Klaszterépítés, a klaszterek fejlesztése

2.6.3. Klaszterépítés, a klaszterek fejlesztése

Napjaink gazdaság- és vállalkozásfejlesztési programjainak egyik leggyakoribb kifejezése a hálózatok mellett: a „klaszter”. A 80-as évektől a legfejlettebb országok vállalati és iparági esettanulmányai egyértelműen rámutattak, hogy a cégek sikeressége és versenyképessége egyre inkább lokális üzleti környezetük minőségétől függ. A lokalitás mellett a másik alapvető változás, hogy a vállalatok nem elkülönülten, nem elszigetelten vesznek részt a piaci versenyben, hanem nagyon összetett kapcsolatrendszerben levő vállalatcsoportok, hálózatok stb. a globális verseny igazi alapegységei. Ezért egy adott termékpiacon versenyző, egy iparághoz/üzletághoz tartozó cégek és velük szorosan együttműködő üzleti partnereik esetében a lokális előnyöket kihasználó vállalati csoportosulások, azaz a klaszterek jelentősége felértékelődött. Ez a fogalom közel egy évtizedes külföldi „tündöklése” után nemrég megjelent Magyarországon is, többek között a Széchenyi-terv regionális gazdaságépítési programjában szerepel. Tanulmányunkban a meghatározó nemzetközi irányzatok és fejlesztési tapasztalatok alapján tekintjük át a klaszterek kialakulását, főbb jellemzőit, támogatásuk lehetőségeit. Egyértelmű, hogy a klaszter nem egy „gyorsan múló divat”, hanem a globális verseny kihívásaira adott, a tartós versenyelőnyöket erősítő sikeres vállalati válasz. Először a versenyelőnyök forrásai térbeli koncentrálódásának folyamatát ismertetjük, majd a lokális klaszterek néhány jellemzőjét tekintjük át. Két irányzatot értékelünk részletesen, amelynek tapasztalatait Magyarországon is jól alkalmazhatónak tartunk: a kis- és középvállalkozások klasztereit (a Marshall-féle iparági körzeteket, amelyek „Harmadik Olaszországban” működnek és amelyeket a fejlődő országok számára javasolni szoktak), valamint Porter regionális klaszter felfogását, amely rendszerezi a tényezőket, részben emiatt a regionális fejlesztési politikák és stratégiák kidolgozáskor kiválóan felhasználható ez a megközelítés mind az EU, mind az OECD klaszterekkel foglalkozó anyagaiban mindig megjelenik, mint alapeset). Ezt követően vázoljuk a klaszterek által nyújtott legfontosabb vállalati előnyöket, amelyekből részben következnek a klaszterek számára előnyös fejlesztési elképzelések is. A tanulmány végén térünk ki arra, hogy milyen lehetőségeket és fejlesztési elképzeléseket látunk klaszterek létrejöttére és támogatására Magyarországon, a nemzetközi tapasztalatok mellett támaszkodunk a dél-alföldi régióban végzett vizsgálatainak főbb következtetéseire is. 2.6.3.1. A regionális és lokális klaszterek megjelenése A klaszterek kialakulása világszerte annak köszönhető, hogy a globális verseny kihívásainak a vállalatok mindenütt próbálnak megfelelni, többek között újfajta együttműködést kialakítva mind az üzleti partnerekkel, mind a háttérintézményekkel. A fejlett országokban a spontán módon létrejövő újszerű vállalati együttműködések sokféle formája figyelhető meg. A nagyvállalatok stratégiai szövetségeket kötnek, avagy fuzionálnak, míg a kisebb vállalatok üzleti hálózatok sokaságát alakítják ki. Szinte mindegyik eset-

ben a helyi intézményekkel nagyon szoros együttműködés alakul ki, ugyanis a vállalatok felismerték, hogy nekik kiadásokat takarítanak meg pl. a segítőkész önkormányzatok, ha az állami finanszírozású helyi oktatási intézményekben megfelelő profilú és színvonalú a szakképzés, így a vállalatok készen kapják a munkaerőt, nem kell költséges és időigényes tanfolyamokon kiképezni. A globalizáció főbb gazdasági folyamatai (dereguláció, informatikai-kommunikációs technológiák elterjedése, technológiai váltás stb.) megerősödésének következtében szinte mindegyik piacon megjelentek a globális vállalatok, erőteljes versenyt életre keltve. A globalizáció lehetővé tette, hogy egyrészt a vállalatok termékeiket bárhol értékesítsék, illetve inputjaikat a számukra legkedvezőbb helyről szerezzék be: „bárki-bárhol-bármikor-bármit” megvásárolhat és eladhat. Másrészt telephelyeiket is szinte tetszőleges helyen létrehozhatják, legalábbis sok hasonlóan előnyös település közül választhatnak, vagy inputforráshoz, vagy piachoz közel települhetnek, avagy egy kedvező szállítási csomópontba. A fentiek miatt az iparágak többségénél az várható, hogy a vállalatok áttelepülnek az olcsóbb termelésre lehetőséget adó, avagy piacot nyújtó fejlődő országokba, így bizonyos területi kiegyenlítődés következik be. Viszont az empirikus megfigyelések, többek között Porteré is, azt mutatták ki, hogy a globális iparágak/üzletágak többsége erőteljes térbeli koncentrációt mutat, csak a fejlett országokban tömörülnek, azokon belül is csak néhány térségben. Azaz a globalizáció során „új gazdasági tér” formálódik, amelynek alapegységei az országokon belüli régiók, városok és vonzáskörzeteik. Porter ezt az ellentmondást „globális-lokális paradoxonnak” nevezi: miközben a globális verseny erősödik és a vállalatok többsége globális versenystratégiát dolgoz ki, mindeközben a regionális-lokális specializáció egyre inkább megfigyelhető, a régiók gazdasága szakosodik néhány olyan iparágra, amelynek versenyelőnyeihez kedvező feltételeket nyújt a lokális környezet. A globális vállalat a magas hozzáadott értékű, nagy termelékenységű, avagy stratégiai fontosságú tevékenységeit általában a hazai-térségi bázisban (home base) koncentrálja, míg értékláncának többi tevékenységét kihelyezi, részben különböző telephelyekre (pl. fejlődő országokba), részben más helyi vállalatokhoz (outsourcing). A hazai bázis, a vállalati törzstevékenységeknek helyet adó térség, település nyújtja azokat az információs és innovatív versenyelőnyöket, agglomerációs hozadékot, szinergiát, felhalmozódott egyéni és szervezeti tapasztalatokat, a rejtett tudást, amelyeket a távoli versenytársak nem tudnak lemásolni, így a lokalitásból adódó versenyelőnyöket nem tudják egykönnyen mérsékelni. Ezért a vállalati stratégia és a lokális beágyazódás szükségszerűen hozza magával a földrajzi koncentráció felerősödését (9. ábra).

2

9. ábra A technológia és a stratégia szerepe a térbeli koncentrálódásban

Forrás: Porter-Sölvell (1998), 442.o. alapján a szerző szerkesztése

A gazdasági tevékenységek térbeli koncentrálódását nemcsak a vállalati stratégia erősítette fel, hanem a technológia kiemelkedő fontossága is. A technológia lényege az innovációs folyamat, aminél előnyt jelent a lokalitás, a térbeli sűrűsödés (Porter-Sölvell 1998): – csökkenthető a technikai és gazdasági bizonytalanság, – rugalmasabb és gyorsabb a problémák felismerése, és hatékonyabb az interakció (a cégek szakértői és a kutatók között), – a tudás cseréjéhez szükségesek a személyes (face-to-face) kapcsolatok, főleg a rejtett tudás (tacit knowledge) megismeréséhez és megértéséhez. A klaszterek az ún. gazdasági bázis elmélettel magyarázhatók, ez az elmélet a globális feltételek között „újra lett gondolva”. A helyi gazdaságot két részre kell osztanunk: traded és nontraded szektorra. A traded szektorban olyan tevékenységek folynak, amelyek termékei/szolgáltatásai régión kívüli igényeket elégítenek ki, egyrészt ezek az igények általában nagy és gyorsan bővülő, fizetőképes piacot jelentenek, másrészt ezek a cégek árbevételüket és így jövedelmüket kívülről hozzák be a régióba, nem függnek a régióban élők fizetőképességétől. Míg a nontraded szektor csak a helyi igényeket elégíti ki, azaz árbevétele és jövedelme a helyi fizetőképes kereslettől függ, emiatt ezek a cégek nem képesek termelésük gyors növelésére (pl. Magyarországon az alacsony jövedelmek, nyugdíjak stb. miatt a helyi gazdaság évente csak az életszínvonallal arányosan tud bővülni). Klaszterek csak a traded szektorban jöhetnek lére, ahol remény és lehetőség van a gyors piaci terjeszkedésre, érdemes befektetni új technológiába és a piaci lehetőségek csak összefogással aknázhatók ki, amit az erős verseny miatti gyors döntés és válasz is 3

megkövetel. Az összefogás a globális piac nagy mérete miatt is szükségszerű. Ekkor az együttműködés minden részt vevő partnernek előnyöket jelent, mindenki jobban jár, mintha külön-külön próbálna versengeni, továbbá igazi versenytársak nem a helyiek, hanem a külföldiek. A globális verseny hatására a térbeli koncentráción alapuló nagyon sokféle sikeres vállalati válasz született, amelyek jelentős része a speciális regionális, helyi környezetből adódó versenyelőnyökre támaszkodik. Ami viszont mindenütt megfigyelhető: nagyon erőteljes a regionális specializáció, mivel a nagyméretű globális piac miatt a méretgazdaságosság előtérbe került, amihez a térségben koncentrálni kell az erőforrásokat, így csak néhány iparágban, üzletágban lehet sikereket elérni. Másik jellemző a kis- és középvállalkozások (KKV-k) körében erőteljesen fellépő igény az együttműködésre, mivel egyrészt másképp nem tudnak kilépni a globális piacra (a magas belépési korlátok, a jelentős tranzakciós költségek, a speciális külkereskedelmi ismeretek stb. miatt), másrészt nem tudnak versengeni a helyi piacaikon megjelenő globális cégekkel. Megjegyezzük, hogy a globális piac iparági/üzletági részpiacokból áll, egy-egy részpiacon ugyanazon fogyasztói igényeket kielégítő, azaz egymással versenyző termékek (szolgáltatások) és az őket előállító iparágak/üzletágak szerepelnek. Így az üzleti verseny mindig iparági verseny, ami napjainkra lényegében klaszterek versenyévé vált. Éppen a sokféleség miatt a klaszter (csomósodás, csoportosulás, fürtösödés stb.) egy olyan gyűjtőfogalom, amelynek különböző formái figyelhetők meg a gyakorlatban. A klaszterek tipizálásánál gyakran előforduló alapesetek, amelyek részben átfedik egymást: • Vertikális termelési lánc: általában egy vagy több nagyvállalat beszállítói hálózata, amely input-output analízis segítségével feltérképezhető. • Kapcsolódó szektorok aggregációja: általában globális nagyvállalatok, avagy kiemelkedő szektorok, amelyek jelentős exportot bonyolítanak le. Egy-egy nemzetgazdaság stratégiai húzóágazatai, amelyek sok esetben nem vizsgálhatók a hagyományos statisztikai tevékenységek osztályozásával (így az ISIC, avagy TEÁOR nem megfelelő kimutatásukra). Pl. egy egészségügyi klaszterben a gyógyszergyártók mellett orvosi berendezések gyártói, egészségügyi szalonok, konferenciaközpontok stb. is szerepelnek, hasonlóan a turizmusban nemcsak az utazóirodák és a szállodák, hanem az éttermek, a helyi szórakoztatóhelyek (színház, lokál stb.), múzeumok, illetve a beszállítók (bortermelők) is beleértendők. Porter az ilyen típusú klaszterek jelentőségét, nemzetközi szerepének erősödését emelte ki, amelyben van ugyan egy „magtevékenység”, de nagyon sok kapcsolódó szektor is megjelenik. Ezek a klaszterek gyakran, de nem feltétlenül, koncentrálódnak földrajzilag. • Regionális klaszter: a kapcsolódó szektorok földrajzi koncentrációja egy adott régión belül, amelyek hasznosítják a lokális technológiai externáliák számtalan variánsát a tudás megosztásától és a tudás túlcsordulásától (spillover) a kezdő cégek (start-up) magas arányáig. • Iparági körzet: a termelési folyamat egy-egy lépésére specializálódott kis- és középvállalkozások (KKV-k) lokális koncentrációja. Egy helyileg beágyazódott 4

