DUNAI KÉT
ANDREA EZREDÉV
Dunai Andrea
Kétezredé~ Az új BerLini Z1Ú)ó Múzeum Berlin-Kreuzherg Amikor a zsidó múzeum megteremtéséről először szó esett, már tíz éve állt a Fal. Azután hallgatás vette körül a nagy tervet, egészen a Kristályéjszaka ötvenedik évfordulójáig, mikor is a nyugat-berlini szenátus pályazatot írt ki egy, pontosabban a berlini zsidó múzeum megépítésére. Berlin valamikori tiszavirág-életű zsidó múzeuma a város keleti felében, az Oranienburger utcai zsinagóga melléképületében állt, és 1938 novemberében kiállítási tárgyainak jelentős részével együtt megsemmisült. A háború után kettészakadt Berlinben szinte minden kulturális intézménynek létezett egy "szocialista" és "kapitalista" változata. A zsidó hagyományokat kétségkívül a Spree nyugati partján ápolták nagyobb gondossággal: 1962-től a Berlin Múzeum úgynevezett zsidó részlegében (Jüdische Abteilung), majd később, a nyolcvanas évek közepétől a Gropius bau néhány kiállítótermében. A keleti városrészben a zsidó kultúra éppen hogy meghúzta magát és a kultúrpolitika is fukarkodott szemléltetésével; már az is jelentőséggel bírt, ha egy-egy zsidó tematikájú kiállításnak sikerült belopóznia az evangélikus egyháztól bérelt helyiségek valamelyikébe. Fordulat csak 1988-ban következett be, amikor a reprezentatív Berlini Székesegyház (Berlin er Dom) adott otthont egy nagyszabású "Reichskristallnacht" kiállításnak. Itt addig ismeretlen dokumentumokat mutattak be a Kristályéjszakáról, valamint eredeti Tucholsky- és Arnold Zweig-leveleket is kiállítottak. A Berlini Zsidó Hitközség 1971-ben ünnepelte fennállásának háromszáz éves jubileumát. Nyugaton látványosan, nagy nyilvánosság előtt zajlott a megemlékezés, míg Keleten, az "antifasizmus bölcsőjé ben" mesterségesen letompítva, lehetőleg a gyér számú zsidóság körére korlátozva zajlottak a rendezvények.
Abban az évben merült fel először az a gondolat, hogy a német zsidóság történetét egy erre szakosodott intézmény égisze alatt kellene feldolgozni és bemutatni. A nyugati szenátus először a külsődleges szempontokat kezdte latolgatni, és arra a következtetésre jutott, hogy az 1935-ös városrendezés során lebontott Ephraim Palota homlokzata kiválóan alkalmas lenne erre a célra. Az elképzelést eleinte 130an támogatták, részben külföldre emigrált berlini zsidók, akik bevált német hagyomány szerint azon nyomban megalapították és bejegyeztették a Berlin Zsidó Múzeum Egyesületét. Miközben a lelkes tagok az építés pénzügyi hátterének megalapozásával foglalatoskodtak, addig a kelet-berlini magisztrátus is kedvet kapott II. Frigyes pénzverője palotájának portáljára. Minthogy Veitel Heine Ephraim kétszáz éve az Alexanderplatz közelében építkezett, a szenátus huzavona nélkül átengedte a keleti városvezetésnek a dáriusi kincset. A nyugati terv ezáltal ideiglenesen kútba esett, az építést elhalasztották, viszont a kiállítási tárgyak gyűj tését lelkesen folytatták. A nagy presztízzsel bíró zsidó tematikájú retrospektív kiállítások - mint például a "Sanghaji emigráció" vagy a "Zsidók Berlinben" - kénytelenek voltak a Gropiusbau oltalma alatt menedékért folyamodni.
