Dan Sperber – Deirdre Wilson
Kölcsönös tudás és relevancia a megértés elméletében 1 I. Bevezetés
A pragmatika elméletének fő célja annak megmagyarázása, hogy miként lehetséges a sikeres kommunikáció, konkrétan pedig, hogy miként értjük a megnyilatkozásokat. Egy megnyilatkozás megértése annyit tesz, mint feltárni azt a propozíciót, amelyet kifejez, és levonni bizonyos következtetéseket, amelyek ezen a propozíción mint premisszán alapulnak. A nehézség nem annak megmagyarázásában rejlik, hogy an fedezünk fel bizonyos önkényes propozíciót, és hogy an vonunk le bizonyos véletlenszerű következtetéseket, hanem hogy miként tárjuk fel a szándékozott tartalmat és a szándékozott implikációkat: vagyis hogy an értünk meg. A megértés a kontextus függvénye: ezt senki nem is vitatja. De miből áll vajon a kontextus? Hogy an használja fel ezt a hallgató a megnyilatkozás szándékozott tartalmának és implikációinak feltárása érdekében? Ezekre kérdésekre a szakemberek különféle válaszokat javasoltak, ám mindegyikük legjobb esetben is csak próbálkozásnak minősül. A mai szakirodalom nagy részével összhangban három különálló mechanizmust képzelhetünk el: az egyik a megnyilatkozás megértésében szerepet játszó kontextus meghatározása, a másik a tartalom meghatározása a kontextus és a megnyilatkozás nyelvi tulajdonságainak alapján, a harmadik pedig szándékozott következtetések levonása a tartalom és a kontextus alapján. A kontextussal kapcsolatban néhány újabb munka felveti, hogy az a beszélő és a hallgató kölcsönös tudására, vélekedéseire és feltevéseire korlátozódik, ahol a kölcsönös tudás olyan tudás, amely nem csupán közös, hanem tudják is róla, hogy közös, és tudják róla, hogy tudják róla, hogy közös stb. E felfogás szerint a kölcsönös tudás meghatározása a megértés minden aspektusában lényeges tényező, s a pragmatika elméletének egyik legsürgetőbb célja annak megmagyarázása, hogy miként jön létre. Három fontos érvet hozunk fel e felfogás ellen. Először, a kölcsönös tudás meghatározása olyan problémákat vet fel, amelyek a kölcsönös tudáskeret jóslataival szemben nem vezetnek ennek megfelelő problémákhoz a megértésben. Másodszor, a kölcsönös tudás nem elegendő feltétele a kontextushoz tartozásnak: egy propozíció lehet kölcsönösen ismert anélkül, hogy a kontextus részét alkotná. Harmadszor, a kölcsönös tudás nem is szükséges feltétel: egy propozíció tartozhat a kontextushoz anélkül, hogy kölcsönösen tudnák. Ezt követően egy alternatív felfogást javasolunk. Kifejtjük, hogy van egy amely egyidejűleg határozza meg a 1 kontextust, a tartalmat és a következtetéseket anélkül, hogy a kölcsönös tudáshoz folyamodna. tény, hogy bizonyos tudást kölcsönösnek tekintünk, általában eredménye, nem pedig előfeltétele. Ennélfogva a megértés hibái valószínűséggel okozzák a kölcsönös tudás téves felmérését,kölcsönös tudás néhány kérdése
II. A kölcsönös tudás néhány kérdése 1. Okoznak-e a megértésben problémát a kölcsönös azonosításának nehézségei? Egy megnyilatkozás megértése érdekében a hallgatónak a háttér-információ olyan elemeire kell építenie, amelyek nincsenek külön említve a megnyilatkozásban. Például a „nem én voltam” megnyilatkozás megértése érdekében a 1
In Síklaki I. (szerk.), 2008, Szóbeli befolyásolás. I. Nyelv, gondolkodás, kultúra. Budapest: Typotex, 171–194.
1
hallgatónak képesnek kell lennie arra, hogy azonosítson valamilyen cselekedetet, amelyről·úgy vélheti, hogy a beszélő azt állította, nem tette meg. A kontextus, általános felfogás szerint, az a háttér-információ, amelyre a megértés támaszkodhat. Mi a kiterjedése a megértés folyamatában elengedhetetlen szerepet játszó kontextusnak? (Az „elengedhetetlen” [intrinsic] és az „esetleges” [incidental] szembeállítását lásd Clark-Carlson, előkészületben.) A leggyengébb hipotézis az lenne, ha a hallgató birtokában lévő összes információra építeni lehetne a megértés során. Azaz a kontextus a hallgató emlékezetével ko-extenzív. Általában azonban szűkebb hipotézissel élnek. Clark és Carlson például azt fejtegetik, hogy az intrinszikus kontextus közvetlenül beszélő és hallgató kölcsönös tudásával, vélekedéseivel és feltevéseivel: vagyis azzal, amelyet más irodalom közös alapnak nevez (Stalnaker 1974, Karttunen-Peters 1975). A kontextusnak a kölcsönös tudással vagy közös alappal való azonosításához léteznek bizonyos formális érvek. Ezek tárgyalása előtt azonban mindenekelőtt magának a kölcsönös tudásnak a meghatározásával kapcsolatos problémákat vesszük sorra. A kölcsönös tudás fogalmát először a beszélői jelentés, a megnyilatkozás-jelentés, konvenció és más, a jelentéssel kapcsolatos fogalmak filozófiai elemzésének részeként vezették be (Schiffer 1972,30-42; Lewis 1969,52-60). Mindazok számára, akiket egy empirikus pragmatikaelmélet létrehozása foglalkoztat, a kérdés valójában nem az, hogy ezek az elemzések vajon filozófiai szempontból megfelelőek-e, hanem az, hogy vannak-e pszichológiai korrelátumaik. És itt azonnal felmerül az első probléma. Ahhoz ugyanis, hogy a kölcsönös tudás szerepet játszhasson a megnyilatkozások egyidejű létrehozásában és megértésében, könnyen azonosíthatónak, kell lennie; lennie tehát egy közvetlen módszernek, melynek segítségével a beszélő és a hallgató, akik mindketten tudnak egy adott propozícióról, fel tudják fedni, hogy kölcsönösen tudják azt. Első pillantásra azonban nehéz belátni, miként létezhetne egy ilyen módszer. A kölcsönös tudás propozíciók végtelen halmazának tudása. A szokásos definíció szerint egy S beszélő és egy A címzett akkor és csak akkor tudnak kölcsönösen egy P propozíciót, ha: (1) (2) (3) (4) (5) (6)
S tudja, hogy P; A tudja, hogy P; S tudja, hogy (2); A tudja, hogy (l); S tudja, hogy (4); A tudja, hogy (3); ...stb., ad infinitum.
Miként fedezi fel A, hogy birtokában van egy megnyilatkozás megértéséhez szükséges tudásnak? Feltételezve, hogy nem képes véges idő alatt propozíciók végtelen halmazát kiszámítani, s hogy a kölcsönös tudás birtoklása nem magától értetődő (hiszen tévedhetünk is felőle), a probléma az, miként találunk véges eljárást a kölcsönös tudásnak a nem kölcsönös tudástól való megkülönböztetésére. Clark és Marshall (1981) felvetik, hogy a kölcsönös tudást véges induktív eljárással azonosíthatjuk. Érvelésünk szerint pszichológiai nézőpontból kölcsönös tudás minden bizonnyal egyszerű, ellenőrizhetetlen fogalom, melynek logikai következményeit nem szükséges kiszámítani ahhoz, alkalmazhatóságát megállapítsuk. Alkalmazhatóságát azáltal állapíthatjuk meg, hogy többé-kevésbé adekvát induktív bizonyítékokhoz folyamodunk (lásd még Lewis 1969, 52-58; Schiffer 1972, 33-36). Clark és Marshall ilyen bizonyítékát lehetséges forrása alapján osztályozza: fizikai együttes jelenlét, nyelvi együttes jelenlét és közösségi tagság.
