Két fejezet a Muszter címû önéletrajzból*

40-70 Kármento 31.qxp_Layout 1 2016. 10. 06. 12:25 Page 40

• Kármentô Éva • 2016/3

KÉT FEJEZET A MUSZTER CÍMÛ ÖNÉLETRAJZBÓL

Kármentô Éva

Két fejezet a Muszter címû önéletrajzból* I. A családom A képen az én szûkebb családom látható, ott vagyok én is középen, gondolom, úgy hároméves lehettem, a két oldalamon a nagyapám és a nagyanyám. Ez az én anyai családom, tehát anyámnak az édesapja, édesanyja, két szélen a két fivére, baloldalt Béla bátyám, jobb oldalt Gyuri bátyám, és mögöttem áll az anyám és az apám. Arra pontosan emlékszem, hogy ez a kép egy vasárnapi ebéd után készült. A földszinten, a Rákóczi út 40.-ben, ahol nagyanyámék laktak, volt egy fotográfus. Ebéd után nagyapám azt mondta: „Gyerekeim, Isten tudja, hogy leszünk-e még valaha így együtt, menjünk le a fotográfushoz, és csináltassunk egy képet.” Nagyanyám persze morgott, hogy neki cipôt kell húznia, és föl kell öltöznie, de hát azért megtörtént a dolog, lementünk, és a kép elkészült. Nyilván voltunk még együtt így késôbb is, de nagyapám valamit sejthetett már akkor. Ez a délután ’40 ôszén lehetett. Ezt Gyuri nagybátyámnak a késôbbi emlékezéseibôl tudtam kiszámolni, aki akkor már katona volt, ezt a bajusza is bizonyítja. Aztán gondolkodtam, hogy jó, elmondom, hogy ez itt a családom, az Illés család, de úgy éreztem, hogy ha ôróluk elmondok mindent, amit tudok, az

Szûkebb családom

nem elég, mert volt egy másik család is, a Singer család, az apám családja. Az élôk között én vagyok az utolsó, aki ezekre az emberekre még emlékszik, aki ismerte ôket, de nemcsak ôket, hanem a bôvebb családot is, tehát a nagyszüleim családját, az anyai ágat és az apai ágat is. Így hátráltam az idôben lassan-lassan, és gondolkodtam, hogy hol kezdjem. Aztán végül is könnyen adódott, hogy ott kell elkezdenem az emlékezést, amikre és akikre még egyáltalán emlékezem. Úgy döntöttem tehát, hogy elmondok mindent, amit tudok a két családról, és hogy mi lett velük.

* Kármentô Éva, a neves és legendás filmvágó Muszter címû életrajzát a jövô évben jelenteti meg kiadónk. Ebbôl nemcsak egy 20. századi zsidó értelmiségi sorsot ismerhetünk meg, de a magyar filmipar kialakulásának hôskorát is, valamint a Kádár-kori értelmiség érdekes szögbôl megírt rajzát is.

• 40 •


• Kármentô Éva • KÉT FEJEZET A MUSZTER CÍMÛ ÖNÉLETRAJZBÓL

APÁM CSALÁDJA Singer nagyapám a Felvidékrôl származott át Magyarországra valamikor a 19. század második felében. Eredetileg kovácsmester volt. Egyszer baleset érte, munka közben egy szikra kipattant, és az egyik szemét megvakította. Gondolom, ott vidéken más lehetôsége nemigen volt, föladta a mesterségét, és lejött Budapestre. Az ô rokonságáról semmi többet nem tudok.

2016/3

a nagypapa meg ugye négy évvel fiatalabb volt, úgy huszonnégy. De azért elég jó házasság lehetett, ha tíz év alatt öt gyermeket hoztak a világra. Szép emberek voltak. Én legalábbis úgy látom ezen a képen, itt olyan negyven-valahány évesek lehetnek, de még itt is szépek, nagyapám nagyon jóképû, és a nagyanyám is szép.

A Singer nagyszülôk, valamint apám és két nôvére

Apám, Singer László

Singer nagyanyám egy dunaföldvári jómódú malmos család öt lánya közül az egyik, Fleischer Fáninak hívták. Ezek a lányok híresen szépek voltak, az egyiket egy tábornok vette feleségül, állítólag. Az én nagyanyámnak nem jutott tábornok, csak a nagypapa, és az is, most jöttem rá, ahogy néztem az apám anyakönyvi kivonatát, kicsit furcsa házasság volt. Merthogy nagymama negyvenéves volt, amikor apám született, nagyapám pedig harminchat, tehát négy évvel fiatalabb. Apám volt a legkisebb gyerek, tehát ha a nagymama tíz év alatt öt gyereket szült, akkor legalább huszonnyolc éves volt, amikor férjhez ment. És hát

Lett nekik elôször két fiuk – Gyula bátyám és Imre bátyám –, aztán két lányuk, Manci és Ilus, apám volt a legfiatalabb, ô 1907-ben született. Apámnak a születési anyakönyvi kivonatában az áll, hogy a nagypapa foglalkozása kereskedô. Gondolom, szatócs vagy olyasmi lehetett eredetileg, amikorra én emlékszem, akkor már kocsmáros volt. Angyalföldön volt a kocsma, a Röppentyû utca és az Országbíró utca sarkán. Ott is laktak a Röppentyû utca 9.-ben, egy nagyon szegényes, vidékies házban. Abban az idôben az még a világ vége volt, ott, Angyalföldön. A kocsma valahogy megmaradt az emlékezetemben. Látom Imre bátyámat a pult mögött, fölgyûrt ingujjal méri a sört, meg nekem a málnaszörpöt, besüt a nap, és a lemenô nap fénye megvilágítja a vörösréz söröspultot. A sarkon volt a bejárat, épp arra nézett, amerre a lenyugvó nap. A fiúk mind iparosok lettek, Gyula is, Imre is és apám is.

• 41 •




Ez itt apám elsô felnôttkori képe, azt mondja, hogy 1928. július hó. Ez igazolványként szolgálhatott, mert a hátulsó oldalán ott szerepelnek az adatai, és az van ráírva, hogy elektrotechnikus. Ekkor, a 20-as évek közepétôl már a filmgyárban dolgozott. Azt hiszem, az elsô munkahelye lehetett, egy csomó filmes fotóm maradt, és az elég koraiakon már rajta van. Elôször világosító volt, aztán fôvilágosító az Eiben Pista bácsi mellett. A Hyppolit, a lakáj stábfotóján már rajta van. Azt a képet sajnos odaadtam a Nemeskürty tanár úrnak, amikor egy ideig a Filmarchívum igazgatója volt. Ott látható az ô könyvében. Úgyhogy apám ilyetén módon bevonult a filmtörténetbe. Most nemrégen megláttam egy Lohr Feri bácsiról szóló dokumentumfilmben egy snittet, ami az elsô hangosfilm, A kék bálvány forgatásán készült, és ott élôben látható az apám, ahogy tolja a fáhrt-kocsit. Elég borzongató élmény volt élônek látni ôt.

Stábfotó a 20-as évekbôl

• 42 •



ANYÁM CSALÁDJA Az anyu családjáról egy kicsit többet tudok, mert késôbb, a háború után együtt éltünk a nagyanyámmal. Ôk egriek voltak, és ott éltek ’28-ig. A nagyapámat Illés Miksának hívták, de az eredeti neve Jajtelesz Illés Miksa volt.

2016/3

ott éltek a családjukkal, az édesanyjuk nagyapám húga volt. A dédnagyanyámra is emlékszem, aki akkor már egész picike kis összement öregasszony volt. A dédnagypapa akkor már nem élt. Nem is maradt róla semmilyen kép. Falusi szatócsok voltak ôk is, gondolom. Nagyapámék öten voltak testvérek. Volt egy bátyja, Vili bácsi, aztán nagyapám, aki a Miksa nevet kapta, és három húga, Margit, Vilma és Giza, azt hiszem. Nagyapám ipart tanult, szabó lett, és beköltözött Egerbe. 1905-ben kezdôdött szerelme a nagymamámmal, ahogy azt a nagyanyám emlékkönyvében lehet látni, amely szerelem 1907-ben házassággal végzôdött. Az érdekesség a dologban az, hogy az 1905ös, korábbi beírásánál még úgy szerepel nagyapám neve, hogy Jajtelesz Illés, de a vôlegénykori beírásánál – 1907-ben – már úgy szerepel, hogy Illés Miksa. Tehát valamikor a házasságkötés elôtt megváltoztatta a nevét, elhagyta a zsidó hangzású Jajtelesz nevet, ô tudta, hogy miért. A nagymama, Stark Berta, egri lány volt. A Stark dédapám fuvaros volt, de azt hiszem, ôk is nagyon szegények voltak. Sajnos az a kép, ami azokról a dédszüleimrôl maradt, még üveglapon, elveszett az idôk folyamán. A képen ülnek egymás mellett, a dédapám kalapban, pödrött bajusszal, a dédnagymama fekete kendôvel a fején. Két öreg paraszt. Kint laktak valahol Eger szélén, a Maklári hóstyán – aki Egert ismeri, az tudja, hogy ott a külvárosokat úgy hívják, hogy hóstya –, tehát a Maklár felé vivô út mellett valahol. A NAGYMAMA (BERTUSKA)

Nagyapám, Jajtelesz Illés Miksa

Régi iratok szerint Tarnaleleszen született 1883ban, apja neve Jajtelesz Illés, anyja neve Lang Fáni volt. Tarnalelesz nagyon kicsi falu volt, azt hiszem, még most is az. Gyermekkoromban voltam ott egyszer, nagyanyám levitt, és tisztán emlékszem a házra, egy nádfedeles, roskadt, nagyon szegényes kis parasztház, az udvaron csirkék, meg egy kemence. A falu szélén lehetett a ház, mert közel volt az erdô, ahová aztán anyám unokatestvérei elvittek somot szedni. Ellike és Valika, két kamasz lány, ôk

Nagyanyám Stark Berta volt, de a fiúk még öreg korában is Bertuskának becézték, ha kedveskedni akartak. Fiatal korában duci kis szôke nô volt, van róla egy fénykép, míderben, nagy tollas kalappal. Nem voltak gazdagok, de azért egy piros taft báli ruhára tellett. Nagyanyám nagy élvezettel mesélte, hogy milyen nagy sikere volt, amikor megjelent egy bálon abban a csodás ruhában. Hajnalra aztán pontosan lehetett tudni, hogy ki mindenkivel táncolt éjjel a nagyanyám. Abban az idôben még a férfiak is kesztyûben táncoltak, fehér glaszékesztyûben, de a melegtôl a táncosnô is izzadt, a táncosok keze is izzadt, a szép selyemruha meg engedte a színét, így hajnalra nagyanyám ösz-

• 43 •



szes táncosának piros lett a tenyere. Ez a történet persze nagyon tetszett nekem gyerekkoromban, százszor is elmeséltettem nagyanyámmal. Bertuskának volt egy gyerekkori játszópajtása, Rozi, a szülei napszámosok voltak, szôlô-munkások, szóval a legszegényebb népekbôl valók. Rozi nénit meg az urát – Fazekas Albertnak hívták – a háború után még én is ismertem. De addigra már igen gazdagok voltak. Hét gyerekük lett, öt lány és két fiú. Igen szorgalmasak voltak, rengeteg szôlejük volt, meg pálinkafôzdéjük, úgyhogy mire az oroszok bejöttek, már volt mit elvenni tôlük.


Bertuska

Nagyapám testvérbátyja, Zsiga bácsi és családja

• 44 •

Zsiga bácsi



Nagyanyámnak volt egy testvérbátyja, Zsiga bácsi, annak felesége, az Ilonka néni, azoknak is lettek gyerekeik. A fénykép szerint két lány, de én csak az egyikrôl tudok. Lehetséges, hogy a másik lány még gyerekkorában meghalt. Viszont Tibort, aki a legkisebb gyerek volt, azt ismertem. Ô túlélte a háborút, és jó hosszú életet élt. Tibi is valami iparosféle lett. A lány, Rózsika jól ment férjhez, ékszerész volt a férje. De Rózsikát a férjével meg a kislányával együtt, mind az egészet elvitték annak idején Auschwitzba. Nem is jöttek vissza.

2016/3

A másik képen anyám látható, talpig csipkében, mint koszorúslány.

EGER 1907-ben házasodtak össze a nagypapa és a nagymama, ’08-ban született anyám, ô volt a legidôsebb, aztán ’10-ben született Béla bátyám, és ’14-ben Gyuri bátyám. Hát ôrá el lehet mondani, hogy az egyetlen „csillag, mely feltûnt a család egén”.

Anyám koszorúslány

Nagyanyám három gyerekkel

A megmaradt képek közül ez a kedvencem. Nagyanyám látható rajta, még elég fiatalon, de büszkén, már három gyerekkel körülvéve, anyám kissé morcos, úgy hétéves lehet, Béla, elálló fülekkel és játékkarikával a hóna alatt, Gyuri, néhány hónaposan, már nyiladozó gyanútlan kedéllyel az arcán.

