Szabó Loránd: Afrika felosztása? Az ös berlini Kongó-konferencia

Szabó Loránd: Afrika felosztása? Az 1884–1885-ös berlini Kongó-konferencia. In: Szabó Loránd – Ölbei Tamás – Wilhelm Zoltán (szerk.): Anyaországok és (volt) gyarmataik 1. PTE Afrika – Amerika – Ázsia Universitas Munkacsoport, Pécs, 2002: 85–92.

Szabó Loránd1 Afrika felosztása? Az 1884–1885-ös berlini Kongó-konferencia Ezt a konferenciát sokszor említik manapság is különböző sajtókiadványokban, valahányszor az európai gyarmatosítás 19. századi imperialista törekvéseihez nyúlnak vissza, és tévesen úgy állítják be, mintha a fekete kontinens, sőt nem ritkán az egész világ fölötti gyarmati osztozkodás ekkor történt volna meg, de legalábbis a „játékszabályokat” ekkor állapították volna meg. Noha mindez nem igaz, mint minden legendának, ennek is van némi kiindulópontja, amely köré a valótlan állítások makacs rétegekben rakódtak le az idő előrehaladtával, s mi több, fejlődésnek indultak. A tanulmány a következőkben számba veszi a különböző, a konferenciához kötődő hiedelmeket, félreértéseket, helytelenül használt fogalmakat; megpróbál segíteni, hogy világosabban lássuk az eseményt és a hozzá kapcsolódó tényeket.2 Lássuk mindenekelőtt az esemény nemzetközi jogi besorolását, hiszen már ez is okot ad tévesztésekre. Berlinben 1878-ban került sor kongresszusra, ellenben az általunk tárgyalt 1884–1885-ös esemény konferencia volt, amint azt maga az összejövetel Főaktájának bevezetője is kimondja.3 A 19. században a kongresszus nagy politikai összejövetelek elnevezése, a legmagasabb szintű képviselőkkel (jelen esetben, 1878-ban az új keleti egyensúly megteremtése volt a cél olyan híres miniszterekkel, mint Andrássy, Disraeli vagy Gorcsakov), a konferenciát pedig valamilyen egyezmény kidolgozását célzó sokoldalú nemzetközi szerződés megalkotására hívják egybe, követekkel, nagykövetekkel (főként kereskedelmi és hajózási kérdések, a Berlinbe akkreditált követekkel). A

1

PTE BTK Újkortörténeti Tanszék, egyetemi tanársegéd. A konferenciával és hátterével is foglalkozik magyar nyelven BÚR Gábor 1987: A liberális rabszolgatartó (II. Lipót 1835–1909). In: SZVÁK Gyula (szerk.): Koronás portrék. Kozmosz könyvek, Budapest, 1987. 295–314.: 302– 310. 3 A berlini konferencia Főaktájának szövege megtalálható többek között: BRUNSCHWIG, Henri 1971: Le partage de l’Afrique noire. Párizs, Flammarion, 1971. 111–128. 2

85


két esemény összetévesztését segíti, hogy még rangos szakkönyvek is kongresszusnak nevezik mindkét berlini összejövetelt.4 A konferenciát Otto von Bismarck kancellár hívta egybe Portugália kezdeményezését megragadva, s eredetileg csak a nagyhatalmakat kívánta meghívni.5 Végül a következő tizennégy ország képviselői foglaltak helyet 1884. november 15-én délután kettőkor a Wilhelmstraße 77-ben a megnyitó alkalmából: Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország, Oroszország, Belgium, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Dánia, Svédország, Törökország és az Amerikai Egyesült Államok. A konferencia résztvevői közül mindössze négy volt szorosan érdekelt a két fő témában, a Kongó és a Niger folyókon való szabad hajózás és szabadkereskedelem kinyilvánításában: Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália és Németország. A konferenciára nem kapott meghívást egy szervezet, amely szintén érdekelt volt a Kongó-medencében, és amely magának követelte e terület felségjogait: a II. Lipót belga uralkodó által létrehozott Association Internationale du Congo (AIC), azaz a Kongói Nemzetközi Társaság. Az Egyesült Államok első ízben kapott meghívót európai országok konferenciájára, egyrészt mert erősödőben volt a nemzetközi tekintélye, másrészt mivel érdekelődést mutatott a tervezett témák iránt.6 Afrikában támogatta a rabszolga-kereskedelem elleni küzdelmet, valamint a szabadkereskedelmi övezetek létrehozását, s ezért elsőként, még 1884. április 22-én baráti kormányként üdvözölte az AIC-t, amely eme célok megvalósítását tűzte ki a Kongó-medencében. A kérdéses területek birtoklásáról nem esett szó a konferencián, de éppen a birtoklásukért folytatott vetélkedés miatt voltak érdekellentétek a hatalmak között. Bismarck a gyarmatosításba éppen ebben az évben bekapcsolódó Németország alattvalóinak gazdasági érdekeit kívánta szem előtt tartani, azaz a szabadkereskedelem biztosítását más hatalmak területein, a David Livingstone által megfogalmazott alapelvek szerint a kereskedelem, a kereszténység és a civilizáció terjesztésével. Mivel II. Lipót az AIC által követelt területen szabadkereskedelmet ígért, ezért is ismerte el 4