(embedded), a helyi társadalom magatartásmintáin, a bizalmon és informális kapcsolaton alapuló rugalmas helyi specializáció, amely cégek együttesen exportképes termékeket állítanak elő. Többféle típus figyelhető meg a gyakorlatban, egy-egy nagyvállalat köré szerveződő KKV-któl a helyi horizontális hálózatokig. • Lokális hálózat: speciális kapcsolatrendszer a gazdasági szereplők között, amely nemcsak üzleti és hierarchikus, hanem gyakran a kölcsönös függőségen, bizalmon és együttműködési készségen alapszik (hasonlít a KKV-k iparági körzetéhez). A hálózatra jellemző, hogy tagjainak köre pontosan megadható, egymással szerződéses kapcsolatban állnak. • Innovációs miliő: high-tech iparágak helyi koncentrációja, amely a gazdasági és intézményi szereplők egymás közötti szinergikus hatásain alapszik, a tudás diffúziójának és a tanulásnak (benchmarking), az innovációnak alapvető szerepe van, a rejtett tudás kiemelt fontossága miatt a földrajzi koncentráció elsőrendű szemponttá vált. A valóságban nagyon sokféle módon jöttek létre és működnek a sikeres helyi együttműködések, mivel a gazdaságon kívüli tényezők, a kulturális háttér és a társadalmi jellemzők is fontosak. Ennek ellenére megadható a különböző klaszter-felfogások „közös része” (10. ábra): – mindig megfigyelhető a vállalatok közötti valamilyen tartós együttműködés, – a vállalatok megosztják egymással erőforrásaikat is, – a vállalatok intenzív kapcsolatokat alakítottak ki a helyi intézményekkel, – az együttműködő vállalatok és intézmények földrajzilag koncentrálódnak. 10. ábra Az eltérő klaszter típusok közös jellemzője

Forrás: Lagendijk (1999).

A klasztereknek alapvetően három előnyét lehet kiemelni: egyrészt megerősödnek a vállalatok versenyelőnyei, másrészt a munkamegosztás (specializáció) miatt javul a ter-

5

melékenységük, harmadrészt kötődnek a helyi gazdasághoz és társadalomhoz, azaz partnerek a helyi gondok (foglalkoztatási, intézményfejlesztési stb.) megoldásában. A fogalom viszonylagos újszerűsége miatt napjainkban is folynak a viták a klaszter fogalmáról és értelmezésének határairól (Olaszországban iparági körzetnek, Franciaországban lokális termelési rendszernek nevezik, míg az angolszász országokban a „cluster” kifejezés terjedt el). Viszont mindegyik fejlett országban megfigyelhető a klaszterek valamilyen formája, pl. az USA-ban a 90-es évek közepén egy felmérés szerint 380 vezető klasztert találtak, amelyek a munkaerő 57%-át foglalkoztatták és az USA exportjának 78%-át állították elő. Az is jellemző, hogy a klaszterszerűen működő cégek jövedelmezősége 2-4%-kal javul és a KKV-k túlélési aránya jóval magasabb, mint az elkülönülten erőlködő cégeknél. A klaszter hamar bekerült a gazdaságpolitika eszköztárába is, többek között az OECD által szervezett jelentős konferenciák (pl. 2000 júniusában Bolognában, avagy 2001 és 2002 januárjában Párizsban) fő célja a klaszterek élénkítése során alkalmazott gazdaságpolitikai eszközök áttekintése volt. Az Egyesült Államokban 2001 őszén fejeződött be egy igen nagyméretű klaszter felmérés Michael Porter irányításával, de az Egyesült Királyságban is 2001 tavaszán tették közé a regionális klaszterek felmérésének (cluster map) első eredményeit. Nemcsak a fejlett, hanem a fejlődők országokban is több program szolgálja a klaszterek fejlesztését, többek között az ENSZ UNIDO által koordinált kezdeményezések. 11. ábra A klaszterek sematikus modellje

6

A fentiek alapján a klaszterekre általánosan jellemző, hogy az adott iparág kulcsvállalataira épülnek, amelyek régión kívülre képesek exportálni, ezek a vállalatok növekedésre, termelésük gyors bővítésére képesek (11. ábra). A kulcs(mag)vállalatok támaszkodnak helyi üzleti partnereikre, azok hálózataira, az egész iparág pedig a helyi gazdasági infrastruktúrára, amely alapvetően determinálja a vállalati versenyelőnyöket. A klaszter lényegében egy lokális húzóágazat, a régió olyan domináns iparága, üzletága, amelyik export- és versenyképes. A vezető iparág állhat néhány globális vállalatból, pl. az autóiparban, de lehet többszáz KKV csoportosulása is, mint pl. az olasz divatipar. Viszont alapvető, hogy a klaszter a helyi gazdaság tartós szektora, nem települ át másik országba vagy térségbe, hanem „beágyazódott” a helyi társadalomba, azaz gazdaságon kívüli helyi társadalmi-szociális tényezők is hatnak rá. A beágyazódás miatt az is lényeges, hogy a klasztert alkotó fontosabb cégek hazai bázisa a térségben van, azaz ott élnek a lényeges döntések előkészítői és meghozói, ott születnek a döntések (stratégiai, pénzügyi, marketing stb.), ott készülnek a vezértermékek és ott folyik a fejlesztés. A klaszterek létrejöttének megértéséhez alapvetőnek tartjuk, hogy a klaszterek lényege: a vállalatok felismerése, hogy csak a lokális háttérre, lokális üzleti partnereikre támaszkodva tudnak talpon maradni a nagyon erős globális versenyben. Továbbá nemcsak talpon maradhatnak, hanem javíthatják jövedelmezőségüket is, valamint alkalmazkodóképességüket a piaci változásokhoz. A vállalati versenyelőnyöknek általában két típusát szokás vizsgálni: a költségelőnyöket és a termékdifferenciálásból (és pozicionálásból) adódó előnyöket. Ez a két típusú előny megfigyelhető a klaszterek vállalatainál is (12. ábra). A térbeli közelség miatt egy-egy újabb, hatékonyabb, olcsóbb eljárás gyorsan elterjed a klaszter vállalatai között, főleg a vezető szakértők közötti informális kapcsolatokon keresztül: a „trükkök ellesése”, a tapasztalatok „meghallása”, a szakemberek munkahely cseréje következtében, azaz sokkal jobbak az esélyek a költségelőnyök (költségcsökkentések) elérésére és a termelés bővítésére, mintha egy cég közelében nincs klaszter (ha nem sűrűsödnek az iparági vállalatok, hanem a cég elszigetelten működik). A globális versenyben a tartós versenyelőnyök főleg termékdifferenciálásból erednek (mivel a magas munkabérű fejlett országoknak kicsi az esélye, hogy a költségeket tekintve versenyben tudnak maradni a jóval olcsóbb fejlődő országokkal), az utánzás és az árverseny (az olcsóság) a fejlett országoknak kedvezőtlen, így a klaszterhez tartozó vállalatok rákényszerülnek termékdifferenciáláson alapuló stratégiai versenyelőnyök kialakítására. Termékdifferenciáláshoz legfontosabb a gyors és pontos információ, amire a versenytársak közelsége miatt szert tudnak tenni, így a piaci igények változását viszonylag gyorsan és jó hatásfokkal (kis kockázattal) észlelik, mivel összeadódnak a különböző vállalatoknál levő információk, elemzések, következtetések. Az is lényeges, hogy a beszállítók, háttérintézmények helyi jelenléte lehetővé teszi a kis sorozatban eladható, rugalmas gyártást feltételező termékek/szolgáltatások előállítását, amelyek kevésbé árérzékenyek.

7

12. ábra A lokális klaszterek által nyújtott vállalati előnyök

Forrás: Porter (2000/b) 266.o. alapján a szerző szerkesztése.

Úgy is meg szokták fogalmazni a klaszterek előnyeit, hogy egy kisebb vállalat hozzájut mindazokhoz az előnyökhöz, információkhoz, mintha egy nagyvállalat része (leányvállalata) lenne, miközben pénzben nem fizeti meg ennek költségeit (pozitív externália, avagy agglomerációs előny). A KKV-k számára ezért is szinte egyetlen út helyi hálózatok, klaszterek létrejötte, egyébként nemhogy a traded szektorba nem tudnak kerülni, de a helyi piacokon sem tudnak talpon maradni a globalizálódó iparágakban (ami megfigyelhető Magyarországon is, pl. a kiskereskedőknél). Nyilván több iparág/üzletág nem globalizálódik (pl. a helyi lakossági szolgáltatások: TV javítás, éttermek stb., avagy helyi építőipar), de ezek a nontraded iparágak szűkös fizetőképes kereslettel számolhatnak (a piac nagysága adott), nem tudnak számottevően bővülni, a köztük levő erős verseny miatt (ha egy ilyen cég növeli részesedését, akkor az mások tönkremenetelével jár) kicsi a remény az együttműködésre, mivel mindenki óvja információit, titkait stb. A klaszterek sokfélék, ezért vizsgálatukhoz tipizálásra van szükség. Napjainkban folynak még a viták, de nagyjából kialakult egy konszenzus, megkülönböztetve két alaptípust: az iparági klasztert és a regionális (területi) klasztert. Az iparági klaszter egy értéknövelő termelési (ellátási) láncban egymáshoz erősen és kölcsönösen kapcsolódó vállalatok hálózataként adható meg, amely kiegészül specializált szolgáltatókkal és egyéb intézményekkel (OECD 1999). Lényegében egy adott iparág értéklánc-rendszereinek összességéről van szó egy országon belül, amelyekhez egyéb intézmények is kapcsolódnak. Az iparági klasztereknél nem kritérium a térbeliség, hanem a nemzetgazdaságon belüli fontosságot (súlyt) tartják fontosnak, azaz egy ország 8

stratégiai húzóágazatait sorolják ide. Ez a szemlélet főleg kisebb országokban (Hollandia, Finnország stb.) terjedt el, és elsősorban az innovációhoz kötődő iparágakban használják, ahol sok esetben a térbeliség másodlagos, mivel fontosabb a közös nyelven, kultúrán, személyes ismeretségen alapuló együttműködés a néhány kiemelkedő intézmény (egyetem, fejlesztőintézet) nem nagy számú szakértője között. Az innovációs klaszterek főleg a központi kormányzat érdeklődésének előterében állnak, a gazdaságpolitika kiemelten támogatja megerősödésüket, emiatt általában a regionális és helyi kormányzatok „feje felett” történik támogatásuk. Regionális klaszter alatt egy adott iparág versenyző és kooperáló vállalatai, kapcsolódó és támogató iparágai, pénzügyi intézmények, szolgáltató és együttműködő infrastrukturális (háttér)intézmények (oktatás, szakképzés, kutatás), vállalkozói szövetségek (kamarák, klubok) innovatív kapcsolatrendszerén alapuló földrajzi koncentrációját értjük (Porter 1997, 11 o.; 2000, 16 o.). Lényegébe iparági és földrajzi koncentráció együttesen. Ez a szemlélet egyrészt a nagy kiterjedésű országokban (pl. USA, Kanada), másrészt a KKV-k fejlesztését előtérbe állító országokban terjedt el. A regionális klaszterek fejlesztése bottom-up stratégiákkal (alulról-felfelé), decentralizált módon lehet csak sikeres, ahol a regionális és helyi kormányzatok koordináló szerepe is nagyon fontos. Megjegyezzük, hogy a regionális jelzőt kétféle értelemben használjuk: egyrészt a általános értelemben a területiségre, másrészt egy területi szintre. Mindkét alapesetnél 3-3 típust különböztetünk meg (8. táblázat). Iparági klaszter esetében az ágazati koncentráció a fontos (azaz egy iparág mekkora súlyt képvisel egy ország gazdasági szerkezetében), míg regionális klaszter esetében a térbeli kiterjedés (a térségi bázis) nagysága a lényeges megkülönböztető kritérium. 8. táblázat A klaszterek típusai Iparági klaszter

Regionális klaszter

Megaklaszter

Makroklaszter

Mezoklaszter

Regionális klaszter

Mikroklaszter

Lokális klaszter

Az iparági klasztereket tipizálhatjuk az aggregáció szintje, egy adott nemzetgazdaság szakosodása szerint, melyik iparág és milyen mértékben domináns egy gazdaságban. Ez a tipizálás három szintet különít el a klaszterek gazdasági jelentősége és komplexitása szerint: – megaklaszter, lényegében olyan iparági csoport, amelyhez tartozó szervezetek és üzleti partnereik a gazdasági tevékenységek széles köréhez kapcsolódnak és az egész nemzetgazdaság fejlődését meghatározzák (pl. Finnországban a telekommunikáció, Görögországban a turizmus, Svájcban a pénzügyi iparág stb.).

