Kisslaki László Ló a síneken Az öreg ló csak úgy, feküdt a síneken. Öt perce még kollegájával húzta a reggeli utazókkal teli omnibuszt, de már erősen köhögött, s mikor a Nemzeti Múzeum előtti megállóba ért, egyszerűen összerogyott. - Nem bírta tovább. - Megdöbbent barátja dermedten, értetlenül nézte a mozdulatlanul fekvő társát. Nem fogta fel, hogy ez meg mit fekszik itt szolgálatban? -, hiszen reggel még jókedvűen zaboztak a tarisznyából? Néhány munkás kinézésű ember, megpróbálta a szerencsétlent az oldalának feszülve, egy kicsit megemelni és úgy talpra állítani. Nem ment. - Hozok segítséget! – szólt oda nekik egy cingár kékzubbonyos alak, s azzal elnyargalt a Hatvani utca irányába. Olyan gyorsan eltűnt, hogy otthagyta őrizetlen a szeneszsákokkal megrakott kétkerekű kocsiját, aminek eddig támaszkodott. – Rudakat kellene szerezni – javasolta egy borszagú, bajszos csizmakence árus; - de, hogy maga menjen el a faemelőkért, még meg se fordult a fejében. – Felesleges már – jegyezte meg egy reverendás fáradtarcú pap, mikor látta a ló semmibe meredt szemét, és a kövezetre lógó nyelvét. - Maga meg isten barma, ne verje már tovább azt az állatot, hiszen megdöglött! Nem látja? - szólt rá a megvadult kocsisra. A bámészkodók közül Andris közelebb ment a mozdulatlan testhez. Szívét félelem szorította marokra; mert igaz, hogy már a negyedik reálba jár, de most találkozott először a halállal. A ló fejéhez 1
guggolt, s nem riadt meg, mikor belenézett a mit sem látó szemébe, hanem önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a hűvösödő arcot. Azt már rég tudta, hogy ő egyszer pap lesz, de most, mintha egy égi sugallat áradna szívébe; - megérezte, hogy az állatok lelkiatyja lesz. Eszébe jutott, hogy azt sem tudja, hogyan kell feladni az utolsó kenetet. – Holnap megkérdezi Zágonyi atyát, aki egyben osztályfőnöke is, hogy Szent Péter vajon beenged-e egy lovat a mennyországba? - Hiszen a legtöbbje bűntelen. - Meg majd az is megkérdezi, hogy lehet-e majd ő, mint pap, a lovak istápolója? Fucsekné, a sarki kövér kofa lódította vissza gondolataiból a jelenbe. - Ő is látni akart valamit; eléje állt és eltakarta a szomorú látvanyt a hatalmas farával. Andris egyébként még nem tudta, hogy ő sincs valami rózsás helyzetben. Miközben ő itt belefelejtkezik egy mindennapos drámába, addig már a bicegő pedellus rég bekolompolt az órakezdésre, és már bevégeztetett az a szörnyűséges tragédia, hogy Péceli atya beírta mint hiántzót. * Időközben egyre dagadt a kíváncsiskodók gyűrűje a szerencsétlen állat körül. Még mindig nem történt semmi. Hacsak annyi nem, hogy befutott a menetrend szerinti következő járat. Abból is kiszálltak az utasok, és követelték, hogy ott elöl, azonnal tegyék szabaddá a síneket. Persze csak az elsőosztályos utasok hangoskodtak. A többiek csak szitkozódtak. A szerencsétlenül járt kocsi hajtója kérte a szaktársát,
2
hogy a végállomásig adja kölcsön a társlovat, hogy továbbmehessen. - Arról szó sem lehet. Akkor én, hogy megyek tovább csúcsidőben egy lóval? He? Már majdnem pofozkodásra került a sor köztük, de éppen a legjobbkor, megérkezett a a kékzubbonyos, a szenes, vele egy simlédersapkás, böhömnagy kaftános örmény, egy flegma deressel. A vaskos muraközi, két hosszú keresztvassal rögzített tölgyfalapot húzott maga után. - A közönség feszült érdeklődéssel nézte, amint a produkció csúcspontjához közeledett. Az örmény ügyesen a tetem lábára hurkolt egy kötelet, s néhány bámészkodóval közösen felhúzták a gyalulatlan deszkalapra. Aztán, a közömbös pofájú muraközi, kivontatta a tetemet a Duna part