Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása

451

1. rész

A RÉGI ERDÉLY

453

Élet(mű)rajz Wass Albertről, 1908–…

F

őképpen életrajzomat szeretném megírni, három kötetben: A régi Erdély – A háború s ami utána jött – Magyarok Amerikában. WAÉ1

A

nagy ember, a zseni életműve és emléke is eleven tűzként éget. Csak az óvatosság azbeszt-köpenyébe öltözve vagy a tiszta lélek meztelenségével szabad közelíteni hozzá! A köztesek (a tűz melletti pecsenyesütögetők vagy ellenkezőleg: a tűz erejét és melegségét elhazudni és eltagadni akarók) jól vigyázzanak – megítélésük az utókortól n e m elismerés lesz, hanem erkölcsi elkárhozás. Turcsány Péter

S

zép, tiszta őszi időben, mikor a láthatár kitágul az elmúlás előtt, dombjainkról látszanak a havasok. Tisztán és félelmetes messzeségben állanak, s dombjaink hullámai hódolva nyaldossák lábaikat. Már gyermekkoromban megszerettem őket, mikor naphosszat csatangoltam a temetőbe, s egy görcsös vén diófának támasztva hátamat, órákon át bámultam a messzeség felé. A Cibles ragyogó hármas csúcsát néztem olyankor, mely bölcs, fehér fejével mintha apám lett volna éppen. Átszólt hozzám a Mezőség hullámai fölött, és magasságos, tiszta gondolatokra tanított. WA-TŐ2

1 2

WAÉ, Dr. Wass Albert, 1985. WA-TŐ, Tetők felé

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása

I. könyv A régi Erdély Kicsigróf Erdélyben, Magyarországon (A félszeg gyermek) Fosztóképzős élet. Rangja vesztett történelmi osztályok: előbb Erdélyben, majd Magyarországon is. Lombja vesztett, öröme vesztett nemzet, Ady nemzete. – Széttrancsírozott történelem: a vákuum-élmény tehetetlensége és a cselekvésbe vetett föl nem adott hit. Életkezdet: kezdeti békeidők, a háború hátborzongató háttere, Kolozsvár és a mezőségi dombok, nyarak a tóvidéken, őszi vadászatok a Kárpátokban, „Erdély szívének” társasági élete, uzsonnázó gyereksereg hancúrozásai. Egy oláh, egy zsidó, egy magyar gyerek az iskola első padjaiban… Fosztóképzők: anyátlanság, amikor a legnagyobb szükség volna az édesanyjára, háromévesen anya nélkül maradt. Négyéves korában már kimondják a válást, hatévesen tölti utolsó karácsonyát anyjával Bécs környékén. Fosztóképzők: nemzetvesztés, egy tragikus karácsony, egy megdöbbentő évkezdés, életkezdés… Az ellentmondások felismerése: a román cselédlány öröme – és a magyar nemzet fájdalma. Harcra készülés helyett lámpagyújtogatás: a hivatás csírája. Kedves, átható szem, de mindig szomorúnak tűnő, keskeny száj. Szinte félszeg, de harmonikus tekintet. Apja ellentéte. Szangvinikus, petárdatermészetű apa – melankolikus, elhúzódó, csöndkedvelő fiú.

455

456

A régi Erdély „Megnőtt a bennem lakó élet” 1908–1919

„Ülök szobám négy fala közt, s úgy látom szemem előtt gyermek-magamat, mintha csak rég elhunyt kisöcsémet látnám. Kicsit idegen is már ez a furcsa gyermek, s bosszantó a suhanc a maga sok nyugtalan lelki bájával. De jól látom alakját, leszűrve a múltban, mintha röntgen-gép bűvös fényében állna. A gyermek lelke olyan, mint a tükör, mely váltakozva fordul új és új irányba, s fényt keres, nap, holdak, csillagok vagy pislogó gyertyák fényét, mit önmagáról visszatükrözhessen. Van gyermek, kit gondosan szoktatnak, hogy merre s hova forduljon fény után. Nap felé, vagy ritka csillag felé. S az irányt, ha bölcsek a szülők, a tükör erejéhez mérik. Aztán van, aki csak úgy önmagától fordul errearra, s keresi azt, ami szépet ígér, vagy ami megnyugtat. S én ilyen gyermek voltam.” WA-TŐ3

3

WA-TŐ, Bevezető

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása

I. KÉT HOSSZÚ ÉV. ALILI ÉS ALBI KÖZÖS IDEJE, A SZÜLŐK VÁLÁSA (Válaszút, Vasasszentgothárd, Kisbun)

A A A

nyátlanul nőttem fel, s ez magányossá tett. Wass Albert4 lbi elbűvölő, barna hajú kisfiú volt. Siemers Ilona5

lélek és a sors gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint a »családregény«, és nemcsak a gyermekek, hanem a szülők is csupán a nagy fa ágai. C. G. Jung6

A SORS SZESZÉLYÉBŐL ÉS KEGYELMÉBŐL 1907-ben, a Wass család határozott elutasítása ellenére a húszéves Endre gróf7 feleségül veszi első unokatestvérét, a nála idősebb és tapasztaltabb Losonczi Bánffy Ilona bárókisasszonyt8. Közel hét hónappal az esküvő után, egyesítve ismét a Wassokat a Bánffy családdal, a kis Albi grófban kap új hajtásra a két 800 éves múltra visszatekintő família. Születési időpontja: 1908. január 8. 13 óra. Az anyakönyvi bejegyzésére a Bánffyak ősi birtokán, a Válaszúthoz közeli Bonchidán kerül sor. AHOGY AZ ORSZÁGÚT ÉS A VASÚT kettészeli a Kolozsvárról északnak vezető Alsó-Szamos-völgy árterét, úgy itt a dombvidék is kétfelé válik: Válaszúttól keletre már látszanak a Mezőség tá4 5 6 7

8

WA-TÖ SI-WK C. G. Jung: A szellem jelensége a művészetekben és a tudományban, Scolar, 2003. Wass Endre (1986. augusztus 21. – 1975. november 5.) Az első világháborúban magyar királyi honvéd huszárszázados (méltán kapott Arany Vitézségi Érmet). 1945-től Magyarországon él Tolna megyében, majd 1957-től menyéhez költözik Hamburgba, s náluk hal meg. Egész életútját tekintve is találóan jellemezte nővére: „Nem ábrándozott, az életet nyitott szemmel nézte.” (SI-WK) Helyenként indulatosan, rapszodikusan, de humorral, kedéllyel, ember- és gyermekszeretettel – tehetjük hozzá, ismervén mások visszaemlékezéseit. Sz. báró Losonczi Bánffy Ilona (1883. november 21. Kolozsvár – 1960. június 15. Bécs) SI-WK

457

458

A régi Erdély volabbi lankái, és nyugatra lágyan hajló utakkal magasodnak Kolozs megye meredekebb dombjai. A Bánffyak bonchidai nevezetes várkastélya felől egy képzeletbeli, légies úton a Mezőség irányában közel fekszik Szék, a viseletében, dalaiban, hagyományaiban sajátos eredetiséget őrző paraszt-polgári település. Nem kellene túlzottan erőltetni szárnycsapásainkat ahhoz sem, hogy hamarosan eljussunk az író őseinek s az író-gazdálkodó grófnak is otthont nyújtó Szentgothárdra: a testet-lelket felüdítő kertgazdálkodás, a lélekszépítő örömök, s egyben a tragédiák és a szomorú pusztítások színhelyére. A főút jobbján még ma is megőrzött fenségében áll a Bánffykastély. Gyermekmenhely, lepusztult, vegetáló kastélykerttel. A családi címernek csak tátongó helyét őrzi a szép kovácsoltvas kapu. A Szamosra futó hajdani parkra talán csak az akkor még zsenge fák, kőrisek, tölgyek ma már égre lengő ágai emlékeztetnek. A szökőkút, a tó, a hattyúk csak a megsárgult fotográfiák emlékei, de az ábrándos életrajzkutató már-már reméli, hogy az emeleti ablakok egyike mögött vajúdott Alili Albi gróffal. Kép a kastély bejáratáról (Fotó: Kornis Péter)

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása A kései zarándok úgy sejti, hogy a ma már elvadult kastélykert keleti fái alatt tette meg első lépéseit a kisgyermek, édesanyja kezét fogva, s arra gondol, itt gurultak a kisfiú elé az első testesebb magyar szavak, hogy örökre hű társai legyenek az élete során később a kivándorlásra, majd hontalanságra kényszerülő írónak. A Wass család ellenérzéseivel küszködő büszke fiatalasszonyt éppen a Wassékkal oldalágon rokon Bánffy Sarolta bárónő és férje fogadta be a kastélyba. A fiatalok kedvelt mezőségi központja volt akkoriban az ő otthonuk. Máig nevezetes a nagy társalgóban évszázados viszontagságok ellenére is megőrzött gyönyörű diófa bútor. A Bánffy-kastélytól vissza a dombok közé vezet a vegyes lakosságú falvacska bekötőútja. Szerényebb táj, egymáshoz bújó porták. A zápor paskolta idő szomorúságában is méltósággal szakítja ki a maga terét a református templom, emlékezik az alapító Bánffy-családra, és őrzőn tekint magas, északra néző ablakaival a határra. Képek a templomról az alapító Losonczi Bánffy-család címerével

459

460

A régi Erdély Lépdelve a három évszázados tornyot már túlnövő fenyők alatt, Wass Albert csitító cirógatásainak vasárnapi színhelyén, az első csöndre intő anyai szó áhítatának padsoraiban – átérezhetővé válnak Isten gondoskodó szeretetével együtt a múlt vívódásai is. A református főnemesi család itt tartotta meg közösen a falu népével istentiszteleteit. A 24 esztendős anya itt, az angyalfedelű szószék alatt adott először hálát Istennek a kis Wass-fiú megszületéséért! A kisgyermek még karon ülő korában feltehetően ezen a helyen találkozott az első közösséggel, amely „Istent látni” és „Gyermeket köszönteni” összegyűlt. A WASS SZÜLŐK NEM NÉZTÉK JÓ SZEMMEL a bohém természetű fiú, Endre házasságát. A három lánytestvér9 gyakorta kényeztette Endrét, aki gyerekkorától a társaság kedvence volt, és vidám, fantáziadús, de vaskos tréfákra hajlamos ifjúvá serdült. „Viselt dolgairól sokat beszéltek, nevettek rajta vagy kritizálták. De a legtöbben szerették tréfái miatt.”10 Budapesten a Ferenc József Intézet diákja lett, majd mezőgazdasági diplomát szerzett. „Különösen édesanyám11 volt boldogtalan amiatt, hogy kedvenc fiacskája Alili hálójába került. Alilit könnyelmű és nem éppen kifogástalan jellemként könyvelte el a közvélekedés. Anyám rossz néven vette nővérétől12, hogy támogatta kapcsolatukat.”13 A tartózkodást növelte, hogy Endre édesanyja és Alili édesapja, Zoltán, testvérek voltak. A szóbeszéd még 97 év múltán is megemlítette, hogy az ifjú feleség minden téren tapasztaltabb, idősebb volt fiatal férjénél… Albi gróf édesanyja: báró Losonczi Bánffy Ilona báró Losonczi Bánffy Zoltán14 és Teleki Erzsébet (Aliz) második gyermeke. A berecztelki származású család Marosvásárhelyen élt ugyan, de téli lakosztályuk a főtéri Bánffy-palotában volt, s ott a társasági élet egyik legjelentősebb központját tartották fenn. 9 10 11 12 13 14

A lánytestvérek: Wass Ráchel (Horváth-Tholdy Rudolf felesége, 1879–1944), Mária (Atzél Elemérné, 1880–1916), és Ilona (Hans Siemers felesége, 1884–1950, Albert gróf nagynénje és később anyósa is egyben). SI-WK SI–WK Szül. Losonczi Bánffy Ráchel, gróf czegei Wass Béla felesége. Szül. Losonczi Bánffy Polixénia, báró Kemény Kálmán felesége (1835–1916), Wass Albert nagymamájának testvére. SI-WK Báró Losonczi Bánffy Zoltán, Maros – Torda vármegye és Maros – Vásárhely főispánja, 1885-ben az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) alapító elnöke, a magyar főrendiház tagja.

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása A losonczi Bánff y-család tradíciója Bánff y Miklós nagy Erdély-trilógiájában15 a család ősi, besenyő leszármazását hangsúlyozza a főszereplő Abády Dénes nevével is: „A család a legenda szerint a honfoglalást követően a magyar törzsekhez csatlakozott besenyő törzs Szent István korában élő fejedelmének, Tonuzóbának vagy Tonuz Apának az egyenes ági leszármazottja.”16 A kersztnév választása is beszédes: a család „… első dokumentált őse Tomaj nembéli Dénes, II. Endre király nádora.” Az író ugyanakkor kiemeli ősei – különösen nagyapja – tradicionális erkölcs- és világszemléletét, amely 800 éve a magyar nemezet felelős vezetői között tartja számon a családot. Az anyai felmenői ág azáltal is szerepet kap Albi gróf történetében, hogy keresztelői bejegyzése a régi Erdély és Európa egyik legszebb kastélyának, a Bánff y-kastélynak a birtokán volt, a Válaszúttal átellenben található Bonchidán. Alili kacér, a férfiakra veszélyes teremtésnek számított. Olykorolykor a tekintélyes nagynéninek, Pólikának kellett kiragadnia a kolozsvári vagy bécsi társaság forgatagából, vagy csöndes fürdőhelyekre kísérnie, hogy a családnak nem tetsző kapcsolatok, házassági ajánlatok kifejlését megakadályozza. Pólika nagynéni a legmagasabb császári és főúri körökben is kiváló tiszteletnek örvendett, aki Erzsébetnek, az Oszták–Magyar Monarchia királynéjának, a magyarbarátságáról híres Sissynek volt a palotahölgye. Férjével ők állították helyre a Keménycsalád birtokait, hitbizományi havasait, erdeit. Felújították a marosvécsi várat. Pompás főúri lakást tartottak fenn Budapesten, az Andrássy úton. Pólika sokszor vitte csinos és szép unokahúgát bécsi és adriai utakra, sikerrel vezette be őt a legelőkelőbb budapesti társaságokba. Alili szertelen, mondhatni kapkodó, de a társasági életben diadalmas fiatalsága alig-alig nyomon követhető – a nagynénje, Siemers (sz. Wass) Ilona visszaemlékező könyvében. A fia15 16

Bánffy Miklós: Erdélyi történet. Em. 1940. KG-EU.

461

462

A régi Erdély tal hölgy Kolozsvárott egy elszegényedett katonatisztbe, Zeyk Józsefbe lett szerelmes, majd Budapesten a már Afrikát járt Széchenyi Zsigmond gróf szeretett bele a karcsú, nem túl magas, táncos léptű, elvarázsolt szemű hölgybe, de eljegyzésüket az esküvő előtt felbontották... „Alili igen-igen csinos teremtés volt, különösen vonzó női csáberővel. Majdnem minden férfi beleesett. Egy-egy társaságban mindig ő volt a csillag.” Alili aláírása 1901-ből

A BÉCSI CSALÁDI ÉS BARÁTI KAPCSOLATOK révén Endrét már nagyon ifjan a Küküllő menti Kisbunban császári és királyi birtok igazgatásával bízták meg, ahol csinos otthont teremtett csinos feleségének és a kis Albinak. „A fekvőséget a rajta lévő érdekes történelmi értékű váracska teszi vonzóvá, mely korábban az író gr. Bethlen Miklós (1642–1716) lakóhelyéül szolgált. A várat öreg park vette körül.”17 Alilit baráti társasága továbbra is főként a császárvárosba vonzotta, legjobb barátnője Bissinger-lány volt, akit később a vasasszentgothárdi keresztelőre keresztanyának kért fel, de helyette Endre testvére, Ilona képviselte a barátnőt, aki nem ruccant ki ilyen messzire, a mezőségi udvarházba.

Lépések a gardróbszekrénytől a pipereasztalkáig Abban az időben, mikor – mondhatjuk – Alilié volt a világ, minden egyes útra készülésekor a gardrób, a női ruhafogas és a tükrös pipereasztalka közti pár lépés megtétele alatt dőlt el a közeli és távoli férfiak sorsa. Ó, a kolozsvári lányidők és a sárosszentgothárdi unalom közötti fölbecsülhetetlen távolság! S az a pár lépés a rózsaszín szoba szekrénykéjétől a történeti múltat lehelő ebédlőig! Hányszor-hányszor fojtotta vissza elégedetlen sóhajait, nyögéseit a ház új asszonykája. A jópofa, sármos divatfi – Bandi gróf – odahaza már nemcsak a buzgó királyi fővadász elegáns modorában csapta a szelet új felesége körül, hanem 17

SI-WK

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása durvasága az istállóból olykor át-átragadt még a hálószoba falai közé is. No és a lelki finomság, a szellemi elegancia napi kedveskedései is elszálltak már az első mézes hónapokkal együtt. A gardrób „ihlette” gondolatok miként is befolyásolták kis hősünk jövőjét? Bizony, bizony ilyenkor nagy feszültségek hullámoztak Alili asszony kedves kis koponyájában – mikor könnyű rúzzsal érintette ajkát, és útipoggyászába kedves selyemruháit válogatta, már eltökéltség bujkált férjének vetett kesernyés mosolyában. Meglátta-e ezeket valaha is Endre gróf? Bizonnyal új vadra vágyott a szépasszony, finom lelkűre, megértőre. A csak önként kézre szálló, lélekben lakozó vadgalamb már kiszállt átmeneti ketrecéből. Az már csak a véletlenek ösvényein tett kirándulás gyümölcse volt, hogy budapesti kiruccanásain Wenckheim gróf érett és bölcs udvarlása célt ért a szépasszonynál: Alili a fővárosban tett látogatásai során állandó partnerre talált. A kétéves, kicsiny Albi – édesanyja lelkének szinte csöppnyi mása! – bizony a nagyszülők és a ház körüli személyzet gondozására szorult. A hírek abból a lassú, szép világból is nagy sebességgel szálltak át folyók és hegyszorosok fölött. A mezőségi udvarház és a bécsi paloták pletykasürgönyei gyorsan célt értek. Wass Endre gróf józan fejjel megtervezett villámlátogatásai során egy alkalommal úgymond „rajtakapta” a fiatalasszonyt és a császári főtanácsos urat. A helyzet magáért beszélt. A válást rövid idő múltán, 1911 tavaszán kimondta a kolozsvári városi bíróság. A kis Albi apja házánál maradt. Alilit csak olykor-olykor, őszi vagy téli hónapokban láthatta a gyermek, Bécs környékén. Aztán hatéves korától családi döntésre ezek az utak is elmaradtak. Csak az emlék sajgott sokáig. Ó, a gardróbszekrények, tükrös pipereasztalkák és a női lélek titkos elhatározásai… Elhidegülések és elszánások örök tanúi, ó, sorskerék-forgató családi összezördülések, személyes felrezzenések, merre kanyarítjátok kérdőjeles jövőnket? A nagynéni, Siemers Ilona visszaemlékezése száraz tárgyilagossággal számol be a válásról: „Endre házasságának első évei boldogan teltek, de fivérem barátainak elejtett szavaiból megtudta, hogy Alili Budapesten gyakori látogató Wenckheim grófnál. Endre utána utazott, s rajtakapta őket. Párbajra került a sor, a két fél azonban nem tett különösebb

463

464

A régi Erdély kárt egymásban. Endre és Alili végül is elváltak. Albit Endrének ítélte a bíróság, de megengedték a gyereknek, hogy évente néhány hétre édesanyját is felkeresse Bécsben” 18 A gyermek néhányszor találkozik még anyjával, visszaemlékezéseiben fájdalmas szépséggel csengenek vissza az együtt töltött idők. Emléke mélynek tűnik, mert 24 évesen – nagykorúsága kezdetén – erősen romantikus hangulatú verset ír Anyám meg én címmel. De felnőttkorában már annyira nem tartják a kapcsolatot, hogy Wass Albert egyik visszaemlékezésében anyja halálát a harmincas évek közepére datálja, holott akkoriban Alili, a kártyaszalonok kedvelt vendége Bécs környékén élt. Mindezt és azt, hogy anyja csak az 1960-as évek elején halt meg, mintha eltagadták volna mind az ifjú, mind a felnőtt férfi elől; kapcsolatuk meglétéről vagy akár hiányáról semmi följegyzés, semmi emlék. KÉT ÉV, amiről alig-alig maradhattak Albi grófnak emlékei. Két megzabolázatlan fiatal, akik a szülői akarat ellenére keltek egybe. Endre a házassági engedélyt egyenesen Ferenc József császártól szerezte be. Esküvőjükön csak a szülők voltak jelen, mert a testvérek megtagadták a részvételt.19 Alili, a főúri élet kedvence20 nem költözik a Hódos-tó partjára, nem lesz udvarházban penészedő fiatalasszony, mint ahogy annyi társára várt akkor hasonló sors. Ő fennmarad a világ tarajos–mozgalmas oldalán... Már a gyerekszülés helye is jelzi, hogy férje udvarháza helyett inkább a Kincses város, Kolozsvár közelsége vonzza, a Szamos menti híres és szépséges Bánffy–kastély testvéries otthonossága. A családi emlékezés a történtekről szinte hallgat. Utólag is mármár meg nem történtté kívánnák tenni a házasságot. Csakhogy a gyermek, az első unoka, aki ráadásul fiú, már létével is arra emlékezteti a családot, hogy létrejött ez a kapcsolat, hogy volt ez a rokon-flört, hogy volt ez a házasság. KÉT ÉV. Pedig szépen indult. Együtt a pár Kisbunban. Endre a császár birtokigazgatója. Feleségének és a gyermeknek csinos 18 19 20

SI-WK Uo. Széchenyi Zsigmond, a híres Afrika-kutató vadász is eljegyezte korábban, de a Bánffy szülők nem engedték meg a házasságot (SI-WK).

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása lakosztályt21 alakít ki. Vagy mégsem alakult ez ilyen könnyen? Az unokatestvérek maguk is megbánták volna a többek által ellenzett házasságot? Vagy csak az történt, hogy – gyermek ide vagy oda – a csalárdságra hajlamos fiatal anya kalandéhesen fölfölrándult a császárvárosba vagy Budapestre, s ott egy nagyreményűbb partit talált volna a férjénél gazdagabb és befolyásosabb Wenckheim gróf személyében? S a dühöngő, fiatal apa, a realistább, de kitörésekre hajlamos alkat sértettségében párbajt kezdeményez a csalárd csábítóval szemben, és első felindulásában ellöki légies és sejtelmes párját? Az egyetlen választás most már csak a válás lehet. A becsület ezt kívánja, s a családalapítás bimbózó reményei szétperegnek. Egy biztos, az önérzetében vérig sértett Endre nőcsábításra folyamatosan kapható, de nem vállal többé gyermeket senkitől. A nagycsaládos Wass-ősök czegei ágának kicsiny utóda, Albi testvér nélkül marad. Az elvált fiatalasszony pedig Bécsben. Alili Magyarországra soha nem költözik vissza, közte és a csábító között komoly, tartós kapcsolat épül. Bár Wenckheim grófnak vannak birtokai Magyarországon is, Erdélyben is, mégis Bécs környékén élnek. A valaha színpadi sikerekre vágyó asszony inkább a vezető körök függöny mögötti intrikáiban alakítja szerepeit. Vajon sikerrel? Nem tudjuk. Családkutatókra vár a szép feladat, hogy fellebbentsék Alili titkait… Magántársaságok följegyzései között talán majd találhatunk még utalásokat csöndes, kecses alakjára. Az egyéniségekben gazdag kolozsvári, illetve mezőségi társaság két egymástól eltérő alkatú kedvence elszakadt egymástól. Ami maradt: a kettejük örökségét örökre egybe fonni vágyó gyermek, a későbbi író belőlük és általuk is kisarjadt lelkivilága. Bécs és a Mezőség egymásra hangolt citerahúrjai a gyermeklélekben. „ANYÁTLANUL NŐTTEM FÖL, magányosan a sok ember között. Kétéves sem voltam még, amikor szüleim elváltak, s én apámmal maradtam Bunon, egy Küküllő menti kis faluban.” „Emlékeim nagyon zavarosak ezekből az első évekből. Anyámat nem ösmertem akkoriban, tehát nem is tudtam arról, hogy volt egy anyám. Olykor János, az inas adta rám a ruhát reggelente, olykor a szobalány s olykor egy idősebb asszony, akinek Linus volt a neve. Alighanem apám háztartását vezette. Csak később jöttem rá, hogy más gyereknek any21

SI-WK

465

466

A régi Erdély juk is volt, nem csak apjuk. De akkor már nem Bunon voltam, hanem Vasasszentgothárdon, Nagyanyámnál.” „Erről a távoli korról csak zavaros emlékeim vannak. Tudom, hogy sokat voltam egyedül, mindenféle asszonyszemélyre bízva, akik keveset törődtek velem, s ez jól is volt úgy. Kevés közük is volt hozzám s az életemhez, amit belül, magamban éltem. Néha városon voltam, néha falun. Csak arra emlékszem világosan, hogy egyszer anyámhoz vittek.”22

Pólika útja Albival a császárvárosba Kicsi bubám. Kicsi ártatlanom. Minden következmény az én lelkemen. Én akartalak. Én akartam anyádék házasságát. Igen. Szegény Ráchel testvérem!23 Ő ellenezte! Még az esküvőre se hozta el a gyerekeket. Igazán ünnep se volt. Szégyellték, hogy már a harmadik hónapban járt Alili. Pedig milyen szépen kigondoltam! Testvérem, Zoltán a főispán és Wass Béla a másik főispán. Micsoda nagypapák! Tordától fel Désig, Szamosig, Marosig minden csak a fiataloké lehetett volna! Azt akartam, hogy még egyszer a két nagyszerű, ősi család összefogjon! A Bánff yak és a Wassok! A császár is engedélyt adott a házasságra! Nagy parti! S a székelyeknek – új rabonbán, új vezér majd egykor! Ó, bárcsak gyerekkori meséink megvalósítója lehetnél! Kicsi bubám! Már csak benned egyesül a két folyó kínja, öröme, esze, tajtékos hulláma!24 Aludj, viszlek anyádhoz. Nem szabad tőle elszakadnod! Aludj, kicsi. Ez a közönséges, durva Bandi! Ki tudja most is, mit forgat a fejében. Még jó, hogy behívták a háborúba. Ott kiverekedheti magát! Te lélek vagy! És a nagy Telekieknek is unokája! A gernyeszegi Telekieké!25 Az író Wass Albert az új férjre, mint „a professzor úrra” emlékezik majd s a lakás kutyusaira és a császárhű cselédségre. „Emlékszem még egy idegen emberre, aki néha anyám mellett volt, s ott állt a karácsonyfánál is. Jelenléte zavaró volt, s tudom, hogy barátságtalan voltam hozzá, pedig sokszor kaptam ajándékot tőle. Arcára 22 23 24 25

WA-V-A Sz. Bánffy Ráchel, Wass Béla felesége, Pólikának édestestvére, Wass Albert nagyanyja A Szamos és a Maros Anyai részről Wass Albert nagymamája Teleki Elíz, Bánffy Zoltán második felesége

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása nem emlékszem, csak arra, hogy barna ruhában járt, s professzor úrnak címezték a házban.”26 Mi vonzotta a kolozsvári Bánffy-lányt Bécshez és köreihez? Az individualizmus miliője? A finomkodások látszatvilága? Mi volt az, amit a finom lelkű fiatalasszony nem kapott meg a mezőségi udvarházak, a buni vadásztársaságok világától? Csábította a nagyvilági udvarló és a léha világ, ahogy az Erdélyhez hű Wassés Bánffy-nagynénik mondhatták. Egy azonban biztos – a mezőségi dombokon ő nem lelt otthonra, de később fiacskája annál inkább. Ezek a felejthetetlen és kopár dombok, ez a mesebeli tájaknál vonzóbb tóvidék és népe nevelték fel az anya finom lelki rezdüléseit öröklő gyermeket, a dombok udvarházaira hagyatott kis lélek-túszt, aki regényeiben és verseiben rezgeti majd világgá a táj és történelme folyton-folyvást fújdogáló szeleinek szomorú és szép tragédiáit, amelyben majd anyja, apja és nevelőanyja sorsa is csak egy-egy cselekvés-szálacska lesz a történetben. Sorsokra rezdülő, megértő lélek: az anya. Cselekvő túlélés keménysége – az apa. KÉT ÉV… A fiatalok együtt töltött ideje. Csakhogy... hány és hány lelki akna maradt felszedetlenül, kibiztosítatlanul az apa, Endre életében és fiacskája kibontakozó lelkében?… Ezek mindmind óvatlan lépésekre, óvatlan tettekre robbannak majd a bontakozó életsors útjain. A fájdalmak leplezésében, a magukra vett fegyelem páncélja alatt sajgó megalázottságban… Talán-talán még az unokák életsorsában is? Egyetlen dologban mégiscsak bizonyosak lehetünk, mégpedig Albi gróf apjának és anyjának beállítottságbeli, alkati különbözőségében. Az elvált Endrét még a kisfiú nevének kezdőbetűi is kudarcára, a gyermek anyjának kezdőbetűire emlékeztették. Albi irányában szeretete és szigora mellett mindig maradt egy számára megmagyarázhatatlan apai dac, pökhendiséggel palástolt ellenérzés. Éppen a gyermek anyai vonásait, lelki finomságait, művészi hajlamait akarta távol tartani magától, akarta nem létezőként kezelni. 26

WA-TŐ, Elindul egy élet

467

468

A régi Erdély „Néha megpróbáltam beszélni apámnak a magam belső dolgairól, de apám ritkán volt akkoriban velem, elfoglalt ember volt különben is, és lelki dolgokban felületes. Az ő szemében tulajdontárgy voltam, a tulajdontárgynak pedig nincs joga ahhoz, hogy külön élete legyen. Simulnia kell az őt vezérlő rendelkezésekhez, s a belső élet papos mese – hirdette apám – gyermeknek nincsen lelki élete, nevetséges beszéd. Apám olyan volt a családban, mint egy jószívű, léha, zsarnok császár. Véleménye parancs volt, s a vita feldühítette. Az ellenvélemény személyes sérelem számba ment. Ítéleteiben sokszor kézzelfoghatóan tévedett, s bár tudtuk, hogy maga is belátja tévedését, mégis körömszakadtáig és felbőszülve védelmezte állításait, melyeket ő maga sem látott igazaknak. Ezért mindent reáhagytak, hogy ne bosszankodjon, s ez elbizakodottá tette. Rajta kívül másnak igaza nem lehetett nálunk. Apám nagyon szeretett engem, s én is nagyon szerettem őt. Mégis idegenek maradtunk egymás számára. Mert érintkezésünk lelkiekben felületes maradt. A lelki kérdések boncolgatása s a bennük való elmélyedés, a fejlődő lélek nyomon kísérése rendesen kényelmetlen feladat, s apám nagyon kényelmes ember volt.”27 Anyjára már fájdalmasabb, melankolikusabb a visszaemlékezés. „Arcára alig emlékszem vissza. Szép, szomorú, barna asszony alakja ködlik fel néha lelkem tükrén, ki zongoránál ül, és halk dalokat játszik. Valami szóval ki nem fejezhető puhaságra emlékszem csupán, ami nézésében, sok barna hajában és szelíd szavaiban volt. Ez a puhaság így együtt az anyám. Arcára nem emlékszem már. De emlékszem, hogy egy nagy könyvesboltban megvettük Dörmögő Dömötört, s én már tudtam olvasni egy kicsit. Kis sárga íróasztalom volt, tetején villanylámpa, s délutánonként, mikor sétából megjöttünk, odaültem a lámpa alá, s olvastam a vastag zöldes kötésű könyvet. Néha nem értettem egy-egy szót, s az ilyent aláhúztam piros ceruzával. A kisasszonyt, akit mellém adtak, nem kérdezhettem meg, mert nem tudott magyarul, osztrák volt szegény. Este bejött anyám, s ő elmagyarázta a szavak értelmét, amiket aláhúztam. Tudom, hogy tőle tanultam ezt a szót: selyma. S tőle tanultam ezt is: motoszkál. Meg azt, hogy himpellér. Tudom, háború volt akkor a világban, s apám is benne huszárkodott. Séta közben a kisasszony osztrák katonákat bámultatott velem, de én nem rajongtam az osztrákokért, s a magyar huszárokat dicsértem helyettük. Ezért az osztrák kisasszony sokszor megharagudott rám, 27

Uo.

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása és beárult anyámnak. Emlékszem jól, anyám egyszer megkérdezte tőlem. – Miért haragszol az osztrákokra, fiam? – Mert a császár is osztrák! – mondottam, s éreztem a dacot mellemben feszülni. – De a császár jó ember – igyekezett anyám megbékíteni. – Kutya osztrák! – vágtam ki gyorsan, de éreztem, hogy nem az én szavaim ezek. Anyám elszomorodott. – Kitől hallottad ezt? – kérdezte. – Apámtól – feleltem büszkén. –Nem szép apádtól, hogy ilyeneket mond – mondotta csöndesen anyám – most ő is a császár katonája. – Ő aztán nem! – vetettem fel a fejemet – ő Magyarország katonája! Huszár! – De Magyarországnak a császár a királya! Ezen aztán napokig gondolkoztam.”28 GYERMEK ÉS ANYA egymásra utalt szeretetét egy hatéves kori karácsonyi emlék őrizte meg számunkra, azokból az időkből: „A ház, ahol anyám lakott volt akkor, egy hegynek szaladó utca tetején fészkelt, s az utca tele volt mindig varjúval és otromba nagy szenes szekerekkel. Ordítoztak mindig a fuvarosok, s ostornyéllel verték a lovakat, azok pedig kapaszkodtak szegények, csúsztak, botorkáltak, nyögtek, és néha összeestek. A varjú s a kínlódó lovak maradtak meg emlékezetemben abból az utcából, s azóta is felködlik képe sokszor, ha vert lovat, vagy háztetőn gunnyasztó varjakat látok. Emlékszem a Karácsonyra is, amit ott éltem meg, anyámmal. Emlékszem egy szép karácsonyi boltra is, belül emeletes volt, és tele csodálatosan szép holmival. Az utca nevét is tudom, ahol a bolt volt: Kärtner Strassenak hívták. Emlékszem a karácsonyfára is. A zongora mellett állt, és éppen a mennyezetet érte. Sok-sok játék volt körülötte, vár és katonák, ágyuk és lovak, fák és sövények, minden, ami ahhoz a háborús világhoz kellett. De könyveket is kaptam, s azoknak jobban örvendtem, mint a katonáknak. Emlékszem, azon a Karácsonyon becsaptam anyámat. Már ünnep előtt titokzatos dolgok történtek, angyalhaj hevert a szőnyegen, fenyőszag volt, de én tudtam, hogy mindez csak érettem van. Tudtam, hogy 28

Uo.

469

470

A régi Erdély nem angyal hozza a karácsonyfákat s a játékokat sem ő, hanem boltokban árulják, s pénzért veszik. Láttam otthon, mikor a cselédek a karácsonyfával bajlódtak, apám vadászni volt, s estére készen kellett legyenek vele. Én is segítettem nekik olyankor a díszítésnél. Nem kívánta senki, hogy higgyek az angyalban. De éreztem, hogy anyám nem tudja ezt, s szeretné, ha hinnék benne. És hittem. Színészkedtem neki, s szaladtam az ablakhoz, ahol éppen akkor röpült át az angyal. Örvendtem a fenyőszagnak, s megtaláltam az elhullatott aranyhajszálakat. Itt járt az angyal – súgtam titkolódva, s anyám örült neki, mint egy gyerek.” 29 Anyja arcára nem emlékszik a felnőtt író. Mégis, az anyától történt durva elválasztás, az anya és gyermek közötti meleg szeretet elvesztése után a rázuhant apai világ ridegsége korán magányossá teszi a gyermeket. „Aztán nem tudom, hogyan történt, de egyszerre nem voltunk Bécsben többet. Kis osztrák faluban laktunk, mely azért olyan volt éppen, mintha város lett volna, csak a házak nem álltak olyan szűken egymáshoz szorítva, s a közelben erdő is volt meg patak. Emlékszem, minden nap sétáltunk az erdőn, nagyon rendes és kulturált erdő volt, széles utakkal. Barnák voltak a fák, barna volt a föld a fák alatt, s nyirkos avarszag lengett körülöttünk. A két kutya rigókat kergetett a bokrok között, s mi mentünk egymás mellett az úton, és nem beszéltünk semmit. Utolsó képem anyámról, amit lelkemben őrzök, abból az erdőből való. Csevegő patakon át fehérlő nyírfahíd. Azon egy percre mindig megálltunk. Néztük a surranó vizet, anyám meg én. Párák csúsztak elő a fák alól, nyirkosak, alattomosak. Csend volt a barna erdőn, élettelen csend. Egyszer felnéztem anyámra. A híd karfáját fogta, s elnézett messze a fák közé. Csak nézett, s én tudtam, hogy nem látja a fákat, és nem lát semmit, ami körülöttünk van. S szomorú, sápadt arcán két csillogó könnycsepp ereszkedett alá. Ez az utolsó kép anyámról, amit lelkemben hordok. Másnap vonatra tett, s többet nem láttam soha. Olyan forró volt a csókja, ott a lármás, szénszagú állomáson, hogy még ma is érzem. Azóta sok idő eltelt, s most szobám négy fala között újra felködlenek ezek a képek, s köztük anyám emléke, mint elhagyott, szomorú látomás. Valahol lelkem mélyén nagy üres szobát őrzök, mely ezekkel a ködképekkel van tele. Ha belesek oda a kulcslyukon, tekintetem kongva vetődik 29

Uo.

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása falról-falra, s fázva húzódom odébb. Ez az ürességgel telt szoba az én régi gyerekszobám.” A SEBET – a különös módon olykor gyógyírul is szolgáló magányosság sebét – egész életén át magával hurcolja Wass Albert, még ha olykor a föl-földobó időkben el is hallgatja maga előtt, társai előtt is… „Emlékeim zavarosan és rendületlenül sorakoznak egymás mellé, egészen legsötétebb gyermekkoromig. Legrégibb közüllök egy árvíz. Ha számítom az időt, talán három vagy négy éves lehettem akkor. Házunk előtt volt egy kicsike domb, s azon a dombon laktak az állataim. Istállóm volt ott, ökrökkel, lovakkal, galambdúccal s egy sánta fakutyával. Meg egy vén szürke elefánttal, de az nem tartozott szorosan az istállóhoz. Előbb azt mondtam: házunk, istállóm, állataim. Hát ez nem egészen így volt, ha igazságos akarok lenni. A ház apámé volt és senki másé benne. És sem istállóm, sem állataim nem voltak soha egészen az enyémek. Apámtól kaptam őket, és tulajdonképpen övé is maradtak. Ha olyasmit csináltam velük, ami neki nem tetszett, megszidott, s így sohasem éreztem a játékaimat egészen a magaménak, habár nagyon szerettem a játékokat. Az árvíz a kert felől jött, mint egy nagy szürke élőlény. Hason csúszva bujt elő a fák közül, s a kavicsos úton alattomosan lopakodott felénk. A házban izgalmas készülődés folyt. A földszinti kamrákból hordták föl a padlásra a sok ennivaló holmit, emlékszem, a szememet tátottam, annyi befőttet vittek. Béres szekerek földet hordtak a ház falai mellé, s az úton lassan nyújtózkodva közeledett az árvíz. Én a kicsi dombon ültem, állataim között. Néztem a kert felé, az egyenes, hosszú, széles útra, s éreztem a veszedelmet, ami jött. Lassan jött, és halkan nyúlkálva, mint egy óriási hernyó. Puhán kúszott előre a kavicsokon, minden kis göröngyöt megtapogatott, minden fűszálat átfogott előbb, s csak azután lépett egyet. Láttam közeledni az úton s a fű között, ahol úgy bujkált, mint ellenség az erdőn. Éreztem a szagát, folyószaga volt, iszapos és nyers szaga, mint a békának, vagy a folyóknak este. Az alattomos szürke ellenség odaért a dombocska alá. Megtorpant előtte, egy percig mozdulatlanul tétovázott, aztán lassan elkanyarodott két oldalra, s kezdett bekeríteni. Figyeltem a víz minden mozdulatát. Már nem egy nagy elnyúlt élőlénynek láttam, hanem sok apró ellenséges mozdulatnak, mely készült elfoglalni mindent. Új és új csapatai törtek elő a gyepből, s gyorsulva

471

472

A régi Erdély közeledtek. Egy perc, s mögöttem összezárult az árvíz két karja, és én sziget lettem. Ezt a sziget-érzést sokszor éreztem azóta is. Akkor döbbenetes volt, ijesztő és iszapszagú. Még nem tudtam, hogy mi az, amit érzek, de valami névtelen sötétség szorított össze, s csak nézni tudtam és hallgatni csöndben. Azóta sokszor éreztem ugyanezt, és megtanultam, hogy a bezáruló magány árasztja ezt az érzést. Mikor az elhagyatottság öszszecsukódik körülöttünk, és megérezzük, hogy egyedül vagyunk ezen a világon. Egyedül vagyunk, és körülöttünk iszapszagú, szürke, idegen árvíz, mely szigetté teszi az életünket.30 A KORAI ELVÁLÁS ANYJÁTÓL, annak lelki nyoma, a később is viszszatérő már-már neurotikus érzékenység, a „bezáruló magány” érzése mégiscsak ellensúlyt talált a mezőségi nagyszülők és az udvarházi cselédség feléje áradó szeretetében. Gyermekkorában a nagyszülők, a szentgothárdi kert, a régi erdélyi világ megtartó hagyományai jelentik az állandóságot – nem csak gyermekkorában. Egész életében! Hol a nagypapa érthető, a világ igazságait egyszerűségükben megmutató bölcsessége, hol a nagymama gondoskodó jósága, meséinek szárnyaló szépsége és parkjának (kertjének) lelket szépítő varázsa, hol pedig a ház körüli dolgos cselédség óvó-oktatgató tanácsai oldják a visszaemlékezéseiben magát félszegnek leíró kisgyermek szorongásait, egyengetik a lélek saját világot alkotó és mások világára éhes kibontakozását. Mindezek: a kert szépsége, a táj otthonossága, a természet csöndje és kifürkészhetetlen gazdagsága, a jó és bölcs szavak majd a kamaszkor lelki tusáiban nyerik el igazi, megtartó jelentőségüket, hogy Wass Albert szellemi világának is meghatározó jegyei legyenek, ugyanakkor már a sérülékeny gyerekkor lelki gubancainak kibontásában, a sérelmei utáni talpra állásokban is jelentős szerepet játszanak. No, és ami a későbbi írónak már ekkor is az élettől kapott legfőbb ajándéka volt: az Istentől és sorstól kapott, génekben örökölt, már korán kifejlődő élénk fantáziavilága. „Szép nagy kertünk volt, nagymamám ültette. Amikor csak lehetett, ott bolyongtam a fák alatt, s hallgattam a madarak s a szelek beszédét. Sokszor megkérdezte apám, ki dolgos embert akart faragni belőlem: – Mit csináltál egész délután? 30

L. az előzőeket. Továbbá: WA-V-A

Két hosszú év. Alili és Albi közös ideje, a szülők válása – Semmit – feleltem én ilyenkor, s apám mindannyiszor megharagudott. De hogyan is mondhattam volna meg neki, hogy falvakat és városokat építettem, vagy kóborló vitéz voltam, ki sárkányokkal küzdött, vagy hogy a harkállyal beszélgettem, ki végig kopogtatta a beteg vackor fát, orvosságot írt fel neki egy gyertyánlevélre, s azt kellett elhozzam a rétről.”31 A Kard és kasza című nagyszerű életrajzi regényében az író így ír a „Kicsigróf” másik nagy kedvteléséről, az olvasásról: „Számára az egyedüllét megszokott és ismerős életforma volt, biztonságos, kényelmes és kielégítő. Mindég akadt egy érdekes könyv, amit olvasni lehetett, egy izgalmas szép történet, amit meg lehetett játszani a kertben, egyedül, képzeletbeli alakokkal: hősökkel, királyfiakkal, vándorló vadlibákkal, cirkuszból megszökött oroszlánnal… attól függött csak, melyik könyvéből kellett előcsalni őket.”32 TUDNUNK KELL, S KI KELL MONDANUNK, hogy csak egy sebzett gyermek választódhatott ki arra a feladatra, hogy felnőttként gyógyírt adjon a trianoni tragikus nemzedékeknek, a 20. századi tragikus magyar nemzetének. Csak egy a lelki megpróbáltatásai közepette egyensúlyt kereső lélek lehetett, aki a lélekben megbomlott magyarság keresztjét nemcsak felvette, de világgá is kiáltotta.

31 32

WA-TŐ, Elindul egy élet WA-KK,,

473

474

A régi Erdély

II. A KERT, A VADÁSZAT, A MOSTOHA (Vasasszentgothárd, korai évek – Újmama – Első találkozás az Őzbakkal)

A

z 1900-as évek elején, amikor Erdély még Magyarország volt, az „urak” vadásztak, báloztak, és politizáltak, a „paraszt” hét közben dolgozott, vasárnap ivott, bicskázott és néha „bajba került”, a zsidó meg hallgatott és gyűjtötte a pénzt. [...] A románok rumunyoknak mondották magukat, mi meg oláhoknak tudtuk őket. Wass Albert33

M

agányos, anyátlan és testvértelen gyerek lévén magam kellett világot keressek magamnak, környezetet az életem köré. Wass Albert34

A

z én gyermekéveim s valamennyiünké, akik ma a harmincötöt tapossuk, nem voltak kimondottan pillangókhoz hasonlatosak. Ha már feltétlen szükséges, hogy valami állatféléhez mérjük őket, akkor inkább gilisztára, dögbogárra vagy legjobb esetben sündisznóra kellene gondoljunk. Wass Albert35

A FELNŐTT EMLÉKEZET CELLULOIDSZALAGJA csak vágásokkal őrzi a gyermekkor néhol megrázó, néhol pedig felemelő eseménysorait. Így vagyunk ezzel sokan az élet első évtizedeivel kapcsolatban. A saját múltját rendületlenül faggató író több írásában is meg-megkísérli az elmúlt idő megállítását, szeretettel és mértéktartóan időzik el gyermekkora egy-egy helyszínén és cselekményeinél. A kiemelt visszaemlékezések, mint egy mozgásábra pillanatmetszetei rajzolják fel nemcsak az író személyes évtizedeit, hanem a történelmi kor meghatározó folyamatát és a Trianonnal beálló társadalmi kataklizma szakadékba zuhanó életsorsait is. Nem mellékesen, a visszakapaszkodás idejét is! Kevés öröm, sok szomorúság: a mezőségi világ emberének egymásra utalt, de meghitt családiassága elevenedik meg Wass Albert gyermek- és kamaszkorának írói ábrázolásakor: a Mezőség urizáló világa az első világháború tragédiája alatt, majd 33 34 35

WA-V-A WA-V-A WA-V-A, Udvarház a Mezőségen

A kert, a vadászat, a mostoha a nemesi családok „hol úr, hol paraszt” életérzése a Trianon utáni lenyesett birtokon. A későbbi író tudatos törekvése: a pontos felidézés, az emlékezés pontossága, akkor is, ha ez fájdalmas. „Kínos dolog önmagunkról írni. Gátlásaink vannak, gondolataink röptét béklyó kötözi. A társadalmi élet hazug formái elvadították már bennünk az őszinteséget. S most mégis, szobám négy fala közt megpróbálok igazat írni. Megpróbálom felkeresni magamat elmúlt esztendők sötétjében, azt a félszeg kisgyereket, aki voltam, s azt a ballábbal lépő suhancot, akivé neveltek. Nehéz lesz, mert súlyosak a gátlások, melyek őszinteségem felgyűlt vizét sziklaként torlaszolják. Nehéz elmondani mindent úgy, ahogy volt, magam és mások szépítése nélkül. Pedig az igazsághoz csak önmagunkon át juthatunk el. Féken kell tartanom másokat mentő szemérmemet, de féken kell tartanom a keserűséget is, mely a visszaemlékezéstől néha elevenen felbuzog bennem újra, hogy mindezek közül kihámozhassam az eleven igazságot. Nem szeretnék senki szemében hálátlannak tűnni, de azt sem akarom, hogy a megbocsátó feledés hímes kendője eltakarja azt, ami fájt egykor, mert úgy az igazság arca rejtve maradna, s értelmét vesztené minden szó, amit leírok.”36 A KARD ÉS KASZA II. RÉSZÉNEK HŐSE Miklós, a Kicsigróf, az író hasonmása. A regénybeli apa, Erős András félrevetett szavai jelzik a gyermek korai makacsságát, amely később akaraterővé, eszmehűséggé nő majd meg a lélekben: „Még mindég három tojást kérsz reggelire, mint amikor kicsi voltál? Beszélni is alig tudtál még, de amikor két tojást tettek le eléd az asztalra, egyre azt kiabáltad »hájmat, hájmat!«, s hozzá se nyúltál a kettőhöz, míg oda nem tették eléd a harmadikat is!”37 MEGHITT NAGYSZÜLŐI MILIŐBEN, jutalmazó szavak kíséretében tanulta meg a betűvetést. Négyévesen. A szentgothárdi hajnali napfényben, esti szürkületben, a dombvidék elnyúló hatalmas csendjében vagy a madarak kergetőző csivitelése közepette. Később is nagyon szeretett írni a lombos tölgyfa alatt, a kert fehér asztala mellett, friss lombsugdosásban vagy sötétedő esteledésben. Első regénye megírásának tanúi is a nagymama ültette kerti fák lesznek. 36 37

WA-TŐ, Bevezető WA-KK

475

476

A régi Erdély A GYERMEK „VÍZPRÓBÁJA”. 1913 nyarát a nagyapai birtokon tölti Albi gróf az unokatestvéreivel, Mezőzáhon. „Az unokatestvérek között én voltam a legkisebb, s ezért sok mindenből kimaradtam, ami a nagyok mulatságához tartozott. De a feredésből nem. Úszni éppen úgy tudtam, mint ők, s ezt a tudományomat is nekik köszönhettem. Ötéves ha voltam, mikor először vittek le a tóra. Csónakba tettek, kieveztek velem a víz közepére, ott egyszerűen megfogtak, s mint kutyakölyköt szokás, beledobtak a tóba. A víz persze mély volt, s én előbb elmerültem, majd kapálózni kezdtem, ordítottam, rugdostam, köhögtem, s ők a csónakból kacagtak. Mikor látták, hogy nem bírom, kihalásztak. Ezt megismételték nehányszor, én bőgtem, karmoltam, haraptam s nyeltem a vizet, de nehány nap alatt megtanultam úszni. ”38Alakulnak, jelentkeznek a későbbi életerő és emberi helytállás jegyei a gyermek jellemében. A szigorú és rendtartó főispán nagyapa és az áldott lelkű és áldott kezű nagymama azonban minden életre csodálkozásában és bukdácsolásában felkarolják a növendék gyermeket. A Wass-, az Atzél- és a Dósa-család többszázados birtoktesteken gazdálkodott, a legenda szerint olyan területen, ahová a lázadó Koppányék telepítették be a Dunántúlról menekülni kényszerülő nemzetségtagjaikat. A dombok, a dűlők, az ösvények ősi helyneveket őriznek. A település dombokra felfutó teraszain ma is kiváló gyümölcsök teremnek. A Wassokkal rokon Ugron-család itt emelte a 19. század végén a versailles-i társaival is vetélkedő kastélyát.