DUNAI KÉT
ANDRE/\ EZREDÉV
Danúl LWulWiiJ épülete Daniel Libeskindnek, a pályázat nyertesének alkotásáról már első látásra is sok mindent lehet elmondani, de azt nem, hogy feltűnés nélkülolvadna környezetébe. Nemhogy a Lindenstrassén, de sehol a világon még nem építettek ehhez hasonló épületet. Bármely irányból közelítjük is meg, az utca másik oldalára merőleges E. T. A. Hoffmann sétány felől, magán a Lindenstrassén v~y az ezzel párhuzamos Markgrafen utcán át, eleinte egy ferde állású, meghatározatlan alakú, fémburkolattal szigetelt építményt pillantunk meg, amelyet kopár kert szegélyez. Csalódásról szó sem lehet, hiszen német sajtóhírek az elmúlt évek folyamán kellő alapossággal elültették a polgárok fejében, hogy egy zsidó múzeum, legalábbis kívülről, nem kell, hogy szép legyen. Viszont legyen esztétikus, magával ragadó és figyelemfelkeltő! Az utóbbi két kritérium teljesüini látszik, amint a cikcakk formájú épület felé közeledünk és kellő térlátással az is érzékelhető, hogy ez az extravagancia nem más, mint az alapzat - egy elnyújtott és torzított Dávidcsillag -- és a hosszúkás tégla alakú titáncink lapokkal fedett homlokzatba egymást ferdén keresztező, mély és keskeny ablakok vannak beékelve. A négydimenziós játék Libeskind fantáziájában főszerepet játszik: egyfelől kifejezi vele a berlini és zsidó kultúrtörténet összefonódását, architektonikailag végigkomponálja Arnold SchönbeJrg befejezetlenül maradt MóZ&f é<1 Aran Clmu operáját, másfelől pedig emléket állít a soában elpusztult zsidóknak, illetőleg a kiállítási termeket összekötő hatvan belső híddal utal 'Valter Benjamin művére, az "Einbahnstasse"-ra. A Jüdisches Museum bejáratát
jelző tábla is ferdén emelkedik ki az utca betonjából és az egykori porosz főtörvényszék barokk épületé-
re, a mai Berlin Múzeumra mutat. Itt lépünk be, itt világít át a biztonsági személyzet. A kiállítótérbe a régi és új épületet összekötő föld alatti alagúton érkezünk, amely olyan, mint egy útkereszteződés. Az egyik a Berlin Múzeumba vezet, a másikat az emigráció tengelyének nevezik, amely az E. T. A. Hoffmann kertbe torkollik, a harmadik pedig a holokauszttenge\y, amely egy zsákutca, végén az emlékezés tornyával. Libeskind úgy alakította ki az épületet, hogy középen átvágta azt egy képzeletbeli egyenes vonallal, amely egy-egy darabot lenyisszant a kiállítótermekből. Ezek a szögletek alkotják a voidokat,. azaz az üres tereket, amelyekre a 10 OOO négyzetméter alapteríí kiállítás termeibőlle, illetőleg fel lehet nézni. Az építés:~ teóriája szerint az ürességben való optikai megmártózás gondolkodásra és emlékezésre serkent. A berlliniek nagy örömére és büszkeségére éppen ezért bocsátották közszemlére a felépített, de még üresen álló múzeumot. Ezeket a falakat két év alatt több százezren látták. Ez év szeptember kilencedikétől a múzeum megtelt látnivalókkal, egy csapásra megsokasodtak a véleményalkotás szempontjai és harmincéves várakozás után az érdeklődők számára kitárult egy színes, részint ismeretlen világ.