NGUYEN, Quoc Dinh – DAILLIER, Patrick – PELLET, Alain – KOVÁCS Péter 1998: Nemzetközi közjog. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.: 91. 5 WESSELING, Henri 1996: Le partage de l’Afrique 1880–1914. Denoël, Párizs, 1996. (fordítás, az eredeti: Verdeel en heers. De deling van Afrika, 1880–1914. Bert Bakker, Amszterdam, 1992.) 158–159. 6 KENNEDY, Paul 1992: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági változások és katonai konfliktusok 1500–2000. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. (eredeti: The Rise and Fall of the Great Powers. Fontana Press, s.l., 1989.) 186.

86


Németország másodikként 1884. november 8-án az AIC-t, de a megállapodást öt hétig titokban tartották.7 A nagyhatalmi pozícióból már régen kikerült Portugália a Kongómedencére támasztott követelései miatt volt érdekelt, s a területen a történelmi múltba nyúló jelenlétével érvelt. Törekvéseit eleinte Anglia is támogatta, mivel egyes politikai kapcsolatokkal rendelkező angol befektetőknek érdekeltségeik voltak portugál gyarmatokon.8 Nagy-Britannia a Niger esetében közvetlenül érintett volt, nem akart a franciákkal közösködni, másrészt félt a németek terjeszkedésétől (Togo, Angra Pequeña stb.), amely informális birodalmát fenyegette, ugyanakkor úgy tűnt, ellentétei az utóbbiakkal könnyen feloldhatók. Diplomatáit utasította, hogy a németeknek mindenben engedjenek – a Nigert kivéve –, de a franciáknak semmiben.9 Franciaország pedig – amelynek protekcionista gazdaságpolitikája sokakat aggasztott – attól tartott, hogy az AIC Kongóban tevékenykedő megbízottja, az újságíró–felfedező Henry Morton Stanley az angolok kezére játssza a területet, amelyre Pierre Savorgnan de Brazza révén maga is igényt tartott, valamint félő volt, hogy esetleg a gyengélkedő Portugália adja később az angolok kezére Kongót, ha megszerzi. A többi ország csak statisztaszerepet játszott, nekik legfeljebb a megállapodás szabadkereskedelmi rendelkezései lehettek érdekesek. A konferencia 1885. február 26-án ért véget a Főakta aláírásával, amely a résztvevők által kidolgozott egyezményt tartalmazta, s amely nyitott volt, azaz utólag is lehetett hozzá csatlakozni, ha egy állam a benne foglaltakkal egyetértett. Nézzük meg, milyen rendelkezéseket tartalmazott a Főakta! A szöveg egy bevezetésből és hét fejezetből áll, ez utóbbiak közül a hetedik általános rendelkezéseket tartalmaz a csatlakozásról és a ratifikációról. A többi hat fejezet a következő témákat öleli fel: I. Szabadkereskedelem biztosítása a Kongó-medencében és a környező térségekben; a bennszülöttek, térítők, utazók és a vallásszabadság védelme; küzdelem a rabszolga-kereskedelem ellen; vallási, tudományos és karitatív missziók védelme; az 1878-as párizsi postai egyezmény érvényességének kiterjesztése a Kongó egyezményes medencéjére. II. A rabszolga-kereskedelem üldözése a Kongó egyezményes medencéjében. (Ez az egyezményes medence a mai két Kongón, Ruandán 7

