A HETEDIK. Hol tartunk? Hova tartunk? Ferenczfi János írása

www.ahetedik.hu

2017. október 7.

A HETEDIK 20. szám

A HETEDIK Független irodalmi folyóirat

2017. október

Hol tartunk? Hova tartunk? Ferenczfi János írása Minden szervezet életében fontos, hogy időnként sor kerüljön az eredmények értékelésére. Ez fontos a mi életünkben is, hiszen „de facto” az A Hetedik egy non profit vállalkozás, amely jelentős célokat tűzött ki. Ahhoz, hogy értékelhessük a pillanatnyi helyzetünket, viszonyítási pontokat kell találnunk. A lehetségesek közül három ilyen ponthoz viszonyítva kísérlem meg a jelenlegi helyzetünk rövid értékelését. Emellett előre tekintést is adok, hiszen cél nélkül csak a semmit érhetjük el. Az első viszonyítási pont: honnan indultunk? Az A Hetedik 2015 végén egy elképzelés volt csupán. Azok, akik velem együtt az alkotóközösség motorjaivá váltak nem mondhatták el magukról, hogy az úgynevezett irodalmi élet megbecsült tagjai lettek volna. Ahogy körülöttünk minden, úgy az irodalmi élet is szűk csoportokra tagolódik, amelyek kevés érdek nélküli kapcsolatot tartanak fenn egymással. Általában kevés a kapcsolat. S habár mi mind megbecsüléssel tekintettünk egymásra, s néhány száz ember osztozhatott ebben, lényegileg az ismeretlenségből indultunk el. Olyan emberek hozták létre és működtetik ezt az ügyet, akiket velem együtt a senkik közé soroltak azok, akik magukat többre tartják. Így ez a kiindulási pont a bukásra predestinált volna minket, ha az eredmények nem cáfolnak rá a várhatóra. A második viszonyítási pont nem más, mint a kortárs irodalom piaca. Végső soron terméket hozunk létre. Havi rendszerességgel jelentetünk meg új irodalmi tartalmat azzal a reménnyel, hogy azt olvassák majd. Mindezt az Interneten tesszük, ahol bődületes kínálat van irodalmi, s még inkább irodalminak nevezett termékekből. A piacot erősen tagolja az, hogy újra nő a hivatalos irodalom és a nem hivatalos irodalom közötti távolság. Ez a távolság természetesen elismertségben, lehetőségekben, megbecsülésben fejezhető ki. A megmutatkozási lehetőségek mennyiségében, minőségében és hozzáférhetőségében. Lévén, hogy nem kutattam a közelmúltban a témát, nem támaszthatom alá adatokkal az érzésemet. De a sejtésem határozottan az, hogy az egyre kevesebb lehetőség egyre szűkebb körben válik hozzáférhetővé. Némelyeknek ez a helyzet sokkal jobb, mint egy nyílt piac. A többség azonban nem jut megmérettetési, bemutatkozási lehetőséghez. Az elérhető pályázatok köre csökken. Esélyesként indulni egyre kevesebbek számára reális. Kevesebb a nívós folyóirat, kevesebb a rangot jelentő nívós antológia. A rendezvények is visszaszorulnak az underground világába. S habár számos helyen van pezsgő kulturális élet, ezt a pezsgést öntevékeny csoportok tartják fent önerőből, lelkesedésből, szinte már az illegalitás határán, ahogy mi is. Hiszen mi lenne civilebb a kultúránál? Nyilvánvaló, hogy ismét kialakulóban van az a nem hivatalos kulturális élet, amely hivatalos háttér nélkül is rangot ad azoknak, akik bizonyos elismerést szereznek maguknak. Nem áltatom sem magamat, sem mást azzal, hogy mi a hivatalos irodalmi élet részei lehetnénk a közeli időben. Ezért továbbra is önerőből, lelkesedésből és hitből működhet az, amit létrehoztunk és a jövőben létrehozunk majd. A harmadik viszonyítási pont az, amit elértünk. Ez a 20. számunk. Mondhatom azt is, hogy a

A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

1

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

számok magukért beszélnek. Az A Hetedik olvasottsága okot ad arra, hogy némi büszkeséggel tekintsünk vissza és ambícióval előre. Letettük a névjegyünket. Az A Hetedik több mint az alkotói külön-külön. Válogatott szerzőinktől mintegy 200 írás érkezik hozzánk havonta. Ennek fele, vagy harmada jelenik meg az adott számban. Egy-egy számban átlagosan 70-100 írás jelenik meg tehát. Az egyes írások olvasottsága 50 és 100 közé tehető. Ez azt jelenti, hogy mintegy 5000 alkalommal olvassák az A Hetedik aktuális számainak tartalmát. Feltételezve, hogy egy-egy olvasónk több művet is elolvas, a stabil olvasói kör 500 és 1000 fő közé tehető. Ez azt is jelenti, hogy ha nyomtatott kiadvánnyal jelentkeznénk, 100150 előfizetővel számolhatnánk. Ennek idővel jelentősége lesz! A számokon túl azonban fontosabb az, hogy elnyertünk egyfajta megbecsültséget. Igaz, a „profi” irodalmi élet szereplői még amatőrnek (semmi esetre sem dilettánsnak!) látnak minket. De az amatőr irodalmi alkotóközösségek között mi azon kevesek közé tartozunk, akik már elkezdhettük a kapcsolatok építését a profik világában is. Az A Hetedikben publikálni ma már megbecsült lehetőség. Szerzőink jelentős része jelzi vissza azt, hogy megtiszteltetésnek tekinti ezt. A rendezvényeink ez idáig a remélt - olykor vakmerően remélt - érdeklődést vonták maguk után. Alkotói kapcsolataink is bővülnek. Az A Hetedik eddigi útja összességében sikeres, noha voltak hibák, tévedések, kudarcok és konfliktusok is. Azonban sikerült olyan alapokat lerakni, amelyek felelősséget rónak ránk: ezekre az alapokra komoly épületet kell a jövőben emelnünk. Ebben az évben elkezdtük kialakítani a rovat struktúránkat. A három fő rovatunk – Forrás, Fórum, Fókusz – a ’lap a lapban’ elv szerint működik. A rovatvezetők nagy szabadsággal bánhatnak a rovataikba javasolt írásokkal. Így a szerkesztőségi munka is több fázisúvá vált. Az első, s egyúttal legidőigényesebb folyamat a beérkezett írások előminősítése. A szerkesztők változatlanul név nélkül kapják meg az írásokat, s azt kell meghatározniuk, hogy megjelenésre alkalmasnak tartják-e az adott művet. Egy-egy írással 2, vagy 3 szerkesztő foglalkozik, s 2 igen szükséges a megjelenéshez. Az ’IGEN’ mellé javaslatot is kérünk a szerzőtől, hogy melyik rovatba kerüljön az adott írás. De erről a döntést a tartalomért felelős főszerkesztő véglegesíti, egyeztetve a rovatvezetőkkel. Így tehát a következő fázis az elfogadott írások rovatokba sorolása, valamint a rovatok tartalmának a kialakítása. E munkafolyamatok időigényessége miatt az a célom, hogy az írások beérkezése és megjelenése közötti idő növekedjen, s a rovatvezetők nagyobb anyagból válogathassák össze az adott lapszámban megjelenő műveket. Strukturáltabb, koncepciózusabb tartalomszerkesztést szeretnék elérni 2018-ban. Az A Hetedik csapata jelenleg 14 főből áll. Ez kisvállalati méret. De így is a kapacitások hiányával küszködünk. Már tavaly látszott az, hogy a szerkesztőségi munka vezetését és a projekt vezetését célszerű kettéválasztani. Így kértem fel Nagy Imrét és Fábián Józsefet a főszerkesztői feladatok ellátására, én pedig alapítóként a menedzseri munkát igyekszem ellátni. El kell választanunk a szerkesztői feladatokat és döntéseket a szervezeti és szervezési kérdésektől. E kettő között egy bizonyos távolságot kell tartanunk, hiszen a szerkesztés is művészi munka, amelyet bizonyos profán tényezőktől nem szabad befolyásolni hagynunk. Imre és József mellé rovatvezetőket választottunk, hogy a még ma is alakuló új lapstruktúra egyes részei is megfelelő kezekben legyenek. E feladatokat jelenleg Fábián József, Szecsődy Péter és Virág Balázs Face látják el. Munkájukat Payer Imre és Bak Rita segítik. Számos feladat megfelelő ellátásához van szükségünk további munkatársakra. Így a főszerkesztői és a rovatvezetői feladatok elvégzése biztonságosabb lenne, ha a azok egy részét a kollégák másokra delegálhatnák. Szeretném, ha bővülne ez a kör. Szükségünk lesz az adminisztráció, a kommunikáció és a webes tartalom naprakészsége miatt olyan munkatársra, aki, vagy /akik e


2

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

feladatok terhét nagyban átveszik a szerkesztőktől. És nyilvánvalóan szükségünk van további szerkesztőkre, akik az elvégzendő munka eloszthatóságának javításához hozzájárulnak majd pusztán a jelenlétükkel, de ezen túlmenően újabb tudást hoznak magukkal, s ezzel bővítik a lehetséges tevékenységek, illetve tartalom körét. Azt, hogy kik csatlakoznak majd hozzánk, hogy e feladatokat ellássák, még nem tudjuk. Az nyilvánvaló, hogy szükség van rájuk. Azt azonban még nem tudjuk, hogy kik ők. Mint minden hasonló méretű szervezetben, így nálunk is volt már létszámmozgás. Csatlakoztak és távoztak munkatársak. Ez nehézség, de természetes. Átrendeződtek feladatok, s módosult az is, hogy ki, mikor, miben és milyen mértékben terhelhető. Összességében a munkatársak terhelését csökkenteni kell, hogy felelős és igényes munkát végezhessenek. S mennyi cél van még előttünk! - Nyomtatott megjelenés eseti kiadványokkal, s idővel rendszeresen is. Rendezvények. - Alkotóműhelyek. - Pályázatok. Mind olyasmi, ami természetes része az előttünk álló útnak, ha nem torpanunk meg. Azonban a feladatok között most egyre sürgetőbb az, hogy jogi értelemben is megfogható szervezetet hozzunk létre. A beszélgetéseinkben most az alapítvány hangzik el egyre gyakrabban, mint olyan cél, ami eszköze lesz a további célok elérésének. Szükséges, hogy szerződhessünk, pénzt kezelhessünk, s minden értelemben hivatalosan képviselhessük az ügyet, és az egyes ügyeket. Az alapítványhoz még nincs pénz és nincs jogász, aki kézbe venné az indulást. De, ahogy biztos vagyok abban, hogy lesz több új munkatársunk, úgy látom magam előtt megvalósultként ezt is. Létre kell jönnie. Az A Hetedik fontos feladata az, hogy hidat képezzen. Sok nagyszerű mű születik az irodalmi kultúra szürke zónájában. Ezeket és az alkotóikat át akarjuk vinni oda, ahol több a fény. Olyan orgánummá akarunk válni, amely összegyűjti és megőrzi a kortárs irodalom méltatlanul mellőzött értékeit. Korunk műhelye és krónikása szeretnénk lenni. Egy a sok között, de a legjobbak egyike. Itt tartunk most. S ezek a célok, ez az irány. Olyan úton járunk, amely nincs előttünk kitaposva. Ha nem is elsőként, de először megyünk végig ezen az úton. Botlunk olykor, eleltévedünk. De amíg a célt nem tévesztjük szem elől, addig napról-napra közelebb juthatunk hozzá. Mint eddig, így most is azt kérem: tarts velünk!


3

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

FÓKUSZ Rovat Jóna Dávid A Petri kötet… Tegnap Petrit adtad a kezembe, „ez jó!” - mondtad, vagy csak gondoltad, a szemedből tudok olvasni! Ma reggel a konyhában készülődsz: „na, milyen?” – veted oda, csak úgy mellékesen. Pörögnek bennem a lehetséges témák, hova is illik a „na, milyen?”-re adható válasz. Meg van: „a Petri?” – kérdem, de tudom, hogy az. Vaskos papírkötés, Jelenkor kiadó – nekem még csak nem is válaszoltak, mindegy, ilyenek, a mosott pisztáciás zöld fedél, rajta szakállas fej-portré, az szdsz biztos gyűjtötte ezeket a filozófus karaktereket, mint hipochonder a látvány-tüneteket, és úgy képzelem, hogy a párt adta rájuk a zakót, s hintett korpát a vállukra… Közben már felém fordulsz, bólogatsz, kezed még a kávégépen nyomogat, amely aztán éles berregéssel darálja az adagnyi szemes kávét. Rakosgatnom kellene a szavakat, dzsenga-torony következő kockáját szorongatom, jaj, tudom én, hogy mit vársz, de mint a táviratnál egykoron, ahol minden szóért fizetni kellett, zsugori vagyok a dicsérettel. Próbálnék én jól kijönni a helyzetből, hogy „nem olyan rossz”, hogy „van, ami tetszik”, de ez itt kevés lenne, úgy érzem… Anyám, gyerekkorom karácsonyán talpig mosolyban kérdezte a bordás harisnyanadrágra, hogy ugye, nagyon örülök… Akkor olyan nagyon nem örültem… „Na?” – kavargatod a kávét, a tested egy plüss kérdőjel, egy neszeket halló őz, aki a kukoricás szélén feszült izmokkal vár és figyel. Ugrásra készen. Ilyenkor megállítod a lakás összes óráját, zseblámpával szembevilágítasz, és metafizikai duzzogást helyezel kilátásba rossz válasz esetén. Na, jó! Nem így van. De a porceláncsésze falán csilingelő kanál


4

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

csapásszáma, indokolatlanul alacsony…. baszki, válaszolnom kéne… Ezt már viccel elütni nem tudom… Petri – és itt egy általa okozott ezeréves pillanat, a műanyag lavórban ázik a tréning alsó, de ki jön-e belőle a fű? A fű, lehet mindennek az oka. Gonosz. Elhatárolódom. Magamtól. Mint a balatoni löszfal esőzés után, úgy csúszik rám a sárgás morénahalom. „Elolvastad?” – kérdezed, a „vas” szótagon van a hangsúly, nem lehet véletlen, szinte hallom a roppanást, ahogy kitinpáncélomon átszúrod a gombostűt, fölém magasodsz, anyácska szereped a látszólagos nyugalomtól még veszélyesebbnek tűnik. A kávé elkészült, a Petri-csésze most rossz szóvicc lenne, a mikroirodalmi sejtkultúra tenyésztéséről szóló hiánypótló előadásom fiókban marad. Most, hogy elolvastam a kötetet, nem beszélhetek kötetlenül. Fiam, azt szokta ilyenkor mondani: jaj, papper! Ezt szokta, de nevet! Szóval, ha gyors vagy, akkor átgondolatlan, ha lassú, akkor bölcs, ha nem mondasz semmit, akkor legfeljebb idióta. „Időt kell nyerni” – gondoltam, ez olyan, mint egy aranyfonalas hímzés a falvédőn, közvetlenül az étkező asztal felett, aminek a piros szegély-sarkai a szögnél már megereszkednek… „Igen, olvastam!” – ez olyan jelentőségteljesre sikeredett…, nem akartam így, próbálok mosolyogni: mint egy napsütötte temető, majd folytattam „… de egy szinopszishoz még foglalkoznom kell vele.” a szélhiányos vitorlákkal ügyeskedem, azért itt már éreztem némi elégedettséget, mint valami revizor az eljárási hiba láttán. „Szóval nem tetszett?!” – mondod, kérdezed, ki tudja?, picit előrehajolsz, mint amikor a kirakaton keresztül akarsz a boltba benézni. „Nem ezt mondtam!” – lobban a válaszom, elkapkodtam, máris védekezem, nem kellene, kerülgetem a szavakat, keresem az elismerhető igazságokat, a kompromisszumot, hogy ilyenkor miért nem tud csörögni a telefon, indulni kellene… Petri meg ott lapul a táskámban sunyin, s azt gondolhatja, ha kilóg a házból egy szigeteletlen huzal, az Magától értetődő…


5

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Köves István Albert Camus A magyarítók, egyébként mind szakmájuk kiválóságai, elvetélkednek azon, közönyös volt az idegen vagy sem, mintha közben nem fenyegetné a várost, a városunkat, azóta is a lapulva lappangó pestis. Pedig a pestis, akár a háború, mindig készületlenül éri a gondtalan erényeseket, mert hisz ez a kór, a pestis, nem múlik el, nem pusztul ki, csak elrejtőzik, szunnyad valahol, mint lelkifurdalásunk a diadalünnepeken. Addig Camus csak egy szerencsétlen napimádó volt, aki tragikus hirtelenséggel elvesztette az árnyékát, amikor az igazat akarta mondani, de csakis az igazat, minden mentegetődzés, árnyalás nélkül. Abban bízott, hogy még akkor sem unja hallgatni az ember, miket mondanak róla, jót vagy rosszat, akár rémületest is, ha éppen a bíró előtt, a vádlottak padján csücsül. Nem javára, de nem is ellene: ötvenhatunk leverése után kilépett a kommunista pártból, visszhangos nyilatkozatháború kíséretében, s így maradt egy olyan korszak krónikása, amelynek nincs számottevő tanulságokat nyújtó története. Kikalapált, kemény mondatokat írt, akár a beilleszkedni vágyó lázadók mind, melyekben arra int, nagyon nehéz elviselni a szabadságot, ha (már) senki sem szeret.


6

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Pődör György Matterhorni Csillagok tektonika évmilliós csodája csillagokat kapkodva égbe nyúl dolomit és pala pengeél bája gneisz mosoly holdra éjjel érte gyúl a fölötte elfutó időt állja árnya messzi nebulák hajába túr amott Androméda Perzeuszt várja milliárd fényszálon égi a húr múlik a múlandó marad az örök napra nap s a megúnhatatlan körök a menny széle néhol ezüst-füst ködös hegycsúcsra tűzött végtelen partokon mint könny a boldog arcokon áthúz egy-egy váratlan üstökös


7

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

VENDÉGOLDAL Ezúttal ismét Turczi István Íróiskolájának tagjaitól közlünk egy válogatást. Biztosan tudjuk, hogy az írói kreativitás és a művészi önkifejezés készsége nagyban fejlődik mindazoknál, akik részesei e műhelymunkának. Egyszerűbben szólva: önismeretük fejlődik, önmaguk megértésében és elfogadásában előre haladnak. Hiszen a művészet gyógyír, terápia ebben a sebzett világban. A művész tehát önmagát gyógyítja, s közben vakcinát gyárt a világnak. Turczi István nem csupán ebben az évtizedes munkában segít hozzá tehetséges fiatalokat, hogy ezt a készséget önmagukban kifejlesszék. Lássuk röviden az életrajzát! Turczi István (1957) költő író, műfordító, irodalomszervező, főszerkesztő Az ELTE BTK angol-magyar-finnugor szakán végzett. 1983 - 1988 között a Művelődési Minisztérium irodalmi és művészettájékoztatási főelőadója, 1988-tól szabadfoglalkozású író, újságíró. 1988 - 1993 között a Kilátó c. világirodalmi rádiómagazin külsős műsorvezetőszerkesztője. 1993 - 1995 között a Parnasszus c. televíziós irodalmi vetélkedő műsorvezetőszerkesztője 1995 -l a Parnasszus c. költészeti folyóirat és könyvkiadó alapító főszerkesztője.1997 - 1999 között a Bartók Rádió Muzsikáló reggel c. adásának állandó külsős műsorvezetője. 1999 - 2000 között a Playboy főszerkesztője. 2003 - 2004 a Magyar ATV Gondolat c. heti kulturális programjának műsorvezetője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára (kommunikáció és kreativitás). A Magyar P.E.N. Club alelnöke A Magyar Írószövetség választmányának tagja; az Írószövetség Költői szakosztályának újraválasztott elnöke. A World Congress of Poets UNESCO-világszervezet vezetőségi tagja. A Kosztolányi-díjat és a Szép Ernő-jutalmat odaítélő szakmai testületek valamint az NKA Szépirodalmi Kollégiumának kuratóriumi tagja. E rovatban tanítványainak írásaiból adunk válogatást. Olvassák szeretettel! Turczi István a napokban lesz hatvan éves. Isten éltesse! Boldog születésnapot, István!

Strida Orsolya ÓTAGOTÁL A nevem Anton. A testvéremé Notna. Ennek elég egyszerű a magyarázata. Apánk tükörmester volt, míg élt, s mikor anyánk megszült engem meg az ikertestvéremet, borzasztó viccesnek találta az ötletet, hogy tükörnevünk legyen. Még szerencse, hogy én születtem előbb, így a viszonylag tűrhető Antont kaptam, míg az öcsémé lett a Notna. Persze őt ez nem igazán zavarja. Gyerekkora óta Notnak hívatja magát, ugyanis olyan típusú ember, akit lehet hárombetűs néven nevezni. Pár napja érkezett látogatóba hozzám, és megállapítottam, hogy tizenöt év alatt semmit nem változott. Alacsony, kerek arcú és szőke, mint én, de zavarba ejtő dolgokat csinál, amire jómagam soha nem vetemednék. Gyerekkorunk óta a legszembetűnőbb különbség köztünk a ruházkodásunk. Ő ugyanis csak harsány napságra öltözékben hajlandó utcára menni, szélesen gesztikulál, hosszúakat lép, vigyorog és fecseg. Én a szolid szürke öltönyöket szeretem, csendes vagyok és megfontolt, Not szerint mogorva. Öcsém zavarba ejtő tulajdonságai nem merülnek ki a fent leírt apróságokban. A lista szinte végtelen. Idegeneknek ad pacsit az utcán, kiabálva beszél, lépten-nyomon randevúra hív A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

8

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

ismeretlen hölgyeket, kiabálva kérdezi a süket öregasszonyoktól, hogy van-e isiászuk/csúzuk/lumbágójuk, néha rájön a szökdécselés, leginkább temetéseken, üvöltve, gyakran rímbe szedve tanakodik a patikában arról, hogy vegyen-e aranyérkenőcsöt, illetve soha, soha egy percre sem fogja be a száját. Pár napja érkezett tehát, és ezeket a személyiségficamokat mind bemutatta az első nyolc órában. Természetesen képes volt tetézni is, így magyarázkodhattam az alattunk lakó hüppögő lánynak, hogy Not csak meg akarta nézni a tengerimalacát, és egyetértettem abban, hogy botor ötlet volt megvizsgálnia, tud-e úszni a rágcsáló. Persze azért ki kellett fizetnem. Not sokat mesélt, de ezek általában se füle, se farka, önmagukba visszaforduló történetek voltak, amelyeket vidáman ecsetelt, de nem volt tartalmi alapjuk, és az egyetlen, ami életben tartotta őket, az öcsém előadásmódja volt. Néha kérdezett engem is, de szűkszavúan, szerinte szárazon felelgettem, így inkább hagytam, hadd beszéljen. Néha átcsapott rímelésbe, máskor dalba, olykor hexameterbe, ilyenkor nevetőgörcs jött rá, és széles jókedvében kitárta a karját, mintha magához akarna ölelni. Inkább elhúzódtam. Összesen öt napot maradt. Hét lett volna a terv, de kénytelen voltam halaszthatatlan munkára hivatkozva hamarabb hazaküldeni. A reptéren szelíden megrótt, amiért fontosabbnak tartom a munkámat, mint őt, majd, mielőtt elugorhattam volna, egy pillanatra magához ölelt, fogta a táskáját, és elszökdécselt a reptéri folyosón. Szürke köntös van rajtam. A mosdó előtt állok. Arcot mosok. Elfáradtam. Öt napnyi tortúra után semmi másra nem vágyom, csak egy kis alvásra. Leveszek egy törülközőt a tartóról, és beletemetem az arcom. Not hangja beleitta magát a fülembe, hangos kacagása most is szétrepeszti a fejem. Leeresztem a törülközőt, felnézek. A tükör másik oldaláról napsárga ingben, kétségbeesett arccal ő néz vissza rám.

