Klímavédelem földgázzal: egyet fizet, kettőt kap Lósz Ákos, Vargha Péter Simon, Zsoldos István A világot megmentő szuperhős sohasem az egyszerű, hatékony, kézenfekvő és unalmas megoldásokat részesíti előnyben. Ha így tenne ugyanis, akkor a mozielőadás végére üres lenne a nézőtér, sőt a garantált érdektelenség miatt valószínűleg eleve le sem forgatnák a filmet. Valahogy így van ez a klímaváltozásra adott eddigi válaszokkal is. Ebben a "küzdelemben" ugyanis a hatékonyság nem volt igazán tetten érhető szempont, a különböző kormányok inkább láttak benne PR lehetőséget, lobbi-csoportok újabb megszerezhető állami pénzforrásokat. És közben lassan azt is elfelejtjük, hogy az elsőszámú csodafegyvernek tekintett megújuló energiaforrások elterjesztése nem maga a cél, hanem csak egy lehetséges eszköz a kibocsátás csökkentésére. Márpedig az emberiség jelenlegi életfeltételeit biztosan gyökeresen felforgató, 5°C feletti globális átlaghőmérséklet növekedés kockázatát muszáj komolyan vennünk. Az alábbi cikkben bemutatjuk, hogy a megújuló energiaforrások jelenleg csak nagyon drágán képesek csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást. Ebből kifolyólag és a költségvetési korlátok valamint a lakosság korlátozott teherviselő képessége miatt véleményünk szerint a megújulók jelenleg nem alkalmasak arra, hogy a nagymértékű kibocsátáscsökkentési célt megoldják. Az atomenergia potenciális háttérbe szorulása esetén a földgáz marad az egyetlen reális alternatíva középtávon. A földgáz révén a villamos-energia termelésben nagymértékű káros anyag kibocsátás csökkentést lehet elérni abban az átmeneti időszakban, amíg a megújuló és egyéb technológiák hatékonyabbá vállnak és/vagy megszületik a politikai szándék arra, hogy nagyságrendekkel többet költsünk klímavédelemre, mint amennyit ma elfogadhatónak tartunk. Egy példán keresztül az is részletesen bemutatjuk, hogy a villamosenergia szektor földgázra alapozott dekarbonizációja nem feltétlenül kell, hogy a gázfogyasztás drasztikus emelkedésével járjon: a magyarországi energiaszektorban több mint 50%-kal csökkenthető a szén-dioxid kibocsátás változatlan gázfelhasználás mellett. A szerzők közgazdászok a MOL Csoport alkalmazásában. Az itt kifejtett vélemények nem feltétlenül egyeznek meg a MOL csoport hivatalos álláspontjával. Mi mennyibe is kerül? A politikusi szerepkörtől nem áll távol a szuperhős analógia, hiszen a választók felé a látványos megújuló technológiák jobban eladhatók, és kétségtelenül nagyobb kommunikációs sikert lehet velük elérni, mint az egyéb, megfontoltabb megoldásokkal. Vagyis a megújuló energiaforrások egyre inkább önálló célként, és nem a szén-dioxid kibocsátás csökkentés egyik lehetséges eszközeként jelennek meg a politikusi és a közgondolkodásban. Ismerős a jelenet: a szuperhős politikus átvágja a szalagokat, a háttérben pedig valami látványos vágóképet láthat a közönség (mondjuk napelemtáblák vagy egy új bioetanol üzem). És a világ megmentése közben csak az akadékoskodó közgazdászok morognak a költségekről. A probléma csak az, hogy az ünneprontó közgazdászoknak ebben az esetben (is) igazuk van, a "látvány-környezetvédelem" garantáltan nem fog megfelelő eredményre vezetni. A szén-dioxid kibocsátás biztonságos szintre való csökkentése csak több évtizedes folyamat során valósulhat meg, hosszú távon pedig a szűkös erőforrás nem a vágókép és a szuperhősök, hanem a folyamatosan fenntartható politikai támogatottság és a pénzügyi erőforrások. A jelenlegi környezetvédelmi politikák mindkettővel nagyon pazarlóan bánnak, ezért nagy valószínűséggel nem vezetnek el a cél eléréséhez (feltéve hogy a célt a klímaváltozás megfékezéseként definiáljuk). Félreértés ne essék, egy hadigazdasághoz hasonló forrásallokációval akár egy évtizeden belül is megfelelő szintre