háttér
Ki ez az ember? Ennél tökéletesebb idôzítéssel meg sem jelenhetne a Vlagyimir Putyin életérôl és karrierjérôl szóló kötet, Anna Arutunynan Európa-szerte sikert aratott munkája. A Putyin-varázs. Isten, hatalom, korrupció Oroszországban megkísérli megválaszolni az egyszerûnek tûnô kérdést: kicsoda ez az ember, ez a politikus, és mit akar? Az utóbbi hónapok ukrajnai történéseinek fényében nem létezik aktuálisabb kérdés térségünkben. A Könyvjelzô összeállításában gyorsfényképet adunk az ex-KGB-s politikusról, aki az ismeretlenségbôl országa csúcsára jutott.
Xxx oldal, Xxx Ft Alexandra Kiadó 32 Könyvjelzõ | 2014. május
háttér
Sorok közötti megfejtések Anna Arutunyan moszkvai író-újságíró könyve, amely Putyin titkáról szól, izgalmas feladat elé állítja az olvasót. Egyrészt Oroszországról van szó, amit külföldiek akkor is nehezen értenek, ha amúgy sokat tudnak róla. És még a látszólag egyszerû mondatok is bonyolultan kapcsolódnak egymáshoz, merthogy bonyolult valóság leírására szolgálnak. A szerzô belemegy a Putyin-éra híres, hírhedt ügyeibe. Szûrni kell a sok információt, hogy a pusztaságba kirakott pópa, a Pussy Riot elítélt punk énekesnô-aktivistái vagy Mihail Hodorkovszkij, a börtönbe küldött ex-oligarcha miben különböznek és hasonlítanak egymáshoz. Feltétlenül hasonlítanak abban, hogy oroszok. Mások a lehetôségeik és mások a taktikáik. De még ha a lehetôségeik ugyanazok is, akkor sem ugyanolyan a taktikájuk: Hodorkovszkij rosszul mérte fel az erôviszonyokat, így elvesztette szabadságát és hatalmasra épített olajvállalatát, a Jukoszt. Egy másik oligarchát szintén megleckéztetett a hatalom, de ô szabadon maradhatott. Mi volt a különbség? Arutunjan válasza: Hodorkovszkij kompromis�szumképtelensége. A Pussy Riot
egyik tagját szigorú börtönbe rakták, a másik viszont ügyvédet váltott és kompromisszumkész lett a hatalommal. Aztán megúszta kisebb leckéztetéssel. És itt rejlik a Putyin-titok egyik lehetséges megfejtése, Arutunyan rámutat az egyáltalán nem rejtélyes misztikumra: Oroszországban nem a törvények betartásáról van szó, hanem a külsô és a belsô állam szabályainak a felismerésérôl. Arról, hogy ki fogadja el a belsô hatalom, a Kreml és Putyin elsôdlegességét. Akkor lehet akár ellenzéki is – feltéve, hogy elfogadja: megszabják neki, hogyan lehet ellenzéki. Lehet oligarcha is – feltéve, hogy elfogadja, meddig élhet gazdasági vagy akár mérsékeltebb politikai hatalmával, és hol kezdôdik a Kreml játéktere. Arutunyan könyve úgy fejti meg a Putyin-misztériumot, hogy leleplezi: nincs misztikum. Az oroszok maguk mûködtetik a rendszert, azáltal, hogy megfelelnek annak. Persze vannak más nézetek is: Jevgenyija Albac, egy másik újságírónô, a meggyilkolt oknyomozó újságíró, Anna Politkovszkaja barátnôje, ugyancsak államról beszél az államban, csak ô jobban nevesíti, kevésbé ködösíti a belsô államot, egyszerûen
a KGB, a korábbi szovjet titkosszolgálat túlélésérôl beszél. Arutunyan könyvében az a hátborzongató, hogy nem ezekrôl a titkokról tudunk meg többet, hanem a rendszer napi mûködésébe, annak elborzasztó-elfárasztó-kiégetô egyeztetéseibe, alkuiba, lavírozásaiba pillanthatunk bele. S akár bizánci császárok szakrális hatalmával magyarázza valaki a mai Oroszország mûködését, akár orosz cárok mindenhatóságát idézi fel, mások pedig hivatkozhatnak az ex-KGB-sek ügyes technikáira – ugyanoda jutnak, ahová az orosz közmondás, a könyv egyik jegyzetében: a törvények szigorát az enyhíti, hogy nem kell ôket betartani.
