KÖRNYZETGAZDÁLKODÁS
Két új ökológiai fogalom: a „természeti tőke” és a „környezeti fenntarthatóság” Tárgyszavak: kritikus természeti tőke; természetes környezet; fenntarthatóság; környezeti terhelés.
A tőke közgazdasági fogalma, fajtái A tőke (capital, Kapital) a neoklasszikus közgazdaságtan által bevezetett és a tudományágnak ma is alapvető koncepcióját hordozó fogalom, amely javak és szolgáltatások áramlását elindító és fenntartó készletet jelöl. E tanítás a tőke három fajtáját különbözteti meg: – a földet, – a munkát és – az ember alkotta tőkét (gyakran csak ezt értik tőkén). Egy megújított 1996-ban közzétett definíció szerint „a tőke azon reális javak készlete, amelyből újabb javakat (ill. árut) lehet előállítani”. A tőke fenti, hagyományos hármasához a ma érvényes megfogalmazású tőke csak mint az ember jólétének és boldogulásának alapvető tényezőihez kapcsolódik. A modern elmélet négyes felosztást vezet be: – gyártott (előállított), – humán, – társadalmi/szervezeti és – természeti (ökológiai, környezeti) tőke formájában. Mindegyik tőkefajta szintén szolgáltatások áramlását hozza létre, amelyek a termelésbe betáplált anyagi és szellemi inputot képezik.
A gyártott (előállított) tőke – gépek, eszközök, építmények, infrastruktúra – hozzájárul a termeléshez, de nem épül be a termékbe, rendszerint egy évnél hosszabb idő alatt használódik el. Ezzel szemben a közbenső termékek – pl. fémek, műanyagok, összetevők – vagy beágyazódnak a termelt javakba, vagy közvetlenül felhasználják őket a termeléshez. A gyártási tőke magában foglalja tehát az összes gazdasági tevékenység és műszaki változás által létrehozott javakat. A humán tőke mindazon, az idők folyamán kialakult társadalmi, kulturális és politikai rendszerekből táplálkozik, amelyek kifejlesztették egyfelől a természeti környezet megváltoztatásának, másfelől a hozzá való alkalmazkodásnak az eszközeit és módszereit. A humán tőke az összes egyéni munkaképességet, a társadalmi/szervezeti tőke pedig azt a hálózatot tartalmazza, amellyel az egyéni hozzájárulások mozgósíthatók és összehangolhatók. A természeti tőke részei: a föld, levegő, édesvizek, tenger és ökológiai rendszerek.
A természeti tőke meghatározása, jelentősége A természeti tőke holland egyetemi és nemzetközi intézeti szakemberek itt alkalmazott fogalmi rendszerében – az általános tőkefogalom analógiájára – a természeti erőforrásoknak, ill. környezeti vagyonnak (Nap, víz, levegő, ökoszisztémák) az a készlete, amely most és a jövőben az emberiségnek értékes javakat tud nyújtani, A természeti tőke funkcionális jellemzői a három alapvető környezeti közeg (föld, víz, levegő) és az általuk nyújtott élőhelyeken fenntartott élet köré csoportosíthatók (1. táblázat). Az idők folyamán az ember a természeti tőkét úgy alakította át, hogy egy vagy néhány funkciójában maximális legyen a termelés az eredeti rendszer többi szolgáltatásának rovására. Ebből a fejlődésből leszármaztatható az ötödik: a „termesztett” tőke, amely az emberi befolyás mértéke szerint lehet – féltermészetes rendszer (pl. legelő, vadászterület), – fenntartható (erdőgazdaság) és – intenzív, gyakran nem fenntartható termesztési rendszer (farmergazdaság, ültetvény).
1. táblázat A természeti tőke fajtái mint közeg/ökoszisztéma együttesek Közeg
Az ökoszisztéma működésének jellemzői
Levegő
légköri tulajdonságok és klimatológiai folyamatok (p. levegőminőség, csapadék, hőmérséklet, szél)
Víz
hidrológiai folyamatok és tulajdonságok (pl. édesvíz és talajvízkészletek, folyóvízterhelés, vízminőség)
Föld
– a felszíni rétegben végbemenő geológiai folyamatok (pl. tektonika, ércképződés), – geomorfológiai tulajdonságok és folyamatok (erősítés, mállás, sugárzás-visszaverő képesség), – talajfolyamatok és -tulajdonságok (textúra, termőképesség, biológiai aktivitás)
Élőhely
– – – –
a vegetáció jellemzői (szerkezet, biomassza, légzés, párolgás), az állat- és növényvilág (fajgazdaság, dinamika, táplálkozási érték), életközösségi tulajdonságok (tápláléklánc-kölcsönhatások, felbomlás), konzerváló érték/integrálódás (sértetlenség, egyedüli előfordulás)
Környezeti funkciók Környezeti vagy ökológiai funkciókon a természeti folyamatok és komponensek azon képessége értendő, hogy emberi szükségleteket közvetlenül vagy közvetve kielégítő javakat és szolgáltatásokat nyújtsanak, ezen belül – a „javak” (készletek) ökológiai rendszerek (ökoszisztémák) részeiből (növények, állatok, ásványok), – a „szolgáltatások” (pl. hulladék-újrahasznosítás) az ökoszisztéma folyamataiból (biogeokémiai ciklusokból) származnak. A természeti tőke négy környezeti funkciót lát el: – gondoskodik a termelés nyersanyagairól (fűtő- és üzemanyagok, fémek, fa, élelem) – forrásfunkció – befogadja, „elnyeli”, semlegesíti a termelés és a fogyasztás hulladékát ökoszisztémák megváltoztatása nélkül – süllyesztő (sink) funkció, – amennyiben egy hulladék gyarapítja vagy javítja a természeti tőkét (pl. újrahasznosítás vagy talajerő-fokozás útján) ez a tőkébe való befektetésnek tekinthető, – ha viszont mint leggyakrabban, degradál, rombol, erodeál, akkor a természeti tőkét fogyasztja vagy értékét csökkenti,
