DUNAI ANDREA Berlini csalódás ÉS, LI. évfolyam 15. szám, 2007. április 13. Object2
Füst Milán 1931. október elején készült el IV. Henrik című királydrámájával. Gimnazista kora óta meg akarta írni "canossai" Henrik történetét. Végül huszonhat év után, már elismert szerzőként fogott neki a darabnak. Mint maga mondja, rossz lelkiállapotban volt, s hirtelen megszólalt benne egy "rejtélyes hang", mire visszatért az életkedve, és ekkor papírra vetette az első jelenetet. Három hét múlva kész lett a darabbal. Kosztolányi Dezső, Peterdi István és Lengyel Menyhért remekműnek tartotta, és a szerző is ritka mód elégedett volt alkotásával. * Egyébiránt Füst mindig is rossznak tartotta írói helyzetét. Fájlalta, hogy a Nyugat, s különösen Osvát sohasem sorolta őt az élgárdába. A Catullusról, amelyet pedig a folyóirat 1928-ban közölt, a szigorú szerkesztő azt a dodonai megjegyzést tette, hogy "nem remekmű, de rendkívüli munka". Még kevésbé érezte magát elfogadva színpadi szerzőként. Mindössze a Boldogtalanokat játszották néhányszor az Írók Színpadán Forgács Rózsi főszereplésével. Talán ez az örökös írói kielégületlenség is sarkallta, amikor műveit külföldön - főleg német nyelvterületen próbálta elhelyezni. A húszas években Kosztolányinak, Babitsnak, Móricznak sikerült az áttörés, ami pedig a színházat illeti, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Bíró Lajos valósággal divatjelenségek voltak a német teátrumokban. Ezzel szemben Füstnek két antológia hozta a verseit, és 1923-ban megjelent a Nevetők (Lachende Gesichter) című kisregénye a világirodalomra szakosodott, jó nevű Musarion Kiadónál Münchenben. Füst próbálkozásai messze nem álltak arányban a kézzelfogható eredménnyel, és komoly csalódások is érték. 1914-ben, a Boldogtalanok magyar megjelenésének évében a Fischer Verlag állítólag táviratban értesítette a mű elfogadásáról, de a háború kitörése meghiúsította a tervet, és a kiadó többé nem tért vissza a témára. A német fordítások és fordítók körül állandó konfliktusok merültek fel. Füst már kész munkákkal fordult a német kiadókhoz, tehát a fordítási megbízások közvetlenül tőle származtak, és kiváló német nyelvtudásának birtokában a lektor szerepét is ő vette magára. A Boldogtalanokat például az akkoriban Budapesten élő Stefan I. Kleinre bízta, de erősen összekülönbözött vele a német szövegváltozaton, amit Füst végül maga dolgozott át. Meglepő, hogy kilenc évvel később a Nevetőket úgyszintén neki küldte el. A hirtelen bizalomnak persze az is oka lehet, hogy a műfordító időközben a kortárs magyar irodalomnak nemcsak elismert átültetője, hanem Frankfurt am Mainból valamelyest egyetlen németországi menedzsere is lett. Emellett Klein nem ragaszkodott fix honoráriumhoz. A végleges fordítást ugyan ő jegyezte, de a korrektúra előzőleg több kézen ment át. A Nevetőkön csúnyán összevesztek, és Füst megelégelte az együttműködést, annál is inkább, mert Münchenből új munkáira csupa elutasítás érkezett. A Catullust már Horvát Henrikre bízta, aki négyszáz pengőt kért és kapott érte. Horvát lassan dolgozott, és az ő teljesítményének minősége sem nyerte meg Füst tetszését. Egy (számunkra) ismeretlen erdélyi kiadó vállalta volna a terjesztést, feltehetően a romániai német nyelvű színpadokon. Füst őket kérte meg 1928 márciusában, hogy írja meg Horvátnak: munkája "hasznavehetetlen". Ő maga a "gyalázatos" kifejezést használta. Ezúttal a jó barát, Déry Tibor ugrott be, akinek a német egyik anyanyelve volt. De kiadó vagy színház így sem jelentkezett. Annál különösebb, hogy Füst Milán "kedvenc gyermekével", a IV. Henrikkel néhány év múlva megint a "gyalázatos munka" szerzőjénél kopogtatott, és Horvát ezúttal sem adta alább négyszáz pengőnél. Igaz, most komolyan vette a kitűzött határidőt, és két hónappal később letette az asztalra a König Heinrich IV.