Készítő: Könyvrajongók

Készítő: Könyvrajongók

Írta: Lisa Jane Smith a mű eredeti címe: Vampire Diaries 3. The Fury Fordította: Farkas Veronika A szöveget gondozta: Dávid Anna A művet eredetileg kiadta: HarperCollins Publishers, USA Szöveg: Copyright ©1991 by Dániel Weiss Assoc. and Lisa Jane Smith Borító: Key Artwork © 2010 Warner Bros. Entertainment Inc. All rights reserved. ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 262 3 © Kiadta a Könyvmoly-képző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem Sokszorosítható.

Margie néninek, valamint Ágnes és Eleanore néni emlékére, amiért dajkálták kreativitásomat

Első fejezet Elena kilépett a tisztásra. A talpa alatt ropogtak a hókásába fagyott őszi levelek. Már leszállt az alkonyat, s bár a vihar kezdett elcsitulni, egyre hidegebb lett. Elena nem érezte a hideget. És a sötétség sem zavarta. Tágra nyíltak a pupillái, és begyűjtötték az apró fényrészecskéket, amelyeket egy ember nem látott volna. Meglehetősen tisztán ki tudta venni a nagy tölgyfa alatt birkózó két alakot. Az egyiknek sűrű, sötét haja volt, amit a szél rendezetlen hullámok tengerévé zilált. Kicsivel magasabb volt a másiknál, és ugyan nem látta tisztán az arcát, Elena mégis tudta, hogy zöld szeme van. A másiknak is rengeteg haja volt, de finom szálú és egyenes, majdnem olyan, mint egy állat bundája. Az ajka dühösen felhúzódott a fogsora fölé, a teste pedig az ugrásra kész vadállatok kecsességével nyúlt meg. A szeme fekete volt. Elena percekig nézte őket mozdulatlanul. Nem tudta már, miért jött ide, miért vonzotta az elméjében visszhangzó csata zaja. Szinte megsüketült, hogy ilyen közel került a haragjukhoz, a gyűlöletükhöz és a fájdalmukhoz, mintha a verekedők hangtalanul üvöltöttek volna. Halálos harcban csaptak össze. Kíváncsi vagyok, melyikük fog győzni, gondolta a lány. Mindkettő megsebesült és vérzik, ráadásul a magasabbik karja természetellenes szögben lóg. Ennek ellenére éppen ebben a pillanatban hozzávágta ellenfelét a tölgyfa göcsörtös törzséhez. A dühe annyira hatalmas volt, hogy Elena éppúgy érzékelte a tapintását és az ízét, mint a hangját, és tisztában volt vele, hogy ebből a férfi elmondhatatlan erőt merít. És ekkor eszébe jutott, miért van ott. Hogy is felejthette el? Ó sebesült meg. Az Ő elméje idézte meg a lányt a düh és a fájdalom hullámaival ösztökélve cselekvésre. Elena neki jött segíteni, mert hozzá tartozik. A két alak már a fagyott földön fetrengett, és vicsorogva harcoltak, akár a farkasok. Elena fürgén és hangtalanul odament hozzájuk. A hullámos hajú, zöld szemű Stefan, suttogta a fejében egy hang volt éppen felül, és az ellenfél torkát markolászta. Harag ömlött végig Elenán, harag, és védelmező ösztön. Odanyúlt, hogy elkapja a fojtogató kezet, hogy lefeszegesse az ujjait. Fel sem merült benne, hogy esetleg nem elég erős hozzá. Elég erős volt: és ennyi. Oldalra vetette magát, és ezzel kiszabadította a foglyot. A

miheztartás végett kicsavarta a támadó sebesült karját, és arcát az avarral összekeveredett hóba nyomta. Aztán hátulról fojtogatni kezdte. A támadás váratlanul érte az áldozatot, de még messze volt attól, hogy megadja magát. Visszaütött, és a jó kezével Elena torka felé kapott. Hüvelykujja a lány légcsövébe mélyedt. Elena azon kapta magát, hogy viszonozza a támadást, és a fogát belemélyeszti a támadó kézbe. Az elméje nem értette, de a teste tudta, mit kell tennie. A fogsora fegyver volt, ami felszakította a bőrt, és vért fakasztott. De a férfierősebb volt nála. A vállát megrántva kiszabadult a szorításból, és fordult egyet, amivel sikerült a földre terítenie Elenát. Fölé került, és az arca eltorzult az állati dühtől. Elena rásziszegett, és a szeme után kapott, de a férfi félrecsapta a kezét. Meg akarta ölni. Még sebesülten is sokkal erősebb volt nála. Felhúzódott az ajka, és kivillantak skarláttal szennyezett fogai. Le akart csapni, akár egy kobra. Aztán Elena fölé tornyosulva mozdulatlanná merevedett, és az arckifejezése megváltozott. Elena látta, hogy tágra nyílik a szeme. A pupillái, amelyek dühös kis gombostűheggyé szűkültek, kinyíltak. A férfi úgy bámult a lányra, mintha most látná először. Miért bámul így rá? Miért nem esnek túl rajta végre? De ekkor a vasmarok szorítása ellazult a vállán. Az állati vicsorgás eltűnt, hogy döbbenet és csodálkozás vegye át a helyét. A férfi felegyenesedett, és segített Elenának felülni, de le nem vette róla a szemét. - Elena suttogta. Rekedtes volt a hangja. Elena, te vagy az. Tényleg az lennék? Gondolta a lány Elena? De ez nem igazán számított. Vetett egy pillantást a vén tölgyfa felé. Ő még mindig ott állt a feltörő gyökerek között, lihegett, egyik tenyerével a fának támaszkodott. A lányt nézte végtelenül sötét tekintetével, összevont szemöldökkel. Ne aggódj, gondolta a lány. Ezzel majd én végzek. Ez egy hülye. És ismét a zöldszeműre vetette magát. - Elena! Kiáltott fel a férfi, miközben a lány hátralökte. Elena, én vagyok az, Stefan! Elena, nézz rám! A lány ránézett. Nem látott belőle mást, csak azt a kis kivillanó bőrt a nyakán. Ismét felszisszent, és felhúzódott a felső ajka, ami mögül kivillantak a fogai.

A férfi mozdulatlanná dermedt. A lány érezte a férfi testén végigfutó döbbenetet, látta, hogy törik szilánkokra a pillantása. Elsápadt, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Alig észrevehetően megcsóválta a fejét a sáros földön. - Ne suttogta. Jaj, ne. Olyan volt, mintha önmagához beszélne, mintha nem is számítana rá, hogy a lány meghallja. Elena arca felé nyúlt, a lány pedig a keze felé kapott. - Ó, Elena suttogta a férfi. Az arcáról eltűntek a düh és az állati vérszomj utolsó nyomai is. A tekintete ködössé vált, fájdalommal és gyásszal telt meg. És sebezhetőséggel. Elena kihasználta a pillanatot, és a férfi fedetlen nyakára vetette magát. Az áldozat keze védekezésre emelkedett, el akarta lökni magától, de aztán inkább hagyta. A férfi egy pillanatra Elenára meredt, majd minden eddiginél fájdalmasabb pillantással egyszerűen feladta. Nem védekezett tovább. Elena érezte, ahogy megtörténik, érezte, ahogy eltűnik a testéből az ellenkezés. A férfi ott feküdt a jeges földön, hajában tölgyfalevél szilánkokkal, és elnézett a lány mellett a fekete, felhős égbolt felé. Végezd be, szólalt meg csüggedten Elena fejében. A lány egy pillanatig habozott. Volt valami abban a szempárban, ami emlékeket ébresztett benne. Holdfényben álltak, egy padlásszobában üldögéltek. Ám az emlékek túl homályosak voltak. Nem tudta őket felidézni, az erőlködéstől viszont szédülni kezdett, és felkavarodott a gyomra. És ennek meg kell halnia, a zöldszeműnek, akit Stefannak hívnak. Mert őt bántotta, pedig Elena arra született, hogy vele legyen. Aki bántja, az nem élheti túl. A lány a férfi nyakába mélyesztette a fogait, és alaposan beleharapott. Azonnal rájött, hogy nem egészen jól csinálja. Nem talált artériát vagy vénát. Nyámmogni kezdett, dühös volt a tapasztalatlansága miatt. Jó érzés volt beleharapni valamibe, de nem sok vért talált. Frusztráltan felemelkedett, és ismét harapott, miközben érezte, hogy a férfi teste összerándul a fájdalomtól. Sokkal jobb. Ezúttal vénát talált, de nem tépte fel elég mélyen. Egy ilyen kis karcolás nem lesz elég. Teljesen át kell szakítani, hogy a sűrű, meleg vér kiáradhasson.

Az áldozat teste megremegett, miközben Elena kaszaboló és marcangoló fogaival rajta munkálkodott. Éppen megérezte, hogy enged a hús, amikor valaki elhúzta és megemelte hátulról. Elena vicsorogva felmordult, de nem engedte el Stefan nyakát. Ám a kezek nem tágítottak. Egy kar fonódott a dereka köré, ujjak fúródtak a hajába. Elena ellenállt, foggal-körömmel kapaszkodott áldozatába. Engedd el! Hagyd békén! A hang éles volt, és parancsoló, mint egy jeges szélroham. Elena felismerte, és nem küzdött tovább ellene. Miközben a férfi lerakta a földre, és a lány felnézett rá, egy név merült fel az elméjében. Damon. Őt Damonnek hívják. Duzzogva bámulta, sértődötten, amiért leráncigálta az áldozatáról, ugyanakkor engedelmesen. Stefan vöröslő nyakkal felült. A vér az ingére csorgott. Elena megnyalta a száját, és érezte, ahogy végiglüktet rajta valami éhséghez hasonló dolog, ami mintha ott vibrált volna minden porcikájában. Megint elszédült. - Azt hittem szólalt meg Damon hangosan, azt mondtad, meghalt. Stefant nézte, aki még sápadtabb volt, mint korábban, már ha ez egyáltalán lehetséges. A fehér arc végtelen reménytelenséggel telt meg. - Nézz csak rá. Csak ennyit mondott. Egy tenyér simult Elena állára, és megemelte. A lány egyenesen Damon összeszűkült, fekete szemébe nézett. Majd a hosszú, karcsú ujjak megérintették az ajkait, és óvatosan megpróbáltak közéjük furakodni. Elena ösztönösen harapni próbált, de nem túl erősen. Damon ujja rátalált a szemfog hegyes kanyarulatára, és Elena ekkor tényleg ráharapott, óvatosan, mint egy kismacska. Damon arca kifejezéstelen maradt, a tekintete kemény volt. - Tudod, hol vagy? Kérdezte. Elena körbenézett. Fák. Az erdőben állapította meg éles elméjűen, miközben visszapillantott a férfira. - És ez kicsoda? Elena tekintete követte a mutatóujj irányát. Stefan állapította meg közömbösen. Az öcséd. - És én ki vagyok? Tudod, ki vagyok? A lány felmosolygott rá, kivillantva hegyes fogait. Persze, hogy tudom. Damon vagy, és én, szeretlek.

Második fejezet Stefan hangjában csendes düh izzott. Ezt akartad, Damon, igaz? És most megkaptad. Muszáj volt olyanná változtatnod, amilyenek mi vagyunk, amilyen te vagy. Nem lett volna elég megölnöd. Damon rá sem pillantott. Intenzíven bámulta Elenát félig hunyt pillái alól, miközben még mindig előtte térdelt, és az állát fogta. Ezt most mondod harmadszor, és már kezdem egy kicsit unni állapította meg rezignáltan. Kócosan, és egy kicsit még zihálva is annyira összeszedett, olyan határozott volt. Elena, megöltelek én téged? - Természetesen nem válaszolta Elena az ujjait a férfi szabad kezének ujjai közé fúrva. Kezdte elveszíteni a türelmét. Miről beszélnek ezek? Senki nem ölt meg senkit. - Soha nem tartottalak hazugnak mondta Stefan Damonnek változatlanul keserű hangon. Bármi másnak igen, de hazugnak nem. Eddig nem volt rá példa, hogy ki akartál volna mosakodni valamiből. - Még egy pillanat válaszolta Damon, és elveszítem az önuralmam. Mit tehetnél még velem? Válaszolta Stefan. Ha megölnél, azzal csak kegyet gyakorolnál. - Már vagy száz éve semmi kedvem kegyet gyakorolni veled felelte Damon hangosan. Végül elengedte Elena állát. Mire emlékszel a mai napból? kérdezte tőle. Elena fáradtan válaszolt, mint egy kisgyerek, aki egy gyűlölt leckét mond fel. Ma volt a Városatyák napja. Megfeszítette az ujjait Damon kezében, és felnézett a férfira. Magától csak eddig jutott, de ez nem volt elég. Megpróbálta felidézni a többit is. - Volt valaki az ebédlőben Caroline bökte ki a nevet Damonnek elégedetten. Fel akarta olvasni a naplómat mindenki előtt, és ez rossz volt, mert Elena kutakodni próbált az emlékei között, de nem ment. Nem emlékszem, miért. De túljártunk az eszén - mosolygott Damonre melegen, cinkosán. - Ó, szóval „mi" jártunk túl? - Igen. Visszaszerezted tőle. Értem tetted. Elena szabad keze bebújt Damon dzsekije alá a kis könyvecske éles, kemény sarkait keresve. Mert szeretsz tette hozzá, miközben rátalált a naplóra, és óvatosan megkapargatta. Szeretsz, igaz? A tisztás közepén halk neszezés hallatszott. Elena odanézett, és látta, hogy Stefan elfordította az arcát.

- Elena azután mi történt? Hallotta meg ismét Damon hangját. - Azután? Azután Judith néni vitatkozni kezdett velem. Elena ezen elmerengett egy pillanatra, majd vállat vont. Valami valamin. Mérges lettem. Ő nem az anyám. Nem mondhatja meg, mit tegyek. Damon hangja szárazon csengett. Szerintem ez mostantól nem lesz probléma. És utána? Elena nagyot sóhajtott. Utána elmentem, és megszereztem Matt kocsiját. Matt töprengett el a néven, miközben végighúzta a nyelvét a szemfogain. Magában egy jóképű arcot, szőke hajat, izmos vállakat látott. Matt. - És hova mentél Matt kocsijával? - A Wickery hídhoz válaszolta Stefan visszafordulva feléjük. A tekintete vigasztalan volt. - Nem, a vendégházhoz javította ki Elena ingerülten. Hogy megvárjam mm elfelejtettem, kit. Mindegy, szóval ott várakoztam. És akkor elkezdődött a vihar. A szél, az eső meg minden. Nem volt jó. Beszálltam az autóba. De valami üldözni kezdett. - Valaki üldözni kezdett ismételte meg Stefan Damonre nézve. - Valaki ragaszkodott hozzá Elena. Elege volt abból, hogy félbeszakítják. Menjünk el valahova, csak mi ketten kérte feltérdelve, az arca egész közel került Damon arcához. - Csak egy pillanat válaszolta Damon. Mi kezdett üldözni? Elena csüggedten hátradőlt. Nem tudom, mi volt az! Még Soha nem láttam ilyesmit. Nem olyan volt, mint te vagy Stefan. Olyan volt Képek úsztak a fejében. A földön gomolygó pára. A süvöltő szél. Egy fehér, hatalmas alak, ami úgy nézett ki, mintha ködből lenne. Amint ráveti magát, mint egy szélfútta viharfelhő. - Lehet, hogy csak a vihar része volt folytatta. De úgy éreztem, bántani akar. És sikerült elmenekülnöm. Damon bőrdzsekijének cipzárjával játszadozva titkon elmosolyodott, és felnézett a férfira a pilláin keresztül. Damon arcán most először tükröződött bármiféle érzelem. Az ajka grimaszba torzult. Elmenekültél. - Igen. Eszembe jutott, amit valaki mondott nekem a folyóvízről. A gonosz dolgok nem tudnak átkelni rajta. Úgyhogy a Drowning-patak, a híd felé hajtottam. Utána meg Elena a szemöldökét ráncolva habozni kezdett, és megpróbált egy szilárd

Emlékbe kapaszkodni a zavarosban. Víz. Emlékezett a vízre. És arra, hogy valaki sikoltozik. De semmi másra. Utána meg átkeltem rajta foglalta végül össze diadalittasan. Csak így lehetett, hisz itt vagyok. És ennyi. Akkor most mehetünk? Damon nem válaszolt. - Az autó még mindig ott van a folyóban szólalt meg Stefan. Úgy nézték egymást Damonnel, mint két felnőtt, akik egy tudatlan gyermek feje fölött beszélnek meg valamit, átmenetileg még az ellenségeskedést is felfüggesztve. Elenán ingerültség szaladt végig. Kinyitotta, a száját, de Stefan folytatta. Bonnié, Meredith és én találtunk rá. Lementem a víz alá, és kihoztam, de addigra már. De addigra micsoda? Ráncolta a homlokát Elena. Damon ajka gúnyos mosolyba húzódott. És le is mondtál róla? Pont te vagy az, akinek a legjobban kellett volna tudnia, mi történhet. Vagy annyira visszataszítónak találtad a gondolatot, hogy eszedbe sem jutott? Szívesebben látnád holtan? - Nem volt pulzusa, nem lélegzett! Robbant ki Stefanból. És nem kapott elég vért ahhoz, hogy átváltozzon! A tekintete megkeményedett. Legalábbis tőlem. Elena ismét kinyitotta a száját, de Damon rátette a két ujját, hogy elnémítsa. Majd rezzenetlenül megszólalt. És pont ez a baj vagy ehhez is túl vak vagy? Azt mondtad, nézzek rá , nézz rá magad. Sokkos állapotban van, irracionálisán viselkedik. ó, igen, ezt még én is elismerem egy vakító mosoly erejéig szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. Ez nem a szokásos zavarodottság, ami az átváltozást követi. Vérre van szüksége, emberi vérre, vagy a testének nem lesz elég ereje ahhoz, hogy befejezze az átváltozást. Meg fog halni. Hogy értette, hogy irracionálisán viselkedem? Gondolta Elena méltatlankodva. Jól vagyok - szólalt meg. Csak elfáradtam, ennyi. Aludni akartam, amikor meghallottam, hogy verekszetek, és idejöttem segíteni. És te még azt sem hagytad, hogy megöljem fejezte be elégedetlenkedve. - Tényleg, miért nem hagytad? kérdezte Stefan. Úgy bámulta Damont, mintha át akarná fúrni a tekintetével. Az ő részéről az együttműködés minden jele elmúlt. Úgy lett volna a legkönnyebb. Damon dühbe gurult, és belőle is áradni kezdett a gyűlölet, hogy összecsapjon Stefanéval. Szaporán, felszínesen vette a levegőt. Lehet, hogy én nem akarom megkönnyíteni a dolgokat sziszegte. Majd mintha ismét visszanyerte volna az önuralmát, ajkán gúnyos mosollyal hozzátette: Mondjuk úgy, drága öcsém: ha valaki megölhet téged, az én leszek. És

senki más. Ügy tervezem, hogy ezt majd személyesen fogom intézni. És az ilyesmiben nagyon jó vagyok , ezt ígéretnek is veheted. - Azt már bebizonyítottad válaszolta Stefan csendesen, mintha minden egyes szótól viszolyogna. - De ezt itt tromfolta le Damon csillogó szemekkel fordulva Elena felé nem én öltem meg. Miért kellett volna? Bármikor átváltoztathattam volna, amikor csak akarom. - Mondjuk azért, mert eljegyezte valaki más. Damon megemelte összefont kezüket. Elena harmadik ujján egy aranygyűrű csillogott, egyetlen sötétkék kővel. Elena a homlokát ráncolva pillantott rá, mintha már látta volna valahol. Majd fáradtan Damon vállára hajtotta a fejét. - Nos, pillantott le rá Damon, ez már nem tűnik problémának, ugye? Ügy látom, boldog, hogy elfelejthetett téged. Rosszindulatú mosolyt vetett Stefanra. De amint rendesen magához tér, majd kiderül. Akkor megkérdezhetjük, melyikünket választja. Egyetértesz? Stefan megrázta a fejét. Hogyan javasolhatsz egyáltalán ilyet? Azok után, ami. Elhallgatott. - Katherinenel történt? Én ki merem mondani, még ha te nem is. Katherine ostobán döntött, és megfizette az árát. Elena más , ő tudja, mit akar. De nem számít, ha nem egyezel bele tette hozzá a tiltakozni készülő Stefanba fojtva a szót. Az a helyzet, hogy Elena gyenge, és vérre van szüksége. Gondoskodom róla, hogy megkapja, aztán kiderítem, ki tette ezt vele. Te vagy jössz, vagy nem. Ahogy akarod. Azzal felállt, és Elenát is magával rántotta. Menjünk. Elena szívesen követte, örült, hogy elindulnak. Az erdő izgalmas volt így éjszaka , ez még soha nem tűnt fel neki. Baglyok gyászos vadászrikoltása hallatszott a fák közül, és szarvas egerek rohantak szét a lába elől. A levegő foltokban hidegebb volt, mert lehűlt az erdő mélyedéseiben. Elena úgy találta, könnyű némán siklani Damon mellett az avaron , csak arra kell figyelnie, hova lép. Nem nézett hátra ellenőrizni, hogy Stefan követi-e őket. Felismerte azt a helyet, ahol elhagyták az erdőt. Már járt ott azelőtt. De most valamilyen felfordulás volt: vörös és kék fények villogtak az autókon, spotlámpák világították meg az emberek sötét csoportjait. Elena kíváncsian bámulta őket. Többen ismerősnek tűntek. Az a nő például, a vékony, barázdált arcával és az aggodalmas tekintetével Judith néni? És mellette a magas férfi Judith néni vőlegénye, Robert?

Még valakinek ott kellene lennie velük, gondolta Elena. Egy kisgyereknek, akinek éppen olyan világos a haja, mint az övé. De akárhogy is próbálta, nem tudta felidézni a nevét. A két egymást átkaroló lányra, akik a rendőrök gyűrűjében álltak, azokra viszont emlékezett. A kis vörös, aki sír, Bonnié. A magasabb, a rengeteg sötét hajával Meredith. - De nem a vízben van mondta éppen Bonnié egy egyenruhásnak. A hangja hisztérikusan remegett. Láttuk, ahogy Stefan kiemeli. Már rengetegszer elmondtam. - És itt otthagytátok vele? - Muszáj volt. A vihar egyre erősebb lett, és valami közeledett. - Ezt hagyjuk vágott közbe Meredith. Alig tűnt higgadtabbnak Bonnienál. Stefan azt mondta, hogy ha itt kell hagynia, akkor a fűzfák alá teszi. - És hol van most Stefan? Kérdezte egy másik egyenruhás. - Nem tudjuk. Visszamentünk segítségért. Valószínűleg követett minket. De hogy mi történt Elenával Bonnié visszafordult, és Meredith vállába temette az arcát. Miattam ilyen feldúltak, döbbent rá Elena. Milyen butaság. De ezt rögtön tisztázhatom is. Elindult a fény felé, de Damon visszahúzta. Elena sebzetten pillantott rá. - Ne így. Válaszd ki, kiket szeretnél, és mi idehozzuk neked közölte vele a férfi. - Hogy minek szeretnék kiket? - Enni belőlük, Elena. Most már vadász vagy. Ők a zsákmányaid. Elena kételkedve nyomta a nyelvét a szemfogához. Semmi nem tűnt ennivalónak. Viszont, ha már Damon ezt mondta, hajlandó volt adni egy esélyt az elméletnek. Válassz te! Felelte engedelmesen. Damon hátrabillentette a fejét, és elkeskenyedett szemréssel pillantott végig a tömegen, mint egy híres festményt tanulmányozó szakértő. Mit szólnál pár kedves kis mentőshöz? - Nem válaszolta mögöttük egy hang. Damon Stefanra pillantott a válla felett. Miért ne? - Mert már így is elég szörnyűség történt. Lehet, hogy emberi vérre van szüksége, de nem kell vadásznia hozzá. Stefan arca zárkózott és ellenséges volt, de komor eltökéltség ült rajta. - Van más megoldás? Kérdezte Damon gúnyosan.

- Tudod, hogy van. Keress valakit, aki önként vállalkozik a dologra... vagy akit rá lehet venni. Valakit, aki megtenné Elenáért, és aki mentálisan elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon a feladattal. - És, gondolom, azt is tudod, hol találhatok egy ilyen jellemóriást? - Hozd az iskolához. Ott találkozunk válaszolta Stefan, majd eltűnt. Otthagyták a nyüzsgést, a villogó fényeket, a rohangáló embereket. Induláskor Elena észrevett valami furcsát. A folyó közepén a lámpák fényében egy autó volt. Csak az első lökhárító lógott ki vízből. Milyen hülye hely a parkoláshoz, gondolta Elena, miközben követte Damont vissza az erdőbe. Stefan ismét elkezdett érezni. Fájt. Azt hitte, már soha nem fog neki fájni semmi, nem fog érezni semmit. Amikor kihúzta Elena élettelen testét a sötét vízből, azt hitte, már soha semmi nem tudja bántani, mert semmi nem érhet fel ahhoz a pillanathoz. De tévedett. Megtorpant, és a jó kezével egy fába kapaszkodva megállt lehajtott fejjel, és nagyokat lélegezett. Amikor a vörös köd eloszlott, és ismét látni kezdett, folytatta az útját, de a mellkasában égő fájdalom csak nem múlt. Ne gondolj rá, győzködte magát, bár tudta, hogy hiába. De Elena nem halt meg igazából. Ez csak számít egy kicsit, nem? Azt hitte, soha többé nem hallja a hangját, nem érzi az érintését. Ám amikor a lány az előbb megérintette, meg is akarta ölni. Stefan ismét megállt, és előregörnyedt, attól félt, hogy rosszul lesz. Így látni Elenát rosszabb volt, mint kihűlve, holtan megpillantani. Lehet, hogy ezért hagyta Damon életben. Lehet, hogy ez volt Damon bosszúja. És lehet, hogy pont azt kellene tennie, amit Damon megölése utánra tervezett. Várni hajnalig, majd levenni az ezüstgyűrűt, ami megvédi a napfénytől. Kiállni, és megfürödni a napsugarak tüzes ölelésében, amíg le nem égetik a csontjairól a húst, és meg nem szüntetik a fájdalmat egyszer s mindenkorra. De tudta, hogy nem fogja megtenni. Amíg Elena itt van a földön, nem hagyja el. Még akkor sem, ha a lány utálja, ha rá vadászik. Bármit megtenne, hogy megvédelmezze. Stefan került egyet a vendégház felé. Meg kell mosakodnia, mielőtt emberek közé megy. A szobájában lemosta a vért az arcáról és a nyakáról, és megvizsgálta a karját. Már megindult a gyógyulás, és némi

koncentrációval fel is gyorsíthatja a folyamatot. Nagyon kezdett fogyni az Ereje , a bátyjával való harc legyengítette. De ez fontos volt. Nem a fájdalom miatt azt szinte észre sem vette, hanem mert erősnek kell maradnia. Damon és Elena az iskola előtt vártak rá. Stefan a sötétben is érezte a bátyja türelmetlenségét, és Elena vad, új lényét. - A te érdekedben remélem, hogy ez működni fog - mondta Damon. Stefan nem válaszolt. Az iskola aulájában is sokan nyüzsögtek. Az embereknek a Városatyák bálján kellett volna lenniük , ehelyett azok, akik a vihar miatt ott maradtak, fel-alá járkáltak, vagy kis csoportokba verődve beszélgettek. Stefan benézett a nyitott ajtón, és az elméjével egy konkrét személyt keresett. Megtalálta. A sarokban egy szőke fej hajolt az asztal fölé. Matt. Matt felegyenesedett, és értetlenül körbenézett. Stefan utasította, hogy jöjjön ki hozzá. Muszáj egy kis friss levegőt szívnod, gondolta, Matt tudatalattijába közvetítve az üzenetet. Kedved támadt kinézni egy pillanatra. Damonnek, aki ott állt láthatatlanul a fény mögött, azt mondta: Vidd be Elenát az iskolába, a fotólaborba! Ő tudja, merre van. Ne mutatkozzatok, amíg nem szólok. Ezzel elhátrált, és várta, hogy Matt megjelenjen. Matt megviselt arcát a holdtalan égbolt felé fordítva sétált ki. Erősen összerezzent, amikor Stefan megszólította. - Stefan! Hát itt vagy! Elkeseredettség, remény és félelem küzdött az arcán. Odasietett Stefanhoz. Vissza visszahozták már? Van valami hír? - Te mit hallottál? Matt egy pillanatra rámeredt, mielőtt válaszolt volna. Bonnié és Meredith idejöttek, és azt mondták, hogy Elena leesett a Wickery hídról a kocsimmal. Azt mondták, hogy. Elhallgatott, és nyelt egyet. Stefan, az nem volt igaz, ugye? A tekintetéből sütött a könyörgés. Stefan lesütötte a szemét. - Ó, istenem sóhajtott fel Matt rekedten. Hátat fordított Stefannak, és eltakarta a szemét. Nem hiszem el, nem tudom elhinni. Nem lehet igaz. Matt érintette meg Stefan a vállát. - Ne haragudj. Matt hangja érdes és szaggatott volt. Valószínűleg a poklok poklán mész keresztül, én meg csak tovább nehezítem a dolgod. Jobban, mintsem gondolnád, futott végig Stefan gondolataiban, miközben lehanyatlott a karja. Azzal a szándékkal jött ide, hogy az Ereje

segítségével győzi meg Mattét. De lehetetlennek tűnt. Nem volt képes ilyet tenni az első és egyetlen - emberrel, aki a barátja lett ezen a helyen. Nem volt más választása, mint elmondani Mattnek az igazat. Hadd döntsön maga, mindennek tudatában. - Ha lenne valami, amit most azonnal megtehetnél Elenáért kérdezte, megtennéd? Matt túlságosan bele volt veszve az érzelmeibe ahhoz, hogy megérdeklődje, milyen idióta kérdés ez. Bármit felelte szinte dühösen, a kabátujjával a szemét dörzsölve. Bármit megtennék érte. Az arcára harciassághoz hasonlatos kifejezés ült ki, miközben Stefanra nézett, és szaggatottan lélegzett. Gratulálok, gondolta Stefan, miközben hirtelen ásító ürességet érzett a gyomrában. Nyertél magadnak egy utat a Homályzónába. - Gyere velem mondta. Mutatnom kell neked valamit.

Harmadik fejezet Elena és Damon a sötétkamrában várakoztak. Stefan érezte a jelenlétüket a kis oldalhelyiségben, miközben benyitott a fotóshelyiség ajtaján és bevezette Mattét. - Ezeknek az ajtóknak zárva kellene lenniük mondta Matt, miközben Stefan felkapcsolta a lámpát. - Zárva is voltak felelte Stefan. Nem tudta, mi mást mondhatna, hogy felkészítse Mattét arra, ami következik. Korábban még soha nem fedte fel szándékosan senki előtt, hogy kicsoda valójában. Csendben állt, amíg Matt felé nem fordult. A terem hideg és néma volt, a levegő mintha összenyomta volna őket. Ahogy egyre jobban elnyúlt a pillanat, Matt csodálkozó arca, amely zsibbadt volt a gyásztól, egyre zavartabbá változott. - Nem értem szólalt meg Matt. - Tudom, hogy nem. Stefan tovább bámulta Mattét, és szándékosan lebontotta a gátakat, amelyek elrejtették Erejét az emberi szemek elől. Látta, ahogy Matt arcán a zavar félelemmé torzul. Matt pislogott, majd megrázta a fejét, miközben kapkodni kezdte a levegőt. - Mi a ? - Kezdte érdes hangon. - Biztosan van pár dolog, amit furcsának találtál velem kapcsolatban jelentette ki Stefan. Hogy miért viselek napszemüveget fényben. Miért nem eszem. Miért olyan jók a reflexeim. Matt most már háttal állt a sötétkamrának. A nyaka úgy rángatózott, mintha nyelni próbálna. Stefan a ragadozóérzékeivel hallotta, milyen sebesen ver a szíve. - Nem mondta Matt. - Biztosan csodálkoztál, biztosan megkérdezted magadban, miért különbözöm annyira másoktól. - Nem. Ügy értem nem érdekel. Nem ütöm az orrom olyasmibe, ami nem az én dolgom. Matt az ajtó felé oldalazott, a tekintete alig észrevehetően arrafelé rebbent. - Ne, Matt. Nem akarlak bántani, de nem hagyhatom, hogy most elmenj. Stefan érezte az alig palástolt vágyat, ami a rejtőzködő Elenából áradt. Várj még, mondta neki. Matt mozdulatlanná merevedett, és nem próbálkozott tovább a kiszabadulással. Ha rám akartál ijeszteni, sikerült szólalt meg csendesen. Mit szeretnél még?

Most, mondta Stefan Elenának. Mattnek annyit szólt: Fordulj meg. Matt megfordult. És elnyomott egy kiáltást. Elena állt ott, de nem az Elena, akit aznap délután látott. A lány lába most csupasz volt a hosszú ruha szegélye alatt. A rátapadó fehér muszlin vékony rétegeit a fényben szikrázó jeges kristályok borították. A bőrének, ami mindig is világos volt, lett egy furcsa, télies árnyalata, a sápadt, szőke haját pedig mintha ezüstös fátyol borítaná. A legnagyobb különbség azonban az arcán látszott. Mélykék szeme félig le volt hunyva, már-már álmosnak tűnt, mégis természetellenesen ébernek. A lány ajkát érzéki várakozás és éhség torzította el. Elena szebb volt, mint életében valaha, de a szépsége ijesztő benyomást keltett. Ahogy Matt bénultan figyelte, Elena rózsaszín nyelve előbukkant, és megnyalta az ajkát. - Matt ejtette ki az első hangot elnyújtva. Majd elmosolyodott. Stefan hallotta, ahogy a fiú hitetlenkedve beszívja a levegőt, majd szinte felzokog, miközben hátrálni kezd. Semmi baj, üzente Mattnek egy Erőhullámon. Amikor Matt a döbbenettől tágra nyílt szemmel felé kapta a fejét, hozzátette: Szóval most már tudod. Matt tekintete arról árulkodott, hogy nem akarta tudni, és Stefan látta az arcán a tagadást. De Damon is kilépett Elena mellé, és egy kicsit jobbra állt meg, jelenlétével is hozzájárulva a helyiség feszült atmoszférájához. Matt körbe volt véve. Hárman körülállták, embertelenül szépek voltak, és fenyegetőek. Stefan érezte Matt rettegésének szagát. A nyúl tehetetlen rettegését a rókától, az egérét a bagolytól. És Matt joggal félt. Ők vadászok, a fiú zsákmány. Az ő dolguk az, hogy megöljék a hozzá hasonlókat. És ekkor az ösztönök kezdtek irányíthatatlanná válni. Matt ösztönösen bepánikolt, és el akart futni, ami mindenféle reflexeket váltott ki Stefanból. Amikor a zsákmány elfut, a ragadozó üldözni kezdi , ez ilyen egyszerű. Mind a három ragadozó fel volt húzva, ugrásra készen állt, és Stefan érezte, hogy nem felel a következményekért, ha Matt megugrik. Nem akarunk bántani, tudatta Mattel. Elenának van rád szűksége, és amit elvesz tőled, az nem fog súlyos kárt okozni benned. Még Csak fájnia sem kell. Matt. De Matt izmai még mindig menekülésre készen feszültek meg, és Stefan ráébredt, hogy ők hárman fenyegetően, minden egérutat elzárva szorítják egyre jobban a sarokba.

Azt mondtad, bármit megtennél Elenáért, emlékeztette Mattét kétségbeesetten, majd végignézte, ahogy a fiú meghozza a döntését. Matt kifújta a levegőt, a testéből kiszállt a feszültség. Igazad van, megígértem suttogta. Láthatóan összeszedte a bátorságát, mielőtt folytatta volna. Mire van szüksége? Elena előrehajolt, és Matt nyakára tette az ujját, az ütőere engedelmes vonalát követve. - Ne azt! Mondta Stefan gyorsan. Nem kell megölnöd. Mutasd meg neki, Damon! - Amikor a bátyja nem reagált, hozzátette, mutasd meg neki. - Próbáld meg itt vagy itt mutatott oda Damon orvosi precizitással, miközben megemelte Matt állát. Elég erős volt ahhoz, hogy Matt ne tudjon kiszabadulni a szorításából, és Stefan érezte, ahogy a fiú ismét pánikolni kezd. Bízz bennem, Matt! A fiú mögé lépett. De neked kell döntened, fejezte be, miközben váratlanul elöntötte az együttérzés. Még meggondolhatod magad. Matt habozott, majd összeszorított foggal válaszolt. Nem. Még mindig segíteni akarok. Segíteni akarok rajtad, Elena. - Matt suttogta a lány, nehéz pillájú drágakő szemével a fiút nézte. Aztán a tekintete lejjebb vándorolt a torkán, és az ajka éhesen szétnyílt. Semmi jele nem volt a bizonytalanságnak, ami akkor fogta el, amikor Damon azt javasolta, egyen a mentősökből. Matt mosolyodott el ismét, majd lecsapott, olyan sebességgel, mint egy ragadozó madár. Stefan Matt hátára tette a tenyerét támogatásképpen. Amikor Elena fogai a bőre alá hatoltak, Matt egy pillanatra megpróbálta elrántani magát, de Stefan gyorsan azt gondolta, ne küzdj ellenei Attól fájni fog. Miközben Matt megpróbált ellazulni, váratlan segítséget kapott Elenától, akiből egy kis, habzsoló farkaskölyök boldog, meleg gondolatai áradtak belé. Ezúttal rögtön sikerült ráéreznie a harapás módjára, és ártatlan büszkeség és növekvő elégedettség töltötte el, miközben az éhség sajgása fokozatosan csillapodott. És egyre többre értékelte Mattét is, döbbent rá Stefan váratlan féltékenységgel. Őt nem utálta, és nem próbálta megölni, mert nem jelentett veszélyt Damonre. Mattét kedvelte. Stefan hagyta, hogy annyit igyon, amennyi még biztonságos, majd közbeavatkozott. Ennyi elég lesz, Elena. Nem akarsz kárt tenni benne. Mégis Stefan, Damon és a spiccesnek tűnő Matt közös erőfeszítésére volt szükség ahhoz, hogy lehámozzák Elenát a fiú nyakáról.

- Most pihenésre van szüksége jelentette ki Damon. Elviszem valahova, ahol biztonságban lesz. Ez nem kérdés volt , csak tájékoztatta Stefant. Miközben távoztak, fejben hozzátette csak Stefannak: nem felejtettem el, hogy megtámadtál, öcsém. Ezért még számolunk. Stefan utánuk bámult. Észrevette, hogy Elena nem veszi le a tekintetét Damonról, hogy kérdés nélkül követi. De már nem forgott veszélyben , Matt vérétől erőre kapott, amennyire kellett. Stefan ebbe kapaszkodott, és azt mondogatta magának, hogy csak ez számít. Megfordult, hogy Matt kába arcába nézzen. A fiú az egyik műanyag székre rogyott, és egyenesen maga elé meredt. Majd Stefanra emelte a tekintetét, és komoran figyelték egymást. - Szóval jelentette ki Matt, most már tudom. Megrázta a fejét, és kicsit elfordította. - De még mindig nem vagyok képes elhinni dünnyögte. Az ujjait óvatosan a nyakához emelte, majd elfintorodott. Ezt leszámítva. Összehúzta a szemöldökét. Az a fickó Damon. Ő kicsoda? - A bátyám válaszolta Stefan érzelemmentes hangon. Honnan tudod a nevét? - Múlt héten ott járt Elenáéknál. A kiscica fújt rá. Matt elhallgatott, és láthatóan még valami az eszébe jutott. Bonnié meg valami ezoterikus rohamot kapott. - Látomása volt? Mit mondott? - Azt mondta azt mondta, hogy a halál ott van a házban. Stefan az ajtóra nézett, amin Damon és Elena távozott. Igaza volt. - Stefan, mi folyik itt? Matt hangjában könyörgés csendült. Még mindig nem értem. Mi történt Elenával? Örökre ilyen marad? Nem tehetnénk valamit? - Milyen marad? Kérdezte Stefan nyersen. Zavart? Vámpír? Matt elkapta a tekintetét. Mindkettő. - Ami az elsőt illeti, most, hogy evett, lehet, hogy racionálisabb lesz. Legalábbis Damon így gondolja. Ami a másikat, azon csak egy módon tudsz változtatni. Miközben Matt szemében remény csillant, Stefan folytatta. Szerezhetsz egy karót, és beledöfheted a szívébe. Akkor nem lesz vámpír. Egyszerűen csak halott. Matt felállt, és az ablakhoz sétált. - De ezzel nem te ölnéd meg, mert már meghalt. A folyóba fulladt, Matt. De mivel elég vért kapott tőlem Stefan hangja kicsit elcsuklott és a

bátyámtól, mint kiderült, nem halt meg, hanem átváltozott. Vadászként ébredt, mint mi is. Mostantól az is marad. Matt még mindig hátat fordítva válaszolt. Mindig is tudtam, hogy van veled valami. Azt mondogattam magamnak, hogy csak azért, mert külföldi vagy. Dühös volt magára, és csóválta a fejét. De mélyen legbelül tudtam, hogy ennél többről van szó. Valami mégis azt súgta, bízhatok benned, és bíztam is. - Mint amikor eljöttél velem megszerezni a verbénát. - Aha. Mint akkor. Kis szünet után Matt hozzátette: Most már elmondod, mi az ördögnek kellett? - Elena védelméhez. En távol akartam tőle tartani Damont. De úgy tűnik, ő egyáltalán nem ezt akarta. Nem tudta elnyomni a hangjában a keserűséget, a nyers csalódást. Matt megfordult. Ne ítéld el a körülmények ismerete nélkül, Stefan. Ez az egyik, amit megtanultam. Stefan meglepődött, majd kis, örömtelen mosolyt vetett Mattre. Mint Elena exei, most már ugyanolyan helyzetben voltak. Kíváncsi volt, képes lesz-e ő is arra a nagyvonalúságra, amire Matt. Hogy úriemberként fogadja a vereséget. Ügy érezte, nem. Odakint zajongás támadt. Emberi fül számára nem volt hallható, és Stefan szinte oda sem figyelt amíg a szavak el nem érték a tudatát. Ekkor döbbent rá, mit tett ugyanebben az iskolában pár órával korábban. Egészen addig a pillanatig meg is feledkezett Tyler Smallwoodról és a keményfiúkról. Most, hogy eszébe jutottak, a szégyentől és a rettenettől összeszorult a torka. Félőrült volt az Elena iránt érzett gyász miatt, és elment az esze a nyomás alatt. De ez nem mentség arra, amit tett. Mind meghaltak? Ő, aki megesküdött, hogy nem fog ölni, hat embert megölt volna aznap? - Stefan, várj! Hová mész? Amikor Stefan nem válaszolt, Matt félig futva követte az udvarra. Az udvar túloldalán Mr. Shelby állt a hombár mellett. A takarító arca szürke volt, és a rémület ráncai barázdálták. Úgy tűnt, kiabálni próbál, de csak kis, rekedtes lihegés jött ki a torkán. Stefan félretolta, benézett a helyiségbe, és furcsa déjà vu tört rá.