szorítható vissza a szén-dioxid kibocsátás. Magyarország esetében például számításaink szerint a GDP 23%-át 10 éven át minden évben a kibocsátás csökkentését szolgáló beruházásokra fordítva az 1990-es szinthez képest közel 80%-kal csökkenthető lenne a CO2 kibocsátás. Ez megfelel az IPCC által a fejlett országok részéről elvárt hosszú távú kibocsátás csökkentésnek (és nagyjából 2 tonna/fő kibocsátási szintet jelent a mai 7,8 tonna/fővel szemben). Ez persze olyan nehezen elképzelhető lépéseket is magában foglalna, mint a teljes villamosenergia termelés nukleáris alapúra való átállítását (a szükséges szivattyús tárolókapacitások kiépítésével együtt), a nehézipari energiafelhasználás gázfogyasztásának atomerőművekből származó árammal való kiváltását, vagy a teljes személyautópark elektromos járművekre való cseréjét. A 10 év alatti radikális kibocsátás csökkentésre persze sem szükség, sem politikai/gazdasági lehetőség nincs, a példa csak azt szemlélteti, hogy a korlátok már most sem a technológiai oldalon vannak. Akkor tényleg mi mennyibe is kerül? Egy kevésbé drasztikus, elnyújtottabb kibocsátás csökkentési pálya esetén is igaz, hogy a politikai gazdasági korlátok fontosak,
és hogy a hosszú távú eredményesség azon áll vagy bukik, hogy milyen csökkentési módszert választunk. A szén-dioxid kibocsátás csökkentését sokféleképpen el lehet érni, és a különböző módszereknek nagyon eltérő költségei vannak. Az alábbi ábrán összefoglaltuk az egy tonna szén-dioxid kibocsátás elkerülési költségére vonatkozó számításaink eredményét Magyarország esetében. A feltételezések tekintetében igyekeztünk a megújuló energiáknak kedvezni: alacsony, 5%-os reálkamatot (diszkont rátát) és magas fosszilis energiaárakat vettünk alapul (feltételezéseket lásd a lábjegyzetben).
Feltételezések: gázár 420 dollár/1000m3, olajár 125 dollár/hordó, lakossági gázár 126 Ft/m3 bruttó, szénár 130 dollár/tonna. A fogyasztási és jövedéki adótartalmakat sehol nem vettük figyelembe, ugyanis az állam oldaláról követtet kiadáscsökkentési politikák "árában" az esetleges adókiesést is el kellene számolni. Az egyének esetében a megtérülések az adók miatt mások lehetnek. A nukleáris energia esetében egy addicionális 5% pont tőkeköltséggel számoltunk a beruházás mérete és a hosszú megtérülés miatt, ám addicionális biztonsági költségekkel nem számoltunk a Fukushima-i nukleáris katasztrófa nyomán. Az autók esetében évi 15 ezer kilométeres futásteljesítménnyel kalkuláltunk, az elektromos autó árát 10 ezer euróval tételeztük fel magasabbnak, mint egy hasonló benzinest (ma ez inkább 15 ezer euró), a hibrid árat pedig 3,5 ezer euróval. Jelenleg Magyarország évente 60 millió tonna körüli szén-dioxidot bocsát ki. Ha ennek az elkerülése évente átlagosan 100 euróba kerülne tonnánként, akkor ez mintegy 6 milliárd eurónyi (kb. 1600 milliárd forintnyi) többletkiadást jelentene, vagyis a GDP kb. 6%-át, majdnem két Széll Kálmán tervnyi összeget emésztene fel évente. Talán nem szükséges részletesen kifejteni, hogy erre jelen pillanatban nem lenne elég politikai akarat (drágább megoldásokra pedig még kevésbe), még akkor sem, ha csak 20 vagy 30%-kal akarjuk csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a szükséges beruházások milyen mértékben lennének finanszírozhatóak, vagy hogy milyen addicionális költségei lennének az időszakosan rendelkezésre álló megújuló energia tárolásának. Véleményünk szerint a fenti ábrán szereplő minden olyan megoldás (szél, nap, első generációs bioüzemanyagok), aminek a költsége közép távon is 100 euró felett van, annak tömeges méretekben való alkalmazása politikailag lehetetlen lesz mind Magyarországon, mind azokban az EU tagállamokban, ahol hasonlóak a költségek. Környezettudatos vásárlók persze dönthetnek úgy, hogy például elektromos autót vásárolnak.. De az állami politika szintjén minden forint vagy euró, amit aranyáron mért szén-dioxid csökkentési megoldásokra költünk, forrásokat von el a költséghatékonyabb módszerekkel való kibocsátás csökkentés lehetőségétől. Sőt, a források pazarló felhasználása hosszú távon elvezethet oda, hogy a klímavédelem politikai támogatottsága erodálódik, miután a választók szembesülnek azzal, hogy mekkora költséggel milyen kis eredményt (tényleges
