Kibulizott ország. Bereznay András (Hol tartunk, hogy jutottunk ide, kik és mi miatt és a kiút) A kérdés

Bereznay András [email protected]

Kibulizott ország (Hol tartunk, hogy jutottunk ide, kik és mi miatt – és a kiút)

A kérdés A hazai politikai újságírás és elemzés termékei ma jórészt semmitmondóak. Szerzıik ugyan gyakran jól képzett, magas mőveltségő emberek, és az aktuális részletek tekintetében nemegyszer jól tájékozottak. Mégis, a közeg melybıl származnak, maga az, melynek szempontjai, megközelítésmódjai már olyan mélyen eltorzultak, hogy a benne mőködı szerzık alkatilag váltak képtelenné a dolgok lényegével, azaz a valósággal való érdembeli foglalkozásra. De van más is, ami ebben számukra akadályt jelent. A mai Magyarországon olyan különös viszonyok alakultak ki – ezzel a legtöbb ott élı egyetért –, hogy szinte semmi sem az, aminek mondják. A jól elsajátított fogalmak, látószögek, melyekkel a hazai elemzık a kérdéseket megközelítik, más, nálunk nem létezı helyzetekben születtek, csak azokra vonatkoznak, így alkalmazásuk elkerülhetetlenül félrevisz, és zavaros ál- illetve féligazságok, saját ellentétükbe többszörösen is átcsapó okfejtések, logikai képtelenségek, álérvek, belsı ellentmondások és összekevert szempontok zagyva, követhetetlen tömegét eredményezi. A fogalomrendszer, mely mellékvágányokra vezet, az, melyet hagyományosan a képviseleti demokrácia viszonyainak értelmezésére, az ilyen keretekben zajló események megértésére használnak. Magyarországon azért visz félre, mert a demokratikus keretek valódi tartalom nélkül, csak formális értelemben léteznek. Az igazi vonatkozási pontok mások. Hogyan lehetséges ez? Hiszen nálunk többpártrendszer van, választásokat tartanak, és az álláspontok a Parlamentben csapnak össze! Mint minden más esetben, ahhoz, hogy a jelen visszásságait meg lehessen érteni, szükséges szemügyre venni azok eredetét. A csak elıretekintés jelszava lehet vonzó, de – bármennyire is tehertételnek tőnik annak számára, aki talán érthetıen, de türelmetlenül, csak a jelen problémáinak megoldására, jövıbenézı haladásra vágyik – a kialakult helyzetet eredményezı múltbeli események szemrevétele elkerülhetetlen a megértéshez. A dolgok gyökere a valóság része. A valóság egészével való szembenézés nélkül pedig nincs megoldás, nincs haladás, csak üres jelszavak létezhetnek. Az elit háttere, pólusai, szövetségük A mai magyar viszonyok megértése, hasznos elemzése érdekében legalább az 1956-os forradalom utáni megtorlást követı idıszakig, vagyis a hatvanas évek elejéig mindenképpen szükséges visszanyúlni. Ez az idıszak, konkrétan 1963, a más kommunista rendszerektıl egyes vonásaiban különbözı, Kádár-rendszerként ismertté vált hatalomgyakorlási mód kezdete. Névadója

2 velejéig cinikus, ugyanakkor saját célját (az árulás útján, idegen fegyverrel megszerzett hatalom lehetıleg konfliktusmentes eszközökkel, de mindenáron történı megtartását) bármennyire is amorálisan, azért ügyesen képviselı politikus volt. Kádár számára 1956 fı tanulsága a nép törekvéseinek formát adni, azt megmozgatni, sıt irányítani is képes értelmiségi réteg veszélyességének fölismerése volt. Cél volt tehát számára az 1956-ban a néppel a Párt ellen szövetségre lépett humán csúcsértelmiség leválasztása a társadalom egészérıl. Ezt antikrisztusi jelleméhez híven annak kínálatával érte el, amitıl az ima óv („Ne vigy minket a kísértésbe!”). Egészében véve a humán csúcsértelmiség a levert forradalmat követı megtorláshoz, a kivégzésekhez és bebörtönzésekhez képest akkor is vonzó, ha a tartalmas értelmiségi (sıt emberi) lét természetes részérıl, a véleménynyilvánítás szabad gyakorlásáról való lemondással járó kísértésnek nem tudott ellenállni. Elfogadta, más szóval, Kádár – utólag megszépítıen kompromisszumként emlegetett – ajánlatát. E réteg tagjaitól ezután nem várták el, hogy párttagok legyenek, a közvetlen hatalomban nem is vehettek részt, de cserébe azért, hogy lemondtak a rendszer bírálatáról, ugyanazokat a kiváltságokat élvezhették, amelyekkel addig az ország korlátlan uraként csak a Párt fölsı rétege rendelkezett. Nem kétséges, hogy ezt az erkölcsi bukást jelentı – bár az adott helyzetben könnyen megérthetı – lépést a humán csúcsértelmiség csak fogcsikorgatva tette meg. De attól kezdve, mint ahogy tudjuk, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, úgy ették meg e csúcsértelmiségi réteg belsı tartását fokozatosan a Párt disznai. Akik a fölismert igazság képviseletérıl, a vele azonosulás szabadságáról érdekbıl lemondtak, lelkiismeretük szava elıl csak a cinizmus álbölcsességébe menekülı, és az egymással (sıt a Párttal) összekacsintásból erıt merítı elvtelenekké silányulhattak. Az eltelt évtizedek alatt e réteg a kommunista vezetéssel személyi szálakon is összefonódott, és noha saját köreiben a rendszer tanaival, eszközeivel és gyakorlatával továbbra sem értett egyet, annak fönnmaradása, hogy kiváltságait a társadalom szélesebb rétegeinek kárára tovább élvezhesse, a kezdeti tehertételbıl számára lassanként érdekeivel összhangban álló elfogadott ténnyé, szinte kívánalommá módosult. Így nehézség nélkül elmondható, hogy e réteg a kommunista uralom gyakorlásának mintegy csendestársává vált. Olyanná, mely fokozatosan alkatilag is hasonult a kádári miliıhöz, annak amoralitásához. Idıvel nagyrészt a kommunisták maguk is változtak. Egyre többet veszítettek, már ha valaha ıszintén rendelkeztek vele, ideológiai beállítottságukból. Fölismerték, és ha nem is nyilvánosan, de belátták, hogy az ideológia, melynek elveit legalábbis sokuk valamikor tényleg osztotta, nem hordoz valódi értékeket, hatása káros. Ennek megfelelıen a rendszer fönntartását ık is mindinkább csak érdekeik érvényesítése szempontjából tartották kívánatosnak. Az ideológia lassanként csak jelszószerő eszközzé vált számukra hatalmuk és kiváltságaik megtartása szolgálatában. Egy történelmi esély Ilyen helyzetben találta a két, együttesen a magyar társadalom elitjét alkotó réteget a nyolcvanas évek második fele. Ekkorra az ideológia ésszerőtlenségei által gúzsbakötött, már jó ideje is csak felelıtlenül fölvett hatalmas nyugati kölcsönökre támaszkodva bicegı gazdaság föltőnıen leromlott, és nehézségei mind több társadalmi feszültséget is szültek. A növekvı problémák mindinkább indokolttá, a szovjet vezetésben bekövetkezett változás, mely a magyar kommunistákat elbizonytalanította, egyidejőleg lehetıvé is tette, hogy szők értelmiségi csoportok a változó viszonyok között újravizsgálják helyzetüket és új utakat keressenek. Voltak ugyan (ık jelentették a késıbbi SZDSZ magvát), akik a rendszert eredetileg még saját – általuk is osztott, de azt

3 fokozatosan elhagyott – ideológiájának fölhasználásával már a 70-es évek legvége óta bírálva, annak önkéntes megreformálására igyekeztek rávenni. Velük taktikai okokból részlegesen egyes más, a rendszert nyíltan elutasító, nem csendestársi jellegő személyek, illetve szők körök is együttmőködtek. A többi ellenzékiként föllépı csoport azonban csak azzal párhuzamosan lépett a színre, hogy az országot ellenırzése alatt tartó Szovjetunió új vezetıje, Gorbacsov, reform folyamatot indított meg. Mindenekelıtt gazdasági szempontok mérlegelésével jutott arra a belátásra, hogy birodalma számára elınyös, ha a Nyugattal a második világháború vége óta folytatott szembenállás politikáján változtat, és ennek részeként föladja az ellenırzést az övezet fölött, melybe Magyarország is tartozott. A térség elhagyásának részeként kétségtelen, hogy a szovjet vezetés a magyar elvtársakat is értesítette, hogy a jövıben ne számítsanak rájuk. A hír a kommunistákat nagyon megijesztette. Mindenki tudta, elsısorban ık maguk, hogy uralmuk már kezdettıl a szovjet csapatok jelenlétére épült. Szembe kellett nézniük a kérdéssel, mihez fognak kezdeni, ha elmennek az oroszok, különösen olyan helyzetben, melyben még a gazdaság is rohamosan romlik? Nem tudhatták mi lappang a mélyben. Uralmukról a társadalom véleményét sohasem kérdezték meg – el sem tőrtek ilyen természető véleménynyilvánítást –, és amikor az magától megszólalt, utoljára 1956-ban, ez számukra nagyon kedvezıtlen volt. Hiába voltak a hazai viszonyok elviselhetıbbek a legtöbb más kommunista országban fönnállónál, hiába voltak jelei, hogy a társadalom, korábbi törekvéseit föladva, uralmukba lassanként beletörıdött, tudták, hogy ha magukra maradnak, bármi megtörténhet velük. Féltek, és joggal. Bőneik nagyok voltak, elszámolnivalójuk rengeteg. A régi elit új útra lép A politikai hatalom megtartása szóba sem jöhetett. Egyetlen kiút kínálkozott a Párt vezetése számára. Átjátszani a hatalmat, minél zökkenımentesebben, olyanoknak, akik legalább bántatlanságukat, és ha lehet, minél több kiváltságuk megtartását is hajlandóak biztosítani. Kézenfekfı volt az addigi csendestársakhoz fordulni. Egyidejőleg föltőnıen nyitottak Nyugat felé is. Az egész világ ünnepelte a hirtelen meglepıen liberálissá vált, „bátor” és „önálló”, még kelet-német állampolgárok tömeges nyugatra távozását is elısegítı magyar kommunistákat, pedig csak annyi történt, hogy a bırüket mentették. Egyben a Nyugaton a jövıre nézve máris jó pontokat akartak szerezni. Nem volt véletlen, hogy olyankor, amikor pedig még csak kevéssel korábban is, az uralkodó Párttal való versengés igényével föllépı politikai párt alapításáról – megtorlástól tartva – senki még csak álmodni sem mert volna, hirtelen egyre-másra alakulhattak új, magukat a fönnálló rendszer Pártjával szemben együttesen demokratikusnak nevezı pártok, illetve párt jellegő tömörülések. Akik így pártokat hoztak létre, nem alulról jövı kezdeményezésekre válaszoltak, nem a nép körében megfogalmazott igények képviseletében léptek föl. Értelmiségiek voltak, akik vagy a Párt informális úton történt, erre irányuló buzdításának tettek eleget, vagy olyanok, akik nyomon követve a világban történı változásokat, maguktól is fölismerték, hogy a kommunista uralom napja leáldozóban van. Ezzel kapcsolatban lehetıséget láttak. Nem föltétlenül az ország, a társadalom számára. Annyiban mindenki, az új pártok, az ideológiájukat elhagyott kommunisták, tehát az egész elit és minden jel szerint a társadalom is hasonló állásponton volt: kívánatos az

4 ország visszacsatlakoztatása a Nyugathoz, melybıl a szovjet uralom évtizedei kiszakították. Csak idıvel derült arra fény, hogy amikor ezt kívánta, az elit és a nép a Nyugat tartalmának más és más összetevıit tartotta szem elıtt, közülük másra és másra helyezte a hangsúlyt, vagyis a visszatéréstıl a maga számára nem ugyanazt remélte. Míg a társadalom, magától értetıdıen, addigi elnyomottságának fölszámolását várta, saját egyenrangú félként történı elismerésére számított, úgy, ahogyan az a Nyugaton, az ottani demokratikus berendezkedésben természetszerő, az elit addigi bezárt, provinciálisnak érzett kiváltságait remélte a kapitalizmus eszköztára fölhasználásával világszínvonalra emelni. Más szóval az addigi, bár kényelmes, de helyhezkötött ingyenes juttatások rendszerét törekedett vagyonszerzés által konvertibilissé, ezzel világszerte is élvezhetıvé tenni. Míg a nép tehát az országon belül a demokráciával összhangban kívánta saját egyenjogúságát biztosítani, az elit a maga addigi, a társadalom kárára érvényesített, erıszakra épülıen bitorolt kiváltságait szándékozott legitimálttá tenni, és egyben a világ anyagi értelemben kiváltságos helyzetőéivel egy sorba emelni. Ez utóbbi törekvése ki ugyan nem mondva, sıt el is leplezve, de axiomatikusan kezdettıl fogva szembenállt a demokratikus meggondolásokkal. Hogy ilyen szembenállás létezett, az hamarosan a gyakorlatban is megmutatkozott. A fölülrıl irányított átalakulás részeként a még kommunista kézben lévı vezetés sietve új törvényeket, rendeleteket hozott, melyek más pártok mőködését nemcsak lehetıvé tették, de az ehhöz kívánatos anyagi hátteret is biztosították. A sajtót is kötelezték az új ellenzéki pártok közleményeinek megjelentetésére. A látszat megóvása érdekében egészen a nép részvételét sem lehetett kihagyni a folyamatból. Erre, amikorra a változások ténye már széles körben is fölismertté vált, jelentkezett is igény. Nem föltétlenül csak pártok szervezésében, de helyenként spontán, azaz alulról jövı kezdeményezésre is, politikai vitaklubok alakultak és a különbözı, utcai vagy más politikai rendezvényeknek is volt látogatottságuk. Úgy tőnhetett, Magyarországon pezsgı politikai élet vette kezdetét. Pedig mialatt ez folyt, vele párhuzamosan megtörtént az elit részérıl a lapok gondosan megszervezett, a nép ismételt kihagyását célzó leosztása is. A hatalom átjátszása demokratikus módon természetesen nem történhetett volna meg. A folyamatban jelentıs lépést jelentettek azok az ún. háromoldalú, illetve nemzeti kerekasztal tárgyalások, melyre az országló kommunisták hívták meg az ellenzéki pártok vezetıit. A cél az ország sorsával, jövıjével kapcsolatos álláspontok egyeztetése, az átalakulás módjának, illetve az azt követı berendezkedésnek a kidolgozása volt. Mások, mint aminek mondják magukat Demokratikus megközelítésben azzal, hogy az ellenzéki pártok (akik álláspontjaikat már elızıleg, egy ún. ellenzéki kerekasztalon egyeztették) ezt a meghívást elfogadták, volt egy nagyon jelentıs hiba. Az, hogy a résztvevık senki mást nem képviseltek csak önmagukat, illetve legjobb esetben saját pártjaiknak (a kommunistákétól eltekintve) néhány száztól kivételesen néhány ezerig terjedı létszámú tagságát. Az pedig, aki jogot formál arra, hogy más emberrıl, annak sorsáról, de meghatalmazása nélkül, önkényesen az ı nevében tárgyaljon, és feje fölött róla szóló, ıt érintı megállapodást kössön, minden csak nem demokrata. Közömbös az, hogy milyen mővelt vagy okos ember, nem számít, hány iskolába járt, minek képzeli magát, és jószándékának esetleges ıszinte volta is mindegy. Demokrataként más ember nevében csak annak fölhatalmazása alapján tárgyalhat. Az, hogy ezzel a szemponttal a tárgyaláson való részvételt elfogadó magyar

