Kiss Angéla LONDON CSAK ODA
Második, javított kiadás,
© Kiss Angéla, Jószöveg Műhely, 2012
Szerkesztette:
HUNGLER TÍMEA
Korrektúra:
SUGÁR ÁGNES
Borítóterv: LÁZÁR
Minden jog fenntartva! A kiadvány még részleteiben sem reprodukálható, keresőrendszerben nem tárolható, illetve semmilyen mód on nem tehető közzé elektronikus, mechanikai, fotómásolati terjesztéssel a copyright tulajdonosának előzetes írásos engedélye nélkül.
© Jószöveg Műhely Kiadó
FÁY ÉVA – DR. FÓTI PÉTER 1066 Budapest, Ó u. 11.
Postacím: 1244 Budapest, Pf. 826 Telefon: 302-16-08 Fax: 226-59-35
www. joszoveg.hu
E-mail:
[email protected]
A digitális kiadás gondozója:
Digitalbooks.hu Kft.
http://www.digitalbooks.hu
A digitális kiadás készítői mindent elkövettek, hogy a mű minden e-könyv-olvasó eszközön, illetve
szoftverben hibamentesen jelenjen meg. A törekvésünk ellenére előforduló problémákkal kapcsolatban kérjük, keresse meg kiadónkat, és megpróbáljuk orvosolni a problémát!
EPUB ISBN 978-615-5009-55-6 PRC ISBN 978-615-5009-56-3
Angela Kiss nem azonos Kiss Angélával
1. FEJEZET
A Stansted–London National Expressen ülve a könnyeimmel küszködöm, miközben gondolataim a vonatnál is sebesebben cikáznak.
Velem szemben egy jóképű francia diák ül, aki igyekszik nem rám nézni, amint egyik zsebkendőt veszem elő
a másik után. Egyértelműen nem origamihajtogatásra kellenek. Szegény másodszor is kifogott engem, mert már az útlevél-ellenőrzéskor, a sorban mögötte állva is pont az ő fülébe szipogtam.
Próbálom összeszedni és észérvekkel meggyőzni magam, hogy miért is ülök most ezen a vonaton, azon kívül, hogy „miért is ne ülnék?”
Lássuk csak! Egy elkeseredett pillanatomban épp egy újságot (jól hangzana, de sajnos nem a HVG-t vagy a
Világgazdaságot) lapozgattam, amiben a következő állt: „ha úgy érzed, hogy tele van a hócipőd mindennel és mindenkivel, ahelyett, hogy kiugrasz az ablakon, inkább próbálj meg változtatni valamit az életeden. A
változás és az újdonság a legjobb terápia. Például a munkahelyeden kérd át magad egy másik osztályra, vagy utazz el egy kicsit nyaralni, vagy költözz át a város másik végébe, vagy válts törzshelyet, ahol új embereket
ismerhetsz meg!” Ha jobban belegondolok, nem ártana, ha a szennylapok nagyobb felelősséggel irkálnának, mert egy elkeseredett ember egy elkeseredett pillanatban, akár komolyan is veheti minden szavukat. Ha már lúd, legyen kövér. Mivel mindenképpen biztosra akartam menni a változtatásokat illetően, a
legdrasztikusabb módon, egyszerre változtattam meg mindent. A munkahelyi osztályváltoztatás helyett
felmondtam, a Pécs másik felébe költözés helyett egész Pécsnek búcsút intettem, a nyaralás helyett pedig egy one way ticketet (egyirányú jegy) vettem.
Feltöltődésként először öcsém vendégszeretetét élveztem Németországban, aki épp ott töltötte pár hónapos
kiküldetését. Majd mikor Zsú barátnőm telefonon közölte velem, hogy sajnos nem jönnek utánam, hogy – a korábbi terveink szerint – együtt próbáljunk Németországban szerencsét, hanem megvették a
repülőjegyüket Londonba, teljesen kétségbeestem. Úgy éreztem, hogy cserbenhagytak, mert egy olyan országba mennek, aminek még a nyelvét sem beszélem.
Éjszakákon át forgolódtam öcsém mannheimi apartmanjában, majd amikor azt éreztem, hogy a stressztől már a hasam is fáj, bekapcsoltam a laptopját, hogy kártyázással tereljem el a figyelmemet.