Ügy nézett ki, mint a Darabolós Gyilkos szobája a Kísértetházban. Leszámítva, hogy ez nem a látogatók számára berendezett élőkép volt. Hanem igazi. Mindenütt holttestek hevertek faszilánkok és üvegcserepek között. Minden látható felületet vörösesbarnára száradt vér borított. Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy tudják, mi történt: a holttestek nyakán élénk lila sebek virítottak. Csak Caroline nyaka volt érintetlen, a tekintete viszont üresen meredt a semmibe. Stefan mögött Matt lihegett. Stefan, ugye nem Elena ugye nem. - Maradj csendben! Válaszolta Stefan kurtán. Hátrapillantott Mr. Shelbyre, de a takarító már visszabotorkált a kocsijához, és éppen nekidőlt. Üveg csikordult Stefan lába alatt, miközben a fiú letérdelt Tyler mellé. Nem halt meg. A felismeréstől megkönnyebbülés öntötte el Stefant. Tyler mellkasa gyengén ugyan, de mozgott, és amikor Stefan felemelte a fiú fejét, a szeme résnyire kinyílt, bár kába és zavaros volt. Nem emlékszel semmire, közölte vele Stefan gondolatban. Még végig sem mondta, már csodálkozott, hogy miért vacakol ezzel egyáltalán. Egyszerűen örökre el kellene hagynia Feli s Churchöt. De nem tenne ilyet. Amíg Elena itt van, semmiképpen. Mentálisan letapogatta a többi áldozat ájult elméjét, és ugyanezt közölte velük is, mélyen behatolva a tudatukba. Nem emlékeztek rá, ki támadott rátok! Az egész délutánból semmire! Miközben ezzel végzett, érezte, hogy úgy reszket a mentális Ereje, mint a túlerőltetett izmok. Közel állt a kiégéshez. Odakint Mr. Shelby végre megtalálta a hangját, és kiabálni kezdett. Stefan fáradtan hagyta, hogy Tyler feje visszahulljon a földre, majd megfordult. Matt ajkai hátrahúzódtak, az orrcimpája pedig remegett, mintha valami gusztustalan szag csapta volna meg. A tekintete idegen volt. Nem Elena tette suttogta - hanem te. Fogd be! Stefan kinyomakodott mellette az éjszaka kegyes hűvösébe, és eltávolodott a helyiségtől, miközben érezte, hogy a jeges levegőforró arcába csap. Az ebédlő környékén felhangzó iparkodó léptek elárulták, hogy pár ember végre meghallotta a takarító kiáltásait. - Te tetted, igaz? Matt követte Stefant a pályára. Hallatszott a hangján, hogy próbálja megérteni. Stefan megpördült. Igen, én vicsorogta. Farkasszemet nézett Mattel, nem is próbálta elrejteni a dühös rosszindulatot az arcáról. Mondtam már,

Matt, hogy vadászok vagyunk. Gyilkosok. Ti vagytok a birkák, mi a farkasok. És Tyler minden egyes nap kihívta maga ellen a sorsot, mióta idejöttem. - Egy orrba vágást megérdemelt volna, tiszta sor. Mint ahogy meg is kapta tőled. De ezt? Matt farkasszemet nézve közeledett Stefan felé, félelem nélkül. Volt benne bátorság, ezt Stefan kénytelen volt elismerni. És még csak nem is sajnálod? Nem bántad meg? - Miért kellene? Kérdezte Stefan hidegen és üresen. Te megbánod, ha túl sok marhasültet eszel? Sajnálod a tehenet? Matt viszolygó hitetlenkedését látva folytatta, hiába fájt egyre jobban a szíve. Jobb, ha mostantól Matt távol tartja magát tőle, nagyon távol. Vagy úgy végezheti, mint azok a hombárban. Az vagyok, ami vagyok, Matt. És ha nem tetszik, akkor el is tűnhetsz a közelemből. Matt pár másodpercig állta még a tekintetét, és viszolygó hitetlenkedése viszolygó kiábrándultsággá változott. Az álla körül megfeszültek az izmok. Aztán szó nélkül sarkon fordult, és elsétált. Elena a temetőben volt. Damon hagyta ott, miután utasította, hogy ne mozduljon, amíg vissza nem ér. De Elena nem akart mozdulatlanul ülni. Fáradt volt, de álmos nem, az új vér pedig úgy hatott rá, mint egy nagy adag koffein. El akart indulni körülnézni. A temető csupa élet volt, bár egyetlen ember sem tartózkodott a közelben. Az árnyékban egy róka settenkedett a folyómeder felé. Kisebb rágcsálók fúrták magukat a hosszú, vékony fűbe a síremlékek mellett, visítoztak és rohangáltak. Egy gyöngybagoly szállt el szinte némán a romtemplom felé, aztán egy vérfagyasztó rikoltás kíséretében leszállt a harangtoronyra. Elena felállt, és utánament. Ez sokkal jobb, mint a fűben bujkálni, mint egy egér vagy pocok. Érdeklődve pillantott körbe, kiélesedett érzékszerveivel vizsgálgatta a templomot. A tető legnagyobb része beomlott, csak három fal állt, de a harangtorony úgy tört a magasba, mint egy magányos emlékmű. Az egyik oldalán Thomas és Honoria Feli sírja, egy nagy kőláda állt. Elena őszinte érdeklődéssel nézett fehér márványarcukra. Békés pózban feküdtek ott, lehunyt szemmel, a mellkasukon összefont kézzel. Thomas Feli komornak és egy kicsit szigorúnak tűnt, de Honoria egyszerűen csak szomorúnak. Elenának a szülei jutottak eszébe, amint egymás mellett fekszenek az új temetőben.

Ez az! Hazamegyek, gondolta. Csak most jutott eszébe az otthona. Már képes volt felidézni a szép kis szobáját a kék függönyökkel és a cseresznyefa bútorokkal meg a kis kandallóval. És a szekrény aljában, a deszkák alatt van valami fontos. Olyan ösztönök vezették vissza a Maple Streetre, amelyek az emlékeknél mélyebben rögzültek benne. Egy vénségesen vén házhoz ért, az utcára nagy üveges veranda nézett. Robert autója ott parkolt a kocsifelhajtón. Elena elindult a bejárati ajtó felé, majd megállt. Nem jutott eszébe, miért, de az embereknek nem szabad meglátniuk. Habozott egy kicsit, azután fürgén felszaladt a birsalmafán a hálószobája ablakához. De oda nem juthat be anélkül, hogy észrevennék. Egy nő ült az ágyon, és az ölében heverő vörös selyemkimonót bámulta. Judith néni. Robert állt a ruhásszekrény mellett, és beszélt hozzá. Elena még az üvegen keresztül is ki tudta venni, mit mond. Holnap megint odamennek magyarázta. Ha nem lesz vihar. Az erdő minden négyzetcentiméterét átfésülik, és meg fogják találni, Judith. Meglátod. Judith néni nem válaszolt, Robert pedig egyre elkeseredettebben folytatta. Nem adhatjuk fel, bármit is mondanak a lányok. - Nincs értelme, Bob emelte fel végül Judith néni a fejét. A szeme vörös volt, de száraz. Nincs értelme. - A mentőakciónak? Nem hagyom, hogy ilyeneket mondjál. Robert Judith néni mellé lépett. - Nem, csak annyi, hogy. bár tudom a szívem mélyén, hogy nem találják meg élve. Ügy értem semminek. Nekünk. Ami ma történt, az én hibám volt. - Ez nem igaz. Csak egy ostoba baleset volt. - Igen, de miattunk történt meg. Ha nem lettem volna olyan szigorú vele, akkor nem hajtott volna el egyedül, és nem került volna bele a viharba. Ne, Bob, ne próbálj elhallgattatni, azt akarom, hogy idefigyelj rám. Judith néni nagy levegőt vett, és folytatta. És nem csak a mai napról van szó. Elenának már régóta gondjai voltak, amióta csak elkezdődött az iskola, és én valahogy becsuktam a szemem a jelekre. Mert túlságosan el voltam foglalva magammal velünk ahhoz, hogy odafigyeljek. Most már látom. És most, hogy Elena már nincs, nem akarom, hogy Margarettel ugyanez történjen. - Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, hogy nem mehetek hozzád olyan hamar, mint terveztük. Talán soha. Halkan beszélt, anélkül, hogy a férfira nézett volna. - Margaret már így is túl sok mindent elveszített. Nem akarom, hogy úgy érezze, engem is elveszít. - Nem fog elveszíteni téged. Inkább nyer még egy embert, mert én gyakrabban leszek itt. Tudod, hogyan érzek iránta. - Ne haragudj, Bob, én ezt másképp látom. - Ezt nem mondhatod komolyan. Azok után, hogy annyi időt itt töltöttem annyi mindent megtettem. Judith néni hangja száraz és ellentmondást nem tűrő volt. De komolyan gondolom. Elena kíváncsian figyelte Robertet a tetőről. A férfi halántékán egy ér lüktetett, és vörös lett az arca. - Holnapra meggondolod magad jelentette ki. - Nem fogom. - Nem gondolod komolyan. - De igen. Ne próbáld bemagyarázni, hogy meggondolom magam, mert nem fogom. Robert egy pillanatra tehetetlenségtől feszült arccal állt, majd elsötétült a tekintete. Amikor megszólalt, a hangja szenvtelen volt és hideg. Értem. Nos, ha ez a döntésed, jobb, ha most azonnal távozom. - Bob! Judith néni döbbenten fordult meg, de a férfi már nem volt sehol. Judith néni imbolyogva felállt, mintha nem lenne biztos benne, hogy utánamenjen-e. A vörös anyagot gyűrögette. - Bob! Kiáltotta ismét, kicsit türelmetlenebbül, majd megfordult, hogy lerakja az ágyra Elena kimonóját, mielőtt követné a férfit. De ahogy megfordult, elállt a lélegzete, és a szája elé kapta a kezét. Az egész teste megmerevedett. A tekintete Elena tekintetébe fúródott az üveg ezüsttábláján keresztül. Egy másodpercig így meredtek egymásra, mozdulatlanul. Aztán Judith néni sikítozni kezdett.

Negyedik fejezet Valami lerángatta a fáról, és a lány egy felháborodott nyávogás kíséretében leesett, majd a talpán landolt, mint egy macska. A térde egy pillanattal később ért földet, és le is horzsolódott. Elena karommá görbített ujjakkal támadója felé kapott. Damon Elhessegette a kezét. - Miért rángattál le? Követelt magyarázatot Elena. - Miért nem maradtál ott, ahol leraktalak? Vágott vissza Damon. Egyformán dühösen meredtek egymásra. Aztán Elena figyelme másra terelődött. A sikoltozás nem maradt abba odafent, de némi zajongás és ablakcsapkodás társult hozzá. Damon a ház mellé terelte a lányt, nehogy meglássák őket odafentről. - Tűnjünk el innen! Mondta finnyásán, miközben felpillantott. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, elkapta Elena karját. A lány ellenállt. - Muszáj bemennem! - Nem teheted vetett rá Damon egy farkas mosolyt. És ezt szó szerint értem. Nem tudsz bemenni oda. Nem hívtak be. Elena átmenetileg beletörődve a vereségbe hagyta, hogy a férfi pár lépéssel odébb vonszolja. Majd ismét megvetette a sarkát. - De meg kell szereznem a naplóm! - A mit? - Ott van a szekrényben, az alsó deszka alatt. És szükségem van rá. Nem tudok aludni a naplóm nélkül. Elena nem értette, miért csinál ekkora ügyet az egészből, de fontosnak tűnt számára. Damon elkeseredetten nézett fel, majd felderült az arca. Tessék mondta higgadtan, csillogó szemmel. Kihúzott valamit a kabátjából. Itt van. Elena kétkedve szemezett a könyvecskével. - Ez a te naplód, nem? - Igen, de ez a régi. Az újat akarom. - Kénytelen leszel ezzel beérni, mert mást nem kapsz. Gyere, mielőtt még felébreszted az egész szomszédságot. Damon hangja ismét hideggé és parancsolóvá vált. Elena megszemlélte a kezében lévő könyvet. Kicsi volt, kék bársonykötésben, egy rézlakattal. Lehet, hogy nem a legújabb, de ismerősnek tűnt. Ügy döntött, elfogadható megoldás. Hagyta, hogy Damon kivezesse az éjszakába.

Nem kérdezte, hova mennek. Nem igazán érdekelte. De felismerte a házat a Magnólia Avenuen: Alaric Saltzman lakott ott. És valóban Alaric nyitott ajtót, és hívta be Elenát és Damont. De a történelemtanár furcsán nézett ki, mintha nem igazán látná őket. A tekintete üveges volt, és úgy mozgott, mint egy automata. Elena megnyalta az ajkát. - Nem jelentette ki Damon röviden. Ezt nem fogjuk megharapni. Van benne valami gyanús, de a házában-biztonságban leszel. Én már aludtam itt. Erre, fel. Felvezette a lányt egy lépcsőn a padlásra, amelynek egyetlen apró ablaka volt. Tele volt mindenféle Holmival: szánkókkal, sílécekkel, egy függőággyal. A túlsó végén egy régi matrac hevert a padlón. - Nem is fogja tudni, hogy itt vagy. Feküdj le. Elena engedelmeskedett, és felvett egy természetesnek tűnő pózt. A hátára feküdt, és összefonta a kezét a mellkasára helyezett naplón. Damon egy viaszosvászon-darabot dobott Elena csupasz lábára. - Aludj, Elena! mondta. Fölé hajolt, és a lány egy pillanatra azt hitte, hogy tenni fog valamit. A gondolatai túl zavarosak voltak. De a férfi sötét szeme betöltötte a látóterét. Aztán Damon felegyenesedett, és Elena ismét tudott levegőt venni. A padlás homálya borult rá. Elena lehunyta a szemét, és elaludt. Lassan tért magához, és fokozatosan rakta össze, hogy hol is van. Láthatóan egy padláson. Mit keres itt? Egerek vagy patkányok zörögtek a viaszosvászonnal borított tárgyak között, de nem zavarta a hangjuk. Halványsápadt fény derengett a csukott ablak szélénél. Elena lerúgta rögtönzött takaróját, és felkelt. Nyilvánvaló volt, hogy valakinek a padlásán van, de nem ismerte fel a helyet. Úgy érezte, mintha hosszú betegségből éledezne. Milyen nap lehet? Töprengett. Hangokat halott odalentről. A földszintről. Valami azt súgta, legyen óvatos, és maradjon csendben. Nem akart feltűnést kelteni. Hang nélkül kinyitotta a padlásajtót, és óvatosan lelopózott egy szinttel lejjebb. Odalent egy nappalit talált. Felismerte: azon a kanapén ült, amikor Alaric Saltzman bulit rendezett. Ramsey-ék házában van. És Alaric Saltzman odalent álldogál. Elena látta a szőkésbarna feje búbját. A hangja meglepte. Pár másodperc alatt rájött, hogy azért, mert egyáltalán nem tűnt sem ostobának, sem önelégültnek, mint az órákon

általában. És nem is vulgár pszichológiai hülyeségeket hablatyolt. Hűvösen, határozottan beszélt két másik férfihoz. - Bárhol lehet, akár az orrunk előtt is. De a legvalószínűbb, hogy elhagyta a várost. Talán az erdőben van. - Miért az erdőben? Kérdezte az egyik férfi. Elena ezt a hangot is ismerte, és a kopasz fejet is. Mr. Newcastle volt az, a középiskola igazgatója. - Ne feledjük, hogy az első két áldozatot az erdőben találták meg válaszolta a másik férfi. Dr. Feinberg lehet az? gondolta Elena. Mit keres itt? És én mit keresek itt? - Nem, nem csak ezért tette hozzá Alaric. A másik két férfi tisztelettel, sőt, alázatosan hallgatta. Az erdőnek valamilyen szerepe van az egészben. Lehet, hogy ott van a búvóhelyük, valami odú, ahova elvonulhatnak, ha lebuknak. Ha létezik, meg fogom találni. - Biztos benne? Kérdezte dr. Feinberg. - Biztos vagyok válaszolta Alaric kurtán. - És maga szerint Elena is ott van - gondolkozott el az igazgató. De ott is marad? Vagy visszajön a városba? - Nem tudom. Alaric tett pár lépést, majd elvett egy könyvet a dohányzóasztalról, és szórakozottan végighúzta rajta a hüvelykujját. Úgy deríthetjük ki, ha például figyeljük a barátait. Bonnié McCullogh-ot és azt a sötéthajú lányt, Mereditht. Valószínűleg ők találkoznak vele elsőként. Ez így szokott lenni. - És ha megtaláljuk? Kérdezte dr. Feinberg. - Azt bízzák csak rám felelte Alaric csendesen és komoran. Becsapta a könyvet, és kellemetlenül végleges mozdulattal ledobta az asztalra. Az igazgató a karórájára pillantott. Jobb, ha most indulok, a mise tízkor kezdődik. Gondolom, mindketten ott lesznek. Kifelé menet megállt, és bizonytalanul visszapillantott. Alaric, remélem, hogy meg tudja ezt oldani. Amikor idekérettem, még nem fajultak el ennyire a dolgok. Most kezdek aggódni. - Meg tudom oldani, Brian. Már mondtam, hogy bízzák rám. Jobban szeretné, ha a Robert E. Leevel nemcsak, mint a tragédia színhelyével, hanem mint „Boone megye kísértetjárta középiskolájával" lennének tele a lapok? A szellemek találkozóhelyével? Ahol élőhalottak mászkálnak? Ilyen reklámra vágyik? Mr. Newcastle habozva beharapta az ajkát, majd még mindig elégedetlen tekintettel bólintott. Rendben, Alaric. De csinálja gyorsan és

tisztán. A templomban találkozunk. - Azzal távozott, dr. Feinberg pedig követte. Alaric egy darabig csak állt, és a semmibe meredt. Végül bólintott magában, és ő is kiment. Elena lassan visszaindult. Hát ez meg mi volt? Össze volt zavarodva, mintha szabadon lebegne az időben és a térben. Tudni akarta, milyen nap van, miért van itt, és miért fél ennyire. Miért érzi ilyen erővel, hogy senki nem láthatja vagy hallhatja, senkinek sem szabad észrevennie, hogy itt van. Körülnézett a padláson, de nem látott semmit, ami hasznára lehetett volna. Ahol korábban feküdt, csak a matrac és a vászondarab hevert meg egy kis, kék könyv. A naplója! Mohón felkapta, és kinyitotta, majd végigugrált a bejegyzéseken. Október 17-énél állt meg, ez nem segített az aznapi dátum kiderítésében. De ahogy végigpillantott az írásokon, képek merültek fel benne, és felfűzött gyöngyökként álltak össze emlékek láncolatává. Elena lenyűgözve, lassan ült le a matracra. Visszalapozott a napló elejére, és elkezdte olvasni Elena Gilbert életét. Amikor befejezte, elgyengült a rettegéstől és az elszörnyedéstől. Elénk foltok ugráltak és villogtak a szeme előtt. Olyan sok fájdalom állt azokon az oldalakon. Olyan sok terv, olyan sok titok, olyan sok vágy. Egy lány története, aki elveszettnek érezte magát a saját szülővárosában, a saját családjában. Kit keresett valamit, valami olyat, amit soha nem érhetett el. De nem ettől kezdett a pánik lüktetni a mellkasában, és kiszívni minden erejét. Nem ezért érezte magát úgy, mintha zuhanna, még akkor is, amikor a tőle telhető legmozdulatlanabbul ült. Attól pánikolt be, amire visszaemlékezett. Most már mindenre emlékezett. A hídra, a rohanó vízre. A rettegésre, amikor a levegő elhagyta a tüdejét, és csak folyadékot tudott belélegezni. Arra, hogy mennyire fájt. És arra a végső pillanatra, amikor elmúlt a fájdalom, amikor minden megszűnt. Amikor minden megszűnt. Ó, Stefan, annyira féltem, gondolta. És most ugyanez a félelem kelt benne életre. Hogyan viselkedhetett úgy Stefannal az erdőben? Hogyan felejthette el őt, és mindazt, amit a számára jelentett? Mitől vált olyanná? De tudta. Az elméje legmélyén tudta. Senki sem kelhet fel és sétálhat el egy fulladás után. Legalábbis élve. Lassan felkelt, és odament az elsötétített ablakhoz. A sötét üveglap tükrében meglátta magát.

Nem az a kép volt, mint amikor álmában végigfutott egy tükrökkel borított folyosón, amelyek mintha önálló életre keltek volna. Ebben az arcban semmi aljasság, semmi kegyetlenség nem volt. De Hajszálnyira, mégis különbözött attól, amit látni szokott. A bőre halványan világított, és árulkodó üresség sugárzott a tekintetéből. Elena a nyaka két oldalához odanyomta az ujját. Itt vett tőle vért Stefan és Damon. Tényleg elégszer megtették, és ő is eleget kapott volna az ő vérükből? Biztosan. És most az élete, a létezése hátralévő részében neki is úgy kell táplálkoznia, mint Stefannak. Muszáj lesz. Térdre ereszkedett, és a homlokát a fal csupasz fájához nyomta. Nem vagyok rá képes. Hadd ne, erre nem vagyok képes, nem vagyok. Soha nem volt vallásos. De a szíve mélyén egyre gyűlt a rettegés, és minden porcikája kegyelemért könyörgött. Hadd ne, gondolta. Kérlek, kérlek, segíts! Nem kért semmi konkrétat , annyira nem tudta összeszedni a gondolatait. Csak azt, hogy kérlek, segíts, ó, kérlek, kérlek! Egy idő múlva ismét felkelt. Az arca még mindig sápadt volt, de túlvilágian szép, mint egy belülről megvilágított finom porcelán. A szeme még mindig elmosódott volt az árnyékoktól, de elszántság tükröződött benne. Meg kell találnia Stefant. Ha Elenán lehet még segíteni, a fiú tudni fogja a módját. És ha nem nos, akkor még inkább szüksége van rá. Sehol nem akart lenni, csak vele. Óvatosan behúzta maga mögött a padlásajtót. Alaric Saltzmannek nem szabad lelepleznie a búvóhelyét. A falon egy naptárat talált, amin december 4-ig át voltak húzva a napok. Négy nap telt el a múlt szombat óta. Négy napig aludt. Amikor odaért a bejárathoz, összerándult a kinti fénytől. Fájt. Bár az ég annyira felhős volt, hogy az eső vagy a havazás elkerülhetetlennek tűnt, sajgott tőle a szeme. Kényszerítenie kellett magát, Hogy elhagyja a biztonságot jelentő házat, és rágta a rettegés, hogy ki kell mennie a szabadba. Kerítések mellett, a fák között maradva suhant tova, készen arra, hogy az árnyékok közé olvadjon. Maga is árnyéknak érezte magát vagy szellemnek, Honoria Feli hosszú, fehér ruhájában. Bárkit halálra rémítene, ha meglátná. Ám minden elővigyázatosság feleslegesnek bizonyult. Senki sem járt az utcán, mintha kihalt volna a város. Elhagyatottnak tűnő házak, üres udvarok, bezárt boltok mellett sétált végig. Az utcákban parkoltak ugyan autók, de nem ült bennük senki.

Aztán észrevett egy alakot az égen, amitől muszáj volt megtorpannia. Egy fehér tornyot a vastag, fekete felhőréteg előtt. Elena lába remegett, miközben kényszerítette magát, hogy közelebb menjen az épülethez. Egész életében ismerte ezt a templomot, ezerszer látta már az oldalára vésett keresztet. Most mégis úgy settenkedett felé, mintha ketrecbe zárt állat lenne, amely bármikor kiszabadulhat és megharaphatja. Az egyik kezével megsimogatta a falat, és közeledett a kereszthez. Amikor ujjai elérték a vízszintes szárát, a szeme könnyel telt meg, és fájni kezdett a torka. Elena végigsimított rajta a tenyerével, amíg teljesen be nem fedte a faragványt. Aztán a falnak dőlt, és sírni kezdett. Nem vagyok gonosz, gondolta. Tettem olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Túlságosan önző voltam, soha nem köszöntem meg Mattnek és Bonnie-nak mindazt, amit értem tettek. Többet kellett volna játszanom Margarettel, és kedvesebbnek kellett volna lennem Judith nénivel. De nem vagyok gonosz. Nem kárhoztam el. Amikor a látása kitisztult, felnézett az épületre. Mr. Newcastle említette, egy templomot. Erre gondolt volna? Elena elkerülte a templom homlokzatát és kapuját. Volt egy oldalajtó, ami a karzathoz vezetett. Elena felosont a lépcsőn, majd lenézett. Rögtön megértette, miért voltak olyan üresek az utcák. Ügy tűnt, mintha Feli s Church minden lakója itt lenne, minden padban ültek, és a templom hátulja is zsúfolásig megtelt emberekkel. Az első sorokban ülőket Elena mind felismerte: a végzős évfolyam tanulói voltak, és Judith néni barátai. Judith néni is ott volt, abban a fekete ruhában, amit Elena szüleinek temetésén viselt. Ó, te jó ég, gondolta Elena. A korlátba kapaszkodott. Egészen eddig túlságosan lefoglalta a bámészkodás, de most Bethea lelkész csendes, monoton hangja értelmes szavakká állt össze. - Együtt emlékezzünk e nagyon különleges lányra - mondta, majd odébb lépett. Elena túlvilági hangulatban, mintegy páholyból figyelte az eseményeket. Semmi része nem volt abban, ami a színpadon lezajlott, csak nézőként volt jelen, de a saját életét bámulta. Mr. Carson, Sue Carson apukája lépett a pódiumra, és róla kezdett beszélni. Carsonék születése óta ismerték Elenát, és a férfi azokról a napokról mesélt, amikor Sue és Elena a kertjükben játszottak. Elmondta, milyen gyönyörű és sikeres lány lett Elenából. Elszorult a torka, elhallgatott, és levette a szemüvegét.

Sue Carson lépett elő. Elenával az általános iskola után már nem voltak olyan közeli barátok, de jó viszonyban maradtak. Sue volt az egyik lány, aki Elena oldalára állt, amikor Stefant gyanúsították Tanner tanár úr meggyilkolásával. De most Sue úgy zokogott, mintha a testvérét veszítette volna el. - Sokan csúnyán viselkedtek Elenával halloween után mondta, majd megtörölte a szemét, és folytatta. És tudom, hogy ez Fájt neki. De Elena erős volt. Nem változott meg, csak azért, hogy mások elvárásainak megfeleljen. És én annyira tiszteltem ezért Sue hangja megremegett. Amikor elindultam a királynőválasztáson, szerettem volna győzni, de tudtam, hogy nem fogok, és ez nem is zavart. Mert ha a Robert E. Leenek volt királynője, az Elena volt. És szerintem most már mindig is ő lesz, mert így emlékezünk rá. És szerintem még sok évig emlékezni fognak rá azok a lányok, akik ide járnak, és úgy fogják gondolni, hogy igaza volt, amikor kiállt azért, amiben hitt Sue ekkor már nem tudta visszanyerni a nyugalmát, és a tiszteletes visszakísérte a helyére. A végzős lányok, még azok is, akik a legcsúnyábban és legaljasabbul viselkedtek, sírtak, és egymás kezét fogták. Olyanok, akikről Elena egyértelműen tudta, hogy utálták, szipogtak. Hirtelen mindenki a legjobb barátnője lett. A fiúk is sírtak. Elena döbbenten húzódott közelebb a korláthoz. Nem tudta róluk levenni a szemét, noha ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha látott. Frances Decatur felállt, csúnya arca a gyásztól még csúnyább lett. Mindent megtett, hogy kedves legyen hozzám mondta fátyolos hangon. Hagyta, hogy vele ebédeljek. Hülyeség, gondolta Elena. Csak azért álltam szóba veled egyáltalán, mert te tudtál információkat szerezni Stefanról. Ám mindenki, aki felment a pulpitusra, ugyanígy nyilatkozott , senki nem tudta eléggé dicsérni Elenát. - Mindig is csodáltam. - A példaképem volt. - Az egyik kedvenc diákom. Amikor Meredith is felállt, Elena egész teste megmerevedett. Nem volt benne biztos, hogy ezt elbírja viselni. De a sötét hajú Lány azon kevesek közé tartozott, akik nem sírtak a templomban, bár az arcán gyászos, szomorú tekintet ült, ami Elenát Honoria Feli sírszobrára emlékeztette.

- Amikor Elenára gondolok, azok a szép napok járnak az eszemben, amiket együtt éltünk át magyarázta Meredith szokásos visszafogottságával. Elenának mindig voltak ötletei, és a legunalmasabb munkát is szórakoztatóvá tudta tenni. Ezt soha nem mondtam el neki, és most azt kívánom, bár megtettem volna. Azt kívánom, bár még egyszer beszélhetnék vele, hogy tudja. És ha Elena most hallana nézett körül Meredith a templomban, majd nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, ha most hallana, akkor elmondanám neki, milyen sokat jelentettek számomra a régi szép napok, és mennyire szeretném, ha még tartanának. Például, amikor csütörtök esténként együtt ültünk a szobájában, és a vitaklubra készültünk. Azt kívánom, bár még egyszer megtehetnénk, mint régen. Meredith sóhajtott, és megrázta a fejét. De tudom, hogy nem lehet, és ez fáj. Miről beszélsz? Gondolta Elena, akinek az elkeseredését döbbenet váltotta fel. De hisz szerdánként készültünk a vitaklubra, nem csütörtökönként. És nem az én szobámban, hanem a tiédben. És egyáltalán nem volt szórakoztató, sőt, mindketten kiléptünk a klubból, annyira utáltuk. Meredith összeszedett arcát nézve, ami olyan higgadtan leplezte a belső feszültséget, Elena hirtelen érezte, hogy sebesebben kezd verni a szíve. Meredith egy üzenetet próbált átadni, amit csak Elena érthet. Ami azt jelenti, hogy arra számít, Elena is hallja. Meredith tudja. Stefan mondta volna el neki? Elena végignézett a gyászolókon, és most először döbbent rá, hogy Stefan nincs köztük. Se Matt. Nem, nem tűnik valószínűnek, hogy Stefan mondta volna el Meredithnek, vagy, hogy Meredith az üzengetésnek ezt a módját választaná, ha így lett volna. Ekkor Elenának eszébe jutott, hogy nézett Meredith aznap éjjel, amikor kimentették Stefant a kútból, és Elena azt kérte, hadd maradjon kettesben a fiúval. Az is eszébe jutott, hogy az átható, sötét szempár hogyan tanulmányozta az arcát többször is az elmúlt hónapokban, és hogy Meredith egyre csendesebb és elgondolkozóbb lett, ahányszor csak Elena valami újabb furcsa kéréssel állt elő. Tehát Meredith rájött. Elena eltöprengett, vajon mennyit rakhatott össze a teljes igazságból. Bonnié őszintén zokogott, amikor előresétált. Ez meglepő volt , ha Meredith tudja, miért nem árulta el Bonnie-nak? De lehet, hogy Meredith

csak gyanakszik, és azért nem akarta megosztani titkát Bonnie-val, nehogy hamis illúziókba ringassa magát. Bonnié éppen annyira volt érzelgős, amennyire Meredith összeszedett. A hangja folyton elcsuklott, és egyfolytában törölgetnie kellett a könnyeit. Végül Bethea tiszteletes lépett oda, és adott neki valami fehéret, egy kendőt vagy papír zsebkendőt. - Köszönöm mondta neki Bonnié patakzó könnyeit törölgetve. Hátrahajtotta a fejét, hogy a mennyezetre pillantson, vagy megnyugtatásul, vagy ihletért. Eközben Elena észrevett valamit, amit senki más nem látott: Bonnié arcáról eltűnt minden szín és érzelem, nem úgy, mintha elájulni készülne, hanem nagyon is ismerős módon. Borzongás futott végig Elena gerincén. Csak ne itt. Ó, istenem, ne pont itt, ne pont most. De már elkezdődött. Bonnié álla lejjebb ereszkedett , ismét a gyülekezetet kezdte nézni. Csakhogy ezúttal egyáltalán nem látta őket, és a torkából kiszabaduló hang nem Bonnié hangja volt. - Senki nem az, akinek látszik. Ezt ne feledjétek. Senki nem az, akinek látszik. Majd csak állt ott tovább, üres tekintettel maga elé meredve. Az emberek toporogni kezdtek, és egymásra pillantgattak. Aggodalmas mormogás hallatszott. - Ne feledjétek. ne feledjétek senki nem az, aminek látszik Bonnie hirtelen megingott, és Bethea tiszteletes odaszaladt hozzá, miközben egy férfi ugrott fel a túloldalról. Kopasz feje izzadságtól fénylett Mr. Newcastle, döbbent rá Elena. Hátulról pedig Alaric Saltzman lépkedett végig a főhajón. Abban a pillanatban ért oda Bonniehoz, amikor a lány elájult, ugyanekkor Elena lépteket hallott maga mögött a lépcsőn.

Ötödik fejezet Dr. Feinberg, gondolta Elena rémülten, miközben megpróbált megfordulni, és ezzel egy időben az árnyékok közé simulni. De a tekintete nem a doktor alacsony, karvalyorrú alakjára esett, hanem egy olyan finom arcra, amilyen a római érméken vagy medálokon van, és egy űzött, zöld szempárra. Az idő egy pillanatra megállt, és Elena a fiú karjába vetette magát. - Ó, Stefan. Stefan. Erezte, ahogy a fiú mozdulatlanná merevedik a döbbenettől. Gépiesen, lazán tartotta a karjában, mintha egy idegen lenne, akit Elena összetévesztett valakivel. - Stefan mondta a lány elkeseredetten. A fiú vállába temette az arcát, és próbált kicsiholni belőle valami érzelmi reakciót. Nem bírta volna elviselni a visszautasítást, ha Stefan meggyűlölte, abba belehal. Felnyögött, és megpróbált még közelebb bújni a fiúhoz, teljesen össze akart olvadni vele, el akart tűnni benne. Jaj, kérlek, gondolta, kérlek, kérlek. - Elena. Elena, semmi baj , itt vagyok. Stefan nem hagyta abba a duruzsolást, értelmetlen kis butaságokat hadart, hogy megnyugtassa a lányt, miközben a haját simogatta. És Elena megérezte a változást, miközben a fiú keze szorosabban fonódott köré. Stefan most már tudta, kit ölel. Elena az ébredése óta most először érezte biztonságban magát. Ennek ellenére hosszú időbe beletelt, hogy legalább egy kicsit lazítani tudjon a szorításán. Nem sírt, pánikszerűen kapkodta a levegőt. Végül érezte, hogy a világ kezd körülötte helyrekattanni. De nem engedte el a fiút, még nem. Egyszerűen csak végtelen percekig ácsorgott ott Stefan vállára hajtott fejjel, és magába szívta a közelségének vigaszát és biztonságát. Aztán felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. Amikor korábban Stefanon gondolkozott, az érdekelte, hogyan segíthetne neki. Meg akarta kérni, könyörögni akart, hogy mentse meg ebből a rémálomból, hogy tegye ugyanolyanná, amilyen azelőtt volt. De most, amikor ránézett, érezte, hogy furcsa beletörődés ömlik végig rajta. - Már semmit nem lehet tenni, igaz? Kérdezte nagyon kedvesen. Stefan nem tett úgy, mintha nem értené. Nem válaszolta ugyanolyan kedvesen. Elena úgy érezte magát, mintha megtette volna a végső lépést egy láthatatlan határvonal túlsó oldalára, lemondva a visszatérés lehetőségéről.

Amikor ismét képes volt megszólalni, azt mondta: Sajnálom, ahogy az erdőben viselkedtem veled. Nem tudom, miért tettem azokat a dolgokat. Emlékszem, mit csináltam, csak arra nem, miért. - Te kérsz bocsánatot? Remegett a hangja. Elena, mindazok után, amit veled tettem, ami veled történt miattam. Nem tudta befejezni, és egymásba kapaszkodtak. - Nagyon megható szólalt meg egy hang a lépcsőn. Adjak netán szerenádot? Elena nyugalma darabokra tört, és rettegés kúszott végig az ereiben. Már megfeledkezett Damon hipnotikus erejéről és az égő, sötét pillantásáról. - Hogy kerültél ide? Kérdezte Stefan. - Ugyanúgy, ahogy te, feltételezéseim szerint. A szép Elena szorongásának fénylő világítótornya vonzott ide. Damon nagyon dühös volt, ezt Elena látta rajta. Nemcsak ingerült volt és csalódott, hanem fehéren izzott benne a harag és a gyűlölet. De amikor Elena össze volt zavarodva és irracionálisán reagált, akkor rendesen viselkedett vele. Szerzett neki búvóhelyet , vigyázott rá. És nem csókolta meg, amikor olyan rettentően kiszolgáltatott állapotban volt. Hanem kedves volt vele. - Egyébként odalent van valami kavarodás tette hozzá Damon. - Tudom. Megint Bonnié az engedte el Elena Stefant, és arrébb lépett. - Nem arra gondoltam. Hanem odakintre. Elena meglepetten követte a lépcső első kanyarulatáig, ahonnan egy ablak nyílt a parkolóra. Miközben kinézett, megérezte maga mögött Stefan jelenlétét. Egy kisebb csoport távozott a templomból, de a parkoló szélén egy vonalban megálltak, nem mentek tovább. Velük szemben a parkolóban egy ugyanolyan nagy csapat kutya állt. Ügy néztek ki, mint két hadsereg. De a legbizarrabb az volt, hogy mindenki teljesen mozdulatlan volt. Az embereket mintha megbénította volna a félelem, a kutyák pedig láthatóan vártak valamire. Elena először úgy látta, különböző fajta állatokról van szó. Voltak köztük kisebb, hegyes orrú corgik, fekete-barna terrierek és hosszú aranyszőrű lhasa apsók. Voltak közepes méretűek, például Springer spánielek, airedale terrierek és egy gyönyörű, hófehér szamojéd. És voltak nagy kutyák: egy hordó mellkasú rottweiler csonkolt farokkal, egy lihegő,

szürke ír farkaskutya és egy koromfekete óriás schnauzer. Majd Elena kezdte sorban felismerni az egyes állatokat. - Az Mr. Grunbaum boxere, és Sullivanék németjuhásza. De mi ütött beléjük? Az emberek, akik először csak meglepődtek, most már rémültnek tűntek. Egymás mellett ácsorogtak, egyikük sem akart kitörni a sorból és közelebb kerülni az állatokhoz. Ugyanakkor a kutyák nem csináltak semmit, csak ültek vagy álltak, volt, amelyiknek lazán kicsüngött a nyelve. De fura, hogy ilyen mozdulatlanok, gondolta Elena. Minden apró moccanás, minden farok- vagy fülrebbenés túlzottnak tűnt. És nem csóválták a farkukat, nem adták semmi jelét jó szándéknak. Csak vártak. Robert a tömeg szélén állt. Elena meglepődött, hogy ott van, és egy pillanatra nem is tudta, miért. Aztán rájött, hogy a templomban nem látta. Miközben figyelte, a férfi távolodni kezdett a csoporttól, majd eltűnt az Elena alatti boltív mögött. - Chelsea! Chelsea. Valaki végre előrelépett a frontvonalból. Douglas Carson az, döbbent rá Elena, Sue Carson nős bátyja. Kilépett a kutyák és az emberek közötti senki földjére, és az egyik kezét lazán kinyújtotta. Egy barna szaténfülű Springer spániel odafordította a fejét. A farka fehér csonkja kérdően megrezzent, és barnás fehér orra felemelkedett. De nem ment oda a fiatalemberhez. Doug Carson tett még egy lépést. Chelsea jó kiskutya. Gyere ide, Chelsea! Gyere csettintett. - Mit érzel azokból az állatokból odalent? Dünnyögte Damon. Stefan anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól, megrázta a fejét. Semmit válaszolta kurtán. - Én sem. Damon szeme elkeskenyedett, a fejét figyelmesen hátrahajtotta, de kivillanó fogai Elenát egy farkaskutyára emlékeztették. Pedig, tudod, hogy kellene. A kutyákban lennie kellene valamilyen érzelemnek, amit érzékelni tudunk. Ehelyett ahányszor csak letapogatnám őket, olyan, mintha egy fehér falba ütköznék. Elena azt kívánta, bár értené, miről beszélnek. Hogy érted, hogy „letapogatod"? Kérdezte. Ezek állatok. - A külső megtévesztő is lehet válaszolta Damon gúnyolódva, és Elenának eszébe jutottak a szivárványfények a varjú tollában, ami az első iskolanap óta követte. Közelről nézve ugyanazokat a szivárványfényeket

látta Damon selymes hajában is. Mindenesetre az állatoknak vannak érzelmeik. Akinek elég nagy az Ereje, az meg tudja vizsgálni az elméjüket. De az én Erőm ehhez nem elég, gondolta Elena. Meglepte az irigység, ami átvillant rajta. Pár perce még rémülten kapaszkodott Stefanba, és bármit megadott volna, hogy elveszíthesse az Erejét, hogy visszaváltozhasson. Most pedig azt kívánta, bár erősebb lenne. Damon mindig is furcsa hatással volt rá. - Lehet, hogy én nem tudom letapogatni Chelsea-t, de szerintem Dougnak nem kéne közelebb mennie hozzá szólalt meg fennhangon. Stefan mereven, összevont szemöldökkel bámult kifelé az ablakon. Röviden, de hirtelen támadt feszültséggel biccentett válaszul. Szerintem sem mondta. - Gyere, Chelsea, legyél jó kiskutya! Gyere ide! Doug Carson már majdnem odaért a kutyák első sorához. Minden szempár, Legyen az emberi vagy állati, rászegeződött, és már semmi sem rezzent. Ha Elena nem látta volna, hogy egy-két kutya oldala behorpad, majd megtelik levegővel, akkor olyannak tűnt volna a csoport, mint valami természettudományi kiállítás. Doug megtorpant. Chelsea a corgi és a szamojéd mögül nézte. Doug csettintett a nyelvével. Kinyújtotta a kezét, habozott, majd még inkább kinyújtotta. - Ne! Szólalt meg Elena. A rottweilercsillogó horpaszára meredt. Beesik, megtelik, beesik, megtelik. Stefan, bűvöld meg! Mentsd ki onnan! - Igenis. Elena látta, hogy a fiú tekintete elhomályosul az erőfeszítéstől, majd megrázza a fejét, és úgy fújja ki a levegőt, mint aki valami túl nehezet próbált megemelni. Nem megy , ki vagyok égve. Innen nem vagyok rá képes. Odalent Chelsea ajka hátrahúzódott a fogairól. A vörös arany airedale egyetlen gyönyörű, kecses mozdulattal felállt, mintha rugó mozgatná. A rottweiler hátsó izmai megfeszültek. Majd elrugaszkodtak. Elena nem látta, melyik kutya volt az első , olyan volt, mintha egyszerre indulnának, egy nagy hullámban. Fél tucatnyian vetették magukat Doug Carsonra, fellökték, és a fiatal férfi eltűnt az állatok tömege alatt. A levegő pokoli zajjal telt meg, a fémes csaholásba belezengtek a templom tetőgerendái, és Elenának azonnal fájni kezdett a feje, csakúgy, mint a mély, torokból jövő morgástól, amit inkább érzett, mint hallott. A

kutyák a ruhákat téptek, vicsorogtak, ugráltak, miközben a tömeg üvöltve szétrebbent. Elena a parkoló szélénél észrevette Alaric Saltzmant, az egyetlen embert, aki nem szaladt. Mereven állt, és mintha mozgott volna az ajka és a keze. Mindenhol máshol pokoli zűrzavar volt. Valaki szerzett egy locsolócsövet, és a falka közepére irányította, de semmi hatása nem volt. A kutyák mintha megőrültek volna. Amikor Chelsea felemelte barnás fekete orrát a gazdája testéről, vörös foltok voltak rajta. Elena szíve úgy zakatolt, hogy alig kapott levegőt. Segíteni kell nekik! Mondta pont abban a pillanatban, amikor Stefan elszakította magát az ablaktól, és lement a lépcsőn, kettesével-hármasával véve a fokokat. Elena maga is félúton járt, amikor két dologra ébredt rá: hogy Damon nem követi, és hogy nem hagyhatja, hogy meglássák. Nem teheti. Ez rettentő hisztériát keltene, a kérdések megválaszolásából pedig csak rettegés és gyűlölet származna. Valami, ami mélyebben húzódott benne, mint a szánalom, az együttérzés vagy a segítés vágya, hátrarántotta, és a falnak tapasztotta. A templom homályos, hűvös belső terében forrongó nyüzsgést vett észre. Emberek rohangáltak mindenfelé kiabálva. Dr. Feinberg, Mr. McCullogh, Bethea tiszteletes. A kör közepén Bonnié hevert egy padon, Meredith, Judith néni és Mrs. McCullogh hajoltak fölé. - Valami gonosz nyögdécselte Bonnié, majd Judith néni feje felemelkedett, és Elena felé fordult. Elena felszaladt a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudott, imádkozva, nehogy Judith néni meglássa. Damon az ablaknál állt. - Nem mehetek le oda. Azt hiszik, meghaltam! - Ó, szóval eszedbe jutott. Ez jó hír. - Ha dr. Feinberg megvizsgál, tudni fogja, hogy valami nincs rendben velem. Vagy nem? Kérdezte Elena harciasan. - Valósban szemet fog szúrni neki, milyen különleges vagy. - Akkor nem mehetek le. De te igen. Te miért nem teszel valamit? Damon továbbra is az ablakon bámult kifelé, felvont szemöldökkel. Miért tennék? - Miért? Elena riadalma és izgatottsága csúcspontra ért, és majdnem megütötte Damont. Mert segítségre van szükségük. Mert te tudnál segíteni. Hát téged magadon kívül semmi nem érdekel?

