CYNTHIA HAND
Írta: Cynthia Hand A mű eredeti címe: Boundless Fordította: Komáromy Rudolf Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Papp Ferencné Műszaki szerkesztő: Szekretár Attila ©Cynthia Hand 2013 © Komáromy Rudolf 2013 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2013 A kiadvány a HarperCollins Publishers engedélyével készült. Borítófotó: © Howard Huang Borítóterv: Sasha Illingworth A műben szereplő idézetek fordítói: Gipp's Egylet (Bee Gees: Stayin' Alive / Valaki vár), Nádasdy Ádám (Dante: Isteni színjáték, Shakespeare: Ahogy tetszik), Nedeczky Edit (Hófehérke), Schéry András (Csillagok háborúja) ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261 306 2 (keménytáblás), kiadói kód: MX-802
Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 1 l/H Tel.: (62) S48-444, fax: (62) 548-443, e-mail:
[email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában nem sokszorosítható.
Apukámnak, Rodnak
Ki téged égbe von, vágj szárnyain bizonnyal elvezet, csak ő segít makacs magányomon, terelve léptemet. William Cullen Bryant
PROLÓGUS Először a sötétség tudatosul bennem. Mintha valaki egyszerűen kikapcsolt volna minden fényt. Hunyorgok a tusfekete semmibe, erőlködöm, hogy lássak valamit, akármit, de a szemem nem alkalmazkodik a sötétséghez. Óvatosan tapogatózom a lábammal a padlón, amely furcsán lejt, mintha lebillenne a helyiség. Hátralépek, és a lábszáram valami keményhez ütközik. Megtorpanok. Igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat. Fülelek. Valahonnan felülről beszédhangok, fojtott beszédhangok hallatszanak. Még nem tudom, miről szól ez a látomás, hol vagyok, mi a teendőm, mi elől rejtőzködöm. Csak annyit tudok, hogy rejtőzködöm. És hogy valami szörnyűség történt. Lehetséges, hogy sírok. Folyik az orrom, de nem is próbálom megtörölni. Félek. Eszembe jut, hogy megidézhetném oltalmul a dicsfényt, de akkor rám találnának. Inkább ökölbe szorítom a kezemet, hogy elmúljon a reszketés. Rám zárul, beburkol a sötétség, és egy pillanatig annyira viaskodom a dicsfény megidézésére való késztetéssel, hogy körmömmel a tenyerembe vájok. Csöndre, nyugalomra intem magamat. Hagyom, hogy egészben nyeljen el a sötét.
9
1 ÜDV A NEVELDÉBEN! – Meg bírsz állni, Clara? A szobám közepén térek lökésszerűen magamhoz, a lábam körül egész kötegre való régi magazin szóródott szét, bizonyára leejtettem, amikor rám tört a látomás. A lélegzetem még a tüdőmben rekedt, izmaim feszesek, mintha futáshoz készülődnének. Az ablakon beáradó fény megfájdítja a szememet. Billyre pislogok, aki a szobaajtóm félfájának támaszkodik, és megértő mosollyal figyel. – Mi a baj, gyerekem? – ad újabb kérdést, miután az előbbire nem felelek. – Lehengerelt a látomásod? – Honnan tudtad? – kapkodok levegő után. – Nekem is szoktak lenni látomásaim. Azonkívül szinte egész életemben olyanok között forgolódom, akiknek vannak. Egyből felismerem a látomás utáni ábrázatot. – Átfogja a vállamat, és leül velem az ágyam szélére. Kivárjuk, hogy a zihálásom elmúljon. – Akarsz beszélni róla? – kérdezi. Egyelőre nem sok történik benne – felelem. Egész nyáron ismétlődött ez a látomásom, attól fogva, hogy Angelával Olaszországba repültünk. 10
Eddig nemigen állt másból, mint sötétségből, rettegésből meg valami furcsán lejtős padlóból. – Azért elmeséljem? Billy a fejét rázza. – Elmondhatod, ha akarod, ha attól megkönnyebbülsz, de szerintem a látomás mindig személyes, neked szól, és senki másnak. Megnyugtat, hogy ilyen fesztelenül nyilatkozik a dologról. – Te hogy csinálod? – kérdezem kis idő múlva. – Hogy tudsz úgy élni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, holott tudod, hogy valami rossz fog történni? Fájdalmasan elmosolyodik, és meleg, napbarnított kezét a kezemre teszi. – Az ember rájön, hogyan keresse a boldogságot, gyerekem – mondja. – Kiismerkedik azokon a dolgokon, amik értelmet adnak az életének, és beléjük kapaszkodik. Megpróbál nem görcsölni olyasmin, amire nincs befolyása. – Könnyű mondani – sóhajtom. – Gyakorlat teszi a mestert. – A vállamra csap, és megszorítja. – Na, jobban vagy? Ideje felpörögni! – Igenis! – erőltetek bágyadt mosolyt a képemre. – Jó, akkor lássunk munkához! – buzdít kedélyesen. Folytatom a csomagolást, amivel addig is foglalkoztam, amíg a látomásom fejbe nem kólintott, Billy pedig fölkapja a celluxadagolót, és nekifog a telerakott dobozok leragasztásának. – Tudod, annak idején, 1963-ban anyukádnak is segítettem összepakolni, amikor a Stanfordra készülődött. Szobatársak voltunk, San Luis Obispóban, egy tengerparti házikóban laktunk. Tovább magyaráz, és arra gondolok, mennyire hiányozni fog. Ha ránézek, legtöbbször önkéntelenül anyut látom, nem mintha egy kicsit is hasonlítanának, mármint a magas termetükön és a szépségükön kívül, hanem azért, mert Billy cirka száz évig anyu legjobb barátnője volt, és millió ilyen emléket őriz, mint ez a stanfordi, mulatságos sztorikat és szomorúakat, például arról, amikor anyunak elszúrták a frizuráját, vagy amikor fölgyújtotta a konyhát, mert flambírozott banánt akart készíteni, vagy amikor az első világháborúban együtt ápolónősködtek, és anyu egy szál hullámcsat meg egy befőttesgumi segítségével mentette meg egy férfi életét. Billyvel lógni egy kicsit majdnem olyan, mintha anyuval lennék. Arra a pár percre, amíg mesél, anyu szinte életre kel. – Hahó, minden rendben? – kérdezi Billy 11
– Mindjárt vége – leplezem köhintéssel, hogy megremegett a hangom, azután összehajtogatom az utolsó pulcsit, dobozba teszem, és körülpillantok. Bár nem pakoltam el mindent, bár a falon hagytam a posztereimet és elöl néhány cuccomat, a szobám úgy fest, mintha kiürítették volna, mintha már elköltöztem volna erről a helyről. El sem akarom hinni, hogy holnaptól fogva többé nem itt lakom. – Ne felejtsd el, hogy bármikor hazajöhetsz! – emlékeztet Billy. – Ez az otthonod. Csak telefonálj, hogy úton vagy, én majd átszaladok ide, és felhúzom az ágyat. Megpaskolja a kezemet, azután a földszintre indul, hogy berakodja a dobozokat a teherautójába. Holnap ő is Kaliforniába furikázik, én meg mögötte megyek majd a kocsimmal. Velem jön Anna, Angela anyukája. Kilépek a folyosóra. Csöndes a ház, mégis szinte valamiféle energia feszül benne, mintha kísértetektől hemzsegne. Jeffrey csukott ajtajára meredek. Az öcsémnek itt kéne lennie. Már el kellett volna kezdenie a harmadik osztályt a jacksoni-völgyi középsuliban. Már javában járna a tojásfociedzésre, lögybölné az undorító reggeli fehérjeturmixait, és eldugítaná a szennyestartót az összepárosítatlan, ámde páratlanul büdös sportzoknijaival. Most odamehetnék az ajtajához, bekopoghatnék, mire kiszólna, hogy húzzak el, de csak azért is bemennék, ő meg fölnézne a számítógépétől, talán egy fokozattal, na jó, kettővel lejjebb tekerné a dübörgő zenét, Jé, te még nem utaztál el? – én pedig talán kiötölnék valamit, amivel visszavághatok, de végül mindketten tudnánk, hogy hiányozni fogok neki. Ő meg nekem. Hiányzik. A földszinten becsapódik a bejárati ajtó. – Társaságot vársz? – kurjant föl Billy. A behajtón közeledő autó motorzaja üti meg a fülemet. – Nem – harsogom vissza. – Ki az? – Hozzád jön – feleli Billy. Ledöngetek a lépcsőn. – Jaj, de jó! – mondja Wendy, amikor ajtót nyitok. – Már attól féltem, hogy lemaradok rólad. Ösztönösen körülnézek, Tuckert keresem, a szívem buta táncra kel. – Nincs itt – mondja halkan Wendy. – Ő csak… Hát igen. Nem akart látni engem. 12
Mosolyogni próbálok, miközben valami iszonyúan sajog a mellemben. Na persze – gondolom. Miért is akarna látni? Elvégre szakítottunk. Továbblép. Igyekszem Wendyre koncentrálni, aki úgy szorít a melléhez egy kartondobozt, mintha attól félne, hogy az kirepül a kezéből. Egyik lábáról a másikra áll. – Mi a hézag? – kérdezem. – Nálam maradt egy-két cuccod – mondja. – Holnap indulok a suliba, és… és gondoltam, talán szükséged van rá. – Köszi! Én is holnap utazom – felelem. Miután összejöttem az öccsével, Wendy egyszer megfenyegetett, hogy ha megbántom az ikertesóját, beledöngöl a lótrágyába. A szakításunk óta szinte arra számítottam, hogy előbb-utóbb beállít egy lapáttal, és jól kupán vág vele. Talán meg is érdemelném. Most mégis olyan gyámoltalannak és reménykedőnek látszik, mintha nagyon hiányoztam volna neki ezen a nyáron. Mintha még mindig szeretne a barátnőm lenni. – Köszi! – ismétlem, és mosolyogva a dobozért nyúlok. Félszegen visszamosolyog rám, és átadja. A dobozban pár DVD, magazinok, a Vámpírakadémia szamárfüles példánya és még néhány könyv, valamint az alkalmi cipő, amit a szalagavatóra adtam kölcsön neki. – Milyen volt Olaszban? – kérdezi, ahogy leteszem a dobozt az ajtó mellé. – Megkaptam a képeslapodat. – Szép volt. – Azt elhiszem feleli epekedő sóhajjal. – Mindig szerettem volna körbehátizsákozni Európában. Megnézni Londont, Párizst, Bécset… – Elmosolyodik. – Figyelj, muti a képeidet! Irtóra érdekelnek. Mármint ha ráérsz. – Persze. Fölszaladok a laptopomért, azután leülünk a nappaliban a kanapéra, és átböngésszük a nyári fotóimat, a vállunk egymáshoz ér, ahogy a Colosseum, a római diadalívek, a katakombák, a toszkán szőlők és lankás tájak, Firenze képeit nézegetjük, meg a pisai ferde toronyét, amelynél hülyéskedek, mintha én támasztanám, nehogy ledőljön. Azután fölvillan Angela és Phen a Szent Péter-székesegyház tetején. – Várj! Menjünk vissza! – unszol Wendy, mert már tovább kattintottam. Vonakodva nyomom le a visszaléptető billentyűt. 13
– Ki ez? – rebegi Wendy. Értem én. Phen eszméletlen jó pasi. Van valami igéző a barna szemében, a férfias arckifejezésében meg minden, de ne már! Még csak az kéne, hogy Wendy is. – Csak egy srác, akivel Rómában ismerkedtünk meg – mondom. Ha ennél közelebb merészkednék az igazsághoz, akkor már jönnének a vérfagyasztó részletek Angéláról meg a titkos, „esküdj meg, Clara, hogy nem árulod el senkinek!” fiújáról, aki Angela szerint szigorúan nyári ügy. Amióta visszajöttünk Wyomingba, úgy tesz, mintha soha nem is találkozott volna a sráccal. „Phen? Milyen Phen?” – Fú! – vonja föl a szemöldökét Wendy. – Mondtam már, hogy szeretnék Olaszországba menni? – Ja, tényleg rengeteg ott a szexis pasi – hagyom rá. – Aztán persze középkorú, sörpocakos, hátranyalt hajú, Armani öltönyös fazonok lesznek belőlük, akik gülüznek rád, hogy „Na mi a helyzet?” – dobom be a leggyomorforgatóbb vigyoromat, fölemelem az államat, és csókot dobok neki. – Brrr! – neveti el magát. Összecsukom a laptopomat, örülök, hogy sikerült elterelnem a témát Phenről. – Szóval ez volt Olaszország. – Megveregetem a hasamat. – Fölszedtem vagy három kilót spagettiben. – Nem gond, úgyis girnyó voltál – jegyzi meg Wendy. – Köszi, igazán rendes vagy! – Utálom szétrobbantani a társaságot, de muszáj mennem – mondja. – Holnapig még mindenfélét el kell intéznem otthon. Fölállunk, Wendy felé fordulok, és azonnal összeszorul a torkom a gondolattól, hogy búcsúzkodnom kell. – Brillírozni fogsz a Washingtoni Állami Egyetemen, és szuperül fogod érezni magad, és a világ legjobb lódoktora lesz belőled, de nekem hiányozni fogsz – mondom. Az ő szeme is párás. – A szünetekben látjuk egymást, nem igaz? Tudod, hogy mindig dobhatsz egy mailt. Nehogy elfelejts! – Ne félj, nem foglak. Átölel. – Szia, Clara! – suttogja. – Vigyázz magadra! 14
Miután elmegy, fölemelem a dobozt, a szobámba viszem, és becsukom magam mögött az ajtót. Az ágyamra borítom a dobozt. A Wendynek kölcsönadott holmijaim között találok egykét dolgot Tuckertől: egy villantót, amit én vettem neki egy jacksoni horgászboltban – az ő Répafejféle kabalavillantójának hívta –, egy lepréselt mezei virágot az egyik koszorúból azok közül, amiket mindig font a hajamba, egy válogatás-CD-t, amit tavaly írtam neki, csupa cowboyos meg repülős meg szerelmes számmal, rongyosra hallgatta, pedig biztos nyálasnak tartotta. Most mindent visszaküldött. Rohadt bosszantó, hogy ennyire fáj, hogy még most is ennyire kapaszkodom mindabba, ami összekötött kettőnket, úgyhogy gondosan visszarakosgatok mindent a dobozba, lecelluxozom, és becsúsztatom a gardróbom félhomályába. Es elköszönök.
Clara! Előbb a fejemben hallom a hangot, amely a nevemen szólít, azután a fülemmel is érzékelem. A Stanford Egyetem udvarán állok, körülöttem több mint másfél ezer gólya nyüzsög a szüleivel, mégis kristálytisztán hallom a srácot. Előrefurakszom a tömegben, tekintetemmel keresem hullámos, barna haját, zöld szeme csillogását. Azután hirtelen szétválik előttem a sokaság, és meglátom őt, öt-hat méternyire áll tőlem, szokás szerint háttal nekem. És szintén szokás szerint mintha csengő csilingelne bennem, ahogy fölismerem. Tölcsért formálok a kezemből, úgy kiáltok neki: – Christian! Hátrafordul. Az embereket kerülgetve közeledünk egymáshoz. Egy pillanat alatt mellette termek, széles mosollyal nézek föl rá, majdnem nevetek, olyan jó érzés hosszú idő után újra együtt lenni. – Hali! – köszön. – Mi a manó, mindenütt veled futok össze? – igyekszik túlharsogni a körülöttünk zsivajgó tömeget. – Ja, micsoda meglepetés. Eddig a pillanatig föl sem fogtam, mennyire hiányzott. Olyan sokan hiányoztak – anyu, Jeffrey, Tucker, apu –, annyira betöltötte az agyamat mindaz, amit hátrahagytam. De most… olyan, mintha hirtelen megszűnne bennem valami fájdalom, és egyszeriben visszaváltoznék ép és egészséges 15
önmagammá, és csak így eszmélnék rá, hogy egész idő alatt kínzott valami. Hiányzott a hangja a fejemben, a fülemben. Hiányzott az arca. A mosolya. – Te is hiányoztál – mondja derűsen, a fülemhez hajolva, hogy meghalljam a ricsajban. Nyakamat simogató meleg leheletétől megborzongok. Hirtelen zavarba jövök, félszegen lépek hátra. – Milyen volt a vadonban? – nyögöm ki, mert más nem jut eszembe. A nagybátyja minden nyáron elviszi a hegyekbe, az egész szünidőt kemény tréningezéssel töltik, távol az internettől, a televíziótól és egyéb figyelemelterelőktől, gyakoroltatja vele a dicsfényt, a repülést meg a többi angyalos készséget. Christian „nyári szakmai gyakorlatnak” szokta nevezni, úgy beszél róla, mintha csak egy lépés választaná el a katonai kiképző tábortól. – Amilyen máskor is – feleli. – Csak Walter idén még jobban megnyomta a gombot. Elképesztő volt. Majdnem mindennap kora hajnalban fölkeltett. Úgy hajtott, mint egy lovat. Már kérdezném, hogy miért, de meggondolom magam. Mire edzetek? Elkomolyodik a tekintete. Majd később elmondom, jó? – Milyen volt Olaszországban? – kérdezi hangosan, mert az emberek furcsállanák, ha csak állnánk egymással szemben, egy árva szót sem szólnánk, miközben fejben hosszas társalgást folytatunk. – Érdekes – mondom. Ennél visszafogottabban a legnagyobb erőfeszítéssel sem fogalmazhattam volna. Angela épp ebben a pillanatban látja jónak fölbukkanni az oldalamon. – Szia, Chris! – köszön fölemelt fejjel. – Hogy ityeg? Chris a körülöttünk hullámzó izgatott elsőévesek tengere felé int. – Azt hiszem, most kezd fejbe kólintani a tény, hogy idejövök. – Tudom, mire gondolsz – mondta Angela. – Meg kellett csípnem magamat, ahogy végighajtottunk a Palm Drive-on. Melyik koleszban laksz? – A Cedróban. – Mi Clarával a Roble-ban. Asszem, az a tiéddel szemben van. – Ott – bólogat Christian. – Utánanéztem. Látom rajta, hogy örül, amiért a campus túloldalán lévő kollégiumban kötött ki. Azt hiszi ugyanis, talán zavarna, ha állandóan a közelemben mászkálna, és fölcsippentené az agyamból a gondolataimat. Szeretne mozgásteret engedni nekem. 16
Szavak nélkül jelzem, hogy nekem nyolc. Ez most miért volt? – kérdezi. – Bicajt kell szereznünk – mondja Angela. – Marha nagy ez az egyetem. Mindenki biciklizik. Mert örülök, hogy itt vagy – felelem Christiannek. Én meg örülök, hogy itt vagyok. Örülök, hogy örülsz. Mosolygunk. – Halló, már megint egymás agyában kotorásztok? – kérdezi Angela, majd a lehető legzajosabban azt gondolja: Mert iszonyúan bosszantó. Christian meglepetten nevet föl. Ez meg mióta ért a telepátiás csevegéshez? Amióta megtanítottam rá. Valamivel agyon kellett ütnünk az időt a tizenegy órás repülőúton. Ezt tényleg jó ötletnek tartod? Anélkül is épp eleget hallatja a hangját… – tréfálkozik, de érzem, nincs ínyére az a kilátás, hogy Angela belefolyik a mi titkos társalgásunkba. Az a mi külön ügyünk volt. Csak kettőnké. Egyelőre nem vevőképes – igyekszem megnyugtatni. Csak adni tud. Vagyis beszél, de nem hall. Ez nagyon rendben van. Az agyamra mentek! – fonja össze a karját Angela, és merőn nézi Christiant. Mi ketten meg nevetünk. – Bocsesz, Angela! – karolok a barátnőmbe. – Rengeteg bepótolnivalónk van Christiannel. Egy pillanatra aggódó árnyék suhan át az arcán, de olyan gyorsan eltűnik, hogy nem is tudom, talán csak képzeltem. – Hát szerintem ez taplóság – jelenti ki. – Oké, oké. Vágom. Nincs agykurkászás. – Legalább addig, amíg én is meg nem tanulom. Ami már nem tart sokáig. Ugyanis gyakoroltam – magyarázza. – Egyértelmű – mondja Christian. Látom a nevetést a szemében, az ajkamba harapok, hogy visszafojtsam a mosolyt. – Na és megismerkedtél már a szobatársaddal? – kérdezem. Bólint. – Charlie-nak hívják. Számítógép-programozónak készül. Fülig szerelmes az Xboxába. És a tiéd? 17
– Wan Chen a neve, orvosi előkészítőre jár, és rettentő komolyan veszi – tájékoztatom. – Ma mutatta az órarendjét, tisztára lógósnak érzem magam miatta. – Mert tisztára lógós vagy – szögezi le Angela. – Mi tagadás. – Hát a te szobatársad? – kérdezi Christian Angelát. Az a szegény védtelen teremtés – teszi hozzá némán, amitől kuncognom kell. – Mindjárt kettőt is kaptam, lehet irigykedni – feleli Angela. – Iszonyat szőkék. – Helló, helló! – tiltakozom a válasz szőke nős éle ellen. – És kész homály mind a kettő. Az egyik kommunikáció főtanszakos – akármit jelentsen is az –, a másik még nem döntött. – Az teljesen normális – pillantok Christianre, egy csöppet zavarban, mivel én sem választottam még. – Én sem döntöttem – mondja. Angelával döbbenten meredünk rá. – Miért, az talán tilos? Azt hittem, vállalkozástanra neveztél be – árulja el. – Miért? – Mert eszméletlenül jól áll neked az öltöny-nyakkendő – feleli túlzott negédeskedéssel. – Micsoda jóképű pasi! Igazán rájátszhatnál az erősségeidre. Christian nem kapja be a horgot. – Az üzlet Walter asztala. Nekem nem jön be. – Hát mi jön be? – kérdezi Angela. – Mint mondtam, még nem döntöttem. Merőn néz rám, megcsillannak a szemében az aranypettyek, és érzem, hogy ég az arcom. – Tényleg, hol van Walter? – kérdezem, hogy másra tereljem a szót. – Billyvel. Megfordul, az udvar szülők számára kijelölt részére mutat, ahol Walter és Billy csakugyan láthatólag elmélyült társalgásba merültek. – Milyen helyes pár – mondom. Figyelem Billyt, ahogy elneveti magát, és megfogj a Walter karját. –Természetesen meglepődtem a nyáron, amikor Billy fölhívott és elújságolta, hogy összeházasodnak. Erre azért nem számítottam. – Micsoda? Billy és Walter összeházasodnak? – kiált föl Angela. – Mikor? 18
– Már összeházasodtak – világosítja föl Christian. – Júliusban. A réten. Teljesen váratlanul. – Azt sem tudtam, hogy jóban vannak – mondom, mielőtt Angela elsütné a poénját, amiről tudom, hogy a nyelvén van, szóval azt a poénját, miszerint Christiannel most szegről-végről tesók lettünk, mert a srác gyámja feleségül vette a gyámomat. – Persze, nagyon jóban vannak – biztosítja Christian. – Gondolom, miattam igyekeznek diszkréten előadni. De Walternak reggeltől estig Billy jár az eszében. Olyan hangerővel, hogy nem bírom nem meghallani. És a, khm, öltözetlenség különféle fázisaiban, ha érthető, mire célzok. – Köszi, ne részletezzük! Nekem már attól a kevéstől is agyat kell mosnom, amit ezen a héten Billy fejében láttam. Van nálatok medvebőr szőnyeg? – Na tessék, most jól hazavágtad a nappalimat – morgolódik, de nem komolyan. Örül Billy és Walter dolgának. Úgy gondolja, ez jót tesz Walternak. Eltereli a gondolatait. Miről? – kérdezem. Később! – feleli. Majd mindent elmondok, csak nem most. – Te jó ég, skacok! – sóhajtja mérgesen Angela. – Már megint nyakig benne vagytok. Az évnyitó beszédek után, amelyekben kifejezésre juttatták, mennyire dagadhat a keblünk a büszkeségtől, milyen szép reményeket fűznek a jövőnkhöz, milyen káprázatos lehetőségek nyílnak meg előttünk a „neveidében”, ahogy a Stanfordot csúfolják, itt az ideje, hogy elvonuljunk a kollégiumi épületekbe, és megismerkedjünk egymással. Most küldik haza a szülőket. Angela anyukája, Anna, aki eddig szokásához híven nagyokat hallgatott, az egész másfél ezer kilométeres úton a kocsim hátsó ülésén olvasgatta a bibliáját, hirtelen könnyekben tör ki. Angela majd elsüllyed, vérvörös arccal kíséri a parkolóba az anyukáját, de szerintem ez aranyos. Bárcsak az én anyukám is itt sírna miattam! Billy ismét bátorítólag szorítja meg a vállamat. Hengereld le a jónépet, gyerekem! – mondja egyszerűen, azután ő is elmegy. A társalgóban lestoppolok magamnak egy kényelmes fotelt, és úgy teszek, mintha a padlószőnyeg mintáját tanulmányoznám, amíg a többi 19
diák lebonyolítja a könnyes búcsúzást. Kisvártatva egy rövidre nyírt, festett szőke srác jön be, helyet foglal velem szemben, és vaskos dossziéköteget tesz a lerakóasztalra. Mosolyogva nyújt kezet. – Pierce vagyok. – Clara Gardner. Bólint. – Azt hiszem, láttam a nevedet pár listán. A B szárnyban laksz, igaz? – A másodikon. – Deő vagyok itt, a Roble-ban – mondja. Értetlenül meredek rá. – Dé-e-ő. Diák egészségőr – magyarázza. – Amolyan koleszdoki. Tőlem kell ragtapaszt kérni. – Ja! Jó. Úgy néz rám, hogy attól félek, leettem magam. – Mi az? Csak nincs a homlokomra tetoválva, hogy TANÁCSTALAN GÓLYA? – kérdezem. Mosolyogva rázza a fejét. – Nem látszol ijedtnek. – Hogyhogy? A gólyák az első héten rendszerint alaposan be vannak tojva. Úgy kóvályognak a campusban, mint az eltévedt kiskutyák. De te nem. Te úgy nézel ki, mint aki ura a helyzetnek. – Jaj, de jó, köszi! – mondom. – Sajnos azonban ez csak a látszat. Belül sík ideg vagyok. Valójában nem is. Azt hiszem, a Stanford a bukott angyalokhoz, temetésekhez és erdőtüzekhez képest igazán ártalmatlan helynek érződik. Itt minden ismerős: kipufogógáz, eukaliptuszfák, és gondosan ápolt rózsák kaliforniai illata száll a levegőben, sok pálma, a távolban a kaliforniai helyiérdekű vasút zakatol, mindenütt ugyanazok a rég megszokott növények, amelyek gyerekkoromban az ablak alatt zöldelltek. Engem más ijeszt meg: a látomásombeli sötét, ablaktalan helyiség, ami ott fog történni, a rossz, ami már megtörtént, mielőtt itt elrejtőztem. A lehetőség, hogy az egész életem ilyen lesz: egyik ködös, rémisztő látomás a másik után, még vagy száz évig. Ez tényleg para. Erősen igyekszem másra gondolni. Pierce ötjegyű számot ír egy öntapadós noteszlapra, és átnyújtja. – Hívj föl, ha bármire szükséged van, és azonnal jövök. 20
Azt hiszem, be akar fűzni. – Rendben – veszem el a noteszlapot. Ebben a pillanatban robban be Angela, úgy dörzsöli a tenyerét cicanadrágos combjához, mintha az anyukája elérzékenyülését akarná lesöpörni magáról. Ahogy észreveszi Pierce-et, megtorpan. Ő sem látszik ijedtnek. Inkább úgy fest, mint aki hódítani jött. – Zerbino, Angela – közli szakszerűen, amint Pierce kinyitja a száját, hogy üdvözölje őt. Az asztalra rakott dossziékra pillant. – Van ott valami a nevemre? – Persze! – feleli a srác, és kapkodva keresgél a dossziék között, amíg a Z-hez és az Angélának szánt csomaghoz nem ér. Azután nekem is előhalász egyet. Föláll. Az órájára néz. – Hát, nagyon örvendtem, lányok. Helyezzétek kényelembe magatokat! Kb. öt perc múlva kezdjük az ismerkedési játékot. – Ez meg mi? – bök Angela a cédulámra, miközben a „deő” elvonul. – Pierce adta – fixírozom a srác távolodó hátát. – Ha bármire szükségem van, azonnal jön. Angela arrafelé sandít, elgondolkozva mosolyog. – Nahát, tényleg? Milyen helyes. – Fogjuk rá. – Persze, ki is ment a fejemből. Neked csak Tucker létezik. Vagy most éppen Christian? Nem bírok lépést tartani veled. – Ne már! – szólok rá. – Muszáj ilyen smirglisre venni a Megenyhül az arckifejezése. – Ne haragudj! Feszült vagyok. Rosszul tűröm a változást, még a kedvezőt is. – Te tűröd rosszul? Na, ne kábíts! Lerogy mellém. – Te viszont tök lazának látszol. Nyújtózkodom, ásítok. – Úgy döntöttem, hogy mostantól semmin sem stresszelek. Frissen és üdén kezdem a tanévet. Idenézz! – Előtúrom a hátizsákomból a gombóccá gyűrt papírt, és odaadom neki, hogy elolvassa. –Tessék, az előzetes órarendem. Gyorsan átfutja a szemével a lapot. – Látom, megfogadtad a tanácsomat, és te is fölvetted a bölcsészeti alapozó kurzust. Világformáló költők. Hidd el, ez tetszeni fog – mondja. – 21
A verselemzés nem nehéz, mert nagyjából olyan értelmet hámozol ki a versből, amilyet akarsz. Ez a tantárgy sétagalopp lesz. Ezt erősen kétlem. – Hmm – ráncolja a homlokát Angela, ahogy folytatja az olvasást. – Művészettörténet? – Rám néz, és féloldalasan fölvonja a szemöldökét. – Fizika, technikatörténet és jelenkori társadalomismeret? Bevezetés a filmesztétikába? Modern tánc? Ez kissé szedett-vedett, Clara. – Szeretem a művészetet – mentegetőzöm. – Neked könnyű, mivel történelem a főtanszakod, hát fölveszed a történelmi táncokat. Én viszont… – Még nem döntöttél – fejezi be helyettem a mondatot. – Úgy van, és nem tudtam, miket vegyek föl, úgyhogy dr. Day azt javasolta, iratkozzak be egy csomó különféle előadásra, azután hagyjam el azokat, amik nem fekszenek nekem. De ezt nézd meg! – mutatok a lista utolsó tételére. – Testnevelés 196 – olvassa az ujjam fölötti sorban a kurzus anyatanszékét és kódszámát. – Boldogsággyakorlás. – Boldogságóra. – Előadásokat hallgatsz a boldogságról – mondja olyan lefitymáló hangsúllyal, mintha a világmindenség legesleglógósabb órájáról beszélne. – Anyu azt mondta, boldog leszek a Stanfordon – magyarázom. – Hát ez a szándékom. Megtalálom a boldogságomat. – Jó neked. Vedd a kezedbe a sorsodat. Baromira ideje már. – Tudom – mondom, és így is gondolom. – Elegem van abból, hogy húzódozzak mindentől. Mostantól magamhoz ölelem a dolgokat.
22
2 ZENÉS GÓLYAÉBRESZTŐ Aznap éjjel kettőkor arra ébredek, hogy dörömbölnek az ajtómon. – Ki az? – szólok ki óvatosan. Kintről hangzavar szűrődik be, zene szól, a folyosóról kiabálás és tébolyult lábdobogás hallatszik. Felülünk Wan Chennel, riadtan nézünk egymásra, azután kicsusszanok az ágyból, hogy ajtót nyissak. – Ébresztő, kedves gólyák! – sürget pattogó hangon Stacy, a pártfogónk. Szivárványszínű bohócparókában, neonzöld műanyag pánttal a nyakán vigyorog ránk. – Húzzatok cipőt, és gyertek ki az épület elé! Kint olyan durván betépett látvány fogad, amelyet mintha egyenesen valami kábszermámoros mozifilmjelenetből vettek volna: a stanfordi menetzenekar leginkább alsóneműnek kinéző szerelésben, valamint foszforeszkáló nyakpántban, karperecben, miegymásban bömbölteti a hangszereit, rikoltoznak a trombiták, peregnek a dobok, csattognak a cintányérok, az iskola kabalafigurája vigyorgó fenyőfajelmezében eszeveszetten futkos föl-alá, egy rakás hiányos öltözékű, itt-ott foszforeszkáló egyetemista ugrabugrál, kurjongat és röhögcsél. Koromsötét van, mintha erre az alkalomra a közvilágítást is kikapcsolták 23
volna, de tekintetemmel Angelát keresem, és igencsak felpaprikázva találom, két szőke lány áll mellette – feltételezem, hogy a szobatársai. Odaférkőzöm hozzájuk a sokadalomban. – Szia! – ordítja Angela. – Elaludtad a hajadat! – Ez kész diliház! – kiabálom, miközben ujjaimmal fésülgetem a hajamat. Nem sok sikerrel. – Mi? – üvölti. – Diliház! – próbálom újra a hihetetlen ricsajban. Angela egyik szobatársa tátott szájjal bámul, és a hátam mögé mutogat. Megfordulok, és látom, hogy egy srác az egész arcát eltakaró, mexikói stílusú pankrátor maszkot visel. Aranyosan csillogó pankrátor maszkot. Egyebet nem. – Jaj, a szemem! – sikítja Angela, és hisztérikus nevetésben törünk ki, azután véget ér a szám, és újra hallunk, és ránk szólnak, hogy fussunk. – Futás, gólyácskák, futás! – zúgja a közönség, mi pedig futásnak eredünk a sötétben, mint egy zavarodottan tülekedő marhacsorda. Amikor végre megállunk, már a szomszéd kollégiumnál vagyunk, a rezesbanda ismét rázendít, és csakhamar újabb kialvatlan, tanácstalan gólyák támolyognak ki a kapun. Elveszítettem Angelát. Körülnézek, de ebben a vaksötétben és irdatlan tömegben sehogy sem találom. Az egyik szobatársát ki tudom venni, egykét méternyire áll tőlem. Integetek neki. Mosolyogva nyomul hozzám, mint aki föllélegzett, hogy ismerős arcot lát. Néhány percig ímmel-ámmal ringatózunk a zenére, majd odahajol hozzám, és a fülembe kiabálja: – Amy vagyok. Te meg Angela barátnője Wyomingból? – Igen. Clara. Hová való vagy? – Phoenixbe! – Jobban összehúzza magán a melegítőfelsőjét. – Fázom! Hirtelen ismét mozgásba lendülünk. Ezúttal figyelek arra, hogy Amy közelében maradjak. Igyekszem nem gondolni arra, milyen kísértetiesen emlékeztet bizonyos szempontból mindez a látomásomra, hiszen a sötétben futok, fogalmam sincs, hová megyek, mit fogok ezután csinálni. Tudom, most elvileg jól kéne mulatnom, de nekem ez az egész kissé hátborzongató. – Van valami sejtésed, merre járunk? – lihegem Amynek a következő megállónál, de nem nagyon hallja. – Mi? – Hol vagyunk? – üvöltöm. 24
– Ja, nem – rázza a fejét. – Gőzöm sincs. Gondolom, körbefuttatják velünk az egész campust. Emlékszem, hogy a bemutató vezetésen azt mondták, a Stanfordé a világ második legnagyobb campusa, csak valami orosz egyetem előzi meg. Hosszúnak ígérkezik az éjszaka. Angelának továbbra sincs semmi jele, se a másik szobatársának, akiről Amytől megtudom, hogy Robinnak hívják, úgyhogy összetartunk, táncolunk, röhögünk az egyszál-maszkos srácon, és ordibálva társalgunk, amennyire tudunk. A következő fél órában az alábbiak derülnek ki: Amyvel mindketten apa nélkül és egy öccsel nőttünk fel, mindkettőnket izgat, hogy a Roble menzáján mindennap burgonyaropogóst adnak reggelire, mindketten elszörnyedtünk, hogy milyen nyomasztóan picik az itteni zuhanyfülkék, és mindketten szenvedünk a bosszantóan zilált hajunktól. Ráeszmélek, hogy össze is barátkozhatunk. Talán már megkötöttem az első stanfordi barátságomat, ilyen egyszerűen. Talán van valami értelme ennek a futkároztatósdinak. – Na és mi a főtanszakod? – kérdezi kocogás közben Amy. – Még nem döntöttem – válaszolom. Fölragyog. – Még én sem! Egyre jobban kedvelem. De azután beüt a ménkű. Ahogy a következő kollégiumhoz érünk, Amy megbotlik és elesik. Kezét-lábát szétdobva terül el a kövezeten. Tőlem telhetőleg vigyázok, nehogy összetapossa a gólyák egyre szélesebben hömpölygő áradata, majd leülök mellé a járdára. Nagy a baj. Ezt már falfehér arcából és bokája ijedt szorításából is meg tudom állapítani. – Melléléptem – nyögdécseli. – Jaj, mekkora égés! – Föl tudsz állni? – kérdezem. Megpróbálja, és még jobban elfehéredik az arca. Zihálva ül vissza. – Oké, tehát nem – vonom le a következtetést. – Nem mégy sehová. Mindjárt visszajövök! Körbeténfergek, keresek valakit, aki legalább egy kicsit alkalmasnak látszik arra, hogy segíteni tudjon, és – csodák csodája! – a tömeg szélén megpillantom Pierce-et. Itt az alkalom, hogy jó hasznát vegyem a „koleszdokis” tudományának. Odarohanok hozzá, és elkapom a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét. Amint meglát, elmosolyodik. 25
– Jól mulatsz? – ordítja. – Lécci, segíts! – ordítom vissza. – Miben? – ordítja. Végül kézen fogva odavonszolom Amyhez, és a lány bokájára mutatok, amely már kezd földagadni. Pierce percekig térdel mellette, óvatosan tapogatja a bokáját. Kiderül, hogy orvosi előkészítős a srác. – Valószínűleg kificamodott – állapítja meg. – Fölhívok valakit, hogy fuvarozzon vissza titeket a Roble-ba, aztán fölpolcoljuk, és jeges borogatást teszünk rá. Reggel menjetek a Vadenbe, az egyetemi klinikára, és röntgeneztessétek meg! Most várjatok itt, jó? Félrevonul valami csöndesebb helyre, hogy telefonáljon. A zenekar befejezi a számot, és továbbmegy, elvezeti tőlünk a lármás tömeget. Végre legalább a saját gondolataimat hallom. Amy sírva fakad. – Szegénykém! – mondom, és leülök mellé. – Nem olyan nagyon fáj – hüppögi. Pamutfelsője ujjába törli az orrát. – Mármint fáj persze, sőt nagyon, de nem amiatt sírok. Azért sírok, mert akkora hülyeséget csináltam, mint egy ház, papucsban jöttem el, pedig megmondták, hogy cipőt vegyünk, és ez még csak a tanév első hete. Az előadások el sem kezdődtek, de én már mankóval fogok sántikálni, és mindenki úgy fog emlegetni, hogy az a balfék csaj, aki nem tudott vigyázni magára. – Senki sem fog lenézni emiatt. Tényleg – nyugtatgatom. – Fogadok, hogy ma rengeteg baleset lesz. Ebben az őrületben nem csoda. Amy a fejét rázza, rakoncátlan szőke fürtjei a vállára omlanak. Remeg a szája. – Nem így képzeltem az évkezdést – zokogja, és tenyerébe temeti az arcát. Körbepillantok. A társaság már annyira eltávolodott, hogy alig hallható. Pierce nekünk háttal áll az épület mellett, a mobiljába beszél. Sötét van. Senki sincs körülöttünk. Gyöngéden Amy bokájára teszem a kezemet. A lány megfeszül, mintha még ez a finom érintés is fájdalmat okozna neki, de nem emeli föl a fejét. Az empátiám működésbe lépett: átérzem a fájdalmát, nemcsak a lelki gyötrelmét, amiért máris leégette magát, hanem a fizikai részét is, azt, hogy a kötőszalagok elváltak a csonttól. Azonnal tudom, hogy súlyos a sérülése. Egészen a félév végéig mankóval közlekedhet. 26
De talán segíthetnék rajta. Eddig is gyógyítottam már. Anyut, miután Samjeeza megtámadta. Tuckert a múlt évi szalagavatós autóbalesetünknél. De akkor teljesen körülvett a dicsfény, az egész glóriás miskulancia, sugárzott a hajam, szinte világított minden porcikám. Vajon nincs rá mód, hogy ezt a dicsfényt, mondjuk, a kezemre korlátozzam, olyan gyorsan a célpontra irányítsam, hogy senki ne vegye észre? Rendezem a gondolataimat, örülök a viszonylagos csöndnek, és minden erőmet a jobb kezemre összpontosítom. Úgy gondolom, hogy csak az ujjaimra. Nincs szükségem másra, csak az ujjaimba irányított dicsfényre. Csak egyszer. Annyira koncentrálok, hogy egy izzadságcsepp gördül le a hajam tövétől, a betonra hullik, és néhány pillanat múlva az ujjaim hegye fényleni kezd, előbb halvány derengéssel, azután erősebben. Határozottan Amy bokájára szorítom a kezemet, és átküldőm a dicsfényt, nem heveskedve, kapkodás nélkül, de remélhetőleg így is elég, hogy valamennyit használjon neki. Amy fölsóhajt, azután abbahagyja a sírást. Felülök, figyelem őt. Fogalmam sincs, hogy amit csináltam, segített-e egyáltalán. Pierce bocsánatkérő arccal tér vissza hozzánk. – Senkit sem találok, aki ide tudna jönni értetek. El kell szaladnom a kocsimért, de a campus túlsó végén parkolok, úgyhogy az eltart egy darabig. Itt mi a helyzet? – Jobb – mondja Amy. – Már nem annyira fáj, mint az előbb. A srác újra letérdel mellé, és megvizsgálja a bokáját. – Tulajdonképpen szebb is, már nincs földagadva. Talán csak kibicsaklott. Próbálj meg elindulni! Amy föláll, és óvatosan a sérült lábára helyezi a súlyát. Pierce-szel figyeljük, ahogy néhány lépést biceg, azután visszafordul felénk. – Most egész jó – vallja be. – Jesszusom, csak hisztiztem, vagy mi? – neveti el magát, csupa megkönnyebbülés a hangja. – Gyerünk vissza a koleszba! – hadarom. – Ugye azért be kell borogatni, Pierce? – Feltétlenül – mondja a srác, kétfelől megfogjuk a lányt, és lassan visszaballagunk vele a Roble-ba. – Köszi, hogy segítettél! – mondja Amy, miután elhelyezzük a szobájában. A lába szorosan begumifáslizva, párnákkal jól föltámasztva, a 27
bokáján jéggel teli nejlonzacskó. – Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – Szívesen! – felelem, és önkéntelenül elmosolyodom. Tényleg segítettem – gondolom később, ahogy visszaérek a saját szobámba. Már majdnem fölkelt a nap, de Wan Chen még nem jött meg. Keskeny heverőmre fekszem, és bámulom a mennyezet burkolólapjain a beázásfoltot. Szeretnék aludni, de rengeteg adrenalin halmozódott föl a szervezetemben attól, hogy nyilvános helyen használtam az erőmet. De sikerült. Sikerült! – gondolom újra meg újra. Meggyógyítottam azt a lányt. Elképesztő érzés. Nagyon kellemes. Ettől újabb őrült ötletem támad. – Azt hiszem, megpróbálhatnám az orvosi előkészítőt. Dr. Day, a Roble tanulmányi tanácsadója fölnéz a számítógépétől. Rendes nő, nem vág meglepett képet, amiért berontottam az irodájába, és tudomására hoztam, hogy az orvosi pályával kacérkodom. Egyszerűen bólint, és előveszi az órarendemet. – Ha az orvosi előkészítőt fontolgatja, ami jellemzően sima biológia vagy humánbiológia főtanszak, akkor be kellene iratkoznia a kémia 31X-re – mondja. – Ez előfeltétel majdnem az összes többi biológiai kurzushoz, és ha idén ősszel nem veszi föl, jövő őszig várnia kell a szükséges alapozó tárgyakkal. – Rendben – felelem. – Szeretem a kémiát. Tavaly jártam egyetemi kémia előkészítőre. Szemüvegén át tetőtől talpig végigmér. – Ez a kurzus elég kemény – figyelmeztet. – Heti három alkalom, azután kéthetente konzultáció egy felsőbb éves hallgatóval, plusz hetente pár óra laborgyakorlat. Az egész biológia tantárgycsoport meglehetősen feszített tempójú. Bírni fogja? – Megoldom – mondom, és izgatott remegés fut végig rajtam, mert különös módon biztos vagyok a dolgomban. Eszembe jut, milyen jó érzés volt, amikor Amy bokája rendbejött a kézrátételemtől. Orvosként olyanokkal kerülnék érintkezésbe, akik leginkább gyógyításra szorulnak. Segíthetnék az embereken. Megjavíthatnék ezt-azt, ami elromlott a világban. Rámosolygok dr. Dayre, ő pedig visszamosolyog rám. – Ezt szeretném – mondom neki. 28
– Akkor jó – válaszolja. – Lássunk hozzá! Mindenki másként fogadja az újságot, hogy orvosi előkészítőre megyek. Wan Chen például úgy, mintha váratlan konkurenciája támadt volna, elvégre maga is orvosi előkészítős. Napokig csak egy-két szót szól hozzám, fagyos csendben jár-kel kollégiumi szobácskánkban, amíg rá nem jön, hogy mindketten fölvettük az eszetlenül kemény kémiát, én pedig igencsak jó vagyok kémiából. Azután hamar fölenged. Hallom, amikor a telefonban kínaiul magyarázza az anyukájának, hogy „rendes lány, és nagyon okos” vagyok. Vigyáznom kell, nehogy ennek hallatán elmosolyodjak. Angela azonnal lelkesedik orvosi tanulmányaim gondolatáért. – Nagyon király – hogy pontosan idézzem. – Szerintem ki kell használnod az adottságaidat, jó célra kell fordítanod őket, addig sem ülhetsz a babérjaidon, amíg nem kell valami angyalos kötelezettségnek eleget tenned. Ha bírod gyomorral a vért meg minden ilyesmit, amit én például egyáltalán nem, de le a kalappal előtted, ha te igen, szóval akkor vágj bele! Christian viszont cseppet sem ujjong. – Orvosira? – visszhangozza, amikor elmondom neki. – Ez most honnan jött? Mesélek neki a zenés ébresztőről, Amy csodálatos úton meggyógyított bokájáról és az azt követő ihletett pillanatomról. Arra számítok, hogy ez lenyűgözi. Hogy helyesli az elhatározásomat, sőt, felvillanyozza a dolog. De a homlokát ráncolja. – Szóval nem tetszik – állapítom meg. – Mi a baj? – Veszélyes. Mintha mást is akarna mondani, de az egyetemi jegyzetbolt előtti zsúfolt járdaszakaszon állunk, itt futottam össze vele, ahogy kiléptem a bölcsészetórámra beszerzett rakás versantológiával meg A kémia, a változás tudománya című, öt-kilós tankönyvmonstrummal, s ez utóbbi indította el társalgásunkat. Rajtakaphattak volna, amikor a dicsfényt használtad – mondja a fejemben. Lazíts! – felelem. Ez nem azt jelenti, hogy most rögtön nekiállok gyógyítani. Összesen arról van szó, hogy esetleg ezt a pályát választom. Nem nagy ügy. De nagy ügynek érződik. Olyan, mintha az életem végre – jobb szó híján – célt talált volna, olyat, ami egyáltalán nem az angyalvérűségről szól, 29
de az ereimben csörgedező angyalvért is hasznosítja. Helyes lépésnek tűnik. Christian sóhajt. Vágom – mondja. Én is szeretnék segíteni az embereken, de meg kell húznunk magunkat, Clara. Szerencséd, hogy a lány, akit meggyógyítottál, nem látta, mit műveltél. Hogyan magyaráztad volna meg neki? Mit csináltál volna, ha körbeszaladgálja a campust, és fűnek-fának a te varázslatosan tündöklő kezedről mesél? Nem tudok mit válaszolni. Dacosan fölemelem a fejemet. De hát nem vette észre. Óvatos leszek. Csak akkor használom majd a dicsfényt, amikor veszélytelennek találom, egyébként a szokványos orvosi eszközökhöz fogok folyamodni. Éppen ezért szeretnék orvos lenni. Van erőm, hogy embereket gyógyítsak, Christian. Hogy hagyhatnám kihasználatlanul? Egy ideig így ácsorgunk, néma vitába merülünk, hogy érdemes-e kockáztatni, azután világossá válik, hogy egyikünk sem fogja megváltoztatni a véleményét. – Mennem kell – mondom végül, és igyekszem nem duzzogni. – Ki kell dolgoznom egy kvantummechanikai példasort, hacsak nem gondolod, hogy veszélyes olyasmivel foglalkoznom. – Clara… – kezdi Christian. – Szerintem szuper, hogy találtál magadnak irányt, de… Elég egyetlen téves lépés – mondja. – Ha meglát valaki, akinek nem kellene, csak egyetlenegyszer, akkor rájöhetnek a kilétedre, és üldözőbe vesznek. A fejemet rázom. Nem tölthetem az egész életemet azzal, hogy a fekete szárnyú mumusoktól rettegek. Előttem az élet, Christian. Nem fogok eszetlenkedni a dicsfénnyel, de ölbe tett kézzel sem ülhetek, hogy majd a látomásaim elárulják, mihez kezdjek vele. A látomásaim szótól új aggodalom ébred benne, és eszembe jut, hogy azt ígérte, elmond valamit. Csak most nem akarok hallani róla. Most duzzogni akarok. Átveszem a súlyos könyvrakományt a másik kezembe. – Rohannom kell. Majd később beszélünk. – Oké – mondja mereven. – Szia! Nem tetszik az érzés, ami szinte sötét felhőként borul fölém, ahogy visszamegyek a kollégiumba. Mert nem számít, mit magyaráztam arról, hogy nem akarok félni. Így vagy úgy mindig menekülök valami elől. 30
3 FEHÉR LÉCKERÍTÉS Ezúttal társam akad a sötétségben, valaki más is remegve zihál velem, valahol a hátam mögött. Még most sem látok semmit, nem tudom megállapítani, hol vagyok, noha már kismilliomodik alkalommal tör rám ez a látomás. Sötét van, mint mindig. Igyekszem csöndben maradni, nem mozogni – még levegőt sem venni –, így nem igazán tudom föltérképezni a környezetemet. A padló lejtős. Szőnyeg borítja. Fűrészpor alig érezhető illata úszik a levegőben, frissen fölhordott festéké, és még valami határozottan férfias, mondjuk, dezodor vagy arcszesz, ehhez jön a zihálás is. Azt hiszem, a közelből. Ha megfordulnék és kinyújtanám a kezemet, megérinthetném az illetőt. Léptek hallatszanak fölöttünk, nehézkes, visszhangzó léptek, mintha falépcsőn jönne le valaki. Megfeszülnek az izmaim. Ránk fognak találni! Ezt valahogy tudom. Már százszor előfordult a látomásomban. Most teljesen egyértelmű. Szeretnék túljutni rajta, szeretném megidézni a dicsfényt, mégsem teszem, hátha ezúttal kivételesen nem sikerül. Így még reménykedhetek. 31
Zajt hallok hátulról, különös, magas hangot, talán macska-nyávogás vagy madárrikoltás. A hang felé fordulok. Egy pillanatra csend támad. Azután éles fény villan föl, elvakít. Visszarettenek tőle. – Bukj le, Clara! – ordítja valaki, és ebben a vad, zavarodott pillanatban rögtön tudom, ki van velem – bárhol megismerném ezt a férfias hangot –, ösztönösen előrelódulok, előre és fölfelé, mert valami azt súgja, hogy most futnom kell. Az arcomat birizgáló napsütés ébreszt föl. Egy-két pillanat kell, hogy rájöjjek, hol vagyok: a kollégiumi szobámban, a Robiéban. Az ablakon verőfény árad be. A távolban az Emléktemplom harangjai zúgnak. Mosópor és ceruzahegyezés illata csapja meg az orromat. Több mint egy hete érkeztem a Stanfordra, és még most sem érzem otthon magam ebben a szobában. A lábam belegabalyodott az ágyneműbe. Úgy látszik, tényleg nagyon futni próbáltam. Egy kicsit még fekszem, hasi mélylégzéssel próbálom lecsillapítani kalapáló szívemet. Christian volt ott. A látomásban. Velem. Még szép, hogy ő volt – gondolom, és még most is zabos vagyok rá. Az összes többi látomásomban is szerepelt, miért pont ebből maradna ki? De valahogy megnyugtat a dolog. Fölülök, Wan Chenre pillantok, aki a szoba másik oldalán alszik az ágyában, ütemesen szuszog. Kiszabadítom magam az ágyneműgubancból, farmert és kapucnis felsőt veszek föl, lófarokba küzdöm a hajamat, próbálok csöndben maradni, nehogy fölébresszem Wan Chent. Ahogy kilépek az épületből, egy nagy madár ül a kollégium melletti egyik lámpaoszlopon, körvonalai sötéten rajzolódnak ki a hajnali szürke égbolt előterében. Felém fordul, rám néz. Megtorpanok. Mindig is bonyolult kapcsolat fűzött a madarakhoz. Mielőtt tudtam volna az angyalvérűségemről, már érzékeltem, hogy a madarak furán elnémulnak, ha elmegyek mellettük, furán a nyomomba szegődnek, sőt olykor, különösen szerencsés pillanatokban zuhanóbombázóként rám repülnek, na nem barátságtalanul, csak kíváncsian, mintha közelebbről is szemügyre akarnának venni. Gondolom, ez az egyik veszélye annak, hogy szintén van szárnyam, tollazatom, még ha az idő túlnyomó részében rejtetten is: fölhívom magamra a többi szárnyas teremtmény figyelmét. 32
Egyszer, amikor az erdőben piknikeztünk Tuckerrel, fölnéztünk, és madarak vették körül az asztalunkat – nemcsak a közönséges kempingdézsmáló szajkók, amelyek ennivalót próbálnak csenni az uzsonnázóktól, hanem pacsirták, fecskék, ökörszemek is, sőt még valami csuszkaféle is, amelyikről Tucker azt mondta, rendkívül ritka, szóval mindezek ellepték az asztalunk körüli fákat. – Olyan veled, mint egy Walt Disney-rajzfílmben, Répafej – cukkolt Tucker. – Szólj nekik, hogy varrjanak neked ruhát, vagy valami. Ez a mostani madár azonban valahogy más. Azt hiszem, varjú: koromfekete, a csőre hegyes, kissé kampós, úgy gubbaszt a lámpaoszlop tetején, mintha egyenesen Edgár Allan Poe verséből röppent volna oda. Engem figyel. Éberen. Némán. Elgondolkodva. Billy egyszer azt mondta, a fekete szárnyúak madárrá tudnak változni. Csak így tudnak repülni, máskülönben földre húzza őket a bánat. Szóval ez a madár vajon közönséges varjú-e? Fölsandítok rá. Felém billenti a fejét, és sárga szemével merőn, rezzenéstelenül néz. Rettegés kúszik le a gerincemen, mintha jeges víz csordogálna rajta. Ugyan már – gondolom. Hiszen csak egy madár. Bosszankodom a saját butaságomon, gyorsan elmegyek mellette, átölelem magam a reggeli hűvösben. A madár fölrikolt, éles, fülsértő hangot ad, amitől libabőrös lesz a tarkóm. Továbbmegyek. Néhány lépés után hátrakukkantok a lámpaoszlopra. A madár eltűnt. Sóhajtok. Győzködöm magamat, hogy ez üldözési mánia, egyszerűen kiborított a látomásom. Igyekszem elhessenteni a madár emlékét, és újra elindulok. Szapora léptekkel. Mire észbe kapok, már átvágtam a campuson, Christian ablaka alá értem, föl-alá járkálok, mert tulajdonképpen fogalmam sincs, mit keresek itt. Már szólnom kellett volna neki a látomásomról, de kiakasztott azzal, hogy elutasította az orvosi előkészítős ötletemet. De már annál is előbb kellett volna szólnom neki. Majdnem két hete vagyunk itt, és még egyikünk sem beszélt látomásról, rendeltetésről, semmiféle angyalos vonatkozású témáról. Játszottuk a gólyát, úgy tettünk, mintha nem várna ránk más feladat, csak hogy megjegyezzük a sok nevet, kiderítsük, melyik órát melyik teremben tartják, és lehetőleg ne nézzünk ki komplett idiótáknak ebben a suliban, ahol mindenki más lángelmének tűnik. 33
De most már szólnom kell neki. Muszáj. Csakhogy – megnézem a mobilomat – reggel negyed nyolc van. Kissé korán ahhoz, hogy elújságoljam, hogy szerepel a látomásomban. Clara? – szólal meg kótyagos hangon a fejemben. Ú, basszus, bocsi! Nem akartalak fölébreszteni. Hol vagy? Az ablakod alatt. Én csak… Tárcsázom a számát. Első csengésre fölveszi. – Mi a helyzet? Valami baj van? – Nincs kedved mászkálni? – kérdezem. – Tudom, hogy korán van… Valósággal hallom, ahogy elmosolyodik a vonal végén. – De, minden vágyam. Mászkáljunk! – Jaj, de jó. – De előbb hadd húzzak gatyát. – Az nem ártana – felelem, és örülök, mert nem láthatja, mennyire elpirultam, ahogy elképzelem bokszerban. – Itt várlak. Néhány perc múlva farmerban és vadiúj stanfordos szabadidőfelsőben, kócosan bukkan elő. Visszafogottan üdvözöl, nem ölel meg. Örül, hogy újra lát az egy héttel ezelőtti jegyzetbolti szóváltásunk után. Szeretne elnézést kérni. Szeretné közölni, hogy bármit döntök is, támogatni fog. Egyiket sem szükséges hangosan kimondania. – Köszi – motyogom. – Ezt díjazom. – Szóval mi a helyzet? – kérdezi. Azt sem tudom, hol kezdjem. – Nem hagyhatnánk itt egy kicsit a campust? – De – feleli, és zöld szeme kíváncsian csillan föl. – Tizenegyig nincs órám. Visszaindulok a Roble-hoz. – Gyere! – szólok hátra neki. Kocog, hogy utolérjen. – Autózzunk egyet! Húsz perc múlva már régi környékemen, Mountain View-ban keringünk. – Könyörület utca – olvassa Christian, ahogy áthaladunk a belvároson, azt a fánksütödét keressük, ahová régebben jártam, és ahol olyan fincsi juhar mázas hosszúfánkot adnak, hogy sikítani kell tőle. – Templom utca. Remény utca. Milyen célirányos… 34
– Ezek csak nevek, Christian. Gondolom, valaki jót röhögött, amikor a városházát a Templom és a Könyörület utca közé, a Castro utcára rakta. Ennyi. A tükrökbe nézek, és készületlenül ér, hogy meglátom, amint aranypettes szemével elmélyülten figyel. Elkapom a tekintetemet. Nem tudom, mit vár tőlem most, hogy hivatalosan facér vagyok. Azt sem tudom, saját magamtól mit várjak. Fogalmam sincs, mit művelek. – Semmit sem várok, Clara – feleli szemlesütve. – Ha akarsz velem lógni, hurrá. Ha azt szeretnéd, hogy békén hagyjalak, azt is megértem. Föllélegzem. Lassíthatunk ezen a kettőnk összetartozásának témáján, ráérünk kiokoskodni, mit is jelent valójában. Nincs hová sietni. Barátkozhatunk. – Köszi! – mondom. – És figyelj, nem kértem volna, hogy gyere velem, ha nem igényelném a társaságodat. Legszívesebben azt mondanám, hogy te vagy a legjobb barátom, de valahogy nem megy. Elmosolyodik. – Vigyél el a házatokhoz! – jut eszébe hirtelen. – Szeretném látni, hol laktál. A suta társalgásnak vége. Készségesen jobbra fordulok, a régi környékünk felé. De ez nem az én otthonom. Már nem az. Most valaki más lakik benne, és a gondolattól elszomorodom: valaki más alszik a szobámban, valaki más áll a konyhaablaknál, ahonnan régen mindig anyu nézte a kertben virágról virágra repkedő kolibrikat. De hát ilyen az élet. Asszem. Az ember felnő. Elhagy helyeket. Továbblép. A nap már a házsorok fölé emelkedik, mire a régi utcánkba érünk. Kerti locsolók fehér párafüggönyt lebbentenek a levegőbe. Letekerem az ablakot, jobb kézzel vezetek, a balt kilógatom a hűvösbe. Olyan jó szagú itt a levegő, nedves betonjárda és frissen nyírt pázsit, sült szalonna és gofri illata száll a házak között, tearózsák és liliomfák, hajdani életem illatai. Valószerűtlen érzés ezeken az ismerős, fákkal szegélyezett utcákon járni, a behajtókon ugyanazokat a parkoló autókat látni, ugyanazok az emberek indulnak munkába, ugyanazok a gyerekek igyekeznek iskolába, csak már valamivel nagyobbak, mint amikor utoljára láttam őket. Mintha megállt volna itt az idő, és soha meg sem történt volna az elmúlt két év, mindaz az őrület, ami Wyomingban zajlott le. 35
A régi utcánkban a házunkkal szemközti oldalon állok meg. – Szép – mondja Christian, a nyitott ablakon át bámulja a kék zsalugáteres, nagy, zöld, emeletes házat, amely életem első tizenhat esztendejében az otthonom volt. Otthon, édes otthon. – Fehér léckerítés meg minden. – Hát igen, anyukám ragaszkodott a hagyományokhoz. A ház is pontosan olyan, mint volt. Mágnesként vonzza a tekintetemet a garázsajtó fölé szerelt kosárpalánk. Szinte hallom, ahogy Jeffrey gyakorol: a labda ritmikus pattogását a betonon, Jeffrey lábdobogását, kilégzését, ahogy felszökken, és átpöccinti a labdát a gyűrűn, puffan a palánk, zizeg a háló, és Jeffrey elégedetten szűri a szót a foga között: – Szép volt! Hányszor írtam a leckémet ezzel a zajjal a háttérben! – Elő fog kerülni az öcséd – mondja Christian. Megfordulok, ránézek. – Tizenhat éves, Christian. Otthon kellene lennie. Valakinek gondot kellene viselnie rá. – Jeffrey erős srác. Tud vigyázni magára. Tényleg azt szeretnéd, ha hazajönne, letartóztatnák, meg minden? – Nem – ismerem be. – Csak… aggódom. – Jó testvér vagy – mondja. A homlokomat ráncolom. – Teljesen összezavartam az életét. – Szereted őt. Ha tudod, min megy keresztül, segítettél volna neki. Kerülöm Christian tekintetét. – Honnan veszed ezt? Talán csak lepasszoltam volna, és mániákusan csak a saját dolgommal törődtem volna. Ehhez nagyon értek. Christian egy pillanatra visszafojtja a lélegzetét. – Nem a te hibád, Clara – mondja azután határozottan. Bárcsak hinni tudnék neki! Újra csönd telepszik ránk, de ezúttal nyomasztóbb. Mesélnem kellene neki a látomásomról. Abba kéne hagynom a totojázást. Azt sem tudom, miért húzom az időt. – Hát mesélj róla! – mondja, és az ablak szélére könyököl. Így hát kitálalok. Elmondok minden részletet, amire emlékszem, azzal a felismeréssel fejezem be, hogy ő is ott van velem a sötétben. És rám kiált, hogy bukjak le. 36
Miután a végére érek, egy ideig hallgat. – Értem. Hát ez nem valami szemléletes látomás. – Nem, jóformán csak sötétség és adrenalin. Egyelőre. Mit szólsz hozzá? Tanácstalanul ingatja a fejét. – Angelának mi a véleménye? Zavartan fészkelődöm. – Neki még nem nagyon beszéltem róla. A szemembe néz, kissé hunyorít. – Senki másnak nem szóltál? – Leolvassa az arcomról a lelkifurdalást. – Miért nem? Sóhajtok. – Nem tudom. – Billynek miért nem szóltál? Tudod jól, hogy éppen ezért a gyámod. Hogy segítsen az ilyen ügyekben. Gondolom, azért nem szóltam neki, mert nem az anyám. – Billy most ment férjhez – magyarázkodom. – Nem akartam rátelepedni a problémáimmal a mézesheteiben. Olaszországban meg persze Angelának is megvolt a maga baja. – Miféle baja? – vonja föl a szemöldökét. Az ajkamba harapok. Bárcsak beszélhetnék neki Phenről! – Ki az a Phen? – kérdezi árnyalatnyi mosollyal Christian, mert ennyit ki tudott halászni a fejemből. – Várj csak, nem az az angyal, aki évekkel ezelőtt a fekete szárnyúakról mesélt Angelának? – Elkerekedik a szeme, ahogy az enyémbe néz. – Szóval ő az a titokzatos olasz pasi? Kész, hiába minden. Nem bírok titkolózni, Christian előtt pláne nem. – Figyuzz, állj le a gondolatolvasással! Nem beszélhetek róla! – nyögöm ki. – Megígértem. – Akkor ne is gondolj rá – mondja, ami olyan, mintha azt tanácsolná, hogv ne gondoljak rózsaszín elefántra, és naná, hogy rögtön az jut az ember eszébe. – Hohó! Angela meg egy angyal! És mi a helyzet a szürke szárnnyal? – Christian! – De ugye nem fekete szárnyú? – vág őszintén aggódó képet, ahogy minden alkalommal, ha a fekete szárnyúak témája kerül szóba. Elvégre azok ölték meg az édesanyját. – Nem, dehogy… – hallgatok el. – Elmondtam volna, ha… Christian! 37
– Bocs, sajnálom! – mormolja, de egyáltalán nem sajnálja. – Szóval térjünk vissza a látomásodra! És hogy miért tartottad ilyen sokáig magadban. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy nekem el szabad mondanod. Föllélegzem, hogy félretettük Angela témáját, bár a látomásról semmivel sem könnyebb beszélnem. Sóhajtok. – Azért nem meséltem róla, mert nem akartam, hogy látomásom legyen – vallom be. – Pillanatnyilag nem. Bólogat, mint aki érti, de egy pillanatra fájdalmat érzek benne. – Ne haragudj, hogy eddig nem szóltam róla! – mondom. – Szólnom kellett volna. – Én sem szóltam az enyémről – feleli. – És alapjában véve ugyanabból az okból. Egy kicsit még rendes egyetemi hallgató akartam lenni. Úgy viselkedni, mintha normális életem lenne. A szélvédőn át fölpillant a barackszínű égre. Récék húznak V alakban a láthatáron dél felé. Figyeljük, ahogy a madarak a levegőt hasítják. Várom, hogy Christian újra megszólaljon. – Milyen fura – mondja. – Te a sötétségről vizionáltál, én meg a világosságról. – Ezt hogy érted? – Nem látok mást, csak fényt. Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, mit kellene tennem. Nincs más, csak fény. Csak néhány alkalom után jöttem rá, micsoda az. Visszafojtom a lélegzetemet. – Mi micsoda? – Hát a fény – néz rám. – Egy kard. Leesik az állam. – Egy kard? – Egy lángoló kard. – Valaki csukja be a számat! – hápogom. Előadja a kilélegezve nevetős számát. – Először csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora nagy durranás ez már! Lángoló kardot forgatok. Tűzkardot. Hát nem óriási? – Lehervad az arcáról a mosoly. – De azután elgondolkodtam, hogy mit jelenthet ez, és nyáron, amikor elmeséltem a bácsikámnak, teljesen kiborult tőle. Helyből fekvőtámaszokat kezdett csináltatni velem. – De miért? 38
– Mert nyilvánvaló, hogy harcolnom kell majd – kulcsolja össze a kezét sóhajtva a tarkóján. – Kivel? – teszem föl szinte félve a kérdést. – Dunsztom sincs. – Leereszti a kezét, bánatos mosollyal néz rám. – De Walter igyekszik bebiztosítani, hogy bárkivel is, fölkészüljek rá. Vállat von. – Nahát! – mondom. – Szegény. – Hát igen, csak hülyítjük magunkat, ha azt képzeljük, valaha is élhetünk normális életet, nem igaz? – kérdezi. Hallgatok. – Majd kisütünk valamit, Christian – felelem végül. Bólint, de valami más is bujkál benne, gyászos érzés, amely visszhangot ver bennem, és arra késztet, hogy a szemébe nézzek. Akkor már kérdezés nélkül is tudom, hogy Walter a végét járja, a százhúsz esztendős szabályról van szó. – Jaj, Christian! Mikor? – rebegem. Nemsokára. Arra tippel, hogy néhány hónap múlva. Nem akarja, hogy ott legyek – válaszolja némán, mert úgy érzi, hangosan nem képes kimondani. Borzasztóan fáj neki, hogy Walter azt mondja, maradjon távol, kínozza a gondolat, hogy talán már soha többé nem lehet együtt vele. Nem akarja, hogy ilyen állapotban lássam. Megértem. A végén anyu is annyira legyöngült, hogy a mellékhelyiségbe sem tudott kimenni. Ez volt az egyik legrosszabb az egészben, a méltatlan helyzet. Hogy a szervezete fölmondta a szolgálatot. A teste elhagyta magát. Hirtelen odabújok mellé, a kezébe csúsztatom a kezemet, ettől meghökken. Az ismerős villamosság jár át bennünket, erősebbnek érzem magam tőle. Bátorságot merítek belőle. Christian vállára hajtom a fejemet. Úgy próbálok vigaszt nyújtani neki, ahogy mindig sikerült megvigasztalnia engem. Itt vagyok veled – mondom neki. Nem mozdulok mellőled. Ha ez jelent neked valamit. – Köszi! – Felejtsük el ezt az egész búslakodást! – mondom egy idő múlva. – Egy kicsit éljünk, és kész! – Oké, nem rossz terv.
39
Elhúzódom, a műszerfal órájára pillantok. Háromnegyed nyolc – úgy gondolom, még rengeteg időnk van. Tudok valamit, amitől mindketten jobb kedvre derülünk. – Most meg hová megyünk? – kérdezi Christian. – Tetszeni fog – mondom, és ráadom a motorra a gyújtást. – Majd meglátod.
Egy óra múlva a Big Basin óriásfenyő-rezervátum központi parkolójában állítom le a kocsit, és kipattanok. – Gyere utánam! – hívom Christiant, és az óriásfák alatt a Pine Mountain túraösvény felé indulok. Magam is meglepődöm, hogy emlékszem az útra. Úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Ma derűsnek ígérkezik az idő, de a mamutfenyők árnyékában hűvös a levegő. Más kiránduló nem jár az ösvényen, és az a hátborzongató érzésem támad, hogy nincs is más ember a világon, csak Christian meg én, valahogy visszakeveredtünk az időben az emberiség hajnala előttre, és most bármelyik pillanatban egy gyapjas mamut léphet ki a fák közül, hogy ránk rontson. Christian néhány lépéssel mögöttem gyalogol, azt az érzést sugározza felém, hogy némán gyönyörködik a környezetben. Amikor a Sasfészekhez érünk, és némi sziklamászás vár ránk, nem habozik. Pillanatok alatt följutunk a tetőre, lenézünk a hatalmas fákkal teli völgyre, a távolban kéklő parti hegyláncra, a hegyeken túl fölsejlő óceán csillogására. – Hű! – ámul el, lassan körbefordul, hogy az egész látványt befogadja. – Az első alkalommal én is ezt mondtam. – Leülök egy kiálló kőre, hátradőlve sütkérezem a napon. – Erre a helyre hozott tizennégy éves koromban anyukám, hogy az angyalokról beszéljen. Azt mondta, ide jár elmélkedni, és most, hogy újra a közelben lakom, azt hiszem, én is ide fogok járni. A boldogságórához úgyis kell keresnem magamnak elmélkedőhelyet. A professzor úgy hívja: „biztonsági zóna”. – Tényleg, milyen az a boldogságóra? – Eddig elmegy. – Na és boldog vagy? – kérdezi leheletnyi csúfolódással a hangjában. Vállat vonok. 40
– A prof szerint az a boldogság, ha arra vágysz, amiben nem szenvedsz hiányt. Christian elgondolkozva hümmög. – Értem. Az a boldogság, ha arra vágysz, amiben nem szenvedsz hiányt. Remek. Akkor meg mi a probléma? – Ezt hogy érted? – Hogyhogy az előadás csak „elmegy”? – Ja. – Az ajkamba harapok, azután bevallom. – Valahányszor elmélkedem, tündökölni kezdek. Tátva marad a szája. – Minden alkalommal? – Hát jó, most már nem minden alkalommal, mióta kifilóztam, hogy működik a dolog. De ha úgy csinálom, ahogy kell – kiürítem az elmémet, a jelenre összpontosítok, tudod, csak létezem, emlékszel? –, szóval amikor tényleg belelendülök, akkor puff neki! Jön a dicsfény. Hitetlenkedve kuncog. – Na és hogy oldod meg? – Minden óra első öt percében igyekszem nem meditálni, amíg az összes többi diák nagyon is igyekszik meditálni. – Fölsóhajtok. – Ez persze a legkevésbé sem segíti az egész stresszoldást. Christian harsogva, jóízűen nevet, mint aki mindenestül kacagtatónak találja ezt a dolgot. Kellemes ez a hang, melengető, gerincbizsergető, a hatására én is nevetni szeretnék, de csak elmosolyodom, és szomorúan csóválom a fejemet, mintha azt kérdezném: Mi mást tehetnék? – Bocs! – mondja. – De ez irtó vicces. Tavaly egész évben ott álltál a Lila Kombiné színpadán, görcsösen igyekeztél dicsfénybe borulni, és nem sikerült, most meg erőfeszítéseket kell tenned, hogy magadba fojtsd. – Ezt nevezzük a sors iróniájának. – Fölállok, leveregetem a farmeromról a földet. – Na jó. Nem mintha nem élvezném veled a csevegést, Christian, de nem azért hoztalak föl ide, hogy locsogjunk. – Hanem? – hunyorog föl rám. Leveszem a kapucnis felsőt, és ledobom mellé. Most aztán tényleg értetlen képet vág. Hátat fordítok neki, és előhívom a szárnyamat, kiterjesztem, megmozgatom. Amikor ismét Christianre pillantok, már áll, valamiféle sóvárgó csodálattal szemléli a tollaimat, amelyek hófehérek a napfényben. Szeretné megtapogatni őket. 41
– Clara… – mondja elfúló hangon, előrelép, és kinyújtja a kezét. Elrugaszkodom a sziklától. A szél hidegen, mohón süvít, de a szárnyam széttárul, és egyre magasabbra emel. Nevetve elsuhanok a Sasfészektől, szinte súrolom a fák koronáját. Időtlen idők óta nem repültem. Nincs a földön ehhez a boldogsághoz fogható. Visszakanyarodom. Christian még a sziklán áll, engem figyel. Levette a dzsekijét. Kibontja feketével tarkázott, pompás fehér szárnyát, a szikla peremére lép, és lenéz. – Na mi lesz, nem jössz? – kérdezem. Elvigyorodik, majd két erőteljes szárnycsapással fölemelkedik a szikla tetejéről. Elakad a lélegzetem. Még soha nem repültünk együtt, így, fényes nappal, akadálytalanul, anélkül, hogy valami szörnyűség elől menekültünk vagy valami ijesztő felé tartottunk volna. Még sosem repültünk együtt szórakozásból. Elhúz mellettem, olyan sebesen, hogy csak egy villanást látok a kék égen. Jobb repülő nálam, tehetségesebb és gyakorlottabb is. Alig kell megrebbentenie a szárnyát, hogy a magasban maradjon. Egyszerűen repül, hasítja a levegőt, akár Superman. Gyerünk már, lajhár! – mondja. Fogj meg, ha tudsz! Nevetve indulok utána. Ma nincs itt más, csak mi ketten meg a szél.
