Kerstin Gier könyve tipikus nıi regény, melyben sikeresen ötvöz egy kényes tabu témát egy napjainkban játszódó történettel. Mindezt szarkasztikus, jó

Kerstin Gier könyve tipikus „nıi regény”, melyben sikeresen ötvöz egy kényes tabu témát egy napjainkban játszódó történettel. Mindezt szarkasztikus, jó humorral tálalva, miközben olyan örök témák, mint család, barátság, házasság és hőség is terítékre kerülnek. Megéri élni! Vegyük bátran kezünkbe a sorsunkat! Vállaljuk fel az életünket és ne mások elvárásainak akarjunk megfelelni… – üzeni olvasóinak. Pedig fıhıse, Gerri úgy érzi, hogy az élete vakvágányra került. Teljesen kilátástalannak látja a jövıjét, hiszen még mindig szingli, váratlanul elveszítette az állását is, és senkire sem számíthat. Kétségbeesésében úgy dönt, hogy véget vet az életének, de elhatározza, hogy elıbb búcsúlevelet küld a rokonainak, barátainak, ismerıseinek és végre szembesíti ıket az „igazsággal”, azaz fellebbenti a fátylat a képmutató viselkedésükrıl. Egy váratlan esemény következtében az alapos elıkészítés és tervezés ellenére Gerri terve azonban meghiúsul, és ekkor elszabadul a pokol, hiszen a levelei már eljutottak a címzettekhez. Viszont ez a véletlen vagy netán karmikus esemény új, izgalmas fordulatot hoz Gerri életébe.

KERSTIN GIER

Halálom után felbontandó

TRVIUM KIADÓ

A mő eredeti címe: Für jede Lösung ein Problem

Fordította: Kóbor Márta

ISBN 978-963-9711-41-9

Copyright © 2007 by Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG, Bergisch Gladbach All rights reserved.

©Kóbor Márta, Hungárián translation 2008 © Trivium Kiadó, 2008

Minden jog fenntartva.

Tel./Fax: 248-1263 [email protected] www.triviumkiado.hu

A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztık Egyesülésének

Felelıs kiadó: Zádor Zsolt Felelıs szerkesztı: Tóth Gábor Ákos, Csataló Irodalmi Ügynökség Fedélterv: Szaniszló Julianna Nyomdai elıkészítés: P.R.S. Bt. Nyomta és kötötte: Kaposvári Nyomda Kft. – 281333 Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató

Minden megoldás új problémát szül Johann Wolfgang von Goethe

BILD újság részére

Tisztelt szerkesztı Hölgyek és Urak! Valószínőleg írni fognak az öngyilkosságomról. Bizonyára majd figyelmen kívül hagyják a valódi indítékokat és helyettük saját ötleteikkel állnak elı: HÓNAPRÓL HÓNAPRA A NAGY SZERELEMRİL ÍRT, MIKÖZBEN SOSEM LEHETETT RÉSZE BENNE… MIÉRT MENEKÜL EGYRE TÖBB CSINOS SZINGLI NÉMETORSZÁGBAN AZ ÖNGYILKOSSÁGBA? Egy hangyányi igazság van benne, de a többi csupán töltelék a forró nyári napokra. Felılem azt írnak, amit akarnak, csupán egyetlen kívánságom van: kérem, ne idézzék az anyámat. Teljesen mindegy, hogy mit mond, mert az egésznek semmi köze sincs a hajam színéhez! A barnáknak ugyanúgy jut élvezet az életben, mint a szıkéknek. Kivéve nekem. Üdvözlettel Gerri T. a luxuslakosztály titokzatos halottja P. S.: Amennyiben mezítelen fotókra van szükségük, hogy a sztorit a címlapon hozzák, figyelmükbe ajánlom az arcomról készített fotómontázsokat (lásd mellékelt fotók) és Giselle Bündchen testét.

ELSİ FEJEZET

H

ozd ide a varázstálat a szekrénybıl, Lu… Ti… Ri – mondta az anyám. – A maradékot – egy szem krumpli, egy szelet leheletvékony sült hús és egy evıkanálnyi vörös káposzta – kár lenne kidobni. Éppen elég egy személynek – jegyezte meg. Természetesen nem Lutiri a tisztességes nevem. Még három nıvérem van. Az anyámnak mindig is problémát jelentett, hogy a rendes nevünkön szólítson bennünket. Tine, Lulu, Rika és Gerri nevekre kereszteltek bennünket, de anyám Lutiri, Geluti, Riluge és ehhez hasonló neveket kreált számunkra, persze matematikai értelemben számtalan lehetıség közül választhatott volna. Gerri vagyok. Négyünk közül a legfiatalabb, az egyetlen, aki egyedül él, és ezért még azt is elvárhatják tılem, hogy egy parányi krumplitól, egy kis szelet hústól és egy kanálnyi vörös káposztától jól lakjak. Mintha egy szinglinek még az étvágya is kisebb lenne! – Ez a tupper tál – mondta az anyám. Visszatettem a mőanyag tálat a szekrénybe és odanyújtottam neki egy másikat. Csak a békesség kedvéért jelentem meg ezeken a vasárnapi ebédeken a szüleimnél. Most viszont elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó közös ebédünk. – Szuper légkör, vérpezsdítı – mondta az anyám és idegesen nézett rám. – Túl nagy. Ne akarj még annál is hülyébbnek látszani, mint amilyen vagy. – Nos, kérem a következıt. Az anyám felsóhajtott. – Igen, ez az, Clarissa, ez már jó lesz. Add már ide. – Furcsa, hogy az anyám képtelen volt megjegyezni a gyerekeinek az igazi nevét. Bezzeg a tupper tál nevét sosem felejtette el! Az igazat megvallva sokkal, sokkal jobban örülnék a

Clarissa névnek. A testvéreim is hozzám hasonlóan furcsa nevekre hallgattak. Gondolom, mert fiúkat vártak helyettünk: Martint, Eriket, Ludwigot és Gerdet, és nem sokat bíbelıdtek a névadással. A fiúneveket egyszerően megtoldották egy A-val. Tinének volt a legkevesebb oka a morgolódásra, csupán az bosszantotta, hogy túl sok Martina volt a korosztályában. Egyébként a férje, Frank Meier is pontosan ettıl szenvedett, ezért a gyerekeiknek olyan neveket választottak, amit rajtuk kívül senki sem viselt (és ha kíváncsiak a véleményemre, egyetlen teremtett lélek se vágyna rá): Chisola, Arsenius és Habakuk Chisola tizenkettı volt és cseppet sem bıbeszédő. Tine ezt a fogszabályozójával magyarázta, de én inkább a négy évvel fiatalabb ikertestvéreinek tulajdonítottam, akik folyton veszekedtek és mindent felfordítottak maguk körül. Mint most az ebédnél is. Nem kellett aggódnom, hogy bárkinek is feltőnik, hogy nincs minden rendben nálam. Ismét az ikrek voltak a középpontban és mindenki rájuk figyelt. Habakuk összekeverte a vöröskáposztát a krumplipürével és megpróbálta a gusztustalan pépet a fogai közötti résen felszívni. Arsenius az evıeszközzel a tányérja szélén dobolt és közben a testvérét bátorította: – Habakuk! Köpd ki! Köpd ki! – És Habakuk megtette. Méltóságteljesen visszaköpte a pépet a tányérjába. – Habi! – szólalt meg anyám halkan. – Mit gondol rólunk Patrick? – Amit akar, nekem teljesen mindegy – mondta Habakuk és kikapart egy kis darab vöröskáposztát a fogai közük Patrick Lulu testvérem új barátja volt. Majdnem elájultam, amikor LuJu bemutatta, ugyanis hajszálpontosan úgy nézett ki, mint egy másik ismerısöm. Kıkemény31 a datingcafé.de társkeresı oldalról, akivel egyszer találkoztam. Nem szívesen gondolok vissza arra a

találkozóra, ezért visszafogottan fogadtam Patrickot is. De úgy tőnt, hogy Patricknak semmi sem jutott eszébe rólam, rezzenéstelen képet vágott, amikor Lulu bemutatta és kezet fogtunk: – Kıkemény érzés és örvendek, hogy megismerhetlek. Bizonyára tévedtem. Patrick a kecskeszakállát leszámítva jól nézett ki – és ellentétben Kıkemény31-gyei – normálisnak látszott. A foglalkozása egyelıre nem derült ki. – Patrick, mivel foglalkozik? – kérdezte az apám. – IT vagyok – mondta lazán. Már harmadszor volt nálunk vendégségben, de a szüleim még mindig nem merték tıle megkérdezni, hogy mit is csinál egy IT, persze az anyámat nem hagyta nyugodni a kíváncsisága, és félre hívta Lulut. – Drágám, mivel is foglalkozik pontosan Patrick? – IT, mama, de hiszen a múltkor már mondta. Most az anyám ugyanolyan okos volt, mint korábban. De biztosan elmesélte a barátnıinek, hogy Lulu új barátja „áj ti”, sok pénzt keres, és ezúttal egy komoly kapcsolatról van szó. Nehéz volt kitalálni, hogy Patrick milyennek látott bennünket, mert rezzenéstelen arccal ült mindvégig. – Patrick biztosan tudja, hogy a fiúk egy kicsit rakoncátlanok, hiszen nemrég még ı is kölyök volt – mondta Tine. – Mielıtt IT lett – tettem hozzá. – De egy jól nevelt kis kölyök – mondta Lulu és megveregette Patrick karját. – Természetesen, apám nagy hangsúlyt fektetett az étkezés közbeni jó modorra – jegyezte meg Patrick. – Ezzel arra célzói, hogy a gyerekeink nem jól neveltek? – kérdezte Tine és felháborodottan pillantott a férjére. – Almalevet! – mondta Arsenius. – ...kérek – egészítette ki az anyám. – …szépen – tettem hozzá.

– Most, rögtön almalevet akarok! – mondta. – Le akarom öblíteni ezt a szörnyő ízt. – Én is almalevet akarok! – suttogta Chisola. – Nevelés nélkül bizonyára jobbak lennének – jegyezte meg Lulu. – Szülj egy gyereket, akkor majd kifejtheted a véleményedet – mondta Tine. – Végzett pedagógus vagyok. Hat éve foglalkozom gyerekekkel. Úgy gondolom, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatban most már véleményt nyilváníthatok – mondta Lulu. – Lányok! – szólalt meg anyám, miközben Arseniusnak és Habakuknak egy kis almalevet töltött. – Ugyanaz a téma minden vasárnap! Mit gondol rólunk Patrick? Azonban Patrick még mindig fapofával ült az asztalnál és tekintetével a márvány ablakpárkányon a jukkák között egy porcelán leopárdot mustrált. Ha valami járt a fejében, akkor csak valami olyasmi lehetett, hogy ez itt a legízléstelenebb étkezı, amit valaha látott. És igaza is volt. Mindenre anyám ízlése nyomta rá a bélyegét, kedvelte a kövér angyalkákat, a fehér és arany színeket és a leopárdokat. Kedvenc darabja egy állólámpa volt egy leopárd talapzattal. – Olyan, mintha igazi lenne – mondogatta, és igaza is volt. A fehér és aranyszínő lámpaernyı nélkül, még azt hitte volna az ember, hogy egy igazi leopárd, hiszen szıre is volt. A családunk minden vasárnap itt jött össze, hogy együtt ebédeljünk. Csak Rika, a második legidısebb nıvérem hiányzott, a lányával és a férjével Venezuelában éltek. Még az anyám is – földrajzból nulla volt – felfogta már, hogy Venezuelából fizikai képtelenség Köln-Dellbrückbe egy vasárnapi ebédre hazaruccanni a szülıkhöz. – Venezuela Dél-Amerikában és nem Olaszországban van – magyarázta az ismerısöknek.

Amint már említettem, a földrajzi ismereteivel nem dicsekedhetett. De a disznósültje kitőnı volt. Három szeletet ettem, Habakuk pedig négyet, viszont a vöröskáposztakrumplipüré pépjét a tányérján hagyta. Tine szokásához híven a végén Frank üres tányérját kicserélte a gyerekekével, ı pedig szemrebbenés nélkül megette az összes maradékot, még azt is, amit már elızıleg megrágtak. Tavaly egy alkalommal Arsenius hirtelen sírva fakadt, mert Frank egy ilyen akció során az egyik tejfogát is megette, amit Arsenius a tányér szélén helyezett el. Még ma is a rosszullét kerülget, ha rágondolok A gyereknevelés körüli vita elcsitult. – Nincs gyereke, de folyton az enyémet akarja nevelni, ez az igazság! – mondta Tine. Töltöttem egy kis almalevet Chisolának és magamnak is. – Köszönöm – suttogta. – Nagyi, Gerri megissza elılünk az összes almalevet – rikácsolta Habakuk. – Nagyapa hoz majd a pincébıl – mondta az anyám és mérgesen rám nézett. Az apám felállt és eltőnt a pincében. Amikor visszatért, egy borítékot nyújtott felém. – Gerri, postád érkezett – mondta, miközben megsimogatta az arcomat. – Sápadt vagy ma. – Mert sosincs friss levegın – kontrázott rá rögtön az anyám. – Mióta érkezik hozzátok a postám? – A boríték már nyitva volt. A feladó: K. Köhler-Koslowskí. – Nem ismerem. – Persze hogy ismered, a Klaus! – jegyezte meg az anyám mérgesen. – Klaus Köhler. Az osztálytalálkozóra szeretne meghívni. – Tényleg dupla neve van? – Mint manapság minden modern férfinak. – Kivéve, ha a feleséget Kotzlöffelnek hívják – jegyeztem meg. – Ha akkor elmentél volna vele a szalagavatóra, akkor most

Köhler-Thalernek hívnának – mondta az anyám. Egyébként ez volt az egyik vesszıparipája. – És mit csinál most? – Egészen szuper állása van, mondtam már nektek. Betegre keresi magát. Hannának nem kell dolgoznia, otthon van a gyerekekkel. Annamarie nagyon örül a menyének és az unokáknak. Hanna Koslowski, nevezzük Kotzlöffelnek, közülünk való volt. Valószínőleg számomra örökre megmagyarázhatatlan indítékból Klausszal nemcsak táncolt, hanem szaporodott is. – És elmész az osztálytalálkozóra? – kérdezte Lulu. – Majd meglátom. – Valójában pontosan tudtam, hogy eszem ágába sincs elmenni. Már néhány hete tudtam errıl az osztálytalálkozóról, mert Charly barátnım továbbított egy e-mailt Britt Emkétıl. Halló, egykori kedves harcostársak! Bizonyára már megfordult a fejetekben, hogy immár tizenegy év eltelt az érettségi óta. Nos, Klaus Köhler (matek/fizika) és én (pedagógia/biológia), mint egykori osztályképviselık úgy gondoltuk, hogy jó lenne újra találkozni, és a régi idıkrıl, az eddigi pályafutásunkról elcsevegni… Micsoda? Britt Emkével cseverésszek a diákéveinkrıl? Britt, emlékszel még rá, amikor a történelemórán szót kértél? – Müller úr, ha Gerrinek hármast ad, akkor az Katrinnel szemben nem tisztességes. Gerri alig szólalt meg ebben a félévben, szinte semmirıl sem írt, és mindig a kémia házit másolta Charlotte-ról vagy torpedóst játszott. Nyalizó Britt már a szakmai pályafutását is röviden körvonalazta, ha esetleg valakit nagyon érdekelne. – Pedagógiai tanulmányaim után egy évig fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam, mielıtt a férjemmel, Ferdinánd Freiherr von Falkenhainnal egy alsó-szászországi birtokra költöztünk. Lányunk, Luise már óvodába jár és tavaly megszületett a trónörökösünk, Friedrich is. Nagyon boldog a családi életünk. Üdvözlet mindenkinek, Britt Falkenhainné.

Britt pályafutása, bármennyire is mesésnek festette fel, éppen azt bizonyítja, hogy már nem a régi idıkben éltünk, amikor még a vágyak segítettek. Hiszen ha Charlyval teljesült volna a kívánságunk, akkor Britt ma a Schleckernél pénztárosként dolgozna és egy munkanélküli alkoholistával és egy hólyaggyengeségben szenvedı harci kutyával húzná meg magát egy penészes szociális lakásban. És én pedig Ferdinánd Freiherrvon Falkenhain felesége lennék, bárki legyen is az az ember. – A helyedben nem mennék el – mondta Lulu. – Mindenki majd a szuper férjével, a házával, a gyerekeivel, a fantasztikus állásával, a drága autójával, az utazásaival, a doktori címével henceg. Borzasztóan fogod magadat érezni, hiszen még barátod sincs! – Óh, nagyon köszönöm a bátorítást! – És az érettségi óta fel is szedtél jó pár kilót – mondta Tine. – Két kilót, na jó, legfeljebb ötöt. – És sápadt vagy – erısítette meg az apám ismét. Mégis csak észrevette netán valaki, hogy valami nincs rendben körülöttem? – Egyáltalán nem feltőnı – jegyezte meg az anyám. – És nem lesz mindenki házas. A férfiak éppen most vannak a legjobb korban, hogy lekössék magukat. Ti… Lu… Gerri azt mondhatná, hogy szerkesztı vagy egy kis irodát vezet. – Miért tenném? Nem kell szégyellenem a munkámat, ellenkezıleg, sokan irigyelnek érte. – Mivel foglalkozik? – érdeklıdött Patrick Lulutól. – ír… vagyok. – Olcsó regényeket ír – mondta Lulu. – Orvosokról, szerelemrıl, tudod, azokat az olcsó füzeteket. – Aha, a nagyanyám folyton azokat olvasta – válaszolta Patrick. – És meg lehet ebbıl élni? – Természetesen – vágtam rá. – Egyébként…

– Minél rosszabb, annál jobb – jegyezte meg az apám. – Kijövök belıle, legalábbis eddig, aztán majd… – De nincs megfelelı nyugdíjbiztosításod és férjed, aki kiegészíti – vágott közbe az apám, miközben Patricknak el akartam magyarázni, hogy fiatal nık is olvassák a regényeimet. – És már harminc vagy! – Harminc év még nem kor – mondta Lulu. – Én is harminckét évesen ismertem meg Patrickot. – Két hónappal ezelıtt. Sosem kérdeztem meg, hogy hol találkoztak, de biztosan nem az interneten. Hiszen amikor Lulunak a datingcafé.de-rıl meséltem, lenézıen felhúzta az orrát és az volt a véleménye, hogy ott csak szélhámosok vannak, vagy akiknek különben senki se akad. Ha kıkemény31-re gondolok, igaza is volt. – Az oktatásügyben dolgozol és a nyugdíjbiztosításod is kiváló. Megengedheted magadnak, hogy még egy kicsit várjál a férjhezmenetellel – jegyezte meg az apám. – Ezenkívül szıke vagy – mondta az anyám. – De itt van Tiluri ezzel a frizurával. Hogyan ismerkedhetne meg így valakivel, na meg ráadásul állandóan a lakásában kuksol és ír. – Mama… – Mindenképpen menj el az osztálytalálkozóra, hiszen egy jó alkalom, hogy meglásd, hogy mi lett azokból a férfiakból – mondta az anyám, és aggódva hozzátette: – Különben csak egy társkeresı hirdetés marad számodra. – Azon már régen túl van – mondta Tine, aki a férjét egy szupermarketben ismerte meg. – Micsoda? – A hír sokkolta az anyámat. – Hát már itt tartunk! A lányom feladott egy társkeresı hirdetést! Nehogy egy szót is ejtsél róla Alexa ezüstlakodalmán! Elsüllyednék szégyenemben. – Ne aggódj! – mondtam. Alexa nénikém ezüstlakodalmán sem és a találkozón sem fogok megjelenni. Szerencsére Chisola ebben a pillanatban felborította a poharát,

ami véget vetett a beszélgetésünknek. Habakuk nadrágja nedves lett az almalétıl. Gyilkos üvöltésben tört ki, csak a desszert tálalásakor csendesett el. Ebéd után mindenki elbúcsúzott, de nekem még ott kellett maradnom, hogy magammal vigyem a maradékokat. Anyám a kezembe nyomta a tálat. – És légy oly kedves, vidd el ezt a gyógyszertárba – mondta, amikor rátett még egy cipıs dobozt a csomag tetejére. – A cipıket? A gyógyszertárba? – Hülyeség – válaszolta. – Régi gyógyszerek, az apád nem engedte meg, hogy kidobjam a szemétbe. Szerinte veszélyes hulladék. A gyógyszertárban összegyőjtik és elküldik a harmadik világban élı embereknek. Tényleg feladtál egy társkeresı hirdetést? Kicsit megemeltem a doboz fedelét. – A harmadik világban nincs szükségük 2004-ben lejárt orrcseppre. – Még más is van közte, és egyébként ajándék lónak ne nézd a fogát. – Felsóhajtott. – Sose gondoltam, hogy a lányomnak majd hirdetnie kell magát. De hát te mindig is problémás voltál! A kezembe vettem a következı dobozt. – Dalmadorm. Altató. – Megdöbbentem. Ez nem lehet véletlen. A pulzusom kicsit gyorsabb lett. – Óh, ezt a karácsony elıtti idıszakban szoktam felíratni magamnak, de amikor apád nyugdíjba ment, egész évben szükségem volt rá és neki is. – De hiszen ki sem nyitottad a dobozt? – A kezem elkezdett remegni, de az anyám nem vette észre. – Természetesen. Elolvastad már, hogy micsoda mellékhatása van az ilyen szerelmek? Gyorsan függıvé válik az ember. Sosem szedném be ezeket a tablettákat, és az apád sem. – De akkor miért írattátok fel?

– Hogy érted? Hiszen mondtam már, nem tudtunk aludni! Éveken át nem tudtuk lehunyni a szemünket! A munka, a gyerekek, a nyugdíj… kibírhatatlan volt. Az alvás létfontosságú, nem veheted félvállról. – De most mondtad, hogy sose vennéd be. Jóságos ég, itt hever egy tucat és mind felbontatlan. – Nem kell mindenre rögtön gyógyszert szedni, és ha mégis feltétlenül szükség van rá, akkor ott a jó öreg Baldrian. Arra esküszök. – Igen, de… – Miért kezded tulajdonképpen minden egyes mondatodat devel? – kérdezte anyám. – Mindig is ilyen voltál, csupa ellentmondás. Ez az oka, hogy problémád van a férfiakkal is. Nos, teszel valami hasznosat is és elviszed ezeket az izéket a gyógyszertárba vagy inkább nem? Feladtam. – Felılem – válaszoltam. – De nem hinném, hogy a harmadik világban oda vannak az altatókért. – Már ismét egy de – sóhajtott fel az anyám és egy csókot nyomott az arcomra, miközben a kijárat felé terelt. – Bárcsak egy kicsit pozitívabban gondolkodnál! – végigsimította a kezével a hajamat. – Alexa ezüstlakodalma elıtt elmész még a fodrászhoz, ugye? Egy kis melír jól állna neked. Drágám, búcsúzz el Tirilutól! – Viszlát, Gerri! – kiáltotta az apám a nappaliból. – Nem vagyok olyan biztos benne – de az anyám ezt nem hallhatta, mivel már bezárta mögöttem az ajtót. Hazavittem a cipıs dobozt. A kukába is dobhattam volna az egészet, hiszen senki sem tiltotta meg, még a rossz lelkiismeretem sem. De eszembe sem jutott, hogy kidobjam a tablettákat. Az utóbbi napokban megfogalmazott kérdéseimre megoldást adhatnak. A sors akarata volt, hogy ez a doboz éppen most került a kezembe, amikor a leginkább szükségem volt rá. Gondosan átnéztem a tartalmát és nem kevesebb, mint

tizenhárom csomag érintetlen altatót tettem félre. Csinos nevekre hallgattak, mint például Noctamid, Remestan, Rohypnol és Lendormin. Néhány még le sem járt. Nagyon sok tablettám volt. Az egyetlen probléma csak abból adódhat, hogy hogyan nyelem le az utolsót, még mielıtt az elsı hat. De képes leszek rá: a gyors étkezéssel sosem volt gondom, sıt az egyik legjobb képességemnek számított. Kellemes libabır futott végig a testemen, miközben a pirulákat mustrálgattam. Az utóbbi napokban gondolatban már mindent lejátszottam. Jó pár dolgot logisztikai és technikai okokból elvetettem. Az ütıér szóba se jöhet, mert nem bírom a vér látványát és kezdıknek nem is olyan egyszerő. De az altatóval megbirkózom. Gyerekjáték az egész.

Kedves Mama! Nagyon köszönöm a gondosan összeválogatott altatótablettagyőjteményt. Sok fárasztó és illegális munkától kíméltél meg. Természetesen teljesen igazad van: nem lehet mindig mindent gyógyszerekkel szabályozni. Sajnálnám, ha kárba vesznének. Éppen a megfelelı adag egy szingli számára. Nos, félre a tréfával: bocsánatot kérek egyúttal mindazért a kellemetlenségért, amit a tabletták miatt okozok, de mielıtt emiatt is begurulnál rám, gondolj, kérlek azokra a jövıbeni csalódásokra, amelyektıl ily módon megkíméllek. Nagyon sajnálom, hogy mindig csak csalódást okoztam neked. Már a születésemkor, amikor rájöttél, hogy nem Gerd, hanem

Gerda lettem. Aztán mivel szıke helyett barnára sikerültem. De hidd el, legalább annyira szenvedtem, mint te, amikor Alexa néni az esküvıjén csak szıke koszorúslányokat akart és rajtam kívül minden nıvérem és unokatestvérem virágokat hajíthatott a vendégek közé. Az ünnepséget gyakorlatilag az asztal alatt töltöttem el. Na jó, nagyapa cipıfőzıjét nem kellett volna Waldi nyakörvéhez kötnöm, de nem gondoltam, hogy egy kis tacskónak akkora ereje van, hogy nagyapa az asztalterítıt a tortákkal és a nagyanya meisseni porcelánjával együtt lehúzza az asztalról. Azért is bocsánatot kérek, hogy nem voltam hajlandó Klaus Köhlerrel a szalagavatóra elmenni, annak ellenére, hogy Annamarie barátnıd fia és elmagyaráztad, hogy a pattanásai, az izzadságszaga és pökhendi nagyképősködése a serdülıkor természetes velejárója és aztán egyszer csak megszőnnék. Azóta szinte egyeden nap sem telik el anélkül, hogy el ne mondanád, milyen sikeres, jóképő férfi lett Klausból, és mennyire boldog Hanna Koslowski, hogy akkor helyettem elment vele a szalagavató balra. Hidd el, azóta már néhányszor magam is megbántam, hogy kikosaraztam, de tizenöt évesen nem sejthettem, hogy harminc évesen olyasvalakinek mint Klaus, örülnék. Akkor biztosan már az idı tájt hozzáfogtam volna az altatók győjtéséhez. Gerrid P. S.: Semmi okod sincs rá, hogy a barátok és rokonok elıtt elhallgasd, hogy mivel keresem a kenyeremet, csak azért, mert nem tanár lett belılem. Pontosan ezért mindenkinek elküldtem egy kedves levél kíséretében a Claudia éjszakás nıvér a gyanú árnyékában címő könyvemet, hiszen évek óta azt meséled nekik, amikor a munkám felıl érdeklıdnek: Gerrinknek van egy kis irodája. Klaus szülei is kaptak belıle egy példányt.

P. P. S.: Verona és Velence Olaszországban található, Venezuela pedig Dél-Amerika északi részén. De valószínőleg úgysem hiszel nekem, ezért rád hagyom az iskolai atlaszomat, hogy meggyızıdhess róla.

MÁSODIK FEJEZET

A

csillagjegyem szőz, és mi szüzek gyakorlatias, rendszeretı és megbízható emberek vagyunk. Probléma esetén megırizzük a hidegvérünket és megtaláljuk a megoldást. Rendszerint sokkal inkább kézben tartjuk az életünket, mint az érzékeny halak, az óvatos rákok vagy a határozatlan mérlegek. Ha aztán a problémáink megoldására az öngyilkosságot találjuk a legjobbnak, akkor biztos, hogy egy csomó dolog azt megelızıen balul sült el az életünkben. Három területen találtam problémásnak az életemet: 1. szerelem 2. munka 3. hétköznapi élet. A szerelmi életem vacak volt. Pontosabban: egyáltalán nem létezett. Az utolsó kapcsolatom óta négy és fél év telt el. Igaz, az a kapcsolat egy tragédia volt, de mégse terveztem néhány hónappal hosszabb szingli létet. Ezért egy év elteltével rendszeresen partnerkeresésre indultam és igyekeztem semmit sem kihagyni. Társkeresı oldalakon regisztráltam, hirdetésekre válaszoltam és összehoztak egy barátnım férjének az iskolatársával is. Valóban sok férfit megismertem ily módon, mint például: kıkemény31-et, ánkebarát007-et és Maxot, 29, 1,89, félénk, de minden játékra kapható. Összesen huszonnégy férfival találkoztam. Gyenge zsákmány, figyelembe véve, hogy a társkeresı oldalakon több százzal váltottam levelet és legalább három tucattal telefonon is beszéltem, de csak huszonnégy akadt köztük, aki negyven év alatti és független volt, és egy olyan nı iránt érdeklıdött, mint én, huszonöt év feletti, nem szıke. Sıt még a német nyelvet is mővelték egy bizonyos szinten és a – Kérlek külggy minél elıbb

egy egész alakkos fotótt magadról – mondatnál valamivel többet is írtak. Aztán az elsı randevún gyorsan rájön az ember, hogy nem lehetnek ezek az igazi szempontok egy férfi kiválasztásakor. Nézzük meg például kıkemény31-et. Kıkemény31 a lehetı leggyorsabban meg akarta mutatni, hogy miért is nevezi magát kıkemény31-nek. Legszívesebben rögtön ott a kávézóban, világos nappal. Miközben az iránt érdeklıdtem, hogy mi a véleménye a Katharine Hepburn-filmekrıl, a gyerekekrıl és a háziállatokról, meg akarta fogni a kezemet, hogy az ölébe tegye. – 31 nem a koromra utal – suttogta. – Ugye érted, hogy mire gondolok? – Netán a házszámod? – játszottam a hülyét és közben elhúztam a kezemet, jó messze tıle, a fejem fölé. A pincérnı azt gondolta, hogy rendelni szeretnénk és odaszólt hozzánk: – Rögtön jövök. – Ismered az Afrikai királynıt? – dadogtam. – A kıkemény kalapácsom pont 31 cm. Nyugodtan megfoghatod. – Óh, dehogy – mondtam, miközben vérvörös lettem. – Bizonyára félreértettél. Az a szerszám, mindegy, hogy milyen kemény vagy hosszú, egyáltalán nem érdekel. – Rögtön gondoltam, amikor bejöttél – mondta sziszegve. – Frigid szuka! Eddig még senki se panaszkodott. Fogalmad sincs, hogy mit veszítesz. – Aztán felállt és távozott, még a capuccinóját sem fizette ki. – Mit óhajt? – kérdezte a pincérnı, mert a kezeimmel tehetetlenségemben még mindig a levegıben hadonásztam. – Kérem a számlát – sóhajtottam fel. Ezután a tapasztalat után egy kicsit óvatosabb lettem. Körültekintıbben választottam ki a kávézókat. Elınyben részesítettem a hátsó kijárattal rendelkezıket, ahol eltőnhettem, még mielıtt velem fizettették volna ki a számlát. Hiszem mi szüzek a spórolásunkról is híresek vagyunk, nem szórjuk el

meggondolatlanul a pénzüket. A randevúm cinkebarát007-tel is érdekesen alakult. Meglógtam, amikor észrevettem, hogy valami nincs rendben nála. Mindvégig megszállottként cukorból különbözı figurákat öntött ki az asztalterítın, hogy aztán az ujjbegyével felnyalogassa. Egy negyed óráig döbbenten szemléltem, aztán eltőntem. Sajnos Max, 29, 1,89, félénk, de minden játékra kapható is teljes csıdtömeg volt. Valójában Dietmarnak hívták, 29 helyett 39 volt és akkora, mint én, vagyis meglehetısen alacsony. Azonkívül egy csöppet sem volt félénk. Elmagyarázta, hogy tíz évvel fiatalabbnak és húsz centiméterrel magasabbnak adta ki magát, mert egyébként nem a számára megfelelı nık jelentkeznek a hirdetésére. Igaza volt, de semmi kedvet sem éreztem ehhez a játékhoz, mint mindig, most is leléptem a hátsó bejáraton keresztül. És mindez éveken át ugyanebben a stílusban folytatódott. A legaranyosabb Ole volt, akivel a barátaim, Caroline és Bert akartak összehozni. Igaz, mondták, hogy éppen akkor hagyott maga mögött egy több éves kapcsolatot és ez kellı óvatosságra inthetett volna. Az elsı pillantásra minden rendben volt: kedvesen mosolygott, nem szenvedett látható neurózisban, ugyanazokat a dolgokat kedveltük: régi Katharine Hepburn-filmeket, olasz ételeket és Tom Waitst. Fogorvos volt. Éppen akkoriban nyitotta meg az elsı magánrendelıjét a városban. Néhányszor találkoztunk és egyre jobban tetszett. De akkor hirtelen felbukkant az exbarátnıje és nyolc héttel késıbb már össze is házasodtak. Úgy tettem, mintha örülnék neki, de persze nem volt igaz. Az idı múlásával egyre nagyobb problémát jelentett, hogy másoknak örüljek, ami egyenesen oda vezetett, hogy már a hétköznapi életet is problémásnak láttam. Sosem állt szándékomban, hogy még 30 évesen is szingli-ként éljek. Úgy terveztem, hogy legkésıbb huszonnyolc évesen férjhez megyek a nagy İ-höz, huszonkilenc évesen az elsı gyermekemet a karjaimban ringatom és már legalább egy almafát elültetek.

Ehelyett az összes testvérem, unokatestvérem, a barátom megházasodott. Sıt Klaus Köhler és Britt Elke is. Gyerekeik vannak, házat építettek, almafákat ültettek. Mindenütt boldog párok vesznek körül, miközben én kávéházak hátsó kijáratain távozok a randevúkról. Szingliként az úgynevezett hétköznapi élet meglehetısen sivár. Fıleg, amióta a barátaimnak egymás után gyerekeik születtek. Csak olyan problémákról beszélgettek, mint az óvodai férıhely, idıhiány, ha néha eljutottak egy-egy moziba, elaludtak a film közepén. Mégis erre az unalmas létre vágytam, természetesen a megfelelı férfival. – Túl igényes vagy – mondogatta Ulrich. – Olyan férfira vágysz, aki nem is létezik. Ulrich az exbarátom volt, aki miatt Thaler nagymama tejes kancsócskáját a fürdıszobaajtóhoz vágtam. Az egyetlen meisseni porcelán darab, ami Alexa nénikém esküvıjét túlélte a családi készletbıl. Ulrich mindig értett hozzá, hogy kihozzon a sodromból, amit egyszerően a folyamatos semmittevésével ért el. Három éves kapcsolatunk alatt egyfolytában csak heverészett a szınyegen, a szófán, a fürdıkádban, az ágyban. És minden, amit hallgatott vagy használt, szanaszét hevert. A zoknijai, az alsónemője, a tányérjai, az evıeszközök, a pizzás dobozok, a sörös üvegek, a súlyzók, a könyvek és a szemét. A lakásom kicsi volt, ezért lépten-nyomon Ulrichban és a cuccaiban botladoztam. Ulrich azonban úgy gondolta, hogy joggal lehet „önmaga”, mivel a lakbér felét átvállalta. Továbbá a gyógyiszapos fürdıt kedvelte, majd elfelejtette kimosni a kádat, sosem vett joghurtot, de megette az enyémet, a tejet elfelejtette visszatenni a hőtıbe, ja és amikor bonbont evett, a papírt egyszerően ledobta a földre. Ulrich ugyan nagy hangsúlyt fektetett a testápolásra és jómaga ápolt volt, a lakás azonban már bőzlött: furcsa szag terjengett mindenütt a zoknijaiból, a sportcipıibıl és az ételmaradékokból. Mindegy volt, hogyan próbálkoztam, mivel érveltem, Ulrich „önmaga” akart maradni és továbbra is csak heverészett és

szétszórt mindent. – Ha zavar, akkor szedd össze – mondogatta, én pedig egyre gyakrabban hajítottam utána egy-egy darabot, tornacipıit, joghurtos poharait és gazdasági könyveit. A tejes kancsócska tévedés volt. Aztán kiszerettem Ulrichból, a totális káoszban eltőntek a jó tulajdonságai. Fellélegeztem, amikor szakítottunk és hetekig egyedül maradtam a lakásban. Továbbra is barátok maradtunk. Jó volt vele néha találkozni, mert már nem kellett vele viaskodnom. Majdnem ismét beleszerettem, de akkor Charly, a legrégibb és a legjobb barátnım és közte kialakulóban volt valami és hozzá költözött. Egy kicsit fájt, hogy Ulrich most Charly lakásában heverészett, és nagyokat nyeltem, amikor a barátnım a szanaszét heverı zoknijairól, az üres joghurtos poharairól panaszkodott. Az igazi fájdalmat persze akkor éreztem, amikor Ulrich befejezte a jogi tanulmányait és hirtelen megszőnt „önmaga” lenni. Új öltönyt viselt és minden reggel pontban nyolckor elhagyta a lakást, hogy összelapátoljon egy halom dohányt. Hetente kétszer – ez volt a hab a tortán – jött hozzá egy takarítónı. Biztosan ledobott néha még egy csokis papírt a földre, de a lakás teljesen megváltozott. Tavaly összeházasodtak Charlyval, én voltam az egyik tanúja és el kellett játszanom, mintha borzasztóan örülnék. Természetesen már megkérdeztem magamtól néhányszor, hogy tényleg nagyon igényes vagyok-e, ami a társkeresést illeti. Próbálkozásaim jól megleckéztettek, és lassan rájöttem, hogy vannak tervezhetetlen dolgok, még akkor is, ha rendszeresen foglalkozunk velük. Charly felhívott a múlt héten – pont három nappal ezelıtt, hogy elhoztam az altatókat az anyámtól – és közölte velem, hogy keresztanya lehetek. Nem esett le rögtön, hogy mire célzott. Aztán felkiáltottam. – Aha, terhes vagy! – Iiiiigen – ujjongott. – A fenébe is, fantasztikus, ugye? Óh, micsoda kérdés! Persze, hogy az, Charlynak és Ulrichnak.

Számomra borzalmas volt, meglepett, hogy mennyire nyomorultnak éreztem magamat. Még volt annyi erım, hogy gratuláljak, aztán azt hazudtam, hogy kifut a tej és gyorsan letettem a telefont. Majd sírva a konyhaasztalra borultam és a világ értelmetlenné vált számomra. Mivé lettem? Irigykedı szörnyeteggé, aki a világ legszebb dolgainak sem tud örülni: a legjobb barátnım gyereket vár és én legszívesebben meghalnék. Igen, legszívesebben meghalnék. Amikor rájöttem, megrémültem, abbahagytam a sírást és elgondolkodtam – jellemzı a szőz jegyőekre –, hogy mitévı legyek. Elıször az interneten néztem utána az „Öngyilkos gondolatok” alatt, és felállítottam a diagnózist: depresszió. Temérdek oldal foglalkozik ezzel a témával. Mi depressziósok biztos forrásnak számítunk egy nyereséges ágazat számára. Két csoportot különböztetnek meg: endogén és reaktív depressziósokat. Az endogének bensı énjükbıl fakadóan melankolikusak, míg a reaktívak a külsı körülményekre reagálnak búskomoran. A másodikba soroltam magamat. Egy másik oldalon neurotikus, pszichés és szomatogén zavarok szerinti csoportokat különböztettek meg. Egy kis öntanulmányozás után úgy ítéltem meg, hogy a neurotikus depressziósok közé tartozom. Csöppet sem örültem a diagnózisomnak, hiszen ez még jobban megnehezítette a társkeresésemet. – Halló, Gerri Thaler vagyok, neurotikus. Reaktív neurotikus depressziós. Mások véleménye teljesen mindegy ebben az állapotban, még akkor is, ha tisztán látjuk a neurózis következményét. De akkoriban még nem jutottam el erre a pontra. Egyelıre úgy döntöttem, hogy teszek valamit ellene. Összerezzentem, amikor megszólalt a telefonom. Biztosan Charly hívott vissza.

De egy idegen nıi hang szólalt meg. – Gerda Thalerrel beszélek? – Igen – válaszoltam vonakodva. – Gratulálok, ön nyert – mondta az idegen. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nemrég még idıigényes módszerekhez folyamodtam, hogy megszabaduljak az ilyen „ön nyert” telefonálóktól. Szinte minden héten felhívott valaki, aki azt állította, hogy nyertem és nem volt könnyő lerázni. Lehet, hogy mindannyian ugyanarra a legyen határozott és célratörı szemináriumra jártak. Charly ezért rögtön letette a kagylót az ilyen hívásoknál. Néha, fıleg, ha valamilyen fontos telefonhívást várt, volt néhány keresetlen szava is: Keress magadnak egy új állást! vagy Menj a francba! (Charlynak fogalma sem volt a jó modorról.) Minden alkalommal elhatároztam, hogy hasonlóképpen járok el, de a lelkem nem vitt rá. Nem lehetek ilyen tisztességtelen ezekkel a szegény emberekkel, hiszen nem mindenki foglalkozhat azzal, amihez igazán kedve lenne. Ugyan egyszer már vettem egy sorsjegyet, de még a beígért mikrohullámút sem kaptam meg, na meg milliomos sem lettem, azonban mégis mindig lelkiismeretfurdalásom volt, amikor elutasítottam valakit. Valamilyen nyomós okot kell találnom, hogy megszabaduljak tıle, például tudatnom kell vele, hogy óriási csalódást okozott. – Gratulálok, Thaler asszony, nyert. Részt vehet a sorsolásunkon, ahol fıdíjként egy csodálatos Beatle várja… – Micsoda, valóban? – szakítottam félbe lelkesen a telefonálót. – Egy Beatle? És melyik? Paul MacCartney? Vagy Ringó Star? Nos, oké, talán valami más jobb lenne, de mindegy! Meddig tarthatom meg? És netán házi munkát is végez? – Hahaha, természetesen egy autóról beszélek. Egy csodálatos Beetle cabrióról. Jól jönne a nyáron, nemde, Thaler asszony? És nemsokára nemcsak büszke Beetle tulajdonos, hanem milliomos is lehet. Hiszen már bent van a sorsoláson. Ha most vesz egy sorsjegyet, akkor eséllyel indul a 2,5 millió eurós nyereményért.