2
A fizikai együttes jelenlét kínálja a legerősebb bizonyítékot a kölcsönös tudás számára. Ez két ember, S és A jelenlétével jár együtt, egy olyan eseménynél, amelyik közvetlen tapasztalati bizonyítékkal szolgál egy bizonyos propozícióról, valamint arról a tényről, hogy mindketten rendelkeznek ezzel a bizonyítékkal. Ha például S és A egymással szemben helyezkednek el egy asztal két oldalán, amelyen közöttük egy tál gyümölcs van, akkor a racionalitásról a megfigyelés erejéről szóló bizonyos minimális feltevésekkel mindketten jutnak arra a következtetésre, hogy kölcsönösen tudják, hogy (7): (7) van egy tál gyümölcs az asztalon S és A között. A kölcsönös tudásnak ez a darabja tárolható az emlékezetben mint olyan, vagy rekonstruálható egy későbbi időpontban, feltéve, hogy a kölcsönös tudás visszaszerezhető. A nyelvi együttes jelenléthez S-nek, A-nak és egy megnyilatkozásnak a jelenléte szükséges, mely utóbbi kifejez vagy implikál egy bizonyos propozíciót. Például, ha S és A együtt ácsorognak az Oxfordba menő vonatra várva, amikor hangosbemondó a (8) bejelentést teszi, akkor ésszerűen következtethetnek (8) kölcsönös tudására: (8) A 6:00 órás vonat Oxford felé a 6-os vágányról indul. Ez az információ tárolható a kölcsönös tudás elemeként, vagy később rekonstruálható, ha visszaszerezhetősége kölcsönösen ismert. Végül, ha S és A megállapítják, hogy azonos közösséghez vagy csoporthoz tartoznak, akkor ésszerűen feltételezhetik mindazon propozíciók kölcsönös tudását, melyek normális körülmények között a csoporttagok által ismertek. Például, ha megállapították, hogy mindkettőjük tanúja volt egy nemrégiben beindított Heineken hirdetési kampánynak, akkor feltételezhetik annak (9) kölcsönös tudását: (9) Azt állították, hogy a Heineken felfrissíti azokat a testrészeket is, melyeket más sör nem tud elérni. A tárolásról és a visszakereshetőségről tett fenti megjegyzéseink továbbra is érvényben vannak. A kölcsönös tudással kapcsolatos szakirodalom nagy része nyíltan feltételezi, hogy minden tudás bizonyítékon alapul. Clark és Marshall viszont burkoltan feltételezi, hogy a kölcsönös tudás melletti minden bizonyíték végső fokon fizikai. Az ő megfogalmazásukban a nyelvi együttes jelenlét egyszerűen fizikai együttes jelenlét egy akusztikus (vagy vizuális) eseménynél, a közösségi együttes tagságot pedig fizikai vagy nyelvi együttes jelenlétet tanúsító eseményeken keresztül kell megállapítani. Világos, hogy meglehetősen hosszú bizonyítékláncolatokra van szükség ahhoz, hogy a kölcsönös tudás egy adott elemét az azt alátámasztó bizonyítékokhoz kapcsoljuk, mégpedig nagyrészt induktív keretek között, ahol a lánc minden egyes szeme jócskán túlléphet adatokon. Még a fizikai együttes jelenlét esetében is, amely a kölcsönös tudás legerősebb bizonyítékául szolgál, kiegészítő feltevések erőteljes rendszerét kell alkalmazni a végkövetkeztetés levonásához. Például egy látható tárgy jelenléte lehet bármely megfigyelő, látó ember számára magától értetődő, jelentős mennyiségű kiegészítő feltevésre lehet szükség ahhoz, hogy a kölcsönös tudást egy konkrét leírás alatt megállapítsuk: legyen ez egy krikett mérkőzés, II. Erzsébet koronázása vagy akár egy tál gyümölcs. Tekintettel a kölcsönös tudás azonosításának e nehézségeire, ha az azonosítás a megértés előfeltétele, akkor egy nyilvánvaló empirikus jóslat következik ebből. A kölcsönös tudás megítélésekor felbukkanó problémák ennek megfelelő problémákat kell, hogy okozzanak a megértésben. Konkrétan, amikor a kölcsönös tudáshoz szükséges bizonyíték jócskán túllép a közvetlen fizikai együttes jelenléten, akkor mindig hely lesz némi kétely számára a hallgató fejében arról, hogy vajon helyesen értették-e. Ezt nem igazolja az introspektív bizonyíték. Sokkal
3
könnyebbnek tűnik egy megnyilatkozást megérteni, mint a kölcsönös tudást felbecsülni. Egy olyan megnyilatkozást például, mint a (10), nem tűnik nehezebbnek megérteni, mint a (11)-et, jóllehet a szóban forgó kölcsönös tudás sokkal nehezebben állapítható meg induktív úton: (10) Nem szeretem az idősebbik Brontë nővért. (11) Nem szeretem azt a lányt ott. Természetesen az ilyen rendszertelen introspektív bizonyíték nem elegendő a kérdés eldöntéséhez, mindenesetre kétessé teszi a kontextusnak a közös alappal való azonosítását, és egyben kívánatossá azt, hogy alternatív keret után nézzünk. 2. A kontextushoz tartozás elégséges feltétele-e a kölcsönös tudás?
Mint már mondtuk, a kontextus felhasználása a megértésben azt jelenti, hogy konkrét információelemeket keresünk vissza. Például, ha a beszélő azt mondja: (12) Muzulmán vagyok. Nem iszom alkoholt, akkor a hallgatónak az a feladata, hogy visszakeresse a (13) háttér-információt: (13) A muzulmánoknak tilos alkoholt inni. Ha adott a (13), akkor a (12) egyszerre érthető egy állításként és magyarázataként. A (13) nélkül viszont a (12) látszólag két, egymástól független tényt állítana, s így nem értenék meg a beszélő szándékát. A (13)-hoz hasonló propozíciók visszakeresése érdekében, melyeknek szerepük lehet a megértésben, a kontextust át kell vizsgálni. De tekintve a tényleges megértés sebességét és az ugyanazon közösséghez tartozó emberek számára közös méretét, valójában lehetetlen, hogy a közös alap minden propozícióját elemezzük és ellenőrizzük az egyes megnyilatkozások megértésében játszott lehetséges szerepük szempontjából. Például a (12) esetében a beszélőnek hallgatónak hiába lehet sokkal több kölcsönös tudása a kereszténységről, mint az iszlámról, mégis a hallgató valószínűleg csak az iszlámra vonatkozó ismereteit kutatja át. A puszta közös alaphoz tartozáson kívül valamilyen más kritériumot is kell alkalmaznunk a ténylegesen átkutatott kontextus meghatározásához, ezáltal kezelhető méretre csökkentve azt. A kezelhetőségen kívül egy másik indoka is létezik annak, hogy a ténylegesen átkutatott kontextust sokkal jobban leszűkítsük. A kontextusnak a megértésben betöltött szerepét valószínűleg a referencia kijelölésével kapcsolatban vitatták legtöbbet. Amikor azt a megnyilatkozást értelmezi a hallgató, amely az ajtó referáló kifejezést tartalmazza, akkor át kell vizsgálnia a kontextust annak érdekében, hogy azonosítsa a ténylegesen hivatkozott ajtót. Sok esetben a beszélő és a hallgató kölcsönösen tudnak egynél több ajtó létezéséről, de ezek nem mindegyikét veszik aktív módon figyelembe lehetséges referenciaként. Ez megint csak arra mutat, hogy a megértésben alkalmazott tényleges kontextus sokkal kisebb, mint a közös alap. Amikor Clark, Marshall és mások egyenlőségjelet tesznek a kontextus és a kölcsönös tudás vagy a közös alap közé, akkor valójában nem a tényleges átvizsgált kontextusra gondolnak, hanem egy potenciális kontextusra, amelynek a tényleges kontextus csupán kis alhalmaza. Minden további nélkül feltételezhetik tehát, hogy a kölcsönös tudáshoz tartozás nem elégséges feltétele annak, hogy a propozíció a tényleges kontextus része legyen, de állíthatják, hogy szükséges feltétele, sőt, hogy az egyetlen szükséges feltétele. Ha ez az állítás helyes lenne, akkor értelme volna úgy felfognunk a kölcsönös tudást, hogy az a potenciális kontextust biztosítja, amely kisebb, mint az illető enciklopédikus emlékezete, de nagyobb, mint az aktuális kontextus. Nincs olyan bizonyíték vagy érv az
4
irodalomban, amely azt mutatná, hogy a kölcsönös tudáshoz tartozás az egyedüli szükséges feltétel volna, így semmiképpen sem teljesek a potenciális kontextus és a kölcsönös tudás azonossága mellett szóló érvek. Vannak azonban olyan érvek, amelyek szerint ez szükséges feltétel, most ezekre térünk át. 3. Szükséges feltétele-e a kölcsönös tudás a kontextushoz tartozásnak?