A tengelyek Ludwig Simon feleségével 1939. március 29··én szállt haj6ra a hamburgi kikötőben. Hajójegyük 3024 birodalmi márkába került a chilei Valparaisóig. A tengely sejtelmes fénnyel megvilágított ablaküvege mögött láthatjuk Simon ék vulkánfíber bőröndjét személyes tárgyaikkal, amelyeket a választott hazába vittek magukkal: spanyol-német szótárat, világatlaszt, elektromos vhforralót, porcelán csészéket és családi fotókat. A kifüggesztett információkból kiderül, hogy korábban kivándorolt rokonaik már vártak rájuk LatinAmerikában. Ludwig Simon a nyolcvanas években meghalt és féltett tárgyait Németországba visszatelepült felesége ajándékozta a múzeumnak. Párizsi, montevideói, stockholmi sorsok vezetnek az E. T. A. Hoffmannról elnevezett patióba, noha a romantikus német dbeszélőt aligha tudjuk összefüggésbe hozni a 49 fehér kőoszloppal, amelyek ferdén ágaskodnak fel a talajból. Ezen a helyen Libeskind belsőépítészei valójában számmisztikai mutatványt hajtottak végre: 48, olajfáv.ll beültetett oszlopra berlini földet szórtak,
DUNAI KÉT
arra emlékeztetve, hogy Izraelt 1948-ban alapították, míg az árválkodó negyvenkilencedik tetejét Jeruzsálemből hozatott földdel borították. Az emigráció tapasztalatai nem adattak meg mindenkinek. Walter Blumenthal emlékét pénztárcája őrizte meg, amelyet letartóztatása napján, 1942 augusztusában dobott ki a Gestapo kocsijának ablakán. Lakásszomszédja több mint 45 éven át őrizte a relikviát a charlottenburgi Wielandstrasse 17. alatti házban. Paul Kuttner legféltettebb emlékét adományozta a múzeumnak. Piros csíkos élére hajtott fehér damaszttörülközőjét édesanyja nyomta utolsó pillanatban a kezébe, hogy "semmi esetre se maradjon törülköző nélkül". Anyját azon a hideg 1939. februári reggelen látta utoljára. Ez az enyhén emelkedő tengely végződik az emlékezés tornyával, egy fűtetlen, sötét toronnyal, amelynek tetején keskeny ablakrésből fény szűrődik be. Ide csak kis csoportokban, hangtalanul lehet belépni és a vasajtó előtt álló fiatal teremőr(nő) lelkiismeretesen figyelmeztet erre minden belépőt. Engem éppen egy kétgyermekes családdal tessékeltek a félhomályba, és amikor én már ismét a tengelyen jártam, ők még javában benn voltak, emlékeztek, miközben az anyuka valószínűleg mindvégig tenyerét tapasztotta óvodás korú gyerekei szájára.
A lcu1túra kezdete Hosszú szűk lépcső, baloldalon leágazás sal. A beugró nem más, mint Leerstelle des Gedenkens, azaz az emlékezés üres helye. Ez az egyetlen void a múzeumban, ahova be lehet lépni. Az otthonos szögletben hét kis tévékészülékkel díszített ötméteres menóra árnyékában halkan, műsor nélkül üldögélhet a látogató. Ide vagy a gyakorlatlan múzeumjárók térnek be, akik nem tudják, hogy Libeskind házában takarékoskodni kell az erővel, vagy azok, akik célzottan a sarok mögött meghúzódó, Menashe Kadishman izraeli művész "lehullott lombokat" megtestesítő, vasból ötvözött arcaira kíváncsiak. Vissza a "pihenő" kijáratához. Közel húsz lépcső fok és ténylegesen elkezdődhet az utazás a múltba, mé~edig a kezdetek kezdetéhez. A kronológia Ádám és Eva bűnbeesésének színhelyétől indul, itt áll a kívánság fája, ameryre alma formájú papírlapokat lehet felaggatni. Ezeket a fehér gyümölcsöket nyilvánvalóan naponta learatják és talán archiválják is az utókor számára. Ottjártamkor terrorellenes, pacifista kívánságok roskadoztak a lombkoronán, noha a
ANDREA EZREDÉV
