„Köszönöm szépen, hogy hazajöttek. Köszönöm, hogy van lehetőségünk Budapesten találkozni, szót váltani arról, hogy hol tartunk, mik a szándékaink, miben tudunk Önökre számítani. Köszönöm Önöknek a Magyar Köztársaság szolgálatát. Köszönöm, hogy képviselik az országot, Köszönöm, hogy egyformán értjük, hogy ez az ország képviselete, az ország polgárainak képviselete, az ország intézményeinek képviselete és a kormány képviselete együtt. Önök ebben jó kollégák, jó munkatársak voltak az elmúlt években. Hálás vagyok ezért. Közös dolgainkról: 2008 Magyarországon a trendforduló éve. Hozzáteszem, ha nem úgy sikerülnek majd a dolgok az európai politikában, ahogyan mi szeretnénk - erről a külpolitikában fogok majd még később szólni – akkor, rossz esetben, Európában is a fordulat éve. Magyarország számára a legfontosabb kérdés, hogy hogyan tud sebességet váltani, és mindeközben hogyan képes együtt tartani az országot. A rendszerváltozás óta eltelt időszak talán legbonyolultabb gazdaságpolitikai, társadalompolitikai és politikai átalakulása ez. Sok tekintetben az eszmélés időszaka. Az eszmélés időszaka, hogy hogyan lesz a XX. század Magyarországából XXI. századi ország; egy, a világba integrálódó, de hazafias büszkeséggel önmagára tekintő Magyarország, amelyben az erős polgári teljesítményalapú büszkeség és a közösségi szolidaritás jól megfér egymás mellett. Magyarország alapvitái erről szólnak. A felszín mindig politikai, pártpolitikai természetű, de a mélyben a kérdés az, hogy a polgári modernizáció, a hazafias, nemzeti gondolkodás, az európai és globális nyitottság hogyan fér meg egymás mellett. Én azt szeretném, ha az a kormány, amelyet vezetek, abban tudna sikereket és perspektívát mutatni Magyarország számára, hogy képes ezeket a szempontokat összeegyeztetni. Rengeteg vita, nem kevés konfliktus kísérte az elmúlt két év átalakulásait. Ezek nagyobb részét megkerülhetetlennek gondolom. Ezeknek a vitáknak az izgalmasabb része nem politikai, hanem társadalmi. Évtizedes megszokások, megrögzött társadalmi, kulturális hagyományok csaptak össze a változtatás elengedhetetlen szükségszerűségével. Nem magyar jelenség ez. Önöknek végképp nem kell mondanom. Romano Prodi, akit én sokra tartok, igazi européer, sokat tett Európáért, sokat tett Olaszországért, mégis csak, lássuk be, a magyarországinál lényegesen enyhébb, volumenében, mélységében kisebb átalakulási folyamat végén kénytelen volt beadni kormányának lemondását. A jobbközép cseh politikus, Topolánek nagyjából ugyanazokkal a reformdilemmákkal néz szembe, mint Magyarország. A reakciók a Cseh Köztársaságban ugyanazok. Hatalmas tüntetések, alkotmánybírósági viták, viták a kormányon belül is, küzdelem a cselekvőképesség fenntartásáért, a többség megőrzéséért.
