki e tanács felügyelete alá került, Domcnico Flabianico volt, egy gazdag selyemkereskedő, akinek a családjában korábban senki sem viselt ilyen magas hivatalt. Ez után az intézményi változás után Velence igazi kereskedelmi és tengeri nagyhatalommá vált. 1082-

ben széles körű kereskedelmi előjogokat kapott Konstantinápolyban, ahol még egy velencei negyedet is kialakítottak. Nem sokkal később ez a városrész már tízezer velenceinek adott otthont. Ilyen az, amikor megvalósul egy befogadó gazdasági és politikai intézményrendszer együttműködése. Velence gazdasági terjeszkedése politikai változásokat sürgetett, és amikor a dózse 1171-es meggyilkolása után jelentős változások történtek a politikai és gazdasági intézményrendszerben, ez a terjeszkedés óriási lendületet vett. Ezeknek a változásoknak a sorát egy nagyon fontos innováció nyitotta meg: felállították a nagytanácsot, amely a tervek szerint ettől kezdve Velencében a politikai hatalom legfőbb forrása lett. A nagytanács tagja csak állami hivatalnok - például bíró - lehetett, és tagjai közt túlsúlyban voltak az arisztokraták. Ezeken az állami hivatalnokokon felül minden évben ÍOO új tanácstagot jelölt egy jelölőbizottság, amelynek négy tagját sorshúzással választották ki a fennálló tanács tagjai közül. A nagytanács azután megválasztotta még két albizottság, a szenátus és a negyvenek tanácsa tagjait is, amelyek különféle törvényhozói és végrehajtói feladatokat láttak el. A nagytanács választotta a hercegi tanácsot is, amelynek létszáma kettőről hat főre emelkedett. A második fontos innováció egy újabb tanács felállítása volt - ennek tagjait a nagytanács sorshúzással választotta, feladata pedig az új dózse személyének kijelölése volt. Bár a döntést a népgyűlésnek is jóvá kellett hagynia, mivel azonban a tanács mindig csak egy személyt jelölt, így hatékonyan érvényesíthette akaratát. A harmadik fontos innováció az volt, hogy az új dózsénak hivatali esküt kellett tennie, amely lényegében körülhatárolta a hercegi hatalmat. Idővel ezek a korlátok egyre szaporodtak: a dózsénak előbb engedelmeskednie kellett a magisztrátusoknak, később már minden döntését jóvá kellett hagyatnia a hercegi tanáccsal. Ezenfelül a hercegi tanács feladata volt biztosítani, hogy a dózse engedelmeskedjen a nagytanács minden döntésének. Ezek a politikai reformok újabb, egész sor intézményi innovációt hoztak: a jogban újdonságnak számított a független magisztrátus! hivatal megteremtése, a bíróságok és egy fellebbviteli bíróság felállítása, valamint egy új magánjogi szerződés és a csődtörvények bevezetése. Velencében ezek az új gazdasági intézmények új, törvényes vállalkozási formák és új típusú szerződések kialakulását tették lehetővé. Felgyorsult a pénzpiaci innováció, és a modern bankrendszer is ekkoriban született meg itt, Velencében. Megállíthatatlannak tűnt az a dinamika, amely egy abszolút befogadó intézményrendszer felé hajtotta Velencét. De felszínre tört a mélyben meghúzódó feszültség. A befogadó jellegű velencei intézmények támogatásával megvalósuló gazdasági növekedés együtt járt egyfajta teremtő rombolással. A commenda vagy más, hasonló gazdasági intézmények révén meggazdagodó fiatal vállalkozók minden egyes hulláma a régi vállalkozók profitját és gazdasági sikerét csorbította. És a fiatalok nemcsak a profitot halászták el az öregek elől, hanem a politikai hatalmukat is fenyegették. így aztán a nagytanácsban ülő öregek számára mindig nagy volt a kísértés, hogy - ha sikerült módot találni rá bezárják a rendszer kapuit az újak előtt. Kezdetben a nagytanács tagjait évente választották. Ahogy azt fentebb láttuk, az egy év leteltével a véletlenszerűen kiválasztott négy elektor jelölte ki a száz új tagot a következő évre, és ezeket a jelölteket automatikusan meg is választották. 1286. október 3-án egy javaslatot terjesztettek a nagytanács elé, amelyben az állt, hogy módosítsanak a szabályokon, és ezentúl a jelöltek listáját egyszerű többséggel - a negyvenek tanácsának is jóvá kelljen hagynia. A negyvenek tanácsa köztudottan az elit, a gazdag családok szoros irányítása alatt állt. Ezzel tehát az elit vétójogot szerzett volna az új tanácstagok kiválasztásában - ez korábban nem állt módjában. A javaslatot elvetették. 1286. október 5-én újra benyújtották a javaslatot, és ezúttal elfogadták. Attól kezdve automatikusan

jóváhagyták egy személy jelölését, ha annak felmenői egykor a tanácsban szolgáltak. Egyébként a hercegi tanács jóváhagyására volt szükség. Október 17-én újabb szabálymódosítást fogadtak el: kikötötték, hogy egy nagytanácsi tag kinevezését a negyvenek tanácsának, a dózsénak és a hercegi tanácsnak is jóvá kell hagynia. Az 1286. évi viták és alkotmánymódosítások már előre jelezték a velencei La Serrata (A zárás) eljövetelét. 1297 februárjában megszületett a döntés: aki az adott választást megelőző négy évben nagytanácsi tag volt, az automatikusan megkapta a következő évi tagsági jelölést és annak jóváhagyását. Az új jelöléseket most már a negyvenek tanácsának kellett jóváhagynia, de ehhez elég volt 12 szavazat. 1298. szeptember 11. után a nagytanács hivatalban lévő tagjainak és azok családtagjainak jelölését többé már jóvá sem kellett hagyni. A nagytanácsnak ezáltal sikerült hatékonyan kirekesztenie a kívülállókat, és így az eredeti hivatalnokok leszármazottaiból lett az örökletes arisztokrácia. Erre 1315-ben került pecsét a Libro d’Oro vagyis az „Aranykönyv” által, amely nem volt más, mint a velencei nemesség hivatalos jegyzéke. Ám azok, akik e születőben lévő nemesség körein kívül rekedtek, nem hagyták, hogy erejük semmivé legyen. 1297 és 1315 között Velencében a politikai feszültség egyre fokozódott. A nagytanács erre többek között - úgy reagált, hogy felduzzasztottá a létszámát. Első körben beválasztotta tagjai közé leghangosabb politikai ellenfeleit, és ezzel a nagytanács létszáma 450-ről 1500-ra nőtt. Ez a bővülés elnyomással párosult. 1310-ben felállították az első rendőrséget, és egyre gyakrabban alkalmaztak erőszakot - nyilvánvalóan így próbálva megszilárdítani az új politikai rendet. Ennek a politikai Serratanak a végrehajtása után a nagytanács gazdasági Serratara készült. Most, hogy a politikai intézmények kizsákmányoló jellegűvé váltak, következhetett a gazdasági intézmények ilyen irányi! átalakítása. Ami a legfontosabb, hogy betiltották azokat a commendaszerződéscket, amelyek Velencét gazdaggá tették. Nincs ebben semmi meglepő: a commenda az új kereskedőknek kedvezett, akiket a regnáló elit most igyekezett mindenből kizárni. És ezzel megtették az első lépést a kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer felé. A második lépés 1314-ben vette kezdetét: a velencei állam ekkor kezdte saját kezébe venni és államosítani a kereskedelmet. Saját gályákkal szállt be a kereskedelembe, cs 1324-től súlyosan megadóztatta azokat, akik kereskedni akartak. A távolsági kereskedelem a nemesség kizárólagos területe lett. A gazdag Velencében ez volt a vég kezdete. Miután az egyre szűkebb elit monopolizálta a legfőbb üzletágakat, megkezdődött a hanyatlás. Ügy tűnt, Velencét csak egy lépés választotta el attól, hogy a világ első befogadó társadalma legyen, de belebukott egy rossz húzásba. Politikai és gazdasági intézményrendszere egyre kizsákmányolóbb lett, és Velence gazdaságilag is hanyatlani kezdett. 1500-ra a lakosság létszáma százezerre zsugorodott. 1650 és 1800 között, amikor Európa lakossága rohamléptekkel nőtt, Velence egyre kisebb lett. Velencében ma már - az egyébként nem túl jelentős halászattól eltekintve - csak a turizmus működik. A velenceiek ahelyett, hogy új kereskedelmi utakat fedeznének fel és új gazdasági intézményeket létesítenének, pizzát sütnek, fagyit árulnak, és színes üvegeket fújnak a látogatók hordáinak. A turisták azért jönnek Velencébe, hogy lássák a Serrata előtti idők csodáit, a Dózse-palotát és a Szent Márk-bazilika oroszlánjait, amelyeket Bizáncból zsákmányoltak akkor, amikor még Velence volt a Földközi-tenger ura. Ám azóta ez a gazdasági nagyhatalom szabadtéri múzeummá vált. Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, milyen történelmi fejlődésen mentek át az intézmények a világ különböző részein, és megmagyarázzuk, miért alakult máshogy a sorsuk. A 4. fejezetben már láttuk, hogyan és miért történt meg az intézményi szakadás Nyugat- és Kelet-Európa, majd Anglia és NyugatEurópa többi országa között. Mindez azoknak az apró intézményi különbségeknek volt a

következménye, amelyek leginkább a kritikus fordulatokkal kölcsönhatásban vezettek ide. így az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy ezek az intézményi különbségek csak egy nagy, történelmi jéghegy csúcsát jelentik, és a mélybe tekintve azt látjuk majd, hogy az angol és az európai intézmények évezredekkel ezelőtti történelmi események miatt távolodnak kérlelhetetlenül a világ többi részének intézményeitől. A többi pedig - ahogy mondani szokás - már történelem. Csakhogy ez nem így van, két okból sem. Először is, Velence történelméből egyértelműen kiderül, hogy a befogadó intézmények felé vezető útról bármikor le lehet térni. Velence mesés gazdagságot halmozott fel, ám politikai és gazdasági intézményrendszerét megdöntötték, és a prosperitás az ellenkezőjébe fordult. Ma Velence csak azért gazdag, mert sokan döntenek úgy, hogy máshol szerzett jövedelmüket e városban költik el, megcsodálva a dicső múlt emlékeit. Az a tény, hogy a befogadó intézményrendszer a visszájára fordulhat, egyértelműen bizonyítja, hogy az intézményi fejlődés nem egy egyszerű, kumulatív folyamat. Másodszor, azok az apró intézményi különbségek, amelyek egy-egy kritikus fordulat során kulcsfontosságú szerepet játszanak, természetüknél fogva sohasem állandóak. Hiszen aprók, bármikor változtatni lehet rajtuk, de bármikor újra kialakulhatnak. Ebben a fejezetben látni fogjuk, hogy szemben azzal, amit a földrajzi adottságok hipotézise vagy a kulturális hipotézis alapján várnánk - az az Anglia, ahol már a XVII. században megtettek egy döntő fontosságú lépést a befogadó intézmények felé, régen elmaradott térség volt, és nemcsak évezredekkel ezelőtt, akkor, amikor a Közel-Keleten lezajlott a neolitikus forradalom, hanem még a középkor kezdetén, a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után is. A Brit-szigetek a Római Birodalom peremvidéke volt, messze nem bírt akkora jelentőséggel, mint a kontinentális Nyugat-Európa, Észak-Afrika, a Balkán-félsziget, Konstantinápoly vagy a Közel-Kelet. Amikor, a Kr. u. V. században, a Nyugatrómai Birodalom összeomlott, az Britanniát viselte meg a legjobban. De azok a politikai forradalmak, amelyek végül elindították az ipari forradalmat, mégsem Olaszországban, Törökországban és még csak nem is a kontinentális Nyugat-Európában mentek végbe, hanem a Brit-szigeteken. De, hogy megértsük, milyen utat járt be Anglia az ipari forradalomig, és milyen utat jártak be az őt követő országok, ahhoz - több okból is - ismernünk kell Róma örökségét is. Az egyik ilyen ok, hogy Rómában, akárcsak Velencében, igen korán lezajlott számos jelentős intézményi innováció. Akárcsak Velencében, kezdetben Rómában is a - kor mércéjével mérve - befogadó intézményrendszer volt a gazdasági siker alapja. Es idővel, akárcsak Velencében, ezek az intézmények Rómában is egyre kizsákmányolóbb jelleget öltöttek. Rómában ez a fordulat akkor következett be, amikor a Római Köztársaságból (Kr. e. 510 - Kr. e. 49) Római Birodalom lett (Kr. e. 49 - Kr. u. 476). Bár a köztársaság korában Róma lenyűgöző birodalmat épített fel, és virágzott a távolsági kereskedelem meg a szállítmányozás, a római gazdaság alapját javarészt a kizsákmányolás adta. És ennek mértéke csak fokozódott, amikor a köztársaságból birodalom lett - jött is a belharc, az instabilitás és végül az összeomlás, ahogyan azt a maja városállamoknál láttuk. A másik, ennél sokkal fontosabb ok, hogy - amint azt látni fogjuk - Nyugat-Európában az összeomlást követő intézményi fejlődés, ha nem is közvetlenül Róma öröksége volt, de olyan, az egész régióra kiterjedő kritikus fordulatok következménye, amelyek a Nyugatrómai Birodalom összeomlása nyomán alakultak ki. A világ más tájain - Afrikában, Ázsiában vagy az amerikai kontinensen - nem igazán voltak ehhez hasonló kritikus fordulatok, bár később, Etiópia példáján látni fogjuk, hogy hasonló kritikus fordulatokra néha máshol is nagyon hasonlóan reagáltak. Róma hanyatlása elhozta a feudalizmust, amely, mintegy melléktermékként, elsorvasztotta a rabszolgaságot, életre hívott olyan

nagyvárosokat, amelyek kívül estek az uralkodók és az arisztokraták hatáskörén, és eközben megteremtett egy olyan intézményrendszert, amelyben meggyengült az uralkodók politikai hatalma. E feudális alapokon nyugvó Európára csapott le a „fekete halál”, amely aztán tovább erősítette a független nagyvárosokat és a parasztokat - az uralkodók, az arisztokraták és a földbirtokosok kárára. És ilyen előzmények után nyíltak meg az atlanti kereskedelemben rejlő lehetőségek. A világ számos részén nem zajlottak efféle változások, következésképp ezek a részek leszakadtak.

Római erények... Kr. e. 133-ban történt, hogy Tiberius Gracchus római néptribunust a római szenátorok botokkal halálra verték, holttestét pedig minden teketória nélkül a Tiberis (mai nevén: a Tevere) folyóba dobták. A gyilkosok maguk is arisztokraták voltak, akárcsak Tiberius, és a gyilkosság értelmi szerzője saját unokatestvére, Publius Cornelius Scipio Nasica volt. Tiberius Gracchusnak - a Római Köztársaság néhány illusztrisabb vezetőjének (például az illír háború és második pun háború hősének, Lucius Aemilius Paullusnak, valamint a második pun háborúban a Hannibált legyőző tábornoknak, Scipio Africanusnak) leszármazottjaként - kifogástalan arisztokrata pedigréje volt. Akkor vajon mi indította arra kora nagy hatalmú szenátorait, sőt az unokatestvérét, hogy ellene forduljanak? A válaszból sok mindent megtudunk a Római Köztársaságban uralkodó feszültségekről, és majdani hanyatlásának okairól is. Ezek a nagy hatalmú szenátorok azért fordultak Tiberius ellen, mert ő szembe mert szállni velük a kor kulcsfontosságú kérdéseiben: a földosztást és a plebejusok, a közönséges római polgárok jogait illetően. Mire Tiberius Gracchus néptribunus lett, Róma már biztos alapokon álló köztársaság volt. Számos történész még ma is úgy látja ezt a korszakot, hogy a köztársaság sikerének alapját a politikai intézmények és a római polgárkatonák erényei adták - ahogy azt Jacques-Louis Dávid híres, a Horatiusok esküje (Le Serment des Uoraces) című képén megfestette: ezen két fiú esküt tesz apjának, hogy, ha kell, az élete árán is megvédi a Római Köztársaságot. A köztársaság megszületéséhez anno az kellett, hogy Kr. e. 510 körül a római polgárok megdöntsék a király, Lucius Tarquinius Superbus (Büszke Tarquinius) hatalmát. A köztársaság politikai intézményrendszerét már okosan úgy tervezték meg, hogy abban volt számos befogadó elem. Az országot egy évre választott magisztrátusok kormányozták. És azzal, hogy a magisztrátust hivatalt csak választás útján és csak egy évre lehetett elnyerni - ráadásul egyszerre több magisztrátus is hivatalban volt csökkentették annak lehetőségét, hogy valaki megszilárdíthassa a hatalmát vagy visszaélhessen vele. A köztársaság intézményeiben működött a fékek és ellensúlyok, vagyis a kölcsönös ellenőrzés rendszere, amely meglehetősen széles körben osztotta meg a hatalmat. És ez még úgy is igaz, hogy nem minden polgár tudta egyformán képviseltetni magát, mivel közvetett szavazást alkalmaztak. És élt még ebben a köztársaságban rengeteg rabszolga is, akik szinte mindenütt nélkülözhetetlenek voltak a termelésben. Ok a lakosságnak körülbelül az egyharmadát tették ki. A rabszolgáknak, természetesen, nem voltak jogaik, pláne nem volt politikai képviseletük. Mindezek ellenére a politikai intézmények - akárcsak Velencében - Rómában is tele voltak pluralista elemekkel. A plebejusok saját népgyűlést tarthattak, ahol megválasztották a néptribunusi, akinek joga volt megvétózni a magisztrátusok javaslatait, összehívni a plebejusi népgyűlést, és törvényjavaslatokat is beterjeszthetett. Kr. e. 133-ban a plebejusok juttatták hatalomra Tiberius Gracchust. Erejüket az egységes fellépés adta, eszközük az ún. kivonulás volt. Ez egyfajta sztrájkot jelentett, amikor is a nép, de főleg a katonák, elhagyták a várost, kivonultak egy város környéki hegyre, és addig nem voltak hajlandóak együttműködni a magisztrátusokkal, amíg azok nem foglalkoztak a panaszaikkal. Ez a fenyegetés különösen háború idején bírt nagy jelentőséggel. A Kr. e. V. században valószínűleg egy ilyen kivonulással érték el a polgárok, hogy jogot kaptak arra, hogy saját tribunust válasszanak, és maguk hozzák meg azokat a törvényeket, amelyek a közösséget kormányozzák. Ez a politikai és jogi védelem, még ha mai mércével mérve korlátozott volt is, a polgároknak komoly gazdasági lehetőségeket teremtett, és egy kicsit befogadóbbá tette a gazdasági

intézményeket. Mindezek eredményeként, a Római Köztársaság idején virágzott a földközi-tengeri kereskedelem. Régészeti leletek bizonyítják, hogy míg a polgárok és a rabszolgák többsége alig valamivel a létminimum felett élt, azért szép számmal akadtak gazdag rómaiak is, még a polgárok között is, akik magas jövedelemmel rendelkeztek, és élvezhették az olyan közszolgáltatásokat is, mint a városi csatornahálózat vagy a közvilágítás. Ráadásul bizonyítékok vannak rá, hogy a Római Köztársaság még némi gazdasági növekedést is produkált. A római gazdaság alakulásáról egészen hű képet adnak a hajóroncsok. A rómaiak által felépített birodalom bizonyos értelemben kikötővárosok hálózata volt; kereskedőik bejárták a tengereket keleten Athénig, Antiókhiáig és Alexandriáig; Rómán, Karthágón és Cádizon keresztül nyugaton egészen Londonig. Ahogy terjeszkedett Róma, úgy bővült a kereskedelem és a hajózás, és ez a folyamat jól nyomon követhető, ha tanulmányozzuk a régészek által feltárt hajóroncsok számát és elhelyezkedését. A hajóroncsok kora többféle módszerrel is meghatározható. Ezek a hajók sokszor borral vagy olívaolajjal teli amforákat szállítottak, és vagy Itáliából tartottak Galliába, vagy a spanyol olívaolajat vitték eladni vagy ajándékként Rómába. Az amforákon, ezeken a viasszal lezárt agyagedényeken sokszor arra vonatkozóan is találni információkat, hogy kinek a műhelyében és mikor készültek. Rómában, a Tiberis mentén áll egy kis domb, a Monté Testaccio, más néven Monté dei Cocci (vagyis a cseréphegy), amely nem más, mint egy nagy kupac - megközelítőleg 53 millió - törött amfora. Amikor az amforákból kitöltötték a rakományt, ide dobták a fölöslegessé vált edényeket, és ezekből évszázadok alatt egy egész kis domb lett. A hajókon található többi holmi vagy a hajó korának meghatározására néha a radiokarbonos kormeghatározás is alkalmas lehet. Ezt az igen hathatós technikát a régészek a szerves maradványok korának megállapítására használják. A növények fotoszintetizálnak, vagyis a Nap energiáját felhasználva a szén-dioxidot cukrokká alakítják, és ennek során energiát állítanak elő. Mindeközben a növények nagy mennyiségű, a természetben előforduló radioaktív izotópot, vagyis 14-es tömegszámú szénatomot (C14) is beépítenek magukba. Miután egy növény elhal, a radioaktív bomlás következtében a C14 mennyisége csökkenni kezd. Amikor a régészek rátalálnak egy hajóroncsra, úgy tudják meghatározni a faanyag korát, hogy a megmaradt Cl4 mennyiségét összevetik a légkör Cl4tartalmával. Ez alapján meg lehet becsülni, hogy mikor vágták ki azt a fát. Olyan hajóroncsot, amely Kr. e. 500 körül süllyedhetett el, csak körülbelül húszat találtak. És ezek, valószínűleg, nem is római hajók voltak, hanem, jó eséllyel, inkább karthágóiak. De ezt követően gyorsan megszaporodtak a római hajóroncsok is. Legtöbbet, 180-at, abból “az időszakból találtak, amikor Jézus született. A hajóroncsok vizsgálata kiválóan alkalmas arra, hogy általa nyomon kövessük a Római Köztársaság gazdasági helyzetének alakulását, és e módszer tanulsága szerint valóban volt némi gazdasági növekedés, de nem árt ezeket az információkat perspektívába helyezni. A rakományok kétharmada, valószínűleg, a római állam tulajdona volt: a hajók vagy a provinciák által fizetett adókat és sarcot szállították Rómába, vagy azt az észak-afrikai gabonát és olívaolajat, amit az állam szétosztott a nép között. Szóval a cseréphegy leginkább a kizsákmányolás gyümölcseiből jött létre. Van még egy - egészen fantasztikus - módszer, amellyel sikerült bizonyítékot találni a gazdasági növekedésre, ez pedig a Greenland Ice Core Project (grönlandi jégmintavételi projekt). A hópelyhek, amíg földet érnek, áthaladva a légkörön, összeszednek belőle némi szennyező anyagot, főleg fémeket: ólmot, ezüstöt és rezet. Azután a földön - vagyis az előző évben hullott hó tetején - megfagynak. És ez a folyamat már évezredek óta tart, és így páratlan lehetőséget ad a tudósoknak arra, hogy megismerjék a több ezer évvel ezelőtti légszennyezettség mértékét. 1990-1992-ben a Greenland Ice Core Project

kutatói körülbelül 250 ezer évnyi emberi történelmet borító, 3030 méter vas-tag jégrétegen fúrták át magukat. Ennek és az ezt megelőző projekteknek az egyik legfontosabb eredménye, hogy megállapították: Kr. e. 500 körül megugrott a légszennyezettség mértéke. A légkör ólom-, ezüst- és réztartalma ezután folyamatosan nőtt, egészen a Kr. u. I. századig, akkor érte el a csúcsértéket. Feltűnő, hogy legközelebb csak a XIII. században lett újra ilyen magas a légkör ólomtartalma. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy Rómában ekkoriban - a korábbi és későbbi időszakokhoz képest nagyon intenzív bányászat folyt. A bányászat fellendülése pedig egyértelműen gazdasági növekedést jelez. A növekedés azonban Rómában is fenntarthatatlan volt, mivel az intézményi környezet részben befogadó, de részben kizsákmányoló volt. Hiába, hogy a római polgárok mindenféle politikai és gazdasági jogokkal bírtak, ha a rabszolgaság általánosan elterjedt volt, a rabszolgákat rendkívüli módon kizsákmányolták, és az elit, a politikai vezetés (az ún. szenátori rend) uralta mind a gazdaságot, mind a politikát. Hiába volt plebejusi népgyűlés és néptribunus, ha a valódi hatalom a szenátus kezében volt, a szenátorok pedig mind a földbirtokos elit tagjai voltak. Titus Livius ókori római történetíró szerint a szenátust Róma első királya, Romulus alapította, száz taggal. Ezek leszármazottai alkották a szenátori rendet, bár ez új tagokkal is bővült. A földek eloszlása rendkívül egyenlőtlen volt, és a Kr. e. II. századra az arányok nagy valószínűséggel csak romlottak. Ebben gyökereztek mindazok a problémák, amelyekre Tiberius Gracchus fel merte hívni a figyelmet. Ahogy a birodalom egyre terjeszkedett a Földközi-tengeren, Rómába csak úgy özönlöttek a kincsek, ám ebből a bőségből leginkább csak a szenátori rendbe tartozó, néhány gazdag család részesülhetett, így a különbségek gazdagok és szegények között egyre nőttek. A szenátorok nemcsak annak köszönhették vagyonukat, hogy megkapták a jövedelmező tartományok irányítását, hanem annak is, hogy Itáliában is hatalmas birtokaik voltak. Ezeken a birtokokon pedig rabszolgák dolgoztak, akiket a földbirtokosok gyakran hadizsákmányként kaptak. De az sem kevésbé fontos, hogy a földet honnan kapták. A köztársaság korában a római seregek ún. kisbirtokos polgár-katonákból álltak, akiknek előbb csak Róma környékén, később az országban máshol is voltak földjeik. Amikor szükség volt rájuk, mentek és harcoltak, azután visszatértek a birtokaikra. Ahogy Róma egyre terjeszkedett, és a hadjáratok egyre hosszabbak lettek, ez a modell már nem működött. A katonák sokszor évekig voltak távol, és birtokaikat felverte a gaz, családjuk eladósodott, az éhezés szélére került. így egyre többen hagyták el a műveletlen földeket, amelyeket azután a szenátorok hozzácsaptak a saját birtokaikhoz. Ahogy a szenátori rend egyre gazdagabb és gazdagabb lett, úgy nőtt a Rómába gyűlt, föld nélküli polgárok tömege, és egyre több volt köztük a hadseregből leszerelt katona. Mivel nem volt földjük, ahova visszatérhettek volna, Rómában kerestek munkát. A Kr. e. II. század végére a helyzet robbanásveszélyessé vált - egyrészt azért, mert ekkor már példátlanul széles szakadék húzódott gazdagok és szegények között, másrészt azért, mert Róma utcáit elárasztották az elégedetlen polgárok tömegei, akik készek voltak fellázadni az igazságtalanságok és a római arisztokrácia ellen. De a politikai hatalom annak a gazdag, földbirtokos szenátori rendnek a kezében volt, amelynek tagjai haszonélvezői voltak ezeknek a két évszázada zajló változásoknak, és többségüknek egyáltalán nem állt szándékában átalakítani a rendszert, amely ilyen remekül szolgálta őt. Plutarkhosz római történetírótól tudjuk, hogy amikor Tiberius Gracchus a mai Olaszország középső vidékén, az etruszkok földjén, Etrurián utazott át, a saját szemével látta, micsoda nehézségekkel küzdenek a polgár-katonák családjai. Nem tudni, hogy ez az élmény vagy a korábbi súrlódások adták-e meg a kezdőlökést, de tény, hogy nem sokkid ez után nekilátott egy merész földreform kidolgozásának. Kr. e. 133-ban néptribunus lett, majd pozícióját arra használta, hogy beterjessze azt a

földreformot, amely szerint fel kellene állítani egy bizottságot, amely kideríti, hogy legálisan vagy illegálisan foglalták-e el a közföldeket, majd a 121 hektár fölötti birtokrészeket szétosztanák a földnélküliek között. A 121 hektáros határ valójában már egy régi törvényben is szerepelt, csak azt már évszázadok óta nem alkalmazták. Tiberius Gracchus javaslata nyomán felbolydult az egész szenátori rend. Útját is állták a reformok megvalósításának - egy darabig. Amikor Tiberiusnak sikerült maga mellé állítania a tömegeket, és együtt leváltották a másik tribunust, aki azzal fenyegetőzött, hogy megvétózza a földreformot, akkor végre felállították a néptribunus általjavasolt bizottságot. Ám a szenátusnak így is sikerült megakadályoznia a bizottság munkáját azzal, hogy egy fillér támogatást nem adott neki. A kaput végül az tette be, hogy Tiberius Graechus azt a pénzt követelte a földreformbizottság számára, amelyet még a görög város, Pergamon királya hagyott a római népre. Aztán megpróbálta másodszor is néptribunussá választatni magát, részben azért, mert félt, hogy lemondása után a szenátus elégtételt vesz rajta. Ez viszont jó ürügy volt a szenátoroknak arra, hogy megvádolják Tiberiust, miszerint királyi babérokra tör. Rátámadtak a néptribunusra és támogatóira, sokakat meg is öltek.Tiberius Gracchus az elsők közt vesztette életét, bár halála nem oldotta meg a problémákat; akadtak követői, akik szintén szerették volna megreformálni a földek elosztását, illetve a római gazdaság és társadalom több más elemét is. Sokan közülük hasonló sorsra jutottak, mint Tiberius. A fivérét, Gaiust például szintén a földbirtokosok gyilkolták meg az után, hogy úgy döntött, folytatja testvére törekvéseit. A következő száz évben ezek a társadalmi feszültségek újra és újra felszínre törtek; ennek lett eredménye például a Kr. e. 91-87 között zajló „társadalmi háború”. A szenátori érdekek erőszakos védelmezője, Lucius Cornelius Sulla nemcsak hogy elnémította a változást követelőket, hanem még a néptribunus hatalmát is szigorú korlátok közé szorította. Amikor aztán Julius Caesar szállt szembe a szenátussal, ezek a problémák központi szerepet játszottak abban, hogy el tudta nyerni a római nép támogatását. Kr. e. 49-ben Caesar légiójával átkelt a Gallia Cisalpina provincia és Itália közötti határfolyón, a Rubiconon, és megdöntötte a Római Köztársaság működésének alapját adó politikai intézményeket. Róma Caesar kezére került, és kitört egy újabb polgárháború. És győzelmek ide vagy oda, Caesart is meggyilkolták az elégedetlen szenátorok - a merényletre Kr. e. 44-ben, Brutus és Cassius vezetésével került sor. A Római Köztársaság többé nem támadt fel poraiból. Az újonnan kitört polgárháborúban Caesar támogatói - különösen Marcus Antonius és Octavianus - álltak szemben Caesar ellenfeleivel. Antonius és Octavianus, a közösen elért győzelem után, egymás ellen fordultak. A háborút végül Kr. e. 31-ben Actiumnál Octavianus nyerte, aki - rá egy évre - kikiáltotta magát Róma császárának, és Kr. e. 28-tól már Augustus császár néven, 45 évig állt egyeduralkodóként a birodalom élén. Augustus hozta létre a Római Birodalmat, bár ő maga jobb szerette a princeps megnevezést - ami körülbelül annyit tesz: első az egyenlők között -, ezért birodalmát principátusnak nevezte. A 11. térképen a Római Birodalom Kr. u. 117-es határai láthatók — ekkor volt a birodalom a legnagyobb; és rajta van a Rubicon folyó is, ahol megtörtént az a bizonyos, sorsdöntő átkelés. Amikor a köztársaságból principátus, majd birodalom lett, valójában már akkor megindult Róma hanyatlása. Az új vezetés fokozatosan ásta alá azokat a részben befogadó politikai intézményeket, amelyek a gazdasági sikerek alapját adták. A Római Köztársaságban a rendszer, még ha a szenátori rendnek és a gazdagoknak kedvezett is, soha nem volt abszolutisztikus, és soha nem engedte, hogy túlzottan nagy hatalom összpontosuljon egyetlen ember kezében. Augustus első reformintézkedései -

akárcsak a velencei Serrata - politikai jellegűek voltak, de később ezeknek komoly gazdasági következményeik lettek. A Kr. u. V. században a Nyugatrómai Birodalom (ahogy a keleti és nyugati részek szakadása után a megmaradt nyugati részt hívták) gazdaságilag és katonailag is hanyatlott, gyakorlatilag az összeomlás szélére került.

...és római vétkek Flavius Aetius az egykori Római Birodalom egyik nagy formátumú figurája volt, „az utolsó római”, ahogy Edward Gibbon angol író nevezte őt A római birodalom hanyatlásának és bukásának története (The History of the Deeline and Fall of the Roman Empire) című művében. Kr. u. 433 és 454 között amíg III. Valentinianus császár meg nem ölte - Aetius, tábornokként, valószínűleg a Római Birodalom legbefolyásosabb embere volt. Beleszólása volt a bel- és külpolitika alakulásába, és részt vett egy sor kulcsfontosságú csatában: harcolt a barbárok, de - a polgárháborúkban - a rómaiak ellen is. A polgárháborúk nagy hatalmú tábornokai között talán ő volt az egyetlen, aki nem akart uralkodó lenni. A II. század végétől a polgárháború a hétköznapok részévé vált. Marcus Aurelius - Kr. u. 180-ban bekövetkezett - halálától a Nyugatrómai Birodalom összeomlásáig (Kr. u. 476) egy évtized nem telt el polgárháború vagy palotaforradalom nélkül. Akadt néhány uralkodó, aki természetes halált halt, vagy csatában esett el, de a többségüket a trónbitorlók vagy saját katonáik gyilkolták meg. Aetius pályafutása jól illusztrálja a Római Köztársaság principátussá, majd Római Birodalommá alakulását. Szerepvállalása a szüntelen polgárháborúkban és a birodalom ügyeiben egyrészt éles ellentétet mutat a korábbi korszakok tábornokainak és szenátorainak korlátozott hatalmával, másrészt arra is rávilágít, hogy az évszázadok során egyéb területeken is igen forgandó volt a rómaiak szerencséje. A Római Birodalom utolsó évtizedeiben az ún. barbár törzsek - amelyeket a kezdetekben leigáztak, és tagjaikat vagy besorozták a római hadseregbe, vagy rabszolgaként dolgoztatták - ekkorra már a birodalom több részén is átvették az uralmat. Aetius fiatalon többször is barbárok fogságába esett előbb az Alarich király vezette gótok kapták el, máskor meg a hunok. A rómaiak és a barbárok viszonya jól jelzi, hogyan változtak a dolgok a köztársaság kora óta. Alarich hol kegyetlen ellenség, hol szövetséges volt - olyannyira, hogy 405-ben a római hadsereg egyik vezető tábornoka lett. Ám ez nem tartott sokáig. 408-ban Alarich már megint harcban állt a rómaiakkal: lerohanta Itáliát, és kifosztotta Rómát. A hunokkal többször is megesett, hogy félelmetes ellenségből a rómaiak szövetségesei lettek. Egykori foglyuk, Aetius oldalán a hunok is részt vettek a polgárháborúban. De nem volt szokásuk sokáig egy oldalán állni, és 451-ben, Attila vezetésével, átkelve a Rajnán óriási csatába keveredtek a rómaiakkal. Ekkor épp a Theodorik király vezette gótok keltek a rómaiak védelmére. A római elit mégis azon volt, hogy békét kössön a barbár vezetőkkel, sokszor nem is azért, hogy így biztosítson védelmet a római területeknek, hanem azért, hogy felülkerekedjen a belső hatalmi harcokban. A vandálok például Geiserik király uralkodása alatt feldúlták az Ibériai-félszigetet, majd 429-től sorra hódították meg Róma észak-afrikai „éléskamráit”. A rómaiak válaszul feleségül kínálták Geiseriknek III. Valentinianus császár kislányát. Geiserik akkor már nős volt, az egyik gót vezető lányát vette el, de ez számára nem jelentett akadályt. Érvénytelenítette házasságát, azzal az ürüggyel, hogy a felesége meg akarta ölni, és az asszonyt visszaküldte a családjához, de előbb még megcsonkíttatta: levágták az orrát és mindkét fülét. A második feleségjelöltet azonban - legnagyobb szerencséjére - fiatal kora miatt Itáliában tartották, és a házasságot sosem hálták el. A lány később egy másik nagy hatalmú tábornok, Petronius Maximus felesége lett - ő volt az, aki kitervelte, hogy Actiust az a császár ölje meg, aki, nem sokkal később, maga is gyilkosság áldozata lett. Az értelmi szerző ezúttal is Maximus volt, aki ez után császárrá nyilvánította magát, de uralkodása nagyon rövid életű volt: életét vesztette, amikor a vandálok, Geiserik vezetésével, megint Itáliára támadtak. Róma elesett,

és a fosztogatók mindent elvittek. Az V. század elején a barbárok már szó szerint a kapuk előtt álltak. Egyes történészek szerint ez azért történhetett meg, mert akkortájt Rómát egy sokkal félelmetesebb ellenség fenyegette. De a gótokkal, hunokkal és a vandá- lókkal szemben elszenvedett vereség csak a tünete volt Róma hanyatlásának, nem pedig az oka. A köztársaság korában Róma ennél sokkal szervezettebb és ijesztőbb ellenfelekkel például a karthágóiakkal - is elbánt. Róma vesztét is az okozta, ami a maja városállamokét: az egyre kizsákmányolóbb politikai és gazdasági intézmények miatt belharcok és polgárháborúk robbantak ki. A hanyatlás egyébként nagyjából akkor kezdődött meg, amikor Augustus magához ragadta a hatalmat, ezzel ugyanis beindultak bizonyos változások, amelyektől a politikai intézmények sokkal kizsákmányolóbbá váltak. Ilyen változás volt például, hogy átalakult a hadsereg szerkezete, emiatt pedig lehetetlenné vált a „kivonulás”, és ezzel megszűnt egy létfontosságú elem, amely politikai képviseletet biztosított a köznépnek. Augustus utódja, a Kr. u. 14-ben trónra kerülő Tiberius császár eltörölte a plebejus népgyűlés intézményét, és jogköreit a szenátus kezébe adta. így politikai jogok helyett a római polgárok most kaptak ingyen búzát, később pedig ingyen olívaolajat, bort és sertéshúst is, sőt a cirkuszi játékokkal és gladiátorviadalokkal a szórakoztatásukról is gondoskodtak. Augustus reformjai óta az uralkodó a polgár-katonák alkotta hadsereg helyett egyre inkább hivatásos katonák egy elit csoportjára, arra a praetorianus testőrségre támaszkodott, amelyet még Augustus alapított. A testőrség hamarosan fontos tényezővé vált, amely akár el is dönthette, ki legyen a következő uralkodó, bár ehhez sokszor békés eszközök helyett a polgárháború és a cselszövés eszközeihez nyúlt. Augustus, ezenfelül, megerősítette az arisztokráciát a köznéppel szemben, így egyre csak nőttek azok az egyenlőtlenségek, amelyek a Tiberius Gracchus és az arisztokraták közötti konfliktus alapját adták. A hatalom központosítása miatt a köznép jogai egyre bizonytalanabbá váltak. Ahogy nőtt a birodalom a földek kisajátítása révén, úgy nőttek az állami földek is, arányuk sok helyen elérte az 50százalék-ot. Amikor már minden hatalom az uralkodó és környezete kezében összpontosult, a tulajdonjogok különösen ingataggá váltak. Es ekkor - szinte majdnem teljesen úgy, ahogy a maja városállamokban Rómában is egyre hevesebb harcok kezdődtek a trón megszerzéséért. Már a kaotikus V. század előtt rendszeressé váltak a polgárháborúk, amikor aztán a barbárok vették át az uralmat. Severus például annak a Didius Julianusnak a megdöntésével szerezte meg a hatalmat, aki Pertinax meggyilkolása után, Kr. u. 193-ban önkényesen császárrá kiáltotta ki magát. Severus, aki abban az évben, „az öt császár évében” már a harmadik volt a sorban, később háborút indított a rivális trónkövetelők, Pescennius Niger és Clodius Albinus tábornokok ellen, akiket végül Kr. u. 194-ben, illetve 197-ben sikerült legyőznie. Majd a rá következő polgárháborúban a vesztesek minden vagyonát elkobozta. Bár olyan rátermett uralkodói voltak Rómának, mint Traianus (Kr. u. 98-117), a következő évszázadban pedig Hadrianus és Marcus Aurelius, akik képesek voltak megállítani a hanyatlást, az alapvető intézményi problémákat már nem tudták vagy nem akarták megoldani. Egyikük sem akart lemondani a birodalomról, és egyikük sem akarta visszaállítani a köztársaság korának hatékony politikai intézményeit. Marcus Aureliust - sikerek ide vagy oda - a fia, Commodus követte, aki inkább hasonlított Caligulára vagy Néróra, mint az apjára. Az egyre növekvő instabilitásról árulkodott a városok szerkezete és elhelyezkedése is. A Kr. u. III. században már minden nagyobb várost véd fal vett körül. Sok esetben még a műemlékeket is lebontották, mert kellett a kő a város védelmének megerősítéséhez. Galliában, mielőtt Kr. e. 125-ben megérkeztek a rómaiak, az volt a szokás, hogy a városokat dombtetőkre építették, mivel így könnyebb volt megvédeni őket. A római hódítások kezdetén a települések leköltöztek a síkságra. A 111.

században azonban a gallok visszatértek régi szokásukhoz. Az egyre fokozódó politikai instabilitás olyan kihívások elé állította a társadalmat, amelyek az intenzívebb kizsákmányolás felé mozdították el a gazdasági intézményeket. És bár a polgárság körét már olyannyira kibővítették, hogy Kr. u. 212-ben szinte a birodalom minden lakója polgárnak számított, ezzel párhuzamosan a polgárok között is kialakultak státuskülönbségek. A törvény előtti egyenlőségnek még az illúziója is elmúlt. Például, mire Hadrianus (Kr. u. 117-138) hatalomra került, a különböző társadalmi kategóriákba tartozó római polgárokra más-más típusú törvények vonatkoztak. Ugyanilyen fontos, hogy a polgárok teljesen másfajta szerepet töltöttek be, mint a köztársaság korában, amikor még a népgyűlés révén volt némi beleszólásuk a politikai és : gazdasági döntésekbe. A rabszolgaság a Római Birodalom fennállása alatt végig megmaradt, bár az még vitatott, hogy vajon az eltelt évszázadok alatt csökkent-e a rabszolgák aránya a lakosságon belül. Nem kevésbé fontos, hogy - ahogy a birodalom fejlődött - a mezőgazdasági munkások egyre nagyobb arányban kényszerültek félig-meddig szolgai státusba, és váltak röghöz kötötté. Ezeknek a colonusók-nak a helyzetéről bőséges információval szolgálnak az olyan jogi dokumentumok, mint például a császári rendeleteket egy csokorba gyűjtő CodexTheodo-sianus és a Codex Justinianus. Ez a státus, valószínűleg, Dioeletianus császár uralkodásának idejéből (Kr. u. 284-305) ered. Idővel a földesurak egyre több jogot gyakorolhattak a colonusok fölött. I. Constantinus császár (más néven Nagy Konstantin) 332-ben megengedte a földesuraknak, hogy láncra verjék azt a colonust, akiről azt gyanítják, hogy el akar szökni. Kr. u. 365-ben a colonusoknak már ahhoz sem volt joguk, hogy a földesúr engedélye nélkül adják el a saját tulajdonukat. Ha a hajóroncsok és a grönlandi jégminták alkalmasak arra, hogy segítségükkel nyomon kövessük Róma kezdeti gazdasági terjeszkedését, akkor arra is alkalmasak, hogy nyomon kövessük a birodalom hanyatlását. Kr. u. 500-ból már csak 20 roncsot találtak. Róma hanyatlásával a földközi-tengeri kereskedelem is összeomlott, és egyes tudósok még azt is megkockáztatják, hogy legközelebb csak a XIX. században érte el azt az intenzitást, amely Róma virágkorában jellemezte. A grönlandi jég is hasonló tendenciáról mesél. A rómaiak az ezüstből pénzérméket vertek, és az ólmot is sokféle formában hasznosították: csöveket, edényeket készítettek belőle. A Kr. u. I. századból származó csúcsértékek után a jégmintákban lévő ólom-, ezüst- és rézlerakódás mennyisége folyamatosan csökkent. A köztársaság korában megtapasztalt gazdasági növekedés lenyűgöző volt - mint mindig, amikor egy kizsákmányoló intézményrendszerben - mint amilyen a Szovjetunió is volt - növekedés megy végbe. De ez a fajta növekedés akkor is korlátozott, és akkor sem lehet tartós, ha egyébként figyelembe vesszük, hogy egy részben befogadó intézményrendszer eredménye. A növekedés alapját a viszonylag magas mezőgazdasági termelékenység, a provinciákból érkező, jelentős mennyiségű adó és a távolsági kereskedelem jelentette, de nem támogatta technológiai fejlődés vagy teremtő rombolás. A rómaiak megörököltek bizonyos alaptechnológiákat: vasszerszámokat és -fegyvereket, az írás-olvasás és az ekés földművelés tudományát, valamint építési technikákat. És a köztársaság korának hajnalán maguk is feltaláltak ezt-azt: a falazó cementhabarcsot, a szivattyút és a vízikereket. De később, a Római Birodalom fennállása alatt a technológia már semmit sem fejlődött. A hajózásban például szinte semmit sem változott a hajók felépítése vagy felszerelése, és a rómaiak sosem tértek át a merev kormánylapátos megoldásra, maradtak az evezős gályáknál. A vízikerék használata nagyon lassan terjedt, így a vízenergia nem forradalmasíthatta a római gazdaságot. Még az olyan nagyszerű fejlesztések is, mint a vízvezetékek és a szennyvízcsatornák, már ismert technológiával készültek -

igaz, ezt a rómaiak tovább tökéletesítették. Innováció nélkül, a meglévő technológiákra alapozva is létezhet gazdasági növekedés, de ha nincs teremtő rombolás, ez a növekedés sosem lesz tartós. Ahogy a tulajdonjogok egyre bizonytalanabbá váltak, és a polgárok a politikai jogaik után a gazdasági jogaikat is elvesztették, a gazdasági növekedés is leállt. Érdekesség, hogy úgy tűnik, a római kori új technológiák megalkotásának és elterjedésének az állam volt a motorja. Ez remek hír — egészen addig, amíg a kormány úgy nem gondolja, hogy a technológia fejlődése többé már nem áll érdekében, és ilyen pálfordulás, bizony, túlságosan is gyakran történt, mert az országok vezetői féltek a teremtő rombolástól. A nagy római írótól, idősebb Pliniustól származik a következő történet. Tiberius császár uralkodásának idején történt, hogy egy ember feltalálta a törhetetlen üveget, és rögvest a császár színe elé járult, remélve, hogy ezért nagy jutalmat kap. Bemutatta találmányát, Tiberius pedig azt kérdezte, beszélt-e már erről valaki másnak is. Amikor a férfi nemmel felelt,Tiberius elvitette és kivégeztette a férfit, „félve attól, hogy az arany értéke a sár értékének szintjére süllyed”. Ebben a történetben két érdekesség is van. Az egyik, hogy ez az ember, jutalmat várva, rögtön Tiberiushoz ment, ahelyett, hogy saját vállalkozást alapított volna, és a speciális üveg árusításával megszedte volna magát. Ebből kitűnik, hogy az ország vezetése felügyelte a technológia fejlődését. A másik érdekesség, hogy Tiberius örömmel pusztította el a találmányt, mert az kedvezőtlen hatással lett volna a gazdaságra. Ebben nyilvánul meg a teremtő rombolás gazdasági hatásaitól való felelem. De közvetlen bizonyíték van rá, hogy a birodalom korában a teremtő rombolás politikai következményeitől is féltek. Suetonius egyik elbeszéléséből kiderül, hogy Vespasianus császárt (Kr. u. 69-79) is felkereste egy feltaláló: ő arra jött rá, hogyan lehetne - az általa tervezett eszközzel viszonylag olcsón felszállítani az oszlopokat a Capitoliumra, Róma fellegvárába. Az oszlopok óriásiak voltak, súlyosak és csak nagyon nehezen szállíthatók. Több ezer ember összehangolt munkájára és jelentős anyagi ráfordításra volt szükség ahhoz, hogy a bányák mélyéről feljussanak a hegyre. Vespasianus ugyan nem ölette meg a feltalálót, de ő sem volt vevő az innovációra, mondván: „Hogy fogom akkor etetni a népet?” Íme, még egy feltaláló, aki a császárt kereste meg az ötletével, bár ez esetben ez a lépés indokoltabbnak tűnik, hiszen az oszlopok faragása és szállítása leginkább állami feladat volt. Az innovációt ez esetben is azért utasították el, mert úgy érezték, a teremtő rombolás fenyegetést jelent - nem is annyira annak lehetséges gazdasági hatásai miatt, hanem az azzal együtt járó politikai teremtő rombolástól való félelem miatt. Vespasianus attól tartott, hogy megrendül a politikai stabilitás, ha nem tudja irányítása alatt tartani az embereket, és nem tudja biztosítani az elégedettségüket. A római plebejus akkor jó, ha a keze jár, nem az agya, ezért kell olyan munkát biztosítani neki, mint az oszlopok szállítása. Vagyis, az ingyenes kenyér és az ingyenes cirkusz mellé munka is kellett a népnek ahhoz, hogy elégedett legyen. Sokatmondó, hogy ezek a történetek nem sokkal a köztársaság összeomlása után születtek. A Római Birodalom császárainak sokkal nagyobb hatalom volt a kezükben ahhoz, hogy útját állják a változásoknak, mint a köztársaság vezetőinek. A másik fontos ok, amiért elmaradt a technológiai innováció, a rabszolgaság. Ahogy nőtt a rómaiak fennhatósága alá került területek nagysága, úgy nőtt a rabszolgasorsra jutott tömegek nagysága is. Ezeket az embereket a rómaiak sokszor hazavitték magukkal Itáliába, és ott dolgoztatták hatalmas birtokaikon. Sok római polgárnak dolgoznia sem kellett: az állami alamizsnából élt. Honnan jött volna az innováció? Már megállapítottuk, hogy az innovációhoz új emberek kellenek, akiknek új ötleteik vannak, akik új megoldásokat dolgoznak ki a régi problémákra. Rómában előbb a rabszolgák, később a félig szolgasorba kényszerített colonusok végezték az érdemi, termelő munkát, őket pedig szinte semmi nem ösztönözte arra, hogy újítsanak, hiszen az innovációból nem ők, hanem a gazdáik

profitáltak volna. Ahogy azt majd többször is látni fogjuk, a kényszermunkára, rabszolgaságra, jobbágyságra és egyéb hasonló rendszerekre alapozott gazdaságok sosem innovatívak. És ez az őskortól az újkorig mindig is így volt. Az Egyesült Államokban az északi államok vettek részt az ipari forradalomban, nem a déliek. A rabszolgaság és a jobbágyság természetesen rendkívül gazdaggá tette a rabszolgák és a jobbágyok urait, de nem hozott technológiai innovációt, és nem teremtett össztársadalmi jólétet sem.

Nem jön levél Vindolandából Kr. u. 43-ra a római császár, Claudius sikeresen meghódította Angliát. Skóciát azonban nem. Agricola római elöljáró és a brit légió főparancsnoka még tett egy utolsó, hasztalan kísérletet Skócia bevételére, azután inkább feladta, és Kr. u. 85-ben védműveket építtetett Anglia északi határán, hogy védje a már elfoglalt területeket. Az egyik legnagyobb erődítménnyel a Newcastle-től 55 km-re északra, a Római Birodalom északnyugati határán fekvő Vindolanda büszkélkedhetett. Ez az erőd később beépült a 130 km hosszú védfalba, amit Hadrianus császár építtetett (Hadrianus fala), de Kr. u. 103-ban, amikor a római centurió, Candidus állomásozott itt, ez már egy különálló erőd volt. Candidus a római helyőrség ellátásával kapcsolatban levelet írt barátjának, Octaviusnak, akitől az alábbi választ kapta: „Octaviustól fivérének, Candidusnak. Üdvözlet! Többször is megírtam már neked, hogy vásároltam körülbelül 5000 modius kalászos gabonát, és ennek okán szükségem lenne pénzre. Ha nem küldesz nekem pénzt, legalább 500 denariust, akkor elvesztem a foglalónak adott, mintegy 300 denariust, és szégyenben maradok. Ezért kérlek, hogy amint tudsz, küldj nekem némi pénzt. A nyersbőröket, amikről azt írod, Cataractoniumban vannak, és nekem adod őket, meg a szekeret is, amiről írtál, már elhoztam volna, csak nem szerettem volna, ha az állatok megsérülnek, ugyanis az utak igen rossz állapotban vannak. Beszélj Tertiusszal arról a 8 és 1/2 denariusról, amit Fatalistól kapott. Még nem jelent meg a számlámon. Feltétlen küldj nekem pénzt, hogy bekerülhessen a gabonám a szérűmbe. Üdvözlöm Spectatust és Firmust. Búcsúzom.” Candidus és Octavius levelezése sok fontos részletet elárul a római kori Anglia gazdasági helyzetéről. Kiderül belőle, hogy Angliában már ekkor fejlett pénzgazdaság működött, pénzügyi szolgáltatásokkal; voltak épített utak, még ha azok néha rossz állapotban voltak is; és létezett egy pénzügyi rendszer, a Candidus bérét biztosító adók beszedésére. Es ami a legnyilvánvalóbb: mindkét férfi írástudó volt, és valamiféle postai szolgáltatás is a rendelkezésükre állt. A római kori Angliának bevételt jelentett továbbá még az is, hogy tömeggyártásban készült sok, kiváló minőségű fazekasáru, különösen Oxfordshire-ben; a városiasodott központokban fürdők és középületek is álltak; és a házépítéshez habarcsot, a tetőhöz cserepet használtak. A IV. századra azonban minden hanyatlóban volt, és Kr. u. 411 után a Római Birodalom lemondott Angliáról. Seregeiket kivonták, akik maradtak, fizetést már nem kaptak, és ahogy maga Róma is összeomlott, a helyiek a tisztviselőket is kiebrudalták. Kr. u. 450-ben a korábbi jólétnek már nyoma sem volt: megszűnt a pénzforgalom, a városi területek elnéptelenedtek, az épületeket apránként elhordták, az utakat benőtte a gaz, már csak kézzel készült, kezdetleges fazekasárukat használtak, az emberek elfelejtették, hogyan kell használni a habarcsot, drasztikusan csökkent az írni-olvasni tudók aránya, a tetőket újra ágakkal fedték. És többé nem jött levél Vindolandából. Kr. u. 411 után Anglia gazdasága összeomlott, az ország elszegényedett, elmaradott térség lett - és nem most először. Az előző fejezetben láttuk, hogy Kr. e. 9500 körül hogyan indult meg a neolitikus forradalom a Közel-Keleten. Jerikó és Abu Hureyra lakói már kisebb városokban éltek és földet műveltek, amikor Anglia lakói még mindig vadásztak és gyűjtögettek - és ez így is maradt még úgy cirka 5500 évig. És akkor sem ők találták fel a földművelést meg az állattartást, hanem azok a közelkeleti bevándorlók mutatták meg nekik, akik évezredeken át áramlottak be Európába. Mire Anglia lakói magukévá tették ezeket a jelentős innovációkat, a Közel-Keleten már nagyvárosok épültek, kialakult az írás és a fazekasság. Kr. e. 3500-ban Mezopotámiában, a mai Irak területén, már állt Uruk

és Ur városa. Uruk lakossága ekkor úgy 14 ezer fő lehetett, és nem kellett hozzá sok idő, hogy elérje a 40 ezret. A fazekaskorongot Mezopotámiában találták fel, nagyjából akkortájt, amikor az első kerekes járművet. Az egyiptomi főváros, Memphisz nem sokkal ez után lett igazi nagyváros. A két régióban egymástól függetlenül találták fel az írást. Miközben Kr. e. 2500 körül az egyiptomiak Gíza nagy piramisait építették, az angoloknál akkor készült el a leghíresebb ősi műtárgy, a Stonehenge. Saját mércéik szerint ez nem kis teljesítmény volt, de egyetlen olyan ceremoniális napbárka sem fért volna el benne, mint amilyeneket az egyiptomiak Kheopsz fáraó piramisának lábánál temettek el. Anglia továbbra is nagy lemaradásban volt, és egészen a római kor végéig - saját innováció híján - mindig csak a Közel-Kelct és a többi európai terület már meglévő technológiáit vette át. És ilyen szerencsétlen történelmi előzmények után mégis Anglia lett az első igazán befogadó társadalom, és Anglia lett az az ország, ahol az ipari forradalom végbement. Korábban már elárultuk, hogy mindez az apró intézményi különbségek és a kritikus fordulatok (például a pestisjárvány, az amerikai kontinens felfedezése) közötti kölcsönhatások eredménye volt. A sajátos angol fejlődésnek történelmi gyökerei vannak, de Vindolandából nézve ezek a gyökerek nem tűnnek túl mélynek, és történelmileg egyáltalán nem predetermi-náltak. Nem a neolitikus forradalom korából vagy a római hegemónia évszázadaiból erednek. Kr. u. 450-ben, a történészek által régen sötét középkornak nevezett időszak kezdetén, Anglia újra szegénységbe és politikai káoszba süllyedt. És az országban ez után még évszázadokig nem volt hatékony, központosított állam.

Külön utakon Angliában a befogadó intézmények és az azt követő ipari növekedés nem a római kori (vagy a még korábbi) intézményrendszer öröksége volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Nyugatrómai Birodalom összeomlása, amely egész Európára kihatással volt, nem hozott semmilyen jelentős változást az angolok életében. Mivel Európa minden részén ugyanazokat a kritikus fordulatokat élték meg, a különböző országok intézményrendszerei hasonló — mondhatni jellegzetesen európai - utat jártak be. Ezek közül a közösen átélt kritikus fordulatok közül az egyik legjelentősebb a Római Birodalom bukása volt. A világ más tájain: Fekete-Afrikában, Ázsiában es az amerikai kontinensen az európaitól merőben eltérő fejlődési folyamatok zajlottak le, részben azért, mert ott másfajta kritikus fordulatok történtek. A római kori Anglia hatalmas robajjal dőlt össze. Az összeomlás Itáliában vagy Galliában (a mai Franciaországban), sőt még Észak-Afrikában sem volt ennyire végzetes - ezeken a helyeken sok régi intézmény valamilyen formában még tovább élt. Ám az kétségtelenül jelentős változás volt, amikor a római uralom megszűnte után a terület sok kis államra hullott, és a frankok, vizigótok (nyugati gótok), keleti gótok, vandálok és burgundiaiak visszanyerték autonómiájukat. Hatalmuk persze meggyengült, hiszen határaikat rendszeresen támadták - északról a vikingek és a dánok jöttek dereglyéikkel, keletről a hunok lóháton. Végül megjelent az iszlám is - mint vallás és mint politikai erő -, és ez oda vezetett, hogy a Mohamed Kr. u. 632-ben bekövetkezett halálát követő évszázadban új iszlám államok jöttek létre a Bizánci Birodalom, Észak-Afrika és Spanyolország területének nagy részén. Ezek a párhuzamos folyamatok megrázták Európát, és nyomukban kialakult egy bizonyos, általában feudálisnak nevezett társadalomtípus. Ezek a feudális társadalmak decentralizáltak voltak, mert az erős, központosított államok ekkorra elsorvadtak, még ha az olyan uralkodók, mint például I. Nagy Károly, próbálták is helyreállítani őket. A feudális intézmények, amelyek a szabadságuktól megfosztott, leigázott emberek (a jobbágyok) munkájára alapoznak, nyilvánvalóan kizsákmányoló jellegűek, amelyek Európában, a középkor folyamán hosszú időn át adtak táptalajt a kizsákmányoló, lassú növekedéshez. De a későbbiekben is igen erősen éreztették még hatásukat. Például, amikor a vidéki lakosságot jobbágysorba süllyesztették, a rabszolgaság eltűnt Európából. Hiszen amikor az elit megtehette, hogy a teljes vidéki lakosságból jobbágyokat csinál, már nem volt szükség egy plusz társadalmi rétegre. A feudalizmus ugyanakkor teremtett egyfajta hatalmi űrt, amelyben a termelésre és kereskedelemre specializálódott, független nagyvárosok szépen gyarapodhattak. De a pestisjárvány után, amikor felborult a hatalmi egyensúly, és a jobbágyság intézménye Nyugat-Európában omladozni kezdett, megnyílt az út egy olyan, sokkal pluralistább társadalom előtt, ahol már nincsenek rabszolgák. Jól körülhatárolhatóak azok a kritikus fordulatok, amelyek hatására a feudális társadalmak kialakultak, de ezek nem korlátozódtak kizárólag Európára. Egy releváns összehasonlításhoz vegyünk például egy mai afrikai országot, Etiópiát, illetve elődjét, az ország északi részén, Kr. e. 400 körül alapított Ak-szúmi Királyságot! Az Akszúmi Királyság a maga korában viszonylag fejlett államnak számított: nemzetközi kereskedelmet folytatott Indiával, Arábiával, Görögországgal és a Római Birodalommal. Sok szempontból olyan volt, mint a Bizánci Birodalom (a Keletrómai Birodalom) ebben a korszakban. Lakói pénzt használtak, monumentális középületeket és utakat építettek, és például a mezőgazdaságban és a hajózásban is nagyon hasonló technológiákat alkalmaztak. Dc vannak érdekes ideológiai párhuzamok is az Akszúmi Királyság és Róma között. Kr.

u. 312-ben a római uralkodó, I. Constantinus (Nagy Konstantin) áttért a keresztény hitre, és az akszúmi király, Ezana is ez idő tájt keresztelkedett meg. A 12. térképen azt látjuk, hogy hol helyezkedett el az egykori Akszúmi Királyság a mai Etiópia és Eritrea területén, és hogy a Vöröstenger túlpartján hol voltak akszúmi fennhatóság alatti területek a mai Szaúd-Arábia és Jemen területén. Ahogy Róma hanyatlani kezdett, az Akszúmi Királyság is megindult a lejtőn - méghozzá igencsak hasonló forgatókönyv szerint. A Nyugatrómai Birodalomnak a hunok és a vandálok, az Akszúmi Királyságnak az arabok adták meg az utolsó lökést, akik a VII. században meghódítva a Vörös-tengert, továbbhaladtak az Arab-félszigeten dél felé. Az Akszúmi Királyság elvesztette arábiai gyarmatait, és az arabok elvágták előlük a megszokott kereskedelmi útvonalakat. Ez pedig felgyorsította az ország gazdasági hanyatlását: nem vertek több pénzt, a városi lakosság száma zuhanni kezdett, és az állam kezdett visszahúzódni az ország belső területeire és az Etióp-magasföldre. Európában a központi államhatalom összeomlása után kezdtek kialakulni a feudális intézmények. Ugyanez történt Etiópiában is, az ún. gult rendszer alapján, amelynek központi eleme az uralkodótól kapott földadomány volt. XIII. századi kéziratokban tesznek említést először erről az intézményről, bár valószínűleg eredete sokkal korábbra datálható. Maga a gult szó egy amhara kifejezés, jelentése: „hűbérbirtokot adott”. Ez azt jelentette, hogy a gult birtokosa, a földért cserébe, köteles volt bizonyos szolgáltatásokat nyújtani az uralkodónak, ez elsősorban katonai szolgálatot jelentett. Ezért cserébe a gult birtokosának jogában állt megsarcolni azokat, akik az adott földet megművelték. Különféle történelmi források szerint ez a sarc a parasztok által megtermelt mezőgazdasági termények felétháromnegyedét vitte el. Ez a rendszer saját találmány volt, amely azonban feltűnően hasonlított az európai feudalizmusra, de alighanem még annál is kizsákmányolóbb volt. Az angol jobbágyokat még a feudalizmus virágkorában sem zsákmányolták ki ennyire az uraik: tőlük, különböző jogcímeken, a terménynek legfeljebb a felét vették el. De Etiópia sorsa egyáltalán nem mondható tipikusnak Afrikában. Más országokban a rabszolgaságot nem váltotta fel a jobbágyság, az afrikai rabszolgaság és az azt támogató intézményrendszer még évszázadokig fennmaradt. És végül még Etiópia sorsa is teljesen máshogy alakult. A VII. század után az ország elszigetelten élte tovább hétköznapjait Kelet-Afrika hegyeiben, ahova már nem értek el azok a folyamatok, amelyek később az európai intézményi fejlődést alakították - gondolunk itt a független nagyvárosok kialakulására, az uralkodói jogkörök fokozatos korlátozására, az amerikai kontinens felfedezésére, majd azt követően az atlanti kereskedelem kibővülésére. Következésképp, az etióp abszolutisztikus intézmények jórészt érintetlenek maradtak. Később, az afrikai kontinens egyes részei egymástól nagyon eltérő mértékben alakították ki kapcsolataikat Európával és Ázsiával. Kelet-Afrika lett az arab világ egyik legfőbb rabszolga-beszállítója, Nyugat- és Közép-Afrika pedig az atlantióceáni kereskedelem megindulásával elkezdődő európai terjeszkedés során kapcsolódott be a világgazdaság vérkeringésébe, szintén mint rabszolga-beszállító. Az atlanti kereskedelem tehát teljesen más utakra vitte Nyugat-Európát, mint Afrikát, ez pedig egy újabb példa arra, hogy az intézményi szakadás a kritikus fordulatok és a meglévő intézményi különbségek közötti kölcsönhatás eredménye. Míg Angliában a rabszolga-kereskedelemből származó profit az abszolutizmus ellenségeit gazdagította, addig Afrikában megteremtette és megerősítette az abszolutizmus intézményeit. Az Európától még távolabb eső vidékeken az intézményi szakadás folyamatai, nyilvánvalóan, még sajátosabbak voltak. Az amerikai kontinens például, amely Kr. e. 15 000 körül, azzal, hogy elolvadt az Alaszkát Oroszországgal összekötő jég, végképp elszakadt Európától, kitermelte a maga intézményi

innovációit, amelyek leginkább a natúfi intézményekhez hasonlítottak, és az eredményük is hasonló volt: letelepedett életmód, hierarchia és egyenlőtlenség - minden, ami egy kizsákmányoló intézményrendszerhez kell. Ezek a folyamatok először Mexikóban, valamint Peru és Bolívia hegyvidéki részein mentek végbe, és a kukorica háziasításával megkezdődött az amerikai neolitikus forradalom. Ezeken a helyeken indult meg - kezdetleges formájában - a kizsákmányoló növekedés, amint azt a maja városállamok esetében láttuk. De ahogy Európában sem ott történtek meg a nagy áttörések, és indultak el a befogadó intézmények és az ipari növekedés felé, ahol a legerősebb volt a római befolyás, úgy az amerikai kontinensen sem ott alakultak ki a befogadó intézmények, ahol ezek a korai civilizációk létrejöttek. Ezek a sűrűn lakott civilizációk - ahogy azt az első fejezetekben már láttuk - igen visszás kapcsolatba kerültek az európai gyarmati rendszerrel, és ez a kapcsolat, bizony, átírta a vagyoni viszonyokat, és az amerikai kontinens korábban viszonylag gazdag országai viszonylag szegények lettek. Az Egyesült Államok és Kanada akkor még messze elmaradtak Mexikó, Peru és Bolívia fejlett civilizációtól, ma viszont sokkal gazdagabbak, mint az amerikai kontinens többi országa.

A kezdeti növekedés következményei A Kr. e. 9500 körül megindult neolitikus forradalom és a XVIII. századi brit ipari forradalom között eltelt hosszú időszak alatt számtalanszor bekövetkezett hirtelen jött gazdasági fellendülés. Ezeket mindig valamilyen intézményi innováció indította el, amely végül elakadt. Az ókori Rómában a köztársaság intézményrendszere, amelynek köszönhetően az ország gazdaságilag megerősödött, és így felépülhetett az erős birodalom, a Julius Caesar vezette puccs és az Augustus vezette birodalomépítés után bomlott fel. Évszázadok kellettek ahhoz, hogy a Római Birodalom végleg eltűnjön, a hanyatlás jó hosszan elhúzódott; de amint a köztársaság viszonylag befogadó intézményei utat engedtek a birodalom kizsákmányolóbb intézményeinek, a gazdasági regresszió szinte elkerülhetetlen lett. Velencében hasonló volt az események dinamikája. A gazdasági prosperitást olyan intézmények teremtették meg, amelyekben megvoltak a legfontosabb befogadó jellegű elemek, de ezek működését aláásta a regnáló elit, amely ; bezárta a kapukat az új belépők előtt, sőt betiltotta azokat a gazdasági intézményeket, amelyeknek a köztársaság felvirágzását köszönhették. És bár Róma jelentős tényező volt, Angliában mégsem közvetlenül a „római örökség” vezetett a befogadó intézmények kialakulásához és az ipari forradalom megindulásához. A római jog és a római intézmények azon barbár királyságok jogi és intézményi rendszerérc voltak hatással, amelyek a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után jöttek létre. A történelmi tényezők kétségtelenül formálják az intézményrendszert, de ez nem egy egyszerű, előre meghatározott, kumulatív folyamat. Róma és Velence is elindult a befogadó intézményrendszer felé, később mégis visszatáncolt. Az a gazdasági és intézményi berendezkedés, amelyet Róma Európában és a Közel-Keleten kialakított, még nem garantálta, hogy ezeken a területeken, évszázadokkal később, az akkor még zsenge befogadó intézmények majd egy szilárd lábakon álló rendszert alkotnak. Sőt egy ilyen intézményrendszer éppen ott alakult ki először, ahol a leggyengébb volt a római befolyás, és ahonnan az V. században a leggyorsabban és szinte nyom nélkül tűnt el - Angliában. Ahogy arról már a 4. fejezetben szó volt, inkább a történelmi eseményeknek van jelentős szerepük abban, ha megindul az intézményi szakadás, és kialakulnak olykor apró, ám később, egy-egy kritikus fordulat bekövetkeztekor lényeges méretűvé váló különbségek. Ezek a különbségek kezdetben ugyanis sokszor tényleg igen aprók, könnyen megszüntethetők, és nem feltétlenül egy egyszerű, kumulatív folyamat következményei. Természetesen Róma még hosszú időn át befolyásolta Európa sorsának alakulását. A római jog- és intézményrendszer hatása egyértelműen tetten érhető volt azokban a barbár királyságokban, amelyek a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után, annak helyén jöttek létre. Az is Róma bukásának következménye volt, hogy a politikai rendszerek decentralizálttá váltak, és így kialakulhatott a feudális rend. A rabszolgaság megszűnése és a független városok létrejötte csak elnyújtott - és, természetesen, történelmileg kiszámíthatatlan - mellékhatása volt ennek a folyamatnak. Jelentőségre akkor tettek szert, amikor a „fekete halál” mélyen megrázta ezeket a feudális társadalmakat. A pestis pusztítása után újjáéledő Európában a városok megerősödtek, a parasztság pedig megszabadult a röghöz kötés terhétől és feudális kötelezettségeitől. Pontosan ezek voltak azok, a Római Birodalom bukásával meginduló kritikus fordulatok, amelyek olyan súlyos, egész Európára kiható intézményi szakadáshoz vezettek, amelyhez fogható nem volt sem Fekete-Afrikában, sem Ázsiában, sem az amerikai kontinensen. A XVI. századra Európa intézményileg élesen elkülönült Fekete-Afrikától és az amerikai kontinenstől. Bár nem volt sokkal gazdagabb, mint a leglátványosabban fejlődő ázsiai civilizációk Indiában vagy

Kínában, néhány kulcsfontosságú dologban ezektől az országoktól is különbözött. Az európai országok, például, olyan képviseleti intézményeket is megteremtettek, amelyek Ázsiában ismeretlenek voltak. És ezek kulcsfontosságú szerepet játszottak a befogadó intézmények kialakulásában. Ahogy azt majd a következő két fejezetben látni fogjuk, Európán belül pedig az apró intézményi különbségeknek volt igazán nagy jelentőségük; és ezek a különbségek, bizony, Angliának kedveztek, mert a feudális rend leginkább ott engedett utat az üzleti érzékkel megáldott földműveseknek és a független, városiasodott központoknak, ahol a kereskedők és az iparosok szépen gyarapodhattak. Ezek a társadalmi csoportok már korábban is biztosabb tulajdonjogokat, különböző gazdasági intézményeket és politikai képviseletet követeltek uralkodójuktól. És ez az egész folyamat a XVII. században ért be.

7. - FORDULÓPONT

Belekötöttek... 1583-ban William Lee befejezte tanulmányait a Cambridge-i Egyetemen, és visszatért szülővárosába, Calvertonba, hogy elfoglalja a lelkészi hivatalt. I. Erzsébet (1558-1603) akkoriban adott ki egy rendeletet, amely szerint alattvalóinak mindenkor kötött sapkát kell hordaniuk. Lee korabeli feljegyzéseiből kiderül, hogy „kizárólag kézi kötéssel lehetett előállítani efféle ruhadarabot, de egyegy darab elkészítése nagyon sokáig tartott. Törni kezdtem hát a fejem. Néztem, ahogy anyám és nővéreim ülnek az esti szürkületben, és fürgén járnak a kötőtűik. Ha egy sapkát meg lehet kötni két tűvel és egy szál fonállal, gondoltam, miért ne lehetne sok tűvel.” Ezzel a korszakalkotó gondolattal vette kezdetet a textilgyártás gépesítése. Leenek szinte rögeszméjévé vált, hogy épít egy olyan gépet, amely megmenti a nőket a szüntelen kötögetéstől. Erre ő maga így emlékezett: „Kezdem elhanyagolni egyházi és családi kötelezettségeimet. A gép és megépítésének gondolata egészen beette magát a szívembe és az agyamba.” Végül 1589-ben elkészült a világ első „kötőgépe”. Lee boldogan utazott Londonba, hogy a királynő színe elé járulva megmutathassa, milyen hasznos lenne az ő találmánya, és hogy szabadalmi védelmet kérjen a gépre, hogy mások ne másolhassák le a tervet. Kibérelt egy egész épületet, hogy legyen hol felállítania a gépet, és - a helyi parlamenti képviselő, Richárd Parkyns segítségével - találkozót szervezett Henry Carcyvel, Hundson lordjával, aki tagja volt a királynő államtanácsának (Queen’s Privy Council). Carey megszervezte, hogy Erzsébet királynő látogatást tegyen Leenél, és megnézze a gépet. így is történt, ám a királynő válasza elkeserítő volt. Megtagadta Leetől a szabadalmat, és döntéséhez csak ennyit fűzött hozzá: „Bár a célja nemes, Lee úr, gondoljon csak bele, hogy a találmánya mit tenne az én szegény alattvalóimmal. Bizonyos, hogy tönkremennének, hisz megfosztaná őket a munkájuktól, és koldusbotra juttatná őket.” A csalódott Lee Franciaországba ment szerencsét próbálni; ám, amikor ott sem járt sikerrel, hazatért Angliába. Otthon megint szabadalomért folyamodott - ezúttal már Erzsébet utódjához, I. Jakab királyhoz (1603-1625). De kérésére, ugyanazon okokra hivatkozva, a király is nemet mondott. Ő is attól tartott, hogy a kötés gépesítése politikailag destabilizáló hatású lenne. Munkanélkülivé tenne sok-sok embert, és ez megingatná az ország politikai stabilitását, illetve veszélyeztetné a királyi család hatalmát. A kötőgép olyan innováció volt, amely óriási termelékenységnövekedést ígért, de magával hozta volna a teremtő rombolást. Hogy Lee briliáns találmányára így reagáltak, az is könyvünk egyik alapgondolatát támasztja alá. A teremtő rombolástól való félelem a legfőbb oka annak, hogy a neolitikus és az ipari forradalom között nem következett be tartós életszínvonal-növekedés. A technológiai innováció gazdaggá teszi az emberi társadalmakat, de szükségszerű velejárója az is, hogy mindazt, ami régi, újra cserélik, és hogy lerombol ja bizonyos emberek gazdasági előjogait és politikai hatalmát. Ahhoz, hogy tartós gazdasági növekedést tudjunk elérni, új technológiák kellenek, új módszerek, és ezek, a legtöbb esetben, olyan friss elmékből pattannak ki, mint Lee. De az új technológiák amellett, hogy gazdaggá teszik a társadalmat, elindítják a teremtő rombolás folyamatát is, ami veszélybe sodorja mindazok megélhetését, akik a régi technológiákkal dolgoznak, mint például a kézi kötők, akiket munkanélkülivé tett volna Lee újítása. És, ami még ennél is fontosabb, az olyan jelentős innovációk, mint Lee kötőgépe is, a hatalmi viszonyok átformálásával is fenyegetnek. I. Erzsébet és I. Jakab végső soron nem azért utasította el Lee szabadalmi kérvényét, mert aggódtak azokért, akiket Lee gépe munkanélkülivé tett volna, hanem mert féltek, hogy ennek az innovációnak ők maguk lennének a politikai vesztesei: attól féltek, hogy azok, akiknek a munkája e találmány miatt szükségtelenné válik,

megbillentik a politikai egyensúlyt, és fenyegetést jelentenek a királyi hatalomra nézve. Ahogy azt a géprombolók kapcsán már láttuk, az egyszeri munkások ellenállását akár még figyelmen kívül is lehet hagyni; de az elit, különösen, ha politikai hatalma veszélybe kerül, sokkal komolyabb akadálya képes lenni az innovációnak. Ha bekövetkezik egy teremtő rombolás, nekik sokkal több vesztenivalójuk van, és ez nemcsak azt jelenti, hogy ők biztosan nem fognak bevezetni új technológiákat, hanem azt is, hogy ellenállnak minden újításnak, és minden erejükkel azon lesznek, hogy útját állják a terjedésüknek. Ezért van szüksége a társadalomnak „újoncokra”: hogy legyen, aki piacra viszi a legradikálisabb innovációkat is. Meg azért is, mert ezeknek az „újoncoknak”, és annak a teremtő rombolásnak, amelyet elindítanak, sokszor számtalan akadályt kell leküzdenie: meg kell törnie a nagy hatalmú uralkodók és a befolyásos elit ellenállását. Először a XVTI. századi Angliában történt meg, hogy le akarták váltani a kizsákmányoló intézményrendszert - addig mindig és mindenhol ez volt a norma. Egy ilyen intézményrendszer ahogy azt a legutóbbi két fejezetben láttuk - időnként képes volt gazdasági növekedést generálni, főleg, ha voltak benne ún. befogadó elemek, mint Rómában és Velencében. De a teremtő rombolást nem engedte. A növekedés, amit produkált, sosem volt tartós: az innováció, az új technológiák hiánya, a kizsákmányolással járó haszonért vívott politikai belharc, vagy az épp csak kialakulóban lévő befogadó elemek eltűnése mindig véget vetett neki. A natúfi falu, Abu Hureyra lakóinak várható élettartama körülbelül annyi lehetett, mint az ókori Róma polgárainak. És egy átlag római polgár várható élettartama nagyjából megfelelt egy XVII. századi angolénak. Ami a jövedelmeket illeti, Kr. u. 301-ben Dioeletianus római császár törvényi rendeletben maximálta az árakat, és határozta meg, hogy mekkora bért kell fizetni a különféle típusú munkákért. Azt nem igazán lehet tudni, hogy ennek a rendeletnek mennyire tudtak érvényt szerezni, de amikor a gazdaságtörténész, Róbert Allén ennek alapján megkísérelte kikalkulálni, hogy milyen életszínvonalon élhetett akkor egy átlagos szakképzetlen munkás, úgy találta, hogy szinte pontosan p ugyanolyan életszínvonalon, mint egy olasz segédmunkás a XVII. századi Itáliában. Északabbra, Angliában, a bérek magasabb voltak, sőt egyre nőttek, és nagy változások zajlottak. Hogy mindez hogyan volt lehetséges? Ez ennek a fejezetnek a témája.

Az örök politikai konfliktus Az intézményrendszer és az erőforrások megosztása közötti konfliktus végig jelen van a történelemben. Láttuk például, hogy az ókori Rómában és a középkori Velencében a fejlődési folyamatokat a különféle politikai konfliktusok alakították, amelyek végül mindkét esetben az elit javára dőltek el, amely így tovább növelhette hatalmát. Az angol történelem tele van a monarchia és az alattvalók, a hatalomért versengő csoportok, az elit és a polgárok konfliktusaival. És ezek a konfliktusok nem feltétlen a hatalmasok hatalmának megerősödését hozták. 1215-ben a bárók szembeszálltak uralkodójukkal, I. (Földnélküli) Jánossal, és Runny-mede mezején rávették, hogy írja alá a Magna Charta Libertatumot (a nagy szabadságlevelet) (lásd 9. térkép). Ezzel a dokumentummal törvénybe iktattak néhány olyan alapelvet, amelyek jelentős mértékben korlátozták a király hatalmát. Ami a legfontosabb, hogy a Magna Charta kimondta: ha a király adót akar emelni, tanácskoznia kell a bárókkal. A legvitatottabb cikkely a 61. paragrafus volt, amely kimondta, hogy „a bárók szabadon választhatnak maguk közül 25 főt, akik minden erejükkel azon lesznek, hogy tiszteletben tartsák, fenntartsák és betartassák a békét, és azokat a szabadságjogokat, amelyeket a jelen törvény biztosít számukra”. Ezzel a bárók lényegében létrehoztak egy tanácsot, hogy így ellenőrizzék, a király betartja-e a törvényben foglaltakat; és ha nem tartotta be, akkor ennek a 25 bárónak jogában állt lefoglalni a király kastélyait, földjeit és egyéb javait, „...amíg saját megítélésük szerint - meg nem történtek a módosítások”. János királynak nagyon nem volt ínyére a Magna Charta, és amint a bárók szétszéledtek, már ment is a pápához, hogy ezt a törvényt hatályon kívül helyeztesse. De sem a bárók politikai hatalmát, sem a Magna Charta hatását nem tudta annullálni. Anglia ezzel megtette az első, bizonytalan lépést a pluralizmus felé. A politikai intézmények körüli konfliktus tovább folytatódott, és a monarchia hatalma tovább korlátozódott azzal, hogy 1265-ben összeült az első szabadon választott parlament. Róma plebejus népgyűlésével vagy korunk választott törvényhozó testületeivel szemben ennek tagjai eredetileg feudális nemesek voltak, majd azután lovagok és az ország leggazdagabb arisztokratái. Annak ellenére, hogy az angol parlament soraiban az elit tagjai ültek, két jellegzetes tulajdonsága közül az egyik az volt, hogy nemcsak a királyhoz közel álló elit, hanem egy sokkal szélesebb réteg érdekeit is képviselte, többek között az alacsonyabb rangú arisztokratákét, akik a legkülönfélébb dolgokkal foglalkoztak (például kereskedelemmel és iparral), később pedig a dzsentrikét is (ők alkották azt az új, a társadalmi ranglétrán felfelé törekvő réteget, amely főként kereskedőkből és a társadalmi ranglétrán emelkedő földművesekből állt). így a parlament - különösen akkori mércével mérve - igen széles társadalmi koalíció számára biztosított politikai hatalmat. Az angol parlament másik jellegzetes tulajdonsága pedig - amely leginkább az elsőből következik - az volt, hogy számos képviselő következetesen szembehelyezkedett a monarchiával, amikor az megpróbálta növelni a hatalmát, és ezek a képviselők az angol forradalomban és a dicsőséges forradalomban a monarchia ellen harcoló csoportok oszlopos tagjaivá váltak. De Magna Charta és az első választott parlament ide vagy oda, tovább folyt a vita a monarchia jogköreiről, és arról, hogy ki legyen a király. Az elitnek ezt a belső harcát zárta le a rózsák háborúja, a trónért versengő Lancaster-ház és York-ház hosszú-hosszú párbaja. A háborút a Lancaster-pártiak nyerték. Az ő trónörökösjelöltjük,Tudor Henrik 1485-ben VII. Henrik néven került trónra. Két másik, egymással összefüggésben lévő folyamat is végbement akkortájt. Az első a növekvő politikai centralizáció, amelyet a Tudorok indítottak el. 1485 után VII. Henrik lefegyverezte az

arisztokráciát, lényegében demilitarizálta őket, és ezáltal jelentősen kibővítette a központi állam hatalmát. Fia, VIII. Henrik ezután - miniszterelnöke, Thomas Cromwell által - forradalmasította a kormányzást. Az 1530-as években Cromwell bevezetett egy kezdetleges bürokratikus államszervezetet, amelyben a kormányzat ahelyett, hogy csupán a király magánháztartása lenne, egy különálló, állandó intézményrendszerré vált. Ehhez jött még hozzá, hogy VIII. Henrik szakított a római katolikus egyházzal, továbbá feloszlatta a szerzetesrendeket, és kisajátította az egyházi földeket. Az, hogy megfosztotta az egyházat a hatalmától, része volt Henrik centralizációs törekvéseinek. Az állami intézményeknek ez a központosítása azt jelentette, hogy most először lehetőség nyílt befogadó politikai intézmények felállítására. A VII. és VIII. Henrik által megkezdett folyamat nemcsak hogy központosította az állami intézményeket, de fokozta az igényt a szélesebb alapokon nyugvó politikai képviselet iránt. A politikai centralizációs folyamat eredményeként valóban kialakulhat egyfajta abszolutizmus, hiszen a királynak és köreinek módja és lehetősége nyílik arra, hogy eltaposson más, befolyásos társadalmi érdekcsoportokat. Igazából ez az egyik oka annak, hogy mindig lesznek, akik ellenzik az állami központosítást, ahogy azt a 3. fejezetben láttuk. Oppozícióban ezzel az erővel, az állami intézmények központosítása felkeltheti az igényt a pluralizmus egy kezdetleges formája iránt, ahogy történt az a Tudor-kori Angliában. Amikor a bárók és a helyi elit felismerte, hogy a politikai hatalom egyre koncentrálódik, és hogy ezt a folyamatot már nehéz megállítani, követelték, hogy beleszólásuk legyen abba, ki és hogyan élhet ezzel a központosított hatalommal. Angliában a XV. század végén és a XVI . században ez azt jelentette, hogy ezek a csoportok még jobban küzdöttek azért, hogy legyen egy parlament, amely politikai ellensúlyként léphetne fel a Koronával szemben, és részben felügyelhetné is az állam működését. így a Tudorok nemcsak a - befogadó intézményrendszer egyik pillérét jelentő - politikai centralizációt indították el, hanem közvetve hozzájárultak a befogadó intézményrendszer másik pillérének, a pluralizmusnak a megteremtéséhez is. Miközben a politikában zajlott ez az intézményi átalakulás, a társadalmi berendezkedésben is komoly változások történtek. Ezek között az egyik legjelentősebb az volt, hogy kiszélesedett a politikai konfliktus, aminek következtében kiszélesedett azoknak a társadalmi csoportoknak a köre is, amelyek követelésekkel léphettek fel a monarchiával és a politikai elittel szemben. Az 1381-es parasztfelkelés sorsfordító esemény volt: népfelkelések hosszú sora követte, amelyek alapjaiban rázták meg az angol elitet. A politikai hatalom újraosztása ezúttal nem egyszerűen a király és a lordok között zajlott, hanem az elit és a köznép között is. A királyi hatalom egyre szigorúbb korlátozása mellett ezek a változások kellettek ahhoz, hogy létrejöhessen egy széles társadalmi koalíció, amely szembehelyezkedik az abszolutizmussal, és mindezek együtt már letették egy pluralista politikai intézményrendszer alapjait. Bár sokan vitatják, de az a politikai és gazdasági intézményrendszer, amelyet a Tudorok örököltek és fenntartottak, egyértelműen kizsákmányoló volt. 1603-ban I. Erzsébet, VIII. Henrik lánya, aki 1553ban lépett Anglia trónjára, gyermektelenül hunyt el, és a Tudorok helyét átvette a Stuart-dinasztia. Az első Stuart király, James (I. Jakab), nemcsak az intézményrendszert örökölte meg, hanem a körülötte zajló konfliktusokat is. Jakab abszolutisztikus uralomra tört. Bár az állam egyre centralizáltabb lett, és a társadalmi változások megváltoztatták a hatalmi viszonyokat, a politikai intézmények még mindig nem voltak pluralisták. A gazdaságban az intézmények kizsákmányoló jellege nemcsak a William Lee találmányával szembeni ellenállásban mutatkozott meg, hanem abban is, hogy elszaporodtak a monopóliumok. 1601-ben, amikor a parlamentben felolvasták a monopóliumok jegyzékét, az egyik képviselő ironikusan csak ennyit kérdezett: „A kenyér nincs benne?” 1621-re a monopóliumok száma elérte a hétszázat. Az angol történészt, Christopher Hillt idézve, akkortájt az ember

„...monopoltéglákból épített házban lakott, amelynek ablakai (ha voltak) monopolüveggel voltak beüvegezve, s ahol monopolszénnel (Írországban monopolfával) fűtöttek, egy monopolvasból öntött kályhában. [...] Testét monopolszappannal mosta, fehérneműjét monopolkcményítővel keményítette. Öltözéke monopolcsipkéből, monopollenből, monopolbőrből, monopolaranyfonálból állt. [...] Ruháját monopolövek, monopolgombok és monopolcsatok tartották, anyagát monopolfestékkel festették. Monopolvajat, monopolmazsolát, monopolheringet, monopollazacot és monopolhomárt fogyasztott. Etelét monopolsóval, monopolborssal és monopolecettel ízesítette. [...] Monopoltollal írt monopolpapírra. Monopolszemüvegén át monopolgyertyák fényében monopolnyomású könyveket olvasott.” Ezek a monopóliumok (és még sok másik) kizárólagos jogot biztosítottak a kedvezményezett egyéneknek és csoportoknak arra, hogy egy adott termék (és jó sok ilyen termék volt) gyártását kézben tartsák. A monopóliumok így gátolták a tehetségeknek azt a fajta, természetes allokációját, amely a gazdasági prosperitáshoz elengedhetetlen. Mind James (1. Jakab), mind fia és utóda, I. Károly arra törekedett, hogy megerősítse a monarchiát, csökkentse a parlament befolyását, és olyan abszolutisztikus intézményrendszert állítson fel, mint amilyen Spanyolországé és Franciaországé volt, hogy még inkább kiterjessze a saját és az elit gazdasági uralmát, ehhez pedig az kellett, hogy még kizsákmányolóbbá tegye az intézményeket. Az I. Jakab és a parlament között kialakult konfliktus az 1620-as években érte el csúcspontját. A vita alapvetően a belföldi és a nemzetközi kereskedelem ellenőrzéséről folyt. A monopóliumok kulcsfontosságú bevételi forrást jelentettek a Koronának, ráadásul a király gyakran visszaélt monopóliumadományozási jogával: arra használta, hogy a támogatóinak kedvezzen. Nem is meglepő, hogy ez a kizsákmányoló intézmény azzal, hogy gátolta a piacra lépést és a piac működését, súlyosan sértette sok parlamenti képviselő gazdasági érdekeit, és komoly gazdasági károkat okozott nekik. 1623-ban a parlament egy fontos csatát nyert meg azzal, hogy sikerült elfogadtatnia a monopóliumok törvényét (Statute of Monopolies), amely megtiltotta I. Jakabnak, hogy új, belföldi monopóliumokat adjon ki. De a nemzetközi kereskedelemre továbbra is adhatott ki monopóliumot, hiszen a parlament hatásköre nem terjedt ki nemzetközi ügyekre. A már meglévő - mind nemzetközi, mind egyéb monopóliumokhoz nem nyúltak. A parlament nem rendszeresen ülésezett, és egy-egy ülésszakot a királynak kellett összehívnia. A Magna Charta aláírása után abban egyeztek meg, hogy a király akkor köteles összehívni a parlamentet, ha új adókat akar bevezetni, mert ehhez a képviselők jóváhagyása kell. I. Károly 1625-ben került trónra, 1629 után már nem volt hajlandó összehívni a parlamentet, és folytatta, amit I. Jakab elkezdett: minden erejével azon volt, hogy felépítsen egy még szilárdabb lábakon álló abszolutista rezsimet. Bevezette a kényszerkölcsön intézményét, ami azt jelentette, hogy az embereknek muszáj volt „hitelezniük” neki, majd egyoldalúan módosította a hitelfeltételeket, és nem fizette vissza a tartozásait. Sorra adta el a monopoljogokat arra, amire a törvény még engedte: nemzetközi kereskedelmi vállalkozásokra. A bírói testület függetlenségét is aláásta, és megpróbálta befolyásolni a jogi ügyek kimenetelét. Számtalan bírságot és díjat vetett ki, ezek közül a legvitatottabb a „hajópénz” volt: 1634-ben adót vetett ki a part menti megyékre, azzal a jelszóval, hogy fizessenek a Brit Királyi Haditengerészettől kapott védelemért. 1635-ben ezt az adónemet kiterjesztette a tengerparttal nem rendelkező megyékre is. A hajópénzt 1640-ig minden évben beszedték. Károly mindinkább abszolutisztikus magatartása és kizsákmányoló politikája elégedetlenséget és

ellenállást szült az országban. 1640-ben a király összetűzésbe került Skóciával, és - mivel nem volt elég pénze kiállítani egy tisztes sereget - kénytelen volt összehívni a parlamentet, hogy újabb adók bevezetését kérje. Az ún. rövid parlament csupán három hétig ülésezett. A Londonba érkező parlamentaristák nem voltak hajlandók tárgyalni az új adókról, viszont hangot adtak számos panaszuknak. A panaszáradatnak az vetett véget, hogy Károly feloszlatta a parlamentet. A skótok megtudták, hogy Károly támogatás nélkül maradt, és, kihasználva a helyzetet, betörtek Angliába, és elfoglalták Newcastle-t. Károly tárgyalásokba kezdett, a skótok pedig azt követelték, hogy a tárgyalásokba vonják be a parlamentet is. így Károly kénytelen volt összehívni egy újabb ülésszakot, amely „hosszú parlament” néven vonult be a történelembe, ugyanis egészen 1649-ig tartott, és még Károly parancsára sem volt hajlandó feloszlatni magát. 1642-ben polgárháború tört ki I. Károly és a parlament között, pedig sokan ültek a parlament soraiban olyanok is, akik a Koronát támogatták. Az összecsapások mintázata egy az egyben a gazdasági és politikai intézmények körüli harcokat tükrözte. A parlament fel akarta számolni, a király viszont meg akarta erősíteni az abszolutisztikus politikai intézményeket. A konfliktusok gazdasági eredetűek voltak. Sokan csak azért támogatták a Koronát, mert jövedelmező monopóliumokat kaptak tőle. Például a Shrewsbury és Oswestry gazdag és befolyásos kereskedőinek adományozott helyi monopóliumokat a Korona megvédte a londoni konkurenciától. így ezek a kereskedők I. Károly oldalán álltak. Ezzel szemben a kohászat azért virágzott Birminghamben és környékén, mert a monopóliumok gyengék voltak, és a tanoncoknak itt nem kellett leszolgálniuk a 7 év tanulóidőt, úgy, mint az ország más részein. A polgárháború során sok kard és önkéntes parlamentarista került ki innen. Hasonló volt a helyzet Lancashire megyében, ahol céhszabályozás nem lévén, 1640 előtt semmi sem akadályozta, hogy kifejlesszenek néhány újfajta, könnyebb anyagot. Lancashire-ben egyetlen helyen támogatták a parlamentet: ott, ahol ezeknek az új anyagoknak a gyártása koncentrálódott. Olivér Cromwell vezetése alatt a - frizurájuk miatt kcrekfejűeknek csúfolt - parlamentaristák legyőzték a royalistákat, más néven gavallérokat. I. Károlyt bíróság elé állították, és 1649-ben kivégezték. Bukása és a monarchia eltörlése azonban nem hozta meg a várt eredményt: nem jött létre befogadó intézményrendszer. Ehelyett a monarchiát felváltotta Olivér Cromwell diktatúrája. Cromwell halálát követően, 1660-ban visszaállt a monarchia, és visszaszerezte számos olyan előjogát, amelyektől 1649-ben megfosztották. I. Károly fia, II. Károly, apja programját követve, abszolutizmust akart megteremteni Angliában. Ezen törekvéseit hűen folytatta öccse, II. Jakab, aki bátyja halála után, 1685-ben lépett trónra. 1688-ban Jakab - azzal, hogy megpróbálta helyreállítani az abszolutizmust újabb válságba és egy újabb polgárháborúba sodorta az országot. A parlament ezúttal egységesebb és szervezettebb volt. A képviselők meghívták a trónra a németalföldi helytartót, Orániai Vilmost és feleségét, Máriát, Jakab protestáns leányát. Vilmos jött, hozta a hadseregét is, és magának követelte a trónt, hogy az országot végre ne egy abszolút uralkodó vezesse, hanem alkotmányos monarchia váljon belőle, amelyet a parlament hajt előre. Két hónappal Vilmos brixhami partraszállása után (lásd 9. térkép) Jakab serege felbomlott, katonái Franciaországba menekültek.