Nos, ez nem semmi, ugye? És mindez hetente hat euróért! Nos, itt van, elıadhatom, hogy mekkora csalódás ért. – Hát ez nem szép magától. Elıször Paul McCartneyval kecsegtet és most egy olcsó kis trükkel akarja kiszúrni a szememet. Mondja már, milyen segítség lenne egy autó a háztartásomban? Na és fıleg egy cabrio! Egyébként érzékeny vagyok a huzatra! Eszébe ne jusson még egyszer felhívni! Let it be! A telefonálótól megszabadultam, viszont mégis rossz volt a lelkiismeretem, mert nem vettem állandó sorsjegyet. Ma már nem küszködök ezzel a problémával, hála az internetes öndiagnózisomnak. El sem hiszik, hogy milyen gyorsan leteszik a telefont még a legjobban képzett telefonmarketingesek is, amikor közli velük az ember, hogy neurotikus depresszióban szenved. Ismét a képernyıre vetettem magamat, hogy további információkat győjtsek a depressziómról. Tényleg lehangoló volt, amit olvastam. Mi, neurózisos depressziósok állítólag folyamatosan konfrontálódunk, ami bizonyos fokig követhetı is az életutunkban. Óh, igen? De ugyan ki törıdik azzal, hogy valaki éppen valamilyen konfliktushelyzeten esik át? Ha mondjuk a családomat maga alá temette volna egy lavina, valószínőleg mindenki megértette volna a lehangoltságomat. Na de, hogy amiatt akarok meghalni, mert a legjobb barátnımnek gyereke lesz? Hiszen magam sem értem az egészet. Anyám szinte minden nap a fejemhez vágta: – Hagyd abba a nyafogást és próbálj meg pozitívan gondolkodni! Már gyerekként is utáltam ezt a mondatot. Évekig vívódtam, mert képtelen voltam pozitívan gondolkodni. Például Klaus Köhlerrıl vagy cinkebarát007-rıl. Netán pozitívan kellett volna gondolkodnom olyan emberekrıl, akik az étteremben az asztalterítırıl fölnyalják a cukrot? Sose kellett volna lelépnem a

hátsó kijáraton? Ha így nézzük, akkor a pozitív gondolkodás a problémamegoldás abszolút idióta módszere. Egy magamfajta analitikusan gondolkodó ember számára borzalmas volt, hogy látom a probléma megoldását, de még-sem tudok élni vele. Most, miután kiokosítottam magamat az interneten, végre rájöttem az okára: a pozitív gondolkodás bizonyára nem tartozik egy neurózisos depresszióban szenvedı ember eszköztárához. Bizonyára már gyerekként ott volt bennem ez a kis bibi, mert olvasás közben rögtön eszembe jutott a húsvéti csoki nyuszi esete. Nyolc éves voltam és annyira a szívembe zártam a húsvéti nyuszimat, hogy elhatároztam, nem eszem meg, hanem együtt fogunk megöregedni. De falánk Lulu testvérem már az összes édességét felfalta és kivetette a hálóját Ralfomra is. Az anyám akkoriban éppen egy fitness és reformkonyha utazáson vett részt és az édesség ritka vendég volt a házunknál. Csak karácsonykor és húsvétkor volt benne részünk. Ha a látogatók csokit vagy Smartiest hoztak ajándékba, anyám rögtön elkobozta és csak néha-néha kaptunk belıle. Szigorúan tilos volt a zsebpénzünket édességre költenünk, ha néha mégis megtettük, titokban kellett lenyelnünk a boldogsághormonokat. Irigyeltük a többi gyereket, akiknek otthon szabad bejárása volt a nasi-fiókba, ezért igyekeztem jóban lenni ezekkel a gyerkıcökkel. Charly valószínőleg azért lett a legjobb barátnım, mert annyi csokit kapott, amennyit csak akart, és így nekem is jutott belıle. – Majd késıbb hálásak lesztek érte – mondogatta anyám. Lulu szenvedett leginkább a megvonási tünetektıl és mindent tővé tett, hogy megtalálja Ralfot. Még azt is felajánlotta, hogy beleolvashatok a naplójába, ha kiszolgáltatom neki, de hajthatatlan maradtam. Néhány nappal késıbb végül megtalálta a szekrény tetején a cipıs dobozban a Barbie-ruhák alatt elrejtve. Azt hittem, ott biztonságban van. Amikor hazajöttem és megláttam, hogy már

csak a fejecskéjébıl maradt valami, elkezdtem ordítani. Lulu büntetése két nap szobafogság volt és bocsánatot kellett kérnie tılem. – Sajnálom, hogy megettem, de hamarosan úgyis megpenészesedett volna. Még jobban bıgtem. Lulunak a zsebpénzébıl meg kellett térítenie a káromat. Vonakodva letett két érmét az éjjeliszekrényemre. – Na, most abbahagyhatod a bıgést. Ekkora hőhó egy nyúl miatt! – jegyezte meg az anyám. Ma már tudom, hogy nem a nyúl volt a lényeg, hanem a neurózisos, depressziós hajlamom. Az internetes információk alapján egy helyes forgatókönyv szerint az anyák képesek beleélni magukat egy adott helyzetbe, és ezért megértıek. De nem ez történt. – Miért bıgsz még mindig? – kérdezte. – Mert vissza akarom kapni a Ralfomat – hüppögtem. – Az ujjamat ledughatom a torkomon, akkor visszajön – mondta Lulu nevetve. Rajtam kívül mindenki nevetett. – Hiszen csak egy ostoba csoki nyuszi volt – mondta az anyám. – Hagyd már abba végre a nyafogást! Nézd, milyen szépen süt odakint a nap. De képtelen voltam a helyzetet pozitívan felfogni. Aztán az anyám elveszítette a türelmét. – Nem szégyelled magadat? Hogy csinálhatsz ekkora csetepatét egy csoki nyuszi miatt? Afrikában az éhezı gyerekek azt sem tudják, hogy milyen íze van a csokoládénak. Ha nem hagyod rögtön abba a bıgést, szobafogsággal büntetlek. Ha más csillagjegyben születtem volna, akkor már valószínőleg akkoriban az öngyilkosságra gondoltam volna. Ehelyett tárgyilagosan elemeztem a helyzetet. Láttam, hogy megoldhatatlan problémával állok szembe. Ralfot már nem tudom feltámasztani. Lulu büntetése se kárpótolt, anyám pedig egyenesen utálatosan viselkedett velem, hiszen végül áldozat helyett tettesként kezelt.

Nyolc évesen csupán egyetlen dolog jutott eszembe, a bosszú, igaz máig lelkiismeret-furdalásom van miatta.

Kedves Lulu! Emlékszel még, amikor negyedik osztályos voltál és reggel Bart Simpsonként ébredtél fel? Máig azt hiszed, hogy Rika volt a tettes és neki köszönhetted az új frizurádat. Rika pedig úgy gondolja, hogy alvajáróként követte el azt a gaztettet. De nem így volt! En voltam, még pedig teljesen éber állapotban. Azt akartam, hogy az iskolai fotón hülyén nézzél ki. Es így is lett. Megérdemelted, hiszen tudod, hogy mit mőveltél Ralffal, és milyen szomorú voltam miatta. Ugyan néhány hetet vártam a bosszúval, de a haragom nem csitult, viszont már nem gyanakodtatok rám. Ebbıl is jól látszik, hogy mennyire foglalkozik velem ez a család. Na igen, azért még ma is sajnálom az egészet. Nem sejthettem, hogy milyen láncreakciót indítok el ezzel. A következı éjszaka Rikát is egy Bart Simpson frizurával ajándékozta meg ezért aztán leborotválta az egyik szemöldöködet, te pedig a fülét pillanatragasztóval a párnához ragasztottad. Ki tudja, hogy mivé fajult volna ez az egész, ha anya éjszakára nem zárt volna be benneteket egy külön szobába. Hát igen, Rikával a mai napig utáljátok egymást. Elképzelhetı, hogy a kis bosszúm nélkül ma a legjobb barátnık lennétek. Élj az alkalommal és békülj ki vele a temetésem után! Szükséged lesz valakire, akinek – ha már nem leszek – Tinérıl és Frankról, na meg a gyereknevelésükrıl kipanaszkodhatod magadat.

Teljes szívembıl boldog életet kívánok, már amennyire ezt a neurózisos depressziós állapotom lehetıvé teszi. Ami Patrickot illeti: lehet, hogy már egy kis ideje kıkemény31 néven társkeresı kalandtúrára indult és egy alkalommal részletesen tájékoztatott, hm, a kıkemény kalapácsáról. Ahogy írtam, lehetséges. De azért ne zavarja az új szerelemedet, ha esetleg Patrick és kıkemény 31 egy és ugyanazon személy lenne. Nem lehet rossz ember még akkor sem, ha egy kis ideje minden nınek, akinek csak tehette, megmutatta a kıkemény kalapácsát. Ja, tudom, a mamához hasonlóan a pozitív gondolkodást mesterfokon mőveled. Szeretı testvéred, Gerri P. S.: Kérlek, gondoskodj róla, hogy Chisola megkapja a gyöngysoromat, a laptopomat és az MP3-lejátszómat. Ne hagyd, hogy a mama és Tine bebeszéljék, hogy ez az ikrekkel szemben tisztességtelen. Rád hagyom az összes könyvemet, a CD-imet és a DVD-imet.

HARMADIK FEJEZET

A

„pozitív gondolkodás” mővészetéhez ugyan nem értettem és a szerelmi életem is katasztrofális volt, de volt, ami mégis boldoggá tett: a munkám. Rögtön erre gondoltam, amikor a www.depri-na-und.de oldalon arról olvastam, hogy egy depresszióban szenvedı semmiben sem leli az örömét. Hirtelen felcsillant a remény: lehet, hogy nem is voltam depressziós! Vagy csak egy kicsit. Győlöltem az életemet, de imádtam a munkámat. Arra születtem, hogy szerelmes regényeket írjak. A véremben volt. Már germanisztika tanulmányaim elsı félévében rájöttem erre. A feladat, egy orvosról szóló regény elolvasása és elemzése volt. A csoporttársaimmal ellentétben teljesen elbővölt a jól felépített szerelmi dráma. A házi feladat helyett „Az úgynevezett szennyirodalom szerepe és jelentısége az irodalomban – esszé” megírtam a saját regényemet. Magam is meglepıdtem, hogy képes voltam rá, de olyan volt, mintha a szıke, loknis hajú gyerekápolónı, Angéla történetét egy földöntúli erı diktálná. Angéla olyan tiszta és ügyes volt, hogy vonzereje a zárkózott, de jószívő fıorvost és a dolgos, jóképő osztályos orvost is elbővölte. Sıt még a rosszindulatú Alexandra fınıvér is beadta a derekát és elismerte, hogy az irigység és az intrikák hatástalanok egy igazán jó emberrel szemben. És amikor végül a fıorvosom Angéla szemébe nézett és örök szerelmet vallott neki, teljes elégedettség töltött el. Igen, így van ez rendjén. Ilyen egy jó világ, ilyen és nem más! Úgy éreztem magamat, mint amikor valaki egy nagy titokba pillanthat be. Még aznap este elküldtem az „Angéla, a gyermekápolónı” történetemet az Aurora Kiadónak és meg sem lepıdtem, amikor

néhány nap múlva felhívtak, hogy kérik a kéziratomat. Sıt az új történeteimet is várták. A családom teljesen kiakadt, hogy rögtön abbahagytam a tanulmányimat és attól kezdve Juliáné Mark és Diane Dollár álneveken belevetettem magamat a szerelmes regények írásába. Nem igazán érdekelt a véleményük, találtam valamit, amihez értettem és még örömmel is töltött el, akkor minek tanuljak? Kétségkívül nem volt könnyő munka. Évente kétszer írtam egy-egy regényt a Dr. Ohlsen Parkklinika sorozatba, egyébként pedig a Norina-regényekre koncentráltam. Az ilyen füzetek írásával a pletykák ellenére még senki sem gazdagodott meg. Havonta legalább két regényt kellett megírnom, hogy a kiadásaimat fedezni tudjam. Tehát kéthetente leadási határidı, amit nem lehetett ide-oda tologatni, így az utolsó negyvennyolc órában gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoztam. A kiadó nem ismert pardont, betegség, magánéleti probléma nem számított, csak a határidı. Az újságárusoknál minden héten ott volt az új Norina-regény, egyetlen hét sem maradhatott ki. Minden második Norina tılem jelent meg – büszke is voltam magamra –, hiszen nem dolgozhatott olyan sok Norina szerzı a kiadónak. Már tíz éve írásból éltem és még mindig szerettem. Kéthetente, amikor a kéziratot betettem a borítékba, ugyanaz a boldogságérzet töltött el, mint amit az elsı elküldésekor éreztem. A világ ismét jó úton járt, legalábbis a regényeimben. Itt nem léteztek olyan férfiak, mint kıkemény31 és cinkebarát007. A férfiak illemtudóak voltak a könyveimben, nem beszéltek a kalapácsukról, még a bunkókban is volt valami magával ragadó, ja és harmincéves szinglik sem szerepeltek. Sosem engedtem meg magamnak egy kis szünetet. Mielıtt hozzáfogtam a következıhöz, megírtam az azt követıhöz az expozét. Ha az ember írásból akar megélni, szervezetten kell dolgoznia. És én azt tettem. Még nyaralás közben is írtam, emiatt vettem egy

laptopot. Most sem hagyhatom, hogy néhány öngyilkos gondolat visszatartson a munkától! Kikapcsoltam az internetet. Fellélegeztem. Nem is olyan rossz. A halálvágyam bizonyára csak egy sokkreakció volt Charly bejelentésére. Néhány nap múlva valószínőleg már másképp látom magamat. És addig azt teszem, amit egyébként is szeretek tenni: dolgozom. Az aktuális expozém: Lea útja. Egy asszony legyızi a halálos betegségét és megtalálja a szerelmét. Az idegeim megnyugodtak, miközben átolvastam. Lea útja a leukémiától a névtelen csontvelıdonor karjaiba vezetett. Itt-ott megváltoztattam néhány szót. A telefonom ismét megszólalt. Hezitáltam, hogy felvegyem-e. Mi van, ha megint Charly és örömujjongásával megríkat? Pont most, amikor lassan ismét visszanyertem a belsı egyensúlyomat. Lakritze volt, a lektorom a kiadóból. – Micsoda véletlen – mondtam. – Éppen „Lea útja” expozéja fölött ülök. Ha még ma feladom, holnap megkapja. – HOZZA be holnap személyesen, akkor rögtön megbeszélhetünk mindent – mondta Lakritze. Azt hittem, félreértettem valamit. – Miii…? – Szeretném egybıl összeismertetni az új fılektorral – folytatta Lakritze. – Délelıtt tizenegy körül jó lenne? Lakritze igazi neve Gabriela Krietze volt és a Norinasorozatért felelt. Még sosem találkoztam vele, e-mailen és néha telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatot. A szerzıdéseket postán kaptam. Az Aurora Kiadónál soha senkivel se találkoztam személyesen. – Gerri, még itt van? – kérdezte Lakritze. – Igen. Menjek be holnap a kiadóba? – Igen. Akkor viszontlátásra holnap – mondta és letette a kagylót, mielıtt még bármit is kérdezhettem volna.

Mit jelentsen ez? Miért kell személyesen bevinnem az expozét? Tíz éve óramőpontossággal adtam le a regényeimet és nyilvánvalóan elégedettek voltak a munkámmal. Talán nagyképően hangzik, de tudtam, hogy jó vagyok. Még egyetlen expozémat sem utasítottak vissza. Kinyomtattam az expozét és közben felállítottam két elméletet. Elsı: tíz év szolgálat után fel akarták emelni a honoráriumomat vagy meg akartak jutalmazni az Auro-logo kitőzıjével, esetleg mindkettıvel. Második: az adóhivatal egy ellenırzés során megállapította, hogy sosem ebédeltem G. Kritze lektorral és ezt évente háromszor nem vonhatom le az adómból. Holnap talán ott vár rám valaki az adóhatóságtól, hogy bilincsben vezessen el. Utóbbit azért meglehetısen valószínőtlennek tartottam. Hihetıbbnek tőnt, hogy a kemény munkám meghozta a gyümölcsét. Charly hívása miatt rám nehezedı nyomást egyre kevésbé éreztem. Ügy döntöttem, hogy nincsen neurózisom se és depresszióm se, hanem csak rossz passzban vagyok, ami a magánéletemet illeti. Szakmailag viszont felszálló ágban. Már sokkal jobban éreztem magamat. Sıt még arra is képes voltam, hogy felhívjam Charlyt és elhitessem vele, mennyire örülök a terhességének, a keresztanyaság pedig egyenesen megtiszteltetés számomra. Charly egy csöppet sem haragudott rám, hogy nem hívtam vissza rögtön, miután levettem a tejet a tőzhelyrıl, sıt bocsánatot kért tılem. – Biztosan egész délután próbálkoztál – mondta. – De folyamatosan telefonálgattam, hogy mindenkinek beharangozzam az újdonságot. Ne haragudj! – Nem számít – válaszoltam. – Majd kiugrok a bırömbıl – lelkendezett Charly. – Én is – mondtam. – Legszívesebben az egész világot a keblemre ölelném. Képzeld, most még melleim is vannak. Valódi didik! Meg kell

majd fognod, nem hagyhatod ki! İrült jó érzés! – Óh, igen, elhiszem. – Örülök, mint majom a farkának. Britt Emke, a buta liba, most nem ı lesz az egyetlen, aki egy trónörökössel dicsekedhet. Hihetetlen, szegrıl-végrıl még nemes is ráadásul. Egyszer cseteltem azzal a Ferdinánd von Falkenhainnal és tudod mit? Ötvenöt éves – Britt Emke Anna Nicole Smith nyomdokában! Ki gondolta volna! – Eddig úgy volt, hogy nem akarunk elmenni – jegyeztem meg. – Most már igen – mondta Charly. – Egy utóddal a hasamban és igazi didikkel a melltartómban! Gyere el, jó lesz. Biztosan ott lesz néhány tanár is. Leisszuk magunkat és megleckéztetjük a többieket. – Nem alkoholizálhatsz, terhes vagy! – Óh, igaz. De mindegy, anélkül is jó lesz. Képzeld el, megmondhatod annak a barom Rothénak, hogy egy seggfej és nem tehet semmit, mert már ott van az érettségid a zsebedben. – Nem tudok annyit inni, hogy ezt a képébe merjem vágni. Rossz jegyet ugyan nem adhat, de becsületsértésért feljelenthet és… – Óh, Gerri, ne légy mindig olyan negatív! Elmegyünk és felborzoljuk a kedélyeket. Leiszod magadat, én pedig mindenkinek megmutatom a didimet! – Hát persze – válaszoltam és önkéntelenül megfogtam a mellemet. Még mindig kicsi! Sebaj! Nem ok a depresszióra! Hiszen még megvolt a munkám és a mellméretemnek igazán nincs jelentısége. Másnap reggel idıben elindultam az Aurora Kiadóba. A bejárati márvány portál óriási volt. Az üzlet jól ment. Kihúztam magamat, hiszen tudtam, hogy a regényeimmel én is hozzájárultam ennek a gazdagságnak a megteremtéséhez.

– Gerri Thaler – mutatkoztam be a recepciósnak. – Lakritze asszonyhoz jöttem. A hölgy bizalmatlanul nézett rám. – Krietze asszonyhoz? – kérdezte. – Pontosan. Telefonon értesítette Lakritzét az érkezésemrıl és megkért, hogy várjak, amíg értem jönnek, közben az üvegvitrineket nézegettem, de egyetlen Norina-regényemet sem láttam. Mindenütt csak „Gary Peyton, a szellemvadász” és „Maggie, a démon menyasszony”, ezenkívül egy csomó a fedılapot cowboyokkal és kaktuszokkal díszítı western. Ki olvassa ezeket? Egy idısebb, csíkos blúzt viselı, szemüveges, rövid hajú hölgy lépett ki a liftbıl. Rögtön tudtam, hogy Lakritze. Pontosan ilyennek képzeltem el. Egy futó pillantást vetett rám, de tovább ment. – Thaler asszony elment már? – kérdezte a recepcióstól. – Ott áll – válaszolta a hölgy. Lakritze döbbenten nézett rám. – Halló, örülök, hogy megismerhetem – és kezet akartam vele fogni. Lakritze vonakodva nyújtotta felém a jobbját. – Gerri nem tudott eljönni? Majdnem felnevettem. – Netán mást várt? – Jóságos ég! – mondta és közben tetıtıl talpig átvizsgált. – Óh, hát… Hány éves tulajdonképpen? – Harminc – válaszoltam keserően. De vajon miért kíváncsi rá? Esetleg idısebbnek látszom? Talán mégse ezt a fekete pulóvert kellett volna felvennem. Igaz, ez az egyetlen elegáns, de mégis lezser darab az egész ruhatáramban. – Harminc! Vagyis még félig gyerek volt, amikor hozzánk jött – mondta Lakritze. – Nagykorú voltam. Lakritze még egy kis ideig fejcsóválva meredt rám, majd

mosolyogva megjegyezte. – Mindig azt hittem, hogy korombeli. Na ez azt jelenti, hogy a hangom a telefonban úgy csengett, mint egy ötven feletti nıé. Kicsit sértve éreztem magamat. Valószínőleg a nevem miatt van mindez. Hiszen a korosztályomban senki se viselte a Gerda nevet. Köszönöm, mama! – Min változtatott volna, ha tudta volna a koromat? – Gyermekem, ha tudtam volna, hogy ilyen fiatal, akkor biztosan meggyıztem volna, hogy keressen valamilyen tisztességes állá… – mondta. Hirtelen félbeszakította a mondanivalóját. –Jöjjön, menjünk fel. Elıször az irodámba, ott nyugodtan beszélgethetünk. Adrian úr tizenegykor vár bennünket. – Adóellenırzés? – kérdeztem halkan. – Óh, dehogy – mondta Lakritze és kuncogott. – Adrian úr az új fılektor. Alig várom, hogy lássam az arcát, amikor meglátja magát. Hiszen azt hiszi, hogy egy elınyugdíjas ápolónı, akivel a rossz hírt kíméletesen kell közölnie. – Milyen rossz hírt? – kérdeztem riadtan. – És miért éppen ápolónı? – Sok szerzınk ápolónıként dolgozott korábban. – Néhány pillantást vetett a recepciósra és elhallgatott, miközben a lift felé terelt. Amikor becsukódott mögöttünk a liftajtó, ismét megszólalt. – Egy-két változás volt nálunk az utóbbi idıben. Ezekrıl szeretném tájékoztatni. – Na, ne – mormogtam magamban. – Talán olvasta az újságokban, hogy egy nagy kiadói csoport, a Lauros bekebelezte az Aurorát. Nekik is van egy pár sikeres sorozatuk. – Óh, nem az a Corinna? – Pontosan. – Nem hangzik valami biztatóan. – Egyáltalán nem. Nem akarom tovább borzolni az idegeit: de

a Nanette kivételével leállítják a komplett romantikasorozatot. – De azt hittem, hogy jól megy az üzlet. – így is van, de a Laurosnak megvannak a maga szerelmes regény sorozatai, és nem akarnak belsı konkurenciát. Azt remélik, hogy a jövıben minden Norina olvasó a Corinna füzeteket fogja olvasni. – És mi lesz a Dr. Ohlsen Parkklinikával? – Leállítják. Pedig sokkal jobban megy, mint a Dr. Martin ambuláns orvos sorozatuk. Az akcióregény kínálatunkat viszont bıvítjük. A fınökünk jövı héttıl egy vámpírsorozattal foglalkozik. Nem bírta tovább és tegnap beteget jelentett: idegösszeroppanás – sziszegte Lakritze. Én is közel voltam az idegösszeroppanáshoz. A térdeim remegtek. Lakritze betuszkolt egy világos irodába és leültetett. – Tudom, megrázó hírek – mondta. – De biztosan találunk valamilyen megoldást. Hiszen még fiatal. Most iszunk egy pohár pezsgıt az elsı riadalomra és a személyes megismerkedésünkre. – Lazán kinyitott egy üveg pezsgıt és kitöltött belıle két pohárral. – Jobb idıkre – mondta. – Mindannyian egy csónakban evezünk, ha ez megvigasztalja. – Még az adónyomozóknak is jobban örülnék – mondtam, és gyorsan kortyolgattam a pezsgımbıl. – Végül is írhatnék a Dr. Martin ambuláns orvos és a Corinna-sorozatokba. Hiszen jó vagyok! – Igen, valóban jól ír, de a Laurosnak elegendı saját szerzıje van ezekhez a sorozatokhoz. Bizonyára beugorhat néha egy-egy kézirattal, de ha ebbıl akar megélni… Gerri, még meg sem kérdeztem, mi a foglalkozása? – Író vagyok – válaszoltam. – Oké, de mit tanult? Mivel kereste a kenyerét, mielıtt írni kezdett? – Sosem csináltam semmi mást, csak írtam – válaszoltam. – Értem – mondta Lakritze és töltött még egy pohár pezsgıt.

Gyorsan lehajtottam. – Hát igen. Csak húsz éves volt. De sebaj, biztosan lesz valami lehetıség. Amikor becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik. – írhatok a Nanette-sorozatba erotikus regényeket is. – Sajnos, ott túlkínálat van szerzıkbıl – válaszolta Lakritze. – Valószínőleg mindenki a saját tapasztalatát akarja leírni. De mondtam, néha egy ilyen drámai vég még… – De szükségem van erre a munkára – vágtam közbe. – Szeretek írni! Figyeljen ide, éppen most állapítottam meg, hogy neuro… hogy e nélkül a munka nélkül teljesen magam… Kis hallgatás után Lakritze megszólalt. – Egy kevésbé bizonytalan, ám jövedelmezıbb állást kívánok magának. Szerencsére még fiatal az újrakezdéshez. – De én nem akarok mással foglalkozni! Hiszen néhány perce még azt mondta, hogy jó vagyok. Írásra születtem. – Kétségkívül nagyon jó – mondta. – Az idegösszeroppanásos kolléganı is kitőnı volt a saját területén. De mit érünk vele ebben a helyzetben? Arra kell gondolnunk, hogy mibıl élhetünk meg. Hobbiként, munka mellet is írhat. – Hobbiként? Mellékesen? – pattantam fel a székrıl. – Igyon még egy kortyot – mondta Lakritze mély együttérzéssel, és teletöltötte a poharainkat. – Mindenkire sokkolóan hatott, hogy megszőnhet a munkahelye. Az új vezetés abban reménykedik, hogy néhányan önként távozunk, de nem tesszük meg nekik ezt a szívességet. Egyébként is már csak három évem van a nyugdíjig. Valahogy majd csak kihúzom. – De nekem még harmincöt évem van – jegyeztem meg. – Megtalálja majd a megoldást. – Biztosan – mormoltam. A szöveg ismerıs volt. – El kell kezdenem pozitívan gondolkodni.

Kedves Charly! Utánaszámoltam: pontosan huszonhárom év telt el azóta, amikor az anyám elıször szembesített vele, hogy a társaságod nem válik a javamra. Igaza volt. Teletömtél csokoládéval, rábeszéltél az elsı cigarettára és megtanítottál a körömrágásra. Általad összebarátkoztam az alkohollal, a hajfestéssel, a káromkodással. Es akkor is veled voltam, amikor elıször és utoljára rajtakaptak, hogy lógtam az iskolából. Nálunk, otthon a mai napig csak úgy emlegetnek, hogy az a „borzalmas Charlotte”. Nem feltétlenül van szükséged egy köldök piercingre csupán azért, mert annak a borzalmas Charlotte barátnıdnek is van. (Igaz, jól Mit, de hát a ronda gyulladás nem volt éppenséggel kellemes.) Nem kell feltétlenül abbahagynod a tanulmányaidat, hogy annak a borzalmas Charlotte-nak a példáját kövessed. (Volt néhány párhuzamos dolog az életünkben!) Felfoghatatlan, hogy az a borzalmas Charlotte elhalászta a barátodat és még mindig a barátnıje vagy. (Az anyám egyszerően nem akarja tudomásul venni, hogy én dobtam ki Ulrichot, mint ahogy én sem, hogy Ulrich most már párosával rakja a zoknijait a mosógépbe és illatosítót tesz a szekrényébe.) Az igazság persze az, hogy anélkül a borzalmas Charlotte nélkül még szörnyőbb lenne az életem, mint amilyen. Te vagy az elsı ember, aki világossá tette számomra, hogy barna (a vörös, a kék és a lila) hajszín ugyanolyan értékő, mint a szıke, hogy a szülıknek és a tanároknak nincs mindig igazuk. Kitartottál mellettem, amikor anyám Klaus Köhlerrel össze akart boronálni,

és máig te vagy az egyetlen, aki komolyan veszi a foglalkozásomat és minden egyes regényemet még a megjelenés napján megveszed és elolvasod. Soha senkivel nem hülyéskedtem annyit, mint veled. Ha lányod lesz, neki is egy ilyen „borzalmas Charlotte” barátnıt kívánok, mert nem létezik jobb. Köszönettel és szeretettel Gerrid P. S.: Az énekes karriered miatt valóban kár volt a tanulmányaidat félredobni. Még akkor is, ha iszonyatosan szeretsz énekelni, mert egyáltalán nem tudsz. Mostanáig azonban senki sem merte ezt megmondani. Kérdezd meg Ulrichot, ha nem hiszed el, ı valóban szeret, de mindig is azt mondta: – Inkább egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés, mint hogy Charly „Somewhere over the rainbow” dalát hallgassam. Kérlek, eszedbe ne jusson a temetésemen az Ave Mariát elénekelni. Nem szeretném, ha az egybegyőltek nevetésben törnének ki a síromnál. P. P. S.: Mostantól a tiéd az összes fülbevalóm, a rózsamintás párnám, amit annyira szeretsz. A fürdıszobában találsz még egy felbontatlan hajfestéket, „indián nyár”, jól fog állni neked. Es ne aggódj: csodálatos anya leszel.

NEGYEDIK FEJEZET

A

pezsgıtıl elérzékenyültem. – Nos, így érzi magát az ember, amikor eljön a világvége – gondoltam. – Ha az embernek kihúzzák a lába alól a talajt és az utolsó támaszt is elveszik tıle… – Micsoda? – kérdezte Lakritze. Valószínőleg hangosan dünnyögtem magamban. – Azt hiszem, megártott a pezsgı. Szédülök – válaszoltam. – Én is – jegyezte meg. – De éppen ez benne a jó. – Az órájára nézett. – Már átmehetünk Adrian úrhoz. – Minek? Hiszen már mindent tudok. – Igen, de Adrian úr új nálunk és nem szeretnénk, ha azt hinné, hogy minden munkát elvégzünk helyette. Különösen nem, ha kellemetlen feladatról van szó. Szeretném látni, hogy hogyan csőri-csavarja a szavakat, amint éppen megfosztja az egzisztenciájától. – Nos, akkor! Hoppla! – Felálltam, egy kicsit imbolyogtam. – Napközben nem szoktam inni. Haza kell mennem. – Tessék – és egy mentacukorkát nyújtott felém, miközben maga is bekapott egyet. – Nem akarhatjuk, hogy a szegény fiú azt higgye, hogy alkoholba folytjuk a bánatunkat. – Kirıl beszél? – Hát Adrianról. Még egy kicsit zöldfülő. Lauros a nyakunkba küldte, hogy elvégezze a szerkezeti átalakítást. Azt hiszem, nem volt annyira oda ezért a pozícióért. Megpróbál jó fiúnak látszani, de ránk, régi bútordarabokra feni a fogát. Fogadtunk, hogy még a negyedév vége elıtt bedobja a törülközıt, annak ellenére, hogy a programvezetınkkel lefekszik. Adrian irodája csak két ajtónyira volt. Épségben megérkeztem,

igaz, útközben egy kicsit megtámaszkodtam a kezemmel a falban. Lakritze kopogtatott és lenyomta a kilincset. Az új fınök nem is volt annyira fiatal, mint ahogy azt Lakritze elıadta. Harmincas évei közepén járhatott. Elsı pillantásra nem látszott rajta, hogy zöldfülő. A szeme viszont zöld volt. Elsıként a szemei tőntek fel. Csak regényekben találkoztam korábban ilyen szemekkel. Szemeit sőrő fekete szempilla keretezte, polírozott, sötét színő jade kıhöz hasonlított. – Gregor Adrian, az új fılektorunk. Adrian úr, Gerri Thaler, évek óta szerzıként dolgozik nálunk – mondta Lakritze és becsukta mögöttünk az ajtót. – Jöjjenek be – mondta Adrian. Csöppet sem hangzott rezignáltán. Gregornak hívják. Micsoda véletlen. A Lea útja regényem névtelen csontvelıdonorját is Gregorra kereszteltem. Sötét szemöldökét összevonta, markáns arcán belsı vívódás rajzolódott ki. Végül felülkerekedett benne az udvariasság elmosolyodott és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhetem, Thaler asszony – mondta. Sötét, kicsit hullámos, a halántékán ritkuló haja úgy nézett ki, mint aki egész reggel viaskodott volna valakivel. Egy féső jól jött volna, de szerettem ezt a vad fickós kinézetet a férfiaknál. És a kézfogása! Micsoda erı! Össze kellett szednem magamat, hogy megırizzem az egyensúlyomat. – Én is örülök – mormogtam. – Én… én… – dadogtam, mert elfelejtettem, hogy mit is akartam mondani. Gregor kézfogása erı teljes volt, keze meleg. Érintése jól esett. Csak udvariasságból engedtem el gyorsan a kezét. Vajon ı is érezte ezt a mágneses vonzerıt? Az arcán semmi sem látszott. Jóságos ég! Berúgtam? – A hírek kicsit sokkolták Gerrit – mondta Lakritze. – Mostanáig a Norina és a Dr. Ohlsen Parkklinika sorozatokba írt. Igen, igen és rögtön összeesik, ha nem ülhet k, gondoltam. A

pezsgıt a lábaimban éreztem, de csak egy lyuk volt az irodája, vendégszékeknek már nem maradt hely. Óvatosan nekitámaszkodtam egy polcnak. – Értem – válaszolta Adrian. – Akkor a változások közvetlenül érintik. – Valószínőleg egy híd alatt kell kihúznom a telet – jegyeztem meg. – Micsoda? – kérdezte Adrian. – De hiszen érti – válaszoltam türelmetlenül. – Éveken át minimálbérbıl élı szabadfoglalkozásúnak jelentettem be magamat, csak hogy megspóroljak néhány eurót. És most valószínőleg 150 euró munkanélküli segélybıl kell tengıdnöm. Az csak a híd alatt elég. Bámulatosan könnyedén hagyták el ezek a bonyolult mondatok az ajkamat. Adriant is meglepte az eleganciám. – Az Aurora szerkezeti átalakítása a szabadfoglalkozású munkatársak számára természetesen nem örvendetes fejlemény, de azért igyekszünk ezekben az esetekben is valamiféle alternatívát kínálni – mondta. – Hmm, hmm – hallatszott Lakritze. Mesterien értett hozzá, hogy rendkívül gúnyosan köszörülje a torkát. – Még akkor is, ha valójában semmiféle kötelezettség sem terhel bennünket, hiszen ezek a munkatársak tisztában vannak ezzel a kockázattal – folytatta Adrian. – A Laurosnál mindig felhívtuk a szerzıink figyelmét, hogy ne adják fel a megélhetési állásukat. – Mi az, hogy megélhetési állás? – kérdeztem. – Egy olyan állás, amivel az ember a kenyerét keresi – válaszolta Lakritze. – Az Auroránál eddig a hobbi írók helyett a profi írókra helyeztük a hangsúlyt. A minıség azonban nem mindig kifizetıdı az életben – sóhajtott fel. – Tehát nincs semmilyen foglalkozása sem? – kérdezte Adrian, és közben úgy tett, mint aki nem is hallotta Lakritze szavait.

– Természetesen van – kiáltottam fel és közben olyan erıteljesen megtántorodtam, hogy a mögöttem lévı polcról levertem néhány könyvet. – író vagyok. – Méghozzá az egyik legjobb írónk, sıt talán a legjobb? – mondta Lakritze. – Mit szól… – mondta Adrian. – Van még egy lehetıség. Visszaköltözhetek a szüleimhez – és közben a fejemet a polchoz vertem. – Vagy bevonulhatok egy zárt intézetbe. Majdnem egy és ugyanaz. Adrian egy kis ideig tanácstalanul vizslatott. – Férjnél van vagy netán párkapcsolatban él? Zavartan néztem rá. A kérdés indiszkrét volt, de az érdeklıdése hízelgı volt számomra. Elvörösödtem és lecsuktam a szemeimet. – Nem, és maga? Adrian ugyanolyan zavartan pillantott vissza. – Csupán azért kérdeztem, mert…, igen…, hát ilyen átmeneti idıszakban jól jöhet, ha van valaki, aki kifizeti a lakbért. – Micsoda? – egyre jobban elkeseredtem. – Lauros tehát óvatosságból azt ajánlja a szerzıinek, hogy keressenek valakit, aki kifizeti a lakbérüket – jegyezte meg Lakritze. – Az Auroránál eddig ezt elmulasztottuk. – Krietze asszony, a szarkasztikus megjegyzései nem igazán segítenek ebben a helyzetben – mondta Adrian. – Azon vagyok, hogy segítsek Thaler asszonynak. – Oké, akkor tegye azt! Írhatok a Corinnába vagy abba az Akármi ambulanciába – jegyeztem meg. – Kérem! Egyébként ismét depressziós leszek, és semmit sem garantálhatok. Neurózisos repressziós reaktív depresszió, érti? Utánaolvashat az interneten. Adrian rám nézett és nem akart hinni a szemének és a fülének. Tudtam, hogy badarságokat beszéltem, de kétségbeesett voltam. – A Laurosnál jelenleg nem látok esélyt, de talán tudja, az Auroránál most bıvítjük az akció- és horrorrészleget. Mit szólna

hozzá, ha a jövıben ott kamatoztathatná a tehetségét? – Horrorisztikus – mondtam és összekulcsoltam a karjaimat. – Csodálatos! Júniustól lesz egy teljesen új vámpír lady sorozatunk. Azt javaslom, hogy minél elıbb adjon be hozzá egy expozét. – Vámpír lady? – kérdeztem vissza. – Azt sem tudom, hogy eszik vagy isszák. – Senki sem tudja pontosan – dörmögte Lakritze. – A vámpírok halhatatlan lények, természetfeletti erıvel rendelkeznek, vérrel táplálkoznak – mondta Adrian komolyan. – Vérkonzervbıl – a többi vámpírtól szerzik be – vagy az emberi ütıérbıl jutnak vérhez. Hihetetlennek tőnt, de a hangsúlyában nem volt semmi irónia. – A vámpírok másodpercek tört része alatt képesek a föld egyik végébıl a másikba eljutni. Megkülönböztethetünk született és transzformált vámpírokat. A legendákkal ellentétben a nappali fényt is nagyon jól bírják, még ha nem is szeretik, de a napfény hatására nem esnek szét porszemekre. Gyakran köztes világokban élnek. Az ázsiai küzdısportok kiváló mesterei, gondolatolvasók, mágikus erıvel rendelkeznek. A közismert vámpírfogaik csak vérszomj esetén nınek ki, egyébként nem különböztethetık meg a többi földi halandótól. Történetük a régmúltba nyúlik vissza. Alapjában véve nem gonosz természetőek, de sajnos vannak kivételek. – Megállt és várakozó tekintettel nézett rám. Erıteljes vágyat éreztem, hogy az íróasztalon keresztül a gallérjánál fogva megragadjam és megrázzam. – Figyelj ide, te zöld szemő, rögtön vámpírt csinálok belıled, ha nem hagyod abba ezt a badarságot! De ehhez a hátamat el kellett volna mozdítanom a védelmet nyújtó polctól, ami nélkül valószínőleg ráestem volna az íróasztalra. – Természetesen nem lesz mindenkibıl vámpír, akit egy vámpír megharap – tette hozzá Adrian. – A transzformáció egy bonyolult dolog. Egyébként csupán a filmek és a TV fantáziaszüleménye, hogy koporsóban alszanak.

– Aha – válaszoltam. – Ezek tények, ugye? – Óh, igen – egy kicsit elvörösödött. – A vámpír lady sorozatunkhoz végzett háttérkutatások alapján. A vámpírtörténetek most kedveltek, mivel hátborzongatóak, természetfelettiek és erotikusak. Az olvasóink pont ezt keresik. – Most már elég – mondtam felháborodottan. – Borzasztóan érdekes – mondta Lakritze. – Jöjjön, Gerri, ne zavarjuk tovább Adrian urat. – Mennyi idı alatt tud megírni egy expozét? – kérdezte Adrian. – Egy ázsiai küzdısportot őzı, vérszívó személyrıl és erotikus kalandjairól? – kérdeztem. – Bizonyára soha… – Jövı péntekre – vágott közbe Lakritze és karomnál fogva kihúzott a folyosóra. – Thaler asszony profi, villámgyorsan bedolgozza magát az új témába. – Már most örülök az ötleteinek – mondta Adrian. – Örülök, hogy megismerhettem. – Én is… – de Lakritze már betette mögöttünk az ajtót. Depresszió elleni küzdelmem utolsó bástyája is elesett ezzel. Öngyilkossági szándékomnak már semmi sem állt az útjában. Talán majd felfogják, ha már nem élek, hogy minden ember csak egy bizonyos szintő szenvedés elviselésére képes. És én elértem ezt a szintet. Haza akartam menni, hogy otthon az interneten kikeressem a legmegfelelıbb öngyilkossági módszert. Lehetıleg vér nélkülit. – Nem is volt olyan rossz – mondta Lakritze. – Nagyon boldog, ha a vámpírokról beszélhet. Jól kiismeri magát ezen a területen. A Lady Romina vámpírsorozatba ı maga is írt. – Sosem fogok ilyen szemetet írni! Most pedig hazamegyek, de elıbb még kitekerem a nyakát! – Csak ne olyan gyorsan! – mondta Lakritze. – Itt egy jó lehetıség az anyagi problémák átmeneti megoldására. Be kell

érnünk azzal, amit kapunk. Manapság csak akkor utasíthat el az ember egy ajánlatot, ha kap egy jobbat. Tehát írjon vámpírregényeket. – Micsoda? De képtelen vagyok rá. Meg sem értettem, hogy mirıl beszélt. – Dehogy nem, csak el kell mélyednie az anyagban – mondta Lakritze. A fejemet csóváltam. – Egy egyértelmően depressziósán reakciós ember számára ez lehetetlen. Még akkor sem képes rá, ha vegetáriánus vámpírok is léteznének. – Badarság – mondta Lakritze. – Túl sokat ivott. Az én hibám. Tudhattam volna, hogy a fiatalok semmit se tudnak elviselni. – Az irodájában odanyomott egy székre. Megfogott egy jutatáskát és telepakolta papírkötéső könyvekkel. Közben úgy éreztem, hogy oda hányok a székre. Vajon mit gondol rólam ez az Adrian? Valaki kopogtatás nélkül belépett a szobába. Egy sötéthajú nı volt, tetıtıl talpig feketében, feltőnıen fehér arccal. – A vámpír lady – suttogtam. Hiszen nappal is szabadon mozoghatnak köztünk anélkül, hogy porrá válnának. A vámpír lady rám sem hederített. – Most tudtam meg, hogy azt az izé-mizénét rögtön két hónapra elküldték betegállományba. Micsoda hisztérika! – mondta. – Kérem, Kratz asszony, vegye át annak a micsoda-kicsoda sorozatnak a gondozását is. – Krietze – mondta Lakritze. – Sejtettem és már hozzá is fogtam. Bemutathatom egyúttal az egyik új Romina szerzınket? Gerri Thaler és Marianne Schneider, az Aurora programfelelıse. – Óh, a programfelelıs – jegyeztem meg és nagy érdeklıdéssel kezet nyújtottam neki. Itt van tehát Adrianunk nıje. – Örülök, hogy megismerhetem. – A korát negyvenre taksáltam. Hát a mi kis Adrianunk az idısebb nıkre bukik. A vámpír lady ismét Lakritzéhez fordult. – Eszébe ne jusson kiíratni magát. Mondja csak, ezek itt pezsgıspoharak? Csak nem ivászatot rendez munkaidı alatt, Kratz asszony?

– Krietze – jegyezte meg Lakritze teljesen nyugodtan. – Dehogy, a poharakat virágvázának használtam. – Helyes! Tudja, bármikor elbocsátható, még akkor is, ha már száz éve itt dolgozik. Megmondhatja a tetszhalott, szabotáló kollégáinak is – mondta, majd sarkon fordult és ugyanúgy, ahogy érkezett, köszönés nélkül távozott. – Hőha, bizonyára az év legkedveltebb fınökévé akarja magát választatni – jegyeztem meg. – Valóban egy ritka ostoba liba – mondta Lakritze mérgesen. – Nem tudom, mit eszik rajta az a fiú. – Valószínőleg az extra small méretét, a csípıje olyan vékony, mint a nyakam, a kosármérete pedig mégis C. Némely embert a teremtı mindennel megajándékozza. – Semmi sem valódi rajta – mondta Lakritze. – A melle szilikon, a homloka botox, a fogait pedig korona fedi. De nem engedhetjük meg, hogy egy ilyen személy eltérítsen bennünket a tervünktıl. –Egy mappát nyújtott felém. – Romina – egy vámpír lady kalandjai. Tessék. A komor jövınk. Dermedten bámultam rá. – Hallatlan! Ez a vámpír lady transzformálta a mi Rominánkat, még a betőtípusokat is átvették. – Valóban! Micsoda hátborzongató véletlen. – A kezembe nyomta a papírkötéső füzetekkel teli jutatáskát. – Nos, ez forrásnak elég lesz. Mutassa meg ennek a zöldfülőnek! Írjon egy vámpírtörténetet! Most menjen és vegyen be egy Aspirint. Hétfın felhívom. Felálltam, kicsit imbolyogtam. – És mi lesz most a Lea útjával? – Nos, ha még meg akarja írni, akkor valószínőleg az lesz az utolsó Norina-regény. – A halálomról – mondtam.