Ha a kölcsönös tudás létrehozása minimum körülményes – hogyha nem mindjárt lehetetlen –, és ha a kölcsönös tudás nem elégséges azon kontextus meghatározásához, amelyben egy megnyilatkozást meg kell értenünk, akkor miért küszködünk egyáltalán a megállapításával? Clark és Marshall (1981) elismerik ugyan, hogy „egy időre valószínűleg bonyolítani fogja a dolgunkat”, azt fejtegetik, hogy „a kölcsönös tudás olyan kérdés, amelyet nem kerülhetünk ki”, mert A jelentés és referencia gyakorlatilag minden aspektusa megköveteli a kölcsönös tudást, ami ugyancsak a középpontjában van a nyelvi konvenció és a beszélői fogalmainak. (Clark-Marshall 1981) Az ezen elismerten költséges kijelentés melletti érvek annak megmutatásából állnak, hogy mindaddig, amíg a háttértudás csak bizonyos mértékig közös, de nem teljesen kölcsönös, nem garantált a megértés. Az érvelés szoros szerkezeti hasonlatosságot mutat azon korábbi filozófiai érvelésekkel, melyek szerint a kölcsönös tudás szerepéhez szükség van a beszélői jelentés elemzésére (lásd például Schiffer 1972, 30-42). Ennek az okfejtésnek a Clark-Marshall-féle változata magában foglalja a határozott referálást, és olyan epizódok körül forog, mint az alábbi: Szerda reggel Anna és Béla elolvasták az újság reggeli kiadását, és megtárgyalták azt a tényt, hogy az A Day at The Races aznap este a Roxyban megy. Amikor megérkezik a délutáni kiadás, Béla elolvassa a mozi rovatot, és észreveszi, hogy a filmet kijavították Monkey Businessre, és bekeretezi a piros tollával. Később Anna fölveszi a délutáni kiadást, észreveszi a javítást, és felismeri Béla bekeretezését. Arra is ráébred, hogy Bélának nincs módja megtudni, hogy ő már látta a délutáni kiadást. Később a nap folyamán Anna találkozik Bélával és- megkérdi, „Láttad már a filmet, ami ma este a Roxyban megy?” (Clark-Marshall 1981, 5) Ebben a szituációban Béla valószínűleg félreérti Anna utalását a Roxyban menő filmre, mert Anna azt ugyan tudja, hogy Béla tudja, hogy a Monkey Business megy, azt viszont nem tudja, hogy Béla tudja-e, hogy ő, Anna is tudja. Kidolgozottabb epizódok a közösség további fokozataival járnak, s mivel nincs belső korlát a kidolgozás ilyen eljárására, ebből következik, hogy teljes körű kölcsönös tudásra van szükség annak érdekében, hogy biztosak lehessünk abban, utalásunkat helyesen értették. Úgy véljük, e példák nem természetes volta nem véletlen, s óva kell intenünk a pszichológusokat attól, hogy ezen a területen a filozófusokat kövessék. A valóságban, ha ilyen természetellenesen bonyolult helyzet áll elő, vagy kéri a hallgató a helyzet tisztázását, vagy – épp ekkora valószínűséggel – sor kerül a félreértésre. A formális érvelésnek maga az ereje vonja kétségbe empirikus relevanciáját. Javaslói szerint a nyelvet konvenciók halmaza irányítja, a nyelvtan konvenciók halmazaiból épül föl, maguk a konvenciók pedig a kölcsönös tudás alapján elemezhetők (Schiffer 1972, 118-160; Lewis 1969, 60-68; Clark Carlson előkészületben, 22-23). Az egyik kérdés itt az, hogy az a legjobb, ha a nyelvtanokat konvenciók együtteseiként képzeljük el. Nem látjuk okát, miért kellene így gondolni, ezt azonban itt nem vitatjuk (lásd Smith-Wilson 1979,14-21). Az azonban igaz, hogy a kölcsönös tudás érve formálisan éppúgy érvényes akkor, amikor azt kell meghatározni, hogy milyen nyelvet használtak, mint akkor,
5
amikor a szándékozott kontextust kell meghatározni. Ha valaki egy olyan megnyilatkozással fordul felém, amely minden külső jegyében az én szülőnyelvem megnyilatkozásának tűnik, hogy an lehetek biztos abban, hogy valóban az is? Tartozhatna egy tökéletesen eltérő nyelvhez is, és csupán véletlenségből hangozna pontosan úgy, mintha az 2 nyelvemből vett megnyilatkozás lenne. Kevésbé fantasztikus esetben tartozhatna valami olyan nyelvhez, amelynek ugyanaz a fonológiai szerkezete, nem ugyanazok a jelentései, mint az enyémnek. Lehetne például valami távoli dialektus. Hogy biztos lehessek abban, nem ez történik, tudnom kell, hogy a beszélő ismeri az én anyanyelvemet, tudja, hogy én tudom, és tudja, , hogy én tudom, hogy ő tudja és így tovább. Sőt, az anyanyelvem kölcsönös tudása mellett annak a ténynek a kölcsönös tudására is szükség lenne, hogy ezt a konkrét megnyilatkozást ezen a nyelven tették. Másfelől egészen nyilvánvaló, hogy a szóbeli kommunikáció nagy része, ha nem az egész, anélkül zajlik, hogy ezek a feltételek kielégülnének. Például egy idegen országba látogató angolul beszélő ember, aki odalép egy járókelőhöz, megkérdezi, Do you speak English?, nem így tenne, ha biztos lenne abban, hogy kölcsönösen tudják az angolt. Más szóval a turista kockázatot vállal. Tulajdonképpen mindannyian kockázatot vállalunk, valahányszor szóbeli kommunikációban merülünk el. Ebben a pillanatban például azt a kockázatot vállaljuk, hogy félreértenek bennünket, az olvasó azt a kockázatot vállalja, hogy félreért bennünket, de mégis továbblépünk. Ez azt sugallja, hogy a formális érvelés lényegtelen a tényleges megértés szempontjából. Vegyünk egy egyszerű tényt: nincs szükségünk arra, hogy biztosak legyünk abban, hogy egy megjegyzés például magyarul hangzik el, elegendő csupán annyi, hogy kielégítő alapunk legyen feltételezni. Az a tény, hogy lehetne magyar megnyilatkozás, szinte minden esetben elegendő ok arra, hogy annak is gondoljuk. Nem kifejezetten arról van szó, hogy nem szükséges a biztos tudás inkább arról, hogy nem vagyunk képesek biztosan tudni, mivel magát a kölcsönös tudást sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani. Hasonlóképpen, valószínűleg helyes, ha azt mondjuk, hogy nem volnánk képesek biztosak lenni a sikeres egyértelműsítésben, referencia-hozzárendelésben, a szándékolt következtetések feltárásában is így tovább, a kontextus kölcsönös tudása nélkül. Ám ez azt a triviális dolgot állapítja meg, hogy nem lehet biztos tudásunk, s nem az ezzel ellentétes állítást, miszerint a kontextus kölcsönös tudása szükséges része a megértésnek. Persze az még mindig igaz lehet, hogy Clark és társai próbálnak meggyőzni minket, hogy a megértés stratégiája abban áll, hogy a bizonyosságra törekszünk, és megpróbálunk olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak lehetséges. Ebből az következne, hogy az alany minden járható utat megpróbál, amely a bizonyosság eléréséhez szükséges, noha ezek nem lehetnek elegendők. Ez azonban nem ésszerű stratégia: hiszen csupán a kognitív előnyöket veszi számításba, és figyelmen kívül hagyja a feldolgozás árát. Ha végignézünk minden problémát, amely a biztos megértés érdekében a kölcsönös tudás felbecsülésével jár, az olyan, mintha magas biztosítási díjat fizetnénk társaságnak, amelyben nem lehet megbízni, hogy a biztosított kockázatot fedezni tudja. Általában nem éri meg. Egyedül olyan esetekben tesznek valódi kísérletet a jelentés, referencia és a szöveg implikációi kölcsönös tudásának megállapítására, ahol jogi dokumentumokról és egyezményekről szó, melyeknél a félreértéssel járó kockázat oly nagy, hogy a csökkentésének költségei elfogadhatók. A jogászok természetesen jól tudják, a kölcsönös tudás még ilyenkor sem mindig érhető el. Az a formális érv, hogy a kölcsönös tudás a megértés szükséges feltétele, csak a tökéletes megértésre érvényes, nem pedig arra a tökéletlen formára, amely megítélésünk szerint teljesen elegendő a mindennapi életben. Ha ezt felismertük, akkor könnyű belátni a kölcsönös tudás felfogásának számos ellenpéldáját. Például: Anna úgy véli, hogy Béla nem tudja, melyik film megy ma este a Plazában. De hogy bosszantsa, megkérdezi: „Láttad már azt a filmet, ami ma a Plazában megy?” Béla történetesen tudja, hogy a kérdéses film az Üvöltő szelek, és tudja, hogy Anna úgy véli, hogy ő ezt nem tudja. Mindazonáltal azt válaszolja:
6
„Igen.” Anna helyesen úgy érti, hogy Béla látta az Üvöltő szelek című filmet, és arra következtet, hogy tévedett, mikor úgy vélte, Béla nem tudja, melyik film megy a Plazában. A kölcsönös tudás hiánya teret enged a kételynek: nem lehet benne biztos, hogy Béla a az Üvöltő szelekre utal, de (helyesen) oda lyukad hogy arról beszél. Ennek a megértési aktusnak az eredményeként, ,de nem feltételeként kölcsönösen ismertnek tételezik fel, hogy melyik film megy ma este. Vagy: Béla Dél-Európában utazván cigarettával kínál egy parasztot, akiről úgy véli, hogy tudatlan. A paraszt azt válaszolja, hogy „Köszönöm, nem kérek, olvastam a legújabb statisztikákat”. Béla meglepődik, de helyesen megérti, hogy a paraszt azt kívánja, hogy vegye a kontextus része gyanánt azt a tényt, hogy a legújabb statisztikák szerint a dohányzás káros az egészségre, s hogy ebből a kontextusból arra következtessen, hogy a paraszt válasza az indoka annak, hogy a kínált cigarettát nem fogadta el. (Béla természetesen nem lehet biztos benne, hogy erre gondolt a paraszt.) E megértési aktus eredményeként azt a tényt, hogy a dohányzás káros, kölcsönösen ismertként feltételezik. Amint ezt a két példa mutatja, egy propozíció annak ellenére belekerülhet a kontextusba, hogy nem része a közös alapnak, és úgy is vélik, egyáltalán nem közös. Használható a referencia vagy szándékozott következtetés létrehozására. E használat eredményeként, s csak akkor tételezik fel kölcsönösen ismertnek. Így a megértés modelljének nem kell rendelkeznie egy olyan eszközzel, amely – mint a részei egyikét – megállapítja a közös alapot, épp ellenkezőleg, a modell egészének kell az elmélet – mely a közös alap megállapításának módját határozza meg – egy elemét alkotnia.