A dicsőséges forradalom A dicsőséges forradalomban aratott győzelem után a parlament és Vilmos ki-rály egy új alkotmányról tárgyaltak. A közelgő változásokat előre jelezte Vilmos azon nyilatkozata, amelyet nem sokkal a megszállás előtt tett. Ezeket a változásokat később a parlament által 1689-ben kiadott Jognyilatkozatban (Deelaration of Rights) szentesítették. Ezt a nyilatkozatot ugyanazon az ülésen olvasták fel Vilmosnak, amelyen felajánlották neki a koronát. Ez a nyilatkozat - amely törvénybe iktatása után a Bill of Rights (Jogok Törvénye) elnevezést kapta - sok szempontból igen homályos volt. A legfontosabb azonban, hogy felállított néhány központi jelentőségű alkotmányos alapelvet. Meghatározta a trónutódlás rendjét, ami jelentősen eltért az akkoriban elfogadott öröklési elvektől. Ha a parlament egyszer már megtehette, hogy eltávolította az uralkodót, és helyére egy neki jobban tetszőt ültetett, miért ne tehette volna meg ismét? A jognyilatkozat azt is leszögezte, hogy az uralkodót nem lehet törvényileg felfüggeszteni vagy felmenteni, illetve megerősítette, hogy törvényellenes a parlament jóváhagyása nélkül adót kivetni. Ezenfelül kijelentette, hogy a parlament jóváhagyása nélkül Angliának nem lehet állandó hadserege. A 8. paragrafusban már homályosabban fogalmaz. Kijelenti, hogy „a parlamenti képviselők megválasztásának szabadnak kell lennie”, ám azt nem konkretizálja, hogy a „szabad” ez esetben mit jelent. Még ennél is homályosabb a 13. paragrafus, amelynek legfőbb pontja kijelenti, hogy gyakran kell parlamenti üléseket tartani. Mivel az, hogy mikor ülésezzen vagy ülésezzen-e egyáltalán a parlament, egy egész évszázadon keresztül rendkívül vitatott téma volt, elvárható lett volna, hogy ez a paragrafus ennél sokkal konkrétabb lesz. Persze világos, hogy miért e homályos megfogalmazás. A rendelkezéseknek érvényt kellett szerezni. II. Károly uralkodása idején, az ún.Triennial Act volt hatályban, amely törvény kimondta, hogy legalább háromévente egyszer össze kell hívni a parlamentet. De I. Károly ezt a törvényt nem tartotta be, és semmi sem történt, ugyanis nem volt semmilyen mód a törvény betartatására. 1688 után a parlament megpróbálhatott volna bevezetni valamiféle módszert ennek a paragrafusnak a betartatására - ahogy azt a bárók tették a tanács felállításával, miután János király aláírta a Magna Chartát -, de nem tettek semmit, mert nem volt rá szükség. 1688 után ugyanis a hatalom és a döntéshozatali jogkör a parlamentre szállt. És ehhez még vonatkozó alkotmányos szabályok vagy törvények sem kellettek, Vilmos egyszerűen felhagyott a korábbi királyok gyakorlatával. Többé nem avatkozott bele a jogi döntésekbe, és lemondott korábbi jogairól, például arról, hogy a vámbevételek élete végéig őt illessék meg. Mindent egybevetve, a politikai intézményrendszernek ezek a változásai egyértelműen a parlament győzelmét, és így az angol abszolutizmus végét jelentették, ami később kiterjedt egész Nagy-Britanniára, lévén hogy 1707-ben az ún. Act of Union egyesítette Angliát és Skóciát. Attól kezdve a parlament kezében voltak az államügyek. És ez hatalmas különbség volt a korábbiakhoz képest, mert a parlament és a Stuartok érdekei nagyon eltérőek voltak. Mivel sok parlamenti képviselőnek fontos befektetései voltak a kereskedelemben és az iparban, nekik komoly érdekük fűződött a tulajdonjogok érvényesítéséhez. A Stuartok gyakran megsértették a tulajdont érintő törvényeket; most már betartották őket. Ráadásul, amikor a Stuartok kezelték az állami költségvetést, a parlament tiltakozott az adóemelés ellen, és ellenezték az államhatalom megerősítését. Most, hogy a parlament kezelte a bevételeket és a kiadásokat, örömmel emelt adót, és költötte a pénzt olyan tevékenységekre, amelyeket ő maga értékesnek tartott. Ezek közül is kiemelkedett a haditengerészet megerősítése, hiszen a flotta védte sok parlamenti képviselő nemzetközi kereskedelmi érdekeit. És meg a parlamentaristák érdekeinél is fontosabb volt, hogy a politikai intézmények kezdtek pluralista jelleget ölteni. Az angoloknak így olyan mértékű beleszólásuk lett a parlament ügyeibe annak politikájába és az általa felállított gazdasági intézmények ügyeibe -, amilyen korábban, a

királyok alatt soha. Ez részben persze annak volt köszönhető, hogy a parlamenti képviselők választások útján nyerték el hivatalukat. De mivel Anglia ebben a korszakban azért messze nem volt demokrácia, a parlament ettől csak kismértékben vált nyitottá. A rendszer sok szempontból továbbra is igazságtalan volt. A XVIII. században a lakosságnak csupán kevesebb mint 2százalék-a szavazhatott, és szavazásra csak férfiak voltak jogosultak. Azoknak a nagyvárosoknak, ahol az ipari forradalom zajlott - Birminghamnek, Leedsnek, Manchesternek és Sheffieldnek -, nem volt független képviselete a parlamentben. A mezőgazdasági területek viszont az arányosnál nagyobb mértékben képviseltethették magukat. A mezőgazdasági területeken, a countykban ugyanis a szavazati jog alapja a földtulajdon volt, és sok városi terület, borough, egy szűk elit irányítása alatt állt, amely az új iparosokat nem engedte sem szavazni, sem a választásokon indulni. Buckingham városában például tizenhárom képviselőnek volt kizárólagos szavazati joga. Ezenfelül létezett még jó néhány ún. „rotten borough” (elsorvadt város), amelyeknek eredendően volt szavazati joguk, csak az „elsorvadt” - vagy azért, mert a lakók idővel elköltöztek, vagy pedig azért, mert úgy jártak, mint az Anglia keleti partján álló Dunwich, amely szó szerint belezuhant az óceánba, mert a partot elmosta az erózió. Minden ilyen város két képviselőt delegálhatott a parlamentbe, őket pedig a megmaradt maroknyi szavazó választotta meg. Old Sarum városának 7, szavazati joggal bíró lakosa volt, Dunwichnek 32 - mégis mindkettő két parlamenti képviselőt választhatott. De nem csak választások útján lehetett hatással lenni a parlamentre, és így a gazdasági intézményekre is. Ennek legfontosabb eszköze a petíció volt - a dicsőséges forradalom után ennek sokkal jelentősebb szerepe volt a pluralizmus kialakulásában, mint a korlátozott mértékű demokráciának. Bárki nyújthatott be petíciót a parlamenthez, és az emberek éltek is ezzel a lehetőséggel. És ami még fontosabb, a parlament foglalkozott is a benyújtott petíciókkal. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az abszolutizmus elbukott, mint az, hogy a hatalom egy viszonylag széles társadalmi szegmens kezébe került, és hogy 1688 után Angliában eljött a pluralizmus kora. Az őrült petícióírogatási láz is azt mutatja, hogy valóban széles volt az a társadalmi csoport, amelynek hatalmában állt befolyásolni az állam működését - messze nem csak azok tartoztak ide, akik a parlamentben ültek, vagy akiket a parlamentben ülők képviseltek. És éltek is ezzel a hatalommal. A monopóliumok esete illusztrálja ezt a legjobban. Fentebb már láttuk, hogy a monopóliumok központi elemei voltak a XVII. század kizsákmányoló gazdasági intézményrendszerének. 1623-ban a monopóliumok törvényével indult meg ellenük a harc, és még az angol forradalom során is heves viták folytak körülöttük. A „hosszú parlament” eltörölt minden olyan belföldi monopóliumot, amely megnehezítette az emberek életét. Bár II. Károly és II. Jakab már nem tudta ezeket újra hatályba helyezni, a külföldi monopóliumok adományozásának jogát sikerült megtartaniuk. Ennek egyik haszonélvezője a Royal African Company (Királyi Afrikai Társaság) volt: monopóliumát II. Károly bocsátotta ki 1660-ban. Ennek a cégnek a jövedelmező, afrikai rabszolga-kereskedelemre volt monopóliuma; vezetője és legfőbb részvényese Károly öccse, Jakab volt, aki nem sokkal később, II. Jakab néven, Anglia királya lett. 1688 után a cég nemcsak vezetőjét veszítette el, hanem legfőbb támogatóját is. Jakab kitartóan védte a cég monopóliumát a „ betolakodóktól”, vagyis azoktól a független kereskedőktől, akik megpróbáltak rabszolgákat venni Nyugat-Afrikában, hogy eladják őket az amerikai kontinensen. Ez rendkívül jó profitot biztosító kereskedelmi ügylet volt, és a Royal African Companynak számos kihívással kellett szembenéznie, hiszen az Atlanti-óceánon minden más kereskedelmi ügylet nyitva állt az angolok előtt. 1689-ben a cég elkobozta egy „betolakodó”, bizonyos Nightingale rakományát. Nightingale beperelte a céget, mert szerinte illegális volt az áru elkobzása, és Holt főbíró ítéletében egyetértett vele, mondván, a cég monopóliumát felségjog címén adták ki, pedig monopoljog csak törvényileg adható ki, és erre csakis a parlament jogosult. Ezzel Holt főbíró nemcsak

ezt, hanem minden, a jövőben kiadásra kerülő monopóliumot is a parlament kezébe adott. 1688 előtt II. Jakab gyorsan megszabadult volna az összes olyan bírótól, aki ilyen ítéletet hoz. 1688 után azonban már máshogy mentek a dolgok. Most már a parlamentnek kellett döntenie a monopóliumok sorsáról - és megindult a petícióáradat. 135 petíció érkezett a betolakodóktól, akik azt követelték, hogy bárki szabadon kereskedhessen az Atlanti-óceánon. Bár a Royal African Company maga is nyújtott be petíciót, nem is remélhette, hogy esélye lehet azzal a rengeteg petícióval szemben, amelyekben a cég halálát követelték. A betolakodóknak sikerült oly módon tálalniuk érveiket, hogy úgy tűnjön, szembenállásukkal nemcsak egy szűk kör önös érdekeit védik, de nemzeti érdekeket is - és ez valóban így is volt. Ennek köszönhető, hogy a 135 petícióból csak 5 volt olyan, amit maguk a betolakodók írtak alá, 73 petíció Londonon kívüli területekről jött. A cég érdekeinek védelmében csak 8 petíciót küldtek be. A gyarmatokról, ahol a petíció benyújtása szintén engedélyezett volt, a betolakodók 27 petíciót gyűjtöttek be, a cég 11-et. Ráadásul a betolakodók sokkal több aláírást gyűjtöttek össze - 8000-et, szemben a cég 2500 aláírásával. Ez a párharc egészen 1698- ig tartott, amikor a Royal African Company monopóliumát eltörölték. 1688 után - a gazdasági intézmények újraértelmezése és az új keletű nyitottság mellett - a parlamentaristák kezdték átalakítani a gazdasági intézményrendszert és a kormánypolitikát, és ezek a kulcsfontosságú változások végül elvezettek az ipari forradalomhoz. Megerősítették a Stuartok alatt csorbát szenvedett tulajdonjogokat. A parlament elindított egy reformfolyamatot azzal a céllal, hogy inkább támogassa, ne pedig adóztassa és akadályozza az ipari termelést. 1689-ben, nem sokkal az után, hogy Vilmos és Mária trónra lépett, eltörölték a „tűzhelyadót” - amelyet addig évente kellett megfizetni minden tűzhely vagy kályha után, és amely leginkább a gyárosokat sújtotta, tiltakoztak is ellene eleget. A parlament ez után a tűzhelyek helyett inkább a földeket adóztatta meg. Nem az adóterhek újraosztása volt az egyetlen ipartámogató rendelet a parlament részéről. Egy egész sor olyan törvényt és rendeletet szavaztak meg, amelyek kibővítették a gyapjúszövetek piacát és növelték jövedelmezőségüket. Mindennek megvolt a politikai értelme is, hiszen a Jakabbal szembehelyezkedő parlamentaristák közül sokan komoly összegeket fektettek ezekbe a születőben lévő ipari vállalkozásokba. A parlament megszavazott egy olyan rendeletet is, amely - azzal, hogy megengedte sok idejétmúlt földtulajdon- és földhasználati jog konszolidálását és megszüntetését lehetővé tette a földtulajdonjogok teljes átszervezését. A parlament számára a másik prioritás a pénzügyek megreformálása volt. Bár a dicsőséges forradalmat megelőző időszakban a bankszektor és a pénzügyi piac folyamatosan bővült, ezt a folyamatot tovább erősítette, hogy 1694-ben létrejött a jegybank, a Bank of England, az ipar pénzforrása. Ez is a dicsőséges forradalom közvetlen következménye volt. A Bank of England megalapítása előkészítette a terepet egy sokkal átfogóbb „pénzügyi forradalomnak”, amely eredményeként a pénzpiac és a bankszektor jelentősen kibővült. A XVIII. század elejére a hitelfelvétel mindenki számára elérhetővé vált, aki ehhez megfelelő fedezetet tudott felmutatni. Egy kisebb londoni bank - amelynek sikerült átvészelnie az 1702-1724 közötti időszakot -, a C. Hoare’s &. Co. (C. Hoare és társa) kimutatásai is ezt igazolják. Bár ez a bank arisztokratáknak és lordoknak is kölcsönzött, ebben a korszakban legnagyobb hitelfelvevőinek kétharmada nem a kiváltságos társadalmi rétegekből került ki. Inkább kereskedőkés üzletemberek voltak, olyanok, mint az a John Smith, akinek átlagosabb neve az angolok közt már nem is lehetett volna, és aki az 1715 és 1719 között eltelt négy évben összesen 2600 font hitelt vett fel ennél a banknál.

Eddig azt hangsúlyoztuk, hogy a dicsőséges forradalom átformálta az angol politikai intézményrendszert, sokkal pluralistábbá tette, és elkezdte letenni a befogadó gazdasági intézményrendszer alapjait is. Van még egy jelentős intézményi változás, amely a dicsőséges forradalom eredményei közé írható: a parlament folytatta azt a politikai centralizációt, amelyet még a Tudorok kezdtek el. És ez nemcsak azt jelentette, hogy tovább korlátozták a király hatalmát, vagy átalakították a gazdaság szabályozását, vagy az angol állam ezentúl másra költött, mint korábban; hanem azt is, hogy az állam képességei és kapacitásai minden irányban bővültek. Ez is a politikai centralizáció és a pluralizmus közötti kapcsolatokat illusztrálja: 1688 előtt a parlament nem értett egyet azzal, hogy az államot hatékonyabbá kell tenni, és több forrást kell neki biztosítani mert nem tudta volna kontrollálni. 1688 után már más volt a helyzet. Az állam terjeszkedni kezdett, kiadásai rövid idő alatt elérték a nemzeti jövedelem 10százalék-át. Ezt az adóalap bővülése tette lehetővé, főleg a fogyasztási adó bevezetése, amelyet a hazai gyártású árucikkek egészen hosszú sorára vetettek ki. Anglia állami költségvetése az adott korban nagyon nagynak számított, és nagyobb volt, mint amekkorát sok ország ma fel tud mutatni. Kolumbia állami költségvetése például ezt a (relatív) szintet csak az 1980-as években érte el. Fekete-Afrika számos országában, például Sierra Leonéban, az állami költségvetés még ma is sokkal kisebb - persze, ha ehhez figyelembe vesszük a gazdaság méretét, és nem számoljuk bele a külföldi segélyeket. De az állami apparátus méretének növekedése csak egy része a politikai centralizáció folyamatának. A mennyiségi változásoknál fontosabb volt az állam működésének minősége, és az, hogyan viselkednek mindazok, akik az állami apparátust működtetik és az állam működését felügyelik. Angliában az állami intézményrendszer felépítése egészen a középkorig nyúlik vissza, de ahogy azt már láttuk VII. és VIII. Henrik tette meg a politikai centralizáció és a modern közigazgatás kialakulása felé vezető, döntő lépéseket. Bár az állam ekkor még mindig igen messze volt attól a modern formájától, amely 1688 után kialakult. Például a kinevezések sokszor politikai alapon történtek, nem érdemek vagy tehetség szerint, és ami az adóemelést illeti: az államnak még mindig eléggé meg volt kötve a keze. 1688 után a parlament egyre inkább képes volt az adózás révén növelni az állam bevételeit, amit jól illusztrál az a tény, hogy a fogyasztási adóval foglalkozó hivatalnoki kar létszáma rohamosan nőtt: 1690-ben 1211 ember dolgozott ezen a területen, ám 1780-ra ez a szám 4800-ra nőtt. Fogyasztásiadóellenőrök dolgoztak szerte az országban, az ő munkájukat pedig adófelügyelők felügyelték, akik járták az országot, és mérték, ellenőrizték a kenyér, a sör és minden olyan egyéb árucikk mennyiségét, amelyek a fogyasztási adó hatálya alá tartoztak. Hogy e tevékenység milyen méreteket öltött, azt jól illusztrálja John Brewer történész munkája, aki rekonstruálta George Cowperthwaite adófelügyelő szakmai körútjait. 1710. június 12. és július 5. között Cowperthwaite 467 km-t utazott a Yorkshire megyében fekvő richmondi járásban. Ezen idő alatt összesen 263 vendéglősnél, 71 malátakészítőnél, 20 gyertyakészítőnél és egy sörfőzőnél tett látogatást. Összesen 81 különböző mérést végzett el, és 9 különböző fogyasztásiadóellenőr munkáját ellenőrizte. Nyolc évvel később még mindig ugyanilyen lelkiismeretesen végezte munkáját, csak ezúttal Yorkshire megye egy másik részén, a wakefieldi járásban találjuk. Wakefieldben átlagosan több mint 30 km-t tett meg és 4-5 helyszínt vizsgált meg naponta, és heti 6 napot dolgozott. Vasárnap - a szabadnapján - elkészítette a heti kimutatást, így tevékenységéről minden adat a rendelkezésünkre áll. Valójában a fogyasztásiadó-rendszerben egy nagyon komplikált nyilvántartási módot alkalmaztak. A tisztviselőknek három különböző típusú nyilvántartást is vezetniük kellett, mindegyiknek egyformán stimmelnie kellett, és az adatok bárminemű „kozmetikázása” súlyos vétségnek számított. Ilyen szintű állami felügyeletet a

legszegényebb országok kormányai még ma sem tudnak megvalósítani, ez pedig 1710-ben történt. Az sem kevésbé jelentős, hogy 1688 után egyre inkább érdemi, és nem politikai alapon döntöttek a kinevezésekről, és az állam kiépített egy jól működő infrastruktúrát az ország működtetésére.

Az ipari forradalom Az ipari forradalom az angol gazdaság minden területén tetten érhető volt. Jelentős fejlesztések történtek a szállítmányozásban, a kohászatban és a gőzenergia felhasználásában is. De a legjelentősebb innovációt a textilgyártás gépesítése jelentette, valamint a gyárak fejlesztése, ami biztosította, hogy legyen hol legyártani a géppel készülő textíliákat. Ezt a dinamikus folyamatot azok az intézményi változások indították el, amelyek mind a dicsőséges forradalom eredményei voltak. És ez nem csak azt jelentette, hogy eltörölték a belföldi monopóliumokat (ezt már 1640-re sikerült elérni), és nem is csak különböző adókat jelentett, vagy hozzáférést a pénzforrásokhoz. Ez azt jelentette, hogy teljesen átszervezték a gazdasági intézményrendszert, hogy az innovátoroknak és a vállalkozóknak kedvezzen. Az átszervezés alapjában véve azt jelentette, hogy hathatósabb lett a tulajdonjogok védelme és érvényesítése. Ez utóbbi olyan fejlesztés, amely központi szerepet játszott a „szállítmányozás forradalmában”, ami, mondhatni, előkészítette az ipari forradalmat. 1688 után látványosan megugrott a csatornák és utak, az ún. vámutak építésére irányuló beruházások aránya. Ezek a befektetések azzal, hogy csökkentették a szállítási költségeket, segítettek megteremteni az ipari forradalom egyik fontos előfeltételét. 1688 előtt az ilyen infrastrukturális befektetéseket gátolta a Stuart királyok zsarnokoskodása. 1688 után megváltozott a helyzet, és ezt remekül illusztrálja a worcestershire-i Salwerpe folyó esete. 1662-ben a parlament elfogadott egy törvényt, amellyel a Salwerpe folyó hajózhatóvá tételét finanszírozó befektetéseket akarta előmozdítani. A Baldwyn család 6000 fontot áldozott e célra; cserébe jogot kapott arra, hogy megvámolja azokat, akik a folyón hajóznak. 1693-ban egy törvényjavaslat került a parlament elé, amelyben azt kérik a testülettől, hogy a vámszedés jogát ruházza át Shrewsbury grófjára, Lord Coventryre. A javaslatot Sir Timothy Baldwyn erősen kifogásolta, és nyomban be is nyújtott egy petíciót, amelyben arra hivatkozott, hogy az ominózus javaslat lényegében kisemmizné az apját, aki már így is rengeteg pénzt fektetett a folyó hajózhatóságába, arra számítva, hogy majd ő szedhet vámot. Baldwyn azt állította, hogy „az új törvény érvénytelenítené a korábbit, és ezzel elveszne minden munka és pénz, amit az említett korábbi törvény végrehajtására fordítottak”. Pontosan a jogok ilyetén „újraelosztása” volt az, amit a Stuart uralkodók csináltak. Baldwyn azt mondta, „veszélyes következményekkel jár, ha elvesszük valakitől - annak beleegyezése nélkül - a jogot, amit a parlament által hozott törvény betűje szerint szerzett meg”. Végül az új törvényt elvetették, és Baldwyn joga megmaradt. 1688 után a tulajdonjogok sokkal komolyabb védelmet élveztek, mint korábban, részben azért, mert ez egybevágott a parlament érdekeivel, részben pedig azért, mert a petíció hatásos eszköz volt a pluralista intézmények befolyásolására. Itt azt látjuk, hogy 1688 után a politikai rendszer sokkal pluralistább lett, és viszonylag egyenlő feltételeket teremtett szerte Angliában. A XVIII. században a szállítmányozás forradalmához, illetve általánosságban a birtokviszonyok átrendeződéséhez olyan törvények kellettek, amelyek megváltoztatták a tulajdonjog természetét. 1688-ig ennek útjában állt az a jogi feltevés, miszerint Angliában minden föld, végső soron, a Korona tulajdona. Ez a feudális társadalmi berendezkedés közvetlen öröksége volt. Egy-egy földterületet mindenféle ősrégi tulajdonjogok és átfogó követelések terheltek. Sok földterület equitable estate, vagyis méltányos birtok volt, ami annyit jelentett, hogy a földbirtokos a földjét nem terhelhette meg jelzáloggal, nem adhatta bérbe, és nem adhatta el. A közföldeket gyakran csak a hagyományos módon lehetett hasznosítani. A gazdaságilag kívánatos hasznosítási formák előtt óriási akadályok tornyosultak. Ezeket a parlament kezdte lebontani azzal, hogy bizonyos csoportoknak megengedte,

hogy petíció benyújtásával kérvényezzék a tulajdonjogok rendszerének egyszerűsítését és átszervezését. Ezek a módosítások azután több száz törvénybe bekerültek. A gazdasági intézmények átszervezése abban is tetten érhető volt, hogy az államnak ezután szándékában állt megvédeni a hazai textilgyártást a külföldi importtal szemben. Nem meglepő, hogy a parlamentaristák és választóik csöppet sem tiltakoztak a belépési korlátok és a monopóliumok ellen. Örömmel fogadtak mindent, ami tovább hizlalta a saját piacukat és a saját hasznukat. Az azonban fontos, hogy a pluralista politikai intézményrendszer - vagyis az, hogy a parlament egy széles társadalmi szegmenst képviselt, amelynek politikai hatalmat adott, és amelynek tagjaira odafigyelt biztosította, hogy ezek a belépési korlátok ne tegyék tönkre a többi iparost, és ne zárják ki teljesen az új belépőket a piacról, mint tette azt a Serrata Velencében. És erre a nagy hatalmú gyapjúgyártók is hamar rájöttek. 1688-ban Angliában az egyik legjelentősebb importáru az Indiából érkező textília, a pamutvászon (más néven kalikó) és a muszlin volt, ami az összes textilimportnak körülbelül az egynegyedét adta. Emellett fontos volt még a kínai selyem is. A pamutvásznat és a selymet a Kelet-indiai Társaság importálta, amelynek 1688 előtt kormány által szentesített monopóliuma volt az ázsiai kereskedelemre. De a Kelet-indiai Társaság monopóliuma és politikai hatalma csak azért lehetett ilyen hosszú életű, mert rendszeresen komoly összegekkel vesztegette meg II. Jakabot. 1688 után a társaság sebezhetővé vált, és hamarosan támadások kereszttüzébe került: megindult a kereskedők petíció-hadjárata, akik azt remélték, hogy végre eljuthatnak a Távol-Keletre és Indiába, ezért azt követelték, hogy a parlament engedélyezze, hogy konkurálhassanak a Kelet-indiai Társasággal. Mindeközben a társaság ellenpetíciókat nyújtott be, és kölcsönt ajánlott a parlamentnek. Hiába, veszített. És megalakult a versenytárs, az Új Kelet-indiai Társaság. De a textilgyártók nem csak azt akarták, hogy az Indiával folytatott kereskedelemben kiéleződjön a verseny. Azt is elvárták a parlamenttől, hogy adóztassa meg, sőt tiltsa ki az országból az indiai textíliákat (elsősorban a pamutvásznat), mert nem igazán tudták felvenni a versenyt az olcsó indiai importtal. Ekkoriban a legnagyobb hazai gyártók gyapjúszövetet gyártottak, de a pamutvászongyártók kezdtek gazdaságilag és politikailag is megerősödni. A gyapjúipar képviselői már az 1660-as években azon voltak, hogy - ahogy csak lehet - védjék a saját érdekeiket. Benyújtottak egy, a fogyasztási szokásokat szabályozni kívánó törvénycsomagot (Sumptuary Laws), amely, többek között, megtiltotta a könnyebb anyagok viselését. Azután 1666-ban és 1678-ban azért lobbiztak, hogy a parlament elfogadja azt a törvényt, amely szerint a halottakat tilos bármi másban, mint gyapjúlepelben eltemetni. Mindkét intézkedés a gyapjútermékek piacát és az ázsiai gyártókkal szemben az angol textilgyártók érdekeit védte. De ebben az időszakban a Keletindiai Társaság még túlságosan erős volt ahhoz, hogy korlátozni lehessen az ázsiai textíliák importját. A széljárás 1688 után változott meg. 1696 és 1698 között, a keleti és a nyugati régió gyapjúgyártói szövetségre léptek a londoni és a canterburyi selyemgyártókkal, valamint a Levantei Társasággal, hogy együtt visszaszorítsák az importot. A közel-keleti selyemimportőrök, bár nem sokkal korábban elvesztettek a monopóliumukat, szerették volna kiszorítani a piacról az ázsiai selymet, hogy a helyére léphessen az a selyem, amit ők hoznak az Oszmán Birodalomból. Az így létrejött koalíció elkezdte törvényjavaslatokkal bombázni a parlamentet, hogy törvényileg korlátozza az ázsiai pamutvászon és selyem viselését, valamint a textíliák festését és nyomását. 1701-ben, engedve a nyomásnak, a parlament végül megszavazta „a szegények hatékonyabb alkalmazását e királyság gyártóinak támogatásával szolgáló törvényt”, amely 1701 szeptemberében lépett hatályba, és elrendelte, hogy: „A Perzsia, Kína vagy Kelet-India gyártóitól származó, importált vagy importálandó összes megmunkált

selyem, félselyem és selyemmel kevert szövet, valamint az összes ott festett, nyomott vagy színezett pamutvászon viselése tilos.” Angliában tehát most már törvényellenes volt ázsiai selymet és pamutvásznat viselni. De importálni még lehetett, ha az árut továbbexportálták Európa többi országába, vagy máshova, főleg az amerikai gyarmatokra. Ráadásul színezetlen pamutvásznat továbbra is lehetett importálni, és aztán Angliában megmunkálni, a muszlin pedig nem esett a tilalom hatálya alá. Hosszas küzdelem után ezek a kiskapuk - amelyek, persze, csak az angol gyapjúgyártók szerint voltak kiskapuk - végleg bezárultak, amikor 1721-ben megszületett a pamutvászontörvény (Calicoe Acts): „1722. december 25. után NagyBritanniában tilos bárkinek bármilyen ruha vagy öltözet formájában bármilyen nyomott, festett, színezett pamutvásznat viselnie.” Bár ez a törvény kiiktatta az ázsiai konkurenciát, az angol gyapjúnak továbbra is versenyeznie kellett a hazai pamuttal és lenvászonnal: e két anyag keverékéből született meg egy igen népszerű szövet, a kordbársony. Ezért a gyapjúipar, miután az ázsiai versenytársaktól megszabadult, támadást indított a lenvászon ellen. Lenvásznat elsősorban Skóciában és Írországban készítettek, és ez adott némi alapot ahhoz, hogy az angol koalíció joggal követelhesse ezeknek az országoknak a kizárását az angol piacokról. A gyapjúgyártók hatalma sem volt azonban korlátlan. Legújabb próbálkozásaik erős ellenállásba ütköztek a felvirágzó ipari központokban, Manchesterben, Lancasterben és Liverpoolban dolgozó kordbársonygyártók részéről. A pluralista politikai intézményrendszer megléte azt jelentette, hogy - a szavazás, és ami még fontosabb, a petíciók révén ezeknek a különböző csoportoknak mind volt beleszólásuk a parlament politikájába. Özönlöttek a petíciók, gyűltek az aláírások pró és kontra. A harcot az új érdekek képviselői nyerték, és a gyapjúipar alulmaradt. Az 1736-os Manchester-törvény (Manchester Act) elismerte, hogy „Nagy-Britanniában hosszú évekig nagy mennyiségben gyártották, festették és nyomták a lenfonalból és gyapotból készült szöveteket”; majd leszögezte, hogy „a nevezett és idézett [1721-es] törvény egyetlen pontja sem terjeszthető ki vagy értelmezhető úgy, hogy tilos lenne bármilyen, Nagy-Britanniában gyártott, nyomott és (akármilyen színűre) festett, lenfonalból és gyapotból készült bármilyen szövetet öltözetként viselni, vagy lakástextíliaként, bútorszövetként, illetve egyéb más módokon használni”. A Manchestertörvénnyel a feljövőben lévő pamutgyártók jelentős győzelmet arattak. De a törvény történelmi és gazdasági jelentősége még nagyobb volt. Először is megmutatta, hogy a parlamentáris, pluralista politika intézményei hol húzzák meg a belépési korlátok határát. Másodszor, az elkövetkező fél évszázad során a pamutgyártás technológiai innovációi központi szerepet játszottak az ipari forradalomban, és - a gyári rendszer, az üzemszerű termelés bevezetésével - alapjaiban formálták át a társadalmat. 1688 után, bár a hazai piacon az esélyek kiegyenlítődtek, a parlament azon volt, hogy a nemzetközi porondon Anglia javára billenjen a mérleg. És ezt nem csak a pamutvászontörvény bizonyítja, hanem a hajózási törvények (Navigation Acts) is. Az elsőt 1651-ben fogadták el, és ezek a törvények, módosításokkal ugyan, de két évszázadon át érvényben maradtak. Céljuk az volt, hogy Anglia - és ez fontos: nem az állam, hanem az angol magánszektor - mielőbb monopolizálhassa, kisajátíthassa magának a nemzetközi kereskedelmet. Az alapelv az volt, hogy az angol árut angol hajók szállítsák. A törvény megtiltotta, hogy külföldi hajók Európán kívüli területekről árut szállítsanak Angliába vagy az angol gyarmatokra, illetve hogy más európai országok áruit egy harmadik fél hajói szállítsák Angliába. Ez a piaci előny, természetesen, tovább növelte az angol kereskedők és gyártók bevételeit, és talán még az innovációt is ösztönözte - persze, csak ezekben az új és igen jövedelmező tevékenységi körökben.

1760-ra mindezen tényezők együttállása - új és kedvezőbb tulajdonjogi viszonyok, fejlett infrastruktúra, megváltozott pénzügyi rezsim, széles körű hozzáférés a pénzforrásokhoz, a kereskedők és a gyártók agresszív védelme - kezdte éreztetni a hatását. Ez után megugrott a szabadalmaztatott találmányok száma, és egyre szembeötlőbb volt az a felvirágzó technológiai váltás, amely az ipari forradalom alapját adta. Minden fronton újítások történtek, ami jól tükrözi az intézményi környezet fejlődését. Az egyik meghatározó terület a gépi erő, a gépesítés volt, és itt is kiemelkedett a gőzgép újszerű és sokrétű használata, amely James Watt 1760-as évekbeli fejlesztéseinek lett az eredménye. Watt áttörést hozó ötlete az volt, hogy egy ú j részegységgel, egy külön kondenzátorral (gőzlecsapató kamrával) bővítette az eredeti konstrukciót, így a hengert, amelyben a dugattyú volt, melegen lehetett tartani, nem kellett folyton felmelegíteni és lehűteni. Ezt követően még számos fejlesztést megvalósított, hatékonyabb módszereket dolgozott ki például arra, hogyan hasznosítsák a gőzgép mozgási energiáját, erre szolgált a bolygóműrendszer. Ezeken a területeken az összes technológiai innováció más feltalálók korábbi munkáira épült. A gőzgép esetében Watt elődjének tekinthető az angol feltaláló,Thomas Newcomen és a francia fizikus és feltaláló, Dionysius (Denis) Papin. Papin találmányának története is egy újabb példa arra, hogy egy kizsákmányoló intézményrendszerben a teremtő rombolás fenyegetése gátolja a technológiaváltást. Papin 1679-ben megtervezte a dugattyús gőzgépet, és a tervet továbbfejlesztve 1690-ben megalkotott egy dugattyús motort. 1705-ben ezt a kezdetleges motort arra használta, hogy megépítse a világ első gőzhajóját. Papin ekkor már a német Hessen-Kassel tartományban a Marburgi Egyetem matematikaprofesszora volt. Elhatározta, hogy gőzhajóján leereszkedik a Ful-da folyón, egészen a Weser folyó torkolatáig. Aki ezen az útvonalon hajózott, annak kötelező volt megállnia minden városánál. A Fuldán és Weseren folyó vízi közlekedés akkoriban a folyami hajósok céhének monopóliuma volt. Papin megérezhette, hogy baj lesz. Barátja és mentora, a híres német fizikus, Gottfried Leibniz levelet írt a tartomány első emberének, a kasseli választófejedelemnek, és petícióban kérte, hogy Papin „háborítatlanul áthaladhasson” Kasselen. Ám Leibniz petícióját elutasították, és kurtán csak annyit feleltek neki levélben, hogy „a választófejedelem tanácsosai komoly akadályát látják a fenti kérés engedélyezésének, és indoklást nem adva, engem arra utasítottak, hogy tájékoztassam döntésükről és arról, hogy következésképp a választófejedelem őfelsége nem tesz eleget a kérésnek”. De Papint ez sem tántorította el, úgy döntött, ennek ellenére is elindul az útra. Amikor gőzhajójával Mündenbe ért, a folyami hajósok céhe először megpróbálta rávenni a helyi bírót, hogy foglalja le a hajót, de nem járt sikerrel. A céhtagok ezért aztán rátámadtak a hajóra, és azt is, meg a gőzgépet is darabokra zúzták. Papin nincstelen senkiként halt meg, jelöletlen sírba temették. A Tudor-vagy a Stuart-kori Angliában Papin talán hasonlóan ellenséges bánásmódban részesült volna, de 1688 után mindez megváltozott. Papin, még mielőtt a hajóját elpusztították, azt fontolgatta, hogy találmányán elmegy egészen Londonig. A kohászat legfőbb fejlesztései Henry Cort nevéhez fűződnek, aki az 1780-as években új eljárásokat fejlesztett ki arra, hogyan lehetne eltávolítani a szennyező anyagokat a vasból, és így javítani a kovácsolt vas minőségén. Ennek óriási jelentősége volt a gépalkatrészek, szögek és szerszámok gyártásában. Ahhoz, hogy a Cort-félc eljárásokat alkalmazva lehessen nagy mennyiségű kovácsolt vasat előállítani, nagyban hozzájárultak Abraham Darby és fiainak innovációi, akik - 1709-ben elsőként használtak szenet vasolvasztáshoz. Ez a folyamat újabb lendületet kapott, amikor John Smeaton 1762-ben vízenergiát alkalmazott a szivattyú hengereinek meghajtásához a kokszgyártásban. Ezután a faszén eltűnt a vasgyártásból, helyét átvette a szén, ami sokkal olcsóbb volt, és könnyebben hozzá lehetett jutni.

Még ha az innováció nyilvánvalóan kumulatív jellegű is, azért a XVIII. század közepén érezhetően felgyorsult ez a folyamat. Es nincs még egy olyan terület, ahol ez olyan kézzelfogható lett volna, mint a textilgyártásban. A textilgyártás legalapvetőbb művelete a fonás, amely során a növényi vagy állati rostokat - például a pamutot vagy a gyapotot - összesodorják, és így fonalat csinálnak belőle. Azután ebből a fonalból megszövik a textíliát. A középkor egyik nagy technológiai innovációja a rokka (fonókerék) volt, amellyel helyettesíteni lehetett a kézi fonást. Ez a találmány 1280 körű 1 jelent meg Európában, valószínűleg a Közel-Keletről terjedt el. A fonási eljárások a XVIII. századig semmit sem változtak. 1738-ban indult meg egy jelentősebb innovációs folyamat, amikor Lewis Paul szabadalmaztatott egy új fonási eljárást, amelynek az volt a lényege, hogy nem kézzel, hanem hengerekkel húzták ki a rostokat a fonás megkezdéséhez. De a gép nem működött jól, és Richárd Arkwright és James Hargreaves találmánya lett az, ami valóban forradalmasította a fonást. 1769-ben Arkwright, az ipari forradalom egyik meghatározó alakja, szabadalmaztatta vízhajtású fonógépét, ami Lewis Paul gépének egy jelentősen továbbfejlesztett változata volt. Ezután közös üzleti vállalkozást alapított Je-dediah Strutt és Sámuel Need kötöttárugyártókkal. 1771-ben Cromfordban megépítették a világ egyik első gyárát. Az új gépeket vízenergia hajtotta, de Arkwright később - és ez fontos - áttért a gőzenergiára. 1774-ben cége már 600 munkást alkalmazott, és folyamatosan terjeszkedett: gyárat nyitott Manchesterben, Matlockban, Bathban és a skóciai New Lanarkban is. Arkwright fejlesztéseit remekül kiegészítette Hargreaves 1764-es találmánya, a „Fonó Jenny”, amit 1779-ben Sámuel Crompton fejlesztett tovább, így született meg az „Öszvér Jenny”, vagyis a szakaszos működésű fonógép, majd Richárd Roberts fejlesztése nyomán az önműködő fonógép. Ezek az innovációk igazán forradalmi hatással bírtak: a XVIII. század elején 50 ezer munkaórába telt kézzel megfonni 100 font (45 kg) pamutot. Arkwright vízhajtású fonógépe ezt 300 óra alatt elvégezte, az önműködő fonógépnek pedig elég volt 135 óra is. A fonás gépesítésével egy időben indult meg a szövés gépesítése. Ennek első, fontos lépése az volt, amikor John Kay 1733-ban feltalálta a vetélőt. Bár ez, eredetileg, csupán növelte a szövőmunkások termelékenységét, mégis ennek köszönhető, hogy megnyílt az út a gépi szövés előtt. Edmund Cartwright 1785-ben mutatta be a vetélős (mechanikai) szövőgépet, és ezzel megindult az az innovációs folyamat, amely végül elvezetett oda, hogy miként a fonást, úgy a szövés feladatát is átvették a gépek. Az angol textilipar - azon túl, hogy az ipari forradalom hajtóereje lett - forradalmasította az egész világgazdaságot. Az angol export - amelynek legkelendőbb termékei a pamuttextíliák voltak - 1780 és 1800 között megduplázódott. Az egyre növekvő textilipar lett a gazdaság húzóágazata. A technológiai és szervezeti innovációk együtt alkotják azt a gazdasági fejlődési modellt, amely átformálta a később gazdaggá váló országok gazdaságát. Egy ilyen átalakuláshoz pedig új emberek és velük együtt új ötletek kellenek. Vegyük a szállítmányozás innovációit! Angliában több hullámuk is volt ezeknek az innovációknak: először megépültek a csatornák, azután az utak, és végül a vasutak. Minden hullám feltalálók, innovátorok egy új generációját termelte ki. Angliában a csatornaépítés 1770 után indult meg, és 1810-ben a legfontosabb ipari körzetek nagy részét már csatorna kötötte össze. Ahogy az ipari forradalom kibontakozott, a csatornák fontos szerepet játszottak a nagy tömegű, újonnan elkészült ipari termékek (például a pamuttextíliák) és az alapanyagok (a nyers gyapot és a gőzgépek fűtéséhez szükséges szén) szállítási költségeinek csökkentésében. Az első csatornaépítő innovátorok között olyan neveket találunk, mint James Brindley, akit Bridgewater hercege alkalmazott, hogy építse meg a Bridgewater-

csatornát, amely végül összekötötte az ország egyik legfontosabb iparvárosát, Manchestert a liverpooli kikötővel. A vidéki, derbyshire-i születésű Brindley szakmáját tekintve malomépítő volt. Hírnevet azzal szerzett magának, hogy mindig kreatív megoldásokat talált a műszaki problémákra, és ez a hercegnek is a tudomására jutott. Szállítási problémák megoldásában még nem volt tapasztalata és ugyanez elmondható volt a többi, nagyszerű csatornatervező mérnökről is, például Thomas Telfordról, aki kőfaragókent kezdte pályafutását, vagy John Smeatonról, aki hangszerkészítő és mérnök volt. Ahogy a nagy csatornatervező mérnököknek nem volt korábban kapcsolatuk a szállítási infrastruktúrával, úgy a nagy út- és vasútépítő mérnököknek sem. John McAdam, aki 1816 körül feltalálta a tarmakburkolatot, egy alacsonyabb rangú arisztokrata második fiaként látta meg a napvilágot. Az első gőzmozdonyt Richárd Trevithick építette 1804-ben. Trevithick apja bányászattal foglalkozott Cornwallban, és Richárd már fiatalon beszállt a családi vállalkozásba. Lenyűgözték a szivattyúkhoz használt gőzgépek. írástudatlan szülők gyermeke volt az a George Stephcnson, aki pályafutását gépkezelőként kezdte egy szénbányában, és akinek innovációi még jelentősebbek voltak: az ő fejlesztése volt a híres Rockét (vagyis rakéta) mozdony. Új emberek vitték új utakra a kulcsfontosságú pamutipart is. Az úttörők között olyanok is akadtak, akik korábban gyapjúszövetek gyártásával és forgalmazásával foglalkoztak. John Fosternek például 700 szövőmunkása volt a gyapjúiparban, amikor pamutra váltott, és 1835-ben megnyitotta Black Dyke Mills üzemét. De az olyanok, mint Foster, voltak kevesebben. A kor vezető iparosainak csupán egyötöde kötődött valamilyen módon korábban a gyártói tevékenységhez. Ez nem meglepő. Mindenekelőtt azért, mert a pamutipar az Anglia északi részén létrejött új városokban alakult ki. A gyár teljesen új termelésszervezési formát jelentett. A gyapjúipar gyökeresen átalakult a korábbi bedolgozói rendszerhez képest, amelyben az alapanyagokat kivitték a munkásokhoz a saját otthonukba, és azt ők megfonták, megszőtték saját eszközeiken. Ezért a gyapjúipari vállalkozók többsége technikailag felkészületlen volt arra, hogy - követve Foster példáját - pamutgyártásra váltson. Új piaci szereplők kellettek, akik kidolgozták és használni is tudták az új technológiákat. A pamutipar gyors terjeszkedése megtizedelte a gyapjúipart - ilyen a teremtő rombolás, ha akcióba lép. A teremtő rombolás ugyanis nemcsak a jövedelmeket és a vagyont osztja újra, hanem a politikai hatalmat is - és ezt már William Lee is megtanulta, amikor ráébredt, hogy a hatóságok azért voltak olyan elutasítóak a találmányával szemben, mert féltek annak politikai következményeitől. Ahogy az ipari gazdaság egyre terjeszkedett Manchesterben és Birminghamben, úgy az új gyártulajdonosi réteg és a körülötte kialakuló középosztálybeli csoportok tiltakozni kezdtek jogfosztottságuk és az érdekeikkel ellentétes kormánypolitikák ellen. Ez utóbbinak egyik ékes példája volt a Corn Laws, vagyis gabonatörvények néven ismert törvénycsomag, amely megtiltotta mindenféle gabona és szemestermény - elsősorban a búza - importját, ha nagyon lement az áruk. így biztosította, hogy a nagybirtokos földesurak profitja ne csökkenjen. Ez a fajta politika nagyon kedvező volt a földbirtokosok számára, akik megtermelték a búzát, de nagyon hátrányosan érintette a gyártulajdonosokat, mert nekik magasabb bért kellett fizetniük, hogy kompenzálják a kenyér magas árát. Így, hogy az új gyárakban és ipari központokban a munkások egy helyre gyűltek, könnyebben lehetett szervezkedni és lázadozni. Az 1820-as években az új gyártók és termelési központok megelégelték politikai kirekesztettségüket, a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. 1819. augusztus 16-án - azzal a céllal, hogy tiltakozzanak a politikai rendszer és a kormánypolitikák ellen - gyűlést szerveztek a

manchesteri St. Peter’s Fteldsen. A szervező egy helyi kefegyártó és a radikális napilap, a Manchester Observer egyik alapítója, Joseph Johnson volt. A szervezők között ott volt még John Knight pamutgyártó és reformer, valamint John Thacker Saxton, a Manchester Observer szerkesztője. Hatvanezer tiltakozó gyűlt össze, sokaknál transzparensek is voltak, „Le a gabonatörvényekkel!”, „Egyetemes választójogot!” és „Titkos szavazást!” feliratokkal. (Ez utóbbi arra utalt, hogy 1819-ben nyílt szavazással lehetett csak szavazni.) A hatóságokat nagyon nyugtalanította a gyűlés, ezért kirendelték a 15. huszárezred hatszáz lovasát. Amikor megkezdődtek a beszédek, a helyi rendőrbíró parancsot adott a szónokok letartóztatására. A rendőrök próbáltak érvényt szerezni a parancsnak, de a tiltakozó tömeg megállította őket, és verekedés tört ki. Ekkor avatkoztak be a huszárok. A néhány percig tartó zűrzavarban tizenegy ember vesztette életét, és mintegy hatszázan megsebesültek. A Manchester Observer az esetet peterlooi mészárlásként emlegette. De, tekintve, hogy már eddig is jelentős változások történtek a gazdasági és politikai intézményrendszerben, hosszú távon az elnyomás nem lehetett megoldás Angliában. A peterlooi mészárlás egyedi eset maradt. A felkelést követően az angol politikai intézményrendszer engedett a nyomásnak - és egy esetleges, sokkal szélesebb körű társadalmi nyugtalanság jelentette, destabilizáló hatású fenyegetésnek különösen az után, hogy 1830-ban forradalom tört ki Franciaországban: az emberek fellázadtak X. Károly ellen, aki megpróbálta helyreállítani azt az abszolutizmust, amit még az 1789-es forradalom rombolt le. 1832-ben a kormány megszavazta az első reformtörvényt (Reform Act), amely kiváltságlevelet adott Birmingham, Leeds, Manchester és Sheffield városának, illetve kiszélesítette a szavazóbázist, hogy a gyárosok is képviseltethessék magukat a parlamentben. Vagyis a politikai hatalom irányt váltott, és igyekezett ezeknek az újonnan képviseltetett érdekeknek kedvezni. így az iparosoknak 1846-ban sikerült eltöröltetniük a gyűlölt gabonatörvényeket, újfent bizonyítva, hogy a teremtő rombolás nemcsak a jövedelmek, hanem a politikai hatalom újraosztását is jelenti. És a politikai hatalom újraelosztása, természetesen, idővel elvezet a jövedelmek további újraosztásához. Az angol intézményrendszer befogadó természete tette lehetővé, hogy ez a folyamat végbemenjen. Azok, akik feltek a teremtő rombolástól, és megszenvedték azt, többé nem tudták megállítani.

Miért Angliában? Az ipari forradalom azért Angliában indult el, és azért itt tudott ilyen óriási léptékkel előrehaladni, mert az ország gazdasági intézményrendszere egyedülálló módon befogadó volt; és alapjait - hála a dicsőséges forradalomnak - egy befogadó politikai intézményrendszer tette le. Az is a dicsőséges forradalomnak köszönhető, hogy megerősödtek és racionalizálódtak a tulajdonjogok, fejlődtek a pénzügyi piacok, a külföldi kereskedelemben megszűntek az állam által szentesített monopóliumok, és eltűntek az ipar terjeszkedését gátló korlátok. Szintén a dicsőséges forradalom eredménye, hogy a politikai rendszer nyitottá és fogékonnyá vált a társadalom gazdasági igényeire és törekvéseire. A befogadó gazdasági intézményrendszer az olyan tehetséges embereknek, mint amilyen James Watt is volt, lehetőséget és ösztönzést adott arra, hogy fejlesszék a képességeiket, hogy megvalósítsák az ötleteiket, és hogy úgy változtassák meg a rendszert, hogy az nekik és az országnak is hasznot hajtson. Természetesen, miután sikeresek és gazdagok lettek, ezek az emberek is azt akarták, amit bárki más is akarna az ő helyükben: meg akarták akadályozni, hogy mások is belépjenek az ő piacukra. Nem akartak konkurenciát, feltek attól, hogy a teremtő rombolás miatt elveszítik a megélhetésüket, és ugyanúgy csődbe mennek, mint azok, akiket ők vittek csődbe. De 1688 után ez már nem ment olyan könnyen. 1775-ben Richárd Arkwright megszerzett egy olyan szabadalmat, amelytől azt remélte, hogy a jövőben majd monopolhelyzetbe hozza őt a gyorsan bővülő pamutfonóiparban. De a bíróság nem engedte, hogy érvényt szerezzen neki. Miért épp Angliában, és miért épp a XVII. században indult el ez a maga nemében páratlan folyamat? Miért épített fel Anglia egy pluralista politikai intézményrendszert, és miért szakított a kizsákmányoló intézményekkel? Ahogy azt láttuk, a dicsőséges forradalomnak megágyazó politikai változásokat több, egymással összefüggő folyamat indította el és alakította. Ezek közül is kiemelkedik az abszolutizmus és annak politikai ellenfelei közt kialakult konfliktus, amelynek eredményeként egyrészt többé már senki nem próbálta megújítani és megerősíteni az abszolutizmust Angliában, másrészt hatalomhoz jutottak azok, akik alapvető változásokat szerettek volna a társadalmi intézményekben. Itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy az abszolutizmus ellenfelei másfajta abszolutizmust akartak - itt többről volt szó, mint hogy a Lancaster-ház legyőzte a York-házat. A dicsőséges forradalom egy új rezsim megjelenését hozta el, amelynek alapja az alkotmányos rend és a pluralizmus volt. Mindez annak a következménye volt, ahogy az angol intézményrendszer sorsa alakult, és ahogyan az a kritikus fordulatokra reagált. Az előző fejezetben láttuk, hogy a feudális intézmények az után jöttek létre Nyugat-Európában, hogy a Nyugatrómai Birodalom összeomlott. A feudalizmus elterjedt szinte egész Európában, keleten és nyugaton egyaránt. De, ahogy az a 4. fejezetből is kiderült, a pestisjárvány után Nyugat- és Kelet-Európa fejlődésének útjai gyökeresen elváltak egymástól. A politikai és gazdasági intézményrendszerek apró különbségei azt jelentették, hogy nyugaton a hatalmi egyensúly az intézmények fejlődéséhez vezetett, keleten az intézmények degenerálódásához. De ez az út még nem feltétlenül és megállíthatatlanul vezetett volna el a befogadó intézményekhez. Ahhoz kellett még jó néhány jelentős fordulat. Bár a Magna Charta megpróbálta letenni az alkotmányos rend intézményi alapjait, Európa számos más részén, még Kelet-Európában is folytak hasonló küzdelmek hasonló dokumentumokkal. Mégis, miután a pestis elvonult, Nyugat- és Kelet-Európa igencsak eltávolodott egymástól. Az olyan dokumentumoknak, mint a Magna Charta, nyugaton komolyabb foganatjuk lett. Keleten viszont elvesztették jelentőségüket. Angliában már a XVII. század konfliktusai előtt leszögezték, hogy a király a parlament beleegyezése nélkül nem vethet ki új adókat.

Nem kevésbé fontos, hogy a hatalom lassan, fokozatosan, de átkerült az elit kezéből a polgárok kezébe, ahogy azt jól példázza az angol vidéki közösségek politikai mozgósítása, például az 1381-es parasztfelkelés idején. Ez az intézményi távolodás így kölcsönhatásba került egy másik kritikus fordulattal, amelyet az atlanti-óceáni kereskedelem intenzív terjeszkedése okozott. Ahogy azt a 4. fejezetben láttuk, e tekintetben az egyik fontos kérdés, amely kihatással volt az intézményi fejlődés dinamikájára az volt, hogy a Koronának sikerül-e monopolizálnia ezt a kereskedelmet. Az, hogy Angliában a parlament nagyobb hatalommal bírt, mint máshol, ez esetben azt jelentette, hogy a Tudor és Stuart uralkodók ezt nem tudták megtenni. Ekkor kezdett el kialakulni az az új, kereskedőkből és üzletemberekből álló társadalmi osztály, amely hevesen tiltakozott az ellen, hogy Angliában abszolutizmüs legyen. 1686ban Londonban már 702 kereskedő szállított a Karib-térségbe, és 1283 kereskedő importált onnan. Észak-Amerikával 691 exportőr és 626 importőr állt kereskedelmi kapcsolatban. Ezek a kereskedők raktárosokat, matrózokat, hajóskapitányokat, dokkmunkásokat, könyvelőket foglalkoztattak - akiknek mind ugyanaz volt az érdekük. Az olyan nyüzsgő kikötővárosok, mint Bristol, Liverpool és Portsmouth is ugyanígy tele voltak kereskedőkkel. Ezek az új emberek mindenféle gazdasági intézményeket akartak, sőt követeltek, és ahogy gazdagodtak a kereskedelem révén, úgy lett egyre nagyobb a hatalmuk. Ugyanezek az erők léptek működésbe Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában is. De ezeknek az országoknak a királyai sokkal inkább képesek voltak irányításuk alá vonni a kereskedelmet, és persze annak profitját. Azok a csoportok, amelyek Angliát átformálták, ezekben az országokban is megjelentek ugyan, de sokkal kisebbek és gyengébbek voltak. 1640-ben összeült a „hosszú parlament”, 1642-ben kitört a polgárháború - és ekkor ezek a kereskedők a parlamentáris erők oldalára álltak. Az 1670-es években aktívan részt vettek a Whig párt megalakításában, hogy így együttes erővel lépjenek fel a Stuartok abszolutizmusa ellen; 1688-ban pedig kulcsszerepük volt II. Jakab megdöntésében. Tehát a monarchia és az abszolutizmus ellenségei közti harcban megbillentették a hatalmi egyensúlyt azok az egyre bővülő kereskedelmi lehetőségek, amelyeket az amerikai kontinens nyújtott, illetve az, hogy az angol kereskedők tömegével léptek be erre a területre; a gyarmatok gazdasága pedig fejlődésnek indult, és eközben szépen gyarapodott is. Talán a különféle rétegek - a Tudor-korban megjelent kereskedő földművesek: a dzsentrik, valamint a gyáriparosok, az atlanti kereskedők - érdekeinek megjelenése és megerősödése jelentette leginkább azt, hogy a Stuartok abszolutizmusával szemben fellépő koalíció nemcsak erős volt, hanem széles is. Amikor az 1670-es években megalakult a Whig párt, ez a koalíció tovább erősödött, ezzel ugyanis létrejött egy szervezet, amely támogatta a koalíció érdekeit. Es az, hogy ez a koalíció hatalomhoz jutott, megerősítette a pluralizmust a dicsőséges forradalom után. Ha a Stuartokkal szembeszálló csoportok érdeke és háttere azonos lett volna, akkor a Stuart-monarchia hatalmának megdöntése valószínűleg ugyanolyan eredménnyel járt volna, mint a Lancaster-ház és a York-ház összecsapása: szűk érdekek mentén egymásnak esett volna a két csoport, és végül a régi kizsákmányoló intézményrendszer helyét átvette volna egy új. De az, hogy a koalíció ilyen széles társadalmi bázisra épült, biztosította, hogy inkább pluralista politikai intézményekre lett igény. Bizonyos fajta pluralizmus nélkül fenn állt volna a veszély, hogy az egyik érdekcsoport elbitorolja a hatalmat - a többiek kárára. Annak, hogy 1688 után a parlament egy ilyen széles társadalmi koalíciót képviselt, kulcsszerepe volt abban, hogy a parlamenti képviselők foglalkozni kezdtek a petíciókkal, még akkor is, ha azok nem a parlamentben ülőktől, de még csak nem is szavazásra jogosult emberektől érkeztek. Ez kulcsfontosságú tényezővé vált akkor, amikor meg kellett akadályozni, hogy az egyes csoportok akárcsak megpróbáljanak, a többség rovására, monopoljogot szerezni, ahogy azt a gyapjúgyártók

tettek, mielőtt megszületett a Manchestertörvény. A dicsőséges forradalom igen jelentős esemény volt, méghozzá pontosan azért, mert egy felbátorodott, széles koalíció vezette, amelyet ez a siker tovább erősített, és amelynek sikerült megteremtenie egy alkotmányos berendezkedést, amely korlátozta mind a végrehajtó hatalmat, mind pedig - és ez ugyanolyan fontos - bármely tagjának hatalmát. Ezek a korlátozások akadályozták meg például, hogy a gyapjúgyártók tönkre tudják tenni a potenciális konkurenciát jelentő pamut- és kordbársonygyártókat. így ez a széles koalíció nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy 1688 után Angliának erős parlamentje legyen, de azt is jelentette, hogy ebben a parlamentben komoly gátja volt annak, hogy egyetlen csoport magához ragadhassa a hatalmat, és visszaélhessen vele. Ez kellett ahhoz, hogy kialakulhasson egy pluralista politikai intézményrendszer. Ennek a széles koalíciónak a megerősödése abban is fontos szerepet játszott, hogy ezek a befogadó gazdasági és politikai intézmények egyre stabilabbá és erősebbé váltak - ahogy azt majd a 11. fejezetben látni fogjuk. De ezek egyike sem garantálhatta, hogy egy valóban pluralista rezsim kialakulása most már elkerülhetetlenül bekövetkezik. Az részben a történelem kiszámíthatatlanságának a következménye volt. A Stuartok elleni angol forradalom győzelme után is kialakult a fentihez hasonló koalíció, de annak eredménye csak az Olivér Cromwell-féle diktatúra lett. Es hiába volt erős ez a mostani koalíció, ez sem garantálhatta, hogy az abszolutizmus végképp elbukott. II. Jakab le is győzhette volna Orániai Vilmost. És, mint mindig, a jelentősebb intézményi változások útja most sem volt kevésbé kiszámíthatatlan, mint bármely más politikai konfliktus kimenetele. Ez még akkor is igaz, ha most aztán tényleg minden összeesküdött a Stuartok ellen: az intézményi szakadás koalícióba tömörítette az abszolutizmust ellenző, széles társadalmi rétegeket, az atlanti kereskedelem megindulása pedig óriási lehetőségeket nyitott meg, ami igazi kritikus fordulatot jelentett. Ezért ez esetben a kiszámíthatatlanság és a széles koalíció döntő tényezőnek bizonyult, amely elősegítette a pluralizmus és a befogadó intézmények megjelenését.

8. - CSAK NE NÁLUNK! - A FEJLŐDÉS KORLÁTAI

Nyomtatni tilos 1445-ben, a németországi Mainzban Johannes Gutenberg bemutatta találmányát, amely rendkívüli hatással volt az elkövetkező évszázadok gazdaságtörténetére. Ez volt a mozgatható bctűelemekkel működő nyomdagép. Egészen addig a könyveket vagy kézzel másolták az írnokok, ami egy nagyon lassú és fáradságos folyamat volt, vagy ún. táblanyomtatással készültek: ehhez minden egyes oldalnak el kellett készíteni a fametszetét. A könyvek ekkor még csak nagyon kis példányszámban jelentek meg, kevesekhez jutottak el, és nagyon drágák voltak. Gutenberg találmánya révén kezdett megváltozni a helyzet. Egyre több könyvet nyomtak, és egyre könnyebben lehetett hozzájutni a könyvekhez. Ezen innováció nélkül az írni és olvasni tudás sosem terjedt volna el tömegesen, és nem jöhetett volna létre a közoktatás. Nyugat-Európában hamar felismerték, micsoda nagy jelentőségű találmány a nyomdagép. 1460-ban már a határ túloldalára, a franciaországi Stras-bourgba is került egy. Az 1460-as évek végére ez a technológia elterjedt egész Olaszországban, Róma és Velence után hamarosan Firenzében, Milánóban és Torinóban is működött egy-egy nyomda. 1476-ban William Caxton munkába állított egy nyomdagépet Londonban, és két évvel később már Oxfordnak is volt nyomdája. Ugyanebben az időszakban a nyomtatás elterjedt szerte a Németalföldön, eljutott Spanyolországba, sőt még KeletEurópába is: 1473-ban megnyílt az első nyomda Budán, egy évvel később pedig Krakkóban. De volt, aki a nyomtatást egyáltalán nem tartotta kívánatos innovációnak. U. Bajazid oszmán szultán már 1485-ben kiadott egy rendeletet, amely szerint a muszlimoknak kifejezetten tilos arab nyelvű nyomatokat készíteniük. Ezt a rendeletet 1515-ben I. Szelim szultán újból életbe léptette. Egészen 1727-ig kellett várni arra, hogy megérkezhessen az első nyomdagép az Oszmán Birodalomba. Ekkor III. Ahmed szultán rendeletben adott engedélyt Ibrahim Müteferrikának arra, hogy nyomdát nyisson. Ám erre még akkor is csak szigorú korlátok között kerülhetett sor. Bár a rendelet úgy fogalmaz, hogy „felvirradt az a szerencsés nap, amikor lekerül a lepel erről a nyugati technikáról, akár egy aráról, és többé nem takargatjuk”, Müteferrika munkáját szoros felügyelet alá vonták. A rendelet kimondta, hogy: „...a kinyomtatott könyvekben nem lesznek nyomtatási hibák, a bölcs, nagy tiszteletű és érdemes vallástudósok, az iszlám jog szakértői, Isztambul kiváló kádija, Mevlana Ishak, Selaniki kádija, Mcvlana Sahib és Galata kádija, Mevlana Asad, gyarapodjanak az ő érdemeik, és a jeles vallási rendekből, az erényes vallástudósok oszlopos tagja, Kászim pasa Mevlevi Rendjének sejkje, Mevlana Musa, gyarapodjék az ő bölcsessége és tudása, felügyeli majd a korrektúrázást.” Müteferrika tehát engedélyt kapott rá, hogy felállítson egy nyomdagépet, de mindent, amit kinyomtatott, lektoráltatnia kellett a három vallás- és jogtudóssal, a kádikkal. Lehet, hogy a kádik bölcsessége és tudása, és mindenki másé is, sokkal gyorsabban gyarapodott volna, ha a nyomdagép elterjedt volna, de erre még az után is hiába vártak a törökök, hogy Müteferrika megkapta az engedélyét. Nem meglepő, hogy Müteferrika végül csak néhány könyvet nyomtatott ki: 1729-től, a nyomda megnyitásától 1743-ig, amikor is felhagyott ezzel a tevékenységgel, összesen 17 könyv került ki a nyomdájából. Családja megpróbálta folytatni a hagyományt, de 1797-ig nekik is csak további 7 könyvet sikerült kinyomtatniuk, aztán ők is feladták. Az Oszmán Birodalom törökországi, vagyis

központi területein kívülre a nyomtatás még később jutott el. Egyiptomban például az első nyomdagépet 1798-ban állították fel - franciák, akik azért tartózkodtak ott, mert Bonaparte Napóleon akkortájt épp sikertelen kísérletet tett az ország elfoglalására. Az Oszmán Birodalomban a könyvgyártás egészen a XIX. század második feléig elsősorban még mindig a meglévő könyvek kézi másolását jelentette, amit írnokok végeztek. A XVIII. század elején állítólag 80 ezer írnok dolgozott Isztambulban. A nyomdagéppel szembeni ellenállásnak nyilvánvalóan meg voltak a maga következményei, ami az írni-olvasni tudást, az oktatást és a gazdasági sikereket illeti. 1800-ban az Oszmán Birodalom lakosságának valószínűleg csak a 2-3százalék-a volt írástudó. Ez az arány Angliában, a felnőtt férfiak körében 60százalék, a felnőtt nők körében 40százalék volt. I Iollandiában és Németországban még magasabb volt az írástudók aránya. Az oszmán területek messze elmaradtak az európai országoktól: ebben a korszakban itt volt a legalacsonyabb a lakosság képzettsége; körülbelül azon a szinten állt, mint Portugália, ahol valószínűleg csupán a felnőttek 20százalék-a tudott írni és olvasni. Tekintve, hogy az oszmán intézményrendszer abszolutisztikus és kizsákmányoló jellegű volt, könnyen megérthetjük, hogy a szultán miért viszonyult ellenségesen a nyomdagéphez. A könyvek mindenféle gondolatokat terjesztenek, és sokkal nehezebb kordában tartani a népet, ha az emberek olvasni kezdenek. Persze, lehet a könyvekben sok értékes gondolat is, amelyek segítenének fokozni a gazdasági növekedést, de a többi gondolat talán felforgató szándékú, és a fennálló politikai és társadalmi status quo ellen lázít. A könyvek aláássák azok hatalmát, akik kontrollálják az élőszóban terjesztett tudást, hiszen a tudás, a könyvek révén, könnyen hozzáférhetővé válik bárki számára, aki tud olvasni. Ez pedig fenyegetést jelentett a fennálló rendre nézve, amelyben a tudást az elit birtokolta. A török szultánok és az egyházi intézmények féltek a teremtő rombolástól. Ezért azt a megoldást választották, hogy tiltják a nyomtatást. Az ipari korradalom olyan kritikus fordulat volt, amely szinte minden országra kihatott. Egyes országok, például Anglia, nemcsak hogy engedte, de aktívan támogatta a kereskedelmet, az iparosítást és a magánvállalkozást, és így gyors növekedésnek indult. Sok más ország, például az Oszmán Birodalom, Kína és a többi abszolutisztikus rezsim, lemaradt a fejlődésben, mert akadályozta, vagy - a legjobb esetben - semmivel sem ösztönözte az ipar terjedését. A politikai és gazdasági intézményeket az alakította, hogy az adott ország hogyan fogadta ezeket a technológiai innovációkat; és így megint előkerül a már ismert minta: a fennálló intézmények és a kritikus fordulatok közötti kölcsönhatás vezetett el az intézményi szakadáshoz és a gazdasági különbségekhez. Az Oszmán Birodalom az I. világháború végéig, míg össze nem omlott, abszolutista állam maradt, ezért tudott sikeresen ellenállni az olyan innovációknak, mint a nyomdagép, és annak a teremtő rombolásnak, amelyet az ilyen találmányok bevezetése maga után von. Az Oszmán Birodalomban azért nem zajlottak le olyan gazdasági változások, mint Angliában, mert a kizsákmányoló, abszolutisztikus politikai intézmények és a kizsákmányoló gazdasági intézmények kéz a kézben járnak. Az abszolutizmus korlátlan uralmat jelent, amelyet a törvény ereje vagy mások akarata garantál. Az abszolút uralkodók valójában egy szűk csoport vagy elit támogatásával uralkodnak. A XIX. századi Oroszországban például a cárokat, akik abszolút uralkodók voltak, az a nemesi réteg támogatta, amely a teljes lakosságnak mintegy 1százalék-át tette ki. Ez a szűk csoport egy olyan politikai intézményrendszert állított fel, amely fenntartja az elit hatalmát. 1905-ig nem létezett orosz parlament, és a többi társadalmi csoport politikai képviselete semmilyen más formában nem valósult meg. A cár ekkor hozta létre az állami dumát, bár hamar megfosztotta attól a kevés hatalmától is, amit

eredetileg ráruházott. Nem meglepő tehát, hogy a gazdasági intézményrendszer is kizsákmányoló volt, és csak azt a célt szolgálta, hogy a cár és nemessége a lehető leggazdagabb legyen. Ennek a gazdasági berendezkedésnek - mint minden kizsákmányoló gazdasági rendszernek - az alapját a tömeges kényszermunka és a szigorú kontroll jelentette - így jött létre a jobbágyság rendszerének egy különösen ártalmas formája, az orosz jobbágyság. Nem az abszolutizmus volt az egyetlen olyan politikai rendszer, amely gátolta az iparosítást. Bár az abszolutisztikus rezsimek nem voltak pluralista rendszerek, és vezetőik féltek a teremtő rombolástól, sok helyen létrejött központosított államszervezet, vagy legalább olyan mértékű állami központosítás, amely elég volt ahhoz, hogy betiltsák az olyan újításokat, mint a nyomdagép. Még ma is vannak olyan országok - ilyen például Afganisztán, Haiti és Nepál -, amelyek nemzetállamként működnek, politikai centralizáció nélkül. Fekete-Afrikában még rosszabb a helyzet. Ahogy azt már korábban mondtuk, ahol nincs központosított államszervezet, amely biztosítaná a rendet és érvényt szerezne a törvényeknek és a tulajdonjogoknak, ott nem tudnak kialakulni befogadó intézmények. Ebben a fejezetben azt is látni fogjuk, hogy Fekete-Afrika számos országában (például Szomáliában és a Délszudáni Köztársaságban) az iparosítás útjában álló egyik legnagyobb akadály a mindennemű politikai centralizáció hiánya volt. Ezen természetes előfeltételek nélkül esély sincs rá, hogy meginduljon az iparosítás. Az abszolutizmus és a gyenge vagy nem is létező politikai centralizáció két, egymástól független tényező, amely gátolja az ipar elterjedését; mégis összefüggnek. Egyrészt azért, mert mindkettőt a teremtő rombolástól való félelem tartja életben, másrészt azért, mert a politikai centralizáció folyamata gyakran az abszolutizmus irányába mozdítja el az országot. Egy ország vezetői a politikai centralizációt általában hasonló okokból ellenzik, mint a befogadó politikai intézményeket: félnek attól, hogy elveszítik politikai hatalmukat, amely így az állani és az államot irányítók kezébe kerül. Az előző fejezetben már láttuk, hogy a Tudor-kori Angliában, amikor megindult a politikai centralizáció folyamata, a helyi elit, hogy védje magát és elejét vegye ennek a „hatalomátvételnek”, helyet és képviseletet követelt magának az újonnan létrejövő, országos politikai intézményekben. így egy erősebb parlament jött létre, amely, végső soron, lehetővé tette a befogadó politikai intézmények kialakulását. De sok más esetben ennek épp az ellenkezője történt, és a politikai centralizáció folyamata egy még erősebb abszolutizmus nyitánya volt. Jó példa erre az orosz abszolutizmus, amelyet I. (Nagy) Péter épített fel 1682 és 1725 között. Péter cár új fővárost építtetett, ez lett Szentpétervár, megfosztva ezzel hatalmától a régi arisztokráciát, a bojárokat, amivel az volt a célja, hogy létrehozzon egy modern, bürokratikus államot, és felállítson egy modern hadsereget. Még a bojár dumát is felszámolta, pedig az tette őt cárrá. Bevezetett egy ún. rangtáblázatot, egy teljesen új társadalmi hierarchiát, amelynek alapját a cárnak tett szolgálat adta. Péter az egyházat is a saját irányítása alá vonta, akárcsak VIII. Henrik Angliában. Ezzel a centralizációs folyamattal Péter mindenkit megfosztott a hatalmától, és a saját kezébe vette azt. Katonai reformjai miatt a cári testőrség tagjai, a sztrelecek, fellázadtak. Ezt a felkelést újabbak követték; fellázadtak, többek között, a közép-ázsiai baskírok is, és kitört a Bulavinfelkelés. Egyik sem hozott sikert. Bár I. (Nagy) Péter sikeresen véghezvitte a megkezdett politikai centralizációt, és letört minden ellenállást, az állami központosítást ellenző erők (amilyenek a sztrelecek is voltak), amelyek a hatalmukat féltették, a világ más tájain diadalmaskodtak, és az állami központosítás meghiúsításával biztosították a különböző típusú kizsákmányoló politikai intézmények fennmaradását.

Ebben a fejezetben látni fogjuk, hogy míg zajlott az ipari forradalom néven emlegetett kritikus fordulat, sok ország elszalasztotta a lehetőséget, és nem tudta kihasználni az ipar terjedését - vagy az abszolutisztikus politikai és a kizsákmányoló gazdasági intézmények miatt (mint az Oszmán Birodalom), vagy a politikai centralizáció hiánya miatt (mint Szomália).

Egy apró, ám fontos különbség A XVII. században az abszolutizmus Angliában összeomlott, Spanyolországban megerősödött. Az angol parlament spanyol megfelelője, a Cortes csak névleg létezett. Spanyolország 1492-ben két királyság, Kasztília és Aragónia egyesítésével, illetve a két uralkodó, Izabella királynő és Ferdinánd király házasságával jött létre. Ez egybeesett a reconquista (visszafoglalás) lezárultával. Az arabok kiűzése - akik még a VIII. században foglalták el Dél-Spanyolországot, és azután olyan városokat építettek ott, mint Granada, Córboda és Sevilla - hosszú folyamat volt. Az Ibériai-félsziget utolsó arab állama, Granada akkor került spanyol kézre, amikor Kolumbusz megérkezett az amerikai kontinensre, és megkezdte a földfoglalást Izabella királynő és Ferdinánd király számára, akik finanszírozták az útját. Kasztília és Aragónia egyesülése, valamint az azt követő dinasztikus házasságok és trónöröklések révén létrejött egy európai szuperállam. 1504-ben meghalt Izabella, és lányát, Johannát Kasztília királynőjévé koronázták. Johanna Habsburg Fülöphöz, a Német-római Birodalom uralkodójának, I. Miksának a fiához ment feleségül. 1516-ban Károly, Johanna és Fülöp fia lett I. Károly néven Kasztília és Aragónia királya. Amikor apja meghalt, I. Károly megörökölte Hollandia és FrancheComté trónját, és az ibériai és amerikai területek után ezeket is Spanyolországhoz csatolta. 1519-ben, amikor I. Miksa meghalt, Károlyra szálltak a németországi Habsburg területek is, így Károly lett (V. Károly néven) a Német-római Birodalom császára is. így lett a két spanyol királyság egyesítéséből egy multikontinentális birodalom; és Károly folytatta, amit Izabella és Ferdinánd elkezdett: minden erejével azon volt, hogy megerősítse ezt az abszolutista államot. Spanyolországban az abszolutizmus megteremtését és megerősítését nagyban segítette az amerikai kontinens nemesfémkészletének felfedezése. Az 1520-as években nagy mennyiségű ezüstöt találtak a mexikói Guanajuatóban, és nem sokkal később Zacatccasban is. 1532 után Peru meghódítása tovább gazdagította a monarchiát, ugyanis a Korona részesedést kapott a hódításokból és a bányászat bevételeiből - ez volt a „királyi ötöd”. Ahogy azt az 1. fejezetben láttuk, az 1540-es években Potosíban egy egész ezüsthegyet fedeztek fel , és annak egy része is a spanyol államkincstárba került. Kasztília és Aragónia egyesülése idején Spanyolország gazdaságilag Európa egyik legsikeresebb országa volt. Miután az abszolutisztikus politikai rendszer megszilárdult, megindult az ország viszonylagos hanyatlása, amely 1600 után abszolút mértékű gazdasági hanyatlásba fordult. A recomjuista után Izabella és Ferdinánd egyik első intézkedése az volt, hogy kisemmizte a zsidókat. A mintegy 200 ezer spanyolországi zsidó négy hónapot kapott arra, hogy elhagyja az országot. Nyomott áron kellett eladniuk minden földjüket és vagyonukat, és tilos volt bármilyen aranyat vagy ezüstöt kivinniük az országból. Ez az emberi tragédia alig száz évvel később megismétlődött. 1609 és 1614 között III. Fülöp kiűzte az országból a mórokat, az egykori, dél-spanyolországi arab államokban élők leszármazottait. Akárcsak a zsidók, a mórok is csak annyit vihettek magukkal, amennyit elbírtak, és hátra kellett hagyniuk minden aranyat, ezüstöt és más nemesfémet. Spanyolországban a Habsburg-uralom alatt a tulajdonjogok más vonatkozásban is igen bizonytalanok voltak. II. Fülöp, aki 1556-ban apját, V. Károlyt követte a trónon, 1557-ben, majd 1560-ban ismét nem tett eleget hiteltörlesztési kötelezettségének, és ezzel tönkretette a Fugger és a Welser bankárcsaládokat. Ekkor a német bankárcsaládok szerepét átvették a genovai bankárcsaládok, de ők is tönkrementek, amikor a Habsburgok uralkodása idején a spanyol Korona nem tudott fizetni 1575-ben,

azután 1596-ban, majd 1607-ben, 1627-ben, 1647-ben, 1652-ben, 1660-ban, és 1662-ben sem. Az abszolutista Spanyolországban a tulajdonjogok instabilitása mellett ugyanolyan fontos volt az is, hogy az abszolutizmus milyen hatással volt a kereskedelmi intézményekre és a spanyol gyarmati birodalom fejlődésére. Ahogy azt az előző fejezetben láttuk, Anglia gazdasági sikerének alapja a gyors kereskedelmi terjeszkedés volt. Habár Spanyolországhoz és Portugáliához képest Anglia késve kapcsolódott bc az atlanti kereskedelembe, azért elég jól ki tudta venni a részét a gyarmatosításból, és élni tudott a kereskedelmi lehetőségekkel. És az a sok kincs, ami Spanyolországban a kincstárba vándorolt, az Angliában a születőben lévő kereskedői réteget gazdagította. Ez a réteg biztosította a gazdasági dinamizmus alapját, és vált az antiabszolutista politikai koalíció bázisává. Spanyolországban elmaradtak ezek folyamatok, amelyek gazdasági fejlődést és intézményi változásokat hozhattak volna. Az amerikai kontinens felfedezése után Izabella és Ferdinánd egy sevillai kereskedőcéh segítségével szervezte meg az anyaország és az új gyarmatok közti kereskedelmet. így a tengerentúli kereskedelem irányítása teljes egészében e céh tagjainak kezébe került, akik gondoskodtak róla, hogy a monarchia megkapja a neki járó részesedést az amerikai kontinens kincseiből. Egyetlen spanyol gyarmattal sem folyhatott szabadon a kereskedelem; és minden évben egy hatalmas hajóflotta tért haza Sevillába, nemesfémekkel és egyéb értékes árucikkekkel megrakodva, így a kereskedelmet egy szűk kör monopolizálta, ami egyben azt is jelentette, hogy hiába nyíltak meg új kereskedelmi lehetőségek a gyarmatok révén, mégsem jöhetett létre széles kereskedői réteg. Még -az amerikai kontinensen belüli kereskedelmet is szigorúan szabályozták. Tehát például a nagyjából a mai Mexikó területével azonos méretű Új- Spanyolország kereskedői nem állhattak közvetlen üzleti kapcsolatban Új-Granada (a mai Kolumbia) lakóival. Ezek a megszorítások, amelyek korlátozták a Spanyol Birodalmon belüli kereskedelmet, folyamatosan rontották az ország gazdasági helyzetét, és közvetve csökkentették azt a hasznot, amely egy másik, gazdagabb birodalommal folytatott kereskedelemből származhatott volna. Mégis előnyös volt ez a szigor, mert garantálta, hogy továbbra is áramoljon az ezüst és az arany Spanyolországba. Spanyolország kizsákmányoló gazdasági intézményrendszere közvetlen eredménye volt annak, hogy létrejött az abszolutizmus, és a spanyol politikai intézmények más úton indultak el, mint az angol intézmények. Kasztíliának és Aragóniának egyaránt megvolt a maga Cortese, vagyis parlamentje, amely a különböző társadalmi csoportok vagy „rendek” érdekeit képviselte. Ahogy az angol parlamentet, úgy a kasztíliai Cortest is össze kellett hívni, hogy jóváhagyja az új adókat. Mindazonáltal a kasztíliai és az aragóniai Cortes elsősorban a fő nagyvárosokat képviselte; nem volt egyensúlyban a városi és a vidéki területek politikai képviselete, nem úgy, mint az angol parlamentben. A XV. században a Cortesben már csak 18 nagyváros képviseltethette magát mindegyik két képviselőt küldhetett. Következésképp a Cortes messze nem képviselt olyan széles társadalmi csoportokat, mint az angol parlament, és így sosem vált a sokféle érdek gyűjtőhelyévé, amely alkalmas lehetne korlátokat szabni az abszolutizmusnak. A Cortes nem hozhatott törvényeket, és az adózás terén is igen korlátozott hatalommal bírt. így a spanyol uralkodók könnyűszerrel félreállíthatták a Cortest, amikor azon voltak, hogy megerősítsék abszolutizmusukat. V. Károly és II. Fülöp - annak ellenére, hogy áramlott az ezüst Amerikából - folyton növelni akarta az adóbevételeket, hogy legyen miből finanszírozni a költséges háborúikat. 1520-ban V. Károly úgy döntött, újabb adóemelési kéréssel fordul a Corteshez. A városi elit kihasználta az alkalmat, hogy átfogó változásokat követeljen: a Cortes átalakítását és hatalmának kibővítését akarták. Az ellenállás erőszakba torkollott, és kitört az ún. Comunero-felkelés. Károly, hűséges katonáinak köszönhetően, le tudta verni a felkelést; bár azután a XVI. század végéig folyamatosan harcok dúltak, mert a Korona

megpróbálta kivenni a Cortes kezéből azt a kevéske, megmaradt hatalmat is, ami az új adók kivetésére és a meglévő adók emelésére terjedt ki. Bár a küzdelem változó eredménnyel folyt, végül a monarchia győzelmével zárult. 1664 után a Cortes egészen addig nem ült össze, amíg - közel 150 évvel később a napóleoni megszállás során újjá nem szervezték. Angliában 1688-ban az abszolutizmus elbukott, és ez nemcsak a pluralista politikai intézmények megjelenését, hanem egy hatékonyabb központosított állam megteremtését is lehetővé tette. Spanyolországban ennek ellenkezője történt, hiszen ott az abszolutizmus diadalmaskodott. Bár a monarchia „ki-hcrélte”a Cortest, és lebontott minden korlátot, ami az útjába állhatott, mégis egyre nehezebben tudta megoldani az adóemelést, és ezen az sem segített, amikor leült tárgyalni az egyes nagyvárosok vezetőivel. Míg az angol állam felépített egy modern és hatékony adórendszert, addig a spanyol állam e téren is az ellentétes irányba mozdult. A monarchia, azon túlmenően, hogy képtelen volt biztosítani a vállalkozók tulajdonjogainak védelmét, és monopolizálta a kereskedelmet, még a hivatalokat is pénzért árulta, sok esetben pedig örököl - hetővé tette, bevezette az adóbehajtás intézményét, sőt pénzért még mentelmi jogot is kínált. Előre lehetett látni, hogy ezeknek a kizsákmányoló politikai és gazdasági intézményeknek milyen következményeik lesznek. A XVII. század folyamán, míg Angliát a kereskedelmi növekedés, majd a gyors iparosítás jellemezte, a spanyol gazdaság bekerült egy lefelé húzó örvénybe. Az évszázad elején minden ötödik spanyol városban élt. Az évszázad végén már csak minden tizedik, és ezzel párhuzamosan az ország lakossága egyre szegényebb lett. Spanyolországban a jövedelmek meredeken zuhantak, míg Angliában az emberek egyre gazdagodtak. Tehát, míg Spanyolországban az abszolutizmus gyökeret eresztett, addig Angliában gyökerestől kiirtották - és ez egy újabb példa arra, hogy kritikus fordulatok idején az apró különbségeknek nagy jelentőségűk lehet. Jelen esetben a két ország képviseleti intézményeinek erejében és jellegében voltak apró különbségek, a kritikus fordulat pedig az amerikai kontinens felfedezése volt. Ezek együtt aztán teljesen más útra vitték Spanyolországot, mint Angliát. A viszonylag befogadó gazdasági intézmények, amelyek Angliában létrejöttek, példátlan gazdasági dinamizmust generáltak, amely az ipari forradalomban érte el csúcspontját, míg Spanyolországban az iparosítás esélyt sem kapott. Mire az ipari technológia elterjedt a világ számos részén, a spanyol gazdaság már annyira hanyatlóban volt, hogy a Koronának vagy a földbirtokos elitnek már nem kellett megakadályoznia az iparosítást.

A félelmetes ipar Ha a politikai intézményrendszerben és a politikai hatalomban nem történtek olyan változások, mint Angliában 1688 után, akkor az abszolutista országoknak vajmi kevés esélyük volt arra, hogy profitálni tudjanak az ipari forradalom innovációiból és az új technológiákból. Spanyolországban például a védett tulajdonjogok hiánya és úgy általában a gazdasági hanyatlás azt eredményezte, hogy az embereket már semmi sem ösztönözte arra, hogy vállalják a szükséges befektetéseket és áldozatokat. Oroszországban vagy az Osztrák-Magyar Monarchiában nem egyszerűen az elit hanyagsága és rossz gazdálkodási módszerei, és még csak nem is a kizsákmányoló intézményrendszer okozta alattomos gazdasági hanyatlás gátolta az iparosítást; az uralkodók aktívan akadályozták ezen technológiák megjelenését, és azt, hogy olyan alapvető infrastrukturális befektetések valósulhassanak meg, mint a vasút, amelyek segíthették volna ezek terjedését. Az ipari forradalom idején, a XVIII. században és a XIX. század elején, Európa politikai térképe egészen máshogy festett, mint napjainkban. A Német-római Birodalom - amely egy több mint 400 állam alkotta, színes mozaikhoz hasonlított leginkább, amelynek legtöbb darabja majd Németország határain belül egyesül - elfoglalta szinte egész Közép-Európát. A Habsburgház még mindig jelentős politikai erőt képviselt, és a Habsburg-birodalom, más néven az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmas kiterjedésű volt, mintegy 650 ezer km2-nyi területet foglalt el úgy, hogy 1700 után már nem tartozott hozzá Spanyolország, mert ott a Bourbonok vették át az uralmat. Lakosságát tekintve ez volt Európa harmadik legnagyobb állama, az európai lakosság egyhetedét mondhatta magáénak. A XVIII. század végén a Habsburgokhoz tartozott még nyugaton a mai Belgium, akkori nevén Osztrák-Németalföld. A legnagyobb részt azonban az az egybefüggő terület alkotta, amelyen megtalálható a mai Ausztria és Magyarország, plusz északon a Cseh Köztársaság és Szlovákia, illetve délen Szlovénia, Horvátország, valamint Olaszország és Szerbia nagy része. Keleten pedig még hozzá tartozott a mai Románia és Lengyelország nagy része. A Habsburg területeken élő kereskedők sokkal jelentéktelenebbek voltak, mint angol kollégáik. KeletEurópában pedig túlsúlyban volt a jobbágyság. Ahogy azt a 4. fejezetben láttuk, Magyarország és Lengyelország volt a keleteurópai, ún. második jobbágyság bázisa. A Habsburgoknak, szemben a Stuartokkal, sikerült fenntartaniuk egy erősen abszolút uralmat. II. Ferenc (1792-1806), az utolsó német-római császár - aki I. Fcreneként 1804-től 1835-ben bekövetkező haláláig osztrák császár is volt - tökéletesen abszolút uralkodó volt. Nem engedte, hogy hatalmában korlátozzák, és mindenekelőtt szerette volna fenntartani a politikai status quót. Alapstratégiája az volt, hogy ellenzett minden változást. 1821-ben ezt világosan meg is mondta, amikor a Habsburg uralkodókra igen jellemző beszédet mondott a tanároknak egy Laibach-i (ma: Ljubljana) iskolában. Kijelentette: „Nem tudósokra van szükségem, hanem jó és tisztes polgárokra. Önöknek az a feladatuk, hogy ilyen polgárokat neveljenek a gyermekekből. Aki engem szolgál, azt kell tanítsa, amit én elrendelek tanítani. Ha valaki erre nem képes, vagy új ötletekkel áll elő, az mehet, vagy én menesztem.” Mária Terézia (1740-1780), ha valaki intézményi fejlesztésre vagy átalakításra tett javaslatot, gyakran így felelt: „Hagyjunk mindent úgy, ahogy van.” Mégis ő és fia, II. József (1780-1790) próbált megteremteni egy erősebb központi államot, és felállítani egy hatékonyabb közigazgatási rendszert. De tették mindezt egy olyan politikai rendszerben, amelyben cselekedeteiknek nem voltak valós korlátaik, és amely csak nagyon kevés pluralista elemet tartalmazott. Nem volt parlament sem, amely legalább minimálisan kontrollálhatta volna az uralkodó munkáját, csak a regionális rendek és diéták

(országgyűlések) rendszere létezett, amelynek hagyományosan volt némi beleszólása az adózás és a toborzás kérdésébe. A Habsburgokat még annyira sem korlátozták, mint a spanyol uralkodókat, és az Osztrák-Magyar Monarchiában a politikai hatalom még szűkebb körben koncentrálódott. Ahogy a XVIII. században a Habsburg abszolutizmus megerősödött, a nem monarchikus intézmények hatalma tovább gyengült. Amikor az osztrák tartomány,Tirol polgárainak küldöttsége petíciójában alkotmányt követelt Ferenc császártól, ő így válaszolt: „Szóval nektek alkotmány kell! [...] Nos, nem bánom, adok én nektek alkotmányt, de ne felejtsétek el, hogy a katonák nekem engedelmeskednek, és nem fogok kétszer üzenni nektek, ha pénzre van szükségem. [...] Akárhogy is, azt ajánlom, gondoljátok meg, mit mondotok.” Ezt hallva a tiroli vezetők ezt válaszolták: „Ha te [a tiroliak privilégiuma volt így szólítani a császárt] így gondolod, akkor jobb nekünk alkotmány nélkül.” Erre Ferenc így felelt: „Ez az én véleményem is.” Ferenc feloszlatta azt az állami tanácsot, amely még Mária Terézia miniszteri tanácsadó testülete volt. Attól kezdve nem volt több konzultáció, nyilvános fórum, ahol megvitatták volna a Korona döntéseit. Ferenc gyakorlatilag rendőrállamot teremtett, és könyörtelenül cenzúrázott mindent, ami egy kicsit is radikálisnak volt mondható. Uralkodói filozófiáját Hartig gróf, aki hosszú időn át volt hű támogatója, így foglalta össze: „Érintetlenül hagyni a király hatalmát, és megtagadni az emberektől a politikai részvételt.” Mindebben pedig segítségére volt Metternich herceg, akit 1809-ben nevezett ki külügyminiszterének. Metternich hatalma és befolyása túlélte Ferencét, és közel 40 évig volt külügyminiszter. A Habsburgok gazdasági intézményrendszerének középpontjában a feudális rend és a jobbágyság állt. A birodalomban nyugatról keletre haladva a feudalizmusnak egyre szigorúbb formái léteztek, ami jól tükrözi a gazdasági intézményrendszereknek egy általánosabb szigorodását is — amit már a 4. fejezetben is láttunk ahogy Nyugat-Európából egyre haladtunk Kelet-Európa felé. A munkaerő mobilitása erősen korlátozott volt, és tiltották az elvándorlást. Amikor az angol filantróp, Róbert Owen megpróbálta rábeszélni az osztrák kormányt néhány társadalmi reformra, hogy javuljanak a szegények életkörülményei, Metternich egyik segédje, Friedrich von Gentz azt felelte: „Egyáltalán nem akarjuk, hogy a nagy tömegek jobban éljenek, és függetlenedjenek. [...] Hogyan tudnánk akkor uralkodni rajtuk?” A Habsburgok abszolutizmusának gazdasági erejét a jobbágyság mellett - amely lehetetlenné tette a munkaerőpiac kialakulását, és amely a vidéki lakosságból kiirtott minden motivációt és kezdeményezőkészséget - a monopóliumok és más, a kereskedelmet korlátozó megszorítások adták. A városias területek gazdaságát a céhek uralták, amelyek korlátozták a belépést az egyes szakmákba. Ausztriának 1775-ig, Magyarországnak 1784-ig volt saját belső vámhatára. Az importárut nagyon magas vámokkal sújtották, illetve több termék importját és exportját kifejezetten tiltották. A piaci korlátozás és a kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer, természetesen, mindig is jellemző volt az abszolutizmusra, de Ferenc ennél is tovább ment. Itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy a kizsákmányoló gazdasági intézmények nem ösztönöztek újításra, illetve az új technológiák átvételére. A 2. fejezetben már láttuk, hogy a Kongó Királyságban hiába próbálkoztak az eke használatának elterjesztésével, mert a gazdasági intézmények kizsákmányoló jellege miatt az embereknek nem állt érdekükben a fejlődés. Kongó királya tudta, hogy ha sikerülne rávenni az embereket arra, hogy ekét használjanak, nőne a mezőgazdasági termelékenység, nőne a gazdaság, és abból ő is profitálna. Ez minden kormány számára komoly ösztönző lehet, még az abszolutista kormányok számára is. A probléma az volt, hogy a kongóiak tudták, hogy az uralkodó mindent

elvehet, amit ők megtermelnek, ezért nem akartak sem befektetni, sem fejlettebb technológiával dolgozni. A Habsburg Birodalomban Ferenc nem biztatta arra alattvalóit, hogy átvegyék a fejlettebb technológiákat; épp ellenkezőleg, ellenezte az újítások bevezetését, és a fennálló gazdasági intézményekkel igyekezett gátolni azoknak a technológiáknak az elterjedését, amelyeket az emberek egyébként szívesen elfogadtak volna. Az innovációval szembeni ellenállásnak két formája volt. Az egyik, hogy I. Ferenc ellenezte az ipar fejlődését. Ha fejlődik az ipar, akkor kellenek gyárak, és ha gyárak épülnek, akkor a szegény munkások mind a városba mennek, főleg a fővárosba, Bécsbe. És lehet, hogy támogatókra találnak bennük az abszolutizmus ellenfelei. Ferenc politikájának célja annyi volt, hogy helyén maradhasson a hagyományos elit, és fennmaradjon a politikai és gazdasági status quo. Ö továbbra is elsősorban agrártársadalmat akart. És úgy vélte, hogy célja eléréséhez a legjobb eszköz az, ha eleve megakadályozza, hogy gyárak épüljenek. És szó szerint ezt tette: 1802-ben például megtiltotta, hogy új gyárak épüljenek Bécsben. Ahelyett, hogy támogatta volna az új munkagépek behozatalát és alkalmazását (ami az iparosítás alapja lett volna), 1811-ig minden ilyen tevékenységet betiltott. Az innovációval szembeni ellenállás másik formája az volt, hogy ellenezte az ipari forradalom egyik legfontosabb elemét, a vasútépítést. Amikor letették elé egy északi vasútvonal építésének tervét, Ferenc így válaszolt: „Nem, nem, szó sem lehet róla, még betörne a forradalom az országba.” Mivel a kormány nem adott engedélyt gőzüzemű vasút építésére, a Habsburg Birodalom első vasútvonala kénytelen volt lóvontatású vasúti kocsikkal üzemelni. Ezt a vonalat - amely egyébként a Duna-parti osztrák város, Linz és a Moldva-parti cseh város, Ceské Budéjovice (németül Budwcis) között húzódott - úgy építették meg, hogy sok helyen lejtett és sarkos volt, így később nem lehetett úgy átalakítani, hogy azon gőzmozdony járhasson. Ezért itt egészen az 1860-as évekig lóvasút járt. A nagy bankárcsalád, a Rothschildok bécsi képviselője, Salomon Rothschild hamar megérezte, hogy micsoda gazdasági potenciál rejlik a vasút fejlesztésében. Fivérét, Nathant, akinek Angliában volt a székhelye, teljesen lenyűgözte George Stcphenson találmánya, a „rakéta”, és egy gőzmozdony építésének lehetősége. Úgy vélte, a család sokat profitálhatna a vasútépítés finanszírozásából, ezért kapcsolatba lépett testvérével, arra biztatva őt, hogy keressen vasútfejlesztési lehetőségeket Ausztriában. Noha a Rothschild fivérek nagyon támogatták, a tervből mégsem lett semmi, mert Ferenc császár erre is nemet mondott. Ferenc ellenállása az iparral és a gőzüzemű vasúttal szembe abból eredt, hogy félt a teremtő rombolástól, amely mindig együtt jár a gazdaság fejlődésével. Számára az volt a legfontosabb, hogy biztosítsa az általa irányított, kizsákmányoló intézményrendszer stabilitását, és megvédje az őt támogató, hagyományos elit előjogait. Ferenc egyrészt tudta, hogy nem sokat nyerne az iparosítással, ami viszont aláásta volna a feudális rendet azzal, hogy elszívja a munkaerőt a vidéki területekről, másrészt azt is tudta, hogy ezek a jelentős gazdasági változások veszélyeztetnék az ő politikai hatalmát. Ezért aztán útját állta az ipar és a gazdaság fejlődésének, konzerválta az ország gazdasági elmaradottságát - és ez számtalan formában megnyilvánult. 1883-ban például, amikor a vasgyártáshoz világszinten már 90százalék-ban szenet használtak, a Habsburg Birodalomban még mindig több mint 50százalék-ban gyengébb minőségű faszénnel fűtötték a kohókat. Hasonló volt a helyzet a textiliparban, ahol a gépesítés szintén elmaradt, és a szövést - egészen az I. világháborúig, amikor a birodalom összeomlott - továbbra is kézzel végezték. De nem csak az Osztrák-Magyar Monarchiában féltek az ipartól. A fejezet korábbi részében már szó

volt róla, hogy keletebbre, I. (Nagy) Péter cár Oroszországában szintén abszolutisztikus politikai intézményrendszer működött. És, akárcsak a Monarchiáé, Oroszország gazdasági intézményrendszere is erősen kizsákmányoló jellegű volt, alapját a jobbágyság intézménye adta, amely legalább a lakosság felét röghöz kötötte. A jobbágyokat heti három nap ingyenmunkára kötelezték, amikor is a földesúr földjén kellett dolgozniuk. El nem költözhettek, foglalkozásukat nem választhatták meg szabadon, és uraik saját kényük-kedvük szerint adhatták-vehették őket. A radikális filozófus, Pjotr Kropotkin, a modern anarchizmus egyik alapítója, élénk képet fest elénk arról, milyen volt a jobbágyság helyzete I. Miklós cár uralkodása idején (1825-1855). Gyermekkori emlékeket idézett fel, amikor leírta: „...hogyan szakítottak el a családjuktól, bocsátottak áruba játszottak el kártyán, cseréltek el agárkutyára, vagy küldtek új falvak alapítása végett Oroszország határvidékeire férfiakat és asszonyokat; hogyan ragadtak el szüleiktől gyermekeket, és adtak el embertelen vagy perverz földesuraknak; milyen hallatlan kegyetlenséggel húztak embereket nap nap után deresre a lóistállóban; hogyan ölte vízbe magát egy leány, hogy megmeneküljön a megbecste-lcnítéstől; hogyan akasztotta fel magát urának ablaka alatt egy öregember, aki gazdájának szolgálatában őszült meg, hogyan tizc-deltették vagy ötödöltették meg Miklós cár tábornokai a parasztlázongások részvevőit, és hogyan pusztítottak el e megmozdulások miatt egész falvakat. Az ilyen büntetőakciók után az életben maradt parasztok koldusbotra jutottak. Annak a szegénységnek a leírására, amelyet utazásaim alkalmával egyes falvakban - főként a cári család tagjainak tulajdonában levő koronabirtokokon tapasztaltam, egyszerűen nem találok szavakat.” Oroszországban, pontosan úgy, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchiában, az abszolutizmus nem állt meg ott, hogy létrejött egy olyan gazdasági intézményrendszer, amely útját állta a társadalom anyagi gyarapodásának. Az orosz uralkodók is féltek a teremtő rombolástól, az ipartól és a vasúttól. I. Miklós uralkodása idején a gazdaság egyik kulcsfigurája Igor Kankrin gróf volt, aki 1823 és 1844 között pénzügyminiszterként komoly szerepet játszott abban, hogy az udvar ellenállt minden olyan társadalmi változásnak, amely nélkül nincs gazdasági jólét. Kankrin politikájának az volt a célja, hogy megerősödjenek a rezsim hagyományos politikai pillérei, különösen a földbirtokos arisztokrácia, és hogy a társadalom továbbra is a vidéki lakosságra épülő agrártársadalom maradjon. Kankrin, nem sokkal azt követően, hogy pénzügyminiszter lett, máris elvetette a korábbi pénzügyminiszter, Dimitrij Gurev javaslatát, miszerint fejleszteni kellene az állami tulajdonú Kereskedelmi Bankot, hogy az hitelezni tudjon az iparnak. Kankrin ehelyett inkább újra megnyitotta az Állami Hitelbankot, amely a napóleoni háborúk alatt zárva volt. Ezt a bankot eredetileg azért hozták létre, hogy kamattámogatott hiteleket nyújtson a földbirtokosoknak - ezt még Kankrin is helyeselte. A hitelhez a jobbágyokat kellett felajánlani „biztosítékként” vagy zálogként, így csak a feudális földbirtokosok juthattak ilyen kedvező hitelhez. Hogy az Állami Hitelbanknak legyen elég fedezete, Kankrin a Kereskedelmi Bank vagyonának egy részét átutaltatta, és ezzel két legyet ütött egy csapásra, ugyanis így végképp nem sok pénz maradt az ipar támogatására. Kankrin és Miklós cár - előrelátó - döntéseit a félelem motiválta: féltek, hogy a gazdasági változások politikai változásokat vonnak maguk után. Miklós 1825. decemberi trónra lépése majdnem meghiúsult, ugyanis puccskísérletet hajtott végre ellene katonatisztek egy csoportja, az ún. dekabristák, akik a társadalmi változások radikális programjával álltak elő. Miklós levelet írt Mihail Alekszandrovics Romanov nagyhercegnek, amelyben tudatta, hogy „Oroszországban küszöbön áll a forradalom, de esküszöm neked, hogy nem terjed szét az országban, amíg én élek”. Miklós félt azoktól a társadalmi változásoktól, amelyek egy modern gazdaság megteremtésével

szükségszerűen együtt járnak. Moszkvában, egy ipari kiállításon, az összegyűlt gyárosokhoz intézett beszédében így fogalmazott: „Az államnak és a gyárosoknak egyaránt oda kell figyelniük valamire, ami nélkül épp a gyárak válhatnak áldásból átokká, és ez a valami a munkások felügyelete, akiknek a száma évről évre nő. Erős kézzel és atyai szigorral kell vigyázni az ő erkölcseiket, különben ez a rengeteg ember fokozatosan demoralizálódni fog, végül pedig elszegényedik, és veszélyt jelent majd az uraira nézve.” Akárcsak I. Ferenc, Miklós is félt, hogy egy modern ipari gazdaságban megindulna a teremtő rombolás, és aláásná a politikai status quót. Miklós kérésére Kankrin konkrét lépéseket tett, hogy visszafogja az ipar fejlődését. Betiltott számos olyan ipari kiállítást, amit korábban rendszeresen megrendeztek, hogy bemutassák az új technológiákat, és elősegítsék ezeknek a technológiáknak az átvételét. 1848-ban forradalmak egész sora rázta meg Európát. Válaszul Arszcnyij Andrejevics Zakrevszkij, Moszkva katonai kormányzója, aki a közrend fenntartásáért felelt, levelet írt Miklós cárnak: „Hogy megőrizzük a jólétet és a nyugalmat, amelyet mostanában már csak Oroszország élvez, a kormány tiltsa meg a hajléktalanok és a züllött alakok gyülekezését. Ok könnyen hozzácsapódnak bármilyen mozgalomhoz, és megzavarják a társadalom és az egyén békéjét.“Tanácsa Miklós miniszterei elé került, és 1849-ben hatályba lépett egy új törvény, amely megszabta, hogy Moszkva egyes részein évente legfeljebb hány új gyár nyílhat. A törvény kimondottan tiltotta új pamut-vagy gyapjúfonó üzem és vasöntöde nyitását. A többi iparág (például a szövés, a kelmefestés) képviselőinek petíciót kellett benyújtaniuk a katonai kormányzóhoz, ha új gyárat akartak nyitni. Végül a pamutfonást teljesen betiltották. Ezzel a törvénnyel azt akarták elérni, hogy nc jöjjön több potenciálisan rebellis munkás a városba. És ha az uralkodó ellensége az iparnak, akkor ellensége a vasútnak is, pontosan úgy, ahogy az OsztrákMagyar Monarchiában. 1842 előtt csupán egyetlen vasútvonala volt Oroszországnak, a 27 km-es Carszkoje Szelo-Pavlovszk-Szentpétervár-vonal, amely a fővárost kötötte össze két cári rezidenciával. Kankrin, aki ellenezte az ipar fejlesztését, nem látott okot arra, hogy támogassa a vasútépítést, amely szerinte társadalmilag veszélyes mobilitást indítana el. Azt mondta: „A vasút nem mindig természetes szükségszerűség, sokkal inkább egy mesterséges igény eredménye, vagy csupán luxus. A korunkra oly jellemző, szükségtelen ide-oda utazgatásra ösztönöz.” Kankrin számos, vasútépítésre tett ajánlatot visszautasított, és csak 1851-ben épült újra vasútvonal, ezúttal Moszkva és Szentpétervár között. Kankrin politikáját tovább folytatta Kleinmichel gróf, akit a közlekedésért és a középületekért felelős főhivatal élére neveztek ki. Ez az intézmény döntött a vasútépítésekről, és Kleinmichel arra használta pozícióját, hogy akadályozza a vasúthálózat bővülését. 1849 után attól sem riadt vissza, hogy cenzúrázza a napilapok vasúti témájú cikkeit. A 13. térképen azt látjuk, milyen következményekkel járt mindez. Míg Nagy-Britanniát és Eszaknyugat-Európa nagy részét 1870-ben már keresztül-kasul behálózták a vasútvonalak, addig Oroszország területét csak néhány vonal szelte át. A vasútellenes politikával csak az után hagytak fel, hogy az 1853-tól 1856-ig tartó krími háborúban Oroszországot sorra győzték le a brit, a francia és az oszmán haderők: a cár és emberei megértették, hogy a szállítási és közlekedési infrastruktúra fejletlensége az ország védelmének egyik súlyos hiányossága. Az Osztrák-Magyar Monarchiában sem sokat fejlődött a vasúthálózat (kivéve Ausztriát és a birodalom nyugati részeit), bár az 1848-as forradalmak itt is változásokat hoztak, amelyek közül a legjelentősebb a jobbágyság intézményének

eltörlése volt.