Damon a legmegfejthetetlenebb álarcát viselte, azt az udvariasan érdeklődő arcot, amit akkor is, amikor meghívatta magát Elenáékhoz vacsorára. De a lány tudta, hogy az álarc mögött dühös, amiért Stefannal találta. Szándékosan, gonosz élvezetből húzza Elenát. De Elena nem tudta elrejteni a tehetetlen dühét. Damonra vetette magát, aki elkapta a csuklóját, és eltolta magától, miközben a tekintete Elena tekintetébe fúródott. A lány ekkor döbbenten hallotta, mi jön ki a száján: egy inkább állatias, mint emberi sziszegés. Ráébredt, hogy az ujjai karommá görbülnek. Mit művelek? Rátámadok, amiért nem hajlandó megvédeni az embereket a rájuk támadó kutyáktól? Ennek meg mi értelme? Elena zihálva lazított a szorításon, és megnyalta az ajkát. Hátralépett, és Damon hagyta. Egy hosszú pillanatig egymásra meredtek. - Lemegyek szólalt meg Elena csendesen, majd megfordult. Ne! - Segítségre van szükségük. - Hát jó, a fenébe is. Elena még soha nem hallotta Damont ilyen dühösnek. Majd én. Ekkor hirtelen elhallgatott, és Elena, aki gyorsan megpördült, látta, hogy ököllel az ablakpárkányra csap, amibe beleremeg az üveg. De Damon figyelme kifelé irányult, és a hangja teljesen összeszedett volt, amikor szárazon azt mondta: Megérkezett a segítség. A tűzoltók voltak azok. A fecskendőik sokkal hatékonyabbak voltak, mint a kerti locsolócső, és az éles vízsugár nyers erővel sodorta el a támadó kutyákat. Elena meglátott egy fegyveres rendfenntartót, és a száját harapdálta, miközben a férfi célzott és lőtt. Csattanás hallatszott, az óriás schnauzer pedig összeesett. A férfi ismét célzott. Ekkor már hamar befejeződött minden. A kutyák nagy része amúgy is menekült a vízsugár elől, és a pisztoly második csattanására még többen otthagyták a többieket és kezdtek menekülni. Olyan volt, mintha egyszerre veszítették volna el a céltudatosságukat. Elenán megkönnyebbülés futott végig, amikor meglátta, hogy Stefan sértetlenül ácsorog a csődület közepén, és éppen egy kába pillantású golden retrievert lök félre Doug Carson alakja mellől. Chelsea fülét-farkát behúzva lépett a gazdája felé, és az arcába nézett. - Vége - jelentette ki Damon. Csak enyhe érdeklődést tanúsított, de Elena éles pillantást vetett rá. Hát jó, a fenébe is, akkor te mi? gondolta. Mit nem mondott végig Damon? A férfinak nem volt kedve elárulni, Elenának viszont kérdezősködni támadt kedve.

- Damon tette a kezét a férfi karjára. Damon megmerevedett, és megfordult. Igen? Egy pillanatra csak álltak és nézték egymást, majd léptek hangzottak fel a lépcsőn. Stefan tért vissza. - Stefan megsebesültél Elena váratlanul összezavarodva pislogott. - Jól vagyok. Stefan szakadt ingujjával letörölte az arcáról a vért. - Mi van Douggal? Kérdezte Elena, és nagyot nyelt. - Nem tudom. Ó tényleg megsebesült. És még sokan mások. Ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha láttam. Elena ellépett Damon mellől, és felment a lépcsőn a kórus karzatára. Úgy érezte, muszáj gondolkoznia, de a feje lüktetett. A legfurcsább dolog, amit Stefan valaha látott ez sokatmondó. Valami furcsaság Feli s Churchben. Az utolsó padsor mögött a falnak támaszkodott, majd lecsúszott és leült a földre. Hirtelen minden zavarosnak, ám ugyanakkor ijesztően világosnak tűnt. Valami furcsaság Fell's Churchben. A Városatyák napján Elena megesküdött volna, hogy nem érdekli Fell’s Church, sem a benne élők. De most már másképp gondolta. Miközben végignézett az őt búcsúztató tömegen, kezdte úgy érezni, hogy talán mégis érdeklik. Amikor pedig a kutyák támadásba lendültek, biztosan tudta. Valahogy felelősnek érezte magát a városért, ahogy eddig soha. Elszigeteltsége és magányossága megszűnt. Valami fontosabbá vált a saját problémáinál. És Elena belekapaszkodott ebbe a valamibe, mert igazság szerint nem volt képes a saját helyzetével megbirkózni. Nem, tényleg nem volt képes. Ekkor meghallotta saját fuldokló zokogását, és amikor felnézett, Stefant és Damont pillantotta meg a karzaton, amint őt bámulják. Kicsit megrázta a fejét, aztán két tenyerébe temette, mintha álomból ébredezne. - Elena? Stefan szólalt meg, de Elena nem neki válaszolt. - Damon - kérdezte reszkető hangon, ha kérdezek valamit, megmondod az igazat? Tudom, hogy nem te kergettél le a Wickery hídról. Ereztem, mi az, és valami más volt. De tudni akarom, hogy te voltál-e, aki bedobta Stefant az öreg Francher kútjába egy hónapja? - Egy kútba? Damon karba font kézzel nekidőlt a túlsó falnak. Az arcán udvarias hitetlenkedés tükröződött. - Halloween éjjelén, amikor Tanner tanár urat megölték. Miután először megmutattad magad Stefannak az erdőben. Azt mesélte, otthagyott

a tisztáson, és a kocsija felé indult, de valaki megtámadta, mielőtt odaért volna. Amikor magához tért, egy kútban volt, és meg is halt volna, ha Bonnié nem vezet el minket hozzá. Mindig is azt hittem, hogy te támadtad meg. Stefan is azt hitte. De te voltál az? Damon ajka legörbült, mintha nem tetszett volna neki a kérdés támadó elevensége. Félig hunyt, gúnyos szemmel pillantott Elenáról Stefanra. A pillanat olyan hosszúra nyúlt, hogy Elena a feszültségtől a tenyerébe vájta a körmét. Aztán Damon vállat vont, és elnézett valahova közéjük. - Ami azt illeti, nem felelte. Elena kiengedte a levegőt. - Nem hihetsz neki! Robbant ki Stefanból. Egy szavát se hidd. - Miért hazudnék? Vágott vissza Damon, aki láthatóan örült, hogy Stefan elveszítette az önuralmát. Minden további nélkül beismerem, hogy én gyilkoltam meg Tannert. Addig ittam a vérét, amíg össze nem aszott, mint egy mazsola. És ezt veled is megtenném, öcskös. De kútba dobni? Az nem az én stílusom. - Én hiszek neked jelentette ki Elena. Az elméje előreszáguldott. Stefan felé fordult. - Te nem érzed? Van itt Feli s Churchben valami más, valami, ami talán nem is ember úgy értem, hogy soha nem is volt ember. Az kergetett le engem, az szorította le az autót a hídról. Az vette rá a kutyákat, hogy támadják meg az embereket. Valami rettenetes erő, ami itt van, valami gonosz a hangja elhalt, és Elena a templom belseje felé nézett, ahol Bonnié feküdt. Valami gonosz ismételte meg halkan. Elena úgy Érezte, mintha hideg szél fújna benne, és átkarolta magát, sebezhetőén és magányosan. - Ha gonoszt keresel mondta Stefan nyersen, nem kell túl messzire menned. - Ne legyél ostobább, mint amennyire muszáj kérte Damon. Már négy napja is mondtam neked, hogy valaki más ölte meg Elenát. És azt is mondtam, hogy megtalálom az illetőt, és elbánok vele. És pontosan így is fog történni. Leengedte a kezét, és kihúzta magát. Ti meg folytassátok nyugodtan a magánbeszélgetéseteket, amit félbeszakítottam. - Damon, várj! Elena nem tudta elnyomni a borzongást, ami a megölte szóra fogta el. Engem nem ölhettek meg, még mindig itt vagyok, gondolta rémülten, és érezte, hogy ismét felhorgad benne a pánik. De félreseperte az aggodalmát, mert mondani akart valamit Damonnek, - Bármi is legyen az, nagyon erős jelentette ki. Éreztem, amikor megtámadott, és olyan volt, mintha az egész eget beborította volna. Nem hinném, hogy bármelyikünknek lenne esélye ellene egyedül.

- Vagyis? - Vagyis Elenának nem volt még ideje alaposan végiggondolni a dolgot. Tisztán ösztönből reagált, intuícióból. És az intuíciója azt súgta, hogy ne hagyja Damont elmenni. Vagyis szerintem nekünk, hármunknak együtt kell maradnunk. Szerintem együtt több az esélyünk, hogy megtaláljuk és legyőzzük, mint külön. És talán képesek leszünk megállítani, mielőtt bárki mást bántana vagy megölne. - Őszintén szólva, drágám, fütyülök mindenki másra válaszolta Damon elbűvölően. Majd rávillantotta egyik jéghideg Villám mosolyát. De azt akarod mondani, hogy ez a döntésed? Emlékszel, abban állapodtunk meg, hogy amikor majd eszedre térsz, akkor választasz. Elena rámeredt. Természetesen nem ez volt a döntése, mármint romantikus értelemben. Stefan gyűrűjét viselte, Stefannal tartoztak egymáshoz. De eszébe jutott még valami, csak egy villanásra: ahogy felnéz Damon arcába az erdőben, és olyan erős izgalmat érez, olyan erős vonzalmat iránta. Mintha a férfi úgy értené az Elenában égő tüzet, mint senki más. Mintha együtt bármire képesek lennének, akár a világ meghódítására, akár az elpusztítására, mintha ügyesebbek lennének bárkinél, aki valaha élt. Nem voltam eszemnél, nem gondolkoztam, győzködte magát, de az emlékvillanás csak nem akart elmúlni. És akkor eszébe jutott még valami: ahogy Damon aznap este viselkedett, ahogy biztonságba helyezte, hogy még kedves is volt vele. Stefan Elenát nézte, és az arckifejezése ellenségesből keserűen haragossá és riadttá változott. Elena egyrészt szerette volna megnyugtatni, átölelni, és azt mondani neki, hogy én a tiéd, te az enyém, mindörökké, és semmi más nem számít. Se a város, se Damon, se semmi. De nem tette. Mert valami azt súgta, hogy a város igenis számít. És mert egyszerűen és rettenetesen és borzasztóan össze volt zavarodva. Annyira össze volt zavarodva. Érezte, hogy remegni kezd, és nem képes megfékezni. Érzelmi túlterhelés, gondolta és a tenyerébe temette az arcát.

Hatodik fejezet - Már meghozta a döntést. Láthattad, amikor „félbeszakít totál" minket. Már választottál, Elena, ugye? kérdezte Stefan nem kárörvendően, nem követelőzve, hanem egyfajta elkeseredett szilajsággal. - Én… - Elena felnézett. Stefan, én, szeretlek téged. De nem érted, hogy ha most azonnal kell döntenem, akkor azt kell választanom, hogy mindhárman együtt maradjunk? Csak egy kis időre. Érted? Amikor Stefan arca merev lett, mint a kő, Damonhoz fordult. És te? - Azt hiszem, igen vetett rá Damon egy titkos, birtokló mosolyt. Már az elején mondtam Stefannak, hogy önzés kisajátítania téged. Tudod, a testvéreknek meg kell osztaniuk egymással mindent. - Nem így értettem. - Nem? mosolyodott el ismét. - Nem jelentette ki Stefan. Nem értem meg, és nem értem azt sem, hogyan kérheted, hogy vele dolgozzak. Ő gonosz, Elena. Jókedvében gyilkol, nincs lelkiismerete. Nem érdekli Feli s Church, maga mondta. Egy szörnyeteg. - Pillanatnyilag viszont együttműködőbbnek tűnik nálad jegyezte meg Elena. Stefan kezéért nyúlt, és megpróbálta kitalálni, hogyan értethetné meg magát vele. Stefan, szükségem van rád. És mindkettőnknek szükségünk van rá. Nem próbálnád meg ezt elfogadni? Amikor a fiú nem válaszolt, hozzátette: Stefan, te tényleg örökre a bátyád halálos ellensége akarsz maradni? - Komolyan gondolod, hogy ő nem ezt szeretné? Elena lepillantott egymásba fonódó kezükre, végignézett a simaságukon, a hajlataikon és az árnyékaikon. Pár pillanatig nem válaszolt, majd nagyon halkan azt mondta:. - Nem hagyta, hogy megöljelek. Erezte, ahogy Stefanban fellángol a védekező harag, majd lassan elcsitul. A vereséghez hasonló érzés futott végig rajta, és lehajtotta a fejét. - Ez igaz válaszolta. És egyébként is, hogy jövök én ahhoz, hogy gonosznak nevezzem? Mit tett ő, amit én nem? Erről még beszélnünk kell, gondolta Elena, mert nem bírta ezt az önutálatot. De nem most, nem itt. - Szóval egyetértesz? Stefan, áruld már el, mit gondolsz. - Ebben a pillanatban azt gondolom, hogy mindig megkapod, amit akarsz. Mert így van, nem igaz, Elena?

Elena Stefan szemébe nézett, és észrevette, mennyire kitágult a pupillája, ami körül csak egy vékony sávnyi zöld maradt. Már nem volt benne harag, csak fáradtság és keserűség. De ezt nem csak magamért teszem, gondolta, kiűzve a fejéből a kétkedés utolsó morzsáit is. Be fogom neked bizonyítani, Stefan, majd meglátod. Most az egyszer nem önzésből cselekszem. - Akkor hát egyetértesz? Kérdezte csendesen. Igen. - És én is egyetértek nyújtotta a kezét Damon eltúlzott előzékenységgel. Elkapta Elenáét, még mielőtt a lány megszólalhatott volna. Ami azt illeti, az egyetértés tiszta lángjában égünk itt hárman. Ne, gondolta Elena, de ebben a pillanatban a kórus karzatának hűvös félhomályában úgy érezte, ez így van, összekapcsolódtak, egyetértésben, erőből. Aztán Stefan elhúzta a kezét. Az ezt követő csendben Elena meghallotta a kintről és a lentről beszűrődő hangokat. Páran még mindig sírtak, néhányan kiabáltak, de a nagy felzúdulás elmúlt. Az ablakon át látta, ahogy az emberek utat törnek maguknak a parkolón keresztül a kis csoportok között, amelyek a sebesültek körül gyülekeztek. Dr. Feinberg egyik szigettől a másikig ment, láthatóan egészségügyi segítséget nyújtva. Az áldozatok úgy néztek ki, mint egy hurrikán vagy földrengés túlélői. - Senki nem az, aminek látszik szólalt meg Elena. - Micsoda? - Ezt mondta Bonnié a búcsúztatáson. Megint rohama volt. Szerintem ez fontos lehet. Elena megpróbálta rendezni a gondolatait. - Szerintem vannak olyan emberek a városban, akikre oda kell figyelnünk. Például Alaric Saltzmanre. Röviden összefoglalta, mit hallott Alaric házában. Ő nem az, akinek látszik, de nem tudom, hogy pontosan micsoda. Szerintem figyelnünk kellene. És mivel én ugye nem jelenhetek meg a nyilvánosság előtt, nektek kell megtennetek. De nem hagyhatjátok, hogy gyanakodni kezdjen, a tudjátok, mire. - Elenába Damon hirtelen felemelt keze fojtotta bele a szót. Odalent, a lépcső aljánál egy hang szólalt meg. Stefan? Odafent vagy? Majd valaki más: Mintha úgy láttam volna, hogy felmegy. Talán Mr. Carson lehet az. Menj! Súgta Elena szinte hang nélkül Stefannak. A lehető leghétköznapibbnak kell tűnnöd, ha itt akarsz maradni Feli s Churchben! Nekem nem lesz bajom. - És te hova mész majd? - Meredithékhez. Majd később elmagyarázom. Rajta, indulj!

Stefan habozott, majd elindult a lépcsőn, előrekiáltva, hogy „jövök". Aztán visszalépett. Nem hagylak itt vele jelentette ki határozott hangon. Elena ingerülten emelte a karját az ég felé. Akkor menjetek mindketten. Most egyeztetek bele, hogy együttműködtök, vissza akarjátok vonni a szavatokat? tette hozzá Damonnek, aki maga sem tűnt túl lelkesnek. Damon a szokott kis mozdulattal vonta meg a vállát. Rendben. Csak még valami nem vagy éhes? - Én nem. Elena felkavarodott gyomorral döbbent rá, mit kérdez Damon. Nem, egyáltalán nem. - Az jó. De később az leszel. Ezt ne feledd! Damon Stefan nyomába szegődött a lépcsőn, amiért kapott egy perzselő pillantást. De Elena hallotta a fejében Stefan hangját, miközben mindketten eltűntek. Később majd érted jövök. Várj meg! Elena azt kívánta, bárcsak tudna válaszolni gondolatban. És észre is vett valamit. Stefan mentális hangja sokkal gyengébb volt, mint négy nappal azelőtt, amikor a bátyjával verekedett. Most, hogy belegondolt, a Városatyák napja előtt nem is volt képes a gondolatátvitelre. Elena annyira össze volt zavarodva, amikor magához tért a folyó mellett, hogy eddig ez eszébe sem jutott, de most elcsodálkozott rajta. Mi történt, mitől lett Stefan ennyire erős? És miért kezdett halványulni az ereje? Elenának volt ideje ezen eltöprengenie, miközben ott ült az elhagyatott karzaton. A templom is üres volt már, és odakint egyre sötétebb lett a felhős égbolt. Stefanon és Damonon gondolkozott, és azon, vajon jól döntött-e. Megfogadta, hogy soha nem hagyja, hogy miatta kapjanak össze, de ezt az esküjét már korábban megszegte. Őrültség, hogy azt szeretné, ha fegyverszünetet kötnének, legalább egy időre? Amikor odakint mindenhol egyformán fekete lett az ég, lemerészkedett a lépcsőn. A templom üresen visszhangzott. Elena nem gondolkozott azon, hogyan fog kijutni, de szerencsére az oldalajtó csak belülről volt bereteszelve. Hálásan kiosont az éjszakába. Eddig nem is tudta, milyen jó kimenni, és sötétben lenni. Az épületekben úgy érezte, mintha csapdába került volna, a napfény pedig bántotta a szemét. így volt a legjobb, szabadon, béklyók nélkül és láthatatlanul. Az érzékei örömmel fogadták a buja világot maga körül. Mivel teljesen mozdulatlan volt a levegő, az illatok sokáig megmaradtak, és Elena érezte az éjszaka teremtményeinek szagát. Egy róka túrt szét egy

szemeteszsákot. Barna patkányok rágcsáltak valamit a bokrok között. Éjszakai pillangók hívogatták egymást illatukkal. Kiderült, hogy nem is olyan nehéz észrevétlenül eljutnia Meredith házához, mert az emberek nem nagyon járkáltak odakint. Ám amikor odaért, Elena tanácstalanul pillantott fel az üveges verandás, szép farmházra. Nem sétálhatott oda a bejárati ajtóhoz, hogy bekopogjon. Meredith vajon tényleg várja? Nem odakint lenne, ha várná? Meredith komoly sokkot fog kapni, ha nem várja, döbbent rá Elena, miközben felmérte, milyen magas lehet a veranda teteje. Meredith szobájának ablaka közvetlenül felette volt, a ház sarkán túl. Kicsit ügyeskednie kell majd, de Elena úgy érezte, menni fog. A tetőre könnyű volt feljutnia , az ujjai és a mezítelen lába könnyedén megtalálták a réseket a téglák között, és Elena szinte felreppent. De behajolni a sarok mögé, hogy bekukkantson Meredith ablakán, már megerőltetőbbnek bizonyult. Elenának pislognia kellett az üvegen kizúduló fénytől. Meredith az ágya szélén ült, könyökével a térdén támaszkodott, a semmibe meredve. Időnként végigsimított sötét haján. Az éjjeliszekrényén álló óra 6:43-at mutatott. Elena körömmel megkocogtatta az ablakot. Meredith felugrott, de rossz irányba pillantott, az ajtó felé. Védekező pózban állt fel, fél kezével egy díszpárnát szorongatva. Amikor az ajtó nem nyílt ki, továbbra is védekező testtartással tett felé egy-két lépést. Ki az? kérdezte. Elena ismét megkocogtatta az üveget. Meredith megpördült, és zihálva az ablak felé nézett. Engedj be! kérte Elena. Nem tudta, hogy Meredith hallja-e, úgyhogy tisztán artikulált. Nyisd ki az ablakot. Meredith lihegve nézett körül a szobában, mintha arra számítana, hogy megjelenik valaki, és segít neki. Amikor nem így történt, úgy ment oda az ablakhoz, mintha egy veszélyes állat lenne odakinn. És nem nyitotta ki. - Engedj be! - Ismételte meg Elena. Majd türelmetlenül hozzátette: Ha nem akartad, hogy idejöjjek, akkor miért adtál meg időpontot? Észrevette, ahogy Meredith válla kicsit ellazul. Meredith lassan, szokatlanul esetlen ujjakkal kinyitotta az ablakot, és hátralépett. - Most kérj meg, hogy jöjjek be! Különben nem mehetek. - Gyere. Meredith hangja elcsuklott, újra kellett kezdenie. Gyere be! mondta. Amikor Elena fintorogva átmászott a párkányon, és a görcsös ujjait kezdte lazítgatni, Meredith szinte kábán hozzátette: Ez tényleg csak te lehetsz. Más nem parancsolgat így.

- Én vagyok az jelentette ki Elena. Hagyta a görcsölő ujjait, és a barátnője szemébe nézett. Tényleg én vagyok az, Meredith ismételte meg. Meredith bólintott, és látszott, ahogy nyel egyet. Ebben a pillanatban Elena arra vágyott a legjobban a világon, hogy a barátnője megölelje. De Meredith nem volt az ölelgetős típus, és ekkor éppen lassan hátrált, hogy visszaüljön az ágyra. - Foglalj helyet! Szólalt meg természetellenesen higgadt hangon. Elena odahúzott egy széket, és öntudatlanul is ugyanabban a pózban ült le, mint korábban Meredith, könyökével a térdén támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Aztán felnézett. Honnan tudtad? - Én Meredith egy pillanatra csak maga elé meredt, majd összeszedte magát. Nos. Téged, a holttestedet ugye nem találtuk meg. Ez furcsa volt. És ott van az öregember, Vickie és Tanner esete meg Stefan, és azok a kis dolgok, amiket összeraktam vele kapcsolatban, de tudni nem tudtam. Nem voltam benne biztos. Egészen mostanáig fejezte be majdnem suttogva. - Hát, jó tipp volt válaszolta Elena. Próbált normálisan viselkedni, de mi a normális egy ilyen helyzetben? Meredith láthatóan szinte rá sem bírt nézni. Ettől Elena magányosabbnak érezte magát, mint életében bármikor. Odalent megszólalt az ajtócsengő. Elena hallotta, de látta Meredithen, hogy ő nem. - Kit vársz? Kérdezte. Valaki van az ajtónál. - Megkértem Bonnie-t, hogy hétkor jöjjön át, ha az anyja elengedi. Valószínűleg ő az. Megyek, megnézem. Meredith szinte udvariatlanul lelkesnek tűnt a távozás gondolatára. - Várj! Ő tudja? - Nem. Ja, arra gondolsz, hogy finoman hozzam a tudtára. Meredith ismét körbepillantott a szobában, bizonytalanul, Elena meg lecsattintotta a kis olvasólámpát az ágy mellett. - Kapcsold le a nagylámpát. Amúgy is fáj tőle a szemem - javasolta csendesen. Amikor Meredith engedelmeskedett, a szoba eléggé elsötétedett, hogy Elena el tudjon rejtőzni a félhomályban. Miközben arra várt, hogy Meredith visszaérjen Bonnie-val, egy sarokban ácsorgott, és a könyökét szorongatta. Lehet, hogy rossz ötlet volt belekeverni Mereditht és Bonnie-t. Ha a rendíthetetlen Meredith sem bírja kezelni a helyzetet, mit tesz majd Bonnié? Meredith azzal jelezte az érkezésüket, hogy azt ismételgette, „most ne sikíts, ne sikíts", miközben átvezette Bonnie-t a küszöbön.

- Mi bajod van? Mit csinálsz? Kapkodta a levegőt Bonnié. Engedj el. Tudod, mibe került nekem, hogy anyám elengedjen ma este? Roanoke-ba akart vinni kórházba. Meredith berúgta az ajtót. Oké mondta Bonnie-nak. Most olyat fogsz látni, amitől, nos, meg fogsz döbbenni. De nem kiabálhatsz, érted? Ha megígéred, elengedlek. - Túl sötét van, hogy bármit is lássak, és megijesztesz. Mi bajod, Meredith? Na, jó, megígérem, de miről. - Elena szólalt meg Meredith. Elena ezt felhívásnak vette, és előrelépett. Bonnié egyáltalán nem úgy reagált, ahogy képzelte, hanem összevont szemöldökkel előrehajolt, és a félhomályba meredt. Amikor észrevette Elena alakját, elállt a lélegzete. De amikor meglátta Elena arcát, egy örömkiáltás kíséretében csapta össze a tenyerét. - Tudtam! Tudtam, hogy tévednek! Látod, Meredith és ti Stefannal még azt hittétek, hogy mindent tudtok a fulladásról, meg ilyenek. De én tudtam, hogy tévedtek! Ó, Elena, annyira hiányoztál! Mindenki olyan. - Csendet, Bonnié! Maradj csendben! Szólt rá Meredith. Mondtam, hogy ne kiabálj. Idefigyelj, te idióta, tényleg úgy gondolod, hogy ha Elena jól lenne, akkor itt állna az éjszaka közepén anélkül, hogy bárki is tudna róla? - De hát jól van, nézz csak rá. Ott áll. Nem így van, Elena? -indult meg Bonnié a barátnője felé, de Meredith ismét elkapta. - Igen, én vagyok az. Elenának olyan érzése támadt, mintha egy szürreális vígjátékba csöppent volna, mondjuk Kafka valamelyik művébe, csak a szövegét nem tudta. Nem tudta, mit mondjon Bonnie-nak, akiben tombolt a lelkesedés. - Én vagyok az, de nem vagyok egészen jól fogalmazta meg esetlenül, miközben visszaült a helyére. Meredith megbökdöste Bonnie-t, hogy foglaljon helyet az ágyon. - Miért vagytok ilyen titokzatosak? Elena itt van, de nincs jól. Ez mit jelentsen? Elena nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Nézd, Bonnié, jaj, nem tudom, hogy mondjam el. Bonnié, a babonás nagymamád mesélt neked valaha vámpírokról? Fejszeként hullott közéjük a csend. Teltek a másodpercek. Bonnié tekintete lehetetlenül tágra nyílt, majd lassan Meredithre siklott. További néma pillanatok következtek, majd Bonnié az ajtó felé kezdett araszolni.

Figyeljetek, lányok szólalt meg halkan -, ez kezd nagyon fura lenni. Úgy értem, nagyon-nagyon-nagyon. Elena megpróbált kitalálni valamit. Megnézheted a fogamat ajánlotta fel. Hátrahúzta a felső ajkát, és megböködte a szemfogát. Érezte a reflexszerű növekedést és hegyesedést, mint amikor egy macska lustán kimereszti a körmét. Meredith odalépett, megnézte, majd gyorsan elkapta a pillantását. Én értem mondta, de a hangjában nyoma sem maradt az éleselméjűsége felett érzett örömnek. Bonnié, odanézz tette hozzá. Minden lelkesedés, minden öröm kiszállt Bonnie-ból. Úgy látszott, mindjárt rosszul lesz. - Nem. Nem akarok. - Muszáj. El kell hinned, vagy nem jutunk egyről a kettőre. Meredith előretolta a merev, ellenálló Bonnie-t. Nyisd ki a szemed, te nyuszi. Te vagy az, aki imádja az ilyen természetfeletti dolgokat. - Hát mégsem válaszolta Bonnié szinte hüppögve. A hangja hisztérikusan csengett. Hagyj békén, Meredith, nem akarok odanézni. Ezzel elrántotta magát. - Nem muszáj suttogta Elena döbbenten. Csüggedtség gyűlt benne, és könnyek öntötték el a szemét. Ez rossz ötlet volt, Meredith. Elmegyek. - Ne! Jaj, ne! Bonnié hirtelen megpördült, és Elena karjaiba vetette magát. Ne haragudj, Elena, bocsánat. Nem érdekel, mi vagy, csak örülök, hogy visszatértél. Rettenetes volt nélküled. Most már őszintén zokogott. A könnyek, amelyek odabenn rekedtek, amikor Stefannal volt, most előtörtek. Elena Bonnie-ba kapaszkodva elsírta magát, és érezte, hogy Meredith átöleli őket. Mindhárman sírtak Meredith némán, Bonnié hangosan, Elena pedig szenvedélyes erővel. Úgy érezte magát, mintha mindent most siratna meg, ami vele történt, mindent, amit elveszített, minden félelmét és fájdalmát. Végül a padlón ülve kötöttek ki, térd mellett, mint amikor kisgyerekként titkos terveket szövögettek. - Te olyan bátor vagy mondta Bonnié Elenának szipogva. Nem értem, hogy tudsz ilyen bátor lenni. - Nem tudod, hogy érzem magam. Egyáltalán nem vagyok bátor. De valahogy meg kell ezzel birkóznom, mert nem tudom, mi mást tehetnék. - Nem hideg a kezed szorította meg Meredith Elena ujjait. Csak hűvös. Azt hittem, hidegebb lesz.

- Stefan keze sem hideg válaszolta Elena, és folytatta volna, de Bonnié felvisított: - Stefané? Meredith és Elena ránéztek. - Gondolkozz, Bonnié. Senki nem magától lesz vámpír. Valakinek azzá kell változtatnia. - De azt mondjátok, Stefan. Ügy értitek, ő egy. Bonnié hangja elcsuklott. - Azt hiszem szólalt meg Meredith, talán ideje lenne mindent elmondanod, Elena. Például azokat a kis részleteket, amiket kihagytál, amikor legutóbb elmondtál „mindent". Elena bólintott. Igazad van. Nem lesz könnyű elmagyarázni, de megpróbálom. Nagy levegőt vett. Bonnié, emlékszel az első iskolanapra? Akkor hallottam először, ahogy megjósolod a jövőt. A tenyerembe néztél, és azt mondtad, találkozni fogok egy fiúval, egy sötét fiúval, egy idegennel. Aki nem magas, de valamikor az volt. Nos - nézett Elena Bonnie-ra, majd Meredithre Stefan most nem igazán számít magasnak. De valamikor az volt a XV. századi emberekhez képest. Meredith bólintott, de Bonnié száján egy kis hang szökött ki, és a lány döbbenten hátralendült. Úgy érted. - Ügy értem, a reneszánsz Itáliában élt, és az átlagemberek akkoriban alacsonyabbak voltak. Vagyis Stefan velük összehasonlítva magasabbnak tűnt. De várj, mielőtt elájulsz, még valamit meg kell tudnod. Damon Stefan bátyja. Meredith ismét bólintott. Valami ilyesmit gyanítottam. De akkor miért állítja Damon azt, hogy egyetemista? - Nem jönnek ki túl jól egymással. Stefan sokáig nem is tudta, hogy Damon Feli s Churchben van. Elena szava elakadt. Elérkezett Stefan személyes múltjához, amelyről mindig úgy gondolta, hogy Stefan titka. De Meredithnek igaza volt, ideje előadnia a teljes történetet. Figyeljetek, ez történt mesélte. Stefan és a bátyja ugyanabba a lányba voltak szerelmesek a reneszánsz Itáliában. Egy német lányba, akit Katherine-nek hívtak. Stefan azért került engem év elején, mert rá emlékeztettem , neki is szőke haja és kék szeme volt. Ó, és ez az ő gyűrűje volt. Elena elengedte Meredith kezét, és megmutatta a lányoknak a finoman megmunkált aranykarikát a lapis lazuli kővel. És Katherine-ről kiderült, hogy vámpír. Egy Klaus nevű fickó változtatta azzá a német falujában, hogy ne haljon bele a krónikus betegségébe. Stefan és Damon tudtak erről, de nem zavarta őket. Megkérték, hogy döntsön, melyikükhöz akar hozzámenni. Elena elhallgatott, és féloldalasan

elmosolyodott, arra gondolva, hogy Tanner tanár úrnak igaza volt, a történelem tényleg ismétli önmagát. Csak abban reménykedett, hogy az ő története nem úgy fog végződni, mint Katherine-é. De ő mindkettejüket választotta. Mindkettejükkel vért cserélt, és azt mondta, hogy ők hárman mindörökké barátok lehetnek. - Ez elég perverzül hangzik - dünnyögte Bonnié. - Ostobán hangzik helyesbített Meredith. - Neked van igazad mondta neki Elena. Katherine kedves lány volt, de nem túl okos. Stefan és Damon eleve nem kedvelték Egymást túlzottan. Azt mondták neki, hogy muszáj választania, hogy eszükbe nem jutna osztozkodni rajta. Katherine meg zokogva elrohant. Másnap... szóval megtalálták a holttestét, már ami maradt belőle. Tudjátok, a vámpíroknak talizmánra van szükségük, mint például ez a gyűrű, hogy ki tudjanak menni a napra anélkül, hogy meghalnának. Katherine viszont kiment a napra, és levette a gyűrűjét. Úgy gondolta, ha félreáll az útból, Damon és Stefan Kibékülnek. - Ó, te jó ég, milyen ro... - Nem az - vágott közben Elena nyersen. Stefannak az óta lelkifurdalása van, és szerintem Damonnek is, bár ő soha nem ismerné be. És közvetlen eredménye a dolognak az volt, hogy kardot rántottak, és megölték egymást. Igen, megölték. Ezért lettek vámpírok, és ezért utálják egymást most annyira. Én pedig ezért vagyok minden bizonnyal őrült, hogy megpróbálom rávenni őket az együttműködésre.

Hetedik fejezet - Milyen együttműködésre? Kérdezte Meredith. Azt majd később elmagyarázom. De először tudni akarom, mi történt a városban, mióta elmentem. - Hát, leginkább csak hisztéria emelte meg Meredith a fél szemöldökét. Judith nénikéd nagyon kikészült. Azt hallucinálta, hogy téged lát, vagyis az nem volt hallucináció, igaz? És Roberttel is szakítottak, vagy mi. - Tudom mondta Elena gyászosan. Folytasd. - Az iskolában mindenki ki van borulva. Beszélni akartam Stefannal, különösen, amikor gyanakodni kezdtem, hogy nem is haltál meg, de nem jött suliba. Matt igen, de valami nem stimmel vele. Ügy néz ki, mint egy zombi, és senkivel nem beszél. El akartam magyarázni neki, hogy lehet, hogy nem haltál meg végleg. Azt hittem, az felvidítja. De oda sem figyelt. Teljesen ki volt fordulva magából, és volt egy pillanat, amikor azt hittem, megüt. Egy szavamra sem figyelt oda. - Ó, te jó ég Matt. Valami rettenetes kavarodott fel Elena elméjének mélyén, egy emlék, ami túl megrázó volt ahhoz, hogy kiszabadulhasson. Ebben a pillanatban nem volt képes semmi újat feldolgozni, egyszerűen nem, gondolta, és visszaküldte az emléket a helyére. Meredith folytatta. De az nyilvánvaló, hogy mások is gyanakodnak a „halálod" miatt. Azért mondtam a búcsúztatódon azt, amit, mert attól tartottam, hogy ha az igazi napot és helyet említeném, akkor Alaric Saltzman csapdába csalna a házatok előtt. Mindenféle kérdéseket tett fel rólad, és jó, hogy Bonnié nem tudott semmit, mert így nem fecseghetett. - Ez nem fair tiltakozott Bonnié. Alaric csak kíváncsi, ennyi, és szeretne átsegíteni minket a traumán, mint régebben is. Ő vízöntő. - Ő egy kém jelentette ki Elena, és talán még annál is több. De ezt majd később megbeszéljük. Mi van Tyler Smallwooddal? Nem láttam a búcsúztatón. Meredith elképedten bámult. Ügy érted, nem tudod? - Semmit nem tudok. Négy napig aludtam egy padláson. - Hát Meredith zavartan elhallgatott. Tyler most került ki a kórházból. Ugyanúgy, mint Dick Carter, és az a négy keményfiú, akiket magával vitt a Városatyák napjára. A hombárban támadtak rájuk aznap este, és rengeteg vért veszítettek.