42
4 A LABIRINTUS Aznap éjjel Tuckerrel álmodom, ketten lovagolunk Midasz hátán egy erdei ösvényen. Én ülök hátul, a lábam Tucker lábához simul, ahogy a ló izegmozog alattunk, karommal lazán átfogom a mellkasát. A fejem tele a fenyő, a ló és Tucker illatával. Tökéletesen fölengedek, élvezem a vállamra sütő napot, a hajamba kapó fuvallatot, az érzést, hogy a testünk egymáshoz simul. Tucker csupa jó, erős, meleg. És az enyém. Hozzábújok, és kék kockás ingén át megcsókolom a vállát. Hátrafordul, hogy mondjon valamit, cowboykalapjának karimája az arcomnak ütődik. Meghökkenek, elveszítem az egyensúlyomat, és kis híján lecsúszom a lóról, de Tucker megfog. Leveszi a kalapot, rám néz, szőkésbarna haja kócos, a szeme hihetetlenül kék, fölnevet azon a fátyolos hangján, amitől tiszta libabőrös lesz a karom. – Ez így nem jó. – A fejemre biggyeszti a kalapot, vigyorog. – Tessék! Rajtad sokkal jobban áll. – Oldalra hajtja a fejét, hogy megcsókoljon. Az ajka kissé kicserepesedett, mégis gyöngéd, finoman tapad az enyémhez. Az agyát betölti a szerelem. 43
Ebben a pillanatban jövök rá, hogy álmodom. Tudom, hogy ez nem a valóság. Már érzem is, hogy ébredezem. Pedig nem akarok fölébredni. Azt hiszem. Még nem. Kinyitom a szememet. Még sötét van, odakintről egy lámpa vizenyős ezüstfénye árad be a nyitott ablakon át, az ajtó alatt aranysáv fut, a bútor tompa árnyékokat vet. Furcsa, szinte déjá vu-szerű érzés fog el. Kísérteties csönd honol az épületben, tehát az órára sem kell néznem, anélkül is tudom, hogy nagyon késő van, illetve korán, attól függ, honnan szemléljük. Wan Chenre pillantok. Sóhajt álmában, és a másik oldalára fordul. Igazságtalannak tűnik ez az álom. Főleg ahhoz képest, hogy reggel olyan jól éreztem magam Christiannel. Éreztem, hogy közöm van hozzá, mintha végre a helyemre kerültem volna. Nagyon rendben volt a dolog. Hülye álom! Az eszetlen tudatalattim nem hajlandó szembenézni a tényekkel: köztem és Tucker között mindennek vége. Kész, befejeztük. Az a hülye agyam. A hülye szívem. Azután halk kopogtatás, olyan halk, hogy azt hiszem, csak képzeltem. Felülök, a fülemet hegyezem. Újra hallom. Egyszerre rádöbbenek, hogy a kopogtatás ébresztett föl. Magamra kapom a melegítőfelsőmet, és lábujjhegyen az ajtóhoz osonok. Kireteszelem, résnyire nyitom, és a folyosó ragyogó világosságába hunyorgok. Az ajtó előtt az öcsém áll. – Jeffrey! – hüledezem. Most biztos lazán kellene előadnom magamat, de nem megy. Jeffrey nyakába ugrom. Meglepetten homorít, a vállán megfeszülnek az izmok, ahogy rácsimpaszkodom, de azután végül a derekamra teszi a kezét, és fölenged. Olyan jó átölelnem, épen és egészségesen magam mellett tudnom őt, hogy majdnem fölnevetek. – Mit keresel itt? – kérdezem egy kis idő múlva. – Hogy találtál meg? – Miért, azt hiszed, nem tudlak megkeresni, ha akarlak? Ma már látni véltelek, de aztán valahogy szem elől tévesztettelek. Hátrahúzódom, jól megnézem magamnak. Valahogy nagyobbnak látszik. Magasabbnak, de vékonyabbnak. Idősebbnek. Karon ragadom, és levonszolom a mosodába, ahol anélkül beszélgethetünk, hogy fölébresztenénk a többieket. – Hol mászkáltál mostanáig? – esem neki, amint becsukódik mögöttünk az ajtó. 44
Persze számított a kérdésre. – Mindenfelé. Aú! – szisszen föl, amikor a vállába bokszolok. – Hé! – Hogy tudtál így lelépni, te jómadár? – mérgelődöm, és újra belébokszolok, most már erősebben. – Van fogalmad, mennyit aggódtunk miattad? A következő ütésnél elkapja az öklömet, és lefog. Meglepődöm, milyen erős, milyen könnyen meg tudta állítani. – Aggódtunk? – kérdezi, és mivel nem értem, mire gondol, megmagyarázza: – Ki aggódott? – Én, te idióta! Meg Billy, meg apu… A fejét rázza. – Apu nem aggódott miattam – mondja, és a szemében látom azt a haragos fényt, amelyet már-már elfelejtettem: dühös apura, mert kicsi korunkban otthagyott bennünket. Mert nem állt mellettünk. Mert hazudott. Mert mindazt képviselte Jeffrey életében, ami igazságtalanságnak érződik. Megfogom a karját. Hideg, nyirkos a bőre, mintha nedves időben a szabadban járkált, vagy felhők között röpködött volna. – Hol jártál, Jeffrey? – kérdezem, ezúttal higgadtan. Az egyik mosógép tetején lévő gombokkal játszik. – A saját ügyeimet intéztem. – Szólhattál volna, hogy hová mégy. Telefonálhattál volna. – Minek, hogy rábeszélhessetek, hogy legyek jó kis angyalvérű? Még akkor is, ha a végén letartóztatnak? – Elfordul, zsebre dugott kézzel áll, a cipőjével dörzsölget egy pontot a padlón. – Jó szag van itt – mondja, és ezt annyira nevetséges témaváltoztatási próbálkozásnak találom, hogy mosolyt csal ki belőlem. – Akarsz mosni? Ingyenes. Tudod egyáltalán, hogy kell mosni? – Tudom hát – feleli, és elképzelem, amint egy mosószalonban töri a fejét egy mosógépnél, épp különválogatja a fehéreket a sötétektől, most készül élete első önálló gépi mosására. Valamiért elszomorít ez a kép. Fura, hogy egész idő alatt, hónapokon át annyira szerettem volna beszélni az öcsémmel, hogy képzeletbeli társalgásokat folytattam vele, azon töprengtem, mit mondok majd, amikor viszontlátom. Ki akartam faggatni. Úgy gondoltam, jól beolvasok neki. Rábeszélem, hogy jöjjön haza. Együttérzésemről biztosítom a vele történtek miatt. Megpróbálom rávenni, hogy meséljen azokról a mozzanatokról, amiket nem értek vele 45
kapcsolatban. Meg akartam mondani, hogy szeretem. De most, hogy itt van, fogalmam sincs, mit mondjak. – Suliba fogsz járni valahol? – kérdezem. Lebiggyeszti az ajkát. – Minek járnék? – Szóval nem tervezed, hogy leérettségizel? Ezüstös szeme hideggé válik. – Miért, hogy beiratkozhassak valami flancos egyetemre, mint a Stanford? Lediplomázzak, kilenctől ötig melózzak, megnősüljek, házat vegyek, kutyát tartsak, összehozzak pár gyereket… egyébként miféle gyerekeink lesznek, harminchét és fél százalékos angyalvérűek? Mit gondolsz, arra is van latin műszó? És aztán jól megvalósítom az amerikai angyalálmot, és boldogan élek, míg meg nem halok? – Ha erre vágysz. – Nem erre vágyom – mondja. – Az emberek élnek így, Clara. Én pedig nem az vagyok. Küszködöm, hogy higgadt maradjon a hangom. – Dehogynem. – Csak negyedrészt vagyok ember. – Úgy néz föl rám, mintha belém látna, fölmérné az én emberi mivoltomat is. – Az édeskevés. Miért az határozna meg engem? Karba teszem a kezemet, didergek, pedig nincs is hideg. – Jeffrey – mondom csöndesen –, nem futamodhatunk meg a problémáink elől. Megvonaglik az arca, azután otthagy, kifelé indul. – Hiba volt idejönnöm – motyogja, és eltűnődöm: miért jött ide? Vajon miért akart találkozni velem? – Várj! – megyek utána, és elkapom a karját. – Hagyjál, Clara! Elegem van a játszadozásból. Tele van a hócipőm. Nekem többé senki nem dirigál. Azt csinálom, amit akarok. – Ne haragudj! – Elhallgatok, mély lélegzetet veszek. – Ne haragudj! – próbálkozom újra, halkabban. – Igazad van. Nincs jogom dirigálni neked. Nem vagyok… Anyu – gondolom, de nem jön ki a számon a szó. Elengedem Jeffrey karját, és pár lépést hátrálok. – Ne haragudj! – mondom ismét. 46
Egy pillanatra mélyen a szemembe néz, mintha azt fontolgatná, mennyit áruljon el. – Anyu tudta – szólal meg végül. – Tudta, hogy el fogok szökni. – Hogyhogy? – meredek rá. Gúnyosan csücsörít. – Azt mondta, a verebek csiripelték. Ezt pontosan úgy hangzik, ahogy anyu mondhatta. – Gondolom, feldühített. – Ja. Az örökös mindentudásával. Elkínzott mosolyától megszakad a szívem. – Jeffrey… – próbálok mesélni neki a mennyországról, arról, hogy láttam anyut, de nem hagy szóhoz jutni. – A lényeg az, hogy tudta – mondja. – Egy kicsit föl is készített rá. – De talán most én… – Nem. Most semmi szükségem rá, hogy belekavarj az életembe. – Zavartnak látszik, mintha most kapott volna észbe, hogy milyen goromba hangot ütött meg. – Úgy értem, ezt egyedül kell megoldanom. Rendben, Clara? De semmi bajom. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked. Nem kell aggódnod miattam. Jól vagyok. – Oké – dünnyögöm, hirtelen berekedtem. Megköszörülöm a torkomat, erőt gyűjtök. – Jeffrey… – Vissza kell mennem – mondja. Bólintok, mintha logikusan hangzana, hogy hajnali ötkor sietnie kell valahová. – Adjak pénzt? – Nem szükséges – feleli, mégis kivárja, amíg fölszaladok a szobámba az erszényemért, és elfogadja, amit a kezébe nyomok. – Ha kell valami, hívjál! – kötöm a lelkére. – Komolyan mondom. Hívj föl! – Minek, hogy dirigálhass? – kérdezi, de minden rosszindulat nélkül. Kikísérem a bejárathoz. Kint hideg van. Aggódom, mert nincs rajta kabát. Aggódom, mert a negyvenkét dollár, amit adtam neki, nem elég arra, hogy jóllakjon és fedél legyen a feje fölött. Félek, hogy nem láthatom többé. – Most már elengedhetnéd a karomat – mondja. Kieresztem az ujjaim közül. – Jeffrey, várj! – szólok utána, ahogy elindul. 47
Nem áll meg, nem fordul hátra. – Majd hívlak, Clara. – Ajánlom is! – kiáltom. Befordul az épület sarkán. Összesen három másodpercig bírom, aztán utánarohanok, de mire odaérek, ő már eltűnt. Az a hülye varjú a boldogságórán sem száll le rólam, épp az ablak előtt gubbaszt egy ágon, engem figyel. Pillanatnyilag elmélkednem kellene, ami azt jelenti, hogy úgy csinálok, mintha együtt lazulnék a többi hatvanvalahány diákkal, akik szanaszét a padlón különféle meditációs pozitúrákba helyezkedtek, elengednek minden evilági gondolatot meg mit tudom én, mit, csakhogy én valójában nem tehetem, mert rögtön úgy kezdenék fényleni, mint egy szoliágy. Elvileg csukva kellene tartanom a szememet, de folyton kinyitom, hogy lássam, ott van-e még a madár, és valahányszor ellenőrzöm, úgy néz rám az üvegen át azzal az élénksárga szemével, mintha heccelődne velem: Na mi az, nem tetszik? És mit akarsz csinálni? Ez biztos csak véletlen. Nem ugyanaz a madár. Kizárt dolog. Jó, ugyanúgy néz ki, de hát minden varjú ugyanolyan, vagy nem? Vajon mit akar tőlem? Komolyan aláássa a belső békére irányuló törekvésemet. – Mindannyian kiváló munkát végeztek – mondja dr. Welch, és a feje fölé nyújtja a kezét. – Most szánjanak néhány percet a hálaadó naplónk írására, azután megkezdjük a vitát. Hess innen! – zavarom el gondolatban a madarat. Nehogy kiderüljön, hogy fekete szárnyú vagy. Legyél csak egy buta madár. Semmi kedvem már megint egy fekete szárnyúval vesződni. A madár megbillenti a fejét, egyet károg, majd elrepül. Mély lélegzetet veszek, és kifújom. Kezdek üldözési mániás lenni, állapítom meg magamban ismét. Ez csak egy madár. Ez csak egy madár. Fölösleges kibuknom miatta. Hálát adok, hogy letelt az elmélkedési idő – írom a naplómba a rend kedvéért. A mellettem ülő srác odanéz, meglátja, mit vetettem papírra, és elvigyorodik. – Nekem se nagyon megy – mondja. Ha tudná… De mosolyogva bólintok. 48
– Ugye Clarának hívnak? – suttogja. – Megjegyeztem a hülye ismerkedős játékon, amit első nap játszottunk. Dr. Welch megköszörüli a torkát, és nyomatékosan néz kettőnkre, ami azt jelenti, pillanatnyilag hálaadással kéne foglalkoznunk, nem pedig szövegeléssel. A srác vigyorog, és kissé elfordítja a füzetét, hogy láthassam, mit írt: Thomas vagyok, hálát adok, hogy ebből a tárgyból csak aláírást kell szerezni. Mosolygok, újra bólintok. Egyébként is tudtam a nevét. Magamban Hitetlen Tamásnak hívom, mert ő köt bele leginkább mindenbe, amit dr. Welch mond. A múlt héten például dr. Welch kijelentette, hogy az anyagi javak meg a munka hajszolása helyett inkább elégedjünk meg önmagunkkal, mire Thomas keze a magasba lendült, és valami olyasmit mondott, hogy: – De ha mindannyian elégedetten szemlélnénk, amire éppen jutottunk, akkor senki sem törekedne a kiválóságra. Persze én is szeretnék boldog lenni, de nem azért jöttem a Stanfordra, hogy boldogságot találjak. Azért jöttem, mert a legjobb akarok lenni. Milyen kis szerény. Rezeg a telefonom, és dr. Welch megint idenéz. Várok néhány pillanatig, mielőtt kicsempészem a készüléket a zsebemből. Angela SMSezett, arra kér, hogy találkozzunk az Emléktemplomnál. Óra után lerobogok a boldogsággyakorlás helyszínéül szolgáló Meyer Könyvtár főlépcsőjén, és Thomas utánam szól: – Clara, várj! Bár nincs sok időm erre, megállok. Idegesen pásztázom az eget a titokzatos varjú után, de nem látok semmi rendkívülit. – Figyelj, nincs kedved… – akad el Thomas, miután magára vonta a figyelmemet, mintha elfelejtette volna, mit akart mondani. – Nincs kedved kajálni valamit? A Tresidder mögött van egy hely, ahol isteni csirkés burritót adnak. Van benne babos rizs és pico de gallo… – Nem érek rá. Találkozom valakivel – szakítom félbe, mielőtt jobban belemelegedne a burrito töltelékének részletezésébe. Én is tudom, hogy hihetetlenül finom, de most tényleg találkozom valakivel, és egyébként sem nagyon óhajtok Hitetlen Tamással hetyegni. Ez biztos. Megnyúlik az arca. – Hát akkor majd valamikor máskor – jelzi vállrándítással, hogy nem nagy ügy, de szikrányi sértett büszkeséget érzek felőle, amolyan „mit 49
képzel magáról ez a tyúk?” kisugárzást, és így mindjárt kevésbé furdal a lelkiismeret, amiért leléptettem. Angela SMS-e – Tali 17.30 Emltempl FONTOS – kényszerít, hogy kocogóra vegyem az iramot az árkádok alatt, sietős lépteim visszhangoznak a sakktáblamintás járólapokon. Végtére is itt, a Stanfordon játszódik a látomása – eleve ezért kötöttünk itt ki mindannyian –, úgyhogy a „fontos” szó most egetverő jelentőséggel bírhat. Az órámra nézek – tizenhét óra harmincöt –, és átvágok az udvaron, nem is lassítok, mint máskor szoktam, hogy befogadjam a templom látványát, a homlokzat csillogó aranymozaikját, a tető ormán ülő keltakeresztet. Vállammal belököm a súlyos tömörfa kaput, és belépek. Egy pillanatra megállok az előtérben, hogy a szemem hozzászokjon a benti félhomályhoz. Nem azonnal veszem észre Angelát a bent elszórtan lézengő diákok között, a legtöbbjük valami innen kivehetetlen útvonalat követve ballag a szentély elülső részénél. A mahagóni padsorok közötti vörös szőnyegen lépkedek feléjük, szinte a bőrömet csiklandozza a sok angyalábrázolás. Angyalok mindenütt: a színes üvegablakokról, a kétoldali mozaikokról, a mennyezet boltívei közül tekintenek le, valamennyiük szárnya széttárva. Gondolom, az egyikük alighanem Mihály. Michael. Ha az apukámat keresem, csak templomba kell mennem. Megpillantom Angelát. A többiekkel együtt az elülső lépcső tetején, egy körön belül mászkál. Valami le van terítve a padlóra, mint valami hatalmas szőnyeg, sötétkék alapon fehér mintás, egyfajta kacskaringós ösvény. Angela nem vesz észre. Elmélyülten csücsörít, azután úgy mozgatja az ajkát, mintha mondana valamit, de nem hallok más hangot, csak csoszogást és a lépkedők ruhájának suhogását. Angela a kör közepén megáll, néhány másodpercre lehajtja a fejét, a haja eltakarja az arcát, azután ismét elindul, lassan lépked, a karja himbálózik az oldalán. Az empátiám fölélénkül. Mindenkit átérzek, a körben tartózkodó minden egyes embert. Balra az egyik lányt honvágy gyötri. Hiányzik neki a nagyváros, a családja, a lift nélküli tömbházi lakásuk, a két kishúga. Egy srác, aki most állt meg középen, rettenetesen szeretne jelest kapni az első függvénytan zárthelyijére. Egy másik srác a filmesztétika szemináriumon látott szösziről ábrándozik, vajon úgy gondolja-e róla, hogy jó az ízlése a filmek terén, vajon tetszik-e neki, azután meg elszégyelli magát, hogy ilyesmiken jár az esze ezen a szent helyen. Érzelmeik és egymásba fonódó gondolataik megannyi légáramlatként csapnak meg a templom csöndjében 50
– hevesek és hűvösek, félelem, magány, remény és boldogság –, de úgy tűnik, mindez kitisztul belőlük, mintha az agyukban összezsúfolódott érzéseket lassan elszívná az a kör, ahogy a víz örvénylik a lefolyóban. És mindenekfölött Angelát érzem. Összpontosít. Csupa céltudatosság. Elszántság. Egy irányítható rakéta feltartóztathatatlanságával keresi az igazságot. Helyet foglalok az első padban, a térdemre könyökölök, behunyom a szememet, és várok. Hirtelen eszembe jut Jeffrey kölyökkorában, még abban az időben, amikor én is kicsi voltam, templomba jártunk, és egyszer a szentbeszéd közepén elaludt. Lekókadt a feje, anyuval kínlódtunk, nehogy elnevessük magunkat, de aztán horkolni kezdett, anyu oldalba bökte, és hirtelen felült. – Mi van? – suttogta. – Imádkoztam! Elfojtok egy nevetést, ahogy visszaemlékszem erre. Imádkoztam. Óriási! Kinyitom a szememet. Valaki ül mellettem, épp a cipőjét húzza. Viharvert, fekete magas szárú cipő, a fűzője kirojtosodott. Angeláé. Fölnézek a barátnőmre. Bő, fekete pamutfelső és lila macskanadrág van rajta, kicsit slamposabb a szokottnál, semmi smink, még a szeme sincs feketével kihúzva, mint máskor. Az arcán ugyanaz a kifejezés, mint tavaly, amikor azt próbálta kispekulálni, melyik egyetemre menjen: bosszankodás és izgalom keveréke. – Szia! – szólalok meg, de lepisszeg, és a kijárat felé int. Követem a szabadba, jólesik az arcomat simogató friss levegő, a hirtelen napfény, a könnyű szél, amely megborzolja az udvar szélén magasló pálmák üstökét. – Elég sokáig tartott, hogy ideérj – jegyzi meg Angela. – Mi az az akármi a templomban? – Labirintus. Illetve utánzat. PVC-ből készült, föltekerhető és szállítható. Az európai templomokban található hatalmas kőlabirintusok nyomán alakították ki. Abból a megfontolásból, hogy a körbe-körbe járás fölszabadítja az elmét az imádkozáshoz. Fölvonom a szemöldökömet. – A rendeltetésemen gondolkoztam – mondja. – És bevált? Fölszabadult az elméd? Vállat von. – Először azt hittem, semmi értelme, de mostanában nagyon nehezemre esik koncentrálni. – Megköszörüli a torkát. – Úgyhogy megpróbáltam, és kis idő múltán elképesztő világosság támadt bennem. 51
Hajmeresztő. Egyszerűen beléd szivárog. Azután kiokoskodtam, hogy ezen a módon előidézhetem a látomásomat. – Előidézheted a látomásodat? Tudatosan? – Persze, hogy tudatosan – vág mérges arcot. Ettől a közléstől azonnal kedvet kapok, hogy visszamenjek a templomba, és kipróbáljam a dolgot. Talán így többet is kaphatok annál a kis sötétségnél. Talán kideríthetem, mi is a látomásom. Ugyanakkor azonban idegenkedem a gondolattól, hogy önként belépjek abba a vaksötét helyiségbe. – Szóval most jön az, amiért SMS-eztem neked – mondja Angela, és kihúzza magát. – Megvan a szöveg. Rámeredek. Türelmetlenül széttárja a kezét. – A szöveg! A szöveg! Egész idő alatt, vagyis hosszú éveken át, Clara, ezen a helyen jártam a látomásaimban, és tudtam, hogy mondanom kell valakinek valamit, de sosem hallottam magam, amint kiejtem a szavakat. Megőrjített, különösen azóta, hogy idejöttem, és tudtam, hogy csakhamar be fog következni – gondolom, legalábbis négy éven belül. Hírvivővé kell válnom, mármint ezt hittem, de egészen mostanáig nem ismertem az üzenetet, amelyet közvetítenem kell. – Mély lélegzetet vesz, sóhajtva kifújja. Behunyja a szemét. – A szöveget. – Na és mi az? Kinyitja a szemét, az íriszén aranyfény csillan meg. – A hetedik a miénk – mondja. Felőlem. – De mit jelent ez? Elkomorul, mintha talán tőlem várta volna, hogy tudjam a választ, és eláruljam neki. – Hát, tudvalévő, hogy az összes szám közül a hetes a legjelentőségteljesebb. – Miért, mert hét napból áll egy hét? – Igen – válaszolja teljesen komoly képpel. – Hét nap egy hét. Hét hangjegyből tevődik össze a zenei skála. Hét szín alkotja a szivárványt. Ez tényleg az agyára ment. Becsavarodott a körözéstől. Bár ha jobban belegondolok, nem nagyon kéne meglepődnöm a mániákusságán. Angela már csak ilyen.
52
– Ejha! Szóval a hetes szám hozta el a látomásodat – viccelődöm. Önkéntelenül a Szezám utca jut eszembe. „Mai adásunkat a tizenkettes szám meg a pont hozta el nézőinknek. Itt a pont! Pont egy tucat!” – Jaj, Clara, ne komolytalankodj! – szól rám. – A hét a tökéletesség és isteni teljesség száma. Isten száma. – Isten száma – visszhangzom. – Jó, Angela, de az mit jelent, hogy „a hetedik a miénk”? – Nem tudom – vallja be homlokráncolva. – Arra gondoltam, hogy talán valamiféle objektum. Vagy esetleg dátum. De… – kapja el a kezemet. – Gyere velem! Megint átráncigál az udvaron, lényegében megtesszük visszafelé ugyanazt az útvonalat, amelyen idejutottam, végig az árkádok alatt, oda, ahol egy szoborcsoport feketéllik, Rodin Calais-i polgárok-jának másolata, hat gyászos ábrázatú férfi kötéllel a nyakán. Nem ismerem a történetüket, nem tudom, miféle végzet felé tartanak, de az világos, hogy a halálba indulnak, és mindig is furcsának, nyugtalanítónak találtam, hogy ezekbe botlom a Stanford nyüzsgő campusa közepén. Eléggé hervasztó. – Ők jelennek meg a látomásomban. Angela elvonszol a calais-iak mellett, végül megállunk a lépcső tetején, amely az ovális gyepszőnyegre és az azon túl húzódó Palm Drive-ra néz, a magas pálmákkal szegélyezett, hosszú útra, az egyetem hivatalos bejáratára. Alkonyodik. Diákok frizbiznek a pázsiton sortban, ujjatlan trikóban, napszemüvegben, strandpapucsban. Mások a fák tövében heverésznek, tanulnak. Biciklik surrognak el mellettük, madarak énekelnek. Egy autó halad az Ovális szélén, tetőcsomagtartóján szörfdeszka. Hölgyeim és uraim – gondolom –: íme, a kaliforniai október! – Itt játszódik le – áll meg Angela, és megveti a lábát. – Pontosan itt. Lenézek. – Hogyhogy? Mármint itt, ahol állunk? Bólint. – Abból az irányból jövök – mutat balra. – Ezen az öt lépcsőfokon megyek föl, és pontosan ott vár rám valaki. – A szürke öltönyös pasas – emlékszem vissza, hiszen elmesélte. – Igen. És neki fogom azt mondani, hogy „A hetedik a miénk.” – Tudod már, hogy ki az?
53
Ingerült torokhangot hallat, mintha kipukkasztottam volna a „figyelj már, milyen zseni vagyok!” lufiját azzal, hogy olyasmit vetek föl, amire nem tudja a választ. – A látomásban az az érzésem, mintha ráismernék, de háttal áll nekem. Egyáltalán nem látom az arcát. – Á, ez is olyan! – gondolok vissza azokra az időkre, amikor az első látomásom jelentkezett, az erdőtüzes, a lángokat figyelő sráccal, és tisztára kiborított, hogy egyáltalán nem láttam, hogy néz ki. Utána eltartott egy ideig, amíg megszoktam, hogy szemből láthatom Christiant. – Nyilván ki fogom találni – mondja Angela, mintha nem is lenne fontos. – De pontosan itt játszódik le. Ezen a helyen. – Nagyon izgis – mondom, mivel ezt akarja hallani. Bólint, de látom az arcán, hogy nem hagyja nyugton valami. Az ajkát rágcsálja, azután fölsóhajt. – Mi a baj? – kérdezem. Megrázza magát. – Pontosan itt – ismétli, mintha varázserővel bírna ez a hely. – Pontosan itt – visszhangzom. – A hetedik a miénk – suttogja. A Roble-ba menet átvágunk a pápua új-guineai szoborparkon. A magas fák között több tucat, bennszülött stílusban faragott faoszlop és nagyméretű kőfaragvány áll. Tekintetem egyenesen A gondolkodó primitív verziójára siklik, egy előregörnyedő férfialakra, amely bumfordi fejét töprengő arckifejezéssel fogja két keze közé. A feje búbján nagy fekete varjú ül. Ahogy közeledünk, a varjú megfordul, rám néz. Károg. Megtorpanok. – Mi az? – kérdezi Angela. – Az a madár – felelem, és megremeg a hangom zavaromban, mert tudom, milyen butaságnak fog tűnni, amit mondok. – Már vagy negyedszer látom, amióta idejöttem. Azt hiszem, követ engem. Angela a madárra sandít. – Honnan tudod, hogy ugyanaz a madár? – kérdezi. – Rengeteg itt a madár, Clara, és megszokhattad, hogy a közelünkben furcsán viselkednek a madarak. Ez nem újdonság. – Nem tudom. Csak egy érzés. 54
Kissé elkerekedik a szeme. Gondolod, hogy Samjeeza követhetett idáig? – kérdezi némán, ami meghökkent. Elfelejtettem, hogy tud beszélni a gondolataimban. Nem érzel bánatot? Azonnal elröstellem magamat, hogy ez eddig eszembe sem jutott. Ilyen hülyeséget! Sam környezetében rendszerint minden előzmény nélkül bánat tör rám. Fölnézek a madárra, lassan kitárom elmém kapuját, és várom, hogy betóduljon rajta Samjeeza kétségbeejtő, zsongító szomorúsága. Ám mielőtt a saját szorongásomon túl bármi egyebet észlelhetnék, a madár szinte csúfolódva fölrikolt, és elszáll a fák közt. Utána bámulunk Angélával. – Valószínűleg csak egy madár – mondom, és borzongás fut végig rajtam. – Na persze – feleli Angela olyan hangon, amelyből az csendül ki, hogy egy másodpercig sem hiszi. – De hát mit lehet tenni? Gondolom, hogy ha fekete szárnyú, az úgyis hamar kiderül. Gondolom, ki. – Szólnod kéne róla Billynek – indítványozza Angela. – Mit tudom én, hátha ad valami tanácsot. Esetleg valami madárriasztót. Szívesen nevetnék a megfogalmazáson, de valamiért nincs nevethetnékem. Bólintok. – Ja, majd fölhívom Billyt – mondom. – Úgysem beszéltem vele egy ideje. Rühellem ezt. Mobillal a kezemben ülök az ágyam szélén. Nem tudom, mit fog szólni Billy, ha elújságolom, hogy talán fekete szárnyút láttam, de nagy valószínűséggel azt ajánlja, hanyatt-homlok meneküljek – mert ezt tesszük, ha fekete szárnyút látunk, újra meg újra ezt tanították nekünk. Elmenekülünk. Valami megszentelt helyre megyünk. Elrejtőzünk. Nem szállhatunk harcba velük. Túl erősek ahhoz. Legyőzhetetlenek. Tavaly például, amikos Samjeeza fölbukkant a sulimnál, a felnőttek rögtön védőőrizet alá helyeztek bennünket. Megrémültek. Talán ez most azt jelentené, hogy itt kell hagynom a Stanfordot. Összeszorítom a fogamat. Unom már az örökös parázást. A fekete szárnyúaktól, a rémisztő látomásoktól meg a kudarctól. Herótom van az egésztől. 55
Azt juttatja eszembe, amikor kicsi voltam, talán hat-hét éves, és átestem egy sötéttől rettegős fázison. Állig betakarózva feküdtem, abban a meggyőződésben, hogy minden árnyék egy-egy szörny: idegen lény, amelyik engem elrabolni jött, vámpír, kísértet, amelyik mindjárt megfogja a karomat a jéghideg hullakezével. Szóltam anyunak, hogy szeretnék felgyújtott lámpa mellett aludni. Engedett a kívánságomnak, vagy akár az ágyába is bebújhattam, melengető, vanília illatú testének biztonságos közelébe kucorodhattam, de nemsokára azt mondta: – Ideje abbahagynod a rettegést, Clara. – Nem tudom. – Dehogynem. – Szóróflakont nyomott a kezembe. – Ez szentelt víz – magyarázta. – Ha bármi ijesztő merészkedik a szobádba, zavard el onnan, és ha a szép szóra nem hallgat, fújd le ezzel! Komolyan kételkedtem a szentelt víz idegen lényekre gyakorolt hatásában. – Próbáld csak ki! – biztatott. – Majd meglátod, mi történik. A következő éjjel végig azt motyogtam, hogy „Menj innen!”, és az árnyékokat spriccelgettem, és anyunak lett igaza. A szörnyek eltűntek. Én magam zavartam el őket, egyszerűen azzal, hogy nem voltam hajlandó félni tőlük. Erőt vettem a félelmemen. Legyőztem. Most is így érzek, mintha elég lenne elutasítanom a félelmet, és a madár már el is kotródna. Bárcsak anyut hívhatnám föl Billy helyett! Vajon ő mit mondana, ha valami csoda folytán odamehetnék hozzá, ha leszaladhatnék a földszintre, a szobájába, ahogyan Jacksonban szoktam, és mindent elmesélhetnék neki? Azt hiszem, tudom. Megpuszilná a halántékomat, ahogy mindig, és félresimítaná a hajamat. Paplannal betakargatna. Teát főzne, én meg a konyhapulthoz ülnék, és mesélnék neki a varjúról meg a látomásbeli sötétségről, az abban átélt érzéseimről, a félelmeimről. És szeretném, ha ezt válaszolná: Ideje abbahagynod a rettegést, Clara. Veszélyek mindig lesznek. Éld az életedet! Kikapcsolom a telefont, és az íróasztalomra teszem. Nem hagyom, hogy ezt műveld velem! – gondolom a madárnak, bár pillanatnyilag nincs jelen. Nem félek tőled. És nem engedem, hogy elüldözz innen.
56
5 NAGYON MEGKÍVÁNOK EGY SAJTBURGERT Kezdenek gyorsabban peregni a napok, az október novemberbe hajlik. Átragad rám az iskola szelleme, a „stanfordi kacsa-szindróma”, amelynek jegyében látszólag nyugodtan úszunk, de a felszín alatt eszeveszetten csapkodunk a lábunkkal. Hetente öt napon, napi öt-hat órában előadásokat hallgatok. Egy-egy előadótermi órára durván két órát készülök egyéni tanulással. Ha utánaszámolunk, ez minimum heti hetvenöt óra. Ha már most a teljes hétből levonjuk az alvást, evést, zuhanyozást, valamint a szórványos látomásokat, amelyekben Christiannel rejtőzködöm valami sötét zugban, akkor sacc per kábé olyan húsz órám marad, hogy részt vegyek egy-egy bulin a többi roble-os csajjal, vagy felhörpintsem a szombat délutáni kávémat Christiannel, vagy nasibeszerző körútra induljak Wan Chennel, vagy moziba menjek, vagy strandra, vagy frizbigolfozni tanuljak az Oválison. Hébe-hóba Jeffrey is fölhív, ami nagy megkönnyebbülés, és most már majdnem heti rendszerességgel együtt reggelizünk abban a kávézóban, ahová kölyökkorunkban anyu hordott bennünket. 57
Szóval nem valami sok időm jut rá, hogy az iskolán kívül bármi másra gondoljak. És ez nekem éppen jó így. A campusban továbbra is szoktam látni a varjút, de legjobb képességeim szerint rá sem hederítek, és minél többször látom úgy, hogy semmi sem történik, annál inkább elhiszem azt, amiről győzködöm magamat: ha nem törődöm vele, minden rendben lesz. Nem számít, hogy Samjeeza az, vagy sem. Igyekszem úgy tenni, mintha minden normális mederben folyna. Ám azután egyik nap a kémiaépületből lépünk ki Wan Chennel, amikor hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Megfordulok, és egy magas, szőke férfit látok egyenes szabású barna öltönyben és fekete filckalapban – 1965 körülinek tippelem – állni a gyepen. Angyal. Hiába is tagadnám. Ráadásul az apukám. – Jé, szia! – köszönök bénán. Hónapok óta, az anyu halála utáni hét óta hírét sem hallottam, és most pujf! Feltűnik. Mintha egyenesen a Reklámőrültek díszletéből sétált volna ki. Bizarr módon bicikli van nála, egy mutatós, kék-ezüst Schwinn bringa, amelyet némi nehézségek árán sikerül az épület falához támasztania, majd odakocog, ahol Wan Chennel állunk. – Ööö… hát akkor – szedem össze magam –,Wan Chen, ez az apukám, Michael. Apu, ez a szobatársam, Wan Chen. – Örvendek – dörmögi apu. Wan Chen arca elzöldül, azt mondja, órára kell mennie, és nyomban el is pályázik. Apu ilyen hatást gyakorol az emberekre. Ami engem illet, eltölt a mélyen gyökerező boldogság – ahogy minden alkalommal, ha az apám közelébe kerülök –, az ő belső békéjének, éghez kötődésének, túláradó örömének tükröződése. Azután, mivel nem szeretem mások érzelmeit átélni, még a jókat sem, megpróbálom kirekeszteni magamból. – Kerékpáron jöttél ide? – kérdezem. – Dehogy! – nevet. – Ezt neked hoztam. Szülinapi ajándék. Meglepődöm. Az még hagyján, hogy júniusban ünnepeltem a születésnapomat, most pedig novembert írunk. Nem emlékszem, hogy valaha is személyesen aputól kaptam volna születésnapi ajándékot. Azelőtt rendszerint postán küldött valami extra cuccot, pénzzel tömött borítékot vagy drága medált vagy hangversenyjegyeket. Pénzt kocsira. Szebbnél 58
szebb dolgokat, de mindig olyan benyomást keltett, mintha meg akarna vásárolni, jóvá akarná tenni a tényt, hogy elhagyott bennünket. A homlokát ráncolja, ez nem kimondottan természetes arckifejezés nála. – Anyád intézte az ajándékokat – vallja be. – Ő tudta, mit szeretnél. Ő javasolta ezt a biciklit is. Azt mondta, szükséged lesz rá. Nagy szemeket meresztek. – Várjunk, úgy érted, anyu küldte az összes cuccot? Félig-meddig bűntudatosan bólint, mintha épp beismerte volna, hogy csalt a jó apukák vizsgáján. Aha. Szóval tulajdonképpen anyutól kaptam ajándékokat, miközben azt hittem, hogy a távol lévő apám ajándékoz meg. Jó kis kavarodás. – És veled mi a helyzet? Van egyáltalán születésnapod? – kérdezem, mert okosabb nem jut eszembe. – Mindig azt hittem, hogy július tizenegyedike a szülinapod. Elmosolyodik. – Az volt az első teljes nap, amelyet édesanyáddal tölthettem, az első közös napunk. 1989. július tizenegyedike. – Értem. Szóval olyan, mintha huszonhárom éves lennél. – Igen – bólint. – Olyan, mintha huszonhárom éves lennék. Ahogy az arcát kémlelem, arra gondolok, hogy Jeffrey őrá ütött. Ugyanaz az ezüstszürke szempár, ugyanaz a haj, ugyanaz az aranyló bőr. Csak az a különbség, hogy míg apu a szó szoros értelmében öreg, mint a föld, és mindennel békességben él, Jeffrey csupán tizenhat, és az égvilágon semmivel sincs békességben. Valahol „a saját ügyeit intézi” – bármit jelentsen is ez. – Találkoztál Jeffrey-vel? – kérdezi apu. – Ne olvass a gondolataimban, az bárdolatlanság! Igen, eljött meglátogatni, és párszor fölhívott, azt hiszem, lényegében azért, mert nem akarja, hogy nyomozzak utána. Valahol errefelé lakik. Holnap Joanie kávézójába megyünk. Egyedül így tudom elérni, hogy némi időt szánjon rám: potyakajával. De hát minden eszközt megragadok. – Orbitális ötletem támad. – Gyere el te is! Apu hallani sem akar ilyesmiről. – Biztos nem hajlandó szóba állni velem.
59
– Hát aztán? Kamasz. Te meg az apja vagy – mondom, és azt már csak magamban teszem hozzá, de ő alighanem így is hallja, hogy rá kellene venned, hogy hazajöjjön. A fejét rázza. – Nem tudok segíteni rajta, Clara. Végigpergettem minden lehetséges forgatókönyvet, és semmiképpen nem hallgat rám. Sőt a közbeavatkozásom inkább ronthat a helyzetén. – Megköszörüli a torkát. – Egyébként jó okkal jöttem ide. Azt a feladatot kaptam, hogy kiképezzelek. A szívem szaporábban kezd verni. – Kiképezz? Mire? A rágóizmai megfeszülnek, miközben azt fontolgatja, menynyit hozzon a tudomásomra. – Nem tudom, tisztában vagy-e vele, hogy az apád katona. Másként az égi seregek vezére, de nem bánom, vegyük szerényre a figurát. – Igen, ezt nagyjából tudtam. – És a kardforgatás az egyik szakterületem. – A kardforgatás? – mondom ki a kelleténél hangosabban, úgyhogy az arra járók riadt pillantásokat vetnek ránk. Halkabbra fogom a hangomat. – Ki fogsz képezni, hogy karddal vívjak? Olyan… lángoló karddal? Ámbár ez Christian látomása – gondolom azonnal. Nem az enyém. Én meg a vívás, ugyan már. Apu a fejét rázza. – Az emberek tévedésből gyakran lángoló kardnak vélik, a lobogó fénye miatt, pedig dicsfényből van, nem tűzből. Dicsfénykard. Nem hiszek a fülemnek. – Dicsfénykard? Az meg minek? – A tervhez tartozik – feleli rövid habozás után. – Vagy úgy. Szóval létezik egy konkrét terv. Ami engem is érint – mondom. – Igen. – Írásos formában is rögzítették ezt a vezértervet, hogy belekukkanthassak? Csak egy pillanatra. A szája sarka fölfelé kunkorodik. – Még folyamatban van a munka. Szóval készen állsz? – kérdezi. – Hogyhogy, most? 60
– Nincs jobb a jelen pillanatnál – mondja, és fogadni mernék, hogy ezt viccesnek találja. Idehozza a biciklit, azután együtt ballagunk visszafelé a Roble-hoz. – Egyébként hogy megy a suli? – kérdezi, mint minden kötelességtudó apuka. – Jól. – És hogy van a barátnőd? Furcsállom, hogy a barátaim felől érdeklődik. – Ööö… melyik? – Angela – mondja. – Nem miatta jöttél a Stanfordra? – Ja, de. Angela jól van. Asszem. Az az igazság, hogy az Emléktemplom óta, vagyis majdnem három hete nem lógtunk együtt Angelával. A múlt hét végén fölhívtam, és megkérdeztem, nincs-e kedve megnézni az új kaszabolós filmet, amit mindenszentekkor mutattak be, de lepattintott. Csak annyit mondott, hogy nem ér rá. Bulik sem érdeklik, sőt költészeti felolvasóestek sem, pedig azt hittem, hogy az utóbbiakért odáig van, és nemigen jár máshová, mint tanórákra, de még a „Világformáló költők” előadásokon is furcsán hallgatag, nem nyilvánít véleményt. Mostanában többször látom Angela szobatársait, mint őt magát: Robint hétfőn és szerdán művészettörténeten, előadás után pedig sokszor együtt kávézunk, Amyvel meg folyton ugyanabban az időben toppanunk be reggelizni a menzára, és olyankor egy asztalhoz ülünk, és megy a dumcsi ezerrel. Kettejük révén tudom, hogy Angela vagy a templomban tölti az idejét, vagy begubózik a szobájukba, a laptopjára tapad, félelmetesen vaskos köteteket böngész, a jó öreg feketefehér jegyzetfüzetébe körmöl, általában melegítőben mászkál, néha még zuhanyozással sem bajlódik. Nyilvánvaló, hogy a szokottnál is jobban elmélyedt valamiben. Úgy sejtem, felpörgött a rendeltetése – a mániája a hetes számmal, a szürke öltönyös pasas, meg az egész műsor. – Mindig is kedveltem Angelát – mondja most apu, és ettől meghökkenek, mert tudtommal egyetlenegyszer találkoztak. – Izzik benne a vágy, hogy helyénvalóan cselekedjen. Szemmel tarthatnád. Elhatározom, hogy mihelyt lesz egy percem, fölhívom Angelát. Közben a Roble-hoz értünk, apu megáll, a borostyánnal befuttatott homlokzatú épületet szemléli, amíg én elhelyezem a biciklit a bejárat előtti állványon. – Megnézed a szobámat? – kérdezem kissé félszegen. 61
– Talán később – feleli. – Most keressünk valami helyet, ahol senki sem háborgat. Elképzelni sem tudok jobbat, mint az ablaktalan tanulószoba a kolesz alagsorában. Leginkább telefonálásra szokták használni az emberek, amikor nem akarják zavarni a szobatársukat. – Hirtelenjében ez a legjobb megoldás – mondom, és lekísérem oda aput. Kinyitom az ajtót, és tartom neki, hogy benézhessen. – Tökéletes – állapítja meg, és rögtön be is megy. Ideges vagyok. – Melegítsek, vagy mit csináljak? A hangom idegenül cseng a klausztrofóbiásán szűk helyiségben, amelynek ráadásul a szaga sem valami kellemes: koszos zokni, megsavanyodott tej és állott kölni egyvelege. – Mindenekelőtt döntsük el, hol szeretnél edzeni – mondja apu. – Nem értem – mutatok körbe. – Ez csak a kiindulópont – magyarázza. – Ki kell választanod a végpontot. – Rendben. Mik a lehetőségeim? – Bármi – válaszolja. – A Szahara? A Tádzs Mahal? Az Eiffel-torony? – Szerintem eléggé épületes látványt nyújtanánk, ha az Eiffel-toronynál gyakorolnánk a kardforgatást, de rajtad múlik – közli bolondos vigyorral, azután elkomolyodik. –Valami olyan hellyel próbálkozz, amit jól ismersz, ahol nyugodtan, fesztelenül érzed magad. Így könnyű. Két másodpercig sem kell gondolkoznom. – Jó. Vigyél haza! Jacksonba. – Tehát Jacksonba. Most átkelünk – áll elém apu. – Az pontosan mit jelent? – kérdezem. – Az? – Keresgéli a szavakat, azután rájuk lel. – A tér és idő törvényeinek rugalmas kezelését annak érdekében, hogy igen gyorsan juthassunk el egyik helyről a másikra. Az első lépés – teszi hozzá drámaian – a dicsfény. Várom, hogy történjen valami, de nem történik. Apura nézek. Várakozóan bólint. – Hogyhogy, nekem kell csinálnom? – Máskor is csináltad már, nem? Visszahoztad anyádat a pokolból. – Igen, de nem tudtam, mit csinálok. 62
– Tégláról téglára haladunk, drágaságom – mondja. Nyelek egyet. – Jó, de mindjárt Rómát kell fölépítenem? Talán kezdhetnénk valami kevésbé nagyszabásúval. Behunyom a szememet, próbálok a jelenbe helyeződni, próbálok kiiktatni minden gondolatot, abbahagyni minden pepecselést, egyszerűen csak létezni. Hallgatom, ahogy a levegő beáramlik a szervezetembe, majd távozik onnan, próbálom üressé tenni magamat, elfelejtkezni magamról, mert csak akkor érhetem el magamban azt a csöndes zugot, amely a fényhez tartozik. – Jó – dünnyögi apu, és ahogy kinyitom a szememet, a dicsfény aranya ragyog körül bennünket. – Ebben az állapotban bármihez hozzájuthatsz – mondja –, amit csak kérsz. Egyszerűen meg kell tanulnod, hogyan kérj. – Bármihez? – visszhangozom kétkedőn. – Ha kérsz és hiszel, akkor igen. Bármihez. – Szóval ha nagyon megkívánok egy sajtburgert, mondjuk, most rögtön… Fölnevet, és hahotája olyan visszhangot ver, mintha harangok kórusa zengene körülöttünk. A szeme olvadt ezüst ebben a fényben, a haja ragyog. – Azt hiszem, különösebb kívánságokkal is akadt már dolgom. Kinyújtja a kezét, és valami aranybarna jelenik meg benne. Elveszem. Olyan, mint a kenyér, csak könnyebb. – Mi ez? – kérdezem, mert nagyon nem sajtburger. – Kóstold meg! Tétovázom, azután bekapok egy falatot. Szétomlik a nyelvemen, mint a legfinomabb vajas croissant, amit valaha ettem, szinte elolvad a számban, enyhén mézes utóíz marad utána. Hamar leküldöm a többit is, és tökéletesen elégedett vagyok. Nem teltem el vele, de jóllaktam. – Elképesztő ez az akármi – mondom, és nehezen állok ellen a kísértésnek, hogy lenyaljam az ujjaimat. – És csak úgy a semmiből kapod elő, amikor csak akarod? – Kéred, és jön – mondja. – De most koncentráljunk! Hol is tartottunk? – Azt mondtad, a dicsfényben bármihez hozzájuthatunk. – Úgy van. Így lehet ég és föld között közlekedni, és így utazom a föld egyik pontjáról a másikra. Egyik időből a másikba. 63
Azonnal izgalomba jövök. – Arra is megtanítasz, hogyan utazzak az időben? Tetszik a gondolat, hogy vizsgák előtt még egy órát biztosítsak magamnak tanulásra, vagy előre megtudjam, ki nyeri majd a Stanford– Berkely meccset. Vagy – nő gombóc a torkomban – elmehetnék meglátogatni anyut. A múltban. – Nem – ráncolja a homlokát apu. – Kár! – sóhajtom csalódottan. – Ez nem tartozik a tervhez? Megfogja a vállamat, gyöngéden megszorítja. – Majd viszontlátod édesanyádat, Clara. – Mikor? – kérdezem hirtelen rekedtté vált hangon. – Miután meghalok? – Amikor leginkább szükséged van rá – mondja kétértelműbben, mint valaha. Megköszörülöm a torkomat. – Na és most mit csinálhatok, átkelhetek oda, ahová csak akarok? Megfogja a két kezemet, a szemembe néz. – Igen, átkelhetsz. – Az igazán kapóra jön, ha késésben vagyok az előadásról. – Clara! – Most nagyon komolyan akar beszélni velem. – Az átkelés létfontosságú készség. És korántsem olyan nehezen kifejleszthető, mint hinnéd – nyugtat meg. – Mind összeköttetésben állunk, minden, ami él és lélegzik ezen a világon, és a dicsfény kapcsol egymáshoz bennünket. Na most mindjárt az Erővel jön nekem, az biztos. – És minden helyhez tartozik egy adag energia is. Az a jellemzője, ha úgy tetszik. Tehát ahhoz, hogy eljuss innen oda, először azzal az energiával kell összeköttetést teremtened. – Dicsfény megvolt. – Azután arra a helyre kell gondolnod, ahová törekszel. Nem a térképen feltüntetett helyre, hanem az ottani életre. – Mondjuk… a nagy nyárfára a jacksoni házam előtt? – Az eszményi lenne – mondja. – Fordulj ahhoz a fához, az erőhöz, amit a napsütés gerjeszt benne, a talajban szétterjedő gyökereihez, miközben a lombokból issza az életet… Egy pillanatra megbabonáz a hangja. Behunyom a szememet, és kristálytisztán látom a nyárfámat, lassanként elszíneződő és lehulló leveleit, 64
az ágak közt suhanó fagyos őszi szelet, amely megmozgatja-susogtatja a leveleket. Magam is megborzongok az elképzeléstől. – Nem csak képzeled – mondja apu. – Itt vagyunk. Kinyitom a szememet. Hátrahőkölök. A kertemben állunk, a nyárfa alatt. Ilyen egyszerűen. – Szép munka – engedi el a kezemet apu. – Ezt én csináltam? Nem te? – Csakis te. – Hát ez… könnyen ment. Megdöbbenek, milyen egyszerű ez a lehetetlennek tűnő dolog, másfél ezer kilométer megtétele szó szerint egy szemhunyásnyi idő alatt. – Nagyon erőteljes vagy, Clara – mondja apu. – Ez még dodransnál is figyelemre méltó. Erős és egyenletes a kapcsolattartásod. Ettől tucatnyi kérdés fogalmazódik meg bennem, például: Ha ez igaz, miért nem érzek több, hogy is mondjam, vallásos áhítatot? Miért nem fehérebb a szárnyam? Miért van bennem olyan sok kétely? – Oké, ez jó. – mondom mindezek helyett. – Taníts valami mást is! – Örömmel. Leveszi a kalapját és a zakóját, gondosan a tornác mellvédjére helyezi, azután bemegy a házba, kihozza anyu konyhai söprűjét, és mindjárt ketté is roppantja a nyelét, mint egy szál száraztésztát. Az egyik felét nekem nyújtja. – Halló! – méltatlankodom. Tudom, hogy elvileg nem nagy ügy, de engem ez a söprű anyura emlékeztet, aki színpadias söprögetés közben táncolta körbe a konyhát, és orrhangúsítottan hófehérkés kornyikálással bizonygatta, hogy „Hej, fütty és nótaszó! Lám, így a munka dalra gyújtva szórakoztató”. – Eltörted a söprűmet. – Bocsánat! – sajnálkozik. Elveszem a fél söprűt, gyanakodva hunyorgok. – Azt hittem, dicsfénykardot kapok. – Tégláról téglára – mondja ismét, fölemeli a maga seprűfelét, a cirokfejjel a végén. A lábikrámhoz súrolja, mire megugrom. – Először is dolgozzunk a tartásodon! Egyensúlyozásra, különféle vágásokra és védésekre, az ellenfél mozdulatainak előre kiszámítására tanít. Megmutatja, hogyan hasznosítsam inkább belső erőmet, mint a karizmaimat, miként érezzem a pengét– 65
jobban mondva: söprűnyelet – testem meghosszabbításának. Nagyon gyorsan rájövök, hogy olyan ez, mint a tánc. Apu mozdul, válaszul én is mozdulok, könnyedén, fürgén követem a ritmusát, féltalpon maradok, inkább kikerülöm a csapásait, mintsem blokkolom őket. – Jó – mondja végül. Azt hiszem, talán meg is izzasztottam. Föllélegzem, mert ez a viaskodás nem is olyan nehéz. Azt hittem, ez is olyan lesz, mint például a repülés, aminél egy darabig összevissza szerencsétlenkedtem, de nem, mindent egybevéve elég hamar ráérzek az ízére. Úgy nézem, apám lánya vagyok. – Az bizony – mondja büszkén apu. Ámbár, miközben lényem egyik fele csupa ragyogás, verejték és büszkeség, hogy ilyen jól haladok, másik felem lököttségnek találja. De most tényleg: ki a fene használ még kardot? Nem ripacskodás, gyerekes bohóckodás ez, hogy a kertben hadonászok, egy bottal csapkodom apukámat? El sem tudom képzelni, hogy ez veszélyes is lehet. Úgy fogom a seprűnyelet, mint valami kardot, és folyton a röhögés kerülget, olyan nevetséges ez az egész. Ugyanakkor a felszín alatt teljesen kikészít a gondolat, hogy valóban fegyvert forgassak, meg akarjak vágni vele valakit. Én senkit sem akarok bántani. Eszem ágában sincs harcolni. Jaj, ugye nem lesz muszáj harcolnom? A kérdés miatt kihagyok egy ütemet, és apu söprűdarabja máris az államnál köt ki. Fölnézek apu szemébe, nyelek egyet. – Mára elég lesz – mondja. Bólintok, a fűbe dobom a seprűnyelemet. Lemegy a nap, már sötétedik is, és lehűl az idő. Fázósan fonom össze a karomat. – Ügyesen csináltad – dicsér apu. – Ja, ezt már mondtad. Elfordulok, belerúgok egy lehullott fenyőtobozba. Hallom, hogy a hátam mögé lép. – Olykor nem könnyű kardot viselni – mondja szelíden. Pedig ő a keménységéről híres, őt szokták hívni, ha valami nagy zsiványt el kell tángálni. Phen úgy beszélt róla, mintha a „jó zsaru/rossz zsaru” felállásban apu lenne a rossz zsaru, aki körbepofozza a bűnözőket. A régi műalkotásokon Mihály mindig a zord ábrázatú angyal, aki kardjával 66
föltrancsírozza az ördögöt. Phen azt mondta, „Sújtó” néven emlegetik. Az ilyen meló tényleg szívás. De ha megpróbálok bekukucskálni apu elméjébe, nem találok mást, csak örömöt. Bizonyosságot. Olyan belső nyugalmat sugároz, akár a Jacksoni-tó felszínén naplementekor tükröződő fény. Apura sandítok. – Rajtad nem látom, hogy idegeskednél, amiért kardot kell viselned. Lehajol, fölveszi a fél söprűnyelemet, néhány másodpercig egymáshoz nyomja a két darabot, azután egyben adja vissza nekem a söprűmet. Tátva marad a szám, mint egy kisgyereknek, aki bűvészmutatványt látott. Végighúzom az ujjamat azon a részen, ahol a cikcakkos törésszél volt, de most teljesen sima. Még a festés is ép rajta. Mintha soha el sem törték volna. – Én már megbékéltem ezzel – feleli apu. Megfordulunk, és visszaindulunk a házhoz. Valahonnan az erdőből madárdal hallatszik, derűs, egyszerű melódia. – Figyelj, az jutott eszembe… – Elhallgatok, összeszedem a bátorságomat, hogy szóba hozzak valamit, ami azóta bujkál bennem, hogy kiejtette a kard szót. – Nem gyakorolhatna velünk Christian is? – Apu érdeklődően nyugtatja rajtam a tekintetét, hát folytatom. – A látomásában lángoló kardot… akarom mondani, dicsfénykardot használ, és eddig a nagybátyjával edzettek, de a bácsikája már nem sokáig marad velünk, és arra gondoltam, rendes dolog lenne tőled… úgy értem, mindkettőnknek hasznos lenne, ha együtt képeznél ki bennünket. Ez beleférne a tervbe? Sokáig hallgat, ezért biztosra veszem, hogy nemet fog mondani, de azután pislog egyet-kettőt, és rám néz. – Bele. Talán a karácsonyi szünetben, amikor hazajöttök, oktathatlak kettőtöket. – Szuper! Köszönöm! – Szívesen – feleli egyszerűen. – Nem jössz be? – kérdezem a tornác szélénél. – Kotyvaszthatok egy kis kakaót. A fejét rázza. – Itt az ideje a következő leckének. – A következő leckének? – Emlékszel még, hogyan kell átkelni? Bólintok. 67
– Megidézem a dicsfényt, kigondolom a helyet, háromszor összeütöm a sarkamat, és azt mondogatom magamban: „Mindenütt jó, de legjobb otthon!” – Láttam a filmet – mondja. – Anyád egyik kedvence. Minden évben megnéztük. Ahogy mi is. Az emléktől hirtelen összeszorul a torkom. Anyu úgy hívta: ócsécsézés. Hétéves koromban anyu minden este mesélt nekem a könyvből, és miután kiolvastuk, megnéztük DVD-n, és együtt énekeltük a dalokat, és megpróbáltuk utánozni, ahogy a sárga téglás úton lépkedtek, keresztben egymás lába elé. Soha többé nem ócsécsézünk anyuval. – Akkor most mi a teendő? – kérdezem aput, nem akarok újra a gombóctól fulladozni. Kivillantja a fogát, kajánul vigyorog, pedig angyal. – Most szépen hazajutsz. Ezzel el is tűnik. Se dicsfény, se semmi. Csak sicc! Már itt sincs. Azt várja tőlem, hogy egymagam hajtsam végre az átkelést vissza, Kaliforniába. – Apu! Ezzel ne viccelj! – kiáltok utána. Válaszul föltámad a szél, és egy csomó vörös nyárfalevelet fúj a hajamba. – Remek. Mondhatom, remek – morgolódom. Leteszem a söprűt az előszobában, az ajtó mellé, hátha még szükségünk lesz rá. Azután újra kimegyek a kertbe, és dicsfénykörbe vonom magam. Az órámra nézek, megállapítom, hogy Wan Chen még egy óráig előadáson lesz, úgyhogy behunyom a szemem, és a szobámra koncentrálok, a levendulakék ágyterítőre, a sarokban a kis íróasztalra, amelyik mindig dugig van papírokkal meg könyvekkel, a légkondicionálóra az ablakban. Tökéletesen magam elé tudom képzelni, de amikor kinyitom a szememet, még mindig Jacksonban vagyok. Apu azt mondta, valami élőre összpontosítsak, de a koleszban még szobanövényünk sincs. Talán ez most mégsem fog olyan simán menni. Újra behunyom a szememet. Hegyi hó illata úszik a levegőben. Megborzongok. Ha tudom, hogy ma Wyomingba jövünk, hoztam volna kabátot. Utálok fázni. Az én kaliforniai virágszálam – emlékszem, Tucker egyszer így nevezett. A Tunya Kutya tanyán, a legelő kerítésén ültünk, figyeltük, ahogy az apukája 68
betör egy csikót, a fák lombja ugyanúgy vöröslött, ahogy most. Olyan didergés jött rám, hogy a fogam is vacogott, Tucker meg kinevetett, az ő kaliforniai virágszálának nevezett, és bebugyolált a kabátjával. Hirtelen ráeszmélek, hogy lótrágya szagát érzem. Szénáét. Dízelolajét. Talán csokis keksz illatát is. Jaj, ne! Fölpattan a szemem. A Tunya Kutya istállójában állok. Nem haza mentem. Hanem Tuckerékhez. Annyira megrökönyödöm, hogy elveszítem a dicsfényemet. És pontosan ebben a pillanatban Tucker fordul be fütyörészve az istállóba egy vödör lópatkóval a kezében. Meglát, és a torkán akad a dallam. Rögtön ledobja a vödröt, az a lábára esik, ettől fölkapja a lábát, és a másikon szökdécsel. Jó sokáig csak bámuljuk egymást. Abbahagyja az ugrálást, zsebre vágott kézzel áll, az egyik kedvenc flanelingem van rajta, mármint az ő inge, de az én kedvencem, kék kockás, szépen kiemeli a szeme színét. Eszembe villan a legutóbbi együttlétünk, csaknem fél éve, a Yellowstone-ban, a vízesés peremén, és a csók, amely búcsúcsóknak bizonyult. Úgy érzem, mintha ezer év telt volna el azóta, ugyanakkor olyan, mintha tegnap történt volna. Még most is érzem az ajka ízét. Összevonja a szemöldökét. – Mit keresel itt, Clara? Clara. Nem Répafej. Nem tudom, mit feleljek neki, hát vállat vonok. – A környéken jártam. – A mostani környéked nem ezerötszáz kilométerrel délnyugatra van innen? – horkan föl. Mérges a hangja. Görcsbe rándul a gyomrom. Persze, persze, minden oka megvan, hogy haragudjon rám. Fordított helyzetben valószínűleg én is dühöngenék. Titkolóztam előtte. Eltaszítottam, amikor mindennél jobban szeretett volna velem lenni. Na igen, és azt se felejtsük el, hogy kis híján meghalt miattam. És megcsókoltam Christiant. Mintha muszáj lett volna összetörnöm a szívét. Megdörzsöli a tarkóját, még mindig a homlokát ráncolja. – Na jó, komolyan, mit keresel itt? Mit akarsz tőlem? 69
– Semmit – mondom bénán. – Én csak… véletlenül kerültem ide. Apukám arra tanít, hogyan mozogjak térben és időben, ő átkelésnek nevezi, tulajdonképpen teleportáljuk magunkat, ahová csak akarjuk. Úgy gondolta, jó móka lesz, ha hagyja, hogy teljesen egyedül térjek haza, és amikor megpróbáltam, itt lyukadtam ki. Látom a képén, hogy egy szavamat sem hiszi. – Ja? Ennyi az egész? – kérdezi fagyosan. – Szóval teleportáltál. – Igen. Teleportáltam. Most, hogy végre túltettem magam a viszontlátás okozta megrázkódtatáson, kezdek felbőszülni. Az arckifejezésétől, a bizalmatlanságától valahogy azonnal fölmegy bennem a pumpa. Legutóbb az első csókolózásunk után nézett így rám, pontosan ugyanezen a helyen, amikor fölragyogtam boldog dicsfényemben, és megtudta, hogy valami nem evilági vagyok. Úgy bámul, mint valami idegen, földöntúli lényre, egyáltalán nem emberre. Ez nem tetszik. – Az idővel is tudsz buherálni? – kérdezi, megint a tarkóját dörzsölgeti. – Mit gondolsz, vissza tudnál ugrani kb. öt perccel, és szólni nekem, hogy le fogom ejteni a lópatkóval teli vödröt? Asszem, sikerült összelapítanom egy lábujjamat. – Rendbe tudom hozni – vágom rá gépiesen, és előrelépek. Hátraugrik, fölemelt kézzel megállít. – A dicsfényes izéddel? Kösz, abból nem kérek. Mindig rókáznom kell tőle. Ez nagyon rosszulesik. Úgy bánik velem, mint valami csudabogárral. Tehát úgy döntött, hogy a jól bevált „Tucker, a genyó” figurát dobja be. Azt pedig végképp ki nem állhatom ebben a műsorban, hogy tudom, hogy Tucker nem genyó, még véletlenül sem az, csak azért játssza meg magát, mert megbántottam, és mert távol akarja tartani magát, és mert földühíti, hogy itt lát. – Szóval megpróbáltál hazatérni Kaliforniába – mondja, és jó nyomatékosan ejti ki azt, hogy haza és Kaliforniába. – És itt lyukadtál ki. Az hogy lehet? A szemébe nézek, és látom benne a néma kérdést, amely különbözik a most elhangzottól. – Gondolom, pech – válaszolom. 70
Bólint, lehajol, hogy összeszedegesse a lába előtt szétszóródott patkókat, azután fölegyenesedik. – Egész este itt fogsz ácsorogni? – kérdezi olyan harapósan, hogy csak na. – Mert nekem dolgom van. – Persze, a világért se hanyagold el a teendőidet miattam! – vágok vissza. – Tudod, a lóállások nem ganajozódnak ki maguktól – kap föl egy lapátot, és felém nyújtja. – Hacsak nem viseli meg túlzottan a kis szívedet, hogy egy való világbeli gazdaságban végzel munkát. – Kösz, kihagyom – felelem, fáj, hogy a kettőnk közt történtek után úgy bánik velem, mint egy mihaszna városlakóval. Ez egy pillanatra elkeserít. Azután földühít. Nem így képzeltem a viszontlátást. Tucker szántszándékkal nehezíti meg. Hát jó – gondolom. Ha ez kell neki. – Máris eltűnhetek – mondom –, de ahhoz használnom kell a dicsfényt, úgyhogy talán kimehetnél egy pillanatra. Nem venném a lelkemre, ha végigokádnád a gyönyörű csizmádat. – Megyek – morogja. – Vigyázz, nehogy hasra ess siettedben! – Attól ne félj! – felelem, mert nem jut eszembe szellemesebb, megvárom, hogy kilépjen az istállóból, azután megidézem a dicsfényt, és elszuggerálom magamat innen. Bárhová, csak innen el.
71
6 NA KI JÖTT ÖSSZE KIVEL? Egy biztos: enni, azt tud az öcsém. Mintha fél lába üreges lenne, és abba gyömöszölné be az összes ennivalót: ezúttal négy gofrit, három tojásból rántottát, néhány burgonyalepényt, több szelet pirítóst, három csík sült császárszalonnát, másfél pár virslit meg egy kancsó narancslevet. Nézni is rossz, fölfordul tőle a gyomrom. – Most mi van? – kérdezi, amikor észreveszi, hogy bámulom. – Éhes vagyok. – Látom. – Akkor jó. Mostanában nem jutok más kajához, csak pizzához. Á, egy jeffrey-s infómorzsa. Ez az értelme ennek az egész együtt reggelizésnek. Az időnként elejtett szavak, utalások, amelyekből összerakom a képet, hogy milyen is az élete. – Pizzához? – kérdezem hóttlazán. – Miért pont pizzához? – Pizzázóban melózom. – Még egy adag tömény juharszörpöt csorgat az utolsó gofrijára. – Az a szag mindenbe beveszi magát. – Előrehajol, mintha azt akarná, hogy megszagoljam. Úgy is teszek, és tényleg, határozottan érzem a mozzarella és a paradicsommártás illatát. 72
– Mit dolgozol ott? Vállat von. – A kasszát kezelem. Leszedem az asztalokat. Telefonos rendeléseket veszek föl. Néha pizzát is sütök, ha nincs elég konyhás. Csinálom, amit éppen kell. Ez csak ideiglenes buli. Amíg kiagyalom, mihez van igazán kedvem. – Értem. Az a pizzázó valahol errefelé van? – kérdezem nagy ravaszul. – Esetleg benézek, rendelek valamit. Csinos jattot kapsz. – Tudod, mikor! – mondja. – Felejtős. Na és nálad mi újság? Tenyerembe támasztom az államat, és sóhajtok. Azt sem tudom, hol kezdjem. Még mindig nem egészen tértem magamhoz a hihetetlen megrázkódtatásból, amit Tucker viszontlátása okozott. Azonkívül továbbra is megszállottan foglalkoztat a gondolat, hogy valamikor a közeljövőben kardot kell használnom – kardot, nekem, aki sosem tartottam magamat egy Buffy, a vámpírok réme típusnak. Na hiszen, én meg a harc! Ráadásul talán élet-halál harc, már ha a látomásom kiindulási alapnak tekinthető. – Ennyire jó hír? – kérdezi Jeffrey az arcomat kémlelve. – Komplikált. – Fontolgatom, hogy beszámoljak-e neki a tegnapi kiképzésemről, de jobbnak látom elhallgatni. Jeffrey érzékeny apu témájára. Úgyhogy inkább érdeklődöm: – Vannak még látomásaid? Lehervad a mosolya. – Erről nem akarok beszélni. Egy ideig farkasszemet nézünk, én nem akarom ilyen könnyen ejteni a témát, ő meg nem akar belemélyedni, mert elhatározta, hogy figyelmen kívül hagyja a látomásait. Úgy áll hozzá, hogy neki már nem dirigálnak odaföntről, szóval csesszék meg a látomásait. Továbbra is furdalja a lelkiismeret a legutóbbi látomása miatt, mivel az nem valami jól sült el. De a lelke mélyén nagyon is szeretne beszélni róla. Végül lesüti a szemét. – Néha vannak – vallja be. – De hát használhatatlanok. Semmi tetejük sincs. Olyasmiket közölnek, amikből egy kukkot sem értek. – Például miket? – kérdezem. – Mit szoktál látni? Megigazítja a baseballsapkáját. Tekintete a távolba réved, mintha a szeme előtt játszódna le a látomása.
73
– Vizet látok, rengeteget, mint egy tó vagy ilyesmi. Látom, hogy valaki lezuhan. Az égből. Aztán látom, hogy… – Elhúzza a száját. – Ahogy már mondtam, nem akarok beszélni róla. A látomások csak bajba keverik az embert. Legutóbb azt láttam, hogy fölgyújtom az erdőt. Magyarázd már meg nekem, hogy lehet ez valamiféle égi üzenet! – De bátran viselkedtél, Jeffrey – mondom. – Helytálltál. Döntened kellett, hogy higgyél-e a látomásodban, bízz-e a tervben, és úgy döntöttél, hogy igen. Lelkiismeretesen jártál el. A fejét csóválja. – Na és mire jutottam vele? Mi lett belőlem? Szökevény – gondolja. Iskolakerülő. Lúzer. Átnyúlok az asztal fölött, és a kezére teszem a kezemet. – Sajnálom, Jeffrey. Tényleg iszonyúan sajnálok mindent, ami történt. Elhúzza a kezét, köhint. – Hagyjuk, Clara. Te nem tehetsz róla. Ez újdonság, mert a múltkor még ott tartottunk, hogy mindenről én tehetek. – Isten tehet róla – mondja. – Ha egyáltalán létezik olyasmi. Néha úgy érzem, mindannyian barmok vagyunk, csináljuk, amire ezek a látomások ösztönöznek, mert valaki azt mondta, valami istenség nevében, akivel soha nem is találkoztunk. Talán a látomásoknak nincs is közük Istenhez, egyszerűen csak a jövőbe látunk. Talán csak a hitregéket tartjuk ezzel mindannyian életben. Szokatlanul nagy szavak ezek az öcsémtől, és egy pillanatra az a benyomásom, hogy egy idegennel ülök egy asztalnál, egy idegennel, aki valaki másnak a gondolatmenetét követi. – Ugyan már Jeffrey! Honnan veszed, hogy… – Kímélj meg a vallásos rizsától, jó? – emeli föl a kezét. – Nekem megfelel minden úgy, ahogy van. Pillanatnyilag elkerülök minden nagyobb állóvizet, úgyhogy a látomásomból nem lehet gubanc. Arról volt szó, hogy most rólad beszélgetünk, már elfelejtetted? Az ajkamba harapok. – Jó. Mire vagy kíváncsi? – Most Christiannel jársz, miután már… – akad el ismét a szava. – Miután már szakítottam Tuckerrel? – fejezem be helyette a mondatot. – Nem. Együtt lógunk. Haverkodunk. És együtt spekulálunk ki ezt-azt. 74
Természetesen több ez haverkodásnál, de magam sem tudom, mit jelent ez a több. – Járnod kéne vele – véli Jeffrey. – Ő a lelki társad. Miket kell kispekulálnotok? Kis híján félrenyelem a narancslevemet. – A lelki társam? – Az. A másik feled, akit neked rendelt a sors, aki kiteljesít téged. – Figyelj, így is teljes egész vagyok – felelem nevetve. – Nincs szükségem rá, hogy Christian kiteljesítsen. – De van valami a levegőben, amikor együtt vagytok. Valahogy egymáshoz illetek. – Elvigyorodik. Vállat von. – Ő a lelki társad. – Leállíthatod magad, már elégszer mondtad. – El sem akarom hinni, hogy ilyen beszélgetést folytatok a tizenhat éves öcsémmel. – Különben is, egyáltalán hol hallottad azt a kifejezést, hogy lelki társ? – Jaj, hagyjál már…Tudod, hogy van az. Szoktak ilyeneket mondani. Tágra nyílik a szemem, ahogy megérzem az agyán átsuhanó elfogódottságot, egy hosszú, sötét hajú, rubinpiros ajkú, mosolygós lány képét. – Jaj, istenem, neked barátnőd van! Az arca a lilás vörös elbűvölő árnyalatára vált. – Nem a barátnőm… – Jó, akkor a lelki társad – gügyögöm. – Hogy ismerkedtetek meg? – Tulajdonképpen már azelőtt ismertem, hogy Wyomingba költöztünk. Egy suliba járt velünk. Tátva marad a szám. – Ne szórakozz! Akkor valószínűleg én is ismerem. Hogy hívják? Szúrós szemmel néz. – Nem nagy ügy. Nem járunk. Nem ismered. – Hogy hívják? – firtatom. – Hogy hívják, hogy hívják? Estig folytathatom. Dühösnek mutatja magát, pedig alig várja, hogy elmondhassa. – Lucynak. Lucy Blacknek. Nyert, tényleg nem ismerem a lányt. Hátradőlök a kávézó bokszának ülésén. – Lucy. A lelki társad. – Clara – fenyeget meg az ujjával –, esküszöm, hogy… 75
– Hát ez szupi! – mondom. Talán ettől Jeffrey is megváltozik, ez valami pozitív tartalmat ad az életének. – Örülök, hogy tetszik neked valaki. Rosszul éreztem magam, amíg… Most rajtam a sor, hogy befogjam a számat. Nincs szükségem rá, hogy fölhánytorgassam az exét, se azt a rémes jelenetet tavaly a menzán, amikor az egész iskola szeme láttára dobta a csajt. Kimber nyilvánvalóan nem a lelki társa volt. Ámbár helyes lány. Én mindig kedvesnek találtam. – Szerintem Kimber hozta a nyakamra a rendőrséget – jegyzi meg. – Asszem, nem kellett volna elmondanom neki, hogy én gyújtottam föl az erdőt. – Nyitnám a számat, hogy kérdésekkel bombázzam, de nem hagyja, hogy föltegyem őket. – Nem, nem árultam el neki, mi vagyok, mik vagyunk. Csak a tűzről beszéltem neki. – Mérges arcot vág. – Azt képzeltem, tökös csávónak fog tartani, vagy ilyesmi. – Megnyugtatlak, annak tartott. De még mennyire! Egy pillanatig hallgatunk, azután egyszerre kezdünk kuncogni. – Jó nagy hülye voltam – ismeri el. – Hát, amikor a másik nemről van szó, nehéz észnél lenni. De lehet, hogy ez csak az én véleményem. Bólint, még egyet kortyol a dzsúszból. Merőn néz. – Sokat filóztam Tuckeren – mondja azután, és ez teljesen váratlanul ér. – Nem korrekt, ami történt vele. Félrerakosgatok egy kis pénzt. Nem lesz sok. De valamennyi. Úgy gondoltam, esetleg odaadhatnád neki, ha összegyűjtöm. Nem egészen értem. – Jeffrey, én… – Hozzájárulás, hogy új teherautót vegyen, vagy befizesse a kezdő részletet. Új lószállító utánfutót, nyerget vegyen, fákat ültessen a földjén. – Vállat von. – Nem tudom, mire van szüksége. Csak szeretnék adni neki valamit. Hogy kárpótoljam azért, amit tettem. – Értem – mondom, bár nem tudom, jó-e az nekem, ha én adom oda a pénzt Tuckernek. Tegnap este nem valami jól jöttünk ki egymással. De ne felejtsük el, hogy Tucker joggal dühös rám. És még csak bocsánatot sem kértem tőle azért, amit műveltem. Meg sem próbáltam jóvátenni. – Szerintem ez óriási ötlet – mondom Jeffrey-nek. – Köszi! – feleli, és látom a szemében, hogy tudja, ez nem elég, hiszen gondoljunk csak bele, mennyi mindent vett el, mennyi mindent vettünk el Tuckertől, de megpróbál enyhíteni a dolgon. 76
Talán végül mégiscsak kiderül, hogy nincs is semmi gáz az öcsémmel. Reggeli után szénhidráttal és magvas gondolatokkal telítődve indulok vissza a Stanfordra. Kellemes, visszafogott napot tervezek, talán szunyálok egyet, azután belefogok egy házi dolgozat megírásába, amit egész héten halogattam. De ahogy elhaladok a Roble klubszobája mellett, belefutok Amybe, aki rádumál egy asztalihoki-meccsre. Közben kifakad, hogy a vezetés lefújta a teliholdi banzájt – amikor a diákok a telihold éjszakáján éjféltájban összegyűlnek az udvaron, és smárolnak, miközben az egyetemi zenekar andalító számokat játszik a háttérben, szóval lényegében szertartásos, ennélfogva társadalmilag elfogadható tömeges pettingelés zajlik –, nehogy az egész campust megfertőzzük mononukleózissal. – Mégis hogy akarnak korlátozni minket? – háborog. – Elvégre így is, úgy is lesz telihold, ott az udvar, és a szánk is megvan. Bólogatok, egyetértően morgolódom, hogy ez igazságtalanság, de nem tud érdekelni. Még most is a reggelinél folytatott beszélgetésen rágódom: Jeffrey megváltozott nézetein, új szerelmén és új látomásán. – Hát szerintem ez egy kicsit durva – dohog Amy. – Szerinted nem? – De. – A srác sokkal öregebb nála. Fogalmam sincs, miről beszél. – Hogy? Kicsoda öregebb? – Hát tudod. A srác, akivel Angela talizik. Rámeredek. A korong zörögve bevágódik a hálómba. – Mi? Milyen srác? – Nem jut eszembe a neve, de egyértelműen öregebb. Valószínűleg negyedéves. Jesszusom, hogy is hívják, pedig tudom! – mérgelődik Amy. – Esküszöm, annyira tele az agyam mindenféle adattal a hétfői filozófiavizsgámra, hogy semmi egyéb nem marad meg benne. Pedig komolyan a nyelvemen van. P-vel kezdődik. Azonnal elszégyellem magam, amiért nem hívtam föl Angelát tegnap este, miután apu figyelmeztetett, hogy tartsam szemmel. Fölbolydul az agyam. Miért jönne ide Phen? Mit akarhat? Mi lett a csak barátok vágjunk-kal meg a tudjuk, hogy nem lehetünk együtt-tel meg az ez csak időleges-sel meg az összes többi sóderral, amit idén nyáron Angelának nyomott? Tudom, nem kellene beleártanom magam Angela szerelmi életébe – már korábban sem kellett volna –, de ez nagyon súlyos. Phen azt hangoztatja, nem a 77
gonoszok oldalán áll, de abból ítélve, amit ezen a nyáron láttam, egészen biztos, hogy a jókén sem. Angela ennél különbet érdemel. Mindig is ez volt a véleményem. – Pierce! – böki ki megkönnyebbülten Amy. – Na, ez az. Megrökönyödöm. – Pierce? A dé-e-ő? Szerinted ő kavar Angelával? – Ő az – erősködik. – Aki a múltkor segített a bokámmal. Negyedéves, nem? Nem akarom elhinni. Angela per pillanat teljesen bele van gabalyodva a rendeltetésébe, még a szokásosnál is mániákusabbnak látszik. Kizárt dolog, hogy időt szakítana arra, hogy ötletszerűen fölszedett pasikkal kavarjon. Úgy gondolom, itt valami nem stimmel. Valami nagyon fura dolog zajlik. – Miből gondolod, hogy Angela összejött Pierce-szel? – faggatom Amyt. – Abból, hogy hirtelen mindenhova eljár vele, jóformán minden este. És ezen a héten már két éjjel egyáltalán nem jött vissza a szobába, Robin pedig ma reggel a sráctól látta kijönni – számol be Amy. – Tisztára zilált hajjal. Cipő nélkül. Ugyanabban a ruhában, ami előző este volt rajta. Kimondottan összejövős állapotban. Még jobban fölbolydul az agyam. Olyan, mintha ötös erősségű hurrikán tombolna bennem. – Pierce a koleszdoki – mondta kis idő múlva. – Talán Angela nem érezte jól magát. – Nahát, erre nem is gondoltam – mondja Amy. – Mostanában tényleg elég nyúzottnak néz ki. – Vállat von. – Asszem, megbetegedhetett. – Figyelj, nem kell elhamarkodott következtetéseket levonni. Lehet más magyarázat is – mondom, de látom, hogy Amy nem veszi be. Én biztosan nem veszem be. Angela nem beteg. Én csak tudom. Az angyalvérűek nem szoktak megbetegedni. – Mit vagy úgy oda? – kérdezi Christian később, miután beavatom az angelás szituba. A KV Zónában (a stanfordi kávézóban) ülünk, a szombat délutáni rituális kávénkat fogyasztjuk. – Miért, Angelának talán tilos összejönnie valakivel? Jaj, bárcsak-bárcsak mesélhetnék neki Phenről! – Szerintem nagyon is jó, hogy Angela jár valakivel – folytatja Christian. – Ez talán segít neki, hogy egy kicsit kimásszon a saját fejéből. 78
Hörpintek a tejeskávémból. – Nem rá vall, és kész. Hetek óta különösen viselkedik, de ez most, ez a pasizás, egész éjszakára kimaradás, ez tényleg szokatlan nála. Ámbár, ha jobban belegondolok, talán nem is olyan szokatlan. Elvégre pontosan ez történt Olaszországban is. Amint újra kapcsolatba került Phennel, gyakorlatilag minden este eltűnt, és reggelenként surrant vissza a nagymamája házába, mielőtt a többiek fölébredtek volna. – Angela már Jacksonban is randizott – emlékeztet Christian. A fejemet rázom. – Nem sokat. Néha elment bulikra. Meg szalagavatóra. De soha még csak nem is csókolózott senkivel, maga mondta nekem. Azt mondta, a fiúkra teljesen fölösleges időt és energiát fecsérelni. Christian sötét szemöldöke összeráncolódik, és érzem, amint visszaemlékszik arra a bizonyos bulira még nyolcadikban, amikor üvegforgatóst játszottak, és kimentek Angelával a hátsó tornácra csókolózni. Azután találkozik a tekintetünk, és tudja, hogy tudom, hogy eszébe jutott a dolog, erre az arcába szökik a vér. – Az nem számít – motyogja. – Tizenhárom évesek voltunk. – Tudom – vágom rá. – Angela mondta, hogy olyan volt, mintha a testvérét puszilta volna meg. Christian a kávéscsészéjébe mered. – Ha érdekel, mi a helyzet Angelával – szólal meg végül –, kérdezd meg tőle! – Jó ötlet. – Előhúzom a mobilomat, és ma már vagy huszadszor tárcsázom Angela számát, majd kihangosítom, hogy Christian is hallja, hogy egyenesen a hangposta jelentkezik. – Most nem érek rá – közli Angela előre rögzített hangja. – Vagy visszahívlak, vagy nem. Attól függ, mennyire bírlak. Sípszó. – Oké, oké – tárja szét a kezét Christian, ahogy leteszem. – Nem tudom, mit mondjak. Rejtély. Bosszúsan szuszogok. – Kedden együtt lesz órám vele – mondom. – Akkor majd a végére járunk ennek. – Kedden? Az még három nap. Biztos vagy benne, hogy tudsz addig várni? – huncutkodik Christian. 79
– Fogd be! Egyébként is valószínűleg semmiség. Tíz dolcsiba fogadok, hogy a rendeltetésével függ össze, nem valami pasival. Valami „a hetedik a miénk”-kel kapcsolatban. – „A hetedik a miénk”-kel? – Ezt mondja Angela a látomásában. Megőrjíti saját magát, annyira igyekszik kiokoskodni, mit jelent. Folyton a templomba jár, hogy előhívja a látomását, de nem sokkal többet sikerült kiderítenie, mint azt a helyet a campusban, ahol lejátszódik a jelenet, meg ezt „a hetedik a miénk”-et, nekem legalábbis csak ennyit mondott mostanában. – Titokzatos. – Christian elgondolkodva néz. – Várj! – kapcsol végre. – Mi ez a templommal? Angela előhívja a látomását? Hogyhogy? Mesélek neki a labirintusról és Angela teóriájáról, miszerint az a labirintus megfelelő körülmények között látomásokat gerjeszt. Christian hátradől a székén, és úgy bámul, mintha arról tájékoztattam volna, hogy sajtból van a hold. Azután megnyomkodja a szemét, mint akit hirtelen elővett a migrén. – Mi az? – kérdezem. – Tudod, hogy soha nem mondasz el nekem semmit?! – ejti le a kezét, és szemrehányóan néz rám. Levegő után kapkodok. – Ez nem igaz. Rengeteg mindent elmondok neked. Többet, mint bárki másnak. Jó, Angelának erről az ügyéről nem locsogtam, de hát Angeláról van szó, és tudod, milyen Angela. – Miért, milyen Angela? Mi történt „az Angyal Klubban nincsenek titkok”-kal? – Abba te eleve bele sem egyeztél – mutatok rá. – Mindannyiunk közül a legnagyobb titkot őrizted, és egy kukkot sem szóltál róla. – Van még valami, amiről nem tudok? – hagyja figyelmen kívül éppen az ő kiáltó képmutatásával kapcsolatos érvemet. – Ezen a Phen nevű pasin túl, akiről nem beszélhetsz. – Találkoztam apukámmal – mondom. – De az csak tegnap történt, oké? Ma egyébként is el akartam mondani neked. Éppen most, ami azt illeti. Látod, el is mondom. Christian hátrahúzódik, csupa meglepődés az arca, az agya annyira fölkavarodik, hogy ettől én is újra egészen elcsodálkozom a történteken. – Az apukáddal? Michaellel? 80
– Nem, a másik apukámmal, Larryvel. Persze, hogy az apukámmal, Michaellel. Azt mondta, azt a feladatot kapta – váltok öblösebb hangra, amely kellően hitelessé és hivatalossá teheti közlendőmet –, hogy kiképezzen engem. Visszamentünk a házamhoz, és seprűnyéllel órákig csépeltük egymást a kertben. – Tegnap Jacksonban jártál? – ámuldozik Christian. Most abba a stádiumba jutott, hogy mindent elismétel, amit mondok, mert nem képes elég gyorsan földolgozni. – Hogy kiképezzen? Mire képezzen ki? Tudatosodik bennem, hogy nyilvános helyen ülünk, és talán nem kellene ország-világ előtt tárgyalni ilyesmikről. Átváltok gondolatban beszélgetésre. Kardforgatásra. Elkerekedik a szeme. Elfordulok, zaccostul fölhajtom kihűlt kávém maradékát. Valóban csak most kezdi fölfogni szavaim horderejét – hogy tőlem is azt várják, kardot forgassak, harcoljak, talán meg is öljek valakit. Úgy gondolom, ezen a ponton végképp fenekestül felfordul az életem. Most őszintén, hát nem szívás ez? Eszembe jut, milyen jóleső érzés volt akkor éjjel, hogy akár egy kicsit is segítettem Amyn, az erőm felhasználásával rendbe hozhattam a bokáját. Mennyire boldoggá tett az elképzelés, hogy fájdalmak, sérülések orvoslására, helytelen dolgok jobbítására fordíthatom a hatalmamat. Most meg olybá tűnik az egész, mint valami bugyuta vágyálom. Harcolni fogok. Meg is halhatok. Igazad volt – mondom neki elkeseredve. Soha nem élhetünk normális életet. Sajnálom – feleli Christian. Ennél jobbat, könnyebbet szánna nekem. Legyintek. Ez a dolgunk, nem? Talán ez a rendeltetésünk, hogy harcosokká váljunk. Logikus, ha végiggondoljuk. Talán minden dodransnak ez a hivatása. Afféle katonák vagyunk. Talán – mondja Christian, bár érzem, hogy éppoly kevéssé akarózik elfogadnia, ahogyan nekem. Ja igen. És megkérdeztem apukámat, kiképezhetne-e kettőnket, mivel a látomásodban úgy jelentél meg, hogy kardot forgattál (egyébként a kard dicsfényből van, nem tűzből), és azt mondta, igen, valószínűleg a téli szünetben. Csak hogy tudd. Hitetlenkedve nevet föl az ötletre, hogy Mihály arkangyaltól vehet leckéket. – Azta! – szólal meg hangosan. – Hát ez… köszi! – Legalább együtt gyakorolhatunk – mondom, átnyúlok az asztalon, és a kezére teszem a kezemet, ami ismerős szikrákat csihol belőlünk. 81
Összetartozunk. Azonnal ez a szó jut eszembe, és ahelyett, hogy viaskodnék a gondolat ellen, vagy szoronganék, hogy mit is jelenthet, ezúttal elfogadom. Bármit hozzon a sors, nyilvánvaló, hogy együtt csináljuk végig. Jóban-rosszban. Tűzön-vízen át – teszi hozzá Christian gondolatban. A gondolatomban. Elmosolyodom. Azért lehetőleg vízen, nem? Nincs szándékomban pokolra menni. Egyetértek. Összekulcsolja az ujjait az enyémekkel. Nyugtalan remegést érzek a gyomromban. – Addig is – mondom, hogy visszatérjek a terítéken lévő témához, mert eszembe jut, amit apu mondott: hogy tartsam szemmel Angelát – találjuk ki, mihez kezdjünk Angelával. Talán segíthetünk neki. – Ha hagyja. – Na igen. – Az órámra pillantok. – Mennem kell. Keddre be kell adnom egy házi dolit A puszta ország-ról. Á, semmi pánik, csak a félévi jegyem húsz százaléka függ tőle. Megszorítja a kezemet, mielőtt elengedi. – Köszi, hogy velem töltötted a ma délutánt. Tudom, hogy sok a dolgod. – Komolyan, Christian, nincs senki a világon, akivel szívesebben lógnék, mint veled – mondom neki, és ez abszolúte igaz is. Attól függetlenül érvényes, hogy lelki társak, barátok vagy mit tudom én, mik vagyuk. Csak később döbbenek rá, hogy egy szóval sem említettem a találkozásomat Tuckerrel. Ámbár azt hiszem, tulajdonképpen nem is hiányzik neki, hogy tudjon róla. A koleszba visszafelé menet kitérőt teszek, hogy lecsekkoljam az Emléktemplomot, hátha esetleg netalántán ott lelem Angelát. A templom üres. A padsorok között előremegyek a szentélyhez, ahol az oltárnál még ki van terítve a labirintus. Felirat figyelmeztet, hogy a templom megtekintése közben csendet kérünk! Kint valaki épp damilos fűkaszával nyírja a sövényt, ez a hely idebent mégis csöndesnek érződik, nyugalma felülmúlja a zajt. Angela nyilvánvalóan nincs itt, mégsem távozom még. Csak állok, nézem a labirintus kacskaringózó nyomvonalait. Üsse kő! – gondolom. Megpróbálkozom vele. 82
Átolvasom a labirintusról írt szórólapot, amelyet az első padon lévő fonott kosárkában találok. Az élet arra kényszerített, hogy céltalanul körbe-körbe tévelyegj? Indulj egy személyes útra, amely kiállta több ezer év próbáját. Kibújok a cipőmből, és elhelyezkedem a kezdő ponton, azután nekivágok. A farmerom szegélye a padlóra terített anyaghoz súrlódik. Igyekszem lelassulni, mélyeket lélegezni, ahogy a boldogságórán tanultam: tisztító hasi légzés. Ahogy belépsz a labirintusba – int a szórólap –, ereszd el magadtól életed apró-cseprő mozzanatait, vesd le a gondolatokat és zavaró részleteket! Tárd ki a szíved és csöndesítsd le az elméd! Minden tőlem telhetőt elkövetek, de valami máris megfeszül bennem, fölkészül a látomásra, a sötét helyiségre, a rettegésre, amit érzek. Továbbmegyek, próbálom megtisztítani az agyamat, ahogy a dicsfény megidézésekor szoktam, márpedig az mostanában könnyen megy. Azt hinném, ez sem nehéz, de valamilyen oknál fogva – talán mert a látomás átélése egy kicsit arculcsapáshoz hasonlítható – ez most nem ugyanolyan. Az ábra közepére érkezem. Itt most meg kell állnom imádkozni. Befogadni – ahogy a szórólap fogalmaz. Lehajtom a fejemet. Sosem tanítottak Istennel társalogni. Ez a tevékenység éppoly távolinak tűnik tőlem, mint az, hogy az Egyesült Államok elnökével folytassak telefonon magánbeszélgetést vagy a dalai lámával eszmecserét. Tudom, a sors fintora. Angyalvér csörgedez az ereimben, a Mindenható sejtjeimbe ágyazódott ereje, Isten engem illető szándéka, rám vonatkozó terve. Valahányszor megidézem a dicsfényt, átérzem ezt az erőt, a kötődést mindenhez, amiről apu beszélt, a melegséget, örömöt és szépséget, amelyről tudom, hogy biztosan ott van jelen, ahol Isten. De fogalmam sincs, hogyan kommunikáljak szóban az isteni jelenléttel. Nem értek hozzá. Fölnézek, és mindenfelől angyalok vesznek körül, magamon érzem ünnepélyes, kérdő tekintetüket. Mit csinálsz? – kérdezik. Mi a rendeltetésed? – Mi a rendeltetésem? – suttogom vissza nekik. – Mutassátok meg! De a látomás nem jön. Öt percig várok, bár sokkal többnek tűnik, majd sóhajtok, és visszaindulok az útvonalon, amelyen jöttem, most már gyorsabban. A szórólap szerint most kellene belépnem a harmadik fázisba: Visszatérés. Csatlakozz egy magasabb hatalomhoz, egyesülj a világunkban munkálkodó gyógyító erőkkel! Hát én egyáltalán nem érzem a gyógyító erőket. 83
Fölveszem a cipőmet, hirtelen elcsigázottá, ingerültté válok, letör, hogy kudarcot vallottam a kapcsolatteremtésben. Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek a koleszba, és rámozdulok arra a szunyókálásra. A házi doli várhat. Ennyit Angela megkereséséről. Ennyit a látomásom földerítéséről. Ennyit az elképesztő világosságról. A látomásom akkor rohan meg, amikor hazafelé bicajozom. Felhős és hideg az idő – a legcsapongóbb fantáziával sem wyomingiasan hideg, de azért elég hideg ahhoz, hogy meleg és puha ágyikóra vágyjak. Így hát jó gyorsan tekerem a pedált, sietek, amikor váratlanul a sötét helyiségben találom magamat. Ezúttal minden eddiginél tovább zajlik a látomásom. A zaj, a körülöttünk visszhangzó, magas hang még mindig a fülembe cseng. Ráeszmélek, hogy az árul el bennünket. Magára vonja amazok figyelmét. Fölvillan a fény, éppoly vakító, mint mindig. – Bukj le! – kiáltja Christian, a padlóra vetem magam, félrehemperedem az útból, ahogy kardot lóbálva jön elő mögülem, tündöklő fényű, gyönyörű pengét emel a feje fölé, és keményen lesújt vele. Csikorgó hang szólal meg, még sosem hallottam hasonlót, rosszabb, mint az iskolatáblán végighúzott köröm zaja, azután káromkodás és fojtott nevetés. Hátrafelé mászom, amíg valami kemény fatárgynak nem ütközöm. Kalapál a szívem. Rettentő sötét van itt, de ki tudom venni Christiant, amint harcol, fényével hasítja maga körül a levegőt, próbálja eltalálni az egyre közeledő sötét alakokat. Alakokat – eszmélek rá, tehát nem csak egyet. Két sötét alakot. Kettő harcol egy ellen. Föl kell állnom – mondom magamban. Fölállok, és segítek neki. Talpra ugrom, a térdem szégyenletesen rogyadozik. – Ne! – kiáltja Christian. – Menj el innen. Keress kiutat! Nélküled nincs kiút – gondolom, de nem érek rá megformálni a szavakat, mert valaki más minden előzmény nélkül rám rivall, hogy vigyázzak, és ismét a Stanfordon találom magamat, ahol mindjárt össze fogom törni a biciklimet. Kikerülhetetlen. Vadul félrerántom a kormányt, de a kerékpártároló alacsony téglafalának ütközöm. A bicikli megáll. Én továbbmegyek, helyesebben szállok a tároló fölött, azután a földhöz nyekkenek, lepattanok a kövezetről, majd hanyatt keresztezem a járdát, és belecsúszom egy borókabokorba. 84
Ez fájt. Egy percig fekszem ott behunyt szemmel, közben némán, epésen nagyon szépen köszönöm-öt küldök az ég felé. – Magadnál vagy? Kinyitom a szememet, és egy fickó térdel mellettem. Megismerem a boldogságóráról, barna szemű, szemüveges, vállig érő barna hajú, magas fickó. Összerázott agyam keresgéli a nevét. Thomas. Kiváló, sikeresen eltaknyoltam Hitetlen Tamás előtt. A srác segít kikászálódnom a borókabokorból. – Hű, te aztán belecsapódtál. Kihívjam a mentőket? – kérdezi. – Köszönöm, nem, jól vagyok. – Igazán jobban figyelhetnél, hová mégy – mondja. Nagyon kedves is. – Jó, majd legközelebb megpróbálom. – Megvágtad magad – mutat az arcomra. Óvatosan megérintem azt a pontot, vér kenődik az ujjaimra. Bizonyára erősen beütöttem. Nem szoktam vérezni. – Mennem kell – hadarom, és fölállok. A farmeromnak annyi, elhasadt a térdénél, az egyik oldalon csúnya karcolás látszik ki alóla. Gyorsan el kell tűnnöm innen, mielőtt a sebeim a srác szeme láttára csodálatos módon maguktól begyógyulnak, aztán győzzem kimagyarázni magamat. – Biztos nincs komolyabb bajod? Elvihetlek a klinikára – ajánlkozik a srác. – Köszi, nem szükséges. Valószínűleg súlyosabbnak látszik, mint amilyen. Haza kell mennem. Fölemelem az eldőlt bringát, az első kereke még pörög. Amint fölállítom, észreveszem, hogy a váz csúnyán elgörbült. A francba. – Várj, segítek – mondja Thomas, és hiába beszélek, nem bírok megszabadulni tőle. Bicegek az úton, leginkább azért, mert tudom, hogy most bicegnem kell, ő pedig mellettem gyalogol, egyik vállán a kerékpáromat, a másikon a hátizsákomat cipeli. Egy örökkévalóságig tart, hogy eljussunk a Roble-hoz, és mire odaérünk, gyakorlatilag biztosra veszem, hogy mind az arcomon a 85
vágás, mind a térdemen a horzsolás begyógyult. Remélem, nem rendkívül jó megfigyelő a srác. – Hát, itt lakom – mondom szerencsétlenül. – Köszi! – marom el a hátizsákomat, az állványra helyezem a bicajt, nem bíbelődöm a lelakatolásával, és megfordulok, hogy belépjek az épületbe. – Várj még! – szól utánam, úgyhogy megállok és visszafordulok. – Nem akarsz… Tétován elhallgat. – Nem, tényleg nem kell a klinikára mennem – felelem. A fejét rázza. – Azt akartam kérdezni, nem akarsz-e eljönni velem ma este. Buli lesz a Kappa diákszövetségnél. Ha van kedved. Ilyen nincs. Ezt a srácot semmi sem tántorítja el. Bizonyára sokkal jobban nézek ki pillanatnyilag, mint hiszem. Zsebre dugja a kezét, de továbbra is a szemembe néz. – Félév eleje óta próbállak megkérdezni, és most itt az alkalom, nem igaz? Elvégre ha úgy vesszük, megmentettelek. – Ööö… meg. De kösz, nem – hebegem. – Hm. Pasid van, igaz? – kérdezi. – Hát persze. – Nem, nincs… illetve… szóval most eléggé zűrös az életem… nem is tudom… klassz srác vagy, csak… – nyögöm ki valahogy. – Bocsi. – Na mindegy, egy próbát megért. – A zsebébe nyúl, névjegyet húz elő, a kezembe nyomja. Thomas A. Lynch – áll rajta. Stanford Egyetem, fizika főtanszakos. Matek és fizika korrepetálás. Azután a mobilszáma. – Ha meggondolod magad a bulit illetően, hívj föl, vagy csak gyere el! – biztat, majd minden további nélkül sarkon fordul, és elmegy. Wan Chen éppen farmville-ezik a Facebookon, komoly gyengéje ez a gazdálkodós játék. Amikor belépek, fölpillant, kissé értetlenül vonja föl a szemöldökét, ahogy meglátja a borókabokor maradványait a hajamban, földes és véres dzsekimet, szakadt farmeromat. – Ez egy ilyen nap – mondom, mielőtt letámadhatna a kérdéssel. A mosdóhoz lépek, és hozzálátok, hogy lemossam az arcomról a vért meg a szutykot. – Figyuzz, hallottad, hogy Angela, a barátnőd összejött a dé-e-ővel? – szól utánam Wan Chen. Sóhajtok. Mikor lesz már kedd, banyek. Amint végzek a tisztálkodással, hívom Angelát. Nem veszi föl. 86
– Angela Zerbino, ne akarja, hogy levadásszam, mert megkaphatja – fenyegetem hangpostán. – Hívj vissza, hallod? Hívj vissza! Most nem érek rá – SMS-ezi néhány perc múlva. Lazíts! Majd mindent elmesélek. Egy órát várok, azután átmegyek az A szárny első emeletére, és bekopogok Angelához. Robin nyit ajtót. – Á, szia, Clara! – örvendezik. Vállpánt nélküli, kék-fehér zebracsíkos nejlondzsörzé felső és fehér miniszoknya van rajta, középen elválasztott haját hullámosra varázsolta. Úgy fest, mint aki kész belevetni magát a kb. 1978-as éjszakába. – Angelát keresem – közlöm vele. Robin a fejét rázza. – Reggel óta nem láttam. – Körülnéz, majd közelebb hajol, és cinkosan suttog. – Pierce-nél töltötte az éjszakát. – Igen, hallottam – felelem ingerülten. – Jobb lenne, ha leállnál a pletyiterjesztgetéssel, mivel dupla nullát tudsz Angeláról. Azonnal elvörösödik. – Bocsánat – mondja, és olyan őszintén restelkedő képet vág, hogy kínosan érzem magam, amiért így beszóltam neki. – Úgy nézel ki, mint Farrah Fawcett – állapítom meg, ettől valamelyest magához tér, még mosolyognia is sikerül. – Ma este mind hetvenes évekbeli retróbulira megyünk a kappásokhoz – magyarázza. – Nincs kedved jönni? Ez az a buli, amelyikre Thomas is invitált, és a srác ott lesz, ha tehát megjelenek, valószínűleg azt hiszi, érdekel. De aztán végiggondolom a választási lehetőségeimet: (a) szombat este a szobámban kuksolok, hogy összevakarjak egy házi dolit T. S. Eliot A puszta ország-írói, ami azonban lehetetlen, mert nem tudok odafigyelni, mert egyfolytában apun meg Tuckeren meg Jeffrey-n meg Angelán meg Pierce-en meg Christianen meg a látomásomon jár az eszem, és (b)…kit akarok én hülyíteni? Ez úgysem fog menni. Muszáj kimozdulnom. – De – felelem Robinnak. – Csak megkeresem a csótánydöngölőmet.