"Niemals Krieg" és "No war" almák tőszomszédsá gában néhán'yan az egyneműek házasságának jogi elismerését, Eszak- és Dél-Korea egyesítését vagy az új német tartományok felvirágoztatását kérelmezték. Az ember elveszettnek érzi magát: nem tudja, hova kapja a fejét. Az egymás hegyén-hátán felállított ismertető tablók láttán az a benyomásom támadt, hogy a kiállítás szervezői nem voltak tisztában azzal, milyen előismerettel rendelkezik egy átlagos látogató, mit milyen tömörséggel és mely interaktív technikát felhasználva lehet fogékonyságára bízni. Egy bizonyos, 5762-ben a XXI. század berlini muzeológusai mindenekelőtt azt akarták a közvéleménnyel tudatni, hogy a zsidóság németországbeli múltja egyfelől német történelem, másfelől pedig vándorlások, megaláztatások és elűzetések története. Zsidó kereskedők a római légiók nyomában érkeztek a germán tartományokba. Nagy Konstantin császár dekrétumban engedélyezte a zsidóknak a közéletben való részvételt, és az első zsidó hitközséget 321-ben Kölnben jegyezték be. Speyer (a sapírák, sapírók, spirók őshazája), W orms és Mainz hamarosan a kora középkor zsidó enklávéi lettek. A három város héber kezdőbetűje a Schum, fokhagymát jelent. A legenda szerint a nyugati jiddisül beszélő, csuklyát és fekete zsidóköpenyt viselő fokhagymaárusokról messzi országok piacain is sejtették, hogy abban a híres wormsi zsinagógában imádkoznak, ahol Rashi tanít. A történelmi szál ezen a ponton hirtelen megszakad és kezdetét veszi egy alapfokú tanfolyam, megannyi magyarázattal arról, mi fán terem az askenázi és szefárd zsidó, mire szolgál a zsinagóga és hányféleképpen értelmezhetők a Talmud előírásai. A hittanóra tananyaga száraz, leginkább lexikonbeli szócikkekre emlékeztet, át-átszőve olyan némethoni népi bölcsességekkel, mint például, hogy "a zsidók mindig betartották a sábeszt, és ezért a sábesz megtartotta a zsidókat". Ezen a helyen lehet közelebbről megismerkedni a héber alfabéttel és a kezdeményezőbbek egy írásos útmutató segítségével a betűhalmaz ból a falon kirakhatják a három Rajna menti város kezdőbetűjét.
A múzeum első, vagyis legrégebbi eredeti tárgyaitól most már csak néhány évszázadnyi gyalogút választel: az 1324-es erfurti bibliát és a pergamenen tintával íródott tóratekercset, valamint Ábrahám ben Baruch 1391-es Sefer Sinaiját hét lakat alatt, üvegtárolókban csodálhatjuk meg. Ezek az ősleletek a Berlini Állami Könyvtár keleti osztályáról, illetőleg a londoni Jewish College-ból származnak. A negye-
D lU 1" A I
KÉT
A N D R E ,\ EZREDÉV
dik, Makre Dardeki gyerekeknek íródott héber szótára egy kicsit lemarad a sorban: a kézikönyvet "már" 1481-ben adták ki. "Szomorú tapasztalataink vannak a szenvedés területén és mindig attól félünk, hogy elpusztítanak" mondta Rashi. Szavai újra és újra beigazolódtak. Jóllehet, IV. Henrik csiiszár l 090-ben védelembe vette a zsidókat és törvényben szabályozta kamaraszolgai viszonyukat, a biztonság igencsak talminak bizonyult. A Szentföld felé masírozó keresztes lovagok 1096-ban lerohanták a wormsi zsidó közösséget. A német történelem ~~ dátum alatt jegyzi az első progromot - a zsidó müzeum katalógUlsában, hangsúlyozottan, kurzív betűkbe szedve. Salomon bar Simon szemtanúja volt a keresztesek vérengzésének, és tőle tudjuk, hogy ötezren vesztették életüket Kiszlev 22. napján. A tanú megrázó jelentésben számol be a szomszédjában élő testvérpár, a kiskorú Bellet és Hannah meggyilkolásáról. Emlékezése fülhallgató n keresztül, gombnyomásra, angol vagy német nyelven szólal meg. A wormsi események vezetik be a vádaskodás ok időszakát, amikor a németországi zsidók a pestis terjesztőiként, keresztény vérre szomjazó fajzatként és vég;ül koholt vérvádak elítéltjeiként vonultak be a történelembe. Emléküket litografált grafikák őrzik.