- Ó! Rejtély, hogy Stefannak miért nőtt meg az Ereje aznap este, megoldódott. És az is, hogy az óta miért gyengül. Valószínűleg az óta nem evett. Meredith, Stefant gyanúsítják? - Nos, Tyler apja megpróbálkozott vele, de a rendőrség szerint nem egyeztek az időpontok. Körülbelül tudják, mikor támadták meg Tylert, mert az apjával kellett volna találkoznia, de nem jelent meg. És Bonnie-val alibit tudunk biztosítani Stefannak arra az időre, mert akkor hagytuk ott a folyónál a te holttesteddel. Vagyis nem tudhatott visszaérni a hombárhoz és megtámadni Tylert legalábbis ember erre nem lehetett képes. A rendőrség pedig semmi természetfelettire nem gyanakszik. - Értem. Elena legalább ebben a tekintetben megnyugodhatott. - Tyler és a többiek azért nem tudják azonosítani a támadót, mert semmire nem emlékeznek abból a délutánból tette hozzá Meredith. És Caroline sem. - Caroline is volt? - Igen, de őt nem harapták meg. Csak sokkot kapott. Mindannak ellenére, amit csinált, szinte már megsajnáltam vonta meg a vállát Meredith, majd hozzátette: - Mostanában szörnyen néz ki. - És nem hinném, hogy bárki is Stefant gyanúsítaná azok után, ami a kutyákkal történt ma a templomnál fűzte hozzá Bonnié. Az apám azt mondta, hogy egy nagyobb kutya is betörhette a hombár ablakát, és a Tyler nyakán lévő sebek állati eredetűnek tűntek. Szerintem sokan úgy gondolják, hogy egy kutya vagy kutyafalka volt a bűnös. - Ez kényelmes megoldás folytatta Meredith szárazon. Azt jelenti, hogy nem kell tovább gondolkozniuk. - De ez nevetséges jelentette ki Elena. A rendes kutyák nem viselkednek így. Nem töprengtek el az emberek, hogy miért őrültek meg hirtelen a kutyáik, és miért fordultak ellenük? - Rengetegen vannak, akik egyszerűen csak elaltatják őket. Ja, és hallottam, hogy valami kötelező veszettségellenőrzésről beszélnek válaszolta Meredith. De nem veszettségről van szó, igaz, Elena? - Nem hiszem. És Stefan és Damon sem hiszi. Épp erről akartam beszélni veletek. - Elena olyan világosan, ahogy csak tudta, elmagyarázta, mit gyanít egy újabb Erővel kapcsolatban Fell’s Churchben. Mesélt arról a dologról, ami lekergette a hídról, arról, amit a kutyákkal kapcsolatban érzett, továbbá mindenről, amiről Stefannal és Damonnel beszélgettek. - És Bonnié maga mondta ma a templomban, hogy „valami gonosz" fejezte be. Szerintem ez van itt Feli s Churchben, valami, amiről senki

nem tud, valami nagyon gonosz. Gondolom, te nem tudod, mit értettél ez alatt, Bonnié. De Bonnié gondolatai más vágányra terelődtek. Szóval, nem biztos, hogy Damon tette azokat a rettenetes dolgokat, amikről azt állítottad állapította meg fondorlatosan. - Mint Jangce megölése, vagy Vickie és Tanner tanár úr megtámadása, meg minden. Mondtam, hogy aki ilyen jóképű, az nem lehet pszichopata gyilkos. - Szerintem pillantott Meredith Elenára akár el is felejtheted Damont, mint leendő udvarlódat. - De igen jelentette ki Elena határozottan. Ő ölte meg Tanner tanár urat, Bonnié. És logikus, hogy a többi támadás is az ő műve, ezt majd megkérdezem tőle. És már az is elég baj, hogy nekem kapcsolatban kell lennem vele. Hidd el, Bonnié, nem akarsz vele kavarni. - Nem kavarhatok Damonnel, nem kavarhatok Alarickel. Maradtak egyáltalán olyan pasik, akikkel kavarhatok? És mindeközben Elena az összesét megkaphatja. Ez nem igazságos. - Az élet nem igazságos mondta neki Meredith érzéketlenül. De figyelj, Elena, még ha létezik is szerinted ez a Másik Erő, szerinted milyen erőről van szó? Hogy nézhet ki? - Nem tudom. Borzasztóan erős lehet, viszont el tudja rejteni magát, hogy ne érezzük meg. Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy átlagember. És ezért fordulok hozzátok segítségért, mert bárki lehet Fell’s Churchben. Ahogy Bonnié mondta ma a templomban: „senki nem az, akinek látszik". Bonnié kétségbeesetten nézett. Én erre nem emlékszem. - Pedig ezt mondtad. „Senki nem az, akinek látszik" idézte Elena ismét hangsúlyosan. „Senki." Meredithre pillantott, de a lány sötét szeme elegáns ívű szemöldöke alatt hűvös volt és távoli. - Nos, ezek szerint mindenki gyanús szólalt meg Meredith a lehető legnyugodtabban. Igaz? - Igaz válaszolta Elena. De jobb lenne, ha fognánk egy papírt és egy ceruzát, és listát írnánk a legfontosabbakról. Damon és Stefan beleegyeztek, hogy segítik a nyomozást, és ha ti is, akkor még nagyobb lesz az esélyünk, hogy kiderítsük. Elena elemében volt. Mindig is jó szervezőnek bizonyult, legyen szó pasi szerzési tervekről vagy jótékonysági rendezvényekről. Ez csak a jó öreg „a-terv, B-terv" komolyabb változata volt számára. Meredith Bonnié kezébe nyomta a papírt és a ceruzát, aki felváltva nézett rájuk. - Rendben mondta, de ki legyen a listán?

- Nos, mindenki, akiről van okunk feltételezni, hogy ő a Másik Erő. Mindenki, aki megtehette azokat a dolgokat, amikről tudunk: bedobhatta Stefant a kútba, megkergethetett engem, ráereszthette a kutyákat az emberekre. Mindenki, aki furcsán viselkedett. - Matt - kezdett el sebesen írni Bonnié. És Vickie. És Robert. - Bonnié! - kiáltott fel Elena és Meredith egyszerre. Bonnié felnézett. Nos, Matt furcsán viselkedett, és Vickie is, most már hónapok óta. Robert pedig ott mászkált a templom körül a rendezvény előtt, de nem jött be. - Jaj, Bonnié, most komolyan vágta rá Meredith. Vickie áldozat, nem gyanúsított. És ha Matt egy gonosz Erő, akkor én vagyok a Notre Dame-i toronyőr. Ami pedig Robertet illeti. - Rendben, mindet kihúztam felelte Bonnié hidegen. Most halljuk a ti ötleteiteket. - Ne, várj vágott közbe Elena. Bonnié, várj egy pillanatot. - Eszébe jutott valami, ami már régóta zavarta, konkrétan a. A templom óta - mondta ki hangosan, amikor beugrott. Tudjátok, én is láttam Robertet a templom előtt, amikor a karzaton bujkáltam. Ez közvetlenül a kutyatámadás előtt volt, és Robert hátrálni kezdett, mintha tudta volna, mi fog történni. - Ó, de Elena. - Ne, ide figyelj, Merdith. Akkor is láttam, szombat este, Judith nénivel. Amikor azt mondta neki, hogy nem fog hozzámenni, volt valami az arcán. Nem is tudom. De szerintem inkább tedd vissza a listára, Bonnié. Bonnié pillanatnyi habozás után józanul visszatette. És még? - kérdezte. - Nos, attól tartok, hogy Alaric mondta Elena. Ne haragudj, Bonnié, de ő a dobogós jelölt. Elmesélte, mit beszélt egymással Alarict és az igazgató. Ő nem csak egy egyszerű történelemtanár, volt valami oka, hogy idehívták. Tudja, hogy vámpír vagyok, és engem keres. Ma pedig, amikor a kutyák támadásba lendültek, ott állt oldalt, és furcsán hadonászott. Ő egyértelműen nem az, akinek látszik, és csak az a kérdés, hogy akkor ki? Figyelsz, Meredith? - Igen. Tudod, szerintem Mrs. Flowerst is fel kellene venni a listára. Emlékeztek, hogy állt a vendégház ablakában, amikor visszavittük Stefant a kúttól? És nem jött le ajtót nyitni? Az furcsa volt. Elena bólintott. Igen, és mindig letette a telefont, amikor hívtam. És nagyon magába zárkózik abban az öreg házban. Lehet, hogy csak egy dilis

öregasszony, de azért írd fel, Bonnié. Elena végighúzta a kezét a haján, aztán megrázogatta. Melege volt. Vagyis. nem pont melege, de valami zavarta, úgy, mintha melege lenne. Ki volt száradva. - Rendben, holnap iskola után elsétálunk a vendégházhoz mondta Meredith. És addig mit tehetünk még? Nézzük meg azt a listát, Bonnié! Bonnié felemelte a listát, hogy mindenki lássa, Elena és Meredith pedig előrehajoltak, és végigolvasták: Matt Honeycutt Vickie Bennett Robert Maxwell mit csinált a templomnál a kutyatámadás idején? És mi volt az a dolog Elena nagynénjével? Alaric Saltzman miért kérdezősködik annyit? Mi célból hívták Fell’s Churchbe? Mrs. Flowers miért viselkedik olyan furán? Miért nem engedett be minket, amikor Stefan megsérült? - Jó - jelentette ki Elena. És esetleg azt is kideríthetnénk, kiknek a kutyái voltak ott ma a templomnál. És megfigyelhetnétek Alaricet holnap az iskolában. - Majd én figyelem Alaricet mondta Bonnié határozottan. És tisztázom, majd meglátjátok. - Rendben, tedd azt. A te feladatod lesz. Meredith utánanézhet Mrs. Flowersnek, én pedig Robertet vállalom. Ami meg Stefant és Damont illeti, nos, ők mindenkit megfigyelhetnek, mert az Erejükkel képesek letapogatni mások elméjét. Egyébként viszont ez a lista messze nem teljes. Meg fogom kérni őket, hogy járőrözzenek a városban, az Erő jeleit keresve, vagy bármi furcsaságot. Ők biztosabban felismerik az ilyesmit, mint én. Elena hátradőlt, és szórakozottan megnyalta az ajkát. Határozottan ki volt száradva. Feltűnt neki valami, ami korábban soha: Bonnié ereinek finom hálója a csuklója belső oldalán. Bonnié még mindig a papírt fogta, és a kezén olyan áttetsző volt a bőr, hogy tisztán látszottak a halványkék erek. Elena azt kívánta, bárcsak odafigyelt volna, amikor anatómiát tanultak az iskolában , hogy is hívják azt a vénát, azt a nagyot, ami faként ágazik el? - Elena Elena! Elena riadtan pillantott fel Meredith aggódó, barna szemébe, és Bonnié ijedt arcába. Csak akkor döbbent rá, hogy Bonnié csuklója fölé hajolt, és a legnagyobb vénáját dörzsölgette az ujjával.

- Bocsánat dünnyögte hátradőlve. De érezte, hogy megnőtt és kiélesedett a szemfoga. Olyan volt, mintha fogszabályzója lenne, határozattan észrevehető volt a súlykülönbség. Ráébredt, hogy a Bonnie-ra vetett megnyugtató mosolynak semmi hatása. Bonnié ijedtnek tűnt, ami ostobaság volt. Bonnie-nak tudnia kellene, hogy Elena soha nem bántaná. És Elena nem is volt nagyon éhes aznap , mindig is keveset evett. Elegendő lenne számára ez az egyetlen pici ér itt a csuklóban. Elena talpra ugrott, és az ablak felé vetette magát, a keretnek dőlt, és hagyta, hogy a hűvös, éjszakai levegő végigfújjon a bőrén. Szédült, és nem sikerült uralkodnia a zihálásán. Mit művel? Megfordult, és azt látta, hogy Bonnié Meredithhez bújik, és mindkét lány holtsápadt a félelemtől. Nagyon rossz érzés volt, hogy így néznek rá. - Sajnálom jelentette ki. Nem direkt volt, Bonnié. Nézd, nem megyek közelebb. Ennem kellett volna, mielőtt idejöttem. Damon figyelmeztetett, hogy éhes leszek. Bonnié nyelt egyet, és még sápadtabb lett. Enned? - Igen, persze felelte Elena fanyarul. Lángoltak az erei, ez volt az érzés. Stefan már beszélt róla korábban, de Elena soha nem értette igazán, soha nem tudta, min megy keresztül, amikor elkapja a vérszomj. Rettenetes volt, ellenállhatatlan. Szerintetek mit eszem mostanában, levegőt? Tette hozzá harciasan. Vadász vagyok, és jobb, ha most kimegyek vadászni. Bonnié és Meredith megpróbálták ezt feldolgozni. Elena látta rajtuk, hogy igyekeznek, de látta az undort is a szemükben. Az új érzékszerveire koncentrált, megpróbálta megnyitni magát az éjszakának, és megtalálni Stefan vagy Damon lényét. Ez nehéz volt, mert egyikük sem sugárzott az elméjével, mint aznap éjjel, amikor az erdőben verekedtek, de Elena megérzett egy erővillanást valahol a városban. Viszont nem tudott vele kommunikálni, és a frusztrációtól csak még inkább égni kezdtek az erei. Éppen úgy döntött, hogy elboldogul nélkülük is, amikor a függöny az arcába csapott egy szélroham miatt. Bonnié levegő után kapva megugrott, és leverte a lámpát az éjjeliszekrényről, amitől sötétbe borult a szoba. Meredith átkozódva próbálta visszatenni. A függönyök vadul csapkodtak a kigyulladó fényben, és Bonnié láthatóan sikoltani készült. Amikor az izzó visszakerült a helyére, Damont pillantották meg, aki nemtörődöm módon, de bizonytalanul ült az ablakpárkányon, fél térdét felhúzva. Az egyik legvadabb mosolyával mosolygott.

- Bem ehetnék? Kérdezte. Ez nem túl kényelmes. Elena hátrapillantott Bonnie-ra és Meredithre, akik a szekrényhez lapultak, és egyszerre voltak elszörnyedve és megbűvölve. Ő maga csüggedten csóválta a fejét. - És én még azt hittem, hogy én vagyok a drámai belépők mestere mondta. - Nagyon vicces, Damon. És most menjünk. - Amikor két ilyen gyönyörű barátnőd van itt? - mosolygott Damon ismét Bonniera és Meredithre. Egyébként is, még csak most értem ide. Nem hívna be valamelyiktök? Bonnié barna szeme, amit tehetetlenül szegezett a férfira, egy kicsit ellágyult. Az ajkai, amelyek a rémülettől szétnyíltak, most még inkább szétnyíltak. Elena felismerte az elodázhatatlan rövidzárlat jeleit. - Nem, nem fognak jelentette ki. Damon és a két lány közé lépett. Senki nem érted van itt, Damon sem most, sem máskor. Látván a kihívó csillogást a férfi szemében, élesen hozzátette: És egyébként is, én megyek. Nem tudom, te mit akarsz, de én vadászni készülök. Megérezte Stefan megnyugtató jelenlétét a közelből, valószínűleg a tetőről, és azonnal meghallotta a követelését: mi vadászni megyünk, Damon. Te egész éjjel ott ülhetsz, ha azt akarod. Damon nagyvonalúan adta meg magát, egyetlen utolsó, vidám pillantást vetve Bonnié felé, mielőtt eltűnt volna az ablakból. Bonnié és Meredith ekkor riadtan előrevetették magukat, láthatóan azon aggódtak, hogy Damon halálra zúzta magát odalent. Jól van csóválta meg a fejét Elena ismét. És ne aggódjatok, nem hagyom, hogy visszajöjjön. Holnap ugyanebben az időben találkozunk. Sziasztok - De... Elena... - Meredith elhallgatott. - Úgy értem, azt akartam kérdezni, nem szeretnél-e átöltözni. Elena végignézett magán. A XIX. századi antik ruha rongyos és sáros volt, a vékony, fehér muszlin helyenként elszakadt. De nem volt idő átöltözni , most már muszáj volt ennie. - Annak most várnia kell - válaszolta. - Holnap találkozunk. - Ezzel ugyanúgy kivetette magát az ablakon, ahogy Damon. Amikor utoljára látta őket, Meredith és Bonnié kábán bámultak utána. Elena egyre ügyesebben ért földet , ezúttal nem nyúzta már le a térdét. Stefan is ott volt, és valami sötétet és meleget tekert a lány köré. - A köpenyed - jelentette ki elégedetten. Egy pillanatra egymásra mosolyogtak, eszükbe jutott, amikor Stefan először adta oda Elenának a köpenyt, miután megmentette Tylertől a temetőben, és felvitte a

szobájába, hogy a lány rendbe szedhesse magát. Akkor nem mert hozzáérni. De, gondolta Elena, miközben rámosolygott, hamar sikerült lebeszélnie erről a gátlásáról. - Azt hittem, vadászni megyünk - szólalt meg Damon. Elena odafordult, hogy rámosolyogjon, anélkül, hogy kihúzta volna a kezét Stefanéból. - Azt is tesszük - jelentette ki. - Hol kezdjük? - Bármelyik házban, az utcában - javasolta Damon. - Az erdőben - mondta Stefan. - Az erdőben - döntötte el Elena. - Nem nyúlunk emberekhez, és nem ölünk. Nem így működik, Stefan? Stefan viszonozta az ujjai szorítását. - De így működik - válaszolta csendesen. Damon ajka finnyásán felhúzódott. - És mire vadászunk az erdőben, vagy ne akarjam tudni? Patkányra? Görényre? Termeszekre? - A tekintete Elenára vetődött, és lehalkította a hangját. - Gyere velem, és megmutatom, milyen az igazi vadászat. - Át kell mennünk a temetőn - válaszolta Elena ügyet sem vetve rá. - Az őzek egész éjjel legelnek a réteken - magyarázta neki Stefan -, de óvatosan kell megközelítenünk őket , majdnem olyan jól hallanak, mint mi. Akkor majd máskor szólalt meg Damon hangja Elena fejében.

Nyolcadik fejezet - Kicsoda ...? Ja, te vagy az! - mondta Bonnié, megugorva attól, hogy a könyökéhez értek. - Megijesztettél. Nem hallottam, hogy jössz. Óvatosabbnak kellene lennie, ébredt rá Stefan. Az alatt a pár nap alatt, amit az iskolától távol töltött, elszokott attól, hogy úgy járjon és mozogjon, mint egy ember, és visszavette a zajtalan, tökéletesen uralt vadászjárását. Ne haragudj - felelte, miközben végigmentek a folyosón egymás mellett. - Semmi gond - próbált Bonnié bátran közönyösnek tűnni. De barna szeme tágra nyílt, és elég merev volt. - Szóval, mit keresel ma itt? Meredithszel elsétáltunk reggel a vendégházhoz, hogy megnézzük Mrs. Flowerst, de senki nem nyitott ajtót. És nem láttalak biológiaórán. - Csak délután jöttem be. Megint iskolás leszek. Legalábbis addig, amíg kiderítjük, amit tudni szeretnénk. - Hogy Alaric után kémkedjél, úgy érted - dünnyögte Bonnié. - Tegnap megmondtam Elenának, hogy őt hagyjátok rám. Hoppá - tette hozzá, amikor pár harmadéves rájuk meredt. Pofákat vágott Stefan felé fordulva. Kölcsönös egyetértésben bekanyarodtak egy oldalfolyosóra, és elindultak egy üres lépcső felé. Bonnié megkönnyebbült nyögéssel dőlt a falnak. - Figyelnem kell, nehogy kimondjam Elena nevét, de ez olyan nehéz. Az anyám ma reggel megkérdezte, hogy érzem magam, és majdnem azt mondtam, hogy jól, mert tegnap találkoztam Elenával. Nem értem, hogy tudtátok ilyen sokáig titokban tartani a tudod mit. Stefan érezte, hogy akarata ellenére mosolyra húzódik a szája. Bonnié olyan volt, mint egy hathetes kiscica, csupa bűbáj, és semmi gátlás. Mindig azonnal kimondta, amit gondolt, még akkor is, ha ezzel ellentmondott az egy pillanattal korábbi önmagának. Ami a szívén, az a száján. - Te éppen egy üres folyosón ácsorogsz egy tudod mivel - emlékeztette a lányt gonoszkodva. - Óóó - kerekedett el ismét Bonnié szeme. - De nem tennél olyat, igaz? - tette hozzá megkönnyebbülten. - Mert akkor Elena megölne. Te jó ég. Más témát keresve nyelt egyet, és azt mondta: - Szóval... szóval hogy mentek a dolgok tegnap éjjel? Stefan hangulata azonnal elkomorult. - Nem túl jól. Ja, Elena jól van, biztonságban alszik. - Még mielőtt folytathatta volna, lépteket hallott a folyosó végéről. Három végzős lány ment el mellettük, és az egyik Stefant

és Bonnie-t látván leszakadt a csoporttól. Sue Carson arca sápadt volt, a szeme karikás, de mosolygott rájuk. Bonnie-t elborította az aggodalom. - Sue, hogy vagy? Hogy van Doug? - Jól vagyok. Ő is, vagy legalábbis jól lesz. Stefan, veled szerettem volna beszélni - tette hozzá sietve. - Tudom, hogy az apám megköszönte tegnap, hogy segítettél Dougnak, de én is meg akartam. Úgy értem, tisztában vagyok azzal, hogy a város lakói elég rettenetesen viselkedtek veled, és... nos, csodálkozom, hogy egyáltalán hajlandó voltál segíteni. De örülök. Anya azt mondja, hogy te mentetted meg Doug életét. Úgyhogy szerettem volna megköszönni, és bocsánatot kérni... mindenért. A végére már remegett a hangja. Bonnié szipogott, és zsebkendő után kotorászott a táskájában, és egy pillanatig úgy nézett ki, hogy Stefant két zokogó lánnyal fogják rajtakapni a lépcsőházban. A fiú rémülten próbált témát váltani. - Semmi gond - felelte. - Hogy van Chelsea? - A menhelyre került. Az összes kutyát, amit be tudtak fogni, karanténba zárták. - Sue megnyomogatta a szemét, majd kihúzta magát, és Stefan megkönnyebbült, látván, hogy a veszély elhárult. Zavart csend ereszkedett közéjük. - Nos - mondta végül Bonnié Sue-nak -, hallottad, hogy döntött az iskolaszék a Hóbállal kapcsolatban? - Hallottam, hogy ma reggel összeültek, és megbeszélték, hogy hadd tartsuk meg. De valaki azt mesélte, hogy rendőri felügyeletet is javasoltak. Ó, becsöngettek. Jobb, ha indulunk történelemre, mielőtt Alaric kioszt valami büntetést. - Egy perc, és jövünk - válaszolta Stefan. Mintegy mellékesen hozzátette: - Mikor is van ez a Hóbál? - Tizenharmadikán, péntek este, ugye - válaszolta Sue, majd elfintorodott. - Ó, te jó ég, péntek tizenhárom. Erre eddig nem is gondoltam. De jut eszembe, volt még egy dolog, amit el akartam mondani. Ma reggel levetettem a nevem a lehetséges Hókirálynők listájáról. Ez... valahogy ez tűnt a helyes dolognak. Ennyi - sietett el Sue szinte futva. Stefan fejében zakatoltak a fogaskerekek. - Bonnié, mi ez a Hóbál? - Hát, ez igazából a karácsonyi bál, csak karácsonyi bálkirálynő helyett hókirálynőt választunk. A Városatyák napja után arra gondoltak, hogy lefújják, meg voltak azok a kutyák is tegnap... most viszont úgy tűnik, mégis megtartják. - Péntek tizenharmadikán - jegyezte meg Stefan komoran.

- Igen. - Bonnié megint riadtnak tűnt, és megpróbált icipicire összehúzódni. - Stefan, ne nézz így, megijesztesz. Mi a baj? Szerinted mi fog történni a bálon? - Nem tudom. - De valami fog, gondolta Stefan. Fell’s Church-ben nem volt egyetlen nyilvános ünnepség sem, amit ne látogatott volna meg ez a Másik Erő, és valószínűleg ez lesz az év utolsó rendezvénye. De nem lett volna értelme most erről beszélgetni. - Gyere! - mondta. - Nagyon el vagyunk késve. Igaza volt. Alaric Saltzman már a táblánál állt, amikor beléptek, mint az első napon is, amikor megjelent a történelem teremben. Ha meg is lepődött azon, hogy elkéstek, vagy hogy egyáltalán megjelentek, nagyszerűen palástolta, és az egyik legbarátságosabb mosolyát vetette rájuk. Szóval te vagy az, aki a vadászra vadászik, gondolta Stefan, miközben elfoglalta a helyét, és végignézett az előtte álló férfin. De vajon még ennél is több vagy? Talán Elena Másik Erője? Ránézésre semmi nem tűnt kevésbé valószínűnek. Alaric szőkésbarna haja, ami egy tanárhoz képest hosszúra volt hagyva, a kisfiús mosolya, a makacs vidámsága mind veszélytelenséget sugárzott. Stefan kezdettől aggódott, hogy mit rejthet az ártalmatlan külső. De még így sem tűnt túl valószínűnek, hogy Alaric Saltzman állna Elena megtámadása vagy a kutyás incidens mögött. Ennyire tökéletes álca nem létezik. Elena. Stefan keze ökölbe szorult az asztal alatt, és lassú sajgás ébredt a mellkasában. Nem akart rágondolni. Csak úgy sikerült túlélnie az elmúlt öt napot, hogy az elméje peremén tartotta őt, nem engedte közel a képét. Persze az erőfeszítés, hogy biztos távolban tartsa, szinte minden idejét és energiáját felemésztette. Most pedig itt van, a lehető legrosszabb helyen, egy osztályteremben, és egy fikarcnyit sem érdekli, miről van szó. Egyszerűen nem foglalhatta le magát mással, mint gondolkozással. Kényszerítette magát, hogy lassan, nyugodtan vegye a levegőt. Elena jól van, és ez a fontos. Igazából semmi más nem számít. De hiába mondogatta magának, a féltékenység korbácsként mart belé. Mert ahányszor Elenára gondolt, ő is az eszébe jutott. Damon, aki úgy jön-megy, ahogy a kedve tartja. Aki akár ebben a percben is Elenával lehet. Elénk, jéghideg harag lángolt Stefan elméjében, és keveredett a forró sajgással a mellkasában. Még mindig nem volt meggyőződve, hogy nem

Damon dobta be lelketlenül az elhagyott kútba, hogy meghaljon. És Elenának a Másik Erővel kapcsolatos elképzeléseit is sokkal komolyabban tudná venni, ha teljesen biztos lehetne benne, hogy nem Damon kergette a lányt a halálba. Damon gonosz: nincs benne irgalom, és nincsenek elvei... De mi olyat tett, amit én nem? - kérdezte magától Stefan keményen, már századszorra. Semmit. Leszámítva a gyilkolást. Stefan is próbált ölni. Meg akarta ölni Tylert. Az emléktől kihunyt benne a Damon iránt táplált hideg düh, és odapillantott a terem túlsó végében álló padok egyikére. Üres volt. Bár Tylert előző nap kiengedték a kórházból, még nem jött iskolába. De nem valószínű, hogy bármire emlékezne abból a borzalmas délutánból. A tudatalatti parancsnak, hogy felejtsen, jó darabig engedelmeskedni fog, ha senki nem piszkálja az agyát. Stefan azon kapta magát, hogy összehúzott szemmel, keserűen bámulja Tyler padját. Amikor elkapta a tekintetét, észrevette, hogy valaki őt figyelte. Matt gyorsan elfordult, és a történelemkönyve fölé hajolt, de Stefan még meglátta az arckifejezését. Ne gondolj rá. Ne gondolj semmire, utasította magát Stefan, és megpróbált Alaric Saltzman előadására koncentrálni, ami a rózsák háborújáról szólt. December 5. - nem tudom, mennyi az idő, valószínűleg kora délután. Kedves Naplóm! Damon ma reggel visszahozott nekem. Stefan azt mondta, nem akarja, hogy visszamenjek Alaric padlására. Most Stefan tollát használom. Nekem már semmim nincs, legalábbis nem tudom megszerezni a saját dolgaimat, és amúgy is feltűnne Judith néninek, ha elvinném. Most egy pajtában ülök a vendégház mögött. Tudod, nem mehetek olyan helyekre, ahol emberek alszanak, csak ha behívnak. Azt hiszem, az állatok nem számítanak, mert alszik itt pár patkány a szalma alatt, és egy bagoly a tetőgerendán. Egyelőre nem veszünk tudomást egymásról. Nagyon igyekszem, hogy ne kapjak hisztériás rohamot. Úgy gondoltam, talán segít, ha írok. Ez normális, ismerős tevékenység. Leszámítva, hogy az életemben már semmisem normális. Damon azt mondta, hamarabb meg fogom szokni, ha eldobom a régi életem, és elfogadom az újat. Úgy tűnik, szerinte elkerülhetetlen, hogy ugyanolyanná váljak, mint ő. Azt mondja, vadásznak születtem, és nincs értelme félig csinálni a dolgokat.

Tegnap éjjel levadásztam egy őzet. Egy bakot, mert az zajongott, az agancsait a faágakhoz csapkodta, párbajra hívta a többi hímet. Ittam a véréből. Amikor végignézek ezen a naplón, azt látom, hogy kerestem valamit, egy helyet, ahova tartozom. De ez nem az. Ez az új életem nem az. Félek attól, mi lesz belőlem, ha ide kezdek tartozni. Ó, istenem, de félek! A gyöngybagoly szinte teljesen fehér, különösen, ha széttárja a szárnyait, és látszik a hasa. A háta inkább aranyszínű. A pofáján is van egy kis arany. Most éppen engem néz, mert hangokat adok, miközben próbálok nem sírni. Vicces, hogy még mindig képes vagyok sírni. Valószínűleg a boszorkányok azok, akik nem tudnak. Odakint havazni kezdett. Most magam köré húzom a köpenyem. Elena magához szorította a kis könyvecskét, és felhúzta a puha, sötét bársonyköpenyt az álláig. A pajta végtelenül csendes volt, leszámítva az ott alvó állatok lélegzetvételét. Odakint éppen ilyen csendesen hullott a hó, fojtott némaságba takarva a világot. Elena vak szemekkel nézte, szinte észre sem vette az arcán végigfutó könnyeket. - Bonnié McCullogh és Caroline Forbes pedig maradjanak itt egy percre óra után - kérte Alaric, amikor kicsöngettek. Stefan összevonta a szemöldökét, és még mélyebbek lettek a ráncai, amikor észrevette Vickie Bennettet a történelemterem ajtaja előtt lézengeni szégyenlős, riadt tekintettel. - Idekint leszek - közölte jelentőségteljesen Bonnie-val, aki bólintott. Stefan figyelmeztetően felvonta a szemöldökét, amire Bonnié bátor pillantással reagált. Próbálj csak rajtakapni, hogy olyat mondok, amit nem kéne, volt a tekintetében. Miközben kisétált, Stefan csak remélni tudta, hogy Bonnié tartja is magát ehhez. Amikor kilépett az ajtón, Vickie bement mellette, és a fiúnak ki kellett térnie az útjából. Emiatt épp Matt elé került, aki a másik ajtón ment ki, és próbált a lehető leggyorsabban eltűnni a folyosón. Stefan gondolkodás nélkül megragadta a karját. - Matt, várj! - Engedj el! - emelte fel Matt az öklét. Meglepetten pillantott rá, mintha nem lenne biztos benne, mitől ilyen dühös. De a testének összes izma ellenállt Stefan szorításának. - Csak beszélni szeretnék veled. Csak egy percet adj, rendben? - Nincs egy percem - válaszolta Matt, és a szemét, ami világosabb kék volt, mint Elenáé, végre Stefanra emelte. De olyan üresség volt a mélyén, amiről Stefannak a hipnotizáltak jutottak eszébe, vagy azok, akik valamely Erő befolyása alatt állnak.

Csakhogy ez nem egy Erő, hanem Matt saját elméje, döbbent rá hirtelen. Ezt teszi az emberi agy magával, ha valamit nem képes feldolgozni. Matt lekapcsolt, leállt. Stefan tapogatózva azt mondta: - A szombat estével kapcsolatban... - Nem tudom, miről beszélsz. Figyelj, mondtam, hogy mennem kell, a fenébe is. - A tagadás erődként meredezett Matt tekintetében. De Stefannak muszáj volt tovább próbálkoznia. - Nem hibáztatlak, ha haragszol. A helyedben én is nagyon dühös lennék. És tudom, milyen, amikor az ember nem akar gondolkozni, mert a gondolkodástól becsavarodna. - Matt a fejét rázta, Stefan pedig körbenézett a folyosón. Majdnem üres volt, és a fiú elszántságában úgy döntött, kockáztat. Lehalkította a hangját. - De lehet, hogy tudni szeretnéd, hogy Elena ébren van, és nagyon... - Elena meghalt! - kiabálta Matt, amitől mindenki felkapta a fejét a folyosón. - És mondtam, hogy engedj el! - tette hozzá, észre sem véve a közönséget, majd ellökte Stefant. Ez annyira váratlanul érte Stefant, hogy hátratántorodott a szekrények felé, és majdnem hanyatt vágódott. Mattét bámulta, de Matt vissza sem nézett, miközben végigment a folyosón. Stefan a maradék időben a falra meredt, amíg Bonnié fel nem bukkant. Egy plakát volt előtte a Hóbálról, és mire a lányok kijöttek, minden négyzetcentiméterét feltérképezte. Mindannak ellenére, amit Caroline vele és Elenával szándékozott tenni, Stefan semmi gyűlöletet nem volt képes táplálni iránta. A lány rozsdabarna haja fakónak tűnt, az arca beesett. A szokásos kecsességével ellentétben most görnyedten jár, gondolta Stefan, miközben figyelte, ahogy elmegy. - Minden rendben? - kérdezte Bonnie-tól, miközben felvették egymás tempóját. - Igen, persze. Alaric egyszerűen tudja, hogy mi hárman Vickie-vel meg Caroline-nal rengeteg mindenen mentünk keresztül, és szeretné, ha tudnánk, hogy mellettünk áll - válaszolta Bonnié, de rendíthetetlen, Alaric iránti hűsége erőltetettnek tűnt egy kicsit. - De egyikünk sem mondott neki semmit. Jövő héten újabb összejövetelt rendez a házában - tette hozzá vidáman. Nagyszerű, gondolta Stefan. Normál esetben mondott volna valamit, de most másfelé járt az esze. - Ott van Meredith - szólalt meg. - Biztos ránk vár... nem, a történelemterem felé megy - jegyezte meg Bonnié. - Ez furcsa, azt mondtam neki, hogy odakint találkozunk.

Ez több mint fura, gondolta Stefan. Csak egy villanást kapott el a lányból, mielőtt befordult volna a sarkon, de az a villanás a fejében ragadt. Meredith arckifejezése számító, figyelmes volt, a járása pedig lopakodó. Mintha nem akarná, hogy meglássák, mit csinál. - Egy perc, és visszajön, ha látja, hogy nem vagyunk ott - jósolta Bonnié, de Meredith nem egy, nem is két perc múlva tért vissza. Tíz egész perc eltelt, mielőtt megjelent, és akkor is hökkenten pillantott a rá váró Bonnie-ra és Stefanra. - Elnézést, feltartottak - mondta higgadtan, és Stefan nem tudta nem értékelni az önuralmát. De eltöprengett azon, mi lehet a dolog mögött, és kifelé menet csak Bonnié volt fecsegős hangulatban. - De a múltkor tüzet használtál - mondta Elena. - Az azért volt, mert Stefant, egy konkrét személyt kerestünk válaszolta Bonnié. - Most viszont a jövőt próbáljuk megjósolni. Ha a te jövődet próbálnánk, akkor megnézném a tenyeredben, de most általános információkra vagyunk kíváncsiak. Meredith jött be a szobába figyelmesen egyensúlyozva egy porcelántálat, ami a pereméig tele volt vízzel. A másik kezében egy gyertyát tartott. - Itt van a cucc - közölte velük. - A víz szent volt a druidák számára - magyarázta Bonnié, miközben Meredith a földre rakta a tálat, és a három lány leült köré. - Úgy tűnik, a druidák számára minden szent volt - jegyezte meg Meredith. - Csss! Most rakd be a gyertyát a gyertyatartóba, és gyújtsd meg! Utána olvadt viaszt csorgatok majd a vízbe, és a kialakuló formák majd elárulják a választ a kérdéseitekre. A nagyanyám forró ólmot használt, és azt mesélte, hogy az ő nagyanyja olvasztott ezüsttel csinálta, de szerinte a viasz is megteszi. - Amikor Meredith meggyújtotta a gyertyát, Bonnié egy oldalpillantást vetett rá, és nagy levegőt vett. - Egyre jobban félek ilyeneket csinálni - dünnyögte. - Nem muszáj - válaszolta Elena gyengéden. - Tudom. De akarom... még most az egyszer. Egyébként sem ezektől a szertartásoktól félek , az az ijesztő, amikor megszáll valami. Utálom. Olyan, mintha valaki más lenne a testemben. Elena összevonta a szemöldökét, és kinyitotta a száját, de Bonnié folytatta. - Mindegy, kezdjük. Kapcsold le a lámpát, Meredith. Kell egy perc, hogy ráhangolódjak, utána kérdezhettek.

A homályos szoba csendjében Elena figyelte, ahogy a láng Bonnié leeresztett szempilláján és Meredith józan arcán tükröződik. Lenézett a saját kezére, ami sápadtan hevert a Meredithtől kölcsönzött fekete szabadidőruhán. Majd a táncoló lángra pillantott. - Rendben - mondta Bonnié lágyan, és elvette a gyertyát. Elena ujjai összefonódtak, erősen összekulcsolódtak, de a hangját visszafogta, hogy ne törje meg a hangulatot. - Ki a Másik Erő Fell’s Church-ben? Bonnié megdöntötte a gyertyát, hogy a láng végigcsapjon az oldalán. Forró viasz csorgott le a tálba, és formálódott benne gömbölyű cseppekké. - Ettől tartottam - dünnyögte Bonnié. - Ez nem válasz, ez semmi. Próbálj mást kérdezni! Elena csalódottan hátradőlt, a körmét a tenyerébe vájta. Meredith szólalt meg. - Meg tudjuk találni ezt a Másik Erőt, ha keressük? És le tudjuk győzni? - Ez két kérdés - lehelte Bonnié, és megint megdöntötte a gyertyát. Ezúttal a viasz egy kört formált, egy vaskos, fehér gyűrűt. - Ez az egység! Az egymás kezét fogó emberek szimbóluma. Azt jelenti, hogy ha összefogunk, sikerül. Elena felkapta a fejét. Ez majdnem ugyanaz volt, mint amit ő mondott Stefannak és Damonnek. Bonnié szeme izgatottan csillogott, és egymásra mosolyogtak. - Vigyázz! Még mindig csorog - figyelmeztette őket Meredith. Bonnié gyorsan kiegyenesítette a gyertyát, és megint a tálba nézett. Az utolsó viaszadag egy vékony, egyenes vonallá állt össze. - Ez egy kard - mondta Bonnié lassan. - Azt jelenti, áldozat. Ha összefogunk, sikerül, de nem áldozatok nélkül. - Milyen áldozatok? - kérdezte Elena. - Nem tudom - válaszolta Bonnié aggódó arccal. - Most csak ennyit tudok mondani. - Azzal visszarakta a gyertyát a gyertyatartóba. - Hű - sóhajtott Meredith, miközben felállt, hogy felkapcsolja a villanyt. Elena is felállt. - Nos, legalább azt tudjuk, hogy le lehet győzni - mondta, miközben felhúzkodta a nadrágot, ami túl nagy volt rá. Megpillantotta önmagát Meredith tükrében. Határozottan nem úgy nézett már ki, mint Elena Gilbert, a gimi divatikonja. így, feketében sápadtnak és veszélyesnek tűnt, mint egy csupasz penge. A haja szabadon hullt a vállára.

- Az iskolában meg sem ismernének - dünnyögte fájdalmasan. Furcsa volt, hogy arra vágyik, hogy iskolába mehessen, de ez volt a helyzet. Biztos azért, mert nem teheti, gondolta. És mert olyan sokáig ő volt ott a királynő, olyan sokáig irányította a dolgokat, hogy szinte hihetetlennek tűnt, hogy soha többé nem teheti be a lábát. - Járhatsz majd valahol máshol - vetette fel Bonnié. - Úgy értem, ha ennek itt vége, akkor valahol máshol befejezheted az iskolát, ahol nem ismernek. Mint Stefan. - Nem hinném. - Elena furcsa hangulatban volt aznap este, miután egész nap a hóesést bámulta a pajtából. - Bonnié - szólalt meg váratlanul -, belenéznél megint a tenyerembe? Szeretném, ha elárulnád a jövőt, az én jövőmet. - Azt sem tudom, emlékszem-e még arra, amit a nagymamám tanított... de oké, megpróbálom - engedett Bonnié. - Remélem, nincs több sötét idegen a jövődben. Már így is van elég - kuncogott, miközben megfogta Elena kinyújtott kezét. - Emlékszel, amikor Caroline megkérdezte, mihez kezdenél kettővel? Úgy tűnik, most kiderül, mi? - Csak olvass a tenyeremben, jó? - Rendben, ez az életvonalad... - Bonnié szinte azelőtt elnémult, hogy belekezdett volna. Az arcára rettegés és aggodalom ült ki, miközben Elena kezét bámulta. - Egészen odáig le kellene mennie - mutatta. - De olyan korán megszakad... Elenával egy pillanatra némán egymásra meredtek, és Elena érezte, hogy benne is ugyanaz az aggodalom kezd testet ölteni. Meredith törte meg a csendet. - Hát persze, hogy megszakad - mondta. - Ez csak azt mutatja, ami már megtörtént, hogy Elena megfulladt. - Aha, tényleg, az lesz az - dünnyögte Bonnié. Elengedte Elena kezét, és Elena lassan visszahúzta. - Persze, az az - tette hozzá Bonnié erősebb hangon. Elena ismét a tükörbe pillantott. A lány, aki visszanézett rá, gyönyörű volt, de a szemében olyan bölcs szomorúság ült, amilyen Elena Gilbertében soha. Észrevette, hogy Bonnié és Meredith őt bámulja. - Az lesz az - jelentette ki könnyedén, de csak az ajka mosolygott, a szeme nem.

Kilencedik fejezet - Hát, most legalább nem szállt meg senki – jegyezte meg Bonnie - De amúgy is elegem van az ilyen ezoterikus dolgokból, belefáradtam. Ez volt az utolsó, de tényleg az utolsó. - Rendben - fordult el Elena a tükörtől akkor beszéljünk valami másról! Sikerült kideríteni valamit? - Beszéltem Alarickel, és jövő héten újabb bulit rendez - válaszolta Bonnié. - Megkérdezte Caroline-t, Vickie-t és engem, hogy nem ülnénk-e be egy hipnózisra, hogy kiderüljön, mi történt. De biztos vagyok benne, hogy nem ő a Másik Erő, Elena. Ahhoz túl kedves. Elena bólintott. Ő maga is kezdett kételkedni Alaric bűnösségében. De nem a kedvessége miatt, hanem mert négy napig aludt a padlásán. Tényleg hagyta volna a Másik Erő ott lapulni bántatlanul? Persze Damon mondta, hogy feledést bocsátott Alaricre, de képes lenne a Másik Erőt bármiben befolyásolni? Nem lenne az túl nagy falat neki? Hacsak átmenetileg el nem hagyta az Ereje, jutott eszébe hirtelen. Mint ahogy Stefan is kiégett. Vagy ha egyszerűen úgy tett, mintha hagyná magát befolyásolni. - Hát, egyelőre még ne húzzuk le a listáról - mondta fennhangon. Óvatosnak kell lennünk. Mi van Mrs. Flowers-el? Róla kiderült bármi? - Nem volt szerencsénk - válaszolta Meredith. - Reggel elmentünk a vendégházhoz, de nem nyitott ajtót. Stefan azt mondta, délután majd megpróbálja előkeríteni. - Ha valaki behívna oda engem, én is figyelhetném - jegyezte meg Elena. - Úgy érzem, mintha én lennék az egyetlen, aki nem csinál semmit. Azt hiszem... - Egy pillanatra elhallgatott, elgondolkozott, majd azt mondta: - Szerintem elnézek haza... mármint, úgy értem, Judith nénihez. Lehet, hogy rajtakapom Robertet, amint a bokrok között ólálkodik. - Veled megyünk - ajánlotta fel Meredith. - Nem, jobb, ha ezt egyedül csinálom. Tényleg. Mostanában nagyon észrevétlenül tudok mozogni. - Akkor fogadd meg a saját tanácsod, és légy óvatos. Még mindig nagyon havazik. Elena bólintott, és levetette magát az ablakpárkányról. Ahogy az otthona felé közeledett, észrevette, hogy egy autó indul el éppen a kocsifelhajtójukról. Az árnyékok közé húzódott, és onnan nézte.