Akkoriban a vár alatt laktak, az Almagyar utcában, egyik oldalon a vár volt, a másik oldalon a régi temetô. A ház alatt pincék hosszú sora, amik belecsatlakoztak az egri kazamaták rendszerébe. Ott töltötték a gyerekkorukat, és errôl késôbb mindegyik ragyogó szemmel mesélt. Hogy az micsoda nagyszerû dolog volt, amikor titokban lehordtak mindenféle ócska bútort, ott tanyáztak, kutatták a földalatti folyosókat, egyszóval, gazemberkedtek. Eger nagyon kellemes város volt, még az én gyermekkoromban is. Ugye, van gyógyvize, volt strand, meg sportuszoda, azt hiszem, még ma is megvan, talán mûemlék lett azóta, oda jártak a gyerekek úszni, meg a patakra. Nagy park is volt, úgy hívták, Érsek-kert. Aztán jött a háború, az elsô háború. Nagyapám talán katona is volt, mert nagymama emlegetett valami Przemyslt. Van egy kép, amin nagyapám látható, de nem tudom megállapítani, hogy katonaruha vagy pedig tûzoltóruha van-e rajta. Mindenesetre, ha volt is a háborúban, átvészelte. Az anyu elég eszes lány volt, jó tanuló, de hát gimnáziumba végül is nem mehetett, kereskedelmit végzett az angolkisasszonyoknál. Mindig azt emle-

• 45 •




gette, hogy ô tulajdonképpen orvos szeretett volna lenni, de a körülmények, így meg úgy. Hát aztán, lett volna, nem lett volna, ki tudja. 1920-tól, az elsô zsidótörvény után nem sok esélye lett volna egy egri zsidó lánynak, hogy orvosnak tanuljon, még ha anyagilag gyôzték volna is. De volt benne ambíció, az biztos. Magas, jó alakú lány volt, sötét bôrû, sötét szemû. Egyszer egy fiatal katonatiszt kezdte kísérgetni délutánonként a fôutcai korzón. A szerelem azonban ki sem virágozhatott, mert egy alkalommal nagyapám véletlenül szembe jött velük, és ott, a fôutcán, a korzózó társaság szeme láttára felpofozta anyámat, mondván, hogy zsidó lány ne korzózzon katonatiszttel, mert annak biztos nem lehet jó vége. Béla bátyám, a középsô, inkább a sport iránt érdeklôdött. Gyuri akkor még kicsi srác volt, hát ô a gazemberségek iránt érdeklôdött leginkább, amint azt ô késôbb elmesélte, hosszasan és részletesen. Amikor a háborúnak vége lett, rettenetesen szegények lehettek, mert hát a szabóságból nemigen lehetett megélni Egerben, három nagy gyerekkel. Ennek ellenére mind a három gyerek tanult, mindegyik járt polgáriba, amíg valamennyire föl nem cseperedtek. BUDAPESTEN 1928-ban költöztek föl Budapestre, gondolom, akkor már a gyerekek is azt mondták, hogy inkább menjünk Pestre, ott talán több lehetôség van. ’28ban az anyám húszéves volt, már elvégezte a kereskedelmit. Béla bátyám kettôvel volt fiatalabb, tehát 18, Gyuri bátyám még néggyel fiatalabb, tehát 14. Így aztán följöttek Pestre, és a Rákóczi útra az Uránia-ház mellé költöztek, még most is megvan az

a 23-as számú, kétemeletes régi ház. Ott laktak egy kétszobás lakásban, jó sokáig. Ez a kép ott készült, a gangon. Nagyapám – Gyuri bátyám emlékezete szerint – egy Nagy és Társa címû úri- és tiszti szabóságnál dolgozott a Kossuth Lajos utcában, ami nem lehetett rossz hely. Nagyapám szabász volt, ami azt jelentette, hogy szabott és próbált. Ô járt vidékre kiskofferral, próbálni az uraknak az öltönyöket meg a katonatiszti egyenruhákat. Úgyhogy valószínûleg nem keresett rosszul. Anyám akkor már dolgozott – gyors- és gépíró volt –, nagyon jól írt. Béla nagybátyám nyomdásztanuló Nagyapám lett, Újpestre járt ki, ott tanulta meg a szakmát valami kisebb nyomdában, aztán késôbb az Athenaeum nyomdában dolgozott. Gyuri is elvégezte a polgárit az Eötvös Gimnáziumban, azt gondolom, volt ott polgári is, aztán beiratkozott a technológiára, hogy autószerelô legyen. De ezek már a ’30Anyám as évek voltak.

A Rákóczi út 23.-ban a gangon. Balról jobbra: Gyuri, Béla és az egyik barátja

• 46 •

Béla nagybátyám



A 30-AS ÉVEK Sok kép maradt ebbôl az idôbôl is. Anyámnak ez a lánykora, az a néhány év, ami a Pestre költözés és a férjhezmenetele, tehát ’28 és ’33 között volt. Elég vidám életet élhettek. A képeken látható: evezni jártak a Dunára, táncolni jártak, kirándulni jártak, a Csillaghegyi strandra jártak.

2016/3

A háború után egy darabig még megvolt Vértes Béla textilüzlete a Rákóczi úton a barátjával, a KisVértes és Nagy-Vértes, de csak névrokonok voltak Szegény Vértes Béla nemsokára meghalt. A háborút megúszta, de a szívrohamot nem. APÁM ÉS ANYÁM

Nagy társaság volt a Dunán

Nagy társasága volt, gondolom, olyan magukfajta zsidó kispolgár gyerekek. Sôt, anyámnak még eljegyzett, gyûrûs vôlegénye is volt, Vértes Béla. Még megvan az ezüst cigarettatárca, amit tôle kapott a születésnapjára, benne a vésett dátum 1932 májusából. Aztán hamarosan nagy szerelmi drámák és féltékenységek után szakítottak, és’33 ôszén anyám férjhez ment az apámhoz. Vértes Béla textiles volt. Nagyanyám szerint „egy vizesnyolcas”, ami meglehetôsen lekicsinylô jelzô volt abban az idôben. Magamban én is nagyon örültem, hogy az anyu nem ment hozzá, mert apámat sokkal különb férfinak láttam, mint azt a másikat. Amikor ô is megnôsült, neki is született egy lánya, Julika. Közöttünk fél év korkülönbség van midössze, együtt is jártunk iskolába az evangélikusokhoz, sôt barátnôk is lettünk, így aztán végleg összebogozódott a két család. Julikával késôbb sokat nevetgéltünk azon, hogy vajon milyen lány lett volna kettônkbôl, ha a szüleink mégis összeházasodtak volna.

Esküvôjük

Hogy apám és anyám hogyan ismerkedtek meg, nem tudom. Egyáltalán, anyám rettentô keveset mesélt. Csak akkor és arról, amirôl én faggattam. Nem volt abban az idôben divat a gyerekekkel beszélgetni, és különben is ezer dolga volt, úgyhogy amit tudok, az a nagyon kevés, amirôl már nagyobbacska koromban kifaggattam. Hogy hogyan ismerkedtek meg az apuval – mondom –, nem tudom, de nagyon hamar összeházasodtak.

• 47 •




Az eljegyzésükre apu vett egy gyönyörû arany karkötôt akvamarin kövekkel, a hozzá illô gyûrûvel, de az anyu valamiért nem akarta elfogadni. Mire apám odahívta a kenyereslányt – valami vendéglôben lehettek, gondolom –, bedobta az ékszert a kosarába, és azt mondta, hogy „vigye, kisasszony, ez a magáé”. Persze anyám meggondolta magát, és mégis elfogadta. Az esküvôi képeiken rém elegánsak mindketten, anyám sima koszorúval, sima ruhában, de nagyon virul, apám frakkban, cilinderrel, egy kicsit feszeng. A kép kortörténeti dokumentum, de fotótörténeti dokumentum is, mert az esküvôi képeket Angelo mester csinálta, a kor legreprezentatívabb fényképésze, aki dolgozott a filmgyárban is, gyönyörû színészportrékat készített. Nem tudom, hogy az anyu a házasságkötésük utáni években még dolgozott-e, de én azt hiszem, hogy igen. Gondolom, magántisztviselô volt. Apu a ’30-as években már nagyon jól keresett – a filmgyárban akkor már nagy élet volt, rengeteg film készült, ez volt a magyar filmgyártás elsô aranykora.

• 48 •



Sok fotó van ebbôl az idôbôl, az apám lelkesen fényképezett, kirándulásokon, a Halászbástyán, a ligetben, anyám kosztümben, anyám bundában, anyám ezüstrókával a vállán, kalapban, rém elegánsan. Apám is nagyon elegáns ezeken a képeken, világos felöltôben puhakalappal, olyan, mint egy filmszínész. Látszik, hogy elégedettek, hogy élvezik az életet.

• 49 •

2016/3




MEGSZÜLETTEM Amikor megszülettem ’37-ben, tehát a házasságkötésük után négy évvel, az anyu három évig otthon volt velem, és utána újra dolgozni kezdett. Ezt késôbb igen büszkén emlegette. Nekem ez akkor egyáltalán nem volt furcsa, mert az én gimnazista éveimben már az volt természetes, hogy a nôk dolgoznak, de nyilván az ô idejében ez még egyáltalán nem volt az. Tehát anyám eléggé öntudatos nô lehetett, és az akkori polgári mértékkel mérve eléggé önálló is. Ez késôbb nagyon hasznosnak bizonyult.

kor elôször meglátott, olyan voltam, mint egy kis aszalt szilva, olyan lila és olyan kicsi, mint egy kis majom. Ezt aztán egy-két év alatt kinôttem, a fényképek tanúsága szerint egyre kerekedtem, és egyre helyesebb lettem, és már hajam is volt, már göndör is voltam, és szôke lettem, mint egy kis angyal.

Apám türelmetlen volt, már nagyon akart gyereket, egy Évikét, és aztán richtig meg is születtem, és Évike lettem. Bursi Imre mesélte – apám kollegája –, hogy éppen Balatonedericsen forgattak, amikor jött a távirat Singer Lacinak, hogy „Éva lányod megszületett, 2 kg 60 dkg”. Ez nagy esemény volt anyám családjában, mert ott én voltam az elsô unoka. A nagyapám, akinek késôbb a szeme fénye lettem, azt mesélte, hogy ami-

• 50 •



Anyuék a filmgyár mellett, a Csantavér utcában laktak eleinte, aztán amikor én megszülettem, akkor átköltöztek egy nagyobb lakásba. A Filmgyár bejáratával szemben volt valamikor a Schrettner vendéglô, oda jártak a színészek ebédelni, amellett volt egy villa, ami a Korong utcára nyílott, de akkor még nem volt utca, csak rét. Ehhez a házhoz, illetve a kerthez fûzôdnek az elsô konkrét emlékeim, pedig nem lehettem több akkor kétévesnél. A kertben játszom egyedül, ôrizetlenül, amikor a kerítésen túl, a réten észreveszek valami csodás pirosat, valahogy kinyitom a kis kertkaput, és megbûvölten elindulok a piros felé, a pipacs felé, anyám kétségbeesve szalad utánam. A másik a nagy fehér kecske a szomszéd kis parasztház kertjében, amit néha, ha az anyu átvitt, szabad volt megsimogatnom. Aztán az Uzsoki kórház fehér csempés rendelôje a csillogó mûszerekkel, ahova átcipel az anyám, mindketten zokogunk, mert egy ezüstpapír golyócskát valahogy bedugtam a fülembe, az anyu meg persze nem tudta kiszedni egyedül. A Gyarmat utca túloldalán volt a filmgyár, jó közel, oda járt az apu dolgozni. Elôfordult, hogy hétszám haza sem jött, mert nappal forgattak – 15 nap alatt, vagy 10 nap alatt egy filmet –, éjszaka belámpázták a következô díszletet, és másnap reggel forgattak tovább. Emlékszem, anyu ételhordóban vitte át a kerítéshez az ebédet az apunak, aki csak bevette, és kiadta a másik ételhordót. És ez így ment évekig. Anyám eleinte nagyon lelkes anya volt. Csoda ügyesen kézimunkázott, kötött, horgolt, megtanult gyerekruhát szabni, varrni, és mindenemet ô készítette még nagylány koromban is. Egyáltalán, remek háziasszony volt. Akkoriban már a Telepes utcában laktunk, egy nemrég épült kétemeletes, modern házban, egy kétszobás lakásban, ahol cselédszoba is volt, meg cseléd is, ahogy az egy rendes polgári családhoz illett. A lakás modern volt, Bauhaus-stílusú bútorokkal berendezve, perzsaszônyegekkel, nyilván anyám feltörekvô ízlését tükrözve. De az ablakok, ajtók roszszul zártak, télen nagyon hideg volt, ha szél fújt, az elôszobában lebegett a szônyeg, apám szerint. Apám nemigen foglalkozott velem, mert nemigen ért rá. Nyaralni például a háború elôtt egyáltalán nem voltunk, apám a nyarakat is végigdolgozta. Strandra ugyan jártunk, hétvégeken, meg néha kirándultunk. Amikortól az anyu újra elkezdett dolgozni, hétközben Mariska, a cselédlány volt velem reggeltôl estig, így elég magányos gyerek voltam.

2016/3

Emlékszem, egyszer elvitt moziba megnézni a Szerelem és vérpad címû filmet, ami persze teljesen felnôtt film volt, de hát ô erre volt kíváncsi. A dolog valahogy kiderült, gondolom, én elszólhattam magam, és ebbôl aztán nagy botrány lett. De gyerekfilmekre is vitt, megnéztük a Pinokkiót, meg a Hófehérkét, ezeket már a háború elôtt is játszották. Ha visszagondolok, mai mércével mérve nagyon kevés játékom volt. Volt egy nagy mackóm, azt imádtam, az volt a fô játékom, a fényképeken látható még egy-két gumibaba meg egy elefánt, aztán késôbb, amikor nagyobb lettem, kaptam egy kaucsukbabát, akkoriban ez nagyon elegáns játék volt. CSALÁDI ÉLET Vasárnaponként néha kimentünk a nagyszülôkhöz Angyalföldre, vagy a másik nagymamáékhoz, a Rákóczi útra ebédelni, ilyenkor együtt volt a család.

• 51 •




Apám nôvére, Manci néném akkor már régen férjnél volt. Volt egy fia, Kálmán Iván, nekem unokatestvérem, aki jó tíz évvel volt idôsebb nálam, ôvelük sokat járhattunk össze, mert elég sok közös fényképünk van. Én persze rajongtam az Ivánért.

tyám feleségét úgy hívták, hogy Aranka, de ôrájuk valahogy alig emlékszem. Imre bátyám agglegény volt, ô vitte a kocsmát – aztán késôbb a háború után megházasodott, elég idôs volt már akkor. Feleségül vett egy özvegyaszszonyt, akinek a férje meg a gyereke meghalt a háborúban, de közös gyerekük már nem lett. Hát így éltek ezek a zsidó kispolgár családok a ’30-as években – azt hiszem, hogy elég jól éltek, hiszen elég jó mestersége volt mindegyiknek. Nyomdásznak lenni, mint Béla bátyám például, akkoriban is rangos dolog volt. Gyuri bátyám, amikor anyuék összeházasodtak ’33-ban, még a technológiára járt.

Én és Kálmán Iván unokatestvérem

Ila néném is férjnél volt már akkor, ôneki valami textiles volt a férje, az Árpád úton kint, Újpesten volt egy kis textilüzletük, de neki nem volt gyereke. Apámnak az idôsebbik bátyja, Gyula már régen nôs volt ugyancsak. Ott is volt egy leány unokatestvérem, Gizike, szép, göndör hajú, fekete lány, ôk az Ivánnal nagyjából egy idôsek voltak. Gyula bá-

Béla bátyám ‘33-ban

Az apu egy alkalommal bevitte a filmgyárba statisztálni, fess, fiatal, szôke, kékszemû fiatalember volt, jól öltözött. Nagypapa igazán jól ellátta a fiúkat, varrt nekik gyönyörû öltönyöket, mindegyiknek volt legalább egy nyári öltönye és legalább egy téli öltönye, sôt mindegyiknek volt szmokingja is. (Ez a szmoking aztán késôbb nagyon jól jött, már hogy az apám szmokingja.)