87
7 RUMOS KÓLA Amikor Robinnal beállítunk, már javában dübörög a buli, egyik Bee Geesszám a másik után bömböl az ablakból, stroboszkóp villog a nappaliban, és az ebédlőasztal fölött határozottan diszkógömböt vélek fölfedezni. Ez jó mulatság lesz. Jó hangos. És talán pontosan ez kell most nekem. – Helló szépségeim! – üdvözöl bennünket a diákszövetségi srác, aki ajtót nyit. – Hogy tudtam eddig nélkületek élni? A bejáratnál egy öblös uborkásüvegbe teteti a kocsikulcsokat, és bemutat bennünket egy Las Vegas-i stílusú fehér Elvis Presley-jelmezbe öltözött fiúnak, aki abban az esetben, ha távozni szándékozunk, majd elbírálja, ülhetünk-e volán mögé. – Csinos szerkó – mondom neki, bár nem egészen értem, mitől passzol az este témájához, leszámítva, hogy asszem, Elvis a hetvenes években halt meg. – Nahát, köszi. Nagyon szépen köszönöm! – húzza el presley-sen a hangját. Valahonnan előre tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. 88
Mondanom sem kell, hogy Thomas az első személy, akit odabent meglátok, a diszkógömb alatt illegeti magát, legombolós nyakú virágmintás selyeminge látni engedi egyenetlenül szőrös mellkasát. Földerül, amikor meglát. Integet, hogy menjek oda. Odamegyek. – Meggondoltad magad? – kérdezi. – Meg, úgyhogy itt vagyok – felelem. – Köszi, hogy segítettél! – Nem is látszik rajtad, hogy rászorultál – mondja, tekintetével a karcolásokat és horzsolásokat keresi az arcomon, amelyek előző találkozásunkkor, mintegy két órája még ott voltak. Hoppá! Erről megfeledkeztem. – Mondtam, hogy nem olyan súlyos – próbálom kimagyarázni magam. – Csak egy-két pukli meg véraláfutás a lábamon, semmi komoly. Semmi olyan, amit egy kis smink ne tudna elrejteni. – Istenien nézel ki – dicsér, szemével végigmustrálja a testemet, a lábamnál megáll. – Köszi! – mondom feszengve. Nem volt könnyű ilyen rövid idő alatt átmenni totál hetvenes évekbe, de szerencsére Robinnak volt egy nyakpántos szabású, rikító narancssárga nejlondzsörzé ruhája, amit a kék zebracsíkos vésztartalékjának szánt. Enyhén viszketős anyag. – Jössz táncolni? – kérdezi Thomas. Most jövök rá, hogy nem nagyon tudom, hogy kell diszkó táncolni. De jól elröhögcsélünk rajta, próbáljuk John Travoltá-san nyomni. – Na és mi a főtanszakod? – ereszti meg a srác a „mi a jeled?” felsőoktatási verzióját. – Biológia – felelem. Azt már tudom, hogy az övé a fizika. – Biológusnak készülsz? – Nem – nevetek. – Orvosnak. – Aha – mondja, mintha valami fontosat derített volna ki rólam. – Tudtad, hogy az itteni elsőévesek több mint fele orvosi előkészítősnek tekinti magát? De végül csak hét százalék felvételizik sikeresen az orvosira. – Nem tudtam. Nyilván feszültnek látszom, mert Thomas elneveti magát. – Bocs, nem akartalak lelombozni – mondja. – Hozok valami innivalót. Már nyitnám a számat, hogy közöljem: még nem töltöttem be a huszonegyet, de ezt természetesen neki is tudnia kell. Bulin eddig csak 89
egyszer fogyasztottam alkoholt, azon a nyáron Tuckerrel. Ava Peterséknél. Rumos kólát. – Mit iszol? – kérdezi Thomas. – Itt jóformán minden van. Fogadok, hogy neked a vodka-vermut jön be, eltaláltam? – Inkább a rumos kóla – felelem, mert tudom, hogy aznap este ezt még jól bírtam, egy kicsit sem csiccsentettem be. Szeretnék kocsival hazamenni. – Rumos kóla rendel – bólint Thomas, és indul a konyhába. Körülnézek. Hallom, hogy az egyik hátsó helyiségben kórusban kiabálják valaki nevét. Egy másik társaság az étkezőasztalnál fondüt tunkolgat, a diszkógömb alatt kezdenek bevadulni a táncosok, a sarkokban beszélgetők megpróbálják túlharsogni a zenét, a lépcsőn meg a falnál egyegy pár már igencsak jól érzi egymást. Észreveszem Amyt a tévé előtti kanapén, egy csomó emberkével valami piálós játékot űznek, amihez az Azok a 70-es évek sorozat nézése is hozzátartozik. Intek neki, mire lelkesen visszainteget. Thomas megjön az innivalóval. – Egs! – mímel koccintást a tompa hangon egymáshoz ütődő műanyag poharakkal. – Az új kalandokra és új emberekre! – Az új kalandokra! Húzok egyet az italból, amely végigperzseli a torkomat, és lávatóba gyűlik a gyomromban. Köhögök. – Mi az, nem bírod a gyűrődést? – veregeti meg a hátamat Thomas. – Ez rumos kóla? – kérdezem. – Semmi más? – Egy rész rum, két rész kóla – feleli. – Becsszóra. Ez nyomokban sem hasonlít annak az italnak az ízére, amit a bulin Tuckertől kaptam. És most, csaknem két év elteltével jövök rá, miért nem. Tucker nem is tett rumot a rumos kólámba. A kis simlis. Az az agyonbabusgatós, kibírhatatlan, pofátlan és imádni való kis simlis. Hirtelen úgy hiányzik, hogy megfájdul a hasam. Vagy talán a rum az oka. A hátsó szobában bulizok üdvrivalgásban törnek ki. – Christian! Christian! Christian! – skandálják. Előre furakodom a tömegben, végül már a szoba küszöbén állok, épp idejében érek oda, hogy lássam Christiant, amint egy nagy pohár sötétbarna folyadékot hajt föl. Amint kész, ismét megéljenzik, ő pedig vigyorogva törli a száját fehér műszálas zakója ujjába. 90
A mellette ülő lány odahajol hozzá, a fülébe súg valamit, Christian nevetve bólogat neki. Összerándul a gyomrom. Christian fölnéz, meglát. Föláll. – Te meg hová mégy? – méltatlankodik a másik oldalán ülő lány, tetszetősen duzzog. – Christian! Gyere vissza! Még hátra van egy kör. – Nekem mára elég volt – feleli Christian, ha nem is akadozó nyelvvel, de azért nem a normális hangján. Nem kell az agyában kurkásznom, hogy tudjam, a fejébe szállt a szesz. Az alkohol ködében is érzem azonban, hogy valami fölzaklatta. Valami, ami azóta történt, hogy ma délután láttam. Valami, amit szeretne elfelejteni. Félresöpri a haját a szeméből, és átvág a szobán hozzám, többé-kevésbé egyenes vonalban. Félreállok, hogy kiengedjem az ajtón, de megfogja fedetlen karomat, és behúz a sarokba. Egy pillanatra behunyja a szemét, ahogy energiaáram folyik át köztünk; azután annyira közel hajol, hogy az orrunk majdnem összeér, lehelete meglepően kellemes ahhoz képest, amit a szemem láttára magába döntött. Igyekszem lazán felfogni a dolgot – elvégre bulizunk, iszogatunk, és persze az előbb körbezsongták a csajok, de Christian eszméletlenül jó pasi, baromi jó fej, szórakoztató és nagy dumás. Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem az én pasim. Voltaképpen soha nem randiztunk. Nem járok vele. Az érintésétől mégis vitustáncot járnak az idegeim. – Csak eszembe jutottál – mondja fátyolos hangon, a pupillája úgy kitágult, hogy feketének látszik a szeme. – Álomlány. Ég az arcom, attól, amit mond, és attól, amit ebben a pillanatban érez. Meg akar csókolni, Újra meg akarja ízlelni az ajkamat, a szerinte csodálatosan puha ajkamat, ki akar vinni ebből a házból, ebből a hülye ricsajból, valami olyan helyre, ahol megcsókolhat. Hűha. Nem kapok levegőt. Christian közelebb hajol. – Állj le! – suttogom abban a pillanatban, ahogy a szája már-már az enyémhez ér. Zihálva húzódik el. Megpróbálok némileg visszavonulni, egy kis térközt biztosítani kettőnk között, de a falnak ütközöm. Christian egy lépést tesz előre, leszűkíti a távolságot, a mellkasára támasztom a tenyeremet, hogy visszatartsam, ettől újabb áramütés ér, mintha tűzijáték sziporkázna az éjszakai égbolton. 91
– Gyerünk ki! – javaslom kifulladva. – Csak utánad – feleli, és mellém szegődik, keze a derekamon, ahogy a kijárathoz indulok, tapintása a ruha anyagán át is égeti a bőrömet. Körülbelül félúton járunk, amikor a szó szoros értelmében belebotlom Thomasba, és csak most eszmélek rá, hogy az előbb se szó, se beszéd, faképnél hagytam abban a pillanatban, amint meghallottam Christian nevét. – Épp téged kerestelek – mondja Thomas. Christianre néz, pontosabban Christian kezére, amely közben a csípőmre vándorolt. – Ki ez a… – Á, Hitetlen Tamás! Szevasz, haver! – vált hirtelen nyájaskodóra Christian. Thomas megrökönyödve néz rám. – „Hitetlen Tamás?” így emlegetsz? – Jaj, csak kedveskedésből – magyarázza Christian, és miközben Thomas nagyon is kétkedő, sértődött képet vág, Christian vállon veregeti, majd elvonul velem mellette. – Mulass jól! Valami azt súgja, hogy Thomas többé sehová sem fog elhívni. Jólesik a hűvös levegő, amely megcsap bennünket, ahogy kilépünk a házból. A tornácon egy pad áll, Christian afelé kormányoz. Leül, és váratlanul a tenyerébe temeti az arcát. Felnyög. – Berúgtam – mondja fojtott hangon. – Ne haragudj! – Mi ütött beléd? – telepszem le mellé, át akarom fogni a vállát, de fölegyenesedik ültében. – Légy szíves, ne nyúlj hozzám! Most egyszerűen nem bírom. Az ölembe ejtem a kezemet. – Mi a baj? Sóhajt, a hajába túr. – Elmesélted, hogy Angela előhívja a látomását azzal, hogy bejárja azt a hogyishívjákot a templomban, emlékszel? Hát én utánacsináltam. Odamentem. – Én is – hebegem. – Úgy látszik, elkerültük egymást. – És előjött a látomásod? – Igen. Illetve a templomban nem, de később igen. – Nyelek egyet. – Láttalak a karddal. – Harcoltam? – kérdezi. – Két ellenféllel. 92
Komoran bólint. – Azt hiszem, ugyanaz a látomásunk. Azt nem láttad, kivel harcoltam? – Sötét volt ahhoz. Nem tudtam megállapítani. Egy kicsit elgondolkodunk ezen, amit megnehezít, hogy közben a Bee Gees azt üvölti: „Mondd el, hogy mért vársz, mondd el, hogy hol jársz, nincs semmi veszve még.” – Ez még nem minden – folytatja Christian. – Én is láttalak téged. Remélem, nem azt a részt látta, amikor a falnál lapítok, és hiába próbálok bátorságot meríteni, hogy fölkeljek. A fejét rázza. – Nem, te éppen… – érdes a hangja, mintha kiszáradt volna a torka, és bármilyen képtelenség, legszívesebben meginna még egy pohárral. Megdermeszt a félelem. – Mi volt velem? – Megsérültél. Megfogja a csuklómat, és megmutatja, amit látott. A könnyáztatta arcomat, ziláltan a vállamra omló hajamat, az elfehéredett ajkamat, a ködös tekintetemet, az elöl vérrel borított blúzomat. – Nahát – összesen ennyit tudok kinyögni. Úgy gondolja, a látomásában haldokoltam. Nyelvével megnedvesíti az ajkát. – Nem tudom, mitévő legyek. Csak azt tudom, hogy amikor ott vagyok, abban a helyiségben, bárhol van is az, akkor egyetlen gondolat jár a fejemben. Az, hogy meg kell óvnom téged. – Valami birizgálja a torkát. – Odaadnám az életemet, hogy megoltalmazzalak, Clara – mondja. – Ezt érzem. Meghalnék, hogy megvédjelek.
Ahogy hazafelé vezetek, mindketten hallgatunk. Fölkísérem Christiant az emeletre, be a szobájába, elmegyünk Charlie mellett, aki a futonon elterpeszkedve játszik az Xboxával. Az ágyhoz támogatom Christiant. – Nem kell pátyolgatnod – ellenkezik, amikor fölhajtom a takarót, és leültetem a matracra. – Hülye voltam. Csak ki akartam kapcsolódni egy kicsit. Azt hittem…
93
– Sok a szöveg – intem le szelíden. Lehúzom róla a pólót, és a sarokba dobom, azután a szobai minihűtőhöz lépek, és kiveszek egy palack vizet. – Igyál! – A fejét rázza. – Igyál csak! Majdnem az egészet magába dönti, azután visszaadja a palackot. – Feküdj le! – mondom neki. Végignyúlik a matracon, én pedig hozzáfogok, hogy levegyem a cipőjét meg a zokniját. Egy ideig a mennyezetre mered, azután felnyög. – Azt hiszem, életemben először fájdult meg igazán a fejem. Olyan érzés, mintha… – Sss! Charlie-ra sandítok. A srác nem felénk néz, ujjai szenvedélyesen nyomkodják a játékkonzol gombjait. Visszafordulok Christianhez. – Aludj! – unszolom. Félresimítom a haját az arcából, ujjaim elidőznek a halántékánál. Behunyja a szemét. A homlokára csúsztatom a kezemet, és ismét Charliera lesek, aki továbbra sem vesz tudomást a létezésünkről. Az ujjaimba idézem a dicsfényt, és egy parányi adagot Christianbe küldök. Kinyílik a szeme. – Most mit csináltál? – Jobb már a fejed? Egyet-kettőt pislog. – Nem is fáj – suttogja. – Már egyáltalán nem fáj. – Az jó. Akkor aludj! – biztatom. – Tudod, Clara – sóhajt álmosan, miközben távozáshoz készülődöm –, orvosnak kellene menned. Becsukom az ajtót magam mögött, és néhány másodpercre a falhoz kell támaszkodnom, mert kifogytam a szuflából. Ez muris. Hónapok óta látom ezt a sötét helyiséget, és tudom, valami rossz történik közvetlenül azt megelőzőleg, hogy Christiannel odakeveredünk, ott rejtőzünk el, azt is tudom, hogy ebből a rejtőzködésből semmi jó sem fog kisülni ránk nézve, sőt azt is, hogy ez az egész látomás élet-halál harchoz vezethet. Bárkik is az ellenfeleink, meg akarnak ölni bennünket. Ezt kezdettől fogva érzékelem. De azt hiszem, az mindeddig nem fordult meg komolyan a fejemben, hogy meg is halhatok. 94
Oké, figyelj – emelem égnek a tekintetemet egyik vasárnap reggelizés közben, egy darab kőkemény pirítóst majszolok, amíg a háttérben az Emléktemplom harangjai zúgnak. Ne fárasszuk egymást! Tizennyolc éves vagyok. Miért kellett keresztülmennem mindenen, az erdőtűzön, a látomásokon, a kiképzésen, ha most mégis földobom a pacskert? Vagy talán ez büntetés? Amiért az első alkalommal nem teljesítettem a küldetésemet. Vagy talán valamiféle végső erőpróba. Édes Istenem! – írom a füzetembe a hétfő délelőtti kémia előadáson, ahol épp a termodinamika főtételeit taglalják. – Nem akarok meghalni. Még nem. Tisztelettel: Clara Gardner. Jaj, Istenem! – fogom könyörgőre keddre virradóan, éjjel háromkor, mialatt A puszta ország-os házi dolgozatot próbálom összetákolni. Kérlek! Nem akarok meghalni. Nem vagyok fölkészülve erre. Betojtam. – Tényleg? – csodálkozik T. S. Eliot. – „Maréknyi homok majd félni tanít.” Világformáló költők-előadás, és Angela nem jön be. Nem adja be a házi dolgozatot. Ez pedig a szabályzat szerint azt jelenti, hogy nem kap félévi jegyet. A gondolattól is kiráz a hideg. Angela Zerbino, a színjeles tanuló, középiskolai évfolyamelső, az eminens diák mintapéldája, a költészet szerelmese megbukik az első egyetemi költészeti kurzuson. Meg kell keresnem, hogy beszéljek vele. Most rögtön. Ez baromira nem tűr halasztást. Ahogy vége az előadásnak, fölhívom Amyt. – Nem tudod, hol van Angela? – kérdezem. – Utoljára a szobában láttam – feleli. – Miért, valami gáz van? De még mekkora. Végigsprintelek a Roble-ig, de az épülethez érve megtorpanok. Mert a bicikliállványon már megint egy varjú gubbaszt. – Nem találtál magadnak jobb helyet? – kérdezem tőle. Nem válaszol, csak átröppen az állványról az egyik bicajra. Éppenséggel az enyémre. Még ha horpadt is a bringám, nem hiányzik, hogy madárpiszok kerüljön rá. Néhány lépést nyomulok előre, a karjaimmal hadonászok. – Hess! Eredj innen! Leszegi a fejét, de nem tágít. 95
– Tűnés! Most már közvetlenül előtte állok. Meg is foghatnám, ha akarnám, mégsem moccan. Nyugodtan bámul, kitart a helyén. És most már tudom – vagy talán mindig is tudtam, csak nem akartam bevallani magamnak –, hogy ez nem egy közönséges vén varjú. Egyáltalán nem is madár. Megnyitom az elmémet, mintha arra felkészülve állnék az ajtóban, hogy bármelyik másodpercben újra becsukjam. Érzem azt a férfit, azt a sajátos árnyalatú szomorúságot, amelyet oly jól ismerek. Hallom a bánatos dallamot, ahogy tavaly is hallottam, amikor az iskola mögötti mezőről hívogatott, a melódiát, hogy mindössze ez vagyok most, holott sokkalta több voltam; egyedül maradtam, immár örökre magányosan, és nem mehetek vissza soha többé, soha, de soha. Szóval nem üldözési mánia volt, hanem Samjeeza. Hátralépek, olyan erővel csapom be elmém ajtaját, hogy azonnal megfájdul a fejem, de még a fejfájás is sokkal jobb, mint az a szomorúság. – Mit keres itt? – suttogom. – Mit akar? Igaz, hogy tavaly megsajnáltam, tényleg megsajnáltam; tudtam, hogy valaha mennyire szerette anyukámat, még ha a maga kificamodott módján is, és azon a napon a temetőben megesett rajta a szívem. Még most sem egészen értem, mi jött akkor rám. Egyszerűen odamentem hozzá, és odaadtam neki anyám karkötőjét, ő pedig elvette, nem is próbált bántani bennünket, mindannyian épségben, baj nélkül hazaértünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé veszélyessé vált. Bukott angyal, a sötétség erőit szolgálja. Két külön alkalommal is majdnem elbánt velem. Fegyelmezem magam, hogy egyenesen álljak, és tágra nyílt, sárga szemébe nézek. – Ha azért jött, hogy megöljön, akkor lásson hozzá! – mondom. – Mert egyébként sok dolgom van. A madár mocorog, majd pedig minden figyelmeztetés nélkül felröppen, egyenesen nekem. Ordítva behúzom a nyakam, és fölkészülök rá, hogy, nem is tudom, a fejem elszakad a vállamtól, vagy valami, de a varjú elsuhan a vállam fölött, olyan közel hozzám, hogy tollai súrolják az arcomat, fölszáll, és eltávolodik a borús, szürke égen. Az A szárnyban, Angela szobája előtt állok, újra hívni próbálom Angelát, és hallom, hogy odabent cseng a telefonja. Itthon van. Kész csoda. 96
Bedörömbölök. – Ne csináld már, Angela! Tudom, hogy itt vagy. Kinyitja az ajtót. Mielőtt tiltakozhatna, már be is nyomulok. Egy gyors pillantással fölmérem, hogy a szobatársai nincsenek itt. Ez jó, mert komisz dolgok következnek. – Szóval mi folyik körülötted? – vonom kérdőre. – Hogy érted? – Hogyhogy hogy értem?! – csattanok föl. – Mondhatom, nagyon ügyi vagy! Az egész kolesz arról sutyorog, hogy összejöttél Pierce-szel. Vízszintes síkon. A dé-e-őről beszélek, ha nem tudnád, a koleszdokiról. Aki a földszinten lakik. Szökés, viszonylag alacsony, elég slampos… Derűs arccal néz rám, becsukja mögöttem az ajtót, és ráfordítja a kulcsot. – Tudom, kicsoda – mondja háttal állva. – És igen, összejöttünk. Vízszintes síkon, ha így jobban tetszik neked. Tátva marad a szám. Tíz dodóval jövök Christiannek. Angela csípőre teszi a kezét. Most veszem észre, hogy nedves mosdókesztyű van a fél vállára dobva. Tréningnadrágban, Yellowstone nemzeti parki pisztránggal díszített, túlméretes pólóban, mezítláb áll előttem, a körme se a kezén, se a lábán nincs kifestve. A haját hátul egyetlen hosszú varkocsba fonta. A szoba neonvilágítása kékesre színezi a bőrét, a szeme alatt lila árnyékok húzódnak. – Rosszul érzed magad? – kérdezem. – Semmi bajom. Csak elfáradtam, és kész. Egész éjjel fenn voltam, az eliotos dolgozatomat írtam. – De hiányoztál az óráról… – Haladékot kaptam a leadásra – magyarázza. – Mostanában eléggé összejöttek a dolgok, úgyhogy csúnyán elúsztam. Egész hétvégén azért hajtottam, hogy behozzam az elmaradásaimat. Ráhunyorgok. Homályosan érzem, hogy hazudik. De vajon miért? – És neked nincs valami bajod? – kérdezi. – Kicsit ziláltnak tűnsz. – Hol is kezdjem? Apukám azzal jelent meg, hogy ki akar képezni a dicsfénykard használatára. A jelek szerint azért, mert előbb-utóbb harcolnom kell. Plusz a mostani látomásomban valaki meg akar ölni, ami egybecseng apu teóriájával, hogy kezdhetem kifenni a dicsfénykardomat. És ha ez sem elég, Christiannek ugyanez a látomása, csak nála nincs a 97
kezemben dicsfénykard. Teljesen elgyöngülve és vérrel borítva lát. Úgyhogy talán meghalok. Elszörnyedve mered rám. – Ez a vége, ha nem hívsz vissza – mondom, és az ágyára vetem magamat. – Az a bizonyos végtermék van a palacsintában. Ja, és az imént megint láttam a madarat, és ezúttal éreztem a szomorúságát, és egyértelműen Samjeeza az. Szóval űberhurrá. Úgy dől az ajtókeretnek, mintha a sok rossz hír minden szuszt kinyomott volna belőle. – Samjeeza? Biztos vagy benne? – Ühüm. Elég biztos. Nyirkosan fénylik a homloka, zöldes árnyalatot ölt az arca. – Figyi, nem akartalak megijeszteni – ülök fel. – Persze, ez nem nyerő, de… – Clara… – akad el a hangja, a szájához szorítja a mosdókesztyűt, mély lélegzetet vesz, és egy pillanatra behunyja a szemét. És egyre zöldebb. Egyszeriben megfeledkezem Samjeezáról. – Mi az… csak nem beteg vagy? Én még soha életemben egy napig sem voltam beteg, igazán beteg. Nem fáztam meg, nem kaptam influenzát, nem rontottam el a gyomromat, nem szökött fel a lázam, nem gyulladt be a fülem, nem dagadt meg a torkom. Ahogy Angélának se. Az angyalvérűek nem szoktak megbetegedni. Behunyt szemmel rázza a fejét. – Mi folyik itt, Angela? Ne etess azzal, hogy minden szép és jó! Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de hirtelen felnyög, kirohan a folyosóra, a két ajtóval odébb lévő mosdóba, ahonnan öklendezés félreérthetetlen hangjait hallom. A mosdó ajtajához settenkedem. Angela az egyik fülkében a vécécsésze előtt kuporog, egész testében reszketve, elfehéredett ujjakkal szorongatja a fajansz peremét. – Rosszul vagy? – kérdezem halkan. Fölnevet, azután a csészébe köp, letép egy adag papírt, és kifújja az orrát. – Rosszul. Naná, hogy rosszul vagyok, miért, abból a szögből nem úgy látszik? – Hátradobja a haját, és vadul csillogó szemmel néz rám. – Terhes vagyok. 98
– Ter… – Terhes – ismétli, a szó visszhangzik a csempés falakon. Föláll, lesöprögeti a ruháját, kimegy mellettem, vissza a szobájába. – Te ter… – próbálom újra, és követem. – Igen, fölcsináltak. Bekaptam a legyet. Úgy maradtam. Állapotosan. Várandósan. Gyerekkel. Gyereket várok, na. Leül az ágyára, kinyújtóztatja a gerincét, és fölhúzza a pólóját. A pocakjára meredek. Nem hatalmas, nem annyira, hogy észrevettem volna, ha nem mutatja, de azért szépen domborodik. Fáradt szemekkel bámul föl rám, és abban a pillanatban érzem, hogy egy hajszál választja el a sírástól. Angela Zerbino a könnyeivel küszködik. – Ez van – mondja halkan. – Most már tudod. – Jaj, Angela… Egyre csak a fejemet ingatom, mert ez teljes képtelenség. Kizárt, hogy igaz legyen. – Már beszéltem dr. Dayjel meg három-négy ügyintézővel. Majd elválik, végig tudom-e csinálni a téli vizsgaidőszakot, mert a szülés még odébb van, azután félévet halasztok. Azt mondják, az nem gond. A Stanfordot akkor is itt találom, amikor majd visszajövök, az ilyen eseteket így szokták kezelni. – Úgy néz rám, hogy nagyon nehezen tudom tartani magamat. – Hazautazom Jacksonba, anyuhoz. Már mindent elrendeztem. – Nekem miért nem mondtad el? – mérgelődöm. Lehorgasztja a fejét, a hasán nyugtatja a kezét. – Asszem, azért nem szóltam, mert nem szerettem volna, hogy úgy nézz rám, ahogy most nézel. És attól, hogy elmondom, mindjárt valóságosabbá válik. – Ki a gyerek apja? – kérdezem. Kisimul az arca, ismét teljesen rendezettek a vonásai. – Pierce. Pár hónapja volt egy éjszakánk, egyszerűen összejött, és azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal tart. Hazudik. Ezt úgy érzem, mintha hazudik neonfelirat villogna a feje fölött. – Azt képzeled, hogy ezt bárki is elhiszi? – kérdezem. – Miért ne hinné? – csattan föl. – Ez az igazság. Sóhajtok.
99
– Először is, Angela, nálam semmire sem jutsz hazudozással. Az empátiám miatt. Másodszor pedig még ha az empátiám nem létezne, Pierce akkor is dé-e-ő. – Annak mi köze ehhez? Kerüli a tekintetemet. – Ő az a srác, aki a bemutató vezetésen szexuális felvilágosító brosúrákat osztogatott. Annyi óvszer van fölhalmozva a szobájában, amennyi az egész kolesznak elegendő. Továbbá… Helyére igazítja a pólója szegélyét. – Húzzál innen! – mondja szinte suttogva. – Angela, várj! Föláll, az ajtóhoz lép, kitárja nekem. – Ez most nem hiányzik tőled. – Angela, én csak segí… – Az a gyanúm, hogy megvan a magad dolga – mondja, és továbbra sem néz rám. – Inkább azzal törődj! – És a rendeltetésed? – kérdezem. – „A hetedik a miénk” meg a szürke öltönyös pasas? Azokkal mi a helyzet? – Ne foglalkozz a rendeltetésemmel! – sziszegi dühösen összeszorított foga közt. Azután bevágja utánam az ajtót. Fejbe kólintva ballagok a régi klubház melletti térre, lerogyok egy padra a csobogónál. Ott ülök, bámulom az aláhulló vízsugarakat, amíg a nap jóval lejjebb nem süllyed az égen. Körülöttem egy csomóan jönnek-mennek, hogy a KV Zónában koffeinezzenek. Nem is hallom őket. Csak az Angela hangjából kicsendülő félelmet hallom. Terhes vagyok. Christian így talál rám, kábán és szótlanul a padon. Egy pillantást vet rám, és letérdel elém, úgy néz föl az arcomra. – Clara? Clara? Mi baj? Pislogok, majd aggódó zöld szemébe nézek. Elmondjam neki? Nincs választásom. Úgy kiolvassa belőlem a döbbent gondolatot, mintha kiáltanám. Eltátja a száját. – Angela tényleg… Be sem tudja fejezni a mondatot. 100
Ég a szemem. Most mihez fog kezdeni Angela? – egyre ez jár a fejemben. Mihez fog kezdeni? Christian ráteszi a kezét a kezemre. – Clara! – mondja halkan. – Azt hiszem, ideje, hogy elmondd, mi történt Olaszországban. Hát elmondom neki. Elmondom neki, hogyan futottunk össze egy este Rómában épp a metrón egy sráccal, és mennyire kikészült Angela már attól is, hogy meglátta. Hogyan lógott el aznap éjjel, hogy találkozzon vele, és reggelig haza sem jött. Azután kiderült, hogy a srác Phen, a mentor angyal, akiről Angela korábban mesélt nekem, de nyilvánvalóan nem csak a mentora volt. Elmondom Christiannek, hogy Angela mindenáron meg akarta kedveltetni velem Phent, de egyszerűen nem ment. Úgy gondoltam, lehetetlen, hogy a srác igazán szeresse őt, Angela azonban szerelmes volt belé, miközben megjátszotta, hogy nem az, így továbbra is találkozgathattak, de úgy állította be, mint valami futó kalandot. – Na mit szólsz? – kérdezem Christiant, miután elbeszélésem végére érek. A fejét csóválja. – Azt hiszem, ez mindent megváltoztat.
101
8 ÍGY ISMERTEM MEG ANYÁDAT Eltelt néhány hét, már a téli szünetben járunk, most Christian mellett állok, fogom a kezét, nézzük, ahogy a földbe eresztik Walter koporsóját. Nagy pelyhekben, sűrűn hull a hó, betakarja a nyárfás-hegyi temetőt. Ismerős arcok gyűrűje vesz körül bennünket, mindannyian a gyülekezet tagjai: Stephen, a lelkész, Carolyn, aki édesanyámat ápolta, Julia, aki pont úgy hiányzott, mint egy seggbe rúgás, de legalább eljött, és végül Corbett Phibbs, a vén quartarius, aki különösen komor ábrázattal, kezét összekulcsolva bámul a sírgödörbe. Eszembe jut, hogy ő sincs már messze ettől a sorstól. De azután fölpillant rám, és kacsint. – Ámen! – mondja Stephen. A gyászolók tömege lassan szétszéled, mindenki hazafelé indul, hátha a havazás (elvégre decembert írunk Wyomingban) hóviharrá fajul, de Christian marad, hát én is maradok. Szinte biztosra veszem, hogy a hóesés Billy műve. Ő áll most a másik oldalamon, csillogó fekete haja úgy borul hosszú fehér anorákja vállára, mint a kiömlött tinta, a hó kavarog körülötte, szállingózik lefelé, miközben ő olyan elgyötört arccal bámul az előttünk sötétlő gödörbe, hogy 102
legszívesebben megölelném. A hóesés az ő sírása. Fájdalmas ilyennek látni őt, aki rendes körülmények között nagyon erős és kiegyensúlyozott, aki máskor hamar előáll valami tréfával, hogy föloldja a feszültséget. Emlékszem, anyám temetésén mindig elmosolyodott, ha találkozott a tekintetünk, és ebből furcsa módon vigaszt merítettem, mintha a mosolya azt bizonyította volna, hogy az anyukámmal tulajdonképpen nem történt semmi igazán rossz. Csak egy kicsit meghalt. Mindössze tartózkodási helyet változtatott. De ez most Billy férje. A munkások hozzákezdenek a koporsó elhantolásához, és Billy elfordul. Kinyújtom a kezem, megfogom a vállát. Gyászának fájdalmasan tátongó szakadéka föltárul az elmémben. Milyen rövidre szabott idő – gondolja. Mindannyiunknak ennyi jut. Fölsóhajt. – Nem bírom itt tovább. – Jól van. Átjössz a házhoz? – kérdezem. – Akkor főzök vacsorát. Bólint, és mereven átölel. – Billy… – Nincs semmi baj. Nemsokára találkozunk, gyerekem. Belegázol a hóba, sötét nyomokat hagy maga után, és amint elmegy, alábbhagy a havazás. Christian szótlanul figyeli, ahogy az emberek betemetik a gödröt. A rágóizma rángatózik. Közelebb lépek, végül összeér a vállunk, és ugyanúgy szuggerálom át belé az erőmet, ahogyan az övé áramlott belém aznap, amikor anyámat temettük. Kár, hogy nem ismertem jobban Waltert. Helyesebben egyáltalán nem ismertem. Nem is tudom, váltottunk-e valaha három mondatnál többet. Kemény ember volt, mindig tartózkodó, sohasem oldódott föl igazán velem, nem tetszett neki, hogy szerepelek Christian látomásában. Christian mégis szerette. Érzem, hogy Walter távoztával Christian szeretete fájdalommá változott, azzá az érzéssé, hogy egyedül maradt a világon. Nem vagy egyedül – suttogom az elméjének. Jobban megszorítja a kezemet. – Tudom – mondja ki hangosan, a visszatartott könnyektől fátyolos hangon. Elmosolyodik, rám néz, sötét szeme kivörösödött. A fejemhez nyúl, hogy lesöpörje a hajamról a havat. 103
– Köszönöm, hogy eljöttél! – mondja. Egy csomó béna válasz jut eszembe – szívesen, nincs mit, szóra sem érdemes, ez igazán a legkevesebb, amit megtehetek – de egyiket sem érzem helyénvalónak, így egyszerűen annyit mondok: – El akartam jönni. Bólint, a nagybátyja sírja melletti fehér kőpadra pillant, amely egyúttal az édesanyja sírköve. Mély lélegzetet vesz, és kifújja. – Mi is húzzunk el innen! – Elkísérjelek? – kérdezem. – Ne. Rendbe jövök – mondja, és egy pillanatig mintha könnyek csillognának a szemében. Elfordul, majd megáll, visszafordul. Szomorkásan elmosolyodik, és mélyen a szemembe néz. – Tudom, hogy furán és az alkalomhoz egyáltalán nem illően hangzik, de… elvihetlek valahová, Clara? – Hová el? – kérdezem bután. – Hát randira – mondja. – Hogyhogy, úgy érted, most? Zavarában elneveti magát. – Jaj, istenem! – takarja el az arcát. – Hazamegyek. – Leengedi a kezét, és félszegen rám mosolyog. – De talán majd, ha visszamegyünk a suliba. Komolyan gondoltam. Igazi randira. Randira. Emlékezetembe villan a két évvel ezelőtti szalagavató, hogy milyen érzés volt Christian karjának ölelésében, amikor táncoltunk, milyen volt beszívni illatát, átvenni testének melegét, fölnézni a szemébe, és arra gondolni, hogy végre megtört a jég, végre ő is észrevesz engem. Ez persze még azelőtt volt, hogy úgy döntött, Kayt fuvarozza haza helyettem, mert szegény lány kiütötte magát. Fölsóhajt. – Ezt már soha nem tudom letörleszteni, igaz? – Valószínűleg. – Tehát a válaszod nem? – Nem. – Nem? – Úgy értem, nem nem. Hanem igen. Elvihetsz valahová. Ezen még csak gondolkoznom sem kell. A kettőnk kapcsolata mindeddig erdőtüzekre, kiöltözős táncra vagy temetésekre korlátozódott. 104
Nem érdemelnénk meg egyszer valami normálisat is? Úgy vélem, ideje esélyt adni ennek a christianes dolognak. – Vacsira és mozira gondoltam – mondja. – A vacsi és mozi nagyon bejövős. Most viszont egyszeriben nem tudjuk, mit mondjunk egymásnak, és a szívem úgy, de úgy ver, és a munkások az utolsó göröngyöket lapátolják Walter Prescott koporsójára. – Fölmegyek – intek a hegyoldalon édesanyám sírja felé, amelyet egyszerű márvány sírkő őriz a nyárfák alatt. Christian bólint, azután zsebre dugja a kezét, és leballag a teherautójához. Figyelem, ahogy elhajt. Miután távozik, fölkaptatok a hegyen, megpihenek a betonlépcsőnél, amely tavaly oly sokszor megjelent a látomásomban. Most, behavazva másnak tűnik a temető: csúnyább, hidegebb, szürke és elhagyatott. Néhány percig álldogálok, anyám sírját nézem. A sírkő felső sarkára valami piszok kenődött, kesztyűs kézzel dörgölöm, de nem sikerül megtisztítanom. Egyesek azért járnak a temetőbe, hogy beszéljenek az elhunythoz. Én is szívesen tenném, de abban a pillanatban, ahogy elhagyják az ajkamat a Szia, anyu! szavak, irtó hülyén érzem magam. Hiszen ő nincs itt. A teste talán, de tulajdonképpen gondolni sem akarok arra, hogy a teteme itt fekszik, a föld és hó alatt. Tudom, hogy ő hol van most. Láttam azon a helyen, ahogy elgyalogolt a napkeltébe, a mennyország pereméről befelé tartott. Nem itt van, abban a föld alatti ládában. Vajon ha meghalok, engem is idetemetnek majd? A temetőt szegélyező drótkerítéshez lépek, a túloldalán húzódó, hóborította erdőt bámulom. Azután megérzek valamit, valami ismerős szomorúságot, és tudom, kitől ered. – Jöjjön elő! – szólítom. –Tudom, hogy itt van. Egyetlen pillanatnyi csönd után léptek ropognak a hóban. Samjeeza bukkan elő a fák közül. A kerítéstől egy-két méternyire megáll, és déjá vu-érzésem támad. Láthatatlan falat emelek kettőnk közé, kirekesztem őt az elmémből. Farkasszemet nézünk. – Mit keres itt, Sam? – kérdezem. – Mit akar? Halk hangot hallat, olyasfélét, mintha megköszörülné a torkát. Fél kezét hosszú bőrkabátja zsebébe mélyeszti, talán a karkötőt babrálja, amelyet 105
adtam neki, anyám karkötőjét, az egyetlen holmit, ami Samjeezának maradt tőle. – Miért adtad nekem? – kérdezi néhány másodperc múlva. – Ő kért meg rá? – Azt mondta, viseljem a temetésen. Lehajtja a fejét. – Franciaországban találkoztunk először – mondja. – Ő nem mesélt róla? – Elmosolyodik, fölpillant, valami életre kel a szemében. – Kórházban dolgozott. Amint megláttam, azonnal tudtam róla, hogy egészen különleges. Mindenestül magán viselte a Teremtő keze nyomát. Tehát erről van szó – gondolom. Anyámról akar mesélni. Leállíthatnám, mondhatnám neki, hogy nem érdekel a szövege, de nem teszem. Fölébredt bennem a kíváncsiság, szeretném megtudni, mi történt annak idején. Samjeeza közelebb lép a kerítéshez, és hallom az alig észlelhető sercegést, ahogy szürke elektromossága végigfut a dróthálón. – Egyik nap a többi nővérrel együtt a város széli kacsaúsztatóhoz mentek, hogy alsóneműre vetkőzve megmártózzanak benne. Anyád nevetett valamin, amit az egyik lány mondott, és akkor magamon éreztem a tekintetét. Fölnéztem. A többi lány is meglátott, mindenki a partra igyekezett a ruhájáért, csak ő nem mozdult. Akkor barna volt a haja, mert festette, és nőhöz képest rövid, éppen csak állig ért, de nekem tetszett, ahogy a nyakára kunkorodott. Odajött hozzám. Emlékszem, felhő- és rózsaillatot árasztott. Dermedten bámultam, egészen különös érzés fogott el, ő pedig nevetve az ingzsebembe nyúlt, ahol leginkább a látszat kedvéért egy csomag cigarettát tartottam, kivett egy szálat, és megszólított: „Halló, jóember, ugyan tegye már magát hasznossá, és adjon egy kis tüzet!” Lassan kapcsoltam, hogy azt akarja, gyújtsam meg a cigarettáját, de persze nem volt nálam öngyújtó. „Nahát, magával aztán sokra megyek” – mondta, sarkon fordult, és faképnél hagyott. Láthatólag lenyűgözik a saját emlékei, de nekem nem tetszenek. Én nem ilyennek ismertem az anyámat, nem ennek a cigarettázó, kacér kis barnának, aki Samjeezát ezek szerint elbűvölte. – Némi időbe tellett, hogy újra szóba álljon velem. És még többet kellett várnom, amíg engedte, hogy megcsókoljam… – Miből gondolja, hogy kíváncsi vagyok erre? – vágok a szavába. Szája szöglete kaján vigyorra görbül. – Szerintem nagyon hasonlítasz anyádra. 106
Hűvös légáramlat legyinti meg a karomat, jobban összehúzom magamon a kabátot. Pillanatnyilag, a kerítés innenső oldalán nem fenyeget veszély. Ez megszentelt föld. De előbb-utóbb el kell mennem. – Mesélj róla valamit! – kéri. – Valami apróságot. – Rezzenéstelenül stíröl aranyszínű szemével. – Valami újat. Idegesen szívom be a levegőt. – Szóval ezért koslat utánam? Sztorikra éhes? – Mesélj! – kérlel. Agyamban kavarognak a gondolatok: mit is nyújthatnék neki? Természetesen rengeteg emléket őrzök anyámról, esetleges, buta emlékeket, olyan alkalmakról, amikor dühös voltam rá, mert barátnőmből hirtelen az anyámmá változott, határokat szabott, és megbüntetett, ha áthágtam azokat, meg gyöngéd pillanatokról, amikor tudtam, hogy mindennél jobban szeret ezen a világon. De ezeket a történeteket nem akarózik megosztanom Samjeezával. A mi történeteink nem tartoznak rá. Megrázom a fejemet. – Semmi sem jut eszembe. Elsötétül a tekintete. Nyugtatgatom magam, hogy itt nem árthat nekem, nem férhet hozzám. Mégis reszketek. – Hát jó – mondja, mintha menthetetlenül önző lennék, elvégre részben ember vagyok. Fesztelenebb hangra vált. – Talán majd máskor kedvet kapsz hozzá. Ezt erősen kétlem. – Rájöttél már a titokra? Tudod, mit takargatott előled anyád? – kérdezi olyan könnyedén, mintha az időjárásról csevegnénk. Igyekszem közömbös arcot vágni, és gondosan elfedem az elmémet, a lehető leglazábban válaszolok: – Fogalmam sincs, mire céloz. Elmosolyodik. – Persze, hogy rájöttél – mondja. – Máskülönben nem erőlködnél annyira, hogy féken tarts engem. Szóval tudja, hogy kirekesztem. Vajon mégis képes olvasni a gondolataimban, meghallja szívem zaklatott verdesését, szapora lélegzetvételemet, a pórusaimból fanyar kipárolgásként szivárgó félelmet? Tehetetlenül ingatom a fejemet. Nem volt jó ötlet beszédbe elegyednem vele. Miért is képzeltem, hogy kezelni tudom őt? 107
Megfordulok, hogy távozzak. – Várj! – szól utánam, amint megteszek néhány lépést. – Fölösleges félned tőlem, madárkám – közelít meg a hátam mögött annyira, amennyire a kerítés engedi. – Nem foglak bántani. Megállok. – Maga afféle vezér a vigyázók között, igaz? Nem az a dolga, hogy megpróbáljon ártani nekem? – Már nem – feleli. – Ha tudni akarod, elmozdítottak abból a tisztségből. – Miért? – kérdezem. – Összekülönböztünk a testvéremmel – mondja óvatosan. – Anyád miatt. – A testvérével? – Ő az, akitől tényleg félned kell. – Miért, kicsoda ő? – Asael. Ismerősen hangzik a név. Azt hiszem, Billy említette egyszer. – Asael fölkutatja a dodransokat – folytatja Samjeeza. – Mindig is azzal büszkélkedett, hogy begyűjti a szép nőket, az erős férfiakat, az angyalvérűeket, különösen azokat, akikben több az angyalvér. Úgy gondolja, az eljövendő háborúban az lesz előnyben, aki a dodransokat irányítja, ezért eltökélte magában, hogy mindet összeszedi. Ha megtudja, ki vagy valójában, nem nyugszik, amíg vagy be nem hódolsz az akaratának, vagy el nem pusztít. Megfordulok, a ha megtudja, ki vagy valójában szavak visszhangoznak a fejemben. – Ez mind nagyon érdekes, Sam, de gőzöm sincs, miről beszél. Anyámnak az volt a titka – kényszerítem magam, hogy Samjeeza szemébe nézzek –, hogy meg fog halni. De most már az sem újság. A meg fog halni elhangzása után olyan elkeseredett lökéshullám érkezik Samjeeza felől, hogy még a kettőnk között emelt érzelmi falon át is fölfogom, de a magatartása nem változik. Mi több, elmosolyodik. – „Jaj, hurkos hálót sző kezünk, mikor csalással vétkezünk” – mondja. – Ha maga mondja. Rádöbbenek azonban, hogy kutyaszorítóba kerültem. Nincs kocsim. Billy hozott ide, és hazafelé eredetileg repülni akartam, de Samjeeza bármikor madárrá változhat és üldözőbe vehet. 108
– Persze kezdettől fogva gyanítottam – folytatja zavartalanul, mintha nem próbáltam volna lekoptatni. – Nem fért a fejembe, ami aznap az erdőben történt. A vártnál keményebb ellenállást tanúsítottál. Valahogy sikerült visszaszökkenned a pokolból a földre. Dicsfényt idéztél elő. Kifogtál rajtam. – Azt anyukám csinálta – mondom, és reménykedem, hogy elhiszi. – Anyád sok mindennel dicsekedhetett. Szép volt, erős, csupa tűz, csupa élet, de ezzel együtt is csak dimidius, azok pedig nem tudnak a világok között közlekedni. Arra csak egy dodrans lehetett képes. – Téved – próbálok higgadtan válaszolni, de nemigen sikerül uralkodnom hangom remegésén. – Nem én – mondja halkan. – Ugye Michael az apád? Az a rohadt mázlista! Tovább magyaráz, és minél többet locsog, annál félőbb, hogy mindent elárulok. – Na jó, tényleg nagyon jól szórakoztam, de most már mennem kell – fordítok ismét hátat neki, és elindulok a kerítéstől a temető belseje felé. – Hová lett az öcséd, Clara? – szól utánam. – Ő vajon tud a dicső származásotokról? – Az öcsémmel ne foglalkozzon! Hagyja békén! Esküszöm, hogy… – Nem kell esküdöznöd, drágaságom. A fiú nem érdekel. Ámbár, mint mondottam, vannak, akik izgalmasnak találnák a családfáját. Gondolom, zsarolni próbál. Megtorpanok. – Mit akar tőlem? – sandítok rá mérgesen. – Azt, hogy mesélj. Ez bolond. Bosszúsan emelem égnek a kezemet, és elcaplatok a hóban. – Hát jó – mondja kuncogva. – Majd máskor. Hátra sem kell néznem, anélkül is tudom, hogy madárrá változott. – Kár! – mondja csúfondárosan. Provokál. Hülye angyalok! Hirtelen annyira dühbe jövök, hogy kis híján sírva fakadok. Belerúgok a hóba, talpam alatt egy sávban fölázott, fekete föld, fenyőtűk, korhadó avar, elszáradt fű, apró kövek bukkannak elő. Lehajolok, fölveszek egy kis követ, amely olyan sima és sötét, mintha valami folyó fenekén lenne a helye. Megfordítom a markomban. – Kár! – mondja Samjeeza, a varjú. Hozzávágom a követ. 109
Jó dobás, egy szempillantás alatt bejuttatna a stanfordi női softballcsapatba. Emberfölötti dobás. A kő kilőtt golyóként hasítja a levegőt, átszáll a kerítés fölött, egyenesen a tolakodó fekete szárnyú felé. Pontosan céloztam. Mégsem találom el. A kő átsüvít az ág fölött, amely már üres, majd némán az erdei hótakaróra hullik. Megint magamra maradtam. Egyelőre. Alig várom, hogy óriási nagy tüzet rakjak a nappali kandallójában, főzzek valamit Billynek és magamnak, esetleg fölaggassak valami karácsonyi dekorációt, telefonáljak Wendynek, nincs-e kedve elmenni moziba vagy valahová. Rám fér némi normális időtöltés. Először azonban be kell ugranom a boltba, hogy bevásároljak. A kenyeres gondola mellett pedig Tuckerrel futok össze. – Szia! – pihegem. A fene essen a hülye szívembe, hogy majd kiugrik a helyéből, amikor meglátom a srácot fehér pólóban és lyukas farmerban, a kosarában zöld alma, egy szem citrom, egy csomag vaj meg egy zacskó finomított kristálycukor. Az anyukája biztos pitét süt. Hosszasan néz, mintha azt fontolgatná, beszélgetésre méltasson-e. – Baromira kicsípted magad – mondja végül, szemügyre veszi a kabátomat, a fekete ruhát és fekete csizmát, a fejem búbján laza kontyba tűzött hajamat. Az ajka gúnyos mosolyra húzódik. – Várj, kitalálom: varázslattal teleportáltad magad valami puccos stanfordi bulira, és eltévedtél? – Temetésről jövök – felelem szűkszavúan. – A Nyárfáshegyről. Rögtön elkomorul az arca. – Ki halt meg? – Walter Prescott. Bólint. – Hallottam róla. Agyvérzés, ugye? Nem válaszolok. – Vagy mégsem agyvérzés – fog gyanút. – Ő is a te fajtád volt. Az én fajtám. Szépen vagyunk! Továbbindulok, mert ez a legokosabb – egyszerűen otthagyni, nem foglalkozni vele –, de azután megállok, visszafordulok. Nem bírok magammal. 110
– Ne csináld ezt! – mondom. – Mit ne csináljak? – Tudom, hogy pipa vagy rám, és meg is értem, tényleg vágom, de akkor sem muszáj így viselkedned. Nem ismerek nálad aranyosabb, kedvesebb, rendesebb srácot. Ne menj át énmiattam genyóba. Lesüti a szemét, nagyot nyel. – Clara… – Sajnálom, Tuck. Tudom, hogy ez nem sokat jelenthet egy magamfajta szájából, de sajnálom. Mindent sajnálok. – Megfordulok, hogy elmenjek. – Nem fogok az utadba állni. – Nem hívtál – mondja, mielőtt eliszkolhatnék. Meghökkenve pislogok rá. – Hogyhogy? – Nyáron. Amikor visszajöttél Olaszországból, mielőtt Kaliforniába mentél. Két hétig itthon voltál, igaz? Mégsem hívtál. Egyetlenegyszer sem – teszi hozzá szemrehányóan. Most pont ezért jut eszébe haragudni? – Akartam – felelem, és ez igaz is. Mindennap gondoltam rá, hogy fölhívom. – Nem értem rá – mondom, ez viszont hazugság. Mérgesen néz, de a harag hamar eltűnik az arcáról, valami beletörődő levertség váltja föl. – Lóghattunk volna együtt egy kicsit, mielőtt el kellett menned. – Sajnálom – motyogom ismét, mert okosabb nem jut eszembe. – Tudod, csak… úgy gondoltam, talán lehetnénk… – Föl-alá jár az ádámcsutkája, mielőtt sikerül kimondani a szót – Barátok. Tucker Avery szeretné, ha barátok lennénk. Ebben a pillanatban szörnyen elesettnek látszik, ahogy a bakancsát bámulja, napbarnított füle kicsit elpirult, a válla görcsösen megfeszül. Legszívesebben megfognám a karját, és mosolyogva azt felelném, persze, legyünk barátok. Boldogan barátkozom veled. De erősnek kell lennem. Nem felejthetem el, miért szakítottunk egyáltalán: hogy nyugodtan élhessen, egy randi végén ne támadjon rá valami bukott angyal, megcsókolhassa a barátnőjét anélkül, hogy a lány úgy kezdjen sziporkázni, mint a függetlenségnapi tűzijáték, és ne kelljen állandóan sötétben tapogatóznia. Normális partnerre van szüksége. Aki ugyanúgy öregszik, ahogyan ő. Akit ő védhet meg, ahogyan egy férfi az asszonyát, nem pedig fordítva. Aki nem én vagyok. De most komolyan, az 111
ég szerelmére, öt perce, hogy megzsarolt egy fekete szárnyú. Vadászik rám egy bukott angyal, akinek az a szándéka, hogy „begyűjtsön”. Harcolni fogok. Talán meg is halok. Mély lélegzetet veszek. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Fölnéz. – Szóval nem akarod, hogy barátok legyünk. Próbálok a szemébe nézni. – Nem. Nem akarom. Most az egyszer örülök, hogy nem tud úgy olvasni a gondolataimban, ahogyan Christian. Láthatná, mennyit gondolok rá, hogyan álmodom vele, hogy még ennyi idei távollét után is mennyire fáj a szívem érte, hogy láthassam, megérinthessem, a hangját hallhassam. Láthatná, hogy nem lehetünk barátok. Láthatná, hogy minden vele töltött pillanatban azt szeretném, ha átölelne. Emlékszem az ajka ízére. Soha, de soha nem leszek képes egyszerűen barátot látni benne. Jobb ez így, hajtogatom magamban. Jobb ez így. Jobb ez így. Neki a maga életét kell élnie, nekem pedig a magamét. Összeszorítja a fogát. – Hát jó – mondja. – Értem én. Végeztünk. Továbblépsz. Most azt kellene mondanom, hogy igen. De nem jön a számra a szó. Bólint, a semmit markolássza, mintha föl akarná venni a cowboy kalapját, de nincs nála. – Mennem kell – mondja. –Vár a meló a tanyán. Elballag a gondola végéig, azután megáll. Még valamit szeretne mondani nekem. Elakad a lélegzetem. – Kívánom, hogy boldog légy, Clara. Megérdemled. Nézem, ahogy elmegy, és ökölbe szorul a két kezem. Te is – gondolom. Te is.
112
9 TÁVOZZ, TÁVOZZ GONOSZ LÉLEK!
– Szétszórt vagy, Clara – figyelmeztet apu. – Szedd össze magad! Zihálva eresztem le a söprűdarabomat. Sajog a vállam, ahol Christian az előbb megütött. Fél órája edzünk a jacksoni házam kertjében, bokáig érő hóban, és egyelőre nagyjából kiegyenlített az állás. Hol én találom el őt, hol ő engem. Bár ez a legutóbbi találat kissé durva volt. Christian aranypettyes szemében lelkifurdalás csillog. – Fáj? – kérdezi halkan. – Ne haragudj! – Semmi baj. Megállapodtunk, hogy nem fogjuk vissza magunkat, védtelenül hagytam egy pontot, te pedig kihasználtad. Megforgatom a karomat, elfintorodom, azután jobbra-balra fordítom a fejemet, nyújtom az izmokat. –Tarthatunk egy kis szünetet? Jólesne, ha kifújhatnám magam. Apu a homlokát ráncolja. – Erre most nincs idő. Gyakorolnotok kell. Ez az ötödik közös edzésünk – apuval meg Christiannel –, és apu alkalomról alkalomra feszültebbnek látszik, mintha nem haladnánk eléggé. Egész héten úgy hajt bennünket, mint a lovakat, de a téli szünetnek már majdnem vége, és ha visszamegyünk a suliba, nem jut annyi időnk a 113
kiképzésre. Mostanára már le kellett volna tennünk a seprűt meg a fölmosót. Már a komoly cuccot kellene forgatnunk. – Azt hittem, számodra nem is létezik olyan, hogy „idő”. Próbálok lihegés nélkül levegőt venni. – Ugyan, apu! Hadd igyak meg egy forró csokit! Lefagy a lábam. Apu sóhajt, azután határozott léptekkel átvág a kerten, és megáll kettőnk között. Egyik kezével megfogja a tarkómat, közvetlenül a hajas fejbőr széle alatt, a másikkal ugyanígy Christiant. Arra sincs időm, hogy megkérdezzem, mit csinál, mert rándulást érzek a gyomromban, a világot ragyogó fehér fény oldja föl, és miután az elhalványul, homokos tengerparton állunk. Olyan az egész, mint egy lakatlan szigeten játszódó film díszlete, hófehér föveny, kék víz, sehol senki, csak néhány kíváncsi sirály. – Juj, apu, mindjárt rosszul leszek – hápogok. – Legközelebb lécci szólj előre! – Hadd lássam! – csapja össze a kezét. – Még egyszer! Lehúzzuk a bakancsot és a zoknit, levesszük a dzsekit, és mindent a homokba dobunk. Apu kissé félrehúzódva áll a víz szélén, és karba tett kézzel figyel bennünket. Fölemelt seprűnyéllel közelítek Christianhez, aki védekező tartásba helyezkedik. Homok nyomul a lábujjaim közé. – Szóval mizu Angelával? – kérdezi Christian olyanformán, mintha lazán cseverésznénk, nem pedig azon igyekeznénk, hogy péppé verjük egymást. – Tök jól van. Annyira legalábbis, hogy újra hajlandó beszélni velem – sújtok le. Christian véd. – Pár napja nála vacsiztam, dumáltunk. Végre előadta a verzióját, amit szeretne, ha másoknak tálalnánk az állapotáról. – Suhint, hárítok. – Mondtam már, hogy mostantól ugyanarra a Danteszemináriumra fogunk járni? Biztos szétröhögjük majd az agyunkat. – Tegnap láttam az egyetem udvarán, extra adag tölcséres fagyival, miközben repkedtek a mínuszok – mondja Christian. –Tökre úgy nézett ki, mint egyébként. Csak… egy-két számmal nagyobb. – Ugyan, menj már, nem is olyan dagi. Jóformán semmi sem látszik rajta. – Hol is jár most, a hatodik hónapban? Észreveszek egy hézagot a védelmében, a lábához csapok, de gyorsabb nálam. Elbotorkálok mellette, és épp idejében pördülök hátra, hogy kivédjem a csípőmre irányzott csapást. Eltaszítom Christiant. 114
– Az attól függ, melyik verziót fogadjuk el – söprök félre egy hajtincset, amely az arcomra tapadt. – Ha Pierce az apa, akkor max a negyedikben. De nekem azt mondta, márciusra van kiírva, akkor pedig a hatodikban van. Ez nem stimmel. A hat hónap azt jelenti, hogy Olaszországban esett teherbe. Szóval mindenképpen Phené a gyerek. – De Angela még neked sem vallja be, hogy Phen az apa? – kérdezi Christian. – Nem hát, azt állítja, hogy Pierce. Még Pierce-nek is azt mondta, hogy ő az apa, úgyhogy a srác most odáig van. Fölajánlotta, hogy segít, de Angela hallani sem akar semmiről. Rendes srác ez a Pierce. Kár, hogy nem ő az apa. Christian a homlokát ráncolja. – Szóval tavaszig folytatja? A seprűm súrolja az oldalát, hátraugrik. – Aha. De aztán halaszt vagy ilyesmi – felelem. – Meghatározatlan ideig. – Na és a rendeltetése? Az nem a Stanfordhoz kötődik? – Arról nem akar beszélni. Olyan, mintha már nem hinne benne, vagy nem akarna törődni vele, vagy most egyszerűen minden erejével a kisbabára összpontosítana. – Megbotlom, és Christian jó nagyot sóz a combomra. – Aú! Helló, ne olyan eszetlenül nagyokat! Megtorpan, leereszti a seprűjét. – De hát azt hittem, megállapodtunk… Rárontok, kihasználom, hogy leeresztette a fegyverét. – Távozz, távozz, gonosz lélek! – visítom, ő meg nevet, ahogy lefegyverezem, a söprűje a vízbe repül. Térdre rogy, a söprűm vége a torkánál. Vigyorogva tartja föl a kezét. Jó, hogy mosolyogni látom. Keserves pár hetet hagyott maga mögött, otthon az üres házban, Walter és közös ténykedéseik szüntelen emlékével. – Add meg magad! – zengem komoran. – Inkább a halál! – üvölti, majd rám veti magát, elkapja a derekamat, és leránt a homokba. – Állj, hagyd abba! – vergődöm sikoltozva, ahogy a lábával lefogja a lábamat. – Nem ér csikizni! Az nincs benne a kiképzésben. Christian! – nevetek tehetetlenül. – Elég! – szólal meg váratlanul apu. 115
Christiannel megdermedünk, fölnézünk rá. Azt hiszem, mindketten megfeledkeztünk a jelenlétéről. Apunak nem tetszik a dolog. Christian leszáll rólam, fölsegít, leveregeti a homokot a pólójáról. Apu visszaadja neki a söprűjét. – Újra! – vezényel. – Ne már, tisztára olyan vagy, mint egy kiképző őrmester – morgok. – Lazíts már! Apu szeme szikrát szór. – Ez nem tornaóra – mondja. – Sosem rajongtam a tesiért – veszem tréfára a dolgot. Természetesen helytelenül. – Ez élet-halál kérdés, Clara. Ennél többet vártam tőled. Azt vártam, hogy komolyan veszed. Lesütöm a szememet. Mostanáig igyekeztem nem nagyon gondolni ködös tekintetű, vérrel borított önmagam képére, amely időnként aggodalomhullám kíséretében villan föl Christian elméjében. – Clara a humorizálással próbálja leküzdeni a feszültséget – kel halkan a védelmemre Christian. – Ő is tudja, hogy ez komoly. Apu szemében kialszanak a haragos lángok. Szusszant egyet. – Bocsánat – mondja, és ettől teljesen ledöbbenek. – Tartsunk egy kis szünetet! Egy sorban leülünk a víz mellé, figyeljük a hullámverést. Christianre nézek, és gondolatban megölelgetem, így jelzem, hogy részemről minden rendben, ugyanis pillanatnyilag azt fontolgatja, hogy jól beolvas Mihály arkangyalnak. – Bizonyos tekintetben egyszerűen Clara édesapja vagyok – mondja neki apu. – Valami nem fér a fejembe – szólal meg kis idő múltán Christian. – Amióta a bácsikám először beszélt nekem a fekete szárnyúakról, egész életemben arra tanított, hogy fussak el. Azt mondta, semmi haszna megpróbálnom harcba szállni ellenük, mert sokkal hatalmasabbak, sokkal gyorsabbak, sokkal erősebbek. Nem lehet megölni őket. Mindig azt mondta, fussak el. – Anyu is erre tanított – kottyantom közbe. – Mert igaz – bólogat apu. – Ha párharcba bocsátkoztok egy angyallal, nem kerekedhettek fölébe. Ez nemcsak hatalom, gyorsaság és erő kérdése, 116
hanem gyakorlaté is. Mi már nagyon-nagyon régóta viaskodunk egymással. – Látszik, hogy ez elszomorítja. – Ti pedig csak most kezdtetek vívni. – Akkor meg mire jó ez? – kérdezi Christian. – Ha nem szállhatunk szembe sikeresen egy fekete szárnyúval, minek próbált a bácsikám kiképezni? Minek tanulunk most is, miért gyakoroljuk a dicsfénykard használatát? – A fejét csóválja. – Tudom, hogy a látomásomban olyat forgatok. De miért? Mire jó az egész, ha úgysem győzhetek? – Nem valószínű, hogy a fekete szárnyúak közvetlenül kárt tesznek bennetek – magyarázza apu. – Elvégre továbbra is angyalok, és mi nem úgy vagyunk megalkotva, hogy bántsuk a jó oldalon állókat. Ez még a fekete szárnyúak számára is rettenetes fájdalommal járna. Ezért fizikai sérülés okozására szívesebben alkalmaznak segédeket. – Segédeket? – visszhangzóm. – Angyalvérűeket – mondja. – A fekete szárnyúak a nafilok révén fejtik ki gonosz mesterkedésüket. És a nafilok közül a dodransok a leghatalmasabbak. – Tehát a látomásban angyalvérűek ellen harcolunk – vonja le a következtetést Christian. Apu bólint. Elmesélem, amit Samjeezától hallottam a temetőben Asaelről. – Igen – helyesel apu –, Asael nagyon veszélyes. Magát a sátánt kivéve talán a legveszedelmesebb és leggonoszabb a fekete szárnyúak közül. Nem ismer szánalmat. Nem tétovázik. Elveszi, amit kíván, és ha meglát titeket, ha megtudja, mik vagytok, benneteket is megszerez. Sok dodransot megölt vagy a szolgájává tett, ha nem a legtöbbet. – Sok dodrans létezik? – kérdezem remegő hangon. – Nem – mondja apu. – Nagyon kevés van belőletek. Soha nincs egyszerre hétnél több dodrans a földön. És pillanatnyilag Asael legalább hármat birtokol közületek. – Nincs hétnél több – mondja Christian, szinte csak magában. –Tehát te, én és Jeffrey… akkor csak még egy marad. Hét dodrans. Hét. Egymásra nézünk Christiannel. Egyszerre jut eszünkbe a gondolat. A hetedik a miénk. – Angela babája – eszmélek rá. – Hiszen tényleg Phen az apja. Apu a homlokát ráncolja. 117
– Phen. – Úgy mondja ki a nevet, mint valami szitokszót. – A semlegesek undorító, gyáva teremtmények. Sok szempontból még a bukottaknál is rosszabbak. – Egészen harcias a tekintete, és kicsit ijesztő is. – Nincs semmilyen meggyőződésük. Majd Kaliforniába visszafelé menet elmondom Angelának – vetem föl Christiannek. Ismét a jacksoni házamban ülünk a nappali kanapéján, a pattogó tűz előtt, és málnateát iszunk, amitől megint hiányzik az édesanyám. – Minél előbb megtudja, annál jobb. A lángokba bámul. – Jó. Mivel a szombatot most elmulasztjuk, találkozunk kedden este a KV Zónában? – Persze. – Az ajkamba harapok. – És arra gondoltam, hogy ha te is benne vagy, esetleg elkezdhetnénk reggelenként kocogni. Tudom, hogy a dicsfénykardozáshoz kell edzenünk, de a biztonság kedvéért nem ártana a futást is gyakorolnunk. – A biztonság kedvéért – ismétli Christian. – Igen, az jó lesz. Minden reggel? – Igen. Mondjuk, fél hétkor. Megborzongok a gondolattól, hogy ilyen korán kell fölkelnem, de jó ügyért teszem. Például meghosszabbíthatom vele a várható élettartamomat. – Rendben – mosolyodik el Christian. – Csak ne felejtsd el, hogy a te ötleted volt. – Nem fogom. Áruld el, milyen az órarended ebben a negyedévben. – Semmi különös. A legizgalmasabb tantárgyam a mély- és magasépítés. Fölkapom a fejemet. – Mély- és magasépítés? Ez komolyan hangzik. – Gyanakodva hunyorgok. – Választasz főtanszakot? Bemutatja a kilélegezve nevetést. – Az építészeten gondolkodom. – Építész akarsz lenni? Ez mikor alakult ki? – Szeretek építeni. Kölyökkoromban mindenkit lefárasztottam a faépítővel. – Vállat von. – Ésszerűnek tűnik, úgyhogy gondoltam, belevágok, kipróbálom, lenyomom az összes matekot, fizikát meg rajzot, és meglátom, hogy a végén még mindig tetszik-e az ötlet. 118
Nem néz egyenesen a szemembe, de egyértelmű, hogy figyeli, hogyan fogok reagálni. Marhaságnak tartom-e, hogy ilyen kemény területet vesz célba, mint az építészet, nevetve képzelem-e magam elé öltönyben és védősisakban, összetekert tervrajzzal a hóna alatt. Irtó izgisnek tartom. – Ez bámulatos! – lelkendezem. –Tökéletesnek tűnik. – Hát te? – kérdezi. – Még mindig az orvosi előkészítőre gyúrsz? – Aha. Fölveszek egy biokémia előadást. „Genomtan és gyógyászat” a címe, és tuti, hogy szétdurran tőle az agyam. – Egyéb? – kérdezi. – Nincs több boldogsággyakorlás? – Az nincs – sóhajtom. – Csak a szokásos alapozó és előkészítő tárgyak, meg némi tesi. Rajtakap, hogy ezt el akartam sumákolni. – Milyen tesi, Clara? – Kihalássza az elmémből. – Vívás? Ez csalás. – Miért? Egy szóval sem mondta senki, hogy a saját időnkben nem gyakorolhatunk. Hátradől, úgy néz rám, mintha rafináltabb lennék, mint eddig hitte. – Én is fölveszem azt az órát. Mikor van? – Hétfőn és szerdán, délután egytől kettőig. Biccent, vagyis ezzel mindent elrendeztünk. – Tehát reggelenként futás, délutánonként edzőmérkőzés. – Rendben. – És a következő hétvégére ne csinálj magadnak programot! – teszi hozzá. – Miért ne? – nézek föl rá. A szája szöglete fölfelé húzódik. Olyan tekintettel mér végig, amitől bármely egészséges lánynak remegni kezdene a térde. – Elviszlek valahová. Randizunk. Mielőtt elfajul a helyzet. Szaporábban ver a szívem. – Vacsi és mozi – jut eszembe. – Péntek este – mondja. – Hétkor érted megyek. – Hétkor – ismétlem bután reszkető hangon. – Péntek este. Az ajtóhoz lép, fölveszi a kabátját. – Hová mégy? – Haza. Készülődnöm kell – feleli. – Péntekre? – Mindenre – mondja. – Viszlát a neveldében! 119
– Túl gyorsan hajtasz – szól rám Angela. A sebességmérőre sem kell néznem, hogy igazat adjak neki. Idegeskedem, hogy miként fog reagálni az egész „a hetedik talán a te kisbabád” ügyre. Egész nap autóztunk, már épp szállodát keresünk éjszakára, és még mindig nem szedtem össze a bátorságomat, hogy fölhozzam a témát. – Nem is tudtam, hogy gondot okoz neked a sebességkorlátozás – jegyzi meg. – Általában elég normálisan vezetsz, mármint ha épp nem karambolozol angyalokkal. Szabálykövető típus vagy. Ezt természetesen úgy mondja, mint valami sértést. – Hm, köszi. Ismét az anyasági magazinba mélyed, amelyet mostanáig olvasgatott. Ebbe a babázásba ugyanazzal a szenvedéllyel ássa bele magát, amelyet az angyalos dolgok kutatásának szokott fenntartani. Mostanában a Mit várjon, aki várandós? szamárfüles példánya lapul a párnája alatt. Meg egy háromszáz éves kötet, amelyben talált egy bekezdést egy asszonyról, aki nafilnak adott életet. Csak egy kis könnyed olvasnivaló. – Na hogy zajlott a vakáció? – kérdezi sokat sejtető mosollyal. – Kifújtátok magatokat Christiannel? Elengedem a fülem mellett a nyilvánvaló célzást. – Eltöltöttünk egy kis időt a tengerparton. Sóvárogva néz ki az ablakon a megtévesztően kék égboltra, két kezét domborodó pocakján nyugtatja. Eltűnődöm, vajon mikor foglalkozott utoljára bármivel is a szorongáson kívül. – Beszélni szeretnék veled, Angela. – Például beszélhetnénk arról, miért nem vagy együtt Christiannel – javasolja. – Mi lenne, ha ezt levennénk a napirendről? – Mi a hézag, Clara? – folytatja, mintha meg sem hallott volna. – Hóttszexis a srác, te is annak találod, facér, és… várjunk csak egy cseppet… – Aranyló szemét színpadiasan tágra nyitja. – Nahát, te is éppen facér vagy! Elpirulok, és ezt utálom. – Meg aztán arról se feledkezzünk meg, hogy a sors vezérelt hozzá. Ó a rendeltetésed, vagy mit tudom én. A neked való pasi. Hát bújjatok össze végre. Engedd el magad, legyél vele. Vízszintes síkon, ahogy mondani szoktad. 120
– Köszi, Angela, hogy megvilágítottad a helyzetet! – mondom fagyosan. – Sajnálom – feleli, noha egyértelmű, hogy a legkevésbé sem sajnálja. – Bosszantó látni, ahogy kínozzátok magatokat. Na tessék, róla akartam beszélgetni, és most rólam tárgyalunk. Egyelőre ráhagyom ezt a témaváltást, de feltett szándékom, hogy visszakanyarodjak ehhez az egész babahelyzethez. – Nem is kí… – Sóhajtok. – Bonyolult ügy. Nem akarunk csak azért együtt lenni, mert valaki azt mondta. – És ugye „valaki” alatt Istent érted? Ilyen beállításban persze eszeveszett beképzeltségnek tűnik tőlem, hogy ragaszkodom a saját feltételeim szerinti párkapcsolathoz. – Annyira mégsem bonyolult – mondta Angela. – Szeretnétek háborítatlanul kettesben lenni. Ez nyilvánvaló, főleg Christian esetében. Ne mondd nekem, hogy nem vetted észre, milyen szemeket mereszt rád, mintha a lábad nyomát is megcsókolná, ha azt remélhetné, hogy azzal megnyer magának. – Tudom – ismerem be halkan –, de… – De még mindig ragaszkodsz a cowboyodhoz. A visszapillantóba nézek. – Nem akarok az egyik kapcsolatból rögtön fejest ugrani a másikba. Christiannel ráérünk megtalálni a nekünk szánt utat… eldönteni, merre megyünk tovább. – Nem akarod épp kéznél levő búfelejtőnek használni Christiant – mondja elgondolkodva Angela. – Hát ez igazán felnőttes viselkedés. – Köszönöm! Igyekszik az ember. Sávot váltok, majd gyorsítok, hogy leelőzzek az autópályán egy cammogó lakókocsit. – De talán nem is értek rá – reagál arra, amit a látomásomról meséltem neki. – És Tuckerrel már hónapokkal ezelőtt szakítottatok, nem? – hangsúlyozza. Na jó, erről ennyit. Eleget értekeztünk rólam. – Mégis hogy képzeled azt, hogy te nem vagy hajlandó a saját szívügyeidről beszélni, és rögtön nekiállsz az enyémeket boncolgatni? Egész teste megfeszül. – Pierce-ről nincs mit mondanom. Aranyos srác. – Azt elhiszem. De nem vagy szerelmes belé. És nem ő a gyereked apja, igaz? 121
– Ugyan, Clara! – ráncolja a homlokát. – Ezeket a köröket már megfutottuk. – Vágom, miért mondod, hogy ő az apa. Nagyon is megértem. Azt nem tudom, hogy Pierce-szel szemben tisztességes eljárás-e, de értem az okát. Pierce megóvja a kisbabádat. Anyukám is úgy próbált megóvni bennünket Jeffrey-vel, hogy elhitette velünk: az apánk valami egészen hétköznapi pasas. Angela lesüti a szemét. Semmiképpen nem akarja bevallani. Senkinek. Megfogadta magában, hogy kitart a Pierce-féle verzió mellett, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Még én sem. Biztonságosabb így. – Jó, rendben, legyen, ahogy akarod – mondom. Hagynom kell, hogy ezt maga oldja meg. De abban sincs semmi rossz, ha segítek neki. Bekapcsolom a rádiót, és egy ideig szótlanul hallgatjuk, mindketten gondolatainkba merülünk. – Figyelj, emlékszel, hogy folyton találkoztam azzal a madárral a campusban, és kiderült, hogy Samjeeza az? – állok elő új megközelítéssel. – Igen – vágja rá megkönnyebbülten, mert azt hiszi, témát váltok. – Tényleg, mi történt vele? Még mindig mászkál utánad? – Néhány hete hozzávágtam egy követ, és azóta nem láttam. – Megdobtál egy fekete szárnyút? – ámul el. – Hű, Clara! – Bepipultam. Valószínűleg hiba volt. Samjeeza tudja, hogy dodrans vagyok, és talán annyira bepöccent, hogy úgy döntött, szól rólam Asaelnek. – Asaelnek? – dermed meg Angela. – Az ki? – A jelek szerint a csúnya ordas vigyázó, aki összeszedi a dodransokat. Állítólag egyszerre mindig csak hét létezik belőlünk, és Asael az egész garnitúrát szeretné birtokolni – hadarom, mintha ez köztudomású lenne. – Mindig csak hét… – ismétli, és végre fölfogja. – Apukám azt mondta, soha nincs egyszerre hétnél több dodrans a földön, és Asael mindet meg akarja szerezni. Egyszer Christian is beszélt erről, Walter mondott neki valamit a hét dodransról. – Angelára nézek. – Miért pont hét, nem igaz? De ahogy magad mondtad, ez Isten száma. – A hetedik – suttogja. Lepillant a hasára. – A hetedik a miénk. – Na most már egy hullámhosszon vagyunk – felelem neki, és gázt adok.
