Kirándulás a Felvidéki bányavárosokba és a Szepességbe Felvidéki kirándulásunk az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával jött létre. A kirándulást hosszas előkészítő munka előzte meg, amiben tanáraink és mi is részt vettünk. Május 15-én Előkészítő napot tartottunk, amelyen Eszter néni tartott előadást a Felvidék történelméről, a Felvidéki magyarlakta településekről, népességük alakulásáról. Közösen átismételtük, amit történelemből tanultunk az első világháborúról és a trianoni békeszerződésről. Erről ti is hallottatok az iskola rádióban június 4-én a Nemzeti összetartozás napján. Az informatika szakkörösök bemutatót tartottak a kirándulás részletes programjáról, azokról a nevezetességekről, amiket a kiránduláson meglátogattunk, és most nektek is bemutatunk. Az előkészítő nap befejezéseként csoportmunkában felkészültünk, hogyan kell majd viselkedni külföldön, az autóbuszon, múzeumokban, templomokban, szálláson, hogyan illik használni a telefonunkat, fényképezőgépünket. Május 19-én egy előkészítő óra következett, ahol teszt segítségével beszámoltunk arról, amit az előkészítő napon megjegyeztünk. Ajándékokat készítettünk, amelyekkel meglepjük majd a Felvidéken élő vendéglátóinkat. Szóval alaposan felkészültünk az utazásra.
Végre elérkezett május 26-a, amikor útra keltünk Az utazás hosszú volt, de vidáman telt. Az idegenvezetőnk, András bácsi sok érdekességet mondott nekünk a nevezetességekről, megtanultuk énekelni a híres bányászhimnuszt és a selmecbányai indulót, zenét hallgattunk, videót néztünk a Fehér ló legendájáról.
Három óra múlva megérkeztünk Körmöcbányára, a Körmöci várhoz. Körmöcbányán körülbelül ötezer ember él, és ma már nagyon kevés közöttük a magyar. A várkapun belépve a főtér csodás látványa fogadott. Körülnézve hegyeket és az egyik hegytetetőn a gyönyörű Szent Katalin templomot láthattuk. Megtudtuk, hogy a bányavárosokban gyakran nevezik el a templomokat Szent Katalinról, mert ő a bányászok védőszentje.
Fő úticélunk, a Pénzverde volt, amelyet Károly Róbert alapított 1328-ban. A Pénzverde híres volt az ott vert aranyak tisztaságáról. 1918-ig itt verték a magyar pénzérméket. Az első világháború után folytatódott itt a pénzverés. Itt készült a csehszlovák korona és az első szlovák euró érmék is.
A Múzeumban egy idegenvezető kalauzolt bennünket angolul, Betti néni tolmácsolt. Bemutattak egy filmet, ami az érmekészítésről szólt. Megnéztük a kiállítást, amelyek között sok különleges darab volt. Például II. János Pál pápa halálának évében készült ezüst érme és a Bimillenium, azaz a 2000. év tiszteletére készített ezüst érme.
Ezután két csoportra osztva megnéztük azokat a gépeket, amelyekkel a pénzt készítették, voltak közöttük olyan gépek is, amelyek az 1800-as években készültek, de még ma is működőképesek. Az idegenvezető elmondta, hogy napjainkban a Pénzverdében már csak kitüntetéseket, és érméket készítenek, pénzt nem.
Mielőtt elbúcsúztunk a várostól, készítettünk egy képet a főtéren lévő Szentháromság szobornál. A szobrot a középkorban a pestis járvány után készítették a járvány túlélői hálából.
Mielőtt elbúcsúztunk a várostól, készítettünk egy képet a főtéren lévő Szentháromság szobornál. A szobrot a középkorban a pestis járvány után készítették a járvány túlélői hálából.
Következő állomásunk Selmecbánya volt. Utazás közben megtudtuk, hogy a város alapításának legendája Sebenitz nevű pásztorról szól, aki az Óhegy sziklái alatt legeltette nyáját, amikor két szalamandrára lett figyelmes. Az egyik háta ezüst-, a másik arany színben csillogott. Ezek vezették rá a pásztort a vidék arany- és ezüstlelőhelyeire. A szalamandrák ma is ott őrzik a település kincseit a város címerében. A város keletkezésével kapcsolatban természetesen más legendák is élnek. Tény az, hogy a selmeci érchegységben a IX. század óta keresték és bányászták az érceket. Mária Terézia itt alapította Európában elsőként, a Bányászati Akadémiát. Elsétáltunk a terasz mellett, ahol az akadémisták (a fiatalabb balekok, és az idősebb firmák) szoktak üldögélni, hogy nézzék a selmeci lányokat.
A mafla sarok mellett elhaladva sétáltunk a várhoz, mely az akadémisták és a selmeci lányok kedvelt találkozóhelye volt. Megtudtuk, hogy a város polgárai olyan furfangosak voltak, hogy a toronyóra mutatóját fordítva rakták fel, így csak azok tudták hány óra van, akik pénzzel hozzájárultak az óra készítéséhez.