38

WA-MÖ, Találkozásaim a halállal

A kert, a vadászat, a mostoha A KIS ALBIT GYERMEKÉVEI persze elsősorban Szentgothárdhoz kötötték. A felejthetetlen udvarházhoz, a lelki sebekre örök gyógyírul rendelt kerthez. Életmetszetekből állíthatjuk össze Albi gróf, azaz Kicsigróf gyerekkorának meghatározó eseményeit: „Öt- vagy hatéves lehettem. Magányos, anyátlan és testvértelen gyerek lévén magam kellett világot keressek magamnak, környezetet az életem köré. Ez a kert volt a világom. Ismertem benne minden fát és bokrot, minden növényt az ibolyától a harangvirágig, madársalátától a csiperkéig. Annak a bizonyos öreg vackorfának különösen fontos helye volt ebben a világban. Nemcsak azért, mert sűrű ágai közt ott élt a fülesbagoly, akivel esténként társalogni lehetett. De minden nyár végén, másfél hónapon keresztül arról a fáról potyogtak alá a legjobb ízű, legzamatosabb vackorok. Ezeken a vackorokon keresztül barátkoztam össze a borzzal. Falusi gyerek lévén tudtam már akkor róla, hogy borzok is vannak, kárt tesznek a törökbúza földeken, és apám tacskókkal vadászta őket. A tacskók bementek a borzlyukakba, ugatták őket a föld alatt, s földre fektetett füllel hallani lehetett, hogy hol ugattak. Ott csak ásni kellett, leásni egy-két méter mélyre, és a sarokba szorított borzot baltafokkal agyon lehetett verni, megnyúzni, és szappant főzni a zsírjából. Megesett, hogy magam is ott voltam néha ilyenkor, hallgattam a föld alatti ugatást, és szememmel láttam az agyonvert borzot. Tehát amikor megláttam egyet késő délután ott a vackorfa alatt, már tudtam, hogy micsoda. Nem féltem tőle. Ő se félt, csak gyanakodott. Néztük egymást, én a földön ülve, hátamat a vackorfa törzsének támasztva, ő meg talán tíz lépésre tőlem, ahogy előcammogott a bodzabokrok sűrűjéből, meglátott és megállt. Csöndben ültem. A borz szaglászni kezdett, talált magának egy érett vackort a gyom között, és enni kezdte. Jóízűen ette, nem is törődött velem többé. Talált még nehányat a bokrokban, aztán csak átcsúszott a kerítés alatt a szilvásba. Tudta már jól, hogy mit keresett, mert egyenesen odasietett az egyik bozontos szilvafa alá, amelyiken apró, édes, sárga szilvák termettek, s falni kezdte ezeket nagy buzgalommal. Szeme néha megkeresett engem, mintha csak kíváncsi lett volna, hogy ott vagyoke még a vackorfa alatt, aztán csak evett, míg megette mindazt, ami a földön volt. Akkor még egyszer rám nézett, mintha búcsúzott volna, és elment a kerítés mentén a földek felé. Nem szóltam róla senkinek. Másnap délután újra kimentem a vackorfa alá, de nem jött a borz. Zivatar jött éjjel, szél tépte a fákat, s mikor reggeli után kimentem a csöpögő kertbe, hogy megnézzem, vert-e le vackort a szél, ott találtam a borzot is a szilvásban. Csámcsogva falta a

477

478

A régi Erdély sok lehullott sárga szilvát. Amikor megpillantott, felfigyelt egy percre, de alighanem rám ismert, mert evett tovább. Három napig nem láttam. Szép napos idő volt, szélmentes. A negyedik nap aztán újra eljött. Elébb a vackorfa alatt keresgélt, de én előbb ott voltam, mint ő, és így nem talált ott semmit. Átcsúszott újra a kerítés alatt, de mindössze csak néhány szilvát lelt a fa alatt. »Megállj, borz, – szóltam hozzá, – segítek rajtad!« Azzal átmásztam a kerítésen, és odamentem én is a szilvafához. Bizalmatlanul nézett rám, és oldalogni kezdett. Újra rászóltam: »Várj csak, borz, lesz szilva mindjárt!« Kissé hátrább kotródott, de amikor elkezdtem felmászni a fára, megállt, és visszabámult. Megráztam az egyik alsó ágat. Nehány érett szilva a földre pottyant. A borz nézett, de nem mozdult. Feljebb másztam, és a felsőbb ágakat kezdtem rázni. Most már potyogott a szilva bőven. A borz lassan és óvatosan visszatért a fa alá, de nem vette le rólam a szemét. Újra megráztam a fát. Még több szilva hullott, s az egyik pontosan a borz fejére. Megrándult, elkapta a szilvát, és lenyelte. Ettől aztán felbátorodott, és enni kezdett, én meg ültem a fán és néztem. Ettől kezdve minden délután ott találkoztunk a szilvásban. Én ráztam a fát, hol ezt, hol azt, ahol érettebb volt a szilva, a borz meg ette, ami lehullt. Senki se tudott ezekről a mi kis találkozásainkról. Talán két vagy három héten keresztül folyt ez így. Egy délután aztán barátom, a borz elmaradt. Napszálltáig vártam reá. Mikor hazatértem, már sötétedett. Apámat ott leltem a konyhaház sarkában. Az erdésszel állt ott meg még két emberrel. Ásó volt velük. Ott volt a négy tacskó is »Kerestünk! – kiáltott oda apám. – Borzot ástunk a kert mögötti törökbúzás szélén! Mélyre kellett ássunk, de elcsíptük mégis!« Lábánál ott feküdt a borz. Az én borzom volt, éreztem, tudtam. Véres volt a feje. Elfordultam, és sírni kezdtem. Senki se tudta megérteni, hogy miért. Behúzódtam a jázminbokrokba, és sírtam. Ott lelt reám apám. »Mi a bajod?« – kérdezte. »A borz – zokogtam – barátom volt...« »Buta vagy, – morogta apám, – hogyan lehetett volna a barátod? Nem is láttad soha. Ott ástuk ki a törökbúza széléből, a kökények közül. Eddig se sírtál, amikor borzot hoztunk haza!« Senki se értette meg. Még nagyanyám is csóválta a fejét. Én pedig a mai napig nem mondtam el senkinek, hogy miért volt barátom az a borz. Hetvenhat év telt el azóta, s ma újra megsirattam azt a borzot, ahogy ezeket a sorokat papírra vetettem. Bolond az ember, ugye? Milliók pusztultak oda, barátokat, rokonokat vesztettem el, s azt hittem, hogy már belefásultam az életbe ennyi sok pusztulás után. S most mégis

A kert, a vadászat, a mostoha elsirattam újra azt a régi borzot. Különös teremtés az ember, bizony, különös.”39 A SZENTGOTHÁRDI HÁZBAN apja legidősebb nővére vezette a háztartást, Ráchel néni, gróf Horváth-Toldy Rudolfné. Férje, Rudolf bácsi hivatásos katona volt, akit ritkán láttak. Gyermekeikben lelte meg első pajtásait Albi gróf. A nála öt évvel idősebb Istvánnal és a nála egy évvel kisebb Margittal „mint valóságos testvérek” nőttek föl. „Ugyanannak a »dadinak« a gondozásában, majd két évre rá ugyanannak a francia nevelőnőnek a zsarnoksága alatt, akinek »Mademoiselle Tox« volt a neve, s akinek a bosszantása bimbózó életünk valódi sportja volt” – emlékezik vissza majd az idős író. – „Délebéd utáni alvásunkra összedobtak minket ugyanabba a rácsos ágyba. Akkor jöttem rá a fiúk és leányok közötti különbségre. Ebben a korban azonban nem volt rám különösebb hatással.” A szeretetre éhes, de a világ irányába passzív fiúcskára jellemző az unokahúgával töltött időszak jellemzése: „Margit gondolta ki az ötleteket, én voltam a végrehajtó. Ő mulatott a sikeren, én kaptam a szidást.”

Nagymamák és nagynénik A régi világ asszonyai nem, vagy csak igen ritkán mutatkoztak a külvilág előtt gazdagoknak, belső nemességük emelte őket férjeik mellé, emiatt lehettek a társaság ékkövei. Nem a parancsolgatások, az utasítgatások nagyasszonyai nevelték fel a világra érzékeny lelkű ifjakat és hölgyeket, hanem a titkaikat őrizni tudó finom lelkűek: a kérésekkel családot és cselédeket igazgató, a lelki lágysággal eligazító belső emberek. 1914. HÚSVÉT: szép békebeli emlék a családtagokkal Vasasszentgothárdon. Együtt a nagynénikkel és unokatestvérekkel. „Húsvét volt gyermekkorom legpompásabb élménye. A szentgothárdi nagy házban az öt vendégszoba Húsvét idejére mind megtelt. Egyiket kapta Rákhel néni, apám legidősebb testvére, leányával, Margittal, aki egy évvel volt fiatalabb nálam. Egy másikban Ilona néni, apám legfiatalabb testvére rendezkedett be, aki Hamburgba ment férjhez, a maga leányaival, a »Siemers-gyerekekkel«, a harmadikban Marika néni, Atzél 39

WA-V-A.

479

480

A régi Erdély Elemérné lakozott, leányával, a »szép« Lydiával, aki a legidősebb volt közöttünk.”40 Majdani felesége, Éva is karon ülő gyermekként ott játszódott már köztük. ÁLLATOKKAL OSZTJA MEG MAGÁNYÁT a gyermek. Ez az öröme majd felnőttkorban is végigkíséri. Kutya, kutya, ló, kutya és kutya: örök társai. Haláláig… A többnyire visszás és hiányos családi s emberi kapcsolatok ellenpontjaként érzelmi teljességet adnak neki az állat-barátságai. Testvértelen kisgyermekként szomorúságait elsősorban kutyájával, a sárga tacskóval osztotta meg: „Menyecske volt az egyetlen, akinek elmondhattam mindezt, ott a jázminbokrok sűrűjében. Anyám helyett ő csókolta meg az arcomat, lenyalta a könnyeimet, és megértette a bánatomat, amikor apám új felesége megjött a házhoz, s engem buta nevelőm bársonyruhámba öltöztetve betanított egy köszöntő beszédre, amit ott kellett elszavaljak az ajtó előtt. Hány évig tartott ez a barátság? Azt ma már nem tudom megmondani. Hosszú ideig. Valahányszor idegenek jöttek, vendégek, mostohaanyám rokonai, én Menyecskéhez menekültem a bokrok közé vagy a nagy fenyők alá. Aztán iskolába kellett menni, tanulni kellett buta leckéket, és nagyapámat látogattuk meg Mezőzáhon, ami ünnep volt számomra. Egyszer aztán éppen onnan tértem vissza, néhány hetet tölthettem náluk, talán másvalahol is, erre már nem emlékszem tisztán. Csak arra emlékszem, hogy hazatértünk, s én lefutottam a kocsiról, és Menyecskét hívtam. Kiáltoztam a nevét, de nem jött. Aztán a szobalány megszólalt mögöttem, és azt mondta: – Hiába hívja a kutyát, elpusztult szegény. Elpusztult szegény, így mondta. S én csak álltam ott, bután, fagyottan, s torkomba akadt a hang. Aztán bementem a bokrok közé, és sírtam. Nem kérdeztem senkitől semmit, csak zokogtam ott a bokrok között, ahova együtt szoktunk volt megbújni ketten, és valami rettenetesen, fájdalmasan hiányzott. Mikor szipogva, kisírt szemekkel visszatértem a házba, a cselédek szánakozva vettek körül, de apám odajött, vállamra tette a kezét, és azt mondta: ne búsulj, hozok neked egy másik kutyát. A zokogás újra feltört belőlem, apám leszidott, és otthagyott a szánakozó cselédek között.”41 40 41

WA-V-A, Szentgothárd WA-V-A, Menyecske, Huszár, Cica

A kert, a vadászat, a mostoha A PARASZTI GAZDÁLKODÁS VONZÁSÁBAN. „Amikor én gyerek voltam, első komoly ambícióm volt, és apám rögtön meg is tette, meg akartam tanulni szántani. Még ötéves sem voltam, és már szántani akartam! Na… egy magyarországi arisztokrata gyereknek eszébe se jut az ilyesmi, hogy megtanuljon szántani! Úgyhogy engem megtanított apám szántani ötéves koromban, és erre büszke vagyok, ezt itt is meg tudom tanítani, ezeket a buta amerikaiaknak, ha szántani akarnak, hogy kell egy-két ökröt hajtani és szántani velük. Én csak arról tudok, hogy nekünk két egyházközségünk volt: a feketelaki és a kispulyoni, és olyan régi, erdélyi, paraszti egyházközségek voltak. Ez alatt az értendő, hogy a pap gazda volt, és arra apám ügyelt, hogy az a pap, aki odajön Kispulyonba vagy Feketelakra, értsen a gazdasághoz.”42 Lovakkal szántó paraszt

VOLT AZTÁN ADOK-KAPOK a gyermek és az apa viszonyában, nem egy esetben. A huszárfőhadnagy apa nemegyszer durva eszközökkel okította, szinte dresszírozta a gyermeket a jövőre. Különös, a későbbi író jóhiszeműségére vall, hogy mindig megértően, a jövőre néző edzettség szempontjait figyelembe véve írja le gyermeki megalázottságát is: „Közben eltelt valamicske idő, s apám megtanított lovagolni is. Mivel én voltam a legkönnyebb a családban, ötéves korom óta kellett belova42

WAMP, Maksay Ágnes filminterjúja

481

482

A régi Erdély goljam a kétéveseket. Szőrén, természetesen. Volt olyan nap, hogy tízszer is leestem a vad kétévesekről, míg rendre megszelídültek. Apám londzson futtatta körbe a csikókat egy füves térségen, az istállók megett. Két hétig tartott, mire megszokták a londzsot. Apám a kör közepén állt, egyik markában a londzsot tartotta, a másikban az ostort. Ha a csikó megállt, vagy lelassult, megérintette az ostorral. Mikor a körbefutás már jól ment, akkor jöttem én. A kocsis föltett a lóra. Bőrkantár volt a ló fején, csak a londzs volt hozzá erősítve, egyéb nem. Tehát nem volt kantárszár, amiben megkapaszkodhattam volna. A »kapaszkodást« a térdeimmel kellett elvégeznem a ló hátán. Eleinte megkapaszkodhattam a sörényébe, ami jól jött, bár rendszerint hamar lerázott magáról a nyargaló, ficánkoló csikó. Eleinte sokat estem, de a föld puha volt alattam, és a ló nem taposott reám egyetlenegyszer sem. Két-három hét után már csak ritkábban estem. Amikor idáig jutottunk, nyerget tettek a lóra, de nem volt szabad kapaszkodnom a nyeregbe. Valahányszor csak megérintettem a nyerget, a suhogó ostor belecsípett a kezembe. Aztán apám valami újat is kitalált: kis fehér labdát adott a kezembe, s azzal kellett játszanom, mialatt a csikó körbenyargalt alattam. Ha kiesett kezemből a labda: rajtam sziszegett az ostor. Apám oktatása következtében először is megtanultam esni. Annyit estem ezekről a kétévesekről, hogy valósággal megtanultam az esés technikáját. Ma, öregkoromban ennek a tudománynak sok hasznát veszem. Mindegy, hogy hol esek rövid kis szédülés következtében, utcán, erdőn, az ebédlőszoba sarkában: azonnal lábon is vagyok. Mire egy megrendült szemtanú hozzám siet és megkérdi, hogy miben lehet segítségemre, már egy kedves mosollyal válaszolok is: nincs semmi baj, csak gyakorlom magam! De az esésen kívül megtanultam lovagolni is, és a lóval bánni. Bárhol és bármikor ülök föl egy lóra, a ló megtudja hamar, hogy emberére talált, és engedelmessé válik hamar.”43 Apja huszártiszti kiképzése során maga is részt kapott a kemény, porosz nevelésből. Ne feledjük, a Wass családnak legalább öt őse lovasként szolgált az utóbbi két évszázadban, s fölmenői sem vetették meg a karddal, lóval való vitézkedést. Érdemes felidéznünk Nagy Frigyes huszárparancsnokának válaszát, amikor a császár érdeklődött a lovasgyakorlatokon elhunyt vitézeinek számáról: „Seydlitz tábornok, Nagy Frigyes legjobb lovas tábornoka lovasait egyenetlen terepen vágtatni s hadi gyakorlatokat csinálni tanította, és 43

WA-V-A, Szentgothárd

A kert, a vadászat, a mostoha pedig oly eréllyel, hogy a király egy alkalommal az ezek folytán meghalt emberek miatt megrótta. Seydlitz nyugodtan válaszolt: »Ha Felséged pár nyaktörésből ily dolgot csinál, úgy sohasem fog harczra alkalmas merész lovasokat találni.«” A porosz-német lovasiskola szelleme nem állt messze a lovastiszteket adó Wassok lelkületétől. Felnőttként az atya Albert sem habozik majd – szelíd hajlamai ellenére – engedetlen gyermekeinek egy-egy pofont lekeverni, amikor Vid, Huba és Miklós németországi iskoláztatása megkívánta.44 „AMIKOR ÖTÉVES LETTEM, nagyapám puskával ajándékozott meg születésnapomra, melyet akkoriban francia feltalálójáról (FLAUBERT) flóbertnek neveztek; egyetlen kerek, sörét nagyságú golyót tudott kilőni, persze, egyszerre csak egyet. Annak a fegyvernek az elődje volt, amit ma 22-esnek nevezünk. Megtanított a használatára, s amikor már eltaláltam a céltábla közepét, megfogadott »csősznek« szent fácánjai mellé, a parkba meg a gyümölcsösbe a varjak, szarkák, hollók, sólymok és egyéb kártevők ellen. Két fillért fizetett egy varjúért, tízet egy sólyomért és így tovább, a töltények fölött pedig szabad kezet kaptam. Rókáért egy piculát kaptam volna, ami 25 fillér volt. De odáig soha nem jutottam el. A rókákat mind levadászták a birtok körül, a rengeteg csirke, liba, kacsa meg gyöngytyúkot oltalmazandó. Ennek ellenére egyszer összefutottam egy ravaszdival. Akkor már hatéves voltam. Tél volt. Térdig ért a hó, s egy óriási fenyő hegyében gubbasztó varjút igyekeztem becserkészni. A nap lenyugodott már, s vékony szürke fátyol ereszkedett a fákra, amikor valami moccant az egyik fenyőfa hóborította ága alatt. Mozdulatlanná dermedtem. Róka volt az. Orrát a hóba fúrta. Engem nem vett észre, mert szemét egy fácántyúkra szegezte, mely tőle balra csipegette a magot a fácánetetőből a fák között. A róka hosszú volt és sovány. Láttam a csontjait a bundája alatt. Éhesnek tűnt. Nagyon éhesnek. Aztán a róka egyszer csak hatalmas ugrással előrevetette magát, hófelhő szállt fel, a fácán élesen felrikoltott, s vadul csapkodó szárnyakkal máris a róka szájában volt. Egy pillanatra rám nézett a róka; csillogott a szeme, majd eltűnt, pár szürke tollat hagyva maga mögött a hóban.

44

A gyerekek osztálytársának, Várdy Béla történésznek szíves közlése.

483

484

A régi Erdély Szívem kalapált az izgalomtól. Meg más egyébtől is. Meleg érzés töltött el. Örültem, hogy ez a szegény éhes róka elkapta nagyapám dédelgetett fácánjainak egyikét. Erről a közjátékról nem számoltam be senkinek. Évek múltán sem. De azután kezdtem hanyagolni a munkám, mígnem végül teljesen felhagytam vele. Nagyapám sosem kérdezte meg, mi volt ennek az oka. Talán tudta és megértette. De annak az éhes rókának az arckifejezése velem maradt egy életre. [...] Nem egészen két év múlva a vén vadőr, aki bizalmas barátom volt, s időnként elvitt az erdőbe, hozott nekem egy kisrókát. Nem lehetett több három-négy hónaposnál, s csapdába esett, amit valami orvvadász vadnyúlnak állíthatott. Jobb mellső lába törött volt, s tehetetlenül lógott egy véres bőröcskén. Az öreg legjobb tudása szerint összerakta a kis lábat, sínet fabrikált két rövid botból, amit szorosan átkötött valami szennyes rongydarabbal, és nekem adta, hogy viseljem gondját. Én aztán alaposan gondját viseltem! Szegény kis jószágot egy nagy dobozban tartottam a lóistálló sarkában – mivelhogy nem engedték, hogy bevigyem a szobámba –, s szabadidőm nagy részét Rókicával töltöttem – ezt a nevet adtam neki. Etetgettem füstölt sonkával, kolbászvégekkel s mindenféle maradékkal, amit össze tudtam gyűjteni. A kutyák egy ideig protestáltak, s nagyon oda kellett figyelnem, de aztán előbb apám vizslája, majd a két nagy házőrző s végül a tacskók is elfogadták a család legújabb »tagját«. Rókica lába meglepően gyorsan gyógyult. Mindössze annyi volt a baj, hogy nem egyenesen gyógyult, mint kellett volna, hanem kissé görbén. De ha görbe is volt, kisrókám tudott futni, játszani a kutyákkal meg a macskával, s a család legjátékosabb és leghuncutabb tagjává vált. De mivel egészséges kis kan róka volt, két év múlva otthagyott minket. Előbb csak egy-két napra, majd hosszabb időszakokra is. Azt mondták, visszatért az erdőbe, ahová tartozik. De azért elszomorított, hogy elmegy. Néha megpillantottam, ahogy végigoson a parkon, s amikor nevén szólítottam, megállt, ismerős kis ugatást hallatott. De addigra már utolért minket az első világháború. Apám elment a hazát védeni, s a világ, amelyben felnőttem, kezdett tótágast állni; vége volt szép, békés életemnek.”45 45

WA-SZAF, Vadállatok világában

A kert, a vadászat, a mostoha A RÁNKSZAKADT VILÁGHÁBORÚ. A Kard és kasza II. könyvének nyitányában az író a kert és a családi múlt képei után Wass Endre második világháborús megsebesülésének idejére emlékezik viszsza, az apaféltés és a döbbenet pillanataira, a kérdésekben ocsúdó gyermek nagyapjától kapott válaszaira. Életébe, a békés álmodozások és játszadozások világába előbb a külvilág hírei törnek be: „A józan valóság azonban nem tűrhette ezt sokáig bosszulatlan. Még tízéves se volt a történelmet átálmodó magányos gyerek, amikor ezt a maga köré fölépített külön világot váratlanul eltaposta egy durva láthatatlan erő: a valóságos történelem. Mint minden nagy történelmi csapás, ez is a maga ellenkezőjének megtévesztő látszatával kezdődött. Zászlódíszben lelkesedett az ország, katonanóták szava csattogott mindenütt. »Megállj, megállj, kutya Szerbia…!« »Ferenc Jóska kiállott a kapuba…« Feketeruhás nénik és bácsik hősöket sirattak, kik életüket adták a hazáért valahol a messze orosz fronton, akárcsak Rákóczi vitézei a könyvekben. »Majd megmutatjuk a muszkának!« rázta Kezán intéző az öklét, akit állása miatt fölmentettek a katonai szolgálat alól, »Majd megmutatjuk, Kicsigrófom, hogy mit kap az, ki kikezd a magyarral!« Aztán hír érkezett, hogy Erőss András gróf, huszárhadnagy megsebesült az orosz fronton, s valami galíciai kórházban fekszik. Nagymama sírt, Nagypapa pedig, ki főispán volt Désen, hazajött négylovas fogatán, kézen fogta unokáját, s bevitte a nagy, hűvös pipázóba. Ott leült az egyik bőrkarosszékbe, s odavonta a fiút magához. – Miklós – mondta nagyon komolyan – te nagyfiú vagy már, s megérted, amit mondani fogok. Apád megsebesült. Hősiesen harcolt az ellenség ellen, és golyó érte. Bizonyára hamarosan felgyógyul és hazajön. De megeshet az is, hogy nem gyógyul föl, és nem jön haza. Csak az Úristen tudja ezt, más senki. Nem először hullatja vérét csatamezőn egy Erőss. Évszázadokon keresztül harcoltak az Erőssek ezért az országért. Országunkért harcolni, vérezni, s ha kell, meghalni dicsőséges cselekedet. Miklós, jegyezd ezt jól meg magadnak. Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot. Mi Erőssek mindég elöl voltunk a küzdelemben. – Papi is elöl volt? – kérdezte a gyerek, komolyan. Nagyapja bólintott. – Mint huszártiszt elöl nyargalt csapata élén az ütközetbe. Úgy érte az oroszok golyója. A gyerek elgondolkodva nézte nagyapja őszülő, szakállas arcát. – Te is elöl voltál, nagyapa? – kérdezte hirtelen. Az öregúr egy pillanatra megdöbbenve meredt unokájára. Aztán bólintott.

485

486

A régi Erdély – Én is. Csakhogy az én időmben nem volt háború, így hát politikában jártam elöl. De te ezt még nem érted – tette hozzá és csontos nagy kezét rátette unokája fejére –, elég annyi, hogy az elöl járáshoz szükséges ismernünk azokat, akiket vezetnünk kell. Már intézkedtem, hogy holnaptól kezdve játszótársaid legyenek a faluból. Amikor jönnek, tartsd észben, hogy te vagy vendéglátó házigazdájok ebben a kertben, s neked kell gondoskodnod arról, hogy jól érezzék magukat. De neked kell gondoskodnod arról is, hogy akár labdáztok, akár egyéb játékkal töltitek az időt, a játék a szabályoknak megfelelően menjen, és mindenki egyformán részt vehessen abban. Érted? – Értem – bólintott a gyerek, pedig úgy érezte, mintha a nagy, sötét, szivarfüst-szagú szoba forogni kezdett volna körülötte. A más gyerekekkel való kényszerű együttlét gondolata szinte ijesztő volt. Magányosságához szokott természete borzadva riadozott. Vergődő gondolatai ösztönszerűleg visszamenekültek a beszélgetés kezdetéhez. – Nagyon meglőtték papit a muszkák? – kérdezte remegő hangon. Nagyapja félreértette a megkönnyesedő szemet és remegő hangot, és mindkét kezét vállára téve gyöngéden magához húzta a gyereket. – Tüdejét lőtték keresztül apádnak – mondta csöndesen –, de a sok doktor rendbe hozza hamar. Őszire itt lesz már, bizonyára. – Nem kell visszamenjen a háborúba, amikor meggyógyul? – kérdezte Miklós. – Nem – felelte a nagyapja –, ő már elvégezte a maga kötelességét. Ezen túl másokon a sor.”46

Gyermekkori alapok A szülőknek példájukkal és otthonos miliőjükkel elsősorban azt kell átadniuk a gyermeknek, hogy érdemes élni! A szavak és cselekedtek folyamatos kisugárzása teremti meg azt a hordozó közeget, amelyben a szülői lelkiség táptalajt biztosít a gyermek szellemi növekedésének (is). A huszadik század világháborús tragédiái a családnak éppen ezt az évszázados tradícióit rendítették meg legjobban. Ennek ellenére a példára és a miliőre való eredendő fogékonyság a gyermek legerősebb hatású s egész életre szóló útravalója marad minden időkben. Számára ez kimeríthetetlen lelki mélységet és elfogyhatatlan szellemi táplá-

46

WA-KK

A kert, a vadászat, a mostoha lékot jelent. Természetesen mindezek jelentősége kizárólag a szeretet hőfokával mérhető. Különös, hogy az „emberi jelenségnek” ez a szeretetháztartása a nagyszülőkkel, vagy más, a közösségben élő idősebb emberek segítségével is érvényesülésre tör. A NAGYPAPA KÜLÖN VIGASZNAK SZÁNTA unokájának a háború hírének napján az igazi vadászpuskát, amivel ekkor jegyezte el a regénybeli Kicsigrófot a természettel és a vadak világával egy életre: „Nagyapa felkelt a karosszékből. – Most jut csak eszembe – mondta hirtelen, s a hangja egyszerre mintha megvidámodott volna –, hoztam ám neked valamit, aminek örvendeni fogsz. Egy flóbertpuskát! – Igazi puskát? – nyílt kerekre a gyerek szeme. – Amikor végeztem Kezánnal, lemegyünk a kertbe, és kipróbáljuk – mosolygott unokájára az öregúr –, de nagyanyádnak ne szólj egy szót se még, érted? Több mint egy órahosszat ácsorgott a gyerek az épület sarkában, míg végre meglátta Nagyapját és Kezán urat lejönni a veranda kőlépcsőjén. A májusi napfény megcsillant valamin az öregúr kezében. Puska volt. Valóságos puska! Szívdobogva szaladt feléjük. Kerekre nyílt szeme szomjas izgalommal szívta magába a csodálatosan szép látnivalót: egy valóságos, fényesfekete csövű puskát, melynek barna fáján hanyatt esett a fény. – Előbb kipróbáljuk ezt a légpuskát – mondta nagyapja, fontoskodva –, hadd lássuk, jól hord-e. Ha nem, kicseréljük. Szinte belesápadt a gyerek a gondolatba, hogy esetleg visszaviszi nagyapja a pompás ajándékot a városba, és várnia kell egy másikra, ki tudja, meddig. Kezán úr előkotorta zsebéből a gyufaskatulyát, odament vele a ház előtti nyírott bukszus sövényhez, s ügyelve elhelyezte rajta. Nagyapa megtörte a puska csövét, s kis bádog-dobozból elővett egy szürke golyócskát. Betette a csőbe, s felkattantotta a zárat. Aztán vállához emelte a puskát, s gondosan célba vette a gyufaskatulyát. Pakk! szólt a puska, s a gyufaskatulya leesett a sövényről. Kezán úr felvette s megnézte. – Az alját érte – mondta szakértelemmel. Nagyapa megtörte a puskát, s új golyót tett a csőbe.

487

488

A régi Erdély – Hadd lássuk még egyszer – mondta, s Kezán úr visszatette a gyufás skatulyát a sövényre. Pakk… újra röpült a színes kis doboz. Kezán úr felvette, megnézte s odavitte a gazdájához. Az öregúr szakállas arca mosolygott. – Ez már jobb – mondta elégedetten –, vastagon kell venni a legyet. – Megpróbálhatom én is, méltóságos uram? – kérdezte a tagbaszakadt, barnaképű intéző, vigyorogva. – Nocsak – mondta az öregúr, és átnyújtotta Kezán úrnak a puskát. Az első lövés a gyufás skatulya alját érte megint, a második a tetejét horzsolta. Harmadikra már nem kerülhetett sor, mert az istállók felől szaladva jött lefele az egyik fiatal ispán. – Intéző úr! Tessék megnézni ezt az új vetőgépet, valami baj van vele! Igen sűrűn veti a törökbúzát! – Mert szamarak vagytok, azért! – kurjantott vissza Kezán úr mérgesen, azzal visszaadta gazdájának a puskát. – Majd következőször középen találom én is – mondta, s már ment is nagy léptekkel a csűrök felé. – He-he-he – nevetgélt vidáman az öreg gróf –, legközelebb vékás kosarat állítson fel célnak, abba könnyebben beletalál! – Csak szerencséje volt méltóságodnak, ennyi az egész! – kiáltott viszsza Kezán úr a megszokott incselkedésre. – Majd legközelebb meglátjuk, ki a legény azzal a puskával! Az öregúr unokájához fordult. – Gyere ide, Miklós – mondta elkomolyodva –, legelőször is meg kell tanuld a puska törvényét, érted? Amikor hordozod, csöve vagy égnek, vagy földnek mutasson, érted? – Értem – bólintott izgatottan a gyerek. – Ember felé sohase tartod, érted? Ha csak egyszer meglátom, hogy ember felé fordítod a csövét, elveszem tőled a puskát. Éretlen kézbe nem való a fegyver. Amikor hordozod, vagy így tartod, a válladon, vagy így, csövével lefele a kézben. Na, itt van. Hordozd egy kicsit fel és alá, hadd lássam. A gyerek átvette a vadonatúj csillogó légpuskát, ügyetlen mozdulattal a vállára tette. – Kezeddel fogd az agyát, alul – oktatta nagyapja –, így fölfelé mutat hátul. Úgy. Ez jó. Így hordod a fegyvert, amikor üres. Amikor töltve van, akkor nem szabad vállra tenni. Akkor a kezedben viszed. Csövével lefele. Egyik kezed itt, másik itt. Így. Érted? – Értem nagyapa, – bólintott a gyerek. – Na most a célzás. Emeld a válladhoz, így ni. Látod ezt a kis gombot a cső végén? Ez a légy. Itt pedig, a cső elején, ez a néző. Látod ezt a vágást a közepén? Ebben a vágásban kell lássad a legyet, akkor van vonalban a cső. Látod?

A kert, a vadászat, a mostoha – Látom… – Amikor ez a kettő így együtt van, akkor odamegy a lövés, ahova a légy mutat. Egy darab papírost vett elő a zsebéből, s nekifektette a sövénynek. Két helyen át is szúrta a sövény nyesett ágaival, hogy a tavaszi szellő el ne mozdítsa. – Így ni – mondta elégedetten, amikor ezzel is elkészült – na most a töltés mesterségét kell megtanulnod. Fektesd a puskát a térdedre, így. Nyomd le a két végét, amíg megtörik. Erősebben. Jól van. Törd tovább, amíg hallod a kattanást. Még… még… A gyerek arca kivörösödött az erőlködéstől, de végül is kattant a légpuska rugója. Diadalmasan nézett föl nagyapjára. – Na most – oktatta tovább az öregúr –, kiveszünk a dobozból egy töltést. Így ni. Nézd meg jól. Egyik vége hegyes, másik vége likas. A hegyes végivel előre tedd be a csőbe. A likas vége hátrafele nézzen. Nesze. A gyerek izgalomtól remegő keze átvette a kis ólomgolyócskát. Szinte kicsúszott nehányszor ujjai közül, míg végre sikerült beletennie a csőbe. – Na most zárd be – oktatta nagyapja – egyik kezeddel a csövet fogd, másikkal a markolatját. Így. Ez a kezed ide jön. Na most csukd össze, míg újra kattan egyet. Vigyázz, a cső vége mindég a föld fele legyen! Ha elsül véletlenül, ne okozzon kárt senkibe. A puska zárja újra kattant. A gyerek fölnézett nagyapjára. – Na most – mondta az, fontoskodva, s leguggolt a gyermek mellé – ez itt a ravasz, látod? Ha ezt meghúzod, elsül a puska. A jobb kezeddel fogod át a markolatot, így, de ujjaddal még ne érj a ravaszhoz. Balkezeddel előre nyúlsz, ide. Emeld a válladhoz. Szorítsd oda váll és pofa közé. Hajlítsd a fejedet közelebb hozzá. Így na. A nézőn keresztül látnod kell a legyet. Látod-e? Próbáld becsukni a balszemedet, ha úgy könnyebb. Sokan úgy csinálják. Látod a legyet? – Látom – szuszogta a gyerek kínlódva. A puska agya hosszú volt kissé. – A nézőn keresztül látod? – Most azon… – Na most irányítsd úgy, hogy a légy a papír közepére mutasson. De a nézőn keresztül. Megvan? A gyerek kinyújtott balkeze ide-oda ingott a puskával. – Megállj – szólt rá a nagyapja – lépj előre az egyik lábaddal. Vesd meg hátul a másikat. Úgy szilárdabban állasz. Amikor aztán együtt van a néző, a légy, meg a papíros közepe, akkor húzd meg a ravaszt.

489

490

A régi Erdély A langyos délutáni napfényben kiizzadt a gyerek az erőlködéstől. De végül is megrántotta ujjával a ravaszt. Pakk! Az ólomgolyó a papír jobb alsó sarkán ütött kicsike lyukat. – Eltaláltam! Eltaláltam! – lelkendezett a gyerek, s kezében a puskát lóbálva odaszaladt a papírhoz – Nagyapa, eltaláltam! – Először is ne lóbáld azt a puskát, mintha fuszulykakaró lenne a kezedben – szólt rá komolyan az öregúr – úgy hordozd mindég, mintha töltve lenne! Csövével föl, vagy csövével le. A ravaszt pedig elrántottad, azért ment a lövés jobbra le. Úgy kell azt elhúzni, mintha vajból lenne. Gyere ide, megmutatom. Ezt gyakorolnod kell ám. Jó félóra hosszat játszottak már ott ketten a ház előtt a puskával, amikor odafönt a veranda ajtóban megjelent nagymama, hosszú perkál ruhájában, széles karimájú kerti kalappal a fején. Amikor meglátta a gyerek kezében a puskát, úgy szaladt le a lépcsőn, hogy még a virágszedő kosarat is elhullatta. – Jézusmária Béla, micsoda bolondság ez? – sápítozott – Elment az esze? Kicsi még a gyerek ahhoz, hogy puskával járjon…! Jézusmária! Tedd le azt a gyilkos szerszámot rögtön! A gyerek ijedten állt ott, s egyikről a másik kezére nézett, de keze nem engedte el a fényes csövű új puskát. – Lelkem, lelkem – csóválta meg az öregúr a fejét, szelíden –, nyolc esztendős már a gyerek. Én még csak öt voltam, amikor anyám először adott puskát a kezembe, pedig az nem is ilyen kis gyerek-puska volt, hanem igazi, új-veretű sörétes zsák, hehehe… de a varjú is ledőlt a kerítésről, amire céloztam, velem együtt…! Ebben a korban ideje már, hogy vadászni kezdjen a gyerek. Nagymama sopánkodott, jézusmáriázott még egy darabig, pogány vénembernek nevezte az urát, aki nyomorékká akarja tenni saját unokáját, de végül is nagyapa győzött, s a gyerek vihette a puskát magával, a kis bádogdobozzal együtt. Suvadt is hátra, a földszinti gyerekszoba felé, amilyen gyorsan csak tudott. Nagyapja utolsó szavai már a ház sarkánál érték utol. – Aztán te csak gyakoroljad magad, amíg minden lövésed pontosan oda nem megy, ahova akarod! S ha kifogy a doboz, csak szólj, mert van még nálam több is! A délután hátralévő részét ott töltötték kettesben a nevelő úrral a ház mögötti fenyvesben, távol nagymama aggódó szemeitől, és gyakorolták a célba lövést. Mikor a konyha sarkában megszólalt a vacsorára hívó harang, a gyerek puskával együtt szaladt föl a verandára. – Nagyapa, nagyapa! – kiabálta boldog izgalommal – az utolsó tíz lövés mind a feketébe ment, amit a tanító bácsi megkarikázott a papíroson! Mind a tíz!

A kert, a vadászat, a mostoha A nagyszülők ott ültek a veranda fonott karosszékeiben. Nagyapa újságot olvasott, nagymama hárászkendőt kötött. Szinte kiestek kezéből a kötőtűk. Tedd le azt a szemét puskát, ide ne merd hozni! – esett neki unokájának – a tanítódnak is több esze lehetne, ha már nagyapád vénségére megbolondult! Tedd le azt a puskát, mielőtt elsül a kezedben, és megnyomorít! De a gyerek ismerte már nagyanyja hangos kárpálását, mellyel csak jóságos puha szívét próbálta kendőzni időnként, és minden ijedelem nélkül, szelíden mondta: – Nincs megtöltve, nagymama, nem sülhet el. De még üresen is úgy hordom, ahogy nagyapa tanította, lássa? Ha el is sülne, égbe menne a golyó.”47 KÜLÖNÖS BÚCSÚ, KÜLÖNÖS FÁJDALOM. Wass Albert a későbbiekben a nagyszülei mellett Margit unokatestvérével és Ráchel nagynénjével töltött közel két évére, mint nagy-nagy harmóniára emlékezik vissza. Érthető, hogy az elszakadás fájdalma elsötétíti még az idős író szemét is visszaemlékező soraiban. Az otthonosságot nyújtó családi „elválás” fájdalma a háborúból ideiglenesen hazatérő apa nősülésének első hírével esik egybe: „Egy kora nyári napon, kolozsvári útjáról hazatérve, Rákhel néni behívott a nappali szobába, Margitot kiküldte, nagyon komoly arccal leült, és magához intett. Próbáltam kitalálni nagy sebesen, hogy mi rosszat követtem el, de Rákhel néni nem adott időt. Rám nézett, nem haragos csak nagyon komoly szemekkel, és ezt mondta: »Albi, apád megnősül.« Majd látva tétova arcomat, megmagyarázta: »Mostohaanyád lesz hamarosan.« A mostoha szó megdöbbentett. Sok mesét hallottam mostohákról, s egyik se volt barátságos. Nem szóltam semmit, de úgy látszik, megérezte döbbenetemet, mert gyöngéden magához húzott és megölelt. »Mi mindég veled maradunk« – mondta, és megcsókolt. »S ne félj a szótól, hogy mostoha. Sok jó mostoha is van, több mint rossz. Anyád lesz Ila, meglátod.« Ekkor tudtam meg, hogy apám új feleségének Ila lesz a neve. Izabella, báró Mannsberg Izabella. Bécsben ismerkedtek meg, a kórházban. Ő is önkéntes ápolónő volt, mint Marika néni. De sok időm nem volt a »mostohaanya« gondolatán tűnődni. Minden egyébnél súlyosabb volt a gondolat, hogy Rákhel néni elköltözik tőlünk, 47

KK

491

492

A régi Erdély s így Margit is. Kolozsvárra költöznek, s nem leszünk többé együtt. A költözködés pedig megkezdődött nyomban. Borzalmas volt. Több igásszekérnyi bútort hordtak be Szamosújvárra, a vasútállomásra, s hoztak ki helyükbe idegen bútorokat, ládákat, mindenfélét. Megtöltötték velök a szobákat. Rákhel néni szobáját, a gyermekszobát, ahol Margittal együtt laktunk. Számomra külön szobát rendeztek be a földszinten, ahol együtt kellett aludnom a »nevelő úrral«, mert akkor már ilyesmi is volt mellettem, mint Margit mellett Mademoiselle Tox. Az én nevelőm egy magos fiatalember volt, aki tanárnak készült, és megkívánta, hogy a cselédség »tanár úrnak« szólítsa, így annak szólítottam én is. Ő kellett tanítson az írás és olvasás mesterségére, amit én már négyéves koromban megtanultam nagymamától.”48

Elszakadásokkal tűzdelt gyermekkor Ezek a gyermek számára oly fontos kis elválások előképei egy nagyobb szakadásnak, fájdalom-edző felkészítések a felnőtt ember hazától való elszakítottságának. A gyermeki átélés hőfoka izzó. Édesanya, nagynéni, unokatestvér elhagyása, az áradásba pusztult játéklovacskák a játékistállóval és a kedvenc állatkák kimúlása. Az érzelmek átmenetileg vagy végleg megszakadt filmszalagjai. Ezek a kis tragédiák készítik fel jövőjére a lelket. Vagy fordítva? A lélek olyan, amelyre lepkeként szállnak a bánatok? Nem a melankólia uralomátvételét figyelhetjük meg, hanem a kitörő fájdalom emlékeit. A gyermekkori vidámság tűnik el hamar a tekintetből. A szomorúság tónusa és a szembenézés kristályszerű tisztasága válik uralkodóvá. Ez a hangoltság húzódik majd át a kamasz életérzésébe, korai verseibe is. Ez az életre edző, fájdalmas és szikár hangoltság – éppen mert nem divathatásokon alakult ki – meghatározója lesz írói munkásságának is. Vigaszát gyakran keresi és találja meg – szereplőivel együtt – kedves állataiban, a természet feltárulkozó értékeiben, szépségeiben és legfőképp a magány búvóhelyein. Ember-, állat- és természetszeretete a felnőtt íróban már alkati jeggyé válik. Már a gyermek érzelemvilágában felfigyelhetünk a végzettel birkózó humánum kezdeti viselkedésmintáira.

48

WA-V-A, Az Újmama

A kert, a vadászat, a mostoha AZ APA ÚJ ASSZONYT HOZ A HÁZHOZ.49 Az író idősebb korban megírt nagy családregényében50 soha nem enyhülő keserűséggel emlékeztet minket, olvasókat is erre a napra. Mintha Wass Albert életében mindössze kétféle nap létezett volna: vagy szomorú, vagy mámoros. Bánatok, sérelmek, fájdalmak az egyik pólus élményei, és a természet szépséges titka, az őzbaké, a Csabák reményteljes vonulása, a magyar honvédek bevonulása a másiké... A gyermekkori leírás percekre lebontott részletessége azt mutatja, hogy a kimerevült életpillanatokban ábrázolt esemény meghatározó sebet ütött a gyermek életébe. A lélek törvénye szerint mégsem (második) anyát, hanem csak mostohát kapott Kicsigróf az „Újmamában”: „A fényesen csillogó, hófehér, födél-nélküli csodálatos szekér megállt a díszkapu alatt. A kormánykeréknél ott ült András gróf, honvédtiszti egyenruhában, s mellette egy fehér porköpenyes, mosolygós, szőke fiatalasszony. A bíró eldadogta ünnepi beszédét, felnyújtotta az érkezőknek a fatányért a sóval és kenyérrel s az összefutott falusiak (az intéző által megígért hordó bor örömére) lelkesen üvöltözni kezdtek: – Szetreászká mariásza grofu! Éljen a méltóságos gróf úr! András gróf mosolyogva tisztelgett, a fiatal grófné, egyik kezében tanácstalanul szorongatta a fatányért, szabadon maradt kezével kedvesen integetett a parasztok felé, aztán a motorkocsi megmozdult, bődült egyet, s port kavarva átrobogott a falu piacán, s befordult a parkba fölvezető kavicsútra. Odafönt is meghallották a félrevert harangot, s az udvaron ácsorgó cselédek között izgatott futkosás támadt. Kurjongatni kezdtek az intéző után, aki a gazdasszony szobájában kávézott a nevelő úrral, Terka pedig iramodott a gyerekszoba felé, hogy előteremtse a Kicsigrófot. Egy időben érkeztek meg a veranda kőlépcsője alá, a bársonyruhás, szorongó gyerek és a fekete ünnepi ruhájában izzadó Kezán úr, akinek növekvő pocakja régen túlnőtte az öltözet méreteit, s úgy feszült az rajta, hogy majdnem lepattantak róla a gombok. – Hogy a fene egye meg azt a vén tekergőt – káromkodott az intéző kivörösödve – elaludt a disznó vagy mi a súly esett beléje ott fent a régi temetőn! Kitekerem a nyakát, úgy segítsen Isten, kitekerem! De akkor már feltűnt a motorkocsi is odalent az alsó tisztás útkanyarjánál. Terka gyorsan a gyerek markába nyomta a rózsacsokrot, úgy vizesen ahogy előkapta a vödörből, a nevelő pedig odaállt mögéje, hogy súgni tudjon, ha a szükség úgy kívánja. 49 50

Wass Endre második felesége: Mannsberg Izabella WA-KK

493

494

A régi Erdély A csillogó fehér motorkocsi fel-felbukkant, s el-eltünedezett a fák között a kanyargós kocsiúton. Dübörgésére odafönt a kutyaháznál ugatni kezdtek a kopók, s Huszár, a házőrző kuvasz János inas kétségbeesett kiáltozása ellenére is nekivadultan iramodott a rózsaágyásokon keresztül a parkba betolakodó lármás alkotmány elé. A kőrisfák alatt össze is találkoztak, s onnan kezdve Huszár borzolt szőrrel és acsarkodó ugatással kísérte föl az érkezőket az udvarházig. A nyári napfényben csillogó hófehér motorkocsi lassan előgördült a kőrisfák alól, s nyomában a dühösen ugató kuvasszal méltóságteljesen befordult a virágzó rózsákkal övezett, széles, kör alakú behajtóba, s megállt a lépcső alatt. Kezán intéző úr összevágta a bokáit. – Méltóságos gróf úr és méltóságos grófné, az egész cselédség nevében Isten hozta méltóságotokat! – mennydörögte kiveresedve – Éljen a mi szeretett gazdánk! – Éljen! Éljen! Éljen! – kiabálták össze-vissza az egybesereglett cselédek. András gróf kinyitotta a motorkocsi ajtaját, és kiszállt. Cifra huszártiszti egyenruháján megcsillantak az érdemrendek. – Köszönöm, köszönöm – bólintott mosolyogva. Majd átment a kocsi másik oldalára, és lesegítette asszonyát. Kezet rázott Kezán úrral, aki lehajolt és megcsókolta az új grófné kezét. Szűk kabátjáról lepattant egy gomb és tovagurult az udvar kavicsán. Cselédek, cselédasszonyok tolongtak köréjük, s alázatosan csókolgatták gazdájok kezét. A fiatal grófné megpróbálta elrejteni a magáét a háta megett, de az egyik béresasszony erőszakosan előrángatta, és cuppanós csókot nyomott reá. Példáját egymást tuszkolva követték a többiek. Végül is András gróf karon fogta fiatal feleségét, és megindult vele a lépcső felé. Ott várt reájok, vizes rózsacsokorral a kezében, a gyerek. Mögötte a nevelő. – Hőn szeretett apám és anyám! – fogott mondókájába remegő hangon a nyolc éves Miklós, és hadarta folyékonyan, hiba nélkül a betanult szöveget. András gróf és új felesége mosolyogva néztek le reá. Mikor befejezte a mondókáját, és átnyújtotta »újmamának« a csokrot, az egyik kezével végigsimított a gyerek barna haján, másik kezével pedig a rózsákért nyúlt. A víz azonban rácsöpögött a kezére, amitől megrándult kissé, és az urára nézett. Az intett a közelben ácsorgó Terkának, aki gyorsan odaugrott, és átvette új asszonyától a csöpögő rózsákat. Aztán András gróf és fiatal felesége egymásba karolva fölmentek a széles kőlépcsőn a verandára s onnan be a házba, otthagyva a dobogó szívű, könnyesre olvadt szemű gyereket a lépcső aljában, mintha csak ott se lett volna. Kezán úr megköszörülte a torkát, s rászólt a cselédekre.

A kert, a vadászat, a mostoha – Eridjetek dolgotokra, mind! Azzal ő maga is elindult föl a tisztilak felé gúnyát váltani. Terka, János inas és az öreg gazdasszony összenéztek a gyerek feje fölött, aki úgy állt ott még mindég a lépcső alatt a maga bársony ruhájában, mint egy elveszett kis cövek, akit valaki bevert a földbe és ott hagyott, gazdátlanul. A nevelő nyelt egyet, de nem talált szavakat, amiket érdemes lett volna kimondani. »Néni«, az öreg gazdasszony, elfordult, és szeméhez emelte a kötényt, Terka pedig, a szobalány, könnyes szemmel kitárta karjait a gyerek felé, hogy magához ölelje velök. De abban a pillanatban a gyerek hirtelen megfordult, s mint a megriasztott nyúl szaladni kezdett a ház sarka felé. De nem fordult be a gyerekszobába, hanem tovább szaladt, le a nagy réten, le az alsó fenyves mentén a borostyánbokrok sűrűjébe, ahol kedvenc búvóhelye volt. A nevelő úr már mozdult, hogy kövesse, de Terka elkapta a karját. – Nem – mondta a szobalány, és megrázta a fejét – hagyni kell, hogy kisírja magát. Jobb így neki. A leány szemében könnyek voltak. A nevelő úr lehajtotta a fejét, és »Néni«, az öreg gazdasszony felsóhajtott. Úgy jött ki belőle a sóhajtás, mint egy nagy fekete kő, mely a szív mélységébe hull alá, és tompa visszhangot ver a megriadt érzések csöndjében. – Jaj Istenem, Istenem, micsoda kőszívű asszonyt hozott haza a mi gazdánk, micsoda kőszívű asszonyt… Segíts meg Jóistenem, segíts meg… Azzal köténye csücskével szemét törölgetve, hajlott háttal elkullogott vissza a konyhaépület felé. Terka követte. A fiatal nevelő még állt ott egy darabig tanácstalanul, aztán nagyot sóhajtott, s hátrament ő is, amerre a szobája volt. Az idegen, fehér motorkocsi körül nem maradt senki csak Huszár, a kuvasz, aki még mindég bizalmatlanul szimatolgatta a különös, oda nem illő alkotmányt. János, az inas, egymagában maradva nagyot sóhajtott, megcsóválta a fejét, és elkezdte kiszedni a poggyászt a kocsi hátsó üléséből. Kis idő múlva András gróf is kijött. – Hova lett a fiam? – kérdezte. János éppen a bőröndöket cipelte föl a lépcsőn. – Ejszen elvitte valamerre a nevelő úr – hazudta –, hogy ne legyen útban. – Mi az, hogy ne legyen útban? – morgott András gróf kedvetlenül. Aztán megcsóválta a fejét, lement a motorkocsihoz, babrált rajta valamit, s forgatni kezdett egy fogantyút az elején, míg csak fel nem pöfögött a masina. Akkor beült a kormány mellé, s fölvezette az újfajta kocsit a lóistálló melletti kocsiszínbe, hogy ne álljon szabad ég alatt.

495

496

A régi Erdély Öregedőben volt már a délután, amikor a gyerek előbújt a bokrokból, és fölvánszorgott a házhoz. Arca, keze, kék bársonyruhája maszatos volt, borzolt barna haja tele szeméttel, falevéllel. De se Terka, se a nevelő nem szidták meg érte. Hagyták békében, hogy ruhát váltson, megmosakodjék. Mikor végzett ezzel, a nevelő úr gyöngéden megveregette a vállát. – Minden jól lesz, Miklós, meglátod. Emlékezz, amire tanítottalak: a Jóisten jónak teremtette a világot s az embert saját képére, tehát a jónak képére alkotta meg. Minden embert. A gyerek fölnézett reá, egyenesen a szemébe. Nézése komoly volt, kutató. – Akkor mért nem szeret engem az újmama? – Dehogynem szeret – felelte kissé zavartan a fiatal tanító – csak nem tudja mutatni. Nem tudja még, hogyan viselkedjék, mint mostohaanyád. – Mostohaanyám – rágta meg az új szót eltűnődve a gyerek – mostoha…, mint a mesékben… A derék fiatalember ettől még jobban megzavarodott. A teológián sok mindenre megtanították, de arra nem, hogy miként lehet megvigasztalni egy anyátlanul felnőtt magányos gyermeket, kinek izgalmas boldog anyavárását kegyetlenül lefagyasztotta a rideg valóság.”51 AZ ÚJ CSALÁD BÉCSIES ÉS OLYKOR LÉHA élettempójába Kicsigróf nem tudott beilleszkedi: „Abban az évben, hogy apám megházasodott, sokan jártak hozzánk. Többnyire olyanok, kiket nem ismertem eddig, s kik, bár szeretetre méltóak voltak és kedvesek, egy kicsit mindig úgy néztek reám, mint ahogy egy alkalmatlan holmira néz az ember, olyanra, aki teherként ül a boldogság nyakán. Éreztem, hogy az újonnan jött embereknek valami ilyen felesleges teher vagyok, ha nem is mondják soha, s ezért inkább csak a fákkal barátkoztam s az állatokkal” 52 A családi életvezetésben megváltozott új helyzetre és az Újmama mentalitására emlékezik Horváth Tholdy István egy visszaemlékező levelében, a gyermekkori átélés hitelességével. Leírja, hogy Újmama a háborús félelmekkel teli Bécsből érkezve a túlzottnál is túlzóbb módon spórolt az élelemmel is. Az együtt lakó unokatestvérek éhségét látva a szakácsné és a házi 51 52

WA-KK WA-TŐ

A kert, a vadászat, a mostoha cselédek titokban és külön pótolták a napi élelmet. Eleinte Atzél Edével ő maga kapott a kiegészítő ételekből, de az akkor már az emeleti szobába külön költöztetett Albit és Margitkát is bevonták titkos étkezéseikbe. Külön kellemetlenséget jelentett, hogy az Újmama külön cselédséget is hozott magával, akik bécsiek voltak és nem is kívántak a gyermekekkel magyarul szólni.

Wass Endre házasságai Endrét fiatalon mindenki kedvelte: humor, tréfa, játékosság jellemezte. A „Társaság kedvence” volt. A bohém, az örök szatirikusság élő illusztrációja. A szórakoztató. A „Társaság” centruma! És… És… Alilivel a házassága sikerek és tapsok helyett – megbukott! A mókák, a szórakoztatások megszokott és fondorlatos eszközei csődöt mondtak. A jókedv lelőtt varjúként koppant kettőjük között az „asztalra”. Többé nem volt feltámasztható. Mikor történt? Annalesek nem tudnak dátumáról, dátumairól. Saját emlékezetük sem őrizte meg kiemelkedő eseményként. Mégis: a poénok többet n e m jöttek be. Rövidzárlat. Észrevétlen szinte. Mégis: az áramkör megszakadt. Visszaállíthatatlanul. Alili arcán – egy melankolikus vonással több. Endre idegrendszerében a görcsösség erőtere tovább növekedett. A kiszámíthatatlanságé. A kudarc – betemetetlen maradt. Endre talán már többé nem is kereste a tartós kapcsolatokat. Élvet, élvezetet, hajszát keresett volna? Új élettársi kapcsolatának a jóság utáni vágy volt mégis a mozgatója (1916). Ez tartotta annál az asszonynál, akit a későbbiekben folyamatosan megcsalt, megalázott. Mondhatnánk: egy apáca-feleség folyamatos gyötrése volt együttlétük. A szadistának a mazochistához való akaratlan kötődése. Oda és vissza persze. A gyermek nagyon is látta, érezte, de értelmével felfogni nem bírta azt az ideges feszültséget, ami szülei válásához vezetett. „Anyám emléke bennem élt homályosan, mint egy meleg simogató hang. De éreztem kettőjük között a gyűlöletet, amikor egymásról beszéltek, és a gyűlöletet nem tudtam megérteni.”53 Emlékezete rajongó anyaszeretetet őriz. Apjától életre szóló idegenség választja el. A gyermek örök megbocsátó lelkülete mégis kifejlesztette, felnőtten, a máso53

WA-V-A

497

498

A régi Erdély dik világháború utáni megszépítő messzeségében az apja iránti szeretetet: „Mert mienk csak ott a békesség, apám. Másé csupán a dúlás és a préda. Verejték nélkül termett gabonának szára törékeny és kalásza léha. Kivághatják a fákat mind egy szálig. Porrá tehetik házunk, mindenünk. Mégsem győzhetnek le soha, apám. Mert g y ü m ö l c s f á t ott csak mi ültethetünk!”54 Az ilyen verssorokban megbékél a vér, elnyugszik a gyermekkor lelki hullámverése, lecsendesedik minden fájó emlék. (Endrét majd az új házasságban is bizonyos értelemben kudarc várja. Igaz, harminc év után, 1945-ben hagyja majd ott a győri menekülttáborban az asszony. Ott is megszakad egy húr. A jóság hárfája nem muzsikált többé. Apor püspök feltette a kérdést az aszszonynak: „Ki a te férjed?” – kérdezte. „Nincs.” „Akkor menj szépen haza elhagyott Erdélyedbe.” S az asszony visszatért az új megaláztatások színhelyére. A megpróbáltatások Erdélyének földjére.) Wass Albert emigrációjában majd mostohaanyjának is emléket állít a megbékélés jegyében. „Valamennyien ismerték, tudták, hogy nem tett semmi rosszat, de jó volt mindenkihez, akinek segítségre volt szüksége.” A gyermekkorában neki fájdalmat okozó asszonyról a nagy tragédia óráiban jó és tiszta szívvel emlékezik. ELJÖTT 1917. AUGUSZTUS 15-E, Kicsigróf gyermekkorának legszebb napja, a pulyoni vadászaté: „Lent a völgykatlanban, mint madártojás a fészekben, húzódott meg Pulyon. A faluból nem sokat lehetett látni onnan fentről, csupán a templom tornyát meg a szőlős kerteket, ahogy keskeny pászmákban fölfele iramodtak a szemközti meredek hegyoldalon, a mikulásdombi nagygerinc felé. 54

WA-MV, Levél, 1946.

