1
Keszthelyi Rezső
RÓMAI NULLA
Fekete Sas Kiadó
2
A kötet kiadását a A Magyar Könyv Alapítvány támogatta
© Keszthelyi Rezső, 1999
3
XXIX
A Gavallérban, avagy a havazás csöndszínének helyén, ahol üvegből emelt kirakatban, magas sörszéken ülve számolom a legalsó hópelyheket, tényeim összeadhatatlan olvadását, mert még mindig szállong fehéren, szem örökös jövése holdvilág-alakokban, önfehértelensége tájairól a szívnek, és fenyveseszem szomorúsága mosolyog rám, amikor felállok végre, és kézen fogva egyikét a szavaknak, hazamegyünk hozzá, ahol folyik a virág, elfolyik a virág.
4
XXI
Színteherbe ejtve a kert; lélekeszemből meg virágnevek nőnek, és szitakötők képszitakötői vélnek szárnyaikba fényt; a vérvidék pedig színtelen szín, tárgyat kolduló szín; vele keringi körbe magányom, ki mit se tudja magáról, miket hal meg, miket él; valami azonban néha-néha átdereng, az éjben meggyvirág-fehér az éji rész, szitakötők harmatfeje pirkadatkor, és talán rajtam is fog történni a szín
5
XXVII
Levegő-fű kert, belőle lilás és csupa-sárga feltörekvés, csaknem égerő, vagy valóban az, és akarja: ne lélegezzek ritkás örömszenvedést, hanem élőrejtélyt, ahogy itt mindenők mindig hol tündöklésárnyék, hol árnyéktündöklés; legyek olyan ők, és akkor én, ki nem ered, és nem iramlik: jelenemlék, mint ha alkonyatkor a küszöbre kilépsz, és szemközt, a cédrus száraz lombjába egy holvilágtollú gólya ül.
6
XXIV
Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet és fehérfehér színbeszéd; lassan lépkedek, és lassan ezt álldogálom, és aztán tovább, fölfelé, és akkor már akárha belőlem semmi se látszanék, ám a szél szikrázása engem mutogat, a murvapor is ugyanígy, és a fűszálárnyék, amott meg a zsalurés és a neszezés, a füsttűnés és a madárcsönd, ahogy átüt az éjszakán, és miként mindenmind nélkülem van, ami én.
7
XIII
Növényeket öntözgettem éppen; enyészetszületés vagy születésenyészet akár; összeérintés; az egyik ablakpárkányunkon kanadai gyöngyvirág, ötszárú és rózsaszínlilás; állapottény, és lengedez, és még nőni fog szín-és illatteste is; átveszem lényét, és majd visszaadom; de aztán is mosolyogni fog emléke rajtam.
8
X
Társam megrebben, ha álmait bolygatom – és bennük a lényét, amikor nem vagyok veletárs, csak idézem a testidőt, hangtalan, és kín nélkül a kínt, mint amolyan emlékholdat; és a rigóinkat, kik mindig feketék, rajtunk csattogó énekük, és azzal hangzanak, ami a társmúlásélet, ahogy gyötörnek az összes dolgok, s míg gyötörnek, gyönyörködtetnek.
9
IV
Picinyt ébredek, lassúnehezen, némák a dolgok, ám azért valamit kezdenek, lényekként, kik nem szólják magukat; csöndesemény, amiben szépségére virradhat a szép – lélektárgyaké; enyéimként ők, övékké én; vagyunk, és ez elég.
10
XVI
Tüdővirágaim síksötétben, így lélegzik magukra színeiket; a tengerből meg éppen ébred az ősz, kékszürke fátyolos verőfénnyel; vajon mit végez ilyenkor, aki nem él, és mit veszít, aki van; és hol találja magát, ami semmi; minek firtatni, elfakít; „And O ye Fountains” – holdviolák és illir gólyaorrok között múlni maradjon, ami múlik.
11
II
Fénykékből kelő égiéj, benne vitorlázó sirályok, nagy, kerengő hópelyhek, kik sose hullnak, és sose párolognak fel – ó, Notus, mi lesz velem, ha már halok; sejtem: nem emlékszüret – pillanattény a kiürülő szemek; ám a töméntelen itt marad, és érintkezik majd mivoltom láthatatlan portüzével, mint ha múlik a semmi örökké.