– megteremti az élet fenntartásának feltételeit (éghajlati és ökoszisztéma-stabilitás, az UI-sugárzás ellen védő ózonréteg) – létfenntartó funkció – a környezeti funkciók negyedik fajtája az ember jó közérzetéhez a „kellemes és kényelmes szolgáltatásokkal” járul hozzá (természeti szépségek, tiszta vizek…) – jóléti funkció A környezeti funkciók – sok előzmény utáni – 2002-ből származó csoportosítása: – szabályozó funkció – az alapvető ökológiai folyamatok és létfenntartó rendszerek (biogeokémiai ciklusok, az éghajlat, a víz öntisztulása) szabályozása, – termelő funkció – természetes ökoszisztémákból pl. élelem, nyersanyagok, genetikai erőforrások begyűjtése, – élőhelyfunkció – ökoszisztémák által vadállatoknak és növényeknek menedék és szaporodási hely nyújtása, ezzel hozzájárulás a biológiai és genetikai diverzitás, valamint evolúciós folyamatok fenntartásához, – információs funkció – alkalmak üdülésre, esztétikai élményszerzésre, kulturális és történeti tájékozódásra, művészi és lelki inspirációra, művelődésre és tudományos kutatásra. A holland kutatócsoport a környezeti funkciók általuk definiált különféle értékeihez a fenntartható fejlődés alábbi három dimenzióját rendelte: – ökológiai (konzerválási és egzisztenciaértékek), – társadalmi (egészségi, személyi, szociális és opciós, azaz választható értékek), – gazdasági (fogyasztási, termelési és foglalkoztatási értékek). A felsoroltak az emberi jólét közvetlen forrásai. A konzerválási érték lényege az életfenntartó funkciók szabályozása, ezek az egzisztenciaérték, egyes környezeti funkciók vagy természeti elemek puszta meglétének ismeretéből származnak. Néhány környezeti funkció közvetlenül vagy közvetve hozzájárul az emberi egészség megőrzéséhez, mások – különösen a lakóhely- és információs funkció – a jó közérzethez. Az opciós érték a környezeti funkciók jövő nemzedékek számára való megőrzésével ma a gazdaságból vezethető le. A fogyasztási és termelési használati érték a környezeti funkciók készlettel ellátó és hulladékot befogadó (eltüntető) képességével függ össze, a foglalkoztatási érték a turisztikai és üdülési lehetőségekre utal. A brit Vidékfejlesztési Bizottság kiadványában (1997) harmadik szempontú osztályzásként megjelent a gazdasági és információs kör-
nyezeti funkciókhoz szorosan kapcsolódó „környezeti attributumok és szolgáltatások” listája. Ennek elemeit úgy válogatták, hogy mindegyikük hiánya súlyos gazdasági következményekkel járna: – egészség/túlélés, – biodiverzitás, – a környezet megbecsülése, – történeti jelleg, – művelődés, – rekreáció, – érték a helyi gazdaság számára.
Kritikus természeti tőke A kritikus természeti tőkének (critical natural capital, CNC) a szakirodalomban számos meghatározása található: – „.. környezeti erőforrások fontos környezeti funkciókat ellátó együttese, amely nem helyettesíthető sem ember által előállított, sem más természeti tőkével.” – „… a környezet azon vitális elemei, amelyek hozzájárulnak az élet fenntartásához, a biodiverzitáshoz és a fajok fennmaradásához alapvetőnek tekintett egyéb folyamatokhoz.” – „.. olyan vagyon, készlet vagy minőség, amely – igen nagy értéket képvisel, – lényeges az emberi egészség vagy – az életfenntartó rendszerek hatékony működése szempontjából, – gyakorlati célokra nem helyettesíthető, nem pótolható, régiségénél, összetettségénél, speciális voltánál vagy helyénél fogva.” A természeti tőkénél a kritikus határérték (szint, mennyiség stb.) megítélése lehet – környezetközpontú (ökocentrikus), a természet/környezet egészségére és sértetlenségére, tehát szabályozására figyelő, vagy – antropocentrikus, amely az ökoszisztémák, az emberi túlélés és jólét számára fontos szolgáltatásait tartja szem előtt. A „kritikusság” (criticality) meghatározása eszerint nemcsak ökológiai, hanem gazdasági, politikai és társadalmi tényezőktől, sőt egy-egy csoport, térség vagy nép életszínvonalától is függ. A kritikus meghatározás egy másik dimenziójában meg kell különböztetni a természeti tőke
– fontosságát (jelentőségét) és – fenyegetettségét (veszélyeztetettségét), bár bizonyos fajtáira mindkét tulajdonság jellemző. A természeti tőke (vagy annak egy része) tehát kritikus lehet – mert rendkívül fontos, bár nem fenyegetett (pl. a légkör oxigénje), – mert fenyegetett, anélkül, hogy az ember jólétét vitálisan érintené (pl. egyes ritka nem haszonállatok vagy -növények, amelyek ökoszisztémájukban sem játszanak meghatározó szerepet), végül – mert fontos is, fenyegetett is (pl. a trópusi esőerdők).
A kritikus természeti tőke fontossági kritériuma A kritikus természeti tőke első kritériuma szükségképpen felveti a kérdést: kinek vagy minek fontos ez a tőke. A „kinek” kérdésre az ésszerűség és a szakirodalom egyértelmű válasza: az emberiségnek, emberek egy-egy érdekcsoportjának, populációjának, közösségének (bár természetesen más élőlények számára is fontos lehet). A „minek” (vagy minek érdekében) fontos kérdésre adott válaszok többsége az ökológiai folyamatok zavartalanságát és az életfenntartó funkciók szabályzását jelöli meg. A természeti tőke és működtetett funkcióinak fontossági foka értékelhető – az ökológiai tényezők mellett – gazdasági és ún. szociokulturális szempontok szerint. A „fontosság” kritériumát ezek a mozzanatok együtt határozzák meg, de más-más elemzési és módszertani hangsúllyal.
