Egyet-kettőt koppints még rea! Fitz Kati szüleinek egyetlen leánya volt, de a szépsége végett a faluban se igen akadt párja. Kerülgették is a legények, mint ehült macska a vajat, de csak messzünnetről, mert a leányt erőst fogták a szülei. Táncba is csak úgy mehetett, ha az anyja elkísérte, hogy a fal mellől éberen vigyázkodjék Kati becsületére. Egyszer aztán a leány édesanyja úgy elbetegedett, hogy még az ágyból se igen tudott felkelni. Lett is bánat, rívás, mert Kati ment volna a táncba, de az anyja egyedül nem engedte el prédának. Egy estve jött Lestyán Ferke. Tisztességgel köszönt, érdeklődött a beteg állapota felől, majd rátért a jövetele okára: – Arra kérem Györi bátyámot, hogy a leányát, Katit, engedje el vélem a táncba. – Engedném én, de látod Erzsi nénédet. Mégse kévánhatod tőle, hogy Katit elyen állapotba’ gardírozza. – Távol álljon tőlem, hogy egy betegre ekkora terhet akasszak! Üsmer, Györi bátyám, bennem meg lehet bízni. Ügyelek Katira én, Erzsi néném helyett es! – Há’szen nem es arról van szó, hogy nem bíznék benned, mer’ hogy pendelyes korod óta üsmerlek, Ferke fiam. Csakhogy tudsz-e úgy vigyázni a leányunkra, mintha édes szüleje lennél? – Jobban es, hisz Erzsi néném csak azt láthatja, amit a fal mellől láthat. Én viszont ott leszek Katival végig, közvetlen mellette, s másnak át se engedem, még egy táncra se! Az öreg meggondolkodott, és mivel jó kedvébe kapták, s az asszonynak se volt ellene szava, hát reábó126
lintott. Kati nagy örvendezve öltözhetett, s Ferkének is fülig ért a szája. Hanem amikor indultak volna, Fitz Györi még utoljára, nagy komolyan, a Ferke lelkére kötötte: – Úgy ügyelj, hogy Kati, s a két szemed! – Úgy leszen, Györi bátyám! Fogadom, úgy leszen. Akkor a beteg is utánuk szólt: – Kati! A becsületed el ne veszítsed, me’t akármelyen beteg es vagyok, felkélek, s széjjelhasítlak! – Ne féljen, édesanyám, rajta leszek, hogy a becsületem el ne veszejtsem! Így nagy fogadkozások közepette végre kijutottak az ajtón, ki a kapun. Onnat aztán megiramodtak, nehogy a szülék meggondolják a dolgot, s Katit viszszaparancsolják. Ferke nem először táncolt Katival, ezért a legény megérezte, nem úgy mozog a leány, ahogy annak előtte szokott. Egészen aprókat lépegetett, mint aki tojáson jár, mikor szökkennie kellett volna, hát csosszantott, s amikor a sebes a jártatója-sirülője volt a soron, akkor is a lassút járta. – Mondjad, Kati lelkem, mi bajod? Te nem így szoktál táncolni. Olyan vagy, mintha most kéltél vóna fel a nyújtópadról. – Jaj, Ferke, ne es kérdezd! A súly egye, így a tánc nem ér semmit! Hogy közbe állandólag a becsületemre ügyeljek! – Ezt hogy érted, Kati lelkem? – Én még a becsületem sose láttam, de ahogy ’desanyám szavából kiviláglott, valahol a peselő likamba’ tartom. S attól félek, ha nagyokat szökdösök, hát kiesik, s elgurul. S akkor mi lesz, ha nem lelem? Oda a becsületem, s ingemet széjjelhasítanak! – Ó, csak ez a baj? Ne félj Kati, én a becsületed ügyesen, jól felszegezem! Hidd el, értek hezza, nem először csinálom. – A’ jó lenne, Ferke. Szegezd csak, mennél elébb! Akkor Ferke kivitte Katit az udvarra, keresett egy jó setét szegeletet, megtámasztotta a leányt, s nekifogott a szegezésnek. Kati maga se gondolta volna, 127
hogy a szegezés nemcsak hasznos, de ilyen pompás mulatság. Akkorákat kacagott közben, hogy a legény nem győzte csitítani, de tiszta hiába, mert a leánynak nem lehetett parancsolni. Utóvégre, hogy az arra bódorgók oda ne gyűljenek, a tenyerével bé kellett fognia a leány száját. Mikor Ferke úgy érezte, hogy alapos munkát végzett, s immár a becsülettel több gond nem lesz, szólt, hogy most már mehetnek esment a táncba. Hanem a leány a legényt húzta vissza: – Jaj, Ferke! Én még most es félek, hogy baj lesz. Egyet kettőt koppints még rea, hogy kitartson biztoson!
