Kiadványaink árai 2014-re

1

Tartalom Közlemény ........................................................................ 2 Kiadványaink árai 2014-re .................................................. 3 Elkészült az olvasok.net...................................................... 4 Braille-olvasásverseny gyermekszemmel.............................. 4 Négypatkós trénerek II. ..................................................... 5 Vissza a gyökerekhez ......................................................... 7 A sötétbezárt szépség ........................................................ 10 A vak emberek nem sötétet látnak ...................................... 11 Arcképcsarnok, Sebestény András ....................................... 15 Három capuccino ............................................................... 19 Mi már a jég hátán is megélünk .......................................... 22 Karácsonyi levél egy hajdani iskolatársamnak! ..................... 25 A szánkó ........................................................................... 28

Közlemény Kedves olvasónk! Bármilyen hihetetlen, de ismét elröppent egy esztendő, és Ön most a 2013. év decemberi számának cikkei között szemezgethet. Engedjék meg, hogy a Szemezgető stábja nevében ezúton is megköszönjük Önöknek egész éves figyelmüket, a cikkíróknak pedig izgalmas, érdekes és sokszor megható írásaikat. Továbbá szeretnénk köszönetet mondani minden szervezetnek, támogatóinknak és önkénteseinknek, akik segítették munkánkat. Külön köszönet illeti Csáki Anettet, Radócz Vikyt, Szabóné Faragó Szilviát, Dankó Hajnalkát és Kallós Angelikát, akik hangja nélkül nem készülhetett volna el kiadványaink hangzó változata. Továbbá munkatársaimnak is szeretnék köszönetet mondani, akik egész évben rengeteget fáradoztak azért, hogy ez a kiadvány létrejöhessen. Jövőre, azaz 2014-ben az élet a Szemezgető táján sem fog megállni, így természetesen továbbra is várjuk cikkeiket, beszámolóikat. A következő lapszám 2014. február havában jelenik meg. Lapzárta: 2014. január 20. 2

Jó hír, hogy egyesületünk jövőre sem csatlakozik az áremelők népes táborához, s ennek köszönhetően a Szemezgetőt 2014-ben is változatlan áron rendelhetik meg kedves olvasóink. A megrendeléssel és árainkkal kapcsolatos további információkért kérjük, forduljanak egyesületünk munkatársaihoz elérhetőségeink valamelyikén. Kívánom Önöknek, hogy az év utolsó napjait szeretetben, békében töltsék, és reméljük, hogy decemberi számunkkal egy kis ünnepi hangulatot csempészhetünk otthonukba. Kívánok mindenkinek békés karácsonyi ünnepeket és minden jóban gazdag, boldog újesztendőt!

Lakatos Anikó

Kiadványaink árai 2014-re Kiadvány neve

Éves előfizetési díj Éves előfizetési érvényes tagsági díj nem tag igazolvánnyal rendelolvasóinknak kező tagjainknak

Szemezgetőnagybetűs, sík változata Szemezgető Braillenyomtatású változata Szemezgető hangzó változata kazetta, vagy CD Szemezgető DAISY változata Szemezgető elektronikus változata Egész-séker hangzó változata mp3-ban CD Egész-séker hangzó változata (Kazetta) Szemezgető + Egész-séker mp3 változata 3

1000 Ft

2000 Ft

1000 Ft

2000 Ft

1000 Ft

2000 Ft

0.Ft

0.Ft

0 Ft

0 Ft

1000 Ft

1000 Ft

0 Ft

0 Ft

2000 Ft

2500 Ft

Elkészült az olvasok.net, azaz az elektronikus könyvek tárhelye Örömmel szeretném bejelenteni, hogy végre, hosszas agonizálás és előkészületek után elkészült a tárhely, ahol elektronikus könyvek kerültek és folyamatosan kerülnek elhelyezésre. A tárhelyet adományokból és támogatásokból hozta létre a Vakok Elektronikus Könyvbarát Klubja Civil Társaság. A társasághoz bárki csatlakozhat, aki látássérült, ezt igazolni tudja és szeret olvasni. Az oldal elérhetősége: www.olvasok.net vagy: http://olvasok.net Itt lehet regisztrálni és a regisztrációt követően teljes jogú tagként birtokba venni a feltöltött könyveket. Néhány szó a használatról és feltételekről: Az oldal használata teljesen ingyenes. A könyvek letöltése napi szinten korlátozva van. A letöltött könyveket szigorúan tilos harmadik félnek továbbadni. Részletes ismertetés és a társasági szerződés a weboldal dokumentumok menüpontja alatt megtalálható, javasoljuk, hogy legalább egyszer mindenki olvassa át! Bízunk benne, hogy mindenki megelégedésére szolgál a weboldal, könnyen kezelhető, kellemes és hasznos időtöltést nyújt, valamint hogy hosszútávon működőképes lesz. Kérjük, ha tetszik az oldal, úgy gondolod, hogy jól használható, hasznosnak találod, szívesen olvasgatsz vagy van olyan ismerősöd, aki támogatná munkánkat, ezáltal a tárhely hosszú távú fennmaradását, akkor tedd ezt meg a honlapon látható számlaszámon keresztül! Köszönettel vesszük észrevételeidet is, amelyet az oldalon megadott e-mail címen keresztül tudsz megosztani az adminokkal.

Sztakó Krisztina

Braille-olvasásverseny gyermekszemmel 2013. szeptember 21-én, Nyíregyházán a Vakok és Gyengénlátók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesülete megtartotta a 9. Braille olvasásversenyt. Egy szatmári író, Margócsy József „Fejezetek a régi 4

Nyíregyháza életéből” című könyvének részletét olvastuk, Nyíregyháza történetét. A verseny szombat reggel tíz órakor kezdődött. Nagy Tünde elnöknő egy beszédben tájékoztatta a közönséget, és a résztvevőket a programokról. Sorszámot húztunk, én voltam az első, mindenki kiment, és Dankó Pál, az egyesület munkatársa elindította a stoppert. Eléggé izgultam, és néha beleakadtam a szövegbe, mert egy kicsit nehéz szavak is voltak benne, de aztán belejöttem. Négy percig kellett olvasni. Utánam sorban jöttek a versenyzők. Mindenki elmondta magáról, hogy ki ő, honnan, és miért jött, és mit csinál a szabadidejében. A verseny délre ért véget, a zsűri egy kis szünetet kért az eredmények eldöntéséhez. A versenyen ott volt a vakokat már 25 éve segítő Lions klub, és külön ajándékcsomaggal készültek. Az első helyet Kovácsné Hegyi Jolán kapta meg, aki többek között azt is nyerte, hogy egy éven keresztül minden alkalommal elküldik neki a Szemezgető számait. Zsűri különdíjat kaptam, és a Lions klub külön nekem szánta az ajándékcsomagot, és egy fotót is készítettek velem. Büszke vagyok magamra, de minden olyan emberre is, aki részt vett a versenyen, támogatta a versenyt, és lehetővé tette, hogy a vakok közül néhányan most, 2013-ban is megmutathassák a Braille olvasás fontosságát. A verseny és az eredményhirdetés után az egyesülettől nem messze lévő Chloé New Yorkban nevű étterembe mentünk, ahol finom ebédet kaptunk. Beszélgettünk, és jól szórakoztunk. Aztán volt még lehetőség, hogy visszamenjünk az egyesületbe, és elfoglaltságot kérjünk magunknak. Mindenki örült a nyereményének, volt egy közönségdíjas, Zoltán is. Az emberek nagyon segítőkészek, és kedvesek voltak. Az egész rendezvény nagyon tetszett, örülök, hogy már az ötödik alkalom óta részt vehetek rajtuk. A vakoknak még az egyre újuló, és fejlődő technika mellett is szakítani kell egy kis időt a Braille olvasásra, és lehetőséget kell adni nekik a tehetségük kibontakoztatására is!