kibocsátás csökkenést) sikerült elérni. Ha nincsenek korlátlan erőforrásaink, akkor az olcsóbb megoldások nagyobb kibocsátás-csökkenést eredményeznek Ha elfogadjuk azt a kiindulópontot, hogy Magyarországon és az EU-ban egyaránt politikai korlátai vannak a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére fordítható összeg nagyságának (ezt csak a legszélsőségesebb környezetvédők vonják időnként kétségbe), akkor logikus módon a legolcsóbb megoldások választása eredményezi a legnagyobb környezetvédelmi hatást. Ez természetesen fordítva is igaz: a drága megújuló energiák használata akár növelheti is az összkibocsátást egy alternatív pályához képest, még akkor is, ha az adott technológia önmagában tisztább, mint az egyéb opciók. Ez ellen persze a szokásos ellenérv az, hogy a drága megújuló energiaforrások használatának egyéb pozitív hatásai is vannak, mint például a technológiai fejlődés elősegítése, a munkahelyteremtés vagy az importfüggőség csökkentése. Nem láttunk még olyan elemzést azonban, ahol ezeket az addicionális hasznokat hihetően számszerűsítették volna, és megmutatták volna, hogy azok a legolcsóbban a megújuló energiák használatán keresztül érhetőek el. Sokkal valószínűbbnek tűnik például, hogy a napenergia költségeinek csökkentését olcsóbban el lehetne érni akkor, ha a kutatásfejlesztést támogatnánk ebben a témában, nem pedig súlyos összegeket költenénk a létező technológiával felépülő erőművekre. Ugyanez még inkább igaz arra, amikor a kormányok a nehezen beszedett forintokból vagy eurókból támogatják a kukoricából történő alkoholfőzést (ami egy több száz éves technológia) - az "első generációs bioetanol" márkanév ugyanis ezt takarja. A munkahelyteremtés támogatásának is vannak sokkal közvetlenebb és hatékonyabb módjai - a munkabér adóterheinek csökkentése például - és számításaink szerint egyébként is néhány megújuló program valószínűleg inkább csökkenti az összes munkahely számát, mint növeli. A kukorica- és a gabonatermesztés munkaerő intenzitása például alacsonyabb, mint a legtöbb más mezőgazdasági tevékenységé, így a nagyobb ütemű bioetanol előállítás érdekében átalakuló földhasználat nettó munkahelycsökkenést eredményez. Ideális esetben a szén-dioxid ár határozná meg, hogy milyen módon érdemes leginkább a kibocsátást csökkenteni. Ma ez az EUban nem így van, sok kibocsátó (és az összes import) nem esik a szén-dioxid kvóták hatálya alá, másrészt viszont sok egyéb program létezik ami a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére irányul de külön támogatásokon/szabályozáson keresztül. Ha ez a helyzet adottság, amit nem lehet megváltoztatni (legalábbis rövidtávon), akkor érdemes minden programhoz hatás és költségtanulmányt készíteni, hogy legalább a nagyon pazarló megoldásokat elkerüljük. Véleményünk szerint a fenti ábra konklúziói nem változnának nagyon a részletesebb költség tanulmányok után sem: érdemes a létező lakások szigetelésével foglalkozni, de valószínűleg nem érdemes ezeket "csillagháborús" módon leszigetelni, úgy hogy kvázi passzív házként 90%-kal csökkenjen az energiafogyasztásuk (az új lakásokra alacsonyabbak a költségek és itt más lehet a helyzet). A csillagháborús megoldások hívei gyakran azt hangoztatják, hogy a kisebb hatékonyság-javítás berögzít egy ideálistól eltérő állapotot (ún. "lock-in" hatás). Azt ugyanakkor