A kert, a vadászat, a mostoha Az erdőszélen juhok legeltek. Nehány kuvasz ugatni kezdett, de a pásztorok kurjantására abbahagyták. A csöndben hallani lehetett a vezérjuhok mély hangú kolompját. [...] Letértek az útról, s megkerülték a Szerencsedombot. A dombon túl ligetessé vált az erdő, elszórt tölgyfa csoportokkal, kisebb-nagyobb tisztásokkal foltozva. Ahogy lefele haladtak egy hosszú tisztás szélén, csupán jobbkéz felől volt sűrű erdő. – Ez itt a pulyoni szénafű – morogta hátra az öreg –, őzek szeretik itt. Áhítatos csöndben haladtak lefele. Az erdő sarkánál Táti megállt. Parasztföldek keskeny csíkjai kezdődtek ott, párhuzamban az erdő alsó szélével. Sárga búzatarlók, kukorica-földek, zöld lóherések, le egészen a pulyoni rétig. – Itt vagyunk – morogta az öreg és körülnézett –, itt készítünk leshelyet. Látja odalent azt a lóherést? Oda járnak le a nyulak az erdőből, mihelyt este lesz. Odalépett az egyik alacsony erdőszéli cserfa-bokorhoz, kopott fekete tarisznyájából kést húzott elő, és nyesni kezdte a gallyakat. Mintha titokzatos szertartást figyelt volna, úgy leste minden mozdulatát a gyerek. A nap már ott ült szembe velök a Veresedő borzos gerincén, s bágyadt, rőt-barna fényével búcsúzott a domboldaltól. Lentebb, a mező közepén magányos fa állt. Hosszúra nőtt árnyéka felnyúlt az erdőig. – Így ni – suttogta Táti egy idő múlva –, álljon csak ide. Ide ni. A gyerek beállt a bokorba. Az öreg lenyesett még néhány ágacskát két oldalt. – Lát most minden irányba, ugye? – kérdezte. – Látok – súgta a gyerek. – Az fontos. Most próbálja meg vállához emelni a puskát, hadd lám érint-e bokrot vele vagy nem? A gyerek leengedte válláról a nehéz puskát, kezébe fogta, s vállához emelte. A puska csöve megakadt egy ágban. – Ezt lenyessük – dörmögte az öreg –, s ezt is. Nem szabad útban legyen semmi… így ni, most próbálja meg. Vállához emelte a puskát, anélkül, hogy megérintett volna vele egy ágat is. – Ez jó – bólintott elégedetten az öreg –, na most, tudja-e hogyan kell célozni? Célozza meg azt a fát odalent! A gyerek a fa irányába fordította a puska csövét. – Megkeresem a legyet a nézőben – súgta a gyerek –, hogy együtt legyenek…

499

500

A régi Erdély Elhallgatott, és leeresztette a puskát. – Nincs nézője! – szakadt fel belőle a döbbenet. – Nincs hát – vigyorgott bajusza megett az öreg –, serétes puskának nincsen. Látja ezt az egyenes vonalat itt a két cső között? Ezen kell végignézni. A légynek éppen csak a gombját kell lássa ezen, éppen csak a gomb tetejét, érti? – Értem – felelte komolyan a gyerek, és újra vállához emelte a puskát. Hosszasan célzott. Keze reszketni kezdett a puska súlyától, s a fegyver csöve ide-oda ingadozott. – Csak arra az egyenes vonalra ügyeljen – oktatta Táti –, s hogy a légynek csak a gombját lássa a vonal végiben. – Értem – felelte a gyerek, és leeresztette a puskát. – Mikor aztán a nyulat lássa – tréfált az öreg –, csak a szemét keresse neki a légy gombjával. Hogy veres-e a szeme? S csak húzza meg a ravaszt. Na de most leülhetünk még egy keveset, pihenni, ide a bokor megé. Korai az idő. A puskát azonban megtöltjük, hogy ne lármázzunk vele későbben. [...] Aztán egyszerre csak odébb, az erdőszélen valami mozdult. Lassan bukdácsoló, szürke gomolyag. Megült. Kihegyesedett. Nyúl volt, hoszszúfülű, figyelő nyúl. A gyerek izgatottan megbökte az öreget, és a nyúl felé mutatott. Az letette a pipát és felült. – Messzire van – dörmögte fojtottan –, de ideje, hogy felkészüljünk. Lábra keltek. Az öreg intett s a gyerek beállt a bokorba. A nyúl már ott bukdácsolt lefele a mezőn, s hamarosan eltűnt egy mart alatt. Kattanást hallott a háta megett, és megfordult. Az öreg a puska kakasát húzta föl. – Itt van, fogja – súgja oda a gyereknek –, de vigyázzon vele. Ne nyúljon a ravaszhoz, csak amikor lőni akar… A gyerek átvette a puskát, ügyelve. Két kézzel maga elé tartotta, s úgy állt ott vele a bokorban. Valahol a torkában hallotta verni a szívét. Hogy meddig állt úgy, megfeszült várakozásban, maga sem tudta. Nem volt többé idő, csak gyorsan szürkülő erdőszél, titokzatos moccanások, rejtelmes neszek a fák között, s a puska a kezében. Meg a várakozás. Aztán egyszerre csak ott volt a nyúl. Alig húsz lépésnyire. Lassan, bukdácsolva jött ki az erdőből és leült. – Most…! – súgta háta mögött a Táti hangja. A gyerek fölemelte a puskát. A szíve dobogott rettenetesen, s érezte, hogy reszket a keze, mintha hideglelése lett volna. A puskacső ide-oda hajladozott, mint szélben a faág. A légy hol balra volt a nyúltól, hol jobbra, csak éppen ott nem, ahol kellett volna. S a nyúl, mintha megunta volna a játékot, megmozdult, s bukdácsolva indult lefele a lóherésnek.

A kert, a vadászat, a mostoha – Pszt…! – pisszentett egyet Táti a gyermek mögött, s a nyúl leült tőle nyomban, magosra tartott fejjel, füleit hegyezve. – Most…! – súgta az öreg. A gyerek minden erejét összeszedve vállához szorította a puska agyát, odaigazította a legyet a nyúlra, s meghúzta a ravaszt. A puska retteneteset dörrent, s olyat rúgott, hogy hátraesett tőle a bokorba. Válla, arca sajgott az ütéstől, de pillanat alatt lábon volt megint. Két kezében a puskát markolva meredt alá az estében elvesző lóherés felé. – A nyúl! – hebegte izgalomtól vacogva. – Mi lett a nyúllal? De már akkor ő is látta. Lent, a szürkületben valami mozgott, rugdalt. – Él még! Elszalad! – szakadt föl belőle a kiáltás. – Az már többé soha – szólalt meg mögötte dörmögő hangján az öreg –, jól meglőtte azt a Kicsigróf. Jöjjön, nézze meg. Azzal indult is már a rugdalódzó nyúl felé. A gyerek hosszú ugrásokkal megelőzte. De mire odaért, a nyúl már nem mozdult többé. Ott feküdt elnyúlva a lóherés tábla szélén. Nagy szürke nyúl. – Baknyúl – állapította meg Táti szakértelemmel –, kosorra van, lássa? Baknyúl ez. Súlyos is – tette hozzá, fölemelve hátsó lábainál fogva a döglött nyulat –, öt kiló is lehet, azám. Derék lövés volt, meg kell adni. A gyerek valósággal megnőtt a dicsérő szótól. Szíve még mindég vert. Ő is megemelte a nyulat. [...] Az udvarház emeletének kivilágított ablakaiból hangos szó és kacagás szűrődött ki az éjszakába, amikor az istállók felől aláereszkedtek az udvarba. A konyhaépület sarkánál valaki várt reájok a sötétben. Devecseri Péter, a tanító. Amikor a gyerek megismerte, odaszaladt hozzá, vállán a puskával. – Tanító bácsi, tanító bácsi! Nézze meg a nyulat, ott van a Táti vállán! Én lőttem! – Haragusznak reád odafönt – mondta a tanító lelkesedés helyett, s a hangja fojtott volt –, a grófné azt parancsolta, hogy azonnal menj föl, mihelyt megérkeztél. Nem kértél engedélyt tőle, hogy elmehetsz-e, igaz? Mintha fagyos vízzel öntötték volna le az örömét. Szót se szólt, csak állt ott a sötétben, lekókadt fejjel. Táti odalépett hozzá és kinyúlt a puskáért. Adja ide a puskát, én majd kitakarítom, s rendbe teszem – morogta halkan –, én biza azt gondolom, hogy elég, ha a gróf tudja, hogy hova mentünk. Hiszen ő volt, aki rám parancsolt, hogy kivigyem nyúlra.

501

502

A régi Erdély A gyerek szó nélkül leakasztotta válláról a nehéz puskát, s átnyújtotta az öregnek. Aztán megindult a cselédlépcső felé. Fent a folyosón Terka süteményt rendezett el egy széles ezüst tálcán, János pedig kristályüveg kancsókat töltött meg mindenféle cifra italokkal. Amikor meglátták, János elmeresztette a szemét, Terka pedig letette az ezüst tálcát, és odaszaladt. Kicsigróf, az Isten szerelmére mi történt magával? Jaj, ha meglátja így az újmama…! Jöjjön, legalább a haját fésüljem meg… drága jó Isten… Abban a pillanatban megnyílt az ebédlőbe vezető ajtó, és hosszú, kivágott estélyi ruhában kilépett rajta a fiatal grófné. Mikor meglátta a gyereket, egy pillanatra megtorpant. Szép arca elszigorodott. – Terka – szólt rá a szobalányra –, vidd be a süteményt a nappaliba. Most rögtön. Aztán odalépett a gyerekhez, és elkapta a karját. – Te pedig jössz velem, így ahogy vagy. Hadd lássa apád. Valósággal vonszolta magával a gyereket, át az ebédlőn, be a nappaliba. A nagy, agancsokkal és medvebőrökkel díszített szoba tele volt estélyi ruhás vendégekkel. Nevettek, diskuráltak, meg se látták amikor a grófné belépett a gyerekkel. András gróf ott ült egy kis csoporttal a szoba sarkában, és éppen valami vidám történetet mesélt. A grófné odavonszolta elébe a gyereket. – Itt van a fia – mondta élesen. András gróf bosszúsan hagyta abba a beszédet, és összeráncolt homlokkal nézte végig a fiát. – Hol voltál? – Tátival – felelte halkan a gyerek. – Tátival? Hol? – Az erdőn. – Mit csináltál ott? – Nyulat lőttem. Rendre megszűnt a társalgás, s a vendégek mind a gyereket nézték, kíváncsian. – Nézze, hogy néz ki – szólt közbe élesen a grófné –, mint egy cigány! De András gróf meg se hallotta. Szemöldöke felszaladt a homlokára, szeme nagyra nyílt. – Nyulat lőttél? Igazán? Hol van? – Lent a konyhánál. – Ez már igen! – kurjantotta el magát a büszke apa, és magához ölelte a fiát. – Nyulat lőtt a fiam! Első nyulát! Ezt ünnepelni kell! János – kiáltott oda az inashoz, ki ezüst tálcán éppen az italokat hozta be –, szaladj le és hozd föl a Miklós gróf nyulát! Vadászt avatunk!

A kert, a vadászat, a mostoha A vendégek nevettek, kiáltoztak, a gyerek vállát veregették. A grófné bosszúsan összeharapta a száját, elfordult, odament a nagy fekete zongorához, és játszani kezdett rajta valami bécsi keringőt. De senki se figyelt reá. Mindenki odagyűlt a büszke apa és a megdöbbent gyerek közé. – Hogy történt? Meséld! – Hát… csak kimentünk a Gyertyánoshoz – dadogta a gyerek –, Táti leshelyet készített egy bokorban… aztán előbb jött egy nyúl, de az meszsze volt… azt jött ez…, s én meglőttem… – Feldagadt az arcod, látom – mondta András gróf nevetve –, megrúgott a puska, mi? Ne búsulj, megrúgott engem is…!55 Wass Albert egyik személyes visszaemlékezésében a nyúlvadászat éjszakáján történt misztikus álmára is kitér: életre szóló látomásra, a kisgyermek „megjelöltségére”: „Vacsora vége felé az egyik vendégnek eszébe jutottam. – Na! Hát mi volt a lesen? – Lőttem egy nyulat. Ennyi volt az egész. Mindenki lelkesedett akkor és csodálkozott. Még ma is mondják, kik visszaemlékeznek arra a vacsorára, hogy úgy látszott, az egész nyúl-ügy nem volt rám semmi hatással. Lőttem egy nyulat – mondtam halkan és közömbösen, mintha már a századik lett volna legalább. Furcsa dolog ez nagyon, hogyan is magyarázzam. A nyúl az én ügyem volt. Én hoztam haza. Nem csupán meglőttem: megdolgoztam érte, megkínlódtam érte. Izzadva cipeltem haza a dicsőségemet, nyöszörögve és összeharapott fogakkal. Azért volt az a dicsőség olyan komoly, olyan igazi férfi-dolog, hogy nem lehetett ujjongva dicsekedni vele. Talán ha kocsin hoztak volna haza, ha a nyulat nem is kellett volna a kezembe vegyem, lehet, hogy hencegésbe csúcsosodott volna ki a bennem felgyülemlett izgalom. De az izgalmat levezette derekasan a fáradság, és ez így különben is más volt. Komoly vadász-dolog, férfi-ügy s házunk kényelmes léha életétől nagyon távolálló. Így volt az, mikor az első nyulat lőttem. Fáradt voltam, és jól aludtam utána. Álmomban nagy sötét erdőket láttam – azóta is gyakran álmodom ilyent – nagy súlyos csendet hallottam, és föld és ég között mozdulatlanul, mint pompás kőszobor, állt a fejedelmi őzbak, és csillagokat bökdösött az égbe.”56 55 56

WA-KK WA-TŐ, a részlet kiemelései: TP.

503

504

A régi Erdély Az álombeli őzbak „A szkíta–magyar mítoszvilággal némileg rokon kelta elbeszélésekben a szarvas és az őz 1) halandókat a túlvilágra csalogató lényként vagy 2) őzzé, illetve szarvassá változott szereplőként jelenik meg. A kereszténység elterjedésével a szarvasbika vagy olykor az őzbak a mennyországot kereső lelkek vezetőjévé vált, ugyanakkor a halandók vagy a tündérek is szarvassá vagy őzzé változhatnak, akár szándékosan, akár szándéktalanul, ez fokozott védelmet jelent számukra.57 Keresztény eszmekörben a nagy agancskoronás szarvas (a gyermek álmában: „fejedelmi őzbak”) Krisztus-szimbólum, aki lenyelvén a kígyót, az ördög jelképét, az emberiséget szabadítja meg tőle s az eredendő bűntől. A hosszú életnek s a halhatatlanságnak is jelképe.”58 Hovatovább a kamaszkor előtt álló gyermek első lejegyzett álmának tekinthetjük a férfias vadászsikeren átesett kisfiú éjszakai emlékét. „Mint pompás kőszobor” magasodik a lélek sötét erdejében „föld és ég között” a „fejedelmi őzbak”: sikert ígérőn, nem félelmesen, sőt „csillagokat bökdöső” merész hetykeséggel. Nyoma sincs a kicsiny állatkáit és (a lelkiségét is) fenyegető „szennyes ár”nak. A „kőszobor”-szerűség erőt, bizonyosságot jelent: a mély-én erejét, a mélylélek erejét! (Akár Jákobét, aki első, Istentől kapott álma helyét azzal a kővel jelölte meg, majd tisztelte oltárként, amelyen feküdt álomlátása alatt.) Életre szóló eligazító erőt vélhetünk a kisgyermek álmában. A lelki természet templomának felmagasodó urával szembesült. Volt hová menekülnie! A „nagy súlyos erdő”, a lelki megrázkódtatások és a nyomasztó elhagyatottság, az egyedüllét súlyait jelenítik meg, „a súlyos csend” a lelki rokontalanságot, a jövő visszhangtalanságát vetíti az álombeli tájba, de: az erőteljes Őzbaknak van jövője, van hite, tán ő maga a jövő és ő maga a hit. Szemtől szembe, „színről színre” látni, a legmagasabbrendű álombeli „találkozásokkal” rokon. 1917. ŐSZ. A kislegényt első vadászata azonban nem tette még nagyfiúvá. „Ezerkilencszáztizenhét ősze volt, szép, hosszú ősz.” 57 58

JM-KML, James MacKillop: Kelta mítoszok és legendák, General Press, 2007. HJNSZ-J

A kert, a vadászat, a mostoha Vártak a kis vadászra bizony csalódások is. Örömre üröm, lelkesedésre kiábrándulás, ez volt az 1917-től apai kézbe került szentgothárdi udvarház örök hullámverése. Ellentétek, kettősségek ostorfonású nappalai és éjszakái. A régi világ utolsó fényei és árnyai. „A nyúl-lövés, vadásszá-avatás édes dicsősége azonban hamarosan megkeseredett a gyerek szájában. Megjött a fácán-vadászás ideje. Már azelőtt való este szállóvendégek érkeztek a házhoz. János, az inas, puskákat olajozott a hátsó folyosón, Táti pedig parancsokat osztogatott a konyha előtt a berendelt erdőpásztoroknak, hogy ki mennyi hajtó-gyerekkel jelentkezzék másnap reggel. Izgalom feszült a levegőben. Vacsora után a gyerek besomfordált a nappaliba, s addig ácsorgott a vendégek körül, míg az apja is észrevette. – Hát te, híres nyúlvadász – nézett reá nevetve –, még mindég nem vagy ágyban? – Azt szeretném megkérdezni – nyögte ki a gyerek a szót –, hogy mehetek-e holnap én is? – Hova? – csodálkozott az apja. – Hát vadászni…? – Jöhetsz hát, a hajtókkal – felelte András gróf –, legalább megtanulod, hogyan kell hajtást rendezni. Ha a tanítód elenged! – Ő elenged – lelkesedett a gyerek –, a puskát is vihetem? – Micsoda puskát? – Hát, amivel a nyulat lőttem! Az apja elnevette magát, és barackot nyomott a fejére. – Netene! – Azzal még várunk egy keveset, Kókumfitty királyfi! Veszedelmes még a te kezedben a puska! Azzal már fordult is vissza vendégeihez, s a vidám, hangos beszéd összecsapott a gyerek feje fölött. Az lehajtott fejjel oldalgott ki a zajos nappaliból. – Mi a baj? – kérdezte odalent Devecseri Péter, a nevelő. – Semmi – felelte a gyerek, s elfordulva készülődni kezdett a lefekvéshez. Másnap, reggeli után előállottak a kocsik, s levitték a vendégeket a két hídhoz, ahol már várt reájok táti a hajtókkal. Velök ment a grófné is, és senki se maradt a házban, csak a cselédek meg a gyerek. Róla mindenki megfeledkezett. Még reggeli előtt kiszökött a házból, s behúzódott szokott búvóhelyére, az orgonabokrok közé. A vadászat ott zajlott le szemközt, a feketelaki oldalon. Előbb a hosszú, keskeny, füzesekkel tarkított nádast hajtották meg, majd fent a dombol-

505

506

A régi Erdély dalban a kukoricásokat. Ropogott a puska. Áthallatszott a völgyön a hajtók izgatott lármája s néha egy-egy kiáltás: »Vigyázz! Ott megy! Tiró! Tiró!« Amire gyors puskalövések feleltek. Később, ahogy a vadászat tovahaladt a feketelaki szénafű felé, elhalkult a zaj, majd elveszett teljesen. Csupán a lövések tompa dörrenése hallatszott még a dombgerinc mögül. Késő délután tértek csak haza a vadászok, fáradtan, vidáman, élcelődve. Mögöttük három igásfogat hozta a fácánokat, nyulakat, foglyokat. A gyerek és nevelője lent vacsoráztak megint a gazdasszony szobájában. Nem volt hely az asztalnál, mondta komor arccal János, az inas, így rendelte a grófné. Következő nap a Kőriseket vadászták. Harmadik nap átkocsiztak mindannyian Gyekébe, s csak a puskák távoli durrogása hallatszott egész nap a Béldi birtok irányából. Így telt el az ősz, vadászattal, vendégeskedéssel. Majdnem minden nap pufogtak valahol a puskák a Mezőségen. Tréfás urak kezében csengett a pohár, s esténként gyertyafényes ebédlőkben, nappali szobákban zongoraszóra keringőztek, s bókokat suttogtak mosolygó dámák fülébe. Ezerkilencszáztizenhét ősze volt, szép, hosszú ősz. Valahol messze ágyúk dörögtek, s vért ivott a föld. De a mezőségi élet vidám szépségét s a fenyvesekkel kerített parkok csöndjét nem zavarta még a háború zaja. Csupán egy évvel később.” 59

59

WA-KK

A kettészakadt világ ellenséges arcai között

III. A KETTÉSZAKADT VILÁG ELLENSÉGES ARCAI KÖZÖTT KOMORULTAK A HÁBORÚVÉGI NAPOK. Szükség volt az őzbak utáni vágy misztikus erejére, hogy számot vethessen a kis lélek a rá váró megpróbáltatásokkal, a háborúság mérgezte pokoli hétköznapokkal: „Attól a naptól kezdtem járni az erdőt. Kiültem esténként az erdőszélre, most már Táti nélkül, egymagamban s mindig ugyanazon a helyen, ahova először mentünk. Kucorogtam a bokrok között, és lestem a szürkületet, mely lassan és méltóságteljesen közeledett felém olyankor. Szemem makacsul megakadt az erdőszélen ott, ahol akkor a titokzatos őzbak állott, és vártam elszánt kitartással, néha bele a késő éjszakába, hogy újra megjelenjen. De nem jött többet. Nem jött többet, és ez egyre jobban elszomorított. Pedig nem is tudom, miért vártam úgy rá, hiszen nem volt szabad őzre lőnöm akkor, csak nyúlra és fácánra. Emlékszem, nehány egyre szomorodó őszi estén még ott dideregtem a görcsös fa alatt, és vártam az őzbakot. Aztán nem mentem többet. Jött az ősz, és beteg leheletétől a fák elsápadtak. Árva és magányos lett a kertünk, akárcsak én. Az ősz szomorkás hangulata mindig reám nehezedett. Igyekeztem még többet egyedül lenni, és ennek nem volt semmi akadálya. Álldogáltam naphosszat a fák alatt, melyekről barnafoltos levelek hullottak csöndesen, s játszottam magamban szomorú meséket, melyek azzal végződtek mindig, hogy meghalok. Vidámság töltötte színültig apámék házát azon az őszön. Emlékszem, annyi kacagás és annyi léha tréfa gyűlt össze benne, hogy szinte szétfeszítette a falakat. Pedig Magyarország búcsúzott tőlünk azon az őszön. Pedig olyan súlyos és komoly idők voltak, amilyenek egy nemzet életében ritkán adódnak. Vihartól terhes fekete fellegek ülték kereken az erdélyi égbolt peremét, s a pusztulás már ott sírt körülöttünk az őszben. De nálunk lármás nagy vadászatok voltak, s az élet középpontja abban rejtőzködött, hogy ki hogyan hibázta el a fácánt, ki lett hamarabb részeg a vendégek közül borkóstolás közben. Csak a falu volt néma és sötét. Hallgattak a román parasztok, s ha kocsink elhaladt közöttük, sokan félrenéztek, s nem emelték kezüket köszöntésre. Egy emlékem van ebből az időből, vad és döbbenetes emlék.

507

508

A régi Erdély A falu hátsó utcáján jöttem fölfele. Menyecske mögöttem baktatott, s az egyik ház kapujában meglátott egy macskát. Vakkantott egyet, s eliramodott. A macska befutott a parasztudvarra, s egy eperfára mászott. Menyecske ugrált a fa alatt, s éles tacskóhangon ugatta. Én a kapuig mentem, s onnan hívtam a kutyát. Akkor egyszerre kicsapódott a ház ajtaja, s egy gyűrött arcú, alacsony román legény ugrott ki rajta. Káromkodott, s fejszét dobott Menyecske felé. A kis sárga tacskó ügyesen félreugrott a fejsze elől, s behúzott farokkal trappolt vissza hozzám. Akkor látott meg engem a legény. Elvicsorodott, s ordítani kezdett. A fal mellől felkapott egy téglát, s felém hajította. A tégla egy fél méterrel repült el mellettem. Ocsmány és csúnya szavakat kiabált a legény, tüszőjéből kirántott egy bicskát, s megindult felém. Megfordultam, s visszaléptem az útra. Nem néztem hátra, de hallottam a legényt mögöttem kiabálni, szitkai végigcsattogtak az utcán. Aztán egy újabb tégla repült el mellettem. Lábaim szaladni szerettek volna, akkora volt bennük az ijedség. De csak nyugodt lépésekkel mentem tovább fölfele az utcán, pedig a szívem zakatolt a félelemtől. A szomszédos házak kapuin kíváncsi fejek jelentek meg s néztek engem, meg hallgatták a legényt, ahogy szidott, s vigyorogtak. S abban a percben megéreztem a háborút. A háborút, melyik tűzbe borítja kereken a világot, s az egyik embert a másik ellenségévé teszi. A háborút, amelyik ott szunnyadt már akkor a falunkban is, csak apámék nem akartak tudni róla. Mentem fölfele a falu utcáján, a szitkok szavai s gúnyos arcok között, s abban a pillanatban éreztem meg, hogy én ebben a háborúban egyedül vagyok. Egyedül vagyok, mert nem tartozom oda sem, ahol nevetnek, s oda sem, ahol káromkodnak. Tízéves voltam. S a kettészakadt világ két ellenséges arca között álltam megriadva és olyan egyedül, mint gyönge gyertyaláng a hóviharos éjben. Nem beszéltem erről senkinek sem a mai napig. Hordoztam magamban, s a lelkem nehéz lett tőle sokszor. Víg estéken, mint kísértetes látomás, még ma is vissza-visszatér, s én örülök neki, mert emlékeztet arra, hogy háború van, s azt elvégezni csak békességgel lehet.”60 ALBI „TESTVÉR-BÁTTYÁT”, BÁRÓ ATZÉL EDÉT61 még ebben az esztendőben hozza a család, árvaként, Szentgothárdra. Unoka60 61

WA-TŐ Báró Atzél Eduárd (Ede) 1906 – 1944 (1954?). A magyar–szovjet 1944. őszi béketárgyalások alkalmából ment át az orosz csapatokhoz, de valószínűsíthető, hogy azok kiszolgáltatták a románoknak, s azok agyonverték, halálának helye ismeretlen.

A kettészakadt világ ellenséges arcai között testvérében különböző alkatuk ellenére életre szóló barátságra lel a magányra hajlamos kisfiú: „Tízéves voltam és ő tizenegy, amikor a sors összehozott bennünket. Anyja, apám nővére, Marika néni mint önkéntes ápolónő teljesített szolgálatot az orosz fronton, míg, ha jól emlékszem 1916-ban, sebesült honvédeket mentett ki a golyózáporból, s hősi halált halt ő maga is. Apja, Báró Atzél Elemér, a budapesti Park Club alapítójának a fia akkor már állandó kórházi kezelés alatt volt, s rövidesen ő is elhunyt. Árvái, Édi és a négy évvel idősebb Lydia, nagyszüleink gondozása alá kerültek. Mivel Nagyapánk, gróf Wass Béla, akkoriban Szolnok-Doboka vármegye főispánja volt, gyermekügyelésre nem sok ideje jutott, Lydiát, akit Diának nevezett a család, a budapesti Baár-Madas Leánynevelő Intézetben helyezték el, míg Édi a budapesti Ferencz József nevelőintézetbe került. A háború összeomlása és hazánk földarabolása után Rákhel néni, apám idősebbik nővére, gróf Horváth-Toldy Rudolfné vette át Diát, míg Édi hozzánk került, Vasas-Szentgotthárdra. Így kerültünk hát össze, Édi meg én. A barátkozás nehezen indult el, mivel mi ketten két nagyon is különböző világban éltünk. De mindketten magányos lelkek voltunk. Én viszszahúzódó, ő rámenős természetű. Ellentétek, akik rendre hozzánőttek egymáshoz, és kiegészítették egymást. Ahogy közös barátunk, Reményik Sándor fejezte ki egyik versében: »én végigálmodtam az álmait, s ő végigélte az én életem.« Édi tanított meg verekedni, s én tanítottam őt meg a mesék szépségére. Pár év alatt úgy összenőttünk, mintha vér-testvérek lettünk volna. Együttélésünk azonban csak aránylag rövid ideig tartott. Néhány esztendő mindössze. Mikor nagyszüleink átköltöztek MezőZáhra, ahol nagyapám másik birtoka volt, Édit magukkal vitték. Akkor éreztem magam először valóban egyedül. Számomra ő képviselte az erőt és bátorságot. Félelmet nem ismerő természetét mindenki csodálta.”62

62

WA-V-A, Testvér-bátyámra emlékezem

509

510

A régi Erdély

IV. A RÉGI HÁZ, ÖBLÖS KAROSSZÉK, PUSKAÁLLVÁNY, PIPASZAG (Mezőzáh és a tavak – Találkozás a halállal)

A

mit Isten és ember viszonyáról tudok, amit az Isten alkotta világ szépségéről tudok, amit a jóindulat erejéről és az elfogultság átkáról tudok, amit az embernek embertársai felé irányuló elkötelezettségéről tudok, s amit tudok arról, hogy mit jelent és mivel jár erdélyi magyarnak lenni: azt mind tőle tanultam maréknyi, gyorsan múló esztendő során. Bár sírját is eltüntették odahaza, nyomát is eltüntették: áldja meg emlékét az egy örök Isten. Wass Albert63

ALBIT ELSŐ ÉLETSZAKASZÁNAK LEGSZEBB EMLÉKEI a nagyszülői házhoz kötötték. Számtalanszor gondol vissza nemcsak a ház meghittségére, belső és külső békességére, hanem nagyapja erkölcsi tartására, életre szóló tanításaira, de gyakorlati tanácsaira is. „Mindazt, ami emberré nevelt, tőle tanultam. A két legfontosabb tudományt még az első nagy háború idején. Hatéves lehettem, talán hét. Apám hadba vonult a huszárokkal, s mi gyerekek Nagyapámmal maradtunk. Ő főispánkodott még akkor. Négylovas kocsin járt be Désre. Nyár derekán egy reggel ezzel búcsúzott: »Ma este, naplemente táján, várj reám a tó végiben. Megnézzük, húznak-e már a récék.« A vadkacsázás vagy récézés, ahogy Nagyapám nevezte, legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Ilyenkor ott húzódtam meg Nagyapám megett a füzes szélén napnyugtakor, s vártunk az áthúzó vadkacsákra. Vízirigók, nádi fülemilék füttyöltek, csattogtak a füzes bozótjában meg szerte a nádasban, csérek visítoztak, gémek szálltak tova a fejünk felett. A langyos szellőnek jó meleg mocsárszaga volt, menyét surrant a nyúló árnyékban, láthatatlan élet matatott körülöttünk a sűrűben. Aztán jönni kezdtek a kacsák a tó felől. A learatott tarlók felé igyekeztek. Elébb mindég csak egy. Ez volt a kémjük, oktatott Nagyapám. Erre nem volt szabad lőni. Aztán jönni kezdtek a többiek, csoportostól. 63

WA-MÖ és WA-V-Y, Nagyapám tanítása

A régi ház, öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag Kétszer dörrent Nagyapám puskája, két vadkacsa puffant a gyepen. Lord, a fekete-fehér angol vizsla szaladt és hozta őket. Nagyapám átvette tőle, halk hangon meg is köszönte, majd a vadásztarisznyájáról alácsüngő szíjak hurkába akasztotta a zsákmányt. Aztán csak álltunk ott, s figyeltük a húzást. Csapat csapat után húzott át felettünk suhogó szárnyakkal, de a puska nem dörrent többé. Kettőnél többet sohase lőtt Nagyapám. »Mértékletesség a jólét titka«, mondogatta ilyenkor. S mi csak álltunk ott a füzes szélén a sötétedő csöndben, s Nagyapám halk szóval magyarázta az esti égen áthúzó madarakat: ez tőkés kacsa, amaz pergőréce..., ezek a fütyülők..., az ott sárszalonka, szürke gém, vakvarjú... Ittam minden szavát, s az este szép volt körülöttünk, békésen, gyönyörűen szép. Azon a bizonyos napon azonban vendégek jöttek, velem egyidős gyerekeket is hoztak, s játék közben én bizony megfeledkeztem Nagyapámnak tett ígéretemről. Sötét volt már, a vendégek is hazatértek, mikor Nagyapám kocsija felhajtott a park fenyvesei között az udvarház elé. Leszaladtam a lépcsőn Nagyapám elé. Ő leszállt a kocsiról Lorddal és a két kacsával, de nem hajolt le hozzám, mint máskor. Nem is szólt. Csak intett kezével a kocsisnak, s a lovak horkanva iramodtak el az istállók felé. Ott maradtunk ketten a nagy ház előtt. – Beteg vagy? – kérdezte Nagyapám. – Nem – feleltem meglepetten. Sohase láttam még Nagyapámat ilyen szigorúan hidegnek. – Mi baj történt? – Semmi. – Nem voltál a Füzesnél. Megígérted, de nem voltál ott. – Megfeledkeztem róla – vallottam be esetten. – Gyere – mondta Nagyapám, és megindult a félsötétben a ház sarka felé, ahol a kerti székek voltak. Szorongva követtem, szó nélkül. Éreztem, hogy valami rosszat követtem el. Nagyapám leült az egyik székre, és odamutatott egy másikra. – Ülj le. Szót kell váltanom veled. Leültem. Egy darabig csönd volt. Denevérek ciccentek felettünk a csillagos égbolt sötétjében. – Idefigyelj, gyerek, – szólalt meg Nagyapám, és éreztem a vért arcomba tódulni. Amikor Nagyapám gyereknek szólított, akkor baj volt. – Idefigyelj, gyerek – mondta –, s jól figyelj ide, mert azt, amit most mondani fogok, nem mondom el kétszer. Ha szavadat adod, hogy ekkor vagy akkor itt vagy amott leszel, akkor csak két mentséged lehet, ha nem vagy ott idején. Vagy beteg lettél, vagy meghaltál. Mert az adott szó, az kötelez. Miért? Megmondom azt is. Ellophatod valakinek az arany-

511

512

A régi Erdély óráját, pénzét, lovát, mindenét, és visszaadhatod vagy megtérítheted az árát. Csak egy valami van, amit ha ellopsz valakitől, azt soha jóvá nem teheted, soha vissza nem adhatod, soha meg nem térítheted. Ez az idő. Ha valakinek az idejéből ellopsz csak egy kicsikét is, azt nem fizetheted soha vissza. Elmúlt, eltelt, odavan, vége. Nem tér vissza soha. Márpedig ha valakit megvárakoztatsz vagy éppen megfeledkezel arról, hogy ígéreted szerint ott kellene lenned: időt lopsz el tőle, amit nem tehetsz jóvá soha. Érted? Megértettem. Úgy megértettem, hogy Nagyapám szava velem van azóta is, mind a mai napig. Attól a naptól kezdve érzékenyen ügyeltem arra, hogy ha ígéretet tettem valakinek, hogy ekkor meg ekkor itt vagy ott leszek, legyen az főpap vagy szolgaember, akinek azt az ígéretet tettem, legyen az fontos tanácskozás vagy felületes találkozás minden fontosság nélkül: ha egyszer ígéretet tettem, hogy ott leszek, akkor ott is vagyok, nemcsak idejében, de öt perccel előbb. Mert Nagyapámnak igaza volt: az idő, amit mástól elrabolunk azzal, hogy megvárakoztatjuk, nem pótolható soha semmivel. De egyebet is tanultam Nagyapámtól, amiért egy életen át hálás voltam neki. Kilencéves lehettem, amikor az iskolában egy nagyobb fiú belém kötött, és mivel gyöngébb voltam, rendszeresen üldözött, annyira, hogy elment minden kedvem az iskolától. Azzal kezdődött, hogy parolát nyújtott, s mikor elfogadtam kinyújtott kezét, úgy megszorította kezemet, hogy sajogtak utána a csontjaim fél napig. Egy idő múlva Nagyapám észrevette, hogy valami baj van az iskola körül, s amikor megkérdezte az okát, elpanaszoltam neki mindent. Figyelmesen végighallgatott, s utána nem asszony-módra vigasztalt, hanem megtapogatta a karjaimat, és megcsóválta a fejét. – Itt van a baj! – állapította meg. – Izmot kell rakjunk ezekre a csontokra! Aztán bevezetett a svédtorna titkaiba. Először lefeküdt a padlóra, és ujjaira támaszkodva fölnyomta magát néhányszor. – Te is próbáld meg – mondta. Megpróbáltam, de csak egyszer sikerült felnyomnom magam nagy nehezen. – Márpedig ezt gyakorolnod kell – adta ki a parancsot, – legalább tízszer minden reggel és tízszer minden este. De napközben is, ahányszor csak időt tudsz szakítani magadnak. Egyéb gyakorlatokra is megtanított, végül pedig így szólt: – Ami pedig a kézfogást illeti, azt még az iskolapadban is gyakorolhatod s máshol is. Idenézz! Azzal kinyitotta a markát és bezárta. Kinyitotta, bezárta.

A régi ház, öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag – Ennyi az egész – mondta, s belemosolygott a szakállába –, nem nagy dolog. Látod ezt az izmot itt a kezemen, a hüvelyk- és a mutatóujj között? Tapogasd meg. Ugye, milyen kemény? Meg a másik, itt hátul, az ököl végén. Ez a két izom szabályozza a kéz szorítását, na meg ezek itt, a könyök alatt. Látod, hogyan mozognak, amikor kinyitom s bezárom a kezemet? Gyakorlat dolga az egész. Ezt pedig gyakorolhatod egész nap. Útban az iskola felé, hazatérőben, a padban, amíg olvasol vagy figyelsz a tanító szavára. Végezheted az asztal alatt, nem látja senki. Fél év alatt olyan kézfogásod lesz, hogy feljajdul tőle bajkereső iskolatársad. Igaza is volt Nagyapámnak. Fél év se telt el, s amikor az iskola folyosóján újra kinyújtotta felém gúnyolódva a kezét ellenségem, nem fordultam el tőle, hanem elfogadtam a kezét, és úgy megszorítottam, hogy beleveresedett. Mikor pedig haragjában el akarta kapni a nyakamat a másik karjával, Nagyapámtól tanult fogással megragadtam a csuklóját, csavartam egyet rajta, s magam is meglepődtem, mikor térdre esett. Attól kezdve békén hagyott.”64 A nagypapa, Béla gróf kivételesen jóságos természet volt. Egyik ősükről „Mikes-arcú, Mikes-lelkű” embernek tartotta leánya, Siemers (Wass) Éva.65 Édesanyja a McKyllen nemzetségből származó Killyén Mária révén pedig skót származású volt. „Édesanyjától örökölte tréfás kedvét, bölcselkedő hajlamát, a természet szeretetét és búvárlását.” Visszaemlékezésében fontosnak tartja még elmondani: „Édesapám írt néhány szép verset is, de azok annyi szép más emlékkel együtt a szovjet megszállás alatt pusztultak el. Erdély legjobb céllövői közé tartozott.” A nagymamát, Losonczi Bánffy Ráchelt is kifejezően jellemzi leánya: „nemcsak szép volt, hanem nemes jellem is”. „Meg kell írjam, mert maholnap nem fog rá emlékezni senki. Valahol bent a Mezőség közepén van egy ház. Kicsi, vert földből épült házikó, födele feketére vénült zsindely, bizonyára omlik már a fala, padlását baglyok és denevérek lakják, s falubeli parasztok, ha elmennek mellette éjszaka, keresztet vetnek. Gyermekkorom legkedvesebb emléke az a ház. Nagyapám lakott benne Nagyanyámmal, s én sok időt töltöttem náluk. A tornácot szelíden befutotta a vadszőlő, mögötte öreg karosszékben Nagyanyám ült, kártyát rakosgatott kis barna asztalkán, vagy papucsot, harisnyát, meleg mellényt horgolt az unokáknak. Az ajtó előtti gyékényszőnyegen elnyúlva aludt a lompos vén kuvasz, Tisza, s lusta legyek rajzottak körülötte. Az udvaron csirkék 64 65

WA-MÖ SI-WK, L. a további idézeteket is.

513

514

A régi Erdély csipogtak, s álmosan kapart a kakas, bágyadtan virágoztak a mályvák, susogott a vén gesztenyefa, s jó békés nyári szag lengett a levegőben. [...] Kamaszkorom sok szép napját töltöttem abban a házban. Jártam a kertet Nagyapámmal, s ő mutatta a fákat: ezt apám ültette… szegény apám szerette ezt a körtét… ez borízű alma, két ága van, s minden évben csak egyik terem, igazán bámulatos. Szarkát lestem az akácok között, s ha lőttem egyet, diadallal vittem Nagyapámhoz, ő nevetett olyankor, és azt mondta: jaj, bizony jól tetted… én is mennyi mindent lőttem, mennyi mindent… Jártam le a tóra Nagyapámmal récehúzásra, alkonyodáskor. Jóska a kopott szűrben ült a bakon, s az egyik sárgának a járása »olyan« volt… Mögöttük szaladt a vén kopó, s az emberek köszöntek… A tónál mutatta Nagyapám: itt lőttem a búvárt, ott a két rókát, itt a rucákat… Csudálkozott az ángol, s a német tapsolt… Jaj, szegény Hermann Ottó… [...] Nyugtalan kamasz koromban s később, mikor felelni kellett az élet kérdéseire: ha sajgott bennem valami, vagy féltem a világtól, felkerestem a régi házat. Néztem, hallgattam, fölszívtam és próbáltam megtanulni a bölcsességet és a békét, ami belőle áradt s néha arra gondoltam, hogy ha kérhetnék Istentől a magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy ilyen egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek. És a csönd és a béke. Öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag. Legyen körülötte szelíd kicsi kert, fenyő, mogyoró, borízű alma. Fehérszőrű, lompos kuvasz, tarka kopó, virágzó mályva. Éljek benne csöndesen és békén, gondolkozzak az emberek dolgain, s nézzem meg az órát, ha eltelt az idő s az este. S úgy halkan, bölcsen, derűsen: gyere, lelkem, késő van már…”66 A SZEMÉLYES MEGRÁZKÓDTATÁS: A HALÁLFÉLELEM semmihez sem hasonlítható riadalma és nyomban rá a csodálatos megmenekülés élménye egy életre a Záhi-tónál jegyezték el a titokkal, a rejtelemmel a gyermek Albi grófot. A Találkozásaim a halállal című írásában elgondolkodóan emlékezik vissza a komor emlékre, ahogy már korábban e könyv lapjain felidéztem: a gyermeksereg hazafelé indult a fürdésből, közöttük a legkisebb utoljára lépdelt a sorban a tó fölötti pallón. Úgy érezte, lába a mélybe, üresbe lép, de egy kiálló tartófa megmentette. Ijedtségére való emlékezése, kiszínezett morfondírozása elgondolkodtató: 66

WA-TŐ, A régi ház

A régi ház, öblös karosszék, puskaállvány, pipaszag „A többiek, kik előttem haladtak, mindebből semmit nem láttak, semmit. Nem is szólottam nekik róla, akkor sem, azóta sem. Egy-két másodpercig még álltam ott a palló közepém, aztán a szédülés lassan megszűnt, a világ felöltötte régi arcát, s minden olyan volt megint, mintha nem történt volna semmi. A víz zúgott, mint máskor, s én lenéztem reá, és arra gondoltam, hogy ha az a gerenda nem állott volna éppen ottan, most alaktalan, véres hústömeg lennék a cölöpök között, s a tajték, amelyik ott kering zöldes-fehéren az örvény szélein, piszkos pirosas színű lenne. Aztán elindultam, és mentem a többiek után. A partról még visszanéztem, de az este már nem volt éppen olyan nyugalmas és szelíd, mint nehány perccel azelőtt, mikor a túlsó oldalon a pallóra léptem. Barna színeiben furcsa és titokzatos fények álmodtak, s a dombok és a falu mind valami titokzatosságot hordoztak hallgatásuk mélyén, amit addig sohasem láttam rajtuk. Akkor találkoztam először a halállal. Hosszú időn keresztül folyvást gondoltam reá. Igyekeztem elképzelni a pillanatot, amelyik elkövetkezett volna, ha a gerenda nem nyúl föl érettem, s én lezuhanok. Igyekeztem elképzelni unokatestvéreim döbbenetét, mikor sikoltásomra megfordulnak. Apám arcát, mikor hírül viszik neki, hogy ezzel a kis álmodozó ballépéssel befejeztem az életet.”67 A FALU HATÁRÁBAN az ún. Bozsor-tanyán, az igen régi Wass-birtokon tölgyes erdő hűse várta az el-elbolyongó gyermekeket és az igen ritka bozsorrózsa-ültevény. Arra szelídebb élmények várták őket. Az idősebbek ott töltötték az időt a szomszéd birtokos családokkal beszélgetéssel, borozgatással, a kisebbek pedig jártak dombot-völgyet, szedték a virágokat, visszajátszották a múltak regéit. Az író a bozsorrózsa eredetéről elmeséli, hogy a honfoglaló magyarok hozták a magját magukkal, annyira kedvelték: „Nagyapám legelőjének sarkában, Mező Záhon, amit soha föl nem szántottak, volt még egy félholdnyi »Bozsor-rózsa« is. Isten tudja, van-e még. Gyökerét még őseink hozták magukkal, szumérföldről”68. Az Ázsiából hozott bozsorrózsa 67 68

WA-TŐ WAL, Levél Lapohos Andráshoz

515

516

A régi Erdély

V. A NAPOK, AMIK „EMBERRÉ ÜTIK” A GYERMEKET (Kolozsvár román megszállása)

N

ézték a csukott kapuk és nézték az ijedt ablakok, s a vacogó fák mintha megkönnyebbülten felsóhajtottak volna. Este volt, siket, nagy téli este, nagy dolgok estéje. Sorsok dőltek el azon az estén, emberek, népek, országok sorsa. Rémült, nagy kérdőjel volt az utca és a város, és szó nem esett, és hang nem esett, csak a tél foga vacogott eszelősen, s az ismeretlen holnap ólomködbe burkolta a házak kapuit.69

V

olt úgy, hogy amíg a férfiak védték a hazát, azalatt otthon alattomos lappangók járták az országot, akadályozták a munkát, gyöngítették a hitet és a kitartást, és a magyar aszszony, a magyar család nem volt elég erős, hogy megküzdjön az alattomos ellenséggel, és megvédje a harcosok mögött az otthon rendjét. Ezért lett ezerkilencszáztizennyolc és Trianon. 70

1918 őszének előszele már nem sok jót ígért, de ki is vette ezt akkor komolyan? „Tízéves voltam, majdnem tizenegy, amikor mások szerint véget ért a háború. Az enyém csak akkor kezdődött. Már ősszel megzavarodott a világ. A szokásos fácán- és nyúlvadászaton sok volt az egyenruhás vendég. A park alatti országúton katonai teherkocsik dübörögtek át, és a konyhában lehalkított hangon beszéltek a cselédek a szavai jegyző fiáról, Kun Béláról, aki forradalmat akar csinálni orosz mintára. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet egy orosz mintára készülő forradalom, Szava viszont csak odaát volt, a legelők gerincén túl, s félakkora se volt, mint a mi falunk. Nagy veszedelem nem jöhetett onnan. Apám, aki huszártiszt volt, és sebesülten tért haza muszkaföldről, fölfegyverezte a cselédeket vadászpuskával, s mostohaanyám piros-fehér-zöld karszalagot készített mindegyiknek, amire rá volt nyomtatva 69 70

WA-CS, WA-JMSZ WA-MÖ, Lármafa

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket nagy fekete betűkkel: NEMZETŐR. Én is kaptam egy ilyen karszalagot, amit büszkén viseltem éjjel-nappal… még az ágyban is. Az én fegyverem az apámtól két évvel azelőtt kapott húszas volt, amihez még két doboz töltényt is kaptam a karszalag mellé. Egyikben posta-sörét volt, a másikban vaddisznóra való brenecke-golyó. »Amikor szolgálatban vagy« oktatott apám, »a jobb csövet golyóra töltöd, a bal csövet postára.« Szolgálatba azonban csak egyszer kellett mennem, Soós Bélával, a nevelőmmel, aki papnak készült. Sötét este volt már, s egyszerre csak tűz gyúlt ki odalent, az első magtárak táján. Apám nem volt odahaza, Böjthe úr, az intéző ágyban feküdt törött bordákkal, mert rádőlt egy fa az erdőn, és Soós Béla volt a parancsnok. »Mehetek én is?« kérdeztem mohón, izgalmas veszedelmet szagolva. »Jöhetsz, de húzz csizmát« felelte, »nagy a sár odalent a sok eső után.« Csizmát húztam gyorsan, s mentünk. Sötét volt, mint a medve farka alatt, ahogy Táti, a vadőrünk szokta mondani. Öten voltunk csak, nemzetőrök. A többi, Isten tudja, merre volt. Sándor, az inas, Jánoska, a kisinas, Márton, a kertészlegény, Soós Béla meg én. Mikor kiléptem a házból, csőre töltöttem, ahogy apám tanított volt: jobb csőbe vaddisznó golyó, bal csőbe posta. Aztán mentünk lefelé, a szutykos fekete éjszakában. Az alsó magtárak jó kilométernyire voltak lent a falu alsó sarkában. Mikor kiértünk a parkból a domboldalba, láttuk, hogy a tűz nem a magtáraknál van, hanem valamivel odébb, az országút szélén. »Megjöttek a bolsevikek« suttogta Jánoska, a kisinas, »rájok megyünk, s lelőjük őket mind tanár úr! Igaz?« Soós Béla volt a »tanár úr«, aki abban az évben végezte a teológiát, és így a békesség embere volt. »Ne beszélj bolondot«, torkolta le Jánoskát, »emberre nem lövünk!« »Akkor minek cipeljük a puskát?« kíváncsiskodott a kisinas. »Hogy védelmezhessük magunkat…« Erre azonban, nagy csalódásomra, nem került sor. Kiderült, hogy mindössze sátoros cigányok táboroztak ott a szekereikkel az útkanyar feletti kicsi dombon. Így aztán ez volt az egyetlen alkalom, amikor nemzetőri mivoltomban megtölthettem a puskámat. Három héttel későbben, december közepén, megjött apám. Nagyanyámat hozta magával. [...]

517

518

A régi Erdély Néhány nap múlva csomagolásba kezdtünk. Készültünk be Kolozsvárra. Az oláhok bent voltak Erdélyben, mondta apám, biztosabb, ha az asszonynépet városba visszük. Az a távoli dörgés, amit hallani lehetett, ágyúszó volt. Három napra rá útra keltünk. Két igás szekér rakva volt zsákokkal, hordókkal, bödönökkel, ládákkal. Ködös, esőre álló idő volt. Ahogy Gyekén áthaladtunk, mi elöl a fekete hintóban a két lipicaival, megettünk az igás szekerek, az oláhok temploma előtt emberek álltak, s néztek bennünket. Apám a bakon ült a kocsis mellett, övén katona-pisztoly, mellette a Mauser-puska, nagyanyám és mostohaanyám bebugyolálva a hátsó ülésen és én, térdemen keresztbe fektetett húszas puskámmal szemben velök a kis ülésen. Az egyik igás szekér bakján Soós Béla ült a kocsis mellett, a másikon Terka, a szobalány és Mári néni, a szakácsnő úgy gunnyasztott hátul pokrócok és zsákok között, mint kotló a fészkén. Sötét este érkeztünk be Kolozsvárra. Házunk a Deák Ferenc utcában volt, az ötös szám alatt. Az utcára nyíló emeleti ablakokból látni lehetett bal kéz felől a minoriták templomát, jobb kéz felől a főtér sarkában álló városházát. Két nappal későbben nagynéném is oda menekült föl Déva mellől a családjával, s úgy megtöltöttük a házat, hogy mozogni is nehéz volt benne. Nagynénémmel jött kis unokahúgom, Margit és unokabátyám, István. Apám másik nővérének árvái, az Atzél-gyerekek is velök voltak, a nálam két évvel idősebb Édi és hat évvel idősebb Dia, aki nyomban átvette fölöttünk az uralmat, mint rangidős. Úgy osztogatta a parancsokat, mint egy huszárőrmester. Na meg aztán velök Drili, a francia kisasszony, egy száraz, csontos nőszemély valahonnan Elzászból, akinek a jelenlétében csak franciául volt szabad beszélni, mivel a szerencsétlen – ahogy Margit mondta – olyan buta volt, hogy hat év alatt se tudott megtanulni magyarul. Valamikor december derekán érkezhettünk Kolozsvárra. A város tele volt faluról bemenekedett »úri néppel«, s még egyre jöttek a Bethlenek, Telekiek, Bánffyak, Hallerek, Ugronok, Mikesek Haller Jenő házába, aki Kolozsvár utolsó magyar polgármestere volt, »gyermekdélutánra« gyűjtöttek bennünket össze egy nap. Lehettünk harmincan is, s az egyik Dégenfeld leány birkózásra hívta ki a fiúkat, s ebből aztán olyan felfordulás lett, hogy az Egyetem utcai vén Haller ház olyant még nem látott. Csak arra emlékszem, hogy engem jól a falhoz vágott a harcias leányzó, mire unokabátyám, Atzél Édi, bosszúból úgy eldöngölte szerencsétlent, hogy a felnőttek kellett kiszabadítsák a kezéből, s utána hamarosan hazavittek minket.