A természeti tőke ökológiai fontossága Az ökológiai funkciók természetes folyamatok, vagyis az ökológiai rendszerek – biotikus (élő szervezetek) és – abiotikus (kémiai és fizikai elemek) összetevői közötti kölcsönhatásoknak eredményeként alakulnak ki. Ezek a kölcsönhatások az ökoszisztémák dinamikájának meghatározói, egyben a természeti tőke és életközösségek jellemzői, amelyek nemcsak az ökoszisztémák egészségéről és rugalmasságáról (alkalmazkodóképességéről) gondoskodnak, hanem az emberi társadalmaknak nyújtott javak közvetlen vagy közvetett forrásait is képezik.
A természeti tőke minden ökológiai fontossági kritériumára (2. táblázat) meg kell határozni a követelmények minimumát mind a tőke megmaradásának, mind funkciói – tápanyag-visszaforgatás, élelmiszerellátás, üdülési alkalom – teljesítésének vonatkozásában. Továbbá ki kell dolgozni mértékegységek képzésére alkalmas mennyiségi, minőségi és térségi normákat annak mérésére, hogy valamely ökológiai rendszer használata nem haladja-e meg annak teherbírását, vagyis folyamatosak maradnak-e értékes környezeti funkciói. 2. táblázat A természeti tőke fontosságának mérésére szolgáló ökológiai kritériumok Kritérium
Rövid leírás
Mértékegység
1. Természetesség/ épség, reprezentativitás
az emberi jelenlét mértéke fizikai, kémiai és biológiai zavarásként kifejezve
levegő-, víz-, talajminőség, meghatározó fajok %-a, a minimális kritikus ökoszisztéma mérete
2. Biodiverzitás
az élet összes formáinak változatossága, beleértve ökológiai rendszereket, fajokat és a genetikai diverzitást
a területre jutó fajok száma, a földrajzi egységre jutó fajok száma
3. Egyediség, ritkaság
ökológiai rendszerek és fajok helyi, országos vagy globális ritkasága
endémikus fajok és alfajok, kevés fajból álló nemek
4. Törékenység, sérülékenység
ökológiai rendszerek érzékenysége emberek általi zavarásra
rugalmasság, energiamérleg, ellenálló képesség, terhelhetőség
5. Életfenntartó érték
lényeges ökológiai folyamatok és életfenntartó rendszerek megőrzése
kritikai funkciók, amelyek pl. megőrzik az ózonréteget az éghajlatszabályozást, fajdiverzitást stb.
6. Ökológiai rendszerek megújuló képessége újjáalakíthatósága
lehetőség ökológiai rendszerek (spontán) megújulására vagy ember általi helyreállítására
összetettség és sokféleség, egymást fokozatban vagy időben követő rendszerek, az alkalmazkodás költsége
A természeti tőke ökológiai fontossági kritériumainak (l. az 1. táblázatot) értelmezése: 1. Területek, ökológiai rendszerek természetessége, épsége (sértetlensége). Nemzetközi szervezetek (UNEP, WWF, IUCN) definíciója szerint „ökológiai rendszerek (ökoszisztémák) mindazon
természetes rendszerek, amelyeket az ipari forradalom (1750) óta nem ért nagyobb emberi hatás, mint bármely fajt és nem érintette az ökoszisztéma szerkezetét.” A biológiai épség mérhető – a terület aktuális szukcessziós (fejlődési–követési) szakaszának a tetőzéssel (érettséggel) vagy a „szűz” viszonyokkal való összehasonlítása alapján (referenciaként a letelepedés előtti állapotot használva) vagy – meghatározó fajok jelenlétének, ill. bőségének megállapításával hasonló, érintetlen ökoszisztémákhoz képest. Valamely terület természetességének mérésekor figyelembe kell venni – minőségi szempontokat (a víz-, levegő- és talajminőség minimális követelményei, kulcsfajok jelenléte, ill. hiánya), – mennyiségi szempontokat (vízkínálat, fajszám, biomassza) és – területi szempontokat (p. minimális kritikus ökoszisztémaméret). 2. Biodiverzitás. Az egy-egy területen vagy ökoszisztémában élő összes állat-, növény- és egyéb faj és alfaj számát nem lehet megállapítani (becslések szerint a Földön a különféle élőlényeknek legalább 30 millió faja él). Kifejlesztettek viszont több módszert zárt rendszerek vagy körülhatárolt területek fajszámának durva becslésére. 3. Az ökoszisztémák egyediségének mértékére jellemző bizonyos fajritkaság (vagy fenyegetettség) esetében fontos tényező a méret, vagyis, hogy a faj helyi, regionális, országos vagy globális vonatkozásban ritka (ez alól értelemszerűen kivételek az endémikus, tehát a Földnek csak egy kis helyén élő fajok, mint a Linum dolomiticum a Pilisben). A méret a környezeti funkciók kritikus voltának is fontos tényezője. Pl. az ózonréteg UI-védelme globális értelemben kritikus, egy városi park általi felüdülés csupán helyi dimenzióban lehet „kritikus”. 4. Az ökológiai törékenység mint az ökoszisztémák emberi beavatkozásokkal szembeni érzékenységét – ellenállásukkal (vagyis változásnak ellenálló képességükkel) és – rugalmasságukkal (vagyis a változás utáni újjászerveződés képességével) lehet jellemezni, ill. mérni. A különböző reakciók példáiként említhetők egyfelől a trópusi esőerdők és a korallzátonyok, amelyek egy ideig kompenzálni tudják a külső zavaró hatásokat, pl. a szennyezést, de egy küszöbön túl bekövetkezik a rendszer