Az igazat megvallva, nem szeretek kártyázni, mert a kockáztatás mindig elveszi a józan eszem. Nem vagyok egy hazárdjátékos típus.
„Ha a következő leosztást én nyerem, irány London a csajok után!”
Szóval most itt ülök a vonaton, és azon merengek, hogy bárcsak idősebb lenne ez a francia cserediák, mert
akkor Londonig egymásba szerethetnénk, kicsit turistáskodhatnánk, majd a párizsi, Eiffel-toronyra néző lakásunkban boldogan élhetnénk, amíg meg nem halnánk. Ébresztő!
Hisz az élet eddig sem volt bőkezű velem a szerelem terén, miért is lenne most máshogy? Vagyis szerelem az
volt, csak viszonozva nem lett. Vagy én nem tudtam viszonozni más rajongását, vagy más nem az enyémet, vagy ha volt is néha viszonozva, az vagy nem egy időben történt, vagy mindig akkora csalódás lett a vége,
hogy bádogemberrel karöltve kellett Óz, a nagy varázsló elé járulnom új szívet kérni. Aztán az évek során
már nemcsak Óz szívklinikájának telefonszámát tudtam fejből, hanem otthoni privát számát is vészhelyzet esetére.
Szóval egyértelműen a legjobb lesz, ha Londonban nem bonyolódom bele egy újabb románcba.
Így mialatt a magyarországi zötykölődésekhez viszonyítva szélsebesen száguldok London City-be,
megingathatatlan elhatározásra jutok: londoni Új Életem során (amiről mindenkinek azt mondtam, hogy csak egy nyelvtanulással megspékelt hosszabb nyaralás lesz) legkevésbé sem fogok a magánéletre koncentrálni.
Az igazat megvallva a családalapítás gondolata igencsak távolinak tűnik életem Nagy Szakítása óta. Azóta sem sikerült senkinek sem kicsikarnia belőlem egy csöppnyi érzést sem.
Leszámítva azt a férfit, akivel a repülésem előtt egy héttel találkoztam, és aki mindenki szerint képes lett
volna egyhetes ismeretség után feleségül venni.
Nem mondanám, hogy szerelmes voltam belé, inkább úgy fogalmaznám, hogy neki sikerült kicsikarnia
belőlem egy csöppnyi érzést. Amolyan szimpátiafélét. De, ha jobban belegondolok, az is lehet, hogy csak a
kutyája miatt volt szimpatikus.
Mozivászonra illő az ismerkedés.
Normálisék lánya minden bizonnyal azonnal Igent mondott volna.
Bocsánat, de itt most ki kell térjek Normálisékra, akik szorosan hozzátartoznak az életemhez. Ismeretségünk kiskoromban kezdődött, amikor is a szüleimtől rendszeresen hallottam a következőket: „Normálisék nem
mondanak ilyet. Normálisék nem tesznek ilyet. Normálisék nem húznak fel ilyet. Normálisék nem olvasnak ilyet.”
Szép lassan, ahogy a legtöbb gyereknek van egy képzeletbeli barátja, nekem ők lettek a képzeletbeli szomszédaim, akik akárkik lehettek volna, csak éppen nem mi.
Szóval találkozásunk napján én voltam beosztva árusnak szüleim fonottbútoráru-kiskereskedésébe. Az
udvaron a faleveleket gereblyézve nyilvánvalóan nem keltettem címlaplány-benyomást, anyukám harminc évvel ezelőtt még vagánynak, ma már csak szakadt seggű Lee Coopernek nevezett nadrágjában, egy pár piros gumicsizmában és a tizennégy éves kamasz fiúkra méretezett mellényben. A férfi jött, vett egy kutyakosarat, majd elment.
Másnap csöng a telefon. Anyukám felveszi. Mire a férfihang elkezdi a történetet, miszerint „hosszas kutatás eredményeképpen megkapta az Iparművészeti Kamarától Magyarország összes kosárfonójának a
telefonszámát, és szeretné megkérdezni, hogy nincs-e anyukámnak egy piros gumicsizmás lánya”. Hát volt.