MARCHAL, Jules 1996: L’Etat Libre du Congo : Paradis perdu. L’histoire du Congo 1876–1900. Volume 1. Paula Bellings, Borgloon, 1996.: 82–83. 8 BÚR 1987: 302. 9 PAKENHAM, Thomas 1992: The Scramble for Africa. White Man’s Conquest of The Dark Continent from 1876 to 1912. Avon Books, New York, 1992.: 241.

87


és Burundin kívül kiterjed Angola, Tanzánia, Mozambik, Uganda, Szomália és Kenya egyes területeire is.) III. Az egyezményes Kongó-medence területének semlegessége (háborúban is). IV. Szabad hajózás a Kongón és mellékfolyóin. Azaz nemzetközi folyóvá nyilvánítják a Duna és a Rajna mintájára. V. Szabad hajózás a Nigeren és mellékfolyóin. VI. Az afrikai partvidéken az új foglalások elismeréséhez hatékony közigazgatási-katonai ellenőrzést kell felmutatni. Ezek között sem felosztás, sem szuverenitás bárminemű elismerése nem szerepel. Most, hogy megismerkedtünk a Főakta rendelkezéseivel, Jean Stengers nyomán10 összefoglaljuk a konferenciához kötődő öt elterjedt vélekedést és cáfolatukat, illetve megpróbálunk rámutatni, mi okozta keletkezésüket: 1. Itt osztották fel Afrikát. Amint a Főakta tartalmából látható, ilyesmire még utalás sincs sehol. Ám konferencia időszaka alatt, a háttérben az AIC megbízottai és a hatalmak között folyó kétoldalú tárgyalásokon két határrendezésre került sor, az egyikre 1885. február 5-én Franciaországgal, a másikra 1885. február 14-én Portugáliával. A konferencia lezárulta után viszont számos határrendezésben egyeztek meg a gyarmatosító hatalmak. A felosztás legendáját az is erősíti, hogy a Kongóval kapcsolatos megélénkült tevékenységben a földrajztudomány jelentős szerepet kapott, azon belül is a vízrajz (és a térképészet), mivel a sűrű esőerdő nem kínált könnyen azonosítható vizuális támpontokat az elhatárolásokhoz, így maradtak a vízfolyások. Kongó Szabad Állam határvonala a Kongó folyó vízrajzi medencéje lett, kivéve a jobb parton Franciaország által már korábban megszerzett területeket és Portugáliáéit Angolában. Nem véletlen az „egyezményes medence” megnevezés, ugyanis ez földrajzi és kereskedelmi volt, de főként az utóbbi, hiszen minden állam minél nagyobbra kívánta méretezni a kijelölendő szabadkereskedelmi övezetet. Az Afrikában a konferenciától függetlenül zajló felosztást ráadásul az európai, főleg francia „természetes határok” elmélete is befolyásolta annak ellenére, hogy az elmélet minden alapot nélkülözött.11

10 STENGERS, Jean 1989: Congo. Mythes et réalités. 100 ans d’histoire. Párizs – Louvain-la-Neuve, Duculot, 1989. (összegyűjtött tanulmányok) 79–90. 11 POURTIER, Roland 1994: Territoire et identité nationale en Afrique Centrale. La fonction de la géographie dans le mouvement colonisation/décolonisation. In: BRUNEAU, Michel – DORY, Daniel (szerk.): Géographies des colonisations XVe-