Szabó Zsófia Judit Kíséret Ujjai lelkes elhivatottsággal járták jól ismert táncukat a billentyűkön. Szerette a gondolatot, hogy ő nyitja meg a misét. Ettől úgy érezte, lepelbe burkolt ellenszegülése rátelepszik az egész szertartásra. Ahogy a hangszer dallama egyik pillanatról a másikra betöltötte a templomtest hideg csöndjét, elméje teljesen kitisztult. Erősen kellett összpontosítania szent küldetése sikerének érdekében. A liturgia zenekíséret nélküli részeit ki nem állhatta. Olyankor békétlenül lüktető amigdalája nehezen tudta elfogadni ittlétének egyetlen okát. Türelmetlenül várta, hogy végre otthon legyen, és szokásának megfelelően, saját szertartása révén lemoshassa magáról az áhítat mocskát. A küldetés teljesítése közben mégsem gondolt erre. Mialatt az orgona parancsoló hangja utat vájt magának a hajó végétől a főoltár felett szenvedő Krisztus-szoborig, semmi máshoz nem fogható elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy milyen példátlan szolgálatot tesz urának. Hangsorai hétről hétre cikáztak a hívek között. Nemcsak hallotta őket, de a bőre egész felületén érezni vélte, ahogy körútjuk után izzadtan visszatérnek hozzá, kötelességük végrehajtását követően sorba állnak a kiérdemelt jutalomért.


9

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Ő pedig termékenységüket készségesen méltányolta akképp, hogy az újabb akkordokban erejét mind jobban megfeszítve lassanként emelte a rontásdózist.

Zsidró Dominik Most nem vagy itt

Zsohár András A hagyma és a retek története

Most nem vagy itt Érzem minden porcikám Cikázik a gondolat Az elme sztrádáján Harkány, Pécs Budapest Csak veled lennék szívesen Hogy elmondjam Szeretlek még mindig Tudom a rezzenés él Surlódás a lét Sebességbe teszem lelkem És megcélzom a falat Hol logika már nem honol És én is végre elbújhatok Csak engedj oda kérlek Ne nézz, ne ítélkezz Nem voltam ott a te életedben Ne gondolj te se ilyeneket Titkaim, miket magamnak tartok Velem halnak, ha akarod, ha nem És ezt értsd meg, nem mondhatok el mindent És ha nem kellek csak vess el Voltam már zsák kinek foltját Tovább rongálták.

Most nem vagy itt Érzem minden porcikám Cikázik a gondolat Az elme sztrádáján Harkány, Pécs Budapest Csak veled lennék szívesen Hogy elmondjam Szeretlek még mindig Tudom a rezzenés él Surlódás a lét Sebességbe teszem lelkem És megcélzom a falat Hol logika már nem honol És én is végre elbújhatok Csak engedj oda kérlek Ne nézz, ne ítélkezz Nem voltam ott a te életedben Ne gondolj te se ilyeneket Titkaim, miket magamnak tartok Velem halnak, ha akarod, ha nem És ezt értsd meg, nem mondhatok el mindent És ha nem kellek csak vess el Voltam már zsák kinek foltját Tovább rongálták.


10

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Vincze Erika Hajnali harcok Támad a hétfő ismét. Gyáván lök ki a ringbe. Kávés bögréd megremeg és olvadnak a tervek. Csak lóbálod a bérleted, intesz, köszönés nincs. Száraz zsebkendő cafatot keresel, de a metró fékez, hajnali részegséggel dőlsz az ülőkre. Rémült, püffedt arcodon elfeketülnek az árkok. Nyakba lehelt kávét lélegzel. Végre leszállhatsz, és ez még csak a hétfő, nyolc sincs, messze a péntek. Harcba siet rendszertelenül menetelve a város.

Forgách Péter Hajnali madárka Kopognak. Többször egymás után, hangosan, türelmetlenül. - Művésznő! A rendező úr már nagyon ideges. - Köszönöm, Albert. De nem mozdul. Tovább fürkészi a tükörből rá mosolygó szemeket. Tekintetével végigpásztázza a hamvas arcbőrt és az eperpiros ajkakat. Így, hetvenkét évesen egyre homályosabban látja a gyönyörű fiatal nő arcvonásait. Napról napra nagyobb erőfeszítésébe kerül az önámítás. Magányosnak érzi magát, mint annyiszor élete során. Pedig körberajongták. Lesték minden mozdulatát, itták a szavait. Lenyűgöző a vásznon, ahogy szerelemittasan partnere karjaiba omlik, amikor könnyeivel küszködve búcsúztatja frontra induló kedvesét, vagy ahogy önfeledten kacag a kabrióban ülve, miközben hófehér selyemsálját pajkosan lengeti a szél. Törékeny teste egy madáré, szinte súlytalan. Pompás tollazatát megtépázta már az idő. Ő volt mindenki Madárkája. Csodálta a közönség. Természetes könnyedséggel játszotta a nemeslelkű királynét, az öntudatos szüfrazsetet vagy éppen a haldokló anyát. Meghalni tudott a legélethűbben. A filmkritika a haldoklás mestereként aposztrofálta. Szerették minden alakítását. Ő is. Jobban, mint saját magát. Tudja, hogy ezt a szerepet már csak merő szánalomból kapta. Tudja, és ez fáj neki, nagyon. A nyúlfarknyi jelenetben egy nyugdíjasotthon parkjában ül kerekesszékében a múlton merengve. Megérkezik lányunokája, aki, miközben nehézkesen tologatja őt a murvával beszórt ösvényen, bevallja neki, hogy leszbikus. A hír hidegen hagyja, vagy tán fel sem fogja. A köveken zötykölődve ráncos arcáról lerí a világ iránti közönye. Így szól a rendezői instrukció. Mindössze három és fél perc teljes szótlanság, végig premier plánban. Bármelyik statiszta eljátszaná. Ő viszont egy utolsó, igazi, nagy alakításra vágyik. Ami méltó hozzá. És emlékezetes. Ráncos kezével matat a pipereasztalon, megtalálja a rúzst, felemeli, és egy aprócska madarat A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

11

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

rajzol vele a tükör jobb alsó sarkába. Odaír még valamit. Egy rövidke szót. Olvashatatlan. Reszket a keze. A rúzst óvatosan visszateszi az asztalra. Kihúzza a fiókot. Egy aranyozott szelencét vesz elő. Eredeti antik darab, anyai örökség. Kinyitja, majd tartalmát lassú mozdulattal a szájába helyezi. Ünnepélyes pillanat. Lenyeli és vár. Teste fokozatosan ellazul. Szelíden mosolyog. A tükör lassan elsötétül. Csapó! Jelenet indul.

Valkusz Lili Mag Ha lehunyom a szemem: Meztelen testek ölelésében ring gondtalan emlékem. Karcsú sziluettek, vékony csuklók szorítanak magukhoz, míg enyhe rózsaillat terjeng a levegőben. Tövisként fúródnak éles fogak a vállamba, kezem szénaboglyába mar, és messzire taszítom. Fekete macska túrja arcát az ölembe, zöld szeme igézőn villan felém. Őszülő galamb suhan át a szobán, szele a hajamba kap, s vörös róka nevet rám a sarokból, ahogy fekete selyemkendőjébe burkolózik. Jácint nyelven beszélek hozzájuk, ők pedig tulipánként tárják szét előttem szirmaikat. Ismerem minden levelüket, hagymájukat az általam táplált föld rejti. Cseresznyéiket számba veszem, a magok a parkettára hullnak, hogy aztán rózsaszín virágokká váljanak a tavaszban. Orgonaszín játszik kezem alatt, bőr vászonra pingálom ajándékom. Nyakörv a vadnak, bokalánc a mohónak. Szőke fürtök alól nárciszt húzok elő, narancsos szeplőkbe fektetem a sárgás szirmokat. Fekete orchidea húz a padlóra, barna föld temet maga alá. Nem kapok levegőt, orrom eltömíti a liliom halálos mérge. Szédülten térek magamhoz, kinyitom a szemem. Ezúttal én vagyok a liliom: Törékeny, csábító, végzetes. Üvegvázába zárva szemlélem a külvilágot, szomjazom a teljességet, de a víz csak a bokámig ér, és egyre fogy. Mire kinyílik egy virágom, egy másik hervadtan ér földet. Mire illatom belengené a teret, takarmányba dobnak, fekete zsákot húznak rám és szép lassan feledésbe merülök. Pedig még volt egy fiatal hajtás sorvadt száramon... Fogy az oxigén, és beáll a néma üresség. Lila harmat remeg ajkamon, keserű íz a számban: Kopott rózsaszirmok táncolnak kihűlt torkomon. Vörös kiáltás hagyja el testem, ahogy fekete iszapba süppedek, hol zöld koszorú koronázza fakulásom. Fehér sziluettek vesznek körbe, fagyos szél söpör utánuk. Meleg áramlatok ringatnak feledésbe, állatok és virágok képe suhan át elmémen még egyszer, utoljára. Illatok, emlékek, érzések, érintések, és egy ének. Ismerős dallam emel a magasba, bukfencet vetnek gondolataim, és immár egy vagyok közülük. Fáradtan menetelek, mígnem magként hullok alá, hogy rózsaszín virágként ébredjek a tavaszban.


12

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Somogyi Feri Örökké Nem értem miért ragaszkodom ennyire ehhez a testhez. Vagyis nem pont ehhez, hanem amit a Baradla Zsuzsi szeretett egy nyáron át. Aztán jött a Laci. Mindig jön egy Laci. Nekem meg marad Hédi. A Hédi, akivel már egy ideje... Két éve karácsonykor utoljára. Előtte sem sűrűn. És Anikóval sem lett semmi. Végül. Azt mondta, nem megy nős emberrel. A Lacival ment. A Zolival ment. A Norbival ment. Nem értem, miért ragaszkodom az elveimhez. Legyen igaza Hédinek, ne járjon a fiunk matematika korrepetálásra. Elég az, amit tud. Márk úgysem akar gimnáziumba menni. Nem akar szakközépiskolába sem menni. Nem akar iskolába sem menni. Néha nem is megy. A haverokkal isznak a kiserdő mellett. És dohányoznak. Azt mondja, ki kell próbálni mindent. Most. Amíg fiatal. Amíg tilos. Nem értem, miért ragaszkodom az öltönyhöz. A kollégáim kinevetnek a hátam mögött. Én meg lenézem őket. Mert összejárnak. Bólingozni. Kvassolni. Kerti partira. Szvingerezni. Ezt az utóbbit nem hiszem. Szerintem csak felvágnak, hogy ők mennyire modernek. Nekem nincsenek barátaim. Talán a Géza, akivel beülünk néha egy-egy sörre. Vagy Tamás, akivel szombat reggel együtt futok. A postáig és vissza. De mi sosem beszélgetünk. Lefutjuk, aztán hazamegyünk. Nézem a tévét, olvasok, keresztrejtvényt fejtek. Nem értem, miért ragaszkodom az életemhez. Hédi barna hajához. Zsuzsi mosolyához. Márkhoz. Anikóhoz. A szigligeti telekhez. Ahhoz a dedikált George Michael albumhoz, ami eltűnt az autóból. A közös lakáshoz. Az nagyon hiányzik. A háló, a dolgozószoba, a tágas konyha a nagy asztallal. A régi fürdőszoba. A törölközőtartó. A kilépő szőnyeg a kád elől. Hogy halljalak benneteket. Bárkit. A hangomat. Csak a mosógép alját látom. Fáj a fejem. Nem mozdul. Nem mozdul a világ.


13

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Jakab Kornél Disharmonia Caelestis Rózsaablak alatt ülök a sötétben Raszta áll a fényben, összevarrva zsebével Bámul, mint a moziban. Az aszfalt gépszörnyei kívül morognak Nem hallom a csendet. Jobban látok szemüveg nélkül. Szeráfok kórusa a karzaton Senki se hallja. Tegnap még gyertyák égtek Ma kiégett Edison-gömbök. Megtöri a falat az elosztó. Sziréna szállít beteget Halj meg nyugodtan, nincs utolsó kenet. A gyóntatószék üzemen kívül Hosszú a sor a pszichiátrián A bűnbánat érdeklődés hiányában elmarad. Isten házában turista flangál papucsban és sortban Kihunyt a tűz a lángoló pallosokban. Péter pengéje nem védi rabbiját. A keresztút megáll a tizenkettedik stációnál. Nincs kinek odaadni a testet Keselyűnyak a torinói lepel Nem látom az örök mécsest. Bánatos öreg szökik a templomból Haldokló istenarc. Nem bírom a látványt, a testet öltött ürességet Az arcomra önteném a kiszáradt szenteltvizet. Pest utcáján fordulj félre, Mekka felé, Keletre és Délre Lassan súgd a semmibe: Deus Vult


14

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

FÓRUM Rovat A.Turi Zsuzsa Vívódás

Bátai Tibor Ereszkedő [kezedre játszik minden]

A haldokló darazsakat élők követik és hazakísérik őket. Belélegzem a friss levegőt, azt hiszem, ez mindent megold, mielőtt összetörne a nap, reménykedem, hogy mindenkit elüldöz az ordításom, mert eddig még senki sem tudta megmondani, meddig tart ez a haldoklás, mikorra ér a víz a mellem fölé, meddig zavarnak a zajok és mikor halkul el örökre minden. Aztán mégis előrefutok a viharba, nem tudom, a forgóajtót, befelé nyomjam, vagy kifelé húzzam, ha hazamennék, kitenném a csészét az ablakba és várnék, amíg megtelik esőcseppekkel, nincs kedvem kilépni az ajtón. Ma még senkit sem öltek meg, de a bizonytalanságban nem várhatok tovább..

Ereszkedsz, kaptatás érzetével az izmokban. Kilököd a lengőajtót, úgy lépsz be, és régóta esedékes találkozás izgalmát érzékeli az üdvözlés hangsúlyában, akitől távozáskor búcsút veszel. Csoda-e, hogy egyre erősödő gyanakvással fürkészed a psziché rezdüléseit? Betéve ismered az önámítás professzionális trükkjeit — éppen elégszer fanyalodtál rájuk, és szemernyi kétséged sincs, ha a szükség úgy hozza, habozás nélkül kész leszel újból bevetni őket. Most azonban megnyugodhatsz, nem te írtad felül a valóságot. Fogalmad sincs, mi történt. Veled. Akárha újszülöttként látnád a világot, pontosan úgy, ahogyan retinádra vetül a kép. Csupán egy pillanatra akadsz meg az ötleten, hogy azután szinte kéjesen megadd magad neki. Döntesz: ha rajtad múlik, nem fordítasz a fejre állt dolgokon. Úgyszólván minden a kezedre játszik.


15

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Bátai Tibor meghívók ne törődjön a lábtörlővel nyomja le a kilincset lépjen be foglaljon helyet legyen házigazdám a házamban lásson vendégül asztalomnál birodalmam vegye birtokba nyomatékosan felhívom figyelmét figyelmeztetés nélkül fogom szeretni nyomatékosan felhívom figyelmét birtokba vettem birodalmát majd megkínálom asztalánál mert vendégem lett a házában ha itt vagyok jöhet bármikor de ne nyomkodja azt a rohadt kilincset és a lábtörlőbe törölje a lábát ne belém

Büki Attila cím nélkül Hajdan ifjúságomból az Alpok alatt elrejtőző kutakba hullt sokáig zeném Hallgatásom virágszőnyegét leterítettem a határsávos hegyek elé Sötét éjszakákkal nézett rám a Répce Csizmák rugdosták a bikaistálló rózsás bokrait Az elém állt hegyek törték a végtelent mint prizmák a fényt Rejtélyes elmúlás járt a föld barna rögén s szállt a por mint örökös juss Újra felemelve egykori képeimet rátapad ujjaimra a por s a szélben felrepül akár a vak madár a háztetők fölé a szürke világ A kezemben újra kinyílik a régi könyv A Vörösmartyt örökítő grafitfutamon súlyos álmaim görbéi kanyarodnak Felsőbüki Nagy Pál szónoklata elröppenti képzeletem Pozsonyba s láttatja Niklán Berzsenyit… Elönti arcom a forróság s átjárja képzeletem legrejtettebb titkait Most azokkal vagyok akiket mindig is szerettem Megváltó vidámságuk hova lett nem kérdezem… Jövőt vágytunk s elfeledtük érte gaz napjaink……………………………………………………….. Csüngnek téli kabátjaink a fogason Nincs vigasság borunkban Nézzük az égő gyertya zöldből kékbe feslő lángját Hallgatunk Egyre több már a halottunk


16

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Csontos Márta Védtelenül

Fövényi Sándor Borotvaszélben

A fák már levetkőztek, a fény is Krisztus szakálla mögé bújt, a megfagyott harangokba beköltözött az ördögűző szél.

Uram, úgy elhevernék réteden, mert sikolyra fent kés az életem, elég a stigma, nincs hely a bal karon, ujjam végigszalad a sok varraton, - száz halálom fakó fogsorán s borzol buta dallamot, e vére-buggyant zongorán.

Ott ülök én is a valóság árnyékán, a történelmi hajnal megint késik. Jobb ha én is rejtőzöm, s hallgatom, ahogy a Nagy Irritátor, győztes alteregóm, a sorokban helyettem félrebeszél. Fázom. Már minden réteget magamra húztam, mégis, egyre jobban látszik bennem a meztelenség. Irritátor, győztes alteregóm, a sorokban helyettem félrebeszél. Fázom. Már minden réteget magamra húztam, mégis, egyre jobban látszik bennem a meztelenség.

Én másképp látok, másképp ítélek, más az utam, amin megyek, szememben sosem kért megváltó fények, pedig sötétben élek akár a gyűlölet, jó vagy rossz? hasadok mint az óceán kérge mikor a Nap belegurul kékes köldökébe. Mit tettem eddig, mit nem, kit érdekel, öreg szívem, acélsarkantyús csillagom, mely fáradt szikrákat pattintva ég el, ha dühömbe meghalni hullatom, jó vagy rossz? mint esőgöröngy a szárítókötélen, billegek erre-arra, borotva szélben.


17

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Haász Irén Az én utam

Haranghy Géza Nocturne Frédéric Chopin emlékére

Nekem senki se mondta meg, sem a saját köröm, se másik – de február volt, holtszezon, hamis szívek rogyásig. A bádoghangú friss szelek az értelmemen átfújtak – csak átutazó vagy, s bennem kísértetváros ásít. Hogy az utcád nem egyenes, csak úgy hívják – én nem tudtam, de rájöttem, bár nem szóltak: az én utam egy másik.

Haranghy Géza Göröngyös úton Csöndes szegénység őrzi ma a hangod keringnek köztünk a fénnyel írt szavak riadt kolompok zörgetik a csendet göröngyös úton neved fel-felfakad nem a puszta halt ki pusztán a szándék hogy jusson kenyér élet s bölcs feladat hol millió kincs és a rang cikázik ám ebből juss csak a veríték marad ki tehette s mersze volt rég tovaállt itt hagyott lányt mezőt búzavirágot s hol egykor imába fonta szép honát szelíd szavakkal szemfedőt sír rá most csöndes szegénység őrzi itt a neved pusztában keringnek a fénnyel írt szavak rakni az asztagot újra meg újra göröngyös úton neved fel-felfakad

Kárász József emlékére: 2017. 07. 30. Első közlés

ÉJIDŐBEN vad kutyák tépték szét bársony lelkemet s jött nap szörnyű éjek után jött fehér fakó pirkadat de nem jutott több tavasz már szállj el csillagfény ne vesd rám hűvös éj halott árnyait most szél susog egy dalt mesél idézve volt idők ringó álmait ESTIKE ne szűnj még alkonyat had igyam árnyadnak langy melegét az éj sötét ott bú borít ne küldd rám hűvös éj bolond álmait bontsd ki könnyű ruhád szürkehajad az estnek libbenjen illatár szelíd fény te legszebb szórd szép álmaid alkonyat ne vess meg ÉJ s éj borítson majd csendes puha barna szép szeme őrizzen ne hagyjon magamra fonjanak álmai csendes szót szívembe mély sötét melege legyen a kedvemre


18

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

s terítsen majd függönyt ha köszönne a hajnal ne tudja azt senki az éj kit vigasztal HAJNAL fényes a nap s vidám az én napom volt régen aranysujtásos sugarát de sokszor megnéztem s ez a nap kit megszerettem korareggel kel fel de ne tudja hogy a sötét kit temethetett el éj boruljon akkor csendes puha barna végtelen álmoknak éji nyugodalma

Jóna Dávid csak egy éjszakára Gyóni Géza emlékére fegyver az ölben, hóban és sárban, borotvált fej és rohamsisak, a bakancson egy mélyvörös folt van, ellenség vére, itt ez a divat tűzimádó üzérkedőknek kényelme újra gyászt hoz és vért, halálos üzlet: vétke a gőgnek, filléres nyomor a semmiért tarajos szavakra elfagyott sóhaj, már nem kap lángra a rőzsenyaláb, szenved a társak ravatalánál, a megnyomorított kesztyűs-báb győztes és vesztes, mind átkozott szolga, gyermekét veszti vagy asszonyát, nincs különbség ezer év óta: idióták és ostobák

ALKONY ne szűnj még jaj ne szűnj alkonyat bontsd ki szelíd ruhád még egyszer az estnek libbenjen illatár alkonyat ne vess meg szórd szép álmaid tűnő fény

dicsőségre fekete csontváz, azt mondanád, hogy ez „átok-bitang” felelőtlen ki sorsot mér Rád: egy rokonszenves férfihang varjúk hadának halál a zsoldja, az uszító kéz viszont tiszta marad, a teremtőnek, ha humora lenne, elvinné máris a zsírdaganat tudod Géza, ma sincs ez másképp, csalárdságnak zubbony a szó, megírom Neked viszonzásképp, ma pont-ugyanaz a trombitaszó

te feslett hívd csillagjaid alkonyat

emberi ösztön, zsiger és jellem: pazarlás és tolakodás, amit csak lehet, elad a szellem, a történelem is csak szárnycsapkodás

szeretlek

(Frédéric Chopin 1810-1849) Közlés: Alföldi paletta antológia, 2017. A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

19

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

egy éjszakára ugorj be hozzám, megmutatnám, hogy most mi van, a vörösborom…, nem olyan rossz ám, hajnalig adnám – holtodiglan egy éjszaka, Géza, a főnök, ha enged, ha kimenőt adna egy éjre csupán, mutatom Neked a mai trendet, mi maradt itt a harcok után. aztán visszaadlak, halott magadnak, részegségre hajnali fény, hogy túlvilágon érezd az ízét, ilyen a földön az emberi lény.