512 oldal, 3790 Ft Európa Könyvkiadó
Feltámasztani az orosz önimádatot Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértô Lapzártakor még nem tudni, a Krím-félsziget orosz meg szállásával és de facto leszakításával kezdôdött folyamat továbbhalad-e. Mindenesetre orosz csapatok sorakoztak fel az ukrán határon, kiépítve a hadtápvonalakat is, ami nem sok jót ígér, Ukrajna egyes területein pedig polgárháborúval fenyegetô összecsapások zajlanak. Nekünk, itt, Magyarországon, nagyon nem mellékes, hogyan alakul az ukrán helyzet. És nem csak azért, mert a szomszédunk, és magyar kisebbség él benne. Hanem azért sem, mert Oroszországgal egyre szorosabbra fûzôdô gazdasági, pénzügyi kapcsolataink alakultak ki. www.alexandra.hu
Kényes helyzet? Az. A szakértôt Putyin Oroszország-víziójáról és személyes szerepérôl kérdeztük. Egy olyan döntés, amely a félsziget megszállásához vezetett, mennyire függ magától Putyintól? Vagy formális, testületi döntés volt?
Valószínûleg szûk körben születhetett döntés errôl, nem hinném, hogy valamilyen testület határozott így. Bár létezik olyan oroszországi intézmény – a Nemzetbiztonsági Tanács –, amely Könyvjelzõ | 2014. május 33
háttér Leningrádban megszületik Sztálin szakácsának unokája, más források szerint csak unokaöccse, Vlagyimir Putyin. Az orosz propaganda szerint édesapja „ideális munkás”, aki a nagy honvédô háborúban megsebesült katona. Mások szerint is megsebesült, de a szovjet belügy, az NKVD megsemmisítô osztagának tagjaként.
1952. október 7.
1960 Az iskolában rossz gyerek, ezért nem is volt sokáig úttörô. Késôbb sportolni kezd, a dzsúdóban lesz a legsikeresebb.
Befejezi a Leningrádi Állami Egyetem jogi karát. Gazdasági jogot attól az Anatolij Szobcsaktól tanul, akivel barátságba kerül, és aki késôbb polgármester lesz Szentpéterváron / Leningrádban.
1975
34 Könyvjelzõ | 2014. május
1985
Putyin 16 évig szolgál a KGB-ben, ahol alezredesi rangig emelkedik, majd 1991ben nyugdíjba vonul.
elvileg épp az efféle, stratégiai természetû ügyek megvitatására és eldöntésére alkalmas. Ezt a testületet még a kilencvenes évek elején, Jelcin elsô elnöki periódusában hozták létre. A tanács feje a mindenkori államelnök, míg az operatív munkát a testület titkára irányítja. Az állandó tagok közt vannak a legfontosabb tárcák – a külügyi, a védelmi és a belügyminisztérium – vezetôi, továbbá a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB igazgatója, valamint a parlament két házának elnöke. Azt hiszem, most nem ez a testület döntött, hanem egy szûk, az elnökhöz leginkább közel álló emberek alkotta informális kör. Vagyis legfeljebb három-négy fô lehetett ennek részese. A döntés hátterében pedig leginkább az állhat, ami Putyin harmadik elnöki ciklusának egyik legfontosabb célja, az Eurázsiai Unió megteremtése. Már az utolsó, 2012-es elnökválasztási kampányában is fontos téma volt ez. Putyin – minden jel szerint – úgy érzi, most jött el az ideje annak, hogy Moszkva az egykori Szovjetunió geopolitikai terét újjászervezze. A megvalósításával pedig igyekezni kell, mert kön�nyen lehet, hogy a mostani az utolsó „történelmi pillanat”, amikor ezt még orosz irányítással lehet megtenni. Ezt a nagyszabású projektet a Kreml eredendôen különbözô kereskedelmi egyezményekkel és vámunió kialakításával próbálta volna megteremteni. Kezdet kezdetétôl feltételezhetô volt,
1985-1990 A KGB drezdai (NDK) rezidense.