-et. Füst Milán vonata 1932. január 10-én futott be a berlini Schlesischer Bahnhofra. Szokása szerint a város szívében a Fasanenstassén szállt meg egy kis panzióban. Legutóbb 1925-ben fordult meg a német fővárosban, és a Budaörsi útról kitartó szívóssággal jogászként szakszerűen intézte felesége,
Helfer Erzsébet berlini lakóházának és telkének ügyeit. Az ingatlankezelő Märkische TerrainGesellschaft Enders & Co-val legalább annyit levelezett, mint ismerőseivel. Megérkezése után rögtön elkezdte az előszobázást. Az 1931/32-es színházi szezonra spekulált, hiszen magyar barátai biztatták - német téma! -, és ő eddigi kudarcai ellenére optimista volt. Tudta, hogy a közízlés romlóban van, érzékelte, hogy a felgyorsult civilizáció és kultúra nem tud vele lépést tartani. Gyenge anyagi helyzetében és még kevésbé jónak mondható testi és lelki állapotában mégis rászánta magát, hogy önmaga ügynökeként kilincseljen színházaknál és kiadóknál. Vajon miben bízott? Mindenekelőtt művében, talán szuverén fellépésében, kiváló nyelvismeretében, és abban, hogy meggyőzőbben tudja képviselni munkáját, mint korábbi közvetítői. "Tarisznyámban almák", írta Déry Tibornak, aktatáskájában pedig a kézirat példányai hevertek. Három színház három fő emberéhez vitte el darabját, és türelmetlenül várta a visszajelentkezéseket. Furcsa szituációkba keveredett. Heinz Hilpert, a polgári ízlésvilágát kielégítő Deutsches Theater főrendezője a színház kantinjában pertut ivott vele, nyilván nem egy pohárral, és az alkohol Füst fejébe szállt. Mindenesetre úgy távozott a színházból, hogy biztos volt a sikerben. Hilpert dramaturgjával, Arthur Kahanéval olvastatta el darabot, aki Felix Hollaenderrel egyetemben Max Reinhardt legmélyebb bizalmát is élvezte. Emellett a színház külkapcsolataiért is felelt, és egy előkelő irodalmi és színházi havilapot szerkesztett. Megtiszteltetésnek számított, hogy Kahane kezébe került a darab, csak kár, hogy nem tudta végigolvasni. A fordítás komikusan hatott rá. Néhány nap múlva kerek perec megmondta Füstnek, hogy a darab nyelve halott, olvashatatlan, és kizárt dolognak tartja, hogy a művet Németországban bárhol is elfogadnák. Talán ha Gerhart Hauptmann írná. Arról mélyen hallgatott, hogy a frivol, modern Luigi Pirandello 1922-ben íródott Enríco IV.-e, azaz IV. Henrikje néhány évvel korábban, neves rendezők névjegye alatt, ráadásul két különböző fordításban, bejárta a német színpadokat és a közönség feltűnően jól fogadta a XI. századbeli hőst. Kahane, elutasításához, tanácsot adott Füstnek útravalóul, és ezzel bogarat ültetett a fülébe: ha van jó kapcsolata, ha ismer befolyásos embereket, ne mondjon le a sikerről. Leonhard Frank kommunista regényíró, az Internationale Arbeiterhilfe egyik alapító tagja is kapcsolathiányról beszélt, nevezetesen a darabnak a korhoz kötődő jelentését hiányolta. Ha valami nem a romló gazdaságról, a munkanélküliségről és a jobbratolódásról szól, annak itt és most nincs esélye - gondolhatta és hazabeszélt. Közvetlen kiadás előtt állt a Három munkanélküli című regénye. Frank küldte Fritz Kortner sztárszínészhez, aki hamburgi vendégszereplése miatt kimentette magát. Helyette felesége, Johanna Hofer nyilvánított véleményt, mondván, hogy a Henrik színpadra alkalmazása igen költséges lenne. "Lehetetlen! 