• 52 •



Szóval elegánsak voltak, fehérbetétes cipô, nyakkendô, fehér ing, és hát Gyuri statisztálni járt. Egy forgatáson apám bemutatta az Eiben Pista bácsinak. Aki Gyurit ismeri, tudja, hogy milyen simulékony és tündéri természetû, és akkor azt mondta neki az Eiben Pista bácsi, hogy: „Gyurikám, hagyd te ott azt a technológiát, legyél te is filmes!” És beajánlotta a Könyves Kálmán körútra, a Filmirodába világosítónak. Miután ügyes volt, talpraesett, értelmes, ô is nagyon hamar fôvilágosító lett, mint apám. Igen jól is keresett, ezt mindig elmesélte késôbb, különféle interjúkban. Ô volt az elsô, akinek kocsija lett, már valamikor a ’30-as évek végén szert tett egy használt DKV-re. Ezt aztán – mesélte – rossz néven vették a filmgyárban, mert hát hogy jön ahhoz egy fôvilágosító, hogy kocsija legyen, amikor még az operatôrnek sincs. Így teltek-múltak az évek. A nagyanyámék még korábban átköltöztek egy Rákóczi út 40.-béli kicsit kellemesebb lakásba, ahol már fürdôszoba is volt, de hát ez is csak egy második emeleti udvari lakás volt; de eléggé tágas. Az elsô szobában állt egy gyönyörû tálaló, rézveretekkel, csiszolt üveges ajtókkal, márványlappal, nagy, ovális ebédlôasztal, egyenes hátú préselt bôr, rézszegekkel kivert székekkel, a két ablak közt földig érô tükör meg egy már jócskán használt zöld plüssdívány. Az ablakok, ajtók, spaletták sötétbarnára mázolva, az ablakokon neccelt függöny, hímzett mintákkal, ezt a függönyt anyám csinálta még lánykorában. A hátsó szobában sima világos hálószoba bútor volt, meg egy dívány. Addigra anyám férjhez ment, nem lakott már otthon, a szülôk meg a két fiú jól elfértek ott. És akkor ’39-ben kitört a háború. A HÁBORÚ Én nem tudom, hogy a családom életét mennyire érintették a zsidótörvények, valószínûleg ez az ô köreiket nem érintette. Miután egyetemre egyik sem járt, onnan nem voltak kizárva, dolgozni meg dolgozhattak, ezt akkor még nem tiltották. Ez a fénykép, amit találtam az egyik albumban, nagyon jól igazolja, hogy akkor még nem érezték a fasizmus igazi veszélyét. Az apám nézi a villanypóznán krétával felrajzolt horogkeresztet, és fasiszta módra tiszteleg. A mozdulatban csak a gúny érzôdik. A gyanútlanságukat bizonyítja ez a fotó, ami ’35–’36-ban ké-

2016/3

Akkor még nem érezték a fasizmus igazi veszélyét

Az apám nézi a villanypóznán krétával felrajzolt horogkeresztet, és fasiszta módra tiszteleg

szülhetett, látom a képrôl, hogy abból az idôbôl való, amikor én még nem éltem. Kérdeztem az anyámat, hogy ’37-ben hogy lehetett gyereket szülni. Valahogy, én azt hittem, hogy ôk már sejthették, hogy bajok lesznek, hogy háború lesz, de nem, úgy látszik, nem érezték. Nem nagyon foglalkoztak politikával, élték a maguk hétköznapi életét, és bizakodtak. De azért a háború kitörése elôtt már felmerült a kivándorlás gondolata. Ausztráliába akartak kivándorolni, valami papírok meg is maradtak abból az idôbôl. Apu ugyanis kapott egy ajánlatot. Nem tudom, volt-e ott abban az idôben már filmgyártás, vagy nem, de lényeg az, hogy a dolog nem sikerült, mert közbejött a háború. Emlékszem egy epizódra. Ülünk az anyuval a 44-es villamoson – ez járt Zuglóba –, egyszer csak én azt találom mondani, hogy: „Anyuci, menjünk haza!” Mire anyám azt mondja: „de hiszen haza megyünk” mire én: „nem oda, hanem Palesztinába!” Anyám csitítgat, és a következô megállónál gyorsan leszáll velem. Ebbôl is

• 53 •




gondolom, hogy elég sok szó eshetett otthon Palesztináról meg a kivándorlásról. ’39-ben kikeresztelkedett a család fiatalabbik része, tehát apám, anyám és a két nagybátyám, nyilván azt gondolták, hogy ez majd segít. Hát igen. Nagyapám nagyon rossz néven vette a dolgot, pedig nem volt túlságosan vallásos. Persze azért ünnepkor feltekerte az imaszíjat, és hajlongva imádkozott, meg nagyünnepeken elment a Dohány utcai zsinagógába. Nagyanyám pénteken gyertyát gyújtott, kendôvel a fején imádkozott, még késôbb is, a háború után is, amikor a nagypapa már nem élt. GYURI TÖRTÉNETE A háború Gyuri bátyámat érintette a leginkább. Ô abba a korosztályba tartozott, amelyik a legfiatalabb volt, így aztán ô mindent végigcsinált. ’39. február 1-jén behívták tényleges szolgálatra, ’40-ig tényleges katona volt, még rendes, magyar karpaszományos katona. Amikor a Délvidék visszacsatolása volt ’41-ben, újra behívták, és lent volt februártól szeptemberig. Aztán amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, már ’42 februárjában behívták munkaszolgálatra, és kivitték az orosz frontra. ’43 augusztusára már a Don-kanyarban volt, Voronyezsnél. Az orosz ellentámadáskor teljesen szétszóródtak, és gyalog jöttek vissza a Dontól Kijevig azon a télen, ’42 –’43 telén. Hárman-négyen összeálltak, egyenruhában voltak, a munkaszolgálatos karszalagot eldobták, fegyverük is volt, így magyar katonaként jöttek visszafelé gyalog, a negyvenfokos fagyban. Az volt a szerencséjük – ezt más is mesélte egyébként –, hogy a visszavonulás kezdetén a raktárakat feltörték, és széthordták, ami volt, amit tárolt a GH. A katonák, meg mindenki éhezett, és a raktárak meg tele voltak. Valahogy Gyuri egy nagy hátizsák gyógyszerhez jutott hozzá, „zabrálta”, gondolom, és ez lett a szerencséjük. Mert ahogy jöttek visszafelé, faluról falura, mindenhol kihirdették, hogy itt az orvos, a „vracs” rendel, és kiosztogatták a Kalmopyrint meg az Ultraseptilt, és így cseréltek kaját, és így maradtak életben. ’43 áprilisára értek Kijevbe. Kijevben, nem volt mese, vissza kellett vedleni zsidóvá. Összeszedték ôket, karanténba kerültek, aztán júliusban bevagonírozták a zsidókat, és irány Kassa. Onnan végre valahogy hírt adott magáról, a nagypapa odautazott, és meglátogatta.

Apám tábori lapjában utal Gyurira, hogy: „Szegény Gyuri, többet is végigcsinált, mint én!” Úgyhogy ô akkor már tudta, gondolom, anyám leveleibôl, hogy Gyuri életben van. ’43 novemberében aztán Gyurit Budapesten leszerelték. Visszajárt a filmgyárba egy kicsit dolgozni, talán feketén. ’44 tavaszán újra bevonultatták Szegedre, egy gépkocsizó alakulathoz, és ’44 októberében, már a német megszállás után, elindították ôket gyalog nyugat felé. Decemberig még magyar földön voltak, és január közepén értek Mauthausenba. Csak néhány hónapot volt Mauthausenban, januártól májusig, de ez bôven elég volt ahhoz, hogy 36 kilósra fogyjon, mert annyi volt, amikor az amerikaiak fölszabadították ôket. Korábban, még ott, a táborban összetalálkozott Tibi unokatestvérével. Az amerikaiak szervezték, hogy majd hazaküldik ôket, de nekik nem volt türelmük kivárni a sorukat, hanem elindultak hazafelé hárman vagy négyen, megint gyalog, Ausztrián keresztül. Néhány nap múlva Ausztriában egy tanyán megszálltak, és estérôl reggelre Tibi belázasodott, kitört rajta a tífusz. Gyuri az orosz fronton már átesett a tífuszon. Azt mesélte, hogy egy szétlôtt vasútállomás várótermében, a kövön feküdt negyvenfokos lázzal, önkívületben, és semmi orvosi kezelés nem volt, és valahogy mégis túlélte. Késôbb aztán Ausztriában, mikor Tibi tífuszos lett, az a parasztcsalád, ahol megszálltak, befogadta ôket. A padlásra bekvártélyoztak, és Gyuri szerzett gyógyszert, és addig ápolta Tibit, amíg az rendbe jött. Így aztán ôk elég hamar hazakerültek. Ez volt hát az ô története, Gyurié. Hogy bírták túlélni ezt a sok szörnyûséget? Ez nagyon érdekes kérdés, embere válogatja. Már fiatal koromban is kérdezgettem, mindig próbáltam faggatni Gyurit, hogy meséljen, mi volt, hogy volt. És a történetei mindig nagy hahotába fulladtak. Szóval ô valahogy úgy élte meg, hogy hát ez is az ô szerencséje volt, és az is a szerencséje volt, neki mindig mindenben szerencséje volt. Az egész élet, az élete egy nagy szerencse volt. Szerintem ô ezért maradt meg. Azt is elmondta, hogy amikor gyalogoltak visszafelé Ukrajnában, a negyvenfokos hidegben, a fagyott hullák között, elhatározta, hogy ô még egyszer az életben, hogyha megmarad, soha két fillért nem fog egymásra rakni, mindig mindent el fog költeni, és mindig úgy fog élni, mintha csak ma élne. És ezt be is tartotta. És a másik, az apám, aki valószínûleg egészen másfajta alkat volt, ô nem élte túl.

• 54 •



APÁM TÖRTÉNETE Apámat, ameddig lehetett, a filmgyárban tartották, valószínûleg szükség volt rá, mert nyilván jó szakember volt. Megtaláltam az elbocsátó papírját, amikor fölmondtak neki, ’41-ben. „A Hunnia Filmgyár Rt igazolja, hogy Singer László úr 1923. évi augusztus hó 16-tól 1941 évi január hó 31-ig állott a vállalat szolgálatában, mint fôvilágosító. Ez idô alatt munkájával és szorgalmával mindenkor a legteljesebb elismerésünket érdemelte ki, melynek alapján ôt bárkinek a legmelegebben ajánljuk.” Aláírás: nem tudom ki, talán a Bingert? Tehát ’41 januárjában bocsátották el, és én emlékszem, hogy ezt ô nagyon megsínylette. Elôször is nem tudott hova menni dolgozni, hát mihez ért egy filmgyári fôvilágosító, még ha az eredeti foglalkozása elektrotechnikus is? Én azt hiszem, hogy a régi angyalföldi keresztény haverjainál dolgozott, nyilván feketén. A Bosnyák téri piaccal szemben akkor már álltak azok a modern házak, és ott az egyik ház alagsorában volt egy kis vegyi mûhely, ahol szappant meg kölnit gyártottak, ott dolgozott, aztán emlékszem még a Pannónia utcában egy pékségre is. A Dohány utcában, a körúttól kifelé, jobboldalt, egy sötét, mocskos lakatosmûhelyben is dolgozott. Egyszer anyámmal odamentünk valamiért, és az apu nagyon haragudott, és elzavart minket. Valószínûleg azért, mert nem akarta, hogy meglássanak minket, másrészt meg piszkos volt, olajos volt, és úgy tûnt nekem akkor, gyerekként, hogy szégyelli magát elôttünk is. Az én szép, elegáns apám, akit annyira megbecsültek a filmes szakmában, aki anynyit keresett, most kegyelembôl dolgozik egy koszos mûhelyben. Olyan kínos volt az egész. Azt hiszem, hogy valami anyagi tartalékuk volt azért. Hogy megôrizzék az összegyûjtött pénzük értékét, ’43-ban egy keresztény ismerôsnek a nevére vettek Rákospalotán egy 170 négyszögöles telket, ami így aztán meg is maradt. Ez a férfi volt az, akirôl majd még mesélek, aki anyám kollegája volt, és elég furcsa szerepet játszott aztán a családunkban. Most, az írás közben sok kis emléktöredék eszembe jut, és keresem a helyüket az idôben. Van egy fénykép, egy csoportkép: sok katonaruhás férfi vidáman pózol a kamerának, a sor szélén az apám egyenruhában, bajusszal. Van egy emlékem: a Rákóczi úti lakásban vagyunk, apám megjön szabadságra, bajuszosan, és én olyan idegennek érzem, hogy sírva fakadok. Az apu felkap, felültet az asztalra, csitítgat, ölelget.

2016/3

Másik emléktöredék: vonattal utazunk valahova vidékre, talán Jászberénybe az apuhoz, perceket tudunk csak beszélni vele, órákig utazunk vissza Pestre a zsúfolt, éjszakai vonaton. Meg még egy emlék: Singer nagyapám a kórházban, párnákkal felpolcolva ül az ágyon, rákos, meg fog halni, mi meglátogatjuk, az apu is ott van. Aztán a gyásznapok az angyalföldi házban, „süvét ül” a család, apám is. Ezek az emlékek, meg egy késôbbi levél dátumozása bizonyítja, hogy eredetileg jól emlékeztem, apám már 43-ban is munkaszolgálatos volt. Azon a köteg tábori postai levelezôlapon, amit anyám megôrzött, és amiket én is ôrzök, 1944-es dátumok vannak. 43-ból nem maradtak meg a levelei, kivéve azt az egyet, amit valaki által borítékban küldött februári dátummal, és azt írja benne, hogy már tíz hónapja van távol. Lehet, hogy a 43-ban írott levelei késôbb a többi holminkkal együtt elpusztultak. A NAGYAPÁM, MIKSA BÁCSI ’43 tavaszán, gondolom, miután az apu bevonult, mi az anyuval beköltöztünk a Rákóczi útra nagyanyámékhoz. A rácsos ágyamat beszorították valahogy a hálószobába, már alig fértem bele, nagyon utáltam az egész szokatlan helyzetet. De azért jó is volt benne. Így a nagyapám kedvére kényeztethetett, hétköznap néha bevitt magával a szabóságba, nézegethettem magam a földig érô próbatükörben, figyeltem, hogy szab a hosszú pulton, máskor felmentünk a Corvin áruház harmadik emeletére mozgólépcsôvel, és mustáros virslit ettünk a büfében. Vasárnaponként délelôtt szabad volt átmenni vele a Keszelyhez, ahol a szabó kollégáival ultiztak és sörözgettek délig, én meg kaptam egy nagy pohár málnaszörpöt meg sóskiflit. Más vasárnapokon kimentünk a társasággal, a szabókkal meg a feleségükkel a Hûvösvölgybe, vagy a Diósárok útra, egy kerthelyiségbe, vittük a felvágottat meg a körözöttet, és mindenki itta, amit rendelt. Nagyapám volt az egyetlen, aki mesét olvasott nekem, a Pinokkiót egy régi kiadású, kis alakú könyvbôl, még az eredeti rajzokkal, a tündérre csak a filmbôl emlékszem, de a bábjátékosra meg a bögreszemû kutyákra annál inkább, azoktól egy kicsit féltem. Nagypapa akkoriban még járt vidékre, próbálni. Egyszer, emlékszem, amikor este megjött, a kiskofferból, amiben az öltönyöket szállította, ruha he-