122
Miután visszaérünk a Stanfordra, mindenekelőtt megpróbálom előkeríteni az öcsémet. Idegesít, hogy Samjeeza szóba hozta – Hová lett az öcséd, Clara? –, és nem szeretném kivárni, hogy Jeffrey hívjon találkozóra. Valahogy látni kívánom. Azonkívül tudnia kéne erről a hét dodransos dologról. Úgyhogy saját kezembe veszem az irányítást, és hozzáfogok, hogy megguglizzam a pizzázókat Mountain View-ban és környékén, mert valami azt súgja, Jeffrey a régi lakóhelyünkön vagy annak a közelében tanyázik. Elvégre amikor először beállított a kollégiumi szobámba, arra hivatkozott, hogy aznap látni vélt, márpedig éppen akkor vittem el Christiant a Mountain View-i utcánkba, mielőtt a Sasfészekhez mentünk. Kiderül, hogy összesen három pizzéria működik Mountain View-ban, mindegyikbe benézek, és Jeffrey a harmadikban dolgozik – mindjárt a helyiérdekű vasút állomásától jobbra, a Castro utcában. Nem ujjong a viszontlátás fölötti örömében, amikor betolakodom az életébe. – Mit keresel itt? – kérdezi, ahogy megjelenek a pultnál, és bűbájosan egy diétás kólát kérek. – Miért, egy lánynak nem hiányozhat az öccse? – kérdezek vissza. – Beszélni szeretnék veled. Van egy perced? – Jó, mindjárt. Figyuzz, Jake, ez a nővérem – közli a pult mögött álló nagydarab mexikói kinézetű sráccal, aki morog valamit, és bólint. – Szünetelek. – Jeffrey a túloldali elülső sarokba, egy kirakat melletti asztalhoz kísér, és helyet foglal velem szemben. – Kérsz pizzát? – nyom a kezembe egy étlapot. – Mindennap kapok egyet ingyen. – Álommeló, nem? – nézegetem a Jeffrey feje mögötti narancssárga falra festett hatalmas zöldségeket: egy óriási avokádót, négy jókora paradicsomot, egy irdatlan nagy zöldpaprikát. Nem éppen ilyet képzeltem, amikor Jeffrey közölte, hogy pizzázóban dolgozik. Kicsi, szűk, de hangulatos hely, a padlón meleg barackszínű csempeburkolat, kétoldalt egy-egy sor sima asztal, a pult mögötti nyitott konyha tiszta, és rozsdamentes acéltól csillog. Az egész színvonalasabb és organikusabb, mint egy átlagos pizzasütöde. Jeffrey kimerültnek látszik. Folyton pislog, és a szemét dörzsölgeti. – Életben vagy még? – kérdezem. Fáradtan mosolyog. – Bocs. Éjszakáztam. – Dolgoztál? – Játszottam – villantja ki fogsorát. Ez nem jól hangzik. 123
– Mit játszottál? – érdeklődöm, és az a gyanúm, hogy a válaszban nem Xbox fog szerepelni. – Egy lokálban voltam. Egy lokálban. A tizenhat éves öcsém azért fáradt, mert késő éjjelig valami szórakozóhelyen volt. Csodállatias! – Akkor muti a hamis személyidet! – próbálok átmenni lazába. – Kíváncsi vagyok, mennyire frankó. – Szó se lehet róla. – Elveszi tőlem a papír alátétként is szolgáló étlapot, és a „berkeley-i vega” nevezetű pizzára mutat. – Ez nagyon durva. – Helyes, akkor kihagyjuk. – Lenézek a tányéralátét-étlapra. – Megkóstoljuk ezt? – bökök a Casablanca nevű pizzára. Vállat von. – Jó. Nekem már mindegyik a könyökömön jön ki. Válaszd, amelyik tetszik! – Rendben. Na, tényleg, mutasd a személyidet! Karba teszi a kezét az asztalon. – Nincs hamis személyim, Clara. Becsszóra. – Ja, persze! Olyan szuperbaró helyre jársz mulatni, ahol nem kérnek személyit! – mondom epésen. – Áruld el, hol van, hadd rohanjak én is! – A barátnőm apja a tulaj, ő szokott beengedni. Ne izgulj, nem iszom… sokat. Na most jól megnyugtatott. Egyébként az ajkamat harapdálom, hogy ne vegyem magamra a nyaggató nővér szerepét. – Szóval most már a barátnőd? – kérdezem. – Mit is mondtál, hogy hívják? – Lucynak. – Elszalad a pulthoz, föladja a rendelésünket, majd visszajön. – Aha, most már járunk. – És mit lehet mondani róla azonkívül, hogy a tulaj lánya? – Nem tudom, hogyan írjam le – mondja vállvonogatva. – Dögös csaj. És laza. Tipikus pasiduma, a lehető leghomályosabb. Jeffrey elmosolyodik, ahogy a lányra gondol. – Eszméletlen a humora. – Szívesen megismerném. Vigyorogva rázza a fejét. – Szerintem nem jó ötlet. 124
– Miért nem? Talán azt hiszed, leégetlek? – Nem hiszem, hogy leégetsz – feleli. – Tudom. – Jaj, menj már! Megígérem, hogy rendesen fogok viselkedni. Hozd el egyszer, hogy megismerhessem! – Ezt még meggondolom. Kibámul az ablakon az utcára, ahol egy csapat tinédzser slattyog, röhögcsélnek, szándékosan lökdösődnek. Figyeli, ahogy továbbmennek, és szomorú kisugárzást érzek felőle, mintha a saját korábbi életét szemlélné. Anélkül, hogy tudatosan készült volna rá, nagykorúsította magát. Most már felnőtt. Aki gondoskodik magáról. Es éjszakai szórakozóhelyekre jár. Megköszörüli a torkát. – Na és miről akartál beszélni velem? – kérdezi. – Megint tanács kell a szerelmi életedhez? Összejöttetek már Christiannel? Az égnek emelem a tekintetemet. – Jaj. Miért van az, hogy mindenki folyton erről faggat? Még az öcsikém is, aki elvileg undorodik ettől. Vállat von. – Ja. Tényleg undorodom. Szóval megvolt már Christian? – Nem! De pénteken este randizunk – vallom be vonakodva. – Vacsi és mozi. – Á, szóval talán pénteken… – cukkol. Legszívesebben pofon vágnám. – Ilyen lánynak tartasz? Újra vállat von. – Otthon voltam aznap reggel, amikor hazalopóztál, miután Tuckernél töltötted az éjszakát. Nekem ne játszd meg az ártatlant! – Nem történt semmi! – csattanok föl. – Egyszerűen elaludtam. Jesszusom, rosszabb vagy anyunál. Nem mintha közöd volna az ártatlanságomhoz, vagy akár annak hiányához – teszem hozzá gyorsan –, de mi Tuckerrel nem tudnánk… tudod. Zavarodott ráncokba szalad a homloka. – Mit nem tudnátok? Sosem arról volt híres, hogy vág az agya, mint a borotva. – Tudod – mondom ismét, nyomatékosan. Kezd derengeni neki. – Aha. Miért nem? 125
– Mert amint én… jól éreztem magam, elkezdtem ragyogni, és attól Tucker rosszul lett. Mivel az emberek megrémülnek a dicsfénytől. Na. – Rendezgetni kezdem az asztalra kirakott chilipelyhes tasakokat. – Azt hiszem, erre neked is számítanod kell. Most aztán tényleg elképed. – Ööö… oké. – Ezért nehéz az emberekkel kapcsolatba keveredni – mondom. – Mindegy, nem ezt kell megbeszélnünk. – Nyelek egyet, hirtelen ideges leszek, hogy mit fog szólni az ötletemhez. – Apu kiképez engem. Azonnal gyanakvóan résnyire szűkül a szeme. – Hogyhogy kiképez? – Megtanít dicsfénykarddal vívni. Engem és Christiant. És szerintem legközelebb neked is be kellene szállnod. Egy ideig bizalmatlanul méreget, azután lesüti a szemét. – Murisan hangzik, nem? – motyogok tovább. – Fogadok, hogy élveznéd. Gúnyosan néz rám. – Minek tanulnék kardvívást? – Hogy megvédd magad. – Kitől, valami angyalszamurájtól? Ez a huszonegyedik század. Már föltalálták a lőfegyvereket. Jake odalép hozzánk, és gőzölgő pizzát tesz az asztalra. Mérges képet vág. Jeffrey-vel némán várakozunk, amíg terítéket rak elénk. – Parancsoltok még valamit? – kérdezi epésen Jake. – Köszönöm, nem – felelem. Miután elsomfordál, az asztal fölé hajolva suttogok: – Hogy megvédd magad a fekete szárnyúak ellen. – Beszámolok Jeffrey-nek a Samjeezával lezajlott temetői párbeszédről, kitérek arra, hogy Samjeeza külön érdeklődött felőle, hogy újra meg újra láttam a campuson varjú képében, miket mondott apu a… hm, d-sekről, és hogy ha harcolni fogunk valakivel, az alighanem d-s lesz. – Úgyhogy apu fölkészít engem. És tudom, hogy téged is szeretne fölkészíteni. – D-sekről? Merőn nézem, amíg le nem esik neki. – Aha. – Na mit szólsz? Eljössz? Olyan lenne, mint az Angyal Klub, csak Angela nélkül, mert ő most… mással van elfoglalva. 126
A fejét rázza. – Kösz, nem. – Miért nem? – Nem tanulok harcolni. Az a játék nem nekem való. – De hát úgyszólván sztárharcos vagy. A védelem oszlopa a futballpályán. Középsúlyú regionális birkózóbajnok. És a… – Csak voltam. – Föláll, tekintetével egyértelműen jelzi, hogy lezárta a témát. – Jó étvágyat a pizzához! Nekem vissza kell mennem dolgozni.
127
10 VACS1 ÉS MOZI – A feketét vedd föl – javasolja Angela. Hátrafordulok, meghökkenve látom, hogy mögöttem áll a tükörnél. A bal kezemben tartott ruhára mutat. – A feketét – ismétli. – Köszi! – Fölakasztom a másik ruhát. – Nahát, micsoda meglepetés, hogy kivételesen feketét választottál! – ugratom. – Emós csajszi. Nehézkesen Wan Chen ágyához lép, leül, szemrebbenés nélkül elvesz az éjjeliszekrényről egy flakon borsmenta illatú szeszt, és hozzáfog, hogy bedörzsölje vele a lábfejét. Próbálom nem feltűnően bámulni a pocakját. Csak a legutóbbi néhány napban is szinte fölfúvódott. Sötét színű, bő ruháival, amelyeket hordani szokott, és mostanában ráadásul előregörnyesztett vállával mindeddig sikeresen el tudta rejteni a terhességét, ha akarta. De már nem sokáig. Hamarosan jön a baba. A baba. Még most is hihetetlen a gondolat. A fürdőszobában fölveszem a ruhát, amely maga a sokat emlegetett „kis fekete ruha”, ujjatlan, testhez álló, térdig érő. Igaza volt Angelának. Ez 128
tökéletes a randihoz. Ezután a gardróbfülke ajtajára szerelt tükörhöz megyek, és azon morfondírozom, vajon föltűzzem-e a hajamat vagy ne. – Ne – mondja Angela. – Christian imádja a hajadat. Ha kibontva hagyod, nem bírja ki, hogy ne nyúljon hozzá. Megjegyzésétől úgy érzem magam, mint valami Christiannek föltálalandó finomság, és még inkább szorongok az egész helyzettől. Bármivel készülődöm erre a randira, ugyanabba a kérdésbe torkollik: Tetszeni fog-e Christiannek? Kellemesnek találja-e a parfümömet? Tetszike neki a pántos cipőm? A frizurám? A nyaklánc, amit választottam? A pici ezüst madárszárny, amely a torkom alatti mélyedésben csillog? Tetszik-e majd neki? Ezt kérdezem magamtól újra meg újra, azután azt is meg kell kérdeznem magamtól, hogy akarom-e, hogv tessék neki. Kihúzom a hajamat a lófarokból, hagyom, hogy kibontva omoljon a hátamra. Határozottan kopognak, és szaladok ajtót nyitni. Christian khakinadrágban és feltűrt ujjú kék ingben áll a folyosón. Natúr bioszappan és borotvakrém illatát árasztja. – Neked hoztam – nyújt át egy csokor margarétát. – Köszönöm – felelném, de csak valami nyökögés jön ki a számon. Megköszörülöm a torkomat. – Vízbe teszem. Belép a szobába. Mindent föltúrok valami vázának alkalmas holmi után, de az egyliteres műanyag üdítőspohár a legjobb, amit találok. Megtöltöm vízzel, és az íróasztalomra állítom a csokorral. Christian a Wan Chen ágyán ülő Angelára pillant, aki lelkesen firkál a fekete-fehér jegyzetfüzetébe. – Szia, Angela! – köszön neki. – Szevasz, Chris! – feleli a lány, de nem hagyja abba az írást. – Clara azt mondta, bepofátlankodhatok ide, ma este úgyis elmentek. Muszáj egy kicsit megszabadulnom a szobatársaimtól. Úgy bánnak velem, mint a Várandós tinik egy epizódjával. Jé, virágot hoztál! Nagyon ott van. – Igyekszik az ember – feleli vigyorogva Christian. Rám néz. – Kész vagy? – Kész. – Viaskodom a késztetéssel, hogy a fülem mögé söpörjem a hajamat. – Csá! – búcsúzom Angelától. – Wan Chen éjfél körül csámpázik haza a csillagászati akármijéről. Addigra leszállhatnál az ágyáról. Lekicsinylően legyint. – Eredj! – mondja. – Hadd vegyenek már le a lábadról. 129
Miután elhelyezkedünk a kisteherautóban, Christian bedugja a slusszkulcsot, de nem indít, hanem felém fordul. – Ez egy randi, kérem szépen – jelenti be. – Ja? Akkor jó – felelem –, mert már azon csodálkoztam, minek a virág meg minden. – Mivel pedig randizunk, nem árt tisztázni néhány alapszabályt. Jaj nekem! – Rendben – nevetek idegesen. – Minden ma esti tevékenységünkért én fizetek – kezdi. – Na de… Fölemeli a kezét. – Tudom, hogy modern, emancipált, önálló nő vagy. Ezt tiszteletben tartom, és értem, hogy képes vagy kifizetni a saját fogyasztásodat, ennek ellenére én veszem a mozijegyet, én fizetem a vacsorát és minden mást. Rendben? – Jó, de… – És bár én fizetek, ez nem jelenti azt, hogy bármit is elvárok tőled. Egyszerűen szeretnék ma este a kedvedben járni. Elpirul! Hát nem helyes? – Jól van – színlelek kelletlenséget. – Te fizetsz. Egyéb? – Igen. Ha nem bánod, szeretném, hogy ma este tartózkodjunk minden angyalos vonatkozású témától. Hallani sem akarom az angyal, a rendeltetés, a látomás szót, se bármi mást a szakkifejezéseink közül. Azt szeretném, hogy ma este egyszerűen Christian és Clara, két randizó egyetemista legyünk. Ez hogy hangzik? – Elég jól – felelem. Nagyon is jól. Tökéletesen.
Elméletben kiváló ötletnek tűnt, hogy szót se ejtsünk angyalos dolgokról, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy óra múltán, amikor a filmvetítés kezdete előtt az izgis kis függeden capitolai mozi félhomályos nézőterén ülünk, kifogyunk a beszédtémákból. Már kielemeztük, hogyan telt a negyedév első tanítási hete, kimerítettük a Stanfordon keringő aktuális pletyiket, és sort kerítettünk kedvenc filmjeinkre. Christiané a Zombieland, 130
ami meglep, mert ennél elmélyültebbre tippeltem volna, például A remény rabjai-ra. – A remény rabjai se rossz – ismeri el Christian –, de az verhetetlen, ahogy Woody Harrelson gyilkolássza a zombikat. Amilyen élvezettel csinálja. – Aha – grimaszolok. – Az összes rémisztő szörny közül mindig is a zombikat tartottam legkevésbé fenyegetőknek. Na ne szórakozzunk már! Lassúak. Agyhalottak. Nem szőnek összeesküvést, nem próbálják átvenni a világ fölötti hatalmat. Egyszerűen csak ezt nyomják – nyújtom előre a kezemet, és a lehető legmeggyőzőbb zombinyögést hallatom. A fejemet rázom. – Nem valami ijesztő. – De egyre csak jönnek és jönnek – mondja Christian. – Elfuthatsz, legyilkolhatod őket, de mind többen és többen bukkannak föl, és soha nem fogynak el. – Megborzong. – És föl akarnak falni, és amint beléd harapnak, annyi: már meg is fertőztek. Megpecsételődött a sorsod, magad is zombivá változol. Itt a vége, fuss el véle! – Hát jó, egy kicsit ijesztőek – ismerem el, és némi csalódottság vesz erőt rajtam, mert nem zombifilmre váltottunk jegyet. – Majd legközelebb – mondja Christian. – Helló, új randiszabályt alkotok – derülök föl. – Nincs gondolatolvasás! – Bocsánat – vágja rá –, többé nem fog előfordulni. Hirtelen egészen elkomolyodik, annyira zavarba jön, mintha rajtakaptam volna, hogy a dekoltázsomba kukucskál, és akkor nincs más választásom, hozzá kell vágnom egy szem pattogatott kukoricát. – Azt inkább ne! – mondja. Elmosolyodik. Én is elmosolyodom. Azután szótlanul ülünk, pattogatott kukoricát majszolunk, mígnem kihunynak a fények, és villogva életre kel a vetítővászon. Mozi után lefuvaroz a tengerhez. A parton egy igényes kis helyen, az Éden Grillbárban vacsizunk, vacsora után pedig mezítláb sétálunk a homokban. A nap már órákkal ezelőtt lenyugodott, holdfény játszik a vízen. Szelíden sustorog az óceán, a lábunkat nyaldossa, és nevetünk, mert épp bevallottam, hogy a kedvenc filmem az Örökkön-örökké, Hamupipőke történetének múlt század végi, rettentő szirupos újramesélése, amelyben 131
Drew Barrymore az angol kiejtést próbálja utánozni. Sikertelenül, ami elég gáz, de ez van. – Na, milyen teljesítményt nyújtok? – kérdezi egy idő múlva Christian. – Ez az eddigi legjobb randim – felelem. – Jó film, jó kaja, jó társaság. Megfogja a kezemet. Kettőnk ereje egyesül, az ismerős hév fölszikrázik közöttünk. Hűvös szellő támad, belekap a hajamba, amit visszadobok hátra a vállam fölött. Christian a szeme sarkából figyel, majd elfordítja a fejét a víz felé, így nyugodtan megnézhetem magamnak. Furcsán hat szépnek nevezni egy srácot, pedig ő tényleg az. Vékony alkat, de erős, és olyan ruganyos, hajlékony a mozgása, akár egy táncosé. Ezt gondolom, bár soha nem mondanám a szemébe. Olykor elfelejtkezem róla, milyen szép. Az a vadító, aranypettyes szeme. A dús, fekete szempillája, amiért bármelyik lány ölni tudna, a komoly szemöldöke, a finoman metszett arccsontja, a telt, kifejező ajka. Megborzongok. – Fázol? – kérdezi, és mielőtt válaszolhatnék, leveszi a dzsekijét, a fekete polárdzsekijét, és a hátamra kanyarítja. Azonnal elborít az ő illata: szappan és arcszesz, egy szippantásnyi felhő, mintha az imént repült volna. Emlékezetemben fölvillan az első alkalom, amikor a dzsekijét viseltem, az erdőtűz éjszakáján, miután a vállamra terítette. Több mint egy év telt el azóta, de a kép most is elevenen él bennem: az égő hegyoldal, ahogy Christian megszólal – Te vagy az? –, amilyen érzésem támad, ahogy megfogja a kezemet. Valójában soha nem történt meg ebben a formában, mégis olyan, mint egy emlék. Te vagy az? – kérdezte. – Köszönöm! – mondom most elcsukló hangom. – Szívesen – feleli, és újra megfogja a kezemet. Nem tudja, mi mást mondjon. Szeretné elmondani, milyen szépnek lát ő is engem, mennyire a tőle telhető legjobbnak, legerősebbnek érzi magát mellettem, mennyire szeretné a rakoncátlan tincsemet a fülem mögé dugni, azután megcsókolna, és ezúttal talán viszonoznám a csókját. Na tessék, most meg én csalok. Elengedem a kezét. Nem számít – mondja az elmémben. Engem nem zavar, ha látod, ami bennem van. Elakad a lélegzetem. Elég már a nyusziskodásomból! Nem mintha félnék tőle, hiszen ha létezik a világon valaki, aki mellett biztonságban 132
érzem magam, az Christian, de nem merek föloldódni, hagyni, hogy valóban kibontakozzon az, ami kettőnk között van. Félek, hogy elveszítem önmagamat. – Nem fogod elveszíteni önmagadat – suttogja. Most már tényleg mind a ketten csalunk. Nem fogom? – kérdezem némán. Nálam nem – mondja. Tudod, ki vagy. Senkinek sem engeded, hogy megfosszon ettől. Ezt imádja bennem. Imádja, hogy… Közelebb von magához, a szemembe néz. A szívem vadul ugrál a mellemben. Behunyom a szememet, és Christian ajka a fülem mellett az arcomhoz ér. – Clara – mondja, csak ennyit, a nevemet, de ebbe is beleremegek. Fölemeli a fejét, és tudom, hogy most már bármelyik másodpercben megcsókolhat, és kívánom is, de ebben a pillanatban, amikor az ajka az enyémhez közelít, váratlanul meglátom Tucker arcát. Tucker kék szemét. Tucker száját egy leheletnyire az enyémtől. Christian egész teste mozdulatlanná dermed. Látja, amit én. Elhúzódik. Kinyitom a szememet. – Én… – Hagyjuk! – Ujjaival végigszánt a haján, a vizet nézi. – Csak… hagyjuk. Utál engem. Ezért most én is utálnám magamat. – Nem utállak – mondja határozottan. Sóhajt. – De szeretném, ha túltennéd magad azon a srácon. – Próbálom. – Nem eléggé. A szeme hidegen csillog, ahogy most rám néz. Nem szokott hozzá, hogy lányokat hajkurásszon; mindig azok üldözik őt. Ahhoz meg végképp nincs szokva, hogy valakinél másodikként jöjjön szóba. A gondolattól összeszorítja a fogát. – Ne haragudj! – mondom, mert ennél sokkal különbet érdemel. Megrázza a fejét, és visszaindul a parton az úthoz. A nyomába eredek, menet közben próbálom fölkínlódni a cipőmet. – Várj! – szólok neki. – Ne menjünk még! Korán van. Talán megpróbálhatnánk…
133
– Mi értelme lenne? – szakít félbe. – Azt hiszed, félresöpörjük, és úgy teszünk, mintha meg sem történt volna? Én nem így működöm. – Újra sóhajt. – Menjünk! Irtózom a gondolattól, hogy hallgatagon autózzunk vissza a Stanfordra. – Egyedül is haza tudok menni – mondom, és hátralépek. – Menj csak! Ne haragudj. Zsebre dugott kézzel rám mered. – Nem. Nekem kellene… Megrázom a fejemet. – Jó éjszakát, Christian! – mondom, azután behunyom a szememet, megidézem a dicsfényt, és hazairányítom magam. A Sasfészekre kívánkozom, valami csöndes zugba, ahol gondolkozhatok, de miután a dicsfény elenyészik, és a szemem alkalmazkodik a viszonyokhoz, valami zárt helyen találom magam, ami konkrétan töksötét. Nyomban pánikroham fenyeget, de azután arra gondolok, hogy ez nem lehet a látomásom, a végzetem, mert az imént hagytam el Christiant. Kinyújtott kézzel botorkálok előre, a lábammal tapogatom az aljzatot, megkönnyebbülten sóhajtok, amikor érzem, hogy nem lejt. Érdes deszkafalhoz ütközöm, apró, csoszogó lépésekkel próbálok haladni mellette. Nekimegyek a falhoz támasztott gereblyék sorának, amely éktelen lármával csapódik a földhöz. Iparkodom visszaállítani mindegyiket, azután eszembe jut, hogy A nyavalyába! – és megidézem a dicsfényt, hogy világítson nekem. Föltartom a kezemet, összpontosítok, hogy előhívjam belőle a dicsfényt, ahogy apu szerint a dicsfénykarddal kell csinálni, de momentán nem penge vagyok, hanem gondolkodó lámpás. Le vagyok nyűgözve magamtól, mivel sikerül a kezemben egy ragyogó gömböt képeznem, amely olyan meleg és eleven, hogy bizseregnek tőle az ujjaim. Nahát, hogy ez a dicsfény milyen kis hasznos – a Mindenható ereje, ha fegyver kell, de elemlámpa helyett is kapóra jön. Körülnézek. Istállóban vagyok. Egy nagyon ismerős istállóban. Basszus! Az ajtóhoz indulok, közben elhaladok a lőállások mellett. Midasz halk nyihogással üdvözöl, a fülét hegyezi, rám és a kezemben ragyogó gömböcre néz, furcsa módon nem riasztja meg a fényem. Talán arra gondol, hogy látott már ilyet. 134
– Szia, szépségem! – mondom neki, szabad kezemmel odanyúlok, megcirógatom bársonyos orrát. – Hogy s mint, nagyfiú? Hiányoztam? Lehajol, és párás, szénaillatú leheletet fúj a nyakamra, azután gyöngéden megcsipkedi a vállamat. – Hé, abbahagyni! – nevetek. Hirtelen fényárba borul az istálló. Midasz elhátrál tőlem, és riadtan fölnyerít. Hátrapördülök, és egy vadászpuska csöve szegeződik rám. Sikítva fölemelem a kezem, azonnal megadom magam, egyúttal a dicsfénygömböcöm is rögtön szertefoszlik. Tucker fogja rám a fegyvert. – Bakker, Clara! A frászt hoztad rám! – Én hoztam a frászt rád? Leereszti a puskát. – Így jár, aki éjnek idején mások istállójába lopózik. Szerencséd, hogy én hallottalak meg, nem apám, máskülönben most egy kicsit nagyon elvesztetted volna a fejedet. – Ne haragudj – nyögöm ki –, nem akartam idejönni. A két számmal nagyobb barna munkaköpeny alatt a flanel pizsamanadrágja van rajta. Falhoz támasztja a puskát, Midaszhoz megy, aki fölszegi a fejét, és az ajtót rugdalja. – A lovak nem szeretik a meglepetéseket – mondja Tucker. – Azt látom. – Jól van, haver – csitítgatja a lovat, a köpenye zsebébe nyúl, és kimarkol belőle egy marék cukorkának tűnő valamit. Midasz azonnal előrelép, szimatol, és Tucker megeteti vele az édességet. – Mindig hordasz magaddal nyalánkságot vészhelyzet esetére? – kérdezem. – Szereti a cukortojást – feleli vállrándítva. – Nem is nagyon vonjuk meg tőle, úgyhogy már elég duci. – Megsimogatja Midasz nyakát, majd rám néz. – Akarod etetni? – Persze – mondom, és nekem is ad a cukorkából. – Nyújtsd ki a tenyeredet, vagy elveszítheted egy ujjadat! – magyarázza Tucker. Midasz fölkapja a fejét, és türelmetlenül mocorog, ahogy előrelépek. Azután a tenyeremre ejti az orrát, azonnal fölhabzsolja a tojáscukrot, és zajosan ropogtatja. – Csiklandoz – nevetek. 135
Tucker elmosolyodik, újabb maréknyiért nyúlok a zsebébe, és egy pillanatra minden olyan normálisnak tűnik köztünk, mintha meg sem történt volna a legutóbbi szópárbaj, a kínos feszengés és elbúcsúzkodás. – Jól nézel ki – mondja, elismerően szemléli besütött hajamat, sminkemet, tekintete a kis fekete ruhám szegélyére, csinos szandálomra, lakkozott lábkörmömre siklik, föl a fekete polárdzsekire, amely még most is a vállamon van. – Ezúttal nem temetésen voltál. – Nem. Nem tudom, mi mást mondjak. – Randin. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szórakozni mentem egy rakás emberrel, nem nagy ügy, semmi különös, de nem fekszik nekem a hazudozás, és Tucker egyből kiszúrja a füllentést. – Igen. Randin. – Prescott-tal – vonja le a következtetést. – Számít? – Asszem, nem. Megpaskolja Midasz orrát, majd megfordul, és néhány lépést tesz. Megőrjít az arckifejezése, mintha görcsösen igyekezne olyan képet vágni, ami azt mutatja, hogy hidegen hagyja a dolog, de én jobban ismerem annál. – Tucker… – Hagyd, nem érdekes – mondja. – Gondolom, számíthattam rá, hogy lépni fog a srác, miután mi befejeztük. Szóval hogy ment? Tanácstalanul meredek rá. – Hát nem valami jól sikerülhetett, különben nem itt végződött volna az estéd. – Ahhoz – kezdem óvatosan – magának semmi köze, Tucker Avery. – Na ebben igazad van – mondja. Tovább kell lépnünk, nem? Csak az a véleményem, hogy ennek van egy komoly akadálya. Elakad a lélegzetem. – Igen? Es mi az? Fölényesen néz rám. – Folyton fölbukkansz. Ebben van valami. – Nézd… – szólalunk meg egyszerre. Tucker sóhajt. – Menj! – mondom neki. 136
Megvakargatja a tarkóját. – Azt akartam mondani, hogy sajnálom, amiért gorombán viselkedtem veled. Igazad volt. Átmentem genyóba. – Meglepődtél. Jogosan. Betolakodom az életedbe. Bólint. – Ez akkor sem mentség. Rosszabb is fölbukkanhatna váratlanul az életemben. – Köszi. Szóval nem én vagyok a legrosszabb. – Nem hát. Nevetünk. Jólesik nevetni. Olyan érzés, mint régen. De azután az jut eszembe, hogy talán mégis én vagyok a legrosszabb, ami fölbukkanhat az életében. A szemében vágyakozó fény villan, amit nagyon is jól ismerek, és ettől belém hasít az iránta érzett aggodalom. Nem hagyhatom, hogy közel kerüljek hozzá. Az nem lenne jó neki. Arról nem is beszélve, hogy talán meg sem érem a következő évet. – Te jössz – mondja. – Ja igen. – Rádöbbenek, hogy nem bírom elárulni neki, miket gondoltam. Hüvelykujjammal a hátam mögé, a nyitott istállóajtóra bökök. – Azt akartam mondani, hogy mennem kell. – Rendben. Zavartan néz, miután nem mozdulok. Azután földerül. – Á, persze, azt akarod, hogy én menjek ki. – Maradhatsz, csak a dicsfény… – Jól van – mutatja a mosolygödröcskéit, azután az ajtó felé oldalaz mellettem. – Talán még látlak errefelé, Répafej. Nem, nem fogsz látni – gondolom komoran. Véget kell vetnem ennek. Nem járhatok folyton vissza ide. Távol kell tartanom magamat. Répafejnek nevezett? Angelát ugyanabban a pozitúrában találom, amilyenben hagytam: buzgón körmöl Wan Chen ágyán. Miután testet öltök a szobában, hosszú ideig bámul – Azt a! – mondja. – Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy olyan, mintha az Űrszekerek-ben sugároznád át magad. Nagyon király. – Kezdek belejönni – vallom be. – Na és a randid hogy… – kezd a kérdésbe, majd meglátja az arckifejezésemet. – Ajjaj. Nem jól ment. 137
– Nem, nem jól ment – mondom, lerúgom a cipőmet, és hanyatt fekszem az ágyamon. Angela vállat von. – Férfiak. – Férfiak. – Ha egyet a holdra tudtunk küldeni, miért nem küldjük mindet oda? – kérdezi. Fáradt vagyok, és önkéntelenül nevetek a viccén. – Ezért nem foglalkozom férfiakkal – mondja. – Nincs hozzá türelmem. Na persze. Úgy érti, egyszerű halandókkal nem foglalkozik. – Phen az – mondja azután. – Mármint az apa? Úgy tesz, mintha meglepné a kérdésem, azután a másodperc tört részéig habozik, és halkan azt feleli: – Igen. De már valószínűleg amúgy is tudtad. – Tudtam. – De a látomásomban is Phen az – folytatja. – A szürke öltönyös pasas. Phen az. Megdöbbenek. – Biztos vagy benne? Lelkesen bólogat. – Hihetetlen, hogv nem ismertem rá hamarabb. Sokszor ismétlődött a látomásom, de azt hittem, nem rólam szól. – Igen, a látomások ebből a szempontból elég trükkösek tudnak lenni. – Rengeteg időt fecséreltem el önsajnálatra – mondja. – Mióta ez történt – biccent a pocakjára – azt hittem, hogy mindent tönkretettem. Pedig nem. Így kellett történnie. Így volt megírva. Hasra fordulok. – Akkor most mi a teendőd? – Az, hogy szóljak neki a babánkról – mondja. – A hetedik a miénk. Mindannak alapján, amit Phenről tudok, borzasztó rossz ötletnek tartom ezt. Akármilyen szívdöglesztő a pasas, egyszerűen nem megbízható. Angela azonban erre most nem kíváncsi. Phennel kapcsolatban nem hallgat észérvekre. – Oké, mondjuk, hogy igazad van – kezdem lassan. – Persze, hogy igazam van – mondja. 138
– Persze, hogy igazam van – értek egyet vele. – De honnan tudja meg Phen, hogy ide kell jönnie? Honnan fogja tudni, hogy itt találkozzon veled? – Mi sem egyszerűbb ennél. E-maileztem neki. Próbálom megemészteni a Gmail-fiókkal rendelkező angyal gondolatát. – De Angela… – Ide fog jönni, és megmondom neki – jelenti ki elszántan. – Nem érted, mit jelent ez, Clara? Nem. – Azt jelenti – mondja teljes nyugalommal, összekulcsolt kezével átfogva domborodó pocakját –, hogy minden rendben lesz. Ezt erősen kétlem, de most az egyszer remélem, hogy neki lesz igaza.
139
11 EGY LÉPÉS ELŐRE, KETTŐ HÁTRA Újra a sötétben vagyok. Rejtőzködöm. Sírok. Most már semmi kétség. Nedves az arcom. A hajam csapzottan tapad hozzá. Könnyek gördülnek az államra, és lepotyognak. Történt valami, amit nem tudok kiverni a fejemből, de csak hangok segítenek értelmezni: visszafojtott nyögés, zokogás, néhány elrebegett szó. Istenem, segíts! Tenyeremmel betapasztom a számat, nehogy sikoltsak. Jövőbeni énem tehetetlennek érzi magát. Haszontalannak. Elveszettnek. A jelenlegi Clara nem tudja, hol vagyok. Csak a sötétségről tudok. A félelemről. A közeledő beszédhangokról. A vér szagáról. Semmi értelme rejtőzködni. Úgyis megtalálnak. A sorsom már eldöntetett. Csak ki kell várnom, hogy minden lejátszódjon. Arra gondolok, hogy bátornak kell lennem, szembe kell néznem a helyzettel. Istenem, segíts! – gondolom, de kötve hiszem, hogy segíteni fog. Egy fa tövében térek magamhoz. Valami kemény böködi a hátamat, kitapogatom: a könyv, amelyet olvastam, mielőtt meglepett a látomás. Körülpillantok, hogy nem látta-e valaki, amikor lementem alfába a fűben, 140
de amennyire meg tudom állapítani, senki sem figyel. Megtörölgetem a szememet. Megint elsírom magam. Páni félelemben dobog a szívem, izzad a tenyerem, és mintha nagy csomó nyomná a gyomromat. Ki kell okoskodnom, mi ez a látomás, mielőtt őrületbe kergetem magam. Előveszem a telefonomat, és sokáig bámulom a névjegyzékben Christian nevét, majd sóhajtva visszateszem a készüléket a hátizsákomba. Christian több mint egy hónapja két szót sem szólt hozzám, még vívásórán sem. Megsértettem a hiúságát. Értem én. Én is pipa lennék, ha arra készültem volna, hogy megcsókoljam, a szívemet raktam volna elé, neki meg közben egy másik lányon jár az esze. Fogom a könyvemet, odalapozok, ahol tartottam, mielőtt az agyam kicsit átruccant a jövőbe. Regény, a manapság divatos antiutópiák egyike. Tetszik – keretbe foglalja a dolgokat. Na jó, időnként látomásom támad a végzetről, titokzatos, lélekgyötrő fájdalom tör a szívemre, halálsejtelem, de legalább nem keresgélek hajlékot valami világégés utáni tájékon, ahol egyetlen társam egy háromszemű mutáns eb, amelyet később majd meg kell ennem, hogy túléljem a nukleáris telet. Természetesen pillanatnyi barátügyi helyzetemből egy mutáns kutya is följebblépést jelentene. Azonkívül, hogy Christian nem beszél velem, Jeffrey nem telefonál, Angelát pedig annyira leköti rendeltetésének és Phennel mindent remekül sínre tevő találkozójának levezénylése, hogy tudomást sem vesz a létezésemről. Amy és Robin begolyóztak, amióta kiokoskodták, hogy Angela tolat, és valahányszor találkozunk, másról sem akarnak eszmét cserélni, csak hogy jaj, de tragikus, hogy Angela ebbe a helyzetbe került, és ki hitte volna, és most mégis mihez fog kezdeni. Még Wan Chen is feltűnően tartózkodó, amióta rájött a dologra, mintha a terhesség ragályos lenne. Újra sóhajtok, próbálom végiggondolni, mit írnék a hálaadó naplómba, amelyet, valljuk be, az őszi negyedév vége óta a kezembe sem vettem. Emlékeztetem magamat, hogy szép az életem. Sokan szeretnek. Csak pillanatnyilag nincsenek a közelben. Varjú rikolt közvetlenül a fejem fölött. A fa ágai közé kukkantok, és naná, hogy Samjeeza les le rám. Minden egyes alkalommal, amikor látom, bármilyen bátran, bármilyen lezseren igyekszem viselkedni, olyan, mintha jeges vizet loccsantanának a képembe. Mert minden egyes alkalommal azon tűnődöm, vajon úgy 141
döntött-e, hogy megöl. És azt hiszem, egyetlen könnyed csuklómozdulattal megtehetné. De meg ám. – Nincs jobb dolga, mint utánam mászkálni? – kérdezem a lehetőségekhez képest hetykén. A madár félrebillenti a fejét, azután lerebben az ágról mellém, a fűbe. Bánatának szomorú dallama a gondolataimra fonódik, elkeseredése összeszorítja a mellkasomat. Maggie – gondolja, az anyám nevét, semmi többet, de ez az egy szó emlékek és fájdalmak egész világát idézi föl. Vágyakozást. Lelkifurdalást. Maggie. Kirekesztem. – Hess innen! – suttogom. Hirtelen emberré válik, egy szempillantás alatt kiterjed, kibontakozik a varjú testéből. – Jesszusom! – tántorodom hátra, neki egy fa törzsének. – Ezt ne csinálja! – Senki sem figyel ide – mondja, mintha e pillanatban tényleg amiatt aggódnék, hogy valaki észreveszi, amint egy madárral társalgók, és emiatt miféle folt eshet makulátlan híremen. Tépelődöm, hogy elfussak – egyenesen berohanjak az Emléktemplomba, a legközelebbi megszentelt helyre, amelyet ismerek –, vagy inkább bírjam ki, és hallgassam meg, amit most akar mondani. A templomra pillantok, amely az udvar másik oldalán áll. Túlságosan messze. – Mit óhajt, Sam? – kérdezem megfutamodás helyett. – Egyszer elvittem anyádat táncolni – kezdi megint a mesélést. – Piros ruhát viselt, a zenekar a „Ha majd béke lesz”-t játszotta, és anyád a mellemre hajtotta a fejét, hogy hallja a szívverésemet. – Van magának egyáltalán szíve? – kérdezem, ami vakmerőség tőlem, és talán kissé alávalóság is, de nem tehetek róla. Nincs ínyemre, hogy így gondoljak kettejükre, őrá és anyámra. Vagy bármilyen más módon, ami azt illeti. Zokon veszi. – Természetesen van szívem. Engem is meg lehet sebezni, ahogy bármelyik férfit. Anyád énekelt nekem aznap este, miközben táncoltunk. „Adj búcsúcsókot, mosolyogj felém! A vihar múltán megjövök én” – dúdolja Samjeeza, és nem is olyan pocsék a hangja. 142
Azonnal fölismerem a dalt. Anyu énekelgette unalmas házimunka, például a tiszta ruha hajtogatása vagy mosogatás közben. Most először azonosítom anyámat Samjeeza titokzatos Maggie-jével. – Rózsaillatot árasztott – mondja Samjeeza. Ez igaz. Előveszi a zsebéből a fityegős ezüst karkötőt, és a tenyerén tartja. – A küszöbén állva adtam ezt neki, mielőtt jó éjszakát kívántunk egymásnak. Egész nyáron fityegőket hagytam itt-ott, hogy megtalálja. Ezt itt – fog meg egy hal formájú fityegőt – az első alkalomért, amikor megláttam a kacsaúsztatónál. – Megérinti a lovat. – Ezt azért, amikor a francia vidéken lovagoltunk, miután lebombázták a kórházat, ahol dolgozott. Megsimogatja a pici ezüstszívet egyetlen rubinnal a közepén, de arról nem beszél. Mégis tudom, mit jelent. Gondolom, ez a lényege az egésznek. Szerelmes volt anyámba. Most is szerelmes belé. Markába zárja a karkötőt, és visszateszi a zsebébe. – Melyik évben történt ez? – kérdezem tőle. – Mikor táncoltak? – Ezerkilencszáztizennyolcban – válaszolja. – Maga vissza tud térni oda, igaz? Az angyalok képesek utazni az időben. Bánatosan néz a szemembe. – Némelyik – mondja. Úgy érti: a jók. Azok, akik hozzáférnek a dicsfényhez. Akik még a jó oldalon, az istenes oldalon állnak. – Most hajlandó vagy mesélni nekem? – kérdezi barátságosan. – Édesanyádról. Tétovázom. Nem értem, miért sajnálom őt. Egy undok belső hang azt súgja, talán azért, mert szeret valakit, aki nem lehet vele, és én igazán tudhatom, mit jelent ez. Rászólok a belső hangra, hogv duguljon el. – Nincs mit mesélnem magának. Fölállok, lesöprögetem a füvet a farmeromról, és összeszedem a holmimat. Ő is fölkel, és elborzadva látom, hogy az ülőhelyén barna, száraz a gyep. Elpusztította a növényzetet. Igazi szörnyeteg. – Mennem kell. 143
– Akkor majd legközelebb – mondja, ahogy megfordulok és elindulok. Megtorpanok. – Nem szeretném, hogy legyen legközelebb, Sam. Nem tudom, miért csinálja ezt, mit akar tőlem, de nem vagyok kíváncsi további múltidézésre. – Szeretném, hogy tudj róla – mondja. – Minek? Hogy az orrom alá dörgölhesse az állítólagos szenvedélyes szerelmi viszonyát, amibe anyámmal bonyolódott? A fejét rázza, és két rétege, test és lélek, alak és alaktalanság kissé szétcsúszik a mozgástól. Azután ráeszmélek: azért akarja, hogy tudjam, mert már nincs más, akivel megoszthatná. Senki mást nem érdekel. – Búcsúzom, Sam. – Egyelőre! – szól utánam. Elmegyek, nem nézek hátra, a fejemben fényesen ragyog anyukám képe, piros ruhát visel, csuklóján fityegős ezüst karkötő csilingel, anyu dúdol, és rózsaillatot áraszt. – Tehát holnap – tájékoztat Angela. A Roble mosodájában mossuk a szennyesét, segítek neki, mert mostanában mindinkább nehezére esik a hajolgatás. A mosógépek zubogása, a szárítók zörgése-csattogása tökéletes hangkulissza, a zajok elfedik titkos eszmecserénket, amelyet a végzetről folytatunk. Az pedig ezek szerint holnap fog bekövetkezni. – Honnan tudod? – kérdezem. – Onnan, hogy az e-mailben azt írtam, akkor találkozzunk feleli Angela. – És honnan tudod, hogy megkapta-e az e-mailt? – Válaszolt rá, azt mondta, eljön. Meg aztán ez történik. Biztosan eljön, mert úgy szerepel a látomásomban. Ez önmagába visszatérő okoskodás, de ráhagyom. – Szóval egyszerűen odalibegsz hozzá, és közlöd, hogy „A hetedik a miénk.” Engem nyugtalanít ez a gondolat. Nagyon nyugtalanít. Gondolatban újra meg újra lepergetem a forgatókönyvet, és nem bírom elképzelni, hogy jól süljön el. Phennek nemcsak a szárnya szürke, hanem a lelke, az egész lénye az. És ha róla van szó, Angela valahogy mindig begolyózik. Szerintem egyáltalán nem nyerő a srác. Angela néhány másodpercig az alsó ajkát rágcsálja, ez az idegesség első igazi jele, amióta összerakta ezt a hetedikes dolgot. – Olyasmi – mondja. 144
Tényleg hiszek neki, ha azt állítja, hogy ez a látomása. Így hát elrendeltetett, hogy ez fog történni, nem? Nem tudom. Soha nem tudtam rájönni, miért szerepelt Jeffrey látomásában az, hogy fölgyújtja az erdőt, majd pedig kiment valakit abból a tűzből. És hogy nekem miért kellett Christiannel találkoznom azon a napon az erdőben. És hogy mit is műveltem anyukám temetésén. Gondolom, nekünk nem az a dolgunk, hogy indokokat találjunk. Az a dolgunk, hogy végrehajtsunk vagy… hát igen, hogy elbaltázzunk valamit. – Na és azután? – kérdezem. – Megmondod neki, és azután? – Ő meg én majd megoldjuk ezt az ügyet – nyugtatja a kezét a pocakján. – Együtt. Ezen eltűnődöm. Vajon Angela azt képzeli, hogy szól a srácnak, és azután mindannyian – a tizenkilenc éves egyetemi hallgató, a többezer éves, szürke lelkű, semleges angyal meg a ficánkoló dodrans örömcsomagocska – boldog családdá válnak? Jó, történtek már ennél cifrább dolgok is, de ez akkor is… Leolvassa az arcomról a kétségeimet. – Nézd, Clara, nem tündérmesébe illő befejezést várok. De értsd meg: ez a küldetésem! Ezért jöttem a világra. Meg kell mondanom neki. Ő a… – Gyorsan levegőt vesz, mintha minden bátorságát össze kellene szednie ahhoz, amit most fogalmaz meg. – Ő a gyermekem apja. Megérdemli, hogy tudja. Ismerem már ezt a magabiztos csillogást a szemében. Hisz a látomásában, hisz az érzésben, amelyet a látomásban átél, hisz a dolgok effajta működésében. Egyszer, nem is olyan régen már én is éreztem így.. – Ha ez valamiféle próbatétel, a nagy pillanat, amikor magasrendű szellemi döntést kell hoznom – mondja –, akkor inkább elárulom neki az igazságot. – Szóval holnap lesz a nagy nap – mondom, mint aki fölfogta a lényeget. – Baromi nagy nap – mosolyog Angela. – Elkísérsz, Clara? – A találkozódra Phennel? Nem is tudom, Angela. Talán ez csak kettőtökre tartozik. Amikor legutóbb négyszemközt akadt dolgom Phennel, voltaképpen megmondtam neki, hogy hagyja békén a barátnőmet, mert Angela jobbat érdemel annál, amit ő tud nyújtani neki. Ő meg képmutatónak és gyereknek nevezett. Nem nagyon haverkodtam össze Phennel. 145
Angela a szárítógépnek támaszkodik. – El fogsz kísérni – jelenti ki magától értetődően. – Mindig ott vagy a látomásomban. Erről teljesen elfelejtkeztem. Vagy talán azt hittem, ezt azért találta ki, mert így akart rávenni, hogy a Stanfordra jöjjek vele. – Értem. És pontosan hol vagyok a látomásodban? – Leginkább kábé két lépcsőfokkal a hátam mögött. Gondolom, erkölcsi támaszként – rebegteti a szempilláját, és csücsörít hozzá. Hirtelen az az érzésem, hogy ez meg nekem próbatétel. Mint angyalvérűnek, aki elvileg hisz a látomásokban. Mint a barátnőjének. – Rendben, rendben. Ott leszek, két lépcsőfokkal mögötted – ígérem. – Sejtettem, hogy igent fogsz mondani – vidámodik föl Angela. – Vigyázz, ne bízd el magad! A farzsebébe nyúl, gyűrött papírlapot húz elő, és széthajtogatja. Ultrahangos lelet. – Orvosnál voltál? – kérdezem. – Ha tudok róla, elmentem volna veled. Vállat von. – Már egy csomószor voltam. Meg akartam győződni róla, hogy jól van a baba. A kisfiam – igazítja ki magát. – Fiú. Rámeredek a képre, talán meg is döbbenek, hogy tényleg egy pici emberpalánta növekszik a barátnőmben. A kép szemcsés, de így is jól kivehető az arcél, a parányi orr és áll, a baba karját alkotó csontok. – Biztos, hogy fiú? – Elég biztos – feleli széles mosollyal. – Arra gondoltam, hogy Websternek fogom hívni. – Websternek, mint a szótárt? Hmm, tetszik – adom vissza a képet. Angela egy kicsit még nézegeti. – Cumizta a hüvelykujját. Összehajtogatja a papírt, újra zsebre dugja. A szárító sípolva jelzi, hogy elkészült, Angela kiszedegeti a ruhát a kosárba. – Majd én viszem – ajánlkozom, és áttolja hozzám a ruháskosarat. Már a szobájában vagyunk, hajtogatunk, amikor ismét megszólal. – Nem tudom, hogyan viselkedjek anyaként. Nem vagyok igazán… anyatípus. Összehajtogatok egy pólót, és az ágyára teszem. – Szerintem senki sem tudja, mit csináljon anyaként, amíg azzá nem válik. 146
– Ez a gyerek nagyon sokat jelent nekem – mondja ellágyulva. – Tudom. – Phen tudni fogja, mi a teendő – jelenti ki, mintha mantraként ismételgetné magában. – Tudni fogja, hogyan védje meg. – Nyilván – próbálom megnyugtatni, de közben kétségeim vannak Phent illetően. Már beleláttam az érzelemvilágába, és vele kapcsolatban nem az apai érzés jut először eszembe. Bekopogok Christianhez. Izzadtan, melegítőnadrágban és fehér atlétatrikóban nyit ajtót, a nyakában törölköző. Meglepődik, hogy engem lát. Jobban örült volna, ha előbb telefonálok. – De te sosem hívsz vissza – mondom. Összeszorítja a fogát. – Még mindig haragszol rám, és azt hiszem, az adott körülmények között ez jogos is, de beszélnünk kellene. Kitárja nekem az ajtót, és belépek a szobájába. Azonnal a tévé felé nézek Charlie miatt, de ő most nincs itt. – Angelát kellene kitárgyalnunk – mondom. Christian nem válaszol. A tekintete mintha önkéntelenül vándorolna a fiókos szekrény tetején álló, bekeretezett fényképre. A fekete-fehér pillanatfelvételen egy asszony sötét hajú kisfiút hintáztat. Kissé életlen a fotó, hiszen mindketten mozognak, de a fiú összetéveszthetetlenül Christian. Gondolom, négy-öt évesen. Christian és az anyukája. Együtt. Boldogan. Mindketten nevetnek. Szinte hallom, ahogy rájuk nézek. Szinte érzem az örömüket. És elszomorít a gondolat, hogy Christian ilyen kicsi korában elveszítette az anyukáját. Most pedig Waltert. Megfordulok, ránézek. Karba tett kézzel, minden szempontból elzárkózva áll. – Tudod, ahhoz, hogy társaloghassunk, neked is beszélned kell hozzám. Szavakkal meg ilyesmi – mondom. – Mégis mit mondjak? Dobtál, Clara. – Dobtalak? – kérdezem hitetlenkedve. – Ezért haragszol? Te akartál elmenni. – A másik dolog miatt nem akarok haragudni rád – feleli, de nem néz a szemembe. – Arról nem tehetsz. Néha olyan megértő, hogy az agyamra megy. 147
– De aztán eltűntél – folytatja, és hallom a hangjában a sértődöttséget. – Otthagytál. – Sajnálom – mondom, mert tényleg sajnálom. – Hová mentél? – kérdezi. – Később kerestelek a koleszban, hogy bocsánatot kérjek azért, amit mondtam, vagy talán azért, ahogyan mondtam, és Angela azt mondta, még nem jöttél vissza. Fölnézek rá, most megfogott. Vajon jobb kedvre derül attól a tudattól, hogy a beszélgetésem aznap este Tuckerrel nem sokkal jobban sikerült, mint a beszélgetésem vele? – Talán mégis – nyitja ki a szemét. Te jó ég. Férfiak! Na jó, ugorjunk. – Oké, bármilyen szórakoztató a téma, nem azért jöttem, hogy erről csevegjünk – mondom neki. – Angeláról akartam beszélni. – Megszülte a babát? – kérdezi aggódva. – Most mit fog csinálni? – Nem szülte meg – válaszolom. – Még nem. De holnap beszélni fog róla Phennel. Christian elkomorodik. – Beszélni fog neki a babáról? – Megmondja, hogy ő az apja. Legalábbis ezt tervezi. – Nagyon rossz ötlet – rázza a fejét, mintha sosem hallott volna ennél rosszabb ötletet. – Senkivel sem lenne szabad a hetedikről beszélnie. Phennel pláne nem. – Nem nyerő a srác – ismerem el. – Egyáltalán nem… boldog. De gondolom, majd meglátjuk, mi lesz. Angela nagyon komolyan elhatározta magát. Amint holnap visszaérek, fölhívlak. Összevonja a szemöldökét. – Várjunk csak! Elmégy vele? – Megkért rá. Na jó, kijelentette, hogy el fogok menni, és most megyek is. Rosszallóan lebiggyeszti az ajkát. – Te inkább maradj ki ebből! – Angela rendeltetéséről van szó. Már egyébként is találkoztam Phennel, tehát itt nemigen árulhatnék el neki semmit. Azért megyek, hogy erkölcsi támogatást biztosítsak. – Szó se lehet róla. – Christian zöld szeme jéghideg. – Nagyon kockázatos. Ő egy angyal. Kiokoskodhatja, micsoda vagy. 148
– Elvileg nem gonosz… – Hallottad, hogyan beszélt apád a semleges angyalokról – ráncolja a homlokát Christian. – Azt mondta, rosszabbak a fekete szárnyúaknái. Senkihez sem tartoznak. – Megragadja a vállamat, mintha szó szerint föl akarna rázni, hogy észhez térítsen, de csak ennyit mond: – Nem parádézhatunk közömbös angyalok előtt. – Semleges – javítom ki. – Pedig már mazsorettszerkón és tamburmajorboton gondolkodtam. – Ne viccelődj ezzel! – torkol le. – Komolyan beszélek. Megpróbálok hátralépni, de szorosan fog. – Ne menj el! – mondja. – Egyszer az életben viselkedj óvatosan. – Ne dirigálj nekem! – rázom le magamról. – Ne legyél hülye! – Ne aggass rám jelzőket! – indulok az ajtóhoz. – Clara, légy szíves! – kérlel, és már el is párolgott a mérge. Megállok. – A nagybátyám egész életemben… mármint anyukám halálától fogva egész életemben arra intett, hogy pontosan ezzel a dologgal nagyon vigyázzak. Soha senkinek ne fedjem föl magamat. Senkiben se bízzak. – Persze, ne állj szóba idegen angyal bácsikkal és nénikkel. – Ez a pillanat nem a legalkalmasabb arra, hogy elmeséljem neki a Samjeezával ma délután lebonyolított kis csevelyemet, úgyhogy nem is mesélem el. – Szerepelek Angela látomásában. – Te tudhatnád a legjobban, hogy a valóságban nem mindig úgy zajlanak le az események, mint a látomásokban. Ez övön aluli ütés. – Én is láttalak téged a látomásomban. Hátha éppen ez fog… Fölemelem a kezemet. – Szerintem eleget beszéltünk. Holnap elkísérem Angelát. Ott leszek, ahol lennem kell. Két lépéssel Angela mögött. Bárhogy alakul is a helyzet. Így tehát február 13-án, az Angela által választott sorsdöntő napon délben háromnegyed tizenkettőkor kettesben indulunk el a Roble-ból, hogy találkozzunk egy semleges angyallal. Angela az alkalomhoz öltözött, csipkeszegélyes lila kismamatrikót, cipzár helyett passzés derekú pocaknadrágot, krémszínű kötött kardigánt visel, az utóbbi hangsúlyozza 149
bőre pirospozsgásságát és fekete haja kékes árnyalatát. Még ki is festette magát, nem a szokásos sötét rúzzsal és vastag szemceruzázással, csak vékony réteg spirálozással meg rózsaszínes ajakírral. Kipirult arccal izzad a több réteg ruha alatt a februárhoz képest meleg időben, de az állapotát tekintve meglepően ruganyosan lépked. Egészséges, élénk és gyönyörű. – Erre egyáltalán nem figyeltem – morgolódik menet közben. – A látomásomban sosem gondoltam arra, hogyan érzem magam, mármint fizikailag. Hihetetlen, hogy észre sem vettem ezt – int domborodó pocakja felé. – Arra, hogy mennyivel lejjebb került a súlypontom. Vagy hogy pisilnem kell. – Megálljunk valahol? – kérdezem. – Keressünk egy mosdót? – Nem késhetek el – rázza a fejét. Minél közelebb érünk a látomásabeli lépcsőhöz, annál inkább fölélénkül, már-már dicsfénybe borul izgalmában, a bőre kifejezetten fénylik, a szeme céltudatosan csillog. – Ott van! – suttogja hirtelen, és megszorítja a kezemet. Tényleg ott van. Phen nekünk háttal áll az udvaron, szürke öltönyt visel, ahogyan Angela leírta. Eltűnődöm: miféle srác vesz föl öltönyt, ha a volt barátnőjével találkozik? A szoborcsoportot nézi, a calais-iak levert, gyászos ábrázata most mintha még inkább ellentmondana a derűs, verőfényes időnek, az udvaron körös-körül nyíló virágoknak, a napsütésnek, a madarak csicsergésének. Madarak. Idegesen pillantok körül. Megfeledkeztem a madarakról . Angela a kezembe nyomja a retiküljét. – Indulok – mondja. – A nyomodban maradok – ígérem, és árnyékként követem a lépcső aljához. Megfontoltan közelít Phenhez. Kardigánja középen szétnyílik, szabadon hagyja hordóhasát, amely úgy türemkedik ki a lila felsője szélénél, mintha lenyelt volna egy kosárlabdát, pedig nem is hízott meg olyan nagyon. Látom, amint az utolsó lépésnél gyorsan lélegzetet vesz, és nem tudom, hogy most az ő hirtelen támadt idegességét vagy a sajátomat érzem. Megérinti a srác vállát, aki erre megfordul. Tényleg Phen az. Ebben tehát nem tévedett Angela. – Szia! – köszön Angela kifulladva. – Szia, Angela! – válaszol Phen igéző mosollyal. – De jó, hogy látlak! 150
Odahajol hozzá, arcon csókolja. Igyekszem nem gondolni a szürke lelkű lényre, amely ebben a vonzó testben rejtőzik. – Hogy vagy? – kérdezi Angela, mintha most a srác lenne a legfontosabb. – Jobban, mert láthatlak – hangzik a válasz. Ú, valaki fogjon le! – Micsoda látványt nyújtasz – mondja a srác. – Le tudnálak festeni így. Na tessék. Angela keze ökölbe szorul, de csak egy pillanatra. – Én is jobban érzem magam attól, hogy látlak – feleli, és elhúzódik a sráctól, lenéz, összehúzza magán a kardigánt, megsimogatja a hasát. A srác mosolya lehervad, ahogy tekintete végighalad Angelán. Esküszöm, még innen is látom, hogy lefut a vér az arcából. Hegyezem a fülemet, hogy halljam a hangjukat. – Angela – hökken meg Phen. – Mi történt veled? – Hát te – mondja mosolygós hangon Angela, azután elkomolyodik. – A tiéd, Phen. – Az enyém? – rebegi a srác. – Az lehetetlen. – A miénk – mondja Angela, és bár innen nem látom az arcát, azt hiszem, az a nyugodt, reményteli mosoly ül rajta, amely általában annyira nem jellemző rá: teljesen nyitott, kiszolgáltatott. Ismét a srác vállára teszi a kezét, ezúttal ott is hagyja, fölnéz meghökkent sötét szemébe, és jól érthetően mondja: – A hetedik a miénk. Borzongás fut végig rajtam. A szemem sarkából fekete szárnyrebbenést vélek látni, de mire odanézek, semmi sincs ott. Ismét Phenre fordítom a figyelmemet. Kinyújtja a kezét, a lány hasára helyezi, a tekintete még mindig hitetlenkedő, és néhány másodpercig azt hiszem, minden rendben lesz, ahogyan Angela mondta. Phen majd gondoskodik róla. Mindkettejüket megvédi. Ám ezután elveszíti az emberi alakja fölötti ellenőrzést, és elővillan szürke lelke. Zaklatottan néz körül, mintha veszélyes lenne nyilvánosan mutatkoznia a lánnyal. Épp csak egy futó pillantást vet rám, rögtön megismer. Még empátiára sincs szükség, hogy észleljem a szemében tükröződő nyers, vad, mélységes félelmet. Retteg. – Mondj már valamit, Phen! – sürgeti Angela. A srác az arcára néz. – Nem kellett volna szólnod nekem – dünnyögi szenvtelenül. – Nem lenne szabad itt lennem. 151
– Phen! – fogja meg riadtan a zakógombját Angela. – Tudom, hogy megdöbbentő. Hidd el, engem is hideg zuhanyként ért. De hát így kellett történnie, nem érted? Ez a látomásom, a rendeltetésem. Nyolcéves korom óta újra meg újra átélem ezt a pillanatot. Veled, Phen. Nem tilos együtt lennünk. Úgy rendeltetett, hogy együtt legyünk. – Dehogy – mondja a srác. – Szó sincs róla. – De hát szeretlek – csuklik el Angela hangja. – Amióta a templomban megláttalak, a tiéd a szívem. Te is szeretsz. Tudom, hogy szeretsz. – Én nem tudlak szeretni – jelenti ki határozottan Phen, és Angela összerezzen. – Nem tudlak megvédeni, Angela. Nem lett volna szabad szólnod nekem. Senkinek sem szabad szólnod róla. – Phen! – könyörög Angela. A zsebébe nyúl, előhúzza az ultrahangos leletet, mintha a baba képével jobb belátásra téríthetné, de a srác megfogja a kezét, leszorítja az ujjait, mielőtt kibonthatná a papírt. Angela szemébe néz, másik kezét az arcához emeli, megsimogatja, és egy tizedmásodpercre elkínzottnak látszik. Azután eltűnik. Semmi búcsúzás. Semmi bocs, de csak magadra számíthatsz, édesem. Csak volt, nincs. Fölrohanok a lépcsőn, ahogy Angela térdre rogy. – Jól van – hajtogatom, mintha az ismételgetéstől igazsággá válna. Könnyes szemmel néz rám. Reszket a keze, ahogy talpra segítem, de nem engedi, hogy támogassam. Nagyon is tudatában van, hogy a többi diák figyel bennünket, úgyhogy fölemeli a fejét, és a maga nehézkes módján visszaindul arra, amerről jöttünk. Megpróbálom átkarolni, kissé tehermentesíteni, de lerázza a kezemet. – Semmi bajom – mondja azután színtelen hangon. – Gyerünk! Otthon, a Roble-ban úgy jár-kel, akár egy élőhalott, levetkőzik, a padlóra dobja a ruháját, végül csak trikó és bugyi marad rajta. Amy könyvekkel megrakodva lép be. Elkapom a karját, és visszafordítom, kituszkolom a folyosóra. – Majd később gyere! – mondom neki. – De hát nekem muszáj a… – Mondjuk, holnap. Na tipli! Látszik, hogy vérig van sértve. Bevágom az ajtót, és Angelához fordulok. 152
Váratlanul akkorát kacag, mintha rettentően vicces lenne ez az egész, mintha Phen valami óriási poént sütött volna el. Félresöpri arcába hullott tincseit, és rémes, szívszaggató mosolyra nyílik az ajka. – Hát ez nem pont úgy alakult, mint gondoltam. – Jaj, Angela! – Ne is beszéljünk róla! Semmi baj. Ágyba bújik, állig fölhúzza a takarót. Odakint még mindig csicseregnek a madarak, továbbra is süt a nap, de érzem, hogy Angela bensejében minden sötétbe borul. Leülök az ágya szélére. Nem szólok semmit, mert bármi jut eszembe, rettentő ostobaságnak tűnik. – Kezdettől fogva megállapodtunk, hogy nem beszélünk szerelemről. – Az oldalára fordul, a fal felé, háttal nekem. – Ezt észben kellett volna tartanom – teszi hozzá, a hangja elvékonyodik az erőlködéstől, mert megpróbálja eljátszani, hogy nem sújtják le halálosan a történtek. – Semmi baj. Semmi bajom ezzel. Megértem. Azt hiszem, ha még egyszer kimondja, hogy semmi baj, szétrobban a fejem. A hátára meredek, látom, hogy görcsösen megfeszül a válla. – De, ez nagyon is baj – mondom. – Ő is felelősséggel tartozik. Melletted kellene lennie. Helyt kellett volna állnia. – Ő angyal – kezd máris mentséget keresni a srácnak. – Ez ugyanaz, ami apukáddal történt. Most már ertem. Ő sem lehet mindig veletek. Nem védhet meg benneteket. Ez ugyanaz. Szerintem egyáltalán nem ugyanaz. Az apukám feleségül vette anyámat. Jelen volt a megszületésemnél, az első lépéseimnél, az első szavaimnál. Gondot viselt ránk, még ha csak kis ideig is. De ezt most nem feszegetem. – Angela! – fogom meg a vállát. – Ne nyúlj hozzám! – csattan föl. – Légy szíves… most nem szeretném, hogy olvass bennem. Elsírja magát. Ezt nem tudom kirekeszteni. Megalázottsága úgy hat rám, mintha gyomorszájon vágnának. Szégyenkezés. Félelem. Elkeseredés. Persze, hogy nem szerelmes belém gondolja. Persze, hogy nem. Lefekszem mellé, átkarolom, hátulról félszegen szorítom magamhoz, miközben zokog. Potyognak a könnyeim, annyira együttérzek vele. Egy pillanatra levegőt sem kapok, nem bírok gondolkozni – csak kapaszkodom belé. – Minden rendbe fog jönni – mondom remegő hangon, és el is hiszem. Úgy vélem, jobb így neki, még ha most fáj is. – Jobban jársz nélküle. 153
Felül, elhúzódik tőlem, mély, reszketős lélegzetet vesz, azután az ágyneművel törölgeti a szemét. Amilyen gyorsan elveszítette a fejét, ugyanúgy szedi össze magát. – Tudom – mondja. – Minden rendben lesz. Kis idő múltán visszafekszik. Fáj érte a szívem, de nincs merszem újra átölelni. Hallgatom, ahogy mind egyenletesebben, mélyebben lélegzik, végül azt hiszem, elaludt, de azután megszólal. – Nem akarok itt maradni – mondja. – Haza akarok menni.
154
12 ELVÉTETTEM A HELYES UTAT Másnap Angela Zerbino hivatalosan megszakítja tanulmányait a Stanford Egyetemen. Két nappal később megjelenik az édesanyja, bedobozolja a holmiját, én is segítek berakodni az autóba , azután a járdán állva figyelem, ahogy elhajtanak. Angela az ablakra hajtja a fejét, behunyja a szemét, és elmegy. Vissza sem néz. Ezután gyakrabban ismétlődnek a látomások, egész februárban és március elején legalább hetente egyszer-kétszer. Időm egy részét tanulással töltöm, egyébként minden tőlem telhető módon fölkészülök arra a sötét helyiségre és az ott rám váró sorsra. Veszek egy füzetet, és dokumentálni kezdem a látomásaimat, észleléskor azonnal megpróbálom följegyezni a részleteket, de nemigen tapasztalok mást, mint a döbbenetet és a rettegést, a sötétség és a fény együttesét, Christian dicsfényben tündöklő körvonalait, ahogy rám kiált – „Bukj le!”–, küzd a fekete alakokkal, amelyek az életünkre törnek, és most szinte minden alkalommal rohamosan közeledek a pillanathoz, amelyben tudom, hogy segítenem kell neki, magamnak is kardot kell rántanom, megvívnom a saját harcomat. Ez számomra az 155
igazság pillanata, a rendeltetésemé, de sosem maradok elég sokáig a látomásban, hogy tudhassam, miként járok el. Gondolom, ez még a jövő titka. Christiannel feszült a viszonyom, de újra minden reggel találkozunk a tavat megkerülő gyalogúton, amely fölvisz a Lavórhoz, a hegyek lábánál kiugró, hatalmas rádióteleszkóphoz. Szépen rendben tartott, mutatós útvonal, fák között, zöldellő lankákon vezet fölfelé ahhoz a ponthoz, ahonnan derült időben egészen a San Franciscó-i öbölig ellátni. Megértjük, hogy valami nálunk fontosabb dolog történik velünk-körülöttünk, és beszélgetünk is, eleinte tárgyszerűen, Angeláról meg a látomásainkról, de társalgásunk lassacskán a gólyák kincsvadász vetélkedőjére, a diákújság cikkeire, az én orvosi tanulmányaimra és az ő épületterveire terelődik. És enyhül köztünk a légkör. Egyik reggel az ösvényen egy pumával akadunk össze. Az állat megáll, elkerekedett aranyszín szemmel bámul ránk, mély morgást hallat, háromméteres távolságból is érzem meglepetését és dühét. – Kotródj! – parancsolok rá angyalnyelven, mintha „Sicc!”-et mondanék, erre rögtön megfordul, és eltűnik a magasra nőtt fűben. – Honnan tudtad, mit kell csinálni? – kérdezi Christian megdöbbent nevetéssel, mire elmesélem neki, hogy egyszer egy grizzlymedvével és két bocsával találkoztam, és csak az angyalnyelv meg némi dicsfény kellett, hogy megfutamítsam. Arról nem szólok, hogy Tuckerrel voltam, amikor ez történt, és hogy ez az eset győzte meg Tuckert, hogy csakugyan valami természetfölötti szerzet vagyok. Ez vezetett az istállóbeli jelenetünkhöz és a legeslegelső csókunkhoz. Tetszel nekem, Clara – mondta akkor Tucker. Komolyan tetszel… Csak azt akartam, hogy tudd… Nem hiszem, hogy tényleg Christian Prescott-tal akarsz járni… Nem az eseted. Miért, talán te vagy az esetem? Szerintem én. Elfojtom az emléket, a szavakat és azt, ahogyan kimondta őket, érdes, hetyke hangját, amelytől úgy összezavarodtam, mint egy kifogott hal a horgán. Elzárkózom, hogy Christian ne nézhessen a szemembe, ne lássa meg Tuckert. Kirekesztem őt az elmémből. – Ez bámulatos! – mondja Christian. – Úgy bánsz az állatokkal, mint egy profi suttogó. 156
Mosolyogva bólintok. Látom az arcán, hogy nem kapott rajta tuckeres gondolataimon. Olyan ez, mint egy apró győzelem az önmagammal vívott háborúmban.