9

– mezoklaszter, amely egy adott iparág versengő vállalataiból és értéklánc-rendszereikből, valamint a kapcsolódó iparági intézményekből áll (pl. kerámiaipar, bútoripar, tejipar stb.). – mikroklaszter, amely legtöbbször az iparághoz tartozó egy-két vállalat értékláncrendszerét, beszállítói, alvállalkozói, kereskedelmi hálózatát jelenti. A regionális klaszterek megkülönböztetésénél a térségi bázis kiterjedése a lényeges megkülönböztető ismérv, amint Porter is többször kiemelte, mindig a valós gazdasági kapcsolatok által kirajzolódó vonzáskörzeteket kell tekinteni és nem pl. a közigazgatási területi egységeket. A regionális klaszterek három típusa a térségi bázis kiterjedtsége szerint: – makroklaszter, amelynek térségi bázisa az egész ország, így az iparág versenyző vállalatai, beszállítóik vagy partnerszervezeteik megtalálhatók szinte mindegyik régióban. – regionális klaszter, amikor az iparág versengő vállalatai és kapcsolódó intézményei földrajzilag koncentrálódnak, térségi bázisuk egy régió, vagy egy nagyváros és vonzáskörzete. – lokális klaszterek, amelyek leginkább egy településen, vagy egy munkaerő-vonzáskörzetben (ingázási övezetben) működnek, elsősorban kis- és középvállalkozások (KKV-k) helyi hálózataiból állnak. A klaszterek területi aggregáció szerinti tipizálása úgy-ahogy illeszkedik a közigazgatás területi szintjeihez, így a klaszterek fejlesztésénél a különböző szintű kormányzatok: a központi, a regionális, a települési kormányzatok és intézményeik feladatai körvonalazhatók. A régiók által koordinált gazdaságfejlesztés érdemben a regionális klaszterek megalakulását és erősödését tudja támogatni, míg makroklaszterek esetében csak lobbyzhat az országos szerveknél, lokális klasztereknél pedig segítheti a helyi önkormányzatokat a beszállítói hálózatok és üzleti környezetük fejlesztésében. A klaszterek főbb jellemzőinek áttekintése után a fentieket összegezve: a tartós vállalati/iparági versenyelőnyök forrásai a globális folyamatok következtében alapvetően megváltoztak, mind a vállalati stratégiák kidolgozásakor, mind az innovációs folyamatoknál felismerték, hogy a lokális üzleti környezetből erednek a tartós versenyelőnyök. Napjainkban a tudásbázis szerepe kiemelkedő, azaz fontos a domináns iparágakban készségekkel rendelkező munkaerőbázis (pl. a csúcstechnológiában), a tudás és a gyakorlati képességek kollektív szintje, amely folyamatos tanulással és szervezett munkahelyi képzéssel fokozatosan emelkedik, ez a tudás pedig földrajzilag koncentrálódik és személyes kapcsolatokat igényel. Az figyelhető meg, hogy az agglomerációk kialakulása és növekedése a képzett munkaerő piacait hozza létre, ami a kapcsolatok sűrű hálózatát teremti meg. Az agglomerációs előnyökre támaszkodnak a klaszterek is, amelyekben a vállalati és intézményi együttműködés új formái jelentek meg. Az Európai Unióban is az új regionális politika az endogén fejlődést helyezi előtérbe, amelynek lényege a helyi erőforrások, meglevő kapcsolatrendszerek, hálózatok stb. aktivizálása. Azaz főleg az agglomerációs előnyök kihasználása, a pozitív externhatások

10

tudatos alakítása. Ez azt is jelenti, hogy a regionális klaszterek állnak a regionális politika középpontjában, a régiók gazdaságfejlesztési elképzelések jórészt rájuk épülnek. 2.6.3.2. Iparági körzetek: a KKV-k klaszterei Mint kiemeltük, a továbbiakban a regionális klaszterek két olyan típusát elemezzük, amelyek nemzetközi tapasztalatai véleményünk szerint Magyarországon hasznosíthatók. Az egyik típus a KKV-k helyi együttműködésén alapuló iparági-üzletági körzetek, a másik pedig Porter megközelítése, amelyben a vidéki egyetemek is megjelennek, mint a fejlődést generálni képes „tudásbázisok”. Bizonyos ágazatok térbeli koncentrálódása nem újkeletű megfigyelés, többek között Alfred Marshall már egy évszázada (1890-ben) megfogalmazta az iparági körzetek (industrial district) lényegét, amelyeket lokális pozitív technológiai externhatásokra vezetett vissza. A helyi iparágak kialakulása többféle okból bekövetkezhet (ásványkincsek, piacközelség, szubjektív tényezők stb.), de ha már létrejöttek, akkor elindul egy „öngerjesztő folyamat”, amely felerősíti a térbeli koncentrálódást. A térségben kialakul egy „iparági atmoszféra” is, megerősödnek a formális és informális szokások, rögzülnek a hagyományok, intézmények jönnek létre (kamarák, szövetségek, klubok, egyesületek stb.). Sőt Marshall szerint Anglia 18–19. századi gyors ipari fejlődése a lokalizált iparágak miatt következett be. Egy adott földrajzi térségben nagyszámú, egyazon iparágba tartozó termelők (KKVk) koncentrációjával foglalkozva fogalmazta meg Marshall a pozitív extern hatásokat. A pozitív externáliák a piaci szereplőknek közvetlen kiadásokat nem jelentő olyan külső megtakarításokat eredményeznek, amelyek lényegesen javítják a vállalkozások versenyelőnyeit, növelik a termelékenységet, általában növekvő skálahozadékot eredményeznek. Az externhatásokat nem könnyű kimutatni a cégek termelékenységében, de a gazdasági tevékenységek nagyobb helyi csoportosulása jelentős piaci előnyöket jelenthet, a közelség olyan előnyeit, amelyek a vállalkozások, a munkavállalók és térbeli aktivitásuk csoportosulásából, sűrűsödéséből származnak. Lényegében Marshall gondolatai mai megfogalmazásban a könnyebb inputhelyettesítést, a növekvő méretgazdaságosságot, a szinergiából adódó előnyöket, az innovációk gyorsabb adaptálását, a kisebb tranzakciós költségeket, a „spill-overt” és a tudás gyors elterjedését, az olcsóbb információszerzést stb. jelentik. Marshall gondolatait továbbfejlesztve napjainkban három tényezőt emelnek ki, amelyek az iparági körzetek, az egyes iparágak térbeli sűrűsödését előidézik: – a földrajzilag koncentrálódó iparágak speciális helyi inputok létrejöttéhez járulhatnak hozzá, – a hasonló képzettséget igénylő munkahelyek viszonylagos sokasága mind a munkásoknak nyújt bizonyos biztonságot (több hasonló vállalatnál kaphatnak munkát), mind a vállalkozások találnak könnyebben megfelelő képzettségű munkaerőt, – az iparági információk, innovációk, szaktudás és tapasztalatok helyben gyorsabban szét tudnak terjedni. 11

Az iparágak térségi koncentrációjára és lokális hálózatok kialakítására való hajlam a szakirodalom szerint nagyon eltérő, leginkább három tevékenység típusnál figyelhető meg: • a kézműiparban, ami hagyományosan egyes kisvárosokban, avagy nagyobb városok bizonyos részein koncentrálódik, ilyen iparokra a fejlett országokban példa a textilés ruházati ipar (Los Angeles, Baden-Württemberg), a cipő- és bőripar, valamint a bútorgyártás (Harmadik Itália); • a csúcstechnológiában (high-tech), főleg nagy- és középvárosokban és vonzáskörzetükben megerősödtek egyes modern gazdasági szektorok, pl. az elektronika, az űrtechnológia, a biotechnológia stb., ezek a koncentrációk csak néhány helyen alakultak ki, mint pl. mikroelektronika a Boston melletti 128-as út mellett, a Szilícium-völgyben, a műszergyártás Cambridge-ben stb.; • egyes szolgáltatásokban, főleg az üzleti szolgáltatások koncentrálódnak világvárosokban, pl. a pénzügyi szolgáltatások New York-ban, Londonban, a reklámipar New York-ban, Párizsban, a filmipar Los Angelesben (Hollywood)), a divattervezés Párizsban, Milánóban, a képzőművészeti aukciók Londonban stb. A globális folyamatok következtében erősödő regionális specializáció és földrajzi koncentráció magyarázatára a neoklasszikus közgazdászok által alkalmazott pozitív externáliák fogalom helyett az üzleti és menedzsment, valamint a regionális kérdésekkel foglalkozó szakirodalom hasonló gazdasági tartalommal inkább az agglomerációs előnyök kifejezést használja (Porter 1996). Agglomeráció alatt az egymás közelében, egymás földrajzi szomszédságában, egy térségben sűrűsödő gazdasági tevékenységek együttesét értjük, amely lehet egy iparági körzet, avagy egy nagyváros és vonzáskörzete. Agglomerációs előnyök, agglomerációkból fakadó gazdaságosság (agglomeration of economies) a gazdasági tevékenységek során a vállalatok, illetve a tevékenységek egymáshoz közeli elhelyezkedéséből fakadó költségmegtakarítások, avagy más gazdasági előnyök. Napjainkban az agglomerációs előnyök alábbi tipizálása széles körben elfogadottá vált: • belső méretgazdaságosság (internal economies): amikor az előnyök a vállalaton belül keletkeznek, a szervezeti működésből, vállalati magatartásmintákból, felhalmozódott tudásból, új technológiából stb. adódnak. • külső méretgazdaságosság (external economies), amelynek két típusa van: – lokalizációs előnyök (localization economies): ezek az előnyök külsők a vállalat, de belsők az iparág/üzletág számára, – urbanizációs előnyök (urbanization economies): amelyek külsők az iparág, de belsők a régió, térség számára. A lokalizációs előnyök nem mások, mint egy adott iparág cégeinek földrajzi koncentrálódása, a speciális szaktudás, a speciális intézmények és szakképzés, a közös érdekképviselet, a speciális infrastruktúra stb. által nyerhető előnyök (tipikusan ilyenek a „Harmadik Olaszországban” működő iparági körzetek), amely előnyöket csak az adott 12

iparág (esetleg szorosan kapcsolódó más iparágak) cégei élvezhetik éppen speciális tényezőik és igényeik miatt. Az urbanizációs előnyök a város és vonzáskörzete méretéből, lakosainak nagy számából (mint munkaerő és mint fogyasztó) adódó, valamint többféle iparág egymás mellettiségéből, a tudás „túlcsordulásából” származó előnyök. A kedvező műszaki infrastrukturális ellátottságot (repülőterek, logisztikai központok, jó közlekedési lehetőségek), a korszerű kommunikációs-számítástechnikai hálózatot (Internet, számítógépes szolgáltatások), a széles körű üzleti és piaci szolgáltatásokat (pl. pénzintézeti szolgáltatások, K+F tanácsadás, reklám és marketing szolgáltatások stb.), az egyetemeken folyó kutatásokat és felkészült diplomás munkaerő nagy számát, a nívós életminőséget, a kulturális és szabad idős szolgáltatásokat stb. nyújtja. A klaszterek döntően a lokalizációs előnyöket hasznosítják, azaz nem szükséges egy nagyváros jelenléte, hanem csak a speciális iparági tényezők szükségesek. Ezek az előnyök lehetővé teszik: – a tranzakciós és szállítási költségek csökkentését, – a gyorsabb és pontosabb információáramlást, – a gördülékeny inputhelyettesítést, – a technológiai és szervezési tapasztalatok (learning-by-doing) megismerését, – a tudás állandó cseréjét, – a helyi társadalom támogatását (képzési intézmények, infrastruktúra fejlesztése), – a gyorsabb piaci alkalmazkodást. Az agglomerációs előnyök a globális versenyben felértékelődtek, ezért igen gyakran egy régióban, térségben koncentrálódnak egy adott iparág vállalati hálózatai. A regionális hálózatok az ipari forradalom óta megfigyelhetők, először mint ipari körzetek, amelyek egy-egy iparág cégeit és a velük üzleti kapcsolatban álló vállalkozásokat tömörítik. A vállalatok közötti lokális kapcsolatok tipizálásására, az agglomerációs gazdaságok leírására többféle elképzelés létezik. A fejlesztéspolitika igényeire tekintettel Markusen tipizálása igen jól felhasználható, aki részletes szempontrendszer alapján vetette össze a legfontosabb alaptípusokat (Markusen 1998). Az iparági körzetek négy típusát emeli ki, amelyből három gazdasági jellegű kapcsolatrendszerre épül (13. ábra). A részletes elemzésből csak a legfontosabb szempontokat emeljük ki: • a Marshall-i ipari körzet, amelynek főbb jellemzői: – vállalati szerkezetét helyi tulajdonosok KKV-i alkotják, – a támogató iparágak és a vásárlók (kereskedelmi cégek) nagy része körzeten belüli, – a termékdifferenciálásból adódó előnyök a döntőek (nem a méretgazdaságosságból), – a helyi kormányzatok erősen támogatják a „magiparágakat” (az iparági speciális infrastruktúra fejlesztése, oktatás, marketing, a kockázat megosztása stb.), – erős a körzeten belüli vállalkozások közötti bizalmi tőke (együttműködési készség). • a „kerékagy-és-küllők” (hub-and-spoke) körzet, amelyre jellemző: – egy vagy néhány nagyvállalat domináns szerepe,