88


2. Itt jelent meg a befolyási övezet (Hinterland) koncepciója és fogalma, azaz a partvidék birtoklása jogot biztosít a hátországra is. Ilyen sem szerepel, sőt, az Akta éppen a fiktív foglalások ellen lép fel. A kifejezés konkrétan először a Biafra-öbölről szóló 1885. április 29-i angol– német egyezményben fordul elő, jóllehet az elv más elnevezéssel már korábban is felbukkan Amerikában Louisiana esetében 1805-ben, valamint John Quincy Adams amerikai elnök egyik 1827-es beszédében (doctrine of continuity). 3. Elismerték az AIC-t vagy egyenesen Kongó Szabad Államot, valamint II. Lipót szuverenitását a Kongó-medence fölött. Ezek egyike sem szerepel a Főaktában, még utalás sem történik rájuk, II. Lipót Kongó feletti szuverenitásának jogilag a konferencia nem forrása. A 37. cikkely értelmében azonban országok utólag is csatlakozhattak, s az AIC 1885. február 23-án tudatta a konferenciával, hogy immár szuverén hatalomként létezik – ugyanis eddigre szinte az összes résztvevő elismerte a konferencia ideje alatt velük a kulisszák mögött folytatott bilaterális tárgyalásokon –, majd február 26-án bejelentette csatlakozási szándékát, amelyet üdvözöltek. A Kongó Szabad Állam elnevezés pedig a konferencia után alakult csak ki12, ezért azt sem ismerhette volna el. 4. Kongóban „nemzetközi gyarmat” jött létre. A hatalmak – ellenőrzésük mellett – II. Lipótra bízták Kongó területét. Ez az előzőnek egy – szintén minden alap nélküli – variánsa, de ez a hiedelem a későbbi 1919-es mandátumrendszert részben megihlette. Erősítette továbbá ezt a hiedelmet, hogy az első – jóllehet feladatát csupán egy évig gyakorló – legfőbb helyi tisztviselő angol volt13, s Kongóban II. Lipót a rendfenntartó feladatokat is ellátó katonai alakulatának, a Force Publique-nek tisztikarát eleinte sok európai országból toborozta, valamint a későbbiekben a domaniális rendszer bevezetése után sok európai és amerikai nagyvállalat kapott koncessziós jogokat a fennmaradó földeken, s ezek a vállalatok a koncessziós területeiken gyakorlatilag élet-halál urai voltak. 5. A berlini Főakta rendelkezései holt betűk maradtak. Ez a megállapítás már kevésbé tekinthető legendának, inkább téves értékelésnek. II. Lipót szemére vetik, hogy Kongóban a domaniális rendszer bevezetésével állami monopóliumot vezetett be a XXe siècles. Actes du colloque «Géographie, colonisations, décolonisations XVe-XXe siècles» Talence/mars 1992. L’Harmattan, Párizs, 1994.: 329–341.: 330–334. 12 1885 nyarán. 13 A Henry Morton Stanleyt az AIC kongói vezetésében váltó sir Francis de Winton, akit 1886 elején a belga Camille Janssen követ, s utóbbi lesz 1887 áprilisától az első főkormányzója Kongónak. (MARCHAL 1996: 92–93.)