5 csúcsértelmiségiek ne lettek volna tisztában, kizárható. Tévesek, de inkább mellébeszélés jellegőek tehát azok a haza sorsa, illetve a nálunk észlelhetı súlyos demokratikus hiányosságok fölött sóhajtozó, külföldi kommentárokban is föllelhetı, nem ritka megnyilvánulások, melyek azt hangsúlyozzák e jelenségek mentségeként, hogy a demokráciát úgymond „tanulni kell”, és, hogy nálunk a problémák a demokratikus tapasztalat hiányából adódtak. Nem errıl van szó. A valóság az, hogy akiken a dolgok alakulása múlt, nagyon is pontosan és magas szinten voltak tisztában a demokrácia mibenlétével, a demokratikus gyakorlat jellegével. A probléma más volt. Egyedülálló alkalmat láttak arra, hogy (így foghatták föl) kibulizzanak maguknak egy országot. Minthogy demokratikus úton ez nem történhetett volna meg, készséggel lépték át a demokratikus viselkedés kívánalmait. Bármit is mondtak szavakban, tetteik bizonyítják, hogy amikor döntés elé kerültek, azt választották, hogy nem akartak demokráciát. A kis ellenzéki csoportocskák vezetıinek eljárását még az sem mentheti, hogy bármennyire is a a néptıl kapott fölhatalmazás nélkül bocsátkoztak tárgyalásokba annak sorsáról, azért volt közöttük és a kommunisták között ebbıl a szempontból egy fontos különbség. Az utóbbiak szándékosan nem kerestek a néptıl semmilyen meghatalmazást, pedig erre évtizedek során minden módjuk megvolt. Az ellenzékieknek viszont nem volt ilyen lehetıségük. Így gondolni lehet arra, hogy azzal menthették föl magukat, hogy ık ugyan ıszintén demokraták, de nem tehetnek róla, hogy addig nem volt esélyük a nép fölhatalmazásának megszerzésére, és ha fönnáll a lehetıség a Pártállam kezébıl az irányítás átvételére, az alkalmat meg kell ragadni, valahol a dolgokat, ha tökéletlenül is, de el kell kezdeni. Sajnos, ilyen kifogás sem állhatja meg a helyét. Nem létezett ugyanis olyan külsı sürgetı tényezı ami ha nehézséggel is, de mégis elfogadhatóvá tehette volna a népnek a sebesség érdekében történı megkerülését. Nem olyan volt a helyzet, hogy valamilyen múló pillanatot kellett volna megragadni a kommunisták letételére. Nem hajtott a tatár, de még az orosz sem. Egészen világos kellett, hogy legyen a világpolitikát figyelemmel kísérı résztvevık elıtt, hogy a Szovjetunió nemcsak elhatározta az egész térség föladását, de az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásain el is kötelezte magát erre, és az is, hogy a magyar kommunisták részérıl semmiféle veszély nem fenyegetett a hatalom saját kezükben tartásának akár csak megkísérlésére sem. Ha így lett volna, pártjaik meg sem alakulhattak volna. Nem létezett jó ok nem megvárni a félelem béklyóitól megszabaduló nép igényeinek és vágyainak megfogalmazódását, azok politikai formában történı kikristályosodását, és ezzel karöltve egy lentrıl fölfelé épülı demokratikus képviseleti struktúra fokozatos kiépülését. Csakhogy pontosan ettıl tartottak. Sietségük éppen egy ilyen folyamat megindulásának megelızésére irányult. Nem volt ugyanis semmiféle garanciájuk arra nézve, hogy egy így kibontakozó új Magyarországban nekik maguknak is jutna bármilyen politikai szerep, az attól remélt más fajta elınyökrıl nem is beszélve. Demokratikus elkötelezettségük hiánya már az eddigiekbıl is egyértelmő, de még inkább kiderül abból, hogy a kommunistáknak abba a javaslatába is belementek, hogy a tárgyalások a nyilvánosság kizárásával, titkosan follyanak. Ez a lépésük már nemcsak komoly tökéletlenséget jelentett a demokrácia szemszögébıl, de aktívan is volt antidemokratikus. Lélegzetelállítóan volt. Az, hogy akármiért is, de nem választott, tehát az ország vezetésére formált igény szempontjából – ami a tényeket illeti – csak önjelölt csoportocskák, akik bár a Pártállammal szemben szavakban mint a demokrácia letéteményesei léptek föl, még ahhoz is merték venni a bátorságot, hogy nyíltan a szerintük is, és persze axiomatikusan nem demokratikus Pártállammal vállaljanak közösséget, az így eleve gyanakvással kezelt néppel szemben, úgyszólván hihetetlen.

6 Hogy beleegyezzenek abba, hogy az ország sorsáról szóló tárgyalásokon elhangzottakat elzárják maguktól az érintettektıl, miközben nevükben, de megbízásuk nélkül járnak el, kétségtelenül mélyen rosszhiszemő lépés volt. Ehhez egészen egyszerően nem volt joguk. Ettıl a ponttól kezdve az összes pártot, illetve összes vezetıjét, aki az így folytatott kerekasztalon részt vett, elkerülhetetlenül és egységesen hiteltelennek kell tekinteni. Ha ıszintén demokraták, ha az ország javát keresik, ilyen föltételt semmiképpen sem fogadnak el. Ezen a ponton végleg világossá vált, hogy más, a demokráciától idegen meggondolások vezetik ıket. Már akkor sejteni lehetett, mifélék. Elıfordul, hogy az átalakulási folyamat már letagadhatlan vétkeit a résztvevıkre nehezedı külföldi nyomással próbálják meg igazolni. Kétségtelen, hogy a Nyugatnak, leginkább az Egyesült Államoknak volt is befolyása az eseményekre, és ez arra irányult, hogy az átalakulás lezajlása minél mentesebb legyen konfliktusoktól. Megtörtént, hogy kiélezıdınek gondolt helyzetben diplomáciáját a dolgok elsimítása érdekében használta. Kézenfekfı, hogy emiatt sem ragaszkodott az átalakulás kifogástalanul demokratikus lefolytához. De nem tette ezt azért sem, mert az amerikai külpolitika nem (ahogyan van akik elképzelik) a korábbi mindent elıíró szovjet gyakorlat tükörképe, hanem olyan, mely teret ad ilyen helyzetben a helyi erık szabad játékának, és csak egy bizonyos, számára alapvetı minimumhoz ragaszkodik. Arra hivatkozni tehát, hogy a Nyugat az átalakulás folyamatát – a magyar résztvevıknek mozgásteret sem hagyva – részleteiben koreografálta volna, hogy bármiért is kikövetelt elvárásai közé tartozott volna, hogy az átalakulás ál-demokratikus berendezkedést eredményezve, antidemokratikusan follyon le, politikailag is, történetileg is mélyen valóságidegen képtelenség. Ilyet a Nyugatnak módja sem lett volna kikényszeríteni. A magyar résztvevık nem voltak saját akarat és lehetıség nélküli irányított bábok. Nem kétséges, hogy a Nyugat a magyar változásokat – sejthetıen mint a remélt eredményhez képest elért minimumot – elfogadta. Ebbıl azonban nem következik, hogy ne üdvözölt volna a maga részérıl sokkal szívesebben egy valóban demokratikus átalakulást, illetve berendezkedést. Az eredmény a Nyugat részérıl csak megengedı értelemben lett olyan amilyen, nem szándéka és bevatkozása miatt. Ami és ahogyan történt azért a felelısség meghatározóan a magyar résztvevıké. Fontos mindezt elmondani éppen most, amikor már tovább nem rejtegethetı, hogy az elmérgesedı bajok forrása az átalakulás körül keresendı, és amikor ennek megfelelıen erıfeszítés történik arra, hogy mint eddig mindent, annak meghamisított átértékelését is a szóvátevık saját felelısségük elkendızésével próbálják meg a nyilvánosság elıtt kiúttalan pártpolitikai vádaskodás terméketlen tárgyává tenni, úgy, mintha azért ami történt, nem az összes résztvevı egyformán lenne felelıs. Ezzel éppen azt a folyamatot igyekeznek prolongálni, melynek – mint látni fogjuk – mielıbbi lezárása a magyar nép elsırendő érdeke. Új rendszer felé. A kétpólusú elit szövetsége új alapon Hogy mivel állt szemben az ország, azt ezzel párhuzamosan szimbolikusan is megmutatták az 1956 után kivégzett Nagy Imre miniszterelnök és társainak 1989 nyarán történt újra-, illetve egyáltalán eltemetésének körülményei. A megemlékezés közben a figyelmes résztvevı nem téveszthette szem elıl, hogy ami folyik, nemcsak demonstrált elitcsere, de azt is mutatja, hogy az új elit – a korábbihoz hasonlóan – szintén a nép kizárására törekszik, azt megvetéssel kezeli. A sírok közelébe a szertartások idején csak különbözı osztályokba sorolt, a közeljutás mértékét és idejét gondosan szabályozó, ezzel az új elit csúcsához közelállás mértékét kategorizáló meghívókkal lehetett menni (igaz,

7 legalább bizonyos gesztusokkal a legismertebb áldozatok hozzátartozói felé), nehogy a nyilván közönséges csürhének tekintett egyszerő megemlékezık a sírokat, a megjelentek által kétségtelenül hısként tisztelt saját meggyilkolt vezetıiknek sírjait – úgy gondolhatták, állat módjára – letapossák. Világos volt, hogy nem az ország kapta vissza, ha holtában is, a kommunisták által legyilkolt volt miniszterelnökét, hanem a hatalom átvételének küszöbén álló, de 1956 értékeinek a hatvanas években hátatfordított, a gyilkosokkal azután nagyrészt együttmőködı, többségében azok csendestársává züllött csúcsértelmiség politikai szerepet keresı része készül kisajátítani – már gesztusokkal szövetségesei, a reformkommunisták felé – a forradalom általa elárult örökségét. Nem férhet hozzá kétség, hogy ha a magyar népnek csak kicsit is lettek volna világosabb ismeretei a demokratikus gyakorlat természetérıl, illetve ha csak kicsit is kevésbé korlátozza cselekvıképességét a diktatúra évtizedeinek bénító tapasztalata, a zárt ajtók mögötti tárgyalások hallatára, a nevében föllépı, akkor még semmilyen jelentıs támogatottsági bázissal nem rendelkezı egész értelmiségi társaságot egyszerően félretolta volna. Ez a lehetıség nem is kerülte el az új pártok és a hatalomról leköszönıfélben lévı, velük együttmőködı, kommunisták figyelmét. Nagyon tartottak attól, hogy az öntudatra ébredı nép önálló, általuk irányítatlan kezdeményezésbe fog, és maga kezdi el megfogalmazni elvárásait. Ennek megelızésére állították be a helyzetet a kerekasztalon résztvevı – ez most már kimondható – áldemokratikus pártok minden alap nélkül olyannak, mintha a kellı óvatosság hiánya esetén a még létezı munkásırség (a kommunisták 1956 után létrehozott milíciája), illetve a még ki nem vonult szovjet csapatok részérıl valamiféle fegyveres föllépés veszélye fenyegetett volna. Ezt szüntelenül hangoztatták, pedig az adott helyzetben már nyilvánvalóan nem volt igaz. Eközben önmaguk, mint a demokratikus átalakulás irányába – szerintük – egyedül megfontoltan haladó pártok számára elılegezett bizalmat kértek. A taktika bevált. A mesterségesen keltett aggodalom eszközével végül sikerrel semlegesítették a nép önálló kezdeményezésre esetleg hajlamos részét. Ezzel karöltve folyt az a hamis vagy oda nem tartozó fogalmak szüntelen szajkózására épülı, ezzel a nép tisztánlátásának, ítélıképességének elhomályosítását célzó kampány, mely annak kívánta elejét venni, hogy a társadalom részérıl megfogalmazódjon, ami természetszerően máris mintegy a levegıben volt, vagyis a kommunizmus alatt elkövetett bőnökért esedékes felelısségrevonás követelése. Az „európaiság” és „boszorkányüldözés” unos-untalan emlegetésétıl volt minden hangos. Amikor „európaiság”-ról beszéltek, azt kívánták sugallni, mintha Európában, azaz a Nyugaton valami olyan fennköltnek beállított, magasabbrendő, ezáltal követendı erkölcsiség létezne, mely természetesnek tekinti akármilyen súlyos bőnösök futni hagyását azon az alapon, hogy szegények, ık is csak emberek. De legalábbis a politikai indíttatású bőnök esetében lenne így. Az igaz ugyan, hogy a Nyugaton politikai nézetei miatt senkit sem üldöznek, szemben a kommunisták addigi saját gyakorlatával, akiknek uralma alatt ez nemhogy elıfordult, de szabályszerő is volt és akik éppen ilyen bőneik vonatkozásában igyekeztek egy fiktív „európaiság”-ra tılük igen fonákul appellálva egérutat nyerni. A politikai véleménnyilvánítás szabadsága azonban természetesen nem jelentette soha azt, hogy bármennyire is esetleg politikai hátterőek legyenek köztörvényi bőnök, azok esetében elég lenne a politikai háttérre hivatkozni ahhoz, hogy a felelısségrevonás elmaradjon. Teljes mértékben félrevezetı volt a kommunistáknak és áldemokratikus szövetségeseiknek az effélére való hivatkozása. Semmiféle nehézséget nem jelentett a

8 valódi európaiság szempontjából a náci tömeggyilkosoknak Nürnbergben 1945-ben történt bíróság elé állítása és esetenként kivégzése. Hasonló volt a helyzet a „boszorkányüldözés” vonatkozásában. A fogalom arra utal, hogy ahol ilyen történik, ott ártatlanokat vonnak felelısségre olyasmiért, amit el sem követtek, sıt a bőntény sincs. Csakhogy a magyar kommunisták közül voltak elegen, akiket nagyonis súlyos bőnökért terhelt felelısség. İk nem voltak ártatlanok. Hogy a felelısségrevonást elkerülhessék, ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy az ellenük jogi eljárás indítását várhatóan majd követelıkre eleve ráfogták, hogy azok nemcsak ıket, nagyon komoly és pontosan körülírható bőnök elkövetıit, de a Párt minden egyes tagját, általuk családjukat, és talán az ifjúsági szervezetekbe mintegy kötelezıen beléptetetteket is el kívánják marasztalni, és a jövıben együttesen, tehát méltánytalanul hátrányos helyzetbe juttatni. Pedig errıl szó sem volt. Ilyesmi ellen a társadalom igazságérzete joggal tiltakozott volna. Mindenki tisztában volt ugyanis azzal, hogy a Párt egyszerő tagjának lenni sokszor nem volt több mindennapos karrierizmusnál, amitıl a tag, ha nem is idealizálhatóan, de azért egyes rutin hazugságok kötelezı hangoztatásától eltekintve megmaradhatott átlagosan tisztességes embernek, és gyakran meg is maradt. Közismert volt az is, hogy voltak helyzetek, amikor nehéz volt elkerülni a belépést a pártba, ha valaki megélhetését, vagy legalábbis a képzettségének megfelelı munka végzését, egy vállalaton belüli vezetı beosztását nem akarta kockára tenni. İket a társadalom józan ésszel nem is hibáztatta a sokkal nagyobb „kutyák” által elkövetett dolgokért. Ezért bújtak mögéjük a bőnösök, olyan hamis képlet fölállításával, mintha a Párt tagsága nem személyekbıl állt volna, akik közül egyeseket terhelt felelısség, másokat nem, akik tehát ilyen értelemben megkülönböztethetıek. Lényegét tekintve a „boszorkányüldözés” rágalom volt, a jogi és társadalmi igazság keresıinek preventív megrágalmazása, és így védekezésbe kényszerítése. Hangoztatói hamis alternatíva fölállításával azt sugallták, hogy jobb futni hagyni néhány bőnöst mint sokakat ártatlanul meghurcolni. Sikerült is elszabotálni, részben ezáltal, minden felelısségrevonást. Sok késıbbi fejlemény árnyékát vetítette elıre az áldemokratikus pártoknak az ebben a kérdésben tanúsított magatartása. A késıbbi tapasztalatok fényében viszatekintve világos, hogy már ekkor kialakult köztük egy fajta koordinált szereposztás. Utólag egyértelmő, hogy az összes a kerekasztalon résztvett párt valójában ugyanazt kívánta: a felelısségrevonás elmaradását. Csendestársként több mint egy negyed évszázadon át voltak már a Párt tényleges szövetségesei. Azzal együtt, hogy a korábbi kétpólusú eliten belül az ı javukra volt éppen folyamatban súlyponteltolódás, vagyis ık, a korábbi csendestársak vették át a politikai irányítást miközben a volt politikai elit háttérbe szorult, fölismerték, hogy – egyebek között azért, hogy általuk ne lehessenek zsarolhatók – ugyanúgy szükségük lesz korábbi kommunista szövetségeseik támogatására a kerekasztalon közösen kisemmizett néppel szemben ezután is, mint azoknak volt addig ırájuk. Ezért nem szorgalmazták azoknak semmilyen tekintető elszámoltatását. Ezt azonban így nem vallhatták be. Emellett, ha már alig (ha egyáltalán) megkülönböztethetı nézeteik ellenére, a minél sokoldalúbbnak álcázandó demokratikus közélet színlelésének érdekében – részben nyugati fogyasztásra – több pártba rendezıdtek, szükségesnek is látszott egymás között, ahol lehet, a véleménykülönbségek meglétének legalább a látszatát fönntartani. Az események korabeli szemlélıjének úgy tőnhetett, hogy a kommunizmus idején elkövetett bőnök miatti felelısségrevonás kérdésében a „demokratikus” pártok között megoszlanak a vélemények. Voltak akik osztották az „európaiság” és „boszorkányüldözés” fémjelezte nézeteket, míg mások, mindenekelıtt a köszöbönálló választás majdani nyertese, az MDF, más húrokat pengettek. Gyızelme