1991. június 28. A Szentpétervári Polgármesteri Hivatal nemzetközi kapcsolatokért felelôs bizottságának vezetôje. 1992-ben botrány tör ki egy 93 millió dolláros ügylet miatt, leváltását követelik, de a posztján marad.
1990 1991
A Leningrádi Állami Egyetem nemzetközi kapcsolatok osztályán dolgozik. Itt újra találkozik Szobcsakkal, a város polgármesterével.
A Gorbacsov elleni puccs (amelyben részt vesz a KGB vezetôje, Krjucskov is) másnapján nyugdíjaztatja magát a KGB-bôl.
hogy Moszkva – amennyiben szükségét érzi majd ennek – különbözô gazdasági nyomásgyakorló eszközök alkalmazásától sem riad majd vissza. A Vámunió megteremtését követôen elvileg jövô év elejétôl elkezdi mûködését az Eurázsiai Gazdasági Szövetség, amit aztán politikai elemekkel egészítenek ki – létrehozva ezzel az EU egyfajta keleti változatát, az Eurázsiai Uniót. E vízió megkerülhetetlen eleme Ukrajna. Részvétele nélkül értelmét veszti a terv. Nem véletlen, hogy Oroszország immár a katonai eszközöktôl sem visszariadva lépett fel az elmúlt hetekben. A Krím leszakítása világos és erôteljes jelzése volt annak, hogy Ukrajna „megtartásáért” Moszkva sok mindenre kész. A repertoárba akár a katonai erô alkalmazása is belefér. Ha ezt az elgondolt uniót létre lehet hozni gazdasági érdekek mentén, politikai eszközökkel, akkor miért kell az erô?
Erre többféle magyarázat is adható. Sôt, meglehet, hogy ezek valamiféle kombinációjáról van szó. Az elsô lehetséges értelmezés szerint a Krím leszakításával Putyin nem tett mást, mint világos és erôs pozíciót foglal. Így adta értésre – mind az ukrajnai politikai közösségnek, mind a világnak –, hogy nem hagy fel a küzdelem-
március 26. Jelcin kinevezi kabinetfônökhelyettesnek.
1996
1997
Moszkvában csatlakozik Jelcin elnök adminisztrációjához. Az elnöki vagyonkezelô hivatal helyettes vezetôje lesz.
május 25. Jelcin elsô kabinetfônökhelyettesének nevezi ki július 25. Az FSZB-nek (Szövetségi Biztonsági Szolgálat) az igazgatója lesz.
1998
1999
2000. május 7. Elsô elnöksége (2008-ig, egy 2004-es újraválasztással). Bár a jelcini elit szemelte ki utódnak, fokozatosan terjesztette ki hatalmát és befolyását. Ekkor derült ki, hogy az andropovi „terven kívüli” társadalomba beletartoznak azok az oligarchák is, akik Jelcin alatt gyûjtöttek óriási vagyonokat. Putyin uralma idején ezek ellen az oligarchák ellen lép fel, a legismertebb eset Mihail Hodorkovszkij Jukosz-vezér letartóztatása és elítélése. Közben kiépült egy új oligarcha-kör, amely immár Putyintól függ.