Kaiser László A májusi mélyzöld A májusi mélyzöld az enyém, semmi elmúlás, semmi rettegés, ősz sincs, csak a nyár közeleg, vagy itt van már a tavasz helyén.

Kaiser László Ilyen egyszerű Ilyen egyszerű: meghalok nélküled, s tegnap meghaltam, bár itt voltam veled. Nem tudom, csak kérdem: te voltál velem? mert nem éltem tegnap, a négy fal volt: verem. Tegnap nem voltál te, tegnap nem volt én, s ma tetszhalottak vagyunk a holnap peremén.

Kaiser László Szólt egy hang

Kaiser László Hangos szavam

Hitte, hogy már nem nő tovább, az a furcsa, nagy sötét, s nem küldi rá váratlanul poklainak ördögét.

Halk szavam ha hangosba fordul, sírnak bennem az angyalok, s bár könnyet látok szép szemedben, csöndben érted nem maradok.

Szólt egy hang a nagy sötétben, azóta rág legbelül: Istenem, hát miért hagytad, nem tanultam istenül…

Kaiser László Ördöglakat

Szólni fog még szavak nélkül, nem lesz csöndben az a hang, ébredésre kondít némán álomban egy nagyharang.

Képek takarnak képeket: feledést hozó édenek alatt morajló múltakat béklyóz bölcsen és hallgatag egy láthatatlan ördöglakat.

Kapui Ágota Ők ketten anyám elém tett egy könyvet apám kosarat dobott anyám elmondott egy verset s a szabadságról álmodott apám vadnyúlra vadászott és húsát letette elém anyám kijelölt egy széket


20

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

nekem az Isten tenyerén apám számokra tanított de nyelvem szóra szomjazott anyám a múltat magyarázta apám látta a holnapot anyám rám szabta egyke sorsom és rám varrta a vágyait apám a jövőt bennem látta elvetélt magzat-lányait anyámtól túlélést tanultam apám szemében szánalom hogy hitehagyott gyarlóságom még előtte is vállalom anyám tán jobb ha nem is tudja hogy nem találtam meg magam azon a talpalatnyi földön hol ő örökre zárva van.

Kasza Béla Szólni hallgatással Tavasz vagy és nyár is, hajad tengerillat, bőrödön muzsikál ifjú, víg fuvallat. Szemed könnyű napfény, ajkad nárcisz-álom, ettől válik színessé minden a világon. Karcsúságod nemes, mint májusban a hajnal, szólni hallgatással szólsz vagy a legtisztább dallal, s ha szívedbe alázat meg ünnep költözött, istent is látsz, és édeset a rút ördögök között. Áldott fehér madár dobog inged alatt, neked nyílik ének, hol vágyban égnek szavak, magad vagy a mosoly, a végtelen egek, engedd, hogy álmomban a végzeted legyek.

Kelebi Kis István Ararát Le kell mászni erről a hegyről, melyen a Hajó fönnakadt. Itt ritka a levegő és feszült a hangulat. Az állatok nyugtalanok. A két tigris sóvárogva nézi a birkapárt, ha nem vigyázok, kipusztul a faj, nem lesz több bégetés meg gyapjú, de a legnagyobb probléma mégis az, miként viszem le a völgybe ezt a sok elázott állatot.

Kondra Katalin Rég volt A park fái most égig érnek, tó vizében fürdik a nap. Azt a padot kerestem, ahol először láttalak. Még érzem a régi illatot, látni vélem lábad nyomát, hangod szívemben zakatol, feltámad bennem a szomjú vágy, de nincs sehol az a kőhalom, miből képzeletünk oltárt emelt. Szétszórt kavics mind az utakon, s minden út arra vezet, ahol a pad állt a fák alatt. A letaposott fűben mögöttem megcsillan egy könnycsepp a múltból. Akkor örömtől hullt, most búcsúzni jöttem.


21

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Köves István

Katalógus cédulák Elvira Lindo Cádiztól New Yorkig futni csak a hírért, névért? Fejezetekbe szorítani minden megbánnivalót? Én tőle, egy nőtől tudtam meg a nőkről a legfontosabbat: férfi létemre, akárhogy igyekszem, nem ismerhetem ki őket. Még szerencse, hogy mi, férfiak, nem menstruálunk (micsoda szörnyszó!), világunk áttekinthető, végülis könnyen rendszerezhető: A fiú gyorsítót szed, a papa belövi magát, a nagypapi piál. Napi 40 dzsoint után reggelre olyan lesz az agyunk, mintha fejünket vattával tömték volna ki, vagy habgumival, laticellel. Nem mentség, hogy a mániák segítenek elviselni a megszokást, ellenben a szertartások megmérgezik az érzelmeket. Azt mondja, ha mégis utcaseprőnek állnánk, ne ősszel kezdjünk, mert akkor taknyos levelekkel teli a rejtelmes Luxembourg-kert, s ott a lelkünkre is könnyen bőrkeményedés nőhet, akár a kezünkre. Higgyünk hát Elvirának, maradjunk inkább a szexnél, annak gyakorlása (akár érzelem nélkül is) növeli az önbecsülést. Azért a haldokláskor majd vigyázni kell, mert az a vallomások ideje is, s a nyugodt halálhoz az utolsó pillanatban ki kell dobnunk az emlékeket.

Köves István

Katalógus cédulák Francis Scott Key Fitzgerald Scotty természetesen jól tudta Ernestről, hogy ha nem is hithű, de keresztény, mégis úgy utálta, akárha zsidó lenne. Szószátyár. Nem rendít meg – mondta korábban róla Hemingway Zelmának egy párizsi, rúzsos ajkú hajnalon Gertrud Steintől jövet, majd békítőn, sietve hozzátette: bár kétségkívül szórakoztató. A lázas Európában pöffedten punnyadó magyari ifjakra akkoriban még ennyire sem hathatott, átélhetetlennek bizonyult mind az amerikai álom, mind a kiábrándulás abból, a Nagy Gatsby és az édes reményekkel teli ifjúság bukása, a whiskymámoros alkoholizmus a szesztilalom alatt, az elveszett nemzedék, a száguldás-mámor, az egész jazz-korszak. Bezzeg, ha hajlandók lettek volna Scottyval elsétálni New Yersey-be, láthatták volna, ahogy a régi kúriák napfényben úszó, tágas tornácain még mindig szelíden ringatóznak a függőágyak


22

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

a sárga port kavaró gyönge viktoriánus szélben. Ott, ahol éppen akkoriban azért kezdik el azokat a hosszú, lapos, agyonkrómozottan csillogó automobilokat gyártani, hogy a milliomos apukák meglephessék velük a 18. születésnapjukra ébredő másnapos fiacskájukat, míg a háttérben fonográflemezről (bakelit) szól a Ractus Muldoon Savannah Band felvétele, velük dúdolhatják, „a minap, álmomban, Memphisben jártam”. Pedig a Kertész (Curtis) fiúk már beléptek azon a hollywoodi forgóajtón, s az első milliócskájukból befizették a legtöbb hasznot hozott forgatókönyvírójukat egy pszichoterápiával összekapcsolt elvonókúrára, ahol legalább annyira drótonrángathatóvá lúgozzák a lelkét, hogy megírhassa róluk az utolsó filmgyári cézár történetét.

Láng Kitti Lélekmentes övezet Beérik a szó is beérik a pofon is s lassan beéred magad is, amíg kósza képzeteket kergetsz alkony mázolta falakon valahol messzebb távolodva tejszagú álmaidtól, beléd szövődik a valóság bőröd alá fészkel megkérgesedsz, lepergő só réteg, tátogó száj csak a külvilág üvegbúra alá bebújva csak üldögélsz egykedvű egyanyagú áttetsző eged

alatt az idő itt pont úgy és akkor halad, ahogy te szeretnéd. Tegnapi szemfedőd árnyékként gyűrődik a falra, kiszállsz sejtjeidből, sejtéseidből, lélekmentes övezet.

Láng Kitti Porcelánhold Majdnem olyan vagy, és mégsem, kusza vonalak, görbületek halmaza. A porcelánhold kék fénye is arroganciát lehel, létszagú testek, nem passzolsz, nem passzolsz sehová, s már nem is akarsz. Csak zárt ajtók mögött gyűjtöd fóbiáidat, dőlt pillérek és sarokkövek közt üldögélve merengsz, hogy nem passzolsz,


23

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

nem passzolsz sehová. A súlytalan gondolatok a legnehezebbek, vízfelszínnel dacoló papírpohár hanyag anyag a cipzár húzókája leszakad, megrekedsz, megremegsz. Virágot Algernonnak? Egérfogó. Sajtfalat.

Magyar Anikó Utazás Rozsdaszín terítő kopott asztalon, egy kis vázában szárított szál virág harmattá törte lelkét a szoba.

Felszámlázott ingyenebéd. Csatornákból szenny tolul. Kutyakaját tesznek eléd, senki nem tud angolul. Simára nyűtt bazaltkövek. Éjjel magányos a tér. Támolyog egy kócos öreg. Biztonságod mennyit ér? Ablakszemen foltos hályog. Képernyőkön kék halál. Kristálygömböt néz a látnok, jövőt keres, nem talál. Hangszerekké válnak a fák, dallammá a tűzfalak. Bármit mondok, ne add alább. Örülök, hogy láttalak.

Pődör György NEBULA megkésett fényévek csillagmilliárdok néhány galaxis pompájával kérkedik vándorló üstökösök mint égi bárdok önmagukat lassan már jéggé égetik

Idő vasfogáról árulkodnak fényképek a falon rothadón hullatják színüket, hamvaikba hullva.

nekem angyalszemekből lopott csillogás ami lehet porfelhő vagy ócska plazma benne anyám arcából néhány kis vonás kvazárrá vált apám mintha most utazna

Máté László A látnok Vascsövekkel ütött csürhe. Balzsamot könyörgő nép. Langyos vízben meddig ülne? Hullamerev élőkép. Régen robot, ma már droid. Kákán talált száz csomó. Változatlan változóit tukmálja egy fényhozó.

csipetnyi Hádész, fénylő menny vörös pokol részletekhez a Hubble-kép is életlen sok elveszett fényévben az idő dobol vagy dalát játssza a kozmikus véletlen megfejthetetlen mégsincs benne furcsa csak köddé vált hiány éjfekete ében egy nagy titok melynek önmaga a kulcsa mélyen rejtve valahol Dél Keresztjében

Lapos tóban fürdő mámor. Sült hal mellé fagylalt jár. Átúszhatja, aki bátor, más ladikból kiabál. A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

24

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Reitinger Jolán Füstbe száll

Szepesi A. Zsuzsanna Már Pirkad

Idézet Fodor Ákostól

Már pirkad… lesem ablakomból az eget, melynek horizontján a reggel vörös lepedőket tereget.

"Ne építs tornyot: kár égre kiáltani: - Isten nem süket." Ha már mindent körbe építettél, akkor a Föld sóváran néz az égre, hangtalan dallam száll a messzeségbe, és visszhang sem lesz, amit úgy szerettél. Harmatok cseppje nem érinti lábad, fejed zöld lombsátor nem koronázza, gyűrött halott lesz a rét szikes álma, gyónásra hívnak feszült toronyárnyak. Vigyázatlanul fecsérled kincseid! Vecsernyét kong a harang kondulása, rajta ül Isten csendes hallgatása, ahogy piszkod napod tetőit lepik. Hiába száll a torkodból a dal, a hit, az égbekiáltás csak füst gomolya.

Szedő Tibor Kolibri Haiku csokor Színpompás teste a napsugár karjára könnyedén rászáll. Szárnyai között langyos szellő hömpölyög vállát legyezve. Virágnedv szomját oltja, a forrósságtól elalél lénye. Szeme tükrében fénylabda kel életre, lelkében fürdik.

Már pirkad… végre! Keserves volt az éjjel: ágyban forgolódni, feldúltan démonok között csapni széjjel. Már pirkad… hátamon szikkad lassan az ing. Talán az új nap kegyesebb lesz, s körülem majd béke rendje ring. Már pirkad… karomra hajtom sajgó fejem: cirógató sugárra várva, hogy felemelni újra merjem.

Szepesi A. Zsuzsanna Szép születik Úgy ül benned a fájdalom, mint kagylóban a homokszem: igazgyöngyöt érlel. Versben rejlő értékekből építkező harmónia ilyen kinccsel ér fel. Midőn a kor meg is érti, mily csodát könnyeztél néki, igézheti szépség… s megérintve kérges lelkét feltámadhat olyan élmény, mit eltemetett rég.

Budapest, 2017 augusztus 30.


25

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Virág Balázs Face Kutyák a kutyák a hídról leugró öngyilkosok húsán élnek. Mert ők kutyák nem köti őket az illem a morál, a társadalmi elvárások nem undorodnak, s nem filozofálnak teszik, ami a dolguk élnek s ez a mindenek feletti megfelelésük a kutyák okosak csak maguknak vannak magukon keresztül szeretnek magukon keresztül élnek s halnak nem ragadnak bele az idősíkokba a hídról leugró öngyilkosok húsán élnek boldogan


26

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

A.Turi Zsuzsa Antonin Artaud (1896 Marseille -1948 Yvry-sur-Seine) , az őrült zseni (Ejtsd: Antonán Arto) A mai napon, rendhagyó módon, nem kortárs művészről írok. A napokban olvastam egy könyvet egy szinte elfelejtett zseniről, aki költő volt, drámaíró, színházi rendező, időnként színész is, tehetséges volt mindenben, de semmiben sem lett végül igazán kiemelkedő, betegségei miatt... Nem művei szépsége volt rám nagy hatással, vagy példaértékű élete. Hanem, mert ahogy olvassuk írásait, nem tudunk velük mit kezdeni, ugyanakkor nem tudjuk magunkat túltenni rajtuk. Az ember, ha túljut első versén, vagy az első oldalon egy prózai szövegéből, levelezéséből, kíváncsian konstatálja, hogy az effajta művészetre nincs definíció, szó, ami illene rá, nem tudni, pontosan mi késztette arra, hogy szembe forduljon mindennel, a társadalommal, környezetével, orvosaival és önmagával is... Szürrealistának tartották, ő azt mondta magáról, hogy bár a szürrealista művészek megadják ébren a hallucinációkkal kevert álmokat azoknak az embereknek, akik álmukban nem látnak semmit, ő is ilyen, de a többi szürrealista művész életkedve hiányzik belőle. „Hogy mi választ el engem a szürrealistáktól? Amennyire ők szeretik az életet, én annyira megvetem.” A fájdalom egész életén át elkísérte, fizikai és pszichikai értelemben, valamint különféle idegrendszeri problémák, melyekre sokáig nem találtak magyarázatot az orvosok. Emberként érdekes főleg Artaud, a különc szenvedő. Jómódú polgári családban született, szülei Izmirből (Szmirna) származtak (ma Törökország), apja hajótulajdonos volt Marseille-ben, ahol Antonin a világra jött. Az apa saját hajói kapitányaként sokat volt úton. Bár édesanyja kilenc gyermeknek adott életet, csak Artaud és két testvére élte túl a csecsemőkort. Elmondása szerint nagyon boldog gyermekkora volt, távol a világtól, szerető családban nőtt fel, törődtek vele, mindenben segítették. Emellett sajnos kisfiú korától kezdve tele volt élete tragédiákkal. Kezdődött ez azokkal a testvéreivel, akik meghaltak csecsemőként, majd ötéves korában, mikor az orvos szerint agyhártyagyulladást kapott, az elektrosokkhoz hasonló módszerrel kezelték kialakult kettős látását, pedig lehetséges, hogy csak agyrázkódása volt. Ekkor majdnem meghalt. Borzalmas fájdalmai voltak. Hatéves korában, mikor szmirnai nagyanyjánál nyaralt, majdnem vízbe fulladt, kilencéves volt, amikor egy szolgáló hibájából meghalt a húga, akihez nagyon kötődött. Művelt fiú volt, zárkózott, sokminden érdekelte, a katolikus teológiától kezdve az ógörög és latin nyelveken át a történelemig. Különösen vonzották az ókori tragédiák. Kamaszként Charles Baudelaire (1821-1867) költészete nagy hatással volt rá, első versei is őt idézik, vagy másik példaképét, Edgar Allan Poe-t (1809-1849). A festészetet is szerette és tanulta is, ügyesen másolta ismert festők képeit. Rendezői tehetsége korán megmutatkozott: a nagy családi ünnepeken ő rendezte a bemutatandó ünnepi színdarabokat, melyekbe gyakran keveredtek horrorisztikus elemek: Poe gótikus, sötéten romantikus irodalmi műfajára hasonlító darabok, koponyákkal, halottakkal, sötéttel, gyertyákkal.. Családját ez nem zavarta, érdekesnek találták és különlegesnek.. Leggyakrabban visszatérő témái a halál, annak fizikai jellemzői, a bomlás következményei, az élve temetés, a halottak életre keltése. Természetesen ezekben a darabokban ő is szerepelt, szerette a hulla szerepét „eljátszani”. A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

27

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

14 évesen alapította első „színtársulatát”, a marseille-i Sacré Coeur (Szent szív) gimnáziumban. 16 éves korában kiújult gyerekkori kettőslátása, paranoiás jeleket mutatott, szülei idegrendszeri zavarok miatt vitték orvoshoz. Neuraszténiát, azaz ideggyengeséget diagnosztizáltak nála, éveken keresztül szanatóriumokban kezelték, pihentették. A testi fájdalom, a gyötrő fejfájás depresszióval párosult. A neuchâteli (Svájc) szanatóriumban kezdett rajzolni. Misztikus élményei voltak, pap akart lenni. Ezekben az években sokat olvasott, hatalmas enciklopédikus tudásra tett szert. Az aszkézisre hajló Artaud-t vonzották az okkult tudományok, az alkimista hagyományok, a keleti vallások misztériumai, az álom és az ópium segítségével kereste az irracionális szférákat. 1918-ban Lyonban örökletes szifiliszt mutatott ki nála a Wassermann teszt. Gyűlölettel fordult apja ellen, akit addig nagyon szeretett és örökre megbélyegzettnek érezte önmagát. Hosszú, 15–20 éven át tartó kezelést kapott arzént, higanyt és bizmutot tartalmazó gyógyszerekkel. A fizikai fájdalmait ópiumos készítmények enyhítették. 1920-ban költözött Párizsba és komolyan kezdett foglalkozni az írással. Ekkor ismerkedett meg Jacques Rivière-rel is, a La Nouvelle Revue Française (ÚJ FRANCIA REVÜ –újság) szerkesztőjével, akivel sokáig leveleztek. Rivière kendőzetlenül megmondta véleményét Artaud költői tehetségéről - vagyis inkább tehetségtelenségéről. Artaud ugyanis először versírással próbálkozott. Levelezésüket később Rivière kiadta. (Ezt olvastam a múlt héten én). Rivière nem akarta Artaud verseit közölni lapjában, viszont érdekelte a költő, mint ember. 1925-ben csatlakozott André Breton szürrealista köréhez. Max Morise, Michel Leiris, Roland Tual, Louis Aragon, Paul Éluard és Robert Desnos is a csoporthoz tartoztak. A szűnni nem akaró gyötrődésekből, tépelődésből született A limbus köldöke és az Idegmérleg. Az évek során Artaud a francia szürrealisták egyik emblematikus vezetőjévé nőtte ki magát. Forgatókönyveket írt filmekhez, prózaverseket költött, és rengeteg cikke jelent meg A Szürrealista Forradalom című avantgarde lapban. Akkor fordított hátat a szürrealistáknak, mikor a mozgalom - köszönhetően a francia kommunista pártnak - politikai színezetet nyert. „Mit ér nekem a világ összes forradalma, ha a létezés örökösen fájdalmas és nyomorúságos számomra.” Számos színtársulatot megjárt Artaud (Charles Dullin, Georges és Ludmilla Pitoëff társulata), 25 filmben szerepelt, és végül saját társulatot is alapított, az Alfred Jarry Színházat. Artaud szerint a művésznek nem az a feladata, hogy valódi történetekkel untassa közönségét , hanem hogy felmutassa az emberi lélek sötét oldalát, felszínre hozza azt, ami a homályban bújik meg. Kiáltvány-esszét írt, a Kegyetlenség Színházát, rémdrámát rendezett, a Cenciházat.. Shelley romantikus drámájának színrevitele azonban nem aratott osztatlan sikert. A hang- és fényeffektekben tobzódó alkotásban sokak szerint pont a lényeg sikkadt el.