Hegyes Vivien

„Négypatkós trénerek” II. Amikor azt haljuk, hogy ló, általában az jut eszünkbe, hogy elől harap, hátul meg rúg, és hogy nem illatszer boltban lenne a helye. 5

Én, aki lóval testközelben akkor találkoztam először, amikor a Vakok és Gyengénlátók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesülete a tavalyi évben kirándulást szervezett a Hortobágyi Nemzeti Parkba. Itt a turistacsalogató lovas bemutatót követően lehetőség adódott arra, hogy ha rövid ideig is, de megsimogassam az egyik igénybe vett állatot. Megbabonázott a puhasága, a szelídsége, az a hatalmas szabadsága és a nagysága, mint a „puszta királya”, ahogy tűrte, hogy barátkozzak vele. Akkor eldöntöttem, hogy amint lehetőségem adódik, szeretnék felülni a hátára, és megismerkedni az érzéssel, milyen is szabadnak lenni. Egy sikeres pályázati projektnek köszönhetően, melyet Nyíregyháza Város Polgármesteri Hivatalának Sport bizottsága támogatott, idén júliusban és októberben 20 látássérült gyermek és felnőtt, köztük én is, részt vehettem a Fedeles lovardában Pócsik Gábor lovas tréner irányítása mellett a nem mindennapi programon. A júliusi lovaglásról korábban már Szabóné Pethő Gyöngyi lovas élményeit megosztotta a Szemezgető és a www.vakegy.hu olvasóival, én az októberi programról mesélek. Tele izgalommal és kíváncsisággal ébredtem, és már alig vártam, hogy most végre engedjem magam elvarázsolni. 11 fős csoportunkat a Fő taxi három autója szállította ki a lovardába. Némi biztonsági előírás ismertetése után, fejemre került a fejvédő, ami kényelmesnek nem volt mondható, de a szabály az szabály, amit be kell tartani. Az előtérben lévő fa ló szimuláció segítségével megtanultunk felülni a lóra. Megkapaszkodni mindkét kézzel a kiálló fogantyúkban, bal lábat felemeljük, hátra behajlítjuk, közben mintha felugranánk, de mindeközben a jobb lábunkat átlendítjük a ló hátán. Egyenes testtartást veszünk fel. Majd leszállni is megtanultunk. Előredőlés, a jobb lábat hátracsúsztatjuk, természetesen nyújtva, és egy nagy lendülettel leérkezünk a ló mellé. Nem hason csúszunk le, hanem oldalra fordulva csípőn. A lovarda belsejébe meredek lépcsőn fel- és lemászva jutottunk be. Itt már várt bennünket egy póni és négy termetes szépség. Gábor, a lovas tréner megkért, hogy válasszunk lovat. Nekem Tequilára esett a pillantásom. Ahogy mondani szokták, szerelem volt első látásra. 6

Közelebb mentem, megérintettem, megsimogattam és köszöntöttem halkan. Megkérdeztem, mit szólna, ha őt választanám. Némi gondolkodás után a jobb mellső lábával toppantott egyet, amit én beleegyezésnek vettem. Ez abban a pillanatban eloszlatta az izgalmamat. Ügyesen felpattantam a nyeregbe, és engedtem, hogy felkínálja nekem magát. Hamar felvettem a mozgásának dinamikáját, és csendben róttam a köröket Lili segítségével, aki vezette a lovat. Közben számoltam a köröket. Az ötödik kör után, teljesen megnyugodtam. Jól éreztem magam a nyeregben, boldoggá tett a tudat, hogy könnyűnek, szabadnak, vidámnak és gondtalannak éreztem magam a ló hátán. Meghatódtam, és mint ilyenkor szokás néhány könnycsepp is kigurult a szememből. Mintha átértékelődött volna minden rossz, ami az elmúlt években történt velem. Aztán már fél kézzel meg is simogattam Tequila sörényét. Egyáltalán nem féltem, nem izgultam. Míg általában az emberek a sokadik kör Tequila után kábultak, sőt másnaposak lesznek, addig az én kis Tequilám a sokadik kör végén olyan érzést varázsolt a szívembe, mely által teljesen könnyűnek, lazának hihettem magam. Tequila hátáról fürgén értem a földre, és némi rábeszélést követően Erzsike kolléganőmet is sikerült rávennem arra, hogy ismerje meg az érzést. A következő köröket Csipke vezetésével töltöttem. Nyergében a lányommal, aki rendszeresen önkéntes felolvasóként segíti az egyesület munkáját. Csipke általában lehorgasztotta a fejét, de amikor észrevette, hogy róla beszélünk, igazi hölgy módjára felszegett fejjel engedte, hogy simogassam és vezessem. A lovardában közel két órát töltöttünk, majd ismét a Fő Taxi segítségét kérve jutottunk vissza az egyesület irodájához. Többen siettek elfogyasztani ebédjeiket, de én még sokáig csak a Tequila általi varázslatra tudtam gondolni.

Nagy Tünde

Vissza a gyökerekhez Tavasszal hallottam először az ausztriai ifjúsági cseréről, melynek címe: “BACK TO THE ROOTS” (Vissza a gyökerekhez), mely május 7

31-e és június 9-e között került megrendezésre Bad Aussee-ban. Az ifjúsági cserére 4 országból jöttek a résztvevők, Magyarországot a Láss egyesület képviselte. Az ausztriai csereprogramra osztrák, lengyel illetve horvát mozgássérült fiatalok érkeztek, hazánkból 4 látássérült és két kísérő utazhatott ki a táborba. Elsők között sikerült jelentkeznem a programra, és már nagyon vártam május végén az utazást. Majdnem utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy csak egy kis érőnk lesz, ám szerencsére az indulás előtt egy héttel minden nehézségünk megoldódott. A Láss irodában hagyott kistáskát és egy elcserélt bőröndöt leszámítva az oda utunk során több kalandunk nem volt, így a délutáni órákban szerencsésen megérkeztünk Bad Ausseebe. A vonatból kiszállva már egy nagyon kedves delegáció fogadott minket, a 10 nap során is nagyon sok szeretetet, gondoskodást, figyelmet, törődést kaptunk a szervezőktől, valamint a tábor többi résztvevőjétől egyaránt. Az eső 4-5 napig folyamatosan zuhogott, így több programot újra kellett tervezni. A sátorállítás helyett a különféle csomók megkötését gyakorolhattuk és az autós felvonulást sem tudtuk megtekinteni. Az apartman viszont nagyon korszerű és kényelmes volt, így hamar elfelejtődött a sátor hiánya. Nehéz lenne az összes programot és élményt felsorolnom, álljon most itt az elején csak néhány, címszavakban: - séta az esőben, - nemzeti park - séta a városban, virágból készült szobrok megcsodálása, - csomókötés, - közös fagyizás, találkozás a városban lakókkal, - közös főzés, - közös éneklés, - tábortűz, - tánctanulás, - wellness programok, - új emberek megismerése, - reggeli torna és futás, 8

- arcmaszk, teakészítés, - kincskeresés, - hulladék- felhasználás, - kalandos, de végül is szerencsés hazaérkezés. Jómagam nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy erre az ifjúsági cserére eljuthattam, hiszen a 10 nap során 5 csodálatos emberrel ismerkedhettem meg. 3 pacsirtával - Anikóval, Dórával és Nauszikával, akik nem csak a hangjukkal kápráztattak el, hanem a személyiségük is lenyűgözött. Ancsa minden programból maximálisan igyekezett kivenni a részét, legyen az főzés, vagy a kerekes székeseknek való segítés. A csoportszellem volt nála a meghatározó, érdeklődési köre nagyon sokszínű. Dóri, a két lábon járó szótárgép. Rengeteg segítséget kaptam tőle is. Azt hiszem, hogy az idei tábor az egyik legemlékezetesebb esemény lesz az életében. Nauszika segítő, szakács, lelkigondozó volt egy személyben. Azt hiszem, hogy a pár nap során az összes táborlakó szívébe sikerült magát belopnia. Szabolcs látássérültként is kiváló csoportvezetőnek bizonyult, Zoli meg az elcserélt bőrönd ellenére is megőrizte nyugalmát, rengeteg figyelmet és segítséget kaptunk Tőle is. Az idei táborban rengeteg mindent tanulhattam. Sajnos a nyelvismeret terén én voltam a leggyengébb láncszem a csoportban, a 10 nap során viszont ez is sokat fejlődött. Sok kedves embert ismerhettem meg, s most igyekszem az angolt gőzerővel tanulni, hogy tudjam a kapcsolatot ápolni velük. A nyelvtanuláson kívül a 10 nap során még egy dolgot tanulhattam a tábor lakóitól: hitet és életerőt. Én sokszor elkeseredettnek, kilátástalannak érzem a sorsomat, életemet. Ők meg még a kerekesszékben a napi harcaikat megélve is mosolyogtak és minden napból a legtöbbet próbálták kihozni. Sajnálom, hogy mire igazán feloldódtam, a 10 nap elrepült. Várom a mihamarabbi találkozást az itthoni csoportommal, akik a bő hét során közel kerültek a szívemhez és bízom abban, hogy hamarosan viszont láthatom a többieket is. Addig is az emlékek élnek bennem. 9

Köszönöm a Láss egyesületnek a lehetőséget, hogy a programon részt vehettem, és a segítőknek az értünk tett fáradozásait.