Az éppen most elnökséget adó Franciaország köztársasági elnöke - aki azzal nyerte el a választók bizalmát, hogy Franciaországnak változásokra van szüksége - azzal szembesült, hogy mihelyst a változások elérik a francia választókat, rendkívül komoly belföldi kihívással kell, hogy szembe nézzen. Pedig a nagyobb változások még el sem kezdődtek. Még csak megígérte őket az elnök. Jól látják, hogy hogyan zajlanak a százezres demonstrációk Lisszabonban, hogyan tépázza meg az új keletű globális bizonytalanság és annak összes hatása Gordon Brown miniszterelnök kormányát, és hogy milyen nehéz összeegyeztetni, mondjuk, európai és nemzeti szempontokat jó néhány országban. Bizonyos értelemben a régi Európa küzd azzal, hogy miképpen nyerhet többségi társadalmi támogatást az elkerülhetetlennek tűnő változásokhoz. Én ezt történelmi küzdelemnek látom. Ez bonyolult útválasztás. Nem tudja ez alól kivonni magát szinte senki. Két napja Athénban voltam, akár említhetném az ottani reformfolyamatok iszonyatos ellentmondásosságát, azokat a nehézségeket, amelyek ott a nyugdíjreform, az oktatási reform körül vannak. Ez a dilemma nem két vagy négy éves dilemma. Ez végig fogja kísérni az előttünk álló évtizedet. Az ír választók többségének „nem” szavazata ugyanebből a bizonytalanságból származik. Nem az Európai Unió lisszaboni reformszerződéséről szól, már csak azért sem, mert azt nagyjából tudjuk, hogy az abban foglaltakkal a választók jelentős része, legalábbis részleteiben biztosan nincsen tisztában. Szerintem nem is lehet ezt tőlük elvárni. A választókban van egy fajta aggodalom, hogy milyen ez az új világ. Hogy ebben az új világban ők mit őrizhetnek meg abból, amit az elmúlt éveikben, évtizedeikben már megszereztek. Hogy megvédhető-e a korábbi élet, vagy kell-e változás. Hogy igaza van-e az uniónak és az egyes országoknak, amikor azt mondják, hogy muszáj felvenni a kesztyűt, mert, ha nem vesszük fel a kesztyűt, akkor lehet, hogy ma megspóroljuk változás konfliktusait, de el fogjuk veszíteni a jövőt az Atlanti térséggel szemben, Délkelet-Ázsiával szemben, és Európa - saját történelmi szerepének és kényelmének foglyává válva - a globális versenyben a harmadik helyre fog szorulni. És lehet, hogy megspórolhatóak a viták, még az is lehet, hogy ez ideig-óráig nem lesz látható, de majd sok év múlva, úgy fognak majd tekinteni ránk, nem elsősorban politikusokra, hanem ennek az időszaknak a társadalmaira, mint olyanokra, amelyek nem találták meg a hatékony választ arra a kihívásra, amelyet a globális viszonyok között is versengő regionális világ jelent. Amikor nem napi politikával foglalkozunk, akkor azt tudom önöknek mondani, hogy szerintem ez a legbonyolultabb kihívás. Ez a legnehezebb. Saját kormányomat, magamat személy szerint ebben az ügyben hezitálás nélkül arra az oldalra sorolom, amely azt az utat keresi, hogy hogyan lehet a többséget rávenni, hogy fogadja el a változásokat. Hogy legyen értője és támogatója. Látom, hogy lényegesen nehezebb mindenhol, mint ahogyan mi ezt reméltük. Látom, hogy egyre nagyobb a távolság a különböző elitek, a politikai, gazdasági, kulturális elitek megértése és a változásokat támogató attitűdje illetve a változásoktól félő sokaság között. Ez hatalmas dilemma. Hozzáteszem, hogy ez innentől kezdve a demokratikus rendszereket érintő, egyik legnagyobb kihívás is. Ezzel együtt, szerintem a történelemben nincsen más út. Minden olyan út, amely ezzel szembefordul, nemzeti bezárkózás, nacionalizmus; Európában Európa-