28

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

1938-ben születik meg második, a színházat forradalmasító kiáltványa, a Színház és a hasonmása című műve, melyben olvashatunk a színház és pestis párhuzamáról, melyről írt már máshol is. Betegsége 1937-ben hatalmasodott el rajta. Mégsem az őrület végzett vele, hiszen kapaszkodók voltak számára a művészetek, rajzolt, írt haláláig. Későn diagnosztizálták végbélrákját, a fájdalmak ellen egyre több gyógyszert szedett, végül gyógyszertúladagolásban halt meg 1948-ban.

Poème

Vers

J’étais vivant Et j’étais là depuis toujours Mangeai-je? Non mais quand j’avais faim je reculai avec mon corps et ne me mangeai pas moi-même. Mon corps me trahit Manger c’est porter en avant ce qui doit rester en arrière

Éltem És itt voltam mindig Ettem? Nem. De amikor éhes voltam, hátrább léptem És nem ettem meg saját magam. Testem elárul Enni annyi, mint előrehozni azt, ami hátul kell maradjon

Dormir? Non je ne dormais pas Il faut être chaste pour savoir ne pas manger ouvrir la bouche, c’est s’offrir aux miasmes… Alors pas de bouche Pas de bouche Pas de langue Pas de dents Pas de larynx Pas d’œsophage Pas d’estomac Pas de ventre Pas d’anus Je reconstruirai l’homme que je suis

Aludni? Nem, nem aludtam. Érintetlennek kell lenni, hogy ne együnk , Szánkat nyitva kitesszük magunkat a miazmáknak. Tehát száj sincs Nincs száj Nincs nyelv Nincs fog Nincs gége Nincs nyelőcső Nincs gyomor Nincs has Nincs végbélnyílás Újraalkotom az embert, aki vagyok (ford.: A.T.ZS.) ***


29

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Prière

Ima

Ah donne-nous des crânes de braises Des crânes brûlés aux foudres du ciel Des crânes lucides, des crânes réels Et traversés de ta présence

Ó, adj parázsló agyat nekünk Villám-égette friss fejet A legtisztábbat, ha lehet És gondolatban légy velünk

Fais-nous naître aux cieux du dedans Criblés de gouffres en averses Et qu’un vertige nous traverse Avec un ongle incandescent

Magunkban hozz világra minket Örvénylő bensőnk esős egén Szédület járja át könnyedén Izzó körömmel beleinket.

Rassasie-nous nous avons faim De commotions inter-sidérales Ah verse-nous des laves astrales A la place de notre sang

Táplálj minket éhezünk Kozmikus sokk hatására Ó, folyjon belénk égi láva Új vértől újak így leszünk.

Détache-nous, Divise-nous Avec tes mains de braises coupantes Ouvre-nous ces voûtes brûlantes Où l’on meurt plus loin que la mort

Szakíts ki s válassz minket el Parázsként vágjon el kezed Nyisd ki a lángoló eget Hol halál után is halni kell.

Fais vaciller notre cerveau Au sein de sa propre science Et ravis-nous l’intelligence Aux griffes d’un typhon nouveau

Rázd fel elménket égi kar Saját tudása tengerén S vedd vissza eszünket, mint kemény Új örvényt keltő szélvihar. (ford.: A.T.ZS.) ***

Befejezésül néhány anekdota: 1923: Érdekes, hogy amikor Jacques Rivière-rel levelezni kezdett, pont Molnár Ferenc Liliom cı ́mű darabjában játszott, Pitoëff rendezésében. 1936-ban Mexikóba ment, ahol lóháton kereste meg Chihuahua államban a tarahumara indiánokat, részt vett vallási rítusaikban, és a pejotlból kivont meszkalin hatása alatt rosszabbodott állapota. 1937-ben a Brüsszelben tartott eljegyzése botrányba fulladt, drogelvonásra küldték. Párizsban egy régiségkereskedésben sétabotot vásárolt, megvasaltatta, és séta közben olyan erőteljesen ütött a járdakövekre, hogy a bot vasalt vége szikrát hányt. Még ebben az évben Írországba utazott, Szent Patrik nyomát követve. A vasalt sétabot Patrik püspökbotját jelentette, amivel a legenda szerint a pogányok kígyóit űzte. Utazását misztikusnak szánta, jeleket keresett, pénze nem volt. A jezsuita atyák egy veszekedés után hajóra toloncolták. Le Havre-ban hallucináció és üldözési mánia jeleivel azonnal internálták.


30

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

MAGYARUL MEGJELENT MŰVEI: A könyörtelen színház, Gondolat Könyvkiadó, 1985. A mumus, Orpheus Kiadó, 1998. Rodezi levelek (1943–46), Kijárat Kiadó, 2011. Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete, Kijárat Kiadó, 2011.

Novák Imre Nem történelemkönyveket írt Umberto Ecoról csupán a szavak számítana, a többi üres locsogás Ionesco Umberto Eco a bolognai egyetem szemiotika professzora ismert regényíró, esszéista és újságíró is, a XX. századi olasz irodalom kiemelkedő alakja, hiszen társadalomkutatóként és filozófusként is meghatározó gondolkodója korunknak. Számtalan nyelvre fordították műveit, és a különféle nemzetek kultúrájában elmélkedésre készteti olvasóit. Igazi terepe a középkor, avatott elemzője, képes összekapcsolni a középkor és a legújabb kor emberének érzéseit, meglátásait. Beható történelemismeret jellemzi, korok lenyomatát adja. 1932-ben született Alessandriában. Tudományos pályáját kutatóként kezdte, majd kommunikációt és esztétikát tanított olasz egyetemeken, dolgozott az olasz tévénél. Nagy tekintélyű tudós, több egyetem díszdoktora. Professzor és kalandregényíró egyszerre. Kutatásai inspirálják műveit. Körülnéz különböző korokban. Szeret írni és mesélni. Igazi világhírt „A rózsa neve” című könyve hozta meg számára. Ezzel irányította magára a figyelmet. Stílusának különlegessége, hogy korunk modern szemléletét, írói stílusát alkalmazza egy középkori történeten keresztül. Műfaji összetettség jellemzi; hol bűnügyi, hol történelmi regény, hol filozófiatörténeti eszmefuttatás, hol korunk gondolkodói szólalnak meg a szövegében. Különleges szellemi izgalmat ad a mű párbeszédeinek, hogy a középkori szereplők későbbi korok gondolkodóinak szóhasználatával élnek, beszélgetnek, mesélnek sorsukról, hiszen minden történetírónak igaza lehet valamiben. Könyvéhez fűzött magyarázatában nem is titkolja, hogy szándékosan vállalta a korok szellemi összeolvasztását, mert úgy gondolja: minden szó, mondat, gondolat eggyé válik a kultúrában. Intertextuális utalásaival kelt izgalmat. A regény gondolatiságának alappillére az argentin Jorge Borges szellemisége, aki több ponton is kapcsolódik a műhöz Econál. Többször említette, milyen nagy hatással volt rá a vak argentin író, aki képes volt egy „sosem volt múltat” teremteni, álmodni népének. Másik kapcsolódási pont a vak Borges és a vak könyvtáros párhuzama. A rózsa neve című regénye kapcsán bravúros a szöveg keletkezéséről írt magyarázata. Úgy kínálja nekünk, hogy egy XIV. századi szerzetes latin nyelven írt művének XVII. századi latin kiadásának neogótikus francia változatából született olasz változatáról van szó, amire ráakadt, és ezt másolja le nekünk. A történet 1327-ben egy toszkán bencés kolostorban játszódik, valahol Pomposa és Conqes között, ahol Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes, és Adso von Melk novícius furcsa eseményeket élnek át. Vilmos missziós útra indul, küldetése, hogy találkozót szervezzen XX. János pápa és a ferencesek között. Akkortájt a katolikus egyházon belül teológiai viták zajlottak, hiszen a ferencesek tiltakoztak az ellen, hogy az egyházi személyek vagyonnal rendelkezzenek, ők azt mondták, Krisztus sem birtokolt tulajdont. A bencések ezzel szemben - ahogy a pápa is gondolta - a hatalmat birtokkal együtt képzelik el. A konfliktus abban rejlik, hogy a hitvita senkinek nem szolgál előnyére, ezért is keresik a megállapodást. Bonyolítja a helyzetet, hogy a ferencesek jó viszonyban vannak a császárral. Vilmos nincs könnyű helyzetben, mert a hírhedett inkvizítor, Bernard Gui is A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

31

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

jelen van, aki a pápát képviseli. Ő nem érdekelt a megegyezésben, az vezérli, hogy bizonyítsa, hogy a pápa Avignonban van biztonságban (a francia királyság gyakorolja a pápaság fölötti uralmat), mert mindenhol máshol életveszély leselkedne rá. A hatalomért folytatott játszmák befolyásolják az egyházon belül az eseményeket, és a cél eléréséhez jó ürügyül szolgál a kolostorban zajló rejtélyes gyilkosságsorozat, ami a ferencesek rossz hírét kelti az egyházon belül. Történelmi regény, de a gondolatok napjainkban is érdekesek; tovább gondolásra késztetnek. A művet átszövi a kereszténység történetének problematikája. A kereszténység szent könyve, a Biblia - amely kultúrtörténeti dokumentum, a világi hatalmat gyakorló egyház mindenre való magyarázatának forrása - sem eszméket fogalmaz meg, hanem történeteket ír le, és a konzekvenciák levonására serkent. A sokféle történet tele van gyakorlatias tanáccsal a tisztaságra, a józan észre vonatkozóan, és arra, hogy ne titkoljuk el bűneinket, legyünk hűek ígéreteinkhez. Eco könyvének is ez a mondanivalója, hogy a hiedelmeknek, kultuszoknak rengeteg olvasata van, és nincs kizárólagos igazság. Az egyetemes rend és a helyi közösségek érdeke kerül szembe. A regény szellemi krízisről és az érdekviszonyok megjelenéséről szól, nem lehet tudni a rejtélyességek okát. Ez jelenik meg a regénybéli titokzatos gyilkosságokban, mert a miszticizmus minden élethelyzetünkben benne van. Sugalmaz, még akkor is, ha nem kinyilatkoztatás, hanem a félelem és a bizonytalanság eredménye. Történeteinek erdejében a levelek közt fészkel a rejtelem. Nyitott mű című kötete a XX. század második felének fontos esztétikai megközelítéséről szól. A különböző irodalmi, képzőművészeti csoportosulásokat, áramlatokat veszi górcső alá, elképzeléseiket, céljaikat és azok hatását kutatja. Foglalkozik a zen (buddhizmus), a szemlélődés keleti filozófiájának hatásáról a nyugati kultúrára, ami jelentős befolyással bírt a század világszemléletére. Eco szerint a művészet a formák strukturálódása, és saját beszédmóddal rendelkezik. Minden művészben benne van a vágy, hogy kilépjen a korábbi formai, tárgyi, szellemi keretekből. Ehhez kapcsolódik az amerikai filozófus, Dewey gondolata, aki szerint valamikor akkor szerzünk tapasztalatot, ha befejeződött. A nyitott mű kiinduló pontja a forma, a nyitottság, a rend és a kaland. A forma többértelműségét vizsgálja az új esztétikai helyzetben, ami a befogadótól kreatív önállóságot követel. A lényeg a művészet minden aspektusa szerint tárgyalható, és csak az a kérdés, hogy milyen lelki hatást gyakorol, illetve milyen tapasztalatokat ad az olvasónak, a nézőnek, a hallgatónak, a befogadónak. Eco szívesen vállalkozik egy-egy erkölcsi probléma boncolgatására, miközben a társadalom működésében szerepet játszó politikusokról, illetve az őket közvetítő és magyarázó vagy bíráló médiák működéséről, szerepéről szól. Ezek közé tartozik a Gondolatok a háborúról című esszéje, ami az 1991-es Öböl-háború idején íródott, mikor már a CNN vastag betűkkel hírül adta a világnak: „the war has begun”, és egyenes adásban láthattuk a harcokat. A meleg háborúról szól az írás, annak hasznáról, előnyéről, de azt, hogy bizonyos esetekben még mindig járható út, azt váltig tagadja, még ha a szembenálló felek rászolgáltak is egymás vádjaira, de egy értelmiségi ne fújjon harci kürtöt – vallja, mert az értelmiségi olyan, mint a Szóló Tücsök (Beszélő Tücsök) a Pinocchióban, a beszélő a szerepét tölti be. A lojalitás elvét követi, de az nem kategória, hanem erkölcsi probléma. Aki bombát dob, az a Földnek (és a jövőnek) üzen hadat, veszélyezteti a közlekedést, a turizmust, a szórakoztató ipart, sajnos, csak a tőzsde lódul meg tőle. Ma már a háború nem két országot állít szembe egymással, hanem önfelfaló acsarkodás, sőt pazarlás is. Eco korunk problémáit elemzi, hiszen sokasodnak a bajok. Túl sok ember él a földön (egymás sarkát tapossuk), magas a születésszám, terrortámadások fenyegetnek, kevés az élelmiszer, a víz, szélesre nyílt az olló a társadalmi egyenlőtlenségek terén, halmozódnak a nemzeti adósságok, a Nyugat gyengül, torz a pénzügyi rendszer, a közvélemény közömbös a politika iránt, hiányzik a vállalkozó szellem és a sikeres integráció, és nem erősek az oktatási rendszerek. Megállíthatatlanul A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

32

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

terjed az AIDS, nem használjuk ki a földrajzi fekvések adta lehetőségeket, migrációs többlet van. Ezeket sorra véve a vándorlás és bevándorlás közti különbséget elemezve előkerül a tolerancia, az együttélés kérdése, és megállapítja, az értelmiség nem képes harcolni a nyers intolerancia ellen, mert a gondolat nélküli puszta állatiassággal szemben a gondolat fegyvertelen. A nyelvészprofesszor 1993-ban jelentette meg A tökéletes nyelv keresése című kötetét, ami a nyelvek összezavarodottságának világában a közös nyelv feltalálásának kérdéséről szól. Témája a tökéletes nyelv, ami az európai kultúra kísértete. A nyelvek sokféleségén elmélkedik az első megjelenési formáktól, a hieroglifáktól – azaz a metaforáktól – a dolgok általi beszédtől, a középkori teológusok és Dante kutató gondolatain át, az ész egyetemességének elvétől, a számítógépes nyelven át a mesterséges intelligenciáig. Kulturális légköröket elevenít fel. Az ikonikus jelek vagy az önkényes egyezményeken nyugvó jelek (Bacon-féle felosztás elve) világába vezet, majd Leibniz élőbeszéd vizsgálatát is hozzákapcsolja, majd Locke megközelítése szerint szól a létező nyelvek terápiájáról is. A tökéletes nyelv egy utópia és egy sor kudarc története, ezért az álom álom is marad, hiába kísértett az eszperantó, mint egy új közös nyelv, ha már az ősnyelvet, az Édenkert nyelvét nem találhatjuk. Összegubancolódtak az etnikumok. Olaszország sem értékelhető fajilag, csak kulturálisan. Magyarországon a La Bustina di Minerva Gyufalevelek címmel jelent meg, melyben az olasz hetilapokban publikált tárcái gyűjtötték egybe. Ezek is a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak, ezekben arról ír, ami éppen eszébe jut. Talán Széljegyzeteknek is fordíthatnánk, vagy Déry Tiborra való utalással Napok hordalékának is nevezhetnénk. A kilencvenes évekből származó írások New Yorktól Kínáig átfogják a világot. Többségük híreket kommentál, hol a koszovoi háborúról, hol a halálraítélt Rushdieról meditál. Az értelmiségi, ha nincs rá szükség, akkor hallgasson – fűzi hozzá tanácsként az elemzésekhez, aztán azon értekezik, hogy melyek azok a könyvek, melyeket nem olvastak soha, de ez nem is baj, mert nem a mennyiségtől függ a műveltség. Nem az elbeszélők művészkedő kedve vezeti. Gondolatai vonzóak, az általa elképzelt civilizáció és a szabadság nyelvén beszél. Eco nyitott szemmel jár a világban, és továbbgondolja, amiket olvasott, tapasztalt, és jön az elmélkedés, miért szeretne örökre New Yorkban vagy Párizsban élni, miért fontos a milánói kereskedők számára a figyelemfelkeltő falfirka. Az emberi gondolkodásmód összetevőit elemzi. ( Megértem olasztanár feleségem, hogy a L’Espressot kézbe véve, miért Eco írását keresi elsőre a lapban). Az olasz belpolitikáról ír. Szól Bossi bárdolatlanságáról, akinek sokan osztják nézeteit. Okát is adja, hogy mi a fő baj. Az oktatást tartja hibásnak, mert Bossi ellentmondásos gazdasági nézetei azért alakulhattak ki, mert az iskolák nem a valóságos kép megismerését tanították nekik. Kapcsolódik ehhez, hogy felteszi a kérdést, hogy mitől vezér a vezér. Talán azért, mert ő teszi meg az első kapavágást, ő tartja távol a csalókat, a hazudozókat, ő űzi el a másként gondolkodókat, és ő fogadtatja el a néppel a jobbik elveket? Eco a kulturális értékeire vigyázó emberiség képviselője. Nála Arisztotelész az emberi racionalitás megtestesítője. A dolgokat ok-okozati összefüggéseiben látja és láttatja. Számára világos, hogy a természetjárás a reneszánszból ered. Tudja, hogy a nyugati tudomány egész fejlődése az egyetemeknek köszönhető, annak a felismerésnek, hogy legyenek olyan oktatási intézmények, amelyek függetlenek a politikai és vallási hatalomtól, és a tanárok ideológiailag függetlenek még az egyetemektől is. Olvasásra bátorít. Egy olvasó ember kettővel felér - vallja Valentino Bompianival, mert ha klasszikusokat olvasunk, gyökereinkhez zarándokolunk. Érvényes ez mindnyájunkra, Pinco Pallinóra és Pityi Palkóra is. Eco ötödik regénye, a Loana királynő titokzatos tüze képeskönyv, ifjúkori önportréjához kínál kultúrtörténet hátteret, de persze fikció a javából, epizódokat rejtő regény. Az elbeszélő kómából ébred, élete egy üres lap, semmire sem emlékszik, ami az ő élete volt. Sehol egy kép, egy emlékezetdarab, semmi, ami személyes, de a világirodalmat kívülről fújja, csak a világ létezett, és ő A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

33

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

semmit sem tud magáról. Az eltűnt idő nyomába ered, érzéki önmagát keresi. Gyerekkora vidékén, idején kutat saját személyisége és élete után. Egy feledésbe merült Loana képmását és titokzatos tüzek sugallatát követi, azt vizsgálja, hogyan épül be az ember gondolkodásába, amit olvasott, tanult, látott, és ki ő alapjában véve. Megteremthető a valóság, ezért is van az, hogy a tudósok néha jobban hisznek az íróknak, mint a kutatóknak, történészeknek. A tegnap szigete 1994-ben született, Eco-módra: egy előkerült kéziratot veszünk kézbe az ő segítségével. Egy gondolkodó barokk ifjúról szól, aki várvédő, aztán szabadgondolkodó, aztán a Bastille foglya, de titkosügynöke lesz Mazzaninak és végül déltengeri hajótörött. rendhagyó a hajótörés, mert egy elhagyott kereskedelmi hajón következik be. Főhősét Robertót, hajótöröttként ismerjük meg a mű elején. Végül nézzük a Magyarországon 2012-ben megjelent A prágai temető című könyvét. Itt látjuk igazán, hogy meggyőződésekkel nehéz vitatkozni. Ebben a műben is látszik, hogy kevesen tudnak nála jobban érvelni az összeesküvés-elméletek leleplezésekor, bár ez már a Foucault-inga című kötetből is világos volt. Izgalmas korkép az időről. A regény 1897-ben megkezdett naplón alapul, amelyben a főszereplő beszámol arról, hogyan lett notórius gyűlölködő. Sötét hangulatú regény ahogy Kelemen János italista filozófus jellemzi. Elsőre eltúlzott az alaphelyzet, de történelmi tényanyagon alapul, csupa olyan mondat szerepel a könyvben, ami elhangzott korábban. A történet több szálon jut hozzánk. Narratív írástechnikájában váltakozik a beszélő személye. Van az Elbeszélő, aki mit sem tudónak mondja magát, van a főszereplő, Simonini kapitány alias Dalla Piccola zugjegyző, hamísító, ügynök. A főszereplőn kívül mindenki valós személy. (Betartja a történelmi regény alapszabályát – ahogy Walter Scott mondta -, főhősét nem történelemből választotta, hanem csak mintázta belőle.) A mű kulcsproblémája a zsidógyűlölet, amelynek hagyományai vannak. Alig akad olyan európai város, amelynek múltjában ne találnánk zsidókat érintő korlátozásokat, hogy a gonosz, szélsőséges történeteket ne is említsük. A főszerelő, Simoni frivol alak azon elmélkedik, hogy összeesküvés folyton fenyeget. A zsidókon kívül gyűlöli a szabadkőműveseket és a jezsuitákat, a nőket, legalább annyira, mint németeket, de rossz véleménye van az angolokról, a franciákról és az olaszokról is, hogy keletebbre most ne menjünk. Thomas Mann műveltségével, Swift iróniájával, Defoe részletességével és Verne fantáziájával megírt könyv, amit jegyezhetne Dumas és Sue is, vagy egy ponyvaregény író. Arra hagyatkozik, hogy az emberek csak olyasmit hisznek el, amit tudnak, de amíg a világon nincs jó válasz a problémákra, addig jók az összeesküvés elméletek, hogy mindenre találjunk magyarázatot. Eco a nagyobb lélegzetű történések mestere, alkatának és hajlamának ez felel meg a legjobban. Tudja, amit az emberről tudni kell. Kitűnően érti a módját, hogy egy felvetett problémából történet kerekedjék.