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket A Deák Ferenc utcai ház földszintje, ahol a konyha meg a cselédszobák voltak, tele volt fojtott hangú suttogásokkal azokban a napokban. Itt ez történt, ott az. A szilvási intézőt elevenen nyúzták meg az oláhok, a tancsi kastélyt kirabolták, Bethlen Pált fához kötözve ostorozták. Hogy mi volt igaz mindebből, mi nem, soha se tudtam meg. Aztán megjött Karácsony estéjének a napja. Hideg szél fújt, esett a havas eső már második napja. Dél felé lövéseket lehetett hallani, ágyúlövéseket, Apahida felől. Délután lovas szekér zakatolt végig az utcán, csendőrök kapaszkodtak rajta, sisakjukon vadul tépte a szél a kakastollat. A lovak vágtatva rohantak a szekérrel, a csendőrök meg rikoltoztak: »Jönnek az oláhok! Be a házakba, mindenki! Itt vannak már a Honvéd utca végén! Zárják be a kapukat!« Tovazörögtek. Olyan csönd lett utánuk, mintha az egész város visszafojtotta volna a lélegzetét. Az utcára néző emeleti ablakoknál tömöttödtünk mindannyian, csak apám és nagyanyám nem. Ők ketten a nappaliban ültek. Apám olvasott, nagyanyám rakta a kártyákat, mint mindég a kis asztalon. »Jönnek az oláhok!« kiáltottam be hozzájuk a nappaliba, de apám föl se nézett a könyvéből, úgy mondta: »Ha jönnek, elmennek.« Drága jó apám, valóban hitte is, amit mondott. Mi pedig szorongtunk az ablakoknál, és lestük az utcát. A havas eső elállt, de az ég felhős maradt. Alacsonyak voltak a felhők, hasukkal a háztetőket súrolták. Korán volt még, de máris sötétedett. Aztán megjelentek az utcán az első oláhok. Gyalogosan jöttek. Nem is léptek egyszerre, ahogy katonákhoz illett volna. Gyűröttek voltak és rendetlenek. Soknak bakancs se volt a lábán, bocskorban csoszogtak. »Itt vannak«, szólt be nagynéném a nappaliba. Apám letette a könyvet, fölkelt a karosszékből, s odajött az ablakhoz. Aztán csak ennyit mondott: »Csürhe ez, nem hadsereg. Úgy kisöpörjük ezt a szemetet innen, hogy lábuk se éri a földet. Csak térjen magához az ország.« Azzal visszatért a nappaliba és olvasott tovább. Az oláhok pedig jöttek, jöttek, rendetlen sorokban, megtöltötték az utca mindkét oldalát, még a középső piacot is, ahol reggelenként a kofák szoktak ülni, ernyőik alatt. Jöttek, jöttek, megállás nélkül. Lassan, piszkosan, rendetlenül, csak jöttek. Be a főtérre, át a főtéren s tovább az Unió utcán, Monostor felé. Mint egy nagy, szennyes árvíz, csak jöttek.” 71 71

WA-MÖ

519

520

A régi Erdély A lámpagyújtó A KÜLMONOSTOR-UTCA TÁ JÉKÁN CSATTANTAK még egyes lövések, egyébként szokatlan csöndesség ülte a téli alkonyatba temetkezett várost. A köd tépett foszlányokban lógott a lámpavasakon, a borzolt fák dideregtek, s a széles, hólepte, szürke utcán sehol nem mozdult senki. Zárva voltak a kapuk, a legtöbb ablakot tábla takarta, vagy zsalu, vagy leeresztett füg göny. Halott volt az utca. A házak is mintha meghaltak volna, vagy mintha dermedt álomban aludnának. Csak a kéményeken osont ki bujkálva a füst, mint félénk lélegzetvétel, de ahogy meg jelent, elkapta azt is a szél, és leszorította a hólepte tetőkre, nehogy árulója lehessen az elrejtőzött életnek. A lövések egyre távolabbról jöttek, kis, hegyes sebeket ejtettek a csenden, de a hallgatás nyomban összefolyt mögöttük, mint súlyos szürke iszap, hideg és fojtogató. A mély, boltozatos kapualjakban sötét sejtelmek lapultak borzong va és félve, olyan volt az utca éppen, végtelenbe vesző néma és szürke házsoraival, mint amilyennek fáradt és nehéz álmainkban az életből kivezető utat megálmodjuk néha. S ekkor, valahol messze, lent az utca alsó végén, egy imbolygó kísértetes árnyék vált elő a ködből, ide-oda verődött a két utcasor között,

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket jött szürkén és bizonytalanul, néma kapuk és ijedt ablakok között, mint valami furcsa földöntúli lény. Amerre elhaladt, mintha álom és mese volna: apró fénypontok gyúltak fel a ködben, kis didergő jános-bogárkák s a dermedt szürkületbe belemosolygott a világosság. Nézték a csukott kapuk, és nézték az ijedt ablakok, s a vacogó fák mintha megkönnyebbülten felsóhajtottak volna. Este volt, siket, nagy téli este, nagy dolgok estéje. Sorsok dőltek el azon az estén, emberek, népek, országok sorsa. Rémült, nagy kérdőjel volt az utca és a város, és szó nem esett, és hang nem esett, csak a tél foga vacogott eszelősen, s az ismeretlen holnap ólomködbe burkolta a házak kapuit. Hókupacok lompos sorai között csak egyetlenegy ember verődött ide-oda a széles, halott utcán: a lámpagyújtó. Fülrehúzott sapkával, lilára fázott kezeiben görcsösen cipelve a hosszú rudat, jött egyesegyedül, lámpától lámpáig. Kicsit görnyedten járt, mert már öreg ember volt a lámpagyújtó, didergett a szakadozott ruhában, és arra gondolt, hogy vajon ki fog ja fizetni ezentúl. Ki adja meg a hét végén a pénzt, amivel fát lehet majd venni, hogy tovább füstölhessen a Rákóczi-út végén egy kis szobában a rozoga vaskályha. Ki adja a pénzt ezentúl, mert kenyeret kell venni és meleg ruhát az asszonynak; szegénynek,

521

522

A régi Erdély még jó, hogy a gyermekek felnőttek már, a fiú rikkancs, a leány gyárban dolgozik, legalább azok megélnek valahogy. Bizony, ez vékony mesterség, lámpát gyújtogatni, sok a lámpa egy ilyen körzetben, s a télnek foga van, s a város keveset fizet. Ma talán nem is kellett volna jönni, ki fizeti ezt a mai napot? A városnak új urai vannak, azt beszélik, s az új urak őt nem fogadták lámpát gyújtani. Talán nem is kellene. Hadd legyen sötét ez a mai éjszaka, úgy kellett volna hagyni igazán, hadd legyen sötét. Kavarogtak a fejében a gondolatok, mint láng körül a köd, amit a szél tépett és hajtott végig az utcán. Azért mégis ment, lámpától lámpáig, megszokott lassú járással, s dermedt két kezében vitte tovább a lángot, mint egy fáradt, beteg, makacs Prometheus. Ferkó az ablakból nézte. Felkönyökölt az ablakdeszkára, orrát a hideg üveghez szorította, és nézte, mint sok-sok nap óta minden este, ahogy a világító ember jött a Fő tér felől a ködös, barátságtalan, hideg utcán, és nyomában világosság keletkezett. Napok óta nem járhatott az utcán, csak az ablakon át nézhetett kifele, kint zavaros és érthetetlen dolgok történtek, folyton-folyton dübörögtek a teherautók, és vadtekintetű, piszkos katonák mentek

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket szakadatlanul énekelve vagy lövöldözve, és a felnőttek lehalkított hangon beszélgettek a belső szobákban. Ilona néninek már feldagadt az arca a sírástól. Nagy és komoly dolgok kellett történjenek, már ősszel kezdődtek el, amikor Apa Mórucról beküldte ide, már akkor is tele voltak az utcák katonákkal, és Apa nagyon komoly volt, amikor hazajött, nem nevetett. Pedig azelőtt, valahányszor hazajött a háborúból, mindig jókedvű volt, és mindig hozott valamit onnan. De most nem hozott semmit, és nem is nevetett. És a többiek sem nevettek már napok óta, olyan komoly volt a világ, mintha valaki meghalt volna, akit mindenki szeretett. Ült az ablakban és nézett kifelé. A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Fő tér felől. Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégis csak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét titkokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meg gyújtja az alvó lámpásokat.

523

524

A régi Erdély Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától-lámpáig verődő embert nézte. Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította torkát, valami égette a szemeit és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől, és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek. Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek! 72 _____________ „Hát hogyan lehet ez? Az egyik vidám és énekel, és azt mondja, hogy vége a háborúnak, és ezentúl minden jól lesz. A másik pedig sír, és azt mondja, hogy a háború csak ezután kezdődik. Melyiknek van igaza? Melyiknek? Hát lehet az, hogy az egyiknek bevégződjön a háború, s a másiknak ugyanakkor kezdődjön? Lehet az, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak rossz? Hiszen mind a kettő egy házban lakik! Lehet egy házban egyszerre háború is, és nem is, jó is, meg rossz is? 72

A prózai szöveget áttördelte TP. Itt és most érdemes megemlítenem, honnan ez a poétikai soráttördelő kedv bennem. Elsősorban az olvasói átélést kívánom segíteni a sorok közötti rendezettség hangsúlyozásával, a mondatszerkezeti és mondatritmikai elv látványos előtérbe helyezésével. De bujkál bennem egy ennél fontosabb igazság érvényre juttatása is: a prózaíróság és a költőség átjárhatósága! Nem felejthetem Mándy Iván mosolyát, aki arra a visszakérdezésre, hogy miért a költészet áll minden emberi alkotóképesség csúcsán? – „Ez csak természetes, a novellák, amiket írtam, az sem más, mint költészet” – válaszolta. (TP.) WA-CS

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket Valami nagy zavar kell legyen valahol. Furcsa, értelmetlen és idegen a világ. Megmagyarázhatatlan titkok lappanganak benne, melyek félelmesek, mint a kapuk alá húzódó sötétség. Ködfüggönyök ereszkednek alá, glóriásan pislogtak a lámpák az utcán, jaj, még kialusznak. Fáztak a fák is, hideg volt a világ. Valami baj volt a világgal. S a gyermek ült a sötét szobában, egyedül. Egy láthatatlan kezet érzett lassan a szíve felé nyúlni, sötét, hideg kezet, mely rákulcsolódott lassan, és szorította, szorította. Eszébe jutott a lámpagyújtó. Nem volt ott, és mégis látta. Az elhagyott, hideg téli utcát nézte, és mégis látta, ahogy jött lassú ballagással a Fő tér felől s vele a világosság. Senki, de senki nem volt az utcán. Olyan egyedül járt e szegény lámpagyújtó, olyan borzasztóan egyedül, jaj, sírni kellett érte, olyan egyedül járt. De hátha egyszer nem is jön többet?... Mit lehet azt tudni, olyan idegen, gyilkos, vad ez a világ... hátha egy este nem jön a lámpagyújtó sem? S az utca sötét marad, tele köddel és félelemmel. Erre gondolt, nem gondolhatott másra. Könnyek csurogtak végig az arcán. Fázott. Rávika sem énekelt már a konyhán, nagy súlyos csend volt és súlyos sötétség. A félelem s az este lenyomták a várost, mint ordas a gidót.”73 AZ ÉN MÁR DÖNTŐEN NEM-ÉN. A Csaba című regény nyitányán felidézett eseményekben már nem a személy és gyerekkorának emlékezete találkozik, hanem: a 20. század szellemi és politikai éjszakájának két fő minősége: a lét alatti barbárság iszonyata és ellenszéruma, az örök szellemi világosság vágya. A gyermek a történelmi helyzet médiuma. A datált idő: 1918. december 22. A románság 20. századi második betörése a civil béke világába. Az elsőt, 1916 nyarán még visszaverték az átrendeződő császári hadsereg katonái. Ennek a betörésnek már katonai ellencsapása nem volt. Csak a léleké. Ha kell, akkor a gyermekléleké is. Az emlékvalóság arche-valóságként él tovább… A gidóként lenyomott város szelleme emlékezni, békülni, föltámadni akar… Akkor is. Ma is… 73

WA-CS, Gidó = gödölye = nőstény kecskegida

525

526

A régi Erdély A lámpagyújtó-emlékkép rejtélyes szinkronitásban szólal meg Reményik Sándor mára már klasszikusként idézett verseiben is, amelyeket azonban csak későbbi köteteiben tesz közzé a költő-példakép. A vers korabeli ismerete és későbbi prózába ültetése Wass Albert esetében nem feltételezhető. Személyes és közeli kapcsolatuk, a költő látogatásai Wass Béla házában inkább fordított ihletettségre enged következtetni, a gyermek akkori áradó meséje foghatta meg a témát később megverselő idősebb mestert. Mindenesetre Reményik költeményei éppúgy, mint Wass Albert visszaemlékező prózalírája: kihasználják az arche-látomás és arche-beleérzés vízionárius dinamikáját:

Lámpagyújtogató Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem: „Mi leszel kis fiam, ha nagy leszel?” „Lámpagyújtogató“ feleltem én. A gyermek együgyű feleletén Nevettek akkor szülők, ismerősök. Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom. Nekem a csendes ember imponált, Ki ballagott, s bús Világosság támadt a nyomdokán. Csak felnyújtott egy lángvégű botot, – Egy lobbanás – s az ember fő-lehajtva Az esti csendben tovább baktatott. Csak ment tovább a sötétség fele, Ámde mögötte diadallal égtek A lámpák, miket meggyújtott keze. Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem: „Mi leszel kis fiam, ha nagy leszel?” Azóta sokat vívtam, verekedtem Azóta sűrűbb lett az éjszaka. És végül – lámpagyújtogató lettem. (1922. január 3.)

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket Másik, hasonló témájú versének kifejezetten közösségi dinamikát ad a köztudottan magányába visszahúzódottan alkotó költő. A közösségi érzés: „EGYAZON ÁRAM” összekapcsolását jelenti számára! Az együtt érzők, a szellem világosságát vallók közösségét:

Lámpagyújtáskor Szőcsné Szilágyi Piroskának

Mit érezhet a sok-sok lámpa, Mikor a szürkület beáll, S fellobbannak egyszerre mind, Varázsütésre gyúlva ki? Mit érezhet a sok-sok lámpa? Most olyan EGY vagyok Mindenkivel, ki nékem drága. Köröttem fel-fellobbannak a lángok: Gyermekek, nők és férfiak, Akiket ismertem, szerettem, Akiknek arca mindig rám néz, S akiké elmaradt megettem, Élők – és jobb hazába költözöttek. S én is egy fellobbanó láng vagyok, Közöttük égő, Egyazon áram lobbantotta fény. A lelkem rájuk árad, S viszont a lelkük kiárad reám. EGYAZON ÁRAM kapcsol össze minket, S együtt győzünk a roppant éjszakán. Ha kilobbanok, ha elalszom: Egy csillaggal tán szegényebb az ég, Egy bolygótűzzel árvább lett a láp. De csak a LÁNG aludt el észrevétlen, Az ÁRAM zúg tovább. Tovább! (1921. május 15.)

527

528

A régi Erdély AZ 1918-AS ÉV FEKETE KARÁCSONYÁRA a már idézett novellában így emlékezik a továbbiakban Wass Albert: „Sötétedett. A lámpagyújtó ember, aki az utcai gázlámpákat szokta volt sorra gyújtani, nem volt sehol. Talán nem engedték ki az oláhok az utcára? Talán megkötözték? Meg is ölték talán, s ezentúl sötétben leszünk odakint? Ezek a gondolatok ránehezedtek a lelkemre, s összeszorították a torkomat. Ott álltam nagynéném és mostohaanyám között, orrommal az ablaküvegen, s ahogy fölnéztem rájok, hogy megkérdezzem, mi lesz ezentúl lámpagyújtó ember nélkül, döbbenve láttam, hogy könnyek gördülnek alá mindkettejük arcán. Sírtak. Megijedtem ettől. Tudtam, hogy amikor felnőttek sírnak, akkor nagy baj kell legyen. Valaki meghalt, vagy még annál is rosszabb. Ekkor kicsi Margit hirtelen megszólalt a másik ablaknál, a maga cérnavékony hangján: »Mamika… mikor lesz Karácsony?« Átfutott a mi ablakunkhoz, és meglátta édesanyja arcán a könnyeket. Síróra állt a szája egyszeribe. »Nem hoz többé karácsonyfát az angyal?« kérdezte pityeregve. Nagynéném magához ölelte. »Az angyalnak ma más dolga van, lelkecském« mondta könnyeit nyeldesve, »ma nem ér rá velünk törődni. Ma az egész ország gyászban van…« Mély csönd támadt a szavai után. Senki se mert szólni. Csak álltunk ott az ablaknál, s én nem mertem egyikre se nézni, mert féltem, hogy én is elsírom magam. Már pedig egy nemzetőrnek, aki ott viseli karján a nemzeti színű szalagot, nem szabad sírnia. Odaléptem Margithoz. »Ne félj« mondtam, s vállára tettem a kezemet, »ha csak egy is ezekből be mer jönni ebben a házba, lelövöm. Ott van a puska az ágyam mellett, és töltve van!« A nappali szoba ajtaja nyitva volt. Apám fölemelte a fejét és odaszólt hozzám a könyve mellől: »Ha ott van még, akkor jobb lesz, ha bedugod a matrac alá, mert elébb-utóbb házkutatást tartanak itt ezek a vankujok.74 De elébb vedd ki belőle a töltést« tette hozzá, »s dugd el azokat is valahol.« A nappaliban már égett a mennyezetről alácsüngő villany csillár. »Gyújtsd föl itt is a villanyt«, szólt rá Istvánra a nagynéném, »kezd sötét lenni.« Sötétedett odakint is gyorsan. Az oláhok még egyre jöttek, mintha el akarták volna árasztani a fény nélküli várost. Dia volt az, aki elsőnek látta meg a csodát, és felkiáltott az ablaknál: »Nézzétek!« 74

vankuj = faragatlan; dr. Fodor Ferenc, Kilyénfalva (Tájszavak címszó alatt /Gyergyóvidék, Székelyföld/, Marosvásárhely, 1995). Wass Albert a betelepített, ill. az új román közigazgatással a Regátból átjött románokra alkalmazza a kifejezést. L. WA-MP, Vankujok és bölcs oláhok című írást.

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket A főtér felé fordulva állt ott nagyra nyílt szemekkel. Arra néztünk mi is. A lélegzetem elakadt. A nagytemplom felől egy fehérbe öltözött csoport közeledett. Fiúk és leányok, fehérbe öltözve, magosra emelt égő gyertyákkal vezették a menetet. Megettük, kis szekérben, széna között, kicsi Jézus. Két szárnyas angyal húzta a kis szekeret, s a szekér megett ott jött József és Mária, a királyok meg a pásztorok s hosszú sorban emberek, asszonyok, égő gyertyákkal a kezükben. A járdán jöttek. A lassú menet éle elérte az utcát, s az oláh katonák megtorpantak előttük. A gyertyás gyermekek, a kis Jézus szekerét húzó angyalok, megettük József és Mária, a királyok meg a pásztorok s a gyertyás emberek és asszonyok hosszú sora lelépett rendre a járdáról az utca közepibe, s jöttek, lassan és méltóságosan a bámészkodó oláhok néma sorfala között. Néhányan levették fejükről a katonasipkát, és keresztet vetettek. A gyertyás betlehemi menet pedig ment tovább, egyenesen a Kárpátok Őrének szuronyos puskára támaszkodó szobra felé. Megálltak ott, kicsi Jézussal a honvéd-szobor előtt, körülvették, s egyszerre csak felhangzott odalent a betlehemes ének: »Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztorok, pásztorok…« De akkor már apám ott állt mellettünk, s nyitotta ki az ablakot. »Énekeljetek ti is« mordult reánk, s az ő arcán is láttam legördülni egy csillogó könnycseppet. A hideg decemberi levegő arcunkba csapott. Énekeltünk mi is, együtt énekeltünk azokkal odalent. A szemben lévő házak ablakai is megnyíltak rendre, a mellettünk lévő házak ablakai is megteltek emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel, s mindenki énekelt. Az oláh katonák pedig álltak odalent bambán, s bámultak. Az ének után egy pap lépett elő, megáldotta a tömeget, és megáldotta a szobrot. Átellenben velünk, a túlsó járdán, egy tiszt-forma ember kiabálni kezdett, de nem értettem meg a szavát. Alighanem románul kiabált, és én csak oláhul értettem, úgy ahogy. A katonák megmozdultak, s lökdösni kezdték odalent az embereket. »Dutye, dutye, dutye!« kiabálták, s volt olyan is, aki puskatussal taszigálta a betlehemeseket. Valahol eldördült egy lövés, egy második, egy harmadik. A katonák ég felé tartott puskával lövöldöztek mindkét oldalon. A betlehemes tömeg meglódult, s futni kezdett vissza, a templom irányába. Apám betette az ablakot. »Tegyétek be mind az ablakokat, és húzzátok össze a függönyöket« parancsolta. Ekkor már nagyanyám is ott volt mellettünk. »Közel ne menjetek az ablakokhoz« mondta, »még meglőnek ezek a bolondok.« »Nem emberekre lőnek« csillapította apám, »tömeget oszlatnak csak.«

529

530

A régi Erdély Álltunk a lefüggönyzött szobában, megzavarodva. Aztán Jánoska jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Átmentünk az ebédlőbe. »Senki se ül le« mondotta apám, s a hangja fátylas volt, különös, »imádkozzunk… Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy… tartsd védő kezedet nemzetünk, országunk felett… s őrizz meg bennünket a gonosztól… ámen…« Már a gyümölcsnél tartottunk, amikor egyszerre csak rettenetes nagyot dördült valami odakint az utcán. A képek is megmozdultak a falon, s hallottuk csörömpölni a nappali szoba ablakait. Apám lábra szökött. »Mindenki itt marad!« parancsolta. Átment a nappaliba, és behúzta maga megett az ajtót. Ültünk, fagyottan. Senki se mert szólni. Mikor apám visszajött, arca sápadt volt és szürke. »Felrobbantották a gazok a Kárpátok Őrét« mondotta tompán. Olyan mélységes harag volt a hangjában, hogy úgy éreztem, mintha levegő is megfagyott volna körülöttünk.”75 A Kárpátok őre szobra

LÁTOGATÁS A RÉVBÁTHORY-(ÓVÁRI-)HÁZBA. Az Óváry (Purjesz) család Kolozsvár legnevezetesebb szalonját tartotta fenn, egyben az egymással erős kapcsolatokat ápoló főrendi és polgári családok rendszeres találkozóhelye volt, s a gyermekek, fiatalok zsúrjainak, báljainak is otthont adott. Albert gyermekkorának, majd kamasz- és ifjúkorának vissza-visszatérő réve, ahogy regényében maga is ezzel a beszédes – Révbáthory – névvel illette a házat.

A haza elveszett „MIKOR MÁR SZA BAD VOLT újra járni az utcán, első útja a Révbáthory-házhoz vezetett. Ott lakott Sarolta, és Sarolta olyasmi volt az ő számára, amit egyszerű felnőtt-beszéddel ki sem lehet eléggé fejezni. Más volt, mint testvér, talán több annál, hiszen nem volt vetélytárs egyúttal. Játszótárs: szegény és szürke szó, talán nem is 75

WA-TŐ, Az elmaradt karácsony,

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket szürke, csupán igen könnyű, hiszen Sarolta nem csak a játékban volt társa Ferkónak, az volt az élet nagy és komoly dolgaiban is, mert komoly dolgai is vannak az életnek, akkor is, ha az ember csak tízéves, mint Ferkó [...] A Révbáthory-házban boldogan szaladt elébük Sarolta. Megölelték és megcsókolták egymást, beszaladtak a gyermekszobába, Ilona néni Pólika nénivel a szalonban maradt. A gyerekszoba tele volt játékkal. Ott laktak Sarolta babái, mindegyik a maga sajátos életével. Ott volt Jancsi-baba, akiből egyszer huszár lesz, és meg veri a muszkákat. Ilka-baba, pisze orrával, törött kisujjával, aki majd a Jancsi-baba felesége lesz, ha visszajön győzelmesen a háborúból, mint ahogy Sarolta is a Ferkó felesége lesz majd, és ápolni fog ja, ha megsebesül. Külön lakásában ott élt a szép és nagy és előkelő Klotild-baba is, aki nyitni és csukni tudta a szemeit, azt mondta ma-ma, és szép, hosszú fekete haja volt. Klotild-baba külön babaházban lakott, de nem volt nagyon népszerű, éppen úgy, mint a kis sváb Vili-baba, aki pojácának öltözött, ami igazán ízléstelenség volt tőle ezekben a komoly, háborús időkben. De ott voltak a Ferkó játékai is, a szép, kivont kardú huszár, fehér falovon, akit úgy hívtak csak »fehér huszár«, és akit nagyon szerettek mind a ketten. Volt még mellette néhány katona, de azok nem számítottak, csak a fehér huszár volt egyedül a fontos, ő járt egymagában kalandos küldetésekkel a gyermekszoba bútorai alatt, ő vitt véghez ezer meg ezer pompás csodatettet, ő volt a mesék táltos királyfia, Csaba vezére, Botond bajnoka. Aztán ott volt a törött lábú teknősbéka is, valamennyi játék között a leg furcsább és a legkedvesebb. Őt szeret te leg jobban Ferkó, a leány néha csodálkozott is ezen, mert ő a fehér huszárt szerette leg jobban. A teknősbéka öreg volt már és kopott, a hátán már alig volt festék, és egyik lábát is elhagyta valahol. Valami félszeg idétlenség volt benne, ahogy félrebillent fejjel, csonkán és kicsit ijedten belebámult a levegőbe. Ferkó talán éppen e miatt a félszegsége miatt szeret te jobban, mint a többit, Sarolta meg éppen e miatt nem szeret te. Voltak más állatok is, oroszlán, fóka, zebra, elefánt, de egyik sem volt olyan kedves, mint éppen az a töröttlábú teknősbéka. Ott ültek a gyerekszobában, a kályhában pattogott a tűz, bemosolygott a nap az ablakon, de nem játszottak mégsem. Egy hete nem látták egymást, egy hete nem volt szabad az utcára menni, és ez alatt

531

532

A régi Erdély a hét alatt súlyos és nagy dolgok történtek a világban, az ablakokon és a falakon kívül. Leültek és nézték egymást. Tudták, hogy arról kell beszélni, de olyan zavaros és érthetetlen volt az egész, hogy nem lehetett szavakba önteni, mint ahogyan nem lehetett formába rakni a hideg téli ködöt sem. Hallgattak. Aztán egyszerre megszólalt a leány. – Te katona leszel, ugye? A fiú döbbenve rázta a fejét. – Katona? Nem, nem leszek katona. – Kár. Szerettem volna, ha katona leszel. Mi leszel akkor? Elvörösödött. Kicsit gondolkozott, hogy kimondja-e, de aztán kimondta. – Én, én lámpagyújtó leszek! Sarolta elbiggyesztette a száját. – Lámpagyújtó. Miért éppen lámpagyújtó? Az gyáva dolog. Gyáva dolog. Ezt fájt, ez égetett. Hát Sarolta nem tudja, nem érti? Nem látta soha a lámpagyújtót jönni, szürkületkor, egyedül? – Én csak azt szeretem, aki bátor, aki katona! Ezt már haragosan mondta a leány, az arca is piros lett, a hang ja is csattant, szigorúan. – És aki lámpagyújtó, az nem lehet bátor? – Nem! – csattant az ítélet. Sokáig ültek még szótlanul. A köd megsűrűsödött a házak felett, az utcán katonák meneteltek újra, vaskos és sötét oszlopokban, s a fákon vedlett fekete csuhákban bús varjak gunnyasztottak. – Mindenki katona kell legyen – mondotta Sarolta. – Miért? – Mert aki elvesztette a hazáját, az mind katona kell legyen! Nézték egymást. A fiú csodálkozva és értetlenül, a leány fölényesen, gőgösen. – Ki vesztette el a hazáját?! Miket beszélsz?! – Mindenki. Én tudom. Mami mondta, és az igaz. Hallottam másoktól is, amikor beszélték. Elvesztettük a hazánkat. Mind. Elvesztettük a hazánkat Úgy hangzott, mint egy mese. Dohos szaguk volt a szavaknak, mint annak a nehéz, vén könyvnek, nagyapó asztalán, Mezőgöcsön. Nagyapó néha kihozta esténként a tornácra azt a könyvet, és mesélt belőle Kossuth Lajosról, Bem apóról s arról, hogy Görgey letette Világosnál a fegyvert. Szépen tudott mesélni Nagyapó erről, néha szomorúan, néha haragosan, és az akkor szép volt, mert mese volt. Játszották is néha Saroltával azt a mesét, a

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket fehér huszár volt Kossuth és Bem apó és Görgey, de a fehér huszár jobban csinálta: nem tette le a fegyvert. Kossuth, Bem, Görgey, Világos, aradi tizenhárom: a haza elveszett. Hallotta reszketni a Nagyapó hang ját, egy pillanatra a vadszőlős tornácot is látta. De ez most nem volt mese, Sarolta mondta. Elvesztettük a hazánkat. Jaj, mint Kossuth és Bem és Görgey, akik megcsókolták a földet, és sírtak, és azután kivégezték őket, vagy futniok kellett ki a világba! Jaj, csúnya mese! És nincs dohos nagy könyvbe írva csupán, amit Nagyapó sóhajtva becsukhat, hogy utána pipára gyújtson. Ezt a mesét nem játszhatja el a fehér huszár jobban és szebben, mert ha ez a mese igaz, akkor ez a mese nem is mese már! Döbbenve nézte a leányt, a tűz égett, de nem volt melege, kint meneteltek a katonák, jaj, idegen katonák, trombita vonyított kegyetlen, tépő, ideges hangon, nem, ez már nem mese, s a haza elveszett.” 76 S AZ UTOLSÓ DÁTUM, amely egy korszakot zár le, de a 11 éves gyereket a valódi utcai, élethalálharc élményébe, félelmébe és bátorságába avatja be – már a tüntetés és megtorlás napja. Az idősebb író nemegyszer emlékezik majd vissza ezekre az órákra, percekre: „Tizenegy éves koromban akaratom ellenére román állampolgár lettem, és 11 nappal születésnapom után megismerkedtem a kisebbségi élet bajaival is: 1919. január 19-én, Kolozsvár magyarjai tüntető felvonulást rendeztek a főtéri New York Szálloda elé, ahol az új határmegállapító bizottságot vezető francia tábornok lakozott. A román katonaság sortűzzel oszlatta szét a magyar tömeget (a francia tábornoknak azt hazudták, hogy kommunisták akarták őt megtámadni). A tüntetésnek 18 halottja és 38 sebesültje volt. Én futottam, akár a nyúl, nagyapám Deák Ferenc utcai házáig, s csak a báránybőr sipkát lőtték le a fejemről.”77

Február, Reményik Sándor verset olvas „Tizenegy esztendős voltam, amikor Reményik Sándor megírta súlyos, fájdalomból fakadt versét: Eridj, ha tudsz… Nagyapám kolozsvári házának nappali szobájában olvasta föl, én éreztem a szívemet szorulni, félelmesen és haragosan szorult. A felnőttek szemében 76 77

WA-V-A WAÉ, Rövid önéletrajz

533

534

A régi Erdély könny csillogott, s könnyek vontak barázdát nagyanyám arcán is. Apámról akkor még nem tudtunk semmit. Sebesülten esett oláhok fogságába tova Brassó felett, három hónapja már, s azóta se jött hír róla. Ablakunk alatt, a Deák Ferenc utcában oláh csapat menetelt újra rikoltó trombitaszó mellett, s az ablaküvegen csillogott a februári zúzmara. Lélegzetvisszafojtva hallgattam Sándor bácsi rekedtes hangját, s szavai ostorcsapásként verték a szívemet. De nem sírtam. Csak a döbbent tehetetlenség rettenetes súlyát éreztem a szavak mögött, kezem ökölbe szorult, s mikor elhallgatott, odamentem hozzá, megálltam előtte, úgy mondtam, keményen: maradok én is, Sándor bácsi, veled! Együtt majd csak tüzet vetünk arra a kanócra, hadd robbanjon föl tőle ez a megveszekedett világ!” 78

Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok! Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe cseng És lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyújtózsinór, A kanóc része, lángra lobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben. Míg a keservek lőporához ér És akkor…! Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok.79

78 79

WA-V-A, „Eridj, ha tudsz!” Reményik Sándor: Eridj, ha tudsz! 1919. december 29.

A napok, amik „emberré ütik” a gyermeket A KOLOZSVÁRRÓL SZAMOSÚJVÁR FELÉ gördülő vonattal indul hazafelé a regénybeli fiúcska, de meghatottan emlékezik a lámpagyújtóra és a fehér huszárra és Sarolta megértő, kedves búcsújára: „Az ajtóban még egyszer szembefordultak, és akkor a leány szeméből elindult egy könnycsepp, ment, gördült lefelé az arcán, utána még egy jött és még egy, és egymásután peregtek alá a könnyek. Ferkónak is szorongatta valami a torkát, le kellett hajtsa a fejét, mert könnyes volt az ő szeme is, és restellte nagyon. Keze a kilincset fogta, s az ajtó nyílt is már lassan. És ekkor a leány hirtelen megragadta a karját, erősen két kézzel. – Ferkó, az nem igaz, amit a múltkor mondtam, hogy te áruló vagy és hogy gyáva vagy és hogy nem szeretlek! mind, mind nem igaz! és csak legyél lámpagyújtó, én azt sem bánom, én akkor is szeretlek, és ha megsebesülsz, majd ápolni foglak a kórházban, és elviszem neked a fehér huszárt meg a törött lábú teknősbékát! Megcsókolták egymást a nyitott ajtóban, félszeg gyermekcsókkal, és sírtak mind a ketten. Kint katonák meneteltek megint, ágyúkat vontattak, s a két búcsúzkodó gyermek mögött megremegett az ablak.”80

80

WA-CS

535

A felbillent ősi rend

II. könyv A megváltozott világ Kisebbségi sorsban – Erdély földjén (A ballábbal lépő suhanc)

E

zek a lelkek romok között születtek Reményik Sándor81

S

úlyos éveket rakott vállunkra a történelem, s a fehér csúcsok jogát másoknak adta. Mi örvendtünk, hogy élhetünk lappangva s megkapaszkodva a földbe, hajlott hátú dombjaink között. Csúcsokra vágyó természetünket nyomorúságos küzdelem koptatta s mindennapi zaklatás. WA-TŐ82

É

rezte, hogy valami helyrehozhatatlan, nagy dolog történt, valami súlyos nagy baj van a világban, és már nem lehet többé rendbehozni. Mintha valami borzasztó nagy fekete vonat kisiklott volna éles acélsínek közül, és pusztítva rohanna át a világon, ahogy azt rossz, lázas álmaiban, amikor beteg volt, sokszor megálmodta. Nagy, füstös, fekete vonat, borzasztó sebesen megy, s a kerekei nyikorognak, és nincsen rajta senki, aki kormányozná. Szétzúznak a kerekei mindent, és nem lehet előle kitérni, akármerre is szalad az ember, csak futni lehet, lihegve, kétségbeesetten, míg a prüsszögő, félelmetes mozdony egyre közelebb dübörög, egyre közelebb, amíg csak izzadtan, fáradtan, elgyötörve felébred az ember. S még azután is ver sokáig a szíve, és nem tud elaludni, olyan borzasztó nehéz álom ez a vonat. WA-CS83

C

saba-legenda, Hadak Útja, mind, mind ezt jelenti, hogy a nemzet fölött, mely másfél évezred óta egymagában küzd, egy gondolat lebeg. Magasan az emberek feje fölött él ez a gondolat, olyan magasan, hogy alig akad néha valaki, aki megláthatja. Mindenkinek a szívében és mindenkinek az agyában, aki fia ennek a nemzetnek, valahol egy félreeső sejtben van egy lezárt, kicsike ajtó. Három súlyos pecsét őrzi a zárat: könnyelműség, békétlenség, elfogultság. Nagy, titkos öröksége ennek a nemzetnek az eldugott ajtó s a három pecsét. Aztán, amikor nagy-nagy veszedelem kerekedik, a gondolat leszáll, és megmutatja magát a nemzetnek. És az emberek meglátják benne az ősi törvényt, amit Csaba tett: összetartással, békességgel, munkával és igazsággal legyőzni minden veszedelmet. WA-CS84 81 82 83 84

Egy 1928-as írásából WA-TŐ, Tetők felé WA-CS Uo.

537

538

A megváltozott világ Nagy idők nagy íróinak nagy terheket rak vállára az Isten. A mindenség egy ajándékba kapott puzzlejáték, amit születésünkkor a kromoszómák lágy keveredése újra és újra különböző módon rak ki az emberiség újra- és újrateremtése során. Kifelé és befelé erő és lélek – így teljes az ember. Szenvedély és szellem váltott gyeplőrántásaival léptet és vágtáz a végzet sodrában: Ady Endre Magányos lovasa. A helytállás tájainkon őshonos megvalósulása: A magyar fa sorsa.85 A kinyilatkoztató szimbólumnak a kamasz Wass Albert erdélyi, mezőségi lelkiséget kölcsönöz: Láttatok már orkán után megtört gerincű ősi fákat roskadni át az országútján? Tölgyfát, feketét, dac-keményet, kinek a lelke-lombja tépett s gyökerét vizek árja mossa? Szegény, szél-járta, árva fának: a magyar fának ez a sorsa.86 A tartós szeretethiány vagy szeretetéhség a hétköznapokban eldurvult embereknél szelídebbé, szenzibilisebbé teszi az ebben szenvedőket. De sérthetőbbé, kijátszhatóbbá is. A lelki éhségtől (is) gyakran válik vakká az ember. A nők, de még a leánygyermekek is megérzik a kibontakozó erős lelkiséget. Vonzódnak hozzá – személyiségük odaadásával kitárulkoznak, mint szín-teljes virágok a beporzó lepkék előtt. De a megnyíló szerelem nem jelent mindig tartós életválaszt a végzet kihívásaira. A nagy formátumú ifjak sorsával azonban nehéz a lépéstartás.

85 86

Ady Endre verscímét választotta Makkai Sándor jelentős hatású erdélyi esszékönyve címéül. WA-MV, Magyar fa sorsa

539

A felbillent ősi rend Trianon gyermeke 1919–1929 „Magányos fiú volt, sok-sok órát töltött egyedül, s a gyönyörű vidék megihlette. Az élet minden örömében kedvét lelte, úgy élt, mint mindenki más körülötte. De volt benne valami, ami megkülönböztette társaitól az élvezetekben. Különösen érzékeny volt embertársai érzelmeire. Megértette álmaikat, hibáikat, erényeiket, s nagy együttérzés fejlődött ki benne irántuk. Megvolt az a tehetsége, hogy gyönyörű prózában és versben hű képet fessen hegyeiről, völgyeiről, tavairól és társairól. Sok szép verset és prózai művet írt minderről.” WA-ÉV

„Gyermekkoromban a kispulyoni lelkész kéthetenként átjött a dombon istentiszteletet tartani az újraépült udvarház nagy ebédlőtermében, szüleim és a cselédség számára. Később, ahogy emberré nőttem, a húszas évektől kezdve már erre se volt szükség. Az Erdélyre rákényszerített földreform – ami a román birtokosokat nem érintette – csak kétszáz hold szántót és háromszáz hold erdőt hagyott meg a kétezerből, s ennek művelésére már nem kellett nagyszámú cselédség. Az a kevés magyar, aki megmaradt a ház mellett, átgyalogolhatott velünk együtt a három kilométerre fekvő kispulyoni templomba.” Wass Albert87

„Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hoszszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk.” Wass Albert88

87 88

WA-V-A, Erdély, a megnevezhetetlen erő WA-ZST-Ö

540

A megváltozott világ

I. A FELBILLENT ŐSI REND (Kisajátítás, Csaba-legenda, a nagypapa szellemi útravalója, vakációk, Sándor bácsi) A KISANTANT ÁRNYÉKÁBAN történt román katonai betörés az alapvető értékeket, az ősi birtokhoz, az erdőhöz való tulajdon jogát is önkényesen fölszámolta. A megszállás a szülői ház otthonos környezetéig hatolt. A Csaba című regény Móruca: Szentgothárd, erdeje Wass Albert gyermekkorának legmeghittebb színhelye: „Ó, az erdő, a drága erdő, a Csongorád! Még messziről is milyen szép, milyen titokzatos! Hát még ha benne jár az ember! A vén mohos szálfák s a csend ahogy alattuk elterül... harangvirágos pojánák, hol este, mikor az árnyék megnyúlik, halk léptű őzek járnak... Csongorád az övék. Gyakran jártak ott Apával, nyári estéken vagy ősszel, mikor hullottak a lombok, s az erdő sűrűje csupa szín és csupa nesz. Vagy tavasszal, amikor annyi a hóvirág s a jácint s a mandikó, s álmos, kövér rigók nótáznak alkonyatkor, s puha szárnyakon szalonkák járnak a tisztások fölött. Gyakran jártak ott, hallgatták az erdőt s a csendet. És Apa néha suttogó szóval csodálatos dolgokat mesélt az erdő titkos népeiről. Ó, mennyi minden van ott! Egyszer azt mondta Apa. Ritka, komoly perc volt, olyan, amikor a felnőttek úgy szólnak a gyerekhez, mintha felnőtt lenne az is. – Ezt az erdőt fiam, jól jegyezd meg, nem vágjuk le soha. Csak akkor, ha valami borzasztó nagy baj kerekedik egyszer. De őrizzen attól minket a Jóisten... Ezt mondta, így mondta. Nyári este volt, a nagy pojána sarkán álltak. Kint zöld fű és kék harangvirágok közt őzek legeltek. Mélyen az agyába vésődött minden szó. Sohasem fogja elfelejteni. Ó, azóta sokszor megesett, hogy gyötrő nyugtalanság hajtotta fel a hegyre a diófákhoz, kínzó vihar-szag volt a levegőben, s ő felszaladt a lanka tetejére megnézni az erdőt. S az erdő ott volt mindig. Komolyan, sötéten állt a legelő fölött, nyugodt nagy fáival, mintha a biztonságot s a rendet őrizte volna ezen a földön. Mindig megnyugodott, amikor

A felbillent ősi rend meglátta súlyos sötét tömbjét a hegyre nehezedni. Megkönnyebbülten lélekzett föl, akármi fojtogatta. Az erdő áll, úgy hát nincs semmi baj. Talán csak megszokásból igyekszik oda. Az istállókban most is úgy van minden, mint ezelőtt. Mórucon nem változott semmi, lidérces álom az egész felfordulás, amit Kolozsvárt látott. Valami történt ugyan, annyi bizonyos. De nem lehet olyan nagy baj, hiszen a csikók s a borjak esznek rendesen, az istállókban tisztaság és rend van, akárcsak eddig. És az erdő is ott áll, ó, ez egészen biztos, csöndes és komor, mint mindig a fehér a zúzmarától. Jókedvűen halad, a hetek óta ránehezedő feszültség már felengedett, ó, hiszen nincsen semmi baj, úgy van minden, mint régen. Fölér a tetőre. A görcsös vén diófák széttárt ágaikkal markolják a téli ragyogást. A fenyőkön vastag a hó. Nagy, lomha ölyv száll fel egy fatetőről. A gyermek megáll, a friss, tiszta levegőt mélyen leszívja. Nagy boldog csend veszi körül. Kereken nyújtóznak a dombok, lustán, mint álmos gyermekek a paplan alatt. Egy pillanatig meleg nyugalomban áll ott, de hirtelen megdermed a szeme. A lélekzete elakad, a szíve borzadva torpan, mint ki jégfalba verődik. Az erdő! Túl, a Csongorád szálasában széles, mély hasadás látszik. A gerincen megritkult szálfák, mint foghíjas fésű karcolják az eget, s bent az erdő szívében egy óriási folt le van tarolva! S a csenden át fülébe vágódnak a fejszecsapások! Sok, sok fejsze döng! Jaj! Istenem! Irtják az erdőt! Irtják az erdőt... az erdőt!... Megfagy a vére. Mozdulni se tud. A fülében, az agyában, a torkában mázsás pöröllyel ver a szíve. Iszonyú mélység szakad föl valahol a lábai alatt. Valami zuhan. Zuhan. Ő. Móruc. A világ. Az Isten. Szürke fal mered föl kereken. Szuronyokból. Éles, hideg, nyers szuronyokból. A fal rádől a világra. Vége. Mindennek vége. Áll. Mozdulatlanul. Jégből való rémült gyermekszobor a lanka tetején. S túl döng a fejsze. Vén, mohos fák recsegve eldűlnek. Nyögve, sóhajtva vén mohos világok összedűlnek. És semmi sem marad. Tar sebek a didergő földön. Méltóságos, szép szálaserdő helyén vacogó csonkok. Dúlt csonkjai nyugalmas, békés, boldogabb koroknak.”89

89

WA-CS

541

542

A megváltozott világ Impériumváltás vidéken, 1919 „Tíz esztendős erdélyi gyerek voltam, amikor a trianoni úgynevezett »békekötés« eredményeként Erdély román megszállás alá került, és az egyenes termetű, egyenes beszédű kakastollas csendőr helyét egy tucatra való lompos és alamuszi, kopott katonaruhába bújtatott oláh foglalta el, egy rendetlenül öltözött gyalogos szakaszvezető vezetése alatt, aki egymaga értett valamicskét az írás-olvasás mesterségéhez, ezzel szemben azonban ravaszabb volt a rókánál is, ahogy ezt hamarosan megtanultuk. Azzal kezdődött, hogy valaki ellopott az istállóból egy fejőstehenet. Ilyesmi még nem történt azelőtt, és apám leküldte a tehenészt a faluba a bíróhoz. Az pedig tovább küldte őt az újfajta csendőrőrsre. Így aztán jó félórára becsoszogott hozzánk az újfajta csendőrparancsnok. – Az enyim név Munteanu – mutatkozott be a szakaszvezető –, hallom neked hiányzik tehén? – Ki ellopta? – akarta Munteanu tudni. – Ha tudnám, magam mennék érte – felelte az apám. – De így, a te dolgod kell legyen, hogy felkutasd. Te vagy itt a törvény, azt beszélik. – Jól beszélik – bólintott a kis sovány emberke –, én visszahozza neked tehén még este fejés előtt. Azzal elment, s egy óra sem telt bele, ott volt a tehénnel. – Ki lopta el? – akarta tudni apám. – Ez hivatalos titok – súgta titokzatosan Munteanu –, én néked nem mondhatja. De azt tudom megcsinálni, hogy több ilyen lopás ne történhessen. – Azzal megsúgta apámnak a titok kulcsát. – Te fizetsz nekem minden hónapban negyven lej. Költségekre – tette hozzá –, és adsz minden héten két liter bor a pincédből, barátságra. Minden tavaszkor két kicsi malac, minden őszkor, pálinkafőzés idején egy korsó a kisüstiből, s amíg te élsz, és én élek, nem lesz itt több lopás, semmi. Így is történt. A román rend embere megkapta apámtól a maga járandóságát, és ha el is tűnt olykor ez vagy amaz, rendszerint meg is került hamarosan.” A VISSZAEMLÉKEZŐ CSABA-REGÉNY egy következő fejezete a kisfiú életre kiható megbotránkozásának és apja tehetetlen fájdalmának állít részvétteljesen tárgyilagos emléket. Wass Endre Márton úrral azonosítható, Albi pedig a történet Füleki Ferkója.

A felbillent ősi rend A fegyverbeszolgáltatást végző román hatósági emberek édesanya több éve lezárt szobáját is feldúlják. A leírás életrajzi hitelességét nem csorbítja, hogy a valóságban nyolc éve elvált asszonyról, mint halottról emlékezik meg a szerző. Életének ebben az időszakában már nem volt átjárás az édesanya életébe, valóságos kapcsolatuk akkor már véglegesen megszűnt. Persze az anyaemlék járta a maga kiszámíthatatlan útját a kamasz, majd a felnőtt férfi lelkében. Az alábbi jelenet újabb sebbel tette nyomasztóbbá a gyermekkor titkait. Ugyanakkor fontos felismeréssel gazdagítja a gyermeket: apja tehetetlenségével és dühével azonosságot érez! Az érdes, kemény viselkedésű ember az övéhez hasonló, sőt annál jelentősebb erejű fájdalmakat rejteget. Különös képlete a sorsnak, hogy történelmi-emberi megpróbáltatások teszik megértővé apja szeszélyes jelleme iránt: „Másnap különös vendégek érkeznek Mórucra. Négyen vannak, autón jönnek a házig, és első dolguk, hogy összeterelik a cselédséget a konyhába, és senkinek elmozdulni onnan nem szabad. Az elképedve elősiető Márton úrnak megmutatnak egy írást, mire az semmit sem szól, csak ránt egyet a vállán, és beereszti őket a házba. Sorra járják a szobákat, mindent felforgatnak, felszedik a szőnyegeket, leemelik a képeket a falról, beleturkálnak a fiókokba, még a falakat is megkopogtatják. A fegyverállványról elszedik a puskákat, a pipázó faláról letépik azt a rozsdás, öreg kardot, amely még a nagyapa nagyapjáé volt. Az Apa íróasztalában hatalmas pisztolyt találnak, azt zsebre vágják, belenéznek a levelekbe, úgy tesznek éppen, mintha övék lenne a ház. Márton úr zord arccal áll mellettük, és nem szól egy árva szót sem. Csak a szemöldöke rándul meg néha, csak a keze van ökölbe szorítva. Aztán elérkeznek a sarokszobához. Ferkó ijedt arccal sompolyog utánuk, vajon mi lesz most?... Az az Édesanya szobája. Ferkó nem emlékszik rá, nagyon kicsi volt még, mikor Édesanya meghalt. De azt mondják, azóta nem járt abban a szobában senki. Az ajtaja zárva van mindig. Nastasia, a cselédlány, lámpagyújtás után nem mer elmenni a közelében. Vajon a titokzatos zárt ajtó mögött mi lehet? Régen, néhányszor kérdezte Apát. De olyankor elsötétült az arca, és nem felelt és rosszkedvű volt sokáig. A Ferkó fantáziája már évekkel ezelőtt benépesítette a titokzatos szobát vad és félelmes dolgokkal. Édesanya van ott biztosan üvegkoporsóban, mint a mesében a királyleány. És fekete a szoba, tiszta fekete, és olyan mozdulatlan ott a csend, hogy gondolni se jó rá. Abban a szobában lakik a borzasztó, a halál.

543

544

A megváltozott világ Az idegenek oda mennek, rázzák a kilincset. Az ajtó zárva van. Apát nézi. Apához szólnak. – Nyissa ki, kérem. Rekedt hangon felel. (Milyen sápadt az arca szegénynek, nézni se jó...) – Abban a szobában nincsen semmi olyan, amit az urak keresnek. Elhunyt feleségem szobája volt. – Nem tesz semmit, kérem – vakkantja az egyik –, tessék csak ide adni a kulcsot. Az Apa hangja könyörgéssé torzul. – Azóta sem járt abban a szobában senki... tessék már elhagyni... Az idegenek összenéznek. Ravasz mosoly van az arcukon. – Aha. Nem akarja, hogy bemenjünk. – Becsületszavamra nincs ott olyasmi, amit az urak keresnek! Gúnyosan legyint a vezetőjük. – Azt bízza ránk uram. Adja a kulcsot, vagy nem adja? Apa egymásra harapja a fogait. Nem szól. – Akkor feltörjük. Hozzátok a feszítővasakat. Már indul az egyik a feszítővas után. Rázzák a kilincset, recseg az ajtó. Apa megfordul, az íróasztalhoz megy. Kihúz egy fiókot, keresgél benne. Aztán visszajön. Hamuszürke az arca, csikorognak a fogai. – Hóhérok – hörgi –, nesztek. Egy kulcsot lök eléjük a földre. – Na-na! – csattan fel a kis köpcös vezetőember hangja –, de Apa csak ránéz, egy sötét, borzasztó sötét pillantással, és elhallgat ettől. Csak egy pillantás ez, de érzi Ferkó, hogy most valami mélységes meredély szélén állanak, s még halál is lehet ebből. De aztán megfordul Apa, hátat fordít nekik, és kimegy a szobából. És a keze ökölben, és az arca mintha kőből, szürke kőből lenne. S mintha lövés döngene végig a házon, mikor az ajtót becsapja, megremegnek az ablakok is tőle. – Ezt drágán fizeted meg disznó magyarja – dünnyögi a köpcös utána, és felveszi a kulcsot. Csikordul a zár, az ajtó kinyílik. Az idegenek bemennek. Hallja, ahogy a köpcös rendelkezik. – Nyisd ki az ablakot. Közelebb húzódik a nyitott ajtóhoz. Kíváncsi rémület borzongatja. Vajon igazán ott van az üvegkoporsó?... Remeg a térde, ahogy az ajtóhoz lopódzik. Benéz. Nincs üvegkoporsó. Nem fekete a szoba. Olyan éppen, mint minden más szoba... két ágy van benne, és a falnál szekrények, és az ablak mellett óriási tükör... világos

A felbillent ősi rend sárgára van festve a fala, és szép könnyű csipkefüggönyök lógnak... és mindenütt vastag a por, és valami nehéz hideg szag áramlik belülről. Az idegenek a szekrényeket túrják. Mindenfélét kidobálnak belőlük. A köpcös a kezébe vesz valamit, valami könnyű rózsaszín holmit, és egy megjegyzést tesz. A többiek odanéznek, s csúnya torz vigyorgás terpeszkedik széjjel az arcukon. A köpcös is vigyorog, belemarkol a rózsaszín dologba, és mond valamit. Röhögnek. Ferkó tud románul. Ha nem is érti világosan, amit a köpcös mondott, de sejti, és elvörösödik. Elfordul az ajtótól, s úgy oson el, mint tolvaj, aki lopott. Csúnya, nyers titkot lopott. A furcsa vihogás, s a mohóságtól eltorzult arcok sokáig elkísérik, s vissza-visszajárnak. Sokáig, mindig.” Később ez az északkeletre néző emeleti szoba lesz az író dolgozószobája. „… a gróf úr írószobája kicsit úgy Cege felé, északkeletnek nyílott az ablaka, rózsaszín szobának hívtuk. Kicsi szoba volt. Volt egy sötét rekamié, sarokban volt az íróasztal, volt egy hintaszék, a másik oldalon meg egy hármas-szekrény volt egy spanyolfallal.”90 AZ ERDÉLYI MAGYAR FÖLDBIRTOKOSSÁGOT, majd később a faluközösségi erdőbirtokosságot is ellehetetlenítő román birtokreform a kisebbségbe került magyarságot nemcsak gazdasági esélyeitől, de a társadalmi talpra állás minden reményétől is megfosztotta. Az anarchia, a káosz, a letargia először a közigazgatásban dolgozók kiűzéséhez, szebb kifejezéssel: repatriálásához vezetett, majd elérte Erdély vidéki lakosságát is. Ideológiai értelmezések és társadalmi érdekek különbözősége miatt a vidék társadalma is megosztottá vált. A magyarságra nézve erősen káros, de össztársadalmilag is kórosnak tekinthető politikai változás minden vonatkozásban felkészületlenül érte Nagy-Románia társadalmát. Szociális ellentét, korrupció, sovinizmus, ún. faji előítélet melegágya lett a Balkán szemefénye. Wass Albertnek már többször idézett, még az első világháború előtt megírt remekműve, a Csaba noha esztétikai értelemben több mint ennek a korszaknak a bemutatása, de cselekménye valóságos életrajzi elemekből szövődik, s minden részletében egy bátrabb, nyitottabb, a lepusztult helyzetből kiutat kínáló társadalmi szemlélet megnyilatkozása. 90

Turcsány Péter – Vincze Zsófia: Komoly, okos, csendes ember volt Albi gróf, PoLíSz 98. szám.