A reflektor kísérteties téli képet világított meg: a szomszédok fekete akácfájának csupasz ágú vázát, amin egy fehér bagoly ült. Ahogy az autó elhajtott mellette, Elena felismerte. Robert kék Oldsmobilja volt. Na, ez érdekes. Feltámadt benne a vágy, hogy kövesse, de ennél is jobban akarta megnézni a házat, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e benne. Lopakodva megkerülte, és megvizsgálta az ablakokat. A konyha sárga pamutfüggönye félre volt húzva, és látszott mögötte egy fényes sáv a konyhából. Judith néni éppen becsukta a mosogatógépet. Robert ott vacsorázott volna? - találgatott Elena. Judith néni az előszoba felé indult, és Elena vele tartott, ismét megkerülve a házat. Talált egy rést a nappali függönyei között, és óvatosan odanyomta a szemét az ablak vastag, egyenetlen üvegéhez. Hallotta, hogy kinyílik, majd becsukódik a bejárati ajtó, aztán Judith néni rátolta a reteszt, aztán bejött a nappaliba, és leült a kanapéra. Bekapcsolta a tévét, és váltogatni kezdte a csatornákat. Elena azt kívánta, bár ne csak a nagynénje profilját látná a tévé villódzó fényénél. Furcsa volt benézni, tudva, hogy be nem mehet. Mennyi idő telt el, mióta rájött, milyen barátságos az a szoba? A régi mahagóni hogyishívják, tele porcelánnal és üveg nippekkel, a Tiffany lámpa Judith néni mellett, a hímzett díszpárnák a kanapén, mind nagyon értékesnek tűnt most. Odakint ácsorogva, a nyakán a hó tollszerű simogatását érezve azt kívánta, bár bemehetne egy pillanatra, csak egy nagyon kis időre. Judith néni feje hátrahanyatlott, a szeme lecsukódott. Elena az üvegre hajtotta a homlokát, majd lassan elfordult. Felmászott a birsalmafára a saját ablaka alatt, de csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy az ő függönyei be vannak húzva. A Margaret szobája alatti juhar gyengébb volt, és kevésbé mászható, de amint sikerült felkapaszkodnia rá, be tudott pillantani hozzá. A széthúzott függönyök mögött látta, hogy Margaret állig húzott takaró alatt aludt, világos haja legyezőként terült szét a párnán. Szia, babám, gondolta Elena, majd visszanyelte a könnyeit. Olyan édesen ártatlan jelenet volt: az éjjeli lámpa, a kislány az ágyban, a rá vigyázó plüssállatok a polcokon. És bejött egy kis, fehér cica is a nyitott ajtón, hogy teljessé tegye a képet, gondolta Elena. Hópehely felugrott Margaret ágyára. A cica elnyávogta magát, kiöltötte apró, rózsaszín nyelvét, és kinyújtózott, miközben kiöltötte apró kis karmait. Majd kecsesen odasétált Margaret mellkasára.

Valami bizsergetni kezdte Elena haja tövét. Nem tudta, hogy ez valami új vadászösztön, vagy egyszerű megérzés, de hirtelen félni kezdett. Veszély leselkedett a szobában. Margaret veszélyben volt. A kiscica még mindig ott állt előre-hátra lengedező farokkal. És Elena egyszeriben rájött, mire hasonlít. A kutyákra. Úgy nézett ki, mint Chelsea, mielőtt Doug Carsonra vetette magát. Te jó ég, a városban karanténba zárták a kutyákat, de a macskákra senki nem gondolt. Elena agya teljes gőzzel zakatolt, de ez sem segített. Egyfolytában csak olyan képek villantak fel előtte, hogy mit tehet egy macska görbe karmokkal és tűhegyes fogakkal. Margaret pedig csak ott feküdt és pihegett, minden veszélyérzet nélkül. Hópehely hátán felállt a szőr, a farka olyan borzas lett, mint az üvegmosó kefe. Lelapította a fülét, és néma fújásra nyitotta a száját. Éppen úgy szegezte a tekintetét Margaret arcára, mint Chelsea Doug Carsonéra. - Ne! - Elena elkeseredetten kutatott a szemével valami után, amit az ablaknak dobhat, amivel zajt csaphat. Nem tudott közelebb menni , a külső ágak már nem bírnák el. - Margaret, ébredj fel! De a hó, ami takaróként terült el körülötte, mintha semmivé olvasztotta volna a szavait. Hópehely torkából mély, disszonáns morgás tört fel, ahogy a macska tekintete az ablakra villant, majd vissza, Margaret arcára. - Margaret, ébredj! - kiabálta Elena. Majd, pont amikor a cica hátrahúzta a begörbített mancsát, az ablakra vetette magát. Soha nem sikerült rájönnie, hogyan maradt fent. A párkányon nem volt hely, ahol megkapaszkodhatott volna, de a körmei belemélyedtek az ablakkeret puha, régi fájába, az egyik cipője orra pedig támaszt talált egy kicsit lejjebb. Egész testének súlyával az ablakon dörömbölt, és közben kiabált. - Tűnj el onnan! Ébredj fel, Margaret! Margaret szeme kinyílt, és a kislány felült, amitől Hópehely lerepült róla. A cica karma beakadt a horgolt ágyterítőbe, miközben kaparászva próbált feltápászkodni. Elena megint kiabálni kezdett. - Margaret, szállj le az ágyról! Gyorsan, nyisd ki az ablakot! Margaret négyéves arca csupa álmos meglepetés volt, de nem félt. Felállt, és az ablak felé botorkált, miközben Elena a fogát csikorgatta.

- Ügyes vagy! Jó kislány... most mondd azt, hogy „gyere be"! Gyorsan, mondd ki! - Gyere be! - mondta Margaret engedelmesen, majd pislogott, és hátralépett. A cica kivetette magát az ablakon, miközben Elena beesett. Megpróbálta elkapni, de túl gyors volt. Amint kijutott, gúnyos könnyedséggel ugrált végig a juhar ágain, majd lepottyant a hóba, és eltűnt. Egy kis kéz rángatta meg Elena pulóverét. - Visszajöttél! - ölelte át Margaret Elena derekát. - Hiányoztál. - Ó, Margaret, te is annyira hiányoztál... - kezdte Elena, majd mozdulatlanná merevedett. Judith néni hangját hallotta a lépcső tetejéről. - Margaret, ébren vagy? Mi folyik odabent? Elenának csak egy pillanatra volt szüksége a döntéshez. - Ne áruld el neki, hogy itt vagyok - suttogta, miközben letérdelt. - Ez titok , érted? Mondd meg neki, hogy kiengedted a kiscicát, de ne áruld el, hogy itt vagyok. - Többre nem maradt idő. Elena bevetette magát az ágy alá, és imádkozni kezdett. Az ágytakaró alól nézte, ahogy Judith néni zoknis lábai belépnek a szobába. A padlódeszkára nyomta az arcát, és nem vett levegőt. - Margaret! Te miért vagy fent? Gyere, visszamegyünk az ágyba hangzott fel Judith néni hangján, majd az ágy nyikorogni kezdett Margaret súlya alatt, és Elena hallotta, hogy Judith néni a takaróval vacakol. Jéghideg a kezed. Mi a csudáért van nyitva az ablak? - Kinyitottam, és Hópehely kiment - válaszolta Margaret. Elena kiengedte a levegőt. - És most csupa hó a padló. Nem hiszem el... Ki ne nyisd még egyszer, megértetted? - Még egy kis pakolászás, majd a zoknis láb kiment. Az ajtó becsukódott. Elena kivergődött az ágy alól. - Jó kislány - suttogta, miközben Margaret felült. - Büszke vagyok rád. Holnap mondd meg Judith néninek, hogy el kell ajándékozni a cicát. Mondd azt neki, hogy megijesztett. Tudom, hogy nem akarod - tette a kezét Margaret szájára, hogy belefojtsa a kitörni készülő tiltakozást -, de muszáj. Mert hidd el nekem, hogy bántani fog a cica, ha itt marad. Nem akarsz megsérülni, igaz? - Nem - válaszolta Margaret könnyes, kék szemekkel. - De... - És azt sem akarod, hogy a cica Judith nénit bántsa, igaz? Mondd meg Judith néninek, hogy nem lehet cicád vagy kutyád, sem madarad, amíg...

nos, még egy darabig. Ne áruld el neki, hogy én mondtam, ez még mindig a mi titkunk. Mondd azt neki, hogy attól ijedtél meg, amit a kutyák csináltak a templomnál. - Elena úgy érvelt magában komoran, hogy jobb, ha a kislánynak rémálmai lesznek, mintha egy rémálom valósul meg a szobájában. Margaret szája szomorúan lekonyult. - Oké. - Sajnálom, édesem. - Elena lekuporodott, és átölelte. - De ennek így kell lennie. - Hideg vagy - jegyezte meg Margaret. Majd felnézett Elena arcába. Angyal vagy? - Ööö... nem egészen. - éppen az ellenkezője, gondolta Elena ironikusan. - Judith néni azt mondta, elmentél anyuhoz és apuhoz. Találkoztál már velük? - Én... ezt nehéz elmagyarázni, Margaret. Nem, még nem találkoztam velük. És nem vagyok angyal, de akkor is az őrangyalod leszek, oké? Vigyázok rád, még akkor is, amikor nem látsz engem. Rendben? - Rendben. - Margaret az ujjaival játszott. - Ez azt jelenti, hogy többé nem fogsz itt lakni? Elena körbenézett a rózsaszín-fehér szobában, végigjáratta tekintetét a polcokon ülő plüssállatokon, a kis íróasztalon és a hintalovon a sarokban, ami régen az övé volt. - Igen - válaszolta halkan. - Amikor azt mondták, hogy anyához és apához mentél, azt mondtam, én is oda akarok menni. Elena pislogni kezdett. - Jaj, kicsim. Még nincs itt az ideje, hogy elmenj, úgyhogy nem tudsz. És Judith néni nagyon szeret téged, és nagyon magányos lenne nélküled. Margaret elnehezült szemhéjjal bólintott, de ahogy Elena lefektette, és felhúzta a takarót, még egy kérdést feltett. - És te nem szeretsz? - Jaj, dehogynem. Annyira szeretlek... mostanáig nem is tudtam, mennyire. De nekem nem lesz bajom, és Judith néninek nagyobb szüksége van rád. És.., - Elena kénytelen volt nagy levegőt venni, hogy megnyugodjon, és amikor lenézett, látta, hogy Margaret szeme le van hunyva, és a kislány egyenletesen lélegzik. Elaludt. Ó, te ostoba, te ostoba, korholta magát Elena, miközben átvergődött a hótorlaszon a Maple Street túloldalára. Elfelejtette megkérdezni Margaretet, hogy náluk vacsorázott-e Robert. Most már késő.

Robert. A tekintete hirtelen összeszűkült. A templomnál Robert odakint ólálkodott, és a kutyák megőrültek. Ma éjjel pedig Margaret cicája bomlott meg - nem sokkal azután, hogy Robert autója elhajtott a ház elől. Robertnek sok van a rovásán, gondolta. De ekkor rátört a csüggedés, és másfelé terelte a gondolatait. Az esze folyamatosan a kivilágított háznál járt, és fejben végigvette azokat a dolgokat, amiket soha többé nem fog látni. Az összes ruháját, holmiját és ékszerét - vajon mihez kezd velük Judith néni? Semmim nem maradt, gondolta. Koldus vagyok. Elena? Elena megkönnyebbülten ismerte fel a hangot a fejében, és a jellegzetes alakot az utca végén. Odasietett Stefanhoz, aki megfogta a kezét, hogy átmelegítse. - Meredith mondta, hova mentél. - Hazamentem - válaszolta Elena. Csak ennyit bírt mondani, és miközben a fiúhoz bújt vigaszért, tudta, hogy megérti. - Keressünk egy helyet, ahol leülhetünk - javasolta Stefan, majd idegesen megtorpant. Az összes hely, ahova járni szoktak, vagy túl veszélyes volt, vagy tiltott Elena számára. Stefan autója még mindig a rendőrségen volt. Végül az iskolához mentek, ahol leülhettek a tető pereme alá, és nézhették a hóesést. Elena elmesélte, mi történt Margaret szobájában. - Meg fogom kérni Mereditht és Bonnie-t, hogy terjesszék el a városban, miszerint a macskák is veszélyesek lehetnek. Ezt mindenkinek tudnia kell. És valakinek Robertet is figyelnie kéne - foglalta össze. - Majd ráállunk - válaszolta Stefan, és Elenának muszáj volt mosolyognia. - Vicces, mennyire amerikai lettél - jegyezte meg. - Ezen már rég nem gondolkoztam, de amikor idejöttél, sokkal külföldiesebb voltál. Most már észre sem venni, hogy nem itt éltél egész életedben. - Mi gyorsan tanulunk. Muszáj nekünk - magyarázta Stefan. - Mindig vannak új országok, új évtizedek, új helyzetek. Te is meg fogod szokni. - Gondolod? - Elena továbbra is a csillogó hópelyheket figyelte. - Nem is tudom... - Idővel megtanulod. Ha van bármi... jó... abban, amik vagyunk, az az idő. Rengeteg áll a rendelkezésünkre, amennyit csak akarunk. Az idők végezetéig.

- „Vidám társak, az idők végezetéig." Nem ezt mondta Katherine neked és Damonnek? - dünnyögte Elena. - Érezte, hogy Stefan megmerevedik, és elhúzódik. - Ő hármunkról beszélt - mondta a fiú. - Én nem. - Ó, Stefan, kérlek, ne, most ne. Damon eszembe sem jutott, csak az idők végezete. Megijeszt. Minden megijeszt ezzel a helyzettel kapcsolatban, és néha úgy érzem, jó volna elaludni, és soha többé nem ébredni fel... Stefan óvó karjai között Elena sokkal jobban érezte magát, és kiderült, hogy az érzékszervei éppen ugyanúgy kiélesedtek a közeli, mint a távoli dolgokra. Stefan szívének minden egyes dobbanását hallotta, és a vére száguldását is az ereiben. A saját jellegzetes illatát is érezte a fiú kabátjának, a hónak és a pamutruhájának az illatával keveredve. - Kérlek, bízz bennem - suttogta. - Tudom, hogy haragszol Damonre, de adj neki egy esélyt. Szerintem több rejlik benne, mint amennyi látszik. És szükségem van a segítségére, hogy megtaláljuk ezt a Másik Erőt, de ez minden, amire szükségem van tőle. Ebben a pillanatban ez teljesen igaz volt. Elena aznap éjjel kicsit sem vágyott a vadászok életére , a sötétség semmi vonzerőt nem gyakorolt rá. Azt kívánta, bár otthon ülhetne a kandalló előtt. De kellemes volt, hogy így ölelik, még akkor is, ha ehhez Stefannal le kellett ülniük a hóba. Stefan lehelete melegen cirógatta, ahogy megcsókolta a nyakát, és elhúzódni sem húzódott el már tőle. És éhes sem volt, legalábbis nem úgy, ahogy lenni szokott, amikor ilyen közel voltak egymáshoz. Most, hogy Elena is vadász lett, mint a fiú, a vágya megváltozott, inkább az együttlétre vonatkozott, mint a táplálkozásra. Az nem számított. Elveszítettek valamit, és ugyanakkor nyertek valami mást. Elena most már úgy értette Stefant, ahogy még soha. És a megértéstől közelebb kerültek egymáshoz, amíg össze nem ért az elméjük, szinte egymásba nem olvadt. Ez nem a mentális hangok zajos fecsegése volt, hanem egy mély, szótlan szövetség. Mintha egyesült volna a lelkük. - Szeretlek - súgta Stefan a nyakába, és Elena szorosabban ölelte. Most már értette, miért félt a fiú olyan sokáig kimondani. Amikor az ember rosszul van a másnap gondolatától, nehéz így elköteleződni. Mert nem akar mást is magával rántani. Különösen olyasvalakit, akit szeret. - Én is szeretlek - vette rá magát a válaszra Elena, aztán hátradőlt, és békés hangulata darabokra tört. - És a kedvemért adsz Damonnek egy esélyt? Megpróbálsz együttműködni vele?

- Együttműködök vele, de bízni nem bízom benne. Ahhoz túlságosan jól ismerem. - Néha kétlem, hogy bárki is ismerné. Rendben, akkor tedd meg, amit tudsz. Talán megkérhetnénk, hogy holnap szegődjön Robert nyomába. - Én ma Mrs. Flowerst követtem. - Stefan ajka gúnyosan felfelé görbült. - Egész délután és este. És tudod, mit csinált? - Mit? - Elintézett három adag mosást, egy olyan ősöreg gépben, ami láthatóan bármelyik pillanatban felrobbanhat. Semmi szárítógép, csak egy fregoli. Az egész lent van a pincében. Majd elment otthonról, és feltöltött körülbelül két tucat madáretetőt. Utána visszament a pincébe, hogy letörölje a befőttesüvegeket. Ott tölti az ideje java részét. Beszél magában. - Csak egy habókos öregasszony - állapította meg Elena. - Rendben. Lehet, hogy Meredith tévedett, és csak ennyiről van szó. - Elena észrevette, hogy Meredith említésére Stefan arckifejezése megváltozik, és megkérdezte: - Mi van? - Nos, Meredithnek is akad némi magyarázkodnivalója. Nem kérdeztem rá, úgy gondoltam, jobb, ha te teszed. De ma iskola után felment Alaric Saltzmanhez. És nem akarta, hogy bárki is tudja, hogy ott van. Elenában kezdett sűrűsödni az aggodalom. - És akkor? - Hát, utólag hazudott erről, vagy legalábbis kerülte a témát. Megpróbáltam letapogatni az elméjét, de az Erőm szinte teljesen ki van égve, neki pedig erős az akarata. - És nem is volt hozzá jogod! Stefan, idefigyelj! Meredith soha nem bántana minket, vagy árulna el. Bármit is titkol előlünk... - Szóval beismered, hogy valamit titkol. - Igen - válaszolta Elena vonakodva. - De nem olyasmit, amivel ártana nekünk, ebben biztos vagyok. Meredith első osztályos korunk óta a barátnőm... - Anélkül, hogy észrevette volna, Elena elhallgatott. Egy másik barátnője jutott eszébe, akit óvoda óta ismert. Caroline. Aki az előző héten megpróbálta tönkretenni Stefant, és megalázni Elenát az egész város előtt. És mi is volt Caroline naplójában Meredithről? „Meredith nem tesz soha semmit , csak figyel. Olyan, mintha nem is tudna cselekedni, csak reagálni a dolgokra. Különben hallottam, amit a szüleim mondtak a családjáról... nem csoda, hogy soha nem emlegeti őket. "

Elena elkapta a tekintetét a havas tájról, hogy megkeresse Stefan türelmes arcát. - Nem számít - mondta csendesen. - Ismerem Mereditht, és megbízom benne. A végsőkig. - Remélem, megérdemli, Elena - válaszolta a fiú. - Nagyon remélem.

Tizedik fejezet December 12., csütörtök reggel Kedves Naplóm! Szóval mire is jutottunk egy hét alatt? Nos, magunk közt sikerült szinte folyamatosan követnünk három gyanúsítottat az elmúlt hat-hét nap során. Az eredmény: jelentések Robert múlt heti tevékenységéről, ami abból állt, mint bármelyik üzletemberé. Jelentések Alaric-ről, aki semmi szokatlant nem tett egy történelemtanárhoz képest. Jelentések Mrs. Flowers-ről, aki az ideje nagy részét a pincében tölti, mint kiderült. De nem igazán tudtunk meg semmi újat. Stefan azt mondta, Alaric találkozott párszor az igazgatóval, de nem tudott elég közel menni hozzájuk, hogy hallja, miről beszélgetnek. Meredith és Bonnié elterjesztették, hogy más kisállatok is veszélyesek lehetnek, nemcsak a kutyák. Nem is kellett nagyon törniük magukat , a városban már így is mindenki a hisztéria szélén van. Azóta több állati eredetű támadást is jelentettek, de nehéz eldönteni, melyiket vegyük komolyan. Pár fiú egy mókust piszkált, és az megharapta őket. Massas-ék házinyula megkarmolta a legkisebb fiukat. Az idős Mrs. Coomber rézfejű siklókat látott a kertjében, pedig azoknak téli álmot kellene aludniuk. Csak azt vehetem biztosra, ami a kutyákra felügyelő állatorvossal történt. Pár kutya megharapta, és a nagy részük megszökött a kennelből. Utána egyszerűen eltűntek. Az emberek azt mondják, jobb is így, és remélik, hogy éhen halnak az erdőben, de én kétlem. És folyamatosan havazik. Nem viharosan, de el sem áll. Még soha nem láttam ennyi havat. Stefan aggódik a holnapi bál miatt. Szóval, vissza az elejére: mit tudtunk meg eddig? Mit tudunk? Egyik gyanúsítottunk sem járt Massasék vagy Mrs. Coomber vagy az állatorvos közelében a támadás idején. Nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy megtaláljuk a Másik Erőt, mióta csak elkezdtük keresni. Ma este lesz Marié kis bulija. Meredith úgy gondolja, el kellene mennünk. Nem tudom, mi mást tehetnénk. Damon kinyújtotta hosszú lábát, és lustán megszólalt, miközben körbenézett a pajtában. - Nem, szerintem nem különösebben veszélyes. De nem értem, mit akarsz ebből kihozni. - Én sem igazán - ismerte be Elena. - De nincs jobb ötletem. Neked van? - Úgy érted, hogy az időm eltöltésére? Már hogyne lenne. Szeretnéd, ha mesélnék róla? - Elena egy intéssel elhallgattatta, és Damon engedett neki. - Úgy értem, hogy mi hasznosat tehetnénk most. Robert elutazott, Mrs. Flowers lent van a... - ...pincében - szólt a kórus. - Mi pedig csak üldögélünk itt. Van valakinek jobb ötlete?

Meredith törte meg a csendet. - Ha amiatt aggódsz, hogy számomra és Bonnié számára ez túl veszélyes, miért nem megyünk mindannyian oda? Nem úgy értem, hogy mutatkoznotok is kellene. Eljöhetnétek, és elbújhatnátok a padláson. És akkor, ha bármi történik, mi sikítunk, ti pedig meghalljátok. - Nem értem, miért sikítozna bárki is - jegyezte meg Bonnié. - Semmi nem fog történni. - Hát, lehet, hogy nem, de nem árt az elővigyázatosság - felelte Meredith. - Mit gondoltok? Elena lassan bólintott. - Ez okos gondolat. - Körbenézett, hogy nem tiltakozik-e valaki, de Stefan csak vállat vont, Damon pedig dünnyögött valamit, amivel megnevettette Bonnie-t. - Rendben, akkor ez eldőlt. Menjünk. A szokásos havazás fogadta őket, amikor kiléptek a pajtából. - Bonnié és én mehetünk az én autómmal - javasolta Meredith. - Ti hárman pedig... - Ó, mi odatalálunk - válaszolta Damon a farkas mosolyával. Meredith biccentett, de nem nyűgözte le a dolog. Vicces, gondolta Elena, miközben a két lány elsétált , Mereditht soha nem nyűgözte le Damon. Mintha semmi hatással nem lett volna rá a vonzereje. Éppen készült megemlíteni, hogy éhes, amikor Stefan Damonhoz fordult. - Hajlandó vagy Elena mellett maradni, amíg ott vagytok? Minden percben? - kérdezte. - Csak próbáld megakadályozni - válaszolta Damon vidáman. Majd kihunyt a mosolya. - Miért? - Mert ha igen, akkor odamehettek nélkülem, én meg később csatlakozom hozzátok. Van valami dolgom, de nem tart sokáig. Elenán melegség futott végig. Stefan megpróbál bízni a bátyjában. Elismerő mosolyt vetett rá, amikor a fiú félrevonta. - Mi az? - Ma levelet kaptam Caroline-tól. Azt kérdezte, találkoznék-e vele az iskolában Alaric bulija előtt. Azt írta, bocsánatot szeretne kérni. Elena kinyitotta a száját, hogy tegyen egy éles megjegyzést, majd visszacsukta. Abból, amit hallott, Caroline szánalmas látványt nyújthat mostanában. És talán Stefan megkönnyebbül, ha beszélhet vele. - Nos, neked nincs miért bocsánatot kérni - mondta neki. - Minden, ami vele történt, a saját hibája volt. Nem gondolod, hogy esetleg veszélyes lehet?

- Nem, annyi még maradt az Erőmből. Nincs vele gond. Találkozom vele, és utána együtt elmegyünk majd Alaric-hoz. - Légy óvatos - szólt utána Elena, amikor Stefan elindult a hóban. A padlás éppen olyan volt, mint amilyenre emlékezett: sötét, poros, és tele titokzatos, viaszosvászonnal borított tárgyakkal. Damonnek, aki hagyományosabb útvonalon érkezett, a bejárati ajtón keresztül, ki kellett nyitnia a spalettát, hogy beengedhesse a lányt az ablakon. Ezután leültek egymás mellé az öreg matracra, és hallgatni kezdték a hangokat, amik átszűrődtek a réseken. - Romantikusabb helyszínt is el tudnék képzelni - dünnyögte Damon, miközben körülményesen lehúzott egy pókhálót az ingujjáról. - Biztos, hogy nem akarsz inkább... - Igen - válaszolta Elena. - És most csitt. Olyan volt, mint egy játék, ahogy hallgatták a beszélgetésfoszlányokat, és megpróbálták összerakni, minden hanghoz a megfelelő arcot rendelve. - És akkor azt mondtam, nem érdekel, mióta van meg a papagájod, szabadulj meg tőle, vagy Mike Feldmannal megyek a Hóbálra. Ő meg az felelte... - ...pletykálják, hogy Tanner tanár úr sírját felásták múlt éj-jel... - ...hallottad, hogy Caroline-on kívül mindenki kiszállt a Hó-királynőversenyből? Nem gondolod... - ...meghalt, de mondom, hogy én láttam. És nem, nem álmodtam, valami ezüstös ruhát viselt, és a haja aranyszínű volt, és szállt... Elena felhúzta a szemöldökét, majd jelentőségteljesen lenézett kényelmes, fekete öltözékére. Damon vigyorgott. - Romantika - jegyezte meg. - Ami engem illett, nekem feketében is tetszel. - Tetszem, mi? - dünnyögte Elena. Furcsa, milyen fesztelenül érezte magát Damonnel mostanában. Csendben üldögélt, hagyta, hogy körülvegyék a beszélgetések, és szinte meg is feledkezett az időről. Majd elkapott egy ismerős, paprikás hangot, közelebbről, mint a többiekét. - Oké, oké, megyek. Oké. Elena és Damon egymásra pillantottak, majd talpra ugrottak, miközben a padlásajtó kinyílt. Bonnié kukucskált be a résen. - Meredith mondta, hogy jöjjek fel ide. Nem tudom, miért. Lenyúlta Alaricet, és vacak a buli. Hapcii

Leült a matracra, és pár pillanat múlva Elena is mellé telepedett. Kezdte azt kívánni, bár odaérne már Stefan. Mire ismét kinyílt az ajtó, és belépett rajta Meredith, már biztos volt benne. - Meredith, mi folyik itt? - Semmi, legalábbis semmi, ami miatt aggódnod kellene. Hol van Stefan? - Meredith arca szokatlanul piros volt, és furcsán nézett, mintha nagyon próbálna eltitkolni valamit. - Ő majd később... - kezdte Elena, de Damon félbeszakította. - Ne törődj te azzal, hol van. Ki jön felfelé a lépcsőn? - Hogy érted, hogy „ki jön felfelé a lépcsőn"? - állt fel Bonnié. - Mindenki őrizze meg a nyugalmát- kérte Meredith, miközben beállt az ablak elé, mintha őrizné. Ő maga sem tűnik túl nyugodtnak, gondolta Elena. - Rendben - mondta, majd kinyílt az ajtó, és Alaric Saltzman lépett be rajta. Damon mozgása annyira sima volt, hogy Elena nem is tudta követni. Egyetlen mozdulattal elkapta Elena csuklóját, és maga mögé húzta a lányt, miközben szembeállt Alarickel. Támadópózban fejezte be, minden izma megfeszült, és készen állt a támadásra. - Jaj, ne - kiáltotta Bonnié riadtan. Alaricre vetette magát, aki már kezdett hátrálni Damontől. Most majdnem elveszítette az egyensúlyát, és maga mögé kapott az ajtóhoz. A másik kezével az övét markolta. - Állj! Állj! - mondta Meredith. Elena meglátta a férfi kabátja alatt rejlő formát, és rájött, hogy egy fegyver az. Megint nem volt képes pontosan követni, mi történt. Damon elengedte a csuklóját, és elkapta Alaricét. Majd Alaric a földre került valahogy, kábán nézett maga elé, Damon pedig egyesével kivette a pisztolyából a golyókat. - Már mondtam, hogy ez ostobaság, és nincs rá szükséged - szólalt meg Meredith. Elena rájött, hogy Meredith karját szorongatja. Biztos azért kapta el, hogy ne kerüljön Damon útjába, de erre nem emlékezett. - Ezek a fahegyűek veszélyesek, meg is sérülhetett volna valaki jelentette ki Damon korholó hangon. Visszarakta az egyik töltényt, majd visszahelyezte a tárat, és elgondolkozva megcélozta Alaricet. - Hagyd abba! - szólt rá Meredith szigorúan. Elenához fordult. - Elena, állítsd le, csak még jobban összezavarja a dolgokat. Alaric nem bánt titeket, erre megesküszöm. Egész héten arról próbáltam meggyőzni, hogy ti nem fogjátok bántani őt.

- Most pedig szerintem eltört a csuklóm - jegyezte meg Alaric elég higgadtan. Szőkésbarna haja a szemébe hullott. - Csak magadat hibáztathatod - vágott vissza Meredith keserűen. Bonnié, aki aggodalmasan csimpaszkodott Alaric vállába, Meredith ismerős hangsúlyára felpillantott, majd hátrált pár lépést, és leült. - Alig várom, hogy ezt megmagyarázd - jelentette ki. - Kérlek, bízz bennem! - mondta Meredith Elenának. Elena belenézett a sötét szemébe. Bízott Meredithben, már mondta. És a szavak egy újabb emléket kavartak fel benne, a saját hangjáét, amint Stefan bizalmáért esedezik. Bólintott. - Damon? - szólalt meg. A férfi lazán félredobta a pisztolyt, és rájuk mosolygott, nyilvánvalóvá téve, hogy neki nincs szüksége ilyen mesterséges fegyverekre. - És most, ha mindenki idefigyelne, elmagyaráznám - mondta Meredith. - Ó, abban biztos vagyok - vágta rá Bonnié. Elena Alaric Saltzman felé indult. Nem félt tőle, de abból, ahogy Alaric végigmérte, lassan, a lábfejétől kezdve felfelé, kiderült, hogy ő viszont tart tőle. Amikor egy méternyire ért, Elena megállt, letérdelt, és belenézett az arcába. - Hello - mondta. A férfi még mindig a csuklóját szorongatta. - Hello - válaszolta, és nyelt egyet. Elena visszapillantott Meredithre, majd megint Alaricre nézett. Igen, Alaric félt. És ilyen hajjal és szemmel nagyon fiatalnak tűnt. Csak négy vagy öt évvel idősebbnek Elenánál. Nem többel. - Nem fogunk bántani - mondta a lány. - Én is ezt magyaráztam neki - jegyezte meg Meredith csendesen. Elmondtam, hogy bármit is látott eddig, bármit is hallott, ti mások vagytok. Elmeséltem Stefanról, amit te, hogy hogyan küzdött a természetével hosszú éveken keresztül Elmeséltem, min mentél keresztül, Elena, és hogy ezt nem te akartad. De miért meséltél el neki ennyi mindent? - gondolta Elena. Alarichez beszélt. - Rendben, szóval te mindent tudsz rólunk,, De mi csak annyit tudunk rólad, hogy nem vagy történelemtanár. - Ő egy vadász - szólalt meg Damon halkan, rosszindulatúan. - Egy vámpírvadász.

- Nem - vágta rá Alaric. - Vagy legalábbis nem olyan értelemben. - Úgy tűnt, valamiféle elhatározásra jutott. - Rendben. Amit én rólatok tudok... Elhallgatott, és úgy nézett körül a sötét helyiségben, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - Hol van Stefan? - Ő is jön. Igazából már itt kellene lennie. Meg akart állni az iskolánál, hogy elhozza Caroline-t - mondta Elena. Nem volt felkészülve Alaric reakciójára. - Caroline Forbes-ot? - kérdezte a férfi élesen, és felült. Ugyanolyan volt a hangja, mint amikor dr. Feinberggel és az igazgatóval beszélt, kemény és határozott. - Igen. Kapott ma Caroline-tól egy levelet, hogy bocsánatot akar kérni, vagy ilyesmi. Az iskolában akart vele találkozni a buli előtt. - Nem mehet oda. Meg kell akadályoznotok. - Alaric feltápászkodott, és sürgetően megismételte: - Meg kell akadályoznotok. - Már ott van. Miért? Miért nem mehet oda? - követelt magyarázatot Elena. - Mert Caroline-t két napja hipnotizáltam. Korábban Tylerrel is próbálkoztam, eredménytelenül. De Caroline jó alany, és eszébe jutott pár dolog a hombárból. Például, hogy Stefan volt a támadó. A döbbent csend csak egy törtmásodpercig tartott. Majd Bonnié szólalt meg: - De mit tud tenni Caroline? Nem tudna kárt tenni benne... - Nem érted? Már nem csak iskolásokról van szó - válaszolta Alaric. Túl messzire ment minden. Caroline apja tud róla, és Tyleré is. Ők a város biztonsága miatt aggódnak... - Csitt! Csendet! - Elena körbetapogatózott az elméjével, és megpróbált Stefan nyomára bukkanni. Hagyta magát legyengülni, gondolta azzal a részével, ami jegesen nyugodt maradt az örvénylő rettegés és pánik közepette. Végül megérzett valamit, csak egy kis utalást, amiből Stefan jelenlétére következtetett. Feldúltság volt. - Valami nincs rendben - igazolta Damon, és Elena ráébredt, hogy biztos ő is kutatott, sokkal erősebb elméjével. - Menjünk! - Várj, előbb gondoljuk át. Ne ugorjunk bele fejest. - De Alaric ezzel az erővel akár a szelet is megpróbálhatta volna lebeszélni a rombolásról. Damon már az ablaknál is volt, a következő pillanatban pedig Elena vetette ki magát, hogy precízen Damon mellett landoljon a hóban. Alaric hangja fentről követte őket. - Mi is jövünk. Várjatok meg ott. Hadd beszéljünk velük előbb. Én el tudom intézni...

Elena szinte meg se hallotta. Az elméjében egyetlen cél lángolt, egyetlen gondolat. Hogy végezzen azokkal, akik bántani akarják Stefant. Ezúttal valóban túl messzire mentek, gondolta. És most én megyek, amilyen messzire csak kell. Ha hozzá mernek nyúlni... Képek villantak át az agyán, hogy mit tenne velük. Máskor megdöbbentette volna ez az adrenalin kitörés, az izgatottság, ami elfogta a gondolatra. Érezte maga mellett Damon elméjét, miközben a hóban rohantak , olyan volt, mint egy vörös fényből és dühből álló láng. Elena harciassága társra talált benne, és örült a közelségének. De akkor eszébe jutott valami. - Én visszafoglak - állapította meg. Alig lihegett, bár szűz havon keresztül rohantak végig rekordsebességgel. De semmi, aminek két, vagy akár négy lába van, nem veheti fel a versenyt egy madár szárnyaival. Menjél! - mondta Elena. - Érj oda, amilyen gyorsan csak tudsz! Ott találkozunk. Nem várta meg, hogy a levegő felkavarodjon és megremegjen, és az örvénylő sötétséget sem, ami verdeső szárnyakká változott. De felpillantott a felfelé szálló varjúra, és hallotta Damon hangját a fejében. Jó vadászatot, mondta, és a szárnyas, fekete alak nyílként suhant az iskola felé. Jó vadászatot, üzente utána Elena, és komolyan is gondolta. Megduplázta a sebességét, az elméjét pedig végig Stefan villódzó jelére szegezte. Stefan a hátán feküdt, és azt kívánta, bár ne csak foltokat látna, vagy egyértelműbben öntudatánál lenne. A látászavar oka részben a fájdalom, részben a hó volt, de a fején lévő tíz centis sebből is csorgott a vér. Persze ostoba volt, hogy nem nézett körbe az iskola körül , ha megtette volna, észreveszi az elsötétített autókat a túloldalon. Eleve ostobaság volt idejönnie. És most megfizet érte. Bár eléggé össze tudná szedni a gondolatait ahhoz, hogy segítségért kiabáljon... de a gyengesége, ami miatt ezek a férfiak el tudták kapni, ezt is megakadályozta. Alig evett azóta, hogy Tylerre támadt. És ez kicsit vicces. Hogy a lelkifurdalása miatt került ebbe a helyzetbe. Soha nem lett volna szabad megpróbálni, hogy megváltoztassam a természetem, gondolta. Damonnak mégis igaza volt. Mindenki ugyanolyan - Alaric, Caroline, mindenki. Mindenki át akar verni. Le kellett volna vadásznom őket, és kiélveznem a helyzetet. Azt remélte, Damon majd gondoskodik Elenáról. A lány vele biztonságban lesz , Damon erős és kegyetlen. Damon majd megtanítja a túlélésre. Stefan örült ennek.

De valami sírt benne. A varjú éles szeme kiszúrta a fényszóró csóváját odalent, és a madár zuhanórepülésbe kezdett. Damonnek nem kellett ellenőriznie, amit látott: az erőtlen lüktetést célozta meg, ami Stefan életereje volt. Erőtlen, mert Stefan legyengült, és mert már majdnem feladta. Te semmiből nem tanulsz, igaz, öcsém? - gondolta Damon. Egyszerűen ott kellene hagynom téged, ahol vagy. De miközben végigpásztázta a földet, már el is kezdett átváltozni, és olyan alakot vett fel, ami nagyobb kárt képes okozni egy varjúnál. A fekete farkas a Stefant körülvevő férfiak közé vetette magát, és azt célozta meg, amelyik a kihegyezett fa rudat tartotta Stefan mellkasa felett. A becsapódás ereje három méterrel odébb lökte a férfit, és a karó a fűbe esett. Damon visszafogta a vágyat - amit felvett alakjának ösztönei is felerősítettek -, hogy a férfi torkába mélyessze a fogait. Megpördült, és visszafutott a többiekhez, akik még mindig ott álltak. A második rohamtól szétrebbentek, de az egyik megfordult, amikor odaért a fénybe, és a vállához emelt valamit. Egy puskát, gondolta Damon. Amiben valószínűleg olyan különleges töltények vannak, mint Alaricében. Kizárt, hogy odaérjen a férfihoz, még mielőtt lőni tudna. De a farkas mégis felmordult, és ugráshoz kuporodott. A tésztaképű férfi arcát mosoly öntötte el. A sötétségből egy támadó kobra sebességével nyúlt ki egy fehér kéz, és félrelökte a puskát. A férfi rémülten, döbbenten nézett hátra, a farkas pedig vigyorogva tátotta el a száját. Megjött Elena.