34

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Novák Imre Meditatív mitteleurópai Mindent befogadsz, mindent kifürkészel. Pavese

Giorgio Pressburgerről Az irodalom korok életrajza, illúzióinak, eszméinek és az emberek ízlésvilágának is a bemutatója. Ez pedig változatos tartalmat, és eltérő világlátást jelent. Hol él az isten, hol nem, hol fontos minden ember, hol nem. Ez is közrejátszik abban, hogy történelmünk során a magyar irodalom is gyakran fordul a társadalom felé, korrajzot ad, bár időnként megelőzi időben a valóságot, és inkább egy elképzelt jövőt vázol, mutat be, vagy gondolatserkentő jó példákat, eseteket ábrázol, vagy borzalmakat fest. De akad arra is példa, hogy a múltat írja át, kitalál hősi cselekedeteket várfalakon és népbarát cselekedeteket királyokról meg nem létező felszabadító katonákról. Valóságelemekből, vágyakból, politikai felkérésekből összeállított részeket is találunk a múltban a pontos leírások, elmélkedések mellett. Még a kései győzök is gyakran hozzátehetnek a történelemhez. A történelem sorsokat forgató gyakorlata vitte előre nem várt vidékekre vagy helyzetekbe az embereket. Ez alól a kelet-európai népek sem kivételek. Errefelé mindig a legerősebb viharok tépázták a világot. Errefelé gyakran nyertek teret a blődségek vagy hamis állítások. A legendák tényekként éltek, és vezették gyakorta tévútra az emberek gondolkodását. Nálunk egy-egy uniformizáló hatalom sok embert késztetett új hazába. A világ minden tájékára vetődtek festő, írók, tudósok, és igazi hatást új hazájuk filmművészetére, irodalmára, tudományára gazdaságára gyakoroltak. Közéjük sorolható Giorgo Pressburger is, aki Budapesten született. Apja előbb futballista, majd adminisztrátor, aztán kiskereskedő, és nagy keresztrejtvény készítő volt. Az alsó középosztály szintje alatt éltek. A Vörösmarty gimnáziumban végzett, és érettségi után felvették a Színművészeti Főiskolára és az egyetem német szakára, de ő és 19 évesen, ikertestvérével 1956-ban elhagyta Magyarországot a forradalom után. Miután rajongtak Itáliáért ikertestvérével, Nicolával Olaszországba mentek. A római Drámai Művészetek Akadémiáján diplomázott rendező szakon, majd 1967 és 1971 között biológiát tanult Bolognában. Közben rádiós és televíziós rendező lett, több száz művet alkalmazott filmre, illetve rádióra. Számtalan díjban, elismerésben részesült, de igazi megtiszteltetés számára az, amikor felkérik valamilyen munkára, szervezésre. Szakmabéli író. Otthonos különféle műfajokban dolgozott a művészet minden területén. Író, színházrendező, politikus, diplomata, programigazgató, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Számtalan helyen fogadták örömmel, és életműve sokféle tevékenységből áll össze. Kiemelkedik mindközül a MITTELFEST rendezvény, amelynek egyik kitalálója és rendezője lett. Ezek a nagyszabású kulturális események évente zajlanak Cividale de Friuliban 17 közép-európai és balkáni ország részvételével. Ő teremtett belőle európai eseményt Kafka, Magris, Dante, Esterházy műveit állította ott színpadra. Sokat tett, hogy ne az idegenség, hanem a közös élet lehetősége legyen kisvilágunk vezérlő és szervező elve. Fontos kulturális feladatokat is kapott, mikor a magyarországi Olasz Kultúrintézet igazgatója lett a kilencvenes évek végén, szülőhelyén, Budapesten, a Józsefvárosban. Szívesen dolgozott itt, mert a nyolcadik kerület egy életre meghatározó élmény volt számára, Számtalan történetét merítette a nyolcadik kerületből. Abból a Józsefvárosból, ami a végletek ötvözete. Itt párhuzamosan épült a A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

35

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

szerény hajlékok mellett a mágnások negyede. A kávéházak írók, színészek otthona volt, és a kispénzű, a napi megélhetés után loholó kereskedők, mesteremberek világát is jelentette. Jó lelkű, tékozló emberek lakják, ahogy Fejes Endre, Józsefváros szerelmese fogalmaz róluk. Itt nyomon követhető a szegénység méltósága. Errefelé többször előfordult már, hogy a magyar lelket egységes uniformisba akarták öltöztetni, hogy egységes közgondolkodásra késztessék. Itt jelennek meg a termékeiket a városba hozó parasztok, kocsisok, a megélhetés különféle útjait választók, a kalandorok, a kereskedők, a vásározók, és a századforduló vándorlásra ítélt zsidó kispolgára is. Ez az asszimiláció vidéke. Itt épült a Rabbiképző Intézet is, bizonyítva, hogy sokféle nemzetiség gyűjtőhelye ez a városrész és jól megférnek egymás mellett magyarok, cigányok, szlovákok, németek. Budapest után ő is Trieszthez kötődik, mint olyan sokan a kelet-európai soknemzetiségű térségben, hiszen ez a sajátos hangulatú olasz (magyar meg német, osztrák, szláv) város külön területe, kikötője az irodalomnak is. Az Italo Svevo, C. Magris és J. Joyce által megírt világ sajátos színe az európai kultúrának. Különleges története és nemzetiségi sokszínűsége adja szellemi izgalmát. Az ő gondolkodásába is beépül ez az etnográfiailag gazdag tér. Külön kötődést jelent még Pressburger számára, hogy felesége trieszti. Trieszt kétszáz éve még kicsi volt, nincsenek is évszázados emlékhelyei. A bóra városa, ahol a kegyetlen szél olyan erővel száguld végig az utcákon, tereken, hogy szinte belesepri az embereket a tengerbe. Pressburger 45 évesen kezdett el szépprózát írni, olaszul. Témája a létezés diszharmóniája. Számára is létforma az írás, bizonyítéka annak, hogy él. Az individuum szemszögéből vizsgálódik, de nem a szemnek való játékosság mallarméi elgondolása követi. Úgy gondolja, hogy minden valamire való dolog az életben ellentmondásra épül. Mindig a túlélés foglalkoztatja, hiszen az ő írásaiban is mindig válság van, háborút harc követ. Pressburger egészen olasz és egészen magyar, de lelkében Petőfi és Ady versei élnek, ezek adják lelke cementjét. Mindkét gondolkodás, érzésvilág ismerős számára. A zsidó irodalom a XIX. század vége óta – Kiss József megjelenésével – épült be a magyar szellemi életbe. Azt tudjuk, hogy számtalan zsidó származású magyar tudós, művész, gazdasági szakember, tőkés alapozta meg a modern Magyarországot. Azonosultak a magyar kultúrával, magyarokká akartak válni, nem úgy, mint a szomszédos országokban. Az évszázadok alatt kulturálisan kivérzett magyarságnak jót tett, vagy tehetett volna a zsidó kultúra, de a II. világháború után eltűntek a zsidók Európából, így nálunk is. Gazdag virágzó mezők helyett csak néhány szobanövény maradt fenn elvétve. Nyolcadik kerületi történetek címmel – testvérével írt kötete – Józsefváros lelkük mélyébe temetett világát idézi. Laza elbeszélésfüzér, ahogy Mariarosaria Sciglitano, olasz műfordító, és irodalmár fogalmaz róla. Olaszul támadt fel bennük ez a városrész. Fájdalmakat okozó korszakról szólnak, mert tudjuk, nem úszhatjuk meg a nehéz pillanatokat. Érzések, emlékek gyűjteménye a kötet. Felidézik benne a józsefvárosi kispolgárság életét. Fojtott hangú próza a Teleki téri piac bódéiban áruló libás asszonyokról, a különféle mesteremberekről, suszterekről, fuvarosokról, kereskedőkről. Bár nem önéletrajzi írás, de a helyszínek és a szereplők ehhez a vidékhez köthetők. Az ezerszer áldott Józsefváros jelenik meg a műben, ahol a testi érintkezések az életet jelentették. A zsidó folklór miliőjét ábrázolja. Sokáig nem került kiadásra Magyarországon, csak a rendszerváltás után, mikor a zsidó kultúra a reneszánszát élte, akkor jutott el a magyar olvasókhoz is. A kötetben felidézi a Nagyfuvaros utcai zsinagógát, ahol a gonosz szónak nincs hazája. A Zöld elefánt című 1980-as évek elején született, magyarra 2004-ben fordították le. Egy családi krónika. Négykezes mű, az ikertestvérével írták közösen. Abból indultak ki, hogy az ember úgy küzdheti le legfőbb bűnét, a kapzsiságot, ha eltörli saját énjét, ahogy Pascal fogalmaz. A A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

36

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

történetben Jom Tov, józsefvárosi kereskedő álmot lát egy zöld elefántról, amelyik felágaskodik és a földszintről az emeletre támaszkodik a lábaival. lelkét sejtelem tartja fogva, hogy ezzel az álommal az Örökkévaló üzent neki, küldetést bízott rá. Sorsát a kelet-európai történelem csapásai szabdalják, tépázzák, de a remény örökké él benne, hogy beteljesedik az üzenet, de ez nem történhet meg a történelem zaklatott világában. Elmarad a rendkívüli tett. Így az álma fiára, Izsákra száll. Ő is mindent megpróbál, hogy valóra váltsa a próféciát, csakhogy a gazdasági válság, aztán a zsidótörvények áldozata lesz. munkaszolgálatra viszik, hogy meghálálhassa, hogy befogadták a népét évszázadok óta. Aztán koncentrációs táborba kerül, majd a felszabadulás után a sztálini diktatúra őt sem kíméli. Hiába éled fel benne a remény, azt a valóság rögtön lerombolja. Ikergyerekeire marad a prófécia. Ők 1956-ban elhagyják Magyarországot, és valóra váltják az álmot. (A többit tudjuk a két Pressburger fiú életéből.) Az egyik a pénz világában, a másik a művészetben lett sikeres, beváltva a zöld elefánt jóslatát. Az önérzet, az elhivatottság könyve, megerősít minket abban, ha hiszel magadban, mindent elérhetsz. Ugyanebben az évtizedben jelenik meg A fehér közök törvénye című könyve, melyben öt kórtörténetet mutat be, melyekben a szereplők fokozatosan vesztik el kapcsolatukat a világgal, elvesztik az emlékezőtehetségüket, vagy a beszédkészségüket. Az elvesztett testvér iránti emlékezés, főhajtás a kötet. Szomorú könyv. Az 1990-es években kerül nyomdába és az olvasókhoz A Nagy Hang suttogása és Az érzékeny tudat című könyv. Összetartoznak. Témája a kamaszkor nehéz időszaka, az útkeresés, a valóság és az elképzelt, teremtett (színházi) világ kapcsolata, különbsége. A főhős a hétköznapokat sivárnak találja, a hazugságok megviselik a lelkét, és inkább a színház világát választja, mert ott más a sírás és más az öröm, pedig olyan valósághű. Visszatérő témája az ikertestvérek kapcsolata Érzéseik vizsgálata, ami összetartozást jelent, de ezen belül bujkálhat a harc is. A két iker levelek alapján összeállított regény az ikertestvérek véget nem érő harcát ábrázolja az anyai szeretetért. Néhány évvel később született A hó és bűn című elbeszéléskötet, amely az ezredvéghez közeledő emberiség létkérdéseit boncolgatja. A veszélyek és lehetőségek, a túlélés és pusztulás gondolatkörében vizsgálódik. Maszatolás nélkül reagál a világra és fogalmazza meg tapasztalatait. A sötétség birodalmában című művét 2008-ban írta. Egy magára maradt férfi története, aki tenyérjóshoz fordul, hogy találkozhasson halott apjával és ikertestvérével, a jobbik énjével. De a jósnő becsapja, kifosztja, mindene elvész. Öt évébe kerül, hogy újra egyenesbe jöjjön az élete, 1999-ben az évezred utolsó napfogyatkozása idején újra rátör a magány, ekkor újra pszichológushoz fordul, ahol újra végigéli, ami a gyötrelmeihez vezetett. A főhős belép lelke mélyébe. Tudatában a dantei pokol jelenik meg, felélednek a század jelentős alakjai is. Megismerheti szenvedélyeik, fájdalmaik titkát, aztán az utolsó pszichoanalitikusi kezelésen viszontlátja apját, fivérét is. A felkelő nap fényében jelennek meg. Sikerült felkapaszkodnia abban a durva, könyörtelen kompániában, melyet világszerte társadalomnak neveznek. A Hetedik Palotában című írás levélregény. Hét nap története. A főhős Sara, ő a központi alak, hozzá érkeznek az üzenetek. Hét nap múlva születik gyermeke, és az anyja levelekben meséli el neki, hogyan csöppent a világra, mert joga van hozzá. Sara, aki 28 éves, alig ismeri az apját. A lány szülés előtt áll, az anya meghalni készül. Aztán a titokzatos származású és életű, apa szeretői is leveket küldenek Sarának. A négy nő sorsában az ő rejtélyes életű apja a közös. Életük fenekestül felfordult a férfi miatt, ezzel szembesül Sara. Szívszorító könyv ez is. Mondanivalójának eredetisége a budapesti zsidó-magyar humuszból származik. Ez életművének meghatározó témája, alapélménye, fő motívuma. Számára a hit és a kétely ugyanaz, mert a A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

37

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

modern ember nem tesz fel kérdéseket a létezésről, csak a pillanatnak él a jelen sivatagában – ahogy egy interjúban fogalmazott. Igyekszik szabadulni az egoizmus fogságából, bár a társadalom azt sugallja, hogy a darwinizmus törvényei érvényesülnek, holott az ember azért él, hogy kiépítse kapcsolatait másokkal, a civilizációval. Nála a hit és a kétely ugyanaz, de a modern ember nem tesz fel kérdéseket a létezésről, csak a pillanatnak él, megfeledkezve a szolidaritásról. A darwinizmus törvénye érvényesül, miszerint aki erősebb, az győz, és mi elfogadjuk, hogy így van rendjén, holott az ember nem azért ember, hogy a vadállatok törvényei szerint éljen, hanem azért, hogy kiépítse, kiszélesítse a kapcsolatait másokkal, a civilizációval. Igazi lélekelemző. Pressburger írásai egy rendezői útmutatás mélységeivel is felérnek, olyan aprólékosan festi, rendezi a karaktereket, olyan mélyen belelát és beleláttat hősei lelkébe. Sok apró részletet mond el szereplőiről, szinte személyes ismerőseinkké teszi őket. A figurák megformálásának nagy mestere, mint egy színésznek, nekünk is úgy mutatja be, úgy elemzi az alakok külső és legbensőbb jellemzőit. Igazán komoly mesterségnek tekinti az írást, ami tele van kockázattal, és veszélyekkel jár. Az elismerés és a siker kiszámíthatatlansága miatt írja, hogy mindenki a pokol tornácán van, aki ír, mert kilép az időből és a térből. A történet minden ágát-bogát nehéz követni, hiszen a szereplők élete külön-külön szálon fut. A kulcsfigura az apa, akinek az életét megismeri a lánya, mert nem éltek együtt. Az apa eltűnt. A könyv az ő életéről szól, a kibogozhatatlanul bonyolult keveredésekről, amíg eljut a Hetedik Palotába a Lángoló Könyvön át, amelyben minden cselekedetünkről olvashatunk, amiben benne van minden élőlény, amely létezik, létezett vagy létezni fog. Hősei többségében hétköznapi alakok, álmodozók, hívők vagy hitetlenek. A kor lelkét mutatja nekünk, a szabályok szerint élőket és a körülményeik között téblábolókat, akik szerencse és balszerencse között keresik az útjukat, helyüket, közben életvonalaik egymásba gabalyodnak, aztán keserűen vagy megkönnyebbüléssel gondolnak történetükre. Eszükbe juthatnak a múlt idők történetei, de végül csak a semmiben gyönyörködhetnek. Elmúlik minden hódítás és lódítás eredménye, megfonnyadt bőrük felejti a csókokat, senki nem kapott öröklétet, jön az orrfeketedés vagy az égető kemence. Szerelemsóvár ifjak, kacér lányok, testi örömöt kergető legények múltjukban kéjérzettel, könnyel – csak emlékképek maradnak. Mindnyájunknak vannak rögeszméi, ezek közé tartozik a Fogról fogra című regény, amely arra épül, hogy az ember sorsa nem génjeibe, nem a csillagokba, hanem a fogsorába van írva. Fogunkból olvasható az életünk, az egészségünk. Ha valamelyik foga fáj, akkor a regény főhőse tudja, váratlan fordulat előtt áll. A sorsvonalak a fogban futnak. Ezt a játékos elemet, állítást használja a regény szervező elveként. Aztán a könyvben előkerül a főhős apjának fogolynaplója, és máris itthon vagyunk, Budapesten, 1944-ben, és jönnek a véres, verítékes és könnyes évek. Háború, szerelem, és a kérdések kérdése: mi történik, ha egy állam etnikai alapon szétesik. Megmenthető-e a fogak élete? És az embereké? Pressburger kétféle írót különböztet meg. Az egyik az apa-típusú, olyan, aki bölcsen elmondja, mi történt, elemez, tanulságokat von és vonat le, aztán van a fiú-alkatú, aki rácsodálkozik a világra, azt mondja el, hogy milyen tapasztalatokat szerzett, mit váltottak ki belőle az események. Ő az utóbbihoz tartozik.


38

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

FORRÁS Rovat

Gyenis Éva: Egy rokon


39

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Mészáros Ildikó: Jézus II.


40

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Bábel Antónia A telhetetlen óriáskígyó Az óriáskígyó nem egy kicsi állat. Ha te is látnád, hát leesne az állad. Ismertem egyet, az éhség úgy gyötörte, Az étvágya felhágott a hegytetőre. Előételnek elfogyasztott egy tevét, Levesként megitta két tengernek levét. Kedvére befalt egy egész tehéncsordát, Desszertnek megevett kétszáz csoki tortát. Könnyed uzsonnája egy piramisból állt, S a teliholdból egy darabot vacsorált. Gyomra senkivel szemben sem ismert pardont, Egyszer le is nyelt egy hosszú tengerpartot. Kígyóétek lett nyaraló, pincér, portás, Három napig kínozta a gyomorrontás. Diétaként megevett egy farkas falkát, Éhségében bekapta a saját farkát. Amikor úgy érezte, hogy most elég lett, Összegömbölyödött, s egy évig emésztett. De telhetetlen gyomra újra enni kért, Fél világ, amit elnyelt, lám, csak ennyit ért. Végül aztán akkorára nyúlt a bőre, Hogy lépten-nyomon kibucskázott belőle. Elbujdosott, s azóta senki se látta, Bőréből csizma lett egy sereg számára.

Bátai Tibor Időben halld meg Szinte imponál, ahogyan eltörted a pálcát. Most hát nem vagy semelyikük sem. Nemrég még mindegyikük te akartál lenni. Mióta külön világokban éltek, idegen tereppé vált a saját szigeted. Hiába működtek Istentől ellesett trükkjeid, ha végül besültél velük. Csupán magadat kábítottad: nem konstruálható tökéletes szerkezet. Oktalanság duzzognod, hogy a hátralépés kimódolt eleganciája sem képes leplezni a

kudarcot. Legkevésbé előled. Mi lenne, ha inkább új könyvet nyitnál, hogy valódi varázslattal próbálkozhass? Immár pálca nélkül. Még az is megeshet, most először te is átéled a csodát, a saját szabadságodat az övével. Az elviselhető felelősséget. Ügyelj, hogy időben halld meg, amikor Caliban szólít.

Bátai Tibor L'èternel retour Jeleket küld életem fája, a magról eredt ezüstnyárfa. Alig látszott, ám rátaláltam bújócska közben a susnyásban. Kérleltem az Istent, segítsen, hogy baj nélkül áttelepítsem a kertbe, ahol nyaraimat töltöm. (Persze, gyakorlatilag rögtön elszáradt, mégis zöldbe borult, rá egy esztendőre.) Azóta üzen tavasztól őszig lombja zöldje, sárgája, bronza, rőtje, miként az is, hogyan hull földre a levél (a zörgő avar számomra csupán vételi zavar), és hív a kert a következő körre.

Bátai Tibor Lorelei fésűje Hiába bevált trükk, amely most is csábít, hogy úgy, mint aki nem is mondja, csak kérdi — sehogy sem megy. Folyton feleletnek látszik. Szóljon direktben inkább, démoszthenészi elszánással (az a kavics még a számban), remélve, nem pusztán dadogásnak hallik. Úgy kellene a lehető legtisztábban artikulálni a semmitől csak alig


41

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

érzékelhetően különböző mindent, hogy nagyrészt hiányoznak hozzá a szavak. Nem(csak) belőlem, hanem a nyelvből. Hiszen a fogalmak azonnal szertefoszlanak, ha a határtól még hajszálnyival innen neveznénk meg velük, ami odaát van, (illetve nincsen), s szinte az is átbillen ilyen közelségből, ami általában kézzelfogható. Maradnak hát a pszichés érzetek, valamiféle nyelv nélküli költészet leírhatatlan szavai, és Lorelei, mint jelkép: fésűtlen fésüli. darabja megjelent a Stádium folyóirat 2013. évi számaiban. A Héttorony szerkesztőségének döntése alapján líra kategóriában 2014 augusztusban én vehettem át az internetes irodalmi magazint alapító Verő Lászlóról elnevezett, évente kiosztott díjat. A Búvópatak 2016. júniusi és júliusi számaiban szintén megjelent két írásom. Az elmúlt években több mint húsz versem került fel szerb fordításban is a Szabadkán élő Fehér Illés Ezüst híd – Srebrni most címmel működtetett kétnyelvű műfordítói blogjára.

Fábián József Senki nincsen a fák hegyén A fák fölött az éj kigyújtja holnap is a csillagot. Kinek jövője nincs, csak múltja, nem fél. Magára hagyott. Nincs jövőm, sem múltam nékem, én már nem reménykedem, hogy nem lesz felesleges létem, hogy tartalmas lesz az életem. Senki nincsen a fák hegyén: a csillag távoli tűzgomoly. Bizakodás és a remény elhagyott. Létem komor.

A fák fölött a csillagot csak a sötétség gyújtja fel. Mi van, ha minden elhagyott? A kérdésre a semmi felel. Már senki sincsen a fák hegyén, csak tűhegyes, üres csillagok, mióta nincsen te meg én, és két szemed rám nem ragyog.

Haranghy Géza Szeptember okán Szeptember van. Színes sátrát már bontja az aranyló nyár, sárgán himbálnak a levelek, rajtuk pihen a halvány napsugár milyen közeli a csend. Milyen szép - és milyen szomorú. A természet aludni vágy. A csend a gyászé. A csend, a koszorú. Karjába zár, ölébe von, magába rejt mélyen, s így múlik, forog, pörög, az időtlen, végtelen messzeségben.

Kaiser László Övé Szavakat írni könnyű, a mondatokat nehéz, a mondatokat késszé – de az is csak rész, csak rész. Milyen könnyű a sok rész, s milyen nehéz az egész, nem teljes az írt egész, torzó csak és félig kész. S mennyire kész írva is, szó és tett és irgalom, Övé a rész, az egész: dicsőség és hatalom.