Hajózni tilos Az abszolutizmus nemcsak Európa nagy részén, de Ázsiában is eluralkodott, és ott is gátolta az iparosítást. Ezt leginkább a kínai Ming- és Csing-dinasztia uralma, illetve az Oszmán Birodalom abszolutizmusa illusztrálja. A Szung-dinasztia alatt, 960 és 1279 között, Kína technológiai innovációban világelső volt. A kínaiak találták fel az órát, az iránytűt, a puskaport, a papírt és a papírpénzt, a porcelánt és a nagyolvasztónak nevezett kemencetípust, és előbb készítettek így öntöttvasat, mint az európaiak. Külső hatásoktól függetlenül, Kínában is nagyjából akkor találták fel a rokkát és vízenergiát, mint Eurázsia másik végében. Következésképp, 1500-ban az életszínvonal legalább olyan magas lehetett Kínában, mint Európában. Kínát évszázadokon át egy központosított állam és egy érdemei szerint kiválasztott közigazgatási kar irányította. Kína abszolutista állam volt, és a Szung-dinasztia idején a növekedés kizsákmányoló intézményrendszerben valósult meg. Az uralkodó eliten kívül egyetlen társadalmi csoportnak sem volt politikai képviselete, nem létezett semmiféle parlamentszerű intézmény. Kínában a kereskedőknek mindig is bizonytalan volt a helyzetük, és a Szung-korszak nagyszerű találmányait sem a piaci ösztönzők, hanem a kormány támogatása, sőt rendeletei hívták életre. Közülük csak néhány került kereskedelmi forgalomba. A Szung-korszak elmúlta után, a Ming- és a Csing-dinasztia alatt az állam még szorosabbra húzta a gyeplőt. Mindezek hátterében a kizsákmányoló intézmények szokásos gondolatmenete húzódott meg. Ahogy a kizsákmányoló intézmények felett regnáló szinte valamennyi uralkodó, úgy Kína abszolút császárai is ellenezték a változást, stabilitásra törekedtek, és mindenekelőtt, féltek a teremtő rombolástól. Ezt a nemzetközi kereskedelem története illusztrálja a legjobban. Ahogy azt már láttuk, az amerikai kontinens felfedezése és a nemzetközi kereskedelem megszervezésének módja kulcsszerepet játszott a kora újkori Európa politikai konfliktusaiban és intézményi változásaiban. Kínában a belföldi kereskedelemben részt vehettek a magánkereskedők, a nemzetközi kereskedelem azonban az állam monopóliuma volt. 1368-ban a Ming-dinasztia került hatalomra, és első tagja, Hung-vu császár 30 évig uralkodott. Hung-vu attól tartott, hogy a nemzetközi kereskedelem politikailag és társadalmilag is destabilizáló hatású lenne, ezért nemzetközi áruforgalomra csak akkor adott engedélyt, ha azt a kormány szervezte meg, és ha az nem kereskedelmi célt szolgált, hanem a Kínának adót fizető hűbérállamokba vittek árut. Hung-vu képes volt több száz embert kivégeztetni azzal a váddal, hogy megpróbáltak ezeknek az áruszállító, adószedő utaknak a leple alatt kereskedelmi ügyleteket nyélbe ütni. 1377 és 1397 között nem adtak engedélyt ilyen tengeri misszióra. Hung-vu azt is megtiltotta, hogy magánszemélyek külföldiekkel kereskedjenek, és hogy a kínaiak a tengerentúlra utazzanak. 1402-ben Jung-lö került a trónra, és ekkor kezdetét vette Kína történelmének egyik leghíresebb korszaka azzal, hogy újraindult az államilag finanszírozott, intenzív külkereskedelem. Jung-lö hat nagy kereskedelmi küldetéssel bízta meg Cseng Ho tábornokot: az úti cél Délkelet- és Dél-Ázsia, Arábia és Afrika volt. A kínaiak ismerték ezeket a helyeket, hiszen már régóta kereskedelmi kapcsolatban álltak velük, de ez a kapcsolat még soha nem volt ennyire intenzív. Az első flotta 27 800 fős legénységből, 62 nagy, ún. kincses hajóból és 190 kisebb hajóból állt - ez utóbbiak között volt olyan, amely csak ivóvizet, csak élelmet, csak embereket szállított. 1422-ben, a hatodik út után Junglö császár átmenetileg mégis leállította ezeket a küldetéseket; azután ez a szünet állandósult arra az időre, amíg utódja, Hung-hszi uralkodott (1424-1425). Hung-hszi korai halála után Hszüan-tö került a trónra, aki 1433-ban ugyan engedélyezett Cseng Hónak még egy utolsó utat, de utána minden

tengerentúli kereskedelmet betiltott. 1436-ban már a tengerjárók építése is illegális volt. A tengerentúli kereskedelem tilalmát csak 1567-ben oldották fel. Ezek az események - és még sok másik, hisz ez csak „ízelítő” volt azokból az intézkedésekből, amelyek gátat vetettek szinte minden, potenciálisan destabilizáló gazdasági tevékenységnek alapjaiban határozták meg a kínai gazdaság fejlődését. Épp akkor, amikor a nemzetközi kereskedelem és az amerikai kontinens felfedezése teljesen átformálta Anglia intézményrendszerét, Kína elvágta magát a világtól, bezárkózott, így ez a kritikus fordulat el sem jutott hozzá. A bezárkózás nem ért véget 1567-ben. 1644-ben a Ming-dinasztiát megdöntötte a dzsürcsi nép, vagyis a belső-ázsiai mandzsuk, akik megalapították a Csing-dinasztiát. A teljes politikai instabilitás időszaka következett. A Csing uralkodók tömegével kezdték elkobozni az emberek vagyonát, kisajátítani a földjüket. Az 1690-es években Tang Csen, egy nyugalmazott kínai tudós és csődbe ment kereskedő ezt írta: Több mint 50 év telt el azóta, hogy megalapították a Csing-di- nasztiát, és azóta a birodalom napról napra szegényebb. A földművesek nyomorognak, a kézművesek nyomorognak, a kereskedők nyomorognak és a hivatalnokok is nyomorognak. A gabona olcsó, mégis nehéz jóllakni. A ruha olcsó, mégis nehéz ruházkodni. Hajórakománnyi áru utazik egyik piacról a másikra, de a rakományt áron alul, veszteséggel kell eladni. A hivatalnokok, elhagyva a hivatalukat, azt látják, hogy nincs miből eltartani a családjukat. Mind a négy foglalkozási ág elszegényedett. 1661-ben Kanghszi császár elrendelte, hogy mindenki, aki a Vietnamtól Csö- csiang tartományig húzódó partszakaszon él - amely egykor Kína kereskedelmileg legaktívabb része volt -, vagyis a teljes déli part lakossága költözzön 27 km-rel beljebb, a szárazföld belseje felé. A parton katonák járőröztek, hogy a rendeletnek érvényt szerezzenek, és 1693-ig a hajózás is tilos volt végig e part mentén. A XVIII. században ezt a tilalmat időről időre újra megerősítették, sikeresen elsorvasztva ezzel Kína tengerentúli kereskedelmi kapcsolatait. Bár volt némi fejlődés, de csak kevesen merték vállalni a befektetéssel járó kockázatot, mert a császár bármikor meggondolhatta magát, és betilthatta a kereskedést, és akkor a hajókba, a felszerelésbe és a kereskedelmi kapcsolatokba fektetett pénz mind elúszott. Hogy a Ming- és a Csing-dinasztia uralkodói miért ellenezték a nemzetközi kereskedelmet? Az indok már ismerős: féltek a teremtő rombolástól. Az ország vezetőinek elsődleges célja a politikai stabilitás megteremtése és fenntartása volt. A nemzetközi kereskedelem potenciális veszélyt jelentett erre a stabilitásra, ugyanis a kereskedők egyre gazdagabbak és egyre bátrabbak lettek, épp úgy, mint Angliában, amikor megindult az atlanti kereskedelem bővülése. És nem csak a Ming- és a Csingdinasztia uralkodói gondolkodtak így, de ez a felfogás jellemezte a Szung-dinasztia tagjait is, még akkor is, ha ők hajlandóak voltak támogatni a technológiai innovációkat, és nagyobb szabadságot adtak a kereskedőknek, feltéve, hogy a kereskedelem a császár irányítása alatt zajlott. Aztán a Mingés a Csing-dinasztia korában romlott a helyzet, mert az állam szorosabb ellenőrzés alá vonta a gazdasági tevékenységeket, és betiltotta a tengerentúli kereskedelmet. Természetesen a Ming- és Csing-korabeli Kínában is léteztek piacok, működött a kereskedelem, a kormány pedig igen kedvező mértékű adókat szabott ki a hazai gazdaságra. Meglehetősen keveset tett azonban az innovációt támogatásáért, illetve a kereskedelem és az ipar fejlődését feláldozta a politikai stabilitásért. A gazdaságnak ez az abszolutisztikus uralma előre látható következményekkel járt: a kínai gazdaság a XIX. század végéig, sőt még a XX. század elején is csak stagnált, míg más gazdaságokban javában zajlott az iparosítás. Mire 1949-ben létrejött a Mao-féle kommunista rezsim, Kína már a világ egyik legszegényebb országa volt.

János pap abszolutizmusa Az abszolutizmus - mint politikai intézményrendszer és annak gazdasági következményei - nem korlátozódott csupán Európára és Ázsiára; jelen volt Afrikában is. Például a Kongó Királyságban, ahogy azt a 2. fejezetben láttuk. De örök példaként álljon itt inkább Etiópia, más néven Abesszínia, amelynek gyökereit már megismertük a 6. fejezetben, amikor arról volt szó, hogy az Akszúmi Királyság bukása után kialakult a feudalizmus. Az abesszíniai abszolutizmus még hosszabb életű volt, mint európai megfelelői, mert Etiópiának teljesen más kihívásokkal és kritikus fordulatokkal kellett szembenéznie. Miután az akszúmi király, Ezana áttért a keresztény hitre, az etiópiaiak is keresztények maradtak, és a XIV. századra Etiópia került a .János pap országa” mítosz középpontjába. János pap keresztény király volt, akinek akkor szakadt meg a kapcsolata Európával, amikor a Közel-Keleten megindult az iszlám felemelkedése. Az eredeti legenda szerint országa valahol Indiában volt; de ahogy az európaiak egyre többet tudtak meg Indiáról, rájöttek, hogy ez nem igaz. Azután, természetszerűleg, Etiópia királyára terelődött a gyanú, lévén hogy keresztény volt. Az etióp királyok valójában már régóta próbáltak szövetségre lépni az európai uralkodókkal, támogatást reméltek tőlük az arab megszállással szemben, és ezért már legalább 1300 óta rendszeresen érkeztek Európába etióp diplomáciai küldöttségek; még a portugál királyt is rávették, hogy küldjön katonákat. Ezek a katonák és a velük együtt az országba érkező diplomaták, jezsuita szerzetesek és utazók, akik mind János pappal szerettek volna találkozni, rengeteg beszámolót írtak Etiópiáról. Gazdasági szempontból ezek közül az egyik legérdekesebb a portugál diplomáciai küldöttséggel utazó káplán, Francisco Álvares írása. Ő 1520-tól 1527-ig tartózkodott Etiópiában. De ránk maradt még a jezsuita szerzetes, Manoel de Almeida beszámolója is, aki 1624-től élt Etiópiában, és egy utazó, bizonyos John Bruce naplója, aki 1768 és 1773 között látogatott el oda. Valamennyi írás részletesen ismerteti a kor politikai és gazdasági intézményeit, és az olvasónak semmi kétsége nem marad afelől, hogy Etiópia tökéletes mintapéldánya volt az abszolutizmusnak. Pluralista intézményeknek nyomuk sem volt, semmi sem ellenőrizhette és korlátozhatta az uralkodó hatalmát, aki azon az alapon formált jogot a trónra, hogy állítólag ő a legendás király, Salamon és Sába királynőjének leszármazottja. Az abszolutizmus eredményeként a tulajdonjogok védelme egyáltalán nem volt biztosított, és ennek oka elsősorban az uralkodó politikai stratégiája volt. Bruce azt írta: „Minden föld a királyé; és annak ad belőle, akinek kedve tartja, és akkor veszi vissza, amikor csak akarja. Amint meghal, a királyság összes földje a Koronára száll; és ezenfelül akkor is, ha meghal a föld jelenlegi tulajdonosa, javai, bármilyen régóta birtokolta is azokat, visszakerülnek a király birtokába, és nem legidősebb fiára szállnak.” Alvares úgy vélte, sokkal több lenne „a gyümölcs és a megművelt föld, ha a nagy emberek nem bánnának ilyen kegyetlenül a néppel”. Almeida beszámolója a társadalom működéséről nagyon következetes. Megfigyelte, hogy: „...itt annyira megszokott, hogy az uralkodó két-három évente, néha évente, sőt néha évente többször is cserélgeti, váltogatja és elveszi a földet az emberektől, hogy ezen már senki nem lepődik meg. Gyakran megesik, hogy az egyik ember felszántja a földet, egy másik beveti, egy harmadik meg learatja a termést. Ebből adódik, hogy nincs senki, aki igazán gondozná azt a birtokot, aminek a

gyümölcsét élvezi; sőt még csak fát se ültet senki, mert mindenki tudja, hogy csak nagyon ritkán fogja az leszüretelni a gyümölcsöt, aki azt a fát ültette. A királynak azonban jól jön, hogy az emberek ennyire függnek tőle.” Ezekből a leírásokból kitűnik, hogy Etiópia politikai és gazdasági szerkezete erősen hasonlít az európai abszolutista államokéra, bár az írásokból az is világosan kiderül, hogy Etiópiában az abszolutizmus sokkal intenzívebb volt, és a gazdasági intézményrendszer az európainál sokkal kizsákmányolóbb volt. Ráadásul - ahogy azt a 6. fejezetben kiemeltük - Etiópiába nem ért el azoknak a kritikus fordulatoknak a hatása, amelyek Angliában segítettek aláásni az abszolutista rezsimet. Az ország el volt vágva azoktól a folyamatoktól, amelyek a modern világot formálták. És még ha nem is lett volna így, ha ennyire erős az abszolutizmus, az valószínűleg csak tovább erősítette volna önmagát. Például a nemzetközi kereskedelem - beleértve a jól jövedelmező rabszolga-kereskedelmet is -, akárcsak Spanyolországban, Etiópiában is az uralkodó irányítása alatt állt. Etiópia nem volt teljesen elszigetelt: folyamatosan érkeztek ide európaiak, akik János pap királyságát keresték, és a környező iszlám államokkal is meg kellett vívnia a maga háborúit. A történész, Edward Gibbon szabatosan így fogalmazta meg véleményét: „Az etiópok, akiket minden oldalról vallásuk ellenségei vettek körül, majd ezer éven át aludtak, megfeledkezve arról a világról, amely megfeledkezett róluk.” Amikor a XIX. században az afrikai kontinensen is megkezdődött az európai gyarmatosítás, Etiópia független királyság volt, élén Ras Kassával (Kassa herceggel), aki 1855-ben lett – II. Tevodrosz néven - Etiópia császára. Tevodrosz nekikezdett az állam modernizálásának, központosította a közigazgatás és a bíráskodás rendszerét, és felállított egy olyan hadsereget, amely képes volt rendet tartani az országban, és legyőzni az európaiakat. Valamennyi tartomány élére katonai kormányzót nevezett ki, az ő feladatuk volt beszedni és eljuttatni az adókat a kincstárba. Tevrodosz leült tárgyalni az európai hatalmakkal, de nem volt könnyű dolga. Elkeseredésében bebörtönözte az angol konzult. 1868-ban az angolok csapatokat küldtek Etiópiába: a katonák feldúlták és kifosztották a fővárost. Tevodrosz öngyilkos lett. Mindezek ellenére Tevodrosz újjáalakult kormányának sikerült véghezvinnie a XIX. század egyik nagy antikolonialista győzelmét, az olaszok ellen. 1889-ben a trón II. Menelikre szállt, aki rögtön szembe találta magát az olasz érdekekkel: Olaszország itt akart gyarmatot alapítani. 1885-ben a német kancellár, Bismarck összehívott egy konferenciát Berlinben, ahol az európai hatalmak meghirdették a Hajsza Afrikáért („Scramble for Africa”) akciót - vagyis eldöntötték, hogyan osztják fel egymás közt Afrikát különböző érdekszférákra. A konferencián Olaszország jogot formált Eritrea, az etióp partvidék és Szomália gyarmatosítására. Etiópiának azonban, bár nem képviseltette magát a konferencián, valahogy sikerült megőriznie függetlenségét. De az olaszok nem mondtak le a terveikről, és 1896-ban az Eritreában állomásozó csapataikat dél felé vezényelték. Menelik erre úgy reagált, ahogy egy európai király reagált volna a középkorban: sereget toborzott, méghozzá úgy, hogy utasította a nemességet, hogy hívják hadba a fegyvereseiket. Egy így összetrombitált hadsereg nem túl sokáig marad ütőképes, de rövid ideig hatalmas haderőt biztosít. És ez a rövid idő elég volt arra, hogy 1896-ban, az aduai csatában Menelik 100 ezer fős serege legyőzze a 15 ezer fős olasz hadat. Egy még nem gyarmatosított afrikai ország soha nem mért ilyen óriási vereséget európai hatalomra. Ez a győzelem további 40 évre biztosította Etiópia függetlenségét. Az utolsó etióp uralkodót, Ras Tafarit (Tafari herceget) 1930-ban koronázták meg. I. Hailé Szelasszié néven uralkodott egészen addig, amíg uralmát meg nem döntötte a második olasz megszállás, amely 1935-ben kezdődött. De 1941-ben Hailé Szelasszié az angolok segítségével visszatért a

száműzetésből, és egészen 1974-ig hatalmon is maradt. Ekkor puccsot hajtott végre ellene marxista tisztek egy csoportja, a Derg („a bizottság”), akik azután tönkretették és lerombolták az országot. Az abszolutista etióp birodalom kizsákmányoló gazdaságának alapintézményei - például a korábban említettgultés az Akszúmi Királyság bukása után kialakult feudalizmus - egészen addig fennmaradtak, amíg az 1974-es forradalom után el nem törölték őket. Ma Etiópia a világ egyik legszegényebb országa. Egy angol átlag polgár jövedelme körülbelül negyvenszerese egy átlag etiópénak. A lakosság többsége vidéken él és önellátó gazdálkodást folytat. Nincs biztosítva se ivóvíz, se villanyáram, és nincs megfelelő oktatás, sem egészségügyi ellátás. A várható élettartam körülbelül 55 év, és csupán a felnőttek egyharmada írástudó. Ha összehasonlítjuk Etiópiát Angliával, láthatjuk milyen óriási az egyenlőtlenség a világban. Etiópia ma azért ott tart, ahol, mert - szemben Angliával - az abszolutizmus itt egészen a közelmúltig fennmaradt. Az abszolutizmus pedig kizsákmányoló gazdasági intézményeket és szegénységet hozott az etiópok tömegeinek, bár eközben az uralkodók és a nemesség, természetesen, meggazdagodtak. De az abszolutizmus legmaradandóbb következménye az volt, hogy az etióp társadalom nem tudta kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyeket az iparosítás nyújtott a XIX. században és a XX. század elején. Ezért nyomorognak még ma is.

Samaale gyermekei Az abszolutisztikus politikai intézményrendszer a világon mindenütt gátolta az iparosítást - vagy közvetve, azzal, ahogy megszervezte a gazdaságot, vagy közvetlenül, ahogy azt az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország esetében láttuk. De nem az abszolutizmus volt az egyetlen korlát, ami akadályozta a befogadó gazdasági intézmények megjelenését. A XIX. század hajnalán, a világ számos részén, különösen Afrikában, hiányzott az állam, amely biztosítani tudta volna, legalább minimálisan, a törvényes rendet, amely egy modern gazdaság megteremtésének egyik előfeltétele. Nem akadt egy olyan ember, mint Oroszországban I. (Nagy) Péter, aki elindította a politikai centralizáció folyamatát, majd felépítette az orosz abszolutizmust. Olyan ember pedig végképp nem akadt, mint Angliában a Tudorok, akik úgy központosították az államot, hogy közben nem tették teljesen tönkre - helyesebben nem tudták teljesen tönkretenni, hiszen ott volt a parlament és a hatalmukat korlátozó egyéb tényezők. Bizonyos mértékű politikai centralizáció nélkül ezeknek az afrikai országoknak a vezetői nem sokat tehettek, még ha az elit tárt karokkal fogadta volna is az iparosítást. Az Afrika szarvában fekvő Szomália esete jól illusztrálja, milyen pusztító hatása lehet a politikai centralizáció hiányának. Szomáliában az emberek klánokba szerveződve élnek, az országot hat kláncsalád uralja. Ezek közül a négy legnagyobb a Dir, a Darod, az Isaq és a Hawiye, akik mind egy közös őstől, a mitikus Samaalétól eredeztetik magukat. Ezek a kláncsaládok Szomália északi részéről származnak, onnan vándoroltak fokozatosan dél és kelet felé, és még ma is elsősorban nomádok, akik kecskéket, juhokat és tevéket legeltetve vándorolnak. Délen a másik két kláncsalád, a Digil és a Rahanweyn már letelepedett, ők földműveléssel foglalkoznak. Az egyes kláncsaládok területeit ábrázolja a 12. térkép. A szomáliak identitását elsősorban az határozza meg, hogy melyik kláncsaládhoz tartoznak, de ezek nagyon nagy közösségek, és számos kisebb csoportból állnak össze. Ezek közül az elsők a klánok, amelyek eredetüket valamelyik nagy kláncsaládra vezetik vissza. Ennél nagyobb jelentőséggel bírnak a klánon belüli, ún. d7y«-csoportok, amelyek egymással szoros rokoni kapcsolatban álló emberekből állnak, akik diyát, vagyis „vérpénzt” fizetnek és kapnak - kompenzálandó a csoport egyik tagjának meggyilkolását. A szomáli klánok és a diya-csoportok között történelmük során szinte folyamatosan dúlt a harc a rendelkezésükre álló, szűkös erőforrásokért, különösen a vízkészletekért és a legelőkért. Ráadásul a szomszédos klánok és ^acsoportok rendszeresen fosztogatták egymás állatállományát. Hiába volt a klánoknak vezetőjük (szultánjuk), és hiába volt az öregek tanácsa, ezeknek az embereknek nem volt valódi hatalmuk. A politikai hatalom rendkívül széles körben oszlott meg, minden felnőtt férfi beleszólhatott azokba a döntésekbe, amelyek kihatnak az egész klánra vagy az egész csoportra. Ezeket a döntéseket egy nem hivatalos tanács hozta meg, amelynek tagja volt minden felnőtt férfi. A szomáliaknak nem voltak írott törvényeik, se rendőrségük vagy jogrendszerük, csak az ún. saría jog: ez adott egyfajta keretrendszert, amelybe beágyazódtak a különböző íratlan szabályok. Egy í/íya-csoport számára ezek az íratlan törvények a heemc.k nevezett szabálygyűjteményben realizálódtak, amely magában foglalt minden kötelezettséget, jogot és feladatot, és a csoport megkövetelte, hogy ezeket azok is betartsák, akik kapcsolatba kerülnek velük. Ahogy megindult a gyarmatosítás, kezdték leírni ezeket a heercket. A Hassan Ugaas család például körülbelül 1500 főből álló diya-csoport volt, és a Brit Szomáliföldön élő Dir kláncsaládba tartozott. 1950. március 8-án a brit körzeti megbízott írásba foglalta a Amjüket. Az első három paragrafus így szólt: „1. Amikor a Hassan Ugaas család egy tagját meggyilkolja egy másik csoport, a vérpénzéből, a 100

tevéből 20-at a legközelebbi rokona kapjon meg, a többi 80 teve a család többi tagja között oszlik meg. 2. Ha a Hassan Ugaas család egyik tagját megsebesíti egy kívülálló, és sérülései olyan súlyosak, hogy azok 33 és 1/3 tevét érnek, akkor 10 tevét a sérültnek kell adni, a többit a sérült jiffocsoportja (a diya-csoport egy alcsoportja) kapja. 3. A Hassan Ugaas család tagjai között az emberölés ellenértéke 33 és 1/3 teve, amely az elhunyt legközelebbi rokonának jár. Ha a tettes nem tudja kifizetni a teljes összeget vagy annak egy részét, a családja segít neki. Hogy a heer leginkább a gyilkosságra és a sebesülésre fókuszál, azt mutatja, hogy a diya-csoportok és a klánok között szinte állandósult a háborús helyzet. A konfliktusok középpontjában a vérpénz és a vérbosszú állt. Aki bűnt követett el egy csoport egy tagja ellen, az bűnt követett el az egész ^acsoport ellen, és ez kollektív jóvátételért, vérpénzért kiáltott. Ha nem fizették meg a vérpénzt, a bűnös diyacsoportja kollektív megtorlásra számíthatott. Amikor a modern közlekedés elérte Szomáliát, a vérpénzt kiterjesztették azokra is, akik autóbalesetben sérültek vagy haltak meg. A Hassan Ugaas család heerje nem csak a gyilkosságról rendelkezik; a 6. paragrafus így szól: „Ha a Hassan Ugaas család egyik tagja a tanácskozáson megsérti a család egy másik tagját, 150 shillinget kell fizetnie a sértett félnek.” 1955 elején a Habar Tol Ja’lo és a Habar Yuunis klánok egyaránt a Domberelly régióban, egymáshoz közel legeltettek. A Yuunis klán egy tagja megsebesült, miután összevitatkozott a tevetartás mikéntjén a Tol Ja’lo klán egy tagjával. A Yuunis klán azonnal megtorolta az esetet: rátámadtak a Tol Ja’lo klánra, és megölték azt az embert. A haláleset után, a vérpénz törvényének értelmében, a Yuunis klán kártérítést ajánlott, amit a Tol Ja’lo klán el is fogadott. A vérpénzt személyesen volt szokás átadni, és tevében. Az átadáson az egyik Tol Ja’lo-tag megölt egy Yuunis-tagot - összetévesztette a gyilkos diyacsoportjának egy tagjával. Ez viszont már totális háborúhoz vezetett, és az elkövetkező 48 órában 13 Yuunis- és 26 Tol Ja’lo-tagot öltek meg. A háborúskodás egy egész éven át elhúzódott, mire a két klán öregjeinek, az angol gyarmati kormányzat közbenjárásával, sikerült olyan megegyezésre jutniuk (egy olyan összegben kiegyezniük), amellyel mindkét fél elégedett volt, és azt három éven belül megfizették egymásnak. De erre a három évre is folyamatosan az erőszak és a vérbosszú árnyéka vetült, és hiába tudták le a tartozást, az nem feltétlen vetett véget a konfliktusnak. A konfliktusok, általában, ha el is csitultak, később újra fellángoltak. A szomáli társadalomban tehát széles körben, már-már pluralista módon oszlott meg a politikai hatalom. De egy olyan központosított államhatalom nélkül, amely biztosítaná a közrendet, a tulajdonjogokról nem is beszélve, ebből a rendszerből nem tudott kinőni befogadó intézményrendszer. Senki sem tisztelte a másik hatalmát, és senki, még a brit gyarmati állam sem volt képes rendet teremteni. A politikai centralizáció teljes hiánya miatt Szomália egyáltalán nem tudott profitálni az ipari forradalomból. Ilyen körülmények között elképzelhetetlen lett volna befektetni, vagy átvenni a Nagy-Britanniából elérhető, új technológiákat, vagy egyáltalán megteremteni az ehhez szükséges szervezeteket. Szomália bonyolult politikai helyzete ennél sokkal kényesebb következményekkel is járt a gazdasági

fejlődésre nézve. Korábban már felvillantottuk az afrikai történelem néhány fontosabb, technológiai vonatkozású elemét. A XIX. század végén, mielőtt megindult volna a gyarmati uralom terjeszkedése, az afrikai társadalmak nem alkalmazták az ekés földművelést, nem használtak kerekes járműveket, az írásbeliség pedig csak néhány helyen jelent meg. Például Etiópiában, amint azt láttuk is. A szomáliaknak is volt egy írásrendszerük, de - ellentétben az etiópokkal - ők nem használták. Találkoztunk már ilyen esetekkel az afrikai történelemben. Az afrikai társadalmak talán nem használták a kereket vagy az ekét, de minden bizonnyal ismerték ezeket az eszközöket. A Kongó Királyság esetében, ahogy azt láttuk, alapvetően arról volt szó, hogy a gazdasági intézmények nem ösztönözték az embereket ezeknek a technológiáknak az átvételére. Vajon az írással is ez volt a gond? Erre talán választ kapunk, ha megismerkedünk a Szomáliától északnyugatra, Szudán déli részén, a Nuba-hegységben fekvő Taqali Királysággal. ATaqali Királyságot a XVIII. század végén alapította harcos katonák egy csoportja. A vezetőjük egy bizonyos Isma’il volt. A királyság egészen 1884-ig megőrizte függetlenségét, akkor beolvasztották a Brit Birodalomba. A taqali királyok és alattvalóik, bár ismerték az arab írást, de nem használták - kivéve, ha a király más államokkal folytatott diplomáciai levelezést. Első pillantásra ez a helyzet meglehetősen rejtélyesnek tűnik. A hagyományos magyarázat szerint az írás Mezopotámiában alakult ki először, mégpedig azért, hogy feljegyezzék az információkat, ellenőrizzék az embereket, és adókat vessenek ki. Nem volt ez érdeke a taqali államnak? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a történész, Janet Ewald is az 1970-es évek végén, amikor megpróbálta rekonstruálni a Taqali Királyság történelmét. A történethez hozzátartozik, hogy az alattvalók azért ellenezték az írás használatát, mert attól féltek, hogy azzal az állam ‘elvenné tőlük és a magáénak nyilvánítaná az értékes erőforrásokat, például a földeket. Attól is féltek, hogy az írás bevezetésével bevezetnének egy szisztematikusabb adózást is. A dinasztiából, amelyet még Isma’il alapított, nem lett erős állam. Bármennyire is akarta, nem tudta rákényszeríteni akaratát az ellenszegülő alattvalókra. De működésbe léptek ennél kényesebb tényezők is. Például az elit tagjai is ellenezték a politikai centralizációt, mert inkább szóban, nem pedig írásban szerettek kapcsolatba lépni az emberekkel - ez teljes szabadságot adott nekik. Egy írott törvényt vagy rendeletet nem lehetett visszavonni vagy letagadni, és változtatni is nehezebb volt rajta; ráadásul ezek olyan viszonyítási pontokat rögzítettek, amelyeket a kormányzó elit alkalomadtán szívesen átformált volna. Tehát Taqaliban sem az uralkodók, sem a nép nem hitte, hogy az írás bevezetése a hasznukra lenne. A nép félt, hogy az uralkodó ellenükre használná ezt az eszközt, az uralkodó pedig úgy gondolta, az írás hiánya csak erősíti az egyébként bizonytalan királyi hatalmat. Taqaliban a politika nem engedte bevezetni az írást a hétköznapokba. Bár Szomáliában nem létezett olyan jól körülhatárolható elit, mint a Taqali Királyságban, mégis elég valószínűnek tűnik, hogy ott is ugyanazok az erők állták útját az írás elterjedésének és más alapvető technológiák átvételének. A szomáli esetből egyértelműen kiderül, milyen hatással van a politikai centralizáció hiánya a gazdasági növekedésre. A történeti irodalomban nyoma sincs annak, hogy Szomáliában próbálkoztak volna a központosítással. Az azonban világos, hogy ez miért is lett volna nagyon nehéz feladat. A politikai centralizáció azt jelentette volna, hogy az egyes klánok más klánok irányítása alá kerülnek. De egyik klán sem viselt volna el efféle dominanciát, és pláne nem azt a hatalomfosztást, ami ezzel együtt járt volna. A katonai erőegyensúly miatt is nehéz lett volna felállítani egy ilyen központosított intézményrendszert. Tulajdonképpen valószínű, hogy akármelyik csoport vagy klán próbálta volna meg központosítani a hatalmat, nemcsak hogy merev ellenállásba ütközik, de meglévő hatalmát és előjogait is elveszíti. Következésképp, a politikai centralizáció hiánya és ezzel együtt a tulajdonjogok

teljes bizonytalansága miatt a szomáli társadalom sosem tudta arra ösztönözni az embereket, hogy befektessenek új, termelckenységfokozó technológiákba. A XIX. században és a XX. század elején, amíg a világ más tájain épp zajlott az iparosítás, a Szomáliák élet-halál harcaikat vívták egymással, és közben gazdasági fejletlenségüket kőbe véste az idő.

Tartós elmaradottság Az ipari forradalom kritikus fordulatot teremtett, amely a XIX. században átformálta az egész világot: azok a társadalmak, amelyek engedték, sőt ösztönözték, hogy a polgáraik befektessenek az új technológiákba, gyors növekedésnek indultak. Dc a világ számos országában ezt nem tudták, vagy kifejezetten nem akarták megtenni. A kizsákmányoló politikai és gazdasági intézmények szorításában vergődő országok nem generáltak ilyen ösztönzőket. Spanyolország és Etiópia a példa rá, hogy az abszolutisztikus irányítású politikai intézményrendszer és a vele együtt járó kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer már jóval a XIX. század előtt csírájában elfojtott minden gazdasági ösztönzőt. Az eredmény hasonló volt más abszolutista államokban, például az Osztrák-Magyar Monarchiában, Oroszországban, az Oszmán Birodalomban és Kínában is, bár ezekben az esetekben az uralkodók, félve a teremtő rombolástól, nemcsak hogy nem foglalkoztak azzal, hogy ösztönözzék a gazdasági fejlődést, de kifejezett lépéseket tettek annak érdekében, hogy gátolják az ipar terjedését, és azoknak az új technológiáknak a bevezetését, amelyek előmozdítanák az iparosítást. A politikai kizsákmányolásnak nem az abszolutizmus az egyetlen formája, és nem ez volt az egyetlen tényező, amely gátolta az iparosítást. Befogadó politikai és gazdasági intézmények felállításához szükség van bizonyos mértékű politikai centralizációra, hogy az állam biztosítani tudja a törvényes rendet, a tulajdonjogokat, és - amikor szükséges - befektethessen a közszolgál tatásokba, hogy ezzel ösztönözze a gazdasági tevékenységeket. Még ma is sok olyan ország van (ilyen például Afganisztán, Haiti, Nepál és Szomália), ahol az állam képtelen a legminimálisabb szintű rendet fenntartani, és a gazdasági ösztönzők szinte teljesen eltűntek. Szomália esete jól illusztrálja, hogy az ilyen országokat még az iparosítás folyamata is elkerülte. A politikai centralizációt ugyanazért ellenzik, amiért az abszolutisztikus rezsimek ellenzik a változást: mert - gyakran teljesen jogosan - attól félnek, hogy a változás újraosztja a politikai hatalmat: elveszi azoktól, akik aktuálisan birtokolják, és odaadja az új szereplőknek. Tehát az abszolutizmus nem engedi elmozdulni a rendszert a pluralizmus felé, és útját állja a gazdasági változásoknak - ugyanezt teszi a hagyományos elit, és ugyanezt teszik a klánok azokban az országokban, ahol - állami központosítás híján - ők uralják a terepet. Következésképp, azok az országok, amelyekben a XVI1I-X1X. században még mindig nem valósult meg ilyen központosítás, különösen hátrányos helyzetbe kerültek az iparosítás korában. Azt tehát már tudjuk, hogy a különféle kizsákmányoló intézményrendszerek nem tudtak élni az iparosodás adta lehetőségekkel, ám arról se feledkezzünk meg, hogy az a kritikus fordulat, amit az ipari forradalom jelentett, a világ más tájain nagyon eltérő hatásokkal jelentkezett. Ahogy azt majd a 10. fejezetben látni fogjuk, azok a társadalmak, amelyek már megindultak a befogadó politikai és gazdasági intézmények felé (például az Egyesült Államok és Ausztrália), és azok az országok, ahol az abszolutizmus komolyabb ellenállásra talált (például Franciaország és Japán), kihasználták ezeket az új gazdasági lehetőségeket, és beindították a gyors gazdasági növekedést. Egy kritikus fordulat és a meglévő intézményi különbségek közötti kölcsönhatás - követve a már megszokott mintát - a XIX. században megint intézményi és gazdasági szakadáshoz vezetett, ám ezúttal még nagyobb robajjal rázta meg Európa szegény és gazdag országait egyaránt.

9. - VISSZAFORDÍTOTT FEJLŐDÉS

Fűszer és népirtás A mai Indonézia területén fekvő Molukka (vagy Maluku)-szigetek három szigetcsoportból állnak. A XVII. század elején az ún. északi Molukkák három független királyság, Tidore, Ternate és Bacan otthona voltak. A középső Molukkákon terült el Ambon királysága, délen pedig a Banda-szigetek, egy apró szigetcsoport, amely politikailag még nem volt egységes. Bár ezek a szigetek nekünk ma istenhátamögötti helyeknek tűnnek, akkoriban a Molukkák központi szerepet játszottak a világkereskedelemben, mert csak itt termeltek olyan értékes fűszereket, mint a szegfűszeg és a szerecsendió. Ezek közül a szerecsendió csakis a Banda-szigeteken termett. Ezeknek a szigeteknek a lakói a ritka fűszerekért cserébe élelmet és iparcikkeket kaptak Jáva szigetéről, a Maláj-félszigeten fekvő Melaka vámszabad területéről, és Indiából, Kínából meg Arábiából. A szigetvilág lakói először a XVI. században kerültek kapcsolatba európaiakkal - portugál tengerészekkel, akik azért jöttek, hogy fűszereket vegyenek. Azelőtt a fűszereket a Közel-Keleten áthaladó, szárazföldi kereskedelmi útvonalakon vitték Európába. Ám ezek az utak az Oszmán Birodalom fennhatósága alá kerültek, ezért az európaiak inkább megkerülték Afrikát vagy átszelték az Atlanti-óceánt, csak hogy közvetlenül juthassanak el a Fűszer-szigetekhez és a fűszerkereskedelemhez. A Jórcménység fokát elsőként egy pornigál tengerész, Bartolomeu Dias kerülte meg 1488-ban, és 1498-ban Vasco da Gama ugyanezen az útvonalon érte el Indiát. Az európaiaknak végre lett saját, független útvonaluk a Fűszer-szigetekhez. A portugálok azonnal nekiálltak ellenőrzést szerezni a fűszer-kereskedelem felett. 1511-ben elfoglalták Melakát, amely stratégiailag ideális helyen, a Maláj-félsziget nyugati oldalán helyezkedett el - egész Délkelet-Ázsiából ide érkeztek a kereskedők, hogy eladják a fűszereiket a többi (indiai, kínai és arab) kereskedőnek, akik ezeket továbbszállították nyugat felé. A portugál utazó, lomé Pires így írt erről 1515-ben: „Sok ezer mérföldes körzetből a különböző nemzetek minden kereskedőjének ide kellett jönnie, Melakába. [...] Bárki legyen is Melaka ura, ő Velence torkán tartja a markát.” A portugálok, miután rátették a kezüket Melakára, megpróbálták szisztematikusan monopolizálni ezeknek az értékes fűszereknek a kereskedelmét. Sikertelenül. Komoly ellenfeleket kaptak ugyanis. A XIV. és XVI. század között - köszönhetően a fűszer-kereskedelemnek - rengeteget fejlődött DélkeletÁzsia gazdasága. Az olyan városállamok, mint Acch, Banten, Melaka, Makassar, Pegu és Brunei gyorsan terjeszkedtek: termelték és exportálták a fűszereket, illetve a fűszerek mellett más, egyéb termékeket, például keményfát is. Ezek az államok abszolutisztikus irányítás alatt álltak, akárcsak a kor európai államai. A politikai intézményrendszer fejlődését is hasonló folyamatok indították el - ilyen volt a technológiai váltás a hadviselésben és a nemzetközi kereskedelemben. Az állami intézményeket egyre inkább központosították, az ország élén pedig a király állt, aki abszolút hatalmat követelt magának. Az abszolút uralkodók - csakúgy, mint Európában - Délkelet-Ázsiában is főként a kereskedelmi bevételekre támaszkodtak: egyrészt maguk is részt vettek ebben a tevékenységben, másrészt monopóliumokat adtak a helyi és a külföldi elitnek. Es ez - akárcsak az abszolutista Európában - itt is produkált némi gazdasági növekedést, de ez a gazdasági intézményrendszer messze nem volt ideális, hiszen a többség jelentős belépési korlátokkal és a tulajdonjogok bizonytalanságával találta szembe magát. De a kereskedelem terjedésének folyamata már megindult, hiába próbáltak a portugálok egyeduralkodóvá válni az Indiai-óceánon.

Tovább erősödött és még jelentősebbé vált az európai jelenlét, amikor megérkeztek a hollandok. A hollandok hamar felismerték, hogy a Molukkák értékes fűszereinek terjesztése sokkal jövedelmezőbb lenne, ha monopolizálnák, ahelyett, hogy versenybe szállnak a helyi vagy más európai kereskedőkkel. 1600-ban rávették Ambon királyát, hogy írjon alá egy kizárólagos szerződést, amely Ambonban monopoljogot ad a hollandoknak a szegfűszeggel folytatott kereskedésre. Az, hogy 1602-ben létrejött a Holland Kelet-indiai Társaság, meglehetősen kedvezőtlen fordulat volt Délkelet-Ázsia számára, és igen kedvező a hollandok számára, akik igyekeztek rátenni a kezüket a teljes fűszer-kereskedelemre és - szép szóval vagy erőszakkal - kiiktatni a versenytársakat. Az Angol Kelet-indiai Társaság után a Holland Kelet-indiai Társaság volt Európa második részvénytársasága - tehát fontos mérföldkövet jelentett a modern vállalkozás fejlődésében, s ez a cégforma később jelentős szerepet játszott az európai ipar növekedésében. Továbbá ez volt a második olyan cég, amelynek volt saját hadserege és elég hatalma ahhoz, hogy hadba szálljon és gyarmatosítson. Most, hogy a cég bevethette katonai erejét, a hollandok tovább folytatták a konkurencia felszámolását, hogy megerősítsék az Ambon királyával kötött egyezségüket. 1605-ben a hollandok elfoglaltak egy kulcsfontosságú, addig a portugálok kezén lévő erődöt, és elűzték az összes többi kereskedőt is. Ezután pedig kiterjesztették hatalmukat az északi Molukkákra is, és kényszerítették egy időre, Ternate és Bacan uralkodóját, hogy szavát adja, területein többé nem termesztenek szegfűszeget, és nem is kereskednek vele. A Ternatéval kötött megállapodás még azt is megengedte a hollandoknak, hogy elpusztítsák az ott talált, összes szegfűszegfát. Gazdasági és társadalmi berendezkedését tekintve Ambon sokban hasonlított a kor európai cs amerikai államaira. A lakosok kötelesek voltak kényszermunkát végezni, és a termény egy részét, adóként, a királynak adni. A hollandok átvettek ezt a rendszert, sőt továbbfejlesztették, hogy még több munkát, és így még több szegfűszeget csikarjanak ki a sziget lakóiból. A hollandok érkezése előtt a nagycsaládok közösen fizették meg - szegfűszegben - az adót az amboni elitnek. A hollandok viszont előírták, hogy egy adott földterületen minden egyes háztartásnak meghatározott számú szegfűszegfát kell gondoznia. Továbbá arra kötelezték a háztartásokat, hogy kényszermunkában dolgozzanak a hollandoknak. A hollandok a Banda-szigeteken is átvették az uralmat, hogy monopolizálják a szerecsendiót is. De a Banda-szigetek társadalma egészen máshogy szerveződött, mint Ambon. A sok kis autonóm városállamban nem alakult ki hierarchikus társadalmi vagy politikai rendszer. Ezeket az apró államokat a falugyűlés irányította. Nem volt egy olyan központi hatalom, amelyet a hollandok kényszeríthettek volna, hogy írja alá a monopóliumegyezményt, és nem létezett adórendszer sem, amelyet átvehettek volna, hogy így rátegyék a kezüket a teljes szerecsendió-készletre. Eleinte ez azt jelentette, hogy a hollandok kénytelenek voltak versenybe szállni az angol, a portugál, az indiai és a kínai kereskedőkkel, és ha nem fizettek kellően magas árat a fűszerekért, akkor alulmaradtak a versenyben. Mivel tehát az eredeti terv - miszerint monopolizálják a szerecsendió-kereskedelmet kútba esett, Batávia holland kormányzója, Jan Pieterszoon Coen új tervet eszelt ki. A Jáva szigetén fekvő Batáviát Coen alapította 1618-ban - ez lett a Holland Kelet-indiai Társaság gyarmatainak új fővárosa. 1621-ben Coen egy egész flottával áthajózott a Banda-szigetekre, és elkezdte lemészárolni az embereket. Szinte a sziget teljes lakosságát kiirtották, mintegy 15 ezer embert öltek meg. A vezetőket is kivégezték, és csak annyi embert hagytak életben, amennyi elég volt ahhoz, hogy megőrizzék a szerecsendió termesztéséhez szükséges ismereteket. Miután befejezték a népirtást, Coen hozzálátott felépíteni azt a politikai és gazdasági struktúrát, amelyre szüksége volt terve megvalósításához: egy ültetvényes társadalom megteremtéséhez. A szigeteket 68 parcellára osztotta, és ezeket odaadta 68 hollandnak - többségében a Holland Kelet-indiai Társaság korábbi vagy akkori

alkalmazottainak. Ezeknek az újdonsült ültetvényeseknek a néhány életben maradt bandai tanította meg a fűszertermesztés csínját-bínját; és, hogy benépesítsék az elnéptelenedett szigeteket, illetve, hogy legyen, aki megtermeli a fűszereket, rabszolgákat vásárolhattak a Kelet-indiai Társaságtól, amely rögzített áron vette meg tőlük az így előállított fűszereket. A Fűszer-szigetek kizsákmányoló intézményrendszere, amelyet a hollandok állítottak fel, meghozta a kívánt hatást, bár a Banda-szigeteken ehhez 15 ezer ártatlan életet kellett kioltani, és egy olyan gazdasági és politikai intézményrendszert kellett megteremteni, amely gazdasági elmaradottságra kárhoztatta a szigeteket. A XVII. század végére a hollandok 60százalék-kal csökkentették ezekből a fűszerekből a világpiaci kínálatot, aminek hatására megduplázódott a szerecsendió ára. A hollandok ezt a stratégiát, amelyet a Molukkákon tökéletesítettek, kiterjesztették az egész régióra, és ezzel alapjaiban határozták meg Délkelet- Ázsia gazdasági és politikai intézményeinek fejlődését is. Ezeken a területeken a XIV. században több ország is megkezdte a kereskedelmi célú terjeszkedést, és ez a folyamat most visszafordult. Még azok az államok is bezárkóztak és felhagytak a kereskedelemmel, amelyeket nem közvetlenül gyarmatosított és rombolt le a Holland Kelet-indiai Társaság. Délkelet-Ázsiában az épphogy meginduló gazdasági és politikai átalakulás elakadt. Sok helyen, hogy elkerüljék a Holland Kelet-indiai Társaság jelentette fenyegetést, inkább felhagytak azzal, hogy exportra termeljenek, és beszüntettek minden kereskedelmi tevékenységet. Az önellátás biztonságosabb volt, mint szembeszállni a hollandokkal. 1620-ban a Jáva szigetén fekvő Bantenben kivágták a borsfákat, annak reményében, hogy a hollandok így majd békén hagyják őket. Amikor 1686-ban egy holland kereskedő ellátogatott a Fülöpszigetek déli részén fekvő Maguindanaóba, azt mondták neki, hogy „a szerecsendió és a szegfűszeg itt is megterem, akárcsak Malakuban; és most azért nincs belőlük, mert az öreg rádzsa a halála előtt kipusztíttatta őket - attól félt, hogy a hollandok idejönnek, és harcba szállnak a fűszerekért”. 1699-ben egy másik kereskedőnek hasonló dolgokat meséltek Maguindanao uralkodójáról: „Megtiltotta, hogy ezután borsfát ültessünk, hogy elkerüljük a háborút akár a [holland] Társasággal, akár más hatalmasságokkal.” Megindult a városok viszszafejlődése, csökkent a lakosság létszáma. 1635-ben a burmaiak elköltöztek a fővárosból, Peguból, a sokkal beljebb, az Irrawaddy folyó partján fekvő Avába. Nem tudjuk, hogy a holland agresszió nélkül milyen irányba fejlődött volna a délkelet-ázsiai országok gazdasági és politikai intézményrendszere. Lehet, hogy ezek az államok is kialakították volna a maguk sajátos abszolutizmusát, de az is lehet, hogy megmaradtak volna olyannak, amilyenek a XVI. század végén voltak. Vagy lehet, hogy fokozatosan egyre több befogadó intézményt adoptáltak volna a saját rendszerükbe, tovább építve így kereskedelmi kapcsolataikat. De a holland gyarmati rendszer itt is, akárcsak a Molukkákon, alapjaiban változtatta meg a gazdasági és politikai fejlődés irányát. Délkelet-Ázsia felhagyott a kereskedelemmel, bezárkózott, és egyre inkább abszolutisztikus jelleget öltött. Az elkövetkező két évszázadban nem került olyan helyzetbe, hogy élni tudott volna azokkal az innovációkkal, amelyeket az ipari forradalom adott a világnak. De ezek az országok hiába hagytak fel a kereskedelemmel, ez sem mentette meg őket az európaiaktól: a XVIII. század végére szinte mindegyik az európai gyarmatbirodalmak részévé vált. A 7. fejezetben már láttuk, hogy az Atlanti-óceánon meginduló európai terjeszkedés Britanniában felgyorsította az intézmények térnyerését. De, ahogy azt a Molukkák esete illusztrálja, ugyanez a terjeszkedés vetette el a gazdasági elmaradottság magvait a világ több pontján is, azzal, hogy ahol nem volt, bevezette, ahol volt, ott megerősítette a fennálló kizsákmányoló intézményeket. Ezek pedig - közvetve vagy közvetlenül - tönkretették a kialakulóban lévő kereskedelmet és ipart szerte a világon,

vagy bebetonozták azokat az intézményeket, amelyek gátolták az iparosítást. Mindezek eredményeként, míg a világ egyes részcin rohamosan terjedt az iparosítás, addig az európai gyarmatbirodalmakhoz tartozó országoknak esélyük sem volt arra, hogy ezeket az új technológiákat a saját hasznukra fordítsák.

Egy túlságosan is megszokott intézmény Délkelet-Ázsiában az európai tengeri és kereskedelmi hatalom kora újkori terjeszkedése egy olyan ígéretes időszaknak vetett véget, amelyet gazdasági terjeszkedés és intézményi átalakulás jellemzett. Ugyanabban az időszakban, amikor a Holland Kelet-indiai Társaság terjeszkedni kezdett, Afrikában egy teljesen másfajta kereskedelem volt épp fellendülőben: a rabszolga-kereskedelem. Az Egyesült Államokban a déli államok rabszolgatartását szokás volt sajátos intézményként emlegetni. Pedig már a nagy tudós, Moses Finlay is megmondta, hogy történelmileg a rabszolgaság cseppet sem számít sajátságosnak, hiszen szinte minden társadalomban jelen volt. Ahogy azt korábban már láttuk, ez az intézmény honos volt az ókori Rómában és Afrikában is, amely hosszú időn át szállított rabszolgákat Európának. Bár nem Afrika volt az egyetlen forrás. A római korban a rabszolgák a Fekete-tenger körül élő szláv országokból, a Közel-Keletről és ÉszakEurópából érkeztek. De 1400 után az európaiak többé már nem tették rabszolgává egymást. Viszont ahogy azt a 6. fejezetben láttuk - Afrika, ellentétben a középkori Európával, nem tért át a rabszolgaságról a jobbágyságra. A kora újkort megelőzően Kelet-Afrikában élénk rabszolgakereskedelem folyt, és tömegével szállították a rabszolgákat a Szaharán át az Arab-félszigetre. Ráadásul a középkor nagy nyugat-afrikai államai, Mali, Ghána és a Szongai Birodalom maguk is nagy számban alkalmaztak rabszolgákat a közigazgatásban, a hadseregben és a mezőgazdaságban, átvéve azoknak az észak-afrikai muszlint államoknak a szervezeti modelljeit, amelyekkel kereskedtek. Amikor a XVII. század elején fejlődésnek indultak a Karib-térség cukor-nádtermcsztő gyarmatai, drasztikusan megugrott a nemzetközi rabszolga-kereskedelem forgalma, és ezzel Afrikán belül is példátlan jelentőségűvé vált a rabszolgaság. A XVI. században mintegy 300 ezer rabszolgát adtak el az atlanti térségben. Ezek többsége Közép-Afrikából származott, onnan is elsősorban Kongóból és a délebbre fekvő, portugálok uralta Luandából, amely ma Angola fővárosa. Ekkoriban a transzszaharai rabszolga-kereskedelem még mindig sokkal jelentősebb volt: valószínűleg mintegy 550 ezer afrikait vittek északra rabszolgának. A XVII. században fordult a helyzet. Az atlanti-óceáni kereskedelem keretében körülbelül 1 350 000 afrikait adtak el rabszolgának, és a többség most már az amerikai kontinensre került. A szaharai kereskedelem intenzitása nagyjából változatlan maradt. A XVIII. században megint jelentős növekedés történt: mintegy 6 millió rabszolgát vittek át az Atlanti-óceánon, és talán 700 ezret a Szaharán. Ha összeadjuk, hogy a különböző időszakokban Afrika különböző részeiről hány embert hurcoltak el, akkor azt kapjuk, hogy jóval több, mint 10 millió afrikait szállítottak el a kontinensről rabszolgaként. A 15. térkép segít, hogy fel tudjuk mérni, milyen nagyságrendű is volt ez a rabszolga-kereskedelem. A mai országhatárokat felvázolva mutatjuk meg, hogy - a becslések szerint, az 1400 és 1900 közötti adatokat összesítve - hogyan viszonyult az elhurcolt rabszolgák száma az ország (1400-ban mért) lakosságának létszámához. Sötétebb színnel jelöltük azokat a helyeket, ahol intenzívebb volt a rabszolga-kereskedelem. Például Angolából, Bcninből, Ghánából és Togöból összességében több rabszolgát exportáltak, mint amennyi az adott ország lakossága volt 1400-ban. Az, hogy Nyugat- és Közép-Afrika partjainál hirtelen megjelentek az európaiak, akik mindenáron rabszolgákat akartak venni, nyilvánvalóan felbolygatta az afrikai társadalmakat. Az amerikai kontinensre szállított rabszolgák többsége hadifogoly volt, akiket elfogásuk után vittek a partvidékre. A harci kedvet tovább tüzelte, hogy ezek az afrikai országok rengeteg fegyvert és lőszert importáltak, amelyekért cserébe az európaiak rabszolgákat kértek. 1730-ban Európa egy év alatt mintegy 180 ezer fegyvert szállított csak

a nyugat-afrikai partvidékre; 1750 és a XIX. század eleje között pedig csak a britek 283-394 ezer fegyvert adtak el évente. 1750-1807 között a britek egészen elképesztő mennyiségű, 22 ezer tonna évente átlagosan 384 ezer kilogramm - lőport adtak el, és mellé még 91 ezer kilogramm puskagolyót. Délebbre ugyanilyen élénk kereskedelem folyt. A Loango-parton, a Kongó Királyságtól északra, az európaiak évente mintegy 50 ezer fegyvert adtak el. Ez a sok háborúskodás és konfliktus nem csak rengeteg halált és szenvedést hozott. Elindított Afrikában egy sajátos intézményi fejlődést is. A kora újkor előtt az afrikai társadalmak politikailag nem voltak annyira centralizáltak, mint az eurázsiaiak. A legtöbb államszervezet kisméretű volt: törzsfőnökök és - helyenként talán - királyok uralták a földet és az erőforrásokat. Sok helyen - például, ahogy láttuk, Szomáliában - egyáltalán nem alakult ki hierarchikus politikai-hatalmi struktúra. A rabszolga-kereskedelem beindított két kedvezőtlen politikai folyamatot. Egyrészt sok állam eleve abszolutisztikus berendezkedésű lett, és egyetlen cél köré szerveződött: rabszolgává tenni és eladni más afrikaiakat az európai rabszolga-kereskedőknek. Másrészt, következésképp - de, paradox módon, az első folyamat ellenére - a háborúskodás és a rabszolgaság végül, bármilyen is volt, lerombolta azt a rendet és legitim államhatalmat, amely Fekete-Afrikában létezett. Ha épp nem volt háború, kisebb csapatok akkor is rendszeresen portyáztak, és raboltak el embereket rabszolgának. És egy idő után a törvény is ennek eszköze lett. Mindegy, ki milyen bűnt követett el, a büntetése rabszolgaság volt. Az angol kereskedő, Francis Moore saját szemével látta, milyen következményekkel járt mindez NyugatAfrikában, a szenegambiai partokon, az 1730-as években: „Mióta létezik rabszolga-kereskedelem, minden büntetést rabszolgaságra változtattak; aminek megvolt az az előnye, hogy szigorúan lesújtottak a bűnre, hogy megkaphassák a bűnösért járó pénzt. Nemcsak a gyilkosságot, a lopást és a házasságtörést büntették azzal, hogy a tettest eladták rabszolgának, hanem minden jelentéktelen ügyben is ilyen ítélet született.” Az intézmények, még a vallási intézmények is, megszállottan hajszolták a rabszolgának eladható embereket. Ékes példája ennek a kelet-nigériai Arochukwában élő, híres orákulum. Az orákulum, akiről széles körben azt tartották, hogy képes beszélgetni azzal a főistenséggel, amelyet ebben a régióban a nagyobb, helyi etnikai csoportok, az ijaw, az ibibio és az igbo nép istenükként tiszteltek. Az orákulumot gyakran kérték fel vitás kérdések rendezésére és bíráskodásra is. A panaszosoknak, akik elutaztak Arochukwába, hogy az orákulum színe elé járuljanak, le kellett ereszkedniük egy szurdokba (ahol a Cross folyó folyt) - ott lakott az orákulum egy barlangban, amelynek a bejáratát emberi koponyák szegélyezték. Az orákulum döntését mindig az orákulum papjai közölték, akik összejátszottak az aro kereskedőkkel, a rabszolga-kereskedőkkel, így az embereket gyakran „elnyelte” az orákulum, ami valójában azt jelentette, hogy aki belépett a barlangba, azt a másik oldalon levitték a folyóhoz, ahol már vártak rájuk az európaiak hajói. Ez a folyamat, amelyben minden törvényt és szokást megszegtek, csak hogy minél több rabszolgának valót rabolhassanak el, pusztító hatással volt a politikai centralizációra, bár egyes helyeken - ennek nyomán - felemelkedett néhány erős állam, amelynek legfőbb mozgatórugója a rabszolga-kereskedelem volt. Valószínűleg maga a Kongó Királyság volt az első afrikai állam, amely rabszolga-kereskedő állammá változott, és az is maradt, amíg el nem pusztította a polgárháború. A többi rabszolga-kereskedő állam elsősorban NyugatAfrikában alakult ki, ilyen volt Oyo a mai Nigériában, Dahomey Beninben és Asante Ghánában. A XVII. század közepén az Oyo állam terjeszkedésnek indult, és például ez is közvetlen következménye annak, hogy nőtt a rabszolgaexport a nyugati partvidéken. Az állam hatalmát egy katonai forradalomnak köszönhette, amely során lovakat importáltak északról, és így megalakult egy

ütőképes lovasság, amely képes volt megtizedelni az ellenséges seregeket. Ahogy Oyo egyre terjeszkedett dél felé, vagyis a part felé, eltiporta az útjába kerülő államokat, lakóit pedig eladta rabszolgának. 1690 és 1740 között Oyo monopolizálta a Rabszolga-part néven ismert teriilet belső részeit. Becslések szerint a parton eladott rabszolgák 80-90százalék-át e hódítások során ejtették foglyul. A XVIII. században nyugatabbra, a mai Ghána területén található Aranyparton is hasonlóan drámai összefüggés alakult ki a háborúskodás és az eladásra kínált rabszolgák aránya között. 1700 után Asante állam is megkezdte a terjeszkedést, és a belső területekről elindult nagyjából arra, amerre korábban Oyo terjeszkedett. A XVIII. század első felében ezen terjeszkedés miatt kirobbantak az ún. Akan háborúk, amelyek során Asante egymás után győzte le a független államokat. Az utolsót, Gyaamant 1747-ben hódította meg. Az 1700 és 1750 között az Aranypartról exportra küldött 375 ezer rabszolga nagy többsége ezekben a háborúkban esett hadifogságba. Ami a következményeket illeti, a legnyilvánvalóbb, hogy ennek a tömeges kizsákmányolásnak jelentős volt a demográfiai hatása. Nem tudni biztosan, hogy az újkort megelőzően pontosan mennyi volt Afrika lakossága, de tudósok megpróbáltak különféle, reális becsléseket készíteni arról, hogy a rabszolga-kereskedelem milyen hatással volt a lakosság létszámára. A történész, Patrick Manning szerint a rabszolgaexport utánpótlását biztosító nyugat- és nyugat-közép-afrikai területek lakossága a XVIII. század elején 22-25 millió fő lehetett. Óvatos becslések szerint a XV11I. században, illetve a XIX. század elején ezeken a területeken a lakosság évente 0,5százalék-kal nőtt volna, ha nincs a rabszolga-kereskedelem. így Manning számításai szerint a régió lakossága 1850-ben legalább 46-53 millió fő kellett volna legyen. Valójában ennek körülbelül csak a fele volt. Ez az óriási különbség nemcsak annak tudható be, hogy 1700 és 1850 között ebből a régióból mintegy 8 millió embert vittek el rabszolgának, hanem annak is, hogy valószínűleg milliók haltak meg a rabszolgákért mint hadizsákmányért folytatott háborúk során. A rabszolgaság és a rabszolgakereskedelem Afrikában tovább bomlasztotta a családi és házassági kapcsolatokat, és bizonyára a termékenységre is rossz hatással volt. A XVIII. század végén elindult egy, a rabszolga-kereskedelem eltörlését követelő, erős mozgalom, amely Nagy-Britanniában új lendületet vett, amikor a karizmatikus William Wilbcrforce állt az élére. Többszöri sikertelen kísérlet után 1807-ben az abolicionisták végre meggyőzték a brit parlamentet, hogy megszavazzon egy olyan törvényt, amely illegálissá teszi a rabszolga-kereskedelmet. A következő évben az Egyesült Államok is beállt a sorba egy hasonló rendelettel. A brit kormány ezután még tovább ment: aktívan igyekezett tenni azért, hogy a törvénynek érvényt szerezzen, ezért egész naszádokat állomásoztatott az Atlanti-óceánon, hogy megállítsa a rabszolga-kereskedelmet. Bár beletelt egy kis időbe, míg ezek a rendelkezések valóban eredményesek lettek, és a Brit Birodalomban csak 1834-ben törölték el magát a rabszolgaságot, az Atlanti-óceánon zajló rabszolga-kereskedelem amely messze a legnagyobb forgalmú kereskedelmi ágazat volt - napjai meg voltak számlálva. Bár azzal, hogy 1807 után véget ért a rabszolga-kereskedelem, csökkent a külföldi kereslet az afrikai rabszolgák iránt, ez nem jelentette azt, hogy varázsütésre elmúlt volna az afrikai társadalmakra és intézményekre gyakorolt hatása. Számos afrikai állam a rabszolgaság köré szerveződve jött létre, és ezen semmit sem változtatott az, hogy a britek véget vetettek a kereskedelemnek. Ráadásul a rabszolgaság időközben Afrikában is sokkal elterjedtebb lett. Végső soron ezek a tényezők egyengették a fejlődés útját Afrikában - nemcsak 1807 előtt, hanem utána is.

A rabszolgaság helyét átvette a „törvényes kereskedelem” - így hívták azoknak az új, afrikai árucikkeknek az exportját, amelyek nem kötődtek a rabszolga-kereskedelemhez. Ilyen árucikk volt a pálmaolaj és a pálmamag, a mogyorófélék, az elefántcsont, a gumi és a gumiarábikum. Ahogy az ipari forradalom terjedésével nőni kezdtek az európai és észak-amerikai jövedelmek, megugrott a kereslet ezen trópusi termékek iránt. Az afrikai társadalmak pedig, ahogy rávetették magukat a rabszolgakereskedelem kínálta gazdasági lehetőségekre, ugyanúgy lecsaptak a törvényes kereskedelemre is. És tették ezt olyan, sajátos környezetben, ahol a rabszolga-kereskedelem életforma volt, de hirtelen megszűnt a külső kereslet a rabszolgák iránt. Adott volt tehát a kérdés, hogy mi legyen azokkal a rabszolgákkal, akiket most már nem lehet eladni az európaiaknak. A válasz egyszerű volt: kényszermunkára lehet őket fogni ott, Afrikában, így lesz, aki megtermelje azt az árut, amit a törvényes kereskedelem engedélyez. Erre az egyik legjobban dokumentált példa a mai Ghána területén fekvő egykori Asante állam esete. 1807 előtt az Asante Birodalom bőségesen kivette a részét a rabszolga-kereskedelemből: az asanteiek levadászták az embereket, és levitték őket a partra, hogy eladják Cape Coast és Elmina hatalmas várainak rabszolgapiacain. 1807 után, amikor ez a lehetőség megszűnt, az asantei politikai elit újraszervezte a gazdaságot. De ezzel a rabszolgaságnak nem lett vége. A rabszolgának szánt foglyokat befogták dolgozni a nagy kiterjedésű ültetvényeken - előbb csak a főváros, Kumasc körül, később szerte az egész birodalomban (amely szinte teljes egészében lefedte a mai Ghána belső területeit). Aranyat bányásztak, és exportra szánt koladiót termesztettek, de nagy mennyiségben termeltek élelmiszereket is, továbbá teherhordóknak használták őket, mivel Asantéban nem használták a kereket. Keletebbre is hasonlóképp alkalmazkodtak a megváltozott piaci viszonyokhoz. Dahomeyban például a királynak nagy olajpálma-ültetvényei voltak, közel a két kikötővároshoz, Whydah-hoz és Porto Novóhoz, ahol kizárólag rabszolgák dolgoztak. Tehát a rabszolga-kereskedelem eltörlése, ahelyett, hogy elsorvasztotta volna Afrikában a rabszolgaságot, egyszerűen csak azt érte el, hogy a rabszolgáknak új gazdájuk lett, és nem az amerikai kontinensen, hanem Afrikában dolgoztatták őket. Ráadásul sok olyan politikai intézmény, amelyet az elmúlt két évszázadban a rabszolga-kereskedelem termelt ki, változatlan maradt, és így a korábbi magatartásminták sem változtak. Nigériában például az 1820-1830-as években az egykor oly hatalmas Oyo Királyság összeomlott. A polgárháborúk, és a tőle délre fekvő joruba városállamok (például Illorin és Ibadan) felemelkedése okozta a vesztét, amelyek közvetlenül is részt vettek a rabszolgakeres- kedelemben. Az 1830-as években Oyo fővárosát teljesen kifosztották, és ez után a joruba nagyvárosok versenybe szálltak Dahomeyjel a regionális uralom megszerzéséért. A század első felében szinte állandóan háborúban álltak egymással, így bőven lett rabszolga-utánpótlás. Emellett továbbra is rendszeresen tűntek el emberek az orákulumoknál, és a kisebb portyázások is mindennaposak voltak. Nigéria egyes részein az emberrablás annyira elharapódzott, hogy a szülők nem engedték ki játszani a gyerekeiket, mert féltek, hogy elviszik és eladják őket rabszolgának. Úgy tűnik, hogy a XIX. században, mindezek eredményeként, nem a szerződéses munkaviszony, hanem a rabszolgaság terjedt el Afrikában. Bár pontos adatokhoz nehéz hozzájutni, számos beszámoló áll rendelkezésünkre ebből az időszakból, amelyeket utazók és kereskedők írtak. Ezek szerint a nyugat-afrikai királyságokban, például Asantéban, Dahomeyban és a joruba városállamokban, a lakosságnak jóval több mint a fele volt rabszolga. Pontosabb adatokkal szolgál a korabeli, francia gyarmati nyilvántartás Nyugat-Szudánról, illetve Nyugat-Afrika nagy részéről (Szenegáltól Malin és Burkina Fasón át Nigerig és Csádig). Ebben a régióban 1900-ban a lakosság 30százalék-a élt rabszolgasorban.

Hiába váltotta fel a rabszolga-kereskedelmet a törvényes kereskedelem, és hiába váltotta fel a „Hajsza Afrikáért” vetélkedést a hivatalos gyarmatosítás, egyik sem tudott véget vetni a rabszolgaságnak Afrikában. Bár az európai térhódítás jó része azzal az ürüggyel történt, hogy le kell győzni és el kell törölni a rabszolgaságot, ez valójában nem sikerült. A gyarmati Afrika nagy részén a rabszolgaság még bőven a XX. században is jelen volt. Sierra Leonéban például csak 1928-ban törölték el végleg a rabszolgaságot, pedig a fővárost, Freetownt a XVII1. század végén eredetileg azért alapították, hogy menedéket adjon az amerikai kontinensről visszatelepített rabszolgáknak. A város később fontos bázisuk lett a brit rabszolgaság-ellenes naszádoknak, és új otthont adott azoknak a felszabadított rabszolgáknak, akiket a brit haditengerészet által elfogott rabszolga-kereskedelmi hajókról menekítettek meg. Ennek ellenére Sierra Leonéban a rabszolgaság még további 130 évig fennmaradt. Az 1840-es években Libériát, Sierra Leone déli szomszédját szintén azért alapították, hogy a felszabadított amerikai rabszolgáknak legyen hova hazatérniük. De a rabszolgaság itt is tovább élt, egészen a XX. századig. Becslések szerint a munkások egynegyede még az 1960-as években is olyan körülmények között élt és dolgozott, hogy azt nem sok választotta el a rabszolgaságtól. Mivel ezeknek az országoknak a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézményrendszere a rabszolgakereskedelmen alapult, az iparosítás nem jutott el Fekete-Afrikába, ahol jó esetben stagnált, rosszabb esetben lassult a gazdaság, miközben a világ más részein nagy átalakulások zajlottak.

Mitől lesz kétarcú a gazdaság? A „duális gazdaság”paradigma, amelyet eredetileg Sir Arthur Lewis dolgozott ki 1955-ben, a mai napig erősen befolyásolja, miként közelít a társadalomtudósok többsége a kevésbé fejlett országok gazdasági problémáihoz. Lewis szerint számos kevésbé fejlett vagy fejletlen gazdaságban ún. duális szerkezet alakult ki: a gazdaság egy modern és egy hagyományos szektorra oszlott. A modern szektorhoz - a gazdaság fejlettebb részéhez - kapcsolódik a városi élet, a modern ipar és a fejlett technológiák használata. A hagyományos szektor jellemzői a vidéki élet, a mezőgazdaság, valamint az „elmaradott” intézmények és technológiák. Elmaradott mezőgazdasági intézmény például a közösségi földtulajdon - ami, értelemszerűen, egyben a magánföldtulajdon hiányát is jelenti. Lewis szerint a hagyományos szektorban a munkaerő hasznosítása olyan rossz hatékonyságú, hogy az embereket nyugodtan át lehetne irányítani a modern szektorba anélkül, hogy csökkenne a hagyományos szektor termelékenysége. Lewis elméletérc építve a fejlődésgazdaságtannal foglalkozó közgazdászok generációi gondolták úgy, hogy a „fejlődési problémára” az a megoldás, ha az embereket és az erőforrásokat kivonjuk a hagyományos szektorból, elhozzuk a mezőgazdaságból, elhozzuk vidékről, és átirányítjuk a modern szektorba, az iparba, behozzuk őket a nagyvárosokba. 1979-ben Lewis munkásságát Nobeldíjjal jutalmazták. Lewis és az ő munkájára építő, fejlődésgazdaságtannal foglalkozó közgazdászok érdemei közé tartozik, hogy felismerték, léteznek duális gazdaságok. Az egyik legegyértelműbb példa erre a Délafrikai Köztársaság, ahol a gazdaság teljesen kettészakadt: a hagyományos szektor fejletlen volt és szegény, a modern szektor élénk volt és gazdag. A Lewis-féle duális gazdaság a mai napig tetten érhető itt. Az egyik legdrasztikusabb formájával akkor találkozni, amikor az ember áthalad KwaZuluNatal (korábban Natal) állam és Transkei állam határán. A két területet a Kei folyó mint határfolyó választja el egymástól. Natalban, a folyó keleti partján, a hosszan elnyúló, homokos strandon luxusvillák sorakoznak. A belső területeket pedig harsányzöld cukornádültetvények borítják. Az utak gyönyörűek, mindenhonnan árad a jólét. A folyó túloldalán az embernek az a benyomása, mintha más országban, más korban járna. A terület nagy része lepusztult. A föld nem zöld, hanem barna, az erdőket kiirtották. Nincsenek drága, modern házak, ahol folyóvíz, angol WC és sok egyéb, modern berendezés teszi kényelmesebbé az életet; az emberek összetákolt kunyhókban élnek, és a szabad ég alatt főznek. Az élet itt kétségtelenül hagyományos, semmi nyoma annak a modern létformának, amit a folyótól keletre látni. Mostanra, gondolom, már nem mondok újat azzal, hogy ezek a különbségek a két terület gazdasági intézményrendszerének különbségeiből adódnak. Keleten, Natalban létezik a magántulajdonhoz való jog, működik a jogrendszer, a piac, a kereskedelmi célú mezőgazdaság és az ipar. Nyugaton, Transkeiben a föld közös tulajdonban van, és egészen a közelmúltig egy teljhatalmú törzsfőnök uralkodott. Ha mindezt Lewis duális gazdaságról alkotott elméletének fényében nézzük, azt mondhatjuk, hogy a Transkei és Natal közötti kontraszt jól illusztrálja Afrika fejlődési problémáit. Valójában még ennél is tovább mehetünk, és kijelenthetjük, hogy történelmileg egész Afrika olyan volt, mint Transkei: szegény, gazdaságilag visszamaradott, technológiailag fejletlen, törzsfónökök uralta vidék. Ezen elmélet szerint a gazdasági fejlődésnek egyszerűen az lenne a célja, hogy Transkeiből végül Natal legyen. Sok igazság van ebben az elméletben, de azt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy maga a duális gazdaság hogyan alakult ki, és hogyan kapcsolódik a modern gazdasághoz. Transkei fejletlensége nem csupán Afrika természetes fejletlenségének történelmi maradványa. Transkei és Natal gazdasági

helyzetének kettőssége valójában nagyon is új keletű, és még véletlenül sem természetes. A délafrikai fehér elit teremtette meg azért, hogy biztosítsa az olcsó munkaerőt a vállalkozásaihoz, és visszaszorítsa a fekete afrikaiak jelentette konkurenciát. A duális gazdaság egy újabb példa arra, hogy a gazdasági elmaradottság ember alkotta jelenség, nem pedig természetesen alakult ki és maradt fenn az évszázadok során. Dél-Afrikát és Botswanát - ahogy azt majd látni foguk - szinte egyáltalán nem érték el a rabszolgakereskedelem és az amiatt kitört háborúk kedvezőtlen hatásai. A dél-afrikaiak először igazán akkor kerültek kapcsolatba európaiakkal, amikor a Holland Kelet-indiai Társaság 1652-ben székhelyet alapított a Tábla-öbölben, a mai Fokváros kikötőjében. Akkoriban az ország nyugati partja gyéren lakott terület volt, jobbára csak a vadászó-gyűjtögető hottentotta törzs élt itt. Keletebbre, a mai Ciskei és Transkei területe sűrűn lakott vidék volt, itt földművelésre specializálódott társadalmak alakultak ki. Az itt élők kezdetben nem igazán kerültek kapcsolatba az új holland kolóniákkal, és a rabszolgasággal sem foglalkoztak. A dél-afrikai part távol esett a rabszolga-piacoktól, és Ciskei meg Transkei lakói, a bantu népcsoportba tartozó xhosák kellően messze laktak a parttól ahhoz, hogy ne figyeljenek fel rájuk. Következésképp ezekhez a társadalmakhoz nem igazán értek el azok a kedvezőtlen áramlatok, amelyek lesújtottak Nyugat- és Közép-Afrikára. Ennek a békés elszigeteltségnek a XIX. században lett vége. Az európaiak számára ideális volt DélAfrika éghajlata és kórkörnyezete. Nyugat-Afrikával ellentétben Dél-Afrika a mérsékelt éghajlati övben helyezkedik el, itt nincsenek olyan trópusi betegségek, mint a malária vagy a sárgaláz, amelyek miatt Afrika a „fehér ember temetője” lett, ahol az európaiak nem tudtak letelepedni, vagy akár csak állandó bázisokat felállítani. Dél-Afrika jobb kilátásokkal kecsegtetett. Az európaiak, nem sokkal azt követően, hogy a britek - a napóleoni háborúk során - átvették Fokvárost a hollandoktól, megkezdték a terjeszkedést a szárazföld belseje felé. Es az, hogy a település határa egyre beljebb tolódott, az ún. xhosa-háborúk hosszú sorát indította el. Dél-Afrika belső területeinek meghódítása 1835-ben új lendületet vett, amikor a holland származású európaiak, akiket afrikandereknek vagy búroknak hívtak, elkezdtek tömegesen kivándorolni a brit fennhatóságú Fokvárosból és környékéről (ez volt a „nagy vándorlás”). Az afrikanderek ez után két független államot is alapítottak a belső területeken: Oranjc Szabadállamot és Transvaal Köztársaságot. Dél-Afrika fejlődésének következő állomását az jelentette, amikor 1867-ben hatalmas gyémántlelőhelyet fedeztek fel Kimberlyben, és 1886-ban gazdag aranybányákat Johannesburgban. A rengeteg ásványi kincs miatt döntöttek úgy a britek, hogy uralmukat kiterjesztik egész Dél-Afrikára. Oranje Szabadállam és a Transvaal Köztársaság ellenállt - ez vezetett a híres búr háborúk kitöréséhez (1880-1881 és 1899-1902). A kezdeti, váratlan vereség meglepte a briteket, ám később sikerült egyesíteniük az afrikander államokat, a három fokföldi tartományt és Natalt; ezzel 1910-ben megalakult a Dél-afrikai Unió. A bányászat fejlődése és az európai gyarmat terjeszkedése, túl azon, hogy háborút robbantott ki az afrikanderek és a britek között, más módokon is hatott ennek a területnek a fejlődésére. Leginkább azzal, hogy keresletet generált az élelmiszerek és egyéb mezőgazdasági termékek iránt, illetve új gazdasági lehetőségeket teremtett a bennszülött afrikaiaknak, mind a mezőgazdaságban, mind a kereskedelemben. Ahogy az a történész, Colin Bundy munkáiból kiderül, Ciskei és Transkei lakói, a xhosák hamar lecsaptak ezekre a gazdasági lehetőségekre. Transkeiben egy morva misszionárius már 1832-ben, még jóval a bányászat felvirágzása előtt azt figyelte meg, hogy ezeken a területeken beindult egy új gazdasági dinamizmus, és az afrikaiak részéről kereslet mutatkozott azon új fogyasztási cikkek iránt,

amelyek az európai terjeszkedés révén kezdtek eljutni hozzájuk. Ezt írta: „Ügy tűnik, kezük munkájával igyekeznek pénzt keresni, hogy megszerezzék ezeket a holmikat, és vehessenek ruhákat, ásókat, ekéket, szekereket és más hasznos árucikkeket.” John Hemming polgári biztos leírása is hasonlóan árulkodó. O 1876-ban látogatott el a Ciskei területén fekvő Fingolandbe. Ezt írta: „Megdöbbentett, milyen nagyon sokat fejlődtek a fingolandiek néhány év alatt. [...] Bármerre mentem, mindenütt masszív kis kunyhókat és téglából vagy kőből épült házakat láttam. Sok helyen komoly téglaházakat emeltek, [...] gyümölcsfákat ültettek; ahol forrást találtak, elvezették a vizet, és ahol öntözni tudtak, ott megművelték a földeket; a domboldalt, sőt a hegytetőt is megművelték ott, ahol szántani tudtak. A felszántott földek nagysága egészen meglepett; évek óta nem jártam olyan helyen, ahol ilyen nagy területeket műveltek meg.” Mint Fekete-Afrika más részein, úgy az eke használata itt is újdonságnak számított, de amikor lehetőség adódott, az afrikai földművesek készséggel átvették az új technológiát. Sőt készek voltak szekerekre és az öntözésre is pénzt áldozni. Ahogy a mezőgazdaság fejlődött, a merev törzsi intézmények kezdtek fel-bomlani. Számos bizonyíték van rá, hogy ekkortájt alakultak át a földtulajdonjogi viszonyok. 1879-ben a Transkei területén rövid ideig létező Griqualand East (Keleti Griqualand) állam Umzimkulu városának magisztrátusa feljegyezte, hogy „a bennszülöttek egyre inkább vágynak arra, hogy földbirtokosok legyenek - már meg is vásároltak több mint 15 ezer hektárnyi területet”. Három évvel később azt jegyezte fel, hogy a körzetben élő mintegy 8 ezer afrikai földműves megvett és elkezdett megművelni összesen 36 ezer hektár földet. Afrika ekkor még, természetesen, messze nem volt az ipari forradalom határán se, mégis valódi változások történtek. A földmagántulajdon megjelenésével gyengült a törzsfőnökök hatalma, és lehetővé vált, hogy az újonnan érkezők is vehessenek földet, és vagyont szerezhessenek, pedig ez néhány évtizeddel korábban még elképzelhetetlen volt. Ez azt is illusztrálja, hogy a kizsákmányoló intézmények és az abszolutisztikus rendszerek gyengülése hamar elindíthat egy újfajta gazdasági dinamizmust. Sorra születtek a sikertörténetek. Az egyik ilyen Stcphcn Sonjica, a szegény családból származó, önerejéből meggazdagodó ciskei földműves története. 1911-ben Sonjica egy beszédében elmesélte, hogy amikor elárulta az apjának, hogy földet szeretne venni, az apja így válaszolt: „Földet venni? Hogy akarhatsz földet venni? Hát nem tudod, hogy minden föld Istené, és ő csak a törzsfőnököknek ad belőle?” Érthető, hogy Sonjica apja miért így reagált. De Sonjicát ez nem tántorította el céljától. Munkát szerzett King Williamstownban, és élményeiről így számolt be: „Okos voltam: bankszámlát nyitottam, és átutaltam rá a megtakarításaim egy részét. [...] Addig gyűjtögettem így, amíg összejött 80 font, [...] vettem egy pár ökröt, járommal, hámmal, ekével és mindenféle mezőgazdasági felszereléssel együtt. [...] Most meg vettem egy kis birtokot. [...] Erősen ajánlom mindenkinek ezt a hivatást [a földművelést]. [...] De modern módszereket alkalmazzanak!” Mi sem bizonyítja jobban ennek a korszaknak a gazdasági dinamizmusát és az afrikai földművesek jólétét, mint az az 1869-ban kelt levél, amelyben egy metodista misszionárius, bizonyos W. J. Davis abbéli örömének ad hangot, miszerint sikerült 46 font készpénzt gyűjtenie „a Lancashire-i Pamut Segélyalap” részére. Hát igen, ebben a korszakban a gazdag afrikai földművesek támogatták adományaikkal a szegény angol textilgyári munkásokat.

Nem meglepő, hogy ez az új gazdasági dinamizmus nem tetszett az öreg törzsfőnököknek, akik - a már ismert logika szerint - hatalmuk és vagyonuk ellenségét látták benne. 1879-ben Matthew Blyth, Transkei főmagisztrátusa azt tapasztalta, hogy sokan ellenzik, hogy összeírják a földeket, hogy azokat azután fel lehessen osztani magánbirtokokra. Feljegyezte, hogy „egyes törzsfőnökök [...] tiltakoztak, de az emberek többsége örült. [...] A főnökök azt látták, hogy az egyéni jogcímek adományozása romba dönti a hatalmukat a vezetők között.” A főnökök a fejlesztéseket - az öntözőcsatornákat, a kerítésépítést - is ellenezték, mert rájöttek, hogy innen már csak egy lépés az egyéni földtulajdonjog bevezetése, az pedig számukra a vég kezdete lesz. Az európai megfigyelők azt is észrevették, hogy a törzsfőnökök és más, hagyományos hatalmasságok (például a gyógyító varázslók) megpróbálták betiltani az „európai dolgokat” - az új növényeket, az olyan, új eszközöket, mint az eke, és a kereskedelmi forgalomban kapható egyéb holmikat. De azzal, hogy Ciskei és Transkei integrálódott a brit gyarmati államba, meggyengült a törzsfőnökök és a többi vezető hatalma, és ellenállásuk már kevés volt ahhoz, hogy leállítsa ezt az új gazdasági dinamizmust. Fingolandben 1884-ben egy európai megfigyelő azt írta, hogy az emberek „...alattvalói hűségükkel most már felénk fordultak. Torzsfőnökeik helyét címzetes földbirtokosok vették át [...] politikai hatalom nélkül. Többé nem rettegtek a főnök irigységétől vagy a gyógyító varázsló halálos fegyverétől, amely [...] lesújt a gazdag szarvasmarhatartóra, a tehetséges tanácsosra, arra, aki új szokásokat vezet be, az ügyes földművesre, lesüllyesztve őket az átlagos középszerűség szintjére. így, hogy ettől többé nem tartott, a fingolandi ember [...] haladó szellemiségűvé vált. De megmaradt földműves parasztnak, [...] van saját szekere, ekéje; árkot ás az öntözéshez; és saját juhnyája van.” Afrikában egy erőteljes gazdasági fellendülés megindulásához már néhány befogadó intézmény és a törzsfőnökök hatalmának meggyengülése és korlátozása is elég volt. Ez a fellendülés azonban rövid életűnek bizonyult. Az 1890 és 1913 közötti időszakban egyszer csak hirtelen véget ért, és a visszájára fordult: egyszerre két oldalról is rombolni kezdték azt a prosperitást és dinamizmust, amit az elmúlt 50 évben az afrikaiak megteremtettek. Az egyik oldalon az európai földművesek álltak, akiknek az afrikaiak konkurenciát jelentettek. A bőséges afrikai termés miatt lement az ára azoknak a terményeknek, amelyeket az európaiak is termesztettek. Válaszul az európaiak kiűzték az afrikaiakat a piacról. A másik oldalon egy még gonoszabb erő lépett működésbe: az európaiaknak kellett az olcsó munkaerő, mert fellendülőben volt a bányászat, és ezt az olcsó erőforrást csak úgy tudták biztosítani, ha anyagilag tönkreteszik az afrikaiakat. És ezt, évtizedek alatt, módszeresen véghez is vitték. 1897-ben George Albu, a bányaszövetség elnöke a vizsgálóbizottságnak tett vallomásában tömören összefoglalta, hogyan tették tönkre az afrikaiakat azért, hogy olcsó munkaerőhöz jussanak. Elmondta, hogyan akarta olcsóbbá tenni a munkaerőt: „Egyszerűen közöltük a fiúkkal, hogy csökkent a bérük.” íme, a vallomása: Bizottság: Tegyük fel, a kaíferek [a fekete afrikaiak gúnyneve] visszavonulnak a králjukba [bennszülöttfalu]! Támogatná, hogy a kormány munkára kényszerítse őket? Albu: Határozottan! [...] Kötelezővé tenném! [...] Miért kellene megengedni egy négernek, hogy lustálkodjon? Azt gondolom, igenis munkára kell kényszeríteni a kaffereket, hogy legyen miből megélniük. Bizottság: Ha valaki munka nélkül is meg tud élni, akkor hogyan lehet munkára kényszeríteni?

Albu: Meg kell adóztatni, különben ... Bizottság: Különben ön nem engedné, hogy a kafferek földet birtokoljanak az országban, de kötelezné őket, hogy a fehér embereknek dolgozzanak, és gazdaggá tegyék őket? Albu: Ki kell venniük a részüket a munkából, amivel a szomszédaikat segítik. Két legyet ütöttek egy csapásra - sikerült kiszorítani a fekete földműveseket a piaci versenyből, és sikerült sok olcsó munkásra szert tenni - azzal, hogy 1913-ban megszületett a Natives Land Act elnevezésű földtörvény. Megalkotói mintha ismerték volna Lewis elméletét a duális gazdaságról: a törvény két részre osztotta Dél-Afrikát, így lett egy modern és gazdag rész, meg egy hagyományos és szegény rész. Azzal a különbséggel, hogy a jólétet és a szegénységet is valójában a törvény teremtette meg. A törvényben az állt, hogy a föld 87százalék-át a lakosság 20százalék-át kitevő európaiak kapják meg. A fennmaradó 13százalék lesz az afrikaiaké. Ennek a földtörvénynek, természetesen, már számos elődje volt, hiszen az európaiak fokozatosan szorították vissza az afrikaiakat egyre kisebb és kisebb területre. Mégis ez az 1913-as törvény volt az, amely egyértelműen intézményesítette ezt a helyzetet, és előkészítette a dél-afrikai apartheid rezsim létrejöttét, amelyben a fehér kisebbség birtokolt minden politikai és gazdasági jogot, a fekete többséget pedig mindezekből kizárták. A törvény több, ún. rezervációs területet is kijelölt a feketék számára (például Transkeit és Ciskeit), ezek lettek a bantusztánok, az afrikai „anyaország”. Ez is része volt az apartheid rezsim retorikájának: azt állították, hogy az Afrika déli részén élő afrikai népek nem bennszülöttek, hanem az ezer évvel ezelőtt, Kelet-Nigériából ide vándorolt bantuk leszármazottai. így nekik sincs több joguk - és, természetesen, a gyakorlatban kevesebb joguk volt - a földhöz, mint az európai telepeseknek. A 16. térképen megfigyelhető, hogy az 1913-as, majd az 1936-os földtörvény milyen nevetségesen kevés földet adott az afrikaiaknak. Illetve vannak rajta 1970-es adatok is: egy hasonló, zimbabwei földjuttatásról, amelyre akkor került sor, amikor duálissá tették az ország gazdaságát - erről majd a 13. fejezetben lesz szó. Az 1913-es törvényben szerepeltek olyan rendelkezések is, amelyek azt a célt szolgálták, hogy fekete részes bérlő és földfoglaló a fehérek birtokán semmilyen más minőségben ne dolgozhasson, csakis bérelt munkaerőként (vagyis béresként). Ahogy a belügyi titkár mondta, „a törvény célja az volt, hogy vég-leg véget vessen minden olyan, üzleti jellegű kapcsolatnak a bennszülöttek és az európaiak között, amelynek tárgya a föld vagy annak gyümölcse. Minden új szerződés, amelyet bennszülöttekkel kötnek, csakis munkaszerződés lehet. Feltéve, hogy van egy ilyen jellegű, jóhiszeműen megkötött szerződés, semmi sem gátolja a munkáltatót abban, hogy természetben fizessen a bennszülöttnek, vagy fizetségül megengedje, hogy megművelje a birtok egy meghatározott részét. [...] De a bennszülött nem veheti meg a jogot, hogy elfoglalhassa a földet.” Az 1950-60-as években, amikor Arthur Lewis gondolatai épp csak terjedni kezdtek, és a fejlődésgazdaságtan még csak születőben volt, e tudományág néhány képviselője ellátogatott DélAfrikába. Azt látták, hogy a bantusztánok és a gazdag, modern és fehér európai gazdaság közötti kontraszt pontosan azt szemléltette, amiről a duális gazdaság elmélete szólt. Az ország európai része városiasodott, művelt volt, és modern technológiákat használt. Az „anyaország” viszont szegény, falusias és fejletlen; a munkaerő nagyon improduktív, az emberek pedig tanulatlanok voltak. Úgy tűnt, ez az időtlen, elmaradott Afrika esszenciája. Csakhogy a duális gazdaság sosem volt természetes vagy elkerülhetetlen; az európai gyarmati

rendszer hozta létre. Igen, az „anyaország” szegény volt és technológiailag fejletlen, lakói pedig tanulatlanok. De mindez annak a kormánypolitikának volt az eredménye, amely szántszándékkal elsorvasztotta a gazdasági növekedést, és kitermelt egy nagy halom olcsó, tanulatlan munkaerőt, hogy dolgozzanak az európaiak irányítása alatt álló bányákban és földeken. 1913 után rengeteg afrikait telepítettek ki azokról a területekről, amelyeket a fehérek birtokba vettek, és bezsúfolták őket a bantusztánok területére, ahol egyszerűen nem volt elég hely ahhoz, hogy kialakítsanak egy független életformát. Ezért - bejött a terv! - kénytelenek voltak a fehérek gazdaságaiban megélhetést keresni, és így számukra olcsó munkaerőt biztosítani. Mivel gazdasági ösztönző rendszerük összeomlott, a megelőző 50 év eredményei semmivé lettek. Az emberek eldobták az ekét és visszatértek a kapához már ha gazdálkodtak egyáltalán. Gyakoribb volt, hogy csupán a rendelkezésre álló, olcsó munkaerő szerepét töltötték be - a bantusztánokat pontosan ennek biztosítására hozták létre. De nem csak a gazdasági ösztönzők tűntek el. A korábban megindult politikai változások is hátraarcot vettek. A törzsfőnökök és a hagyományos uralkodók hatalma, amely már csökkenni látszott, most megint megerősödött; méghozzá azért, mert az „olcsó munkaerő” projektnek része volt a földmagántulajdon megszüntetése is. így megint a törzsfőnökök kezébe került a föld. Ez az intézkedéssorozat 1951-ben érte el a tetőpontját, amikor a kormány elfogadta a Bantu Authorities Act nevű törvényt (amely jogi alapot adott a feketék deportálásához, és felállított törzsi, regionális és területi hatóságokat). G. Findlay már 1940-ben rátapintott a lényegre: A törzsi hűbériség garantálja, hogy soha senki nem fogja rendesen művelni a földet, és az soha nem lesz teljesen a bennszülötteké. Az olcsó munkaerőnek olcsó istálló kell, ezért azt az afrikaiak számára és az ő költségükre bútorozták be. Az afrikai földművesek kifosztása tömeges elszegényedéshez vezetett; és ez nemcsak a gazdasági fejletlenség intézményi alapjait teremtette meg, hanem a szegények tömegeit is, akik benépesítik ezt a gazdaságot. A rendelkezésre álló bizonyítékok is azt igazolják, hogy az 1913-as földtörvény után a bantusztánokban az életszínvonal zuhanni kezdett. Transkeiben és Ciskeiben tartós gazdasági hanyatlás indult meg. A történész, Francis Wil-son az aranybányák foglalkoztatási adatait gyűjtötte össze, és ezekből kiderült, hogy a hanyatlás az egész dél-afrikai gazdaságra jellemző volt. A földtörvény és több másik törvény elfogadását követően a bányászok bére 1911 és 1921 között 30százalék-kal csökkent. 1961-ben, annak ellenére, hogy Dél-Afrika gazdasága viszonylag tartós növekedést produkált, ezek a bérek még mindig 12százalék-kal alacsonyabbak voltak, mint 1911-ben. Nem csoda, hogy ebben a korszakban Dél-Afrika lett a legcgyenlőtlencbb ország a világon. De vajon, annak ellenére, hogy ilyen körülmények között éltek, nem tudtak volna-e a fekete afrikaiak mégis vállalkozni, tanulni, karriert építeni, egyszóval valahogy érvényesülni a modern, európai gazdaságban? Talán tudtak volna, de a kormány nem hagyta. Egyetlen afrikainak sem lehetett saját tulajdona, saját vállalkozása az ország európai részén, vagyis az ország területének 87százalék-án. Az apartheid rezsim azt is felismerte, hogy a tanult afrikaiak ahelyett, hogy a bányákban vagy a fehérek birtokain dolgoznának, konkurenciát jelentenek a fehéreknek. Ezért a bányákban már 1904-ben bevezették az európaiaknak kedvező „állásfoglalás” rendszerét: egyetlen afrikai sem lehetett amalgámozó, bányamester, kazánkovács, kovács, próbamester, rézműves, rézöntő, ... és így ment tovább a lista (csak az ábécésorrend kedvéért), egészen a vaskohászig. Ezzel az afrikaiakat egy csapásra eltiltották a bányászatban minden szakmunkától. Ez volt az első konkrét megnyilvánulása a bőrszín szerinti, hátrányos társadalmi megkülönböztetésnek, ami csak egyike volt a dél-afrikai rezsim

rasszista találmányainak. 1926-ban ezt a fajta diszkriminációt kiterjesztették az egész gazdaságra, és csak az 1980-as években számolták fel. Nem meglepő, hogy a fekete afrikaiak tanulatlanok voltak; a dél-afrikai állam nemcsak annak lehetőségétől fosztotta meg az afrikaiakat, hogy az oktatásból gazdaságilag profitálni tudjanak, de arra sem volt hajlandó, hogy pénzt fektessen a fekete iskolák építésébe, fenntartásába, és hogy ösztönözze a feketék oktatását. Ez a politika az 1950-es években csúcsosodott ki, amikor az 1994-ig fennálló apartheid rezsim egyik építője, Hendrik Verwoerd vezetése alatt a kormány elfogadta a bantu oktatási törvényt (Bantu Education Act). A törvény mögött meghúzódó filozófiát maga Verwoerd árulta el egy 1954-es beszédében: „A bantukat rá kell vezetni, hogy minden vonatkozásban a saját közösségüket szolgálják. Egy bizonyos foglalkoztatási szint felett az európaiak közösségében nincsen számukra hely. [...] Éppen ezért semmi haszna nem lenne egy olyan képzésnek, amely azt a célt szolgálná, hogy integrálódjanak az európaiak közösségébe, mert nem tudnának és nem is fognak asszimilálódni.” Természetesen a Verwoerd beszédében felvillantott duális gazdaság nem olyan típusú, mint amilyenről Lewis duálisgazdaság-elmélete szól. Dél-Afrikában a duális gazdaság nem egy fejlődési folyamat elkerülhetetlen eredményeként jött létre. Az állam hozta létre. Dél-Afrikában a gazdaság fejlődése nem sodorta át a szegényeket a fejletlen szektorból a modern szektorba. Épp ellenkezőleg, a modern szektor a sikert jórészt a fejletlen szektor meglétének köszönhette, amely lehetővé tette, hogy a fehér munkáltatók nagyon magas profitot realizáljanak úgy, hogy nagyon alacsony bért fizetnek a képzetlen, fekete munkásoknak. Dél-Afrikában nem indult el az a folyamat, amelynek eredményeként a hagyományos szektorban dolgozó, szakképzetlen munkások fokozatosan tanulttá és képzetté váltak volna, ahogyan azt Lewis elképzelte. Tulajdonképpen a fekete munkásokat szándékosan tartották távol az oktatástól és a magasabb képzettséget igénylő foglalkozásoktól, hogy a szakképzett fehér munkásoknak ne kelljen versenyezniük velük, és magasabb bérért dolgozhassanak. Dél-Afrikában a fekete afrikaiakat csapdában tartotta a bantusztánok hagyományos gazdasága. De ez nem egy fejlődési probléma volt, amit a növekedés megoldott volna. A bantusztánok tették lehetővé a fehér gazdaság fejlődését. Az sem meglepő, hogy a fehérek lakta Dél-Afrika által elért gazdasági fejlődés végső soron korlátozott volt, mivel azokra a kizsákmányoló intézményekre épült, amelyeket a fehérek azért hoztak létre, hogy kizsákmányolhassák a feketéket. A dél-afrikai fehéreknek voltak tulajdonjogaik, ők fektettek pénzt az oktatásba, és a kibányászott aranyat és gyémántot nagy haszonnal adták el a világpiacon. De Dél-Afrika lakosságának több mint 80százalék-a a perifériára szorult, a vonzó gazdasági tevékenységek jelentős többségéből kizárták. A feketék nem kamatoztathatták tehetségüket, nem válhatott belőlük szakképzett munkás, sem üzletember, vállalkozó, mérnök vagy tudós. A gazdasági intézmények mind kizsákmányoló jellegűek voltak. A fehérek azon gazdagodtak meg, hogy kizsákmányolták a feketéket. A fehér dél-afrikaiak valójában olyan életszínvonalon éltek, mint a nyugat-európai országok lakói, míg a fekete dél-afrikaiak alig voltak gazdagabbak, mint a FeketeAfrika többi részén élők. Ez a teremtő rombolás nélküli gazdasági növekedés, amellyel a fehérek olyan jól jártak, egészen addig tartott, amíg az arany- és gyémántbányászatból származó bevételek növekedtek. Az 1970-es évekre azonban a gazdasági növekedés leállt. És még az sem meglepő, hogy ez a kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer olyan alapra épült, amelyet egy erősen kizsákmányoló jellegű politikai intézményrendszer fektetett le. A dél-afrikai politikai rendszer, amíg 1994-ben meg nem bukott, minden erejével a fehéreket támogatta: csak nekik engedte, hogy szavazzanak és hivatalt vállaljanak. A fehérek uralták a rendőrséget, a hadsereget és az

összes politikai intézményt. Ezek az intézmények a fehér telepesek katonai uralma alatt jöttek létre. 1910-ben, a Dél-afrikai Unió megalapítása idején az afrikander államokban (Oranje Szabadállamban és a Transvaal Köztársaságban) nyíltan alkalmazták az etnikai alapú választójog-korlátozást, amivel teljesen megfosztották a feketéket a politikai részvétel lehetőségétől. Natíd és a fokföldi kolónia engedte a feketéknek, hogy szavazzanak, de csak akkor, ha volt elég vagyonuk - jellemzően nem volt. Natalban és Fokföldön az 1910-cs status quo fennmaradt, de az 1930-as években Dél-Afrikában már mindenütt megfosztották a feketéket a választójoguktól. Dél-Afrikában a duális gazdaságnak 1994-ben lett vége. De nem azért, amiért Sir Arthur Lewis elképzelte. Nem a gazdasági fejlődés természetes menete törölte el a színes bőrűckkel szembeni diszkriminációt és a fekete-rezervátumot. A fekete dél-afrikaiak tiltakoztak és fellázadtak a rezsim ellen, amely a legalapvetőbb jogaikat sem ismerte el, és semmit sem juttatott nekik a gazdasági növekedés nyereségéből. Az 1976-os sowetói felkelés után a tiltakozások szervezettebbé és hathatósabbá váltak, és végül megdöntötték az apartheid államot. A feketék végre hatalomhoz jutottak, ezért tudtak szerveződni, fellázadni, és véget vetni Dél-Afrika duális gazdaságának - a saját fegyverükkel győzték le a dél-afrikai fehér politikai erőket, amelyek anno létrehozták ezt a rendszert.