Tizenegyedik fejezet Elena nézte, ahogy Mr. Smallwood puskája végiggurul a füvön. Élvezettel bámulta a férfi arckifejezését, amikor megpördült, hogy kiderítse, ki kapta el. És érezte Damon csodálatát a fénykörön túlról, ami olyan harcias és forró volt, mint egy farkas büszkesége a kölyke első zsákmánya felett. De amikor megpillantotta a földön heverő Stefant, minden egyébről megfeledkezett. A fehéren izzó dühtől levegőt sem kapott, és elindult a fiú felé. - Mindenki állj! Álljatok meg, ott, ahol vagytok! A kiáltás csikorgó kerekek hangjával együtt ért el hozzájuk. Alaric Saltzman autója majdnem kifarolt, miközben befordult a tanári parkolóba és csikorogva megállt. Alaric kiugrott belőle, szinte még mielőtt a motor elcsendesedett volna. - Mi folyik itt? - követelt magyarázatot a férfiak felé masírozva. A kiáltásra Elena automatikusan visszahúzódott az árnyékok közé. Most végignézett a felé forduló férfiakon. Mr. Smallwoodon kívül még felismerte Mr. Forbes-ot és Mr. Bennettet, Vickie Bennett apját. A többiek valószínűleg azoknak a srácoknak a szülei, akik Tylerrel voltak a hombárban, gondolta. Az egyik idegen válaszolt a kérdésre, elnyújtottan, de ezzel sem tudta palástolni az idegességét. - Hát, szóval, ráuntunk a várakozásra. Úgy döntöttük, felgyorsítjuk egy kicsit a dolgokat. A farkas felmordult, mély hangon, ami aztán láncfűrész-csikorgás magasságba emelkedett. Mindenki hátrahőkölt, és Alaricnek, aki csak most vette észre az állatot, tágra nyílt a szeme. Egy másik, lágyabb és folyamatos hang ütötte meg a fülüket, az egyik autónak dőlő alak felől. Caroline Forbes ismételgette nyafogva: - Azt mondták, csak beszélni akarnak vele. Nem árulták el, mi a szándékuk. Alaric fél szemét a farkason tartva felé intett. - És hagyták volna, hogy végignézze ezt? Ez a fiatal lány? Nem tudják, mennyit árthatnak ezzel a lelkének? - És az mennyit ártana a lelkének, ha feltépnék a torkát? - vágta rá Mr. Forbes, a többiek pedig egyetértően tették hozzá: - Minket inkább az aggasztott. - Akkor jobb lenne, ha a tettest próbálnák megtalálni - felelte Alaric. Caroline - tette hozzá a lány felé fordulva -, szeretném, ha elgondolkoznál, Caroline. Nem fejeztük be az ülést. Tudom, hogy amikor abbahagytuk, úgy

gondoltad, hogy Stefant ismerted fel. De teljesen biztos vagy benne, hogy ő volt az? Nem lehetett valaki más, olyasvalaki, aki hasonlít rá? Caroline kiegyenesedett, az autónak támaszkodott, és felemelte könnyáztatta arcát. Stefanra nézett, aki közben felült, majd vissza Alaricre. - Én... - Gondolkozz, Caroline! Teljesen biztosnak kell benne lenned. Van más gyanúsítottad, például... - Például az a fickó, aki Damon Smithnek nevezi magát - hangzott fel Meredith hangja. A lány keskeny árnyékként állt Alaric autója mellett. - Emlékszel rá, Caroline? Eljött Alaric első bulijára. Bizonyos szempontból hasonlít Stefanra. A feszültségtől Elena tökéletesen mozdulatlan maradt, miközben Caroline értetlenül bámult maga elé. Majd a vörösesbarna hajú lány hirtelen bólogatni kezdett. - Igen... akár ő is lehetett. Minden olyan gyorsan történt... de elképzelhető, hogy ő volt. - És nem vagy benne biztos, melyikük volt? - kérdezte Alaric. - Nem... nem vagyok teljesen biztos. - Tessék - jelentette ki Alaric. - Mondtam, hogy további ülésekre is szükség van, hogy még semmit nem vehetünk biztosra. Caroline még mindig össze van zavarodva. - Óvatosan elindult Stefan felé. Elena észrevette, hogy a farkas visszabújt az árnyékok közé. Ő látta, de a férfiak valószínűleg nem. Az állat eltűnésétől még agresszívebbek lettek. - Miről beszél? Ki ez a Smith? Még soha nem láttam. - De a lánya, Vickie valószínűleg igen, Mr. Bennett - jelentette ki Alaric. - Lehet, hogy ez ki is derül majd a következő ülésünkön. Majd holnap megbeszéljük, addig várhat. Most szerintem jobb lenne elvinni Stefant a kórházba. - A férfiak közül páran zavartan toporogni kezdtek. - Ó, persze, és amíg várakozunk, akármi megtörténhet - kezdte Mr. Smallwood. - Bármikor, bárhol... - Szóval akkor inkább a saját kezébe veszi a dolgokat? - kérdezte Alaric. Élessé vált a hangja. - Akár a tettesről van szó, akár nem. Mi utal arra, hogy ennek a fiúnak természetfeletti ereje van? Mi a bizonyíték? Mennyire volt nehéz legyőzni egyáltalán? - Van itt valahol egy farkas, akit elég nehéz lenne legyőzni - mondta Mr. Smallwood kivörösödött arccal. - Lehet, hogy egy oldalon állnak.

- Nem látok itt farkast. Egy kutyát láttam. Lehet, hogy az egyik kutyát, amelyik megszökött a karanténból. De ennek mi köze hozzá? Szakértőként mondom, hogy nem a tettest kapták el. A férfiak meginogtak, de még mindig maradt némi kétkedés az arcukon. Meredith szólalt meg. - Szerintem jobb, ha tudják, hogy már korábban is voltak vámpírtámadások ezen a vidéken - mondta. - Jóval azelőtt, hogy Stefan idejött. A nagyapám is az áldozatok közé tartozott. Lehet, hogy erről hallottak is páran - nézett Caroline-ra. És ezzel vége is lett. Elena látta, hogy a férfiak restelkedő pillantásokat váltanak egymással, és visszavonulnak az autóikhoz. Hirtelen mindenkinek máshol akadt valami fontos dolga. Mr. Smallwood még odavetette: - Azt mondta, holnap még beszélünk erről, Saltzman. Hallani akarom, mit mond a fiam, amikor legközelebb őt hipnotizálják. Caroline apja összeszedte a lányát, és gyorsan beült vele a kocsiba, miközben arról motyogott, hogy az egész csak tévedés volt, és senki ne vegye komolyan. Amikor az utolsó autó is elhúzott, Elena Stefanhoz rohant. - Jól vagy? Nem bántottak? Stefan elhúzódott Alaric segítő karja elől. - Valaki leütött hátulról, miközben Caroline-nal beszélgettem. Mindjárt rendbejövök... most már. Alaricre pillantott. - Kösz. Miért? - Ő a mi oldalunkon áll - csatlakozott hozzájuk Bonnié. - Mondtam neked. Ó, Stefan, tényleg jól vagy? Egy pillanatra azt hittem, mindjárt elájulok. Ezt nem gondolták komolyan. Úgy értem, ezt nem gondolhatták komolyan... - Akár igen, akár nem, szerintem nem kéne itt maradnunk - jegyezte meg Meredith. - Stefannak tényleg kórházba kell mennie? - Nem - válaszolta Stefan, miközben Elena megvizsgálta a sebét. - Csak pihenésre van szükségem. Arra, hogy leülhessek valahol. - Nálam vannak a kulcsaim. Menjünk a történelemterembe - javasolta Alaric. Bonnié gyanakodva fürkészte az árnyékokat. - A farkas is? - kérdezte, majd ugrott egyet, amikor egy árnyék kiemelkedett és Damonná változott. - Milyen farkas? - kérdezte a férfi. Stefan fintorogva fordult oda.

- Neked is köszönöm - mondta érzelemmentes hangon. De a szeme mintha csodálkozva fürkészte volna a bátyját, miközben az iskolaépülethez sétáltak. A folyosón Elena félrevonta. - Stefan, miért nem vetted észre, hogy hátulról közelednek? Miért voltál olyan gyenge? Stefan kitérően megrázta a fejét, mire Elena hozzátette: - Mikor ettél utoljára? Stefan, mikor? Nekem mindig valami kifogással jöttél. Mit akarsz tenni magaddal? - Jól vagyok - válaszolta a fiú. - Tényleg, Elena. Majd később vadászom. - Megígéred? - Megígérem. Elenában akkor fel sem merült, hogy abban nem állapodtak meg, mit értenek a „később" alatt. Hagyta, hogy Stefan végigvezesse a folyosón. A történelemterem éjjel másnak tűnt Elena szemében. Volt valami fura hangulata, mintha túl erős lenne a fény. A padokat félretolták, és öt széket húztak Alaric asztala köré. Alaric, aki éppen befejezte a bútortologatást, a saját, párnázott székén kínálta hellyel Stefant. - Rendben, és most mindenki foglaljon helyet. Rámeredtek. Pár másodperc múlva Bonnié lerogyott egy székre, de Elena Stefan mellett maradt, Damon egyre rótta a köröket az ajtó és a csoport között, Meredith pedig Alaric asztala közepére tolta a rajta lévő papírokat, és felült a sarkára. A tanáros tekintet eltűnt Alaric arcáról. - Hát jó - mondta, és maga is leült az egyik fa székre. - Nos. - Nos - visszhangozta Elena. Mindenki egymásra nézett. Elena kivett egy darab vattát az elsősegélydobozból, amit az ajtó mellől kapott fel, és nyomkodni kezdte vele Stefan fejét. - Szerintem itt az ideje valami magyarázatnak - jelentette ki. - Csakugyan. Igen. Nos, úgy tűnik, mind kitaláltátok, hogy nem vagyok történelemtanár... - Az első öt percben - tette hozzá Stefan. A hangja halk volt és veszedelmes, és Elena riadtan döbbent rá, hogy Damonéra emlékezteti. Akkor hát mi maga? Alaric tett egy bocsánatkérő mozdulatot, és szinte bátortalanul azt felelte: - Pszichológus. Nem az a kanapés fajta - tette hozzá gyorsan, miközben a többiek egymásra pillantottak. - Kutató vagyok, kísérleti

pszichológus. A Duke Egyetemről. Tudjátok, ahol a parapszichológiai kísérletek elkezdődtek. - Azok, amikor ki kell találni, mi van a kártyán, anélkül, hogy ránéznénk? - kérdezte Bonnié. - Hát, igen, de persze most már kicsit messzebb tartunk. Nem mintha nem lenne nagy kedvem kipróbálni a képességeidet a kártyákkal, különösen, amikor transzba kerülsz - ragyogott fel Alaric arcán a tudományos kíváncsiság. Majd megköszörülte a torkát, és folytatta. - De... hol is tartottam? Pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor írtam egy parapszichológiai tárgyú cikket. Nem azt szerettem volna bizonyítani, hogy léteznek természetfeletti erők, csak az ilyen emberekre gyakorolt hatásukra voltam kíváncsi. Bonnié ennek egy példája - vált Alaric hangja tanárossá. Hogy hogyan küzd meg mentálisan és érzelmileg a képességeivel. - Rettenetes - vágott közbe Bonnié vehemensen. - Meg akarok szabadulni tőlük. Utálom. - Hát, látod - mondta Alaric -, te remek esettanulmány lennél. Az én bajom az volt, hogy senkit nem találtam, akinek tényleg lettek volna természetfeletti képességei. Persze rengeteg csalóval összeakadtam... kristálygyógyítókkal, médiumokkal, amit csak akartok. De igazit nem találtam, amíg nem kaptam egy tippet egy rendőr barátomtól. Élt egy nő Dél-Karolinában, aki azt állította, hogy megharapta egy vámpír, és azóta természetfeletti rémálmai vannak. Addigra úgy megszoktam a csalókat, hogy azt hittem, ő is az lesz. De nem az volt, legalábbis megharapni tényleg megharapták. A képességeire viszont nem találtam bizonyítékot. - Hogy lehetett biztos benne, hogy tényleg megharapták? - kérdezte Elena. - Orvosi leletek bizonyították. A sebeiben emberi nyálhoz hasonló nyálat találtak... de nem teljesen ugyanolyat. Volt benne egy véralvadásgátló összetevő, amitől a piócák nyálára emlékeztetett... - Alaric visszatért a jelenbe, és folytatta. - Lényeg, hogy biztos voltam benne. És így kezdődött. Amint meggyőződtem arról, hogy tényleg történt valami azzal a nővel, elkezdtem hozzá hasonló eseteket keresni. Nincs sok, de léteznek. Emberek, akik vámpírokkal találkoztak. A többi kutatási témámat leadtam, és a vámpíráldozatok megkeresésére és kihallgatására koncentráltam. És állíthatom, én lettem a terület legnagyobb szakértője - foglalta össze Alaric szerényen. - Rengeteget írtam róla...

- De soha nem találkozott vámpírral - szakította félbe Elena. - Úgy értem, mostanáig. így van? - Hát... nem. Mármint élőben nem. De írtam monográfiákat... meg ilyenek. - Alaric szava elakadt. Elena beharapta az ajkát. - Mit csinált a kutyákkal? - kérdezte. - A templomnál, amikor hadonászott nekik. - Ó... - Alaric restelkedve nézett. - Tudod, felszedtem egyet s mást ittott. Van egy régi varázsige a gonosz elhárítására, amit egy hegyi ember mutatott. Úgy gondoltam, hátha beválik. - Még rengeteget kell tanulnia - jegyezte meg Damon. - Ez nyilvánvaló - válaszolta Alaric mereven. Majd elfintorodott. - Erre rögtön az után rájöttem, hogy idekerültem. Az igazgatótok, Brian Newcastle hallott rólam. Ismerte a tanulmányaimat. Amikor Tanner meghalt, és dr. Feinberg nem talált vért a testében, csak harapott sebeket a nyakán... Nos, akkor felhívtak. Úgy gondoltam, ez lehet az áttörésem - egy olyan eset, amikor a vámpír még a környéken van. Csak az volt a gond, hogy amint ideértem, rádöbbentem, hogy azt várják tőlem, hogy végezzek a vámpírral. Nem tudták, hogy azelőtt csak áldozatokkal volt dolgom. És... nos, lehet, hogy egy kicsit eltúloztam a dolgokat. De mindent megtettem, hogy rászolgáljak a bizalmukra... - Megjátszotta magát - vádolta meg Elena. - Ezt tette, amikor hallottam, hogy arról beszél, hogy megtalálja a feltételezett fészkünket, meg minden. Csak blöffölt. - Hát, nem egészen - válaszolta Alaric. - Elméletben tényleg szakértő vagyok. - Ekkor leesett neki. - Hogy érted, hogy amikor hallottad, hogy velük beszélek? - Amíg maga a fészkünket kereste, ő a padlásán aludt - világosította fel Damon. Alaric kinyitotta a száját, majd vissza is csukta. - Én arra lennék kíváncsi, hogy hogy kerül ebbe az egészbe Meredith mondta Stefan. Ő nem mosolygott. Meredith, aki egész idő alatt az Alaric asztalán lévő papírokat bámulta elgondolkozva, felnézett. Nyugodt hangon beszélt, érzelemmentesen. - Tudod, felismertem. Először nem jutott eszembe, hol láttam már, mert az majdnem három évvel ezelőtt volt. Utána rájöttem, hogy nagyapánál a kórházban. Az igazat mondtam, Stefan. A nagyapámat megharapta egy vámpír. Kis csend következett, majd Meredith folytatta. - Nagyon régen történt, még mielőtt megszülettem. Nem sebesült meg komolyabban, de

soha nem gyógyult ki belőle teljesen. Olyan lett... hát, kicsit olyan, mint Vickie, csak erőszakosabb. Attól tartottak, hogy kárt tesz magában, vagy valaki másban. Úgyhogy kórházba vitték, hogy biztonságban legyen. - Őrültekházába - szólalt meg Elena. Elöntötte az együttérzés a sötét hajú lány iránt. - Jaj, Meredith! De miért nem mondtál semmit? Elárulhattad volna. - Tudom. Megtehettem volna... de nem bírtam. A család olyan sokáig titokban tartotta... vagy legalábbis megpróbálta. Abból, amit Caroline a naplójába írt, kiderült, hogy ő tudta. Az a helyzet, hogy senki nem hitt a nagyapám vámpírtörténeteiben. Azt hitték, hogy csak hallucináció volt, mert abból akadt elég. Még én sem hittem neki... amíg ide nem jött Stefan. És akkor... nem is tudom, az agyam elkezdte összerakni a dolgokat. De nem igazán hittem el, amire gyanakodtam, amíg te vissza nem jöttél, Elena. - Kész csoda, hogy nem utáltál meg - jegyezte meg Elena halkan. - Hogy utálhattalak volna meg? Ismerlek, és Stefant is. Tudom, hogy nem vagytok gonoszak. - Meredith Damonre rá se pillantott, ügyet sem vetett rá, mintha ott sem lett volna. - De amikor eszembe jutott, ahogy Alaric a nagyapámmal beszélt a kórházban, rájöttem, hogy ő sem az. Csak azt nem tudtam, hogyan hozhatnálak össze titeket, hogy bebizonyítsam. - Én sem ismertelek fel - szólalt meg Alaric. - Az öregembernek más volt a vezetékneve... az anyukád apukája volt, igaz? És lehet, hogy láttalak a váróteremben, de akkor még csak egy kölyök voltál, vékony lábakkal. Azóta megváltoztál - tette hozzá bókolva. Bonnié jelentőségteljesen elköhintette magát. Elena megpróbálta helyretenni magában a dolgokat. - Szóval akkor mit csináltak azok a férfiak ott karóval, ha nem maga utasította őket? - Természetesen muszáj volt engedélyt kérnem Caroline szüleitől ahhoz, hogy hipnotizálhassam a lányukat. És elmondtam nekik, amit megtudtam. De ha azt hiszed, hogy bármi közöm volt ahhoz, ami ma történt, akkor tévedsz. Még csak nem is tudtam róla. - Elmeséltem neki, mit csinálunk, hogy a Másik Erőt keressük - tette hozzá Meredith. - És segíteni akar. - Azt mondtam, lehet, hogy segítek - javította ki Alaric óvatosan. - Téved - szólalt meg Stefan. - Vagy velünk van, vagy ellenünk. Hálás vagyok azért, hogy lebeszélte azokat odakint, de tény, hogy maga volt egy csomó baj eredője. Most el kell döntenie, hogy a mi oldalunkon áll, vagy az övéken.

Alaric egyesével végignézett rajtuk, Meredith állhatatos pillantásán, Bonnié felhúzott szemöldökén, a padlón térdelő Elenán és Stefan máris gyógyulásnak indult fején. Majd Damonre pillantott, aki sötéten, baljósan dőlt a falnak. - Segítek - mondta végül. -A fenébe is, ez a lehető legjobb esettanulmány. - Akkor hát jó - foglalta össze Elena. - Benne van. Szóval, mi legyen akkor holnap Mr. Smallwooddal? Mi van, ha ismét hipnotizáltatni akarja Tylert? - Majd megakadályozom - válaszolta Alaric. - Végleg nem fog sikerülni, de nyerünk egy kis időt. Megmondom neki, hogy a bált kell szerveznem... - Várjunk csak - szólalt meg Stefan. - Nem szabad megtartani a bált, ha van rá egy mód, hogy megakadályozzuk. Maga jóban van az igazgatóval, beszélhetne az iskolaszékkel. Fújássá le! Alaric láthatóan megdöbbent. - Azt hiszed, történni fog valami? - Igen - válaszolta Stefan. Nem csak azért, ami a többi rendezvényen történt, hanem mert valami készül. Egész héten egyre erősebb lett, érzem. - És én is - tette hozzá Elena. Eddig nem jött rá, de az a feszültség, ami megszállta, a sürgető erő nem csak belülről jött. Odakint volt, mindenütt körülötte. Sűrűvé vált tőle a levegő. - Valami történni fog, Alaric. Alaric halk szisszenéssel kiengedte a levegőt. - Nos, megpróbálhatom meggyőzni őket, de... nem is tudom. Az igazgató eldöntötte, hogy úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Én pedig semmi racionális magyarázatot nem tudok adni arra, miért akarom lefújni a bált. - De próbálkozzon - utasította Elena. - Az lesz. Mindeközben te gondolkozz azon, hogyan véded meg magadat. Ha Meredithnek igaza van, akkor a legtöbb támadás téged és a hozzád közeli embereket érte. A te barátodat dobták kútba , a te autódat lökték a folyóba , a te búcsúztatásodat fullasztották botrányba. Meredith szerint még a kishúgodat is megfenyegették. Ha holnap is történik valami, lehet, hogy el kellene hagynod a várost. Ezúttal Elena döbbent meg. Eddig nem gondolt a támadásokra ebből a szempontból, de így volt. Hallotta, hogy Stefan beszívja a levegőt, és érezte, hogy az ujjai szorosabban fogják a kezét. - Igaza van - szólalt meg a fiú. - Elena, el kellene menned. Én itt maradhatok, amíg... - Nem. Nélküled nem megyek. És - folytatta Elena lassan, elgondolkozva - nem megyek sehova, amíg meg nem találjuk, és el nem pusztítjuk ezt a Másik Erőt. - Őszintén pillantott fel Stefanra, és már

gyorsabban folytatta. - Ó, Stefan, hát nem veszed észre, hogy senkinek nincs esélye ellene. Mr. Smallwoodnak és a barátainak fogalmuk sincsen róla. Alaric azt hiszi, hadonászással is legyőzheti. Egyikük sem tudja, mivel áll szemben. Csak mi segíthetünk. Észrevette Stefan szemében az ellenállást, és érezte izmaiban a feszültséget. De miközben nézte, látta, hogy egyesével cáfolódnak meg a fiú fenntartásai. Pusztán azért, mert ez volt az igazság, és Stefan ki nem állhatta a hazugságot. - Rendben - nyögte ki végül Stefan. - De amint ennek vége, elmegyünk. Nem hagyom, hogy egy ilyen városban maradj, ahol önjelölt polgárőrök rohangásznak karókkal. - Igen - viszonozta Elena a szorítását. - Amint ennek vége, elmegyünk. Stefan Alarichez fordult. - És ha nem lehet őket lebeszélni a bál megtartásáról, szerintem rajta kellene tartanunk a szemünket a rendezvényen. Ha tényleg történik valami, lehet, hogy meg tudjuk állítani, még mielőtt elfajulna. - Ez jó ötlet - jelentette ki Alaric felállva. - Találkozhatnánk itt, a történelemteremben holnap, sötétedés után. Ide nem jár fel senki. Egész éjjel őrködhetnénk. Elena kétkedve pillantott Bonnie-ra. - Nos... ez azt jelentheti, hogy lemaradunk a bálról... mármint azok, akik egyébként ott lehetnének. Bonnié kihúzta magát. - És kit érdekel, ha lemarad egy bálról?- kérdezte sértetten. - Ki a fenét érdekelnek a bálok? - Aha - vágta rá Stefan komoran. - Akkor ez rendben. - Látszott, hogy belenyilall a fájdalom, és elfintorodott, miközben lesütötte a szemét. Elena azonnal aggódni kezdett. - Haza kell menned, és ki kell pihenned magad - jelentette ki. - Alaric, elvinnél minket kocsival? Nincs olyan messze. Stefan ellenkezni kezdett, mondván, hogy képes sétálni, de végül megadta magát. A vendégházban, miután Stefan és Damon kiszálltak az autóból, Elena egy utolsó kérdés erejéig még behajolt az ablakon. Ez azóta rágta, amióta Alaric elmesélte a történetét. - Ami azokat illeti, akik találkoztak vámpírokkal - kérdezte -, milyen hatással volt rájuk? Úgy értem, mind megőrültek vagy rémálmaik lettek? Volt, aki ép elmével megúszta? - Ez személyenként változó - válaszolta Alaric. - És attól függ, mennyi kapcsolatuk volt velük, és milyen. De leginkább az áldozat személyiségétől függ, hogy mennyire strapabíró az elméje.

Elena bólintott, és semmit nem mondott, amíg Alaric autójának fényeit el nem nyelte a havas levegő. Akkor Stefan felé fordult. - Matt.

Tizenkettedik fejezet Stefan Elenához fordult, a hajában hópelyhek csillogtak. - Mi van Mattel? - Emlékszem... valamire. Nem túl világosan. De az első este, amikor nem voltam önmagam... nem találkoztam Mattel? Nem...? Rosszul lett a félelemtől és az aggodalomtól, amitől összeszorult a torka, és elakadt a szava. De nem kellett befejeznie, és Stefannak nem kellett válaszolnia. Látta a fiú szemében. - Nem volt más választás, Elena - mondta a fiú. - Meghaltál volna emberi vér nélkül. Jobb lett volna, ha egy tudatlan áldozatra támadsz, és őt sebesíted, esetleg ölöd meg? A vérszomj ilyen következményekkel is járhat. Ezt szeretted volna? - Nem - vágta rá Elena vadul. - De muszáj volt Mattét választani? Jaj, ne is válaszolj, nekem sem jut eszembe más. - Szaggatottan vette a levegőt. - De most aggódom érte, Stefan. Azóta nem láttam. Jól van? Mit mondott neked? - Nem sokat - kapta el a pillantását Stefan. - Úgy lehetne összefoglalni, hogy „hagyjál békén". Tagadta, hogy bármi történt volna aznap este, és azt mondta, meghaltál. - Úgy hangzik, mint akinek nem túl strapabíró az elméje - jegyezte meg Damon. - Jaj, fogd már be! - szólt rá Elena. - Te maradj ki ebből, és ha már itt tartunk, szegény Vickie Bennettre is gondolhatnál. Szerinted ő hogy érezheti magát mostanában? - Talán segítene, ha tudnám, ki az a Vickie Bennett. Folyamatosan őt emlegetitek, de én soha nem találkoztam vele. - Dehogynem. Ne szórakozz velem, Damon... a temetőben, emlékszel? A romtemplomnál? A lány, akit egy szál kombinéban hagytál ott? - Bocs, de nem emlékszem. Pedig általában emlékezni szoktam azokra, akiket kombinéban hagyok ott. - Akkor, feltételezem, Stefan lehetett a tettes - vágta rá Elena gúnyosan. Damon szemében harag csillant, amit rögtön egy veszélyes mosoly mögé rejtett. - Lehet, hogy ő. Lehet, hogy te. Nekem mindegy, csak a vádaskodásból kezd már kicsit elegem lenni. És most... - Várj - vágott a szavába Stefan meglepő visszafogottsággal. - Még ne menj. Beszéljük meg...

- Attól tartok, korábbi kötelezettségeimnek kell eleget tennem. - Szárnyak lebbentek, és Stefan magára maradt Elenával. Elena a szájához emelte az öklét. - A fenébe. Nem akartam feldühíteni. Különösen, miután egész este olyan civilizáltan viselkedett. - Ne edd magad! - nyugtatta meg Stefan. - Szeret dühöngeni. Mit is mondtál Mattról? Elena észrevette a kimerültséget Stefan arcán, és átkarolta a fiút. - Ezt nem most fogjuk megbeszélni, de szerintem holnap elmehetnénk meglátogatni. Megmondani neki, hogy... - Elena tehetetlenül felemelte a kezét. Nem tudta, mit akar elmondani Mattnek, csak azt tudta, hogy muszáj tennie valamit. - Azt hiszem - szólalt meg Stefan lassan -, hogy jobb lenne, ha te látogatnád meg. Én megpróbáltam beszélni vele, de nem volt hajlandó meghallgatni. Ezt megértem, de neked talán nagyobb szerencséd lesz. És úgy gondolom - hallgatott el, majd elszántan folytatta -, hogy egyedül jobban boldogulsz vele. Most is mehetsz. Elena határozott pillantást vetett rá. - Biztos vagy benne? - Igen. - De... te jól leszel? Veled kellene maradnom... - Jól leszek, Elena - felelte Stefan gyengéden. - Menj. Elena habozott, majd bólintott. - Nem fog sokáig tartani - ígérte. Elena észrevétlenül megkerülte a málló vakolatú favázas házat, és a ferde, „Honeycutt" feliratú postaládát. Matt ablaka nem volt bezárva. Gondatlan fiú, korholta magában Elena. Hát nem tudod, hogy így bármi beszökhet? Belökte az ablakot, de persze ennél tovább nem jutott. Egy láthatatlan akadály állt az útjában, ami sűrű légfalra emlékeztette. - Matt - suttogta Elena. A szoba sötét volt, de az ágyon látott egy határozatlan alakot. Egy digitális óra sápadt zölden mutatta az időt: 12:15. Matt - suttogta ismét Elena. Az alak forgolódni kezdett. - Hmm? - Matt, nem akarlak megijeszteni. - Elena megnyugtató hangon próbált beszélni, hogy inkább gyengéden ébressze a fiút, mint hogy halálra ijessze. - Én vagyok az, Elena, és beszélni szeretnék veled. Viszont először be kellene hívnod. Behívnál? - Ööö. Gyere be! Elenát elképesztette, mennyire hiányzik Matt hangjából bármiféle döbbenet. Csak akkor jött rá, hogy a fiú még mindig alszik, amikor bemászott az ablakon.

- Matt. Matt - suttogta, de nem mert túl közel menni hozzá. A szoba fülledt volt és meleg, a radiátor teljesen fel volt csavarva. Egy csupasz láb lógott ki az ágyon tornyosuló takarók közül, a másik végén pedig egy szőke fej. - Matt? - Elena óvatosan odahajolt, és megérintette a fiút. Na ezzel már sikerült reakciót kiváltania belőle. Matt egy mennydörgő nyögés kíséretében felpattant, és csapkodni kezdett maga körül. Amikor megpillantotta Elenát, tágra nyílt a szeme. Elena azon kapta magát, hogy megpróbál kicsinek és ártalmatlannak tűnni, a legkevésbé sem fenyegetőnek. Visszahátrált a falhoz. - Nem akartalak megrémíteni. Tudom, hogy ez sokkol. De hajlandó vagy beszélgetni velem? Matt egyszerűen csak bámulta tovább. Szőke haja verejtékes volt, és úgy az égnek meredt, mint egy csirke tollai. Elena látta, hogy lüktet a verőere a csupasz nyakán. Attól tartott, hogy Matt felpattan, és kiveti magát a szobából. De ekkor a fiú válla leereszkedett, előreesett, és Matt lassan lehunyta a szemét. Mélyeket lélegzett, de szaggatottan. - Elena. - Igen - suttogta Elena. - Te meghaltál. - Nem. Itt vagyok. - A halottak nem jönnek vissza. Az apám sem jött vissza. - Tényleg nem haltam meg. Csak megváltoztam. - Matt szeme még mindig tiltakozóan be volt csukva, és Elena érezte, hogy elönti a kétségbeesés hideg hulláma. - De azt kívánod, bár meghaltam volna, ugye? Most elmegyek - suttogta. Matt arca szétesett, és a fiú sírni kezdett. - Ne! Jaj, ne! Jaj, ne! Matt, kérlek! - Elena azon kapta magát, hogy Mattet ölelgeti, és próbálja tartani magát, nehogy ő is sírva fakadjon. Matt, ne haragudj , nem lett volna szabad idejönnöm. - Ne menj el! - zokogta Matt. - Ne hagyj itt! - Nem foglak. - Elena elveszítette a harcot, és a könnyei Matt nyirkos hajára hullottak. - Soha nem akartalak bántani - mondta. - Soha, Matt. Az a rengeteg helyzet, a rengeteg dolog, amit tettem... soha nem akartalak bántani. Tényleg... - Ezzel elhallgatott, és csak ölelte a fiút. Kis idő múlva Matt zihálása lecsillapodott, és a fiú hátradőlt, majd a lepedővel letörölte az arcát. A tekintete kerülte Elenáét. Az arcán nemcsak

szégyen, de valami bizalmatlanság is tükröződött, mintha felvértezné magát valamire, amitől retteg. - Oké, szóval itt vagy. Szóval élsz - mondta érdesen. - És mit akarsz? Elena elképedt. - Ne már, biztosan van valami. Mi az? Elena szeme megint könnybe lábadt, de visszanyelte őket. - Azt hiszem, ezt megérdemlem. Sőt, tudom. Matt, most az egyszer nem akarok az égvilágon semmit. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért kihasználtalak... nemcsak aznap este, hanem mindig. Én szeretlek, és zavar, ha fáj neked valami. Arra gondoltam, esetleg jóvátehetném a dolgokat. Némi súlyos csend után hozzátette: - Azt hiszem, most tényleg megyek. - Ne, várj! Várj egy kicsit. - Matt ismét megdörgölte az arcát a lepedővel. - Figyelj. Ez hülyeség volt, és egy bunkó voltam... - Az az igazság volt, te pedig úriember vagy. Különben már rég elküldtél volna a fenébe. - Nem, egy ostoba bunkó vagyok. A földhöz kellene vernem a seggem az örömtől, hogy nem haltál meg. Mindjárt meg is teszem. Figyelj. Elkapta a lány csuklóját, mire Elena meglepve pillantott rá. - Nem érdekel, ha te vagy a Fekete Lagúna, a Godzilla és a Frankenstein főszereplője egy személyben. Én csak... - Matt. - Elena pánikszerűen befogta a fiú száját. - Tudom. Annak a fekete köpenyes fickónak a menyasszonya vagy. Ne aggódj, emlékszem rá. Még kedvelem is, bár isten tudja, miért. - Matt nagy levegőt vett, és láthatóan lecsillapodott. - Nézd, nem tudom, Stefan elmesélte-e. Mondott nekem pár dolgot... hogy ő gonosz, hogy nem sajnálja, amit Tylerrel tett... érted, mire gondolok? Elena lehunyta a szemét. - Azóta alig evett. Szerintem egyszer, ha elment vadászni. Ma majdnem sikerült megölniük, annyira legyengült. Matt bólintott. - Szóval csak blöffölt. Tudhattam volna. - Hát, igen, és nem. A vérszomj erős, erősebb, mint azt el tudnád képzelni. - Elena kezdett ráébredni, hogy aznap még nem evett, és már akkor éhes volt, mielőtt elindultak volna Alarichez. - Ami azt illeti... Matt, jobb, ha most megyek. Csak még egy dolog... ha megtartják holnap a bált, ne menj oda. Történni fog valami, valami rossz. Mi őrt állunk majd, de nem tudom, mit tehetünk. - Ki az a „mi"? - kérdezte Matt élesen. - Stefan, valószínűleg Damon és én. És Meredith és Bonnié... továbbá Alaric Saltzman. Ne is kérdezd. Hosszú történet.

- De mi ellen őrködtök?! - Elfelejtettem, hogy te nem tudod. Ez is hosszú történet, de... nos, a rövid válasz az, hogy az ellen, ami engem megölt. Ami támadásra sarkallta a kutyákat a búcsúztatómon. Valami gonosz ellen, Matt, ami egy ideje Fell’s Church-ben tartózkodik. És holnap este megpróbáljuk megakadályozni, hogy bármit is tegyen. - Elena megpróbált nem izegnimozogni. - Nézd, ne haragudj, de muszáj mennem. - A tekintete minden szándéka ellenére Matt széles, kék nyaki erére vándorolt. Amikor sikerült leszakítani róla a pillantását, és a fiú arcába nézni, látta, hogy a döbbenet helyét megértés veszi át. Majd valami elképesztő dolog: elfogadás. - Csak nyugodtan - válaszolta Matt. Elena azt hitte, rosszul hallotta. - Matt? - Azt mondtam, csak nyugodtan. A múltkor sem fájt. - Nem. Matt, tényleg nem. Nem azért jöttem... - Tudom. De én így akarom. Olyasmit akarok adni, amit nem kértél. Egy másodperc szünet után hozzátette: - A régi szép idők emlékére. Stefan, gondolta Elena. De hisz Stefan mondta, hogy jöjjön el, és jöjjön egyedül. Stefan tudta, döbbent rá. És nem zavarta. Ez volt az ajándéka Mattnek... és neki. De hozzád megyek vissza, Stefan, gondolta. Miközben Matt felé hajolt, a fiú azt mondta: - Holnap én is odamegyek segíteni. Még akkor is, ha nem vagyok meghívva. Majd Elena ajka a torkához ért. December 13., péntek

az.

Kedves Naplóm! Eljött a nagy nap. Tudom, hogy ezt már írtam, vagy legalábbis gondoltam. De ma van a nagy nap, amikor minden eldől. Ez

Stefan is érzi. Ma azzal a hírrel jött vissza az iskolából, hogy a bál még áll - Mr. Newcastle nem akart pánikot kelteni azzal, hogy lefújja. Az a terv, hogy „biztonsági őrök" lesznek odakint, vagyis, gondolom, rendőrök. És talán Mr. Smallwood és a barátai, puskával. Bármi is történjék, szerintem nem tudják megakadályozni. Abban sem vagyok biztos, hogy mi igen. Ma egész nap havazott. Az utakat is befújta, ami azt jelenti, hogy a városból se ki, se be kerekes járművön. Amíg oda nem jutnak a hókotrók, vagyis reggelig, amikor már késő lesz. És a levegőben is van valami furcsa. Nem csak a hó. Mintha valami még annál is hidegebb állna lesben. Hátrahúzódva, ahogy az óceán visszahúzódik szökőár előtt. És amikor megindul. ..

Ma eszembe jutott a másik naplóm, ami a szekrény aljában, a deszkák alatt van a hálószobámban. Ha van még bármim is, akkor az a naplóm. Gondoltam arra, hogy előszedem, de nem akarok megint hazamenni. Nem hiszem, hogy sikerülne feldolgoznom, és tudom, hogy Judith néninek sem, ha meglátna. Meglep, hogy bárkinek is sikerül. Meredithnek, Bonnie-nak. különösen Bonnie-nak. Vagyis hát Meredithnek is, ha arra gondolunk, min ment keresztül a családja. Mattnek. Ők jó és hü barátok. Furcsa, régen azt hittem, hogy nem élném túl egy galaxisnyi barát és rajongó nélkül. Most tökéletesen elég három is, köszönöm. Mert ők igaz barátok. Nem tudom, mennyire voltak fontosak régebben. Vagy Margaret, vagy akár Judith néni. És a többiek az iskolában... Tudom, hogy pár hete azt mondtam, az sem érdekel, ha a Robert E. Lee teljes népessége holtan esik össze, de ez nem igaz. Ma mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem őket. Tudom, hogy egyik témáról a másikra ugrálok, de csak olyasmikről beszélek, ami fontos nekem. Összeszedem ezeket a dolgokat a fejemben. A biztonság kedvéért. Hát, itt az idő. Stefan már vár. Befejezem ezt az utolsó sort, és indulok. Szerintem győzni fogunk. Remélem. Mindenesetre megpróbáljuk. A történelem terem meleg volt, és ragyogó világos. Az iskolaépület túlsó végén az ebédlő még fényesebb volt, karácsonyi égők és dekorációk díszítették. Amikor odaért, Elena biztos távolból végigvizslatta, és figyelte, ahogy a párok megérkeznek a bálra, és elhaladnak az ajtóban álló rendőrök előtt. Maga mögött érezve Damon jelenlétét, rámutatott egy hosszú, világosbarna hajú lányra. - Vickie Bennett - mondta. - Elhiszem - válaszolta Damon. Elena végignézett rögtönzött főhadiszállásukon. Alaric asztalát lepakolták, és a férfi az iskola nagyléptékű térképe fölé hajolt. Meredith mellette görnyedt, sötét haja a férfi ingujjára hullott. Matt és Bonnié odakint vegyültek a bálozok közé a parkolóban, Stefan és Damon pedig az iskola körül őrjáratoztak. Ezt váltásokban szándékoztak tenni. - Jobb lenne, ha te bent maradnál - javasolta Alaric Elenának. - Másra sincs szükségünk, mint hogy valaki meglásson, és üldözni kezdjen egy karóval. - Egész héten a városban mászkáltam - mosolygott Elena. - Ha nem akarom, hogy meglássanak, nem fognak meglátni. - De azért beleegyezett, hogy a történelemteremből koordinálja a dolgokat.

Ez olyan, mint egy kastély, gondolta, miközben azt figyelte, ahogy Alaric bejelöli a rendőrök és a többi férfi helyzetét a térképen. És mi vagyunk az őrei. Én és hű lovagjaim. A falon lévő kerek, lapos óra egyre ütötte a másodperceket. Elena figyelte, miközben be- és kiengedte az embereket az ajtón. Forró kávét öntött egy termoszból azoknak, akik igényelték. Végighallgatta a bejövő jelentéseket. - Az iskola északi végében minden csendes. - Most koronázták Caroline-t hókirálynővé. Mily meglepő. - Páran balhéztak a parkolóban... most gyűjtötte be őket a seriff. Eljött, majd elmúlt az éjfél. - Lehet, hogy valahol máshol történik valami - vetette fel Bonnié, miközben kilépett a csizmájából, majd belekukucskált. - Nem lehet tudni, hol fog történni - jelentette ki Elena határozottan. De abban nem tévedtünk, hogy bekövetkezik. - Lehet - szólalt meg Alaric elgondolkozva -, hogy mégis van módja. Mármint annak, hogy megtudjuk, hol következik be. - Amikor kérdőn felemelkedtek a fejek, hozzátette: - Egy jóslatra lenne szükségünk. Minden szem Bonnié felé fordult. - Jaj, ne - vágta rá Bonnié. - Azzal már végeztem. Utálom. - Ez egy nagyszerű adottság... - kezdte Alaric. - Ez egy nagy púp a hátamon. Nézze, maga nem érti. A szokásos jóslások is elég rosszak. Az idő nagy részében olyan dolgokra kell rájönnöm, amiket nem akarok tudni. De amikor megszállnak... az rettenetes. És utána még csak nem is emlékszem, miket mondtam. Borzalmas. - Amikor megszállnak? - visszhangozta Alaric. - Az micsoda? Bonnié felsóhajtott. - Ami a templomban történt velem - magyarázta türelmesen. - Másfajta jóslásokra is képes vagyok, például vízzel, vagy tenyérből - pillantott Elenára, majd elkapta a tekintetét -, meg ilyesmi. De van, amikor... valaki... megszáll, és csak felhasznál, hogy rajtam keresztül beszélhessen. Olyan, mintha valaki más lenne a testemben. - Mint a temetőben, amikor azt mondtad, hogy vár rám valami jegyezte meg Elena. - Vagy amikor figyelmeztettél, hogy ne menjek a híd közelébe. Vagy amikor eljöttél vacsorázni, és azt mondtad, hogy a Halál, az én halálom ott van a házban. - Automatikusan Damonra pillantott, aki közömbösen viszonozta a tekintetét. De persze az tévedés volt, gondolta Elena. Nem Damon volt a halálom. Akkor mit jelenthetett ez a jóslat? Egy

szempillantásra valami megcsillant az elméjében, de még mielőtt elkaphatta volna, Meredith vágott a szavába. - Olyan, mintha egy másik hang beszélne Bonnie-n keresztül magyarázta Alaricnek. - Még a külseje is megváltozik. Lehet, hogy a templomban nem volt elég közel hozzá ahhoz, hogy lássa. - De erről miért nem szóltatok? - lett Alaric izgatott. - Ez fontos lehet. Ez az... entitás... legyen bármi, létfontosságú információkkal láthat el minket. Segíthet tisztázni a Másik Erő rejtélyét, vagy legalábbis tippeket adhat, hogyan győzhetjük le. Bonnié a fejét rázta. - Nem. Ez nem olyasmi, ami füttyszóra ugrik, és nem válaszol kérdésekre. Csak megtörténik velem. És én utálom. - Úgy érted, nem jut eszedbe semmi, amivel előidézheted? Bármi, amitől előjött korábban? Elena és Meredith, akik nagyon is jól tudták, mivel lehet előidézni, egymásra néztek. Elena beharapta az arcát. Ez Bonnié döntése. Erről Bonnie-nak kell döntenie. Bonnié, aki a tenyerébe temette az arcát, vetett egy oldalpillantást Elenára a vörös fürtjei közül. Majd lehunyta a szemét, és felnyögött. - Gyertyák - jelentette ki. - Mi? - Gyertyák. Lehet, hogy a gyertyaláng. Értse meg, nem lehetek biztos benne, nem ígérhetek semmit... - Valaki menjen, és túrja fel a kémialabort - adta ki az utasítást Alaric. Ahhoz hasonló jelenet következett, mint amikor Alaric megérkezett az iskolába, és arra kérte őket, hogy állítsák körbe a székeiket. Elena körbenézett a gyertyafénnyel kísértetiesen megvilágított arcokon. Ott volt a feszes állkapcsú Matt. Mellette Meredith, akinek a sötét szempillái hosszú árnyékokat vetettek felfelé. És Alaric, aki türelmetlenül előrehajolt. Majd Damon, az arcán táncoló fényekkel és árnyékokkal. Stefan, akinek Elena szerint túlságosan kiállt az arccsontja. És végül Bonnié, aki még a gyertya aranyfényében is törékenynek és sápadtnak tűnt. Össze vagyunk kapcsolva, gondolta Elena, akire ugyanaz az érzés tört rá, mint a templomban, amikor megfogta Stefan és Damon kezét. Eszébe jutott az a vékony, fehér viaszkarika, ami a vizes edényben úszott. Ha összefogunk, meg tudjuk csinálni. - Egyszerűen csak belenézek a gyertyába - jelentette ki Bonnié enyhén remegő hangon. - És nem gondolok semmire. Megpróbálom... megnyitni magamat előtte. - Nagyokat kezdett lélegezni, miközben a gyertya lángjába meredt.