89


szabadkereskedelem rovására. Jóllehet ez igaz, azonban ezt a meglévő jogi kiskapuk kihasználásával tette, tehát papíron továbbra is betartotta a rendelkezéseket. Amikor pedig Belgium 1908-ban átvette királyától a területet, egészen ennek elvesztéséig, 1960-ig javarészt tiszteletben tartotta az 1885-ös határozatokat, míg mások kevésbé cselekedtek így, viszont a Niger esetében 1919-ig érvényben maradt a szabad hajózás, és a SaintGermain-ben ekkor aláírt szerződés is ugyanilyen szellemű volt.14 Visszatekintve a fentiekre, világosan látszik, hogy nem itt osztották fel Afrikát, az már jóval a konferencia előtt megkezdődött, és utána sokáig tovább folytatódott. Különösebb szabályokat sem fogalmaztak meg, főként nem a még többnyire „szabad” belső területekre nézve, viszont a versengés (Anglia, Franciaország, Portugália és II. Lipót között) volt az oka annak, hogy összehívták a konferenciát. II. Lipót Association Internationale du Congójának a szuverenitását a konferenciával párhuzamosan ismerték el a különböző hatalmak egymás után, azaz mindez nem a konferencián történt meg, és mihelyt 1885 tavaszán a belga parlament felhatalmazta királyát, hogy egy másik állam uralkodójává is válhasson, a frissen megalakuló Kongó Szabad Állam tevékenységébe már egyetlen európai hatalom sem szólhatott bele, hiszen az a nemzetközi jog szerint szuverén államnak számított, szó sem volt itt a nagyhatalmak II. Lipót feletti gyámságáról. Miért jelentős mégis a berlini konferencia? Ez volt az első multilaterális tárgyalás Európában Afrikáról, és először hívták meg ilyen eseményre az Amerikai Egyesült Államokat. Igaz ugyan, hogy a meghívott államok a gazdasági–politikai vagy presztízsérdekeik miatt képviseltették magukat a konferencián, de Bismarck szavai a megnyitón Livingstone humanitárius céljait idézték fel, amelyeket a piacnyitáson örvendező világsajtó is közzétett. Ezzel megszületett a „berlini szellem”, amely maradandónak bizonyult, hiszen ennek elárulását vetették II. Lipót szemére a századfordulón, továbbá újabb konferenciákon is megjelent (Brüsszel 1889–1890), az emberbaráti szervezetek pedig beépítették törekvéseik közé.15 Mindezek után vegyünk szemügyre – a teljesség igénye nélkül – néhány magyar nyelvre lefordított, az eseményt is taglaló könyvet, amelyek a legendák továbbélését segítik, vagy újabbak kialakulását eredményezik, legyen szó akár régi, nagy tekintélynek örvendő kutatókról, akár újabbakról, mivel általában nagy példányszámban jelentek meg, s a nagyobb könyvtárak polcain elérhetők.

14 15

NGUYEN – DAILLIER – PELLET – KOVÁCS 1998: 552. PAKENHAM 1992: 254.

90


A kilencvenes évek elején fordították magyarra és adták ki nagy példányszámban Martin Roberts egyik régi népszerű-tudományos művét, amelyben a harmadik legendát ötvözi más, téves kijelentésekkel: „Ezt követően [ugyanis a nagyhatalmak közép-afrikai vetélkedéséről volt szó] a belga király nemzetközi konferenciát hívott össze, amelyen egymás ellen játszotta ki a nagyhatalmakat. A konferencia végén elismerték a független Kongó Állam királyának, és megállapodtak abban, hogy európai állam bármilyen afrikai területet megszállhat.”16 A konferenciát Bismarck hívta össze, a legutolsó állítás pedig teljes képtelenség, de látszik, hogy igen távoli gyökerei a Főakta VI. fejezetéig nyúlnak, abban viszont tökéletesen igaza van, hogy a belga uralkodó ügyesen lavírozott a különböző hatalmak között. A Magyar Nagylexikonnak az 1994-es „berlini konferencia” szócikke alapvetően helytálló, ám apróbb pontatlanságokat ott is találunk. A szócikk szerint a konferencián érvénytelenítették a portugálok Kongóra vonatkozó igényét elismerő brit–portugál szerződést, jóllehet attól az angolok már 1884 nyarán „visszatáncoltak”, és soha nem ratifikálták. Általánosságban említi, hogy „meghatározták a területfoglalás alapszabályait”, holott a meghatározás csak egyetlen konkrét típusra és helyszínre vonatkozott a Főakta VI. fejezete szerint, azaz csak az új foglalásokra és kizárólag az afrikai földrész partvidékén, mivel ehhez különösen a hollandok ragaszkodtak.17 A végén a harmadik legenda is felbukkan, s bár nem mondja ki, hogy az elismerés a konferencián történt, de mivel a szócikk arról szól, ezért ismét egybemosódik a konferencia és a vele egy időben zajló események: „A részt vevő államok a Kongómedencére vonatkozó feltételek betartásával II. Lipót belga király magánbirtokának ismerték el Kongó Szabad Államot.”18 A. J. P. Taylor egyik magyarul nemrég megjelent könyvében II. Lipót neve változó alakban bukkan fel, egyszer Leopoldként,19 a többi esetben helyesen Lipótként, és ennek megfelelően a mutatóban is következetesen két bejegyzést kapott. Itt egy másik érdekes, a Főaktában nem szereplő 16