Aurora Kiadó Adrian úr részére személyesen Kedves Gregor! Tudom, nem tegezıdünk, de ilyen körülmények között nyugodtan eltekinthetünk a szokásos etikettıl. Amikor megkapod ezt a levelet, már rég valamelyik köztes világban fogok lebegni. Haha, jó kis tréfa indításként, de katolikus vagyok, tehát a mennyországba jutok, hiszen egész életemben ezen az öngyilkosságon kívül semmi rosszat sem tettem. Ja, leszámítva azt a kis bibit Lulu hajával. Minden egyéb csak véletlen vagy jogos önvédelem volt. Mielıtt hozzáfognék a szidalmazásához, illetve a szidalmazásodhoz, el kell mondanom, hogy igazán jóképő vagy, sıt nagyon szexi. Nemcsak azért mondom, mert tök részeg voltam, amikor találkoztunk, hanem most is, igaz már ismét holt részeg vagyok. Tudod, egy kicsit növelnem kell az alkoholtőrıképességemet, mielıtt az altatókat leöblítem vele. Minden szempontból jól elı kell készíteni egy öngyilkosságot. Hol is tértem el a tárgytól? Ah, igen, magánál, nálad. Ha azt mondom, hogy szexi vagy, akkor az úgy is van, mert ami a férfiakat illeti, nagyon kritikus vagyok. Esetleg színes kontaktlencsét visel? Kettınkbıl sajnos sose lenne semmi, mivel a.: hiszen meghalok, b.: viszonya van azzal a Schneiderrel. De ezt maga is tudja. Ugyan ostoba dolognak tartom a maga részérıl, hiszen

bizonyára meg szeretné ırizni a tekintélyét az új munkatársak elıtt, ha egyáltalán van, nemde? Az a nı nem való magához, csak azért kaparintotta meg ezt a pozíciót, mert az új vezetésnél a régi programfelelıs ellen áskálódott. A dolog pikantériája, hogy korábban éveken át viszonya volt vele. Ráadásul szilikonból van a melle, de ezt már bizonyára észrevette. Mindezt elsı kézbıl tudom, de nem adhatom ki a forrásaimat, különben még eszébe jutna, hogy Lakritzétıl megváljon. Nos, ami a Romina, vadásznı a sötétben könyvet illeti, kedves ajánlatával törölje ki inkább a szexi seggét. (Sajnos nem láthattam, mert éppen ült rajta, amikor találkoztunk, de úgy gondolom, hogy szexi.) Ha vette volna magának a fáradságot és legalább egyetlen regényemet elolvasta volna, akkor tudná, hogy fényévnyi minıségi különbség van a mőveim és azok között a vértıl csöpögı firkálmányok között. Tiszta zagyvaság az egész, és akkor még meg sem említettem a nyelvi silányságot. Miért akarja az ostoba Kimberley éppen teliholdnál azon a parkon át lerövidíteni az útját, ahol azok az eretnekek a barátnıje vérét egy hónappal korábban kiszívták? És mi értelme van ennek a mondatnak: A mellei zihálva kalimpáltak. HALLÓ? Bárcsak véget vetett volna az egyik vérszívó Kimberley értelmetlen létének! Es nem éppen akkor bukkan fel az idegesítı Romina a köztes világból és ront el mindent, amikor már jól alakulnak a dolgok! Az erotikát mindvégig hiába kerestem, vagy netán Kimberley mellei kimerítették ezt az elvárásomat? Sajnálom, de ilyen silány, teljesen értelmetlen történetet legjobb akarattal sem tudnék írni. Szerintem vevıket sem talál rá. Még a kung-fu kardcsörtetı mutatványokért rajongók is igazi érzésekrıl és szerelemrıl szeretnének olvasni, vagy mégse? Es egy szupererıvel felruházott hısnı csak akkor érdekes, ha gyenge pontjai is vannak (a kulináris szokásain kívül). Mitıl lesz egyébként izgalmas?

Lenne még egy csomó megjegyzésem a dologgal kapcsolatban, de az e heti programom nagyon feszített: még meg kell írnom néhány búcsúlevelet, és fodrászhoz is elkeli mennem. Ezért sietısen, de nem kevésbé szívélyesen Gerri Thaler P. S.: Megcsináltam a híres ceruzatesztet. Biztosan tudja, a mell alatt elhelyezhetı ceruzák számából láthatja az ember, hogy milyen iramban spóroljon a szilikonra. Gondolom, magának teljesen mindegy, de nálam még egy leheletvékony ceruzának sincs helye. P. P. S.: Mellékelten megkapja tılem Lea útja a sötétségbe címő mővet, amit idıhiányában sajnos már nem tudok átdolgozni. Romina halandó testvére, Lea leukémiában hal meg legalábbis az orvosi diagnózis szerint. De Romina rájön, hogy Leát egy vérszívó megharapta, és a vérét egy alattomos méreggel megfertızte. Leát csak túlvilági, vér szerinti testvére mentheti meg. A hatalmas, de elkeseredett Gregor vámpír… Ah, jobb, ha elolvassa. Ez legalább erotikus!

ÖTÖDIK RÉSZ

E

gy rendırautó zárta el a lakásomhoz vezetı utat, amikor hazaértem. – Ge-ah-ri-hi? Figyelj ide! Van egy új matricám. – Óh, most nincs idım, Johannes Paul. – De nézd meg – mondta és a rendırautóval száznyolcvan fokos fordulatot téve hátraarcot csinált. Jézus követı vagyok, mondta a felirat. – Szuper, de hadd menjek most tovább. Gyorsan végeznem kell magammal. – Theresának is van egy új matricája. – A rendırautót most az elejével fordította felém. – Elolvasod? – Majd fentrıl megnézem. Tovább engedsz most már? – A mamának is van egy új matricája az autóján – mondta. – Tudod, hogy mi van rajta? – Rikácsoló gyerekek a fedélzeten? – Na, nem – válaszolta Johannes Paul. – Jézus velünk van. – Aha – mondtam. Jól ment Hilla másik matricájához, amin az állt: A hatalmat engedd át Jézusnak az életedben. Hilla kedvelte az ilyen matricákat. A levelesládáján A házasság isten ajándéka állt. Kezdetben azt hittem, hogy Jehova tanúihoz tartozik, de egyszerően csak katolikus volt. Johannes Paul Volker unokaöcsém fia volt, így szegrıl-végrıl a második unokatestvérem vagy unokaöcsém. Evelyn nénikémnél és Korbmachernél (keresztneve is volt, de idıközben elfelejtettük) laktam albérletben, a szüleimtıl csak egy városrésznyire. Ez a városrész többnyire családi és társasházakból, na meg sok-sok garázsból állt. Sehol se mostak olyan gyakran autót, mint itt. Az egész környéken én voltam az egyetlen húsz év feletti szingli a

velem szemben lakó nyolcvanöt éves öregasszonyon kívül. Már évekkel ezelıtt azt terveztem, hogy átköltözöm a Raj-na túlsó oldalára, ahol kevesebb rokon és garázs, de több mozi, üzlet és étterem van. A lakbér azonban rémisztı volt, itt pedig nagyon kedvezı feltételekkel lakhattam. Kétségkívül hetente egyszer három órán át Evelyn nénikémnél a márvány padlót kellett súrolnom és a perzsaszınyegeket porszívóznom. De sok mindenre képes az ember, hogy spóroljon. – Biztosan mazochista vagy – mondogatta Charly. – Na, azért nem olyan rossz! – És valóban, nyugodt körülmények voltak, ami nem mindegy, ha az ember otthon dolgozik. A földszinten lakott a nénikém és a bácsikám, az elsı emeleten Volker unokatestvérem Hillával és a négy gyerekkel, akik a korukhoz képest szinte meg se mukkantak, mivel Hilla szerint a veszekedésük jézust elszomorítaná, és ugye ezt mégse akarhatták? A tetıtérben két lakás volt, egy nagy és egy kicsi. A kicsiben laktam, a nagyot Volker átépítette és az most az elsı emeletihez tartozott. Az átépítésnek áldozatul esett a közös lépcsıház, ezért egy külsı csigalépcsın kellett felmennem a lakásomba. A téli fagyban elég kellemetlen volt, de nyáron a balkon szerepét is betöltötte, még napozhatott is az ember vagy megfigyelhette a szomszédokat autómosás közben. Mindent egybevetve, ami a lakást illeti, elfogadható volt a helyzetem. Charly természetesen nem osztotta a véleményemet. A nénikémet és a bácsikámat bigott nyárspolgárnak tartotta, az unokatestvéremet furcsának, Hillát és a gyerekeket pedig lököttnek. – Mi van a zsebedben? – kérdezte Johannes Paul. – Romina, a vámpír lady – válaszoltam és átmásztam rajta. – Mi az, hogy vám-pír-la-dy? – Olvasd el a gyerekbibliában. – Máskor nem voltam ilyen

undok hozzá, de ma borzasztóan idegesített a kérdezısködése. Felszaladtam a lépcsın, berohantam a lakásba, bedobtam a táskámat a sarokba. Hagyjon békén mindenki! Ha lett volna egy „Kérem, ne zavarjanak!” táblám, most ráakasztottam volna a kilincsre. Csak néhány nyugodt órára vágytam, hogy kikereshessem a megfelelı halálfajtát. Talán túl nagy kérés? Egy weboldalon természetesen arról is olvastam, hogy a halálon kívül más kiút is létezik a depresszióból, például gyógyszerek, de kételkedtem benne, hogy ez megoldaná a jelenlegi helyzetemet. És akkor még nem is beszéltem a mellékhatásokról: kihullik tıle az ember haja. Esetleg egy hipnózis lenne az igazi. De egy igazi hipnotizır olyan ritka, mint a fehér holló. A legtöbb csak kicsalja az ember zsebébıl a pénzt, például harmincszor elmondja: undorodsz a cigarettától, rosszul vagy már a látványától is. Charly is ilyen valakinél járt és még mindig dohányzik És mi értelme egy terápiának? Évek telnének el, amíg a terapeuta kiderítené mindazt, amit tudok. Addig már semmiképp sem bírom ki. Tele van a hócipım. Csordultig tele a pohár. Finito. Nincs tovább. Amúgy sem fogok senkinek se hiányozni. És ha igen, akkor törıdtek volna velem, amíg megtehették volna. – E-maile érkezett – jelentette a számítógép. – Tök mindegy – mondtam a monitornak Aztán mégis csak megnéztem. Britt Emke, azaz Freifrau von Falkenstein és Harry unokatestvérem írtak. – Kedves egykori osztálytársak – beszélnem kell Charlyval, mert elárulta Brittnek az e-mail címemet. Na, most majd küldözgeti a kis utódok karácsonyi fotóit. Végül is tök mindegy, hiszen karácsonykor már úgysem élek. – A találkozónk idıpontját szeretném közölni veletek: ez év június harmadikán jövünk össze, hogy ünnepeljünk. Mostanáig hatan jelentették be a részvételi szándékukat, tizennégyen pedig nemleges választ küldtek. Egy

évfolyamtársunk sajnos meghalt. Kilencvennyolc meghívottól még nem érkezett visszajelzés. Kérlek benneteket, jelentkezzetek minél elıbb, hogy Klaus Köhlerrel lefoglalhassunk egy megfelelı termet. Vajon ki halt meg? És miben? Miért nem árulta el Britt a nevét, sıt még a nemét sem? Valószínő csak egy olcsó trükk, hogy elcsalogasson bennünket a találkozóra. Vajon mit ima, ha értesülne az öngyilkosságomról? – Sajnos idıközben egy további évfolyamtársunk is elhunyt. Ha meg akarjátok tudni, hogy kirıl van szó, gyertek el harmadikán a találkozóra. Ütemezzem úgy a dolgokat, hogy a temetésem és a találkozó ugyanarra a napra essen? Egy pillantást vetettem a naptárra. Nem, addig nem bírom ki. Még csak április van. Egy-két hét elég, hogy mindent alaposan elıkészítsek és nincs vesztegetni való idım. Június közepén már pénzem sem lesz állás nélkül. Ezen kívül Alexa nénikém ezüstlakodalmán is meg kellene május végén jelennem. Semmi kedvem sincs hozzá. Minden családtagnak elı kell adnia egy négysoros kis dalocskát Harry unokatestvérem zongorakíséretével. Még semmi frappáns se jutott eszembe. Az anyám családjában a családi ünnepek mindig borzalmasak voltak. Egy csomó ısz hajú nagynéni és nagybácsi. A gyerekes unokatestvérek sose mulasztották el, hogy kioktassanak, hogy már ketyeg a biológiai órám, és ha az anyám fölbukkant a közelemben, rögtön sziszegett: – Húzd ki magadat! A legjobb catering sem tudta elfeledtetni az emberrel ezt a pszichoterrort. – Kedves Gerri – írta Harry unokatestvérem. – A szüleim ezüstlakodalmára a négysoros versike beküldési határideje tegnap lejárt. Minden versikét szeretnék rögzíteni, hogy az ünnepelt párnak beköttetve emlékként átnyújthassam. Kérlek, juttasd el hozzám a lehetı leggyorsabban a soraidat. Egyébként

ABC-sorrendben fogunk fellépni, tehát Franciska unokatestvérünk és Gustav bácsi között leszel. Gyakorlás: Ddúrban. – Még fiatal vagy és már ilyen ostoba, hollahi, hollahó – énekeltem. Még gyakoroljam is ezt a borzadályt, jellemzı. Harry mellékelten elküldte a sajátját, hogy pozitív példával szolgáljon és inspiráljon. – Micsoda borzadály! Ezzel akar engemet inspirálni. – Bezártam Harryt és megnyitottam egy új dokumentumot. – Feltétlenül elintézendık a halálom elıtt. Elsı: végrendelet megírása. Második: Harry ostoba négysorosa, az ütıdött egyébként hívatlanul beállít. Harmadik: a lakás kitakarítása és az összes kínos dolog eltávolítása. Negyedik: búcsúlevelek megírása, lásd külön lista. Ötödik: osztálytalálkozó lemondása. Hatodik: fodrász. A végrendelet nagyon fontos. Rodenkirchen nagyanyám nem írt végrendeletet, csak szóban rendelkezett, hogy az ékszereit osszák szét az unokái között. – Minden lány keressen ki magának valamit – mondta. – Sorjában, a legfiatalabbal kezdve. – A gondolat igazán nemes volt, de ha fentrıl látta a tülekedést az ékszereiért, akkor biztosan arra gondolt, mégis csak jobb lett volna, ha végrendelkezik. Evelyn nénikém, akinek csak fiai voltak, az osztozkodás alatt visszavonult a sarokba és magában kummogott. Anyám, négy lánnyal – az egyetlen nap az életében, amikor nem sajnálta, hogy nem voltak fiai – örömében röpdösött. – Válaszd a zafírt, a zafírt – suttogta Alexa nénikém az akkortájt három éves Claudia unokahúgomnak, akinek fogalma sem volt, hogy mi is az a zafír és egy korall láncot, majd egy borostyán medált vett ki. Alexa nénikém rögtön könnyekre fakadt. Az unokatestvéreink rávetették magukat a hamis gyöngyökre, az ezüst medálokra, a gránát és rózsakvarc láncokra. A testvéreim és én persze egy ujjal sem nyúltunk az olcsó kacatokhoz. Tine szerezte meg a zafír kitőzıt, Rika egy gyémánt

kitőzıt zsákmányolt, Lulu egy szép briliánsokkal díszített platina órát kapott, és végül nekem egy óriási akvamarinköves győrő jutott. Alexa nénikém felzokogott, Evelyn nénikém pedig „fattyúnak” titulált, amikor felhúztam az ujjamra az új szerzeményemet. – Jobb, ha csendben maradsz! – szólalt meg az anyám. – Már megkaparintottad az összes antikvitást és a porcelánokat is. – Milyen porcelánt? – kiáltott fel Evelyn néni. – A meissenit? Arról a legkisebb lányod már gondoskodott. – így van – mondta Alexa néni. – Jogilag ki kellene zárni az örökségbıl. Nagyanyám sosem szólt errıl. Az ékszeren kívül egyetlen értékes holmim sem volt. Mégsem szerettem volna, hogy bármi is illetéktelen kezekbe kerüljön: például gyerekkönyveim, iPodom vagy a laptopom. Legszívesebben felhívtam volna az anyámat, hogy figyelmeztessem: – Nehogy mindent Arsenius és Habakuk kezére játsszál! De semmi értelme se lenne. A halálom napjáig kerülnöm kell mindenféle feltőnést, nehogy észrevegye valaki, hogy mire készülök és becsukjanak egy pszichiátriai intézetbe. Lássunk hozzá az alapos elıkészítéshez! A „miértet” már tisztáztam, most jön a „hogyan”. Nem egyszerő. Lehetıleg legyen fájdalommentes és semmiképp se visszataszító. Gondoljon az ember azokra is, akik megtalálják. Holtan is szeretnék még valahogyan kinézni. Szombat esténként van a szokásos fızıcskénk a barátaimmal. Készülıdés közben azon morfondíroztam, hogy milyen utat válasszak a halálba. A www.depri-na-und.de oldalon „Az öngyilkosok mely csoportjába tartozik?” pszichotesztet megcsináltam. Egyértelmően Marilyn Monroe-típus vagyok és semmiképp sem az Anna

Karenina. Az ezeréves zöld pulóveremet és egy farmert vettem fel. Betettem a fülembe a kedvenc békakirálynıs fülbevalómat is. A tükörben néhány pillantást vetettem magamra, hogy vajon látszike rajtam az öngyilkossági szándékom, a szám a helyzethez nem illı módon mosolyra állt. Mindig ilyen volt. A sors családunk összes nıtagját anatómiailag egy folyton mosolygó kacsacsırrel áldotta meg. – Érzéki ajkak – mondogatta Ulrich. – Széles szájú béka – vágta a fejemhez Britt Emke a hatodik osztályban. Charlyval ezért egy frissen elütött békával ajándékoztuk meg könyvjelzıként a latinkönyvében, hogy lássa, milyen is egy széles szájú béka. Volker, Hilla és a gyerekek már vacsoráztak, amikor leszaladtam a csigalépcsın. – …és áldd meg Urunk, amit adtál nékünk – hallatszott a félig nyitott ablakon át. Disznósült illata csapta meg az orromat. Hirtelen éhségérzetem lett, hiszen egész nap szinte egyetlen falatot sem ettem. Szapora léptekkel elindultam a villamosmegálló felé. Fızıcskeestjeink eleinte nagyon vidámak voltak. Igényes, gyakran egzotikus ételeket is fıztünk, késı éjszakába nyúlóan dızsöltünk, aperitif, bor és minden földi jó kíséretében. De amióta a barátaimnak gyerekeik lettek, egyre inkább elveszítették az egzotikus dolgok iránti érzéküket. Az alkohol és a tandoori hirtelen „veszélyessé” vált számukra, mert a megállapodásunk ellenére mindig ott volt legalább egy gyerek is, hiszen kifogás bıven akadt: „a bébiszitter nem tudott jönni”, „annyira el akart jönni”, „most jön a foga”. A gyerekek miatt már a szusiról is lemondtunk, mivel nem szerették. Késıbb legalább egy lurkó biztosan elaludt az ölemben, aztán meg sem mertem moccanni, a lábaim pedig elzsibbadtak, majd erıt vettem magamon, hogy ébren maradjak és kövessem az óvodai díjakról folytatott érdekfeszítı diskurzusukat. Ha nem én,

akkor valaki más aludt el, ami jelezte, hogy itt az idı az asztalbontásra, pedig még tizenegyet sem ütött az óra. Ulrich és Charly – szintén gyermektelenek – az utóbbi idıben gyanúsan sokszor maradtak távol influenzára vagy fertızı betegségre való hivatkozással. Gondolom, inkább moziba mentek, vagy a saját konyhájukban fıztek valami ínycsiklandozó, főszeres, egzotikus finomságot. És most Charly is terhes! Már senki sem lesz, akivel a többieken nevethetnék. Korábban mindenütt fıztünk, még az én parányi konyhámban is, sıt a parkban is, wokban. De most már csak Caroline és Bert házában jövünk össze, mert nekik van a legnagyobb konyhájuk, a leghalkabb mosogatógépük, a legtöbb gyerekük és a legmegbízhatatlanabb bébiszitterük. Egy viszonylag ízlésesen berendezett sorházban laktak, amennyire a berendezés a sok gyerekjátéktól és kacattól még látható volt. Caroline megérkezésemkor átölelt, a lábával arrébb rúgott egy Lego autót és egy kicsi kötött pulóvert: – Te vagy az elsı és pontos, mint mindig. Gyere be, megígértem Flóriánnak, még felmész hozzá, hogy jó éjszakát kívánj neki, tudod mennyire kedvel, óh, a pulóver, új, remekül nézel ki, tényleg. Folyton az a színésznı jut eszembe rólad, hogy is hívják, drágám, tudod, elkapták, amikor lopott, mit gondolsz, rossz, hogy disznókarajt vettünk bárány helyett, tudod a bárányt órákig kell párolni a sütıben, de a karajt gyorsan kisüthetjük a serpenyıben – drágám, holnap szülıértekezlet van, már most mondom, hogy ezúttal rajtad a sor, múltkor majdnem megválasztottak pénztárosnak, pont engem, még számolni sem tudok és a számlánk is mindig mínuszban van… óh, új a pulóvered, nagyon jól áll rajtad… Caroline már egy ideje, úgy a második és a harmadik gyermeke között félúton, elfelejtett pontot tenni a mondatainak a végére. – Halló, Gerri, kedvesem – üdvözölt Bert. Severinnel a karján egy puszit nyomott az arcomra. Severin a békakirálynıs

fülbevalóm után nyúlt. – Nem megyek el a szülıi értekezletre. – Én sem – mondta Caroline. – Az utóbbi ötre én mentem el és meghallgattam azt a sok zagyvaságot, kibírhatatlan volt, meg azok a titkos szavazások, órákig elhúzódott az egész… – Akkor egyikünk se megy el – jegyezte meg Bert. Severin mérgesen rugdalódzott Bert karjaiban, mivel nem jutott hozzá a fülbevalómhoz. – Jó éjszakát kívánok Flónak – mondtam. – Oké, aranyos vagy, elkezdem a zöldségeket tisztítani – mondta Caroline. – Ha egyikünk sem megy el, akkor a hátunk mögött döntenek mindenrıl és a háziállatnapot is megszavazzák, aztán majd mindenki magával viheti a csincsilláját… – Teljesen mindegy – mondta Bert. – De nekem nem. Egész nap hallgathatom majd a gyerekeink nyavalygását, hogy mikor veszünk nekik csincsillát vagy… – Úgy csinálsz, mintha sosem lennék itthon – mondta Bert. – Nem is vagy – Severein elkezdett üvölteni. – Nézd, milyen édes – mondta Caroline. – Szeret tégedet. Az összes gyerekünk kedvel. Új a pulóvered? Nagyon jól áll. Gerri drágám remekül néz ki, igaz? Pontosan, mint az a színésznı, akit lopáson kaptak rajta… Flo még ébren volt, amikor bementem a szobájába. A testvére már mélyen aludt, ami jól is jött, mert csak Flónak hoztam valamit magammal: a régi játékóra dobozomat a táncosnıvel. A fedél felnyitásakor táncra perdült. – Mi ez a dallam? – A Kék Duna keringı. – És nekem adod? Nem csak kölcsönbe? – Nem, most már a tiéd. – Óh, nagyon köszönöm! Gerri te vagy a legjobb az egész világon! Volt háziállatod, amikor kicsi voltál? – Volt egy cicánk, de osztozkodnom kellett rajta a másik két testvéremmel, és mivel én voltam a legkisebb, nekem csak a farka

jutott. – A semminél jobb – jegyezte meg Flo. – Vennél nekem esetleg egy nyuszit születésnapomra? A mama és a papa mégse számőzhetnének egy ajándékot. – Majd meglátjuk, talán – mondtam, és hirtelen csomót éreztem a torkomban. Flo születésnapja júniusban van, és akkor már nem leszek. A keresztgyerekem volt, és az igazat megvallva sokkal jobban kedveltem, mint Habakukot, akinek szintén keresztanyja voltam, mert rám erıltették. – Nagyon kedves lennék a nyuszihoz – mondta, aztán, mint minden vasárnap, most is megkérdezte: – Gerri, megismerkedtél ezen a héten egy fiúval? – Igen – és Gregor Adrianra gondoltam. – Egy zöld szemővel. – És megdobogtatta a szívedet? – Azt hiszem, de már foglalt. Egy vámpír lady lecsapott rá. – A jók már mind foglaltak – sóhajtott fel Flo. – Hm, jó illatod van. – Pampelune, ha akarod, rád hagyom. – Inkább egy nyuszit szeretnék – mondta Flo.

Kevés Evelyn nénikém, kedves Korbmacher bácsikám, ezennel jövı hónap elsejével felmondom a lakást. A felmondási határidıt sajnos nem tudom betartani, mert már következı héten, pénteken véget vetek az életemnek. Biztosan gyorsan találtok egy új bérlıt, talán egy idısebb hölgyet a gyülekezetbıl vagy egy hívı koreai cserediákot. A diák jobb lenne, hiszen az idısebb hölgy könnyen elcsúszhat a csigalépcsın és beperelhet benneteket.

Bizonyára a következı bérlı is örülne, ha Hillának vennétek egy mosógépet. És néha vacsorára is meghívhatnátok a „Hívd meg Jézust az életedbe” prospektus helyett, amit bedugtok a postaládájába. Kedves Evelyn nénikém, talán úgy gondolod, még túl fiatal voltam és nem fogtam fel, amikor többször is ,fattyúnak” tituláltál. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, amikor Alexa nénikémmel a hajszínem miatt azon morfondíroztatok, hogy vajon elcseréltek-e a kórházban, vagy esetleg a postástól származom, és jókat kuncogtatok rajta. Már akkor is nagyon arcátlannak tartottam, de csak akkor jöttem rá, hogy mire is céloztatok, amikor biológiaórán az emlısök szaporodásával foglalkoztunk. Megnyugtathatlak: apám lánya vagyok. Tıle örököltem a sötét hajamat és a barna szemeimet, egy kicsit bonyolult, hiszen neki csak világosbarna haja van, de ha Mendelt alaposabban tanulmányozod, akkor megértheted. A régi biológiakönyvemet betettem a postaládádba és figyelmedbe ajánlom az ötödik fejezetet (lásd 146. old.). A szüleim esetében érdekes dolgok találkoztak és keveredtek egymással. A szem- és hajszín természetesen nem keveredhet és öröklıdhet tetszés szerint. Meg kell birkóznod a „domináns” és „recesszív”fogalmakkal is az örökléstan megértéséhez. Mendel szerint például egy kék szemő nınek (mint például te) és egy kék szemő férfinak (mint például Korbmacher bácsikám) nem lehet egy barna szemő gyereke (mint például Volker). De jobb, ha mindezt nyugodt körülmények között elolvasod. A téma borzasztóan izgalmas, minél többet foglalkozik vele az ember, annál jobban figyeli a körülötte lévık szemét. Üdvözlöm Volkert, Hillát, Johannes Pault, Petrust, Theresát és Bernadettet is. Gondolom, nem árthat, ha imádkoztok értem.

Gerritek

HATODIK FEJEZET

M

ár a többiek is megérkeztek, amikor lejöttem Flótól. Marta és Marius kivételesen gyerek nélkül jöttek. Charly feldobott hangulatban volt. – Már három napja nem dohányzom, és hipnózis nélkül. Ezenkívül majd meghalok a salátáért! De a didim a legjobb. Nincs szükségem semmiféle csodaszerre. Igaziak! Fogjátok meg! Marius rögtön eleget akart tenni a felszólításának, de Marta a kezére csapott. – Charly csak viccel – mondta. – Nem, dehogy. Halálosan komolyan gondolom – mondta Charly. – Ereznetek kell! Gyerünk! Mitıl féltek? – Kıkemény31et juttatta eszembe a kávézóban: ne kéresd magadat, gyerünk, fogd már meg tényleg kıkemény. – Ma senkinek sincs fertızı betegsége? – kérdeztem, ami-kor Ole üdvözlésképpen átölelt. Bozontos szıke haja állandó-an a homlokába lógott. Nagyon szexi a pasi. Még mindig sajnáltam, hogy egy másik nıt vett el feleségül. Kétségkívül állandóan fogorvos szaga volt, még akkor is, ha éppen a zuhany alól jött. – Psssz – mondta és nevetett. – Miával már minden kifogást elfogyasztottunk és imádom a provanszi bárányragut. – Remélem, bárány nélkül is – jegyeztem meg. – Caro ugyanis disznókarajt vett. – Borzalmas – mondta Ole és a feleségére nézett, akit Charly éppen arra kényszerített, hogy tapogassa meg a mellét. – Hé, Mia, ma te vezetsz, most én iszom. – Nem, inkább én – mondta Mia. Egészen csinos, vörös hajú nı volt, irigylésre méltó hosszú lábakkal. Az elıkelı Lexington – Öt évszak szállodában dolgozott fıportásként. Alexa nénikém majd ott ünnepli az ezüstlakodalmát. Anyám megbízásából

megtudtam Miától, hogy a „Tükörterem” bérleti díja kettıezerötszáz euró. Alexa nénikémnek nem tudta megbocsátani a „Lexingtont”, mivel a saját ezüstlakodalmát csak otthon, a leopárdokkal és angyalokkal díszített nappaliban ünnepelhette. – Múltkor te ihattál – mondta Mia Ólénak. – Halló, Gerri, örülök, hogy láthatlak. Netán te is terhes vagy? – Nem – válaszoltam. – Talán még emlékszel, hogy szingli vagyok. – Ma már semmi sem biztos – mondta Ole. Ole még mindig az esetem volt. Kedvesen flörtölt velem, jól éreztem magamat a társaságában, de nem keltett bennem hiú reményeket. Néha azért megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha Mia nem lenne. Caroline kézen fogott, mintha most érkeztem volna. – Új a pulóvered? – kérdezte ikszedszer ma este. – Remekül áll. Igaz, Ole, Gerri fantasztikusan néz ki, mint az a színésznı, aki lopott és elkapták. – Winona Ryder – mondta Ole. – Igen, Gerri is éppen úgy néz ki. – Ha, ha, ha – mondta Mia. Caroline mérgesen ránézett. Nem szerette Miát és sosem bocsátotta meg Ólénak, hogy kibékült vele és pont akkor, amikor velem akarták összehozni. – Gerri egy kimondott Winona Ryder-típus, nagy barna szemek, sötét hajfürtök… – ...jókora hátsó – egészítette ki Mia. – Ha Gerri hátsója dagadt, akkor milyen a tiéd? – kérdezte Caroline. – Még dagadtabb – válaszolta Mia. – Tulajdonképpen Marilyn Monroe-típus vagyok – vágtam közbe gyorsan, még mielıtt Caroline rávethette volna magát Miára. Mia furcsán nézett rá. – Ole, már megtapogattad Charly didiit? Ha még nem tetted meg, akkor gyorsan pótold be, különben egész

este ezzel idegesít bennünket. – Csak ne irigykedj! – mondta Charly. – Gerri, megkaptad Britt Emke e-mailjét? Valaki már meghalt közülünk. Rémisztı, ugye? Mit gondolsz, ki az? És vajon miben halt meg? Óh, tényleg boldog vagyok, hogy abbahagytam a dohányzást. Már abban a korban vagyunk, amikor jobban oda kell figyelünk magunkra. Ulrich hátba vágott. – Nos, régi harcostárs! – Amióta Charlyval élt, úgy viselkedett velem, mintha régi iskolatársak lennénk és még sosem ébredtünk fel közös ágyban. – Mit szólsz az új hírhez? – Gratulálok – mondtam. – Sajnáljuk, hogy most nem jön össze a bárány, de majd jövı szombaton – mondta Bert. – Akkor sajnos nem vagyok itt. Továbbképzésem van Stuttgartban – jegyezte meg Mia. – Lehet, hogy én sem leszek itt – tettem hozzá. – Hol leszel? – kérdezte Caro. – Hááát… – dadogtam. A fenébe is, még elárulom magamat. Szerencsére a zavaromat másképp értelmezték. – Juj, juj – mondta Marius. – Gerrinek találkája lesz! – Gerri randevúra megy! – kiáltotta Bert. – Már itt az ideje. Randevú? Igen, így is felfoghatjuk a dolgokat. Végigfutott a libabır a hátamon. Randevú a halállal. – Hogy hívják? – kérdezte Charly. – Óh, Joe – mondtam, és elvörösödtem. – És mi a foglalkozása? – érdeklıdött Ole. – Hááát, valami nagy kutya, hm, kaszákat gyártanak. – Főnyírókat? – kérdezte Marius. – Nem, olyan… pengéket. – Valószínőleg Solingen késeket. Beszerezhetsz nekünk néhány-jó szusi kést. Apropó: ki gondoskodik ma az elıételrıl? – Vállalhatom – mondta Marta, miközben nagyot ásított.

– Ne hagyjuk el a levest? – kérdezte Caroline, és szintén nagyot ásított. – Különben sose leszünk készen. A zöldséget a hússzeletekkel együtt megpárolhatjuk, ugye? Így nemcsak idıt spórolunk, hanem kevesebb lesz a mosogatnivaló is. – Felılem – mondta Marius, csatlakozva az ásítok köréhez. Ole rápillantott Miára, majd rám, aztán megragadta a dugóhúzót. Már tudják, hogy anyám hozzásegített a kételyeimtıl való megszabaduláshoz. Végtelenül szerencsésnek mondhattam magamat, hiszen a sors megajándékozott az altatótablettagyőjteményével. Semmi kétség, itt az ideje, hogy véget vessek az életemnek. Egyébként miért jutottam hozzá ehhez a rengeteg tablettához? Most megengedhettem magamnak, hogy „Joe-val a randevúmat” megtervezzem, és az alkalomhoz illıen még egy új ruhával is megajándékoztam magamat, hiszen már a kezemben tartottam a kulcsot a problémáim megoldásához. Egyébként a pénzt nagyon nehezen adtam ki, de most értelmét vesztette a spórolás, mivel tudtam, hogy már úgy sincs sok hátra, így lelkiismeret-furdalás nélkül költekezhettem. Végtére is fontos, hogy jól nézzek ki, amikor megtalálnak. Ez a ruha ırülten jól nézett ki: a testemhez simult, de a hurkákat mégsem emelte ki, mélyen kivágott volt, de nem közönséges, vérvörös színő – ami különösen jól állt nekem. – Meghalni túlságosan gyönyörő – mondta az eladónı. Micsoda? Nem is tud a terveimrıl. Eszembe jutott, hogy nincs hozzá illı cipım. Elıször nem is akartam venni, hiszen feküdni fogok, de akkor megpillantottam egy csodálatos szandált a strassz pillangókkal, igaz méregdrága volt és a tősarkokon járni se tudok, de végül megvettem. Nem számít, ha nem tudok benne menni, de jól mutat majd a lábamon. Aztán vettem két üveg nagyon drága vodkát, egyet a gyakorláshoz és egy másikat a végrehajtáshoz. Hiszen minden

azon áll vagy bukik, hogy az alkohol és a tabletták a gyomromban maradnak-e vagy az egészet kihányom. Edzenem kell. Az összes alkoholt összeszedtem a lakásomban és elhatároztam, hogy ivókúrába kezdek. A randevúmat a következı péntekre terveztem Joe-val. A saját lakásom nem a legjobb helyszín. Tekintettel kell lennem Hillára és a gyerekekre is, ezért lefoglaltam egy kétágyas, Rajnára nézı szobát a Regency Palace szállodában csekély 3210 euróért reggelivel, persze arra már úgyse lesz szükségem. És a számlát – ez a legjobb az egészben – sem kell már kifizetnem. De addig még sok tennivalóm van. Rögtön vasárnap este elkezdtem a tréninget két üveg vörösborral. Egyik kezemben a vörösboros pohárral, a másikban pedig egy szemetes zsákkal végigjártam a lakást. Megpróbáltam magamat szeretteim szemével látni. Elsıként a vibrátort – Charlytól kaptam ajándékba – dobtam ki. Mi lenne, ha az anyám vagy a nagynéném megtalálná. Micsoda undorító dolog és még csak nem is hasonlít az emberi másához. Az igazat megvallva még érintetlenül feküdt az eredeti csomagolásban. Alig dobtam be a szemetesbe és máris megszólalt a lelkiismeretem. Charly szerint nagyon drága volt és limitált darabszámban gyártott, de már késı, hogy az eBay-en eladjam. A zsákot nem dobtam be a ház kukájába, hanem elvittem a villamosmegállóban lévı szemetesbe, hiszen bárki belenézhetne. Amikor visszajöttem, a folyosón belebotlottam a jutatáskába. Kivettem az elsı füzetet: Romina, a vadásznı a sötétségben. Állítólag Adrian írta. A papírkosárba akartam dobni, azonban felülkerekedett bennem a kíváncsiság és elkezdtem olvasni. Rominának, a vámpír ladynek egy Kimberley nevő nıt kellett megvédenie egy vérszívó vámpír harapásától. Olyan unalmas volt, hogy közben kénytelen voltam egy egész üveg vörösbort meginni. Hé, ez a Gregor Adrian örülhet, hogy nem írásból kell megélnie. A tehetségtelenségét minden oldalon bizonyította, de a

fantáziája kitőnı volt. Akaratom ellenére elgondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne jobban megírni. Az éjszaka kellıs közepén – éppen a transzformációs jeleneten dolgoztam – megszólalt a telefonom. Charly volt. – Szörnyő rémálmom volt. Felébresztettelek? – Nem – mondtam és töltöttem magamnak még egy kis vörösbort. – Én is perverz dolgokról álmodtam. Rengeteg vér folyt. – Én azt álmodtam, hogy Ulrichhal együtt borzalmas szülık leszünk, és amikor felébredtem, rájöttem, hogy így is lesz. – Ugyan már, csodálatos szülık lesztek. – Dehogy! Tegnap este ismét dohányoztam. Igaz, csak egy fél cigit, de legyızött, erısebb volt nálam. – Egy fél cigi nem akkora nagy baj – nyugtatgattam. – A szobanövényeim is mindig ugyanarra a sorsra jutnak, de ezt te is tudod. Mi lesz, ha a babával ugyanez történik? – Nem aggódnék emiatt. Az ember felnı a feladathoz. – És ha ott felejtem a szupermarketben? – Majd akasztunk a nyakába egy csengıt – válaszoltam. – Óh, rosszul vagyok, azt hiszem hánynom kell. De köszönöm, hogy meghallgattál. – Szívesen – és újra belevetettem magamat a kéziratomba. Joe-val tervezett randevúmig gyorsan elrepült az idı. Minden nap edzettem az alkohol-tőrıképességem növelésének érdekében, szisztematikusan feldolgoztam az „elintézendı” listámat és közben befejeztem az új történetemet: Lea útja a sötétségbe, hiszen a szőz jegyében születettek nem szeretik a félbehagyott dolgokat. Ez érvényes volt a lomtalanításomra is, apránként elhordtam az összes szemetet a lakásból: háztartási cikkek, ruhák, cipık,

alsónemők, fényképek, kozmetikumok – mindentıl megszabadultam, ami nem tetszett. Csak az maradhat meg, ami a személyemet autentikus és puritán színben tőnteti fel. Ilyesmibıl kevés volt, a ruháimból alig maradt valami. A lakás így sokkal nagyobbnak tőnt, a szekrények tátongtak az ürességtıl, mindennek volt helye. Szerdánként Evelyn nénikémnél takarítottam. A perzsaszınyeg rojtjait kefélgettem, az idı villámgyorsan elrepült. Bárcsak már korábban rájöttem volna, hogy egy kis vodka mellett még a takarítás is gyönyörőbb. – Jövı héten kimossuk a szekrényeket – Eirelyn nénikém mindig „mi” személyben beszélt, persze a kisujját sem mozdította meg. – Örülök – mondtam. Jövı héten már úgysem leszek. Amikor visszamentem a lakásomba, csengett a telefonom. Lakritze volt és az expozé felıl érdeklıdött. Mondtam neki, hogy pénteken postázom a kéziratot. Rettenetesen örült. – Gyors és megbízható, mint mindig! Hogyan is gondolhattam, hogy cserben hagy! Eddig még csak borzalmas kéziratokat kaptam – mondta. Lakritze nem volt a búcsúlevél-listámon. Gondoltam, élek az alkalommal, és búcsúzásul mondok neki néhány kedves szót: – Lakritze, örülök, hogy személyesen is megismerkedtünk, nagyon szimpatikus, igazán kedvelem és minden jót kívánok. Az érzelmi kitörésemet higgadtan fogadta: – Maga is nagyon szimpatikus nekem. És örülök, hogy együtt dolgozhatunk. Óh, milyen kedves. A meghatottságtól majdnem kicsordultak a könnyeim. – Viszontlátásra egy jobb világban – mondtam ünnepélyesen. – Igen – válaszolta. – Azért dolgozunk. Aztán az anyám telefonált. Ha tudta volna, hogy most cseveg velem utoljára, biztosan másról beszélt volna. – Gyermekem, csak meg akartam kérdezni, hogy mit veszel fel

Alexa ezüstlakodalmában. – Hőha… – Kérlek, ne azt az ısrégi bársony blézert. Vehetnél magadnak valami újat. Hanna, tudod, Klaus Köhler Hannája, Annemarie hatvanadik születésnapján egy nagyon csinos nadrágkosztümöt viselt. Valami hasonló neked is biztosan jól állna. Beszélhetek Annemarie-val, hogy kérdezze meg Hannát, hogy hol vette, aztán elmehetünk együtt és vehetünk neked is egyet. – Óh, hááát… már vettem egy nagyon szép piros ruhát. És hozzá illı cipıt is. Anyám néhány másodpercig egy szót sem szólt, nyilvánvalóan a meglepetéstıl. – Pirosat? Nem volt más? A piros olyan feltőnı. És egyébként is nagyon kevés embernek áll jól. Inkább bézsre gondoltam. Hanna bézs nadrágkosztümöt vett. – Mama, a ruha nagyon elegáns és nagyon jól áll rajtam. Még az eladó szerint is. – Hát persze, mindig azt mondják, csak hogy megszabaduljanak a raktárkészleteiktıl. Nem tudod, hogy jutalékot kapnak? Esetleg kölcsönkérhetsz valami elegáns darabot a testvéredtıl. Mit szólsz hozzá, hmm? – Tine Laura-Ashley köpenyére gondolsz, vagy esetleg Lulu fekete kosztümére? Nem, mama, a ruha nagyon szép, majd meglátod. Négyszázharminc euróba került. – Harmincnégy euró? Jellemzı rád. Mindig ott spórolsz, ahol nem kellene. Csak egy vacak rongy lehet. – Négyszázharmincat mondtam. – Nem hiszem, csak most találtad ki – mondta az anyám. Felsóhajtottam. – Riluge, csak a jó szándék vezérelt. Te is jobban fogod érezni magadat, ha rendesen felöltözöl. Nem is csoda, ha a legfiatalabb lányom így nem talál magának egy férfit. Ismét felsóhajtottam. – Tudod, hogy a rokonok már azt pletykálják egymásnak, hogy

nem vagy egészen… egészen normális. – Micsoda? Hogy értsem? – Nem vagy normális – mondta. – De hiszen érted, más vagy. – Más? Mihez képest? – Ugyan, ne játszd a hülyét! Más, másfajta, másféle, máshonnét váló. – Leszbikus? A rokonok szerint leszbikus vagyok? – Gyermekem, nem szeretem, ha ilyen kifejezéseket használsz. – Mama, leszbikus a korrekt meghatározás, ellentétben a más, másfajta, másféle, máshonnét való megnevezésekkel. – Még joggal gondolhatja az ember, ha így beszélsz, hogy… – …leszbikus vagyok? Nem, mama, nem vagyok az. Akkor egy nıvel élnék együtt, vagy legalább szexuális kapcsolatom lenne vele. De nem így van. Persze mindez magánügy. Azt sem kérdezi meg senki sem, hogy Alexa nénikém és Fred bácsikám lefekszenek-e még egymással. – Tigulu! – kiáltott fel anyám felháborodottan. – Látod, az ilyen kérdések indiszkrétek és kellemetlenek, de bennünket, szingliket mégis folyton ilyesmivel inzultálnak. Az anyám csak néhány másodperc után szólalt meg. – De hiszen tudod, hogy Fredet prosztatával operálták. – Tessék? – Nem óhajtok róla beszélni. Tudod, ha legalább néha-néha megjelennél egy férfival a családi összejöveteleken, mint Franziska és Diana unokatestvéreid, megelızhetnéd ezeket a rosszindulatú pletykákat. – Minden alkalommal más pasival állítanak be. Marie-Luise nénikém ugyan folyton úgy tesz, mintha másnap már az oltár elé vonulnának, de ha érdekel a véleményem, a fickók csak bérben vannak. Nos, ki jegyezte el ıket már megint? – Óh, Diana új barátja bróker. És Franziska még a régi fiújával jár, valószínőleg ısszel összeházasodnak.