13

13. ábra A vállalatok mérete és kapcsolatai, lokális nem-lokális beágyazódás szerinti iparági körzetek

Forrás: Markusen (1998), 105 o.

14

– ezen nagyvállalatok közötti kooperáció alacsony, főleg körzeten kívüli nagyvállalatokkal állnak kapcsolatban, – a méretgazdaságosságot hasznosítják, – a körzeten belül kiépült a vertikálisan integrált helyi beszállítók, KKV-k hálózata, – a pénzügyi és üzleti szolgáltatások a néhány nagyvállalat igényeihez igazodnak, – a központi és helyi kormányzatok szerepe erős az üzleti környezet (extern hatások), az infrastruktúra alakításában, – a helyi beszállítók és a külső székhelyű nagyvállalatok között gyenge az együttműködési készség. • a szatellit (csatlós) iparági körzet (satellite industrial platforms), melynek jellemzői: – néhány, körzeten kívüli nagyvállalat dominanciája, – ezek a cégek tömegtermelésre (méretgazdaságosságra) törekszenek, – ezen nagyvállalatok körzeten belüli telephelyei között gyenge a kooperáció, – a domináns nagyvállalatoknak a körzeten belüli KKV-kal minimális az együttműködése, – a lényegi üzleti döntések a körzeten kívül születnek, – a helyi kormányzatok helyi adókkal, az infrastruktúra fejlesztésével támogatják a nagyvállalatok telephelyeinek létrejöttét, – nincs a vállalkozások között bizalmon alapuló együttműködés. • az állami-alapítású körzetek (state-anchored districts), amelynek jellemzői: – egy vagy néhány nagy állami vállalat, kormányzati intézmény dominanciája (pl. hadiipar, egyetemek), – a helyi KKV-k és a nagyintézmények között rövid távú együttműködések vannak, – a lényegi döntések körzeten kívül, döntően a központi kormányzatnál és intézményeinél születnek, – a helyi kormányzat hatása csekély az intézmények működésére, – a körzeten belüli bizalmi együttműködés gyenge. A fentiekben elemzett klaszter típusra, a Marshalli-i iparági körzetre nagyon sok példa figyelhető meg a gyakorlatban, ilyen pl. Olaszországban Emilia Romagna, vagy Veneto tartomány, ahol sok kis cég működik együtt a bútoriparban, cipőiparban stb. De a Szilícium-völgyben működő csúcstechnológiai, elektronikai (félvezető- és számítógépgyártás) cégek is ehhez a típushoz tartoznak, szintúgy az Orange megyében található iparágak (távközlési részegységek gyártói). A „kerékagy-és-küllők” körzetre jó példa Seattle (a Boeing repülőgépgyár), a Toyota City (a Toyota autógyár), a szatellit típusra a Research Triangle Park, a japán technopoliszok (Oita vagy Kumamoto), míg Brazíliában Manaus. Az állami intézmények által dominált körzetekre jellemző a hadiipar és a katonai bázisok tömörülése, pl. Santa Fe, San Diego, Ann Arbor stb. Nyilván a típusok „vegytisztán” sehol sem figyelhetők meg, mindenütt a domináns iparágak kapcsolatai összetettek, kevertek. A fenti tipizálás visszaadja a regionális agglomerációs gazdaságok főbb típusainak, klasztereinek alapjellemzőit. A valóságban egy-egy régióban a fenti jegyek keveredése figyelhető meg, a régió meghatározó iparágainak tevékenységi jellege befolyásolja a tí15

pusokat, pl. a globálisan versenyző kézműves iparágakban, a csúcstechnológia egyes részterületein általában kialakulnak a Marshall-i körzetek. A klaszterek egyik legfontosabb eleme az iparág KKV-inek lokális együttműködése, a KKV-k helyi hálózatai. A regionális és kistérségi gazdaságfejlesztésben a KKV-k nagyon fontos szektort alkotnak, amely szektor kapcsolatainak fejlesztésére napjainkban kiemelt figyelem hárul. A KKV-k szempontjából egy másik tipizálás is elterjedt a hálózatokra, amiben a kisvállalatok speciális, tudományos-technológiai jellemzői is teret nyernek: – piaci (informális) hálózatok, amelyek felölelik a szállítókat, partnereket és az üzletfeleket, – termelési hálózatok, amelyek az alvállalkozókat, szaktanácsadó szolgálatokat tömörítik (karbantartás, javítás rendszeres tanácsadása), – a vállalati hálózatok, olyan célra-orientált szervezetközi rendszerek, szerződéses alpiacok, amelyeket nagyvállalatok alapítanak a szállítókkal és üzletfelekkel való stratégiai kölcsönhatások közvetítésére, – az információátadási hálózatok, amelyekben a kutatóközpontok, K+F szervezetek, oktatási/képzési intézmények, szakmai egyesületek stb. találhatók. A KKV-k legtöbbje kénytelen a tudományos-technológiai információk, az innovációk megismerése és adaptálásának felgyorsítása miatt a többé-kevésbé formálisan kialakított, vagy megszervezett hálózatokhoz fordulni, mivel egyébként lassú és költséges az innovációk követése, azaz versenyhátrányba kerülhetnek. A KKV-k lokális hálózatait erősíti, hogy: – az innovatív információk beszerzéséhez személyes kapcsolatokra van szükség, az innováció megértése és „felfogása” személyfüggő, általában bizalmon alapuló közvetlen kapcsolat és párbeszéd szükséges hozzá, – a KKV-k erőforrásai szűkösek, a legfrissebb információk követését, figyelését nem tudják megszervezni (konferenciákon, rendezvényeken, szakmai folyóiratokból, szakirodalmi figyelőszolgálatoktól stb.), a KKV-k részére a megszűrt, biztonságos tudományos és technológiai információk megszerzésének legjobb és legkevésbé költséges módja a hálózathoz való tartozás, – a KKV-k léte azon múlik, hogy mennyire ismerik az őket körülvevő társadalmigazdasági környezetet, ezen környezet és az ügyfélkörük változásait, az ebből eredő bizonytalansági tényezőket, amelyek megismerésére a hálózaton belüli információ áramlás lehetőséget nyújthat. A KKV-k sajátosságaiból adódóan a kisvállalkozások hálózatainál speciális jellemzők figyelhetők meg, amelyek eltérnek pl. a nagyvállalati együttműködések sajátosságaitól. A kisvállalkozások hálózataira jellemzők: – erősen személyhez kötöttek, a tulajdonos/vezető van az információs háló középpontjában, – ezek a hálózatok kezdetben informálisak, csak bizonyos idő után öltenek szervezett formát, 16

– rugalmasak, a tulajdonos, vezető a hálózatát, kapcsolati rendszerét a változó követelmények szerint formálja, – több funkciót töltenek be, nemcsak innovációkról, hanem finanszírozási formákról, a piaci változásokról, képzési lehetőségekről stb. is információt cserélnek, – az idő múlásával egyre sűrűbbé és összetettebbé válnak, a bizalmon alapuló kapcsolatok átlépik a tevékenységi köröket, egyre több területen erősödök a tulajdonosok, vezetők együttműködése. Az agglomerációs gazdaságok, a KKV-k regionális hálózatai, az erre épülő klaszterek a globalizáció „magterületein” a vállalati, iparági együttműködések sikeres modelljeit alkotják. A fenti típusok felhasználhatók a regionális és kistérségi gazdaságfejlesztési elképzelések és programok kidolgozásakor, mivel más-más partnereket kell bevonni, akiknek stratégiájuk különböző a körzet típusa és az abban betöltött szerepük között. Emiatt eltérő módon kell és lehet a régióban működő domináns iparágak fejlődését elősegíteni. Az is megfigyelhető a nemzetközi vizsgálatok kapcsán, hogy a kulturális tradíciók, az együttműködési szokások meghatározzák egy-egy hálózati típus sikerességét is. 2.6.3.3. Regionális klaszterek A klasztereknél Porter nemcsak az iparági specializációt, hanem a regionális/földrajzi koncentrációt is meghatározónak tartja. Véleménye szerint a globalizáció átértékelte és megerősítette a lokalitások szerepét, mégpedig úgy, hogy a globális versenyben nem elkülönült vállalatok vesznek részt, hanem a piaci verseny elsődleges szereplői a regionális klaszterek lettek. Porter a globális versenyben alapvető stratégiai versenyelőnyök forrásait egy ún. „rombusz-modellben” foglalta össze. Állítása szerint a modellben rendszerezett lehetőségeket leginkább a klaszterek képesek tartós versenyelőnnyé transzformálni (Porter 1999, 2000/a). Porter felfogásában egy régió (ország, térség) gazdaságfejlesztésének célja az ott élők jólétének növelése, eszköze pedig a régió versenyképességének javítása. Egy régió versenyképessége alatt a régióban működő iparágak termelékenységének magas szintjét és a termelékenység magas növekedési ütemét érti. A régió versenyképességét, azaz a termelékenységet a makroökonómiai környezet és a mikroökonómiai alapok egyaránt befolyásolják (14. ábra). 14. ábra A versenyképességet befolyásoló környezet

17

Porter a politikai, jogi és makroökonómiai környezet jelentőségét azért emeli ki, mivel az ágazati gazdaságpolitikák, monetáris politika, adótörvények, befektetések szabályozása, társadalombiztosítás, oktatási rendszerek stb. országonként eltérő módon determinálják a termelékenység alakulását (amire rámutattak a 90-es évek távol-keleti válságai is). 15. ábra Porter-rombusz: a helyi versenyelőnyök forrásainak rendszerezése

Forrás: Porter (1998) alapján a szerző szerkesztése.