irányába. - Andrisnak úgy tűnt, mintha a pallón fekvő hintázó test, még búcsút intane neki az égbe meredő lábaival. Ezzel vége lett a színjátéknak, s a közönség szétszéledt. * A gyerek az átélt kaland kábulatából csak aztán kezdett magához térni. Hirtelen belevillámlott a felismerés. – Hiszen ő az iskolába indult ma reggel! – Az első órában már beírták hiányzónak. Az biztos, mint az ámen az ima végén. - Kivéve, ha Őfelsége, Péceli atya meg nem halt az éjjel. – De hát ilyen szerencsébe ne is reménykedjen. De ha még rohan, akkor beér, mielőtt az embergyűlölő Koltai el nem kezdi a vérengzést a görög órán. - De azt már vágtázás
3
közben gondolta.- Csak pont a szótára esett ki az összeszíjazott könyvek közül valahol, amiért a görögtanár kétszer fogja lemészárolni, ha hozzászámolja ezt a főbenjáró vétket is. – Az iskola tulajdona. - És még a nevét se vakarta ki belőle. Gondolta, ráér még eladni, ha megszorul. Rohantában még hallotta, hogy a kalauzok beszállásra buzdították az utasokat. Végre szabad lett az út a vágányon és lassan elcsitultak a kedélyek. A két lóhajtó is megegyezett, hogy a harmadosztályos utasok átszállnak a második kocsiba, és így az egylovas, könnyebben eljut a félvagonnyi utassal a végállomásig. A kocsis éppen indulásra akart csettinteni a lovának, mikor rádöbbent, hogy azt sem tudja, hogy kik, és hová vitték a lódögöt, amivel neki el kell számolni a végállomáson. Kegyetlen méregbe gurult saját hibáján. Kérdezgette az utasokat, de mindenki csak a fejét rázta, mondták, amit tudtak. – vagyis majdnem semmit. - Csupán azt, hogy egy alak itt hagyta a felzsákolt kordéját, és elment segítségért. – Megjöttek, elvitték - Ahogy ott tanakodnak éppen kijött a szenes a kocsmából, és el akarta tolni a taligáját. - Hé! Hol van a döglött lovam? – ugrott neki a kocsis. Az alak bambán nézett rá, és azt, hitte, hogy a kocsis verekedni akar, visszaordított. – Megőrült? Milyen lovat keres maga rajtam? Nekem most szállítanom kell a kuncsaftoknak. De ha előtte nagyon akar pár pofont, akkor csak szóljon, megkaphatja. – ezzel nagyot köpött, és elnyikorgott a szénnel az Üllői út felé. A diskurzus alatt már odajött a rózsás képű rendőr, aki figyerlmesen hallgatta eddig
4
a társalgást, majd elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a vircsaftnak. – Oszoljunk emberek! Menjenek a dolgukra! – noszogatta a bámészkodókat, majd odafordult a kocsishoz. – Maga pedig folytassa az útját. A jelentést a döglopásról átküldjük a Társasághoz. Már ez a tizedeik eset az idén, a fene egye meg. Pedig alig adnak érte valamit a bőrösök – dünnyögte. Aztán eszébe jutott, hogy az eligazításnál a fogalmazó úr megparancsolta nekik, hogy nagyon is nézzenek utána az ilyen apróságnak tűnő dolgoknak. Valamiképp összefügg egy nagytételű bőrlopás ügyével. Abban reménykedett a rendőr, hogy ha ennek a ló dögnek utánajár, talán még előléptetés is lenne a vége. Egy mentőangyal furakodott a rendőrhöz, egy vénséges, ronda, kövér kofa képében, akit itt a környék, csak Mindenlátó Fucseknénak hívott. - Biztos úr! Itt volt egy diák, akinek köze lehetett a dologhoz. Végig itt bámészkodott, s csak akkor szaladt a két alak után, mikor már azok eltűntek. - Ezt nézze meg! Ezt találtam – azza odaadta csendőrnek a görög szótárt, amiben az első oldalon ott díszelgett az iskola pecsétje, és verébfej betűkkel a név: Kelemen András tanuló 1872. - Na, menjünk Fucsekné az iskolába. Majd kihallgatom én azt a gyereket! * A loholó kisdiákot sokan megnézték az utcán. Néhányan bíztatóan, rokonszenvvel mosolyogtak rá. Valamire talán emlékeztette őket is.