9 esetére az MDF „tavaszi nagytakarítás”-t, azaz a kommunizmus alatti bőnök elszámoltatását helyezte kilátásba, ami könnyen lehetett akár döntı tényezı is sikeres szereplésében. Csak aztán amikor kormányra került, a „tavaszi nagytakarítás” – hogyan, hogyan nem – elmaradt. Voltak ugyan MDF-es képviselık, akik – nem lehet kizárni, hogy részükrıl ıszintén – a kérdést mégis fölvetették, de hosszadalmas jogi huzavona után valahogyan az derült ki, hogy a felelısségrevonásnak áthidalhatatlan jogi akadályai vannak. Ezrek hóhérainak és súlyos gazdasági bőnök elkövetıinek futni hagyása csak kiteljesítette azt a már korábbi, egy kívánatos belsı megújulás és társadalmi megtisztulás szempontjából végzetes elvtelenséget, hogy akik együttesen a kommunista párt alternatívájaként léptek föl, magukat tıle demokratikusnak mondott mivoltukban különböztették meg, és mint ellenfeleit ekként népszerősítették, elfogadták az új helyzethez nyilvánvalóan csak a körülmények kényszere miatt nevének részleges megváltoztatásával, illetve deklaratívan alkalmazkodó MSZMP-t, most már MSZP-t, magukkal egyenértékő demokratikus pártként. Elvtelenségük mindenesetre csak látszólagos volt, amennyiben, amint az már más összefüggésben látható volt, valójában a kérdésés pártok hirdetett elveikkel a valóságban soha nem is rendelkeztek. Ami meg az MSZMP-MSZP ıszintétlenségét illeti, annak legjobb mutatója, hogy nem oszlatta föl önmagát. Képtelenség annak még csak az elképzelése is, hogy egy évtizedek súlyos bőneiért felelıs, a diktatúrát magát jelentı szervezet attól változzon demokratává, úgy mőködjön, szinte mintha mi sem történt volna, most már ekként tovább, hogy külföldi fegyveres támogatói elhagyják. Dehogy érintette meg az MSZP vezetıit a demokrácia szelleme! Még azt is átlépve ragaszkodtak pártjuk fönntartásához, hogy alsóbb szintjein – ezt alapszervek önmagát föloszlatása mutatta – megindult annak a fölismerése, ami részükrıl elmaradt. Ha a bőnök miatti megbánás, beismerésük, el is ítélésük ıszinte lett volna, ha valóban megtalálják magukban a demokratát, a Párt vezetıi a kézenfekvı következtetések levonásával a Pártot nem átfestették, hanem föloszlatták volna, és a politikától személyükben is – legalábbis hosszabb idıre – visszavonultak volna. Az áldemokratikus rendszer egy fontos pillére A kerekasztal tárgyalásokon az összes jelenlegi parlamenti párt részt vett, és még egyes, már megszőnt, mások is. A legfontosabb nyilvánosságra került eredmény a választási rendszer volt. Ez a rendszer, legalábbis a magukat demokráciának tekintı országok körében egészen egyedülálló. Legföltőnıbb eleme az úgynevezett „jelölés” folyamata. Ezt szükségességként fogadtatták el a demokratikus mőködés részletkérdéseiben tájékozatlan lakossággal. Annyi persze igaz, hogy jelöltek nélkül lehetetlen választást tartani, hiszen világos, hogy ha nem lennének, nem is volna kire szavazni. Demokráciákban azonban a jelöltállítás nem a választók bevonásával, hanem csak maguk az indulni szándékozó egyének vagy pártok részérıl történik, és formalitásoktól eltekintve semmi másból nem áll, mint abból, hogy akik kívánják, bejelentik indulási szándékukat. Ettıl válnak értelemszerően jelöltekké. Vagy egy párt jelöli ki ıket, hogy induljanak a nevében. Ez esetben az, hogy ki lesz jelölt és hogyan, kizárólag a kérdéses párt belügye. Van tehát egyik oldalról a szándék bejelentése a képviselıi állás megszerzésére, akár egy személy, akár egy párt részérıl – ez, és csak ez a „jelölés”– , a másik oldalról, a választók oldaláról, azután annak eldöntése, hogy ezt ki kapja meg. Ez a szavazás. Azt mondani, ahogy a kerekasztalnál kitalálták, hogy a választók döntésétıl, az ı akármilyen módon leadott, akármilyen néven elnevezett szavazatuktól kell, hogy függjön, hogy ki indulhat, ki lehet jelölt, értelmetlen belsı ellentmondás. Ez kiderül már

10 abból is, hogy természetszerőleg ahhoz, hogy a választók eldönthessék, kit „jelölnek”, a kérdéses személyeknek már azt megelızıen jelöltekké kellett válniuk a máshol szokásos módon. Eszerint a magyar választásokon kétszeres jelölés történne, elıször az indulni szándékozók által, majd a szavazók döntése alapján. Ez pedig abszurdum. A választók soha, sehol sem „jelölnek”, hanem ha ebben a minıségükben tesznek bármit is, akkor amit tesznek az az, hogy választanak. Ami nem a szavakkal való játékot, hanem a tényeket illeti, így van ez persze Magyarországon is, függetlenül attól, hogy, ahogyan ez történik, a választások elsı fordulóját valami másnak álcázzák, „jelölés”-nek nevezik. Hogy miért teszik ezt? Nagyon egyszerő oka van. Ez az elsı forduló, ahogyan láttuk, bármiképpen is hívják, valójában szavazás. Mégpedig nyílt, azaz nem demokratikus szavazás. Ez az, amit a törvény megalkotói el kívántak kendızni. A demokratikus választások szerte a világban sokfélék lehetnek, és sokfélék is. Céljuk és ezzel értelmük az, hogy a képviselet eszközének bevonásával hídként közvetítsenek egy elv és egy gyakorlat között. Az elv, a demokrácia alapelve, vagyis az, hogy mindenkinek saját joga eldönteni, hogy a maga számára mit kíván, és mit nem. A gyakorlat, a demokratikus intézményeknek erre az alapelvre épülı mőködése. Összekapcsolásukat többféleképpen lehet megoldani. Így egy demokratikus választás lehet területi alapú, listás, a kettı valamilyen kombinációja és más. Egyvalami azonban, egészen biztosan soha nem lehet. Olyan, hogy a szavazatok leadása nyíltan történjen, és így az államnak vagy másnak módjában álljon tudomást szerezni arról, ki kire adta a szavazatát, és ezáltal képessé váljon a szavazó utólagos felelısségre vonására amiatt, hogy hogyan szavazott. Ez egyértelmő. Ahol nyílt szavazás van – ha csak részlegesen is – ott nincs demokrácia. A magyar választások „jelölés”-nek hívott elsı fordulója a választó személyi igazolvány számával ellátott, kopogtatócédulaként ismert, általa aláírásával érvényesített szavazólapok használatából, illetve begyőjtésébıl áll. Senki sem köteles ugyan ezen a fordulón részt venni, mint ahogy a többin sem, de aki kíván, csak így tud. Ez nemcsak elvileg és axiomatikusan egyeztethetetlen össze a demokráciával, de rendkívül alkalmas arra is, hogy a választás kimenetelét fölmérhetetlenül eltorzítsa. Nem véletlenül építették bele a választási rendszerbe – nehéz is lenne effélét véletlenül kitalálni! –, hanem manipulálhatósága folytán annak garanciájaként, hogy biztosítsák a kommunisták részérıl korábbi csendestársaik számára a hatalom zökkenımentes átjátszását, annak látszólagosan szerezve demokratikus jóváhagyást. De nem is lényeges szempont az, hogy mennyiben lehetett volna más a választások eredménye az ilyen értelmő „jelölés” nélkül. Ami fontos, hogy Magyarországon olyan választási rendszert dolgoztak ki, hogy a törvény betartása a garancia arra, hogy a választás semiképpen se lehessen demokratikus. Nem igaz, ahogyan beállítják, hogy kétfordulós rendszer van nálunk. A valóságban a rendszer háromfordulós, melyek közül az elsı csak nevében nem része a választás folyamatának, holott a valóságban kétségtelenül az, méghozzá nyílt szavazás. Akárhogyan elnevezett beépítését a választási folyamatba lehetetlen bármivel is igazolni. A kerekasztalon részt vevıknek vétójoguk volt. Azokat, akik ezt a választási rendszert kidolgozták, illetve elfogadták, meg nem vétózták, semmilyen körülmények között sem lehet, bármilyen szépen beszélnek azóta, demokratáknak tekinteni. Egyiküket sem. A jelölésnek elnevezett nyílt szavazás intézményesítése kulcskérdés. Amíg ez a rendszer évényben marad, addig Magyarországon nem lehet, független attól, hogy hányan és hányszor állítják az ellenkezıjét, demokratikus berendezkedésrıl beszélni.

11 Elvetélt kísérlet az áldemokratikus folyamat megállítására Az egyetlen politikai formáció, mely az egész demokrácia építésnek hirdetett, de velejéig antidemokratikus folyamattal szembehelyezkedett, a Dr. Krassó György szellemi vezetése alatt mőködı, 1989 nyarán alakult Magyar Október Párt volt. Létrehozói olyan ellenzékiek voltak, akik a 80-as években, noha azok követett vonalát több szempontból is kifogásolták, taktikai okokból részlegesen még együttmőködtek a (késıbbi SZDSZ gyökerét képviselı) rendszerkritikus reformista értelmiségiekkel. A Magyar Október Párt mindenekelıtt a kerekasztal demokratikus szempontból való legitimitását vonta kétségbe, és az ott kidolgozott választási rendszer antidemokratikus jellegére hívta föl a figyelmet, miközben közvetlenül igyekezett a társadalomhoz fordulni, az átalakulás fölülrıl irányítottságának meghiúsítása érdekében. A párt fı jelszava – „A nép, te vagy!” – az átlagember figyelmét hívta föl a reá nehezedı felelısségre. Egyidejőleg a jelszó arra is utalt, hogy a kerekasztal pártjai, akik azt hirdették, hogy a nép nevében lépnek föl, ezt a szerepet, a nép képviseletét, a maguk számára csak önkényesen sajátították ki. A párt normális mőködését a még kormányzó kommunisták adminisztratív úton, vagyis diktatorikus eszközökkel, a saját maguk által hozott, érvényben lévı törvények, illetve rendeletek átlépése árán tették lehetetlenné. Ezt az akkori helyzetben kétségtelenül csak a kerekasztalon részt vevı áldemokratikus pártokkal összehangoltan tehették. Demokratikus átalakulás színlelése, tucatnyi párt mőködésének engedélyezése közben annyi mindenesetre nem jött szóba, hogy az egyetlen szájuk ízének meg nem felelı új pártot nyíltan be is tiltsák, de módot találtak arra, hogy a beindított hatalomátjátszás további sima lefolytathatósága szempontjából rendkívül veszélyesnek ítélt Magyar Október Párt hatékony mőködésének anélkül is elejét vegyék. Míg az elıírásoknak megfelelıen a többi új pártnak székházakat utaltak ki, a Magyar Október Párt arra szorult, hogy győléseit egy magánlakásban tartsa. Míg a még állami kézben lévı sajtó más pártok közleményeit az elıírásoknak megfelıen jelentette meg, többször is „megfeledkezett” a Magyar Október Párt közleményeinek kinyomtatásáról, gyakran pedig megcsonkítva, így a szándékolttól eltérı jelentéssel hozta le ıket. Ilyen és más üzelmek ellensúlyozására fordult ahhoz a párt, hogy politikai üzenetét gyakran humorral vegyített akciói útján keressen közvetlen kapcsolatot az egyszerő emberekkel. Ez összhangban is volt a népnek a politikai folyamatba bevonását követelı elveivel. Az akciók, az éppen jelen lévık viszonylag szők körében, hatásosak is voltak, ennyiben a párt népszerőségét növelték. Egyben alkalmasak voltak arra is, hogy ellenlábasaik sokkal többeket elérı rosszindulatú és gúnyos propagandája ıket – valódi tartalmukból kiforgatva – hol felelıtlenül vérontást kockáztatóknak, hol ostobán nevetségesnek állítsa be. A Magyar Október Párt üzenete mindezzel együtt sem sikkadt el, és a számára rendkívül kedvezıtlen körülmények ellenére sem maradt hatástalan. Nem indult a párt esélytelenül az 1990-es választáson sem, annak ellenére nem, hogy a kopogtatócédulák nyílt szavazásos rendszere riválisainak mérhetetlenül kedvezett. Bármennyire is világos jelei voltak ugyanis, hogy változások vannak folyamatban, az emberekbıl még nem oldódhatott ki évtizedek mélyen ülı, a kerekasztal pártjai által továbbra is mesterségesen beléjük táplált félelme a hatalomtól. Ilyenkor természetes, hogy még azok közül is, akik szívesebben támogatták volna a hozzájuk szóló, nyílt beszédő, tiszta hangú Magyar Október Pártot, utólagos felelısségrevonás lehetıségével számolva csak kevesen merték aláírni a még fönnálló hatalom meg nem alkuvó ellenfele melletti, talán majd ellenırzött szavazólapot. Végül is éppen eleget hallották, hogy „csak óvatosan, a munkásırségnél még fegyverek vannak!” Ilyen aggodalmuk viszont nem kellett, hogy legyen, ha a bármennyire is leköszönıfélben lévı rendszer átnevezett Pártját

12 támogatták. Ha pedig, mint a nagy többség, változást akartak, arról is kellıen és sokszor biztosították már ıket, hogy a kerekasztal bár már akkor sejthetıen áldemokratikus, de azért átalakulást ígérı többi, „óvatosabb” pártjainak támogatása nem jár kockázattal. Végsı soron azonban nem ezen múlt, hogy a Magyar Október Párt nem jutott képviselıi mandátumhoz. Annyi ajánlási szelvényt a nagyon kedvezıtlen körülmények ellenére is összegyőjtött a párt, hogy legalább néhány képviselıjének az országházba juttatására azért maradt esélye. Részvételét a választások további fordulóin önkényesen, bürokratikus eszközökkel akadályozták meg. Erre egy, a pártnak a demokrácia védelmében tett gesztusa adott alkalmat. A Magyar Október Párt számára nehézséget okozott annak eldöntése, hogy részt vehet-e, ha nem akar saját elveivel ellentmondásba kerülni, olyan választáson, melyet okkal tart antidemokratikusnak. Kívánatos volt ugyan a bekerülés a parlamentbe, de elképzelhetetlen támogatóik adatainak kiszolgáltatása. Kompromisszumként a párt, miután az elıírások szerint megszerezte a számára kiállított ajánlási szelvényeket, majd azokat az illetékes választási biztos összeszámolta, érvényességüket aláírásával hitelesítette és mindezt filmre is vették, a nyilvánosság elıtt elégette. Ezáltal eleget tett mind a nyílt szavazáson való részvételnek a következı fordulóba jutáshoz szükséges elıírásos követelményének, mind a választás titkosságának megırzése elemi demokratikus elvárásának – legalább a maga részérıl. A párt az így bizonyítottan érvényes ajánlási szelvények hamvait nyújtotta át a Választási Bizottságnak. E tettével a párt, mely addigra minden létezı elıírásnak már világosan megfelelt, egyetlenegy – a hatalom által ki nem mondott, sıt nem létezınek állított – dologtól fosztotta meg a hatalmat. Attól, hogy ha az úgy kívánta volna, lehetısége maradjon utólag személyükben is azonosítani a párt támogatóit és ezt elméletben rajtuk akár számon is kérni, talán meg is torolni. Hivatalosan persze minden ilyen szándékot tagadtak, ellentmondás volt tehát a hatalom ragaszkodása az ennek érvényesítésére, de semmi másra módot adó eszközhöz. Ugyanis a Választási Bizottság idıvel úgy döntött, hogy nem engedélyezi a Magyar Október Párt részvételét a választás következı (hivatalosan, elsı) fordulóján. Ez annak ellenére történt így, hogy ilyen esetre törvényi elıírás nem volt, kétség ahhoz nem férhetett, hogy a párt a „jelölésben” megkívántakat teljesítette, és eljárása a demokrácia szellemével a legteljesebb összhangban volt. Így, pontos jogszabály hiánya mellett, mind az ésszerősség, mind a tisztesség szempontjai világosan a pártnak a választási folyamatból való ilyen alapon történı kirekesztése ellen szóltak. Nyilvánvaló, az áldemokratikus hatalom számára annyira tőrhetetlen volt, hogy egy vele szembehelyezkedı pártnak akár csak esélye is maradjon legalább néhány képviselıi mandátum megszerzésére, és így majd a parlamentben szóhoz jutásra, hogy ha alkalom kínálkozott, hogy bármennyire is kétes értékő ürügyet találjon ilyen pártnak a választásból való teljes kizárására, ezt az alkalmat nem volt képes elszalasztani. Az eset, ha a Magyar Október Párt számára nem is hozott eredményt, annyiból hasznos volt, hogy valami fontosra a korábbiaknál is jobban rávilágított. A hatalomátjátszás lefolytatói, akiken a dolgok múltak, akár a volt kommunistákról, akár új pártokba tömörült volt csendestársaikról volt szó, nemcsak, hogy nem voltak demokraták, de miközben a Nyugathoz csatlakozás szükségességétıl, e világ legalább formai elvárásaitól vezettetve annak adták ki magukat, konfliktushelyzetben, amikor szavukon fogták ıket, olyankor tehát, amikor színvallásra kényszerültek, leleplezıdtek. Világossá vált, hogy még ellenségei is minden valódi demokratikus szellemő megnyilvánulásnak. A Magyar Október Párt válasza az „ország sátrá”-nak fölállítása volt az „ország háza”, a Parlament elıtt, tiltakozásul – ahogy az olvasható jelszavak leírták – a „csaló” (azaz antidemokratikus) választásokkal szemben. Ez jelentette a csöbörbıl kikerülni remélı, de