– Az Elvis-frizurás fodrász azzal a Goofy hangjával? – kérdeztem döbbenten. – Több, mint fodrász, négy üzlete van a városban. És MarieLuise megértette Franziskával, hogy harminc évesen már nem várhat a fehér lovon érkezı hercegre. Kompromisszumkészség is jól jöhet. És a mai idıkben egy négy virágzó üzlettel rendelkezı férfi nem megvetendı. Egyébként mit szóltak a gyógyszerekhez a patikában? – Tessék? – A gyógyszerekkel teli cipıs dobozról beszélek. Azt mondtad, elviszed a gyógyszertárba. – Ah, óh, háát, rettenetesen örültek neki. Sok ember súlyos alvászavarban szenved Etiópiában és pont jól jönnek most azok az altatók. – Örülök. Most készülıdnöm kell a bridzspartira. Azért mégis megkérdezem, hogy hol vette Hanna azt a nadrágkosztümöt. Majd újra felhívlak. Mi értelme lenne, hogy ellentmondjak? Ilyen körülmények között? – Rendben van, ahogy gondolod, mama, és mindent köszönök. – Egy méltó utolsó mondat, gondoltam. – Hiszen ezért vannak az anyák – válaszolta anyám.

Drága Flo, emlékszel még, amikor együtt olvastuk azoknak az indiánoknak a történetét, akik álmukban egymással beszélgettek és még egy hegyre is felmásztak? Képzeld el, ma éjjel álmomban a jövendı

férjemmel beszélgettem. Sastollat viselt a hajában és okos, kedves szemeivel nézett rám. Rögtön tudtam, hogy ı az igazi, mert a szívem ırülten kalimpált. – Ne vesztegess több idıt a messzi távolban! Gyere gyorsan a Sashegy lábánál lévı szent berkenyéhez, és feleségül veszlek – mondta (indián nyelven, de megértettem!!!). – Az isten is egymásnak teremtett bennünket. Csodálatos álom volt. Amikor felébredtem, ott volt mellettem a sastoll a párnámon. Természetesen rögtön fölpattantam és a következı járatra vettem egy jegyet Amerikába. Már gyerekként is mindig arról ábrándoztam, hogy egy indiánhoz megyek feleségül. Még volt annyi idım, hogy bepakoljak néhány dolgot (a hajpántod most rendkívül jól jön) és megírjam neked ezt a levelet, hogy ne érjen váratlanul a hirtelen eltőnésem. Jövendıbeli férjem a Nikati (a jelentése: a paradicsomban élık) indiánok törzsfınöke. Yakutunak hívják (a jelentése: az okos, jóképő férfi, aki a tenyerén hordja az asszonyát). Az indiánok mindig bölcsen választják meg a nevüket. Örülök, hogy nem Yakutu testvérének szánt a sors, hiszen a neve szerint „a büdös lábú”. Óh, micsoda szerencse! Nikati falu a tarka sátraival – amennyit álmomban láttam belıle – valóban maga a paradicsom: tiszta viző, kék tavak, mezık, erdık, a fenséges Sas-hegy a havas csúcsával, mindenütt lovak és nyulak, meg sok-sok vörösáfonya-bokor. Néhány óriási teknıst is láttam. Gondolhatod, hogy milyen boldog vagyok. Itt az ideje, hogy egy törzsfınök felesége legyek, de a faluban érthetetlen módon nincs telefon, levelesláda, mobiltelefon, ezért hiányozni fogsz. Talán néha álmunkban cseveghetünk egymással. Egyél mindig sok zöldséget! Gerri (aki holnaptól Yocata névre hallgat, azaz „a felhıkön lebegı”)

P. S.: Kedves Caroline és Bert! A háziállatok segítik a gyerekek pszichés fejlıdését. Erısítik a felelısségvállalás kialakulását és általában a személyiségfejlıdésére jótékony hatással vannak. A jó szülık megengedik a gyerekeiknek a háziállatok tartását és Flo már elég nagy ahhoz, hogy egy nyúlról gondoskodjon. A témával kapcsolatban kinyomtattam néhány cikket az internetrıl, amiket mellékelten elküldök. Remélem, hogy egy régi jó barát utolsó kívánságát teljesítitek. Fiának csak a tizennyolcadik születésnapján (vagy még késıbb) adjátok oda az akvamarin győrőmet. Jobb, ha abban a tudatban él, amíg felnı és pszichikailag is stabillá válik, hogy boldogan élek egy indián faluban. Nincs semmi kifogásom az ellen, ha a gyerekek idejekorán szembekerülnek a valósággal és elvesztik az illúzióikat, legyen szó a Mikulásról, a húsvéti nyusziról vagy korunk egyedül élı nıinek a helyzetérıl. De nem hinném, hogy mindez problémát jelent számotokra, hiszen még a „cumitündér” létezését is elhitettétek vele, aki állítólag összegyőjti a gyerekek cuclijait, hogy az újszülött bébik megkaphassák. – HALLÓ! Undorító, ugye?

HETEDIK FEJEZET

H

iba volt, óriási hiba, hogy még egyszer lementem a hallba. És mindezt puszta hiúságból tettem. Ugyanis egyszerően remekül néztem ki. A hajam, a make-up, a ruhám, a cipım – minden maga volt a tökély! İszintén szólva, még sose néztem ki ilyen klasszul. Az alkoholmámorban eltöltött hét jót tett az alakomnak, hiszen többnyire nem volt étvágyam és nem ettem. Az eredmény nem maradt el: lapos has és keskenyebb arcvonások. A szemem körüli sötét árnyékok miatt a szemeim nagyobbnak látszottak, a hajamban a karamell és rézszínő melír fantasztikus volt. Életének utolsó estéjén földöntúli szépség áradt belıle. Mindenki örökre megırizné ezt a látványt az emlékében. Mintha egy varázsló ellenállhatatlanná és egyúttal megközelíthetetlenné változtatta volna. Kár lenne, ha még utoljára nem mutatnám meg magamat ebben a ruhában legalább egyszer. Legalább néhány idegen embernek lent a szállodában öt percre. Közben kidobhatnám az altatók dobozait, hiszen a pirulákat már kivettem és ötösével odatettem az asztalra. Sıt egy üveg vodkát, egy üveg vizet, egy vizes- és egy vodkáspoharat is. A szálloda elıtti levelesládába dobtam be a búcsúleveleimet, a postaláda csordultig megtelt, egy vagyont költöttem a bélyegekre. A ládát este hatkor ürítették, most fél nyolc volt, tehát az utolsó szavaim már úton vannak. Minden a terv szerint haladt. – Még van idım – mondtam a tükörképemnek. – Lemegyek, és egy kicsit megcsodáltatom magamat, aztán amikor visszajövök, elkezdem a pirulák nyelését. A tükörképem nem ellenkezett. A fénylı piros rúzs nagyon jól állt. Egyébként mindig szolid színeket használtam, hogy a vastag

ajkaimat ne hangsúlyozzam. A másik énem maradásra intett, hiszen ha valamikor volt veszítenivalóm, akkor leginkább ma… Amikor leértem a hallba és a tabletták csomagolását bedobtam egy szemetesbe, csupán két idısebb hölgyet láttam. Valószínőleg otthon hagyták a szemüvegüket, mert fittyet sem hánytak rám. A recepciós lány sem méltatott a figyelmére. Két öltönyös üzletember jött a forgóajtón át, de rögtön a bár felé vették az útjukat. Halló! Ez az utolsó alkalom, hogy élve megcsodálhatnak! Vissza kellett volna térnem a szobámba, de ekkor meghallottam a bárból kiszőrıdı zongorát és hirtelen kedvet kaptam egy utolsó pohár pezsgıre. Nincs mit tenni, ha az üzletemberek majd akkor sem vesznek észre, amikor keresztbe tett lábakkal a bárpultnál ülök és a pezsgımet kortyolgatom. Bebillegtem a csodálatos piros cipıimmel a bárba, egyenesen a végzetembe. De egyelıre nem vettem észre, sokkal inkább a két üzletember elismerı pillantásai kötötték le a figyelmemet, akik a szemben lévı asztalnál foglaltak helyet. Pontosan ebben reménykedtem! Elégedett mosollyal helyezkedtem el a látószögükbe esı bárszéken. Nos, megérte. Úgy látszott, hogy a pult túloldalán dolgozó pincér is fantasztikusnak talált. – Egy pohár pezsgıt kérek – mondtam, és egy kicsit klimpíroztam a szempillámmal. – Azonnal – mondta a pincér. Keresztbe tettem a lábaimat, kiegyengettem a ruhámat, és körülnéztem. A terem hővös, alkonyati fényben úszott. Még szinte üres volt. A zongorista „As time goes by” címő dalt játszotta, az üzletemberekkel szembeni sarokban egy pár csókolózott. A nınek vörös haja volt és a fekete ruhájából kikandikáló karjait szeplı díszítette. Úgy nézett ki, mint Mia. A férfi kivette a nyelvét a szájából és a nı felnevetett. Pontosan úgy nevetett, mint Mia. Egy pillanat! Most pontosan láttam az arcát és semmi kétség. Mia!

– A pezsgı – mondta a pincér. Nem, ez lehetetlen. Mia Stuttgartban van, továbbképzésen és egyébként is boldog házasságban él. Az a nı, aki most felállt és szorosan a férfit átölelve elhaladt mellettem, nem lehetett Mia. De ı volt. Olyan közel jött hozzám, hogy még a parfümjének az illatát is éreztem. Szólni akartam hozzá, de Mia észre sem vett. A férfi a hátsójára tette a kezét, kuncogott, miközben a hall felé tartottak. – Rögtön visszajövök – mondtam a pincérnek, és az ajtóig követtem ıket. Láttam, a recepciós lánnyal beszéltek, átadott nekik egy kulcsot és a lift felé folytatták az útjukat. Mitévı legyek? Nem kellene esetleg Ólét értesítenem, mielıtt egyetlen tanúként véget vetek az életemnek. Szegény Ole azt hiszi, hogy a felesége az egyik továbbképzésrıl a másikra rohangál, és közben megcsalja egy popófogdosóval. Szomorú! Másrészt – mi közöm hozzá? Lehet, hogy csupán egyetlen alkalomról van szó és Ole sosem fogja megtudni és boldogan megöregszik Mia mellett. Ebben a pillanatban valaki megfogta a karomat. Riadtan felkiáltottam. – Pssszt – szólalt meg egy ismerıs hang. – Csak én vagyok. És Ole állt mögöttem. Úgy néztem rá, mint egy szellemre. – Mi… miit keresel itt? – kérdeztem. – Ott hátul ültem – mutatott egy távoli boxra. – Azt hittem, hogy rosszul látok, amikor bejöttél az ajtón. – Igen, de, de, Mia… – dadogtam. – Igen, Mia is itt van – válaszolta. – A szeretıjével. Tátott szájjal meredtem rá. – Hát igen, kezdetben engem is megdöbbentett – mondta. – Gyere, hozd a pezsgıdet és ülj oda hozzám a sarokba. Aztán elmesélem az egész szomorú történetet, és hogy miért kémkedek a feleségem után.

– Nem, nem megy, még… még van egy kis elintéznivalóm. – Biztosan hamarosan megkérdezi, hogy mit keresek ebben a szállodában, és akkor vége a tervemnek. Ole félresimította a haját az arcából. – Elnézést, természetesen randevúd van. Joe-nak hívják, nem igaz? Valószínőleg rá vártál, ugye? Bólintottam. – Óh, értem, biztosan egészen más jár a fejedben, mintsem hogy a kisiklott házasságom történetét hallgasd, megértelek. – Majdnem könnyekre fakadt. – Tényleg rossz az idıpont – jegyeztem meg. – Természetesen, megértem, de mikor megláttalak az ajtónál, fellélegeztem. A sors ajándéka, gondoltam – egy ismerıs arc! Valaki, aki segíthet, hogy felcsillanjon a reménysugár ebben az ırült helyzetben… Sajnálom. – Oké, oké – mondtam. – Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Ránézett az órájára. – Hét óra negyvenöt van. Tudod mit? Leülök melléd a bárba és leiszom magamat, amíg a barátod megérkezik. Hányra beszéltétek meg a találkát? – Óh, nyolcra. – Jóságos ég, hogyan szabadulok meg most tıle? Bárcsak ne hagytam volna el a szobámat! – Óh, hmm… ne haragudj, de furcsa lenne, ha ketten várnánk rá, nem gondolod? Nem hiszem, hogy… – Értem, értem – mondta, és leült a mellettem lévı bárszékre. – Semmiképp sem szeretném elrontani a randevúdat. Ne aggódj! Majd szemmel tartom az ajtót, és amikor belép, úgy teszek, mintha sosem váltottam volna veled egyetlen szót sem. Mintha csak egy iszákos alak lennék, aki szereti a whiskyt. Ittam egy kortyot a pezsgımbıl. Bosszantó véletlenek egybeesése. De egyszer mégis csak végezni akarok magammal… Talán fel kellene kiáltanom, „Ah, ott jön”, és aztán kirohannék a hallba, majd eltőnnék a szobámban, még mielıtt Ole szimatot

kap. Kinéztem az üvegajtón. Éppen egy japán csoport népesítette be az elıcsarnokot. Itt az alkalom. – Óh, ott… – És ekkor Ole hirtelen sírva fakadt. Fejét a vállamra hajtotta és zokogott. A pincér letette a whiskys poharat és részvéttel mosolygott rám. – Micsoda szar állapot – mondtam. – Annak is nevezhetjük – hüppögött Ole. Hagytam, had sírjon egy kicsit, de a könnyeit hamarosan a ruhámon keresztül a bırömön éreztem. Óvatosan eltoltam magamtól. – Hé, azért nem olyan drámai a helyzet. A statisztikák szerint a nık 60 százaléka megcsalja a férjét, minimum. A férfiaknál ez az arány 70 százalék. Ole még mindig hüppögött. – Nem gondoltam, hogy ehhez a hatvanhoz fogok tartozni. Mindig úgy gondoltam, hogy Miával egy egészen különleges pár leszünk. – Biztosan így is van – mondtam –, de mégis… – Óh, igen. Eláruljak valamit? Már évek óta így van. Évek óta megcsal, most már biztos vagyok benne. És én, ütıdött, semmit sem vettem észre. És még most is így lenne, ha tegnap kocogás közben nem találkoztam volna véletlenül Mia kolléganıjével a folyóparton. – Igen, igen, mindig ezek a véletlenek – mondtam. – Igen, valóban! Egyébként mindig a városi parkban szoktam futni. Nos, igen, elbeszélgettünk és közben kiderült, hogy nincs is semmiféle továbbképzés Stuttgartban és úgy tudta, hogy négy héttel ezelıtt Miával Párizsban voltunk. – Óh , igen? Nem is beszéltetek róla. – Mert nem is voltam Párizsban! Hiszen Mia akkor is továbbképzésen volt, én pedig otthon, egyedül. – Tehát Mia nem volt Párizsban, hanem továbbképzésre ment? – Dehogy! Nem érted? Össze-vissza hazudozik mindenkinek. Nekem azt mondta, hogy továbbképzésre megy, a munkatársainak

pedig azt mesélte, hogy a hétvégét velem tölti Párizsban. És valójában… – Aha. – Mindenesetre hazamentem és úgy tettem, mintha semmirıl se tudnék. Hiszen így is volt. Úgy gondoltam, talán téved a kolléganıje, és minden rendben van. De aztán Mia ma reggel elindult Stuttgartba a továbbképzésre, én pedig követtem. – Egészen Stuttgartig? – Nem! – kiáltott fel Ole. Az üzletemberek kíváncsi pillantásokat vetettek ránk. – Csak a következı mélygarázsig. Ott letette a kocsiját és elindult egy bevásárló körútra. Alsónemők! Tőzvörös! – Hmm, hmm. És egyfolytában követted? Bólintott. – Igen, mint egy másodosztályú magánnyomozó szimatoltam a feleségem után. A Kaufhof fehérnemőosztályán állványon lógó melltartók mögött kellett elbújnom. Micsoda perverz alak, gondolta mindenki, láttam a vevık arcán. – Ugyan. – Ma nem mentem be a rendelımbe. Az asszisztensnım egész délelıtt a bejelentkezett betegeket hívogatta. És miért? Mert a doktor úrnak a felesége után kell kémkednie. Hol is hagytam abba? – Mi történt, miután megvette az alsónemőt? – Butikról butikra járt, kényelmesen, az is megfordult a fejemben, talán csak kitalálta a továbbképzést, hogy kényelmesen vásárolgathasson. De aztán az Ehrenstrasséban lévı kávéházban találkozott azzal a férfival. – Akivel itt volt? – Igen, természetesen – mondta Ole. – Rögtön szájon csókolta. Semmi kétség, nem gondolhattam, hogy esetleg egy számomra ismeretlen unokatestvér. – És aztán? – Óh, undorító volt. Kéz a kézben a következı taximegállóhoz

mentek, hogy ebbe a hotelbe jöjjenek. – Miért nem jöttek az autójával vagy a pasiéval? – Fogalmam sincs. – Ole mérgesen nézett rám. – Egyébként nincs is jelentısége. Azt hiszem, annyira oda voltak egymásért, hogy nem akartak idıt vesztegetni, hiszen már a taxiban is végig egymást tapizták. Tudod, hogy itt mibe kerül egy éjszaka? Bólintottam. – Remélem, legalább az a disznó fizeti a szobát. Már az alsónemő is elég drága volt. – Hogyan követted a taxit? – Egy másik taxival. Teljesen kivoltam. , – A taxisofır valószínőleg annál jobban örült. Már biztosan évek óta arra várt, hogy egy másik taxit követhessen. – És tíz euró borravalót adtam érte. Mia és a kandúrja kivettek egy szobát, aztán az egész délutánt ott töltötték. Teljesen kész voltam. Nem tudtam, hogy mitévı legyek. – Megértem – mondtam. – Beültem a bárba és vártam. Fogalmam sincs, hogy mit akartam, de kitisztult a fejem. Aztán valamikor megjelentek. Teljesen összehúztam magamat a vackomban, de egyébként is csak magukat látják. Mia mindvégig olyan furcsán vihogott. És akkor bejöttél. Akár egy angyal ebben a piros ruhában. Azt hittem, hogy hallucinálok! De megkönnyebbültem. İszintén szólva, nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha nem találkozunk. Talán behúztam volna egyet a fickónak. – Nem, nem hiszem – válaszoltam. – Én sem. Gyáva nyúlként összehúztam magamat a sarokban és még a lélegzetemet is visszatartottam. Micsoda nyámnyila alak vagyok! – Dehogyis, csak sokkhatás ért. – Igen, igen, biztosan. Szerencsére itt vagy. – Letörölte a könnyeit. – Óh, borzasztóan kellemetlen. Valóban. Biztosan már örültél a szép estének és akkor én… én, a bıgésemmel traktállak.

Tényleg nagyon… szégyellem magamat. Sajnálom. – Oké, oké. Mit szólnál hozzá, ha kerítenénk egy taxit és szépen… A fejét csóválta, miközben az órájára nézett. – Nem igazán pontos a barátod. Az ajtó felé fordultam. A japánok már nem voltak ott. De egy férfi éppen a recepciónál állt. Oda szaladhatnék hozzá és úgy tehetnék, mintha Joe lenne, de az elálló fülei még messzirıl is szörnyen néztek ki. Ole még azt hihetné, hogy ilyen férfiakra bukok. – A Lexingtonban Mia engedményt kapna a szoba árából, de ott mégsem találkozhat a szeretıjével. Kaphatok még egy whiskyt? Duplát. – De vajon miért nem nála találkoznak? – Talán messze lakik vagy egy kitakarítatlan koszos odúban. – Vagy ı is házas. – Jóságos ég, micsoda egy disznó – mondta. – Valószínőleg ez mindkettıjük számára csupán egy kaland. A házasságukat nem akarják feladni, mert fontos nekik. Minden folytatódik a maga útján, és boldogan együtt öregedhetnek meg, ha úgy teszel, mintha semmirıl sem tudnál. – Teljesen megırültél? – kiáltott fel. – Miféle kapcsolat lenne köztünk? – Ismét az órájára nézett. – Talán dugóba keveredett az a Joe. Honnét jön? Egyenesen a túlvilágról, barátom. Sarlóval. – Hm… Frankfurtból – válaszoltam. – Óh, igen – mondta. – Remélem, nem hesseni dialektust beszél. – Eredetileg brémai. – Ha egyáltalán jön. Nem szép dolog egy nıvel ennyit váratni, ráadásul egyedül egy bárban. Lassan kezdett idegesíteni. – Figyelj ide, szívesen várok egyedül. A helyedben most hazamennék.

– Szóba sem jöhet. Nem hagylak egyedül egy bárban, hogy idegen férfiak rajtad legeltessék a szemüket. – Itt nem fenyeget ez a veszély. – Dehogynem. Ott annak a két alaknak már régóta csurog a nyála. És ez a ruha… meglehetısen meredek. – Hmm, köszönöm. – Tényleg. Még sosem láttam rajtad és a cipıt sem. – Pedig már ısrégiek. – És fodrásznál is voltál. Mit gondolsz, hány éves? –Joe? – Nem, Mia szeretıje. Idısnek nézett ki, ugye? – Szerintem negyven fele jár. – Vén csotrogány. Biztosan a kapuzárás elıtti pánik elıl menekül Miához. Joe hány éves? – Harmincöt. – Ennyi altató várt rám odafent, és már biztosan megkérdezték, hogy hol a fenében maradok ilyen sokáig. – És hol késlekedik a fickó? Legalább felhívhatna, ha már nem pontos. – A szobában hagytam a mobilomat – mondtam higgadtan. – Felmegyek érte. Ole döbbenten nézett rám. – Kivettél itt egy szobát? – Óh, igen. – De miért? Hiszen Joe-val elmehetsz a lakásodra is, nehogy azt mond, hogy nektek is titokban kell találkoznotok. – Hülyeség, hiszen mindannyian tudtok róla. – Nıs, igaz? – Nem! – mondtam. – Nem, nem! Ole elhallgatott. Volt valami sajnálatraméltó a hallgatásában. A zongorista ismét az „As times goes by” címő dalt játszotta. Valószínőleg csak ezt tudta. Ki kell jutnom innét. – Kérnek még egy pezsgıt? – kérdezte a pincér. – Nem, köszönöm, de mégis. – Felsóhajtottam. Nem mehetek egyszerően fel, hogy megöljem magamat, miközben egy

borzalmas szerelmi bánat gyötri Ólét. Legalább meg kell bizonyosodnom róla, hogy biztonságban hazaér és nem fordul maga ellen. – Itt akarsz egész éjszaka maradni és Miára várni? – Nem tudom – mondta Ole. – Nem tartom jó ötletnek. – Akkor mondj valami jobbat. – Jobb lenne, ha hazamennél és nyugodt körülmények között elgondolkodnál a dolgon. – Min? Azon, hogy egy komplett idióta vagyok? – Például – mondtam. Rendelt még egy whiskyt. – De jól érzem itt magamat. Rendben, akkor maradj itt. Lelki szemeim elıtt megjelentek a búcsúleveleim. Miért vagyok még mindig itt? Elveszítettem teljesen a józan ítélıképességemet? – Mennem kell – mondtam határozottan. – Hova? – Rémülten nézett rám. – A szobámba. Felhívom Joe-t. – Ne, maradj itt velem, Gerri. – Nem, nem tudok. – Jó, jó, megértem, és ne haragudj. – Az órájára nézett. – Azt hiszem, már nem jön. Ez a nıs disznó cserbenhagyott. – Lehetséges, ezért akarom felhívni. – Tehát mégse független! Tudtam. Micsoda disznó. Megcsalja a feleségét és még ki is használ. Egy olyan nıt, mit te. Szeretıvé degradál. Es még késik is. Ole áthajolt a bárpulton. – Hé, maga – szólt oda a fiúnak. – Képzelje el, az a disznó átvágta. – Nem, nem igaz. Írja, kérem a pezsgıt a szobaszámlámhoz. 324-es szoba. A pincér bólintott. – Nem, nem – mondta Ole. – Majd én fizetem. – Ole hívj egy taxit, és menj haza.

– Nagyon kedves vagy. Te vagy a legkedvesebb ember, akit valaha megismertem. És szép és okos és humoros. Nem érdemel meg ez a Joe. Kár érted. – Késı van – mondtam, és egy csókot nyomtam az arcára. Utolsó fogorvosi illatfelhı. Majdnem kicsordultak a könnyeim. Tartanom kell magamat. – Viszlát, Ole. Minden jóra fordul. Majd meglátod. És nehogy valami butaság jusson az eszedbe. – Nem, ne aggódj. Ha már képes leszek gondolkodni, felhívlak. Beleharaptam az ajkamba és az ajtó felé billegtem. – Itt vagyok, ha szükséged lesz rám – kiáltotta utánam.

Kedves Köhlerné! Tudom, már évekkel ezelıtt felajánlotta, hogy szólítsam egyszerően Annemarie néninek, de már olyan sok nénikém van, hogy inkább lemondtam errıl a megszólításról. Persze tudom, hogy egy csöppet sem kedvel, mivel Klausszal nem mentem el a szalagavató bálra. Most mindenki számára szeretnék egy régi félreértést tisztázni: NEM hirtelen döntöttem úgy, hogy szegény Klaust kikosarazom és meglepetésszerően partner nélkül hagyom. Ellenkezıleg. Klausnak is és az anyámnak is többször világosan az értésére adtam, hogy inkább megeszem egy fél kiló meztelen csigát, mintsem hogy elmenjek egy olyan fiúval a szalagavatói bálra, aki 1: tánc közben a fenekét folyton, mint egy pottyanta kacsa hátrafelé tolja, 2.: úgy bőzlik, mint aki két éve vizet sem látott, 3.: a szünetben az orrában turkál és a pattanásait nyomkodja a

nyakán és 4.: mindennek ellenére ellenállhatatlannak tartja magát. Az utóbbi különösen nagyra becsülendı] Ez aztán a jó nevelési Kétségkívül pontosan ennek a tulajdonságának köszönhetıen Klaus a szalagavató napján egy virágcsokorral állított be hozzánk, mégpedig holtversenyben Georg Straubbal. (Csak mellékesen megnyugtatásképpen: igaz, Georg Straubnak mindig kellemes illata volt, de rumbában nem jeleskedett és tangó közben a lábujjaimon taposott.) Nem igaz, hogy az ajtó kinyitásakor nevetésben törtem ki. A „Haha, Klaus, most jól behúztalak a csıbe, igaz, te idióta?” fogadtatásom sem felel meg a valóságnak. Valójában sokkhatás ért, amikor egyszerre két fiú állt az ajtónk elıtt virágcsokorral a kezében. Klaus teljesen ignorálta Georgot és a virágcsokrot. Nyugodtan turkált az orrában és megkérdezte: – Gerri, készen vagy? Es készen voltam! Legalábbis ami az idegeimet illeti. – De Klaus, hiszen már mondtam, hogy nem veled akarok a bálba menni – hebegtem zavartan. – Azt hittem, nem gondoltad komolyan, fossz? – kérdezte Klaus. Mit tehettem? Georgra is gondolnom kellett. Hiszen nem lett volna igazságos, ha Klaus arroganciájának Georg és én isszuk meg a levét, vagy igen? Anyám még tett egy kísérletet és megpróbálta egy ötvenessel Georgot megvesztegetni, hogy menjen haza, de a szülei már lent várakoztak az autóban, hogy elvigyenek bennünket a tánciskolába. Nem repdestem az örömtıl, amikor beszálltam abba az autóba. De Klausnak sem mutattam fityiszt! A happy end viszont nem maradt el. Biztosan jól jött magának és áldás volt az egész család, de fıképp Klaus számára, hogy Hanna Koslowski hirtelen beugrott helyettem. Hallottam, hogy Hanna fantasztikusan néz ki a bézs nadrágkosztümében és a bridzspartin is jól megállja a helyét. Sıt, üzleti érzéke is kitőnı. Az anyám ötvenesét, amit Klaus becsületének megmentéséért

ajánlott fel neki, megduplázta. További szép életet kívánok magának. Gerri Thaler P. S.: Mellékelten küldök egy példányt a Claudia, az éjszakás nıvér a gyanú árnyékában címő regényembıl. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sikeres szerelmesregény-író vagyok, és nem kell egy irodában gubbasztanom.

NYOLCADIK FEJEZET

A

hotelszobában elıször is levetettem a cipımet és ledobtam magamat az ágyra. A koncepcióm már nem mőködött. Eddig abból indultam ki, hogy a környezetemben senkinek sincs nálam sanyarúbb sorsa. De most itt van Ole, hát eléggé rájár a rúd. Nem lehetett felemelı érzés, amikor megtudta, hogy megcsalta a felesége. Hirtelen odalett a nagy szerelem. Másrészt mégiscsak jobb volt valamit elveszíteni, mint azt sosem birtokolni, vagy mégsem? És egyáltalán, ma lehet, hogy rosszabb neki, mint nekem, de én egész életemben neurotikus depresszióban szenvedtem és az mégiscsak sokkal rosszabb. Nemsokára nık tucatjai vetik rá magukat a jóképő fogorvosra, ha ismét szabad lesz. És ki áll sorban nálam? Pontosan ezért minden jogom megvan hozzá, hogy véget vessek a nyomorúságos életemnek Ismét felvettem a cipımet és megfésültem a hajamat. A makeup még tökéletes volt, egy kicsit felfrissítettem a rúzst az ajkamon. Nyolc óra negyven volt. Ha minden jól megy, tizenegykor már mélyen alszom és örökre. Olyan volt, mint egy frissen kivirágzott rózsa, amit senki sem akar megszagolni és leszakítani. Es most egy éjszaka alatt el fog hervadni, a szél pedig szétszórja szirmait. Ennyi maradt belıle. Furcsa. Ebben a pillanatban éles fájdalom nyilallt a bal oldali hátsó zápfogamba. A nyelvemmel megtapogattam. Nem, nem, ez lehetetlen: Ole tavaly cserélte ki a tömést ebben a fogamban. A fájdalom elmúlt. Ünnepélyesen leültem az asztal mellé, a tabletták már ott sorakoztak, tele töltöttem a nagy poharat vízzel, a kicsit pedig

vodkával. – Egészségedre – mondtam a tükörképemnek. A tükörképem szkeptikusan tekintett vissza rám. – Nos, gyerünk! Ne habozz, hiszen mindent alaposan átgondoltunk. Semmi sem fog megváltozni, sıt egyre rosszabb lesz, hétrıl hétre, évrıl évre. A tükörképem még mindig szkeptikusan nézett vissza rám. – Munkanélküli, hajadon, hajléktalan, gyermektelen – mondtam. – És még a barátai is elhagyják, amikor elolvassák a leveleit. Nincs visszaút. Magányos, depressziós, neurotikus, öreg és ráncos – netán ilyenné akarsz válni? A tükörképem a fejét csóválta. Nos, gyerünk. Leküldtem a vodkát a torkomon. Pontosan úgy, ahogyan begyakoroltam. Brrrr, borzalmas. És most a tabletták. A rózsaszínőekkel kezdem, aztán jönnek a világoskékek és végül a piszkos fehérek, szépen sorjában. Közben mindig néhány korty víz és egy pohárka vodka. Egyes számú tabletta: a nyelvünkre helyezzük, nyelünk egyet és leöblítjük. Sikerült. Kettes számú tabletta: ráhelyezzük a nyelvünkre… Valaki kopogtatott az ajtón. Ez nem szerepelt a tervemben, ezért kioltott nyelvvel ülve maradtam a széken, és abban reménykedtem, hogy a szomszédban kopogtattak. De nem így volt. Ismét kopogtak, ezúttal hosszasabban és hangosabban. – Gerri! Gerri! Itt vagy? – Ole volt. Képtelenség, nem igaz! Az ijedtségtıl meg sem tudtam moccanni. – Gerri! Ole vagyok! Tudom, hogy bent vagy. Gyerünk, nyisd ki az ajtót! Csendháborítás miatt letartóztatnak. Gerri! Mondanom kell valamit! Mérges lettem. Lenyeltem a tablettát, de elfelejtettem leöblíteni. – Ole, menj el – mondtam, de valószínőleg nem hallotta.

Megszállottan kopogott az ajtón. – Gerri! Nyisd ki! Meg kell szabadulnom a fickótól, egyébként egész éjszaka itt fog kiabálni. – Itttt nem Gerrrrrrri lakik, hanem Juschenka. Menjjjen el, vagy híííívom a rendıııırséget. – Hál istennek, itt vagy – mondta. – Beszélnem kell veled. Sürgıs. Engedj be! – Nem megy. Tőnj el! – Miért? Tudom, hogy Joe nem érkezett meg. Végig szemmel tartottam a hallt. Egyedül vagy! Engedj be! Már mindenki furcsán néz rám. – Valószínőleg éppen jött valaki. – Jó estét – mondta Ole. – Ne aggódjanak, nem vagyok mindig ilyen, de ma este megcsalt a feleségem és leittam magamat. Nem volt jobb ötletem. Maguk tudnak esetleg valami jobbat? Borzalmas. Már a vendégekkel is kötözködik. Még csak ez hiányzott. Csupán idı kérdése, hogy megjelenjen a személyzet. Jobb, ha elkerülöm. Kinyitottam az ajtót. – Miért tartott ilyen sokáig? – kérdezte, és befurakodott a szobába. – Mezítelen voltál? – Nem, csak éppen… – Jóságos ég! A tabletták! Odarohantam az asztalhoz és egy lendülettel besöpörtem a pirulákat a tenyerembe. Legalább a fele a földön landolt. De Ole semmit sem vett észre. Ledobta magát a franciaágyra. – Odalent támadt egy zseniális ötletem. A világ legjobb ötlete. – Itt akarsz aludni, hogy közben kijózanodj a mámorodból? – kérdeztem, miközben besöpörtem a tablettákat az egyik éjjeliszekrény fiókjába, a többit pedig összeszedtem. – Nem, annál sokkal jobb. Eszembe jutott, hogyan üthetnénk egy csapásra két legyet. Mit keresel? Elveszítetted a kontaktlencsédet? Várj, segítek. – Nem, nem! – kiáltottam kétségbeesetten és leejtettem az összeszedett pirulákat is. – Nincs kontaktlencsém. Csak… hmm,

csak a morzsákat… – Tehát az a helyzet: az a Joe faképnél hagyott, igaz? Engemet pedig megcsalt a feleségem. Az istenek kifürkészhetetlen akaratából ebben a szállodában futottunk össze. Érted? – Mindannyian, Joe kivételével – mondtam. – Igen, igen. Hol bujkál a fickó? Várj, hadd találjam ki: az egyik gyereke éppen elkapta a bárányhimlıt, igaz? Ezt mondja az összes nıs disznó. – Nincsenek gyerekei – mondtam, és közben feltőnés nélkül az asztal lába mögé söpörtem a lábammal a tablettákat. Biztosan nem veszi észre, hiszen nem tiszta a látása. – Ezenkívül független és bármelyik pillanatban itt lehet. – Micsoda? Tényleg? – felült az ágyon. – Igen. – Sıt fekete öves, csúszott ki majdnem a számon, akkor talán elkotródna. – Haha, majdnem bedıltem – mondta és ismét elnyújtózott az ágyon. – Ugyan már, dugó ebben az idıpontban? Figyelj, Gerri drágám, ne érezd magadat kellemetlenül elıttem. Itt az alkalom, hogy a mennyországban erezhessük magunkat és elfelejtsük ıket. – Óh, kérlek. – De, de, láthatod, hogy mi történt velem. Sose gondoltam volna, hogy a feleségem megcsal egy ilyen undorító alakkal. Nézz csak rám! Hiszen sokkal jobban nézek ki, mint az a pacák. Teljes szerénységgel mondhatom, hogy nincs jobb pasi nálam és mindehhez még fogorvos is vagyok. A magamfajtát nem szokás megcsalni. – Ole, biztosan szörnyő sokk ért és szívesen beszélgetek veled róla… Majd egy más alkalommal, de most… – Hallgasd meg elıször a zseniális tervemet. Aztán rögtön jobban leszel. Hiszel a karmában? – Ole! Borzasztóan szeretnék egyedül lenni – mondtam és közben nagyokat ásítottam. Csak nem az altatók? Máris hatnak? – Nem te vagy a hibás – mondta Ole. – Hidd el, semmi közöd

hozzá, hogy ez a Joe ilyen disznó módon elbánt veled. Szuperül nézel ki és klassz nı vagy. Joe bizonyára jobban örülne, ha a hátpia felesége helyett téged tudhatna az oldalán, de már késı, túl késı. Köszönje magának. Gondolta volna meg jobban. De sosem volt szerencséd a férfiakkal, ezt muszáj megmondanom. A nem hozzád valókat vonzód, nincs felelısségtudatuk, csak egy kicsit szórakozni akarnak. Csak kihasználják a szépségedet és a fiatalságodat, de cserében nem nyújtanak semmit se. – Hahaha! – Gerri, nincs minibár ebben a luxusszobában? – De, ott van, egy 0,2 literes kóla, hét euró húszba kerül. – Nem akarok kólát inni, inkább whiskyt. Már egészen rászoktam. Mindegy mibe kerül. Gazdag vagyok, igen, elég pénzem van. Egy jóképő, gazdag férfi! Biztosan ezért jött hozzám feleségül az a vörös hajú lotyó is. – Kinyitotta a hőtıt. – Nincs whisky. Vörösbor, pezsgı és sör. Fúj. Felhívom a szobaszervizt. Ez a minimum, hogy ennyit megtesznek. Hol van a telefon? – Megkínálhatlak vodkával – mondtam nagyvonalúan és teletöltöttem egy vizespoharat. – Vodka jöhet – mondta. – Ma mindent én fizetek. Figyelj ide: Tehát a karma annyit jelent, hogy semmi sem véletlen. És ez most egy karmikus helyzet. A tervem a következı: miközben Mia a szeretıjével, a te Joe-d pedig a feleségével enyeleg, együtt töltjük ezt az éjszakát. Itt, ebben a szállodai szobában. Mit szólsz hozzá? Zseniális, ugye? – Nagyon is… nagyon hülye ötlet. Gyerekes! Figyelj, de hiszen úgyis tudod, hogy Miát már régóta nem igazán… A tervedbıl persze semmi hasznom se lenne – mondtam. – Dehogynem, megmutatod ennek a Joe-nak… Nem érted? Majd rájön, hogy hova vezet, ha csak félvállról vesz. Ha majd látja, hogy helyette egy jóképő fogorvossal… – De Joe sosem fogja megtudni – válaszoltam. – Igen, talán nem közvetlenül, de valahogy majd eljut hozzá.

Tudod, a karma, nincsenek véletlenek! Kapok-adok alapon, érted? – Nem. – De nem annyira bonyolult. Mia holnap reggel lejön az öreg kandúrjával reggelizni és ott talál bennünket, kéz a kézben, fülig szerelmesen, amint éppen egy lekváros zsemlével etetlek, akkor majd rájön, hogy… – Óh, most már értem, féltékennyé akarod tenni Miát. De mondtam már, gyerekesnek és értelmetlennek tartom. Nem vagyok hajlandó rá. – Gondold meg, nagyon zseniális. Még csak jelenetet sem rendezhet, hiszen akkor elárulná magát. Képzeld el: megcsalod a férjedet, és másnap reggel ráébredsz, hogy ı is megcsalt téged, ugyanabban a szállodában és ugyanazon az éjszakán. Kész szappanopera, igaz? – Figyelj, Ole! Megértem, hogy főt a bosszúvágy, de ne akard velem elhitetni, hogy mindennek köze van a karmához és még hasznomra is válik. – Óh, igen, talán nem közvetlenül – válaszolta és kiürítette a poharát. – Nem közvetlenül? – Rendben, tényleg hálátlan szerep számodra. De Mia egyébként sem szeret, nem tudtad? Így nincs veszítenivalód – jegyezte meg Ole. – Nem az a lényeg… – szakítottam félbe. – Mia nem szeret, valóban? És miért nem? Kajánul kuncogott. – Úgy gondolja, oda vagy értem. Furcsa, ugye? Hiszen minden nı rám hajt. – Nem, egyáltalán nem – mondtam felháborodottan. Na jó, tényleg oda voltam érte, de ezt jól titkoltam. – Hogy jut Miának ilyesmi eszébe? – Hát, mivel korábban majdnem volt köztünk valami, közted és köztem. – Igen, de csak majdnem. – Persze nem felejtettem el. – De

akkor Mia újra felbukkant. – Igen – mondta Ole a poharát nyújtogatva felém. – Pontosan, amikor a kapcsolatunk kezdett jól alakulni. Miára jellemzı. Szeret beleköpni mások levesébe. – Nem kellett volna újra visszamenned hozzá – jegyeztem meg egy kicsit mérgesen. Még nem felejtettem el azt az estét, amikor Ole közölte velem, hogy kibékült Miával. Majdnem elájultam, hiszen lezártnak tekintettem a kettejük kapcsolatát. – De, mert… óh, ez egy nagyon hosszú történet. – Akkor inkább ne meséld el. – Elhatároztam, hogy azon az estén valami klasszikus mondattal rukkolok elı, mint például: „Lenne kedved feljönni egy kávéra?” Ehelyett azt mondtam: „Óh, nagyszerő, örülök és természetesen barátok maradunk.” Persze nem voltam benne annyira biztos és utána borzalmas korszak következett az életemben. – De, de – mondta Ole. – Most már kikívánkozik belılem. Mit gondolsz, miért siettünk annyira a házassággal, hmm? – Mert, hát – Mia talán terhes volt? – Hopp! Legalábbis azt mondta. Aztán kiderült, hogy mégsem az. Az igazat megvallva, boldog voltam. Hiszen nem lehettem biztos benne, hogy valóban tılem van a gyerek, mert azért szakítottunk, mivel Mia átmenetileg beleszeretett egy másik férfiba. Igen, Mia! Mindig átmeneti állapotban él. Leveszem a cipımet, rendben? – Nem, még mindig azt szeretném, ha elmennél. Fáradt vagyok. – És tényleg az voltam. Holtfáradt. Átkozott tabletták. Ennyire gyorsan nem hathatnak. – Jellemzı rád. – Levette a cipıit és közben szeretetteljesen nézett rám. – Tudom, nem tartod erkölcsösnek és meg akarod akadályozni, hogy erkölcstelen dolgokat mőveljek. Olyan kedves vagy! Annyira jóravaló! Éppen az ellentéte Miának. Igazi kincs. Legszívesebben behúznék egy jó nagyot annak a Joe-nak. – Én pedig neked. – De ezt Ole nem hallotta meg.