SzemélYed Jort/olc "Időr61 időre ugyan akkor is aggódtam, amikor még élt a férjem, de az a jó ember összes szorongásomat kibeszélte belőlem. (oo.) Most ki legyen vigasztalóm? Ki fog' most sötét gondolataimtól megszabadítani?" így kezdi emlékezéseit 1691-ben Glikl bas Juda Leib. A sorok szerzőj ének nem volt felhőtlen gyerekkora, a harmincéves háború végén Hamburgban született, élt dán és svéd uralom alatt, korán házasodott, és tizenné,gy évesen anya lett. Élete annyiban tért el kortársaiétól, hogy nemcsak házliasszony, hanem vérbeli üzletasszony is volt, gyerekként apja ékszeruzletében tevékenykedett, később pedig férjével együtt átvette annak irányítását. Napi problémáiról, üzleti sikereiről és sikertelenségeiről, 14 gyereke neveléséről számol be nyugati jiddisül íródott könyvében, amely fiának leiratában maradt fenn. Vallomásában helyet ad a s'abbatai Cvi, képzelt és remélt messiás körül fellángoló érzelmeknek és sajnálkozva beszél barátairól, akik a megváltás reményében potom pénzért mindenüket áruba bocsátották. A Glikl család életéről a memoár mellett mindössze két személyes tárgy ta-
núskodik: az asszony amulett-tartója, amelyen héber betűkkel Saddaj (Mindenható) neve áll és unokájának k,~tubája. A hiányos kompozíciót stiliz.ilt ládák, bőröndök, a hamburgi kikötőről készült felvételek és egy 1649-ből származó kalendárium (Széfer ha
Evronot) egészíti ki, amelynek segítségével zsidó kereskedők a keresztény piaci napokat követték figye-
lemmel. Glikl életének epizódjai egy úgynevezett életkormány forgatásával elevenítődnek meg, jóllehet nem korabeli metszetek és grafikák alapján. A múltban való ilyenfajta kalandozás, még ha sokan megmoso\vogják is, szemlátomást népszerűnek tűnik, a muzeális kapitánykormány nem marad sokáig nyugalmi állapotban. Kiemelkedő női személyiség Glikl német fordítója, Bertha Pappenheim (1859--1936), a zsidó Frauenbund megalapítója és Hannah Karminski (1897-1942) szociális munkás, ám az ő emléküket csak arcképük, életrajzuk, illetőleg Pappenheim kiállított bibliája őrizte meg. "Kérdés: Hogyan tudok kóser élelemmel hosszabb útra felkészülni?" (Ha a válaszok oszlopában található gombok egyike felvillan, helyes a válasz.) "Válasz: Szárított húst, kenyeret és kóser lábost teszek hátizsákomba." "Kérdés: Hol szállhatok meg olyan városban, ahol a városfalon belül tiltják a zsidóknak a letelepedést?" "Válasz: Olyan parasztoknál keresek szállást, akik a városon kívül laknak." "Kérdés: Mi küldetésem sikerének titka?" "Válasz: Lélekvám fizetése." A barkochba játék vezet a német vidéki és udvari zsidók világába. Ezen a karzaton gyakorlatilag ott folytatódik a történelem, ahol Glikl előtt, a fekete halál évszázadában befejeződött. A házaló zsidók sorsát töbhnyire rajzok, információs tablók és számítógépes animációk ábrázolják. Ebből a korszakból maradt ránk az a recept, amely alapján Dél-Németországban a berchest (barhesz) sütötték. Egy takaros háziasszony 900 gramm fehér lisztből, 40 gramm élesztC., fél deci olaj és 6 deci meleg víz felhasználásával készítette utazó férje számára a kóser kenyeret. A XJV. században néhány németországi faluban már létezett a zsidó-keresztény dialógus középkori változata, amelynek alapja az érdekkölcsönösség volt. Az a keresztény paraszt, akinek pénztárcájából nem L