ellenesség, populizmus, szembefordulás a demokratikus eszményekkel, eljárásokkal. Ez tévút. Egyszerre kell több türelem, és egyszerre kell több határozottság. Ezt így elvileg persze könnyű mondani. Nagyon keskeny a mezsgye. A kort magát, ebben az értelemben történelminek fogják tartani. És el fog dőlni, hogy ki ebben az ember. Európa és nemzeti progresszió az egyik oldalon, a másik oldalon visszahúzó cselekvőképtelenség és félelem. Ezzel együtt nem lehet félretenni ezeket a társadalmi aggodalmat és félelmet. Nem lehet elitista módon félretenni - ebben én magam is sokat tanultam az elmúlt időszakban. Nem lehet felülről lefelé azt mondani, hogy márpedig nektek ez kell és higgyétek el, mert nektek ez jó lesz. Amíg nem tudjuk megszerezni hozzá a többség támogatását, addig a mi, bármennyire meglévő, bár vitatható történelmi igazságaink nem válhatnak a többség igazságává. És ha nem válik a többség igazságává, akkor az igazság önmagában semmit nem fog érni. Akkor legfeljebb megnyugtathatjuk a lelkiismeretünket, hogy mi jól láttuk, hogy mi a helyes történelmi út. De nem ez a felelőssége politikusoknak és kormányoknak. A magunk elmúlt kettő évét is csak ebben a keretben tudom értelmezni. Abban a keretben, hogy Magyarország modernizációs politikát folytatott, alapvetően nemzeti, hazafias karakterrel és döntően európai nyitottsággal. Ez küzdelmes időszak volt. Amit ebben el kellett érnünk, nagyobb részt elértük. Két nagy pillére volt a kihívásoknak. Az egyik költségvetési természetű, ezen nagyobbrészt túl vagyunk. Az ország közpénzügyei egyensúly közelében vannak. Ezen a pályán maradunk. Szerintem a rendszerváltozás óta először - a választások felé közeledve - közpénzügyeinkben nem az egyensúlytalanság felé fogunk elmozdulni, hanem tovább is az egyensúly felé fogunk menni. Ebben ez a kormány nem fog pardont ismerni. Nem lesz ezzel szemben gazdaságpolitikai, költségvetéspolitikai akarat. A reformok területén a folyamat másik nagy pillérét illetően nem tudtunk olyan messze elérni, mint szerettünk volna. Megszerveződött egy rendkívül erős, reformellenes politikai és társadalmi többség. Nagyon tanulságos ez, nekünk meg kell érteni ezt a folyamatot; megmutatták, hogy meddig engednek bennünket elmenni a változásokban. Ezzel együtt a reformfolyamat jó néhány elemét sikeresnek és visszafordíthatatlannak tartom. Csak jelzem, hogy ma, Magyarországon mindenki számára világos, hogy az egészségügy biztosításelvű. Azaz: biztosítottnak kell lennem. Ezzel Magyarország 20 év után végképp eldöntötte, hogy - mondjuk - a brit állami típusú egészségügy irányába mozdul el, ahol az egészségügy finanszírozása döntően a közpénzekből történik, vagy a biztosításelvű egészségügy felé indul el, ahol a finanszírozás alapvetően a biztosítottak által fizetett biztosítási díj, ha úgy tetszik, járulék. És aki pedig nem tud járulékot fizetni, helyette az adófizetők pénzéből a költségvetés személyre szólóan fizeti meg ezt a biztosítást. Vagyis: van biztosítási kötvényed, amely alapja lehet ennek a szolgáltatásnak. Ez a 40-es évek végétől átépült magyar egészségügyben a legnagyobb változás és a legnagyobb átalakulás. Ez megtörtént. Három éves hosszú folyamat volt.
Rendkívül fontosnak gondolom, ami a felsőoktatásban történt. A minőségelv és a teljesítményelv minden korábbinál egyértelmű megjelenése; a döntően állami fenntartású felsőoktatás és a döntően alapítványi, vagy magánfenntartású felsőoktatás „összenyitása”; azt, hogy a felsőoktatás világában kinek mennyi lehetősége van, hogy a felsőoktatási intézmények egymáshoz viszonyított pozíciója milyen, elsősorban az dönti el, hogy a hallgatók hogyan igazolják vissza a felsőoktatási intézmények teljesítményét. Hogy verseny folyik a hallgatókért, verseny folyik a hallgatók között, hogy a teljesítmény, a minőség összekapcsolódik a finanszírozással, összekapcsolódik azzal, hogy kinek hány férőhelye van. Nem állami hivatalnokok osztják szét bürokratikus eszközökkel, hogy kinek mennyi van a felsőoktatásban, hanem a hallgatók. A hallgatók döntését pedig elsősorban az befolyásolja, hogy melyik diplomát tartják értékesebbnek. Ez nagy dolog. Ez elindít egy olyan átalakulást a magyar felsőoktatásban, amelynek az lehet a vége, hogy a magyar felsőoktatás feljebb kapaszkodik az európai és világranglétrán. Úgy gondolom, legjobban az példázza, hogy valami történt az országban, hogy egyre többször lehet normál hétköznapi beszélgetéseken azt hallani, hogy ez a mi adóforintjainkból van. Hogy értik, hogy az övék az, ami történt. Hogy ők azok, akik minden állami kifizetés mögött ott állnak saját teljesítményükkel. Ez maga a kívánt polgárosodás. Ez annak a polgári felelősségnek a megélése, ami rendkívül