– Tudod mit? Tusolok, aztán összebújunk egy kicsit az ágyban és megbeszéljük, hogy micsoda csodálatos ember vagy mondta és közben már ki is bújt a ruháiból. – Hülye helyzet, de nincs nálam fogkefe. Nem sejthettem elıre. Használhatom a fogkrémedet? Tehetetlenül figyeltem, amint imbolygó léptekkel elindult a fürdıszoba felé. – A piperetáskámban van – mondtam és elfordítottam a fejemet. – De jaj neked, ha csak megérinted a fogkefémet. – Ne aggódj, édesem. Majd az ujjamat használom – mondta és eltőnt a fürdıszobában. Megkönnyebbültem, rögtön visszatért belém az élet. Azonnal a földre vetettem magamat és összeszedtem a tablettákat. Az összest bedobtam a fiókba, a Biblia mellé. Harmincegyet számláltam, kettıt lenyeltem és még kettı hiányzott. Hol lehetnek? Káromkodtam a dühtıl. Ezek a tabletták a legdrágább kincseim, a belépıjegyem a túlvilágra. Most mégsem nyelhetem le ıket. Ole rájönne, hogy valami nincs rendben nálam és kimosnák a gyomromat, aztán beutalnának a pszichiátriára. Nos, mitévı legyek? Kapjam össze magamat és tőnjek el, még mielıtt Ole kijön a fürdıszobából? Egy taxival elmehetek egy másik szállodába és ott nyugodt körülmények között… Még végig sem gondolhattam az egészet és Ole máris kisomfordált a fürdıbıl a csípıje körül egy törülközıvel. – Egy zuhanyzás és máris majdnem kijózanodik az ember. – Drága Ole, ha már józan vagy, akkor fogj egy taxit és menj haza, kérlek – mondtam ásítozva. A testemet ólomnehéznek éreztem, de kellemesen nehéznek. Minden feszültség eltőnt a tarkómból. – Azért nem vagyok annyira józan. Szerintem a két ezreléket bıven megütöm, és a tervem még mindig fantasztikus szerintem. Mia teljesen paff lesz majd és Joe-t is alaposan megleckézteted. – De Ole, te idióta. Joe-t hagyd ki az egészbıl! Nem fogod fel,

hogy semmit sem fog megtudni? Bizonyára eszedbe se jutott, hogy Mia viszont bosszúból esetleg megölet egy bérgyilkossal az elsı sarkon, amit mégse szeretnék. – De, de? – és jóindulatúan rám nézett. – Miért ne lehetnék egyszer én is önzı? Tudod, ez egy soha vissza nem térı lehetıség. Nem szalaszthatjuk el. Mia nem tesz ellened semmit, ha valakit megölet, akkor inkább engemet. És egyébként is csak el kell játszanod, mintha lenne köztünk valami. – Egyértelmő. – Gerri, kérlek, kérlek, tedd meg a kedvemért – mondta, majd még egy vodkát töltött magának. – Egy életen át ingyen a fogorvosod leszek Drágám, egyébként nagyon ápoltak a fogaid, mondtam már? – Igen, a legutolsó kontrollon. De ne szólíts mindig drágámnak. – Sajnálom, drágám. Pusztán azért mondom, mert már túl sokat ittam, és mert már régóta mondani akartam. Hoppla, kapaszkodj, édesem. A térdem hirtelen megingott. Jólesı, elernyedt érzés suhant végig a testemen. Lerogytam az ágyra. – Csak két pohár pezsgıt ittál – jegyezte meg Ole. – Te vagy a józanabb kettınk közül, csapj a kezemre, ha illetlen dolgok fordulnának meg a fejemben – mondta. – Nagyon fáradt vagyok, így meg sem fordul ilyesmi a fejemben. – Elnyújtóztam az ágyon. – Tessék? Hé, csak nem akarsz máris aludni? Még túl korán van. Csak fél tíz. Mi lesz a partinkkal? Leráztam a cipımet a lábamról, lehúztam a cipzárt a ruhámon, fekve kihámoztam magamat belıle. – Kérlek, rátennéd a székre? Négyszázharminc euróba került – mondtam, de már alig bírtam nyitva tartani a szememet. Ole elvette a ruhámat és a mögötte lévı székre hajította. – Figyelj, Gerri, ha még leveszel magadról egy ruhadarabot,

akkor már nem állok jót magamért. – Már csak a melltartót – mondtam, de a szemeimet már nem bírtam nyitva tartani –, különben nem kapok levegıt. – Én sem – mondta. – Óh, jóságos ég! – Alszom egy kicsit, és azt akarom, hogy közben illedelmesen viselkedj. Világos? – Akkor takarózz be, hiszen én is csak férfiból vagyok. Magamra húztam a takarót. Az ágy kényelmes volt, a párna friss illatot árasztott. Vasalt ágynemő! Mikor van ilyenben része az embernek? – Kapcsold le a lámpát, drágám – mondtam. – Oké, rögtön lefekszem – mondta. – De elıbb még iszom egy pohár vodkát, különben esetleg rád támadok Még mondani akartam valamit, de már nem jött ki hang a számon, elaludtam.

Kedves Hulda nagynéni! Gerri vagyok, Dorothea unokahúgod legkisebb lánya, tudod, aki nem szıke, és akinek a lelkén szárad a meisseni porcelán. Te vagy az a nagynénim, akit leginkább szeretek. İszintén szólva, te vagy az egyetlen, akit meg tudok különböztetni a többiektıl. Talán mivel nem azt a dauerolt egyenfrizurát viseled, még nyolcvan fölött sem veted meg a rúzst és a szempillafestéket. Az arcod a nevetéstıl ráncokkal barázdált, és idınkét még egyegy rövid szivart is elszívsz. Szívesebben beszélgetsz értelmes dolgokról, ahelyett hogy állandóan a betegségekrıl diskurálnál és szeretem Gustav bácsival és Harry unokatestvérünkkel kapcsolatos vicceidet. Talán mindez azért van így, mivel nincs egy

szenilis nagybácsi melletted. Miért nem mentél férjhez sosem? „ Úgy jársz majd, mint Hulda nagynénéd”, már szállóigévé vált a családunkban, eddig legalább ezerszer vágtak a fejemhez. Amikor Clemens Diederichst az elsı osztályban belelöktem a csalánba, mivel meg akart csókolni, pedig elıtte megevett egy tonhalas szendvicset, és amikor Klaus Köhlerrel nem mentem el a…, na de mindegy, amióta harminc lettem, folyton csak azt hallom „ Úgy jársz majd, mint Hulda nagynénéd.” Hát igen, jó is lenne! Elhiheted nem ölném meg magamat, ha tudnám, hogy a tiédhez hasonló sors vár rám. Nevetéstıl ráncos öregkor! Fogadok, a férfiakat egy életen át levetted a lábukról és az izgalmas kalandok sosem kerültek el. És azok a pompás ruháid, kalapjaid, az óriási villád, a csodálatos utazásaid a Cote D'Azurra, Indiába és New Yorkba! Így még azt is el tudnám képzelni, hogy nem lesznek gyerekeim, pedig nagyon szeretnék egy kis porontyot! (Igaz, hogy szifiliszed volt, vagy netán ez is csak egy családi pletyka, mint az, hogy én leszbikus vagyok?) Hulda néni, most más szelek fújnak. Ma már nem választhat az ember a semmi vagy a minden, a pénz vagy a szerelem, a gyerekek vagy a zabi gyerek, az izom vagy az agy, a kaland vagy az illendıség között. Ma csak Klaus Köhler vagy kıkemény31 között, vagyis az emésztıgödör és a trágyalétartály, a pokol és a tisztítótőz közötti választás lehetısége áll fenn. Es senki, senki sem fizeti meg az árát. Ezért nem akarok tovább élni. Ezért és azért, mert neurotikus depresszióban szenvedek, és nem fogok beszedni olyan gyógyszereket, amelyektıl kihullik a hajam. Hulda néni, azért hiszek a nagy szerelemben, nagyon is hiszek benne. Talán tudod, az anyám is a többi testvéréhez és az unokatestvérekhez hasonlóan a nagy örökségre spekulál, és ezért mindig arra ösztönzött bennünket, hogy a nyaralásról küldjünk neked egy képeslapot, barkácsoljunk karácsonyra egy kis

ajándékot, és dicshimnuszokat zengve köszönjük meg a születésnapunkra küldött harisnyanadrágot. A legfontosabb az volt, hogy a lehetı legjobb képet kapjad rólunk, ezért sosem árulhattam el, hogy mivel is foglalkozom. Képzeld el, büszke vagyok a foglalkozásomra. Nincsen semmiféle „kis irodám”, szerelmes regényeket írok. A családomból még soha senki sem szánt rá egy kis idıt, hogy egyet is elolvasson. Ha lehet hinni a szavuknak, akkor mindannyian csak Kafkát és Thomas Mannt olvasnak. De te majd talán jól szórakozol olvasás közben. A Sophia elsı csókja és az Angéla, a gyermek ápolónı különkiadásban is megjelent nagybetős nyomtatásban, azt még szemüveg nélkül is el tudod olvasni. Szívélyes üdvözlettel Gerri

KILENCEDIK FEJEZET

A

mikor kinyitottam a szememet, nem jöttem rá rögtön, hogy hol vagyok. És amikor eszembe jutott, gyorsan ismét becsuktam. Ole feküdt mellettem, becsukott szemmel is éreztem. Vodka, whisky és fogorvosi szagok keveréke áradt belıle, de nem volt olyan kellemetlen, mint ahogy hangzik. Nem horkolt, de nagyon mélyen lélegzett. Semmi sem stimmelt. Nem lehetne itt és én sem, legalábbis nem élve. Egy csöppet sem örültem, hogy még életben voltam. Még rosszabb volt, mint korábban. És most ismét fájt a zápfogam. Jaj! Jellemzı”, mondtam halkan és felültem. Már világosodott. A függönyök nem voltak behúzva és most tőnt fel elıször a pazar panoráma. Az ég tiszta és kék volt. Szép meleg tavaszi nap vár ránk. Németország postásai már régen úton voltak és búcsúleveleket kézbesítettek a sárga autóikkal vagy kerékpárokon. Teljesen elmerültem a gondolataimban, és miközben a postásokra gondoltam, még lélegezni is elfelejtettem. Oké, csak semmi pánik! Még nem veszett el minden. Ha sikerül a tablettákkal együtt kiosonnom a szállodából, még mielıtt Ole felébred és találok egy nyugodt helyet, ahol lenyelhetem a pirulákat, akkor minden egyenesbe jöhet. Aztán teljes erıvel rám jött a frász: nem tudom kifizetni a szobát, hiszen nincsen pénzem. Letartóztatnak, ha lelépek, a rendırség átkutat mindent és altatókkal való kereskedés miatt vádat emelnek ellenem. De nem is olyan rossz a helyzet. Itt van a kártyám. Lazán kisétálok a szobából és kifizetem a számlát, és árkon-bokron túl

vagyok, amire a számlámról leemelik a pénzt. Legalább már nem fáj a fogam. Óvatosan felkeltem. Azt hittem, hogy a fejem majd szétdurran a fájdalomtól, de furcsa módon semmi fájdalmat sem éreztem. Sıt kipihenten ébredtem. Ezek a rózsaszín tabletták egészen jók, másoknak is nyugodt szívvel ajánlhatnám. A tükör elıtt azonban megrémültem magamtól. Nem attól a látványtól, hogy csak egy bugyi volt rajtam, hanem a tegnap esti smink maradványától az arcomon. Ránéztem Ölére. Mélyen aludt. Nem csoda a tegnapi alkoholmennyisége után. Oké, elıször tusolok, és közben rendezem a gondolataimat. A meleg víz jól esett. Elszállt a pánikhangulatom is. Még van néhány órám az elsı levél felnyitásáig, aztán jön a riadóztatás. Ole kivételével senki sem tudja, hogy hol vagyok, de senkinek sem fordulhat meg a fejében, hogy pont ıt kérdezzék meg a hollétem felıl. Megírtam valakinek, hogy kiveszek egy szállodai szobát? Már nem emlékeztem rá. Ha igen, akkor a város összes szállodájában keresni fognak. Talán el kellene mennem valahova messzebbre. Menjek el egy taxival a pályaudvarra és üljek fel az elsı vonatra? Bárhova is megy, biztosan akad ott egy szállodai szoba, ahol lenyelhetem a tablettáimat. Még harminckettı maradt, valószínőleg elegendı. Már kettıtıl is úgy aludtam, mint a bunda. Igen, ezt teszem. Gyorsan megtörülköztem és visszaosontam a szobába. – Gerri? Te vagy valóban, vagy csupán a piszkos fantáziám? – Ole felébredt és vérvörös szemekkel nézett rám. A fenébe! – Csupán a piszkos fantáziád – súgtam a fülébe. – Még mélyen alszol, csukd be a szemedet… – Júúúj, ne olyan hangosan. Szétrobban a fejem a fájdalomtól. Nincs véletlenül egy aszpirined? – Aludj, aludj! Most csak álmodsz. Fáradt vagy, a szemeid elnehezülnek. Csak arra vágysz, hogy alhass… – Mezítelen vagy – mondta.

– Csak álmodod – válaszoltam. – Hmm – jegyezte meg kételkedve. – Mezítelen vagy, egy szállodai szobában vagyunk Én is mezítelen vagyok. – Hogy meggyızıdjön róla, benézett a takaró alá. – Igen, igen, az a piszkos fantáziád. Aludj, Ole, aludj, hamarosan feljön a hold… – suttogtam. – Már mindenre emlékszem. Mia, a szeretıje, a szálloda, a bár és te… – Csak álom volt – mondtam bizonytalan hangon. – Ha most ismét elalszol… – Óh, jóságos ég! Másképp gondolom az elmúlt éjszaka után. – Én is – mondtam. Lerogytam az ágyra és az arcomat eltakartam a kezemmel. Átkozottul alakult minden. – De Mia megérdemli – mondta Ole. – Nem fogom elmondani neki, hogy sokkal jobb vagy nála. – Jobb? Miben? – kérdeztem. – Hát az ágyban – válaszolta. – Bomba jó vagy, ıszintén. Na, ez már mégis csak sok. Altatót vettem be és nem szerelmi bájitalt! Teljesen biztos voltam benne, hogy Ole egyetlen ujjal sem ért hozzám. De Ole most egy új valóságot épített fel magának. – Mindig is sejtettem. Mia alapjában véve… hát inkább… na, igen, eléggé unalmas. Egyáltalán nem igaz, amit a vörös hajúakkal kapcsolatban rebesgetnek. – Ole, azt hiszem, nem is emlékezhetsz a dolgokra. Átkozottul sok vodkát ittál. – Igaz, de mindenre emlékszem – mondta makacsul. – Minden apró részletre. – Igen? – Hogy hogyan vettem le rólad a ruhádat és aztán együtt mindenütt… majd zuhanyoztunk is és a zuhany alatt is… és aztán, óh, jóságos ég! Sírsz? – Nem, nem sírok. De úgy gondolom, a múlt éjszakával

kapcsolatos emlékeink nagyon eltérıek. – Mit akarsz ezzel mondani? Nem voltam jó? – Zavartan kapirgálta a fejét. – Az alkohol az oka. Egyébként sokkal jobb vagyok, esküszöm. Ole a telefon után nyúlt. – Szükségem van egy tablettára vagy kettıre és egy fogkefére. Egy jó szálloda képes ezeket beszerezni, vagy nem? Természetesen. Tíz perc múlva itt lesz minden, mondták neki. – Nos, tehát – szólalt meg mosolyogva. – Akkor elıször tusolok. Es Gerri… Sajnálom. Múlt éjszaka hát… csak önmagam árnyéka voltam. – Ole, semmi se voltál… Verd már ki a fejedbıl! – Minden igyekezetem hiábavaló volt. Nem akarta tudomásul venni, hogy mint két halott feküdtünk egymás mellett és aludtunk. Apropó halott: miközben zuhanyozik, eltőnhetek. Alig lépett be a fürdıszobába, máris felugrottam. Tabletták, taxi, pályaudvar... Hol vannak a cuccaim? Azt kell felvennem, amiben érkeztem, farmer, fekete póló, fekete bakancs. Még a fehérnemőt is fel kell vennem, természetesen a korábbit, koncentrálj, a fenébe is! És most a legfontosabb, a tabletták. Egy örökkévalóság, ha egyesével szedegetem ki az egészet a fiókból. Ha kiveszem a fiókot, akkor beletölthetem az egészet gyorsan a táskámba. A fenébe! Beszorult. Micsoda luxusszálloda! Minden erımet összeszedtem és zsupsz! Fiókostul repültem a szoba közepére. A tablettáit beterítették a szobát, még az ablakpárkányra is jutott belılük. – A francba! Kopogtattak. – Szobaszerviz. – Gerri, kinyitod az ajtót? – kiáltott ki Ole és elzárta a zuhanyt. – Nem tudom – mondtam, miközben megpróbáltam a fiókot visszahelyezni és egyidejőleg a tablettákat az ágyról összeszedni. Ole kijött a fürdıszobából, vizesen és mezítelenül. – Már

megyek – mondta és ajtót nyitott az egyenruhás fiatalembernek, aki úgy tett, mintha teljesen normális lenne, hogy a vendég mezítelenül jön vele szembe. – Nagyon köszönöm, írja kérem a szobaszámlához. – Ole elıvette a pénztárcáját és tíz euró borravalót adott. Közben sikerült a fiókot becsúsztatnom, de a tabletták szanaszét hevertek a szobában. Néhányat berúgtam az ágy alá, nehogy rájuk lépjen és akkor jön a kellemetlen kérdéseivel. De fel sem tőnt neki. – Most már jobban érzem magamat – mondta, miközben bezárta az ajtót. – Jó neked – válaszoltam. – Dühös vagy rám? Megértem. Valóban nem viselkedtem gentlemanként. Elıször kibıgtem magamat a válladon és aztán… De hiszen én is csak férfi vagyok, te pedig egy nagyon vonzó nı… – Nem vagyok nagyon dühös rád. Így is van, mint egy bogáncs, képtelenség volt megszabadulni tıle. És közben múlt az idı. Már nem is hallottam, hogy mit mondott, mert csak az óra ketyegésére figyeltem. A postások úton voltak és a leveleim is. – Éhes vagyok – jelentette be Ole. – Én is – egy kicsit csodálkoztam magamon. Na jó, akkor legfeljebb együtt reggelizünk, utána még mindig lesz idım, hogy összeszedjem a tablettákat, elmenjek a pályaudvarra és felugorjak az elsı vonatra… Novoszibirszkbe. – Azt akarod, hogy Mia együtt lásson bennünket, ugye? – Ki az a Mia? – kérdezte Ole. – Óh, Ole, Mia az a nı, aki tegnap összetörte a szívedet – válaszoltam, és már dühös se voltam rá. Mégis csak nehéz helyzetben van, nem is csoda, hogy így viselkedik. – Óh, a szívemet tulajdonképpen… hm egészen kellemes érzés öntötte el – mondta és közben a szempillafestésemet figyelte.

– Miért festik a nık a szempillájukat mindig nyitott szájjal? – kérdezte. – Genetikai oka lehet – mondtam. Megfogtam a kézi táskámat és közben arrébb rúgtam két tablettát. – Felılem mehetünk. – Nagyon jól nézel ki – mondta. – İszintén szólva, ha valaki rád néz, nem is gondolná, hogy micsoda egy vadmacska lakozik benned… A reggeli egy fényárban úszó télikertben volt. Hirtelen feldobott hangulatban éreztem magamat. A svédasztal gyönyörőséges volt: egzotikus gyümölcsök, ropogós zsemle, kenyér, sajt, felvágott, szalámi, tojásrántotta rákkal, mindenféle kávé és tea, frissen préselt gyümölcslevek, krémtúró… Fantasztikus illat töltötte be a termet. – Ilyennek képzelem el a mennyországot – mondtam. – Mit kívánsz? – kérdezte Ole. – Mindent – válaszoltam. Többször is megfordultam, mire sikerült mindent összegyőjtenem, amire vágytam. Ole elégedetten szemlélte az összeállításomat. – Hőha, legalább annyit sikerült elérnem, hogy megéheztél tılem. Vagy esetleg ez a pótkielégülés? – Az igazat megvallva, tegnap reggel óta nem ettem. Rám kacsintott. – Még van egy kis elintéznivalóm, de ne várj rám, fogj hozzá. Jó étvágyat! Nem is zavartattam magamat. Hátradıltem a kényelmes rattan székben és jólesıen szürcsöltem a cappuccinómat. Még húszharminc vendég lehetett a teremben, de Miának és a szeretıjének nyoma veszett. Biztosan akadt jobb dolguk is. Ole sokáig távol maradt. Már majdnem mindent megettem, amikor visszajött. – Hol voltál ennyi ideig? – kérdeztem. – Kijelentkeztem – felelte jókedvően. – Kifizettem a szobát, a

csomagod a recepción van. – Micsoda? – Úgy megrémültem, hogy a kis falat kolbászka leesett a villámról. – Ugyan már. Miért vagy most úgy oda? A minimum, hogy a szobát kifizetem. Ne gondold, hogy valami köze is van az éjszaka történtekhez. Csupán belsı késztetés, hogy átvállaljam a számlát egy olyan barátnı helyett, aki, aki… a bajban mellettem volt. Könnyes lett a szeme? – Oké, rendben van – mondtam gyorsan. – De a cuccaim… Bepakoltál mindent? – Nem sok minden volt. Beszórtam mindent a táskádba, a fürdıszobából is. – De semmit se… Benéztél az ágy alá és a fiókokba is? – Nem. Fontos lett volna? Nem probléma, ha valami ott maradt, még felmehetünk érte. Gondolom, nem ékszerrıl van szó. – Óh, dehogy. Csak, csak… egy könyv. – Ott volt még egy Biblia, de azt hittem, hogy a szállodáé. – Nem, a sajátom volt. Ole szeretetteljes pillantást vetett rám. – Gerri, ismét új oldaladról ismerlek meg. Reggeli után felmegyünk a Bibliáért. Egy ilyen szállodában nem tőnik el semmi sem. Milyen a kávé? – Isteni – mondtam. – Azt hiszem, hozok még egyet. A Bibliáért majd egyedül megyek fel. – Óh, még csak ez hiányzott – szólalt meg Ole. – Mia! Már teljesen elfelejtettem. – Ki hinné! – jegyeztem meg. – Ugyan. Komolyan! Itt van! A szeretıjével. Szegény ördög, a nappali fényben valóban antik darabnak látszik. Mintha ma éjszaka egyetlen percet sem aludt volna. – Valószínőleg így is volt – mondtam. – Hogy nézek ki? – Meglepıen jól – válaszoltam. – Egészen hátul ülnek. Mögötted. Ne nézz oda! Tégy úgy,

mintha nem is látnád ıket. – Nem is látom ıket, hiszem hátul nincsenek szemeim. – Mit csináljak, ha észrevesz bennünket? – kérdezte izgatottan. – Hiszen ez volt a terved – feleltem. – Milyen tervem? – kérdezte még izgatottabban. – Nos, a terved, ami az enyémet teljesen keresztbe húzta. Ole meg sem hallotta a szavaimat. A bal vállam felett egyfolytában Miát bámulta. Felsóhajtottam. – Ne bámuld – mondtam. – Ülj inkább ide mellém. Innét nem látod, de ı lát téged, és majd azt hiszi, hogy nem vetted észre. – Rendben van. – Egy székkel arrébb csúszott. – És most? Mit tegyek? – Most csak várnod kell, hogy nyakon találjon a krémtúró – válaszoltam. Egy kicsit szintén izgatott voltam. Vajon mit tesz Mia, ha felfedez bennünket? Vajon mit tennék a helyében? Ittam egy kortyot a sárgarépa-narancs levembıl. – Szakállad lett – mondta Ole. – Tessék? – A létıl – válaszolta és egy szalvétával körbetörölte a számat. – Óh, remek! Mia felrobban, ha ezt meglátja – jegyeztem meg. Ole letette a szalvétát. – Mia, ki… Nem ımiatta tettem. Mondtam már, hogy nagyon édes szád van? – És aztán megcsókolt. Egy kicsit meglepıdtem, de viszonoztam: nagyszerő filmvászonra illı csók volt, mindennel, ami hozzá tartozik. Egyik kezemmel Ole szıke hajába turkáltam. Hiszen régóta erre vágytam már. Csak akkor hagytuk abba a csókolózást, amikor Ole mobilja megszólalt. – Hőha! Mia? – suttogta. – Szuper! Vedd fel? – mondtam. Hmm, egy csöppet sem volt rossz. Már bánom, hogy az elmúlt éjszakát Csipkerózsikaként

átaludtam. – Halló, kincsem! – mondta Ole. – Milyen az idı Stuttgartban? Ügy tettem, mintha be kellene kötnöm a cipımet és lehajoltam, hogy feltőnés nélkül hátra nézhessek. Mia szeretıje egyedül ült az asztalnál, egy kicsit zavartnak látszott, körbe-körbenézett, mintha keresne valakit. Mia nem volt látható. – Óh, szuper – mondta Ole. Éppen futok a parkban. – Rám kacsintott. – Tegnap este? Hát, semmi különös. Megírtam néhány számlát, aztán tévét néztem. És te? Megértem. Egy ilyen továbbképzés mindig borzasztóan fárasztó. A konferenciatermek is levegıtlenek. Mikor jössz? El akarsz még menni ma este Caroline és Bert fızıcskeestjére, vagy inkább menjünk el valahova vacsorázni? Ahogy akarod. Vezess óvatosan, kincsem. Szeretlek. – Kinyomta a telefont és visszatette a nadrágzsebébe. – Milyen voltam? Hol van? – Gondolom a hallban – válaszoltam. – A szeretıje még mindig tanácstalan, hogy hova tőnhetett. Valószínőleg észre vett bennünket és kirohant, hogy felhívjon. – Megérdemli – mondta Ole. – Légy ıszinte, Gerri, nézd meg azt az alakot: mennyivel több nálam? Ismét megszólalt egy telefon. Ezúttal Mia szeretıjéé. Mondott néhány szót és kiment. – Haha. Biztosan Mia volt. Valószínőleg közölte vele, hogy ma nem tud reggelizni. Majdnem sajnálom. Kutyaszorítóba került. Mindkét kezével megfogta a fejemet. – Gerri, csodálatos vagy! – Örülök. Megpróbált ismét megcsókolni, de kiszabadítottam magamat. – Hé! Már senki se figyel bennünket. –De… – Semmi de! A terved bejött! – Felálltam. – Ugyan fogalmam sincs, hogy mit értél el vele és mi fog ezután következni, de most már magammal kell foglalkoznom. – Elsı lépésként vissza kell mennem a szobába, hogy összeszedjem a tablettákat. Ole összetörtnek látszott. – Megértem, hogy szükséged van

egy kis idıre – mondta. – Hiszen minden olyan… igen, az egész egy nagy összevisszaság. S még ott van az a Joe is. – Pontosan – válaszoltam. Még néhány darab Morbier Royalt szívesen megettem volna, de már így is túl sok idıt pazaroltam el a reggelivel. – Minden jót, Ole! A közösen eltöltött idı nagyon érdekes volt, de most már mennem kell. Mi tagadás, lehet, hogy a postás már be is dobta a szüleim zöldre festett postaládájába a búcsúlevelemet. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell indulnom Novoszibirszkbe. – Gerri, az a Joe nem hozzád való. Mindig a nem hozzád illı férfiakat találod meg – mondta, de úgy tettem, mint aki meg sem hallotta. A hallban láttam egy vörös hajú személyt, aki beugrott egy oszlop mögé, de nem törıdtem vele, gyorsan felszaladtam a lépcsın. Amikor a harmadikra értem, a 324-es szoba ajtaja nyitva volt. Micsoda szerencse, nem kell elkérnem a kulcsot a recepción. Beszaladtam és egyenesen egy tisztítószerekkel megpakolt kocsiba ütköztem. A mögötte álló kis termető asszonyka furcsán nézett rám. Egy porszívót tartott a kezében. – Ne porszívózzon! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Ez az én szobám! – Senki se lakik ebben a szobában. Éppen most takarítottam ki a következı vendég számára – válaszolta. – Micsoda? Máris? Hiszen csak egy órája hagytuk el a szobát! Lehetetlen! – Itt felejtett valamit? – kérdezte a szobalány. – Igen? –Mit? – A, a… – dadogtam. Buta liba! Bizonyára észrevette, hogy harminchárom altatót felporszívózott! Most mit tegyek? Tépjem ki a porszívót a kezébıl és ürítsem ki a porzsákot? A szobalány fejcsóválva nézett rám és távozott. Ott álltam üres kézzel a szoba közepén. Veszítettem. A porszívó elnyelte a túlvilágba való belépésre

feljogosító jegyemet. És a postások már egész Németországban úton voltak.

Kedves Tine, kedves Frank! Nos egészen röviden, de egyértelmően: a végrendeletem megtámadhatatlan. Úgy rendelkezem, hogy Chisola kapja meg a gyöngysoromat, a laptopomat és az iPodomat, mégpedig vita nélkül, és nehogy emiatt lelkiismeret-furdalása legyen a gyereknek. Nem bánom, ha Arseniusnak és Habakuknak is vesztek egy-egy gyöngysort, laptopot és iPodot a saját pénzetekbıl, de itt az ideje, hogy elgondolkozzatok rajta, miért kedvelitek a fiúkat jobban, mint a lányotokat, és hogy milyen következményekkel jár majd az állandó hátrányos megkülönböztetés az életében. Es még valami: lehet, hogy a disznók étkezési szokása a Hetekhez hasonló, de emberek esetében nem szokás, hogy amit már egyszer megrágtunk, azt még egyszer megegyük. Es ha megkérdezitek, hogy közületek miért nem eszik soha senki se salátát, akkor Tine múlt nyári megjegyzése megadhatja a választ. Idézem: igen, ez a tál valóban megéri az árát. Mindenhez jó, salátás tálnak, pudingos tálnak, lábfürdınek, hányáshoz, ha az ember influenzás vagy gyomor- és bélproblémái vannak. Nos, van még kérdés? Még szívesen írnék néhány gondolatot „A jó modor és illem” témakörében, de további öt búcsúlevél megírása vár rám, aztán le kell olvasztanom a hőtıszekrényemet és foglalnom kell egy szállodai szobát.

Üdvözlettel Nagyon elfoglalt Gerritek

TIZEDIK FEJEZET

T

ermészetesen altató nélkül is felszállhatok egy vonatra. Igen, nincs is más választásom. Hiszen egy biztos: haza többé nem mehetek. Sıt, miután elolvassák a leveleimet, sehova se mehetek. És mennyi mindent megírtam! Például Evelyn nénikémnek. A saját kezével fog megfojtani, amikor rájön, hogy mégsem haltam meg. Valószínőleg Volker és Korbmacher bácsikám sem örültek a hírnek, miszerint Volker nem az ı fia. Evelyn nénikém pedig fıleg nem. Vagy Adrian az Auroránál. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, részletesen leírtam neki a melleimet. Óh, te jóságos ég! Mit tettem? És mi tévı legyek most? Szükségem van egy jó rejtekhelyre. Eddig csupán egyeden ember jutott eszembe, akinél meghúzhatnám magamat. – Gerri, bogárkám – kiáltott fel Charly. – Micsoda kedves meglepetés. Ulrich, tegyél még egy tányért az asztalra. Gerri reggelizni jött. – Még nem jött a postás? – kérdeztem. – De, pont most járt itt – válaszolta Charly. – Kaptam egy csomagot a Babylandtól. Csupa apró ruhácska, éppen most akartam kipakolni. Miért van nálad az utazótáskád? – kérdezte. – Mert… nem mehetek vissza a lakásomba. A nénikém rögtön agyonütne egy feszülettel – válaszoltam. – Mi baja van veled? Elfelejtetted kifényesíteni a lépcsıfeljáróját? Ulrich – csak boxeralsót viselt – a vállamra csapott. – Jó reggelt, régi harcostárs. Kávét?

– Igen, kérek – válaszoltam és lerogytam a konyhaasztalnál az egyik fonott székre. Az asztal közepén volt egy kék-rózsaszín csíkos csomag és rajta két levél, az egyik tılem. – Oké, Charly mostanában inkább édesköményteát iszik – mondta Ulrich. – Te is azt innál, ha olyan rosszul éreznéd magadat, mint én – jegyezte meg és leült mellém. – Egyébként nagy hazugság, hogy csak reggel van az embernek hányingere, egész nap émelygek. – Én is – mondtam és közben a levelet figyeltem. Elcsenhetném és megehetném, az iskolában is azt tettem azzal a bizonyos cetlivel, hogy ne kerüljön a tanár kezébe. – Ide azzal a papír fecnivel, még mielıtt hármat számolok! – ordította Rothe. – Nos gyerünk! Egy, kettı… – és háromnál a számba dugtam, nem volt más választásom, hiszen az állt rajta, hogy „Rothe egy szadista, újfasiszta, hájas disznó”, és sajnos még igaz is volt. – Charly, emlékszel még, hogy hogyan mentettelek meg akkoriban a Rothe karmaiból? – kérdeztem. – Százszor le kellett írnom: Németországban a papír nem számít ennivalónak. – Igen, még középkori módszerekkel tanított – válaszolta Charly. – Pedig legfeljebb negyven lehetett. Elgondolkodtató. Ha nincs szerencsém, még a gyerekemet is tanítani fogja. Óh, mi az ott? Gerri, egy levél tıled? Nekem? Nem hívhattál volna inkább fel? – Nevetett. A szívem a torkomban zakatolt. – Tudod, Charly, múlt héten egyszerően túl sokat ittam… inkább késıbb olvasd el. Charly azonban lelkesen megragadta a borítékot és kinyitotta. – Miért írod, hogy… igen, igen, igaz, a rozsda fertıtlenít… – Vihogott, aztán könnybe lábadt a szeme, biztosan azoknál a soroknál, ahol arról írtam, hogy a vele való találkozásom a legjobb, ami eddig velem történt és a lányának is ugyanolyan barátnıt kívánok, mint amilyen ı volt.

– Óh, gyönyörő! Ulrich, Gerri írt nekem egy szerelmes levelet. Juj, Gerri, igaz? Annyira aranyos! Beleharaptam az ajkamba. – Ilyen kedves ötlet is csak neked jut eszedbe… – Azonban hirtelen összeráncolta a homlokát. Biztosan a P. S. részhez ért. Az utolsó mondatokat hangosan felolvasta. – Inkább egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés, mint hogy Charly „Somewhere over the rainbow” dalát hallgassam. Kérlek, eszedbe ne jusson a temetésemen az „Ave Mariát” elénekelni. Nem szeretném, ha az egybegyőltek nevetésben törnének ki a síromnál. Mit akarsz ezzel mondani? Ulrich rémülten nézett rám. – Gerri! – Hmm… hmm… – nem tudtam, hogy mit mondjak. Charly dühösnek látszott. – Ulrich, igaz? Valóban ezt mondtad? – Hát, hmm, talán egyszer lehet, hogy mondtam valami ilyesmit – válaszolta –, de Gerri… – De nem gondoltad komolyan! – vágta közbe Charly. – Nos, ha már megkérdeztél, akkor lehet, hogy egy kicsit komolyan gondoltam – válaszolta Ulrich. – De inkább kérdezd meg Gerrit, hogy miért… – Igen? Mi az, hogy nem tudok énekelni? – szakította félbe Charly. – Keresett énekes vagyok. Egy ha… halom meg-bízásom van. Például a következı hétvégén is énekelek egy esküvın. Tudod, hogy már hányszor énekeltem el az Ave Mariát különbözı templomokban? És meg se tudom mondani, hogy hányszor adtam elı a Saving all my love to you és a Candle in the wind dalokat. – Igaz – mondta Ulrich. – De Gerri biztosan nem ezt… – De talán észrevetted, hogy mindenhol csak egyszer énekelsz – mondtam, miközben a földre szegeztem a tekintetemet. – Senki sem bíz meg kétszer. – Igen, mivel fıleg esküvıkön énekelek és az ember nem túl gyakran házasodik kétszer. Es ugyanez érvényes a temetésekre is. Ulrich, még biztosan emlékszel, hogy majdnem megbízást kaptam

egy lemezre is, ugye? Méghozzá nem akármilyen cégtıl! Nagy sztárokkal van szerzıdésük és engem akartak! – Igen – mondta Ulrich. – De még mielıtt hallották volna, hogy hogyan énekelsz. Charly nem szólt semmit. – Sajnálom – mondtam. – Én is! Tíz éve vagyok ezen a területen, és most jut eszébe valakinek közölni velem, hogy nem is tudok énekelni? Szép kis barátok, mondhatom. – Természetesen tudsz énekelni – válaszoltam. – Csak nem jól. – Úgy gondolod, hogy nem elég jól! Nos, itt állok szakma nélkül harminc évesen. – Hiszen itt vagyok neked – mondta Ulrich. – Óh, fogd be a szádat! – mordult rá Charly. – Fogalmatok sincs a zenérıl, mindketten zenei analfabéták vagytok. – De te is – jegyeztem meg. – Jobb, ha csendben maradsz – vágott vissza Charly. – Szép kis barátnı! Nem kellett volna levelet írnod, hogy ilyesmit közölj velem. Ne félj, nem fogok énekelni a temetéseden! Táncolni fogok. .. – Elakadt és ismét a levélbe pillantott. – De mit akarsz ezzel a… temetéssel? És miért ajándékozod nekem a rózsás párnádat? Ismét a földet bámultam. – Óh, istenem! – sóhajtott fel. – Amikor bejöttél, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben – mondta Ulrich. – A pókerarcod… – Gerri? – Charly tágra nyílt szemekkel meredt rám. – Kérlek, mondd, hogy nem gondoltad komolyan. – De igen – válaszoltam. – Fogalmad sincs. – Kérlek, mondd, hogy nem gondoltad komolyan – mondta újra, most már fenyegetıen. – Sajnálom. Nem így terveztem, de félresikerült. A szobalány

mindent felporszívózott. – Elkezdtem sírni. – És most már mindenki megkapta a búcsúleveleimet, és fogalmam sincs, hogy mitévı legyek. – Ha most kettınk közül valamelyikünknek oka van a sírásra, az én vagyok – ordított rám Charly. – Hogyan tehetted ezt velem! Terhes vagyok! Egyáltalán gondoltál rá? – Igen, de hé, hiszen még élek – mondtam. – Hála istennek – kiáltotta Charly és közben majdnem összenyomott az ölelésével. – Hála istennek. Több mint egy óráig tartott, amíg mindent elmeséltem. Közben Charly hétszer felugrott, mert a hányinger kínozta és kétszer hányt is. Igyekeztem rövidre fogni a történetet. Óléval kapcsolatban sem meséltem el mindent részletesen – például nem említettem, hogy mindketten szinte mezítelenek voltunk – csupán arról beszéltem, hogy hogyan tartott vissza tudtán kívül, hogy lenyeljem a tablettákat és mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy a pirulák a földön, majd a porszívó hasában landoltak. Miközben Ulrichot elsısorban Mia és Ole érdekelte (valóban szeretıje van annak a vörös hajú lotyónak?), Charly a rosszulléte ellenére felfogta, hogy a Mia és Ole ügy csupán egy mellékvágány volt, és az igazi dráma még bekövetkezhet az életemben. – Ebben a pillanatban tehát minden barátod és a rokonaid is azt hiszik, hogy végeztél magaddal – mondta. – Nem, csak azok, akiknek levelet küldtem, de meglehetısen sokan. – A szüleid? – Hmm, igen. – Elment a józan eszed? – kiáltott rám. – Szívinfarktust kapnak! Most felhívod ıket és tudatod velük, hogy még élsz.

– Nem tehetem. Az anyám megöl. – Hiszen azt akartad – jegyezte meg Ulrich. – Meg kell tenned! – mondta Charly. – Tudod, nem bírom az anyádat, de azért ennél többet érdemel. – Felugrott és a kezembe nyomta a telefont. – Gyerünk, hívd fel! – Nem merem. – Hívd fel ıket helyette – mondta Ulrich Charlynak. – Nem fogod fel, hogy Gerri pillanatnyilag nem beszámítható? Egyébként nem küldte volna el azokat a búcsúleveleket. – Nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Inkább csak… esetleg fel akart bennünket ébreszteni. Igaz, Gerri? Ulrich a fejét csóválta. – Charly, Gerri más típus. Mindig mindent alaposan meggondol. Segítségre van szüksége. – Szó sem lehet róla, hogy bemenjek egy pszichiátriára, ha arra gondolsz. – Persze, hogy nem – mondta Charly. – Itt a helyed – válaszolta Ulrich. – Egyébként még a következı vonat elé veted magadat. – Oké, most felhívom a szüléidet, hogy elkerüljünk egy újabb katasztrófát. – Közben elmegyek a fürdıszobába – mondtam. – Dehogy mész – mondta Ulrich és megragadta a karomat. – Ott vannak az ollók. – Nem vagyok egy harakiri típus. Bárcsak az lennék! Charly rögtön elérte a szüleimet. – Jó reggelt, Thalerné. Charly, Charlotte Marquard vagyok. A borzalmas Charlotte. Thalefné, ha már esetleg kinyitotta a mai postát… Még nem? Nagyon jó, akkor a legjobb, ha nem is… Igen, egy levél Gerritıl. Pontosan, a legjobb, ha ki sem nyitja, mert Gerri mindenféle butaságokat írt abban a levélben. Ne olvassa el. A fenébe! Miért nem hallgat rám? Gerri egyébként jól van, itt áll mellettem. Igen, én sem tudom, hogy mit akart, de hát… igaza van. Folyton piszkálta mindenfélével, a hajával… ne olvassa tovább, a

tablettákat egy szobalánynak… itt van mellettem, egészségesen… na igen, de Klaus valóban undorító volt, Hanna Koslowski pedig még tizenhat évesen is pónis könyveket olvasott. Figyeljen ide… igen, ez az igazság, még akkor is, ha ez esetleg nem a legmegfelelıbb pillanat… De talán magának is… Thalerné! Jobb, ha most felhív mindenkit, akiknek Gerri levelet küldött, hogy ne törjön ki pánikhangulat… igen, megértem… dehogyis, Hulda nagynéni nem fogja Gerrit kitagadni az örökségbıl… de hiszen ez egy tisztességes munka, büszke lehetne rá, az anyám örömében… de… óh, tudja mit? Nem csoda, hogy Gerri depressziós lett! Maga egy borzalmas anya! Már régóta meg akartam mondani, csak… Charly kinyomta a telefont és hozzávágta Ulrichhoz. – Ez az ostoba liba még mindig csak magára gondol! Nem kell aggódnunk, hogy infarktust kap. Borzasztóan dühös Gerrire. – Gondolom, nincs egyedül – jegyezte meg Ulrich. – Az ég szerelmére, mit írtál a levelekben? Igen, mit is írtam azokban a levelekben? – El kell mennem Novoszibirszkbe – suttogtam. – El kell bújnom valahol. Ulrich kezében megszólalt a telefon. – Kérlek, rejtsetek el! – mondtam. – Gerri, jobbnak tartanám… – szólalt meg Ulrich. – Kérlek! – De Gerri, ilyen kedélyállapottal nem lehet játszadozni. Egy pszichiátriai kezelés… – Megkapja a gyerekszobát – vágott közbe Charly. – Ott éjjelnappal az ellenırzésem alatt lesz. – Köszönöm – mondtam. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Evelyn néni házában csend volt. Elosontunk az ablak alatt és halkan felmásztunk a csigalépcsın. A szívem hevesen vert, a kezeim remegtek, alig találtam be a kulccsal a lyukba.