III. Alternatív keret 1. Relevancia
Az utolsó szakasz érveivel szemben a következő ellenvetés hozható fel: annak a nyelvnek az azonosításához, amelyen egy megjegyzést tették; a kölcsönös tudás a gyakorlatban egyszerű ok miatt szükségtelen. Ha egy megnyilatkozás magyar mondatként hangzik, akkor elég biztonságos dolog feltételezni, hogy az is, hiszen szinte egyetlen esetben sincsenek valódi alternatívák. Így jóllehet a kölcsönös tudásra szükség lenne egy abszolút azonosításhoz, az ésszerű azonosítás azonban elvégezhető nélküle is. Egy adott megnyilatkozás megértésekor viszont vannak alternatívák. Szemantikai szempontból szinte minden mondat kétértelmű; olyan referáló kifejezéseket tartalmaz, amelyek nagy, esetleg végtelen tartományt fognak át; logikai nézőpontból a mondat a kontextuális implikációk végtelen halmazával bír a meghatározatlan számú lehetséges kontextus mindegyikében. Még akkor is, ha a végtelenek véges számokra nyeshetők is vissza, nagyon sok értelmezés egyeztethető össze bármely adott megnyilatkozás esetében annak szemantikai, referenciális és következtetéses tulajdonságaival. Lennie kell ezért valamilyen mechanizmusnak, akár egyszerűnek, akár bonyolultnak, amely kiválasztja a szándékozott értelmezést. Az a kevés, amelyet jelenleg értünk ebből a mechanizmusból, úgy tűnik, az olyan tudás kihasználásán alapul, amely nem csupán közös, hanem kölcsönös is, alternatív keret híján a kölcsönös tudás magyarázatainak kritikája azok javítására, de nem feladására ösztönöz. Úgy véljük, kidolgozható azonban egy alternatív magyarázó keret. Az alapvető felismerés, amelyen nyugszik, Gricetól származik (1967; közzétett részeit lásd Grice 1975; 1978). A megértésben véleménye szerint nemcsak egy adott megnyilatkozás és egy adott kontextus vesz részt, de szerepet kap az a feltevés is, hogy a beszélő megpróbált engedelmeskedni a szóbeli kommunikáció bizonyos általános szabványainak. Ezt a feltevést használjuk a
7
szándékozott értelmezéshez vezető vezérfonalként. A kérdés az, hogy elegendő-e ahhoz, hogy a megértés a kölcsönös tudás előzetes felmérése nélkül is előrehaladjon: ez viszont attól függ, hogy a szóbeli kommunikációt vezérlő szabványok mennyire határolják be az értelmezés lehetőségeit. A Grice által javasolt szabványok (a ma már híres Együttműködési Elv, és BeszéIgetési Parancsolatok [társalgási maximák]) nem elég szorosak a céljaink számára. Kudarcuk oka kettős. Először is túlságosan homályosak: sohasem határozták meg pontosan sem a tartalmukat, sem a működésüket. Ezt a hiányt azonban – legalábbis elvben – meg lehet szüntetni. Másodszor, s ez már súlyosabb probléma, Grice modellje meglazítja a megértési folyamat néhány döntő fontosságú megkötését azáltal, hogy modelljében a figuratív megnyilatkozások szó szerinti jelentése nem szükséges része magának az üzenetnek, csupán lazán utal a szándékozott üzenetre. Ennek következtében minden megnyilatkozásnál ellenőrizhetetlen mértékben megnövekszik a rendelkezésre álló értelmezések száma (e kérdés további vizsgálatát lásd Sperber-Wilson 1981; Wilson 1981). A mi megszorítási javaslatunk sokkal szigorúbb, mint Grice-é. Azt fejtjük ki, hogy a beszélők megpróbálnak, a hallgatók pedig elvárják tőlük, hogy megpróbáljanak megfelelni egyetlen általános szabványnak a megnyilatkozás előállításakor: a relevancia szabványának. Egy másik írásunkban sokkal szakmaibb alapokon és részletesebben kifejtettük gondolatmenetünket (lásd Sperber-Wilson előkészületben). Ebben a tanulmányban csak nagyon informálisan vázoljuk fel, amely ahhoz talán nem elegendő, hogy érvényességét bizonyítsa, de reményeink szerint elegendő arra, hogy megmutassa, el lehet gondolni a kölcsönös tudáskeret alternatíváját. A gondolkodás általában, szóbeli megértés pedig konkrétan következtetések levonásával jár. Ha esetekben esetekben a következtetés a standard logika szabályainak bizonyos premisszákra való alkalmazásából állna, akkor végtelen folyamat zajlana: következtetések végtelen halmazát vonnák le, melyek legtöbbjének semmiféle pszichológiai érdekessége sincs. Például a „P és Q” premisszákból levezethetők ilyen konklúziók: „P és P”, „P és Q”, „Q és Q”, vagy „Q vagy P”, „P vagy Q”, „Q vagy Q”, „P és P és P és P és P és P vagy P vagy Q vagy Q vagy Q”. Természetesen amikor nem formális logikai gyakorlatokat végeznek az emberek, akkor nem vesztegetik az idejüket ezeknek a triviális következtetéseknek a levezetésére. Ehelyett nem triviális dedukciókra összpontosítják figyelmüket, melyekre az alábbiak nyújtanak példát: (14) A slivovica alkohol. Omár muszlim. Muszlimok nem isznak alkoholt. Omár nem iszik slivovicát. (15) A bank ötkor zár. Fél hat van. A bank zárva van. A következtetési folyamatok adekvát modelljének hasonlóképpen különbséget kell tennie a triviális következtetések végtelen halmaza és a nem következtetések véges halmaza között, mely utóbbiak a premisszák végtelen halmazából vonhatók le. Ennek a modellnek csak az utóbbit kell A tanulmányunkban (Sperber-Wilson, előkészületben) egy ilyen modellt írunk le. Itt most feltételezzük, hogy a probléma meg van oldva. Feltételezzük tehát, hogy össze lehet hasonlítani két premisszahalmazt abból a szempontból, hogy hány nem triviális implikációjuk van. Azt állítjuk, hogy egy megnyilatkozás relevanciájának felmérésében ez döntő tényező. Egy megnyilatkozás egy adott kontextusban lehetővé teszi olyan következtetések levonását, amelyekre nem volna mód a kontextus vagy a megnyilatkozás hiányában. Ezeket kontextuális implikációknak fogjuk nevezni. Egy megnyilatkozás kontextuális implikációja olyan nem triviális logikai implikáció, amely egyedül sem a megnyilatkozás tartalmából, amely egyedül sem a kontextusból nem vezethető le, kizárólag a kontextus és a tartalom kombinációjából. Illusztrációként tekintsük az alábbi (kipróbált) párbeszédet:
8
(16) a. Zászlóárus: Nem venne egy zászlót a Királyi Nemzeti Mentőcsónak érdekében? b. Járókelő: Nem , köszönöm, a szabadságomat mindig a nővéremnél töltöm Birminghamben.
Nem mindenki találja a (16)b választ azonnal érthetőnek. A hallgatónak, ahhoz, hogy megértse, hozzá kell tennie (legalábbis) a (17) alatti premisszákat, és le kell vonnia a (18) alatti következtetést: (17) a b c d
Birmingham a szárazföld belsejében van. A Királyi Nemzeti Mentőcsónak Intézet jótékonysági intézmény. A zászlóvásárlás a jótékony adományozás egyik módja. Aki szárazföld belsejében tölti a szabadságát, annak nincs szüksége a Nemzeti Mentőcsónak Intézet szolgáltatásaira. e Akinek nincs szüksége egy jótékonysági intézmény szolgálataira, attól várható el, hogy adományozzon. (18) (16)b beszélőjétől nem lehet elvárni, hogy adományozzon a Királyi Nemzeti Mentőcsónak Intézet javára.
A mi fogalmaink szerint a (18) a (16)b kontextuális implikációja egy olyan kontextusban, amely tartalmazza (17)-et. A (18) tehát következik a (16)b és (17) ismeretéből, de nem következik egymástól elszigetelve sem egyikből, sem másikból. Nézőpontunkból a (16)b érdekessége, hogy intuitív kapcsolatot tár fel aközött, hogy képesek vagyunk levonni egy megnyilatkozás kontextuális implikációt, és aközött, hogy képesek vagyunk megérteni relevanciáját. Azok nem látják át első pillantásra (16)b relevanciáját, akiknek nem sikerült levonni a (18) alatti kontextuális implikációt, akik viszont képesek ezt levonni, elismerik (16)b releváns voltát. Ebből következik, hogy a kontextuális implikációk megléte egy adott kontextusban a relevancia szükséges és elégséges feltétele, és alkalmazható a relevancia definíciójának alakjaként. Használhatnánk ugyan ezt a definíciót Grice relevanciaparancsolatának [relevancia vagy reláció maximájának] explicitebb változata megfogalmazásához, de nem lenne túl sok értelme. Olyan megszorítás után kutatunk, amely elég erős ahhoz, hogy legjobb esetben bármely adott kontextusban elhangzó megnyilatkozás egyetlen értelmezését kiválassza. Nyilvánvaló, hogy ez a puszta követelmény – egy megnyilatkozásnak legyenek bizonyos kontextuális implikációi és legyen bizonyos mértékű relevanciája – ehhez a megszorításhoz nem elég erős. Ehelyett azt a lehetőséget vizsgáljuk meg, hogy a relevancia nem egyszerű bináris fogalom, hanem fokozat kérdése; ennek értelmében relevanciafokokat rendelhetünk hozzá a lehetséges értelmezésekhez, s így a beszélők és hallgatók nem az relevancia szabványával dolgoznak, hanem a maximális relevancia szabványával.