5
Andris felnézett az iskola tetejére. – Nem lengett fekete zászló, - A csarnok üres. A folyosó úgyszintén. Csak az órák szokott moraja zümmögött ki az osztálytermekből. A IV. A-ban földrajz. Feleltetés: Afrika. - Tehát te fafejű, szerinted biztos, hogy a Duna a Tigrisbe ömlik? – A választ nem hallotta Andris, mert a B – osztály elé ért, ahol éppen zeneórát tartott Illosvai karnagy úr, aki szerette, ha teli tüdővel fújják. – Szegény alig hallott, mert mint önkéntes, valamikor a tüzéreknél szolgált. Andris remegő térdekkel ácsorgott még egy hosszú percig az osztály ajtaja előtt. Bentről kihallatszott, ahogy Koltai éppen vért fagylal. Hoffmann volt az áldozat. A szerencsétlen éppen elátkozta azt is, aki kitalálta a görög nyelvet. Andris abban is kételkedett, hogy van-e egyáltalán ilyen ország? Lehet, hogy csak a tanárok találták ki, hogy kínozzák a diákot. Aztan egy nagy lélekzetet véve belépett az osztályba. Hoffman megkönnyebbülten felsóhajtott: - Áldja meg az ég ezt a barátot, hogy a legjobbkor jött, - Alászolgálja tanár úr! - Á! Kedves Kelemen. Benéztünk, benéztünk? Tudja, hogy Péczeli atya már beirta hiányzónak? – Hol csavargott? – Tanár úr kérem, megdöglött a ló, és a lóvonat... – Na, hagyjuk kérem a mesét, óra végén hozza az intőkönyvét, majd beírok valami szépet. S most álljon a barátja mellé a táblához, és javítsa ki, ha rosszat mond. –
6
Mikor Hoffmann ezt meghallotta, a leghalványabb reménye is elszállt, hogy élve megússza ezt az órát. De a remény az egyetlen, ami még megmaradhat vigasznak. - Mint most. - Egy rövid kopogás után rögtön belépett Zágonyi osztályfőnök úr egy rendőrrel. Az osztály felállt és hálát rebegett. – Ma már biztos, nem lesz felelés. – Koltai tanár úr éppen helyére akarta küldeni a két szenvedőt, de az osztályfőnök megállította Andrist. – Mond csak fiam, láttad ma reggel a Múzeum előtt azt a döglött lovat a vágányon? - Igenis Tanár úr. - És mit láttál még? - Csak azt, amit a tömeg. Meg azt is, hogy a munkások segíteni próbáltak - És te mit kerestél a ló mellett? - Semmit tanár úr, csak megsimogattam az arcát. Stefanik Béni, az utolsó padból felröhögött. Tobben kuncogással követték. - Silencio! – dörögte Koltai. - És azt miért csináltad? – folytatta a vallatást az osztályfőnök. - Mert láttam, hogy szegény pára éppen kiszenvedésben volt. Újabb röhögés a karzaton. Szegény pára meg kiszenvedés... Kelemen szeretett ilyen nagy szavakat hasznalni ami arra vallott, hogy ténylegesen papnak készűlt. Zágonyi előhúzta a zsebéből Andris szótárát. - Hát erre ráismersz-e fiam?
7
Andrisba beszorult a szó. Te úristen, a görög szótár. Észre sem vette a nagy izgalomban, hogy elhagyta valahol. - Az enyém, - dadogta. -Aha! – szólt bölcsen a rendőr. – Az első beismerés. – Álapitotta meg és elővette a noteszét, lassu megfontolt mozdulattal megnyálazta a csonka tintaceruzáját. – És mondja fiatalúr, ismeri azt az embert aki elhúzta a dögöt? - A holttestet, - javitotta ki Kelemen a rendőrt. – Sose láttam életemben. - Szóval tagadja? – beirta a noteszbe. - Ha szabad kérdeznem, mivel foglalkozik a tisztelt papája? - Szőrmés. Szőrme nagykereskedő. - Aha!!! – emelte meg a hangját a rend őre. – és beirta nagy betűkkel: BŐRÖS. GYANÚS. – Hol lakik? - Ott ahol én... – dadogta Kelemen. - Ne légy szemtelen, fiam, mondd a címed a biztos úrnak. – szólt rá az osztályfőnök. - Soma utca 12/b - Na nekem ennyi elég is! - Állapította meg a rendőr miután beirta a címet, majd sokat jelentő fejbiccentésel befejezettnek nyílvanította a kihallgatást. Tisztelgett és távozott. Zágoni tanár úr tetőtöl talpig végigmérte a remegő diákot, majd ráförmedt: - Ide az intőt! És beirta: "A tanuló ma reggel iskolába jövet elcsavargott és gyanús társaságba keveredett. Elkésett, mindezek tetejébe még ráadásul elvesztette az iskola tulajdonában lévő görög szótárt. Ezért osztályfőnöki intelembe részesítem. Zágoni osztályfőnök. sk. " 8
Aztán minden visszatért a görögóra tragikus állapotába. Hoffman folyatta a nyögést a tábla előtt, Kelemen a helyére csoszogott és mélyen gondolataiba sulyedt. Talán mégsem lesz a lovak papja. Ha egy szerencsétlen ló is ennyi bajt okoz, akkor mi lesz, ha egy egész ménesről kell majd gondoskodnia?
***
9