DUNAI KÉT
ANDREA EZREDÉV
futotta jószágra, a zsidó kereskedőtől bérbe kapott egy tehenet, azzal a kedvezménnyel, hogy a tejet és trágyát nem köteles beszolgáltatni. Cserébe viszont táplálnia kellett az anyaállatot és felnevelni a borjút. Később, amikor az vevőre talált, a paraszt és a kereskedő osztozott a hasznon. Más országrészekben közel sem volt ilyen békés a helyzet: Luther Márton 1543ban közzétett gyalázkodó írása egy csapásra pogromhangulatot teremtett, mert sokan vártak arra, hogy a nagy reformátor szájából hallják a zsidók megaláztatását szorgalmazó téziseket. A szász és brandenburgi vidékeken a tömegek különösen fogékonyak voltak a hisztériára. Még nem volt olyan régen, amikor a kleisti hős, Kohlhaas Mihály, a középkori terroristák vezére őrgrófok és junkerek százait tartotta rettegésben. Most Luther kezdeményezésére a zsidók ellen lehetett fordulni. Ebben a szorongatott helyzetben a vidéki zsidóság szinte a földi messiásnak látta a területi őrgrófokat, hiszen az ő nagylelkűségüktől függött, mennyi fejadót szabnak ki és kit tüntetnek ki véd-, azaz kiváltságlevéllel. Az utóbbit gyakorlatilag meg lehetett vásárolni, így feltételezhető, hogy például a több mint ezertalléros vagyont igazoló Moses Boas Eduard poznani kereskedőnek nem sokáig kellett várni, míg végül 1798. október 20-án átvehette német és lengyel nyelven kiállított kiváltságlevelét. Ám nem mindenki volt ilyen szerencsés. A szabadságot, lakhatási engedélyt nem tudta mindenki pénzért megvásárolni. Nagy tömegekre várt akoldusbot és egyetlen reményük a hitközségek micvéje maradt. A pénzügyekben jártas zsidóknak alighanem jobb sors jutott. Akinek szerencséje volt és jó kapcsolatokkal rendelkezett, elszegődött egy hercegi vagy grófi udvarhoz és ura nevében átvette a hitelügyletek irányítását és könyvelte a behajtott adót. A náci propaganda "bankára", Jud Süss, alias Joseph Süss Oppenheimer a württembergi Károly Sándor udvarának pénzügyi szakértőjévé küzdötte fel magát. Az ő utasítására történtek a beruházások és ő mondta ki a végső szót a kamatlábak karcsúsítására vagy akár hizlalására is. Amikor uralkodója 1737-ben váratlanul meghalt, a nép bosszút forralt, tömlöcbe vetette, majd egy látszatperben bűnösnek nyilvánították. Meghurcolásáról egy ágostai művész rézkarcai számolnak be a múzeumban. A hidegvérű üzletemberre kegyetlen halál várt: Stuttgart főterén 12 OOO néző előtt felakasztották, holttestét ketrecbe zárták és hat napon át közszemlére bocsátották. A következő tárolóban ezüsttallérok és ephraimok vannak kiállítva, hosszas magyaráz attai arról, hogy
miért ürült ki Nagy Frigyes államkasszája a hétéves háború után (1756-1763) és miért kellett minden tallérra odafigyelni. Veitel Heine Ephraim pénzverő mester a királyi udvartól kapta az utasítást, hogy ezentúl ötvözzön kevesebb ezüstöt a pénzérmékbe. Kívül ezüst, belül cin - egy Frigyes, egy Ephraimígy gúnyolódott a nép a takarékossági intézkedésen.