2000
augusztus 9. Egyike a három „elsô miniszterelnök-helyettesnek”, majd Oroszország ügyvezetô miniszterelnöke. augusztus 16. Az Állami Duma megválasztja Oroszország miniszterelnökének. Határozott fellépése növelte népszerûségét, és riválisai fölé kerekedett. december 31. Ügyvezetô államfô Jelcin váratlan lemondásakor. A szavazást elôrehozták márciusra, ezt kihasználva Putyin nyert 53 százalékkal.
2003 Csecsenföldön népszavazást tartanak, amely a terület Oroszországhoz tartozását mondja ki. Elôzôleg véres harcokban a csecsen lázadókat pacifikálják.
2004 március 14. 71 száza lékos többséggel újraválasztják elnöknek.
mel Ukrajnáért. Február 22-én ugyan Janukovics elmenekült, a rendszer ös�szeomlott, de ô továbbra sem szállt ki a versenybôl. Bevonul a Krím-félszigetre, és ezzel jelzi, hogy képes akár további – keleti és délkeleti – területeket is leszakítani, amennyiben az új ukrán vezetés nem lesz tekintettel Moszkva érdekeire. A másik lehetôség, hogy mindaz, amit látunk, „szimpla” büntetés. Most büntet, mert kínos kudarc volt számára, hogy, bár december közepén megegyezett Janukoviccsal a 15 milliárd dolláros ukrán állampapír-vásárlásról, a gázárcsökkentésrôl és a két ország közti egyéb ipari együttmûködési formákról, az események néhány héttel késôbb mégiscsak radikálisan más irányt vettek. December közepén még úgy tûnt, hogy Ukrajna megmarad Oroszország érdekövezetében, aztán kiderült, hogy mégsem. Vagyis a krími annexió felfogható egyfajta büntetésként is. A történések harmadik olvasata pedig az
www.alexandra.hu
2007 Ellenzéki mozgalom szervezôdik ellene. A rendôrség fellép a tüntetôk ellen.
május 8. Második miniszterelnöksé gének kezdete (2012-ig). Az orosz alkotmány elôírásait formailag betartva, nem jelöltette magát harmadszor elnöknek. Jogilag miniszterelnök, valójában viszont marad az állam elsô embere. Dmitrij Medvegyev csak formailag áll Oroszország élén.
2008 A dél-oszét háborúban Oroszország legyôzi Grúziát.
2011 szeptember 11. Törvénymódosítás: az orosz elnököt hat évre választják, nem négyre.
Oroszországot kizárják a G8-ak közül, miután bekebelezi a Krím-félszigetet, elszakítva azt Ukrajnától. Az ukrán események azóta is kiszámíthatatlanul alakulnak, Kelet-Ukrajna további gócpontja az orosz–ukrán feszültségeknek.
2012
2014
május 7. Ismét Oroszország elnöke. Elvileg csak kétszer választhatták volna elnökké, ezt ô a miniszterelnökséggel kerülte meg. Amikor bejelentette, hogy harmadszorra is jelölteti magát elnöknek, tiltakozás kezdôdött az országban – eredménytelenül.
lehet, hogy Putyin valamelyest megrémült. Úgy érzékeli, hogy az ukrajnai példa ragadóssá válhat, és ami Kijevben történt, megtörténhet akár Moszkvában is. A születôben lévô oroszországi városi középosztály már bebizonyította, hogy képes lázadni. Az orosz elnök emlékezetében nyilván élénken él még a 2011-es parlamenti, és a 2012-es elnökválasztást követô nagyvárosi tüntetések emléke. Putyin láthatóan tart attól, hogy ez a réteg politikai értelemben is megerôsödik, radikalizálódik, és esetleg szót ért a Putyin támaszát jelentô vidéki Oroszországgal. Az orosz elnök határozott fellépésével hazafelé is üzen: ne gondoljátok, hogy Majdant lehet csinálni a Kreml környékén. A krími bevonulás egyelôre nem csak erre volt jó, de arra is, hogy feltámassza az orosz önimádatot és az egekbe emelje Putyin népszerûségét. Ám az erôsen kérdéses, hogy ezek a túláradó érzelmek meddig tartanak majd ki. A Forbes-magazin szerint a világ legbefolyásosabb emberérôl van szó. Ha Putyin pályaképét tekintjük, hol lehet az a fordulópont, amikor egyszer csak egy apparátusi karrierbôl valami nagyobb felé mozdul el?