A mikroökonómiai alapok egyrészt a vállalaton belüli, másrészt vállalaton kívüli tényezőket fogják össze. A vállalaton belüli tényezők minősége, a vállalati működés és 18

stratégia kifinomultsága (sophisticated strategy) nélkül a globálisan versengő vállalatok nem tudják megőrizni versenyelőnyeiket, sőt minőségi jellemzők hiányában a régió vezető vállalatai nem is tudnak kilépni a globális piacra. A vállalaton kívüli üzleti környezet tényezőit pedig a rombuszmodell rendszerezi (15. ábra). A rombuszmodell négy determinánsánál megadhatók a helyi versenyelőnyök forrásai, amelyek az inputtényezők minőségét, a helyben levő versenyképes támogató és kapcsolódó iparágakon át a kifinomult és igényes helyi vásárlókat, valamint az iparág vállalatai közötti erős helyi versengését fogják át. A rombusz egy gondolati keret, amely a vállalati és iparági versenystratégiákból kiindulva összegzi, mi kell ahhoz, hogy a helyi vállalatok sikeresek legyenek a globális versenyben. Porter három tényezőt tart fontosnak: – a földrajzi koncentrációt, – az erős belföldi versenyt, – az innováción alapuló versenyelőnyöket. Porter vizsgálatai szerint a rombuszban leírt versenyelőnyöket a regionális, lokális klaszterek képesek legjobban kiaknázni. Azaz a rombusz lényegében leírja a klaszterek főbb jellemzőit és megadja támogatásuk, fejlesztésük fő irányait is Megjegyezzük, amíg az előző fejezetben említett iparági klaszterek főleg a vállalati hálózatok és értékláncrendszerek továbbfejlesztéseit jelentik, addig a Porter-féle regionális klaszterek inkább az agglomerációs gazdaságokból nőttek ki, azaz erős regionális gazdaságtani kötődésük van. Porter szerint a regionális klaszter a rombuszmodellben rendszerezett lehetőségek bizonyos optimalizálásaként is felfogható. A földrajzilag koncentrálódó tényező (input) feltételek az iparág mindegyik vállalata számára előnyösek, a helyben levő igényes vásárlók (keresleti feltételek), a rendszeres kapcsolatok gyors piaci információkat nyújtanak és jelzik a várható trendeket. A támogató és kapcsolódó iparágak speciális inputokat (az értéklánc-rendszerben) szállítanak, információkat nyújtanak és pozitív technológiai externáliákat hoznak létre, a helyi rivalizálás pedig nemcsak állandó innovációs és alkalmazkodási kényszert jelent, hanem sikeres mintákat és felhasználható tapasztalatokat is szolgáltat. A vállalatok akkor sikeresek, ha szoros kapcsolatban vannak a beszállítókkal, a háttérintézményekkel, a vásárlókkal és a versenytársak minden lépéséről gyorsan informálódnak.. A regionális klaszternek, mint a globális versenyre adott sikeres válasznak nagyon sok összetevője, jellemzője van, amelyek közül alapvető: • A földrajzi koncentráció, azaz egy régióban, térségben egymáshoz földrajzilag közeli vállalatok és intézmények működnek együtt, amelyek közös lokalizációs előnyöket használnak ki, és bizonyos közös térségi érdekeket jelenítenek meg. • A régiók, térségek traded gazdasága erőteljesen specializálódik, egy-egy régió csak néhány iparág/üzletág, azaz néhány klaszter globális versenyéhez képes a feltételeket biztosítani (pl. Seattle-ben öt jelentős klasztert tartanak nyilván). • A regionális jelző a klaszter térbeli kiterjedtségére, térségi bázisára utal, azaz nem közigazgatási területi egységre, így egy város, avagy városrész is lehet térségi bázisa, azaz „régiója” egy klaszternek (pl. London belvárosa az aukciós üzletág „régiója”). 19

• Az innovációkból, főleg az állandó technológiai megújulásból adódnak a klaszter vállalatainak tartós versenyelőnyei, ezért döntő a klaszterben az innováció kidolgozását, adaptálását, a térségi bázison belüli gyors elterjedését lehetővé tevő helyi ügynökségek, fejlesztő cégek, laboratóriumok, szakmai szervezetek, egyetemek stb. megléte. • A klaszternek mindig van domináns iparága, üzletága, azaz domináns gazdasági tevékenysége, de nem mindig adható meg domináns vállalata. Sokszor egy nagyvállalat, mint integrátor köré szerveződik a beszállítókból álló klaszter, pl. az autóiparban, de máskor hasonló nagyságú, ugyanazon tevékenységet folytató cégek, általában kis- és középvállalkozások végzik a domináns tevékenységet (pl. a borklaszterekben, vagy az olasz kerámiaklaszterben). • A klaszterben tömörülő gazdasági szervezetek formálisan is létrehozhatnak valamilyen közös szervezetet (bizottságot), egymással együttműködési megállapodásokat is köthetnek, de szerveződhetnek teljesen informálisan is (szakmai szervezetek, klubok stb. nyújtják az informális kereteket), általában a helyi tradíciók, kulturális attitűdök döntik el a működés típusát. • A klaszterben egyaránt megfigyelhető a verseny és a kooperáció, sőt nélkülözhetetlen az erős belső versengés (a direkt és indirekt verseny), de az nem a másik rovására, nem a másik tönkretételére irányul, hanem a „tisztességes” verseny, időnként a szolidaritás, az együttműködő versengés kerül előtérbe. A klaszter lényegében nem más, mint egy adott iparághoz tartozó független vállalatok, valamint a hozzájuk kapcsolódó gazdasági szektorok és intézmények olyan halmaza, amelyek relatíve nagy arányban használják egymás termékeit és szolgáltatásait, ugyanazon tudásbázisra és infrastruktúrára támaszkodnak, valamint hasonló innovációkat tudnak hasznosítani. Az iparág független vállalatai és értéklánc-rendszerük tudásbázisának és az infrastruktúrának térbeli koncentrációja esetén alakul ki a regionális klaszter. A klaszter „kötőanyaga” az erős és kiterjedt beszállítói és felhasználói (vásárlói) kapcsolatrendszer, a hasonló technológia, a közös kereskedelmi csatornák vagy a közös munkaerőbázis, amely lehetővé teszi a szinergikus hatásokat. Porter gondolatait kiegészítve felvázolhatjuk a klaszter általános modelljét (16. ábra). A klaszter „magját”, lelkét az iparág versengő vállalatai (mint egy korábbi modellben: kulcsvállalatok, akik globálisan versengenek), illetve hálózataik alkotják, mivel Porter az intenzív belföldi versenyt tartotta alapvetőnek a rombuszmodell által rendszerezett lehetőségek kiaknázásában. A helyi hálózatok alapvetőek, mivel az iparág vállalatai hosszú távon és szorosan, szinte naponta együttműködnek értéklánc-rendszerük „megelőző” elemeivel, a speciális félkésztermékek (alkatrészek) és alapvető inputok beszállítóival, a kihelyezett (outsourcing) tevékenységeket végzőkkel. Lényegesek az iparág versenyelőnyeinek kialakításában és fenntartásában a különböző iparági szervezetek és intézményeik (szakmai, kamarai, kereskedelmi stb.) is, amelyek szerepe a verseny és kooperáció egyensúlyának kialakítása, a személyes kapcsolatok kiépítése és fenntartása, valamint az iparág érdekképviselete (lobbyzás helyben és országosan). 20

16. ábra Az iparági klaszter általános modellje

Forrás: Bergman-Feser (1999) felhasználásával a szerző szerkesztése.

A klaszter kialakulásához és működéséhez a „magon” kívül három tényezőcsoport megléte szükséges, amelyek elősegítik az iparág mindegyik vállalata versenyképességének javulását: 1) Az iparág igényeit kielégítő üzleti partnerek, kiszolgáló iparágak jelenléte a hazai bázisban, az eszközök beszállítóitól a kutatási megbízásokat teljesítő cégekig. Ezen üzleti partnerekkel nem napi gyakoriságú, hanem inkább esetinek tekinthető, kevésbé stabil kapcsolatok épülnek ki. 2) A hasonló technológiát és hasonló képzettségű munkaerőt alkalmazó kapcsolódó iparágak jelenléte, amelyek tudása és tapasztalatai a klaszter vállalatai számára hasznosíthatók, és mivel nem versenytársak, ezért hajlandók a tudáscserében együttműködni. Jelentős előnyök származhatnak az egymást kiegészítő (komplementer) termékek előállításának és forgalmazásának összehangolásából. 3) Támogató és szolgáltató (nem üzleti, főleg non-profit) intézmények jelenléte, amelyek az iparág számára képzik a speciális tudású munkaerőt, minőségellenőrzést (szabványhivatalok) és alapkutatásokat (egyetem, kutatóintézetek) végeznek, információkat gyűjtenek stb., azaz olyan közös szolgáltatást nyújtanak, amit az iparág vállalatai egyenként csak jóval nagyobb ráfordítással tudnának létrehozni.

21

Porter a regionális koncentráció, a térbeli közelség fontosságát emelte ki, nemcsak az iparág versenyző vállalatai és hálózataik, üzleti partnereik, a kapcsolódó iparágak és támogató intézmények, hanem a tényező (input) feltételek és az igényes felhasználók (fogyasztók) földrajzi koncentrációja előnyöket jelent. A tényező feltételeknél főleg a specializált munkaerő tömeges kínálata, a speciális infrastruktúra elérhetősége és kapacitása, a lényegi információk elérhetősége fontos.). A klaszter mindegyik hozzá kötődő cég számára alapvető előnyöket hoz létre, amelyek közül három kiemelkedik (Porter 1998/c; 2000): 1) A termelékenység növekedése, másképp a vállalatok versenyképességének javulása, mivel a klaszter lehetővé teszi specializált inputok felhasználását és felkészült, iparági tapasztalatokkal bíró munkaerő alkalmazását, megkönnyíti a tudás és információk gyors és olcsó elérését, az intézmények és közjavak hatékony felhasználását. Lényegesen javulhat a termelékenység a méretgazdaságosság kihasználását lehetővé tevő nagy helyi piac esetén is. 2) Az innovációs kapacitás növelése, ugyanis a klaszterekben a technológiai ismeret elterjedése, diffúziója gyors és hatékony, a helyi versengés a cégeket állandó innovációra kényszeríti. Ezáltal javul a termelékenység is, illetve a vállalatok bármilyen váratlan külső változáshoz gyorsan tudnak alkalmazkodni. 3) Új vállalkozások megjelenése, mivel a speciális inputtényezők helyben adottak és a piacra való belépési korlátok alacsonyak, főleg a klaszter támogató és kapcsolódó iparágaiban, ezért több cég idetelepül, avagy az alkalmazottak gyorsan vállalkozóvá válhatnak új cégeket létrehozva. Ezek a rugalmas kisebb vállalkozások egymással versengve pedig további speciális inputokat, szolgáltatások nyújtanak és egy öngerjesztő fejlődési folyamatot indítanak el. A klaszter fenti általános modellje egyesíti a vállalati hálózatokból kiinduló iparági és a Porter-féle regionális klaszter felfogás főbb elemeit. A klaszter nemcsak a hozzá kapcsolódó vállalkozások számára előnyös, hanem a régiónak is kedvező, mivel javul a régió versenyképessége (termelékenysége) és így nőnek a jövedelmek, új és versenyképes vállalkozások jelennek meg és ezáltal is javul a foglalkoztatottság, az innovációs kapacitás hatékonysága miatt pedig a vállalatok alkalmazkodó készsége is erősödik. Egy régióban a klaszter domináns iparágak egyoldalú gazdasági szerkezetet hozhatnak létre, de éppen az innovációs kapacitás és az új vállalkozások segíthetnek abban, hogy a régió az iparágak bármilyen nehézsége esetén gyorsan tudjon szerkezetet váltani. Kérdésként felvetődik, hogy mindegyik gazdaságban létrejönnek-e klaszterek, azaz a fejlődő országokban is, avagy klaszterek csak a fejlett országokban fordulnak elő? Mi kell ahhoz, hogy klaszterek alakuljanak ki egy országban, egy régióban? Ugyanis innovációra, a minőségen alapuló termékdifferenciálásra stb. szinte csak fejlett országokban van lehetőség, avagy Magyarországon csak a fővárosban, illetve egy-két iparágban e vidéki egyetemi városokban. A kérdés megválaszolásához Porter gondolatait kell áttekintenünk.