13 magát a vödörbe bevezetni közben engedelmesen hagyó magyar társadalom egyetlen olyan szervezett megnyilvánulását, mely kétségbevonta a folyó választásban kiteljesedı „rendszerváltás”-ként emlegetett folyamat egészének legitim voltát. Az új rendszer jellegét pontosan minısíti, hogy míg a leköszönıben lévı kommunisták bizonytalanságukban még nem mertek föllépni a folyó tiltakozás ellen, a választás után megalakult MDF kormány legelsı intézkedése az „ország sátrá”-nak rendıri, erıszakos úton történt eltávolíttatása volt. Miután 1991 elején, a szívbetegségével többször operált Krassó György megjelent egy SZDSZ rendezvényen, ott hirtelen összeesett, kómába került és hetekkel késıbb meghalt, a Magyar Október Párt is megszőnt. Ál-plurális elit uralma, a berendezkedés természete. Együttmőködésük, valódi céljaik A hatalom átjátszása sikerült. Már az átalakulás folyamatát teljessé tevı választás utáni elsı kormány megalakulása óta, vagyis az új rendszer kezdetétıl világos, hogy a meggondolások, melyek a pártokat a nem demokratikus föltételek melletti tárgyalásokra, és egymással együttmőködve nem kevésbé antidemokratikus döntések hozatalára indították, a folyamat befejezése által nem tőntek el. Ez természetes is, hiszen az új kormány hivatalba lépése nem végeredményét hozta meg, hanem éppenhogy kezdetét jelentette annak aminek elérése érdekében egymással közösséget vállaltak. Ekkor nyílt meg elıttük igazán az addig csak meglátott lehetıség. A szovjet rendszerbıl a nyugati világhoz csatlakozás során az elit addig elkülöníthetı rétegei együttmőködve találták meg a módját, hogy pozícióik föladása nélkül az új helyzethez alkalmazkodva legitimálják közös hatalmukat és érvényesítsék érdekeiket. Újdonság az elit belsı átstruktúrálódása, majd egységesülése volt. 1990-tıl a volt kommunisták szorultak háttérbe, hatalomra korábbi csendestársaik kerültek, illetve politikai szerepet vállalt részüknek egy része. Azáltal, hogy mindnyájan demokratáknak mondták magukat és ezt egyenlı joggal (azaz nélküle) tehették, többé már ezek az egymáshoz évtizedek során át fokozatosan hasonuló rétegek, múltjuktól eltekintve, nem is maradtak megkülönböztethetıek. Hamarosan ez az elit egységesülését jelentette. Ennek semmilyen tekintetben nem mond ellent az, hogy nem egy pártba szervezıdtek. Éppenhogy a többpártiság volt annak a kulcsa, hogy azóta is sikerrel követhették a választott közös utat az ország vagyonának és erıforrásainak a maguk, illetve köreik számára történı minél nagyobb arányú megszerzése érdekében. Diktátorok már régen fölismerték, hogy vezetık hivatalba kerülésének a népfelség vonzó elvén alapuló demokratikus szabályozását, a választást, nem nehéz önkényes elemek beépítésével valódi értelmétıl megfosztva, saját másra épített uralmuk legitimálására használni. Gyakori, hogy diktatúrák nem utasítják el választás tartását, hanem egyszerően csalnak a folyamatnak valamelyik pontján. A kommunista diktatúrákban is megrendezték a választások színjátékát, sıt kötelezıvé is tették a rajtuk való részvételt, mintha azokon bármi is múlott volna. A kényszer nem is az eredmény miatt volt fontos. Mivel, legalábbis tipikusan, az uralkodó párton kívül más nem is indulhatott, így a kimenetel tekintetében nem lehetett kétség, valószínőtlen, hogy szinte bárki is a saját akaratából azzal fárasztotta volna magát, hogy leadja szavazatát. Ha pedig nem lettek volna választók, akiknek a döntésére bármennyire átlátszóan is hivatkozni lehetett, uralmuk legitimálásának ezt az eszközét a kommunisták elvesztették volna. (Ha az országban, ahol ez történt, nem is, de Nyugaton azért akadtak, akiket az ilyesmi megtévesztett.) Ehelyett, így nem meglepı módon, rendszeresen nagy részvétel melletti elsöprı többséggel gyıztek. A Kádár-kor szellemének mérhetetlen amoralitásával átitatott elit,

14 azaz pártjai, ennél jóval eredetibb módot találtak a demokratikus választási folyamat manipulálására kiváltságos helyzetük megtartása érdekében. Ami a kommunistákat illeti, elıttük persze az ötlet már addig sem volt ismeretlen, hogy a demokráciát azzal is ki lehet játszani, hogy egymással alapvetıen együttmőködı pártok a népnek látszólagos döntési szabadságot adva állítanak választóiknak csapdát. Azzal, hogy bárkire is adják az emberek szavazataikat, így is, úgy is ugyanannak az érdekcsoportnak valamely, magát önállónak álcázó tagját fogják maguk fölé kormányra emelni. Ez az elképzelés azért volt ismerıs számukra, mert ık maguk eszelték ki a többpártrendszerő nyugati demokráciák megrágalmazására, hogy azoknak a nép döntésén alapuló legitim voltát így szavakban elvitathassák, és a többpártrendszert magát saját egypárti rendszerüktıl ennyiben el nem térınek, de mindjárt hazugságra épülınek is bélyegezhessék. Elıadásukban Nyugaton az összes (legalábbis ha más mint kommunista) párt a „burzsoá uralkodó osztály” együttesen elnyomó, közösen népellenes érdekeit képviselte. Mi sem volt számukra kézenfekvıbb azután a Magyarországon kialakított különleges helyzetben, mint addigi csendestársaik új pártjaival karöltve, határtalan cinizmussal, a más ellen vádként hangoztatott módszerhez, saját maguknak folyamodni. A pártok színfalak mögötti együttmőködése nem csak a kezdet már ismertetett meghatározó eseményei miatt félreérthetetlen. Bármennyire is mindent megtesznek ezek a szervezetek annak érdekében, hogy pártoknak egymással Nyugaton szokásos versengésénél is sokkal elkeseredettebb szembenállás látszatát keltsék, hiába zúdítják rendszeresen a hol jogos, hol alaptalan vádak sokaságát is egymásra, sıt nem ritkán még gyalázkodnak is kölcsönösen, és függetlenül attól, hogy mennyire ezek részleteitıl és részleteik részleteitıl hangos, egyre hangosabb a teljes nyilvánosság, az azóta eltelt idı egyes eseményei is leleplezik, hogy a számukra fontos kérdésekben – tőnjön ez a csak a külvilág felé mutatott szembenállásukat meglátni képes fölületes szemlélı elıtt bármekkora képtelenségnek – igenis gondosan összejátszanak. Föltőnı nem utolsó sorban az az ország talán minden lakója által jól ismert jelenség, hogy mennyire mintha azonos forgatókönyvre épültek volna a rendszeresen kipattanó, hihetetlen összegek eltulajdonításáról szóló, ilyen-amolyan ügynek elnevezett korrupciós botrányok. Az „ügy” kipattan. A szálak a kormányzó párthoz vezetnek. Az ellenzék tiltakozik, számonkér, kiabál. Nagyon kiabál. Még sokkal jobban kiabál. A jogi eljárás elhúzódik. Közben új választásokat tartanak. Az addig kiabáló ellenzék kerül kormányra. Különféle részletek tekintetében jogi nehézségek merülnek föl, az „ügy” lassanként elalszik. A fı vádlottak megússzák, egészen vagy kevéssel. Új „ügy” pattan ki. A korábbi kormány – most már ellenzékben – nagyon kiabál és még jobban. Idıvel ı kerül kormányra. Ez az „ügy” is elalszik. És ez így megy tovább egyre több „ügy”-gyel, melyek az összes történı ügyeknek, ez legalábbis gyanítható, csak kis, nyilvánosságra került részét jelentik, mintegy a jéghegy csúcsát, mert a még nagyobb korrupciós ügyek másképpen, még rejtettebben történnek. Ide tartozhat korrupciós botrányok adatainak hosszú idıre történı, elgondolkoztató titkosítása is. A pártok együttmőködnek, kéz kezet mos. Zárt ajtók mögött kötött megállapodásuk részletei a kívülálló számára nem lehetnek ugyan pontosan ismeretesek, de jellegük már annál inkább átlátható. Eleinte lehetett azt gondolni, hogy megegyezésük csak a hatalom átjátszását szolgálta az egyik oldalról, és az elkövetett bőnök alóli mentesülés garanciáját a másikról. Mára már a társadalom tapasztalata ennél többre mutat. Arra, hogy a politikát számukra nem egy ország sorsa iránti felelısség határozza meg, hanem saját köreik gazdagodásának keresése, egyre magasabb szinten. Szükségtelen itt ismertetni nem is csak az összeszámolhatatlan kisebb-nagyobb esetet, amikor közpénzek, közjavak magán kézbe kerültek, de még a

15 módozatok sokaságát sem, melyekkel ezt hatalmi pozícióból manipulálva elérik. Épp elég hangzott el eddig is ilyesmirıl nyilvánosan, azonosítható igazságtartalommal, még ha csak kölcsönös vádaskodások formájában is, ahhoz, hogy a jelenség létérıl senkinek se lehessen kétsége. Nincs is. Ha többnyire az összefüggések átlátása nélkül is, legalább ennyi a legtöbb Magyarországon élı ember számára most már egyértelmő tényként jelenik meg. Ami hiányzik, az annak a tudatára ébredés – kollektíven –, hogy nem csak egyes oldalon lévık követnek el tömegével ilyesmit, és nem is csak a politika piszkossága miatt történik így. Még fölismerésre vár, hogy mindezt valójában és kizárólag az áldemokratikus berendezkedés, vagyis az álpártok színfalak mögötti együttmőködése teszi lehetıvé. A nem mesés állapotok népmeseiek. Hétfejő Sárkány szedi rejtızve áldozatait. Csak fejei láthatók, a pártok. Tüzet okádnak – egymásra és szüntelenül. Csak lángja van, hıje nincs. Hogy a nyakak egy testbıl ágaznak szerte, gondosan takart. Többpárt-egysárkányrendszer mőködik. Ami az 1990-es választások óta Magyarországon politikai élet címén történik, az lényegét tekintve csak színjáték, a demokratikus közélet létezésének színlelése. Az, hogy a pártok a volt ideológiát mindnyájan elhagyták, a korábbi jelszó és szimbólumrendszert gyökerestül megváltoztatták, ezen mit sem változtat. Az számít csak, hogy a népet, melyet a demokrácia elveinek és normális gyakorlatának megcsúfolásával eszközként, uralmuk legitimálására használnak, megint sikerült kihagyni a döntéshozatalból, a hatalom gyakorlásából. A pártok érdekei annyiból közösek, hogy a néppel, mely fölocsúdása esetén egyedül jelenthet uralmuk számára fenyegetést, mindannyian együttesen szembenállnak. Ennek megelızésére tökéletes eszközként kínálkozott a népnek az egyes pártokat támogatás szerinti megosztása. Figyelmét pártpolitikai álküzdelmek irányába terelik, hogy ne ismerhesse föl a valóságot, azt tudniillik, hogy a pártok nem valódi politikai pártok, amennyiben nem eltérı nézetek képviselıi, hanem a néppel szemben egymással mintegy véd- és dacszövetségre lépett, párt mezben föllépı, csak részlegesen eltérı érdekcsoportok. Míg az egyes pártoknak mindezzel csak legfölsıbb vezetése, talán azoknak sem minden tagja lehet így tisztában, azért gondjuk volt rá, hogy érdekeikkel különbözı szálakon, de nem elvekre épülı azonosulás, hanem a megélhetés biztonsága meggondolásából (elég a különbözı eleve egyik vagy másik párthoz kötıdı, informálisan „Fideszes”, „MSZP-s”, „SZDSZ-es” stb.-ként ismert munkahelyekre gondolni), közvetve sokkal szélesebb körök személyes érdeke is összefonódjon. Szerepjátszásuk visszásságai. Nemzetellenességük. Félnek a néptıl Valódi arculat nélküli pártok persze nem kérhetnek a néptıl támogatást azon az alapon, hogy ık egy szők csoport tagjainak személyes érdekeit képviselik. Hogy népszerőséget, vagyis szavazatokat kereshessenek, ahhoz olyan azonosítható szerepeket kell magukra ölteniük, melyek látszólagos képviseletében azután fölléphetnek. Így is történt. De, hogy nem társadalom javító, országépítı gondolatokkal azonosulás, ilyen elképzelések képviselete alakította ıket pártokká, ahogyan az normális körülmények között pártok alakulásához vezetni szokott, hanem fordítva, a más miatt életrehívott pártokhoz kerestek forgalmazható eszmeiséget, az kiderül abból is, hogy ezek a szerepek, mint a rosszul szabott ruha a viselıjére, mennyire nem illenek az egyes pártokra. Emlékeztet a helyzet a rosszul szinkronizált filmekére is. Szájmozgást is lehet látni, szavak is hallhatóak, mégis mindenki észreveszi, hogy valami mélyen disszonáns. Azzal együtt, hogy világjelenség,

16 hogy a hagyományos bal- és jobboldali magatartások sokszor átfedik egymást, összemosódnak, az mégis rendkívül szokatlan, ami Magyarországon történik, hogy egy magát baloldalinak tekintı, ezt eredetén túl, nevében is kifejezı párt, az MSZP, a nagytıke népnyúzó pártjának számítson, míg jobboldaliként számontartott fı ellenlábasa, a Fidesz, népszerőségét mindenekelıtt szocialisztikus intézkedéseire, társadalmi gondoskodásra irányuló megközelítéseire alapozhatja. Mindez nem csupán szerencsétlen elnevezésekre, fölcserélt szerepekre utal, hanem mintegy megtestesíti, hogy mélyen és átfogóan más minden, mint aminek mondják. A jelenség tehát szimptomatikus. Lehet úgy tekinteni rá, mint kilógó hatalmas lólábra. Szerepeikbıl – ezúttal más értelemben – eközben a pártok rendszeresen ki is esnek. Csak a Magyarországon már mindent áthatóan eltorzult viszonyok között nem tőnik föl sokaknak, hogy például micsoda képtelenség egy parlamenti demokráciában az, hogy kormánypártok rendszeresen támadják az ellenzéket, rá próbálva ruházni a felelısséget a legkülönbözıbb nehézségekért. Holott a demokrácia mőködésébıl természetszerőleg adódik, hogy felelısség csak a mindenkori kormányt terheli. Idınként még az a követelés is elhangzik a kormány részérıl, pedig ehhez eleve nincs köze, hogy az ellenzék vezetıje mondjon le pártvezetıi megbizatásáról. Ez persze a kérdéses vezetı érdemeire, de akár halálos bőneire való minden tekintet nélkül teljes képtelenség, mert a kérdés, ha van ilyen, kizárólag az ellenzék saját ügye, semmilyen tekintetben nem a kormány vagy pártjainak dolga, és ilyen fölszólításnak nincs semmi helye a demokratikus gyakorlatban. Aki effélével áll elı, az mintha szándékos cinizmussal akarna gúnyt őzni a parlamenti rendszerbıl, ahol csak a kormányok azok, akiknek megbizatásuk van, felelısségre csak ık vonhatók. Alighanem ez a plafon kiparkettázásának szorgalmazására emlékeztetı dadaista jellegő ötlet is része az emberek gondolkodásának összezavarására, és ezzel ítélıképességük megbénítására irányuló szüntelen erıfeszítésnek a pártok részérıl. Hasznos nem megfeledkezni róla, mindez nem komoly. Ál-ellentétekrıl van szó, a szembenállás színlelésérıl, melynek során idınként még arról is megfeledkeznek, úgy látszik, hogy mik azok a keretek, melyeken belül álvitáik legalább elméletben folynak. A szerepjátszás buzgóságában csak arra figyelnek, a hatás legyen minél nagyobb, a tartalmi részletek nem is számítanak. A forma kedvéért történı vádaskodásaik idınként ezért annyira zavarosak, értelmetlenek. Hogy komoly zavar van a szerepekkel, az másból is kiderül. A köztudatban az SZDSZ „liberális” címkével fogadtatta el magát. Belsı mőködésében mégis olyan centralizált vonások voltak tapasztalhatóak, ami máskor leninista pártokat jellemzett, és bizonyára nehéz mőködı demokráciákban máshol olyan liberális pártot találni, mely a lakossággal szembeni szadisztikus, amellett, hogy a vonatkozó törvényeket és elıírásokat semmibevevı, rendıri támadást nemcsak jóváhagyja, természetesnek tekinti, de még üdvözli is, miközben az egyszerő állampolgártól engedelmes meghúzódást, otthonmaradást vár el, és mindezt a „rend” nevében. Mennyivel liberálisabb volt József Attila – anélkül, hogy magát akként osztályozta volna – aki észrevette, hogy a „rend” eszményére a társadalom szabadságának tekintélyelvő ellenfelei szoktak hivatkozni, hogy óvatosnak kell lenni, a „rend” ne kerüljön szembe a szabadsággal : „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…!” Nem kevésbé volt antiliberális az SZDSZ magatartása, amikor az idegengyőlölı rasszizmus fogalomtárának bevetésével fáradozott azon, nehogy a határokon túlon rekedt magyarok magyar állampolgárságot is kaphassanak.