Könyvjelzõ | 2014. május 35
háttér Valószínûleg több ilyen fordulatról is lehet beszélni. Életének a kevésbé szem elôtt levô része nem volt több egy meglehetôsen szerény KGB-karriernél. Miután befejezte a leningrádi állami egyetem jogi karát, és a hírszerzéshez került, hosszú drezdai kiküldetés vette kezdetét. Mindez arra volt elég, hogy a szovjet titkosszolgálat alezredesi rangjáig emelkedjék. Ekkor még semmi nem vall arra, hogy Putyin nagy ívû pálya elôtt áll. A Szovjetunió összeomlásakor kezdôdött a látható karrier. Elôbb az ország második legfontosabb felsôfokú intézményének, a leningrádi egyetemnek lesz a külkapcsolatokért felelôs rektorhelyettese. Majd röviddel ezután, a Gorbacsovkorszak emblematikus, reformer figurája, a leningrádi polgármester, Anatolij Szobcsak vette maga mellé. Immár az ötmilliós nagyváros külkapcsolatait bízzák rá. Ez elég nagy ugrás egy alezredestôl. De az igazi fölemelkedés a kilencvenes évek derekán vette kezdetét. 1996-ban került át Moszkvába, ahol az elnöki hivatal egyik fôigazgatóságán kezdett dolgozni. Az évtized végén pedig már egyszerre lesz a Szövetségi Biztonsági Szolgálat igazgatója – ez a KGB legfontosabb utódszervezete –, és a már korábban említett Nemzetbiztonsági Tanács titkára. Tehát egyszerre tölti be a titkosszolgálat elsô emberének és a stratégiai ügyekben eljáró testület operatív vezetôjének tisztét. Ez már vitathatatlanul komoly karrierteljesítmény. Jelcin elnök szeme itt akadt meg rajta és benne látta meg – a visszavonulást követô évek nyugalmát garantálni képes – utódját. 1999 augusztusában Putyin már miniszterelnök. Igazi casting végén nyerte el a posztot, olyan embert kerestek ugyanis, aki a hatalomátörökítés bonyolult mûveletét képes elvégzi, de eközben nem „szabadul el”, vagyis nem fordul szembe azokkal, akik kiválasztották, „megálmodták” ôt. Putyin mára kétségtelenül a világ egyik legbefolyásosabb vezetôjévé vált. Elismerést érdemlô módon ez a befolyás sokkal nagyobb, mint az a mögötte álló ország gazdasági erejébôl és politikai súlyából következnék. Uniós polgárokként jól tudjuk: az orosz nem tekinthetô nyugati értelemben vett demokráciának. A putyini rendszer autokratikus, noha állnak a parlamenti demokrácia kulisszái. A Nyugat zavara mégis jól látható. Mintha nem tudnánk, miként viszonyuljunk ehhez a rendszerhez.