VateR

A sötétbezárt szépség A nemzetközi nőnap alkalmából, a Vakok állami intézetének látóköréből kiválasztottak öt látássérült hölgyet, akik meghívást kaptak Lakatos Márk divatszalonjába. Itt egy napon át azon dolgoztak a sztájliszt munkatársai, fodrászok, kozmetikusok, divattanácsadók, hogy ezt az öt vak nőt bevezessék a divat világába. Mialatt a hajakat varázsolta széppé a fodrász, sminkelt a kozmetikus, és szép ruhák is előkerültek a szekrényekből, a hölgyek arról meséltek, kik is ők valójában, hogyan veszítették el látásukat, fel tudták-e dolgozni ezt az állapotot, hogyan élnek, dolgoznak, van-e mellettük szerető család, eddig hogyan öltözködtek. Ezt a kerek napot megörökítette, dokumentumfilmet készített belőle egy fiatal csapat. A film látóknak készült, van mondanivalója, és elgondolkodtató. A premierre a fehérbot idei napján került sor, ahol megjelentek maguk az alkotók és a szereplők is. Én a Látássérültek Szabadidős Sport Egyesülete közösségi helyiségében néztem meg a filmet. Mialatt hallgattam az életek történeteit, a látás elvesztését, és azt, hogy mennyire fontos ezeknek a nőknek, asszonyoknak és lányoknak a szépség, így vakon is elgondolkodtam. Mint született látássérült nő, nekem a smink nem fontos, hogy jelen legyen a mindennapos öltözék kiegészítéseként. Viszont én is szeretek csinosan, nőiesen felöltözni, és nagy örömmel tölt el az a tudat, hogy tudom és látom, milyen is a piros, a sárga vagy a lila. Ez óriási mértékben meg tudja könnyíteni a ruhaválasztásomat. Habár van olyan élethelyzet, amikor igénylem a körülöttem lévő lányom vagy barátnőim segítségét. Ez akkor jelent sokat, ha azt kell meghatározni, jól áll-e az a ruha, aminek tetszik a színe, de ezen kívül más nem átlátható a számomra. 10

A dokumentumfilm megtekintése számomra azért is volt érdekes, mert az egyik szereplő hölgyet személyesen is ismerem, és több alkalommal is mesélt arról, milyen jól esett neki, hogy kiválasztották, hogy mennyire sokat jelentett neki az az egy nap, hogy mekkora önbizalmat kapott azon a napon, ami azóta is kihat a mindennapi életére. A film összességében kellemes volt, és valahol a személyes történetek meghatóra sikeredtek. A vetítést követően több kérdés is felmerült a nézőkben. A látássérült közönség tudomásul vette, hogy ez látóknak készült, de örültünk volna, ha bizonyos részeket narrált volna valaki.

Nagy Tünde

"A vak emberek nem sötétet látnak" A Berkeley Egyetemen, ösztöndíjas kutatóként tanulmányozhatták azt az idehaza szinte ismeretlen oktatási módszert, amely a fogyatékkal élő személyek társadalmi elfogadását erősíti, és amelyről tavasszal "Magányos küzdelem - Akadálymentesítési lehetőségek a pedagógusképzésben" címmel írtak tanulmányt a Pedagógusképzés című folyóiratba. A nyelvtanárként dolgozó doktorjelöltek maguk is érintettek a témában - Mária vak, Rita gyengénlátó. Magyar Narancs: Mi a lényege a módszernek? Hoffmann Rita: Először olyan műveket olvastatunk a pedagógushallgatókkal, amelyekben fogyatékossággal élő karakter szerepel, amelyeket aztán kielemzünk. Mindenkinek vannak elképzelései a fogyatékossággal élőkről, ám az sokszor nem fedi a valóságot. Azért fontos, hogy a pedagógushallgatók kimondják, amit gondolnak a fogyatékossággal élőkről - például azt, hogy nem szívesen szeretnék őket tanítani -, mert így a kurzus során elkezdhetnek kritikusan gondolkodni a témáról. És ha ez megtörténik, részt vehetnek a fogyatékossággal élőkre vonatkozó sztereotípiák lebontásában is. A második lépésben - memoárelemzés - megvizsgáljuk, hogy a fogyatékossággal élő írók hogyan élik meg a mindennapjaikat a mások hozzájuk való viszonyulásáról. Ha nem magyarázzák el időben a különbséget a sztereotípiák és a valóság között, akaratlanul is előfordul, hogy a mesék gonosz boszorkányait 11

látjuk minden hajlott hátú néniben, aki felszáll a villamosra. A befogadó gyerekből könnyen lesz kirekesztő felnőtt. És mivel a gyerekek a felnőttektől tanulnak, mi a felnőtteket szeretnénk megszabadítani az előítéletektől. Ebben segítenek a művészetek, hiszen bátrabban beszélünk a Kis bicebócáról, mint a szomszéd kisgyerekről. MN: A memoárelemzés miben más attól, hogy a tanárhallgatók elképzelik, milyen lenne a Kis bicebócát tanítaniuk? Flamich Mária: A fogyatékossággal, tartós betegséggel élő írók munkáinak elemzéséből olyan árnyalatok derülnek ki emberi kapcsolatok születéséről, gyakran megváltozásáról - például amikor egy nagy műtét után az emberrel máshogy kezdenek el bánni -, amelyekről semmi más módon nem szerezhetünk tudomást. A memoárelemzés azt üzeni, hogy a világ érzékelése sokszínű. Ugyanakkor nem várja el senkitől, hogy az író köntösébe bújjon, bár kicsit mindenki beleképzeli magát. Mást üzen, mint az ún. érzékenyítés, amely során az a képzet adódhat, hogy a vakok sötétben élnek. A vak emberek nem sötétet látnak, hanem semmit; és ezt a semmit nem lehet elképzelni. A sötétben ösztönösen önmagunkat keressük és találjuk, nem egy másik ember életét. Bár megtudunk néhány dolgot, például hogy mi jelent utcán akadályt egy vak embernek, de azt nem, hogy milyen vaknak lenni. MN: Miben új ez a módszer a magyar oktatásban? HR: Memoárelemzéssel - ez esetben fogyatékossággal élő írók önéletrajzi írásainak elemzésével - a Berkeley Egyetemen találkoztunk, ahol Fulbright-ösztöndíjjal kutatóként figyelhettük meg az ismert vak író, Georgina Kleege kurzusát. Magyarországon vannak műelemző szemináriumok valamilyen formában, általában gyógypedagógusok részére, de a memoárelemzés nem nagyon jellemző. Az a különös a mi módszerünkben, hogy kivesszük a fogyatékosságábrázolás elemzését a gyógypedagógia területéről. MN: Gondolják, hogy ez az újfajta érzékenyítés gyakorlattá válhat a pedagógusképzésben? HR: Kerülném az "érzékenyítés" szót. Az ember a legtöbbször nagyon érzékeny; a tudás az, ami hiányzik. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán (PPK) "A fogyatékosság irodalmi ábrázolásainak 12

kritikai - és kritikus - elemzése" címmel tartottunk kurzust a tavaszi félévben. A hallgatók szívesen beszélgettek a sztereotípiákról. A szemléletváltásra viszont még jó ideig várni kell. Megtesszük, ami tőlünk telik. FM: Ahhoz, hogy szélesebb társadalmi hatása legyen, e modulokat mindenképpen szerencsés lenne bevezetni a pedagógusképzésbe, elérhetővé tenni jog-, orvostanhallgatóknak, kommunikációs szakembereknek és így tovább, hiszen nem mindegy, hogyan beszélnek az emberrel, az emberről. MN: Kapnak segítséget a módszer megismertetésére? HR: Az ELTE PPK nyitottsága óriási támogatást jelent, de mások is vannak, akik hisznek a módszerben. A mozgássérült kortárs író, Böszörményi Gyula elküldte nekünk a Kucó című kisregényét, a katalán író, Jaume Cabré pedig lemondott három novellája jogdíjáról, hogy oktatási célra lefordíthassuk. Itthon, bár egyre több fogyatékosságmemoár-jellegű írásmű lát napvilágot, még kicsi a választék, nem tudunk mindig művészi munkákat elemezni. A fogyatékosságmemoár a siketvak Helen Keller írásaival kezdődött. Mi, magyarok nem kisebb alkotással járulunk hozzá ehhez a ma még új, szemléletváltó műfajhoz, mint Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című csodájával, így ez a mű biztosan szerepel a mindenkori olvasmánylistánkon, csakúgy, mint Zemlényi Zoltán Hoppárézimi vagy Böszörményi Gyula Fiókszavak című műve. MN: A Berkeley Egyetem az amerikai fogyatékos mozgalom bölcsője. Feltételezem, ott nem kezelték önöket gyerekként... FM: A Fulbright-ösztöndíj elnyerésével öt hónapot tölthettünk Berkeley-ben, és még további két hónapig kutathattunk egy Kaliforniában élő magyar vállalkozónak köszönhetően. Meglepve tapasztaltuk, hogy annyi segítséget kaptunk, amennyit kértünk, és abban, amiben kértük. Sem többet, sem kevesebbet, hiszen nyilván mi tudjuk, hogy nekünk mi a legjobb. Berkeley-ben tiszteletben tartják a különbözőséget. HR: Kicsit jó lenne ide is a Berkeley... A hazai politika megaláz minket, fogyatékosokat, például azzal, hogy a nemrég bevezetett törvénnyel csalónak tekint, anélkül, hogy tisztában lenne az értékeinkkel vagy kíváncsi lenne rájuk. Úgy tűnik, a törvényhozónak 13