42 személy, drága, szcénák." Egyébiránt megkérte férjét, hogy olvassa el a kéziratot. Tudta-e Füst, hogy Kortner - ekkor már alias Cohnként megpecsételve - alig jutott szerephez, és Frankkal már javában a kivándorlás szükségességét latolgatta? Ha pedig nem kettesben politizáltak, a Hotel Eden bárjában ülték körül a törzsasztalt, ahonnan Alfred Polgar és Molnár Ferenc általában nem hiányzott. Kahane egyik ajánlott nexusa Peter Flamm volt. A befutott kritikusról és lektorról azt tartották, hogy szerteágazó kontaktusokkal rendelkezik az irodalmi világban. Flammnak tetszett a darab, de a fordítást ő is nevetségesen rossznak találta. Mint mondta, "vissza fogják lökni egy oldal olvasása után". Felajánlotta, hogy szívesen átdolgozná a szöveget. Flamm jó benyomást gyakorolt Füstre, annak ellenére, hogy a Fischernél tevékenykedett lektorként, és annak idején a nevezett kiadóval már megjárta. Füst éppen Fischernél házalt, amikor Háy Gyulába ütközött, akinek Isten, császár, paraszt című darabját a Bühnenvertrieb a Deutsches Theaternek közvetítette ki, ahol Heinz Hilpert papíron át is vette. Füst ebből csak annyit észlelt, hogy Háy "nem erőlködött semmit". Bezzeg ő. Hát még ha tudta volna, hogy Háy ugyanabban az utcában lakott, és általában taxin közlekedett! De Háy esetében a kiadó színházi közvetítője, a Bühnenvertrieb foglakozott az eladással. Ez a fajta ajánlás sokat nyomott a latban, és páratlan előnye volt, hogy nem a szerzőnek kellett lobogtatnia kéziratát. Füstöt viszont a Bühnenvertrieb csak hitegette, sőt Füst még azt is észrevette, hogy az ügynök Peter Kleinnek, a Fischer másik munkatársának átnyújtott példányt olvasta, rajta Klein lenéző megjegyzéseivel.
Az biztos, hogy Flamm nem tartotta szívügyének a Henriket, s Füstöt elvált feleségével kötötte össze, aki úgyszintén beállt a fordítást fitymálók kórusába. Füst Milán Babitshoz írott levelében berlini tartózkodásának tizenkettedik napján azt írja, hogy "ez a pokol". Ennek ellenére nem mondott le a sikerről, sokan úgy gondolták, hogy az ügy "jól áll". Ferdinand Heltait, a porosz állami színház, a Staatstheater egyik fő emberét (egyelőre nem sikerült azonosítani) elbűvölte a darab, jóllehet annak magyar eredetije. Összebarátkozott Füsttel, és azzal biztatta, hogy színházától az intendánst hamarosan kirúgják. Láthatóan az újtól remélte az áttörést. De addig sem volt nagyon reális, hogy a gendarmenmarkti impozáns épületben Füst darabját színre vinnék. Heltai nyilvánvalóan azért adott biztató jelzéseket, mert színháza klasszikusokra specializálódott. Igaz, ekkor már több rendezés a Blut und Boden jegyeit viselte magán. A színház különben maga volt az állam ékköve, a Porosz Tartománygyűlés működtette, és intendánsai közvetlenül a kultuszminisztérium alkalmazásában álltak. Ez azt jelentette, hogy költségvetés csak akkor volt, ha a parlamenti többség elégedettnek bizonyult az intendánssal. A Staatstheaterből márpedig legkésőbb 1928-tól politikum lett, miután a helyi parlamentben nagy befolyással rendelkezett a jobboldali Deutschnationale Volkspartei (DNVP), ott viszont a kultúrában erősen érdekelt Hugenberg dominált a maga médiakonszernjével. Ekkortájt már nyíltan uszítottak az ellen, hogy úgymond a zsidók túl nagy számban vannak jelen az állami színházakban. Nem tudjuk, kiben bízott Heltai, de tény, hogy hamarosan Hanns Johst került a Staatstheater élére, aki akkor már az NSDAP mellett működő Harci Szövetség a Német Művészetért nevű szervezetben profilírozta magát. A kultúra gleichschaltolásának előmunkálatait ez a mozgalom kezdeményezte. A politikai erózió párhuzamosan futott a gazdaságival: elkezdődött a kulturális intézmények összevonása, a tömeges elbocsátás és az alkalmazottak gázsijának drasztikus csökkentése. 