A Nyugat zavara valószínûleg abból adódik, hogy számára Oroszország demokratizálódása mellett az ország stabilitása éppoly fontos, sôt, talán még az elôbbinél is fontosabb. Elvileg szeretné, ha mindkét vonás tartósan és megbízhatóan jellemezné Kelet-Európa óriásállamát. Ez azonban egyelôre nem nagyon akar „összejönni”. Demokratizálódónak tûnt ugyan a jelcini kilencvenes években, ám eközben a belsô viszonyok meglehetôsen kaotikussá váltak. E korszak végén Oroszország – megrendült közhatalmával – egyszerre tûnt a világpolitika ön- és ennek nyomán közveszélyes szereplôjének. A Nyugat kiszámítható, a központi hatalom felügyelete alatt tartott rendszerben érdekelt. Olyan rendszert szeretne partneréül tudni, amely a társadalmi békét garantálni tudja és hatékonyan mûködteti a közhatalmat. Ez érthetô elvárás, hiszen a világ nukleáris fegyvereinek közel 36 Könyvjelzõ | 2014. május
fele még mindig Oroszország tulajdonában van. Másfelôl a Nyugat azt is szeretné, ha Oroszországban demokratikus rendszer mûködne. Amely elfogadná a nyugati értékeket, vagy legalább azok jelentôs részét, és ebbôl következôen magatartása együttmûködô lenne. Ugyanakkor érzékeli, hogy egy ilyen Oroszország megteremtése nem egyszerû feladat. És ennek számos oka van. Fel lehet ugyan állítani a demokratikus politika intézményeit, de ha hiányzik az a politikai osztály, amely képes lenne ezeket demokratikus módon mûködtetni, akkor az intézmények léte legfeljebb csak imitálni képes a versengô politika világát. Putyin pedig már 2003 nyarán-telén olyan pályára állt, amely erôsen kérdésessé teszi demokrácia iránti elkötelezettségét. Elsô elnökségének korai éveiben fontos lépéseket tett a közhatalom megerôsítése érdekében. Azt ugyanis valósággal vissza kellett venni az azt kisajátító regionális elitektôl, oligarchikus klánoktól, sôt – bizonyos esetekben – különbözô bûnözôi csoportoktól. A stabilizáció elsô éveiben még nem lehetett tudni, hogy ami történik, az egy majdani demokratikus konszolidációt alapoz meg, avagy valamiféle autoriter modernizációt. Néhány év elteltével aztán kiderült, hogy egyiket sem. Oroszország sem demokratikusabb nem lett, sem nem modernizálódott. Nagy volt persze az etatista – államerôsítô – fordulatban lévô autoriter kísértés. Oroszországban egyébként is – miként a poszt-szovjet térség egészében – igen erôs az a fajta társadalmi érzület, amely az államtól azt várja el, hogy legyen erôs és méltányos. Ebben a közegben az államtól azt várják, hogy koncentrálja a hatalmat és e képességek birtokában teremtse meg a gazdasági növekedés és szociális méltányosság feltételeit. Putyin viszonylag korán felismerte ezt és – miután stabilizálta hatalmi helyzetét – már 2003-ban elindult ezen az úton. Megkérdezték akkoriban Grigorij Javlinszkijt, a szociálliberális Jabloko-párt vezetôjét, hogy szerinte milyen a viszonya Putyinnak a demokráciához. Azt válaszolta, nem ellenfele ugyan a demokráciának, de nem is foglalkoztatja az különösebben. Ez az állítás akkor pontos volt. Ma már azonban Javlinszkij aligha állítaná ezt. Putyinnak persze szerencséje is lett: azt az etatista fordulatot, amelyet véghezvitt, nagyban segítette a felettébb kedvezôen alakuló globális energiakonjunktúra. 2000 és 2008 nyara között e konjunktúrának köszönhetôen az orosz GDP évi hét-nyolc százalékos ütemben növekedett. Ez hatalmas bevételekhez juttatta az országot, amelynek egy részét „visszaosztották” a társadalomnak. Csökkent a szegénység – ma már „csak” a lakosság negyede számít szegénynek –, mérséklôdött a munkanélküliség, jelentôsen nôtt a bérek és nyugdíjak reálértéke, és nôtt a belsô fogyasztás is. Ez aztán nagyfokú lojalitást teremtett a putyini rendszer iránt. Lehet, sôt nagyon is valószínû, hogy ez demokratikus körülmények között is megtörtént volna. De Oroszországban Putyin elsô két elnöki periódusa idején az a helyzet állt elô, hogy az etatista fordulat – az erôteljes hatalomkoncentráció – átmenetileg látványos gazdasági növekedéssel párosult. Mindez pedig azt a benyomást erôsítette meg az oroszok többségében, hogy ez a helyes út. Nagy Gergely, Szegô Iván Miklós