17 Legalábbis nem mentes a szerepzavartól a Fidesz, a már érintett, a bal illetve jobboldalhoz tartozás ellentmondásaitól függetlenül sem. Kezdeti, a kommunisták ifjúsági szervezetének demokratikus alternatívájakénti megjelenése után, elıször az SZDSZ-tıl is balra álló liberális jellegő párttá alakult. Csak jóval késıbb, sikertelenségét tapasztalva változtatta arculatát hirtelen fordulattal jobboldalivá. Ezt a jellegét azonban csak a nemzeti értékekkel, szempontokkkal való azonosulása adja meg, ami szintén kérdéseket ébreszt. Jelei vannak ugyanis, hogy részérıl még ez az azonosulás is nagyrészt csak fölszínes, mely a megfelelı szavak és jelképek használatán túl inkább csak üres gesztusokban merül ki. Érdemes itt arra gondolni, hogy bármennyire is fölvállalta az errıl szóló népszavazás alkalmával a kisebbségbe szorult magyarok kettıs állampolgárságának ügyét, nemcsak, hogy nem tıle származott a kezdeményezés, de még amikor kevéssel korábban kormányon volt, ezért semmit nem is tett. Helyette az érintetteknek semmit igazán meg nem oldó, lényegileg üres gesztus értékő, és még e minıségében is fölhígított magyar igazolvány bevezetésével igyekezett egy ilyen – kézenfekvı – követelés fölmerülését, úgy látszik, mintegy elıre megelızni. Úgy tőnik, a népszavazás alkalmával is csak annyi történt, hogy a Fidesz, ha már a kérdés így is, úgy is napirendre került, arculatát tekintve, egyszerően nem tehette meg, hogy a kettıs állampolgárság ügyét ne támogassa. Mindez nem mutat részérıl a nemzeti meggondolások érdembeli, ıszinte és elkötelezett képviseletére. A tények arra mutatnak, hogy ha vannak is e téren köztük különbségek, a pártok mindnyájan tartózkodnak attól, hogy nemzetinek nevezhetı ügyekkel, mindenekelıtt a határokon túl élı magyarok érdekeivel komolyabban azonosuljanak. Ez elég föltőnı olyankor, amikor a térség más országaiban kisebb-nagyobb mértékben fölszínre tört a nemzeti érzés a kommunizmus bukása után. Jelei ugyan ennek nálunk is voltak és vannak, maga a Fidesz is elég zászlót lenget, de már az MDF kormány is megelégedett e vonatkozásban (akár fölösleges) jelszó hangoztatással és (még szép!) a tılünk délre dúló háború elıl menekülı magyarok beengedésével. Holott törıdı, céltudatos, értelmes vonalvezetéssel, az akkori képlékeny helyzetben, sokkal többet érhetett volna el a magyar kisebbségek számára, mint amennyit elért, illetve mint amennyit ık maguknak kivívtak. Ami meg az MSZP és az SZDSZ ilyen természető megnyilvánulásait illeti, ezeket említeni sem érdemes, és némelyiket jobb is nem említeni. A különös jelenség magyarázata nemcsak abban keresendı, hogy a pártok általában is közömbösek mindennel szemben ami nem saját érdekük, sıt abban sem, hogy nálunk a kommunizmus a Szovjetunió itt részletezni nem érdemes saját meggondolásai miatt különösen elnemzetlenítıen hatott, hanem mindenekelıtt abban, hogy tudatában vannak, hogy látszólag demokratikusan legitimált hatalmukat elméletben állandóan fenyegeti az általuk mesterségesen megosztott nép esetleges öntudatra ébredése és egységesülése. Ezt mindenképpen igyekeznek elkerülni. Fölismerik, hogy hatalmuk jelentıs mértékben a nép történelmileg kialakult, ismétlıdı traumákban gyökerezı mély kollektív önbizalomhiányán, a társadalom ehhez kapcsolódó szétforgácsoltságán nyugszik. Tudják, hogy a népet elsısorban ez akadályozza meg a saját érdekei megvédésére történı önszervezıdésben, a velük szembeni egységes föllépésben. Világos kell, hogy legyen számukra az is, hogy ha sikerülne föltőnı, ugrásszerő javulást elérni a kisebbségben élı magyarok helyzetében, nem annyira egyéni jólétük tekintetében, hanem mint közösségekében, például ha autonómiát kapnának, annak nemcsak a közvetlenül érintettekre nézve volnának kedvezı – egyebek között – pszichológiai következményei, de sejthetıen, a saját szélesebb nemzeti közösségére, és ezzel önmagára ilyen eredmény után mégis büszkébben tekinteni tudó hazai magyarságra nézve is. A megtapasztalt siker

18 azután az önbecsülés növekedésének forrásává válva ahhoz vezethet, hogy a nemzete eredményére büszke magyar ráébred, hogy a másik ember, ha más pártot támogat is mint ı maga, nem ellensége, hanem a szélesebb magyar közöségnek hozzá hasonló részese, aki az eredményre szintén büszke, vagyis ilyen szálon összetartoznak. Ez a fölismerés pedig várhatóan más közös ügyeik közös továbbgondolásához is vezet, a pártok számára kiszámíthatatlan, de alighanem kedvezıtlen, következményekkel. Ugyanez hasonló módon lett volna igaz akkor is ha a kettıs állampolgárságról szóló népszavazás eredményes, vagyis ha a kisebbségben élık magyarságuk jogán kaphatnának nálunk is állampolgárságot. A mai Magyarországon élık számára, ha megszavazták volna az állampolgárság minden magyarra kiterjesztésének lehetıvé tételét, az egyszerő jó tett azt a lelki katarzist, a saját erı megtapasztalását hozta volna meg, melyet az ország népessége már több mint háromnegyed évszázada hiába keresett. Ehhez kapcsolódott az igen szavazatot kétségbeesetten ellenzık különben megmagyarázhatatlanul görcsös igyekezete, hogy a nép pozitív döntésének elejét vegyék. Féltek, hogy a nép együttes igen szavazatának nyomán fölismeri összetartozását, egyben erejét, alapvetıen közös érdekeit. Tartottak tıle, hogy az atomizáltság megszőnése majd azt is lehetıvé teszi, hogy az így a határon belül is újjászületı, ezzel öntudatára ébredı közösség kétségbe vonja annak az antidemokratikus elrendezésnek az érvényességét, melyet a pártok a kommunizmus vége táján saját érdekükben vittek keresztül. Az, hogy volt olyan párt amelyik az igen szavazatot támogatta – már kiderült, saját korábbi politikája ellenében – ez a körülmények kényszerébıl történt, és egyben azzal is járt, hogy általa a pártoknak ezúttal is (látszatra) szembekerülése, sokak számára a kérdést pártszempontból jelenítette meg. Ez pedig, azaz az érdemi meggondolások megkerülése, az egész dolgot kisiklatta és végül a nemzet közösségét megfosztotta attól, hogy az egybetartozásra ocsúdás fölemelı és erıt adó élményét átélhesse. A pártok nem törekednek arra, még ha nemzeti érzelmőeknek állítják is be magukat, hogy a társadalmat ilyen élményhez juttassák, nehogy ez megosztottságának végéhez vezessen. Ellenkezıleg, a még legalább a maradék ország területén fönnálló szőkebb értelemben vett állampolgári közösségi érzés szétzúzására is törekedtek. Ilyen érzés az átalakulás idején még mindenképpen létezett. A pártok ezt nem csak támogatottságuk erıvonalai mentén igyekeztek megbontani, hanem közvetve is. Megosztó álproblémákkal semlegesítik a társadalom erejét Ahhoz, hogy az egyes pártok maguknak a nép részérıl támogatást szerezzenek, nemcsak azonosítható saját arculatra volt szükségük, hanem arra is, hogy olyan problémák kerüljenek a köztudatba, melyekrıl álláspontjuk eltérınek tüntethetı föl, egymással szembeállítható. Ha, mint ahogy tényleg volt, minden párt lényegében ugyanazt akarja, természetesen nincs miért támogatni egyiket sem a másik rovására, és persze szóba sem jön, hogy az emberek figyelmét saját gazdasági természető manıvereikrıl egymás közötti látszatküzdelemeikre irányítsák. Minthogy valódi ellentétek nem voltak közöttük, ami valódi kérdés pedig az országban nagyon is létezett, azt a nép elıl éppenhogy elrejteni akarták, nyilvánvaló, hogy a kérdések, melyekrıl a leghangosabban csatáztak, csak álproblémák lehettek. Ezekben nem is volt hiány. Ilyen volt mindjárt a háromoldalú kerekasztal tárgyalások végén az a nagyon hangos bejelentés az SZDSZ és a Fidesz részérıl, hogy ık „nem írják alá” az elnökválasztás módjáról szóló pont miatt a megállapodást, és ezzel kapcsolatban azután népszavazást

19 kényszerítettek ki. Ez teljességgel értelmetlen volt. Nem annyira azért, mert az elnökválasztás módja valójában kevésbé fontos kérdés volt, mint amilyennek beállították, hanem mert a kerekasztalon a résztvevıknek eleve vétójoguk volt. Ha a kérdés olyan jelentıs volt a két párt számára, ahogyan a nyilvánosság elıtt megjelenítették, megmagyarázhatatlan, miért nem vétójoguk gyakorlásával akadályozták meg, hogy a kerekasztal az ı álláspontjuktól eltérıt fogadjon el. Hagyták a döntést keresztülmenni, pedig akár csak egyikük vétója is elég lett volna a megakadályozására. A vétójog gyakorlása nélküli alá nem írásnak nem volt jelentısége. Világos a történtekbıl, hogy az azóta sem szünetelı álpolitizáló színjátszás kezdıdött meg, már akkor. A népszavazásra bocsátott kérdés csak ürügy volt, hogy óriási csinnadrattával az ország népe elıtt azt a látszatot kelthessék, hogy a titkos tárgyalásokon jelentıs véleménykülönbségek vannak, a pártok között föloldhatatlan ellentétek feszülnek. Nagyon alkalmas a társadalom figyelmének valódi kérdésekrıl való elterelésére az ilyenamolyan ügynök listák, vagy csak ügynöki múlttal megvádolt egyes személyek nevének idırıl idıre elıforduló közzététele is. Ezért is lehet, de legalább részben ezért, hogy az egész kérdést – akiken múlott, vagyis a pártok – nem intézték el már az átalakulás idején, vagy kevéssel azután annak rendje és módja szerint, úgy, hogy mindenki számára minden nehézség nélkül hozzáférhetıvé tegyék a kommunista rendszert ügynökként, besúgóként kiszolgálók adatait. A társadalom számára szükségtelen pedig és elkerülhetı lenne az errıl való titkolódzás, az adatok folytatódó manipulálása. Ez csak azoknak kedvez, akiknek rejtegetnivalójuk van, és (ha nem azonosok velük) azoknak, akik érdeküknek tekintik az országban a bizalmatlanság és gyanakvás légkörének fönntartását, akik készek a maguk javára fordítani az elmélyülı megosztottságot és feszültséget, melyet a tényleges és ál-leleplezések a társadalomban eredményeznek. Igaz ugyanakkor az is, hogy a hol ilyen, hol olyan pártban vezetı szerepő volt „ügynökök” leleplezése nemcsak kölcsönös vádaskodásra ad alkalmat, hanem egyben arra is rávilágít, hogy a különbözı pártok emberanyaga mennyire közös forrásból származik. Már csak ebbıl is sejthetı, hogy nagy ellentéteik meg-, de legalábbis túljátszottak. Az álproblémák sorában jelentıs a pártok által különösen kedvelt, a különbözı jelképek használata fölötti lehetıleg véget nem érı marakodás. Még a lakosság körében viszonylag nagyobb ellentétek nélkül oldódhatott meg a hírekben akkortájt mindenesetre sőrőn szereplı címer kérdés. Ennél már nagyobb vihart kavart az önkényuralmi jelképek betiltásáról szóló huzakodás, de az ilyen természető álproblémák sorában egészen mesterinek tekinthetı az a lakosság egy-egy részét már a kölcsönös győlöletig egymásnak ugrasztott március 15-i fölhívás, mely az egyik esedékes országgyőlési választás elıtt néhány héttel a Fidesz részérıl történt. Nem lehet eldönteni, vajon a fölhívást, hogy támogatói az ünnep alkalmából kitőzött nemzeti színő kokárdát a választásokig ne vegyék le, a Fidesz a nyilvánosság elıtti ellenlábasaival, az MSZP-vel és az SZDSZ-szel közösen tervelte-e ki, hogy a társadalmon belül az addigra már szokásosnál is nagyobb ellentétet szítsanak, és így az érdeklıdés fokozásával az embereket a választáson minél nagyobb számban történı megjelenésre bírják, vagyis, hogy maguk, illetve áldemokratikus rendszerük legitimitását ezzel is erısítsék, vagy csak a Fidesz nem túl szerencsés ötletérıl volt szó, saját támogatottságának nemzeti érzelembıl fakadó növelésére. Annyi azonban biztos, hogy az MSZP–SZDSZ reakciójánál semmi sem volt alkalmasabb az emberek közötti ellentétek elmélyítésére. Ha a fölhívás ıket valóban zavarta, és azért, amit szóvátettek, hogy ugyanis a Fidesz a nemzeti jelképet mintegy „kisajátítja”, akkor – ahelyett, hogy ezt unos-untalan hangoztatják, és ilyen értelemben szünet nélkül vádaskodnak – értelmesebben jártak

20 volna el, ha úgy nyilatkoznak, hogy szerintük is jó, ha az emberek hazafiként is azonosulnak a demokráciával, saját híveiket ezért ık is arra hívják föl, hogy a választásig ne vegyék le a kokárdáikat. Ettıl értelemszerően azonnal megszőnt volna mindenféle „kisajátítás”. Csak hát nem ez volt az igazi céljuk, hanem a társadalom megosztottságának növelése. El is érték. Hogy azután egy rókáról több bırt is lehessen lenyúzni, azóta is azzal mélyítik el még jobban a már elért megosztottságot, hogy gyakran erre az esetre is visszautalva vádolják megosztásra törekedéssel a Fideszt, holott világos, hogy ha ez az ügy megosztásra vezetett, azért ık maguk legkevesebb ugyanannyira felelısek mint a Fidesz volt. Mindezek csak kiugró példák. Az álproblémák özöne mellyel a közvéleményt az ország vagyonát és beáramló jövedelmét együtt lefölözı pártok elárasztják, közös érdekükben megosztani igyekeznek, alig követhetı, szinte végtelen. Acsarkodás folyik turulmadárról, szobrokról, kitüntetésekrıl, mindenrıl. A kölcsönös vádaskodások egymást indukáló mechanizmusa lassanként önnfenntartóvá válik, saját életre kel, fıként azáltal, hogy az egyes pártokat támogatók között, ha a pártok maguk között persze nem is, fokozatosan kölcsönös győlöletté pumpált szembenállás reflexszerővé vált már. Az álvalóság érzelmileg megközelített álügyei mindinkább kiszorítják a valóság racionális érzékelhetıségének még a lehetıségét is. A társadalom arra kondicionálódik, hogy bármi történjen is, azonnal az ilyen oldal – olyan oldal hamis tükrében próbálja meg értelmezni. Ez idıvel nem vezethet sehova, csak teljes szétesésére, ami már folyamatban is van. Nem tételezhetı komolyan föl, hogy a pártok tényleg el kívánnák pusztítani az országot, de érdekeik gátlástalan követése folytán a legjobb úton vannak, hogy elpusztítsák. Fı álprobléma Az érzelmek fölkorbácsolására, de semmi másra nem alkalmas, épp erre a célra elırángatott jelképek körüli küzdelmek sorában a legutolsók egyike, az ún. árpádsávos zászló szimbolizmusának, múltjának és jelen használatának álproblémája. Agyontárgyalják, tudálékos okoskodások hangzanak el róla, mintha valami súlyos kérdés várna magyarázatra, és nem a másként már kialakított álláspontok igazolásáról lenne szó. Pedig még csak néhány évvel ezelıtt sem jutott senkinek sem eszébe, hogy létezhet bármilyen kérdés ami ezzel kapcsolatban netán megválaszolásra vár. Nem is önmagában kavar föl erıs érzéseket a piros fehér csíkos zászló ügye, hanem annak a mintegy alapálproblémának a kapcsán, melyet antidemokratikus rendszerek már hagyományosan is eredményesen használtak a történelem során a társadalom megosztására, illetve figyelmének az igazi kérdésekrıl való elterelésére. Ez az alap-álprobléma az úgynevezett zsidó kérdés. A magyar társadalomban a 80-as évek végén, azon túl, hogy mint másfelé, nálunk is akadtak néhányan, akik számára nagyon megnehezítette a létet annak ismerete, hogy élnek mellettük vagy akárcsak általában, vallásuk vagy csak ıseik vallása alapján zsidónak tekinthetı emberek, nem volt semmiféle ilyen néven azonosítható probléma. Hiányzott ugyan bizonyos zsidó vonatkozású múltbeli eseményeknek egy egészségesen mőködı társadalom szempontjából kívánatos földolgozása, mind egyes zsidók, mind egyes nem zsidók részérıl. Kétségtelen, de korántsem megérthetetlen, hogy az üldözések korának tapasztalatai a túlélı zsidók, illetve utódaik egy részét akkor is ambivalens viszonyba hozták a magyar társadalom egészével, melynek maguk is alkotóelemei, ha annak felelıssége a történtekben csak részleges is volt. Így az ilyen, a társadalomban elfoglalt helyük vonatkozásában meghasonlottságba került zsidók részérıl földolgozásra várt még