Visszafejlődés Ma azért vannak ekkora egyenlőtlenségek a világban, mert a X1X-XX. században egyes nemzetek ki tudták használni az ipari forradalom és az új technológiák, új módszerek nyújtotta lehetőségeket, míg más nemzeteknek ez nem adatott meg. A technológiai váltás a jólétnek csupán az egyik motorja, de talán ez a legfontosabb. Ahol nem tudtak élni az új technológiákkal, ott már hiába indult be a prosperitás többi motorja. Ebből és az előző fejezetből is kiderült, hogy ez a sikertelenség a kizsákmányoló intézményrendszernek tudható be, amely vagy az abszolutisztikus rezsimek állandóságának, vagy a központosított államok hiányának következménye volt. De ebből a fejezetből az is kiderült, hogy számos esetben a kizsákmányoló intézményeket, amelyek szegénységben tartották ezeket az országokat, ugyanazok a folyamatok hozták létre (vagy legalábbis erősítették meg), amelyek az európai növekedést is táplálták: az európai kereskedelem és gyarmatosítás terjeszkedése. Tulajdonképpen az európai gyarmatbirodalmak gyakran azért voltak jövedelmezőek, mert a gyarmatosítók világszerte elpusztították a független államokat és a bennszülött gazdaságokat, vagy lényegében az alapoktól kezdve - felépítettek egy kizsákmányoló intézményrendszert, mint a Karibszigeteken, ahová a bennszülött lakosság szinte teljes megsemmisülése után az európaiak afrikai rabszolgákat importáltak, és egy ültetvényes rendszert hoztak létre. Sosem tudjuk már meg, hogy például a Banda-szigetek független városállamai, Aceh vagy Burma (Mianmar) milyen utat jártak volna be az európai beavatkozás nélkül. Talán náluk is lezajlik egy sajátos „dicsőséges forradalom”, vagy lehet, hogy - a fűszer-kereskedelemre és más, értékes árucikkek forgalmazására építve - lassan elmozdultak volna egy sokkal befogadóbb politikai és gazdasági intézményrendszer felé. De ettől a lehetőségtől megfosztotta őket a Holland Kelet-indiai Társaság terjeszkedése. A Banda-szigeteken a népirtás után a bennszülötteknek reményük sem maradt a fejlődésre. De elég volt a társaság fenyegető jelenléte is ahhoz, hogy Délkelet-Ázsia városállamai felhagyjanak a kereskedelemmel. Ázsia egyik legősibb civilizációjának, Indiának a története is hasonló, bár a visszafejlődést nem a hollandok, hanem a britek indították el. A XVIII. században India volt a textíliák legnagyobb gyártója és exportőre a világon. Az indiai pamutvászon és muszlin elárasztotta az európai piacokat, de eljutott Ázsia minden pontjára, sőt Kelet-Afrikába is. A Britszigetekre elsősorban az Angol Kelet-indiai Társaság szállított indiai kelméket. A 1600-ban alapított cég (amelynek mintájára két évvel később megalakult a holland társaság) a XVII. században mindvégig azon volt, hogy monopóliumot szerezzen az értékes indiai exportárukra. Az angolok legfőbb versenytársai a Goában, Csittagongban és Bombayben jelen lévő portugálok, valamint a Pondicseriben, Csandernagorban, Yanamban és Karaikaiban jelen lévő franciák voltak. Azután - ahogy azt a 7. fejezetben láttuk - a Kelet-indiai Társaság helyzetét tovább rontotta a dicsőséges forradalom: a társaság még a Stuart királyoktól kapta a monopóliumát, amit 1688 után azonnal visszavontak, sőt több mint egy évtizedre teljesen el is törölték. A hatalomvesztés jelentős volt, mert - ahogy azt korábban láttuk - a brit textilgyártók elérték, hogy a parlament betiltsa a pamutvászon importálását, ami a Kelet-indiai Társaság legjövedelmezőbb üzletága volt. A XVIII. században Róbert Clive vezetése alatt a Kelet-indiai Társaság stratégiát váltott, és elkezdett felépíteni egy kontinentális birodalmat. Akkoriban India sok kis, egymással versengő államra oszlott, bár közülük sokan névleg még mindig a Delhiben székelő, mogul uralkodó uralma alatt álltak. A Kelet-indiai Társaság először keleti irányba, Bengália felé kezdett terjeszkedni, legyőzve a helyi erőket: 1757-ben Plasseynél, 1764ben Bu-xarnál. A Kelet-indiai Társaság kifosztotta a helyieket, és átvette, sőt talán meg is szigorította India mogul uralkodóinak kizsákmányoló adórendszerét. Ez a terjeszkedés egybeesett azzal, amikor az indiai textilipar összezsugorodott, mivel áruinak többé nem volt piacuk Nagy-Britanniában. Az ipar

térvesztésének következtében a városok elnéptelenedtek (megindult a dezurbanizáció), és nőtt a szegénység. Indiában megkezdődött a visszafejlődés hosszú folyamata. Rövid idő múltán az indiaiak már egyáltalán nem gyártottak textíliákat, inkább Nagy-Britanniából vásároltak; ők maguk inkább ópiumot termesztettek a Kelet-indiai Társaság megrendelésére, amit az Kínában értékesített. Az atlanti-óceáni rabszolga-kereskedelem ugyanezt a mintát követte Afrikában, csak a folyamatok itt még alacsonyabb fejlettségi szintről indultak, mint Délkelet-Ázsiában és Indiában. Számos afrikai állam háborús gépezetté vált, amelynek egyetlen célja volt: elfogni az embereket, és eladni őket rabszolgának. Ahogy az államok közti konfliktusok állandó háborúskodássá nőttek, az állami intézmények, amelyek sok esetben még nem tudták megvalósítani a teljes politikai centralizációt, Afrika nagy részén összeomlottak, előkészítve ezzel a terepet a kitartó kizsákmányoló intézményeknek és azoknak a mai bukott államoknak, amelyekkel később még foglalkozunk. Afrika néhány részén, ahova nem ért el a rabszolga-kereskedelem (például Dél-Afrikában), az európaiak másfajta intézményeket állítottak fel: ezeknek az volt a céljuk, hogy biztosítsák az olcsó munkaerőt a bányáikban és birtokaikon. A dél-afrikai állam egy duális gazdaságot alakított ki, megakadályozva ezzel a lakosság 80százalék-át abban, hogy szakképzettséget igénylő munkát végezhessen, eladásra termelhessen vagy vállalkozhasson. Es mindez nemcsak arra ad magyarázatot, hogy az iparosítás miért nem jutott el a világ számos pontjára, hanem azt is rögzíti, hogy a gazdasági fejlődés néha képes a gazdasági elmaradottságból táplálkozni, sőt gazdasági elmaradottságot teremteni akár a hazai, akár a világgazdaság egyes részein.

10. - TERJEDŐ JÓLÉT

Tolvajbecsület A XVIII. századi Anglia - vagyis, helyesebben, Nagy-Britannia: 1707 után már így hívták Anglia, Wales és Skócia unióját - egyszerű megoldást talált arra a kérdésre, hogy mi legyen a bűnözőkkel: eltüntetni, elfelejteni, vagy legalább kivonni őket a forgalomból. Ez pedig azt jelentette, hogy elvitték őket a Brit Birodalom valamelyik távoli szegletébe, egy ún. büntetőgyarmatra. Az amerikai függetlenségi háború előtt az elítélt bűnözőket, a fegyenceket elsősorban az amerikai gyarmatokra küldték. 1783 után a független Amerikai Egyesült Államok azonban többé már nem fogadta be a brit fegyenceket, így a brit hatóságoknak új otthont kellett keresniük a bűnözőknek. Először NyugatAfrikára esett a választásuk, de az éghajlat és az európai szervezet számára legyőzhetetlen trópusi betegségek (malária, sárgaláz) olyan halálos kombinációt alkottak, hogy a hatóságok végül úgy döntöttek, még fegyenceket sem szabad a „fehér ember temetőjébe” küldeni. A következő lehetőség Ausztrália volt. A keleti partvidéket már feltérképezte a nagy tengerész, James Cook kapitány. 1770. április 29-én egy csodálatos, szűk kis öbölbe érkezett, amelyet - a vele utazó természettudósok által felfedezett gazdag állat- és növényvilág tiszteletére - Botany Baynek (Botanika-öbölnek) nevezett el. A brit kormánytisztviselők úgy ítélték meg, hogy ez a hely ideális lesz: az éghajlat mérsékelt, és olyan messze van, még gondolatban is, Angliától, amennyire csak lehet. A tizenegy, fegyencekkel teli hajóból álló flotta, Arthur Phillip kapitány vezényletével, 1788 januárjában indult el Botany Baybe. Január 26-án - ez ma Ausztrália nemzeti ünnepe - sátrat vertek a Sydney-öbölben, a mai Sydney belvárosában. A gyarmatot Uj-Dél-Walcs-nek nevezték el. Az egyik hajó, a Duncan Sinelair kapitány vezette „Alexander” fedélzetén utazott egy fegyenc házaspár, bizonyos Henry és Susannah Cable is. Susannah lopás vádjában találtatott bűnösnek, és eredetileg halálra ítélték, de büntetését később 14 évre változtatták, és az amerikai gyarmatokra száműzték. Ám a tervet meghiúsította, hogy az Egyesült Államok időközben kivívta függetlenségét. Ezalatt a Norwich Castle-i börtönben Susannah összeismerkedett és szerelembe esett Henryvel, egy másik elítélttel. 1787-ben a hatóságok úgy döntöttek, a nőt az első fegyencflottával Ausztráliába küldik. De Henryt nem. Susannah és Henry ekkorra már egy család voltak, és megszületett a fiuk, ifjabb Henry is. A hatóságok döntése nyomán kettészakadt volna a család. Susannah-t átszállították egy börtönhajóra, ami a Temzén horgonyzott, de kiszivárgott a családi dráma híre, és eljutott a filantróp Lady Cadogan fülébe is. Lady Cadogan kampányolni kezdett a Cable család újraegyesítéséért - sikerrel. Mehettek mindhárman Ausztráliába. Lady Cadogan még 20 fontot is összegyűjtött az ifjú párnak, és összevásárolt nekik mindenféle hasznos holmit, amiket Ausztráliába érve kaphattak meg. Mire az „Alexander”, fedélzetén a kis családdal, megérkezett Botany Baybe, a csomag eltűnt - vagy legalábbis Sinelair kapitány ezt állította. Mit tehettek Cable-ék? Az angol vagy a brit törvények szerint nem sokat. Hiába, hogy 1787-ben NagyBritanniában befogadó volt a politikai és gazdasági intézményrendszer, ez a befogadás nem terjedt ki a fegyencekre, akiknek gyakorlatilag nem voltak jogaik, nem lehetett saját tulajdonuk, és, természetesen, nem nyújthattak be keresetet a bíróságon. Még csak nem is tanúskodhattak. És Sinelair tudta ezt. Valószínűleg ő lopta el a csomagot. Bár ezt sosem ismerte volna be, de azzal hencegett, hogy a Cable házaspár úgysem perelheti be őt. És a brit törvények szerint igaza is volt. NagyBritanniában itt véget is ért volna az ügy. De Ausztráliában nem. Az alábbi idézést küldték Dávid Collins bírónak: „Henry Cable és felesége, új telepesei ennek a helynek, mielőtt elhagyták Angliát, megkérték Duncan

Sinelair urat, hogy az Alexander nevű hajóval szállítson el egy bizonyos csomagot is, amelyben ruhák és sok egyéb olyan holmi volt, amelyekre jelen helyzetükben szükségük lehet. Ezeket a holmikat adakozó hajlamú emberek költségére gyűjtötték és vásárolták a nevezett Henry Cable, valamint felesége és gyermeke számára. Számos alkalommal nyújtottak be kérvényt azzal a határozott szándékkal, hogy megkapják a nevezett csomagot a - jelenleg e város kikötőjében pihenő - Alexander kapitányától, eredménytelenül, a nevezett csomagnak csak egy kis részét kapták meg: néhány könyvet; a fennmaradó rész, amely sokkal nagyobb értékű, még mindig annak az Alexander nevű hajónak a fedélzetén van, amelynek kapitánya, úgy tűnik, továbbra sem hajlandó átadni azt a fent említett, jogos tulajdonosainak.” Henry és Susannah, mivel mindketten írástudatlanok voltak, nem tudták aláírni az idézést, csak egyegy X-szel szignálták azt. Az „új telepesei ennek a helynek” kifejezést később áthúzták, de így is megvolt a jelentősége: valaki, nagyon előrelátóan, úgy gondolhatta, hogy ha Henry Cable-t és feleségét fegyencekként aposztrofálják, akkor esélytelen, hogy az ügy a bíróság elé kerüljön; ezért azt találta ki, hogy új telepeseknek nevezi őket. Ezt, talán, Collins már túlzásnak vélte, és az a legvalószínűbb, hogy ő húzta át ezt a részt. De az idézés megtette hatását. Collins nem ejtette az ügyet, a bíróság összeült. Az esküdtek mind katonák voltak. Sinelairt beidézték. Bár Collins cseppet sem lelkesedett az ügyért, és az esküdtszék tagjai mind olyanok voltak, akiket azért küldtek Ausztráliába, hogy az olyan fegyenceket őrizzék, mint amilyenek Cable-ék is voltak, a házaspár mégis megnyerte a pert. Sinelair vitatta az egész ügy jogosságát, méghozzá azon az alapon, hogy Cable-ék bűnözők voltak. De az ítélet érvényben maradt, és a kapitánynak 15 fontot kellett fizetnie a párnak. Ítélethozatalkor Collins bíró nem a brit jogot alkalmazta, azt figyelmen kívül hagyta. Ez volt az első polgári per Ausztráliában. Brit szemmel nézve az első büntetőper is ugyanilyen furcsa eset volt. Egy fegyencről bebizonyosodott, hogy kenyeret lopott egy másik fegyenctől, 2 penny értékben. Akkoriban egy ilyen ügy nem került volna bíróság elé, mivel a fegyenceknek egyáltalán nem lehetett saját ftilajdonuk. De Ausztrália nem Nagy-Britannia, és az ausztrál jog nem olyan lett, mint a brit. Nem sokkal később Ausztrália nemcsak a büntető- és a polgári jog vonatkozásában, hanem gazdasági és politikai intézményrendszerét tekintve is elszakadt Nagy-Britanniától. A büntetőgyarmatként funkcionáló Uj-Dél-Walesben kezdetben csak fegyencek és őrök (főként katonák) éltek. Az 1820-as évekig csak alig néhány „szabad telepes” költözött Ausztráliába. 1840 után pedig már fegyenceket sem hoztak Új-Dél-Walcsbe, bár Ausztrália nyugati partvidékére 1868-ig még igen. A fegyenceknek „kötelező munkát”, lényegében kényszermunkát kellett végezniük, és az őrök nyerészkedni akartak ezen. A fegyencek eredetileg nem kaptak pénzt a munkájukért, csak ennivalót. Amit termeltek, azt az őrök megtartották maguknak. De ez a rendszer - csakúgy, mint az, amivel a Virginia Társaság kísérletezett Jamestownban - megbukott, mert a fegyenceket semmi sem ösztönözte arra, hogy keményen vagy jól dolgozzanak. „Ösztönzésül” megkorbácsolták, vagy arra a mindössze 33 km2 területű Norfolk-szigetre száműzték őket, amely Ausztráliától több mint 1600 km-re, keletre feküdt a Csendes-óceánban. De, mert sem a korbácsolás, sem a száműzés nem hatott, nem maradt más választás, mint valódi ösztönzőket kínálni a fegyenceknek. Ez a gondolat azonban idegen volt a katonák és az őrök számára, hisz a fegyencek mégiscsak fegyencek, akik nem bocsáthatják áruba a munkaerejüket, és nem lehet saját tulajdonuk. De Ausztráliában nem volt senki más, aki elvégezte volna a munkát. Természetesen éltek ott bennszülöttek - Uj-Dél-Wales alapításakor, vélhetően, mintegy egymillióan. De elszórtan éltek ezen a hatalmas kontinensen, és ilyen népsűrűség mellett nem lehetett az ő kizsákmányolásukra építeni egy gazdaságot. Ami Latin-Amerikában sikerült, az Ausztráliában nem. így az őrök elindultak egy olyan úton, amely végül elvezetett oda, hogy a

kialakuló intézményrendszer befogadóbb lett, mint Nagy-Britanniáé. A fegyencek, ha a kiszabott munkát elvégezték és maradt még idejük, dolgozhattak és kereskedhettek a saját hasznukra. A fegyencek új keletű gazdasági szabadságából az őrök is profitáltak. Nőtt a termelés, az őrök pedig monopóliumot biztosítottak maguknak bizonyos árucikkekre, amiket a fegyenceknek adtak el. Ezek közül a legjövedelmezőbb a rum monopóliuma volt. Uj-Dél-Walest ekkoriban - csakúgy, mint a többi brit gyarmatot - kormányzó irányította, akit a brit kormány nevezett ki erre a posztra. 1806-ban NagyBritannia azt a William Blight választotta, aki 17 évvel korábban (1789-ben) annak a bizonyos Bountynak volt a kapitánya, amelyen kitört a híres lázadás. Bligh a szigorú fegyelem híve volt, és valószínűleg főleg e tulajdonságának köszönhette, hogy az emberei fellázadtak ellene. Módszerei pedig mit sem változtak, rögtön lecsapott a rum monopolizálóira. Ki is tört egy újabb lázadás, élére az egykori katona, John Macarthur állt. A „rumlázadás” néven ismertté vált eseménysorozat megint csak oda vezetett, hogy Blight legyőzték a zendülők - csak ezúttal nem egy hajón, hanem a szárazföldön. Macarthur bezáratta Blight. A brit hatóságok újabb katonai egységeket küldtek a felkelők leverésére. Macarthurt letartóztatták, és visszavitték Nagy-Britanniába. De hamarosan szabadon engedték, ő pedig visszatért Ausztráliába, hogy betöltse méltó helyét a gyarmat politikájában és gazdaságában. A rumlázadás gazdasági eredetű volt. Az, hogy a fegyenceket munkára ösztönözték, jó stratégiának bizonyult: szép pénzt hozott az olyanoknak, mint Macarthur, aki 1790-ben katonaként érkezett Ausztráliába a második szállítmánnyal. 1796-ban leszerelt, hogy az üzletre koncentráljon. Ekkor már megvolt az első birkája, és rájött, hogy rengeteg pénzt lehet keresni juhtenyésztéssel és gyapjúexportálással. Sydney mögött húzódott a Kék-hegység (Bluc Mountains) nevű hegyvonulat, amelyen 1813-ban végre sikerült átkelni, és ekkor kiderült, hogy a másik oldalon végeláthatatlan legelők terülnek el - egy igazi „birkamennyország”. Rövid időn belül Macarthur lett Ausztrália leggazdagabb embere. Őt és a többi mágnást csak „földfoglalókként” emlegették, hiszen ahol a juhaikat legeltették, az nem az ő földjük volt, hanem a brit kormányé. De ez kezdetben csupán mellékes apróság volt. A földfoglalók alkották az ausztrál elitet. Annak ellenére, hogy Uj-Dél-Wales is kitermelte a maga sajátos arisztokráciáját, Ausztrália cseppet sem hasonlított Kelet-Európa vagy a dél-amerikai gyarmatok abszolutisztikus rezsimjeire. Itt nem voltak jobbágyok, mint az Osztrák-Magyar Monarchiában és Oroszországban, és nem volt nagyszámú bennszülött lakosság sem, akiket ki lehetett volna zsákmányolni, úgy, mint Mexikóban és Peruban. Új-Dél-Wales sok szempontból inkább olyan volt, mint a virginiai Jamestown: az elit végül úgy ítélte meg, hogy a saját érdekeit is szolgálja azzal, ha olyan gazdasági intézményrendszert állít fel, amely sokkal befogadóbb, mint az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Mexikó vagy Peru intézményrendszerei. Itt nem akadt más munkaerő, csak a fegyencek, őket pedig csak úgy lehetett ösztönözni, ha fizettek nekik a munkájukért. Hamarosan azt is megengedték nekik, hogy vállalkozzanak, és más fegyenceket alkalmazásba vegyenek. Sőt miután letöltötték a büntetésüket, földet adtak nekik, és a jogaikat is visszakapták. A fegyencek közül néhányan meggazdagodtak, köztük az írástudatlan Henry Cable is. 1798-ban Henrynek már saját fogadója volt, a Ramping Horsc (Ágaskodó ló), és egy boltot is vitt. Később vett egy hajót, és fókaprémmel kezdett kereskedni. 1809-ben már legalább kilenc birtokkal rendelkezett, amelyhez összesen 190 hektár föld tartozott, továbbá számos bolt és ház büszke tulajdonosa volt. Uj-Dél-Wales történetében a következő konfliktus az elit és a társadalom többi része (fegyencek, volt fegyencek és családjaik) között alakult ki. Ekkor az egykori katonák és őrök vezette elit köreibe bekerült néhány szabad telepes is, akiket ide vonzott a fellendülő gyapjúipar. A földek nagy része még

mindig az elit kezében volt, az exfegyencek és leszármazottaik pedig azt akarták, hogy véget érjenek a deportálások, hogy társaik lehetőséget kapjanak esküdtszéki tárgyalásra, és ők is részesülhessenek a szabad területekből. Az elit ezekről hallani sem akart. Őket az foglalkoztatta leginkább, hogy valamilyen jogcímen törvényesen is az övék legyen minden föld, amelyet elfoglaltak. A helyzet megint csak hasonló volt ahhoz, ami Észak-Amerikában történt több mint egy évszázaddal korábban. Ahogy azt az 1. fejezetben láttuk, azt követően, hogy a szolgaként kezelt telepesek győzelmet arattak a Virginia Társasággal szemben, Marylandben és Észak-, valamint Dél-Karolinában küzdelmes időszak következett. Új-Dél-Walesben Lord Baltimore és Sir Anthony Ashley-Cooper szerepét Macarthur és a földfoglalók játszották. A brit kormány most is az elit pártjára állt, bár félt, hogy egy nap Macarthur és a földfoglalók is ki akarják majd nyilvánítani a függetlenségüket. 1819-ben a brit kormány Ausztráliába küldte John Biggc-et, hogy ő vezesse azt a bizottságot, amely feltárja az ottani fejleményeket. Bigge megdöbbent, hogy a fegyencek micsoda jogokat élveznek, és meglepte őt, hogy a büntetőgyarmat gazdasági intézményei alapvetően befogadó jellegűek. Radikális átalakításokat javasolt, amelyek értelmében a fegyenceknek többé nem lehetett saját földbirtokuk, senki nem fizethetett nekik bért, a kegyelmeket korlátozták, a volt fegyencek nem kaphattak földet, és a büntetések is sokkal szigorúbbak lettek. Bigge a földfoglalókat Ausztrália természetes arisztokráciájának tekintette, és úgy képzelte, kialakul majd egy általuk vezetett autokratikus társadalom. De nem így lett. Míg Bigge azon igyekezett, hogy visszaforgassa az idő kerekét, az egykori fegyencek és gyermekeik egyre több jogot követeltek maguknak. Ami a legfontosabb, hogy, akárcsak amerikai társaik, ők is rájöttek: ahhoz, hogy gazdasági és politikai jogaikat megszilárdítsák, szükség van olyan politikai intézményekre, amelyek őket is bevonják a döntéshozatali folyamatokba. Választásokat követeltek, amelyekben egyenlő félként vehetnek reszt, meg képviseleti intézményeket és közgyűléseket, ahol ők is betölthetnek hivatalt. A volt fegyenceknek és gyermekeiknek a sokoldalú író, felfedező és újságíró, William Wentworth lett a vezérük. Wentworth volt az egyik vezetője annak az expedíciónak, amelynek elsőként sikerült átkelnie a Kék-hegységen, és feltárnia azokat a hatalmas legelőket a majdani földfoglalók előtt. A hegyekben a mai napig megvan az a város, amely az ő nevét viseli. Wentworth a fegyencek pártjára állt, velük szimpatizált. Talán az apja miatt, akit rablással vádoltak meg, és hogy megússza a tárgyalást és a lehetséges börtönbüntetést, bele kellett egyeznie, hogy Ausztráliába hozzák. Ekkoriban Wentworth a befogadóbb politikai intézmények, a választott képviseleti gyűlés, az esküdtbíráskodás és a deportálások befejezésének lelkes híve volt. Saját újságot alapított, ez lett az Australian, amely kezdettől fogva a fennálló politikai intézményrendszer elleni támadások első számú eszköze lett. Macarthur nem kedvelte Wentwortht, és egyáltalán nem értett egyet a célkitűzéseivel. Végignézve Wentworth támogatóinak listáját, így jellemezte őket: egy fegyenc, akit kötél általi halálra ítéltek az után, hogy idejött egy fegyenc, akit többször is megkorbácsoltak egy londoni zsidó egy zsidó kocsmáros, akitől nemrég megvonták az italmérési engedélyét egy árverési kikiáltó, akit azért deportáltak, mert rabszolgákkal kereskedett

egy fegyenc, akit itt gyakran megkorbácsoltak egy fegyencpár fia egy jócskán eladósodott szélhámos egy amerikai kalandor egy jellemtelen ügyvéd egy idegen, akinek a boltja nemrég csődbe ment egy férfi, aki egy fegyencpár lányát vette el egy férfi, aki egy olyan fegyencet vett el, aki korábban táncosnő volt De mindhiába, Macarthur és a földfoglalók erőteljes ellenállása sem tudta megállítani az áradatot. A volt fegyencek nagyon komolyan gondolták, hogy képviseleti intézményeket akarnak, nem lehetett elnyomni őket. 1823-ig a kormányzó vezette Új-Dél-Walest, szinte teljesen egyedül. Abban az évben azonban létrejött egy tanácsi testület, amelynek tagjait a brit kormány nevezte ki, és ezzel a kormányzó hatalma korlátozottá vált. A jelölteket kezdetben a földfoglalók és a szabad telepesek közül választották (Macarthur is bekerült a tanácsba), de ez nem sokáig maradhatott így. 1831-ben a kormányzó, Richárd Bourke engedett a nyomásnak, és most először engedélyezte, hogy volt fegyencek is tagjai lehessenek az esküdtszéknek. Az exfegyencek és valójában az újonnan érkezett szabad telepesek is azt akarták, hogy Uj-Dél-Walesbe többé ne hozzanak fegyenceket Nagy-Britanniából, mert minél többen lettek, annál inkább erősödött a verseny a munkaerőpiacon, és ez lefelé hajtotta a béreket. Aminek, persze, a földfoglalók örültek, de mégsem ők nyertek. 1840-ben véget értek az UjDél-Walesbe irányuló deportálások, és 1842-ben felállt egy olyan törvényhozó tanács, ahol a tagok kétharmadát választották, a többit kinevezték. Volt fegyencek is vállalhattak hivatalt, és szavazhattak is, ha volt elég földjük. És sokuknak volt. Az 1850-es években Ausztráliában már minden felnőtt korú, fehér férfinak volt választójoga. A polgárok, az exfegyencek és családjaik már sokkal több mindent akartak, mint amiről William Wentworth valaha álmodott. Ő akkor tulajdonképpen már a konzervatívok pártján állt, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a törvényhozó tanácsba ne választások útján lehessen bekerülni. Akárcsak korábban Macarthur, Wentworth sem tudta feltartóztatni az áradatot, amely befogadóbb politikai intézmények felé sodorta az országot. 1856-ban Victoria állam, amely 1851-ben vált ki Új-DélWalesből, és Tasmania állam a világon elsőként bevezette a ténylegesen titkos szavazást a választásokon, és ezzel véget vetett a szavazatvásárlásoknak és a kényszerítésnek. A titkos szavazások szervezésében a mai napig az ausztrál módszert alkalmazzák világszerte. Sydneyben a körülmények nagyon hasonlóak voltak ahhoz, amilyen körülmények a virginiai Jamestownban uralkodtak 181 évvel korábban, bár a jamestowni telepesek többnyire szerződéses munkások voltak, nem fegyencek. Mindkét esetben úgy alakult, hogy az eredeti felállás eleve nem hagyta, hogy teret nyerjenek a kizsákmányoló gyarmati intézmények. Egyik helyen sem voltak elegen a bennszülöttek ahhoz, hogy ki lehessen őket zsákmányolni, nem találtak nemesfémeket (aranyat vagy ezüstöt) sem, és a talaj meg a növényzet sem volt olyan, hogy a rabszolgaültetvény-rendszcr gazdaságilag életképes lett volna. Az 1780-as években még virágzott a rabszolga-kereskedelem, és ÚjDél-Walesben lett volna hely bőven a rabszolgáknak, ha megérte volna ilyesmibe beruházni. De nem érte meg. Ahogy a Virginia Társaság, úgy az új-dél-walcsi katonák és szabad telepesek is engedtek a

nyomásnak, és fokozatosan kialakítottak egy befogadó gazdasági intézményrendszert, amely együtt fejlődött a befogadó politikai intézményrendszerrel. És Új- Dél-Walesben ez még könnyebben is ment, mint annak idején Virginiában, és ezután bárki próbálta is letéríteni az országot erről az útról, kudarcot vallott. Ausztrália, akárcsak az Egyesült Államok, más úton-módon jutott el egy befogadó intézményrendszerhez, mint Anglia. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában nem volt szükség olyan forradalmakra, mint amilyenek alapjaiban rázták meg Angliát a polgárháború, majd a dicsőséges forradalom alatt, mert ezek az országok teljesen más körülmények közt születtek. Bár ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy a befogadó intézmények felállítása különösebb konfliktusok nélkül zajlott. Epp ellenkezőleg, eközben az Egyesült Államoknak még a brit gyarmati rendszertől is meg kellett szabadulnia. Angliában a régóta fennálló, bebetonozott abszolút uralom megdöntéséhez forradalom kellett. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában erre nem volt szükség. Bár Marylandben Lord Baltimore, Uj-Dél-Walesben pedig John Macarthur ilyesféle szerepre áhítozott, de ahhoz nem volt elég erős a társadalmi befolyásuk, hogy terveiket valóra válthassák. Az, hogy az Egyesült Államokban és Ausztráliában eleve befogadó intézmények jöttek létre, azt is jelentette, hogy az ipari forradalom hamar eljuthatott ezekbe az országokba, amelyek ettől kezdve egyre gazdagabbak lettek. És azon az úton, amelyet bejártak, követte őket két másik gyarmat, Kanada és Új-Zéland is. Dc nem csak ezen a két úton lehetett eljutni a befogadó intézményekhez. Nyugat-Európa nagy része egy harmadik utat választott - erre az útra sodorta ugyanis a francia forradalom lendülete, amely megbuktatta az abszolutizmust Franciaországban, majd egy sor államközi konfliktust generált, amelyek szerte Nyugat-Európában intézményi reformokhoz vezettek. E reformok gazdasági következményeként alakultak ki Nyugat-Európa nagy részén a befogadó gazdasági intézmények, indult el az ipari forradalom, és kezdődött meg a gazdasági növekedés.

A francia forradalom áttöri a korlátokat 1789 előtt Franciaországot három évszázadon át abszolút monarchia uralta. A francia társadalom három szegmensre, ún. rendekre oszlott. Az arisztokraták (a nemesség) alkották az első rendet, a papság a második rendet, és mindenki más a harmadik rendbe tartozott. A különböző rendekre különböző törvények vonatkoztak, és az első két rend tagjai olyan jogokkal rendelkeztek, amelyekkel a lakosság többi része nem. A nemesség és a papság nem fizetett adót, míg a polgárokat több különböző adó is sújtotta - ahogy az egy jórészt kizsákmányoló rezsimben elvárható. És nem elég, hogy az egyház mentesült az adófizetés terhe alól, még hatalmas birtokai is voltak, és megadóztathatta az ott élő parasztokat. Az uralkodó, a nemesség és a papság luxuskörülmények között, míg a harmadik rend jó része mélyszegénységben élt. A különböző törvények nem csupán előnyös gazdasági pozíciót garantáltak a nemességnek és a papságnak, hanem politikai hatalmat is adtak nekik. A XVIII. századi Franciaországban a városi élet nehéz volt, és egészségre ártalmas. Az ipar működését a nagy hatalmú céhek szabályozták, amely tisztes jövedelmet biztosított a céhtagoknak, de nem engedték, hogy rajtuk kívül mások is azt a foglalkozást űzzék, vagy hogy önálló vállalkozást indítsanak. Az ún. ancien régime (a régi rendszer) büszke volt arra, hogy biztosította a folytonosságot és a stabilitást. Az új vállalkozók és tehetséges mesteremberek megjelenése a piacon megbillentette volna ezt a stabilitást, ezért ezt nem tűrhették. Ha azt mondtuk, hogy a városban nehéz volt az élet, akkor azt kell mondjuk, hogy a falvakban valószínűleg még nehezebb lehetett. Ahogy azt láttuk, Franciaországban ekkor már régóta hanyatlott a jobbágyság intézményének az a legszélsőségesebb formája, amely az embereket röghöz kötötte, és kényszermunkára és adófizetésre kötelezte a feudális urak javára. Az emberek mobilitását erősen korlátozták, és a francia parasztoktól még mindig számtalan jogcímen követelt adót az uralkodó, a nemesség és az egyház is. Mindezek után a francia forradalom gyökeres változásokat hozott. 1789. augusztus 4-én az alkotmányozó nemzetgyűlés teljesen átírta az ország törvényeit azzal, hogy beterjesztett egy új alkotmányt. Ennek első cikkelye kijelentette, hogy: „A nemzetgyűlés ezennel teljesen eltörli a feudális rendszert. Elrendeli, hogy a fennálló feudális és censuális jogok és kötelezettségek közül mindazokat, amelyek valós vagy személyes jobbágyságból származnak vagy azt képviselik, el kell törölni kártalanítás nélkül.” A 9. cikkely így folytatta: „A személyes vagy valós vagyoni előjogok az adófizetésben örökre eltöröltetnek. Az adót be kell hajtani minden polgártól és minden földbirtok után, ugyanúgy, ugyanabban a formában. Figyelembe kell venni azokat a terveket, amelyek szerint az adókat mindenkinek arányosan kell megfizetnie, az adott év utolsó hat hónapjára is.” A francia forradalom ezzel egy csapásra eltörölte a feudális rendszert és az azzal együtt járó, összes kötelezettséget és adót is, továbbá teljesen megszüntette a nemesség és a papság adómentességét. De, ami talán a legradikálisabb, sőt akkoriban elképzelhetetlen volt, azt a 11. cikkelyben találjuk, amely kijelenti: „Minden polgár, származásra való tekintet nélkül, bármilyen hivatalra vagy tisztségre megválasztható, legyen az egyházi, polgári vagy katonai; és egyetlen foglalkozásra sem vonatkozhat semmilyen

korlátozás.” Ezzel tehát mindenki számára megadatott a törvény előtti egyenlőség, és nemcsak a mindennapi életben meg az üzleti világban, hanem a politikában is. A forradalom reformsorozata augusztus 4. után is folytatódott: eltörölték az egyház adókivetési jogát, és a papok állami alkalmazottakká váltak. Ezzel együtt megszűntek a merev politikai és társadalmi szerepek, ledőltek a gazdasági tevékenységek útjában álló, legfontosabb korlátok. A céheket és a szabad foglalkozásválasztást akadályozó összes megszorítást eltörölték, egyenlőbb esélyeket teremtve ezzel a városokban. Franciaország ezekkel a reformokkal megindult az abszolutista királyok uralmának eltörlése felé. Az augusztus 4-i nyilatkozatokat több évtizednyi instabilitás és háborúskodás követte. Dc megtették az első lépést, az ország visszafordíthatatlanul elindult az abszolutizmustól és a kizsákmányoló intézményrendszertől a befogadó politikai és gazdasági intézmények felé. Ezeket a változásokat újabb gazdasági és politikai reformok követték, és mindezek eredményeként végül 1870-ben létrejött a harmadik köztársaság, amely elhozta Franciaországnak azt a fajta parlamentáris rendszert, amilyet a dicsőséges forradalom adott Angliának. A francia forradalom rengeteg erőszakkal, szenvedéssel, instabilitással és háborúskodással járt. Mégis ennek köszönhető, hogy a franciák nem ragadtak bele a gazdasági növekedést és a jólétet akadályozó, kizsákmányoló intézmények csapdájába; nem úgy, mint a kelet-európai abszolutisztikus rezsimek, például az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország. Hogyan jutott el a francia abszolút monarchia az 1789-es forradalomig? Tulajdonképpen eddig azt láttuk, hogy több abszolutisztikus rezsim is képes volt hosszú időn át fennmaradni, még gazdasági stagnálás és társadalmi zavargások közepette is. Mint a legtöbb esetben, amikor forradalmak robbannak ki, és radikális változások történnek, a francia forradalom előtt is több tényező szerencsés együttállása nyitotta meg az utat, és ezek közvetlenül kapcsolódtak ahhoz a tényhez, hogy NagyBritanniában ekkortájt gyors iparosodási folyamat zajlott. És, természetesen, az események alakulása ezúttal is kiszámíthatatlan volt-a monarchia igyekezett stabilizálni a rendszert, de minden próbálkozása kudarcot vallott, és a forradalom nagyobb sikereket ért el az intézményi átalakítás terén Franciaországban és máshol Európában is, mint azt 1789-ben sokan képzelték volna. Franciaországban számos törvény és előjog középkori maradvány volt; és azon túl, hogy csak az első és a második rendnek kedveztek, előjogokat is adtak nekik a Koronával szemben. XIV. Lajos, a Napkirály 1661-től 1715-ig, 54 éven át állt Franciaország élén, bár már 1643-ban, ötévesen megkoronázták. Ő volt az, aki megszilárdította a monarchia hatalmát, és folytatta azt az évszázadokkal korábban megkezdett folyamatot, amelynek célja egy erősebb abszolutizmus megteremtése volt. A francia uralkodók közül többen is gyakran konzultáltak az ún. nemesi gyűléssel (Assemblée des notables), amelynek tagjait maga a Korona választotta ki a legrangosabb arisztokraták közül. Bár ez a testület jórészt csak tanácsadói szerepet töltött be, némileg képes volt korlátozni az uralkodó hatalmát. Éppen ezért XIV. Lajos inkább össze sem hívta a nemesi gyűlést. Uralkodása alatt Franciaországnak sikerült némi gazdasági növekedést produkálnia, például annak köszönhetően, hogy részt vett az atlanti és a gyarmati kereskedelemben. Lajos tehetséges pénzügyminiszterének, JeanBaptiste Colbert-nek a hatalma az államilag finanszírozott és irányított ipar fejlődésének felügyeletére is kiterjedt. Vagyis itt is kizsákmányoló típusú növekedés valósult meg. Ez a korlátozott mértékű növekedés szinte kizárólag az első és a második rendnek kedvezett. XIV. Lajos az adórendszert is racionalizálni akarta, mert az államnak sokszor nehézséget okozott az egyre gyakoribb hadjáratok, az állandó hadsereg, valamint a király és sleppje fényűző életmódjának finanszírozása. Erősen korlátozta a beszedhető pénz mennyiségét, hogy a király még az alacsonyabb rangú nemeseket sem adóztathatta

meg. Bár még csak minimális mértékű volt a gazdasági növekedés, mire 1774-ben XVI. Lajos hatalomra került, azért mégiscsak nagy társadalmi változások zajlottak. Ráadásul a korábbi pénzügyi problémákból ekkorra valóságos pénzügyi válság lett, és a hétéves háború a britekkel (1756-1763), amelyben Franciaország elvesztette Kanadát, különösen sokba került. A francia történelem számos jelentős alakja próbálta meg egyensúlyba hozni a királyi költségvetést azzal, hogy átstrukturálta az adósságállományt és növelte az adókat. Erre, többek között, Annc-Róbert-JacquesTurgot, a kor egyik leghíresebb közgazdásza is kísérletet tett; továbbá Jacques Necker, akinek szintén fontos szerep jutott a forradalom után; valamint Charles Alexandrc de Calonne is. Egyikük sem járt sikerrel. De Calonne stratégiájának fontos eleme volt, hogy meggyőzte XVI. Lajost, hívja össze a nemesi gyűlést. A király és tanácsadói arra számítottak, hogy a nemesség majd támogatja a reformokat - ahogy 1640-ben I. Károly is azt várta, hogy az angol parlament simán vállalja, hogy fedezi egy hadsereg felállításának költségeit, hogy ő harcba szállhasson a skótokkid. A francia nemesi gyűlés azonban váratlan lépésre szánta el magát, és elrendelte, hogy csak a képviselői testület, az Estates-General támogathat ilyen reformokat. Az Estates-General - összetételében - teljesen másfajta testület volt, mint a nemesi gyűlés. Míg ez utóbbiban csak a nemesség képviseltette magát, és tagjait jórészt a Korona választotta ki a magas rangú arisztokraták közül, előbbibe mindhárom rend képviselőket küldhetett. 1614-ben hívták össze utoljára. Amikor az Estates-General 1789-ben, Vcrsailles-ban újra összeült, rögtön világossá vált, hogy itt nem lesz megegyezés. Kibékíthetetlen ellentétek alakultak ki, mert a harmadik rend képviselői lehetőséget láttak arra, hogy növeljék politikai hatalmukat, és több szavazatot követeltek maguknak az Estates-Generalban, ám a nemesség és a papság makacsul ellenállt. Az ülés 1789. május 5-én, eredménytelenül zárult, semmiféle döntés nem született, egyet kivéve: elhatározták, hogy összehívnak egy nagyobb hatalmú testületet, a nemzetgyűlést; ez pedig tovább mélyítette a politikai krízist. A harmadik rend, különösen a kereskedők, az üzletemberek, a mesteremberek és a kézművesek, akik mind nagyobb hatalmat követeltek, ezekben a változásokban annak bizonyítékát látták, hogy egyre növekszik az erejük. Ezért azt akarták, hogy a nemzetgyűlésben is nagyobb beleszólásuk legyen a dolgok alakításába, és úgy általánosságban több jogot követeltek maguknak. Az eredmények láttán az őket támogató polgárság, az utca embere szerte az országban felbátorodott, ez pedig oda vezetett, hogy a nemzetgyűlés újjászerveződött, és július 9-én létrejött az alkotmányozó nemzetgyűlés. Mindeközben a közhangulat az országban, és különösen Párizsban, egyre radikálisabb lett. Válaszul a konzervatív körök meggyőzték a királyt, hogy menessze Neckcrt, a reformista pénzügyminisztert. Ez tovább bőszítette a tömeget, a következmények pedig ismertek: 1789. július 14-én megostromolták a Bastille-t. Valójában ezzel kezdődött meg a forradalom. Neckert visszahelyezték a pozíciójába, és a forradalmár Lafayette márkit állították a párizsi nemzetőrség élére. A Bastille ostrománál is látványosabb volt az a dinamika, amellyel az alkotmányozó nemzetgyűlés dolgozott: 1789. augusztus 4-én, most már hatalma teljes tudatában, elfogadta az új alkotmányt, eltörölte a feudalizmust, valamint az első és második rend különleges előjogait. De ez a radikalizálódás szakadáshoz vezetett, mert a nemzetgyűlésben nem volt egyetértés abban, hogy milyen társadalmi formát válasszanak. Első lépésként megalakultak a helyi klubok ezek közül is kiemelkedett a radikális jakobinus klub, amely később kézbe vette a forradalom irányítását. Ugyanakkor, a nemesek tömegével menekültek el az országból - ők lettek az émigrés, az

emigránsok. Sokan közülük arra biztatták a királyt, hogy szakítson a nemzetgyűléssel, és lépjen akcióba akár egyedül, akár külföldi hatalmak segítségével. Ilyen lehetett volna Ausztria, a királyné, Marié Antoinette szülőhazája; ide menekült a legtöbb émigrés is. Ahogy a tömegek azt látták, hogy veszélybe kerültek a forradalom elmúlt két évének eredményei, a radikalizálódás fokozódott. 1791. szeptember 29-én az alkotmányozó nemzetgyűlés megszavazta az alkotmány végleges változatát, amelynek értelmében Franciaország alkotmányos monarchia lett, ahol egyforma jogok illetnek meg minden embert, ahol nincsenek feudális kötelezettségek vagy adók, és ahol a céhek többé nem korlátozhatják a kereskedelmet. Franciaország tehát monarchia maradt, de a királynak most már csak csekély szerepe volt, és tulajdonképpen még csak szabad sem volt. De a forradalom dinamikája visszavonhatatlanul megváltozott, amikor 1792-ben kitört a háború Franciaország és az Ausztria vezette „első koalíció” között. A háború csak fokozta a forradalmárok és a tömegek (az ún. sans-cu- lottes, „térdnadrágnélküliek”, akiknek nem futotta divatos, térdig érő nadrágra) elszántságát és radikalizmusát. E folyamat eredményeként, miután kivégezték XVI. Lajost és Marié Antoinctte-et, a Robespierre és Saint-Just vezette jakobinus frakció irányításával beköszöntött a „terror időszaka”. Tömegével kezdték kivégezni az embereket, és nemcsak az arisztokratákat meg az ellenforradalmárokat, hanem a forradalom nagy alakjait is, köztük a korábban népszerű vezetőket, Brissot-t, Dantont és Desmoulins-t is. De a terror hamarosan elszabadult, és végül 1794 júliusában ért véget. Ekkorra kivégezte saját vezetőit, többek között Robespierre-t és Saint-Justöt is. A következő időszakot viszonylagos stabilitás jellemezte; először (1795 és 1799 között) a nem túl eredményes direktórium keretcin belül, majd a koncentráltabb hatalommal bíró, háromfős konzulátus uralma alatt, amelynek vezetői Ducos, Sieyes és Bonaparte Napóleon voltak. A fiatal tábornokot, Bonaparte Napóleont már a direktórium alatt híressé tették katonai sikerei, és 1799 után befolyása csak tovább nőtt. A konzulátusból hamarosan Napóleon egyszemélyes uralma lett. Az 1799 és Napóleon uralkodásának vége, 1815 között eltelt években Franciaország egy sor nagyszerű katonai győzelmet aratott, többek között Auster-litznél, Jena-Auerstedtnél és Wagramnál - térdre kényszerítve ezzel a kontinentális Európát. Ezek a győzelmek arra is feljogosították Napóleont, hogy akaratát, reformjait és törvényeit hatalmas területeken érvényesítse. Napóleon 1815-ös bukása után újfent beköszöntött a megszorítások időszaka: a korábbináljobban korlátozták a politikai jogokat, és helyreállt a XIV. Lajos korabeli, francia monarchia. De mindezek csak lassítani tudták a befogadó politikai intézmények eljövetelét. Az 1789-es forradalom során elszabadult erők véget vetettek a francia abszolutizmusnak, és, ha lassan is, de elkerülhetetlenül elvezettek a befogadó intézményekhez. így Franciaország és Európa azon részei, ahova a forradalmi reformok még elértek, a XIX. században végre bekapcsolódhattak a régóta tartó iparosítási folyamatba.

A forradalom exportja 1789-ben, a francia forradalom előestéjén a zsidók szigorú megszorítások között éltek szerte Európában. A németországi Frankfurtban például az életüket még mindig a középkorban hozott rendeletek szabályozták. Ezek előírták, hogy Frankfurtban legfeljebb ötszáz zsidó család lehet, és nekik is mind egy apró, fallal körülzárt városrészben, a Judengasséban, vagyis a zsidó gettóban kell élniük. Éjjel, vasárnap és keresztény ünnepek idején nem hagyhatták el a gettót. A Judengasse egy hihetetlenül szűkös, 400 méter hosszú, de csupán 3,5 méter (sőt helyenként kevesebb mint 3 méter) széles hely volt. A zsidók állandó elnyomás és szabályozás alatt éltek. Évente legfeljebb két új család költözhetett a gettóba, és legfeljebb 12 zsidó pár házasodhatott össze, és csak akkor, ha mindketten elmúltak 25 évesek. A zsidók nem gazdálkodhattak, és nem kereskedhettek fegyverekkel, fűszerekkel, borral vagy gabonával. 1726-ig megkülönböztető jelzést kellett viselniük: két koncentrikus, sárga kört a férfiaknak és csíkos fátylat a nőknek. Valamennyi zsidónak egy különleges fejadót kellett fizetnie. Amikor kitört a francia forradalom, a sikeres, fiatal üzletember, Mayer Amschel Rothschild a frankfurti Judengasséban élt. Az 1780-as évek elejére Rothschild felépített egy sikeres vállalkozást: érmékkel, femekkel és régiséggel kereskedett Frankfurtban. De, ahogy a többi zsidó a városban, úgy ő sem nyithatott üzletet és nem is lakhatott a gettón kívül. Ez hamarosan megváltozott. 1791-ben a francia nemzetgyűlés emancipálta a francia zsidóságot. A francia seregek ekkoriban foglalták el a Rajna-vidéket, és felszabadították a nyugat-németországi zsidókat. Frankfurtban mindez kicsit váratlanul és talán nem is teljesen szándékosan történt. 1796-ban a franciák ágyúzták Frankfurtot, és közben lerombolták a Judengasse felét is. Mintegy kétezer zsidó vált hajléktalanná, ki kellett költözniük a gettóból. A Rothschildok is köztük voltak. A gettón kívül amikor végre felszabadultak a milliónyi szabályozás alól, amelyek eltiltották őket a vállalkozástól végre meg tudták ragadni az új üzleti lehetőségeket. Ez, többek között, azt jelentette, hogy szerződést kötöttek az osztrák hadsereggel: vállalták, hogy biztosítják a gabonaellátmányt. Ezt korábban nem tehették volna meg. Az évtized végérc Rothschild lett az egyik leggazdagabb és legsikeresebb zsidó üzletember Frankfurtban. A teljes felszabadításra azonban még várni kellett, egészen 1811-ig, amikor is az a Kari von Dalberg hajtotta végre, akiből 1806-ban, Németország napóleoni átszervezése során, a Rajnai Szövetség hercegprímása lett. Mayer Amschel azt mondta ekkor a fiának: „Most már polgár vagy.” De ezzel még nem volt vége a zsidó felszabadításért folytatott küzdelemnek, hiszen voltak visszaesések, különösen az 1815-ös bécsi kongresszuson, amely kialakította a napóleoni háborúk utáni Európa politikai térképét. De a Rothschildok már nem mentek vissza a gettóba. Mayer Amschel és fiai hamarosan a XIX. századi Európa legnagyobb bankját vezették, amelynek voltak bankfiókjai Frankfurtban, Londonban, Párizsban, Nápolyban és Bécsben is. Ez nem volt egyedi eset. Először a francia forradalmi seregek, majd Napóleon csapatai szállták meg a kontinentális Európa nagy részét, és ezeknek a megszállt területeknek szinte a teljes egészén olyan intézmények működtek, amelyek még a középkorból maradtak itt: a hatalom királyok, hercegek és a nemesség kezében volt, és korlátozták a kereskedelmet mind a városokban, mind pedig vidéken. Errefelé a jobbágyság és a feudalizmus sokkal fontosabb volt, mint Franciaországban. Kelet-

Európában, beleértve Poroszországot és az Osztrák-Magyar Monarchia magyar részeit is, a jobbágyok röghöz kötötten éltek. Nyugaton már nyoma sem volt ennek a merev rendszernek, de a parasztok továbbra is mindenféle hűbéri szolgálattal, adóval meg kényszermunkával tartoztak a hűbéruraknak. Nassau-Usingen államban például a parasztoknak 230 különböző jogcímen kellett adózniuk és szolgálniuk az uruknak. A fizetendők közé tartozott például a „vértized”, amit akkor kellett megfizetni, amikor levágtak egy állatot; de létezett „méhtized”és „ viasztized” is. Ha valamilyen vagyontárgy gazdát cserélt, akkor is pénz járt a földesúrnak. A városok összes gazdasági tevékenységét felügyelő céhek is jellemzően erősebbek voltak ezeken a helyeken, mint Franciaországban. Németország nyugati nagyvárosaiban például Kölnben és Aachenben - a céhek megakadályozták a fonó- és szövőgépek bevezetését. Sok nagyváros, a svájci Berntől az olasz Firenzéig, mindössze néhány család irányítása alatt állt. Előbb a francia forradalom vezetői, majd Napóleon exportálta a forradalmat ezekbe az országokba, lerombolta az abszolutizmust, véget vetett a feudális földviszonyoknak, eltörölte a céheket, és megvalósította a törvény előtti egyenlőséget - vagyis a jogállamiság legfontosabb elemeit. A francia forradalom így felkészítette nemcsak Franciaországot, de szinte egész Európát a befogadó intézményekre, valamint a gazdasági növekedésre, ami ezzel jár. Ahogy azt láttuk, az európai hatalmakat megrémítették a franciaországi fejlemények, és 1792-ben Ausztria vezetésével megtámadták Franciaországot látszólag azért, hogy kiszabadítsák XVI. Lajost, de valójában azért, hogy letörjék a francia forradalmat. Abban bíztak, hogy a szedett-vedett forradalmi sereget majd gyorsan szétmorzsolják. De néhány kezdeti vereség után az új Francia Köztársaság csapatai győzelmet arattak ebben az eredetileg honvédő háborúban. A franciáknak számos szervezési problémát kellett legyőzniük, de volt valami, amiben messze megelőzték a többi országot: 1793 augusztusában bevezettek egy nagyszerű újítást, a tömeges sorozást. Ez lehetővé tette, hogy a franciák hatalmas sereget tudjanak kiállítani, és ezzel jelentős katonai előnyre tettek szert, még mielőtt Napóleon híres katonai képességeivel megjelent a színen. A kezdeti katonai sikerek arra bátorították a köztársaság vezetését, hogy kitolja Franciaország határait, gondolván, hogy így eredményesen távol tarthatja az új köztársaságtól Poroszország és Ausztria ellenséges uralkodóit. A franciák hamar megszerezték az Osztrák-Németalföldet és az Egyesült Tartományokat, vagyis lényegében a mai Belgium és Hollandia területét, és a mai Svájc területének nagy részét is sikerült elfoglalniuk. Az 1790-cs években mindhárom terület erős francia irányítás alatt állt. Németországgal kezdetben heves harcok alakultak ki, de 1795-rc a franciák már magukénak tudhatták a Rajna-vidéket, vagyis a Rajnától balra eső, nyugat-németországi területeket. A poroszok ezt a bázeli egyezményben voltak kénytelenek elismerni. 1795 és 1802 között a Rajna-vidék továbbra is a franciák kezén maradt, de több német területet már nem tudtak megszerezni. 1802-ben pedig a Rajna-vidéket hivatalosan is Franciaországhoz csatolták. Az 1790-es évek második felében Olaszország lett a háború első számú színtere, a fő ellenség pedig Ausztria volt. Szavoját 1792-ben annektálta Franciaország. A két ország konfliktusa ekkor holtpontra jutott, ahonnan 1796 áprilisában mozdította ki őket a napóleoni megszállás. Első európai hadjárata során, 1797 elejére Napóleon meghódította szinte egész Észak-Olaszországot - Velence kivételével, az az osztrákoké lett. Az első koalícióval vívott háború 1797 októberében, az osztrákokkal kötött Campo

Formió-i békével ért véget, amely Észak-Olaszország területén több francia fennhatóságú köztársaságot hivatalosan is elismert. A franciák azonban a békekötés után is tovább terjeszkedtek Olaszországban: megszállták a pápai területeket, és 1798 márciusában megalapították a Római Köztársaságot. 1799 januárjában elfoglalták Nápolyt, és létrejött a Parthenopéi Köztársaság. Ezzel, közvetve (olyan csatlós államok révén, mint a Ciszalpin, a Liguriai, a Római és a Parthenopéi Köztársaság) vagy közvetlenül (mint Szavojában) , francia irányítás alá került az egész olasz csizma kivéve Velencét. Az 1798 és 1801 között, a második koalícióval vívott háború változó eredménnyel zajlott, de végül a franciák győzelmével zárult: lényegében megtartották az összes elfoglalt területet. A francia forradalmi seregek az elfoglalt területeken hamar belevágtak egy radikális reformfolyamat megvalósításába: eltörölték a jobbágyság és a feudális földviszonyok minden nyomát, és kimondták a törvény előtti egyenlőséget. A papságot megfosztották különleges helyzetétől és hatalmától, a városokban pedig felszámolták vagy legalábbis jelentősen meggyengítették a céheket. Az OsztrákNémetalföldön rögtön az 1795-ös francia megszállás után elindult ez a folyamat, akárcsak az Egyesült Tartományokban, ahol a franciák megalapították a Batáviai Köztársaságot, és olyan politikai intézményeket állítottak fel, amelyek nagyon hasonlítottak a franciaországi intézményekre. Svájcban is hasonló volt a helyzet: a céhek, a feudális földesurak és az egyház itt is alulmaradt a harcban. Megszűntek a feudális előjogok, a céheket eltörölték és kisajátították. Amit a francia forradalmi seregek megkezdték, azt Napóleon, így vagy úgy, de folytatta. Elsődleges célja hatalmának megszilárdítása volt az elfoglalt területeken. Ehhez néha egyezkednie kellett a helyi elittel, vagy saját családtagjait és szövetségeseit kellett vezetői pozícióba helyeznie. De Napóleon leginkább arra vágyott, hogy folytathassa és elmélyíthesse a forradalom reformjait. Ami a legfontosabb: a római jogot és a törvény előtti egyenlőség elvét is beiktatta abba a jogrendszerbe, amely Napóleon törvénykönyve néven vált ismertté. Napóleon e törvénykönyvet tartotta legnagyszerűbb örökségének, és azt szerette volna, hogy minden általa elfoglalt területen ez lépjen érvénybe. Természetesen az a reformfolyamat, amelyet a francia forradalom és Napóleon elindított, illetve folytatott, nem volt visszafordíthatatlan. Egyes helyeken, például a németországi Hannoverben, nem sokkal Napóleon bukása után már újra a régi elit volt hatalmon, és örökre elveszett szinte minden, amit a franciák egykor elértek. Sok más helyen viszont sikerült örökre felszámolni vagy teljesen meggyengíteni a feudalizmust, a céheket és a nemességet. Sok esetben még azt követően is hatályban maradt Napóleon törvénykönyve, hogy a franciák kivonultak. Mindent egybevetve azt kell mondanunk, hogy a francia seregek rengeteg szenvedést okoztak Európának, de tény, hogy alapjaiban változtatták meg a körülményeket. Európa nagy részén megszűntek a feudális viszonyok; a céhek elvesztették a hatalmukat; megszűnt a királyok és hercegek abszolút uralma; a papság elvesztette gazdasági, társadalmi és politikai hatalmát; és kihúzták a talajt az ancien régime lába alól, amely származásuk alapján különbséget tett az emberek között, és ennek megfelelően bánt velük. Ezek a változások olyan befogadó gazdasági intézményeket hoztak létre, amelyek később teret engedtek az iparosításnak. A XIX. század közepén már őrült tempóban zajlott az iparosítás szinte az összes francia fennhatóságú területen, míg például az Osztrák-Magyar Monarchiában és Oroszországban, ahova a franciák már nem tudták betenni a lábukat, vagy Lengyelországban és Spanyolországban, ahol a francia uralom rövid életű és akkor is igen korlátozott volt, a gazdaság még mindig jórészt stagnált.

Legyünk korszerűek! 1867 őszén, Ókubo Tosimicsi, az egyik japán feudális uradalom, Szatszuma főudvarnoka elutazott a fővárosból, Edóból (a mai Tokióból) az egyik regionális központba, Jamagucsiba. Október 14-én találkozott a Csósú uradalom vezetőivel, és tett egy igen egyszerű javaslatot: egyesítsék erőiket, vonuljanak be Edóba, és döntsék meg a japán uralkodó, a sógun hatalmát. Ekkorra Ókubo Tosimicsi már maga mellé állította aTosza és az Aki uradalom vezetőit. Azzal, hogy a nagy hatalmú Csósú vezetői is rábólintottak a javaslatra, megalakult a titkos SzaCsó Szövetség. 1868-ban Japán gazdaságilag fejletlen ország volt. 1600 óta a Tokugava család irányítása alatt állt, amelynek vezetője 1603-ban felvette a sógun (parancsnok) címet. A japán császár kiszorult az ország irányításából, pusztán formális szerepe volt. A Tokugava sógunok meghatározó tagjai voltak a hűbérúri rendnek. Japánban a feudális földbirtokosok teljhatalmú urai voltak az általuk irányított uradalmaknak - ilyen uradalom volt, többek között, a Szatszuma uradalom is, amelynek élén a Simacu család állt. Ezek a földesurak, a katonai kíséretüket alkotó, híres szamurájokkal együtt, olyan társadalmat irányítottak, amely leginkább a középkori Európa társadalmaira hasonlított: merev foglalkozási kategóriák, kereskedelmi megszorítások és a földműveseket terhelő, magas adókulcsok jellemezték. A sógunnak Edóban volt a székhelye, onnan irányította az országot. A városban monopolizálta és uralma alatt tartotta a külkereskedelmet, és kitiltotta a külföldieket az országból. A politikai és gazdasági intézmények kizsákmányoló jellegűek voltak, Japán pedig szegény. De a sógun hatalma sem volt teljes. Bár a Tokugava család 1600-ban átvette az uralmat az ország felett, nem tudtak mindenkit az irányításuk alá vonni. Az ország déli részén fekvő Szatszuma uradalom eléggé autonóm maradt, és még arra is engedélyt kapott, hogy - a Rjúkjú-szigeteken fúggetlen kereskedelmet folytasson a külvilággal. Ókubo Tosimicsi a Szatszuma uradalom fővárosában, Kagosimában született, 1830-ban. Apja szamuráj volt, így természetes, hogy ő is szamuráj lett. Tehetségére korán felfigyelt Szatszuma ura, Simacu Nariakira, aki hamar beajánlotta őt a közigazgatásba. Akkoriban Simacu Nariakira már kitervelte, hogyan fogja, az uradalom seregeinek segítségével, megdönteni a sógunt. Szerette volna kibővíteni kereskedelmi kapcsolatait Ázsiával és Európával, eltörölni a régi, feudális gazdasági intézményeket, és létrehozni egy modern államot. A tervezgetésnek 1858-ban bekövetkezett halála vetett véget. Utódja, Simacu Hiszamitszu már körültekintőbb volt, legalábbis kezdetben. Ókubo Tosimicsinak ekkorra már meggyőződésévé vált, hogy Japánban el kell törölni a feudális sógunátust, és erről végül Simacu Hiszamitszut is sikerült meggyőznie. Hogy támogatókat gyűjtsenek az ügyükhöz, „álcázásként” felháborodásuknak adtak hangot a császár mellőzöttsége miatt. A Tosza uradalommal ekkor már megkötött egyezmény kijelentette, hogy „egy országnak nem lehet két uralkodója, egy háznak nem lehet két ura; a kormányzás csak egy kézben lehet”. De a valódi szándék nem egyszerűen az volt, hogy visszaállítsák a császár hatalmát, hanem hogy teljesen átalakítsák az ország politikai és gazdasági intézményrendszerét. A Tosza részéről az egyezmény egyik aláírója egy bizonyos Szakamoto Rjóma volt. Ahogy Szatszuma és Csósú mozgósították seregeiket, Szakamoto Rjóma bemutatott a sógunnak egy nyolc pontból álló tervet, és nyomatékosan megkérte, hogy elkerülendő a polgárháborút - mondjon le. A terv igen radikális volt, és, bár az 1. pont kimondta, hogy „a politikai hatalmat vissza kell adni a császári udvarnak, és az összes rendeletet az udvarnak kell kiadnia”, sokkal többről szólt, mint a császár restaurációja. A 2., a 3., a 4. és az 5. pont szerint:

2. Fel kell állítani két törvényhozó testületet, egy felsőházat és egy alsóházat, és minden kormányzati intézkedésről a közvélemény figyelembevételével kell dönteni. 3. Ha akad tehetséges férfi a földesurak és a nemesek között, illetve a köznép soraiban, azokat tanácsnokként kell alkalmazni, és a régi, hagyományos hivatalokat pedig, amelyek elvesztették szerepüket, el kell törölni. 4. A külügyeket a továbbiakban a közvélemény figyelembevételével kidolgozott, megfelelő szabályozások szerint kell intézni. 5. A korábbi időszakok törvényeit és szabályozásait el kell vetni, és össze kell állítani egy új és megfelelő törvénykönyvet. Josinobu sógun beleegyezett, hogy lemond, és 1868. január 3-án bejelentették a Meidzsi-restaurációt. Kómei császár - és egy hónappal később, Kómei halála után fia, Meidzsi - visszakapta a hatalmát. Bár Szatszuma és Csósú erői ekkorra már elfoglalták Edót és a császári fővárost, Kiotót, mégis féltek, hogy aTokugava család megpróbálja visszaszerezni a hatalmat, és visszaállítja a só- gunátust. Ókubo Tosimicsi örökre el akarta törölni a föld színéről aTokugava családot. Rávette a császárt, hogy törölje el a Tokugava uradalmat, és kobozza el a földjeiket. Január 27-én a volt sógun, Josinobu rátámadott Szatszuma és Csósú csapataira - kitört a polgárháború. A harcok egészen nyárig elhúzódtak, akkor végre sikerült legyőzni a Tokugavákat. A Meidzsi-restaurációt követően elindult egy reformfolyamat, amelynek keretében átalakult Japán intézményrendszere. 1869-ben eltörölték a feudalizmust. Háromszáz hűbérbirtok szállt vissza a kormányra - ezekből lettek az ún. prefekrúrák, mindnek egy-egy kormányzót állítottak az élére. Az adórendszert központosították, és a régi, feudális államot felváltotta a modern, bürokratikus állam. 1869-ben kimondták, hogy a törvény előtt minden ember, minden társadalmi réteg egyenlő, és eltöröltek minden megszorítást, amely korlátozta a belső migrációt és a kereskedelmet, valamint eltörölték a szamurájosztályt is - bár ez nem ment simán, le kellett verni néhány lázadást. Bevezették az egyéni földtulajdonjogot, az emberek ezután szabadon gyakorolhatták az általuk választott hivatást. Az állam ezután komoly szerepet vállalt az infrastruktúra fejlesztésében. Japán, szemben a kor abszolutisztikus rezsimjeivel, nem ellenezte a vasútépítést: 1869-ben megépült az első vasútvonal (Tokió és Jokoha-ma között), illetve megindult az első gőzhajójárat is (Tokió és Oszaka között). Az állam megkezdte a gyáripar fejlesztését is, és kezdetben Ókubo Tosimicsi, mint pénzügyminiszter, felügyelte az iparosítást. Ebben élen járt a Szatszuma uradalom vezetője, aki fazekasműhelyt, ágyúöntödét, pamutfonodát építtetett, angol textilipari munkagépeket importált, és 1861-ben megnyitotta Japán első, modern pamutfonó üzemét. Ezeken felül építtetett még két modern hajógyárat is. 1890-re Japán volt az első ázsiai ország, amelynek írott alkotmánya volt, és amely - egy választott parlamenttel és egy független bírói testülettel - alkotmányos monarchiaként működött. Ezeknek a változásoknak döntő fontosságú szerepük volt abban, hogy Ázsiában Japán lehetett az ipari forradalom első haszonélvezője. A XIX. század közepén Kína is, Japán is szegény ország volt, amely abszolutisztikus rezsim uralma alatt sorvadozott. A kínai hatalom évszázadokon keresztül bizalmatlan volt a változásokkal szemben. Bár a két ország történetében volt néhány hasonlóság - a XVII. században a Tokugava sógunátus is ugyanúgy betiltotta a tengerentúli kereskedelmet, mint korábban a kínai császárok, és ugyanúgy ellenezte a gazdasági és politikai változásokat -, azért akadtak fontos politikai különbségek is. A központosított és bürokratikus kínai birodalomban teljhatalmú császár uralkodott; bár, természetesen,

az ő hatalmának is voltak korlátai: leginkább a lázadás veszélye fenyegette. Az 1850 és 1864 közötti időszakban egész Dél-Kínát feldúlta a Tajping-felkelés, amelyben milliók vesztették életüket, vagy a harcok, vagy az éhínség miatt. De a császárral szembeni ellenállás sosem intézményesült. Japán politikai intézményrendszere ettől eltérő volt. A sógunátus kiszorította a hatalomból az uralkodót, de - ahogy azt láttuk - a Tokugavák nem tudtak abszolút hatalomra szert tenni, és az olyan uradalmak, mint a Szatszuma is, megőrizték függetlenségüket, sőt még kereskedhettek is. Az ipari forradalomnak - akárcsak Franciaországban - Kínában és Japánban is volt egy fontos következménye: a katonai kiszolgáltatottság. Az első ópiumháborúban (1839-1842) Kínát szabályosan letarolta a britek tengeri ereje, és Japánt is valami hasonló veszély fenyegette, amikor 1853-ban az Egyesült Államok hadihajói, Matthew Perry kapitány vezetésével, behajóztak az Edo-öbölbe. Tény, hogy az ország gazdasági fejletlensége miatt a hadsereg sem volt kellően felszerelt - részben ez adott lendületet Simacu Nariakira tervének is, aki így merte csak megdönteni a sógunátust, és elindítani azokat a változásokat, amelyek végül elvezettek a Meidzsi-restaurációhoz. A Szatszuma uradalom vezetői felismerték, hogy a gazdasági növekedés - sőt talán Japán sorsa - múlik azon, hogy sikerül-e véghezvinni az intézményi reformokat, amelyeket a sógun szigorúan ellenzett, hiszen az ő hatalmát a meglévő intézményrendszer biztosította. Ahhoz tehát, hogy a reformok megvalósulhassanak, meg kellett dönteni a sógun hatalmát - és ez így is lett. Hasonló volt a helyzet Kínában is, de mivel ott másfajta politikai intézményrendszer működött, nehezebb volt megdönteni a császárt. Erre csak 1911ben került sor. A kínaiak az intézményrendszer megreformálása helyett modern fegyvereket importáltak, így próbálták meg - katonailag - felvenni a versenyt a britekkel. A japánok felépítették a saját hadiiparukat. A kezdeti különbségekből adódóan mindkét ország máshogy reagált a XJX. század kihívásaira. A kritikus fordulatot jelentő ipari forradalom teljesen más irányba vitte Japánt, mint Kínát. Míg Japánban lezajlott egy intézményi átalakulás, és a gazdaság gyors növekedésnek indult, addig Kínában az intézményi változásokat sürgető erők nem voltak elég erősek, és így a kizsákmányoló intézményrendszer szinte változatlan formában működött tovább egészen 1949-ig, amikor is még rosszabbra fordult a helyzet: beköszöntött Mao kommunista forradalma.

Az egyenlőtlenség gyökerei Ez a mostani és az előző három fejezet arról számolt be, hogyan alakultak ki a befogadó gazdasági és politikai intézmények Angliában, hogy azután, ezek révén, megvalósulhasson az ipari forradalom. Azt is bemutatta, miért tudtak egyes országok profitálni ebből az ipari forradalomból, és elindulni a növekedés útján, míg más országoknak ez nem sikerült, vagy makacsul ellenálltak annak is, hogy egyáltalán elkezdődhessen az iparosítás. Hogy egy ország nekikezdette az iparosításnak, az jórészt az intézményrendszer jellegétől függött. Az Egyesült Államok, amely az angol dicsőséges forradalomhoz hasonló átalakuláson ment át, a XVIII. század végérc kialakította a maga sajátos befogadó politikai és gazdasági intézményrendszerét. így lett az Egyesült Államok az első olyan ország, amely ki tudta használni a Brit-szigetekről érkező új technológiákat - sőt hamarosan le is körözte Nagy-Britanniát, és ő maga lett az iparosítás és a technológiai váltás előfutára. Ausztrália is hasonló úton jutott el a befogadó intézményekig, bár egy kicsit később, és kisebb csinnadrattával. A polgároknak, akárcsak Angliában és az Egyesült Államokban, itt is meg kellett küzdeniük a befogadó intézményekért. És mihelyt létrejöttek, Ausztráliában is megindult a gazdasági növekedés. Ausztrália és az Egyesült Államok azért tudott iparosodni és gyorsan növekedni, mert viszonylag befogadó intézményrendszerük nem akadályozta az új technológiák terjedését, az innovációt és a teremtő rombolást sem. Nem úgy, mint a többi európai gyarmat, ahol épp ellentétes dinamizmusok működtek. Kizsákmányolható bennszülött lakosság vagy kinyerhető erőforrások hiányában Ausztráliában és az Egyesült Államokban a gyarmatosítás teljesen máshogy zajlott, még ha a polgároknak meg is kellett küzdeniük a politikai jogaikért és a befogadó intézményekért. A Molukkákon - akárcsak Ázsia, a Karib-térség és Dél-Amerika többi, európai gyarmatán - a polgároknak vajmi kevés esélyük volt arra, hogy megnyerjenek egy ilyen csatát. Ezeken a helyeken az európai gyarmatosítók vagy egy újfajta kizsákmányoló intézményrendszert állítottak fel, vagy átvették azt, amit találtak; a lényeg az volt, hogy megkaparintsák az értékes erőforrásokat, legyen az fűszer, cukor, ezüst vagy arany. És ennek hatására sok helyen olyan intézményi változások indultak meg, amelyek teljesen valószínűtlenné tették a befogadó intézmények kialakulását. Más helyeken pedig direkt elpusztították a virágzásnak indult ipart vagy a már létező befogadó gazdasági intézményeket. Ezeknek a helyeknek a többsége a XIX. században, sőt még a XX. században sem volt olyan helyzetben, hogy profitálni tudott volna az iparosításból. Európa többi részén is egészen más dinamizmusok léptek működésbe, mint Ausztráliában vagy az Egyesült Államokban. A XVIII. század végén Nagy-Britanniában az ipari forradalom kezdett felgyorsulni, de a legtöbb európai ország ekkor még abszolutisztikus rezsimek, királyok és arisztokraták uralma alatt állt, akiknek a földbirtokaik vagy - a belépési korlátok biztosította kereskedelmi előjogaik jelentették a legfőbb jövedelemforrást. A teremtő rombolás, amit az iparosítás indíthatott volna el, megfosztotta volna őket a bevételeiktől, az erőforrásaiktól és a munkásaiktól. Az iparosítás gazdasági vesztese, és ami még fontosabb, politikai vesztese az arisztokrácia lett volna, mert, kétségtelen, hogy az iparosítás folyamata instabilitást hozott volna, és már nem az elit lett volna a politikai hatalom kizárólagos birtokosa. De a Nagy-Britanniában zajló intézményi átalakulás és ipari forradalom a többi európai állam számára is új lehetőségeket és kihívásokat hozott. Bár Nyugat-Európában még abszolutizmus volt, erre a régióra is kihatott az az intézményi szakadás, amely az előző évezredben oly sorsfordító volt Nagy-

Britannia számára. Kelet-Európában, az Oszmán Birodalomban és Kínában viszont teljesen más volt a helyzet. Ezeknek a különbségeknek az iparosítás terjedésében volt igazán szerepük. Akárcsak a pestisjárvány vagy az atlanti kereskedelem felvirágzása, sok európai országban ez a kritikus fordulat is felerősítette az intézmények körüli, örök konfliktusokat. Ezek közül a legmeghatározóbb az 1789-es francia forradalom volt. Franciaországban azzal, hogy véget vetettek az abszolutizmusnak, megnyílt az út a befogadó intézmények előtt, és végül a franciák is megkezdték az iparosítást, náluk is megindult a gyors gazdasági növekedés. A francia forradalom azonban ennél sokkal többet tett. Exportálta ezeket az intézményeket: a franciák megszállták, és erőnek erejével megreformálták számos környező ország kizsákmányoló intézményrendszerét. így nemcsak Franciaországban, hanem Belgiumban, Hollandiában, Svájcban és Németország, valamint Olaszország egyes részcin is megnyílt az út az iparosítás előtt. Keletebbre megint csak az történt, ami a pestisjárvány után: ahelyett, hogy összeomlott volna, megerősödött a feudalizmus. Az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország és az Oszmán Birodalom gazdaságilag még jobban leszakadt, de ezeknek az abszolút monarchiáknak sikerült fennmaradniuk, egészen az I. világháborúig. Az abszolutizmus máshol a világon is ugyanolyan állhatatos volt, mint Kelet-Európában. Különösen igaz ez Kínára, ahol a Ming-Csing-átmenet oda vezetett, hogy az állam elkötelezte magát egy stabil agrártársadalom felépítése mellett, és esküdt ellenségévé vált a nemzetközi kereskedelemnek, valamint a piacgazdaságnak. De Ázsia egyes országai között is kialakultak fontos intézményi különbségek. Ha azt mondjuk, hogy Kína úgy reagált az ipari forradalomra, mint Kelet-Európa, akkor azt kell mondanunk, hogy Japán Nyugat-Európa reakcióját követte. Akárcsak Franciaországban, Japánban is egy forradalom kellett ahhoz, hogy megváltozzon a rendszer, csak itt a Szatszuma, Csósú,Tosza és Aki uradalmak renegát vezetői álltak a forradalom élére. Ezek a főurak megbuktatták a sógunt, megvalósították a Meidzsi-restaurációt, és elindították Japánt az intézményi reformok és a gazdasági növekedés útján. Azt is láttuk, hogy az abszolutizmus az elszigetelt Etiópiában is makacsul kitartott. Az afrikai kontinens más részein pedig az történt, hogy ugyanaz az erő - a nemzetközi kereskedelem -, amely Angliában segített átalakítani az intézményrendszert, Nyugat- és Közép-Afrika nagy részén - a rabszolgakereskedelem révén - bebetonozta a kizsákmányoló intézményeket. Ez egyes helyeken egész társadalmakat tett tönkre, máshol pedig kizsákmányoló, rabszolga-kereskedő államok születéséhez vezetett. Végső soron tehát az ismertetett intézményi dinamika döntötte el, hogy a XIX. század további részében mely országok tudtak élni az új lehetőségekkel, és mely országoknak nem sikerült. A világban ma uralkodó egyenlőtlenségek ebben a szakadásban gyökereznek. A kevés kivételtől eltekintve ma azok a gazdag országok, amelyek már a XIX. században megkezdték az iparosítást és a technológiai váltást, a szegények pedig azok, amelyek nem tették meg ezt.

11. - KEDVEZŐ KÖRFORGÁS

„Feketézés” A Londontól nyugatra fekvő windsori kastély az egyik legpompásabb királyi rezidencia Angliában. A XVIII. század elején a kastélyt hatalmas erdőség vette körül, tele szarvasokkal. Az erdőnek ma már csak egy kis része van meg. 1722-ben az egyik vadőr, bizonyos Baptist Nunn szörnyű támadás áldozata lett. Június 27-én ezt írta a naplójába: „Az éjjel feketék jöttek el hozzám, háromszor lőttek be a hálószobám ablakán, én pedig szavamat adtam, hogy 30-án Crowthorneban 5 guinea-t fizetek nekik.” Egy másik naplóbejegyzésben ez áll: „Újabb fordulat. Egyikük eljött hozzám álruhában, és üzenetet hozott, amelyben megfenyegettek.” Kik lehettek ezek a titokzatos „feketék”, akik megfenyegették Nunnt, rálőttek és pénzt követeltek tőle? A feketék helyi férfiak voltak, akik feketére festették az arcukat, hogy éjjel felismerhetetlenek legyenek. Ekkoriban Dél-Anglia több pontján is felbukkantak, szarvasokat és más állatokat öltek és csonkítottak meg, szénakazlakat és istállókat gyújtottak fel, kerítéseket döntöttek le és halastavakat dúltak fel. A felszínen ez pusztán garázdálkodásnak tűnt, de több volt mögötte. Már régóta folyt az orwadászat a király és az arisztokraták erdeiben. Az 1640-es években, a polgárháború idején, a windsori kastély körüli erdőkben a teljes szarvaspopulációt kipusztították. Az 1660-as Stuart-restauráció után, amikor II. Károly került trónra, a vadaspark újra benépesült. De a feketék nemcsak a húsáért vadásztak szarvasra; élvezetből is öltek, romboltak. Miért? Az 1688-as dicsőséges forradalom egyik létfontosságú építőeleme az volt, hogy a parlament pluralista érdekeket képviselt. Az Orániai Vilmossal, majd a Stuart Annát 1714-ben váltó Hannover-ház uralkodóival szövetségre lépő kereskedők, iparosok, dzsentrik és arisztokraták sem voltak ugyanis elég erősek ahhoz, hogy egyoldalúan érvényesíteni tudják az akaratukat. A XVIII. században számtalanszor próbálták visszaállítani a Stuartok monarchiáját. II. Jakab 1701ben bekövetkezett halála után Franciaország, Spanyolország, a pápa, valamint a Stuart-monarchia angol és skót támogatói, az ún. jakobiták II. Jakab fiát, Jakab Edwardot,„az idősebb trónkövetelőt”ismerték el az angol korona törvényes örökösének. 1708-ban Jakab francia seregek támogatásával próbálta meg visszaszerezni a trónt, de sikertelenül. Az elkövetkező évtizedekben egyre-másra törtek ki jakobita lázadások. Voltak köztük jelentősebbek is, például 1715-ben és 1719ben. 1745-46-ban Károly, a trónkövetelő Jakab fia, „a fiatalabb trónkövetelő” is kísérletet tett a trón visszaszerzésére, de erőit legyőzte a brit hadsereg. A dicsőséges forradalom mögött a Whig párt állt mint főszervező (amely - ahogy azt láttuk - az 1670cs években azzal a céllal jött létre, hogy képviselje az új kereskedelmi és gazdasági érdekeket), és 1714-től 1760-ig ez a párt uralta a parlamentet. Attól kezdve, hogy hatalomra kerültek, csábította őket a lehetőség, hogy újonnan megszerzett pozíciójukat arra használják, hogy megszerezzék a többi érdekcsoport jogait is, hogy nekik jusson minden szelet a tortából. Semmivel sem voltak jobbak, mint a Stuart királyok, csak nekik messze nem volt abszolút a hatalmuk: korlátozták azt a parlamentbe bejutott, konkurens érdekcsoportok, főleg aTory párt, amely kimondottan a Whig párt ellenzékeként jött létre, valamint pontosan azok az intézmények, amelyeknek a bevezetéséért ők maguk küzdöttek meg, hogy ezzel is erősítsék a parlamentet, és megakadályozzák az abszolutizmus és a Stuartok visszatérését. A dicsőséges forradalom után pluralista jellegűvé vált a társadalom, ami azt is

jelentette, hogy az ország teljes lakossága úgy érezte, hatalmat kapott a kezébe - még azok is, akiknek hivatalosan nem volt érdekképviseletük a parlamentben. És a „feketézés” válaszreakció volt a közemberek részéről, akik megértették, hogy a Whig párt visszaél a helyzetével. William Cadogannek, a spanyol örökösödési háború (1701-1714) győztes tábornokának és a jakobita lázadások leverőjének esete is azt illusztrálja, hogy a Whig párt valóban csorbította a köznép jogait,’és ez vezetett el a feketézéshez. 1. György 1716-ban bárói, majd 1718-ban grófi rangot adományozott Cadogannek, aki, nem mellesleg, igen befolyásos tagja volt a fellebbviteli bíróság bíráiból álló, jelentősebb államügyekben dönteni hivatott régenstanácsnak, valamint a hadsereg helyettes főparancsnokaként is szolgált. Vásárolt egy hatalmas (körülbelül 400 hektáros) birtokot Cavcrshamben, Windsortól mintegy 30 kilométerre nyugatra. Építtetett ott egy hatalmas házat, gyönyörű kerteket, és létesített egy 100 hektáros vadasparkot is. Ám csak úgy tudott szert tenni ekkora birtokra, hogy korlátozta a környéken élők jogait: kilakoltatta az embereket, és elvette tőlük a jogot, hogy ott legeltessék az állataikat, illetve hogy tőzeget és tűzifát gyűjtsenek. Cadogan ezzel magára vonta a feketék haragját. 1722. január l- jén, majd júliusban is felfegyverzett feketék támadtak a parkra. Az első támadás során 16 szarvast ejtettek el. Nem Cadogan gróf volt az egyetlen célpont. Több nemesi származású földesúr és politikus birtokára is betörtek a feketék. A Whig-kormány ezt nem hagyta válasz nélkül. 1723 májusában a parlament elfogadta az ún. Black Actet, a „fekete törvényt”, és ezzel bevezettek 50 új, ún. rendkívüli vétséget, amelyekért kötél általi halál járt. A Black Act értelmében nemcsak az követett el bűncselekményt, aki fegyvert tartott magánál, hanem az is, aki feketére festette az arcát. Nem sokkal később már módosították is a törvényt, hogy az arc feketére festését is lehessen akasztással büntetni. A Whig elit élvezettel látott hozzá a törvény végrehajtásához. Baptist Nunn egy egész besúgóhálózatot épített ki a windsori erdőben, hogy kiderítse, kik a feketék. Hamarosan többeket letartóztattak. És innentől kezdve ez elvileg már sima ügy kellett volna legyen. Elvégre a törvény már hatályba lépett, a parlamentet a Whig párt irányította, az országot pedig a parlament, és a feketék közvetlenül az ő érdekeiket sértették meg. Még maga Sir Róbert Walpole, egykori miniszter, majd miniszterelnök, illetve a régenstanács befolyásos tagja is - akár csak Cadogan - érintett volt az ügyben. Érdekeltségei voltak a London délnyugati részén fekvő Richmond Parkban, amelyet még 1. Károly alakított ki, közföldekből. Ez a park is korlátozta a helyi lakosok tradicionális jogait, akik egykor jogosultak voltak itt legeltetni, vadászni és tűzifát gyűjteni. De, úgy tűnik, ennek a jogfosztásnak nem igazán sikerült érvényt szerezni, mert az emberek továbbra is itt legeltettek és vadásztak, amíg Walpolc el nem intézte, hogy a fia legyen a parkőr. Ekkoriban zárták le a parkot: falat húztak köré, és csapdákat állítottak fel. Walpole szeretett szarvasra vadászni, és építtetett magának egy vadászházat a parkban, egészen pontosan Houghtonban. Hamar kivívta a helyi feketék ellenszenvét.

1724. november 10-én egy helyi lakost, bizonyos John Huntridge-ot azzal vádoltak meg, hogy segített a szarvastolvajoknak, és bujtogatta az ismert feketéket - mindkét bűncselekményért akasztás járt. A Huntridge elleni kereset a legfelsőbb körökből érkezett, a bűnvádi eljárást az a régenstanács kezdeményezte, amelynek Walpole és Cadogan volt a feje. Walpole még arra is hajlandó volt, hogy ő maga szerezzen bizonyítékot Huntridge bűnösségére egy besúgótól, bizonyos Richárd Blackburntől. Az ítélethozatal, elvileg, már csak formaság volt. De mégsem. A 8-9 órán át elhúzódó tárgyalás után az esküdtek ártatlannak találták Huntridge-ot, részben eljárási hibára hivatkozva, a bizonyítékok begyűjtésében ugyanis szabálytalanságokat találtak. De nem minden fekete és feketeszimpatizáns volt olyan szerencsés, mint Huntridge. Bár akadtak

mások is, akiket felmentettek vagy akiknek enyhítettek a büntetésén, azért sokukat felakasztották vagy egy büntetőgyarmatra (akkoriban jellemzően Észak-Amerikába) deportálták. Ez a törvény még sokáig benne maradt a törvénykönyvekben, csak 1824-ben hatálytalanították. Huntridge győzelme mégis figyelemre méltó. Az esküdtszék nem a Huntridgc-hoz hasonlókból állt, hanem földbirtokosokból és dzsentrikből, akiknek, elvileg, Walpole pártján kellett volna állniuk. De ez már nem a XVII. század volt, amikor a politikai elnyomás nyílt eszközeként funkcionáló törvényszéki bíróság egyszerűen csak teljesítette a Stuart uralkodók kívánságát, vagy amikor a királyok minden gond nélkül eltávolíthatták azokat a bírókat, akik nem nekik tetszőcn ítélkeztek. A Whig pártnak is megkötötte a kezét a jogállamiság elve, amely kimondja, hogy a törvényeket nem lehet szelektíven vagy önkényesen alkalmazni, és hogy senki nem áll a törvények felett. A Black Act körüli események is azt mutatják, hogy a dicsőséges forradalom valóban megteremtette a jogállamiságot, és ez az intézmény crősebb volt Angliában és Nagy-Britanniában, és az elit hatáskörét sokkal jobban korlátozta, mint ahogy azt ők maguk gondolták. Különösen azért, mert a jogállamiság, vagyis, szó szerint, a jog uralma, a „rule of law” nem ugyanaz, mint a „rule by law”, a törvények által történő uralkodás. Ha a Whig pártiak el is tudtak volna fogadtatni a parlamenttel egy szigorú, elnyomó szándékú törvényt, hogy megtörjék a köznép ellenállását, a jogállamiság miatt további korlátokkal találkoztak volna. Törvényük megsértené azokat a jogokat, amelyeket a dicsőséges forradalom és az azt követő intézményi változások már mindenkinek megadtak azzal, hogy eltörölték a királyok „isteni” jogait és az elit előjogait. A jogállamiságból az következik, hogy mind az elit, mind pedig a köznép egyaránt tiltakozna ennek a törvénynek a végrehajtása ellen. Történelmi perspektívából nézve a jogállamiság nagyon különös intézmény. Miért kellene, hogy a törvények mindenkire egyformán érvényesek legyenek? Ha kizárólag a király és az arisztokrácia kezében van a politikai hatalom, az csak természetes, hogy amit a királynak és az arisztokráciának szabad, az mindenki másnak tilos és büntetendő. Valójában a jogállamiság elképzelhetetlen egy abszolutisztikus politikai intézményrendszerben, ugyanis az a pluralista politikai intézmények és a pluralizmust támogató széles koalíció munkájának eredménye. Annak a gondolatnak, hogy mindenkivel tisztességesen kell bánni, csak akkor van értelme, amikor sok mindenki (számos egyén és csoport is) beleszólhat a döntésekbe, és sok mindenkinek van akkora politikai hatalma, hogy - a költő szavaival élve - „a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet”. A XVIII. század elejére NagyBritannia már kellően pluralista volt, és a Whig párti elit felismerte, hogy - a jogállamiság fogalmából adódóan - a törvények és az intézmények magát az elitet is korlátozzák. De mi oka volt, hogy a Whig pártiak és a parlamentaristák is tiszteletben tartották ezeket a korlátokat? Miért nem használták - a parlament és az állam felett gyakorolt - hatalmukat arra, hogy kikényszerítsék a Black Act kompromisszummentes végrehajtását, és hogy megbuktassák a bíróságokat, amikor nekik nem tetsző ítéleteket hoznak? A válasz sokat elárul a dicsőséges forradalom természetéről - arról, hogy nem egyszerűen csak annyi történt, hogy a régi abszolutizmust felváltotta egy új -, a pluralizmus és a jogállamiság közötti kapcsolatról, valamint a kedvező körforgások dinamikájáról. Ahogy azt a 7. fejezetben már láttuk, a dicsőséges forradalom nem arról szólt, hogy az egyik elit hatalmát megdöntötte egy másik, hanem arról, hogy a dzsentrikből, kereskedőkből és iparosokból, valamint a Whig pártiak és Tory pártiak csoportjaiból összeállt egy széles koalíció, amely forradalmat hirdetett az abszolutizmus ellen. A pluralista politikai intézmények kialakulása már ennek a forradalomnak lett a következménye. A jogállamiság is mintegy mellékterméke volt ennek a folyamatnak. így már, hogy ezután ilyen sokan osztoztak a hatalmon, természetes volt, hogy olyan törvényeket és korlátozásokat vezetnek be, amelyek mindenkire egyformán érvényesek, nehogy

valamelyik fél túlságosan nagy hatalomra tegyen szert, és végül aláássa a pluralizmus alapjait. így tehát az a gondolat, ami a jogállamiság lényege, hogy korlátozni kell az uralkodó hatalmát, beépült annak a pluralizmusnak a logikájába is, amelyet a Stuart-abszolutizmus ellenzékét alkotó, széles koalíció hozott létre. Ennek fényében már nem meglepő, hogy a jogállamiság alapelve, társítva azzal a nézettel, miszerint az uralkodóknak nincsenek isteni jogaik, lényegében a Stuart-abszolutizmus elleni egyik legfontosabb érv volt. A brit történész, E. P.Thompson szavaival élve, a Stuart uralkodók ellen folytatott küzdelemben „...óriási erőfeszítéseket tettek azért, hogy [...] egy olyan uralkodó osztály képét mutassák, amely maga is a jogállam hatálya alá tartozik, és amelynek legitimitása azoknak a jogi formáknak a méltányosságán és egyetemességén nyugszik. És az uralkodók így - elég komolyan, és akarvaakaratlanul, de - saját retorikájuk csapdájába estek; ezt a hatalmi játszmát olyan szabályok szerint játszották, amelyek a leginkább megfeleltek nekik, de ezeket a szabályokat nem szeghették meg, mert akkor az egész játéknak vége lett volna.” És ha vége lett volna a játéknak, az destabilizálta volna a rendszert, és utat nyitott volna a széles koalíció egy részhalmaza által uralt abszolutizmusnak, de az sem kizárt, hogy visszatértek volna a Stuartok. Thompson azt írja, hogy ami meggátolta a parlamentet abban, hogy létrehozzon egy új abszolutizmust, az az volt, hogy „az érvényesíthető jogok és a felségjog [...] az ő birtokaikra és életükre is visszahathatott volna.” Ráadásul, „[azok az arisztokraták, kereskedők stb., akik a Koronával harcoltak] a saját maguk védelmére olyan eszközt választottak, amelynek természetéhez hozzátartozott, hogy nem lehetett megtartani kizárólag „saját használatra”. A jog, a maga formájában és hagyományaival, együtt járt a méltányosság és az egyetemesség alapelveivel, amelyeket [...] ki kellett terjeszteni minden rendű és rangú emberre.” Ha már megteremtették a jogállamiságot, az nemcsak az abszolutizmust tartotta kordában, de beindított egyfajta kedvező körforgást is: ha a törvények mindenkire egyformán érvényesek, akkor egyetlen magánszemély vagy csoport, még Cadogan vagy Walpole sem emelkedhet a törvények fölé, és a magántulajdon megsértésével vádolt közembernek is joga van a tisztességes tárgyaláshoz. Láttuk, hogyan alakulnak ki a befogadó gazdasági és politikai intézmények. De miért maradnak fenn? A „fekete törvény” és annak korlátozott végrehajthatósága is azt illusztrálja, hogy valóban létezik kedvező körforgás, a pozitív visszacsatolás hatékony folyamata, amely megvédi ezeket az intézményeket az őket érő támadási kísérletekkel szemben, és olyan erőket mozgósít, amelyektől tovább erősödik ez a befogadó jelleg. A kedvező körforgások logikája részben abból a tényből ered, hogy a befogadó intézmények korlátozzák a hatalom gyakorlását, valamint hogy a politikai hatalom pluralista módon oszlik meg a társadalomban, és mindez kifejezésre jut a jogállamiságban. Ezt az egyensúlyt veszélyezteti, ha a társadalom valamelyik részhalmaza mindenfele korlátozás nélkül érvényesítheti az akaratát mások felett, még akkor is, ha azok a mások egyszerű átlagpolgárok, mint amilyen Huntridge is volt. Ha a jogállamiságot átmenetileg felfüggesztenék, amikor a parasztok szembeszállnak az elittel, amely elveszi tőlük a közföldeket, akkor mi garantálná, hogy máskor nem függesztik majd fel? És amikor legközelebb megint felfüggesztik, mi akadályozza meg a Koronát és

az arisztokráciát abban, hogy visszavegye mindazt, amit a kereskedők, az üzletemberek és a dzsentrik megszereztek az eltelt fél évszázad alatt? Az is lehet, hogy amikor megint felfüggesztik, akkor az egész pluralizmus megy a süllyesztőbe, hiszen újra egy szűk érdekcsoport veszi át a hatalmat, a széles koalíció kárára. A politikai rendszer ezt nem kockáztatná meg. De ettől lett a pluralizmus, és így vele együtt a jogállamiság, a brit politikai intézmények állandó eleme. És látni fogjuk, hogy amint megszilárdult a pluralizmus és a jogállamiság, még nagyobb igény támadt a pluralizmus és a politikai részvétel iránt. A kedvező körforgás nemcsak a pluralizmus és a jogállamiság belső logikájából ered, hanem abból is, hogy a befogadó politikai intézmények hajlandóak támogatni a befogadó gazdasági intézményeket. Ennek eredményeként egyenlőbb lesz a jövedelmek eloszlása, hatalomhoz jut egy széles társadalmi szegmens, és a politikában még kiegyenlítettebb lesz a helyzet. Ez pedig korlátozza a lehetőségeit annak, aki elbitorolni akarná a politikai hatalmat, és biztosítja, hogy egyre kevésbé érje meg visszaállítani a kizsákmányoló politikai intézményrendszert. Ezek a tényezők fontos szerepet játszottak abban, hogy Nagy-Britanniában valóban demokratikus politikai intézményrendszer alakult ki. Ezeken felül a pluralizmus érdemei közé tartozik még az is, hogy egy nyitottabb rendszert teremt meg, és teret enged a független médiának, megköny-nyítve ezzel a tájékozódást azoknak a csoportoknak, amelyeknek érdekében áll a befogadó intézmények fenntartása: így könnyebben felismerhetik, ha veszély fenyegeti ezeket az intézményeket, és könnyebben tudnak szerveződni is ezek ellen a veszélyek ellen. Óriási jelentőséggel bír, hogy 1688 után az angol állam többé nem cenzúrázta a sajtót. És - ahogy azt majd látni fogjuk ebben a fejezetben - az Egyesült Államokban is hasonlóan fontos szerepe volt a médiának a lakosság hatalmának tudatosításában és az intézményi fejlődés kedvező körforgásának fenntartásában. De attól, hogy ez a kedvező körforgás segít fenntartani a befogadó intézményeket, még sem nem elkerülhetetlen, sem nem visszafordíthatatlan. A befogadó gazdasági és politikai intézményeknek Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egyaránt számos kihívással kellett szembenézniük. 1745-ben Károly, „a fiatalabb trónkövetelő” hadseregével egészen a Londontól 160 kilométerre fekvő Derbyig menetelt, hogy megbuktassa azokat a politikai intézményeket, amelyeket a dicsőséges forradalom során hoztak létre. De ő maga bukott el. Ám a külső támadásoknál is fontosabbak voltak a lehetséges belső támadások, amelyek szintén a befogadó intézmények felbomlását eredményezhették volna. Ahogy azt már az 1819-es peterlooi mészárlás esetében is láttuk - és ahogy azt majd még részletesebben is látni fogjuk -, a brit politikai elit már az elnyomás eszközéhez nyúlt volna, hogy megakadályozza a politikai rendszer még nyitottabbá válását, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. És a befogadó gazdasági és politikai intézmények az Egyesült Államokban is hasonlóan komoly kihívásokkal szembesültek, amelyek akár a vesztüket is okozhatták volna - de nem így történt. Pedig ez azért nem volt előre borítékolható. A befogadó intézmények fennmaradása és megerősödése nemcsak a kedvező körforgáson múlott, hanem a történelem kiszámíthatatlanságán is.