ROBERTS, Martin 1992: Európa története 1789-1914. Az ipari forradalom és a liberalizmus kora. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. (eredeti: A Portrait of Europe 1789–1914. Machines and Liberty. Oxford University Press, s.l., 1972.) 298. 17 Részletesen taglalja ezt WESSELING, Henri L. 1988: Les Pays-Bas et la création du Congo. In: Le Centenaire de l'Etat Indépendant du Congo. Recueil d'études. Brüsszel, Académie Royale des Sciences d'Outre-mer, 1988.: 467–475. 18 ÉLESZTŐS László (főszerk.) 1994: Magyar Nagylexikon. 3. Kötet, BAH–BIJ. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.: 695. 19 TAYLOR, A. J. P. 2000: Harc a hatalomért. Európa, 1848–1918. Scolar Kiadó, Budapest, 2000. (eredeti: The Struggle for Mastery in Europe 1848–1918. Oxford University Press, s.l., 1954.) 362.

91


tényt tulajdonít Taylor a konferenciának az egyik majdnem egyoldalas lábjegyzetben, a harmadik legendával összegyúrva: „[...] az 1885-ös berlini rendeletben semlegesnek nyilvánított Kongó nem szerezhet területeket a Kongó-medence hagyományos határain kívül.”20 Ez a kijelentés jól láthatóan keveri Kongó Szabad Államot az egyezményes Kongómedencével. A Főakta III. fejezetének három cikkelye (10–12.) egyébként az egyezményes medencében létrejövő szuverén államoknak, illetve protektorátusoknak semmiféle területszerzést nem tiltott meg, csak semlegességet kért, amely nem zárta volna ki a szóban forgó Bahr-el-Gazál bérbevételét. Paul Johnson nagy ívű munkája is – amelyben szintén egyszer Leopold, egyszer Lipót a belga király neve – a harmadik legendát élteti egyik odavetett mondatában: „Kongót (ma Zaire) az 1884–85-ös berlini konferencián rakták össze [...].”21 Harald Kleinschmidt német szerzőnek a nemzetközi kapcsolatokról írt új könyve szintén elismerteti a konferenciával II. Lipót uralmát, valamint szerinte az expanzió alapelveit, szabályait Berlinben dolgozták ki, és újabb érdekességként az államok képviselői megegyeztek abban, hogy „egy adott gyarmati hatalmi alakulat csak addig állhat fenn, amíg valamely európai kormány tényleges és hivatalosan is dokumentált igazgatása alatt áll.”22 A VI. fejezet átalakított és visszájára fordított változatával állunk szemben. Mindezek után már nem is csodálkozunk, amikor az általános jellegű tudományos-ismeretterjesztő missziót elismerésre méltóan magányosan vállaló Élet és Tudomány című hetilap egyik friss, szerző feltüntetése nélküli természetvédelmi cikke ezzel a mondattal kezdődik: „Afrika felosztásának szabályait az 1884-es berlini konferencián alakították ki azzal a céllal, hogy a területekért versengő európai országok közötti összeütközést elkerüljék.”23 Csak reménykedhetünk, hogy az eseményről mindenféle tévedések és ferdítések nélkül írtak egyre nagyobb mérvű térnyerésével egyszer csak majd ennek a legendakörnek az eltűnése is egy tanulmányra való munkát ad egy történész számára.

20

TAYLOR 2000: 427., 9. lábjegyzet. JOHNSON, Paul 2000: A modern kor. A 20. század igazi arca. XX. Század Intézet, Budapest, 2000. (eredeti: Modern Times. A History of the World from the 1920s to the Year 2000. Phoenix Giant, s.l., 1983, 1991, 1992, 1999.) 174. 22 KLEINSCHMIDT, Harald 2001: A nemzetközi kapcsolatok története. Athenaeum 2000, Budapest, 2001. (eredeti: Geschichte der internationalen Beziehungen. Philipp Reclam, Stuttgart, 1998.) 131. 23 Földnélküliség és földkérdés Afrikában. Élet és Tudomány, LVI/46., 2001. november 16. „Te védd!” rovat, 1464. 21

92

Szabó Loránd: Afrika felosztása? Az ös berlini Kongó-konferencia

Recommend Documents