• 55 •




lyett oldalszalonna meg kolbász került elô, meg egy köteg dohánylevél. Nagyapám mindig is maga töltötte a cigarettáit. Megfente a nagykést, és egy deszkán gondosan hajszálvékonyra vágta az összesodort dohányleveleket, lazítgatta, rázogatta az összevágott dohányt, és belerakta egy, csak erre a célra használt fém filmes dobozba, amit Gyuri hozott a gyárból. Akkoriban százas dobozokban készen lehetett kapni a cigarettahüvelyt, amit aztán megtöltött azzal a dohánnyal. Volt egy töltô, olyan két fél hengerforma, ezt szét kellett nyitni, belerakni a dohányt, összecsukni, becsúsztatni a hüvelybe, és egy kis rúddal betolni a dohányt a helyére. Nagy türelmet és gondosságot igénylô tevékenység volt. Én hosszan, nagy csodálattal tudtam nézni, és ha jó voltam, szabad volt egy-két cigarettát nekem is megtölteni. UTAZÁS NAGYANYÁMMAL Valamikor a nyár végén nagyanyám levitt magával Egerbe. Hosszan vonatoztunk, aztán az állomásról fiákeren hajtattunk be a városba. Azt hiszem, nagyanyám elsôsorban azért ment le, hogy a temetôbe kimehessen az övéihez, akik ott voltak eltemetve. Élô rokonok ott, Egerben Rózsikán és az ékszerész férjén meg a lányukon kívül, nem voltak. Ôket is meglátogattuk. De nem náluk szálltunk meg, hanem a Fleischeréknél. Ôk nem voltak rokonok, de a két lány, Bözsi és Lili anyám jó barátnôi voltak még a kereskedelmibôl. Bözsi kis tömzsi, hajlott hátú, komoly lány volt, Lili meg magas, vékony, harsány hangú, nevetôs. Lányok voltak, de akkoriban már öreglányok, jócskán túl a harmincon. Az Érsek-kert mellett laktak, egy kisablakos, öreg házban, a ház elôtt óriási fák, a szobákban nappal is félhomály és dohszag. Az öregek – még a papa is élt – csak üldögéltek, sóhajtoztak, sírtak. De engem a lányok elvittek a strandra, ott volt közel. Sok kisebb-nagyobb medence volt, langyos vízzel, forró vízzel, meg egy csodás, földbe mélyesztett, sziklakövekkel kirakott medence, amibe három-négy vastag sugárban ömlött a hûvös víz, az ember aláállt, és addig verette a hátát vele, amíg lila lett a szája, és a felnôttek ki nem zavarták. Mezôkövesdre is elmentünk, ha már úton voltunk, ott lakott nagyanyám egyik unokanôvére, de az ô nevére nem emlékszem, annál jobban a házra. A fôutcán volt a ház, nagy, gazdag parasztporta, az udvaron hátul kocsiszín szekérrel, lóistálló, tehénistálló, de mindkettô üresen. A néni egyedül élt,

férfi addigra nem volt már a háznál, se öreg, se fiatal. Másnap piac volt, végig a széles fôutcán árultak a kofák, a néni járt közöttük, a kötôje alatt kofazseb, abba rakta a helypénzt, amit beszedett tôlük, cserébe színes bilétákat adott, és nekem szabad volt vele menni. Valami jószága azért maradt, csirkék, libák meg egy kis parasztfiú, úgy nyolc-kilenc éves, a libák ôrzôje. Ez a kisfiú lett a játszópajtásom arra a néhány napra. Az üres istállókban bujkáltunk, szedegettük össze a tojásokat, amiket a tyúkok szanaszét tojtak, ugráltunk a padlásról a nagy rakás szalmába, szállt a por, még most is érzem a tehénszaggal vegyes szalmaillatot. Hátul trágyadomb volt, elhanyagolt, gazos veteményeskert, ott legeltek a libák, egy csapat, a gúnár megkergetett, meg is csípett, sírtam, de inkább az ijedtségtôl, mint a fájdalomtól. Még sötét hajnalban tülkölt a kondás, hajtotta a disznókat kifelé, este meg kolompoltak a tehenek, ahogy hajtották ôket befelé a legelôrôl, a szomszédok nyitogatták a nagykapukat, a tehenek meg betrappoltak, mind a saját udvarára, egyik sem tévesztette el. Aztán hazautaztunk. 1943. ÔSZ, TÉL Ôsszel beíratott az iskolába az anyu, de hát mivel mi már evangélikusok lettünk, így a Deák téri evangélikus iskolába íratott, az elsô elemibe, a ’43 –’44es tanévre. Abban az évben még reggelente a nagypapa kísért az iskolába, mielôtt a szabóságba ment, a Petôfi Sándor utcába, a Halász címû szabóságban társ volt addigra. De hát aztán, amikor már végképp tarthatatlan volt a helyzete, talán ’44 tavaszán, kivált a szabóságból. (Így mondták: „kivált”.) És emlékszem, hogy egy csomó szövetet hozott haza, amik a hálószobában, a szekrény aljában voltak, és amik aztán szép lassan elfogytak. Gondolom, ezeket a nagypapa eladogatta, és ebbôl éltek, mert hát mibôl? Nekik végképp nem volt tartalékuk. ’43 karácsonyán anyám karácsonyfát csinált, talán, hogy a szomszédok lássák, hogy milyen jó keresztények vagyunk, mindenesetre én nem emlékszem, hogy korábban lett volna karácsonyfánk. Erre is talán csak azért emlékszem, mert a nagypapa nagyon balhézott miatta. Anyám volt a kedvenc

• 56 •



2016/3

cára, hogy mindenki már messzirôl láthassa, hogy ôk mások, idegenek. Nagyapám hozott valami sárga anyagot, anyám méricskélte, szabta, és ô varrta föl a kabátjainkra. Soha sem felejtem el azt a szégyenkezést, amit akkor éreztem az utcán, azt hittem, mindenki engem néz. Amikor aztán be kellett szolgáltatni a rádiókat, akkor a nagyanyámék régi rádióját szolgáltatták be, és az apuék világvevô Orion rádióját hallgatta pokróc alatt Béla bátyám, a BBC-t természetesen. ’44 nyarától kezdôdtek a bombázások. Elrendelték az „elsötétítést”, ami azt jelentette, hogy az ablakokat be kellett ragasztani fekete papírral, és az esti légiriadó idején teljes sötétséget kellett csinálni a házakban, hogy a bombázók ne lássák a célpontokat. A légóparancsnok körbejárt a házban, hogy ellenôrizze, mindenki engedelmeskedik-e. A házban légoltalmi pincét rendeztek be padokkal, és ha szirénáztak, oda le kellett menni mindenkinek, még a zsidóknak is. A pince egyik oldalán kucorogtak a sárgacsillagosok, a másik oldalon szép keresztény oltár volt csinálva egy asztalon, akörül ültek a keresztények. Szóval ilyenek voltak. AZ ANYU TÖRTÉNETE

gyereke, hasonlítottak is egymásra, de nagyon tudtak egymással veszekedni. 1944 TAVASZA Emlékszem, hogy azokban a rémült napokban, amikor a németek bejöttek, ’44 márciusában, vasárnapi ebédnél ültünk, a nagyapám bólogatott, és azt mondta: „Gyerekeim, most jön a feketeleves!” Én gyerekként nem értettem, hogy mi az, hogy „feketeleves”, de azért nagyon jól megjegyeztem. Márciusban jött a rendelet, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell hordaniuk, ha kimennek az ut-

Az anyu talán dolgozott akkoriban még a Hunyoréknál. Ez a Hunyor Imre nagyon jó nevû ügyvéd volt, az Apponyi családnak volt a jogásza, és azt hiszem, talán jószágigazgató is. A Klotild-palotában, az elsô emeleten volt egy hatalmas, gyönyörû ötszobás lakás, az anyám ott volt gépírókisasszony. Ha néha bevitt magával, kiküldtek a konyhába a kedves fiatal szobalányhoz, akitôl kaptam kakaót nagy szelet kaláccsal, aztán végiglopakodtam a sötét folyosón, benyitogattam a szobákba, megcsodáltam a rengeteg könyvet a könyvtárszoba plafonig érô polcain. Anyámon kívül volt egy titkár úr is. Ez a titkár úr volt az, aki megvette a telket a nevünkre, és akivel anyámnak volt valamilyen afférja. Egyszer benyitottam az irodába, amikor ketten voltak, anyám az íróasztalnak dôlve állt, szembe vele a férfi, de valahogy túlságosan közel, látom a sziluettjüket a világos üvegablak elôtt. Hogy ez az affér mikor kezdôdött, akkoriban-e, vagy késôbb, azt nem tudom. Talán a család is sejtett valamit, mert valahogy rossz néven vették a barátságukat, szóval anyámnak és ennek a titkár úrnak a kapcsolatát; akit úgy hívtak, hogy Szarvas János.

• 57 •




Nem hiszem, nem akarom hinni, hogy ez akkoriban komoly kapcsolat lett volna, késôbb, a háború után már igen. Hunyorék tehát, nagyon rendesek voltak, mert ameddig lehetett, az anyut dolgoztatták, és fizették is. Sokáig, még a háború után is, anyám tartotta a kapcsolatot velük, amíg ’56-ban ôk el nem disszidáltak Olaszországba. A TÖBBIEK Mi történt a többiekkel? Apámnak a legidôsebb testvérét, Gyulát és Imrét is elvitték munkaszolgálatba. Gyula meghalt. Az Imre visszajött. A másik oldalon, az Illés nagyapám oldalán Vili bácsi két fiát, Sanyit és Lacit is elvitték munkaszolgálatosnak. Ez a család Újpesten lakott. Amikor a németek bejöttek, és gettót csináltak, és elkezdték a zsidókat deportálni, akkor az újpestiekkel kezdték. Elvitték Vili bácsit, a mamát és Sanyi fiatal feleségét – egyik sem jött vissza. A tarnaleleszi családból a nagyapám lánytestvérei közül az egyik, Vilma még korábban elment Erdélybe férjhez. A másik, Margit otthon élt a családjával és a dédnagymamával. Két lánya volt, nálam olyan tíz évvel idôsebbek, Valika és Ellike, ôket is elvitték. A nagymamát is, aki már jó nyolcvan fölött volt. Az öregek ottmaradtak, a két lány hazajött. Amikor azt mondom, hogy „elvitték” és „nem jött vissza”, ez bizony meglehetôsen álszent szóhasználat, mert azt kellene mondanom, hogy erôszakkal elhurcolták és kegyetlenül meggyilkolták ôket. De úgy gondolom, nem az én feladatom, hogy elmondjam a németek módszereit, hogy hogyan gyûjtötték össze, hogy hogyan vagonírozták be, vagy hogyan terelték a gettóba a pesti zsidókat, bár arról még tudok is egyet-mást. Én azt mondom el, ahogyan én hétéves gyerekként megtapasztaltam. APU TÖRTÉNETE Az apu tábori lapjai, amik megmaradtak, ’44 áprilisától vannak dátumozva. Erdélybe vitték ôket, azt hiszem, vasutat építeni. Akkor már az oroszok nagyon közeledtek. Az elsô lapokat még tollal írta, aztán elfogyott a tintája, késôbb ceruzával írt, és azok a lapok elég rosszul olvashatóak. Ráadásul apámnak elég rossz írása volt, mint afféle nem értelmiségi embernek. A lapokon ilyenek olvashatók, hogy: „Drága Bö-

zsikém! Jól vagyok, ne aggódjon! De küldjön inget, küldjön zoknit, küldjön gatyát. Ha tud, küldjön pénzt, de aprót, mert nem tudjuk fölváltani, küldjön gyógyszert, küldjön vitamint, de ne aggódjon, jól vagyok! És ezer-milliószor gondolok magukra, és csak magukra gondolok!” – magázódtak. Nem panaszkodik, talán nem is volt szabad, mert azt úgyis kicenzúrázták volna. Nagyon kevés személyes dolog van ezeken a lapokon, azt az egyetlen levelet kivéve, amit valamikor talán még februárban, borítékban küldött, azt a levelet valaki hozta. Ez az egyetlen igazán személyes hangú levél, ami az ô, a kettejük kapcsolatára vonatkozik. Ebben a levélben apám szerelmet vall, és mintha bocsánatkérés is lenne benne valamiért. Az ô kapcsolatuk, hát az, nem is tudom, milyen volt. Szóval más, mint amit most mi képzelünk egy házasságról vagy egy kapcsolatról; Azt mondja: „Drága Életem! Sajnos szombaton nem mehettem haza, pedig már alig vártam, hogy otthon lehessek, és együtt legyünk. Talán még sohasem vágyakoztam úgy haza magához, mint most, minden erômmel maga mellett akartam lenni, de nem sikerült. Így hát nem maradt más hátra, mint hogy gondolatban voltam magával, és biztos vagyok benne, hogy maga is úgy volt tegnap, csak az hiányzott ebbôl, hogy összebújhassunk. Életem! Mindenem! Napról napra jobban és jobban kívánok hazamenni, ha lefekszem, órákon át csak fekszem, és nem tudok elaludni, és csak maga jár az eszemben, hogy mit csinál, és hol lehet. Ez az én szórakozásom, és így érzem magamat maga mellett, de meddig még, mert már ez a tizedik hónap, és még semmi hír semmirôl. Bözsikém, írjon maga is, mert csak ez tud megnyugtatni engem! Legalább az legyen magából itt. Életem! A csomagot tegnap kaptam meg. Nagyon jól jött, mert már ki voltam fogyva mindenbôl. Nálunk elég hideg van, és ha a hó széllel egybe kötve jön, nem kellemes. Már egy hete én is kivonulok, mert küldtek le ide egy egészségügyi honvédet, és leváltottak. De azért ne féljen, nem olyan vészes. Gyurinak sokkal rosszabb volt, és mégis kibírta. Csak a meleg zoknik és a harisnya kéne, amit otthon hagytam, mert egy kicsit fázik a lábam. Nem is szólva, hogy milyen jó volna a csizmám, de sajnos nadrágom még tisztességes sincs, úgyhogy errôl szó sem lehet.