– Végem lesz, ha Evelyn néni észrevesz. Nem is tudom, hogy miért mentem ebbe bele. – Szükséged van a cuccaidra – suttogta Charly. – És boldog lesz a nénikéd, hogy nem haltál meg. – Nem ismered a rokonságomat. Végre sikerült kinyitnom az ajtót, de akkor szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy valaki már megelızött bennünket. Evelyn nénikém személyesen. A konyhaasztalomnál ült és két kézzel turkált az ékszeres dobozomban. Legalább annyira megijedt, mint én. Farkasszemet néztünk egymással. Charly megırizte a hidegvérét és így szólt: – Jó napot! Ne zavartassa magát. Csak elviszünk néhány dolgot. És ne féljen, nem Gerri szelleme áll maga elıtt, hanem ı maga személyesen. – Látom – sziszegte Evelyn néni. – Dorothea már felhívott és elmondta, hogy tréfának szántad az egészet. Egyébként egy percig sem hittem el, hogy… – Sajnálom – dadogtam. – Nem akartam… – Az anyáddal a poklok tüzét járatod. Most mindenkit fel kell hívnia és aztán elmagyarázhatja, hogy még egy altatót sem tudsz lenyelni. – Na, hagyja már abba! – mondta Charly. – Ha Hulda nagynénéd megtudja! – Mit keresel tulajdonképpen az ékszeres ládámban? – Semmit – válaszolta. – Csak hogy tisztában legyél vele, többé nem lakhatsz itt. Felmondták A történtek után pedig minden jogodat eljátszottad. – De attól ezek itt még Gerri cuccai és ékszerei – jegyezte meg Charly. Evelyn néni becsukta a ládikát. – Rám akarjátok bizonyítani, hogy ezeket az olcsó kacatokat…? – Igen, pont úgy nézett ki – mondta Charly. – Nem találtad meg, amit kerestél, igaz? – Közelebb léptem

hozzá. Pontosan tudtam, hogy mi jár a fejében. – Az akvamarin győrő és a gyöngysor nem voltak a ládában. – Badarság! Igaz, jog szerint engem illetne meg. Te is tudod – válaszolta Evelyn néni. Charly elıvette a bıröndömet és az ágyra dobta. – Gerri, nincs valami sok cuccod! Mit csináltál? – Selejteztem – válaszoltam, miközben Evelyn nénit figyeltem. – Nagyon sajnálom az anyádat – mondta Evelyn néni. – Az isten egy ilyen lánnyal bünteti. Mindig is mondtam, istentelen fattyú vagy. Hirtelen felülkerekedett bennem a düh. – Evelyn néni, ne nevezz istentelen fattyúnak! – De nem a szó rossz értelmében gondoltam. Mindig is túl érzékeny voltál. Próbálj meg kevésbé fontosnak lenni önmagad számára. – Evelyn néni, elolvastad már a biológiakönyvemben az általam ajánlott oldalakat? – Óh, most a leveledre célzói, ugye? – Összekulcsolta a karjait. – Még a vak is látja, hogy Volker Reiner fia, a haja, a görbe lábai, az orra – csalódást kell okoznom, ha azt hitted, hogy ezzel viszályt szíthatsz: hiába kiabáltál kígyót-békát. – Te csak tudod – mondtam és elvettem a laptopomat az íróasztalról. – Bizonyára Mendel nem értett hozzá. Charly kihúzta a komódfiókot. – Gondolom, van még néhány bugyid? – Csak a szépeket hagytam meg. – Összesen hármat? – Igen – mondtam és most már nagyon bántam, hogy a többit kidobtam. – A lakást azonnal ki kell ürítened – szólalt meg Evelyn néni. – És ki is kell festened. Szép is lenne, ha ilyen lelakott állapotban itt hagynád, és az egész munkát nekünk kellene elvégezni. És a következı háromhavi lakbérrel is tartozol még. –

– Halló! Most aztán már elég! – szólalt meg Charly. – Az unokahúga csak éppen, hogy túl van egy öngyilkossági kísérleten és ahelyett, hogy örülne… – Az egész csak színjáték volt, hogy végre a középpontba kerülhessen. Ugyanúgy, mint amikor szándékosan eltörte a meisseni porcelánt. Születése óta ismerem, tudom, hogy mi mindenre képes. Most aztán betelt a pohár. – Elolvasta Korbmacher bácsi és Volker a levelemet? – kérdeztem. Válasz helyett folytatta a mondókáját. – Éveken át befogadtunk, és ez a köszönet érte. – Tehát nem – jegyeztem meg. – Nem feltétlenül mutatnám meg nekik Persze, ha Volker a biológiaórán figyelt, akkor már biztosan neki is feltőnt a szeme színe. De lehet, hogy inkább elfojtotta magában a kételyeit. – A hamis vádaskodásaiddal szét akarsz robbantani egy boldog családot, igaz? – Evelyn néni szemei szikrát szórtak. – Nincs szándékomban tönkretenni egy boldog családot – mondtam. – De a következı háromhavi lakbért sem fogom kifizetni, és a lakást sem akarom felújítani. Viszont, ha ragaszkodsz hozzá, korrepetálhatom egy kicsit Korbmacher bácsikámat és Hulda nagynénémet örökléstanból. – Zsarolás! – sziszegte. – Ha azt mondanám, hogy havonta utalj át 1000 eurót a hallgatásomért, akkor valóban zsarolásnak nevezhetnéd – válaszoltam. – Nekem persze elmondhatod, hogy ki volt az a szerencsés fickó. – Micsoda aljas vagy! Charly becsukta a bıröndöt. – A többiért holnap visszajövünk. – Fred bácsira tippelek. A szeme színe alapján tökéletes az egybeesés. Evelyn néni egy szót sem szólt.

Kedves Britt! Sajnos nem tudok részt venni az osztálytalálkozón, mivel jövı pénteken altató-túladagolás következtében meg fogok halni. Bizonyára nagyon érdekel az eddigi pályafutásom, hogy legfontosabbnak érezhesd magadat, mint amilyen valójában vagy. Nos, rendben, nincs semmi rejtegetnivalóm sem! Nem mentem férjhez, egyedül élek és már évek óta egy jót sem szeretkeztem. Egy egyszobás lakást bérlek, a germanisztikai tanulmányaimat elsı évben abbahagytam, az érettségi óta négy és fél kilót felszedtem. Az összes barátom boldog házasságban él és legtöbbjüknek már elbővölı gyerekeik vannak. Egy tizennégy éves Nissan Micrával járok és már négy ısz hajszálam is van. Hetente egyszer takarítok a nénikémnél. Tíz éve szerelmes regényeket írok az Aurora Kiadónak Juliáné Mark és Diana Dollár álneveken. Sajnos az utóbbi idıben már nem igazán keresettek. Jelenlegi vagyonom: 498 euró 29 cent. Ezen kívül neurózisos depresszióban szenvedek és sosem nyertem egy bogárhátút. Elégedett vagy? Egyébként nem én ragasztottam a copfodat a széktámlához, pedig nagyon hitelesen adtad elı Rothénak. Kárörvendıen vigyorogtál az oroszlánsörényed mögül, amikor büntetésképpen százszor le kellett írnom, hogy „Egy német lány nem irigykedik egy másik ember hosszú hajára.” Mintha valaha is a zilált, bozontos hajadra vágytam volna! Az igazi tettest azonban most sem árulom el – szolidáris maradok vele még a halálom órájában is! Gerri Thaler, született széles szájú békazabáló

TIZENEGYEDIK FEJEZET

J

ohannes Paul a csigalépcsı aljában ült a rendırautóján és elzárta az utunkat. – Ge-ha-ri-hi? Igaz, amit a mama mondott? Nem, biztosan nem. Zagyvaságokat beszélt – mondta Charly. – Petrus, engedj át bennünket. Hiszen nem a mennyország kapuját ırzöd. – Johannes Paulnak hívnak. Petrus a tes-testvérem. Ge-ha-rihi? Igaz, amit a mama mondott? – Mondd csak, süket vagy? – mordult rá Charly. – Át akarunk menni. – Mit mondott a mamád? – kérdeztem. – Hogy nem szereted Jézust. – De, szeretem Jézust – tiltakoztam hevesen. – Menj félre az ócska autóddal, mert még leejtem ezt a laptopot és az sokba kerül a mamádnak! – mondta Charly. – De a mama azt mondta, hogy nagyon elszomorítottad Jézust – mondta, miközben lassan hátra tolatott. – Mivel szomorítottad el? – Nem… nem szomorítottam el semmivel sem – dadogtam. – így van – mondta Charly. – Jézus nagyvonalúbb és megbocsátóbb, mint gondolnád. Nyugodtan megmondhatod a mamádnak. – De mit csináltál? – kérdezte Johannes. Hilla megjelent a konyhaablakban. – Johannes Paul, gyere, ebédelünk – mondta és kimérten végignézett. – Egy gyerek nehezen érti meg, hogy valaki az Istentıl kapott csodálatos életét el akarja dobni. Az igazat megvallva, még nekünk felnıtteknek is érthetetlen. Úgy éreztem, hogy meg kell védenem magamat, de nem

tudtam, hogy hogyan. – Azért nem olyan csodálatos az életem. Sıt… meglehetısen borzalmas, de nem Jézusra hárítom a felelısséget érte – mondtam. – Az életed Isten kezében van, de te felelsz érte, hogy mivé teszed – válaszolta. – Na igen, talán ötven százalékban – válaszoltam. Hilla csípıre tette a kezét. – Borzalmas? Borzalmasnak tartod az életedet? Hiszen egészséges vagy, igaz? Tetı van a fejed felett, és sosem éheztél – mondta felindultan és közben dühösen nézett rám. – Van fogalmad róla, hogy hány ember él éhínségben és szegénységben a földkerekségen? Isten ellen vétkezel, ha nem tudod értékelni, hogy milyen jó sorban élsz. Az ajkamat harapdáltam kínomban. – Tudod, hogy az idegeimre mész? – mondta Charly és a karomnál fogva arrébb húzott. – Öntelt vallási fanatikus! Van fogalmad róla, hogy felnıttként mennyi dohányt költenek majd a gyerekeid terápiákra? Elszomorítjátok Jézust, ha veszekedtek! Elszomorítjátok Jézust, ha zajongtok! Elszomorítjátok Jézust, ha a nadrágotokba pisiltek! Ha valaki vétkezik, akkor az te vagy! De észre sem veszed. Gyere, Gerri, tőnjünk el, még mielıtt szentelt vizet szór ránk. Az autóban sírtam. – Hillának igaza van – hüppögtem. – Ha mindenki végezne magával, aki nálam rosszabbul él, akkor egy csapásra megoldódna a túlnépesedési probléma. – Persze, mindig van, akinek rosszabbul megy. Edd meg a fızelékedet, a harmadik világban örülnének, ha megehetnék. Ne nyavalyogj a felhasított térded miatt, mert mit szóljanak azok, akiknek lábuk sincs – tette hozzá. – Csak azt akartam érzékeltetni, hogy a boldogtalanság nem mérhetı mérıléccel. A boldogtalanság relatív. Lehetséges, és a zápfogam is megint fáj.

Nem mindenki volt mérges rám, mivel még éltem. Néhányan örültek, hogy életben vagyok. Legalábbis Ulrich szerint, mert hétvégén ı fogadta a telefonhívásokat. Telefonáltak a testvéreim, Caroline és Bert, Marta és Marius, Alexa néni és Harry unokatestvérem. Mindenki közölni akarta velem, örülnek, hogy életben maradtam. Legalábbis Ulrich szerint. Ulrich felém nyújtotta a telefont, de nem mertem átvenni. Szégyelltem magamat. – Gerri jelentkezik majd késıbb – mondta Ulrich és mindent felírt, mint egy titkárnı. Néha beszámolót tartott: – Lulu kérdezi, hogy tudod-e még egy bizonyos kıkemény3 i-nek a címét, és hogy a 31 azt jelenti-e, amire gondol. Tine tudni szeremé, hogy milyen elem kell az MP3-lejátszóhoz, és Harry azt mondta, hogy most nem Franciska és Gustav között vagy a sorban, hanem egy bizonyos Gabi között, aki nemrég igent mondott. Egész hétvégén a jövendıbeli gyerekszobában ültem, vagy feküdtem és a falat bámultam. Sokkal rosszabbul éreztem magamat, mint az öngyilkosság, azaz a félresikerült öngyilkosság elıtt. A tökéletes tervezés! Jobb, ha nem büszkélkedek az állítólagos jó szervezési képességemmel. Egy B tervet is kellett volna készítenem, hiszen az alapos tervezés az elıre nem láthatóval is számol. Charly bejött a szobába és leült mellém. – Charly, nagyon sajnálom. Tudom, hogy mennyire szeretsz énekelni, nem akartam elvenni a kedvedet tıle – sóhajtottam fel. – Még rengeteg dolog van, amiben örömömet lelem. És sajnos igazad van: még középszerő sem vagyok. Ha valaki felhívta volna a figyelmemet, már jóval korábban bevallottam volna. De jellemzı az emberekre. A valóban fontos dolgokat nem mondják meg a másiknak. Jó példát mutattál. Rögtön fel is hívtam az apámat és közöltem vele, hogy tegyen valamit a szájszaga ellen. – És bizonyára nem örült – jegyeztem meg. – Így van, de ha elgondolkodik rajta, örülni fog, hogy megmondtam. Mindenki érzi, de senki se segít neki, hogy

változtasson rajta, ami nem tisztességes, igaz? Kérsz valami ennivalót? A fejemmel jeleztem, hogy nem. – De ugye nem azon morfondírozol egyfolytában, hogy hogyan végezz magaddal? – Nem, nem egyfolytában – válaszoltam. – Közben arra is megpróbálok visszaemlékezni, hogy kinek mit írtam. – Talán még benne van a számítógépedben, vagy kitörölted? – Természetesen, majdnem mindent töröltem. Csak az eredeti dolgokat hagytam meg, minden mást kiselejteztem, kidobtam. – Világos. Azért van ebben valami jó is. Megszabadultál az összes tehertıl, és teljesen elölrıl kezdhetsz mindent. – Állás, pénz és lakás nélkül – válaszoltam. – Na, meg mindenki dühös rám. – Csak az ütıdött családod, és ami a munkát illeti, biztosan találsz valamit egy másik kiadónál. Tudod, lehet, hogy én valóban nem tudok énekelni, de te nagyon jól írsz. – Igen, de nem írhatok. A lektoromat pedig egy háromoldalas pamfletben vérig sértettem, így egy fikarcnyi esélyem sem maradt. – A kezemmel eltakartam az arcomat. Ulrich bekukkantott. – Itt van Caro és Bert – mondta. – Senkivel sem akarok találkozni – de Caro már bent is volt a szobában, lerogyott mellém és drámai mozdulatokkal átölelt. – Gerri, óh istenem, halálra ijesztettél, milyen jó, hogy nem tetted meg, sose bocsátottam volna meg magamnak, hogy semmit sem vettem észre, mindig azt hittem, hogy boldog vagy, mindenki szeret, a gyerekek rajonganak érted, mit gondolsz, különben meg sem kértünk volna, hogy legyél Flo keresztanyja, mindig olyan megnyugtató volt számomra, ha arra gondoltam, hogy gondoskodni fogsz róla, ha velünk netán történik valami, óh, Gerri… – Sajnálom – dörmögtem. – Tessék, itt van a győrőd. Gyönyörő és kedves tıled, hogy

Flónak szántad, de jobban örülnék, ha csak úgy negyven év múlva… Felhúzta az ujjamra. – És mi van a nyuszival? Negyven év múlva? Egy kicsit késı lesz, azt hiszem. Caroline felsóhajtott. – Nos igen, a végén úgyis mindig rám marad a munka. Helyünk van bıven és Florine is elég értelmes már… Igen, azt hiszem, kap tılünk egy nyuszit. – Ez legalább valami – jegyeztem meg. Bert az ajtófélfának támaszkodott. – Ulrich mondta, hogy elveszítetted a munkádat. Miért nem beszéltél róla? Nálunk, a cégnél mindig szükség van valakire az irodában, és ott is keresnél annyit, mint az írással. – Az… – mondtam, miközben a torkomat köszörültem. – Köszönöm. – És ami a férfiakat illeti, Gerri, egy ilyen csinos, vicces nı, mint amilyen te vagy, még várhat a férjhezmenetellel – mondta Bert. – Pontosan – jegyezte meg Ulrich. – Te sem akartál engemet… – mondtam. – Nem, te nem akartál engemet… – Élvezd a szabadságodat, amíg csak teheted – mondta Bert. Néha a hócipım is tele van a családdal és a jelzáloggal. Mit nem adnék érte, ha egyszer vasárnap kiakadhatnám magamat. – Idióta – mondta Caroline. – Tipikus férfigondolkodás. De természetesen van benne némi igazság. Gondolj arra, hogy menynyit szórakozhatsz szingliként. – Igen, és gondolj arra a sok rosszul mőködı házasságra. Még nem tudjátok, de Mia és Ole kapcsolata is válságba jutott. – Óh, igen? – kérdezte Charly. – Igen – válaszolta Bert. – Ole tegnap este nálunk járt és néhány egyértelmő célzást tett. Mia… – …a könnyővérő nıszemély – egészítette ki Caroline.

– …megcsalja – mondta Bert. – De Ole lelke sem egészen hófehér. Teljesen magán kívül van, még sose láttam ilyennek. – Na igen, de biztosan Gerri története is sokkolta, még sosem láttam ilyen hófehérnek – mondta Caroline. – Igaz – jegyezte meg Bert. – Legalább ötször megkérdezte, hogy Gerri szándéka valóban komoly volt-e és kíváncsi volt a részletekre is. – Tényleg? – kérdezte Charly. – És miért nem volt vele Mia? – Otthon maradt, lefeküdt, migrén gyötörte – válaszolta Bert. – Biztosan kikészítette a hétvégi továbbképzés. – Egy bestia – mondta Caroline. – Mindig is ez volt a véleményem. Mennünk kell, a bébiszitter csak egy órára jött. – Arcon csókolt. – Légy jó, Gerri és vigyázzatok rá. – Ne aggódj! – mondta Charly. – Lehet, hogy hánynom kell? – Haha, ez semmi ahhoz képest, ami még ezután vár rád – kuncogott Caroline. Legszívesebben a hátralévı életemet ebben a szobában bezárkózva a szófán töltenem el, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Végiggondoltam, csupán három lehetıség maradt számomra: egy újabb öngyilkossági kísérlet, bevonulok egy intézetbe, vagy valahogy tovább élek. Egyik sem tetszett. Vasárnap este ismét bejött Ulrich a szobába és átadott egy cetlit az anyám üzenetével: – Holnap pontosan reggel nyolckor jelenj meg az ajtaja elıtt, vagy többé nem vagy a lánya. Talán el tudod képzelni, hogy micsoda kálvárián megy át miattad ezekben a pillanatokban. Ha még egyszer el kell magyaráznia a telefonban az ízléstelen és gyáva gaztetteidet, szívrohamot kap, és kórházba kerül miattad. – Helyes – mondta Charly. – Szerintem ott a helye. – A minimum, amit elvár tıled, hogy felveszed a telefont és magyarázatot adsz a viselkedésedre – tolmácsolta Ulrich.

– Óh, szar helyzet! – jegyeztem meg. – Nem muszáj elmenned hozzá. Csak tomboljon egy kicsit? – mondta Charly. – De nem ismered. Komolyan gondolja – válaszoltam. – Már nem tudok a szemébe nézni. – Na és, mi van akkor? Legfeljebb kitagad az örökségbıl, és akkor kerámia leopárd nélkül kell élned! Micsoda veszteség! – De hiszen igaza van. Tényleg gyáván viselkedtem. – Nem hinném, sıt bátornak tartalak. Megírtad azokat a leveleket és mégsem végeztél magaddal… – De nem szándékosan alakult így – mondta Ulrich. – Charly, hányszor mondjam még? – Dehogy nem, lebecsülitek a tudatalattit! Erısebb, mint mi. És Gerri tudatalattija életben akart maradni! Fellázadt. Elege volt az egész udvariaskodásból, hazudozásból. – Remek – válaszoltam. – És most mit kezdjek a következményekkel? Utálom a tudatalattimat. Lehet, hogy Charlynak mégis igaza volt: hiszen bármennyire is legszívesebben az egész napot a szófán töltöttem volna, másnap reggel korán felébresztett a tudatalattim és kirángatott az ágyból. Bizonyára újabb lázadásra vágyott. Pontosan nyolckor megnyomtam a csengıt a szüleim házánál. Az apám nyitott ajtót. Fáradtnak és egy kicsit öregebbnek látszott a szokásosnál. – Halló, papa – mondtam. – Halló, Gerri – rezzenéstelen arccal üdvözölt az apám, de nem ölelt meg, mint máskor és meg sem csókolt. – Az anyád a konyhában van. – Tudod, nem én állok elıtted, hanem a tudatalattim – mondtam. Az apám arca nem lett derősebb. – Az anyád nem akar látni. A virágküldı szolgálat éppen most hozott neki egy csokrot. Hulda nagynénéd küldte.

– Óh, azt hittem, hogy felhívtátok, hogy nem… vagy mégse… Jobb, ha elmegyek? – Meg ne tedd! – kiáltott ki az anyám a konyhából. – Jöjjön be! – Gyere be – mondta az apám. – Hulda nagynénéd nem volt otthon a hétvégén – mondta az anyám. – A házvezetınınek megmondtam, könyörögtem neki, hogy semmisítse meg azt a levelet, de az a lengyel cafka úgy csinált, mintha nem értené meg… – Sajnálom – mondtam. Állítólagos veszekedésre vágyó tudatalattim ismét háttérbe vonult. Harmóniára vágyakozva magamra maradtam, mint mindig. – Óh, maradj csendben – mordult rám az anyám a konyhaajtó mögül. – Most felhívod a nagynénédet és megmagyarázod neki a történteket, érted? A számát a telefon mellett megtalálod. Az apám odatett egy széket a telefon mellé és eltőnt a nappaliban. Bepötyögtem a számokat a készülékbe. – Berksmanskijov – hallatszott a telefonban. Bizonyára a házvezetını. – Gerri Thaler beszél. Flugman asszony unokahúga vagyok. A nagynénémmel szeretnék beszélni. – Kora reggel volt, de vodkára vágytam. Az alkohol a konyhában volt, de az anyám éppen ott tartózkodott. Valószínőleg az ajtónál fülelt, hogy teljesítem-e a parancsát. – Tessék – szólalt meg a nagynéném a fiatalos hangján. A torkomat köszörültem. – Gerri vagyok. – Gerri? – Gerri, Dorothea unokahúgod legkisebb lánya. – Dorothea? Felsóhajtottam. – Hulda néni, az a Gerri, akinek a lelkén szárad a meisseni porcelán. – Óh, az a Gerri. Szívecském, köszönöm a kedves és eredeti leveledet – mondta. – De azt hittem, hogy már megölted magadat.

Óh, biztosan félreolvastam valamit. Ostoba vagyok, már virágot is küldtem az anyádnak. – Igen, tudom, nagyon köszönöm. Hmm, úgy alakult, hogy még élek, és azt szerettem volna mondani, hogy… az anyám mindenesetre teljesen… Még mindig azt szeretné… Az összes testvér közül még mindig ı… – Hagyod abba rögtön! – sziszegte az anyám a konyhaajtó mögül. Rögtön magamba fojtottam a szót. – Szívecském, persze, hogy élsz még, egyébként nem beszélgethetnénk most. – Szünetet tartott, hallottam, hogy rágyújtott egy rövid szivarkára. – Hogyan akarod véghez vinni? Nem lesz nehéz? Hiszen most már mindenki tud a tervedrıl. – Hmm… hát altatót akartam bevenni – mondtam. – Biztosan hatott volna, harmincöt darab volt, de akkor történt valami, amirıl most nem beszélnék, mert hosszadalmas lenne, és elvesztek a pirulák. – Elvesztek? – Egy szobalány felporszívózta az összesét. – Óh, na ja, most már értem, szívecském. Tehát ostobán alakultak a dolgok. És nem jutott hirtelen valami más az eszedbe? – Nem – válaszoltam. – Na igen, minden más olyan gusztustalan. És persze nincs kéznél egy gyilkos galóca, amikor az embernek éppen szüksége lenne rá – kuncogott a nagynéném. – Szívecském, újra megpróbálod? Magam sem tudtam. Meg akarom ismét próbálni? – Kérj már bocsánatot – sziszegte anyám ismét a konyhaajtó mögül. – Hulda néni, bocsánatot kérek – mondtam. – De ugyan miért, szívecském? – Nos, hogy… hogy… elküldtem azt a levelet – dadogtam. – Óh, ugyan szívecském! Egy kis változatosságot hozott az életembe. És köszönöm a füzeteket. Egyébként úgysem olvasok

ilyesmit. – Természetesen nem – jegyeztem meg keserően. Mindenki csak Kafkát és Thomas Mannt olvasott. – …de a képek nagyon tetszenek. Ahogyan az a nı hátrahajol a nıvérruhájában. És annak a fiatal férfinak a mellkasa! Azt hiszem, most olvasni fogok egy kis ponyvát is. Arrivederci, szívecském. – Oké, arrivederci, Hulda néni. – Befejezted? – szólt ki az anyám a konyhából. – Mit mondott? – Üdvözletét küldi – mondtam. – Most már elmehetek? – Szó sincs róla. Itt fogsz ülni egész nap a telefon mellett és felveszed, ha cseng. Meg akartál leckéztetni bennünket, most elviszed a balhét. – Miért nem állítod üzenetrögzítıre? – Mert még rosszabb lenne. Akkor mindenkit visszahívhatok. Nem, most majd személyesen megmagyarázod mindenkinek, hogy csupán egy nagy tévedésrıl van szó, és nekem semmi közöm sincs az egészhez. – Tévedés… hmm… milyen értelemben? – Tévedés…, hát jusson eszedbe valami! – kiáltott rám az anyám. – A hírnevemet kockáztatom! Kényelmesen elhelyezkedtem a széken, és reménykedtem, hogy senki se telefonál. De sajnos hamarosan megszólalt a telefon. Klaus anyja, Köhlerné volt. – Rögtön gondoltam, hogy csupán egy rossz vicc volt az egész – mondta, amikor rájött, hogy kivel beszél. – Mindig is sajátos humorod volt. – Kérj bocsánatot! – sziszegte anyám az ajtó mögül. – Bocsánatot kérek, hogy… – mondtam. – Klaustól kell bocsánatot kérned – válaszolta Köhlerné. – Lábbal tapostál az érzésein! Sajnos sose lesz saját fiad, így aztán meg sem értheted, hogy mit jelent egy anya számára, ha a fiát semmibe veszik és beletaposnak a lelkébe… Amikor megfosztják

attól az illúziótól, hogy helyes úton jár a világban! – Köhlerné, hiszem megírtam, hogy mi történt! Tulajdonképpen Klaus volt az, aki megfosztott az illúzióimtól. – Kedves lányom – mondta, de persze egyértelmő volt, hogy egy csöppet sem kedvel. – Akárhogy is csőröd-csavarod a dolgot, örökre szégyenfolt marad az életedben, hogy egyidejőleg két fiúnak ígérted meg, hogy elmész velük a szalagavatói bálra. Mindig is figyelmeztettem Dorotheát: a korán érık, a ledérek azok, akik aztán hoppon maradnak. Es a büdös orrbányászok a holnap sztárjai, ugye? Nem is voltam ledér! Korán érı? Én? Ugyan! Tizenhat évesen még azt sem tudtam, hogy hogyan kell használni a tampont. – Kérj már bocsánatot! – sziszegte anyám ismét. – Még egyszer bocsánatot kérek – mondtam és letettem a telefont. – Miért mondja Köhlerné, hogy nem lesz gyerekem? Mama, ı is azt gondolja, hogy leszbikus vagyok? – Férjre is szükséged van, ha gyereket akarsz – mondta az anyám az ajtó mögül. – És azok után, amit tettél, senkinek se kellesz már. Mit gondolsz! Klaus is biztosan nagyon boldog most, hogy nem melletted kötött ki. Óh, elsüllyedek szégyenemben! A következı telefonáló Alexa néni volt. – Mi a manó? Gerri gyerek, otthon vagy? Azt hittem, többé át sem lépheted az anyád küszöbét. – Csak a folyosóig – mondtam. – Kérj bocsánatot – sziszegte az anyám. – Alexa néni, bocsánatot kérek. – Ugyan már, miért? – Óh, igaz, nem is küldtem neki sértegetı levelet. – Bocsánatot kérek, hogy összetörtem a meisseni porcelánt. – Ugyan már, megesik az ilyesmi, már el is felejtettem – válaszolta. – Mindig is mondtam Dorotheának, hogy a rossz nevelése egyszer még visszaköszön. Istenem, Gerri gyerek, az ember nem csinál ilyen dolgokat. Legalábbis nem elıre. A

búcsúleveleket nem küldi el még életében, csak hátrahagyja azokat. A Claudiám biztosan nem követne el ilyen ostobaságot. Alexa néni ugyanolyan borzalmas volt, mint az összes többi nénikém. De most mégis igaza volt. Ha nem küldtem volna el elıre a leveleket, most megkímélhetném magamat ettıl az összes hercehurcától. – Jelentkezett már Hulda nénikéd? – kérdezte. – Virágot küldött a mamának. – Óh, tényleg? – Jókedvően nevetett. – És tudja már, hogy az altatókat a saját anyádtól kaptad? – Nem – válaszoltam. – Nos, akkor mindjárt elmesélem neki – mondta jókedvően és letette. A következı Gregor Adrian volt az Aurora Kiadótól. – Thaler lakás – mondtam – Jó napot, Adrian vagyok az Aurora Kiadótól – mondta meleg bariton hangján. – Gerri Thaler a kiadónknak dolgozott. A rokona? Hirtelen nem tudtam megszólalni. A térdeim remegtek, jó, hogy ültem. – Ki az? – sziszegett az anyám ismét az ajtó mögül. – Halló? Itt van még? – kérdezte Adrian. – Az Aurora nevében szeretnék részvétet nyilvánítani és… hm… Gerri csodálatos ember volt… – De hiszen nem is ismerte igazán – csúszott ki a számon. – Talán nem annyira jól, de ahhoz elég jól, hogy azt mondhassam, hogy nagyon tehetséges író volt. – Hahaha! – mondtam. – És akkor miért szüntették meg a Norina-sorozatot? Miért nem ajánlották fel neki, hogy írjon a Laurosba? Hm? – Mert… tehát a Laurosról sajnos nem én döntök. Ezen kívül új vagyok, és nem tudhattam… – a torkát köszörülte. – Még egy kicsit korai, hogy… de… – ismét a torkát köszörülte. – Mikor lesz

a temetés? – Nem lesz – válaszoltam pimaszul. – Micsoda? – Nem lesz, ugyanis nem haltam meg! – mondtam. Nem jött válasz. Ezúttal hosszasabb szünetet tartott. – Gerri? Vagyis Thaler asszony? Maga az személyesen? – Igen – mondtam dacosan. – Tehát nem halt meg? – Talált – mondtam. Persze ez még nem jelenti azt, hogy örülök neki. Különösen ebben a pillanatban, még sose éreztem magamat kellemetlenebbül. – És akkor mi ez az egész? Csak amolyan PR-fogás volt? – kérdezte Adrian. – Nem, csöppet sem! – förmedtem rá. Nem is értettem, hogy mitıl lettem pont most olyan dühös. – Egyszerően nem volt szerencsém, rendben? Mint mindig! A balszerencse behálózza az egész életemet. Gondolja, hogy egyébként megírtam volna azt a levelet? Ismét csend következett a vonal túlsó végén. – Valószínőleg nem – mondta Adrian. Majd mindketten elhallgattunk. – Mit írtam? – kérdeztem halkan. – Már nem emlékszik rá? – Részeg voltam – mondtam. – És sok levelet írtam. – Értem – válaszolta. – Kérj már bocsánatot! – sziszegte az anyám az ajtó mögül. – Bocsánat – mondtam mechanikusan. – Miért? – kérdezte. – Mi maga, egy szadista? – kiáltottam rá. – Már nem tudom, hogy mi mindent hordtam össze abban a levélben, de most bocsánatot kérek érte, rendben? – Óh, oké – válaszolta. – Tehát mégsem gondolja, hogy

borzalmas és nyelvileg teljesen elviselhetetlen stílusom van, és amit írtam, szemétbe való? – kérdezte Adrian. – Hmm, de igen – mondtam. – De bocsánatot kérek érte. És a többiért is. Bántódása esik most Lakritzének, amiért olyan sok mindent kikotyogott? – Azt hiszem, tényleg nem tudja már, hogy mit írt – mondta Adrian. – Nem tudom, de tudom, hogy Lakritze mindent elmesélt. Bőnhıdnie kell most mindezért? – Nem – válaszolta. Kedves tıle. – Köszönöm. Mérges rám, amiért megöltem magamat? – kérdeztem. – Küldött neki is egy búcsúlevelet? – Nem. – Akkor nem tud semmirıl sem. Ma délelıtt szabadnapos volt. Figyeljen ide, Gerri! Elolvastam a kéziratát. Jónak találom. Nagyon jónak! – Köszönöm – mondtam megdöbbenten. Véletlenül a keresztnevén szólította, és nem tudni, mi okból, a szíve elkezdett hevesebben verni. – Az érvelése meggyızı, briliánsak a karakterei és a cselekmény kibontása is a kisujjában van. – De hiszen mondtam. – Tehát Lea útja a sötétségbe írását szívesen megjelentetném a Romina-sorozat elsı regényeként, ezért is telefonáltam. Tisztázni akartam, hogy kit illet meg a honorárium, és egy posztumusz kiadás esetén szükségem lett volna az örökösök hozzájárulásához. – Hmm, talán egy kicsit még korai lett volna – mondtam és elképzeltem, hogy miként reagáltak volna a szüleim. Fogadják részvétemet és megkérdezném, hogy hozzájárulnak-e a lányuk vámpírregényének a kiadásához? A pénzbıl vehetnek egy szép koporsót. – Igen, tudom – mondta Adrian. – De azt is tudni akartam,

hogy van. – Na, de ha már meghaltam volna… – mondtam. – Bármikor bármi elıfordulhat, például mondjuk kevés altatót vesz be – mondta, de most már ingerültnek tőnt. – Vagy idıben megtalálták volna. – De… – Semmi de! – sziszegte az anyám az ajtó mögül. – A honorárium természetesen nekem jár – válaszoltam. Legalább ismét lesz valami a számlámon. – Rendben van – mondta Adrian. – A többit majd késıbb megbeszéljük. Nem akartam, hogy letegye. – Eljött volna a temetésemre? – kérdeztem halkan. – Küldtem volna egy koszorút – mondta és letette.

Kedves Harry, Ne haragudj a késedelemért, de az öngyilkosságom körüli teendıkkel foglalatoskodtam. Nos végre küldöm a versikét a szüleid ezüstlakodalmára. Alexa gazdag férjet akart, holla hi, holla ho, Becserkészte Fredet, holla, hihaho, Autó, gyerek, kutya és ház, holla hi, holla ho, Minden a legjobb úton halad, holla hi, ha ho. Jaj, ha másnak jobban megy, holla hi, holla ho, Alexa feni már a kést, holla hi, ha ho.

Fred már a prosztatájában érzi, holla hi, holla ho, Az élet csodálatos, holla hi, hollaho. Szívélyes üdvözlettel D-durban, unokatestvéred Gerri P. S.: Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy repülni tudsz, ha megeszed a szappant. De még magam is kicsi voltam és nem gondoltam, hogy olyan ostoba vagy, hogy még évekkel késıbb is mindenütt ellopod a WC-ben a szappant és magadba tömöd. Már majdnem kilenc éves voltál, amikor – szappannal doppingolt állapotban – leugrottal Gustav bácsi garázsáról! İszintén szólva, máig sem értem, hogyan lett belıled a képességeid alapján diplomás üzemgazdász.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A

nyám csak délután engedett el, miután az utolsó pereputtya is telefonált már. (Tudtommal nem is írtam nekik, de nem számított. Mindenkitıl bocsánatot

kértem.) Ez idı alatt legalább háromszor elment mellettem (például a WC-re), de rám sem nézett és nem is szólt hozzám. Csupán egyegy utasítást adott sziszegve. Egész nap étlen-szomjan voltam, semmit sem kaptam. Az iskola után Lulu testvérem is telefonált. – Nahát, mit csinálsz odahaza? Azt hittem, mama többé be sem enged a házába. – Sajnos igen – mondtam. – Ha már te vetted fel, akkor elıször is örülök, hogy élsz, ami pedig Patrickot illeti, a gyanúsítgatásod alaptalan. – Akkor rendben van – mondtam. – Igen – mondta Lulu. – Patrick és az az alak… – Kıkemény31. – Igen, az a perverz disznó, a kettıjüknek semmi köze sincs egymáshoz. – Csak a külsejük végett. Talán asztrológiai ikrek, nem kizárt. – Badarság – mondta Lulu. – Biztosan kivetítesz valamit Patrickra. Kıkemény! Mindig is jó érzékkel választottad ki a leglehetetlenebb alakokat. Az interneten! Rögtön mondtam, hogy az a szélhámosok és perverz disznók győjtıhelye. Es most add oda a mamát, meg akarok vele beszélni valamit. – Jó, de ne tartson sokáig. Elsbeth nagynénink még nem telefonált. Ugyan nem tudom, hogy miért, de sürgısen bocsánatot kell kérnem tıle.

Az anyámtól is bocsánatot kértem. – Mama, nagyon sajnálom – mondtam, amikor már úgy gondoltam, hogy senki sem fog telefonálni. – Na, nálam ez nem megy ilyen egyszerően – mondta. – Gondolkodnod kell, mielıtt cselekszel. – És ha most halott lennék? – Az is ugyanolyan rossz lenne. Mielıtt elindultam, megkerestem az apámat. A kertben volt és cukkinit ültetett. – Papa? Nem akarsz beszélni velem többet? – Mirıl akarsz beszélgetni? Gerri, tudod, hogy nem tréfa, amit csináltál? – Senkinek sem akartam fájdalmat okozni – mondtam. – De ez nevetséges – válaszolta az apám és hirtelen roppant dühösnek látszott. – Hogyan vethetsz véget az életednek úgy, hogy közben ne okozz senkinek se fájdalmat? – Úgy gondoltam, hogy nem lenne olyan rossz nektek… – Ostobaság, kicsordultak a könnyeim. – Az utóbbi idıben minden rosszul alakult körülöttem. Nem csak ti terveztetek számomra egy másfajta életet, de én is! Ezen kívül bizonyára van egy kis neurózisos hajlamom is… igaz, ökör módjára küzdöttem és robotoltam… végül mégis csak ez volt az egyetlen kiút. – Az élettıl nem kapjuk meg mindig, amire vágyunk – mondta. Az ér kiduzzadt a homlokán, ami ritkán fordult elı, fıként olyankor, amikor elvesztett egy teniszjátszmát. – Bizonyára én sem úgy terveztem az életemet, hogy a legkisebb lányom öngyilkos akar lenni. – Mondtam már, hogy senkinek sem akartam fájdalmat okozni. Az apám összeszorította a száját. – És ıszintén szólva, nem is hiányoznék nektek – szaladt ki a számon. Aha, újra elıtört a lázadó tudatalattim. – Hiszen semmit sem tudok a kedvetekre tenni. Szégyellitek magatokat a hajszínem, a foglalkozásom miatt, és amiatt is, hogy nem találtam

magamnak egy férjet. Tudom, hogy fiút vártatok helyettem. Négyszer vártál egy fiúra, de csak lányok születtek és a csalódottságod egyre nagyobb lett. De hát az ember élete nem mindig úgy alakul, ahogyan szeretné, igaz? Be kell érnünk azzal, ami van. Olyan dühösen beszéltem, hogy még magam is meglepıdtem és sírni is elfelejtettem. Apám a döbbenettıl válaszolni sem tudott. – Nos, de legalább fiú unokáid is vannak – mondtam, aztán hátat fordítottam és elindultam. – Nézd csak, ki van itt – mondta Charly, amikor kinyitotta az ajtót. Ole volt. Komolyan nézett rám, rosszallóan összevonta a szemöldökét. Szokatlan volt. Na még csak ez hiányzott. İ is neheztel rám. – Beszélnünk kell – mondta. – Senkivel sem akarok beszélni – válaszoltam, megfordultam és elindultam a „szobám” felé. Ki akartam bıgni magamat, hangosan és kiadósan. Ezen kívül mosatlan hajjal, smink nélkül és Charly kimustrált trikójában – dugd meg magadat felirattal – nem néztem ki valami jól. – Most jött vissza a szüleitıl – mondta Charly. – Gerri szívecském, nagyon rossz volt? Elbıgtem magamat, még mielıtt az ajtóhoz értem volna, pedig nem akartam. – A kutyafáját! – mordult rám Charly. – Ahelyett, hogy örülnél, hiszen még élsz és megkérdeznéd magadtól, hogy miért… – Gerri, miért csináltad? – kérdezte Ole. – Hiszen nem hajtottam végre – mondtam. – Ez a problémám.

– Azért vettél ki egy szobát abban a szállodában, hogy megöld magadat? – kérdezte Ole. – Ole, hagyj békén – mondtam és megpróbáltam az ajtót becsukni. – Van éppen elég problémád, jobb, ha nem avatkozunk egymás dolgába. Ole a lábával kitámasztotta az ajtót. – Csupán néhány dolgot szeretnék tisztázni. – Nincs mit tisztázni. Rossz idıben és rossz helyen voltál, ennyi az egész. – A legjobb idıpontban, a legjobb helyen – vágott közbe Charly. – Ole nélkül most már halott lennél. – Igen és jobb is lenne – jegyeztem meg. Charly átölelte Ólét. – Idıre van szüksége. Jobb, ha elmész most. – Jó, rögtön – mondta Ole. – Csupán néhány kérdésem lenne. Mi van Joe-val? Nem mondtam semmit. – Miatta tetted? – kérdezte Ole. – Óh, Ole! Joe csupán a fantáziám szüleménye. – Micsoda? – Kakukktojás. –Hogy? – A fantáziám szüleménye – mondtam. – Vagy nem is tudom, hogy hívják az ilyesmit! – Anonim – dobta be Charly az ötletét. – Metafora vagy ál-név. Ole összeráncolta a homlokát. – Még mindig nem értem. – Joe-t ti adtátok a számba – mondtam. – Tetszett, hogy kitaláltatok nekem egy randevút. Egy randevút a halállal, mint Brad Pitt filmjében. – Randevú Joe Blackkel- mondta Charly. –Joe nem is létezik? – kérdezte Ole. – Dehogy nem, tömegével – mondtam ingerülten. – De én egyet sem ismerek. Ole, menj most haza, egyedül szeretnék lenni.

A lábával továbbra is kitámasztotta az ajtót. Finom, olasz cipıt viselt. – Hogyan jutottál a tablettákhoz? – Ajándékba kaptam. – A szeme sem rebbent. – Miért jöttél be a bárba? Mit kerestél ott? – kérdezte. – Egy utolsó pohár pezsgıre vágytam. Tudom, hülyeség volt, de már mindegy. Menj el, kérlek! – Felfoghatatlan! – mondta Ole. – Ha arra gondolok, hogy mi történt volna, ha egy taxival tényleg hazamentem volna… – Megmentetted Gerri életét – mondta Charly. – Igen – mondta és vigyorgott. – Végtére is igen, de észre sem vettem, hogy nincs rendben valami. – Mindenesetre örökké hálás leszek érte – mondta Charly, egy csókot nyomott az arcára, ami megosztotta Ole figyelmét. Kihasználtam a kedvezı pillanatot és a lábát félrelökve becsaptam az ajtót. – Hé! Még nem végeztünk! – kiáltott fel. – Hagyd – mondta Charly. – Rengeteg mindenen ment át az utóbbi napokban. Tudom, neked sem volt könnyő. Sajnálom, hogy Mia miatt… Megbeszéltétek a dolgokat? – Nagyon bonyolult – válaszolta. – Szereti azt a másik férfit? – kérdezte Charly. – Honnét tudjam? Nem beszéltünk róla. – De hiszen tudja, hogy tudod, hogy megcsal? – Nem tudom, hogy mit gondol. Mondtam, nagyon bonyolult. Az utóbbi idıben alig beszélünk egymással. – De… Hát… én nem bírnám ki! Az ilyesmit tisztázni kell. Mégis csak házasok vagytok! – Tudom – mondta Ole. – Ezért vagyok itt. – Mi köze van Géninek mindehhez? – kérdezte Charly. – Óh, leesett, Mia azt hiszi, hogy Gerri és közted van valami! – Mondtam már, nem tudom, hogy Mia mit gondol. És azt sem tudom, hogy Gerri mit gondol.