2. Relevancia fokai
A maximális relevancia gondolatát célszerű egy analógia segítségével megragadni. Tekintsük a termelékenység mércéjét. Az a vállalat, amely bármilyen értékű outputot bocsát ki, bizonyos fokig produktív. A termelékenység mérése során viszont nem önmagában az output értékét kell számításba venni, hanem az outputnak a gyártáshoz felhasznált bemenő tőke és munkaerő értékhez viszonyított arányát. Az azonos outputot előállító cégek közül az lesz a legproduktívabb, amelyik a legkisebb inputot használja fel; két azonos inputtal dolgozó cég közül pedig az lesz a termelékenyebb, amelyik a nagyobb outputot bocsátja ki.
9
Hasonló megjegyzések állnak a relevancia mérésére is. Az a megnyilatkozás, amelynek van kontextuális implikációja, bármilyen kevés is, bizonyos mértékig releváns lesz. Amikor azonban arra kerül a sor, hogy összehasonlítsuk különböző megnyilatkozások relevanciamértékét azonos kontextusban, vagy egyazon megnyilatkozásét különböző kontextusokban, akkor nem a levezethető kontextuális implikációk száma az egyetlen tényező, amelyet számításba kell vennünk. A relevancia mértéke a bemenetnek a kimenethez viszonyított arányától függ, ahol a kimenet a kontextuális implikációk száma, a bemenet pedig annak a feldolgozásnak a mennyisége, amely ezen kontextuális implikációk levonásához szükséges. A „feldolgozás mennyiségén” a ráfordított időnek és figyelemnek valamilyen függvényét értjük. Két megnyilatkozás közül, amelyek a feldolgozás azonos mennyiségét igénylik, az lesz a relevánsabb, amelynek több a kontextuális implikációja; olyan két megnyilatkozás közül pedig, amelyekből azonos számú kontextuális implikáció folyik, az lesz a relevánsabb, amelyhez kevesebb feldolgozás szükséges. Illusztrációként hasonlítsuk össze a (19)-(21) megnyilatkozásokat a (22a-c)-ből álló kontextusban: 3
(19) Zsuzsa, akinek thalassemiája van, feleségül megy Bélához. (20) Zsuzsa feleségül megy Bélához, akinek thalassemiája van. (21) Zsuzsa, akinek thalassemiája van, feleségül megy Bélához, 1967 pedig nagyon jó év volt a bordói bor számára. (22) a A házasságra lépő embereknek konzultálniuk kell egy orvossal a gyerekeiket fenyegető esetleges örökletes veszélyekről. b. Két embert, akiknek thalassemiájuk van, figyelmeztetni kell, hogy ne legyenek gyerekeik. c. Zsuzsának thalassemiája van. Ebben a kontextusban mind a (19), mind a (20) hordozza azt az implikációt, hogy Zsuzsának és Bélának konzultálniuk kell orvossal, de (20) azt az implikációt is hordozza, hogy Zsuzsát és Bélát figyelmeztetni kell, ne legyenek gyerekeik. A (19) és (20) mondatok szinte azonosak nyelvi és lexikai szerkezetüket tekintve. Tételezzük fel, hogy egy megnyilatkozás feldolgozása azzal jár, hogy meghatározzuk a megnyilatkozás által kifejezett propozíciót, kiszámítjuk a nem triviális implikációt, s ezek mindegyikét egybevetjük a kontextus propozícióival, hogy megnézzük, levonhatók-e további, nem triviális implikációk. Ekkor (19) és (20) durván azonos mennyiségű feldolgozást igényel. Ebben a kontextusban, mivel (20) több kontextuális implikációt eredményez, mint (19), ugyanannyi feldolgozás mellett relevánsabbnak kell lennie, mint (19)-nek, s ez intuíciónk szerint helyesnek is látszik. Ezzel szemben (19) és (21) azt az egyetlen kontextuális implikációt tartalmazza, hogy Zsuzsának és Bélának orvoshoz kell fordulniuk. (21) nyelvi szempontból összetettebb, mint (19). A feldolgozásra vonatkozó fenti feltevések alapján (21)-nek több feldolgozásra lesz szüksége, és az adott kontextusban jóslatunk szerint kevésbé lesz releváns; ez a predikció is helyesnek látszik intuíciónk szerint. Ha a relevanciát, ahogy fentebb, a kontextuális implikációk száma és levonásukhoz szükséges feldolgozás mennyisége alapján jellemezzük, akkor kifejthetjük véleményünk szerint az egyetlen elvet, amely a megértés minden aspektusát vezérli, a relevancia elvét. A beszélő azt a propozíciót próbálja kifejezni, amely a hallgató számára a lehető legrelevánsabb. Normális körülmények között a hallgató nem csupán azt tételezi fel, hogy a beszélő megpróbált a lehető legrelevánsabb lenni, hanem azt is, hogy ez sikerült neki. A hallgató ezért az összes propozíció (azaz az értelem és referencia kombinációi) közül, amelyeket a megnyilatkozás kifejezhet, kiválasztja a legrelevánsabbat, és egyben feltételezi, hogy ez volt az, amelyet a beszélő szándékozott. Annak az állításnak azonban, hogy a relevancia elve vezérli a megértést általában, és az egyértelműsítést pedig konkrétan, csekély empirikus jelentősége van mindaddig, amíg a megértésben felhasznált kontextust nem határoztuk meg. A következő pontban ezt fogjuk tárgyalni.
10
3. Kontextus kiválasztása: egyszerűsített változat
A legtöbb pragmatikai magyarázat feltételezi, hogy egy adott megnyilatkozás megértésének kontextusa rögzített, s a megértés folyamán csupán kisebb kiigazításokon megy keresztül, mint például a Gice-féle beszélgetési implikatúrák hozzáadásával (érdekes kivétel ez alól McCawley 1979). Ezzel szemben mi úgy gondoljuk, hogy annak az értelmezésnek a keresése, mely szerint a megnyilatkozás a legrelevánsabb, együtt jár annak a kontextusnak a keresésével, amely ezt az értelmezést lehetővé teszi. Másként fogalmazva, a kontextus meghatározása nem előzetes kelléke a megértésnek, hanem része. Elképzelésünk szerint ez a következőképpen néz ki. Először is van egy kiinduló kontextus, amely a beszélgetésben vagy szövegben közvetlenül megelőző megnyilatkozás értelmezéséből áll. A hallgató ebben a kontextusban úgy kísérel meg értelmezni, hogy utánanéz, milyen kontextuális implikációk vezethetők le belőle. Ha ilyenek nincsenek, vagy tekinthetők elegendőnek a' relevancia elvének kielégítéséhez, a kontextus többszörösen kibővíthető, három különböző irányban: 1) A hallgató hozzáadhat a kontextushoz azokból a megnyilatkozásokból, amelyekkel korábban találkozott a beszélgetés során (vagy korábbi alkalmakkor ugyanazzal a beszélővel). 2) Hozzáadhat enciklopédikus ismereteket, amelyek a megnyilatkozásban vagy a kontextusban jelenlévő fogalmakhoz kapcsolódnak memóriájában: például a (19)-(21) tudása a thalassemiáról, Zsuzsáról és a házasságról, jelen van a (22)-ben. 3) Vagy hozzáadhatja a kontextus információjához mindazt, amelyre a beszélgetéssel egyidőben figyel: például a focimeccsre vonatkozó információt, amelyet a beszélő és a hallgató együtt néznek. A hallgatónak ebben szakaszban nem kell azzal törődnie, hogy azok a kiegészítések, amelyeket kontextushoz hozzáad, részei-e a közös alapnak vagy sem. A kontextus minden egyes kibővítése a kontextuális implikációk levonásának új lehetőségeit nyitja meg. Ugyanakkor minden ilyen kibővítés egyre növeli a feldolgozás költségeit, s ezáltal csökkenti a relevanciát. Ennek következtében, ha egy megnyilatkozás nem eléggé releváns a kiinduló vagy egy minimálisan kibővített kontextusban, akkor csekély a valószínűsége, hogy relevanciája növekedik a kontextus további bővítése által, még újabb kontextuális implikációk felfedezése során sem. Az, hogy számítunk-e nagyobb relevanciára a kontextus bővítése révén azáltal, hogy a hallgató további feldolgozást végez, függ a beszélgetés típusától. A közönséges beszélgetésben például egy adott megnyilatkozásra fordított idő ritkán több magának a megnyilatkozásnak a tartamánál, s a figyelem foka viszonylag alacsony szinten van. Ezzel szemben egy hívő biztos abban, hogy mennél több időt tölt el a szent szöveg tanulmányozásával, és mennél több figyelmet szentel neki, annál nagyobb relevanciát ér el. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a feldolgozás mennyisége megközelítően állandó egy szövegszakasz folyamán. Ha ez így van, akkor számítanunk kell „túlfeldolgozás” vagy az „alulfeldolgozás” előfordulására is. A tudományos munkák olvasói és írói például tudják, hogy egy tömör paragrafus mondanivalója, amely egy szakmai cikkben megfelelő, egy tankönyv kellős közepén figyelmeztetés nélkül felbukkanva elkerülheti az olvasó figyelmét az alulfeldolgozás miatt, még azon olvasókét is, akiknek egyébként nem okozna problémát a megértése. Vagy egy tankönyvi stílusban írt bekezdés egy szakcikkben túlfeldolgozást szenved, így az lesz az olvasó érzése, hogy nem releváns az adott bekezdés, ha azonban az egész cikk ebben a stílusban íródott volna, akkor a relevancia problémája fel sem merül. Ha adottnak vesszük a kontextus bővítésének költségeit, és a rugalmasság hiányát a feldolgozás mennyiségében, akkor az alkalmas kontextus utáni megmarad egy jósolható és általában szűk tartományban. A relevancia