fogalma sincs arról, miért és mennyivel drágább az életünk, és ez nem csupán a drága segédeszközök miatt van így. Eleve nagyon kevés fogyatékost foglalkoztatnak, végzettségüknek megfelelően pedig jelentősen kevesebbet. A fogyatékossággal élő személy nem sok eséllyel indul, mert "a nem fogyatékosoknak is nehéz, mit akar akkor egy fogyatékos..." típusú sztereotípiák mindennél erősebbek. MN: Hogyan lehet toleranciáról, társadalmi inklúzióról beszélni, ha a szegregáció már gyerekkorban elkezdődik? Hiszen a vak és a gyengénlátó fiatalok külön iskolákban tanulnak. FM: Ma már a látássérült általános iskolás gyerekek kb. 50 százaléka többségi környezetben tanul. HR: Az együtt nevelés egyre nagyobb tért hódít, de óvatosan kell bánni vele, mivel csupán egy bizonyos szinten, és nem is minden esetben sikeres. Csak akkor működik, ha a gyerekek már jól tudnak írni, olvasni, jól ismerik és használják saját lehetőségeiket. De ha ez már adott, mindenképp többségi iskolába kellene járniuk, felkészült pedagógusokhoz. Fontos az is, hogy megismerjék a hagyományokat, azokat a máshonnan nem megtanulható dolgokat, amelyeket a vakok adnak át egymásnak. Attól, hogy többségi környezetben él egy vak ember, még nem lesz belőle látó. FM: Összetett ez a kérdés... Emlékszem, amikor a faluból hatévesen Budapestre kerültem a vakok iskolájába, édesanyámat a hentes nem volt hajlandó kiszolgálni, amiért szüleim bentlakásos iskolába vittek. Biztos volt benne, hogy meg akarnak szabadulni tőlem. Mára ez a stigmatizáló, kirekesztő attitűd valamelyest megváltozott, de még mindig jelentős szemléletváltásra lenne szükség. A befogadás a fogyatékossággal élő személyen éppúgy múlik, mint a környezetén. A szegregált környezetnek a hagyományok továbbadása ugyan kimondhatatlan előnye, de számos veszélyt is rejt, többek között, hogy az ott dolgozó személyzet betegként, gyerekként tekint a bentlakókra. Ez pedig életre szóló nyomot hagy mindenkiben. MN: Jellemző, hogy fogyatékossággal élő tanárok taníthatnak bármelyik iskolában? FM: Van néhány példa, főleg zenei területen. Ungár Imre vak zongoraművész a Zeneakadémia tanára volt. Egyik barátunk Mosonmagyaróváron tanít, míg egy másik a Bartók Béla 14

Zeneművészeti Szakközépiskolában dolgozott sok éven át. A zeneoktatás mellett a nyelvtanítás is lehet egy befogadó terület. Mi ketten például hosszú ideig az egykori MTV Oktatási Osztályán tanítottunk angol nyelvet. A felsőoktatásban, a tudomány különböző területén is számos lehetőség kínálkozna fogyatékossággal élő oktatók alkalmazására. MN: Zenei tehetségüket Amerikában is kamatoztatták Kodály népszerűsítésével. FM: Magunkkal vittünk mindent, ami itthon is örömet jelent. Például az éneklést. Énekelni Allen Shearernél, az egyetem egyik professzoránál tanultam. Korrepetitorom, Marilynn Rowland beleszeretett Kodály muzsikájába, és nagyon szívesen kamarázott. Örömmel osztotta meg új zenei élményét, Kodály Nausikaa című dalát a barátaival a saját házában. A dal köré egy házi koncert szerveződött. HR: Mária egy elvált rabbi felkérésére egy meleg baptista kántor zongorakíséretével énekelt egy zsinagógában. A Berkeley kivételes példa arra, hogyan lehet a világ befogadó. Az ott tapasztaltak alapján talán itthon is megtanítható, hogy az ember nagyon értékes, ugyanakkor nagyon törékeny. MN: Van erre a szemléletváltásra reális esély itthon is? HR: Máriával azon dolgozunk, hogy a lehető leghamarabb megszerezzük a doktori fokozatot. Egyre mélyebbre és mélyebbre szeretnénk merülni a témában, hogy az így megszerzett tudást átadhassuk minél több embernek. Így talán a berkeley-i és a magyar szemléletmód közötti szakadék is csökkenni fog.

Forrás: www.magyarnarancs.hu

Arcképcsarnok Sebestény András Az „Örökké tartó pillanatok” című cikkíró pályázat eredményhirdetése után kiderült, hogy Sebestény András Három capuccino című művét a zsűri külön dicséretben részesítette. Ehhez a szép eredményhez szeretnénk ismételten gratulálni a szerzőnek, és megkérném, hogy néhány szóval mutatkozzon be, hogy a Szemezgető olvasói is megismerhessék Önt. 15

1959-ben születtem Budapesten, a Radnóti gimnáziumban érettségiztem, majd a Műegyetemen szereztem villamosmérnöki, később a Közgázon közgazdász diplomát. Informatikusként dolgozom. 40 éve Zuglóban élek, nős vagyok, van két egyetemista lányom és egy érettségi előtt álló fiam. A sors fintora, hogy a novella írásakor még nem sejthettem, hogy később a vakok között fogom tölteni a fél életemet, 2011 óta a Vakok Állami Intézetének informatikusaként dolgozom. Reál beállítottságú emberként is szeretem az irodalmat, és magam is próbálkozom az írással, inkább novellákkal, tárcákkal, publicisztikákkal. Hogyan értesült az „Örökké tartó pillanatok” című cikkíró pályázatról? Az utóbbi időben figyelni szoktam a különböző pályázatokat az Interneten, és ha nekem tetszőt találok, arra jelentkezem. Ez volt a második próbálkozásom. Mi motiválta arra, hogy klaviatúrát ragadjon, és lejegyzett gondolatait beküldje pályázatunkra? A beküldött írás megtörtént, igaz, semmit nem tettem hozzá, ha figyelmesen járunk a világban, az élet számos érdekes témát kínál. Ezzel is így voltam, annyira valószínűtlen és egyben megragadó volt a pillanat, hogy annak idején - csak úgy, a fiókomnak - lejegyeztem. Amikor a pályázatról olvastam, rögtön eszembe jutott ez az írás, csak egy kicsit kellett csiszolnom rajta. Részt vett korábban más irodalmi pályázatokon is? Igen, idén első alkalommal az „Életmesék” című pályázatra nyújtottam be írást, és legnagyobb örömömre első díjat nyertem. Van-e személyes kötődése a fogyatékkal élőkhöz? Azelőtt semmilyen közelebbi kötődésem nem volt, eltekintve attól, hogy Zugló, ahol élünk, a magyarországi vakok „központja”, számos intézmény, vakokat foglalkoztató munkahely található a közelben. Aztán két éve elvesztettem az állásomat, és pont a Vakok Állami Intézeténél sikerült elhelyezkednem, ahol számos látássérült vagy vak munkatársam is van, akik teljesítménye előtt fejet hajtok, és akikkel igazán jó kollegiális viszonyt ápolok.