fontos. Ami előttünk van, annak a legfontosabb része az, hogy hogyan lehet ösztönözni a munkahelyteremtést, a munkavállalást, a beruházást, a munkára épülő sikert. Az adó- és járulékrendszer, a szociális rendszer alapvető átalakításával, fontos hangsúlyok megváltoztatásával abba az irányba kell ösztönözni Magyarország minden polgárát, hogy saját személyes boldogulásának elsődleges forrását abban lássa, hogy ő személy szerint, munkája, teljesítménye által sikeres. Munkára bátorító, munkát jobban ösztönző adó- és járulékrendszer, a munkavállalással szemben ellenösztönző szociális rendszer átalakítása - ez a legbonyolultabb kérdés. Ez a feladat önmagában is nehéz lenne; akkor sem lenne könnyű, ha Magyarország minden tekintetben a nyugalom szigete lenne, ha a költségvetési hiány csak 1 százalék lenne. Ez a kihívás többszörösen is nehéz. Egyik oldalról azért, mert éles politikai viták vannak. Ezeknek a politikai vitáknak az éle, indulati tartalma indokolatlan. Abban az európai politikai kultúrában, amelyet a magunk számára mértékadónak tekintek, a politikai riválisok nem ellenségként tekintenek egymásra. Abban mindenki számára világos, hogy a demokratikus versengésben az ember időnként többséget szerez, máskor pedig nem szerez többséget. Az természetes, hogy ettől még mindenki többséget akar szerezni. Én is. Azt is hiszem, hogy képes vagyok a többséget megszerezni és megtartani. Egyetlenegy fordulópontja van ennek a vitának, és ez – szerintem - messze túl mutat a pártpolitikai választáson. Az, hogy elfogadjuk-e, hogy létezik egy megbonthatatlan, oszthatatlan, nemzeti, demokratikus közösség. És ennek mindenki tagja. És hogy ezt a politikai viták, a politikai ellentétek nem érinthetik, tabu, hogy mindenki az alkotmányosság kereteit megtartva, ennek a közös nemzeti demokratikus közösségnek a tagja. A mai viták leginkább azon dőlnek el, hogy kinek mi a viszonya ehhez az állításhoz. Az én viszonyom, vagy azok viszonya, akihez én közel érzem magamat, ebben egyértelmű. Nekem ezernyi vitám van nagyon sok politikussal. Legtöbb azokkal, akik a Parlament másik oldalán ülnek. De soha egyetlen pillanatig nem gondolnám úgy, hogy ők akár az én ellenségeim, akár
Magyarország ellenségei lennének. Ezen az alapon azt kell, hogy elvárja mindenki, hogy más se gondolja ugyanezt. Ha az ország jövőjéről szóló viták, a szakpolitikai viták, a demokratikus értelemben „lenni, vagy nem lenni” vitává transzformálódnak, akkor ott nem a kormány, hanem az ország cselekvőképessége kerül veszélybe. Akkor az ország megfosztja magát egy rendkívül fontos erőforrástól. Az ország egyik felének erőforrásától. Ezért politikai értelemben – ezt tartom a perdöntőnek – értelmesen, okosan, felelősen meg kell küzdeni. Úgy látom, hogy ez küzdelem tárgya. Meg kell küzdeni érte. Ezt nem szabad ennyiben hagyni. És ott van a másik ok is: az idén 4 százaléknál kisebb költségvetési hiányt tervezünk, de annál jobb eredmény várható, jövőre pedig a maastrichti feltételek szerinti hiány már 3 százalék alatt lesz. Úgy könnyebb lenne az adó- és járulékrendszert átalakítani, hogy ha tudnám, hogy tele van a padlás pénzzel, költségvetési mozgástérrel. Így viszont egyszerre az kell adó- és járulékrendszert, a szociális rendszert átalakítani, hogy közben csökkenteni kell a hiányt, azaz itt a mozgástér nem nagy. Az adórendszer átalakításában nem kétséges, hogy a munkára rakódó terheket kell csökkenteni és egyszerűsíteni. Javítani kell az üzleti környezetet, amelyben Magyarországon - Portugália után talán másodikként Európában - pár napja egy órán belül be lehet jegyeztetni céget elektronikus úton. Talán ezeknek a lépéseknek is köszönhető, hogy a legutóbbi felmérésben, amely az üzleti környezetnek a vállalkozást bátorító hatását vizsgálta, Magyarország a negyvenegynéhányadik helyről a harmincegynéhányadik helyre ugrott előre, vagy tíz helyet javított pozícióján. Sajátos ütemkülönbség van az unió gazdasági mozgása és Magyarország között. Az unióban és a legtöbb országban növekszik a költségvetés hiánya. Magyarországon csökken. Az unióban csökken a gazdasági növekedés