545

546

A megváltozott világ A visszaemlékező írói módszer mellett érezni a korban, az eseménysorban benne élő élet valósághű leheletét. A korban való benne foglaltság élményét epikailag nagyszerű megoldásokkal osztja meg olvasóival az író! A megidézett, személyes hitelességű szituációk, párbeszédek, emberi törekvések egy vereségbe taszított nemzet, egy értékeitől megfosztott birtokosi és polgári osztály élet-halál harcába és talpra állási kísérleteibe engednek bepillantást. Nem akármilyen módon: egy kibontakozó élet igazságérzetével, és nemegyszer egy fantáziagazdag gyermek visszapillantó szemszögéből.

A demagóg nevelő és a felvilágosult földbirtokos „– Szétosztják a nagybirtokokat. Ezentúl nem lesznek nagybirtokok. Ezentúl nem lesznek szegények és gazdagok. Csak mind egyforma rendű ember. Sokat beszélt még Farkas úr esténként hasonló dolgokról. Szegények és gazdagok dolgáról. S hogy ezentúl másképpen lesz minden. Sovány arca kipirult ilyenkor, szeme megfényesedett, s érthetetlen, idegen szavakat mondott, és támadt ebből kifolyólag. Egyszer ebéd alatt. Bandi úr volt ott Némából, csak úgy futólag, valami vetőmagügyben, s ott ragadt ebédre. Széles, nagy barna ember, nehéz szavú, nehéz öklű, jól ismert ember azon a vidéken. S túl a hegyen szomszéd. Ő kezdte el, leves után. – Kétszáz holdat akarnak meghagyni nekem. Hát jó. Tehetik. Ők vannak többen. De ebbe fog tönkremenni a nép is, meg az ország is. Én mondom neked! Márton úr sötéten s szótlanul bólintott néhányat. S ekkor Farkas urat megszállotta az ördög. Csakis így lehetett, mert másképpen nem merte volna kitátani a száját. Pedig kitátotta. Még hozzá ilyen módon. – Mért tetszik gondolni? Hiszen a nép nemhogy tönkre menjen, de meggazdagodik, s ezáltal elégedett lesz, ami az országnak is haszon! Hogy Bandi úr abban a percben meg nem ette a házi tanítót, az talán csak azért volt, mert undorodott tőle. De még a nyaka is kivörösödött, s úgy dagadt a gallérban, hogy majd szétvetette. – Gazdagszik az anyja kínját a paraszt, dehogy is gazdagszik! Azt hiszi maga barátom, elég az, ha valakinek odanyomnak az orra alá egy-két hold földet, hogy nesze, élj meg belőle? Ahhoz a földhöz mar-

A felbillent ősi rend ha kell, eke kell, borona kell, tudás kell, pénz kell! Azt ki adja? Majd ad kölcsön neki más, uzsorakamatra. Aztán néhány év múlva elárverezik az egészet, s újra csak ott vagyunk, ahol voltunk. Azaz hó! Megálljunk. Nem ott vagyunk, ahol voltunk. Mert először is, az a paraszt elszokik a munkától. Maga urának képzeli magát, és nehezen megy el újra napszámosnak. Aztán meg hova menjen? Hozzám? Az én kétszáz holdamon nem lesz annyi munka, hogy eltarthassam vele az egész falut, mint eddig. Ember! Én huszonnyolc családot tartottam kenyérrel a mai napig! Ezentúl majd eltartok nyolcat. De azzal a hússzal mi lesz, azt mondja meg?! Dörrent a Bandi úr hangja, s mikor az asztalra ütött, ökle nyomán táncoltak a poharak.”91 _________ KETTŐS HELYSZÍNEN ÉLI továbbra is a czegei Wass család a maga életét, a regénybeli Fileki Ferkót (Albit) a nyáron ismét várja Mezőzáhon a nagyszülői szeretet, a még mindig nyugodt, csöndes életmód falusi réve: „Ferkó szerette Mezőgöcsöt. Ott lakott Nagyapó és Nagyanyó, magas tetejű kicsi házban, öreg fák közé rejtőzködve, a falu felett. A tornác előtt rózsaszínű mályvák nyílottak nyáron át. A szabadba nyíló derűs kis ebédlő falán öreg kakukkos óra, mellette fegyverállványon két viharvert puska. Odébb nagy színes kép, Kossuth búcsúja. A pipázó asztalán bőrkötéses kopott Biblia. Magyarok története. Szabadságharc. Az ablaknál Nagyanyó pasziánsz-asztalkája. Kint sötétzöld, dús orgonabokrok, fehérre meszelt törzsű gyümölcsfák, piros borízű alma. Volt annak a háznak valami bájos, szép hangulata. Nemcsak a birsalma-sajtok, nemcsak a borízű almák. De az egész úgy, ahogy volt. A langyos délutánban szunyókáló tornác, mikor Nagyanyó a karosszékben horgolt, Nagyapó széles tálcán fuszulykát szemelt, és csend volt, csak a lompos öreg Tisza lihegett olykor a lépcső alatt, s az ebédlőben időnként kakukkolt az óra. Hallani lehetett a nyáj kolompját szemközt a legelőről, s ha a kertben egy alma pottyanva lehullt. Vagy a méhesben, amikor ültek, s Nagyapó mesélt régi időkből. A kaptáraknál sürögtek a méhek, s Nagyapó beszéde nyomán szép ezüst meseszálak szőtték tele a világot, melyek olyanok voltak, mint egy jó, békés, megöregedett Isten ezüstös szakálla. 91

WA-CS

547

548

A megváltozott világ De ezen a nyáron már nem olyan volt Mezőgöcs, mint máskor. Nagyapó nem mesélt többet. Furcsa hosszú botjával a kert utacskáit járta, egy-egy gyümölcsfa előtt hosszasan megállt, felnézett és megcsóválta a fejét, s míg kis kék szemei ködösen felnéztek az égbe, kicsit csodálkozó, kicsit csalódott arccal ezeket motyogta. – Milyen különös, Istenem, milyen különös. Ezt, mindig csak ugyanezt. Ferkó is megnézte olykor a fákat, és nem értette, hogy mi lehet rajtuk olyan különös. De valahogy ösztönösen mégis megsejtette, hogy nem is a fáknak szól ez, valami másnak, valami nagyobbnak, talán az egész világnak szól. És ilyenkor sírni szeretett volna, mert eszébe jutott, hogy Nagyapó már öreg ember, és egyszer meghal, és akkor Mezőgöcs is meghal vele együtt, és soha-soha többet nem lesz a világ olyan, amilyen volt. S mintha máris változni kezdett volna. A falusi gyerekek már nem játszottak vele úgy, mint máskor. Ha átkocsiztak a falun Nagyapóval, az emberek már nem süvegelték meg úgy a kocsit, mint egy esztendővel azelőtt. A korcsma előtt sok ember állt mindig, s megesett, hogy egyik sem köszönt, csak kemény, zord arccal néztek utánuk. A földekért volt mindez. De azért fent, a kicsi ház körül még alig látszott valami változás. Szuszána énekelt a konyhán, s Jani tilinkót faragott, döngött a méhes, a mályvák langyos szagot leheltek, s a ház mögötti nagy fenyők csúcsain vijjogó vércsék kergetőztek. Csak éppen, hogy a Tisza gyakrabban ugatott. Olykor felriadt álmából, idegen szagot érzett, s lassú, mély ugatással a major felé szimatolt. A gazdatisztnél idegenek jártak. Mérnökök, telekkönyvi urak. A földért volt ez is. De vasárnap délelőttönként még mindig jöttek ügyes-bajos parasztok Nagyapóhoz. A tornác alatt megálltak, úgy köszöntek »kezitcsókolom«, és kalapjukat kezükben tartva, hosszasan beszélték nyomorúságukat. Nagyapó a tornácon állott. Bólogatott az embereknek, néha beleszólt a beszédjükbe, tanácsokat adott, segített rajtuk ezzel-azzal, s mikor hálálkodva búcsúzni kezdtek, bölcs és szomorú mosollyal a szája körül ezeket mondta még nekik. – Lássátok, hogyan pusztul a világ? Az emberek a gonoszság útjain járnak, ravaszsággal, gyűlölettel akarnak segíteni magukon, s mind romlásba mennek. Mert csak az igazság s a jóindulat viszi előre az embert, bizony, csak az igazság, a becsület s az egymás iránti jóindulat... Az emberek bólogattak, úgy van, bizony úgy... azután elmentek. S Nagyapó sokáig állt még a tornácon, s nézett utánuk. Apró kék szemeivel ki tudja, hova látott. Aztán belefáradt a nézésbe is, a látásba is.

A felbillent ősi rend Legyintett egyet, tétovát, s csak úgy mondta magának vagy a Tiszának, vagy a tornácnak és a kertnek. – Az emberek az ördög felé haladnak, nem az Isten felé. Már remélem, úgyis meghalok hamarosan... Azzal hosszú botjára támaszkodva, elindult kedves gyümölcsfái közé.”92 A MEZŐZÁHI LÁTOGATÁSOK valahogy mindig nagy jelentőségűek a gyermek, majd a fiatalember életében. A későbbi regény alapját adó Csaba-történet archetípusa, a bajban visszatérő hős legendája is itt lesz számára sorsszimbólummá. Itt válaszol nagyapó a gyermek kérdésére: Miért nevezik a Tejút csillagait Hadak útjának? Miért és mikor jött vissza azon Attila király fia a székelység megsegítésére? Itt álmodik először Csabával, Attilával és álnok gyilkosával a Szőlőstetőn a szabad szénán a nagyapával együtt alvó kisfiú. Álmában itt szabadítja meg az ármányosan lekötözött Csaba királyfit: „– Jaj, fussunk, fussunk! – kiabálta, s úgy érezte, a szíve kiszakad az ijedtségtől. – Hova te? – kérdezte egy dörmögő hang a hűvös sötétségben, s egy kéz megrázta a vállát. – A hadak útjához... felelte Ferkó félig álomban, félig ébren. – Soha se fussál. Eljön az tehozzád anélkül is, ha megérdemelted – mondotta Nagyapó hangja a sötétben.” A MEGRÁZÓ ÁLOMLÁTÁS egy későbbi, Bandi úrral93 való agárvadászat alkalmával bontakozik ki életcélt adó feladattá: „Nem is volt igazi álom, csak olyan ébren-álom, amit olyankor álmodik az ember, ha sokáig szótlanul, önmagába felejtkezve ül. Egészen furcsa volt. Csak egyszerre valahogyan eszébe jutott, hogy így ülhettek annak idejében a menekülő húnok is valahol egy tűz körül, sötét, hideg erdő közepében. S már látta őket. Amint összeboruló, bús, gondterhelt fejjel falatoztak, súlyos szavakat mondottak néha, és nagyokat hallgattak. És így ült ő is akkor, Csaba királyfi. Valamivel távolabb tőlük, kivágott fatönkön. [...] 92 93

WA-CS Éltető uraság, a híres némai fölbirtokos, több Wass Albert-regény meghatározó alakja

549

550

A megváltozott világ Hátul a kipányvázott lovak, elöl a tűz s fáradt, szótalan, rosszkedvű húnok. Ő aztán felállt, és azt mondta. – Ne búsuljatok. Elölről kezdünk mindent. Építünk új országot. Szebbet. Boldogabbat. Csak a magunk számára. Ne féljetek, megsegít az Isten. Most pedig előre, utánam! Ők pedig felugráltak mind a tűz mellől, arcukon kinyílott a lelkesedés, s ujjongva kiabálták: – Úgy van! Éljen Csaba királyfi! Elölről kezdünk mindent! Éljen az új ország! Szép volt, hatalmas, boldog pillanat volt.”

Álom és mese között valahol félúton (Utolsó napok Szentgothárdon) „Attól kezdve gyakran adódtak ilyen álmai Ferkónak. Beleélte magát az ébren álmodásba, álmát meg tudta szakítani, és újra elkezdeni, valóságos másik életévé vált a mese. Esténként leginkább, mikor ott ültek a kis szobában. A kályha melegen duruzsolt, Farkas úr elhevert az ágyon, s körmét vájta, ő meg a lecke fölé hajolt, mintha elmélyedt volna a tanulásba. De szeme nem fogta a betűt. Húnokat látott, rengeteg erdőket, épülő falvakat. Vagy délutáni kószálásokon, egyedül, amikor a lábai gépiesen vitték dombról-dombra, keskeny mezei utakon. Ilyenkor szélesen kiálmodta az egész mesét. Voltak képek, melyek hez többször szívesen visszatért. Az ilyeneket mindannyiszor újra élte. Különös volt. Néha olyan tisztán lát ta magát, mintha valóban már átélte volna mindazt. Olykor apró, feketesörényű lovon ült. A nyeregkápán kard csüngött és csákány. Mögötte sokan voltak. Barnaarcú, komor emberek. Némelyeknek véres seb volt a fején, mások felkötött karral lovagoltak. Sötét, csöndes erdőkön mentek át. Olykor tábortűznél ült és ter vezett. Körülötte aludt a tábor, csak az őrtüzeknél álltak mozdulatlan alakok, s az éjszakát figyelték. Olykor meg építeni kezdett, és ezek voltak a legszebb álmai. Magas földsáncokat hányatott, falakat emeltetett, menedéket embernek, jószág nak. Felszántatta a völgyeket, meg tanította az embereket búzát termelni, tehenet tartani, gazdálkodni. Ezt az álmot el is játszotta néha, ha szabad délután volt és szép, langyos idő, s a kertben rajta kívül senki. Várrá lett olyankor a mogyoróbokor, az

A felbillent ősi rend orgonalugas, minden rózsatő egy-egy falu, s a falvak körül gulyák és ménesek: gazdag, szép ország volt a húnoké. S néha ellenség tört reá. Feldúlta a falvakat, elhajtotta a méneseket, a várakat ostrom alá vette. Egy-egy várat el is foglalt olykor, a mogyoróbokrot vagy az orgonalugast. De aztán jött ő, Csaba királyfi, feketesörényű gyors lován, s mögötte ezer válogatott vitéz, és az ellenség fut va menekült. Megesett az is, hogy csatát vesztett Csaba. Ezek szomorú, igaz álmok voltak. Nem is játék már: önkínzó beismerés. Ilyenkor menekülni kellett, sötét erdők, nagy hegyek közé, s a hegyek tele voltak sebesültekkel, bujdosó népekkel. De aztán újra, meg újra elölről kezdődött minden. Összegyűjtötte a menekülteket. Sereget csinált belőlük. Ő maga osont le az ellenség táborához éjszaka, hogy híreket szerezzen. Aztán rajtaütött az alvó ellenségen. Éjszaka gyújtotta rájuk a tábort. S az ellenség futott. És akkor újra kezdődött az építés. Kétezer ember fát döntött északra a mogyoróktól, kétezer ember követ fejtett a bazsarózsák alatti bányában. Várak nőttek ki újra, falvak támadtak, ménesek, gulyák szaporodtak. Különös, szép játék volt ez, álom és mese között, valahol félúton. S háttérben, ködösen Nagyapó hang ja, mint távoli valóság. Azon a fülledt, kicsit borús nyári estén, amikor Ferkó Mórucra visszaérkezett, hajolt le először az ég a mogyoróbokorhoz, s fényes csillagúton Csaba vitézei vágtattak alá, hogy rendet csináljanak. A harangozók harangoztak, a falvak égtek, méneseket és gulyákat hajtott el az ellenség és rabszíjra kötözött embereket. De Csaba királyfi rendet csinált azon az estén, szép, igazságos rendet. Két hét múlva aztán újra elment. Ez már szomorú búcsúzás volt. A várak bástyáin fekete fátyol lengett. Könnyes nagy harangot vert valahol egy láthatatlan sötét harangozó. Máriskó is sírt a konyhaajtóban. Gyuri feltette a poggyászt a bakra. – Áldja meg a Jóisten, drága úrfi. Aztán mentek. Nem ezer válogatott levente élén, egyedül indult Csaba királyfi, messzi idegenbe. Nem is volt királyfi, csak bujdosó szegénylegény. Hogy mégis szép és nagy célért megyen, segítséget hozni, azt csak Márton úr tudta egyedül, aki mellette ült a döcögő kocsin, s szemére húzott kalapja alatt sötéten, mélyen elgondolkozott.”94

94

WA-CS

551

552

A megváltozott világ 1919 ŐSZE: Albit a család beíratja Kolozsváron a Farkas utcai Református Gimnáziumba. „– Én is ott tanultam, apám is ott tanult. Most rajtad a sor. Eridj, szokjál az élethez.” – indítja útnak a regénybeli Márton a fiát, Ferkót. A valóságban is így történt. Albert mostohaanyja nagybátyjához költözik a Majális útra. Távolodás az otthoni védettségből. Önállóság. Egyenrangúság. Itt lett először: komolyan vett ifjúember. Nem a dajkák játékszere, nem a nevelő idomított Kisgrófja, nem lelki védettséget élvező unoka. Hanem: diák, aki önmagára és egy jóindulatú, rokon, polgári családra van utalva. 1919. KARÁCSONYI VAKÁCIÓ, SZENTGOTHÁRD: a falubeli volt iskolatársak újra együtt indulnak játszani, kitört a gyerekek közti újabb ellenségeskedés, de a jeles tanulók még együtt maradtak. A zsidó boltos fia és az oláh pópa lánya védelmébe vette a grófi csemetét: „A falunk alatti nádas szegélyein simára fagyott addigra a jég, s a falu gyermekei oda gyűltek ki csicsonkázni. Nekem korcsolyám volt, Tóninak is, a román pap leányának is. A hazaérkezésem utáni napon fogtam a korcsolyámat, és lementem vele a nádashoz, mint ahogy azt azelőtt való években is tettem. Tóni már ott volt, Florica is, körülöttük egy tucatnyi oláh gyerek. Lármásak voltak, de amikor megláttak közeledni, elnémultak. »Niteláj Kicsigrof« (nézd a Kicsigrófot), hallottam az egyik gyerek szavát, fojtottan. Valamennyien engem néztek. Aztán egyik nagyobb gyerek csípőre tette a kezét: »Itt most Romania Mare – szólalt meg harciasan –, unguroknak kuss!« »Ungur-bungur puppen kur« (magyar, csókold meg a fenekemet), heccelődött néhány kisebb fickó, kórusban. Éreztem arcomba futni a vért, de csak mentem tovább a magányos fűzfa felé, ahol a korcsolyámat szoktam volt felkötni. »Tine gura – szólt reájok Tóni –, fogjátok be a szátokat! A föld itt a jég alatt még mindig az ő apjáé!« »De már nem sokáig! – felelte vissza harciasan a szóvivő. – Hallottátok, mit mondott az új notar a községháza előtt! Elveszik az uraktól a földet! El hát – helyeseltek néhányan –, Romániában románoké a föld. Mehetnek a magyarok Budapestre!« A pópa lánya szidni kezdte őket a maga nyelvén, szapora szóval, nem értettem meg a felét sem. Tóni fölemelte újra a kezét. »Buták vagytok! Bolsevisták beszélnek csak így! Az urak továbbra is urak maradnak Romániában is, ti buták. Csak annyi földet vesznek el tőlük, amit a törvény előír, hogy mindenkinek jusson belőle. De a Mariásza továbbra is Mariásza marad ott fönt a kastélyban, s ti tovább-

A felbillent ősi rend ra is neki dolgoztok napszámba. Most fogjátok be a szátokat, buták, és csicsonkázzatok!« Közben Florica is odajött hozzám. »Ne hallgass ezekre a butákra – sziszegte a fogai között –, az urak Romániában is urak. Mama elvitt látogatóba a nyáron regáti rokonokhoz. Látnád, miféle kastélyok vannak ott! A Sturzák, Stirbeyek, Bratiuanuk, mind nagyurak! Jövő évben oda küldenek engem, Crajovába, líceumba, hogy megtanuljam az úri román beszédet!« Az oláh gyermekek közül néhányan morogván odébb álltak. Volt olyan is, aki visszafordult és öklét rázta felém. A többi azonban megnyugodott és csicsonkázni kezdett a jégen. Felkötöttem a korcsolyámat. Tóni is odajött, de valahogy idegennek tűnt. »Változik a világ, Albika gróf – mondta fölényesen –, s nekünk is változnunk kell vele. A régi világnak vége. Fuccs!« Mikor este, vacsoránál elmondtam apámnak, ami ott lent a nádas szélén történt, homloka ráncba szökött. »Okosabb, ha nem mész le többé korcsolyázni a falu alá, legalábbis addig, amíg elrendeződik valahogy a világ. Sok zűrzavar van ma mindenütt. Megmondom Antalnak, hogy vigyen le délutánonként a tóra korcsolyázni.« »Lemehetek gyalog is« – javasoltam. De apám homloka ráncba szökött újra. »Nem mehetsz át a falun, egymagadban« – felelte, és több szó erről nem esett.”95 1920. TAVASZI VAKÁCIÓ: Wass Albert édesapja végre örömét leli a fiában! Apa és fia együtt örül a gyermek vadászsikerének.

Apám szemében emberré váltam „Az első napok valamelyikén apám bekocsizott Désre, a megyeházára, s két serétes puskával tért haza. »Ennyi maradt meg – mondta bosszúsan –, a többit ellopták az oláhok. Hiába nevezik ma románoknak magukat, oláhok maradtak továbbra is.« Aztán elővette valahonnan a »hozzávalót«, s mi elkezdtük gyártani a töltényeket ahhoz a két puskához, fekete »fűstös« porral, ahogy mondták, s a sörétes mellé golyót is öntöttek ólomból, vaddisznóra valót. Mikor először mentünk ki vaddisznóra, apám markomba nyomta az egyik tizenhatos serétes puskát és négy hozzávaló töltést. 95

WA-V-A, Dodeschati Tóni

553

554

A megváltozott világ – Ma te is vadászni jössz – mondta –, lőni már tudsz, Nagyapád megtanított, míg én háborúzni voltam. Na, most mutasd meg, hogy mit tudsz! Olyan büszke lettem egyszeribe, mint aki legalább egy arasznyit nőtt. S azon a napon meglőttem az első vaddisznómat. Jókora süldő disznó volt. Odaállított apám a vereserdő alsó sarkába, míg ő maga a szánnal a felső saroknál maradt. Táti ráeresztette az öt kopót lent a gyertyános szélén a disznók nyomára. Magos hó volt, térdig érő. A kopók csaholni kezdtek, de még csak a vereserdő közepénél voltak, amikor egyszerre csak megjelent a fák között három vaddisznó. Nagyapámtól tanultam, hogy az elöl fújtató csak a koca lehetett, s hogy kocát nem lő az ember. Mikor odaértek hozzám, valami ötven lépésnyire, s a koca már eltűnni készült a bokrok között, megcéloztam a másodikat, s amikor meghúztam a ravaszt, a disznó csak elnyúlt a hóban. Rúgott még, de nem kelt föl többet. – »Ma ember lettél, fiam! – mondta –, az estebédnél megihatod az első pohár bort«! Meg is ittam. Nem ízlett jól, haragos bor volt, de megittam. Így lettem apám szemében gyerekből emberré, első vaddisznóm segítségével.”96 Wass Endre és Újmama aláírása az abafái Huszár-emlékkönyvben

A KOLOZSVÁRI BEISKOLÁZTATÁS új barátok, új kérdések hétköznapjait jelenti a kisdiáknak, de jelenti vasárnaponként a rituálissá váló hegyi kirándulásokat is Sándor bácsival. „Ahogy nőttem, a kötelességek falai szűkülve súlyosodtak utam két oldalán, s végül tizenegy éves koromban beszorítottak a városba.”97 A gyermek szokik Kolozsvár életéhez, kezdetben a vidéktől való elszakadás ellenszenvessé teszi a városi nyüzsgést, igazán megszeretni ezt az életformát talán sohasem fogja, ha lehet, kerüli egész életében: „Sohasem szerettem a várost. Az irdatlanná zsúfolt rideg kő-Bábelt, ahol szürke kővel takarják el a földet, hogy ne látszódjon. Mintha rös96 97

WA-V-A, Csak a hitünket ne veszítsük el! WA-TÖ, Sándor bácsi

A felbillent ősi rend tellnék, s erőszakkal akarnának elszakadni tőle. Gyökértelennek éreztem a városi ember életét, nem földön járónak. [...] Szomszédok, akik nem is ismerik egymást. Szemek, melyek csak a szomszéd falig látnak. A mi házunk otthon dombon épült és megszoktam, hogy mindig messzire nézzek. Dombról-dombra kószáljak egymagamban, s ha beszélni akartam szomszéddal: tíz-tizenöt kilométert lovagoljak. [...] Ilyen előítéletekkel terhelten kerültem a Sándor bácsi házába, fent a Majális-utca közepén. Tiszta szerencse volt, hogy oda kerültem, mert a ház körül fák voltak, fenyők és kőrisek, s még így, a fák dacára is nehéz volt megszoknom a várost. Jó volt, hogy oda kerültem, mert a ház mégis valamivel magasabban feküdt, mint a város, s ha kiléptem a kapun, hogy iskolába menjek, én ereszkedtem le hozzá, nem az énhozzám. Ezt a leereszkedést még most is jólesően érzem, valahányszor városba megyek. S jó volt végül, hogy oda kerültem, mert szigorú, kemény ember volt Sándor bácsi, de igaz jó ember s én míg élek, hálás leszek neki. Ezüsthajú, ezüstszakállú, egyenes tartású szép öregúr volt. Keményen csattant a szava és igazságosan. Ruhája tiszta volt mindig s gondozott, akár a tekintete s a gondolatai. Tiszta és gondozott volt életfelfogása is, szerette a rendet, a tisztaságot, az erdőt s az igaz beszédet. Magyar volt, magyar úr, tetőtől talpig.”98 Ne véljük a gyermek gondolatait visszaidéző sorokat romantikus elvágyódásnak, inkább a természet közelében felcseperedő gyermek otthonos létből való kiszakítottsága tiltakozik az idegennek tapasztalt szokatlanságok ellen. A szépet, az őszintét, az igazat, ami beépül alakuló szokás- és jellemvilágába, azt az új helyzetben is felismeri, örömöt okoz neki és erősíti. Sándor bácsit éppen ezért kedveli meg, nevelésének aláveti magát örömmel; gerincessége, viselkedése példa marad számára: „Amit gondolt, azt mindig meg is mondta. Nem halkan, súgva és tapintatosan. Megmondta keményen és hangosan, hogy megértse az is, aki nem akarja. Sohasem felejtem el: egyszer az állomáson voltunk Sándor bácsival. Vártunk valakit. Jött egy vasutas, és megszólított románul. Sándor bácsi nagyon udvariasan ezt mondotta neki: – Sajnálom, kedves barátom, de nem értek oláhul. 98

Uo.

555

556

A megváltozott világ Így mondta: oláhul. A frissen mázolt Nagyromániában nagy sértés volt ez akkor. A vasutas elvörösödött, rikácsolni kezdett és odahívta a rendőrt. A rendőr szigorú arccal fordult Sándor bácsihoz. – Mit mondott? Sándor bácsi ezt sem értette, de talán gondolta, hogy miről van szó. Ezt azonban nem mutatta, hanem változatlan udvariassággal mondta a rendőrnek is. – Sajnálom, barátom, de nem értek oláhul. A rendőr mérgesen kezdett kiabálni, most már magyarul. – Román! Úgy kell mondja! Mit oláh! Vége, trekut az oláh! Itt nincs Magyarország! Itt Nagyrománia! Román! Úgy mondja, román! Sándor bácsi nyugodtan állt a kiabáló rendőr előtt, fekete kabátjában, fekete kemény kalapjában, csillogó ezüst szakállával maga volt a komolyság és a tekintély. Az állomás közönsége félénk gyűrűt képzett már körülöttünk, de ez Sándor bácsit nem zavarta. Türelmesen megvárta, míg a rendőrből kifogyott a lélegzet, s akkor szilárd és kemény hangon ezeket mondta s jó hangosan. – Ide figyeljen, barátom. Én magyar vagyok. Maga oláh – itt kesztyűs mutatóujjával megbökte keményen a rendőr hasát – és mind a ketten román állampolgárok vagyunk. Érti? Ha maga azt mondja nekem, hogy magyar, az nem sértés, és ha én azt mondom magának, hogy oláh, az sem sértés. Alászolgája.”99 1920. SZÜRETI VAKÁCIÓ, kezdetét veszi a román közigazgatás kialakítása, a magyarokra nézve jogfosztó birtokreform megvalósítása.

Szentgothárd 99

Uo.

A felbillent ősi rend „A következő nyáron lábász mérnökök jöttek, és osztani kezdték a földeket. »A kétezerötszáz holdból csak kétszáz marad meg« – árulta el a titkot Böjthe úr kislánya. Ő az apja irodájában hallotta ezt, aki apám intézője volt. Apámmal nem lehetett erről beszélni. Sötétnézésű volt egész nap, haragosan jött, ment, és minden kicsiség felbosszantotta. Mindenki lábujjhegyen járt körülötte.”100 AZ 1920-AS KARÁCSONY nem sok jót ígért a szentgothárdiaknak, különösen a Wass családnak és a kisszámú magyarságnak. A következő részleteket Wass Albert Amerikában megírt Kard és kasza című monumentális családregényéből idézem. Az Erőss család beszédesen azonos az író családjával. András gróf, az író apja saját keresztnevét viseli, ahogy nagyapja, Béla gróf is. Az emigrációban keletkezett írásműben már nem volt szükséges a később történelmi szerepet vállaló gróftársak neveinek megváltoztatása sem. A felidézett események megtörténtéhez nem férhet kétség, éppen ezért fontos dokumentáló erővel bírnak. A kilencszáz esztendőt felölelő epikai munkában nemcsak Erdély és a Mezőség történelmének bölcs és hiteles megidézését csodálhatjuk, hanem az író gyerekkorának, majd a román impérium alatti Erdély életének részletességig menő, hiteles feltárását is: „Mikor reggeli után kiléptek a veranda ajtaján, útra készen, fent a kocsi-színből akkor taszították ki román katonák a piros bőrüléses fehér motorkocsit. – Hát azok mit akarnak a kocsimmal? – csattant fel András gróf. – Vadonatúj még, alig használtam! Nem lehetett benzint kapni a háború miatt – tette hozzá, magyarázva. – C’est la guerre – vonta meg a herceg-ezredes mosolyogva a vállát –, hadizsákmány! Azzal udvariasan kezet csókolt a sápadt arcú grófnénak, búcsút intett kesztyűs kezével a lépcső végében ácsorgó gyereknek, s meghajolva mutatott a nagy piszkos katonai gépkocsi ajtajára, amit akkor nyitott ki előttük a segédtiszt. – Ön után, gróf, ön után… András gróf beszállt a kocsiba, utána az ezredes, a kapitány előre ült a vezető mellé, s a kocsi elindult. Percek alatt egyéb se maradt belőle, csak a keréknyomok a hóban. 100 WA-V-A, Dodeschati Tóni

557

558

A megváltozott világ Szomorú Karácsony volt. Sötét, karácsonyfa nélküli, szomorú Karácsony. A fiatal grófné kisírt szemekkel járt-kelt a házban, szótlanul tettek-vettek a cselédek is, s olykor csoportba verődve pusmogtak a konyha előtt. András gróf csak két hét múlva került haza, újév után. Szamosújvári fuvaros ócska egylovas szekerén jött meg, soványan, piszkosan, szakállasan, bőrönd nélkül. Még az aranyórájától is megfosztották Désen az oláhok. Börtönben tartották fogva. – De legalább jó társaságban voltam – próbált tréfálni –, Bánffy Alberttel, Bethlen Ödönnel és Teleki Tiborral zártak egy cellába… még egy pakli kártyát is adtak, hogy ne unatkozzunk… De savanyúan hangzott a tréfálkozás. Ágyba feküdt nyomban, és napokig fel se kelt. Kékesről kihozták a doktort. Szívével volt baj. Míg odavolt, sok minden történt Bölényesen is. Katonák kutatták át a házat, pincétől a padlásig. Elvittek minden megtalálható puskát, pisztolyt, még a falon csüngő, ezüsttel díszített, csontnyelű elöltöltő pisztolyt is, amit valamikor ama nevezetes Erőss Gergely viselt, aki Ocskay brigadéros ordasai között verekedett a császáriak ellen. De magukkal vitték a padláson lelt piros-fehér-zöld lobogókat is, melyekre ez volt nyomtatva nagy fekete betűkkel: »Éljen gróf Erőss Béla, szeretett képviselőjelöltünk!« Sőt, amint kiderült, magukkal vittek egy egész dobozra való ezüst evőeszközt is az ebédlő kredenciről, két címeres ezüst boroskancsót, egy ezüst tálcát, két pár női estélyi cipőt a hálószoba szekrényéből, a pipázó asztalról pedig négy ezüst hamutartót. Az altiszt, aki a házkutatást végző katonáknak parancsolt, egyszerűen letépte a pipázó faláról az egyik medvebőrt, s János inas minden tiltakozása ellenére is magával vitte, mondván, hogy szüksége van reá a téli hideg ellen. Közben az egyik katona megpróbálta Terkát, a szobalányt, a vendégszoba ágyára teperni, de olyan két pofont kapott tőle, hogy percek alatt földagadt az arca. Végül is, társai nagy mulatságára, »Néni« és két konyhaszolgáló sodrófával és seprűnyéllel kergették ki a szereleméhes katonát a házból. Az istállóból két nyerges lovat vittek el a házkutatók, nyereggel együtt, a disznóólban pedig lelőttek egy hízót, kivonszolták az udvarra, ahol szalmával nyomban megperzselték, földarabolták, és szekérre lökve elvitték magukkal. Kezán intéző erélyes közbelépésére aztán egyéb kár nem is esett fent a kastélynál. Mindössze lent a faluban, a jegyzői irodában volt baj. Erőss Danit, a magyar jegyzőt, félholtra verte nehány részeg falubeli legény, s úgy hagyták ott vérében, az iroda padlóján. Pétra, a bíró, nem tudta, mit kezdjen

A felbillent ősi rend vele, s így a katonák fellökték őt is az egyik szekérre, úgy ahogy volt, és beszállították a dési kórházba.”101

Az ősi Wass birtokok feldarabolása (1921) „Az ősi szentgotthárdi Wass birtok feldarabolása kezdetét vette. Két teljes évig dolgozott ezen a két magyar mérnök102, s mire elvégezték a munkájukat, a kétezer-ötszáz holdas birtokból csak kétszáz hold szántó, ötven hold legelő és ötszáz hold erdő maradt. De – és ezt a két magyar mérnöknek köszönhettük – ez a kétszáz hold egy darabban maradt meg, pontosan úgy és ott, ahol apám kívánta volt, a falubeli oláhok mesterkedései és fenyegetései ellenére is. Apámat azonban iszonyúan leverte ez a veszteség. Hetekig betegen feküdt, kétszer kórházba is vitték, és egy esztendő alatt harminc évet vénült. Nagyapám is átkocsizott többször Mezőzáhról, hogy életet öntsön belé. – Láttunk mi már karón varjút – mondogatta – ez is, az is megesett velünk az évszázadok során, s lám mégis itt vagyunk. Kiheverjük ezt is. Csak a hitünket ne veszítsük el! De apám elvesztette. A mezőzáhi ötezer holdból is csak háromszáz maradt meg és a tó. A fácánok kipusztultak ugyan, de maradtak a tó vadkacsái, és annyi volt belőlük, hogy csodájára jártak. Nagyapám még öregen is, az élet embere volt, míg apám összeroskadt az élet súlya alatt. A rászakadt szegénységet nem bírta elviselni. Belekezdett ebbe, abba, de semmi se sikerült. Adósságba keveredett újra meg újra. El kellett adni a kolozsvári házat, le kellett mondani erről meg arról, pezsgős vacsorákról, színésznőkről, rendre le kellett mondania mindenről, ami számára az életet jelentette. Tucatjával hozatta a német vadászkönyveket – mostohaanyám megspórolt konyhapénzén – és valósággal azokban élt, utazott, lőtte az oroszlánokat meg elefántokat, s már nem is ment sehova, csak ült és olvasott. Igyekezett önmagát elveszíteni, hogy ne lássa azt, ami körülötte történt. Amíg én nagyapám tanácsára külföldi iskolákat jártam, írtam, dolgoztam, hogy lábra tudjak állni, addig apám, szegény, nem bírta elviselni a szegénységet, és beleöregedett a veszteségbe.”103

101 WA-CS 102 A román állam megbízásából 103 WA-V-A, Csak a hitünket ne veszítsük el!

559

560

A megváltozott világ „Öt év se telt bele, és a szétosztott parcellákat összevásárolta egy falunkból elszármazott Marizsány nevű ügyvéd, szinte fillérekért, és ő lett a »nagybirtokos«, 1120 hold tulajdonosa.”104

A birtok déli dombjai

104 WA-V-A, Dodechati Tóni

A csodalátó vénember gyógyírja

II. A CSODALÁTÓ VÉNEMBER GYÓGYÍRJA (Istenre hagyatkozva – A Hódos-tó legendája – Malomalji találkozások– Titok-karácsony – A test kalandja)

E

mbereket ismertem meg, s rajtuk keresztül jutottam magamhoz is közelebb. WA-TŐ

M

ert hite szerint az Úristen nem véletlenül őrizte meg már kicsi gyermekként a vipera gyilkos mérgétől s az élet többi kígyójának fojtogató szorításától. Inámi Zsófia105

M

egtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette. Wass Albert106

1. Istenre hagyatkozva, 1921 A GYERMEKLÉLEK ALIGHA BÍRHATJA KI magára hagyatva, szenvedve a megpróbáltatások súlyát, ha egyrészt az emberi gondoskodás és másrészt a környezetétől kapott nagy-nagy istenhit nem segítené át már élete kezdetén is a fájdalmon, a betegségen, a gondon. 105 WAÉ 106 WA-TŐ

561

562

A megváltozott világ A nagypapa és nagymama mellett, mint láttuk, Táti, az intéző és Mányi, a szakácsné is körülölelte gondoskodásával Albit. Mégis, életmentő, életalakító találkozása kisdiákkorában egy „csodatevő vénemberrel” történt. Boldizsár, a szénégető: alapvető, életszemléletét döntően meghatározó archetípus Wass Albert életében. A betegséget, a félelmeket oszlató erő megtestesítője, az igazságosztó táltosok időtlen kortársa. A történetet olvasván úgy véljük: még a kígyómarás is a sátán kísértése, mely alkalmat ad a gyógyításra, nemcsak a testi, hanem a lelki gyógyításra is az oly zsoltáros, oly ótestamentumi időkben: „Cserkészgyerek koromban, 1921 nyarán, megmart a kurta kígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül aláfittyentem a meredek vízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt már a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk, a »Lügetes« szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy tűz égette a lábamat, torkomat félelem szorította, és nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre. Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztánára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt éppen akkor. – Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! – mondta a cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett, s megrázta a fejét. – Arra már nincs idő – mondotta, s odakiáltott a szolgalegényéhez –, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám! Aztán felkötöztek engem a kis hegyi lóra, s már vittek is, kantáron vezetve a lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép. Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem – de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából –, hogy egy öregember fölém hajolt, és megkérdezte:

A csodalátó vénember gyógyírja – Mit tudsz Istenről, gyerek? S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel: – Ő teremté a világot…!”107 Istentől kapott első leckéjét tanulta meg a 13 éves gyermek. Élet- és hitmentő erejű tanítást kapott. Albi mint a mesék gyermeke, a javasember kérdésére félholtan is kidadogta a választ: „– Ő teremté a világot…!”

2. Tavak és a vízileány – 1924 – „Carla volt a neve” „Első szerelmem is arra az időszakra esett. A szép, kék szemű, szőke leánynak Carla volt a neve, és egy Fecske nevű pej lovon jött át a szomszédból. Néha az erdőn találkoztunk. Szép idők voltak. A lovak is jól ismerték már egymást, s békésen legeltek egymás mellett, míg mi elhevertünk a fűben. Mikor füttyentettem: együtt jött mind a kettő. Bizony szép idők voltak!” WA-ATŐ

A titokzatos őzbak címen megírt vallomásfüzérét Wass Albert azzal a céllal vetette papírra, hogy végiggondolja addigi eltelt életének eseményeit. A fiatal író a tapasztalatain, hangulatain keresztül önismeretre hívja olvasóit, „felismerések” sorával lep meg. Ugyanakkor néprajzi pontosságú megfigyelései, emlékei saját életén keresztül elválaszthatatlanul az erdélyi, a mezőségi táj ábrázolásával gazdagítja irodalmunkat is.

Vízileány kibomló aranyhaja „Van azonban a mi szürke országunknak egy kincse, amit az idegen is megirigyel tőlünk. A tavaink. Azok az apró, eldugott tavacskák, melyek völgyek gödrében, dombok hajlatánál itt-ott szerényen megbújnak, behúzódva fűzfaberkek és nádasok közé, s melyeket ha dombtetőről nézünk, olyanok, mint kis üvegszilánkok. Valamikor egy nagy tükör volt az egész, de az emberek sokat nézték magukat benne, s hiúságukban gőgösek lettek és ostobák. Akkor meg107 WA-R-H, Előszó

563

564

A megváltozott világ haragudott rájuk Isten, s büntetve nevelő kezével a pompás tükröt pozdorjává zúzta. Nehány szilánkja a völgyek közé széthullt. De naphosszat csak az eget tükrözi s a föléje hajló dombok színeit. Éjszakánként messzi csillagokat s piros pásztortüzeket néha, erdőgerinceinken, amikor kigyúlnak. Halkan sikló csónakunkból nem szívesen hajlunk föléje. Mert arcunk torz vonásait látjuk meg fodrozódó tükrén, s ezt bizony nem szeretjük. Gyakorta állunk meg esténként nádasok szélein, mikor a párás levegőben vadrucák szárnya suhog, a domboldalak barnás-vörös színe halkulva foszlik, s az ég kendős magasságában bús szavú gémek hívogatják egymást. Karunkra fektetjük a puskát, és várunk. Valójában talán nem is a húzó vadrucákat, hanem az alkonyat varázslatosan szép hangulatát, mely bűvös hálót kerít a gondolatainkra, s megszelídíti azokat. Sokszor van szükség erre a szelídítésre, az élet kis és nagy háborúi közt, hiszen néha annyi bánat és harag gyűl össze bennünk, hogy van az estének dolga, amíg összebékéltet a világgal. Ha mindenütt lennének a földön ilyen csöndes estéket lehelő tavak, s ahány megbántott ember van, mind kijárna rájuk, magányosan és naplementekor: hiszem, hogy a világ is más lenne akkor, s háborúk förgetege helyett a béke csöndje zsongatna álomba népeket és országokat. Suhanckorom legkedvesebb emlékei közé tartozik a tó. Alig zöldült a tavasz, már ott bujkáltam Árszintya bácsi rozoga csónakján a nádas útvesztőit, bogarakat, halat, madarat figyelve s az élet ezer titkos moccanását. Ez a csónak hat szál deszkából tákolt vén skatulya volt, olyan, amit itt luntrának nevez a nép. Hosszú rúddal kellett tolni előre sátéban, iszapban s azokon a kanyargó keskeny ösvényeken, amit a halászok nyomkodnak maguknak a nádas közt vészától vészáig. Ezek a vészák nádból font sárga kerítések, amiket beállítanak a sekély vízbe, a végén csapdaszerű ravasz görbületet formálva belőlük, melyekbe ha beúszik a hal, nem tud kijönni többet. Nagy tudomány a luntra taszigálása. Sokat kínlódtam, amíg megtanultam. Egyetlen félre-taszítás, csak éppen hogy az orra becsússzon valamelyik kanyarodásnál a nád közé, s megizzad az ember a sok ide-oda taszigálástól, amíg vissza tudja állítani újra az ösvénybe. Tizenöt-tizenhat éves koromban nagyon értettem a luntra tudományát. Tudtam zajtalanul siklani a nádas között, vigyázva, hogy a rúdról lecsepegő víz ne üssön zajt. Helyben megfordulni egy-egy tocsogónál s egyetlen rúdlökéssel megadni az irányt a legkeskenyebb nádi ösvényen is. Sokszor megleptem a bölömbikát, mikor hosszú

A csodalátó vénember gyógyírja csőrét beledugva az iszapos vízbe, mély, búgó hangjait gyakorolta. Beloptam a tojásain üldögélő hódát, a nyugtalan vízicsibét, a nádirigót, mikor legszebben énekelt. Nehány lépésről riasztottam fel a halászó szürkegémet, s kikutattam a gonosz rétihéja fészkét. Gyönyörűszép bujkálások voltak ezek. Kereken borzasztó hangosan karattyoltak a békák, olyan egyhangú lármával, hogy már nem is zaj volt az, hanem álmosító, szédítő némaság. A nád suhogott furcsán és titokzatosan, s a mocsárszagot még ma is az orromban érzem. Órák hosszat üldögéltem valamelyik tocsogó szélén a luntrával, térdemen keresztülvetve a puska, s vártam a héját, hogy hazatérjen. Csibor úszkált a luntra alatt, s a mozdulatlan víz tetején fürge pókok futkostak. A nádasban bent zizzent és moccant ezerféle hang, apró árnyak bujkáltak, surrantak, lapultak, olyan volt az egész, mint egy különálló titokzatos ország. Fütyölt, cserregett, bujkált a nád között a sokféle madár, s néha menyét osont a zsombék tetején. Tele volt az az ország élettel és hanggal. Ültem órák hosszat mozdulatlanul, s néztem a tocsogó vizében bizalmatlanul matató hódákat, az ügyetlen vízicsirkét, ahogy egy-egy bogarat kergetett, s gondoltam hozzájuk mindenfélét. Képzeletem országot épített a tóban, különös meseországot, melynek katonái a gémek és búvárok, polgárai hódák és vadrucák, tudósa bölömbika, muzsikusa poszáta és rigó, rablója vijjogó héja madár. Uralkodója pedig egy titokzatos szép tündérleány, akit még emberi szem soha nem látott, aki ott lakik valahol bent a nádas megközelíthetetlen mélyén, kagylóból épült palotában, és ruhája vízililiomok szirmából van, s hosszú aranyhaja bokáig ér, s amikor fürdik, ezüsthalak úszkálnak körülötte. Láttam magam előtt kagylóból épült palotáját, láttam az arcát, hosszú aranyhaját s a testét, amikor fürdik a tóban, s mely olyan színű, mint a tavirózsa szirma.108 Árszintya bácsi, a halász, néha mondott titokzatos dolgokat a vízileányról, akinek halfarka van, s megbabonázza azt az embert, aki holdtölte éjjelén feredni látja. Öreg román ember volt Árszintya bácsi, hosszú, szürke haja válláig ért, apró halakat sütött málélisztben, s én szivart meg tésztát loptam neki hazulról. Düledező vén házában lakott egyedül a nádas szélén, néha kijárt hozzá a faluból a lánya, vagy annak az ura, és halat vittek tőle, vagy pénzt, vagy málélisztet. Hozni sohasem láttam, hogy hoztak volna valamit, csupán a panaszaikat. 108 A tavak könyve című, 1943-ban megjelentetett mesekönyvében őrzi meg Wass Albert a tóvilág mesehagyományait.

565

566

A megváltozott világ Mogorva furcsa öregember volt Árszintya bácsi. Kis kék szemei úgy pislogtak elő ráncai közül, mintha mindig gyanakodtak volna valamire. Kölyök voltam, nem sokat törődtem az emberek dolgaival, de emlékszem, néha mondták mások, hogy Árszintya bácsit mindenből kifosztja a lánya meg a veje. Azt is mondták, hogy bolond Árszintya bácsi, amiért hagyja, hogy így bánjanak vele. Hiszen övé az a másik ház is a faluban, amiben azok laknak, s övé a föld is, amit azok szántanak. Azt mondták, nincs teljes esze Árszintya bácsinak. Lehet, hogy igazuk volt. De én azt hiszem, mégsem volt igazuk. Bölcs volt Árszintya bácsi, azért lakott ott kint a nádas mellett. Mert olyan szép élete volt, hogy irigyeltem. Csak ült egész nap a kalyiba előtt, szemben a tóval, varsát font és vészát kötözött, naponta kétszer megjárta luntráján a tavat, és nem volt baja senkivel a világon. Akinek hal kellett, kiment oda hozzá, pénzt vitt, vagy lisztet, vagy egyéb holmit, s Árszintya bácsi ilyenkor ledöcögött vele a tóhoz, partra húzta a bárkát, azt a felül is zárt, kereken lyukas elsüllyesztett csónakot, amiben elfogott halait tartotta, s néha félóra hosszat alkudozott a vevővel. Aztán visszalökte a bárkát a vízbe, maga visszadöcögött a küszöbhöz, s fonta tovább a varsát, kötözte a vészát. Esténként, mikor húzni kezdtek a rucák, néha együtt ültünk a luntra szélin, s Árszintya bácsi lassú szóval mondott régi történeteket. Az esküvői menetről, mikor a hűtlen szeretőt vitték négyökrös szánnal a tavon keresztül, s a jég beszakadt alattuk. Azóta ott ül a hűtlen leány a tó fenekén gonosz apjával, lelketlen anyjával, és sír éjjel és sír nappal, és azért van az, hogy legnagyobb nyárban sem apad le a tó vize soha. Dajbukát úrról, a kapzsi örményről, aki bérbe vette volt a halászatot, s le akarta engedni mind a vizet a tóból, hogy kifoghassa az összes halakat. De erre megharagudott a nagy kígyókirály, amelyik ott él a víz alatt, s feldöntötte a luntrát, és lehúzta Dajbukát urat a hínár alá. De legtöbbet mégis csak a vízileányról beszélt. Aki ott él a nádas mélyén vagy a tó fenekén, vagy a zsombék között, ahol éjszakánként néha lidércek játszanak, s holdtöltekor éjféli időben felbukkan valahol, és énekel. Férfiember, ha ez énekét meghallja, letér az ösvényről, elhagyja övéit, s megy a hang után. Jaj neki akkor. Aki meglátja szemét, mely olyan, mint két csillag, meglátja haját, mely mint a hold sugára, meglátja testét, mely olyan, mint a gyönge ró-

A csodalátó vénember gyógyírja zsa szirma: az a férfi elveszti eszét, s többet nem tér a falujába vissza. Nagy rontás van a vízileányban, őrizzen meg az Úristen mindenkit attól. Ilyeneket mesélt Árszintya bácsi, és én hallgattam sok estén keresztül borzongva és hitetlenkedve, de szomjas lélekkel mindig. [...] Egy nyáron, talán tizenhat éves voltam, ott bújtam újra luntrán a nádast. Rétihéják fészkét kerestem, s vadásztam lomha csónakommal billegve szárnyrakelő szürkegémre. Meghúzódtam egy fűzfaág alá, ahol a völgyi patak beszakad a tóba. Lekötöttem a luntrát, rudamat az iszapba szúrtam, s a keskeny deszkán üldögélve vártam az alkonyodást. Térdemen keresztben a puska. Szép, puha, nagy csend volt. Trilláit fűzte cifra csokorba fejem fölött egy részeg nádirigó. Bent a tocsogók között lustán hápogtak nagy tőkerucák, a parton egy-egy álmos béka unkogott, s könnyű rajokban szúnyogok muzsikáltak. Aratásidő volt, kereken a dombokon sárga tarlók s égett gabonaföldek, itt-ott a táblák között piros szoknyás aratólányok énekeltek. Meleg gabonaszag pihent lustán a völgy fölött, a levegő tele volt érett és buja gondolatokkal, olyan volt körülöttem az a nyári délután, mint egy ölelésre vágyó barna bőrű asszony. A hangulathoz halk citerájukon kíséretet pengettek a mezők tücskei. Sokáig ültem ott. A nap lassan csúszott alá az égről, egyre rőtebbek lettek a dombok, s a vízen hosszú árnyékok nyúltak át. A nád szélén hódák tikogtak, s néha nagyokat rikkantott egy vízityúk. Azt hiszem, nem gondoltam semmire. Csak néztem a szép szelíd alkonyodást, tisztának, békésnek, jónak láttam a világot. Olyannak tűnt előttem és mögöttem az emberi élet, mint tiszta pázsitos szőnyeg, mozdulatlan sima víztükör, kövér, ringó, érett gabonatábla. Nem kínzott semmi vágy, nem űzött semmi érzés, nem tépett szenvedély, szomorúság. Olyan tiszta és békés volt a lelkem, mint az este, ahogy a tó sima tükrére rászállt. És ekkor hirtelen hangot hallottam a nád között. Nem ének volt, csak valami kis csöndes dúdolás, de minden hangszilánk, ahogy hozzám ütődött, mély, égő sebet szakított bennem. Megbolydultak a gondolataim, valahol az ereimben láz forrósodott, érzéseimbe belereszketett valami nyugtalanság. Mintha a tó is megérezte volna, finom remegés futott át a tükrén, a csillogó mozdulatlan tábla millió darabra tört. Láz és félelem borzolta föl ideges vizét, s egy izgatott szellő vacogni kezdett a nádas között.