Márciusban meglátogatom az öcsémet. A téli szünet utáni első nap óta nem találkoztunk. Hiányzik. Öt percig ácsorgok a Castro utcai pizzázó előtt, a kirakaton át leselkedem. Boldogtalannak tűnik, ahogy jön-megy az asztalok között, leszedi a piszkos tányérokat, ruhával letörölgeti az asztalokat, újra kirakja az evőeszközt. Mintha félálomban csoszogna egyik asztaltól a másikig, föl sem néz, csak egymásra tornyozza a tányérokat, műanyag dézsába gyűjtve hátraviszi őket a konyhába, letörli az asztalt, újraterít. Ezzel vissza is osonhattam volna Palo Altóba, a Stanfordra, elégedetten azzal a tudattal, hogy tudom, hol az öcsém, és legalább nincs egy fekete szárnyú karmaiban, ám most egy hosszú sötét hajú lány megy el mellettem, belép a pizzázóba, és valamiért fölfigyelek rá. A nevén szólítja az öcsémet, Jeffrey ránéz, elmosolyodik – Szent Kleofás, tényleg mosolyog, azóta nem láttam mosolyogni, hogy anyu elárulta, hogy hamarosan meg fog halni. Ez biztosan Lucy, az a lány, aki elrabolta az öcsikém sebzett szívét. Még szép, hogy maradok, és meglesem őket. A lány a túlsó sarokban becsusszan egy bokszba, a falnak veti a hátát, és úgy húzza maga alá a lábát, mintha az a saját fenntartott helye lenne. Csinos, talán félig ázsiai, félig polinéz, egyenes szálú, fekete haja csillogó függönyként hull a hátára, szemöldöke finoman ívelt, sötét szemét vastagon kihúzta. Jeffrey azonnal rákapcsol, és gyorsan végez a megmaradt asztalokkal, azután egy percre eltűnik a konyhában, és egy csőpohárral tér vissza, abban sötét ital, jeges teának nézem. A lány rámosolyog. Jeffrey fehér kötényébe törli a kezét, és a lánnyal szemben helyet foglal a bokszban. Bárcsak hallhatnám, mit beszélnek, de nem hallom, hát kitalálom. – Jaj, Jeffrey! – mormolom Lucy helyett, ahogy társalgásukat figyelem. – Csudára erősnek látszottál, amikor azt a dézsát emelgetted. Egészen különlegesek az izmaid. – Nahát, köszönöm, kisasszony! Valóban fantasztikusak az izmaim. A lány átnyúl az asztal fölött. 157
– Megfoghatom a muszklidat? – Megtapogatja a karját. – Hű, milyen férfias! – Egyébként épp arra gondoltam, hogy te milyen izgató vagy. És nyugis. Két lábon járó ellentmondás – mondom Jeffrey szerepében. Egy férfi halad el mögöttem a járdán, gyorsan megköszörülöm a torkomat, és ellépek a kirakattól. Amikor ismét fölnézek, egymás kezét fogják az asztalon. Jeffrey nevet, tényleg nevet, tisztára kipirult az arcra, ezüstszeme csillog. Hát igen. Ez a lány boldoggá teszi. Lehet, hogy a meló vacak, de a lány jó kedvre deríti. Az öcsém jól van. Mehetek. De mit hoz a véletlen, pontosan ebben a pillanatban egy család fölszedelődzködik, Jeffrey feléjük néz, azaz felém, és csillogó szeme észrevesz, mielőtt félreugorhatnék. Leesik az álla, erre Lucy felém fordul, az üvegen át látom, hogy Jeffrey ajka a nővérem, majd a gáz szót formálja, és az öcsém talpra ugrik. Elindulok a járdán a kocsim felé. – Hahó, Clara! – kiált utánam Jeffrey, mielőtt odaérnék. – Mit csinálsz itt? Hátrapördülök. – Szerettem volna látni, jól vagy-e. Hónapok óta nem jelentkeztél. Egy-két méternyire tőlem megáll, és összefonja a karját, mintha fázna. – Hányszor mondjam még, hogy jól vagyok? – Valami megvillan a szemében: elhatározás, még ha kényszeredett is. – Nincs kedved visszajönni velem? Összekaparhatok egy kis ingyenpizzát. – Tudod, hogy a potyapizzára nem tudok nemet mondani. – Itt a barátnőm – közli, ahogy együtt ballagunk vissza a pizzázóhoz. – Tényleg? Észre sem vettem – parodizálom az ártatlant. Az égnek emeli a tekintetét. – Ne égess le, jó? Semmi kölyökkori sztorizás. Ígérd meg! – Rendben – felelem némi ajakbiggyesztéssel. – Nem mesélem el, hogy háromévesen a szomszéd pázsitjára kakiltál. – Clara! – Jó kislány leszek. Kinyitja előttem az ajtót. Lucy még ott ül, ahol az előbb, a szeme csupa kíváncsiság. Mosolyog, ahogy az asztalhoz lépünk. 158
– Lucy, ez a nővérem, Clara – motyogja illedelmes bemutatás gyanánt Jeffrey. – Clara, ő Lucy. – Szia! – mondom, és csuklóból integetek, mire Jeffrey úgy néz rám, mintha máris égetném. – Jeffrey sokat mesélt rólad – mondja Lucy, ahogy becsúszom a bokszba, és Jeffrey is beül mellém. – Remélem, jókat. Fölvonja egyik tökéletes ívű szemöldökét, és mosolya némileg kihívóbbá válik. – Többnyire. – Na jó, nekem melóznom kell – pattan föl Jeffrey. – Marokkói pizza? – fordul Lucyhoz. – Tudod, hogyan szeretem – feleli a lány. Jeffrey szégyenlősen elmosolyodik, és a konyhába indul. Magamra maradok új barátnőjével. – Jeffrey-től hallottam, hogy a Stanfordra jársz – mondja Lucy. – Mi tagadás. – Az kemény. Én sosem csíptem a sulit. Örültem, mikor leérettségiztem. – Leérettségiztél? – bukik ki belőlem a kérdés, nem bírom titkolni meglepődésemet. – Mikor? – Két éve – feleli fesztelenül. – Megborzong. – De jó volt kiszabadulni abból a pokolból! Hogyhogy, ezek szerint húszéves? – És környékbeli vagy? – kérdezem, miközben azt a fura érzést ízlelgetem, hogy az öcsém barátnője idősebb nálam. – Félig-meddig – mondja. – Apámnak tetováló szalonja van az El Caminón, szeretek ott lógni, és a srácok, akik ott dolgoznak, pizzamániások, úgyhogy elég gyakran járok ide. – Várjunk, Jeffrey mintha azt mondta volna, hogy apukádnak lokálja van. – Az is – mosolyog. – Több vasat tart a tűzben. Sosem kedveltem ezt a képet. Valahogy viszolygok tőle. – Szóval Mountain View-ban működik tetováló szalon? Nem emlékszem rá, pedig régen itt laktunk. – Csak néhány éve nyílt, jól megy a bolt. Az emberek ma már nyitottabbak a festékkel való önkifejezésre. 159
Tetkók után fürkészek. Lucy ezüstmetál ingruhát, fekete cicanadrágot, fekete csizmás, csilingelő ezüst fülbevalót visel. Tetoválás nincs rajta, csak egy nagyon érdekes gyűrű, rubinszemű ezüstkígyó, amely a jobb mutatóujján tekereg. A lány valamiért halványan emlékeztet Angelára – talán a szemfestés vagy a sötét körömlakk teszi. Jeffrey visszatér az asztalhoz, a lány mellé ül, kettőnk arcát kémleli, majd megkérdezi: – Miről beszélgettetek? – Apukám tetováló szalonjáról meséltem – mondja Lucy. Jeffrey rajongó tekintettel néz rá. – Fantasztikus az a hely! – Mutasd meg a nővérednek, mid van! – böki oldalba Lucy. – Nem – rázza a fejét az öcsém. – Van tetkód? – kérdezem a szokottnál kissé hangosabban. – Mutasd meg! – unszolja a lány. Jeffrey morogva föltűri az ingujját, láthatóvá válik az alkarját övező szankszkrit betűk sora. – Irtó szexis! – lelkendezik Lucy, az öcsém sugárzó arccal hallgatja. – Azt jelenti… – „Uralom a sorsomat” – olvasom le Jeffrey bőréről, majd egy pillanatra behunyom a szememet. Hoppá! A lány most alighanem furcsállja, hogy tudok szankszkritül olvasni. – Lucy javasolta a szöveget – mondja Jeffrey. – Most valami komoly műalkotásra spórolok, az lesz a következő. – A következő? Próbálom megőrizni a nyugalmamat. Nem végezte el a középiskolát, de már ezt-azt varrat magára. Aranyos. – Aha, egy madarat gondoltam a vállamra, valami ragadozót vagy ilyesmit. – Talán hollót – veti föl Lucy. Úgy teszek, mintha az órámat nézném. Ideje visszavonulni, és rendezni soraimat, kiokoskodni, hogyan viszonyuljak ehhez. Tulajdonképpen mennem kellene. Vizsgákra készülök, rengeteg a magolnivalóm. – Kicsusszanok a bokszból, kezet nyújtok Lucynak. – Örülök, hogy megismertelek. – Szintén – feleli. 160
Kifogástalanul manikűrözött keze hűvös és puha tapintású, az elméje pedig játékos, tele vidám pajkossággal. Élvezi, hogy kizökkentett. Leeresztem a kezemet. – Elkísérsz a kocsihoz? – kérdezem Jeffrey-t. – Nem nagyon szabad… – Csak két perc – erősködöm. Szótlanul ballagunk az utcán, amíg az autómhoz nem érünk. Szembefordulok az öcsémmel. Nyugalomra intem magamat. Csak lazán. Nem kiborulni. Látja az arckifejezésemet. – Ne balhézz, Clara! – Tetováltattad magad? – Nincs semmi baj. – Istenem, de utálom, ha ezt mondják! De, óriási baj van. Lokálokba jársz, tetováltatsz, iszol, és egy nálad idősebb lánnyal lógsz. – Nem sokkal idősebb – tiltakozik. – Ez törvénybe ütközik! – Fényévekre vagyok a lazától. Behunyom a szememet, megdörzsölöm a homlokomat, lélegzetet veszek, fölnézek. – Oké, Jeffrey, ami sok, az sok. Most már otthon a helyed. – Te egyáltalán nem figyelsz arra, amit mondok neked? – kérdezi. – Soha nem voltam otthon Wyomingban. Soha. Némán meredek rá, elakadtam annál a gondolatnál, hogy neki nem az jelentette az otthont, ahol mi voltunk. Ahol én voltam. – Most vagyok otthon – mondja. – Itt. Rám tör a rettenetes érzés, hogy elveszítettem az öcsémet, és semmiképpen nem szerezhetem többé vissza. Anyu nélkül nem. – Elmondtad Lucynak, hogy te… – megremeg a hangom. – Hogy d-s vagy? Fölszegi a fejét. – Mindent elmondtam neki. Nem gond. Bízhatok benne. – Kimberből semmit sem tanultál? – ripakodok rá ismét, újabb tragikus kudarcot vallok lazaság terén. – Lucy nem olyan – rázza a fejét Jeffrey. – Tájékozott a paranormális dolgokban. Elfogad annak, ami vagyok. Néha még a vallásról is szoktunk dumálni. Agyas csaj, és rengeteget olvas… Ha félretennéd az előítéleteidet, látnád, hogy tökéletesen hozzám való lány. – Szóval tőle szeded a sok marhaságot, hogy nincs Isten, meg hogy… 161
– Nem marh… – Hagyod, hogy dróton rángassanak! Ez még hozzád képest is meggondolatlanság. Nem fogod föl, hogy mindannyiunkat veszélybe sodorsz? Nem érted, hogy másoknak is bajuk eshet, akár meg is halhatnak, ha nem tartod titokban, hogy micsoda vagy? Izzó tekintete apura emlékeztet. – Nem vagy az anyám – mondja. – Nem gondolod, Hogy ezt én is tudom? Anyu kiborulna… – Akkor ne játszd tovább, hogy az vagy! – reccsen rám. – Vissza kell mennem. Sarkon fordul. – Várj! Még nem végeztünk a témával! – Ez az én életem! – ordítja. – Utoljára szólok, hogy szállj ki belőle a francba! Végigcsörtet az utcán, és eltűnik a pizzázóban. Beülök a kocsiba, és két kézzel rácsapok a kormányra. Annyira hiányzik anyu, hogy nem kapok levegőt. Minden összefolyik előttem. Az egész életem egy nagy zűrzavar. Reszketve nyúlok a telefonomért. Sóhajtok, és megnyomom a kettes gombot gyorshíváshoz. – Én vagyok – mondom, miután Christian fölveszi. – Szükségem van rád. Amikor a koleszban a szobámnoz érek, Christian a földön ül, háttal az ajtónak támaszkodik. Nem szólunk semmit, amíg be nem lépünk, de amint becsukódik mögöttünk az ajtó, Christian átkarol, kb. egy ezredmásodperccel azelőtt, hogy kitör belőlem a sírás. – Jól van, jól van – mormolja a hajamba. Wan Chen az íróasztalánál a torkát köszörüli. – Asszem, elmegyek vacsizni valamit – mondja, elsurran mellettünk, kerüli a tekintetünket. Papírzsepit keresek, trombitálva kifújom az orromat. – Ne haragudj, nem tudom, miért vagyok ilyen érzelgős. Talán egy hangyányit túlreagálom a dolgokat. – Mesélj! – biztat. 162
– Jeffrey-ről van szó – kezdem újra a sírást, de a szipogás közepette sikerül mindent elmondanom. – Nem tudom, mit csináljak vele! – fakadok ki. – Mintha a falnak beszélnék, és nagyon rossz érzésem van a barátnőjével kapcsolatban. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, előítéletes, ahogy Jeffrey állítja, de látnod kellett volna, ahogy a csaj az ujja köré csavarta. „Tudod, hogyan szeretem…” Jaj, fogjanak le! És az az önelégült szövege! „Egyetemre jársz? Fúj, én utálom a sulit.” Mit képzel magáról? És gondolkozzunk már, ő húszéves, az öcsém meg összevissza tizenhat. És látom, hogy telebeszéli a fejét hülyeségekkel. – Végül kifogyok a szuszból. – Úgy beszélek, mint egy dilis, igaz? Christian nem nevet ki. – Úgy beszélsz, mint aki meg van ijedve. Lerogyok az íróasztalomhoz. – Mitévő legyek? Az ablakhoz lép, elgondolkozva néz ki. – Nem sokat tehetsz. Hacsak… Várok, de nem fejezi be a mondatot. – Hacsak mi? – Hívhatod a rendőrséget. – A lány miatt? – Az öcséd miatt. A tűz ügyében. Leadhatod a drótot, hogy hol dolgozik. Értetlenül meredek rá. – Valószínűleg letartóztatják, de így elszakadna a lánytól. Biztonságban lenne – mondja. – Biztonságban. – Inkább, mint most. Vissza kellene mennie Jacksonba. Talán javítóba egy időre. De az észhez térítheti. – Nem hiszem, hogy képes vagyok ilyet tenni vele – mondom rövid gondolkodás után. – Nem tudom így beárulni. Örökre meggyűlölne. Nem megy. – Tudom – mondja Christian. – Csak bedobtam a lehetőséget. Jeffrey ezután nem telefonál, de mire is számítottam? Fontolgatom, hogy visszamegyek a pizzázóba bocsánatot kérni, de valami azt súgja 163
(pontosabban Christian súgja), ezzel csak elmérgesítem a helyzetet. Hadd higgadjon le – mondja Christian. Hadd higgadjak le. Christiannel valami csoda folytán visszazökkenünk a rendes kerékvágásba, a kávé melletti elmélyült társalgásokhoz, reggel kocogás közben megkergetjük egymást, vívóórán nevetve támadunk és védünk, minden éppen olyan, mint a randink előtt volt. Na jó, majdnem. Az együtt töltött órák végén, az elköszönéskor mindig van egy pillanat, amikor tudom, hogy Christian szeretne újabb randit kérni. Megint próbálkozni. Udvarolni. Mert úgy gondolja, ez a rendeltetéséhez tartozik. De elhatározta, hogy ezúttal átengedi nekem az első lépést. Az én térfelemen van a labda. Én pedig nem tudom, készen állok-e. Így jutunk el március végéig, a téli negyedév végéig, néhány nappal a tavaszi szünet előttig. Épp megkezdeném az irodalom írásbelimet, amikor az alábbi SMS-t kapom: Magzatvíz elfolyt. NE GYERE BE a kórházba! Majd hívlak. Angela vajúdik. Iszonyú nehezen tudok a vizsgámra koncentrálni. Egyre Angela arcát látom, amikor azt mondta, nem tudja, hogyan viselkedjen anyaként, meg miután Phen eltűnt, otthagyta az udvaron, és mintha a szemem láttára hunyt volna ki Angelában a tűz. Mostanában, ha beszélgetünk, mindig álmos a hangja, és mindig azt mondja, jól van, megemlít egy-két részletet, hogyan készül a babára – Lamaze-tréningre jár, mózeskosarat vett, bevásárolt pelenkából –, de nem az eleven és szenvedélyes régi önmaga. Úgy érzi, romba dőlt az élete. A rendeltetésének vége, lényegtelenné vált. Elveszett. Miután beadom a vizsgadolgozatot, megnézem a telefonomat, de nincs új fejlemény. Megjött már? – SMS-ezem. Próbálok nem nagyon filózni azon, ami eből következhet. Angela nem válaszol. Körülbelül egy óra múlva föl-alá járkálok kollégiumi szobámban, a körmömet rágom, amikor Christian bekopog. – Szia, befejeztem az utolsó vizsgámat. Nincs kedved bekapni valami ünnepi vacsit? – kérdezi. – Angela szül! – bukik ki belőlem. Olyan döbbent képet vág, hogy majdnem elnevetem magam. 164
– Néhány órája SMS-ezett, és nem tudom, hogy azóta megszült-e már. Nekem azt írta, ne menjek be a kórházba, amíg nem telefonál, de… – Akkor is odamégy, nem? – A váróhelyiségben maradok, vagy valami, de… igen, menni akarok. – Kabátot veszek, mert márciusban Wyomingban még valószínűleg fagy. – Velem jössz? – Úgy érted, mindkettőnket Wyomingba tudsz vinni? Képes vagy rá? – Nem biztos. Még soha senkit nem próbáltam magammal vinni. – A kezemet nyújtom felé. – De apu ért hozzá. Megpróbáljuk? Habozik. – A váróba. Nem a szülőszobába – hangsúlyozom. – Rendben. Megfogja a kezemet, és a vérem valósággal fölforr egyesített erőnktől meg az előérzetemtől. Sitty-sutty, pofonegyszerűen ott termünk a célban. – Jó, most add a másik kezedet! Szembefordulok Christiannel. Meghökken, amikor magunk köré idézem a dicsfényt. – Ez neked ilyen könnyen megy? – A dicsfény? Fejlődöm. Hát neked? Lesüti a szemét, kicsit zavartan mosolyog. – Nem nagyon könnyen. Megy, de rendszerint némi idő kell hozzá. De átkelni nem tudok. Az nekem még magas. – Hát, veled könnyebb a dicsfény – mondom, és jutalmul fölcsillan a szeme. – Gyerünk! Behunyom a szememet, a jacksoni ház kertjére gondolok, a nyárfákra, a csermelyünk csörgedezésére. Fölerősödik körülöttünk a fény, vöröslik a szemhéjamon át. Azután elhalványul. Már nem fogom Christian kezét. Kinyitom a szememet. Tucker istállója. A manóba, talán jobb is, hogy nem sikerült elhoznom Christiant. Előrántom a telefonomat. Bocsi – SMS-ezem neki. Megpróbáljuk még egyszer? Visszamehetek. Nem kell. Majd hagyományos úton megyek haza. Pár nap múlva találkozunk. Üdvözlöm Angelát. Fölnézek, és látom, hogy Tucker mered rám a szénapadlásról. Mire köszönhetne, már el is tűnök. 165
Angelát a szülészet lábadozójában, kifakult kék-fehér kórházi köpenybe öltöztetve találom, kibámul az ablakon. A baba egyméternyire tőle, kerekes műanyag hordozóban takaróba bugyolálva úgy fest, mint egy kis burrito, alszik, a fején pici kék sapi, ami nem egészen takarja el dús, fekete üstökét. Fekhelye végén nyomtatott lapon Webster felirat. Az arca lila foltos, a szeme be van dagadva. Kicsit olyan, mintha épp most veszített volna el egy bokszmeccset. – Imádni való – suttogom Angelának. – Miért nem SMS-eztél? – Nem értem rá – mondja olyan tompa hangon, amitől elszorul a szívem, a tekintete ijesztően kifejezéstelen. Leülök az ágy melletti székre. – Szóval nagyon rossz volt? Vállat von, de csak féloldalasan, mintha fáradt lenne ahhoz, hogy mindkét vállát használja. – Megalázó, ijesztő és fájdalmas. De túléltem. Azt mondják, holnap hazamehetek. Azaz mehetünk. Hazamehetünk. Megint kibámul az ablakon. Szép az idő, a kék égen bárányfelhők úsznak. – Az jó – felelem, mert okosabb nem jut eszembe. – Eljöjjek, hogy… – Anyukám elintézi. Most épp bevásárol. Majd ő segít. – Én is segítek – mondom. – Komolyan. Az összes vizsgámat letettem. Majdnem két hétig ráérek – hajolok előre, és megfogom a kezét. Olyan kétségbeesés hatja át, hogy fájdalom nyilall a mellembe. – Semmit sem értek a csecsemőkhöz, de veled vagyok, rendben? – zihálom a fájdalommal küszködve. Kihúzza a kezét az enyém alól, de kissé megenyhül a tekintete. – Köszi, Clara! – Talán még nem is mondtam, mennyire csodállak azért, ahogy ezt az egészet kezeled – mondom. – Melyik részéért? – ráncolja a homlokát. – Azért, mert mindenkinek hazudtam a gyerek apjáról? Azért, mert vérmes reményeket tápláltam egy bugyuta látomás miatt? Azért, mert eleve olyan hülye voltam, hogy nem vigyáztam? – Hát nem ezekért. Hanem azért, mert rettenthetetlenül végigcsinálod. Összeszorítja az ajkát. – Nem adhattam oda a fiamat idegeneknek, hogy aztán azt se tudjam, mi történik vele. 166
– Ez bátor dolog, Angela. A fejét rázza. Talán nem az – mondja némán. Talán nagyobb biztonságban lenne tőlem távol. Egy nem angyalvérű családnál. Talán jobban járt volna úgy. Talán csak önző vagyok. A pici morgó hangot ad, fészkelődik a takaróban, amibe bugyolálták. Kinyitja a szemét – aranyszínű, mint az anyjáé –, és fölsír, cérnahangú sivalkodásba kezd. A hangtól megbizsereg a gerincem. Talpra ugrom. – Odaadjam? – kérdezem. Angela tétovázik. – Inkább csengetek a nővérnek – nyom meg egy gombot az ágya fejénél. A baba fekhelyéhez lépek, belenézek. Milyen pinduri! Nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen csöppséget, ennyire új jövevényt. Még sosem volt kisbaba a kezemben, talán Jeffrey, de arra sem emlékszem. – Nem merem megfogni, nehogy összetörjem – vallom be Angelának. – Én sem. Szerencsére megment bennünket Anna, aki másodpercekkel a nővér előtt lép a szobába. Egyenesen a kicsihez siet, fölveszi, gügyög neki, a vállához emeli, de a baba nem hagyja abba a sírást. Anna megnézi a gyerek pelenkáját, ott láthatólag nincs gond. Angela ettől egyértelműen megkönnyebbül. – Éhes – tudatja velünk Anna. – Már megint? – kérdezi feszülten Angela. – Egy órája kapott enni. – Nem próbálja újra megszoptatni? – kérdezi a nővér. – De – nyújtja ki a kezét Angela, az anyja odaadja neki a babát, azután Angela rám néz. Bocs az udvariatlanságért, de mindjárt cicit fogok villantani. – Akkor én… kimegyek – mondom, és kipenderülök a folyosóra. Lemegyek az ajándékboltba, sárga virágot veszek babacipő alakú kaspóban. Remélem, Angela is viccesnek fogja találni. Mire visszaérek, a kisfiú már elcsöndesedett, ismét Anna tartja a karjában. Angela behunyt szemmel fekszik, felszínesen lélegzik. Az ablakpárkányra teszem a virágot, és intek Annának, hogy megyek. Bólint, de kikísér. – Nem akarod megfogni? – suttogja. – Nem, inkább csak nézem. De nagyon szép – mondom, bár ez kissé szabadon értelmezve igaz. Az asszony rajongó tekintettel nézi a babát. 167
– Ez egy kis csoda – mondja. A szeme Angelára villan. – Most meg van ijedve. Én is ugyanígy voltam. De hamar megérti majd, hogy ez áldás, különleges ajándék. A baba ásít, és Anna elmosolyodik, megigazítja a baba fejecskéjén a kék sapkát. Az ajtó felé araszolok. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta azután az asszony. – Ez rendes tőled. Angela szerencsés, hogy ilyen jó barátnője van. – Tessék szólni neki, hogy hívjon föl! – kérem, és szokás szerint elbizonytalanodom Anna sötét szemétől, komoran rám szegeződő tekintetétől. – A közelben leszek. Amikor a liftbe szállok, tartom az ajtót egy párnak és kisbabájuknak. A baba rózsaszín rugdalózójának lábfejét hímzett katicabogarak díszítik. A szülők – a babával a karjában tolószékben ülő anya és a háta mögött álló apa – mindketten teljes figyelmüket a babának szentelik, testük a pici felé fordul, tekintetük az arcocskájára tapad. – Hazavisszük – tudatja velem büszkén az apa. – Gratulálok! Tündéri. A kerekesszéket toló betegkísérő gyanakodva néz rám. Az édesanya mintha nem is hallott volna. A baba a maga részéről úgy gondolja, hogy a felvonó a lehető legizgalmasabb dolog a világon. Jé, ez a csodálatos varázsszekrény elviszi valami más helyre, mint ahol a pályafutását kezdte. Nahát, erre tényleg hapcizni kell. Eltüsszenti magát. Az ember azt hinné, az ábécét mondta föl, akkora izgalmat kelt ez a megnyilvánulása a szüleiben. – Jaj, istenkém! – csicsergi negédes hangon az anyuka, és egészen csemetéje pofijához hajol. – Hát ez mi volt? A baba zavartan pislog, majd ismét tüsszent. Mindenki nevet: az anya, az apa, a betegkísérő, sőt a rend kedvéért én is. De figyelem, ahogy az apa hátulról gyöngéden a felesége vállára teszi a kezét, az asszony odanyúl, egy pillanatra megfogja, ilyen egyszerűen juttatják kifejezésre, mennyire szeretik egymást, és arra gondolok, hogy Angela ebből kimarad. Ő nem így fogja elhagyni a szülészetet. Erről eszembe jut egy idézet a mai vizsgáról. Dantétól. „Életünk útjának jeléhez érve, sötét erdőben találtam magam, mert elvétettem a helyes utat.” Tudom, mit akart mondani a költő. 168
13 HITTANLECKE – A dicsfénykard több egyszerű fegyvernél – magyarázza apu. – Már beszéltem arról, hogy a kard a kezünk meghosszabbítása, képzeljétek azt, hogy a testetek része, de a dicsfénykard esetében ez nem csak szókép. A dicsfénykard tényleg a részetek; a benső fényetekből sarjad, a minden élőt vezérlő hatalommal való kapcsolatból, annak az energiájából. Ismét a néptelen tengerparton gyakorlatozunk, mert apu arra jutott, hogy ez a hely kevésbé vonja el a figyelmünket a kiképzéstől, mint a jacksoni házam kertje. Alkonyodik. Christiannel a víztől nem messze ülünk, lábujjainkat a homokba fúrjuk, amíg apu a dicsfény felépítéséről és különféle hasznáról tart előadást. Én meg azt hittem, tavaszi szünetet kapok. Amióta visszajöttünk Jacksonba, mindennap edzünk. Ma legalább kijöttünk a tengerpartra. – Nincs semmi, se a földön, se az égben, se a mennyben, de még a pokolban se, ami felülmúlhatná ezt a fényt – folytatja apu. – Ha hisztek ebben, akkor a dicsfény átalakul bármivé, amivé szükséges. – Például lámpássá – mondom. 169
– Igen. Vagy nyíllá, mint szintén láthattad. De leghatásosabb formája a kard. Gyors, erőteljes, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Na most már teljesen átment nekünk költőibe. Eszembe jut, hogyan reagált Jeffrey a dicsfénykard említésére. – Miért nincs dicsfénystukker? – kérdezem. – Elvégre ez a huszonegyedik század. Talán inkább öntöltő dicsfénypuskát kellene megpróbálnunk kialakítani. – Amihez mi mindent is kéne létrehoznunk? Dicsfénypuskaagyat és – puskacsövet, dicsfénylőport, dicsfénygolyót és – töltényhüvelyt? – kérdezi felvetésemen derülve apu. – Jó, ebben a beállításban bénán hangzik. Asszem, megfelel a kard. Apu elhúzza a száját. – Úgy vélem, tapasztalhatod majd, hogy a kard minden másnál hasznosabb. És ízlésesebb. – „Egy civilizáltabb kor elegáns fegyvere” – viccelődöm. Nem veszi az adást, de Christian mosolyog Obi-Wan Kenobi-s beszólásomon, ami nem hátrány. – Miért? – kérdezi váratlanul Christian. – Mármint miért lenne a kard hasznosabb? – Mert az ellenségeink is pengét használnak – mondja apu komoly tekintettel. – A bánatukból alkotják. Fölegyenesedem ültömben. – Kardot alkotnak a bánatukból? Próbálok nem gondolni Christian látomására, a vérre a mellemen, a jóformán állandóan jelen lévő félelmemre, hogy Christian a halálomat látja. De még nem sikerült összeszednem a bátorságomat, hogy megkérdezzem aputól, ő hogyan értelmezi a jövőt. – Az jellemzően rövidebb, inkább tőrszerű, de éles. Átható. És fájdalmas. Nemcsak a testen, hanem a lelken is sebet ejt. Nehezen gyógyíthatót – mondja apu. – Hát ez… remek – nyögöm ki. – Nekünk dicsfénykardunk van. Nekik meg bánattőrük. Ajjaj! – Tehát láthatod, miért olyan fontos, hogy tanulj – mondja apu. Fölállok, leveregetem a sortomról a homokot. – Eleget dumáltunk – mondom. – Próbáljuk ki! 170
Körülbelül egy órával később zihálva rogyok vissza a homokra. Christian mellettem áll, kezében gyönyörűséges, tökéletesen formált, tündöklő dicsfénykard. Nekem viszont több alkalommal dicsfénylámpást sikerült létrehoznom, meg valamiféle dicsfénynyilat (inkább dicsfénygerelyt, de úgy gondolom, ez legalább simán megy, ha nagyon muszáj, és tegyük hozzá, hogy ez sem semmi), dicsfénykardot azonban még véletlenül sem. Apu irtó zabos. – Nem a lényegre összpontosítasz – magyarázza. – Úgy gondolj a kardra, mint valami többre annál, amit a kezünkben tarthatunk. Úgy gondolj rá, mint igazságra. – Mintha azt mondtad volna, hogy a dicsfénykard nem szókép. – Azt mondtam, hogy nem csak szókép. Próbáljuk meg másképp! – javasolja. Már teljesen lement a nap, árnyékok nyújtózkodnak a fövenyen. – Gondolj valamire, amiről abszolút biztonsággal tudod, hogy igaz! – Tudom, hogy a lányod vagyok – mondom ki, ami először az eszembe jut. Elégedettnek látszik. – Helyes. Induljunk ki ebből. Gondolj a lényednek arra a részére, amelyik tudja, hogy ez tény. Amelyikkel a zsigereidben érzed. Megvan? – Igen – bólintok. – Zsigeri érzés. – Hunyd be a szemed! Úgy teszek. Odalép mellém, megfogja a csuklómat, előrenyújtja a kezemet. Érzem, hogy dicsfényt von kettőnk köré. Felszólítás nélkül hozzáadom a sajátomat, a dicsfénye egyesül a dicsfényemmel, a kettő valami nagyszerűbbé, tündöklőbbé válik. Valami jóvá és erőssé. – A lányom vagy – mondja. – Tudom. – De honnan tudod, hogy a lányom vagy? Onnan, hogy anyád mondta? – Nem, hanem mert… mert érzem, hogy olyan a kapcsolatunk, mintha… – keresgélem a megfelelő szót. – Valami bennem, mint a vérem vagy mit tudom én. – Hús a húsomból – mondja. – Vér a véremből. – Ne beszélj zöldségeket! Kuncog. – Erre az érzésre összpontosíts. Higgy ebben az egyszerű igazságban. A lányom vagy. 171
Összpontosítok. Hiszek. Tudom, hogy igaz. – Nyisd ki a szemed! – vezényel apu. Kinyitom és elámulok. Függőleges fénynyaláb magasodik az orrom előtt. Határozottan dicsfény ez, aranyló melegség és hűvös ezüst lobogó elegye, a nap és a hold együttese. Érzem, hogy átjár az ereje. Lepillantok kinyújtott karomra, figyelem, ahogy a dicsfény fodrozódik a könyököm körül, le az alkaromon, oda, ahol úgy fogom a fényt, mint valami markolatot, azután tekintetem ismét végigsiklik a penge hosszán, föl a csúcsáig, és úgy tűnik, mintha éle és hegye lenne. Ühüm. Ez kard. Christianre nézek, aki vigyorog, és gondolatban leokézza teljesítményemet. Apu elengedi a csuklómat és hátralép, megcsodálja kezem munkáját. – Hát nem gyönyörű? – kérdezi. – De. És most mit kezdjek vele? – Amit akarsz – feleli. – Vigyáznom kell vele? Megvághatom magamat? Apu válaszként maga is dicsfénykardot formál, és Christian felé suhint vele, oly sebesen, hogy a srácnak moccanni sincs ideje, nemhogy elugrani az útból, a kard máris átvágja. Visszafojtok egy sikolyt, biztosra veszem, hogy jó barátomat kettéhasítják, de a penge úgy halad át rajta, akár a napsugár a felhőkön. Christian teljesen ledöbbenve áll – saját dicsfénykardja hirtelen eltűnt a kezéből –, azután lenéz a hasára. Pólójából egy hosszú darab a földre lóg, láthatóan elvágták. De a testén egy karcolás sincs. – Atyavilág… – Christian kifújja magát. – Máskor nem bánnék valami figyelmeztetést egy ilyen támadás előtt. Csipáztam ezt a pólót. – Ha dodrans lennél – jegyzi meg apu tárgyilagos hangon –, most meghaltál volna. – De hát dodrans – vonom föl a szemöldökömet. – Mármint közülük való – magyarázza apu. – Fekete szárnyú dodrans. – Szóval egymásban nem tudunk kárt tenni? – kérdezem. – Vagyis ha dicsfénykarddal gyakorolunk, így átmegy rajtunk? – Amennyiben a fényhez igazodtok, ha ráhangolódtok, nem árthat nektek – válaszolja apu. – Elvégre a dicsfény a részeteket képezi. Christian az alsó ajkába harap, ami nem jellemző rá. 172
– Nekem nem tiszta fehér a szárnyam – vallja be, és a tekintete találkozik apuéval. – Feketével tarkázott. Ez mit jelent? – Ez annak a következménye, ha egy gyermek fehér szárnyú anyától és a bánatosok egyikétől születik – mondja apu elgondolkozva. – Ezt az ismertetőjegyet a fekete szárnyúak hagyják hátra, hogy azonosíthassák dodrans gyermekeiket. – De hát a szárnyunk nem a lelkünk tükröződése? – kérdezem értetlenül. – Azt mondod, Christian lelkét megjelölte az apja? Apu nem válaszol, de komor tekintete minden szónál beszédesebb. Christian olyan képet vág, mint akinek háborog a gyomra. Úgy vélem, megérett az idő egy kis stresszoldásra. Lassan ide-oda húzom a kezemet, figyelem, ahogy a fény a levegőben suhanva követi mozdulataimat. Már majdnem teljesen beesteledett, az ég tintakék, és előterében a kard a függetlenségnapi tűzijátékra emlékeztet. Hirtelen ötlettel fölírom rá a nevemet. C. L. A. R. A. – Gyerünk, most te jössz! – biztatom Christiant. Összeszedi magát, és koncentrál, amíg ragyogó penge nem jelenik meg a kezében, azután a saját neve betűit írja a levegőbe. Bolondozni kezdünk, karikákat, mintákat rajzolunk, majd egymás védtelenül hagyott keze-lába felé suhintgatunk. A penge simán áthatol végtagjainkon, pontosan úgy, ahogy apu mondta. A dicsfény melegétől és erejétől egy picit szédülök, és szinte hisztérikusan nevetve ügyeskedem a karddal. Egy pillanatra megfeledkezem a látomásomról. Így fölfegyverkezve semmi sem férhet hozzám. Nincs mitől félnem. – Örülök, hogy most már értitek – mondja apu megkönnyebbült hangon. – Mert ez az utolsó leckénk. Christiannel egyszerre ejtjük le a kezünket, és meghökkenve nézünk rá. – Az utolsó leckénk? – visszhangzóm. – Vége a kiképzéseteknek – mondja. – Nahát… – Újra fölemelem a kardot. Hirtelen elnehezedik a szívem, és a kard hunyorog, villódzik a kezemben. – Látunk még… látlak még errefelé? – Jó darabig nem – feleli. A kard kialszik. Letörten fordulok apu felé, félek, hogy nem oktatott még eleget. Pedig ez alatt a rövid idő alatt rengeteget tanultam: jobban repülni, vívni, átkelni és másokat szállítani – ami máris kapóra jön, ha önállóan kell a tengerpartra juttatnom Christiant és magamat –, szinte 173
pillanatszerűen megidézni és alakítani a dicsfényt, valamint hatékonyabban alkalmazni gyógyításra. Arra is megtanított bennünket, hogy gondolatban „négyszemközt” beszélgessünk egymással, vagyis úgy társalogjunk némán, hogy ne hallhassa senki más, még az angyalok se, ezt persze időnként biztosan bánja már, mert néha nyilvánvaló, hogy „a háta mögött” kibeszéljük Christiannel. Ez a tréning megerőltetőbb munka volt, mint bármelyik stanfordi kurzusom, de őszintén mondhatom, hogy imádtam, akármennyire félelmetes is. Közelebb vitt apámhoz, inkább az élete részesévé váltam. A hatására Christianhez is közelebb érzem magamat. De arra mintha még nem készültem volna föl, hogy a fekete szárnyúak a és a dodransok bármiféle csatározásába bocsátkozzak. Apu még a tényleges dicsfénykard használatára is csak ma tanított bennünket. – Mennyi ideig nem? A vállamra teszi a kezét. – Attól tartok, erőpróbák várnak rátok, és azokban nem segíthetek. Bármennyire szeretnék, nem avatkozhatok közbe. Ez nem jól hangzik. – Többet nem tudnál elárulni? – Kövesd a látomásodat! – mondja. – Hallgass a szívedre! És hamarosan ismét veled leszek. – De mintha azt mondtad volna, hogy jó darabig nem… Szinte zavartan mosolyog. – Ez nézőpont kérdése. Christianhez fordul. – Ami magát illeti, fiatalember, örvendek, hogy megismerhettem. Van benned spiritusz. Vigyázz a lányomra! Christian nagyot nyel. – Igenis! – feleli. – Na – fordul vissza hozzám apu –, próbálkozz meg újra a karddal, ezúttal önállóan! Behunyom a szemem, ismét megpróbálom, gondosan végigmegyek a lépéseken, és sikerül. A kard a markomban terem. Apu kivonja a magáét, és Christian, apu meg én hármasban még egy kicsit – csak egy kicsit – időzünk a parton azzal, hogy fénylő nevünket a levegőbe írjuk. – Hallottam Angeláról – mondja Wendy néhány nap múlva, ahogy kilépünk a jacksoni Teton moziból. 174
Ígéretemhez híven telefonáltam neki, elhívtam csavarogni, kocsival elmentem érte, és azóta hülyéskedünk, locsogunk, mint a régi szép időkben. Meg kell mondanom, hogy derekasan tartom magam, nem mutatom, hogy Tucker jut eszembe, valahányszor meglátom a grimaszait a nővére arcán. Néha tényleg szívás, hogy ikrek. – Mit hallottál? – kérdezem. – Hogy szült. – Aha, kisfiút – mondom óvatosan. Ha Angela és a babája kerülnek terítékre, mindig védeni igyekszem őket. Talán mert úgy érzem, nincs más védelmezőjük, és annyi minden akad a világon, amitől védelemre szorulnak, a rosszindulató pletykákkal kezdve, amik bizonyára keringenek róluk Jacksonban. Itt gyorsan terjednek a hírek. – Ez durva – véli Wendy. Bólintok. Amikor legutóbb telefonon beszéltem Angelával, a háttérben egész idő alatt Web oázását hallottam. – Mit akarsz, Clara? – kérdezte színtelen hangon Angela. – Csak érdekel, hogy vagy – feleltem. – Ahogy egy tanácstalan tizenéves kismama lehet, akinek a porontya egy másodpercre nem hagyja abba azt a rohadt nyivákolást. Fülig tejes meg büfis meg kakis vagyok, és egész héten nem aludtam többet két óránál. Szerinted hogy vagyok? Ezzel lecsapta a telefont. Nyilvánvalóan nem sikerült még fölismernie, mekkora áldás a gyerek. – Majd egyenesbe kerül – mondom Wendynek. – Eszes csaj. Föltalálja magát. – Sosem gondoltam volna, hogy Angela úgy fog… – hallgat el Wendy. – Szóval érted. Nem kimondottan anyatípus. – Ott az anyukája, tud segíteni neki – mondom. A kis park felé tartunk, amelynek négy sarkán agancsokból emelt kapu üdvözli a látogatót. Milyen régmúltnak tűnik a nap, amikor először jártam itt, beálltam az egyik agancskapu alá, a hajam ragyogni kezdett, és anyu úgy döntött, hogy befestjük. Csak amíg „megtanulom kézben tartani”, én meg nevettem, és valami olyasmit kérdeztem, hogy Megtanulom kézben tartani a hajamat? – és iszonyú lököttnek tűnt a kérdés. Most már kézben tudom 175
tartani. Biztosra veszem, hogy ha ebben a pillanatban kezdene fényleni a hajam, egykettőre ki tudnám oltani, mielőtt bárki meglátná. Azt hiszem, felnőttem. Besétálunk a parkba, és leülünk egy padra. A fejünk fölött az egyik fáról sötét tollú kismadár bámul bennünket, de nem vagyok hajlandó tüzetesebben megnézni, hogy tényleg madár-e vagy különösen bosszantó angyal. Mostanában kevesebbet láttam Samet, február óta csak kétszer, és egyik alkalommal sem szólt hozzám, bár nem nagyon tudom, miért nem. Vajon legutóbb megsértődött? Kortyolok a kólából, amit még a moziban vettem. Sóhajtok. – Jó újra itt – mondom. – Tudom – feleli Wendy. – Még nem sokat meséltél, hogy mi van veled mostanában. Milyen a Stanford? – Jó. A Stanford jó. – Jó? – Tulajdonképpen szuper. Bólint. – És Christian Prescott-tal jársz? Majdnem kiköpöm a kólámat. – Wendy! – Most mi van? Már kérdezni sem szabad a pasiügyeidről? – Mi a helyzet a te pasiügyeiddel? – vágok vissza. – Arról még egy szót sem szóltál. Elmosolyodik. – Kösz, hogy kérdezed, egy Daniel nevű sráccal randizgatok. Üzleti kommunikációt tanul, és ősszel ugyanarra a kreatív írási szemináriumra jártunk, és besegítettem neki a házi dolgozatoknál. Helyes. Csípem. – Fogadok, hogy másban is besegítettél neki – cukkolom. Nem hagyja provokálni magát. – Na és ti hogy álltok Christiannel? Inkább egy foghúzás, mint ez a beszélgetés, ahogy Wendy várakozóan mered rám Tucker párás kék szemének pontos másával. – Barátkozunk – hebegem. – Azaz egyszer randiztunk. De… – De mi? – vonja föl fél szemöldökét. – Mindig is kedvelted. – Tényleg kedvelem. Jókat nevetünk. Mindig megtalálom, ha szükségem van rá. Megért engem. Fantasztikus. 176
– Úgy hangzik, mintha egymásnak rendelt volna benneteket az ég – mondja Wendy. – Akkor mi a gubanc? – Semmi. Kedvelem. – És ő is téged? Kezd égni az arcom. – Igen. – Értem. – Sóhajt. – Ahogy apukám szokta mondani, „Leviheted a lovat a vízhez, de inni csak magától fog.” Nem tudom, mit akar ezzel mondani, de határozottan az az érzésem, hogy valamit Tuckerrel összefüggésben. Nevetek, mintha érteném, és az utca másik oldalára nézek, ahol hirtelen zsivaj és mozgolódás támad. Valamiféle műsor készül. Félig lezárták az utat, egy csomó jelmezes álldogál a közepén, kiabálnak, hogy a hírhedt jacksoni banda kirabolta az Eagle City-i bankot. – Mi ez? – kérdezem Wendytől. – Még sosem láttad? – hitetlenkedik. – Cowboy bemutató. A városunk egyik nevezetessége. Ugyan hol másutt láthatsz igazi, régimódi vadnyugati lövöldözést? Gyere, lessük meg! Követem az utca túloldalára, az előadáshoz. A cowboyruhás színjátszók hamar összecsődítik a turisták tömegét. Nem hallom, mit mondanak, de az feltűnik, hogy mindegyik színész karabélyt vagy pisztolyt szorongat. – Muris, nem? – fordul felém Wendy. – Fogjuk rá! – nevetek a körülöttem támadt tömegbe préselődve, amikor hirtelen meglátom, hogy valamivel odébb Tucker lép ki a Ripleyféle „Hiszed vagy sem?” múzeumból, egy másik olyan helyről, ahol még sosem jártam, pedig több mint két éve tekintem otthonomnak Jacksont. Mosolyog, megjelennek a gödröcskéi, fehér fogsora kivillan napbarnított arcából. Messziről hallom a nevetését, és a hangtól önkéntelenül elmosolyodom. Imádom a nevetését. De nincs egyedül. A következő pillanatban Allison Lowell lép ki a nyomában az épületből, a rodeós lány, aki az egyik partnere volt azon a szalagavatón, amelyikre Christiannel mentem, az a lány, aki kb. születése óta bele van zúgva Tuckerbe, és ő is nevet, hosszú vörös haja halszálkafonatba fogva verdesi a vállát, és tudom, hogy régen pont úgy lestem föl Tuckerre, ahogy most ő. Megfogja Tucker karját, és még valamit mond neki, amivel megmosolyogtatja. Tucker, az örök úriember a karjára veszi, mintha kísérné valahová. 177
Lövések dörrennek. A tömeg nevet, ahogy az egyik haramia színpadiasan körbetántorog, majd fetrengve elterül és meghal. Tudom, hogyan érez. Mennem kellene. Felénk jönnek, bármelyik pillanatban megláthatnak, és nincs rá szó, milyen kínos lesz az. Mennem kellene. Azonnal. De a lábam nem mozdul. Úgy állok, mintha megdermedtem volna, figyelem, amint egymás mellett lépkednek, könnyedén csevegnek, ahogy jó ismerősökhöz illik, Allison a szempillája alól Tuckerre sandít, vadnyugati fazonú blúz van rajta, olyan V alakú rátéttel a vállán, feszes farmer, csizma. Wyomingi lány. Konkrétan az a wyomingi lány, aki Tucker esete. Egyfolytában az jár az eszemben, mennyivel inkább illik hozzá, mint én. Ja, meg még az, hogy legszívesebben kitépném az összes haját. Már egészen közel értek. Érzem a lány parfümjét, friss, gyümölcsös, nőies. – Húha! – hallom a hátam mögül Wendyt, végre ő is észrevette a párocskát. – Szerintem gyorsan – húzzunk el innen! – folytatná, de ekkor Tucker fölpillant. Lehervad a mosoly az arcáról. Megtorpan. Tíz teljes másodpercig állunk a turistasokadalom közepén, és egymásra meredünk. Nem kapok levegőt. Atyám. Csak el ne bőgjem magam. Azután Wendy megrántja a karomat, a lábam varázsütésre ismét működőképessé válik, megfordulok, futásnak eredek – hát igen, nagyon méltóságteljesen nyomom –, és körülbelül három háztömbbel odébb befordulok a sarkon, csak azután lassítok. Várom, hogy Wendy utolérjen. – Na – pihegi kifulladva. – Ez izgis volt. Nem, nem a pisztolypárbajra céloz. Kerülő úton jutunk vissza a kocsimhoz. Miután mindketten becsatoljuk magunkat, és indulhatnánk is, Wendy váratlanul odanyúl a slusszkulcshoz, és kiveszi. – Szóval még mindig szerelmes vagy az öcsémbe – állapítja meg. És amikor megpróbálom elmarni a kulcsot, hozzáteszi: – Nem, nem, ezt most meg fogjuk beszélni. Néma csönd. Újra küzdök a megalázó késztetéssel, nehogy elsírjam magam. – Rendben – mondja Wendy. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Még mindig szereted. 178
Az ajkamba harapok, azután kiengedem a fogam közül. – Tök mindegy. Továbbléptem, ő is továbblépett. Most láthatólag Allisonnal jár. – Tucker nem szerelmes Allison Lowellba – horkan föl Wendy. – Nem kell annyira fölfújni a dolgot. – Na de… – Csak te kellesz neki, Clara. Egyedül te, attól a naptól fogva, hogy először meglátott. Pontosan úgy néz rád, ahogy apukám szokott anyukámra. – De én nem vagyok jó neki – nyögöm ki keservesen. – El kell engednem. – És hogy bírod ezt? – Nem egymásnak vagyunk rendelve – motyogom. Újabb horkantás. – Ez erősen véleményes – mondja Wendy. – Miért, neked az a véleményed, hogy Tucker meg én… – Nem tudom – von vállat. – De azt tudom, hogy az öcsém beléd szerelmes, te meg őbelé. – A Stanfordra járok. Ő itt van. Magad mondtad, hogy a távkapcsolatok nem működnek. Te és Jason… – Én nem voltam szerelmes Jasonbe – mondja. – Plusz azt sem tudtam, miről beszélek. Ami azt illeti, tudom, hogy ezt most nem lenne szabad elmondanom neked. Tucker le fogja harapni a fejemet, de Tucker felvételizett, és ősztől egyetemre fog járni. – Micsoda? Hová? – A Kaliforniai Egyetem Santa Clara-i Karára. Ugye tudod, miért érdekes ez? Döbbenten bólintok. Santa Clara csak egy ugrás a Stanfordtól. A szívem a torkomban dobog. Próbálom visszanyelni. – Micsoda szívás! – Tudom – teszi a kezét a kezemre Wendy. – Részben az én hibám. Azon a nyáron úgyszólván összeboronáltalak kettőtöket. – Nem csak úgyszólván. – A barátnőm vagy, szeretném, hogy boldog légy, ő meg a tesóm, és szeretném, hogy ő is boldog legyen. És azt hiszem, boldoggá tudnátok tenni egymást, ha igazán megpróbálnátok. Ha az ilyen egyszerű lenne! 179
– Egyszerűen azt hiszem, újra beszélned kellene vele – mondja. – Tényleg? És mit mondjak neki? – Az igazat – feleli ünnepélyesen Wendy. – Mondd el neki, hogyan érzel. Ez elképesztő. Bőgök Tucker miatt. Tudom, nem valami emancipált hozzáállás. Ellentmond mindennek, amit önmagamról hiszek, mindennek, amire anyám tanított – hogy erős vagyok, tehetséges vagyok, nincs szükségem férfira, aki boldoggá tegyen –, de tessék, magzatpózban kuporgok a kanapén, a lábamnál a padlón egy érintetlen tál karamellás ízű, mikroban pattogatott kukorica, a párnákba zokogok, mert nem akartam mást, csak valami lüke filmet, hogy elvonja az agyamat mindentől, és tessék, a filmcsatorna csupa szerelmes vígjátékkal traktál. Újra meg újra lepergetem magamban azt a jelenetet, ahogy Allison Lowell a csábos barna őzikeszemével fölnézett Tuckerre, meg minden, ahogy hozzábújt, pont úgy, mint régen én. Ahogy rámosolygott. Tucker pedig visszamosolygott rá. De közben állítólag a tőlem harminc kilométerre lévő egyetemre megy. Tucker közelségének kilátása fájdalmas, reménykedő zűrzavarrá fajul eltompult agyamban. Tucker talán azt szeretné, hogy együtt legyünk. Talán én is azt szeretném, hogy együtt legyünk. De semmi sem változott ugyebár. Én még mindig én vagyok, még mindig d-s, még mindig világítok a sötétben, még mindig kínoznak az agyamra menős látomások, amelyek szerint talán nem maradok életben, ha pedig mégis életben maradok, akkor is másnak vagyok szánva. Tucker meg még mindig Tucker, mókás, gyöngéd, szívdöglesztő, kedves, hóttnormális és mégis tisztára rendkívüli, de ha a kelleténél lelkesebben csókolom meg, mindjárt hánynia kell. Mert emberből van. Én viszont leginkább nem. Amikor nyolcvan lesz, én harmincnak fogok kinézni. Ez nincs rendjén. Kivéve, hogy apu azt mondta, hallgassak a szívemre. Vajon így értette? Kifújom az orromat. Bárcsak itt lenne Angela, aki rám szólna, hogy cuppanjak már le a stresszelésről, visszarugdosna a jó irányba, de hát a barátságunknak ez a vonatkozása mintha már rég elszállt volna. Angela most nem nagyon lesz olyan hangulatban, hogy Húzásról tárgyalhassunk. Most valószínűleg ölni tudna, hogy ilyen laza kis problémái legyenek. 180
Elképzelem, ahogy azt mondja: Szóval még mindig bejön nálad a cowboygyerek? Nagy kaland. Ettől újra megerednek a könnyeim, mert nem elég, hogy a szívem zűrzavar közepén romokban hever, de még totálisan, vitathatatlanul egyedül is vagyok. Cseng a mobilom, szipogva veszem föl. – Szia, öreglány! – szól bele kedvesen Christian. – Szia! Hallja, hogy valami nincs teljesen rendben a hangommal. – Fölébresztettelek? Szememet törölgetve ülök fel. – Nem. Épp filmnézéshez készülődtem. – Akarsz társaságot? – kérdezi. – Beugorhatok. – Persze, gyere – mondom. – Nézhetünk valami zombisat. Igen, az szupi lesz. Végiggörgetem a választékot, zombisat keresek, és egy kicsit máris kevésbé lelakottnak, kevésbé nyúzottnak érzem magam. Kopognak az ajtón, és azt gondolom, na, ez gyors volt, de aztán megdermedek. Tá-ti-tá-ti-tá. Ez Tucker kopogása. Basszus! Újra kopog. Az előszobában állva morfondírozom, hogyan osonhatnék ki szép csöndben a hátsó ajtón, és repülhetnék el. Az ám, de nem tudom, bírok-e repülni, amikor így érzek, és Christian bármelyik pillanatban ideérhet. – Tudom, hogy bent vagy, Répafej – szól be az ajtón át. Kontrabasszus. Az ajtóhoz megyek, kinyitom. Utálom, hogy látszik rajtam az iménti sírás, a szemhéjam duzzadt, a bőröm tisztára vörös foltos. Erőt veszek magamon, és a srác szemébe nézek. – Mit akarsz, Tucker? – Beszélni veled. Bedobom a laza „bánom is én”-vállrándítást, bár nem valami meggyőzően adom elő, de a zsűri az igyekezetet is méltányolhatná. – Nincs miről beszélnünk. Bocs, hogy megzavartam a randidat! Most egyébként sem alkalmas. Várok vala… A tenyerével kitámasztja az ajtót, hiába próbálom becsukni. – Láttam az arcodat – mondja. Úgy érti, korábban. Rámeredek. 181
– Csak meglepődtem, semmi több. – Nem – rázza a fejét. – Még mindig szeretsz. Tucker nem cicózik, kimondja kereken, ebben bátran számíthat rá az ember. – Nem – ellenkezem. A szája sarka felgörbül. – Irtó szarul hazudsz. Néhány lépést hátrálok, fölszegem a fejemet. – Tényleg jobb, ha most elmégy. – Arra várhatsz. – Muszáj ilyen fafejűnek lenned? – fakadok ki, és fölkapom a két kezemet. – Hát jó – fordulok el az ajtótól, és hagyom, hogy bejöjjön utánam. Nevet: – Ezt én is kérdezhettem volna. – Tucker! Komolyan mondom… Elkomolyodik. Leveszi a kalapját, és a bejárat melletti szögre akasztja. – Az a helyzet, hogy próbálok nem folyton rád gondolni. Becsszóra megpróbáltam, de valahányszor azt hiszem, sikerült lehiggasztanom a szívemet, újra fölbukkansz. – Még dolgoznom kell ezen. Igyekszem távol maradni az istállótoktól – ígérem. – Nem – mondja. – Nem kell távol maradnod az istállónktól. – Ez őrület, Tucker. Nem megy. Igyekszem azt tenni… – Ami helyes – fejezi be a mondatomat. – Mindig igyekszel azt tenni, ami helyes. Ezt is imádom benned – lép közelebb, most már egészen közel, és a szemében azzal az ismerős izzással néz le rám. – Szeretlek – mondja aztán. – Ez nem akar elmúlni. A szívem mindjárt felröppen, mintha szárnya nőtt volna, de megkísérlem visszatuszkolni. – Nem tudok veled lenni – sikerül kinyögnöm. – Miért nem, a rendeltetésed miatt? Mert Isten azt mondta? Szeretném ezt valahol leírva látni, szeretném a saját szememmel látni a rendelkezést, hogy Clara Gardner nem szerethet engem, mert részben angyal. Halljuk, ki mondja ezt! – Hátranyúl, és legnagyobb megdöbbenésemre egy Bibliát húz elő a farmerja korcából. – Mert szeretném, ha elolvasnád ezt. Kinyitja, lapozgatja, amíg meg nem találja a megfelelő verset. 182
– „Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet.” Tessék, itt van fehéren-feketén. – Köszi a hittanleckét! – mondom. – Nem találod kicsit gagyinak, hogy nekem idézel a Bibliából, olyasvalakinek, aki egyenesen a forrástól kap égi útmutatást? Ugyan már, Tucker, te is tudod, hogy ez azért bonyolultabb ennél. – Dehogy bonyolultabb – vitatkozik. – Nem kell annak lennie. Ami köztünk van, az az égből jön. Szép és jó és helyes. Érzem, hogy az… – szorítja a kezét a szívére. – Szüntelenül érzem. Itt vagy bent, a részemmé váltál. A te gondolatoddal fekszem és kelek. Kibuggyannak a könnyeim. Tucker fölmordul, elindul felém, de hátratántorodom. – Nem bírom, Tuck – rebegem. – Tetszik, ha Tucknak hívsz – mondja mosolyogva. – Nem akarom, hogy bajod essen. Hirtelen megértés dereng föl a tekintetében. – Hát erről szólt ez az egész szakítósdi? Azt hitted, bajom fog esni. Eltaszítottál, hogy megóvj. Még mindig taszítani próbálsz. – A fejét rázza. – Nem eshet annál nagyobb bajom, mint hogy elveszítelek. Kinyújtja a kezét, megérinti egy hajtincsemet, a fülem mögé igazítja, azután egy kicsit hátrál, más megközelítéssel próbálkozik. – Figyuzz, mondok valamit. Most pár napig itthon leszel, igaz? Én meg szokás szerint itthon vagyok. – Látom, hogy a továbbtanulásával kapcsolatos fejlemény motoszkál a fejében, de valamilyen oknál fogva nem hozakodik elő vele. – Menjünk el pecázni! Hegyet mászni! Próbáljuk meg újra! Semmire sem vágyom ennél jobban. Látja az arcomon, hogy őrlődöm. – Harcolnom kellett volna érted, Clara, még akkor is, ha veled kellett volna harcolnom azért, hogy érted harcoljak. Egyáltalán nem lett volna szabad elengednem téged. Behunyom a szememet. Tudom, hogy most bármelyik pillanatban megcsókolhat, és akkor minden ellenállásom semmivé foszlik. – Nem te tehettél róla – suttogom, azután leginkább önvédelemből, bármiféle figyelmeztetés nélkül idézem meg a dicsfényt. Nem tompítom le. Előhívom. Fényár tölti be a szobát. – Ez vagyok én – mondom, és a hajam tündököl a fejem körül. 183
Rám hunyorog. Merő konokságból kicsit összeszorítja a fogát. Nem hátrál. – Tudom – mondja. Közelebb lépek hozzá, megszüntetem a kettőnk közötti távolságot, fénylő kezem hamuszürke arcához ér. Tucker megremeg. – Ez vagyok én – ismétlem, és kiterjesztem a szárnyamat. Tuckernek megroggyan a térde, de tartja magát. Megfogja a derekamat, jobban magához von, ami meglep. – Ezt el tudom fogadni – suttogja, visszatartja a lélegzetét, és odahajol hozzám, hogy megcsókoljon. Az ajka egy pillanatra az enyémhez súrlódik, és diadalittas érzés villan az agyába, de azután elhúzódik, és a bejárati ajtó felé pillant. Fölmordul. A küszöbön Christian áll. – Fú – próbál vigyorogni Tucker. – Te aztán tudod, hogyan kell elbizonytalanítani egy srácot. Összecsuklik a lába. Térdre rogy. A fényem kialszik. Christian egyik kezében Zombieland DVD-t szorongat, a másik ökölbe szorul az oldalán. Az arckifejezése teljesen elutasító. – Talán majd később visszajövök – mondja. – Vagy nem. Tucker még mindig a padlón kapkod levegő után. Odalépek Christianhez. – Tucker csak benézett. Nem úgy terveztem, hogy te is… – Lássam? – fejezi be helyettem a mondatot. – Remek. Köszi, hogy kíméled az érzéseimet! – Szemléltetni próbáltam neki a mondanivalómat. – Hogyne – mondja. – Hát majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Az ajtó felé fordul, majd megtorpan, hátizmai megfeszülnek. Azt hiszem, valami nagyon durvát készül mondani, olyat, amit azután nem tud visszaszívni. – Ne! – szólok rá. Szédülés fog el. Különös susogást hallok, mintha szél fújna, és füst jellegzetes illata kíséri. Christian megfordul, olyan grimaszt vág, mintha összezavarná, amit a fejemben lát. Egyszerre nyugtalannak tűnik. Ezután elájulok.
184
A fekete helyiség megtelik füsttel. Pontosan abban a pillanatban vedlek át a jövendő Clarává, amikor robbanásszerűen fény váltja föl a sötétséget, és ebben a másodpercben megértem, hogy ez nem dicsfény. Tűz. Tűz-csóva süvít át a vállam fölött, és mögöttem valahol oldalt csapódik a falnak. – Bukj le! – ordítja ezután Christian, és épp idejében vetem hasra magam, ő pedig szó szerint átugrik a testem fölött, kivont dicsfénykardja veszedelmesen ragyog, elvakít. Fekete-fehér, villogó kavargássá változik minden: Christian és az őt körülvevő alakok, pengéjének cikázása a sötétségben. Hátrafelé mászom, amíg a hátam valami keménynek nem ütközik, oldalra sandítok, hogy megnézzem, mi a helyzet a tűzzel. A lángok nyaldossák a helyiség oldalát, úgy gyullad meg tőlük a bársonyfüggöny, akár a papírvatta. Kb. öt percet adok, és ez a hely maga lesz a pokol. Kalapál a szívem, de nyelek egyet, és előbb térdre, majd talpra vergődöm. Segítenem kell Christiannek. Harcolnom kell. Nem! – mondja Christian a gondolataimban. A fiút kell megkeresned. Indulj! Ismét hallatszik a gyönge, sivító, rémült hang. Fojtogat a füst, fogy az oxigén idebent, nehéz, forró levegő feszíti a tüdőmet, de megmagyarázhatatlan módon elfordulok Christiantől, abba az irányba, amerre a kijáratnak kell lennie, és köhögve, könnyezve botorkálok a tűz felé. Éppen mellmagasságban valami kemény, fából készült szerkezet széle ütődik nekem, olyan erővel, hogy kinyomná belőlem a szuszt, ha még egyáltalán lenne bennem szusz. Kiokoskodom, mi ez az akadály, és egyúttal végre a szemem is hajlandó hozzászokni a sötéthez. Ez színpad. Riadtan nézek körül, és a látvány megerősíti, amit most már tudok, de olyan tébolyítóan nyilvánvaló, hogy nem értem, hogyhogy eddig nem jöttem rá. Szépen összeáll a kép: a nézőtér lejtős padlója, elöl egymás mellett az asztalterítők fehér kísértetei, a fém háttámlás üléssorok. A bársonyfüggöny meg a fűrészpor és festék szaga. A Lila Kombinéban vagyunk. És ebben a pillanatban fölfogom, mi a zaj. Csecsemősírás. – Clara! 185
Kinyitom a szememet. Valahogy a nappalim padlójára kerültem, nem nagyon tudom, hogyan. Két szempár bámul le rám, egy kék meg egy zöld, mindkettő őrülten aggodalmas. – Mi történt? – kérdezi Tucker. – A sötét helyiségben voltál – jelenti ki Christian. – A Kombiné volt az. – Küszködve felülök. – Kellene a telefonom. Hol a mobilom? Tucker megtalálja a dohányzóasztalon, idehozza nekem, Christian fölsegít a kanapéra. Még mindig nehezen kapok levegőt. – Tűz lesz – mondom Christiannek. Tucker hitetlenkedve horkan föl. – Csak ez hiányzott! Angela számát tárcsázom. Hosszasan kicsöng, és minden másodpercben, amíg nem veszi föl, még inkább erősödik a gyomromban a rettegés. De azután végre kattanás, majd bágyadt hallózás a vonal végén. – Angela! – szólok bele. – Clara? – kérdezi olyan hangon, mintha mostanáig aludt volna. – Az imént újra látomásom volt, Angela, és a fekete helyiség a Kombiné, és a zaj, amit hallok… emlékszel, hogy meséltem róla? …szóval a zaj, ami elárul bennünket, az egy kisbaba. Biztos, hogy Webster. Azonnal el kell jönnötök onnan. – Azonnal? – kérdezi még mindig félálomban. – Este kilenc. Web csak most aludt el. – Jönnek, Angela! – szakad ki belőlem önkéntelenül hisztérikus sikoltásként. – Na jó, lassíts, Clara! Kik jönnek? – Nem tudom. Fekete szárnyúak. – Tudnak Webről? – kérdezi Angela, lassanként kezdi megérteni, mit magyarázok. – Őérte jönnek? Honnan tudhatnak róla? – Nem tudom – ismétlem. – Hát akkor mit tudsz? – Azt, hogy ott valami szörnyűség fog történni. El kell jönnötök onnan. – Mégis hová menjünk? – kérdezi, még mindig nem egészen fogja föl. – Nem, ma este sehová sem megyünk. – De Ange…
186
– Mióta jelentkeznek ezek a látomásaid? Majdnem egy év óta? Semmi szükség rá, hogy most bepánikoljunk, és ész nélkül világgá szaladjunk. Átgondoljuk a dolgot. – Ma este másmilyen volt a látomás. Sürgető. – Persze, időnként olyanok a látomások, nem? – csattan föl. – És tudni véljük, mit jelentenek, mégsem tudjuk. – Sóhajt, mintha ráeszmélne, hogy rajtam vezeti le a saját gondjai miatti feszültséget, és megbánta volna. – Nem rohanhatok el csak úgy ukmukfukk éjszaka, Clara. Most már gondolnom kell Webre. Muszáj terveznünk. Reggel gyere a Kombinéba, és megbeszéljük a látomásodat, rendben? Azután majd eldöntöm, hová menjünk. A háttérben sivalkodás hallatszik. Libabőrös leszek a hangtól. – Hurrá, sikerült fölébresztened – bosszankodik Angela. – Mennem kell. Reggel várlak. Leteszi. Egy pillanatig a telefonra meredek. – Mi volt ez az egész? – kérdezi a hátam mögül Tucker. – Mi folyik itt? Christian szemébe nézek, és tudja, mit gondolok. – Mehetünk a teherautómmal – mondja. Az ajtóhoz indulunk. – Odamegyünk, ráteszem a kezem Angelára, igyekszem megmutatni neki, amit látok. Talán képes érzékelni. Majd megértetjük vele. Azután a picivel együtt összepakoljuk, és szállodába visszük őket. A vállamra vetem a kabátomat. – Állj, mi ez? – jön utánunk a tornácra Tucker. – Várj, Répafej! Magyarázd meg, mi történik. – Arra most nem érünk rá – sandítok hátra Tuckerre, ahogy elviharzom. – Ne haragudj, mennem kell! Ezzel fölmászom Christian teherautójába, és elrobogunk Jacksonba, szétspriccel a kavics a behajtón, és az a nyomasztó érzésem támad, hogy lassan tényleg elkezdődnek a megpróbáltatások, amelyekről apu beszélt.
187
14 ADJ FÖL MINDEN REMÉNYT! Épp a város szélén járunk, amikor SMS jön Angelától: sllyszt – csak ennyi, fogalmam sincs, mit akar jelenteni, de még rosszabbul érzem magam tőle. Azután ahogy a Kombinéhoz érünk, a bejáratot résnyire nyitva találjuk. Christiannel mindketten nagy szemeket meresztünk. Tudjuk, hogy Anna Zerbino egy tavalyi incidens óta nyitvatartási időn kívül gondosan bezárva tartja a mulatót, ugyanis részeg turisták betörtek, az öltözőkből elloptak egy csomó jelmezt, és rojtos bőrnadrágban meg fodros alsószoknyában eszetlenkedtek mindenfelé a városban. Christian a cipője orrával annyira belöki az ajtót, hogy átférjünk a nyíláson, és besurranunk az előtérbe. A helyiség üres. Szemügyre veszi az ajtót, de a zár ép, semmi sem utal erőszakos behatolásra. Átvágok az előtéren a vörös bársonyfüggönyhöz, amelyik az épület utcai frontját a belső helyiségtől választja el, és félrehúzom a függönyt. Bent nincs fölkapcsolva a világítás. A mulató koromfeketesége legsötétebb félelmeimet idézi, és néhány másodpercnél tovább nem bírom nézni, muszáj elfordulnom. Tétován pillantok Christianre: Most mit csináljunk? 188
Fejével a hátsó sarok felé int, ahonnan lépcső vezet az emeletre. Lassan megyünk föl, vigyázunk, hogy ne üssünk zajt. Odafönt megállunk, hallgatózunk. Az itteni ajtó be van csukva, alatta ragyogó fénysáv világít. Csábít a nevetséges késztetés, hogy kopogjak, mintha attól, hogy normálisan viselkedem, normálissá változna a helyzet. Majd bekopogok, Anna komoly képpel ajtót nyit, és megkérdezi, mit keresünk itt ilyen későn, de azután hátrakísér bennünket Angela szobájába, és Angela fölnéz az ágyról, ahol heverészve olvas, és ránk szól: Ugyan már, skacok! Tényleg ennyire beparáztatok, hogy nem bírtatok reggelig várni? Igen, kopoghatnék, és azután az ajtó túloldalán nem várna ránk semmiféle gonosz erő. Christian kicsit megrázza a fejét. Most mit érzel? – kérdezi. Megnyitom az elmémet. Abban a pillanatban, amint leeresztem a védőpajzsomat – észre sem vettem, hogy eddig fent volt –, eláraszt a szomorúság, mélyen átható fájdalom, olyan heves, hogy levegő után kell kapkodnom tőle. A falnak támaszkodom, megpróbálok alámerülni a szenvedésben, hogy azonosítsam a forrását, de nem találok mást, csak egy asszonyt, a teste hasra fordulva lebeg a víz színén, sötét haja szétterül a feje körül. Az angyal – persze, ez egyértelműen angyal – nem Samjeeza, ennyit már tudok. Bánata különbözik a Samjeezáétól, dühödtebb, haragját évszázadok kínja táplálja, szítja most is vörösizzásig, mintha érzelmeit valami célirányos mederbe terelné. A pusztítás vágyának medrébe. Egy fekete szárnyú van itt – mondom némán Christiannek, vigyázok, hogy a szavak csak kettőnk között áramoljanak, ahogyan aputól tanultuk. Ötcsillagos bánat, nagyjából ennyit tudok kivenni. Minden mást elborít. Nálad mi a helyzet? Meg tudod mondani, mit gondol odabent valaki? Legalább heten vannak a szobában – mondja, és behunyja a szemét. Nehéz kiigazodni. – Megmondtam már, hogy nem látlak szívesen – szólal meg váratlanul egy halk, ijedt hang. – Ugyan már, Anna! – válaszol egy másik, ez alighanem idősebb férfié, kissé dallamos, amilyen apué is. – Hát így kell fogadni egy régi barátot? – Sosem voltál a barátom – mondja Anna. – Tévedés voltál. Bűn. – Nocsak, bűn! – feleli a férfi. – Milyen hízelgő. – Jézus Krisztus nevében elutasítalak – mondja Anna. – Távozz! – Jaj, hagyd már ezt a színjátékot! – bosszankodik a férfi. – Nem miattad jöttem. 189
– Hát akkor miért? – szólal meg most Angela, iszonyú higgadtan és rendíthetetlenül ahhoz képest, hogy fekete szárnyú tartózkodik a nappalijukban. – Mit akar? – A kisbabát szeretnénk megnézni – mondja a férfi. Riadtan pillantunk egymásra Christiannel. Hol van Webster? – A kisbabát? – ismétli szinte bután Angela. – Az én kisbabámat? Minek? – Penamue szívesen megnézné a kicsikét, ahogyan én is. Elvégre az unokám. Na te jó szagú! – gondolom. Phen itt? És… ez most azt jelenti, hogy Angela apja a másik angyal? – Semmi közöd hozzá, Asael – fakad ki Anna. – Semmi! Az Asael név hallatán elárasztja az agyamat mindaz az információ, amit az elmúlt év során szedtem össze a pasasról: Azazel, a begyűjtő, a főkolompos, aki semmitől sem riad vissza, hogy beszervezze vagy elpusztítsa a világ összes dodransát, a fivér, aki elbitorolta Samjeezától a vigyázók vezetőjének rangját. Szinte hallani vélem aput: Nagyon veszélyes. Nem ismer szánalmat. Nem tétovázik. Elveszi, amit kíván, és ha meglát titeket, ha megtudja, mik vagytok, benneteket is megszerez. Ösztönösen elfutnék, le a lépcsőn, ki az ajtón, és vissza se néznék, de összeszorítom a fogamat, és a helyemen maradok. – Nincs itt – mondja Angela, mintha ez a betolakodás csak fölingerelné, nem pedig halálra rémítené. – Egyszerűen telefonálhattál volna, Phen, és megmondtam volna neked. Nem kellett volna ekkora utat megtennetek. Asael nevet. A hangjától borsódzik a hátam. – Telefonálhattunk volna! – derül a közlésen. – Hát hol az a baba, ha itt nincs? – Örökbe adtam. – Örökbe? Kinek? – Egy kedves házaspárnak. Mindennél jobban vágytak gyerekre, az örökbeadást intéző szervezetnél választottam ki őket a jellemzésük alapján. Az apuka zenész, az anyuka cukrász. Megtetszett a gondolat, hogy muzsika és finomságok között fog felnőni. Asael elgondolkozva hümmög. – Úgy rémlik, Penamue-nak az volt a benyomása, hogy meg akarod tartani a gyereket. Nem így volt? 190
– De – feleli egy hang, amelyben nem ismertem volna föl Phent, ha nem tudom, hogy ő beszél. Úgy szól, mintha csúnyán megfázott volna. – Nekem azt mondta, megtartja a kölykét. – A fiamat – igazítja helyre Angela. – De meggondoltam magam, miután világossá vált, hogy lepattintasz. – Óhatatlanul érződik a hangján a keserűség. – Nem való nekem az anyaság. Tizenkilenc éves vagyok. A Stanfordra járok. Megvan a magam élete. Nem hiányzik egy gyerek koloncnak a nyakamon, hát odaadtam azoknak, akik gondját viselik. Nem látom ugyan Angelát, de el tudom képzelni óvatosan kifejezéstelen arcát, amelyet akkor ölt fel, ha takargat valamit, csípőjét kissé féloldalra tolja, fejét félrebillenti, mint aki el sem akarja hinni, hogy még mindig ezt a rémesen unalmas társalgást folytatja. – Szóval úgy néz ki, hogy csak vesztegetitek az időtöket – teszi hozzá. – Meg az enyémet. Egy pillanatra csönd támad, azután Asael tapsolni kezd, lassan, és olyan hangosan, hogy megrezzenek, valahányszor összecsattan a tenyere. – Micsoda előadás! – mondja. – Valóságos színésznő vagy, kedvesem. – Akár hiszi, akár nem – feleli Angela –, nem érdekel a véleménye. – Kutassátok át a lakást! – vezényel Asael, és hangja olyan nyugodt, rezzenéstelen, akár a tó víztükre, mit sem árul el arról, ami a felszín alatt örvénylik. – Minden zegét-zugát. Szerintem valahol itt van a baba. Hallom, hogy valakik eltávolodnak tőlünk, végighaladnak a folyosón, azután bútordöntögetés, üvegcsörömpölés zaja következik. Anna halkan, kétségbeesetten motyog magában valamit, amiben a miatyánkot vélem fölismerni. Tennünk kellene valamit – sugallom Christiannek. Ismét a fejét rázza. Túlerőben vannak. Két telivér angyal, Clara, és apukád azt mondta, párharcban még eggyel sem bírhatunk el. És számíts hozzájuk még néhány főt, fogadni mernék, hogy dodransokat. Esélyünk se lehetne. Az ajkamba harapok. Akkor is segítenünk kell Angelának. A fejét rázza. Ki kell okoskodnunk, hol van Web. Ezt várja tőlünk Angela – mondja. Érzem, hogy szeretne elfutni, hiszen ilyen helyzetekre ezt tanulta, és érzem, hogy már-már szinte páni félelem ébred benne. Nem magát félti, miattam aggódik. Szeretne betuszkolni a teherautójába, és minél messzebbre robogni innen. Tudja, hogy ha maradunk, minden úgy fog lejátszódni, ahogyan a látomásban, tehát a végén vértől borítva, üveges tekintettel bámulok majd föl rá. Ezt nem engedheti bekövetkezni. 191
Most rajtam a fejrázás sora. Nem hagyhatjuk így itt Angelát. – Mondtam, hogy nincs itt a fiam – szólal meg Angela. – Az enyém vagy – vált keményebb hangra Asael, kezdi elveszíteni a türelmét. A padló megreccsen a súlya alatt, ahogy egy lépést tesz Angela felé. – Vér vagy a véremből, hús a húsomból, és az a baba is hozzám tartozik. A hetedik az enyém. Meg fogom kapni a porontyodat. – A fiamat – javítja ki szelíden újra Angela. Visszatérnek a többiek. – Sehol nincs gyerek – jelenti egy női hang. – De hátul az egyik szobában van egy kiságy. Ezután nekiállnak fölforgatni a konyhát. Alapos munkát végeznek, fiókokat borítanak ki, mindent a földre dobálnak. Anna imádkozása fölerősödik. – Elég! – mondja ismét higgadtan Asael. – Áruljátok el, hol a fiú! – Elvitték – feleli remegő hangon Angela. – Elküldtem innen. – Hová? – kérdezi most már kevésbé türelmesen Asael. – Hová küldted? Angela nem válaszol. – Angela! Légy szíves, mondd meg neki! – kéri rekedten Phen. – Csak mondd meg, azután elenged téged. Asael derülten hümmög. – Nahát, Penamue, te tényleg kedveled a kicsikét, igaz? Milyen fura. Amikor Olaszországba küldtelek, hogy nézz utána rég nem látott leányomnak, nem gondoltam volna, hogy elrabolja a szürke szívecskédet. De azt hiszem, értem. Értem én. Elvégre nagyon fiatal. Zsenge, mint a földből épp kibújó, friss, zöld hajtások. Megint fölvillan előttem a lebegő asszony, ezúttal Asael a karjában viszi, arca az asszony fehér, érverés nélküli nyakához tapad. – Szóval tedd azt, amire a kedvesed kér – folytatja Asael. – Áruld el, hová vitted a babát! – Nem. – Hát jó – sóhajtja. – Nem szívesen alkalmazom éppen ezt a módszert, de ha muszáj… Desmond, fogd le egy pillanatra az anyját! Lépések. Anna abbahagyja az imádkozást, ahogy elrántják Angela mellől. Azután ismét rázendít: – Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is… 192
– Ámen. Reméljük, meghallgatja mindezt – mondja Asael. – Most pedig mondd, amit tudni akarok, különben anyád meghal. Hallom, hogy Angela izgatottan lélegzetet vesz. Kétségbeesett pillantást vetek Christianre, agyamban rajzanak a gondolatok. Mit tehetünk? – Szép kis dilemma – mondja Asael. – Az anyád vagy a fiad? De vedd fontolóra a következőt: ha elárulod, hol találjuk a csecsemőt, megígérem, hogy nem esik bántódása. Semmiben sem fog hiányt szenvedni. Úgy nevelem föl, mint saját gyermekemet. – Na persze, én is a saját gyereked vagyok – mondja Angela –, és ez nem nagyon jött be. Asael meghökkenten nevet a feleselésén. – Hát légy a lányom, ahogyan ez a két kis aranyos. Tudod, a nővéreid. Kapsz szobát a házamban, helyet az asztalomnál, az oldalamon. – Mármint a pokolban – fanyalog Angela. – Nem olyan rossz az. A pokolban szabadok vagyunk. Az angvalok a királyok, te királykisasszony lehetnél. És a gyerekeddel maradhatnál. – Ne hallgass rá! – mondja Anna. – Gyere velem, és anyádat élete végéig senki sem fogja bántani – ígéri Asael. – Ne menj! Jusson eszedbe, amire tanítottalak! – hebegi Anna. – Miattam ne aggódj, a testemet megölhetik, de a lelkemnek nem árthatnak. – Egészen biztos vagy benne? – kérdezi Asael. – Olivia! Gyere csak ide, kedvesem! Talán kiokosíthatjuk a hölgyet. Ez itt – hallgat el egy pillanatra – egészen különleges kés. Ugy hívom: „dubium altum”, azaz 'mély kétség'. A pengéje sajnos testnek-léleknek egyaránt irtózatos fájdalmat okoz. Ha parancsot adok, az én Olivia lánykám darabokra metéli a lelkedet. Szerintem kimondottan élvezni fogja. – Ne vígy minket kísértésbe… – Olivia! – vezényel Asael. Nem hallom az Olivia nevű mozgását, de Anna hirtelen hosszan, fájdalmasan fölkiált. – Anyu! – rebegi Angela, miközben Anna kiáltása szaggatott zokogásba torkollik. Olyan erővel harapok az ajkamba, hogy a vér ízét érzem. Christian megfogja a karomat, úgy szorítja, hogy fáj. Ne! – figyelmeztet. Megidézem a dicsfényt – mondom –, és rájuk rontunk, mielőtt megö… 193
Érzem, hogy Christian lepergeti magában a lehetséges forgatókönyveket, de egyik sem alkalmas, egyik sem végződik mindannyiunk számára szerencsésen, ahogyan mi szeretnénk. Hiába – mondja. Túl gyorsak. Még ha a meglepetés bennünket segít, akkor is sokan vannak. Túl erősek. – De szabadíts meg a gonosztól – zihálja végül Anna. – Egy kicsit olyan, mint a repedt hanglemez, nem? Olivia, édeském… Anna ismét följajdul. – Állj! – kiáltja Angela. – Ne bántsák! – Mély lélegzetet vesz. – Elviszem magukat Webhez… a kisbabához. – Kiváló! – Asael szinte dorombol. – Angela, ne! – kérleli a lányt Anna erőtlenül, mintha már a beszéd is meghaladná az erejét. – Ígérjék meg, hogy gondoskodni fognak a fiamról, hogy nem esik baja – mondja Angela. – Erre szavamat adom – feleli Asael. – A haja szála sem fog meggörbülni. – Rendben. Akkor gyerünk! – mondja Angela. Christian lefelé kezd rángatni a lépcsőn. Asael azonban sóhajt. – Bárcsak hihetnék neked, drágaságom! – Hogyhogy? – kérdezte értetlenül Angela. – Eszed ágában sincs a fiadhoz vinni bennünket. Gondolni sem bírok arra, hogy az orrunknál fogva akarsz vezetni. – Dehogy, esküszöm, én… – Úgyis megkapom tőled, amit akarok – mondja majdhogynem vidáman Asael. – A végén. Néhány órácska a pokolban, és szerintem térképet rajzolsz nekem a gyermekhez. Na jó – vált keményebb hangra. – Olivia! Unom a játszadozást. – Várjon! – kéri kétségbeesetten Angela. – Mondtam, hogy el… Valakinek befogják a száját – fuldoklás, elfojtott köhögés hangjai hallatszanak. – Anyu! – sikoltja Angela, vergődik valaki keze között. – Anyukám! Anyu! – Istenem, segíts! – hörgi Anna, és a padlóra zuhan. Érzem a vére illatát. Istenem, segíts! 194
– Anyukám! – nyöszörgi Angela. – Neeee! Jeges hullámként zúdul rám a most történtek rettenete. Túl sokáig vártunk, halogattuk a cselekvést. Hagytuk, hogy ez bekövetkezhessen. Hagytuk, hogy megöljék Annát. – Gyerünk! – mondja Asael. Fürgén kifelé indulnak, csak másodperceink maradnak, hogy Christian levonszoljon a földszintre, mielőtt megláthatnának bennünket. Arra már nincs idő, hogy átjussunk az előtéren, ki az utcára. Ehelyett behúz a nézőtérre, vakon nyomulunk előre a sötétben. Néhány pillanatig remegve állok, a szemem alkalmazkodni próbál a környező feketeséghez, a gyomrom görcsbe rándul, ugyanakkor furcsa módon elkülönülve érzem magam a testemtől, mintha távolról figyelném saját alakomat. Mondjuk, látomásban. A látomásomban. Anna meghalt. Angelát a pokolba hurcolják. És semmit sem tehetünk. A csapat lejön a földszintre, Phen halad elöl, már amennyire a bársonyfüggöny kétujjnyi résén látom, azután Angela, akit két egyformán öltözött, sötét hajú lány fog közre. Az arcukat nem látom, de valamiért fiatalnak, nagyjából korombelinek, talán még nálam is fiatalabbnak tetszenek. Angela döbbent arca könnyektől csillog. Lesüti a szemét. Azután egy még sosem látott fickó ballag el előttem – gondolom, ő a Desmond nevű –, végül pedig egy fekete öltönyös férfi, aki annyira Samjeezára hasonlít, hogy messziről aligha tudnám megkülönböztetni őket. Fölemeli a kezét, mire az előtér közepén mindenki megáll. – Ti ketten itt maradtok takarítani – mondja. – Takarítani? – ismétli szinte siránkozva az egyik lány. – De apa… – Gyújtsatok föl mindent! – mondja a férfi. – De hát hogy jutunk majd vissza? – kérdezi a másik lány. – Csak ezzel törődjetek! – szól rá ingerülten a férfi. Desmond röhög, az egyik lány durván mellbe vágja. A fickó fölemeli az öklét, hogy megtorolja a dolgot, de Asael leállítja, atyáskodva a vállára teszi a kezét, azután Angelához fordul, és gyöngéden megfogja a nyakát. Elmosolyodik, a lány füléhez hajol. – Na gyermekem, most „adj föl minden reményt!”– suttogja. Eltűnnek. – Miért mindig mi kapjuk a legszarabb melót? – morog undorodva az első lány, bakancsos lábával a bársonykordon egyik sárgaréz tartóoszlopába rúg. A rézoszlop óriási csattanással borul a földre. 195
Most, hogy a piszkos munkának vége, azt hittem, Phen is köddé válik, de nem, ő marad. A mulató bejáratához lép, félrehúzza a függönyt, így mi még beljebb kényszerülünk a nézőtér félhomályában, még inkább az ülések közé kuporodunk. – „A világ csupa színpad – szavalja szórakozottan Phen, mintha magában beszélne –, és minden férfi és nő ott színész.” – Te meg miről dumálsz? – kérdezi tőle az egyik lány. A két lány hangja teljesen egyforma, mintha ikrek lennének, vagy ilyesmi, bár az egyikük egy csomó csillogó ezüst karperecet visel, s azok időnként összeakadnak, ahogy mozog. A zajokból ítélve épp feltörik a kasszát a büfépultnál, és kimarkolják az aprót. – Azt hiszem, apa veled már végzett – mondja a lány Phennek. – Visszabújhatsz a római vackodba. Vagy esetleg hazafuvaroznál minket? Megtennéd? Az édi lenne tőled. – „yA világ csupa színpad” – mormolja Phen, mintha nem is hallaná a lányt. „Színpad.” Megfordul, elengedi a függönyt, és ismét vaksötét borul ránk. – Na, lécci! – turbékolja a lány. – Nem bánod meg. Semmi válasz. A srác elkámforgott. – Genyó! – morgolódik Egyes Ikerdémonka. – Hol a legközelebbi vasútállomás? Fogadok, hogy ezer kilométerre ettől a hülye porfészektől. – De azt nem tagadhatod, hogy ez a Phen nagyon szexis – évődik vele Kettes Ikerdémonka. – Én szívesen a kedvében jártam volna. – Azért, mert jó a teste, belül még aggastyán – vág vissza Egyes Ikerdémonka. – Az igaz, kiment a fejemből – mondja Kettes Ikerdémonka, közben nyilvánvalóan csámcsog, valószínűleg a büféből nyúlt le valami édességet. – Nálad csak a fiatalabb pasik jönnek be. – Dugulj el! Na gyerünk, essünk túl rajta – mondja Egyes Ikerdémonka. Egy pillanatra csönd támad. A szívem szaporán dobol a fülemben. Azután megcsapja az orromat az első füstpászma. Helyben vagyunk. Tudom, hogyan fog lezajlani. Számtalanszor láttam már. De még így is, bármennyire betéve tudom az egészet, a valóra válás pillanatában abba a reménybe kapaszkodom, hogy most mégiscsak egyszerűen távoznak. Hallom a kijárat felé tartó zajongásukat, és arra gondolok, hogy ezúttal elmennek, és aztán kijuthatunk ebből a fekete lyukból. Én majd 196
fölszaladok az emeletre, még életben találom Annát, és meggyógyítom. Megkeressük Webet. Valahogy minden rendbe fog jönni. De ezután, ahogy mindig is, fölhangzik a vékony, elfojtott, riadt sírás. És már emlékszem. Web idebent van velünk. Valahol ebben a sötétségben. A hátam mögött érzem, hogy Christian megfeszül, akár egy spirálrugó. – Mi ez? – kérdezi az ikrek egyike. – Pszt! Maradj csöndben! Mintegy végszóra, hirtelen abbamarad a sírás. Nyomában fülsiketítő a csönd. Visszatartom a lélegzetemet. Azután szétválik a függöny, fénycsóvát küld végig a nézőtér közepén. – Valami van odabent. Gyújtsd meg a villanyt! A fal mellett csoszognak. – Nem találom azt a hülye kapcsolót. Az első lány nevet. – Ezt figyeld! A tűzgolyó átrepül a fejem fölött, és a bal oldali fal hátsó szélébe csapódik, amely azonnal lángra lobban. Elvakít a fény. Christian nem várja meg, hogy észrevegyenek bennünket. – Bukj le! – ordítja, dicsfénykardja fölragyog a kezében. Hasra vetem magam az ülések közti folyosón, ügyetlenül, mivel a padló lejt. Jól beverem az államat, azután lelapulok, míg Christian átugrik fölöttem, keményen lecsap a pengéjével az egyik ikerdémonka fekete tőrére. A bánatpenge elpattan, kettéválik, de mielőtt teljesen elenyészne, máris új terem a lány kezébe. A lány kitöréssel Christian lábára suhint, de Christian félreugrik. A másik lány sziszegve oldalról próbálkozik. – Ki vagy? – rugaszkodik előre, de Christian könnyedén hárítja a szúrást, szilánkokra zúzza a fegyvert. – Egy aggódó… polgár – feleli kitörések között. Engem egyelőre nem is látnak. Hátrafelé kúszom, amíg a hátam egy széknek nem ütközik. Nézem, ahogy Christian a második iker újabb szúrása elől tér ki, még soha nem láttam ilyen gyorsan mozogni. Hirtelen az első iker oldalához ugrik, megfordul, és nekilöki a lányt a másiknak. Azok tántorognak, de hamar magukra találnak, és előrenyomulnak. Az egyikük átszökken egy széksor, majd még egy fölött, Christian hátába próbál kerülni, ő azonban visszavonul, maga előtt tartja őket. Céltudatos, összehangolt, szakadatlan mozgásukkal kígyókra emlékeztetnek. 197
A tűz közben már átterjedt a színpad szélére, a nehéz függönyre, sűrű fekete füst tölti meg a helyiséget, gomolyog a mennyezet felé. A baba ismét rázendít, ezúttal erősebben, dühösebben. Az ikrek a hang irányába fordulnak. Christian a lányok és a sírás forrása közé lendül. Elképesztően bánik a karddal, forog és csapkod, szinte úgy tartja féken az ikreket, mintha táncolna, sokkal jobb, mint amilyennek gyakorlás közben valaha is láttam. Lélegzetelállító vadságot sugároz. De azt is látom, hogy kezd fáradni. Arra gondolok, hogy föl kell tápászkodnom. Nekem is kardot kell rántanom, hogy segítsek neki. Magam alá húzom a lábamat, és imbolyogva talpra állok. Ne! Vissza! – mondja az elmémben Christian. – Majd én föltartom őket. Te keresd meg a kisbabát! Webet. Megerőltetem az agyam, a feladatra összpontosítok. Meg kell találnom Webet. Fölbotorkálok a színpadra, majd hátra, az oldalsó pici öltözők egyikébe. Mindenütt textília, jelmezek, végekben heverő kelmék. Turkálok közöttük, de nem találok semmi határozottan csecsemőformájút. Próbálok a sírásra fülelni, de megint elhallgatott. – Web! – szólongatom a gyereket, pedig úgysem tud válaszolni. – Web, merre vagy? Átmegyek a színpad túloldalára, egy másik öltözőbe, de az üres. A tűz ezen az oldalon tombol, szó szerint a bőrömön érzem, ahogy fokozódik a hőség. Csattanást hallok a fejem fölött, az egyik színpadi reflektor lencséje a deszkákra zuhan, fölsikoltok. Itt hátul olyan rohadt sötét van, hogy az orromig sem látok. – Sírjál, Web, sírjál! – buzdítom a kicsit. Hallom, hogy Christian valahol fent, az előtérre vezető kijárat közelében fölordít fájdalmában. Tennem kell valamit. Bebotladozom a színpad közepére. Már se Christian kardjának ragyogó ívét, se az ikrek árnyalakjait nem látom. Az előteret teljesen elborították a lángok. Nem sok időm maradt, rövidesen elfogy a levegőm, nem látok majd semmit, nem tudom kiverekedni magam. De Web nélkül nem mehetek el innen. És ekkor eszembe jut a süllyesztő. Angela egyszer megmutatta nekünk, amikor eluntuk magunkat az Angyal Klubban. A színpad alatti tér, épp 198
csak akkora, hogy egy személy beleférjen, olyan jelenetekhez szánták, amikor valamelyik szereplőnek varázslatos módon el kell tűnnie. sllyszt Angela azt próbálta közölni velem, hová rejtette a babát. A szóban forgó helyre rohanok, fölrángatom a deszkákat, a sűrűsödő füstben köhögve benyúlok alájuk a sötét mélybe, és az ujjaim valami puhára, melegre, elevenre tapintanak. Plédbe bugyolált csomagot húzok ki. Web az. Nem fecsérlem az időt újraismerkedésre. Vállamhoz szorítom a baba testét, megfordulok, és egyenesen a hátsó ajtóhoz indulok, amely az épület mögötti közre nyílik. Christian! – gondolom. Nálam van a kisfiú. Kimegyek. De mielőtt háromlépésnyire jutnék, az ikrek állják el az utamat. Hátratántorodom. Ezek az öcsém barátnői. Legalábbis az egyikük az. – Lucy! – pislogok rá zavarodottan. – Clara Gardner! – feleli a csörömpölő karkötős, sötét szeme elkerekedik megdöbbenésében. – Mi a csuda. – Elmosolyodik. – Milyen véletlen, hogy épp itt botlok beléd, Clara. Engedd meg, hogy bemutassam a nővéremet, Oliviát – mondja olyasformán, mintha csak a golfklubban futottunk volna össze. Arra gondolok, hogy ez ölte meg Annát. Ez a lány most gyilkolta meg a barátnőm édesanyját. – El vagyok ragadtatva – mondja Olivia, habár nyilvánvalóan nincs elragadtatva. – Ide a babucit! – követeli. – Vége a játéknak. Hátrasandítok a nézőtérre. Hol lehet Christian? – Jaj, lerendeztük a haverodat, bár elég rendesen nyomta a harcot – veti oda hanyagul Lucy. – Na add ide a gyereket! Ha azonnal átadod, megígérem, hogy gyorsan öllek meg. Elszorul a torkom a gondolattól, hogy Christian valahol alattunk fekszik a sötétben, holtan vagy félholtan, lecsupaszított lélekkel. A mellemhez szorítom Webet. Most nagyon csöndes – az ám, túlságosan is csöndes –, de pillanatnyilag nem érek rá emiatt aggódni. – Ide a gyereket! – szól rám Lucy. A fejemet rázom. Sóhajt, mintha csakugyan elszúrtam volna a napját. 199
– Élvezettel foglak kibelezni – jelenik meg a kezében a fekete tőr. Valamiféle zümmögő neszt érzékelek a fegyverből, vibrálást, amely végigrezeg rajtam. A lány közelebb lép. – Tudod, egyszerűen imádom az öcsédet. – Elneveti magát. – Az eddigi legjobb fiúm. Olyan figyelmes. Olyan szexis. Rettenetes lesz, amikor megtudja, hogy a nővére meghalt. És milyen tragikus körülmények között – tűzben. Komoly dédelgetésre fog szorulni, hogy túltegye magát rajta. Ráeszmélek, hogy föl akar piszkálni, de egyáltalán nem érzek késztetést, hogy harcba szálljak vele. Nekem már nincs sok hátra. A szemem sarkából látom, hogy Olivia oldalról kezd közelíteni. A színpad szélére szorítanak. Még ha képes lennék megvívni velük, kettejükkel akkor sem bírnék el. Webbel a karomban semmiképpen. Előrenyomulnak, hogy megöljenek. Arra gondolok, hogy elő kell hívnom a dicsfényt. Nem tudom, hogy őket is ugyanúgy visszatartja-e, mint a fekete szárnyúakat, de meg kell próbálnom, mert nincs több dobásom. Behunyom a szememet. Igyekszem kiüríteni magamat. Összpontosítani. Minden más alkalommal, amikor hívtam, amikor igazán hívtam, megjelent nekem a fény – aznap az erdőben anyámmal, amikor Samjeeza ellen harcoltam; a szalagavató utáni autóbaleset éjszakáján; valahányszor tényleg szükségem volt rá, előkerült, mintha csak a szó szoros értelmében ragyogó pillanatra várt volna. Most azonban sehol nincs bennem dicsfény, vagy ha van, akkor sem érzem. Nem férek hozzá. Nem érzek mást, csak sötétséget. Mert ezt az ütközetet el fogom veszíteni. Christian már látta. Meg fogok halni. Nem – szólal meg az agyamban Christian hangja. – Nem, dehogy fogsz. Könnyek szöknek a szemembe. Nem haltál meg – állapítom meg ostobán. Légy szíves, csináld azt, amit mondok, és pontosan akkor, amikor mondom! Rendben? Rendben. A távolból szirénák hangját hallom. – Ide. A. Kölyköt! 200
Olivia már annyira megközelített, hogy könnyen ledöfhet. Fölemeli a tőrt. – Eredj. A. Pokolba! – felelem fogcsikorgatva. Talán mégiscsak maradt bennem némi tűz. Azonnal emeld Webet a fejed fölé! – kiáltja az elmémben Christian, és gondolkodás nélkül szót fogadok, fölemelem a babát, Christian pedig a zenekari árokból a színpadra ugrik, dicsfénykardja vakító fénypermetként halad át rajtam válltól csípőig. Érzem, hogy átmetszi a ruhámat, de amikor a bőrömhoz ér, csak melegít egy kicsit. – Ne! – kiált föl valaki. Visszaeresztem Webet a vállamhoz, és ekkor látom, hogy Lucy – a karpereces – egy-két méternyire áll, dühtől és hitetlenkedéstől eltorzult arccal sikoltozik megtépázott, állati kínjában. Olivia pedig holtan zuhan a lábamhoz. Christian dicsfénykardja majdnem félbevágta. – Megöllek! – sikítja Lucy, kidülledt, fájdalmas szemmel mered rám, öklébe szorítja fekete tőrét. De most már Christian is velem, mellettem van, a kezében kard, és a szirénázás egyre közeledik. Lucy a kijárat felé pillant. – Esküszöm, megöllek, Clara Gardner! – Egy könnycsepp gördül le az arcán, másodpercekig csüng az állán, majd lepottyan. – És gondom lesz rá, hogy előbb szenvedj – mondja, azután megfordul, fölrohan a széksorok között, áttör a füst-és lángfüggönyön, ki az utcára. Futtában hallom a zokogását. Nem nézek Oliviára. Nem bírok. Elfordulok, a torkomban fölkívánkozik az epe, ahogy ráeszmélek, hogy vér borít, átáztatta a blúzomat, összefröcskölte a vállamat és a karomat. Megszoktam, hogy biztonságosnak tekintsem ezt a helyet. Olyan helynek, ahol mindannyian beszélgethetünk és magunkban lehetünk. Varázslatos helynek. Most pedig leég körülöttünk. Eltűnik. Angela is eltűnt. Lassan tudatosodik bennem, hogy Christian zihálva áll előttem, a pólóját az oldalához szorítja. – Jól vagy? – kérdezi, és a vállamat szorongatja. – Nem okoztam fájdalmat? 201
– Nem – válaszolom mindkét kérdésre, azután észreveszem, hogy vérzik. – Téged megvágtak! – Túlélem – mondja. – Ugyanebben a pillanatban kiáltozást hallunk az előtérből. – Azonnal el kell tűnnünk innen. A hátsó kijárathoz sietünk, ki a mulató mögötti közbe. Hűvös levegő csap az arcomba, a tüdőmbe, újra tudok lélegezni. – Repülnünk kell – mondja Christian, és kiterjeszti a szárnyát, a fekete pettyek a sötétben is úgy kiütköznek fehér tollazatán, akár a papírra csepegtetett tus. A szívem annyira nehéz az átélt megrázkódtatástól és rettegéstől, az Annáért érzett szomorúságtól, az Angela iránti aggodalomtól, valamint Olivia halála miatt, hogy tudom, most lehetetlen repülnöm. A fejemet rázom Christiannek. – Nem bírok. Lenéz a földre, gyorsan átgondolja a helyzetet, majd komolyan bólint, és összecsukja a szárnyát. – Oké, megkerüljük az épületet, és a teherautómmal megyünk. Ez egyébként is jobb terv. Rendben? Bólintok. – Fogod a kicsit? – kérdezi Christian. Lepillantok Web kerek arcocskájára. Tágra nyílt borostyánszemmel néz föl rám. Angela szemével. Köhécsel. Jobban magamhoz szorítom. – Fogom! – felelem, azután futásnak eredünk, és szaladunk Jackson füstös utcáin át. Christian keze remeg, ahogy bedugja a slusszkulcsot a zárba. Azután összeszorítja a fogát, a teherautó dübörögve életre kel, és elindulunk. Egy darabig egyikünk sem szól egy szót sem, nincs más hang, csak a motor zaja. Szeretném figyelmeztetni Christiant, hogy túl gyorsan hajt, a legkevésbé sem hiányzik, hogy lemeszeljenek bennünket csurom véresen, a csecsemővel az első ülésen, de nincs hozzá szívem, hiszen minden tőle telhetőt megtesz. – Hová megyünk? – kérdezem, ahogy ráfordul a városból kivezető útra. – Nem tudom – feleli. – Az a lány, akit nem… – Egy pillanatra elhallgat, és felszínesen lélegzik, mintha hányingerrel küszködne. – 202
Valószínűleg erősítést fog hívni. Nem tudom, mennyi idejébe telik, hogy eljusson a pokolba és vissza. – Lucy – mormolom. Szúrós tekintettel néz rám. – Honnan tudod a nevét? – Jeffrey barátnője. Ha egyáltalán válhat az arca még megkövültebbé, akkor most. – És tudja, ki vagy? Tudja a nevedet? – Igen. – Akkor nem mehetünk haza – mondja, mintha ezzel elrendezné az ügyet. Legyűrök egy pánikhullámot. – Miért? Ahol lakunk, az megszentelt föld, a tiéd is meg az enyém is. Ott biztonságban vagyunk. Christian a fejét rázza. – Ez a megszentelős dolog csak a fekete szárnyúaknál játszik, a dodransokra nem hat. – Mély lélegzetet vesz. – El kell mennünk – jelenti ki megfontoltan, nyomatékosan, mert tudja, hogy ez föl fog zaklatni. – Vadászni fognak ránk. A kisbabát is meg akarják szerezni. Jó messzire kell mennünk innen. – De hát Angela… – Angela is azt kívánná, hogy helyezzük biztonságba Webet – mondja. Tudom, hogy igaza van, de valami véglegességet érzek ebben a percben, mintha a távozásunk, a város elhagyása azt jelentené, hogy soha többé nem térhetünk vissza. Örökké menekülni, örökösen rettegni fogunk. – Clara, légy szíves! – kérlel szelíden. Majd kiokoskodunk valamit. De egyelőre bízz bennem! Szeretnélek biztonságban tudni. Nagyot nyelek, és bólintok. Christian egy pillanatra megkönnyebbülten hajtja le a fejét, majd az ülése alá nyúl, és elhasznált autóatlaszt húz elő. Széthajtogatja az Egyesült Államok áttekintő térképét, és kiteregeti a műszerfalra. – Hunyd be a szemed, és bökj rá egy pontra! – szólít föl. – Oda fogunk menni. Összeszorítom a szemhéjamat, és a térképre teszem a mutatóujjamat. Vajon látom még valaha Tuckert?