A demokrácia lassú menetelése A „fekete törvényre” adott válaszreakció felhívta a brit átlagpolgárok figyelmét arra, hogy sokkal több mindenhez van joguk, mint azt korábban gondolták. Petíciót nyújthatnak be és lobbizhatnak: így védhetik meg a hagyományos jogaikat és gazdasági érdekeiket a bíróságokon és a parlamentben. De ez a pluralizmus még nem hozta el a tényleges demokráciát. A felnőtt férfiak többsége nem szavazhatott, ahogy a nők sem; és a fennálló demokratikus struktúrákban még nagyon sok igazságtalanság volt. Mindez azonban hamarosan megváltozott. A befogadó intézmények kedvező körforgása nemcsak a már elért eredményeket védi, hanem tovább fokozza a befogadó jelleget is. Nem sok esély volt rá, hogy a XVIII. századi brit elit képes lesz megőrizni a politikai hatalmat anélkül, hogy komolyabb támadások érnék. Ez az elit úgy került hatalomra, hogy elutasította a királyok isteni jogát, és lehetőséget adott az embereknek arra, hogy részt vegyenek a politikai folyamatokban, de jogot erre aztán már csak egy szűk kisebbségnek adott. Idő kérdése volt csupán, hogy mikor fognak majd egyre többen ilyen jogokat követelni. És az 1831-et megelőző években ez meg is történt. Nagy-Britanniában a XIX. század első három évtizedében egyre nőtt a társadalmi elégedetlenség, amit főként az egyre növekvő gazdasági igazságtalanságok és a nagyobb politikai képviseletet igénylő, választójoguktól megfosztott tömegek követelései váltottak ki. Az 1811 és 1816 között történt ludditafelkelések (ludditáknak nevezték a géprombolókat, akik az új technológiák bevezetése ellen harcoltak, mert úgy hitték, hogy ezek miatt csökken majd a bérük) után olyan felkelések törtek ki, ahol az emberek már kifejezetten politikai jogokat követeltek. Ilyenek voltak az 1826-os londoni Spa Fields-i felkelések és az 1819-es manchesteri peterlooi mészárlás. Az 1830-as, ún. Swing-lázadások során a mezőgazdasági munkások tiltakoztak az új technológiák bevezetése ellen, és elégedetlenségüknek adtak hangot, amiért csökken az életszínvonaluk. Mindeközben Párizsban kitört az 1830-as júliusi forradalom. Az elit tagjai egyetértettek abban, hogy a társadalmi elégedetlenség robbanásközeli állapotot idézett elő, és csak úgy lehet lecsillapítani a tömeget és feltartóztatni a forradalmat, ha teljesítik a követeléseiket, és megkezdik a parlamentáris reformot. Nem meglepő tehát, hogy az 183l-es választások leginkább egyetlen dologról szóltak: a politikai reformról. A Whig párt, közel száz évvel Sir Róbert Walpole után, sokkal fogékonyabb volt a közemberek kéréseire, és a szavazati jogok kiterjesztéséért kampányolt. De ez a választásra jogosultak számának csak minimális növekedését jelentette. Az egyetemes választójog, akár csak a férfiak számára, szóba sem került. A választásokat a Whig párt nyerte meg, és vezetőjük, Grey grófja (Earl Grey) lett a miniszterelnök. A gróf távolról sem volt radikális. Ő és a Whig párt nem azért akart reformokat, mert úgy gondolta, hogy igazságosabb, ha kibővítik a választásra jogosultak körét, vagy mert osztozni akart a hatalmon. A demokráciát nem az elit adta a briteknek. Azt leginkább az emberek vették el, akiknek hatalmat adtak a kezükbe az Angliában és Nagy-Britanniában évszázadok óta zajló politikai folyamatok. A tömegek felbátorodtak látva azt, hogy a dicsőséges forradalom micsoda változásokat generált a politikai intézmények jellegében. A reformokra azért kerülhetett sor, mert az elit úgy gondolta, ez az egyetlen módja annak, hogy folytatódjon a saját uralma, jóllehet némiképp korlátozott formában. Grey grófja híres parlamenti beszédében, amikor a politikai reform mellett érvelt, ezt nagyon világosan megfogalmazta: „Nincs még egy ember, aki annyira ellenezné az éves parlamenti üléseket, az egyetemes választójog megadását és a választásokat, mint én. A célom nem az, hogy kedvezményeket adjak, hanem hogy véget vessek az erre irányuló reményeknek és ötleteknek. [...] Reformom alapelve az, hogy elkerüljük

a forradalom szükségességét. [...] Annak érdekében vezetünk be reformokat, hogy megőrizzük a régi rendszert, és nem azért, hogy megdöntsük.” Az emberek nem öncélúan akartak maguknak választójogot, hanem azért, hogy képesek legyenek megvédeni saját érdekeiket. Jól tudta ezt a chartista mozgalom is, amely 1838 után az egyetemes választójogért folytatott kampány élére állt. Nevét onnan kapta, hogy tagjai elfogadták az ún. Népchartát, a nép szabadságlevelét - ezzel az elnevezéssel párhuzamot akartak vonni a Magna Chartával. J. R. Stephens elmondta, miért fontos a tömegek számára az egyetemes választójog: „Az egyetemes választójog kérdése [...] húsba vágó kérdés. [...] Egyetemes választójog alatt azt értem, hogy minden munkásnak joga van ahhoz, hogy legyen egy rendes kabátja, egy rendes kalapja, rendes fedél legyen az ő és családja feje fölött, rendes étel kerüljön az asztalára.” Stephens jól tudta, hogy az egyetemes választójog a leginkább időtálló eszköz ahhoz, hogy még több hatalom jusson a briteknek, és garantálni lehessen a munkásoknak a kabátot, a kalapot, a fedelet és az ételt. A grófnak végül sikerült egyrészt megszavaztatnia az első reformtörvényt (First Reform Act), másrészt lecsillapítania a forradalmi hevületet anélkül, hogy komolyabb lépéseket tett volna az egyetemes választójog bevezetése felé. Az 1832-es reformok igen mértékletesek voltak, csupán megduplázták a szavazásra jogosultak arányát, így most már a felnőtt férfi lakosság 16százalék-a (a teljes lakosságnak körülbelül a 4százalék-a) szavazhatott. Megszabadultak továbbá az ún. elsorvadt körzetektől, és független képviseletet kaptak az olyan, új iparosodó nagyvárosok, mint Manchester, Leeds és Sheffield. De ettől még számos probléma megoldatlan maradt. Ezért aztán az emberek hamarosan újabb követelésekkel álltak elő, és tovább nőtt a társadalmi elégedetlenség. Válaszul újabb reformok következtek. Miért engedett a brit elit a követeléseknek? Miért gondolta azt a gróf, hogy ez a részleges - nagyon is részleges - reform az egyetlen módja annak, hogy megvédje a rendszert? Miért volt muszáj választaniuk a két rossz (a reform vagy a forradalom) közül, ahelyett, hogy megpróbálták volna reformok nélkül fenntartani a hatalmukat? Miért nem tudták azt tenni, amit a spanyol konkvisztádorok tettek Dél-Amerikában, vagy amit az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország uralkodói tettek az elkövetkező évtizedekben, amikor az ő országaikat is elérte a rcformláz, vagy amit maguk a britek tettek a karibi térségben és Indiában: miért nem hallgattatták el a követelőzőket erőnek erejével? Erre a kérdésre a kedvező körforgás adhat választ. A már lezajlott gazdasági és politikai változások miatt az elit már nem találta kívánatos megoldásnak az erőszakos elnyomást, ráadásul az egyre megvalósíthatatlanabbnak tűnt. Ahogy E. P. Thompson írta: „Amikor az 1790 és 1832 között zajló küzdelmek jelezték, hogy ez az egyensúly megváltozott, Anglia uralkodói riasztó alternatívákkal néztek szembe: választhatták azt, hogy lemondanak a jogállamiságról, lerombolják az alaposan kidolgozott alkotmányos struktúráikat, visszavonnak mindent, amit korábban mondtak, és uralkodnak erőszak útján; vagy azt, hogy alávetik magukat a saját szabályaiknak, és feladják hegemóniájukat. [...] Először bizonytalan lépéseket tettek az előbbi irányába. De végül ahelyett, hogy darabokra zúzták volna a saját énképüket, és megtagadták volna 150 év alkotmányos törvényességét, fejet hajtottak a törvény előtt.” Más szóval, ugyanazok az erők, amelyek - a fekete törvény meghozatalakor - arra késztették a brit elitet, hogy ne akarja lerombolni a jogállamiság építményét, most arra késztették, hogy tartózkodjon

az elnyomás és az erőszak eszközeitől, amelyekkel megint csak veszélyeztetné az egész rendszer stabilitását. Ha azt mondtuk, hogy a fekete törvény végrehajtása aláásta volna a jogrendszert, és ezzel meggyengítette volna azt a rendszert, amelyet a kereskedők, üzletemberek és a dzsentrik építettek fel még a dicsőséges forradalom során, akkor azt kell mondanunk, hogy 1832-ben egy elnyomó diktatúra felállítása le is rombolta volna ezt a rendszert. Tulajdonképpen azok, akik a parlamentáris reformokat követelő demonstrációkat szervezték, tökéletesen tisztában voltak a jogállamiság fontosságával, és azzal, hogy az - ebben a korszakban - mit jelentett a brit politikai intézmények számára. A jogállamiság retorikáját arra használták, hogy ezt megértessék. Az egyik első szervezet, amely parlamentáris reformokat követelt, a Hampden Club volt, amely nevét arról a John Hampden parlamenti képviselőről kapta, aki elsőként tagadta meg a „hajópénz” megfizetését I. Károlynak. Ahogy azt a 7. fejezetben láttuk, ez a kulcsfontosságú esemény vezetett el a Stuart-abszolutizmus elleni első komolyabb felkeléshez. A befogadó gazdasági és politikai intézmények közötti dinamikus, pozitív visszacsatolás is vonzóvá tett egy ilyen eljárást. A befogadó gazdasági intézményeknek köszönhetően fejlődtek a befogadó piacok, ami azt is jelentette, hogy hatékonyabb lett az erőforrások allokációja, nagyobb lett a motiváció a tanulásra és a szakmai fejlődésre, és újabb technológiai innovációk jelentek meg az iparban. 1831-re ezek az erők már mind működésbe léptek Nagy-Britanniában. A népi követelések földbe döngölése vagy a befogadó politikai intézmények elleni puccs ezeket az eredményeket is lerombolta volna, és a további demokratizálódást meg a még befogadóbbá válást ellenző elit azon kapta volna magát, hogy ebben a pusztításban az ő vagyona is odalett. Ennek a pozitív visszacsatolásnak egy másik vonatkozása, hogy egy befogadó gazdasági és politikai intézményrendszerben az irányító hatalom már nem annyira központi kérdés. Az Osztrák-Magyar Monarchiában és Oroszországban - ahogy azt a 8. fejezetben láttuk - az uralkodónak és az arisztokráciának bőven volt vesztenivalója, ezért ellenezte az iparosítást és a reformokat. Ezzel szemben Nagy-Britanniában a XIX. század kezdetén, a befogadó gazdasági intézmények kialakulásának köszönhetően, sokkal kisebb volt a tét: nem voltak jobbágyok, alig volt kényszermunka, és már csak néhány monopólium maradt, amelyeket védtek a belépési korlátok. Így a brit elit számára már nem volt olyan értékes a hatalom. A kedvező körforgás logikája azt diktálta, hogy az efféle elnyomó lépések egyre kevésbé lesznek megvalósíthatóak, és ennek megint csak a befogadó gazdasági és politikai intézmények közötti pozitív visszacsatolás volt az oka. Egy befogadó gazdasági intézményrendszerben sokkal igazságosabb az erőforrások megosztása, mint egy kizsákmányoló intézményrendszerben. Az előbbi hatalomhoz juttatja az emberek tömegeit, és így még egyenlőbb esélyeket teremt akkor is, ha épp a hatalomért folyik a harc. Ezért nehezebb a szűk elitnek legyőzni a tömegeket, mint eleget tenni a követeléseiknek, vagy legalábbis azok egy részének. A brit befogadó intézmények már elindították az ipari forradalmat, Nagy-Britannia pedig megindult a gyors városiasodás útján. A városokban tömörülő, részben már szervezett és hatalomhoz jutott csoportokkal szemben pedig sokkal nehezebb lett volna az elnyomás eszközeivel élni, mint a parasztsággal vagy a kiszolgáltatott jobbágyokkal szemben. Így hozta el a kedvező körforgás Nagy-Britanniának az első reformtörvényt 1832-ben. De ez csak a kezdet volt. Hosszú utat kellett még megtenni a valódi demokráciáig, mert 1832-ben az elit csak annyit kínált fel, amennyit saját megítélése szerint muszáj volt, és nem többet. A parlamentáris reform kérdését a chartista mozgalom vitte tovább. Az általa kiadott, 1838-as Népcharta az alábbi pontokat tartalmazta:

„Szavazati jog minden, 21 év feletti, épelméjű férfinak, aki épp nem büntetését tölti. Szavazócédula alkalmazása, hogy a szavazó szavazati jogának gyakorlásakor védelmet élvezzen. A parlamenti képviselőséghez szükséges vagyoni előfeltételek eltörlése, hogy a választók bárkit megválaszthassanak, legyen az gazdag vagy szegény. A parlamenti képviselői fizetés bevezetése, hogy egy tisztességes kereskedő, munkás vagy egyéb személy is elfogadhassa a megbízatást, és akkor is legyen megélhetése, amikor munka helyett az ország érdekeit képviseli. Egyforma választókerületek kialakítása, hogy ugyanannyi választót ugyanannyi parlamenti tag képviselhessen, és a kisebb választókerületek ne kerülhessenek fölénybe a nagyobbakkal szemben. Évenkénti parlamenti választások bevezetése, mert ez a leghatékonyabb módja a vesztegetések és a fenyegetések megelőzésének. Mert hétévente egyszer talán meg lehet vásárolni egy választókerület szavazatait (még titkos szavazás esetén is), de senkinek nincs annyi pénze, hogy (az egyetemes választójogi rendszerben) 12 havonta lefizesse az egész választókerületet; és a képviselők, ha csak egy évre választanák őket, nem tudnák kijátszani és elárulni a választóikat, mint most.” A szavazócédula alkalmazása a titkos szavazás bevezetését és egyben a nyílt szavazás eltörlését jelentette. Nyílt szavazás esetén ugyanis soklcd könnyebb volt szavazatokat venni, és nyomást gyakorolni a választókra. A chartista mozgalom egy egész sor tömegdemonstrációt szervezett, és ebben az időszakban a parlamentben folyamatosan napirenden voltak a további reformok. Bár a chartisták 1848 után feloszlottak, 1846-ban megalakult az országos reformunió (National Reform Union), 1865-ben pedig a reformliga (Reform League). 1866 júliusában, köszönhetően a reformpártiak Hyde Park-i felkeléseinek, a politikában megint a reform lett a legfontosabb programpont. Ennek a nyomásgyakorlásnak is meglett az eredménye: 1867-ben megszületett a második reformtörvény (Second Reform Act) is, amely újra megduplázta a választásra jogosultak arányát, és ezzel minden városi választókerületben a munkásosztály szavazói kerültek többségbe. Nem sokkal ez után bevezették a titkos szavazást, és lépéseket tettek a korrupt választási gyakorlatok kiiktatására. (Ilyen volt, többek között, a „kedveskedés”, amely lényegében azt jelentette, hogy a szavazatért cserébe a szavazó ajándékot kapott, általában pénzt, ételt vagy alkoholt.) A választásra jogosultak arányának újbóli megduplázását hozta az 1884-es harmadik reformtörvény (Third Reform Act). Ekkor már a felnőtt férfi lakosság 60százalék-ának volt szavazati joga. Az I. világháborút követően, 1918-ban a parlament megszavazta a „Representation of the People” elnevezésű, népképviseleti törvényt, amely szavazati jogot adott minden 21 év feletti férfinak és azoknak a 30 év feletti nőknek, akik adófizető állampolgárok vagy adófizető állampolgárok feleségei voltak. Majd csak 1928-ban kaptak a nők a férfiakkal azonos feltételekkel szavazati jogot. Az 1918-as intézkedésekről a háború alatt tárgyaltak, és, úgy tűnik, a kormánynak sikerült kölcsönösen előnyös megállapodásra jutnia a munkásokkal, akikre szüksége volt a harctéren és a gyárakban is. És a kormány talán felfigyelt az 1917-es orosz forradalom radikalizmusára is. A befogadó politikai intézményrendszer fokozatos fejlődésével párhuzamosan zajlott egy befogadóbb gazdasági intézményrendszer kialakítása is. Az első reformtörvény egyik legjelentősebb eredménye az volt, hogy 1846-ban hatályon kívül helyezték a gabonatörvényeket (Corn Laws). Ahogy azt a 7.

fejezetben láttuk, a gabonatörvények értelmében tilos volt gabonát és szemesterményt importálni - így akarták magasan tartani az árakat és biztosítani a földbirtokosoknak a tisztes profitot. A manchesteri és birminghami parlamentaristák azonban olcsó gabonát és alacsony béreket akartak. Megkapták, és a földbirtokosok érdekei komoly csorbát szenvedtek. Azt követően, hogy a XIX. században nőtt a választásra jogosultak száma, és számos egyéb, jelentős változás történt a politikai intézményrendszerben, újabb reformok következtek. 1871-ben a liberális miniszterelnök, Gladstone megnyitotta a közigazgatást a köznép előtt, így most már, érdemei alapján, bárki bekerülhetett; és ezzel folytatta azt a politikai centralizációt és tovább építette azt az állami intézményrendszert, amelyet még a Tudorok kezdtek el. Ebben az időszakban a liberális és a Tory párti kormányok tekintélyes mennyiségű munkaerő-piaci szabályozást vezettek be. Hatályon kívül helyezték például a Masters and Servants Acts elnevezésű törvénycsomagot, amely lehetővé tette a munkáltatók számára, hogy törvényileg korlátozzák munkásaik mobilitását; és változtattak a munkaviszony természetén is - a munkások javára. 1906 cs 1914 között a Liberális Párt H. H. Asquith és Dávid Lloyd George vezetése alatt kezdte arra használni az állam intézményét, hogy sokkal több közszolgáltatást nyújtson a polgárainak, például egészségügyi biztosítást, munkanélküliségi biztosítást, államilag finanszírozott nyugdíjakat, minimálbért, illetve elkötelezte magát egy újraelosztó rendszerű adózás mellett. Mindezen fiskális változások eredményeként a XIX. század utolsó három évtizedében az adóbevételek aránya a nemzeti összterméken belül több mint a duplájára nőtt, majd a XX. század első három évtizede alatt megint megduplázódott. Az adórendszer emellett még „progresszívebb” is lett, így a gazdagabbak nagyobb arányban vették ki a részüket a közös teherviselésből. Mindeközben a tömegek számára is elérhetőbbé vált az oktatási rendszer, amely korábban vagy elsősorban az elit számára fenntartott, egyházi oktatási intézményekben zajlott, vagy a szegényeknek is csak tandíj ellenében volt biztosított. Az 1870-es oktatási törvény (Education Act) első alkalommal kötelezte a kormányt általános oktatási feladatok szisztematikus ellátására. Az oktatás 1891-ben ingyenessé vált. 1893-ban a tankötelezettség felső korhatára 11 év volt. 1899-ben 12 évre emelték, és ugyanebben az évben külön rendelkezéseket vezettek be a szegény családok gyermekeire vonatkozóan. Mindezen változások eredményeként a 10 éves korosztályban az iskolások aránya, amely 1870-ben kiábrándítóan alacsony, 40százalék volt, 1900-ra 100százalék-ra nőtt. Végül az 1902-es oktatási törvény hozta meg a nagy áttörést: bőséges erőforrást biztosított az iskoláknak, és bevezette a gimnázium intézményét, amely azután a brit középfokú oktatás alapjává vált. A brit példa, amely a befogadó intézmények kedvező körforgását illusztrálja, valójában a „lépcsőzetes kedvező körforgás” esetét mutatja be. Tévedés ne essék, a politikai változások valóban a még befogadóbb jelleg felé terelték a politikai intézményeket, és mindez a hatalomhoz jutott tömegek követeléseinek eredménye volt. Ezek a változások több lépésben valósultak meg. Minden évtizedben sikerült egyet előrelépni a demokrácia felé - hol kisebbet, hol nagyobbat. Minden egyes lépést viták öveztek, és az eredmény mindig kiszámíthatatlan volt. De a kedvező körforgás olyan erőket mozgósított, amelyek révén a politikai szereplőknek egyre kevésbé volt érdekük ragaszkodni a hatalomhoz. Ezek az erők teremtették meg a jogállamiságot, megnehezítve ezzel az elit dolgát, amely erőszakot alkalmazott volna azokkal szemben, akik ugyanazt követelték most maguknak, amit az elit követelt a Stuart uralkodóktól. Egyre valószínűtlenebb volt, hogy ebből a konfliktusból össznépi forradalom lesz; valószínűbb volt, hogy sikerül békés úton megoldani, erősítve az intézményrendszer befogadó jellegét. Van ennek a lépcsőzetes változásnak egy igen nagy erénye. Sokkal kevésbé fenyegető az elitre nézve, mint egy teljes rendszerváltás. Apró lépésenként halad a folyamat előre, és

sokkal több értelme van eleget tenni egy apró követelésnek, mint kirobbantani egy nagyobb válsághelyzetet. Ez, részben, magyarázatot ad arra, hogy tudták minden komolyabb konfliktus nélkül eltörölni a gabonatörvényeket. 1846-ban - köszönhetően az első reformtörvénynek - a földbirtokosok már nem tudták irányításuk alatt tartani a törvényhozást. Ha már 1832-ben napirendre került volna a választásra jogosultak körének kibővítése, a szavazókerületek átalakítása és a gabonatörvények hatálytalanítása, mindez sokkal nagyobb ellenállásba ütközött volna a földbirtokosok részéről. Azonban az, hogy előbb született néhány, korlátozott hatályú politikai reform, és csak később került terítékre a gabonatörvények eltörlése, okafogyottá tette a vitát. A fokozatos átalakítás azt is garantálta, hogy az állam nem merészkedik ismeretlen terepre. Egy erőszakos rendszerváltás azt jelenti, hogy a régi rendszer helyén fel kell építeni egy teljesen újat. Ez történt a francia forradalom esetében: amikor először kísérletezni kezdtek a demokráciával, kitört a terror, aztán még kétszer visszatértek a monarchiához, mielőtt 1870-ben végre megszületett a harmadik francia köztársaság. Es ugyanez történt az orosz forradalom esetében is: a többségnek elege volt a birodalmi berendezkedésből, egy igazságosabb rendszert akart - ebből lett az egypárti diktatúra, amely sokkal erőszakosabb, véresebb és gonoszabb volt, mint az a rendszer, amelyet leváltott. Ezekben az országokban nehéz lett volna véghezvinni egy ilyen lépcsőzetes reformfolyamatot, mert hiányzott hozzá a pluralista háttér, és mert intézményrendszerük erősen kizsákmányoló jellegű volt. Nagy-Britanniában a dicsőséges forradalom eredményeként létrejövő pluralizmus és a benne megteremtett jogállamiság tette lehetővé és kívánatossá ezt a fajta fokozatosságot. A konzervatív angol író, Edmund Bürke, aki makacsul ellenezte a francia forradalmat, 1790-ben ezt írta: „...mindenkinek végtelen óvatossággal szabad csak arra vállalkoznia, hogy lebontson egy olyan épületet, amely hosszú időn át tűrhetően szolgálta a társadalom közös céljait, vagy hogy újjáépítse anélkül, hogy szeme előtt bizonyítottan hasznos példák és minták lebegnének.” Összességében nem volt igaza. A francia forradalom lerombolt egy düledező építményt, és utat nyitott a befogadó intézményeknek, nemcsak Franciaországban, de szerte Nyugat-Európában is. Bürke figyelmeztetése némiképp mégis helytálló volt. Nagy-Britanniában az 1688-ban meginduló és Bürke halála után 30 évvel felgyorsuló, lépcsőzetes politikai reformfolyamat sokkal hatékonyabb volt, mert c fokozatosság miatt hathatósabb volt, nehezebben lehetett szembeszállni vele, és végül így sokkal tartósabb is lett.

A trösztök bukása Az Egyesült Államok befogadó intézményrendszerének gyökerei egészen a gyarmati időszakig - a Virginiában, Marylandben, valamint Észak- és Dél-Karolinában lezajló küzdelmekig - nyúlnak vissza. Ezeket az intézményeket már csak megerősítette az Egyesült Államok alkotmánya, amely elválasztotta egymástól a három hatalmi ágat, és korlátozta az egyes hatalmi ágak jogkörét. Az alkotmány megszületésével azonban még nem ért véget a befogadó intézmények fejlődése. Akárcsak Nagy-Britanniában, ezeket az intézményeket itt is tovább erősítette a pozitív visszacsatolás folyamata, amelynek alapját a kedvező körforgás adta. Az Egyesült Államokban a XIX. század közepén már minden fehér férfi szavazhatott - a nők és a feketék nem. A gazdasági intézmények egyre befogadóbbá váltak: például azzal, hogy 1862-ben megszavazták a birtoktörvényt (Homestead Act), amely a telepesek rendelkezésére bocsátotta a határvidéket, ahelyett, hogy ezeket a földeket a politikai elit kapta volna meg. De, akárcsak NagyBritanniában, itt is akadtak problémák. Az amerikai polgárháború lezárultával északon meglódult a gazdaság. Ahogy egyre bővült a vasúthálózat, terjeszkedett az ipar és a kereskedelem, néhányan hatalmas vagyonokra tettek szert. A gazdasági sikeren felbuzdulva ezek az emberek és cégeik egyre gátlástalanabbak lettek. Könyörtelen üzleti módszereik miatt rablólovagoknak nevezték el ezeket a vállalkozókat, akik minden erejükkel azon voltak, hogy megszilárdítsák saját monopolhelyzetüket, és megakadályozzák, hogy akár egyetlen potenciális versenytárs is a piacra lépjen vagy egyenlő feltételek mellett üzleteljen. Az egyik leghírhedtebb rablólovag, egy bizonyos Cornelius Vanderbilt egyszer azt mondta: „Mit érdekel engem a törvény? Hát nem enyém a hatalom?” Egy másik híres rablólovag,John D. Rockefeller 1870-ben olajcéget alapított, ez lett a Standard Oil Company. Clevelandi riválisaitól hamar megszabadult, és megpróbálta monopolizálni az olaj és az olajtermékek szállítását és forgalmazását. 1882-re felépített magának egy erős monopóliumot, vagyis, mai nyelven szólva, egy trösztöt. Az Egyesült Államokban 1890-re a finomított kőolaj forgalmának 88százalék-a a Standard Oil Company kezében volt, és Rockefeller 1916-ra a világ első milliárdosa lett. Korabeli gúnyrajzokon a Standard Oil Companyt nyolckarú polipként ábrázolták, amely nemcsak az olajiparra, de az amerikai kongresszus épületére is rácsavarta a csápjait. Majdnem ugyanennyire hírhedt volt John Pierpont Morgan is, egy modern bankkonglomerátum, a J. P. Morgan megalapítója, amely az évtizedek során és számos cégegyesítés után végül JPMorgan Chase lett. 1901-ben Morgan és Andrew Carnegie - U. S. Steel Company néven - acélgyárat alapított. Ez volt az első olyan részvénytársaság, amelynek a tőkeértéke meghaladta az egymilliárd dollárt; messze ez volt a legnagyobb acélvállalat a világon. Az 1890-es években szinte valamennyi gazdasági szektorban kezdtek megjelenni a trösztök. Ezek között bőven akadt olyan, amelynek a piaci részesedése az adott szektorban meghaladta a 70százalék-ot. Ilyen volt jó néhány ún. háztartási márka is, mint a Du Pont, az Eastman Kodak és az International Harvester. Történelmileg az Egyesült Államok, vagy legalábbis az északi és a középnyugati államok piacai (a többi állam piacaihoz képest) versenypiacok voltak, és az országnak ezen a részén az emberek sokkal inkább az egyenlőség hívei voltak, jobban, mint máshol, és főleg jobban, mint a déli államokban. De ebben a korszakban a verseny átadta a helyét a monopóliumoknak, és a vagyoni különbségek gyorsan nőttek. Az Egyesült Államok pluralista politikai rendszere már eddig is egy széles társadalmi szegmenst ruházott fel hatalommal, amely így fel tudott lépni az efféle túlkapásokkal szemben. A rablólovagok monopolisztikus gyakorlatának áldozatai, vagy az iparban megszerzett gátlástalan uralmának ellenzői

szerveződni kezdtek. Megalakították a Populista majd a Progresszív mozgalmat. A Populista mozgalmat egy régóta elhúzódó agrárválság termelte ki, amely már az 1860-as évek vége óta gyötörte a középnyugati államokat. A „The National Grange of the Order of Patrons of Husbandry” néven létrejött farmer-egyesületet, röviden a Grangerst 1867-ben alapították azzal a céllal, hogy mozgósítsák a földműveseket, és közös erővel lépjenek fel a tisztességtelen és diszkriminatív üzleti gyakorlatokkal szemben. 1873-ban és 1874-ben a Grangers tagjainak 11 középnyugati állam törvényhozó testületében sikerült hatalomrajutniuk, ám a vidékiek elégedetlenkedésének csúcspontját az jelentette, amikor 1892-ben megalakult a Néppárt. Még ugyanabban az évben, az elnökválasztáson a párt megszerezte a polgárok szavazatának 8,5százalék-át. A következő két választáson a populisták már a demokraták sorait erősítették, ám a demokrata jelölt, William Jennings Bryan, aki egyébként sajátjaként hirdette számos programpontjukat, mindkétszer elvesztette az elnökválasztást. A trösztök terjedésével szembehelyezkedő, alulról szerveződő ellenállási mozgalom azért jött létre, hogy megpróbálja semlegesíteni Rockefellernek és a többi rablólovagnak a nemzeti politikára gyakorolt hatását. Ezek a politikai mozgalmak kezdtek lassan hatással lenni a politikai nézetekre, majd a törvényhozásra is, különösen, ami az államnak a monopóliumok szabályozásában betöltött szerepét illeti. Az első fontos törvény az 1887-es államközi kereskedelmi törvény (Interstate Commerce Act) volt, amely felállított egy államközi kereskedelmi bizottságot (Interstate Commerce Commission), és elindította az ipar szövetségi szintű szabályozását. Ezt hamarosan követte az 1890-es trösztellenes törvény (Sherman Antitrust Act), amely a mai napig fontos eleme az Egyesült Államok trösztellenes szabályozásának, és amely alapot szolgáltatott a rablólovagok trösztjei ellen indított támadásokhoz. Komolyabb lépéseket azonban csak azt követően tettek a trösztök ellen, hogy olyan elnökök kerültek hatalomra, akik elkötelezték magukat a reformok és a rablólovagok hatalmának korlátozása mellett: ilyen volt Theodore Roosevelt (1901-1909), William Taft (1909-1913) és Woodrow Wilson (19131921). A trösztellenesség és az ipar szövetségi szintű szabályozásának bevezetése mögött meghúzódó legfontosabb politikai erőt megint a gazdák és a vidéki lakosság szavazatai jelentették. Amikor az 1870-es években először próbálták az egyes államok - külön-külön - törvényi szabályozás alá vonni a vasútépítést, az is a földművesszervezetek kezdeményezésére történt. Való igaz, hogy még a Sherman Act elfogadása előtt a kongresszus elé kerülő 59 trösztellenes petíció szinte mindegyike az agrárállamokból érkezett, és olyan szervezetek küldték be, mint a földművesek szakszervezete (Farmers’ Union), a földművesek szövetsége (Farmers’ Alliance), a földművesek önsegélyző egyesülete (Farmers’ Mutual Benefit Association) és az állattenyésztés pártfogói (Patrons of Animál Husbandry). A földműveseknek közös érdekük volt, hogy fellépjenek az ipar monopolisztikus gyakorlata ellen. Az után, hogy tagjai betagozódtak a demokrata pártba, a populista mozgalom elporladt, ám hamvaiból kelt életre a Progresszív mozgalom: egy heterogén reformmozgalom, amely nagyjából ugyanazokkal a témákkal foglalkozott, mint elődje. A Progresszív mozgalom kezdetben Teddy Roosevelt köré csoportosult, aki William McKinley alelnökeként vált ismertté, és aki McKinley meggyilkolása után (1901) elnyerte az elnöki széket. Ám előtte még ő volt New York megalkuvást nem ismerő kormányzója, aki keményen dolgozott azért, hogy kiirtsa a politikai korrupciót és kiiktassa a „politikai gépezeteket”. Első kongresszusi beszédében Roosevelt figyelme a trösztökre irányult. Azt állította, hogy az Egyesült Államok jóléte a piacgazdaságon és az üzletemberek találékonyságán

alapszik, ugyanakkor: „...vannak itt valós és komoly veszélyek, [...] és az [...] amerikaiaknak meggyőződésük, hogy a tröszt néven ismert nagyvállalatok - bizonyos tulajdonságaik és hajlamaik miatt - negatívan hatnak az általános jólétre. Ez a vélemény nem irigységből vagy szívte-lcnségből fakad, és nem arról van szó, hogy nc lennének büszkék a nagy ipari teljesítményekre, amelyek ezt a nemzetet más nemzetek elé helyezték a kereskedelmi hatalomért folytatott harcban. Értik ők azt, hogy szükség van új módszerekre, mert csak így lehet alkalmazkodni a kereskedelem megváltozott és folyton változó körülményeihez. Tudják ők, hogy ha az ember nagy dolgokat akar elérni, szükség van a tőkeegyesítésre is, amikor a világ folyása nagy dolgokat követel. Viszont őszintén úgy gondolják, hogy az effajta tőkeegyesítést és tőkekoncentrációt, ha nem is tiltani, de felügyelni és - ésszerű határokon belül - kontrollálni kellene; és én úgy ítélem meg, hogy igazuk van.” Így folytatta: „És akik társadalmi fellendülést akarnak, és céljuk, hogy megszabadítsák az üzleti világot a gazdasági bűncselekményektől, azoknak legyen céljuk az is, hogy megszabadítsák az egész államot az erőszakos bűncselekményektől.” Majd azzal zárta beszédét, hogy: „...az emberek érdeke azt diktálja, hogy az ország, anélkül, hogy korlátozná az egyes tagállamok hatalmát az adott ügyben, átvegye az államközi vállalkozást folytató cégek ellenőrzésének és tevékenységük szabályozásának jogkörét. Ez különösen igaz ott, ahol a vállalat bevételeinek egy részét üzleti tevékenysége valamely monopolisztikus elemének vagy jellegének köszönheti.” Roosevelt indítványozta, hogy a kongresszus állítson fel egy szövetségi hivatalt, amelynek hatalmában áll kivizsgálni a nagyvállalatok ügyeit, továbbá javasolta, hogy - ha szükséges alkotmánymódosítással hozzák létre ezt a hivatalt. Roosevelt 1902-re - a trösztellenes törvénnyel tönkretette a J. P. Morgan érdekeltségi körébe tartozó vasúti trösztöt, a Northern Securities Companyt, és aztán sorra perelte be az olyan cégeket, mint a Du Pont, az American Tobacco Company és a Standard Oil Company. Roosevelt megerősítette az államközi kereskedelmi törvényt azzal, hogy 1906-ban megszavaztatta az ún. Hepburn törvényt (Hepburn Act), amely tovább bővítette az államközi kereskedelmi bizottság jogkörét: felhatalmazta - többek között - arra, hogy megvizsgálja a vasúttársaságok pénzügyi beszámolóit, de új területekre is kiterjesztette a hatalmát. Roosevelt utódja, William Taft meg kitartóbban támadta a trösztöket. Legnagyobb eredménye az volt, hogy 1911-ben sikerült feloszlatnia a Standard Oil Companyt. Taftnak is voltak fontos reformjavaslatai, például bevezette a szövetségi jövedelemadót, és ezzel együtt, 1913-ban, ratifikálták az alkotmány 16. módosítását. A progresszív reformok csúcsát az jelentette, amikor 1912-ben elnökké választották Woodrow Wilsont. Wilson 1913-as, Az új szabadság (rIhe New Freedom) című könyvében megjegyezte, hogy „Ha a monopólium továbbra is fennáll, továbbra is mindig ő fogja a kormányt kezében tartani. Nem remélem, hogy a monopólium korlátozni foga önmagát. Ha Amerikában vannak emberek, akik elég erősek ahhoz, hogy az Egyesült Államok kormányát magukhoz ragadják, meg is fogják ezt tenni.” 1914-ben Wilson elfogadtatta a Clayton trösztellenes törvényt (Clayton Antitrust Act) - megerősítve ezzel is a Sherman trösztellenes törvényt -, a törvény végrehajtásához pedig létrehozta a Szövetségi Kereskedelmi Bizottságot. Eközben Louisianában - az Arsene Pujo kongresszusi képviselő vezette Pujo-bizottság - már vizsgálni kezdte a „pénzügyi trösztöket” (vagyis azt, hogy a monopóliumok beszivárogtak-e a pénzügyi ágazatba is), és ez lendületet adott Wilsonnak ahhoz, hogy szigorítsa a pénzügyi szektor szabályozását. 1913-ban létrehozta a szövetségi jegybanki tanácsot (Federal Reserve

Board) - ez szabályozta a monopolisztikus tevékenységeket a pénzügyi szektorban. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején ezek a rablólovagok óriási üzleti sikereket értek el, hatalmas, monopolisztikus trösztöket hoztak létre, és ez is azt bizonyítja, hogy - ahogy azt már a 3. fejezetben elmondtuk - a piacok jelenléte önmagában még nem garancia a befogadó intézményekre; hiszen megtörténhet, hogy a piacokat egy maroknyi cég az uralma alá hajtja, az árak az egekbe szöknek, és sem hatékonyabb versenytársakat, sem új technológiákat nem engednek piacra lépni. A piac, ha a sorsára hagyjuk, megszűnhet befogadónak lenni, ha a gazdasági és politikai hatalommal bíró egyének és cégek kerülnek túlsúlyba. Egy befogadó gazdasági intézményrendszerhez nem egyszerűen piacok, hanem befogadó piacok kellenek, amelyek azonos feltételeket és gazdasági lehetőségek teremtenek a többség számára. Ha a piac tele van monopóliumokkal, amelyeket ráadásul támogat az elit politikai hatalma, akkor ez nem valósul meg. De abból, ahogy az Egyesült Államok vezetése a trösztök megjelenésére reagált, kitűnik, hogy amikor a politikai intézményrendszer befogadó, akkor képes olyan kiegyenlítő erőket latba vetni, amelyek nem engedik, hogy a piacok befogadó jellege csorbát szenvedjen. így néz ki, amikor a kedvező körforgás működésbe lép. Egy befogadó gazdasági intézményrendszer alapot ad a befogadó politikai intézményrendszernek, amely - cserébe - nem engedi, hogy az ország eltávolodjon a befogadó gazdasági intézményektől. Az Egyesült Államok trösztellenes harca - szemben azzal, amit Mexikóban láttunk - jó példa a kedvező körforgásra. Míg Mexikóban nem akadt egyetlen politikai testület sem, amely korlátozta volna Carlos Síim monopóliumát, addig az Egyesült Államokban az elmúlt száz évben a Sherman és a Clayton törvény rendszeresen segített megfékezni a trösztöket, a monopóliumokat és a kartelleket, illetve segített biztosítani, hogy a piacok befogadó jellegűek maradjanak. A XX. század első felének amerikai eseményei arra is felhívják a figyelmet, milyen fontos szerepe van a szabad sajtónak abban, hogy széles társadalmi rétegek hatalomhoz jutnak - így aztán fontos szerepe van a kedvező körforgásban is. 1906-ban Roosevelt - Bunyan A zarándok útja című könyvének egyik hőse, a gereblyés ember után - megalkotta a botrányhajhász kifejezést (a muckracker szó szerinti fordításban olyan ember, aki összegereblyézi a mocskot) ezzel illette azokat az újságírókat, akik szerinte túlságosan tolakodóak voltak. A kifejezés megragadt: így nevezték azokat az újságírókat, akik tolakodóan ugyan, de igen hatékonyan leplezték le a rablólovagok túlkapásait és a korrupciós ügyeket a helyi és a szövetségi politikai életben. A leghíresebb botrányhajhász talán Ida Tárbeli volt, akinek 1904-ben megjelent könyve, History ofthe Standard Oil Company (A Standard Oil Company története) kulcsszerepet játszott abban, hogy sikerült a közvéleményt Rockefeller és az érdekeltségi körébe tartozó cégek ellen fordítani. Ennek a folyamatnak volt a csúcspontja a Standard Oil Company feloszlatása 1910-ben. A botrányhajhászok másik jeles képviselője az ügyvéd és író Louis Brandeis volt, akit Wilson elnök később a legfelsőbb bíróság bírájává nevezett ki. Brandeis egy egész sor pénzügyi botrány történetét írta meg Other People’s Money andIIow Bankers Use It (Más emberek pénze, és ahogy azt a bankárok kezelik) című könyvében, és befolyásos tagja volt a Pujo-bizottságnak. A sajtómágnás William Randolph Hearst is kiemelkedő szerepet kapott a botrányhajhászok között. 1906-ban ‘Ihe Cosmopolitan című magazinjában egy cikksorozatot jelentetett meg Dávid Graham Phillips tollából, „The Treason of the Senate” (A szenátus árulása) címmel. Ezzel sikerre vitte a kampányt, amely azt akarta elérni, hogy a szenátus tagjait közvetlenül válasszák meg - ez az újabb, igen progresszív reform 1914-ben realizálódott, amikor törvénybe iktatták a 17. alkotmánymódosítást. A botrányhajhászoknak abban is jelentős szerepük volt, hogy a politikusok elkezdtek foglalkozni a

trösztökkel, és lépéseket tettek ellenük. A rablólovagok gyűlölték a botrányhajhász újságírókat, de az Egyesült Államok politikai intézményrendszere nem engedte, hogy elhallgattassák őket. Egy befogadó politikai intézményrendszerben virágzik a szabad sajtó, ami — cserébe - növeli annak valószínűségét, hogy a befogadó gazdasági és politikai intézményeket fenyegető veszélyek híre eljut az emberek széles tömegeihez, és sikerül azokat megállítani. Efféle szabadság kizsákmányoló politikai intézményrendszerben - egy abszolutisztikus vagy parancsuralmi rendszerben - teljesen elképzelhetetlen, mert ezek az intézmények segítenek a kizsákmányoló rezsimeknek már csírájában elfojtani minden komolyabb ellenállást. Az Egyesült Államokban a XX. század első felében a szabad médiumok által közölt információknak nyilvánvalóan kulcsszerepük volt. Ezen információk nélkül az amerikai közvélemény sosem tudta volna meg, hogy valójában mekkora hatalommal bírtak a rablólovagok, hogy milyen visszaéléseket követtek el, és így nem is szálltak volna szembe a trösztökkel.

Bíróválogatás Franklin D. Roosevelt, a Demokrata Párt jelöltje, Teddy Roosevelt unokatestvére 1932-ben, a nagy gazdasági világválság idején került hatalomra. Egyéni szavazattöbbséggel, közvetlenül választotta őt elnökének az amerikai nép, hogy megvalósíthassa nagyratörő politikai terveit, és kivezesse az országot a válságból. Beiktatása idején, 1933 elején, 25százalék-os volt a munkanélküliség az országban, sokan elszegényedtek; az ipari termelés az 1929-es krach óta a felére zuhant, a befektetések piaca összeomlott. Roosevelt politikája, amellyel ellensúlyozni kívánta ezt a helyzetet, New Deal néven vonult be a történelembe. Roosevelt jelentős fölénnyel, az egyéni szavazatok 57százalék-ával nyerte meg a választásokat, demokrata párti többség alakult ki a kongresszusban és a szenátusban is - ennyi elég is volt ahhoz, hogy a New Deal átmenjen a törvényhozáson. Néhány képviselő azonban alkotmányossági problémákra hivatkozva a legfelsőbb bírósághoz fordult, ahol Roosevelt szava kisebb súllyal esett latba. A New Deal egyik alappillére a nemzeti ipar-helyreállítási törvény (National Industry Recovery Act) volt. A I. cikkely az ipar helyreállítására összpontosított, amihez - Roosevelt elnök és csapata szerint kulcsfontosságú, hogy megfékezzék az ipari versenyt, nagyobb jogokat biztosítsanak a munkásoknak ahhoz, hogy szakszervezeteket hozzanak létre, és szabályozzák a munkanormákat. A 11. cikkely létrehozta a közművek és középületek hivatalát (Public Works Administration), amely olyan infrastrukturális projekteket valósított meg, mint a 30. utcai vasútállomás Philadelphiában, a Triborough híd (most már Róbert F. Kennedy híd) New Yorkban, a Grand Coulee gát a Columbia folyón cs az Overseas Highway, amely a floridai Key West szigetét köti össze a kontinenssel. Roosevelt elnök 1933. június 16-án írta alá a törvényt, és a nemzeti ipar-helyreállítási törvény máris érvénybe lépett. Azonban - a bíróságokon - rögtön támadások kereszttüzébe került. 1935. május 27-én a legfelsőbb bíróság egyhangúlag úgy döntött, hogy a törvény I. cikkelye alkotmányellenes, ítéletük szerint „lehet, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldást kíván, de [...] a rendkívüli helyzet nem teremt és nem is bővíti ki az alkotmányozó hatalmat”. Még mielőtt megszületett volna a bíróság döntése, Roosevelt már tovább is lépett tervének következő pontjára, és aláírta a társadalombiztosítási törvényt (Social Security Act), amely modern, jóléti állammá tette az Egyesült Államokat: bevezette a nyugdíjat, a munkanélküli-járadékot, a családtámogatási rendszert, a közegészségügyi ellátást és a rokkantsági ellátásokat. Továbbá az elnök aláírta az országos munkaügyi törvényt (National Labor Relations Act), amely tovább erősítette a munkások jogait, akiknek ezután joguk volt szakszervezeteket alakítani, kollektív tárgyalásokat kezdeményezni a munkáltatókkal és sztrájkolni ellenük. Ezek az intézkedések szintén a legfelsőbb bíróság elé kerültek. És ahogy megkapták a bírói testület jóváhagyását, Rooseveltet 1936-ban újraválasztották - ezúttal az egyéni szavazatoknak már a 61százalék-át nyerte el. I logy népszerűsége sosem látott magasságokban szárnyalt, Roosevelt nem akarta hagyni, hogy a legfelsőbb bíróság megint keresztülhúzza politikai terveit. Egyik szokásos rádióbeszédében, amelyet 1937. március 9-én élőben közvetítettek, előre felvázolta ezeket a terveket. Először is felhívta arra a figyelmet, hogy első elnöki terminusában csak egy hajszálon múlt, hogy a nagyon is szükségszerű politikai döntései átmentek a legfelsőbb bíróságon. Majd így folytatta: „Eszembe jut az a négy évvel ezelőtti, márciusi este, amikor először szóltam önökhöz a rádión keresztül. Epp egy óriási bankválság kellős közepén voltunk. Nem sokkal később - a kongresszus jóváhagyásával - arra kértük az ország lakosait, hogy váltsák készpénzre, és adják át

aranytartalékaikat az Egyesült Államok kormányának. A mostani fellendülés bizonyítja, hogy akkor helyes döntést hoztunk. De amikor közel két évvel később ez a rendelet a legfelsőbb bíróság elé került, alkotmányosságát a bírák csupán 5:4 arányban támogatták. Egyetlen szavazaton múlt, hogy ez a nagyszerű ország nem süllyedt reménytelen káoszba. Lényegében négy bíró úgy döntött, hogy szentebb a magánjogi szerződés biztosította, fedezethez való jog, mint az -alkotmány legfőbb célja: hogy biztosítsa az ország fennmaradását.” Nyilvánvaló, hogy ezt nem lehetett még egyszer megkockáztatni. Roosevelt így folytatta: „Múlt csütörtökön azt mondtam, hogy az amerikai típusú kormányzás olyan, mint egy hármas fogat, amit az alkotmány biztosít az amerikai embereknek, hogy a földjük fel legyen szántva. A három ló, természetesen, a három kormányzati ág: a kongresszus, a végrehajtó hatalom és a bíróságok. Az első két ló egyfelé húz, a harmadik nem.” Ezt követően Roosevelt arra hívta fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok alkotmánya valójában nem jogosította fel a legfelsőbb bíróságot arra, hogy felülbírálja a törvények alkotmányosságát, 1803ban mégis felvette ezt a szerepet. Akkoriban Bushrod Washington bíró előírta, hogy a legfelsőbb bíróságnak „élnie kell a jogérvényesség vélelmével, amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodott, hogy az adott törvény alkotmányellenes”. Majd támadásba lendült: „Az utolsó négy évben nem tartották be azt az alapszabályt, miszerint ésszerű keretek között bizalmat kell szavazni minden törvénynek, amíg ki nem derül, hogy alkotmányellenes. A bíróság nem úgy viselkedett, mint egy bírói testület, hanem úgy, mint egy politikai döntéshozó testület.” Roosevelt azt mondta, a választóktól arra kapott felhatalmazást, hogy változtasson ezen a helyzeten, és, hogy „miután végiggondoltam, milyen reformra lenne szükség, arra jutottam, hogy az egyetlen alkotmányos megoldás az, ha [...] a bíróságok kapnak egy kis vérfrissítést”. Azt is mondta, hogy a legfelsőbb bíróság bírái agyonhajszoltak, és az idősebb bírák - akik történetesen a törvénye ellen szavaztak - már nem bírják ezt a terhelést. Majd azt javasolta, hogy 70 évesen minden bírónak kötelezően nyugdíjba kellene vonulnia, a helyükre pedig - legfeljebb hat - új bírát az elnök nevezhessen ki. Ez a terv, amelyet Roosevelt a bírói testület átszervezése (Judiciary Reorganization Bili) néven, törvényjavaslat formájába tálalt, elég lett volna ahhoz, hogy eltávolítsa azokat a bírákat, akiket még egy korábbi, konzervatívabb kormány nevezett ki, és akik a legaktívabban ellenezték a New Dealt. Bár Roosevelt, ügyesen, megpróbálta elnyerni a nép támogatását, a közvélemény-kutatásokból az derült ki, hogy a lakosságnak csak mintegy 40százalék-a üdvözli ezt a tervet. Louis Brandeis ekkor már a legfelsőbb bíróság bírája volt. Bár Brandeis szimpatizált Roosevelt jó néhány törvényével, az már nem tetszett neki, hogy az elnök igyekszik csorbítani a legfelsőbb bíróság hatalmát, és ehhez ürügyül azt hozza fel, hogy a bírák túlterheltek. Roosevelt pártja, a Demokrata Párt jelentős többséget tudhatott magáénak a kongresszus mindkét házában. De a képviselőház nem igazán akart foglalkozni Roosevelt törvényjavaslatával. Az elnök ezt követően a szenátusnál próbálkozott. A törvényjavaslatot elküldte a szenátus bírói bizottságának (Scnate Judiciary Committee), amely igen heves hangulatú üléseket tartott, ahol ütköztették a törvényjavaslattal kapcsolatos véleményeket. Végül - egy elutasító válasz kíséretében - visz-szaküldték a szenátusnak, mondván, a törvényjavaslat „szükségtelen, hiábavaló; és nagyon veszélyes lenne megtagadni az alkotmányos alapelveket [...] úgy, hogy erre nincsen se indok, se precedens”. A szenátus 70:20 arányban leszavazta a javaslatot, és visszaküldte a bizottságnak azzal, hogy át kell dolgozni. Az összes olyan elemet kivették belőle, amely a bírák

kiválogatására irányult. Roosevelt nem tudta elérni, hogy a legfelsőbb bíróság ne korlátozhassa az elnök hatalmát. Még ha Roosevelt hatalma korlátozott maradt is, azért születtek kompromisszumok: a bíróság a társadalombiztosítási törvényt és az országos munkaügyi törvényt egyaránt alkotmányosnak találta. De ennek a két törvénynek a sorsánál is fontosabb, hogy mi volt ezeknek az eseményeknek a tanulsága. A befogadó politikai intézmények nemcsak a befogadó gazdasági intézményeket védik, hanem a saját létüket fenyegető próbálkozásokat is visszaverik. A demokratikus kongresszusnak és a szenátusnak közvetlen érdeke fűződött hozzá, hogy kiválogassa a neki tetsző bírákat, és így biztosítsa azt, hogy az összes New Deal törvényt jóváhagyják. De ahogy a XVIII. század elején a brit politikai elit megértette, hogy a jogállamiság felfüggesztése veszélybe sodorná mindazokat az eredményeket, amelyeket már kiharcoltak a monarchiával szemben, úgy a kongresszusi képviselők és a szenátorok is megértették, hogy ha az elnök alááshatja a bírói testület függetlenségét, akkor az aláásná annak a rendszernek a hatalmi egyensúlyát is, amely megvédi őket az elnöktől, és biztosítja a pluralista politikai intézmények fennmaradását. Az is lehet, hogy Roosevelt legközelebb arra jutott volna, hogy túl sok kompromisszum és idő kellett ahhoz, hogy megszerezze a kormánytöbbséget, ezért inkább rendeletek útján kormányozna, teljesen aláásva ezzel a pluralizmust és az Egyesült Államok politikai rendszerét. A kongresszus ezt biztosan nem hagyta volna jóvá, de akkor Roosevelt talán a nemzethez fordul, új választásokat ír ki, és azt bizonygatja, hogy a kongresszus nem engedi, hogy olyan határozatokat hozzon, amelyek feltétlen szükségesek lennének ahhoz, hogy az ország kilábaljon a válságból. Lehet, hogy rendőri erőket is bevetett volna, és bezáratja a kongresszust. Ez már túlzásnak tűnik? Pedig az 1990-es években pontosan ez történt Peruban és Venezuelában. Fujimori elnök és Chávez elnök a választóiktól kértek és kaptak felhatalmazást, hogy feloszlathassák a kongresszust, amely nem volt hajlandó együttműködni velük, majd átírták az alkotmányt, hogy bebiztosítsák saját elnöki hatalmukat. Egy pluralista politikai intézményrendszerben a hatalom birtokosai éppen ettől félnek: hogy elég egyetlen lépés, és az ország elindul lefelé ezen a lejtőn. Az 1720-as években éppen ez a félelem akadályozta meg Walpole-t abban, hogy megvesztegesse a brit bíróságobit; majd jó kétszáz évvel később azt, hogy az Egyesült Államok kongresszusa támogassa Roosevelt tervét, aki megtapasztalhatta, milyen ereje van a kedvező körforgásnak. De ez nem mindig így működik, főleg ott nem, ahol az intézményrendszerben elvétve akadnak ugyan befogadó elemek, de az jórészt mégis kizsákmányoló. Találkoztunk már ezzel a dinamikával Rómában és Velencében is. Egy újabb példa erre Argentína, főleg, ha összehasonlítjuk az Egyesült Államokkal, és Roosevelt elvetélt próbálkozásával, akinek nem sikerült manipulálnia a bíróságokat. Argentínában alapvetően ugyanezek a hatalmi harcok játszódtak le, csak épp egy túlnyomóan kizsákmányoló jellegű gazdasági és politikai intézményrendszerben. Argentína 1853-as alkotmánya létrehozta a legfelsőbb bíróság intézményét, és hasonló feladatokkal bízta meg, mint amilyen feladatokat az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is ellátott. Egy 1887-es határozat értelmében az argentin bíróság - akárcsak az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága eldöntheti, hogy egy adott törvény alkotmányos-e vagy alkotmányellenes. Elméletileg a legfelsőbb bíróság lehetett volna a befogadó politikai intézményrendszer egyik legfontosabb eleme, de a politikai és gazdasági rendszer többi része erősen kizsákmányoló jellegű maradt, és így sem a széles társadalmi rétegek hatalomhoz jutása, sem a pluralizmus nem valósult meg Argentínában. És akárcsak az Egyesült Államokban, Argentínában is kétségbe vonták a legfelsőbb bíróság alkotmányos szerepét.

1946-ban Jüan Domingo Perónt demokratikus úton Argentína elnökévé választották. Perón, aki korábban ezredesi rangban szolgált a hadseregben, először 1943-ban, egy katonai puccs után került az országos érdeklődés középpontjába - ekkor munkaügyi miniszter lett. Ebben a minőségében, a szakszervezetekkel és a munkásmozgalommal közösen, Perón létrehozott egy politikai koalíciót, amely kulcsfontosságú szerepet játszott később, az elnökválasztási kampányában. Nem sokkal Perón győzelme után támogatói a képviselőházban javasolták, hogy a legfelsőbb bíróság öt tagja közül négyet pereljen be. A bírák ellen felhozott vádaknak se vége, se hossza nem volt. Többek között azt sérelmezték, hogy 1930-ban és 1943-ban a bíróság alkotmányellenesen fogadta el a két katonai rezsim törvényességét. A dolog iróniája, hogy az utóbbiban maga Perón is kulcsszerepet játszott. Egy másik vádpont szerint a bíróság - akárcsak az Egyesült Államokban, Argentínában is lesújtott a törvényhozásra. Közvetlenül Perón megválasztása előtt a bíróság olyan döntést hozott, amely szerint Perón új, országos munkaügyi tanácsa alkotmányellenes. És ahogy Roosevelt 1936-ban, úgy Perón is élesen kritizálta a legfelsőbb bíróságot 1946-os elnökválasztási kampányában. Kilenc hónappal az után, hogy kezdeményezték a bírák vád alá helyezését, a képviselőház három bírát beperelt, a negyedik addigra lemondott. A szenátus jóváhagyta a lépést, Perón pedig kinevezett négy új bírát. Perón azzal, hogy aláásta a bíróság hatalmát, egyértelműen elkezdte lerázni magáról a politikai korlátokat. így most már semmi sem korlátozta a hatalomgyakorlásban - ugyanúgy, ahogy az ő elnöksége előtt és után hatalmon lévő katonai rezsimeket sem korlátozta semmi. Az újonnan kinevezett bírák például azt is alkotmányosnak találták, hogy elítélték Ricardo Balbínt, a Perónnal szembenálló, legnagyobb ellenzéki párt, a Radikális Párt vezetőjét, amiért tiszteletlenül viselkedett Perónnal. Perón lényegében diktátorként uralkodhatott. Azt követően, hogy Perón a saját embereit ültette a legfelsőbb bíróságba, bevett szokássá vált Argentínában, hogy az újonnan beiktatott elnök kiválasztja a saját bíráit. Tehát az a politikai intézmény, amely némileg korlátozhatta volna a végrehajtó hatalmat, megszűnt létezni. A Perón-féle rezsim hatalmát egy újabb puccs döntötte meg 1955-ben, és ezt követően még sokáig a katonai és a polgári uralom váltogatta egymást. Minden új katonai és polgári rezsim megválasztotta a saját bíráit. De Argentínában ez a gyakorlat nem csak erre az időszakra korlátozódott. 1990-től végre már demokratikusan választott kormányok váltották egymást. De, ami a legfelsőbb bíróságot illeti, ezek sem voltak különbek elődjeiknél. Az új elnök a Peronista Párt jelöltje, Carlos Saúl Menem lett. Az akkor hivatalban lévő legfelsőbb bíróság tagjait 1983-ban nevezték ki, amikor a Radikális Párt elnöke, Raúl Alfonsín átvezette az országot a demokráciába. És mivel őt demokratikus úton váltották le, úgy tűnt, Menemnek semmi oka, hogy új bírákat nevezzen ki. De Menem már a választási kampányban kimutatta a foga fehérjét. Bár sikertelenül, de folyamatosan próbálta arra biztatni a bírákat, hogy mondjanak le, sőt még meg is félemlítette őket. Carlos Fayt bírónak felajánlott egy nagyköveti posztot. De ezért csak szemrehányást kapott, és Fayt válaszul elküldte neki Derecho y Etica (Törvény és erkölcsök) című könyvének egy példányát, az alábbi üzenettel: „Vigyázzon, mert ezt én írtam!” Menemet ez sem tántorította el: három hónappal azt követően, hogy hivatalba lépett, egy olyan törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, amelyben indítványozta, hogy a legfelsőbb bíróság létszámát emeljék ötről kilenc főre. Indokai között szerepelt az is, amivel Roosevelt érvelt 1937-ben: a bíróság túlterhelt. A szenátus és a képviselőház is gyorsan elfogadta a törvényt, így Menem kinevezhetett négy új bírát - így szerezte meg a többséget. Menem győzelme a legfelsőbb bírósággal szemben elindította az országot azon a bizonyos lejtőn. Az elnök következő lépése az volt, hogy átírta az alkotmányt, hogy kitörölhesse belőle azt a kitételt, amely megtiltotta volna, hogy újra elnöknek jelöltesse magát. Miután újraválasztották, megint át

akarta írni az alkotmányt, ám ezúttal megállították: de nem az ország politikai intézményei, hanem saját emberei, a Peronista Párt frakciói által, amelyek tiltakoztak Menem személyes dominanciája ellen. Mióta Argentína elnyerte függetlenségét, leginkább azoktól az intézményi problémáktól szenvedett, amelyek megfertőzték egész Latin-Amerikát. A la-tin-amerikai országok egy ördögi kör csapdájában rekedtek. Következésképp, az olyan pozitív fejlemények, mint a legfelsőbb bíróság függetlenségének megteremtése, sosem lettek tartósak. Egy pluralista rendszerben egyetlen csoport sem akarná vagy merné megdönteni egy másik csoport hatalmát, mert félne, hogy ezzel a saját hatalmát is veszélybe sodorja. Ugyanakkor, mivel a hatalom széles körben oszlik meg, nehéz is lenne a hatalomátvétel. A legfelsőbb bíróságnak csak akkor van hatalma, ha széles társadalmi rétegek támogatását élvezi, és a társadalom hajlandó visszaverni azokat a próbálkozásokat, amelyek a bíróság függetlenségének csorbítására irányulnak. Ez történt az Egyesült Államokban, Argentínában azonban nem. Ott a törvényhozók örültek, hogy alááshatják a bíróság hatalmát, még akkor is, ha tudták, hogy ezzel talán saját pozíciójukat is kockára teszik. Hogy mégis vállalták, az - többek között - azért lehetett, mert egy kizsákmányoló intézményrendszerben ezzel sokkal többet nyertek, és ezért megérte kockáztatni.

Pozitív visszacsatolás és kedvező körforgások Befogadó gazdasági és politikai intézmények nem maguktól jönnek létre. Sokszor komoly harcok árán születnek meg, amikor is összecsap a gazdasági növekedést és a politikai változásokat ellenző elit azokkal, akik szeretnék korlátozni a regnáló elit gazdasági és politikai hatalmát. Befogadó intézmények mindig kritikus fordulatok idején jönnek létre. Ilyen fordulat volt a dicsőséges forradalom Angliában, vagy Jamestown megalapítása a britek észak-amerikai gyarmatain. Minden ilyen esetben az történik, hogy egy egész sor tényező gyengíti meg az elit hatalmát, erősíti meg annak politikai ellenfeleit, és ösztönöz egy pluralista társadalom megteremtésére. A politikai konfliktusok kimenetele mindig bizonytalan, és - még ha utólag úgy látjuk is, hogy számos történelmi esemény elkerülhetetlen volt - a történelem alakulása kiszámíthatatlan. Mindazonáltal a befogadó gazdasági és politikai intézmények, ha már létrejöttek, jellemzően elindítanak egy kedvező körforgást, egy pozitív visszacsatolási folyamatot, amely növeli annak esélyét, hogy ezek az intézményrendszerek fennmaradnak és kibővülnek. A kedvező körforgás több különböző mechanizmus révén érezteti hatását. Először is, a pluralista politikai intézmények logikája igencsak megnehezíti annak a diktátornak, kormányfrakciónak vagy akár annak a jó szándékú elnöknek a dolgát, aki el akarná bitorolni a hatalmat, ahogy azt Franklin Roosevelt is megtapasztalhatta, amikor megpróbálta lerázni magáról a legfelsőbb bíróság felügyeletét; és ahogy Sir Róbert Walpole is rájöhetett erre, amikor megpróbált rövid úton érvényt szerezni a Black Actnek. Roosevelt, illetve Walpole azzal, hogy a hatalmat egyetlen ember, illetve egyetlen, szűk érdekcsoport kezébe adta volna, elkezdte volna aláásni a pluralista politikai intézmények alapjait; pedig a pluralizmus valódi mércéje pontosan az, hogy a rendszer ellen tud-e állni az efféle próbálkozásoknak. A pluralizmus másik alapfogalma a jogállamiság, vagyis az az alapelv, amely szerint a törvények mindenkire egyformán érvényesek - ez olyasmi, ami egy abszolút monarchiában, természetesen, elképzelhetetlen. A jogállamiság viszont azt jelenti, hogy egyetlen érdekcsoport sem használhatja arra a törvényeket, hogy csorbítsa egy másik érdekcsoport jogait. Ráadásul a jogállamiság alapelve nagyobb politikai részvételt biztosít és nagyobb befogadóságot, mivel hathatósan terjeszti azt a gondolatot, hogy az emberek ne csak a törvény előtt legyenek cgyenlőck, hanem a politikai rendszerben is. Ez volt az egyik olyan alapelv, amely miatt a XIX. században a brit politikai rendszer nem tudott ellenállni annak az erőteljes felszólításnak, amely nagyobb demokráciát követelt, utat nyitva ezzel a választásra jogosultak köre fokozatos kiterjesztésének, amelybe végül minden felnőtt korú lakos belekerült. Másodszor, amint azt már többször is láttuk, a befogadó politikai intézmények és a befogadó gazdasági intézmények kölcsönösen támogatják egymást. Ez pedig beindít egy másik mechanizmust, az ún. kedvező körforgást. A befogadó gazdasági intézmények felszámolják a legdurvább, kizsákmányoló gazdasági kapcsolatokat, mint amilyen a rabszolgaság és a jobbágyság; csökkentik a monopóliumok jelentőségét; és dinamikus gazdasági környezetet teremtenek - és ezek mind csökkentik azt a gazdasági hasznot, amelyet megszerezhet - legalábbis rövid távon - az, aki elbitorolja a politikai hatalmat. Mivel a XVIII. századra Nagy-Britannia gazdasági intézményrendszere már kellően befogadó lett, az elit egyre kevesebbet nyert azzal, ha ragaszkodott a hatalmához, és valójában sokkal többet veszíthetett azzal, ha az általános elnyomás eszközéhez nyúlt volna, amikor a nép nagyobb demokráciát követelt. A kedvező körforgás ezen áldásos hatásának volt köszönhető, hogy a XIX. századi Nagy-Britanniában az elit már nem találta olyan fenyegetőnek a lassan begyűrűző demokráciát, amely így nagyobb valószínűséggel tudott diadalmaskodni. Ezzel teljesen ellentétes

helyzet alakult ki az olyan abszolutisztikus berendezkedésű országokban, mint az Osztrák-Magyar Monarchia vagy az Orosz Birodalom, ahol a gazdasági intézmények még mindig nagyon kizsákmányoló jellegűek voltak, és, következésképp, ahol a XIX. században a nagyobb politikai részvételt követelő tömegeket az elnyomás eszközével hallgattatták el, mert az elit túl sokat vesztett volna, ha osztoznia kell a hatalmon. Végül, a befogadó politikai intézmények teret engednek a szabad médiának, a sajtó pedig gyakran információkat nyújt és ellenállásra buzdít, ha azt látja, hogy veszély fenyegeti a befogadó intézményeket. Ez történt a XIX. század utolsó negyedében és a XX. század első negyedében is, amikor a rablólovagok egyre növekvő gazdasági hatalma az Egyesült Államok befogadó gazdasági intézményrendszerének alapjait fenyegette. Bár ezeknek a mindig jelen lévő konfliktusoknak a kimenetele továbbra is kiszámíthatatlan, a kedvező körforgás - ezen mechanizmusok révén - igyekszik biztosítani a befogadó intézmények fennmaradását, a kihívásokkal szembeni sikeres ellenállását és a kibővítését, ahogy történt az NagyBritanniában és az Egyesült Államokban. Sajnos - ahogy azt majd a következő fejezetben látni fogjuk - a kizsákmányoló intézmények is ugyanilyen erővel igyekeznek biztosítani a saját fennmaradásukat ezt a folyamatot hívjuk ördögi körnek.

12. - ÖRDÖGI KÖR

Már nem jár vonat Bóba A nyugat-afrikai ország, Sierra Leone 1896-ban lett brit gyarmat. A fővárost, Frectownt eredetileg azért alapították a XVIII. század végén, hogy otthont adjon a hazatelepült és felszabadított rabszolgáknak. De amikor Freetown brit gyarmat lett, Sierra Leone belső területeit még mindig sok kis afrikai királyság alkotta. A XIX. század második felében a britek lépésről lépésre terjesztették ki uralmukat a belső országrészekre, sorra kötötték az egyezségeket az afrikai uralkodókkal. Ezen egyezmények alapján, 1896. augusztus 31-én, a brit kormány a gyarmatot protektorátussá nyilvánította. A britek az általuk fontosnak ítélt uralkodóknak új címet adományoztak: fővezérek lettek. Sierra Leone keleti részén például Kono körzetben (ahol modern gyémántbányászat folyt) a nagy hatalmú Sulukuval, a harcos királlyal találták szembe magukat. Suluku királyból Suluku fővezér lett, és létrejött a Sándor főnökség mint a protektorátus egyik közigazgatási egysége. Bár az olyan királyok, mint Suluku, aláírták az egyezményt, azt azonban nem fogták fel, hogy a britek úgy tekintik, korlátozás nélküli felhatalmazást kaptak arra, hogy gyarmatot alapítsanak. Amikor 1898 januárjában a britek megpróbálták bevezetni az ún. kunyhóadót (öt shilling házanként), a főnökök fellázadtak, kitört a polgárháború, amely kunyhóadó-lázadás néven vonult be a történelembe. A harcok északon kezdődtek, de délen hevesebbek voltak és tovább tartottak, főleg Mendeföldön, ahol a mende nevű etnikai csoport élt. A kunyhóadó-lázadást hamar leverték, de jó figyelmeztetés volt ez a briteknek, hogy tudják, mivel kell számolniuk, ha uralmuk alá akarják hajtani Sierra Leone hátországát. A britek ekkor már belekezdtek egy vasútvonal kiépítésébe, amely Freetownból vezetett az ország belső része felé. A munkálatok 1896 márciusában kezdődtek, és a vasút 1898 decemberében érte el Songo Townt, miközben javában zajlott a kunyhóadó-lázadás. Az 1904-es brit parlamenti lapok azt írták: „...ami a Sierra Leone-i vasutat illeti, az 1898 februárjában kitört bennszülöttlázadás miatt egy időre teljesen leálltak a munkálatok, a munkások szétszéledtek. A felkelők megrohamozták a vasutat, aminek eredményeként a teljes személyzetet vissza kellett vonnunk Freetownba. [...] Rotifunk, amely a vasút mentén, Freetowntól 88 kilométerre fekszik, akkoriban teljes egészében a lázadók kezére került.” 1894-ben Rotifunk még nem is szerepelt a terveken. A vasút vonalát azután módosították, hogy kitört a lázadás: északkelet helyett dél fél vették az irányt, Rotifunkon át a mendeföldi Bóba. A britek gyorsan el akartak jutni Mende-földrc, a lázadás epicentrumába, és a hátország többi, potenciálisan bomlasztó részébe, arra az esetre, ha máshol is fellángolna a forradalmi hév. Amikor Sierra Leone 1961-ben elnyerte függetlenségét, a britek Sir Milton Margai és a Sierra Leone-i Néppárt (Sierra Leone People’s Party - SLPP) kezébe adták a hatalmat. A párt elsősorban a déli területek, különösen Men-deföld, valamint a keleti területek támogatását élvezte. 1964-ben Sir Miltont a fivére, Sir Albert Margai követte a miniszterelnöki székben. 1967-ben az SLPP majdnem elvesztette - az egyébként sokak által ellenzett - választásokat a Siaka Stevens vezette ellenzéki Össznépi Kongresszusi Párttal (Ali Peoples’s Congress Party - APC) szemben. Stevens északi, limba származású volt, és az APC támogatói is főként az északi etnikai csoportok: a limbák, a temnék és a lokók voltak. Bár a dél felé tartó vasútvonalat a britek eredetileg azért akarták megépíteni, hogy uralmuk alá hajtsák egész Sierra Leonét, ám 1967-re a vasútvonal gazdasági szerepet kapott: ezen szállították az ország

exportcikkeit: a kávét, a kakaót és a gyémántot. A kávé- és kakaótermesztő földművesek mind mendék voltak, és Mcndeföldnek a vasút kijáratot jelentett a világra. Az 1967-es választásokon Mendeföld Albert Margait támogatta szavazataival. Stevensnek sokkd nagyobb érdeke fűződött ahhoz, hogy megőrizze hatalmát, mint ahhoz, hogy támogassa a mendeföldi exportot. Okfejtése igen egyszerű volt: ami jó a mendéknek, az jó az SLPP-nek és rossz Stevensnek. Ezért hát felszedte a Mendeföldre vezető vasútvonalat. Majd ennél is tovább ment: eladta a sínpályát és a kocsiállományt, hogy a változás olyan visszavonhatatlan legyen, amennyire csak lehetséges. Ma az, aki Freetownból kelet felé autózik, elhalad a düledező hastingsi és Waterlooi vasútállomás mellett. Már nem jár vonat Bóba. Stevens drasztikus lépése nyilvánvalóan végzetes károkat okozott a Sierra Leo-ne-i gazdaság legélénkebb ágazataiban. De Stevens - csakúgy, mint sok másik, függetlenné vált af rikai ország vezetője -, amikor választani kellett hatalmának megszilárdítása és a gazdasági növekedés ösztönzése között, az előbbit választotta, és soha nem gondolta meg magát. Ma már azért nem lehet vonaton eljutni Bóba, mert akárcsak I. Miklós cár, aki félt, hogy a vasút forradalmat visz Oroszországba - Stevens úgy gondolta, hogy a vasút megerősítené politikai ellenfeleit. Mint a kizsákmányoló intézményrendszerek urai általában, Stevens is félt, hogy elveszíti politikai hatalmát, és hogy elhárítson minden fenyegetést, hajlandó volt feláldozni a gazdasági növekedést. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Stevens stratégiája ellentétes volt a britekével. De, valójában, jórészt folytatta azt, amit a britek elkezdtek - ami jól illusztrálja az „ördögi kör” logikáját. Stevens uralkodása alatt kizsákmányolta Sierra Leonét, és ehhez ugyanolyan módszereket használt, mint a britek. 1985-ben még mindig ő volt hatalmon. No, nem azért, mert a nép újraválasztotta, hanem azért, mert 1967 után erőszakos diktátorrá vált, aki zaklatta és megölette politikai ellenfeleit, különösen az SLPP tagjait. 1971-ben elnökké nevezte ki magát, és 1978 után Sierra Leonéban már csak egy politikai párt maradt: a Stevens vezette APC. Stevens így sikeresen konszolidálta a hatalmát, még ha ehhez szegénysorba kellett is taszítania a hátországot. A gyarmati időszakban a britek egy sajátos rendszerben, közvetve kormányozták Sierra Leonét, akárcsak a legtöbb afrikai gyarmatukat. A rendszer alján álltak a fővezérek, akik beszedték az adókat, igazságot szolgáltattak és rendet tartottak. A britek nem elszigetelték a kakaó- és kávétermesztő földműveseket, hanem arra kényszerítették őket, hogy az összes terményt annak az értékesítési egyesületnek adják el, amelyet a gyarmati hivatal névleg azért hozott létre, hogy segítse a földműveseket. A mezőgazdasági termékek ára az idők során erősen ingadozott. Megesett, hogy egyik évben nagyon magas volt a kakaó ára, a rákövetkező évben pedig nagyon alacsony. A földművesek jövedelme ennek megfelelően szintén erősen ingadozott. Az értékesítési egyesületek létjogosultságát azzal igazolták, hogy a földművesek helyett majd ezek a szervezetek vállalják magukra az áringadozást. Amikor a világpiaci árak magasak voltak, az egyesület a világpiaci árnál kevesebbet fizetett a Sierra Leo-ne-i földműveseknek, viszont amikor alacsonyak voltak a világpiaci árak, akkor annál magasabbat fizetett. Elvben ez jó ötletnek tűnt. A valóság azonban mást mutatott. A Sierra Leone-i terményértékesítési egyesületet 1949-ben hozták létre. Az egyesületnek természetesen kellett valamilyen bevételi forrás, hogy működni tudjon. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy - jó évben, rossz évben egyaránt - egy kicsivel kevesebbet fizetnek a földműveseknek, mint amennyi járna nekik. Az így összegyűjtött pénzalapból azután már fedezni lehetett a rezsit és az adminisztrációs költségeket. Kis idő elteltével az a kicsivel kevesebb már sokkal kevesebb lett. A gyarmati állam arra használta az értékesítési egyesületet, hogy alaposan megadóztassa a földműveseket. Sokan azt várták, hogy miután több ország is elnyerte a függetlenségét, a gyarmati uralom rémes gazdasági gyakorlatának vége lesz Fekete-Afrikában, és az értékesítési egyesületek is megszűnnek

adószedő szervezetekként működni. De nem így történt. Sőt a földműveseket ezután, ha lehet, még jobban kizsákmányolták. Az 1960-as évek közepén a pálmamagtermesztők már csak a világpiaci ár 56százalék-át kapták meg az értékesítési egyesülettől, a kakaótermesztők a 48százalék-át, a kávétermesztők a 49százalék-át. Mire Stevens 1985-ben lemondott - hogy helyére saját választott utódja, Joseph Momoh üljön ezek az arányok tovább csökkentek: 37százalék-ra, 19százalék-ra és 27százalék-ra. Bármilyen siralmasnak tűnik is ez, a földművesek még mindig jobban jártak ekkor, mint Stevens uralma idején, amikor gyakran csak az ár 10százalék-át kapták meg. Ami, ugyebár, azt jelentette, hogy a bevétel 90százalék-át Stevens kormánya és cimborái tették zsebre, és azt a pénzt nem közszolgáltatásokra - útépítésre vagy oktatásra - fordították, hanem a saját vagyonukat hizlalták tovább, és politikai támogatást vásároltak maguknak. A britek közvetett uralmának része volt az is, hogy előírták, a fővezéri hivatal egy életre szól, és csak az választható fővezérré, aki tagja valamelyik elismert „uralkodóháznak”. Idővel kialakult az egyes uralkodóházak identitása, de mindegyiknek az alapját lényegében az adott terület királyainak és azoknak az elit családoknak a rokoni kapcsolatai adták, amelyek a XIX. század végén aláírták az egyezményt a britekkel. A főnököket választották, de nem demokratikusan. Az alacsonyabb rangú falufőnökökből, vagy a fővezér, a falufőnök vagy a brit hatóságok által kinevezett tagokból álló törzsi testület döntött arról, hogy ki legyen a fővezér. Az ember azt hinné, hogy a függetlenség elnyerése után ezt a gyarmati intézményt vagy eltörölték, vagy legalábbis megreformálták. De ahogy az értékesítési egyesületekhez, úgy ezekhez sem nyúltak, hanem változatlanul működtek tovább. Még ma is a fővezérek hatásköre beszedni az adót, ami ugyan azóta már nem kunyhóadó, de valami hasonló: fejadó. 2005-ben Sándor városában a törzsi hatóság új fővezért választott. Kizárólag a környéken az egyedüli uralkodóház, a Fasuluku uralkodóház tagjai jelöltethették magukat. A győztes Sheku Fasuluku, Suluku király ükunokája lett. Az értékesítési egyesületek működése és a földtulajdonjog hagyományos rendszere együtt már magyarázatot ad arra, hogy miért olyan alacsony a mezőgazdasági termelékenység Sierra Leonéban és Fekete-Afrika nagy részén. Az 1980-as években Róbert Bates politológus elindult, hogy kiderítse, miért olyan improduktív a mezőgazdaság Afrikában, noha a közgazdasági tankönyvek szerint ez kellene legyen a legdinamikusabb gazdasági ágazat. Bates arra jött rá, hogy a kialakult helyzetnek semmi köze a földrajzi adottságokhoz vagy azokhoz a tényezőkhöz, amelyekkel a 2. fejezetben foglalkoztunk, és amelyekről sokan azt állítják, hogy ezek miatt itt eleve csak alacsony lehet a mezőgazdasági termelékenység. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az értékesítési egyesületek árpolitikája egyáltalán nem ösztönzi a földműveseket arra, hogy befektessenek, hogy trágyázzanak, vagy hogy óvják a talajt. Az értékesítési egyesületek döntéseinek általános irányvonala azért volt kedvezőtlen a vidéki érdekcsoportok számára, mert ezeknek az érdekcsoportoknak nem volt politikai hatalmuk. Árpolitikájukat más, alapvető tényezők befolyásolták, amelyektől a birtokviszonyok bizonytalanná váltak, és ez még inkább aláásta az ösztönzők rendszerét. Sierra Leonéban a fővezérek nem csak arra kellettek, hogy biztosítsák a törvényes rendet, az igazságszolgáltatást, és beszedjék az adókat. Ök voltak a „földgondnokok” is. Bár a családoknak, a klánoknak és a dinasztiáknak volt földhasználati joguk és voltak hagyományos értelemben vett birtokaik, mégis arról, hogy ki hol gazdálkodhat, a fővezér mondta ki az utolsó szót. A valós földtulajdonjog csak annak volt biztosított, aki rokoni kapcsolatban állt a főnökkel, talán még ugyanabból az uralkodócsaládból is származott. A földet nem lehetett adni-venni, nem lehetett kölcsönhöz fedezetként felajánlani, és aki a főnökségen kívül született, az nem ültethetett évelő növényeket, kávét, kakaót vagy pálmát, mert attól féltek, hogy ezzel

az illető „de facto” tulajdonjogokat szerezhet. Hogy milyen jelentős az eltérés a Sierra Leone-i, kizsákmányoló intézményrendszer és a többi brit gyarmat (például Ausztrália) befogadó intézményrendszere között, azt jól illusztrálja az, ahogyan az ásványi nyersanyagokat kezelték. A Sierra Leone keleti részén fekvő Kono körzet gyémántbányáit 1930 januárjában fedezték fel. Ezek ún. alluviális lelőhelyek voltak, ami azt jelenti, hogy a gyémántot nem a mélyből kellett felhozni. így a kitermelés elsődleges módszere a gyémántmosás volt. Egyes társadalomtudósok az így talált gyémántokat „demokratikus gyémántoknak” hívják, mert így sokan részt vehettek a munkában, ami potenciálisan befogadó lehetőséget teremtett. De nem Sierra Leonéban. A brit kormány, tudomást sem véve a gyémántmosás demokratikus jellegéről, monopóliumot hirdetett a protektorátus egész területére, amelyet a Sierra Leone Selection Trust, valamint a dél-afrikai bányászati cégóriás, a De Beers kezébe adott. 1936-ban a De Beers arra is jogot kapott, hogy felállítson egy - Diamond Protection Force (DPF) névre keresztelt - magánhadsereget, amely nagyobb lett, mint a gyarmati kormány serege. Noha a felszínközeli rétegekben szinte mindenütt lehetett gyémántot találni, még így sem volt könnyű fenntartani a rendet. Az 1950-es években már a DPF is kevésnek bizonyult a több ezer illegális gyémántbányásszal szemben, ami miatt hatalmas volt a feszültség és a káosz. 1955-ben a brit kormány megnyitott néhány gyémántmezőt az engedéllyel rendelkező bányászok előtt, de a Sierra Leone Selection Trust így is megtartotta a leggazdagabb területeket Yengemában, Koiduban és Tongo Fteldsen. A függetlenség elnyerése után a helyzet csak még rosszabb lett. 1970-ben Siaka Stevens gyakorlatilag államosította a Sierra Leone Selection Trustot, létrehozva ezzel - National Diamond Mining Company (Sierra Leone) Limited néven - egy állami gyémántbányacéget, amelyben a kormány - ami egyet jelentett Stevens személyével - 51százalék-ban részesedett. Ez volt Stevens tervének nyitótétele - célja pedig az, hogy rátegye a kezét az ország teljes gyémántbányászatára. A XIX. századi Ausztráliában nem a gyémánt, hanem az - Új-Dél-Wales- ben és az épp csak önállósodott Victoria államban 1851-ben felfedezett - arany keltette fel az emberek érdeklődését. És, mint Sierra Leonéban a gyémánt, al-luviális volt az arany is, így el kellett dönteni, milyen módon nyerjék ki. Egyesek, például a foldfoglalók korábban megismert vezérének, John Macarthur-nak a fia, James Macarthur is azon a véleményen volt, hogy körbe kell keríteni a bányászati területeket, és árverésre kell bocsátani a monopoljogokat. Ennek a verziónak a hívei szerettek volna létrehozni egy, a Sierra Leonc-ihez hasonló trösztöt. Sokan viszont azt akarták, hogy mindenkinek szabad hozzáférése legyen az aranybányákhoz. A befogadó jellegű modell nyert, és az ausztrál hatóságok ahelyett, hogy monopolizálták volna az aranybányászatot, mindenkinek lehetőséget adtak, aki kifizette az éves bányászengedélyt. Az aranyásók - ahogy ezeket a kalandorokat elnevezték - hamarosan komoly politikai erővé kovácsolódtak, különösen Victoria államban. Fontos szerepet játszottak az egyetemes választójog és a titkos szavazás bevezetésében. Az európai terjeszkedés és a gyarmati uralom több szempontból is káros hatással volt Af rikára. Ezek közül a káros hatások közül kettőt már megismertünk: az egyik volt a transzatlanti rabszolgakereskedelem megindulása, amely miatt Afrika politikai és gazdasági intézményrendszere kizsákmányolóvá vált, és amely miatt a gyarmati törvényhozást és intézményrendszert arra használták, hogy gátolják a kereskedelmi célú mezőgazdasági termelés fejlődését, amely konkurenciát jelenthetett volna az európaiaknak. A rabszolgaság meghatározó erővé vált Sierra Leonéban. A gyarmatosítás idején az ország belső területein nem létezett erős, központosított állam; sok kis, egymással szemben álló királyság uralta a vidéket, amelyek állandóan fosztogatták egymást, elrabolták egymás embereit és asszonyait. A rabszolgaság úgy terjedt, mint valami járvány, a

lakosságnak mintegy 50százalék-a dolgozott rabszolgaként. A klimatikus viszonyok miatt ellentétben Dél-Afrikával - a fehérek nem tudtak megtelepedni Sierra Leonéban; így aztán nem is jelentettek konkurenciát az afrikaiaknak. Ráadásul, mivel itt nem folyt olyan nagyságrendű bányászat, mint Johannesburgban, nemcsak hogy fehér földbirtokosok nem voltak az országban, és így nem volt igény afrikai munkaerőre a mezőgazdaságban, arra sem ösztönözte őket semmi, hogy létrehozzanak egy kizsákmányoló munkaerő-piaci intézményrendszert, amely oly jellemző volt a dél-afrikai apartheid rezsimre. De más mechanizmusok is működésbe léptek. Sierra Leone kakaó- és kávétermesztői, bár nem versenyeztek a fehérekkel, jövedelmüket - a kormányzati monopólium révén - mégis kisajátította az értékesítési egyesület. Sierra Leone a közvetett brit uralomtól is szenvedett. Sok olyan hely volt Afrikában, ahol a közvetett uralmat megvalósítani szándékozó brit hatóságok nem találtak központosított államhatalmi rendszert, amelyet átvehettek volna. Például, Kelet-Nigériában az igbóknak nem is voltak törzsfőnökeik, amikor - valamikor a XIX. században - a britek összetalálkoztak velük. A britek hozták létre a rendszert, ők bízták meg a főnököket. Sierra Leonéban a britek a fennálló bennszülötti intézményekre és hatalmi rendszerekre alapozták közvetett uralmukat. Mindazonáltal - függetlenül attól, hogy milyen történelmi alapon lett egyesekből fővezér 1896-ban - a közvetett uralom és az a hatalom, amellyel ezeket a fővezéreket felruházta, teljesen megváltoztatta Sierra Leone fennálló politikai rendjét. Mindenekelőtt a társadalmi különbségek olyan rendszerét - az uralkodóházakat - hozták létre, amilyenek korábban egyáltalán nem léteztek. Az örökletes arisztokrácia bevezetésével megszűnt az a helyzet, amely sokkal képlékenyebb volt, és amelyben a főnököknek szükségük volt a nép támogatására. Ehelyett létrejött egy merev rendszer, amelyben a főnöki poszt örökre szólt, a főnök egy életre lekötelezettje lett a Freetownban vagy Nagy-Britanniában székelő pártfogóinak, és már nem tartozott elszámolással a népnek, amelyen uralkodott. De a britek egyébként is tetszésük szerint alakítgatták az egész intézményrendszert. A népük által elfogadott főnökök helyére például olyan embereket ültettek, akik nagyobb hajlandóságot mutattak a velük való együttműködésre. Az a Margai család, amely az első két miniszterelnököt adta a független Sierra Leonénak, úgy került hatalomra Alsó-Banta főnökségben, hogy a kunyhóadó-lázadás során a britek oldalára állt, és szembeszállt a regnáló főnökkel, Nyamával. Nyamát megfosztották a trónjától, és azt követően a Margai család tagjai uralkodtak itt - egészen 2010-ig. Igazán figyelemre méltó, hogy milyen nagy az átfedés a gyarmati és a független Sierra Leone intézményrendszere között. A britek létrehozták az értékesítési egyesületeket, és arra használták azokat, hogy megadóztassák a földműveseket. A független Sierra Leone kormányai folytatták ezt a gyakorlatot, csak még magasabb adókra tartottak igényt. A britek létrehozták a közvetett uralom rendszerét - a független Sierra Leone kormányai ezt a gyarmati intézményt sem szüntették meg, inkább ők is így kormányozták a vidéki területeket. A britek létrehozták a gyémántmonopóliumot, és megpróbálták kiszorítani az af rikai bányászokat. A független Sierra Leone kormányai ugyanezt tették. Igaz, a britek azt gondolták, hogy a vasútépítés jó módja annak, hogy az uralmuk alá hajtsák Mendeföldet, míg Siaka Stevens ezzel ellentétes véleményen volt. A britek bízhattak a hadseregükben, és tudták, hogy bármikor bevethető, ha lázadás törne ki Mendeföldön. Stevensnek viszont nem volt a kezében ilyen ütőkártya. Sierra Leonéban ugyanis - csakúgy, mint sok másik afrikai országban - egy erős hadsereg fenyegetést jelentett volna Stevens uralmára. Ezért történt, hogy ő inkább meggyengítette a hadsereget, az erőszak visszaszorítására és „privatizálására” speciális katonai egységeket hozott létre, amelyek csakis hozzá voltak lojálisak, és eközben lerombolta azt a kevéske kis állami hatalmat is, amely még jelen volt Sierra Leonéban. Hadsereg helyett először felállította az

ún. belső biztonsági egységet, az Internál Security Unitot, amelynek rövidítése: ISU. A béketűrő Sierra Leone-ieknek azt jelentette: „I Shoot U”, vagyis hogy „lelőlek”. Azután jött a különleges biztonsági osztag, a Special Security Division, vagyis SSD, ami a köznyelvben annyit tett: „Siaka Stevens Dogs”, azaz Siaka Stevens kopói. Végül az okozta a rezsim vesztét, hogy nem volt az országban olyan hadsereg, amely támogatta volna a rezsimet. 1992. április 29-én a Valentine Strasser kapitány vezette maroknyi, mindössze 30 fős katonai csapat buktatta meg az APC-rezsimet. Sierra Leone fejlődését, vagy inkább: fejlődésének hiányát, könnyebben megérthetjük, ha egy ördögi kör eredményének tekintjük. A kizsákmányoló intézményrendszert a brit gyarmati hatóságok építették fel, és a függetlenség elnyerése után hatalomra kerülő af rikai politikusok boldogan vették át tőlük a stafétát. A minta kísértetiesen hasonló volt szerte Fekete-Afrikában. Hasonló reményeket tápláltak a függetlenséget elnyerő Ghánában, Kenyában, Zambiában és sok más afrikai országban is. Mégis mindig, mindenhol a kizsákmányoló intézmények születtek újjá - követve az ördögi, és idővel egyre ördögibbé váló kör által előrevetített mintát. Ezekben az országokban mindenütt fennmaradt a britek által létrehozott értékesítési egyesület és a közvetett uralmi rendszer. Ennek az ördögi körnek megvannak a maga természetes kiváltó okai. A kizsákmányoló politikai intézményrendszer egy olyan, kizsákmányoló gazdasági intézményrendszer megteremtéséhez vezet, amely csak keveseket tesz gazdaggá - sokak kárára. Azok, akik profitálnak ebből a kizsákmányoló intézményrendszerből, akkora vagyonra tesznek így szert, hogy abból már képesek magánhadsereget kiállítani és zsoldosokat bérelni, bírákat vásárolni és választásokat megbundázni, hogy hatalmon maradjanak. Nekik abszolút érdekükben áll megvédeni a rendszert. Éppen ezért a kizsákmányoló gazdasági intézmények azok, amelyek alapot adnak a kizsákmányoló politikai intézmények fennmaradásához. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben működő rezsimekben a hatalom értékes dolog, mert korlátlan, és mert gazdaggá tesz. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben, ráadásul, büntetlenül vissza is lehet élni a hatalommal. Hogy a hatalom korrupttá tesz vagy sem, az vitatható, de Lord Actonnak teljesen igaza volt, amikor azt állította, hogy az abszolút hatalom abszolút korrupttá tesz. Az előző fejezetben azt láttuk, hogy amikor Franklin Roosevelt akarta olyasmire használni elnöki hatalmát, ami szerinte üdvös lett volna a társadalom számára, és ebben a legfelsőbb bíróság sem tudta megakadályozni, az Egyesült Államok befogadó politikai intézményrendszere akkor is megakadályozta, hogy lerázza magáról a korlátokat. Egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben nem sok minden gátolja a hatalomgyakorlást, legyen az bármilyen torz és beteges is. 1980-ban Sam Bangura, a Sierra Leone-i jegybank akkori vezére, kritizálni merte Siaka Stevens politikáját, mondván: erkölcstelen. Nem sokkal később meggyilkolták: ledobták a jegybank épületének legfelső emeletéről, teste - stílszerűen - a Siaka Stevens utca kövén landolt. A kizsákmányoló politikai intézmények azért is indítanak be egy ilyen ördögi kört, mert nem biztosítanak védelmet azokkal szemben, akik még több hatalmat akarnak szerezni maguknak. Az ördögi kör egy másik jellemző mechanizmusa az, hogy a kizsákmányoló intézmények - azzal, hogy korlátlan hatalmat biztosítanak és óriási vagyoni egyenlőtlenségeket teremtenek - növelik a politikai játszmák tétjét. Mert bárki is irányítja az országot, az lesz ennek a korlátlan hatalomnak a haszonélvezője, így egy kizsákmányoló intézményrendszerben mindig belharcok dúlnak a hatalomért és az azzal járó vagyonért. Ezzel a dinamikával már a maja városállamok és az ókori Róma kapcsán is találkoztunk. Ennek fényében nem meglepő, hogy számos afrikai országban a gyarmati hatalmaktól megörökölt kizsákmányoló intézményrendszer a hatalmi harcok és polgárháborúk magját vetette el.

Ezek a harcok semmiben sem hasonlítottak az olyan konfliktusokra, mint amilyen az angol forradalom és a dicsőséges forradalom volt. A harcoló feleknek ugyanis nem az a céljuk, hogy megváltoztassák a politikai intézményrendszert, hogy korlátozzák a hatalomgyakorlást, vagy hogy pluralista rendszert teremtsenek - hanem az, hogy megszerezzék a hatalmat, és a többség kárára meggazdagodjanak. Angolában, Burundiban, Csádban, Elefántcsontparton, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Etiópiában, Libériában, Mozambikban, Nigériában, a Kongói Köztársaságban, Ruandában, Szomáliában, Szudánban, Ugandában és, természetesen, Sierra Leonéban - ahogy azt majd a következő fejezetben részleteiben is látni fogjuk - ezek a konfliktusok véres polgárháborúkká fajultak, romba döntötték a gazdaságot, hallatlan szenvedést okoztak az embereknek - és ezek okozták az állam bukását.