22

A rombuszmodell mindegyik determinánsából adódhatnak versenyelőnyök, ha nincs kiaknázatlan általános tényező (pl. szakképzett munkaerő, olcsó természeti erőforrás stb.), akkor a rombuszon belül kell öngerjesztő folyamatot elindítani, a területfejlesztés során tudatosan létrehozni a régió, térség perspektivikus iparágainak háttérfeltételeit. A helyi versenyelőnyök kialakítása egy folyamat, aminek általános szempontjai: – a nemzetközi versenyelőnyök kezdetben általában valamilyen örökölt termelési tényezőn alapulnak, – a fejlett gazdaságokban előtérben állnak a specializált termelési tényezőket előállító mechanizmusok (pl. szakképzés, kutatás stb.), – a keresleti feltételek élénkülése is ösztönözheti versenyző cégek alapítását, – a fejlődő országokban vagy az alapvető tényezők, vagy a növekvő helyi kereslet miatt alakulhatnak ki versenyágazatok, – egyes versenypozíciók elvesztése gyakran a gazdaság egészségének jele, ugyanis a vállalatok a standardizált, alacsony technológiai igényű, árérzékeny (költségelőnyökön alapuló) szegmensből mennek át az előnyösebb iparágakba, amelyek innovációigényes és differenciált termékeket állítanak elő. Porter a nemzetgazdaságok fejlődését a nemzetközi versenyre vezette vissza, az országok domináns iparágai hogyan tudtak megfelelni a globális verseny feltételeinek. A gazdasági fejlődésre a kompetitív fejlődés kifejezést használva négy egymást követő, illetve egymással kapcsolatban levő szakaszt különböztet meg (17. ábra). Mindegyik szakaszban az a lényeg, hogy miből ered, mire vezethető vissza a nemzet, avagy régió versenyelőnye (Porter 1990): 17. ábra A kompetitív fejlődés szakaszai

Forrás: Porter (1990, 563) alapján a szerző szerkesztése.

– Tényező-vezérelt egy nemzetgazdaság fejlődése, amikor az általános termelési tényezőkből származik a versenyelőny (természeti erőforrások, alacsony képzettségű és olcsó munkaerő stb.), azaz a rombusznak csak egy determinánsa jelent versenyelőnyöket. Ekkor az iparágak vállalatai az árverseny kihasználását, a költségelőnyt helyezik előtérbe, a technológia alacsony szintű és más országból vásárolták, nem saját fejlesztésű. A vállalatoknak ritkán van kapcsolatuk a termékek végső felhasználóival, emiatt lassan érzékelik a kereslet változását, az ilyen gazdaság érzékeny a világpiac ciklusaira, az árfolyamváltozásokra. A fejlődő országok szinte kivétel nélkül ebbe a csoportba tartoznak. 23

– Beruházás-vezérelt gazdaságban az általános termelési tényezők mellett a fejlett tényezőkbe történnek erőteljes és agresszív beruházások, a belföldi verseny egyre intenzívebb, mind az egyének, mind a vállalatok motiváltsága erősödik, a belföldi kereslet mérete és növekedése versenyelőnyöket hordoz magával, azaz a rombusznak két-három determinánsán alapulnak a versenyelőnyök. A vállalatok a világpiacon elérhető legjobb technológiákat külföldről vásárolják meg és alkalmazzák, amelyek méretgazdaságosságból eredő előnyöket jelentenek és a termelékenység ugrásszerűen javul, de ezek a technológiák általában nem a legújabbak (azokat a fejlett országok vezető cégei nem adják tovább), ezért javításukra és fejlesztésükre is erőfeszítések történnek. A kormányok a modern műszaki (autópályák, repülőterek, energetikai hálózatok stb.) infrastruktúra mellett a szakképzésre, a műszaki és üzleti ismeretek szétterjesztésére is törekszenek. A képzettebb munkaerő és a növekvő technikai ismeretek alacsony bérekkel társulnak, ami forrását jelenti a további beruházásoknak. A vállalatok kiépítik nemzetközi kapcsolataikat, az iparágak egy szűk körében megteszik az első lépéseket nemzetközi versenyelőnyök szerzésére, amelyek főleg alacsony bérköltségeken és tömegtermékeken alapszanak. A kormányzati politika arra irányul, hogy néhány kiválasztott iparág versenyelőnyökre tegyen szert, ennek érdekében exporttámogatást nyújt, protekcionista politikát folytat, az infrastruktúrát a kedvezményezett iparágak igénye szerint fejleszti (képzést, közlekedési rendszert stb.). – Innováció-vezérelt gazdaságban a rombusz mindegyik determinánsa és a közöttük levő kapcsolatok egyaránt versenyelőnyöket jelentenek. A belföldi keresletnek van igényes szegmense, a vállalatok globális versenystratégiákat dolgoznak ki, a kapcsolódó és támogató iparágak kiépülnek, a fejlett és specializált termelési tényezők létrehozásán van a hangsúly. Nemcsak vásárolnak technológiákat, hanem fejlesztenek is új innovációkat, amelyek főleg az új fogyasztói igényeket (új piaci szegmenseket) kielégíteni képes termékek előállításához kötődnek. Először vertikális klaszterek (beszállítói rendszerek, „kerékagy-és-küllő”) jönnek létre, majd a dinamikus gazdaságokban horizontális klaszterek (regionális klaszterek) is a sikeres iparágak együttműködéséből, amelyek a specializáció folytán lokálisan is koncentrálódnak. Jellemző, hogy megjelennek az igényes szolgáltatásokra épülő olyan új iparágak, amelyek nemzetközi versenyelőnyökkel bírnak. A kormányzati politika elveszti korábbi kiemelkedő szerepét, a magánszektor válik a termelési tényezők fejlesztésének főszereplőjévé. A kormányzat indirekt módon ösztönzi fejlett tényezők létesítését, a belföldi versengés erősödését, új üzleti vállalkozások létrejöttét, klaszterek kialakulását stb., azaz a versenyképességet próbálja javítani. A fenti szakaszos fejlődési modell negyedik szakasza a visszaesés. A kompetitív fejlődés fenti szakaszai logikusan következnek a versenyelőnyök forrásait tekintve, de nehéz az egyes iparágak versenyelőnyei alapján következtetéseket levonni az aggregált versenyelőnyre, emiatt bírálták is Portert, ugyanis szinte mindegyik országban megadhatók olyan iparágak, amelyek különböző szakaszban vannak. Magyarországot a tényező24

vezérelt szakaszba sorolhatjuk (olcsó és szakképzett munkaerő, mint versenyelőny), amely megkezdte az átmenetet a beruházás-vezérelt szakaszba, illetve a fővárosban megfigyelhetők az innováció-vezérelt szakasz jellemzői is. A fenti modell alapján csak az innováció-vezérelt szakaszban beszélhetünk a klaszterek megjelenéséről. Porter ezt úgy értelmezi, hogy korábbi szakaszokban csak egyedi, speciális tényezőkön alapuló iparágak (pl. turizmus, bizonyos mezőgazdasági termékek feldolgozása, kézműipar) vállalatai tudnak klasztert alkotni, de ezek a klaszterek „érzékenyek”, mivel a piac változásaihoz nehezen igazodnak innovációs hátrányaik, valamint alacsonyrendű versenyelőnyeik miatt. Ennek ellenére a fejlődő országokban több helyen a nemzetközi szervezetek klaszter, hálózati programokat indítottak. A fentiekben áttekintettük Porter gondolatait a klaszterekről. Szerinte a globális kihívások miatt szükségszerűen jönnek létre a regionális klaszterek, amelyek akkor a legkedvezőbbek, ha földrajzilag is koncentrálódnak, mivel a vállalati versenyelőnyök forrásai döntően a helyi környezetben gyökereznek, lényegében az agglomerációs előnyökre alapozódnak. A regionális klaszterek versenyelőnyeinek forrásait egy rombuszmodellben lehet megadni, amely modell mind az elemzések során, mind a fejlesztési stratégiák megfogalmazásakor felhasználható. Porter azt is megjegyzi, hogy a globalizációban az elkülönült vállalatok, mint elméleti absztrakciók már nem érvényesek, ezért elméletileg is helyesebb lenne, ha a mikroökonómia alapegységeinek a klasztereket vennénk. Kiemeljük, hogy Porter nyilvánvalóan az egyes iparágak lényegi képességeinek térbeli koncentrálódását tartja fontosnak, miközben a döntési önállóság nélküli részlegek (pl. gyártó telephelyek) szinte bárhol működhetnek, illetve bármikor áthelyezhetők kisebb költségű országokba. Az 1990-es évek elején Porter állította a figyelem középpontjába a klasztereket, mégpedig empirikus vizsgálatai alapján (10 országban 110 iparágat vizsgáltak). Fő megállapítása, hogy a globális gazdasági folyamatok kikényszerítik a regionális klaszterek létrejöttét. Klaszterek nem mindegyik iparágban alakulnak ki, döntően a fejlett országok vállalatainak a válasza a globális kihívásra. Porter jelenleg is a klaszterek legismertebb nemzetközi szakértője, többek között 2001-ben irányította az USA innovációs klasztereinek felmérését. Gyakorlati jellegű vizsgálatok mellett kidolgozott egy gondolati keretet is arra, hogy a klaszterek fejlődését hogyan segíthetik elő a kormányzatok és magánszervezetek. 2.6.3.4. A regionális klaszterek fejlesztéséről Fejlett országokban a klaszterek a globális verseny hatására spontán módon, szerves fejlődéssel jöttek létre, lényegében egy dinamikus folyamat során állandóan változnak (nemcsak létrejöhetnek, hanem hanyatlásra is hajlamosak és meg is szűnhetnek). Ezért is szokás kiemelni, hogy a klaszter nem statikus, hanem dinamikus, azaz állandóan változik és átalakul, alkalmazkodik a globális kihívások változásaihoz. Lényegében egy spontán „körfolyamat” figyelhető meg (18. ábra): a specializáció kialakulásával a tudás túlcsordul, ezáltal javul a termékek versenyképessége, ami a keresletet is élénkíti, ezáltal 25

új szereplők lépnek a piacra, miáltal javul a méretgazdaságosság és a klaszter elérve a kritikus tömeget terjeszkedni kezd, ami a specializáció újabb formáit hozza létre stb. 18. ábra A klaszterek spontán fejlődésének lépései

Napjainkban elindult a fenti spontán folyamat tudatos felgyorsítása, a klaszterek létrehozásának és fejlődésének támogatása, amely fejlesztéspolitikákban nagyon elkülönül a kormányzat, valamint a magánszféra szerepe, mivel különbözőek a lehetőségeik is. A klaszterek tudatos támogatása nemcsak a fejlett, hanem a fejlődő országokban is megfigyelhető. Gyakorlatban is többször kipróbált, leginkább koherens fejlesztési elképzelések a rombuszmodellhez kötődnek, ahol a determinánsok szerint adják meg a stratégiai lépéseket. A kormányzatok, a központi, regionális és települési kormányzatok és intézményeik szerepét a klaszterek létrehozásában és élénkítésében a rombusz-modell segítségével célszerű vizsgálni (19. ábra). Külön-külön vesszük, hogy az egyes determinánsok esetében mi a teendője a kormányzatoknak, azaz a gazdaságon kívüli döntéshozatalnak A legfontosabb kormányzati teendő a vállalati versengés feltételeinek biztosítása, hazai és helyi piaci verseny előtt álló korlátok lebontása, azaz a monopóliumok korlátozása, a versenypolitika kidolgozása és betartatása, a verseny tisztaságának garantálása, mivel az erős hazai verseny tudja csak felkészíteni a vállalatokat a nemzetközi versenyben való helytállásra. Másik fontos teendő azoknak a közintézményeknek, ügynökségeknek a létrehozása, amelyek elősegítik a klaszterek megalakulását és megerősödését tanácsadással, minták kidolgozásával, kutató és fejlesztő intézmények létrehozásával és működtetésével, pályázatok és támogatási formák kidolgozásával stb. Hasonlóan kormányzati részlegeket célszerű létrehozni a külkapcsolatok ápolására, a külföldi tőke letelepítésének előkészítésére (sok esetben a helyi vállalkozások egy része ellenérdekelt), az exporttámogatások elveinek kidolgozására. 26

19. ábra A kormányzatok szerepe a klaszterek élénkítésében

Forrás: Porter (1998/b, 251.o.) alapján a szerző saját szerkesztése.