Múzeum a nuízeunÚJall: MOtIeJ MenJel.Moll Arról a bizonyos vastag, csontkeretes szemüvegről, amelyet az emancipatórikus tanító viselt orrán, elő ször rádió-, televízió- és újságjelentések adtak hírt. Az esztétikai élmény ablaküveg mögött jóllehet mérsékelt, még akkor is, ha a szemüvegbe Mendelsson nevének héber kezdőbetűi vannak vésve, ám a látogatók alighanem készek arra, hogy e pápaszemen keresztül pillantsanak Németország XVIII. századi történelmére. Igen, egy átlagos német múzeumlátogató talán ennél a pontnál érzi tudatosan először, hogy a zsidó hagyomány a porosz história szerves része volt. Moses Mendelsson története ráadásul igazi berlini történet. Hitsorsosait ebben a városban szólította fel arra, hogy saját elfogadtatásuk érdekében vallásukat ne szűkkeblűen értelmezzék és mihamarabb megtanuljanak németül. Egyszóval arra buzdította őket, hogy legyenek II. Frigyes Poroszországának lojális polgárai. A múzeum a német lottóalapítvány támogatásával vásárolta meg egyik legszebb műtárgyát: Mendelsson feleségének, Fromet Gugenheimnek hímzett tórafüggönyét. A tudós mű vei (például az 1783-ban kiadott "Jerusalem oder übe r religiöse Macht und Judentum"), levelei Lessinghez, jövendőbeli feleségéhez, amelyben sadhen közreműködése nélkül kérte meg kezét, vagy asztali tintatartója és tollai jócskán eltompulnak aparoket árnyékában. A toleranciát hirdető Mendelsson kereskedő barátjával, Isaak Daniel Itziggel megalapította Berlinben az első Freyschulét, amelyben keresztény tanárok szegény házakból származó zsidókat okítottak németre, számtanra, rajzra, franciára (az uralkodók beszélt nyelve) és könyvelésre. Ezekben a padokban tanult egy másik tősgyökeres berlini, David Friedlander (1750-1834), az első zsidó, aki városi tanácsosként politikusi karriert futott be. A mendelssoni hagyományból mindenkinek jut valami, ha a pénzverő gépbe bedob 10 pfenniget vagy egy márkát. Már csak a szerkezet kallantyúját kell megtekerni, ahonnét azonnal kiugrik érménk, Moses Mendelsson arcmásával.
DUNAI
KÉT
ANDRE,\
EZREDÉV
E játszva megszerzett ajándékkal zsebünkben kezdünk ismerkedni a modern zsidó hagyománnyal, ezúttal eredeti tárgyak és. számtalan fotográfia alapján. A kiállítási tárgyak zömét a XX.. század második felében gY'ártották; bevezetnek a kóser konyha "rejtelmeibe", receptkönyvekbe, kóser üzletek eladóterébe, megtudjuk, mi a sakter munkaköre. Lábasokon, korsókon és tányérokon különböző színű Dávid-csillagok jdzik a húsos és tejes ételek szeparációját. Innen lépünk át a stilizált orvosi rendelőbe, amelybe a berlini zsidókórház szállította a brit mila kelléke it. A kontraszt kedvéért a felfüggesztett tablón ortodox rabbik metélnek körül kisbabákat. A szokások tárházát a bár- és bát micva plasztikus ismertetése, a hüppe majd a chevra kadisa tartozékai egészítik ki. Az egzotikum is helyet kap például a Dominikai Köztársaságból származ6 sábeszöv, amelynek csatjáhan kulcsokat lehet elhelyezni vagy a különböző anyagú és mintázatú amerikai import kapedlik regimentje formájában. A hagyományt őrző kompozíciók felérnek egy Sulhan Aruhhal is, jóllehet a halachai törvényeket a múzeumban igen nagy asztalon, de aránylag könnyen emészthető formában tálalják. A túltápláltság veszélye mégis fennáll. A minőség élvezettel fogyasztható, a mennyiség kevésbé. A XVIII-XIX. századi berlini