• 58 •



Bözsikém! Nagyon vágyom maga után, ez már nem is normális! De nem tehetek róla, gondoljon, amit akar, de nem tehetek róla. Legalább most megismer engem, ennyi idô után most vallok magának szerelmet, ha mint udvarló, nem tudtam, mert most kitárom a tíz év minden elfojtott mondanivalóját. Sajnos most nem lehetünk együtt, ilyenkor, hogy ezt élô szóval is elmondhatnám magának. De talán majd el fog jönni az az idô, amikor ezt is megtehetem. Lehetséges, hogy most maga nem is hiszi, hogy én ilyen tudok lenni, de hát így van, mindehhez kellett tíz év, hogy én ezt kimondjam, vagy papírra le merjem írni. Mert én most úgy érzem magam, mint akkor, amikor azon a bizonyos estén, amikor a Fasorban ültünk, beszélgettünk, hogy hogyan fogjuk élni majd az életünket, ha meglesz az esküvônk. Emlékszik? – Mert én most ezekbôl élek. És mindehhez tíz év kellett. Életem! Még sokat tudnék visszaemlékezni, de ezeket el kell raktároznom, hogy éljek belôle, remélem, hogy maga is! Millió csók: Lacija” Hát végül is ez Radnóti szerelmes verseinek egy prózai és nagyon egyszerû megfelelôje. Lényeg az, hogy ’44 tavaszától Erdélyben volt. A levelek egyik része még a Rákóczi útra címezôdött, ahol a nagyanyámékkal laktunk, és júniustól már a Dohány utca 39.-be, ahol a csillagos házban voltunk. SZARVAS JÁNOS Valószínûleg az, amit most leírok, közvetlen a csillagos házba való beköltözés elôtt lehetett. Anyám azt mondta, hogy nem megyünk mi a csillagos házba, mert majd lesz, aki minket elbújtat. És a nagyapám, nagyanyám egy-egy kofferral, anyám két kofferral, meg én, egy estefelé, sárga csillaggal a kabátunkon, lehajtott fejjel a fal mellett, elmentünk a Rákóczi út 40-bôl a Wesselényi utcába, ahol a Magyar Színház volt, mert ott lakott Szarvas János a feleségével. Bizonyára az az ember ígért anyámnak valamit, mert különben nem indult volna el a szüleivel és a gyerekével oda. Talán megígérhette, hogy majd ô segít, vagy elbújtat minket valahol vidéken. Lényeg az, hogy odamentünk. A jelenet szörnyû megalázó volt, mert a nô, a feleség, gondolom, nem sejthette, hogy közük lehet egymáshoz, de mindenesetre dühös volt, és azt

2016/3

mondta, hogy: „Szó sem lehet róla, nem maradhatnak! Itt zsidók nem maradnak!” Ekkor már este volt, és nem volt szabad kijárni, különösen zsidóknak nem. Így azt az éjszakát ott kellett töltenünk valahogy. Aztán másnap reggel mégiscsak bementünk a csillagos házba. A CSILLAGOS HÁZ Az olyan házakba, ahol eredetileg több zsidó család élt, mint keresztény, összeköltöztették a zsidókat. A kiürített lakásokba, ahol a zsidók minden holmija ottmaradt, keresztényeket, talán menekülteket költöztettek. Minket a Dohány utca 39. számú házba költöztettek, egy csomó idegen zsidó családdal együtt. A kapu be volt zárva, és kinn volt egy tábla egy nagy sárga csillaggal. Gondolom, ezt azért csinálták, hogy egyszerûbben lehessen aztán minket deportálni, vagy a gettóba vinni, nyilván ilyen gyakorlati oka lehetett. Hát ugye a csillagot már ’44 tavaszától kellett hordani – amióta a németek bevonultak – megkülönböztetésül. Úgyhogy ’44 nyarán, az evangélikus iskolában az elsô elemista évzárómon, a kis világoskék hímzett ruhácskámon, amit az anyám varrt nekem, ott volt fölvarrva a nagy sárga csillag. Anyám állt hátul a fal mellett, az ô ruháján is sárga csillag volt, és emlékszem, hogy sírt, folytak a könnyei. A csillagos házban szerencsénk volt, nem kellett idegenekkel együtt laknunk, hanem kaptunk egy szoba-konyhás, elôszobás lakást a harmadik emeleten. Egy másik kislány is volt a szomszéd lakásban, ôvele játszhattunk a gangon, hiszen tanítás ôsztôl már nem volt, legalább is nekünk, zsidó gyerekeknek nem. A szomszédos egyszobás lakásban egy nyilas lakott, egyedül, de alig volt otthon. Néha végigtrappolt a folyosón a birgerli csizmájával meg a pisztolyával, akkor mi persze elbújtunk, de amikor elment, belestünk az ablakán. Borzongató volt a falon, az ágy felett lógó Szálasi-kép, körüldekorálva nyilaskeresztekkel, mint egy oltár. Nem tudom, miért lakott ott, a zsidók között, talán, hogy jobban féljünk, hogy mindig érezzük, hogy figyelnek minket. LUJZI Van egy fénykép, ’42-ben készülhetett, egy kiránduláson, nagyon fontos kép, mert ezen az összes szereplô rajta van. Itt van anyám, apám és én, a

• 59 •




a ház udvarán valaki kitett az ablakba egy rádiót, úgy hallgattuk, és mindenki rettenetesen örült, és reménykedett, azt hittük, hogy most majd minden jó lesz, aztán másnapra kiderült, hogy semmi nem lesz jól, sôt még rosszabb lesz, mert a nyilasok átvették a hatalmat. BÉLA TÖRTÉNETE Béla soha nem hordott sárga csillagot, úgy járkált, mint gróf Csekonics, semmivel nem törôdött, de végül is ’44 nyarán csak behívták, és elvitték munkaszolgálatra ôt is. A Rákóczi út 40.-ben, ahol nagyanyámék eredetileg laktak, a fölöttük levô laA kép ‘42-ben készült. kásban lakott egy család, Fóti, azaz Flesch Anyám, apám, én, Szarvas János a feleségével és Lujzi Sanyi és a felesége és a nálam két évvel fiatalabb kislánya, Muci. Sanyi meg Béla bátyám nagyon jóban voltak, egy fényképet Béla nagybátyám csinálhatta, ô lehetett korosztály is voltak, úgyhogy együtt vitték el ôket a fotográfus, mert ô nincs a képen, és itt van Szar- munkaszolgálatra. Nem tudom, hová vezényelték vas János, a feleségével. És itt van Lujzi. ôket, hol ásták az árkokat vagy a bunkereket. Lujziról eddig nem esett szó. Akkoriban már sûrû bombázások voltak BudaBéla nagybátyám agglegény volt, nagy nôcsá- pesten, és az ablakok a légnyomástól betörtek. A nébász, nagyon fess, csinos fiú, imádták a nôk, késôbb met fôhadiszállás a Britanniában volt, a mostani is. Ebben az idôben ez a Lujzi volt a barátnôje, aki Royal szállóban, és persze ott is betörtek az ablakok. idôsebb volt nála két-három évvel, egy keresztény, Egy reggel a felettesük kiállt a század elé, és azt osztrák, elvált asszony. Rettenetesen beszélt magya- kérdezte, hogy van-e itt maguk között üveges? Ki rul, erôsen törte a magyart. Volt egy kis textilüzlete tud üvegezni? És akkor Sanyi azt mondta, hogy egy átjáróház udvarán, a Király utca és a Paulay „én”, és meglökte Bélát, hogy „ô is!” Ede utca között, a Nagy és Eichner ház mögött. Kiálltak, hogy ôk üvegesek. Az egyik papírkeEz a Lujzi imádta Béla nagybátyámat. reskedô volt, a másik meg nyomdász. Aztán’44 nyarán, amikor már sárga csillagot kelAzt mondja Sanyi, „ne törôdj semmivel, a nagylett hordani, akkor sokszor eljött értem, még ami- bátyám üveges volt, láttam eleget gyerekkoromban, kor a csillagos házban voltunk is, szépen leszedte a én pontosan tudom, hogyan kell üvegezni.” csillagot a kis ruhácskámról vagy a drapp kabátocsMelléjük adtak egy fiatal, húsz év körüli német kámról, és elvitt kirándulni, vagy elvitt magához katonát fegyverrel, és beküldték ôket Pestre. Vétenéhány napra. leztek szerszámot, üveget, és be kellett menniük a Ekkoriban már gyakran volt légiriadó, néha Britanniába a fôhadiszállásra, üvegezni a légnyobombáztak is valahol, de sokszor csak szirénáztak, mástól kitört ablakokat. olyanokat mondott a rádió, hogy: „Bácska, Baja viÉs miután mind a két értelmes zsidó fiú jól begyázz!”, meg, hogy „grósze krokodil,” fogalmam szélt németül, ezzel a fiúval, ezzel a német katonásincs, hogy mit jelenthetett. Aztán lefújták a riadót, val valamennyire összehaverkodtak. és föl lehetett jönni a légópincébôl. Ekkor mi már a csillagos házban voltunk, ahol a Néha éjszaka is volt légiriadó, akkor az anyu fel- kapu természetesen mindig zárva volt. rázott álmomból, fogta a két koffert, és a vaksötét Októberben, egy napon egyszer csak megdönlépcsôházban botorkáltunk lefele, láttam a zuhanó gették a kaput, és ott állt a fiatal német katona meg bombák fényes csíkjait, hallottam a rémisztô fütyü- Béla bátyám, és mondták, hogy minket keresnek. lésüket. Egy életre megjegyeztem a bombázók Béla gondolt egyet, és meghívta a Helmutot – mert mély, morgó búgását. így hívták a fiút – ebédre. Emlékszem a Horthy-proklamációra október 16Nagyanyám húslevest fôzött ebédre, szépen án, vagy 15-én, gyönyörû, meleg, nyárias idô volt, megterített, és ettünk, kicsit feszengve, de ettünk.

• 60 •



Ez a Helmut sovány volt, szôke, csontos képû, pont olyan, mint a késôbbi filmeken a német katona, és nagyon ízlett neki a nagymama húslevese. Közben elkezdtek szirénázni, légiriadó lett, és hát persze mi otthagytuk a húslevest, és lementünk a pincébe. Béla meg Helmut ottmaradtak, és mire lefújták a riadót, és feljöttünk, a marhahúsleves tetején megfagyott a zsír. Újra kellett melegíteni, de azért megettük. ILLÉS SANYI TÖRTÉNETE Valamikor, szintén még októberben, egy deli magyar katona is keresett minket, puskával a vállán, nyilaskeresztes karszalaggal. Ez a katona nem volt más, mint a Sanyi nagybátyám, a nagypapa bátyjának az idôsebbik fia, Illés Sándor. Ô egyike volt az egy kezemen megszámolható, valódi, újpesti partizánoknak. Sanyi persze szintén munkaszolgálatos volt, de egy alkalommal, gondolom, talán ’44 kora ôszén hazakerült, és amikor megtudta, hogy az apját, az anyját és a fiatal feleségét elvitték „munkára”, akkor azt mondta, hogy ô már sehova nem megy. Újpesti vagány fiú volt, csomó keresztény haverja lehetett, és így valahogy belekeveredett abba a bizonyos újpesti partizáncsoportba, amelyik tényleg, rendesen, a lipótvárosi védett házakból összeszedett zsidókat mentette. Elszedték ôket a nyilasoktól, mondván, hogy „Jól van, testvér, majd most már mi visszük ôket, és majd adunk nekik.” Így aztán egy csomó embert megmentettek. Egyszer-kétszer még megjelent nálunk, a csillagos házban, aztán eltûnt, jó idôre, legközelebb már csak az ostrom után láttuk. NAGYPAPA TÖRTÉNETE A csillagos házban elég egyhangú volt az élet. A légiriadók között, ha csend volt, az öreg zsidók összejártak egy eldugott földszinti lakásba kártyázni, ultiztak önfeledten, mint a régi szép idôkben. Nekem szabad volt lemenni, állni a nagypapa mögött, kibicelni. Valamikor november elején egy este volt egy razzia, a nyilasok körbejárták a házat, és a maradék férfiakat összeszedték, és elvitték. A nagymama, szegény, befeküdt az ágyba, csúnya, visszeres lábai voltak, azt beborogatta, engem eldugott a dunna alá, az anyám meg valahová elbújt. A nagypapa hatvankét éves volt, pocakos, ko-

2016/3

pasz, sérves öreg zsidó, de hát azért elvitték, állítólag munkára. Gondolom, a pesti Duna-partnál tovább nem jutott. Soha többé nem láttuk. BÉLA TÖRTÉNETE Béla is otthon volt akkor, és amikor meghallotta, hogy jönnek a razziázó nyilasok, a sötétben leosont a hátsó lépcsôn a szenespincébe, behúzta a vasrácsos ajtót, és elbújt. A razzia sokáig tartott, minden lakáson végigmentek, Béla attól félt, hogy végül mégiscsak megtalálják. A pince falán valahol föl volt festve az, hogy „VK”, vészkijárat. Fehérrel föl volt mázolva, hogyha beomlik a ház egy bombatámadásnál, akkor ott kell áttörni a falat a szomszéd ház pincéjébe, és arra lehet menekülni. Félelmében elhatározta, hogy áttöri a falat, mert a mögöttünk lévô ház a Rákóczi út 40. volt, ahol eredetileg laktunk, és abban reménykedett, hogy arra meg tud szökni. Na, most ennek nekilátott valamikor az éjszaka folyamán, de a szabályszerûen odakészített csákány nyele egyszer csak eltört. De ô azért nem adta fel, és a bicskájával kezdte vésni a téglák közét. Persze a bicskája is beletört egy idô után. Kalapált, kalapált, kalapált a maradék csákánnyal, és hajnalra sikerült is áttörni a vészkijáratot. És amikor áttörte a falat, akkor azt látta, hogy a túlsó oldalon, ott áll Német bácsi, a házmester egy lámpával és egy rendôr. Az a posztoló rendôr volt, akit egyébként Béla látásból ismert, merthogy ott járt a környéken. Német bácsi azt hitte, hogy egy betörô kalapál, azt mondta legalábbis. Bélának természetesen mindenféle hamis igazolványai voltak, amiket a szocdem nyomdász barátai hamisítottak. Ennek ellenére a rendôr mégis elvitte. Bevitte az Andrássy út 60.-ba, ami a nyilas központ volt akkoriban, ma a „Terror Háza”. Azt sem tudom, hogy a Német bácsi rávallott-e, hogy zsidó, valószínûleg nem. Szóval bekerült az Andrássy út 60.-ba, föl az elsô emeletre, ahol már egy csomó ember volt, akiket a razziázó nyilasok összeszedtek az éjszaka folyamán. És várni kellett, és várni kellett, és várni kellett. Aztán egy idô után Béla úgy gondolta, hogy á, nem vár ô már tovább, és egy alkalmas pillanatban a lépcsôházban, a lift mellett átugrott a korláton, le a földszintre. Kicsit összeszedte magát, elindult a kapu felé, fellendítette a karját, és azt mondta, hogy „Heil Hit-

• 61 •




ler”, vagy „Kitartás, éljen Szálasi!” – nem tudom, melyiket –, és kiment a kapun. És hazajött. Tudni kell, hogy Béla bátyámra mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy bátor vagy kalandortermészetû. A nôk terén igen, de úgy egyébként nem. És hazajött.

riában, a táborban, ahová vitték ôket, tífuszt kapott, és meghalt. Szóval tulajdonképpen nem is ölték meg, a szó szoros értelmében, hanem egyszerûen csak ô volt az, aki belehalt, aki nem tudta túlélni. TERÉZ KÖRÚT 6.