42

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Kaiser László Profán vallomás

Kasza Béla PETÚNIA, TENYÉR

Profán, de bevallom, mint Istenhez fohászom, pohár és jómagam, kettesben imádom.

A sarokház előtt petúniatenger, bámulom tágra nyílt, most jött szerelemmel. Illatába harapok, eszmél csók-érzetem, fényesül, megszépül parlagi életem.

Talán még lehetnek arctalan emberek, korcsmai mélymagány, korcsmai jó meleg.

Számban virágtölcsér, gyermek vagyok újra, romantika pendül és a szívem húrja. Bele is csókolok egy csodás tenyérbe, vágyam, versem, örömöm felrepül az égbe.

Istenem, megbocsáss, s rokonok, barátok, hadd legyek egyedül, amikor elázok.

Szárnynövesztő kedvem minden gondra legyint, ezernyi új remény ébred bennem megint. Titkaim édesek, kellenek mint kenyér. Szívdobogásomban petúnia, tenyér.

Profán, de bevallom, mint Istenhez fohászom, pohár és jómagam: kettesben imádom.

Kapui Ágota A lélek ostoba Legyek dongják múló életünket álmainkra raknak gyöngy-petét és felismerik mindazt ami romlik a komposzt-létnek osztódó neszét és szárnyaik membránja ott rezeg hol felrebben az ébredés szaga hol otthonod volt ágyad asztalod ebédre már nem mehetsz haza mert legyek dongják létünk rongyait de tűnt időnk be nem lepik soha a múlt szökik s tolakszik a jelen az elme lát a lélek ostoba

Kasza Béla Út a csendhez Megsínylem a lét nehezét, minden sejtem szenved, aztán máskor a jó sorsom élvezni is enged. Lüktet bennem sok száz öröm, jaj, de jó, hogy élek, nem gondolok a halálra, nap tüzével égek. S ha egyszer majd nem ragyog már szorgos vérem fénye, elhagyom a világ zaját, csend vesz az ölébe.


43

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

más főz ma vacsorát. „Gyököt vonok, sort hámozok” a rendszer koordinát’. Pihenget törten, váteszen, („e szót nem ismerem”) lábat ha padra ráteszen. „Tanult nyelv?” „Ó…Igen.” Padjában ül S. Jánosné, most nem sürög-forog. Tudása tán hiányos még, de büszke, és konok.

Kolumbán Jenő Létidegenen.. Hidegen szavak idegen szájon durván hangzanak. hogy nekem fájjon. Köpködött kések. sebtépő fogók… Falon csak rések. Tört kapaszkodók. Lettem mert kellett. Megszült az anyám. Adott egy mellet. mellé lett hazám. Azt gondoltam hogy így gazdag vagyok. Elszálló homok amit megfogok.

Kovács Árpád Alma Máter Padjában ül S. Jánosné, most nem sürög-forog. Tudása tán hiányos még, de büszke, és konok. „Nevelgetem hat gyermekem” (emberszülő robot) „pihenni csak kijár nekem” hagyott csapot-papot. „Az iskolába toppanék” s látá mily kellemes, órák között hogy ont a gép kávét, kólát, levest. „S a sármos Horger Antal Úr beszéde andalít, kigombolom ruhám vadul, ki bánja, mit tanít!” Sokat kibír a sok papír „Csak ráteszem fejem, belémhatol tudás”, s a pír: „S. Jánosné?” „Jelen.” „Túl hat szülésen, síp-dobon” A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

44

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Kőrösi Péter Esti óda Az univerzum felejtése csillog a bőrödön Cseppen a vér, libben a fátyol Sötétben, rejtve az ódon, suttogott titkok Puha búcsút mondván elválok a mától Göcsörtös szenvedély - telibe talált átkok Lógnak le egy füzetről Aztán rámondják, hogy tizenkettő Mondd nekem: furcsa vagyok - de szeress még ettől Apám is furcsa volt, zajosan zengett ő A másvilágról - de kért egy maroknyi követ és Felém hajította mind, a cérnaszál-vékony teóriák - Teketóriák, fekete tó - kijárnak kísérteni, kevés Mocsári nőszirmot is odasírnak a koporsóra - de te óriás Gyöngyszemként lebegsz most is a tajtékos alkonyban Eget rengetsz és beleszeretsz valaki másba A napot cirógatva, mint seprűk, hullámoznak a mélyhegedűk, kontyba Fogva ontja pávatollak hajnali tánccsoportja magából a folyékony parazsat - ki kiásta A reményt, az bűnhődjön s ne te - most feledj engem Ellenforradalmárként csak zipzárt húznék álmaidra Menekülj! Menekülj, kérlek! Bukj le a tengerben Mélyre, ahol a víz már tintafekete - én majd felmászom a hídra és Megfestem a pirkadat könnyeit a macskakövön

Kőrösi Péter RACHMANYINOV Kevés a szó, hogy leírjam ezt az örömöt Melyet mintha egy másik élettől örökölt Volna a nyár Aki még vár Vár, mert nem tudja, hol ér véget Az öröm Tündöklő kristály, míg el nem töröm Uram, tudom: te magad vagy E pillanat, e nüansz Egy régi orosz dalból kinyert fény Aranymázas porcelánedény Feltámadt hullámat kicsavarván, alátartva Belécsurog a ki nem szítt vér A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

45

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Legyőzhetetlenül Mint oly régen, az orgonafa alatt Lám, az ősi erő mostanáig megmaradt A test még ezentúl is százszor megtörhet, de A lélek már nem (Miért: hogy a fájdalmat oly szépen meg tudom festeni S az örömöt csupán Ily sután) Uram, érd hát be ezzel: Hitemmel

Köves István

Katalógus cédulák FAY KIM A tengerentúli besztszellerlistákra felkerüléshez elég sejtelmeskedni, valahogy így: Sanghajban mindenkinek akad rejtegetnivalója, akárcsak a közeli Saigon nyilvánosházaiban is, de mindez semmi a szomszéd Kambodzsához, a titokzatos múltú khmerek birodalmához képest. Nem az ópium, nem a könnycseppet formázó szemű, karcsú ujjacskáikkal apszara alakú elefántcsontgombjaikon matató, ki tudja, miről álmodozva bedrogozott prostik a kőcsipkés templomfalak tövében, a narancssárga tigrisliliomok közé omolva az olajlámpások olvadó karamell fényében, morfium- és hasis-mámor a rothadó hal bűzével keveredő jázminillatban, a tigrisbalzsamot és rágógumit kínáló reklámplakátok alatt, ahol a nádasban aranytollú szövőmadarak cikázva kutatnak táplálék után … Hanem az igazi titok az, hogy az ezek előtt az egyébként tetszetős rekvizitek elé bonyolított, kiskanálnyi gyermeteg kommunistázásból és evőkanálnyi poshadt orientál-misztikából konfitált krimiféleség kit érdekel ma, ebben a mi gutaütésig fölturbósított Európánkban.


46

www.ahetedik.hu

2017. október 7.

A HETEDIK

20. szám

Láng Kitti Dzsunkák

Magyar Anikó Éhség

Valami történni fog… most történik ráncos kéz araszol petyhüdt combokon szóköz nélkül ömlesztve bele a semmibe áttörve időszövetet, átsejlő függönyt, ha lebbent a szél apácarácson átáramló vad ordítás csontig hatoló szüntelen hullámzás parttalan meder. Meglöknek, falhoz préselnek folytonos bomlás-egyesülés dzsunkák a ringó tűszúrásoktól sárgálló fekete vízen teljes beteljesületlenség ez az élet ez minden se több, se kevesebb.

Kaparás – lehántjuk a gyümölcs felső rétegét, ahogyan éhes gyomortól gyors kezünk a héját tépi szét. Éles kés – kivágjuk vele húsának legjavát, gyomor felé a maradék rögös út ingerét szeli át. Megáll a levegő, eltorzul, kiszárad, kifogy; a karcos maghéj megül, s fullasztva utolsót úgy vihog.

Magyar Anikó Vagyok Pár percre a mindenségtől magam elszórakoztatva, mint sűrű lélegzetvétel, kerültem a szélmalomba. A szavaktól olyan messze, mintha még nem lettek volna – vagyok néha mondatoknak rozsdás mozgatórugója. Mérföldekre otthonomtól, mert így válhatok valóra... vagyok persze mérlegelve, felesleg, mint cukros kóla. Vánszorgó folt mindenségben zuhanok le a padlóra vagyok önmagamból való múlt reinkarnációja.


47

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

20. szám

Magyar Anikó Hátizsák Hátadon zsákod: Benne cipeled Magad.

2017. október 7.

Anyám lábasából méltatlanok esznek s én a morzsákért kutyákkal verekszek tudom, nem vagyok a hetedik gyermek csak megtűrt rokontok, kinek neve nem kellett

Kirekesztheted!

De én Attila vagyok. Nem Pista. Pokolra mentem, hogy csillagokat lássak és nem készült róluk semmilyen lista csak úgy vannak. A semmi ágán várnak

Néha rád ragad, ott cipeled; bár saját utakon halad.

Emberséget az embernek most ki ad? Merre vág utat a szenvedély? Múltunk megfagyott, belőle mi maradt itt a város - a mindenség peremén?

Kinevetheted, de veled marad! Húzza hátadat, Levetni, akár a ruháidat, zsákod nem lehet. Olyan mint a tél, s hold; mikor rád veti örök fényeit, huncutul kacsint… Mindig a tied!

Németh P Tamás József Attila parafrázis Emlékeztek még e névre? Enyém volt. S elvégre ’tán most is az, rokona vagyok, ismerőse s konok írnoka goromba koroknak Életem ha volt olyan, mit annak csúfolnék, átírták szüntelen. Kartotékról kartotékra vésték föl nevem. Kik másképp képzelték a rendet, húztak rám pszichoanalízis csendet A rakodópart alsó köve vízbe ér míg hajnalban, némán mögém oson a Duna a felszínt habosra borzolja szél száz meg száz dinnyehéjat sodorva tova

Száztíz éves lettem én, nem meglepetés e tény testem a földben szétrohadt s hogy itt vagyok, mégsem erény inkább csak kósza gondolat Ám ha a mindenséggel méred magad hol vagy most te tisztán születő gyermek? Van-e ahhoz elég hatalmad hogy így maradj meg a jelennek? A pocsolyák tükrében számolom hány ezer év suhan át az égen nagy-nagy tüzek fénye a falakon mint lövések áznak a vérben Van-e apám és anyám? Nem emlékszem arcukra, csak azt tudom, ha magyar vagyok, magyarságom tőlük lészen, alázatra s áldozatra kárhozok Hányszor aludtam már viharok kebelén és ébredtem fel az anyaméhben ilyenkor várja az ember az életét a tudatlanság boldog erejében Aztán eszem, iszom, alszom, ölök lassan az őrületbe költözök fogaim között egy szó egy szög mely csikorog és nyöszörög De el ne hidd! Én más anyagból voltam való csak elmém s kezem síró vasban fogatott harangzúgás, Szárszó, zárszó majd vihar után a napvilágon száradok József Attila vagyok http://zsenart.hu/NTP/ahetedik/J%C3%B3zsef_Attila_s ong.mp3


48

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Reitinger Jolán Emlékkép

Szabó Fanni Karc

(József Attiláról)

Bennem már korhadnak, és hullanak a fák. Az égből esnek belém, és gyökeret vernek az aszalt betonútban. Gyökeret vernek aszfaltban, és málló kerítéshez láncolják magukat. Hozzám tartoznak a szétfeszített, függőlegesen eső kulcstartókban a titoknyitó fémerek. Megfeszülnek, vízszintesen csak karcolják azt, akit elveszítenek.

Az emlék fogva tart, s kivet, felejtést könnyez a távol, " a semmi ágán" ült szívet, ringat a népes tábor. Tisztáson ott állt egymaga, benőtte a magány-erdő, az időfa kopár maradt, kivágott szála meddő. Az összezsúfolt égi éj, vontatott köré tűzfalat, s a gyufától lobbanó fényt, elfújta az akarat. Most szóba hal talán a szó, ívén robogva áthalad, a sínek közén a váltók, zökkenve megáldanak.

Reitinger Jolán Szintézis Talány ül mély szemedbe látom, csillogását vágyom ott a mélynek, közel hozzák hozzám a bátor szótlanságba nyúló ébredések. Merengésem most szavakra hull szét, kisarjad majd zajló-vérű cseppben, (csillagokkal szüld együtt, mert úgy szép), s létem méhe felvajúdik bennem. Belém fáj a hosszú órák bája, mozdulatlan, éltető magad, visszaszépült idő lesz a bába, hogy nála sírj fel, s magadhoz ragadj.

Szepesi Zsuzsanna KOR-kép Megbújtál homlokod mögött, elrejtetted igaz-magad – érzékeny éned csak figyel. Kusza gondolatok között keresed a rendet, melyből kisarjad egy új, értelemtől ragyogó, felemelő kezdet: hol üres szavak talaján nem roskad meg az idő, ott kétségek nem törnek rád, mert a bizalom megnő. Eltölthet nyugalom, béke – nem kísért senkinek vétke, s valaki tartozhat hozzád.

Tóth Imre Hermetica Jönnek a koperi vonatok minden éjjel. Zakatolnak, mint a népharag. Merő hiányoddal fekszem és kelek. Tücskök ciripelését hallgatom nélküled. Forró lesz az ősz, azt mondják. Minden éjjel vonatok jönnek, megállnak, aztán a tenger felé mennek tovább. Néha kiakad a műszer, valamit titkolnak. Borzongat a metafizikai magány.


49

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

20. szám

Turcsik Bíborka tengerszem álmomban homoklabirintusban jártam ahol sorra jöttek szembe elmosódott arcú barátaim. új szomszédok ismerősök lestek át a falon. szemcsék közt szemükben hasonlót láttam azt is. hogy hiába telik az idő az arcok a helyek. de még a kérdések is újként mégis porosak. hogy partként körbeér ismétel a világ bennem. felnőttként is olyan mint gyerekkoromban. mikor az uszodában nem féltem víz alá bukni. azt képzeltem maga vagyok a tenger istenem. hányszor kellett azóta új helyen megtanulni. beleilleni egy levegővel küzdve és sikerrel végigérni olyan ez mint gyerekkoromban. a döntések a rejtvényes újság hátlapján. az útvesztő falai közt tétován bolyongtak. szemem nem látott mást csak akadályt. túl bátran kezdtem eltévedtem a vonallal. visszafordultam vagy megszakítva újrakezdtem. néztem mintha a papíron több ember rohanna. az a sok én sok út újra újrakezdés a keretben. sok fal mentén kellett azóta szétdarabolódni. elfogadni van hogy nem látjuk már az elejét. tükörbe nézve csendben sem faggatózni. mégis hányszor lehet újrakezdeni a közepén.

2017. október 7.

vagy el sem olyan ez mint gyerekkoromban. futó- meg akadályverseny volt az óvodában. utálom utálok versenyezni hiába mondtam. túl kevésnek vélt éva néni szeme láttam. a többiek is futnak intett állj be a sorba. cövekeltek cél nélkül mint az ólomkatonák. én nem és inkább rajzoltam még a homokba. csigaházat akartam hogy ne lehessen ne tovább. halkan teremteni valamit ami örök. körbe-körbe élesztgetni a tengert a homokban. hinni hogy egyszer majd csak kitörök. egészen másnak lenni abban a hasonlóban. félek elfogy az olyan mint gyerekkoromban. a tropicariumban fejek fölül úsztak a cápák. talp alá érve a szemükben láttam összemosva. a képzelteket végül minden valósággá. de fejemben azóta is a víz partot rombol. a szilárdig ás kimos lerak magából valamit. nézem csigaházak rajzolódnak ki a homokból. ahogy az álom a labirintusban titkon takarít.

Arany Klára Nyári történet Másodéves egyetemi hallgató voltam. Valahogy ez az év nehezebbnek tűnt mint az első. A tél pedig olyan hosszú volt, talán hosszabb, mint az addigi életem. A nyirkos, csontig hatoló hideg csak nem akart elmúlni, nehéz, szutykos fellegek takarták el az eget még márciusban is. Annyira vágytam már minden porcikámban egy kis napsütésre, verőfényre, szinte fáztak a csontjaim, a szemem fény után sóvárgott. A nyárról álmodoztam. Forró homokról, végtelen víztükörről, hattyúkról. Májusban már egyfolytában a nyaralásról, utazásról beszélgettem a barátaimmal, de ők idegenkedtek az előre tervezéstől, szerintük jobb, ha spontán alakulnak a dolgok. Június végére végre mindenki levizsgázott és az igazi nyár is bedübörgött. De nem hittem el, ami utána következett! Éva kijelentette, nem utazik sehová, diák munkát vállalt. Panni a szüleivel nyaral. A két srác, akivel tavaly is együtt utaztunk, már nem is érdekelt, ők úgyis csak fociznak meg sört isznak, mindegy nekik, hogy hol. Anyám is bejelentette, hogy augusztusig a munkahelyéről egy lelket sem engednek el, esetleg utána elmehetünk valahová. Csalódottságomban elhatároztam, hogy akkor egyedül indulok el, nem várok senkire. Szüleimnek írtam egy cetlit, hogy egy hétre elutaztam a barátaimmal, majd jövök. Fogtam a hátizsákomat és korán reggel kimentem a Déli pályaudvarra. Gondoltam, hogy majd ott eldöntöm, hová megyek, valahová a Balaton partjára. A pályaudvaron rettentően sokan voltak. Mindenhol zajos, tarka csoportok, fiatalok, külföldiek, a csomagjaikon üldögéltek, heverésztek, egyetemisták, iskolásgyerekek csivitelve várakoztak. A pénztárak előtt hosszú sorok kígyóztak. Beálltam az egyikbe. Közben még többen érkeztek. Mindenki valamelyik balatoni üdülőhelyhez váltott jegyet. Elképzeltem azt a vonatot, ahová ez a rengeteg ember a csomagjaival A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

50

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám felszáll. Sorbaállás közben a kifüggesztett menetrendeket bámultam, soha nem hallott helységnevek pirossal, kékkel, mindenféle jelzésekkel, egyszer csak megütötte a szememet egy város neve: Kaposvár. Nyolc-kilenc éves koromban jártam ott átutazóban utoljára. Nagybátyám szokott bennünket várni az állomáson, s onnan autóval vitt tovább egy irdatlan hosszú úton, a világ végére, a nagyapámék házához. Hirtelen nem is jutott eszembe a falu neve. Nagyszüleim már régen meghaltak, azóta üresen állt a ház, apám és öccse, Jóska bátyám, sehogy sem tudták eladni. A sor lassan elfogyott előttem, már láttam a sebesen dolgozó pénztárost, majd amikor végre én következtem sorra, magam is meglepődtem, amikor határozottan bemondtam: Kaposvárra kérek jegyet. Ezen a vonaton nem hemzsegtek a hátizsákos utasok, kényelmesen nézegettem ki az ablakon. A kezemben tartott könyvbe csak alig-alig pislantottam, szívesebben néztem az elsuhanó tájat, legelőket, legelésző teheneket, dombokat, völgyeket. Néha mintha a kertek alján menne a vonat, paradicsom, paprika ágyások mentén haladt, gyümölcsfák között. Már jócskán elmúlott dél, amikor Kaposvárra értünk. Menet közben eszembe jutott, hogy a falut Ószilvásnak hívják. A szüleim tulajdonképpen itt töltötték a gyermekkorukat, itt jártak, vagy valahová a közelben iskolába. Érdeklődtem az információnál, végső soron azt tanácsot kaptam, legjobb, ha busszal megyek tovább, de akkor is át kell szállnom. Tehát két buszt is meg kellett ismernem a nap folyamán, meg azt is, hogy egyre keskenyebb úton haladtak Somogy belsejébe, majd a második már a beton útról letérve, köves úton szelte a kilométereket tovább. Alaposan bent jártunk már a délutánban, kertes házak között vitt az út, rengeteg gyümölcsfa, virág mindenütt, itt-ott bedőlt kerítések, megroggyant háztetők, gazos porták tarkították a képet. Néhol főtt kukorica, érett sárga barack illata ütötte meg az orromat. Váratlanul nagy porfelhővel jött szembe egy-egy autó. Már lebukott a nap, amikor Ószilvásra érkezett a busz. Az Áfész iroda előtt megállt, ott megfordult, aztán indult visszafelé a bekötő úton. Csak körülbelül emlékeztem, hogy melyik irányban lehetett a nagyszüleim háza. A többi utas hirtelen eltűnt mellőlem, a kis poros téren egyedül álltam. Észrevettem egy utat, ami ismerősnek tetszett, akácfák álltak mindkét oldalán. Jobb oldalán árok, keskeny tégla járda, arról különböző utcák nyíltak. Arra emlékeztem csupán, hogy nagyapámék utcája valamilyen „vad” kezdetű volt, vadalma vagy hasonló. Ahogy elindultam az akácsor mentén, mindjárt meg is pillantottam:Vadvirág utca! Igen, ez az, kiáltottam fel magamban. Befordultam az utcába. A házak előtt az árokpartot valaki végig lekaszálta, elszáradt növények hevertek mindenütt. Egy fehérre meszelt kőkerítés nagyon ismerős volt, de ennek a háznak zsúpfedele volt. Ez nem az. Az egész utcában talán senki sem lakta a házakat, minden udvarban magasan állt a gaz, a redőnyök lehúzva, zsaluk becsukva. Sok házon „Eladó” felirat. Aztán egy másik fehérre meszelt kőkerítéses ház következett, ez már ismerős volt. Ez a ház lehetett a nagyszüleimé. A kapu ugyan fából volt, én vaskerítésre emlékeztem, de a többi stimmelt. A fakapu könnyedén kinyílt. A ház mellett vékony betonjárda, a másik oldalán végig szőlőlugas, erre sem emlékeztem. A betonjárda bekanyarodott a ház mellett, s egyenesen egy kis faragott, nyitott tornáchoz vitt. Errefelé ezt itt verandának hívják A verandát most is szőlő futotta be. Emlékszem milyen kellemes volt itt az asztal mellől szőlőt csipegetni. A napszítta asztal a székekkel most is itt állt. Az udvart magasan benőtte a fű, nagyobbrészt már kalászba szökkent. Egy kis kajszi barackfa bólintgatott a verandától nem messze, rengeteg, érett, sárga gyümölcse lehúzta az ágait. Sok lepotyogott már róla, a megdőlt fűben látszottak a szétloccsant szemek. A lábtörlő alatt nem találtam a kulcsot, nézelődtem, hol lehet. A villanyóra szekrényben megtaláltam, s benyitottam az üveges ajtót. A jól ismert konyha képe fogadott, csak nagyszüleim hiányoztak belőle, ahogy nagyanyám a krumplit hámozza, nagypapa pedig vastag szemüveggel az újságot betűzi. Középen az asztal viaszos vászon terítővel letakarva, körülötte négy hokedli. Vastagon belepte a por, meg a légytetemek mindegyiket. Balra a fal mellett sparhelt, fölötte pirossal hímzett falvédő.” Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs” – olvastam a felül lévő feliratot, alul pedig:” ritka kislány, aki takaros”. Középen egy fiatal lány sámlin állva tésztát gyúr. A sparhelt mellett egy újabb hokedli, rajta bádog lavór, mellette megrepedezett szappan, törölköző. Az ajtóval szemközti falon konyha kredenc, fenti, üveges részében tányérok, poharak. Jobbra a fal mellett heverő, fölötte másik, világos kékkel hímzett falvédő, egy cilinderes úr kezét nyújtja egy elegáns hölgynek. Alul felül szöveg:” Hálás szívvel köszönöm a sorsnak, hogy téged adott nékem, senki mást”. Felül csókolózó galambok, körben búza kalász koszorú. Olyan otthonosan éreztem magam ebben a környezetben, mint amikor kislányként jártam itt. Éreztem, amint nagymamám átölel és pogácsával kínálgat. Egyáltalán nem bántam, hogy idejöttem, s nem keveredtem el valami zsúfolt kempingben. Egy bádog kannát találtam, azzal kimentem az utcán látott artézi kúthoz vízért, letörölgettem az asztalt, hokedliket, közben kivittem szellőzni a heverőn lévő pokrócokat, és megvacsoráztam. Nagyon fáradt voltam, a poros ablakon még besütött kissé a lebukó nap, A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