szennyezést, de egy küszöbön túl bekövetkezik a rendszer öszszeomlása úgy, hogy eredeti formájában többé nem, legfeljebb degradált minőségben (pl. kisebb fajgazdagsággal) regenerálódik. A másik oldalon találhatók a viszonylag „érzéketlen”, dagállyal rendszeresen elárasztott tengerpartok, amelyek nagy anyag- és energiabevitellel diktált erőteljes dinamizmusuk folytán az emberi beavatkozások után is gyorsan helyreállítják „egészséges” funkcióikat. 5. Az életfenntartó értékek rendszerét a talaj, a víz és a bioszféra, mint az egész termő-, alkalmazkodó- és megújulóképességének megőrzésére alkalmas – pl. az ózonréteget óvó, a éghajlatszabályozó és a genetikai diverzitásról gondoskodó – folyamatok hálózata alkotja. Az ökoszisztémák életfenntartó jelentősége erősen függ a biomasszától és a nettó primer termeléstől, mint mértékszámtól. Ha ezek értéke nagy, akkor az ökoszisztéma nagy funkciószabályzó képességgel rendelkezik, így jelentősen hozzájárul a bioszféra életének fenntartásához. Pl. a nedves parti élőhelyek létfenntartó értéke sokszorosan meghaladja a száraz vagy félszáraz ökológiai rendszerekét. 6. A spontán megújuló vagy emberi segítséggel történő helyreállítás lehetősége az ökoszisztéma funkcióinak összetettségétől és fajgazdagságától függ, mindez többnyire időfüggő: az érett közösségek (mint a már idézett trópusi esőerdők és a korallszirtek), amelyeknek kialakulásához akár évszázadokra is szükség lehet, nehezebben regenerálhatók, mint az un. úttörő rendszerek, mint egyes füves életközösségek. A komplexitás mértéke szintén a nettó primer termelés, amely fiatal közösségekben nagy, érettekben csekély vagy nincs is, jelezve, hogy a rendszer maga „feléli”. A tapasztalati „aranyszabály” szerint a fenntarthatóság érdekében a biotikus erőforrások nettó természetes termelésének csak kevesebb, mint a felét szabad betakarítani.
A természeti tőke szociokulturális fontossága A természeti tőke kritikus részének megítélésében, a bizonyos fokig objektív ökológiai tényezők és tudományos mutatók – az élet és a biodiverzitás megóvása, minimális ökoszisztéma-méret, maximális fenntartható hozam stb. – mellett társadalmi értékek és jelenségek is figyelmet igényelnek. A természeti tőke társadalmi dimenziója megkívánja olyan funkciók elemzését, amelyeknek haszna pl. testi-lelki egészség-
ben, műveltségben a kultúra sokszínűségében, foglalkoztatottságban, szabadságfokokban stb. jelentkezik (3. táblázat). 3. táblázat A természeti tőke kritikus voltának meghatározására szolgáló szociokulturális kritériumok Társadalmi kritériumok (értékek)
Rövid leírás
Mértékegységek és módszerek
Fontosság az emberi fizikai és mentális egészség szempontjából
a gyógyszerellátás, a tiszta levegő és víz, üdülőterületek, szabadtéri sportolás és a természet általános gyógyító tulajdonságainak hatása az emberek testi-lelki állapotára
természetes rendszerek fenntarthatósága és „egészségügyi szolgáltatások” nyújtására való képessége helyreállító és regeneráló hatások az emberek teljesítőképességére társadalmi–gazdasági előny, csökkent egészségügyi kiadások
Kellemesség, élvezet
a természet jelentősége az intellektuális fejlődésben, a szellemi kikapcsolódásban, a művészi ihletben, az esztétikai élvezetben és a felüdülésben
tájak esztétikai minősége – művészeti – üdülési felhasználása – preferencia-vizsgálatok
Hagyomány mint érték a természetnek mint a személyes vagy történeti helyek és jellegek, szerepük kollektív történelem és a kulturális kultúrtájakban identitás tanújának jelentősége kulturális hagyomány és tudás Spirituális érték
a természet jelentősége szimbólumok- „szent helyek” ban, szakrális és vallási tartalmú ele- a természet szerepe szertartásokban mekben és szent szövegekben
Érték önmagában
az emberek természethez való kötőkifejezve pl. adománnyal és önkéntes désének fontossága, a kötődés hátte- munkával, intézményesítve rében környezetvédelmi preferenciával – etikai okokkal (belső érték) – nemzedékek közti méltányossággal (örökölt érték)
A természetes rendszerek a nem materiális jó közérzetnek szintén lényeges forrásai s mint ilyenek, nélkülözhetetlenek a fenntartható társadalom számára. A ritka és endémikus állat- és növényfajok ökológiailag „nem fontosak”, de fekete gólya vagy a havasi gyopár jelentőségét nem lehet túlbecsülni a sajátos környezeti értékek látványa, a művelődés és a természet világával való rendszeres kontaktus társadalmi haszna szem-
pontjából. A vonzó tájak és egyedi helyszínek esztétikai, spirituális és közérzeti vonatkozásban igen korlátozott mértékben helyettesíthetők ipari javakkal és szolgáltatásokkal.
A természeti tőke gazdasági fontossága Természetesen gazdasági kritériumok is szerepet játszanak annak eldöntésében, hogy a természeti tőke tekinthető-e fontosnak akár kritikusnak vagy sem (4. táblázat). Az ember különféle gazdasági értékeket ad a természethez, amelyek lehetnek – közvetlen vagy aktív és – közvetett vagy passzív használati értékek, és legtöbbjük monetáris elven becsülhető a társadalomban jelentkező (relatív) fontossága (az elérhetőségéért nyilvánított fizetőkészség) alapján. 4. táblázat A természeti tőke kritikus voltának gazdasági kritériumai Gazdasági kritériumok (és értékek)
Rövid leírás
Mértékegység
Termelési használati érték
természeti javak és szolgáltatások hozzájárulása a gazdasági termelékenységhez (a piacon keresztül)
az adott gazdasági termelőfolyamat vagy gazdaság függése piacosítható természeti javaktól vagy szolgáltatásoktól
Fogyasztási használati érték
természeti javak és szolgáltatások hozzájárulása nem piaci tevékenységhez
adott gazdasági termelőfolyamat vagy gazdaság függése nem piaci természeti javaktól vagy szolgáltatásoktól
Konzerváló érték
természeti ökoszisztémák hozzá- az elkerült károsodás, ill. (az járulása a környezet egészségé- elméleti) helyettesítés vagy enynek megóvásához hítés költségének becslése
Opciós (választható) érték
potenciális jövőbeli haszon
a lehetséges (kritikus) jövőbeli felhasználás és haszon becslése
A javak és szolgáltatások hagyományos gazdasági értékének legfontosabb része ma is hozzájárulásuk a gazdasági termeléshez. A környezeti funkciók használati értéke főként a természeti erőforrások felhasználásából áll. A végtermék vagy szolgáltatás (piaci) értékének tükröznie kell a funkciók fenntartható használatának teljes költségét, beleértve a funkciók használat utáni helyreállításának kiadásait is.