Az encomiendától a földrablásig

1993. január 14-én Ramiro De León Carpio, Guatemala új elnöke letette hivatali esküjét. Richárd Aitkenhead Castillót nevezte ki pénzügyminiszterének, Ricardo Castillo Sinibaldit pedig fejlesztési miniszterének. Volt valami közös ebben a három férfiban: mindhárman azoknak a spanyol konkvisztádoroknak az egyenes ági leszármazottai voltak, akik a XVI. század elején érkeztek Guatemalába. De León híres felmenője Jüan De León Cardona volt, míg a két Castillo azzal a Bernal Díaz del Castillóval állt rokoni kapcsolatban, aki az egyik leghíresebb, első kézből származó beszámolót írta Mexikó meghódításáról. Hernán Cortésnek tett szolgálataiért cserébe, Díaz del Castillót kinevezték Santiago de los Caballeros (a mai Antigua) kormányzójává. Castillo és De León is dinasztiát alapított, csakúgy, mint több másik konkvisztádor, például Pedro de Alvarado. A guatemalai szociológus, Marta Casaús Arzú feltárt egy 22 családból álló, központi csoportot, amely házasságok révén másik 26, csoporton kívüli családdal állt rokoni kapcsolatban. Arzú - genealógiai és politológiai vizsgálatai alapján - arra a következtetésre jutott, hogy 1531 óta ezek a családok birtokolták a gazdasági és politikai hatalmat Guatemalában. Ezek a családok - még ha tágabban értelmezte is az elithez tartozást - az 1990-es években csupán a lakosságnak alig több, mint 1százalék-át tették ki. Sierra Leonéban és Fekete-Afrika nagy részén az ördögi kör azoknak a kizsákmányoló intézményeknek a formájában realizálódott, amelyeket még a gyarmati hatalmak hoztak létre, és amelyeket a függetlenedés után hatalomra került vezetők változatlan formában vettek át. Guatemalában - akárcsak Közép-Amerika nagy részén - az ördögi körnek egy egyszerűbb, kezdetlegesebb formájával találkozunk: a gazdasági és politikai hatalom birtokosai - igen sikeresen úgy alakítják az intézményrendszert, hogy azzal biztosítsák saját hatalmuk folytonosságát. Az ilyen típusú ördögi kör bebetonozza a kizsákmányoló intézményeket és a hatalmon lévő elitet is, és ezzel együtt konzerválja az ország gazdasági elmaradottságát. A gyarmatosítás idején Guatemala sűrűn lakott vidék volt, mintegy kétmillió maja lakta. A betegségek és a kizsákmányolás sok emberáldozatot követeltek, ahogy mindenütt másutt is az amerikai kontinensen. A lakosság létszáma majd csak az 1920-as években érte el újra a gyarmatosítás előtti szintet. Akárcsak a Spanyol Birodalom többi részén, a bennszülötteket - mint encomiendát - itt is szétosztották a konkvisztádorok között. Ahogy azt Mexikó és Peru gyarmatosítása kapcsán már láttuk, az encomienda egy kényszermunkarendszer volt, amely később utat nyitott több hasonló, kényszerítő intézménynek, elsősorban a repartimientómVamit Guatemalában matidamientónak is hívtak. Az elit a konkvisztádorok leszármazottai és néhány bennszülött - nemcsak a különféle kényszermunkarendszerekből profitált, de a Consulado de Comercio kcreskcdőcéhen keresztül irányítása alatt tartotta és monopolizálta a kereskedelmet is. Guatemala lakosságának nagy része fent lakott a hegyekben, messze a partoktól. A magas szállítási költségek miatt az export alacsony szintű volt, és kezdetben a föld sem volt túl értékes. A termőföldek nagy része még mindig a bennszülöttek kezében volt, hatalmas, közösségi földbirtokok, ún. ejidosok formájában. A többi javarészt lakatlan terület volt, és elméletileg a kormány tulajdonában volt. A kereskedelem irányításából és megadóztatásából azonban több bevétel származott, mint a földek feletti ellenőrzésből. Akárcsak a mexikóiak, a guatemalai elit is ellenségesen viszonyult a cádi-zi alkotmányhoz, amely arra biztatta őket, hogy kiáltsák ki a függetlenségüket, ahogyan Mexikó tette. Leszámítva az 1839 és 1871 közötti rövid időszakot, amikor Guatemala egyesült Mexikóval és a közép-amerikai föderációval

(Central American Federation), Rafael Carrera diktatúrája alatt az országot a gyarmati elit kormányozta. Ebben a korszakban a konkvisztádorok leszármazottai és a bennszülött elit jórészt változatlan formában működtette tovább a gyarmati időszak kizsákmányoló gazdasági intézményeit. Még a kereskedőcéh, a Consulado szervezete sem alakult át a függetlenség elnyerése után. Bár ez királyi intézmény volt, boldogan működtette tovább a köztársasági kormány is. A függetlenség kiharcolása így csupán egy puccs volt, amit a már meglévő, helyi elit vitt véghez, akárcsak Mexikóban; aztán vitték tovább a szokásos kizsákmányoló gazdasági rendszert, amelyből már eddig is rengeteget profitáltak. Meglehetősen ironikus, hogy ebben a korszakban továbbra is a Consulado volt felelős az ország gazdasági fejlődéséért. De, akárcsak a függetlenség előtt, a Consulado továbbra is a saját érdekeit, és nem az ország érdekeit tartotta szem előtt. Többek között ez a szervezet volt felelős az infrastruktúra (például az utak, a kikötők) fejlesztéséért, de - hasonlóan ahhoz, mint az Osztrák-Magyar Monarchiában, Oroszországban és Sierra Leonéban - az ilyen irányú fejlődés Guatemalában is teremtő rombolással fenyegetett, és destabilizálhatta volna a rendszert. Éppen ezért, ahelyett, hogy fejlesztették volna az infrastruktúrát, inkább akadályozták a fejlődését. Például az egyik fontos fejlesztési javaslat egy kikötő megépítése volt a suchitepéquezi parton, a Csendes-óceán felőli oldalon. Akkoriban az országnak csak a karibi parton voltak megfelelő kikötői, és ezek a Consulado irányítása alatt álltak. A Consulado azért nem foglalkozott a csendes-óceáni partszakasszal, mert ha ebben a régióban is lett volna egy kikötő, az sokkal könnyebben elérhető kijáratot jelentett volna a hegyekből, Mazatenango és Quezaltenango városából érkező áruknak, és ha ezek az áruk más piacokra is eljuthattak volna, az aláásta volna a Consulado külkereskedelmi monopóliumát. Ugyanezen megfontolásból nem építettek utakat sem, ami egyébként országszerte szintén a Consulado feladata lett volna. Az előzőekből már ki lehet következtetni, hogy azért sem volt hajlandó utakat építeni, mert azzal a konkurens csoportokat erősítette volna, sőt talán a saját monopóliumát is tönkretette volna. Nyugat-Guatemala és a Los Altos régióban található Quezaltenango lakói azonban nyomást gyakoroltak a Consuladóra, és követelték, hogy építsen utakat. De ha jól járható út épült volna Los Altos és a suchitepéquezi part között, az azzal a veszéllyel járt, hogy kialakult volna egy kereskedői réteg, amely konkurenciát jelentett volna a Consulado fővárosi kereskedőinek. Ezért aztán az út maradt olyan, amilyen volt. Az elit uralmának eredményeként a XIX. század közepén Guatemalában megállt az idő, miközben a világ többi részén gyors változások zajlottak. De ezek a változások végső soron Guatemalára is kihatással voltak. A szállítási költségek rohamosan csökkentek, köszönhetően az olyan technológiai innovációknak, mint a gőzmozdony, a vasút és az új, sokkal gyorsabb hajók. Ráadásul NyugatEurópában és Észak-Amerikában nőttek a jövedelmek, és ez tömeges keresletet teremtett sok olyan termék iránt, amelyeket akár egy olyan ország is képes volt megtermelni, mint Guatemala. A XIX. század elején még két természetes festékanyagot, az indigót és a kármint gyártották exportra, de a kávétermelés jövedelmezőbb lehetőségnek tűnt. Guatemalában rengeteg volt a kávétermesztésre alkalmas föld, így egyre többen vágtak bele ebbe a tevékenységbe - a Consulado segítsége nélkül. Időközben egyre nőtt a kávé világpiaci ára, és egyre bővült a nemzetközi kereskedelem, így hatalmas profitot lehetett realizálni - nem csoda, hogy a guatemalai elit is érdekeltté vált a kávétermesztésben. 1871-ben a régóta fennálló Carrera-rezsimet végül megdöntötte egy, magát liberálisnak nevező csoport, amely az azonos nevű, világméretű mozgalom után nevezte el magát. A liberalizmus jelentése idővel átalakult. De a XIX. században, az Egyesült Államokban és Európában olyasmit jelentett, mint ma a libertarianizmus: támogatta az egyén szabadságát, a korlátozott kormányzást és a szabad kereskedelmet. A dolgok azonban egy kicsit máshogy működtek Guatemalában. A kezdetben

Miguel Garcia Granados, majd 1873 után a Justo Rufino Barrios vezette guatemalai liberálisok jellemzően nem liberális gondolkodású friss erők voltak, hanem lényegében ugyanazok a családok, amelyek eddig is, ezután is hatalmon voltak. Tovább működtették a kizsákmányoló politikai intézményeket, és véghezvittek egy nagy ívű gazdasági átszervezést, hogy kizsákmányolhassák a kávétermesztőket. 1871-ben ugyan eltörölték a Consulado intézményét, de a gazdasági körülmények megváltoztak. A kizsákmányoló gazdasági intézmények fókuszába most a kávé termelése és exportja került. A kávétermeléshez föld kellett és munkaerő. Hogy legyen hely kialakítani a kávéültetvényeket, a liberálisok privatizálták - valójában elrabolták - azokat a földeket, amelyek korábban közösségek vagy a kormány tulajdonában voltak. Bár ez a húzásuk senkinek sem tetszett, de - tekintve, hogy az országban egy kizsákmányoló politikai intézményrendszer működött és a politikai hatalom egy szűk kör kezében összpontosult - a guatemalai elit végül elérte, amit akart. 1871 és 1883 között több mint 400 ezer hektár földet - elsősorban a bennszülöttek közös földjeit és a határmenti földeket - játszottak át az elit kezére, a kávétermelés majd csak ez után indult gyors fejlődésnek. A cél az volt, hogy hatalmas birtokokat hozzanak létre. A privatizált földeket jellemzően a hagyományos elit tagjainak vagy azok holdudvarának adták el. A liberális állam kényszerítő erejét ezután arra használták, hogy segítsenek a földbirtokosoknak munkásokat toborozni - ehhez pedig átvettek, illetve életre keltettek különféle kényszermunkarendszereket. 1876 novemberében Barrios elnök levelet írt Guatemala kormányzójának, és levelében megjegyezte: „...mivel az országban hatalmas földterületek várnak arra, hogy hasznosítsuk, megműveljük őket, amihez rengeteg olyan munkásra lesz szükség, akik ma még nem vesznek részt a nemzet termelő elemeinek fejlesztését célzó mozgalomban, adjatok meg minden segítséget a mezőgazdaságnak: 1. A fennhatóságotok alá tartozó indián városokból adjatok annyi munkást a körzet ültetvényeseinek, amennyit kérnek, kérjenek akár ötvenet, akár százat.” A repartimientót, vagyis a kényszermunka-szolgálatot sosem törölték el, most pedig kiterjesztették és meghosszabbították. Sőt 1877-ben a 177. sz. rendelettel intézményesítették is. A rendelet megszabta, hogy a munkáltatók legfeljebb 60 munkást kérhettek és kaphattak a kormánytól 15 munkanapra, ha a birtok ugyanabban a körzetben volt, és 30 munkanapra, ha a birtok a körzeten kívül esett. A munkáltató, ha akarta, megújíthatta a kérvényt. Ezek a munkásokat erőszakkal is „besorozhatták”, hacsak nem tudták - a munkakönyvükkel - hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a közelmúltban már eleget tettek az efféle kötelezettségüknek. Minden vidéki munkás köteles volt magánál tartani a munkakönyvét, az ún. libretát, amelyben benne volt minden információ: kinél dolgozott, van-e adóssága. Sokan ugyanis eladósodtak, és aki tartozott a munkáltatójának, az nem hagyhatta el annak birtokát engedély nélkül. A 177. rendelet továbbá előírta azt is, hogy a „toborzást” csak úgy lehet elkerülni, ha a munkás bizonyítani tudja, hogy tartozik egy munkáltatónak. A munkások így csapdába kerültek. Ezeken a törvényeken felül még számos másik, csavargásellenes törvény is életbe lépett, amelyek kimondták, hogy aki nem tudja bizonyítani, hogy van munkája, azt azonnal besorozzák a repartimientóba vagy valamelyik másik kényszermunkarendszerbe, és viszik utat építeni, vagy arra kényszerítik, hogy fogadjon el egy állást valamelyik ültetvényen. Guatemalában, akárcsak a XIX. és XX. századi Dél-Afrikában, az 1871 utáni földpolitika is azt a célt szolgálta, hogy aláássák a bennszülöttek önellátó gazdaságát, és arra kényszerítsék őket, hogy alacsony bérekért dolgozzanak. A repartimientó egészen az 1920-as évekig fennmaradt; a libretarcndszer és a csavargásellenes törvények teljes skálája egészen 1945-ig hatályban maradt, amikor is Guatemalában - rövid időre -

felvirágzott a demokrácia. Akárcsak 1871 előtt, a guatemalai elit katonai vezetők révén uralkodott. Es ez az után is így maradt, hogy fellendült a kávépiac. A leghosszabb ideig Jorge Ubico állt az ország élén, aki 1931-től 1944-ig töltötte be az elnöki hivatalt. 1931-ben Ubico ellenfél nélkül nyerte meg az elnökválasztást - senki sem volt olyan bolond, hogy versenybe szálljon vele. Ahogy a Consulado, úgy Ubico elnök sem támogatott semmi olyasmit, ami elindíthatta volna a teremtő rombolást, veszélyeztethette volna az elnök politikai hatalmát, valamint az elnök és az elit gazdasági érdekeit. Tehát Ubico is azért ellenezte az ipart Guatemalában, amiért I. Ferenc az Osztrák-Magyar Monarchiában és I. Miklós Oroszországban: az ipari munkások könnyen bajt okozhattak volna. Ez a példátlanul paranoiás elnök, aki kényszeresen mindig az elnyomás eszközéhez nyúlt, megtiltotta népének, hogy használni merje az obrero (munkás), a sindicato (szakszervezet) és a huelga (sztrájk) szavakat. Aki ezeket kiejtette a száján, akár börtönbe is kerülhetett. Bár Ubico nagy hatalmú elnök volt, a szálakat mégis az elit mozgatta. A rezsimmel szembeni ellenállás 1944-ben tetőzött, amikor is felbőszült egyetemi hallgatók demonstrációkat szerveztek. A népi elégedetlenség egyre csak nőtt, és június 24-én 311 ember - köztük sokan az elit tagjai - írta alá a Memóriái de los 31 l-et, vagyis azt a nyílt levelet, amely elítélte a rezsimet. Ubico július l-jén lemondott. Bár 1945-ben demokratikus rezsim került hatalomra, azt 1954-ben megdöntötte egy puccs, amely végül véres polgárháborúhoz vezetett. Guatemala csak 1986-ban demokratizálódott újra. A spanyol konkvisztádoroknak nem volt lelkiismeret-furdalásuk amiatt, hogy kizsákmányoló politikai és gazdasági rendszert hoztak létre. Hiszen eleve ezért jöttek az Újvilágba. De a legtöbb intézményt ideiglenesnek szánták. Az encomienda például csak átmenetileg biztosította azon jogokat, amiket a földbirtokosok a munkások felett gyakorolhattak. Arra nem volt kidolgozott tervük, hogyan állítsanak fel egy olyan rendszert, amely még négyszáz évig fennmarad majd. Valójában az általuk létrehozott intézmények időközben jelentős változásokon mentek keresztül, de egy valami nem változott: ezek az intézmények - az ördögi kör eredményeként - mindvégig kizsákmányoló jellegűek maradtak. A kizsákmányolás formája változott ugyan, de sem az intézmények jellege, sem az elit összetétele nem változott. Guatemalában az encomienda, a repartimiento és a kereskedelem monopolizálása utat nyitott a zretarendszer-nek és a földrablásnak. De a bennszülött maja indiánok többsége továbbra is megmaradt olcsó munkaerőnek, amelynek nem járt oktatás, és nem jártak jogok, sem közszolgáltatások. Guatemalában, akárcsak Közép-Amerika nagy részén, működésbe lépett a már jól ismert ördögi kör: a kizsákmányoló politikai intézmények támogatták a kizsákmányoló gazdasági intézményeket, amelyek cserébe megteremtették az alapot a kizsákmányoló politikai intézmények működéséhez, és biztosították ennek az elitnek a hatalmon maradását.

A rabszolgaságtól Jim Crow-ig Guatemalában a gyarmati időszaktól egészen a legújabb korig működött a kizsákmányoló intézményrendszer, és végig ugyanannak az elitnek az irányítása alatt állt. Bárminemű intézményi változás csakis a megváltozott körülményekhez történő alkalmazkodásból eredt - ilyen volt a földrablás is, amelyet a kávépiac fellendülése által motivált elit hajtott végre. Az Egyesült Államok déli államainak intézményrendszere hasonlóan kizsákmányoló jellegű volt egészen a polgárháborúig. A gazdaságot és a politikát az ültetvényes, rabszolgatartó déli elit uralta. A rabszolgáknak sem politikai, sem gazdasági jogaik nem voltak - valójában szinte semmiféle joguk sem volt. Kizsákmányoló gazdasági és politikai intézményeik miatt a XIX. század közepén a déli államok már sokkal szegényebbek voltak, mint az északiak. Délen nem fejlődött az ipar, és az államok nem igazán támogatták az infrastruktúra fejlesztését sem. 1860-ban a déli államok ipari össztermelése kevesebb volt, mint az északi Pennsylvania, New York vagy Massachusetts államé. A déli államok lakosságának csupán 9százalék-a élt városi területeken, míg északkeleten ez az arány 35százalék volt. A vasúthálózat sűrűsége (a vasútvonalak hossza osztva a földterület nagyságával) háromszor nagyobb volt északon, mint délen. A csatornahálózat aránya is hasonló volt. A 18. térkép azt mutatja, hogy milyen mértékű volt a rabszolgaság, vagyis hogy 1840-ben a lakosság hány százaléka volt rabszolga az Egyesült Államokban. Nyilvánvaló, hogy a rabszolgaság délen volt inkább meghatározó, ott akadtak olyan megyék, például a Mississippi folyó mentén, ahol a lakosság 95százalék-át a rabszolgák tették ki. A 19. térkép pedig azt mutatja, hogy ez többek között azzal járt, hogy 1880-ban - főleg XX. századi mércével mérve - még mindig igen alacsony volt azoknak az aránya, akik az iparban dolgoztak. De ezen a téren is akadtak markáns különbségek Észak és a Dél között. Északkeleten jellemzően a munkások több mint 10százalék-a dolgozott az iparban. Ezzel szemben Délen, különösen azokon a területeken, ahol nagy számban éltek rabszolgák, a gyári munkások aránya a nullához volt közel. A déli államok még azokat a szektorokat sem fejlesztették, amelyekre ők specializálódtak: 1837 és 1859 között évente átlagosan 12, illetve 10 szabadalmat adtak ki kukorica-, illetve búzatermesztéshez kapcsolódó innovációkra; a déli államok legfontosabb terményére, a gyapotra pedig évente átlagosan csak 1-et. Semmi jele nem volt annak, hogy hamarosan beindulna az iparosítás és ezzel együtt a gazdasági növekedés. De a polgárháború elvesztése után kénytelenek voltak alapvető gazdasági és politikai reformokat bevezetni. Eltörölték a rabszolgaságot, és szavazati jogot adtak a fekete férfiaknak. Ezeknek a jelentős változásoknak elméletileg el kellett volna indítaniuk az intézményrendszer gyökeres átalakulását is, és el kellett volna indítaniuk a déli államokat a gazdasági jólét felé vezető úton. De ebben a másfajta ördögi körben semmi ilyesmi nem történt. Ugyanúgy működtek tovább a kizsákmányoló intézmények, csak ez már nem rabszolgaság volt, hanem az ún. Jim Crow. A Jim Crow kifejezés vélhetően egy XIX. század eleji, Jump Jim Crow” (Ugorj, Jim Crow!) című dalra vezethető vissza, amelyet feketére festett arcú, fehér komédiások adtak elő. Maga a kifejezés egy egész sor szegregáló törvényre utal, amelyek 1865 után léptek hatályba a déli államokban. Ezek a törvények még majdnem száz évig hatályban maradtak, csak egy újabb jelentős felbolydulás, a polgárjogi mozgalom söpörte el őket. De addig is kizárták a hatalomból, és elnyomásban tartották a feketéket. Tovább folytatódott az olcsó, képzetlen munkaerőre épülő ültetvényes gazdálkodás, és a déli államokban a jövedelmek - az országos átlaghoz képest - tovább csökkentek. Az ördögi kör, amelyet a

kizsákmányoló intézmények indítottak el, erősebb volt, mint azt akkoriban sokan gondolták. A Dél gazdasági és politikai pályája azért nem változott meg soha, mert még ha el is törölték a rabszolgaságot, és ha adtak is szavazati jogot a fekete férfiaknak - a feketék politikai hatalma és gazdasági függetlensége bizonytalan volt. A déli ültetvényesek elvesztették a háborút, de megnyerték a békét. Még mindig szervezettek voltak, és még mindig az övék volt a föld. A háború alatt a felszabadított rabszolgáknak sokszor megígérték, hogy amint eltörlik a rabszolgaságot, kapnak 16 hektár földet és egy öszvért; és tényleg volt, aki ezt meg is kapta William T. Sherman tábornok híres kampánya során. De 1865-ben Andrew Johnson elnök visszavonta Sherman rendeleteit, és a remélt földosztásra sosem került sor. A téma kongresszusi vitájában George Washington Julián képviselő előrelátóan azt kérdezte: „Mi haszna lenne, ha a kongresszus teljesen eltörölné a rabszolgaságot [...] ha a régi, mezőgazdasági alapú, arisztokratikus hatalom megmarad?” Ezzel kezdetét vette a régi Dél „feloldozása”, és a régi földbirtokos elit uralmának továbbélése. A szociológus Jonathan Wiener az Egyesült Államok első számú gyapot-termelő államában, a déli Alabama nyugati részén, az ún. fekete övezetben (Black Beit) fekvő öt megyében tanulmányozta az ültetvényes elit folytonosságát. Erre a célra olyan családokat választott, amelyek legalább 10 ezer dollár értékű ingatlannal rendelkeztek, és az ő sorsukat követte nyomon a népszámlálási adatok segítségével. Arra jutott, hogy az 1850-ben még 236 családból álló ültetvényes elit 1870-re 101 családra zsugorodott. Érdekesség, hogy nagyon hasonló arányokat talált, ha a polgárháború előtti időszakot vizsgálta: a 236 leggazdagabb ültetvényes családból (1850-es adat) egy évtizeddel később már csak 110 család volt ebben a körben. Mindazonáltal, abból a 25 ültetvényesből, akik 1870-ben a legnagyobb földbirtokokkal rendelkeztek, 18 - vagyis 72százalék-uk - már 1860-ban is, 16 pedig már 1850-ben is az elit családok közé tartozott. Amíg a polgárháborúban összesen több mint 600 ezer ember vesztette életét, az ültetvényes elit alig néhány tagját veszítette el. A törvény, amelyet az ültetvényesek hoztak az ültetvényeseknek, minden 20 rabszolga után mentességet adott egy rabszolgatartónak: felmentette a katonai szolgálat alól. Amíg több százezer ember azért harcolt, hogy megvédje a déli államok ültetvényes gazdaságát, a nagy rabszolgatartók és fiaik a tornácon ücsörögve várták ki a háború végét. Hát így tudták biztosítani az ültetvényes gazdaság fennmaradását. Miután véget ért a háború, az ültetvényes elit újra irányítása alá tudta vonni a munkaerőt. Bár a rabszolgaságot mint gazdasági intézményt eltörölték, a Dél gazdasági rendszerében egyértelműen felfedezhető egyfajta folytonosság, amelynek alapját az olcsó munkaerőre épülő ültetvényes gazdálkodás adta. Ezt a gazdasági rendszert különféle csatornákon keresztül tartották fenn, többek között erre szolgált a helyi politika irányítása és az erőszak alkalmazása is. Következésképp, az afroamerikai tudós, W. E. B. Du Bois szavaival élve, a Dél „egyszerűen a feketék megfélemlítését célzó, fegyveres tábor” lett. 1865-ben Alabama állam törvényhozó testülete elfogadta a fekete kódex (Black Code) című törvénycsomagot, és ezzel megtették az első, jelentős lépést a fekete munkások elnyomása felé. Az alabamai fekete kódex - akárcsak a guatemalai 177. rendelet - tiltotta, többek között, a csavargást és a munkások „elcsábítását”. A törvénycsomag célja az volt, hogy gátolja a munkaerő mobilitását, és mérsékelje a munkaerő-piaci versenyt, illetve hogy a déli ültetvényc-seknek megbízható és olcsó munkaerőbázist biztosítson. A polgárháborút követő időszak, a rekonstrukciós éra 1865-től 1877-ig tartott. Az unió hadseregének segítségével az északi államok politikusainak sikerült társadalmi változásokat elindítaniuk a déli területeken. De a déli elit szisztematikus ellenállása - amelyet a déli államokat „megváltani”

szándékozó Redeemers, vagyis az ún. „megváltók” támogatásának álcázott - visszaállította a régi rendszert. Az 1877-es elnökválasztás során, az elektori gyűlésen Ruther-ford Hayesnek szüksége volt a déli államok támogatására. (Ez a gyűlés, amely a mai napig működik, jelenti az Egyesült Államok alkotmányában lefektetett, közvetett elnökválasztási rendszer lényegét. A polgárok nem közvetlenül választják meg az elnököt, a jelöltek sorsa végső soron az elektori gyűlésen dől el, ahol az elektorok választják meg a leendő elnököt.) 1877-ben a déliek - cserébe az elektori gyűlésen nyújtott támogatásért - követelték, hogy vonják ki az unió katonáit a déli államokból, és hagyják békén őket. Hayes beleegyezett, hogy teljesíti a kérésüket. A Dél támogatásával Hayes elnök lett, és kivonta a csapatokat. Az 1877-ben lezárult időszak után az ültetvényes elit új virágkora következett. A Dél megváltása többek között azt is jelentette, hogy új fejadókat vezettek be, és csak az szavazhatott, aki bizonyította, hogy tud írni-olvasni - ezzel sikerült módszeresen megfosztani szavazati joguktól a feketéket, és sok esetben a szegény fehéreket is. Ezek a próbálkozások sikerrel jártak, és a Demokrata Párt vezetésével létrejött egy egypárti rezsim, ahol a politikai hatalom javarészt az ültetvényes elit kezébe került. A Jim Crow törvények külön iskolákat jelöltek ki a feketéknek, ahol - miként ez várható volt alacsonyabb színvonalú volt az oktatás. Alabamában például 1901-ben átírták az alkotmányt, hogy megtehessék ezt a lépést. Megdöbbentő, de az alabamai alkotmány 256. cikkelye, bár nem alkalmazzák, a mai napig így szól: „A törvényhozó testület feladata egy állami iskolarendszer létesítése és fenntartása; az állami iskolák finanszírozására fordítható keret szétosztása; külön iskolák létesítése a fehér és a színes bőrű gyermekek számára. A törvényhozó testület feladata az egész államra kiterjedő, liberális iskolarendszer létesítése, megszervezése és fenntartása, a 7 és 21 év közötti gyermekek javára. Az állami iskolák finanszírozására fordítható keretet az iskoláskorú tanulók létszámának arányában kell szétosztani a megyék között, a megyék egyes körzeteiben és járásaiban található iskolák között pedig úgy kell szétosztani, hogy - amennyire csak lehetséges - az egy körzetbe vagy járásba tartozó iskolák azonos hosszúságú szemesztereket tudjanak biztosítani. Külön iskolát kell biztosítani a fehér és a színes bőrű gyermekek számára, és egyetlen gyermeknek sem engedhető meg, hogy a sajátjától eltérő bőrszínű gyermekek iskolájába járjon.” 2004-ben majdnem leszavazták azt az alkotmánymódosítást, amely törölte a 256. cikkelyt. A szavazati jog megvonása, az olyan törvénycsomagok, mint a fekete kódex és a Jim Crow törvények, meg a Ku-Klux-Klan ténykedése (amelyet gyakran az elit finanszírozott és támogatott), a polgárháború után valódi apartheid társadalmat hoztak létre a déli államokban, ahol a feketék és a fehérek teljesen eltérő életet éltek. Ezeknek a törvényeknek és gyakorlatoknak - akárcsak DélAfrikában - az volt a céljuk, hogy irányítás alatt tartsák a fekete lakosságot, a fekete munkásokat. Washingtonban a déli politikusok azon dolgoztak, hogy biztosítsák a Dél kizsákmányoló intézményrendszerének fennmaradását. Például mindig gondoskodtak róla, hogy a kongresszus ne hagyjon jóvá olyan szövetségi projekteket vagy közmunkákat, amelyek veszélyeztették volna a déli elit uralmát a fekete munkaerő felett. Következésképp a XX. század hajnalán a déli államokat jórészt vidéki társadalmi berendezkedés, alacsony színvonalú oktatási rendszer és fejletlen technológia jellemezte - még mindig kézi erővel és öszvérekkel dolgoztattak, jóformán mechanikus munkagépek segítsége nélkül. Bár a városi lakosság aránya folyamatosan nőtt, még mindig elmaradt az északi

államokétól. 1900-ban a déli államok lakóinak 13,5százalék-a élt városokban, míg ez az arány északkeleten 60százalék volt. Mindent egybevetve, az Egyesült Államok déli államaiban a földbirtokos elit hatalmán, az ültetvényes gazdálkodáson és az olcsó, tanulatlan munkaerőn alapuló, kizsákmányoló intézményrendszer még a XX. században is virágzott. Ez az intézményrendszer csak a II. világháború után kezdett omladozni, és igazán csak a polgárjogi mozgalom tudta lerombolni a rendszer politikai bázisát. És csak ennek az intézményrendszernek a pusztulása után, az 1950-60-as években indult meg a déli államok gyors felzárkózása. Az Egyesült Államok déli államainak története megmutatja, hogy az ördögi kör sokkal rugalmasabb is képes lenni. Mint Guatemalában, a déli ültetvényes elit végig hatalmon maradt, és mindvégig kezében tartotta a gazdasági és politikai intézményeket, hogy így biztosítsa hatalmának folytonosságát. Ellentétben azonban azzal, ami Guatemalában történt, az Egyesült Államokban jelentős kihívásokkal kellett az elitnek szembenéznie, miután elvesztette a polgárháborút, amely eltörölte a rabszolgaságot, és nem engedte, hogy a feketéket teljesen kiszorítsák a politikai részvételből. De, mint tudjuk, Rómába nem csak egy út vezet: amíg az ültetvényes elit irányítása alatt tudta tartani hatalmas földbirtokait, és jól szervezett maradt, megtehette, hogy maga alakítsa az új intézményrendszert: így rabszolgaság helyett megszülettek a Jim Crow törvények, de a cél ugyanaz maradt. Kiderült, hogy az ördögi kör erősebb, mint azt sok amerikai - köztük Abraham Lincoln - gondolta. Az ördögi kör alapját azok a kizsákmányoló politikai intézmények jelentik, amelyek megteremtik a kizsákmányoló gazdasági intézményeket, amelyek cserébe támogatják a kizsákmányoló politikai intézményeket, mert akinek van pénze és gazdasági hatalma, az politikai hatalmat is tud venni magának. Amikor a „16 hektáros és egyöszvércs” projekt lekerült a napirendről, a déli ültetvényes elit gazdasági hatalma érintetlen maradt. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez, sajnos, a fekete lakosság és a déli államok gazdasági fejlődése szempontjából is azt jelentette, hogy minden maradt a régiben.

Az oligarchia vastörvénye A Salamon-dinasztia 1270-től egészen 1974-ig uralkodott Etiópiában, amikor is marxista tisztek egy csoportja, a Derg (a bizottság) katonai puccsal megdöntötte a dinasztia uralmát. A rezsim, amelyet a Derg kigolyózott a hatalomból, olyan volt, mint egy őskori lelet, mintha a vezetői eltévesztették volna az évszázadot. Az uralkodó, Hailé Szelasszié minden napját azzal kezdte, hogy megjelent a XIX. század végén, II. Menelik uralkodása alatt épült Nagy Palota udvarán. A palota előtt már várták a méltóságok, akik hajlongtak, és próbálták felhívni magukra az uralkodó figyelmét, aki kényelmesen elhelyezkedve királyi trónszékén, törvényt ült a fogadóteremben. (Szelasszié kis termetű ember volt, ezért, hogy ne lóbázza a lábát, mindenhová elkísérte őt a királyi párnahordó, aki mindig kiválasztott számára az 52 darabos készletből egy megfelelő párnát, amelyet a lába alá tett.) Szelasszié a kizsákmányoló intézményrendszernek egy egészen szélsőséges formáját valósította meg, és úgy vezette az országot, mintha az a saját birtoka lenne: szívességeket osztogatott, pártfogásába vette azt, aki szimpatikus volt, viszont könyörtelenül megbüntetett mindenkit, aki nem volt lojális hozzá. A Salamon-dinasztia uralkodása alatt említésre méltó gazdasági fejlődés nem történt Etiópiában. A Derget az ország minden részén szolgálatot teljesítő, különböző katonai egységek képviselői összesen 108-an - hozták létre. Harar tartomány harmadik hadosztályának képviselője egy őrnagy, bizonyos Mengisztu Hailé Mariam volt. Bár a Derg-tisztek 1974. július 4-én kiadott első nyilatkozatukban hűséget esküdtek az uralkodónak, hamarosan megkezdték a kormánytagok letartóztatását, eközben figyelték, hogy ez mekkora ellenállást vált ki. Ahogy egyre bizonyosabbá vált, hogy a Szelasszié-féle rezsim támogatottsága tünékeny, szembefordultak magával az uralkodóval is, és szeptember 12-én őt is letartóztatták. Ezután megkezdődtek a kivégzések. A régi rezsim számos oszlopos tagjával gyorsan végeztek. Decemberre a Derg bejelentette, hogy Etiópia szocialista állam lett. Szelasszié 1975. augusztus 27-én meghalt - valószínűleg gyilkosság áldozata lett. A Derg még ugyanebben az évben megkezdte a birtokok államosítását, beleértve az összes városi és vidéki földet, és a legtöbb magántulajdont is. A mindinkább tekintélyelvűvé váló rezsim ténykedése országszerte ellenállást váltott ki. Etiópia nagy részét az aduai csata győztes hadvezére, II. Menelik egyesítette még az európai gyarmati terjeszkedés idején, a XIX. század végén és a XX. század elején. Ekkor az országhoz csatolta, többek között, északon Eritreát és Tigrét, keleten pedig Ogadent. Válaszul a Derg kegyetlenségeire Eritreában és Tigrében is függetlenségi mozgalmak robbantak ki, a szomáli hadsereg pedig betört a szomáli nyelvű Ogadenbe. Maga a Derg is kezdett megbomlani és frakciókra szakadni. Kiderült, hogy mindannyiuk közül Mengisztu őrnagy a legkönyörtelenebb és a legokosabb is. 1977 közepére sikerült megszabadulnia az összes komolyabb politikai ellenfelétől, és átvette az uralmat, megmentve a rezsimet az összeomlástól — ám ehhez szüksége volt egy hatalmas fegyvcrszállítmányra és katonai csapatokra a Szovjetunióból és Kubából, amelyek novemberben meg is érkeztek. 1978-ban, Haile Szelasszié trónfosztásának negyedik évfordulójára, országos ünnepségsorozatot szerveztek. Ekkor már vitán felül állt, hogy Mengisztu volt a Derg vezetője. Rezidenciájának Szelasszié Nagy Palotáját választotta, amely a monarchia megdöntése óta üresen állt - innen irányította az országot. Mengisztu az ünnepségen egy aranyozott karosszékből nézte végig a parádét, mint a régi uralkodók. Megint a Nagy Palotába költözött az összes hivatali funkció, Mengisztuval együtt, aki elfoglalta Hailé Szelasszié régi trónját. Mengisztu kezdte önmagát ahhoz a Tevodrosz császárhoz hasonlítani, aki a XIX. század közepén, a hanyatlás korszaka után, újraalapította a Salamon-di- nasztiát.

Egyik minisztere, Dawit Wolde Giorgis erről így írt az emlékirataiban: „A forradalom kezdetén mindannyian megtagadtunk mindent, ami a múltra emlékeztetett. Nem ültünk többé autóba, nem hordtunk öltönyt; és egyenesen bűn volt nyakkendőt kötni. Megvetéssel tekintettünk mindenre, amitől az ember jómódú polgárnak néz ki, amitől kifinomult, gazdag ember benyomását kelti, mert az a régi rendszerhez tartozott. Azután, úgy 1978 körül, kezdett minden megváltozni. A materializmust előbb lassacskán elfogadtuk, később már megkívántuk. A vezető kormánytisztviselők és a katonai tanács tagjai csakis a legjobb európai szabókkal dolgoztattak. Mindenből a legjobbra tartottunk igényt: a legjobb házra, a legjobb autóra, a legjobb whiskeyre, pezsgőre, ételekre. Teljesen hátat fordítottunk a forradalom eszméinek.” Giorgis arról is megemlékezett, hogyan változott meg Mengisztu, miután egyeduralkodó lett: „Megláttuk Mengisztu igazi arcát: bosszúálló, kegyetlen és tekintélyelvű volt. [...] Sokan, akik korábban zsebre tett kézzel diskuráltunk vele, úgy, mintha ő is közülünk való volna, azon kaptuk magunkat, hogy haptákba vágjuk magunkat, és félelemmel vegyes tisztelettel állunk előtte. És, míg korábban tegeződtünk, most magázódásra váltottunk. Mengisztu keresett magának Menelik palotájában egy nagyobb és pazarabb irodát, [...] elkezdte használni az uralkodó autóit. [...] Azért robbantottuk ki a forradalmat, hogy megteremtsük az egyenlőséget. Erre most ő lett az új uralkodó.” A Hailé Szelasszié és Mengisztu uralma közötti vagy Sierra Leone brit gyarmati kormányzói és Siaka Stevens közötti átmenet az ördögi körnek egy olyan szélsőséges, és bizonyos értelemben olyan különös mintázatát festi elénk, hogy az már saját nevet érdemel. Ahogy azt már a 4. fejezetben is említettük, a német szociológus, Róbert Michels ezt az oligarchia vastörvénycnek nevezte. Michels szerint az oligarchiák és tulajdonképpen minden hierarchikus szervezet belső logikája azt diktálja, hogy reprodukálják önmagukat, és nemcsak akkor, amikor ugyanaz a csoport van hatalmon, hanem akkor is, amikor egy teljesen új csoport veszi át a hatalmat. Viszont Michels arra talán nem gondolt, hogy ezzel csupán azt ismételte meg, amit már Kari Marx is mondott, miszerint a történelem ismétli önmagát, de ami első megtörténte alkalmából tragédia, az másodjára komédia. Nem egyszerűen arról van szó, hogy sok afrikai országban a függetlenség elnyerése után hatalomra került vezetők beköltöztek a korábbi uralkodó palotájába, kihasználták a gyarmati rezsim és a király kapcsolati tőkéjét, illetve ugyanúgy manipulálták a piacokat és kizsákmányolták az erőforrásokat, mint elődeik. Mert valójában még rontottak is a helyzeten. Valóban egy komédiával ért fel, hogy az elvhű antikolonialista Stevens is ugyanúgy a mendéket akarta uralma alá hajtani, mint a britek; hogy ugyanazokra a főnökökre akart támaszkodni, akiket a britek hatalommal ruháztak fel, majd arra használtak, hogy általuk irányítsák a hátországot; hogy ugyanúgy akarta vezetni a gazdaságot, ugyanazoknak az értékesítési egyesületeknek a segítségével akarta kifosztani a földműveseket és rátenni a kezét a gyémántmonopóliumra. Valóban egy komédiával, egy nagyon szomorú komédiával ért fel, hogy Laurent Kabila, aki hadsereget szervezett Mobutu diktatúrája ellen, aki azt ígérte, hogy felszabadítja az embereket és véget vet a fojtogató és elszegényedéshez vezető korrupciónak és elnyomásnak Zaire-ben, egy olyan rezsimet hozott létre, amely ugyanolyan korrupt volt, mint a korábbi, sőt talán rosszabb. Komikus volt, hogy megpróbált magának is megteremteni egy Mobutufélc személyi kultuszt, méghozzá annak a Dominique Sakombi Inongónak a segítségével, aki korábban Mobutu információs minisztere volt. És az is komikus volt, hogy a Mobutu-félc rezsim maga is olyan minták alapján zsákmányolta ki a tömegeket, amely minták több mint egy évszázaddal korábban, még II. Lipót kifály Kongói Szabadállamában születtek. Valóban egy komédiával ért fel, hogy a marxista tiszt, Mengisztu beköltözött egy palotába, uralkodóként tekintett önmagára, és mindent megtett azért,

hogy gazdaggá tegye önmagát és környezetét - pont úgy, mint Hailé Szelasszié és a többi uralkodó. Tragikusabb volt ez a komédia, mint az eredeti tragédia, és nem csak azért, mert lerombolta a reményeket. Stevens és Kabila, akárcsak a többi uralkodó Afrikában, elkezdte kivégeztetni előbb a politikai ellenfeleit, majd az ártatlan polgárokat is. Mengisztu és a Derg politikája miatt rendszeresen visszatérő éhínségek pusztítottak Etiópia termékeny földjén. A történelem megismételte önmagát, de egy nagyon torz formában. 1973-ban Hailé Szelassziét látszólag hidegen hagyta, hogy Wollo tartományban éhínség pusztít - az ellenzék számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Pedig Szelasszié érdektelensége még mindig jobb volt, mint az, amit Mengisztu művelt. O az éhínségben politikai eszközt látott, amellyel meggyengítheti ellenfeleit. Etiópia és Fekete-Afrika polgárai számára a történelem most már nemcsak komikus volt meg tragikus, hanem egyenesen kegyetlen. Az oligarchia vastörvényének lényege, hogy az új vezetők azért tudják megdönteni a régiek uralmát, mert radikális változásokat ígérnek, amelyeket aztán nem teljesítenek. Egy bizonyos szinten az oligarchia vastörvénye egy viszonylag nehezen érthető formája az ördögi körnek. Az világos, hogy az Egyesült Államok déli államaiban és Guatemalában milyen logika mentén maradtak fenn olyan sokáig a kizsákmányoló intézmények: évszázadokon át folyamatosan ugyanazok a csoportok uralták a gazdaságot és a politikát. És, még ha akadt is riválisuk, mint a déli ültetvényeseknek a polgárháború után, hatalmuk akkor is sértetlen maradt, és fenn tudták tartani a már meglévő kizsákmányoló intézményrendszert, vagy fel tudtak állítani egy hasonlót, amely ugyanúgy őket szolgálta. De mi a helyzet azokkal, akik radikális változásokat a zászlajukra tűzve jutnak hatalomra, majd újjáépítik a régi rendszert? Hogyan lehetne megérteni őket? A válaszból - újfent - kiderül, hogy az ördögi kör erősebb, mint azt gondolnánk. Nem minden radikális változás van kudarcra ítélve. A dicsőséges forradalom is egy radikális változás volt, mégis az elmúlt két évezred talán legfontosabb politikai forradalma lett belőle. A francia forradalom még radikálisabb volt, káosz és mértéktelen erőszak jellemezte, hatalomra emelte Bonaparte Napóleont, majd III. Napóleont, de nem hozta vissza az ancien régime-et. Volt három olyan tényező, amely a dicsőséges forradalmat és a francia forradalmat követően nagyban segítette a befogadóbb politikai intézmények kialakulását. Az első tényező egy új kereskedői és vállalkozói réteg kialakulása volt, amely szerette volna, ha beindul a teremtő rombolás, amelyből ők, személy szerint, igen sokat profitáltak volna. Ezek az „újoncok” is oszlopos tagjai voltak a forradalmi koalícióknak, és nem akartak a nyakukba egy újabb kizsákmányoló intézményrendszert, amely őket zsigerelte volna ki. A második tényező a mindkét országban létrejövő, széles társadalmi koalíció jellege volt. A dicsőséges forradalom nem egy szűk hatalmi vagy érdekcsoport által végrehajtott puccs volt, hanem egy mozgalom, amely mögött felsorakoztak a kereskedők, az iparosok, a dzsentrik és mindenféle politikai csoportosulások. Szinte ugyanez volt igaz a francia forradalomra is. A harmadik tényező az angol és a francia politikai intézmények fejlődéstörténetéhez kapcsolódik. Ugyanis ezek az intézmények teremtették meg az új, bcfogadóbb rezsimek kialakulásának hátterét. Mindkét országban hagyománya volt a parlamentarizmusnak és a hatalom megosztásának, és ez a hagyomány Angliában a Magna Chartáig, Franciaországban a nemesi közgyűlésig nyúlik vissza. Ráadásul, mindkét forradalom akkor történt, amikor már javában tartott az a folyamat, amely meggyengítette az abszolutista vagy abszolutisztikus törekvésekkel bíró rezsimek hatalmát. Ezek a politikai intézmények egyik esetben sem könnyítették meg a dolgát annak, aki - korlátlan és tartós

politikai hatalomra vágyva - szerette volna átvenni az állam irányítását, és rátenni a kezét a gazdaságra. A francia forradalom után egy szűk csoport - Robespierre és Saint-Just vezetése alatt átvette ugyan az irányítást, aminek meg is lettek a maga katasztrofális következményei, de ez csak egy átmeneti időszak volt, és nem térítette le az országot a befogadóbb intézmények felé vezető útról. Teljesen más volt a helyzet azokban a társadalmakban, ahol hosszú idő óta fennállt egy szélsőségesen kizsákmányoló gazdasági és politikai intézményrendszer, és semmi sem korlátozta az uralkodó hatalmát. Ezekben az országokban nem alakult ki olyan, új és erős kereskedői vagy vállalkozói réteg, amely támogatta vagy pénzelte volna a fennálló rezsimmel szembeni ellenállást, hogy - többek között - így biztosítsa a befogadóbb gazdasági intézmények kialakulását. És nem volt ezekben az országokban semmiféle széles koalíció, amely korlátozásokat vezethetett volna be, megkötve ezzel a saját és tagjai kezét. És úgyszintén hiányoztak azok a politikai intézmények, amelyek útját állták volna az új uralkodónak, ha azt fontolgatná, hogy elbitorolja a hatalmat, és visszaél vele. Következésképp Sierra Leonéban, Etiópiában és Kongóban sokkal nehezebb feladat volt leállítani ezt az ördögi kört, és megtenni a befogadó intézmények felé vezető első lépéseket. Ezekben az országokban nem léteztek olyan hagyományos vagy történelmi intézmények, amelyek korlátozták volna az állam vezetőinek a hatalmát. Bár Afrika egyes részein működtek ilyen intézmények, és ezek közül néhány - például Botswanában - túl is élte a gyarmati időszakot. De Sierra Leone történelmének egészét nézve ezeknek a jelentősége elhanyagolható, egyébként is, gúzsba kötötte őket a közvetett gyarmati uralom. Ugyanez volt a helyzet a többi brit gyarmaton, például Kenyában és Nigériában is. Etiópiában viszont soha nem is léteztek ilyen intézmények. Kongóban a bennszülöttek saját intézményrendszerét elsorvasztotta a belga gyarmati uralom és Mobutu autokratikus politikája. A fenti országok egyikében sem alakult ki olyan új kereskedői és vállalkozói réteg, amely támogatta volna az új rezsimet, kikövetelte volna a tulajdonjogok védelmét és a korábbi, kizsákmányoló intézményrendszer eltörlését. A gyarmati időszak kizsákmányoló gazdasági intézményei miatt tulajdonképpen már vállalkozó kedv és vállalkozás sem nagyon maradt ezekben az országokban. A nemzetközi közösség azt gondolta, hogy a gyarmati időszak utáni Afrika függetlensége végre meghozza a várt gazdasági növekedést, ha beindul a központi tervezés és a magánszektor. De magánszektor nem létezett - csak a vidéki területeken, amelyek viszont nem kaptak képviseletet az új kormányokban, és így elsőként csaptak le rájuk. A legfontosabb talán, hogy a hatalom minden esetben óriási haszonnal járt; ez pedig egyrészt a hatalom közelébe vonzotta a leggátlástalanabb embereket, olyanokat, mint Stevens, aki monopolizálni akarta ezt a hatalmat; másrészt, ha ezek hatalomra kerültek, az a legrosszabbat hozta ki belőlük. Nem volt semmi, ami megtörte volna ezt az ördögi kört.

Negatív visszacsatolás és ördögi kör A gazdag országok jórészt azért gazdagok, mert valamikor az elmúlt 300 év során sikerült létrehozniuk egy befogadó intézményrendszert, amelynek a fennmaradását a kedvező körforgások folyamata biztosította. Még ha ezek az intézmények kezdetben csak korlátozott mértékben voltak is befogadó jellegűek, és néha törékenynek bizonyultak, akkor is olyan dinamikát generáltak, amely beindította a pozitív visszacsatolás folyamatát, így növelve lépésről lépésre befogadóképességüket. Anglia az 1688-as dicsőséges forradalom után még nem lett demokrácia. Attól még nagyon messze állt. Hivatalosan a lakosságnak csak egy kis szelete képviseltette magát a parlamentben, de - és ez a lényeg - az ország pluralista berendezkedésű lett. És ha egyszer a pluralizmus megvetette a lábát valahol, ott az intézmények idővel egyre befogadóbbá váltak, még akkor is, ha ehhez nehéz és rögös utat kellett végigjárniuk. E tekintetben Anglia tipikus példája a kedvező körforgásoknak: a befogadó politikai intézmények megteremtik a hatalom megszerzésének és gyakorlásának korlátait, megteremtik továbbá azokat a befogadó gazdasági intézményeket, amelyek a kölcsönösség jegyében biztosítják a befogadó politikai intézmények fennmaradását. Egy befogadó gazdasági intézményrendszerben a gazdasági haszon nem egy olyan, szűk csoport kezében koncentrálódik, amely arra használná a vagyonát, hogy aránytalanul nagyra növelje saját politikai hatalmát. Ráadásul egy befogadó gazdasági intézményrendszerben a hatalom birtoklása sokkal kisebb haszonnal kecsegtet, így kisebb a motiváció is annak megszerzésére. Egy kritikus fordulat idején a befogadó intézmények kialakulásának megindulásáért általában a tényezők együttállása - például a fennálló intézmények és a kritikus fordulat által megteremtett lehetőségek, kihívások közti kölcsönhatás - a felelős, ahogy azt az angolok esete is mutatja. De ha a befogadó intézményrendszer egyszer már felállt, nincs szükség ugyanazoknak a tényezőknek az együttállására ahhoz, hogy fenn is maradjon. A kedvező körforgás, bár a kimenete még mindig igen kiszámíthatatlan, biztosítani tudja az intézmények folytonosságát, és sokszor olyan dinamizmusokat indít el, amelyek a befogadó jelleg erősödése felé terelik a társadalmat. Ahogy a kedvező körforgás biztosítani tudja a befogadó intézmények fennmaradását, úgy az ördögi kör is képes olyan erőket mozgósítani, amelyek biztosítják a kizsákmányoló intézmények állandóságát. A történelem nem elkerülhetetlen végzet, és az ördögi körből is ki lehet törni - ahogy azt majd a 14. fejezetben látni fogjuk. De tény, hogy ez nem könnyű. Az ördögi kör beindítja ugyanis a negatív visszacsatolás igen erőteljes folyamatát, amelyben a kizsákmányoló politikai intézmények megteremtik azokat a kizsákmányoló gazdasági intézményeket, amelyek alapot adnak a kizsákmányoló politikai intézmények fennmaradásához. Ennek igazán vegytiszta formájával Guatemala esetében találkoztunk: ott több mint négy évszázadon át, a gyarmati uralom alatt, majd a független Guatemalában is ugyanaz az elit volt hatalmon; a kizsákmányoló intézmények az elitet gazdagították, és az így felhalmozott vagyon biztosította az elit uralmának folytonosságát. Ugyanez az ördögi kör, ugyanez a folyamat magyarázza, miért tudott fennmaradni az ültetvényes gazdálkodás az Egyesült Államok déli államaiban, és ez esetben még az is kiderült, milyen rugalmas és alkalmazkodó tud lenni ez az ördögi kör, ha kihívásokkid találja szembe magár. A déli ültetvényesek, miután a polgárháborúban alulmaradtak, hivatalosan elvesztették az uralmat a gazdasági és a politikai intézmények felett. Eltörölték a rabszolgaságot, amely az ültetvényes gazdálkodás alapja volt, és a feketék azonos politikai és gazdasági jogokat kaptak. a polgárháború

azonban nem tudta lerombolni az ültetvényes elit politikai hatalmát, sem annak gazdasági bázisát, így tudták az ültet-vényesek - más köntösben, de saját politikai hatalmuk révén - újjáépíteni a rendszert, és elérni azt, amit régen, hogy az ültetvényeiken bőven legyen olcsó munkaerő. Az ördögi körnek nem csak ez az egy formája van, amelyben a kizsákmányoló intézmények azért maradnak fenn, mert az elit irányítása alatt állnak, és az elitnek anyagi érdeke fűződik a fenntartásukhoz. Sok helyen először egy sokkal furcsább, ám nem kevésbé valós és nem kevésbé ördögi visszacsatolási folyamat alakította a politika és a gazdaság fejlődését. Jó példa erre FeketeAfrika országainak többsége, különösen Sierra Leone és Etiópia. Ez pedig az a forma, amit Róbert Michels szociológus az oligarchia vastörvényének nevezett: a fennálló rezsim megdöntése előrevetíti a hatalom új birtokosainak jöttét, akik ráteszik a kezüket a régi kizsákmányoló intézményrendszerre, hogy saját céljaikra használják fel. Az ilyen típusú ördögi körnek a logikáját, utólag, könnyű megérteni: a kizsákmányoló politikai intézmények nem igazán korlátozzák a hatalomgyakorlást, tehát lényegében nincs olyan intézmény, amely elejét venné a visszaéléseknek, így azok, akik megdöntik a korábbi diktátor hatalmát és átveszik az irányítást, szintén szabad kezet kapnak. A kizsákmányoló gazdasági intézmények megléte pedig azt jelenti, hogy pusztán a hatalom megszerzésével, illetve ennek révén kisajátításokkal és monopóliumokkal hatalmas vagyonra lehet szert tenni. Természetesen az oligarchia vastörvényc nem olyan igazi törvény, mint mondjuk a fizika törvényei. Nem jelöl ki egy utat, amelyről lehetetlen letérni, miként azt Angliában a dicsőséges forradalom vagy Japánban a Meidzsi-res- tauráció is illusztrálta. Ezeknek a befogadó intézmények felé vezető úton fontos mérföldkőnek számító eseményeknek egyik meghatározó tényezője az volt, hogy hatalomhoz jutott egy széles társadalmi koalíció, amely így már szembe tudott szállni az abszolutizmussal, és az abszolutista intézményeket befogadóbb, pluralista intézményekre cserélte. Egy olyan forradalom, amely mögött széles koalíció áll, nagyobb valószínűséggel vonja maga után a pluralista politikai intézmények megjelenését. Sierra Leonéban és Etiópiában az oligarchia vastörvényc nemcsak azért tudott nagyobb valószínűséggel működésbe lépni, mert a fennálló intézményrendszer erősen kizsákmányoló jellegű volt, hanem azért is, mert sem a függetlenségi mozgalom (Sierra Leonéban), sem a Dcrg-féle puccs (Etiópiában) nem széles koalíció vezette forradalom volt, hanem egyének és csoportok hatalomra törése, amit az motivált, hogy ők lehessenek azok, akik kizsákmányolják a többieket. Van még egy - sokkal pusztítóbb hatású - formája az ördögi körnek, amelyre már az 5. fejezetben, a maja városállamok kapcsán is utaltunk. Amikor a kizsákmányoló intézmények a hatalom birtokosainak kezébe hatalmas vagyont és korlátlan hatalmat adnak, emellé pedig óriási társadalmi egyenlőtlenségeket generálnak, sokan lesznek, akik harcba szállnának ezért a hatalomért, és szívesen átvennék az irányítást az állam és az intézmények felett. A kizsákmányoló intézmények így nemcsak hogy kikövezik az utat a következő rezsim előtt, amely még kizsákmányolóbb lesz, de folyamatos belharcokat és polgárháborúkat is szítanak. Ezek a polgárháborúk azután csak még több szenvedést okoznak az embereknek, és lerombolják az állami központosítás addigi (minimális) eredményeit. Ez gyakran beindít egy olyan folyamatot, amely során az ország törvények nélküli, állami irányítás nélküli politikai káoszba süllyed, és a gazdasági jólétnek még a reménye is elvész - ahogy azt a következő fejezet is illusztrálja.

13. - MIÉRT BUKNAK EL NEMZETEK NAPJAINKBAN?

Zimbabwei lottóláz 2000 januárjában, Zimbabwe fővárosában, Hararéban történt. A részben állami tulajdonban lévő bank, a Zimbabwe Banking Corporation (Zimbank) szervezte, különleges lottósorsoláson a ceremóniamester Fallot Chawawa volt. Neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy kihúzza a nyertes szelvényt. A nyereményre bárki pályázhatott, akinek 1999 decemberében legalább 5 ezer zimbabwei dollár értékű betétje volt a bankban. Amikor Chawawa kihúzta a nyertest, a szava is elakadt. A Zimbank hivatalos közleményében ez állt: „A ceremóniamester, Fallot Chawawa nem akart hinni a szemének, amikor átadták neki a 100 ezer zimbabwei dollárt érő, nyertes szelvényt, és meglátta rajta Őméltósága, Róbert Gábriel Mugabe nevét.” Az a Mugabe elnök nyert a lottón, aki már 1980 óta kormányozta vasmarokkal az országot, és akiről köztudott, hogy nem válogat az eszközökben. A főnyeremény összege nagyjából ötszöröse az egy főre jutó, átlagos éves jövedelemnek Zimbabwéban. A Zimbank azt állította, Mugabe elnök úr nevét több ezer potenciális nyertes közül húzták ki. Milyen szerencsés ez az ember! Mondanunk se kell, hogy neki nem igazán volt szüksége erre a pénzre - épp nemrég jutalmazta meg magát és kormányának tagjait 200százalék-ot is elérő fizetésemeléssel. A lottószelvény csak egy újabb jele volt annak, hogy Zimbabwéban kizsákmányoló intézmények működnek. Nevezhetnénk ezt korrupciónak is, de a korrupció csak annak tünete, hogy az ország intézményrendszere nem egészséges. Az, hogy Mugabe, ha úgy akarja, még a lottófőnyereményt is megnyerheti, azt mutatja, hogy az ő keze tényleg mindenhova elér - és a világ is kapott egy kis ízelítőt abból, mennyire kizsákmányoló az ország intézményrendszere. Ma leginkább azért buknak el nemzetek, mert kizsákmányoló intézményeik vannak. Es hogy ez milyen gazdasági és társadalmi következményekkel jár, azt élénken illusztrálja a Mugabe vezetése alatt álló Zimbabwe példája. Bár az ország hivatalos statisztikái elég megbízhatatlanok, a becslések szerint 2008-ban az egy főre jutó jövedelem - legjobb esetben is - fele volt az 1980-as szintnek, amikor az ország elnyerte függetlenségét. Ez bármilyen drámaian is hangzik, még messze nem ad teljes képet arról, hogy azóta mennyit romlott az életszínvonal Zimbabwéban. Az állami apparátus összeomlott, az alapvető közszolgáltatások szinte teljesen megszűntek. 2008-2009-ben, az egészségügyi rendszerek válságos állapota miatt, az ország egész területére kiterjedő kolerajárvány tört ki. 2010. január 10-ig összesen 98 741 megbetegedést jelentettek, a halálos áldozatok száma 4293 fő volt, és ezzel ez lett az elmúlt 15 év legsúlyosabb kolerajárványa Afrikában. Eközben a munkanélküliség is példátlanul magas szintre emelkedett: 2009 elején, az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalának jelentése szerint, a munkanélküliségi ráta elérte a 94százalék-ot. Zimbabwe - és igazából szinte egész Fekete-Afrika - gazdasági és politikai intézményrendszerének gyökerei a gyarmati időszakig nyúlnak vissza. 1890-ben, a Cecil Rhodes vezette Brit Dél-Afrika Társaság katonai expedíciót küldött Matabeleföldre, az akkori Ndebele királyságba, és a szomszédos Mashonalandbe. Modernebb fegyverzetükkel hamar leverték az afrikaiak ellenállását, és 1901-re a mai Zimbabwe területén megalakult az új gyarmat, amely - Rhodes után - a Dél-Rhodesia nevet kapta. Amint a terület a Brit Dél-Afrika Társaság magántulajdonába került, Rhodes azt tervezte, hogy drágakövek és nemesfémek kitermelésével fog pénzt keresni. A vállalkozás sosem indult be, de a termékeny földek vonzani kezdték a fehér bevándorlókat, akik rövid időn belül bekebelezték a terület nagy részét. A telepesek 1923-ra lerázták magukról a Brit Dél-Afrika Társaság uralmát, és meggyőzték a brit kormányt, hogy adjon nekik önkormányzati jogot. Ami ezt követően történt, nagyon

hasonló ahhoz, ami egy évtizeddel korábban már lezajlott Dél-Afrikában. A 9. fejezetben említett 1913-as Natives Land Act elnevezésű földtörvény duális gazdaságot alakított ki Dél-Afrikában. Rhodesiában is elfogadtak egy ehhez nagyon hasonló törvényt, és - a dél-afrikai modellt követve nem sokkal 1923 után létrejött egy kizárólag fehér, apartheid állam. Ahogy az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején az európai gyarmati birodalmak sorra összeomlottak, 1965-ben Rhodesiában az Ian Smith vezette fehér elit - amely a lakosság mindössze 5százalék-át jelentette - kihirdette függetlenségét Nagy-Britanniától. Csak néhány kormány ismerte el Rhodesia függetlenségét, az ENSZ pedig gazdasági és politikai szankciókat léptetett életbe vele szemben. A fekete lakosság — a szomszédos Mozambikba és Zambiába kihelyezett bázisokról gerillaháborút indított. Nemzetközi nyomásra, valamim a két nagy katonai csoport, a Mugabe vezette Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió (Zimbabwe African National Union - ZANU) és a Joshua Nkomo vezette Zimbabwei Afrikai Népi Unió (Zimbabwe African People’s Union - ZAPU) által kirobbantott lázadás hatására a felek végül tárgyalások útján vetettek véget a fehérek uralmának. 1980-ban megszületett Zimbabwe állam. A függetlenség elnyerése után nem sokkal Mugabe megteremtette a maga egyeduralmát. Vagy likvidálta politikai ellenfeleit, vagy szövetkezett velük. A legdurvább erőszakos cselekmények Matabelcföldön történtek - ez volt a ZAPU támogatottságának központja -, ahol az 1980-as évek elején 20 ezer embert öltek meg. 1987-re a ZAPU egyesült a ZANU-val, és létrehozták a ZANU-PF pártot, Joshua Nkomo pedig kiszorult a politikából. A függetlenségi tárgyalások eredményeként Mugabe a megörökölt alkotmányt átírhatta, így csinált magából elnököt (korábban miniszterelnök volt). Eltörölte a regisztrált fehér szavazók listáját (ez is része volt a függetlenségi egyezménynek), 1990-ben megszabadult az egész szenátustól, és olyan pozíciókat hozott létre a törvényhozásban, ahova ő nevezte ki az embereket. Mindezek eredményeként létrejött Mugabe elnök egypárti állama. A már független Zimbabwéban Mugabe egy az egyben átvette azokat a kizsákmányoló gazdasági intézményeket, amelyeket még a fehér rezsim állított fel. Ide tartoztak többek között azok a rendeletek, amelyek az árképzést és a nemzetközi kereskedelmet szabályozták, az állami irányítású iparágak és a már kötelező mezőgazdasági értékesítési egyesületek. Gyorsan bővült az állami alkalmazottak köre, az állásokat a ZANU-PF támogatói kapták meg. A ZANU-PF elitnek nagyon is megfelelt, hogy a kormány ilyen szigorú szabályozás alá vonta a gazdaságot, mert így nehezebben alakulhatott ki egy független, afrikai vállalkozói réteg, amely esetleg veszélyeztette volna politikai monopóliumukat. Egy nagyon hasonló helyzettel találkoztunk már a 2. fejezetben: ugyanez történt Ghánában is, az 1960-as években. A dolog iróniája, hogy így, ahogy eddig is, ez után is a fehérek alkották a legfőbb vállalkozói osztályt. Ebben a korszakban a fehér gazdaság legerősebb pillérei, főleg az igen produktív mezőgazdasági export szektor, érintetlenek maradtak. De ez csak addig tartott, amíg Mugabe el nem vesztette a népszerűségét. A szabályozási és piaci intervenciós modell egyre fcnntarthatatlanabbá vált, és egy súlyos pénzügyi válságot követően 1991-ben, a Világbank és az IMF támogatásával, megindult az intézményi átalakulás folyamata. Az egyre romló gazdasági teljesítmény végül oda vezetett, hogy a ZANU-PF egypárti uralma komoly politikai ellenállásba ütközött: létrejött a Mozgalom a Demokratikus Változásokért (Movement for Democratic Change - MDC). Az 1995-ös parlamenti választásokon mégsem alakult ki versenyhelyzet. A ZANU-PF kapta a szavazatok 81százalék-át, és a 120 képviselői helyből 118-at. Közülük 55 parlamenti képviselőt úgy választottak meg, hogy a körzetükben más jelölt nem is indult. A következő évi elnökválasztás során még több szabálytalanság és csalás történt.

Mugabe 93százalék-kal nyert, de két ellenfele, Abel Muzorewa és Ndabaningi Sithole még a választás napja előtt visszavonta jelöltségét, és azzal vádolta a kormányt, hogy csalt és kényszert alkalmazott. 2000 után a ZANU-PF ereje a sok korrupció ellenére is gyengülni kezdett. Már csak a szavazatok 49százalék-át és a képviselői helyek kicsit több, mint felét nyerte el. Az MDC minden körzetben tudott ellenzéki jelöltet állítani, és a mozgalom megszerezte az összes fővárosi képviselői helyet. A 2002-es elnökválasztás során Mugabe csak a szavazatok 56százalék-át tudta összekaparni. A ZANUPF ezen a két választáson már csak az erőszak, a megfélemlítés és a csalás eszközeivel tudott győzni. Mugabe, látva, hogy politikai hatalma megrendült, tovább fokozta az elnyomást, és kormánypolitikáját arra használta, hogy támogatókat vegyen. Egész pályás letámadást indított a fehér földbirtokosok ellen. 2000-ben, Mugabe támogatásával, megkezdődtek a földfoglalások és a kisajátítások. Ezeknek sok esetben olyan háborús veteránok álltak az élére, akik harcoltak a függetlenségi háborúban. Ők, jutalmul, meg is kapták a kisajátított földek egy részét, de nagyobbik részük a ZANU-PF elit kezébe került. Mugabe és a ZANU-PF ténykedésének következtében a tulajdonjogok védelme teljesen bizonytalanná vált, emiatt csökkent a mezőgazdasági termelés és a termelékenység. A gazdaság omladozott, így nem maradt más megoldás: Mugabénak több pénzt kellett nyomnia, ha támogatást akart vásárolni, ez viszont hiperinflációhoz vezetett. 2009 januárjától más országok pénzét - például a dél-afrikai randot - is elfogadták mint törvényes fizetőeszközt, és a zimbabwei dollár, ez az értéktelen papírdarab, eltűnt a forgalomból. Ami Zimbabwéban 1980 óta történt, az teljesen megszokott volt a függetlenné vált Fekete-Afrikában. Zimbabwe erősen kizsákmányoló jellegű politikai és gazdasági intézményrendszert örökölt, és az első másfél évtizedben ez szinte teljesen változatlan formában működött tovább. Hiába voltak választások, a politikai intézményrendszer minden volt, csak befogadó nem. A gazdasági intézmények némiképp átalakultak; megszűnt például a feketékkel szembeni nyílt diszkrimináció. De összességében maga az intézményrendszer kizsákmányoló maradt, csak most már nem Ian Smith és a fehérek zsákmányolták ki az országot, hanem Róbert Mugabe és a ZANU-PF elit tömte a saját zsebét. Így idővel az intézmények még kizsákmányolóbbá váltak, a reáljövedelmek a mélybe zuhantak. Az ország gazdasági és politikai bukása az oligarchia vastörvényének egy újabb manifesztációja: ez esetben Ian Smith kizsákmányoló és elnyomó rezsimjét Róbert Mugabe kizsákmányoló, korrupt és elnyomó rezsimje váltotta fel. Mugabe lottónyereménye csak egy nagyon korrupt és történelmileg formált jéghegy csúcsa volt. Ma azért buknak el nemzetek, mert kizsákmányoló gazdasági intézményeik nem ösztönöznek megtakarításra, befektetésre, újításra. A kizsákmányoló politikai intézmények pedig azzal, hogy bebetonozzák a rendszer haszonélvezőinek hatalmát, messzemenőkig támogatják ezeket a gazdasági intézményeket. És, bár a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények más-más körülmények között más-más formát öltenek, a bukás mindig bennük gyökeredzik. Sokszor - ahogy azt majd Argentína, Kolumbia és Egyiptom esetében látni fogjuk - ezt a bukást az okozza, hogy nem elég hatékony az ország gazdasági aktivitása, mert a politikusok tökéletesen elégedettek azzal, amit maguknak zsákmányolnak, vagy már csírájában elfojtanak minden olyan, független gazdasági tevékenységet, amely veszélyt jelenthet rájuk és a gazdasági elitre nézve. És - amint azt a következőkben látni foguk - néhány szélsőséges esetben, például Zimbabwéban és Sierra Leonéban, a kizsákmányoló intézmények az állam teljes összeomlását okozták: lerombolták nemcsak a törvényes rendet, de még a legalapvetőbb gazdasági ösztönzőket is. Az eredmény: gazdasági stagnálás és polgárháború, tömeges elvándorlás, éhínség és járványok - ahogy azt az Angolában, Kamerunban,

Csádban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Haitin, Libériában, Nepálban, Sierra Leonéban, Szudánban és Zimbabwéban a közelmúltban lezajlott események illusztrálják. És emiatt ezek az országok még szegényebbek ma, mint az 1960-as években voltak.

Gyermekek keresztes hadjárata?

1991. március 23-án egy csoport felfegyverzett férfi Foday Sankoh vezetésével átkelt a libériai határon Sierra Leonéba, és délről megtámadta Kailahun városát. Sankoh korábban tizedesként szolgált a Sierra Leone-i hadseregben, majd börtönbe került azt követően, hogy 1971-ben részt vett a Siaka Stevens kormánya elleni, sikertelen puccskísérletben. Szabadulása után végül Líbiában kötött ki, ahol belépett egy olyan ki képző táborba, amelyet a líbiai diktátor, Kadhafi ezredes afrikai forradalmárok számára tartott fenn. Ott találkozott Charles Taylorral, aki azt tervezte, hogy megdönti a libériai kormányt. Amikor 1989 karácsonyán Taylor betört Libériába, Sankoh is vele volt; és amikor Sankoh betört Sierra Leonéba, csapata Taylor embereiből, főként libériaiakból és Burkina Fasó-iakból állt. A magát forradalmi egységfrontnak (Rcvolutio-nary United Front - RUF) nevező csoport bejelentette, hogy azért jöttek, hogy megdöntsék az Össznépi Kongresszusi Párt (APC) korrupt és zsarnoki kormányát. Ahogy azt már az előző fejezetben láttuk, Siaka Stevens és az APC ugyanúgy átvette, és még drasztikusabb formában tovább működtette a gyarmati uralom kizsákmányoló intézményeit Sierra Leonéban, mint Mugabe és a ZANU-PF tette azt Zimbabwéban. 1985-ben, amikor a rákbetegségben szenvedő Stevens - Joseph Momoh személyében - kijelölte az utódját, a gazdaság már összeomlóban volt. Stevens, nyilvánvalóan minden irónia nélkül, előszeretettel mondogatta, hogy „a tehén ott eszik, ahol kikötik”. És ahol egykor Stevens evett, ott most Momoh habzsolt. Az utak tönkrementek, az iskolák megszűntek, és 1987-ben még az állami televízió műsorsugárzása is leállt, amikor az információs miniszter eladta az adótornyot. 1989-ben pedig ledőlt az a rádiótorony, amely a fővároson kívüli területekre sugárzott, így ezután már csak Freetownban lehetett rádiót hallgatni. 1995-ben az egyik fővárosi napilapban megjelent egy elemzés, ami nagyon is hihetőnek tűnik: „Momoh uralmának vége felé már nem adott fizetést az állami hivatalnokoknak, a tanároknak, sőt még a fővezéreknek sem. A központi kormányzás összeomlott, és ezt követően, természetesen, jöttek a támadások, a „lázadások”, és csak úgy özönlöttek a fegyverek Libériából. A nemzeti ideiglenes kormányzótanács (National Provisional Ruling Council - NPRC), a lázadók és a lázadókhoz átállt katonák pedig csak fokozták a káoszt, ami ki szokott törni, ha egy ország kormány nélkül marad. De mindezek nem okai a problémáknak, csak tünetei.” Az, hogy Momoh irányítása alatt az állam teljesen összeomlott - ami, még egyszer mondjuk: annak az ördögi körnek volt a következménye, amelyet még Stevens szélsőségesen kizsákmányoló intézményei indítottak be -, azt jelentette, hogy most már nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna, hogy a RUF 1991-ben behatoljon az országba. Az állam nem tudott szembeszállni vele. Stevens már rég megfosztotta minden katonai erejétől, mert félt, hogy a hadsereg megdönti a hatalmát. így ez a maroknyi fegyveres is elég volt ahhoz, hogy az országban kitörjön a zűrzavar. A RUF-nak még kiáltványa is volt („Footpaths to Democracy” [A demokrácia ösvényei/Ösvények a demokráciához] címmel), amely az ismert fekete értelmiségi, Frantz Fanon egyik idézetével kezdődött: „Minden nemzedéknek ki kell törnie a viszonylagos bizonytalanságból, rá kell találnia küldetésére, és azt muszáj vagy beteljesítenie, vagy elárulnia.” A kiáltvány „Miért harcolunk?” című része így kezdődik: „Folytatjuk a harcot, mert megelégeltük, hogy mindig mi vagyunk az államilag finanszírozott szegénység és az emberi aljasság áldozatai, amivel az évek óta tartó autokrata uralom és militarizmus

büntet minket. De gyakoroljunk önuralmat, és várjunk továbbra is türelmesen a béke gyülekezőhelyén, ahol mind győztesek leszünk! A béke elkötelezett hívei vagyunk, minden szükséges eszközt bevetünk, de nem vagyunk hajlandóak a béke áldozataivá válni. Tudjuk, hogy az ügy, amit képviselünk jó és nemes, és Isten/Allah soha nem hagy el minket a harcban, amelyben újjáépítjük Sierra Leonét.” Bár Sankoh és a RUF többi vezetője eleinte talán valóban politikai sérelmeit akarta megtorolni, és sokan azért csatlakoztak a mozgalmukhoz, mert megelégelték a sok szenvedést, amelyet az APC kizsákmányoló intézményei okoztak, a helyzet azonban csakhamar megváltozott, és elszabadult a pokol. A RUF „küldetése” pusztulásba vitte az országot. Erről tanúskodik a Sierra Leone déli részén, Geoma városában élő egyik tinédzser beszámolója is: „Összeszedtek minket, [...] kiválasztották közülünk két barátunkat, és megölték őket. Mindkettőnek főnök volt az apja, katonai csizmát hordtak, és tele volt a házuk értékes vagyontárgyakkal. Csak azért lőtték le őket, mert azt gyanították, katonákat rejtegetnek. A főnököket is megölték, mert ők a kormányt szolgálják. Választottak egy új főnököt. Azt mondogatták, hogy azért jöttek, hogy felszabadítsanak minket az APC uralma alól. Egy idő után már válogatás nélkül lövöldöztek emberekre.” Ha voltak is a RUF-nak szellemi gyökerei, azok a megszállás első évében teljesen elsorvadtak. Sankoh mindenkit kivégeztetett, aki az egyre hevesebb atrocitások miatt kritizálni merte. Önként csak kevesen csatlakoztak a RUF-hoz, ezért erőszakkal toboroztak új tagokat, főleg gyerekeket. Minden harcban álló fél ezt csinálta, még a hadsereg is. Ha a Sierra Leone-i polgárháború keresztes hadjárat volt, amely egy jobb társadalomért indult, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy végül az a gyermekek keresztes hadjárata lett. A konfliktus eldurvult, mindennapos lett a mészárlás, az emberi jogok sárba tiprása, a tömeges nemi erőszak és a csonkítás. Amikor a RUF átvett egy területet, folytatta a gazdasági kizsákmányolást. A gyémántbányák környékén volt ez a legnyilvánvalóbb, ahol erőszakkal kényszerítették munkára az embereket, de máshol is jellemző volt. Nem a RUF volt az egyetlen szervezet, amely legyilkolta vagy kényszermunkára fogta az embereket. A kormány is ezt csinálta. A törvényes rendnek már nyoma sem volt, azt is nehéz volt megmondani, hogy ki a katona és ki a lázadó. Katonai fegyelem, mint olyan, nem létezett. A háború 2001-ben ért véget, addigra, a becslések szerint, mintegy 80 ezer ember vesztette életét, és az egész ország romba dőlt. Az utak és az épületek megsemmisültek. Aki ma a keleti régió egyik legnagyobb gyémántlelőhelyén, Koiduban jár, annak útját kiégett házak sora szegélyezi, amelyeken golyó ütötte lyukak éktelenkednek. 1991-re a Sierra Leone-i állam teljesen elbukott. Jusson eszünkbe, hogyan kezdte Shyaam király a bushongokkal: felállított egy kizsákmányoló intézményrendszert, hogy megszilárdítsa saját hatalmát, és kizsákmányolja a dolgozó népet. De a kizsákmányoló intézményrendszer és az egy kézben összpontosuló központi hatalom is már fejlődés volt ahhoz a helyzethez képest, ami a Kasai folyó túloldalán élő lele társadalmat jellemezte, ahol nem létezett se törvényes rend, se központi hatalom, se tulajdonjog. És az elmúlt évtizedekben jó néhány afrikai ország ebbe a rend és központi hatalom nélküli állapotba jutott, egyrészt azért, mert Fekete-Afrika nagy részén a politikai centralizáció folyamata történelmileg késve indult meg, másrészt azért, mert a kizsákmányoló intézmények ördögi köre visszafordította a központosítást, és elindította az államokat a bukás felé vezető úton. Sierra Leone, a véres polgárháború tíz éve alatt, 1991-től 2001-ig a bukott állam tipikus esete volt. Kezdetben olyan volt, mint bármelyik másik ország, amelyet tönkretettek a kizsákmányoló

intézmények, jóllehet ezek különösen ördögi és káros intézménytípusok voltak. Egy ország nem a földrajzi adottságai vagy a kultúrája miatt lesz bukott állam, hanem azoknak a kizsákmányoló intézményeknek az öröksége miatt, amelyek a hatalmat és a vagyont az államot irányító szűk csoport kezébe adják, utat nyitva ezzel a nyugtalanságnak, a viszálynak és a polgárháborúnak. A kizsákmányoló intézmények közvetlenül járulnak hozzá az állam fokozatos összeomlásához azzal, hogy nem költenek a legalapvetőbb közszolgáltatásokra sem. Sierra Leonéban pontosan ez történt. Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában nem ritka az olyan kizsákmányoló intézményrendszer, amely kisajátít minden erőforrást, szegénységre kárhoztatja az embereket, és gátolja a gazdaság fejlődését. Charles Taylor segített Sierra Leone népének kirobbantani egy polgárháborút, ugyanakkor véres konfliktusba sodorta Libériát, ami ott is az állam bukásához vezetett. Ez a tipikus eseménysorozat amikor is a kizsákmányoló intézmények polgárháborúhoz és az állam bukásához vezetnek - Afrikában több helyen is lejátszódott még, például Angolában, Elefántcsontparton, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Mozambikban, a Kongói Köztársaságban, Szomáliában, Szudánban és Ugandában is. A kizsákmányolástól egyenes út vezet a konfliktusokhoz, olyan konfliktusokhoz, amilyeneket a maja városállamok erősen kizsákmányoló jellegű intézményei generáltak közel egy évezreddel ezelőtt. A konfliktusok pedig csak siettetik az állam bukását. Tehát egy újabb ok, ami miatt egy nemzet ma elbukhat az, hogy az államszervezete összeomlik. Ez pedig az évtizedek óta fennálló, kizsákmányoló gazdasági és politikai intézményrendszerben működő uralom következménye.

Ki is az állam? Zimbabwe, Szomália és Sierra Leone esete - még ha jellemző is a legtöbb szegény, afrikai és talán néhány ázsiai országra, mégis - elég szélsőségesnek tűnik. Biztos, hogy a latin-amerikai országokban nincsenek bukott államok? Biztos, hogy ott az elnökök nem olyan arcátlanok, hogy akár a lottófőnyereményt is kihúzassák maguknak? Kolumbiában az Andok-hegység észak felé haladva fokozatosan válik egyre lankásabbá, míg végül, a Karib-tenger partján, hatalmas síkságban végződik. A kolumbiaiak ezt a részt úgy hívják, tierra caliente, „forró föld”, így különböztetik meg a hegyvidéktől, ami a tierra fria, „hideg föld”. A legutóbbi ötven évben a politológusok és a külföldi kormányok többsége úgy tekintett Kolumbiára, mint demokráciára. Az Egyesült Államok örömmel ült le tárgyalni egy lehetséges szabadkereskedelmi egyezményről, hogy ott segítsen, ahol tud Kolumbiának - ami elsősorban katonai segítséget jelent. Egy rövid életű katonai kormányzás óta, amely 1958-ban ért véget, az országban rendszeresen választásokat tartanak, bár 1974-ig, egy megállapodás értelmében, felváltva kormányzott és elnökölt a két hagyományos politikai párt és annak elnökjelöltje, vagyis a konzervatívok és a liberálisok. Ám magát az egyezményt, a nemzeti frontot, egy népszavazással jóváhagyta Kolumbia népe, és ez az egész elég demokratikusnak tűnt. De hiába, hogy Kolumbiában már régóta demokratikus választások útján lehet hatalomra kerülni, ha az ország intézményei mégsem befogadóak. Az ország történelmét végigkísérték a jogsértések, a bírósági tárgyalás nélküli kivégzések, a polgárok elleni erőszakos cselekmények és a polgárháborúk. Az ember nem ezt várná egy demokráciától. A kolumbiai polgárháború nem olyan, mint a Sierra Leone-i, itt nem omlott össze az államszervezet és a társadalom, és nem uralkodott el a káosz; de attól ez még igazi polgárháború volt, és sokkal több áldozatot követelt. Az 1950-es évek katonai uralma részben válasz volt a spanyolul egyszerűen csak La Violencia, vagyis „az erőszak” néven emlegetett polgárháborúnak. Azóta mindenféle lázadó csoportok, főként kommunista forradalmárok, lepték el a vidéket, akik embereket rabolnak és gyilkolnak. Aki vidéken biztonságban akarja tudni magát és családját, annak nincs más választása, mint megfizetni a havi vacunát, szó szerint a védőoltást - a gyilkosságokkal és emberrablásokkal szembeni védelmet. De Kolumbiában nem minden fegyveres csoport áll kommunistákból. 1981-ben az ország legnagyobb kommunista gerillacsoportja, a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői (Fuerzas Armadas Rcvolucionarias de Colombia - FARC) elrabolta egy tejgazdaság vezetőjét, Jesus Castanót, aki egy Amal-fi nevű kisvárosban élt, fenn, a forró földön, Antioquia északkeleti partján. A FARC 7500 dollár váltságdíjat követelt érte, ami vidéken felért egy kisebb vagyonnal. A család, hogy kifizesse az emberrablókat, jelzáloghitelt vett fel a gazdaságra, de a családfő így is meghalt, holttestét egy fához láncolva találták meg. Ez már túl sok volt a három Castano fiúnak. Carlos, Ftdel és Vicente megalapította a Los Tangueros félkatonai szervezetet, hogy levadásszák a FARC tagjait, és bosszút álljanak az apjukért. A fivérek jó szervezőknek bizonyultak, csapatuk hamarosan kinőtte magát, és megtalálta a közös hangot több másik, hasonló csoporttal, amelyek hasonló okokból jöttek létre. A kolumbiaiakat sok helyen sakkban tartották a baloldali gerillák; a jobboldali, félkatonai szervezetek ellenük szerveződtek. Ezek a félkatonai egységek védelmet nyújtottak a földbirtokosoknak a gerillákkal szemben, de drogcsempészettel, pénzbehajtással, emberrablással és gyilkossággal is meg lehetett bízni őket. 1997-re ezek a félkatonai egységek a Castano fivérek vezetése alatt létrehoztak egy országos

szervezetet, ez lett a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erők (Autodefensas Unidas de Colombia - AUC). Az AUC szinte mindenütt jelen volt az országban, különösen a „forró földön”, Córdobában, Sucréban, Magdalénában és Césarban. 2001-re az AUC-nak már legalább 30 ezer fegyveres tagja volt, és különböző egységekbe szerveződött. Córdobában a Bloque Catatumbo nevű egységet Salvatore Mancuso vezette. Az AUC, ahogy hatalma egyre nőtt, stratégiát váltott, és úgy döntött, beszáll a politikába. Az AUC vezetői és a politikusok elkezdték kerülgetni egymást. Végül az AUC több vezetője találkozót szervezett néhány prominens politikussal, a találkozóra Córdobában, Santa Fé de Ralito városában került sor. Itt adtak ki egy közös dokumentumot, egy paktumot, amely „az ország újraalapítása” címet kapta. A dokumentumot az AUC vezetői mind álnéven írták alá, így került rá egyegy szignó ,Jorge 40-től” (ez volt Rodrigo Tovar Pupo beceneve), Adolfo Paztól (ez volt Diego Fernando „Don Berna” Murillo álneve) és Diego Vecinótól (akinek az igazi neve Edwar Cobo Téllez volt). A politikusok részéről olyan szenátorok is aláírták a paktumot, mint William Montes és Miguel de la Espriella. Ekkorra az AUC már irányítása alá vonta Kolumbia nagy részét, nem volt nehéz elintézni, hogy a 2002-es választásokon az ő embereik kerüljenek be a kongresszusba és a szenátusba. Például Sucréban, San Onofre körzetben a szavazás lebonyolítását az egyik katonai vezetőre, bizonyos Cadenára („lánc”) bízták. Egy szemtanú így számolt be a történtekről: „A teherautók, amiket Cadena küldött, körbementek a városban és a környéken, és összeszedték az embereket. Egyesek szerint [...] a 2002-es választások során több száz parasztot vittek át Plan Parejo körzetébe, hogy lássák a jelöltek arcát, tudják, kire kell szavazni a parlamenti választásokon: Jairo Merlano szenátorra és Muriéi Benito Rcbollo kongresszusi képviselőre.” Cadena az összes önkormányzati tanácstag nevét beletette egy zacskóba, majd kihúzott kettőt, és azt mondta, megöli őket, és találomra még néhány embert, ha nem Muriéi győz. Úgy tűnik, bevált a fenyegetés: Sucréban mindkét jelölt 40 ezer szavazatot szerzett. Nem meglepő, hogy San Onofre polgármestere aláírta a Santa Fé de Ralitó-i paktumot. Valószínű, hogy a 2002-es választásokon a kongresz-szusi képviselők és szenátorok egyharmada a félkatonai erők támogatásának köszönhette a mandátumát. A 20. térkép azt mutatja, hogy Kolumbia mely területei álltak a félkatonai egységek irányítása alatt. Ebből egyértelműen kiderül, hogy milyen kiterjedt volt a jelenlétük. Erről maga Salvatore Mancuso beszélt egy interjúban: „A kongresszusi képviselők 35százalék-át azokon a területeken választották meg, ahol az önvédelmi erők államai voltak. Ezekben az államokban mi voltunk azok, akik beszedték az adót, mi voltunk az igazságszolgáltatás, és kezünkben volt a régió katonai és területi felügyelete. És mindenkinek, aki politikai pályára akart lépni, a mi politikai képviselőinkkel kellett tárgyalnia.” Nem nehéz elképzelni, hogy milyen hatása volt egy ilyen mértékű, félkatonai politikai és társadalmi kontrollnak a gazdasági intézményekre és a közpolitikára. Az AUC terjeszkedése nem volt békés ügy. A csoport nemcsak a FARC ellen harcolt, de ártatlan polgárokat is gyilkolt, terrorizálta az embereket, és több százezer embert üldözött el az otthonaikból. A norvég menekültügyi tanács központja (az Internál Displacement Monitoring Centre - IDMC) szerint 2010 elején Kolumbia lakosságának körülbelül 10százalék-a, mintegy 4,5 millió ember élt - az ország határain belül - lakóhelyétől távol, kitelepítve. A félkatonai egységek, ahogy arra Mancuso is célzott, átvették a kormányzást és annak ösz-szes feladatát is, azzal a különbséggel, hogy a beszedett adót megtartották maguknak. Kolumbia keleti részén, Casanaréban rendkívüli megállapodás született az egyik félkatonai vezető, Martín Llanos (igazi nevén: Héctor Germán Buitrago) és Tauramena, Aguazul, Maní, Villanueva, Monterrey és Sabanalar-ga polgármesterei között, akiknek a „Casanare félkatonai parasztjai” szervezet

parancsára be kellett tartaniuk az alábbi szabályokat: „9) Az önkormányzat költségvetésének 50százalék-át át kell adni Casanare félkatonai parasztjainak. 10. Az összes önkormányzati szerződés 10százalék-át [ugyancsak át kell adni]. 11. A Casanare félkatonai parasztjai által összehívott gyűléseken kötelezően segítséget kell biztosítani. 12. Casanare félkatonai parasztjait be kell vonni minden infrastrukturális projektbe. 13. Csatlakozni kell a Casanare félkatonai parasztjai által alakított új, politikai párthoz. 14. Végre kell hajtani annak kormányprogramját.” Casanare nem szegény körzet. Épp ellenkezőleg, az összes körzet közül itt a legmagasabb az egy főre jutó jövedelem, mert jelentős olajkészletei vannak, és ez bizony olyan erőforrás, amely vonzza a félkatonai egységeket. Tény, hogy az után, hogy a félkatonai egységek egyszer hatalomra jutottak, egyre intenzívebbé vált a közvagyon módszeres kisajátítása. Állítólag maga Mancuso városi és vidéki földekből 25 millió dollár értékű vagyont harácsolt össze. Becslések szerint Kolumbiában a félkatonai egységek által kisajátított földek az összes vidéki terület 10százalék-át teszik ki. Kolumbiában az állam nem került az összeomlás szélére. De hiányzott a megfelelő mértékű központosítás, és nem volt olyan vezetés, amelynek a hatalma az egész országra kiterjedt volna. Bár a nagyvárosokban, így például Bogotában és Barranquillában van közbiztonság és vannak közszolgáltatások, de az ország jelentős területein e téren komoly hiányosságok vannak, a törvényes rend pedig szinte megszűnt létezni. Az állam helyett így különböző csoportok és emberek - olyanok, mint Mancuso - irányítják a politikát és birtokolják az erőforrásokat. Vannak az országnak olyan részei, ahol a gazdasági intézmények elég jól funkcionálnak, és bőven van humántőke és vállalkozó szellem; más részein viszont az intézmények erősen kizsákmányoló jellegűek, és a központi államhatalom a legkevésbé sem tud érvényesülni. Talán nehéz megérteni, hogy egy ilyen állapot hogyan képes önmagát évtizedeken vagy akár évszázadokon át fenntartani; pedig valójában megvan ennek a helyzetnek a maga sajátos logikája. Ez is egyfajta ördögi kör. Az erőszak és a központosított állami intézmények hiánya kialakít egy szimbiotikus kapcsolatot azokkal a politikusokkal, akik a társadalmat működtetik. Ez a szimbiotikus kapcsolat azért alakulhat ki, mert a politikusok kihasználják, hogy a periférián törvénynélküliség uralkodik, a félkatonai csoportok pedig azt csinálnak, amit akarnak, s a kormány nem avatkozik be. Ez a minta a 2000-es években különösen nyilvánvalóvá vált. 2002-ben Álvaro Űribe nyerte meg az elnökválasztást. Űribe egyvalamiben hasonlított a Castano fivérekre: az ő apját is a FARC ölte meg. Űribe a választási kampányában azt hangoztatta, hogy szakít a korábbi vezetés gyakorlatával, és nem próbál meg békét kötni a FARC-kal. 2002-ben 3 százalékponttal több szavazatot kapott azokon a területeken, ahol jelen voltak az AUC félkatonai egységei, mint ott, ahol nem. 2006-ban, amikor újraválasztották, a különbség már 11 százalékpont volt. Ha Mancuso és társai meg tudták bundázni a szenátorok és a kongresszusi képviselők megválasztását, akkor ezt megtehették az elnökválasztáson is, főleg azért, mert egy olyan elnökük volt, aki erősen szimpatizált a nézeteikkel, és azt várták, hogy

elnéző lesz velük. Jairo Angarita, Salvatore Mancuso helyettese és az AUC Sinú és San Jorge blokkjának korábbi vezetője 2005 szeptemberében úgy nyilatkozott: büszke, hogy „a valaha volt legjobb elnök újraválasztásáért” dolgozhat. Miután megválasztották, a félkatonai egységek szenátorai és kongresszusi képviselői mindent megszavaztak, amit Űribe akart. Abban különösen támogatták, hogy megváltoztassa az alkotmányt, és így 2006-ban újraválaszthassák. Ezt ugyanis az első megválasztásakor érvényben lévő alkotmány nem tette volna lehetővé. Cserébe Űribe elnök előterjesztett egy igen engedékeny törvényjavaslatot, amely lehetővé tette a félkatonai egységek leszerelését. A leszerelés nem jelentette a paramilitarizmus végét, ezzel egyszerűen csak intézményesítette azt az ország nagy részén, és az állami funkciókat, amelyeket korábban átvettek, megtarthatták. Kolumbiában a gazdasági és politikai intézmények idővel sok szempontból befogadóbbá váltak. De bizonyos, erősen kizsákmányoló elemek megmaradtak. Még mindig törvénynélküliség és a tulajdonjogok bizonytalansága jellemzi az ország nagy részét, ez pedig annak következménye, hogy sok helyen hiányzik a nemzetállami irányítás, és az egész ország sorsára rányomja bélyegét az állami központosítás hiányának ez a különös formája. De ez az állapot nem lett volna elkerülhetetlen. Ez maga is egy olyan dinamikának a következménye, amely az ördögi kör logikáját tükrözi: Kolumbiában a politikai intézmények nem mindenütt ösztönzik arra a politikusokat, hogy közszolgáltatásokat és törvényes rendet biztosítsanak, illetve nem állítanak nekik korlátokat, amelyekkel megakadályozhatnák, hogy a félkatonai egységekkel és a bűnözőkkel - nyílt vagy titkos - megállapodásokat kössenek.

El Corralito 2001 végén Argentína egy súlyos gazdasági válság szorításában vergődött. A jövedelmek három éve folyamatosan csökkentek, a munkanélküliség nőtt, és az ország hatalmas külföldi adósságállományt halmozott fel. Az a gazdaságpolitika, amely végül ide vezetett, 1989 után kezdődött, amikor is Carlos Menem és kormánya megpróbálta megállítani a hiperinflációt és stabilizálni az ország gazdaságát. Ez egy ideig sikerült is. 1991-ben Menem az argentin peso árfolyamát rendeletileg az amerikai dolláréhoz rögzítette: 1 peso = 1 USD, nincs több árfolyam-ingadozás. Ennyi. Nos, majdnem. A kormány, hogy elhitesse az emberekkel, hogy tényleg tartja magát a törvény betűjéhez, meggyőzte a lakosságot, hogy amerikai dollárban nyisson bankszámlát. A fővárosban, Buenos Airesben mindenütt elfogadták a dollárt, és az automatákból is lehetett dollárt felvenni. Ez talán segített stabilizálni a gazdaságot, de volt ennek a megoldásnak egy nagy hátránya: az argentin export nagyon drága lett, a külföldi import pedig nagyon olcsó. így az export leállt, az importáru pedig áramlani kezdett az országba. Kifizetni viszont csak hitelből tudták. A helyzet tarthatatlanná vált. Egyre többen aggódtak a peso fenntarthatósága miatt, így egyre több pénz vándorolt a dolláralapú bankszámlákra. Elvégre, ha a kormány megszegi a törvényt, és leértékeli a pesót, a pénzük ott akkor is biztonságban lett volna. Igaz? Nos, a peso miatt jogosan aggódtak, ami pedig a dollárt illeti, az emberek túlságosan is optimisták voltak.

2001. december l-jén a kormány befagyasztotta az összes bankszámlát - először csak 90 napra. Hetente csak egy meghatározott, minimális összegű készpénzt lehetett felvenni: előbb 250 pesót, ami még mindig 250 dollárt ért, majd 300 pesót. De ezt csak a pesoalapú számlákról lehetett levenni; a dolláralapú számlákhoz senki nem nyúlhatott, csak ha vállalta, hogy pesóra váltja a dollárt. Ebbe viszont senki nem ment bele. Az argentinok ennek a helyzetnek az El Corralito (a kicsi karám) nevet adták: a betéteseket beterelték egy szűk karámba, akár a marhákat, és nem volt hova menni. A leértékelésre végül januárban került sor, és 1 dollár hamarosan már nem 1, hanem 4 pesót ért. Ez elvileg azt igazolta volna, hogy helyesen cselekedtek azok, akik megtakarításaikat dollárba fektették. Mégsem így volt, mert a kormány minden dolláralapú bankszámlát önkényesen pcsoalapúra váltott, de a régi árfolyamon. így, ha valakinek volt a bankban, mondjuk, ezer dollárja, az hirtelen már csak 250 dollárt ért. A kormány elvette az emberek megtakarításainak háromnegyedét. A közgazdászok számára Argentína komoly fejtörést okozott. Hogy lássuk, milyen nehéz is megérteni Argentínát, a Nobel-díjas közgazdász, Simon Kuznets egyszer azt mondta, hogy négyféle ország létezik: fejlett, fejletlen, Japán és Argentína. Kuznets azért gondolta így, mert az I. világháború idején Argentína volt az egyik leggazdagabb ország a világon. Majd - a többi, gazdag nyugat-európai és észak-amerikai országhoz képest - erősen hanyatlani kezdett, és az 1970-80-as évekre ez a relatív hanyatlás abszolút mértékűvé vált. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy Argentína gazdasági helyzete zavaros, de mindjárt jobban látni, mi az oka a hanyatlásnak, ha a befogadó és kizsákmányoló intézmények optikáján keresztül tekintünk az országra. Igaz, hogy 1914 előtt Argentína ötven éven át tartós gazdasági növekedést produkált, de ez a „növekedés kizsákmányoló intézményrendszerben” klasszikus esete volt. Argentínát akkoriban egy szűk elit irányította, amely minden erejével a mezőgazdasági exportot támogatta, mert anyagilag ebben volt érdekelt. Persze hogy nőtt a gazdaság, hiszen az ország szarvasmarhát, nyersbőrt és

gabonát exportált akkor, amikor ezeknek az árucikkeknek a világpiaci ára az egekbe szökött. Ám, mint mindig, a kizsákmányoló intézményrendszerben zajló növekedés most sem hozott magával sem teremtő rombolást, sem innovációt, így nem is volt fenntartható. Az I. világháború idején az egyre növekvő politikai instabilitás és az egyre-másra kirobbanó fegyveres felkelések miatt az argentin elit megpróbálta kiszélesíteni a politikai rendszert, de ehhez olyan erőket is mozgósítania kellett, amelyeket nem tudott kordában tartani, és 1930-ban bekövetkezett az első katonai puccs. Ettől kezdve egészen 1983-ig Argentínában hol diktatúra, hol demokrácia volt, és egymást váltották a különféle kizsákmányoló intézményrendszerek. A katonai uralom alatt az emberek elnyomásban éltek. Ez az 1970-es években érte el a csúcspontját, amikor is legalább 9 ezer embert, sőt valószínűleg sokkal többet végeztek ki illegálisan. Több százezer embert pedig bebörtönöztek és megkínoztak. A polgári kormányzás időszakaiban választásokat tartottak, kialakult valami demokráciaszerűség. De a politikai rendszer még messze nem volt befogadó. Mióta az 1940-es években Perón hatalomra került, a demokratikus Argentínát mindig a köznyelven peronista pártként emlegetett Partido Justicialista uralta. A peronisták minden alkalommal annak a hatalmas politikai gépezetnek köszönhették választási győzelmüket, amely szavazatokat vett, támogatást nyújtott, és a korrupciótól sem riadt vissza: állami megbízásokat és zsíros állásokat ígért politikai támogatásért cserébe. Bizonyos értelemben ez is demokrácia volt, de nem pluralizmus. A hatalom a peronista párt kezében összpontosult, és ezt a hatalmat szinte semmi sem korlátozta, a párt azt csinálhatott, amit csak akart legalábbis abban az időszakban, amikor a hadsereg épp nem akarta megdönteni a hatalmát. Ahogy azt a 11. fejezetben láttuk, ha a legfelsőbb bíróság megkérdőjelezte egy politikai lépés alkotmányosságát, azzal leginkább önmagának ártott. Az 1940-es években Perón a munkásmozgalomra alapozva építette fel saját politikai bázisát. Amikor az 1970-80-as években ezt a bázist meggyengítette a katonai elnyomás, a párt attól kezdve egyszerűen mások szavazatait vette meg. A gazdaságpolitikát és a gazdasági intézményeket úgy alakította, hogy a támogatóinak biztosítson bevételeket, nem pedig úgy, hogy azzal egyenlő esélyeket teremtsen. Amikor Menem elnöknek tudomásul kellett volna vennie, hogy még egyszer nem indulhat a választásokon, a szokásos megoldást választotta: egyszerűen átírta az alkotmányt, és eltörölte a vonatkozó korlátozó rendelkezést. Ahogy az El Corralito is mutatja, még ha voltak is választások, és a kormányt a nép választotta, az akkor is megtehette, hogy lábbal tiporja a tulajdonjogokat, és büntetlenül kisajátítsa polgárai vagyonát. Az argentin elnökök és a politikai elit hatalmát alig korlátozzák, és az országban nincs pluralizmus. Ami Kuznetset és a többi, Buenos Airesbe látogató embert is bizonyára összezavarta, hogy ez a város teljesen más, mint Lima, Asunción vagy akár Mexikóváros. Az utcákon nem látni indiánokat vagy a korábbi rabszolgák leszármazottait, csak a pompás épületeket, amelyek a Belle Epoch idején, vagyis a századfordulón épültek, a kizsákmányoló intézményrendszerben zajló növekedés éveiben. De Buenos Airesben nem lehet teljes képet kapni Argentínáról. Menem például nem Buenos Aircs-i volt. Ö a fővárostól messze északnyugatra, a hegyekben, La Riója tartomány Anillaco nevű városában született. Háromszor volt a tartomány kormányzója. A spanyol hódítás idején a mai Argentínának ez a része az Inka Birodalom egy félreeső szegletének számított, csak bennszülöttek lakták (lásd 1. térkép). A spanyolok encomiendákat hoztak létre itt, és erősen kizsákmányoló jellegű gazdaság alakult ki, amely élelemmel látta el az északon, Potosíban dolgozó bányászokat. Tulajdonképpen La Riója sokkal inkább hasonlított Potosíra, mint Buenos Airesre. A XIX. században La Riója adta a világnak a híres hadvezért, Facundo Quirogát, aki törvénytelenül irányította ezt a területet, és aki hadseregével Buenos Aires ellen indult. Az argentin politikai intézményrendszer fejlődésének története egyben annak is a

története, hogy a belső területeken fekvő tartományok, mint La Riója, hogyan jutottak egyezségre Buenos Airesszel. Ezek az egyezségek fegyverszünetet jelentettek: La Riója hadurai beleegyeztek, hogy kivonulnak Buenos Airesből, hogy az pénzt termelhessen. Cserébe a Buenos Aires-i elit lemondott arról, hogy megreformálja a belső területek intézményeit. Tehát hiába tűnik úgy, hogy Argentínát egy világ választja el Perutól vagy Bolíviától, ha az ember maga mögött hagyja Buenos Aires elegáns sugárútjait, rájön, hogy nem is olyan nagy a különbség. Argentína intézményrendszere pontosan azért járt be hasonló utat, mint a többi, kizsákmányoló latin-amerikai országé, mert a belső területek érdekei és politikái is beépültek az intézményekbe. Hogy a választások nem hoztak sem befogadó politikai, sem befogadó gazdasági intézményeket, az teljesen jellemző Latin-Amerikára. Kolumbiában a félkatonai egységeknek sikerült a parlamenti helyek egyharmadára a saját embereiket ültetniük. Venezuelában - ugyanúgy, mint Argentínában Hugó Chávez demokratikusan megválasztott kormánya össztűz alatt tartotta politikai ellenfeleit, kirúgatta őket az állami szférában betöltött állásaikból, betiltatta azokat az újságokat, amelyek neki nem tetsző véleményeket fogalmaztak meg, és kisajátította az ingatlanokat. Bármit is tett, a nemrég elhunyt Chávez sokkal nagyobb és sokkal kevésbé korlátozott hatalommal bírt, mint Sir Róbert Walpole Nagy-Britanniában az 1720-as években, amikor annyit sem tudott elérni, hogy John Huntridge-ot elítéljék a „fekete törvény”, a Black Act értelmében. Huntridge a mai Venezuelában vagy Argentínában sokkal rosszabbul járt volna. Latin-Amerikában a kialakuló demokrácia - elvben - szöges ellentétben áll az elit uralmával, és retorikájában, valamint tetteiben is igyekszik újraosztani a jogokat és lehetőségeket, megfosztva ettől az elitnek legalább egy szegmensét, alapjai mégis szilárdan a kizsákmányoló rezsimeken nyugszanak kétféle értelemben is. Először is, a kizsákmányoló rezsimekben évszázadok óta fennálló igazságtalanságok miatt az újonnan kialakuló demokráciákban a szavazók azokra a politikusokra szavaznak, akik szélsőséges politikát hirdetnek. Nem arról van szó, hogy az argentinok olyan naivak, hogy azt hiszik, Jüan Perón vagy a mai peronista politikusok - mint Menem vagy a Kirchnerekönzetlen lovagok, akik a nép érdekeit tartják szem előtt, és a venezuelaiak sem a Megváltót látták Chávezben. Viszont sok argentin és venezuelai felismerte, hogy az összes többi politikus és párt sosem hagyta, hogy a nép hallassa a hangját, nem biztosították a legalapvetőbb közszolgáltatásokat sem, és nem védték meg az embereket az elit kizsákmányolásától.Tehát Venezuelában sokan azért támogatták Chávez politikáját, még ha az korrupt és pazarló volt is, amiért sok argentin támogatta Perón politikáját az 1940-es és az 1970-es években. Másodszor, a háttérben meghúzódó, kizsákmányoló intézmények miatt vált a politika megint vonzóvá az olyan hatalmasságok számára, mint Perón és Chávez, nem pedig azért, mert egy hatékony többpártrendszer egy társadalmilag kívánatos alternatívát jelentene. Perón, Chávez és egy tucat másik, latin-amerikai hatalmasság is csak az oligarchia vastörvényét ismeri, és - ahogy azt az elnevezés is sugallja - ennek a törvénynek az alapjai az elit irányította rezsimeken nyugszanak.