üteme, Magyarországon az utolsó negyedévben már növekedett, és arra számítunk, hogy negyedévről negyedévre növekedni fog. És nagyon fontos, hogy a jövedelmek és a fogyasztás is már nőhet idén. Kétségtelen, hogy van egy közös problémánk. Az infláció az elmúlt jó egy évtizedben nem volt ilyen magas az Európai Unióban, az euró-övezetben. Ez nyomaszt mindegyikünket. Az energiaárak és az élelmiszerárak növekedése mögött alapvetően átfogó, globális problémák vannak. Hozzá teszem, leginkább az, hogy felborult egy korábbi egyensúly elsősorban azért, mert jó néhány, fejlődőnek mondott ország, elsősorban India és Kína, a maguk brutális növekedéséhez hihetetlen mennyiségű energiát használnak fel, és az ottani életszínvonal-növekedés okán hatalmas kereslet jelent meg a globális élelmiszerpiacon. Felborult a kereslet-kínálat egyensúlya, ráadásul ezt tovább árnyalja a magas energiaárak miatt is megjelent és más okokból is preferált bioenergia termelés gabonaigénye, és egy sor más hatás. Ebben nekünk egy dolgot kell tenni: amikor most, a francia elnökség alatt elkezdődik az európai mezőgazdasági politika felülvizsgálata, azt a magyar megközelítést kell megpróbálni többségivé fordítani, hogy az Európai Unióban az agrárterületen nem a termelés visszafogása, hanem a termelés bővítése a cél. Magyarország ezt mondta két éve is. Továbbra is az a nemzeti cél, hogy a következő években 30 százalékkal növekedjék a mezőgazdasági kibocsátás. Magyarország
számára ez hatalmas erőforrást jelent. Magyarország olyan tudással, olyan termelési feltételekkel rendelkezik, amely kiemeli Európa átlagából. Nekünk érdekünkben áll a mezőgazdasági politika ilyen átalakítása. Ez olyan jövedelmet hoz, nem egyszerűen a magyar gazdaságnak, hanem a magyar vidéknek, a magyar falunak, amely átrajzolhatja a magyar vidék, a magyar falu térképét. Természetesen önök megkérdezhetik tőlem, hogy: jó-jó, de hát megcsinálható-e mindez kisebbségben? Azt gondolom, hogy igen. Arra számítok, hogy 2010-ig ez a kormány kitölti a mandátumát. Arra számítok, hogy nyugodt reformpolitikával, sok-sok kezdeményezéssel, az elmúlt két évben megépített erős fundamentumokra támaszkodva, a korábban legfontosabbnak mondott területeken érdemi átalakítások kezdődnek - sok konzultációval, nyitott folyamatban, és mert nem hajt bennünket a tatár olyan módon, mint az első kettő évben, nyugodt, egyeztető, párbeszédre hívó környezetben. Erősnek és stabilnak látom ennek a politikának a támogatottságát, a fő irányokat tekintve a kormánypártban. Azt gondolom, hogy a május – június bebizonyította a Parlamentben: szaktörvényekben széles parlamenti többséggel lehet törvényt alkotni. Tessék végiggondolni a büntetőtörvénykönyvtől a Balaton-törvényen át a földtörvényig: 70-80-90-100 százalékos többséggel ment át minden törvény. Egyetlenegy törvényt nem kellett visszahoznunk a Parlamentből. Ez azt mutatja, hogy szakpolitikai ügyekben jó minőségű párbeszéd zajlik kormány és ellenzék között, és meg lehet hozni ezeket a törvényeket. Költségvetési és adókérdésekben, amelyek jelentőségüknél fogva természetesen kiemelkednek a szaktörvények sorából, miután a fő stratégiai irányokban lehet egyetértésre jutni a liberálisokkal, azt gondolom, hogy elérhető a szükséges parlamenti többség. Úgy látom, hogy ez az országnak is az érdeke. A külpolitikáról, amit tegnap miniszter asszony, államtitkár asszony elmondott, azzal egyetértek, az a kormány politikája. Most egyetlenegy kérdésről szeretnék őszintén beszélni. Ez pedig az unió és a lisszaboni reformszerződés dolga. Azt mondtam az elején, hogy Magyarország trendfordulónál van, és ha nem jól alakul a sorsunk, akkor egy más irányú trendforduló lehet az Európai Unióban. Tisztázzuk először is a mi pozíciónkat. Magamat és a kormányomat eltökélt, megrögzött Európa- pártinak tartom. Én ezt úgy élem meg, hogy 1526 óta, lassan fél évezrede a magyar progresszió legnemzetibb törekvése az volt, aztán majd később, a XX. század elején, hogy „komp Magyarország” kikössön, ha lehet, akkor a nyugatos Európa partjainál. Ez mozgatta Széchenyit. Azok az élmények rázták meg, hogy