Megérkeztünk az Óvárhoz, amely a 13. században épült román stílusban. Ma a világörökség része. A várban öt csoportra osztva alaposan körülnéztünk. Felmentünk a harangtoronyba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az Újvárra vagy Leányvárra, amelyet a legenda szerint Rössel Borbála építtette, mert nem akarta látni az ezen a helyen lévő városi akasztófát. Tehette, mert igen gazdag volt. Nagyapja ugyanis olyan sok aranypénzt gyűjtött, hogy azokat - állítása szerint – egymás mellé rakva Selmectől Budáig ért volna. Borbálát a selmeciek önteltsége és tékozló életmódja miatt Leányvári boszorkánynak nevezték. Vagyona mellett szépsége is messze földön híres volt, akadtak tehát kérői szép számmal, de ő mindegyiknek nemet mondott. Hiába figyelmeztették, hogy az ő gazdagsága is véges, két kézzel szórta a pénzt. Beledobta gyűrűjét a patakba, és azt mondta, az ő jóléte annyira biztos, mint az, hogy ez a gyűrű elvész. A gyűrű később egy hal gyomrából előkerült, Borbála pedig szegényen mindenkitől elhagyatva halt meg. Temetésén óriási vihar kerekedett és az emberek a koporsót hátrahagyva elmenekültek. A holttestet kutyák falták fel.
Másik irányba tekintve láthattuk a város melletti Szent Katalin templomot, a várost és a környező hegyeket. Megnéztük a várbörtönt és a kínzókamrát, a kiállított síremlékeket, a vár kútját, amelyen keresztül el lehetett menekülni a várból, és egy különleges órakiállítást. Visszafelé elhaladtunk a líceum mellett, amelynek Petőfi Sándor is diákja volt. Búcsúzóul, itt is készítettünk egy csoportképet a Szentháromságszobornál.
Napunk utolsó állomása Besztercebánya volt, ahol sétát tettünk a gyönyörű főtéren. A várost negyedik Béla emelte városi rangra a tatárjárás után és szászokkal telepítette be. Megnéztük a Szent Jakab templomot, rácsodálkoztunk a főtér közepén álló szovjet emlékműre, és elsétáltunk a Bethlen-házhoz, ahol Bethlen Gábort 1620-ban királlyá választották. Ezután megint egy csoportkép következett, ezúttal a főtéri szökőkút mellett.
Este hét óra után érkeztünk meg a szállásunkra, Kokava Líniára, ahol finom meleg vacsorával vártak bennünket. Vacsora után táncház következett. Gömöri csárdást tanultunk.Vidáman töltöttük az estét. Néhányan olyan ügyesek voltak, hogy a projektnapon az alsó tagozatosoknak is megtanítják ezt a táncot. A táncház után pingpongoztunk, asztali fociztunk, biliárdoztunk. Tizenegykor volt takarodó.
Második napon esős időre ébredtünk. Megreggeliztünk és utána elindultunk, hogy panoráma utazást tegyünk a Tátrába. Nagyon szép látvány volt a hatalmas mészkőhegység hófödte csúcsaival. Kanyargós hegyi utakon, háromórányi utazást követően, megérkeztünk Ótátrafüredre. Ez a Magas-Tátra legrégibb üdülőtelepülése. Hírnevét savanyúvízforrásainak köszönheti. 1793-ban gróf Csáky István építtette itt az első vadászlakot. Sétát tettünk a villák között, megnéztük a Grand Hotelt, amely 1904-ben épült. Elsétáltunk egy hangulatos kis tóhoz is.
Majd utaztunk tovább a Szepességbe. Következő állomásunk a Szepesi vár volt. Ez KözépEurópa legnagyobb várrom együttese, a Világörökség része. A várat IV. Béla építtette a tatárjárást követően. 1703-ban a kurucok foglalták el. A Csákyak a 17. század végéig lakták, a 18. századtól kényelmes kastélyokat építettek, amelyhez a vár köveit is felhasználták. A vár pusztulásáról többféle szóbeszéd is járja. Az egyik szerint a helyőrség katonái pálinkát főztek miközben a vár kigyulladt, a másik szerint villámcsapás okozta tűzvészben égett le. Mi azt gondoljuk, hogy az utóbbi történhetett. Mikor megérkeztünk már hatalmas esőfelhők gyülekeztek.Elkezdett cseperegni az eső, de mi azért elindultunk a várhoz. Útközben elkezdett zuhogni az eső, erős szél fújt és villámok cikáztak. Mire felértünk a várhoz már nagyon vizesek voltunk. Vártunk egy kicsit hátha eláll az eső és körül tudunk nézni a várban ,de sajnos ez nem történt meg, így elindultunk vissza a buszhoz, az eső még jobban esett. Mire leértünk bőrig áztunk, a ruhánkból, cipőnkből ömlött a víz.