128
Maj’ segél a Fennvaló! Volt egy nagygazda, aki akárhogy is törte magát, nem győzte a sok munkát egymaga. Mivel legényfia nem volt, csak egy kicsi gyermeke, ezért felfogadott egy szolgalegényt, Jánost. No, ez a János ügyes is, dolgos is volt, nagy segítségére volt a gazdának. Egyszer csak azt mondja ennek a gazdaembernek a felesége: – Az nagyon jól van, hogy ott van neked ez a János. De nezzed a mü életünköt! Akkora, s véle annyi a fáradság, hogy mán elig bírom. Egy kicsi segítség nekem es elkélne. Meggondolta ezt az ember, s úgy látta, az aszszonynak igazsága van. S mivel nem szűkölködtek semmiben, s megengedhették magiknak, felfogadtak egy leányt is, Boriskát, szolgálónak. No, ez a Boriska egy apátlan-anyátlan árva volt, nem is abban a községben lakott, mint a gazdáék, ezért még kvártélyt is kapott a szolgálás fejében. Amikor Boriska leszállt a szekérről, akkor János, a szolgalegény, úgy érezte, hogy ez a szegény árva leány istápra szorul. Eléje sietett, s kikapta a pakkot a kezéből. S eközben, mintegy véletlen, szép gyengén megfogta a leány kezét, s jól a szemébe nézett. S addig-addig nézett, míg a nézésből tetszés lett, s a tetszésből kívánság. A gazda hamar megérezte János indulatát, de nem szólt semmit. Ha a munkája nem bánja, ő se bánja. Ha a dolgát elvégzi becsülettel, addig abba szerelmes, akibe jólesik! Csak a portájából ne csináljon latortanyát! Egyik nap Jánost, délfele, a gazdája valami megbízással hazaküldte. Mikor a legény bélépett a kapun, Boriskát egyedül lelte. A gazda felesége elment 129
a komasszonyához. No, a legény úgy gondolta, ennél jobb alkalom nemigen lesz, hogy próbára tegye a leányt, hogy hajlik-e feléje, vaj nem. Hátrament, s a csűr ajtajából magához hívta: – Jer, Boriskám, ide bé a csűrbe, me’t mutatok valamit! – Mit mutatsz, János? Nincsen abba’ a csűrbe’ érdekes. – Jere akkor es! A leány odament. Akkor János megfogta a csuklóját, s a Boriska kicsi tenyerét odavonta a kebléhez. – Érzed-é, hogy melyen sebbel ver? Maj’ kiugrik a fészkiből! – Osztán orvas vagyok-e, hogy a szívit ügyeljem? – Orvas nem vagy, de méges meg tudnád gyógyítani. – Eresszél, no! Fáj! – Eresztelek, csak elébb adj zálogot! Egy csókot. Boriska vonakodott egy kicsikét, de aztán mégiscsak hagyta magát megcsókolni. S az egy csókból kettő lett, három, s a leány inge feltűrődött majd egészen a nyakáig. A legénynek két keze volt, amíg az egyik az inget gyűrte, addig a más már a pendely alatt matatott. Volt ott széna – pont a csűrbe ne lett volna? –, hát oda János Boriskát lenyomta. Akkor tért a leány végre az eszére, s így szólt: – Vigyázzál, János, baj lesz! Mi leszen, ha elterhesedek? A legényt azonban ilyen kicsiség nem gátolta. Gyúrta tovább. – Hallod-e! Ha gyereket csinálsz, ugyan biza, ki tartsa el? – Avval te ne törődj! Maj’ segél a Fennvaló! A csűrben, hogy-hogynem, a hiuban, ott volt eppeg a gazda kicsi fia. Még a délelőtt felment oda játszódni, de a melegben elnyomta az álom. Amikor azok béjöttek, ő a beszédre s a zajokra megébredett, de nem szólt. Inkább lesett s fülelt, hogy azok miben mesterkednek. Amikor a fiúcska meghallotta, 130
hogy a fennvalóra bíznák a születendő gyermeket, erőst megijedett. Lekajáltott: – Bennem tük ne bízzatok, me’t még csak hatesztendős vagyok!
131