És akkor megtörtént, éppen úgy, mint azelőtt. Bonnié arca kisimult, minden kifejezés eltűnt róla. A szeme éppen olyan kifejezéstelenné vált, mint a kőangyalkáé a temetőben. Egy szót sem szólt. Elena ekkor döbbent rá, hogy nem állapodtak meg abban, mit kérdezzenek. Végigtúrta az elméjét, hogy találjon egy kérdést, még mielőtt megszakad a kapcsolat. - Hol találhatjuk meg ezt a Másik Erőt? - kérdezte közvetlenül azelőtt, hogy Alaric kinyögte volna: - Ki vagy te? A hangjuk összekeveredett, a kérdéseik egyszerre hangzottak fel. Bonnié kifejezéstelen arca odafordult, és vak tekintete végigfutott a körön. Majd egy hang, ami nem Bonnie-é volt, azt mondta: - Gyertek, nézzétek meg. - Várjunk csak egy percet - szólalt meg Matt, amikor Bonnié továbbra is transzban felállt, és az ajtó felé indult. - Hová megy? Meredith felkapta a kabátját. - Vele tartunk? - Hozzá ne nyúljatok - figyelmeztette őket Alaric talpra szökkenve, miközben Bonnié kisétált az ajtón. Elena Stefanra, majd Damonre pillantott. Egyszerre követték Bonnie-t végig az üres, visszhangos folyosón. - Hova megyünk? Melyik kérdésre válaszolt? - követelt magyarázatot Matt. Elena csak a fejét rázta. Alaric ügetni kezdett, hogy lépést tudjon tartani Bonnié sikló tempójával. Amikor kiértek a hóba, Bonnié lelassított, és Elena meglepetésére odasétált Alaric autójához a tanári parkolóban, és megállt mellette. - Nem férünk be mindannyian , én majd Mattel utánatok megyek szólalt meg gyorsan Meredith. Elena, aki éppen annyira borzongott a rossz előérzettől, mint a hidegtől, beült Alaric kocsijának hátuljába, amikor kinyitották neki az ajtót, Damonnel és Stefannal a két oldalán. Bonnié elöl foglalt helyet. Egyenesen maga elé nézett, és nem szólalt meg. De miközben Alaric kifordult a parkolóból, felemelte az egyik fehér kezét, és mutogatni kezdett. Jobbra a Lee Streeten, és balra az Arbor Greenen. Egyenesen Elena háza felé, majd jobbra a Thunderbirdön. Az Old Creek Road felé. Elena ekkor döbbent rá, hová mennek. A másik hídon keresztül hajtottak a temetőbe, azon, amit mindenki új hídnak hívott, hogy megkülönböztessék a Wickery hídtól, ami immár nem

létezett. A kapu felőli oldalról közeledtek, onnét, ahol Tyler hajtott fel, amikor elvitte Elenát a romtemplomhoz. Alaric éppen ott állította le az autóját, ahol korábban Tyler. Meredith mögöttük parkolt le. Elena rettenetes déjà vu közepette túrázott fel a dombtetőre, majd át a kapun, Bonnie-t követve oda, ahol a romtemplom állt az ujjként a viharos ég felé meredező tornyával. Az üres lyuknál, ami egykor a bejárat volt, Elena megtorpant. - Hová viszel minket? - kérdezte. - Idefigyelj. Elárulnád, melyik kérdésre válaszoltál? - Gyere, és meglátod. Elena tehetetlenül pillantott a többiekre, majd átlépett a küszöbön. Bonnié lassan odasétált a fehér márvány sírhoz, majd megállt. Elena ránézett, majd Bonnié kísérteties arcára. Minden szőrszál az égnek meredt a karján és a tarkóján. - Jaj, ne... - suttogta. - Csak ezt ne. - Elena, miről beszélsz? - kérdezte Meredith. Elena szédelegve meredt Thomas és Honoria Feli fekvő márványszobrára a sírláda tetején. - Ezt ki lehet nyitni - suttogta.

Tizenharmadik fejezet Gondolod, hogy nekünk... be kell most néznünk? - kérdezte Matt. - Nem tudom - válaszolta Elena elkeseredetten. Most sem kívánta jobban látni, mi van a kripta belsejében, mint amikor Tyler javasolta, hogy nyissák ki és gyalázzák meg. - Lehet, hogy nem bírjuk majd felnyitni - tette hozzá. - Tylernek és Dicknek sem ment. Csak akkor kezdett félrecsúszni, amikor én is nekidőltem. - Hát dőlj neki most is, lehet, hogy van benne valami rejtett zár javasolta Alaric, és amikor Elena engedelmes mozdulata nem járt eredménnyel, hozzátette: - Rendben, akkor fogjuk meg, és lássunk neki... így. Na, gyerünk... Guggolva felnézett Damonre, aki mozdulatlanul állt a sír mellett, és láthatóan jól szórakozott. - Elnézést - mondta Damon, Alaric pedig a homlokát ráncolva hátralépett. Damon és Stefan megfogták a fedél két végét, és megemelték. A fedél le is jött, és Damon Stefannal csikorogva lecsúsztatta a láda egyik oldala mellett. Elena nem tudta rávenni magát, hogy közelebb menjen. Ehelyett hányingerrel küszködve koncentrált Stefan arckifejezésére. Abból majd kiderül, mi vár rájuk odabent. Képek villantak át az agyán pergamenszínű, mumifikálódott holttestekről, rothadó hullákról, vigyorgó koponyákról. Ha Stefan elborzad, elszörnyed, rosszul lesz... De amikor Stefan bepillantott a kriptába, az arcán csak zavart meglepetés tükröződött. Elena nem bírta tovább. - Mi az? Stefan egy félmosolyt vetett rá, majd Bonnie-ra pillantva azt mondta: Gyere, és nézd meg! Elena a kripta mellé óvakodott, és lenézett. Majd felkapta a fejét, és elképedten pillantott Stefanra. - Mi ez? - Nem tudom - válaszolta a fiú. Meredithhez és Alarichez fordult. Van valakinél elemlámpa? Vagy kötél? Miután belenéztek a ládába, mindketten a kocsijuk felé indultak. Elena maradt, ahol volt, lefelé bámult, erőltette a sötétben látó képességét. Még mindig nem tudta elhinni. A sír nem sír volt, hanem egy ajtó.

Értette már, miért csapta meg belőle hideg szél, amikor megmozdult a keze alatt aznap éjjel. Valami üregbe vagy pincébe bámult. Csak az egyik falát látta, azt, ami közvetlenül alatta zuhant a mélybe, és vashurkok voltak beleágyazva létraként. - Tessék - mondta Stefannak a visszatérő Meredith. - Alaricnek van egy elemlámpája, és itt az enyém is. És itt a kötél, amit Elena rakott a kocsimba, amikor érted mentünk. Meredith elemlámpájának vékony sugara végigszaladt az alattuk lévő sötét helyen. - Nem látok nagyon be, de üresnek tűnik - mondta Stefan. Lemegyek előre. - Lemész?- kérdezte Matt. - Figyelj, biztos vagy benne, hogy le kell mennünk? Bonnié, mit szólsz? Bonnié meg sem mozdult. Ugyanott állt az arcán azzal a végtelenül elvont kifejezéssel, mintha semmit nem látna. Egy szó nélkül átdobta a lábát a sírláda peremén, megfordult, és elkezdett leereszkedni. - Hűha - szólalt meg Stefan. Visszadugta az elemlámpát a kabátja zsebébe, megtámaszkodott a sírláda szélén, és leugrott. Elenának nem volt ideje kiélvezni Alaric arckifejezését , lehajolt, és lekiabált. - Jól vagy? - Jól. - Alulról felpislogott rá a zseblámpa. - Bonnié is boldogulni fog. A kampók végig lejönnek. De azért hozzátok a kötelet. Elena Mattre pillantott. A fiú tehetetlenül és valamiféle megadással nézett rá, majd bólintott. Elena vett egy mély levegőt, és ugyanúgy a láda szélére támaszkodott, mint Stefan. Hirtelen valaki elkapta a csuklóját. - Most jutott eszembe valami - mondta Meredith komoran. - Mi van, ha Bonnié entitása a Másik Erő? - Nekem ez már rég eszembe jutott - válaszolta Elena. Megveregette Meredith kezét, lefeszegette a sajátjáról, és leugrott. Stefan ölelésében állt fel, és körülnézett. - Te jó ég... Furcsa egy hely volt. A falakat kő borította. Simák voltak, szinte mintha lecsiszolták volna. Helyenként vas gyertyatartók voltak felerősítve, néhányban gyertyamaradványt láttak. Elena nem látta a helyiség túlsó végét, de az elemlámpa egy kovácsoltvas kaput világított meg a közelükben, olyat, amilyen az oltárt védi némely templomokban. Bonnié még csak most ért a fémlétra aljára. Némán várakozott, miközben a többiek is leereszkedtek, először Matt, utána Meredith, végül Alaric a másik elemlámpával. Elena felnézett. - Damon?

Látta a férfi alakját a világosabb fekete négyszög keretében, ahol a sírbolt az égbe nyílt. - Nos? - Velünk vagy? - kérdezte. Nem azt, hogy „velünk jössz-e". Tudta, hogy Damon érteni fogja a különbséget. Öt szívdobbanásnyit várt a kérdését követő csendben. Hat, hét, nyolc... Levegő lebbent, és Damon kecsesen földet ért. De nem nézett Elenára. A tekintete furcsán távoli volt, és a lány nem tudott olvasni az arcában. - Ez egy kripta - szólalt meg Alaric csodálkozva, miközben a lámpája bevilágította a sötétséget. - Egy föld alatti kamra a templom alatt, amit temetkezésre használtak. Ilyeneket általában nagyobb templomok alá építenek. Bonnié egyenesen odasétált a cirádás kapuhoz, és rátette az egyik kis, fehér kezét, majd kinyitotta. Az ajtó kilendült. Elenának most már túl gyorsan vert a szíve ahhoz, hogy a dobbanásokat számolja. Valahogy kényszerítette a lábait, hogy lépjenek előre, és kövessék Bonnie-t. A kiélezett érzékszervei szinte fájdalmasan pontosak voltak, de semmit nem árultak el arról, hova megy. Stefan zseblámpájának a fénye olyan vékony volt, hogy csak a kőpadlót világította meg, és Bonnié rejtélyes alakját. Bonnié megállt. Ez az, gondolta Elena, a torkában akadó lélegzettel. Ó, te jó ég, ez az , most tényleg ez az. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy élénk álom kellős közepén lenne, egy olyanban, amiben tudja, hogy álmodik, de semmit nem képes megváltoztatni, sem felébredni. Az izmai megbénultak. Érezte a többiek rémületének illatát, és a mellette haladó Stefan félelmének csípős aromáját. A fiú lámpájának fénye végigsepert a Bonnié mögötti tárgyakon, de Elena szeme először nem tudta azonosítani őket. Szögeket látott, síkokat, kontúrokat, majd valami fókuszba ugrott. Egy holtsápadt arc, ami groteszkül oldalra billen... A sikolynak végül nem sikerült feltörnie a torkából. Csak egy szobor volt az, ismerős vonásokkal. Ugyanolyanokkal, mint a felette lévő sírkövön. Ez a sírkő annak az ikerpárja volt, amin átjöttek. De ezt megrongálták, a kőfedelét kettétörték, és a kripta falának dobták. Valami szét volt szórva a padlón, ami törékeny elefántcsont-pálcikákra emlékeztetett. Márványdarabok, próbálta Elena elkeseredetten meggyőzni magát , csak márvány, márványdarabok. Szétszórt, összetaposott emberi csontok voltak. Bonnié megfordult.

Szív alakú arca úgy mozgott, mintha a merev, üres tekintete a csoportot fürkészné. Közvetlenül Elenával szemben állt meg. Majd összerezzenve megbotlott, és hirtelen előrelendült, mint egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórjait. Elena alig tudta elkapni, félig maga is elesett. - Bonnié? Bonnié? - A barna szempár, ami tágra nyílt és zavarttá vált, Bonnié sajátja volt. - De mi történt? - kérdezte Elena. - Hova ment? - Itt vagyok. A feldúlt sírbolt felett homályos fény gyúlt. Nem, nem fény, gondolta Elena. A szemével érzékelte, de nem normál spektrumú világosság volt. Hanem valami különösebb az infravörösnél vagy az ultraibolyánál, olyasmi, amit az emberi szem képtelen felfogni. Valami külső Erő mutatta meg neki, kényszerítette az agyába. - A Másik Erő - suttogta, miközben megfagyott benne a vér. - Nem, Elena. - Ez a hang nem hang volt, éppen úgy, ahogy a látomás nem fény. Olyan halkan szólt, mint a csillagfény, és éppen olyan szomorúan. Elenát emlékeztette valamire. Anya? - gondolta riadtan. De nem az édesanyja hangja volt. A sír feletti ragyogás mintha örvényleni és forogni kezdett volna, és Elena egy másodpercre egy arcot pillantott meg, egy gyengéd, szomorú arcot. És akkor rádöbbent. - Már vártalak - mondta halkan Honoria Feli hangja. - Itt végre a saját alakomban tudok veled beszélni, nem Bonnié ajkain keresztül. Hallgass meg! Kevés az időd, és hatalmas a veszély. Elena megtalálta a hangját. - De mi ez a terem? Miért hozott minket ide? - Te kértél rá! Nem mutatkozhattam, amíg meg nem kértél. Ez a te csatameződ. - Nem értem. - Ezt a kriptát Fell’s Church népe építette számomra. Nyughelyként a testemnek. Titkos helyként annak, akinek titkos képességei voltak életében. Bonnie-hoz hasonlóan én is tudtam olyan dolgokat, amiket senki más. Láttam olyat, amit senki más. - Jósnő volt - suttogta Bonnié mély hangon. - Akkoriban ezt boszorkányságnak hívták. De én soha nem használtam a képességeimet rosszra, és amikor meghaltam, felépítették nekem ezt az

emlékművet, hogy a férjemmel békében nyugodhassunk. De utána, sok évvel később megzavarták a nyugalmunkat. A túlvilági fény felkavarodott és szétfolyt, Honoria alakja megremegett. - Egy másik Erő érkezett Fell’s Church-be, telve gyűlölettel és pusztításvággyal. Meggyalázta a nyughelyemet, és szétszórta a csontjaimat Ideköltözött. Innen járt gonoszkodni a városommal. Felébresztett. Már az elejétől fogva próbáltalak figyelmeztetni, Elena. Itt él a temető alatt. Rád várt, téged figyelt. Néha egy bagoly képében... Egy bagoly. Elena gondolatai száguldani kezdtek. Egy bagoly, mint amit a templom tornyában látott. Mint ami a pajtában volt, mint ami a fekete akácon ült az otthona mellett. Bagoly... ragadozó madár... húsevő, gondolta. Majd eszébe jutottak a hatalmas, fehér szárnyak, amik mintha a látóhatárig értek volna mindkét oldalon. Egy óriási, ködből vagy hóból álló madár, ami őt üldözi, rá összpontosít, telve vérszomjjal és állatias gyűlölettel... - Ne! - kiáltott fel, miközben maguk alá temették az emlékek. Megérezte Stefan szinte fájdalmasan a húsába vájó ujjait. Visszatért a jelenbe. Honoria Feli még mindig beszélt. - És téged, Stefan, téged is figyelt. Már Elena előtt is gyűlölt téged. Megkínzott, és úgy játszott veled, mint macska az egérrel. Utálja azokat, akiket te szeretsz. Maga is telve van megkeseredett szerelemmel. Elena önkéntelenül is maga mögé pillantott. Meredith, Alaric és Matt szinte kővé dermedtek. Bonnié és Stefan mellette állt. És Damon... hol lehet Damon? -A gyűlölete olyan erős, hogy bárkinek a halála megteszi, bárkinek a kiontott vére örömmel tölti el. Ebben a pillanatban az általa uralt állatok éppen kiszöknek az erdőből. A város felé mennek, a fények felé. - A Hóbál! - mondta Meredith élesen. - Igen, és ezúttal ölni fognak, amíg az utolsókat is meg nem ölték. - Figyelmeztetnünk kell őket - szólalt meg Matt. - Mindenkit, aki ott van a bálon... - Addig nem lesztek biztonságban, amíg el nem pusztul az elme, amelyik uralja őket. Folytatódni fog a gyilkolás. Azt az Erőt kell elpusztítanotok, amit utál, ezért hoztalak ide titeket. Ismét felkavarodott a fény, úgy tűnt, mintha halványulni kezdene. Meglesz bennetek hozzá a bátorság, ha meglelitek. Legyetek erősek. Csak ennyit tudtam segíteni. - Várjon... kérem... - kezdte Elena.

A hang zavartalanul folytatta, ügyet sem vetve rá. - Bonnié, neked van választásod. A titkos hatalmad nagy felelősség. Ugyanakkor ajándék, amit vissza is lehet venni. Le akarsz róla mondani? - Én... - Bonnié rémülten rázta a fejét. - Nem tudom. Időre van szükségem... - Nincs idő. Válassz. - A fény enyészni kezdett, önmagába zárult. Bonnié tekintete rémülten, bizonytalanul kutatta Elena arcát segítségért. - Ez a te döntésed - suttogta Elena. - Neked kell meghoznod. A bizonytalanság lassan eltűnt Bonnié arcáról, és a lány bólintott. Ellépett Elena mellől, és támogatás nélkül megállt a fénnyel szemben. Megtartom - válaszolta rekedten. - Majd valahogy túlteszem magam rajta. A nagymamámnak is sikerült. A fény megvillant, mintha mosolyogna. - Bölcsen döntöttél. Úgy is használd. Most szólok hozzád utoljára. - De... - Megszolgáltam a pihenést. Ez a ti harcotok. - És a ragyogás elhalványult, mint egy kihaló tűz utolsó parazsai. Amikor eltűnt, Elena megérezte maga körül a nyomást. Valami történni fog. Egy letaglózó erő közeledett feléjük, vagy nehezedett rájuk. Stefan... Stefan is érezte, ez nyilvánvaló volt. - Gyerünk! - mondta Bonnié rémült hangon. - Ki kell jutnunk innen! - El kell mennünk a bálra - kapkodott levegő után Matt. Fehér volt az arca. - Segítenünk kell nekik... - Tűz! - kiáltott fel Bonnié meglepetten, mintha akkor jutott volna eszébe. - A tűz nem öli meg őket, de távol tartja... - Nem figyeltél? A Másik Erővel kell szembeszállnunk. Az pedig itt van, itt és most. Nem mehetünk el! - kiáltotta Elena. Az elméjében zűrzavar támadt. Képek, emlékek, és egy szörnyű előérzet. Vérszomj... érezte... - Alaric - szólalt meg Stefan parancsoló hangon. - Te visszamész. Vidd a többieket is, tegyétek meg, amit tudtok. Én maradok... - Szerintem mindannyiunknak el kellene mennünk! - kiabálta Alaric. Muszáj volt kiabálnia, hogy túlüvöltse az őket körülvevő fülsiketítő zajt. A lámpa fényénél Elena meglátott valamit, amit addig nem vett észre. A mellette lévő falban egy lyuk tátongott, mintha valaki letépte volna róla a kőburkolatot. Mögötte pedig egy földbe vájt alagút, fekete és végtelen.

Hova vezethet? - töprengett el Elena, de a gondolat beleveszett a rettegésébe. Bagoly... ragadozó madár... húsevő... varjú, gondolta, és hirtelen vakító élességgel látta, mitől tart. - Hol van Damon? - sikoltotta, és Stefant is magával rántva megfordult, hogy körülnézzen. - Hol van Damon? - Meneküljetek! - kiabálta Bonnié félelemtől éles hangon. A bejárat felé vetette magát, amikor egy hang törte meg a sötétséget. Acsargás volt, de nem egy kutya acsargása. Nem lehetett volna összetéveszteni vele. Sokkal mélyebb volt, súlyosabb, zengőbb. Hatalmas hang volt, és a dzsungel, a vadász vérszomja áradt belőle. Elena mellkasában visszhangzott, megrezgette a csontjait. Megbénította. A hang ismét megszólalt, éhesen és kegyetlenül, ugyanakkor szinte lustán. Magabiztosan. És ezzel egy időben nehéz lépések hangzottak fel az alagútban. Bonnié sikítani próbált, de csak sípolásszerű hang jött a torkából. Valami közeledett az alagút sötétségéből. Egy laza, macskajárással lépkedő alak. Elena most már felismerte az acsargást. A legnagyobb macskaféle hangja volt, az oroszlánnál is nagyobbé. A tigris szeme sárgán felvillant, amikor az alagút végére ért. És akkor minden egyszerre lendült mozgásba. Elena érezte, hogy Stefan hátrarántja, megpróbálja elhúzni az útból. De a saját kővé dermedt izmaival is meg kellett küzdenie, és Elena tudta, hogy túl késő. A tigris ugrása maga volt a kecsesség, ahogy erőteljes izmai a levegőbe lendítették. Elena abban a pillanatban úgy látta, mintha reflektor világítaná meg, és az agyába belevésődött a szikár, csillogó horpasz és a rugalmas gerinc. De a hangja magától sikoltott fel. - Damon, ne! Csak akkor döbbent rá, hogy a tigris fehér, amikor a fekete farkas kiugrott a sötétből, hogy fogadja. A hatalmas macska lendületét megtörte a másik állat, és Elena érezte, hogy Stefan elrántja az útból, oldalra húzza, a biztonságba. Az izmai hópelyhekként olvadtak semmivé, és Elena bénán engedte, hogy Stefan a falnak támassza. A kripta teteje most már közé és a vicsorgó, fehér alak közé került, de a kapu a csatatér túloldalán volt. Elena gyengesége részben a rettegésből, részben a döbbenetből eredt. Nem értett semmit , zavartan zúgott a füle. Egy pillanattal korábban még biztosra vette, hogy Damon végig a bolondját járatta velük, hogy ő volt a

Másik Erő. De a tigrisből sugárzó rosszindulat és vérszomj összetéveszthetetlen volt. Ez kergette őt végig a temetőn, és a vendégháztól a folyóig, hogy megölje. Ez a fehér Erő, amivel a farkas életre-halálra szembeszállt. Kiegyenlítetlenek voltak az erőviszonyok. Bármilyen kegyetlen és agresszív is legyen a farkas, esélye sincsen. A tigris karmainak egyetlen csapása csontig lemarta a válláról a húst. Az állkapcsa vicsorogva kitárult, miközben megpróbálta kitörni a fekete állat nyakát. De ekkor Stefan is ott termett, az elemlámpával a macska szemébe világított, és félrelökte a sebesült farkast az útból. Elena azt kívánta, bár képes lenne sikoltani, bár tudna tenni valamit, amitől eltűnik belőle ez a nyomasztó sajgás. Nem értette, semmit nem értett. Stefan veszélyben volt. De Elena mozdulni sem bírt. - Tűnjetek el! - üvöltötte Stefan a többieknek. - Most! Tűnjetek el! Gyorsabban kitért a fehér mancs elől, mint arra egy ember képes lett volna, és továbbra is a tigris szemén tartotta a fényt. Meredith már a kapu túloldalára került. Matt félig cipelte, félig rángatta Bonnie-t. Alaric átjutott. A tigris ugrott egyet, és a kapu bezárult. Stefan az oldalára esett, és megcsúszott, miközben próbált feltápászkodni. - Nem hagyunk itt... - kiáltotta Alaric. - Menjetek! - üvöltötte Stefan. - Menjetek el a bálra , tegyétek meg, amit tudtok! Menjetek! A farkas ismét támadásba lendült a fején lévő vérző sebek és a válla ellenére, ahol ott csillogtak szabadon az izmok és az inak. A tigris felvette vele a harcot. Az állatok hangja olyan erőssé vált, hogy Elena nem bírta. Meredith és a többiek kijutottak , Alaric lámpájának a fénye eltűnt. - Stefan! - sikoltotta Elena, látván, hogy a fiú ismét kész beleugrani a csatába. Ha meghal, én is meghalok. És ha meg kell halnia, akkor Elena vele akart meghalni. Megszűnt a bénultsága, és Stefan felé botorkált hüppögve, próbálta elérni. Megérezte a fiú karját maga körül, Stefan testével takarta el a csatát. De Elena is éppen olyan makacs tudott lenni, mint ő. Megpördült, és együtt néztek szembe, amivel kellett. A farkas földre került. A hátán feküdt, és sötét szőrén ugyan nem látszott a vér, vörös tócsa kezdett gyűlni alatta. A fehér macska felette állt, az agyarai csupán centikre voltak a védtelen, fekete toroktól.

De nem következett be a halálos nyakharapás. Ehelyett a tigris felemelte a fejét, hogy Stefanra és Elenára pillantson. Elena különös higgadtsággal kezdte észrevenni a külsejének apró részleteit. A bajusza egyenes volt és nyúlánk, mint az ezüstdrót. A szőre hófehér, halvány, óarany csíkokkal. Fehér és arany, jutott Elena eszébe a bagoly a pajtában. És ettől egy újabb emlék kavarodott fel benne... valamiről, amit látott... vagy amit hallott... A macska egy lendületes csapással kiütötte Stefan kezéből a zseblámpát. Elena hallotta, hogy fájdalmában felszisszen, de már nem látott semmit a sötétben. Ahol nem volt fény, még egy vadász is megvakult. Elena Stefanba kapaszkodva várta a halálos csapást. De hirtelen szédülni kezdett , a feje megtelt szürkeséggel és kavargó köddel, és egyszeriben nem tudott tovább Stefanba kapaszkodni. Nem tudott gondolkozni , nem tudott megszólalni. Mintha távolodni kezdett volna tőle a padló. Ködösen tudta, hogy Erőt alkalmaznak ellene, az borítja el az elméjét. Érezte, ahogy Stefan teste elernyed, összerogy, elcsúszik mellőle, és nem bírt tovább ellenállni a ködnek. Egy örökkévalóságon keresztül zuhant, és nem is tudta, mikor ért földet.

Tizennegyedik fejezet Bagoly... ragadozó madár... vadász... tigris. Játszott veled, mint macska az egérrel. Mint egy macska... egy hatalmas macska... egy kiscica. Egy fehér cica. A Halál itt van a házban. És a kiscica, a fehér cica elszaladt Damon elől. Nem azért, mert félt tőle, hanem mert attól félt, hogy felismerik. Mint amikor Margaret mellkasán állt, és Elena látványára felnyávogott. Elena felnyögött, és majdnem magához tért, de a fehér köd visszarángatta, mielőtt még ki tudta volna nyitni a szemét. A gondolatai megint kavarogni kezdtek körülötte. Megkeseredett szerelem... Stefan, már Elena előtt is gyűlölt téged... Fehér és arany... valami fehér... valami fehér a fa alatt... Ezúttal sikerült kinyitnia a szemét, amikor megpróbálta. És még mielőtt összpontosítani bírt volna a homályos, villódzó fényben, rájött. Végre rájött. Az uszályos, fehér ruhát viselő alak visszafordult a gyertyától, amit meggyújtott, és Elena meglátta, ami az ő arca is lehetett volna. De ez az arc egy kicsit torz volt, éppen olyan halvány és gyönyörű, mint egy jégszobor, de hibás. Olyan volt, mint azok a végtelen tükörképek, amiket Elena álmában látott a tükörrel borított folyosón. Torz, éhes és gúnyos. Szervusz, Katherine - suttogta Elena. Katherine alattomosan, ragadozó módra elmosolyodott. - Nem is vagy olyan ostoba, mint hittem - mondta. A hangja könnyed volt és édes - ezüstös, gondolta Elena. Mint a szempillája. A ruháján is ezüstös fények csillantak, amikor megmozdult. De a haja aranyszínű volt, majdnem olyan világos aranyszínű, mint Elenáé. A szeme olyan, mint a kiscicáé , kerek és zafírkék. A nyakán pedig egy ugyanolyan élénk színű kővel díszített láncot viselt. Elena torka fájt, mintha sikoltozott volna. És ki is volt száradva. Amikor lassan oldalra fordította a fejét, még az a kis mozdulat is sajgott. Stefan mellette volt, előredőlve, a karjánál fogva a kapu kovácsoltvas rúdjaihoz kötve. A feje a mellkasára bukott, de amit Elena az arcából látott, az holtsápadt volt. A torka fel volt tépve, és vér száradt a gallérjára. Elena olyan gyorsan fordult vissza Katherine felé, hogy beleszédült. Miért? Miért tetted ezt? Katherine elmosolyodott, kivillantva hegyes, fehér fogait. - Mert szeretem - mondta gyerekes hangsúlyozással. - Te is szereted, nem?

Elena csak ekkor döbbent rá, hogy miért nem tud mozdulni, és miért fáj a karja. Őt is kikötözték, mint Stefant, szorosan a csukott kapuhoz erősítették. Amikor a fájdalommal küszködve a másik oldalra fordította a fejét, Damont pillantotta meg. Ő még rosszabb állapotban volt, mint az öccse. A kabátját és a karját feltépték, és a sebe látványától Elena rosszul lett. Az inge cafatokban lógott, és Elena látta, hogy mozdulnak meg a bordái, ahogy levegőt vesz. Ha ez nem lett volna, azt hitte volna, Damon meghalt. Vér tapasztotta össze a haját és csorgott lehunyt szemébe. - Neked melyik tetszik jobban? - kérdezte Katherine bensőséges, bizalmaskodó hangnemben. - Nekem elmondhatod. Szerinted melyikük jobb? Elena undorodva pillantott rá. - Katherine - suttogta. - Kérlek. Kérlek, hallgass meg... - Mondd meg! Rajta! - Az ékkő kék szemek betöltötték Elena látóterét, miközben Katherine olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkai szinte Elenáéhoz értek. - Szerintem mindketten szórakoztatóak. Szeretsz szórakozni, Elena? Elena felháborodva hunyta le a szemét, és elfordította az arcát. Ha legalább a szédülés abbamaradna. Katherine tiszta nevetéssel lépett hátra. - Tudom, annyira nehéz választani. - Piruettezett egyet, és Elena észrevette, hogy amit Katherine uszályának vélt, az igazából a haja. Olvadt aranyként omlott a hátáról a földre, és úszott utána. - Attól függ, milyen az ízlésed - folytatta Katherine pár kecses tánclépés után Damon előtt megállapodva. Huncutul pillantott Elenára. De én annyira édesszájú vagyok. - Megragadta Damont a hajánál fogva, és felrántva a fejét, a nyakába mélyesztette a fogait. - Ne! Ne csináld , ne bántsd tovább... - Elena megpróbálta előrevetni magát, de túl szorosan oda volt kötve. A kapu vasból készült, amit a kőbe erősítettek, a kötél pedig vaskos volt. Katherine állatias hangokat adott, harapta és rágta a húst, Damon pedig még eszméletlenül is jajongott. Elena észrevette, hogy a teste reflexből összerándul a fájdalomtól. - Kérlek, hagyd abba, kérlek, hagyd abba... Katherine felemelte a fejét. Vér csorgott végig az állán. - De éhes vagyok, és ő annyira finom - mondta. Majd hátrahőkölt, és ismét lecsapott, Damon teste pedig görcsbe rándult. Elena felsikoltott.

Én is ilyen voltam, gondolta. Az elején, első este az erdőben, én is ilyen voltam. Így bántottam Stefant. Meg akartam ölni... Sötétség ölelte körbe, és Elena hálásan megadta magát neki. Alaric autója megcsúszott egy jégfolton, amikor odaért az iskolához, és Meredith majdnem beleszaladt. Mattel kiugrottak a kocsiból, nyitva hagyva az ajtaját. Előttük Alaric és Bonnié ugyanígy tettek. - Mi lesz a város többi részével? - kiáltotta Meredith, miközben feléjük szaladt. A szél egyre erősebb lett, és az arca égni kezdett a hidegtől. - Csak Elena családja... Judith néni és Margaret - kiabálta vissza Bonnié. A hangja éles volt és rémült, de a szemében összpontosítás csillogott. Hátrahajtotta a fejét, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, majd azt mondta: - Igen, ez az. Ők azok, akiket még meg fognak támadni a kutyák. Bírd rá őket, hogy menjenek valahova... például a pincébe. Tartsd ott őket! - Megteszem. Ti hárman menjetek be a bálra! - Bonnié megfordult, hogy Alaric után fusson. Meredith visszasprintelt az autójához. A bál éppen a végéhez közeledett. Éppen annyi pár volt odakint, mint odabent, a parkoló felé indultak. Alaric odakiáltott nekik, miközben rohamléptekkel száguldott feléjük Mattel és Bonnie-val. - Menjetek vissza! Mindenki menjen be, és zárjátok magatokra az ajtókat! - üvöltötte a rendőröknek. De már nem volt rá idő. Éppen akkor ért oda az ebédlőhöz, amikor az első árnyékban settenkedő alak. Az egyik rendőr egy hang nélkül esett el, anélkül, hogy fegyvert tudott volna rántani. Egy másik gyorsabb volt, és lövés dördült, amit a betonudvar csak felerősített. Diákok kezdtek sikoltozni és elszaladni a parkoló felé. Alaric kiabálva utánuk vetette magát, és megpróbálta visszaterelni őket. Még több alak bújt elő az árnyékból, a parkoló kocsik közül, mindenfelől. Pánik tört ki. Alaric folyamatosan kiabált, és megpróbálta a rémült diákokat az épület felé terelni. Odakint könnyű préda lett volna akárki. Az udvarban Bonnié Matthez fordult. - Tűzre van szükségünk! Matt az ebédlőbe vetette magát, és egy dobozzal tért vissza, ami félig volt rakva a bál szórólapjaival. A földre dobta, és a zsebébe nyúlt a gyufáért, amivel korábban a gyertyát gyújtották meg. A papír tüzet fogott, és nagy lánggal égett. Biztonságos szigetet képzett. Matt folytatta az emberek beterelését a mögötte lévő ebédlőajtón. Bonnié beugrott, és odabent éppen olyan zűrzavart talált, mint kint.

Körbenézett a szervezőket keresve, de nem látott felnőttet, csak rettegő diákokat. És akkor a tekintete a vörös-zöld kreppdekorációra vándorolt. A zaj mennydörgésszerű volt , idebent még a kiabálást sem lehetett meghallani. Bonnié átverekedte magát a kifelé igyekvőkön, és eljutott a terem túloldalára. Ott találta Caroline-t, aki sápadtnak tűnt a nyári barnasága nélkül, és a hókirálynő tiaráját viselte. Bonnié a mikrofonhoz lökdöste. - Te jól tudsz beszélni. Mondd meg nekik, hogy jöjjenek be, és maradjanak is itt! Mondd meg nekik, hogy kezdjék el leszedni a dekorációt. Minden éghetőre szükségünk lesz - a fa székekre, a szemétre, mindenre. Mondd meg nekik, hogy ez az egyetlen esélyünk! - Amikor Caroline ijedten és értetlenül rámeredt, hozzátette: - Most rajtad van a korona... úgyhogy tegyél is valamit! Nem várta meg, hogy Caroline engedelmeskedik-e. Ismét a szoba zűrzavarába vetette magát. Egy pillanattal később meghallotta Caroline először habozó, majd sürgető hangját a hangszórókból. Amikor Elena ismét kinyitotta a szemét, néma csend volt. - Elena? Az érdes suttogásra megpróbált odanézni, és egy fájdalmas, zöld tekintetet látott maga előtt. - Stefan - mondta. Vágyakozva hajolt a fiú felé, azt kívánta, bár tudna mozogni. Ennek semmi értelme nem volt, de úgy érezte, hogyha meg tudnák ölelni egymást, az egész nem lenne annyira rossz. Gyerekes nevetés hangzott fel. Elena nem fordult arra, de Stefan igen. Elena látta a reakcióját, látta, ahogy érzelmek sora fut végig az arcán, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy fel lehessen őket ismerni. Üres döbbenet, hitetlenkedés, ébredő öröm - majd borzadály. Olyan borzadály, amitől végül vakká és homályossá vált a tekintete. - Katherine - szólalt meg. - Ez lehetetlen. Nem létezik. Te meghaltál... - Stefan... - kezdte Elena, de a fiú nem reagált. Katherine a szája elé tette a kezét, és elkuncogta magát. - Te is ébredj fel! - mondta Elena másik oldalára pillantva. Elena megérezte az Erő szelét. Egy pillanattal később Damon feje lassan felemelkedett, és a férfi pislogni kezdett. Az ő arcán nem volt döbbenet. Hátrahajtotta a fejét, a tekintete fáradtan elkeskenyedett, és egy-két másodpercig a fogvatartóját fürkészte. Majd elmosolyodott, halványan és fájdalmasan, de felismerhetően.