21 visszaintegrálódásuk kiteljesítésének ügye. Az is igaz, hogy nem utolsó sorban azáltal, hogy a kommunizmus idején, mint annyi más kérdésben, a múlt zsidó vonatkozású eseményeirıl sem kerülhetett sor spontán társadalmi párbeszédre, a társadalom egészének nem volt igazán módja – függetlenül attól, ami eldönthetetlen, hogy hajlandósága akkortájt mennyire lett volna rá –, hogy saját felelısségének kérdését a történtekért, annak mértékét és tanulságait kellı mélységben megvizsgálja. Mindez azonban együttesen sem jelentette, hogy a magyar társadalomnak valamiféle megoldásra váró kérdése lett volna a részét képezı zsidó származásúak szerepével kapcsolatban. Elsısorban azért nem lehetett ilyen kérdés, mert eleve „a” zsidók sem léteztek. Lakott persze az országban az összlakosság egy százalékát talán kitevı zsidó származású ember, de álláspontjuk korántsem volt azonos, ugyanúgy, mint a nem zsidóké nem volt, a magyar társadalom elıtt fölmerülı kérdésekben. A származási alapon történı elmarasztalás, netán üldözöttség elkerülésének természetes óhajától eltekintve nincs semmilyen azonosítható közös zsidó érdek. Az álprobléma az ellenkezınek alaptalan föltételezésére épül és a valóság egyes elemeire való önkényes rávetítésébıl áll. Szerves része ugyanakkor a társadalmat ebben az összefüggésben megosztó álproblémának ennek tükörképe is, az antiszemita érzületnek a társadalom egyes tagjaira vagy rétegeire történı esetenként nem eléggé megalapozott, vagy fölnagyított rávetítése. Magyarországon nagyon sok fontos és kevésbé jelentıs kérdés várt megoldásra az átalakulás idején, de olyasmi, hogy zsidó kérdés, biztosan nem szerepelt köztük. Nem is foglalkoztatta ez akkor az embereket. A dolgok iránt érdelıdık elıtt ismert volt, hogy amikor a magyar társadalom egészének utoljára, 1956-ban módja volt, hogy szabadon nézzen szembe valódi problémákkal, ugyanúgy voltak a forradalmárok, sıt a közülük majd kivégzettek között is, zsidók és nem zsidók, mint Kádár pribékjei és uralma haszonélvezıi között. Ebbıl is világos tehát, hogy miközben vannak eltérı nézető, elkötelezettségő és ilyen vagy olyan személyes érdekeltségő zsidó egyének, az, hogy „zsidó”, semmiképpen sem megfogható, értelmezhetı szociológiai kategória, a szó használata ilyen megközelítésben értelmetlen. Ennek ellenére megjelent és állandóan jelen van a magyar közéletben. Nem a sokkal késıbb fölbukkant, szélsıjobboldaliként ismert kis csoportok tevékenysége folytán került a köztudatba. Még az átalakulás utáni elsı választást megelızıen kezdıdött el az MDF és az SZDSZ ilyen értelmő álcsatározása. Egyrészıl megindult az akkor még inkább csak erıteljes utalás a politikai (látszat) vetélytárs zsidó voltára, mintha abból bármi is következne, másik oldalról elhangzottak a (tettetett) ellenlábas antiszemitizmusának elsı nyilvános vádjai. Már kiderült, ahogy általában az új pártok alig különböztek egymástól, nem különbözött az akkori – az MSZMP/MSZP melletti – két legnagyobb párt sem. Fontos volt számukra, hogy olyan ügyben léphessenek föl nyilvánosan, mely nemcsak megkülönbözteti ıket vetélytársnak beállított szövetségesüktıl, de annak nevében keserő ellentéteik látszatát is lehet kelteni. Arra is jó volt ez, hogy címkeszerően fölvállalt arculataik is valóságosabbnak tőnhessenek. Ezt tökéletesen szolgálta részükrıl a zsidózás/antiszemitázás szimmetrikus vádjainak visszhangszerő hangoztatása a nyilvánosság elıtt. Alighanem egymás közötti megegyezéssel arra nézve, hogy: „Persze nem kell ezeket komolyan venni!” Keserő szembenállásuk valódiságát legalábbis kétségessé teszi ugyanis az a könnyedség, mellyel egymással nemsokára – az ország szempontjából szükségtelenül és antidemokratikus módon – nyílt paktumot is kötöttek. Ha pedig a szembenállás nem volt tényleges, akkor mesterséges volt, elrendezett. Ez mutatja, hogy az álproblémát saját érdekeik szolgálatára jelenítették meg és építették be a köztudatba. Az SZDSZ antiszemitizmus elleni föllépése a párt „liberális” címkéjének

22 hitelességét erısítette látszólag, míg az MDF saját „nemzeti” jellegének kidomborítására tudta fölhasználni azt, hogy egyes politikusainak ilyen értelmő megnyilatkozásai nyomán megkezdıdött a „magyarság” fogalmának a „zsidóság”-éval szembeni negatív, a társadalom egészének és persze egységének azóta mérhetetlen károkat okozó meghatározása. Késıbb (részben) más pártok vették át azt a stafétabotot, melyet az MDF és az SZDSZ indított el, és mára már az álprobléma több értelemben is a legjobb úton van, hogy valódivá váljon, persze más értelemben, mint ahogy eredetileg tálalták. A nyomaiban nálunk is lappangó, de a társadalmat egyáltalán nem átható antiszemitizmus az álkérdés manipulálásának nyomán ki tudott merészkedni a félhomályból, és nyílt fórumokat talált. Az ellenük irányuló gyalázkodás azután, nem fölfoghatatlanul, sok zsidót elbizonytalanít a magyar társadalomban elfoglalt helye tekintetében. Legalábbis pszichológiai megszorultságukat kihasználva, a kormány újabban védnökükként lépett föl, de úgy, hogy az emlékeztet a maffia védelemre. Jelei vannak ugyanis, hogy a háttérben az MSZP maga mozdítja elı a legfenyegetıbb hangot megütı szélsıjobboldali szervezetek mőködését, azokét, akikkel – de a szintén antiszemitának mondott fı ellenzéki párttal szemben is – védelmet kínál. Az antiszemitizmus vádjának a kormány részérıl történı hangoztatása a társadalom széles rétegeibıl vált ki ellenhatást, ami a dolgok összefonódása nyomán aztán zsidók ellen is irányul. Elszigeteltség érzésüket ez csak erısíti, és az antiszemitizmus jelenlétét látszik igazolni. Így jön létre mindenki számára lefelé húzó örvény. Nincs, úgy látszik, amit a pártok meg nem tennének annak érdekében, hogy ebben a vonatkozásban is szét ne forgácsolják a társadalmat. A folyamat része volt Csurka István föllépése, akinek szerepe meghatározó volt abban, hogy 1993-ban megalakult a MIÉP. Az MDF-bıl kiváló párt, illetve Csurka, lényegében Krassó György gondolatkörével állt elı mint sajátjával. Krassó azonban az antidemokratikus átalakulást bírálva a visszaélések módjára és részleteire is pontosan rámutatott és közben szociológiailag világosan azonosítható rétegek felelısségét hangoztatta. Csurka ehelyett, bár az átalakulás hiányosságait maga is jogosan tette szóvá, felelıssé a történtekért „a zsidók”-at tette, akik szerinte ebben a minıségükben az országnak, bárhol is éljenek, mintegy axiomatikusan rosszakaratú ellenségei. Ez a vád hihetetlenül fonák dolog éppen egy olyan ember részérıl, aki az MDF színeiben maga is aktív részese volt mindannak, ami és ahogyan történt, akit azért, amit bírált, és amit a megfoghatatlan „a zsidók”-ra fogott, világosan nem kis személyes felelısség is terhel. Ha a felelısök között sok mással együtt voltak is egyes zsidók (miközben a folyamattal más zsidók aktívan szembeszálltak), köztük volt – a felelısök között – maga Csurka István is. A jelek egyébként is azt mutatják, hogy a MIÉP létrehozása és pályafutása is az általános színjáték része. Zsidó vonatkozású részletektıl el is tekintve, józan ember elıtt elsı hallásra világos, hogy kártékonyabbak a pártnak nemzeti ügyekben hangoztatott állásfoglalásai, követelései nem is lehetnének – éppen a képviseltnek föltőntetett ügy számára –, mint amilyenek. Úgy látszik, a pártoknak az az átgondolt politikájuk, hogy bárminek a nevében aminek a lakosság körében természetes vonzereje lehet, azt nagyon hangos jelszó szinten, de csak úgy képviselı, mellette szándékosan hamisan érvelı, ezzel az ügyet csak lejárató álmozgalmat hívnak életre. Céljuk ilyenkor az, hogy elejét vegyék a nép spontán önszervezıdése megindulásának, eleve tegyék lehetetlenné minden ügy, gondolat érdembeli, ıszinte képviseletét, és elmélyítsék a nép bénult, ıket segítı mindenbıl kiábrándultságát.

23 A pártok a cigányság vonatkozásában sem a társadalom egységét mozdították elı. Szerep keresésük mintegy melléktermékeként, úgy tőnik, máris sikerült a társadalom e korántsem egységes, és részben addig is nehezen integrálódó rétegét a társadalom egészérıl meglehetıs élességgel leválasztaniuk. Bármilyen megoldásra váró valóságos problémák léteztek már korábban is a cigányok egyes rétegeivel kapcsolatban, egészüknek politikai öntudata nem volt erıs, és el lehet mondani, hogy a hazai cigányok, amennyire ilyesmivel foglalkoztak, származásuk különállásának ismeretében is, a magyar társadalom egészéhez tartozónak tekintették magukat. Törekvésük, ha volt ilyen értelemben, az volt, hogy ıket környezetük magyaroknak elfogadja. Aligha segíti az ország érdekeit, ha egy benne élı jelentıs számú és növekvı arányú kisebbség elidegenedik tıle. Ezt nemcsak a vele szembeni ellenségesség tapasztalása válthatja ki a cigányságból, de az is, ha az érdekeinek védelmében saját meggondolásukból föllépık különállóságának tudatát fölerısítik és bátorítják, hogy ebben a minıségében a társadalom egészével szemben követelıen lépjen föl. Részérdekek ilyen érvényesítése könnyen hívja ki az elıítéletektıl különben sem mentes szélesebb társadalom ellenállását. Mindez, részben máris, kevésbé a kedvezményezettnek szántak helyzetének javulásához, mint elszigetelıdésükhöz és kollektív öntudatuk erısödésével párhuzamosan a többséggel való szembekerülésükhöz vezet, így mélyíti el a már meglévı szakadékot, vagy hoz létre újabb törést. A pártok gátlástalan önzését, felelıtlenségük mértékét mutatja, hogy abban az országban játszanak ilyen tőzzel, amelynek talán legmegrázóbb történelmi tapasztalata, területe több mint kétharmad részének elvesztése, elválaszthatatlan volt a benne élı nemzetiségek elidegenedésétıl. Aki nemzetben, országban gondolkozik, akinek a közjó is számít, az semmiképpen sem keresi azon az áron a maga javát, hogy megbontja a társadalom belsı egyensúlyát, de akár csak ront is rajta. A pártok pedig, más antidemokratikus eljárásaik mellett, éppen erre építették közös uralmukat. Nagyon is megfelelt nekik, ha az általuk mesterségesen támasztott álproblémák foglalkoztatják a közvéleményt, ha az izgatja az embereket, hogy ki zsidó, ki cigány és ki nem, és, hogy ez esetleg mit jelent, ahelyett, hogy az ı kulisszák mögött folytatott, tisztának nem mondható üzelmeikre figyelne. Az összezavart társadalom felemás válaszai Érdemes itt szemügyre venni, hogyan viszonyult a kialakuló új rendszerhez a nép. Noha a 80-as évek vége fejleményeinek inkább csak passzív szemlélıi voltak az emberek, reményeik nagyok voltak. Elhitték az új pártok ígéreteit, elhitték mindenekelıtt, hogy minıségileg újat, alternatívát jelentenek a kommunistákhoz képest. Ez világos abból, hogy a volt állampárt utódja, az MSZP a képviselıi mandátumoknak csak 8,55%-át tudta megszerezni, annak ellenére, hogy – amint láttuk – a választási szabályok nagyon kedvezıek voltak számára. Kétségtelen, hogy a nép elutasította a volt rendszert és letéteményeseit, és változást akart. A hatalom új urai azonban bizonytalanul viselkedtek. Bármekkora szükség lett volna is rá, nem mertek olyan intézkedéseket hozni, melyek a dolgokat gyors pezsgésbe hozták volna, fölgyorsították volna a változásokat, és nagyobb önállóságot, gazdasági hatalmat adtak volna a legkülönbözıbb társadalmi rétegek kezébe. Döntéseik felemások, félszívvel hozottak, elkésettek, lassúak voltak. Elsısorban azért, mert fıként politikai szempontok alapján születtek. Féltek a radikális változásoktól, nehogy kicsússzon a kezükbıl az ellenırzés. Emellett az ország érdekeit lényeges kérdésekben alárendelték személyes érdekeiknek. A kommunizmus utolsó évtizedeiben felelıtlenül fölvett kolosszális nyugati kölcsönök visszafizetését mindenképpen helyes lett volna legalább megpróbálni elkerülni. Ez lehetségesnek tőnt az adott történelmi körülmények között. A Nyugatnak sokkal fontosabb

24 volt az ország átállása, mind gazdasági, mind más tekintetben a dolgok nyugati jellegő intézésére, mint a tartozás mindenáron való behajtása. Kétségtelen, hogy ha a kérdést úgy jelenítik meg elıttük, hogy a törlesztés terhe társadalmi nyugtalanságot kiváltva veszélyeztetheti a békés és demokratikus átállást, illetve az azt követı egészséges gazdasági fejlıdést, az utóbbiakat részesítették volna elınyben. Nem egy történelmi példa igazolja, hogy különleges helyzetekben elıfordul az ilyen tartozások leírása. Lengyelország vezetıinek sikerült is elérniük – miközben Magyarország ezzel még csak meg sem próbálkozott – a sokkal nagyobb összeget kitevı lengyel tartozás jelentıs hányadának elengedését. A magyar vezetık azonban – ez legalábbis így tőnik – nem az ország érdekeit nézték, hanem azt, hogy ık maguk mintegy „jól feküdjenek” a nyugati gazdasági és politikai irányítók szemében. Nekik akartak „tetszeni”, alighanem a maguk számára elérni remélt elınyök érdekében, nem választóiknak, az ország népének. (Ennyiben úgy viselkedtek mint, Ceaușescu, az addigra már kivégzett román diktátor, akinek saját presztízse és uralma nyugati támogatottsága növelésének érdekében gondja volt rá, hogy országának akkor se legyenek tartozásai, ha ez a lakosság legteljesebb kizsigerelésével is jár.) A társadalom eközben azt tapasztalta, hogy nemcsak a kilátásba helyezett felelısségrevonások maradnak el, hanem a volt rendszer emberei ráadásul sikeresen tesznek szert új gazdasági pozíciókra is. Az elsı jelentıs visszaélésekrıl szóló hírek is fölröppentek. Utólag egyes körökben szokássá vált a korszakot, és fıként miniszterelnökét megszépítı fénnyel övezni, de a valóság az, hogy a társadalom az adott korban mérhetetlen csalódással fogadta az Antall-kormány tevékenységét. Ez elıször a taxis sztrájk néven ismert megmozdulásban mutatkozott meg, mely a nép részérıl még másfél évtizedig az egyetlen kísérletet jelentette, hogy közvetlenül is hallassa szavát. Ami a taxisoknak a benzin ár emelése elleni sztrájkjának indult, az rohamosan széles, spontán népi megmozdulássá terebélyesedett. Ha a sztrájk vezetıi, amikor a hatalommal tárgyaltak, nem csak a mozgalmat kirobbantó közvetlen kérdés megoldására törekedtek volna, hanem az új viszonyokkal szembeni elégedetlenséget tükrözı általános népi támogatás láttán követeléseikkel tovább mennek, vagy ha a sztrájkot támogató emberek maguk fogalmazzák meg világosabban, mi vitte ıket az utcára, az egész szemfényvesztı áldemokratikus átalakulás, ami ellen föllépésük érezhetıen, de kellıen meg nem fogalmazva irányult, még megállítható lett volna. A sztrájk azonban elvetélt. Ekkortól számítható csak annak a mély és egyre mélyülı torzultságnak a kezdete mely politikailag a magyar társadalmat azóta is jellemzi. Voltak ugyan ennek elızményei, a közgondolkodást a Kádárrendszer idején is áthatotta a zsákutcás, önbecsapó védekezési mechanizmusok sora, sıt még korábban is léteztek már összehasonlítható jelenségek. Mindezeket a közösséget ért ismert történelmi kudarcélmények magyarázták. Új azonban, hogy a magyar nép tisztánlátása, józan ítélıképessége éppen akkor bénul le soha nem látott mértékben, amikor hosszú évszázadok óta a legjobb esélye lenne, ha megpróbálná, hogy érvényesítse saját akaratát. Aligha kétséges, hogy a különös jelenség csak újabb kollektív traumával magyarázható, azzal, hogy ha megkésve is, de fölfogta a nép, hogy éppen azok játszották ki, azok árulták el ügyét, akik a nevében léptek föl. Az „Engem nem érdekel a politika, engem a gazdaság érdekel” ellentmondásos, a valóságtól daccal elforduló, semmit meg nem oldó képtelenségének több éves össznemzeti szajkózása után derült ki, hogy a nép politikai ösztönei mégsem tompultak el teljesen. A következı, az 1994-es választáson ugyanis az MSZP meglepetésszerően 54,15%-nyi képviselıi mandátumhoz jutott. Bármennyire is szokás volt akkortájt a fejleményt a kenyér alacsonyabb ára iránti nosztalgikus sóvárgással értelmezni, a szavazatok ilyen arányú, rendkívül szokatlan átlódulása bárhova, de különösen egy elızıleg határozottan, és jó okkal, elutasított párthoz, még ha egyes választókat motiválhatott is ilyesmi, kétségtelenül más, mélyebb magyarázatot kíván. Ez csak egy lehet. A becsapott nép minden félrevezetettsége, manipuláltsága és