APU TÖRTÉNETE Apuról hosszú ideig nem tudtunk semmit. Abból az idôbôl nincsenek levelei. Korábban Erdélyben voltak, és gondolom, onnan visszafelé jöttek már, és október végén történt, hogy egy nap hazajött. Pesten vitték keresztül a transzportot, és a tisztjük azt mondta, hogy aki pesti, és tudja, hogy hol vannak a hozzátartozói, az déltôl estig elmehet, „becsületszóra”. „És kérem, uraim, hogy jöjjenek vissza.” Az apám tudta, hogy hol lakunk, oda írta már korábban a leveleit, így megjelent ott a Dohány utca 39.-ben. Hát, ami, nem is tudom, milyen volt. Arra emlékszem, csak, hogy szörnyû piszkos volt. Az anyám sírt, és befûtötte a fürdôszobakályhát, az apu megfürdött, megborotválkozott, nagyanyám gyorsan fôzött valamit közben, és az anyám csak sírt, egyfolytában sírt. Az a lakás olyan volt, hogy volt egy konyha, egy szoba és egy elôszoba, a konyhán és elôszobán is volt kijárat a gangra, de ez mindegy is. Az elôszobában volt az anyám ágya, és valamikor már délután oda bezárkóztak, és lefeküdtek. Én persze gyerekként nem értettem, vagy nem akartam érteni, hogy miért nem mehetek be, amikor ott van az apám. És a nagyanyám is sírt, és csitítgatott, és nem engedett be hozzájuk. Szóval az egész szörnyû volt. Azt hiszem, hogy több bánat volt ebben a találkozásban, mint öröm. Estefelé apám azt mondta, hogy most már mennie kell. Könyörögtek neki, hogy ne menjen vissza, maradjon itt velünk, hiszen Béla is bujkál, vannak papírjai, majd szereznek apámnak is papírokat, és minden jó lesz majd valahogy. De apám azt mondta, hogy nem, ezt ô nem meri, és különben is becsületszavát adta, és valószínûleg biztonságosabb, ha ô visszamegy. És ebben alighanem igaza volt, bizonyos értelemben. Talán tényleg megúszhatta volna, mint annyian mások, csak a baj az volt, hogy, késôbb már Auszt-

És akkor lassan már november volt. Béla hol elôkerült, hol eltûnt. Lujzinál bujkált, ott töltötte az idô nagy részét az osztrák barátnôjénél, aki a Király utca 41.-ben lakott, ami a Csányi utca sarkától a második ház volt. A Csányi utcában volt a gettó egyik bejárata. Híre járt, hogy hamarosan a csillagos házakból is mindenkit betelepítenek a gettóba. Helmut, a fiatal német katona nyilván még többet is tudott. Azt mondta Bélának, hogy „ne maradjatok ti a csillagos házban, mert abból baj lesz. Majd én szerzek nektek biztosabb helyet.” A Teréz körút 6.-ban volt egy német védett ház, ami tele volt zsidókkal, akik gondolom jó pénzért valamilyen mentességet tudtak szerezni a németektôl. Egy hatalmas ötemeletes ház volt, zsúfolva zsidókkal. Egy este, sötétedés után, a Helmut átkísért minket ebbe a házba, puskával a vállán, mintha kísérné a zsidókat. De erre az odamenetelre valahogy nem emlékszem, ezt talán csak a késôbbi elbeszélésekbôl tudom. Az is lehet, hogy valami altatót adtak be nekem. Ugyanígy behozta egy másik csillagos házból a Fóti Sanyi családját is, a feleségét, az öt éves Muci barátnômet és a nagymamát. Szerzett egy sarokszobát az 5. emeleten, egyetlen kis szobát, ahová ez az egész társaság bepréselôdött. Kijárni nem lehetett, még a gangra sem, a légópincébe sem mehettünk le, amikor bombáztak. A földön aludtunk anyámmal ketten egyetlen matracon, a lábunk a padlóra lógott. November 4-én, amikor a Margit híd fölrobbant, akkor már biztosan ott voltunk, arra az óriási robbanásra nagyon emlékszem. Akkoriban már éheztünk. Kaja nem volt, kijárni nem lehetett, nem is tudom, hogyan jutottunk élelmiszerhez. Már az utolsó tartalékok is elfogytak, már csak bab volt meg sárgaborsó. Egyszer került valahonnan olyan sûrû fekete kenyér, de én nem akartam megenni a részemet, azt a fél szeletet, mert nem ízlett. Az anyám majdnem megpofozott. Egyik este razzia volt, a nyilasok ott is razziáz-

• 62 •



tak. Akkor anyámat meg Manci nénit kicsukták az erkélyre, és leeresztették a redônyt. Úgy látszik csak a fiatalokra vadásztak, mert minket, a két kislányt meg a két nagymamát nem vitték el. Aztán amikor decemberben már közeledett a front, akkor azt mondta Helmut, hogy „már itt se vagytok jó helyen, és én már nem fogok tudni jönni, és segíteni, mert minket is elindítanak nyugat felé, úgyhogy most már innen is menni kell.” És akkor egy újabb éjszakai sétával – de akkor már teljesen éber voltam, élesen emlékszem mindenre – átkísért minket, mindkét családot, Lujzinak a Király utcában lévô lakásába. Sötét volt, távolról ágyúztak, és a talpunk alatt csikorgott a házakról lehullott üvegtörmelék. Mentünk libasorban a fal mellett, és én nagyon féltem. Helmut ment elôttünk a feltûzött szuronnyal. Gondolom, a házmestert Lujzi házában lepénzelték, hogy beeresszen minket.

2016/3

bossal, vagyis grízt – hát tej, az nem volt –, és elkezdte etetni a gyereket. „Na, most kipróbálom, hogy mennyit bír megenni” – mondta, és a hároméves gyerek megette a lábas grízt. Úgyhogy onnantól kezdve ô is ott volt velünk egy darabig. Hogy ki vitte el, és mikor, arra nem emlékszem. Aztán karácsony elôtt egy nappal megzörgették a kaput, és ott állt Helmut egy karácsonyfával, egy nagy vekni kenyérrel, és azt mondta, hogy „én nem megyek tovább sehova, itt maradok”. Az egyenruháját elégették, a pisztolyát meg eldugták a pincében a tüzelô alá. Abban a lakásban ettôl fogva bujkált két komplett zsidó család meg egy szökött német katona. Mindez Rupcsó Sándorné – született Lujzi – jóvoltából. AZ OSTROM

KIRÁLY UTCA 41. Lujzi albérlô volt abban a lakásban. A tulajdonosok keresztények voltak természetesen, de addigra elmentek, talán vidékre. Így aztán az egész háromszobás udvari lakást birtokba vehette a két család. Egy nap újra megjött Helmut, hozott valami kaját, és azt mondta, hogy „na, most vagyok itt utoljára, közeledik a front, most már végleg menni kell”, és elbúcsúzott. Fóti Sanyi idônként napokra eltûnt. Volt egy ugyancsak keresztény szeretôje, egy szép, fehér húsú, kék szemû, szôke asszony, Iboly, akinek vasutas volt a férje, és Sanyi többnyire ott bujkált az Ibolynál, különösen akkor, amikor a férj szolgálatban volt. Aztán visszajött, itt is volt egy kicsit, meg ott is volt egy kicsit, a szeretôjénél. Sanyinak volt egy bátyja, Fóti Bandi – Fóti Endre, aki a Nyomoz a Mág-csoport írója lett késôbb –, és annak volt egy kislánya. Nem tudom, hogy honnan, de hírét vették, hogy ez a gyerek valahol a Bethlen téren van. Valamilyen keresztény egészségügyi szolgálat bujtatott ott egy csomó zsidó gyereket. És akkor a Manci néni fogta magát, kifestette a száját, fölkötötte a turbánját – egy kis, filigrán, fitos orrú nô volt, nem nézett ki zsidónak –, és elment, és elhozta a kislányt. A kislány úgy hároméves volt. Noéminak hívták, beszélni nem tudott, vagy már elfelejtett, nem tudom. Beszélni ugyan nem beszélt, viszont olyan éhes volt, hogy a Manci néni csinált tejbegrízt, egy lá-

Karácsonykor aztán az oroszok körülkerítették Budapestet, úgy mondták, „bezárult a gyûrû”. Ettôl kezdve már erôsen bombáztak, úgy hogy végleg le kellett költözni a pincébe. Késôbb kiderült, hogy egy csomó katonaszökevény is volt a házban, azok is bujkáltak, meg talán még rajtunk kívül más zsidók is bujkáltak ott, ezt nem tudom biztosan. Be kellett rendezkedni a pincében, ahogy akkor szokás volt, le kellett vinni különféle ócska vaságyakat meg matracokat, és ettôl fogva éjjel-nappal ott tanyáztunk. Anyám egy keskeny falócán aludt, a nagymama egy kinyitható vaságyon, én meg a lábánál szorongtam. De persze azt kellett mondani, hogy mi vidéki menekültek vagyunk. Irataink voltak, különben az elsô razziánál mind lebuktunk volna. Béla nagybátyám sváb, szocdem, Feldmann Jóska nevû barátja még korábban, a bombázások közepette lement Bonyhádra, és a családjának az eredeti iratait, ami ránk illett, elhozta. És akkor meg kellett tanulni, hogy kik vagyunk, azokat az idegen neveket. Én anyámnak nem gyereke voltam, hanem unokahúga, és meg kellett tanulni, hogy ki kicsoda, és nem volt szabad eltéveszteni. Sanyiéknak talán az Iboly szerezte meg az ô családjának az iratait, ôk meg azzal bujkáltak. Én akkor hétéves voltam, Muci két évvel fiatalabb volt nálam, tehát öt volt. Neki is más neve volt, nekem is más nevem volt, és nem volt szabad eltévesztenünk semmit. És nem tévesztettük el. Egyikünk sem.

• 63 •




Volt razzia, voltak igazoltatások, jöttek a nyilasok, körüljártak, és kerestek katonaszökevényeket, kerestek zsidókat. A nagy trükk az volt, hogy a szomszéd pincébôl az ottani katonaszökevények áttörték a mi légópincénkbe a falat. A fal mellett ágyak voltak, és a falon, ahol áttörték, a nyílást szônyegekkel takarták el. Amikor a szomszéd házban razziáztak, akkor ide bújtak át onnan, és amikor hozzánk értek a nyilasok, akkor a mieink meg oda mentek át, és ráakasztották a lukra a szônyeget. És ez így ment. Rendes ennivaló már végkép nem volt. Liszt volt, emlékszem, és hagyma, meg valami zsiradék is. Nagyanyám hagymát pirított, és lisztbôl meg vízbôl galuskát csinált, és azt kellett enni folyton. Szörnyû volt. Amikor épp nem volt bombázás, Lujzi meg Béla kimentek a Király utcába, sorba állni a péknél, jó sûrû fekete kenyereket hoztak, ha hoztak. Víz egy ideig volt, de aztán az is elkezdett fogyni. Lent, a pincében volt egy csap, és oda aláraktak mindenféle edényt. A vezetéken lassan csurgott a víz, így lehetett éjszakánként valamennyi vizet öszszegyûjteni. Mosdani nem lehetett, csak éppen hogy. Hát a végére már tetvesek voltunk, szó, mi szó. Gondolom, a katonák hurcolták be a tetveket. Nekem hosszú hajam volt, anyámnak ez volt a mániája. Hogy miért nem vágta le, sosem fogom megérteni, copfom volt, és csupa tetves voltam. Ja, és a Helmut. Igen. Hát ô nem jöhetett a légópincébe, mert az egy kicsit feltûnô lett volna. Így aztán az egyik szenespincében valamibôl, bútorokból, meg nemtommikbôl eszkábáltak neki egy külön bunkert. Ott volt éjjel-nappal, és cipôpasztás dobozból csináltak neki mécsest. A húszfilléres közepén luk volt, és oda be kellett egy kis madzagot dugni, és meggyújtani, az volt a mécses, azzal lehetett világítani. Helmutnak, szegénynek naphosszat ott kellett kuksolni egyedül a szenespincében, a hidegben, mert nagyon hideg volt ’44 telén, és ezzel a kis mécsessel világított, ha világított. Emlékszem, sztearint „vételeztek” a Beliczai mézeskalácsosnál, ami a szomszédban volt, a Csányi utcában, nagy táblákban hozták, összetörték darabokra, és abból lett a mécses. Egy idô után már villany sem volt, a pincében is ilyen mécsesekkel világítottunk. A bombázások szünetében a dohányosok, ha volt cigarettájuk, kiálltak a pincelépcsô bejáratához dohányozni. Ha nagy csönd volt, minket, gyerekeket is kiengedtek az udvarra kicsit levegôzni.