11
maximalizálásával próbálkozva a beszélőnek alkalmazkodnia kell ehhez tényhez, a hallgató pedig feltételezheti, hogy így tett. A relevancia elvének közvetlen eredményeként tehát a kontextust kezelhető mérethatáron belül tartjuk. Arra nincs szükség, legalábbis ebben a tekintetben, hogy az anyagot a közös alapból származó anyagokra korlátozzuk. Annak érdekében, hogy a beszélő biztos legyen abban, hogy megnyilatkozása kellőképpen releváns a hallgató számára, több okból is feltételeznie kell, hogy a hallgatónak rendelkezésére áll egy könnyen hozzáférhető kontextus, amelyben a kontextuális implikációk kellő száma levezethető. Az egyik ilyen ok, hogy a szükséges kontextus része a közös alapnak: például a három közvetlenül megelőző megnyilatkozás értelmezését tartalmazza. Ez azonban semmiképpen sem az egyetlen lehetőség. A beszélőnek akkor is lehet alapja azt gondolni, hogy a hallgató hozzáfér a szükséges kontextushoz, ha még csak nem is tudja, hogy miből áll ez a kontextus. Ha például valaki odamegy hozzád az utcán, és megkérdezi, Mennyi az idő? akkor feltételezed, hogy az általad adott válasz releváns a számára, vagyis számos kontextuális implikáció létezik anélkül, hogy bármi fogalmad is lenne arról, hogy melyek ezek, és mi lehet egyáltalán a kontextus. De vehetünk egy másik példát: a beszélő tudhat bizonyos futballeredményeket, melyeket a hallgató még nem tud, és gondolhatja azt, hogy a hallgató általában érdeklődik a futballeredmények iránt. Ebben az esetben a beszélő feltételezheti, hogy a hallgató elegendő és könnyen hozzáférhető háttér-információval rendelkezik ahhoz, hogy ennek kontextusában az általa adott információ sok kontextuális implikációt eredményezzen. Azt, hogy ez a kontextus pontosan miből áll, illetve melyek ezek az implikációk, a beszélőnek nem kell tudnia annak érdekében, hogy a relevancia elvével összhangban cselekedjék. A hallgató által levont kontextuális implikációk e példákban nem álltak kimondottan a beszélő szándékában, ezeket ugyanis nem az igazi megértés részeként, hanem egy tágabb értelemben vett feldolgozás részeként vonja le. A mi relevanciaelméletünkből viszont az következik, hogy a beszélő szándékainak egyike (mégpedig a legfontosabb szándéka), hogy a hallgató azáltal, hogy felismeri a beszélő szándékait, képes legyen túllépni rajtuk, és megállapítani saját maga számára a megnyilatkozás relevanciáját. Az az általános szándék, hogy relevánsak legyünk, adja a döntő vezérfonalat a jelentés, a referenciák, valamint a következtetések (ha vannak) feltárásához, melyeket a beszélő szándékozott. A sikeres megértés (amely mind a beszélő, mind a hallgató közös célja) teszi lehetővé a hallgató számára, hogy túllépjen a tényleges megértésen. A beszélő szándéka tehát, hogy a hallgató levonjon, vagy legalábbis képes legyen levonni számos következtetést a megnyilatkozásából. Konkrétan azonban e következtetések egyike sem áll szándékában. Azok a következtetések, amelyek premisszákként csak a közös alapból származó megnyilatkozást és propozíciókat használják fel, valószínűleg maguk is közös alappá válhatnak, és mint ilyen használhatók a jövőben a beszélgetés(ek) során. Ez azonban „hiteles”, s nem „szándékolt” következtetésekké teszi őket. Ha például adva van a (23) megnyilatkozás, és a (24) közös alap, akkor feltehetőleg a (25) következtetés ugyancsak közös alappá válik; ez akkor is fennáll, ha a (23) kimondásával a beszélő konkrétan nem szándékozta, hogy a hallgató (25)-re következtessen. (23) Béla szerelmes Annába. (24) Anna atomfizikus. (25) Béla szerelmes az atomfizikusba. Kétféle eset van, amikor a beszélőnek fel kell tételeznie, hogy egy konkrét információelem része a hallgató kontextusának: egyfelől a határozott referálás esetei, másfelől a szándékozott következtetés esetei.
12
A határozott referálás eseteiben a hallgatónak a kontextusban egy referenst kell találnia minden egyes referáló kifejezéshez. Ennek érdekében esetleg ki kell bővítenie a kontextust (McCawley 1979 hasonló elgondolást fejt ki). A referáló kifejezés nyelvi formája elég gyakran támponttal szolgál arra, hogy ezt a kibővítést milyen irányban kell megtenni: az anafora azt sugallja, hogy visszafelé kell keresnünk a beszédben, a tulajdonnevek arra bíztatnak, hogy az enciklopédiában nézzünk utána, a deiktikus kifejezések pedig mondják, hogy nézzünk körül a beszélgetés helyszínén (vessük egybe Clark-Marshall 1981, 41-44-ben leirt ezzel párhuzamos megjegyzésével). A hallgató ezt követően ellenőrizheti azt a feltevést, hogy a meglelt referensek azok-e, amelyeket a beszélő szándékozott. Ha az eredményül kapott propozíciók a várakozásnak megfelelően relevánsak, akkor a feltevést fenntart Ellenkező esetben a kontextust ki kell bővíteni úgy, hogy más lehetséges referenseket is magában foglaljon. Abban az esetben, ha – vagy kezdettől vagy a bővítések eredményeként – a kontextus több lehetséges referenst tartalmaz egy referáló kifejezés számára, akkor a relevancia elve dönti hogy melyiket szándékozták. Ha például a beszélő rámutat egy öt fiúból csoportra, akik közül az egyik sir, és azt mondja, „Kicsúfolták”, akkor referens gyanánt azt fogjuk kiválasztani, amelyik sir. Több kontextuális implikáció vezethető le erről a fiúról, mint a többiekről azáltal, hogy a kontextusba befoglaljuk azt a tényt, hogy sir, valamint -azt az általános háttértudást, a sírás és a csúfolás összefüggnek. A szándékozott következtetés eseteiben a relevancia döntő módon bizonyos konkrét kontextuális implikációktól függ, amelyek nélkül a többi implikáció (vagy legalábbis a legtöbb) nem vezethető le. Ha elfogadjuk a relevancia elvének érvényét, akkor a hallgatónak fel kell tételeznie, hogy a beszélőnek kifejezetten az volt a szándéka, hogy levonja ezt a következtetést. Vizsgáljuk meg a következő dialógust: (26) Anna: Kérsz egy pohár konyakot? Omár: Tudod, hogy jó mohamedán vagyok. Ha Anna tudja, hogy a konyak alkohol és hogy egy jó mohamedán nem iszik alkoholt, akkor levonhatja a (27) következtetést: (27) Omár nem kér konyakot. Arra is következtethet, hogy Omárnak szándékában állt, hogy ő ezt a konkrét következtetést vonja le, amely nélkül a megnyilatkozása nem volna releváns. Megtörténhet mind a referencia, mind a szándékozott következtetés eseteiben, hogy a hallgató nagyon könnyen megérti, milyen kontextuális premisszára lenne szükség a referens azonosításához vagy a szándékozott következtetés levonásához; előfordulhat azonban az is, hogy ez a premissza tudásában, vagy nem következik abból, amit tud. Az ilyen esetekben a hallgató jogosan következtet abból a tényből, hogy a megnyilatkozás elhangzott, valamint a relevancia elvéből arra, hogy a beszélő kész ténynek vette, hogy a hallgató a megértés érdekében be fogja emelni ezt a premisszát a Tekintsük például a (28) megnyilatkozást és (29)-ben a kontextuális premisszát, amely szükséges (28) relevanciájának megállapításához: (28) Olvastam János regényét. Bözsi figurája oly megindító! (29) Van egy Bözsi nevű figura János regényében. Ha (28) hallgatója, minthogy nem olvasta János regényét, nem tudja (29)-et, mégis jogosan következtet rá azon előfeltevése alapján, hogy (28) kimondója relevánsan beszél. Ez a hallgató számára referenst nyújt a „Bözsi” személynévhez. Vagy nézzük meg az alábbi dialógust (30)-ban, és a kontextuális premisszát (31)-ben: (30) Tetszett a könyv, amit olvastál? Nem nagyon szeretem a sci-fit. (31) A könyv, amelyet Béla olvasott, sci-fi volt.