milyen messze van egymástól Párizs, London világa és a magyar ugaron tapasztalható világ. Akiket a magyar történelemben, a hazafias, nemzeti politikában elkötelezett példaképnek tartunk, mind ebbe az irányba keresték az utat. Magyarország számára az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való tartozás fél évezredes progresszív történelmi törekvéseink betetőzését jelenti. Súlyos történelmi érv emellett, hogy Magyarország, amelynek nemzeti függetlensége, önállósága időnként igazi veszélyben volt, most újra egy erős, a világ dolgai szempontjából meghatározó, demokratikus, progresszív nemzetközi közösségben tudhatja magát. Azt kívánom, hogy az Európai Unió mielőbb jusson el odáig, hogy a Nyugat-Balkán már nem „fehér folt” a testén. Ebben különösen fontos a horvát csatlakozás mielőbbi
lezárása. Azt gondolom, hogy elkötelezetten, szenvedélyesen kell támogatnunk Horvátországot ebben az ügyben. Nyilván nekik kell teljesíteni, és sokat kell azért dolgozni, hogy Horvátország után ne rekedjen meg az uniós bővítés. Ez iszonyatosan nehéz lesz. Szenvedélyesen elkötelezett vagyok amellett, hogy Magyarország vegyen részt minél több elmélyített együttműködésben, megerősített együttműködésben. Keressük, hogy ezeket a megerősített együttműködéseket hol lehet minél több területen alkalmazni! Amit Magyarország számára fontosnak gondolok, erősen különbözik attól, amit néhány régióbeli ország gondol. Én azt gondolom, hogy Magyarország ezáltal nem veszít szuverenitásából, mert nagyon okosan szuverenitásának egy részét másokkal közösen hatékonyabban gyakorolja. Ezzel nem veszít, hanem nyer. Az „összesített” szuverenitás tartalmazza olyan országok szuverenitásának egy-egy darabját is, mint Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország és folytathatnám. Ez nagy erő. Ez a magatartás összeegyeztethető azzal az egyébként természetes jelenséggel, hogy az Európai Unió nemcsak történelmi, baráti összejövetel, hanem a nemzeti érdekérvényesítés fő terepe. Azaz küzdeni, helyenként harcolni kell azért, hogy az unió abba az irányba menjen, amerre mi akarjuk. De ahhoz tudni kell, milyen irányba akarjuk, hogy ne menjen az unió. Ez nem védekező alapállás. Magyarországnak progresszív Európa-képének kell lennie, amely alapvetően az integráció elmélyítésére vonatkozik, és ha ez a mi nemzeti érdekünk, akkor ennek érdekében kell küzdenünk. Nem egy sekélyesebb, hanem egy mélyebb, együttműködő Európát szeretnénk. Önök közül vannak néhányan, akik többet tapasztaltak nálam az uniós együttműködésből. Én bonyolultabbnak látom a helyzetet, mint diplomatáink. És nem elsősorban azért, mert az ír népszavazás végkimenetele, Kaczynski elnök úr és Klaus elnök úr minapi nyilatkozata önmagában lehetetlenné teheti, hogy hatályba lépjen a Lisszaboni Szerződés. Ennek a kockázata minden korábbinál nagyobb. Magyarországnak világosan azt kell mondania, hogy nekünk az az érdekünk, hogy a szerződés hatályba lépjen. Mi azt gondoljuk, hogy fel kell hívni barátaink figyelmét Írországban, a Cseh Köztársaságban, Lengyelországban, Németországban arra, hogy ahogyan ők képviselik saját nemzeti érdekeiket, az gátolhat több, mint kéttucatnyi európai országot abban, hogy ők a maguk választotta úton képviselhessék a saját érdeküket. Ezért nagyon intenzív párbeszédre kell készülni ezekkel az országokkal, és amit lehet, meg kell tenni, hogy ezek az országok végül ratifikálják a szerződést. Ebben a francia elnökségnek és Sarkozy elnök úrnak minden segítséget meg kell adni. Minden segítséget. Ha ezt nem tesszük meg, számon fogják majd rajtunk kérni a fiaink meg az unokáink. Azt szeretném Önöktől kérni, hogy állomáshelyeiken ebben minden hezitálás nélkül, nagyon erőteljes és határozott támogatást nyújtsanak francia kollégáiknak és a francia elnökségnek. Nem csak az a kérdés, hogy ezen túljutunk-e ezen a problémán, hanem a történelmi perspektíva is: az utóbbi években egyre világosabban látható kétfajta európai vízió. Hogyan lehet együtt tartani azt az Európát, amelyben néhányan ennél még sokkal gyorsabban mennének, néhányan pedig még ilyen gyorsan sem.