Hosszú, keskeny udvar volt, egyik oldalán az udvari lakások, másikon a szomszéd ház négy emelet magas tûzfala. Egyszer egy kisbabát is kitolt az anyja a levegôre, és éppen akkor, abban a tíz percben zuhant le egy gerenda a bombától megsérült tûzfalról, és agyonütötte a kisbabát, ott halt meg a gyerekkocsiban, a szemünk láttára. Mindez tartott ’44 karácsonyától ’45. január 15. vagy 16-ig, akkor jöttek az oroszok. A FELSZABADULÁS Az úgy történt, hogy kinyílt a légópince vasajtaja, és bejött két vagy három orosz katona, ahogy a filmekben, körülnéztek, és azt kérdezték, hogy németek vannak-e, mondták, hogy nincsenek. És savanyú uborka van-e? Kovászos uborka van-e? Mindenki föllélegzett, és valahonnan elôkerítettek egy nagy üveg savanyú uborkát. Aztán az oroszok egy kicsit körülnéztek, és elmentek. Hát ez volt a fölszabadulás. És akkor föl lehetett költözni a lakásba. De akkor jött a nagy gond, hogy mi legyen Helmuttal. Sose fogom megtudni már, hogy valójában hogyan is történt a dolog. Lehet, hogy a házból valaki följelentette, talán a házmester, de lehet, hogy miután napok teltek el, és még mindig nem történt semmi, akkor a férfiak azt gondolták, hogy jobb lesz, hogyha ôk maguk bejelentik, hogy a Helmut ott rejtôzik. Mert elmenni, ugye, nem lehetett, kiszökni nem tudott. És egyszer csak beállított két orosz kiskatona meg egy tiszt, rajtuk a puska, és azt mondták, hogy „házkutatás”. Álljunk a falhoz végig, sorba, föltett kézzel. Ott álltunk a falnál sorban, és akkor azt kérdezték, hogy „ô kicsoda”, mármint a Helmut. És akkor elvitték. De Sanyit is elvitték, meg Bélát is elvitték. És az én játékomat, egy kaucsuk babát, ami pucéran a földön feküdt a szétdobált holmik között, az egyik kiskatona a nagy csizmájával összetaposta. És az a baba eltört, de ripityára. Napokig nem lehetett tudni róluk semmit, és aztán a két férfi, Béla meg Sanyi elôkerült. Hogy mi történt ott benn, soha nem tudtam meg. Béla nagybátyámat faggattam késôbb. Ô nemrég halt meg, a ’80-as években, jócskán felnôtt voltam már, faggattam, de valahogy mindig kitérô választ adott. Ma már úgy gondolom, hogy végül is ôk jelentették be Helmutot, mert nem tudtak vele mit kez-

• 64 •



deni. Gondolom, hogy együtt a hármuk elhatározása volt, hogy hát nincs más megoldás, legfeljebb elviszik fogságba. Évekig nem volt hír Helmutról, aztán valamikor az ’50-es évek elején Lujzinak írt, hogy most került haza Oroszországból, a fogságból. Hogy miért vállalta ezt az egészet? Azt mondta, hogy ô tulajdonképpen szociáldemokrata volt, a bátyja is szociáldemokrata volt, és ô azzal az egésszel nem értett egyet, és katona lett, mert muszáj volt. Azt gondolom, nem hazudott, a tettei mindenesetre mellette szóltak. Szóval, ô is megúszta élve. 1945 NYARA Gyuriék május 13-án érkeztek haza, ô meg Tibi, napsütötten, meghízva, mert Ausztriában azok a derék osztrák parasztok fölhizlalták ôket. Gyurinak elsô dolga természetesen az volt, hogy kiment a filmgyárba, csak aludni járt haza attól kezdve, és élte világát, hála a jó Istennek. ’45 tavaszán az anyám is munka után nézett, mert hát dolgozni kellett, mibôl éltünk volna különben. Az a bizonyos Szarvas János, Isten tudja, miféle kapcsolatok segítségével beszerezte az Erzsébetvárosi Színházba, ahol ô maga is dolgozott. Ez a színház már rég nincs meg, mert hamarosan lebontották, oda került a Sztálin-szobor késôbb, néhány év múlva. Ez a valamikori Feld-színház volt, fából épült nyári színház, és már ’45 kora nyarán szervezôdött ott egy társulat. Both Béla volt az igazgató, Kiss Ilona, a felesége volt a primadonna, Kállai Feri volt még ott, meg Soós Lajos, meg Gobbi Hilda, meg mások, azt hiszem, a kommunisták szervezték ezt a színházat. Már mentek a próbák, próbálták a Háromgarasos operát meg a Géprombolókat. Hátul, a színészbejárónál volt egy kis udvar, ott fôzték egy nagy kondérban a gulyáslevest, és odajártak a színészek enni, meg mi is ott ettünk az anyuval. Persze délután voltak az elôadások, és én mindegyiket végignézhettem. Nagyon tetszett a Háromgarasos, Soós Lajos volt Bicska Maxi, nagyon fess volt, és nagyon jól énekelt.

2016/3

Kállai Feri is énekelt A furfangos özvegy címû operettben, kicsit hamis volt, és kicsit ügyetlen. Egyik elôadáson túl közel ment Kiss Ilonához, kezében a gyertyatartó, és meggyulladt a primadonna fátyla. APU TÖRTÉNETE Aztán már egészen a nyár végén valaki jött, egy pasas, és azt mondta, hogy ô az apunak a társa volt, és hogy az apu meghalt, és ezt küldi. És visszahozott egy megcímzett lapot, ami már nem volt megírva, anyám fényképét, az én fényképemet, egy gyerekposta képeslapot, amire én elsô elemista koromban azt írtam, hogy: „Drága Apukám örülök, hogy jól vagy”, egy lepréselt rózsát, az apám összetöredezett ezüst cigarettatárcáját, a bicskáját, valamint egy zsidó imádságos könyvbôl kitépett lapot, amin rajta volt az apám végrendelete. És azt mondta, hogy az apu 1945. február 15-én Donauskirchenben, a lágerban, tífuszban meghalt. Tehát ’45 februárjában, amikor mi már szabadok voltunk. Így szól apám végrendelete: „Ha meghalok, akkor mindenem, amim még van, egyedül és kizárólag a feleségemet illeti, senki mást, ez az utolsó kívánságom. Úgyszintén, ezen imádságoskönyvet a rózsával juttassák el neki, és ez legyen a tanúm, hogy az utolsó pillanatban is csak ôrá gondoltam, és a gyermekemre, ez legyen a további életüknek a vigasza. Öleli, és örökké szereti férje és apja: Laci. Singer Lászlóné, született Illés Erzsébet, Eger.” Az az ember, azt hiszem, hogy már hamarabb itthon lehetett, csak talán nem volt lelki ereje eljönni korábban. És az anyám nem mondott semmit, csak ült, és sírt, és sírt. És én soká, nagyon soká nem tudtam elhinni, hogy az apu meghalt. Még nagyon soká álmodtam azt, hogy jön a gangon, a barna düftinnadrágjában, hátizsák a vállán, vagy hogy szemrehányást teszek neki, hogy hol volt ilyen sokáig, vagy hogy lehet, hogy valahol máshol él, és már másik családja van.

• 65 •




II. A fôiskola A fôiskolán a tanítás késôn, talán csak október elején kezdôdött. Egyáltalán nem emlékszem erre a hónapra, valószínûleg semmi érdekes nem történt, vagy ha mégis, a késôbbi erôsebb benyomások kimosták a fejembôl. (De mégis. Emlékszem egy bemutatóra a József Attila Színházban, Gáli József Szabadsághegy címû, erôs aktuálpolitikai felhangú társadalmi drámájára. Hátul ültünk persze, pótszéken, egyszer csak Péter meglök, és azt mondja: „Nézd, ott elöl, ott ül Nagy Imre.” Az elôadás vége komoly politikai tüntetéssé fajult.) Egy fontos dolog mégis történt: Elek Jutka férjhez ment. A tavaszi lányos copfja helyett kerek aszszonyos konttyal jelent meg ôsszel. Hozzáment egy káderfiúhoz, akinek lakása is volt. A fiúkkal lassan összebarátkoztunk, megtudtunk egymásról ezt-azt, például, hogy a Gyöngyössy Imrét három évre internálták ’50-ben, egyetemista korában, minden ok nélkül, per meg ítélet nélkül, ’53ban szabadult. A húgával, Liával lakott, meg a sógorával, Tóth Bálinttal, akivel együtt voltak a börtönben is. Gábor Pali pedagógus családból jött, két fivére volt és özvegy édesanyja. Kardos Feri mamája is tanár volt és özvegy, és volt egy nagyon vagány gimnazista öccse, Kardos Pityu. Kézdi-Kovács Zsolt papája vegyész volt, és volt egy öccse és egy húga. Rózsa Jancsinak sem élt az édesapja, egy idôsebb nôvére volt, de valahogy Jancsiról tudtam a legkevesebbet. Csala Karcsi év végén elment a bölcsészkarra, nem tetszett neki a fôiskola, késôbb filmesztéta lett. Major Sanyi kiesett év végén. A TV-ben dolgozott késôbb szerkesztôként. Szabó Pista meg én voltunk a legfiatalabbak, de Pista akkor már tekintélyes rádióriporternek számított, az Ifjúsági Rádiónál volt külsôs és Padisák Mihály nagy reményekre jogosító jobbkeze. A családjáról bôségesen tudható minden a késôbbi filmjeibôl, talán csak az nem, hogy volt egy nôvére is, furcsamód ôróla egy szó sem esik az alkotásokban. Két külföldi hallgató is volt, egy koreai, Chö Cang Szunak hívták, kedves, mosolygós fiú, alig értett valamit magyarul. Ôt az „októberi sajnálatos

események” után hazahívták, nehogy megfertôzôdjön a mi felforgató eszméink által. A másik egy bolgár kádergyerek, Zaharjev Eduárd, röviden Edu. Sötét bôrû, göndör, vadóc fiú, ô sem tudott sokat magyarul. Kedvenc mulatságunk az volt, ha ô meg a koreai fiú vitatkoztak egymással, magyarul. (Bocsánat, csak most jutott eszembe, hogy egy másik Szabó István is kezdett velünk akkor szeptemberben, de ô, amint tehette, már decemberben „külföldre távozott”.) Október végére lassan összerázódtunk, elkezdôdtek az elméleti órák, néha Máriássyt is láttuk. Makk akkor forgatta a Ház a sziklák alattot, ô nem járt be. Bacsó tanított dramaturgiát, sosem felejtem el az elsô alkalmat, amikor valami poén után felharsant jellegzetes nevetése, ami talán leginkább vidám szamárüvöltésre emlékeztetett. Elôször döbbenten elnémultunk, aztán csillapíthatatlan kacagás tört ki rajtunk, mint Karinthy „osztályán”. A fôiskolán már javában zajlott az élet, a Petôfi Kör szelleme addigra szétszivárgott az egyetemekre, a miénkre is, igaz errôl mi, mint „gólyák”, nem sokat tudtunk, de a KISZ-ben zajló viták híre valamiféle „reformokról”minket is elért. AZ A NAP 1956. október 23. rendes tanítási napként indult, reggel a fiúknak honvédelem órájuk volt a Vas utcában, abban a teremben, ahol az oktatáshoz szükséges puskákat tartották. A fegyvereket elvileg elzárták, de a fôiskolán megszokott slamposság miatt a szekrény nyitva volt, Kardos Feri kivett egyet, hadonászott vele, a puska meg elsült. Szerencsére csak vaktöltény volt benne, de a kirepülô valami így is kiütött a plafon vakolatából egy jól látható darabot. Így aztán késôbb kuncogva mesélhettük, hogy október 23. elsô puskalövése nálunk, a fôiskolán dördült el. A következô óra mûvészettörténet lett volna, de Szöllôsy Éva úgy rendelkezett, hogy óra helyett menjünk el az Ernst Múzeumba Bernáth Aurél kiállítását megnézni, ami a napokban nyílt meg. De akkor már híre járt, hogy délután szolidari-

• 66 •



2016/3

néhány nemzetiszínû zászló is, amit a fiúk kikönyörögtek Görcsös bácsitól, az altiszttôl. Amikor becsatlakoztunk a nyolcas sorokban érkezô menetbe, valahonnan „rendezôk” kerültek elô, és ránk parancsoltak, hogy karoljunk össze, és ne engedjünk be senki idegent, nehogy „provokátorok” férkôzhessenek közénk. Ez jogosnak tûnt, mégis némi félelemmel vegyes feszültséget keltett bennem, nem értettem, hogy ki akarná megzavarni Gábor Pál, Jankovits Márta tanulmányi titkár, Rózsa János, Kardos Ferenc a mi vidám tüntetésünket a lengyeés Kézdi-Kovács Zsolt (1957) lek mellett, amit én teljesen jogosnak és igazságosnak éreztem. Egy Pobjeda autó ért mellénk, tási tüntetés lesz a lengyelek mellett, amin a mi fôis- egy férfi lógott ki az ablakán, és integetve kiabált, kolánk is részt vesz, ha engedélyezik az illetékesek. hogy „Engedélyezték a tüntetést! Engedélyezték a Elrohantunk a kiállításra, végigrohantuk, majd tüntetést!”Integettünk neki, és nevetve kiabáltuk, visszarohantunk a fôiskolára, nehogy valami fontos hogy „Tudjuk! Tudjuk!” Mire a Múzeum körúthoz dologból kimaradjunk. értünk, teljesen feloldódott a hangulat, különösen, Az Uránia-ház harmadik emeletén volt az Ódry- amikor megláttuk a bölcsészkar felôl jövô tömeget. terem, akkoriban ez volt a legnagyobb a fôiskolán, A Kossuth Lajos utcán szembe sütött a nap, kela Vas utcai színházterem csak pár év múlva épült lemes langyos idô volt, és engem elöntött valami meg. enyhén mámoros érzés, ahogy ott mentem a sor köMire visszaértünk, az Ódry-teremben már gyü- zepén, összekarolva a fiúkkal. Ehhez hasonlót utollekezett a társaság. Izgatottan vitatkoztak, legin- jára csak azokon a háború utáni elsô május elsejékább a fôiskola belsô ügyeirôl, a tanárokról, a kol- ken éreztem: az igazi felszabadultságot. légium belsô problémáiról (a szállás akkor még a Minden olyan magától értetôdônek, természetesVorosilov úton volt, és csak az „események” után nek tûnt. telepítették át a Vas utcai épület felsô emeleteire). Igen, ennek így kell történni, és csak így. Heves vita folyt arról is, hogy a KISZ mellett újra A Petôfi-szobornál már sokan összegyûltek, meg kellene alakítani a MFSZ-t, a fôiskolások szer- mégis mi valahogy egészen elôrekerültünk. A sorok vezetét. felbomlottak, egyre nagyobb lett a tömeg, ahogy az Mi egy kupacban ültünk, és jól nevelten hallgat- újabb és újabb egyetemek hallgatói megérkeztek. tuk a felsôsök vitáját. Egyszer, amikor Gyöngyössy Én valahogy, talán nem is véletlenül, Péter mellé Ruci mégis felállt, hogy megszólaljon, Bácskai kerültem, végül is hozzá volt leginkább közöm, Pista, akkor már végzôs filmrendezô lehurrogta, akkor még. mondván, hogy elsôéveseknek itt nincs szavuk. Hogy ki mondott beszédet, nem emlékszem, de Többnyire Csurka Pista vitte a hangot, meg tán arra igen, hogy Sinkovits Imrét feltuszkolták a szoGara Gyuri, az akkori KISZ-titkár. bor talapzatára, és követelték, hogy mondjon verElôször úgy hírlett, hogy a belügyminiszter vég- set. Mondott is. A Kutyák és farkasok dalát és gonleg betiltotta a tüntetést, de aztán berohant egy szí- dolom, a Nemzeti dalt is. Aztán amikor már kifogynészhallgató, és forradalmárhoz illô lelkesedéssel tak a versekbôl, énekelni kezdtünk, a Himnuszt „hírlelte”, hogy a rádió is bemondta, mégis engedé- szokás szerint, meg a Szózatot, ami az ötvenes éveklyezték, de induljunk azonnal, mert a képzôsök meg ben valamiért tilos volt. a zeneakadémisták mindjárt ideérnek, és nekünk Álltam szorosan Péterbe karolva, folytak a könyhozzájuk kell csatlakoznunk. nyeim, sírtam, és alig jött ki hang a torkomon. PonVisszafojtott izgalommal várakoztunk az Uránia tosan éreztem, hogy ami ott, akkor történik, az törmozi elôtt, a széles járdán, mi, diákok meg néhány ténelem. tanár is, a színészlányok saját gyártmányú kis koAztán valakik azt mondták, hogy menjünk a kárdákat osztogattak, valahonnan elôkerült egy léc Bem-szoborhoz, ott folytatódik a tüntetés. végére szögelt, kézzel rajzolt Kossuth-címer meg Végigvonultunk újra a Kossuth Lajos utcán,