elfelejtik, hogy a horribilis költségen megvalósított energiahatékonysági és megújuló projekteknek is komoly "lock-in" hatásuk van: méghozzá pénzügyi szempontból. Az egyszer elköltött pénzeket nem lehet majd még egyszer elkölteni, ha olcsóbb technológiák állnak a jövőben rendelkezésre. A megújuló energiák használatának támogatására jelenleg költeni pazarlás, még akkor is, ha ezt sok országban gondolkodás nélkül megteszik. Itt érdemes megvárni, amíg a költségek csökkennek, és erre jó esély van - a megújuló technológiák folyamatosan olcsóbbá válnak a kutatások hatására. A most megújulókra fordított pénzekből tíz év múlva sokkal több ilyen technológiát lehetne venni. Ugyanez igaz az elektormos autókra, ahol várhatóan meredeken csökkennek majd a költségek és kb. 2020 után akár versenyképesekké is válhatnak bizonyos területeken. Addig érdemes azonban a megújulókat versenysemlegesen kezelni, vagyis ha külön állami támogatás nélkül megélnek (egyes projekteknél lehet erre esély, még ha ez nem is lesz tömeges), akkor legyen szerepük. Az atomenergia felhasználásával viszonylag ésszerű költségekkel lehetne csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást. Itt azonban a japán atomkatasztrófa után felmerül az a kérdés, hogy politikailag mennyire lesz reális az atomenergia tömeges jelenléte Európában, a hosszú távú környezetvédelmi kérdésekről nem is beszélve. A másik probléma itt az, hogy - a megújulóakhoz hasonlóan - az atomerőműveknek is nagy a tőkeigényük és a magánszektor csak a kockázatok állami átvállalása esetén építi meg ezeket. Rövid távon tehát marad a földgáz, mint az egyetlen olyan energiaforrás, amellyel nagy mértékben lehet szén-dioxid kibocsátást csökkenteni. Ráadásul a gáz esetében gyakorlatilag nincs egyéb szennyezés, a tőkeköltség viszonylag alacsony, és a technológia jelenleg is már létezik (míg sok tiszta technológia egyelőre csak Power Point prezentációk formájában életképes). Azoknak, akik szerint a gáz segítségével csak viszonylag kis szén-dioxid kibocsátás csökkenés érhető el, azoknak ajánljuk figyelmébe az alábbi számítást.
Felezhető a magyar áramtermelés kibocsátása A magyar áramtermelés példája: 50% feletti szén-dioxid-kibocsátáscsökkentés, gyakorlatilag ugyanannyi gáz felhasználásával. Megvizsgáltuk, hogyan változna Magyarország szén-dioxid-kibocsátása és gázfelhasználása, ha minden jelenlegi szén- és lignittüzelésű, illetve nem hatékony gázos erőművet hatékony, kombinált ciklusú gázos erőműre (CCGT) cserélnénk. A modern CCGTk egyedülállóan hatékonyak, a tüzelőanyagban lévő energia csaknem 60%-át képesek árammá átalakítani, a régi gáz, szén- és lignittüzelésű erőművek kb. 30-40%-ával szemben. Az eredmények magukért beszélnek: a 2010-es termelési adatokat alapul véve, a régi gáz- és szénerőművek lecserélése kevesebb, mint felére csökkentené a szektor CO2-kibocsátását. Mindeközben a szektor gázfelhasználása alig, csak mintegy 280 millió köbméterrel nőne évente, (ez az összes magyarországi felhasználás mintegy 2%-a). Ráadásul a csere az alacsony beruházási költségek miatt olcsó is lenne, az teljes költség 2 milliárd euró alatt maradna, és a legpesszimistább számítások alapján is legfeljebb 30 euróba kerülne átlagosan egy tonna szén-dioxid elkerülése.
A magyar villamosenergia-termelésben azért érhetők el ilyen látványos eredmények, mert a magyarországi erőműpark jó része igen elavult, alacsony hatásfokú erőművekből áll, a magyarországi gázerőművekben egységnyi villamos energia előállításához átlagosan majdnem 45%-kal több gázt kell felhasználni, mint amennyit Angliában. A szénerőművek hatásfoka még a gázos erőművekétől is elmarad, és a technológia eleve jóval szennyezőbb, így az 1 kWh áramtermelésre eső CO2-kibocsátásuk 1.2 kg körül van, szemben a modern CCGT-k 0.4 kg alatti értékével.