A környezeti funkciók fogyasztói értékét az ökoszisztémából közvetlenül nyerhető természeti termékek adják. Ezeket a világ számos területén, a feldolgozóipart és a kereskedelmet kihagyva gyűjtik és szerzik meg, így nem szerepelnek a nemzeti jövedelem tételei közt, jóllehet gyakran tetemes értéket képviselnek. (Egy malajziai térségről készült tanulmány pl. kimutatta, hogy az itt évente kilőtt vaddisznók piaci összértéke mintegy 100 M USD). Számos környezeti funkciónak nincs hagyományos értelemben vett gazdasági haszna, van viszont a környezet egészségét megőrző, konzerváló jelentősége, amely elsősorban a természet által nyújtott szolgáltatásokhoz (nem javakhoz) köthető (pl. az erdő mint menedék, a levegő tisztántartása és egyéb szabályozó funkciók). Ezek értéke olykor sokszorosan felülmúlja a közvetlen termelési és fogyasztási értéket. A természeti ökoszisztémák és környezeti funkciók un. opciós (választható) értéke a biztos jövő emberi reményével függ össze, ti. azzal, hogy bízunk az életet kényelmessé és kellemessé tevő megszerzett javak és szolgáltatások megmaradásában, akár a magunk, akár további vagy távoli nemzedékek számára. Az opciós érték életbiztosításnak is felfogható, a természet ökoszisztémáinak a jövőben nyújtott jótéteményeihez való hozzájárulás értelmében.
A természeti rendszerek fenyegetettsége mint kritikus értékmérő – a természeti tőke indexe A természeti tőke emberi tevékenységek általi fenyegetettségének, veszélyeztetettségének mértéke mennyiségileg nehezen fejezhető ki a befolyásoló tényezők sokasága miatt. Egy 2000. évi OECD-jelentésben ismertetett módszer, amely a megmaradt természeti tőke minőségi és mennyiségi változásain alapszik, mindkettő földrajzi leképezése érdekében bevezeti a természeti tőke mutatóját (natural capital index, NCI), azaz az ökoszisztéma százalékban kifejezett mennyiségének és minőségének szorzatát. A NCI 0 és 100% között változik. Ha pl. egy ország 50%-ban természetes terület és minősége is 50%-os, akkor NCI-je 25%. 0%-os NCI azt jelenti, hogy a térség valamennyi ökoszisztémája elértéktelenedett, vagy mert egy sem maradt meg, vagy minőségük 0%-os; 100% pedig azt, hogy mindegyik ökoszisztéma megőrizte maximális értékét. Ebben a rendszerben – némi egyszerűsítéssel – feltüntetve az európai országok NCI-jét (5. táblázat) látható, hogy a természetesen maradt föld alaposan összezsugorodott (a legkevesebb van Hollandiában
és Dániában, az ország területének csupán 12, ill. 13%-a). Emellett Európa megmaradt ökoszisztémáinak csak 4,7%-a (100 209 000 ha) védett, szemben az országok számára javasolt 10%-kal.) 5. táblázat A természeti tőke mutatója (NCI) európai országokban Ország Finnország Svédország Görögország Spanyolország Portugália EU-átlag Egyesült Királyság Írország Ausztria Olaszország Franciaország Dánia Németország Belgium-Luxemburg Hollandia
Mennyiség, % 97 88 48 54 57 49 33 22 68 42 35 13 33 21 12
Minőség, % 65 64 68 54 51 45 50 72 14 16 18 16 0* 0* 0*
NCI, % 63 56 32 29 29 22 17 16 9 7 6 2 0 0 0
* A jó minőség kilátásai már nagyon kicsi értékűek.
Az ökológiai rendszerek minősége a jelenlegi és az ipari robbanás előtti állapotuk viszonyaként definiálható. A minőség százalékban való kifejezéséhez választani kell egy kevésbé terhelt viszonyítási állapotot. Az ökoszisztémák minőségének fő mutatói az épség, ill. sérülékenység, speciálisabban és számszerűen – egyes fajok száma, – strukturális és/vagy fajtabőség. Ezek a változók természetesen térségenként különbözők és időben is változnak, amiről nem mindig állnak rendelkezésre biztos adatok (6. táblázat). Az ökoszisztémák minőségét leginkább befolyásoló tényezők: klímaváltozás, népsűrűség, termelés és fogyasztás, elszigetelődés, elaprózódás, savasodás, eutrofizálódás és erős ózonexpozíció.
6. táblázat Változások Hollandia* élővilágában az elmúlt évtizedekben
Fajok csoportjai
Azon fajok %-aránya, amelyek megjelenszámuk tek nőtt maradt fogyott
eltűntek
Gombák
7
11
39
28
15
Magasabb rendű növények
1
22
43
30
4
Termeszek
0
0
66
34
0
Futóbogarak
0
26
45
29
0
Szitakötők
0
7
22
58
13
Lepkék
0
15
10
59
15
Madarak
5
44
12
38
2
Denevérek
8
15
8
54
15
15
27
29
24
4
Emlősök
* Hollandia, Banglades után a világ második legnagyobb népsűrűségű országa (1999-ben: 469 fő/km2), átlaghőmérséklete 0,7 °C-kal nőtt, területéből 595 500 ha van kitéve kiszáradásnak, savasodásnak vagy eutrofizálódásnak.)