203
Egész éjjel autózunk. Reggel egy pihenőnél félreállunk, megmosakszunk, azután Christian bemegy a hipermarketbe új ruhát, gyerekülést, babaápolási cikkeket vásárolni. Kinyitja a platón lévő ezüstszínű ládát, amelyből meglepetésemre akciófilmbe illő menekülőfelszerelés tárul elő: egy köteg irat, születési anyakönyvi kivonatok, hamis gépjármű-vezetői jogosítványok, ránézésre biztosítási okmányoknak tűnő papírok, és akkora halom készpénz, amekkorát még életemben nem láttam. – A nagybátyám – ad magyarázatot. – A jövőbe látott, nemcsak a sajátjába, hanem olykor másokéba is. Mindig azt mondta, hogy egyszer majd menekülnöm kell. A bácsikája kicsit túlspilázta a dolgokat. Ámbár ha jobban meggondolom, most épp világgá megyünk. Megpróbálok egy adag tápszert készíteni Webnek, de nem hajlandó meginni. Most, hogy kivilágosodott, jól megnéz magának, és sírva fakad. Keservesen sír, úgy látom, semmivel sem tudom megnyugtatni: nem az anyja vagyok. Gyakorlatilag érzem megfogalmazatlan kérdéseit. Hol a mamám? Hol a nagymamám? Mit csináltál velük? – Próbálj meg pihenni egy kicsit! – javasolja Christian, miután ismét nekivágunk az autópályának, és az egyenletes, finom rázódás végre ismét álomba ringatja Webet. Hogy pihenhetnék? Valahányszor behunyom a szememet, újra a lépcsőn találom magam, hallgatom, amint valaki meggyilkolja a barátnőm édesanyját. A sötétben várom, hogy engem is meggyilkoljanak. Nézem, ahogy valaki az orrom előtt hal meg. Hát most inkább a zsebembe nyúlok, előveszem a mobilomat, és Billyt hívom – már vagy tizedszer azóta, hogy elszöktünk Jacksonból. Nem veszi föl, ettől mindenféle rémképeket látok, Lucy mostanára valahogy visszajutott a pokolba, mozgósította az élőhalottak gonosz seregét, már a házamban is járt, engem keresett, és talán belebotlott a mit sem sejtő Billybe. Egyre úgy képzelem el, mint egy horrorfilm-jelenetet, amelyben Lucy az üzenetrögzítő előtt áll, és ördögien kacag, amikor meghallja, hogy figyelmeztetni próbálom Billyt. – Szia, Billy, itt Clara! – mondom a telefonba, a hangom elcsuklik a saját nevemnél. – Hívj vissza! Fontos. – Biztos jól van – mondja Christian, miután leteszem. – Billy tud vigyázni magára. Eszembe jut a vér. A zaj, amellyel Olivia teste elterült a színpadon. 204
– Semmi baj, Clara – dünnyögi Christian. – Biztonságban vagyunk. Elfordulok, kinézek az ablakon. Domb mellett haladunk el, gerincére szélerőműparkot telepítettek: a magasba nyúló szélmalmok fehér lapátkereke fáradhatatlanul forogva szeli a levegőt. A nap és a föld között úszó felhők árnyékot vetnek, mintha sötét teremtmények ólálkodnának idelenn. Vajon érezhetem-e valaha is újra biztonságban magamat? Christian jobbjával elengedi a volánt, megfogja a kezemet. Hüvelykujjával dörzsölgeti a kézfejemet, hogy megvigasztaljon, mint mindig. Hogy erőt öntsön belém. De nem érzek mást, csak gyöngeséget.
205
15 PAPÁS-MAMÁS Hogy hová sikerült mutatnom a térképen? A nebraskai Lincolnra. Amint odaérünk, szállodát keresünk. A recepcióspult mögül dundi, nyájas tekintetű, jó ötvenes asszony mosolyog ránk, mintha házaspár lennénk, és kihajol, hogy megkukkantsa Webet. – Jaj nekem, milyen picurka – álmélkodik. – Mennyi idős? – Kilencnapos – felelem hirtelen idegesen, és a nő arckifejezése egyértelműen elárulja: úgy gondolja, kilencnapos kisbabát még korai utaztatni, de semmi köze hozzá. – A nagyszülőkhöz jöttünk látogatóba – magyarázza Christian, átkarolja a derekamat, és úgy von magához, mintha nem bírná ki, hogy arasznyi távolságba kerüljek tőle. – A szálloda nem a legjobb megoldás, de nincs mit tenni, anyám nem nagyon találja meg a közös hangot a menyével. Könnyedén beleéli magát az odaadó férj és alváshiányban szenvedő apuka szerepébe. – Higgye el, megértem – mondja majdhogynem cinkosan együttérző arccal az asszony. – Tudunk adni gurulós kiságyat. Kérnek? 206
– Jaj, de jó, köszönöm szépen. Az életemet mentette meg! – feleli Christian, és esküszöm, a nő belepirul, amikor Christian rávillantja tízezer wattos mosolyát. Továbbra is fogja a derekamat, ahogy végigmegyünk a halion, de amíg a felvonóra várunk, újra elkomorul az arca. A fekhely mellé állított kiságyba tesszük Webet, és mindjárt vissza is alszik. Gondolom, a babák ebben a korban rengeteget alszanak. Fölhívom a tudakozót, megkérdezem a Mountain View-i pizzéria számát, reménykedem, hogy sikerül beszélnem Jeffrey-vel, bár fogalmam sincs, mit mondjak neki. Hogyan közöljük az öcsénkkel, hogy a csaja gyilkos fekete szárnyú dodrans, aki épp fölesküdött a megölésemre? – Nincs bent – mondja Jake, amikor Jeffrey felől érdeklődöm. – Szabadnapos. – Légy szíves, szólj neki, hogy hívjon vissza! – kérem, mire csak dörmög valamit, és leteszi. Nem tudom, mihez kezdhetnék még. Christian rábeszél, hogy én zuhanyozzak előbb. Állok a tűzforró vízsugár alatt, és szinte sebesre súrolom a bőrömet, hogy maradéktalanul eltávolítsam Olivia vérét. Ahogy a bepárásodott, úgy-ahogy letörölgetett tükör előtt kifésülöm a hajamat, a saját arcom mintha vádolna. Gyönge! Nem próbáltad megmenteni Annát, se megakadályozni, hogy elhurcolják Angelát. Meg sem próbáltad. Gyáva! Órákon át gyakoroltad a dicsfénykard forgatását, mert apád azt mondta, szükséged lesz rá, de amikor eljött a pillanat, kivonni sem tudtad. Majrés! Úgy szorongatom a fésűt, hogy elfehérednek az ujjaim. Többé nem is nézek a szemembe, amíg nincs kész a hajam. Amikor kinyitom az ajtót, Christian törökülésben ül a keskeny franciaágyon, a falon függő festményt bámulja, a képen egy hosszú lábú, piros sávos fejű, nagy fehér madár szétterjeszti a szárnyát, lábujjai a vizet súrolják, bár nem tudom eldönteni, hogy éppen fel- vagy leszáll. Kudarc – jut eszembe, hogy a Kombinéban még a szárnyam kibontására is képtelennek bizonyultam. Még olyan egyszerű dologra is, mint a repülés. Kudarcot vallottam. Christian rám néz. Megköszörülöm a torkomat, és intek, hogy most már övé a fürdőszoba. Biccent, föláll, elmegy mellettem, mozdulatai 207
merevek, szaggatottak, mintha az izmain most bosszulná meg magát a pokoli igénybevétel, amelynek az elmúlt huszonnégy órában tette ki őket. Leülök az ágyra, hallgatom a zuhany csobogását, Web szuszogását, az éjjeliszekrényen ketyegő órát, a saját gyomrom korgását. Körülbelül öt perc elteltével a víz hirtelen elzáródik, a zuhanyfüggöny félrerántódik, sietős, sőt, futó léptek csattognak a fürdőszoba padlóján, azután fölcsapódik a vécé fedele, és Christian hány. Talpra ugrom, az ajtóhoz megyek, de nem merem kinyitni. Christiannek nem hiányzik, hogy így lássam. Az ajtókeret simára mázolt fájára támasztom a tenyeremet, és behunyom a szememet, miközben hallom, hogy ismét öklendezik, majd nyög. Halkan kopogok. Jól vagyok – mondja, de nincs jól. Még sosem éreztem rajta ennyire a rosszullétet. Bemegyek – mondom. Várj egy percet! Lehúzza a vécét. Pontosan hatvan másodperc múlva, amikor belépek, derekára tekert törölközőben áll a mosdónál, a fogát mossa. A pultra rakott tálcáról kicsomagol egy poharat, vizet tölt bele, kortyol, öblöget, köp. A tükörben találkozik a tekintetünk, és látom, hogy szégyelli magát. Ő is úgy érzi, kudarcot vallott. Lesütöm a szemem, önkéntelenül végignézek a testén, és most veszem észre a cikcakkos sebet az oldalán. – Nem olyan csúnya, amilyennek tűnik – mondja, amikor hallhatóan meghökkenek. – De zuhanyozás előtt valószínűleg el kellett volna látni, mert most újra kinyílt. Bármit beszél is, ez bizony csúnya, mély, arasznyi vágás a bal oldali bordáitól a csípőjéig, a szélein fekete, mintha a bánattőr megperzselte volna sebzés közben. – Ezzel kórházba kell mennünk – mondom. A fejét rázza. – És mégis mit mondjunk? Hogy megtámadott egy ördögi ikerpár, és bánatból alkotott késsel megvágtak? – Fölszisszen, amint kissé előredöntöm a pult fölé, hogy jobban szemügyre vehessem. – Majd begyógyul. Már össze kellett volna forrnia. Ennél gyorsabban szoktam gyógyulni. 208
– Ez nem szokványos vágás – nézek föl rá. – Megpróbálhatom rendbe hozni? – Tulajdonképpen reméltem, hogy megpróbálod. A pult szélére ültetem, és eléállok. A szám kiszárad a hirtelen rám tört idegességtől, megnedvesítem az ajkamat, és koncentrálni próbálok. Összpontosítani. Levetkőzni mindent, minden gondolatot, érzelmet, a néma vádakat, és leásni lényem legmélyére. Megfeledkezni a történtekről. Mindarról, amiben kudarcot vallottam. Csak létezni. Előidézni a dicsfényt. Néhány perc múltán bocsánatkérően pillantok föl Christianre, homlokom izzadságtól fénylik. A vállamra teszi a kezét, hogy segítsen, hozzáadja erejét az enyémhez, és újra megpróbálkozom a fény előhívásával. Ismét hiába. Web fölébred, és olyan sivalkodásba kezd, mintha valaki megbökdöste volna. – Ne haragudj! – mondom Christiannek. – Majd megint menni fog – feleli. Bárcsak én is ilyen biztos lennék ebben! – Nem hagyhatjuk így a sebedet. Szakszerűen el kell látni. Ismét a fejét rázza. – Ha dicsfénnyel nem tudtad megreparálni, hagyományos módon kell csinálnunk. Nyilván találunk itt valahol varrókészletet. Most engem kerülget a rosszullét. – Azt már nem! Orvoshoz kell menned. – Úgyis orvos akarsz lenni, Clara – mondja. – Kezdj hozzá most! Miután átesünk a nehezén, Christian mély álomba zuhan, részben a miniüveg szállodai whiskey-nek köszönhetően, amelyet a varrás megkezdése előtt hajtott föl. Óhatatlanul úgy érzem, hogy vége a világnak, ez most csak az első felvonása valami közelgő borzalomnak, és odakuporodom Christian mellé. Nézem, ahogy Web alszik a kiságyban. Megijeszt, hogy mintha nehezen, egyenetlenül lélegezne. Hasra fekszem, a lábam lelógatom a matrac szélén, figyelem, ahogy pici mellkasa emelkedik és süllyed, attól 209
félek, hogy egyszer csak mozdulatlanná válik, de nem. Tovább lélegzik, és rövidesen elalszom a kimerültségtől. A mobiltelefonom csengésére ébredek. Egy pillanatig teljesen zavart vagyok. Hol vagyok? Mit keresek itt? Mi történt? Web fölsír, Christian motyog valamit, és kiugrik az ágyból, felnyög, az oldalához kap, mintha elfelejtkezett volna a sebéről, de odabotorkál Webhez, hogy fölvegye. Megkeresem a telefont. Billy hív. – Jaj, Billy, úgy aggódtam. Nincs semmi bajod? – Nekem? – hördül fel. – Mi történt veled? Elmesélem neki. Miután a végére érek, még másodpercekig hallgat. – Zűrös a helyzet, gyerekem – szólal meg végül. – A hírekben egyfolytában a Kombinéval foglalkoznak. A tudósítások szerint Anna és Angela Zerbino meghaltak, gyújtogatás áldozatául estek. – Várj! – szakítom félbe. – Azt hiszik, Angela meghalt? De azután megértem. A tűzoltók két holttestet találhattak a Kombinéban: Annáét és Oliviáét, Olivia pedig magasságra is, alkatra is majdnem megegyezett Angelával. Testvérek voltak, ha Asaelnek hinni lehet, és úgy gondolom, lehet. A hatóságok teljesen logikus feltételezésből indultak ki. Kíváncsi vagyok, mikor jönnek rá a tévedésükre. – Ezenkívül a gyülekezetben arról számolnak be, hogy különféle gyanús külsejű alakokat, illetéktelenül szaglászó idegeneket láttak ólálkodni Jacksonban és környékén. Corbett még a ház körül is észrevett párat settenkedni. Nyilvánvalóan téged kerestek. Hol vagy? – Nebraskában. – Uramatyám! – Nem tudtuk, hová menjünk, úgyhogy találomra választottuk – mentegetőzöm. Az igaz, hogy nem okvetlenül a világ legelőkelőbb helye, de itt senkinek sem jutna eszébe keresni bennünket. – És jól vagytok? – kérdezi Billy. – Egyikőtöknek sem esett baja? Christianre nézek. Az ablaknál áll, a mellkasához fogja Webet, és halkan duruzsol neki. Megfordul, találkozik a tekintetünk. – Élünk – válaszolom. – Azt hiszem, a körülményekhez képest ez is valami. – Na jó, idehallgass – mondja Billy. – Néhány napig maradjatok veszteg. Válságtanácskozásra hívom össze a gyülekezetet, és meglátjuk, ki tudunk-e rukkolni valami akciótervvel. Azután telefonálok. Rendben? 210
– Persze. Ha veszteg kell maradni, az menni fog. – Helyesen tettétek, hogy eltűntetek innen – mondja. – Most pedig nagyon vigyázzatok. Ne telefonáljatok senki másnak! Komolyan. Senkinek. Ne barátkozzatok senkivel! Sokkal jobban érzem magam abban a tudatban, hogy rajtam kívül senki nem is sejti, hová mentetek. Amint kész az akcióterv, fölhívlak. Akcióterv. Ez olyan jól hangzik, hogy menten elsírom magam. – Vigyázzatok a picire, gyerekem! – mondja Billy. – És vigyázzatok magatokra! Mélyet sóhajt, majd hozzáteszi: –Az az ember néha szörnyen fölbosszantott. – Kicsoda? – kérdezem. – Walter. Előre megmondta, hogy ez fog történnni. Dühítő, hogy mindig neki lett igaza. Néhány napig meglapulunk. Átköltözünk egy kellemesebb szállodába, ahol saját étkezőkonyhánk, nappalink és két hálószobánk van, úgyhogy becsukhatjuk az ajtót, és tévézhetünk, amíg Web alszik. Nagyjából kialakul a napirendünk: Web fölébred, fölsír. Kő, papír, ollót játszunk, hogy eldöntsük, ki tegye tisztába. Megkíséreljük rávenni, hogy elfogadjon egy adag bébitápszert. Különféle márkákkal és különböző formájú cumisüvegekkel próbálkozunk, de a kisfiú prüszköl, köpköd, és általában véve láthatólag ki van akadva attól, hogy Angela sehol sincs, végül aztán megiszik körülbelül ötvengrammnyi cuccot. Aggódunk, hogy ez kevés. Etetés után bukik. Megint sír. Letörölgetjük, átöltöztetjük. Ringatjuk, csacsogunk neki, énekelünk, fölhangosítjuk a tévét háttérzajnak, föl-alá liftezünk, nagyokat kocsikázunk vele a teherautón, rázogatjuk, csitítgatjuk, rimánkodunk neki, de ő csak sír órákon át, rendszerint késő éjjel. A többi szállóvendég nyilván imád bennünket. Egyszer csak újra elalszik. Akkor lábujjhegyen járkálunk, megmosakszunk, fogat mosunk, befaljuk a maradékot, amit a hűtőben találunk – kívülről fújjuk a környékbeli összes étterem elvitelre kínált étlapját, ami Nebraskában leginkább marhasültet vagy marhasültet jelent. Átkötözöm Christian sebét, amely nem hajlandó gyógyulni. Próbálom előhívni a dicsfényt. Hiába. Mindenféléről beszélgetünk, csak arról nem, ami azon az estén a Kombinéban történt, bár mindketten tudjuk, hogy más sem jár az eszünkben. Zombik módjára ülünk a kanapén, válogatás 211
nélkül nézzük a csatornákat. Azután Web hamar, mindig nagyon-nagyon hamar fölébred, és kezdődik elölről az egész. Lassanként megértem, mitől volt olyan ideges Angela. De azért akadnak kellemes pillanatok is. Történnek muris dolgok, például Web egyszer pelenkacsere közben lepisili Christian pólóját, egyenesen a Coldplay embléma közepén, Christian meg halálnyugisan bólint, és azt kérdezi: „Szóval neked nem jön be a zenéjük, Web?” Ezen addig nevetünk, amíg szúrni nem kezd az oldalunk, és a nevetés jólesik. Enyhíti a feszültséget. A negyedik este a kanapén ülünk, miután egy órán át járkáltam föl-alá Webbel, aki a fülembe óbégatott, Christian az ölébe veszi a lábamat, és masszírozni kezdni. Vissza kell fojtanom a nevetést, ugyanis csiklandós vagyok, majd nyögdécselek, mert nagyon jó érzés. Jó, hogy így együtt vagyunk ebben, hogy társak vagyunk, és valahogy át fogjuk vészelni. – Azt hiszem, megsüketültem – mondom, ez az állandó beszólásunk, minden alkalommal elsütjük, amikor Web váratlanul abbahagyja a sírást, és elalszik. – Billy mit is mondott, mikor fog telefonálni? – replikázik Christian egy másik gyakran elhangzó poénnal, és röhögcsélünk. De valami kényelmetlenül mocorog bennem, mert olyan ez az egész, mintha színpadi álarcot viselnénk, mások életét adnánk elő mások gyerekével, papás-mamást játszanánk. Christian ujjai megpihennek a bokámon. Fölsóhajt. – Kipurcantam. – Fölkel, a hálószobához megy, amelyikben Web alszik. – Enyém az első műszak. Jó éjszakát, Clara! – Jó éjszakát! Bemegy a szobába, és becsukja az ajtót. Egy ideig váltogatom a csatornákat, de semmi jót sem adnak. Kikapcsolom a tévét. Nincs késő, még csak kilenc óra, de megmosom az arcom, és pizsamába bújok. Még egyszer utoljára megnézem Webet, azután lefekszem. Tuckerről álmodom. A Jacksoni-tavon, a csónakja fenekére terített pléden kinyújtózva, egymás karjába gabalyodva sütkérezünk. Ahogy annak idején. A legteljesebb békességben, behunyt szemmel fekszem, majdnem alszom, de csak majdnem. Az arcom Tucker vállához simul, belélegzem az illatát. A nyakamnál nőtt rövid, finom szálú tincsekkel játszik – a babahajammal, 212
ahogy ő hívja. Másik keze fölvándorol a csípőmről a hónom alatti érzékeny pontra. – Ne merészelj csikizni! – figyelmeztetem mosolyogva, a bőréhez bújva. Nevet, mintha provokálnám, végighúzza az ujjait a karom hátoldalán, könnyed cirógatása minden porcikámat megbizsergeti. Játékosan a vállába harapok, ez újabb nevetésre ingerli. Fölemelem a fejemet, melegen csillogó kék szemébe nézek. Mindketten megpróbálunk komoly képet vágni, de egyikünknek sem sikerül. – Azt hiszem, itt kéne maradnunk, Répafej – mondja. – Örökre. – Ez jól hangzik – mormolom, és megcsókolom. – Teljesen egyetértek. Árnyék suhan át rajtunk. Fölnézünk. Egy madár libeg el fölöttünk, hatalmas varjú, nagyobb egy sasnál, még soha nem láttam ekkora madarat. Messze fölöttünk lassan körbefordul, sötét folt a kék égbolton. Tucker aggódó tekintettel fordul felém. – Ugye csak madár? Nem válaszolok. Rettegés dermeszti meg az ereimben a vért, ahogy újabb madár csatlakozik az elsőhöz, kanyarog-kering fölöttünk a levegőben. Azután még egy jön, és még egy, amíg már követni sem tudom a számukat. Mintha lehűlt volna az idő, és befagyás fenyegetné alattunk a tavat. Magamon érzem a madarak tekintetét, ahogy egyre szűkülő körökben keringenek. – Clara? – szólongat Tucker, és a lehelete párafelhőt alkot. Fölnézek, zakatol a szívem. Azok ott csak az alkalmas pillanatra várnak, hogy lecsapjanak ránk, éles csőrükkel és karmukkal szétszaggassanak, darabokra tépjenek. Várnak. Ahogy a keselyűk szoktak a kimúlt vagy utolsókat rúgó állatok fölött. Így néznek most ránk. – Hát persze – von vállat Tucker. – Mindig is tudtuk, hogy ez túl szép ahhoz, hogy sokáig igaz legyen. Másnap reggel mosogatunk Christiannel. Egymás mellett állunk a mosogatónál, én mosogatok, ő törölget, azután teljesen váratlanul megszólal: – Mondani szeretnék valamit. – Rendben – felelem óvatosan. 213
Egy pillanatra kimegy a helyiségből, és egy fekete-fehér borítós jegyzetfüzettel tér vissza. Angela naplójával. – Visszamentél – állapítom meg döbbenten. Bólint. . – Múlt éjjel. Visszarepültem a Kombinéhoz. Angela szobája nem égett ki, ezt ott találtam egy kofferban. – Miért mentél oda? – kapkodok levegő után. – Ez veszélyes! Billy azt mondta, fekete szárnyúak szimatolnak ott. Előfordulhatott volna, hogy… Elfogják. Megölik. A pokolba viszik. És soha nem tudtam volna meg, mi történt vele. – Ne haragudj! – mondja. – Nem akartam, hogy a naplója rossz kezekbe kerüljön. Elvégre ki tudja, miket írt ebbe rólunk? Vagy a gyülekezetről. És egyszerűen szerettem volna… tenni valamit. Rengeteg kérdésem van. Úgy gondoltam, talán ebben választ találunk némelyikre. Egész éjjel fennmaradtam, ezt olvastam. – Na és megtaláltad, amit kerestél? – kérdezem halkan, nem tudom eldönteni, hogy dühös legyek rá, amiért ilyen kockázatot vállalt, vagy megkönnyebbüljek, amiért sértetlenül tért vissza. Lebiggyeszti az ajkát. – Rengeteg az olvasnivaló. Kutatások. Költemények. Részletes beszámoló Web összes piszkos pelenkájáról. Lista azokról a dalokról, amiket Anna énekelt, hogy a kicsi elaludjon. És Angela gondolatai, véleménye mindenféléről. Fáradt volt, dühös és ijedt, de jót akart Webnek. Terveket szövögetett. És most nem valósíthatja meg azokat – gondolom. Pontosan nem tudom, hová vitték Angelát, pontosan nem, de a pokolról tudok valamicskét. Hideg és színtelen. Sivár. Csupa kétségbeesés. Szorító érzés támad a mellemben, elképzelem Angelát azon a helyen, a reménytelenséget a szívében. A fájdalmat. – És találtam egy utolsó bejegyzést, amit kapkodva firkantott le – mondja Christian. – Aznap este SMS-t kapott Phentől. A srác figyelmeztette, hogy jönnek a fekete szárnyúak. Angelának csak egy perce maradt, hogy elrejtse Webet, de azt a percet Phen biztosította neki. Ezzel azt akarja mondani, hogy Phen nem mindenestül rossz. De valahogy ettől sem sokkal jobb a véleményem. Hiszen eleve Phen sodorta Angelát ebbe a rumliba. 214
– Na mindegy – fejezi be Christian. – Csak el akartam mondani neked. Átnyújtja a naplót, felajánlja, de nem fogadom el. Nem tudom, hogyan viszonyuljak Angela naplójának olvasgatásához most, hogy ő eltűnt. Ezek az ő magánügyei. – Az éjjeliszekrényre teszem – mondja Christian. – Ha esetleg el akarod olvasni. – Kösz, nem – felelem, bár kíváncsi vagyok. Folytatjuk a mosogatást, elnémulunk, ki-ki a maga gondolataiba merül. Christian a naplóra gondol, valamire, amit nyilván Angela írt, valamire Webről és a családról. – Eszedbe szokott jutni az a temetői nap? – kérdezi egy idő múltán. Úgy érti, gondolok-e valaha a csókunkra. Gondolok-e valaha kettőnkre. Azt hiszem, nem bírom elviselni ezt a beszélgetést. Most nem. – Te vagy a gondolatolvasó, te mondd meg! – próbálkozom harmatgyönge humorral. Az igazság azonban az, hogy igen, gondolok rá. Amikor együtt sétálunk, és magától értetődően fogja meg a kezemet. Amikor rám néz a vacsoraasztal fölött, nevet egy poénomon, és zöld-arany szeme csupa csillogás. Amikor a fürdőszobából jövet elhalad mellettem, a haja nedves a zuhanyozástól, az atlétája nedvesen tapad rá, borotvazseléjének illata megcsapja az orromat. Arra gondolok, milyen könnyen el tudnám fogadni ezt az életet. Azt, hogy vele legyek. Arra gondolok, milyen lenne este ugyanabba a szobába bemenni. Igen, gondolok rá. Még ha ettől rossz embernek érzem is magamat, mert nem ő az egyetlen srác, akire így gondolok. – Tiszta – állapítja meg, és gyöngéden kiveszi a kezemből az edényt, amit vadul sikálok. – Én gondolok rá – mondja azután. Nem száll le a témáról. – Szerinted teljesen magadtól is megtetted volna? – kérdezem. Nagy szemeket mereszt, meglepte a kérdésem. – Magamtól? – A csókunk szerepelt a látomásodban, tehát tudtad, hogy sor kerül rá. Amikor ott akartalak hagyni, azt mondtad: „Most nem fogsz elmenni.” Mert tudtad, hogy maradok. Tudtad, hogy meg fogsz csókolni, és engedni fogom. 215
Valami kaparja a torkát. Lehorgasztja a fejét, egy hajfürt a szemébe hull, és úgy bámul a mosogatóba, mintha a habos vízben valami titokzatos választ találhatna. – Igen, látomásban csókoltalak meg – mondja végül. – De nem úgy alakult, ahogy előzőleg hittem. – Ezt hogy érted? – Azt hittem… Érzem a csalódottságát, zavarát, sértett büszkeségét. – Azt hitted, ha csókolózunk, együtt leszünk – mondom ki helyette. – Igen. Azt hittem, együtt leszünk. – Vállat von. – Úgy látszik, még nem jött el az én időm. Vár. Még mindig vár. Mindent föladott értem. Az egész életét. A jövőjét. Mindent, mert engem biztonságban akar tudni. Mert a szíve mélyén azt hiszi, hogy ő a rendeltetésem, én pedig az övé. – Mellesleg magamtól tettem. – A hűtőszekrényajtó fogantyújára akasztja a konyharuhát, azután közelebb lép hozzám. – Meg akartalak csókolni – suttogja. – Magamtól akartalak. Nem azért, mert valami látomásban megjelentél. Hanem miattad. Amiatt, amit érzek. Szavai egy pillanatig a levegőben rezegnek, azután közelebb hajol, keze fejével megsimogatja az arcomat, és gyöngéden, minden nyomás nélkül megcsókol. Hosszasan az ajkamon tartja az ajkát, finoman megdörzsölgeti. Fölforrósodik közöttünk a levegő. Lelassul az idő. Látom a jövőt, amelyet elképzel: mindig együtt, mindig egymásért. Társak vagyunk. Jó barátok. Szeretjük egymást. Együtt járjuk a világot. Közösen építjük az életünket percről percre, óráról órára, napról napra. A sajátunkként neveljük föl Webet, és ha baj köszön ránk, szembenézünk vele. Együtt. Összetartozunk. Elhúzódik. Szeme az enyémet fürkészi, az aranypettyek szinte szikráznak, némán kérdeznek. – Én… – kezdem, de fogalmam sincs, hogyan válaszoljak. Szeretnék igent mondani, de valami megakadályoz benne. Cseng a mobilom. Christian sóhajt. – Vedd föl! – mondja. – Tessék, vedd föl! Fölveszem. – Na, gyerekem, ideje visszajönni – közli Billy, még köszönéssel sem bajlódik. – Péntek estére a réten tudtok lenni? 216
Christianre nézek. Menjünk vissza Wyomingba? Itt biztonságos, mert senki sem tudja, hol keressen bennünket. Itt Web is biztonságban van. Maradhatnánk. – Persze, simán – felelem a kelleténél könnyedébben. – Ugyan mit veszíthetünk? Nagyon is sokat – gondolom azután. Még mindig nagyon sok a veszítenivalónk.
217
16 CLARA LUX IN OBSCURO Amennyire meg tudom állapítani, pénteken este a gyülekezet minden egyes tagja ott ül a tűz körül, mire megérkezünk a rétre, és amikor belépünk a körbe – én Webbel a karomban –, mindenki elnémul. Még sosem láttam ennyi aggódó arcot. – Nos – szólal meg kis idő múltán Stephen. A jelek szerint ma este ő a szertartásmester. – Foglaljatok helyet! Mit mondjak, remek. Semmi csevely, semmi de jó, hogy egy darabban látunk – rögtön rátérünk a kihallgatásra. A többiek odébb húzódnak, hogy helyet szorítsanak nekünk a kör első sorában, és letelepszünk a fűbe. Jobban bebugyolálom Webet a takaróba, mintha az megvédhetné a rászegeződő kíváncsi tekintetektől. Egyik kezecskéjét a tűz felé nyújtja, aranyszemében tükröződik a lángok fénye. – Mielőtt megvitatjuk ezt az ügyet – mondja előrelépve Corbett Phibbs –, szeretnénk a saját szavaitokkal hallani, mi történt. Hogy mindannyian biztosan megértsük. Christianre hagyom a mesélést. Némi erőfeszítéssel szenvtelenre fegyelmezem az arcomat, miközben hallgatom, hogy szépítés nélkül 218
fölidézi az eseményeket, ahogy idejövet a kocsiban megbeszéltük, anélkül, hogy túlságosan belemerülne a zord részletekbe. Egyszerűen adja elő: Fölbukkantunk. Asael el akarta venni Angela kisbabáját. Utasította az egyik segédjét, hogy ölje meg Anna Zerbinót, azután Angelát magával hurcolva távozott, a többiekre bízta a mulató felgyújtását. Megtaláltuk Webet ott, ahová Angela rejtette, kiverekedtük magunkat a Kombinéból, és elmenekültünk. Ezek a lecsupaszított tények. Ezután a gyülekezet kérdésekkel bombáz bennünket, amelyekre Christian nem tudja, hogyan válaszoljon: „Honnan tudott Asael a babáról?” és „Honnan tudta Angela a fekete szárnyúak megjelenése előtt, hogy el kell rejtenie a kisbabát?” és végül „Hogyan küzdöttétek le őket?” – Dicsfénykarddal – feleli Christian, mire testületileg hátrahőkölnek. Gyanítom, hogy a dicsfénykardforgatás nem közismereti tárgy a körükben. – A bácsikám tanított. Ez az első a ma esti elmondásra tervezett hazugságaink közül. Tök gáz, hogy nem teljesen őszintén viselkedünk a gyülekezettel, de ha a szüleink egyáltalán belénk oltottak valamit, hát akkor azt, hogy soha ne áruljuk el dodrans mivoltunkat. Soha senkinek. Még azt sem szeretnénk fölfedni, hogy tudunk a dodransok létezéséről. Erre való tekintettel kérte Corbett, hogy így tálaljuk a sztorinkat, ezáltal a számunkra alkalmas módon vezethetjük az elbeszélés fonalát, anélkül, hogy akár magunkat, akár Webet elárulnánk. Csak Corbett és Billy ismerik az igazságot. – Tehát a Kombinéban holtan talált lány nem Angela – állapítja meg valaki. Azonosítom a hang forrását: Julia az. Akinek tavaly minden gyűlésen különvéleménye volt. Nem a kedvencem a társaságból. – Nem. Angelát Asael vitte magával – válaszolja Christian. – Miért? Mit akarhat tőle? – kérdezi Stephen. – A lánya – mondja Christian. – Asael legalábbis ezt állította. Talán szeretné szemmel tartani. Egy pillanatra összeszorul a torkom. Asael kezdettől fogva eszközül használta Phent, hogy szemmel tarthassa Angelát. Bármit érzett a barátnőm egész idő alatt a srác iránt, bármit vélt tudni róla, az mind hazugság volt. Phen parancsokat teljesített. Úgy tűnik, nem örömmel tette, de ez mit sem változtat a tényen, hogy Angela csak feladatot jelentett neki. Ha azt hittem, Stephen eddig komoly képet vágott, akkor most világvégéhez illően komoly arcot ölt. – Értem – mondja. – És Angela gyermekének ki az apja? 219
– Valami srác a suliból – válaszolom gyorsan. Kettes számú. – Valami srác? – ráncolja a homlokát Stephen. – Pierce-nek hívják. A koleszunkban lakik. De mindegy, ki az apa – mondom a szokottnál emeltebb hangon. – Meg kell keresnünk Angelát. Vissza kell hoznunk. Webnek szüksége van rá. Szóval nagyon remélem, hogy fantasztikus tervet sikerült kiötölni. Néma csönd. Egy pillanatig még Corbett is kínosan feszeng. – Persze, van tervünk – mondja óvatosan –, de a babára vonatkozik, nem Angelára. – Hogyhogy? Hogy vonatkozhat a babára Angela nélkül? – szorítom jobban magamhoz Webet. – Úgy gondoljuk, talán az lenne a legjobb, ha Billynek adnátok a babát. Vállalta, hogy gondozza, gyámolítja a kicsit, vigyáz rá, ameddig csak kell. Amíg további fejlemények nem adódnak. – További fejlemények? – kiáltok föl. – Ez meg mit jelent? – Higgadj le, Clara! – morogja Christian. – Megtesznek minden tőlük telhetőt. – Mi az, senkit sem érdekel, hogy Angela közülünk való? – firtatom. – Elrabolták. Meg sem próbáljuk visszahozni? – Nem arról van szó, hogy nem érdekel bennünket – mondj a Billy. Mostanáig hallgatott, a tűz túloldalán ül, bottal megpiszkálja a parazsat. – Nincs hatalmunk, hogy megmentsük. Annak alapján, amit elmondtatok – a tűz mögül a szemembe néz, tekintete jelzi, hogy úgy érti: amit nekem elmondtatok –, úgy tűnik, a pokolba vitték. Ezt eddig is tudtam. A pokolba vitték, és semmit sem tettem, hogy ezt megakadályozzam. Megköszörülöm a torkomat. – Jó, akkor onnan kell kihoznunk. – Nem juthatunk be a pokolba – rázza szomorúan a fejét Corbett. – És még ha képesek lennénk a dimenziók között lépkedni, akkor is lehetetlen megtalálnunk őt. A pokol éppolyan hatalmas, mint a föld, illetve úgy hisszük. Reménytelen meglelni Angelát, ha nincs valamiféle kalauz, valami elképzelés, merre menjünk. – Kalauz. Mondjuk, angyal? – kérdezem. Corbett a szakállát vakargatja. – Egy igazi, telivér angyal megfelelne. De olyat itt egyikünk sem ismer. 220
Eszembe jut, hogy apu segíthetne, de azt mondta, egy darabig nem látjuk. Azt mondta, nem segíthet, magunknak kell boldogulnunk. Így most más megoldást kell kifundálnunk. – Szerintünk nagyon bátran viselkedtetek, sok mindennel néztetek szembe – mondja Billy, miközben görcsösen agyalok a most elhangzottakon, a gyülekezet pedig egyetértőleg morajlik. Azért ajánlkoztam Web befogadására, mert úgy véltem, levehetnék némi terhet a vádatokról. – De mi ezután mihez kezdjünk? Ha átadjuk Webet, hová menjünk? – kérdezi Christian. Billy bólogat, mint aki már várta a kérdést. – Ezzel kapcsolatban nem teljes az egyetértés, de a többség amondó, hogy továbbra is rejtőzködjetek. Eljuttathatunk benneteket valami más tájékra, az egyik testvérgyülekezetünkhöz – sóhajtja, mintha végtelenül lehangolná az ötlet. Minden reményem a rettenet ólomgombócává változik a gyomromban. – Szóval nem térhetünk vissza. A régi életünkhöz. Soha többé. Billy együttérzően mosolyog. – Nem dönthetünk helyettetek, de valóban ezt akartam mondani. A közvélekedés szerint nem biztonságos visszamennetek Kaliforniába. Szóval ennyi volt. Fuccs a Stanfordnak. Fuccs az orvosi álmaimnak. Fuccs a normális életnek. Azt várják tőlünk, hogy kezdjünk mindent elölről. – Szerintem a babának nálunk kellene maradnia – mondja Christian. – Egész jól elbírunk vele. – De a fekete szárnyúak nem egy párt fognak keresni egy csecsemővel? – kérdezi a körből Julia. Fogd már be, Julia! – Nem érdekel – feleli harciasan Christian. – Web nálunk marad. Mert Christian már családnak tart bennünket. Mert felelősséggel tartozunk a piciért. Mert ez a legkevesebb, amit megtehetünk Angeláért.
Ezután nem sok mondanivaló marad, a gyűlést berekesztik. Billyvel és Christiannel átvágunk a magas fűben a csapás felé, amely visszavezet a teherautóhoz, Web a gyülekezet egyik tagjától kapott kenguruban Christian 221
mellkasához bújik. Idefent évszaktól függetlenül mindig tombol a nyár, és egy pillanatig megpróbálom élvezni a balzsamos levegőt, a fű, a friss víz és a nyári mezei virágok illatát. A felhőtlen égbolton ragyogó csillagokat. A szó szoros értelmében vonszolom a lábamat. Valahogy nem akarózik elhagynom ezt a helyet. Mintha arra várnék, hogy még valami történjen. Megállok. – Mi az? – kérdezi Christian. – Mi a baj? Egy tapodtat sem bírok továbbmenni. Elsírom magam. A Kombiné felgyújtásának éjszakájától fogva, mióta minden széthullott, valami egész idő alatt megbénult, elnémult, érzéketlenné vált bennem. De most egy dézsát telesírnék. – Jaj, gyerekem! – ölel a karjába Billy, és elringat. – Csak lélegezz jó mélyeket! Majd meglátod, minden rendbe jön. Egyelőre nem azt látom. Hogy is lehetne rendben, ha Angelát a pokolban hagyjuk? Elhúzódom, megtörölgetem a szememet, azután újrakezdem a bőgést. Azt hittem, itt majd megoldást találunk a problémáinkra. Azt hittem, végre tehetünk valamit azzal kapcsolatban, ami azon az éjszakán a Kombinéban történt. Angela megmentéséért. De tessék, most föladom. Visszamegyek bujkálni. Megfutamodom. Mert gyáva vagyok. Tehetetlen. Gyönge. – Clara – szólal meg Christian. – Nem ismerek nálad erősebbet. – Nem kell mindent egyedül cipelned – mondja Billy. – Itt vagyok neked, gyerekem. És biztos, hogy erre a srácra is számíthatsz – int az állával Christian felé. – Mindannyian a Clara csapathoz tartozunk, mindenki ezen a réten, egytől egyig a te oldaladon állunk, még Julia is – fintorgatja az orrát, és elfojtok egy nevetést, ami zokogásba csap át. – Igaz, most elég sötét a helyzet. Ha egyenként kerülünk szembe a fekete szárnyúakkal, valamennyien gyöngék vagyunk. Rémültek. Könnyen legyőzhetőek. Együtt azonban már számottevő erőt képviselünk. Bólintok, a pólómmal megtörölgetem a szememet és mosolyogni próbálok. Nem szép tőlem, hogy túl sokat várok a gyülekezettől. A többiek minden tőlük telhető módon segíteni próbálnak. Még azt is fölajánlották, hogy a héten pár felderítőt küldenek Jeffrey-hez, akik figyelmeztetik a veszélyre, de nem hiszem, hogy bármelyikükre is hallgatna. – Egymásra kell támaszkodnunk – mondja Billy, és megszorongat. – Á, köszi! – helyezem át a súlypontomat, jól rátehénkedek, és elneveti magát. 222
– Ezt már szeretem. Na nyomás, induljatok útnak! – Fél kézzel átkarolva tart, ahogy a rét széléig gyalogolunk. – Hívjatok! – mondja azon a ponton, ahol búcsúznunk kellene. – Éjjel-nappal. Tényleg bármikor. Mindenben támogatlak. – Várj! – mondom, és Christianhez fordulok. Szeretnék csatlakozni a gyülekezethez – mondom neki, és magam sem tudom, miért jövök zavarba, de ez a helyzet. Mármint hivatalosan – magyarázom, mert úgy tűnik, bizonyos értelemben mindig is a csoport tagja voltam. Nebraskától idáig, a tizennégy órás autóúton végig ezen törtem a fejemet. Sőt régebben is. Már akkor gondoltam arra, hogy a kongregáció tagjává válok, amikor először jöttem erre a rétre. Anyuval is beszéltünk róla. Megkérdeztem tőle, most elvárják-e, hogy belépjek a gyülekezetbe, mire elmosolyodott, és azt mondta, ezt majd magamnak kell eldöntenem. – Az ilyesmit nem szabad elkapkodni – mondta. – Tudod, komoly elkötelezettség, ha egy életre ezekhez az emberekhez, ehhez az ügyhöz kötöd magadat. – Elkötelezettség? – ismételtem. – Hát ha így nézzük, akkor talán várhatok. Nevetett. – Ha majd eljön az ideje, azt tudni fogod – mondta. Úgy érzem, most itt az idő. Nem bánod, ha egy kicsit várnod kell? – kérdezem Christiantől. Persze, hogy nem – feleli. Megért engem. Ő tavaly csatlakozott a gyülekezethez, de nem nagyon szokott beszélni az okáról. Azért tettem, mert hozzájuk akartam tartozni – mondja most. Tudom, hogy kívülről olybá tűnnek, mint egy civakodó, már-már működésképtelen család, ami csak nyűg az ember nyakán, de ez csak a felszín, valójában jóra törekszenek. A jó oldalon küzdenek minden eszközzel, amivel csak tudnak. Eszébe jut, hogyan fogtak össze az édesanyja halála után. Oltalmat és vigaszt nyújtottak neki. Beugrottak egy-egy tál étellel, amíg a nagybátyja meg nem tanulta, hogyan kell főzni egy tízéves vegetáriánusra. A családjává is váltak. Billyhez fordulok, aki türelmesen várja, hogy hangosan is megszólaljak. – Nem ismerem a szabályokat, hogy meghívást kell kapnom, vagy valami speciális feladatot végrehajtanom, vagy akármi, de szeretnék csatlakozni a kongregációhoz. Szeretnék a jók oldalán harcolni. – Az utolsó szónál megremeg a hangom, mert nem tudok harcolni. Ez már 223
bebizonyosodott. Most azonban nem dicsfénykardos harcról van szó. Igaza van Christiannek, ez család, az egyetlen, ami maradt nekem. Cselekedni szeretnék. Ki kell állnom valami kézzelfogható és jó dologért, ahogyan anyám tette. Meg akarom próbálni. – Lehetséges ez, mielőtt elmegyek? – Még szép! – feleli, és megkeressük Stephent. A sátra mellett találjuk, összecsukható kempingszéken pihen, vaskos, bőrkötésű könyvet olvasgat. – Clara szeretne csatlakozni hozzánk – tájékoztatja Billy. Stephen két teljes másodpercig tűnődik, vajon ez csupán azt jelenti-e, hogy a pillecukor-pirításhoz vagy más efféléhez kívánok csatlakozni, de azután meglátja az arckifejezésemet. – Á, értem – mondja. – Szólok a többieknek. Tíz perc múlva az angyalvérűek sokszoros körének legközepén állok, az egész kongregáció összesereglett a réten, és kivétel nélkül minden tagja engem néz. Igyekszem nem feszengeni. Stephen egyetlen kérdést tesz föl: – Ígéred-e, hogy a fényt szolgálod, a jók oldalán harcolsz, szereted és véded a többieket, akik veled együtt szolgálnak? Kimondom az igent, és ettől valahogy olyan az egész, mint egy esküvői szertartás. A gyülekezet tagjai kiterjesztik a szárnyaikat. Már láttam őket így, amikor legutóbb itt voltam. Akkor anyámtól vettek búcsút. Most azonban én állok a kör közepén, és este van, tehát ahogy dicsfényt idéznek körém, az úgy hat, mintha fölkelne a nap a lelkemben. A Kombiné óta nem éreztem dicsfényt, és ahogy a fény eláraszt, valamit fölszabadít bennem. Melegség tölt el, több mint egy hete először. Biztonságban, szeretetben érzem magam. Fényük bevilágítja a rétet, és különbözik attól a dicsfénytől, amit magamnak szoktam előhívni, teljesebb annál, mintha a körülöttem állók szívdobbanása mind az én szívdobbanásommá, leheletük a leheletemmé, hangjuk a hangommá válna. – Velünk az Isten – mondják latinul, feltételezem, hogy ez a csoport jelszava, hangjuk egyre erőteljesebben zsong körülöttem. – Clara lux in obscuro. Ragyogó fény a sötétben.
224
– Chicagón gondolkozom – mondja Lincolnba való visszatérésünk másnapján Christian. Szállodai lakosztályunkban az étkezőasztalnál ül, laptopján böngészi az internetet. – Milyen értelemben? – nézek föl Web reggeli tápszeradagjának készítéséből. – Oda kellene költöznünk – mondja. – Megtaláltam magunknak a tökéletes házikót. Rögtön elvétem a számolást, nem tudom, mennyit kanalaztam a cumisüvegbe a porított bébitápszerből. – Ja, a házat. Házakat nézeget. Nekünk. Bár a múlt este a réten kapott dicsfény jobb kedvre derített, továbbra sem barátkoztam meg a gondolattal, hogy bujkáljak Christiannel és Webbel, teljesen új személyazonosságot kreáljak magamnak. Christiant azonban lázba hozta a dolog. Terveket szövöget. Látja az arcomon, hogy kiakadtam, vagy talán csak érzi. – Nyugi, Clara, nem ugrunk fejest semmibe. Minden téren apránként haladunk. Ha akarod, pár hétig még itt is maradhatunk. Tudom, hogy nehéz. Vajon tényleg tudja? Walter eltávozott, Christian egyke, így senkit sem hagy hátra. – Nincs igazad – jegyzi meg halkan. – Voltak haverjaim a Stanfordon. Nekem is volt életem. – Ne olvass a gondolataimban, jó?! – kiabálok rá. – Meg kell etetnem Webet – teszem hozzá zavartan, és kimegyek a szobából. Azt hiszem, most gyerekesen viselkedtem. Elvégre nem Christian tehet róla, hogy menekülünk. Miután megetetem és tisztába teszem Webet, visszalopakodom a konyhába. Christian már becsukta a laptopját. Tévét néz. Óvatosan sandít rám. – Ne haragudj! – mondom. – Nem akartam kiabálni. – Semmi baj – feleli. – A bezártság az oka. – Átveszed egy kicsit Webet? Sétálnék egyet. Hogy kiszellőztessem a fejemet. Bólint, és a kezébe nyomom Webet. – Hahó, kisember, lógsz velem? – kérdezi tőle Christian, és a baba boldogan gőgicsél válaszul. 225
Megcélzom a kijáratot. Odakint esik, de az sem zavar. Kellemesen hűsíti az arcomat a friss levegő. Fejemre húzom a kapucnimat, szabadidő felsőm zsebébe dugom a kezemet, és legyalogolok a szállodától néhány háztömbnyire található parkig. A néptelen játszótéren egy hintába ülök, és bekapcsolom a mobilomat. Még egy utolsó telefonálás vár rám, amelyet mostanáig halogattam – talán azt reméltem, hogy minden kialakul magától. De ez nem fog magától kialakulni. Muszáj fölhívnom Tuckert. – Jaj, Clara, hál' istennek! – örvendezik, amikor ráköszönök. Aludt, fölébresztettem, fátyolos a hangja. – Jól vagy? – krákogja. Nem, nem vagyok jól. Már attól könnyek szöknek a szemembe, hogy meghallom őt, és tudom, mire készülök. – Kösz, jól – felelem. – Bocs, hogy nem jelentkeztem hamarabb. – Megőrültem az aggodalomtól – mondja. – Amilyen dilisen húztál el, meg mit tudom én, aztán meg tele voltak a hírek a Kombinéval. Fogadd együttérzésemet, Clara. Tudom, hogy Angela az egyik legjobb barátnőd volt. – Fölsóhajt. – De te legalább megúsztad. Azt hittem, hogy… azt hittem, talán te is… Meghaltam. Azt hitte, hogy talán meghaltam. – Honnan beszélsz? – kérdezi. – Találkozhatnánk valahol. Szeretnélek látni. – Nem, azt nem lehet. – Győzködöm magamat, hogy nyögjem már ki, mielőtt inamba száll a bátorságom. – Figyelj, Tucker, azért hívlak, mert meg kell értetnem veled valamit. Nekünk nincs jövőnk. Pillanatnyilag azt sem tudom, hogy nekem mi a jövőm. De nem lehetek veled. – Magányos könnycsepp gördül le az arcomon, türelmetlenül maszatolom el. – El kell, hogy engedjelek. Bosszúsan fújja ki a levegőt. – Hát persze! – üt át a hangján a harag. – Tök mindegy, mi mindent mondtam kettőnkről, az érzéseimről, az nem számít. Döntesz kettőnk helyett. Igaza van, de hiába, így kell lennie. Erőt veszek magamon, és folytatom. – El akartam mondani neked, hogy bárhol vagyok, bármi történik, mindig úgy fogok gondolni rád, az együtt töltött időre, mint a legnagyobb 226
boldogságra. Ha rajtam múlna, újra ugyanazt tenném. Nem bánok semmit sem. Hosszasan hallgat. – Most tényleg örökre búcsúzol – mondja, illetve nem tudom megállapítani, hogy kérdezi, vagy csak próbálja felfogni a gondolatot. – Tényleg örökre búcsúzom. – Nem! – harsogja a fülembe. – Nem, ebbe nem törődöm bele. Clara, én… – Ne haragudj, Tuck. Mennem kell – mondom, azután leteszem. És sírok. Sírok. Sírok. Sokáig ülök a hintán az esőben, gondolkodom, viaskodom magammal. Megpróbálom elképzelni Chicagót, de lelki szemeim előtt nem rajzolódik ki más, csak egy óriási, ezüstösen csillogó babszobor meg egy csomó toronyház. Meg Oprah Winfrey tévéshow-ja. Meg a Chicago Bears, a tojásfocicsapat. Fölnézek a szürkén gomolygó felhőkre. Ez a sorsom? – kérdezem tőlük. Hogy Christiannel legyek? Hogy elmenjek vele? Hogy vigyázzak Webre, mert az édesanyja nem lehet itt? Ez a rendeltetésem? A felhők nem sok válasszal szolgálnak. Életemben először áhítozom egy látomásra. Szinte hiányolom a látomásokat. Tudom, furán hangzik. Mostanában minden este úgy hajtom – persze korántsem zavartalan – álomra a fejemet, hogy eltűnődöm: vajon most bekövetkezik? Ez az az éjszaka, amikor szemhéjam mögött lepereg a titokzatos jelenet, akár egy mozifilm előzetese, azután újrakezdődik az egész procedúra: rendezgetem a töredékeket, részleteket, érzéseket, próbálom megérteni, mivé állnak össze. Mielőtt behunyom a szememet, és átadom magamat az éjszakai sötétségnek, az alvásnak, egy pillanatra megfeszül a testem a takaró alatt. Fölgyorsul a lélegzetem. Várok. Reménykedem, hogy a látomás az elmémbe lopózik, és föltárul valami, amit Isten kíván tőlem. Bármi. Akármi. Reménykedem, hogy irányt mutat. Utat, amelyre léphetek. Jelet. De a látomás nem jön. A hátam mögött megkondulnak a harangok, mint minden egész órában a pár saroknyira emelkedő vöröstéglás templom tornyában. Megszámlálom az ütéseket – tízet –, és fölállok. Vissza kell mennem Christianhez. 227
Ám ekkor, ahogy az utolsó hangok elenyésznek, egy ötletem támad, villámcsapásszerű, hirtelen ihlet száll meg. Létrehozhatok magamnak látomást. Vagy ha mást nem, legalább megkísérelhetem. Körbepillantok. Rajtam kívül egy lélek sincs a parkban, ami logikus is. Majd hülyék lennének kimerészkedni ilyen zuhéban. Magam vagyok. Elmosolyodom, és behunyom a szememet. Összpontosítok. És jön a dicsfény, mintha soha el sem hagyott volna. Jön! Gondolom, jórészt a gyülekezetnek köszönhetően. Napsütést képzelek. Pálmafasort. Piros virágszegélyt a liladrapp sakktáblamintás járólappal kirakott gyalogút mentén. A Stanfordra gondolok. Átkelek. Szinte teljesen kihalt az egyetem udvara, ahogy az Emléktemplom felé gyalogolok. Az utolsó lépéseket gyakorlatilag futva teszem meg a templomig. Arra gondolok, hogy nem maradhatok sokáig távol. Christian aggódni fog. Itt még korán van, egyetlen személy lépked a labirintusban, amikor a főhajó elejére érek: piros pamutpulcsis srác, magában motyogva ballag a padlóra terített mintán. Lerúgom vizes cipőmet, elhelyezkedem a kör bejáratánál, és lassan elindulok, követem a zegzugos minta kacskar ingóit, próbálom megtisztítani a fejemet mindattól, ami eltorlaszolja. Elérkezett az elmélkedés ideje. Egy pillanatig aggódom, hogy netán tündökölni kezdek a piros pulcsis srác orra előtt, de úgy látszik, elmerült a saját gondolataiban, és nem bírok várni. Keringek egy darabig, nem gondolkodom, csak gépiesen mozgatom a lábamat, haladok a kijelölt úton, azután megállok, és megnézem az órámat. Tíz perce jöttem, de egyelőre még csak közelébe sem jutottam látomásnak. Talán csak vágyálom. Korábban nem sikerült látomást gerjesztenem. Most miért sikerülne? – Ha folyton az órádat lesed, nem éred el a kívánt eredményt – figyelmeztet egy hang. Megfordulok. A kör átellenes oldalán a piros pulcsis srác nem más, mint Thomas. A jó öreg Hitetlen Tamás. 228
– Köszi! – húzom el a számat. – Fogadok, hogy te sem éred el a kívánt eredményt, ha folyton leállsz azt lesni, mit csinálnak a többiek. – Bocsánat. Csak segíteni akartam. – Összevonja a szemöldökét. – Hol áztál el így? – Gyakran jársz ide? – kérdezek vissza magyarázkodás helyett, mert nem számítottam arra, hogy épp itt találom a srácot, aki mintha sosem bírt volna magával a boldogsággyakorlás-órán. Bólint. – Amióta befejeztük azt a tárgyat. Segít, hogy elterelje a figyelmemet az eszeveszett életemről. Még hogy az eszeveszett életéről. Ugyan mennyire lehet az eszeveszett? – Nekem nem nagyon megy ez – vallom be, és a kék PVC-körre intek. A délelőtti nap a színes üvegablakokon át a talpunk alatti mintázatra süt, tarkabarkára festi. – Azt sem tudom, mit csinálok. Egyszerűen nem sikerül. – Tessék! – vesz le valamit a nyakából, és a kezembe nyomja egy iPod fülhallgatóját. – Próbáld meg ezzel! Tétován a fülembe dugom a szivacspárnát. A srác elindítja a lejátszást, és szétárad bennem a latinul éneklő férfikar hangja. Gregorián zene. Thomas ismét meglepett. Raprajongónak tippeltem volna. – Szép – mondom neki. – Nem tudom, mit énekelnek, de tetszik – feleli. – Segít. Fülelek. Panis angelicusfit panis hominum… Angyalok kenyere emberek kenyerévé lesz… Időnként nem hátrány, hogy a földkerekség összes nyelvét értem. – Szóval indulj el! – biztat Thomas. – Csak lépkedj, és hallgasd, és hagyd, hogy az elméd kiürítse magát! Szót fogadok. Nem gondolok arra, hogy mit akarok. Nem gondolok Angelára, se Webre, se Christianre. Lépkedek. A szerzetesek kántálnak a fülemben, úgy hallom őket, mintha közöttük állnék, a kör középpontjában egy pillanatra megállok, és behunyom a szememet. Kérlek – gondolom. Kérlek, mutasd meg az utat! És most úgy gázol el a látomás, akár egy százhússzal száguldó pótkocsis kamion. Azonnal magával sodor.
229
17 ÉJFÉL ELŐTT KÉT PERCCEL A látomásban várok valakire. Hosszú fémpad mellett állok – azért állok, mert nem bírok leülni az idegességtől. Néhány lépést teszek valamerre. Megtorpanok. Visszamegyek a másik irányba. Megfordulok. Az órámra nézek. Két perc múlva éjfél. Felhő sodródik a hold elé, a teliholdat szürke páragyűrű veszi körül. Jobban összehúzom magamon a dzsekimet, pedig nem is fázom. Félelem tölti be a fejemet, a mellemet is szorítja, a szívem lázasan dobog. Arra gondolok, hogy ez őrültség. Hebehurgyaság – ahogy anyám mondaná. Téboly. Mégis itt vagyok. Epelméjűség mellőzve. A hátam mögött sípol valami, hangosan, gépiesen. Odafordulok. Vonat az, ezüstösen fénylő vasúti kocsik hosszan elnyúló sora. Lassan gördül felém a sínpáron. Talán utaznom kell valahová. A szerelvény mellém ér, súlyos ütemben zakatol, akár a szívem. Féksivítással csúszva áll meg. Kinyílnak a vagonok tolóajtói. Egy lépést 230
teszek előre, azután végignézek az üres peronon. A következő másodpercben bezárulnak a vagonajtók, a mozdony fölmorajlik, a vonat továbbindul, terhe megremegteti a földet, csattog-kattog, amíg az utolsó kocsi is el nem halad. Nélkülem gördül tova a sötétbe. Az órámra nézek. Egy perc múlva éjfél. Amikor ismét fölpillantok, látom, hogy egy madár csap le az állomásépület tetejéről, sötét, mint egy árnyék. A vágány túloldalán egy lámpaoszlopra telepedik, felém fordítja a fejét, károg. Varjú az. A szívem még szaporábban ver. – Kár – mondja a varjú, kóstolgat, ingerkedik velem, hív, hogy menjek át hozzá a vágányon túlra. Elindulok felé, és nem nézek vissza. Mert ismerem ezt a madarat. Ő lesz a kalauzom. Visszakacskaringózom templombeli önmagamhoz. Égnek emelt arccal állok a kör közepén, a barátok énekelnek, énekelnek, énekelnek, hangjuk komorrá mélyült. – Úgy nézem, sikerült – mondja mosolyogva Thomas, ahogy reszkető kézzel adom vissza az iPodját. – Minden rendben? Bólintok. – Most mennem kell. Öcsém, nekem mindig éppen mennem kell! Legyalogolok az Oválishoz, és az alá a fa alá ülök, amelynél tanulni szoktam. Újra meg újra Samjeeza nevére gondolok, az általam ismert egyetlen módon idézem meg őt, reménykedem, hogy nem pont most hagyott föl az idegborzoló leskelődésével, amikor igazán számítok rá. És várok. Mielőtt meglátom, már érzem a jelenlétét. Kilép a campus széli fák közül, borostyánszín szeme értetlenül, de kíváncsian csillog. – Hívtál – mondja. – Igen, hívtam. Bár az, hogy sikerült, engem éppúgy meglep, mint őt. – Nem számítottam rá, hogy újra itt látlak – vallja be. – Kihúztad a gyufát a nagy testvérnél. Tehát már tudja. Persze, hogy tudja. Hol terjedjen gyorsan a pletyka, ha nem a pokolban? 231
– Lehet mondani. Na mindegy, most hajlandó vagyok mesélni, de cserébe szeretnék valamit. Elmosolyodik, meglepetten és elégedetten, s most még inkább kíváncsi. Tenyérrel fölfelé széttárja a kezét, és szertartásos meghajláshoz hasonlóan hátralép. Eldobom az agyam ettől a pasastól. – Mit tehetek érted, madárkám? – kérdezi. Na ez az. Most aztán semmi bemajrézás. Állom a tekintetét. – A fekete szárnyúak elvitték Angelát, a barátnőmet. Tudja, hová? – Igen. Asael tartja magánál. – A pokolban? – Természetesen. Nyelek egyet. – Látta is? Bólint. – Jól van? A szája gonosz vigyorra nyílik. – Azon a helyen senki sincs jól. – Akkor… életben van? – Fizikai értelemben igen. Amikor legutóbb láttam, vert a szíve. – És az mikor volt? – érdeklődöm. Mulatságosnak találja kérdésemet. – Egy ideje – feleli nevetve. Az ajkamba harapok. Most jön az eszelős rész: közlöm vele hevenyészett tervemet. Kipakolok. Lesz, ami lesz, kiterítem a lapjaimat. Föltámad a szél, titokzatosan susognak a fák, mintha figyelmeztetnének. Ne bízz benne! – intenek. Én azonban bízom a látomásban, a látomás pedig azt mondja, hogy bízzak Samjeezában. – Elmondtam, amit a barátnődről tudok. Most halljuk a mesédet! – kezdi elveszíteni a türelmét. – Még nem. Valami másra van szükségem. Mély lélegzetet veszek. Bátorság, kicsim! – mondta egyszer anyám. Erősebb vagy, mint hinnéd. Győzködöm magam, hogy tudok én bátor is lenni. – Vigyen el Angelához! – mondom ki. – A pokolba. Hitetlenkedő nevetést hallat. 232
– Mi a csudának? – Hogy kihozzam onnan. Elkerekedik a szeme. – Szóval ez komoly. – Mint egy szívinfarktus – felelem az igazsághoz híven, mert úgy érzem magam, mintha az kerülgetne. – Lehetetlen – jelenti ki, bár a szeme izgatottan csillan föl. – Miért lehetetlen? – kérdezem, és karba teszem a kezemet. – Nincs hatalma hozzá? Egyszer már elvitt oda. Provokálom, és ezt ő is tudja. Mégis mosolyog. – Elég könnyen elvihetnélek. Kihoznom onnan viszont mérhetetlenül nehezebb lenne. Fennáll az esély, hogy pillanatok alatt eltévedsz, és ugyanúgy ottrekedsz, mint a barátnőd. – Erős vagyok – felelem. – Maga mondta. – Igen, és vajon mitől? – kérdezi. – Mitől vagy olyan erős, te kis quartarius? Sejtelmesen mosolygok. – Asael orra előtt akarsz grasszálni, és elhappolni valamit, ami az övé – mondja, mintha egyáltalán nem érezné ellenszenvesnek a gondolatot. Nem nagyon szíveli Asaelt. Ez a kezemre játszik. – Igen. Segít nekem? – Ennyi mindent tegyek egy szál meséért? Bolondnak nézel? – Hát akkor azt hiszem, fölöslegesen csevegtünk – vonok vállat, fölállok, és lesöprögetem a füvet a farmeromról. – Na mindegy, egy próbálkozást megért. – Várj! – mondja, és egy csapásra minden könnyedség eltűnik a hangjából. – Még nem mondtam nemet. Remény és rettegés sarjad egyazon tőről a mellemben. – Szóval elvisz? Habozik. – Nagyon veszélyes, mindkettőnknek, de különösen neked. Akkora a valószínűsége, hogy fogságba esel… – Nagyon kérem! Muszáj megpróbálnom. A fejét csóválja. – Nem érted a pokol természetét. Elnyel téged. Hacsak… – kezd föl-alá járkálni. Támadt egy ötlete, méghozzá jó, ezt abból látom, hogy kihúzza magát, lépteibe ördögi ruganyosság költözik. Várom, hogy velem is 233
közölje. – Rendben – mondja végül. – Ha nem tudlak lebeszélni róla, magammal viszlek. – Milyen hamar mehetünk? – kérdezem. – Ma este. Így elegendő időd marad, hogy még átgondold. – Közelebb hajol. – Bármennyire erősnek képzeled magam, madárkám, ez hiábavaló vállalkozás. – Mikor és hol találkozunk? – kérdezősködöm tovább. – Hol a legközelebbi vasútállomás? – Néhány saroknyira innen. Palo Altóban. – Akkor találkozzunk a Palo Altó-i vasútállomáson – mondja. – Éjfélkor. Szédelgek. A látomásomból már tudtam a helyet és az időpontot, de hogy az ő szájából hallom, ezáltal bizonyossá válik, hogy erről szól a látomás, az szinte sokkol. Meg az is, hogy ilyen hamarosan készen áll. Mindjárt ma este. Ma este pokolra szállok. – Máris meggondoltad magad? – kérdezi árnyalatnyi mosollyal. – Nem. Ott leszek. – Fekete vagy szürke ruhát vegyél föl, semmi rikítót, feltűnőt, és takard el a hajadat! – figyelmeztet. – Azonkívül hozd magaddal egy barátodat, egy másik nafilt, különben nem vihetlek el. Megfordul, mintha távozni készülne. – Egy barátomat? Ezt nem mondja komolyan – hápogok. – Ez a kis kiruccanás csak akkor sikerülhet, ha valaki támogat téged. Olyasvalaki, aki segít visszatartani az elkárhozottak bánatát. Különben megfojt az a képességed, hogy átéled mások érzéseit. Úgy két percig sem bírnád ki. – Rendben – mondom fátyolos hangon. Madárrá változik. A szemem nem elég gyors, hogy követhesse az átalakulást: az egyik pillanatban még férfi, a következőben varjú. Rám rikolt. Éjfélkor – mondja az elmémben, a hangja olyan, mintha hideg vizet loccsantanának rám. És ne feledd, hogy tartozol nekem egy történettel! Nem fogom elfelejteni. Christian alaposan meglepődik, amikor egyenesen a szállodai szobába kelek át, és tájékoztatom, hogy mégis el kell vinnünk Webet Billyhez. A részletekbe később akarom beavatni. 234
– Bízz bennem! – kérem, mire összeszorítja a fogát, de nem ellenkezik, amikor összeszedem Web holmiját, és elviszem őket a hegyekbe, Billyhez, aki nyilvánvalóan vár ránk. Christian úgy gondolja, kiborultam ettől az egész anyasági témától, nem akarok felelősséget vállalni Webért. Csalódott, mert azt hitte, megbirkózunk a feladattal, de megérti a helyzetet. Vagy legalábbis megérteni véli. Nehéz szívvel adom Billy kezébe a kisbabát, de amikor sor kerül rá, megpróbálok jó képet vágni hozzá. Győzködöm magam, hogy Web nagyobb biztonságban lesz Billy házában. Most azonban nyugtalanul nyafog a karjában, és úgy néz rám, hogy menten belehalok. – Semmi baj, mazsola, Billy néni majd vigyáz rád – magyarázom, és még egyszer elsorolom a tudnivalókat, hogy milyen fajta tápszert fogad el, és melyiktől kezd el úgy hányni, mint Az ördögűzőben a lány, melyik takaróval szeret aludni, melyik cumi a kedvence, és miért létfontosságú a plüssmajma. – Felfogtam, gyerekem – paskolgatja meg a karomat Billy. Ő is majdnem elérzékenyül. A lelke mélyén mindig is gyermekre vágyott. Walterral vállalt volna gyereket, ha megtehette volna, de már neki is csak hét éve van hátra. – Este telefonálok, és énekelek a picinek – ígérem, és alig lépek ki a házból, máris potyognak a könnyeim. Christian pedig egész idő alatt mellettem áll, várja, hogy elmondjam neki, mi az ábra. Baromira meglepődik, amikor a Roble alagsori tanulószobájába, nem pedig vissza Lincolnba kelek át vele. – Na jó, figyelj, Clara – próbálja leplezni riadalmát. – Hol vagyunk? Mi folyik itt? Elmondom neki. A következőt reagálja: – Hogy mit csináltál?! Hát igen, kicsit kiakadt. Érthető. – Megegyeztem Samjeezával, hogy éjfélkor találkozom vele a Palo Altói vasútállomáson – ismétlem meg. – Hogy tehettél ilyet? – A hajába túr. – Meguntad az életedet? – Nem – felelem higgadtan. – Látomásom van, és az sül ki belőle, hogy találkozom vele. 235
– Most arról beszélsz, hogy a pokolba vonatozol. – Tudom. Elkezdi a fejét rázni. – Nem. Na nem! Ki van zárva! – Megmutatom – mondom, mert nem törődöm bele az elutasító válaszba. – Gyere! Minden további nélkül fölmegyek a lépcsőn a földszintre, ki a Robleból, sietősen átgyalogolok a campuson, így neki sem marad más választása, mint hogy kövessen. Még nem tanulta meg az átkelést – bármilyen bámulatos a repülésben meg a dicsfénykardozásban, továbbra is fényévekkel járok előtte, ha a dicsfény előhívásáról és felhasználásáról van szó. Nélkülem nem tud visszajutni. Amikor meglátja a templomot, hirtelen rádöbben, hová tartok, és nem akar jönni. Kézen fogva vonszolom át az udvaron. Az Emléktemplom kapujához érünk. Felé fordulok. – Csak gyere be velem! Végigjárjuk a labirintust. Kiderül, hogy neked nincs-e a látomásod. Tíz dodóba fogadok, hogy vasútállomást fogsz látni. Bizonytalanság csillog a szemében. Kísértésbe esett. – Amikor legutóbb odabent jártam, azzal a gondolattal jöttem ki, hogy meg fogsz halni – mondja rekedten. – De nem haltam meg. Te pedig azt tetted, amit tenned kellett. Megmentettél. Megmentetted Webet. – Megöltem valakit – suttogja. – Tudom. De most ez a dolgunk. Nem érted? Ez a rendeltetésünk. Talán kezdettől fogva erre irányult az egész. Angela megmentésére. A kiszabadítására a pokolból. Úgy érzem, mintha tüzet gyújtottak volna alattam. Alig bírok nyugton maradni, szétfeszít a várakozás izgalma. Christian homloka ráncokba szalad. – Kezdettől fogva? – kérdezi. – Hogy érted ezt? – Hátha Angelának eleve meg kellett szülnie Webet. Asael a keresésére küldte Phent, és talán úgy volt megírva, hogy ezek ketten egymásba szeressenek, és Angela teherbe essen. A hetedikkel, ami Isten tökéletes száma. – Mi köze ennek mihozzánk? – Az első látomásom azt jelezte, hogy Wyomingba kell költöznöm. Hát odaköltöztem. Ott pedig megismerkedtem veled és Angelával. Azután jött 236
a második látomásom, és ez nagyon ravasz, mert sohasem bírtam megérteni, miért látom újra meg újra a temetőt, miért kívánja Isten, hogy előre tudjak arról a mozzanatról, de most azt hiszem, két olyan dolgot mutatott nekem, amit tudnom kellett. Megmutatta, hogy ott van Samjeeza, így tudhattam, hogy ott lesz aznap, amikor odaadtam neki anyám karkötőjét. Úgy döntöttem, kedvesen bánok vele, s ettől megváltoztak az irántam táplált érzései. Ezért figyel most engem, beszélget velem, és ezért fordulhattam hozzá ezzel a kéréssel. – Mi a másik dolog? – kérdezi Christian. – Te. A temetői látomásom megmutatta, hogy erősebbé teszel. Te meg én együtt bármin átverekedjük magunkat. Egymást támogatjuk. Erőt adunk egymásnak. – Most pont úgy beszélsz, mint Angela, vágod? – kérdezi. Fölnevetek, és tovább magyarázok. – Azután a harmadik látomásom megmutatta, ami Angelával történt. Ha nincs az a látomás, egyáltalán nem tudtam volna meg, hogy akkor éjjel a Lila Kombinéba kell mennünk. Angela egyszerűen eltűnt volna, az ikrek fölgyújtják a mulatót, Web pedig valószínűleg meghal, vagy őt is elhurcolják. Ott kellett lennem, Christian. Ahogy most Angeláért kell mennem. – Hát nem is tudom, Clara – mondja kétkedőn. – Ez nem teljesen rólam szól – mondom. – Hanem Angeláról. Egész idő alatt őróla szólt. Gyere már! – rángatom be a templom jóleső hűvösébe. – Járd végig még egyszer a labirintust! Velem. Tíz perc múlva a templom első padsorában ülünk, próbáljuk kifújni magunkat. Rajtunk kívül senki sincs idebent, de ahogy beszélgetünk, az az érzésem, mintha a mozaikangyalok hallgatóznának. – Megint láttam – mondom halkan, diadalmasan Christiannek. – Éjfél előtt két perccel. A vonaton még a Kaliforniai Vasút emblémája is rajta volt. Befut egy szerelvény, északra tart, majd néhány perc múlva egy másik, az dél felé megy. Mi arra szállunk föl. – Én nem láttam – mondja sápadtan. Kissé alábbhagy az izgalmam. – Te nem láttad a vonatot? A fejét rázza. – Én Asaelt láttam – mormolja. 237
Elakad a lélegzetem. – Láttad Asaelt? – Az arcát. Beszélt hozzám. Nem tudom, mit mondott, de három méter sem választott el tőle. Ez nem örömhír. Egy kicsit morfondírozom rajta. – De én tisztán látom a vonatot. És rád várok. Folyton az órámat nézegetem. Várom, hogy fölbukkanj. – Na és ha hiába vársz? – kérdezi. – Akkor nem mehetsz el. Samjeeza nélkülem nem visz el, ugye? – De muszáj mennünk, Christian. Angelának talán ez az egyetlen esélye. – Angela eltávozott – mondja. – Még ha nem halt meg, akkor is oda került, ahová a holtak kerülnek. Fölállok. – Mióta lettél ilyen gyáva? Ő is föláll. A nyakán kidagad egy ér, amelyet még sosem vettem észre. – Az nem gyávaság, ha valaki nem akar őrültséget csinálni. – Igen, ez őrültség – ismerem be. – Tudom. Többé-kevésbé még a látomásban is azon gondolkozom, hogy ez őrültség, ez őrültség. Mégis megteszem. – Attól, hogy láttad, még nem muszáj megtennünk – ellenkezik. – Mindketten tudjuk, hogy a látomások nem pontosan úgy válnak valóra, ahogyan várjuk. – Nem hagyhatom Angelát a pokolban – nézek Christian szemébe. – Nem hagyom ott. – Majd kitalálunk valami más megoldást. – Milyen más megoldást? – Talán a gyülekezet… – A gyülekezet már kijelentette, hogy nem tud segíteni. – Megkérhetjük apukádat. A fejemet rázom. – Nem emlékszel, mit mondott? Azt mondta, föl kell készülnöm, hogy bármi történik is, nélküle nézzek szembe vele. Az nincs betervezve, hogy segítsen nekem. Dühös szemeket mereszt fölfelé, az angyalokra. – Akkor mire jó az apád? Mire volt jó ez az egész, a kiképzés, a szövegelés, az egész, mi hasznot láttunk belőle? – Fölsóhajt. – Azt hittem, te meg én társak vagyunk – mondja halkan. – Azt hittem, közösen hozunk 238
döntéseket. Erre te bukott angyalokkal egyezkedsz, és még csak nem is szólsz előtte nekem. Letérdelek mellé. – Igazad van. Előbb szólnom kellett volna neked. Társak vagyunk. Sőt számítok is rád. Szükségem van rád. – Mert Samjeeza azt mondta, magaddal kell vinned egy barátot. – Mert nélküled nem tudom megcsinálni. Szükségem van az erődre, Christian. Úgy tűnik, sarokba szorult. Ráeszmélek, hogy legsötétebb rémálma vált valóra. – És mit képzelsz, mi fog történni, ha sikerrel járunk, ha ki tudjuk hozni onnan Angelát? Azt hiszed, azok majd tétlenül nézik? Utánunk jönnek, hogy bosszút álljanak. Eddig nem sokat gondolkodtam azon, ami a szabadítás után történhet. Egyfolytában Angela hálakönnyeiről, az örömteli összeölelkezésről, a „hurrá, kijutottunk a pokolból!” ujjongásról fantáziáltam. De Christiannek igaza van. Utánunk fognak jönni. Azután sem térhetünk vissza a normális élethez. Ebben a tekintetben nem fog változtatni a sorsunkon. Csakis súlyosbíthatja a helyzetet. Christian látja a felismerést az arcomon. – Mi itt vagyunk, Clara. Biztonságban, legalábbis egyelőre. Az ajkamba harapok. – Angela viszont a pokolban, Christian. Szomorú, beletörődő a tekintete. – Mindenkit nem menthetünk meg, Clara. Bizonyos dolgokon képtelenek vagyunk változtatni. Például Jeffrey-n. Vagy anyukám halálán. Vagy azon, hogy nem lehetek Tuckerrel. – Na és a látomás? – suttogom. Keserűen nevet. – Mikor lettél hirtelen ilyen mélyen hívő? Fáj, hogy ezt mondja, de tudomásul veszem. És ebben a pillanatban ráeszmélek, hogy ez az ő sorsa is. Az ő választása. Nem dönthetek helyette. – Megértem, ha nem akarod megtenni – mondom ezután. Hirtelen indíttatásra átkulcsolom a nyakát, a karjába simulok. Hagyom, hogy testének melege átjárjon, és az enyém visszaáramoljon őbelé. 239
Miután elhúzódom, csillog a szeme. – Ha én nem megyek, te sem mehetsz – mondja. – Samjeeza nem fog elvinni. Jaj, ez a Christian! Mindig azon igyekszik, hogy megóvjon a bajtól. – Éjfélkor találkozunk a vasútállomáson – mondom. – Vagy jössz, vagy nem. De nagyon remélem, hogy igen. Arcon csókolom, azután magára hagyom a színes üvagablakok angyalaival. Később gondolatban átnézem a pokolraszállás előtti teendők listáját: Utánanézni, hogy Web biztonságos helyre kerüljön – kipipálva. Elmondani Christiannek a tervet, abban a reményben, hogy nem akasztom ki túlságosan – mondjuk, hogy kipipálva. Most pedig meg kell próbálnom utolérni az öcsémet. A pánik közelében járok, valahányszor arra gondolok, hogy Lucy tud róla, és megesküdött, hogy bosszút áll rajtam. Szokás szerint a pizzázóban kezdem. A Kombinéban történtek óta ész nélkül hívogatom, próbálom elérni Jeffrey-t, de soha nincs benn. – Kilépett – tájékoztat most az üzletvezető, aki egyértelműen pipás. – Se fölmondás, se semmi. Egyszerűen nem jött be már vagy egy hete. – Nem tudod, hol lakik? – kérdezem. Az üzletvezető vállat von. – Mindig bicajjal járt dolgozni, még rossz időben is. Ha látod, mondd meg neki, hogy kérjük vissza a formaruháját! – Megmondom – ígérem, de kavarog a gyomrom az érzéstől, hogy erre egyhamar nem nyílik alkalmam. Lődörgök a régi környékünkön, próbálom kiokoskodni, hol keressem ezek után Jeffrey-t. Ismerős ez a helyzet, hiszen tavaly nyáron, az eltűnése utáni hetekben ugyanígy kerestük az öcsémet. Hajlok arra, hogy a régi házunknál kezdjem, onnan induljak el. Fölhívom Billyt. – Web hogy van? – kérdezem, nem bírom ki enélkül. – Jól. Rám mosolygott. Majd elküldöm a képet. Elszorul a szívem. Angela kimarad ebből. – Figyelj, tavaly júniusban ugye megkérdezted azokat, akik a régi házunkba költöztek, hogy nem látták-e arrafelé Jeffrey-t? – kérdezem. – Az volt a legelső – feleli. – Egy kifejezetten csinos lány is lakik ott. Hosszú fekete hajú. Azt mondta, ismeri Jeffrey-t, együtt járt vele iskolába, de nem látta. 240
– A nevét nem mondta? – kérdezem, és a szívem nekilódul. Egy csinos lány. Hosszú fekete hajú. Aki együtt járt iskolába Jeffrey-vel. – Valami L-lel kezdődő – mondja Billy. – Várj csak, hadd gondolkozzak. – Lucy? – sikerül kinyögnöm. – Ez az! – mondja Billy. – Te jó ég! – döbben rá, hová akarok kilyukadni. A válasz, amely egész idő alatt a képembe vigyorgott, most lényegében fejbe kólint. Lucy már régóta összejött Jeffrey-vel, csak nem tudtunk róla. Vajon mi mindennel beszélhette tele a fejét? – Jeffrey mostanáig a házunkban lakott. Anyu el sem adta – mormolom a következtetést. Anyu tudta, hogy elfogok szökni. Egy kicsit föl is készített rá. Amikor odaérek, az ablakok sötétek, nem áll autó a behajtón, nincs kerékpár a garázshoz támasztva. Azelőtt a hátsó terasz egyik kőlapja alatt tároltunk egy tartalékkulcsot. Átugrom a kerítésen, be a ház mögötti kertbe. A régi hintám kicsit ide-oda leng, ahogy elhaladok mellette. Nahát, az én agyafúrt, diszkrét anyukám. Nem mintha nem törődött volna Jeffrey látomásával, vagy nem érdekelte volna úgy, ahogyan az enyém. Csak előre tudta, mi fog kisülni belőle. Tudta, mire lesz szüksége Jeffrey-nek. Óhatatlanul bosszankodom emiatt. Ez olyan, mintha anyu kínált volna neki lehetőséget, hogy elszökjön. A tartalékkulcsot pontosan ott találom, ahol gondoltam. Remegő kézzel nyitom ki az ajtót, és beosonok a házba. – Jeffrey? – szólongatom az öcsémet. Csönd. Megeresztek egy rövid fohászt, nehogy őhelyette Lucyba fussak. Mert az kínos lenne. Körbekukkantok a konyhában. A mosogatóban egy halom szennyes edény. Kinyitom a hűtőt, jóformán üres, leszámítva egy családi doboz kakaót, aminek egy hete lejárt a szavatossága, meg egy fóliába csomagolt szeletet, ami feltehetőleg pizza, de a penészréteg miatt nehéz megállapítani. Tovább szólongatom Jeffrey-t, fölkocogok az emeletre, a szobájába. Nincs itt, de az ágya fölhúzva, az ágyneműje az alsó végébe gyűrve. A régi komódja tele a ruhájával, pedig anyu azt állította, megszabadul tőle, mielőtt Wyomingba költözünk, emlékszem, még morgolódtam is, mert a 241
költözéskor teljesen új bútort vásárolt Jeffrey-nek – az én agyafúrt, diszkrét anyukám. A holmik az öcsém illatát hordozzák. Föltúrom a komód fiókjait, árulkodó jeleket keresek, de semmit sem találok. Egyértelmű, hogy itt lakik. Vagy lakott, mert úgy tűnik, egy ideje nem jött haza. Vegyük hozzá, hogy a pizzéria üzletvezetőjének elmondása szerint egy hete nem jár be dolgozni, és máris a rágörcsölős kategóriába sorolhatom magamat. E pillanatban éppúgy lehet Lucyval, mint Asaelnél. Vagy pedig már… Nem engedem gondolataimba a meghalt szót, nem engedem, hogy megjelenjen előttem Jeffrey képe bánatpengével a szívében. Muszáj hinnem abban, hogy csak elcsavargott valamerre. Az ágyára ülök, valami papírfecnit és tollat kotrok elő a táskámból. Egy nebraskai élelmiszerbolti pénztárblokk hátára az alábbi üzenetet írom:
Jeffrey! Tudom, hogy dühös vagy rám, de tényleg beszélnem kell veled. Légy szíves, hívj föl! Nejelejtsd el, hogy mindig a te oldaladon állok. Clara Remélem, a kezébe kerül az üzenet. Kilépek a teraszra, visszadugom a kulcsot a kőlap alá, még egyszer jól megnézem magamnak a házat, amelyben felnőttem, és elmerengek, vajon látom-e még valaha a ma éjszaka után, illetve beszélek-e még valaha az öcsikémmel. Most már nagyon hamar el kell érnem egy vonatot.