51

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám ennek fényében elaludtam. Másnap kicsit körülnéztem a környéken. Felmentem a dombra, a hosszú kertek némelyikét művelték, bár embert nem láttam sehol, kukorica zöldellt, tökbokrok futottak, mindenütt sok gyümölcs. Bent a faluban találtam egy vegyesboltot, a savanyú arcú, szótlan eladót nemigen érdekelte, ki vagyok. Vettem egész napra ennivalót és visszamentem a házba. Amint a teraszhoz értem, hallottam, hogy tompa puffanással az érett barackok potyogtak le a fáról. Az egész udvart betöltötte az érett gyümölcs édeskés illata. Anyám jutott eszembe, mennyire örülne, ha lekvárt főzhetne belőle. Sehogy sem tudott megbékélni a bolti lekvárokkal. – Csak zselatin meg színezék az egész – szokta mondogatni. Amíg Jóska bátyám itt élt a falu másik, Újszilvásnak mondott részében, mindig hozott nekünk gyümölcsöt is meg lekvárt is. Már rég elköltöztek ők is innen. Két szoba tartozott még a házhoz meg egy kamra. A szobákban a szekrényekben ágyneműk is voltak. Kihordtam az udvarra, s a hokedliken szellőztettem őket. A ház alatt pince húzódott. Lekukucskáltam, a pókhálós lépcső alján rengeteg üres üveg porosodott. A kert oldalán ólak húzódtak, egy kis nyitott fészerben egy halom felhasogatott fa. Összeállt a kép: tűzi fa, üvegek, sparhelt, barack, mi lenne, ha lekvárt főznék? Amíg fő, kitakarítanék, megpucolnám az ablakokat, s lehívnám anyámékat hétvégére, hiszen aludni, sőt főzni is lehet itt, aztán visszafelé haza vinnénk a lekvárokat. Anyám biztos nagyon meg lesz velem elégedve, s végre örülhet, hogy igazi, gyümölcsből készült lekvárja van. Csináltam egy próbafűtést a sparhelten, hogy rendesen ég-e, vizet forraltam. Jó lesz mosakodáshoz meg az üvegek elmosásához. Másnap bementem az italboltba, hátha akad valaki, aki elmondja, hogyan kell lekvárt főzni. Szerencsém volt, mert a pultnál egy cserfes fiatalasszony már akkor kiszúrt engem, amikor leszálltam a buszról, s élénken érdeklődött. Mondtam, hogy a nagyapámnál lekvárt főzünk. Nagyon megörült neki, hogy a fiatalok kezdenek visszaszivárogni a faluba. Mindjárt elmondta azt is, hogy barátaival szeptember végén falu napot szerveznek. - Annyi szép hagyománya van a falunak. Kár lenne elfelejteni őket. Az sem véletlen, hogy a falu az Ószilvás nevet kapta. A nagy szemű sárga szilvából olyan lekvárt főztek régen az asszonyok, mint az arany. Aztán ott vannak a szilvalekváros sütemények, kelt tészták, amiket kemencében sütöttek, meg a mákos szilvás gombócok. Az udvarra kitett fehér abroszos asztalokon szilvát, körtét aszaltak. Annyira szép volt mindig itt az ősz, mézédes illatok a levegőben, langyos napsugár. Szeretnénk, ha minél többen visszajárnának a faluba, hacsak ilyen alkalmakra is, csak reméljük, hogy esetleg visszaköltöznek. Régen a vegyesbolt volt a falu lelke, ott találkoztak az emberek, ott beszélték ki, ami történt velük. A boltos, meg mindenkiről tudott mindent, nemcsak hitelt, tanácsot is tudott adni. Most már szerződéses boltvezető van, a feleségével meg a lányával leszerződtek a környék összes boltjára, aztán felváltva üzemeltetnek. Ez már nem a falusiak gyülekező helye. Van egy kis csoportunk, akik fel akarják ébreszteni a falut. Téged is szívesen látunk. Közben azt is megtudtam, amit a lekvárfőzésről tudni kellett. Átmentem a vegyes boltba, s a savanyú arcú embertől megvettem a szalicilt, celofánpapírt, cukrot. Haza siettem, megraktam a sparheltet, s amíg a víz forrt, összeszedtem a barackokat. Megmostam, meghámoztam, majd lecukroztam őket, s amíg álltak, megmostam alaposan az üvegeket. A kamrában két jó nagy lábas is volt, ezekben tettem fel főni a barackokat. Amíg főttek takarítottam a szobákat, csak keverni szaladtam ki a lábasokat. Egy cseppet sem bántam, hogy végig dolgoztam ezeket a napokat, annyira felszabadult voltam, egyáltalán nem fárasztott, inkább élveztem, hogy meg tudom szervezni a tűzrakást, barack szedést, ahogy biztos nagymama is tette. Tudtam, hogy anyám díjazni fogja, nagyra fogja értékelni, amit tettem. Közben a kocsmáros lányra is gondoltam. Nem butaság, amit mondott. Hiszen egész nyarakat el lehetne itt tölteni nyugalomban, bőségben. Rettenetes hőség volt a konyhában, a sparhelt ontotta a meleget, alig győztem hordani a sok fát a tűzhöz. Lassan kezdett sűrűsödni a lekvár, most már nem mertem magára hagyni. Késő délután lett, mire úgy éreztem, hogy már készen van, lehet az üvegekbe tölteni. A sok állástól fájt a lábam, a derekam, de ezt muszáj volt még ma megtenni. Több mint tizenöt üveg lett meg egy fél. Gondosan bekötöttem az üvegek száját celofánpapírral és letakartam őket. Annyira fáradt voltam, hogy ruhástól dőltem a kanapéra és elaludtam. Másnap elmostam a lábosokat és pihentem egész nap. Úgy határoztam, hogy holnap haza utazom, elviszem kóstolónak a fél üveg lekvárt és lehívom szüleimet hétvégére, s utána akár rendszeresen is lejárhatnánk. Csinosan elrendeztem a teli üvegeket a konyha asztalon, becsuktam az utcai ablakok spalettáit, s útnak indultam. Szüleim meglepődtek, amikor péntek este haza állítottam, hát még amikor elmeséltem, hogy a szülőfalujukban töltöttem a hetet, apa jól felszerelt szülői házában, s megkóstoltattam A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

52

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám velük a lekváromat. Beszéltem nekik a falu napot szervező lelkes kocsmáros lányról is. Ámultak, bámultak, mert úgy emlékeztek, hogy a házat majdnem teljesen kiürítették, a bútorok nagy részét szétosztogatták. – Csak nem a Jóska öcsém rendezett be valamit magának, s miért nem szólt nekem? – hümmögött apám. Nem értette a dolgot, ezért beleegyezett, hogy leutazzunk másnap Ószilvásra. Az úton szüleimet elfogta az emlékezés. Egyre-másra a hosszú teleket, nyári kalandokat idézgették fel. Apám többször is felhozta, hogy Jóska öccse igazán szólhatott volna, hogy tervez valamit a házzal, lehet, hogy ezért nem sikerült az eladás. Nem a háta mögött kellett volna ezt tennie, jegyezte meg többször is sértődötten. – Előbb nézzük meg, csak utána szólj neki – nyugtatta anyám. Jóval elmúlott már dél, amikor a faluba értünk. Elhaladtunk az Áfész iroda előtt, s apám ráfordult az akácos útra. Meglepődtem, hogy nem kanyarodik be a Vadvirág utcába, s élénken tovább meséli a gyerekkori élményeit. – Talán csak egy kört akar tenni – gondoltam, de akkor apám mégiscsak bekanyarodott egy utcába, amelyen nem volt lekaszálva a gaz az árokparton. Még elhanyagoltabb utca volt, mint a Vadvirág utca. Egyszer csak megállt az autó egy fehérre meszelt kőkerítés előtt. A kerítésen vaskapu, ami nagyon ismerős volt. A ház egyik redőnye lehúzva, a másik félig leszakadva, olyan volt, mintha gúnyosan kacsintana. Apa kipattant az autóból, anyu utána. Rosszat sejtve követtem őket. A keskeny betonjárda, a faragott veranda a befutott szőlővel, olyan volt mint a másik háznál. A barackfa is ott állt, de nagyobb volt, gyümölcs nem volt rajt, a lehullott termés megbarnultan, savanyú szagúan feküdt alatta. Anya határozottan nyúlt a villanyóra szekrénybe és kivette a kulcsot. A konyhában dohos, tízéves por, pókháló, légytetemek borították a középen álló asztalt, hokedliket. Bal oldalon sparhelt falvédő nélkül, a konyha kredenc polcai üresen ásítoztak. Apa berohant a szobába. – Még mindig itt áll a régi cserépkályha, itt volt az én ágyam, itt meg a Jóskáé – visszhangzott az üres teremből a hangja. Anyával szótlanul néztük egymást a konyhában. Egyre nőtt közöttünk a feszültség. Anya a sparhelt fölött lévő üresen tátongó, fekete kályha lukra bámult. Engem kétségbeesés fogott el. – Anya, biztos, hogy ez volt a nagypapáék háza? Anya furcsán nézett rám, a fejét ingatta és sóhajtott egyet. – Mégis, te hol takarítottál egy hétig, mond csak? Nem ebben, az biztos. Egy idegen házba bementél csak úgy és lekvárt főztél? Ekkor vágtatott ki apa a szobából, arcán megkönnyebbülés. – Tudtam, hogy Jóska nem csinált semmit a hátam mögött. Rendes gyerek volt mindig. – Hol vannak a lekvárok- kérdezte anya, éreztem a hangjában, hogy nagyon ideges. – Kit érdekelnek a lekvárok, én Jóska miatt jöttem ide – mondta derűsen apa. – De hát tizenöt üveg lekvár van valahol egy asztalon ebben a faluban, amit a lányod főzött nekünk, Laci! – Hát akkor ott is marad! Nem fogja senki énrám mondani, hogy az éj leple alatt idegen házból hordtam ki valamit az autómba! Ez a Vadszőlő utca, én itt születtem, ebben a házban, te hol főzted a lekvárokat Rita? - A Vadvirág utcában! Úgy éreztem összetört valami bennem. Azt hittem, hogy a nagymamám szerető ölelését érzem, ezért nem féltem, sőt otthonosan éreztem magam, közben egy idegen család házában, bútorai között voltam végig, így becsaptam magam. Apám sajnált meg, átölelt és azt mondta: – Végül is szegről-végről rokon mindenki itt! Anya dühösen vágta be az autó ajtaját, abban mindenki egyet értett, hogy ebben a házban nem tudunk aludni, sem a hétvégét eltölteni. Elindultunk még akkor este haza. Apa tett még egy búcsú kört, bekanyarodott a Vadvirág utcába és lassan elhaladtunk a ház előtt, mely a lekvárokat rejtette. – Tényleg hasonlít – állapította meg anya és mély hallgatásba burkolózott. Apa viszont élénken felkiáltott. -Tudom már! Ez volt a sánta Baloghék háza, nem volt gyerekük, ezért nem jártam bent soha. Amikor meghaltak, egy vidéki rokonuk költözött bele a lányával. Őket már nem ismertem. Nem tudom, hogyan alakult a ház sorsa. Sötétedett már, amikor a virág és lecsó illatú falvakat elhagyva a főútra kanyarodtunk. Apa egy darabig még vidáman fütyörészett, majd hozzám fordult. – Te Rita, segíthetnél annak a kocsmáros lánynak a falu nap megszervezésében, hosszú még a nyár! Én meg beszélek Jóska öcsémmel, biztos ki tudja deríteni, kinek a házában szorgoskodtál, aztán meg lehetne talán velük egyezni és felesbe átvenni a lekvárokat. Mi is lejönnénk szívesen arra a falu napra, olyan szép volt mindig itt az ősz, kár lenne feledni.


53

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

Csató Gyula Röptében Tyű, a mindenit, aznap aztán volt dolog rendesen. Zsongott, rohant az egész világmindenség, az Örökkévaló, és persze körülötte mindenki keményen kapaszkodott a melóba. Mindig történt valami, figyelni kellett, gyors döntéseket hozni, teremteni, védelmezni, átszervezni, késleltetni, siettetni a mindenség egészét, meg persze az embereket, akikkel nehezebb volt, mint a mindenség egészével összesen. Az emberiség a szokásos önfejűségével, fittyet hányva isteni, emberi, természeti törvényeknek élte a maga hányaveti életét, másodpercenként milliárdszor bosszantva, akadályozva, összekavarva az Örökkévaló munkáját. Jó, jó, nem mindenki és mindenkor, ismerte be magában a mindenség teremtője, de azért jobban örült volna, ha kicsit kevesebb dolga lenne ezzel az önfejű társasággal. És ha csak az emberiség lett volna az egyetlen nehézség. Ott volt ráadásnak Azazel természetesen. Ott tanyázott a világ másik pólusán, ott ült, és nyugodtan, megfontoltan mérte a pusztítást, halált, bűnt meg a hasonszőrű akármiket. Ha Isten teremtett, hát ő rombolt ugyanannyit, osztotta életre a halált, szépségre a rútat, tisztaságra a bűnt. Más szóval tette a dolgát, ahogy a soha le nem írt, soha meg nem beszélt egyezség szerint tennie kellett, amíg világ a világ. Ő és az Örökkévaló ritkán látták egymást, és még ritkábban találkoztak, de tudtak egymásról minden pillanatban. Mérkőzés volt ez a javából, amit egyikük sem nyerhetett meg, és talán nem is akart. Legalábbis egyelőre. Szóval az Örökkévaló ott ült ennek a bosszantó napnak a kellős közepén. Zakóját már rég levette, hózentrógerben feltűrt ingujjban könyökölt az asztalon. Úriellel igyekezett ál-türelmes hangon megértetni, hogy ideje lenne végre az istenáldotta, nukleáris bombákon ücsörgő fő főnök fejfájásának ügyében tenni valamit, mielőtt az a szerencsétlen migrén gyötörte balfék ki nem robbant egy háborút, csak azért, mert nem lát ki a fejéből a fájdalomtól. Úrielnek volt füle hallani, a türelmesre szelídített hang mögött megérezte a lassan készülő vihart, és hanyatt homlok rohant kiadni a szükséges parancsokat, míg aztán a parancssor végén egy fürge lábú köz-angyal oda settenkedett a méltóságos elnök úr mögé, és láthatatlanul, csendesen odacsempészett egy doboz jó erős fájdalomcsillapítót. - Ó, az isten b…meg! - fakadt ki az elnök hálátlanul, amint megpillantotta, az égi adományt – Ez meg itt volt egész idő alatt, hogy nem vettem észre…- ezzel gyorsan bevett vagy három szemet, és tíz perc múlva már hívta is a vezérkari főnököt, hogy visszavonja, amit egy órával azelőtt dühösen kaffogva parancsolt neki. - Ott volt ám az ángyod térgye kalácsa! - morgott Isten. Nem szerette, ha pont őt emlegetik, főleg ilyen kontextusban. Mindegy, a világbéke megint megmenekült. Egy kis időre. Isten szusszanni készült egyet, ekkor azonban Rafael lépett elé, kezében legalább egy tonna papír az aznapi statisztikákkal, Gabriel pedig az ajtóból integetett, hogy magára hívja a figyelmet valami miatt, ráadásul mind a két telefon egyszerre szólalt meg…szóval készült kitörni az újabb káosz, mikor az Örökkévaló valami nem oda illő hangot hallott. Csörömpölt, tört valami, és Isten már tudta is, hogy mi történik, ezért aztán gondolkodás nélkül, ültében, oda sem nézve –arra nem is volt idő – hátranyúlt a bal kezével, és gyorsan markába fogta a tehetetlenül sodródó fém és üveg kasznit, csak úgy röptében. Aztán ugyanígy, gondolkodás nélkül, egy mozdulattal letette szépen a földre. Ekkor volt csak ideje hátranézni. Látta, nagy baj nincs, kászálódnak ki a bennülők, lábon van mindenki. „Jók még a reflexeim”- gondolta. „És mindezt ballal…nem mondom” gondolta tovább nem minden büszkeség nélkül, mi meg nézzük el Istennek ez a kis földhözragadt büszkeséget, ennyi magán érzelem neki is jár. Aztán az Örökkévaló a mindenségen át arra fordította tekintetét, ahol a „nagy reccs” ködös partvidékén felsejlett Azazel homályos alakja. Isten szélesen elvigyorodott: „Hát ez nem jött össze barátom!” kiáltott át hangtalanul téren és időn. Aztán, megerősítendő ezt a kis diadaljelentést, az Örökkévaló felemelte szentséges és teremtő, ökölbe szorított jobbját, majd az ökölbe szorított szentséges ökölből szépen kiemelkedett szentséges és teremtő középső ujja, hogy függőleges állásban mutasson felfelé. „Mondtam, A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

54

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám hogy figyelni fogok rájuk. Ne próbálkozz többet!” tette még hozzá. Azazael ott, a távolban kicsit elmosolyodott, megvonta a vállát: „Tesszük a dolgunkat, Te is, Én is „- üzente a mosoly, és a mozdulat. Aztán, mielőtt ismét teljes sötétségbe burkolódzott volna, a Rombolás Szelleme felemelte jobb hüvelykujját: „Szép volt Öreg!” Aztán eltűnt. Az Örökkévaló pedig átvette a tonnányi papírt Rafaeltől, és közelebb intette Gábrielt, hadd tudja végre meg, mi olyan nagyon sürgős. Ez kis káosz-fészek bolygó meg forgott tovább. Velünk együtt.

Vaszta Pál ÁTIGAZOLÁS A népszámlálási biztos megigazította nyakkendőjét, akkurátus mozdulattal letörölt a névtáblájáról egy kávécseppet. Megköszörülte torkát, vett egy mély levegőt, bekopogott és várt. Semmi. Kissé felbátorodva, erősebben újra kopogtatott. - Jövök már – hallatszott egy érces, dörmögő hang az ajtó mögül – Ki az? - Jó napot uram a Magyar kormány megbízásából jöttem – hadarta a sablon szöveget a biztos – népszámlálást végzünk, bizonyára hallott már róla!? - Kormány? Népszámlálás? Mifene? – mélázott a hallottakon a hang - Bocsánat, Fickó Úr? – kérdezte némi bizonytalansággal a hivatalnok - Az, az, Fickó – válaszolta a házigazda – de, hogy úr volnék… A népszámlálási biztos hátratántorodott meglepetésében, amikor feltárult előtte az ajtó rejteke. Egy kutyával állt szemben. Zavarában, azt se tudta, nyeljen vagy köpjön. Az igazi meglepetés akkor érte, amikor az eb ismét megszólalt és udvariasan betessékelte. - Na, ne nézzen már olyan bután, egy kormányhivatalnoknak értelmesnek kell látszania – mondta nyugodt, kissé kioktató hangsúllyal – jöjjön, üljön le… - De, de, de…Ön – hebegte a falfehérré vált ember – Ön, már ne is haragudjon, de egy kutya!? - Nekem mondja? – dörmögött mélabúsan a kutya – mit csodálkozik? - Hát, hát már bocsánat, de nekem ide az van írva, hogy Fickó József, Pacsirta köz 4. III. emelet 9. – válaszolta, felháborodva a biztos. - Az, az Fickó vagyok. Régen voltam József, ma már inkább csak Fickó – felelte magyarázkodón az eb – az előző népszámlálás óta átigazoltam. - Át-i-ga-zolt?? – döbbent meg a hivatalnok – csak nem azt akarja mondani, hogy kutyába se vették? – tört elő belőle a szó, idétlen vihogással


55

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám - Mit röhög? Mit kacag? – mondta felháborodottan az állat és kissé elvicsorodott – Kutya világ ez, barátom – folytatta nyugodtabb hangon – jobb így nekem. - Háááát…, én nem is tudom mit kezdjünk, most – bizonytalanodott el az öltönyös - Vegye csak elő a papírjait bátran, aztán jegyzeteljen, lelkesen – tanácsolta a kutya - Ööö…, rendben – hebegte amaz és reszkető kézzel előásta papírjait táskájából – neve? Az eb mélabúsan ránézett és fejét, válaszképp kissé balra biccentette. - Ööö.., értem, már tisztáztuk – hebegte a kérdező – nemzetisége? - Vizsla, Magyar Vizsla – dörmögött, emez - Lakhelye? - Pacsirta köz 4. III. emelet 9., kutyaól - Ezt nem írhatom be, hogy kutyaól! – fortyant fel a biztos - Mééér? Maga szerint ez egy villa a pasaréten? Kutyaól ez kérem, kutyaól! Írja csak be. - Hááát, maga tudja!? - Igen, én tudom! - Neme? - Kan! Még aktív? Az állami alkalmazott hátrahőkölt a válasz hallatán. - Hogy érti, hogy aktív? – kérdezte bátortalanul - Na, maga szerint hogy értem? – incselkedett – hajtom még a szukákat – folytatta büszkén – itt van például a másodikról az a szexi pudli, úgy odavan értem, mintha még mindig egy kígyó testű kölyökkutya lennék. A biztos ezen a ponton elhatározta, hogy semmin nem fog ezután meglepődni, ő elvégzi a munkáját, ahogy szokta és hazamegy, ahogy szokott. Mondjon ez az ember…izé… állat, amit csak akar. Ő már nem idegesíti magát egyetlen ügyfélen se. Ez is pont olyan ügyfél, mint a többi ügyfél. Se több, se kevesebb. Persze legutóbbi gondolatával még ő sem értett egyet, de ezt még önmagának sem merte bevallani. - Családi állapota? – temetkezett a kérdőívbe - Kivert! – csaholta bánatosan - Értem. Iskolai végzettsége? - Elvégeztem a Rákosparti Kutyasulit, de a karikán átugrás már nem nagyon megy. Hiába, megöregedtem. - Rendben. – látszott a kérdezőn, hogy már csak túl akar lenni ezen az egész rémálmon – Vallása?