16

Mit gondol, milyen egyéb projektekkel, akciókkal lehetne felhívni az egészséges társadalom figyelmét a fogyatékkal élőkben rejlő értékekre? Sajnos Magyarországon a fogyatékosság afféle tabu téma, kötelező feladatként ugyan egy-egy dolgot „kipipálunk”, de olykor tökéletesen értelmetlenül. Ilyen volt, amikor a Millenniumi Földalatti vasút végállomására, és még maximum két megállóra sok-sok pénzért korlátliftet szereltek - csak semmire nem lehetett használni. Papíron valamennyire szenzitívnek mutatkozik a társadalom a fogyatékosok iránt, a gyakorlatban azonban kevéssé, és sokszor értelmetlen dolgokra költik a rendelkezésre álló pénzeket. A volt iskolámban pl. előbb korlátlift, most valóságos felvonó vezet az aulából a földszintre. Aztán tovább semmi, az épület 3 emeletes, lift sincs. A lányom ugyanabban az iskolában végzett. Az egyik párhuzamos osztályban velük maturált egy vak fiú, kiváló eredménnyel. Megható volt, ahogy a szalagavatón rá koreografálták az „osztálytáncot”, hogy ebből se kelljen kimaradnia. Két apró példa, ugyanarról a helyről, az egyik milliókért értelmetlen, de kipipálható megoldás, a másik emberi gesztus egy felnövekvő nemzedéktől. Utóbbi bizalomra adhat alapot. Mindenképpen arra volna szükség, hogy a fogyatékos emberek számára munkalehetőséget biztosítson a társadalom, mégpedig értelmes tevékenységet, ami által nem másod- vagy sokadrangú állampolgárnak éreznék magukat. Az Ön környezetében (lakóhelyén, iskolájában / munkahelyén) hogyan állnak az emberek a fogyatékos emberekhez? Az a véleményem, hogy az emberek kerülik a fogyatékosokat, a mi társadalmunk sajnos messze van a valódi európai normáktól, és ez nem a rámpák és az akadálymentesítéstől fog megszűnni. Fogyatékos embereknek a munkavállalás az egészségesekhez képest még nehezebb, komoly munkát ritkán bíznak rájuk. Azt hiszem, sokkal nehezebb lehet ma Magyarországon fogyatékkal élni, mint Nyugat-Európában. Én kivételes helyzetben vagyok, hogy köztük dolgozom, de bizony az első időszak nehéz volt, hiszen egy fogyatékos többnyire pont azt szeretné, hogy ne tekintsék annak. Abban és csak annyit segítsenek 17

neki, amiben igényli, de abban feltétel nélkül. Az idősebbek sajnos belefásultak abba a közegbe, amiben szocializálódtak. Talán a fiatalabbak öntudatosabbak, és ez a jövőre reményt adhat. Ugyanakkor a válság, az évtizedek óta tartó gazdasági nehézségek nem valószínűsítenek gyors változásokat. Tapasztalt valamilyen pozitív kezdeményezést, melyet szívesen megemlítene? Például civil szervezetek hasonló kezdeményezéseit, vagy magán emberek összefogását a fogyatékkal élő emberekért? Nyilván vannak ilyenek, gondolom, hozzám hasonlóan mások is tucatjával kapják az adománykérő csekkeket, felhívásokat, amelyek feltételezésem szerint egy fokozatosan elszegényedő társadalomban nem sok eredménnyel kecsegtetnek. Sajnos kormányzati szinten nem foglalkozunk ezzel, elfelejtjük, hogy a fogyatékkal élők, és közülük is elsősorban azok, akik némi segítséggel képesek az önálló életvitelre nem segélyekre, alamizsnára vágynak, hanem hogy a társadalom egyenjogú és hasznos tagjaként élhessék életüket. Ehelyett számos megalázó bürokratikus eljárásnak vannak kitéve, és sokan közülük elképesztően alacsony járadékokból kénytelenek tengetni az életüket. Helyi - kétségbeesett - összefogásokról olvashatni, és mindig tisztelettel gondolok az ilyen akciók kezdeményezőire. Azonban ez kevés… Pedig bármelyikünk, bármikor egyik pillanatról a másikra fogyatékossá válhat, betegség vagy baleset következtében. Mit üzenne a Szemezgető olvasóinak, akik elsősorban látássérült emberek? Nehéz egészségesként tanácsot adni sérült embereknek. Mindenképpen szükséges, hogy egyrészt próbáljanak élni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a civil szervezetek és a mindenkori kormányzat biztosít, másrészt hallassák minél többen hangjukat, követeljék, ha másként nem megy, hogy a társadalom egyenrangú emberekként tekintsen rájuk. A látássérült emberek számára sok segítséget nyújt az informatika, egy számítógép, egy felolvasó program és az Internet - meg persze rengeteg tanulás - nem csak a világot nyithatja meg számukra, hanem - reményeim szerint - előbbutóbb minél többeknek munkalehetőséget is biztosíthat.

Sebestény András

18

Három capuccino

(A makrancos automata)

A vérvételre mindig éhgyomorra kell menni, állítólag előtte vizet inni szabad, meg még kimondottan ajánlatos is, de én ezt is mindig elfelejtem. Még jó, hogy reggel van, a vérvétel, mert egy délutáni procedúrát éhgyomorra végigcsinálni nem könnyű; tudom, tapasztalatból, egyszer délután kettőre kaptam időpontot valamilyen ultrahang vizsgálatra, éhgyomorra persze, de az igazság az, hogy választhattam volna egy négy héttel későbbi reggelt is… Inkább fogyóztam, úgyis rám fér. A vérvétel is jó a fogyózásra, 10 órakor már minek reggelizne az ember, legfeljebb egy kávét, pontosabban egy capuccinot szoktam venni a kórházi automatából. A belosztályon ilyenkor nagy a tömeg, az ambuláns betegekkel csak a vizit és a főorvosi eligazítás után kezdenek foglalkozni, a második évtizede épülő-szépülő, átalakuló kórház folyosóját azonban nem ilyen betegforgalomra méretezték. Állok a fal mellett, az automatával majdnem szemben, kezemben az újság és olvasok. Akiknek nem jutott hely azon a pár széken, mind a falhoz állnak, a folyosón így is csak nehezen férnek el közöttük a betegszállítók, a tálaló kocsi, vagy a sürgő-forgó, mindig siető nővérek és orvosok. Végre vége az eligazításnak, a főorvosi szobából sereglenek elő a doktorok és doktornők, néhányat mindjárt magukkal is visznek a várakozó betegek közül. Ha nem is néptelenedik el a folyosó, már csak páran várakozunk, még ülőhely is kerül, közvetlen az automata mellett. Belemélyedek ismét az újságba, legalább fél óra várakozásra számítok, annyi ideig tán ki se tart az olvasnivaló. Ekkor pénzcsörgésre figyelek fel, de csak fél füllel hallom a jól ismert hangot, egy súlyosabb pénzdarabot nyel el a kávégép, százas lehetett, hallani a hangján, ahogy akadálytalanul lecsusszan az automata hosszú nyelőcsövén, majd hangos koppanás jelzi, hogy a gépünk gyomra még alighanem üres, tán még ő is éhgyomorral várt az első falatokra, mint én, csak őt nem fogják megszurkálni, de ne irigykedjünk, nem születhet mindenki kávéautomatának. Mindenesetre amint az első pénzérme bekerült a gép feneketlen fém gyomrába, szorgosan munkához lát, zörög-morog, kattog-zakatol a 19

szerkezet, előbb megjelenik alul egy barna pohárka, majd mindenféle zúgások közepette különböző csövekből különböző folyadékok csörgedeznek bele, aztán hirtelen elcsendesül a gépezet, pihenőre tér, az első vendéget kiszolgálta, a capuccino, íme, tálalva. Mondom, csak úgy fél füllel hallottam az egészet, a férfiagy állítólag nem képes egynél több dologra figyelni, mondják a nők, persze, és engem akkor még az újság kötött le. De azért a férfiaggyal kapcsolatos női előítéletek sem biztos, hogy mindig és mindenkor megállják a helyüket, mert lám, rögvest észrevettem, amikor a gép második alkalommal mintha megmakacsolta volna magát. Nem a megszokott hangon koppan az érme, hanem csilingelve csapódik a pénzvisszaadó nyílás fém ajtajának. Aztán megint és megint. Felnézek az újságból. Egy középkorú pár áll a gép előtt, amelyik szemmel láthatóan eldöntötte, hogy csak egyiküket kínálja meg kávéval, döntsék el, melyikük iszik ma feketét, vagy felezzék el, osszák be, de ő nem ad még egyet. Kíváncsian figyelem, mi történik. Akkor tűnik fel, hogy a férfi milyen suta mozdulatokkal próbálja a nyílásba helyezni az érmét, miközben a nő ott áll mellette, kezében a kis barna pohárkával, és figyel, nézi az ő élete párját, amint az bajvív az automatával. Amaz meg csak ügyetlenkedik, a bedobó nyílást is alig találja, az érmét ismét csak visszaöklendi a szívtelen automata, a százas megint a pénzvisszaadó nyílásban landol. Ekkor veszem észre a kezében az összehajtogatott vékony fehér botot… „Hagyjad, majd én” – szól az asszony, odaadja a barna pohárkát az urának, „fogjad meg, idd meg” – mondja neki, de az elhárítja, „nem, megfogom, de ez a tied” – mondja szelíden. Az asszony látó, már ha látásnak nevezhető az az érzékelés, amivel a sorsa megáldotta, amihez egy szódásüvegből készült okuláré szükséges. De kettejük közül mégis ő a szem, a párja szeme, a párja látása, a párja szeme világa, a párja világa. A párja mindene. Ő meg a mindene párja… Vaksin hunyorogva keresi a nyílást az automatán, bedobja a százast, de ő sem jár több sikerrel. A gonosz gép szinte vigyorog, ahogy újra meg újra visszaköpi az érmét. „Idd meg a kávét” – mondja az asszony, aki persze makacs, nem hagyja annyiban, előbb kétszerháromszor szándékosan leejti az érmét a földre, mintha az segítene, 20