Az új abszolutizmus 2009 novemberében Észak-Korea kormánya végrehajtott egy - közgazdász-terminológiával élve valutareformot. Ilyesmire sokszor azért van szükség, mert elszabadult az infláció. Franciaországban 1960 januárjában valutareform keretében vezették be az új frankot, 1 új frank = 100 régi frank árfolyamon. De a régi frankot még nem vonták ki a forgalomból, és az átmeneti időszakban az emberek még átszámolták az árakat a régi frankra. Végül, 2002 januárjától, amikor Franciaország bevezette az eurót, a régi frank megszűnt törvényes fizetőeszközként működni. Az észak-koreai reform első pillantásra hasonlónak tűnt. Ahogy 1960-ban a francia kormány, úgy az észak-koreai kormány is úgy döntött, hogy lenyisszant két nullát a címletekből. 100 régi von (ez Észak-Korea pénzneme) ért 1 új vont. Az embereknek megengedték, hogy a régi valutát új, ropogós bankókra váltsák, de erre csak 1 hetük volt, és nem 42 évük, mint a franciáknak. De hátra volt még a feketeleves: a kormány bejelentette, hogy mindenki legfeljebb 100 ezer vont válthat át, bár ezt az összeghatárt később kitolták 500 ezer vonra. 100 ezer von akkor körülbelül 40 dollárt ért - a feketepiaci árfolyamon. A kormány ezzel egy csapásra megsemmisítette a magánvagyonok egy jelentős részét; hogy ez mennyi pénzt jelentett, azt nem tudjuk pontosan, de valószínűleg több volt, mint amennyit az argentin kormány tett zsebre 2002-ben. Észak-Korea kormánya kommunista diktatúrát vezet, amely ellenzi a magántulajdont és a piacot. De a feketepiacot nehéz ellenőrzés alá vonni, és a feketepiacon csakis készpénzes tranzakciók zajlanak. Természetesen ezek során külföldi valuták is gazdát cserélnek, főleg kínai jüan, de sokan és sokszor fizetnek vonnál is. A valutareformmal meg akarták büntetni azokat az embereket, akik a feketepiacon kereskedtek, de, ami a lényeg, biztosítani akarták, hogy nem lesznek annyira gazdagok és befolyásosak, hogy fenyegetést jelentsenek a rezsimre. Biztonságosabb volt szegénnyé tenni őket. Ez a történet azonban nem csak a feketepiacokról szólt. Az észak-koreaiak azért is tartják a megtakarításaikat vonban, mert csak néhány bank van az országban, és azok is mind állami tulajdonban vannak., A kormány lényegében arra használta a valutareformot, hogy kisajátítsa az emberek megtakarított pénzét. Bár a kormány retorikájában elutasítja a piacokat, az észak-koreai elitnek igencsak kedvérc van mindaz, amit a piacoknak köszönhet. Az ország nemrég elhunyt vezérének, Kim Dzsongilnek volt például egy hétszintes wellnesspalotája, benne bár, karaokeberendezés és egy minimozi. A földszinten hatalmas hullámmedence terpeszkedik, ahol a nagyvezér szívesen áldozott a hullámlovaglás örömeinek, minimotorral felszerelt deszkáján. 2006-ban, amikor az Egyesült Államok szankciókat vezetett be Észak-Koreával szemben, tudta, hova kell ütni, hogy az a rezsim vezetőinek fájjon. Betiltották több mint 60 luxuscikk - például a jachtok, a jet-skik, a versenyautók, a motorok, a DVDlejátszók és a 29 colosnál nagyobb televíziók - Észak-Koreába irányuló exportját. Nem jöhetett be több selyemsál, dizájner töltőtoll, szőrme és bőrtáska sem az országba. Pedig Kim és a kommunista párt vezetése épp ezeket gyűjtötte. Egy kutató a francia Hennessy cég forgalmi adatai alapján arra jutott, hogy a szankciók bevezetése előtt Kim éves szinten mintegy 800 ezer dollárt költhetett konyakra. Addig nem kapunk teljes képet a világ legszegényebb régióinak XX. század végi sorsáról, amíg nem ismerjük teljesen a XX. század új abszolutizmusát: a kommunizmust. Marx egy olyan rendszert álmodott meg, amely emberibb körülmények között, egy egyenlőtlenségek nélküli világban teremti meg az általános jólétet. Lenin és az általa vezetett kommunista párt Marxtól nyerte inspirációját, de

az elmélet és a gyakorlat ennél jobban már nem is különbözhetett volna egymástól. Az 1917-es, nagy októberi szocialista forradalom véres esemény volt, és nélkülözött minden emberséget. Az egyenlőségről pedig szó sem volt, hiszen Leninnek és környezetének első dolga volt új elitet kiállítani - ezek lettek ők maguk, a bolsevik párt vezetői. És hogy ezt elérjék, megszabadultak mindenkitől nemcsak az antikommunista elemektől, hanem azoktól a kommunistáktól is, akik veszélyt jelenthettek a hatalmukra. De a valódi tragédiák még csak ezután következtek: előbb jött a polgárháború, majd a sztálini kollektivizálás, és a túlságosan is gyakori tisztogatások, amelyek összesen mintegy 40 millió emberéletet követeltek. Az orosz kommunizmus kegyetlen volt, elnyomó és véres, de nem páratlan. Ugyanilyen gazdasági következményeket és kínokat szenvedtek el máshol is, például az 1970-es években Kambodzsában, a Vörös Khmer alatt, valamint Kínában és Észak-Koreában is. A kommunizmus minden esetben egy ördögi parancsuralmi rendszert szabadított az országra, amelyben mindennapos és széles körű volt az emberi jogok lábbal tiprása. A sok szenvedésen és vérontáson túl a kommunista rezsimek mind létrehoztak különféle kizsákmányoló intézményeket is. Ezek a gazdasági intézmények - piacokkal vagy azok nélkül - azt a célt szolgálták, hogy megfosszák az embereket az erőforrásoktól; és ezek a rendszerek azzal, hogy teljesen megvetették a tulajdonjogokat, jólét helyett inkább szegénységet teremtettek. A Szovjetunió esetében - ahogy azt az 5. fejezetben láttuk - a kommunista rendszer előbb gyors növekedést generált, majd ez a növekedés lassulni kezdett, végül stagnálásba torkollott. A következmények azonban sokkal pusztítóbbak voltak Kínában Mao alatt, Kambodzsában a Vörös Khmer alatt, és Észak-Koreában is, ahol a kommunista gazdasági intézmények miatt a gazdaság összeomlott, a nép éhezett. A kommunista gazdasági intézményeket olyan kizsákmányoló politikai intézményekkel támogatták meg, amelyek egy kézben, a kommunista párt kezében összpontosították a korlátlan hatalmat. Bár az egyes országok intézményrendszerei formailag különböztek egymástól, mind hasonló hatással voltak az emberek megélhetésére, mint Zimbabwe és Sierra Leone kizsákmányoló intézményei.

Gyapotkirály Azóta, hogy a Szovjetunió 1991-es felbomlása után Üzbegisztán függetlenné vált, a gyapot lett az ország legfontosabb exportcikke - ez teszi ki az exportforgalom 45százalék-át. A szovjet kommunizmus idején minden termőföld a 2048 állami gazdaság valamelyikéhez tartozott. 1991 után ezeket feloszlatták, a földeket pedig szétosztották. De ez még nem jelentette azt, hogy a földművesek önállósodhattak. A gyapot nagyon értékes volt Üzbegisztán első és eddig egyetlen elnökének, Ismail Karimovnak és az ő kormányának. Ezért rendeletekben szabályozták, hogy a földművesek mit termeszthetnek, és azt pontosan mennyiért adhatják el. A gyapot értékes exportcikk volt, de a földművesek a világpiaci árnak csak egy kis részét kapták meg, a többit a kormány tette zsebre. Ezért az árért viszont senki nem foglalkozott volna gyapottermesztéssel, ha a kormány nem kényszeríti rá. Minden földműves a földje 35százalék-án köteles volt gyapotot termeszteni. Ez számos problémát és nehézséget okozott, ebből az egyik a gépesítés volt. Korábban a termés 40százalék-át kombájnokkal takarították be. Nem meglepő, hogy 1991 után egy olyan ösztönzőrendszerben, amelyet Karimov elnök kreált, a földművesek nem voltak hajlandóak megvenni, de még csak karbantartani sem ezeket a gépeket. Felismerve a problémát, Karimov talált egy olcsóbb megoldást: diákokat fogott munkára. A gyapotgubók szeptember elején érnek be, nagyjából ugyanakkor kell leszedni őket, amikor a gyerekek visszatérnek az iskolákba. Karimov parancsot adott a helyi kormányzóknak, hogy küldjék meg az iskoláknak a gyapotszállítási kvótát. Szeptember elején az iskolákból 2,7 millió gyerek hiányzott (2006-os adat). A tanárok oktatóból munkaerő-toborzóvá avanzsáltak. Gul-naz, egy kétgyermekes családanya így mesélt erről: „Minden tanév kezdetén, nagyjából szeptember elején, felfüggesztik a tanítást, és a gyerekeket kiküldik gyapotot szedni. Senki nem kéri a szülők beleegyezését. [Betakarítási szezonban] hétvégén sincs szünetük. Ha egy gyerek, bármilyen okból, otthon marad, a tanára vagy az osztály felügyelője elmegy hozzájuk, és nyilvánosan leteremti a szülőket. Minden gyereknek - a korától függően teljesítenie kell a terv szerinti, napi 20-60 kg-ot. Ha egy gyerek nem teljesíti a tervet, akkor másnap reggel megverik az egész osztály előtt.” Az aratás két hónapig tart. A vidéki gyerekeket, akik elég szerencsések, az otthonukhoz közeli földekre osztják be, és gyalog vagy busszal is el tudnak jutni a munkába. Akik messzebb laknak, vagy a városból járnak ki, azoknak a fészerben vagy a raktárban kell aludniuk, a munkagépek és az állatok mellett. Nincs mosdó, se konyha. A gyerekeknek maguknak kell ebédet hozniuk. Ennek a kényszermunka-rendszernek a legfőbb haszonélvezője a politikai elit, Karimov elnökkel az élén, aki az üzbég gyapotipar királya. A diákoknak elvileg fizetnek a munkáért, de csak elvileg. 2006ban, amikor a gyapot kilónkénti világpiaci ára 1,40 amerikai dollár körül volt, a gyerekek, akik naponta leszedtek 20-60 kg-ot, egy napra 0,03 dollárnak megfelelő összeget kaptak. Ekkor már, valószínűleg, a gyapottermés 75százalék-át gyerekekkel takaríttatták be. Tavasszal az iskolák megint bezárnak - akkor a kötelező kapálás, gyomlálás és átültetés miatt. Hogyan jutottak el idáig? Üzbegisztán, akárcsak a többi szovjet szocialista köztársaság, a Szovjetunió összeomlása után elvileg elnyerte függetlenségét, és lehetősége nyílt rá, hogy megteremtse a piacgazdaságot és a demokráciát. De, mint sok másik, egykori szovjet tagállamban, Üzbegisztánban sem ez történt. Karimov elnök, aki politikai pályafutását még a hajdani Szovjetunió Kommunista

Pártjában kezdte, és egészen az üzbég első titkári posztig vitte, 1989-ben épp a legjobbkor, a berlini fal leomlásakor váltott köpönyeget, és lett lelkes nacionalista. A biztonsági erők hathatós támogatását maga mögött tudva 1991 decemberében megnyerte Üzbegisztán történetének első elnökválasztását. Miután átvette a hatalmat, lecsapott a független politikai ellenzékre. Egykori ellenfelei ma börtönben vagy száműzetésben vannak. Üzbegisztánban nincs szabad média, és nincsenek civilszervezetek. Az egyre fokozódó elnyomás 2005-ben érte el a csúcsát, amikor Andijon városában, vélhetően mintegy 750, talán még több, tüntetőt gyilkolt meg a rendőrség és a hadsereg. Karimov, kihasználva, hogy ő a biztonsági erők főparancsnoka, és teljesen ellenőrzése alatt tartja a médiát, először - népszavazás útján - 5 évre nyújtotta meg az elnöki terminust, majd 2000-ben, a szavazatok 91,2százalék-ával, újra elnyerte az elnöki posztot, ezúttal már 7 évre. Ellenfele azt nyilatkozta, hogy ő is Kari-movra szavazott! 2007-es újraválasztásakor - sokak szerint csalások révén - a szavazatok 88százalék-ával nyert. Az üzbegisztáni választások olyanok, mint amilyeneket Joszif Sztálin szervezett a Szovjetunió fénykorában. Az 1937-es választásról még a The New York Times tudósítója, Harold Denny is beszámolt, aki - hogy átadja olvasóinak a szovjet választások feszültségét és izgalmát - átvette és lefordította a kommunista párt lapjának, a Pravdának a cikkeit: „Éjfélt ütött az óra. Véget ért december 12-e, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Legfelsőbb Tanácsa első általános, egyenlő és közvetlen megválasztásának napja. Hamarosan bejelentik, mi lett a szavazás eredménye. A bizottság magára marad a teremben. Csend van, a lámpák ünnepélyesen ragyognak. Figyelmes és feszült várakozás közepette az elnök, a szavazócédulák megszámlálása előtt, még elvégzi a szükséges formalitásokat: egy lista segítségével ellenőrzi, menynyi volt a szavazásra jogosultak száma, és ebből hányan jöttek el szavazni. A részvételi arány százszázalékos. 100százalék! Melyik másik ország melyik jelöltje melyik választásán volt még erre példa? A legfontosabb feladat azonban most veszi kezdetét. A választási bizottság elnöke izgatottan vizsgálgatja az urnákon lévő pecséteket. A bizottság tagjai is megvizsgálják őket. A pecsétek sértetlenek. Felvágják őket. Az urnák kinyílnak. Csend van. A választást felügyelők és lebonyolítók komoly, figyelő tekintettel ülnek. Ideje kibontani a borítékokat. A bizottság három tagja ollót ragad. Az elnök feláll. A szavazatszámolók füzetei munkára készen állnak. Felhasadt az első boríték. Minden szem rá szegeződik. Az elnök két cédulát vesz ki belőle: egy fehéret [ezen van az unió tanácsának jelöltje] és egy kéket [ezen van a nemzetek tanácsának jelöltje]. Majd tisztán és érthetően felolvassa, ami rajta áll: „Sztálin elvtárs”. Az ünnepélyes csendnek vége szakad. A teremben mindenki boldogan ugrándozik, lelkesen tapsol a sztálinista alkotmány alatt megtartott első általános és titkos szavazás első szavazócédulájának amelyen az alkotmány atyjának neve áll.” Hasonló „bizonytalanság” övezte Karimov újraválasztását is, aki, úgy tűnik, jó tanítványa volt Sztálinnak, legalábbis, ami az elnyomás és a politikai kontroll „tantárgyakat” illeti - és az is kiderült, hogy olyan választást tud rendezni, amely szürrealizmusában felveszi a versenyt a sztálinival. Karimov alatt Üzbegisztán nagyon szegény országgá vált, ahol nagyon kizsákmányoló politikai és

gazdasági intézményrendszer működik. Vélhetően a lakosság egyharmada él szegénységben, az átlagos, éves jövedelem 1000 dollár körül mozog. De nem minden fejlődési mutató ilyen rossz. A Világbank adatai szerint a beiskolázási arány 100százalék. ... Nos, kivéve, talán, gyapotszedés idején. Az írni-olvasni tudók aránya is nagyon magas, noha a kormány irányítása alatt tartja az össze sajtóorgánumot, könyveket is betilt, és cenzúrázza az internetet. Míg a többség csak napi néhány centet kap a gyapotszedésért, a Karimov család és a volt kommunista káderek, akik 1989 után átültek az ország új gazdasági és politikai vezetésébe, mesés vagyont halmoztak fel. A család gazdasági érdekeltségeit Karimov lünya, Gulnora vezeti, aki várhatóan majd apja örökébe lép és követi őt az elnöki székben. Egy ilyen átláthatatlan és titkolózó országban senki sem tudja pontosan, hogy mi az, amit a Karimov család irányít, vagy hogy mennyi pénzt keresnek, de az amerikai Interspan cég tapasztalata is jól jelzi, hogy mi történt az üzbég gazdaságban az elmúlt két évtizedben. A mezőgazdaságban nemcsak gyapotot termesztenek; az ország egyes részei ideális teatermő vidékek, ezért az Intcrspan úgy döntött, befektet az országban. 2005-ben a cég piaci részesedése elérte a 30százalék-ot, és ekkor kezdődtek a gondok. Gulnora rájött, hogy a teatermesztés gazdaságilag igen ígéretes ágazat. Nem sokkal később a rendőrség sorra kezdte letartóztatni, megverni, megkínozni az Interspan helyi dolgozóit. A cég kénytelen volt leállítani a munkát, és 2006 augusztusára ki is vonult az országból. Vagyonát átvették a Karimov család gyorsan bővülő teacrdekeltségci, amelyek akkoriban 67százalék-os piaci részesedéssel bírtak - ez az arány pár évvel korábban még csak 2százalék volt. Üzbegisztán sok szempontból a múlt, egy elfeledett kor relikviája. Ez az ország egyetlen család és sleppjének abszolutizmusa alatt sorvadozik, gazdasága kényszermunkára, sőt valójában gyermekmunkára épül. Csakhogy ez mégsem teljesen így van. Üzbegisztán is része annak a mozaiknak, amelyet a kizsákmányoló intézményrendszerben elbukó társadalmak alkotnak, és, sajnos, sokban hasonlít a többi, egykori szovjet szocialista köztársaságra, legyen szó Örményországról, Azerbajdzsánról, Kirgizisztánról, Tádzsikisztánról vagy Türkmenisztánról. Élő mementó, amely arra emlékeztet, hogy a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények még a XXI. században is képesek arcátlan, kegyetlenül kizsákmányoló formát ölteni.

Tartós részrehajlás Az 1990-es évtized a reformok időszaka volt Egyiptomban. Mióta 1954-ben egy katonai puccs megdöntötte a monarchiát, Egyiptom félig-meddig szocialista államként működött, ahol a kormány központi szerepet játszott a gazdaságban. Számos gazdasági ágazatban az állami tulajdonú cégek uralták a piacot. Az évek során a szocializmus retorikája elsikkadt, megnyíltak a piacok, fejlődött a magánszektor. De ezek még nem befogadó piacok voltak; az állam kontrollálta őket, meg az a maroknyi vállalkozó, akik szövetségre léptek a Nemzeti Demokrata Párttal (National Democratic Party - NDP), amelyet még Anvar Szadat elnök alapított 1978-ban. A vállalkozók egyre jobban belefolytak a párt életébe és munkájába, és Hoszni Mubarak kormányzása alatt a párt egyre jobban belefolyt a vállalkozásokba. Mubarak, aki Anvar Szadat meggyilkolása után, 1981-ben lett elnök, az NDP-vel egészen addig vezette az országot, amíg 2011 februárjában a népi és katonai megmozdulások lemondásra kényszerítették - ahogy azt már az Előszóban tárgyaltuk. Az egyes kormányzati posztokra olyan, befolyásos vállalkozók kerültek, akiknek jelentős gazdasági érdekeltségeik voltak az adott területen. Rashid Mohamed Rashid, az Unilever AMET (Afrika, KözelKelet és Törökország) egykori elnöke lett a külkereskedelmi és ipari miniszter; Mohamed Zoheir Wahid Garana, Egyiptom egyik legnagyobb utazási irodájának, a GaranaTra-vel Companynek a tulajdonosa és ügyvezető igazgatója lett a turizmusért felelős miniszter; Amin Ahmed Mohamed Osman Abaza, Egyiptom legnagyobb gyapotexportőrének, a Nile gyapotkereskedelmi vállalatnak az alapítója lett a mezőgazdasági miniszter. Számos gazdasági ágazatban a vállalkozók rávették a kormányt, hogy állami szabályozásokkal korlátozza a piacra lépést. Ilyen szektor volt a média, a vas- és acélgyártás, az autóipar, az alkoholos italok gyártása és a cementgyártás. Mindegyik szektor nagyon koncentrált volt, magas belépési korlátok védték a politikai kapcsolatokkal rendelkező vállalkozókat és cégeket. A rezsimhez közel álló nagy vállalkozók - mint a vas- és acélmágnás Ahmed Ezz; a multimédia-, üdítőital- és telekommunikációs birodalmat működtető Sawiris család; és a szintén üdítőitalban és telekommunikációban utazó Mohamed Nosseir - nemcsak védelmet kaptak az államtól, hanem kormányzati megbízásokat és nagy összegű, fedezetet nem igénylő bankkölcsönöket is. Ahmed Ezz, azon tűi, hogy az ország legnagyobb acélipari cége, az Egyiptom acélgyártásának 70százalék-át produkáló Ezz Steel elnöke volt, a parlament költségvetési és tervbizottsága elnökeként, és Gamal Mubarak, Mubarak elnök egyik fiának közvetlen munkatársaként befolyásos tagja volt az NDP-nek is. Az 1990-es években nemzetközi pénzügyi intézmények és közgazdászok támogatásával létrejött gazdasági reformok célja az volt, hogy felszabaduljanak a piacok, és csökkenjen az állam gazdasági szerepvállalása. Az ilyen reformok egyik legfőbb pillére mindenütt az állami vagyon privatizálása szokott lenni. Mexikóban a privatizáció eredményeként ahelyett, hogy fokozódott volna a piaci verseny, egyszerűen az történt, hogy a korábbi állami monopóliumokból magánmonopóliumok lettek, és közben a politikai kapcsolatokkal rendelkező vállalkozók — az olyanok, mint Carlos Síim - szépen meggazdagodtak. Pontosan ugyanez történt Egyiptomban is. A privatizációs program végrehajtása során a rezsimhez közel álló vállalkozók minden befolyásukat latba vetették, hogy az a gazdag vállalkozói elit - a „bálnák”, ahogy Egyiptomban nevezik őket — számára kedvező eredménnyel záruljon. Akkoriban, amikor megkezdődött a privatizáció, a gazdaságot 32 ilyen bálna uralta. Egyikük Ahmed Zayat volt, aki a Luxor Group kormányrúdjánál állt. 1996-ban a kormány úgy döntött, privatizálja az A1 Ahram Bcverages Company (ABC) italgyártó céget, amely addig

monopolhelyzetben volt a sörgyártás terén Egyiptomban. Egy pénzügyi konzorcium, az ingatlanfejlesztő Farid Saad vezette Egyptian Fináncé Company, valamint az 1995-ben létrejött, első egyiptomi kockázati tőketársaság tett vételi ajánlatot. A konzorciumnak tagja volt Fouad Sultan, egykori, turizmusért felelős miniszter, továbbá Mohamed Nosseir és Mohamed Ragab, két vezető üzletember. A csoportnak jó kapcsolatai voltak, de nem elég jók. A cégért ajánlott 400 millió egyiptomi fontot a kormány kevésnek találta. Zayatnak jobb kapcsolatai voltak. Neki nem volt rá pénze, hogy megvegye az ABC-t, ezért kiagyalt egy amolyan Carlos Slim-féle trükköt. Az ABC részvényei - akkor először - szárnyaltak a londoni tőzsdén. A Luxor csoport megszerezte ezeknek a részvényeknek a 74,9százalék-át, darabját 68,5 egyiptomi fontért. Három hónappal később a részvénycsomagot megfelezték, és a Luxor csoport ezektől már 52,5 font áron tudott megválni. Az így realizált 36százalék-os nettó profit már elegendő volt ahhoz, hogy fedezze az ABC megvásárlását: Zayat a következő hónapban 231 millió fontot fizetett a cégért. Akkoriban az ABC éves szinten körülbelül 41,3 millió egyiptomi font profitot realizált, készpénztartaléka mintegy 93 millió egyiptomi font volt. Zayat jó üzletet csinált. 1999-ben az újonnan privatizált ABC kiterjesztette monopóliumát a sör után a borra is: megvette a már privatizált, nemzeti bormonopóliumot, a Gianaelist. A Gianaelis rendkívül jól jövedelmező cég volt, amelynek fix piacvezető helyet garantált az importborokra kivetett 3000százalék-os vámtarifa és a 70százalék-os haszonkulcs, amellyel a termékeit árulta. 2002-ben a monopólium újból gazdát cserélt, amikor Zayat 1,3 milliárd egyiptomi fontért eladta az ABC-t a Heinekennek. Ezzel öt év alatt 563százalék-os profitot realizált. Mohamed Nosseir nem mindig a vesztes oldalra állt. 1993-ban megvásárolt egy privatizált palackozóüzemet, az El Nasr Bottling Companyt, amelynek monopoljoga volt a Coca-Cola termékeinek palackozására és forgalmazására Egyiptomban. Nosseirnek, mivel kapcsolatban állt az akkor az állami vállalatokért felelős miniszterrel, Atef Ebeiddel, nem akadt vetélytársa a versenytárgyaláson. Két év után Nosseir már túl is adott a cégen - háromszor annyiért, mint amennyiért ő vette. De lehetne még példákat sorolni: az 1990-cs évek végén a magánszektor érdekeltségeket szerezhetett az állami filmiparban. A politikai kapcsolatok révén most is csak két család kapott lehetőséget arra, hogy pályázzon, és hogy működtesse a mozikat - ebből az egyik a Sawiris család volt. Egyiptom ma szegény ország. Nem olyan szegény, mint Fekete-Afrika országai, de olyan ország, ahol a lakosságnak körülbelül a 40százalék-a még mindig nagyon szegény: ezek az emberek naponta kevesebb mint két dollárból élnek. A dolog iróniája, hogy - ahogy azt már a 2. fejezetben láttuk - a XIX. században Egyiptomban történtek meg azok a kezdetben sikeres próbálkozások, amelyek elindították az intézményi változásokat és a gazdasági modernizációt. Ekkoriban az a Mohamed Ali uralkodott, aki képes volt tartós, kizsákmányoló gazdasági növekedést produkálni még az előtt, hogy Egyiptomot a Brit Birodalomhoz csatolták volna. A brit gyarmati időszakban kialakult a kizsákmányoló intézményrendszer teljes apparátusa, és ezt 1954 után a hadsereg átvette és tovább működtette. Ezt követően jött némi gazdasági növekedés, és fejlesztették az oktatást is, de a többségnek igen szűkösek voltak a gazdasági lehetőségei, míg az elit szépen profitált a kormánykapcsolatokból. Ezek a kizsákmányoló gazdasági intézmények Egyiptomban is élvezték a kizsákmányoló politikai intézmények támogatását. Mubarak elnök azt tervezte, hogy politikai dinasztiát alapít, már felkészítette fiát, Gamalt, hogy majd a helyére lépjen. Tervét keresztülhúzta, hogy 2011-ben kizsákmányoló rezsimje összeomlott az általános nyugtalanság és a demonstrációk nyomása alatt, elsodorta őt az „arab tavasz”. Abban az időszakban, amikor Nasszer volt az elnök, a gazdasági

intézményeknek voltak befogadó jellegű elemeik is; az állam megnyitotta az oktatási rendszert a nép előtt, és olyan lehetőségeket biztosított, amilyeneket a korábbi rezsim és Farouk király soha. Ez azonban sajnálatosan jó példa volt arra, mit eredményez a kizsákmányoló politikai intézmények és a gazdasági intézmények befogadó elemeinek ingatag kombinációja. Az elkerülhetetlen vég Mubarak kormányzása alatt érte utol az országot: a gazdasági intézmények még kizsákmányolóbbá váltak, tükrözve ezzel a politikai hatalom megoszlását a társadalomban. Bizonyos értelemben az „arab tavasz” erre született válasz volt. És nemcsak Egyiptomban, hanem Tunéziában is. Ott a kizsákmányoló politikai intézményrendszerben három évtizeden át tartó növekedés kezdett a visszájára fordulni, ahogy Zín el-Ábidín ben Ali elnök és családja kezdte egyre jobban kizsákmányolni a gazdaságot.

Hol hibázzák el? A gazdasági bukást a kizsákmányoló intézmények okozzák. Ezek az intézmények szegénységben tartják a szegény országokat, és megakadályozzák, hogy elinduljanak a gazdasági növekedés felé vezető úton. Igaz ez ma Afrikában olyan országokra, mint Zimbabwe és Sierra Leone; DélAmerikában olyan országokra, mint Kolumbia és Argentína; Ázsiában olyan országokra, mint ÉszakKorea és Üzbegisztán; és a Közel-Keleten olyan országokra, mint Egyiptom. Ezen országok között jelentős különbségek vannak. Egy részük trópusi, másik részük mérsékelt égövi területeken fekszik. Egy részük brit gyarmat volt, de akad köztük egykori japán, spanyol és orosz gyarmat is. Nagyon különböző a történelmük, a nyelvük és a kultúrájuk is. Ami közös bennük, az az, hogy intézményeik kizsákmányolóak. És ezeknek az intézményeknek az alapját minden esetben az adja, hogy az elit úgy alakítja ki a gazdasági intézményeket, hogy azok gazdaggá tegyék és fenntartsák a hatalmát - a többségi társadalom kárára. A történelmi és társadalmi különbségek nyomán az elit természete és a kizsákmányoló intézmények felépítése minden országban más és más. De mindenhol azért tudnak fennmaradni, mert mindig beindul az ördögi kör, és mert ezek az intézmények így vagy úgy, de mindig elszegényedéshez vezetnek, legfeljebb ennek a folyamatnak az intenzitása más. Zimbabwéban például az elitet Róbert Mugabe és a ZANU-PF magja alkotja, amely az 1970-es években még az antikolonialista harcok élén állt. Észak-Koreában az elitet a Kim Dzsongil és a kommunista párt körüli klikk hozta létre. Üzbegisztánban az elit Islam Karimov elnököt, az ő családját és a szovjet időszakból átmentett cimboráit jelenti. Ezek a csoportok nyilvánvalóan nagyon különbözőek, és ez a sok különbség meg az általuk kormányzott államok és gazdaságok sokfélesége azt jelenti, hogy a kizsákmányoló intézmények konkrét formája is meglehetősen eltérő. Például, mivel Észak-Koreát egy kommunista forradalom hozta létre, a kizsákmányoló intézményrendszer az egypárti politikai modellben, a kommunista párt egyeduralmában ölt testet. Bár Mugabe az 1980-as években behívta Zimbabwéba az észak-koreai hadsereget, hogy mészárolják le politikai ellenfeleit Matabeleföldön, de a kizsákmányoló politikai intézmények észak-koreai modellje nem alkalmazható Zimbabwéban. Viszont Mugabe amiatt, ahogy hatalomra került az antikolonialista harcok alatt, kénytelen volt egyeduralmát választásokkal álcázni, még ha egy rövid időre sikerült is létrehoznia egy alkotmányosan szentesített, egypárti államot. Ezzel szemben Kolumbiában régóta tartanak választásokat, ami történelmileg alakult így: ezzel a megoldással osztják meg a hatalmat a liberális és a konzervatív párt között azóta, hogy függetlenedtek Spanyolországtól. És az elit nemcsak jellegében, hanem létszámában is más és más. Üzbegisztánban Karimov meg tudta menteni a szovjet állam maradványait, és ez egy elég erős apparátust biztosított számára ahhoz, hogy elnyomja és legyilkolja a többi elit csoportot. Kolumbia egyes részein a központi államhatalom hiánya oda vezetett, hogy az elit több részre szakadt, ezek a frakciók pedig olykor gyilkolják egymást. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy az elit és a politikai intézmények ennyire sokfélék, ezeknek az intézményeknek mégis gyakran sikerül bebetonozniuk, illetve újratermelniük annak az elitnek a hatalmát, amely létrehozta őket. De néha ezek az intézmények olyan belharcokat robbantanak ki, hogy az már az állam összeomlásához vezet, miként történt az Sierra Leonéban. Ahogy a különböző történelmi háttér és társadalmi struktúra, úgy az elit által felállított, kizsákmányoló gazdasági intézmények eltérő részletei is azt eredményezik, hogy az elit és a politikai intézmények természete, jellege minden országban más és más lesz. Észak-Koreában a

kizsákmányolás eszközeit a kommunista eszközrendszerből válogatták össze: a magántulajdon eltörlése, állami gazdaságok, állami tulajdonú gyáripar. Egyiptomban is hasonló volt a helyzet a nyíltan szocialista katonai rezsim alatt, amelyet Nasszer ezredes hozott létre 1952 után. A hidegháborúban Nasz-szer a Szovjetunió pártjára állt, kisajátította a külföldi befektetéseket - például a brit tulajdonú Szuezi-csatornát -, és államosította a gazdaság nagy részét. Az 1950-60-as évek Egyiptomában azonban teljesen más volt a helyzet, mint az 1940-es évek Észak-Koreájában. Az észak-koreaiaknak sokkal könnyebb volt - sokkal radikálisabb formában megteremteniük egy kommunista típusú gazdaságot, mivel ki tudták sajátítani a korábbi japán vagyonokat, és építkezhettek a kínai forradalom gazdasági modelljére. Ezzel szemben az egyiptomi forradalom inkább katonai puccs volt, mint valódi forradalom. Amikor a hidegháború során Egyiptom a Nyugat oldalán állt, az egyiptomi hadseregnek könnyű, ugyanakkor nagyon is célszerű volt változtatnia a kizsákmányolás módszercin, és a központi, parancsuralmi rendszerről a cimborák kapitalizmusára (crony capitalism) váltott. De, ennek ellenére, Egyiptom Észak-Koreáéhoz viszonyított - gazdasági teljesítménye jobb volt, ami az egyiptomi intézmények korlátozottabban kizsákmányoló jellegének volt a következménye. Először is, az észak-koreai kommunista párt fojtogató kontrolljához hasonló ellenőrzés nélkül az egyiptomi rezsimnekellentétben Észak-Korea vezetésével - valahogy ki kellett engesztelnie a népet. Másodszor, még a cimborák kapitalizmusa is ösztönöz egy kicsit a befektetésre, legalábbis azok körében, akiket kedvel a rezsim. Észak-Koreában viszont nincs ilyen. Bár ezek a részletek mind fontosak és érdekesek, nagy tanulságokat az összkép alapján lehet levonni, amelyből kiderül, hogy minden esetben a kizsákmányoló politikai intézmények hozták létre azokat a kizsákmányoló gazdasági intézményeket, amelyek a pénzt és a hatalmat átjátsszák az elit kezére. Ezekben a különböző országokban nyilván eltérő a kizsákmányolás mértéke és intenzitása is, ennek pedig fontos következményei vannak a jólétet illetően. Argentínában például az alkotmány és a demokratikus választások rendszere ahhoz nem működik elég jói, hogy elősegítse a pluralizmus megvalósulását, de mégis sokkal jobban működik itt, mint Kolumbiában. Argentínában az állam legalább magáénak tudhatja az erőszak monopóliumát. Részben ennek a következménye, hogy Argentínában az egy főre jutó átlagjövedelem kétszer annyi, mint Kolumbiában. A politikai intézményrendszer mindkét országban hathatósabban képes korlátozni az elit uralmát, mint Zimbabwéban vagy Sierra Leonéban, következésképp Zimbabwe és Sierra Leone sokkal szegényebb, mint Argentína és Kolumbia. Az ördögi körre az is jellemző, hogy amikor a kizsákmányoló intézmények miatt már összeomlik az állam, mint Sierra Leonéban és Zimbabwéban, még az sem vet végleg véget ezen intézmények uralmának. Azt már láttunk, hogy a polgárháborúk és a forradalmak, még ha kritikus fordulatok idején robbannak is ki, nem feltétlen vezetnek intézményi változásokhoz. Elénk példája ennek mindaz, ami 2002, vagyis a polgárháború lezárása óta történt Sierra Leonéban. 2007-ben demokratikus választások útján újra hatalomra került Siaka Stevens régi pártja, az APC. Bár az elnökválasztás győztesének, Ernest Bai Ko-romának semmi kapcsolata nem volt a régi APCkormányokkal,de kormánya több tagjának igen. Stevens két fia, Bockarie és Jengo lett Sierra Leone amerikai, illetve németországi nagykövete. Bizonyos értelemben ez egy sokkal puhább verziója annak, ami Kolumbiában történt, ahol az ország több részén az államhatalom hiánya azért lehetett ilyen tartós, mert az országos politikai elit egy részének érdekében állt ezt megengedni. De az 1950-cs évek

óta a központi állami intézmények is elég erősek ahhoz, hogy meggátolják, hogy ez a kissé zavaros helyzet teljes káoszba forduljon. Sierra Leonéban, részben azért, mert kizsákmányolóbbak a gazdasági intézmények, részben pedig azért, mert az országban a történelem folyamán mindig is erősen kizsákmányoló jellegűek voltak a politikai intézmények, a társadalom nemcsak gazdasági értelemben szenvedett, hanem attól is, hogy folyton váltotta egymást rend és zűrzavar. A hosszú távú hatás mégis ugyanaz: továbbra sincs államhatidom, az intézmények pedig kizsákmányolóak maradnak. A kizsákmányoló intézmények megléte valamennyi esetben hosszú időre, egészen a XIX. századig nyúlik vissza. Mindegyik ország az ördögi kör csapdájába esett. Kolumbiában és Argentínában az intézményrendszer a spanyol gyarmati uralom intézményeiből nőtt ki {lásd 1. fejezet). Zimbabwét és Sierra Leonét a XIX. század végi brit gyarmati rezsimek hozták létre. Sierra Leonéban, ahol nem voltak fehér telepesek, ezek a rezsimek teljesen a politikai hatalomnak a gyarmati korszak előtti, kizsákmányoló struktúráira épültek, és azokat erősítették meg. Ezek a struktúrák maguk is régóta tartó ördögi kör eredményei voltak, amelyet a politikai centralizáció hiánya és a rabszolga-kereskedelem katasztrofális hatása jellemzett. Zimbabwéban már újabb fajta kizsákmányoló intézmények jöttek létre, mert a Brit Dél-Afrika Társaság duális gazdaságot hozott létre. Üzbegisztán átvehette a Szovjetunió kizsákmányoló intézményeit, akárcsak Egyiptom, és azokat alakította át úgy, hogy a cimborák kapitalizmusában is működjenek tovább. A Szovjetunió kizsákmányoló intézményrendszere már önmagában is sok szempontból a cári rezsim intézményrendszerének szerves folytatása volt, követte az oligarchia vastörvényén alapuló mintázatot. Tehát, ahogy az elmúlt 250 évben, a világ különböző részein működésbe léptek mindenféle ördögi körök, kialakultak és megmaradtak azok az óriási egyenlőtlenségek, amelyekkel ma is szembesülünk. A nemzetek gazdasági és politikai kudarcára ma az a megoldás, hogy át kell alakítani a kizsákmányoló intézményeket, és egyre befogadóbbá kell tenni őket. Az ördögi kör miatt ez nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen, és az oligarchia vastörvényének életbelépése sem elkerülhetetlen. Az intézmények már meglévő, befogadó jellegű elemei, vagy a fennálló rezsim elleni harc élére álló, széles koalíció jelenléte, vagy egyszerűen csak a történelem kiszámíthatatlan természete igenis meg tudja törni az ördögi kört. Akárcsak a polgárháború Sierra Leonéban, az 1688as dicsőséges forradalom is hatalmi harc volt, csak teljesen más jellegű, mint az, amely Sierra Leonéban dúlt. Lehetséges, hogy voltak olyanok a parlamentben, akik II. Jakab elmozdításáért harcoltak, és azt képzelték, a dicsőséges forradalomban övék lesz az új abszolút hatalom, miként Olivér Cromwellé a polgárháború után. De már az a tény, hogy a parlament kellő hatalommal bírt, és egy széles koalíció alkotta, amelyben különböző gazdasági érdekek és különböző nézőpontok egyesültek, eleve csökkentette annak valószínűségét, hogy 1688-ban életbe lép az oligarchia vastörvénye. És az sem volt lényegtelen, hogy Fortuna - II. Jakabbal szemben - a parlament pártjára állt. A következő fejezetben látni fogunk további példákat, további országokat, amelyeknek sikerült a kitörés, és sikerült jó irányba (át)alakítani az intézményeiket, akár az után is, hogy hosszú időn át kizsákmányoló intézményrendszerben éltek.

14. - KITÖRÉSI PONT

Három afrikai törzsfőnök

1895. szeptember 6-án a Tantallon Castle óceánjáró kikötött az Anglia déli partvidékén fekvő Plymouthban. Három afrikai törzsfőnök, a ngvato vagy bamangvato törzs vezére, Khama, a ngvaketsze törzs vezére, Bathoen és a kvcna törzs vezére, Scbele partra szállt, majd mindhárman felszálltak a 8:10-es londoni expresszre. A három törzsfőnök azért jött Nagy-Britanniába, mert küldetésük volt: meg akarták menteni saját államaikat és még öt másik tswana államot Cecil Rhodestól. A ngvato, ngvaketsze és a kvena három törzs volt abból a nyolcból, amelyek az akkor Becsuánaföld néven ismert országot alkották - ez a terület 1966 után, független államként a Botswana nevet kapta. Ezek a törzsek már a XIX. század eleje óta kereskedelmi kapcsolatban álltak az európaiakkal. Az 1840-es években a híres skót misszionárius, Dávid Livingstone beutazta Becsuánaföldet, és a kvenák királyát, Sechelét áttérítette a keresztény hitre. Az első afrikai nyelv, amelyre lefordították a Bibliát, a tswanák nyelve, a setswana volt. 1885-ben Nagy-Britannia Becsuánaföldet protektorátussá nyilvánította. A tswanák elégedettek voltak a britekkel kötött megállapodással, mert azt hitték, ez majd védelmet jelent a többi európai megszállóval, különösen azokkal a búrokkal szemben, akikkel az 1835-ös nagy vándorlás óta harcban álltak - amikor is több ezer búr menekült el a brit gyarmati rendszer elől az ország belsejébe. A britek viszont uralmuk alá akarták vonni a területet, hogy meggátolják egyrészt a búrok további terjeszkedését, másrészt a németek esetleges térhódítását - ők már addigra ugyanis meghódították Délnyugat-Afrikában a mai Namíbia területét. A britek úgy gondolták, a terület teljes gyarmatosítása nem éri meg a fáradságot. 1885-ben Rey főbiztos világosan összefoglalta a brit kormány véleményét: „A Molope-tól [a becsuánaföldi protektorátustól] északra cső terület már nem érdekel minket, legfeljebb mint út, amely elvezet a belső területekre; éppen ezért jelenleg csupán arra szorítkozunk, hogy - a lehető legkisebb adminisztratív vagy területfejlesztési erőfeszítésekkel - megakadályozzuk a protektorátus azon részének elfoglalását, nem engedjük be oda sem a kalózokat, sem az idegen hatalmakat.” De 1889-ben nagyot fordult a világ a tswanákkal: Cecil Rhodes Brit Dél-Afrika Társasága terjeszkedni kezdett észak felé, kisajátítva hatalmas földterületeket. Ezekből lett később Észak- és Dél-Rhodesia, a mai Zambia és Zimbabwe területén. 1895-ben, abban az évben, amikor a három törzsfőnök Londonba utazott, Rhodes szemet vetett a Rhodesiától délnyugatra eső területekre, vagyis Becsuánaföldre is. A törzsfőnökök tudták, hogy csak katasztrófák sora és kizsákmányolás vár azokra a területekre, amelyek Rhodes uralma alá kerülnek. Bár tudták, hogy katonailag képtelenek lennének legyőzni Rhodest, elhatározták, hogy minden egyéb lehetséges módon szembeszállnak vele. Úgy döntöttek, hogy két rossz közül a kisebbik rosszat választják: inkább a britek uralkodjanak felettük, mint Rhodes. A Londoni Misszionárius Társaság (London Missionary Society) segítségével jutottak el a brit fővárosba, ahol megpróbálták meggyőzni Viktória királynőt és Joseph Chamberlaint, az akkori gyarmatügyi minisztert, hogy vonják nagyobb kontroll alá és védjék meg Rhodestól Becsuánaföldet.

1895. szeptember 11-én találkoztak először Chamberlainnel. Elsőként Sebele szólalt fel, majd Bathoen és végül Khama. Chamberlain biztosította őket, hogy fontolóra veszi a kérésüket. Es míg ő gondolkodott, a törzsfőnökök országjáró körútra indultak, hogy kérésükhöz megnyerjék a nép támogatását. Beszédüket előadták a Londonhoz közeli Windsorban és Rcadingben is, majd a déli parton, Southamptonban és Bristolban, valamint a Chamberlain politikai támogatásának bázisát

adó Közép-Angliában, Leicesterben és Birminghamben is. Ezután északra mentek, Yorkshire iparvárosaiba, Sheffieldbe, Leedsbe, Halifaxbe és Bradfordba; végül a Bristoltól nyugatra eső területeket, majd Manchestert és Liverpoolt látogatták meg. Mindeközben Dél-Afrikában Cecil Rhodes már készült a később Jameson-hadjáratként (Jameson Raid) ismertté vált, katasztrofális kimenetelű fegyveres támadásra a búr köztársaság, Transvaal ellen. Tette mindezt Chamberlain heves tiltakozása ellenére. Ezeknek az eseményeknek a hatására Chamberlain valószínűleg jobban átérezte a törzsfőnökök helyzetét, mint amennyire egyébként tette volna. November 6-án újra találkozóra hívta őket Londonba. A törzsfőnökök tolmács segítségével tanácskoztak vele: Chamberlain: A törzsfőnökök földjeiről fogok beszélni, meg a vasútról, és a törvényről, amelyet be kell tartani a törzsfőnökök földjein. [...] Most vessünk egy pillantást a térképre! [...] Annyi földet fogunk elvenni, amennyi a vasúthoz kell, nem többet. Khama: Azt mondom, ha Mr. Chamberlain maga veszi el a földet, akkor beleegyezem. Chamberlain: Akkor mondja meg neki, hogy én magam fogom építeni a vasutat, és akit odaküldök, az lesz az én szemem, és csak annyi földet veszek el, amennyi kell, és akkor fizetek érte, ha az a föld, amit elveszek, értékes. Khama: Szeretném tudni, hogyan [értsd: hol] fog menni a vasút. Chamberlain: Át fog menni az ő területén, de kerítés zárja majd el, és azon kívül több földet nem veszünk el. Khama: Bízom benne, rám nézve kedvezően fogja elvégezni ezt a munkát, és tisztességesen bánik velem ebben az ügyben. Chamberlain: Óvni fogom az érdekeit. Másnap Edward Fairfield, a gyarmati hivatal hivatalnoka részletesebben is elmagyarázta Chamberlain elképzelését: „Mindhárom törzsfőnöknek, Khamának, Sebeiének és Bathoen-nek is lesz egy-egy országa, amelyben ugyanúgy élnek majd, mint eddig, a királynő védelme alatt. A királynő kinevez egy hivatalnokot, aki majd ott lakik velük. A törzsfőnökök fogják irányítani a saját népüket, nagyjából úgy, ahogy most is.” Lehetett számítani rá, hogy Rhodesnak nem fog tetszeni, hogy a három afrikai törzsfőnök keresztülhúzta a számításait. Táviratozott az egyik alkalmazottjának: „Nem tűröm, hogy legyőzzön három képmutató néger.” A törzsfőnököknek valóban sikerült megvédeniük valami értékeset Rhodestól, majd később a britek közvetett uralmától is. A XIX. századra a tswana államok már felépítettek egy alapvető politikai intézményrendszert. Ez együtt járt egyrészt egy - fekete-afrikai mércével mérve - szokatlan mértékű politikai centralizációval, és egy kollektív döntéshozatali folyamattal, amit tekinthetünk a pluralizmus kezdeti, egyszerű formájának. Ahogy a Magna Charta részvételt engedett a báróknak a politikai döntéshozatali folyamatban, és némileg korlátozta az angol uralkodók mozgásterét, úgy a tswanák politikai intézményei, különösen a kgotla, is ösztönözte a politikai részvételt, és korlátozta a törzsfőnökök hatalmát. A dél-afrikai antropológus, Isaac Schapera leírta, hogyan működött a kgotla: „...a törzsi politika minden ügye végül a törzsfőnök kgotlájának (tanácshelyének) felnőtt férfijaiból

álló közgyűlés elé kerül. Az ilyen gyűlések igen gyakoriak. [...] A tárgyalt témák között vannak [...] a törzsfőnök és rokonai közti törzsi viták, veszekedések, az új adók kivetése, új közművek létesítése, új rendeletek kihirdetése. [...] Az is előfordul, hogy a törzsi közgyűlés felülírja a főnök kérését. Mivel a gyűlésben bárki felszólalhat, ez jó alkalom arra, hogy a főnök megtudja, mit gondolnak, mit éreznek az emberek úgy általában, az emberek pedig lehetőséget kapnak arra, hogy hangot adjanak sérelmeiknek. Ha az alkalom megkívánja, a főnököt és tanácsadóit szigorúan megdorgálják, amiért az emberek néha félnek nyíltan és őszintén beszélni.” A kgotlan kívül a tswana főnökség politikai intézményei nem szigorúan öröklődő rendszerek voltak, nyitva álltak bárki előtt, aki komoly tehetségről és képességekről tett tanúbizonyságot. Az antropológus, John Comaroff alaposan tanulmányozta egy másik tswana nép, a rolongok politikai történetét. Bebizonyította, hogy bár a tswanáknak látszólag világos és egyértelmű szabályaik voltak, amelyek előírták, hogy a főnökség hogyan öröklődik, a gyakorlatban ezeket a szabályokat úgy értelmezték, hogy eltávolíthatják posztjáról a rossz uralkodót, és lehetőséget adhatnak egy tehetséges jelöltnek arra, hogy törzsfőnök legyen. Comaroff azt is bemutatta, hogy noha a főnökség ily módon történő elnyerése egyfajta előrelépés, de ezt később úgy racionalizálták, hogy a sikeres jelölt tűnjön a jogszerű örökösnek. A tswanáknak volt is erre egy mondásuk, ami halványan emlékeztetett az alkotmányos monarchia korára: kgosi ke kgosi ka morafe, vagyis „a király az emberek kegyelméből király”. A tswana törzsfőnökök a londoni út után is igyekeztek megőrizni a függetlenségüket és saját törzsi intézményeiket. Engedélyezték a vasútépítést Be-csuánaföldön, de a gazdasági és politikai élet többi területébe nem igazán engedtek beleszólást a briteknek. Nem ellenezték a vasútépítést, nem féltek tőle, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország uralkodói, mert tudták, hogy sem a vasút, sem a britek egyéb szakpolitikája nem hoz fejlődést Becsu- ánaföldre addig, amíg az gyarmati uralom alatt áll. Hogy miért, arra magyarázatot ad a független Botswana 1980 és 1998 között hatalmon lévő elnöké- nek, Quctt Masire-nak egyik fiatalkori élménye. Az 1950-es években Masire földműveléssel foglalkozott, saját gazdaságában új ciroktermesztési eljárásokat fejlesztett ki, és talált magának egy potenciális vevőt, ez volt a határ túloldalán, a Dél-afrikai Köztársaságban működő Vryburg Milling. Masire felkereste a becsuánaföldi Lobatse állomásfőnökét, és kérte, adjon neki kölcsön két vasúti kocsit, hogy elszállíthassa az áruját Vryburgba. Az állomásfőnök megtagadta a kérést. Masire ekkor egy fehér barátját kérte meg, hogy járjon közben az érdekében. Az állomásfőnök a fehér barát kérésére, nem szívesen, de igent mondott, viszont Masire-tól a szokásos, fehéreknek kiszabott ár négyszeresét kérte. Masire inkább lemondott az üzletről, és arra a következtetésre jutott, hogy „a feketéket a fehérek is akadályozzák abban, hogy felépítsenek egy vállalkozást Becsuánaföldön, nemcsak azok a törvények, amelyek megtiltják az afrikaiaknak, hogy saját szabadbirtokuk vagy kereskedelmi engedélyük legyen”. Mindent egybevetve, a törzsfőnökök és a tswanák szerencsések voltak. Szinte esélytelen volt, hogy sikerrel járnak, mégis meg tudták akadályozni Rhodes hatalomátvételét. Mivel a britek számára Becsuánaföld még mindig jelentéktelen terület volt, a közvetett uralom megteremtése nem indított el egy olyan típusú ördögi kört, mint Sierra Leonéban. És az a fajta gyarmati terjeszkedés is elkerülte őket, amely Dél-Afrika belső területeit lényegében olcsó munkaerőt biztosító bázissá alakította: innen vitték a feketéket a fehérek bányáiba és birtokaira. A legtöbb társadalom számára a gyarmatosítás folyamatának első szakasza kritikus fordulatot jelent. Kulcsfontosságú időszak ez: ekkor mennek végbe azok az események, amelyek fontos és hosszú távú hatással lesznek az adott terület gazdasági és politikai fejlődésére. Ahogy arról már a 9. fejezetben is szó volt, a gyarmatosítás idején a fekete-

afrikai társadalmak többségében - akárcsak a dél-amerikai és a dél-ázsiai társadalmakban megszülettek és megerősödtek a kizsákmányoló intézmények. A tswanák viszont megúszták az intenzív közvetett uralmat, és megúszták azokat a borzalmakat is, amelyek akkor vártak volna rájuk, ha Rhodesnak sikerül megszereznie a földjüket. De ez nemcsak a vakszerencsén múlott - itt is a tswanák intézményi szakadása által formált fennálló intézmények és a gyarmati rendszer által okozott kritikus fordulat közötti kölcsönhatás eredménye volt. A három törzsfőnök a saját szerencséjének kovácsa volt, amikor magukhoz ragadták a kezdeményezést és elutaztak Londonba. Ezt pedig azért tudták meglépni, mert a többi törzsi vezetőhöz képest ők hárman szokatlan mértékű hatalommal bírtak, köszönhetően a tswana törzsek politikai centralizációjának, és talán szokatlan mértékű legitimitásuk is volt, köszönhetően annak, hogy törzsi intézményeikbe beépült egy kevéske pluralizmus is. Ám Botswana sikeréhez sokkal inkább hozzájárult egy másik kritikus fordulat, amely a gyarmati időszak végén következett be, és amely lehetővé tette, hogy Botswana egy befogadó intézményrendszert állítson fel. Mire Becsuá- naföld, Botswana néven, 1966-ban független lett, Sebele, Bathoen és Khama törzsfőnök szerencsés sikere már rég a múlt ködébe veszett. A köztes időszakban a britek nem sokat foglalkoztak Becsuánafölddel. A függetlenség elnyerésekor Botswana volt az egyik legszegényebb ország a világon: mindösz-sze 12 kilométernyi aszfaltozott úthálózata, csak 22 egyetemet végzett és 100 érettségizett polgára volt. Ráadásul szinte kizárólag fehérek vezette országok határolták (a Dél-afrikai Köztársaság, Namíbia és Rhodesia), amelyek mind ellenségként tekintettek a feketék vezette, független afrikai országokra. Ekkoriban kevesen fogadtak volna arra, hogy Botswana boldogulni fog. Mégis, az elkövetkező 45 évben Botswana lett az egyik leggyorsabban fejlődő ország a világon. Fekete-Afrikában ma Botswana az az ország, ahol a legmagasabb az egy főre jutó jövedelem, és ezzel a jövedelemszinttel az afrikai ország felveszi a versenyt az olyan sikeres, kelet-európai országokkal, mint Észtország és Magyarország, valamint a legsikeresebb latin-amerikai országokkal, például Costa Ricával. Hogyan tudott Botswana kitörni? Úgy, hogy a függetlenség elnyerése után mielőbb befogadó gazdasági és politikai intézményrendszert hozott létre. Azóta az országban demokrácia van, rendszeresen tartanak többpárti választásokat, és soha nem került sor sem polgárháborúra, sem katonai beavatkozásra. A kormány olyan gazdasági intézményeket állított fel, amelyek érvényt szereznek a tulajdonjogoknak, biztosítják a makrogazdasági stabilitást, és ösztönzik a befogadó piacgazdaság fejlődését. De természetesen az igazán fogós kérdés az, hogyan sikerült Botswanának megteremtenie egy szilárd demokráciát és egy pluralista intézményrendszert, és befogadó gazdasági intézményeket választania, míg az afrikai országok többsége ennek épp az ellenkezőjét tette. Ahhoz, hogy választ kapjunk erre a kérdésre, meg kell néznünk, milyen kölcsönhatásba került egymással az újabb kritikus fordulat - ezúttal a gyarmati uralom vége - és Botswana fennálló intézményrendszere. A legtöbb afrikai országban - például Sierra Leonéban és Zimbabwé- ban - a függetlenség csak egy elszalasztott lehetőség lett, ami együtt járt azzal, hogy megint ugyanolyan típusú kizsákmányoló intézmények jöttek létre, mint amilyenek a gyarmati időszakban működtek. A függetlenség kezdeti szakasza teljesen máshogy telt Botswanában, mint máshol, megint csak leginkább azért, mert a tswanák történelmi intézményei másfajta hátteret adtak az egésznek. E tekintetben Botswana sok mindenben hasonlít a dicsőséges forradalom előtt álló, XVII. századi Angliára. A Tudor uralkodók alatt Angliában megvalósult egy gyors politikai centralizáció, és ott volt még az angoloknak a Magna Charta meg a parlamentarizmus hagyománya, és náluk a parlament legalább megpróbálhatta korlátozni az uralkodó hatalmát, és biztosított bizonyos mértékű pluralizmust. Botswanában is

megvalósult egy bizonyos mértékű állami centralizáció, és viszonylag plurális törzsi intézmények jöttek létre, amelyek ráadásul még túl is élték a gyarmati rendszert. Angliában létrejött egy új, széles társadalmi koalíció, amelyben voltak atlanti kereskedők, iparosok és vállalkozó szellemű dzsentrik, akik mind a tulajdonjogok védelmét támogatták. Botswanában is létrejött egy koalíció, amely az eljárási jogok védelmét támogatta - a koalíció tagjai voltak a tswana törzsfőnökök és az elit, amely magáénak tudhatta a gazdaság legértékesebb eszközét, a szarvasmarhát. Még ha a földek köztulajdonban voltak is, a szarvasmarha akkor is magántulajdonnak számított a tswana államokban, ezért az elit szintén támogatta a tulajdonjogok védelmét. Mindez természetesen még nem cáfolja a történelem kiszámíthatatlanságát. Angliában is teljesen máshogy alakultak volna a dolgok, ha az új parlamenti vezetés és az új uralkodó megpróbálta volna arra használni a dicsőséges forradalmat, hogy elbitorolja a hatalmat. És persze Botswanában is alakulhatott volna máshogy a helyzet, főleg ha a népnek nincs olyan szerencséje, hogy olyan vezetői legyenek, mint Scretse Khama vagy Quett Masire, aki úgy döntött, versenybe száll a hatalomért, ahelyett, hogy felbomlasztaná a választási rendszert ahogy azt olyan sok fekete-afrikai vezető tette a függetlenség elnyerése után. A függetlenné váló Botswanának már eleve olyan intézményrendszere volt, amely korlátozta a főnök hatalmát, és amelyben a főnök bizonyos mértékben elszámolással tartozott a népnek. A tswanák ezzel persze nem voltak egyedülállóak Afrikában, de azzal már igen, hogy ezek az intézmények milyen mértékben tudták sértetlenül átvészelni a gyarmati időszakot. A brit uralom náluk szinte észrevétlen volt. Becsuánaföldet a dél-afrikai Mafekingből kormányozták, és már csak a függetlenedés átmeneti időszakában, az 1960-as években álltak elő a főváros, Gaborone terveivel. A fővárossal és az új struktúrákkal nem akarták eltörölni a bennszülött intézményeket, épp ellenkezőleg, azokat alapul véve akartak tovább építkezni. Ahogy épült Gaborone, úgy jöttek létre sorra az új kgotlák. A függetlenné válás is viszonylagos rendben zajlott. A függetlenségi mozgalom élén a Botswanai Demokrata Párt (Botswana Dcmocratic Party - BDP) állt, amelyet Quett Masire és Scretse Khama alapított 1960-ban. Khama III. Khama király unokája volt, keresztneve, a Seretse, azt jelenti, „az agyag, ami összeköt”. Mint kiderült, rendkívül találó név. Khama volt a ngvato törzs főnöki posztjának örököse, és a tswana törzsfőnök és az elit nagy része is belépett a BDP-be. A briteket annyira nem érdekelte Botswana, hogy itt még értékesítési egyesület sem volt. 1967-ben a BDP gyorsan fel is állított egyet, ez lett a botswanai húsbizottság (Botswana Mcat Commission). De a bizottság ahelyett, hogy kizsákmányolta volna az állattenyésztőket és a szarvasmarhatartókat, központi szerepet játszott a marhatenyésztés fejlesztésében: kerítések építésével igyekezett megakadályozni a száj- és körömfájás terjedését, valamint támogatta az exportot - mindkettő hozzájárult a gazdasági fejlődéshez, és erősítette a befogadó gazdasági intézmények támogatottságát. Bár a kezdeti növekedés teljes egészében a húsexportra épült, drámai változások következtek be, amikor felfedezték a gyémántlelőhelyeket. A természeti erőforrásokkal is teljesen máshogy gazdálkodtak Botswanában, mint más afrikai országokban. A gyarmati időszakban a tswana törzsfőnökök megpróbálták megakadályozni, hogy bárki nemesfémek és drágakövek után kutasson Becsuánafoldön, mert tudták, hogy ha az európaiak ilyesmit találnak, akkor az ő autonómiájuknak vége. Az első, nagy gyémántleletre a ngvato törzs földjén, Seretse Khama szűkebb pátriájában bukkantak. Mielőtt nyilvánosságra hozták volna a felfedezést, Khama törvénymódosítást javasolt annak érdekében, hogy minden föld alatti ásványkincs tulajdonjoga az országot és ne a törzset illesse. így biztosíthatták, hogy a gyémántvagyon nem teremt majd egyenlőtlenségeket Botswanában. Ez pedig újabb lendületet adott a centralizációnak, mivel a gyémántbányászat bevételeiből most már fel lehetett építeni egy állami bürokráciát és infrastruktúrát, és volt miből fejleszteni az oktatást. Sierra

Leonéban és Fekete-Afrika több másik országában a gyémánt csak olaj volt a tűzre: konfliktusokat szított a különböző érdekcsoportok között, és hozzájárult a polgárháborús állapotok fenntartásához. Hatalmas mészárlások folytak a gyémántbányákért, ezért hívják az innen származó drágaköveket véres gyémántnak. Botswanában a gyémántbányászat bevételeit az ország sorsának jobbítására fordították. Seretse Khama kormányának nem az ásványkincsek tulajdonjogának megváltoztatása volt az egyetlen államépítő politikai lépése. Végső soron az 1965-ös „főnökségtörvény” (Chieftaincy Act), amelyet az országgyűlés még a függetlenség elnyerése előtt fogadott el, és az 1970-es módosító törvény (Chieftaincy Amendment Act) folytatta a politikai centralizációt, és azzal, hogy elvette a törzsfőnököktől a földosztás jogát, illetve felhatalmazta az elnököt arra, hogy — szükség esetén eltávolítsa a törzsfőnököt a posztjáról, megalapozta az állam és a megválasztott elnök hatalmát. Az is a politikai centralizáció irányába vitte az országot, hogy erőfeszítéseket tettek a terület további egyesítésére, például azzal a törvénnyel, amely kimondja, hogy az iskolákban csak setswana és angol nyelvet lehet tanítani. Botswana ma már homogén országnak tűnik, ahol nincsenek etnikai és nyelvi különbségek - nem úgy, mint a többi afrikai országban. De ehhez az kellett, hogy csak az angolt és egyetlen nemzeti nyelvet, a setswanát tanítsák az iskolákban, hogy a társadalmon belül így minimalizálják a konfliktusokat a különböző törzsek és csoportok között. 1946-ban tartották az utolsó olyan népszámlálást, ahol még voltak etnikai témájú kérdések. Ennek eredményéből egy igen sokszínű, heterogén Botswana képe bontakozott ki. A ngvato törzs földjén például a lakosságnak csak a 20százalék-a vallotta magát tisztán ngvato származásúnak; bár éltek ott más tswana törzsek is, számos idegen csoport is letelepedett ezen a területen, amelyeknek nem a setswana volt az anyanyelvük. Ezt a heterogén jelleget igyekezett mérsékelni a kormánypolitika és a tswana törzsek viszonylag befogadó intézményrendszere is; ugyanúgy, ahogy tette ezt a brit állam például az angolok és a walesiek között. Botswana állama követte a brit példát, és a függetlenség elnyerése óta egyetlen népszámlálás során sem kérdeztek rá a válaszadó etnikai hovatartozására, mondván, Botswanában mindenki tswana. A függetlenség elnyerése után Botswana figyelemre méltó növekedést produkált, mert Seretse Khama, Quett Masire és a Botswanai Demokrata Párt elindította az országot a befogadó gazdasági és politikai intézmények felé vezető úton. Amikor az 1970-es években megjelent a színen a gyémánt, az nem robbantott ki polgárháborút, hanem erős pénzügyi alapot adott a kormánynak, amely a bevételeket közszolgáltatásokra fordította. így már nem is nagyon volt miért megdönteni a kormányt és átvenni a hatalmat. A befogadó politikai intézmények politikai stabilitást teremtettek, és támogatták a befogadó gazdasági intézményeket. Beindult a 11. fejezetben megismert kedvező körforgás, és a befogadó gazdasági intézmények növelték a befogadó politikai intézmények stabilitását és tartósságát. Botswana kitört az ördögi körből, mert képes volt élni a kritikus fordulat, vagyis a függetlenség lehetőségével, és felállítani egy befogadó intézményrendszert. A Botswanai Demokrata Párt és a hagyományos elit, beleértve magát Khama elnököt is, nem akart diktatórikus rezsimet, sem kizsákmányoló intézményeket, amelyek talán gazdaggá tették volna őket, de ezzel együtt a társadalom elszegényedését okozták volna. Mindez pedig a kritikus fordulat és a fennálló intézményrendszer közötti kölcsönhatásnak volt az eredménye. Ahogy azt láttuk, szinte az összes többi fekete-af rikai államtól eltérően Botswanának már a gyarmati időszakban is olyan törzsi intézményrendszere volt, amellyel sikerült megvalósítani bizonyos mértékű centralizációt, és már ezekben az intézményekben is voltak fontos pluralista elemek.. Ráadásul a tulajdonjogok védelmével az ország gazdasági elitje is sokat nyert.

Nem kevésbé fontos, hogy a kiszámíthatatlan történelem Botswana pártjára állt. Ez az ország különösen szerencsés volt, mert Seretse Khama és Quett Masirc nem olyan volt, mint Siaka Stevens és Róbert Mugabe. Előbbiek keményen és becsületesen dolgoztak azért, hogy a tswanák törzsi intézményeinek alapjaira felépítsenek egy befogadó intézményrendszert. Ez pedig csak növelte annak valószínűségét, hogy Botswanának sikerül elindulnia a befogadó intézmények felé, noha FeketeAfrika legtöbb országában erre vagy kísérletet sem tettek, vagy ezek a kísérletek rögtön elbuktak.

A déli kizsákmányolás vége A dátum: 1955. december 1-je. A helyszín: Alabama állam, Montgomery. Az elfogatóparancs szerint a szabálysértés 18:06-kor történt. James Blake buszsofőrnek gondja támadt az egyik utassal. Kihívta a rendőrséget. Két rendőr, Day és Mixon érkeztek ki a helyszínre. Jelentésükben ez állt: „Kaptunk egy hívást. Amikor kiérkeztünk a helyszínre, a járművezető elmondta, hogy egy színes bőrű női utas ül a busz fehérek számára fenntartott részében, és nem hajlandó hátra menni. Mi [...] is láttuk őt. A járművezető feljelentést tett a nő ellen. Rosa Parksot (színes bőrű, nőnemű) Montgomery város törvénykönyve 6. fejezet, 11. paragrafusának megsértésével vádoljuk.” Rosa Parksnak az volt a bűne, hogy a Cleveland Avenue buszjáraton a fehérek részére fenntartott részen ült, ami Alabama állam Jim Crow törvényei szerint bűncselekménynek minősült. Parksnak a 10 dolláros pénzbírság mellett a 4 dollár bírósági illetéket is meg kellett fizetnie. Rosa Parks nem akárki volt. Az Országos Szövetség a Színes Bőrűek Felemelkedéséért (National Association for the Advancement of Colored People - NAACP) polgárjogi szervezet montgomcryi részlegének titkára volt. Ez a szervezet már régóta azért harcolt, hogy a politikusok alakítsák át a déli államok intézményrendszerét. Parks letartóztatása tömegmozgalmat robbantott ki. A montgomeryi buszbojkott értelmi szerzője Martin Luther King, Jr. volt. December 3-ára King és más, fekete vezetők jól összehangolt buszbojkottot szerveztek: meggyőzték társaikat, hogy egyetlen buszra se szálljanak fel a városban. A bojkott sikeres volt, és eltartott egészen 1956. december 20-ig. És ezzel elindult egy folyamat, amely akkor érte el a tetőpontját, amikor az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy Alabama államban és Montgomery városában a buszon utazók szegregálása alkotmányellenes. A Dél polgárjogi mozgalmának kulcsfontosságú momentuma lett a buszbojkott. Ez a mozgalom része volt annak az eseménysorozatnak és sok-sok változásnak, amelyek végül szétfeszítették a régi kereteket, és alapvető intézményi változásokat hoztak. Ahogy azt a 12. fejezetben láttuk, a polgárháború után a déli földbirtokos elitnek sikerült újra felépítenie azokat a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézményeket, amelyek a háború előtt a déli államokat irányították. Bár az intézmények részleteikben átalakultak - rabszolgatartásra például már nem volt mód -, ugyanolyan negatív hatással voltak a gazdasági ösztönzőkre és az életkörülményekre, mint elődjeik. A Dél észrevehetően szegényebb volt, mint az Egyesült Államok többi része. Az 1950-es évektől kezdődően a déli intézmények egyre gyorsabb növekedési pályára állították ezt a régiót. A déli államok kizsákmányoló intézményrendszere, amelyet végül törvényileg számoltak fel, teljesen más volt, mint Botswana gyarmati intézményrendszere. Szintén másfajta kritikus fordulat indította el az intézmények összeomlását, de a két fordulat között azért voltak hasonlóságok. A déli államokban az 1940-cs évektől kezdve egyre szervezettebb formában harcoltak a kizsákmányoló intézmények és a diszkrimináció ellen azok, akik elszenvedték azokat, köztük Rosa Parks is. Ugyanakkor az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága és a szövetségi kormány végre elszánta magát a szisztematikus beavatkozásra annak érdekében, hogy megreformálják a déli államok kizsákmányoló intézményeit. így a kritikus fordulatot generáló legfontosabb tényező az volt, hogy Délen alapvető jogokhoz jutottak a fekete amerikaiak, és véget ért a déli elit egyeduralma. A déli államok politikai intézményrendszere a polgárháború előtt és után egyaránt egy tiszta és világos logika szerint működött, amely nem sokban különbözött a dél-afrikai apartheid rezsim

működésének logikájától: egyetlen célja az volt, hogy olcsó munkaerőt biztosítson az iiltetvényeseknek. De az 1950-es években ez a logika már nem volt olyan vonzó. Először is, ekkorra már megindult a feketék tömeges elvándorlása — ehhez egyaránt hozzájárult a nagy gazdasági világválság és a II. világháború is. Az 1940-50-es években évente átlagosan már 100 ezer ember hagyta el déli otthonát. Mindeközben a mezőgazdaságban, bár csak lassan, de terjedőben voltak olyan technológiai innovációk, amelyeknek köszönhetően az ültetvényesek többé már nem voltak annyira rászorulva az olcsó munkaerőre. A déli ültetvényeken a munkások többségét gyapotszedésre fogták be. Még 1950-ben is szinte mindenhol kézzel szedték a gyapotot. De a gépesítésnek köszönhetően egyre kevésbe volt szükség ilyen típusú munkára. 1960-ban a legjelentősebb déli államokban Alabamában, Louisianában és Mississippiben - a termés közel felét gépek takarították be. És épp akkor, amikor a feketéket már nem lehetett délen tartani, többé már nem is voltak nélkülözhetetlenek az ültetvényesek számára. így szinte okafogyottá vált a harc, amit az elit azért folytatott, hogy fennmaradjanak a régi, kizsákmányoló gazdasági intézmények. Ez persze nem azt jelentette, hogy készséggel elfogadták az intézményi változásokat. Hosszú, konfliktusokkal teli időszak következett. Létrejött egy különös koalíció a déli feketék és a befogadó szövetségi intézmények között, amelynek sikerült megszabadítania a déli államok fekete lakosságát a kizsákmányolástól, és sokat tett azért, hogy idővel egyenlő politikai és polgárjogokat kapjanak, végül pedig sikerült ledöntenie azokat az akadályokat, amelyek addig útját állták a déli államok gazdasági növekedésének. A változások legerősebb motorja a polgárjogi mozgalom volt. Minden azzal kezdődött, hogy délen például Montgomeryben is - öntudatra ébredtek a feketék: megkérdőjelezték a kizsákmányoló intézmények létjogosultságát, a jogaikat követelték, és tiltakoztak és szerveződtek, hogy meg is szerezzék azokat. De harcukban nem voltak egyedül, mert a Dél nem egy különálló ország volt, és a déli elitnek nem volt önkormányzati joga, mint mondjuk a guatemalai elitnek. Az Amerikai Egyesült Államok részeként a déli államok is az Egyesült Államok alkotmánya és a szövetségi törvények hatálya alá tartoztak. Hogy az alapvető reformok ügye végül elnyerte az Egyesült Államok végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalmának támogatását is, az részben annak volt köszönhető, hogy a polgárjogi mozgalom északon is hallatni tudta a hangját, és így mozgósítani tudta a szövetségi kormányt. A déli államok intézményrendszerének reformját célzó szövetségi intervenció azzal kezdődött, hogy 1944-ben a legfelsőbb bíróság úgy határozott, alkotmányellenes az olyan küldöttválasztás, ahol csak fehérek indulhatnak Ahogy azt láttuk, az 1890-cs években a fejadó bevezetésével és az írni-olvasni tudás tesztelésével a feketéket megfosztották a választójoguktól. Ez utóbbi teszteket rendszeresen manipulálták, hogy diszkriminálják a feketéket, míg a szegény és írástudatlan fehérek továbbra is szavazhattak. Az 1960-as évek elején történt az a híres eset, amikor is Louisianában egy fehér jelöltet írástudónak ítéltek meg azt követően, hogy az egyik, alkotmánnyal kapcsolatos kérdésre ezt válaszólta: „FRDUM FOOF SPETGH” (magyarul talán így lehetne visszaadni: SZLÁSZZBACSÁG). A legfelsőbb bíróság döntése adta le az első lövést abban a hosszú csatározásban, amely megnyitotta a politikai rendszert a feketék előtt, és a bíróság megértette, milyen jelentősége van annak, ha lazít a fehérek ellenőrzésén a politikai pártok felett. A legfelsőbb bíróság döntését követte az 1954-es „Brown kontra oktatási tanács” ügy (Brown v. Board ofEducation), amelyben a legfelsőbb bíróság úgy ítélte meg, hogy az iskolák és egyéb közterek államilag elrendelt szegregációja alkotmányellenes. 1962-ben a legfelsőbb bíróság kidöntötte a fehér elit politikai dominanciájának egy újabb pillérét: a törvényhozói testület összetételének aránytalanságát. Amikor egy törvényhozó testület összetétele aránytalan - ahogy az „elsorvadt városok” miatt az angol parlamenté is az volt az első reformtörvény előtt egyes területek vagy régiók

sokkal nagyobb képviseletet kapnak, mint amennyi a lakosság száma és aránya alapján járna nekik. Az aránytalanság délen azt jelentette, hogy a vidéki területek, a déli ültetvényes elit hátországa - a városi területekhez viszonyítva - durván felülreprezentált volt. A legfelsőbb bíróság 1962-ben ennek az állapotnak is véget vetett, amikor a „Baker kontra Carr” ügy kapcsán bevezette az „egy ember, egy szavazat” szabványt. De a legfelsőbb bíróság összes ítélete is kevés lett volna, ha ezeket nem hajtják végre. Az 1890-cs években tulajdonképpen nem tartották be azt a szövetségi törvényt, amely szavazati jogot adott a déli feketéknek, mert a jogérvényesítés helyi erői a déli elit és a Demokrata Párt kezében voltak, a szövetségi kormány pedig elégedett volt ezzel a helyzettel. De a feketék lázadozni kezdtek a déli elit ellen, a Jim Crow törvényeknek ez a bástyája omladozni kezdett, és a Demokrata Párt nem déli származású vezetői szembefordultak a faji szegregációval. A renegát déli demokraták a Tagállami Jogok Demokrata Pártjának (States’ Rights Democratic Party) zászlaja alatt újraegyesültek, és versenybe szálltak az 1948-as elnökválasztáson. Jelöltjük, Strom Thurmond, négy államot nyert meg magának, és az elektori gyűlésen összesen 39 szavazatot kapott. De ez nagyon messze volt attól, amekkora hatalommal az egységes Demokrata Párt bírt az országos politikában, és amekkora részt abból kihasított magának a párt déli szárnya. Strom Thurmond kampányában leginkább azt hangoztatta, hogy szerinte a szövetségi kormány nem lesz képes hathatós beavatkozásra, nem fogja tudni rávenni a déli államokat intézményeik átalakítására. Álláspontját igen markánsan fogalmazta meg: „Én mondom önöknek, hölgyeim és uraim, a hadseregünk összes katonája is kevés ahhoz, hogy rákényszerítsük a délieket, szüntessék meg a szegregáció intézményét, és engedjék be a négereket a színházainkba, az uszodáinkba, az otthonainkba és a templomainkba.” Végül nem lett igaza. A legfelsőbb bíróság döntéseinek értelmében meg kellett szüntetni a szegregációt az oktatásban, többek között Mississippi állam egyetemén, Oxfordban is. 1962-ben, hosszú jogi csatározások után, a szövetségi bíróság elrendelte, hogy James Mereditht, a légierő fiatal fekete veteránját fel kell venni az Ole Miss becenéven ismert intézménybe. A határozat végrehajtása ellen az ún. polgári tanácsok (Citizens’ Councils) szervezett összehangolt tiltakozóakciót. Az első ilyen tanács a Mississippi állambeli Indianolában jött létre 1954-ben, hogy harcoljon a szegregáció megszüntetése ellen. Szeptember 13-án Mississippi állam kormányzója, Ross Barnctt a televízió nyilvánossága előtt tagadta meg a bírósági rendelet végrehajtását, bejelentve, hogy előbb záratja be az állam egyetemeit, mintsem azok beleegyeznének a deszegregációba. Végül, miután Washingtonban Barnett többször is leült tárgyalni John Kennedy elnökkel és Róbert Kennedy igazságügyi miniszterrel, a szövetségi kormány erőszakos intervenciót alkalmazva végrehajtotta a rendeletet. Kitűzték a napot, amikor Mereditht, békebírók kíséretében, Oxfordba viszik. A fehér fajvédők már jó előre szervezkedni kezdtek. Szeptember 30-án, egy nappal Meredith érkezése előtt, a békebírók megjelentek az egyetem területén, és körülvették a központi épületet. Megjelent egy nagyjából 2500 fős tömeg, és nemsokára zendülés tört ki. A rendőrök könnygázzal próbálták oszlatni a tömeget, de hamarosan rájuk támadtak. Éjjel 10 órára megérkeztek a szövetségi csapatok is a városba, hogy helyreállítsák a rendet. 20 ezer katona és a nemzetőrség 11 ezer tagja lepte el Oxfordot. Összesen 300 embert tartóztattak le. Meredith úgy döntött, az egyetemen marad, ahol végül - rendőrbírók és 300 katona védelmét élvezve - lediplomázott. A déli államok intézményi reformjában döntő szerepet játszott a szövetségi törvényhozás. 1957-ben, amikor megszületett az első polgárjogi törvény (Civil Rights Act), az akkor szenátori posztot betöltő Storm Thurmond 24 órán és 18 percen át folyamatosan beszélt, hogy megakadályozza, vagy legalábbis késleltesse a törvény elfogadását. Beszéde során felolvasta, többek között, az egész Függetlenségi

nyilatkozatot és különféle telefonkönyveket. De mindhiába. Az 1957-es törvénnyel megindult folyamat az 1964-es polgárjogi törvénnyel érte el a csúcspontját: ez a törvény hatályon kívül helyezett egy egész sor, állami szintű, szegregáló törvényi szabályzást és gyakorlatot. A szavazati jogok 1965ös törvénye (Voting Rights Act) kimondta, hogy az írni-olvasni tudás tesztelése, a fejadó és a többi, diszkrimináló módszer mind törvénytelen, szövetségi felügyelet alá vonta továbbá az egyes tagállamokban zajló választásokat. Mindezen események hatására jelentős változások történtek a déli államok gazdasági és jogi intézményrendszerében. Mississippiben például 1960-ban a választásra jogosult feketéknek csak mintegy 5százalék-a szavazott. 1970-ben ez az arány 50százalék-ra nőtt. Alabamában és DélKarolinában 10százalék-ról nőtt 50százalék-ra a részvételi arány. Ezek a változások a választások természetére is kihatottak, mind helyi, mind országos szinten. De, ami még fontosabb, a feketéket diszkrimináló, kizsákmányoló intézmények politikai támogatottsága - az eddig meghatározó szerepet játszó Demokrata Párt részéről - elporladt. Es ezzel megnyílt az út a további változások előtt, jöhetett a gazdasági intézmények átalakítása. Az 1960-as évek intézményi reformjait megelőzően a feketék szinte teljesen ki voltak zárva a textilgyárakból. 1960-ban a déli textilgyárakban csupán a munkások 5százalék-a volt fekete. A polgárjogi törvények véget vetettek ennek a diszkriminációnak. 1970-ben ez az arány már 15százalék volt, 1990-ben pedig 25százalék. Egyre csökkent a feketékkel szembeni gazdasági diszkrimináció, oktatási lehetőségeik is jelentősen javultak, és a déli államok munkaerőpiaca is egyre nyitottabbá vált. A befogadó intézmények megjelenése magával hozta a gyors gazdasági fejlődést is. 1940-ben a déli államokban az egy főre jutó éves jövedelem csak fele volt az országos átlagnak. Ez az arány 1940-es evek végén, az 1950-es évek elején kezdett javulni. 1990-re ez a különbség lényegében eltűnt. Ahogy Botswanában, úgy az Egyesült Államok déli államaiban is a befogadó politikai és gazdasági intézményrendszer volt a fejlődés kulcsa. Ez találkozott össze a déli államok kizsákmányoló intézményrendszerében szenvedő feketék egyre növekvő elégedetlenségével és a Demokrata Párt egypárti uralmának összeomlásával. Tehát a fennálló intézmények alakították a változások útját. Ez esetben döntő fontosságú volt, hogy a déli államok intézményei az Egyesült Államok befogadó szövetségi intézményrendszerén belül helyezkedtek el, és ezért tudták a déli feketék végül mozgósítani a szövetségi kormányt, és ügyük melle állítani a szövetségi intézményeket. Ezt az egész folyamatot az is segítette, hogy - mivel a feketék tömegével vándoroltak el a déli államokból, a gyapottermesztést pedig gépesítették - megváltoztak a gazdasági feltételek, és a déli elitek már nem volt hajlandóak tovább harcolni.

Újjászületés Kínában 1949-ben a kommunista párt, Mao Ce-tung vezetése alatt, végül megbuktatta a Csang Kaj-sek vezette nacionalistákat. Október l-jén kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Az 1949 után létrejött politikai és gazdasági intézmények erősen kizsákmányoló jellegűek voltak. Politikailag a Kínai Kommunista Párt diktatúráját építgették. Egyetlen másik politikai szervezet sem jöhetett létre Kínában azóta. Mao 1976-ban bekövetkezett haláláig - egyeduralkodóként irányította a kommunista pártot és a kormányt. Es ezekhez a tekintélyelvű, kizsákmányoló politikai intézményekhez erősen kizsákmányoló jellegű gazdasági intézmények társultak. Mao hatalomra kerülése után azonnal államosította a földeket, és egy csapásra eltörölt mindenféle tulajdonjogot. Kivégeztette a földesurakat, és mindenki mást is, aki megítélése szerint - a rezsim ellensége volt. A piacgazdaságot lényegében eltörölték. A vidéki lakosságot fokozatosan állami gazdaságokba szervezték. A pénzt és a bérezést felváltották az ún. munkapontok, amelyeket árucikkekre cserélhettek. 1956-ban bevezették a belföldi útlevelet, ettől kezdve tilos volt megfelelő engedély nélkül útra kelni - így próbálták fokozni a politikai és gazdasági kontrollt. A mezőgazdasághoz hasonlóan az összes iparágat is államosították, és Mao nekikezdett nagyratörő terve megvalósításának: a Szovjetunió példáját követve ötéves tervekkel akarta beindítani a gyors ipari fejlődést. A Mao-féle rezsim kizsákmányoló intézményekkel akarta kiaknázni az uralma alá került hatalmas ország összes erőforrását. Ahogy Sierra Leone kormánya az értékesítési egyesületekkel, úgy a Kínai Kommunista Párt a mezőgazdasági termények - például, a rizs és a gabona - értékesítésének monopolizálásával akarta megadóztatni a földműveseket. Az iparosításra tett kísérletekből nőtte ki magát az 1958-ban, a második ötéves tervben meghirdetett hírhedt Nagy Ugrás. Mao bejelentette, hogy az acéltermelés egy év alatt a duplájára fog nőni, köszönhetően a kis, kert végi kohóknak. Azt állította, hogy Kína 15 éven belül utoléri Nagy-Britanniát acéltermelésben. A gond csak az volt, hogy ezeket a célokat képtelenség volt teljesíteni. Hogy az acéltermelés célszámait sikerüljön elérni, mindent be kellett volna olvasztani: minden fémhulladékot, minden edényt és serpenyőt, sőt a mezőgazdasági eszközöket is, minden kapát és minden ekét is. A munkások, akiknek földet kellett volna művelniük, acélt készítettek az ekeikből, és így esélyük sem maradt arra, hogy a jövőben élelemmel lássák el önmagukat és az országot. Mindezek eredményeként végzetes éhínség pusztított vidéken. Bár egyes tudósok vitatják, hogy ebben Mao politikájának vagy a szárazságnak vblt-e nagyobb szerepe, de azt senki sem vonja kétségbe, hogy a Nagy Ugrás központi szerepet játszott annak a 20-40 millió embernek a halálában, akik akkor éhen vesztek. Pontos számadatot azért nem tudunk, mert Mao alatt Kínában nem vezettek nyilvántartást olyan adatokról, amelyek dokumentálták volna a rezsim embertelenségét. Az egy főre jutó jövedelem körülbelül egynegyedével csökkent. A Nagy Ugrás egyik következménye az volt, hogy Teng Hsziao-ping, a kommunista párt egyik vezető tagja, a forradalom rendkívül sikeres tábornoka, aki élére állt annak az „antijobboldali” kampánynak, amelynek eredményeként kivégezték „a forradalom számos ellenségét”, köpönyeget váltott. 1961-ben a dél-kínai Kanton városában megtartott konferencián Teng Hsziao-ping azt mondta: „Nem számít, hogy fehér a macska vagy fekete - amíg megfogja az egeret, addig jó macska.” Vagyis nem számított, hogy a politika kommunista politika-e vagy sem; Kínának olyan politikát kellett folytatnia, amely ösztönözte a termelést, hogy etetni tudja a népet. Tengnek azonban hamarosan szenvednie kellett új keletű gyakorlatiassága miatt. 1966. május 16-án Mao bejelentette, hogy a forradalmat „burzsoá” érdekek fenyegetik, amelyek aláássák a kínai

kommunista társadalmat, és vissza akarják hozni a kapitalizmust. Válaszul meghirdette a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat, röviden a kulturális forradalmat. Alapját a forradalom 16 pontja adta. Az első pont így kezdődik: „Bár a burzsoáziát megdöntöttük, az még mindig igyekszik fenntartani az osztályok kizsákmányolásának régi gondolatait, kultúráját, és igyekszik folytatni ennek szokását, hagyományát, hogy demoralizálja a tömegeket, befészkelje magát a fejekbe, és igyekszik megszervezni a visszatérését. A proletariátusnak épp az ellenkezőjét kell tennie: ideológiai síkon szemtől szembe kell megküzdenie a burzsoáziával, és a proletariátus új gondolatait, kultúráját, szokásait és hagyományait latba vetve kell megváltoztatnia az egész társadalom gondolkodásmódját. Jelenleg az a célunk, hogy legyőzzük és megsemmisítsük azokat a hatósági személyeket, akik a kapitalista utat választották; hogy elítéljük és megtagadjuk a reakciós, burzsoá tudósokat, és a burzsoázia ideológiáját, és mindenki mást is, akik kizsákmányolják az osztályokat, és olyan formán alakítják át az oktatást, az irodalmat, a művészetet és a felépítmény többi részét, amely nem felel meg a szocialista gazdasági bázisnak, és nem segíti elő a szocialista rendszer megszilárdulását és fejlődését.” A kulturális forradalom, akárcsak a Nagy Ugrás, hamarosan elkezdte tönkretenni a gazdaságot és az emberek életét is. Szerte az országban sorra alakultak a Vörös Gárda újabb és újabb egységei: a kommunista párt fiatal, lelkes tagjait Mao a rezsim politikai ellenfeleinek likvidálására használta. Rengeteg embert öltek meg, tartóztattak le vagy küldtek (belföldi) száműzetésbe. Az erőszakhullámmal kapcsolatos aggodalmakra maga Mao válaszolt: „Ez az ember, ez a Hitler még kegyetlenebb volt. Minél kegyetlenebb, annál jobb. Nem gondolják? Minél több embert öl meg valaki, annál forradalmibb.” Teng azon kapta magát, hogy ő a kapitalizmus kettes számú úttörője: 1967-ben börtönbe csukták, majd 1969-ben Csianghszi tartományba száműzték: egy vidéki traktorgyárban kellett dolgoznia. 1974ben rehabilitálták, és Csou En-laj miniszterelnök rávette Maót, hogy nevezze ki Tenget első miniszterelnök-helyettesnek. Már 1975-öt írtunk, amikor Teng felügyelete alatt megszületett három olyan pártdokumentum, amely felvázolta a párt politikájának új irányvonalát. Ebben követelték a felsőoktatás felélesztését, az anyagi ösztönzők újbóli bevezetését az iparban és a mezőgazdaságban, és a „baloldaliak” eltávolítását a pártból. Akkoriban kezdett romlani Mao egészsége, és a hatalom egyre inkább azoknak a szélsőséges baloldaliaknak a kezébe került, akiket Teng Hsziao-ping szeretett volna eltávolíttatni a vezetésből. Mao felesége, Csiang Csing és az elnök három, közeli munkatársa - közös nevükön „a négyek bandája” - lelkes támogatója volt a kulturális forradalomnak és az azzal járó elnyomásnak. Feltett szándékuk volt folytatni a megkezdett tervet, és tovább vezetni az országot a kommunista párt diktatúrája alatt. Április 5-én, a Tienanmen téren kialakult, Csou En-lajt éltető, spontán ünnepség kormányellenes tüntetésbe fordult. A négyek bandája Tenget hibáztatta a demonstrációkért: megint megfosztották minden tisztségétől, és elbocsátották. Ahelyett, hogy Teng érte volna el a baloldaliak eltávolítását, a baloldaliak távolították el őt. Csou En-laj halála után, Mao Teng helyett - Hua Kuo-fcngct nevezte ki helyettes miniszterelnöknek. 1976-ban, ebben a viszonylagos hatalmi űrben, Hua igen nagy hatalomra tudott szert tenni. Szeptemberben bekövetkezett egy kritikus fordulat: Mao meghalt. A Kínai Kommunista Párt Mao irányítása alatt állt, és a Nagy Ugrás meg a kulturális forradalom jórészt az ő kezdeményezése volt. Mao halálával valódi hatalmi űr támadt, amely hatalmi harcokat robbantott ki a különböző csoportok között, akiknek más-más elképzeléseik és félelmeik voltak a változás következményeit illetően. A négyek bandája folytatni akarta a kulturális forradalmat, mert úgy látták, ez az egyetlen módja annak,

hogy megszilárdítsák saját hatalmukat, illetve a kommunista párt hatalmát. Hua Kuo-feng véget akart vetni a kulftirális forradalomnak, de nem tudott teljesen elhatárolódni attól, mert a forradalom hatásainak köszönhette saját, párton belüli felemelkedését. Viszont javasolta, hogy térjenek vissza Mao tervének egy kiegyensúlyozottabb verziójához, amelyet ő a „két bármilyen” alakjában sommázott, ahogy az a Kínai Kommunista Párt lapjának angol nyelvű kiadásában, a People’s Dai/yben, 1977-ben megjelent: „Elszántan támogatni foguk a döntéseit, bármilyen politikai döntéseket hozott is Mao elnök, és rendíthetetlenül követni fogjuk az utasításait, bármilyen utasításokat adott is Mao elnök.” Teng Hsziao-ping többé már nem akarta eltörölni a kommunista rezsimet, és felváltani azt egy befogadó piacgazdasággal, mint Hua. O is azok közé tartozott, akiket a kommunista forradalom emelt hatalomra. De ő és támogatói úgy gondolták, hogy jelentős gazdasági növekedést úgy is el lehet érni, hogy az ne veszélyeztesse a politikai hatalmukat. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedés modellje azért nem veszélyeztette volna a hatalmukat, mert a kínai népnek óriási szüksége lett volna arra, hogy javuljanak az életkörülményei, és azért sem, mert a kommunista párttal szembeni, minden komolyabb ellenállást gyökerestől kiirtottak már Mao uralma és a kulturális forradalom idején. Teng és támogatói tervük megvalósítása érdekében nemcsak a kulturális forradalmat akarták megtagadni, hanem szinte az egész maoista intézményi örökséget is. Felismerték, hogy gazdasági növekedés csakis akkor lehetséges, ha lépnek egy nagyot a befogadó gazdasági intézmények felé. Ezért aztán szerették volna megreformálni a gazdaságot, és megerősíteni a piaci erők és ösztönzők szerepét. Továbbá szerették volna kiterjeszteni a magántulajdont, és csökkenteni a kommunista párt szerepét a társadalomban és a közigazgatásban; és szerették volna eltörölni az olyan fogalmakat, mint például az osztályharc.Teng csoportja nyitott volt a külföldi befektetésekre és a nemzetközi kereskedelemre is, és szerették volna, ha az ország sokkal agresszívebb politikát folytatna annak érdekében, hogy bekapcsolódjon a nemzetközi gazdaságba. De ennek megvoltak a korlátai, és egy valóban befogadó gazdasági intézményrendszer felépítése, valamint a kommunista párt gazdasági szerepénekjelentős enyhítése szóba sem jöhetett. Kína számára a fordulópontot Hua Kuo-feng hatalomra jutása jelentette, illetve az, hogy ő hajlandó volt latba vetni hatalmát a négyek bandájával szemben. Alig egy hónappal Mao halála után Hua puccsot hajtott végre a négyek bandája ellen, és mindannyiukat letartóztatta. 1977 márciusában pedig visszahelyezte tisztségébe Tenget. Sem ez az eseménysor nem volt elkerülhetetlen, sem az ezt követő, jelentős lépések, amelyek abból eredtek, hogyTeng Hsziao-ping politikailag magát Huát is kijátszotta.Teng arra bátorította az embereket, hogy merjék nyíltan kritizálni a kulturális forradalmat, és a párt kulcspozícióit minden szinten kezdte olyan emberekkel feltölteni, akik - hozzá hasonlóan sokat szenvedtek ebben a korszakban. Hua nem tudta megtagadni a kulturális forradalmat, és ez gyengítette őt. Ráadásul még viszonylag új szereplőnek számított a központi hatalom berkeiben, így még nem alakított ki olyan kapcsolati hálót és olyan informális viszonyokat, mint Teng, akinek erre a korábbi években bőven volt ideje. Beszédeiben Teng kritizálni kezdte Hua politikáját. 1978 szeptemberében már nyíltan támadta őt a „két bármilyen” miatt, mondván: ahelyett, hogy hagyja, hogy az határozza meg a politikát, amit Mao mondott, az lenne a helyes, ha „az igazságot a tényekben keresné”. Teng másik briliáns húzása az volt, hogy elérte, a közvélemény is gyakoroljon nyomást Huára. Ennek a nyomásgyakorlásnak a legerőteljesebb megnyilvánulása egyértelműen az 1978-as, „a demokrácia fala” mozgalom volt, amelynek keretében az emberek az ország működésével és állapotával

kapcsolatos panaszaikat kiragasztották egy pekingi park falára. 1978 júliusában Teng egyik támogatója, Hu Csiao-mu ismertette a gazdasági reform néhány alapelvét. Ezek közé tartozott például, hogy a cégeknek nagyobb önrendelkezési jogot kell adni, hadd dönthessenek maguk arról, hogy mit és mennyit termelnek; hagyni kell, hogy az árak összehangolják a keresletet és a kínálatot, és ne a kormány szabja meg az árakat; az állami szabályozást pedig általában csökkenteni kell a gazdaságban. Ezek meglehetősen radikális javaslatok voltak, de Teng befolyása egyre nőtt; és 1978 novemberében és decemberében a 11. Központi Bizottság harmadik plenáris ülése áttörést hozott. Hua tiltakozása ellenére eldöntötték, hogy a továbbiakban a párt fókuszában nem az osztályharc áll majd, hanem a gazdasági modernizáció. A plénum bejelentette, hogy néhány tartományban, kísérletképp, bevezetnek egy „családi felelősségi rendszert” - így próbálták visszaszorítani a kollektív mezőgazdasági termelést, és gazdasági ösztönzőket teremteni a földművelésben. A következő évben a Központi Bizottság elismerte a „tényeken alapuló igazság” létjogosultságát, és kijelentette, hogy a kulturális forradalom súlyos csapás volt a kínaiaknak. Ebben az időszakban Teng bebiztosította saját támogatóinak helyét a párt, a hadsereg és a kormány fontos pozícióiban. És, bár a Központi Bizottságban Hua támogatói ellen csak lassan, fokozatosan léphetett fel, kialakított párhuzamos hatalmi bázisokat. 1980-ra I luát lemondatták a miniszterelnöki posztról, a helyét Csaó Ce-jang vette át. 1982-re sikerült eltávolítani Huát a Központi Bizottságból is. De Teng itt nem állt meg. 1982-ben, a XII. pártkongresszuson és 1985 szeptemberében, az országos pártkonferencián sikerült szinte teljesen átalakítania a pártvezetést. A régi káderek helyére sokkal fiatalabb, reformgondolkodású emberek kerültek. Ha összehasonlítjuk az 1980-as és az 1985-ös listát, azt látjuk, hogy a Politbüró korábbi 26 tagjából 21-et, a kommunista párt titkárságának 11 tagjából 8-at és a 18 miniszterelnökhelyettesből 10-et lecseréltek. Miután Teng és a reformerek végrehajtották saját politikai forradalmukat és átvették az állam irányítását, további átalakításokat kezdeményeztek a gazdasági intézményekben. A munkát a mezőgazdasággal kezdték: 1983-ra, Hu Csiao-mu elgondolásai alapján, mindenhol bevezették a „családi felelősségi rendszert”, amely gazdasági ösztönzőket biztosított a földműveseknek. 1985-ben megszüntették a gabona kötelező állami felvásárlását, és helyette bevezették az önkéntes szerződések rendszerét. Még ugyanebben az évben sokat lazítottak a mezőgazdasági termékek árainak állami kontroliján is. A városi gazdaságban az állami cégek nagyobb autonómiát kaptak, és kijelöltek 14 „nyitott várost”, amelyek lehetőséget kaptak arra, hogy odavonzzanak külföldi befektetéseket. A gazdasági fellendülés előbb vidéken indult meg. Az ösztönzők hatására drámaian nőtt a mezőgazdaság termelékenysége. 1984-re a gabonahozam körülbelül 30százalék-kal magasabb volt, mint 1978-ban, pedig kevesebben dolgoztak a mezőgazdaságban. Sokan átmentek az új vidéki iparágakba, az ún. falusi vállalatok alkalmazásába. 1979 után ezeknek azt is megengedték, hogy az állami ipartervezés rendszerén kívül működjenek - ekkorra elfogadták, hogy új cégek is beléphessenek a piacra, és versenybe szállhassanak az állami tulajdonú vállalatokkal. Fokozatosan az iparban is bevezettek gazdasági ösztönzőket, különösen az állami irányítású vállalkozásokban, bár ekkor még szó sem volt privatizációról, az még az 1990-es évek közepéig váratott magára. Kína újjászületése annak köszönhető, hogy az ország jelentős mértékben elszakadt a világ egyik legkizsákmányolóbb gazdasági intézményrendszerétől, és elindult a befogadóbb intézmények felé vezető úton. A mezőgazdaságban és az iparban bevezetett piaci ösztönzők, majd a külföldi befektetések és technológiák megjelenése gyors növekedési pályára állította a kínai gazdaságot. Ahogy arról majd a következő fejezetben is szó lesz, ez a növekedés még mindig kizsákmányoló politikai intézményrendszerben valósult meg, még ha az nem is volt már olyan elnyomó, mint a

kulturális forradalom idején, és még ha a gazdasági intézmények időközben részben befogadóvá váltak is. Mindez persze semmit sem von le abból a tényből, hogy Kína gazdasági intézményrendszerében nagyon is radikális változások zajlottak le. Kína szétfeszítette a korábbi kereteket, még ha ez a politikai intézményekre nem is hatott. Mint Botswanában és az Egyesült Államok déli tagállamaiban, a létfontosságú változásokat Kínában is egy kritikus fordulat hozta el - ez Mao halála volt. Ezek előre nem látható változások voltak, sőt egyáltalán nem lehetett számítani rájuk, hiszen az messze nem volt törvényszerű, hogy a négyek bandája elveszti a hatalomért vívott harcot; és ha nem így lett volna, akkor soha nem indul meg az a tartós gazdasági növekedés, amit Kína az elmúlt 30 évben produkált. De az a pusztítás és mérhetetlen emberi szenvedés, amit a Nagy Ugrás és a kulturális forradalom okozott, megérlelte az emberekben a változások iránti igényt, olyannyira, hogy Teng Hsziao-ping és szövetségesei erre alapozva képesek voltak megnyerni a politikai háborút. Botswana, Kína és az Egyesült Államok déli tagállamai, akárcsak a dicsőséges forradalom Angliában, a francia forradalom és a Meidzsi-restauráció Japánban, ragyogó példái annak, hogy a történelem nincs előre megírva a „nagykönyvben”. A kizsákmányoló intézmények - az ördögi kör ellenére is lecserélhetők befogadó intézményekre. Ez azonban nem megy könnyen, sem automatikusan. Ahhoz, hogy egy ország elinduljon a befogadóbb intézmények felé, gyakran szükség van a tényezők szerencsés együttállására is, pontosabban arra, hogy a kritikus fordulat egy széles koalícióval párosuljon, amelynek tagjai reformot vagy egyéb, kedvező intézményeket követelnek. És nem árt egy kis szerencse sem, mert a történelem alakulása teljességgel kiszámíthatatlan.