Az összes gázfelhasználás a csekély, 280 millió köbméteres növekedés ellenére még így is jelentősen elmaradna a pár évvel ezelőtti szinttől. 2008 és 2010 között a felhasználás 880 millió köbméterrel, 6,6%-kal csökkent. A csökkenés hátterében éppen az állt, hogy a gázos erőművek "spontán" mozdultak el a fent vázolt példa irányába. Az alacsony hatásfokú gázerőművek jóval kevesebbet működtek, így a szektor gázfelhasználása 2010-ben több mint 1 milliárd köbméterrel elmaradt a válság előtti szinttől. Ennek fő oka, hogy (az olajárhoz indexált szerződések miatt) a földgáz Magyarországon jóval drágább volt, mint NyugatEurópában, így olcsóbb volt áramot importálni, mint drága gázzal, az alacsony hatásfokú erőműveket használni. A gáz-felhasználás elmúlt időszakban bekövetkezett spontán csökkenése azt is érzékelteti, hogy a hatékonyság irányába történő változások piaci alapon is megtörténnek. Ha egy erőmű drágábban termel áramot, mint a piac, akkor kiszorul a termelésből. Ugyanakkor a hatékony áramtermelő szektor irányába csak akkor mozdulhatunk el, ha a piaci termelés peremfeltételei adottak. Ezek részeletes kifejtése külön cikke(ke)t érdemelne, ezért itt csak röviden említjük meg őket. Egyrészt elengedhetetlen, hogy Magyarország kiszámítható befektetési környezetet teremtsen az energia-szektorba beruházóknak, hiszen nem lesz elég állami forrás a szükséges fejlesztések megvalósítására. Másrészt, Nyugat-Európához hasonlóan, az országnak versenyképes áron kell hozzájutni a földgázhoz. Ez csak akkor lehetséges, ha rendelkezésre áll az infrastruktúra, melyen az orosz gázzal versenyző források is eljutnak Magyarországra. Szintén egy másik cikk témája lehetne, de a világban erőteljesen kezdenek megjelenni a Magyarországon alkalmazott orosz árképlettel számoltnál lényegesen olcsóbb gázforrások. Konklúziók: hatékonyságra érdemes törekedni a környezetvédelemben is A nagymértékű szén-dioxid kibocsátás-csökkentés nehéz és költséges feladat lesz. Itt az ideje, hogy ezt az energiapolitikában is elismerjük (mind Magyarországon, mind pedig külföldön), és ne csináljunk úgy, mintha a feladat csupán torta-evés lenne, amely még mellesleg vékonnyá és izmossá is tesz majd minket, ráadásul megállítja a hajhullást (növeli az ellátás-biztonságot és csökkenti a munkanélküliséget). A sikerre - azaz a szén-dioxid kibocsátás nagymértékű csökkentésére belátható időn belül - csak akkor van esély, ha költséghatékony megoldásokat választunk. Törekedni kell arra, hogy ár alapon (pld. szén-dioxid adóval) történjen a szén-dioxid csökkentés legjobb módjának a kiválasztása, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor hatástanulmányokkal kellene alátámasztani az egyes megoldások költségeit és hasznait - és a legolcsóbb fajlagos költségűeket kiválasztani. Ahhoz, hogy a piaci megoldások gyorsan teret tudjanak nyerni, kiszámítható általános üzleti környezetre és stabil szabályozásra lenne szükség. (A szerződéses keretek tiszteletben tartása mellett) meg kellene szüntetni a nem versenyképes szén-dioxid kibocsátás csökkentő megoldások állami támogatását vagy az ezek használatát előíró szabályokat: ilyenek az első generációs bioüzemanyagok és a megújuló energia projektek többsége is. A nagyon szennyező és masszívan veszteséges energiatermelés (pl. elavult szénerőművek) támogatásának a megszüntetése teljesen egyértelmű kellene, hogy legyen, hiszen itt negatív költséggel kerülhetünk el károsanyag kibocsátást. A felszabaduló forrásokból támogathatják a kormányok a megújuló energiák terén a kutatás-fejlesztést és fordíthatják egyéb célok elérésére, mint az ellátásbiztonság vagy a foglalkoztatás. Az áramtermelésben a leghatékonyabb piaci megoldás jelen pillanatban (és valószínűleg még legalább 10 évig) a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére a földgáz alapú termelésre való átállás - ez nem igényelne állami támogatást, csak a piactorzító beavatkozások megszüntetését és az olcsó gázhoz való hozzáférést. A hatékony megoldások versenyképes gazdasághoz vezetnek, ahol alacsonyabbak lehetnek az árak és az adók. Igy van ez a környezetvédelem területén is - meggyőződésünk, hogy a költséghatékony megoldások választása az állampolgárok hosszú távú jóléte szempontjából a legjobb megoldás lenne.