majd újra próbálkozik, de az automata kérlelhetetlen. „Idd meg a kávét, mert kihűl!” – mondja az urának, de az hajthatatlan, ha nincs másik kávé, akkor az az egy, az asszonyt illeti. Amaz meg új trükkhöz folyamodik, a nyavalyás százast leteszi a földre, megdörzsöli a linóleumon, mindkét oldalát és az élét is, de hiába. Az automatának nem kell ez a százas. A nő előveszi a pénztárcáját, de nincs abban elég pénz. Átveszi a kávét az urától, az is kotorászni kezd, vaksin, a sajátjában, de neki sincs aprója. „Idd csak meg” - mondja a nejének – „majd a földszinten megpróbáljuk”. Leteszem az újságot, előveszem a tárcámat. Van benne két másik százas, de nem merem azt felajánlani, hátha a nagyobb falatok fekszik meg a gép gyomrát, ezért a makacs tiltakozás. Egy ötvenest, két húszast meg egy tízest veszek elő, felállok, odamegyek hozzájuk és átnyújtom. „Próbálják meg apróval”. A nő hálásan néz rám, átveszi a pénzt, és sorban egymás után elkezdi bedobálni az automatába. A férfi átnyújtja az iménti maszatolástól kissé piszkos százast. Egy pillanatra tétovázom, de aztán átveszem. Az automata az ötvenest lenyeli, szemmel láthatóan ízlik neki. A tízest mintha visszaköpné, de nem vagyok biztos benne. Jött a két húszas, a kijelzőn pedig a végén a kilencvenes szám árválkodik. A nő nem vette észre, szólok neki, „A tízest visszaadta, próbálja meg újra.” „Nagyon szépen köszönjük” – válaszolja, és ismét bedobja a tízest. Drukkolok, hogy a rohadt dög fogadja el, ne szórakozzon már a szerencsétlenekkel, és második kísérletre végre a tízest is mohón elnyeli. A nő arcán boldog mosoly suhan át és megnyomja a „capuccino” feliratú gombot. „Elfogadta” – mondta a férfinak, aki átnyújtja neki a másik pohárkát, az elsőt, majd a kiadónyílást kitapogatva ügyesen kiveszi a második poharat. A nő gyengéden megfogja a karját, és a fal mellé vezeti, nehogy valaki meglökje őket, és a nehezen megszerzett kávé kilöttyenjen. Visszaülök a székre, ismét előveszem az újságot, de nem a cikkre figyelek, férfiaggyal két dolog egyszerre nem megy, őket nézem, őket választom. Csendben kortyolják a kávéjukat, amikor végeznek, a nő elveszi az üres poharat a férjétől és az automata melletti szemetesbe dobja. Aztán karon fogja párját, és elindulnak a lift felé. 21

Amikor elém érnek, a nő rám néz, és azt mondja búcsúzóul: „Még egyszer köszönjük". „Szívesen” – mondja helyettem a főorvos, aki akkor lépett ki az irodájából, és nyilván megszokta, hogy útonútfélen hálálkodnak neki, „igazán nincs mit.” – teszi hozzá. Talán nem is sejti, mennyire igaza van… Elnéptelenedik a folyosó, a vizsgálóból kijön a nővér és engem szólít. „A főnővér várja” – mondja kedvesen. Hamar túlesünk a szokásos procedúrán, megszúrtak, levettek pár üvegcse vért, aztán leragasztották az apró sebet, ahogy mindig. „Nyomja pár percig!” mondja búcsúzóul a főnővér. Leülök a folyosón az immár üres székek egyikére, türelmesen kivárom az öt percet, majd szedelőzködni kezdek. Előveszem a tárcámat, három százas van benne, két fényes és egy maszatos. Az utóbbit veszem ki. Csakazértis… Odalépek az automatához, bedobom a nyíláson, az meg mohón lenyeli, mint aki hetek óta nem evett.… Megnyomom az „extra cukor” feliratú gombot, majd a „capuccinot”, a gép pedig engedelmesen, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, elkészíti számomra a kívánt italt. Elégedetten kortyolgatom, a fal mellett állva, nagyjából ugyanott, ahol alig fél órája a házaspár, élvezem a reggeli kávé zamatát, azt az édes ízt, ami remélhetően megalapozza a napomat. Az extra cukor miatt, persze, mi másért…

Sebestény András

Mi már a jég hátán is megélünk… Néha az embert igazán komoly, mondhatni abszurd kihívások elé állítja az élet. No meg saját maga. Az előzmények. Teljes vakság, a kor immár negyven év felett. Rossz szemmel nézzük a világot?!? Dehogy! Nos, mit tehet a teljesen vaksi szülő, ha kisfia korcsolyázni vágyik és nincs segítsége, aki a jégre vinné? Na, Belevág a nagy kalandba! Hiszen megígérte… Márpedig egy ígéretet nem szabad megszegni! De nem ám! Hát így kerültünk a (mű)jégre. 22

Bendi már majdnem hét éves, nagyon ügyes fiúcska, de korcsolya még sohasem volt a lábán… Sebaj, aki mer az nyer! Magamat bíztatom? Előjönnek a régi emlékek tizenéves, huszonéves koromból, amikor még – látóként – a barátokkal cikáztunk, száguldoztunk a jégen. A korcsolyám is van már vagy huszonöt éves. Ahogy a kezembe veszem, eszembe jut egy régi dal: „engem nem lehet elfelejteni…” Tehát irány a műjégpálya. Némi kis csalással: bevonva a nagypapát, aki autóval leszállít minket. De korcsolyát húzni azért már nem hajlandó. Hogy ebből mi lesz?!? Vasárnap délután, tömeg. Alig akad hely a leüléshez, márpedig valahol át kell húzni a korit… Végre egy pad, talpalatnyi hely, öltözés! A saját korimat még csak-csak magamra erőltetem – 5-6 éve nem volt a lábamon -, de Bendiét annál nehezebb… Erőlködés… Már most kimelegedtem… húzom-vonom… Ez is sport a javából. Végre sikerült! Na, gyerünk, vágjunk bele! Hol van a bejárat a palánkon? És ez már itt a jég. Ugye mondtam, hogy csúszik?!? Na, fogd a kezem, jó, csak ügyesen… Először csak itt a szélén, amíg bele nem jössz! Na. Nem baj, fel kell állni! Nem fáj? Ez még csak a kezdet, azt figyeld, amikor majd apád vágódik el! Megy ez! Már körözünk is. – Érdekes, nem megyünk neki senkinek… most mi vagyunk ilyen ügyesek, vagy mindenki kitér előlünk?! Még a palánk is? Látod, Bendi, így kell ezt, nézd apát, hogyan tolja magát előre! Valamikor még hátrafelé is tudtam. Íííígy. Na, majd később megmutatom. És nem mi vagyunk a legbénábbak! Körülöttünk sorra esnek a korizók, (Vigyor) kalimpálva zuppannak a jégre. Hoppá! Sebaj, állj fel… fogd a kezem, segítek… hehe, a jég az csúszós! Azért jég, nem? Tetszik? Tényleg tetszik? Remek! Csodás! Jöjjünk máskor is? (Ha ezt megússzuk…) 23

Na, most, hogy ilyen jól megy, gyorsítsunk egy kicsit! (Hmmm… tisztára, mint egy kamikaze… és még mindig nem estem el…) Tudod mit? Fogom hátulról a derekad, így… tollak, te meg kormányozz! Jó? (Uff, ez fárasztó. Leszakad a derekam. Még egy kicsit, aztán muszáj lesz pihennem…) És csak körözünk, körözünk. Telik az idő. Bendi nem vagy fáradt? Nem?!? De hát… Na jó, még egy félóra. Persze, máskor is jövünk. Micsoda élmény! Korcsolyázunk a fiammal! Leginkább én korcsolyázom, ő meg lát. De egységben az erő! Nem így van? Kezdem magam elbízni… Még mindig nem mentünk neki senkinek. Másfél óra? Jó ez a kis mozgás és Bendi hogy bírja! Persze, a gyerekek… ők még bírják. Bendi, hány vakot látsz itt, a jégpályán? Na? Kacagva mondja, csak engem. Zsebemből lóg az összecsukott fehér bot, a jelmezem, – ha valaki nem tudná, hogy vak vagyok. Na még néhány kör! Így, így. - Gyorsabban, apa! Na jó, te akartad… De kormányozz, kérlek! Sssshhhhh… süvítünk a jégen. Várom, várom a becsapódás élményét, de nem történik semmi. Száguldunk körbe-körbe. És itt a vége! Nahát, közel két óra, folyamatosan a jégen. Elfáradtál, kisfiam? Mert én nagyon. Gyere… hol a kijárat? Húzzuk át cipőinket. Megyünk kifelé, apám autójához. Bendi kézen fogva vezet, ügyesen. Ez a korizás a várakozással szemben tényleg jól sikerült! Még csak nem is estem. A kis bikfic legalább harmincszor. De tetszik neki! Vigyorog magán, rajtunk. Lesz holnap izomláz, az biztos! - Jöjjünk két hét múlva is, kisfiam? - Persze! A korizás a legjobb sport! Nemes Szabolcs (Az írás „Lipszis apóka” jeligével a Vakok és Gyengénlátók JászNagykun-Szolnok Megyei Egyesülete által kiírt „Fények vakondja” 3. irodalmi pályázatán a közönség szavazata alapján harmadik helyezést ért el. Gratulálunk a szerzőnek.) A szerk. 24