Valamely ökoszisztéma minősítésének számszerűsítéséhez a vizsgált terület 1×1 km-es rácseleméhez a két befolyásoló tényezőnek megfelelő osztályokat kell rendelni. Ezek összege megadja a földrajzi rács elemére nehezedő környezeti terhelést egy 0-tól 7000-ig terjedő skálán. Az ökoszisztémák jó minősítésének felső határa ebben a rendszerben a 2500-as index. Az NCI a legtöbb európai országban alacsony, és igen nagy a természetes rendszerek veszélyeztetettsége. Egy 1999. évi felmérés szerint Európában – a gerinces fajok mintegy fele veszélyeztetett, – a madárfajok több mint egyharmada fogyatkozik, – az élővilág átlagos veszélyeztetettsége meghaladja a fajok 45%át.
A környezeti fenntarthatóság meghatározása A CRITINC (critical natural capital) elnevezésű európai kutatási projekt részletesen elemzi és osztályozza a kritikus természeti tőkét és funkciót, elsősorban abból a célból, hogy megalapozza a „környezeti fenntarthatóság” fogalmának – mindeddig hiányzó – világos, főként operatív tartalmú meghatározását. Az angliai hatáskörrel 1994-ben felállított hivatalos természetvédelmi szerv (English Nature) meghatározásának értelmében a környezeti fenntarthatóság a környezet természetes minőségének és jellemzőinek, valamint összes funkciói teljesítésére való képességének megőrzését jelenti, ideértve a hiánytalan biodiverzitást is. Gyenge és erős fenntarthatóság A természeti tőke nyilvánvaló összefüggését a környezeti fenntarthatóság korszerű eszméjével és annak elemeivel árnyalják a kétféle, ti. – a természeti erőforrások és készletek bizonyos fokú helyettesíthetőségén alapuló gyenge és – a másfajta tőkével való helyettesítés lehetőségét tagadó erős vagy szigorú fenntarthatóság követelményéről vallott enyhébb és szélsőséges nézetek. Más szóval a kétféle fenntarthatóság elvi különbsége a természeti tőke ember által létrehozott tőkével való helyettesíthetőségének vitájára szűkíthető. A gyenge fenntarthatósági kritérium megengedi a helyettesítést mindaddig, amíg a kétféle tőke változatlan együttes értéken marad, a szigorúbb felfogás szerint a természeti tőke egy kritikus érték alatt nem helyettesíthető mesterséges tőkével. Egy az USA-ban 1991-ben megjelent egyetemi kiadású monográfia definíciója szerint – a gyenge környezeti fenntarthatóság azt a felfogást tükrözi, hogy a jólét nem függ a tőke egy sajátos formájától, hanem a természeti tőke mesterséges tőke általi helyettesítésével megőrizhető; – az erős fenntarthatóság arra épül, hogy a természeti tőke helyettesíthetőségét jelentősen korlátozzák olyan környezeti jellemzők, mint – a visszafordíthatatlanság, – a bizonytalanság és – a természeti tőke kritikus, teljesen egyedi összetevői.
Környezeti funkciók és fenntarthatóság A bizonytalanság, az irreverzibilitás és a vállalhatatlan kiadások, ill. veszteségek egybeesésének lehetőségét a környezetpolitika nagy gondjaként ismerte fel már 1952-ben egy a híres kaliforniai Berkeley-egyetem professzorától származó tanulmány, amelyre máig sok elemzés épül. A környezeti fenntarthatóság követelményét mint környezetpolitikai célt alátámasztja a környezeti funkcióknál az emberi jólét szempontjából való fontosság, valamint az elvesztésüket kísérő irreverzibilitás és nagy költség. Nem minden környezeti funkciót lehet és szükséges azonban mindenütt fenntartani. Meg kell állapítani, hogy melyek az élet fenntartása és a jólét számára kiemelt jelentőségűek, és a fenntarthatósági politikának ezekre a kritikus környezeti funkciókra kell irányulnia. Mivel a négyféle környezeti funkció igen különböző módon kapcsolódik saját kibocsátó természeti tőkéjéhez, fontosságukat, ill. kritikus értéküket, valamint fenntartható felhasználásukat is más-más módon kell megállapítani: – szabályozó funkciók (pl. az ökoszisztéma rugalmasságának megőrzése, hulladék-recycling, korróziómegelőzés, levegőminőségvédelem) esetében be kell vonni a maximális terhelhetőséget, a biodiverzitás megőrzését és az alapvető létfenntartó folyamatok hiánytalanságát, – az élőhelyfunkciókat (pl. fajmegóvás) ki kell egészíteni területi dimenzióval (pl. minimális ökoszisztéma-mérettel), – termelő funkciók (pl. készletkitermelés) fontos kritériuma a maximálisan fenntartható hozam, – az információs funkciók kritériumait társadalomtudományi fogalmakból (kulturális és történeti érték) vezetik le. Az ökoszisztémák és környezeti funkciókra vonatkozó ismeretek mai szintjén még nehéz eldönteni, hogy melyek kritikusak és melyek nem azok. A természeti tőke szabályozó funkciói pl. valószínűleg mind kritikusak, mivel nem világos, hogy a természetes rendszerek hogyan működhetnek romlott funkciókkal. Elképzelhető ugyan ökológiai redundancia egy-egy élőhelyen, de eleve nem lehet tudni, melyik faj redundáns vagy lehet az. A nem kritikus besorolással tehát óvatosan kell bánni, mert egy funkció kiiktatásával fennáll a veszélye a fenntartható állapot megszűnésének is. A nem szabályozó funkciók esetében azonban megítélés kérdése, hogy mi számít fenntarthatatlan jelenségnek vagy inkább vállalható költségnek, ezt jelenleg a tudomány sem tudja biztonsággal eldönteni. A
döntésben jelentős szerepet játszanak etikai meggondolások és a kockázatvállalás.