1932 nyarán a Tartománygyűlés az állami színházaknak megtiltotta, hogy nem birodalmi német színpadi művészekkel szerződjenek. Ez az intézkedés alighanem már a levegőben lógott Füst berlini tartózkodásakor, legalábbis feljegyzésre érdemesnek tartja, hogy "állami színház német szerzőket köteles játszani". És tényleg: 1932-ben a Staatstheater leginkább klasszikus drámákat tűzött színpadra. A kortárs német irodalmat pedig az idol, Gerhart Hauptmann és a kezdőnek számító Sigmund Graff képviselte - ez utóbbinak a színházi világ ugródeszkát jelentett a Harmadik Birodalom magas hivatali állásai felé. * De magánszínházak sem mutattak fogadókészséget a Budapestről jött vendég iránt. Füst Milán ellátogatott Karl Heinz Martinhoz, aki ekkor a Volksbühnét vezette. Itt elvben teljesen más szellem uralkodott. A berlini Volksbühne egy országos mozgalom részeként a lázas baloldal és rövidnadrágot, térd feletti színes ruhát viselő közönség színháza volt. Füst azonban a forradalmi lendület hanyatló szakaszát fogta ki. Erwin Piscator rendező Leninre maszkírozott főszereplője Ehm Welk darabjában már csak az emlékekben élt, és Martin alig adta alább Shakespeare-nél vagy Hauptmann-nál. 1929 óta nyomás alatt állt. Háza a Berlini Takarékpénztár kölcsönére volt utalva, amelyre a jobbra tolódó magisztrátusnak kellett garanciát vállalni. A kasszasiker tehát egyszerre mellékes lett, kiszorult a szempontrendszerből. Martin "nyugodt pályát" ígért, ami nem jelentett mást, mint alkalmazkodást. Ennek szellemében Danton és Robespierre konfliktusát az addigi aktualizáló párhuzamoktól (szociáldemokrácia és kommunizmus, assignaták = romló márka) egy rendezői tollvonással megszabadította. Füst Milán az irodalmi világban is szerencsét próbált, s ott is meg kellett tapasztalnia, hogy "az érvényesülés micsoda monstrum és csak szeméttel lehet boldogulni." Max Krell kritikus például február 24-én letagadtatta magát, noha Füst pontosan tudta, hogy benn van irodájában, és csak második nekifutásra sikerült bejutnia hozzá. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a kádi végzésére váró delikvens Krell íróasztalával szemben, egy reményzöld színű, kényelmes bőrfotelben foglalt helyet. Füstnek is innen kellett kalapját vennie, miután az ítész közölte vele, hogy az Arkadia irodalmi évkönyv nem tart igényt művére. A Fischer, az Oesterheld és a Kiepenheuer kiadók hárító magatartása után a magyar írókat (Lengyel,
Molnár, Bús-Fekete) terjesztő bécsi központú Georg Marton Verlag berlini igazgatója jelentkezett nála. Erdei Sándor ajánlata mindazonáltal nem volt nagyvonalú: a német és külföldi megjelenés, illetőleg fellépés esetén a mindenkori bevétel húsz-harminc százaléka a kiadót illeti meg, a maradék fele pedig a fordítóé. Erdei erre a feladatra a Lipcsében élő Erich Ebermayer írót és dramaturgot szemelte ki. Ebermayer akkoriban már ismert szerző volt, Klaus Mannt és Gerhart Hauptmannt mondhatta közeli barátjának. Füst a szerződéstervezetben "svihákságot" gyanított, megnézette ügyvéddel, és nem írta alá, pontosabban késleltette az aláírást. Elfogadta, hogy a művet színpadéretté kell tenni, s ennek szellemében Erich Ebermayer munkához látott. Pillanatok alatt kiderült azonban, hogy fordítói hatáskörét igen önkényesen kezeli, "művészi tojásait beletojta": a szereplők számát is lecsökkentené, a jellemeken is finomítana és egész jeleneteket írna át. Füst Milán 1932 áprilisa és decembere között már Budapestről azon fáradozott, hogy határt szabjon Ebermayer költői szabadságának, aki nem vette komolyan a drámaírót. 