Karácsonyi levél egy hajdani iskolatársamnak! Találkozás közös múltunkkal, egykor i iskolánkkal. Szerbusz, kedves gyermekkori, majd félévszázada nem látott iskolatársam, múltbeli Barátom! Karácsony táján, mikor sorra gyúlnak a fények, közelebb húzódnak egymáshoz az emberek, a nagy vásárlási láz közepette megfényesednek a gyermekkori emlékek, értékesebbek lesznek az egykor megélt történetek. Váratlan, de annál nagyobb örömmel fogadott jelentkezésedet olvasva, fogadd szerény ünnepi ajándékként az alábbi múltbéli találkozóról készült visszaemlékezésemet. Természetesen emlékszem rád, persze, élénken élnek emlékezetemben a jelentkezésedkor felevelenített gyermekkori történetek. Egyik unokatestvéred jóvoltából ott voltál, ott maradtál abban a réges-régi arcképcsarnokban ahol időben egyre távolabb, lélekben egyre közelebb hoz bennünket a szélsebesen rohanó idő! Titkon reménykedtem, hogy a nyárvégi általános iskolai találkozón Te is ott leszel, hiszen unokatesód megtett mindent azért, hogy minél többen legyünk, több, mint félévszázad után megkérdezhessük egymástól: ugye, emlékszel? De ha már nem így történt, alább küldöm Neked annak a felejthetetlen napnak krónikáját, legalább is én hogyan "láttam. Láttam? Nem! Nem láttam! Én már nem látok! Pontosan 7 éve! De lehet, azon a napon "meglátultam?" Vagy mégis igaz a Kisherceg sokszor emlegetett idézete: "Jól csak a szívével lát az ember!” Mivel is kezdjem? Nos, nagy buli volt, hogy unokáim szavajárását idézzem. Úgy fél évszázadot mentünk vissza az időben, és nem mondhatnám, hogy sokat változtunk mi, a lányok, akik még ismertük Misley Emesét. Igaz, a 30 egynéhány osztálytársból csak egy harmadnyian jelentünk meg, de akkora csivitelést csaptunk, hogy szegény megboldogult Csáky Anna oszifőnk joggal szólt volna ránk: „Már megint nem hallgatjátok végig egymást!” És igaza is lett volna, mert mindenki mesélt, mesélt, hisz annyi minden történt 56 év alatt. Az osztálynévsor felolvasásakor még csak-csak jelentkeztek a csajok, de már az én-történet közben körbejártak a fotók, a gyerekekről, 25

unokákról, a hiányzókról beszámolt az, aki valamit tudott róluk. Sajnos beteg, mozgásképtelen vagy éppen külföldön lakó is van az egykori nyolcadikosok között, de olyan is akadt, akinek nevét már az égi osztálynaplóban találhatjuk majd meg. Az életutak is változatosak, akad köztünk tanár, orvos, fodrász, háziasszony, szegény, gazdag, sovány és túlsúlyos, gyermektelen és 8 unokás Nagymama. De egyben nagyon hasonlítunk egymásra: mi végigéltük azt a nagyon átkost, a legvidámabb barakban fújtuk a mint a mókust, mi eltemettük Misley Emesét, mi elvesztettünk sok mindent és sok mindenkit, de megmaradtak a legfontosabbak: a vidám vagy szomorú emlékek, megmaradtak az éppen gyereklányból nagylánnyá érlelő közös titkok, az első fiú-lány egymásra rácsodálkozások, de még az eredetileg bolgár származású pocakbéli jó barátnőm édesapjának fantasztikus illatú péksége is, ahonnan vásároltuk a mindig friss, ropogós kenyeret, és amiből Édesanyám olyan különleges zsíros kenyér partit tudott varázsolni, hogy még most is összefutott szájunkban a nyál. És amikor ezt a hajdan csodaszép anyukámat felemlegette Barna Muci, és kiderült, hogy már csak nekem él az Édesanyám, közfelkiáltással kikiáltatott az osztály Mamájává Dédike, a hivatásos túlélő, a maga majd 97 évével. És amikor a ma is meglévő emlékkönyv társas lapjának fénymásolt példányai, a hajdani tréfás, vagy éppen koravén bölcsességek is előkerültek, akkor megint úgy éreztük, állni látszik az idő. És, mintha az iskola sem változott volna, pedig épületén átment maga a történelem volt soltész Nagy Kálmán, lett malinovszkí, majd ismét soltész, aztán még ki tudja. Most éppen a görög Katolikus Iskola kapta vissza a félig-meddig modernizált tantermeket! De maga az alma Mater maradt a régi, én úgy futottam fel a lépcsőkön, hogy még a fehér botot is a hónom alá kaptam, pontosan tudtam, kicsit balra az emeleten a tanári szoba, mellette az igazgatói iroda, a folyosó végén a mi osztálytermünk, a keresztfolyosón a párhuzamos, vegyes osztály zajongott valaha, de az ablakon kinézve, lelki szemeimmel ma is látom a hajdani pedellus bácsi lakását. És még érzem azt a tiszteletet is az öreg iránt. Akkor még nem kellett rendőrséget kihelyezni a gyerekekhez, valahogy volt tartása, 26

méltósága a tanárnak, diáknak egyaránt. És ha szidtuk is a tanerőket magunkban 1-1 rosszul sikerült felelet után, nem rohantak anyáink felpofozni a bűnbak „pedagajgoszt”! És volt két Erikánk is, egyik fekete, másik vörös hajú! Egyiknek csodáltuk a gyönyörű hangját, másikra irigykedtünk, hogy szombatonként a "személyzet" hozza az iskolatáskát. De ettől függetlenül együtt játszottunk, együtt súgtunkbúgtunk, cikiztük a nyakigláb fiúkat. És nem számított, hogy az egyik cigány, a másik zsidó! De nagyon előrehaladtam az időben, pedig még nem is szóltam a várost átszelő villamos fel- és leszálló helyekről, a Misley Emese emléktábláján koszorút, virágot elhelyező kis csapatunkról, mely rövid megállás szintén okot adott az ezúttal szomorú múlt felidézésére: szegény Emesének csupán azért kellett meghalnia 56ban, mert rosszkor volt rossz helyen. És a lányok idézték azt a szinte első vakon számítógépre írt cikkemet, mely Emeséhez szólt, több, mint fél évszázaddal halála után. Azóta ez az „in memoriam” felkerült a régi miskolciak honlapjára, és még azokkal is összehozott egykori kis barátnőm, akik soha nem ismertek gyerekkoromban. És persze volt még közös ebéd a romantikus Avas oldalában, a kitűnő konyhájú Rákóczi étteremben, és csak áradt belőlünk a szó, az egyik „emlékszelre” másik sztory felelt, és máris véget ért a nap, nekem indulnom kellett a vasútállomásra. Persze készültek kései osztályfotók, voltak meghatott búcsúzkodások, elszánt fogadkozások: „Még egyszer nem marad ki 56 év! Jövőre, veletek, ugyanitt!” És remélem, így is lesz! Már ha megérjük, már ha megéljük! Kedves jó pajtásom! Ezt a karácsonyi óhajtást amolyan újévi jókívánságnak is szánom. Mi, az örök optimista hetvenkedők ne legyünk, nem lehetünk az Élet nevezetű osztálynaplóban a hiányzók között! A karácsonyi gyertyák messzire világító lángjainál kívánok Neked meghitt, boldog ünnepeket, békés, csupa jót hozó Újesztendőt!