• 67 •




Szabó István, Kardos Ferenc és Elek Judit (1957)

aztán a Kiskörúton a Nyugati, majd a Margit híd felé. Szorosra fogtuk a sorokat, mégis egyre többen lettünk, egyre több ismeretlen állt be közénk, nemcsak fiatalok, de felnôttek és idôsebbek is. Az Andrássy út (akkor Sztálin út) sarkán állt egy autó, a tetején pedig Molnár Tibi, a színész integetett és kiabált nekünk, hogy csak menjünk, ô nem jöhet, mert a filmgyárba kell mennie. Mi mentünk, és énekeltünk, és kiabáltuk, hogy „Nagy Imrét a kormányba!”, meg, hogy „ruszkik haza” és más egyéb jelszavakat – amelyekrôl most, nemrég tudtam meg, hogy Bacsó Péter írt hamarjában, még amikor gyülekeztünk a fôiskola elôtt. Ebben volt gyakorlata, még a NÉKOSZ-idôkbôl. Amikor a „Fehér házhoz” értünk, ami akkor az ÁVH épülete volt, ha lehet, még szorosabban fogtuk egymást, és még dacosabban kiabáltunk, és lestük, hogy figyelnek-e az ablakokból, de nem láttunk senkit. (Szívesen meghallgatnám egyszer azoknak az emlékezését, akik azok mögött az ablakok mögött lestek minket, hogy ôk miként emlékeznek arra a napra.) A Bem tér már zsúfolásig megtelt. Bepréselôdtünk a tömegbe, lassan teljesen elveszítettük egymást, itt már nem volt semmi koreográfiája a történéseknek, egyre inkább az indulatok uralkodtak. A laktanya ablakaiból fürtökben lógtak a kiskatonák, letépkedték sapkáikról az új címeres sapkarózsákat, dobálták kifelé, a tömeg meg kiabált, hogy „Kossuth-címert akarunk, Kossuth-címert akarunk”, és bíztatták ôket, hogy jöjjenek le, álljanak közénk. Valahogy odakerült Veres Péter, követelték, hogy beszéljen, de aztán lehurrogták, bár hangerôsítés nélkül nemigen lehetett érteni, mit is mond, és a tömeg is egyre hangosabbá vált.

Bessenyei Ferit láttam a szobor talapzatán, valami verset mondott, de egy szavát se értettük. Aztán hamarosan el is tûnt, ment a Katonába, aznap este Galileit játszott. Már erôsen sötétedett, hat óra biztosan elmúlt, amikor Péterrel elindultunk Pest felé. Sodródtunk a tömeggel a Kossuth hídon, talpunk alatt döngött a fapadlat, úgy hírlett, a Parlamentnél Nagy Imre fog beszélni. Órákig álltunk a sötét Kossuth téren, a tömeg egyre vadabbul kiabálta a jelszavakat, összesodort újságokat gyújtogattak, lengették, mint a fáklyát, követelték Nagy Imrét. Senki nem akart hazaindulni, nem akartuk elhinni, hogy nem történik semmi. Aztán mégis megjelent az erkélyen Nagy Imre, egy íróasztali lámpával egy kicsit megvilágították az arcát, hogy felismerhetô legyen, és beszélni kezdett, mindenféle erôsítés nélkül. Azt mondta: „Kedves elvtársak!” Mire a tömeg dühösen felzúgott, hogy: „Nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársak!” Jó idôbe tellett, mire elcsendesedtek, és Nagy Imre folytatni tudta. Nem egészen azt mondta és nem egészen úgy, amit az emberek hallani akartak tôle. A bekiabálások többször is félbeszakították, végül talán megérezte, hogy mit várnak tôle, valahogy lassan megnyugtatta a tömeget, és gyorsan befejezte a beszédét. A tömeg, látva, hogy itt már nem lesz új esemény, lassan oszladozni kezdett, különben is, terjedt a hír, hogy a Ligetben döntögetik a Sztálin-szobrot. Tíz óra lehetett, amikor Péterrel beértünk a Katona József Színházba. A Galilei ment aznap este. Anyu kora délután óta a színházban volt, így nemigen tudta, mi folyik a városban. Ijedten csitította ifjonti lelkesedésünket, és ránk parancsolt, hogy jójó, de most már menjünk szépen haza. A Múzeum körútnál láttuk, hogy az emberek az úttesten futnak a Kálvin tér felé, meg olyanokat is, akik abból az irányból futnak, és azt kiabálják, hogy a Rádiónál már lônek. Aztán már a lövéseket is hallani véltük. A Puskin utcánál már jobban hallatszott az egyre sûrûbb lövöldözés. A keskeny utca, mint valami kürtô felerôsítette a hangot, így ijedtünkben inkább a Dohány utcán mentünk, vagy talán futottunk tovább. Emlékezetem szerint a Népszabadság székháznál is volt egy kisebb tömeg, újságokat dobáltak ki az ablakokon, és kupacokba rakva égették. (De lehet, hogy ez talán máskor történt, és csak az én emlékezetem montírozta ide, mert soha senki nem említette késôbb, amikor ennek a napnak az eseményeirôl szó esett.)

• 68 •



2016/3

Akkor már elég ijedt és értetlen voltam, a lövöldözés a nemrég elmúlt háború emlékeit idézte föl bennem. Péter visszasietett a színházba, megvárta az elôadás végét, és mint egy testôr, anyámat is hazakísérte. AZ A TÍZ NAP (Tudom, hogy az ’56 utáni években még pontosan emlékeztem mind a tíz nap eseményeire úgy, ahogy én átéltem, sokszor elismételtem magamban, mint azokat a hónapokat ’44 tavaszától ’45 tavaszáig. De aztán múltak az évek, és ahogy az én emlékeim lassan összevegyültek mások emlékeivel, meg késôbb, amikor már a munkám által egyre több archív filmet láttam, és egyre többet olvastam a forradalomról, egyre bizonytalanabb lett számomra, hogy mik is a saját emlékeim, és mi az, ami késôbb épült be az emlékezetembe.) Az biztos, hogy másnap, 24-én ki sem tudtunk lépni a házból. Tankok rohangásztak a Rákóczi úton meg a Nagykörúton, és idônként lôttek is. A kapuk megint zárva voltak, mint a háború alatt, a bátrabbak az utcai lakások ablakaiból lesték, mi történik, kockáztatva, hogy kapnak egy sorozatot. Ketten voltunk anyámmal, a nagymama éppen kórházban volt, talán szerencséjére, december elején került csak haza. A háztartás szünetelt a nagymama betegsége miatt, én a menzán ettem, anyu meg a Korzóba volt befizetve, így nem volt semmi tartalékunk otthon. Aztán 25-én vagy 26-án, amikor már megszûnt a lövöldözés, anyám átment a Nemzeti Színházba, én pedig beszaladtam a fôiskolára, hogy megtudjak valamit. A Vas utcai épület kapuját puskával ôrizték a színészfiúk, határozottan jól állt nekik a fegyver, amivel ugyan lôni nem lehetett, lévén azok a gyakorló fegyverek, amelyek egyikével Kardos Feri eltalálta a mennyezetet. Összefutottam néhány osztálytársammal, a tanítás persze szünetelt. A színházban is zûrzavar volt. Emlékszem egy társulati ülésre, a Nemzeti jéghideg elôcsarnokában gyülekezik a társulat, emlékszem Darvas Ivánra, fehér ballonkabátban, talán fegyverrel a vállán, valamit szónokol, megalakul a Munkástanács, a vezetôséget leváltják, anyámat is, hiszen titkárként ô is a vezetôséghez tartozik. Anyám sír. Mi lesz most velünk? A környékünkön már nem lövöldöznek, de az utcáról behallatszik valami állandó fémes kopácsolás, Joszif Visszarionovics Sztálint üti-veri a pesti nép.

Szabó István, Kézdi-Kovács Zsolt és Petényi Ilona színésznô (1957)

A 23-án éjjel ledöntött szobrot szétdarabolták, és a fejét ide húzták, egész az Akácfa utca sarkáig, itt aprítják még napokig, amíg nyoma sem marad. Talán másnap a fôiskolán gyûlés, a Vas utcában, a próbateremben. A tanárok az ablak elôtt ülnek egy hosszú asztal elôtt, alig látni az arcukat az erôs ellenfényben, de az látszik, hogy Keleti elvtárs rákvörös lesz, amikor Sára Sanyi a szemébe mondja, hogy rossz tanár, le kell váltani. Több tanárt is kritizálnak, és a leváltásukat követelik a diákok. Én valahogy nem tudok igazán lelkesedni, csak az jár a fejemben, hogy anyámat is kirúgták, tudtommal ok nélkül. A tanárainkat sokáig nem látjuk, pontosabban, én egyszer láttam Máriássyt és Makkot a házunk ablakából, a Blaha Lujza téren forgatják „spontánul” a lelkes forradalmárokat, egy teherautót járatnak körbe a téren ötször-hatszor. A snittekkel évtizedek múlva találkozom újra, amikor anyagot válogatok az Archívumban, egy ’56-ról szóló filmhez. Néhány filmes, aki kamerához és nyersanyaghoz jut, mind forgat valahol, és az exponált anyagot behordja a filmgyárba. Illés Gyuri is forgat. Csak év-

• 69 •



tizedek múlva meri elmesélni, hogy napokig benn volt a Parlamentben, igaz, csak egy néma kamerával próbálta rögzíteni, mi történik. Amikor faggatom, mire emlékszik, a fejét ingatja, és azt mondja, hogy csak egy nagy zûrzavarra. Ezeket az anyagokat, amúgy elôhívatlanul, már decemberben lefoglalta egy orosz katonai különítmény, és mind elvitték, egy szálig. Talán ezekbôl készült késôbb a Kádárék által rendelt propagandafilm. A felvett anyagok egy kis részét néhány operatôr fiú magával vitte Nyugatra, amikor disszidált. Késôbb ezekbôl készült ott egy másik propagandafilm, persze ellenkezô elôjellel és sok hozzáforgatott, meglehetôsen ügyetlen kiegészítéssel. Mindkét filmet volt alkalmam évek múlva sokszor megnézni, amikor anyagot válogattam. Késôbb már nyugalmasabb napok jönnek, kezd konszolidálódni a helyzet, mindenféle újságok jelennek meg, mindenféle pártok alakulnak, az Uránia elôtt ácsorgunk a széles járdán, beszélgetünk, vitatkozunk, ott elôbb-utóbb mindenki megfordul. Gábor Pali jön valahonnan fegyverrel a vállán, de ez valódi fegyver, komoly és nagyon felnôttes, aztán elbúcsúzik, és megy valahová, legközelebb csak talán januárban látom. Gyöngyössy jön, fontoskodva dörzsöli a kezét, valami gyûlést szerveznek a Vas utcai épületbe, az internáltak szövetségének, talán Tóth Bálinttal együtt. A Vas utcai épületet, amit a ’48-as államosítás után kapott meg a fôiskola, most vissza akarja foglalni a Református Ifjak Szövetsége, erre a színészfiúk immár valódi fegyveres ôrséget állítanak, mondván, hogy szép, szép a forradalom, de az épületet nem adjuk. Befut egy nagy motoron egy végzôs színházrendezô fiú, Rabinovszky Máté, azt mondja, hogy nyitva van a nyugati határ, ô elmegy nyugatra, ki jön vele? Többen is jelentkeznek, aztán meggondolják magukat, végül Fehéregyházi Tibi, ô már végzett színész, felül mögé a motorra, és elrobognak. Húsz év múlva látom újra Tibit, amikor elôször jön haza Kanadából, látogatóba. Teherautók járkálnak, tele kenyérrel, krumplival, libával, ingyen osztogatják, a derék falusiak küldik az élelmiszert a forradalmároknak, meg az éhezô budapestieknek. A közellátás valóban hiányos, feltûnnek tehát az utcákon a „magánkereskedôk” egy-egy asztallal, árulnak mindent, mint az ostrom után. Egyik nap megjelenik nálunk Julika barátnôm férje, Székely Pali, meg a volt udvarlója, Bondi Robi, kölcsönkérik az asztalunkat, arról árulnak a

Forrás: 1956-os Intézet fotóarchívuma

2016/3

Rákóczi út 1956 októberében

Rákóczi úton mindenféle bizsut, amiket Pali gyártott, aki ékszerész. Képtelen vagyok szétszortírozni, hogy mi az, amirôl akkor értesültem a politikai történésekbôl, és mi az, amiket csak késôbb tudtam meg, hallomásból, vagy még késôbb, olvasva. Egy biztos, hogy egy percig sem volt kétséges számomra, hogy a forradalom igazságos és jó dolog. Amikor arról hallottam, hogy az ÁVH-sokat hajkurásszák, nemigen sajnáltam ôket, igaz, az én közvetlen környezetemben nem volt senki, akinek félnivalója lett volna. Amikor a zsidó ismerôsök elkezdtek félni, hogy mi lesz, ha újra elszabadul az antiszemitizmus, én azt teljesen lehetetlennek gondoltam. Az a világ már soha nem térhet vissza! Ebbôl is látszik, hogy milyen naiv voltam, sokakkal együtt. November elsô napjaiban már úgy látszott, hogy az élet visszarázódik a normális menetébe, minden jó lesz, a ruszkik elôbb-utóbb végleg kitakarodnak, és talán Magyarország is semleges állam lehet, mint Ausztria, és talán létrejöhet egy valódi demokrácia, persze többpártrendszerrel, és persze szocialista alapon, mert „földet és gyárat vissza nem adunk” – és akkor egyszer csak beütött a ménkû. A ruszkik nemhogy mentek volna, hanem inkább jöttek. November 4-én kora hajnalban hatalmas tankdübörgésre ébredtünk, még az udvari lakásunkba is erôsen behallatszott a jellegzetes zaj, amit a robogó hernyótalpak keltettek a Rákóczi út bazaltkövein. A rádióban zene szólt, aztán Nagy Imre beszélt, azt a bizonyos beszédét mondta, azután megint zene szólt. Ettôl kezdve egy hétig ki sem lehetett lépni a házunk kapuján, a Blaha Lujza tér újra hadszíntérré változott.

• 70 •

Két fejezet a Muszter címû önéletrajzból*

Recommend Documents