Én nem szeretném, ha Magyarország ebben a „se hús, se hal” - álláspontot foglalná el. Hogy nekünk így is jó, meg úgy is jó. Hogy azt gondolnánk magunkról, jó, hát mi kis ország vagyunk, nekünk nincs ebben dolgunk, majd hagyjuk a nagyokra, majd ők elintézik. Nincs ez rendjén. Ez a mi dolgunk, kérem szépen. Ebből - ha beszélünk róla, ha nem - nagyon könnyen kirajzolódhat egy másként együttműködő európai integrációnak a képe. Magyarországnak arra kell felkészülnie mostantól, hogy ez a vita elindulhat. És Magyarországnak azon államok között kell lennie, amelyek a többiekkel mélyebb együttműködést kívánnak. Magyarországnak ebben az ügyben nem a lemaradók között, hanem az elől haladók között kell lennie. Ha elkerülhetetlen lesz a differenciálódás az unióban, akkor nekünk ott kell lenni, ahol - kimondom - a legnagyobb sebességgel közlekedő európai vonat halad. Ott kell lenni. Ebben elég erős a rendszer támogatottsága, hiszen legelsőként, talán 100 százalékos támogatással szavaztuk meg a Lisszaboni Szerződés ratifikálását. Ebben nincsenek erős viták a magyar parlamenti pártok között. Ma még nem beszélünk vészforgatókönyvről, elfogadjuk a közös európai álláspontot, de már gondolkodunk róla. Tessék rajta gondolkodni. Nem azért, mert ilyent szeretnénk, hanem azért, mert mostanra kiderült, hogy ez valóságos kockázat és veszély. Ha az eredeti úton nem lehet tovább menni, akkor nem lehet úgy viselkedni, hogy meg vagyunk lepődve. Magyarország nem lepődhet meg. A következő egy év ebben fordulópont lehet, és Magyarországnak felkészülten kell várnia ennek a folyamatnak a végét, bármi is lesz az. Ez egy bonyolult intellektuális feladat – és először ezt kell megoldani, hogy megoldjuk utána a politikai feladatot. Kezembe adták a Foreign Affairs legfrissebb számát, amelyben a washingtoni Külkapcsolatok Tanácsának elnöke, Richard N. Haass egy olyan világról elmélkedik, amely már nem kétpólusú, egypólusú, hanem amelyben már nincsenek pólusok. „The Age of Nonpolarity” a címe. Nekünk, magyaroknak érdekünkben áll egy ilyen világ. Mi akarunk egy ilyen világot, mert Magyarország számára ez nagyobb mozgásteret jelent. Több, lehetséges együttműködést. Összetettebb szövetségesi rendszert. A nemzeti érdekérvényesítés tágabb keretét. Ezt a víziót lehet és érdemes hosszú távon támogatni. Szerintem barátkozzunk vele együtt, mert ugyan nem biztos, hogy a következő néhány évben meg fog valósulni, nem úgy tűnik egyelőre a globális hatalmi erőviszonyoknak a szerkezete. De az nem baj, hogy egy akkora országnak, mint Magyarország, van ebben az értelemben a globális erőviszonyokra vonatkozó víziója. Önök között nagyon sok kiváló elemző és külpolitikai gondolkodó van; azt mondanám Önöknek, hogy érdemes megfontolni: ha kell globális vízió az erőviszonyok tekintetében, akkor a „nonpolaritás” talán a magyar érdekekkel a legjobban összeegyeztethető lenne. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.
(2008. július 3.)