567

568

A megváltozott világ Puha, halk leányhang dúdolt. Egy pillanatig riadtan megkövülve ültem, nem volt telehold, és nem volt éjszaka, de tudtam, hogy a vízileány dalol. Nem gondoltam semmire, csak a hangra s a vízileányra. Izgalmas, gyönyörűszép, szinte fájdalmas pillanat volt. Szívem a torkomban lüktetett. Aztán letettem a puskát, eloldottam Wass Albert fényképe magamat a fától, a rudat a kezembe feltehetően Árszintya bácsiról vettem, és halkan tolni kezdtem a luntrát a hang felé. Eszembe jutott Árszintya bácsi meséje a rontásról, de olyan izgalmas és szép volt ez a leskelődő vadászat a hang felé, hogy nem törődtem vele. Nem törődtem semmivel. Látni akartam a vízileányt. Látni akartam, ettől az izgalomtól reszketett a rúd a kezemben, látni akartam, s ha valaki azt mondta volna, hogy azután meghalok, akkor is mentem volna tovább a hang felé. Látni akartam a két szemét, mely olyan, mint két csillag. Kibontott aranyhaját, amely a holdsugárnál is aranyosabb. Látni akartam a testét, mely olyan, mint a gyönge rózsa szirma. Olyan halkan mentem, hogy még a víz loccsanása sem hallatszott, ahogy a luntrát előbbre taszítottam. Idegesen susogott körülöttem a nádas, a szemközti gabonaföld, mint egy sárga szem meredt felém, s én fázva megborzongtam néha, pedig olyan fülledt meleg este kevés volt azon a nyáron. Még egy kis lökés, aztán kettényílt a nádfal. És akkor megdermedt kezemben a rúd. Lélegzetem elállt, szinte felkiáltottam, de a torkomat borzasztó erővel megszorította valami. Megláttam a leányt. Ott állt kis eldugott öbölben a nád közt, szemben velem, alig pár lépésre. Térdig állt vízben, és önmaga tükörképét nézte mosolyogva. A két szeme olyan volt, mint két igazi csillag. Kibontott haja holdfénynél puhább. S teste, mint a gyönge rózsa szirma. Sokáig, sokáig nem láttam többet szelídnek az estét. Tisztának, békésnek, jónak a világot. Az életet pázsitos szőnyegnek, mozdulatlan sima víztükörnek, kövér, ringó, érett gabonatáblának. Sokáig, sokáig nem volt igazán békés a lelkem, vágytalan és tiszta, mint a nyári este, ahogy a tó tükrére rászáll. [...] Árszintya bácsinak igaza volt.”109 109 WA-TŐ

A csodalátó vénember gyógyírja

Az író majd éppen a második világháború alatt írja meg a Tavak könyve című felejthetetlen mesefüzérében110 gyermekkora mesés regéit a tavakról saját gyermekeinek. Első lelki egymásra találásra, szerelemkezdeményre utaló élményeit az író maga fűzte egymás mellé a Játék című novellában.111 Ismerjük a nála egy évvel idősebb kislányt, a cegei rokon családból származó Blomberg Carla112 a páros történet leányalakja. Kapcsolatuk felnőttkorban is a megértő barátság és szeretet formáját ölti majd. Érdemes felidéznünk e tavasztól kora őszig tartó vidéki szerelem szelíd történéseiből, játékaiból néhány eseményt: „A leány, aki legelőször az életembe lépett, zöldfűzfa-szagú volt, s szemei hasonlítottak az erdei vadjácint kék csillagaihoz. Képzeletem fölött úgy lebegett fehér és áttetsző angyalszárnyakon, mint a pihébe burkolt boldogság. A tó sarkában, rozoga vízimalomnál találkoztunk. Zúgott a zsilipek között a zöldeskék víz, s a lomha kerék néha megcsikordult. Zöld moha lepte a kerék fekete fáját. Az égen nagy, kövér felhők hajóztak. Néha egymás szemébe néztünk, és nem beszéltünk semmit. Órák hosszat ültünk szótlanul az elhagyott vízimalomnál, csak éppen a kezünk ért néha össze.” 110 Hintz Gyula grafikáival 111 Uo. 112 B. C. (1907–1997) Báró Blomberg Frigyes és sz. Wass Eliz gyermeke, verseket ír, 1929-től a Kemény Zsigmond Társaság választja tagjai közé, 1939-ben Czegei Carla néven közreadja Bözsi című emlékezetes gyermekkönyvét. (Újabb kiadás: Kalota Könyvkiadó) A háború után kényszerlakhelyre telepítik ki Szamosújvárra, majd családi segítséggel testvéréhez a németországi Langéba kerül.

569

Hintz Gyula grafikái

570

A megváltozott világ 1924. május 2-án megjelenik az Ifjú Erdélyben a Kéz a kézbe című verse. Záró szakaszában feltűnik a szűzi tisztaságú szerelemkezdet és a szomorú elveszettségtudat egysége. Séta közben a tavasz lehulló almavirágait idézi meg. A verset a „malomalji” találkozások zsenge leányalakjához, Blomberg Carlához írhatta. „Kéz a kézbe” téve, mégis az általa akkor még nem ismerhető Apollinaire-hez képest, aki az első világháború fájdalmát írta bele a Búcsú című négysorosába, ő a tavasz végi „Virágtemető”, álmok és vágyak történelmi temetője fölött lép gyermekpajtásával. A szorongó életkezdet mártír-fehér látomása. A komplex motívumaival egymásba szövődő költői kép a fiatal költő első kötetének címeként köszön majd vissza: „Látod, milyen szép fehér a szőnyeg, elmúlt öröm, halott virág, rövid volt tiszta életük, rövid, mint minden boldogság.”113 „Megcsókoltuk egymást, s ezzel új élet kezdődött. Felpattant bennem a magány, mint egy fényes fekete doboz. Beszélni kezdtünk. Fáról, madárról, felhőkről, virágról. Beszéltünk a hajnalról és az estéről. A tavaszról, mely ott kacagott körülöttünk napsugárban, rügyben, madárszárnyban, ágaskodó fűszálban. Csak éppen a szerelemről nem beszéltünk. Ismerkedtünk a világgal, egymáson keresztül.”

Gyermeki beszélgetés az Idő természetéről „A leány felnézett az égre. Hosszú, furcsa felhő lógott fölöttünk, elfogta a napot. – Beszéljünk az időről – mondta. – Mi az idő? – Minden eltelik – feleltem, s szemem megakadt egy harangvirág lehajtott fején. – Mi az idő? – ismételte türelmetlenül. De tekintetét ott hagyta fent a felhőn, mely lassan észak felé haladt. – Nem mozdul semmi, s mégis elmegy. Egy helyben ül, hever, mint mi, és egyszer mégis messze lesz. Te is. Én is. Az erdő, a dombok, a nyár. Minden. Mint az a felhő, amit nézel. 113 Ezzel a verssel jelentkezett először az Ifjú Erdédélyben.

A csodalátó vénember gyógyírja Hallgatott. A felhő ott fent lassan alakot cserélt, öklelő bikából görnyedt koldussá lett. Azt figyelte. – Az idő egy fáradt ember – mondotta később. – Ráncos arca van, és szemei mélyen ülnek a csontok között. Szigorúan néz, és nem szeret minket. – Azt hiszem, nincs igazad – tűnődtem a dolgon – nem ráncos. Sápadt, sima arca van, kicsit bánatos, és ha mosolyog, majdnem olyan, mintha sírna. Nagy kék szemei vannak. – Nem – vágott közbe hirtelen – zöld szeme van, tudom biztosan. Ül valahol a hegyek tetején, és nézi a világot. Homloka fehér és tiszta, mint ősz végén a havasok, ha rájuk süt a nap. – Elgondolkodva ül ott, kicsit fáradtan, előre hajolva. – Keze fehér, és hosszú ujjai fűszálat simogatnak. – Köntöse szürke, mint a köd, mely a völgyekből fölszáll. – Csak néz minket és a világot, mely kereken életet játszik buzgó fontoskodással. Nézi és tudja, hogy hasztalan minden sietés. És szép nagy dolgokra gondol, óriásoknak való dolgokra, arra, ami örökkévaló. – És lába alatt kis szürke bogárka mászik a sziklán… A felhőt elnyelte északon az ég. Aztán a délutánt is elnyelte az este.”114 Beszédes, kulturált, gazdag játszadozás után az ősz első napjaiban megállt az idő, lezárult a románc. „Elmentek már a madarak, a fecskék, csak mi maradtunk itt: én és az ősz. Szép álmomat a lelkemből kilesték csapongó vágyaim: hogy visszajössz.” 115 A búcsúzás élményét jelzi az iménti 1924-es és az alábbi 1925ös tavaszi költeménye. Az utóbbi dalból is álljon itt egy részlet: a megújuló természettel újjáélődő lélek sorai. „Megnémultam... elszakadt a húr, Nem szólal lantom többé senkinek, Hanem ott bent, lelkem sziklái közt Halkan zúgnak tovább a vadvizek…”116 114 WA-TŐ 115 Őszi dal, Pásztortűz, 1924. november 116 Megnémultam, Ifjú Erdély, 1925. április

571

572

A megváltozott világ

3. Újabb történetek apával és… Trudival SZENTGOTHÁRDRA WASS ENDRE BEVEZETTETI A VIZET! „Tizenöt éves lehettem, amikor apám bevezettette a vizet a házba, fél kilométer hosszúságú ólomcsöveken, a tiszttartóház fölötti bővizű forrásokból, ahonnan a víz szabadon folyt le nemcsak a nagy házba, konyhába és mosóházba, de a lóistállóba is. Egyedül a teheneket, ökröket, juhokat és disznókat kellett a kút vályújához hajtani itatás idején. Még a majorsághoz is eljutott a vízvezeték, és úgy a veteményes kerthez, mint a ház előtti virágokhoz is, ahonnan hosszú gumicsövekkel lehetett öntözni a kerti virágokat.”117 Albi apja tehát mégsem adja fel, megpróbál lépést tartani a kor követelményeivel. Wass Endre méltatlankodik ugyan, de fia taníttatására is komoly összegeket fordít: „– Majd aki utánam jön, csinálja jobban! Ilyenkor Ferkóra gondol, s haragszik reá. Mert Ferkó még az iskolába jár, nem tud segíteni. Csak gond van vele, mert pénz kell neki mindig. Pedig a pénz nehéz helyen áll, és egyre nehezebb Mórucon (Szentgothárdon) megtalálni. Újhelyre kell érette menni, unalmas emberekkel tárgyalni órák hosszat, aztán váltókat aláírni… Á, egye meg a fene, utánam az özönvíz – gondolja Márton úr (az apa) ilyenkor. – Majd a fiú lássa, mit csinál. Hiszen érette küszködöm amúgy is!” EGY TÉLI VADÁSZSIKER A kamaszodó fiú már járja az erdőket. Vadászélményeit megejtő átéléssel verseli meg. 16 évesen Egy régi emlék címmel emlékezik egy vadkan lelövésére. Tél volt. Ködös… zúzmarás… hideg… Szélvész zúgott az ős tölgyek között, A hó s a föld fehér menyegzőjére A rengeteg is díszbe öltözött… A mély katlanban, hova nem ér a szél, S körös-körül szurtos Titánok állnak, Halotti csendben olykor összezörrent Aszott csont-karja egy-egy tölgyfa-ágnak. 117 WA-V-A, Szentgothárd

A csodalátó vénember gyógyírja Élet-halál harc folyt akkor a völgyben, Az óriás vadkan s két bátor kutya. Körös-körül a fehér hólepel Véres nyomokkal össze volt taposva… Lövés döreje rázta fel a csendet, A fagyos zúzmarát nyakamba verte, S a vértócsától pirosló havon Kezemben volt a diadal: a serte.118 1924. KARÁCSONYEST: Szentgothárdon a család a trianoni sokk hatására ekkor már évek óta nem tartotta meg az ünnepet. A kamasz fiú ünnepi érzésektől áthatva az esti szürkületben a kertből kiásott fenyőfát becseni kis szobájába. Maga állít titokban magának karácsonyfát, maga teremt ünnepet magának:

Albi, az ünnepet teremtő gyermek Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban. Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység, meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt. [...] Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam. [...] Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már, hívtak vacsorázni.

118 Egy régi emlék, részlet, Vadász Újság, 1924. december 1.

573

574

A megváltozott világ Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám. Mit csináltál? – Semmit – feleltem. Apám szájaszéle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel foglalkozott abban az időben.119 Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.” 120

Wass Albert a fényképezőgépét 16 évvel később talán éppen a megírt szakrális fenyőfa felé fordítva kattintotta el udvarházuk ablakából…

Elemezhetetlen, nagy metafizikai erő és személyes misztérium van ebben a novellává tett életepizódban. A hit ünnepét érhetjük tetten. Nem csodálkozhatunk, hogy a Wass Albertnek e visszaemlékezését tartalmazó könyvével kapcsolatban121 a szakrális érzésekre fogékony Pilinszky János fogja kiemelni szerzője áldott írói érzékenységét: „Emberek, városok és tájak tűnő hangulata él soraiban, mellékesen, mert csak egy fontos: a pillanat, mikor minden mulandó értéket és értelmet kap, csak egy pillanatra, de ennek a pillanatnak emléke – múlhatatlan. Ezek a külön-külön pillanatok tördelik szét az egy-lélegzet életet korszakokra, pontosabban az emlékek ezek körül a csodálatos pillanatok körül kristályosodnak. Veszélyes és kétes anyag, de szerzőnk kezében a legkisebb részletnek is művészi hitele van.”122 Életpillanatok csodái, melyek kristályosodó emlékei „múlhatatlanok”. A késői kortárs nagyszerű felsimerését Wass Albert egész életműve visszhangozza olvasóiban. 119 120 121 122

Kiemelések: TP. WA-TŐ, Az én titok-karácsonyom Ua. WAÉ, Pilinszky János: A csodálatos őzbak, 1941.

A csodalátó vénember gyógyírja Számunkra mégis, hétköznapibb módon, az élményből a tapasztalattá válás pillanata fontos az alakuló személyiség dinamikájában. Sőt, az egyénnek a kollektív archetípust – a letargikus hétköznapokból való kitörést, a dacos ünnepteremtést – kifejezésre juttató élménye. 1925: CSALÁDI KIRÁNDULÁS édesapja társaságával a Havasok közelébe. Trudi, a féltávoli rokonleány odaadja magát a kamaszfiúnak.

Kesernyés élmény... Lelkemben óriási volt a zavar. Egyszerre éreztem magam boldognak és csalódottnak. Trudi sohasem tudta meg, hogy később hányszor gondoltam zavarodottan és kesernyésen erre a napra. Hajának nyers patakszaga, bőrének fehéres, selymes tapintása – ennyi maradt az első testi szerelem perzselő élményéből.”123

123

WA-V-A, Trudi

575

576

A megváltozott világ

III. A VISSZAHÚZÓDÓ DIÁK (A magány temploma – Az első szerelem – Az első verseskötet – Az eladott kolozsvári otthon – Fel a hegyekbe!)

A

fiúból már nagy kamasz lett, az utcán meg fordul a lányok után, s a lábukat nézi, mint otthon a lovaknak. Fejlett, rendes legényke, csak éppen hogy egy kicsit csendes, majdnem koravén. Wass Albert124

V

alahol elindul egy gondolat, látatlanul és észrevétlenül, és elme-bércen, lélek-völgyön át egetverő eszmévé lelkesül: korlátokat zúz, gátakat ragad! Aztán sok-sok kis érzéssé szakad. És minden érzés úgy elcsendesül, ahogyan indult: látatlanul és észrevétlenül. Wass Albert125

1. „Mindenkinek adósa vagyok…” AZ ERDÉLYI ISKOLA MEGÚJULÁSA Több mint történelmi jelzésértékű, hogy az északkeleti Kárpátok alatt, Marosvécsen lobban fel a legmagasabb lángra a két világháború között a magyar nemzeti kultúra életakarata. Miként a hegyi patak által kivájt szikladarabból emelt kőasztal erősebb a kávéházi asztalok kényes márványlapocskáinál, úgy a Kemény Jánosék alapította Erdélyi Helikon is tartósabb, igazabb és magyarabb kulturális értékek kibocsátója lett Trianon után – Ady Endre szomorú kiválásával – a másodvirágzását élő Nyugat budapesti asztalközösségénél. 124 WA-CS 125 WA-MV, Szelek

A visszahúzódó diák Erdély példaszerűen bocsátotta ki nemzetre szóló tehetségeit, méltán zárkóztak fel a Nyugat-Parciumból (Ady, Móricz), a Dunántúlról (Németh, Illyés, Fekete, Kodolányi) és Alföldről (Juhász, Tóth, Sinka, Erdei) jött nagyjai mellé. Szabó Dezső törte az utat. Az otthon maradt Kós, a hazatérő Kuncz és Bánffy, a kimozdíthatatlan Reményik, a később eltávozó, de örökké erdélyinek megmaradó Áprily, a drámaiságában csak Móriczhoz hasonlítható, balladás Nyirő, az elbeszélőkedvtől túlcsorduló, tündéri Tamási és a tájköltészetből egzisztenciális lírát teremtő Tompa, a többhúrú Makkai, a titokzatos és expresszív Daday Loránd (Székely Mózes) mellé a harmincas évek elejére megérkezett a fiatalabb nemzedék: közöttük az angyali Dsida, az önvizsgáló Wass, majd a szárnyaló, komor Szabédi. Felsorolásom természetesen csak jelezheti azt a nagy kulturális erőtartalékot, amelyet a múlt századokban jól megalapozott erdélyi írótársadalom új megnyilvánulásai jelentettek ebben az időszakban (is). Persze felsorolásom is mutatja, szó sincs itt provincializmusról. Európára, eleinte az angol prerafealitákra, a tennysoni táj-metafizikai lírára, majd a francia irodalom lelki realizmusára és a nagy oroszokra (Puskinra, Lermontovra, Dosztojevszijre) éppúgy tekintettel volt ez irodalmi ága a magyar kultúrának, mint a szimbolikusan (és valóságban is) a Centrálban székelő Osvát köre, a mértékadó budapesti centrum. Erdélyben az Ellenzék című napilapban Kuncz Aladár verbuválta maga köré a születő nemzetiségi irodalom javát, majd Áprily Lajostól távozása után 1929-ben ő veszi át az Erdélyi Helikon mindenes szerkesztői feladatait is. Írói-nevelői hatása a fiatalabb nemzedékre, így Wass Albertre is óriási és igényességében meghatározó.

Az erdélyi irodalom őskora „Ha a Trianon utáni időszaknak címet akarnék adni, mint egy fejezetnek, akkor azt mondanám, hogy Az erdélyi irodalom őskora. Egy nagyon-nagyon érdekes korszak volt, amit Kós Károly nyitott meg, amikor elkezdte az első elbeszéléseit írni a török megszállás korszakáról. Ami teljesen egyensúlyban volt azzal és harmonizált azzal, ahogy mi éltünk. Román elnyomás volt, cenzúra volt, az ember nem azt írt, amit akart, hanem azt, amit lehetett és így az erdélyi írók megtanultak úgy írni, hogy a magyar megértse, de a román ne. S ekkor kezdődtek azok

577

578

A megváltozott világ a székely mesék, a meseirodalom, ami a valóságban a magyar hősiességről beszél, mely olyan mese formájában, mikor a buta román cenzor elolvasta, nem látott benne semmi rosszat, mert a róka története volt a medvével és a farkassal meg ilyesmi.” 126 Ez az erdélyi iskola (mit iskola, íróakadémia!) fogadta az első verseivel jelentkező kisdiákot: „A legelső könyvem egy verses könyv volt, amiknek az első verseit még a kolozsvári református kollégiumban írtam a 20-as évek elején, mint diák két embernek a hatása alatt. Az egyik Áprily Lajos, a nagy erdélyi költő, aki tanárom volt. A másik pedig Reményik Sándor, aki atyai jó barátunk volt. Ennek a kettőnek a hatása alatt írtam első verseimet és első könyvem, ami ’26-ban jelent meg Virágtemetés cím alatt.”127 Jékely (Áprily) Lajos tanár-költő fényképe

Két éven belül megjelent második verseskönyve is. Egy értő debreceni kritikus Reményik impesszionista verseinek követői közé sorolja, de nem marad adós a figyelmes dicsérettel sem: „Ha egy szóban kéne összefoglalni Wass Albert költészetét, a ,csend’ költőjének nevezném. Verseinél mindig a csend, a borongás az alaptónus. Néha áprilyasan pontra dolgozik. Verseit a finomság jellemzi.” 128 A költőtárs Dsida fanyalogva, mondhatni „elmaróan” ír az akkor talán még személyesen nem is ismert fiatalember lírájáról, de írói és emberi komolyságára, igényességére mégis felfigyel: „De ha kimondottan, egyes verseiben nem is tud meglepni és meggondolkoztatni, verseinek összessége, mint összbenyomás, mégis meglepő. Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága és meditatív elmélyültsége miatt. Meglepő, mert a legújabb generáció egyik tagja szól 126 WA-V-A, Az erdélyi irodalom őskora 127 Uo. 128 Wass Albert: Fenyő a hegytetőn. Hajdúföld, 1928. december 28. Írója, S-pár, ma már azonosíthatatlan személy.

A visszahúzódó diák hozzánk a könyvecske lapjairól, itt-ott felcsillantva a homlokán ülő, ismertető csillagot. S mert azok mellett, akik szűk kis hazánkban versírásra kárhoztattak, mégis van valami eredeti színe, melynek nem elenyésző árnyalatát képezi a melankóliából is kiillatozó üdesége, naivitása.” 129 És emiatt megbocsátjuk neki minden könnyelműségét az önkritika gyakorlásában, s csak arra tudunk gondolni, amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: „Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak.”130 KÖZEL HAJOLVA a fiatal költő verseihez, elsőként spontenaitásuk fogja meg az olvasót, a mai olvasót is. Egyes kritikusai hiába tartják mesterkéltnek, keresett formájúaknak a kis lírai darabokat, inkább az ellenkező igaz: a forma mint könnyű adottság van jelen, elődök által kivívott lírai anyanyelve ez a 20-as évek szárnybontó tehetségeinek. Gondot, nehézséget nem okoz, de az é r z e l e mh i á n y o s társasági és diákélet radikális ellenpontja a versekkel való szenvedélyes foglalatosság: a visszahúzódásra, a magányra, s valljuk meg, az önsajnálatra is hajlamos kamasz életében! Valaki nagyon komolyan vette a családból Albi írói hajlamait. Visszaemlékezéséből tudjuk, hogy 12 éves korában (1920-ban) írógépet kapott! A lehetőséggel élt a gyermek. 1921. január 15-én megjelenik a dési Református Főgimnázium önképzőkörének Ifjúság című lapjában, tizenharmadik születésnapja után egy héttel (!), Wass Albertnek a Miért? című verse.131 Petőfi ilyen fiatalon írt zsengéit nem hozta nyilvánosságra. Albi bátorságának mégis örülhetünk: a magyar nóta és a verlaine-i kis költemény közti hangulat formailag-gondolatilag is tehetségre vall. Lássuk a záró szakaszt: „Ha jönne valaki, aki egyszer megmondaná nekem, csak úgy suttogva, csak úgy csendesen: ahol ennyi csoda-virág terem, a hullámos Erdélyi bérceken mért sír a szél...?”132 129 WAÉ, Dsida Jenő kritikája 130 Uo. 131 Huber András szíves közlése. Feltehető, hogy a Mért sír a szél? című, később a Virágtemetés című kötetben közölt versről van szó, bár uo. van egy Miért? című szerelmes költeménye is. A verset a kötetben oldalági unokabátyjának, a valamikor Désen lapot is szerkesztő Wass Györgynek ajánlja. 132 WA-MV, A Miért? című vers utolsó szakasza

579

580

A megváltozott világ Első írásait Reményik Sándornak, nagyatyai „barátjának” mutatja meg. A fájdalmas hangoltságú, nagy erdélyi költő meghatározó szerepet játszik az induló Wass Albert írói gyakorlatának és elveinek kialakításában: „Kis gimnazista voltam a Majális utcában. Egy délután – ma is emlékszem: hideg, zimankós, téli délután volt – házunkhoz jöttél. Akkor láttalak először. Félelemmel s nagy-nagy tisztelettel álltam előtted. Versemet mutatták. Szégyenemben legszívesebben elszaladtam volna. Te olvastad a verset, rám néztél, s nagyon komolyan ezeket mondottad: »Vigyázz, fiúcskám, a szépen csengő szó, ha céltalan, semmit sem ér«. Így mondottad. Még nem értettem akkor a szavak súlyát, s nem éreztem köszörült élüket, melyek a szépség és igazság védelmére merevedtek. Sokáig nem gondoltam reájuk, s már majdnem elfeledtem. De aztán jöttek válságos, vívódásos idők, s mindez újra az eszembe jutott. »Vigyázz, fiúcskám, a szépen csengő szó, ha céltalan, semmit sem ér«”133 A versek további megjelentetésének időbeni sorrendje inkább a lélek belső kalandjaira enged következtetni, mint öntudatos költői elhivatottságra, exhibicionalista költő-szerepek nyilvánosság előtti megjátszására, vagy akár a művesség, a mű-igény költői vállalkozásaira. Igen, a kamasz, miközben kedves ismerőseinek ajánlva halmozza verseit, majd kötetté gyűjti, elsősorban lelki hullámzásainak papírra vetésében értékelhető. De ebben igen.

Búcsúzó klasszikus álmok „Hol vannak a szép klasszikus álmok: az általános polgárosulás s a nagy világbéke? Hol van az a világ, amikor a gondolat uralkodott a mindenségen, és megszületése a legigazibb élvezetek közé tartozott? Nagy élmények súlyosodnak ránk; titokzatos áramok futják át a derűs életképet, amelyet Pallasz Athéné ránk hagyott. Hogy merre megyünk, nem tudjuk. A nagy válaszúton csak egy válik mind bizonyosabbá előttünk: a klasszikus álmok, amelyek eddig utunkon kísértek, búcsúznak tőlünk. Úgy érezzük, mintha hajón ülnénk, amely sötét tengerbe visz. [...] Egy derült homlokú, fehér karú asszony intését még látjuk. Mi tudjuk, hogy Pallasz Athéné. De fiaink, unokáink már nem fogják tudni. Ők talán majd azt tudják meg, hogy mi vár hajónkra a sötét tengeren, amelynek dühös hullámait most szeljük.” Kuncz Aladár, 1923134 133 WA-MÖ, Elkésett levél Reményik Sándorhoz 134 KA-TK, Búcsúzó klasszikus álmok

A visszahúzódó diák 1923. júniusban a Brassói Lapok közli a címében is édesapjának „küldött” négyszakaszos költeményét.135 Egy harmonikusan megformált, komoly festői igényességet és nyelvi (metonimikus!) leleményt hordozó szakaszára joggal felfigyelhettek az Erdélyszerte ismert lap olvasói. Mi is. A versbeli „levált falevél” érzelmes vízi útja mint téma, eltörpül a képi átéltség költői ereje mellett. „Patak szaladt a völgy felé sietve, és magával vitte a levelet. Ősz volt. A nyírek sárga reszketése a zöld vizekről visszareszketett.”136 Elmélyültsége, korai bölcsessége Weöres Sándor korai verseivel rokonítja a korán publikálásra érett gyermek első írásait. Kiss Mihály filozófiatanár hívta fel figyelmünket egy korai írásának (Tájkép) érett láttató és gondolati erejére. A szöveg festőisége a „csend-élet” pontosságával alkotja szemünk előtt újjá az egyetemesen átérzett élményt:

Tájkép „Messze innen valahol a bércek között áll egy elhagyatott csendes kis falu. Közepén áll az ósdi templom. Barna már szegény, a sok viszontagság lekoptatta régi fehér színét. Omladozó tornyán nagyon ing a kereszt, ha egy-egy pajkos varjú rászáll csupa jókedvből. Fent a falu felett, sötét fenyők között áll magában az ősi lak. Élet-halál harcot vív régi ellenségével: az enyészettel. Itt-ott kimozdítja egy-egy tégláját, leszed egy-egy cserepet a fedélről, s éles karmaival lekaparja a rátapadt vakolatot. A mellette álló öreg fenyők, melyek körülbelül egyidősek lehetnek vele, – fáradtan néznek le a völgybe. Körös-körül erdőkoszorúzta hegyek állanak, mintegy védő gyanánt a kis falu felett. A kis nádfödeles házikók szélében hosszú, végtelennek látszó rés helyezkedik el, melyről éppen most hajtják el a gulyát. Közepén kígyózva váj magának utat a kis patak. Sietve rohannak a réten keresztül a csillogó cseppek, mígnem eltűnnek a tó hullámai között. A nap végig veti bíbor sugarait a völgyön, elbúcsúzik tőle, aztán véres

135 Szakács János gyűjtése. Brassói Lapok, 1923. VII. 22. A Fenyő a hegytetőn című kötetben változtatás nélkül Rádió címen közli, Apámnak küldöm mottóval ellátva. 136 A teljes vers elolvasható a 0.1 részében.

581

582

A megváltozott világ fejjel bukik le a hegyek mögé. Az esti szellő meglengeti a hajlékony nádat és susog neki halkan, titokzatosan. Vajon miről beszél? … a múltról? … jelenről? … avagy talán a jövőről? … Most felhangzik az esti harangszó. Az öreg templom búsan, szomorúan beszél; beszél a régi, elmúlt jó időkről: bim-bam, bim-bam, bim-bam… Gr. Wass Albert (a Kolozsvári Református Kollégium diákja)”137 1923 decemberétől138 folyamatosan közli verseit a Vadász Újság. Ilyen, politikailag és kulturálisan mostoha publikálások között ez komoly elismerés a pályakezdő kiskamasznak. Balázs Ildikó nagy türelemmel és gyűjtőkedvvel összeállított Wass Albert bibliogáfiája139 című munkájában könnyű nyomon követni – a kötet-sorrendtől elszakadva is – az ihlet termékenységét, sikereit, kudarcait, szárnypróbálgatásait s olykor szárnyalásait. 1924. június. Fuit. A tizenhat esztendős fiú a lágy dallamok, az elmúlás melankóliája és a bátortalan képek helyett egyszer csak megkeményedett szívű, korai számvetést készít. Nemzedéki öszszegzést?! De milyen nemzedékit? Melyikét? A hátán tojáshéjas kamaszcsibe saját éretlen évfolyamtársait nevezheti-e nemzedéknek? Generációs csoportnak? Kiröppent, azonos sorsképletű rajnak? Ilyen fiatalon még nemigen talált nemzedék önmagának szószólót. A költő gondolati tisztasága és verselése mestereivel rokon; a vers történelmi szembenéző ereje nagyképességű személyiségre vall:

„Fuit” Egy röpke szó, mely nemzedéknek átka, mely századoknak dics-fejére hág, ő ringatódzik lelkünk tükörén: öröm-csokorban hervatag virág. A végtelenségekre végest ő teremt, a sziklavárból porladó romot, minden ő, mit egykor elfeledtünk, édes emlék, mely benne: halott. 137 Ifjú Erdély 1923. nov. – dec. 25. o. Kiss Mihály irodalomtörténész felfedezése alapján. 138 Vadász Újság, december 1. Hókirály, amit később több lap átvesz utánközlésre. 139 BI-WAÉB

A visszahúzódó diák Eszmék buknak szárnya-szegetten, helyette újat, mást hoz a jövő, dicsőség múltán ő áll majd közénk: fáradt szívünkben öröm-temető. Életünkben bús Memento Mori, jelen s jövőnek nincs hazája itt, más nemzeteknek harsonája szól, nekünk csupán egy röpke szó: „Fuit”.140 (Ifjú Erdély, 1924. június) A vershatás: döbbenetes. Trianon gyermekéé ez a hang. A komor szakaszvégek a magyarországi „szabad világban” is aligha megnevezett történelmi összegzéssel bírnak. Kölcseys és vörösmartys a felejthetetlen záró szakasz. Az Áprily történelmi kompozícióival rokon költeményt a korabeli cenzúra miatt sem első, sem második kötetébe nem tehették be a Minerva szerkesztői. A költemény gondolatmenete és zárlata nem retorikai „fekete festés”, amely az eszmélést, a felrázást szolgálja, hanem a lelken ülő bazalt-nehéz szikla, ami így kimondva és megosztva másokkal könnyebb lehet a jövőre nézve, de a fájdalom sötétjét nem oszlatja. Trianon pokla borzongatja a versolvasót. 1924 NYÁRI HAZATÉRÉSEKOR, TÉLI KIRÁNDULÁSAIN a természet – Isten (= szeretet, békesség) – ember egyensúlya várja az otthoni táj szemlélésében. Versei ezt az élményt (s ezt a nyugodt hitet!) finoman árnyalt, metonimikus képekkel és határozott zeneiséggel közvetítik: „Leszállt az éj a rengeteg fölé, lombok között a fényes hold szitál, tündéri tónak csöndes tükörén az égi bársony csillagképe áll. [...] 140 A vers álló betűs kiemelései – kompozíciós, szemantikai és versszerkezeti elemeket jeleznek, TP.

583

584

A megváltozott világ A tücskök búsan hangversenyre kelnek, lombok között lágy szellő susog, tündéri tükör égi bársonyán szent békességnek csillaga ragyog.”141 Egyik valóságszerű látomásában még a komorarcú télben is Isten emberhez hajló titkát – a szeretet üzenetét!– találja meg: „Körös-körül éles tarajok nyúlnak, összeolvad ember, állat vére, s akit kísért a rejtelmes homály, szörnyű halál lesz annak büntetése… Én láttam egyszer, sötét éjszakán átvillanni hóvihar felett; a felvésett mondatból csupán egy szócskát értettem meg: szeretet…”142 Az otthon hétköznapi szinten gyakorolt román szó művészi megjelenítésének tisztelete is korán megérinti Wass Albertet. Iskolai tanulmányaiban hamar felismeri – nemzetiségi ellentéteik ellenére – a román Octavian Goga költészetében az emberi nagyságot és az igaz üzeneteket. Előbb Petőfihez címen írott versét fordítja le, s jelenteti meg Áprily Lajos tanári-szerkesztői közvetítésével: „Gyűlöletem nem háborgatja többé a kéklő messzeséget s égi hullámon, megnyugodva, ketten együtt bolyongunk majd a végtelenben s lábunk alatt mint alvó hópehely pihen majd minden ének.” 143 Egy diákkorára emlékező Goga és én144 című írásában ír román fordításairól, s egyáltalában a román kérdés transzszilván értelmezéséről, mondanom sem kell, abban a szellemben, ahogy Kós Károly, Áprily Lajos és a legkülönbek értették ezt:

141 142 143 144

WA-MV, Nyári éj, Vadász Újság, 1924. szeptember 1. WA-MV, Titok, Vadász Újság, 1924. november 1. WA.ÖV WA-V-A

A visszahúzódó diák Octavian Goga és Wass Albert és az Erdély-haza „Volt életemben egy román költő, akinek tehetségét különösen nagyra becsültem és nagyra becsülöm még ma is. Neve Octavian Goga. Úgy éreztem már fiatal koromban, hogy verseit én is megírhattam volna, és ő is megírhatta volna az enyimeket. Személyesen nem találkoztunk össze soha. Ő alighanem nem is tudott rólam, bár közel jártunk egymás lelkéhez. Egy napon összeértünk valamiképpen. Erről kívánok ma emlékezni. Volt neki egy verse, ami úgy zenélt a fülemben, hogy szinte én is megírhattam volna. A címére nem is emlékszem, a vers azonban még ma is itt muzsikál a fülemben: La noi sunt cordii verz de brad si cimpuri de matasa. A román nyelvet ennyi idő multával alighanem hibásan írom. Magyarul ez így hangzik: »Nálunk zord fenyves erdők vannak és selyemfüves rétek… Nálunk annyi sok pillangó van s olyan nehéz az élet…« Ezeket az utolsó sorokat pontosan így fordítottam magyarra. Tizenhét éves voltam akkor, hetedik gimnazista a kolozsvári református kollégiumban. Fordításomat felolvastam az önképzőkör gyűlésén. Utána Kovács Dezső igazgató úr145 behívatott az irodájába és ezeket mondta: »Goga-fordításod alighanem kiváló, mivel költő vagy magad is. Az írás azonban ma politikai is, és vigyáznod kell arra, hogy mit írsz, mert a magyar–román kérdésnek útvesztője is van…«146 Ebben sajnos igaza volt, s ebben a politikai útvesztőben sokan utat is vesztettünk. Amiről megfeledkeztünk, az egyszerűen az a tény, hogy akár erdélyi magyarok vagyunk, akár erdélyi románok, mindketten erdélyiek vagyunk és Erdély a hazánk. Egyetlen hazánk. Ha tehát boldog és megelégedett életet kívánunk magunknak, akkor ezzel tisztában kell lennünk. Akár erdélyi magyar vagy, akár erdélyi román, valódi hazád, szellemi és lelki otthonod Erdély. Tehát ha más nyelven beszélsz, 145 A Helikon egyik alapítója. 146 Wass Albertet erősen rosszindulatú vád érte a fordítás miatt: „A vers utolsó mondata többek szerint azt bizonyította, hogy a román nép Magyarországon elnyomás alatt szenvedett, súlyos elnyomás alatt.” A vádat „jóakarói” a magyarság észak-erdélyi bevonulása után is megismételték. Sőt, a Helikon írócsoportjából való kizárása is emiatt merült fel. Ezzel szemben az író fenti, hiteles ellenvéleménye az erdélyi népek egymásrautaltságát hangsúlyozza, még halála előtt írott visszaemlékezésében is.

585

586

A megváltozott világ testvérem vagy akkor is, szellemedben, gondolkodásodban. Ugyanaz a haza nevelt föl, ugyanazt a szellemi örökséget hordozod magadban, függetlenül minden politikai irányzattól, mindössze a nyelved változott s nem a szellemiséged. Ez az utóbbi nem lehet egyéb, csak erdélyi, mert ez nem azon múlik, hogy melyik nyelvet tanultad el a szüleidtől, hanem hogy miféle szellemiséget adott neked a Jóisten, mindnyájunk atyja. Vagyis életedhez az örökölt alapot nem a nyelv adta, hanem a szellemi örökség, amihez az alapot földrajzi helyzeted adta örökségül, szellemi és lelki adottságaid mellé.147 Tizenhetedik születésnapja után, a Február című versében komoly számvetéssel szól a szülői tájról. Verse vallomás és a remény várakozása. Ami fontos benne azonban nem a jövőt sugalló számvetés, hanem a hiány, a tompaság, a kietlenség mondhatni „koraérett” versfestése. Szembenézés: a léthiánnyal. A finom versszövés, a rímek keresztöltése, a coriambikus sorvégek: a forma korai virtuózára vallanak. A vers utolsó sora mégis a fiatalember megkapaszkodó hitéről vall: Köd imbolyog az ólmos, szürke égen, A völgy kietlen, a mező halott, Nem csillan fény a dombok tó-szemében, Borzongnak a tölgyek sötét alakot. Olvad a hó a hegyormokon, S a néma fenyves lágy szellőt szitál, Itt-ott fehérlő tiszta foltokon A zúzmarás tél búcsú-képe áll. A szirteken nem harsog a patak, A fű nem zöldül s nem zeng a madár, Nyomasztó szürke köd-fátyol alatt A nagy természet új életre vár.148 Heti rendszerességgel közli verseit az Ifjúság című kolozsvári református ifjúsági folyóirat is. A diákok és tanárok körében gyakran olvasott lap Jókai Mór emlékére pályázatot írt ki 1925 februárjá147 WA-V-A 148 WA-MV, ek. Vadász Újság, 1925. február 1.

A visszahúzódó diák ban. Az első díjat Wass Albert „bús elégiája” érdemli ki. Diáktársai között ez a megbecsülés jókor érte a vidékről jött és a városi, gazdagabb gyermekek között gyakran háttérbe szoruló kamaszt. Könnyed verselő, almanach-líra… mondhatnánk a pályanyertes műre. Az elismerők között azonban a transzszilván irodalmárok java tapsolt. A szavak klasszikus harmóniájába ebben a versben is belenyilallt a kisebbségi magyarság fájdalma. Őszintén, színt vallva, nem is az ünnepi hangulathoz illően – de a hallgatósággal igen összekacsintón: „De jaj, az út, amit még menni kell, Nagyon sötét lesz és hosszú talán, Míg egyszer mi is porba roskadunk Mártír teherrel fent a Golgotán… De hagyjuk ezt.” Mintegy 32 versét költészetének kezdő szakaszából a Vasárnap című irodalmi és társadalmi hetilap hozza le.149 A harmadik fórum, a szintén kolozsvári Pásztortűz150 (főszerkesztője Reményik Sándor) 1925 és 1928 között publikálja több versét. A folyóirathoz mind vers-, mind prózaíróként később is hűséges marad. Különös gazdaságossága írásnak és publikálásnak, hogy majd a második kötetbe válogatott verseket valószínűleg csak egy külön elkészített füzetben állította össze, mert nagy részüket lapokban korábban nem publikálta.151 1925 decemberében, tizenhét éves korában jelenteti meg az Ellenzék című napilap – éppen a Kuncz Aladár szerkesztésében megjelenő Vasárnapi mellékletben – az Alkonyati rózsák című hangulatversét, míves szonettjét: Mikor az élet mámoros királya kékes palástot öltve elhaladt, rejtelmes, égő kelyheit kitárja a rózsaszínű őszi alkonyat. 149 A lap kéthetenként (1920–1924), később havonként (1924–1940) jelent meg Aradon. 150 A Pásztortűz hetilap, majd folyóirat, 1921–1944 között jelent meg hetenként, kéthetenként, majd havonként. 151 A Wass Albert minden verse című kötetben az újság- és lapmegjelenéseket több ciklusba szerkesztve Tavaszvárás címen jelentette meg 2004-ben a Kráter Műhely Egyesület. Hasonlóan jártunk el ugyanebben a kötetben a csak kéziratból előkerült háború utáni, illetve amerikai versek esetében is. A szerző által kötetbe szerkesztett verseket sértetlenül hagytuk, az abból kimaradtakat tematikailag szerkesztve tettük közzé. TP.

587

588

A megváltozott világ Ó délibábos alkonyati rózsák… Ó őszbe szálló, szép álom-hajó… szökött napunkat újra visszahozzák, csak hinni kell, csak hinni, hogy való… Mikor a fátylas őszi hervadásra reálehel az alkonyat varázsa, a múlt nyaránál fényesebb a fény… Az elmúlást ki soha sem csodálta, akinek nincs egy délibábos álma: Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény… 14 sorban a birtokos jelzős szerkezetekkel együtt 19 (!) jelző. (Álló betűkkel jelezve, T. P.) Bizony, a kezdő versfaragónak ezt a versét ez a burjánzó bővítési (díszítési) kedv teszi és tette már akkor is az olvasó számára túl édessé (parnasszien szentimentálissá, szebbítő kifejezéssel: impresszionista utóérzéssé). De: valami figyelemre méltó lírát mégis a vers melankóliájában: hasonlatrendszerek helyett metaforikus sűrítést, a zsúfoltság mögött nyiladozó képiséget: a vers az „alkonyat varázsát” és az életkezdet finoman jelzett remény nélküliségét a maga kontrasztjában teszi érzékelhetővé. Egy későbbi, személyesebb hangú költeménye az 1905 után született nemzedék alapélményére, történelmi és társadalmi kisemmizettségére utal, vallomásos módon nevezi meg a generáció léthelyzetét, s a számukra, a nemzet-centrumtól elszakítottak számára kijutó társadalmi tetszhalált, szív-némaságot. A vers Szent Ferencre emlékeztető lelki levetkőzöttsége a kortárs lírában csak a Szépség koldusa című kötettel jelentkező József Attila lírai alapállására emlékeztet távoli, de lényeges rokonsággal:

Szegény vagyok152 Szegény vagyok, szegényebb, mint a koldus, aki az utcasarkon kéreget, mert felette tiszta ég ragyog, s az ég szereti a szegényeket.

152 WA-MV

A visszahúzódó diák S a koldusok nagynéha hinni tudnak, Istenben, égben, s abban, ami szent, és imádkozni tudnak és szeretni s a lelkük álma: Léthe-parti csend. És jó annak, kit szánakozva néznek, és megsiratják fátylas csillogását mosolytalan két könnyező szemének. Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem: pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen: mindenkinek adósa maradok. Mert szeretetben, hitben és reményben a koldusnál is koldusabb vagyok. Wass Albert a Virágtemetés kötet Hangulatok című ciklusának legszebb darabjai közé helyezte el a fenti verset: a Házsongárdi temetőben és a Sajó-parti dal közelébe. Az író naiv ügyeskedése és ravaszsága a ciklus címadásában, hogy impresszióként rejtse el a létlírát, illetve az allegorikus történelmi helyzetjelentést, ügyes önvédelmi stratégiára vall. E versekben illik felismernünk, amit az akkori kortárs kritika nem tehetett meg, az utókor pedig úgyszintén értelmezetlenül hagyott: a nemzedéki-történelmi helyzetmeghatározás szinte elsőnek megvalósított poétikai érvényességét. Mindkét rokon allegóriájú versből álljon itt egy-egy beszédes részlet: „Nekünk csupán a hervadás maradt: sárga mezők, és sárga levelek, merengő nóták és kisírt szemek, temetetlen vágyak, haldokló remények, temetői álmok, koldusok, szegények, és hervadás és csend és fájdalom.” (Sajó-parti dal)153 153 WA-MV, Ek. Ifjú Erdély, 1926. október 2.

589

590

A megváltozott világ „Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent. Olyan lélek-csitító volt a csend: a némaság és a néma ajkú holtak. Akkor láttam: a fényvirágos álmok, amik a lelkem szent csodái voltak, halottak lettek: néma ajkú holtak. És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz, s a hervadásban meglassul a vérem. akkor az őszt majd könyörögve kérem. A holtaktól megirigylem az álmot, s cserébe nyújtom minden álmomat, hogy én legyek az őszi csendtől áldott.” (A Házsongárdi temetőben) 154 Amit a tankönyvek Vörösmarty Előszava és a Vén cigány értelmezésében természetesnek vesznek, azt az 1849-es világosi vereségnél nagyobb trauma, a trianoni diktátum elszenvedőinek költői reakcióiban ki kell mondanunk és felismerhetővé kell tennünk. Wass Albert már ekkor, (a román királyi időkben is!) a nemzeti közösségéhez átcsempészett verseivel súg kortársainak s nekünk is, csak meg kell hallanunk. Szimbólumait ki kell bontanunk, ahogy mondják, szívünkkel is kell olvasnunk. Kritikusaink bizony a mai napig nemigen tették meg ezt! Át is aludtak vagy háromnegyed századot. Nem csak ebben a kérdésben! Inkább a lelkes versmondók s a nagyszerű színészek vették észre a mezőségi költő lírájában is megbúvó esztétikai lehetőségeket. (E helyt is köszönet érte: Szeleczky Zitának, Sinkovitsnak, Bánffynak, Bubiknak, Dörnernek s a többi neves művésznek s a még névteleneknek is.) SZEMÉLYES, MEGHATÁROZÓ FIATALKORI ÉLMÉNYE Wass Albertnak: az erdő, a csönd, mely nála mindig Istenhez kapcsolódik. Már első kötetében figyelhetünk az alapélmény erőteljes megfogalmazásaira. Több ez a tapasztalat, mint a rousseau-i „vissza a ter154 WA-MV

A visszahúzódó diák mészethez” kierkegardi, személyiségalakító: „Istenhez hanyatló napfény”, módosíthatnám e kérdésben Ady egy vallomásos erejű ön- vagy (én-)képét.155 A hagyományos természetlírától, a Vadász Újságban „vadászverseknek” álcázott közéleti szimbolikától messze eltérő, izgalmas költői vállalkozás tanúi leszünk. Mintha A csönd című vers jelezné először az Én dacos elfordulását a világ „egzisztenciális vakságától”, a nagyobb, lelket betöltő Csönd-valóság irányába: „Ma már várhatsz, te gyilkos élet, Erdő-magányban maradok. Nekem ma költő-marsot zengenek A vadvirágos kardalok. Ma megszűnt minden régi bánat, Begyógyultak az új sebek. Ma ünneplő tündér-körömből Örvény fenékre nem megyek. Hadd zengjenek a régi húrok, Hegedűmből ma dal fakad… Ott fent, a Csend-tündér lánya Vonul a bükkfa-bolt alatt.”156 S első szépen, igényesen szerkesztett kötetében, a Virágtemetésben még két nagyszerű verse poétikailag is új eszközökkel avat be a költő felfedett (felfedezett) titkaiba:

Csak csendesen Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, csak nagyon halkan, nagyon csendesen. Amerre járunk, ne rezzenjen egy kis levél se meg, ma lelkem olyan, mint a tó: legkisebb rezzenéstől megremeg. 155 Ady Endre sora: „Istenhez hanyatló árnyék” 156 WA-MV, A csönd, 1926. június, részlet

591

592

A megváltozott világ Gyere a templomunkba: a bükkerdő ma vár, a Csend harmóniája ott megint a lelkünkbe talál. Gyere velem… csak szótlanul, csak csendesen, csak csendesen…

Jelentős – máig alig folytatott! – új hang az erdélyi lírában, Dsida Jenő transzcendencia hajlamú költészetére ekkor még semmi visszajelzés nem volt, a kortársak figyelme is másfelé kalandozott. Itt, most talán Tompa László magányban fogant metafizikáját nevezhetjük párhuzamos költői útnak. Első versei közlése után két év lepergése alatt157 váltott át a fiatal költő új, transzcendens, létélményt körülíró és megnevező költeményekre. Ezek legtisztább megvalósulásai előtt – most – elnémul az életpálya megrajzolója:

A magány templomában Itt nem lehet csak áhítattal járni. Szent tölgyfa-bolt: itt mindent megtalálni, ami volt. Itt a Csend lakik és a szent Magány, csak itt lehet imádkozni talán.

157 A kiemelt verseket a szerző beválogatta a Virágtemetés / Bércek énekelnek című ciklusába. Három vers megjelentetésére már korábban sor került, 1926-ban: A csend, Vadász Újság, 1926. július 1. Látható az Isten (Ifjú Erdély, 1926. július) Csak csendesen, Ifjú Erdély, 1926. november. Csak kötetben közölt újdonság az átütő erejű: A magány templomában. WA-MV

A visszahúzódó diák Csak itt lehet szívet megnyugtató nagy Estre várni és megtalálni a mosolygó Halált. Itt látni kell, milyen megnyugtató ez a furcsa szó, ez az este szó.

593

Itt látni kell: hogy szép is a Halál, villámfényben ha néha arra jár, mikor áldozati tűz lobban és orkán orgonál. Mert templom ez: a Magány temploma, A Szépség temploma, Az Idő temploma, Az Élet temploma, A Halál temploma, az örökkévaló nagy Csend temploma. Lehet-e itt Isten-tagadva járni, és a Halált remegve, félve várni és megtagadni, hogy szent a Magány, s tagadni, itt, hogy szent a temploma?

Bükkös erdő

594

A megváltozott világ A gyermek elsők között megjelentetett Hókirály című verse egy szakaszában még csak kacérkodott a „Mistykai csend” fogalmával, miközben az öncélú alliterációs halmozás szinte ellepte a csak szavakkal felvázolt hangulatot.158 Nem tudhatta még akkor, hogy a szájára vett élmény/állapot idővel v a l ó b a n osztályrésze lesz. Lelke erre az útra rátalált! A felidézett versek lelki beavatottként, „belülről” szólnak az élményről. Ettől kezdve elválaszthatatlan gazdagsága marad személyiségének: az embernek, a költőnek, majd a prózaírónak. Wass Albert csönd-tapasztalatának felismerése nélkül nem volna értelmezhető jó néhány nagyszabású műve, köztük A funtineli boszorkány sem. Sőt, életvitelének fontos jegyei, az őszi vadász-elvonulások, az emigráció alatti erdei visszahúzódások sem. Lelki, majd írói motivációi között nagy, fontos jelentőségű az ő „csendje”.159 Ne féljünk kimondani (és leírni): az Istenhez hanyatló „mystikai csönd” egzisztenciális jelenlétéről, a „benne való létről” van Wass Albert életművében és életszentségében „üzenet”, „hír”. AZ 1927-BEN KIADOTT VIRÁGTEMETÉS című kötetének Előhangja és Ajánlása nem hagy kétséget felőle, hogy a kamasz költő tudja, átéli nemzete és egyéni élete sorsát: a golgotás, sziszifuszi időket. A tervező, az építő embernek szomorú a jelene: „ledöntik az ő oszlopát”, de Wass Albert lelkében – költészetében – benne ég az ellenszérum: „És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára, és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.” Költői indulása, mint Tennyson-fordító nagybátyjáé, az angol metafizikusokkal rokon: az álom és a realitás határmezsgyéjének költője, később írója kíván lenni. A nagy ír költő, Yeats már kiszabadította az érzelgősség posványából a való és 158 „Mysthikus csendjében semmi sem pótolja Komoly valójában a mélységes űrt… Hókirály hatalmát hirdeti örökre Harsogó hanggal a havasi kürt.” WA-MV 159 Kiss Mihály egyetemi tanár hívta fel először a figyelmet a Wass Albert-i csönd értelmezési lehetőségeire és ennek filozófiai jelentőségére.

A visszahúzódó diák az álom-lét szembenézésének dichotómiáját, éppen ebben az időben választotta Szabó Lőrinc fordításának tárgyául egyik meghatározó költeményét: „de minden kincsem csak az álmaim; álmaim terültek lábad elé; lépj lágyan, amin jársz: az álmaim.”160 Ez a hang él az Ajánlás költőjének versében, ez a hang számol a valaha háborúba induló apák történelmi tapasztalatával: „Reménytelen, szívet-döbbentő álmot vittél temetni golgotás, nagy útra? Mikor az álmaid mind szárnyra keltek, s búcsúzatlan indultak messze-földre: mentél akkor, Testvér, a temetőbe? Wass Albertnek az „álmokkal” szembehelyezett „realitása” a múlt, az első világháború, amely az emberiség korszaklezáró történelmi etapja, ennek ellenében feszíti ki vitorlaként lobogó költeményeit, ennek ellenében evez Vajda Jánostól egy korszaknyi filozófiával távolabbi „csólnakon”: „Mert legszebb csolnakom, jaj, drága csolnak, s valóság-partra hogyha nem jut át: felöltöm a karthausi csuhát.” Igen, a végső kérdésekkel leszámolni tudó Rimbaud is ott kísért a vallási – misztikus – élményektől elválaszthatatlan fiatalember verseiben. A kötet első ciklusát a költő Rügyek címmel szerkesztette karcsú egységbe. Ez a ciklus a tudatosan ajánlott vagy rejtett utalással az elődökhöz címzett tiszteletadásnál több: az elődök költészetének átélt folytatását, folytathatóságát bizonyítja. A Rügyek című nyitó versét, tudjuk, hogy a köteteben jelzetlenül is – a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában lévő kézirat alap160 Szabó Lőrinc: Örök barátaink című, fordításokat tartalmazó kötetében, A költő az ég köntösére vágyik.

595

596

A megváltozott világ ján – Áprily Lajosnak ajánlotta. Vers-felismerése: Áprily titkát fedi fel, a lelkét rostélyos szó-páncéllal elfedő költőelőd nagyon is magára vehette Wass Albert sorait, melyek az ifjú költő saját erejét is elénk vetik: „Lelkünkben is ilyen rügyecske tán a gondolat. A jég alatt szellem-páncélzat védi: kőkemény.” A ciklus folytatásában két vers a nagyapai baráttal, Reményik Sándorral folytat költői párbeszédet („Idill a magasban” és a Jegenyék). Az első vers kizárólag csak a Reményik-hívóvers kiegészítő folytatásaként értelmezhető, s ez külön bravúrja a fiatal költőnek. Míg a másik vers egzisztencialitása – megdöbbentő kinyilatkoztatás erejével indul: „Állunk egymástól messze-távol, és minden álmunk messzeség. Vagyunk bús, árva óriások, rekettye-raj közt büszke Mások: idegenek és jegenyék.” A képileg-metaforikusan jelölt ellentétek közt kifejlő versgondolat ekkor már végérvényesen az induló költő sajátja: jelzi ezt nemcsak a reflektivitás síkján az idegenség – (rokonlelkiség) ki sem mondott belső dichotómiája, hanem a lágy, keleties rajzolatú képi megerősítettség: a rekettye-raj – jegenyék ellentétpár, s ezek nagy költői kvalitásra valló feloldatlansága! De Wass Albert titka a vers befejezése, a csendes együttérzés hangja, sőt az összekacsintásé, s mondhatjuk: nemzedéki összekacsintásé, amely a valóságban talán a tiszteletadás kötelezettsége miatt soha, de a versben és a líra örökkévalóságában könnyedén megtörténhetett. Nemcsak két költő, hanem – pilinszkys távlatokban is! – két ember egymásra tekintése és együtt a természeti többre, a szimbolikus többre utaltsága: „Ha néha fáj az árvaságunk, és a szívünk már nagyon éget, meglátogatjuk bús, magányos testvéreinket: jegenyéket.