56

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám - Régebben katolikus voltam, de ma már inkább lunaista vagyok. Tudja, hogy van, összegyűlünk és együtt ugatjuk. - Tudom, persze - úgy érezte, menten megőrül, észrevétlenül a karjába csípett, hátha felébred. De nem.khmm – köhintett – Nyelvtudása? – kérdezte és már előre félt a választól - Hmmm, nézzük csak – mélázott el az eb – beszélem a magyart, a vizslát, a magyar vizslát, a pulit, a pumit, a komondort, a kuvaszt és egy cseppet az angol terriert. A macska nyelvet nem veszi be a bendőm. A kérdezőbiztos nem bírta tovább felpattant és menekülőre fogta a dolgot. - Azt hiszem végeztünk is, köszönöm – mondta és gyorsan az ajtó felé indult - Egy pillanat – szólt utána Fickó Az ember ereiben megfagyott a vér. Megdermedt a rémülettől. Átfutott az agyán életének minden pillanata, lepergett előtte az a bizonyos film a másodperc töredéke alatt. A lábát remegés fogta el. Lassan, nagyon lassan megfordult és akár a halálra ítélt a kivégzés előtti pillanatban megszólalt. - Iiiigen? A kutya lassan és szégyenkezve szólalt meg. - Ne haragudjon már, de ma még nem voltam kint, megkérhetném hogy… - és egy vágyakozó pillantást vetett a pórázra. Paya 2011

Fehér Tibor Íróként a katedrán - Németh László vásárhelyi korszakáról „Vásárhely kővel van kerítve”- kezdődik a jól ismert népdal, ami egyrészt a három kilométer hosszú, hódmezővásárhelyi árvízvédelmi kőfalra utal (amit még a Tisza áradása miatt 1881-ben építettek e délalföldi mezőváros lakói); másrészt pedig ez a „kőfal-jelenség” egyfajta vásárhelyiségre is rámutat, mely az itt élőkre oly sokáig jellemző volt. Mit is takar ez a bizonyos vásárhelyiség? A tősgyökeres lakosság bezárkózását, az idegenek elöli elzárkózását, az idetelepülők – a helybeliek kifejezésével élve – : a „gyüttmöntek” kirekesztését, megkülönböztetését jelentette. A befogadókészség sokáig nem volt jellemző a városra. 1945-re azonban sokat változott a vásárhelyiek bezárkózó szemlélete. Németh László írót, aki 1940-ben már kétszer is járt e „Paraszt-Párizsként” is nevezett településen, a város jeles személyiségei: Márton Árpád elnöklelkész és Vörös Mihály gimnáziumigazgató hívja meg óraadó tanárnak. Grezsa Ferenc, majd pedig Olasz Sándor irodalomtörténészek írásaiból tudjuk, hogy Németh László vásárhelyi ihletésű regényeiben a fent vázolt jelenség már kísérletező alkotókedvvel és egyfajta mezővárosi tunyasággal is ötvöződve „csomorkányizmusként” bukkan elő. (Csomorkány egyébként egy Vásárhelyhez közeli, Árpádkori település volt, amit még 1596-ban egy tavaszi hadjárata alkalmával rombolt le a török-tatár horda. Az egykori település templomának romjai napjainkban is megtekinthetők.) Németh László 1945 szeptemberében érkezik Hódmezővásárhelye óraadó tanárnak, kilenc évet tölt a A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

57

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám városban. Elsőként Kristó Nagy István gyógyszerész Andrássy utcai patikájának emeleti szobájába költözik, egy évre rá a Bercsényi u. 27. szám alatti házba, majd a leánygimnázium igazgatói lakásában talál otthonra. 1947 őszén visszatér a Bercsényi utcai házba, ahol 1954 decemberéig, végleges távozásáig lakik. A nagy író Hódmezővásárhelyt a „Boldogság szigeteként” tartja számon, „boldog Tomi”-ként emlegeti, bár ez a boldogság számára egyszerre jelentett számüzetést és felszabadulást. „ Aki az utolsó tizenöt-húsz évemről akar képet kapni: olvassa el az Égető Esztert; legalább ötvenszer voltam olyan állapotban, mint Méhes Zoltán abban a regényben.” Méhes Zoltán a regényben ugyanis öngyilkos lett. Ha ezt vesszük alapul, akkor bizony megkérdőjelezhető Németh László vásárhelyi boldogsága. Később, a Sajkodi Estékben megjelentetett „Hódmezővásáhely” című nagy esszéjében a „szikkel jegyes föld”-ről ír vagy a „szépség rangjára emelt torzság”-ról, mint az elmaradt mezővárosok lehetőségeiről. A Naplóban meg már azt írja, hogy szerencsés gondolat volt mégis ide, a társadalom legaljára kerülni. Ugyanakkor tetszik is neki ez a város:” a nagy csend, a benne alvó sivatag, a szent reménytelenség pusztája…” Hogy magányát enyhítse, barátokat keres, így talál rá regényeinek hőseire, olyan különc emberekre, amelyekről az Égető Eszterben is ír. Bozsó alakjában Mátyás Sándorra, Hallgató Sanyiban a zseniális Pákozdy Ferencre, Gulácsyban a „széles, kunarcú, tatármosolyú” Péchely Attilára, az ásványgyűjtő és kodály-tanítványra ismerünk. Még a Párizst megjárt későbbi múzumigazgatót, Galyasi Miklóst is különcei között tartja számon és formálja meg. A „Harc a jólét ellen” főhősét, a református Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárosáról, Tölcséry István tanárról formázza meg, míg az Utazás főszereplőjét pedig Karádi György tanártársáról mintázza. Rátalál az író az értelmes tevékenységet folytatók mintapéldáira is, mint a nyelvtanulás megszállottaira: a Sipka-házaspárra, Gál Györgyire, a nagyműveltségű latintanárra, az ő tanári módszereit követő Rácz Miklósra és feleségére. A szeretteinek írt korabeli levele sok mindent elárul a közérzetéről:”Gyerekek, úgy érzem, szeretnek és én egész belemámorosodtam a tanításba. A legnagyobb előnye Vásárhelynek a relatív békéje. Valóságos elefánttemető: az emberek lusták, de emberiek. A legjobb hely számomra.” A háziasszonyáról, aki egy „mai szentség”, formázza meg Égető Eszter alakját, Grezsa Ferenc Németh László-kutató szavaival: „a magyar irodalom egyik legszebb asszonyportréját”. Olasz Sándor irodalomtörténész egyik tanulmányában úgy fogalmaz, hogy a csomorkányizmus a lustaság, esztelenség, elpazarolt tehetség és kultúra-éhség furcsa keveréke. Méhes Zoltán a város jellegzetes figurája „rendszeresen dolgozni nem szeret, de ambíció van benne, megtoldja a szorgalmat egy kis aljassággal. Nem rossz kulcs a magyar származásúak közéleti szerepében. Ha viszont a lustaság nagyobb, s amellett még élhetetlen is, önimádó cellájában, mint különc elégíti ki nagyravágyását. A csomorkányiak megfejtésének ez a különcsége. A legnagyobb rész, persze, még erre is a lusta - elvegyül a buta-lusták közt, s onnét dohog, lázít minden teljesítmény ellen. A magyar közönyt ők látják el harapós fogakkal.” Olasz Sándor úgy fogalmaz: „Előttünk a magyar kórtani atlasz, melyen áthúzódik az orosz, francia, a magyar regény mély ere: kórtani tárgyilagosság és (nem ritkán) szeretet keveréke. De térjünk vissza az Égető Eszter című társadalomábrázoló regényéhez, melyben a történeti-társadalmi dimenziók oldalától elmozdul a létfilozófiai érdekeltség felé. Németh László tehát nem arra törekszik, hogy azt mutassa be, hogyan torzul el az értelmiség a vidéki élet sivárságában, hanem, hogy kihangsúlyozza: az őrültség az egész emberiség betegsége. Az oka pedig az emberi természetben rejtőző hiba. „Egy regénynek többféle jelentése van – írja Olasz Sándor - , és ezeket a jelentéseket Németh esetében még gyakori önrendelkezések is gyarapítják.” A műben nem csupán a csomorkányizmus bírálatát kell látni, hanem az édenteremtést és az őrültséget, ami ugyanannak a „dolognak” a két oldala. Egy mítoszteremtésnek lehetünk tanúi , mégpedig a Vásárhely-mítosznak. „A regény minden egyes fejezete egy-egy szonátaformában szerkesztett háromtételes kisregény: egy édenalapító kísérlet és a rá váró bukás története.” Németh László eme regényének írása közben azt is bizonygatja, hogy minden alkotás két rétegből áll:”egy külsőből, mely a valóság érzetét kelti, és egy belsőből, amely az egységét.” A mítosz azért funkcionál modellként – hangsúlyozza Olasz - , mert mindkettő a valóság sokféleségét egységgé alakítja; a világ káoszába rendet, a történelmi ellentmondásokba harmóniát teremt, lehetővé téve ily módon a feloldást. A mitológikus gondolkodás elősegíti, hozzájárul a régi Vásárhely bemutatásához. A kőfallal, körgáttal körbefogott város számára az írói mitológia szigete. Szabó Zoltán megfogalmazásában:”Magyarország térképét az írók tették élővé… Minden magyar író belerajzol néhány tájat a mappába.” Olasz Sándor mintegy kiegészítve az előbbi megfogalmazást, hozzáteszi: „ Miként Németh László rajzolta bele – világirodalmi mércével mérhetően – Vásárhelyt”. A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

58

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám Grezsa Ferenc szerint a nagy író vásárhelyi korszaka alkotói pályájának alapvető jelentőségű időszaka. Tanulmányíróként a „Tanú” folyóirat jelenti a fénykorát, szépíróként pedig a vásárhelyi katedrán eltöltött kilenc esztendő. „Írói műhelyében az utópiateremtő hajlam szembesül és szerencsés egyensúlyt alkot a növekvő realitásérzékkel.” Forrás: - Olasz Sándor: Németh László Vásárhely –mítosza /Tiszatáj. 2006. október 6. - Grezsa Ferenc: Németh László Vásárhelyen

Partmann Tibor Tornádók szélcsendben – recenzió Závada Péter „Roncs szélárnyékban” c. kötetéről Závada. Ez a név már régóta jól cseng a magyar szépirodalomban. A lírakedvelők pedig az utóbbi években egyre gyakrabban teszik e vezetéknév után a Péter keresztnevet. Závada Pál író fia, Závada Péter a slam poetry és az underground rap-karrier mellett/után szépen építette fel irodalmi pályafutását is. A fiatal verskedvelők körében neve már-már intézmény. 2012-ben jelentkezett első kötetével (Ahol megszakad), amely klasszikusnak tekinthető, rímes verseket tartalmazott. Közönségsikert aratott. 2015-ben jelent meg második, Mész c. kötete, amely merőben más felfogásban íródott. Modern, filozofikus hangvételű, személyes indíttatású prózaversek alkották a kötet egészét, amely frissítően hatott a magyar lírára. A Mész hónapokig az eladási listák élbolyában volt, amely egy verseskötetnél kimagasló eredmény. A közönségsiker mellett megérkezett az egyöntetű pozitív kritikai siker is. Személyes véleményem szerint nem csupán a 2015-ös évnek, de az utóbbi éveknek is az egyik legkiemelkedőbb – ha nem a legkiemelkedőbb – kortárs kötete a Mész. A „Roncs szélárnyékban” ezt a megkezdett utat építi tovább. A könyv megjelenése egyszerű és letisztult. Uralkodó színe a fehér, melyet egy festmény (Richard Diebenkorn: Interior with a book) tör meg a borító jobb felső részére illesztve. Ha egy borítón a fehér szín az uralkodó, nekem logikusabb lenne, ha egy fekete-fehér képpel egészítenék ki, de a kezdeti ellenérzésem idővel elmúlt, most már így is elegánsnak találom a kötet küllemét. 34 írás található a kötetben, amely kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy ez a versmennyiség 87 oldalt foglal. Viszont olvasva tapasztaljuk, hogy egy-egy címhez több, számozott vers is tartozik, ez hasonló módszer, mint a Mészben tapasztalt, ott azonos című lírai írások sorakoztak egymás mellett. Így már érthetőbb, hogy miért is lett vaskos a könyv. Külön érdem, hogy a Time New Roman betűtípust elvetették, és egy külön betűkészlettel dolgoztak, ilyen apró dolgokkal is fel lehet dobni egy könyvet/kötetet. Maga a kötet egy idézettel kezdődik (Albert Camus: A pestis), amely előre vetíti, hogy mi vár ránk azon az utazáson, amelynek címe „Roncs szélárnyékban”. Az idézet után jön egy fejezet nélküli vers, a „Hely az időnek”, amely azért fontos, mert az idő témája, jelensége, megérteni próbálása az egész kötetet átjárja. Majdnem mindegyik versben találkozunk valamilyen formában az idővel, amelyet hol színekre, hol a verbalitás szintjeire bont a szerző. Ezt a vezérverset négy fejezetbe (Távolodó lemezek, Délkörök, A nézés pereme, Önmagukba visszatérő nyomok) foglalt versek követik, a fejezeteken belül az utolsó egy-egy, illetve egy esetben két vers pedig el van különítve. Hogy miért, azon lehet gondolkodni, de hát Závada Pétertől nem áll távol a hasonló játék az olvasóval. Az idő állandó jelenléte mellett van még két motívum, amelyek valamilyen alakban vissza-visszatérnek a versekben. Ez pedig az éjszaka, valamint a fény-árnyék váltakozása, melyeket több aspektusból is próbál megérteni, megjeleníteni. És itt találkozunk is az első ellentéttel, hisz tényleg olyan a kötet hangulata, mintha éjszaka „játszódna” ellenben a (szinte) hófehér borítóval. Az ellentétek itt nem érnek véget, hiszen a verseken belül is gyakran él Závada az ellentétek összevonásával, összehasonlításával, de nem ritka, hogy az ellentétek közti teret elemzi és bontja le a szavak, sőt a betűk szintjére, és építi újra. „…míg a bolygó / mágneses pólusai helyet cserélnek…” „Többé ne hívjuk égnek, ez csak a levegő / sirályok lakta héja, és nem egy rég / kiérdemelt csoda, csak a holnap / hajnali csapadék várakozik benne.”(Elképzelem a madarak 59 A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám vonulását), vagy; „A nyitások és zárások ritmusa / elszigetel, ugyanakkor / átjárhatóvá is tesz – ez a bebocsátás / és kiengedés rítusa.” (Kurzív lombok, 7.) Nagyon sok ismeretlen tájra invitál minket az író, de ezeket a tájakat a nyelviséggel és a gondolatisággal építi fel, így hangulatában idézi, legyen az egy sivatag, Zadar, vagy éppen a trogiri szőlőhegy. „Nem különben ez a szőlőhegy, / a kompkikötő és az egész délután, / mintha egy roppant üveghasábban / tükröződnénk szét, egyik éltől a másikig, / szétszór minket is, cél nélkül közeledőket.” (A trogiri szőlőhegyen) Jellemző, hogy a személyesség a kötetből ki lett gyomlálva. Míg a Mész c. kötet verseivel végig lehetett azonosulni, itt több műnél nagyon nehéz. A lírai én hiába központi figura, hiába vele és körülötte történnek az események, mégis csupán megfigyelőnek tetszik. Ez a pozícionált rejtekhelyekről történő megfigyelés szintén jellemző az egész kötetre. „Rögzített pozícióból mi az, amire rálátsz, / és mi az, amit aztán hozzá kell képzelni, / az alkony réseibe zuhanó tekintet előtt / mi marad észrevétlen.” (Voluptas és curiositas) Ezek a megfigyelések viszont pontosak, vagy kétségtelenül annak hatnak, ha az egyes versek hangulatát tekintjük. A személyesség elvesztésére még jellemző példa, hogy a „Családi album” verscsokor darabjai sem a kimondott, vagy éppen ki nem mondott igazságokról, családon belüli játszmákról, a családtagokhoz fűződő anekdotákról szólnak. Az utolsó 6. vers az, amely leginkább személyesnek tűnik. „Hol a fogyatékos öcséd? / A verandán? Ki hagyta kint, / miközben leszakadt az ég?” (Családi album, 6.) Ez a távolságtartás az egyik oka annak, hogy a kötet nehezebben fogadható be, rá kell szánni az időt, hogy teljesen át tudjuk bizseregni az írásokat. A másik a költői nyelv összetettsége, amely leginkább hangzatos, nagy műgonddal megírt, mértani pontossággal megalkotott kifejezésekre épül, így nehezebb olvasni, és első elolvasás után értelmezni is „Kurzív lombok a szél zárójelében, / az ágszerkezet operai szélessége. / Élénk zöldjei visszaírják / a tisztást a nyárba.” (Kurzív lombok, 2.), „Lázasan keresed a megfelelő kifejezést: / előre megadott címet egy idegen városban, / melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos. / Minden döntés egy új elágazás.” (Újabb elágazások, 4.), vagy még egy példa; „A szél is egy nyelv előtti nyelvet / beszél, nem jelentése van: / indulatai. Melyikünk fog / először megszólalni rajta?” (A napok legjava, 2.). Ez a költői nyelv volt jellemző a Mészre is, de ebben az új kötetben szintet tudott ugrani a költő, és szinte tökélyre fejlesztette azt a lírai nyelvi világot, amely lassan védjegyévé válik. Viszont pont ezeknek a hangzatos kifejezéseknek vagy egy veszélye. Néha terjengőssé teszik a műveket, amikor nagyon feltorlódnak néhány sorban, és így nem hagyják levegőhöz jutni az olvasót. Sietek leszögezni, hogy ez a kötet egészének elhanyagolható része. Külön örültem annak, hogy a tanórákon belénk ivódott emelkedett lírai hangot is felsejleni érezzük „indáinkkal a mennyországba / kapaszkodunk.” (Természetes vizek) Egy kortárs költőtől hihetetlenül bátor húzás, hisz hozzá mer nyúlni olyan vershanghoz, amely a mai költészetben abszolút nem számít trendinek. A versek két pozícióból szólalnak meg. A költő vagy önmagunkról mesél „Felvételről hallod magad egy idegen / nyelven. Bedrótoztak, és most le kell / írnod, amit mondasz.” (Újabb elágazások, 4.), vagy többes szám első személyben szólal meg. Hogy ki az, aki ezekben a versekben a társa, az nem derül ki, egyik műben sincs nevesítve. Először arra gondoltam, hogy egy lány (az előző kötetében az egész olyan, mintha egy anya emlékének szólna, és ott a költő mellett álló alak egyértelműen az anya emléke, vagy maga az anya), de a kötet vége felé haladva inkább olyan érzésem támadt, hogy ez a személy is az olvasó. Együtt éljük át a verseket Závada Péterrel, ennyiben azért személyes a kötet. Szeretném külön kiemelni az utolsó fejezetet, az Önmagukba visszatérő nyomokat. Itt találjuk a – legalábbis számomra – legerősebb műveket. A fejezet a természetről, vadakról és prédákról, vadászatról szól, felderengett bennem Hobo „Vadászat” c. lemeze. Sőt, ezt a fejezetet tartom olyan jelentőségűnek a magyar lírában, mint Hobo lemezét a magyar blues történelmében. „Pedig azt írják, itt sötétedés után / infrakamerával veszik a farkasokat. / Mintha egy mély álomba merült erdő / éjjeli agytevékenységét figyelnék.” (Infra) Závada Péter magasra tette a lécet a második kötettel. Az is igaz, hogy azt nem lehetett már folytatni, újítani kellett. Ő ezt megtette. Nem is akárhogyan. A témákat elvonatkoztatta mind magától, mind önmaguktól, és az előző kötetben használt költői nyelvet emelte magasabb szintre. Ezek együtt kicsit növelték véleményem szerint a vers és az olvasó közötti teret, de ez a távolság legfeljebb karnyújtásnyi, ha igazán szeretjük a lírát, könnyen áthidalható. Súlyos, fontos versek szerepelnek a „Roncs szélárnyékban” c. kötetben, mintha a lapokon tornádók söpörnének végig. Minden verskedvelőnek bátran ajánlom, egy kimagasló könyvet fog a kezében tartani a Kedves Olvasó. Bárki jön még ki kötettel idén, ezt nehéz lesz überelni. A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

60

www.ahetedik.hu

A HETEDIK

2017. október 7.

20. szám

A HETEDIK Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség. A 2017. szeptemberi lapszám elkészítésében részt vettek: A. Túri Zsuzsa, Bak Rita, Csató Gyula, Fábián József, Ferenczfi-Faragó Eszter, Haász Irén, Kapui Ágota, Nagy Imre, Payer Imre, Szecsődy Péter, Virág Balázs Face és Ferenczfi János.

Részletes információk és eredeti megjelenés: http://ahetedik.hu/ A Hetedik. Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség

61

A HETEDIK. Hol tartunk? Hova tartunk? Ferenczfi János írása

Recommend Documents