13
Ha Anna nem tudja (31)-et, akkor következtethet rá abból a tényből, hogy enélkül Béla válasza irreleváns volna. Azt a tényt, hogy a hiányzó premisszákat a hallgató ily módon kipótolja, a beszélő szónoki célokra használhatja fel. Tételezzük fel például, hogy Béla és Anna kölcsönösen tudják, hogy Béla Chomsky Syntactic Structures című könyvét olvasta. Ekkor Béla válasza azt sugalmazza, hogy Anna már maga is úgy véli, hogy nem esik nehezére elfogadni a Syntactic Structures sci·fi minősítését. Ezek a hiányzó premisszák, szónoki szándékkal vagy anélkül, megfelelnek Grice beszélgetési implikatúráinak, s levezethetők kizárólag a relevancia elvéből anélkül, hogy a Grice-féle parancsolatokhoz kellene fordulni. 4. Kontextus kiválasztása: némi finomítás
Eddig a megértés modelljének egyszerűsített változatát vizsgáltuk, mely egyedül a relevancia elvén nyugodott. Ebben az egyszerűsített változatban a hallgató nemcsak azt tételezi fel, hogy a beszélő megpróbálja megnyilatkozását maximálisan relevánssá tenni a hallgató nézőpontjából, hanem azt is, hogy ez a kísérlete sikerrel jár. Ennek érdekében a beszélőnek néhány többé-kevésbé konkrét feltevéssel kell élnie azokról a kontextuális propozíciókról, amelyek hallgató rendelkezésére állnak, vagy amelyekre következtethet. Az egyszerűsített modellben a hallgató azt is feltételezi, hogy a beszélő feltevései helyesek voltak. Úgy gondoljuk, hogy a való életben az esetek többségében ez elegendő a sikeres megértés biztosításához. Az emberek meglehetősen pontos feltevésekkel bírnak arról, hogy a többiek mit tudnak. A beszéd esetében a beszélő feltevéseinek helyes voltát azáltal is biztosíthatja, hogy minden olyan propozíciót, melyről nem tudja eldönteni teljes bizonyossággal, hogy a hallgató hozzá tudja-e tenni magától a kontextushoz, közvetlenül kifejez. Sőt, ha a beszélő jelentős mértékben tévedne feltevéseiben, akkor nagy valószínűséggel nem az történik, hogy a hallgató valami mást ért, mint amelyet a beszélő a propozíciókkal kifejezni szándékozott: hanem inkább az következik be, hogy a hallgató el sem jut az ésszerű értelmezésig, így – ha kellőképpen figyelmes – pontosítást kér. Elég sok véletlen egybeesés szükséges ahhoz, hogy egy megnyilatkozás lehetséges között az egyikről a beszélő úgy gondolja, hogy az a legrelevánsabb, egy ettől gyökeresen eltérő pedig a hallgató számára a legrelevánsabb. Amint fentebb már megjegyeztük, az a tény, hogy egy bizonyos megnyilatkozás közeli megfelelésben van egy magyar mondattal, erős bizonyíték amellett, hogy magyar mondatnak is volt szánva. Ehhez hasonlóan – bár kisebb mértékben – az a tény, hogy egy megnyilatkozás egy bizonyos értelmezése kiemelkedik a nagyobb relevanciája folytán a többi közül, erős bizonyíték amellett, hogy ez a szándékozott értelmezés. A megértés adekvát modelljéhez tehát a relevancia elvének a következő megfogalmazása szükséges – az egyszerűsített változattal szemben, amelynek a lényege, hogy a beszélő a legrelevánsabb propozíciót fejezi ki –: megpróbálja a legrelevánsabb propozíciót kifejezni. Máskülönben modell jó néhány olyan megértési hibát jósolna, amelyek szisztematikusan nem fordulnak elő. Vegyük először azt az egyszerű esetet, amikor a beszélő által szándékozott propozíció tökéletesen irreleváns, hiszen a hallgató már eleve igaznak tartja az adott kijelentést. Egyik példánknál maradva, a hallgató már azokat a futballeredményeket, amelyekről a beszélő tájékoztatni próbálja Az egyszerűsített modellben a hallgatónak kudarcot kell vallania a szándékozott propozíció azonosításában, és valószínűleg azt hinné; hogy nem értette meg a beszélőt. A relevancia teljes elve valójában a megértés kritériumát kínálja: a szándékozott értelmezés általában az egyedüli, melyet a beszélő hallgató számára maximálisan relevánsnak gondolhatott, s ennélfogva egyetlen, amely összeegyeztethető a relevancia elvével.
14
Érdekesebb az az eset, amikor létezik valamilyen, a hallgató számára könnyen hozzáférhető propozíció, amely rendkívüli mértékben megnöveli számára a megnyilatkozás relevanciáját, amely azonban, mint a beszélő mára ismeretlen, a beszélő szándékai szerint nem játszhatott volna szerepet az értelmezésben. Az egyszerűsített modellben a hallgatónak azt az értelmezést kell választania, amely számára maximálissá teszi a relevanciát, vagyis félre kellene értenie a beszélő szándékait és magát a megnyilatkozást is. A relevancia teljes elve azonban annak a konklúziónak a természetes ellenőrzését kínálja, hogy egy bizonyos háttér-propozíciót szándékoztak-e vagy sem. Tételezzük fel, hogy egy megnyilatkozás adott értelmezéséhez bizonyos háttérpremisszát kellene felhasználni, és azt is tételezzük fel, hogy ha a premisszát a beszélő szándékozta volna, akkor maga a tény, hogy szándékozta vagy felhasználását szándékozta, relevánsabb lenne, mint magának a megnyilatkozásnak a tartalma. Ez az értelmezés viszont automatikusan megsértené a relevancia elvét, hiszen – a hipotézisnél fogva – a megnyilatkozás által kifejezett propozíció nem a legrelevánsabb propozíció volt, amely a beszélő számára az adott körülmények között rendelkezésre állt. Ezt az értelmezést tehát nem szánhatta az a beszélő, aki kísérletet tett a relevancia elvének tiszteletben tartására. Képzeljük el azt a diákot például, aki azáltal, hogy betör a vizsgáztató szobájába éjszaka, titkon tudja, hogy megbukott a vizsgán. Professzora, aki látta eredményeket, de nem tud a betörésről, egy kötetlen beszélgetésben így szól hozzá (32) A következő tanszéki értekezleten megbeszéljük mindenkinek az ügyét, aki megbukott a vizsgán. Világos, hogy a (33)-ban lévő információ felhasználásával a diák nagymértékben megnöveli e megnyilatkozás relevanciáját a maga számára azáltal, hogy kontextuális implikáció mellett a (34)-et is levezeti: (33) Megbuktam a vizsgán, (34) Az ügyemet megbeszélik a következő tanszéki értekezleten. (35) Ha megbuktam a vizsgán, akkor az ügyemet megbeszélik a következő tanszéki értekezleten. A diák minden bizonnyal levonja ezt a következtetést. Tudni fogja azonban, hogy csak ez lehetne a szándékozott értelmezés, ha a professzor azt szándékozta volna, hogy a diák a (33)-at alkalmazza, és a (34) kontextuális implikációt vonja le. Ám ha valóban azt szándékozta volna, hogy ezt használja fel, akkor tudnia kellett volna, hogy a diák titkon betört a vizsgáztató szobájába, és az a tény, hogy tudta ezt, nyilvánvalóan relevánsabb lett volna, min maga a (32). A (33)-on alapuló értelmezést ezért nem szándékozhatta ilyen körülmények között az a beszélő, aki aláveti magát a relevancia elvének. Hasonlítsuk ezt össze azokkal az esetekkel, ahol a beszélő és a hallgató már megállapította kölcsönös tudásának részeként (33)-at, és ahogy a beszélő nyilvánvalóan szándékozná, hogy a hallgató alkalmazza a (33)-at és következtessen 34)-re. Vagy nézzük azt az esetet, ahol a megnyilatkozásnak két értelmezése van, az egyik normális fokú relevanciával, a másik pedig ennél számottevően többel bír. Az egyszerűsített modellben az utóbbit kellene választani. A relevancia teljes elve azonban általában (helyesen) az előbbit választja. Képzeljünk el például beszélgető édesanyát, és az egyik így szól a másikhoz: (36) A fiam megint egy lábbal több lett. [My son has grown another foot.] Ez jelentheti azt is, hogy a fia nagyobbra nőtt, de azt is, hogy egy további végtagot növesztett. A második értelmezés természetesen sokkal relevánsabb. Ha azonban ez lett volna a szándékozott értelmezés, akkor a relevancia elvét súlyosan megsértették volna. A beszélőnek, ha a fia tényleg háromlábúvá vált volna, sokkal relevánsabb megnyilatkozást kellett volna tennie, mint a tény puszta kijelentését. Sokféleképpen kidolgozhatta
15