Rövid, egyhetes találkozásainkkal kapcsolatban csak arra térnék ki, hogy egyszer elvitt, hogy megnézzünk
egy házat, amit megvenne kettőnknek Kisújbányán kiserdővel, malommal meg tóval. Már csak a kacsalábon
forgó palota hiányzott a meséhez. Egy ízben elmentünk Magyaregregyre, a Vármúzeumba, ahol a teremőr
kinyitott egy vitrint, amiben egy rózsa volt. Majd lent, a vár tövében, a pataknál belenéztem a kútba, amiben
szintén egy rózsa volt. Amikor pedig egyszer lerobbant előttünk egy autó, és mi jóhiszeműen megálltunk, hogy segítsünk, a motorháztető kinyílt, alatta szintén egy rózsa volt
Normáliséknál ennyi rózsa után minden bizonnyal leszáll a rózsaszín köd is, de én bármennyire is vártam,
csak nem jött. Még egy haloványka, szemmel alig érzékelhető köd sem. Semmilyen. Sem a vacsora alatt, sem a hangversenyen, de még a Zorán-koncerten sem. Pedig valljuk be, ha Zorán számai alatt nem markol szívedbe az érzés, hogy a melletted lévőhöz simulj, még akkor is, ha az leprás, nagy gond van veled. De csak nem adtuk fel. Tovább találkoztunk. És semmi sem változott. De még a reptéren sem.
Pedig azt hittem, hogy a búcsúzás meg fog érinteni, és ahogy a filmekben lenni szokott, amikor már a gépen
ülök, és a hangosbemondón közlik, hogy a repülő nem tud felszállni a hirtelen leereszkedett, a meteorológia által előre nem jelzett, ismeretlen színű köd miatt, rájövök, hogy ez az én várva várt ködöm. Leszállok a
gépről, könnyekkel a szememben visszarohanok a terminálba, ő pedig ott vár rám szintén könnyezve, én a nyakába ugrom, és csak pörgünk és pörgünk és pörgünk…
Ehelyett még csak a legkisebb jelét sem éreztem annak, hogy „hé nagylány, tudom, hogy nagyon a fejedbe
vetted ezt a most jól elmenekülök, és külföldön próbálok szerencsét dolgot”, de nem lehetne eltolni legalább egy kicsit, addig is, amíg megismered jobban ezt a férfit, és ha nem jön össze, még akkor is nekivághatsz
Londonnak.
A férfi még jó ideig, ahányszor szüleim háza előtt elkocsikázott, hagyott egy szál rózsát a kapun, így anyukám el is nevezte Rózsalovagnak. Aki aztán, az idő múlásával – nehogy úgy maradjon meg az utókornak, hogy én még életem romantikus Rózsalovagját is képes voltam kikosarazni – átalakult
Rőzselovaggá, amikor is a karácsonyra küldött, általa készített, kézi fafaragású Shakespeare-szonett idézetét mérgemben a kályhába hajítottam.
Hosszú ideig dühös voltam rá. Meg magamra. Meg az egész világegyetemre.
Miért nem tudtam beleszeretni? Miért nem tudtam, ha nem is beleszeretni, de legalább esélyt adni neki? De hiszen szinte az egész utolsó hetet vele töltöttem!
Akkor miért nem adtam neki két hetet? Vagy hármat? Vagy egy hónapot? Vagy akár éveket? Egy ilyen férfiba vétek nem beleszeretni, nem igaz?
Milyen jó is lett volna beleszeretni, gyerekeket szülni neki, és boldogan élni a rózsakertes házunkban, amíg meg nem halunk.
És akkor most nem kellene ezen a vonaton ülnöm.
Lassan megérkezünk a Liverpool Streetre, ami a szülőfalumhoz képest egy bábeli zűrzavar. Vágányok,
vonatok, csapóajtók, boltok, kávézók, ha felmész a mozgólépcsőn, buszmegállók, buszok, várakozó black cabek (a hagyományos londoni fekete színű taxik), az országút túlzsúfolt, és mint egy nagy hangyabolyban,
mindenhol nyüzsögnek az emberek. Többségük öltönyben, aktatáskával a kezében rohan, a többiek, köztük