25 politikai artikuláltságának hiánya mellett is fölismerte, hogy folytatódó kisemmizettségéért nem egyszerően az éppen hivatalban lévı kormány pártjai a felelısek, hanem az az egész áldemokratikus garnitúra, mely a hatalmat a kommunistáktól 1989-ben valójában együttesen vette át. A szavazás kimenetele, ha nem így lett volna, logikusan csak más, még ki nem próbált párt megválasztása lehetett volna. Dacreakciót jelentett a volt kommunisták felé fordulás. Mintha azt mondta volna ezzel a nép az új pártok vezetıinek: „Hittünk nektek. Elutasítottuk évtizedes elnyomóinkat. Becsaptatok. Azt hittétek majd már minden a tiétek. Tudjátok mit? Megmutatjuk nektek! Inkább visszahozzuk a kommunistákat. Csakazértis.” Természetesen a hatalomba így visszakerültektıl sem lehetett semmi jót várni. Addigra a többi párthoz képest már különben sem jelentettek semmilyen értelemben sem alternatívát. Múltjuk is terhelte ıket. A helyzet tragikuma, hogy megválasztásuk az áldemokratákat mintegy arculcsapó gesztuson túl semmire sem volt jó. Hiába maradt még a népnek annyi tisztánlátása, hogy fölismerte, kijátszották, tenni ez ellen egy látványos, de értelmetlen lépésen túl már nem tudott. Bezárult zsákutca. Valóság és álvalóság bénító szimbiózisa Visszakerült hát a kormányzásba a párt, mely éppen vallott nézeteitıl és követett politikájától függetlenül, a társadalom lelkületében elválaszthatatlanul és joggal fonódott össze a még föl nem dolgozott múlttal. Ha csalódottságában, indulatból, a fél ország feléje is fordult, a másik fele nem. A kormányhoz kapcsolódó viszonyt, az emberek politikai állásfoglalását ettıl kezdve csak részben tudatosan, de kétségtelenül nagy mértékben, ezért a múlt határozta meg. Ekkor, és ezen a szálon indult meg a társadalom késıbb csak egyre szélesedı kettészakadása. A vélemények így nem elsısorban a jövıben követendı út jellege és részletei körül kristályosodtak ki, ahogyan az normálisan mőködı társadalmakban lenni szokott, hanem, ha rejtett csatornákon át is, a múlthoz való viszony szerint csoportosultak. Akiknek számára erkölcsi meggondolások voltak az elsıdlegesek, vagy kevésbé könnyen felejtettek, a magukat az MSZP riválisaiként szerepeltetı pártokat támogatták. Szimpátiájuk ezen belül növekvıen a Fidesz irányába fordult. Mások, akiknek gondolkodása anyagiasabb volt, nemcsak a múlt rendszer haszonélvezıi, de olyanok is, akik a jelen bizonytalanságai elıl szívesen menekültek a múlt megszépítı távolságból már vonzónak tőnı emlékébe, vagy akárcsak korábbi életük megszokott kereteinek eltőntét sajnálták, az azt megtestesítı MSZPhez kötıdtek. Ami viszont a múlttal kapcsolatban indokolt és fontos is lett volna, azaz a vele való szembenézés (minden logikus következményével együtt), az nem történt meg. Ehelyett csak érzelmileg megközelíthetı vonatkoztatási ponttá vált a múlt. Mindkét kialakuló „oldal” táborának figyelme elsısorban olyasmire irányult ezáltal, ami mőködı demokráciákban legjobb esetben mellékkörülménynek számít. Így zsákutcás helyzet alakult ki. A jelentıl elforduló keretben fölmerülı kérdés eleve nem lehet értelmes, rá nem lehet hasznos választ adni, az ilyesmibıl eredı szembenállásból racionális megközelítésben nincs kiút. Ami maradt, az a földolgozatlan múlttal, annak hol ilyen, hol olyan elemével kapcsolatos érzelmi állásfoglalás. Nem meglepı tehát, hogy az átlagember politikai véleményét azóta is a mindent eluraló érzelmi beállítottság jellemzi. A szétszakadt társadalom belsı ellentétei a megoldás reménye nélkül mélyültek így el egyre jobban. A mellébeszélés teljes, a kapcsolódó érzelmek mélyen keserőek, a kölcsönös győlölet és félelem mindent eltakar. A „másik” fél álláspontjának megértésére, de akár csak meghallására nincs késztetés. A rosszindulat és gyanakvás mindkét „oldal” támogatóit jellemzi. Semmi sem felelhetne meg jobban a pártok érdekének. Hatékonyan éppen ebben a keretben lehet megjeleníteni a már ismertetett, többnyire szintén a múlttal kapcsolatos, a meglévı hasadást csak elmélyítı álproblémákat, nehogy azok híján az emberek kölcsönös szembenállása lelankadjon, és

26 esetleg a jelen valódi problémáinak, nem utolsó sorban a politikai hátterő korrupciónak egymással összefogó fölszámolására is gondolhassanak. Olyan nagyon különös helyzet állt elı, hogy párhuzamosan létezik egy nem észrevehetetlen, de amennyire a pártoktól telik, elrejtett, és mindenképpen letagadott valóság, az, hogy a pártok a színfalak mögött együttmőködnek, és egy annál fülsüketítıbben mindennap, mindenki elıtt, mindenhol megjelenített, ellenségeskedéseikrıl szóló, hangos színjáték, azaz álvalóság. A társadalom számára az utóbbi jelenti azt a közmondásos fát, melytıl nem képes fölismerni az orra elıtt álló erdıt. A nép csapdában van. Elhitették vele, hogy demokráciában él, és ha javítani szeretne sorsán, ezt választások alkalmával teheti meg. Az emberek ugyan már régen érzik, hogy sokat egyik párttól sem várhatnak, de mert amíg az ember él, remél, a bırükön érzett, éppen aktuális rosszból meg-megpróbálják kiszavazni magukat. Arra a tapasztalat ugyan már ráébresztette ıket, hogy ez csak egy másik rosszba történhet, ezért beszélnek következetesen és a valóság részleges fölismerésével, de folytatódó önáltatással mindkét „oldal” támogatói saját oldalukról, mint „a kisebbik rossz”-ról. Ez önmagában is megmutatja az egész képtelen helyzet lefelé, pusztulásba vezetı irányát. Ahol a legtöbben meggyızıdés és azonosulás híján csak félelembıl szavaznak, maguk által fölismerten mindig rosszat választanak, mégha az esetleg valóban csak a kisebbik is, ott magától értetıdı, hogy minden csak romolhat. Fejlıdés, elıre vezetı út ilyen körülmények között értelemszerően nincs, a legtöbb amit elérni – talán – lehet, a romlás folyamatának lassítása. A helyzet olyan, mint a malom nevő játékban az ún. csiki-csuki. Az adott keretek között bármit lép is a nép ha választ, csak önmaga ellen léphet. Még az áldemokácia is kínál lehetıséget. Minden akadály csak pszichológiai Pedig van kiút. Van alternatíva „a kisebbik rossz” ál-alternatíváján kívül. Megtalálásához a legsürgısebb a dolgok következetes végiggondolása. Miközben egyre szélesebb körő a fölismerés, hogy a szétszakítottság csak katasztrófába vezethet, a legtöbben még mindig azt képzelik, hogy a szakadást elsısorban legfölsıbb szinten kell megszüntetni. Egyelıre a társadalmat még átitatja az az antidemokratikus gondolkozásmód, mely a dolgok elintézését, ha nem is külsı erıktıl, de legalább föntrıl lefelé történıen várja. (Ezért keresik, mintha valami természeti adottságról lenne szó, eleve a fönt lévık körében „a kisebbik rossz”-at is.) Ez alapvetıen hibás. A mai hazai problémákat csak a ma Magyarországon élı, egymás felé forduló, közös céljaik elérése érdekében összefogó emberek együttes erıfeszítése oldhatja meg. Nem tehát az irányítást tizenhét éve közösen bitorló pártoké. Hogyan lehetne azoktól várni a megoldást, akik, ahogyan láttuk, maguk jelentik a problémát? Az ember ne adja föl kishitő tehetetlenségbıl, hogy sorsán maga akarjon javítani. Olyan helyzet kialakítására van szükség, ahol létrejöhet, ami az átalakulás során elmaradt, a lentrıl fölfelé épülı, azaz valódi demokrácia. A legsürgısebb, hogy az emberekben tudatosuljon, hogy megosztottságuk mesterséges, tényleges ellentéteik nincsenek, és, hogy perverzül az ı kárukra mőködnek együtt azok, akiknek nevében egymással szembenállnak. Nem szabad szem elıl téveszteni, akármilyen hangos az „egyik oldal – másik oldal” lármája, hogy az igazi törésvonal nem a társadalom sokat emlegetett két fele között húzódik, hanem egyik oldalról a nép, másik oldalról az egymással együttmőködı összes párt között.

27 Mi sem egyszerőbb, mint az ország sorsát új vágányokra helyezni. Az egymással összejátszó pártok közös uralma az emberek leadott szavazatain nyugszik. Amikor majd – minél elıbb, annál jobb – a hamis reménytıl vezetett, a jelenlegi viszonyokat csak konzerválni képes, „a kisebbik rossz”-ra szavazás zsákutcás beidegzıdését öntudatos, átgondolt, felelısségteljes magatartás váltja föl, megkezdıdik a problémák megoldása. Ami kívánatos, hogy az emberek, mielıtt szavazni mennének, a kérdést elkezdjék úgy föltenni magukban: „Van olyan párt amelynek vezetıi kezébe sorsomat bizalommal helyezem?”„Van olyan párt, mellyel azonosulok, meggyızıdésem, hogy erıfeszítései, törekvései az ország érdekét szolgálják? Ha ezekre a kérdésekre a válasz: „Nincs”, akkor a logikus, tisztességes és demokratikus döntés senkire sem szavazni. Pszichológiailag nagyon érdekes ebben az összefüggésben sokak viszonyulása a helyzethez. A társadalom kiábrándultsága általában a pártokból olyan fokú, hogy annyiban a legtöbben máris egyetértenek, „egyik sem jobb a másiknál”, „mindegyiket csak az érdekli, mennyit tud lopni”. Mégis, az ilyen kijelentéseket tevık többsége amint értesül az általa is fölismert tények mélyebb összefüggéseirıl, arról tudniillik, hogy mi teszi a pártok számára mindezt lehetıvé (a színfalak mögötti együttmőködésük), és, hogy lehetne a folyamatot, amit ık maguk helytelenítenek megállítani (megvonni tılük a legitimációt, azaz egyikre sem szavazni, ha már a gyakorlatban úgyis mindegy), azonnal tiltakozik, mintha a közlı azzal, amire fölhívja a figyelmüket, tılük valamit el akarna venni. Ez a furcsa ellentmondásos viselkedés részükrıl arra mutat, hogy az intuitívan érzékelt valóság és a környezetükben mesterségesen megjelenített de általuk állandó jelleggel tapasztalt álvalóság egyelıre föloldhatatlan konfliktusban van bennük és ez tehetetlenségre kárhoztatja ıket. Amit elvesztenének, az az illuzió, hogy rajtuk múlik valami. Tragikus, hogy egy illúzió megırzéséért mondanak le olyan út választásáról, mely ténylegesen vezethet ahhoz, hogy valóban múljanak is rajtuk a dolgok. A társadalom tisztánlátását megnehezítheti, hogy az általa fölismerésre váró helyzet alapvonásának, a pártok színfalak mögötti titkolt együttmőködésének föltárását – ha csak fölszínesen is – nem nehéz összeesküvés elméletnek bélyegezni, hiába nem az. A valóság bemutatása így azzal a kockázattal jár, hogy pusztán jellegileg téves besorolása révén tőnik elmarasztalhatónak, így kerül átgondolás nélküli elutasításra, annak a sokak által (joggal) osztott nézetnek az alapján, hogy az összeesküvés elméletek önmagukban véve hibásak. Itt hasznos leszögezni, hogy bármennyire önkényes és fölösleges nyakatekert fantáziaszülemények is az ilyen elméletek, ebbıl nem következik, hogy összeesküvések soha sincsenek. Idınkénti elıfordulásukra történelmi példák utalnak. Ilyen volt 1933-ban a Reichstag emlékezetes fölgyújtása, amit a nácik azért tettek, hogy a bőntényt mások nyakába varrva, a teljhatalmat maguknak kaparinthassák meg. Nem lehet tehát valamit csak azzal mint eleve lehetetlent elutasítani, hogy nem illik bele a történések szokásos vagy elvárt medrébe. Nagy a különbség mesterségesen kiagyalt összeesküvés elméletek és egy tényleges összeesküvés tényszerő leleplezése között. Amikor a másképpen nem értelmezhetı mindennapi tapasztalat valamilyen magyarázatot kínál, kívánatos a magyarázatot akkor is közelrıl szemügyre venni, ha a megközelítésmód maga meglepınek tőnik. A jelek pedig nálunk kezdettıl, vagyis az új pártok megjelenésétıl fogva tagadhatatlanul és félreérthetetlenül a pártok közötti titkos együttmőködésre mutatnak. Ahol mint látható volt, csak önmagukat képviselı szők csoportok egymással, a nép részérıl minden meghatalmazás nélkül, az ország sorsáról szóló tárgyalásokba kezdtek, ezeket a nép kizárásával zárt ajtók mögött folytatták és ott máig nem lehet minden részletében pontosan tudni milyen alkuk árán milyen megállapodásra jutottak, majd a következı évtizedekben az így elért megállapodás alapján kormányoztak, ott a

28 résztvevık között, bárhogy is hívható, de összeesküvéshez igen hasonló dolog történt, és a kormányzás alapja egy ugyan nem minden részletében megismerhetı, de jellegében, törekvéseiben és következményeiben éppen elég jól kitapintható, értelemszerően nem a nép érdekeit szem elıtt tartó, eleve antidemokratikus megállapodás. Konfliktushelyzetben ismét leleplezıdtek: sem nem demokraták, sem nem ellenfelek A falon, mely a pártok általában gondosan álcázott együttmőködését takarja, nemrégiben jelentıs rés ütıdött, melyen bepillantva összejátszásuk ténye ismét világosan kivehetı. A demokrácia hiánya szempontjából a már tizenhat éve olajozottan mőködı áldemokratikus rendszeren belül is újat hozott a kormányfı ıszödi, az MSZP vezetısége elıtti beszédének kipattanása. Napvilágra kerülése tarthatatlan helyzetbe hozta nemcsak a kormány vezetıjét, de magát a kormányt is. Igaz ugyan, hogy tevékenysége nyomán addigra már különben is nyilvánvalóvá lett, hogy a néhány hónappal korábbi választást a kormány antidemokratikus sıt törvényellenes módszerek alkalmazásával, a választók szándékos félrevezetésének árán tudta csak megnyerni. Mégis új helyzetet teremtett, mert fölrázón hatott, hogy mindez a kormányfı saját szavaiból nyert, kételynek helyt nem hagyva, teljes bizonyosságot. Többé sem álcázni, sem eltagadni nem lehetett. A valóságos gazdasági adatokat a választók rászedése céljából rejtette el a kormány, és ugyanezért tett nekik alapvetı kérdésekben hamis, semmiképpen be nem tartható ígéreteket. A hatalom ilyen árú megtartásának nincs köze a demokráciához, annak szemszögébıl nemcsak elfogadhatatlan, de értelme sincs. Ez a viselkedés csak diktatúrák logikájában értelmezhetı. Valóságos demokráciában ilyen helyzet kialakulása elképzelhetetlen. Még kevésbé lehetséges, hogy aki pozícióját így tartotta meg, az még leleplezıdését követıen is, gátlástalan cinizmussal az ilyen körülmények között eleve érvénytelennek tekinthetı választás eredményére hivatkozva merje megpróbálni igazolni hivatalban maradását. A szempont, mellyel egyesek ennek láttán megnyugtatják magukat, hogy „politikusok máshol is hazudnak”, nem tartozik ide, és ha igaz lenne, sem jelentene semmit. Ha politikusokkal máshol is elıfordul, hogy nem mindenben ıszinték, a hazugság attól még nem norma. Ráadásul Magyarországon sokkal többrıl, a demokrácia szabályainak széleskörő és lényegi átlépésérıl volt szó. Úgy látszik, az áldemokraták kiestek szerepükbıl és még a maguk teremtette, csak formailag, illetve részlegesen demokratikus szabályok betartása is sok volt már nekik. Hogy a kormány számára tényleg nem idegen a diktatúrákéra emlékeztetı magatartás, bármit papol az általa a gyakorlatban már halmozottan is semmibevett demokráciáról, azt nehéz félreérteni az állampolgárok ellen és megfélemlítésükre késıbb történt, semmivel sem igazolható brutális rendıri támadás után. A taxis sztrájk, vagyis 1990 óta a beszéd kipattanását követı országos spontán tiltakozási hullám volt az elsı eset, hogy a nép közvetlenül is megkísérelte hallatni szavát. Ami történt, úgy látszott, még a legelfásultabbakat is képes volt magukhoz téríteni. A kezdeti népi megmozdulás, majd annak – a jelek szerint – a kormány által manipulált lejárató és figyelemelterelı szándékú, erıszakos irányba terelésének kísérlete után, mely lendületébıl ugyan elvett, de fölszámolni nem tudta, az ország egy fajta belsı izzás állapotába került. A szemek a legnagyobb ellenzéki párt felé fordultak. Az emberek a kialakult helyzetben vezetést, útmutatást vártak. De hiába. Ami ehelyett történt, annak jelentése félreérthetetlen. Orbán megmentette a sarokba szorult Gyurcsányt. Az ıszödi beszéd nyomán kialakult rendkívüli helyzetbıl, abból ugyanis, hogy egy kétséges legitimációjú kormány ragaszkodott önkényesen a kifogásolható módon megszerzett hatalom megtartásához, demokratikus szempontból egyetlen kivezetı út kínálkozott. Új,