- A mi édes fehér kiscicánk - suttogta. - Tudhattam volna. - De nem tudtad, igaz? - kérdezte Katherine éppen olyan lelkesen, mint egy társasjátékozó gyermek. - Még te sem jöttél rá. Mindenkit becsaptam. Ismét elnevette magát. - Olyan vicces volt figyelni téged, miközben te Stefant figyelted, és rólam egyikőtök sem tudott. Egyszer még meg is karmoltalak! - görbítette karommá az ujjait, és utánozta egy kiscica odakapását. - Elenáéknál. Igen, emlékszem - felelte Damon lassan. Nem is annyira dühösnek tűnt, mint inkább enyhén, szeszélyesen vidámnak. - Nos, határozottan vadász vagy. A hölgy és a tigris, konkrétan. - És én dobtam Stefant abba a kútba - dicsekedett Katherine. - Láttam, hogy összevesztetek , ez tetszett. Követtem Stefant az erdő szélére, és aztán... - Csapott egyet, mintha egy éjjeli lepkét kapna el. Lassan kinyitotta a kezét, mintha tényleg lenne benne valami, majd titokzatosan elnevette magát. - Meg akartam tartani játéknak - ismerte be. Majd lebiggyesztette az alsó ajkát, és szemrehányó pillantást vetett Elenára. - De te elvitted. Az csúnya dolog volt, Elena. Nem lett volna szabad ezt tenned. A rémisztő gyerekes gonoszság eltűnt az arcáról, és Elena egy villanásra egy felnőtt nő izzó dühét pillantotta meg rajta. - Az irigy lányokat megbüntetik - mondta Katherine, miközben felé indult - És te egy irigy lány vagy. - Katherine - ébredt fel Stefan a kábulatból, és hadarni kezdett. - Nem akarod elmondani, mit csináltál még? Katherine figyelme elterelődött, és hátralépett. Meglepődés, majd önelégültség ült az arcára. - Nos... ha tényleg szeretnéd - mondta. Megfogta a két könyökét, és ismét piruettezett egyet, miközben az aranyhaja a földön táncolt. - Nem jelentette végül ki vidáman, miközben visszafordult, és rájuk mutatott. Találjátok ki. Találgassatok, én meg megmondom, hogy „igen" vagy „nem". Rajta! Elena nyelt egyet, és titokban Stefanra pillantott. Nem látta értelmét az időhúzásnak, úgyis ugyanúgy fog végződni a dolog. De valami azt súgta, ragaszkodjon az életéhez, ameddig csak tud. - Te támadtad meg Vickie-t - jelentette ki óvatosan. A hangja fulladozónak tűnt a saját fülében, de most már biztos volt benne. - Azt a lányt a romtemplomban aznap éjjel. - Jó! Igen! - kiáltott fel Katherine. Újabb cicamozdulatot tett a begörbített ujjaival. - Hát, végtére is az én templomomban volt - tette

hozzá logikusan. - ÉS amit azzal a fiúval műveltek... ajaj! Templomban nem szabad ilyesmit csinálni. Úgyhogy megkarmoltam! - húzta el Katherine a szót látványosan, mintha kisgyerekeknek mesélne. - És... felnyaltam a vért! - nyalta meg a halványrózsaszín ajkait. Majd Stefanra mutatott. - A következőt! - Azóta is kísérted - találgatott Stefan. Nem a játékba szállt be, hanem csak egy undorodó megfigyelésének adott hangot. - Igen, ezzel végeztünk! Folytassátok valami mással - vágta rá Katherine élesen. De utána játszadozni kezdett a ruhája nyakán lévő gombokkal, villogtak az ujjai. ÉS Elenának eszébe jutott Vickie a rémült őzike pillantásával, ahogy vetkőzni kezdett az ebédlőben mindenki előtt. - Rávettem, hogy butuska dolgokat csináljon - nevetett Katherine. - Vicces volt játszadozni vele. Elena karja érzéketlenné vált és görcsbe állt. Ráébredt, hogy automatikusan nekifeszült a kötélnek, annyira sértették Katherine szavai, hogy nem bírt nyugton maradni. Kényszerítette magát, hogy abbahagyja, megpróbált inkább hátradőlni és magához téríteni zsibbadt kezeit. Hogy mit tesz, ha kiszabadul, azt nem tudta, de meg kellett próbálnia. - A következőt! - mondta Katherine fenyegetően. - Miért mondod azt, hogy ez a te templomod? - kérdezte Damon. A hangja még mindig távolságtartóan vidám volt, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. - És Honoria Feli? - Ó, az a vén szatyor - vágta rá Katherine rosszindulatúan. Elena mögé pillantott összeszorított szájjal, dühös tekintettel. Elena most döbbent csak rá, hogy a kripta bejáratánál vannak, mögöttük a feldúlt sírhellyel. Talán Honoria majd segít nekik... De akkor eszébe jutott az a csendes, halkuló hang. Csak ennyit tudtam segíteni. És ekkor rájött, hogy nem jön további megváltás. Mintha olvasna Elena gondolataiban, Katherine megszólalt. -Ő semmit nem tud tenni. Ő csak egy halom öreg csont. - A kecses kéz olyan mozdulatot tett, mintha Katherine csontokat törne. - Ő csak beszélni tud, és rengetegszer megakadályoztam, hogy meghallgassátok. - Katherine arckifejezése ismét elsötétedett, és Elena megérezte a félelem savas ízét. - Te ölted meg Bonnié kutyáját, Jangcét - állapította meg. Ez csak egy légből kapott tipp volt, hogy elterelje Katherine figyelmét, de működött. - Igen! Az vicces volt. Kiszaladtatok a házból, és jajgatni meg sírni kezdtetek... - Katherine eljátszotta a jelenetet: a Bonnie-ék

háza előtt heverő kiskutyát és a kirohanó lányokat. - Rossz íze volt, de megérte. Követtem Damont, amikor varjú volt. Rengetegszer követtem mindenfelé. Ha akartam volna, elkaphattam volna azt a varjút, és... - Éles, csavaró mozdulatot tett. Bonnié álma, gondolta Elena, miközben jeges rádöbbenés öntötte el. Nem is tudta, hogy hangosan beszél, amíg észre nem vette, hogy Stefan és Katherine őt nézik. - Bonnié rólad álmodott - suttogta. - De azt hitte, én vagyok az. Azt mondta, egy fa alatt álltam a szélben. És ő félt tőlem. Azt mondta, másképp néztem ki, sápadt voltam, de szinte ragyogtam. És amikor elrepült mellettem egy varjú, elkaptam, és kitekertem a nyakát. Epe gyűlt Elena torkában, de a lány visszanyelte. - De te voltál az. Katherine önelégült arcot vágott, mintha Elena valahogy az ő igazát bizonyította volna. - Az emberek gyakran álmodnak rólam - mondta hiú hangon. - A nagynénéd... ő is álmodott rólam. Azt szoktam neki mondani, hogy miatta haltál meg. Azt hiszi, te mondod ezt neki. - Ó, istenem... - Azt kívánom, bár tényleg meghaltál volna - folytatta Katherine bosszús arccal. - Meg kellett volna halnod. Elég sokáig tartottalak a folyóban. De akkora ribanc voltál, hogy mindkettejüktől vettél vért, és így visszatértél. Hát, jó - mosolyodott el lopva. - Legalább tovább játszhatok veled. Aznap elveszítettem az önuralmam, mert láttam, hogy Stefan egy gyűrűt ad neked. Az én gyűrűmet. - Hangosabban kezdett beszélni. - Az enyémet, amit azért hagytam ott, hogy ne felejtsenek el. Ő pedig neked adta. Akkor döbbentem rá, hogy nem csak játszani fogok vele. Hanem meg kell ölnöm. Stefan tekintete fájdalmas volt és értetlen. - De azt hittem, halott vagy mondta. - És halott is voltál ötszáz évvel ezelőtt. Katherine... - Ugyan, akkor csaptalak be titeket először - mondta Katherine, de már nem volt káröröm a hangjában. Csak duzzogás. - Gudrennel, a komornámmal terveltük ki. Nem akartátok elfogadni a döntésemet - tört ki belőle, miközben dühösen nézett az egyik fiúról a másikra. - Azt akartam, hogy mindhárman boldogok legyünk , szerettelek titeket. Mindkettőtöket. De ez nem volt nektek elég. Katherine arca ismét megváltozott, és Elena meglátta benne az ötszáz évvel azelőtti megbántott gyermeket. Biztosan így nézett ki Katherine akkor, gondolta csodálkozva. A nagy, kék szemek könnybe lábadtak. - Azt akartam, hogy szeressétek egymást - folytatta Katherine értetlenül -, de nem voltatok erre hajlandóak. És tudtam, hogy amúgy is el kell mennem, mielőtt apa gyanítani kezdené, mi vagyok. Úgyhogy Gudrennel

kiterveltük - veszett bele az emlékeibe. - Csináltattam még egy talizmánt a nap ellen, és nekiadtam a gyűrűmet. Ő pedig fogta a fehér ruhámat... a legszebb fehér ruhámat... meg némi hamut a kandallóból. Zsírt is égettünk, hogy olyan szaga legyen. És Gudren kirakta a napra, hogy megtaláljátok, a levelemmel együtt. Nem voltam biztos benne, hogy elhiszitek, de mégis. - De aztán - torzult el Katherine arca a gyásztól - mindent rosszul csináltatok. Megbánást kellett volna tanúsítanotok, és sírnotok, és vigasztalnotok egymást. Értetek tettem. Ehelyett elfutottatok a kardotokért. Miért tettétek? - Ez egy szívből jövő kiáltás volt. - Miért nem fogadtátok el az ajándékomat? Úgy bántatok vele, mint a szeméttel. Leírtam a levélben, hogy azt akarom, hogy kibéküljetek. De nem hallgattatok rám, hanem kardot rántottatok. Megöltétek egymást. Miért? Könnyek csorogtak végig Katherine arcán, és Stefan arca is nedves lett. - Ostobák voltunk - felelte éppen annyira az emlékek hatása alatt, mint a lány. - Egymást hibáztattuk a halálod miatt, és olyan ostobák voltunk... Katherine, ide figyelj! Az én hibám volt, én támadtam elsőként. És megbántam... nem is tudod, mennyire bánom azóta is. Nem tudod, hányszor gondoltam végig azt kívánva, bár lenne valami, amivel megváltoztathatnám. Mindent megadnék, hogy visszacsináljam... mindent. Megöltem a bátyámat... - A hangja elcsuklott, és könnyek ömlöttek a szeméből. Elena, akinek a szíve majd megszakadt a fájdalomtól, tehetetlenül Damon felé fordult, és észrevette, hogy még csak nincs is tudatában a jelenlétének. A vidámság eltűnt az arcáról, és intenzíven, áthatóan bámulta Stefant. - Katherine, kérlek, hallgass meg! - mondta Stefan visszanyerve reszkető hangját. - Eleget bántottuk már egymást. Kérlek, hagyj minket elmenni! Vagy engem tarts meg, ha ezt akarod, de őket hagyd elmenni. Az én hibám volt. Tarts meg, és bármit megteszek, amit akarsz... Katherine ékkő kék szeme elképesztően kékké vált, és végtelen bánat tükröződött benne. Elena levegőt sem mert venni, nehogy megtörje a varázst, miközben a vékony lány Stefan felé indult ellágyult, sóvárgó arccal. De ekkor ismét előtérbe került Katherine jeges oldala, ami az arcára fagyasztotta a könnyeket. - Erre sokkal korábban kellett volna gondolnod mondta. - Lehet, hogy akkor hallgattam volna rád. Először sajnáltam, hogy megöltétek egymást. Elmenekültem, még Gudrent is hátrahagyva, vissza haza. De nem volt semmim, még egy új ruhám sem, és éhes voltam, és fáztam. Lehet, hogy éhen haltam volna, ha Klaus nem talál rám.

Klaus. Elenának a rettegésén keresztül is eszébe jutott, mit mondott Stefan, Klaus volt az, aki vámpírt csinált Katherine-ből, aki a falusiak szerint gonosz volt. - Klaus okosított ki - folytatta Katherine. - Ő mutatta meg, milyen a világ igazából. Az embernek erősnek kell lennie, és el kell vennie, amit akar. Csak magára szabad gondolnia. És most én vagyok a legerősebb. Én. Tudjátok, hogy lettem ilyen? - rögtön meg is válaszolta a kérdést, anélkül, hogy megvárta volna a reakciójukat. - Életek. Rengeteg élet. Embereké és vámpíroké, akik most már mind bennem vannak. Klaust száz-kétszáz évvel később öltem meg. Csodálkozott. Nem tudta, mennyit tanultam. Olyan boldog voltam, elvettem az életeket, és magamba töltöttem őket. De akkor ti is eszembe jutottatok, ti ketten, és az, amit tettetek. Hogy hogyan bántatok az ajándékommal. És tudtam, hogy meg kell, hogy büntesselek titeket. Végül rájöttem, hogy csináljam. Idehoztalak titeket, mindkettőtöket. Én ültettem el a gondolatot a fejedben, Stefan, úgy, ahogy az emberek fejébe szoktam. Én vezettelek erre a helyre. Utána gondoskodtam arról, hogy Damon is kövessen. Elena itt volt. Szerintem valamilyen fokon a rokonom lehet , úgy néz ki, mint én. Tudtam, hogy ha meglátjátok, lelkifurdalásotok lesz. De nem lett volna szabad beleszeretnetek! - Katherine hangjában a neheztelést ismét düh váltotta fel. - Nem lett volna szabad elfelejtenetek! Nem lett volna szabad nekiadnod a gyűrűmet! - Katherine... Katherine szóáradata folytatódott. - Ó, annyira feldühítettetek. És most teszek róla, hogy megbánjátok, de nagyon. Tudom, melyikőtöket utálom a legjobban. Téged, Stefan. Mert téged szerettelek a legjobban. Katherine láthatóan visszanyerte az önuralmát, a könnyek maradékát is letörölte az arcáról, és túljátszott méltósággal húzta ki a magát. - Damont nem utálom annyira - folytatta. - Még az is lehet, hogy életben hagyom. - A szeme elkeskenyedett, majd tágra nyílt egy gondolattól. - Figyelj, Damon - mondta bizalmasan. - Te nem vagy olyan ostoba, mint Stefan. Te tudod, hogy mennek a dolgok igazából. Hallottam, hogy ezt mondtad. Láttam, hogy csinálod a dolgokat. - Előrehajolt. - Mióta Klaus meghalt, magányos vagyok. Te jó társaság lennél. Csak annyit kell mondanod, hogy engem szeretsz a legjobban. És akkor, ha megöltem őket, elmegyünk. Ha akarod, a lányt te ölheted meg. Megengedem. Mit gondolsz?

Ó, te jó ég, kavarodott fel ismét Elena gyomra. Damon tekintete Katherine sötétkék szemébe fúródott , mintha ki akarta volna fürkészni. És visszatért az arcára a könnyed derű. Ó, istenem, ne, gondolta Elena. Kérlek, ne... Damon lassan elmosolyodott.

Tizenötödik fejezet Elena néma rettegéssel figyelte Damont. Túlságosan jól ismerte ezt az ijesztő mosolyt. De miközben összeszorult a szíve, a fejében egy gúnyos kérdés fogalmazódott meg. És akkor mi van? Ő és Stefan mindenképpen meg fognak halni. Az a logikus, ha Damon menti a bőrét. És butaság lenne elvárni tőle, hogy szembemenjen a természetével. Miközben azt a gyönyörű, önfejű mosolyt nézte, Elenát sajnálkozás öntötte el amiatt, ami Damonból válhatott volna. Katherine elbűvölve mosolygott vissza a férfira. - Olyan boldogok leszünk együtt. Amint meghalnak, elengedlek. Téged nem akartalak bántani, igazából nem. Csak megharagudtam - nyújtotta ki karcsú kezét, hogy megsimogassa Damon arcát. - Sajnálom. - Katherine - szólalt meg Damon. Még mindig mosolygott. - Igen? - hajolt oda hozzá a lány. - Katherine... - Igen, Damon? - Menj a pokolba! Elena összerándult attól, ami ezután történt, még mielőtt bekövetkezett volna, mert megérezte az Erő vad feltornyosulását, egy rosszindulatú, zabolátlan erőét. Felsikoltott a Katherine-ben bekövetkező változások miatt. Az a szép kis arc eltorzult, olyasmivé változott, ami sem ember, sem állat nem volt. Katherine szemében vörös fény gyúlt, amikor Damonre vetette magát, és a fogai a férfi torkába mélyedtek. Karmok ugrottak ki az ujjbegyeiből, amivel végigszántott Damon eleve vérző mellkasán, és feltépte a bőrét, amiből ömleni kezdett a vér. Elena folyamatosan sikoltozott, csak halványan érzékelte, hogy a kötelektől, amelyeknek nekifeszült, fáj a karja. Hallotta, hogy Stefan is kiabál, de Katherine mentális hangjának süketítő vijjogása mindent elnyomott. Most megbánod! Teszek róla, hogy megbánd! Megöllek! Megöllek! Megöllek! Megöllek! Maguk a szavak is fájtak, mintha tőrök vájtak volna Elena elméjébe. A nyers Erő megbénította, és hátralökte a vasrudakhoz. De nem tudott elmenekülni előle. Mintha mindenhonnan ez visszhangzott volna, úgy kalapált a koponyájában. Megöllek! Megöllek! Megöllek! Elena elájult.

Meredith, aki Judith néni mellett térdelt a kamrában, áthelyezte a súlyát, és megpróbálta kivenni az ajtó mögötti hangokat. A kutyák bejutottak a pincébe, nem tudta, hogyan, de a véres orrukból kiindulva úgy vélte, a szuterénablakokat törhették át. Most a kamra előtt álltak, de Meredith nem tudta, mit csinálnak ott. Túl nagy volt a csend. Margaret, aki Robert ölébe bújt, felhüppögött. - Cssss - súgta Robert gyorsan. - Semmi baj, édesem. Minden rendben lesz. Meredith belenézett a férfi ijedt, eltökélt szemébe Margaret feje fölött. Majdnem téged vádoltunk azzal, hogy a Másik Erő vagy, gondolta. De ebben a pillanatban nem volt idő sajnálkozásra. - Hol van Elena? Elena azt mondta, vigyázni fog rám - mondta Margaret tágra nyílt, komor pillantással. - Azt mondta, gondoskodik rólam. - Judith néni a szája elé kapta a kezét. - Vigyáz rád - suttogta Meredith. - Csak most engem küldött maga helyett, ennyi. Ez az igazság- tette hozzá harciasan, és látta, ahogy Robert szemrehányása megrökönyödéssé olvad. Odakint a csend kaparászásnak és rágásnak adta át a helyét. A kutyák nekiestek az ajtónak. Robert a mellkasára húzta Margaret fejét. Bonnié nem tudta, mióta dolgoznak. Minden bizonnyal órák óta. Úgy tűnt, egy örökkévalóság óta. A kutyák bejutottak a konyhán, és a régi, fa oldalajtókon keresztül. De eddig csak egy tucat tört át a tüzeken, amik barikádként égtek a nyílások előtt. És a fegyveres férfiak azokat is elintézték. Ám Mr. Smallwood és a barátai puskái mostanra kiürültek. És kezdtek kifogyni az éghető dolgokból. Vickie kicsivel korábban hisztériás rohamot kapott, sikoltozni kezdett, és úgy fogta a fejét, mintha fájna neki valami. Éppen lefogni próbálták, amikor végül elájult. Bonnié odament Matthez, aki a tűz felett bámult kifelé a törött oldalajtón át. Tudta, hogy nem a kutyákat lesi, hanem valami sokkal távolabbi dolgot. Olyasmit, ami innen nem látszott. - El kellett jönnöd, Matt - szólt oda neki. - Nem tehettél mást. - A fiú nem válaszolt, és nem fordult oda. - Mindjárt itt a hajnal - folytatta Bonnié. - Lehet, hogy akkor elmennek a kutyák. - De már amikor kimondta, akkor is tudta, hogy ez nem igaz.

Matt nem válaszolt. Bonnié megfogta a vállát. - Stefan vele van. Stefan is ott van. Matt végre válaszolt. Bólintott. - Stefan is ott van - mondta. Egy újabb barna, vicsorgó alak vetette ki magát a sötétből. Elena sokkal később tért magához. Onnan tudta, hogy látott, és nem csak a maréknyi gyertya fénye miatt, amiket Katherine gyújtott meg, hanem a hideg, szürke félhomálytól is, ami a kripta bejáratából szűrődött le. Damont is látta. A férfi a padlón feküdt, a kötelékei a ruhájával együtt szakadtak le róla. Most már elég fény volt ahhoz, hogy jól látsszanak a sebei, és Elena nem volt biztos benne, hogy él-e. Elég mozdulatlan volt ahhoz, hogy halott legyen. Damon? - gondolta. Csak miután megtette, akkor döbbent rá, hogy nem mondta ki hangosan. Katherine visítása valahogy lecsapott egy áramkört az agyában, vagy talán felébresztett valamit, ami aludt benne. És Matt vére is kétségkívül segített, attól kapott elég erőt, hogy végre megtalálja a belső hangját. A másik irányba fordította a fejét. Stefan? A fiú arcára árkokat vájt a fájdalom, de magánál volt. Túlságosan is. Elena szinte azt kívánta, bárcsak ő se érzékelné, ami velük történik, mint Damon. Elena, válaszolt Stefan. Hol van? - kérdezte Elena, miközben lassan körbejárt a szeme a helyiségen. Stefan a kripta bejárata felé nézett. Nemrég felment. Talán a kutyákat ellenőrzi. Elena azt hitte, elérte a félelem és rettegés végső határát, de nem így volt. Akkor még nem gondolt a többiekre. Elena, sajnálom. Stefan arca olyasmivel volt tele, amit szavakkal nem lehetett kifejezni. Nem a te hibád, Stefan. Nem te tetted ezt vele. Ő tette magával. Vagy... csak megtörtént vele, amiatt, amivé vált. Amivé váltunk. Elena gondolatai mögött végigfutott az emlék, ahogy megtámadta Stefant az erdőben, és ahogy akkor érezte magát, amikor Mr. Smallwood felé száguldott bosszúszomjasan. Én is lehettem volna, mondta. Nemi Te soha nem válnál ilyenné. Elena nem válaszolt. Ha most lenne Ereje, mit tenne Katherine-nel? Mit nem tenne meg vele? De tudta, hogy ha tovább beszélnének erről, azzal csak felizgatná Stefant.

Azt hittem, Damon el fog árulni minket, mondta. Én is, válaszolta Stefan zavartan. Furcsa pillantással méregette a bátyját. Még mindig gyűlölöd? Stefan tekintete elsötétült. Nem, mondta csendesen. Nem, már nem gyűlölöm. Elena bólintott. Ez valamiért fontos volt. Majd a rojtos idegei miatt összerándult, amikor valami beárnyékolta a kripta bejáratát. Stefan is megfeszült. Jön. Elena... Szeretlek, Stefan, mondta Elena reményét vesztve, miközben a ködös, fehér alak lezúdult. Katherine előttük öltött alakot. - Nem tudom, mi történik - szólalt meg ingerülten. - Elálljátok az alagutam útját. - Ismét Elena mögé pillantott, a törött sírfedél és a falban lévő lyuk felé. - Arrafelé szoktam közlekedni - folytatta, láthatóan észre sem véve Damon testét a lába előtt. - Átmegy a folyó alatt. Úgyhogy nem kell átkelnem a folyón. Inkább alatta kelek át. - Úgy nézett rájuk, mintha azt várta volna, hogy értékeljék a humorát. Hát persze, gondolta Elena. Hogy lehettem ilyen ostoba? Damon velünk kelt át Alaric autójában a folyó felett. Ő akkor is átkelt a vízen, és valószínűleg még sokszor. Ő nem lehetett a Másik Erő. Furcsa, hogy még ilyen ijedten is képes gondolkozni. Olyan volt, mintha az elméjének egy része valahonnan távolabbról figyelné. - Most megöllek titeket - tudatta őket Katherine csevegő hangnemben. - Utána átmegyek a folyó alatt, hogy a barátaitokat is megöljem. Nem hinném, hogy a kutyák már megtették volna. De én gondoskodom róluk. - Elenát engedd el - kérte Stefan. A hangja fojtott volt, de ettől nem lett kevésbé parancsoló. - Még nem döntöttem el, hogy csináljam - folytatta Katherine oda sem figyelve. - Lehet, hogy megsütlek titeket. Ahhoz már majdnem elég a fény. És ezek nálam vannak. - Lenyúlt a ruhája elejébe, majd ökölbe szorítva húzta ki a kezét. - Egy... kettő... három! - mondta, miközben két ezüstgyűrűt, és egy aranyat dobott a földre. A bennük lévő kő éppen olyan kéken szikrázott, mint Katherine szeme, mint a nyakán lévő láncon függő kő. Elena keze vadul megcsavarodott, és érezte a gyűrűsujján a sima űrt. Igaz volt. El sem tudta hinni, mennyire meztelenül érzi magát a nélkül a fémkarika nélkül. Elengedhetetlen volt az élethez, a túléléshez. Anélkül...

- Ezek nélkül meghaltok - mondta Katherine, gondtalanul végigsimítva a gyűrűkön a nagylábujjával. - De nem vagyok biztos benne, hogy elég lassan. - Majdnem a kripta túlsó faláig masírozott, ezüstszínű ruhája csillogott a félhomályban. Ekkor támadt Elenának az ötlete. A kezét tudta mozgatni. Ahhoz eléggé, hogy megfogja az egyiket a másikkal, és tudja, hogy már nem zsibbadnak. A kötelei meglazultak. De Katherine erős volt. Hihetetlenül erős. És gyorsabb is Elenánál. Még ha Elena ki is szabadul, csak egy gyors mozdulatra lesz ideje. Megforgatta az egyik csuklóját, és érezte, hogy enged a kötél. - Vannak más módszerek is - folytatta Katherine. - Megvághatlak titeket, és végignézhetem, ahogy elvéreztek. Szeretem nézni. Elena a fogát összeszorítva erősebben kezdte feszegetni a kötelet. A keze fájdalmas szögben hajlott meg, de nem adta fel. Érezte, ahogy a lecsúszó kötél felhorzsolja a bőrét. - Vagy patkányokkal - tépelődött Katherine. - Patkányozni is vicces lenne. Megmondhatnám nekik, mikor kezdjék, és mikor hagyják abba! A másik kezét sokkal könnyebb volt kiszabadítani. Elena megpróbálta eltitkolni, ami a háta mögött folyt. Szeretett volna Stefannak szólni az elméjével, de nem mert. Nem akarta megkockáztatni, hogy Katherine meghallja. Katherine egyenesen Stefan elé masírozott. - Szerintem veled fogom kezdeni - tolta oda az arcát. - Megint éhes lettem. És te olyan édes vagy, Stefan. Már el is felejtettem, mennyire édes. A padlón egy fényes, szürke négyszög volt. A hajnal fénye. A kripta bejáratán szűrődött be. Katherine már járt kint abban a fényben. De... Katherine hirtelen elmosolyodott, és csillogni kezdett a kék szeme. Tudom! Majdnem teljesen kiiszlak, utána végig kell nézned, ahogy őt is megölöm! Csak annyi erőt hagyok benned, hogy láthasd, ahogy az orrod előtt meghal. Hát nem hangzik jól? - Vidáman összecsapta a tenyerét, és ismét piruettezett egyet, majd odébb táncolt. Csak még egy lépést, gondolta Elena. Látta, ahogy Katherine megközelíti a fényes négyszöget. Csak még egy lépést... Katherine megtette azt a lépést. - Akkor hát így lesz! - Elkezdett megfordulni. - Milyen jó... Most!

Elena kirántotta görcsölő karját a kötél utolsó hurkaiból, és Katherinere vetette magát. Mint egy támadó nagymacska. Egyetlen elszánt roham a zsákmány felé. Egyetlen esély. Egyetlen remény. Teljes súlyával zuhant Katherine-re. A becsapódástól mindketten beestek a fényes négyszögbe. Elena érezte, hogy Katherine feje a kőpadlón csattan. És az izzó fájdalmat is érezte, mintha az ő testét is méregbe mártották volna. Olyan volt, mint a vérszomj égető szárazsága, csak erősebb. Ezerszer erősebb. Kibírhatatlan volt. - Elena! - kiáltott fel Stefan az elméjével és a hangjával. Stefan, gondolta Elena. Alatta gyűlni kezdett az Erő, ahogy Katherine döbbent tekintete összpontosítani kezdett. A szája dühösen megvonaglott, kimeredtek a szemfogai. Olyan hosszúak voltak, hogy belevágtak az alsó ajkába. Az eltorzult száj üvöltésre nyílt. Elena ügyetlen keze Katherine torkán matatott. Az ujjai összezárultak Katherine kék nyakláncának hűvös fémjén. Minden erejével megrántotta, és érezte, hogy a lánc enged. Megpróbálta megmarkolni, de az ujjai dagadtnak és irányíthatatlannak tűntek, Katherine karomszerű keze pedig vadul markolászott. Végül a kő elgurult az árnyékba. - Elena! - kiáltotta Stefan ismét azon a rettenetes hangon. A lány úgy érezte, mintha fénnyel telne meg a teste. Mintha átlátszóvá változna. De ez a fény fájdalmas volt. Alatta Katherine eltorzult arca a téli égboltra meredt. Üvöltés helyett sikoltott, és a hangja egyre magasabbá vált. Elena megpróbálta megemelni magát, de nem volt hozzá ereje. Katherine arca repedezni kezdett, széthasadt. Tűzvonalak nyíltak benne. A sikoltozás elért a csúcspontjára. Katherine haja meggyulladt, a bőre elfeketedett. Elena felülről és alulról is érezte a tüzet. Majd azt érezte, hogy valami megragadja, a vállába markol, és elrántja. Az árnyék hűvöse olyan volt, mint a jeges víz. Valaki megfordította és magához ölelte Elenát. A lány meglátta Stefan karját, ami vörös volt ott, ahol nap érte, és vérzett, ahol kiszakította magát a kötelékei közül. Meglátta az arcát, és azon az elborzadást és a szomorúságot. Aztán a tekintete elhomályosult. Meredith és Robert, akik a kutyák véres orrát csapkodták az ajtóba mart lyukakon át, zavartan megálltak. A kutyák nem csattogtatták tovább a fogukat, nem kapdostak az ajtó felé. Az egyik orr megrándult, és visszacsusszant. Oldalra húzódott, hogy megnézze a társát. Meredith

észrevette, hogy a kutyák tekintete kába és homályos. Nem mozdultak. Robertre pillantott, aki lihegve állt. A pincéből nem jött egyetlen hang sem. Mindent némaság öntött el. De nem mertek reménykedni. Vickie eszelős sikoltozása abbamaradt, mintha késsel vágták volna el. A kutya, amelyik Matt combjába mélyesztette a fogait, megmerevedett és megrándult, majd az állkapcsai ellazultak. Bonnié levegő után kapkodva lendült a kihunyó tűz mögé, hogy körülnézzen. Éppen elég volt a fény, hogy lássa a többi kutya odakint heverő testét. Mattel egymásra támaszkodtak, és értetlenül néztek körbe. Végre elállt a hó. Elena lassan kinyitotta a szemét. Minden nagyon tiszta és nyugodt volt. Örült, hogy a sikoltozás abbamaradt. Az rossz volt, fájt. Most már semmi nem fájt. Úgy érezte magát, mintha a teste ismét megtelt volna fénnyel, csak ezúttal fájdalom nélkül. Olyan volt, mintha nagyon magasan és könnyedén légpárnákon lebegne. Majdnem úgy érezte magát, mintha nem is lenne teste. Elmosolyodott. Nem fájt, ha elfordította a fejét, bár ettől felerősödött a laza, lebegő érzés. A földön húzódó halvány fény négyszögében meglátta egy ezüstszín ruha parázsló maradványait. Katherine ötszáz éves hazugsága igazsággá változott. Akkor ennyi. Elena elfordította a szemét. Most már senkit nem akart bántani, és nem akart időt vesztegetni Katherine-re. Annyi fontosabb dolga volt. - Stefan - mondta, majd meglátta, és elmosolyodott. Ó, ez csodálatos, így érezheti magát egy madár. - Nem akartam, hogy ez legyen a vége - mondta enyhe bűntudattal. A fiú zöld szeme nedves volt. Ismét könnybe lábadt, de viszonozta Elena mosolyát. - Tudom - válaszolta. - Tudom, Elena. Megértette. Ez jó , ez fontos. Most könnyű volt látni, mi az, ami igazán fontos. És Stefan megértése többet jelentett Elena számára minden másnál a világon. Úgy tűnt, mintha nagyon régen nem nézte volna meg magának igazán Stefant. Nem szánt rá időt, hogy elgyönyörködjön a szépségében, a sötét hajában és a tölgyfalevél-zöld szemeiben. De most meglátta, és meglátta a

szemén átsütő lelkét. Ezért megérte, gondolta. Nem akartam meghalni , most sem akarok. De újra megtenném, ha muszáj lenne. - Szeretlek - suttogta. - Én is szeretlek - szorította meg Stefan a kezét. A furcsa, bágyadt könnyedség gyengéden elringatta. Elena alig érezte Stefan ölelését. Azt gondolta volna, hogy rémült lesz. De nem volt az, mert Stefan mellette volt. - Az emberek a bálon... most már nem lesz bajuk, igaz? - kérdezte. - Most már nem lesz bajuk - suttogta Stefan. - Megmentetted őket. - Nem tudtam elbúcsúzni Bonnie-tól és Meredithtől. Sem Judith nénitől. Meg kell mondanod nekik, hogy szeretem őket. - Megmondom - felelte Stefan. - Magad is megmondhatod nekik - lihegte egy másik hang, egy rekedtes, szokatlan csengésű. Damon odavonszolta magát a padlón Stefan mögött. Az arca szét volt marcangolva, vér csíkozta, de sötét tekintete égetett. - Használd az akaraterődet, Elena! Tarts ki! Megvan benned az erő... Elena erőtlenül rámosolygott. Tisztában volt a helyzettel. Ami most történik, az csak bevégzi, ami két héttel azelőtt elkezdődött. Kapott tizenhárom napot, hogy elrendezze a dolgokat, hogy tisztázza a helyzetet Mattel, és elbúcsúzhasson Margarettől. Hogy megmondja Stefannak, hogy szereti. De ennek a kegyelmi időszaknak vége. Viszont nem volt értelme megbántani Damont. Őt is szerette. Megpróbálom - ígérte. - Hazaviszünk - mondta a férfi. - Még ne - ellenkezett Elena gyengéden. - Csak egy kicsit várjunk még. Valami történt a feneketlenül sötét szempárral, és kialudt benne a szikra. Elena meglátta, hogy Damon is rájött. - Nem félek - mondta Elena. - Vagyis hát... csak egy kicsit. - Szédülni kezdett, és nagyon kellemesen érezte magát, de úgy, mintha mindjárt elaludna. A dolgok távolodni kezdtek tőle. Fájdalom ébredt a mellkasában. Nem félt túlzottan, de volt, amit sajnált. Annyi minden fog hiányozni, annyi mindent szeretett volna még kipróbálni. - Ó - szólalt meg halkan. - Milyen furcsa.

A kripta falai mintha elolvadtak volna. Szürkévé és ködszerűvé váltak, és egy ajtószerű valami volt közöttük, mint az az ajtó, ami a föld alatti helyiségbe vezetett. Csak ez egy másfajta fénybe vitt. - Milyen gyönyörű! - dünnyögte Elena. - Stefan Annyira fáradt vagyok. - Most már pihenhetsz - suttogta a fiú. - Nem fogsz elengedni? - Nem. - Akkor nem fogok félni. Valami felfénylett Damon arcán. Elena felé nyúlt, megérintette, majd csodálkozva húzta vissza a kezét. - Ne legyél szomorú - mondta neki, amikor megérezte a hűvös nedvességet az ujjbegyén. De aggodalom sajdult benne. És ki marad itt, hogy megfejtse Damont? Ki fogja hajtani, ki fogja megérteni, mi rejlik benne igazából? - Vigyáznotok kell egymásra - szólalt meg. Az ereje egy része visszatért, mint amikor egy gyertya fellángol a szélben. - Stefan, megígéred? Megígéred, hogy vigyáztok egymásra? - Megígérem - válaszolta a fiú. - Ó, Elena... A lányt hullámokban árasztotta el az álmosság. - Az jó - felelte. - Az jó, Stefan. Az ajtó közelebb került, olyan közel, hogy meg tudta volna érinteni. Kíváncsi volt, ott vannak-e mögötte valahol a szülei. - Ideje hazamennem - suttogta. És akkor a sötétség és az árnyékok eltűntek, és nem maradt semmi, csak a fény. Stefan a karjában tartotta, amíg le nem csukódott a szeme. Aztán csak szorította, és visszatartott könnyei immár fék nélkül törtek elő. Ez másfajta fájdalom volt, mint amikor kihúzta a folyóból. Ebben nem volt harag, nem volt gyűlölet, csak az örökkévalónak tűnő szerelem. Amitől csak még jobban fájt. Stefan belenézett az egy-két lépésre lévő fényes négyszögbe. Elena elment a fénybe. Magára hagyta őt. De nem sokáig, gondolta. A gyűrűje ott hevert a padlón. Még csak rá sem pillantott, miközben felállt, a szemét a fénysugáron tartva. Egy kéz ragadta meg és húzta vissza. Stefan a bátyja arcába nézett. Damon arca olyan sötét volt, mint az éjfél, és Stefan gyűrűjét tartotta a kezében. Damon ráerőltette a gyűrűt az ujjára, majd elengedte. - És most - szólalt meg, miközben fájdalmasan visszaereszkedett - oda mész, ahova akarsz. - Felvette a gyűrűt, amit Stefan Elenának adott, és

odanyújtotta. - Ez is a tiéd. Vedd el! Vedd el, és menj! - Elfordította az arcát. Stefan sokáig bámulta az aranykarikát a bátyja tenyerében. Majd megmarkolta, és visszanézett Damonre. A bátyja szeme csukva volt, a légzése akadozott. Kimerültnek tűnt, és betegnek. Stefan pedig ígéretet tett Elenának. - Gyere - mondta halkan, miközben a zsebébe csúsztatta a gyűrűt. Menjünk el valahova, ahol ki tudod pihenni magad. Átkarolta a bátyját, hogy felsegítse. Egy pillanatig csak tartotta a karjában.

Tizenhatodik fejezet December 16., hétfő Ezt Stefantól kaptam. A szobájában lévő dolgok nagy részét elajándékozta. Először azt mondtam, nem kell, mert nem tudtam, mit csináljak vele. De azt hiszem, most már van ötletem. Az emberek máris felejteni kezdtek. Rosszul emlékeznek a részletekre, és olyan dolgokat tesznek hozzá, amiket csak képzeltek. A legrosszabb pedig az, hogy elméleteket gyártanak. Arra, hogy miért nem volt természetfeletti az egész, milyen racionális magyarázatok léteznek rá. Ez ostobaság, de nem lehet őket leállítani, különösen a felnőtteket. Ők a legrosszabbak. Azt mondják, a kutyáknak víziszonyuk volt, vagy ilyesmi. Az állatorvos kitalált rá egy új nevet, valami veszettséget, amit denevérek terjesztenek. Meredith szerint ez vicces. Szerintem csak ostoba. A gyerekek valamivel jobbak, különösen azok, akik ott voltak a bálon. Vannak páran, akikre szerintem támaszkodhatunk, például Sue Carsonra vagy Vickie-re. Vickie olyan sokat változott az elmúlt két napban, mintha csoda történt volna vele. Nem olyan, amilyen az elmúlt két és fél hónapban volt, de nem is olyan, mint régen. Azelőtt elég libás volt, a keményfiúkkal lógott. De most szerintem nincs vele semmi baj. Még Caroline sem volt ma olyan szörnyű. A másik szertartáson nem beszélt, de ezen igen. Azt mondta, Elena volt az igazi hókirálynő, amivel egy kicsit Sue korábbi beszédét utánozta, de valószínűleg ez a legtöbb, amit elvárhatunk tőle. Szép gesztus volt. Elena olyan békésnek tűnt. Nem olyannak, mint egy viaszbábu, hanem mintha aludna. Tudom, hogy mindig ezt szokták mondani, de igaz. Ezúttal tényleg igaz. Viszont utána arról beszéltek az emberek, hogy „csodával határos módon menekült meg a fulladástól, meg ilyenek. És hogy embóliában halt meg. Ami totál röhejes. De ettől támadt az az ötletem, hogy előszedem a másik naplóját a szekrényből. És utána megkérem Mrs. Grimesbyt, hogy rakja ki a könyvtárban, de ne az üveg mögé, mint Honoria Fell-ét, hanem oda, ahol az emberek megfoghatják és elolvashatják. Mert benne van az igazság. A valódi történet. És nem akarom, hogy bárki elfelejtse. Szerintem a gyerekek emlékezni fognak rá. Gondolom, meg kellene írnom, mi történt itt a többiekkel , Elena így akarná. Judith néni jól van, bár ő is azok közé tartozik, akik nem bírják feldolgozni az igazságot. Racionális magyarázatra van szüksége. Roberttel karácsonykor összeházasodnak. Az jót tesz majd Margaretnek. Margaret fejében a helyén vannak a dolgok. Elmondta a szertartáson, hogy egy szép napon találkozik majd Elenával és a szüleivel, de nem most, mert még sok dolga van itt. Nem tudom, ki ültethette el ezt a gondolatot a fejében. Nagyon okos, négyéves létére. Persze Alaric és Meredith is jól vannak. Amikor meglátták egymást azon a szörnyű reggelen, miután minden elcsendesedett, és a romokat kezdtük eltakarítani, gyakorlatilag egymás karjába vetették magukat. Szerintem valami elindult közöttük. Meredith azt mondta, majd akkor beszél róla, ha betöltötte a tizennyolcat, és leérettségizett.

Ez jellemző, totál jellemző. Mindig mások szerzik meg a pasikat. Azon gondolkozom, kipróbálom a nagyanyám egyik módszerét, hogy kiderüljön, férjhez megyek-e egyáltalán. Errefelé nincs senki, akihez hozzá akarnék menni. Vagyis hát, ott van például Matt. Matt jó fej. De most csak egyetlenegy lány jár a fejében. Nem tudom, megváltozik-e ez valaha. Tegnap a szertartás után orrba vágta Tylert, mert Tyler valami csúnyát mondott Elenáról. Tyler soha nem fog megváltozni, történjék bármi. Mindig az a gonosz, felfújt hólyag marad, mint most. De Matt - nos, Matt szeme őrülten kék. És elképesztő jobbhorga van. Stefan nem tudta megütni Tylert, mert nem volt ott. Még mindig rengetegen vannak a városban, akik azt hiszik, hogy ő ölte meg Elenát. Csak ő lehetett, mondják, mert más nem volt ott. Katherine hamvai szétszóródtak, mire a mentőosztag a kriptába ért. Stefan azt mondta, a kora miatt lobbant úgy lángra. Először is, amikor Katherine eljátszotta, hogy elégett, tudnia kellett volna, hogy egy fiatal vámpír nem válik olyan könnyen hamuvá. Hanem meghal, mint Elena. Csak az öregek hullanak porrá. Néhányan - különösen Mr. Smallwood és a barátai - valószínűleg Damont hibáztatnák, ha elérnék. De nem tudják. Ő nem volt ott, amikor bejutottak a kriptába, mert Stefan segített neki megszökni. Stefan nem mondta, hova, de szerintem valahova az erdőbe. A vámpírok biztosan gyorsan gyógyulnak, mert ma, amikor a szertartás után beszéltem vele, Stefan azt mondta, hogy Damon elment Fell’s Church-ből. Ettől nem volt túl boldog , szerintem Damon nem szólt neki. Úgy tűnik, most az a kérdés: mit csinál Damon? Ártatlan lányokat harapdál? Vagy megjavult? Egyikre sem vennék mérget. Damon fura figura volt. De jóképű. Átkozottul jóképű. Stefan sem mondja meg, hová készül. De van egy sanda gyanúm, hogy Damon még meglepődhet, ha maga mögé néz. Mint kiderült, Elena megígértette Stefannak, hogy vigyáz rá, vagy mi. És Stefan nagyon, nagyon komolyan veszi az ígéreteit. Sok szerencsét kívánok neki. És azt fogja csinálni, amire Elena utasította, és ez szerintem boldoggá teszi majd. Amennyire csak boldog lehet nélküle. Most a nyakán viseli a gyűrűt egy láncon. Ha bárki szerint ez érzéketlenül hangzik, vagy úgy, mintha nem érdekelne Elena, az téved. Merje csak bárki ezt mondani. Meredithszel végigsírtuk a szombatot és a vasárnap nagy részét. És olyan dühös lettem, hogy szét akartam tépni és össze akartam törni mindent. Arra gondoltam, hogy miért pont Elena? Miért? Amikor annyi más ember meghalhatott volna azon az éjszakán. De az egész városból ő volt az egyetlen. Persze megmentette a többieket, de miért kellett ezért az életét adnia? Ez nem igazság. Á, megint sírni kezdtem. Ez történik, amikor az ember az élet igazságtalanságáról kezd gondolkozni. És nem tudom megmagyarázni, ez miért nem az. Szeretnék bedörömbölni Honoria Feli kriptájába, és megkérni, hogy magyarázza el, de nem beszélne velem. Szerintem ezt senki nem tudja. Szerettem Elenát. És nagyon fog hiányozni. Az egész iskolának. Olyan, mintha kialudt volna egy fény. Robert azt mondja, a neve latinul azt jelenti, hogy „fény". Most már mindig lesz egy zug bennem, ahol nem ragyog a fény Azt kívánom, bár el tudtam volna köszönni tőle, de Stefan azt mondja, azt üzente, szeret. Megpróbálok erre úgy gondolni, mint egy kis fényre, amit magammal vihetek.

Jobb, ha most abbahagyom az írást. Stefan menni készül, Matt, Meredith, Alaric és én pedig elbúcsúztatjuk. Nem akartam ennyire belemerülni ebbe , én soha nem írtam naplót. De szeretném, ha az emberek megtudnák az igazat Elenáról. Ő nem volt szent. Nem volt mindig kedves, jó, őszinte és udvarias. De erős volt, szeretett, és hűséges volt a barátaihoz, és a végén a legönzetlenebb dolgot tette, amit bárki tehet. Meredith azt mondta, a fényt választotta a sötétséggel szemben. Szeretném, ha az emberek tudnák ezt, hogy mindig emlékezzenek rá. Én emlékezni fogok.