A tényező feltételeknél a közszolgáltatásokat nyújtó közintézmények fejlesztése a legfontosabb, a klaszter iparágainak szükséges speciális képzések és oktatások megszerve27

zése. Elősegíteni, hogy a klaszter vállalkozásainak szükséges innovációk kidolgozása és adaptálása, a versenyelőnyt nyújtó technológiai kutatások és fejlesztések a helyi egyetemeken történjenek, egyébként csak jelentős késéssel és drágán lehet hozzájutni az új technológiákhoz. Szintén közintézményeknek célszerű gyűjteni és rendszerezni a szükséges információkat (pl. könyvtárakban a szakmai folyóiratokat), figyelni a piaci változásokat és a globális trendeket. A logisztikai létesítményeknek, a kommunikációs hálózatoknak a klaszter igényei szerinti kiépítése sok helyi vállalkozás koncentrált támogatását jelenti, akik külön-külön nem lennének képesek ezen üzleti szolgáltatások megfizetésére. Napjainkban fontos a vállalatok közötti számítógépes adatátvitel és az e-business műszaki feltételeinek kiépítése. A támogató és kapcsolódó iparágak esetében a kormányzat a kapcsolatok létrehozásában tud segíteni, a kölcsönös előnyök felismertetésében, az információk áramlásának felgyorsításában, pl. rendezvényekkel, üzletember találkozókkal stb. A versenyképes klaszter folyamatosan növeli kibocsátást, amihez külső források, új kiszolgáló és kapcsolódó cégek is kellenek, amelyeket oda kell vonzani regionális propagandával, marketinggel stb. A támogató és kapcsolódó iparágak agglomerációs előnyeinek erősítésére célszerű kormányzati támogatással, szervezéssel, pl. szabad kereskedelmi zónákat, ipari parkokat, logisztikai központokat létesíteni, azaz a jelentős költségcsökkentésre módot nyújtó koncentrált infrastruktúra egyes elemeit kiépíteni. A kormányzat a keresleti determinánst is érdemben tudja módosítani, főleg olyan jogszabályok és szabványok előírásával, amelyek a vállalatokat innovációkra, ezáltal versenyképességük javítására késztetik. A kifinomult igényű vásárlók miatt speciális, a klaszter tagjainak igényeihez igazodó minősítő intézmények, laboratóriumok is szükségesek, amelyek a klaszter termékeit, szolgáltatásait állandóan ellenőrzik. különösen fontos a minőségbiztosító rendszerek (ISO 9000) bevezetésének támogatása. A központi kormányzat nagyon sokféle politika kialakításával tudja támogatni, hogy a globális versenyben sikeresen szereplő klaszterek jöjjenek létre és megerősödjenek. Kiváló példát erre a finn kormányzati politikák nyújtanak, hogy szinte mindegyik funkcionális terület hatással van a klaszterek működésére (20. ábra). Emiatt szokás beszélni klaszter-alapú gazdaságpolitikákról, szembeállítva a hagyományos ágazati politikákkal. A piaci verseny jellege, az alkalmazott vállalati stratégiák, a gazdaságpolitikai alapállás szerint megkülönböztethetünk hagyományos ágazati és klaszter-alapú gazdaságfejlesztési szemléletet (9. táblázat). A kettő alapvetően annyiban különbözik egymástól, hogy a hagyományos ágazati megközelítés elkülönült, egymással versengő piaci szereplőket feltételez, míg a klaszteralapú szemlélet a térségben működő vállalkozások együttes érdekéből, a kooperáció elsődlegességéből és a verseny bizonyos önkéntes korlátozásából indul ki, egy térségben, régióban működő vállalkozások valamilyen szintű együttműködését tartja szem előtt.

28

20. ábra A finn kormányzat szerepe a klaszterek kialakításánál

Forrás: Rouvinen, Yla-Anttila 1997

9. táblázat A hagyományos ágazati és a klaszter-alapú gazdaságfejlesztési szemlélet Ágazati szemlélet

Klaszter-alapú szemlélet

Egyszerű hálózati, beszállítói pozíciók.

Stratégiai csoportok gyakran kiegészítő és eltérő hálózati pozíciókban.

Fókuszban a végterméket előállító iparág.

Felhasználókra, támogatókra, szállítókra, szolgáltatást nyújtókra és specializált intézményekre is irányul.

Fókuszban a direkt és indirekt versenyzők.

Egymással kapcsolatban álló iparágak halmaza, amelyek megosztják a közös technológiát, szakképzettséget, információt, inputokat, vásárlókat.

Vonakodás a riválisokkal történő együttműködésre.

A legtöbb résztvevő nem direkt versenytárs, de hozzájárul a közös szükségletekhez és korlátozásokhoz.

A kormányzattal történő párbeszéd gyakran vezet támogatásokra, protekcionista döntésekre és a verseny korlátozására.

A létező termékek diverzifikálásának keresése.

Közös érdekeltség a széles körű együttműködésben, amely javítja a termelékenységet és emeli a verseny átláthatóságát. Fórum a konstruktívabb és hatékonyabb üzletikormányzati párbeszédhez. Szinergia és új kombinációk keresése.

Forrás: Porter (1997, 28. old.) és Roelandt – Hertog (1999/a, 13. old.) felhasználásával a szerző szerkesztése.

29

Az ágazati szemlélet a fordista ciklusnak felel meg, amikor centralizált a döntéshozatal mind vállalati, mind kormányzati szinten. A nagyvállalatoknál domináns a vertikális integráció, gyenge az innovatív együttműködés más vállalatokkal, alacsony szintű a rugalmasság és az alkalmazkodás, szórványosak és esetiek a helyi KKV-kal kialakítandó kapcsolatok. Az ágazati megközelítés az erősen központosított gazdaságpolitika és szabályozás igényeihez alkalmazkodik, azaz a centralizált költségvetési forráselosztáshoz és -felhasználáshoz. A régión és kistérségeken belüli együttműködés gyenge, hiszen az intézményeknek is a minisztériumok, illetve a telephelyeknek a más régiókban levő nagyvállalati (több esetben külföldi) központok elvárásainak kell megfelelniük. Ha a régióban a külföldi érdekeltségű cégeknek csak alacsony döntési kompetenciával bíró telephelyei működnek, ekkor legfeljebb vertikális beszállítói hálózatok jöhetnek létre, de klaszterek aligha. Így ágazati gazdaságfejlesztési dominancia esetén nem, vagy nehezen alakulnak ki klaszterek, csak beszállítói kapcsolatokra, bizonyos piac-orientált együttműködésekre van lehetőség a központi szervek ösztönzésével és támogatásával. A klaszter-alapú szemlélet a posztfordista ciklust modellezi, a nagyvállalatokra is az egyre „laposabb”, rugalmasabb hierarchia jellemző, törekszenek a hálózatok nyújtotta lehetőségek kihasználására, erőteljes az outsourcing, a vertikális dezintegráció, létrejön a helyi KKV-kal való sokoldalú és tartós együttműködés. Az infrastruktúra és az intézmények fejlesztésére szolgáló költségvetési források nagy részét decentralizálják és helyi testületek döntenek felhasználásukról, megfogalmazva fejlesztési igényeiket és azok megvalósítására anyagi forrásokat is szereznek (a decentralizált alapokból és vállalati forrásokból). A régión belüli együttműködés erős, kialakulnak az innovációs miliőt javító helyi intézmények, az agglomerációs előnyöket, a szinergikus hatásokat a helyi vállalkozások széles köre élvezi. Ekkor a klaszteresedés spontán módon elindul, az intézményi fejlesztések az iparágak érdekeinek megfelelően alakulnak, ezáltal a vállalatok termelékenysége (versenyképessége) is rohamosan javul. Az ágazati- vagy iparpolitikák lényegében térségi, regionális politikaként jelennek meg, amelyet decentralizált intézményrendszer tud csak eredményesen támogatni. A klaszterek fejlesztésénél nem lehet erőltetni a klaszterek létrejöttét. A klaszterek kialakulásához az első lépéseket a vállalkozásoknak kell megtenniük, miután felismerték az együttműködés előnyeit és készek a kapcsolatok kiépítésére. Piacgazdaságban csak az üzleti érdekek felismertetését, azaz előadások, tanfolyamok, szakmai rendezvények szervezését stb. lehet ösztönözni, amelyek elősegíthetik, hogy a vállalkozások készek legyenek az együttműködésre. Amikor az együttműködések kialakultak, a vállalati hálózatok létrejöttek, csak ezt követően lehet „kívülről”, kormányzati intézmények avagy fejlesztési ügynökségek (brókerek) segítségével támogatni és felgyorsítani a klaszterek megerősödését. A potenciális klaszterek kimutatására, elkülönítésükre többféle megközelítés létezik. Azaz csak megfelelő „látens klaszterek” esetén léphet fel a kormányzat, ösztönözve a klaszterek megerősödését, a spontán elindult folyamat felgyorsítását és megerősítését. A Porter-rombusz főleg az USA társadalmi-gazdasági feltételeiből indul ki, Európában a központi kormányok gazdaságpolitikai szerepe általában erősebb, a gazdasági élet 30

több területén avatkoznak be, amint azt a finn példa is mutatja. A kormányzati politikák széles körében szükséges a klaszter-alapú részpolitikák kidolgozása, egyrészt az egyértelmű és kiszámítható, hosszú távú jogszabályok miatt, pl. a versenypolitika, a pénzügyek és adózása. Másrészt a pozitív externáliákat nyújtó háttérintézményeket, infrastruktúrát stb. szintén klaszter-orientáltan kell koordinálni. A központi és a helyi kormányzatok szerepe az üzleti keretekre, a háttérfeltételekre, a verseny élénkítésére irányul, viszont klaszterek csak alulról, önkéntesen, a gazdasági szereplők által önszerveződve jöhetnek létre és maradhatnak fenn, ezért főszerepet a magánszektor, a klaszter tagjai játszanak (21. ábra). A magánszektor legfontosabb teendője az együttműködés kereteinek kidolgozása, a klasztert megjelenítő bizottság, szakmai szervezet létrehozása, közös fellépés rendezvényeken, kiállításokon, valamint a lobby erősítése a központi forrásokért, exporttámogatásokért, a kormányzati szándékok befolyásolásáért. 21. ábra A vállalkozások és szervezeteik szerepe a klaszterek megerősödésében

Forrás: Porter (1998/b, 257.o.) alapján a szerző szerkesztése.

31

A tényezőknél a munkaerő képzése a leglényegesebb, az olyan specializált képzések, tananyagok és tantervek kidolgozása és felügyelete, amelyek a klaszterek valós igényeinek felelnek meg. Szintén a vállalkozásoknak kell összefogniuk, hogy olyan fejlesztések legyenek a helyi egyetemeken, kutatóintézetekben, amelyekre nagy szükség van a vállalkozások versenyelőnyeinek erősítéséhez. Alapvető, hogy minden olyan infrastruktúra kiépüljön, ami kell a klaszter tagjainak, azaz a versenyelőnyt nyújtó speciális tényezőket a szolgáltatók biztosítani tudják. A klasztert alkotó cégek menedzsmentje közös tanfolyamokon tudja szinten tartani felkészültségét, egyúttal a klaszter kohézióját is javítani. A támogató és kiszolgáló iparágak esetében a vállalkozások összefogása, közös kereskedelmi társaságok, szakmai szervezetek alapítása szintén a magánszektor feladata, valamint a helyi beszállítói hálózatok kialakulásának ösztönzése az információk nyújtásával. A keresleti tényezők versenyt javító erősítésében együtt kell működni a kormányzati és a magánszektornak. A klaszterek fejlesztésében a kormányzati és magánszektor kiegészítheti egymást, kialakulhat egy egészséges munkamegosztás. A kormányzati és adminisztratív szervek lassúsága és körülményessége, piaci döntésekre való alkalmatlansága miatt a kormányzatra hárul inkább a hosszabb időtávú és általánosnak tekinthető infrastruktúra fejlesztése, míg a magánszféra rugalmasabb, ezért a vállalkozások napi érdekeinek megfelelő fejlesztéseket koordinálja és valósítja meg. A gyakorlatban többféle háttérből nőttek ki és eltérő módon működnek a klaszterek, ezért fejlesztésükre és támogatásukra is igen eltérő módszerek és eszközök alkalmazhatók. Lagendijk négyféle alaptípust különített el az Európai Unióban történt empirikus vizsgálatok alapján, amelyek más-más feltételekből indulnak ki, eltérő célokat fogalmaznak meg és támogatásukra is különböző eszközök felhasználása célszerű (Lagendijk 1999): • regionális klaszter (iparági klaszter): amely a Porter-féle rombuszmodellből indul ki, fő cél az iparágak közötti szinergia erősítése az innovációs rendszerek és az értéklánc-rendszerek erősítésével; • intézmény-orientált klaszter: a klaszter tagjai által létrehozott szolgáltató központ, vagy szakmai szervezet áll a középpontban, amely elősegíti a vállalkozók közötti együttműködést a méretgazdaságosság és a változatosság gazdaságosság (economies of scope) erősítését szem előtt tartva, példa rá az olasz RSC (Regional Service Center); • hálózat-orientált klaszter: általában zártkörű, hosszabb távú kapcsolatokat ápoló együttműködés, amelyekben a résztvevők köre a kapcsolódó és támogató iparágakban működő, egymást kiegészítő tevékenységeket folytató vállalkozásokból áll, főleg KKV-k alkotják; • tanulás-orientált klaszter: egy nyitott, az információk és tapasztalatok (tudás) cseréjét lehetővé tevő együttműködés, a középpontjában gyakran egy mentor vállalko32

zás áll, amely közvetít a különböző iparágakban tevékenykedő vállalkozások és a támogató (kiszolgáló) szektorok között, általában KKV-k csoportjai „tanulnak egymástól”. A klasztereknél, mind az általános, mind a rombuszon alapuló modellnél, mind az iparági körzeteknél a KKV-k lokális együttműködésének, hálózatainak kulcsszerep jut. Az elkülönült vállalatok kezdetben védekező magatartást vesznek fel, konfliktusokat generálnak és nem hajlandók az együttműködésre (22. ábra). Miután felismerték érdekeiket, illetve fokozatosan nő a bizalom (kiderül, kivel lehet és érdemes együttműködni), egyre inkább hajlandók hálózatokban részt venni. A hálózatok létrejöhetnek spontán módon, de ügynökségek (avagy szakmai szövetségek) által szervezettek is lehetnek. Pár év elteltével jöhetnek lére a fejlett, „érett” hálózatok, amelyek már hajlandóak a magasabb szintű együttműködésre, pl. fejlesztéseik egyeztetésére. 22. ábra A hálózatok és klaszterek kialakulásának menete