Gerri sem tudja, hogy mit gondoljon. Abbahagytam a fülelést az ajtó mögött és inkább ledıltem a szófára. Charly bejött néhány perc múlva. – Ole elment. Furcsán viselkedik. Te is úgy látod? – Azt hiszi, hogy volt köztünk valami – mondtam. Charly leült mellém. – Mit akarsz ezzel mondani? – Olyan részeg volt, hogy nem tudott különbséget tenni a vágyai és a valóság között. Amikor reggel mezítelenül felébredt mellettem, elıadott egy történetet. – Miért volt mezítelen? – kérdezte Charly. Elbiggyesztettem a számat. – Nem volt nála pizsama. – De azt mégis csak tudja az ember, hogy lefeküdt-e valakivel vagy sem. – Óh, igen? És akkor mi volt azzal a Seppellel, amikor megijedtél, hogy terhes vagy, pedig csak részegen elaludtál a szófán. – Kasparnak hívták – igazított ki. – De az teljesen más volt, akkor totál kiütöttem magamat. Ismét elbiggyesztettem a számat. – Valószínőleg Ole is. – De biztosan elmagyaráztad neki, hogy egy szó sem igaz az egészbıl – mondta Charly. – Nem hitte el – jegyeztem meg közönyösen, miközben felültem. – Charly, nem bírom tovább. Nem akarok többé magyarázkodni, inkább önként bevonulok a pszichiátriára. Ott legalább meleg van és még ennivalót is adnak. – Hülyeség – mondta Charly. – Szerintem nyertesként tekinthetsz magadra. Mindenkinek megmondtad, hogy mit gondolsz róluk, és most végre kihullik a férgese. Majd csak azokkal kell foglakoznod, akik valóban szeretnek és fontosak számodra. – De elıttük is szégyellem magamat. – Szégyen – hány éves vagy tulajdonképpen? A szégyenlısséget hagyd meg a kislányoknak.

– Adrian ma felhívta a szüleimet a kiadóból. Tudod, ı az, akinek megírtam, hogy milyen szexi, a barátnıje nem való hozzá, a melleim csodálatosak… És ezek után nem szégyellned magadat a helyemben? – Persze, hogy nem. Hiszen minden igaz. De mit akart? – Koszorút küldeni a temetésemre, és megtudni, hogy posztumusz kiadhatják-e a vámpírregényemet. – Nagyszerő! Ismét van munkád! – lelkendezett Charly. – Vámpírregényrıl beszéltem – mondtam lekicsinylı hangon. – Hol van? A laptopra mutattam. – Ott. Lea útja a sötétségbe. De ne olvasd el, ha nem bírod a vért. Charly teljesen odavolt. Kevesebb, mint háromnegyed óra alatt felfalta a nyolcvan oldalt. Mindvégig mellette ültem és csodálkoztam, mennyire magával ragadta a történet, sıt néha még a körmét is rágta, ami egyébként csak a moziban szokott elıfordulni vele. – Fantasztikus – mondta. – Borzasztóan izgalmas! Mikor írod a következıt? – Charly, nem akarok ilyen regényeket írni. Az egész csak szemét. – De nagyon izgalmas szemét. És mióta vannak irodalmi igényeid? Attól még nem lesz belıled Goethe, ha most a fiatal Werther bırébe bújsz. A helyedben bemennék a kiadóba és közölném azzal az Adriannal, hogy elfogadom az ajánlatát. – Hmm… De annyi hajmeresztı baromság van ebben a sorozatban. – Na és? Megmondod neki, hogy a saját feltételeid szerint vállalod: semmiféle baromságra nem vagy hajlandó és több pénzt kérsz. Mit veszíthetsz? – Hmm… – Ne butáskodj! Gondolkozz! Biztosan nagyon akarja a dolgot, ha még egy halottat is felhívott, hogy megvegye az irományát.

Tudod, a korábbi mőveidet is kedveltem, de ez itt nemcsak romantikus, hanem izgalmas is. Képzeld el, mi lenne, ha ezek a vérszívók betörnének dr. Ohlsen klinikájára és ellopnák az összes tartalék vért, aztán Angéla nıvérrıl kiderülne, hogy valójában vámpír és… Jóságos ég, gyakorlatilag az összes korábbi regényedbıl írhatsz egy vámpírregényt! Elég, ha transzformálod a korábbi történeteidet. Van is benne valami igazság. Lea esetében tökéletesen mőködött a dolog. Charlyt hirtelen magával ragadta a hév. – Hány regényt írtál az elmúlt tíz évben? – kérdezte. – Kettıszáznegyvenegyet – válaszoltam. – Ez az. Vég nélküli anyag van a birtokodban. A történetekbe beleviszel egy kis vámpírizmust és… – …az összes ott van a CD-romon – mondtam. Charly nevetett. – De a bugyijaidat kiszórtad, te rendmániás. Most jut eszembe. Hol van a vibrátor, tudod, amit tılem kaptál? – Óh, hmm… Evelyn néni biztosan lenyúlta. – Óh, tudtam! Eltőntetted! Tudod, hogy mennyibe került? – Gerri Thaler. Megbeszélésem van Lakritzével – mondtam. A recepciós rosszallóan nézett rám. – Krietze asszonnyal? – Igen. De ne akarja azt mondani, hogy sosem nevezi Lakritzének. Legalább titokban. A recepciós hölgy a fejét csóválta. – Valóban nem? – Hitetlenkedve néztem rá. – Skót popónak hívjuk. – Skót popó? – Mindenkinek a hátsója alapján adtunk egy-egy becenevet – mondta a recepciós hölgy. – A kedvesek popó, a kevésbé kedvesek segg névre hallgatnak. Csontos seggő, Csíkos seggő, Dübörgı seggő, Bırseggő – sajnos a seggek vannak túlsúlyban.

– Óh! Na igen, ez sem… És hogy hívják az új fılektort, Adriant? – Ropogós seggő. – Bizonyára nem nagyon kedves – mondtam sajnálkozva. – Az újak alapjában véve mind seggek – mondta, miközben a telefon után nyúlt. – Nem is tudom, hogy miért beszéltem minderrıl. Krietze asszony, Gerri Thaler keresi. Lakritze hamarosan lejött és felvitt az irodájába. – Pezsgıt? – Nem, köszönöm, még a múltkorit sem hevertem ki – mondtam. – De jótékonyan hatott a teljesítményére. Teljesen elbővölt az irományával! Es az úrfit is. Rögtön visszavonta a saját tákolmányát a magáé javára. De miért nem jön? – Azt hittem, hogy az ı irodájában jövünk össze. – Abban a kis lyukban? – Lakritze nevetett. – Valóban? Állva akar tárgyalni? Nem, már a kiindulási pozíció is rossz ahhoz, hogy több honoráriumot kapjon. Nos jöjjön, gyermekem, hiszen ezért szorgalmazta ezt a találkozót, nem igaz? – Nem, arról van szó… Gondolja, hogy többet is kaphatnék? – Természetesen. Regényenként százzal többet. Kopogtattak, Adrian megérkezett. Most mégis jó lenne egy pohár pezsgı, legalább elrejthetném az arcomat mögötte, amikor elpirulok. – Jó reggelt – mondta és kezet fogott velem. Megpróbáltam ránézni és elhessegetni a gondolatot, hogy a levelemben egészen szexinek neveztem. De még mindig ez volt a véleményem. Igaz, alacsonyabb volt, mint gondoltam, úgy egy méter nyolcvan körül lehet. – Örülök, hogy élve áll elıttem – mondta és rám kacsintott. Megigazítottam a trikómat és mérges voltam, hogy miért nem valami mást vettem fel. De ugyan mi mást? Hiszem majdnem mindent kidobtam.

– Kér egy pohár pezsgıt? – kérdezte Lakritze. – Ünnepelünk valamit? – kérdezte Adrian, és miközben Lakritze felé fordult, megértettem, hogy miért kapta a Ropogós seggő becenevet. – Természetesen, hiszen Gerrit megnyertük a Rominasorozatunkhoz és már készen is van az elsı nagyszerő története – mondta Lakritze. – Rendben, iszom egy pohárral. – Gyorsan hozok tiszta poharakat a konyhából. Gerri, magának is? – Nem, köszönöm. Túl sok alkoholt ittam az utóbbi idıben – válaszoltam. – In vino veritas – jegyezte meg Adrian. – Igen, de bor helyett vodkát ittam. És akkor olyasmit is leír az ember, amit egyébként másképp gondol. – Jó, ha már azt sem tudja, hogy mit írt – mondta és közben a melleimre pillantott. Még jobban elvörösödtem. Lakritze visszajött a poharakkal. – A regény fantasztikus, igaz? Még a végén vámpírrajongó leszek. Gerri, dolgozik már a következın? Egészségükre és az Auróra új kasszasikerére. – Egészségükre – mondta Adrian. – Kicsit lassabban – szólaltam meg. – Csak akkor akarok a vámpírsorozatba írni, ha a koncepciót átdolgozzuk. – Egyetértek – mondta Adrian. – Mondtam már a telefonban, hogy jónak tartom a javaslatait. Beszélje meg a részleteket Krietze asszonnyal, hogy a következı megbeszélésünkön napirendi pontként tárgyalhassunk róla. – Nem, félreértett. – Az asztalra tettem egy mappát. – Nos, az új koncepció. Nem sok köze van a régihez, átdolgoztam az összes szereplıt, jó néhány újat is kreáltam, egy kerettörténetet is kitaláltam. Egy háromoldalas összegzés és a Vámpírok világának tíz aranyszabálya megkönnyíti a szerzık munkáját és egyúttal

segíti ıket a zavaró ellentmondások elkerülésében. Mindketten döbbenten néztek rám. – Tudom, kicsit túlzásnak tőnik – tettem hozzá. – Az interneten végzett kutatásaim eredményeképpen igazat adok magának, hogy valóban nagy az érdeklıdés az ilyen jellegő történetek iránt. De igyekeznünk kell, hogy jobbak legyünk, mint a hasonló vámpírtörténetek, igaz? – Hmm… – mondta Adrian. Megfogta a mappát és tanácstalanul lapozgatott benne. – Sürgısen munkára van szükségem, de csak akkor, ha egy bizonyos színvonal garantált – mondtam. – Egyébként sajnos vissza kell utasítanom az ajánlatát. – És mit kér mindezért? Letettem elé egy másik mappát. – Az expozék. A következı kettıszázharminc regény, feltéve, ha az olvasók is akarják. Láttam, hogy Lakritzének is elállt a lélegzete. – Nem kérek honoráriumot, hanem részesedést az eladott példányszámok bevételébıl. Mindketten döbbenten néztek a mappámra, és úgy érezték, hogy hirtelen nagy teher nehezedett rájuk. – De ez… nálunk nem szokás – szólalt meg végül Adrian. Megvontam a vállamat. – Gondolja meg! Rengeteg pénzt takaríthat meg, ha nem kötelezi el magát egy csomó tehetségtelen szerzınél és semmilyen rizikót sem kell vállalnia. Adrian rám nézett a zöld szemeivel. Megpróbáltam elfogulatlanul visszanézni rá. Egész héten keményen dolgoztam és Charly segítségével sikerült a régi hıseimet a Rominasorozatba adoptálni. Nincs ember, aki rájuk ismerne, mégis szinte egész fejezeteket átvehetek majd. Sétagalopp lesz az egész. – Ha nem akarja, akkor felajánlom másnak – mondtam. – Hiszen maga is tudja, hogy a vámpírok most nagyon trendik. – Már volt hasonló esetünk – mondta Lakritze Adriannak. – A Colt sorozatnál. Maga még nem volt nálunk, de a szerzı a

nettó bevételbıl részesedett. – Mennyit kér? – kérdezte Adrian. – Öt százalékot – válaszoltam. Egymásra néztek. Adrian rábólintott. – Természetesen még meg kell beszélnem a vezetıséggel – mondta. – És el kell olvasnom az expozéit is. Hogyan tudott ilyen gyorsan ennyi mindent megírni? Hiszen egyéb teendıi is voltak. – Gerri egy zseni – mondta Lakritze. – Hmm – mondta Adrian és sejtelmesen pislogott. – Ne kapkodjon, hagyjon rá elegendı idıt! – mondtam és megpróbáltam ugyanolyan sejtelmesen visszanézni rá. – Mondjuk jövı péntekig. Akkor azonban tudnom kell. – Elıkotortam egy tollat és egy jegyzettömböt a táskámból, hogy felírjam Charly telefonszámát. – Tessék, itt van a telefonszámom. – Nekem megvan a telefonszáma – mondta Lakritze. – Nem, nincsen, hát… ugyanis elköltöztem. Adrian váratlanul rám mosolygott. – írt egy búcsúlevelet a bérbeadójának is? Vajon tudja, hogy milyen jól néz ki, amikor mosolyog? – Nem mindenki képes rá, hogy megbirkózzon az igazsággal – mondtam. – Néhányan nagyon zokon veszik, ha megtudják, hogy mit gondolunk róluk. – El tudom képzelni – mondta Adrian. – Attól függıen, hogy mit gondol róluk az ember. – Most mirıl beszélünk tulajdonképpen? – kérdezte Lakritze.

Halló, Rothe úr!

Nem tudom, hogy még emlékszik-e rám, ezért segítek egy kicsit: Gerri Thaler, 98-as érettségizı évfolyam, német fakultáció. Peches voltam, mert a hetedik osztálytól a tanárom volt (történelem és német), de feltételezem, hogy még a nevemet sem tanulta meg. Folyton az alábbi neveken szólított: Kisasszonyka, Kotnyeles kisasszony, Tudálékos kisasszony és Szeleburdi kisasszony. Magának is sokféle nevet adtunk, de valószínőleg egyiket sem szeretné hallani. Mindig csak négyes alát kaptam német irodalomból, mert nem kedvelt, pedig ötöst érdemeltem volna. Nos, mivel életem végéhez közeledek, legnagyobb meglepetésemre be kell vallanom, hogy egy csomó dolgot magának köszönhetek. Sosem tanultam volna meg az ellent szó helyes írásmódját, ha nem íratta volna le velem százszor: Egy német lány sosem mond ellent. És az a gyönyörő mondat: Az ajándék az örökre ajándék marad, a visszavétele felér a lopással. Százszor íratta le velem ezt a mondatot, amikor Britt Emke kölcsönkérte a tollamat és csak akkor volt hajlandó visszaadni, amikor a latinkönyvvel fejbe akartam vágni, de ebben a pillanatban lépett be az osztályba és rögtön Britt Emke melléállt. De miért? A lóképe miatt? Vagy mivel megrendelésre könnybe lábadt a szeme, miközben én csikorgó fogakkal dühöngtem? Mintha odaajándékoztam volna neki azt a tollat! De hiszen Hulda nénikémtıl kaptam ajándékba és kivételesen még tetszett is, végre nem harisnyanadrágot küldött. Még most is megvan. Jó, hogy nem tudja, hogy hogyan szereztem vissza, mert akkor most százszor le kellene írnom: Egy német lány nem megy neki a társának egy körömreszelıvel. Tisztelettel Gerri Thaler

TIZENHARMADIK FEJEZET

F

lo nyitott ajtót. – Nekünk hoztatok valamit? – Miért nem alszol már? – kérdezte Charly. – Nem vagyok fáradt és meg akartalak várni benneteket – mondta Flo és a nyakamba ugrott. – Gerri, te vagy a legaranyosabb az egész világon! – Menj már aludni! – parancsolt rá Charly. – Ma telihold van. Ilyenkor a gyerekek nem alszanak. Jobb, ha megszokod – szólt ki Caroline a konyhából, aztán belefogott a vég nélküli mondataiba. – Charly, kedvesem, még mindig folyton gyötör a hányinger, igaz, hahaha, rögtön mondtam, hogy a terhesség nem fenékig tejfel, Ulrich, öreg sündisznó, meg sem borotválkoztál, Gerri, csodálatos, hogy itt vagy és milyen jól nézel ki, új a pólód, Severin, engedd el a fülbevalóját, tonhal helyett lazac lesz, lassan már tonhal sem lesz, mert teljesen kihalnak, hiszen kihalásszák az összesét még mielıtt szaporodhatnának, na meg ennivalójuk sincs már elég, mert a kis halakat is kifogják, hát szégyellem, hogy ember vagyok, a lazac ír ökogazdaságból van, nyugodt lelkiismerettel megehetjük, úgy gondoltam, hogy kapormártással készítjük el és csıtésztát fızünk hozzá, készen lesz gyorsan, a gyerekek is szeretik, Marta és Marius is elhozták a gyerekeket, a bébiszitter nem ért rá, Ole és Mia is itt lesznek, könyörgöm, egy szót se szóljatok róla, hogy tudjuk, hogy a házasságuk válságba jutott, Ole megkért, hogy hallgassunk, és úgy fog tenni, mintha semmi sem történt volna, Flo, menj fel gyorsan a gyerekszobába, azt hiszem, Odette most adja rá a Csipkerózsika-ruhádat a tapsifülesedre. – Megırült? – Flo felrohant a lépcsın. –Jó trükk – mondta Charly elismerıen. – Csak lányoknál mőködik – mondta Caroline, miközben

felemelte Severint és arrébb rúgta a szanaszét heverı cipıket, játékokat az utunkból. Inamba szállt a bátorságom és nem akartam beljebb menni. Charly megfogta a karomat. – Gyere, nincs mit szégyellned. Óh, Charly. Mi lenne velem nélküled? Ma reggel volt az utolsó fellépése énekesként: egy esküvın az Ave Mariát énekelte el. Ulrichhal az utolsó padban ültünk a templomban, de ott is hallottuk a vendégek megjegyzéseit. – Jóságos ég, ki bízta meg? – Biztosan valakinek a rokona. – Nem csoda, hogy az örömanya sír. – Köszönöm – súgta oda Ulrich. – A legfıbb ideje volt, hogy valaki véget vessen ennek az ámokfutásnak. – Szívesen – mondtam, és közben a szívem majdnem meghasadt, mert Charly teljes beleéléssel énekelt. – Fel a fejjel – mondtam és követtem. Valóban, miért szégyenkeznék a barátaim elıtt. Ugyanolyan volt, mint az összes többi szombat. Fıztünk, megpróbáltuk a zajongó gyerekeket figyelmen kívül hagyni, de azért mégis csak más volt. Egyrészt, mivel Marius és Marta furcsán néztek rám és nagyon lassan, félreérthetetlen hangsúllyal szóltak hozzám, másrészt Ole kerülte a tekintetemet, Mia viszont szinte megölt a nézésével. Gondolkodtam, hogy felállók a konyhaasztalra és magyarázatot adok a történtekre: – Esküszöm, nem állok pszichiátriai kezelés alatt, Ole és köztem sose volt semmi. De nem volt elég bátorságom hozzá. Viszont egyre inkább sajnáltam, hogy Ole és köztem nem történt semmi. Úgy éreztem, Mia arra vágyott, hogy észrevegyem a szúrós pillantásait. – Mia, milyen volt a múlt heti továbbképzésed? – kérdeztem, amikor helyet foglaltunk az asztalnál, mert már nem bírtam tovább. – Unalmas, mint mindig – mondta. – Ellenben hallottam, hogy

neked meglehetısen izgalmas hétvégéd volt. – Mia! – sziszegett Marius, de Mia úgy tett, mint aki semmit sem hall. – Gerri, kíváncsi vagyok. Milyen volt? – kérdezte. Egy kicsit elırehajolt. A vörös haja a lámpa fényében gyönyörően csillogott. – Altatót akartál bevenni, de aztán valami közbe jött. Megkérdezhetem, hogy mi? Vagy ki? – Mia, kérlek, hagyd abba – förmedt rá Caroline. – Borzasztóan örülök, hogy nem tette meg és gondolj a gyerekekre is! – Csak érdeklıdtem – mondta Mia. – Gerri helyében örülnék az érdeklıdésnek. Szerintem jobb, mintha úgy teszel, mintha semmi sem történt volna. Igaz, Gerri? Nos, meséld már el, hogy hogyan is volt. – Az emberek inkább azt kérdezik meg, hogy miért – válaszoltam. – Óh, abszolút megértelek, ha valóban meg akartad csinálni – mondta Mia. – Egy nyomorúságos egyszobás lakásban élsz a förtelmes nénikéd házában, pornókat írogatsz és a popod kettınknek is elég lenne. – Mia, megırültél? – szólalt meg Bert. – Gerri nem ír pornókat. És hogyan beszélhetsz így egy baráttal, aki éppen ön… Hiszen tudjátok, hogy mi mindenen ment át. – Valóban? – horkant fel Marta. – Gerri élete semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a tiéd vagy az enyém – mondta Charly. – Mi az, hogy pornó? – kérdezte Odette, Marta és Marius lánya. – Látod, mit értél el? – mondta Caroline. – Kincsem, a pornók pónikról szóló izgalmas történetek. – Kár, hogy nem írsz pornókat – mondta Odette sajnálkozva. Feltőnt, hogy senki sem vette a védelmébe az átlagon felüli nagy hátsómat. Egyébként egy csöppet sem volt nagyobb az átlagosnál,

sıt az utóbbi idıben még kisebb is lett, hiszen alig ettem. – Óh, bocsáss meg, Gerri, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – mondta Mia elızékenyen. – Biztosan már régóta megvolt az okod rá. – Mia, fogd már be a szádat – mondta Ole. Csendben maradt, amíg a gyerekek az asztalnál ültek. Vacsora után szétszaladtak és a szokásos játékaikkal foglalták el magukat. Közben ötpercenként hajba kaptak és ordítva rohantak vissza hozzánk. Titokban Ólét figyeltem. Majdnem rámosolyogtam, de akkor ránéztem Miára és a mosoly megfagyott az arcomon. Mia felállt és leült a mellettem lévı megüresedett széken. – Egyfolytában azon gondolkodom, hogy vajon milyen módszert választanék, ha meg akarnám ölni magamat – mondta halkan. Az idızítés jó volt a támadásához: Charly és Caro éppen a tányérok összeszedésével foglalatoskodott. Marta pedig a kis Odelio orrából halászott ki egy lego kockát. A férfiak elmélyülten diskuráltak, csak Ole vetett ránk néhány aggódó pillantást, mivel az asztal másik végén valószínőleg nem hallotta Mia szavait. – Talán kivennék egy jó kis szállodai szobát, kirúgnék a hámból, aztán felhívnék valakit, akire már régóta kivetettem a hálómat – mondta. Óh, most tér a tárgyra. Meg akar leckéztetni. Csak tessék, felılem. Lépéselınyben voltam, elıször is tudtam, amit tudtam, és persze nem hozakodhat elı mindennel, mert akkor beismeri, hogy a továbbképzés hazugság volt és a szeretıjével ugyanabban a szállodában volt, mint mi. Es végül semmi sem történt kettınk között!!! – Van valaki, akire már régóta kivetetted a hálódat? – kérdeztem vissza. – Óh, hiszen már férjnél vagy! – Nem, dehogy, félreértettél. Csak megpróbáltam elképzelni magamat a helyedben – sziszegte Mia. – Elgondolkodtam, hogy mit tennék a helyedben. És felhívtam volna azt az alakot, akit már régóta kiszemeltél magadnak. Aztán bıgve elıadtam volna neki, hogy végzek magammal, és akkor természetesen rögtön

odarohant volna hozzád, hogy megakadályozza. – De ez nagy butaság lenne részedrıl, hiszen akkor nem tudnád véghez vinni a tervedet. – Éppen ez az – mondta Mia. – Tudtad, hogy az öngyilkossági kísérletek harminc százaléka csupán segélykiáltás? Hogy azok az emberek csupán arra vágynak, hogy végre megkapják, amit szerintük megérdemelnek? – Óh, utánanéztél az interneten? Mia bólintott. – És azt hiszem, a te esetedben is errıl van szó. – És ez megmagyarázza, hogy miért hiányzik belıled az együttérzés és az aggodalom az ilyen emberek iránt – jegyeztem meg. – İszintén szólva, egyáltalán nem tartom rossznak ezt a trükköt – mondta. – Alattomos ugyan, de hatásos. Senki sem tud ellenállni egy, a lelkét kiöntı segítségre szoruló nınek. Ráadásul még a megmentı szerepét is eljátszhatja. Mire magadhoz térsz, már az ágyban vagy vele. – Nem tudom, Mia, de azt hiszem egy kicsit túl nagy felhajtás egy férfiért – mondtam. – Nem olyan könnyő mindenkit elcsábítani, például a nıs férfiakat – jegyezte meg Mia. Felnevettem. – De ki olyan hülye, hogy egy nıs férfiért kitörje a nyakát? Mia komolyan végignézett. – Jóval több nı, mint gondolnád. Talán nem hiszed el, de Ole is tesz egy-egy görbe utat. – Ole? – Rápillantottam. Nyugtalannak látszott, mintha tőkön ülne. – Ole biztosan nem! – De, de – dörgedezett Mia. – Még nem tudja, de az egyik barátnım látta, amikor a hétvégén együtt volt egy nıvel. – Talán az unokatestvére volt? – Egyre derősebbnek találtam a helyzetet. – Nem, dehogy, félreértettél – mondta és odahajolt hozzám. – A barátnım Ólét a szeretıjével látta egy szállodában. Együtt

reggeliztek és csókolóztak. Mia valószínőleg egy csapodár nıszemélynek tartott, mert még csak el sem pirultam. – Nem, lehetetlen! A barátnıd bizonyára összekeverte valakivel. Mia megrázta a fejét. – Száz százalékig biztos benne. – És mikor is volt mindez? – Múlt hétvégén – mondta Mia és a pupillái mákszemnyire zsugorodtak. – Óh, te szegény! – mondtam sajnálkozva. – Amikor továbbképzésen voltál! Valóban gusztustalan. Mit szólt hozzá? – Még nem tudja – mondta Mia. – Várni akartam vele, amíg… – Gondolod, hogy komoly? – kérdeztem. Mia alaposan szemügyre vett. – Kizártnak tartom. Aha! Pimaszság! Beképzelt liba! – Akkor minden rendben van – jegyeztem meg. – Mégsem értem, hogy miért nem szembesítetted Ólét a barátnıd felfedezésével, hiszen akkor már régen tiszta vizet önthettél volna a pohárba. – Talán ezt fogom tenni – mondta. – Már régen megtettem volna, ha nem jött volna közbe ez a felfordulás az öngyilkossági kísérleted miatt. Meg akarod esetleg újra próbálni? – Óh, tudod, már elég figyelmet és kárpótlást kaptam – válaszoltam. – Nem is érdekel, hogy milyen az a másik nı? – Ole szeretıje? Természetesen érdekel, de azt hittem, hogy nem szívesen beszélnél róla, mert fájdalmat okoz. – Nem, egyáltalán nem – válaszolta. – A barátnım szerint egy teljesen jelentéktelen és unalmas nıszemély. – Na, igen – mondtam mosolyogva. – A helyében én is ezt mondtam volna. Minek ecsetelné, hogy micsoda elsöprı személyiség. Hogy fölöslegesen megbántsa a barátnıjét? Kinek jó az? Éppen elég, hogy megcsal, nem igaz? – Nem, tényleg így van/ – mondta Mia. – A barátnım azt

mondta, a legjobb akarattal sem érti, hogy Ole mit eszik rajta. – Hát a szerelem nagy úr… – mondtam. – Szerelem! – horkant fel Mia. – Hiszen mondtam, hogy sem miképp sem komoly! – Hmm, akkor csak állati ösztön – jegyeztem meg. – Annál jobb. Az ilyesmi hamar elmúlik. – Hurráááááááááá! – Marta végre megszabadította Odeliói a lego darabkától. Már többször elıfordult, hogy valamit bedugott az orrába és Marta nem mindig járt sikerrel. Néha orvosi segítségei is igénybe kellett venniük, Marta szerint két Barbie cipı még mindig ott lapul valahol Odelio melléküregeiben. – Lassan mennünk kell – mondta Marius, miközben Bertre nézett, aki Severinnel a vállán régi jó szokása szerint elaludt. – Nekünk is – mondta Ole és fölugrott. – Mia, jössz? – Olyan jól beszélgetek Gerrivel – mondta Mia. – Majd legközelebb folytatjuk – mondtam. – Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. – Én is – tette hozzá Mia. Ole a homlokát ráncolta. A szokásos kavalkád – a gyerekek még maradni akartak, összevissza rohangáltak a házban. Bert felébredt, hiába kereste Mia kabátját. Ole hirtelen megfogta a karomat. – Beszélnünk kell! – mondta. – A helyedben elıször Miával beszélnék – mondtam. – Azt hiszi, a szállodába csaltalak, hogy visszatartsál az öngyilkosságtól. Megmondhatnád neki, hogy a kövér hátsóm visszatartott. – De nem igaz – mondta Ole. – De nem történt semmi! Mire vársz még? Minden ütıkártya a kezedben van. Bert diadalittasan kihúzta Mia kabátját néhány dzseki alól és átadta neki. Marta utolérte Odeliót és fölkapta. Tiltakozásának jeléül förtelmes üvöltésbe kezdett. – Hétfın fél egykor a Fassbender kávézóban. Kérlek, gyere el!

– súgta a fülembe Ole. Mia átkarolta. – Édesem, örülök, hogy hamarosan az ágyban leszünk, te is? – duruzsolta a fülébe csábosán. Ole kiszabadította magát és ekkor Mia pillantása „felhívok egy bérgyilkost, mihelyt otthon leszünk” jelenetre emlékeztetett. Felılem teljesen mindegy, csak legalább profi legyen, aki gyorsan és fájdalommentesen teljesíti a megbízatását. Másnap reggel felhívott az anyám. – Vasárnap van – mondta. – Igen, tudom – válaszoltam udvariasan. – Pontban fél egykor kész az ebéd. Fıtt kukorica, spárga és petrezselymes krumpli. Nem szeretném, ha késnél és a hal megfásulna a serpenyıben. Egy kicsit meglepıdtem. – Mama, azt akarod mondani, hogy menjek el az ebédre? – Mi mást! – És nem a folyosón fogsz teríteni nekem? – Ne butáskodj – mondta. – Akkor pontosan fél egykor és vegyél fel valami normális cuccot. Patrick ugyanis elhozza az anyukáját és szeretném, ha jó benyomást tennénk rá. Rigelulu, ennyivel tartozunk neki. Ajaj, mégis csak komoly lehet a dolog, ha Lulu elmeri hozni az „anyósát” a leopárdbarlangunkba és az egész családnak bemutatja, sıt még Arseniust és Habakukot is a nem mindennapi modorukkal. Lulu korábbi kapcsolatai két, maximum három hónap után véget értek. Most nagyon biztos lehet a dolgában, ha elszánta magát erre a lépésre. Az anyám bizonyára a különleges eseményre való tekintettel megenyhült és lemondott róla, hogy dühében soha többé ne beszéljen velem. Nem volt egyszerő, hogy találjak egy elfogadható ruhadarabot,

hiszen szinte a teljes ruhatáram áldozatul esett a selejtezésemnek, Charly ruhái között pedig nem igen akadt az anyám ízlésének megfelelı darab: egy csomó „fuck” és „shit” és ehhez hasonló feliratú trikó. Végül egy átlátszó blúzt vettem fel, mert Charly szerint egy csipke melltartóval nagyon elegáns és még trendi is. Ulrich elismerıen füttyentett, amikor kijöttem a fürdıszobából. – Hé, öreg bútordarab! – mondta. – Helyes, hiszen sosem tudja az ember, hogy kivel fut össze. Charly oldalba döfte a könyökével. – Csak ne essél túlzásba. – Nem tudom. Látszanak a mellbimbóim is? – kérdeztem elbizonytalanodva. – Oké, bébi – mondta Ulrich. – Kolosszális. Hogy hívják a szerencsést? Nem korai még? Szerintem nem árt, ha egy kicsit pszichésen ismét mielıtt… Au! Charly ismét oldalba döfte. – A nıvérem jövendıbeli anyósa jön ma a szüleimhez – mondtam és lesütöttem a szememet. – Óh, értem – mondta UH. – Akkor pont megfelel. – Fel a fejjel – biztatott Charly. – De ne nyelj le mindent, hallod! Különben hiábavaló volt az egész. – Mire gondolsz? – kérdeztem. – Hát ez az egész öngyilkolás – válaszolta Charly. Patrick mamája kicsi, ıszes, rövid hajú asszony volt, egy borzalmas térítéses szemüvegkeretet és bézs virágmintás blúzt viselt. Tiszteletteljesen körülnézett az ebédlıben és így szólt: – Óh, minden nagyon szép – és ezzel már be is lopta magát az anyám szívébe. – Nagyon egyszerő asszony, de vajból van a szíve – mondta az anyám késıbb a konyhában, amikor segítettem neki a tálalásban.

– Borzalmas a blúza, de mikor foglalkozhatott volna a divattal. Takarítást vállalt, hogy a fiát taníttathassa. És most nagyon büszke rá, hogy Patrick egy olyan okos és szép lányt, mint Geritilu megkaphatott. Egy jó családból származó pályaválasztási tanácsadót. – És szıkét – jegyeztem meg. – És szıkét – ismételte meg az anyám. – A gyerekeik elbővölıek lesznek. Tirigerri, még egy kis szószt, de csak a spárgára. Egyébként a te blúzod is borzalmas! Minden látszik a melltartód alatt. Nem mondtam elég egyértelmően, hogy valami normális darabot vegyél fel? Az ember egyszer kér tıled valamit… – Sajnálom. – Ugyan már – mondta az anyám. – Direkt csinálod. Mindig is ilyen voltál: csak véletlenül se alkalmazkodj! Az étel, mint mindig, most is nagyon finom volt. Mindenki olyan volt, mint korábban, csak az apám nem méltatott egyetlen szóra sem. Valószínőleg még mindig dühös volt rám, hogy miket vágtam a fejéhez legutóbb. Chisola mellém ült és félénken rám mosolygott. – Itt van az MP3-lejátszód, most neked is szükséged van rá. – Megtarthatod – mondtam. – Az ajándék az ajándék, a visszavétele lopás. – De most már életben maradsz, ugye? – Valószínőleg – sóhajtottam fel. – A spárga olyan, mint a kaka – szólalt meg Habakuk. – A hal pedig, mint a pisa – kontrázott rá Arsenius. – Habi! Arsenius! Mit gondol rólunk a vendégünk? – mondta az anyám. Vendég, egyes számban. Tehát Patrick már a családhoz tartozik. – Óh, milyen szép egy nagy család – sóhajtott fel Patrick mamája. – Nagyon szerettem volna egy testvért Patricknak, de másképp alakult.

– Tigelu egyik testvére nem lehet itt – mondta az anyám. – Venezuelában él a családjával. A férje diplomata, a lányunk pedig diplomás tolmácsként dolgozik. Három nyelvet beszél. – Milyen csodálatos. Csupa tehetséges lány – mondta Patrick mamája és Tinéhez fordult. – Mivel foglalkozik? – Pillanatnyilag háziasszony és anya vagyok, de ha az ikrek felcseperednek, visszatérek az oktatásba. – Óh, tanárnı – mondta Patrick mamája elismerıen és az anyám majd szétdurrant a büszkeségtıl, de amikor felém fordult, gyorsan odanyújtotta neki a krumplis tálat. – Még egy kicsit? – Nem, köszönöm. Az ebéd kitőnı volt. Mint az étteremben. Nem igen kényeztetem el magamat ilyesmivel. – Mama! Mintha rendes ételt meg sem engedhetnél magadnak! – Patricknak kellemetlen lehetett egy kicsit a mamája. Patrick mamája ismét felém fordult. – És maga mivel foglalkozik? Az anyám felugrott és gyorsan elkezdte összeszedni a tányérokat. – Lurigi, segítesz a konyhában a desszert tálalásában? –Óh, még desszert is van – mondta Patrick mamája. – Mama, ne tegyél úgy, mintha sosem ennél desszertet – mondta Patrick. – Gerri író – szólalt meg az apám. Az anyám megmerevedett. A többiek is döbbenten néztek az apámra, hát még én. – Író! – ismételte meg Patrick mamája. – Nagyszerő. És miket ír? Talán ismerek valamit magától. – Hát… – fogtam hozzá, az anyám leejtette a villát a földre, én pedig megnémultam. – Nekem a Claudia éjszakás nıvér a gyanú árnyékában tetszik a legjobban – mondta az apám. – Nagyon izgalmas, az utolsó betőig. Ha lett volna egy tányér a kezemben, most biztosan leejtettem volna a földre.

– Az Egy rózsaszál Sarah-nak pedig nagyon érzelemgazdag – folytatta az apám. – Csodálatos – mondta Patrick mamája. – Be fogom szerezni. – Odaadhatom a sajátomat – mondta az apám. – Ha megígéri, hogy vigyáz rá. – Természetesen – válaszolta.

Dietmar Mergenheimer úrnak Moltke Str. 23. Kedves Dietmar, alias Max, 29, nem dohányzó, félénk, de minden játékra kapható! Takarítás közben megtaláltam a levelezésünket és eszembe jutottál. Az elsı és egyben utolsó találkánk nem alakult különösen jól, valószínőleg még mindig azon tőnıdsz, hogy esetleg elütött-e valami a nıi WC-ben. Sajnálom, hogy egyszerően faképnél hagytalak (a hátsó ajtón keresztül léptem le). De sokkolt, hogy nem Maxnak hívtak, az éveid száma sem 29 volt és félénk sem voltál. Így már csak az maradt, hogy minden játékra kapható vagy, de miután a leveledet elolvastam, amit még utána írtál, már az sem volt igaz. (Sorry, hogy nem válaszoltam rá, de csak olaj lett volna a tőzre.) Légy ıszinte, Max vagy Dieter, így nem megy! Nem fiatalíthatod meg magadat tíz évvel, amikor öttel idısebbnek nézel ki. És ha Dietmarnak hívnak, akkor nem vagy Max. Nekem sem tetszik, hogy Gerda a nevem és mondjuk nem Chloe. De hát ez

van: a nevünk is hozzánk tartozik. Elismerem, Dietmarként nehezebb szexisnek látszani, de mi lenne, ha mondjuk Didinek adnád ki magadat? Hogy hova akarok kilyukadni? Sokkal inkább elıbbre jutsz, ha hiteles és becsületes úton próbálkozol. A levelemhez mellékeltem egy regényt, amelyben egy kevésbé vonzó hasonmásod végül elnyeri egy csodálatos nı szerelmét, mivel becsületes, hiteles és nagyon, nagyon szexi. Ha elolvasod A nyár, amikor Laura rátalált a szerelmére címő regényt, akkor mindent megtudsz, amit a nıkrıl és a férfiakról tudnod kell. Sok sikert kívánok a partnerkereséshez. Szívélyes üdvözlettel Gerri Thaler P. S.: Az öteurós a latte macchiato ára, amit akkor ki kellett fizetned helyettem. Még egyszer bocsánatot kérek.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

N

em tudom, mi ütött az apádba – mondta az anyám a konyhában. – Én sem – dörmögtem. – Sosem szoktunk a szakmai pályafutásodról beszélgetni. Miért éppen ma szegte meg ezt a szabályt? – Talán azt gondolta, hogy Patrick mamája olvassa az ilyen könyveket. – Igen, elképzelhetı, hiszen egy egyszerő asszony. Az anyám csettintett egyet a nyelvével. – Gyermekem, mindenkinek csak egy ıszibarack jár, és pontosan a tányér közepén helyezd el. A málnaszósz az óramutató járásának megfelelıen jön a tetejére – ne akarj hülyébbnek látszani, mint amilyen vagy. Majdnem örültem, hogy anyám és köztem szinte minden a régi menetrend szerint zajlott. – Remélem, hogy legalább Alexa ezüstlakodalmán normális öltözékben jelensz meg – mondta, miközben egy kis tejszínt nyomott az ıszibarack tetejére. – Mama, szerintem jobb lenne, ha el sem mennék, miután mindenki megkapta a búcsúlevelemet. – Aha, Evelyn és Korbmacher miatt aggódsz? Evelyn elpanaszkodta, hogy micsoda képtelen ötlettel álltál elı, miszerint Korbmacher nem lehet a barna szeme miatt Volker apja. – Így is van. – Nos, fején találtad a szöget! Döbbenten néztem rá. – Evelyn néni mindig olyan fennhéjázó volt velem szemben és folyton fattyúnak nevezett, hát ezért küldtem neki azt a levelet.

– Mindig is gıgös volt – jegyezte meg az anyám. – Egyébként csak annyit mondtam neki, hogy nem tehetek róla, hogy a gyerekeim figyeltek a biológiaórán. – Valóban? – Nem haragudhatunk meg valakire, ha megmondja az igazat. Az a Harald lehet a dologban, akivel akkoriban együtt dolgozott, amikor mondtam neki, rögtön elhallgatott. – Nem Fred bácsi? – Hmm… az is elképzelhetı. Apropó, visszaköltözhetsz a lakásodba, a felmondás nem él már. A meglepetéstıl bizonyára nagyon bambán nézhettem ki, talán még a számat is eltátottam. – Ne vágj olyan együgyő képet, azt akarom, hogy Patrick mamájának jó véleménye legyen rólunk. A szüleim viselkedése kicsit összezavart, egy kis idı múlva mégis valami kellemes, eddig ismeretlen érzés járta át a lelkemet. Valószínőleg ilyesmit akkor él át az ember, amikor úgy érzi, hogy szeretik a szülei. Nos igen, legalább a saját módjukon szeretik. Nagyon jó érzés volt és egy kis idıre elfeledtette velem az összes többi problémámat. Azonban amikor egy óra múlva az autóm felé tartottam és hátulról valaki megfogta a karomat, felébredtem és hirtelen eszembe jutott minden. – Hé, mivel tömted tele Lulu fejét a leveledben? – sziszegte a fülembe és közben a karjaival megrázott, mint egy rongyzsákot. – Átkutatta az e-mailjeimet és megnézte, hogy melyik weboldalakra jelentkeztem be. – Óh, hát errıl van szó! Sajnálom, Patrick, de valóban pont úgy nézel lei, mint az a kıkemény3l, akivel nem volt valami jó tapasztalatom és gondoltam, jobb, ha Lulu tud róla. – Semmit sem tudsz bizonyítani! – mondta Patrick. – Nem volt szerencséd, haha!

– Hát, nem is akartam… Azt akarod mondani, hogy te…? Óh, borzalmas! – Nem hagyom, hogy mindent tönkretegyél, te cafka, csupán, mert azon beteges nık közé tartozol, akik képtelenek egy egyéjszakás kapcsolatra! Hát igen, elıször keresel valakit az interneten, aki megkettyint, aztán begurulsz, mert nem vesz el feleségül azonnal! A legjobb szándékkal sem emlékszem rád, de ti nık mind egyformák vagytok. – Micsoda? Nos, figyelj ide, Patrick… – Mindegy, hogy mit mondasz neki, mindent le fogok tagadni. Jobban hisz nekem, mint neked – mondta. Tudnom kellett volna: nem létezik ilyen mértékő hasonlóság. – Tehát, leesett? – kérdezte kıkemény31. – Örülj, hogy a combjaid között érezhetted a szerszámomat, maradjunk ennyiben! És ezzel hátat fordított, visszament a szüleim házához, a testvérem és a mamája már az autóban vártak rá. Megráztam magamat. Mirıl álmodott azon az éjszakán? Még a tekintetemmel sem érintettem meg a szerszámát. Fúj! De kicsi a világ! Hazafelé azon gondolkodtam, hogyan lehetséges, hogy kıkemény31 még csak nem is emlékezett rám, miközben én rögtön felismertem. Vagy semmitmondó személyiséggel rendelkezem – Mia kitalált barátnıje is ezt állította –, vagy kıkemény31 annyi nıvel randevúzott, hogy kiestek az arcok az emlékezetébıl. – Jó hírek – mondtam Charlynak, amikor ajtót nyitott. – Visszaköltözhetek a lakásomba. Charly felháborodottan nézett rám. – Abba a borzalmas lyukba? Elment az eszed? – Charly, nem lakhatok örökké nálatok. – Még csak egy hete laksz itt és nagyon kellemes, vagy mégse? – De, azonban Ulrich és te… – Ulrich is örül neked, igaz, Ulrich, nem akarod, hogy Gerri

visszaköltözzön az elviselhetetlen nénikéjéhez? Abba a nyomasztó padlásszobába! – Nem jó ötlet, hogy oda akarsz visszaköltözni, ahol az egész baj elkezdıdött – mondta Ulrich. – Hé, öreg harcostárs, keress valami jobbat és addig maradj nálunk. – Pontosan – mondta Charly. – Most úgyis többet fogsz keresni, és akkor egy jobb lakást is megengedhetsz magadnak. A környékünkön! – Még nem biztos, hogy összejön a szerzıdés a kiadóban. És egy kis ideig eltarthat, amíg egy jobb lakást találok. – Nem számít – mondta Charly. – Nagyon szeretünk, igaz, Ulrich? – kérdezte Charly. – Igaz – dörmögte Ulrich. Elérzékenyültem és ismét bıgnöm kellett. Kötelességemnek éreztem, hogy beszámoljak Lulunak Patrick támadásáról – hogy aztán mihez kezd az információval, az már az ı dolga. İszintén szólva, semmi kivetnivalót sem találtam benne, hogy Patrick, kıkemény31 néven az interneten megismert nıket a szerszámának a fogdosására akarta rávenni a kávéházakban. Mindenki életében vannak fekete foltok. De amióta beszélt róla, másképpen ítélem meg: egy undorító, szexmániás, hazudozó, szar alak. Tehát felhívtam Lulut. – Lulu, most már tudom, hogy Patrick és kıkemény31 ugyanaz a személy – közöltem vele kertelés nélkül. – Saját maga mondta el. – Tudom, hogy mirıl beszélgettetek – mondta Lulu közömbösen. – Patrick mindent elmesélt. – Valóban? Meglep. Nekem azt mondta, hogy mindent tagadni fog és neki úgyis jobban hiszel, mint nekem.