irodalmi szalonok enteriőrjei aligha nyújtanak intellektuális élményt az elfáradt XXI. századi múzeumlátogató számára. A polgáriság és családiasság kerengőjén ismét lehet kicsit lazítani, különösen ha beleméllYedünk a századel6 házassági apróhirdetéseibe vagy Paul Benedickről, egy leendő vejről készült magándetektív-jelentés részleteibe. Hasonlóan szembeötlő .a Schlemiel CÍmű folyóirat egyik 1904-es számában megjelent karikatúra, amely karácsonyfákká fejlődő menórafelvonulást örökít meg. Így jön létre a karácsony és a hanuka kereszteződéséből a hamisítatlan német zsidó kedélyű "Weihnukka". "Nos, ugyan mi lesz, Tán nem is lesz olvan rossz, tán nem megyünk tönkre, Berlin elég nagy, S ahol megélnek ezren, ott még egy ember megél" - írta Alfred Döblin a Berlin Afe<'í:anderplatzban. Valóban. Kitartó munkával és tehetséggel sok zsidónak sikerült hírnevet szerezni a konzervatív
wilhelminizmus éveiben. A múzeumnak ezt bemutató tennét a nagy rácsodálkozások helyének is nevezhetjük. Ugyan kiben tudatosodott, hogy Paul Ehrlich, a szifiJisz első ellenszerének feltalálója, Georg Wertheim és Adolf Jandorf (KaDeWe) áruházalapítók, Albert Ballin, a Hapag teherszállító cég első igazgatója, Michael Kaskel, a Dresdner Bank alapítója, Emil Rathenau (Walther Rathenau, a weimari köztársaság külügvminiszterének apja) Berlin közvilágítás ának létrehozója, Lei Arons, a neoncsövek feltalálója, Magnus Hirschfeld, a szexológia tudomány.inak atyja, Fritz Haber, Carl Bosch és Albert Einstein Nobel-díjas tudósok, Rudolf Mosse és Leopold Ullstein kiadók, Theodor Wolff, a Berliner Tageblatt fős.zer kesztóje, Alfred Kerr és Julius Bab esszéírók, Else Lasker-Schüler költőnő, Max Liebermann és Lesser Ury ft:stőművészek, Otto Brahm és Max Reinhardt rendezők, Max Brod, Franz Kafka és Franz Werfel írók - valamennyien német zsidók voltak. Közülük néhányat a szomszédos mozi-, színház- és magnóteremben is megismerhetünk. (Itt mosolyog ránk a falról Alpár Gitta arcképe is.) Az első világháborún, a weimari köztársaságon, a keleti zsidók történetén, majd a cionizmuson keresztül érkezünk a holokauszthoz és a sanghaji zsidó emigrációig. A náci Németország töténelmének ábrázolása a múzeumi koncepció ("ez nem holokausztmúzeum'') értelmében nem áll középpontban - a két évezredes történelem legsötétebb epizódjának tanítását láthatóan az iskolai tanárokra bízzák. Ami pedig ezután következik, már ÓL múzeumi falakon kívül, életnagyságban is jelen van: Németország 80 OOO főt számláló zsidó közössége. Ez a "vég" egyben kezdet is: a múzeumi dolgozók folyamatosan bővítik a gyűjteményt, tökéletesítik a levéltárat és könyvtárat, az épületben található Rafael Roth Learning Center számítógépes adattárába napról napra betáplálják az új információkat és judaisztikai ismereteket. Nevezzük bárminek: (megkésett) világszenzációnak, hittanórának, német zsidó történelemnek, gyorstalpalónak, kulturális szórakozásnak, izgalmas kalandnak vagy esztétikai élménynek - a látogatók, ha mással nem is, egy jól méretezett "aha" effektussal térnek haza a berlini Lindenstrasséről. Az élmény ápolása, feIdolgozása és a megszerzett tudás átadása egyéni temperamentum kérdése. Tézissel vagy antitézisseI sokan távoznak, szintézis sel valószínűleg kevesebben. A hegeli dialektika praktizálása elvégre Németországban sem kérhető számon mindenkin.