A környezeti fenntarthatóság irányelvei A környezet fenntarthatóságának irányelveit többen megfogalmazták. A Columbia Egyetem 1991. évi kiadásában megjelent, már említett monográfia követelményei ma is irányadók: – az emberi tevékenységeket (termelést, kibocsátásokat) olyan mértékűre kell korlátozni, hogy ne haladják meg a Föld terhelhetőségét, – gondoskodni kell róla, hogy a műszaki fejlődés ne a termelést, hanem a hatékonyságot növelje, – a megújuló erőforrások felhasználása nem haladhatja meg azok regenerálódó képességét („fenntartható hozam”), a hulladékképződés pedig a befogadó környezet asszimiláló képességét, – nem megújuló készletek nem használhatók fel gyorsabban, mint a helyettesítők bevonása. Ezek a klasszikus princípiumok egy évtized újabb és konkrét igényei szerint kiegészítve és átfogalmazva, hét fenntarthatósági irányelvben formálódnak meg: 1. Megelőzendő a globális környezeti tényezők (éghajlat, sztratoszférikus ózonréteg) ember általi destabilizálása. 2. A fajok és ökoszisztémák biológiai diverzitása szigorúan megtartandó, nemcsak esetleg még fel nem fedezett használati értékük, hanem azon felismerés okán is, hogy a biodiverzitás fokozza az ökoszisztémák termelékenységét és zavaró hatásokkal szembeni szerkezetváltozás nélküli tűrőképességüket. A biodiverzitás megőrzése, valamint a gazdasági és ökológiai fenntarthatóság szorosan kötődnek egymáshoz. Egy ellenőrizetlen és visszafordíthatatlan biodiverzitás-veszteség megbontja ezt a kapcsolatot, kockáztatva alapvető gazdasági–környezeti rendszereink fenntarthatóságát. 3. A megújuló erőforrások megújulásáról a talaj termőképességének, a hidrobiológiai ciklusoknak és a szükséges növényi takarásnak a megőrzésével, valamint fenntartható betakarítással kell gondoskodni, továbbá újratelepítéssel (pl. erdő- és halgazdaság), az ökológiai rendszerek degradálása és a talaj- és genetikai diverzitás szűkítése nélkül.
4. Nem megújuló erőforrások esetében egyensúlyt kell teremteni egy minimálisan elvárható élettartam és a helyettesítő kifejlesztéséhez szükséges idő között. Az adott erőforrás szükséges minimális élettartamáról pedig a fogyasztásnak új készletfeltárással való kiegyenlítésével kell gondoskodni. A kutatás és az átmenet finanszírozása céljából a nem megújuló készletek kitermelésének jövedelméből tőkealapot kell létesíteni. 5. A kibocsátások levegőbe, vízbe, talajba nem léphetik túl a közeg kritikus terhelését, vagyis képességét a szennyezők szétoszlatására, „elnyelésére”, semlegesítésére, ill. reciklálására, más funkciók megzavarása nélkül. A szennyezők közötti nehezen megállapítható szinergizmusok miatt a megengedhető minimumokat „túl kell biztosítani”. 6. Óvni kell a ritka voltuk, esztétikai értékük, kulturális vagy spirituális vonatkozásaik folytán a sajátos emberi vagy ökológiai jelentőségű tájakat, helyeket. 7. Alacsony szinten kell tartani az emberi tevékenységből származó, valamint ember és környezet egészségét fenyegető, olykor életveszélyes események kockázatát. A felsorolt korszerűsített fenntarthatósági irányelvek közül – a (3), (4) és bizonyos fokig a (2) a forrás-, – az (5) a hulladékfunkciókat, – az (1) és (2) az életfenntartó környezeti szolgáltatásokat, – a (6) az egyéb, embernek értékes szolgáltatásokat igyekszik fenntartani, – a (7) felismeri a környezeti változások és az irreverzibilitások veszélyeit (7. táblázat). A fenntarthatósági irányelvek (1.–7.) legalább egy része már általános elismerésre tett szert, nemzetközi szerződések egyezmények, elveket rögzítő jegyzőkönyvek hivatkoznak rájuk, így – a Montreali Protokoll, amely megtiltja ózonlebontó vegyületek használatát és gyártását (2), – a Veszélyes Fajok Nemzetközi Kereskedelmét (tiltó) Egyezmény és a biodiverzitás védelmében felállított a Világ Bioszféra Rezervátumai (3), – a környezeti kockáztatás korlátozása érdekében a „Környezet és Fejlődés” c. ENSZ-konferencia „Agenda 21”-ében meghirdetett „Óvatossági elv” (1), (5), (7).