A visszahúzódó diák Megkérdezzük: hogyan aludtak? Megkérdezzük: még meddig állnak? és elmondjuk, hogy milyen bölcsek, mert mindent messziről imádnak. Olyankor halkan elcsitul a vágyunk, és szertefoszlik minden messzeség, s a szellő ajkán elbeszélgetünk, mi ketten, akik így magunkban állunk, és ők, a jegenyék.” Persze a ciklus legértékesebb részeit próbáltuk kiemelni, s ez nem feledteti az olykor dalszerű betéteket, a természet-szimbolika uralkodó és többnyire kritikátlan jelenlétét a ciklus verseiben; de ez annál is inkább megbocsátható, mert jelzi, hogy a költői pálya innen rugaszkodik el a következő ciklus sokkal jelentősebb természeti, emberi és metafizikai szemléletmódjához. Korai lírájának legkülönösebb, legegyénibb hangütéseit a második ciklusban A bércek énekelnek címmel foglalta egybe. Tizenegy vers. Közöttük több maradandó! Máig emlegetett, többek által alaposan elemzett vers. Filozófiájának („Non inutilus vixi”), hitének (Látható az Isten), hazaszeretetének (Erdélyi vallomás) és végzetes elhivatottságának (Hálaadás) alapjait, meghatározó és emlékezetes darabjait rakta le ebben a ciklusban. Csak aki lelkében nagy életre készül, vagy nagy életre készíti fel az Isten, képes ilyen összegző gondolatokra, ilyen összegző költemények megírására. A nyelvi megformálás olykor romantikusnak tűnő szó-álcája mögött egy nagy elhivatottságú lélek érzi fel és fogalmazza meg kegyelmi küldetésének lényegét. Érdemes versenként kiemelni ciklusunk egyes jelentősnek vélt darabját. A ciklusadó vers történelmi léptékű jelentőségére Kabdebó Lóránt hívta fel nemcsak e sorok írójának a figyelmét.161 „A bércek énekelnek című versben – én legalábbis úgy érzem – szerzőjük a korszak Trakltól, Rilkétől és a korai Georgétól ihletődő költészetébe belesző egy olyan sajátos egyéni hangot, amelyet csakis akkor, és csakis ott, Erdélyben lehetett megszólaltatni. 161 Kabdebó Lóránt elemzése a 2008. február 14-én a Pomázon megrendezett Wass Albert Emlékkonferencián hangzott el. L. PoLíSz 113. szám.

597

598

A megváltozott világ A bércek énekelnek Hallottad már, mikor az esti-kék hegyek csoportja egy dörgedelmes ősvitába kezd? Halvány lilán mikor leszáll az est, s a völgyben puska robbant zord halált, hallottad már a félelmes zenét: az őserdők felharsogó szavát? A rianást, amely követve nyomba’ a hang után a végtelenbe fáj, s fülekbe zúg: bujkáló idegen, a végtelen szentség előtt megállj! És a vadász, ki lent a szőke völgyben csodálkozva a bérctetőre torpad, vad félelmében énekelni kezd, s önhangjától ijedten összeborzad. Az Über allen Gipfeln oly sokféleképpen értelmezhető ember–természet szembesülése a tizenkilencedik század folyamán az ember vonatkozásában elveszíti biztonságot sugalló értelmezéseit (nem véletlen, hogy a Wass Albert-vers keletkezésének idején veti fel fordítási problémaként Kosztolányi éppen ezt a Goethe-verset a magyar költőknek, nem a kort kikerülő mellébeszélésként, mint vélték egy időben, hanem éppen a benne rejlő, az akkori korral szembesítő problémára híva fel általa a figyelmet!) Ebben a mezőben érzékelem ennek az adott versnek is a helyét. Méghozzá sajátos helyzetben. Ugyanis sokféle félelem sűrűsödik a létezés átélésének ebbe a »dörgedelmes ősvitájába«. Az »őserdők felharsanó szava« a létezés nagy metafizikumáig belefáj a mindenségbe. Egyszerre hívja ki a vers szövege a »végtelen szentség« előtti hódolást, és minősíti a vadászt (= mindennapi embert) »bujkáló idegenné«, aki nemcsak a létezésben, hanem éppen a mindennapi életben érezheti magát biztonságát vesztettnek. Utóbb üldözöttnek. [...] A félelem irányította vadászfigyelem beleszervült az idegekbe. Embervadászat folyt éveken át. A háború utániságban az embervadászat félelme áthangszereli a természet zajait, eseményeit.

A visszahúzódó diák Beleszövődik ez a félelem, ez a bizonytalanság a fiatal, akkor frontot nem járt fiú versébe is. Mert a háború, ha lezárult is, nyugalom utána el nem következhetett. A »boldog békeidők« vadásza minden idillből kiesett.”162 A Bogáncs című versben érdemes a mikroszkopikus „parányiság” jelentőségére, önbehelyettesítő soraira felfigyelnünk, már csak azért is, mert Wass Albertnek gyermekkorára nézve meghatározó állapotáról vannak itt érvényes verssorok: „Engem is úgy űz a Sors szele, és úgy szegődött társamul a bánat, mint bogáncshoz a bükkfa levele, mely beleakadt, s most rohan vele, s a kísérésben soha el nem fárad.” A Látható az Isten című verse zsoltárköltészetünkkel rokon, kinyilatkoztatás erejű döbbenet. Az „arasznyi élet” fölismerésével tesz hitet az „ítéletes” lét- és sors-időben Isten kinyilatkoztatása mellett: „Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten.” A „Non inutilis vixi”-ben az élet = „mese”, a világ = „színfalak” hagyományos kelléktárának használatával veti fel az elhivatottság alapkérdését (valljuk be, kissé Juhász Gyula-i stilizációval, de hiszen 1925-ben Testamentum címmel a nagy összegző kötetét megjelentető költő nyelvi-poétikai hatásaival élni nem is volt akkor – és ma sem –lebecsülendő): „S vajjon, ha majd, a halk függöny legördül, s érezzük már a Csend leheletét, elmondhatjuk a taps elé kiállva, hogy nem játszottuk mi sem el hiába e végzetes, csodálatos mesét?” Az Erdélyi vallomás című Wass Albert-vers mára már az ún. örök erdélyiség egyik alapversévé vált. Ma már nemcsak az impresszionista hangulat-líra egyik fontos darabjának tarthat162 Uo.

599

600

A megváltozott világ juk, hanem a transzszilvanista létmeghatározás egyik elsődleges megnyilvánulásának is. A lágy hímzésű képsorok mögött rejlő fájdalom lírája ez, idei tavaszban rejlő ősz könnyednek hazudott számvetése: „Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt, emléke régi nyárnak: az a kevés is mind, mind lepereg… Erdélyi fák között, én nem tudom miért: de kétszer hullanak a levelek…” A Hálaadás című vers adysan hangzó önjellemzése mögött mégis egy elszánt fiatal készül az életre. A „könnyek istene”, az „ősz rokona” szimbolikája egyszerre csak valami másra vált. Váratlanul, de zsoltáros erővel áll ki valami különös „egyetlen húrú” ars poétika mellett. A trianoni traumát elviselők jól értik a lírai hang komolyabbra váltó fordulatát, nem nehéz kiérezni az alábbi sorokból a dávidi állhatatosságot és a francescói hitet, de a magyar lelkiség belső elszánását, számon kérhető elkötelezettségét sem: „Ó, hála néked, könnyek Istene, hogy annyi bús mosolyt adtál nekem, s megengedéd, hogy mindent eldaloljak egyetlen húrra hangolt lelkemen. Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne, hogy húromat másra hangoljam át: hálátlan voltomon haragra kelve, Isten-kezeddel leszakítanád.” A ciklus utolsó darabja szinte érthetetlennek tűnő kérdések sora volna, ha nem tudnánk, amit akkor még a költő nem tudhatott: élete későbbi hányódását, harcait és megcsalatásait. A jóslatos, teljes vers helyett álljanak itt befejező szakaszai. A költő máig szabadon lengő kérdései. Ki életében nem térhetett szabadon szülőföldjére haza, az még halála után is rágalmak és hazugságok kereszttüzétől szenved:

A visszahúzódó diák „Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem, villám szakad, és mennydörög felettem, ha kitagad az ég, s a földön életemet Isten-tagadva töltöm, és átkokat szór rám a félvilág: vajon, ha akkor visszatérek, megismernek ezek a régi fák?” _________ Bár leírhatnám, igen, megismerik őt. Az időtlen, örökkévaló erdélyi fák… Várja őt Ördöngösfüzesen az Angyalok tisztása… Újra beültetik a feketelaki szőlőket… Pulyon fölött az erdő cserfái bólogatnak a szélben… Istenszéke sziklájáról letekintve ma is kereken hullámzik a zöld tenger… Andrenyásza alatt oláh favágók asszonyai Anuca regéivel altatják el a kisgyermeket… Tündérhitűek hatalmas fák között ünneplik Földanyát … Káprázatok és a való megmaradt relikviái… _________ A harmadik ciklus a Hangulatok címet kapta legutolsó verséről, amely az életet a halállal egy azonosságot megelőlegező nézőpontról egymásra vetítve, a lét körforgásának, egymásba olvadásának élményét sugallja: „Pedig a sárga lomb: az is virág, és a halálban lappang már az élet, mely összeomló múlt-romokból éled.” Ebben a ciklusban, több nagyobb formátumú vers is helyet kapott, melyekről már a Trianon-trauma kezdeti, lassú feldolgozásaként ejtettem szót. (Házsongárdi temetőben, Sajó-parti dal, Szegény vagyok.) E versek közel állnak az első világháború utáni halál- és temető-szimbolikával gyakran élő, általános életérzéshez. A lázadásról, harcról akkor még álmodozni sem merő nemzedéki sorshelyzethez. A család – a szeretet iskolája. S ahol érzéssorok, évhiányok maradnak ki a lelki épülésből, ott a pótvizsgák sora hosszú évekbe

601

602

A megváltozott világ telik, de fejlődésének pótlását a lélek gyakorta megpróbálja. Wass Albert életében – költészetének és prózai írásainak lenyomatai alapján – többször és nagy erővel tesz kísérletet az öngyógyításra. Bátran engedjük közel magunkhoz a fiatalember verseit. Cserébe lelke elhallgatott titkai tárulnak fel. E ciklus második verse, a Megjött az ősz című: az édesanya nélkül felnőtt gyermek ritka, anyját megszólító verseinek egyike. Nagy értéke, hogy kifejezi: az érzelmi válságpillanatokban még a valóságban távolba vesző anya virtuális közelségéhez is bújni kíván az ember. E virtuális „visszatalálási vágy” többször ismétlődik majd a költő-író életében.

Megjött az ősz Szeretett anyámnak ajánlom

Ma már igazán itt az ősz. Ugye: ma nem találsz szívedben nyári dalt? Az én szívemből minden dal kihalt. Ma búcsúszóban érkezett az ősz. Ma búcsúszóval messze ment a párom… és a szívem ma üres lett nagyon: deresre sápadt minden, minden álom. A hervadásban, itt mit is keressek: várjam, amíg a holt avar kihajt? Mert most igazán itt az ősz. És érzem: ma a szívemből minden dal kihalt. A család a szeretet iskolája. Ismételhetem. Emlékeiben, szétbomlóban is az. Aki itt sérülést szenved, csak hatalmas lelki munkával és Istennek a lélekhez küldött angyali segítőivel – lehetnek ezek a szerelem angyalai is – tudja „feldolgozni”. De a sebei vérzékenyek, újra és újra fölfakadnak. A fiatal költő ezt a prózájában is többször megemlített, visszavisszatérő „önvesztését” az A másik című, körkörösen komponált versében írja meg (kötetében tudatos párhuzamként a lelki meztelenségét és kiszolgáltatottságát hangsúlyozó Szegény vagyok című verse mellé helyezi).

A visszahúzódó diák A másik Én nem tudom, mi van velem, de néha magam elől menekülni vágyom, hogy az a másik, titkos Énem meg ne találjon. Mert jaj, az egy fekete szellem, s gonosz kínokkal rég hat át. Ahányszor jött: rengett a lelkem, s csatát kezdettünk: rém-csatát.163 Ha félve, bújva, bajt előzve olyankor elfutok előle, s szívemre fény-zápor szakad, kísérnek újra régi tervek, és álmaim, a száműzöttek, hazatérni mernek: elég egy csöndes pillanat, hogy az a gyűlölt Másik Énem, tépő vad gondolat-hadakkal izzó agyamba visszatérjen. És jaj nekem, ha rám talál: minden madárdal csendre válik, s a csend, a csend: ez a Halál… Most is közelg a szörnyű Másik: döbbent szemekkel jönni látom; jaj rejtsetek el, rejtsetek el, hogy meg ne találjon!

163 Vö. Juhász Gyula húszas évek elején írott A rém című költeményével: „Hiába várok, nem pihen, Kopog, dobog, jár, kél a Rém, S álmomban is hallom, amint Föl és lejön, megy feketén.” A Szabó Lőrincnek ajánlott verset a szegedi költő betegségének tünetmeghatározó leírásaként tartjuk számon. K ü l ö n ö s verspárhuzam és dátumkülönbözet: az idősebb költő a Széphalom című lap május–júniusi számában jelentette meg versét, Wass Albertet ért költői hatásról n e m beszélhetünk! (L. Juhász Gyula Összes művei, Akadémiai Kiadó 1963)

603

604

A megváltozott világ Költői éntudat, meghitt elbeszélőmodor, feljegyzésnek látszó állapot-kifejezés és aszimmetikus, kevert strófaképzés. Már fiatalon kialakul bátor, rapszódiákba hajló formakultúrája. Hiányos strófával történt ön- vagy társmegszólító verskezdések, szabadon váltott rímkezelés, olykor strófatörés a rímválasznak a következő strófába való áttolásával. A keresztrímek mellett a harmóniabontóbb ölelkező rímekre is akad példa, artisztikus, három szótagos rímpárral: „Csend és sötétség: boldog béke ez. Nem látunk csak egy kurta lépést hátra, mögöttünk egy „miért?” előttünk „hátha…” s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.”164 Wass Albert költészetében fiatalosan, lendületesen alakul a „rapszodikus ütemek” erőteljes formakultúrája. A következő, szerelmi vallomásokat hozó ciklus: az Őszi csokor. Az élet ciklusa – harmatos őszi tájakon. Sió-parti hegytetőkön, mezőségi dombokon. Ezekben a versekben érezzük, hogy a skót–ír költői iskola írásmódjával párhuzamosan Erdély tájait is át- meg átszövik a természettel való mélabús azonosság szavai. Él a táj, s benépesül embereivel. A Tetőn verscíme azonos Áprily transzszilván egymásrautaltságot hirdető nevezetes versével, de Wass soraiban a táj szívbe ivódó „rapszodikus ütemű dallamát” hallhatjuk: „Túl hegyek álltak: ős-komor Titánok, kék végtelenbe hullámzó hegyek, arcukra már ezer barázdát vontak az Erdély-szerte kóborgó szelek. Távolból szalag érkezett: az út. Fehéren szelte át a róna-szélet… és a szalagra rá volt írva: Élet. És vándorok osontak rajta át, és ide láttuk: ennek nincs hona, az aggastyán, bár nem volt élete, ehhez meg élete volt mostoha… 164 WA-MV, Éjjel

A visszahúzódó diák És autók jöttek: Ember-akarások, izzó szemekkel messzeségbe néztek, és mozdonyok rohantak vak-sötéten a kék-virágos, őszi messzeségnek.”165 Új hang ez a hagyományos jambusok lélekre öltött köntöse alatt: a vibráló, örökmozgó huszadik századé, a kisebbségi sorsot élő erdélyi magyarságé, a veszteségekből is talpra állni vágyók Ember-akarásáé. Az érettségi vizsga felé közelgő diák életében pedig a megtalált szerelem hangja is, az ifjúságé – hagyományos, romantikus, szimbolikus képekkel: „A lelkemet kitárom, s amit szívembe zártál: van még egy nyári álmom, egy utolsó virágszál, egy gyönge liliom, egy árva liliom.”166 A későbbi prózaíró egy szép helyzetábrázolással fejezi ki a szerelmébe és a jövőbe vetett hit azonosságát: valóban a címhez méltó idillt rajzol meg a költő: kívül a láttatott eseményben s belül a lélekben.

Idill Katlan homályban halott bükk hevert, szép volt, szent volt, olyan, mint az ember, akit a zúgó fergeteg levert. S bár csak halott volt, szú-kirágta, mállott, de büszke volt még így is: hegylakó; ember előtte szív-dobogva állott. A templomba, így, oltárnak talál. A bükkerdőben ő volt ott a Csend, a bükkerdőben ő volt a Halál. 165 WA-MV, Tetőn, a vers megírásának időpontja: 1926. X. 12., Szent László-hegy. 166 WA-MV, Ősz ajándék.

605

606

A megváltozott világ Ekkor jöttél te. Te voltál az Élet, a holtakat két élő szemmel nézted, neked a nagy halott nem imponált, s egy kacagással leültél a tönkre. Szellő osont a völgyön titkon át, s én néztem, néztem, néztem ezt a képet: ilyen gyönyörűt, különöset, szépet együtt talán először alkotott a Halál és az Élet. A versek hölgyét immár meg is nevezhetjük: Bethlen Beáta. A Virágtemetés kötet utolsó ciklusának mottóját, s neki ajánlott első versét, sőt talán valamennyit ez a két évig tartó szerelem íratta: „Mért kell nekem elvágyni messze, messze, bűvös csókkal ha jő az alkonyat, mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre, búcsú-szavaktól fátylas hangodat, és mért kell nekem minden szép emléket fájó betűkkel a szívembe írni, mért kell olyan nagyon szeretni téged, csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?”167 A kételyek, elvágyódások mellett az ifjú sorsa: a megmaradás, a helytállás, a „völgy” hétköznapjai, még ha a lét „búskomor fallal” határolja is cselekvési terét: „Hányszor hittem: hazám a fény hazája, s a völgyek szürke rabja nem vagyok, völgy vándorát a hegyek csókja várja és útam egyre feljebb kanyarog. S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek, gyönge-elém hányszor emeltetek hajnal-pompában búskomor falat! – S az útam völgy, ezerszer völgy maradt.”168 167 WA-MV, Miért? 168 Uo. A völgy vándora

A visszahúzódó diák Költői ars poétikáját ebből az időszakból egy köteten kívüli versben írja meg. Egyértelmű az elnémult fájdalom kiéneklésének vállalása. Alázatos, hitben erős költészete megelőzve is rokon József Attila és Dsida Jenő későbbi hitvallásaival: „Hogy dalommal megvigasztalhassam A csüggedőket, a szomorkodókat, Az árvákat, a sírni nem tudókat, A lelkük lelkével háborúskodókat. Így vezekeljem le minden vétkemet. Hogy minden átkom áldássá csituljon, Minden ütésem simogatás legyen, Minden bűnöm mint harmatcsepp lehulljon Erdőn, mezőn, katlanon, hegyen. A lantom is csak addig kell nekem.” „Erdőn, mezőn, katlanon, hegyen / A lantom is csak addig kell nekem” – ugye halljuk az anyaföld elszánt poétikáját, a fogadalomtételhez hasonló verssorokat?

2. Keserű pirulák… „Végefogyhatatlan téli esték, mikor alszik a ház és alszanak a dombok, mikor a nyúlós sötétség lámpaoltás után elömlik a szobán, s csak a kályha szórja vibráló, vörös pászmáit széjjel a padlón: ó, mennyi minden kel életre az ilyen estéken! Duruzsol a kályha, pattog a fa, kint zúg a szél, s az ablak hideglelősen összevacog néha, reccsennek régi bútorok, ajtókon megzörren a kilincs… titokzatos, végtelen téli esték, ha elfekszik bennük az ember, úgy összefolyik körülötte tér és idő, halál és élet.” Wass Albert169

„MIKOR A FILEKI-HÁZAT ELADTÁK,170 az olyan volt Ferkónak, mintha a lelkének egy részét tépték volna ki. Sok volt az adósság, el kellett adni. A házat Muresán Valér ügyvéd vette meg, s Ferkó áthurcolkodott Dombi Jóskához, egy kültelekutcai hónaposszobába. 169 WA-CS 170 A Wass-szülők Deák Ferenc u. 5-beli házát adta el a család (TP.).

607

608

A megváltozott világ Nem olyan könnyű megválni egy háztól, ahol éltünk. Ahol minden sarok emlékeztet valamire. Mikor utoljára teszi be az ajtót maga mögött, olyan furcsa az, hogy megérteni se tudja. Ezentúl nem szabad többet idejönni? Másnak nyílik az ajtó? Megy a széles, nagy udvaron át a kapu felé s valami a torkát szorongatja. Szemével végigsimogatja még egyszer a széles, sárga falakat, a kapu bolthajtását, a kerítést, a favágószínt, a konyhaajtót. Régi, szép udvar, drága, jó erős falak. Mennyi minden fűződik hozzájuk évek, évtizedek alatt. Mennyi Filekit őriztek, védtek, míg kint az utcán rajzott a történelem. És mindig csak Filekieket. Most mi lesz ezután? A falak mától fogva Muresánokat védenek s ők, a Filekiek, mehetnek ki az utca sodrába, szétszóródhatnak, mint a többi ember. Mint gyökerét vesztett fa, amit az árvíz ide-oda sodor. Olykor elmerülnek, olykor felszínre bukkannak megint s egyszer, úgy lehet, elmerülnek végleg. Az udvaron már új cselédek vannak. Mintha gyanakodva néznék, mért is megy olyan lassan. Persze, ezek nem értik. Honnan is értenék. Mi az, ha valaki kimegy egy házból, mely szállása volt apjának, nagyapjának, dédjének, ükének. Megy csendes léptekkel. Már nem néz, csak a földre. Ó, hogy ismeri minden darab kövét ennek az udvarnak. Kerítés... fásszín... verebek. Lehetséges ez? Most csak úgy kimegy a kapun és azzal vége? Többet soha semmi köze ehhez a házhoz? Csak egy lépés... hát lehetséges ez? Kilép a kapun. Kint áll az utcán. Ez volt a lépés, amellyel mindentől elszakadt? Gyönge szédülést érez. Mennyi ember van ma az utcán. Mind látták, ahogy kijött innét. Ezek talán már mind megtették egyszer ezt a lépést. Muresán Valér ügyvéd úr háza. Már nem Fileki-ház, most már Muresán-ház lett. Egy pillanatig még áll mozdulatlanul előtte, aztán gépiesen elindul ő is a többi ember között. S amíg a ház elmarad lassan, úgy érzi, az utcába olvad. Fütyörészni kezd, valami könnyű, divatos dalt. Ha nem tenné, talán egy perc még és sírni kezdene. Olyan idegen az utca, olyan idegen a világ. [...] Megszokott mozdulattal fordul a kapunak, nyúl a kilincs után… Jaj, hiszen nem itt… Döbbenve áll, sokáig. Hull sűrűn az aprószemű eső, nem jár senki az utcán, sötét van. Párásak a lámpák, nedvesen csillan a kövezet. Istenem, mintha már állt volna így, ilyen magányosan...”171 171 WA-CS

A visszahúzódó diák A vereségek kísértetei „Talán a Csaba-játékokban álmodta meg valamikor ezt az érzést. De lehet, hogy nem is játék volt... igaz valóság volt... kereken fekete mezők és éjszaka... valahol egy nagy csata elveszett... jaj, hogy is volt csak?... Nem. Nem is akkor. Mikor is csak... mikor állt még így, bezárt kapu előtt, egy ház előtt, mely otthona volt addig?... Így állott, egyedül. Furcsa, ahogy most hirtelen felrémlik, mint egy ködből szőtt álom... babonás, szörnyű dolog ez, ahogy most újra érzi... Valahol letették a fegyvert. Egy kastélyban orosz generális. Rozoga csónak surran a Dunán, esik az eső. Valaki megcsókolja a földet és sír... Mintha mindez már megtörtént volna. Sötét estében kattant egy kilincs. Basta úr vallonjai tüzet dobtak egy házra. Akkor is így szemetelt az eső. Nyirkos koromszag úszott a levegőben s ázott erdőn kellett osonni némán. Valahol sírt egy gyermek... Hányszor, jaj, hányszor volt ez így... ments meg Uram a kísértettől... Áll, sötétben az utcán. És tisztán látja, mintha ma történne újból. Ez már nem álom, ez már nem játék. Valami rejtelmes összefüggés van múlt és jelen között. Mintha titokzatos fonal húzódna évszázadok történetén keresztül. Ez már nem álom. Hallja lihegni az üldözők lovait. Hallja, amikor az égő tető recsegve beomlik. S a gyermek igazán sír…”172 MEMENTO A DEÁK U. 5-RŐL

Korabeli képeslap, mai fénykép és Siemers Éva rajza a házról 172 Uo.

609

610

A megváltozott világ

Egy csillár, a lépcsőház, Siemers Éva rajza és az épen maradt kályha

A lámpagyújtó, ismét… „Ez már nem álom, ez már emlékezés. Félelmes, babonás dolog s az ódon kapu is mintha felnyögne tőle. Úgy megy tovább, mint az alvajáró. Arcát veri a sűrű eső, a nyirkosság kabátján át bőréig ér. Az utcasarkon rongyos, öreg koldus. Arcába szitál a lámpa.

A visszahúzódó diák Megtorpan. Jaj, ez az arc is... ez az arc is... babonás látomások estéje van... – Az Úr Jézus nevében... – Mondja... maga a lámpagyújtó? – Én voltam. Kidobtak. Jött a villany... A lámpagyújtó. Aki egyedül járt a sötétedő utcán, s nyomában világosság keletkezett. Aki az estét s a békességet hozta, mikor lövések dörrentek s recsegett négy sarkában a világ és az emberek féltek és sírtak. A lámpagyújtó. Reszkető kézzel kotor aprópénz után. – Áldja meg, lelkem, az Isten... Nem hallja már. Megy, rohan az utcán, emlékek hasítanak a húsába, száz tépő körömmel. Üres az utca és kihalt. Még volt ilyen. De akkor jött a lámpagyújtó. Jött és kezében volt a világítórúd. Apró, fényes lángokat gyújtott, és nyomában békesség keletkezett. Most nem jön többet. Üres az utca, üres a világ. Nincsen lámpagyújtó. Erdély haldoklik. Igen, így van ez bizonyosan. Haldoklik Erdély. Nagyon beteg és külországi bölcs doktorok nem tudnak segíteni rajta. Azért olyan némák a házak, azért olyan sötét az égbolt. Egy-egy cégtábla megcsikordul a szélben. Idegen írást villant meg rajtuk a lámpa. Így van ez, így, haldoklik Erdély s nincs, aki meg gyógyítsa. Csak virrasztók vannak, kik lázas lélekkel, utcáról-utcára verődve bolyong ják a sirató éjszakát.”173 „AZTÁN OTT ÁLL A RÉVBÁTHORI-HÁZ KAPUJÁBAN.174 Megszokott régi lépések vitték oda, kellenek ismerős arcok, otthoni szó. Felmegy a lépcsőn. Kihallatszik a zeneszó, lármás foxtrott kalapálja a falakat, de a falak ma hidegebbek, mint máskor, Isten tudja, miért. Pólika néni kártyáit rakja. – Na, Ferkó lelkem, – mondja – na, hát milyen a lakásod, persze, a barátoddal együtt, persze... Ilona néni ott ül mellette és néha beleszól a kártyába. – A kör dámát tedd oda... most a búbot...? Hol a tizes?... Foxtrottot recseg a gramofon, nehányan táncolnak, mások összebújva pusmognak a sarokban, Sarolta az ablakpárkányon ül, selyemharisnyás karcsú lábaival kalimpál és a szöveget dúdolja. Közéjük elegyedik, vált velük nehány közömbös szót, de a társalgásban csakhamar elmarad. Akik ott vannak, együvé tartozók. A maguk dolgait 173 Uo. 174 Óvári-ház, ma a Felsőmonostor u. 15-ös épület.

611

612

A megváltozott világ beszélik, szavaik közé nem ékelheti magát, aki idegen. Lujza fürdőtrikójáról a nyári strandon, tenisz versenyekről, s hogy Ica mikor a labdát üti, olyan, mintha szerelmet vallana... ilyen dolgokról folyik a beszéd. Egyegy szónak már előzményei vannak, csak összenéznek s nevetnek fölötte. A zene s a beszéd zsongása közepette végigfuttatja szemeit a társaságon. Úgy érzi magát, mint egy idegen, aki indult valahova s véletlenül rossz ajtón nyitott be. Ki ismeri itt őt? Kinek van köze a gondolataihoz? Ki az, aki ezek között valóban törődik valamivel? Aki az életet feladatnak nézi, szolgálatnak vagy hivatásnak s nem csupán aprópénznek, amit elkölthet nap-nap után.”175 Idegennek érzi magát a mámoros hangulatú szórakozások közepette. „Földön maradni nem elég súlyosak. Magasba szállni hitványak nagyon.” Írta fiatalságára emlékezve egy későbbi nagy regényében. Ugyanakkor egy magánlevelében kedves hangulatokra is utal: „Neked s az Óváry-háznak különösen szép és kedves fejezete lesz, ha valaha eljutok odáig!” – írja egy fiatalkori barátjának.176 A kamaszodó Albi számára feltehető, hogy a városi-polgári miliő költséges és gazdag életformája egyre inkább teherré válik. A Csaba című regény főszereplője, Ferkó (Albi) egyre erőteljesebben érzékeli a társadalmi helyzetből, a különböző életvitelből fakadó különbségeket. Az írói-emberi jóindulat most is, mint oly sokszor az életműben: nem ellentéteket élez ki, hanem különbözőségeket állapít meg: „Délután, tisztára megszokásból, beállít a Révbáthory-házhoz. A szalon éppen olyan, mint régen, a néni rakja a kártyát, a fiatalok nyúzzák a gramofont. Mintha azóta is mind ugyanazt a játékot játszanák, feketében a kis asztalka körül s a gramofon is azóta szólana. Valahogy egy pillanatra régi mese jut az eszébe, Csipkerózsikáról és a várról, amelyikben bűvös varázslatra megállott az élet. Vajjon micsoda bűvös varázslat lehet itt, ebben a szalonban? – Na, Ferkó, hát hogy vagy, mit csinálsz… sűrűbben is bejöhetnél… Unott szavakat cserélgetnek, nincs miről beszélni, Istenem, miről is lehetne beszélni? Olyan távol vannak egymástól, mintha egy nagy-nagy tenger két partján lennének s ez a tenger az élet. Talán most sincsenek ugyanegy szobában. Ő a tenger egyik partján, aratás, cséplés, iskolaépítés között, azok meg a másik végiben s teniszversenyekről, kirándulásokról, mozikról beszélnek. Egymás szavát 175 WA-KK 176 WAL, Wass Albert levele Tauffer Ferenchez

A visszahúzódó diák

Az Óváry-ház átvészelte a hosszú évtizedeket

613

614

A megváltozott világ

A visszahúzódó diák is talán csak azért hallják, mert valaki feltalált egy furcsa rádiót, melyen át a különféle életek is meghallhatják egymás zörrenéseit. Meghallhatják, de meg nem érthetik. Nem érthetik egymást. A beszéd küszködve botladozik, s egyre lomhább, mint a fáradt ember… Aztán Ferkó felkel, búcsúzik.”177

A szabadelvű szalon „Az anyám szalonjában senki, soha nem kérdezősködött a vallási hátteréről annak, aki csatlakozni akart. Sokkal később megtudtam, hogy a vendégeink közel fele zsidó volt, vagy zsidó származású. (Megjegyzés: azt a terminust, hogy családi barát, azokra a vendégekre értem, akik rendszeresen jártak az anyám szalonjába, vagy akiket nem is kellett külön meghívni a délutáni teára vagy vacsorára, amit kaptak.) Purjesz Olga Még megvan egy fotóm 1918-ból, amely az anyám kertjében készült az egyik összejövetelkor. Néhányan közülük jól ismert zsidó értelmiségiek, pl. Janovics Jenő színházigazgató, filmrendező Erdélyből, Somló Bódog egyetemi filozófia tanár Kolozsvárról és Alfred Haar a világhírű matematikus (a számelmélettel kapcsolatban vált híressé). Ilyen emberek voltak azok, akikkel apád barátkozott anyám szalonjában.” Óvári Zoltán178 „Purjesz Olga számára gazdag fejlődési lehetőséget kínált az a disztingvált baráti kör, mely atyja barátaiból alakult. Szabó Dénes, Vidakovich Kamill, Fejér Lipót, Riesz József, Somló Bódog, Jancsó Miklós stb . voltak sűrűn látott vendégei a szalonnak, mely szellemével és intenzív zenekultuszával azt az erdélyi arisztokráciát is vonzotta, melynek Purjesz Zsigmond nemcsak orvosa, hanem bizalmasa is volt.” Osváth Kálmán179 177 WA-CS 178 O. Z. Wass Hubához írt leveléből 179 O. K. Erdélyi Lexikon

615

616

A megváltozott világ Az Óváry-ház nyüzsgő, délutáni és esti összejövetelei, nagyvilági stílusa, amelyek gyerekkorában a nagymama és a nagynénik védelme alatt otthonosságot jelentettek Albinak, felcseperedvén – a Szentgothárdra, Mezőzáhra hazajáró, eszmélődő diákban – már távolságtartást alakítanak ki. Két világ ütközőpontján ő inkább a vidéket, a meghitt természeti otthonosságot, a küzdelmes falut választja. Vonzalmai egész életében maghatározzák lakóhelyválasztásait is. Hiába próbál majd diákként, tanulmányai során szerencsét a nagyvárosok világában; a vidéki sors, a vidéki életszokások visszahívják, visszavárják egész életében. ÉRETTSÉGI ELŐTT „Azért még megjelenik Csaba királyfi néha. Szürkületkor, ha nem gyújtja meg a lámpát, hanem az asztalra könyökölve hagyja, hogy a sötétség szétömöljön a bútorok között. Olyankor lovak dobogását hallja, és sötét alakokat lát a tűz körül ülni. De azért már egyre ritkábban jut idő álmodásra. Tanulni kell, a vizsgák egyre nehezebbek. Messziről, mint súlyos, sötét felhő, az érettségi árnyéka fenyeget. Baccalaureátusnak mondják egy idő óta, s a tantárgyakból románul felelnek. S száz magyarból tíz jut a túlsó partra.”180

3. Érettségi vizsga és egy budapesti út 1926. SZEPTEMBER 24. Wass Albert végül is leérettségizik (a bizonyítványt csak másodszorra kapja meg).

Hogy is történt Albi gróf érettségi vizsgája? „Telt az idő, eljött az érettségi ideje s első próbálkozásomkor bizony elbuktatott a román vizsgabiztos, akit a magyar iskolák fölé állított a románok kormánya, mert arra a kérdésre, hogy »kik az idegenek az országban?«, mindent felsoroltam, még az arabokat is, csak a

180 Uo.

A visszahúzódó diák magyarokat nem. Amikor a vizsgabiztos rám mordult »hát a magyarok?« azt feleltem, hogy még az én dédapám dédapjának a dédapja is ott született, Erdélyben, s bizony még az ő dédapja dédapjának a dédapja is. Így aztán elbuktatott földrajzból és történelemből. Negyvenötünk közül mindössze négy ment át. Egy évre rá, 1926-ban két hízott disznó segítségével mégiscsak leérettségiztem – a hízókat szekéren szállíttatta be apám Kolozsvárra a vizsgabiztos házához – s mikor végre kezemben volt a román »baccalaureatus« pecsétes írása s indulhattam haza, illendőségből fölkerestem még a Monostori út egyik szép régi házában lakozó nagynénémet, Bornemissza Elemérnét, hogy elmondjam neki győzelmemet a románok fölött. Mikor beléptem az ebédlőn keresztül a nappaliba, ott találtam nála Kuncz Aladárt, Reményik Sándort és Kós Károlyt. A két előbbit ismertem már, hiszen ők faragtak írót belőlem, de Kós Károlyra nem emlékeztem vissza. Amikor nagynéném bemutatott neki, Károly bácsi reám emelte nagy csontos mutató ujját. – Hát te vagy az, he? Akit az a vén csodatevő ott fent a hegyen kigyógyított a kígyómarásból? Olvastam verseidet az Br. Bornemissza Elemérné Ellenzékben is meg a PászSzilvássy Karola tortűzben is. Nem rosszak! Aztán nagy hangon, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta a többieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit: hogy miképpen vittek föl annak idején a »Holló« hátára kötözve, félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához. Mikor aztán a történet végén Kuncz Aladár a maga szelíd józanságával érdekes népi babonának nevezte a csodatévő emberekről szóló regéket, Kós Károly bátyánk nekimérgelődve szökött talpra, s föl-alá járva a perzsaszőnyegeken, mindkét kezével hadonászva kioktatta az emberi lét nagy valóságaitól elszakadt szerencsétlen városiakat (Kuncz Aladárt és a szegény, szótalan Reményik Sándort), kiknek

617

618

A megváltozott világ lelke hozzánőtt már az aszfalthoz, és emiatt nem voltak képesek fölfogni többé azokat az Isten és ember közösségéből fakadó titkos erőforrásokat, melyek ma már csak a hegyi emberek hagyatéka odafönt a ködös gerinceken. Úgy nekimelegedtek a vitának, hogy rólam meg is feledkeztek és észre se vették, amikor nagynénémtől elbúcsúzva kiosontam az ajtón, hogy még idejében elkapjam a Szamosújvárnak induló vonatot, ahol kocsi várt reám, hogy haza vigyen.”

1926 ŐSZ: AZ ELSŐ MAGYARORSZÁGI ÚT: (A határon átérkezve) „Néztem a zászlót, a csendőröket és a katonákat, akiket nem ismertem s kik mégis testvéreim voltak, megkönnyesedett a szemem, és abban a pillanatban éreztem először, hogy érdemes élni.” 181 A titokzatos őzbak című önéletzrajzi természetű novellafüzérében leírja, hogy a kamasz csodájaként élte meg első magyarországi útját. De későbbi visszaemlékezésében már a számára idegen nagyvárosi élet idegenségét is megvallja.182 Végérvényesen érzi, hogy a természet örök elkötelezettje marad. Isten-élményeinek ereje is a természeti emberekhez, természeti tájakhoz köti. A kisebsségben élés küzdései során is a természet „diadalmas és legyőzhetetlen energiája” biztosít számára megélhető szabadságot.

A városi ember és a szabad ember különbsége „Önkénytelenül erdő borította hegyekre kell gondoljon, ahol szabadság van és levegő s ahol az ilyen szürke napok is mások, életteljesebbek, valóságosabbak. Talán azért is van, hogy a városi ember mindig lemondóbb, passzívabb természetű, mert ebben a mesterséges világban, mely irodákból és házfalakból és egyforma életrobotból áll, hiányzik az élet közelsége, a természet diadalmas és legyőzhetetlen energiája. A városi embernek a küzdelem legfeljebb hivatás, ha van gerince hozzá, míg a kint élőnek mindennapi természet adta foglalkozás, amit a legkisebb fűszáltól a felhőkig érő fenyőkig, a földalatti 181 WA-TŐ, Tetők felé 182 L. WAT, Levél É. M.-hez,

A visszahúzódó diák féregtől a királysasig minden élőlénynek folytatnia kell, ha meg akar maradni. És melyik élőlény ne akarna megmaradni odakint a szabad ég alatt?”183 Petőfinek, a szabadság költőjének a Kárpátoktól való dacos távolságtartása közismertté vált irodalmunkban: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. Felröpülök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe...”184 Nagy költőnkkel ellentétben Wass Albert Havasi dal című versében a megkapó szeretet és a Kárpátok bércei közt élő ember „halk dala” szól, otthonos biztonsággal. A mezőségi költő hegyvidéken ércesedett hangja filozofikusabb síkvidéki költőelődje derűjénél; fiatalsága ellenére, mintha érettebb, kozmikusabb nyelven beszélne: „Mikor a szürke, vén havas tetőre szellőt lehel a fátylas arcú est, a némaság mogorva fenyves-őre valami régi, régi dalba kezd. A fenyvesek komor hőskölteményét csodálja bár, de meg nem érti senki, melyben ősrégi álmát, szenvedését harmat-virágos könnyel temeti. 183 WA-CS 184 Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat kiadása alapján

619

620

A megváltozott világ Hallgasd, amit a fenyvesek zenélnek, mikor közöttük szellő lengedez, mert egy haldokló őserő szívének a végtelenbe dobbanása ez.”185 Wass Albert csöndességében: erő él. A két vers különbsége is mutatja, hogy Hamvas Béla mennyire jól figyelte meg a Magyar Géniusz egymást kiegészítő típusainak a jelentőségét a Kárpát-medencei nép és lélek vonatkozásában.

Fenyvesek tengere a Kelemen-havasokban

185 WA-MV, Ünnepvárás ciklus, ek.Vadász Újság, 1926. november–december.

A visszahúzódó diák

4. Otthon minden változatlan „Fileki Márton zord arccal öleli meg fiát, valahányszor vakációra hazaérkezik. Móruc jövendő sorsát látja benne, s a pénzt, amit emberfeletti kínnal kell kiveszekedni a gabonás zsidótól, vagy más valakitől. – Nyomorúság az élet, fiam – szokta volt mondani a pipázóbeli karosszékből –, s a legnagyobb nyomorúság a gazdálkodás, ezt jól gondold meg. A gazdának nincsen vasárnapja, nincs egy szabad perce az életben, csak gondja s nyomorúsága van. Így beszél vele, pedig nem az a célja, hogy elriassza. Gazdát akar nevelni belőle, aki majd a nyomába léphessen. Éppen csak a maga riadtságát panaszolja így. S hadd tudja meg a fiú, hogy a gazdálkodás nem vadászatból, meg sétálgatásból, szobában üldögélésből és kényelmes istállójárásból áll, hanem nehéz igahúzásból. Ferkó ilyenkor komoly, öreges arccal hallgat. Pedig jó lenne közbeszólni néha, hogy hát akkor Apa miért ül egész nap a szobában, miért hagy tönkremenni mindent... dehát ez nem tartozik reá. Aztán meg úgyis van gondja szegénynek elég. Nem is esik szó egyébről: elmaradt fizetésekről s hogy miből lehetne pénzt csinálni.” WA-CS

OTHON MINDEN VÁLTOZATLAN. A diákgyermek Szentgothárdra nem megbújni, nem visszavonulni jár, hanem éppen az otthoni hétköznapok masszív harcától kap megújuló erőre, nyaraiban talál boldog játékot, otthonos tréfát, felfrissítő erőt. Wass Albert az Udvarház a dombon című novellájában186 jeleníti meg a mezőségi hétköznapok megtartó állandóságát. Szimbolikus íráskezelése, a temetőből nyitott nagytotál emberi-írói alkatát is elárulja: a múlt erejére támaszkodva figyeli kikerülhetetlen aktualitásait. Bartók Éjszaka képei című zenedarabjának dallamos részletei kísértenek az alkonyi dombok leírásában: „Egymásra hajló dombok hullámai fölött kékes, titkos, szép távolokban havasok csipkés csúcsait látjuk fehéren és csodálatos szépen. Csak állunk egy sárguló fa alatt, halkan hullnak a lombok, s millió tücsök szövi zsongva fölénk az őszi csönd selyemhálóját. Csak állunk, és nézzük a távolban ködlő hegyeket, nézzük őket, mert messze vannak, s mert szép minden, ami messze van. Ránk borul valami furcsa, szelíd őszi, szomorúság, a temető s a dombok hangulata az, melyet zsongó muzsikával altatnak a búcsúzkodó tücskök. Aztán lassan bealkonyodik. Az égbolt alján hűvös pára gyűl, eltűnik benne a csipkés hegyvonulat, a távolba nyúló völgy ködös estébe vész. Állunk a lehulló alkonyatban, mint parttalan vízen pihenő csónak. Körülöttünk puha dombhátak borulnak hullámosan össze, barna szántásokat, széles legelőket, csillogó, apró tavakat látunk és a fehér falut. Pereg a hulló levél, zsongnak bús, egyhangú dalt a tücskök, s a legelőről 186 WA-ZST-Ö, Ek. Séta bolcsőhelyem körül 1939

621

622

A megváltozott világ lassú menetben terelik haza a marhát. A tó felől áztatott kender keserű szagát hozza a szél. És ahogy ott állunk, mint már annyiszor, újra megértjük: ez a hullámos dombsor, ez az egyhúrú muzsika, ez a kesernyés, furcsa, őszi szag, ez az élet. Az élet rendje, hogy szántsunk és vessünk, mikor jó az idő, arassunk, ha van mit, s vessük el ősszel a búzát, hogy arasson az is, aki a helyünkbe áll. Ha vihar jön, bújjunk fedeleink alá, gyújtsunk pipára, s várjuk meg bölcsen, amíg tovamegy. Minden vihar után vakarjuk meg gondterhelten a fejünket, s vegyük számba egymást és a kárt. Foltozzuk meg, ha tépett tetőt látunk, s ne kérdezzük, kié. S mikor már újra süt a nap, mosolyogva dicsérgessük egymást, hogy jókedvünk legyen. Aztán szántsunk újra, és vessünk, és ültessünk diófát az unokáinknak. Ballagjunk, ha lehet, derűs kedvvel a sors ekéje mögött, s lessük, hogy mit vet ki a barázda, jót-e, vagy rosszat.” Mit vet ki a sors számunkra, jót-e, vagy rosszat? Erről szól az egyszerű otthoni táj szava. A nagyvilág vonzása és a helytállás szépsége: mindkét esetben az a kérdés: hogy szerethető-e a világ? Szerethető-e az ő embereivel? A fiatal író ennek a tudatásnak a birtokában veti papírra majd első regényét. A visszaemlékező jelenetsorok a 20-as évek vidékének társasági életét idézik:

Jenő és Klára párbeszéde187 „– Hogy tetszik a Mezőség? – kérdezi Rápolthy csak azért, hogy meghallja a hangját. – Nem tetszik – vallja meg őszintén a lány és kicsit megrázza a fejét és egy kicsit mosolyog –, csúnya, kopasz, üres, nagyon üres. Mély zengésű, puha hangja van, kellemes, Rápolthy amúgy sem szereti a nagyon éles hangokat. Cigarettára gyújtanak, kinéznek az ablakon és érzik, hogy ott túl, a szemközti domboldal kopasz lankáján összetalálkozik a tekintetük. Rápolthy megjegyzi: – Nem is a vidék üres, csak az emberek, akik a vidéket lakják. – Az emberek a vidékhez alkalmazkodnak – a lány nevet, jó, egészséges, mély nevetése van. Rápolthy nem felel, nézi a dombokat és úgy érzi, hogy védelemmel tartozik nekik. – Pedig nem csúnya vidék – mondja –, csak meg kell ismerni jobban. 187 A regény kapcsolatot kereső férfi és nőalakja felthetően Wass György és Atzél Lídia (Dia) párbeszédének megelevenedő emlékébe sűríti a maupassant-i párbeszéd mezőségi hangulatát. WAF

A visszahúzódó diák Emberek is vannak ilyenek, első látásra csúnyáknak ítéljük őket, és később rájövünk, hogy mégis szépek. A lány csak a fejét rázza és nevet, nem, azt mondja, nem, ő nem lát benne semmi szépséget. Rápolthy Jenő magyarázni kezd, a dombok lágy hajlásairól beszél, a vonalak harmóniájáról, a színek melankóliájáról, valami végtelenül puha melankólia van ezeken a dombokon – mondja –, valami kellemes narkózis zsong a tücsökmuzsika egyhangú dallamában, az emberek álmosak és lassú életűek lesznek tőle… – És indolensek – löki közbe a lány. – De azért mégis szép – folytatja –, vannak rózsaszínű estéink és kristálytiszta hajnalaink, amikor a tavak zöld párákat lehelnek… A lány közbeszól: – Igen – mondja –, vannak továbbá fülledt nappalaink, amikor az ember azt sem tudja, hogy mit kezdjen az unalmával… – Az unalom egyéni és nem felelős érte semmiféle környezet – feleli vissza, és így elbeszélgetnek, kérdeznek és felelnek és közbevágnak, kíváncsian fürkészik egymás gondolatait, igyekeznek beleselkedni a lefüggönyözött ablakok mögé, amerre a lélek belső szobái vannak. Nézik egymást, végigtapogatják egymást a szavaikkal, kíváncsiak, izgatottak, ismerkednek.” Érdemes visszatérnünk korábbi verstájainkra is, mert itt, itthon, az itteni csendben érik gyümölccsé a szerelem, ellenpontjaként munkának, múltnak, s a társasági életnek:

Dal Mikor az első csókot adtad: már ősz osont a fák alatt, kapirgáló szelek kutattak avar-homályban árnyakat; a fákra ráhajolt az este, s az est meséje régi volt... csókunkat fák közül kileste, és kacagott a régi hold;

623

624

A megváltozott világ felettünk fényes csillag égett, s két csillag volt a két szemed... beléje néztem: vissza-nézett... és biztatott, és kérdezett... Szellőt üzent az esti távol, és azt üzente: Csend legyen... S a hervadás-erezte fákról lekacagott a szerelem.188 Első regényében, a Farkasveremben, a főszereplő kamasz (az író hasonmása) elrendelésszerűen kéri meg távoli rokona, a romantikus kicsi Ágnes kezét. Az ifjú kezdeti határozott fellépése szinte ellentétben áll a versekben megírt lelkiséggel. A szerelem a két fiatal között lángra kap, az író majd később ezt kellő távolsággal, distanciával önmaga (!) érzései iránt, a lány belső monológjaiban idézi fel: „– Rémes, rémes… – suttogja és sápadtan néz arra a borzasztó emberre, akit alig ismer, aki idejön és beletör az életébe, összedönt mindent, minden finom, színes elképzelést, amit a női élet eme nagy momentumáról könyveken és álmokon keresztül idáig alkotott magának. Összedönti és rátapos, ahogy ott áll, elfogódás nélkül, és ránéz és egyszerűen csak ennyit kérdez: – Akar-e a feleségem lenni? Mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, legegyszerűbb, legjelentéktelenebb dolog. Ahogy ezek a szavak belecsapódnak a tudatába, úgy érzi, mintha nagy-nagy veszteség érte volna. Mintha valaki elhagyta volna, mintha valaki meghalt volna. Illúziók, ábrándok színes kupolái alatt várta az első férfit, aki majd észreveszi őt. A palota elé rózsákat és dáliákat ültetett és puha kis ösvényt épített közéjük, hogy azon keresztül jöhessen érte a virágillatos kerten át. Hány estén és hány éjszakán keresztül épült ez a palota, hány magányosan átábrándozott óra ültette be karcsú virágaival az ösvény széleit, a Valóság és a Palota között.”189 188 Uo. 189 Uo.

A visszahúzódó diák Ugyanezt a helyzetet, a lélek-benső titokzatos élet-várakozását versben is érzékelteti Wass Albert: „Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítna: zokog, zokog a csontvázembered.) Idegen szemektől kacagással véded, jaj csak meg ne lássák: drágább, mint a kincs! Mások palotáit irigykedve nézed: neki nincs! neki nincs! Pedig: minden szívnek van egy csodakertje, s minden csodakertben van egy palota. S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol: minden palotában egy fekete szoba.”190 „És most eljött. És nem a kapun keresztül jött és nem az ösvényen keresztül jött: csak átlépett a kerten és nagy durva lépéssel a palota színes tetejére lépett, a kupolák összedőlnek alatta, a virágok széttaposva hevernek a földön, a drága, színes üvegtető helyén, pozdorjává tört cserepek között egy arc néz lefele és nagyon a valóságból hozott nyelven, egyszerűen, durván, csak ennyit kérdez: akar-e a feleségem lenni…? Kicsi Ágnes ott áll, egyedül, borzalmasan egyedül, izzó szemhéjai mögött egy romba dőlt álomvilággal, és úgy érzi, hogy ezzel a mondattal valakit eltemettek. Szeretné megsiratni, de nem lehet, valaki mellette áll, egy idegen, a száját nézi, feleletet vár. [...] A baj csak ott van, hogy a kicsi Ágnes szívének a kulcsa elkallódott még valahol a homályba merülő gyermekévek során, és a sok szigorúság-záporban berozsdásodott a zár is. Az már nem nyílik ki többet senki ember előtt. Tibor nem is nagyon bánja, ő tiszteli mindenkinek a maga belső dolgait, és nem óhajt beleavatkozni Ágnes léleknek nevezett magánügyeibe sem. Eljárogat hozzá minden vasárnap, hacsak éppen valami nevezetesebb dolga nem akad, néha meg is csókolja, esetleg a száját is, az ilyen csók után megelégedetten érzi, hogy eleget tett a vőlegénység követelményeinek.” 190 WA-MV, Fenyő a hegytetőn, Szívpalota titka.