12
IX
Vonz óhatatlan, ami való, ahogy mindig van, e szakadatlan más, számolatlan finom látványával semmivé igéz; árbocok csúcsán itt-ott egy-egy billegő fénycsepp, reszkető is; máskor meg: sápadtan delelő sziklákból konokul színthozó virágok; szegélytelen égtájakon léteznek a dolgok, gyűjtik magukba mindmegannyi talányuk, miközben sejteni se sejtik: titkuk mit él.
13
XII
Álldogál testem estalakja a kikötő kövén, bámulás szerteszét; árbocán két fénycseppel karcsú hajó bukdácsol elő, hőkölget, majd rábólint a hullámokra; így ismétli úszását az úszás; kikötne, horgonya már-már tengerfenék; azaz: hosszú, csörgő eltűnés – pálmatörzsnél, karnyújtásnyira fapad, üresen fehér, ülhetnék rá, de helyem a helyét elrévedezi.
14
XXV
Szeretni – kimeríthetetlen hiány; alaktalan, ezért kényszerül terád, hogy látszódjék – összes részleteidben; különben életszegény; én pedig megmúlom, ami belőled él; gyönyörű vagy, gyönyörű, te a semmim teste, szőlőfürtből csordulás.
15
XIV
Olykor-olykor megtorpan tenyeremen némely hópehely, még gyermeteg, aligha tél, hisz’ gólya kel szárnyra, és amíg térése tart, tollazata színtömeg; nézésneszeimből a derű felfakad; élve is, halva is ugyanaz – levegőszívsugárzik, és ebben minduntalan elakad.
16
XVII
Velem is leéli magát, ami nem én, miként eltöltöm vele, ami ő; pipacsszőnyeg foga légből hulló holtakat, tetemük égboltrészeket szakaszt ezalatt; lényeseményem csepereg, pompát szitál: időtájakat, ahol a közöny is érzi önmagát, míg mögötte látássötét figyel moccanatlan alakban: nem a szellemé, nem az anyagé.
17
XXX
Havazik a hó, az égegész sötétjét enyhüli: idomok árvavirágos milliónyit; mint ha nyelvem éternyálából alakod keletkezik; levegő súlya kering levegőt, pillanatnyisok kékellőt; szemnélküli szem néz, hó árnyéka havon, amivel lát, ahogy teremti belőled a semmi önmagát.
18
XXVIII
Játékosságom gyakorta szíven üt, ha éppen tébolyítom tovább szempillantásaid; kékességük már elkéklenül nekem; emitt: agysápadásom; ha színét színére tenné, visszahozhatna ültetni ide: parázscsendet, virágfegyelmet, macskát, hangyákat, engemet.
19
VII
Ébrednék lényláthatatlanul, de kél velem a látható, és tüneményeibe gyömöszöl; sokadalma már nem is életalkalom akárha nincs amikor hol; ám enged virulnom, hisz’ hát másképp a semmi nem is létezhetné önmagát.
20
XXII
Mert, drágám, ha igaz: az őrült nyelvet ingatja a lét; sírásmézet csepegtet a tél; hóörömkönnyek meg csöndvirágzizegés – magunkkal jöttünk, és megyünk, nincs mással lenni inteni; anyácskám, te szűz tébolylebegés; ingatod most is a létet, míg ő pillantásainkra tördeli azt, ami szemünkben makulátlan egész.
21
XXIII
Ha értem támadt élet lennék – meg az, ami éppen csak így miegyéb; a legkevesebb-se-mánia-tökély: a feltámadást percről percre megváltani – ahogy eszem megremeg hirtelen illatokra, és édes sírássá válik anyaga – holdfelhő, anyácska kedves – a tengeren szerteszét csupa-csupa ibolyaremegés, és holtak, kiknek szőlőfürt sokadalma szikrázik alá az égből szakadatlan – a legkevesebb-se mánia-tökély – ha
22
VI
Az ég íve; ahogy egy kéz intésén bandukolsz, olyanon, amily nem ad jelt, hová, mire és miért mutat – gólyák láp-párába hulló ezüstárnyas tollai, avagy szemek érpenésze-e , és fénykísértetek tömegei; pusztán érteled éli másképp a se nem halandót, se nem halhatatlant, ama gyönyörközönyt – lehet holdalak-változásvonulás, lehet virágot virágzó virág; meg azt, ami egyik sem, és teremti folyvást tértelensége pillanatát.