7. táblázat A környezeti funkciókhoz környezeti témák szerint kapcsolódó fenntarthatósági irányelvek Funkció
Fenntarthatósági irányelv (1.–7.) valamely környezeti témához való kapcsolódásával
Hulladékeltüntetés („süllyesztés”)
1. megelőzendő a globális felmelegedés és az ózonréteg lebomlása 5. tiszteletben tartandók az ökoszisztémák kritikus terhelései
Ellátás („forrás”)
3. a megújuló erőforrások megújítandók 4. a nem megújulók meggondoltan használandók
Életfenntartás
2. megőrzendő a biodiverzitás (főleg fajoké és ökoszisztémáké) 7. alkalmazandó az óvatosság elve
Emberi egészség és jólét 5. követendők az egészségügyi normák 6. megőrzendők bizonyos tájak különféle értékei
Fenntarthatóság és kritikus természeti tőke A környezeti fenntarthatóság alkalmazása környezeti funkciókra és az ezeket működtető természeti tőke bázis meghatározása ad módot a nagy jelentőségű kritikus természeti tőke (CNC) pontos meghatározására. A fenntarthatósági irányelvek „diktálják” a természeti tőkéhez rendelendő, azon minimális feltételeket, amelyekkel zavartalanul végbemennek a nélkülözhetetlen folyamatok. Ezek a minimális feltételek speciális fenntarthatósági normákba képezhetők le a forrás- és süllyesztőfunkciók, valamint olykor az életfenntartás és az emberi egészségi/jóléti funkció alkalmazásához is. A normák lehetnek – helyi (pl. ökoszisztémák kritikus terhelése), – országos (pl. levegőminőségi előírások) és – globális érvényűek (pl. az éghajlat stabilitását megőrző széndioxid-kibocsátások), amelyeket állapot- vagy terhelési mutatók fejeznek ki, jellemezve a természeti tőkének valamely nélkülözhetetlen funkció fenntartásához szükséges minimumát, ill. azt a maximális terhelést, amelyet a természeti tőke elvisel a funkció ellátása mellett. Ilyen mutatók kidolgozásával terjedelmes szakirodalom foglalkozik. Az ajánlottak közül az EUROSTAT által összehívott tudományos felügyelő csoportok kiválasztottak egy, a környezetpolitika tíz területét felölelő, 60-as „toplistát” (8. táblázat).
8. táblázat 60 kiválasztott fenntarthatósági mutató a környezetpolitika fő területéről Környezetpo- Mutatók litikai terület Levegőszeny- NOxnyezés emissziók
VOCemissziók
SO2emissziók
részecskeemissziók
közlekedési üzemanyagfogyasztás
energiatermelés
Klímaváltozás CO2emissziók
metánemissziók
N2Oemissziók
CFCemissziók
NOxemissziók
SOx-emissziók
Szűkülő biodiverzitás
nedves terüle- intenzív föld- erdők, tájak tek pusztulása művelésű elaprózódása víztelenítés területek útépítés miatt miatt
természetes és féltermészetes erdők eltűnése
hagyományos földhasználati mutató megváltozása
Tengeri kör- eutrofizányezet, parti lódás övezetek
túlhalászás
parti és tenge- szerves ri olajszeny- halogénnyezés vegyületek kibocsátása
Ózonréteglebomlás
bróm-fluorszénhidrogén emisszió
CFC-emisszió HClFCemisszió
Erőforrások kitermelése
vízfogyasztás/fő
energiafogyasztás/fő
állandó fel- talajtápanyag- villamosa fakitermelés használású ok egyensúlya energiaés -ültetés területek nötermelés ás- egyensúlya vekedése ványi fűtőanyagokból
Mérgező rovarirtó anyagok szó- használata ródása
tartósan megmaradó szerves szennyezők kibocsátása
mérgező nehézfémek vegyi anyagok vízbe bocsáfelhasználása tásának mutatója
Városi kör- energiafonyezeti prob- gyasztás lémák
nem haszno- kezeletlen sított kommu- szennyvíz nális hulladék
Hulladék
védett területek károsodása, vesztesége
fejlődés a part nehézfémek mentén kibocsátása
lerakott hulla- elégetett hul- veszélyes dék ladék hulladék
Vízszennye- tápanyagok talajvízzés és víz- (nitrogén, kivonás készletek foszfor) felhasználása
rovarirtóhasználat /megművelt terület
NOx-emisszió
klórozott szénhidrogén emissziója
metil-bromidemisszió
nehézfémek radioaktív levegőbe anyagok bocsátásának emissziója mutatója
a magán- a zajemisszi- természetes gépjárműónak kitett területek közlekedés lakosság beépítése aránya kommunális hulladék
hulladék/termékegység
hasznosított hulladék, visszanyert anyagok
nitrogénhasználat/ megművelt terület
kezelt víz/összegyűjtött víz
szervesanyagkibocsátás BOI-ban kifejezve
Az aktuális helyzet és a fenntarthatósági normák közötti különbség az adott funkcióra érvényes fizikai mértékegységekkel kifejezhető fenntarthatósági rés (sustainability gap, SGAP), amely a CNC fogyatkozására figyelmeztet. Reverzibilitás fennállásakor a SGAP szűkíthető, akár meg is szüntethető helyreállító műveletekkel (a környezeti állapotot illetően), ill. elkerülendő beavatkozásokkal (környezetterhelés esetén). Ennek költsége az ún. monetáris „rés” (M-SGAP). E két mutató és mérete ösztönözheti a fenntarthatóság irányába ható hivatalos környezetpolitikát. A különböző funkciókra ugyanazon egységben kifejezett M-SGAPértékek összeadhatók a gazdaság egészére érvényes G-SGAP (Gross SGAP) bruttóértékké, amely jellemzi a gazdaság „távolságát” a környezeti fenntarthatóság állapotától. A G-SGAP szűkül, – ha javul a környezet minősége (kisebb a fizikai fenntarthatósági rés), de akkor is, – ha olcsóbbá válnak a helyreállító, elkerülő, helyettesítő stb. technikák. A számításokban általánosan használt energiaintenzitással analóg „a környezeti fenntarthatóság intenzitása”, amelyet a G-SGAP/GDP hányados fejez ki, lehetővé téve különböző gazdaságok átfogó környezeti hatásainak összehasonlítását. Összeállította: Dr. Boros Tiborné Ekins, P.; Simon, S. stb.: A framework for the practical application fo the concepts of critical natural capital and strong sustainability. = Ecological Economics, 44. k. 2– 3.sz. márc. 2003. p. 165–185. De Groot, R.: Importance and threat as determining factors for criticality of natural capital. = Ecological Economics, 44. k. 2–3. sz. márc. 2003. p. 187–204. Lawn, P.: To operate sustainably or not to operate sustainability? That is the long-run question. = Futures, 36. k. 1. sz. 2004. p. 1–22. Bartelmus, P.: Dematerialization and capital maintenance: two sides of the sustainability coin. = Ecological Economics, 46. k. 1. sz. 2003. aug. p. 61–81.