15. - A SZEGÉNYSÉG ÉS A JÓLÉT ÉRTELMEZÉSE

Történelmi gyökerek Világszerte óriási különbségek vannak az egyes emberek és országok életszínvonala között. Még a legszegényebb amerikai polgárnak is akkora a jövedelme, és olyan egészségügyi ellátást, oktatást, közszolgáltatásokat, gazdasági és társadalmi lehetőségeket kap, amelyek messze meghaladják mindazt, ami emberek tömegeinek jut Fekete-Afrikában, Dél-Ázsiában és Közép-Amerikában. Az Észak- és Dél-Korea vagy a két Nogales, illetve az Egyesült Államok és Mexikó közötti kontraszt arra emlékeztet minket, hogy ezek viszonylag új keletű jelenségek. Ötszáz évvel ezelőtt Mexikó, az azték állam hazája bizonyosan gazdagabb volt, mint a tőle északra fekvő területeken élő népek, és az Egyesült Államok egészen a XIX. századig Mexikó mögött kullogott. A két Nogales közötti szakadék még frissebb. Észak- és Dél-Korea gazdaságilag, de társadalmilag és kulturálisan is egységes volt, amíg a II. világháború után az országot ketté nem osztották a 38. szélességi fok mentén. Ugyanígy igaz, hogy a körülöttünk ma tapasztalható hatalmas gazdasági különbségek is az elmúlt 200 évben alakultak ki. Vajon ennek tényleg így kellett lennie? Történelmileg - vagy földrajzilag, vagy kulturálisan, vagy etnikailag - determinált volt-e, hogy Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán sokkal gazdagabb lesz, mint Fekete-Afrika, Latin-Amerika és Kína? Törvényszerű volt-e az, hogy az ipari forradalom épp a XVIII. században és épp Nagy-Britanniában induljon el, majd onnan terjedjen szét NyugatEurópában és Európa gyarmatain, Észak-Amerikában és Ausztrálázsiában? Létrejöhetett volna-e egy olyan világ, ahol a dicsőséges forradalom és az ipari forradalom Peruban zajlik le, ahonnan aztán megindul Nyugat-Európa gyarmatosítása és a fehérek leigázása, vagy ilyesmi csak egy történelmi scifiben lehetséges? Hogy ezekre a kérdésekre válaszolni lehessen, sőt, hogy egyáltalán beszélni lehessen róluk, kell egy elmélet, amely megmagyarázza, hogy egyes országok miért gazdagok, míg más országok elhibázzák és elszegényednek. Egy ilyen elméletnek egyrészt fel kell vázolnia azokat a tényezőket, amelyek megteremtik a jólétet, illetve akadályozzák a jólét megteremtését, másrészt fel kell vázolnia ezeknek a tényezőknek a történelmi eredetét is. Ebben a könyvben mi egy ilyen elméletet mutattunk be. Bármely komplex társadalmi jelenség - ilyen jelenség például a világ több száz közösségének eltérő gazdasági és politikai pályája és ezek eredete - számos okra vezethető vissza, ezért a társadalomtudósok többsége tartózkodik az ún. monokauzális, egyetlen okkal magyarázó, egyszerű és széles körben alkalmazható elméletektől, és inkább különböző magyarázatokat keres a látszólag hasonló eredményekre, amelyek más-más helyen és időben születtek. Mi viszont egy egyszerű elmélettel álltunk elő, és ezzel az elmélettel magyaráztuk meg - nagy vonalakban - a világ gazdasági és politikai fejlődését, egészen a neolitikus forradalomtól indulóan. Választásunkat nem az a naiv hit motiválta, hogy egy ilyen elmélet magyarázatot adhat mindenre, hanem az a meggyőződés, hogy egy elméletnek a párhuzamokra kell fókuszálnia, annak árán is, hogy így néha figyelmen kívül hagy sok érdekes részletet. Egy elmélet tehát nem attól sikeres, hogy hűen visszaadja a részleteket, hanem attól, hogy hasznos és empirikusan jól megalapozott magyarázatot ad folyamatok egész sorára, miközben tisztázza, hogy c folyamatok során milyen főbb erők hatása érvényesült. Elméletünk ezt igyekezett teljesíteni azzal, hogy két szintet fogott át. Az első szinten különbséget tettünk kizsákmányoló és befogadó gazdasági és politikai intézmények között. A második szinten magyarázatot adtunk arra, hogy a világ egyes részein miért alakultak ki befogadó intézmények, és más részein miért nem. Míg elméletünk első szintje nem más, mint a történelem intézményi kontextusban

történő értelmezése, addig a második szint arról szól, hogyan formálta a történelem az egyes országok intézményrendszereit. Elméletünk központi eleme a befogadó gazdasági és politikai intézmények, valamint a jólét közötti kapcsolat. A befogadó gazdasági intézmények, amelyek érvényt szereznek a tulajdonjogoknak, egyenlő feltételeket teremtenek és befektetésre ösztönöznek, sokkid inkább elősegítik a gazdasági növekedést, mint a kizsákmányoló gazdasági intézmények, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy lehetőséget adjanak egy szűk csoportnak megfosztani a nagy többséget az erőforrásoktól, hogy figyelmen kívül hagyhassák a tulajdonjogokat, és ne ösztönözzék a gazdasági aktivitást. A befogadó gazdasági intézmények kölcsönösen támogatják egymást azokkal a befogadó politikai intézményekkel, amelyek a pluralizmus jegyében, széles körben osztják meg a politikai hatalmat, és képesek megvalósítani egy bizonyos fokú politikai centralizációt, hogy így megteremtsék a törvényes rend, a védett tulajdonjogok és a befogadó piacgazdaság alapjait. Hasonló a helyzet a kizsákmányoló gazdasági intézmények esetében, amelyek szinergikus kapcsolatban állnak a kizsákmányoló politikai intézményekkel, amelyek ismérvei, hogy egy szűk csoport kezébe adják a hatalmat, és ez a csoport így abban érdekelt, hogy kizsákmányoló gazdasági intézményeket állítson fel, illetve hogy fenntartsa a már meglévőket, és az általuk megszerzett erőforrásokat arra használja, hogy bebetonozza saját politikai hatalmát. Mindezek a tulajdonságok azonban nem azt jelentik, hogy a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények megléte összeegyeztethetetlen a gazdasági növekedéssel. Epp ellenkezőleg, változatlan feltételek mellett minden elit szeretne minél nagyobb növekedést generálni, hogy neki még több jusson. Azoknak a kizsákmányoló intézményeknek, amelyeknek sikerült megvalósítaniuk legalább egy minimális mértékű politikai centralizációt, gyakran sikerül bizonyos mértékű növekedést is generálniuk. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kizsákmányoló intézményrendszerben megvalósuló növekedés nem lesz tartós - két okból sem. Először is, tartós gazdasági növekedéshez innováció kell, és az innováció elválaszthatatlan a teremtő rombolástól, amely során a gazdaságban a régi helyét átveszi az új, és amely a politikában felborítja a már kialakult erőviszonyokat. Mivel a kizsákmányoló intézményeket uraló elit fél a teremtő rombolástól, gátolni fogja azt, és egy kizsákmányoló intézményrendszerben bárminemű növekedés végső soron rövid életű lesz. Másodszor, mivel azok, akik a kizsákmányoló intézményeket uralják, a többségi társadalom kárára ugyan, de profitálni tudnak belőlük. Egy kizsákmányoló intézményrendszerben a politikai hatalom igen vonzó és kívánatos, ezért a különböző egyének és csoportok hajlandóak küzdeni is érte. Következésképp rettenetes erők lépnek működésbe, amelyek egy kizsákmányoló intézményrendszerben politikai instabilitásba taszítják az országot. A kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények közötti szinergia elindít egy ördögi kört, amelyben a már meglévő kizsákmányoló intézmények általában meg is maradnak. Létezik egy másik, hasonló jelenség, az ún. kedvező körforgás, amely a befogadó gazdasági és politikai intézményekhez társul. De sem az ördögi kör, sem a kedvező körforgás nem abszolút. Tulajdonképpen egyes országok ma azért élnek befogadó intézményrendszerben, mert, bár az emberiség történelme során a kizsákmányoló intézményrendszer volt a jellemzőbb, akadtak olyan társadalmak, amelyeknek sikerült a kitörés, és át tudtak térni befogadó intézményekre. Mi ezekre a kitörésekre történelmi, de nem történelmileg predesztinált magyarázatot adunk. Egy jelentősebb intézményi átalakulás - amely előfeltétele egy jelentősebb gazdasági átalakulásnak - mindig a meglévő intézményrendszer és egy kritikus fordulat közötti kölcsönhatás eredményeként következik be. A kritikus fordulat olyan jelentős esemény, amely egy vagy több társadalomban felborítja a fennálló politikai és gazdasági egyensúlyt.

Ilyen volt a pestisjárvány, amely a XIV. században elpusztította Európa lakosságának körülbelül a felét; ilyen volt, amikor megnyíltak a kereskedelmi útvonalak az Atlanti-óceánon, ami hatalmas profittal kecsegtető lehetőségeket kínált számos nyugat-európai országnak; és ilyen volt az ipari forradalom is, amely egy gyors, ám pusztító gazdasági átalakulás lehetőségét kínálta világszerte. Az egyes országok között fennálló intézményi különbségek maguk is múltbéli intézményi változások eredményei. Miért eltérő az intézményi átalakulás folyamata a különböző országokban? A választ az intézményi szakadás fogalma adja meg. Ahogy egyazon organizmus két izolált populációjának génállománya is lassan más-más fejlődési irányt vesz, mivel az ún. evolúciós vagy genetikai szakadás során véletlenszerű genetikai mutációk zajlanak le, úgy két, egyébként hasonló társadalom intézményrendszere is - jóllehet csak igen lassan, de - eltávolodik egymástól. Minden társadalomban folyamatosan folyik a harc a pénzért és a hatalomért, és közvetve az intézményekért. Ennek a harcnak a kimenetele gyakran teljesen kiszámíthatatlan, még akkor is, ha maga a küzdelem nem kiegyenlített. De bárki nyeri is csatát, az eredmény intézményi szakadáshoz vezet. Viszont ez nem feltétlenül kumulatív folyamat; nem jelenti azt, hogy az apró különbségekből idővel szükségszerűen nagyobb különbségek lesznek. Epp ellenkezőleg, ahogy azt Nagy-Britannia római kori történelme is illusztrálja {lásd 6. fejezet), az apró különbségek egyszer csak kialakulnak, majd eltűnnek aztán újra megjelennek. Amikor azonban bekövetkezik egy kritikus fordulat, ezek az intézményi szakadás eredményeként létrejött, apró különbségek lehetnek azok az apró, de fontos különbségek, amelyek miatt az egyébként eléggé hasonló társadalmak egymástól messze elágazó utakon mennek tovább. A 7. és a 8. fejezetben azt láttuk, hogy a számos hasonlóság ellenére Anglia, Franciaország és Spanyolország közül egy kritikus fordulat - az atlanti kereskedelem megindulása - Angliára volt a legnagyobb hatással, pontosan az ilyen apró különbségek miatt, ami ez esetben az volt, hogy a XVXV1. században végbement fejlődés miatt az angol Korona nem tudta rátenni a kezét a tengerentúli kereskedelem egészére, míg Franciaországban és Spanyolországban ez a kereskedelem főként királyi monopólium alatt állt. Ennek eredményeként Franciaországban és Spanyolországban a monarchia és a szövetséges csoportok lettek az atlanti kereskedelem és a gyarmati terjeszkedés legfőbb haszonélvezői, míg Angliában a monarchiával szemben álló csoportok élhettek azokkal a gazdasági lehetőségekkel, amelyeket ez a kritikus fordulat teremtett meg. Bár az intézményi szakadás csupán apró különbségeket okoz, ezek kölcsönhatása a kritikus fordulatokkal tovább szélesíti az intézményi szakadékot, amely így most már nagy intézményi különbségeket generál, és a következő kritikus fordulat már ezekkel a nagy különbségekkel találkozik. Ennek kulcsa a történelem, hiszen a történelmi folyamatok azok, amelyek - az intézményi szakadás révén - olyan különbségeket generálnak, amelyek kritikus fordulatok idején fontos következményekkel járhatnak. Maguk a kritikus fordulatok történelmi fordulópontok. És az ördögi kör meg a kedvező körforgás azt sugallja, hogy tanulmányoznunk kell a történelmet, ha meg akarjuk ismerni a történelmileg kialakult intézményi különbségek természetét. A mi elméletünk mégsem hisz a történelmi determinizmusban, sőt semmilyen determinizmusban. Éppen ezért a korábban feltett kérdésre a válaszunk: nem. Nem történelmi törvényszerűség volt, hogy Peru sokkal szegényebb lett, mint Nyugat-Európa vagy az Egyesült Államok. Kezdjük ott, hogy - ellentétben azzal, amit a földrajzi adottságok hipotézise és a kulturális hipotézis állít - Peru nem a földrajzi adottságai vagy a kultúrája miatt van szegénységre kárhoztatva. A mi elméletünk szerint Peru ma az intézményrendszere miatt sokkal szegényebb, mint Nyugat-Európa és az Egyesült Államok, és hogy ennek okát megértsük, ismernünk kell a perui intézmények fejlődésének

történelmi folyamatát. Ahogy azt korábban láttuk, ötszáz évvel ezelőtt az Inka Birodalom - amely a mai Peru területén helyezkedett el - gazdagabb, technológiailag fejlettebb és politikailag centralizáltabb volt, mint az Észak-Amerikában élő kisebb közösségek. A fordulópontot a gyarmatosítás, pontosabban ennek a két területnek az eltérő formában történő gyarmatosítása jelentette. És az, hogy miként gyarmatosították Perut és hogyan Észak-Amerikát, nem történelmileg előre meghatározott folyamat eredménye volt, hanem annak, hogy a kritikus fordulatok idején az intézményi fejlődés is számos, döntő fontosságú fordulatot vett, amelyeknek a kimenetele teljesen kiszámíthatatlan volt. Az intézmények fejlődését pedig legalább három tényező befolyásolhatta, és hosszú távon mindhárom tényező teljesen eltérő mintákat alakított ki. Először is, a XV. században az amerikai kontinensen belül fennálló intézményi különbségek befolyásolták azt, hogy ezeket a területeket milyen formában gyarmatosították. Észak-Amerika intézményei azért haladtak más úton, mint Peru, mert Észak-Amerika a gyarmatosítás előtt gyéren lakott terület volt, és vonzotta az európai telepeseket, akik sikeresen szálltak szembe a Virginia Társaság és az angol Korona képviselte elittel. Ezzel szemben a spanyol konkvisztádorok egy központosított, kizsákmányoló államot találtak Peruban, amelyet át tudtak venni, valamint nagyszámú lakosságot, amelyet munkára tudtak fogni a bányákban és az ültetvényeken. Abban sem volt semmiféle földrajzi determináció, hogy az európaiak milyen állapotokat találtak az amerikai kontinensen, amikor megérkeztek. Ugyanúgy, ahogy a bushongoknál a Shya-am király vezette központosított állam kialakulása is egy jelentős intézményi innováció vagy - mondhatni - politikai forradalom eredménye volt {lásd 5. fejezet), úgy a perui inka civilizáció és a nagy népsűrűség is jelentős intézményi innovációk eredményeként alakult ki. Ezek az intézményi innovációk ÉszakAmerikában is végbemehettek volna, mondjuk a Mississippi völgyében vagy akár az északkeleti régióban. Ha így lett volna, akkor lehet, hogy az európaiak egy néptelen vidéket találtak volna az Andokban, és központosított államokat Észak-Amerikában, és akkor Peru és az Egyesült Államok szerepet cseréltek volna: az európaiak a mai Peru területén telepedtek volna le, és a telepesek meg az elit közötti konfliktus itt vezetett volna el egy befogadó intézményrendszer megteremtéséhez, nem Észak-Amerikában. Ezt követően a gazdasági fejlődés útja, valószínűleg, más lett volna. Másodszor, lehet, hogy az Inka Birodalom is ellenállhatott volna az európai gyarmatosításnak, ahogy Japán is ellenállt, amikor Perry kapitány hajói megérkeztek az Edo-öbölbc. Bár az Inka Birodalom kizsákmányolóbb volt, mint a Tokugavák Japánja, és emiatt kisebb volt az esélye annak, hogy Peruban is bekövetkezik egy, a Meidzsi-restaurációhoz hasonló politikai forradalom, az mégsem volt történelmileg szükségszerű, hogy az inkák teljesen megadják magukat az európaiak uralmának. Ha képesek lettek volna ellenállni, sőt a fenyegetésre válaszul modernizálni az intézményrendszerüket, akkor az Újvilág és vele az egész emberiség történelme is máshogy alakulhatott volna. Harmadrészt, és ez a legradikálisabb gondolat a három közül: az sem történelmileg, sem földrajzilag, sem kulturálisan nem volt determinált, hogy az európaiaknak kell gyarmatosítaniuk a világot. Megtehették volna a kínaiak vagy az inkák is. Természetesen egy efféle kimenetel elképzelhetetlennek tűnik, ha megnézzük, mi volt a helyzet a sorsfordító XV. században: NyugatEurópa ekkorra már messze megelőzte az amerikai kontinenst, Kína pedig már bezárkózott. De Nyugat-Európa XV. századi állapota maga is az intézményi szakadás kiszámíthatatlan folyamatának eredménye volt, amely folyamatot kritikus fordulatok egész sora fémjelzett, és ebben a folyamatban semmi sem volt elkerülhetetlen. Addigra a világ már túl volt jó néhány történelmi fordulóponton, amelyek nélkül a nyugat-európai hatalmak nem tudták volna - mindenkit megelőzve - meghódítani a

világot. Ilyen történelmi fordulópont volt például, amikor a feudalizmus felváltotta a rabszolgaságot, és meggyengítette az uralkodók hatalmát; vagy az a tény, hogy az első ezredfordulót követő évszázadokban Európában kialakultak független és kereskedelmileg autonóm nagyvárosok; vagy az a tény, hogy az európai uralkodók nem érezték olyan fenyegetőnek, és következésképp nem próbálták meg akadályozni a tengerentúli kereskedelmet, nem úgy, mint a Ming-dinasztia tagjai Kínában; és szintén ilyen történelmi fordulópont volt a pestisjárvány, amely alapjaiban rázta meg a feudális rendet. Ha ezek az események máshogy alakulnak, most a mi világunk is teljesen más lenne, és Peru talán gazdagabb lenne, mint Nyugat-Európa vagy az Egyesült Államok. Természetesen, korlátozott jövőlátó képességgel bír egy olyan elmélet, amelyben az apró különbségek és a kiszámíthatatlanság is kulcsszerepet játszik. A XV., sőt talán még a XVI. században is - a Római Birodalom bukását követő évszázadokban meg pláne - csak kevesen gondolták volna, hogy az a jelentős áttörés, amely elindít minket a befogadó intézmények felé, épp Nagy-Britanniában következik be. Ezt csak az intézményi szakadásnak egy sajátságos folyamata és az atlanti kereskedelem megindulása által megteremtett kritikus fordulat természete tette lehetővé. Az 1970-es években, a kulturális forradalom idején szintén nem sokan hitték volna, hogy Kína gazdasági intézményrendszerében hamarosan radikális változások történnek, majd növekedési pályára áll és nyaktörő sebességgel száguld előre. Ugyanígy lehetetlen - akár a legkisebb bizonyossággal is megjósolni, mi lesz a helyzet 500 év múlva. Es ezek nem a mi elméletünk hiányosságai. Az a történelmi összefoglaló, amely ebben a könyvben szerepel, szintén jól jelzi, hogy a történelmi determinizmuson - földrajzi adottságokon, kultúrán vagy akár egyéb történelmi tényezőkön - alapuló megközelítések között nincs egy sem, amely kielégítő magyarázattal szolgálna. Az apró különbségek és a kiszámíthatatlanság nemcsak a mi elméletünknek részei, hanem a történelem alakulásának is. Még ha nehéz is pontosan megjósolni, hogy a többiekhez képest melyik ország fog felvirágozni, a könyvben folyamatosan azt láttuk, hogy elméletünk képes egészen jól megmagyarázni, miért vannak akkora különbségek a gazdag és a szegény országok között. Ebben a fejezetben pedig látni fogjuk, hogy elméletünk megadja azokat az irányvonalakat is, amelyek alapján már tudni lehet, hogy milyen típusú társadalmakban a legvalószínűbb, hogy gazdasági növekedést érnek el az elkövetkező évtizedek során. Először is, az ördögi kör és a kedvező körforgás nagyon sok állandóságot és tehetetlenséget generál. Kétség nem fér hozzá, hogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa - befogadó gazdasági és politikai intézményeiknek köszönhetően - ötven vagy akár 100 év múlva még gazdagabb lesz; minden bizonnyal sokkal gazdagabb, mint Fekete-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Amerika vagy Délkelet-Ázsia. Ezeken a szeles körre kiterjedő mintázatokon belül azonban jelentős intézményi változásokra lehet számítani az elkövetkező száz évben, amikor is egyes szegény országok feltörnek és meggazdagodnak. Azokban az országokban - például Szomáliában és Afganisztánban -, ahol nem sikerült elérni egy minimális mértékű politikai centralizációt sem, vagy ott, ahol az állam teljesen összeomlott - mint például Haitin (hosszú évtizedekkel az előtt, hogy a 2010-es földrengésben teljesen összeomlott az infrastruktúra is) -, valószínűtlen, hogy sikerülne elérni akár egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósítható növekedést, akár egy jelentősebb, a befogadóság felé mutató intézményi változást. Azokban az országokban viszont, ahol sikerült elérni egy bizonyos mértékű politikai centralizációt, ott az elkövetkező évtizedekben - jóllehet egy kizsákmányoló intézményrendszerben, de - valószínűleg lesz gazdasági növekedés. Fekete-Afrikában ilyen ország Burundi, Etiópia, Ruanda, vagyis azok az országok, ahol már régóta létezik központosított

államhatalom; és Tanzánia, ahol a függetlenség elnyerése után sikerült megvalósítani egy ilyen központosítást, vagy legalábbis sikerült megteremteni az előfeltételeit. Latin-Amerikában az ilyen országok közé tartozik Brazília, Chile és Mexikó, ahol nemcsak a politikai centralizációt sikerült megvalósítani, hanem jelentős lépéseket tettek egy kezdetleges pluralizmus felé is. Elméletünk szerint nagyon valószínűtlen, hogy Kolumbiában tartós gazdasági növekedésre lehetne számítani. Elméletünkből továbbá az is kiderül, hogy a kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedés - lásd Kína - nem hoz tartós növekedést, és valószínűleg idővel kifullad. Ezeken kívül minden más esetben nagy a bizonytalanság. Kuba például lehet, hogy áttér a befogadó intézményekre, és keresztülmegy egy jelentős gazdasági átalakuláson, de az is lehet, hogy tovább sínylődik kizsákmányoló politikai és gazdasági intézményrendszerében. Ugyanez igaz Ázsiában Észak-Koreára és Mianmarra. így aztán, bár az elméletünk eszközt ad ahhoz, hogyan értékeljük az intézményi átalakulást és a változások következményeit, ennek az átalakulásnak a természete, az apró különbségek, és a kiszámíthatatlanság szerepe miatt nehéz pontosabb előrejelzéseket adni. Ebből az átfogó beszámolóból még óvatosabban szabad csak politikai ajánlásokat levonni. Ugyanúgy, ahogy a kritikus fordulatok hatása is a fennálló intézményrendszer jellegétől fiigg, úgy ugyanarra a politikai intervencióra adott társadalmi reakció is a meglévő intézmények függvénye. Természetesen elméletünk arról szól, hogy egy nemzet hogyan tud elindulni a jólét fele azzal, hogy a kizsákmányoló intézményeket befogadóvá alakítja. De azt is kezdettől fogva egyértelművé teszi, hogy erre nem létezik egy egyszerű, jól bevált recept. Először is, az ördögi kör már önmagában azt jelenti, hogy az intézmények átalakítása sokkal nehezebb feladat, mint amilyennek elsőre látásra tűnik. Főleg, hogy a kizsákmányoló intézmények képesek mindenféle álruhában újraalkotni önmagukat, ahogy azt a 12. fejezetben, az oligarchia vastörvénye kapcsán láttuk. így az, hogy 2011 februárjában Mubarak elnök kizsákmányoló rezsimjét megdöntötte a népharag, még nem garantálja, hogy Egyiptom elindul a befogadóbb intézmények felé vezető úton. Mert a kizsákmányoló intézmények a lelkesítő és reményt keltő prodemokratikus mozgalom ellenére is újraépíthetik önmagukat. Másodszor, mivel a történelem alakulása kiszámíthatatlan, és ezért nehéz megjósolni, hogy a kritikus fordulatok és a meglévő intézményi különbségek aktuális kölcsönhatása vajon befogadóbb vagy kizsákmányolóbb intézményeket hoz-e, igazán heroikus tett lenne, ha valaki megpróbálna olyan, általános érvényű politikai ajánlásokat megfogalmazni, amelyek garantáltan a befogadó intézmények felé visznek. Elméletünk mégis haszonnal alkalmazható politikai elemzésekhez, mert segít felismerni a rossz politikai tanácsot, amely vagy téves hipotéziseken, vagy az intézményi változások téves értelmezésén alapszik. Ebben, akárcsak a legtöbb dologban, legalább olyan fontos - és reálisabb elvárás - elkerülni a legnagyobb hibákat, mint megpróbálni kidolgozni egyszerű megoldásokat. Ez talán akkor a legegyértelműbb, amikor az aktuális politikai ajánlásokra gondolunk, amelyek „tekintélyelvű növekedésre” ösztönöznek, mondván, az elmúlt évtizedekben ez volt a sikeres kínai növekedés kulcsa. A következőkben elmagyarázzuk, hogy ezek a politikai ajánlások miért félrevezetőek, és a kínai növekedés - az alapján, amit eddig láttunk belőle - miért csak egy újabb, kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedés, amely nem valószínű, hogy tartós gazdasági fejlődésre váltható.

A tekintélyelvű növekedés ellenállhatatlan vonzereje Taj Kuo-fang jó előre tudta, hogy Kínában a városok hamarosan robbanásszerű fejlődésnek indulnak. Az 1990-es években az országban mindenütt új autópályák, üzleti központok, rezidenciák és felhőkarcolók nőttek ki a földből, és Taj úgy gondolta, ez a növekedés az elkövetkező évtizedben csak gyorsulni fog. Úgy vélte, vas- és acélgyártással foglalkozó cége, a Csiangszu Tiepen olcsó - az alacsony hatékonyságú állami acélgyárakhoz viszonyítva különösen olcsó - gyártóként jelentős piaci részesedésre tehet szert. Taj azt tervezte, hogy felépít egy igazi acélipari cégóriást, és Csangcsou város helyi párttitkárának támogatásával 2003-ban neki is látott terve megvalósításának. 2004 márciusára azonban a Kínai Kommunista Párt pekingi központjának parancsára a projektet leállították, Tajt pedig letartóztatták. Hogy miért, az soha nem derült ki. A hatóságok talán azt feltételezték, hogy találnak valamilyen terhelő bizonyítékot a válkdkozó bankszámláin. Taj végül a következő öt évet börtönben és házi őrizetben töltötte, majd 2009-ben egy kisebb vétségben bűnösnek találták. A valódi bűne az volt, hogy belevágott egy nagy vállalkozásba, amely konkurenciát jelentett volna az államilag támogatott cégeknek, ráadásul mindezt a kommunista párt magas rangú vezetőinek jóváhagyása nélkül. Mások, bizonyára, ezt a tanulságot vonták le az esetből. Nem meglepő, hogy a kommunista párt így viszonyult az olyan feltörekvő vállalkozókhoz, mint Taj. Csen Jiin,Teng Hsziao-ping egyik legközelebbi munkatársa és kétségkívül a kezdeti piaci reformok főtervezője, a pártkáderek többségének véleményét a gazdaságról a „kalitkába zárt madár” hasonlattal összegezte: Kína gazdasága volt a madár, a párt felügyelete volt a kalitka, és ahhoz, hogy a madár egészségesebb és mozgékonyabb legyen, nagyobb kalitka kell neki, de nem szabad kiengedni, nehogy elrepüljön. Csiang Cö-min, nem sokkal azt követően, hogy 1989-ben kinevezték a kommunista párt főtitkárának - ami a legerősebb pozíció Kínában -, még tovább ment, és amikor elmondta, miért gyanúsak a vállalkozók a párt számára, véleményét ekképp sommázta: „az önálló kereskedők és kufárok csalnak, sikkasztanak, vesztegetnek és kibújnak az adózás alól”. Az 1990-es években, bár özönlettek a külföldi befektetések az országba, és az állami cégeket terjeszkedésre ösztönözték, a magánvállalkozást még mindig ferde szemmel nézték, és sok vállalkozó cégét elvették, sőt sokukat börtönbe csukták. Csiang Cö-min véleménye a vállalkozókról, bár javul a helyzet, még mindig általánosan elterjedt Kínában. Egy kínai közgazdász szavaival élve, „a nagy állami cégek belevághatnak nagy pro-jcktekbe, de amikor magáncégek teszik ezt, különösen az állammal konkurálva, akkor minden sarkon veszély leselkedik rájuk”. Bár ma már rengeteg magánvállalkozás nyereségesen működik Kínában, a gazdaság számos eleme még mindig a párt irányítása és védelme alatt áll. Az újságíró Richárd McGregor arról számolt be, hogy a legnagyobb állami cégck vezetőinek asztalán kivétel nélkül ott áll egy piros telefon. Amikor az megcsörren, akkor a pártból telefonálnak, hogy újabb parancsot adjanak a cégnek arra vonatkozóan, hogy mit csináljon, hol fektessen be, milyen célokat tűzzön ki. Ezek az óriáscégek még mindig a párt vezénylete alatt állnak, és ez elég kézzelfoghatóvá válik, amikor a párt - minden különösebb magyarázat nélkül - úgy dönt, leváltja, kirúgja vagy előlépteti a cég vezetőit. Ezek az esetek persze egy pillanatig sem cáfolják, hogy Kína hatalmas lépéseket tett a befogadó gazdasági intézmények felé - ennek is köszönheti az elmúlt 30 év látványos növekedését. A vállalkozók többsége némileg biztonságban érezheti magát, nem utolsósorban azért, mert támogatják a helyi kádereket és a kommunista párt pekingi vezetését. A legtöbb állami cég profitorientált és jelen van a nemzetközi piacokon. És ez bizony radikális változás Mao Kínájához képest. Ahogy azt az előző

fejezetben láttuk, Kínában először azért tudott megindulni a növekedés, mert Teng Hsziao-ping alatt radikális reformokat hajtottak végre, amelyek a kizsákmányoló gazdasági intézményeket hátrahagyva elindították az országot a befogadó gazdasági intézmények felé. És a növekedés, jóllehet lassú tempóban, de tovább folytatódott, ahogy a kínai gazdasági intézmények egyre befogadóbbá váltak. Kína még mindig sokat profitál a rengeteg olcsó munkaerőből, valamint abból, hogy most már van hozzáférése a külföldi piacokhoz, tőkéhez és technológiákhoz. Még ha a kínai gazdasági intézmények összehasonlíthatatlanul befogadóbbak is ma, mint három évtizeddel ezelőtt, ez a növekedés még mindig a kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedés ékes példája. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben Kínában nagy hangsúlyt fektetnek az innovációra és a technológiára, a kínai növekedés alapját a már létező technológiák átvétele és a gyors befektetések jelentik, nem a teremtő rombolás. Ennek egy fontos aspektusa, hogy a tulajdonjogok védelme még nem teljesen biztosított. Időről időre előfordul, hogy - akárcsak Tájtól egyes vállalkozóktól elveszik a cégüket. A munkaerő mobilitása még mindig szigorúan szabályozott, és a legalapvetőbb tulajdonjog, az ember joga ahhoz, hogy a saját munkaerejének áruba bocsátásáról saját maga döntsön, még mindig nem teljes. Hogy a gazdasági intézmények milyen messze vannak attól, hogy valóban befogadóak legyenek, azt jól illusztrálja az a tény, miszerint csupán néhány üzletember és üzletasszony mer vállalkozni bármilyen üzleti tevékenységre a helyi pártvezető támogatása nélkül, és - ami még fontosabb - Peking támogatása nélkül. A párt és az üzleti világ kapcsolata igen jövedelmező - mindkét fél számára. A párt támogatását élvező vállalkozások kedvező feltételek mellett kapnak megbízásokat; megtehetik, hogy kilakoltatják az embereket és elveszik a földjüket; és büntetlenül szeghetik meg a törvényeket és a szabályozásokat. Mindenkit eltaposnak, aki az útjában áll üzleti tervüknek, sőt akár be is börtö- nözhetik, vagy meg is ölethetik. Az, hogy a kommunista pártnak és a kizsákmányoló intézményrendszernek ilyen súlya van Kínában, a hasonlóságok miatt eszünkbejuttatja az 1950-60-as évek szovjet növekedését - bár azért vannak feltűnő különbségek is. A Szovjetunió egy kizsákmányoló gazdasági és kizsákmányoló politikai intézményrendszerben azért tudott növekedést elérni, mert a központi, parancsuralmi rendszerben megtehette, hogy az erőforrásokat erőszakosan átcsoportosítsa az iparba, főleg a hadiiparba és a nehéziparba. Ekkora növekedés részben azért volt megvalósítható, mert az ország gazdasága óriási lemaradásban volt. A kizsákmányoló intézményrendszerben könnyebb növekedést generálni, amikor nincs szükség a teremtő rombolásra. A kínai gazdasági intézmények egyértelműen befogadóbbak, mint a szovjet intézmények voltak, de Kína politikai intézményei még mindig erősen kizsákmányoló jellegűek. A teljhatalmú kommunista párt irányítása alatt tartja az egész állami bürokráciát, a fegyveres erőket, a médiát és a gazdaság nagy részét. A kínaiak politikai szabadsága meglehetősen korlátozott, és csak nagyon kis mértékben vesznek részt a politikában. Sokan sokáig azt hitték, hogy a növekedés elhozza a demokráciát, és nagyobb pluralizmust valósít meg. 1989-ben valóban elképzelhető volt, hogy esetleg a Tienanmen téri demonstrációk eredményeként Kína nyitottabbá válik, sőt talán a kommunista rezsim is összeomlik. De a pártvezetés tankokat küldött a tiltakozók ellen, és békés forradalom helyett a történelemkönyvek ma ezt az eseményt a Tienanmen téri vérengzésként emlegetik. Ezek után a kínai politikai intézmények sok szempontból kizsákmányolóbbá váltak; az olyan reformereket, mint Csaó Ce-jang, aki a kommunista párt főtitkáraként támogatásáról biztosította a Tienanmen téren tüntető diákokat, eltávolították, és a párt még nagyobb hévvel csapott le az állampolgári jogokra és a sajtószabadságra. Csaó Ce-jang több mint 15 évre házi őrizetbe került, és lassan minden nyilvánosan hozzáférhető információt töröltek róla, hogy nyoma se maradjon annak, aki a politikai változásokat támogatók jelképe lehetett volna.

Ma példa nélkül álló az, hogy a párt milyen mértékben felügyeli a médiát, beleértve az internetet is. Ennek jelentős része egyfajta öncenzúra: az újságírók és a hírügynökségek tudják, jobb, ha említést sem tesznek olyan személyekről, mint Csaó Ce-jang vagy Liu Hsziao-po, a kormány kritikusa, aki nagyobb demokratizálódást követel, és aki mind a mai napig börtönben van, pedig még Nobelbékedíjat is kapott. Az öncenzúrát támogatja egy orwelli apparátus is, amely le tudja hallgatni a beszélgetéseket, az üzenetváltásokat, be tud záratni honlapokat és napilapokat, és képes akár egyesével is letiltani a cikkeket az interneten. 2009-ben ez a gyakorlat a figyelem középpontjába került, amikor a 2002 óta főtitkári posztot betöltő Hu Csin-tao fiáról az egész világ megtudta, hogy korrupcióval vádolják. A párt cenzúragépezete azonnal akcióba lendült, és nemcsak hogy azt tudta megakadályozni, hogy a kínai sajtó kiteregesse az ügy részleteit, de még a The New York Times és a Financial Times honlapján is sikerült letiltania az ezzel foglalkozó cikkeket. Mivel a gazdasági intézmények a párt irányítása alatt állnak, a teremtő rombolás meglehetősen korlátozottan tud érvényesülni, és ez mindaddig így is marad, amíg nem kerül sor a politikai intézmények radikális reformjára. A kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedést, ahogy korábban a Szovjetunióban, úgy Kínában is, nagymértékben megkönnyíti, hogy igen nagy a lemaradás, amit be kell hozni. Az egy főre jutó jövedelem még mindig töredéke az amerikai és a nyugat-európai jövedelmeknek. Természetesen a kínai növekedés sokkal diverzifikáltabb, mint a Szovjetunióé volt; nem csupán a hadiiparra és a nehéziparra támaszkodik, és a kínai vállalkozók nagyon jó üzleti érzékről tesznek tanúbizonyságot. Mindezek ellenére ez a növekedés is ki fog fulladni, hacsak a kizsákmányoló politikai intézmények nem adják át a helyüket a befogadó intézményeknek. Amíg a politikai intézményrendszer kizsákmányoló marad, addig a növekedés eredendően korlátozott lesz, ahogy azt már több, hasonló esetben is láttuk. Kína esete számos érdekes kérdést vet fel a jövőbeni növekedéssel kapcsolatban, és ami még fontosabb, a tekintélyelvű növekedés kívánatosságával és életképességével kapcsolatban is. Ez a fajta növekedés népszerű alternatívája lett a „washingtoni konszenzusnak”, amely a piac és a kereskedelem liberalizálásának, valamint bizonyos intézményi reformoknak a fontosságát hangsúlyozza, mondván, ezek kellenek ahhoz, hogy beinduljon a gazdasági növekedés a világ fejletlenebb részén. És, bár a tekintélyelvű növekedés részben azért vonzó alternatíva, mert szembehelyezkedik a washingtoni konszenzussal, valódi vonzerejét talán az adja - a kizsákmányoló intézmények felett uralkodó vezetők számára mindenképp -, hogy szabad kezet ad abban, hogyan tartják fenn, sőt erősítik meg hatalmukat, valamint hogy legitimizálja a kizsákmányolást. Amint azt elméletünk is kiemeli, egy kizsákmányoló intézményrendszerben is lehetséges az effajta növekedés, különösen azokban a társadalmakban, ahol már megvalósult egy bizonyos mértékű állami központosítás, sőt - Kambodzsától Vietnamon, Burundin és Etiópián át Ruandáig - sok országban ez lehet a legvalószínűbb forgatókönyv. De a kizsákmányoló politikai intézményrendszerben megvalósuló növekedés, ahogy máshol, úgy ezekben az országokban sem lesz tartós. Kína esetében a felzárkózáson, a külföldi technológia importján és az olcsó, alacsony minőségű késztermékek exportján alapuló növekedési folyamat egy ideig még valószínűleg folytatódni fog. Mindazonáltal a kínai növekedés így is, úgy is véget cr egyszer - leginkább akkor, amikor Kína eléri egy közepes jövedelemszintű ország életszínvonalát. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a Kínai Kommunista Pártnak és az egyre erősebb és befolyásosabb kínai gazdasági elitnek még jó néhány évtizeden át sikerül a markában tartania a hatalmat. Ez esetben a történelmi előzmények és elméletünk alapján arra lehet következtetni, hogy Kínában még jó ideig nem lesz teremtő rombolással

és valódi innovációval együtt járó növekedés, és ez a látványos növekedés lassan semmivé lesz. De, persze, ez sem törvényszerű, sőt elkerülhető, ha Kína áttér egy befogadó politikai intézményrendszerre még az előtt, hogy a kizsákmányoló intézményrendszerben zajló növekedés elérne a határát. Mindazonáltal - ahogy azt a következőkben látni fogjuk - nincs igazán okunk azt várni, hogy egy ilyen intézményi átalakulás ténylegesen bekövetkezik, vagy hogy az majd automatikusan és fájdalommentesen megy végbe. Már a Kínai Kommunista Párton belül is vannak olyanok, akik látják a veszélyeket, fel is hívják rájuk a figyelmet, egy politikai reform szükségességét hangoztatják, ami - saját szóhasználatunkkal élve azt jelentené, hogy Kína áttér egy befogadóbb politikai intézményrendszerre. A nagy hatalmú miniszterelnök, Ven Csia-pao nemrég arra figyelmeztetett, hogy a gazdasági növekedés elakadhat, hacsak nem indul meg a politikai reform. Úgy véljük, Ven helyzetelemzése igen előrelátó, még ha egyesek kételkednek is a miniszterelnök jóhiszeműségében. De nyugaton sokan nem értenek egyet Ven kijelentéseivel. Számukra Kína a tartós gazdasági növekedés egy másik alternatívája, amely a befogadó gazdasági és politikai intézmények helyett a tekintélyelvűségen alapul. De tévednek. Már láttuk, hogy Kína sikere miben gyökerezik: a gazdasági intézmények radikális átalakításában. A merev, kommunista intézmények helyét olyan intézmények vették át, amelyek a termelékenység növelésére és kereskedelmi tevékenységekre ösztönöznek. Ebből a szempontból Kína esete alapvetően semmiben sem különbözik azoknak az országoknak az esetétől, amelyeknek sikerült hátrahagyniuk a kizsákmányoló gazdasági intézményeket, és elindulniuk a befogadó intézmények felé, még akkor is, ha mindez egy kizsákmányoló politikai intézményrendszerben zajlik, ahogy Kínában. Tehát Kína az elmúlt 30 évben nem a kizsákmányoló politikai intézmények segítségével, hanem azok ellenére ért el gazdasági növekedést; és ehhez kellett egy radikális fordulat, hogy hátrahagyva a kizsákmányoló gazdasági intézményeket elinduljanak egy sokkal befogadóbb gazdasági intézményrendszer felé, amit nem segített, csak nehezített az erősen tekintélyelvű, kizsákmányoló politikai intézmények megléte. A tekintélyelvű növekedés híveinek egy másik csoportja elismeri, hogy ez a verzió csöppet sem vonzó, de azt állítja, hogy a tekintélyelvűség csupán egy átmeneti állapot. Ez a gondolat a politikai szociológia egyik klasszikus elméletére, Seymour Martin Lipset modernizációs elméletére vezethető vissza. A modernizációs elmélet szerint minden társadalom, ahogy növekszik, egy modernebb, fejlettebb, civilizáltabb létforma, legfőképp a demokrácia felé tart. Az elmélet követői közül sokan azt is állítják, hogy - mint a demokrácia - a befogadó intézmények is ennek a növekedési folyamatnak a melléktermékeként fognak megjelenni. Ráadásul, bár a demokrácia nem egyenlő a befogadó politikai intézményrendszerrel, a rendszeresen megtartott választások és a viszonylag akadálymentes politikai verseny valószínűleg elősegíti a befogadó politikai intézmények kialakulását. A modernizációs elmélet egyéb verziói szerint egy iskolázott, képzett munkaerő-állomány természetszerűleg vezet el a demokráciához és egy jobb intézményrendszer felállításához. Ugyanennek az elméletnek egy, mondhatni posztmodern változatával állt elő a rIhe New York Times újságírója, Thomas Fricdman, aki még ennél is tovább ment, és azt állította, hogy ha egy országban már van kellő számú McDonald’s, ott automatikusan kialakul a demokrácia és a demokratikus intézményrendszer. A fentiek mind nagyon optimista képet festenek elénk. Az elmúlt 60 évben a világ legtöbb országában sok esetben még ott is, ahol az intézményrendszer kizsákmányoló - néminemű növekedés volt tapasztalható, és többségükben jelentősen nőtt a munkaerő iskolai végzettsége. Tehát, ahogy folyamatosan nőnek a jövedelmek, és nő az oktatási színvonala, így vagy úgy, de ezeket egyéb jó dolgok — demokrácia, emberi jogok, állampolgári jogok, védett tulajdonjogok - kellene, hogy kövessék.

A modernizációs elméletnek nemcsak tudományos körökben, de azokon kívül is széles tábora van. Például újabban az Egyesült Államok Kínához történő viszonyulását is ez az elmélet formálta. George H. W. Bush így foglalta össze az Egyesült Államoknak a kínai demokráciával kapcsolatos politikáját: „Kereskedjünk szabadon Kínával, és az idő nekünk dolgozik!” Arra gondolt, hogy a Nyugattal folytatott szabadkereskedelem révén Kína gazdasága növekedni fog, és ez a növekedés majd elhozza Kínába a demokráciát és a jobb intézményeket, ahogy azt a modernizációs elmélet jósolta. De hiába; az Egyesült Államok és Kína között a kereskedelem már az 1980-as évek közepe óta rendkívül gyorsan növekszik, ez azonban nem sokat tett a kínai demokrácia előmozdításáért, és az elkövetkező évtizedben várható, még szorosabb integráció sem sokat fog változtatni ezen. Szintén a modernizációs elmélet számlájára írható, hogy az amerikai megszállás után sokan nagyon bizakodóak voltak az iraki társadalom és demokrácia jövőjét illetően. Annak ellenére, hogy a Szaddám Húszéin vezette rezsim alatt az ország gazdasági teljesítménye katasztrofális volt, 2002-ben Irak nem volt annyira szegény, mint sok afrikai ország, és lakói is viszonylag iskolázottak, ezért hitték sokan, hogy megérett a helyzet a demokrácia és az állampolgári jogok megteremtésére, sőt talán valami olyasmire is, amit mi pluralizmusnak hívunk. Ahogy kitört a káosz és kirobbant a polgárháború, ezek a remények hamar füstbe mentek. A modernizációs elmélet egyrészt téves, másrészt nem segít abban, hogy rájöjjünk, az összeomlóban lévő országokban hogyan kell kezelni a kizsákmányoló intézményrendszer okozta legnagyobb problémákat. A legszilárdabb bizonyíték, amely alátámasztja a modernizációs elméletet az, hogy a demokratikus berendezkedés, a polgári és emberi jogok tiszteletben tartása, a működő piacok és általában a befogadó gazdasági intézmények csak a gazdag országokra jellemzőek. De ha ezt az összefüggést úgy értelmezzük, hogy alátámasztja a modernizációs elméletet, akkor figyelmen kívül hagyjuk a befogadó gazdasági és politikai intézményeknek a gazdasági növekedésre gyakorolt legjelentősebb hatását. A könyvben végig azt állítottuk, hogy az elmúlt 300 évben azok a társadalmak tudtak növekedni, és lettek viszonylag gazdagok, amelyeknek befogadó intézményrendszerük van. Hogy ez magyarázatul szolgál a világ mai állapotára, azt egyértelműen alátámasztja, ha egy kicsit más megvilágításban vizsgáljuk a tényeket: amíg azok az országok, amelyek az elmúlt évszázadokban felépítettek egy befogadó gazdasági és politikai intézményrendszert, tartós gazdasági növekedést értek el, addig a tekintélyelvű rezsimek, amelyek az elmúlt 60-100 évben gyorsabban növekedtek ellentétben azzal, amit Lipset modernizációs elmélete állít -, nem lettek demokratikusabbak. És ez valójában nem meglepő. A kizsákmányoló intézményrendszerben pontosan azért lehetséges a növekedés, mert az nem feltétlen vagy nem automatikusan jelenti ezeknek az intézményeknek a pusztulását. Valójában ezt a növekedést gyakran csak az teszi lehetővé, hogy a kizsákmányoló intézmények urai nem a fenyegetést látják a gazdasági növekedésben, hanem a rezsim támogatását. Az 1980-as évek óta így volt ezzel a Kínai Kommunista Párt is. Az sem meglepő, hogy egy ország erőforrásainak felértékelődése által generált növekedés - például az olajnagyhatalmaknál: Gabonban, Oroszországban, Szaúd-Arábiában és Venezuelában - valószínűleg nem indít el alapvető intézményi átalakulást ezekben a tekintélyelvű rezsimekben. A történelem még szűkmarkúbban bánik a modernizációs elmélettel. Számos olyan, viszonylag gazdag ország akad, amely behódolt egy elnyomó diktatúrának és egy kizsákmányoló intézményrendszernek, és támogatta is azt. A XX. század első felében Németország is és Japán is a világ leggazdagabb és legiparosodottabb országai közé tartozott, és polgárai viszonylag képzettek, iskolázottak voltak. Ám ez nem akadályozta meg sem a német Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, sem a háborús területi terjeszkedést fontolgató japán militarista rezsim hatalomra jutását; ami

mindkét országban éles, a kizsákmányoló intézmények felé mutató fordulatot hozott a politikai és a gazdasági intézmények fejlődésében is. Argentína a világ egyik leggazdagabb országa volt még a XIX. században. Legalább olyan gazdag volt, ha nem gazdagabb, mint Nagy-Britannia, mert LatinAmerikában Argentína volt a nagy „erő- forrás-robbanás” haszonélvezője, és az itt lakóknak volt a legmagasabb a képzettségük. De a demokrácia és a pluralizmus itt már nem volt olyan sikeres, sőt kétségkívül sikertelenebb volt Argentínában, mint Latin-Amerika többi államában. Egymást érték a puccsok, és - ahogy azt a 11. fejezetben láttuk - még a demokratikusan választott vezetők is kapzsi diktátorrá váltak. És még mostanában is csak kis lépésekben hídadnak a befogadó gazdasági intézmények felé, és - ahogy azt a 13. fejezetben bemutattuk - még a XXI. századi argentin kormányok is büntetlenül megtehetik, hogy kisajátítják polgáraik vagyonát. Mindebből több, fontos gondolat is megvilágítást nyer. Először is, a Kína tekintélyelvű, kizsákmányoló politikai intézményrendszerében megvalósuló növekedés, bár valószínűleg még eltart egy darabig, nem válik olyan tartós növekedéssé, amelyet egy valóban befogadó gazdasági intézményrendszer és a teremtő rombolás támogat. Másodszor, mindazzal ellentétben, amit a modernizációs elmélet állít, nem várhatjuk azt, hogy a tekintélyelvű növekedés majd demokráciához vagy befogadó politikai intézményekhez vezet. Kína, Oroszország és sok másik, jelenleg épp növekedést produkáló, tekintélyelvű rezsim valószínűleg még az előtt eléri a kizsákmányoló növekedés határait, hogy politikai intézményeit elkezdené befogadóvá alakítani; sőt valójában még az előtt, hogy az elitben megérne az igény egy ilyen változásra, vagy valamilyen erős ellenállás rákényszerítené. Harmadszor, a tekintélyelvű növekedés sem nem kívánatos, sem nem életképes hosszú távon, így a nemzetközi közösségnek sem kellene azt támogatnia, hogy ez legyen a követendő minta Latin-Amerika, Ázsia és Fekete-Afrika országai számára, még ha sok ország pontosan azért választja is ezt az utat, mert néha ez szolgálja leginkább az ország élén álló gazdasági és politikai elit érdekeit.

Nem lehet jólétet konstruálni A könyvben kifejtett elméletünktől eltérően, a tudatlanság hipotézise rögtön megoldást is kínál a szegénység problémájára: ha a tudatlanság juttatott minket ebbe a helyzetbe, akkor az uralkodók és a politikai döntéshozók felvilágosítása és informálása húzhat ki minket a csávából, és mi pedig képesek leszünk világszerte jólétet teremteni azzal, hogy megfelelő tanácsokat osztogatunk, és meggyőzzük a politikusokat arról, hogy mi tesz jót a gazdaságnak. A 2. fejezetben már szó esett erről a hipotézisről, akkor és ott bemutattuk, mit művelt az 1970-es évek elején Ghána miniszterelnöke, Kofi Busia. Ez azt támasztja alá, hogy a piaci hiányosságokat csökkenteni képes és a gazdasági növekedést ösztönző politikák bevezetésének legfőbb akadálya nem a politikusok tudatlansága, hanem azok az ösztönzők és korlátok, amelyeket a politikai és gazdasági intézmények támasztanak. Mindazonáltal a tudatlanság hipotézise még mindig előkelő helyen áll bizonyos nyugati politikai körökben, ahol szinte csak az számít, hogyan lehetne jólétet konstruálni. Ezek a konstrukciós próbálkozások általában kétfélék lehetnek. Az egyik típus - amelyet gyakran olyan nemzetközi szervezetek támogatnak, mint az IMF - elismeri, hogy az alacsony fejlettségi szint oka a rossz gazdaságpolitika és gazdasági intézményrendszer, majd összeállít egy listát a javasolható fejlesztésekről, és igyekszik rávenni a szegény országokat ezeknek a végrehajtására. (A washingtoni konszenzusnak is van egy ilyen listája.) Ezek a fejlesztések olyan fontos témákra összpontosítanak, mint a makrogazdasági stabilitás, és olyan, látszólag vonzó makrogazdasági célokat tűznek ki, mint az állami szektor méretének csökkentése, a lebegő árfolyamok rendszerének bevezetése vagy a tőkeszámlák liberalizációja. De olyan mikrogazdasági célokat is megfogalmaznak, mint a privatizáció, a közszolgáltatások hatékonyságának növelése; és, talán, még arra is tesznek javaslatokat, hogyan kellene - leginkább korrupcióellenes intézkedésekkel - fejleszteni az állam működését. Bár önmagukban ezek a reformok ésszerűnek tűnnek, a washingtoni, londoni, párizsi és egyéb székhelyű nemzetközi szervezetek rossz perspektívából közelítik meg a témát, és így figyelmen kívül hagyják a politikai intézmények és az általuk alkalmazott korlátok szerepét. Amikor a nemzetközi intézmények úgy akarnak gazdasági növekedést konstruálni, hogy megparancsolják a szegény országoknak, vegyék át az általuk jobbnak ítélt politikákat és intézményeket, akkor azért nem érnek el sikert, mert nem veszik figyelembe a rossz politikák és intézmények valódi okát, és kizárólag abból indulnak ki, hogy a szegény országok vezetői tudatlanok. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a szegény országok nem veszik át és nem valósítják meg ezeket a politikákat, vagy ha igen, akkor csak névleg. Az 1980-90-es években a világ számos országában, például Latin-Amerikában, ahol látszólag végbementek ilyen reformok, a gazdaság csak stagnált. Valójában ezeket a reformokat rátukmálták ezekre az országokra, ahol a politikai háttér eközben mit sem változott. Ezért aztán, még ha voltak is reformok, azok nem érhették el a céljukat, vagy ha igen, a politikusok mindent megtettek azért, hogy tompítsák a hatásukat. Jó példa erre az, hogyan „valósult meg” a nemzetközi intézmények egyik legfontosabb ajánlása, a jegybank függetlenségének megteremtése, amelynek az volt a célja, hogy biztosítsa a makrogazdasági stabilitást. Vagy az történt, hogy ezt az ajánlást csak elméletben valósították meg, de a gyakorlatban nem; vagy a megvalósítást aláásta egyéb politikai eszközök használata. Pedig elvben ez egy nagyon is ésszerű lépés. A politikusok szerte a világon elkövetik azt a hibát, hogy többet költenek, mint amennyi adóbevételt realizálnak, majd arra kényszerítik a jegybankot, hogy a különbséget a forgalomban lévő készpénzállomány növelésével kompenzálja, vagyis nyomtasson még pénzt. Az ebből eredő infláció viszont instabilitást és bizonytalanságot okoz.

A javaslat kidolgozói úgy gondolták, hogy egy független jegybank - mint amilyen például a német Bundesbank - majd ellenáll a politikai nyomásnak, és korlátozza az infláció mértékét. Zimbabwe elnöke, Mugabe úgy döntött, megfogadja a nemzetközi tanácsot: 1995-ben Zimbabwe jegybankját függetlenné nyilvánította. Azelőtt az inflációs ráta 20százalék körül mozgott. 2002-re elérte a 140százalék-ot. 2003-ban már közel 600százalék volt; 2007-ben 66 000százalék; és 2008-ban 230 000 000százalék! Természetesen egy olyan országban, ahol az elnök nyeri a lottófőnyereményt, senkit nem lep meg, hogy a jegybank függetlenségének törvénybe iktatása még nem jelent semmit. A zimbabwei jegybank kormányzója valószínűleg tudta, mi történhetett Sierra Leone-i kollégájával, aki „leesett” a jegybank épületének tetejéről, amikor ellent mert mondani Siaka Stevensnek. Függetlenség ide vagy oda, testi épségének megóvása érdekében inkább engedett az elnök követeléseinek, meg ha ezzel kockára tette is a gazdaság egészségi állapotát. De nem minden ország olyan, mint Zimbabwe. Az 1990-es években Argentínában és Kolumbiában is függetlenné vált a jegybank, és ez tényleg csökkentette is az inflációt. De, mivel a politikai helyzet egyik országban sem változott, a politikai elit megtalálta a módját, hogy szavazatokat vegyen, megvédje az érdekeit, és megjutalmazza önmagát és a híveit is. Pénzt már nem nyomtathattak, ezért más módszerekhez folyamodtak. A jegybank függetlenné válása mindkét országban egybeesett a kormányzati kiadások bővítésével, amelyeket jórészt hitelekből finanszíroztak. A jólétkonstruálás másik típusa manapság sokkal felkapottabb. Ez a típus elismeri, hogy nem lehet egy országot gyors és könnyű megoldásokkal, egyik napról a másikra vagy akár csak néhány évtized alatt kiemelni a szegénységből. Viszont azt állítja, hogy van számos olyan „mikropiaci hiányosság”, amelyet néhány jó tanáccsal is pótolni lehet, és beköszönt a jólét, ha a politikai döntéshozók kihasználják ezeket a lehetőségeket - amihez megint csak elegendő néhány közgazdász és más szakértő segítsége és elképzelése. Ezen elmélet szerint a szegény országokban minden területen vannak ilyen kisebb piaci hiányosságok, például az oktatási rendszerben, az egészségügyi ellátás rendszerében és a piacszervezésben. Ez kétségtelenül így van. De a gond az, hogy ez a sok, apró piaci hiányosság talán csak a jéghegy csúcsa, egy kizsákmányoló intézményrendszerben működő társadalom mélyben gyökerező problémáinak tünete. Az sem véletlen, hogy a szegény országok rossz makrogazdasági politikát folytatnak, így az sem lehet véletlen, hogy az oktatási rendszerük nem jól működik. Ezeket a piaci hiányosságokat nem lehet kizárólag a tudatlanságra fogni. A politikai döntéshozók és a bürokraták, akiknek követniük kellene ezeket a jó szándékú tanácsokat, talán maguk is éppúgy részei a problémának, és az ennek az eredménytelenségnek a kiküszöbölésére irányuló próbálkozások sokszor visszafelé sülhetnek el, méghozzá pontosan azért, mert a felelősök nem a szegénység intézményi okait próbálják legyőzni. Ezeket a problémákat jól illusztrálja a Seva Mandir nevű indiai civilszervezet intervenciója, amellyel megpróbált javítani Rádzsasztán állam egészségügyi ellátási rendszerének helyzetén. Az egészségügyi ellátás India egyik nagy, mélyen gyökerező problémája és kudarca. Az állami egészségügyi ellátás, legalábbis elméletileg, széles körben elérhető és olcsó, az egészségügyi dolgozókról pedig általánosságban elmondható, hogy jól képzettek. Mégsem veszi igénybe senki az állami egészségügyi intézményeket, még a legszegényebbek sem. Helyette inkább a sokkal drágább, szabályozatlan és néha hiányosan működő magánszolgáltatókat választják. De nem azért, mert ésszerűtlenül gondolkodnának: az állami intézményekben gyakorlatilag lehetetlen bármilyen ellátást is igénybe venni, mert akkora a munkaerőhiány. Aki mégis felkeresi a helyi állami rendelőt vagy kórházat, az nemhogy nővért nem talál, de valószínűleg az épületbe sem tud bejutni, mert ezek az intézmények szinte mindig zárva tartanak.

2006-ban a Seva Mandir, egy csoport közgazdásszal karöltve, kidolgozott egy ösztönzőrendszert, hogy Rádzsasztán állam Udaipur körzetében rávegyék a nővéreket, járjanak be a munkahelyükre. Az ötlet rém egyszerű volt: a Seva Mandir blokkolóórákat szereltetett fel, amelyek rábélyegezték egy lapra a dátumot és az időt, amikor a nővérek az intézményben voltak. A nővéreknek naponta háromszor kellett volna blokkolniuk, hogy igazolják: pontosan érkeztek, napközben is ott voltak, majd pontosan távoztak. Ha a rendszer bevált volna, vagyis nőtt volna az egészségügyi szolgáltatások minősége és mennyisége, az kiváló példa lenne arra - amit az elmélet állít -, hogy igenis léteznek egyszerű megoldások a fejlődés bonyolult problémáira. De ez az akció végül egészen más eredményt hozott. Nem sokkal az után, hogy elindult a program, hirtelen megugrott a munkába bejáró nővérek száma, de ez a lelkesedés nagyon rövid ideig tartott. A körzet egészségügyi igazgatóságának sikerült - alig több, mint egy év alatt - szándékosan aláásnia az ösztönzőrendszert. A hiányzások száma visszaesett a megszokott szintre, viszont meredeken nőtt a „kivett” napok száma, amikor a nővérek valójában nem voltak bent a munkahelyükön - de ezt a helyi egészségügyi igazgatóság hivatalosan szankcionálta. És szintén meredeken nőtt a meghibásodások száma: egyre több blokkolóóra romlott el. De a Seva Mandir nem tudott a helyükre újat szereltetni, mert a helyi illetékesek nem voltak hajlandóak együttműködni velük. Nem tűnik túl innovatív ötletnek arra kényszeríteni a nővéreket, hogy naponta háromszor blokkoljanak. Való igaz, hogy az iparban ez egy igen elterjedt gyakorlat, még Indiában is, és bizonyára a helyi egészségügyi hatóságoknak is ezért jutott eszükbe ez a megoldás. Mégis valószínűtlennek tűnik, hogy azért ne használták volna az órákat, mert nem tudtak kidolgozni egy ilyen egyszerű ösztönzőrendszert. És ezt igazolja az is, ami a program során történt. Az egész-ségügyi igazgatóság szabotálta a programot, mert összejátszott a nővérekkel, és szerepe volt abban, hogy a hiányzás ilyen méreteket öltött. Nem akart olyan ösztönzőrendszert, ami arra kényszeríti a nővéreket, hogy bemenjenek dolgozni, különben csökken a fizetésük. Ez az eset azt illusztrálja - kicsiben hogy milyen nehéz tényleges változásokat bevezetni, amikor eleve az intézményrendszer okozza a problémákat. Ez esetben nem korrupt politikusok vagy nagy hatalmú cégek ásták alá az intézményi reformot, hanem a helyi egészségügyi igazgatóság és a nővérek, akik képesek voltak szabotálni a Seva Mandir és a közgazdászok ösztönzőrendszerét. Ez alapján arra lehet következtetni, illúzió csupán, hogy számos mikropiaci hiányosságot könnyűszerrel pótolni lehet: az intézményi struktúra, amely a piaci hiányosságokat megteremti, gátja lesz a megoldásnak, a mikroszintű ösztönzők bevezetésének és fejlesztésének is. Eredménytelen lesz minden próbálkozás, amely a nélkül akar jólétet konstruálni, hogy leásna a problémák gyökeréig, és azokat - a kizsákmányoló intézményeket és az azokat fenntartó politikát - akarná megszüntetni.

A külföldi segélyek kudarca Az al-Kaida 2001. szeptember 11-i terrortámadását követően az amerikai hadsereg vezette fegyveres erők szélsebesen romba döntötték az elnyomó tálib rezsimet Afganisztánban, amely az al-Kaida tagjait bújtatta. A 2001 decemberében az amerikai erőkkel együttműködő, egykori afgán modzsáhedek vezetői és az afgán diaszpóra kulcsfigurái (például Hámid Karzai) között létrejött bonni egyezmény megalkotta egy demokratikus állam felállításának tervét. Az első lépés egy országos nagygyűlés, a Loya Jirga összehívása volt, amely megválasztotta Karzait az átmeneti kormány élére. A dolgok jól alakultak. Az afgánok többsége nagyon szerette volna már elfelejteni a tálibokat. A nemzetközi közösség azt gondolta, hogy Afganisztánnak csupán egy nagy összegű külföldi segélyre van szüksége. Hamarosan az ENSZ és számos vezető civilszervezet képviselői is megjelentek a fővárosban, Kabulban. Ami ezután következett, az már nem kellett volna, hogy meglepetés legyen, különösen azért, mert az elmúlt 50 évben a szegény országoknak és elbukott államoknak folyósított külföldi segélyakciók sorra kudarcot vallottak. Meglepő vagy sem, de Afganisztánban is a szokásos forgatókönyv ismétlődött meg. Tömegével érkeztek az országba a segélyszervezetek munkatársai és azok komplett csapatai a magánrepülőgépeiken; és mindenféle civilszervezetek is megjelentek, hogy csinálják, amit maguknak kitaláltak, és közben a legfelsőbb szinteken megkezdődtek a tárgyalások a kormányok és a nemzetközi közösség küldöttségei között. Amerika több milliárd dollárt költött el Afganisztánra. Ennek a hatalmas összegnek azonban csupán a töredékét használták arra, hogy infrastruktúrát, iskolákat építsenek, vagy egyéb, a befogadó intézmények kialakításához szükséges közszolgáltatásokat biztosítsanak, vagy akár, hogy helyreállítsák a törvényes rendet. Bár az infrastruktúra nagy része még romokban volt, a segély első folyósított részletét arra fordították, hogy felállítsanak egy légitársaságot, hogy az ENSZ és a többi nemzetközi szervezet tisztviselőinek legyen mivel röpködniük. Aztán kellettek még sofőrök és tolmácsok is, felvettek hát néhány angolul tudó bürokratát, a megmaradt tanárokat pedig szerződtették melléjük sofőrnek és kísérőnek - természetesen az átlag afgán fizetés többszöröséért. Most, hogy az a néhány jól képzett bürokrata a külföldi segélyszervezeteknek dolgozott, a beáramló pénzek, ahelyett, hogy újraépítették volna az ország infrastruktúráját, elkezdték aláásni az afgán államot, amit felépíteni és megerősíteni voltak hivatottak. A fővárostól távol, az ország középső részén fekvő egyik körzetben a falusiak azt hallották a rádióban, hogy újabb, több millió dolláros program indul, hogy a térségükben újjáépítsék a lerombolt lakóházakat. Hosszú idő után egyszer csak megjelentek az egykori hírhedt hadúr, akkori kormánytag, Ismail Khan szállítmányozási kartelljének kamionjai, és leraktak néhány fagerendát. Ezek túlságosan nagyok voltak ahhoz, hogy a körzetben bármit is kezdeni lehessen velük, ezért a falusiak elhasználták arra az egy dologra, amire lehetett: tűzifának. Hogy mi lett azzal a több millió dollárral, amit a falusiaknak ígértek? A 20százalék-át a genfi ENSZ-központ költségeinek fedezésérc fordították. A fennmaradó részt - alvállalkozóként - egy civilszervezet kapta meg, és az összeg 20százalék-át az is a saját, brüsszeli központjának utalta. És ez így ment tovább még három szintig, és a fennmaradó összegből minden részt vevő fél lecsippentett magának körülbelül 20százalék-ot. Azon a kevéske pénzen, ami végül eljutott Afganisztánba, fát vettek Nyugat-Iránból, illetve a pénz nagyobbik részét Ismail Khan szállítmányozási kartelljének fizették ki, a horribilis szállítási költségek fedezeteként. Kisebb csoda volt, hogy azok a túlméretes gerendák egyáltalán eljutottak a faluba. És ami itt történt, az nem egyedi eset. Számos tanulmány készült e témában, és ezek becslései szerint

a segélyeknek csak körülbelül 10 vagy legfeljebb 20százalék-a jut célba. Jelenleg is több tucat nyomozás folyik csalással vádolt ENSZ- és helyi tisztviselők ügyében, akik segélypénzeket sikkasztottak el. De a külföldi segélyezésből eredő legnagyobb pazarlás nem csalás eredménye volt, hanem csak a hozzá nem értésé, vagy - ami még rosszabb — a segélyszervezetek egyszerűen így működnek. Pedig ami Afganisztánban történt, az valószínűleg a sikeres segélyezés minősített esetének tekinthető, legalábbis más példákhoz viszonyítva. Az elmúlt 50 évben több százmilliárd dollárt kaptak a kormányok szerte a világon, fejlesztési segély címén. Ennek nagy része rezsiköltségre és kenőpénzekre ment el, pont úgy, mint Afganisztánban. Vagy - ami még rosszabb - nagy része olyan diktátorok zsebébe vándorolt, mint Mobutu, aki erősen függött ezektől a külföldi segélyektől, amelyeket nyugati patrónusai biztosítottak neki; ezekből, egyrészt támogatást vett magának, másrészt a vagyonát gyarapította. De hasonló volt a helyzet Fekete-Afrika többi országában is. A humanitárius segélyek, amelyek átmeneti enyhülést hoztak válságos időkben - például legutóbb Haitin és Pakisztánban -, bizonyára jobban hasznosultak, még ha ezek eljuttatását is hasonló problémák nehezítették Annak ellenére, hogy a fejlesztési segélyek statisztikája ennyire rossz, még mindig a külföldi segélyezés az egyik legnépszerűbb megoldás azok közül, amelyeket a nyugati kormányok, az olyan nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ és a különböző civilszervezetek a szegénység elleni harc egyik leghatásosabb eszközeként előszeretettel ajánlgatnak. És, természetesen, a külföldi segélyezés kudarca folyamatosan megismétli önmagát. Az a gondolat, hogy a gazdag nyugati országoknak nagy összegű fejlesztési segélyekkel kell megoldaniuk a szegénység problémáját Fekete-Afrikában, a Karibtérségben, Közép-Amerikában és Dél-Ázsiában, onnan ered, hogy a gazdag országoknak téves elképzeléseik vannak a szegénység valódi okairól. Az olyan országok, mint Afganisztán, a kizsákmányoló intézményrendszerük miatt szegények, ennek pedig az a következménye, hogy nincsenek tulajdonjogok, nincs törvényes rend, sem jól működő jogrendszer, és az országos, valamint - ez a gyakoribb - a helyi elit uralja a politikai és a gazdasági életet. Ugyanezen intézményi problémák miatt lesz hatástalan minden külföldi segélyezés is, mert a pénzt elsikkasztják, és kicsi az esélye, hogy oda kerül, ahova szánták. A legrosszabb esetben éppen azt a rezsimet fogja megerősíteni, amelyik ezeket a problémákat generálja. Ha a tartós gazdasági növekedés a befogadó intézményrendszer függvénye, akkor az nem lehet megoldás, hogy segélyt adunk azoknak a rezsimeknek, amelyek egy kizsákmányoló intézményrendszer fölött uralkodnak. Persze, nem tagadjuk, hogy a humanitárius segélyeken túl azoknak a konkrét segélyprogramoknak is van hasznuk és értelmük, amelyeknek keretében iskolák épülnek ott, ahol sosem voltak, vagy fizetést kapnak a tanárok, akiknek egyébként senki nem fizetne. Mert bár a rengeteg segélyszervezet szinte ellepte Kabult, többségük vajmi keveset tett azért, hogy javítson az átlagemberek életén, de azzal jelentős sikereket értek el az oktatási rendszer fejlesztésében, hogy iskolák épültek, főleg, hogy lányoknak is, akiket a tálib rezsim alatt, sőt korábban is teljesen kizártak az oktatásból. Az egyik megoldás - amely az utóbbi időben egyre népszerűbbé vált, köszönhetően részben annak a felismerésnek, miszerint az intézményeknek van némi közük a jóléthez, sőt még a segélyek folyósításához is - az, hogy legyen a segély feltételes. E nézet szerint a külföldi segélyezés folyósítását bizonyos - a segélyezett országok kormányai által teljesítendő - feltételekhez kellene kötni. Ilyen feltétel lehetne a piacok liberalizálása, vagy az elmozdulás a demokrácia felé. George W. Bush és kormánya tette meg az eddigi legnagyobb lépést az ilyen típusú, feltételes segélyezés felé azzal, hogy elindította az Évezred Kihívása Programot (Millennium Challenge Accounts), amely a

jövőbeni kifizetéseket a gazdasági és politikai fejlődés számos dimenziójában végrehajtott mennyiségi fejlesztések függvényévé tette. De, úgy tűnik, a feltételes segély semmivel sem hatékonyabb, mint a feltétel nélküli. A feltételeket nem teljesítő országok is jellemzően ugyanannyi pénzt kapnak, mint azok, amelyek eredményesebbek. Ennek egy egyszerű oka van: előbbieknek nagyobb szükségük van a segélyre - fejlesztési és humanitárius segélyre egyaránt. És, ahogy azt sejteni lehetett, a feltételes segély minimális hatással van az érintett ország intézményeire. Tulajdonképpen elég meglepő lett volna, ha egy olyan ember, mint Siaka Stevens vagy Mobutu, egy kicsit több külföldi segélyért cserébe hirtelen elkezdi lerombolni azokat a kizsákmányoló intézményeket, amelyektől eddig a hatalma és a vagyona függött. Ez a többletösszeg ugyanis, amit egy diktátor akkor kaphatna meg, ha aláásná a saját hatalmát, olyan kicsi, hogy azért nem éri meg kockára tennie sem a hatalmát, sem az életét - még Fekete-Afrikában sem, ahol a külföldi segély jelentős tétel a kormányok költségvetésében, és még a Millennium Challenge Accounts bevezetése után sem, amely pedig kiterjesztette a feltételek körét. De mindez nem azt jelenti, hogy a humanitárius segélyeken kívül minden egyéb külföldi segélyezést be kellene szüntetni. Az egyrészt nem lenne célravezető, másrészt valószínűleg még több szenvedést okozna. Azért nem lenne célravezető, mert számos nyugati ország polgárai bűntudatot éreznek és aggódnak a szerte a világon előforduló gazdasági és humanitárius katasztrófák miatt, és a külföldi segélyezés elhiteti velük, hogy teszünk valamit a problémák leküzdéséért. Még ha nem is túl hatékonyan. De ez a tény nem oltja ki az emberekből a segíteni akarás szándékát, és így nem vet véget a külföldi segélyezés rendszerének sem, A nemzetközi szervezetek és civilszervezetek hatalmas komplexuma pedig továbbra is követeli és mozgósítja majd az erőforrásokat, hogy biztosítani tudja a status quo fenntartását. Egyébként pedig elég szívtc-len dolog lenne megvonni a további segélyeket a legrászorulóbb országoktól. Igen, a pénz nagy része kárba vész. De ha minden segélyre szánt dollárból csak 10 cent eljut a világ legszegényebb embereihez, akkor az pont 10 centtel több, mint amennyijük azelőtt volt arra, hogy enyhítsék a legnagyobb nyomort, és talán még ez is jobb, mint a semmi. Mindebből két fontos tanulságot kell levonni. Először is, ma a külföldi segélyezés nem igazán hatékony eszköz a bukott nemzetek megsegítésére. Messze nem hatékony. Minden országnak befogadó gazdasági és politikai intézményekre van szüksége ahhoz, hogy ki tudjon törni a szegénységből. A külföldi segélyezés jellemzően vajmi keveset tud tenni ennek érdekében, és semmi esetre sem úgy, ahogy most működik ez a rendszer. Fontos, hogy felismerjük az egyenlőtlenség és a szegénység valódi okait, méghozzá pontosan azért, hogy ne fűzzünk nagy reményeket hamis ígéretekhez. Mivel ezek a problémák az intézményrendszerben gyökereznek, a külföldi segélyek megérkezve a fogadó ország kizsákmányoló intézményrendszerébe - aligha tudnak tartós növekedést generálni. Másodszor, mivel a befogadó gazdasági és politikai intézmények kialakítása kulcsfontosságú, hasznos lenne a jelenlegi segélyezést, legalább részben, ezeknek a kialakítására fordítani. Ahogy azt láttuk, a feltételesség önmagában nem megoldás, mert ahhoz a hatalmon lévő vezetőknek engedményeket kellene tenniük. Viszont, talán jobb kilátásokkal kecsegtetne az, ha úgy strukturálnák a külföldi segélyeket, hogy azok felhasználása és adminisztrációja a hatalomból egyébként kizárt csoportokat és vezetőket is bevonná a döntéshozatali folyamatba, és hatalomhoz juttatná a lakosság széles rétegeit.

Megerősítés

1978. május 12-e is egy átlagos napnak indult a Sáo Bernardó-i Scania kamiongyárban. De a munkások nyugtalanok voltak. Brazíliában 1964 óta - azóta, hogy a hadsereg megbuktatta Joáo Goulart elnök demokratikus kormányát - tilos volt sztrájkolni. De most kipattant a hír, hogy a kormány korrigálta az inflációs adatokat, így a megélhetési költségek növekedésének mértékét eddig alábecsülték. Ahogy megkezdődött a 7:00 órai műszak a munkások letették a szerszámaikat. Reggel 8:00 órakor Gilson Menezes szakszervezeti szervező és gyári munkás összehívta a szakszervezetet. A Sáo Bernardó-i vas- és fémipari dolgozók szakszervezetének elnöke egy 33 éves aktivista, bizonyos Luiz Inácio Lula da Silva (becenevén Lula) volt. Délre ő is beért a gyárba. Amikor a cégvezetés arra kérte, beszélje rá a munkásokat, hogy menjenek vissza dolgozni, ő megtagadta a kérést. A Scania-sztrájkkal indult meg az a sztrájkhullám, amely azután végigsöpört egész Brazílián. Látszólag ezek a sztrájkok a bérekről szóltak, de Lula később ezt nyilatkozta: „Azt hiszem, a gazdasági és a politikai tényezők nem választhatók szét. [...] A [...] harc a béremelésért folyt, de a munkásosztály, miközben a magasabb fizetésért harcolt, politikai győzelmet aratott.” A brazil munkásmozgalom feltámadása csak egy része volt annak a sokkal szélesebb társadalmi reakciónak, amelyet a brazil nép a 15 éve tartó katonai uralomra adott. Akárcsak Lula - akinek az volt a sorsa, hogy a demokrácia helyreállítása után Brazília elnöke legyen -, a baloldali értelmiségi, Fernando Henrique Cardoso is azon a véleményen volt, hogy Brazíliában akkor lesz demokrácia, ha a hadsereggel szemben álló, különböző társadalmi csoportok összefognak. Már 1973-ban azt mondta, hogy amire szükség van, az „a polgári társadalom, [...] a szakmai szövetségek, a szakszervezetek, az egyházak, a diákszervezetek, a tanulócsoportok és a vitakörök, a társadalmi mozgalmak feltámasztása” - más szóval a széles társadalmi koalíció megteremtése, azzal a céllal, hogy helyreállítsák a demokráciát és átalakítsák a brazil társadalmat. A Scania-sztrájk indította el ennek a koalíciónak a formálódását. 1978 végén Lula már azt tervezte, hogy új politikai pártot alapít: ez lesz a Munkáspárt. De azt akarta, hogy ez ne csupán a szakszervezetisek, hanem minden bérből és fizetésből élő munkás és a szegények pártja is legyen. Brazíliában a szakszervezeti vezetők politikai próbálkozásai kezdtek összeforrni az akkoriban meginduló társadalmi mozgalmakkal. 1979. augusztus 18-án Sáo Paulóban gyűlést tartottak, hogy megbeszéljék a Munkáspárt megalapításának részleteit, és ez összehozta az egykori ellenzéki politikusokat, a szakszervezeti vezetőket, a diákokat, az értelmiségieket, valamint az 1970-es évek eleje óta megindult száz, különféle társadalmi mozgalom képviselőit. A Munkáspárt - amely 1979 októberében, Sáo Bernardo város Sáo Judas Tadeo éttermében kezdte meg pályafutását - mindezeket a csoportokat szándékozott képviselni. A hadsereg, vonakodva ugyan, de ekkor már megindította azt a politikai nyitást, amelynek az újonnan alakult párt hamarosan komoly haszonélvezője lett. Először az 1982-es helyhatósági választásokon indított jelölteket, és két helyen már ekkor sikerült elnyernie a polgármesteri posztot. Az 1980-as évtizedben, ahogy Brazíliában beindult a demokratizálódás, a Munkáspárt kezdte sorra átvenni az önkormányzatokat. 1988-ban már 36 választókörzetben kormányoztak munkáspártiak, többek között olyan nagyvárosokban is, mint Sáo Paulo és Porto Alegre. 1989-ben, a katonai puccs óta az első

szabad elnökválasztáson, Lula a Munkáspárt jelöltjeként az első körben a szavazatok 16százalék-át szerezte meg. A mindent eldöntő második körben, Fernando Collor vetélytársaként, 44százalék-ot kapott. Az önkormányzatok meghódítása az 1990-es években új lendületet vett, és e folyamat során a Munkáspárt kezdett egyfajta szimbiotikus kapcsolatba kerülni sok helyi, társadalmi mozgalommal. Porto Alegrében az első munkáspárti vezetés 1988 után bevezette a részvételi költségvetés-készítést, ami azt jelentette, hogy a lakosságot is bevonta a város költségvetési prioritásainak összeállításába. Ezzel egy olyan rendszert teremtett meg, amely ma már szerte a világon modellként szolgál az önkormányzatok elszámoltathatóságához és nyitottságához. Emellett hatalmas fejlesztéseket hajtott végre a közszolgáltatásokban, és jelentős mértékben javított a város lakóinak életminőségén. A párt helyi szinten sikeres kormányzati struktúrája megalapozta a szélesebb körű politikai mozgósítást és az országos szintű sikert. Bár Lula - Fernando Henrique Cardosóval szemben - az 1994-es és az 1998-as elnökválasztáson is alulmaradt, 2002-ben végül megválasztották Brazília elnökének. Az országban azóta is a Munkáspárt van hatalmon. Brazíliában annak, hogy összefogtak a különféle társadalmi mozgalmak és munkásszervezetek, és így létrejött egy széles társadalmi koalíció, figyelemre méltó hatása volt a gazdaságra. Az ország 1990 óta gyors gazdasági növekedést produkált: a szegénységben élők aránya 45százalék-ról 30százalék-ra csökkent 2006-ra. A katonai uralom alatt gyorsan növekvő egyenlőtlenségek meredeken zuhantak, különösen azt követően, hogy a Munkáspárt vette át a hatalmat. Az oktatási rendszer is jelentősen kibővült: míg 1995-ben a brazilok átlagosan 6 évig jártak iskolába, 2006-ra ez 8 évre nőtt. Brazília mostanra tagja lett a BRIC-országoknak (Brazília, Oroszország, India és Kína), és így ez az első olyan latinamerikai ország, amelynek súlya van a nemzetközi diplomáciai életben. Brazíliának az 1970-es évek óta tartó felemelkedése nem annak köszönhető, hogy a nemzetközi intézmények közgazdászai megmondták a brazil politikai döntéshozóknak, hogyan kell jobb gazdaságpolitikát folytatni vagy elkerülni a piaci hiányosságokat. És nem is külföldi segélyek segítettek az országon. A felemelkedés még csak nem is a modernizáció természetes eredménye. Sokkal inkább azé, hogy a különböző csoportok bátran nekifogtak egy befogadó intézményrendszer kiépítésének. És ez végül elvezetett a befogadóbb gazdasági intézmények létrejöttéhez. Brazília átalakulása - akárcsak Angliáé a XVII. században - a befogadó politikai intézmények felállításával kezdődött. De hogyan tud egy társadalom befogadó politikai intézményeket építeni? A történelem, ahogy azt láttuk is, telis-tele van olyan példákkil, amelyekben a reformmozgalmak behódoltak az oligarchia vastörvényének, azaz az egyik kizsákmányoló intézményrendszer helyére egy másik, még kártékonyabb intézményrendszert állítottak Láttuk, hogy Angliában 1688-ban, Franciaországban 1789-ben és Japánban az 1868-as Meidzsi-restauráció során egy politikai forradalommal indult meg a befogadó politikai intézményrendszer felállításának folyamata. De az ilyen politikai forradalmak általában rengeteg rombolással és nehézséggel járnak, és sikerük egyáltalán nem vehető előre biztosnak. A bolsevik forradalom a cári Oroszország kizsákmányoló gazdasági rendszerének leváltását tűzte ki célul, és azt hirdette, hogy a helyére egy igazságosabb és hatékonyabb rendszert állít, amely elhozza a szabadságot és a jólétet az oroszok millióinak. Sajnos ennek épp az ellenkezőjét sikerült elérnie, és a bolsevikok által megbuktatott kormány intézményeinek helyét egy sokkal el-nyomóbb és kizsákmányolóbb intézményrendszer vette át. Kínában, Kubában és Vietnamban is szinte ugyanez történt. Számos nem kommunista, felülről kezdeményezett reform is rosszul sült el. Nasszer megesküdött, hogy modern, egyenlőségpárti

társadalmat épít fel Egyiptomban, de ez aztán oda vezetett, hogy - ahogy azt a 13. fejezetben láttuk hatalomra került Hoszni Mubarak és az ő korrupt rezsimje. Róbert Mugabéban sokan a szabadságharcost látták, aki kiűzte Ian Smith rasszista és erősen kizsákmányoló rezsimjét Rhodesiából. De Zimbabwe új intézményrendszere sem lett kevésbé kizsákmányoló, és az ország gazdasági teljesítménye alulmúlta a függetlenség előtti szintet. Az a közös azokban a politikai forradalmakban, amelyek sikeresen előkészítették a terepet a befogadóbb intézményeknek és a fokozatos intézményi átalakulásnak Észak-Amerikíban és Angliában a XIX. században, valamint Botswanában a függetlenség után - s amelyek egyben a befogadó politikai intézményeket is megerősítették -, hogy sikerült hatalmat adniuk széles társadalmi rétegek kezébe. A pluralizmus, a befogadó politikai intézményrendszer sarokköve megköveteli, hogy az államok a politikai hatalmat széles körben osszák meg a társadalomban. Ehhez a szűk elitnek kedvező, kizsákmányoló intézményektől a hatalomhoz juttatási folyamat során juthatunk el. Ahogy azt már a 7. fejezetben is kiemeltük, ez az, ami megkülönbözteti a dicsőséges forradalmat attól, amikor az egyik elit csoport hatalmát megdöntve egy másik elit csoport veszi át a hatalmat. A dicsőséges forradalom esetében a pluralizmus alapjait azzal tették le, hogy II. Jakab uralmát egy széles társadalmi koalíció vezette politikai forradalom döntötte meg. Ennek a koalíciónak tagjai voltak kereskedők, iparosok, dzsentrik egyaránt, sőt az angol arisztokrácia azon tagjai is, akik nem kötöttek szövetséget a Koronával. Ahogy azt láttuk, a dicsőséges forradalom sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy már korán mozgósítani tudott és erőhöz juttatott egy széles társadalmi koalíciót, és, ami még fontosabb, folyamatosan erősítette a társadalom még szélesebb rétegeinek befolyását. Bár ez még így sem fedte le az egész társadalmat, és Angliában még közel kétszáz évig messze nem volt valódi demokrácia. Az észak-amerikai gyarmatokon - ahogy azt az 1. fejezetben láttuk - hasonló tényezők vezettek a befogadó intézmények megjelenéséhez. A Virginia, Karolina, Maryland és Massachusetts államokban megindult, majd a Függetlenségi nyilatkozatban és a befogadó politikai intézmények megszilárdulásában kicsúcsosodó folyamat volt - többek között - az, ami egyre szélesebb társadalmi szegmenseket juttatott hatalomhoz. A francia forradalom is annak a példája, hogyan jutottak hatalomhoz szélesebb társadalmi rétegek, amelyek fellázadtak az ancien régime ellen, és sikerrel egyengették egy pluralistább politikai rendszer útját. De a francia forradalom különösen azzal a kis „közjátékkal”, Robespicrre elnyomó, gyilkos terrorjával - arra is jó példa, hogy a hatalomhoz jutás folyamata is tele van buktatókkal. De végül Robespierre és jakobinus káderei eltűntek a színről, és a francia forradalom legfontosabb öröksége nem a guillotine lett, hanem azok az átfogó reformok, amelyeket a forradalom nemcsak Franciaországban hajtott végre, hanem Európa más részein is. E történelmi folyamatok és az 1970-es években kezdődő brazíliai események között számos párhuzam felfedezhető. Bár a Munkáspárt alapját részben, de kezdettől fogva, a szakszervezeti mozgalom jelentette, az olyan vezetők, mint Lula, és vele együtt az értelmiségiek meg a pártot támogató ellenzéki politikusok is arra törekedtek, hogy kiszélesítsék a párt bázisát. Ezzel a szándékukkal országszerte megtalálták a közös hangot a helyi társadalmi mozgalmakkal, ahogy a párt sorra hódította meg az önkormányzatokat, és közben polgári részvételre buzdított, amivel szinte forradalmasította a kormányzását az egész országban. Brazíliában - ellentétben azzal, ami Angliában történt a XVII. században vagy Franciaországban a XVIII. század fordulóján - nem egy radikális forradalom indította be a politikai intézményrendszer átalakításának folyamatát, és ez nem is egy csapásra következett be. A hatalomhoz jutás folyamata, amely Sáo Bernardo gyáraiban kezdődött, részben azért lehc-tett eredményes, mert időközben átalakult, és alapvető politikai változásokat hozott

országos szinten is; például átvezette az országot a katonai uralomból a demokráciába. És, ami még fontosabb: az, hogy az alulról jövő szerveződések is hatalomhoz jutottak, biztosította, hogy a demokráciával párhuzamosan a befogadó politikai intézmények is kezdtek kialakulni, és így kulcsszerepe lett abban, hogy az országnak olyan kormánya lett, amely elkötelezte magát a közszolgáltatások biztosítása, az oktatási rendszer kibővítése, és a valóban egyenlő feltételek megteremtése mellett. Ahogy azt láttuk, a demokrácia még nem garancia a pluralizmusra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a brazil és a venezuelai események kontrasztja. 1958 után Venezuela is demokrácia lett, de a legalsóbb szintek hatalomhoz jutása elmaradt, és a politikában nem alakult ki pluralista hatalommegosztás. Viszont a korrupció, a protekció és a társadalmi konfliktus megmaradt, és részben ennek tudható be, hogy amikor a szavazók az urnák elé járultak, meg egy olyan potenciális zsarnokot is hajlandóak voltak támogatni, mint Hugó Chávez - minden bizonnyal azért, mert azt gondolták, egyedül ő képes szembeszállni a venezuelai elittel. A következmény pedig az, hogy Venezuela még mindig kizsákmányoló intézményrendszerben sorvadozik, míg Brazíliának sikerült a kitörés. Mit tehet egy ország azért, hogy elindítsa, vagy talán csak elősegítse a hatalomhoz jutás folyamatát, és így a befogadó politikai intézmények fejlődését? Az őszinte válasz természetesen úgy hangzik, hogy erre nincs bevált recept. Persze vannak olyan tényezők, amelyek nyilvánvalóan növelik annak valószínűségét, hogy egyszer beindul a hatalomhoz jutás folyamata. Ilyen tényező egy bizonyos mértékű centralizáció megléte, amely biztosítja, hogy a fennálló rezsimet megdöntő társadalmi mozgalmak ne azonnal süllyedjenek a törvénynélküliség káoszába. Ilyen tényező továbbá néhány, már meglévő politikai intézmény, amelyek bevezetnek egy kevéske pluralizmust - ilyenek voltak a tswanák hagyományos politikai intézményei -, hogy létrejöhessen és fennmaradhasson egy széles társadalmi koalíció. Es ilyen tényező még azoknak a civil társadalmi intézményeknek a jelenléte is, amelyek összefogják a társadalmi igényeket, hogy az ellenzéki mozgalmakat ne tudja egykönnyen elsöpörni a hatalmon lévő elit, másrészt, hogy azok ne váljanak feltétlen egy másik csoport eszközévé, amely át akarja venni a hatalmat a meglévő kizsákmányoló intézmények felett. De ezek a tényezők sok esetben történelmileg predesztináltak, és csak lassan változnak. A brazilok esete jól illusztrálja, hogy a civil társadalmi intézményeket és a hozzájuk kapcsolódó pártszervezeteket a semmiből is fel lehet építeni, de ez a folyamat lassú, és nem tudni pontosan, hogy más körülmények között mennyire lehet sikeres. Van még egy szereplő vagy szereplőcsoport, amely teljesen más irányba is viheti a hatalomhoz jutás folyamatát: a média. Hatalomhoz juttatni az egész társadalmat nem könnyű - nehéz koordinálni és fenntartani ezt a folyamatot úgy, ha nincsenek elérhető információk arról, ha valahol gazdasági és politikai visszaélések történnek a hatalom részéről. Ali. fejezetben már láttuk, hogy az Egyesült Államokban milyen szerepe van a médiának a közvélemény tájékoztatásában és a befogadó intézményeket aláásó erők elleni fellépés összefogásában. A médiának abban is kulcsszerepe lehet, hogy a széles társadalmi rétegek hatalomhoz jutásából tartósabb politikai reform legyen, ahogy azt már szintén láttuk a 11. fejezetben, elsősorban Nagy-Britannia demokratizálódása kapcsán. A lelkesítő és tájékoztató könyvek cs röpiratok fontos szerepet játszottak a dicsőséges forradalomban, a francia forradalomban és a XIX. századi Nagy-Britannia menetelésében a demokrácia felé. Hasonlóan központi szerepe volt a médiának, különösen az információs és kommunikációs technológián alapuló új formáinak, a blogoknak, a névtelen chatoldalaknak, a Facebooknak és a Twitternek abban, hogy az irániak felemelték szavukat Mahmud Ahmadi-nezsád választási csalása és az azt követő elnyomás ellen; és úgy tűnik, szintén fontos szerepet játszanak ezek a médiumok az

„arab tavasz” elnevezésű tüntetéssorozatban, amely még most is zajlik, ahogy könyvünk végére érünk. A tekintélyelvű rezsimek általában tisztában vannak a szabad sajtó jelentőségével, és mindent megtesznek azért, hogy megfékezzék. Ennek egyik szélsőséges példája az Alberto Fujimori uralma alatt álló Peru. Bár Fujimorit eredetileg demokratikusan választották meg, ő hamarosan diktatórikus rezsimet állított fel Peruban, és 1992-ben - még mint hivatalban lévő elnök - puccsot hajtott végre. Ezt követően, bár továbbra is tartottak választásokat, Fujimori tovább építgette korrupt birodalmát, és az elnyomás, valamint a vesztegetés eszközeivel kormányzott. Ebben nagy segítségére volt jobbkeze, Valdimiro Montcsinos, az országos hírszerzés nagy hatalmú vezetője. Montesinos precíz ember volt, pontos kimutatást vezetett arról, hogy a kormány mennyit fizetett ki különböző embereknek, hogy megvásárolja a hűségüket. Sok megvesztegetést még videóra is vettek. És ennek is megvolt az oka. Nemcsak a nyilvántartásban segített, de egyben bizonyítékul is szolgált a tettestársak bűnösségére. A rezsim bukása után ezek a felvételek a sajtó és a hatóságok kezébe kerültek. A megvesztegetésre szánt összegekből kiderül, milyen értékes volt a diktatúra számára a média. A legfelsőbb bíróság bírái havonta 5-10 ezer dollárt értek, és a kormánypárti meg az ellenzéki politikusok is hasonló összegeket kaptak. De a napilapok és tévétársaságok esetében már milliós összegekről volt szó. Fujimori és Montesinos egyszer 9 millió, egy másik alkalommal pedig több mint 10 millió dollárt fizetett a tévétársaságok feletti ellenőrzés megszerzéséért. Az egyik legolvasottabb napilapnak több mint 1 millió dollárt adtak, a többi újságnak címlapsztorinként 3-8 ezer dollárt fizettek. Fujimori és Montesinos úgy gondolta, hogy sokkal fontosabb a médiát kézben tartani, mint a politikusokat és bírókat. Montesinos egyik csatlósa, Bello tábornok az egyik videofelvételen ezt így fogalmazta meg: „Ha nem irányítjuk a tévéket, akkor semmit sem csinálunk.” Kína mostani kizsákmányoló intézményeinek szintén létfontosságú eleme, hogy a médiát a kínai hatóságok irányítják. Azt a médiát, amely - mint azt láttuk - félelmetesen kifinomult lett. Ahogy egy kínai újságíró mondta: „Ahhoz, hogy továbbra is a párt álljon a politikai reform élén, három alapelvet kell betartania: a párt irányítja a fegyveres erőket; a párt irányítja a kádereket; és a párt irányítja a híreket.” De, természetesen, a szabad sajtó és az új kommunikációs technológiák csak bizonyos határokon belül tudnak segíteni azzal, hogy információt szolgáltatnak, és összefogják a befogadóbb intézményekért versengők követeléseit és megmozdulásait. Ebből a segítségből csak akkor lesz valódi változás, amikor egy széles társadalmi szegmens kezd el mozgósítani és szerveződni annak érdekében, hogy politikai változásokat érjenek el, és nincsenek sem hátsó szándékaik, sem hatalmi törekvéseik arra, hogy átvegyék a kizsákmányoló intézmények feletti uralmat, hanem azért csinálják, hogy ezeknek a kizsákmányoló intézményeknek a helyére befogadóbb intézményeket állítsanak. Hogy elindul-e egy ilyen folyamat, és utat nyit-e a további hatalomhoz jutásnak, illetve végső soron a tartós politikai reformoknak, az - amint azt már számos esetben láttuk - a gazdasági és politikai intézmények történelmétől, sok apró, de fontos különbségtől és a történelem kiszámíthatatlanságától függ.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ez a könyv 15 évnyi közös kutatás gyümölcse, és ez alatt a 15 év alatt rengeteg gyakorlati és szellemi adósságot halmoztunk fel. A legtöbbel régi kollégánknak, Simon Johnsonnak tartozunk, aki társszerzőként jegyzi számos, jelentős tudományos munkánkat, amelyek folyamatosan alakították, bővítették tudásunkat a komparatív gazdasági fejlődésről. A többi társszerző, akivel volt szerencsénk együtt dolgozni a könyvhöz kapcsolódó kutatási projektekben, mind jelentős szerepet játszott nézeteink fejlődésében, és e minőségében szeretnénk külön köszönetet mondani Philippe Aghionnak, Jean-Marie Balandnak, Maria Angélica Bautistának, Dávidé Cantoninak, Isaías Chavesnek, Jonathan Conningnak, Melissa Delinek, Georgy Egorovnak, Leopoldo Fergussonnak, Camilo García-Jimenónak, Tarek Hassannak, Sebastián Mazzucának, Jeffrey Nugentnek, Neil Parsonsnak, Steve Pincusnak, Pablo Querubínnak, Rafael Santosnak, Konstantin Soninnak, Davide Ticchinek, RagnarTorviknak,Juan Fernando Vargasnak, Ihierry Vcrdicrnek, Andrea Vindigninek, Alex Wolitzkynak, Pierre Yarcdnek és Fabrizio Zilibottinak. Az elmúlt évek során sokan mások pedig - és ez is nagyon fontos - bátorítottak és kritizáltak minket, vitába szálltak velünk. Külön köszönet érte Lee Alstonnak, Abhijit Banerjcenek, Róbert Batesnek, Timothy Besleynek, John Coatsworthnek, Jared Diamondnak, Richárd Eastcrlinnek, Stanley Engermannek, Jeff Friedennek, Peter Gourevitch-nek, Steven Habernek, Mark Harrisonnak, Elhanan Helpmannek, Peter Lindertnek, Kari Ove Moene-nak, Dani Rodriknak és Barry Wcingastnak. Ketten különösen nagy hatással voltak nézeteink alakulására, és folyamatosan támogatták a kutatásunkat. Ezért szeretnénk megragadni a lehetőséget, és elmondani, hogy nagyon sokat köszönhetünk és hálával tartozunk nekik. Ők Joel Mokyr, illetve Ken Sokoloff, aki sajnos elhunyt, mielőtt befejeztük volna a könyvet. Ken nagyon hiányzik mindkettőnknek. Nagyon hálásak vagyunk továbbá azoknak a tudósoknak, akik részt vettek a 2010 februárjában tartott konferenciánkon, és kíváncsiak voltak a könyv egy félkész változatára, amelyet a Harvard Egyetem Társadalomtudományi Intézetében mutattunk be. Külön köszönet a konferencia társszervezőinek, Jim Altnak és Ken Shcpslenek, és beszélgetőpartnereinknek: Róbert Allen-nek, Abhijit Banerjeenek, Róbert Batesnek, Stanley Engermannek, Claudia Goldinnak, Elhanan Helpmannek, Joel Mokyrnak, Ian Morrisnak, Sevket Pamuknak, Steve Pincusnak és Peter Teminnek. Hálásak vagyunk továbbá Melissa Delinek, Jesús Fernández-Villaverdének, László Sándornak, Suresh Naidunak, Roger Owennek, Dan Treflernek, Michael Waltonnak és Noam Yuchtmannek, akik bőven elláttak minket észrevételekkel a konferencián és sok más alkalommal is. Hálásak vagyunk még Charles Mann-nak, Leandro Prados de la Escosurá- nak és Dávid Websternek a szakértő tanácsokért. A kutatás és a könyvírás idején mindketten tagjai voltunk egy kanadai kutatóintézet, a Canadian Institute for Advanced Research (CIFAR) Intézmények, szervezetek, növekedés programjának. A CIFAR ülésein többször is prezentáltuk az ehhez a könyvhöz kapcsolódó kutatásainkat, és igazán hasznunkra volt az a támogatás, amelyet ettől a csodálatos szervezettől és a tudós közösségétől kaptunk. A könyv témájával foglalkozó különféle szemináriumokon és konferenciákon szó szerint több száz

ember osztotta meg velünk észrevételeit, és elnézést kérünk, ha a beszélgetések és prezentációk során kapott valamelyik javaslatot, ötletet vagy gondolatot nem dolgoztuk fel megfelelően. Szintén nagyon hálásak vagyunk Maria Angélica Bautistának, Melissa Delinek és Leander Heldringnek a kutatásban végzett kiemelkedő segítségükért. Végül, de nem utolsósorban, nagyon szerencsések voltunk, hogy John Ma-haney személyében kaptunk magunk mellé egy csodálatos, bölcs és rendkívül támogató szerkesztőt. John észrevételei és javaslatai sokat emeltek a könyv színvonalán. Hála támogatásának és a projekt iránti lelkesedésének, az elmúlt másfél év sokkal kellemesebb és sokkal kevésbé megerőltető volt, mint lehetett volna. Daron Acemoglu & James A. Robinson, 2011