1932. június közepén elküldte Magyarországra az átdolgozott első felvonást. Ekkor Füstnél betelt a pohár. "Ez egy ökör ez a fiatalember, - sejtelme sincs a drámához, lehet, hogy tingli-tanglihoz ért (...)" - írta Lengyel Menyhértnek. Ebermayer viszont lelkesedésében végigfordította a "kijavíthatatlan szemetet", és a kiadó elkezdte a színpadi értékesítést. Füst úgy értesült, hogy a bécsi Volkstheater elfogadta a IV. Henriket, de az átdolgozás olyannyira felbőszítette, hogy mégsem volt hajlandó aláírni a szerződést. Ebermayer viszont visszaemlékezésében azt állítja, hogy a lipcsei Shauspielhaus tervezte előadni a drámát 1934-ben. Tény, hogy 1933 nyarán megint kezébe vette a darabot, és azt tovább színpadosította. Nem világos, hogy annak melyik változatát. A munkát mindazonáltal nem kedvelte: "Csodálkozom, hogy ő [Otto Werther, a lipcsei Schauspielhaus igazgatója. - D. A.] hogy meri most játszani ezt a vakmerő, kíméletlen, úgyszólván meztelen darabot, amely a királyokat nagyon királyiatlanul, a nagyokat nagyon kicsinyeknek és szegényeseknek, és a történelmet nagyon értelmetlennek festi meg" - írta Ebermayer naplójában 1933. augusztus 4-én. A bemutatóból persze nem lett semmi, már a tervezése is érthetetlen. A szász metropolisban Hitler hatalomra jutása után egy évvel leginkább a XVII. és XVIII. század jelent meg a színpadon. Schiller Stuart Máriája, a náci politika jegyében, visszafogott szerelmi érzésekkel és Georg Weitbrecht Katonaballadája, amelynek főhősei német falvak hagyományőrző polgárai. Ezenkívül ártalmatlan vígjátékokkal próbálták becsalogatni a közönséget. Ebermayer 1934-ben felkötözött a fővárosba, ahol mellesleg az a korántsem ártalmatlan pletyka terjedt róla, hogy a Sonne für Renate című színpadi műve valójában egy budapesti zsidó szerző szellemi tulajdona. Füst Berlinről, a "fölületesség városáról" és saját benyomásairól keveset írt, pedig 1932 elején a hideg időjárás ellenére meglehetősen forró Berlinben tartózkodott. Legalábbis ami a kedélyeket illeti. A hárommilliós városban 564 ezer munka nélküli, tehát minden harmadik munkaképes lakos fillérekből tengette mindennapjait és aki dolgozott, annak is volt félnivalója. A Brüning-kormány január 1-jén ötmilliárd márka értékben szükségprogramot hirdetett ki, és Berlin utcáira rendszeresen beköltöztek a tüntetők és a rendfenntartók. A tomboló válság teljesen szétzilálta a politikai centrumot, miközben a szélsőséges pártok befolyása ugrásszerűen növekedett. Az utcák egyik sarkán "Hitler az utolsó remény", a másikon, "Drittes Reich - Nein" feliratú plakátok díszelegtek. Mindamellett, a korábbihoz képest takaréklángon, de így is pezsgett a színházi élet, dacolva a mozifilmek és a kulturális rádióműsorok egyre jobban érzékelhető népszerűségével. Mondhatni, Gerhart Hauptmann évada volt ez: a Naplemente előtt ősbemutatóját a Henschel fuvaros felújítása követte, az Admiralpalastban pedig telt ház előtt játszotta Hans Albers Molnár Liliomát. Pedig micsoda IV. Henrik lehetett volna a