23
XV
Minduntalan enyészet születni – ekként tátogok; ujjbegyemet most telepedett esőcseppbe bököm; alig nyom, mégis a föld mélyébe hordja szemem, és viszi amarra is, ahol égboltokat kutatnak az egek; és kénytele-kelletlen gondolom: bármelyikük tömérdekül táplál trágyát is meg étert is egyaránt.
24
XVIII
Hallga, kecsesen – hantok virágparazsai két méterrel a föld alatt, és fent, az égben fellegek kürtjeinek néma szétfoszlása – csak kecsesen – formáikra bontják formáikat a formák; élni, amit nem élni; hallga, kecsesen; látok lepkét esőben verdesni, miközben az eső az ő szárnyába kapaszkodik; így is lehet mondani; csak kecsesen, ama bájjal, miként a levegő tüdődön át lélegzi a levegőt.
25
XXVI
Ó, ti, színlelkű kökörcsinek, sétányomon – a csillagok a tengerárba hullnak, és a tengerárak vissza, amoda – szívemnek szíve az otthona; egyetlen kincse, hogy most örömmel könnyezi, amit sírt valaha; őszül ereimben a vér, mondhatnám, viszont nyugváskor mindig megágyaz, ahogy egy cédrus csúcsára holdfényű gólyák merülnek alá, míg kel a nappal a kecses szárnycsapás.
26
XIX
A múlás minduntalan öröktörmelék – belőle gyarapszik a lüktetés – vagy mit tudom én; pusztán ennyit: létezi létét a lét – születésünket halhatatlan múlás követi, miként a szép attól szép, hogy szépségét szünös-szüntelen összetöri; fényességeid árnyékokat ragyognak kifelé; ne zokogj hát, ám ne is örvendj; mindaz, amid van, talán a semmiből keletkezik – talpadról a port azonban csakis por törölheti.
27
VIII
A tengerre ráhullik apránként a színe – pipázom a kerti karosszékben, közös csendet hallgatunk – lepkeszárnak bóklásznak levegőt, miközben valamely nappali csillagokból láthatatlan nyálam csordul, és valamikor ideér – moccanatlan gyík a falon, nem is lüktet: sziklaszív; arrébb oleander virágfürtje, róla aligpárák foszlanak; sirály kerengő tollpihéje, rajzol engem vonaltalan; aztán visszatér az égboltra a tenger színe – egymásra fakadunk lassan, akárha végtelenegy esti tér.
28
XX
Nyugágyban napozva köszöntöm a teraszon szelet, és ő megáll – és vele fecskék, rózsaágyasok, fenyőés platánfák csapatosa; még a tó hullámpárája is moccanatlan vár, hogy nyughassak végre egy-egy pillanatig – mintha éreznék: oly gyakorta kimerít, ha a selymes vonzalom és a közöny egy – leginkább pedig az a magam-emberszövedék, amitől szárazon lábad a szív szeme – mozdulok, a korlátra könyökölök, s állok ott, míg kel a hold, és fényhálójába zsákmányul esem.
29
XI
Ablak tárul fejemre, párkányán kanadai gyöngyvirág; most még merő hószirom akár, talán patyolatszomorúság pillogatása, nem tudom, miként azt sem, hová magányosulok – nekem az arcok felhőidomok – inkább az öböl súlya, a tegerkert, a napkék, aztán a holdezüst, rózsájával odafenn, alul meg zöldsötét ciprusok, sziklarések, hangyával és tőrösdarázzsal te, - ők és mindvalamennyi, kiknek lényüket érteni csak lényükkel elég – gyöngyvirág-hószirmok, mintha én.
30
III
Könnyű lepkeraj verdes át az esőn, egy csillagról, mely homlokod mögött ég tovább – a tüdő öröm még ilyenkor, a szájba betör a tér számtalan sárkányfeje, és a halál is óvja a kő minduntalan fogyó szívét – a hatalmas szín vonzásában a tenger szarkofágja, amint nyílik belőle az ezeréves virág - cserélgeted az isten alakját – és parázslik a lég a vér madarain – a vizek közepére állítsz gyertyát, hogy lángon és túl a semmin pihenjél.