625

626

A megváltozott világ [...] Nem tudja, hogy Ágnes már nem ugyanaz, akit ősszel a leánytelki szalonban megrohant egy hirtelen ötlettel és felborította vele az egész lelki egyensúlyát. Nem tudja, hogy kicsi Ágnes azóta újraépített magában mindent, kötelességérzetből és belenyugvásból és egy jövendő élet elképzeléséből, és mialatt így építgetett, lassan nővé érett, a gyermekhernyóból kibújt a pillangó, aki most már szerelmes, és aki elvárja, hogy szépeket mondjanak neki arról, hogy a világon minden miatta van. Tibor csókjai és a nyomukban fakadó elképzelések érlelték azzá, és most érzi, hogy jussa van követelni, mert nő és mert szerelmes. Tudja, hogy a szerelem nem ilyen hetekig nem törődő valami, és az élet durvaságai előtt szeretné megkapni mindazokat a gyöngédségeket is, amiket a szerelem adni tud. De Tibor mindezekből nem is sejt semmit. Ül a szánban, Bedő Ábris mellett, hallgat és arra gondol, hogy vajon a rókalyukak mellé álljon inkább, vagy a keresztúthoz. Néha visszatérnek a gondolatai kicsi Ágneshez is, ilyenkor elmosolyodik – na majd elmegyek holnap és rendbe szedem.”191 A paraszti-hétköznapi életek történéseiben sajnos gyakori ellenhatásokba lobban a regénybeli fiatalkák kapcsolata. Félreértések, eltérő események rombolják szét az egymáshoz illő fiatalok jövőjét. Az eltávolodást pontos történések folyamatában festi meg első regényében az író. Végül egy kolozsvári vendéglőben apjával és volt vőlegényével találkozik a már felnőtt nővé érett Ágnes. A leírás elején ismét a nő szemével mutatja be a főhőst (Albit), de micsoda különbség van a leánykérés, illetve a lelki válás jelenete között. A megváltozott helyzetet elegáns tömörséggel mutatja be az író. „Aki mellette ül, az egy jóképű, vállas falusi fiú. Barna, egészséges. Bronzból van az ökle s a nyakán izmok kígyóznak elő a divatjamúlt, keskeny gallér alól. Nyakkendője parányi bogra kötve, s a vászonruha ráncot vet a vállai közt. Tarló színe van a vászonruhának, s mögötte dombok lapulnak s érett gabonaszag, meg marhabőgés. Beszél és a két férfi hallgatja, némán. És arra gondol mind a kettő, hogy kicsi Ágnes elment egyszer Budapestre, és nem jött onnan soha többé vissza. Maga helyett küldött egy Nagy Ágnest. 191 WA-CS

A visszahúzódó diák Az egyik büszke és boldog és sötéten izzik a szeme. A másik hallgat, s a szája körül kis keserű mosoly.”192 A rokonság tagjaitól tudjuk, nemcsak a menyasszonyt (Bethlen Beátát) cserélték ki a fővárosi tapasztalatok, de a regénybeli Szúnyogh Karcsi (Atzél Eduárd) is nagy metamorfózison esett át. A regény elején először közvetett jellemzéssel mutatja be unokabátyja alteregóját az író: „A huszonnyolc éves Karcsinak nem él már sem az apja, sem az anyja, de azért nem árva fiú ő mégsem. Egy nagymama s két néni van a világon, akiknek az a foglalkozása, hogy Karcsit bámulják. Karcsi a férfi: a nagyszerű, az okos, a szellemes, az eredeti. Amit Karcsi csinál: az a tettek csimborasszója és jaj annak, aki egyetlen szóval is kritizálni meri.” A regényben Karcsi házassági ajánlatát visszautasítják, ami miatt az addig felhőtlen és zavartalan büszkesége csorbát szenved. De végül éppen ő, akit társaságbeli nyeglesége és túlzott önbizalma miatt utasított vissza a hősnő, lett később a választott. A valóságban folytatódó történetben öt szép fiuk született. Albi korábbi jegyesét, gr. Bethlen Beátát „váratlan” fordulat nyomán kedves unokabátyja, b. Atzél Ede 193 vette feleségül. Egy 1928. májusi levele tudósít arról, hogy vőlegényként elszenvedett kudarca megrázta: „Volt egy menyasszonyom, aki kétévi mátkaság után egészen egyszerűen faképnél hagyott.” 194 Nem ritka pillanat Wass Albert életében, amikor ugyanazt az eseményt több módon is megjeleníti: hétköznapi közlés és esztétikai feldolgozás formájában. A fiatalember Molter Károlyhoz írt levele szűkszavú filozofálgatással jelzi fájdalmát: „Rájöttem néhány igen furcsa dologra, pl. arra, hogy nem minden arany, ami fénylik. És hogy két szó van a világon, ami nincs: mindig és soha. Csak az a baj, hogy fene drága volt a tandíj.” Ugyanakkor egy kötetben ki nem adott, azonos időtájt írt verse azt mutatja, hogy a „váratlan” szakítás híre önmagával való szembenézésre készteti, s talán első, már fiatalon is egyik legjelentősebb Isten-versét íratja meg vele. Nagy jellem nagy válasza a csalódásra:

192 Uo. 193 1944-ben elhurcolták a szovjetek. 194 Molter Károly levelezése 2., 1928. május. Argumentum–Polis 2001

627

628

A megváltozott világ Én és az Isten Nagy-nagy rémek űztek, már mindent bejártam: végső menedéknek Istennél megálltam. S lám az Isten nékem sziklaszilárd vért lett, gond meg nem találhat, baj hozzám nem érhet, mert az Isten nékem, míg másnak csak támasz, nekem menedékem, végső menedékem! Míg örömben jártam, nem leltem meg Istent. Rá csak most találtam, hogy elveszték mindent. Ilyenek vagyunk mi, gyarló földi férgek, úgy térünk csak Hozzád, bánatok ha érnek, szertekuszált álmok, széttépett remények. Rátaláltam én is szörnyű-szörnyű búban, Atyai szavára, most hogy rászorultam, nagyon rászorultam.195 Unokatestvéréről, Edéről („testvér-bátyjáról”) többször emlékezik meg szeretettel, szentgothárdi és záhi közös családi 195 WA-MV, ek. Vasárnap, 1928. május 20.

A visszahúzódó diák élményeik életre szólóak. A Bethlen Beátáért való rivalizálásról idős korában így ír: „Rövidesen együtt jártunk a kolozsvári református kollégiumba, ő azonban Rákhel néninél lakott, a Deák Ferencz utcában, én meg fent a Majális utcában éltem, mostoha-anyám nagybátyjánál. Így aztán útjaink lassan szétváltak. Őt Németországba küldték, egyetemre, engem Debrecenbe. Csak vakációk idején találkozhattunk. Ő Bársony nevű lovát készítette elő a zsuki versenyekre, én meg Cica nevű lovamat szelidítettem, míg hívásomra úgy jött, mint egy jó kutya. Egy láthatatlan szél mindvégig összekötött valamiképpen. Míg gróf Bethlen Beátát, aki eredetileg az én jegyesem volt, feleségül nem vette. Ez kissé megrontotta köztünk a barátságot néhány esztendőre.”196 A Beáta iránti szerelmüket méltón, komoly szimbolikával lezáró verse a Fenyő a hegytetőn című kötetben található: „Sőt tán nem is hibás sem Ő, se más, Véletlen tette csak, hogy így legyen: hogy ami fa, ne nőjön fel az égig, és elenyésszen, ami szerelem.”197 OTTHON A VILÁG VÁLTOZATLAN. Ezt sugallja első regénye befejezésével is az író. Vagy mégsem?… Bizony, az életkezdeti történetek mégiscsak egy román impérium alatti világban zajlanak, erről sem szabad elfeledkeznünk. Az ifjúság szerelmei, felsülései, családalapításai itt szökkennek szárba, itt lombozódnak, itt adnak gyümölcsöket. De a világot hol lágy, telt, szerelmes lélekkel rajzolja az író, hol komor, metsző számvetéssel: 196 WA-V-A, Mostan testvér-bátyámról szólok 197 WA-MV, Nem te vagy a hibás

629

Bethlen Beáta egykori képe

630

A megváltozott világ „Szelek jönnek néha a Csóvás felől, a mezőkön bogáncsok kergetőznek, s ha néha süt a nap: a csillogó hűvös levegőben fátylakat úsztat az ökörnyál. Néha a szelek esőt hoznak s ilyenkor a ködbe belekeveredik a trágya és a kender fojtó szaga és nehéz álmokat terít a dombokra. Nyúlós a köd és a házakhoz tapad, az ösvények fényesek s az út tócsás. Szekerek döcögnek rajta, vásárra igyekvők. Minden gübbenőnél kátyú van, hosszú szekérsor ácsorog olyan helyt, s a kocsisok káromkodva tolják az elakadt szekereket. S a túlsó gübbenőnél újra kátyú, s a szekér újra tengelyig merül. Nyögnek a gebék, kínlódnak. – Nagy, sovány legyek a Mezőség agyagos légypapírján. Fent felhőket és kék égfoltokat kerget maga előtt a szél. A mezőkön elnyújtott marhabőgés s a tó fölött költöző vadrucák szárnya suhog. Csapzottak a fák, s hervadt virág az ágyásokban elhagyatottságról muzsikál. Sáros és eltaposott a kerti gyep, főleg a kápolna felé. Dideregnek a meztelen nyárfák s a sárguló nád felvacogva dérről álmodik. Kietlenek a dombok és üresek s a tó mozdulatlan, meg a rét. Színök vesztettek és halálraváltak. Diákforma legény ballag az úton, elnyűtt városi gúnyája alól kilátszik a cifra román ing. A lábán vedlett félcipő, szortyog benne a sár s hátára akasztott szennyes batyuban viszi magával a bizonytalan jövőt. Megy, és ahogy megszegett fejjel rója az utat, pocsolyák és kátyúk közt, didergő fák és ködbe veszett dombok közt és hallgató rétek közt és a nagy néma tó mellett végig: nem Csudákfalváról megy Halasd felé. Ciudac felől Campinának tart.”198

Sorsvirrasztó idők alatt „LOPVA SUR RANT AZ IDŐ Móruc felett, akár a szél a kert fái közt. Oly lassan járt s olyan gyorsan mégis. Alig-alig látszott, ha mozdult egy araszt a történéstelenség kopár hegyoldalán és mégis éveket hagyott el maga mögött. A Mezőségen az évek is úgy járnak, mint azok a lassú szürke szekerek, melyeket két sovány tehénke vonszol maga után az agyagos dűlőutak kátyúi között, egyhangú, jámbor nyikorgással. Talán fel se tűnt senkinek, hogy az évek egymásután mentek, mint átvonuló felhők az égen. Csak éppen öregebbek lettek az emberek, s néha harang szólt, amikor valakit a hegybe kivittek, s néha meg

198 WAF

A visszahúzódó diák keresztelni járt a pap, ahogy az emberek váltogatták egymást a sorsvirrasztásban. [...] A Mezség lassú üteme rölte tovább az idt. Valami a múltból összeomlott, de csak úgy fokozatosan, robajtalanul, mintha homokból lett volna. Az emberek újra lecsillapultak, elteltek a nagy idők, mindenki igyekezett vissza a rendbe. Csak éppen a birtokok megapadtak, üresen álltak hosszú uradalmi istállók, s öreg udvarházak előtt az utakat belepte a fű. Csak éppen hogy néhány parasztnak több gondja volt és több veszekedése. S az új jegyző sem beszélt szebben hozzájuk, mint a régi.”199

5. Fent a havasokban – Kuncz Aladár európai transzszilvanizmusa – „Fenyő a hegytetőn” (Új verseskötet) „A borkút fölött, ahol a tisztás van.” WA-TSZ

1927. NYÁR. ŐZBAK – ISTENSZÉKE. BISZTRA-PATAK. Megerősödik benne gyermekkori élményének emléke. A fejedelmi őzbak „gyöngyös agancsa” elhivatottságra, nímródi küldetéstudatra sarkallja:

Találkozás ismét az őzbakkal „Legyökerezett a lábam is. Még a szívem dobbanása is megállt. A patak mellett egy őzbak állott. Állott és nézett szembe a nappal, s piros szőrén a fény csillanva megtörött. Mereven állt, gyöngyös agancsát magasra emelve, s én megismertem. Ő volt, a régi, a gyermekkoromban látott titokzatos őzbak. A lány még lépett néhányat, aztán csodálkozva hátrafordult. Látta, hogy nézek valamit, s ő is arra nézett, Ekkor az őzbak megrándult, 199 WA-CS

631

632

A megváltozott világ haragosan böffent, s átugrott a patakon. Túl a fenyőkön még szökkent kettőt, aztán elnyelte az erdő. Én csak álltam és néztem utána. Vadászláz égetett, szerettem volna utána rohanni, s űzni az erdőkön végig, gerincről-gerincre, míg valahol összeesünk mind a ketten. – Jé, egy őz! – szólt ekkor csodálkozva a leány. A varázs megtörött. Lábaim újra elindultak, s vittek a lány mellett engedelmesen. De gondolataim ott maradtak a titokzatos őznél, akit most, íme, újra megtaláltam. És mindig-mindig visszatérek hozzá és a havashoz, attól a naptól kezdve, akárhova is vet az élet. Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatos hajszám a titokzatos őzbak után. Mely néhány évre elpihent, s ott a havason kitört belőlem újra. Gondolkoztam-e valaha az értelmén ennek a titoknak? Nem. Vajon Nimród fiai gondolkoztak-e ezen, mikor tajtékos lovaikat sarkantyúba kapták, s vágtattak országokon keresztül a csodaszarvas után? Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgy és sok tető. S keresztül rajtuk a nyom, amit követnem kell. Úgy érzem ezt most, s úgy éreztem, ha nem is éppen ilyen világosan és formába öntve, azon a délutánon, a Bisztra-patak mellett. Mentünk szótlanul a lánnyal, szegény szőke volt és nagyon idegen. Mentünk, s a patak zúgó csöndjében kereken feketén hallgattak az alkonyodó erdők, magasak voltak, s a zöld felszínük katlanok titkaitól hullámos, gerincektől fodros. Néztem az erdőket s tudtam, hogy végig kell járjam valamennyit, fel kell kutassam rejtett mélyüket, árnyas forrásaikat, napos csúcsaikat, mert megtaláltam újra a nyomot, s a nyom hozzájuk vezet. [...] Keveset aludtam azon az éjszakán. Hallgattam az erdőt, melyben egy-egy gally reccsent néha, őzbak böffent, vagy bagoly huhogott. Nehéz álmom volt, mély és sötét erdőkön át lopództam, s előttem bokrok és mohos törzsek között egy-egy pillanatra megvillant az őzbak vörös teste.”200 200 WA-TŐ, A tetők felé. Kiemelések TP.

A visszahúzódó diák A fák őszi levélhullatása is magasztos élményt tartogat a számára. Gyermeki csodálattal hódol a távolságok és a magasság misztikus hatalmának:

Éjjel a tetőn Lomb lehajlik, szellő suttog, Némák már a szürke dombok, Pára száll a fátylas égen, S lent a dombok tó-szemében Szürke foltot fest a hínár. Nagy, nehézkes felleg-árnyak Fellebegnek, visszaszállnak, Ott egy csillag fénye reszket, S gyenge lángú tűzkeresztet Ránk vetít a sárga hold. Erdő alszik, szellő suttog, Némán állnak szürke dombok, Fényes égbolt rám hajolva Mintha tündér-álom volna, Oly csodás itt fent az éj!201 Az Ünőkő felé

1927.

ŐSZ:

MEGÍRJA

A

WASS ALBERT KISEBBSÉGI

LÉT

„HONTLANSÁG” Bátran felismerhető: a „Nincsen apám, nincsen anyám”-életérzés mezőségi, erdélyi változatának egyenrangú hangja ez. A huszadik századi magyar „hontalanság” jelentkezik egy témanyitó, jelentős verssel: EGYIK

ELSŐ

VERSÉT.

201 WA-MV, Vadász Újság, 1927. szeptember 1.

633

634

A megváltozott világ Erdélyi levél Október vége… árvul a platán. Tépik a lombját nyugtalan szelek. Ha tarlott erdőn nem marad tanyám, hová megyek, ó jaj, hová megyek: Ha majd a szél bekap holt lombjainkba, s mint bomlott erdőt, százfelé szakít, más nem marad, csak rozsdamarta, rőt deres hegyoldal és vörös csalit? Október vége… árvul a platán. Tarlott az erdő, a rét lekaszált. Maholnap tél jön. Hontalan regős, széles e földön hol lelek hazát?202 1928. TAVASZ: Március 11-én felolvasást tart Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság bemutatkozó estjén. Magányoldónak, önbizalom-erősítőnek tekinthető, hogy rokonait is bevonva a mezőségi központú irodalmi kör fogadta tagjai közé. A nála idősebb Molter Károllyal korához képest komoly levelezést folytat. Változatlan verspublikációi jelzik, hogy elsimerik, ahogy majd Kós Károly mondja neki: felfigyelnek ismét és ismét versei súlyára, komolyságára.

Wass Albert és Molter Károly levelezéséből203 1928. május végi levele: „Gyertek csak le mindnyájan egy-egy hétre, olyan nagyszerű fürdéseket rendezünk a tóban, hogy a Riviéra elpirul. Mint fürdőszezon legalkalmasabb itt a július-augusztus, akkor van az ideális vízivilágunk. Olyankor néha hajlandó lennék pontynak érezni magam, vagy vízi békának, vagy valamely más hasonló strandoló lénynek, annyit vagyok a vízben.”

202 WA-MV, Ek. Vasárnap, 1928. január 22. 203 MI-MKL 2.

A visszahúzódó diák 1928. május . Wass György felvétele a KZST-be, költeményeket és versfordításokat olvasott fel, Poór Lilivel, Ligeti Ernővel. Felesége, Singe Larsen az Aftenposten című norvég lapban riportot adott, amelyben az állt, egy kis erdélyi faluban átélt impresszióiról ír könyvet. 1929-tl KZST tag lett Blomberg Clara – „Ő az én tanítványom” (W. A.) „Fiatal korában erős érzelmi szálak fűzték Wass Alberthez.” (Marosi Ildikó) WASS ALBERTNEK 1928 ŐSZÉN megjelenik a Fenyő a hegytetőn című kötete, amely – főleg a Véren vett ország című első ciklusában! – esztétikai szépségei mellett erős politikai töltést is hordoz. Trianon gyermekének fegyelmezett, kendőzetlen szava ez – a Trianon utáni magyarság hangja –, a szembenéző igazság dala. A költemény gondolati rendszerét belső képiség építi fel. Míg az első két szakasz metaforavilága emberi-társadalmi jellegű, addig a vers beteljesítő negyedik szakasza természeti-kozmikus tartalmakkal telíti a vers-kozmoszt. A vers utolsó szakasza még egy ráadásnyi rondó sorral s egy komor valóságtartalmú zárlattal újítja meg a verskezdetben megismert alapmotívumot:

Véren vett ország Egy ország van a lelkünk mélyén, más országokkal nem határos. Úgy épült fel a szívünk vérén sok könny-falu, sok bánat-város. Egy ország van a lelkünk mélyén, úgy építgetjük napról-napra. Csalódás-házak gond-falakból, keserűség a tető rajta. Véren vett ország ez az ország, önnön vérünket adjuk érte, s addig fog bennünk egyre nőni, amíg telik még könnyre, vérre.

635

636

A megváltozott világ Amíg, hogy fa égig ne nőjön: alkony vigyáz a napsugárra. Míg minden este gyújtott mécses koromba fullad éjfél tájra. Egy ország van a lelkünk mélyén: más országokkal nem határos. Véren vett ország ez az ország, nagyon ködös és nagyon sáros.204 A Gátak című költemény hangja erős, izzó sőt nemzedékváltó hang. A versírónak a Reményik Sándortól szelíd szavakkal megkövetelt „komolysága” nem lehet vitás: „És mennyi gát van, ó de mennyi gát...! ha körülnézel, nem látsz egyebet: béklyóba törpült szenvedélyeket, mederbe kényszerített vágyakat, csók-gátakat, kacagás-gátakat, vér-áztatott, könny-áztatott, elátkozott szabadság-gátakat!”205 Az Kökénybokor leheletnyi költeménye a kisebbségi „árva magyarság” „kétségbeesett kapaszkodásáról” bátor, egyenes szavakkal szól… És erőteljes parlandója „csonkán lelógó gyökerek”-ről és az Erdélyben alapszimbólumként használt „zord idők viaharai”-ról „dalol”.

Kökénybokor Láttam a kökénybokrot szédült meredély omló tetején: mily kétségbeesve kapaszkodik szegény!

204 WA-MV 205 WA-MV

A visszahúzódó diák Légbe fogodzó gyökerei alól napról-napra kiszédül a föld, és napról-napra mélyebbre hajol. Világmeredély szélére plántált árva magyarság csonkán lelógó gyökerei közt zord idők vihara dalol.

Versei ismertté váltak, de a román iga és cenzúra alatt a többnyire „megszeppent” irodalmárok csak esztétikai hatásában elemzik költészetét, politikai beállítottságát síri homály fedi. (Tegyük hozzá: napjainkig is, 80 év távolában is.)

Dsida Jenő távolságtartó kritikája „Ha kimondottan, egyes verseiben nem is tud meglepni és meggondolkoztatni, verseinek összessége, mint összbenyomás, mégis meglepő. Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága és meditatív elmélyültsége miatt. Meglepő, mert a legújabb generáció egyik tagja szól hozzánk a könyvecske lapjairól, itt-ott felcsillantva a homlokán ülő, ismertető csillagot. S mert azok mellett, akik szűk kis hazánkban versírásra kárhoztattak, mégis van valami eredeti színe, melynek nem elenyésző árnyalatát képezi a melankóliából is kiillatozó üdesége, naivitása. És emiatt megbocsátjuk neki minden könnyelműségét az önkritika gyakorlásában, s csak arra tudunk gondolni, amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak.” 206

206 WAE, ek. Pásztortűz XV. évf. 8. szám. 1929. április 21.

637

638

A megváltozott világ Pedig verslátomásai véres emlékek megszólaltatói Erdély múltjából, a Mezőség falvaiból:

Kereszt a faluvégen Krisztusát leverték vad szelek, csak a kereszt maradt meg sírva-fájva: belecsikordult mégis az éjszakába. Csak a kereszt maradt meg, a Falu keresztje, a Mi keresztünk: a régi kereszt... fekete felhők bomlottak felette. És a kereszt állt. Hördült. Kiabált. Rája, mint ódon templom régi muzsikája, a Falu szíve vissza-orgonált. Emlékszem még a szörnyű látomásra... viharok jártak a Falu felett... a Falu nyögve megindult az úton... görnyedt háttal... és vállán a kereszt.207 Ars poetikája kifinomult lírikust mutat és egy médiumi készültség jelenlétére; éppen egy olyan versben ír erről, amelyet írótársának, mondhatni, atyai bartátjának, Bánffy Miklósnak ajánl: „Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár. Egy pillanat... s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten.”208 207 WA-MV 208 WA-MV, A vers

A visszahúzódó diák A költő második kötetében (A toll című vers) világirodalmi jelentőségű szakaszokat ír magáról a 20. századi véres Emberről és az emberiség önmeghatározásáról is: Én azt hiszem, hogy én is toll vagyok, eszköz egy láthatatlan kézben. Szinte érzem: életútam kanyargós nyomát vérvörös csíkkal mint festi be vérem. Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mi tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat. Az irodalomtörténet a huszadik évébe lépett költő egyre erőteljesebb, közvetlenebb társadalmi üzeneteit s e m k í v á n j a mindmáig észrevenni. Miközben a Nyugat második és harmadik nemzedékének (Illyés, Radnóti, Vas), magának a Nyugat első generációjának (Babits, Kosztolányi, Juhász), illetve a szociálisan érzékenyebb költők első nagy hullámának (Berda, Erdélyi, Sinka) versei a társadalmi részvét szavait visszhangozzák, addig Erdélyben a nagy költőmentorok mellett elsősorban Tompa László jelentkezik radikális költői üzenetekkel. Keletkezésük időbeli közelségben párhuzamba vonható az erdélyi lapokban megjelenő idősebb költő és a fiatalabb Wass Albert munkái. Az 1928. év elejétől írott verseit Wass Albert már nem állította össze, életében nem adta ki! A verseket a kortárs irodalmárok és költőbarátok mintegy észervétlenül hagyták landolni a korabeli lapok levonati példányaiban… Az idősödő költő, Tompa László verseskötetei: Erdély hegyei közt 1921-ben, Éjszaki szél 1923-ban és a Ne félj 1929-ben lát napvilágot. Természetlírában megszólaltatott lázadás-líra ez, de

639

640

A megváltozott világ egyben, ahogy Kuncz Aladár felismeri: „…költészetében az erdélyi ember világszemlélete van lefektetve”.209 „A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz? Míg havat pallva a budvár körül Sors szele sír… kiugró bérceken Toportyán dudál – s véreimmel a tél Felbonthatatlanul egybeölel. – –” Tompa László: Erdélyi télben A vers címválasztásában az erdélyiség hangsúlyozása Wass Albert Erdélyi levél című verséhez hasonlóan tükrözi az öntudatosodni váró transzszilván irodalmiság igényét. Nem tekinthetjük véletlen egybeesésnek, hogy Kuncz Aladárnak a fokozott erdélyi önismeretet igénylő írása éppen 1928-ban a Nyugat egyik számában jelent meg. Új kérdéskört, új lendületet adott ezzel az Erdélybe francia hadifogságából, illetve magyarországi tanári állását odahagyva visszaérkező író. Alábbi kifejtését egy ezredfordulói kutató is,210 a korszak erdélyi irodalmát elemezve, említésre méltónak és meghatározónak gondolja: „A tragikus történeti fordulatban az erdélyi magyarság önmagával és sorsával szemben egyszerre tájékozatlan lett. Neki is tehát úgy kellett önmagára és hivatására újra ráismernie, mintha e földet csak most látta volna először.” E sorok írója számára nem csak ebben példaszerű és meghatározó Kuncz Aladár elméleti felkészültsége. Ő Erdély Ostvátja volt, bátran kimondhatjuk, aki írói életművében is maradandót alkotott. Meglátásai túlélik korszakát, s éppen ezért írókat s költőket nevelő munkája is páratlan. Szuggerálja, mintegy ráolvassa kortársaira Erdély sorsparancsait:

Erdély a mi hazánk… „Az erdélyi magyar írónak vállalnia kell elsősorban az egész régi magyar irodalom átértékelését. Hogy is tudna egyáltalában megszólalni, hogy is tudna új sorsrendeltetésében irányt keresni, példa nélküli új 209 1929-ben, harmadik verseskötete megjelentetése után Tompát a Helikon írói a Helikon Nagydíjával tűntették ki, „ami a legnemesebb elismerés, hiszen Erdély írói adják egyik társuknak”. KA-TK 210 MIT, Jeney Éva: Maorik és transzszilvánok

A visszahúzódó diák életszemléletet alkotni, ha nem nézne újra – most már tanulságoktól terhelten – mindannak a megállapításnak, ítéletnek és dogmának a szemébe, amelyet egy másik (a régi, TP.) életből útravalóul hozott magával.” [...] „De az újra való értékelés csak alap, amelynél sokkal elevenebb és nyilvánvalóbb kötelessége az erdélyi magyar írónak, hogy a mai erdélyi magyar sors művészi megszólaltatására törekedjék. [...] Rendeltetésünk az, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk, s azt a szellemet tükrözzük, amely a műveltségi érintkezésekben egymáshoz simult népek védelme alatt a művészi és erkölcsi értékek világrendjét akarja megalkotni. Erdélyből kell kiindulnunk, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.” 211 Lám, hihetetlenül aktuálisak maradnak az esszéíró szempontjai a Kr. u. 21. században is: „Bármennyire is képtelenségnek látszik, mégis tény az, hogy Európa a termékeny, haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el”.212 Tompa Lászlónak a Fiatal fa a hegytetőn és a híres Magányos fenyő című költeménye, s emellett a Kuncz Aladárnak ajánlott Erdélyi magaslaton – természetesen Áprily korszakalkotó Tetőn című versével korrespondenciát teremtve – költői magatartást sugalló erővel bírtak a fiatalabb nemzedék életművére, így Wass Albertére is. Bár Wass Albert második kötetének Tompa harmadik köteténél korábbi megjelenése a fordított hatást sem zárja ki… A Fiatal fa a hegytetőn – „derűs tűrés”-re biztat. Az Erdélyi magaslaton mégis egyfajta fájdalom-vallás ars poetikája, senki költészetével nem rokonítható, de meghitt természetszemléletében, s a kő, a „szirtdarab” a messiási hit állandóságába vetett reményében213 is Wass Albert világának testvérvilága: 211 KA-TK, Erdély az én hazám (Csendes beszélgetés Áprily Lajossal) 212 Uo. (Álló betűvel való kiemelések TP.) 213 „Az eljövendő Messiás jelképe a hegyről önerejéből levált kő, amely betölti a földet (Dán 2,34k)”, DK-TVM

641

642

A megváltozott világ „És hallok olykor zengeni igéket – – – Tán nyersek is, de egyik sem hamis – Gyakran vetem csak falevélre őket, De néha vésem szirtdarabra is! Majd itt is dőlök el örökre némán – S egy vad kilép a rőt cserjék közül, Közel jő, megáll, s meghőkölve néz rám, Látván: arcomon mennyi kín kövül.” Tompa Magányos fenyőjének magányos daca – „időkkel bátran szembenéző” hitet ad. „A fa-sorsnak ugyanazt a (Fiatal fa a hegytetőn című vershez hasonlóan) bensőséges átélését kapjuk, de már erdélyi programmá szélesítve” – figyelmeztet a versre Kuncz Aladár A megkoszorúzott erdélyi költő214 című összefoglaló írásában. „Én, amíg minden omlik, összedűl, Gyökereimmel e kopár fokon – Bús székely fenyő – megkapaszkodom, – S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.”215 Fiatal bükk és magányos fenyő a havasokban (Fotó TP. és Varga Dorka)

214 KA-TK 215 Tompa László: Ne félj!, Erdélyi Szépmíves Céh, 1929.

A visszahúzódó diák A Mint lombtalan téli erdő arche-szimbolikája a maga lelkét hagyományosan árva hárfának tekintő költő „erdőnyi” közösségi fájdalomra, a közösségi számonkérés teljes orkeszterére vált át. A huszadik század egyik legkifejezőbb társadalmi-nemzeti (!) magyar versének fináléja szól így: „Mint lombjait elhányt, ős téli erdő, Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt, Csak néha – szürkület idején – hangosodik, Ha taposatlan benseje mélyén Ordas ordítja, vontatva, éhét – – S ha zeng olykor éjjel: nem ajzott húrokon zeng, De zúg, süvöltöz, jajong egész–maga. Így löki fel, hidegen, komoran, A föld fájdalmát a hideg csillagokig.” Wass Albert külön hangját ebben a motívumrendszerben is megtalálja a Fenyő a hegytetőn című kötetindító versében: az elrendeltség tudata, s az Istentől való kegyelmi elrendelés erejének tudása jelent újszerűt ebben az erdélyi dalban: „Aki odatette, azért tette oda, mert nagyon szerette. Vad vihar-kezével verte, ostorozta, hogy azt a pogány lelkét, azt a dacos lelkét hófehérre mossa.” Wass versei, mint leírtam, 1928-tól kezdve csak halála utáni összeállításban láttak újra napvilágot, pedig fojtó, önbírálattal felerősített kálváriás motívumai érettséget, számvetéses történelmi készültséget mutatnak:

Harangot kongatok Istenkereső ember lettem, azzá tettek fekete gondok. Remete-fák közt, kripta-csendben, mea culpa-kat egyre mondok.

643

644

A megváltozott világ Miséket tartok önmagamnak, önnön szívemből száll az ének. Fekete dómban, egymagamban, harangot kongatok az Éjnek.216 MÉG A DEBRECENI FŐISKOLÁRA INDULÁS ELŐTT Wass Albert szembesülni kíván csodálatos fölgyógyulása emlékével, s ismét a Sztána feletti „lügetesbe” látogat.217 Kell ez a látogatás, hogy a felnőttség küszöbére lépve – a táltos Boldizsár megerősítő szavai által – életre szóló tanítássá váljék gyermekkorának isteni kegyelme. Elszánt hitté, amely későbbi iskoláztatása során Debrecenben, Németországban és Franciaországban, majd katonai szolgálatai alatt Bukarestben megkönnyítik számára az üres, „léha”, cinikus világban való eligazodást:

Szent útravaló „Még annak a nyárnak a vége felé, mielőtt nekiindultam volna az egyetemi életnek, hátizsákkal a hátamon fölkerestem a kalotaszegi hegyeket. Források mellett, erdők tisztásain töltöttem az éjszakákat könnyű ponyva alatt. Birkapásztorok, fadöntők, szénégetők tüzénél üldögélve hallgattam a hegyi emberek lassú beszédét, míg végül is megleltem öreg Boldizsárt, a csodatevőt, szénégető kemencéi mellett. Megmondtam, hogy ki vagyok, de nem emlékezett reám. A cserkészekre se emlékezett. De Kós Károlyra igen. – Derék ember őkelme – mondta bólogatva –, derék ember... Mikor aztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert ő mentette meg az életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökök alól. – Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlan szénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében, mint enyimben az a balta ott vagy ez a fakanál. Én nem mentettem meg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok 216 WA-MV, Vasárnap, 1928. június 10. 217 Egy korunkbeli látóasszony véleménye szerint „Isten öregemberéről”, a nagy erdélyi „remete tanítók” egyikéről van szó, aki többször megjelenik még az író életében és életművében…

A visszahúzódó diák száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk... Ültünk a hamvadó tűz mellett, a sötét bükkerdő mély csöndjében, s az öreg beszélt halk dörmögő hangon azokról, akik a hegyekben élnek, itt meg amott, s őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszer majd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt magyar nemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe... Nem is tudom, mikor aludtam el, elheverve ott a hamvadó tűz mellett. Hűvös reggel volt már, mikor fölébredtem. Fehér köd ült a kemencék tisztásán, s a bükkök koronája is elveszett fölöttem a ködben. Magamban voltam. A tűz helyén szürke, hideg hamu. Kesernyés szaga megtöltötte a levegőt. Délig ott lézengtem a kemencék körül, remélve, hogy előbb-utóbb visszatér az öreg, s előbúvik valahonnan a fák közül. De nem jött elő, pedig olykor mintha hátamban éreztem volna a szemét. Dél teltével aztán nem vártam tovább. Mennem kellett vissza az emberek közé. Mielőtt beléptem volna a fák közé, a tisztás végéből még visszanéztem. Semmi se mozdult. Pedig éreztem újra, hogy valakinek rajtam volt a szeme. Öreg Boldizsár szeme lett volna valahonnan a sötét fák közül? Vagy Isten szeme...? [...] Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket, Erdély-szerte. Üldögéltem éjszakákon keresztül pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét sziklakatlanok mélyén, s szívtam magamba magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát.”218 A hegyek tavasszal a legvonzóbbak, a nyár kezdetén. Források zúdulása után, virágba boruláskor. „Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat” – írta a visszaemlékező. Miért ne hinnénk neki? 218 WA-R-H, Hagyaték, Egyszerű bevezetés – egy különös könyvhöz

645

646

A megváltozott világ

Az Istenszéke

Térkép a Maros völgyéről és a Kelemenhavasokról

Szalárd

Kép a Szalárd völgyéről

A visszahúzódó diák Forrás Isten lábnyomából „Ebben a mai fölfordult világban jól teszi az ember, ha időnként megmegáll egy percre valahol egy erdő közepén, ahol a természet békés csöndjében Isten közelsége szinte kézzel fogható. A legalkalmasabb hely, amit ismerek erre a célra, sajnos messzire esik. Ott van a Maros fölső folyása mentén, Ratosnya fölött, ahol az Ilvali pláj beleszalad az Andrenyásza gerincébe, s széles legelő tisztást képez, melynek aljában, sziklakő alól a világmindenség legjobb, legtisztább és legszomjat-oltóbb forrás vize buzog elő Isten lábnyomából. Valamikor, mikor még fiatal volt bennem is az élet, gyakorta ültem ott a vén bükkfák alatt lelkemet tisztogatva, nyár derekán meg kora ősszel, mikor színesedtek alant az erdők, és szarvasbikák hangjától remegett a csönd.”219 1928. JÚNIUS: A fiatal író az erdélyi Kelemen-havasokban elejti első szarvasbikáját. Vadászattal búcsúzik a szeretett tájtól. Húszéves. A történetbe új szerelem is belejátszhat. Havasi szerelem. Ahogy megírta a Tavaszi szél című, 1944-ben leadott a Magyar Nemzeti Színháznak leadott színművében: „Erdei tisztás, valahol a havasok között. Kereken fenyők és bükkfák. Háttérben három fiatal nyírfa, mögöttük hegyek. Baloldalon roskadó kaliba, olyan, amilyent szénégetők, favágók és pásztornépek használnak nyári szállásul odafent. Tavasz van a hegyen, tehát június. Megáradt patakok zúgása hallatszik olykor, ahogy a szél fölhozza a hangot. A tisztáson át ilyenkor sárga barkaport kavar a szél, s mint könnyű selyemfátylat lebbenti tova az erdő fölött. Virágoznak a fenyők. A nyírek éppen lombjaikat bontják: szőkék és sejtelmesek, mint a fiatal leányok. Üde zöldek a bükkfák, a tisztás füvét néhány sárga virág díszíti már, s a levegő tele van gyantaszaggal, mézgaszaggal, pattanó rügyek és ébredő vágyak csodálatos illatával.”220 Három nyírfa a fenyők között… 219 WA-V-A, Vankujok és oláhok 220 WA-TSZ

647

648

A megváltozott világ Az emlékezés és a művészeti munka puzzle-kártyái egymást erősítik. Az időpont, a helyszín több mint félreérthetetlen. „Mikor a függöny szétnyílik, a búcsúzó délután barna fényében ott ül Imre, a havasi legény egy rönkön és tilinkót farag. A rönk, amelyiken ül, olyan, mint minden vén, kidöntött, odvas bükkfarönk. Csak éppen a színén látni kissé, hogy mesebeli rönkről van szó, mint ahogy a tisztás, az erdő s a hegyek színén is látni, hogy valahonnan a régi táltosok világából valók. Imre harisnyában van, bakancsban s egy szál, kissé elnyűtt ingben. Födetlen fővel ül, a kalap mellette van a földön. A kalap mellett sárga gólyahír, odébb, a rönk végiben balta.” A feltételezett önábrázolás pontos, részletes. A hasonmás neve: most Imre. A később bejövő lány neve: Anikó. Magyarul Anikó, románul Anuca, Anuta… Nagy története lesz még ennek a női névnek Wass Albert életművében. Írásai burkolt utalásai szerint: nem csak ott… Talán: életében is az volt. Élete titkos útjain…

A szerelem furulyahangja… „IMRE (hirtelen eszmélve): Igen! Apó! Hallotta, Apó? Megjött a hangja a furulyának! Előbb még nem volt, emlékszik-e? Ez bűbájosság, hallja-e, Apó! VÉN IMRE: Az. Bűbájosság. Mondottam ugye, hogy benne van. A leghitványabb fában is benne lakozik a legszebb hang, csak ki kell csalni onnan. Te most kicsaltad, Imre. De nem. Nem te csaltad ki. Valaki más. IMRE: Kicsoda, apó, ha nem én? VÉN IMRE: Aki a holdat iderakta a fejünk fölé… meg aki ezt a szelet elindította… meg ezt a szagot adta… Érzed…? Rügyeznek a nyírfák. Illatot rügyeznek, mint hangot a furulyád… IMRE (nehány trillát belefúj, lelkesen): S micsoda hangot! Ilyen talán még Isten rigójának a torkában sincsen! Ilyen még nem is szólott ezek között a hegyek között senkinek!” A fiatal főszereplő: ősi nemesi család sarja, később főispán. Tudjuk, a család főispánnak szerette volna nevelni Albit is. Mindkét nagyapja s a közeli rokonai közül is többen azok voltak. A színdarab szerint Anikó tiszttartó lány… De az írói bújtatás, a valódi szereplő elrejtése annyit megér, hogy senki ne is gon-

A visszahúzódó diák dolhasson, még az emlékezetben se Wass Albert több írásából is feltételezhető román kedvesére.

A szerelem ösvénye „Szerelem. S ezért hidd el nekem Imre, ha valaki vár a Holddal, nem szabad váratni sokáig. Mert Holdfényben könnyen elszédül az ember s elvéti az ösvényt. (Szélzúgás fut át a fák között.) Hallod a tavaszi szelet? Törvény, hogy zúgassa a fákat. Rügyeket bontson, vizeket áraszszon, illatot kavarjon. Fákat is döntsön, korhadó fákat. Isten törvénye, egyetlen törvény. S ha ettől elszakad az ember, akkor elvéti az ösvényt s eltéved a világban…” S ki volt a bölcs tanácsosztó? A „táltosok világából való” Vén Imre? Egy huszonegyedik századi arvisúrát író látóasszony221 nagyapja Maár Laczkó János volt, a gyergyóremetei tutajvontatók vezetője, nagy nyugalmú hegyi ember, látóembernek tartották, ismerte Albi grófot. Unokája elbeszélése szerint ő mentette meg a torokgyíktól a kisfiút, s később nevelője, tanítója volt a hegyi élet során, hegyi útjain. A következtetés egyszerű: az író róla mintázta meg a Tavaszi szél öreg remetéjét. S ki tudja, a Hagyaték táltos öregjében is nem őt rajzolta-e meg az író?

Mi csak úgy hívjuk, Apó! „Ő? Vénember. Apó. A hegyek apja, meg az erdőké. Mi csak úgy hívjuk: Apó. [...] Ő mindenütt (bizonytalan mozdulattal kereken mutat) mindenütt, ahol erdő van, meg hegy van, meg… ahol szegény ember van…” Az arvisúra-író asszony írt Anuta (a színműbeli Anikó és a „Funtineli”-beli Nuca) nemzetségéről. Most, történetünk kezdetén, jelzésként zárjuk a feltételezett új szerelemről szóló beszámolónkat Rega Anna közlésével: 221 Rege Anna néven ismert misztikus történetíró, látóasszony, a Görgényi-havasok környékéről

649

650

A megváltozott világ Anuta nemzetsége „Anuta – tündérhitű románok nemzetségéből származott… a POP görgény-völgyi románok sorából… …három tündérhitű román nemzetség volt… (és van… mert még élnek)… Neamuk Lui – Pop, Gliga és Florea ők… Őseik meg a hun-invázió során… az Ural bizonyos részeiről menekültek az erdélyi hegyekbe… ők óromán (ősromán) nemzetségek… igen fejlett kultúrával (ének, zene, tánc, sajátos építészet… sajátos ókeresztény-hit-tündérhittel és termékenységi rítusokkal… [...] Támadáskor a barlangokba bújtak el… ezek a nemzetségek békés… természettisztelő közösségek voltak… nem szerettek harcolni – a katonaság elől inkább elbújtak… a Görgényi- és Kelemen-havasok védelmet nyújtottak több ezer évig… főleg a barlangrendszer… az utolsó magyar tündérhitű nemzetség 1948-ban menekült Azerbajdzsánba… a románok az osztrák megtorlás elől elbújtak a Kelemenhavasokban (Bisztra völgye, Donca… stb…), majd szépen visszamentek a Görgény völgyébe… a Hitet... mai napig zárt közösségben őrzik… 2005-ben, amikor árvizek voltak… fölmentek a TOACA 222 fölötti hegyekre223 kiengesztelni a MAMA ZINÁ-t tündéranyát… az árvíz… a szélsőséges időjárás – őket nem sújtotta… a természet valóban csodálatosan tiszta volt körülöttük… (a többi ember gúnyolta szokásait… lenézték őket… valami nagyon primitív népcsoportként értékelte őket, főleg a magyarok, – ezért ők nagyon zárkózottak.” Rajz az Andrenyásza barlangrendszeréről 224 222 A Görgényi-havasokban Toka község 223 Az Andrenyásza környéke! 224 Kelemen-havasok, Pallas-Akadémia, Csíkszereda 2003.

A visszahúzódó diák

Kép Toka hídjáról románokkal és Toka-patakáról

651

652

A megváltozott világ Költő a havasokban „Megismertem a havas minden arcát. A jókedvűt, mikor illatos nyári hajnalokon a felkelő nap sugaraival játszik. A bánatosat, amikor barnafoltos őszi estéken a bükkök s nyírek levele hullani kezd, s a patakok csöndesedő szavát lehajtott fejjel hallgatja az erdő. A haragosat, mely roppant viharok zajára recsegve torzul el, s a félelmeset, az elhagyottat, az életen túlit: a havas téli arcát. Mikor mindent ellep a hó. Bokornak, fiatal fának csak a teteje látszik. Csak fehérség van, s a fák kékes árnyéka. Csak csönd van és semmi. Se hang, se mozdulat, se nyom a fehér hóban. Csak csend. S mikor az este aláereszkedik, olyan éppen, mintha elmúlna a világ.”225 Kép az Istenszékéről

225 WA-TŐ. A tetők felé (TP. tördelése szerint)

653

A visszahúzódó diák

Van kiút a tetőre

654

A megváltozott világ

Szellőre néző havasok Csinódon

(A könyv folytatása előkészület alatt) Előzetes a következő részből – A nagyszülői és apai kívánalmak szerint válik a debreceni Gazdasági Akadémia tanulójává. Újabb elszakadása a szülői háztól növeli önállóságát, növeli személyes véleményalkotásának bátorságát. Társai, tanárai nemcsak a két verseskötettel érkező fiatalemberre figyelnek fel, hanem sportolási, tanulóköri eredményeire is. A helyi újságok rendre közlik versein kívül tárcáit, novelláit. Másodévesen, kiváló gazdasági előadásai nyomán, a Diákkör elnökévé választják. Céllövésben országos bajnokságot nyer csapatával is, egyéniben is. – Viszonylagos szegénységét vitte magával Debrecenbe. Nem bálkirály. Nem bandaelső. Nem is osztályelső. De helytáll. Tudásban sokat fejlődik. – A kolozsvári aranyifjúsághoz való kapcsolódás kudarcra volt ítélve. (Révbáthory-, ill. Óváry-ház.) A léha szórakozások világa eredendően taszítja a súlyos sorskérdésekkel és a Mezőség szórványmagyarságának életével már szülőházában szembesülő ifjút. Lelki érzékenysége, emberi részvétre való hajlama távol tartja a nagyváros felületes szórakozásaitól, de társadalmi érzékenysége – nem divatszerűen – mégis jelentkezik. A kisebbség, a magyar kisebbség diszkriminációját a falu világa vele és otthoni környezetével többszörösen érezteti. Fiatalkori verseiben nemzedékéből először írja meg – jellemző szókimondással és bátorsággal – a magyar kisebbség költeményeit „Idegen voltam én is, idegen”.226 Verseit már nemcsak ifjúsági diáklapok és vadászati újságok, de a korszak erdélyi lapjai, normateremtő folyóiratai is közölni kezdik. 226 WA-MV, Kolozsvár: 1930.

UTALÁSOK JEGYZÉKE AM-KHASZ, Amin Malouf: A keresztes háborúk arab szemmel, Európa, 1997. V. Tóth László fordítása BG-SZNY, Balás Gábor: Székelyek nyomában, Panorama, 1984. BG-SZEA, Balás Gábor: Székelységet és Erdélyt érintő lényeges őstörténeti adatok, Zürichi Magyar Történelmi Egyesület BGY-EM, Borbándi Gyula: Emigráció és Magyarország, Európai Protestáns magyar szabadegyetem, 1996. BGY-MEÉ, Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, Európa, 1989. BGY-NYMILB, Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia, Budapest, 1992. BI-WAÉB, Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfiája, Kráter, 2001 BS-ÜK, Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium, Mandala Kiadó, 1998. CGJ-FP, C. D. Jung: Freud és a pszichoanalízis, Solar, 2006. CHJ-UMH, Cholnoky Jenő: Az új magyar határ bírálata, Budapest, 1921. CHJ-MF, Cholnoky Jenő: A magyarság földrajza CZF-MNYSZ, Czuczor–Fogarassy: A magyar nyelv szótára DK-TVM, Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma, Szent István Társulat, 2002. DT-ÓCS, Dr. Dáné Tibor: Az Óváry-család kiirtásának és Kolozsvár szovjet megszállásának ténykörülményeiről. Közölte: Dunánál, 2006. 5. szám. DVL-HSP, Dálnoki Veress Lajos: Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920–1945) I–III., Danubia, München 1972. EK, Erdélyi köszöntő, Erdélyi Szépmíves Czéh, 1938. EP-MVA, Engel Pál: Magyarország világi archantológiája 1301–1457 és középkori magyar genealógiája. ESZ, Erdély szolgálatában, emlékírók könyve, szerkesztette Kovács Attila Zoltán, Kráter, 2007. ET-I, Erdély története I. GyGY-IKM, Györffy György: István király és műve, Gondolat, 1997. GyGy-ÁM, Győrffy György: Az Árpád-kori Mo. tört-i fr. II. kt., Budapest, 1987. H-GH, Andreas Huszti: Geneológia heroica…, 1743. HB-MT, Hóman Bálint: Magyar történet I. HO-HSZK, Herman Ottó: A Hódos- vagy Szarvastó és környéke természetrajzi és jelesen állattani szempontból

ISZSZ-EHÚ, Illésfalvy Péter–Szabó Péter–Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján 1940–1944, Puedlo Kiadó 2005. HJNSZ-J, Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–Szemadán György: Jelképtár, Helikon, 1990. JM-KML, James McKillop: Kelta mítoszok és legendák, General Press, 2003 KA-TK, Kuncz Aladár: Tanulmányok, kritikák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. KG-EU, Kornis Gabriella: Elődök és utódok, Unicornis 2002. A könyv családi leszármazási utalásai Nagy Iván: Magyarország családjai alapján KKF, Kövesdi Kiss Ferenc: Riadóra szól a harang! Kráter, 2006. KK-MN, Dr. Kós Károly: A Mezőség néprajza, Mentor, 2000. KL-ENCS, Kővári László: Erdély nevezetesebb családjai, Kolozsvár, 1854. KL-ÓE, Kelemen Lajos: Ódon Erdély. KZ-WA, Kászoni Zoltán: Wass Albert szülőföldje, vadászatai, Agroinform kiadó, 2005. LF-MK, Lestyán Ferenc: Megszentelt kövek. CD, Arcanum Kiadó. MFMF, Magyar föld, magyar faj I. Királyi magyar egyetemi nyomda. MIT, A magyar irodalom történetei III. Szerkesztették Szegedy-Maszák Mihály és Veres András, Gondolat 2007. MF-EMIL, Mérő Ferenc: Emigrációs magyar irodalom lexikona, Amerikai Magyar Kiadó, Köln, 1966. MG-EMT, Makkai Gergely: Az Erdélyi–Mezőség tájökölógiája, 30–31. old. MI-MKL 2 Marosi Ildikó: Molter Károly levelezése 2, Argumentum–Polis, 2001. ML-EKMK, Makkai László: Erdély a középkori magyar királyságban. In: Erdély Története I. ML-SZDMP, Makkai László: Szolnok-Doboka magyarságának pusztulása a XVII. század elején. Kolozsvár 1942, Belső-Szolnok és Doboka megye a középkorban MS-AV, Márai Sándor: Ajándék a végzettől, Helikon 2004. Szerkesztette Székely Ádám MS-H, Makkai Sándor: Holttenger, 53. old. és 318. old. NCS-MEIL, Nagy Csaba: A magyar enigráns irodalom lexikona, Argumentum Kiadó, 2000. NI-MCS, Nagy Iván: Magyarország családjai, 1857– 1868. NI-MTV, Nemeskürty István: Mi történt velünk? Szabad Tér Kft. 2002.

NYJ-NK, Nyirő József: Néma küzdelem, 1944. PI-MÚ, Petelei István: Mezőségi út, Úti jegyzetek, 1884. aug. RA-TT, Rónai András: Térképezett történelem, Magvető, 1989. SI–WK, Siemers Ilona: Wass-kor, Mentor Kiadó, 1999, SZDV, Kádár Ferenc–Tagányi Károly–Dr. Réthy László–Pokoly József: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, I–VII. Dés, 1900–1905. SZH, Sztripszky Hiador: Az erdélyi halászat ismeretéhez, Régi és mai halásztavak, Kolozsvár, 1908. SZR-FP, Ifj. Szalai Róbert: Fenyvesektől a pálmafákig, filmdokumentum, Gróf Dr. Czegei Wass Albert Alapítvány SZJ-UÁ, Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História Könyvtár, 1993. SZPM-HO, Halotti Oratzio…, Szathmári Pap Mihály kolozsvári teológus professzor, 1771. SZSZ-KHM, Szabó Péter–Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943–1945, Puedlo Kiadó SZTA-SZDM, Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka magyarsága SZZ-ŐT, Szabó Zoltán: Ősök és társak, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1984. TJ-MK, Thuróczy János: A magyarok krónikája V-ChT, Verancsics Antal: Chonographia Transylvaniae VDCS-MH, Veress D. Csaba: Magyarország hadikrónikája 1944–1945, Militaria 2002. VD-E, Varga Domokos: Emlékezzünk eleinkről, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. VJ-SE, Vallasek Júlia: Sajtótörténeti esszék, Kriterion, 2003. VL-NCS, Vetési László: Ne csüggedj el, kicsiny sereg! Kalota, Kolozsvár, 2002. WAÉ, Wass Albert élete – Töretlen hittel ember és magyar, Kráter, 2004. WAF, Wass Albert földjén. Rendezte Csontos János. DVD-kiadás, 2007, Kráter WAI, Wass Albert igazsága, Szabad Tér, 2004. WAL, Wass Albert Levelesládája, Kráter, 2008 WAT, Wass Albert titkai, Szabad Tér Kft. 2006. WAU, Wass Albert utóélete, szerkesztette Turcsány Péter, Kráter, 2004. WA-CS, Wass Albert: Csaba, Kráter, 2001 WA-E, Wass Albert: Eliza, Kovács Attila Zoltán fordítása, Kráter 2004. WA-EMN, Wass Albert: Az erdélyi magyar népművészet eredete és értelmezése. Ford. Kovács Attila Zoltán, Kráter, 2006

WA-EOSZ, Wass Albert: Ember az országút szélén, Kráter, 2002. WA-ÉV, Wass Albert: Életem: voltam I-II. Mentor, 2008. WA-HAHP, Wass Alber: Halálos köd Holtember partján, Kráter 2002. WA-I, Wass Albert: Az Igazlátó (Aforizmák és bölcsességek), szerkesztette Szutor Ágnes, Kráter, 2004. WA-JMSZ, Wass Albert: Józan magyar szemmel I-II, Kráter, 2001 WA-J-AVH, Wass Albert: Jönnek!–Adjátok vissza a hegyeimet!, Kráter, 1993 WA-KK, Wass Albert: Kard és kasza I–II. Kráter, 2003. WA-KM-TV, Wass Albert: A kőltő és a macska – Te és a világ. Kráter 2001. WA-KÜ-TM, Wass Albert: Karácsonyi üzenetek – A Temető megindul, Kráter, 2001. WA-M, Wass Albert: Magukrahagyottak, Kráter, 2003. WA-MÖ, Wass Albert: Magyar örökségünk, Kráter, 2000. WA-MP, Magyar Pólus, Kráter, 2004. WA-MV, Wass Albert Minden verse, Kráter, 2003. WA-N, Wass Albert, a nemzetféltő, szerkesztette Turcsány Péter, Kráter, 2007. WA-NE, Népirtás Erdélyben – Nemzet a siralomházban, Kráter, 2006, ford.: Kovács Attila Zoltán. WA-ÖV, Wass Albert: Összegyűjtött versek, Kráter, 2001. WA-R-H, Wass Albert: Rézkígyó–Hagyaték, Kráter, 2001. WA-SZAF, Wass Albert: A szikla alatti férfi, Mentor, 2005. WA-TÖ, Wass Albert: A titokzatos őzbak, Kráter, 2001. WA-ÜH-WH, Wass Albert: Üzenet haza – Wass Albert hangja, Kráter, 2007. WA-VT, Wass Albert: Valaki tévedett, Kráter, 2000. WA-V, Wass Albert: Voltam, Szabad Tér, 2005. WA-V-A, Wass Albert: Voltam és más önéletrajzi írások – Astor, Kráter, 2005. WA-TSZ, Wass Albert: Tavaszi szél és más színművek, Kráter, 2004. WA-ZST-Ö, Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó – Örökösök, Kráter, 2001. WKA-WCST, W. Kovács András: A Czegei Wass-család története, EME, Kolozsvár 2006.