volna, miközben meglehetősen magasra tartja a relevancia szintjét, de nem hagyta volna hallgatóra, hogy az összes döntő implikációt levonja, illetve az összes felvesse, amelyet egy ilyen rendkívüli tény jelenthet. A relevancia teljes elve ennélfogva kétségtelenül a kevésbé drámai és kevésbé releváns értelmezéseket választja ki az ehhez hasonló esetben. Vannak azonban olyan esetek, amikor a relevancia elvének nem egyszerűen nem sikerül megakadályozni a hibákat, hanem ténylegesen elő is segíti őket. Ha az ilyen hibák valóban előfordulnak, akkor az erre az elvre épített megértési modell jogos. Két rövid példával illusztráljuk ezeket a megjósolt hibákat. Kifejtettük, hogy a relevancia a feldolgozás mennyiségének, így azon kontextus hozzáférhetőségének függvénye, amely a kontextuális implikációk szükséges. Vegyük először a nagyon érzékeny emberek példáját, akik könnyen megsértődnek a legártatlanabb megjegyzésen is. Viselkedésüket és hibájukat könnyen jósolja a relevancia elve, azzal az egyszerű kiegészítő feltevéssel, hogy számukra a rájuk vonatkozó propozíciók és arról szóló propozíciók, hogy mások mit gondolnak róluk, rendkívül gazdag és könnyen hozzáférhető potenciális kontextust alkotnak. Olyan terület amelyre állandóan figyelnek, s amely ebből kifolyólag mindig a kontextus kiterjesztését kínálja. Amikor csak alkalom nyílik rá, hozzáfordulnak és kihasználják. Az ilyen emberek a számukra legrelevánsabb értelmezést választják ki: vagyis azt, melynek implikációi róluk szólnak. Azok az ellenőrzések, amelyeket a relevancia elve más esetekben nyújt, itt valószínűleg nem működnek. Egyrészt, ha a paranoid értelmezés helyes lenne, akkor a beszélő a megjegyzését jobban kidolgozhatná, következésképpen ki is kellene dolgoznia, s így még relevánsabbá tennie. Másrészt, s ezt a hallgató is tudja, vannak társas megfontolások és szabályok, amelyek esetleg megakadályozzák a beszélőt abban, hogy kritikájában túlságosan nyílt legyen. Hasonlóképpen, szinte lehetetlen meggyőzni azokat az embereket tévedésükről, akik minden második megnyilatkozásban szexuális szándékot ők a számukra legrelevánsabb értelmezést választják ki; azt pedig, hogy a beszélő miért nem használja ki eléggé a relevancia elvét, könnyen megmagyarázzák az illendőséggel kapcsolatos megfontolásokkal. Ha az emberek nagyobb figyelmet szentelnének a kölcsönös tudásnak, akkor az ilyen hibák jóval ritkábban fordulnának elő. A relevancia elve által jósolt hibák második típusára példa a jós szavainak értelmezése. Az antropológusok értetlenül állnak azon tény előtt, hogy miért bízik olyan sok ember a jósokban. Ezt részben azzal magyarázzák, hogy a szavai általában homályosak és többféle értelmezést engednek meg, így nem tévedhet. Az azonban továbbra is magyarázatra szorul, hogy az emberek miért keresnek homályos információt a jósnál. A relevancia elve azt jósolja, hogy a kliens automatikusan a legrelevánsabb értelmezést találja meg a jóslatban, és úgy veszi, hogy ez volt a szándékozott értelmezés. Még ha a kliensnek kétségei is vannak egy adott jós felől, és próbára akarja tenni (s ez a beszámolók szerint gyakran meg is történik), figyelembe kellene vennie, maga a jóslás azért lehetséges, mert a relevancia elve által normális körülmények között kínált ellenőrző próbák nem működnek. A jós tudhat mindent: így semmiféle megszorítás nincs abban, hogy szándéka szerint a kliensnek milyen premisszákat kell használnia. Elképzelhető, hogy szándéka szerint az alkalmazandó premisszák majd csak valamikor a jövőben lesznek hozzáférhetőek a kliens számára. A jós beszédének létezik egy bizonyos standard stílusa és a kidolgozottságnak egy standard foka, amelyet a jóslás eljárásának részeként fogadnak el. Ezért a kliens által kialakított értelmezés alulkihasználtsága a jós részéről nem jelenti az értelmezés próbáját.
IV. Végkövetkeztetés
Visszatérve a kölcsönös tudás kérdéséhez, nézetünk szerint a kölcsönös tudás legjobb bizonyítéka (jóllehet semmiképpen sem „bombabiztos”) nem a fizikai együttes jelenlét, hanem a megértés: míg ugyanannak a fizikai
16
ingernek nagyon különböző leírásait állíthatjuk elő, a helyes megértés maga után vonja, hogy a beszélgetők által adott értelmezés közel azonos. Ha tehát megértem, amit mondasz, és nem adok okot rá, hogy kételkedj abban, hogy valóban megértettem, akkor a megnyilatkozásod értelmezését, valamint az összes kontextuális premisszát, melyek annak kialakítása szempontjából meghatározóak voltak, kölcsönösen ismertnek tételezhetem fel. Nagyon különös helyzetekre van szükség – olyanokra például, melyeket Schiffer, valamint Clark és Marshall vizsgált – ahhoz, hogy a kölcsönös tudás megítélésének hibája a megértés hibáját okozza. Nem meglepő, amint azt kifejtettük, hogy a kölcsönös tudásra következtetünk a megértésből, s nem pedig fordítva. Ellenkezőleg, a megértés hibái szinte automatikusan okoznak hibákat a kölcsönös tudás megítélésében. Triviális, hogy a megnyilatkozás téves értelmezését attól kezdve, hogy kialakítottam, a közös tudás részének tekintem. Kevésbé triviális, hogy a kliens feltételezi, a jós szavainak legrelevánsabb értelmezés, valamint mindazon premisszák, amelyek hozzá vezetnek, kezdettől fogva a jós tudásának részét alkotják, és kölcsönösen ismertek attól a pillanattól kezdve, hogy a kliens “megérti” őket. Ha a kliensek a kölcsönös tudás elméleti szakemberei által elvárt módon viselkednének, akkor először a kölcsönös tudást kellene felmérniük. A kölcsönös tudás modellje szerint, ha kételyeink támadnának a jóst illetően, és úgy határoznának, hogy próbára teszik, akkor igen hamar átláthatnák javaslatainak homályos voltát, így el kellene veszíteniük hitüket a próbára tett jósban. Mivel a jósok és a jóslás intézménye kitűnő egészségnek örvend, ésszerű feladni a megértésnek azokat a modelljeit, amelyek a kontextusnak a kölcsönös tudással való azonosításán alapulnak. Síklaki István fordítása JEGYZETEK 1
2 3
Egy érdekes cikkben Kobbs (1979) kifejtette, hogy a koherenciának egyetlen általános elve játszik szerepet az értelmezés minden aspektusában. Noha a mi javaslataink részleteikben eltérnek, céljaink nyilván hasonlóak. Tulajdonképpen ez a lehetőség az alapja Stoppard Dogg's Hamlet Cahoot's Macbeth című színdarabjának is. A thalassemia olyan örökletes betegség, amely a vörösvértestek sérülékenysége miatt vérszegénységet okoz. A férfi nemi kromoszómához kötve recesszív módon öröklődik, ezért kell orvoshoz fordulni, ha a férfi thalassemiás.
HIVATKOZÁSOK Clark, H. H. – Carlson, T. B. (1992) Context for Comprehension. ln Clark, H. H. (Arenas of Language Use. Chicago, The University of Chicago Press. 6077. Clark, H. H. – Marshall, C. R. (1981) Definite Reference and Mutual Knowledge. Joshi, A. K. – Sag, L – Webber, B. (eds.): Elements of Discourse; Understanding. Cambridge, Cambridge University Press, 16-63. Grice, H. P. (1967) William James Lectures. Kiadatlan. Grice, H. P. (1975) Logic and Conversation. Syntax and semantics. Vol. 3. New York, Academic Press. 41.,.57. (Magyarul: A társalgás logikája. ln Pléh Cs. – Siklaki T. [szerk.]: Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Budapest, Osiris, 1997. 213-227.) Grice, H. P. (1979) Further Notes on Logic and Conversation. In Cole, P. (ed.): Syntax and Semantics 9: Pragmatics. New York, Academic Press. 113-128. Hobbs, J. R. (1979) Coherence and coreference. Cognitive Science. 3. 67-90. Karttunen, L. – Peters, S. (1975) Conventional implicature in Montague Grammar Cagen, C. – Thompson, H. – Thurgood, G. – Whistler, K. – Wright, J. (eds): Proceedings of the First Annual Meeting of the Berkeley Linguistics Society. University California, Berkeley, Berkeley Linguistics Society, 266-278. Lewis, D. K. (1969) Convention: A Philosophical Study. Cambridge, MA, Harvard University Press. McCawly, J. (1979) Presupposition and discourse structure. In Oh, C-K. -'Dineen, (eds.): Syntax and Semantics 11: Presupposition. New York, Academic Press, 388.
17
Schiffer, S. (1972) Meaning. Oxford, Clarendon Press. Smith, N. – Wilson, D. CI 979) Modern Linguistics: The Results of Chomsky’s Revolutin. Harmondsworth, Penguin. Sperber, D. – Wilson, D (1981) Irony and the use-mention distinction. In Cole, P. Radical Pragmatics. New York, Academic Press. 295-318. Sperber, D. – Wilson, D. (előkészületben) Language and Relevance: Foundations of Pragmatic Theory. Stalnaker, R. (1974) Pragmatic presupposition. In Munitz. M. K. – Unger, P. K. (eds.): Semantics and Philosophy. New York, New York University Press. 197-214. Sperber, D. (1981) On Grice's theory of conversation. In Werth, P. (ed.): Conversation, Speech, and Discourse. London, Croom Heim, 155-178.
18