242
18 MÉG LÁTJUK EGYMÁST Valamikor a délután folyamán úgy tűnik, nincs más dolgom, csak várni, hogy beesteledjen. Az órámra pillantok. Még órák fognak eltelni, mielőtt a vasútállomásra kell indulnom. Mielőtt pokolra szállok. Azt hiszem, valami komolytalanságot kellene művelni. Valami murisat. Mondjuk, hullám vasutazni. Megenni egy tonna pirítottmanduláspillecukros csokifagyit. Valami ökörséget vásárolni hitelkártyára. Elvégre könnyen lehet, hogy ezek az utolsó óráim a földi létben. Mit csináljak? Ha mindennek vége, mi hiányozna leginkább? Szinte magától értetődően jön a válasz. Repülnöm kell. A Big Basinben viharos az idő. Gyorsan, könnyedén mászom fölfelé, idegállapotom a szokottnál is sebesebbé tesz, végül helyet foglalok a Sasfészek legtetején lévő sziklán, lelógatom a lábamat a peremről, bámulom a kékesfekete felhő tömeget, amely fenyegetően borul a völgy fölé. 243
A légköri viszonyok nem kedveznek a repülésnek. Egy pillanatig fontolgatom, ne menjek-e máshová – mondjuk, ne keljek-e át a Tetonokba –, de nem megyek. Ez a mi gondolkodóhelyünk, az anyué meg az enyém, úgyhogy itt fogok ülni és gondolkodni. Próbálok megbékélni azzal, ami történni fog. Fölidézem a napot, amikor anyu először hozott ide, amikor fölfedte előttem, hogy angyalvérű vagyok. Azt hajtogatta, hogy különleges vagyok, és miután kinevettem, azt hittem, hülyéskedik, nem akartam belátni, hogy gyorsabb, erősebb vagy okosabb vagyok akármelyik tökéletesen normális kamaszlánynál, akit ismerek, azt mondta: Sokszor egyszerűen azt tesszük, amiről úgy hisszük, elvárják tőlünk – mosolygott anyu –, holott a képességeinkből sokkal többre futja. Vajon most helyeselné, amire készülök, az ugrást, amelyre elszántam magamat? Bolondnak tartana, amiért azt képzelem, hogy véghez vihetem ezt a lehetetlenséget? Vagy pedig bátorságra buzdítana, ha most itt lenne? Légy bátor, kicsim! Erősebb vagy, mint hiszed. Ne felejtsük el, hogy elő kell kaparnom valami történetet, amit elmesélhetek Samjeezának. Ezzel fizetek neki. Anyuról szóló mesével. De miféle mesével? Gondolom, olyasmivel, amelyben anyám a legjobb formájában mutatkozik meg: életvidám, gyönyörű és vicces, mert Samjeeza ezeket a tulajdonságait kedveli leginkább. Jól kell hangzania. Behunyom a szememet. A családi videókra gondolok, amelyeket otthon nézegettünk anyu halála előtt, a megörökített pillanatokra, amelyek emlékek színes szőttesévé álltak össze: anyu mikulássipkában karácsony reggelén, anyu a lelátón szurkol Jeffrey első focimeccsén, anyu a Santa Cruz-i tengerparton hajlongva keres egy tökéletes formájú, hibátlan kagylóhéjat, vagy amikor mindenszentek előestéjén elmentünk a Winchester-kísértetházba, és ugrattuk anyut, jaj, mennyit ugrattuk, és nevetett, aztán elkapta a karunkat, az egyik oldalán a Jeffrey-ét, a másikon az enyémet, és azt mondta, Gyerünk haza, szeretnék ágyba bújni, a fejemre húzni a takarót, és úgy tenni, mintha semmi ijesztő sem létezne a világon. Milliónyi emlék. Számtalan mosoly, kacagás és puszi, ahogy anyu újra meg újra elmondta, hogy szeret, minden este, amikor lefektetett. Ahogy mindig tartotta bennem a lelket, akár matekdolgozatról, akár balettfellépésről vagy evilági küldetésem földerítéséről volt szó. 244
De Samjeeza nyilván nem ilyesmikről akar hallani. Talán nem elég jó neki az, amit mesélni tudok. Miután elmondom, talán gúnyosan nevet majd, ahogy szokott, és végül mégsem visz el a pokolba. Az egész elképzelésem dugába dőlhet. Szédülés fog el, kinyitom a szememet, bizonytalanul imbolygok a szikla peremén. Életemben először zavar a nagy magasság. Leeshetek! Hátrabotorkálok a peremtől, a szívem vadul kalapál. Persze, a rám nehezedő nyomás. Megdörzsölgetem a szememet. Igen, a nagy nyomás. Föltámad a szél, langymeleg levegő simogatja kitartóan az arcomat, és a hajam pont ezt a pillanatot választotta, hogy kicsússzon a lófarokból, és előrelibbenjen, a szemembe lógjon. Köhintek, félresöpröm. Két másodpercre még az is megfordul a fejemben, hogy jó lenne most egy olló. Lenyírnám az egészet. Talán majd le is nyírom, föltéve, hogy visszajutok a pokolból. Új énem gyökeres átalakítást fog igényelni. Sóvárogva pillantok az égre, azután jobban megnézem, és elakad a lélegzetem. A felhők szinte teljesen eltűntek, csak egykét fehér pamat lebeg a távolban. Derült az ég. A nap lassacskán süllyed az óceán felé, aranyosra festi a fák koronáját. Ez elképesztő. Mi történt? Én csináltam? Valahogy eloszlattam a vihart? Tudom, hogy Billy képes befolyásolni az időjárást, néha elég pocsékra fordítja, ha épp olyan a hangulata, de nem hittem volna, hogy én is művelhetek effélét. Fölállok. Bármi okozta is, ez jó. Most már repülhetek, még ha csak néhány percig is. Olyan érzés, mintha ajándékot kaptam volna. Leveszem a kapucnis felsőmet, fejem fölé nyújtóztatom a karomat, és fölkészülök, hogy elővarázsoljam a szárnyamat. Ekkor zajt hallok lentről, a sziklán csúszkáló tornacipő félreismerhetetlen hangját, erőlködő lihegést, ahogy valaki a sziklafalon mászik. Valaki feljön ide. Banyek. Eddig soha senkit nem láttam itt. Közterület, gondolom, bárki túrázhat itt, de általában kihalt. Nehezen megmászható. Mindig biztosra vettem, hogy ezen a helyen egyedül lehetek. Na, akkor a repülésnek lőttek. Hülye idegen! Miért nem keres magának saját gondolkodóhelyet? Ám ezután a hülye idegen keze megjelenik a szikla peremén, aztán a karja, az arca, és egyáltalán nem is hülye idegen. 245
Hanem az anyám. – Á, helló! – köszön. – Nem tudtam, hogy van itt valaki. Nem ismer engem. Kék szeme tágra nyílik, amikor észrevesz, de nem attól, hogy felismer. A meglepetéstől. Ő sem találkozott még soha senkivel idefönt. Első gondolatom az, hogy nagyon szép, és fiatalabb, mint amilyennek valaha is láttam. A haja olyan laza hullámokba van csavarva, hogy biztosan megjegyzést tettem volna rá, ha fényképen látom. Világos farmert visel, kék pamutfelsője lecsúszik a válláról, arra az egyetlen alkalomra emlékeztet, amikor a kábeltévén megnézette velem a Flashdance-t. Olyan, akár egy poszterkép a nyolcvanas évekből, és csupa élet, majd kicsattan az egészségtől. Fájdalmas gombóc nyomja a torkomat. Szeretném magamhoz ölelni őt, és többé el sem engedni. Feszélyezetten fordítja el a fejét. Tátott szájjal bámulom. – Helló! – nyögöm ki. – Ugye milyen szép időnk van? Most szemügyre veszi a ruhámat, csípőfazonú sztreccs farmeromat, vállpántos fekete felsőmet, kibontott, szélben lobogó hajamat. Óvatos, de kíváncsi a tekintete. Megfordul, és ugyanúgy a völgyet nézi, ahogyan én. – Igen, nagyon szép az idő. Kezet nyújtok. – Clara vagyok – mutatkozom be úgy, hogy a barátságosság szobrát mintázhatnák meg rólam. – Maggie – viszonozza, megfogja a kezemet, megrázza, de nem szorítja, és bepillantást nyerek az érzéseibe. Ingerült. Ez az ő helye. Egyedül akart lenni. Elmosolyodom. – Gyakran jár föl ide? – Ez a gondolkodóhelyem – feleli olyan hangon, amely finoman értésemre adja, hogy most rajta a sor, ideje távoznom. Nem megyek sehová. – Nekem is – ülök le a sziklámra, ami annyire eltér attól, amit várt, hogy kis híján fölnevetek. Úgy dönt, hogy kiböjtöli, amíg elunom a dolgot. A csupasz sziklatömb másik felére telepszik, előrenyújtja a lábát, hátizsákjából zsarus forma tükrös napszemüveget húz elő, fölteszi, és hátrahajtja a fejét, mint aki napfürdőzik. Behunyt szemmel hosszasan így marad, végül nem bírom tovább, muszáj beszélnem vele. 246
– Szóval a környéken lakik? – kérdezem. A homlokát ráncolja. Kinyílik a szeme, és érzem, hogy ingerültségét általánosabb óvatosság váltja föl. Nem kedveli azokat, akik sokat kérdezősködnek, nem várt helyeken hirtelen fölbukkannak, túlzottan barátkozók. Szerzett már ilyen jellegű tapasztalatokat, és egyik sem vezetett jóra. – Én most végzem az első évemet a Stanfordon – szövöm tovább a szót. – Még új jövevénynek számítok errefelé, úgyhogy mindig vadászom helybeliekre, kifaggatom őket, hol lehet jókat enni, mik a szórakozási lehetőségek, meg ilyesmi. Megenyhül az arckifejezése. – A Stanfordon diplomáztam – mondja. – Mi a főtanszakod? – Biológia – felelem, idegesen várom, mit szól hozzá. – Orvosi előkészítőre járok. – Ápolónői oklevelem van. Nem mindig könnyű munka jobbuláshoz, fölépüléshez segíteni az embereket, de nem is hálátlan feladat. Majdnem elfelejtettem, hogy eredetileg ápolónő. Egy ideig beszélgetünk Kaliforniáról, a Stanford és a Berkeley közötti rivalizálásról, a hullámlovaglásra legalkalmasabb partszakaszokról, az orvosi előkészítőről. Öt perc elteltével sokkal barátságosabbá válik, bár még mindig szeretné, hogy elmenjek, és végre nekigyürkőzhessen annak, aminek az eldöntéséért idejött, ugyanakkor azonban mulattatják a vicceim, fölkeltettem a kíváncsiságát, elbűvöltem. Látom, hogy megkedvelt. Kedvel az anyukám, még ha nem tudja is, hogy elvileg szeretnie kellene. Föllélegzem. – Járt már az Emléktemplomban? – kérdezem, amikor kissé alábbhagy a beszélgetés. Megrázza a fejét. – Nem szoktam templomba járni. Érdekes. Nem mintha anyu különösebb hitbuzgalmat mutatott volna, vagy valami, de gyerekfejjel mindig az volt a benyomásom, hogy szívesen jár templomba. Csak kamasz koromban hagytuk abba a templomba járást, talán azért, mert anyu attól tartott, olyasmit művelnék a templomban, ami elárulná, hogy a családunk titkokat rejteget. – Miért nem? – kérdezem. – Mi a baja az egyházzal? – Nem szeretem, ha dirigálnak nekem – feleli. – Nincs kedvem parancsokat teljesíteni. 247
– Még Istennek sem? Rám pillant, az ajka féloldalas mosolyra húzódik. – Istentől különösen nem. Nagyon érdekes. Talán nem kellene ennyire poénra vennem ezt a társalgást. Talán be kellene fejeznem a szórakozást, egyenesen meg kéne mondanom, kicsoda vagyok, de hogyan közölje az ember valakivel, hogy tulajdonképpen az ő még meg sem fogant gyermeke, aki a jövőből látogatott ide? Nem szeretnék szívbajt hozni rá. – Na és miért jöttél föl ide? – kérdezi kis idő múlva. – Miről akarsz gondolkozni? Hogy fogalmazzam meg? – Épp egy… útra készülök, hogy segítsek a barátnőmnek, aki rossz helyre keveredett. Bólint. – És nem akaródzik menned. – De igen. A barátnőmnek szüksége van rám. De az az érzésem, hogy ha elmegyek, soha többé nem tudok visszajönni. Minden meg fog változni, tudja? – Aha. – Merőn nézi az arcomat, valamit lát rajta. – És itt kell hagynod egy srácot. Anyám most sem hazudtolja meg magát: a legapróbb részlet sem kerüli el a figyelmét. – Valahogy úgy. – A szerelem sok-sok öröm forrása – mondja –, de néha úgy hiányzik az embernek, mint egy seggberúgás. Meglepetten nevetek. Anyu csúnyán beszélt. Mindig arra tanított, hogy egy fiatal nő nem káromkodik, mert az lealacsonyító. – Ez úgy hangzik, mintha tapasztalatból beszélne – évődöm vele. – Maga azért jött föl, hogy ilyesmiről gondolkozzon? Egy férfiról? Figyelem, hogy gondosan megválogatja a szavakat, mielőtt kimondaná őket. – Házassági ajánlatról. – Azta! – kiáltok föl, ő meg kuncog. – Az komoly. – Az – mormolja. –Tényleg az. – Szóval megkérték a kezét? – Atyagatya. Nyilván apuról beszél. Azért jött föl, hogy eldöntse, feleségül menjen-e apuhoz. 248
Bólint, tekintete a távolba réved, mintha valami keserédes dologra emlékezne. – Tegnap este. – És mit válaszolt neki? – Azt, hogy át kell gondolnom. Erre azt mondta, ha feleségül akarok menni hozzá, találkozzunk ma. Napnyugtakor. Halkan füttyentek, ő pedig fájdalmasan mosolyog. Nem bírom megállni a kérdést: – Na és most az igenre vagy a nemre hajlik? – Azt hiszem, a nemre. – De hát… nem szereti a pasast? – kapkodok levegő után, elvégre a jövőm, a merő létezésem forog kockán, és ő a nemre hajlik? Lesüti a szemét, a gyűrűsujját nézegeti, amelyen egy nagyon feltűnően szerény eljegyzési gyűrű csillog. – Nem mintha nem lennék szerelmes belé. Csak nem hiszem, hogy helyesek az indítékai. – Hadd találjam ki! Maga dúsgazdag, és a férfi a pénzéért akarja elvenni. – Dehogy! – horkan föl. – Azért akar elvenni, mert azt szeretné, hogy gyereket szüljek neki. Gyereket, egyes számban. Mert még nem tudja, hogy Jeffrey is szerepel a tervekben. – Maga nem akar gyereket? – kérdezem a szokottnál árnyalatnyival emeltebb hangon. A fejét rázza. – Szeretem a gyerekeket, de nem hiszem, hogy sajátot akarok. Félek, hogy nagyon megszeretem, azután elveszítem. – Tekintete a völgyre siklik, zavarban van attól, hogy ennyire kitárulkozott. – Nem tudom, boldog lennék-e ezzel az élettel. Mint háziasszony és anya. Nem nekem való. Egy ideig hallgatunk, próbálok kitalálni valami okosat, és csodák csodája, eszembe is jut. – Talán nem úgy kellene megközelítenie, hogy ennek a férfinak a feleségeként boldog lenne-e, hanem úgy, hogy az ő feleségeként hű maradna-e ahhoz, amivé válni akar. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a boldogság az, amit szerezhetünk magunknak. Pedig rendszerint abból ered, ha megelégszünk azzal, amink van, és elfogadjuk önmagunkat. Végre valami hasznát láttam a boldogságszemináriumnak. Szúrós tekintettel néz rám. 249
– Mit is mondtál, hány éves vagy? – Tizennyolc. Nagyjából. Hát maga? – kérdezem vigyorogva, mert már tudom a választ. Kiszámoltam. Kilencvenkilenc éves volt, amikor apu feleségül kérte. Elvörösödik. – Több. – Sóhajt. – Nem akarok egyszerűen azért valaki mássá válni, mert azt várják tőlem. – Hát ne mássá váljon, hanem többé! – ajánlom. – Hogy mondtad? – hökken meg. – Váljon többé, mint amit várnak magától. Tekintsen messzebbre. Válasszon magának rendeltetést. A rendeltetést szónál hunyorítva kémleli az arcomat. – Ki vagy te? – Clara – felelem. – Már mondtam. – Nem úgy értettem. – Föláll, a szikla pereméhez lép. – Kicsoda vagy valójában? Fölállok, a szemébe nézek. Úgy gondolom, ideje fölfednem a lapjaimat. Nyelek egyet. – A lányod – mondom. – Hát igen, nekem is elég fura, hogy találkozunk – folytatom, ahogy kissé elsápad. – Mi is a mai dátum? Azóta fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy megláttam a szerelésedet. – 1989. július 10-e – mondja döbbenten. – Mit akarsz elérni? Ki küldött? – Senki. Azt hiszem, nagyon hiányoztál, azután véletlenül átkeltem az időben. Apu azt mondta, még látni foglak, amikor leginkább szükségem lesz rá. Nyilván erre gondolt. – Előrelépek. – Tényleg a lányod vagyok. A fejét rázza. – Hagyd abba! Ez lehetetlen. Széttárom a kezemet, vállat vonok. – Mégis itt vagyok. – Nem – mondja, de látom, hogy egészen másként fürkészi az arcomat, látja, hogy az orrom olyan, mint az övé, látja az arcformámat, a szemöldökömet, a fülemet. Elbizonytalanodás villan a szemében. Azután pánik. Kezdek aggódni, hogy leveti magát a szikláról, és elrepül, hogy megszabaduljon tőlem. – Ez valami átverés – mondja. – Tényleg? És miért akarnálak átverni? 250
– Azért, hogy… – Feleségül menj apuhoz? Azt hiszed, hogy az a férfi, vagyis Michael, az apám, az Úr angyala meg minden, szóval hogy olyan házasságra akar csábítani, amelybe nem kívánkozol? – Sóhajtok. – Nézd, tudom, hogy ez valószínűtlen, nekem is különös, úgy érzem, bármelyik pillanatban eltűnhetek, mintha meg sem születtem volna, ami elég gáz lenne, ha érted, mire gondolok. De tök mindegy. Örülök, hogy látlak. Nagyon hiányzol nekünk. Nem lehetne, hogy egyszerűen beszélgessünk erről? 1994. június 20-án fogok megszületni. Lassan még egy lépést teszek felé. – Hagyd abba! – szól rám élesen. – Nem tudom, hogyan győzzelek meg. – Megállok, töröm a fejemet. Azután fölemelem a kezemet. – Ugyanolyan a kezünk – mondom. – Nézd meg! Teljesen egyforma. Látod, hogy a gyűrűsujjad kicsit hosszabb, mint a mutatóujjad? Az enyém is. Mindig azzal tréfálkoztál, hogy ez a kimagasló intelligencia jele. És a jobb tenyeremen itt ez a vastag véna, amelyik keresztben halad, ami szerintem elég furán néz ki, de neked is ilyen. Szóval szerintem egyformán furák vagyunk. A kezére mered. – Azt hiszem, le kell ülnöm – mondja, és nehézkesen a sziklára rogy. Mellékuporodom. – Clara – suttogja. – Mi a családneved? – Gardner. Gondolom, apu ezt választotta halandó vezetéknevéül, de tulajdonképpen nem vagyok biztos benne. Egyébként a Clara valamikor 1910 táján talán a legkedveltebb lánynév volt, de azóta nem nagyon népszerű, úgyhogy köszi. Elfojt egy mosolyt. – Nekem tetszik. – A második keresztnevemet is eláruljam, vagy magadtól is kitalálod? A szájához kapja a kezét, és hitetlenkedve ingatja a fejét. – Szóval – mondom, mert a nap már vészesen közelít a láthatárhoz, így anyunak nemsokára mennie kell. – Nem akarlak erőltetni vagy ilyesmi, de szerintem feleségül kellene menned hozzá. Bágyadtan nevet. – Szerelmes beléd. Nem miattam. Nem is azért, mert Isten utasította rá. Hanem miattad. 251
– De nem tudom, hogyan kell anyának lenni – motyogja. – Tudod, hogy árván nőttem föl. Nem ismertem az anyámat. Milyen anya válik belőlem? – A legeslegjobb. Komolyan mondom, nem hazabeszélek, tényleg te vagy a legjobb anya. Az összes barátom agyonirigykedi magát, annyira bámul téged. Az összes többi édesanyát megszégyeníted. Még mindig borús az arca. – De meghalok, mielőtt felnősz. – Igaz. És ez szívás. De nem cserélnélek el senkivel, még ha ezer évig él is az illető. – Nem tudok melletted maradni. Megfogom a kezét. – Most itt vagy. Biccent, nyel egyet. Megfordítja a kezemet, nézegeti. – Fantasztikus! – hüledezik. – Na ugye? Még üldögélünk egy kicsit, azután megszólal: – Mesélj az életedről! Mesélj erről az útról, amire készülsz! Az ajkamba harapok. Félek, hogy ha túl sokat mondok neki a jövőről, az szétzilálhatja a tér-idő kontinuumot vagy mit tudom én, micsodát, és tönkreteszi a világmindenséget. Ezt meg is jegyzem neki, és jót nevet rajta. – Egész életemben folyton a jövőt látom – mondja. – Tapasztalatom szerint ellentmondásos módon működik. Kiderítjük, hogy valami be fog következni, ezután megtesszük, mert tudjuk, hogy úgy lesz. Kérdés, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Ez megfelel nekem. Elmondok neki mindent, amiről úgy vélem, belefér az időbe. Mesélek a látomásaimról, Christianről és a tűzről, a temetőről, a csókról. Mesélek Jeffrey-ről, ez megrázza, mert meg sem fordult a fejében, hogy egynél több gyereke születhet. – Egy fiú – rebegi. – Milyen? – Erősen apura ütött. Magas, erős, sportmániás. És nagyon hasonlít rád is. Konok. Azonkívül konok. Mosolyog, és pillanatnyi boldogságot érzek benne Jeffrey miatt. Attól, hogy lesz egy fia, aki olyan, mint apu. Locsogok arról, hogy Jeffrey-t teljesen összezavarta a látomása, elszökött otthonról, és beköltözött a régi házunkba, összejött egy gonosz dodrans lánnyal, most sehol sem találom. Ettől tüstént elkomolyodik. 252
Végül beszélek neki Angeláról, Phenről és Webről, a Kombinéban történtekről, és arról, hogy most kezdem azt hinni, eleve Angelával kapcsolatos a rendeltetésem. – Tehát mi a feladatod – kérdezi –, meg kell mentened őt? – Úgyszólván egyezséget kötöttem az ördöggel. – Miféle ördöggel? – Samjeezával. Összerezzen, mintha arcul csaptam volna. – Ismered Samjeezát? – kérdezi. – A családunk barátjának tekinti magát. – Mit akar tőled? – kérdezi komoran. – Egy történetet. Fogalmam sincs, miért. Te vagy a rögeszméje. Töprengve rágcsálja a hüvelykujját. – Miféle történetet? – Valami emléket, ami segít elképzelnie téged életedben, akár egy új fityegő a karkötődön. – Meglepetten néz rám. – Azon, amit nekem adtál, én meg a temetésed napján vissza neki. Komplikált. Kell egy sztori, de nem jut eszembe semmi jó. Elgondolkodik. – Kapsz tőlem sztorit – mondja. – Olyat, amilyet hallani akar. Mély lélegzetet vesz, és lenéz az alattunk zöldellő fákra. – Ahogy már említettem, valaha ápolónő voltam. Az első világháború alatt egy franciaországi kórházban dolgoztam, és egyik nap megismerkedtem egy újságíróval. – Egy kacsaúsztatónál – egészítem ki. – Alsóneműben voltál. Meghökkenve kapja föl a fejét. – Ő is mesélt nekem. Elszörnyed a gondolattól, de folytatja. – Kicsit összebarátkoztunk. Aztán jobban. Eleinte úgy éreztem, csak játszik velem, kíváncsi, hogy le tud-e venni a lábamról, de azután valahogy… több lett belőle. Mindkettőnk számára. Egy pillanatra elhallgat, tekintete a horizontot pásztázza, mintha keresne valamit, de nem találja. – Azután egyik este a fritzek bombázták a kórházat. – Összeszorítja az ajkát. – Minden lángokban állt. Mindenki… – Behunyja a szemét, majd újra kinyitja. – Meghalt. Kimásztam onnan, és körös-körül minden égett, és azután Sam odalovagolt, a nevemen szólított, a kezét nyújtotta, én 253
megfogtam, és fölhúzott maga mögé. Elvitt onnan. Az éjszakát egy SaintCéré melletti régi terméskő istállóban töltöttük. Vizet hozott a nyomóskútról, leültetett, lemosta az arcomról a kormot meg a vért. És megcsókolt. Csók az istállóban. Ez valami örökletes hajlam lehet. De ráeszmélek, hogy ez a történet mégsem jó. Samjeeza már ismeri. Ehhez tartozik a lovas fityegő. – Előtte is megcsókolt már – folytatja anyu. – De attól kezdve valahogy más lett a helyzet. Minden megváltozott. Napkeltéig beszélgettünk. Végül bevallotta nekem, micsoda. Addig is gyanítottam, hogy angyal. Rögtön a megismerkedésünkkor sejtettem. Akkoriban hallani sem akartam angyalokról, úgyhogy megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. – Hát igen – mosolygok. – Az angyalok néha úgy hiányoznak az embernek, mint egy seggberúgás. Földerül az arca, egy pillanatra fölcsillan a szeme, azután ismét elkomolyodik. – De nem pusztán angyal volt. Elmondta nekem, hogyan bukott alá, és miért. Megmutatta a fekete szárnyát. És bevallotta, hogy azért próbált elcsábítani, mert a vigyázók angyalvérű utódokat akarnak. – Hú! Csak úgy bevallotta? – Dühbe gurultam – mondja anyu. – Hiszen egész életemben ez elől menekültem. Pofon vágtam. Elkapta a csuklómat, és könyörgött, hogy bocsássak meg. Azt mondta, szerelmes belém. Megkérdezte, tudnám-e valaha viszontszeretni. Újra elhallgat. Megbabonázott az elbeszélésével. Magam előtt látom az egészet, a képek csak úgy özönlenek az agyamba. Samjeeza szeme, komoly tekintete, csupa szomorúság és szerelem, esedezés. A hangja, amely szelíden mondja anyunak: Tudom, hogy nyomorult vagyok. De tudna engem valaha szeretni? Leesik az állam. – Hazudtál neki. – Hazudtam. Azt mondtam, soha nem tudna érdekelni. Azt mondtam, soha többé nem akarom látni. És akkor sokáig nézett rám, azután eltűnt. Csak úgy. Soha senkinek nem beszéltem arról az éjszakáról. Azt hiszem, Michael tud róla, olyasformán, ahogyan mindenről tud. De egészen mostanáig soha nem beszéltem a dologról. – Kifújja magát, mint aki valami nagy-nagy terhet rakott le. – Hát tessék, ez a történeted. Hazudtam. 254
– Mégis érdekelt téged – mondom óvatosan. – Szerelmes voltam belé – suttogja. – Egy ideig ő volt nekem a nap és a hold. Őrülten szerettem. Most pedig ő szeret téged őrülten – gondolom. Vegyük észre a hangsúlyt az utolsó szón. Megköszörüli a torkát. – Ez már nagyon régen volt. Persze mindketten tudjuk, hogy az idő nagyon csalafintán tud viselkedni. – Nyilván kínos ezt hallanod – mondja homlokráncolásom láttán. – Hogy azt mondom, szerettem egy férfit, aki nem az apád. – De tudom, hogy szereted aput. – Eszembe jutnak anyu utolsó napjai, amikor együtt láttam őket, az egészen nyilvánvaló, tiszta szerelmüket. Rámosolygok, megbököm a vállammal. – Szereted, érteeeeed? Nagyon szereted. Nevet, visszabök. – Jó, rendben, feleségül megyek hozzá. Most már úgysem utasíthatom vissza, igaz? – Hirtelen meghökken. – Mennem kell – ugrik föl, mint Hamupipőke, aki késésben van a bálról. –Találkoznom kell vele. – A Santa Cruz-i tengerparton – mondom. – Már említettem? – kérdezi. – Mit mondjak neki? – Csak csókold meg! – javaslom. – Most pedig siess, nehogy elkéss, és megszűnjek létezni! A szikla peremére lép, és megidézi a szárnyát. Csodálkozva látom, milyen szürke a tolla, pedig rendes körülmények között, amikor legjobb formájában ismertem őt, vakító fehér volt. Most is szép, de szürke. Határozatlan. Bizonytalan. Habozik. – Eredj! – sürgetem. Könnyek csillognak a szemében. Nem akarlak itthagyni – mondja a gondolataimban. Ne aggódj, anyu! – válaszolom, először szólítom anyunak, amióta idejött. Még látjuk egymást. Elmosolyodik, megsimogatja az arcomat, azután megfordul, felröppen, szárny csapásával hátralibbenti a hajamat, és elvitorlázik az óceán felé. A tengerparthoz, ahol apa vár rá. 255
Megtörölgetem a szememet. És amikor újra fölnézek, már visszacsöppentem a jelenbe, mintha ez az egész délután csak valami csodálatos álom lett volna.
256
19 A DÉL FELÉ TARTÓ VONAT Két perc múlva éjfél. Ezúttal a valóságban. A látomás nem készített föl a pillanat elképesztő rendkívüliségére. Ugy érzem magam, mintha kiugrani készülnék a bőrömből. Mintha minden másodperc újabb elektromos töltést lövellne belém. Miközben kapucnis fekete felsőm cipzárját babrálom, győzködöm magamat, hogy sikerülni fog. Tiktak! Tiktak! Az északra tartó vonat megjön és továbbmegy. Samjeeza megérkezik, elfoglalja a lámpaoszlopot, rámkárog. De Christian nincs itt. Lassú kört írok le, keresem őt, a tekintetem megakad minden üres zugon, minden árnyékon, reménykedem, hogy észreveszem, de nincs itt. Nem jön. Egy pillanatra úgy érzem, fölemészt a félelem. – Kár! – türelmetlenkedik a varjú. 257
Éjfél. Mennem kell. Akár Christiannel, akár nélküle. A járda felé fordulok, amely átvisz a síneken. Lépésről lépésre átkelek a vágányokon, a szívem úgy verdes, mint egy nyuszié, lélegzésem felszínes zihálás. A túloldalon kibontakozik Samjeeza férfialakja. Úgy tűnik, elégedett magával, izgatott, olyasformán, mint a róka a tyúkólban, szemében gonosz fény csillan. A bőröm viszket a látványától. – Kellemes éjszaka az utazáshoz. – Körülpillant. – Azt mondtam, hozz egy barátot. – Magának van barátja, aki a pokolra szállna a kedvéért? – kérdezem, és próbálom visszatartani alsó ajkam remegését. Szemembe fúródik a tekintete. – Nincs. Egyetlen barátja sincs. Senkije sincs. Csettint a nyelvével, mintha csalódott volna bennem. – Ez nem fog menni, ha nincs valaki, aki támogat téged. – Támogathat maga – szegem föl a fejemet. A szája szöglete fölkunkorodik. Előrehajol, nem ér hozzám, de annyira megközelít, hogy bevonjon a bánatburokba, amely állandóan körülveszi. Mély, zsigerekig ható gyötrelem ez, mintha mindaz, ami szép és derűs ezen a világon, lassanként kitikkadna, elenyészne, hamuvá omlana a kezemben. Nem kapok levegőt, nem bírok gondolkodni. Hogy tudott anyu valaha is közel kerülni ehhez a lényhez? Ámbár ő nem élte úgy át mások érzéseit, ahogyan én. Nem tudhatta, legbelül milyen fekete és dermesztően hideg, milyen feldúlt valójában Samjeeza. – Ehhez akarsz kötődni? – kérdezi érces hangon. Hátralépek, és sípolva szívom tele a tüdőmet, amikor végre megint rendesen lélegzethez jutok, mintha mostanáig fojtogatott volna. – Nem – ráz a hideg. – Én sem hiszem – mondja. – Na mindegy. – A sínpályára néz, amelyen a távolban egészen halk füttyöt hallok, közeledik a vonat. – Valószínűleg így a legjobb – mondja. El fogom szalasztani az egyetlen esélyemet. – Várj!
258
Hátrafordulok a hangra, és látom, hogy Christian siet át a síneken, a fekete polárdzsekijében és szürke farmerban, tágra nyílt szemmel, akadozó hangon kiáltja: – Itt vagyok! Egyszerre kifut belőlem a szusz. Önkéntelenül elmosolyodom. Christian odaér hozzám, összeölelkezünk, hosszasan szorongatjuk egymás karját, motyogunk oda-vissza, hogy „Bocsánat!” és „Jaj, de örülök, hogy eljöttél!” és „Ezt nem hagyhattam ki” és „Nem muszáj megtenned”, hol hangosan, hol csak egymás fejében. Samjeeza megköszörüli a torkát, erre ellépünk egymástól, és feléfordulunk. Fejével Christianre int. – Ez ki? – kérdezi. – Korábban is láttam, hogy úgy kóválygott körülötted, mint valami szerelmes kiskutya. Ő is nafil? Christian sziszegve vesz levegőt. Még sosem találkozott Samjeezával, sosem volt ennyire közel fekete szárnyúhoz. Egy pillanatra elbizonytalanodom, helyesen gondolta-e, hogy látta Asaelt. Asael és Samjeeza annyira hasonlítanak, hogy össze is téveszthette kettejüket. Igen, ez lehetséges. Mégis lehet, hogy ez az ő látomása. – Egy barátom – nyögöm ki, és megfogom Christian kezét. Azonnal erősebbnek, kiegyensúlyozottabbnak, összeszedettebbnek érzem magamat. Együtt sikerülni fog. – Azt mondta, szükségem van egy barátra, hát tessék, itt van. Most már elvihet bennünket Angelához. – Nem feledkeztél el valamiről? – kérdezi Samjeeza. – A fizetségről. Miféle fizetségről? – firtatja Christian a fejemben. Miféle fizetségről, Clara? Mit ígértél neki? – Nem feledkeztem meg róla. Jön a vonat, az elején tompa vörös fény, egyre közeledik a sínen. Igyekeznem kell. – Van történetem – mondom neki. – De inkább megmutatom. Szabad kezemet fölnyújtom, Samjeeza arcához érintem, amely sima és hűvös, nem olyan, mint az embereké. Szétárad bennem a bánata, Christian is hátrahőköl, ahogy rajtam keresztül átáramlik belé, de ellenállok, még jobban megszorítom Christian kezét, és a mára összpontosítok, arra az órára, amit a Sasfészek tetején anyámmal töltöttem. Átzúdítok Sam döbbent és föltárult elméjébe mindent: anyu hangját, ahogy a történetet meséli, a szelet, ahogy hosszú, vörösesbarna haját fújja, anyu érzéseit, 259
amelyekről beszámolt nekem, kezének puhaságát és melegét, ahogyan fogta a kezemet, és végezetül a szavakat. Hazudtam. Szerelmes voltam belé. Samjeeza megvonaglik. Ez több, mint amire számítottam. Érzem, hogy reszketni kezd az érintésemtől. Eleresztem, hátralépek. Várjuk, hogy most mihez kezd. A vonat az állomáshoz közeledik. Más, mint az északra tartó; ez csupa ronda maszat, valami piszoktól vagy koromtól annyira fekete, hogy az oldalára festett felirat is olvashatatlan. Az ablakaiban sötét alakok sokasága. Szürke emberek – döbbenek rá. Útban az alvilágba. Sam szeme csukva, a teste teljesen mozdulatlan, mintha kővé változtattam volna. – Sam… – szólongatom. – Mennünk kellene. Kinyílik a szeme. Összevonja a szemöldökét, az orrnyergénél fájdalmas ráncok keletkeznek. Úgy néz Christianre és rám, mintha már nem is tudná, mit csináljon velünk. Mintha meggondolta volna magát. – Teljesen biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? – kérdezi reszelős hangon. – Amint fölszálltok erre a bizonyos vonatra, többé nem fordulhattok vissza. – Miért kell vonatra szállnunk? – kérdezi ösztönösen Christian. – Nem tud odavinni bennünket, ahogyan korábban Clarát és az édesanyját vitte? Samjeeza mintha valamelyest visszanyerné az egyensúlyát. – Ha azon a módon fejtek ki erőt, azzal fölhívom a figyelmet arra, amit teszek, és nyomon követhetnek. Nem, az nem lehetséges. Úgy kell mennetek, ahogyan az összes közönséges elkárhozott távozik ebből a világból, révvel, szekéren vagy vonaton. – Rendben – mondja komoran Christian. – Akkor hát vonaton. Biztos vagy benne? – kérdezem tőle némán, a szemébe nézve. Oda megyek, ahová te – válaszolja. – Készen állunk –fordulok vissza Samhez. Bólint. – Jól figyeljetek rám! Elviszlek a barátnőtökhöz, már megállapodtam vele, hogy a megadott időben legyen egy bizonyos helyen, és meg kell győznötök őt, hogy térjen vissza veletek. – Meg kell győznünk? – szól közbe ismét Christian. – Hát nem fog örülni, hogy kiszabadulhat onnan? 260
Samjeeza elengedi a füle mellett a kérdést, énrám koncentrál. – Ne szóljatok senki máshoz, csak a lányhoz! Hogyhogy, azt képzeli, leállok tereferélni az első egyénnel, akibe belébotlom? – Rendben. – Senki máshoz! – ismétli élesen, túlharsogja az előttünk éppen lefékező vonat zaját. – Hajtsátok le a fejeteket! Ne nézzetek senki szemébe! – Christianre pillant. – Igyekezz fizikai érintkezésben maradni a barátnőddel, de a vonzalom, összetartozás bármiféle külső jele feltűnést kelt, és nem hiányzik nektek, hogy feltűnést keltsetek. Maradjatok szorosan mellettem, de ne érjetek hozzám! Ne nézzetek egyenesen rám! Ne szóljatok hozzám nyilvánosság előtt! Ahhoz, hogy veletek maradhassak, pontosan úgy kell tennetek mindent, ahogy mondom, és amikor mondom, kérdezősködés nélkül. Megértettétek? Némán bólintok. A vonat egy zökkenéssel megáll. Samjeeza két aranypénzt vesz elő a zsebéből, és a tenyerembe ejti. – A viteldíj. Egyet továbbadok Christiannek. – A hajad! – figyelmeztet Samjeeza, és a fejemre húzom a kapucnit. Az ajtó sziszegve szétnyílik. Közelebb lépek Christianhez, hogy a vállunk egymáshoz ér, mély lélegzetet veszek – egyszeriben olajossá, áporodottá vált a levegő –, és elengedem a kezét. Együtt követjük Samjeezát a várakozó vagonba. Az ajtó becsukódik mögöttünk. Nincs visszaút. Ennyi. Pokolra szállunk. A vasúti kocsiban sötét van. Azonnal erőt vesz rajtam a szorongató bezártságérzés, mintha a mocskos vagonfalak összehúzódnának, ránk zárulnának, csapdába ejtenének bennünket. Az sem tesz jót, hogy emberek tömege zsúfolódott össze körülöttönk, mint megannyi árnyék, megfoghatatlanok, kísér – tetszerűek, olykor annyira anyagtalanok, hogy simán átlátunk rajtuk, máskor mintha egymásba siklanának, egyazon térrészt foglalnának el. Időről időre valamelyikük nyöszörög, egy férfi görcsösen köhög, egy nő sír. A mennyezeti világítótestek vörös fényt 261
adnak, villódznak, és dühös rovarok módjára zümmögnek. Az ablakokon át csak feketeség látszik, mintha végtelen alagútban haladnánk. Ijesztő mindez. Szeretnék Christian kezébe kapaszkodni, de nem szabad. Észrevennék. Nem akarjuk, hogy észrevegyenek. Nem vehetnek észre. Így hát csak ülök, lehorgasztott fejjel, lesütött szemmel, a szívem dübög, bumm! bumm! bumm! a lábam időnként Christian lábához ér, és a helyzet okozta szorongása, saját félelme átlüktet rajta, elvegyül a sajátommal, amíg már azt sem tudom, melyikünk pontosan mit érez. A vonat zötyög és billeg, a vagonban fojtogatóan nehezedik ránk a jéghideg levegő, mintha víz alá merültünk volna, és lassan a megsemmisülés szilárd tömbjébe dermednénk. Viaskodnom kell a didergés ellen. Megijedtem, igen, mégis elszánt vagyok. Végre fogjuk hajtani ezt a lehetetlen feladatot, amely most előttünk áll. Meg fogjuk menteni Angelát. És ebben a pillanatban hálás vagyok, csordultig tölt a hála, amiért Christian elkísér. Velem tart. A társam. A legjobb barátom. Nem kell egyedül végigcsinálnom. Ha magammal hoztam volna a hálaadó naplómat, ezt írnám bele. Megállunk, újabb utasok szállnak föl. Fekete egyenruhás férfi halad át a kocsin, összeszedi az aranypénzeket. Nem tudom, honnan vették az aranyat a szürke emberek, talán létezik valahol a világon valami érmeosztó a holtaknak, vagy valaki adná nekik, mintha az aranyérme jelképezné mindazt, amit magukkal szeretaének vinni egyik létből a másikba, de most oda kell adniuk a fekete egyenruhásnak. Némelyikük láthatólag vonakodik kiengedni a kezéből. Egy pasas azt állítja, nincs is aranya, mire a következő állomásnál a fekete egyenruhás vállon ragadja, és lependeríti a vonatról. Vajon hová megy most az illető? Van olyan hely, ami a pokolnál is rosszabb? Észreveszem, hogy a fekete egyenruhás férfi nagy ívben elkerüli Samjeezát, és nem kérdez tőle semmit. A harmadik megállónál Samjeeza az ajtóhoz indul. Rám pillant, ezzel ad jelt, és kiszáll. Christiannel fölállunk, átfurakodunk a szürke emberek között, és valahányszor kicsit erősebben súrlódom valamelyikükhöz, nyers, undok érzés hasít belém: gyűlölet, kihunyt szerelem, neheztelés, hűtlenség, gyilkos indulat. Azután az állomás peronján állunk, és újra kapok levegőt. Tekintetemmel diszkréten keresem Samjeezát, és egykét méternyire megtalálom. Itt ő is másként fest, lefoszlik róla az emberi jellege. 262
Másodpercről másodpercre nagyobb és fenyegetőbb, kabátjának feketesége élesen elüt a környezetében tartózkodók szürkeségétől. Hol vagyunk? – kérdezem gondolatban Christiantől. Ismerősnek tűnik. Körbefordulok. Azonnal ráismerek Mountain View-ra. Az épületek körvonalai nagyjából ugyanazok, csak hideg, sűrű köd gomolyog az épületek között, és egyáltalán nincsenek színek, mintha fekete-fehér televízión sugárzott horrorfilm díszletébe léptünk volna. Nézz rájuk! – mondja Christian az iszonyattól megborzongva. A szürke emberek körös-körül lehorgasztott fejjel járnak, némelyikük arcán fekete könnyek csorognak, mások vadul vakaróznak, karjuk és nyakuk sebesre karmolva, egyesek motyognak, mintha beszélgetnének, de senki sem szól másokhoz. Sodródnak, ki-ki saját magányának óceánjában, és egész idő alatt ugyanolyanok tolonganak körülöttük, mint ők, de soha nem néznek föl. Elindult! – mondom Christiannek, ahogy Samjeeza útnak ered a Castro utca itteni megfelelőjén. Néhány másodpercig várunk, csak azután követjük. A polárdzseki szegélye alatt megfogom Christian kezét, hálásan fogadom ujjainak melegét, az arcszesze illatát, bár az utóbbit alig-alig észlelem ebben a zagyvalékban, amelyből kipufogógázt, égésszagot és penész orrfacsaró leheletét sikerül azonosítanom. A pokol bűzlik. Az utcákon nincsenek autók, senki sem jár kocsival, a gyalogosok tömege mégsem merészkedik le a járdáról az úttestre. Az emberek szétválnak Samjeeza körül, ahogy közöttük lépked, olykor nyöszörögnek, amikor elhalad. A sarkon egy fekete limuzin vesztegel. Ahogy közelebb érünk, a vezetője kiszáll, és átjön a kocsi jobb oldalára, hogy kinyissa az ajtót Samjeezának. Ő valahogy más, mint a szürke emberek, olyasféleképpen más, ahogyan a fekete egyenruhás, sőt ő is valami egyenruhaszerűséget visel, testhez álló fekete öltönyt és tányérsapkát hajlított, fényes ellenzővel. Ne bámészkodj! – figyelmeztet Christian. Hajtsd le a fejed! Az ajkamba harapok, amikor meglátom, hogy a sofőrnek nincs se szeme, se szája, az orrától az álláig simán kifeszül a bőr, és a szemgödre helyén enyhén bemélyed az arca. Ezzel együtt mintha ránk nézne, amikor megállunk Samjeeza mögött, és szó nélkül teszi föl a kérdést: Hová? 263
– Asael számára megjelöltetni viszem ezt a kettőt – mondja Samjeeza. Ajka elé teszi az ujját, egyértelmű az üzenet: Ez a férfi beszélni nem tud, de hallani hall. Legyetek csöndben! A sofőr bólint. Asael neve hallatán Christian szorongáshullámát érzem, mintha újabb adag adrenalin zubogna az ereimbe. Ez csapda is lehet, és egyenesen belesétálunk. Semmi vész, kocsival legalább nem sétálhatunk csapdába – próbálom derűvel oldani a feszültséget, de nincs ideje válaszolni, mert Samjeeza a háta közepére tenyerel, és betaszítja a hátsó ülésre, én meg követem. Samjeeza becsusszan mellém, a válla hozzáér az enyémhez, és tetszik neki ez a könnyed, ingerkedő kontaktus, az emberszagom, az, hogy ijedtemben kissé kinyílik a szám. Tetszik neki, hogy egy tincsem kibújt a lófarokból, kikandikál a kapucni alól, szinte fehéren világít ebben a színtelen világban. Közelebb nyomulok Christianhez, aki vár, amíg Samjeeza be nem csukja a kocsiajtót, azután Christian átkarol, a vállához vonja a fejemet, el Samtől. Nahát, milyen oltalmazó! – mondja gondolatainkban Sam. Szóval ki is vagy te? Azt hittem, a lány valaki másba szerelmes. Christian összeszorítja a fogát, de nem felel. Gyorsan áthaladunk Mountain View belvárosának pokolbeli változatán, elhúzunk a Templom és a Könyörület utca mellett, a városházánál, amely előtt szürke emberek állnak sorban; boltok és vendéglők mellett, némelyik bedeszkázva, de a többi nyitva, az asztaloknál ülők fölismerhetetlen ennivalóval teli tányérok fölé görnyednek. Elérjük az El Camino Real itteni szakaszát, a közlekedési főtengelyt, amely összefűzi a San Franciscótól San Joséig egybeépült településeket, és délnek fordulunk. A miénken kívül még mindig nincs autó az úton. Meglepődtél a pokoltól? – kérdezi némán Samjeeza. Belső hangja mar, perzsel, mint valami keserű ital utóíze. Nem gondoltam volna, hogy itt éttermek és üzletek vannak. A föld tükröződése – mondja. Ami igaz a földön, az többé-kevésbé itt is igaz. Szóval ezek az emberek mind ide vannak zárva? – intek ki az ablakon az utcákon tülekedő, lökdösődő szürke emberekre, akik láthatólag állandóan mennek valahová, de ugyanakkor teljesen céltalanul, minden tényleges irány nélkül bolyonganak. 264
Nincsenek bezárva, de ittragadtak. A legtöbbjük föl sem fogja, hogy a pokolba került. Meghaltak és alászálltak erre a helyre, mert ideszuggerálták magukat. Bármikor távozhatnának, de soha nem fognak úgy dönteni. Miért nem? Mert az akaratuk nem engedi el azt, ami eredetileg idehozta őket. Bekanyarodunk egy parkolóba, és a kocsi fékcsikorgatva megáll. Ne feledjétek, amit mondtam! – szólal meg Samjeeza. Ne szóljatok senkihez, csak a barátnőtökhöz, hozzá is csak akkor, amikor azt mondom. A sofőr kinyitja az ajtót, kiszállunk. Meghökkenek, amikor látom, hol vagyunk. Tetoválószalonnál. Samjeeza az épület felé lökdös bennünket, azután kinyitja az ajtót, és tartja, amíg belépünk. Bent minden fekete-fehér, a bőrkanapék sötét grafitszürkék, a jókora tetkók reklámfelirat fehér neonfénye szembántóan éles, a falakon a minták papírlapjai riadt madarakként rebbennek meg a belépésünkkel hirtelen támadt léghuzattól. A padló mocskos, a szutyokba ragadt porszemcsék recsegnek a talpunk alatt. Egy pillanatra megállunk az ügyfelek fogadására szolgáló előtérben, várakozunk. Az ivókút hűtőtartályában – a szürke műanyag ballon szürke vizében – egy buborék száll föl. Azután fojtott sikoltás hallatszik valahonnan az épületből. Egy férfi jön elő hátulról, alacsony, vékony, fekete bőrű, kopaszra borotvált férfi. Angyalnak gondolom, bár egyáltalán nem olyan, mint azok, akikkel eddig találkoztam. Nem létező szemöldöke meglepetten szalad föl, amikor meglát bennünket. – Shemjáza – hajtja meg csillogó fejét hódolatteljes gesztus gyanánt. – Kokábel – üdvözli Samjeeza olyasformán, ahogy talán egy király vehetne tudomást udvari bolondjáról. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – Ezt a kettőt hoztam a bátyámnak. A bukottak közül valók. Christiannek minden önfegyelmét segítségül kell hívnia, hogy ne támadja meg a kijáratot és vonszoljon engem is magával. Közelebb húzódom hozzá, próbálom lehiggasztani. Nyugi! – suttognám gondolatban legszívesebben, de nem tudom, hogy ez az új angyal nem képes-e kihallgatni kapcsolattartásunkat. – Eleven dimidiusok? – kérdezi ismét meglepődve Kokábel. Sajmeeza szeme fölcsillan, ahogy rám néz. 265
– Quartariusok. De összeillő pár, és azt hiszem, mulattatónak fogja találni őket. – Miért tértél be ide? Miért nem viszed őket egyenesen a gazdához? – Úgy gondoltam, megelégedésére szolgálna, ha előbb megjelöltetném őket – mondja Samjeeza. – Beférnének még mára? Azt reméltem, hogy rövidesen Asaelnek ajándékozhatom ezt a párocskát. – Hogy beférnének-e? Mióta gond itt az idő? – vigyorog Kokábel, és fejével a folyosó felé int. Úgy tűnik, mintha élvezné a feladatot. – Hozd hátra őket! Lekötözés nem szükséges? – Nem – válaszolja fesztelenül Samjeeza. – Alaposan megtörtem mind a kettőt, nemigen fognak ellenállást tanúsítani. Követjük Kokábelt a szűk folyosón egy kis helyiségbe, olyanba, mint egy orvosi rendelő betegvizsgálója. Egy nő hátradőlve ül egy kényelmes, bőrhuzatú karosszékben, és egy férfi – akiben Desmondot ismerem föl – hajol fölé, kezében zümmögő tetoválópisztoly. A nő arcát ebből a szögből nem látom, csak a kezét, amely a szék karfáját szorítja. A körme sötétszürkére van lakkozva, de gyanítom, hogy a földön lilában pompázna. Christiannel egyszerre akad el a lélegzetünk. Kokábel úgy lökdös beljebb bennünket, mint valami jószágot, és nagyon jólesne, ha megfoghatnám Christian kezét, ahogy most Angela kétségbeesése belém hasít. Desmond épp a nyaka oldalára tetovál valamit. Angela seszínű, vállpántos alsótrikója majdnem ugyanolyan árnyalatú, mint sápadt bőre. A trikón kívül csak piszkos, szakadt farmert visel, cipőt nem. Csupasz talpa fekete. A haja a tarkóján rendetlen csomóba kötve, a frufruja annyira lenőtt, hogy szinte eltakarja a szemét, néhány szögegyenes tincs úgy meredezik belőle, mint szalmaszálak a madárijesztőből. Egész jobb karját szöveg borítja, egyes szavak olvashatók, mások kisillabizálhatatlanul átfedik egymást. Féltékeny – olvasom le az alkarja hosszában. Kibírhatatlan okoskodó. Rossz barát. Nemtörődöm. Önző – virít a könyökén. Feslett – látszik a vállízületnél. És egyéb dolgok, kézzelfoghatóbb vétkek is megjelennek, például Hazudtam édesanyámnak, hazudtam a barátaimnak, pletykát terjesztettem, elhallgattam az igazságot, nyomtatott bolhabetűkkel végig a bicepszén, és az egészen keresztben a HAZUG szó harsog. 266
– Leülni! – parancsol ránk Samjeeza, mire engedelmesen a távolabbi fal melletti két összecsukható székre telepszünk. Igyekszem lesütve tartani a szememet, de valahogy nem bírok elszakadni Angela látványától. – Új kuncsaftokat hoztunk, Desmond – mondja Kokábel. – Ezzel mindjárt végzek – szipog Desmond, mintha megfázott volna, és keze fejével megtörli az orrát. Tekintete Samjeezára villan, azután gyorsan lekapja róla. Fölsandítok Angela nyakára, arra a részre, ahol Desmond éppen egy sor betűt helyez el. Szétterpesztett ujjaival kifeszíti a bőrt, a fül alatti érzékeny felülethez nyomja a pisztolyt, piszkos ronggyal letöröl egy fekete festékmaszatot. A sötét betűk szembeötlőek Angela testének védtelen fehérségén. Rossz anya. – Hm, egy rossz anya – jegyzi meg Samjeeza. – Kié a boldogtalan utód? Kokábel a fejét csóválja. – Úgy tudom, Penamue-é. Róla azt hittem, nem képes gyermeket nemzeni, de állítólag ő az apa. Ezzel a lánnyal sok a probléma. Asael minden alkalommal visszaküldi hozzánk, ha elégedetlen vele, vagyis elég sűrűn. Angela hirtelen levegőt vesz, szaggatott nyöszörgés hagyja el az ajkát, a nyakán megfeszülnek az inak, akadályozzák Desmondot az előrehaladásban. A férfi szemrebbenés nélkül hátrahúzódik, és keményen arcul csapja. Az ajkamba kell harapnom, nehogy fölkiáltsak. Angela lejjebb csúszik a széken, behunyja a szemét. Szürke könnyek csorognak le az arcán, ahogy a férfi befejezi az írást. Samjeeza most Kokábelhez fordul. – Szeretném kiválasztani a mintát a nőnek – mondja. – Megnézhetem a katalógusodat? – Hogyne. Erre tessék! – feleli Kokábel. – Majd visszajövök a lányért – szól Desmondnak, azután kilép a folyosóra. Samjeeza még egy pillanatig marad, előrenyúl, Desmond kezébe csúsztat valamit, egy műanyag tasakot, és követi Kokábelt, hogy eldöntse, mit varrjanak rám. Ha jól sejtem, nem egy helyes kis pillangó lesz a csípőmre. Desmond elteszi a tasakot, és megpaskolja a zsebét, mint valami hobbiállatkát vagy ilyesmit. A székemhez húzza az ülőkéjét. 267
– Gyönyörű bőr – állapítja meg, a lehelete állott dohányszagtól és gintől fanyar. – Alig várom, hogy kezelésbe vegyelek. Christian teste megfeszül, akár az íj. Csak egy pillantással intem le, szólni itt még gondolatban sem merek. Desmond föláll, lehúzza a kesztyűjét, a sarokban lévő pultra dobja, nyújtózkodik, újra megtörli az orrát. – Kell egy kis frissítő – mondja, ideges ritmusban pattintgat az ujjával. Azután kimegy, szipákol, a Samjeezától kapott tasak után kotorász, és becsukja maga mögött az ajtót. Talán öt percetek van a szöktetésre – szólal meg Samjeeza testetlen hangja a fejemben abban a másodpercben, ahogy Angelával magunkra maradunk. Eredjetek vissza a vasútállomásra, és szálljatok föl egy északra tartó vonatra, amelyik rövidesen érkezik. Igyekezzetek! Néhány perc múlva az egész pokol az üldözésetekre indul, velem egyetemben. És ne feledjétek, amit mondtam. Ne szóljatok senkihez! Csak menjetek. Máris! Angela mellett termünk Christiannel. – Angela! Angela, kelj föl! Kinyitja a szemét, a könnyek barázdái még az arcán sötétlenek. Ahogy rám néz, a homlokát ráncolja, mintha hirtelen nem jutna eszébe a nevem. – Clara – segítek. – Clara vagyok. Te Angela vagy. Ő meg Christian. Mennünk kell. – Jaj, Clara – sóhajtja fáradtan. – Mindig olyan csinos voltál. – Szórakozottan dörzsöli meg a karját a Féltékeny feliratnál. – Tudod, én most bűnhődöm. – Már nem. Gyerünk! Megfogom a karját, de ellenáll. – Elveszítettem őket – suttogja. – Angela, légy szíves… – Phen nem szeret. Anyám szeretett, de most már ő sincs. – Web szeret téged – mondja mellőlem Christian. Angela elkínzott tekintettel mered rá. – Hátrahagytam nektek, hogy megtaláljátok. Sikerült? – Igen – feleli Christian. – Megtaláltuk. Biztonságban van. – Jobban járt így – mondja Angela, és ujjai a frissen a nyakára rótt szavakra – Rossz anya – vándorolnak. Elkapom a kezét. Öngyűlölete belém mar. Keserű epe törekszik fölfelé a torkomban. Senki sem szereti Angelát. Soha többé nem mehet vissza. 268
Dehogyisnem – suttogom az elméjében. Velünk jössz! De nem tudom, halle engem. Nem tanulta meg fogadni a jeleket. – Ugyan, mi értelme? Vége. Minden tönkrement – kesereg. – Elveszett. Ebben a pillanatban tudom, hogy megsérült a lelke. Ebből a mostani révületből nem fog magához térni. Nem fog beleegyezni, hogy velünk jöjjön. Hiába szálltunk le ide. Senki sem szeret – gondolja. Hát ezt nem fogom hagyni. Még egyszer nem engedem. Megragadom a vállát, kényszerítem, hogy rám nézzen. – Angela! Én szeretlek téged, a jó ég áldjon meg! Azt hiszed, elbumliztam volna idáig, a pokol nyavalyás fenekére, hogy megmentselek, ha nem szeretnélek? Szeretlek, na! Web is szeret, sőt, mi több, szüksége van rád, Angela, szüksége van az édesanyjára, és most nincs több vesztegetni való időnk, hogy önsajnálatba merülj. Azonnal fölállni! – utasítom, és pontosan ebben a pillanatban parányi dicsfényimpulzust küldök egyenesen a testébe. Angela megrándul, majd döbbenten pislog, mintha egy pohár vizet loccsantottam volna a képébe. Előbb Christianre, majd rám, azután megint Christianre néz, és elkerekedik a szeme. – Angela! – suttogom. – Jobban vagy? Mondj valamit! Az ajka lassan mosolyra görbül. – Jesszusmaris – szólal meg. – Vegyél vissza magadból, kisanyám! Rámeredünk. Talpra ugrik. – Usgyi, emberek! Nincs idő ünnepelni. Kilopakodunk a folyosóra, vissza a néptelen váróba. Kettő egész másodpercbe telik, hogy kívül kerüljünk az ajtón, és szoros kötelékben elinduljunk az utcán, Christian vezet bennünket észak felé, a vasútállomáshoz, én rögtön a sarkában, próbálok lépést tartani, hogy valami alig észrevehető fizikai kapcsolat maradjon közöttünk, mögöttem Angela. Ebben az alakzatban vonulunk el egy sor lepukkant, düledező lakóépület mellett, ráfordulunk a Palo Altó-i útra, amely a földön megkapóan otthonos, amerikaias hangulatú, de a pokolban olyan, mintha egy Hitchcock-filmből szedték volna, göcsörtös, lombjukvesztett, fekete fái szinte markolásznak utánunk, amint továbbmegyünk, a házak elhanyagoltak, ablakaik bezúzva vagy bedeszkázva, a festék szürke pikkelyekben pereg a falakról. Elhagyunk egy nőt, aki egy kert közepén áll, 269
kezében locsolótömlő, egy gyep nélküli, sáros földdarabot öntöz, valami virágokról motyog. Látjuk, hogy egy férfi a kutyáját veri, de nem állunk meg. Nem állhatunk meg. A lepusztult környéket rendezettebb városnegyed váltja föl, üzletek, éttermek, irodák. Angela úgy nézelődik, mintha még soha nem járt volna erre, amit furcsállok, elvégre ő az, aki már csaknem két hete itt időzik. A könyvtár közelében érünk a Könyörület utcára, a városháza roppant gránitépülete magasodik fölénk sok-sok elsötétített ablakával, és hirtelen újra elárasztja az utcát a szürke népség, az emberek nyöszörögnek, jajgatnak, a bőrüket kaparják. Nehéz előrejutni a járdán, mert az elveszett lelkek legnagyobbrészt délre, ellenkező irányba tartanak. Olyanok vagyunk, mint a folyóban az árral szemben vergődő halak, de ha lassan is, legalább lépésről lépésre közeledünk a célunkhoz. Úgy érzem, mintha órák óta kutyagolnánk, pedig legfeljebb öt-tíz perce indulhattunk el. És hamarosan, nagyon hamarosan észre fogják venni, hogy eljöttünk. Most csak úgy kigyalogolunk innen? – gondolja hitetlenkedve Angela. Ez a terv. Picit biccentek is neki, mert nem biztos, hogy hall engem. Itt semmi sincs bezárva. Ez nem börtön. Mind elmehetnének – magyarázom neki a mellettünk elhaladókra pillantva –, ha akarnának. Hirtelen elfog a vágy, hogy vállon ragadjam a szürke alakok egyikét, szóljak neki, hogy jöjjön velünk, és libasorban kivezessem őket. De nem tehetem. Ezzel megszegném a szabályt, amelyet Samjeeza teljesen világosan lefektetett. Ne szóljatok senkihez! Végre ráfordulunk a Castróra, a főútra. Mountain View belvárosának szívében járunk, vendéglőkkel, kávézókkal és szusibárokkal szegélyezett utcán. Tekintetemet az az épület vonzza magára, amelyben a földön a kedvenc könyváruházam, a Könyv Rt. működött, ahová anyuval egyszerűen időtöltésként, kávézni meg az öblös fotelokban üldögélni jártunk. Itt azonban valami lekaparta a bejárat fölötti Könyv szót, öt mély lyukat hagyott a kőburkolatban, mintha valami óriási fenevad esett volna neki az épületnek. A fekete vászon előtetők szétszakadtak, cafatokban lógnak, a betört ablakok füstöt eregetnek egy valahol hátul égő tűzből. Továbbtalpalunk még vagy két háztömbnyit, lehajtjuk a fejünket, amennyire csak tudjuk, mintha széllel szemben nyomulnánk előre, amíg föl nem tűnik a vasútállomás bejáratát jelző fekete kovácsoltvas boltív. A szívem nagyot dobban a látványától. 270
Mindjárt odaérünk – mondja Christian. Remélem, a kijutáshoz nem kell aranypénz vagy ilyesmi, mert Sam a visszaútra semmit sem adott. Fokozzuk az iramot. Még egy háztömb. Egy háztömb, és újra otthon vagyunk, szabadon. Persze tudom, hogy ezzel még nincs vége. A kiszabadulás csak az első lépés, azután muszáj elmenekülnünk, elrejtőznünk, és úgy is maradnunk, mindent örökre hátrahagynunk. De legalább valamennyien élünk. Nem tudom, hogy a lelkem mélyén valóban számítottam-e arra, hogy egy darabban vészelem át ezt az utazást. Egészen egyszerűnek bizonyult. Már-már – merjem-e kimondani? – könnyűnek. Ám ekkor megpillantom a pizzériát. Olyan hirtelen torpanok meg, hogy Angela hátulról belém ütközik. Christian fölszisszen, ahogy megrántom a karját. A szürke lelkek lökdösődnek, nyöszörögnek, jajonganak, de nekem egy percre földbe gyökerezik a lábam, merőn nézem az utca túloldalán a kis kockaépületet, amelyben korábban az öcsém dolgozott. Nehogy már ilyenkor akarj nekem pizzázni! – mondja Angela. Christian gondolatban lepisszegi. Clara? Jeffrey egy hete nem jár be… Lelépek a járdáról az üres úttestre. Clara, Jeffrey nincs ott – mondja sürgetően Christian. Gyere vissza a járdára! Honnan tudod? Rettenetes, sajgó érzés támad a gyomromban. Onnan, hogy nem halt meg. Nem tartozik ide. Mi sem haltunk meg. Angela sem volt halott – mondom, és még egy lépést teszek, magammal húzom őket az úttestre. Mennünk kell – győzköd Christian, idegesen pillant a fekete kapuboltívre. Most nem tehetünk kitérőt. Muszáj utánanéznem – mondom ezzel egyidejűleg, azután otthagyom őket, elhúzódom a kezüktől. Clara, ne! De én megyek. Most, hogy Christian hozzáadott ereje nem segít a lelkek érzelemhullámainak kirekesztésében, egyszerre mind elborít, de összeszorítom a fogamat, átsietek az úttesten, a túloldali járdához. A pizzázóhoz. Minden lépés közelebb visz a kirakathoz, amelynek üvegén hosszú, vízszintes repedés húzódik, mintha bármelyik pillanatban ezer darabra hullhatna, de a homályos üvegtáblán át Jeffrey-t látom, lehorgasztott fejjel áll, kezében mocskos konyharuha, és szórakozott körökben törölget egy asztalt. 271
Ez rosszabb, mint gondoltam. Az öcsém pokolra jutott.