29 az ország helyzetérıl szóló valós tájékoztatás alapján megtartott választás haladéktalan kiírása volt a megoldás. Ezt a kormány azonnali lemondásának kellett volna megelıznie, karöltve egy, a köztársasági elnök által, tetszése szerint kinevezett ügyvivı kormánynak a választás eredményének kihirdetéséig, azaz új választott kormány alakulásáig tartó hivatalba lépésével. Hasonló elképzelések el is hangzottak. Leginkább éppen saját híveinek okozott csalódást ebben a helyzetben Orbán, amikor a Fidesz hosszas huzavona és egy általa kibocsátott, igen különös ultimátum lejárta után megtartott nagygyőlésén elutasította, hogy pártja új választást követeljen. Ez érthetetlen volt és ellentmondásos is a Fidesz egyébként hangoztatott álláspontjával, mely különben helyesen utalt a beszédet követıen kialakult helyzet lényegi vonásaira. Nehéz azt, ami történt, másként értelmezni, mint a pártok színfalak mögötti együttmőködésének újabb, különösen világos jeleként. Bármilyen más megközelítésben fölfoghatatlan ugyanis, miért nem követelte a Fidesz vezetıje azt, amit mind a demokrácia védelme, mind az ország, sıt saját pártjának formális érdeke szempontjából kézenfekvı lett volna követelnie, azaz új választás kiírását. Arra az esetre, ha a kormány megkísérelné visszautasítani, hogy eleget tegyen az ellenzék fölhívásának, ezt a helyzethez illı ellenlépés kilátásba helyezésével is alá lehetett, sıt kellett volna támasztani. Orbán világosan megmondhatta volna, hogy ha a kormány továbbra is ragaszkodna a demokrácia semmibevételéhez, országos sztrájkra fogja fölhívni az ország lakosságát a demokrácia megmentése érdekében. Mi sem lett volna egyszerőbb. A közös föllépés igénye máris szinte a levegıben lógott, csak a vezetés hiányzott hozzá. Ha csak az ország harmadrésze tett volna eleget – ha a dolog úgy alakul – Orbán fölhívásának, és ennyi legalább bizonyosra vehetı, hogy csatlakozott volna hozzá, nem kétséges, hogy a kormány nem maradhatott volna tovább a helyén. Mindez azt követte, hogy az állítólagos ellenzék vezetıje úgy szólította föl hozzá intézett ultimátumban lemondásra a kormány fejét, hogy csak a magyar nép teljes politikai zavarodottságával magyarázható, hogy elmaradt tízmillió ember egyszerre kitörı hahotázása. Valószínőleg egyedülálló az ultimátumok történetében ugyanis, hogy a teljesítés elmaradása esetére a kibocsátó ne helyezzen kilátásba kézzelfogható ellenlépést. Mindössze a máris folyamatban lévı tiltakozás folytatására, konkréten a nagyon várt, de érthetetlenül elhalasztott nagygyőlés megtartására történt utalás. A tét tehát az volt, hogy ha Gyurcsány, akinek lemondását az ultimátum követelte, nem mond le, akkor a Fidesz majd megtartja különben is esedékes nagygyőlését. Ilyen állítólagos ultimátum kibocsátása szemfényvesztés. Nem az egyetlen volt az ügyben a Fidesz vezetıje részérıl. Szólaltathatott meg kollektíven ébresztıórákat, javasolhatta, hogy a kormány lemondását követelık tőzzenek ki fehér masnit, kivonulhatnak a Fidesz képviselıi a parlament üléstermébıl Gyurcsány beszédei alatt – mindez nyilvánvalóan nem több üres gesztusnál. Jó az efféle az ellenzéki tevékenység illúziójának keltésére, jó a szembenállás látszatának demonstrálására, jó a megosztottság fönntartására, de ezen túl, magától értetıdıen, nem jó semmire. Gyurcsány lemondása, annyi biztos, aligha volt várható mindettıl. Még a népszavazás kezdeményezése sem szolgált más célt, mint az ı ingatag pozíciójának megszilárdítását. Egészen egyértelmő ugyanis, hogy bármi is szóljon a népszavazás gyakorlata mellett egyébként, az adott körülmények között ez a kezdeményezés mindenekelıtt a kormány megmentését eredményezte azáltal, hogy a figyelemnek a tényleges kérdésrıl való elterelését szolgálta. A kérdés az ıszödi beszéd ügye nyomán a kormány legitimitása volt, az, hogy helyén maradhat-e, intézkedhet-e egyáltalán, nem pedig az, hogy mennyiben helyes, amit tesz. A népszavazás ötlete viszont az igazi kérdést átlépve a helyzetet hamisan, nagyon a kormánynak kedvezıen, olyan megvilágításban jelenítette meg, mintha bizonyos konkrét intézkedések jelentenék a problémát. Egyúttal a kezdeményezés még azzal is a kormány kezére játszott, hogy

30 messzire elodázta azt a keveset is amit a népszavazás eredményétıl esetleg várni lehet. Mindez csak arra volt jó, hogy a Fidesz úgy segíthessen a kormánynak a fölhördült nép lecsendesítésében, hogy közben a maga részérıl még aktív ellenzéki tevékenységet is tudjon színlelni. Ettıl kezdve a vonatkozási pontok megváltoztak, többé az igazi kérdésrıl nem is lehetett szó, az érdeklıdés középpontjába ugyanúgy jogi hercehurcákat állítottak, mint amikor az MDF-kormány keresett kifogást arra, hogy miért kerüli el a kommunizmus mezében bőnözık felelısségrevonását. Mint akkor, most is kitapintható volt a csak látszólag szembenálló pártok közötti összejátszás. Olyankor mulasztani el új választás követelését, amikor ezt nemcsak a demokrácia védelme teszi szükségessé, de hasonló elképzelésekkel ezrek is vonulnak az utcára, akkor tolni odébb bármiféle kibontakozásnak még legjobb esetben is csak az esélyét legkevesebb egy évvel, amikor az ország krízishelyzetben van, amikor a dolgok halaszthatatlanul azonnali megoldást kívánnak, nem tekinthetı egyszerően ügyetlen politizálásnak. Ez kétségtelenül átgondolt, tudatos döntés eredménye volt a Fidesz részérıl, összhangban a pártoknak már 1989 óta folyó, ami a lényeget illeti, együttes országlásával. Késı? Az embernek olyanféle képe alakul ki, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gyurcsány, egy Orbán, és a nép. Egyrésze Gyurcsány híve volt, másik része Orbáné. Gyurcsány és Orbán elhívták a népet a tóhoz fürdeni. Az emberek le is tették ruháikat a parton és bementek a vízbe. Hamarosan kiderült, mocsárba mentek. Hínárok akaszkodtak rájuk, úszni nem tudtak, és csak süllyedtek lejjebb és lejjebb, a feneketlen lápba. Orbán hívei egyik kezükkel torkon ragadták Gyurcsány híveit, Gyurcsány hívei egyik kezükkel torkon ragadták Orbán híveit, míg másik kezükkel mindnyájan egymás arcába mutogatva kiabálták: »Miattatok kerültünk a mocsárba, miattatok kerültünk a mocsárba!« Közben egyre lejjebb süllyedtek, de csak szorították egymás torkát. Még a szemek is kigúvadtak, de hörögve ismételték, »Miattatok kerültünk a mocsárba, miattatok kerültünk a mocsárba!« Azután eltőntek, és csak buborékok szálltak föl. Gyurcsány és Orbán egymásra néztek, összeszedték a ruhákat és elvitték eladni, hogy abból is kerüljön még egy kis pénz.” Föl kell ocsúdni. Összességében elmondható hát, hogy az ország helyzete kétségbeejtı. A kommunizmus összeomlásával nyíló lehetıség mindmáig elsikkadt. Egy többpártinak álcázott, de alkotóelemei szembenállásának szorgalmas tettetése ellenére összehangoltan együttmőködı szők, áldemokratikus csoport ül a nyakán: a Sárkány uralkodik. A képviseleti demokráciának álcázott csapda jól zár. Nem csak az ál-többpártiság terén. Bár a demokrácia formális intézményei számára még azokhoz nem illı, szervilis íző tiszteletet is igyekeznek meghonosítani, e rendszer szellemét és lényegi vonásait nem képviselik, eltorzítják, elhallgatják. A nép az összefüggések pontos megértése nélkül, de a bajt, amiben van, azért jól érzékelve, a kiábrándítónak talált demokráciától fordul el – attól, amit annak hisz – anélkül, hogy tudná, merre fordul. Zavartság, rossz közérzet uralkodik. A rossz sínre vitt társadalom már-már szétesıben van. Örvényszerően húz lefelé az álkérdésekkel foglalkozás befelé tartó spirálja. Sehova sem vezet az elterjedt bőnbakkeresı vádaskodások sora, csak hogy aki emögé bújik, annak saját sejtett, de be nem vallott felelısségével ne kelljen szembenéznie. Az adott mechanizmusok mőködése csak összeomláshoz vezethet. Máshol, ha a politika hasonlóan zsákutcába jut, elıfordul, hogy a hadsereg beavatkozása menti meg a helyzetet. Néha a parlamentáris rendszer

31 fölfüggesztése, az aktív politikai tevékenység betiltása, a pártok föloszlatása jelent átmenetileg megoldást, amíg pár évvel késıbb azután mindent új alapokról lehet kezdeni. Magyarországon azonban, a múlt rendszer örökségeként, minden összefonódik. Nincs független belsı erı, mely akárhogyan is, de meg tudná állítani az országot a lejtın. Az egyházak sem rendelkeznek olyan tekintéllyel, hogy tılük lehetne várni vezetést. Külsı erıtıl sincs mit remélni. Az Európai Unió kevés készséget mutat, hogy a demokratikus értékek hatékony ıre legyen, és eszközei is korlátozottak. Nem késı. A megoldás: önbizalom Máshoz mint önmagához – ha tizenhét évig nem volt világos, mára azzá kellett, hogy váljon – nem fordulhat a nép. Ha semmi más nem is marad, önmagában bízhat. Nem tőnt el, akármennyire is félrehasználták eddig, a 80-as évek végén megjelent történelmi esély. Még minden megmenthetı. Ha a dolgok rossz vágányra kerülése akadályozza is a tisztánlátást, a külsı körülmények nem változtak hátrányunkra. Annyi bizonyos, hogy a kiúttalan áldemokratikus rendszer minden további perce csak káros lehet az országnak. Szerencsére a viszonyok olyanok, hogy megszüntetését könnyen és békésen el lehet érni. Hamis az az unos-untalanul ismételgetett állítás, mely szerint a demokráciát leginkább a választáson való részvétellel lehet támogatni. Ez – így – nem igaz. A demokrácia lényege az önrendelkezés joga, illetve annak gyakorlása. Ha olyan körülmények állnak elı, hogy szavazás ezt nem tudja szolgálni, akkor a nem szavazás marad az eszköz mellyel e jogot érvényesíteni lehet. Annyi igaz, hogy demokráciákban a kérdés nem szokott így fölmerülni, de – pontosan errıl szól ez az írás – Magyarországon olyan viszonyokat alakítottak ki a választás tartását értelmétıl megfosztó, azt csak uralmuk állandósítására használó áldemokraták, amikor ez az egyetlen demokratikus út maradt az önrendelkezés jogának érvényesítésére. Biztosra vehetı, hogy követése nem is volna hatástalan. Kétségtelen, hogy az emberek szavazatai nélkül, ha választáskor, amikor nincs kik közül választani, otthon maradnak, az áldemokratikus rendszer elveszti legitimitását, magától fölgöngyölıdik. Téves az az elképzelés, hogy bármilyen kevés leadott szavazat alapján is lehet a meglévı pártok valamelyikének kormányt alakítani. Emellett függetlenül attól, hogy papíron mi történhetne és mi nem, ilyen esetben mindenki tisztában lenne a kellı támogatottság nélkül alakult – a szavazatok hiányát sejthetıen nagykoalíció kötésével mérsékelni próbáló – kormány erıtlenségével, mely önbizalom híján a senki által nem kifogásolt legalapvetıbb funkciók ellátására volna csak képes. Ennyi szükséges is az ilyenkor mintegy törvényszerően meginduló belsı erjedés átmeneti idıszakára. A választástól való nagyarányú távolmaradás eközben egy csapásra számolná föl a mostani megosztottságot. Amint nyilvánosságra kerülne, hogy a lakosság (mondjuk) kilencven százaléka nem szavazott, elkezdenének másképpen nézni egymásra az emberek. Az összetartozásnak a pszichikai válaszfalak leomlásával együttjáró fölismerése várhatóan katarktikusan hatna, és a nép önbecsülésre ébredését hozná. A zsákutcából csak ez jelenthet kiutat. Ettıl hárulhat el az a mindössze pszichológiai akadály, mely a nép saját ereje fölismerésének az útjában áll. A már szinte mindenki által óhajtott megújulásnak nem utolsó sorban lelkinek kell lennie. Egyidejőleg arról sem lehet kétség, hogy a rég elvesztett önbizalmát megtaláló társadalom maga dobná hamarosan a fölszínre azokat az új embereket és erıket, akik maguk sincsenek egyelıre tudatában a rájuk a jövıben váró szerepnek. Nincs értelme a csak a bénult tehetetlenség igazolására törekvı eleve rossz kérdésnek „És akkor kik vennék át a vezetést?” Nem lehet elıre megmondani, hogy kik, értelmetlen és káros ilyesmin töprengeni. Éppen az a cél, hogy a társadalom megkapja,

32 pontosabban önmagának megadja az esélyt arra, hogy ismeretlen, de kétségkívül létezı tartalékai a fölszínre kerüljenek. Éppen az a probléma, hogy az évtizedek óta a saját érdekében országló, a hatalmat magának kicsalt, azt azóta együttesen bitorló elit elveszi a levegıt minden tıle független erı vagy személy megjelenésétıl. A mostani viszonyok között már tisztességes embernek eszébe sem jut Magyarországon az undorral kezelt, nem a közös kérdések megoldásával, hanem a korrupcióval asszociált politika közelébe menni. Lehet kételkedni abban, hogy a magyar nép fordul-e majd demokratikus jogainak nem szavazáson át történı, mozgalomszerő tömeges érvényesítéséhez, de annyi kétségtelen, hogy a jelenlegi zsákutcás áldemokráciának egy valóban demokratikus rendszerrel történı behelyettesítésére ez járható, és békés jellegét tekintve, ideális út. A mindentudó „élcsapat” fogalomkörében mozgó kommunista gondolkodás terhes öröksége az a téves elképzelés, hogy valakinek a jövıt elıre meg kell terveznie, mintegy koreografálnia kell. Szó sincs róla. Ennek csak az ellenkezıjétıl remélhetı jó eredmény. Értelmetlen minden csodavárás is, ami pedig nagyon mélyen és bénítóan hatja át máig a közgondolkodást. Értelmetlenség volt egyesek naiv reménye, hogy Habsburg Ottót kellene elnöknek választani, „majd ı hoz pénzt.” Értelmetlenség volt abban bízni, hogy az Európai Unióhoz csatlakozás majd magától megoldja a problémákat, és ugyanilyen értelmetlenség az euro bevezetésének majdani áldásos hatásától is bármit remélni. A múltban keresett dicsıség felé fordulástól sem lehet a helyzet semmiféle javulását várni, és nem segít az sem, ha az átlag magyar abban az önáltatásban keres vigaszt, hogy „mindenhol ilyen a politika”. Ez nincs így, de ha lenne, akkor sem következne belıle semmi. Hiba lenne ettıl az írástól is a járandó út ennél pontosabb kijelölését, afféle mindenható formula részletes elıre megtervezését elvárni. Csak a valóban demokratikus keretek kialakítása a fontos, a többi spontán erık majdani megjelenésén múlik. Bénító kishitőségen túl, abszurditás is azt föltételezni, hogy egy tízmilliós, a civilizáció csúcsán lévı, rétegezett társadalommal rendelkezı államban nincs személyi alternatívája néhány, a hatalomba magát odatrükközött áldemokratikus csoport uralmának. Csak az esélyt kell megkapnia a társadalomnak az egészséges kibontakozásra. Ebben kell bízni, a magyar nép erejében és képességeiben, nem valamiféle, ahogy egyesek elképzelik, mindent egy csapásra megoldó személyi importban, vagy ahogyan mások teszik, a Szent Koronában. Ideje, a legfıbb ideje, mindnyájunknak nagyon mélyen elgondolkozni.