Horváth Emmy

27

A szánkó Kegyetlen tél ostromolta abban az évben kis falunk házait, fagyos széllel tépázva őket, mintha csak bosszú hajtaná, s megállni képtelen lenne. A nagy hófúvások jeges fallal vették körül a házunkat, elzárva a kijáratot. Édesanyám rongyokat tépdelt, és megfáradt, eres kezével az ajtó rései alá tömködte, hogy a dühöngő szelet kiszorítsa, de még így is megsimogatta, megcsipkedte néha egy láthatatlan kéz az arcomat, s végigfutkározott elgémberedett tagjaimon egy komisz fuvallat. Ebben a cudar időben nem volt más mulatságom, mint hogy az ablakunk előtt pokrócokból fekhelyet vetettem magamnak, és lestem mikor száll egy madárka a kertben felállított etetőbe. De a hidegben még a madarak is elrejtőztek, csupán egy cirmos macska szeme villant a félhomályban, ahogy a házak között ődöngött. - Ejnye, János! – egyenesedett föl édesanyám – hát mikor rakod már meg azt a tüzet? Legalább Szent Este legyen egy kis meleg idebenn! Édesapám, dolgos, keménykötésű ember volt, aki a becsületet az anyatejjel szívhatta magába, s előtte senki sem mert valótlant állítani. Egyszer almaszedés közben a zsebembe rejtettem egy almát. Úgy örültem neki, mintha kincshez jutottam volna, hiszen a gyümölcs csak az enyém volt, nem kellett senkivel sem megosztanom. Estére azonban egyre nehezebbé vált a zsebem, húzott a súlya, mintha ólomból gyúrták volna, és azt képzeltem mindjárt megszólal a zsebemben: - Itt vagyok, itt vagyok! Péter zsebe rejt! Hogy, s hogy nem, este, lefekvés előtt kigurult az alma a zsebemből, és meg sem állt édesapám lábáig. Amaz összevonta szemöldökét és felvette az illatos gyümölcsöt, lassan megforgatta a kezében majd rám nézett: - Honnan szerezted ezt fiam? Elöntötte a pír az arcomat és nem bírtam a szemébe nézni, legfőképpen hamis feleletet adni kérdésére, hiszen szavaiból nem harag áradt. Sokkal inkább szomorúság és csalódottság, mert ő már előbb tudta a választ, minthogy én megszólaltam volna. - Almaszedéskor rejtettem a zsebembe édesapám. – feleltem elfúló hangon. Vegyes megkönnyebbülés és bűnbánat árasztott el, ugyanis édesapám átölelt és csak halkan ejtette a szavakat: 28

- Ne tedd többet fiam. Jobb szegényként, tiszta lelkiismerettel élni, mintsem gazdagon és szennyes szívvel. Röviden így zajlott ez az eset, de elkanyarodtam a történettől. Szent Este lévén, szűk családi körben töltöttük az ünnepeket, húgom, öcsém, édesapám, édesanyám és én. Testvéreim még alig észlelték a világ ridegségét, számukra még minden újdonságként hatott ezen a Földön, így a Karácsony is egy különleges napot jelentett számukra, amikor mind együtt vagyunk, és valami aprósággal lepjük meg egymást. Én is repesve vártam ezt a napot. Minden Szent Este leültünk a ropogó tűz köré, és hallgattuk Édesanyánkat, ahogy elmeséli a Kis Jézus földre érkezésének történetét. Szerettem ezt a történetet, mert könnyedén magam elé tudtam képzelni, ahogyan az angyalok hírt visznek a pásztoroknak, ahogyan a királyok útra kélnek, hogy hódolatukat tegyék az égi gyermeknek, s ahogyan a tehén teste melegével oltalmazta a magzatot. Éppen a felolvasás végén járhattunk, amikor halk kopogtatás hallatszott az ajtón át. Édesapám felkelt, és kifeszítette a fagyos ajtót, hogy beeressze a kint várakozó idegent, aki sietve lépett apró szobánkba. A kereskedő volt az, aki betevő falatjait úgy szerezte, hogy használt, vagy más faluból cserélt holmikat kínált házról-házra. Fekete szakállú barátságos ember volt, aki mindig nyomott egy barackot a fejemre, ha tiszteletét tette nálunk. - Adj Isten István! Mi szél hozott erre Karácsony estéjén? – köszöntötte Édesapám a vendéget. - Lenne egy számodra tetszetős üzletem János! – mosolyodott el harcsa bajusza alatt a kereskedő – Most jövök a szomszéd faluból, és hoztam valamit, aminek ezek a lurkók biztosan hasznát vennék ebben a hóesésben. Azzal kisurrant az ajtón, de izibe vissza is tért, maga után húzva egy fából remekelt szánkót. De milyen remekmű volt az! Karfája szépen munkált, díszes rovátkákkal vésett, ékesített, talpa felfelé kunkorodva mosolygott felém. Én csak elkerekedett szemekkel néztem, hol édesapámra, hol a szánkóra, és már láttam magamat, ahogy a dombocskán suhanok vele lefele. - Hát köll-e ez a jószág néktek? 29

Édesapám elgondolkodva vakarta feje búbját, majd egy sóhajtást követően felnevetett mély, dörgő hangján: - Hát egye fene! Egyszer van Karácsony! Hogy adod? - Hat forint, ötvenhárom krajcár az ára, de csak neked komám! - Áll az alku! – csapott a kereskedő kezébe, és a szánkó immáron az enyém lett. Áhítattal néztem minden vonását, nem találtam benne hibát. - Édesapám! Kipróbálhatom? – dadogtam örömittasan. - Persze! Csak nem tűzifának vettem? Nosza! Nem kellett nekem bíztatás, uzsgyi, rohantam a dombra, és addig szánkáztam föl s le, amíg csak szusszal bírtam. Egyszer csak mellettem termett Palkó, a falu árvája. Fején egy kis papírcsákó díszelgett, amit a cipészné hajtogatott neki, ez volt egyetlen játéka, úgy őrizte hát, akár a szeme fényét. Szakadt, rongyos nadrágja alig fedett valamit vézna lábacskáiból, amit a hideg kékre-zöldre színezett, karjait csupán egy szellős kabátka takarta, amin molyok rágtak lyukakat. A kis árva szeme volt egyedül ragyogó, ahogy félénken a szánkót méregette. - Felülhetek rá? – kérdezte halkan. - Eridj innen máshova Palkó! Nem látod, hogy nem érek rá? – vetettem oda mogorván, s hátra sem nézve húztam fel a szánkót a domb tetejére. Mire felértem, és visszanéztem, Palkó már eltűnt. Lecsúsztam a szánkóval, de valahogy nem esett jól. Lecsúsztam még egyszer, de nem leletem örömöm többé az új játékszerben, így hazafelé vettem az irányt. Halk énekszó szűrődött ki az ajtón át az útra, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Édesanyám hangja akár egy angyalé szárnyalt az éjben, meghittség, nyugalom és szeretet áradt belőle, ahogy álomba ringatta testvérkéimet. Ezen az estén mindig a legszebb dalokat énekelte. Csak ekkor vettem észre, hogy sírok. Magukra hagytam őket ezen az estén, amikor az egész családnak együtt illene lennie. Palkó sohasem tudhatja meg milyen közösen tölteni a Szent Estét, én pedig azt a kis örömet is elvettem tőle, hogy ráülhessen a szánkómra. Átrohantam a kerten és szipogva nyitottam be az ajtón, meg sem állva édesapám színéig. - No, milyen az új szánkó fiam? Röpül-e úgy, mint a fecske? 30

Mindent megvallottam neki, színről-színre, ahogyan az megesett és reméltem, hogy lát valami megoldást számomra. - Palkó arra kért, hogy had üljön fel a szánkómra... - Valami azt súgja nekem, hogy nem engedted, ugye? Bűnbánóan bólintottam, édesapám pedig töprengve hallgatásba borult, s mire megszólalt, úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság telt volna el. - Nos, még helyrehozhatod, amit mulasztottál. Szaladj át most Palkóhoz, és add neki a szánkót. Keserű ízt éreztem a számban, de csak elindultam Palkóhoz, édesapámmal a nyomomban. A cipész és neje alig egy utcányira laktak tőlünk, ők vették szárnyaik alá a kis árvát. Melegen üdvözöltek bennünket, majd bevezettek a szobába, én pedig elmondtam miért jöttünk. - Derék gyerek vagy Péter! – mosolyodott el a cipészné mikor a mondandóm végére értem és megcirógatta az arcomat. Ugyanekkor Palkó jelent meg a szobában kaptafával a kezében és mikor meglátta a szánkót, értetlenül nézett rám. - Neked hoztam! – mondtam halkan. Palkó arca hirtelen felragyogott és földöntúli boldogság terült szét rajta. Nem a szánkóhoz futott, hanem hozzám, és hevesen magához szorított. Ekkor értettem meg mindent. Azt, hogy mit jelent a Karácsony, hogy mit jelenet adni, és örömet szerezni egymásnak a szeretet ünnepén. Nem bántam többé az elveszett szánkót, hiszen nagyobb boldogsággal töltött el Palkó öröme, mint valamennyi ajándék, amit az évek során kaptam. Mikor hazamentünk, édesapám az ölébe ültetett és ezt mondta: - „ A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” – Ezt tanuld meg fiam, s légy ember általa.

Ferkai Luca Anna

31

32