A klaszterek fejlesztésénél nem lehet erőltetni a klaszterek létrejöttét (Lagendijk 1999, Porter 1998/c). A klaszterek kialakulásához az első lépéseket a vállalkozásoknak kell megtenniük, miután felismerték az együttműködés előnyeit és készek a kapcsolatok kiépítésére. Piacgazdaságban csak az üzleti érdekek felismertetését, azaz előadások, tanfolyamok, szakmai rendezvények szervezését stb. lehet ösztönözni, amelyek elősegíthetik, hogy a vállalkozások készek legyenek az együttműködésre. Amikor az együttműködések kialakultak, a vállalati hálózatok létrejöttek, csak ezt követően lehet „kívülről”, kormányzati intézmények avagy fejlesztési ügynökségek (brókerek) segítségével támogatni és felgyorsítani a klaszterek megerősödését. A klaszterek fejlesztésénél szétválaszthatjuk a központi és a regionális-helyi feladatokat, amely munkamegosztást az innovációs infrastruktúra segítségével szemléltetjük. Az innovációs infrastruktúra fejlesztése két jól elkülöníthető részre bontható: közös és 33

speciális fejlesztésekre (23. ábra). A közös, szinte mindegyik iparág fejlődéséhez szükséges infrastruktúra: közép- és felsőfokú oktatás, közlekedési hálózat, környezetvédelem stb. A speciális fejlesztések már a klaszterek egyedi igényeinek felelnek meg: speciális kutatóintézetek, speciális egyetemi szakok, egyedi műszerezettségű laboratóriumok stb. 23. ábra Az innovációs infrastruktúra fejlesztése

Forrás: Porter-Bond (1999, 56.o.) alapján a szerző szerkesztése.

A közös innovációs infrastruktúra fejlesztése felülről-lefelé történő tervezéssel és irányítással történik, főleg központi források felhasználását és ágazati (minisztériumi) megvalósítását igényli, a területi kiegyenlítődés irányába mutat. A specifikus fejlesztések alulról-felfelé szerveződhetnek, mivel csak helyi szinten mérhetők fel a versenyelőnyökhöz szükséges feltételek, főleg decentralizált és helyi (önkormányzati, vállalati) forrásokat igényelnek és régiónként, városonként eltérő módon megvalósuló befektetéseket, amelyek ezáltal a területi verseny kiéleződése irányába hatnak. A kétféle, eltérő módon megfogalmazott és végrehajtott fejlesztések akkor hatékonyak, ha a közös és a klaszter-specifikus fejlesztések közötti kapcsolatok erősek. Az európai klasztervizsgálatok alapján Lagendijk összeállított egy „parancsolatot”, mit lehet és mit nem lehet tenni (azaz nem célszerű) (Lagendijk 1999): Lehet (ajánlott)

Nem lehet (nem célszerű)

– ösztönözni a klaszterek fejlődését, – a klasztert demonstrációs modellként felhasználni, – buzdítani a cégeket új együttműködések kialakítására, – törekedni a klaszter bővítésére, – a régió iparágai globális piacának fel-

– klasztert mesterségesen létrehozni, – a klasztert mint végcélt hirdetni, – egyes klaszterek vagy cégek túlélése mellett elköteleződni, – létrehozni egyetlen klasztert hosszú távra, – fókuszálatlan támogatást nyújtani, – innovációt ösztönözni, amikor a cél a mo34

mérése, dernizáció, – támogatni a nagyvállalatokat és fejlesz- – a fejlesztési ügynökségeket egymással vertő ügynökségeket a klaszterek élénkíté- senyeztetni. sében. A klaszterek fejlesztésénél alapelv, hogy csak már létrejött együttműködéseket, azaz „látens” klasztereket lehet ösztönözni az együttműködés hatékonyságának javítására. A különböző nemzetközi gyakorlat alapján a következőket lehet kiemelni a fejlesztések menetére: 1) A látens (és működő) klaszterek felmérése, kimutatása (cluster map). Ez a felmérés igen gyakran megtörténik. Például tavaly volt az Egyesült Királyságban, az USA 5 szövetségi államában stb. A felmérés módszertana összetett, a gyakran alkalmazott módszerek: – input-output elemzés (input-output analysis): az egyes értéklánc rendszerekben résztvevő iparágak közti kereskedelmi kapcsolatokra koncentrál, – gráf elemzés (graph analysis): a gráf-elméletet alapul véve próbálja a hálózatokat feltérképezni, – hasonlóság, kapcsolat elemzés (correspondence analysis): hasonló (innovatív) magatartást mutató cégek csoportjait igyekszik megtalálni faktoranalízis és más statisztikai módszerek segítségével, – kvalitatív esettanulmányok (qualitative case study approach): Porter gondolataira építve közelít a klaszterekhez egyenként felmérve őket. 2) Második lépésben egy klaszter bizottság létrehozása szokott következni, amely bizottság főleg a klaszter kulcsvállalatainak vezető képviselőiből, valamint külső tekintélyes szakértőkből áll. A központi és helyi kormányzatokat általában 1–1 fő képviseli, azaz alig tudják befolyásolni a döntéseket. 3) A bizottság megbíz egy tanácsadó (bróker) céget egy felmérés és stratégiai program kidolgozására, amit a bizottság fogad el. A stratégiai program általában tartalmaz egy végrehajtó irodát (avagy szolgáltató központot), amelyik a bizottság felügyelete alatt végzi az operatív szervezést stb. Példaként lehet felhozni Olaszországot, ahol a klaszterek kijelölésének szabályait az 1991. évi, KKV-k fejlesztésére vonatkozó törvény 1999-es módosítása tartalmazza. Ez a jogszabály központilag meghatározza az alkalmazott mutatószámokat, ám azok az értékek, melyek az egyes mutatók esetén már egy klaszternek megfelelő nagyságot mutatnak, tartományi rendeletekben kell előírni. Az olasz iparági körzetek, mint klaszterek teljes mértékben alulról szerveződő, spontán fejlődés eredményeként jöttek létre. Az iparági specializációt, versengő együttműködést és a földrajzi közelséget ötvöző regionális klasztereket a következők jellemzik: – kis- és középvállalkozások földrajzi közelsége, – szektorális specializáció, – kis- és középvállalkozások dominanciája, – vállalkozások közti erős együttműködés, – innováción alapuló cégek közti verseny, 35

– bizalmi tőkét eredményező szociokulturális identitás, – aktív önsegélyező szervezetek, – támogató regionális és helyi önkormányzat. Olaszországban a klaszterek meghatározásának mutatószámai a foglalkoztatás és a vállalkozás szám különböző adatait használják fel, tartományonként eltérő minimális értékekkel: 1) Vállalkozássűrűség = vállalkozások száma az adott iparágban/ezer lakos (általában meg kell haladnia az országos átlagot) 2) Iparosodottsági index = iparág foglalkoztatottainak száma a térségben/összes ipari foglalkoztatottság (az érték 20–30 %-kal meg kell, hogy haladja a tartományi átlagot) 3) A klaszterképző iparág vagy értéklánc foglalkoztatottainak száma a kistérség öszszes ágazatbeli foglalkoztatottjához viszonyítva (legalább 20–25%-ot kell elérni) 4) Az előző mutatószám viszonyítva a régió hasonló indexéhez (minimum 120–130 %-ot kell elérni) 5) Adott térség klaszterképző szakágazataiban a KKV-kben foglalkoztatottak száma/ adott szakágazatok kistérségi összes foglalkoztatottja (általában minimum 40–50%-ot kell kitennie a KKV-k foglalkoztatásból való részesedésének) Itt tehát a mutatószámok arra világítanak rá, hogy egy adott iparágban a vállalkozások és a foglalkoztatottak száma hol mutat relatíve magas értéket. Arra azonban nem képesek választ adni, valóban van-e élő gazdasági kapcsolat a vállalkozások között, holott ez az olasz klaszterek jellegzetes tulajdonsága. A fentiekben áttekintettük a klaszterek támogatásának legfontosabb nemzetközi tapasztalatait, kiemelve, hogy a spontán gazdasági, vállalati folyamatoknak elsőbbségük van: klasztert csak önkéntesen együttműködő cégek tudnak létrehozni. 2.6.3.5. Összegzés Az előzöekben áttekintettük a klaszterek kialakulásának és támogatásának alapvető jellemzőit. Külön kitértünk két alaptípusra, a KKV-kból álló iparági körzetekre, valamint a rombusz-modellre. Klaszterek fejlett országokban spontán módon is kialakulnak, sőt úgy is működhetnek, hogy nincs közöttük üzleti kapcsolat, hanem csak a pozitív extern hatásokat és a szinergiát hasznosítják (például a Szilícium-völgyben nincs deklarált klaszter bizottság). A fejlődő országokban viszont a kormányzatok támogatják a klaszterek fejlődését, mint ami a vállalatok versenyelőnyeit megerősíti. A klaszterek létrehozását és megerősödését célzó programozásnál, mint említettük, a hagyományok, a kulturális sajátosságok (például eltérő a japán és az olasz mentalitás), a gazdaság szabályok stb. döntőek, ennek ellenére néhány általános szempont is alapul vehető, amelyek fontosak lehetnek: 36

– az időbeliség: Porter szerint egy alulról szerveződő klaszter kialakulásához 6-8 év kell, – a vállalkozók közötti együttműködési készség: a különböző cégek tulajdonosai és menedzserei közötti bizalmi kapcsolat, – a vállalkozói szervezetek, önszerveződések aktív szerepe: a vállalkozók szövetségei, szakmai szervezetei, kamarái, klubjai stb. nagyon fontosak, főleg a KKV-k klaszteresedése múlhat rajtuk, – a modern üzleti, piaci ismeretek széles körű elterjedtsége: azaz a kölcsönös előnyök felismerését és az innovációk adaptálásához szükséges felkészültség, alkalmazkodó készség. Klaszterek csak klaszter-alapú gazdaságpolitika esetén tudnak megerősödni, amikor decentralizált a döntéshozatal. A klaszter-alapú regionális gazdaságfejlesztési stratégia lényege, hogy klaszter-specifikus fejlesztéseket kell támogatni, amelyek a régió klasztereinek versenyelőnyeit megerősítik. Mivel a régiók között verseny van, az üzleti előnyöket könnyű lemásolni, ezért csak a helyben élők között jöhet létre az a „bizalmi küszöb”, amely szükséges a vállalati versenyelőnyöket nyújtó specifikus egyedi fejlesztések kidolgozására. Az a felismerés is erősödik, hogy a klaszter lényege egy „helyi társadalmi hálózat” (local social network), azaz egyének és csoportjaik közötti együttműködés, ezért az egyik legfontosabb feladat a prominens egyének közötti párbeszéd, az együttműködési készség (partnership) kialakítása.

37