272
20 ZOMBIELAND Nem fecsérlem az időt spekulálásra. Berontok az ajtón, odamegyek az öcsémhez, bár nyilvánvaló, hogy most már bármelyik másodpercben az üldözésünkre indulhat Kokábel, Samjeeza meg még ki tudja, kicsoda, és fájdalmasan tisztában vagyok vele, hogy azt ígértem Samjeezának, Angelán kívül senkihez sem fogok szólni, de fütyülök rá. Jeffrey a testvérem. Ebben a pillanatban villan az eszembe, hogy végeredményben talán nem is Angela miatt vezérelt a pokolba a rendeltetésem. Talán Jeffrey-t kell megmentenem. Nem hisz a szemének, kétszer is megnéz, ahogy közeledek hozzá, azután a homlokát ráncolja. – Te mit keresel itt, Clara? Na jó, hát arra nem számíthattam, hogy tapsikolni fog, amikor meglát. Nincs idő báj csevegésre, se magyarázkodásra. Megpillantom Angelát és Christiant közvetlenül a kirakat előtt, tátott szájjal bámulnak elszörnyedésükben, hogy igazam volt. – Figyelj, most az egyszer csináld azt, amit mondok! – kérem halkan Jeffrey-t, körülsandítok a pizzázó szürke vendégein, minden asztalnál 273
egyetlen személy, de semelyik sem néz föl. Kézen fogom az öcsémet, és a kijárat felé húzom. – Azonnal gyere velem, Jeffrey! Elrántja a kezét. – Nem állíthatsz csak úgy be ide, hogy ugráltass! Ez a melóm, Clara. Ebből élek. Szívás, de a melóval többek között az a helyzet, hogy nem egészen mászkálhatok összevissza, amikor kedvem szottyan. A górék ezt rossz néven szokták venni. Nem tudja, hol van. Azt hiszi, ez a normális élet. Most nem érek rá azon rágódni, mennyire lesújtó, hogy az öcsém képtelen különbséget tenni a normalitás és az örök kárhozat között. – Ez nem a melód – mondom, és próbálok higgadt maradni. – Légy szíves, gyere már! – Nem! – ellenkezik. – Ugyan miért hallgatnék rád? Legutóbb tényleg baromi gorombán adtad elő magad, ordibáltál velem, azután meg egész idő alatt nem jöttél vissza, most meg azt várod tőlem, hogy… – Nem tudtam, hogy itt vagy – szakítom félbe. – Ha tudom, hamarabb jöttem volna. – Mit hadoválsz? – dobja le a törlőrongyot egy közeli asztalra, és mérgesen néz rám. – Megzakkantál, vagy mi? Ajjaj, kezdődik. Már omladozik a gát, amelyet magam meg a környező emberek érzelmei közé emeltem, és suttogó szavak szüremkednek át rajta. Az asszonynak semmi köze ehhez. Utálom a pasast. Különbet érdemlek. Becsaptak. Mind becsaptak. Dühösen pislogok, próbálom megtisztítani ezektől a fejemet, Jeffrey-re koncentrálni, ám ekkor… Hát ez meg mit keres itt? Ó, hogy az a… Jeffrey mögé nézek, és az ajtóban Lucy áll, leírhatatlan döbbenet az arcán, hogy engem lát. – Te… Mit keresel itt? – nyomul oda, a szeme szikrát szól, de a hangja fegyelmezett. Belékarol Jeffrey-be. A puszta látványa azonnal föleleveníti a Lila Kombinéban azon az éjszakán történtek emlékét, a felénk hajított tűzgolyót, Lucy sikoltását, amikor Christian lekaszabolta Oliviát, és Lucy fogadkozását azután. Esküszöm, megöllek, Clara Gardner! És gondom lesz rá, hogy előbb szenvedj. – Ereszd el! – szólok rá fojtott hangon. 274
Christian váratlanul fölbukkan mellettem, vérben forgó szemmel bámul Lucyra, mintha támadásra ingerelné a lányt, egyúttal emlékeztetné, hogy megölte a nővérét, és a számára is tartogathat egy dicsfénykardot. Apropó, vajon működnek-e a pokolban a dicsfénykardok? Nagyon, de nagyon remélem, hogy igen. Lucy némán mered rám, enyhül a szorítása az öcsém karján. Érzem a gyűlöletét, de a félelmét is. Bántani akar, kettévágni a pengéjével, megbosszulni a nővérét, kiérdemelni az apja tiszteletét, csakhogy megijedt tőlem. Megijedt Christiantől. A szíve mélyén gyáva nyúl. – Megyünk – mondja Christian. – Indulás! – Én nem megyek veletek – feleli Jeffrey. – Pofa be! – csattanok föl. – Kiviszlek innen. – Nem – szólal meg Lucy sokkal nyugodtabb hangon, mint amilyennek a benne kavargó indulatokat érzem. – Nem viszed sehová. – Igézően mosolyog Jeffrey-re. – Ígérem, mindent megmagyarázok, bébi, de előbb el kell intéznem valamit. Itt várj meg, jó? Egy percre el kell szaladnom, de rögtön jövök, rendben? – Rendben… – bólogat Jeffrey a homlokát ráncolva Nem érti a dolgot, de megbízik a lányban. Lucy odahajol, csókot lehel a szájára, ettől Jeffrey megnyugszik. Ezután Lucy elengedi, ami tulajdonképpen megdöbbent. Hogyhogy harc nélkül lemond róla? Lélekben fölkészülök rá, hogy hirtelen bánatpengét szegez a mellemnek, de anélkül vonul el mellettem, hogy még egy pillantást vetne rám. Azután megérzem, mi a szándéka. A lokálba megy, háromsaroknyira innen. Megkeresni az apját. Ránk szabadítani a világ összes kínját. Reméli, hogy Asael jelentéktelen hamukupaccá változtat mindannyiunkat: engem, Christiant és Angelát. Miután eltűnik szem elől, Jeffrey-hez fordulok, aki folytatja az asztal törölgetését. – Jeffrey! Nézz rám, Jeffrey! Idehallgass! A pokolban vagyunk. El kell mennünk, de azonnal, hogy elérjük a kifelé induló vonatot. A fejét rázza. – Mondtam már, hogy dolgoznom kell. Nem mehetek el. Egy másik gazdátlan asztalhoz lép, és elkezdi leszedni az edényeket. – Ez nem a munkahelyed – mondom, és vigyázok, hogy nyugodt maradjon a hangom. – Ez a pokol. Hadész. Az alvilág. Ugy néz ki, mint a 275
pizzéria, de nem az. Csak a föld visszfénye. Ez nem igazi pizza, látod? – lépek egy asztalhoz, fölkapok egy szelet pizzautánzatot a tányérról, és Jeffrey orra elé tartom. Olyan, mint egy darab átázott kartonpapír, szürke, tartás nélküli, szétmállik a kezemben. – Nem valódi. Itt semmi sem valódi. Semmi sem szilárd. Ez a pokol. – Pokol nem létezik – motyogja, tekintete kissé nyugtalanul tapad a pizzára. – Csak a szentfazekak találták ki, hogy riogassanak bennünket. – Ezt Lucy mondta neked? Nem válaszol, de látom a szemén, hogy lassan kétely ébred benne. – Nem emlékszem. – Gyere velem, vonatra szállunk, és minden újra rendbe jön, hidd el! Ellenáll, ahogy a karját húzom. – Lucy azt mondta, rögtön jön. Azt mondta, mindent megmagyaráz. – Nincs itt semmi magyaráznivaló – mondom Jeffrey-nek. – Egyszerű. A pokolban vagyunk. Ki kell jutnunk. Lucy fekete szárnyú, Jeffrey. Ő hozott ide téged. A fejét rázza, összeszorítja a fogát. – Nem, az nem lehet. Christian föl-alá járkál az ajtónál, nem hajlandó tovább várni. Most már jönnötök kell! Az öcsémhez fordulok. – Gyere, Jeffrey! Bízz bennem! A testvéred vagyok. Az egyetlen. Össze kell tartanunk. Anyu is ezt mondta, nem emlékszel? Tedd meg ezt a kedvemért! Ezüstszeme elkomorul, és egyre omladozó falam mögött érzem, mennyire fáj neki mindaz, ami történt: megmagyarázhatatlan látomása, amelynek végrehajtásával kudarcot vallott, az, hogy mindig minden rólam szólt, sosem róla, hogy apu elhagyott bennünket, hogy anyu meghalt, és rengeteg megválaszolatlan kérdéssel hagyta itt őt, hogy a szeme előtt válik hamuvá minden. Mindenki eltávozott, senkije sem maradt, csak Lucy, és tudja, hogy hiányol a lányból valamit, valami fontosat, de azt már nem tudja, hogy ez mind az ő hibája-e, hogy azért van-e, mert ő nem az az ember, akinek lennie kellene, de Lucyt sem akarja elveszíteni. Ki vagyok én? – teszi föl a kérdést. Miért vagyok itt? Miért kell mindennek ennyire fájnia? Miért nem enyhül soha, de soha? És arra vágyik, bárcsak véget érne. Szeretne meghalni. 276
– Jaj, Jeffrey! – döbbenek meg. – Ne gondolj ilyet! – Átölelem, a szívem a torkomban dobog. – Én szeretlek, nagyon szeretlek – hajtogatom egyre. – És anyu is szeret, apu is szeret, de még mennyire; mindannyian szeretünk, te buta. Hogy gondolhatsz ilyet? – Anyu meghalt. Apu elment. Te nem érsz rá – mondja monoton hangon. – Várj! Hátrahúzódom, a szemébe nézek, patakzanak a könnyeim. Megérintem az arcát, ahogy korábban Samjeezával tettem, és beléárasztom anyu emlékét azon a délutánon a Sasfészken, remélem, hogy képes fogni a jeleket, arra a pillanatra koncentrálok, amikor először beszéltem anyunak Jeffrey-ről, hogy mennyire megörül az öcsém puszta gondolatának is. Azután megmutatom neki a mennyországot. Anyut, ahogyan a távoli fény felé gyalogol. A jelenet melegségét. Békéjét. A szeretet ezer nyomát anyun. – Hát nem látod? Ez valódi – suttogom. Rám mered, könnyes a szeme. – Gyere, menjünk haza! – hívom. – Jól van – bólint. – Jól van. Megkönnyebbült sóhajjal szakad ki belőlem az összes levegő. Az ajtóhoz indulunk. Christian már jóformán egyik lábáról a másikra ugrál, úgy nézeget körbe, mintha maguk az árnyékok készülnének ránk vetni magukat. Amott! – mondja nyugatra, a fogyatkozó fény felé nézve. Valami jön. Megragadom Christian kezét, közben tovább szorítom Jeffrey-ét. – Gyerünk, srácok! Tisztán hallatszik egy vonatfütty éles, mégis kellemes hangja. Soha életemben nem hallottam ennyire kívánatos hangot. Az emberek az utcán a zaj felé fordulnak. Jön. Már majdnem itt van. Most azonban magunkra vontuk az elkárhozottak figyelmét. Én eddig Jeffrey-re összpontosítottam, nem törődtem a pizzériában tartózkodó többi elveszett lélekkel, de most mind engem néznek. Még kint az utcán a szürke emberek is lassan felénk fordulnak, fölemelik a fejüket ahelyett, hogy lehajtanák. Egyenesen ránk néznek, és a szemük helyén üresség, fekete lyuk tátong. Kinyitják a szájukat, és fekete a belseje – fekete a foguk, fekete a nyelvük –, s közben egy másik zaj tudatosodik bennem, olyan, akár a légyzümmögés. Ez a halál. 277
Christian káromkodik a bajsza alatt. Angela elkapja Jeffrey kezét. Az egyik szürke ember fölemeli csontos ujját, és ránk mutat. Majd még egy, és még egy. Azután elindulnak felénk. – Futás! – rikkantja el magát Angela, és az úttest közepén eliramodunk a vasútállomás felé, a karunk össze-összeütődik, ahogy küszködve igyekszünk szorosan együtt maradni. Sikerülni fog. Hiszen már csak vagy félsaroknyit kell megtennünk, talán annyit se. Egészen közel vagyunk. Percek választanak el a biztonságtól. Igen, sikerülni fog. Oda fogunk érni. De csak háromméternyire jutunk, amikor a szürke sokaság elkezd leözönleni felénk az aszfaltra. Nincs olyan súlyuk, mint a hús-vér embereknek, könnyebb hátrataszítani, félrelökni őket, de hamarosan tengernyivé szaporodnak, áthatolhatatlan tömeget alkotnak, az elkárhozottak serege áll köztünk és az állomás között. Ujjaik hidegek, nyirkosak, zombiszerűek, kezük a kapucnim, majd a hajam után kapkod, Angela sírva-sikoltozva rúgkapál, Jeffrey-t kirántják a kezemből. Teljesen körülvesznek bennünket, minden oldalról jönnek, hörögnek, vijjognak valami kivételesen érthetetlen nyelven, a panaszos, mély torokhangokba rikoltozás vegyül. Attól félek, darabokra szaggatnak bennünket. Itt fogunk meghalni. Ám azután éppolyan hirtelen hagyják abba, ahogyan ellenünk fordultak. Elhátrálnak, ismét lehorgasztják a fejüket, mi meg ott állunk zihálva, levegő után kapkodva, egy kis üres kört hagynak nekünk az úttest közepén. Körül vagyunk zárva. Figyelmeztettelek, hogy ne szóljatok senkihez – csendül föl a fejemben Samjeeza hangja, és valamiféle mohóságot érzek belőle. Félelmet. Izgatottságot. Számított erre. Tudta, hogy Jeffrey a pokolban van, és tudta, hogy beszélni fogok az öcsémmel. Tudta, hogy elárulom magunkat. Kezdem azt hinni, hogy beugratott bennünket. Könyörgök, segítsen! – kérem kétségbeesetten. Most már nem segíthetek. Asaeléi vagytok – ezzel Samjeeza jelenléte éppolyan gyorsan enyészik el, ahogyan jött. Sorsunkra hagyott bennünket. A szürke embertömeg szétválik, hogy átengedjen valakit. Még nem látom az illetőt, de érzem. Ismerem őt. Elhűl az ereimben a vér a káröröm gonosz hullámától, amelyet ez a férfi, ez az angyal áraszt magából, még a bánatát is annyira felülmúlja, hogy megdermeszt a gondolat, mi mindenre képes. Es a szívén mintegy tetoválásként hordozza egy vízbe fúlt asszony képét. 278
– Asael – suttogom. Christianhez fordulok. Szomorúan mosolyog rám, ajkához emeli a kezemet, és megcsókolja. Angela a vállamra teszi tetovált kezét, megszorítja. – Köszönöm, hogy megpróbáltad! – mondja. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy megpróbáltad. – Most mi van? – kérdezi Jeffrey. – Ezt elbuktuk – felelem. – Nincs kiút. – Átkelhetsz, és magaddal vihetsz minket – néz a szemembe Christian, és tekintetében remény villan. – Hívd elő a dicsfényt, Clara! Itt az idő. Igazad volt, ez a rendeltetésed, ezért a pillanatért jöttünk. Hívd a dicsfényt, vigyél ki bennünket innen! A dicsfényhez nyúlnék, de a bánat közbetolakodik. – Nem megy – mondom tehetetlenül. – Nagyon sokan vannak, mindent elborít a szomorúság, érzem, ahogy ezek mindannyian… – Felejtsd el őket! – Christian két kezébe fogja az arcomat. – Felejtsd el Asaelt! Csak velem legyél! Fölnézek meleg zöld szemébe, olyan közel van, hogy látom az aranypettyeket. – Szeretlek! – mormolja. – Nem érzed? Téged szeretlek, nem valami sorsot, amiről azt hiszem, hogy meg van írva. Téged. Veled vagyok. Itt az erőm. A lelkem. A szívem. Érezd! Érzem. Érzem az erejét, és ami ennél is fontosabb, érzem a sajátomat. A lelkemet. A szívemet. Igen, érzem. Igaza van. Képes vagyok erre, meg tudom tenni. Meg kell tennem. A fényem föllobban körülöttünk. És tovatűnik velünk. Időbe telik, hogy teljesen elhalványuljon a fény. Hátralépek Christiantől, szaggatottan lélegzem. Gyöngéden félresimít egy hajtincset az arcomból, kézfeje elidőzik a járomcsontomon. Szeretne megcsókolni. – Nem akartok inkább szobára menni? – kérdezi Angela, és leveszi a kezét a vállamról. A másik kezével Jeffrey fülét fogja, aki most szinte szórakozottan tolja el magától. Kijutottunk. – Hol vagyunk? – pillant körül Christian. 279
Tehén bőg idegesen a sötétből, és engem kivéve mindenki odafordul. Fölemelem a kezemet, dicsfényt idézek bele, hogy láthassák, amiről én már tudom, hogy ott van: az egyik oldalon állások a lábasjószágnak, nyergek, lószerszám, gazdasági eszközök, hátul ócska, rozsdás traktor, fölöttünk szénapadlás. – Guszta – bámulja Angela a dicsfénymécsest. – Nekem is kell ilyen. A falhoz botorkálok, hogy villanyt gyújtsak. Amint hagyom kialudni a dicsfényt, a lábam úgy tesz, mintha össze akarna csuklani. A legutóbbi percekben rengeteg erőt fejtettem ki. Elfáradtam. – Mi ez? – kérdezi Christian, még kábának tűnik a hangja. – Istálló? – A Tunya Kutya – felelem szemlesütve, hogy ne kelljen látnom a tekintetében, amint rádöbben az összefüggésre. – Averyék istállója. Angela hahotára fakad. – Tuckerék istállójába hoztál minket – mondja csillogó szemmel. – Bocsánat! – suttogom Christiannek. – Bocsánat? – visszhangozza Angela. – Még bocsánatot kérsz? Kihoztál minket a pokolból! Hazahoztál! Feje fölé emeli tetovált karját, és úgy szívja tele a tüdejét, mintha ezen a trágyaszagú helyen, ahol földet értünk, olyan friss és szabad levegő terjengene, amilyen még soha nem csapta meg az orrát. Jeffrey sápadt arccal egy szénabálára ül, úgy tapogatja a gyomrát, mintha behúztak volna neki. – Kihoztál minket a pokolból. – Kihoztál minket a pokolból – ismétli Christian is, olyan büszke meggyőződéssel a hangjában, hogy könnyek szöknek a szemembe. – A pokolban voltam – rebegi Jeffrey, mintha csak most fogná föl. – Láttátok azoknak a figuráknak a szemét? A pokolban voltam! De hát hogy a túróba kerülhettem oda? – Hol van Web? – kérdezi váratlanul Angela. – Hol van? – Biztonságos helyen, Billynél. – Látni szeretném. Menjünk el hozzá! Fogadok, hogy meg sem ismer. Már biztosan magasabb nálam. Mit is mondtál, hol van? Hol van Web? Nyugtalanul nézünk egymásra Christiannek – Billynél van – mondom ismét, jó lassan. – Még csecsemő, Angela. Háromhetes sincs. Rámmered, azután Christianre. – Háromhetes? 280
– Nagyon vigyáztunk rá. Klassz kis krapek, Angela. Mondjuk, sír. Sokat is. De különben a legklasszabb kisbaba a világon. – De hát… – Behunyja a szemét, reszkető kézzel a szájához kap. Vadul újra fölnevet. – Szóval nem maradtam le. Mindennap arra gondoltam, hogy lemaradok róla. Lemaradok az életéről. Éveken át ez járt a fejemben. – Rám néz. – De te visszahoztál. Eddig is tudtam, hogy a pokolban másként telik az idő, de erre nem számítottam. Angela tíz napja volt távol, amikor elhatároztuk, hogy a keresésére indulunk, de most úgy túnik, hogy az ő részéről hosszabbra nyúlt a távollét. Sokkal hosszabbra. Megtántorodik, Christiannel kétfelől elkapjuk, egy szénabálához kísérjük, leültetjük. Hirtelen elkapja a csuklómat, és elárasztanak kavargó érzései, elképedés, megkönnyebbülés, düh, égő vágy, hogy láthassa Webet, a karjában tarthassa, megszagolhassa azt a zugot a fülecskéje mögött, félelem, hogy más lesz az illata, vagy maga Angela nem lesz ugyanolyan, mint volt. Azt hiszi magáról, hogy tönkrement, hogy törött fejű, üvegszemű játékbaba. – Nem lesz semmi baj, Angela – nyugtatgatom. – Köszönöm, hogy eljöttél! – motyogja, azután megrázza a fejét, kifésüli a szeméből a frufruját, és komolyan néz föl rám. – Köszönöm! – mondja ismét. – Köszönöm, hogy eljöttél értem! Hogy találtál meg? – Csakugyan, hogy találtad meg? – harsogja a hátunk mögött egy hang. – Erre egyszerűen nem bírtam rájönni. Angela fölnéz, azután a térdére hajtja a fejét, és elhaló, reményvesztett hangon följajdul. Hátraperdülök. Az istálló félhomályos végében Asael áll. Szerintem szakasztott olyan, mint Samjeeza. Mindketten magas termetűek, bár ez az angyaloknál úgyszólván adottság, hajuk fényes, hollófekete. Asaelé épp a fülcimpája aljáig ér, kicsit hullámos, míg Samjeezáé egyenes szálú, de a szemük ugyanolyan mélyen ülő, borostyánszínű. Angelát is látni vélem az arcvonásaiban, valamit a nyeregnél enyhén előreugró, római orrából, telt ajkából. És még valami ismerősnek tűnik benne, csak nem tudok rájönni, mi az. Lucy karba tett kézzel, mogorva képpel áll mellette. – Lucy? – áll föl Jeffrey. – Mr. Black? Mr. Black. Lucy apukája. A lokál és a tetoválószalon tulajdonosa. 281
– Szevasz, Jeffrey! – köszön Asael. Előrelép. Viszonzásul dicsfény gyűrűt idézek körénk. Borzasztóan fáradt vagyok, a dicsfény azonnal pislogni kezd, de mielőtt kialudna, Christian a sajátjával helyettesíti. Megkönnyebbülten sóhajtok föl. Legalábbis pillanatnyilag biztonságban vagyunk. Asael megtorpan, bosszús arcot ölt, mintha valami hihetetlen gorombaságot műveltünk volna. Előbb Jeffrey-re néz, aki teljesen elképedve mered rá, ahogy az ember magától értetődően viselkedik, ha az ország másik részében egy véletlenszerűen kiválasztott istállóban fut össze a barátnője apukájával, majd Angélára, aki meg sem moccan, a fejét sem emeli föl, azután Christianre. Végül rám szegezi a tekintetét. – Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – mondja. – Mr. Black vagyok. – Maga Asael – felelem. – Másként Azázel, a vigyázók vezére – teszem hozzá Jeffrey kedvéért. – Fekete szárnyú. – Miért kell folyton címkézni? – fordítja esedező gesztussal fölfelé a tenyerét Asael. – Fekete, fehér, szürke, mit számít az? Jeffrey, te ismersz engem. Bántam veled valaha is utálatosan? – Nem – válaszolja Jeffrey, de láthatóan rosszul érzi magát, összezavarodott. – Nagyon is számít – mondom az öcsémnek. – A jó és a gonosz valóságosan létezik, Jeffrey. Ez az ipse a lehető leggonoszabb. Hát nem érzed? Asael úgy nevet, mint valami abszurd ötleten, és Lucy is követi a példáját. – Gyerünk, Jeffrey! – mondja a lány. – Gyere vissza velünk! Semmi dolgod ezekkel az emberekkel. Hozzám tartozol. – A pokolba? – kérdezem. – Az nem pokol volt – parázslik föl Lucy szeme. – Egy másik világ, mint a miénk, igen, de nem pokol. Talán láttál fortyogó lávatengert vagy vörös hacukás fickót villás farokkal és vasvillával? Ez dajkamese, bébi. Az a fontos, hogy mi ketten együtt lehessünk. Minket egymásnak rendelt a sors, nem igaz? Egy iszonytató másodpercig azt hiszem, Jeffrey azt fogja válaszolni, hogy de, igaz, és átmegy hozzájuk, én pedig újra elveszítem, ezúttal örökre, de azután a rágóizmai megfeszülnek. – Nem – mondja halkan. – Nem tartozom hozzád. 282
– Micsoda? – kérdezi Lucy őszintén megdöbbent hangon. – Mit mondtál? – Azt mondta, hogy kettőtöknek nem egymással kellene járnotok – világosítom föl. Elég a locsogásból – mondom Christiannek a belső csatornánkon. Húzzunk el innen! Megszentelt földön sokkal jobban érezném magam. Bírni fogod? – kérdezi Christian. Nem vagy nagyon fáradt? Fáradt vagyok, de ezek kellően fölpiszkáltak, hogy megpróbáljam elhúzni a bélést. Kibírom. Christian megfogja a kezemet, és azonnal erősebbnek érzem magam. Arra gondolok, hogy képes vagyok a feladatra. Christian lehajol, súg valamit Angelának, aki föláll, vigyáz, nehogy Asaelre vagy Lucyra nézzen, és Christianbe karol. A kezemet nyújtom Jeffrey-nek. Gyerünk haza! – hívom. – Jeffrey, hallgass rám… – kérleli Lucy. Hozzáfogok, hogy elképzeljem a jacksoni házunkat, alig néhány kilométerre innen, a nyárfát a ház előtt, a szélfútta fenyvest, az otthon melegét, amelyet a házunkhoz szoktam társítani, a fákon makogva területüket kijelölő mókusokat, az ágról ágra röppenő madarakat. Oda fogom vinni magunkat. Ott biztonságban leszünk. A többit majd kiokoskodjuk. Jeffrey megfogja a kezemet, ettől még erősebbnek érzem magamat. – Gyerünk! – mondja. Asael dühösen morog, de nem tartóztathat föl, egy ujjal sem érhet hozzám, és most behunyom a szememet. Két másodperc múlva elszuggerálom magunkat innen. Két másodperc múlva. De ekkor kinyílik az istállóajtó, és Tucker lép be. Abban a pillanatban, ahogy meglátom, tudom, hogy benne vagyunk a slamasztikában.
283
21 ÉPEN ÉS EGÉSZSÉGESEN Tucker elsőre nem veszi észre Asaelt meg a többieket. Rám tapad a tekintete. – Visszajöttél – mondja annyira megkönnyebbült hangon, hogy sírni tudnék, de mielőtt figyelmeztethetném, Asael mellette terem, olyan gyorsan mozog, hogy emberi szemmel követhetetlen, és elállja a kijáratot. – Nicsak, ki csatlakozott a bulihoz? – kérdezi Asael. Egy pillanatra mindenki elnémul. Tucker jobban kihúzza magát, és tudom, most sajnálja, hogy ezúttal nincs nála a vadászpuskája. Nem mintha sokra menne vele. Lucy hátulról közeledik, széles ívben elkerüli csoportunkat és a dicsfényt. – Ez biztosan Tucker lesz – mondja, és a srác másik oldalához lép. – Jeffrey mindent elmesélt róla. Clara fiúja. – Nahát. Ráadásul esendő ember – állapítja meg Asael. – Milyen érdekes. – Nem a fiúm – találok a hangomra. 284
– Tényleg? – fordul felém derús arccal Asael, mint aki alig várja, hogy hallhassa a mondanivalómat. Élvezi a helyzetet, fölvillanyozza, hogy mindannyiunkat mozdulatlanná tud dermeszteni, hogy tartunk tőle. – Szakítottunk. Ahogy maga is mondta, ez csak ember. Nem képes megérteni engem. Nem illettünk egymáshoz. Christian jobban megszorítja a kezemet, mert felfogja, hogy bár elvileg igaz, amit mondtam, mégis hazugság, és érzi, milyen görcsösen igyekszem meggyőzően előadni ezt a hazugságot. Mert ha Tucker semmit sem ér a szememben, akkor nem tudják kényszerítő eszközül felhasználni. Ámbár ha semmi értéke sincs számomra, akkor ki is hajíthatják, mint egy üres papírpoharat, összegyűrhetik és szemétbe dobhatják. Tehát vigyáznom kell. – Clara most már az enyém – mondja Christian. Sokkal ügyesebben hazudik nálam. Nincs semmi árulkodó döccenés a hangjában. – Igaz, ami igaz, ti ketten módfelett kedvelitek egymást – mondja elgondolkozva Asael. – No de akkor fölvetődik a kérdés: miért ide jöttetek? A földkerekség összes pontja közül, ahová mehettetek volna, miért éppen ide, ehhez a fiúhoz vettétek az irányt? Találkozik a tekintetem Tuckerével, és nyelek egyet. Ezt a hazugságot nem fogom tudni elsütni. Mert Tuckernél érzem otthon magamat. – Lucy, drágaságom, fogd már le ezt az emberpéldányt, jó? – mondja Asael, és Tucker torkánál máris fekete penge villan. Lucy elkapja a srác kezét, és néhány lépésnyire elhúzza Asaeltől, közben a szeme izgatottan csillog. Hallom a bánatot, amelytől a penge kissé sistereg, amikor Tucker nyakához ér, és a srác megrezzen. Asael elégedettnek látszik, nyeregben érzi magát. – Na, kérem – mondja, egyszeriben csupa ügybuzgalom. – Tárgyaljunk! Úgy gondolom, talán érdemes alkut kötnünk. Egy életet egy életért. – Majd én megyek – ajánlkozik azonnal Angela. Megköszörüli a torkát, és hangosabban ismétli. – Visszamegyek veled, apa – remeg meg a hangja a szótól. – Nem kellesz – fintorog Asael. – Csak csalódást okoztál, mióta rád találtam. Hogy nézel ki?! Tekintete föl-alá végigsiklik Angela testén, elidőz a karjára tetovált jeleken. Rossz gyermek. 285
Angela nem válaszol, de mintha magába roskadna. Senki sem szeret – fut át az agyán. – Nekem Jeffrey kell – mondja Lucy, mint egy kisgyerek, aki a kedvenc játékszerét követeli. Ránéz, elmosolyodik. – Gyere, bébi! Gyere velem! Jeffrey mély lélegzetet vesz, bátran előrelépne, de megfogom a karját, és visszahúzom. – Drága Lucy, aranyom – mondja Asael, miközben Jeffrey meg én egy pillanatig szavak nélkül vitatkozunk. – Tudom, hogy belehabarodtál a fiúba, és azt is tudom, milyen sok munkát fektettél bele, de azt hiszem, én inkább ezt választom. Rám mutat. – Nem! – várja rá Christian és Tucker egyidejűleg. – No lám! – mosolyog gonoszul Asael. – Értékes a kicsike. És szemrevaló. – Olyan, mintha végigtapogatna a tekintetével, megborzongok, átölelem a mellemet. – Alig várom, hogy hallhassam tőled, miként sikerült átkelned a pokolból. Ugye elmeséled? Ki tanított meg rá? – Én megyek! – mondja ekkor Christian. Asael elutasítóan legyint. – Azt sem tudom, ki vagy. Minek kellenél nekem? – Ő ölte meg Livet – árulkodik Lucy. Asael szeme fölvillan. – Igaz ez? Te ölted meg a lányomat? – Christian, ne… – értem meg Christian szándékát, de egy másodperccel elkéstem. – Igen – mondja Christian. – De a fiad vagyok. A fia. Hú, ez kemény. Erre tényleg nem számítottam. Christian azonban – most eszmélek rá – előre látta ezt a pillanatot. Ez a látomása: szemtől szemben ezzel a férfival, az anyja gyilkosával. Az apjával. Lucy levegő után kapkod, pupillája tágra nyílik. Ha Christian valóban Asael fia, akkor neki meg a testvére. Az övé is, meg Angeláé is. Szép kis családi összejövetelt sikerült rendeznünk. Vajon mióta tudott erről Christian? És nekem miért nem szólt róla? Asael szeme elkerekedik. – A fiam? Honnan a fenéből veszed, hogy a fiam vagy?
286
– Te vagy a begyűjtő, nem igaz? – Christian lehajtja a fejét. – Anyámat is begyűjtötted. Egy dimidiust. Bonnie-nak hívták. 1993-ban New Yorkban ismerkedtél meg vele. – Á, emlékszem! – mondja Asael. – Zöld szem. Hosszú, lenszőke haj. Christian összeszorítja a fogát. – Igazán kár, hogy úgy kellett végeznie – folytatja Asael. – Utálom elpusztítani a szépet. De egyszerűen nem volt hajlandó elárulni, hol talállak téged. Aztán mondd csak, vannak-e fekete foltok a szárnyadon? – Kuss legyen! – mormolja Christian. Még sosem éreztem benne ilyesfajta dühöt, és most megijeszt vele. Megölné Asaelt, ha tudná. Asael elgondolkozva hunyorog rá, nem is hallotta, amit mondott. – Hát ez tényleg megváltoztatja a helyzetet. Talán mégiscsak kellesz nekem. Habár alighanem büntetést érdemelsz, mert megölted Oliviát. – Nem – jelentem ki határozottan, a fejemet rázva. – Én megyek magával. Tuckerért én vagyok felelős, senki más. Én megyek. Clara! – morogja az elmémben Christian. Álj le a szövegeléssel, hagyd ezt rám! Ne dirigálj nekem! – vágok vissza harciasan. Inkább használd az agyadat! Hihetetlenül bátran és önzetlenül viselkedtél, hogy elmondtad ezt neki, és tudom, hogy értem tetted, de akkor is… hülyeség. Nem érdekel, mire indít a látomásod. Most okosan kell lépnünk. Mindannyiunk közül én tudok a legnagyobb valószínűséggel önállóan kijutni a pokolból. Én képes vagyok kijutni. Nélkülem nem – vitatkozik. Megőrülsz ott, ha nincs támogatód. Ebben van valami, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni. Keresd meg apukámat! – kérem. Talán ő értem tud jönni. Pontosan emlékszem, milyen szavakat használt apu a legutóbbi beszélgetésünkkor. Nem avatkozhatok közbe. Ezt mondta. Nem menthet meg. Mégis ezt kell tennem. És tulajdonképpen már formálódni is kezd bennem egy terv. Én megyek. Vita lezárva – mondom Christiannek. Különben is te tartod fenn a dicsfényt – toldom meg, és mielőtt válaszolhatna, kilépek a gyűrűből. Tucker felnyög, ahogy elindulok feléjük. – Eresszék el! – mondom árulkodóan rekedtes hangon. – Egy életet egy életért, ahogy maga mondta. Asael biccent Lucynak, akinek a kezéből eltűnik a tőr, de továbbra is fogja Tucker ruháját. 287
– Hadd lépjen be a dicsfénybe! – mondom. – Előbb te gyere ide! – erősködik Asael. – Mi lenne, ha egyszerre csinálnánk? Elmosolyodik. – Rendben. Gyere! Asael felé lépek, Lucy pedig Tuckerrel a dicsfénygyűrű irányába. Ne engedd, hogy hozzád érjen! – suttogja Angela izgatottan az elmémben. Megfog mérgezni. Nem tudom, hogyan fogom kivédeni ezt a problémát. Asael kitárja a karját, mintha hazatérőként üdvözölne. Óhatatlanul hozzám ér, pillanatok alatt a vállamon a keze, azután a karjába zár, mintha átölelne, és Angela nem tévedett – az elmém megtelik bánattal, megbánással. Egyszerre horgad föl bennem minden hiba és mulasztás, amit valaha elkövettem, minden kétség, amely valaha támadt bennem önmagammal szemben. Önző lány voltam, velejéig önző, elkényeztetett, nyegle a környezetemmel. Hálátlan, szófogadatlan anyámmal. Rossz testvér. Csapnivaló barát. Gyönge. Gyáva. Hitvány. Asael mormol valamit a bajsza alatt, és előtűnik a szárnya: elefántcsontszínű köpönyegként vonja körém. Feketeségbe és hidegbe borul a világ, és tudom, hogy a következő pillanatban már újra a pokolban leszünk, és ezúttal semmi módon nem harcolhatok majd a bánata ellen. Egészben el fog nyelni. Elfordítom a fejemet, hogy Asael csillogó fekete tollain át egy végső pillantást vessek Tuckerre. Hazudtam neki. Összetörtem a szívét. Úgy kezeltem, mint egy gyereket. Nem voltam hűséges hozzá. Megbántottam. – Igen – mondja Asael, sziszegi a fülembe a kígyó. Megsimogatja a hajamat. – Igen! De ez nem minden – szólal meg egy halk, derűsen csengő hang a fejemben. A saját hangom. Meg akartad óvni őt. Föláldoztad önmagadat, a saját lelkedet, hogy ő élhessen. Az ő javát a sajátod elé helyezted. Szereted. Szeretem. Ezt a gondolatot elraktározom magamban valahová, ahol senki sem férhet hozzá. Valahogyan megőrzöm. Olyasmivé alakítom, amit fölhasználhatok, hogy megvédjen, amikor a pokolba visznek. 288
Asael fuldokló hangot hallat. Eltaszítom magamtól, a szárnya súlyosan nehezedik rám, vergődöm, hogy lássak valamit a feketeségen kívül. A szája nyitva, tátog, mintha nem kapna levegőt, mégis vastag, bugyborékoló hang tör fel a torka mélyéről. – Apa? – szólongatja Lucy bizonytalanul. Az angyal megtántorodik, vele együtt én is. Lehull rólam a szárnya, és most látjuk meg mindannyian, hogy a dicsfénykardom a mellkasába fúródik. Szíven szúrtam. Fölragyog a penge, ahogy megigazítom a kezemet a markolatán. A seb körül mindenütt sisteregve fölhevül és megperzselődik Asael teste, ugyanúgy, ahogy oly sok idővel ezelőtt az erdőben Samjeezáé, amikor dicsfénnyel fosztottam meg a fél fülétől, de ez a seb nagyságrendekkel súlyosabb. Asael szája kinyílik és becsukódik, de nem hagyja el szó. Egyre özönlik belé a kardom fénye. Úgy néz rám, mintha nem ismerne meg, a keze a vállamat szorítja, de hirtelen gyöngévé vált, én pedig erőssé, nagyon-nagyon erőssé. Még mélyebben nyomom belé a kardot. Ekkor felüvölt, halálsikolya megreszketteti az istálló falait, és engem kivéve mindenki betapasztja a fülét. A villanykörte a fejünk fölött szétpattan, szilánkjai ránk záporoznak. Asaelből füst gomolyog, ahogy rám hanyatlik, és szeretnék elszakadni tőle. Összekoccan a fogam, ahogy fél kézzel a kulcscsontjának támaszkodom, és kihúzom a testéből a tündöklő kardot. Hátralépek. Térdre esik, és a karom szinte önállósítja magát, lendületes suhintással lemetszi a válláról az egyik hatalmas fekete szárnyát, az pedig tollfoszlányokká és füstté robban szét. Asael mintha ezt már nem is érezné. A keze még a szívén, de most hirtelen valamiféle néma könyörgéssel égnek emeli. – Bocsáss meg! – hörgi, majd arcra bukik az istálló földjén, és eltűnik. Senki sem szól. Egy pillanatra lehajtom a fejemet, a hajam ziláltan szanaszét áll, a dicsfénykard heve még áramlik bennem, fölfut a karomon, csillámló kacsokká göndörödik a könyököm körül. Azután fölnézek Lucyra. Még mindig Tucker karját szorongatja, arcát borzadály és kétségbeesés torzítja el. – Ereszd el! – szólok rá.
289
Közelebb húzza magához. A bánatpenge újra megjelenik a kezében, remeg, de ott van, éppen eléggé kézzelfogható ahhoz, hogy sebezhessen, és előrenyújtja, mindannyiunk felé int vele. – Vissza! – rivall ránk, sötét szemében páni félelem. Most túlerővel került szembe, nem kerekedhet felül a főgonosz apja nélkül, nem szerezheti meg, amit kíván, de így is veszedelmes. Könnyűszerrel megölhetné Tuckert. Meg is akarja ölni. – Ereszd el! – ismétlem határozottabban. – Lucy – mondja neki szelíden Jeffrey, és előrelép. Christian kioltotta a dicsfénygyűrűjét, az istálló mintha sötétségbe borult volna. Még azt sem tudom, hány óra, egyáltalán milyen napszak ez, éjjel vagy nappal, az istállón kívüli halvány fény vajon napkelte vagy napnyugta. Mivel a pokolban ingatag az idő fogalma, nem tudom, mennyi időt töltöttünk ott. – Nem – feleli Lucy. Rám mereszti a szemét, ruhája ujjával törli ki belőle a könnyeket. – Teee! Mindent elvettél tőlem. – Lucy – csitítja Jeffrey. – Tedd le a kést! – Nem! – rikoltja a lány. – Vissza! Fenyegetően fölemelem a kardot, Lucy sikít. Fekete tollak rebbennek, kibomlik a szárnya, olyan, mint Christiané, csak éppen az ellenkezője, ittott patyolatfehérrel pettyegetett obszidián, fél kezénél meg a munkaköpenyénél fogva minden erőlködés nélkül fölemeli Tuckert, bőszen csapkod a szárnyával, a levegőbe emeli kettejüket, kisuhan a szénapadlás magas ablakán. Ezen az éjszakán már másodszor zuhog ránk üvegcserép, karommal eltakarom az arcomat, nehogy a szemembe menjen, és mire ismét fölnézek, Lucy eltűnt. Sercegve kialszik a dicsfényem. Lucy elvitte Tuckert. Szó nélkül a nyomukba eredek. Már repülök, mielőtt a szárnyam teljesen kibomlana. A tanya fölött megállok a levegőben, körbefordulok, keresem, merre mehettek, és kelet felé apró fekete maszatot látok a kelő nap előtt. Ezek szerint reggeledik. – Várj! Kapjuk el együtt! – hallom valahonnan a hátam mögül Christian hangját, de nem tudok várni. A lány után vetem magam, sebesebben, erőteljesebben szállok, mint valaha. Csak repülök és repülök, üldözöm a hegyek fölött, olyan magasban, ahol ritka és hideg a levegő. Követem, amikor északra kanyarodik, majd 290
ismét keletre, és világossá válik, hogy nem tudja, hová megy. Nincs célja, egyszerűen repül, hogy szabaduljon tőlem. Fejvesztve menekül. Bárhová mégy, követlek – ígérem neki némán. Hatalmat ad neki a bánatpenge, a foltos szárnya meg minden, hiszen Asael gyermeke, és valami szerencsétlen angyalvérűé, olyané, mint Christian édesanyja. Gyors és erős. De örökké nem repülhet. Perceken belül a Nagy-Teton Nemzeti Park mélyén járunk, a Jacksonitó úgy tűnik föl alattunk, mintha hosszúkás, csillogó tükör heverne a földön. Lucy magasabbra tör, most inkább föl-, mint kifelé mozog, nem tudom, mit forgat a fejében. Nagyon ritka a levegő, minden erőlködő lélegzetvételtől még jobban kiszárad a torkom; oxigénre epedezik a tüdőm. – Állj! – ordítok a lányra. Lelassít, egy helyben lebeg, a szárnya majdhogynem gyöngéden paskolgatja a levegőt. Elfáradt. – Elég! – lihegi akadozó hangon, amikor hét-nyolc méterre vagyok tőle. Felém fordul a levegőben. Tucker ernyedten csüng rajta, feje hátracsuklik, kezét-lábát lelógatja. Magasra emelkedtünk, egy szinten látszunk a Nagy-Teton csúcsával. Aggódom, hogy Tucker nem tud lélegezni. Aggódom, hogy Lucy ledöfte a fekete tőrrel. Aggódom a lány félőrült tekintete miatt. – Add ide a fiút! – mondom. Csúfondárosan elmosolyodik, és Angela „eltaláltad, ravaszkodom” kifejezését fedezem föl az arcán. Vajon látom-e még valaha Angelát ugyanígy, pusztán önmagaként, nem másokkal kapcsolatban. – Rajta, gyere érte! – fröcsögi. A levegőben sivító bánatpenge készületlenül ér. Ügyetlen dobás, de így is belekap a vállamba és a bal szárnyamba. Heves, átható fájdalmat okoz, olyasfajtát, amelyik lelassítja a gondolkodást, így a normálisnál egy-két pillanatnál több kell, hogy fölfogjam, mit csinál a lány. Újra elrepül. Tucker pedig zuhan. Egyre lejjebb és lejjebb. A tó felé, ami rettentően messze van alattunk. Nem törődöm tovább Lucyval. Nincs más, csak Tucker, és abban a pillanatban, amint elindulok utána, már tudom, hogy nem bírom elkapni. 291
Mégis megpróbálom. Összehúzom magam, hogy csökkent – sem a légellenállást, erőlködöm Tucker felé a levegőben, de így is túl messze van ahhoz, hogy megállíthassam. Rettenetes az a néhány másodperc, de valami békesség is színezi attól, ahogy Tucker zuhanás közben újra meg újra átfordul a levegőben, finoman, elegánsan, majdnem úgy, mintha táncolna, behunyt szemmel, résnyire nyitott szájjal, és a haja, amely megnőtt az elmúlt hónapokban, amíg nem láttam, cirógatja az arcát. Föltárul alattunk a világ, kéken-zölden száguld felénk. Azután Tucker becsapódik a vízbe. Azt a hangot egész hátralévő életem lidérces álmaiban hallani fogom. Tucker háttal érkezik le, olyan gyorsan és olyan erővel ütközik a felszínhez, hogy akár betonhoz is vágódhatott volna. A bődületes csobbanás minden mást elnyom. Néhány másodperc múlva én is vizet érek, az utolsó pillanatban jut eszembe, hogy bevonjam a szárnyamat. A víz összecsap körülöttem-fölöttem, hidege kést döf belém, kiszorítja a tüdőmből a szuszt. Fölfelé igyekszem, felszínre török, levegő után kapkodok, Tuckernek nyoma sincs. Eszelősen forgolódom a vízben, kutatok, imádkozom valami jelért, buborékolásért, valamiért, ami ötletet ad, merre nézelődjek, de semmi. Alámerülök. A víz sötét mélyén lefelé rúgom magam, a szemem tágra nyílik, ujjaimat szétterjesztve nyúlkálok. Meg kell találnom Tuckert. Tapogass utána! – szólal meg a hang a fejemben. Ne csak a kezeddel! Mélyebbre erőlködöm, más irányba fordulok. A mellkasom több levegőt igényel, de megtagadom tőle. Lejjebb merülök, elmémmel nyúlok Tucker után, picit villan valami, ami akár ő is lehet, és amikor épp föladnám a reményt, és fölmerülnék újabb adag levegőért, az ujjaim Tucker bakancsába ütköznek. Gyötrelmesen hosszú időbe telik, hogy a felszínre juttassam, majd a partra, ki a vízből. Fölhúzom a parti kövekre, torkom szakadtából segítségért üvöltözöm, azután térdre esem Tucker mellett, és a mellkasára tapasztom a fülemet. Nem dobog a szíve! Nem lélegzik! Nem tanultam újraélesztést, de láttam a tévében. Görcsösen sírok, visszafojtom a zokogást, hogy tudjam szájon át lélegeztetni Tuckert. Nyomást gyakorlok a mellkasára, hallom, hogy reccsen egy csont, ettől 292
még jobban sírnom kell, de folytatom a masszírozást, szuggerálom a szívét, hogy dobogjon. Ahogy hozzányúlok, érzem, hogy rettenetesek a fájdalmai, sokszoros csonttörést szenvedett, belső szervei sérültek meg, talán helyrehozhatatlanul. Belső vérzések keletkeztek. – Segítség! – sikoltom ismét, azután ostobán rádöbbenek, hogy ebben a helyzetben több vagyok egyszerű emberlánynál, van gyógyító erőm, de annyira fölzaklattak az események, hogy csak többszöri próbálkozásra sikerül előhívnom a dicsfényt. Tucker fölé hajolok, úgy ragyog át rajtam a dicsfény, mint valami világítótorony a Jacksoni-tó partján, ahol most bármelyik kora reggeli kiránduló láthatna, de nem számít. Csak Tucker érdekel. A testére helyezem fénylő kezemet, és koncentrálok, hogy felépüljön. Végignyúlok mellette, az arcunk egymáshoz simul, átkarolom, beborítom melegemmel, erőmmel, fényemmel. De nem lélegzik. A dicsfényem a reményemmel együtt halványul . Szárnysuhogást hallok a hátam mögül. Beszédhangot. – Most már tudod, milyen érzés – mondja a lány, és fölemelem a karomat, hogy elhárítsam a tőrét, de nem elég gyorsan. Ködösen arra gondolok, hogy engem is meg fog ölni. De aztán mégsem. Különös zaj üti meg a fülemet, valami elsüvít a fejem mellett. Azután dicsfénynyíl áll ki Lucy melléből. Jeffrey áll mögötte, az arca eltökélt, de döbbent is, mintha azt sem tudná, mit csinált mostanáig. Leejti a kezét. Lucy tőre eltűnt. A lány a földre rogy, tátog, mint a partra vetett hal. – Jeffrey! – mondja, és az öcsém felé nyúl. – Bébi. Jeffrey a fejét rázza. Lucy hasra fordul, mintha el akarná vonszolni magát tőlünk. Azután minden figyelmeztetés nélkül behemperedik a tóba, és eltűnik. Visszafordulok Tuckerhez, és ismét megidézem a dicsfényt. Christian leszáll a partra, Jeffrey mellé. – Mi történt? – kérdezi. Fölnézek rá. – Segíts! – suttogom. – Légy szíves! Nem tudom elérni, hogy lélegezzen.
293
Jeffrey és Christian egymásra néznek. Christian letérdel mellénk, megfogj a Tucker homlokát, mintha azt tapogatná, nem lázas-e – gondolom kábán, pedig nem azt nézi. Sóhajt. Gyöngéden a karomra teszi a kezét. – Clara… – Nem – húzódom el, még erősebben kapaszkodom Tuckerbe. – Nem halt meg. Christian szeme elsötétül a szomorúságtól. – Nem – mondom, és üggyel-bajjal föltérdelek. Fölhúzom Tucker pólóját, mindkét tenyeremet erős, barna mellkasára helyezem, a szíve fölé, amelynek dobogását oly sokszor hallgattam odasimulva, és belétöltöm dicsfényemet, akár a vizet, maradéktalanul fölhasználom a bennem lévő életet és fényt, átadom az utolsó szikrát is, amit föllelek magamban. – És nem is hagyom, hogy meghaljon. – Hagyd abba, Clara! – kérlel Christian. – Ne bántsd magadat! Már eddig is túl sokat adtál. – Nem érdekel! – zokogom, megtörölgetem a szememet, és félrelökdösöm Christian kezét, ahogy megpróbál elhúzni. – Már elment – mondja Christian. – A testét meggyógyítottad, de a lelke távozott belőle. Elillant. – Nem! Lehajolok, és megsimogatom Tucker sápadt arcát. Ajkamba harapok, hogy visszatartsam a jajgatást, amely fölszakadni készül belőlem, és vér ízét érzem. A föld megrázkódik alattam. Szédülök, ájulás kerülget. Fölnyalábolom Tucker testét, magamhoz vonom, a köpenyében motozok, hol ökölbe szorítom a kezemet, hol kinyújtom, tojáscukor szóródik a tópart nedves köveire. Sokáig így maradok, könnyeim a vállára hullanak. Egyre jobban melenget a nap, megszárítja a hajamat, a ruhámat, Tuckerét is. Végül fölemelem a fejemet. Christian és Jeffrey már nincsenek itt. A tó olyan tiszta, hogy vizében tökéletesen tükröződnek a Tetonok, mögöttükarózsásra színeződött égbolt, a túlsó parton a „kunyhópóznafenyők”. Hihetetlen csönd uralkodik ezen a helyen. Nincs más hang, csak a szuszogásom. Se állatok, se emberek, csak én. Olyan, mintha megállítottam volna az időt. Tucker pedig farmerja zsebébe dugott kézzel áll a hátam mögött, és lenéz rám. A teste titokzatos módon eltűnt az ölemből. 294
– Fú! – szólal meg vidáman. – Olyan érzésem volt, mintha talán a mennyországomban lennél. – Tucker! – zihálom. – Répafej. – Ez a mennyország – pihegem kifulladva, körülnézek, egyszerre észreveszem, mennyivel élénkebbek a színek, langyosabb a levegő, valahogy szilárdabb alattam a talaj, mint a földön. – Én is annak nézem. Fölsegít, fogja a kezemet, miközben végigvezet a víz szélén. Botladozom, a parti kövek kemények a lábamnak. Tucker kevésbé bajlódik, de neki sem könnyű. Végül homokosabb részre érünk, és vállvetve letelepszünk, nézzük a vizet, nézzük egymást. Nem tudok betelni vele, hogy épen, egészségesen látom őt, teljes szépségében, mosolyogva, elevenen, a kék szeme itt még kékebben csillog. Érzem a teste melegét. – Szerintem ez a meghalósdi fele annyira sem gáz, mint amekkora dili idefönt lenni – mondja. Mosolyogni próbálok, de a szívem újra majd megszakad. Mert tudom, hogy nem maradhatok itt. – Szerinted most mit kellene csinálnom? – kérdezi. Hátrasandítok a hegyekre. A földön a nap a másik oldalukon, keleten bukkanna elő, de itt mögülük jön a fény. Szüntelenül erősödik. A mennyekben szakadatlanul hajnalodik – mint ahogy a pokolban örökös az esti szürkület –, sosem virrad föl teljesen a nap, de ott az ígéret, hogy talán majd nemsokára. – Indulj el a fénybe! – mondom, és magam is bosszankodom, milyen közhelyesen hangzik. – Na ne szórakozz! – horkan föl. – De, komolyan. Arrafelé kell menni. És ezt honnan tudod? – Már jártam itt. – Hoppá. – Ezt nem tudta. – Szóval te ide-oda csalingálsz? Vissza is tudnál jönni? – Nem, Tucker, nem hiszem. Oda nem, ahová most mégy. Nekem nem itt a helyem. – Hmm. – Megint a tavat bámulja. – Hát, mindenesetre örülök, hogy most idetaláltál. – Igen, én is örülök. 295
Fölemeli a kezemet, két kezébe fogja, megsimogatja a tenyeremet. – Tudod… szeretlek. – Én is téged – mondom. Elsírnám magam, de nem hiszem, hogy maradt könnyem. – Sajnálom, hogy így alakult. Csodálatos élet állt előtted, és most vége. Jó itt lenni vele, épen és egészségesen látni őt, de sajog a szívem, ha Wendyre és a szüleikre gondolok, arra, hogy a halál nagy, feketén tátongó lyukat üt az életükön, sebet, amely soha nem fog teljesen behegedni. Fáj arra gondolnom, hogy hosszú földi életemet mindvégig úgy töltöm majd, hogy nem láthatom viszont őt. Fölemeli az államat. – Figyelj, semmi gáz. – Ha egyszerűen békén hagytalak volna… – Ne csináld ezt! – mondja. – Ne bánd azt, ami köztünk volt! Én nem bánom. És soha nem is fogom. Nem tudom, meddig ülünk még így, összefogódzkodva, a fejem a vállán. Mesél mindarról, amit idén elszalasztottam, a rodeózásban rákapott a bikanyergelésre, azt mondja, az adranelinfröccs kedvéért, mert azt akarta, hogy fölpezsdítse valami, mivel egyébként eléggé le volt lombozva. – Mázlista vagy, hogy nem törted ki a nyakadat – jegyzem meg. Vigyorog. Vállat von. – Na jó, nem annyira mázlista. – Minden percben hiányoztál. Szerettem volna Kaliforniába furikázni, elkapni azt a zűrös hajadat, visszaráncigálni Wyomingba, hogy észhez térítselek. Aztán arra gondoltam, hogv jó, hát ha nem tudom hazahozni a csajszit, akkor én megyek utána. – Ezért jelentkeztél Santa Clarába. – Wendy kikotyogta? – kérdezi meglepődve. Bólintok. – Micsoda locsifecsi! – Sóhajt, az ikertestvérére gondol. Elkomolyodik. – Biztos, hogy nem maradhatsz itt végleg? – kérdezi sóvárogva. – Biztos. Neked pedig tovább kell menned. – Gondolom, neked is. Nem lóghatsz egész életedben egy jobblétre szenderült pasival. – Bárcsak lóghatnék! – Prescott rendes tag – mondja kényszeredetten. – Ő majd törődik veled. 296
Nem tudom, mit feleljek erre. Tucker föláll, merő megszokásból leveregeti a nadrágjáról a nem létező mennyei port. – Hát akkor nem tartóztatlak tovább. Rám még vár egy kis gyalogtúra. A karjába zár. Többször is élbúcsúztunk már egymástól Tuckerrel, de így még soha. Hozzábújok, beszívom az illatát – arcszesz, izzadt lovak, széna, némi csokis keksz –, érzem karja erejét, tudom, hogy most érzem utoljára, vérzik a szívem, végtelenül elkeseredetten nézek föl rá, és csókolózunk. Kétségbeesetten kapaszkodom belé, úgy csókolom, mintha hamarosan véget érne a világ, és bizonyos értelemben ez is a helyzet. Úgy csókolom, ami miatt alighanem röstelkednem kellene afféle helyen, mint a mennyország, hiszen az olyan, akár a templom, itt egyenesen Isten szeme előtt vagyunk, mégsem hagyom abba. Az ajkamon át egész szívemet adom Tuckernek. Szeretem. Megnyitom az elmémet, és megmutatom neki, mennyire szeretem. Meghökkent, fájdalmas nevetést hallat, és erősen zihálva bontakozik ki az ölelésből. – Nem bírlak elhagyni – mondja rekedten. – Én sem téged – felelem a fejemet rázva. – Nem tudlak. – Hát akkor ne hagyj el! – mondja, megragadja a tarkómat, és újra megcsókol, és imbolyogni kezd a világ, fölborul, és minden elsötétül.
297
22 A PRÓFÉTA A jacksoni szobámban ébredek föl. Egy pillanatig azon morfondírozom, vajon nem csupán rossz álom volt-e az egész. Annak érződik. De azután ráeszmélek a valóságra. Sóhajtva az oldalamra fordulok, magzatpózba kucorodom, két kezemet olyan erővel szorítom a homlokomra, hogy az már fáj, ingatom a fejemet, mert tudom, hogy Tucker nincs többé. – No jól van már! – mondja egy hang. – Ne ríj! Egy angyal ül az ágyam szélén. Érzem, hogy szeret. Hálás, mert semmi bajom, hazatértem. Érzem a megkönnyebbülését, mert biztonságban tudhat. Megfordulok, ránézek. – Apu? Nem apu az. Gondosan nyírt vörös hajú férfi, a szeme olyan színű, mint az égbolt naplemente után, amikor már-már besötétedik. Mosolyog. – Michael most sajnos nem tudott jönni, de azt üzeni, hogy nagyon szeret – mondja. – Uriel vagyok. Uriel. Már láttam őt. Valahol az agyamban tárolok róla egy képet, amelyen harciasan és fenségesen áll apu mellett, de nem tudom, honnan 298
való ez a jelenet. Felülök, és azonnal eláraszt a gyöngeség, ürességet érzek a hasamban, mintha napok óta nem aludtam volna. Uriel együttérzően bólint, és visszahanyatlom a párnákra. – Szép kis kalandot éltél át, nem igaz? – kérdezi. – Helytálltál. Azt tetted, amit kellett. Talán még többet is. De nem eleget – gondolom, mert Tucker meghalt. Soha többé nem láthatom. Uriel a fejét rázza. – A fiú remekül van. Ami azt illeti, több mint remekül. Ezért jöttem, hogy beszéljek veled. Mintha az egész testem elzsibbadna a megkönnyebbüléstől. – Él? – Él. – Akkor most kikapok? – kérdezem. – Nem kellett volna megmentenem? Uriel kuncog. – Nem kapsz ki. De amit tettél érte, ahogyan beléöntötted magadat, az nemcsak megmentette, hanem meg is változtatta őt. Próbáld megérteni ezt. – Megváltoztatta? – ismétlem, és rettegés kúszik a zsigereimbe. – Mennyiben? Sóhajt. – Hajdanában az olyan személyt, akiben ennyi dicsfény, ennyi égi hatalom munkált, prófétának neveztük. – Mit jelent az, hogy próféta? – Azt, hogy ő valamivel több lesz embernél. A múltban a próféták olykor betegeket gyógyítottak, tüzet idéztek elő, vihart támasztottak, vagy látomásokban ismerték meg a jövendőt. Ez apróságokra is kihat: fogékonnyá teszi őket a világ olyan részére, amelyet az emberek nem szoktak látni, tisztázódik bennük a jó és a rossz mibenléte, testben és lélekben egyaránt megerősödnek. Olykor meghosszabbítja az életüket. Emésztgetem a hallottakat. És eltűnődöm, vajon ebben az esetben mit jelent a meghosszabbítja szó. Uriel arckifejezése majdhogynem kópés. – Nem ártana szemmel tartanod a fiút. Ügyelj rá, nehogy bajba keveredjen! Rámeredek. Nyelni próbálok. 299
– Mi a helyzet Asaellel? Most majd vadászni fog ránk? – Asaellel alaposan elbántál – mondja árnyalatnyi büszkeséggel a hangjában. – Meg… megöltem? – Nem – feleli. – Visszatért a mennyországba. Újra kifehéredett a szárnya. – Nem értem. – A dicsfénykard nem csak fegyver. Isten ereje, és te egyenesen Asael lényének középpontjába döfted. Betöltötted őt fénnyel, legyőzted az igazsággal. Mintha valami Buffy-féle csajszi lennék. – Nem csináltam mást, csak egyetlenegyszer használtam a kardot – mondom, és zavarba jövök a gondolattól. – Jé, ennyi az egész? – kérdezi hanyagul, mintha ugratna, de nem vagyok biztos ebben. – Na és a többi vigyázó? Ők nem jönnek a nyakunkra? – Miután Asael kikerült a képből, a vigyázók vezérsége visszaszállt Samjeezára. És azt hiszem, valami titokzatos okból ő nem fog rátok támadni. Akkor ez jól sikerült. Őszintén szólva, ez az egész valahogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Megbíztak, hogy tartsam szemmel Tuckert. Biztonságban érezhetem magam a fekete szárnyúaktól. Végre egyszer nem vagyok bajban. Várom, hogy a dolog árnyoldalát is megismerjem. – Nem érezheted magad biztonságban a fekete szárnyúaktól – mondja kissé szomorúan Uriel. – A vigyázók csak kis csoportját képezik a bukottaknak, a fekete szárnyúak továbbra is kutatnak a nafilok után, és szerte a világon tervük megvalósítására törekszenek. – És pontosan mi a tervük? – Hogy megnyerjék a háborút, kedvesem. A leghatalmasabb angyaltól a legszerényebb angyalvérűig mindannyiunknak éberen kell munkálkodnunk ellenük. Temérdek munka vár még ránk. Sok csata. – Ez a rendeltetésem? A harc? – kérdezem, elvégre a Sújtó az apám. – Szerinted? – dől hátra ültében Uriel. Ez az anyukám legbeváltabb csele: kérdésre kérdéssel válaszolni. Őszintén szólva már nagyon unom. A sistergő neszre gondolok, amelyet a dicsfénykard okozott, amikor belenyomtam Asael mellkasába, a férfi elgyötört sikolyára, szürke arcára. Viszolygás fut át rajtam. 300
– Nem. Nem tartom magamat harcosnak. De hát akkor mi vagyok? Mi a rendeltetésem? – Urielre emelem a tekintetemet, aki összeszorított ajakkal, együttérzően mosolyog. Sóhajtok. – Hát persze. Nem fogja megmondani. – Nem tudom megmondani – hökkent meg válaszával. – Egyedül te döntheted el, mi a rendeltetésed, Clara. Én dönthetem el? Most meg azt mondja, én dönthetem el? Ez aztán az újság. – De hát a látomások… – A látomások elágazásokat jeleznek azon az úton, amelyen végighaladsz, hogy azzá válj, akivé válnod kell. A fejemet rázom. – Várjunk! Akkor most merre kell haladnom az úton? Szóval melyik érvényes: én döntök, vagy pedig az lesz, aminek lennie kell? – Mindkettő – mondja. Na jó, ez a válasz már tényleg kiszórás. – Mi a rendeltetésed, Clara? – kérdezi Uriel szelíden. Christian – gondolom azonnal. Minden látomásomban szerepel. Minden útelágazásomnál megjelenik. De vajon ebből az következik, hogy ő a rendeltetésem? Lehet egy személy a rendeltetésünk? Te vagy a rendeltetésem – mondta egyszer anyám. De hogy értette ezt? Szó szerint? Vagy ő is valamiféle döntésről beszélt? Minden válasz öt újabb kérdéshez vezet. Ez nem igazság. – Nem tudom – vallom be. – Szeretnék jó lenni. Szeretnék jó dolgokat művelni. Szeretnék segíteni. Bólint. – Akkor el kell döntened, mi teszi ezt lehetővé számodra. – Lesznek további látomások? Valahogy előre tudni vélem, hogy igenlő választ kapok. – Gondolod, hogy további elágazások következnek az utadon? – kérdez ismét vissza Uriel. Már láttam ezeket az okos, kék szemeket, amelyekben apró fények csillognak. Ismerem ezt a szempárt. – Talán maga a… – próbálok ismét felülni, hogy jobban megnézzem az arcát. Gyöngéden visszanyomja a vállamat, és betakargat. 301
– Nem – mondja. – Aludj, kedvesem. Ennyi elég mára. Pihenned kell. És mielőtt ellenkezhetnék, mielőtt megkérdezhetném, kicsoda ő valójában, a halántékomra teszi a kezét, és ismét mély, álomtalan alvásba merülök. Ahogy kinyitom a szememet, Christian arca hajol fölém. – Szia! – suttogja. – Hogy érzed magad? – Jól. – Körülnézek Uriel után, de színét se látom. Christian helyet ad, hogy fölülhessek. Megtapogatom a homlokomat. Most már tényleg jobb a közérzetem, jobban magamra találtam. Vagy talán csak azért jobb, mert Christian itt van. – Meddig voltam kiütve? – Hát, néhány napig – feleli vidáman. – Mondjuk, három. Micsoda, három napig? – Na igen, a pihenés jót tesz a szépségemnek – jelentem ki. Christian nevet. – Csak hülyéskedtem. Talán inkább nyolc óráig. Nem sokáig. – Tucker hol van? – kérdezem azonnal. – Rendbe jött? – Rendbe. A földszinten van, anyukád szobájában. Ő is érdeklődött felőled. – Mi történt? Mármint a tónál. – Meggyógyítottad – feleli. – Addig gyógyítgattad, amíg el nem ájultál, másodpercekig magad sem lélegeztél, azután Jeffrey néhányszor mellbe döngette, adott neki pár szuszmákot, amit szerintem egyikük sem nagyon fog feszegetni, és magához tért a fiú. Felköhögött vagy öt liter tóvizet, de visszajött. – Christian a szemembe néz. – Megmentetted. – Hű. – Tényleg – mondja vigyorogva. – Elég villogósra vetted a figurát. Először kihozol bennünket a pokolból. Azután legyőzöd a kb. legdurvább vigyázót a választékból, majd beturbózol, magassági rekorddal egybekötött üldözésbe fogsz, végül föléleszted a halottat. Befejezted? Mert mi tagadás, nem tudom, bírnám-e a további izgalmakat. Elfordítom a fejemet, összeszorítom az ajkamat, nehogy elmosolyodjak. – Azt hiszem, be. Azután beszámolok neki Uriel látogatásáról. – Miért Uriel jött? – kérdezi Christian, miután befejezem. – Miért őt küldték? – Szerintem ő a nagyapám – felelem elgondolkozva. – Nem mondta ugyan, de valahogy az a benyomásom, hogy családtagnak tekint. 302
– Anyukád édesapja? – Igen. – Megemlítem, hogyan nyilatkozott Asaelről és Samjeezáról, ettől Christian egyrészt még inkább megkönnyebbül, másrészt furcsán aggódó arcot ölt, mintha nem egyértelműen örömhírként fogadná a hallottakat. – Szóval talán visszatérhetünk a Stanfordra – mondom. – Egy ideig zavartalan, normális életet élhetünk. Semmi speciális angyalvérűvédelmi program. Nem igaz? Az ajkát harapdálja. – Azt hiszem, egy kicsit pihentetem a sulit. – Miért? – kérdezem. Félresöpri szemébe hullott haját, és kicsit félszegen néz rám. – Azt hiszem, nem a leghelyesebb indokból mentem a Stanfordra. Nem tudom, ott-e a helyem. Ebből azt hámozom ki, hogy nem akar körülöttem lebzselni. – Szóval félévet halasztasz. – Talán utazgatok Angelával és Webbel, keresünk valami helyet, ahol egy időre meghúzhatjuk magunkat. Angelára ráfér a pihenés. – Hogyhogy nem szóltál nekem arról, hogy a testvéred? Vállat von. – Még nekem is szoknom kellett a gondolatot. A naplójában olvastam az apjáról, akit begyűjtőnek titulált, és összeraktam a képet. De egészen addig nem tűnt hitelesnek, amíg… Amíg nem látta Asaelt szemtől szemben. – Szóval Web az unokaöcséd – állapítom meg. Bólint, örül a dolognak. – Igen, az. Szép család. Mintha némi irigység vegyülne bennem a veszteség érzéséhez. Vége a Christiannel és Webbel hármasban töltött napoknak. De nekik így lesz a legjobb. Elképzelem, amint valami elhagyatott partszakasz fövenyén sétálgatnak, például olyanon, ahol apu gyakorolt velünk, Web dundi ujjacskái között morzsolgatja a homokot, élvezi a hullámverést. – Mindig is jól éreztem magam a tengerparton – mondja Christian. – Mikor mindig? – Hát mostanában. Na jó, csak el akartam köszönni. Ne izgulj! – teszi hozzá elszontyolodott arcom láttán. – Kapcsolatban maradunk.
303
Föláll. Mosolyog, mintha minden szuper lenne, de érzem, hogy nagyon nehezére esik. Minden érzéke tiltakozik a búcsúzás ellen, a szíve egyfolytában marasztalni próbálja. – Komolyan gondoltam, amit a pokolban mondtam.eTe vagy az én dicsfénykardom, tudod? Az igazságom. – Christian… Fölemeli a kezét, mintha azt mondaná: Hadd fejezzem be! – Láttam, milyen arcot vágtál, amikor Tucker meghalt. Láttam, mi lakik a szívedben, és láttam, hogy ez az igazi. Egész idő alatt győzködtem magamat, hogy csak föllángolás, majd továbblépsz, és akadálytalanul jöhetek én. De ez nem múló szeszély, nem is konok berzenkedés a vélt sorsod elfogadása ellen. Most már tudom, hogy ezen nem fogsz túljutni. Őhozzá tartozol. – Nyel egyet. – Az tévedés volt, amikor a temetőben megcsókoltalak. Könnyek tolulnak a szemembe. Letörölgetem őket. – Te vagy a legjobb barátom – suttogom. Lesüti a szemét. – Tudod, hogy annál mindig többet fogok igényelni. – Tudom. Feszélyezett csönd borul ránk. Azután Christian vállat von, rám villantja „oda se neki!”-mosolyát, ujjaival végiggereblyézi hullámos barna haját. – Na mindegy, ez aeTucker nem marad örökké színen. Talán olyan száz év múlva még összejöhetünk. Elakad a lélegzetem. Ezt most komolyan mondja, vagy azért jópofáskodik, hogy ne essen csorba a tekintélyén? Átlendítem a lábam az ágy szélén, és fölállok, óvatosan, mert még most is gyönge vagyok. De meglepően jó a közérzetem – mi több, felfrissültem. Komolyan nézek Christianre. Az jár a fejemben, amit Uriel a próféták hosszú életéről mondott. – Ne várj rám, Christian! Ezt nem kívánom tőled. Nem ígérhetem meg, hogy… Elvigyorodik. – Majd nem nevezem várakozásnak – mondja. – Mennem kell. – Várj! Ne menj még! Megáll, lappang valami az arckifejezésében, ami nem igazán mer reménnyé válni. Odalépek hozzá, és fölhúzom a pólóját. Egy pillanatra 304
teljesen értetlen képet vág, de azután az oldalán éktelenkedő, mindmostanáig be nem gyógyult, hosszú vágásra teszem a kezemet. Kiürítem a fejemet, amennyire csak tudom, azután ujjaimba hívom a dicsfényt. És jön. Fájdalmasan fölszisszen, ahogy a seb összeforr. Mire elveszem a kezemet, a vágás teljesen behegedt, csak egy hosszú, ezüstös forradás húzódik lefelé a bordáin. – Bocs a forradás miatt! – mondom. – Hű! – nevet. – Ez tisztára E.T.-s volt. Köszi! – Nincs mit. Ez a legkevesebb. Az ablakomhoz lép, kitárja, előrehajol, hogy kimásszon az ereszre. Azután felém fordul, a szél összekócolja a haját, zöld szeme csupa szomorúság és fény, s fölemeli a kezét, hogy búcsút intsen. Viszonzom. Még találkozunk – mondja a gondolataimban, előidézi a szárnyát, és elrepül. Lezuhanyozom. Végigsikálom az egész testemet, leborotválom a lábamat, eltüntetem a piszkot a körmöm alól, míg végre-valahára tisztának nem érzem magamat. Azután fürdőköntösben az íróasztalomhoz ülök, és hozzáfogok a fáradságos feladathoz, hogy kifésüljem a hajamból a gubancokat. Hidratálót simítok az arcomra, egy reményrohamomban némi ajakírt is fölteszek. Egy kicsit álldogálok a gardróbfülkémben, azzal a vállpántos sárga nyári ruhával szemezek, amit egyik szülinapomra kaptam anyutól, és azon az estén viseltem, amikor Tucker először vitt Bubbához vacsorázni, ami – ha vonakodtam is belátni – az első randink volt. Fölveszem a ruhát, hozzá pántos fehér szandált, és lemegyek a földszintre. A kapucnis fekete felsőm, amelyet az egész megpróbáltatás alatt hordtam, szépen a kanapé háttámlájára terítve pihen. Fölemelem. Víz- és vérszaga van. A mosókonyhához indulok, hogy a szennyesbe dobjam, de előbb megnézem a zsebeit. A bal zsebből fityegős ezüst karkötő kerül elő. A tenyeremen tartom, megnézem mindegyik mütyürt. Egy ló, a vidéki lovaglásukat idézi. Egy hal, az első találkozásuk emlékére. Egy szív. És most egy új fityegő. Egy pici ezüstveréb. Fölveszem a karkötőt. Csilingel a csuklómon, ahogy végigmegyek az előtéren anyu régi szobájáig. A szívem nekilódul, lélegzésem fölgyorsul, de nem tétovázom. Látni kívánom Tuckert. Benyitok. 305
Az ágy üres, az ágynemű félrecsúszva, mintha valaki siettében próbálta volna kisimítgatni. Senki sincs a szobában. Összevonom a szemöldökömet. Nem kellett volna ennyit húznom az időt, mielőtt lejöttem hozzá. Talán már elment. Égésszag csapja meg az orromat. A konyhában találom meg Tuckert, ahol rántottakészítési kísérlete látványos kudarcba fullad. Sütőlapáttal vakargatja a megfeketedett masszát, próbálja kifordítani a serpenyőből, megégeti magát, elharap egy szitokszót, és úgy rázogatja a kezét, mintha azzal megszabadulhatna a fájdalomtól. Elnevetem magam, meghökkenve pördül hátra. Kék szeme tágra nyílik. – Clara! Nagyot dobban a szívem tőle. Odamegyek hozzá, kiveszem a lapátot a kezéből. – Gondoltam, biztos éhes vagy – mondja. – Nem erre. – Mosolyogva fölkapok egy konyharuhát, megfogom a serpenyőt, a szemeteshez vonulok, és beletermelem a tojásmaradványokat. Azután a mosogatóhoz megyek, és leöblítem a serpenyőt. – Majd inkább én – mondom. Bólint, az egyik konyhai ülőkére telepszik. Felső nincs rajta, csak az öcsém egyik régi pizsamanadrágja. Még így is olyan jól néz ki, hogy szerintem a nap is kisüt tőle örömében. Vigyázok, nehogy kiessen a szemem, amíg a hűtőszekrényhez megyek, kiveszek egy doboz tojást, beleütöm egy tálba, tejet löttyintek hozzá, és fölverem. – Hogy érzed magad? – kérdezi. – Jeffrey azt mondta, alszol. – Találkoztál Jeffrey-vel? – Aha, itt volt egy ideig. Elég elvarázsoltnak tűnt. Megpróbált rám tukmálni egy zsozsóval tömött borítékot. – Micsodát? – lepődöm meg. – Ti, kaliforniai yuppie-k azt képzelitek, pénzért minden kapható – poénkodik Tucker. Csak poénkodik. Nagyon is kezdi csípni a kaliforniai yuppie-kat. – Khm. Jól vagyok – felelem az eredeti kérdésre. – Hát te? – Jobban, mint valaha. Abbahagyom a tojás felverését, és Tuckerre nézek. Szerintem nem látszik rajta változás. Nem hasonlít egyetlen prófétára sem, akiről valaha hallottam. 306
– Mi az? – kérdezi. – Tojás van a képemen? – Nem is nagyon vagyok éhes – mondom, és félretolom a tálat. – Beszélni szeretnék veled. Nyel egyet. – Csak lécci ne az jöjjön, hogy megint elmagyarázod, mi lesz a legjobb nekem. Nevetve rázom a fejemet. – Nem akarsz esetleg felöltözni? – Nem rossz ötlet – feleli –, csak a ruhám hiányzik hozzá. Asszem, helyrehozhatatlanul tropára ment. Talán ha villámgyorsan haza tudnál vinni. – Semmi akadálya – lépek hozzá, megfogom a kezét, és fölhúzom az ülőkéről. Bizonytalanul néz rám. – Most mit csinálsz? – Bízol bennem? – Persze. Élvezem, hogy meghökken, amikor két kézzel befogom a szemét. Előhívom a dicsfényt, meleg, lüktető fénygyűrűt idézek körénk. Mosolyogva behunyom a szememet, és átküldőm magunkat a Tunya Kutyára. Az istállóba. Szántszándékkal. – Rendben, most már szabad lesni – mondom, elveszem a kezemet, lassan elhalványul körülöttünk a fény, és Tucker levegő után kapkod. – Ezt hogy csináltad? Vállat vonok. – Háromszor összeütöttem a sarkamat, és azt mondtam: „Mindenütt jó, de legjobb otthon!” – A-ha. Szóval… most otthon érzed magad? Az istállómban? A hangja játékos, de a tekintete halálkomoly. A kérdése is. – Hát még nem jöttél rá? – kérdezek vissza kalapáló szívvel. – Veled érzem otthon magamat. Nevető hitetlenkedés terül szét az arcán. Megköszörüli a torkát. – És most nem lettem rosszul a dicsfényezéstől. Vajon miért nem? – Majd elmagyarázom – ígérem. – Később. – Na szóval. Attól, hogy karddal szíven bökted azt a pacákot, most már nem kell elszaladnod? – Nem fogok elszaladni. Vigyorog. 307
– Ekkora örömhírt még nem hallottam. Soha, de soha. – Megfogja a derekamat, közelebb húz. Mindjárt megcsókol. – Szóval azt mind komolyan gondoltad, amit akkor mondtál, amikor hulla voltam? – Az utolsó szóig. – Elmondanád még egyszer? – kérdezi. – A memóriám kicsit zavaros. – Melyik részt? Azt, amikor azt mondtam, hogy szeretnék örökre veled maradni? – Azt – mormolja, az arca közel az enyémhez, forró lehelete a bőrömet éri. – Amikor azt mondtam, hogy szeretlek? Kissé hátrahúzódik, szeme az enyémet keresi. – Azt. Mondd újra! – Szeretlek. Mély, boldog lélegzetet vesz. – Szeretlek – viszonozza. – Szeretlek, Clara. Azután a tekintete ismét az ajkamra siklik, odahajol, és egyszerűen megszűnik létezni a világ.
308
EPILÓGUS
– Nézzétek, nézzétek! – kiabálja a kisfiú Midasz hátán, ahogy Tucker körbevezeti a legelőn. Fölemelem a kezemet a tornácon – ahol Angelával üldögélve limonádézunk –, és integetek Webnek. Valahányszor látom, mintha megint egy fejjel magasabb lenne ez a kölyök, pedig kilencéveshez képest kis növésű, állandóan lyukat beszél az ember hasába (ebben az anyjára ütött), és csibészesen vigyorog föl aranyszemével a kócos kékesfekete üstöke alól. Ahogy figyeljük, kicsit megsarkantyúzza Midaszt, hogy gyorsítson, és Tucker mellettük kocogva kénytelen lépést tartani. – Csak óvatosan! – kiáltja Angela inkább Tuckernek, mint a fiának. Tucker bólint, az égnek emeli a tekintetét, megveregeti Midasz nyakát, és visszalassítja a mént. Mintha a lóról lepottyanás egy kis meghökkenésen túl bármi hatást gyakorolhatna erre az elpusztíthatatlan kislegényre. – Tudod, hogy kezdesz korlátozó szülőként viselkedni? – froclizom Angelát. A homlokát ráncolja, majd nyújtózkodik. Ha nagyon meregetem a szememet, még látok halvány nyomokat a jobb karján, de azokból sem sok maradt. A tetoválások abban a pillanatban fakulni kezdtek, ahogy újra a karjában tartotta Webet – mintha a kisfiú szeretete mosná őt tisztára, ahogy Angela mondani szokta. De azért kíváncsi vagyok, hogy vajon eltűnnek-e valaha is teljesen. 309
– Azt hiszem, inkább ragaszkodó szülő vagyok – száll vitába velem. – Hát persze. Néhány óra múlva az egész lármás brancs összegyűlik majd Averyék tanyaházában, a nagy vacsoraasztal körül: Tucker szülei, Wendy és Dan meg a kis Gracie, Angela és Web a szeles Chicagóból, és ha ügyesen szerveztem, még Jeffrey is. Eszünk, nevetgélünk, kitárgyaljuk a híreket és mindannyiunk munkáját, szinte biztosan zsebre vágok egy-két megjegyzést, főképp Angela részéről, mert a Stanfordon szereztem puccos orvosi diplomát, holott eleve itt akartam kikötni szimpla családdokiként. Mire humorizálok egy sort a csodás wyomingi időjárásról, meg hogy egyszerűen nem bírtam elszakadni innen. Tucker majd megszorítja a térdemet az asztal alatt. És egy pillanatra érezhetem az együttlét örömét, hogy minden éppen olyan, amilyennek lennie kell, de ugyanakkor a távollétet is érzem, mintha egy üres szék állna az asztalnál. A társalgás ezen a ponton elkerülhetetlenül Christianhez kanyarodik, mintha azzal, hogy eszembe jut, a többiek gondolatait is őrá irányítanám, és Angela mesél az épületekről, amelyeken a testvére éppen dolgozik, Web pedig áradozik kettejük legutóbbi közös kalandjáról: a Lincoln Park-i Állatkertről vagy a Chicagói Csodák Palotájáról vagy a csillagvizsgálóról a John Hancock Központ kilencvenharmadik emeletén. Azután ismét másra terelődik a szó, és újra normálisan érzem magam. Egyenesben. Angela még mindig a különféle nevelési elvekről magyaráz, valami „józan szeretetről”. Könyveket is ajánlgat, hogy kölcsönadja őket, én meg mosolygok, és azt mondom, jó, majd megnézem azokat a könyveket. Leteszem a limonádémat, fölállok, lelépek a tornácról, hogy átballagjak a legelőn, végighaladok a nagy vörös istálló árnyékában, fölöttem felhőtlenül kéklik az ég. – Nézz ide, Clara, nézz ide! – kiabál Web újra, amikor meglát. Arra gondolok, hogy vacsora után majd elviszem repülni, ha Angela megengedi. Kacarászik, ahogy Tucker a kerítés mentén vezeti a lovat, vidám hangja megmosolyogtat. Egy pillanatra elgyönyörködöm Tucker hátulnézetében, a járása mulatságosan cowboyos ruganyosságában, a feszes farmerjában. – Látlak! – felelem a gyereknek. – Szia, szépfiú! – köszönök Tuckernek. Áthajol a kerítésen, hogy megcsókoljon, két kezébe fogja az arcomat, dísztelen arany karikagyűrűje hűvösen ér a bőrömhöz. Azután hátralép, 310
egy pillanatra lehajtja a fejét, behunyja a szemét, ahogy már ismerőssé vált az évek során. A vállára teszem a kezemet. – Minden rendben? Újabb látomás? – kérdezem. Fölpillant rám, elvigyorodik. – Az, látomás – mondja nevetős hangon. – Olyan látomás, amiről tudom, hogy mindjárt valóra válik. – És mi az? – érdeklődöm. – Boldogok leszünk, Répafej – mondja, és fülem mögé kanyarítja zabolátlan hajtincsemet. – Ennyi az egész.
311
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Most pedig hosszú út végére érkeztem, és nagyon sokaknak tartozom köszönettel. Első óriási köszönetem Katherine Faussetet illeti. Minden. Idők. Legjobb. Ügynöke. Egész idő alatt a józanész tartópilléréül szolgáltál. Köszönöm az ötletrohamokat, a csokipelyhes tallért, azt, hogy kitartottál mellettem a nevetéssel teli hullámhegyeken és könnyekkel teli hullámvölgyeken át, és mindig küzdöttél értem. Kimondhatatlanul örülök, hogy a támogatómnak tudhatlak. Köszönet káprázatos szerkesztőtriómnak, Farrin Jacobsszal az élen, aki az Angyalsors első, elnagyolt kis szövegvázlatától fogva hitt Clarában és meséjében. Hiányozni fog a kék ceruza. Köszönöm Catherine Wallacenak, hogy lépésről lépésre elkísért ezen az utazáson, szép csöndben föltéve a kemény kérdéseket, amelyek sokkal, de sokkal jobbá tették könyvemet. És hatalmas köszi Erica Sussmannek, véghajrám hősének. Ki sem tudom fejezni, mennyit jelentett lelkesedésed, sok okos ötleted és csalafinta humorérzéked a játéknak ebben a szakaszában. Alig várom, hogy újra együtt dolgozzunk! Köszönet a csapat többi tagjának a Harper Teennél: sajtófelelősömnek, Mary Ann Zissimosnak, akit ezúttal előreveszek, és máris köszönetet mondok neki, Sasha Illingworthnek, aki olyan pazar borítósorozatot alkotott, hogy az emberek egyszerűen nem bírják a polcon hagyni a könyveket, és mindazoknak a fantasztikus embereknek, akik kezdettől fogva annyira támogattak, köztük Kate Jacksonnak, Susan Katznek, Christina Colangelonak, Melinda Weigelnek, Cara Petrusnak és Sarah Kaufmannek. Ugyancsak szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek, akik segítséget nyújtottak az észak-kaliforniai helyszínek földerítésében és adatellenőrzésében, először is drága barátnőmnek, Wendy Johnstonnak, 312
aki dedikálásokra fuvarozott, ismeretlen pizzafajtákat kóstolgatott, és terelgette a csemetéimet, hogy ellesett pillanatokat örökíthessek meg egy tetoválószalonban. Nem is beszélve az összes többi okról, ami miatt a jó barátnő megtestesítője vagy, jobb, mint bármely szereplő, akit ki tudnék találni. És bocs, hogy az összes wendys jelenetek folyton lerövidültek… Harsány köszönettel tartozom Keith Ekissnek, aki segített informátorokat találnom a Stanfordon, és még hangosabb köszönet Estella Gonak, a csodálatos diáknak, aki körbegyalogolta velem az egész campust, a szeme sem rebbent, amikor le akartam fotózni a mosoda minden zegétzugát, és órákon (igen, tényleg órákon!) át válaszolgatott a kérdéseimre. Clara neked köszönheti, hogy megtapasztalhatta a zenés gólyaébresztőt, falatozhatott burgonyaropogóst és fölkocoghatott a Lavórhoz! Szintén köszönet jár Dayo Mitchellnek, a Roble kollégiumi tanácsadójának, aki segített megértenem, hogyan körvonalazzam Clara határozatlanságát és Angela kényes helyzetét. Clara élete azután virult ki a „neveldében”, hogy mindnyájatokkal eltöltöttem némi időt. Ha már az egyetemnél tartunk, szeretnék köszönetet mondani dr. Quynh Lének, aki jó néhány évvel ezelőtt a főnököm volt a Stanfordon, amikor ott dolgoztam. Köszönöm, hogy lehetőséget adott nekem, és napi munkám befejeztével írásra bátorított. Mindig azt mondta, hogy egyszer majd publikálni fogok, és ez nagyon sokat jelentett nekem. Most pedig köszönet barátnőimnek: a legeslegbarátnőbbemnek, Lindsey Terrellnek, aki nem átallotta Christian pártját fogni, amikor mindenki más Tucknak szorított. Melissa Stockhamnek, aki azokban az időkben is azt éreztette velem, hogy a könyvem „csilivili”, amikor én kb. utáltam az egészet. Joan Kremernek, aki mindig rendkívül készségesen olvasott helyettem és írt velem. Irtóra örülök, hogy zöldfülűekként egymásba botlottunk. Sarah Hallnak, aki a partvonalról drukkolt, és a könyvtárban számtalan kézbe juttatta el a kötetemet. Végül, de semmiképpen sem utolsósorban pedig Amy Yowellnek, aki nap mint nap újra lenyűgöz és lelkesít írói buzgalmával és eltökéltségével. Semmi kétségem afelől, hogy csakhamar én szerepelek majd a te köszönetnyilvánításodban. Köszönetet szeretnék mondani továbbá írócimboráimnak, közülük elsőként a bámulatos és falrengető Brodi Ashtonnak, a rokonlélek szobrának, ha egyáltalán létezik olyan. Fura dolog a sors, de rettentően örülök, hogy bennünket egymáshoz vezérelt. Anna Carey-nek, Tahereh 313
Mafinak és Veronica Rossinak, minden idők legjobb útitársainak és bizalmasainak. Jodi Meadowsnak halkszavú támogatásáért meg az ujjatlan kötött kesztyűért, és az imádni való Courtney Allison Moultonnak, mert engedélyt adott, hogy Midasz úgy habzsolhassa a tojáscukrot, ahogyan Pia szokta. Számítok rá, hogy a következő könyvemben is te kereszteld el a lovakat. Végezetül nagy-nagy köszönet Kiersten White-nak, aki költőien zengedezett arról, mennyire imádja Ericát – örökké hálás leszek, amiért föltetted őt a radarernyőmre. Óriási vagy. És most jöjjön a köszönet a családomnak: Édesanyámnak, Carol Ware-nek, aki hol könyvesboltokban, hol középiskolákban ácsorgott órákig a sarokban, a mellére kenguruzott kisbabámmal. Köszönöm, hogy teljes szívedből szereted Clarát és történetét, attól kezdve, hogy telefonon fölolvastam neked a prológust. És Jack Ware-nek is köszönöm a szívélyességet, a kedvességet, a humort és mindazt a megszámlálhatatlan módot, ahogyan támogatást nyújtasz. Nagyon örülök, hogy a családotokhoz tartozhatok. Apukámnak, Rod Handnek, aki meghallgatott, bármikor hívtam, hogy lelkendezzek vagy panaszkodjak, és beszélgetéseink vége felé mindig azt éreztette velem, hogy képes vagyok megvalósítani azt, amit éppen a fejembe vettem. És Julie Handnek, aki mindig örömmel olvasta el szövegváltozataimat, és megosztotta velem őszinte véleményét. Csodálatos és örökvidám gyermekeimnek, Willnek és Maddie-nek köszönöm, hogy támogattak és megtanítottak friss szemmel nézni az életet. Imádlak benneteket, srácok! És végül a férjemnek, Johnnak. Ez az év neked is hosszú és fárasztó menet volt, és rengeteg mindenért kell köszönetet mondanom neked: azért, hogy eszes és bölcs első szerkesztőm voltál, segítettél kibogozni soksok problémát és cselekményszálat, hogy vacsora közben ötletrohamokat rendeztünk, a késő éjszakába nyúló, utolsó pillanatbeli átolvasásokért, a gyerekek zokszó nélküli ellátásáért, ha utaznom vagy egész nap dolgoznom kellett, azért, hogy rendíthetetlenül hajtogattad, milyen jó ez a könyv és a szerzője, és hogy meg tudom csinálni, és azért is, hogy olykor megkaphattam tőled azt az ölelést, ha a nap végén csak arra volt szükségem. Soha nem juthattam volna ilyen messzire, ha nem vagy mellettem.
314