sztárszínészből! Füst nyilván éppen azért szűkszavú, mert rosszul érezte magát, és a jelek szerint megvont magától minden garast. Kevesebb mint két hónap alatt mindössze 430 márkát költött. Talán még azt is meggondolta, mikor szálljon villamosra. Időnként összefutott felesége lakóházának gondnokával, Hermann Starnitzkével, aki a beérkezett lakbéreket készpénzben átnyújtotta neki. Vele kellett tárgyalni az adóbevallásról és számos gyakorlati kérdésről. A berlini ingatlanok a remélt jó beruházás helyett állandó fejfájást okoztak Füstnek. Legszívesebben megvált volna tőlük, és kerestette is a vevőket. A négyemeletes
ackerstrassei ház például 1936-ban 35 ezer pengőért cserélt volna tulajdonost, de a tranzakció az utolsó pillanatban meghiúsult. Nemhiába beszélte le Füstöt a Berlinben letelepedett Polányi Mihály vegyész és szociológus minduntalan az eladásról. * Úgy tűnik, a hivatalos tárgyalások annyira kedvét szegték, hogy a baráti találkozásokból sem merített sok örömöt. Déry Tibort barátjaként tartotta számon, bár berlini utazásakor éppen nem nagyon kedvelte, "Ez egy bandita-féle" - írta róla. Taszította a világfias Déry kicsapongó életstílusa, kicsinyes vádakkal illette őt, állítólag ellopott tőle egy fontot. Lorsy Jenő újságíró, Károlyi Mihály egykori titkára többször is invitálta Machnower strasse-i lakására vacsorára és autóján hazavitte. A bőségtál és a környék villáinak láttán tudnia kellett, hogy a polihisztor Lorsy megtalálta szerencséjét, vagy legalábbis Károlyi Mihály vagy Jack Bilbo, Al Capone egyik testőre memoárjának (beígért) megírásáért éppen előleghez jutott. Füst ezenkívül kicsit turistáskodott is. Január 31-én elment az állatkertbe, feleségének ajándékokat vásárolt, az egyik vasárnap a A varázsfuvolára kapott két ingyenjegyet, Vámbéry Róbert dramaturg meginvitálta páholyába a Theater am Kurfürstendammra, több irodalmár hölgy is vendégül látta, és február 28-án, életében először, kipróbálta a kínai kosztot. A városban egyetlen kínai étterem volt a Kantstrassén, ahol egy átlag színházjegy egynegyedéből, 2,40 márkából kiadósan lehetett étkezni. A költő ezektől a hétköznapi programoktól is elfáradt, egyedül az egyiptomi kiállítás hagyott benne mély nyomokat. Nofretetében és a papiruszgyűjteményben nem csalódott. A mérleg mégis negatívra sikeredett: "Boldogan megyek el ebből a rohadt Berlinből" - írta feleségének 1932. március 1-jén. Füst Milán királydrámája Magyarországon sem tudott sokáig színpadot találni. Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója 1936 őszén e szavakkal utasította vissza: "Melléklem IV. Henrik király című színdarabját, amely sajnos megint nem e világból való munka. Remek tehetségével olyan darabokat kellene írnia, ami előtt a polgári értelem nem áll tanácstalanul." További évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a közönség megismerhesse Füst remekművét. IV. Henriket Gábor Miklós játszotta - ez volt egyik legjobb alakítása. A szerző még megérte a bemutatót 1964 novemberében a Madách Színházban, de amikor a szűnni nem akaró tapsvihar közben a reflektor rá világított, már nem volt ereje felállni. Ui.: A közeljövőben jelenik meg Németországban A feleségem története új kiadása, az Andere Bibliothek Hans Magnus Enzensberger alapította sorozatában, amelyet jelenleg Michael Naumann, volt kulturális államminiszter szerkeszt. Naumann azt állítja, kevés ilyen érdekes regényt olvasott életében. http://www.es.hu/dunai_andrea;berlini_csalodas;2007-04-15.html