Így indultunk Lőcse felé. Sajnos az időjárás továbbra sem volt kegyes hozzánk. A buszon ülve hallgattuk meg az idegenvezető által elmesélt történetet a lőcsei fehér asszonyról, aki a labancoknak kémkedett. Fára festett képét a régi városházán őrzik. A főtéren áll egy szégyenketrec is, ahová a perlekedő, nyelves asszonyokat zárták. Vizesen és fáradtan értünk a szállásunkra, ahol meleg kandallónál finom meleg vacsora várt bennünket. Vacsora után activity vetélkedő volt. Takarodó előtt újra szabadfoglalkozás volt a játékteremben.
A harmadik nap reggelén elbúcsúztunk szállásadóinktól és utunkat Rimaszombat felé vettük. Itt meglátogattuk a Tompa Mihály Alapiskolát. Rimaszombatban sok magyar lakik, és közülük sokan választják azt, hogy magyar iskolába járnak. Az iskola igazgatóhelyettese bemutatta nekünk az iskolát egy videofilm segítségével, amit az informatika órán készítettek a gyerekek. Ezután találkoztunk az ottani hetedikesekkel, beszélgettünk velük, és átadtuk az ajándékainkat. Egy közös fotó után, indultunk kirándulásunk utolsó helyszínére, Kassára.
Kassa Szlovákia második legnagyobb városa. Ősidők óta lakott hely. 1347-től szabad királyi város. Itt kiáltották ki I. Rákóczi Györgyöt Magyarország fejedelmévé 1644-ben. 1703-ban II: Rákóczi Ferencnek hódolt, végül 1711 áprilisában foglalták el a császár seregei. A főtéren álltunk meg. Megnéztük a Kassai Nemzeti Színház Épületét, a parkban található zenélő szökőkutat, amely sötétedés után még fényjátékkal is elkápráztatja az ide érkezőket.
Fő úticélunk a kassai Dóm volt. Az előtte lévő téren megnéztük a harangot, amelynek kötele egy tűzvészben elégett a harang lezuhant és darabokra tört. Csodálatos volt a dóm épülete, amelyet Szent Erzsébet –főszékesegyháznak is neveznek. Ez Közép –Európa egyik legszebb gótikus stílusban épült székesegyháza. Altemplomában temették el 1906-ban a Rodostóból hazahozott II. Rákóczi Ferenc hamvait. Sajnos a kriptát nem tudtuk megnézni, mert épp felújították. Felmentünk viszont a toronyba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra.
Megnéztük a székesegyház freskóit, melyek közül az egyik Rákóczi fejedelem életének eseményeit örökítette meg. A templom főoltára Lőcsei Pál mester alkotása. Felmentünk a szerelmesek lépcsőjén a királyi páholyba. A lépcső azért kapta a nevét, mert két oldalról indul és a kanyarulatoknál a két lépcsősor összetalálkozik. A páholyt Mátyás király építtette. A dóm egyik kápolnája boldog Salkaházi Sáráról kapta a nevét, akinek a szobra is látható. Ő Kassa szülötte. A második világháborúban Budapesten tevékenykedő szerzetes nővér menekülteket bujtatott, így sokak életét megmentette.
A dóm falán található II. Rákóczi Ferenc tiszteletére elhelyezett emléktábla. Mivel a Rákóczi síremléket nem tudtuk megnézni, így itt helyeztük el az itthonról magunkkal vitt koszorút, így emlékeztünk meg történelmünk nagy alakjáról.
A városban sétálva elhaladtunk Márai Sándor szülőháza előtt. Márai Sándor magyar író 1900-1989-ig élt. Az 1930-as években a legismertebb írók közé tartozott.1948-tól emigrációban élt. Műveit nem lehetett kiadni hazánkban. Az 1980-as években már ez lehetővé vált volna, de ő nem járult hozzá addig, míg hazánk területén megszálló csapatok állomásoztak. A ház melletti parkban szobrát is megcsodálhattuk.
Sétánk során elérkeztünk a Rodostói házhoz, mely annak a háznak az utánzata, amelyben Rákóczi fejedelem a törökországi száműzetése idején élt. A ház udvarán a fejedelem szobra található.
Utolsó programként látogatást tettünk egy különleges Repüléstörténeti Múzeumba, ahol a legkezdetlegesebb repülőgépek, I. és II. világháborúban használt hadi repülőgépek helikopterek, mérő- és navigációs műszerek, elnöki repülőgépek és mai harci repülőgépek is megtekinthetők. A gyűjtemény 5 hangárban 52 repülőgépet és helikoptert tartalmaz. Ezzel az érdekes kiállítással zárult a Felvidéki három nap.
Hosszú volt az út hazafelé, alaposan elfáradtunk. Rengeteg élményben volt részünk. Örülünk, hogy ezt megoszthattuk veletek.