– Gerri, a húgom vagy és tényleg szeretlek, de most már túl messze mentél – mondta Lulu. – Megértem, hogy vonzónak találod Patrickot és kikezdesz vele, de az már mégis csak sok, hogy mindenféle hazugsággal vádolod, hogy szétmarjál bennünket. – Micsoda? Megırültél? Sose kezdenék ki egy ilyen alakkal. Fogalmam sincs, hogy mit mesélt neked, de ez már valóban… – Felnevettem, mert az egész annyira hajmeresztı volt. – Lulu, figyelj ide, Patrick egy utolsó szar alak. Az interneten csípett fel nıket, hogy aztán a kıkemény szerszámjának a méretével ágyba csalogassa ıket. És most még le is tagadja. – Az izgalomtól ismét megfájdult a zápfogam. – Hagyd abba! – mondta Lulu. – Tudom, hogy nehéz dolgokon mentél keresztül, de ez már beteges! – Igen, kokemény31 szerint – mondtam. – Még csak meg sem ismert, mert olyan sok nıvel találkozott. Azt sem tudta, hogy lefeküdtem-e vele vagy kikosaraztam-e. – Most leteszem – mondta Lulu. – Nem vagyok dühös rád, de szeretném befejezni ezt a beszélgetést. – Fogadok, nincs is neki harmincegy centiméteres… – mondtam, de Lulu már lenyomta a telefont. Charly harsányan nevetett, amikor elmeséltem neki. – A testvéred felnıtt ember, és ha ragaszkodik ehhez a dörzsölt internetes kefélıhöz, az már az ı dolga – mondtaOké, akkor ezen is túl vagyunk, még Ole van hátra. A fogfájásom még nem múlt el, amikor megérkeztem a Fassbender kávézóba. A latte macchiatómban elkevertem egy fél kanál cukrot és közben idegesen körülnéztem. Mia esetleg elbújt valahol és lesben áll, hogy mikor csaphat le rám. Szép idı volt ezen a május délutáni napon. Szerencsére találtam még egy szabad asztalt a teraszon. Ole öt perc késéssel és futva érkezett. A rendelıje egy sarokkal

arrébb volt. – Egy kisfiú, aki nem akarta kinyitni a száját… – mondta levegı után kapkodva. – A mamája már három fogorvosnál volt vele, de egynél sem nyitotta lei a száját, nekem viszont sikerült. Jó vagyok, ugye? Sajnálom, nem akartam késni. Egyébként gyönyörő vagy. Csináltál valamit a hajaddal? – Megmostam – mondtam ıszintén. Tulajdonképpen be akartam egy kicsit szárítani, de az egész ruhatáram csak egy farmerbıl és a „Podolski, szeretnék tıled egy gyereket” feliratú pólóból állt, ezért fölöslegesnek tartottam. – Kár, hogy nem vagyok Podolski – jegyezte meg. – De ıszintén, nem vagyok jobb nála? – A póló Charlyé, de biztosan csak ironizál – mondtam. – Podolski egyébként is túl fiatal hozzánk. – A fogam most már még jobban fájt. – És beszéltél végre Miával? Ole bólintott. – Igen, vége van. Teljesen megfeledkeztem a fogamról. Automatikusan megfogtam Ole kezét. – Ole, nagyon sajnálom. Mennyire komoly Mia kapcsolata? – Nem tudom – mondta Ole. – Nem beszéltünk arról az alakról. – Mia nem akart róla beszélni? – Én nem akartam – mondta. – Nem is kérdezısködtem utána. Tudod, nekem tök mindegy a fickó. – De hiszen ı az oka, hogy a kapcsolatotok megfeneklett. Ne áltasd magadat! – Nem így van – mondta. – Össze sem kellett volna házasodnunk, de erre csak most jöttem rá. – Ole, nem sietted el a dolgot? Két héttel ezelıtt még boldog férj voltál… Au! – Mi történt? – A fogam. Nagyon fáj. – Mióta? – kérdezte.

– Néhány napja, de mostanáig mindig elmúlt magától. Ole felállt. – Gyere! – mondta. – Rögtön megnézem. – Intett a pincérnek, lefizette a kávémat, mit sem törıdve a tiltakozásommal. – Már egy fél éve is van, hogy jártál nálam. – Talán majd elmúlik – mondtam, de Ole meg sem hallotta, már a járda felé tartott az asztalok között. – Melyik fogad fáj? – Bal oldalon, lent, az utolsó elıtti zápfog, azt hiszem, de már mindenütt fáj. – Hm, hm. Ott csináltuk tavaly azt a gyökértömést. – Igen, pontosan! – mondtam. – Ami Miát illeti, tudja legalább, hogy nem miattam, hanem miatta jártál a szállodában? – Nem – mondta. – Odáig el sem jutottunk. Szombat este alig hogy beült az autóba, azt mondta: Tudom, hogy Gerri és közted van valami, de hajlandó vagyok megbocsátani. Újrakezdünk mindent. – Eddig rendben is van – mondtam. – Ott volt a ragyogó alkalom és megmondhattad volna neki, hogy nem én, hanem az az öreg fazon a probléma, akivel a szállodában enyelgett. – Mondtam már, hogy nem olyan egyszerő. És Mia magánkívül volt. Durva sértéseket vágott a fejemhez, és hogy állandóan csak dolgozom, nem is érdeklıdöm iránta, ritkán fekszünk le egymással és akkor is dög unalmas, hogy a szabadidımben is csak a fogakról beszélek és most a jéghegy csúcsa, hogy még a viszonyomra is fény derült, ráadásul pont egy olyan nıszeméllyel, mint te, akinek a hátsója akkora, mint egy cirkuszi lóé. – És? Ott volt az alkalom, hogy közbevágj és megkérdezd tıle, hé, te cafka, jobb, ha csendben maradsz, hiszen ki találkozik titokban nıs férfiakkal szállodákban, te vagy én? – mondtam felháborodottan. – De nem ezt tettem – mondta Ole. – Azt mondtam, hogy a hátsód szuper és már attól is feláll, ha rád gondolok.

– Óh! Természetesen ez… Teljesen elment az eszed? – Nem, de Miáé igen – mondta Ole. – Majd meglátod, hogy mit értél el vele, ordította és rögtön elıvette a bıröndjét, bepakolt, közben oda-oda kiáltotta, ne akarj visszatartani, pedig eszem ágában sem volt. Aztán beszállt az autójába és elviharzott. – A szeretıjéhez! Na, Ole, ezt jól megcsináltad! – A szüleihez – igazított ki Ole. – Az apja tegnap reggel rögtön felhívott, hogy jobb belátásra bírjon. Azt mondta, nem igazán stílusos, hogy ha az ember félrelép, a baráti körébıl választ ki valakit és jobb lenne, ha nem a farkam vezérelne, mielıtt kinyitom a számat, de most már tudom, hogy hol találom meg Miát, ha ismét visszanyerem a józan eszemet és a tisztánlátásomat. – Miféle családja van? – İszintén szólva a hallottak sokkolólag hatottak rám. – Tényleg azt mondta, hogy farok? Akkor meg kellett volna ragadnod az alkalmat, hogy megmondjad neki: Hé, apóskám, kérdezd meg már a lányodat, hogy melyik farokkal kefélt szombaton a Regency Palace-ban. Az egész olyan… óh pokolian fáj! – Mindjárt ott vagyunk – mondta Ole és kinyitotta a rendelı ajtaját. – Doktor úr, nem azt mondta, hogy csak késıbb jön vissza? – érdeklıdött az asszisztensnı. – Igen, de Thaler asszonynak akkut fájdalmai vannak. Ültesse le, kérem az egyesbe és küldje be Lénát. – Ole rám kacsintott, majd eltőnt egy ajtó mögött. – Megkaphatom a biztosítási kártyáját? – Odanyújtottam neki. – Szerencséje volt. A doktor úrnál jövı hónap végéig minden idıpont foglalt. – Gondolja? – A szerencsét valahogy másképp értelmezem. Utáltam az ilyen váratlan akciókat. Mindig szükségem volt néhány napra, hogy lelkileg és testileg felkészülhessek egy fogorvosi kezelésre.

Hirtelen megszőnt a fájdalom, amikor beültem a fogorvosi székbe. – Azt hiszem, elmúlt – mondtam és felálltam. – Inkább elmegyek. – Maradjon. Mindig így van – magyarázta Lena, a törékeny gyakornok és a nyakam köré kötött egy élıkét. – Az adrenalin miatt van, persze mire hazaérne, már ismét fájna. – Nos, nézzük – mondta Ole. A fehér köpenyében éppen úgy nézett ki, mint Goswin fıorvos. (Amikor kitaláltam az alakját, még nem is ismertem Ólét, de a hasonlóság döbbenetes volt.) Vízszintesbe helyezte a széket. Automatikusan kinyitottam a számat és becsuktam a szememet. – Nagyon jó – mondta és egy fém horoggal végigkopogtatta a fogaimat. Nem a gyökérkezelt fognál láttam a csillagos eget a fájdalomtól, hanem a mellette lévı zápfog volt a ludas. A gyerekkoromban elszenvedett csokoládétilalom ellenére sem voltak igazán jó fogaim. Köszönöm, mama! – Csak egy apróság – mondta Ole és bedugott két tampont a számba. – Egy aprócska lyuk. Nincs szükség injekcióra, vagy mégis? – Vááár! Innyek, leket nim beroom… – próbálkoztam kitömött szájjal. – Tudtam, hogy bátor lány vagy – mondta Ole és a fúró már a számban zümmögött. – Hol is hagytuk abba? – Innyek, innyek! – Közben mindkét kezemmel a levegıben hadonásztam. – Óh, igen – mondta Ole, miközben a fúró a fogamat mardosta. Hogy utáltam ezt a hangot! – Mia elköltözött, és az apja azt gondolja, hogy a farkam vezérel. Az asszisztens összerezzent és meglökte a nyálelszívót a számban. A fınökének a legújabb magánéleti epizódjai valószínőleg még nem szivárogtak lei.

– Ssssssssssss! – erılködtem. – Elnézést – dadogta Lena. – Néhány napon belül elmegyek az ügyvédemhez és kiszámoltatom vele, hogy mire számíthatok a válás után – mondta Ole és közben éppen a fájdalmas részhez ért a fúró. – Au! – kiáltottam fel. De Ole visszanyomott a székbe és tovább fúrt. Hányszor elképzeltem, hogy szenvedélyesen szeretkezünk ebben a fogorvosi székben, Ole és én, de mindez csak álom volt. – Készen is vagyunk – mondta, mikor már majdnem elájultam. – Nagyon bátor voltál. Valószínőleg nem kell sokat fizetnem. A rendelınek olyan magas a kamata és gyerekünk sincs. Bizonyára ki kell fizetnem a lakásból, de azt majd kiheverem. Nem, nem, maradj fekve, most jön a tömés. Egy kicsit többet, Lena, oké, most már elég. Felılem megtarthatja a lakást, akkor viszont neki kell engem kifizetni. Haha, szeretném látni, hogy mibıl. Hiszen az utolsó centig az egész keresetét cipıkre költötte. Valami hideget fujt a fogamra. – Au! Amikor végre ismét ülı helyzetbe kerületem és kiöblíthettem a számat, szóhoz juthattam. – Nagyon fájt! Miért nem adtál injekciót? – Minden rendben volt – mondta Ole. – Lena, most tarthatsz még tíz perc ebédszünetet. – Te mindig így csinálod? – förmedtem rá, amint Lena elhagyta a szobát. – Pontosan hallottad, hogyan visítottam! – De már nem fáj – mondta és levette az élıkét. – És nem is zsibbadt! – Végigsimította az ajkamat az ujjával. – Ha most megcsókollak, akkor érezni fogod. – Ha – mondtam. – De semmi kedvem sincs csókolózni egy ilyen kínzás után. Ole, nem vagy tisztességes, ha Miával elhiteted, hogy én vagyok a válásotok oka. – De hiszen te vagy – mondta.

Rémülten néztem rá. – Nem vagyok! – De, igen! – válaszolta. – Hülyeség! Ne felejtsd el, Mia megcsal! – Gerri, szeretlek – mondta Ole. Charly egy ultrahangfelvételt tolt az orrom elé. – Tessék. A keresztgyereked, valahol ott középen. – Aranyos – mondtam szórakozottan. – Mitıl aranyos? – kérdezte Charly durcásan. – Nem is lehet felismerni! Én meg azt hittem, hogy a technika ma már mindenre képes, még azt is látod, hogy hogyan szopja az ujját. Csalódott vagyok. Hetek óta erre a képre vártam, és most: a méhem, az a fekete folt és mindez egy olcsó papíron! Akár egy pénztárblokk. – Charly, csak az elején jársz, még az ujjai sem fejlıdtek ki. – Mégis – mondta és megtörölte frusztráltságtól könnyes szemeit. Aztán hirtelen elmosolyodott. – Beszéljünk inkább jó dolgokról: a néni felhívott a kiadóból. Holnapután meg akarnak hívni egy üzleti ebédre a Beethovenbe. Bátorkodtam igent mondani a nevedben. – Óh, és kik? –Egy csapásra ismét visszatértem a jelenbe. – Nos, a kiadó tulajdonosai, akikkel most nyélbe ütheted a busás hasznot hozó üzletet, business lady – kiáltotta Charly és most még jobban ragyogott az arca. – Büszke vagyok rád! – Kedves tıled, de még várjunk. Talán csak vissza akarnak utasítani. – Badarság! – mondta és megfogta a kezemet, hogy táncra perdüljön velem. – Akkor aligha hívnának meg a Beethovenbe. Igaza lehet. – Ne legyél olyan szkeptikus, örüljél! – parancsolt rám. Rendben, egy kicsit valóban örültem. – De mit vegyek fel? Üres a ruhatáram – mondtam. – Kölcsönadok valamit – énekelte Charly. – Látod, az élet

gyönyörő! Megéri kitartani. Óh, majdnem elfelejtettem, Evelyn nénéd elhozta a postádat és a testvéred is felhívott. – Melyik? – Átnéztem a postámat. A fenébe! A hitelkártyaelszámolás! És egy levél Dietmar Mergenheimertıl, alias Maxtól, 29, nem dohányzó és minden játékra kapható. – Lulu volt – mondta Charly. – Szokásához híven most is fennhordta az orrát. Visszahívást kér. – Haha! Mégis csak rajta kapta Patrickot! De nem ez történt. – Mama azt mondta, hogy nem akarsz visszamenni a régi lakásodba, igaz? – kérdezte Lulu. – Ah, hm… valami más után fogok nézni. – Tehát, akár rögtön el is költöznél, ugye? – Igen – mondtam. – Nem gondolom, hogy Evelyn néni megnehezítené, de miért? – Mivel tudok egy lakást – mondta Lulu. – Patrick lakását. Természetesen, amennyiben átveszed a bérleti szerzıdését, és ha a bérbeadó is beleegyezik. – Hova költözik Patrick? – kérdeztem értetlenkedve. – Hát hozzám. A lakásom nagyobb, mint az övé és közelebb van az iskolámhoz, meg Patrick cégéhez is. Úgyis majdnem mindig nálam van, ostobaság két lakbért fizetnünk. Jobb helye is van annak a pénznek – Lulu, majd gondolkodom rajta… – Kell a lakás vagy nem? – kérdezte Lulu barátságtalanul. – Egészen kellemes, semmi különös, de a déli városrészben van, két szoba, konyha, hall, fürdıszoba, balkon, 2. emelet. Lent egy sajtbolt van a házban, az elsın a bérbeadó lakik az élettársával, a harmadikon pedig egy fiatal pár, egyetemisták A lakbér is okés, az állapota kifogástalan, a belsı udvar szépen parkosított és mindenki használhatja. – Jól hangzik – mondtam. – De… – Három hónap a felmondási idı, de ha a bérbeadó egyetért vele, akkor lemondhat róla és július elsejével beköltözhetnél.

– Hőha, nos mikor nézhetem meg a lakást? – Holnap délután, iskola után. Érted megyek háromra. Gerri, kérlek, viselkedj rendesen Patrickkal. – Lulu, már teljesen olyan vagy, mint a mama – mondtam. – Felnıttem – felelte. – És itt az ideje, hogy te is felnıj. – Csak szépen sorjában – válaszoltam. Mostanában egészen jól állnak a dolgaim. Jók a kilátásaim a kiadónál, a fogfájásom is elmúlt, és ha most még a lakás is összejön, akkor igazán nincs okom a panaszra. Ki gondolta volna? – A perverz lakása? Szard le – kiáltott fel Charly, amikor elmeséltem neki. – Ha jól néz ki és megfizethetı, kiveszem. Megbízhatok egy feng-shui szakértıt, hogy füstölje ki a perverzitást a falak közül. – De akkor egy életen át hálás lehetsz annak a disznónak – mondta Charly. – És egyáltalán, hova rohansz? Már csak két és fél heted lenne, hogy mindent elintézz az átköltözésig. Miért ne maradhatnál még egy darabig nálunk? – Sok okból kifolyólag, kedves Charly. Egyébként Patrick az, aki hálás lehet nekem, hogy nem kell még három hónapig lakbért fizetnie és egy bérlıt keresnie. – De olyan jó együtt és rengeteget hülyéskedünk! És ha egyedül laksz, esetleg ismét megfordul a fejedben, hogy… Itt könnyen szemmel tarthatlak. – Könnyes lett a szeme. Charly kedélyállapota az utóbbi idıben hullámzó volt: az egyik pillanatban kacagott és táncra perdült, de a másikban már zokogott. – Biztosan nem! Charly, azt hiszem most a szerencse mellém szegıdött – mondtam. – Egyébként Ole szeret. – Persze, hogy szeret, hiszen mindannyian szeretünk. Szükségünk van rád. Az életünk sivár, üres és szomorú lenne nélküled. – Nem, nem, nem úgy szeret, hanem igazán szeret. A szó klasszikus, romantikus értelmében. Mia a szüleihez költözött és

Ole nem akarja visszavenni. Legalábbis azt mondja. – Micsoda örvendetes hírek? – kiáltott fel Charly és az arca sugárzott az örömtıl. – Gratulálok! Halló! Mi történt mindenkivel? Nem látnak az orruknál tovább? – Inkább aggasztó. Szegény Ole nem tudja, hogy mit beszél. – Nos, Ole nem az, aki meggondolatlanul azt mondja, hogy szeretlek – mondta Charly és ismét táncra perdült, de ezúttal nélkülem. – Végre leesett neki a tantusz, már évek óta erre vártunk! Caro majd földhöz veri a seggét örömében. És pont most akarsz új lakást keresni. Csak az idıdet pocsékolod! Gondolkodj egy kicsit: most átköltözöl, és aztán nemsokára újra költözhetsz: Óléhoz. Óh, remélem, hogy megtartja azt a szuper lakást. – Charly, viccelsz? Nem látod, hogy milyen borzasztó az egész? .Ole teljesen magán kívül van. Azt sem tudja, hogy mit érez. Csak néhány napja derült ki, hogy a felesége megcsalja. Elıször terápiára van szüksége, hogy kiheverje ezt a sokkhatást. – Néha csupán egy kis lökésre van szükségünk, hogy az érzelmeinket átrendezhessük, és már egy régóta esedékes irányt adjunk az életünknek – mondta Charly. – De hiszen te is kedveled, vagy mégsem? – Természetesen kedvelem, sıt nagyon is. – Hát akkor… Élvezd végre, hogy megkapod, amit szeretnél. Na és a szex a fogorvosi székben! Feltétlenül el kell majd mesélned, hogy milyen. Elpirultam. – Beszéltem róla valamikor… ? – Igen, Gerri kincsem, beszéltél róla! De meglehetısen sokat ittál azon az estén. És viszonzásul elmeséltem neked életem legkínosabb sztoriját: Leo Kermannal a repülıgép WC-jében. – Óh, és már semmire sem emlékszem belıle. – Biztos voltam benne, ezért is ajánlottam fel nyugodt szívvel. Vannak dolgok, amiket jobb, ha megtart az ember magának – Ma Ole fogorvosi székében feküdtem. Es elhiheted, hogy

közben nem a szexre gondoltam. Sıt még a fejemet is elfordítottam, amikor a szerelmi vallomását követıen meg akart csókolni. – Sajnálom, Ole, de nekem túl gyors – mondtam. Ole egy kicsit csalódottnak látszott. – Megértem, hogy… hiszen még csak egy hete, hogy… – mondta. – De ugye te is érzed, igaz? Egy egészen különleges szál köt össze bennünket… És ennek a sok látszólagos véletlennek is megvan az oka, így futottunk össze végül véletlenül abban a szállodában. Egy mágikus éjszaka… – Ole, néhányszor már elmondtam: azon az éjszakán nem történt köztünk semmi sem! Lenyeltem két altatót, te pedig részeg voltál. Nem történt semmi mágikus azon kívül, amit beképzeltél. – Elképzelhetı, hogy nem maradt meg minden részlet az emlékezetemben. De egyet biztosan tudok: az irántad érzett érzéseim valóságosak. Hosszasan és kétkedve néztem rá. Legszívesebben beleharaptam volna: teljesen elbővölt a komoly kék szemeivel, a bozontos, homlokába lógó szıke hajával és a tetszetıs fehér köpenyével. Ha egy szenvedélyesebb csillagjegyben születtem volna, akkor most félredobtam volna minden aggályomat, és a nyakába ugrottam volna. De az ember nem bújhat ki a bırébıl. Mi, szüzek már szkepticizmussal jöttünk a világra. – Szoláriumba jársz? – kérdeztem tıle. Ole felsóhajtott. – Gerri, megértem, hogy idıre van szükséged. Hiszen nincsenek igazán jó tapasztalataid a férfiakkal. Igaza volt. Többek között személy szerint vele sem volt a legjobb tapasztalatom. Miután beleszerettem, nem volt felemelı érzés végignézni, hogy valaki mást vesz el feleségül. – Figyelj, elıbb tisztáznod kell a kapcsolatodat Miával – mondtam és elindultam az ajtó felé. – Visszautasítom, hogy válóok legyek a kettıtök kapcsolatában. Nem tisztességes!

– Tudok várni – kiáltotta utánam.

Gerri Thaler Kisasszonynak Dornröschenweg 12 Kedves Gerri! Nagyon köszönöm a leveledet. Meglepett, hogy hallattál magadról, hiszen már másfél éve, hogy faképnél hagytál a kávéházban. Akkor nagyon összevesztem a pincérnövelés az üzletvezetıvel, mert nem akartam kifizetni a kávédat. Végül érvényesítettem a jogaimat és nem kellett kifizetnem, ellenben életem végéig nem tehetem be a lábamat abba a kávézóba. Gondolhatod, hogy nem volt valami kellemes élmény, de borítsunk fátylat rá. Miután elolvastam a leveledet, elgondolkodtam. Ugyanis késıbb még sok más nıvel találkoztam, néhányan még nálad is csinosabbak voltak. Azonban csak egyetlen egy akart közelebbrıl megismerni. Jessica, 24, szexi és természetesen szıke. De Jessica a valóságban Hildegard volt, 34 és ugyan szıke, de természetesen kövér. Kedves teremtés, viszont a jövendıbelimet egészen másnak képzeltem el. Miután elolvastam a leveledhez mellékelt könyvet – A nyár, amikor Lara rátalált a szerelmére – elképzelhetı, hogy ismét felhívom. Végül is igaz, hogy az erotika nem olyan külsıségeken múlik, mint valakinek a neve, külseje vagy kora. Nagyon izgalmas volt végigkövetni, hogyan szeret bele Lara szép lassan Nathanba. Es megnyugtató volt, amikor végül Nathan annak a nagyképő

Torstének behúzott egy akkorát, hogy nekiesett az asztalnak és az összes meisseni porcelánt lesöpörte. A szerzı valóban otthonosan mozog a szerelemben. Most elbúcsúzom, és talán felhívom Hildegardot. Egyébként a családi neve gyönyörő: Katz. Katzchennek (Cicuska) hívhatnám. Mit szólsz hozzá?

Szívélyes üdvözlettel Didi Mergenheimer

P. S.: Lenne kedved esetleg egy újabb találkozóhoz, ha mégsem jön össze a dolog Hildegarddal? Akkor az öt euródat is visszaadhatom.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

P

atrick lakása szebb volt, mint gondoltam. Különösen a praktikus beépített bútorok tetszettek a hálószobában és a folyosón. – Saját kezőleg csiszoltam és lakkoztam le – mondta Patrick. Feltőnt, hogy nem nézett a szemembe. Talán eszébe jutott, hogy még mindig tartozik egy cappuccinóval, vagy egyszerően csak szégyellte magát. Örültem, hogy nem voltam egyedül vele, egy kicsit féltem tıle, a karomon még ott díszelegtek a néhány nappal korábbi markolásától keletkezett kék foltok. Az egész lakás fekete-fehér volt, a csempe sakktáblamintás, fehér falak, fekete beépített konyha, fekete bır ülıgarnitúra, fehér könyvespolcok, fekete-fehér fotók a falon. – Perverz – súgta a fülembe Charly. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhessen. Nekem tulajdonképpen tetszett. A balkon is elég nagy volt, még egy nyugágy is elfért rajta az asztal és a székek mellett. Óh, hogyan is élhettem éveken át balkon nélkül? A tulajdonos egy ötven körüli szimpatikus nı volt, a lenti sajtüzletet az élettársával együtt vezette. Július elsejével beköltözhetek, jövedelemigazoláshoz sem ragaszkodott, megértette, hogy szabadfoglalkozásúként nem tudok ilyesmivel elırukkolni. Az egyetlen probléma a háromhavi kaució volt. A kártyámon valószínőleg már nincs annyi pénz. – Adok egy kis kölcsönt – mondta Charly nagyvonalúan. Természetesen nem volt pénze, legfeljebb Ulrich pénzét ajánlhatta fel, amit nem fogadhatok el. – Nem szükséges – mondta Lulu. – Apa átvállalja a kauciót. – Hohó – futott ki Charly száján.

– Micsoda? – Majdnem elájultam. Egyetemi éveim elsı és egyben utolsó félévétıl kezdve egyetlen petákot sem kaptam a szüleimtıl. Karácsonyra vagy születésnapomra sem. Anyám jobbnak látta, ha olyasmit ajándékoz, amire szerinte sürgısen szükségem volt: télikabátot, pólót, gyümölcscentrifugát, hogy a már kevésbé gusztusos gyümölcsökbıl semmi perc alatt egészséges levet készíthessek. – Nyugodtan elfogadhatod – mondta Lulu. – Nem szeretnék alamizsnából… – mondtam. – Fogd be a szádat – vágott közbe Charly. – Még a konyhát is át kellene vállalnod – mondta Patrick. – Minimum háromezer ötszázat szeretnék érte. – Patrick! – kiáltotta Lulu megrovóan. – De Gerrinek nincs pénze és a kistestvérem. – De egy vagyonba került – mondta Patrick. – És úgy, hogy extra százalékot kaptam. Csupán a hőtıszekrény… – Patrick! – mondta Lulu. – Hiszen most már egy család vagyunk, és egy családban nem pumpolja meg az ember a másikat. – A konyha különben is borzalmas – mondta Charly. – Az összes ujjlenyomat meglátszik ezen a fényes fekete felületen. Egy árva garast sem adnék érte. Szerintem a konyha egyáltalán nem volt borzalmas, sıt nekem kimondottan tetszett: az amerikai hőtıszekrény, a nagy fızıfelület – végre nálam is tarthatnánk a fızıcskeesteket. – Még a polcokat is fel kell számítanom – mondta Patrick. – Design polcok. – Hőha – mondta Charly. – Ugye az interneten kıkeményen otthon vagy – jegyezte meg Charly. – Még nem járunk a végén – mondta Patrick, miközben gyilkos pillantást vetett Charlyra. – A beépített bútorok is egy vagyonba kerültek. – Nem olyan egyszerő két lakásból egyet csinálni – szólt közbe

Lulu. – Mindenkinek meg kell válnia valamitıl. Ez már csak így van, nekem például a kedvenc díványomtól. Gerri, nem akarod esetleg? – Ajándékba? – Lulu mindennél jobban szerette a padlizsán színő, újbarokk bársony szófáját. – Természetesen – mondta Lulu. Meg kell gondolnom. A régi szófámtól szívesen megválnék; a konyhabútoromtól szintén. Evelyn néni talál esetleg néhány rászorulót a templomban, akik örülnének neki. – Oké – mondtam az örömtıl repdesve. A tulajdonos behozta a szerzıdést és leültünk Patrick üveglapos étkezıasztalához, hogy aláírjuk. Charly ragaszkodott hozzá, hogy Patrick egy kézzel írt ajándékozási szerzıdést is átnyújtson a konyháról. – Késıbb még esetleg be akarod kasszírozni az árát – mondta Charly. – Ha már nem Luluval vagy. – De most már egy családhoz tartozunk – ismételte meg Lulu. – Tényleg nincs szükség egy ilyen szerzıdésre. – Jobb az óvatosság, az ördög sosem alszik – mondta Charly. – Az ilyen dolgokban mindig kıkemény vagyok. – Felılem – mondta Patrick látszólag közömbösen. Az utcán azonban lehetısége volt, hogy ismét négyszemközt beszélhessen velem, miközben a tulajdonos Charlynak és Lulunak a bejáratot díszítı roskadásig virággal teli muskátlikról adott felvilágosítást. – Figyelmeztettelek, te lotyó – mondta. – Nekem jobban hisz, mint neked. – Sajnos így van – mondtam. – Egyébként, te seggfej, sosem volt semmi közünk egymáshoz, tehát ne nevezz lotyónak. Berágtál, hogy a gumikalapácsodat még csak meg sem érintettem és jól leszidtál, aztán leléptél és kifizethettem a cappuccinódat. – Most megkaptad érte a konyhámat – mondta Patrick. – Gondolom, ezzel kiegyenlítettem a számlát, te lo…, frigid szuka.

Igen, végül is jó üzletet kötöttem, és egy ilyen konyhabútorért, meg a gyönyörő lakásért még a frigid szukát is lenyelem. Most jöhet a business ebéd. Tudtam, hogy egy olyan elegáns étteremben, mint a Beethoven, nem jelenhet meg az ember „Podolski – szeretnék tıled egy gyereket” feliratú pólóban. Megmarkoltam tehát a Master-kártyámat és vettem néhány új cuccot. Nem érdekelt, hogy adósságba vertem magamat. Jó érzés volt új cuccokba bújni a szakadt, kétes feliratú darabok helyett. A világoskék vászonnadrág és az ugyanolyan színő rövid ujjú pulóver nem volt valami nagy szám, de nem győrıdött és kiemelte az alakomat. Mielıtt kiszálltam az autóból, megnéztem a visszapillantó tükörben, hogy minden rendben van-e, a hajam, a rúzs az ajkamon. A rágógumit is kivettem a számból, hiszen nem olyan egyszerő megszabadulni tıle egy étteremben. A rádió már zivatarról beszélt, de még meleg tavaszi idı volt, így az újonnan vásárolt szuper fekete retro cipımet is felvehettem, ami a magas sarka ellenére egészen kényelmes volt. A Beethoven egy elegáns étterem volt, és csodálkoztam, hogy milyen sok ember ebédelt itt a hét közepén. Mint mindig, most is hajszálpontosan érkeztem. Éppen azon gondolkodtam, hogy esetleg körbe kellene járnom a tömböt, hogy ne érkezzek elsıként, hiszen még azt sem tudtam, hogy Lakritze foglalt-e asztalt. – Maga az? – szólalt meg mellettem egy kellemes bariton hang. Adrian volt, farmerban és pontosan olyan zöld színő pólóban, mint a szeme. Biztos voltam benne, hogy ezt csak egy nı vehette neki, talán a mamája. – Jó, hogy pontos. – Mint mindig – válaszoltam. – A csillagjegyembıl fakadóan. – Szőz – mondta Adrian. Döbbenten bólintottam. – Netán maga is? – Nem – mondta. – Nyilas vagyok. – Jó vagy rossz? – kérdeztem.

– Teljesen mindegy – Kinyitotta az ajtót és maga elé engedett. – Nem hiszek a horoszkópokban. – Tulajdonképpen én sem – hazudtam és közben megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy a szőz jól kijön-e a nyilassal vagy sem. Otthon rögtön meg kell néznem az interneten. A pincér egy két személyre megterített asztalhoz vezetett bennünket. – Csak ketten leszünk? – szaladt ki a számon. – Krietze asszony elnézését kéri a távolmaradása miatt – mondta Adrian. – Családi okok. – Óh, remélem nem valami rossz. Adrian megrázta a fejét. – Mit szeretne enni? Itt mindig nagyon finom az étel, csak egy csöppet kicsik az adagok. Az étlapot tanulmányoztam. – Mi az az „abalone”? – Tengeri csiga. – És „Eminencé”? – Olyasmi, mint a tokány, vékony csíkokra vágott hús. Elismeréssel néztem rá. Nem rossz, mi mindent tud. Nos nézzük, mit tud még. – Scoparolo? – Sajt, juhsajt. – Adrian összevonta a szemöldökét és furcsán nézett rám. – Tényleg tudni akarja, vagy csak tesztel? – Chiffonade? – Hm… nem tudom – válaszolta. – Már eddig is nagyon jó volt – mondtam. – Biztosan gyakran jár étterembe, ugye? – Igen – mondta. – És gyakran nézem a TV-ben a különbözı fızéssel kapcsolatos mősorokat. – Azokat én is kedvelem – kiáltottam fel és közben akaratlanul is rámosolyogtam. – A fızés nagyon izgalmas. Minden szombaton összejövünk a barátaimmal, és együtt fızünk. – Óh, nagyon jó dolog. Korábban mi is csináltuk. Fıztünk vagy játszottunk… De most már majdnem mindenkinek gyereke

van és valahogy… – Elhallgatott. – Igen, furcsák lesznek, amikor jönnek a gyerekek – mondtam. – De mit tegyünk? Nem kereshetünk új barátokat, ha a régieknek gyerekei születnek, igaz? – De nem lehet az ember mindig ezekkel a boldog családokkal. Nincs ember, aki azt kibírná – mondta. – Néha úgy érzi az ember, mintha a holdról pottyant volna közéjük. Vagy még rosszabbul. A világ megy tovább, csak mi topogunk egy helyben. – Pontosan – mondta Adrian. – Folyton azt állítják, hogy irigyelnek bennünket, szingliket, pedig valójában csak részvétet éreznek irántunk. – Igen, és állandóan keresztanyának hívnak bennünket…, de hiszen maga nem szingli – csúszott ki a számon. – Vagyis, óh, hm… bocsánat. – Mariannére gondol? Amíg meg nem kaptam a levelét, nem sejtettem, hogy mindenki tud róla. – Zavartan megdörzsölte az orrát. Rögtön megfeledkeztem a saját kínos helyzetemrıl. – Egy munkahelyi viszonyt nem lehet titokban tartani – mondtam anyáskodva. – Nem, biztosan nem. Be is fejeztem. – Micsoda? Miattam? – kiáltottam fel és még jobban elvörösödtem. – Vagyis a levelem miatt… hm, amit írtam a…? – Igen – mondta Adrian. – Amiatt, amit írt, de egyébként is egy silány és fölösleges kapcsolat volt. Emlékszik már rá, hogy mit írt? Megráztam a rákvörösre változott fejemet. – Csak körülbelül. – Szívesen megkérdeztem volna tıle, hogy mitıl volt a kapcsolatuk silány és fölösleges, de nem mertem. Ez a Marianne Schneider valószínőleg nem vette le a csizmáját szex közben. Fölösleges és silány. A pincér odajött az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést. Legalább idıt nyertem, hogy leküzdjem a zavaromat. Adrian

elıvett egy borítékot a táskájából és átadta, amikor ismét egyedül maradtunk. – Magammal hoztam a szerzıdését. Öt százalék részesedés a Romina-sorozatból. Elszámolás évente egyszer, ezért kiegészítettem egy honoráriumgarancia záradékait, hogy ne kelljen februárig a pénzére várnia. A szerzıdés megkötésekor megkapja a garantált honorárium ötven százalékát. – Akkor jobb, ha gyorsan aláírom – mondtam és igyekeztem lazának tőnni. Óh, istenem! Szerzıdés! Pénz! Garantált honorárium! Most még a kauciót is ki tudom fizetni, és nem szorulok az apám támogatására. – A számlám sajnos elıre nem látott okokból mínuszba ment át. Mennyirıl van szó? – Kinyitottam a borítékot. A kezem szinte remegett, de nem hagytam. Profiként viselkedtem, legalábbis a legjobb úton voltam afelé. – Olvassa át nyugodtan. Ezzel a szerzıdéssel nemcsak jogok, hanem kötelességek is együtt járnak. Biztos, hogy felnıtt ehhez a teherhez? – Természetesen. – Szinte semmi sem jutott el hozzám mindabból, amit mondott, mert a szememmel türelmetlenül kerestem a számokat, amiktıl a számlám ismét pluszra fordulhat. Majdnem felsikoltottam, amikor a harmadik oldalon végre megtaláltam. – Huszonnégyezer euró! – A felét rögtön megkapja – mondta Adrian. – Ez csak a garantált összeg – reméljük, hogy a Romina több pénzt hoz, jóval többet. Most mégis remegnek a kezeim. – Huszonnégyezer évente. Még sosem volt ennyi pénzem! Adrian ismét összevonta a szemöldökét. – Relatív! Elıször is, még adóznia is kell, másodszor havonta két regényt kell ezért az összegért leadnia és harmadszor – kiszámolta már az órabérét? Azt hiszem, csak egy lengyel spárgaszüretelı kap kevesebbet. – De sokkal jobb a korábbihoz viszonyítva – mondtam. – És valóban szeretem is csinálni. – Mégis szeretnék megbizonyosodni róla, hogy felnıtt ehhez a

teherhez – mondta. – Nos, figyeljen ide! Tíz évig írtam az Aurórába, havonta két regényt és mindegyiket pontosan leadtam. Hibátlanul, nyomdakészen. – Igen, természetesen, de, hát… A kiadó érdekében fontos, nehogy újra véget akarjon vetni az életének. Akkor ugyanis nehéz helyzetbe kerülünk. – Hát sosem lehet teljesen biztos az ember. Hiszen meg is betegedhetek vagy akár egy baleset is érhet. És magával is bármi elıfordulhat. Bármikor bárkivel történhetnek váratlan dolgok. – Tehát nem akar ismét öngyilkosságot elkövetni? – Hm, egyelıre biztosan nem – válaszoltam. – Rendben – mondta Adrian. Vártam, megkérdezi, hogy miért akartam megtenni, de elmaradt. – Nem vagyok neurotikus depressziós – mondtam. – Csupán egy hosszan tartó rossz idıszak volt az életemben. Szerelmi élet, szakmai élet és minden egyéb, kilátások nélkül. De most megváltozott. – Örülök – mondta Adrian. – Nem lett minden nagyszerő – tettem hozzá. – Csak jobb. – Minden területen? – Tessék? – Szerelmi élet, szakmai élet és minden egyéb – ismételte utánam. Egy kicsit elgondolkodtam. – Igen – mondtam. – Azt mondhatom. Az ételünk megérkezett és nagyon finom volt. Adrian medvehagymás spárgakrémlevest és lepényhalat evett. Szívesen megkóstoltam volna, de nem mertem megkérdezni. A gyöngytyúkom is kifogástalan volt. Evés közben nem beszélgettünk sokat, de a hallgatás is kellemes volt. – Honnét tudta, hogy a szüzek pontosak? – kérdeztem, amikor már a desszertnél jártunk.

– Nem tudtam – válaszolta. – De kitalálta a csillagjegyemet! Tudja, korábban, az ajtó elıtt, amikor a pontosságomat dicsérte és azt mondtam, hogy… – Még emlékszem, hogy mit mondtam. Megjegyeztem, hogy szeptember tizennegyedikén van a születésnapja. Ennyi az egész. – Óh, vagy úgy. – Bekanalaztam az utolsó falat eperparfét is. Adrian hátradılt a székében. – Még egy kávét esetleg? – Honnét tudja a születésnapomat? – kérdeztem. – Fogalmam sincs. Talán a régi szerzıdésekbıl, talán Krietze asszony naptárában láttam. Egy eszpresszót? – Igen, szívesen. – Érdekes volt. Biztos voltam benne, hogy Lakritze nem tudta a születésnapomat és a régi szerzıdésekben sem volt benne, különben Lakritze nem lepıdött volna meg annyira a koromon. A szemébe néztem. Elfordította a tekintetét. – Oké, megnéztem a google-ban – mondta. – A születési dátumomat? Fenn vagyok az interneten? – Egy kicsit hízelgınek éreztem. Milyen kedves! Sose jutott volna eszembe. – A régi iskolájának a weboldalán – mondta Adrian. – Az érettségi jegyei és a fakultációs tantárgyai is rajta vannak. – Ez biztosan nem felel meg az adatvédelmi törvénynek – jegyeztem meg. – Igen, sıt feljelenteném a régi iskolámat, ha nyilvánosságra hoznák az érettségi jegyeimet. Persze a maga esetében – négy egész három, az egészen jó. – Még jobb is lehetett volna, ha az újfasiszta kopasz fejő Rothe nem szúrta volna el az egészet – mondtam. – így aztán a családban messze nekem volt a legrosszabb érettségi átlagom – az anyám kivételével, mert neki egyáltalán nincs, de mégis roppant csalódott volt, hogy nem voltam ott a három osztályelsı között, mint Tine, Rika és Lulu. Ok a testvéreim, és egyszerően mindenben jobbak nálam. Szıkék, okosak és férjnél vannak vagy

legalább jegyesek. – Elhallgattam. Remélem, nem tőntem csalódottnak és irigynek. – Két fiútestvérem van – mondta Adrian. Rámosolyogtam. – Ugyanolyan rossz a helyzete? – Az egyik atomfizikából doktorált és részt vett Szöulban az olimpián az evezıcsapatban, minden gyereke hegedül és zongorázik, a másik pedig átvette az apám vállalatát és egy fotómodellt vett feleségül. A szüleim nagyon büszkék a testvéreimre. – És magára? Hiszen maga… – Az Auróránál parkolópályán vagyok – szakított félbe. – Hivatalosan természetesen senki sem tudhatja meg, ami annyit jelent, hogy Gregorunk vezetı pozícióban van a könyvkiadó ágazatban, persze az Auróra név tabuként kezelendı. – İrültség – mondtam. – Hány éves? – Harmincnégy – sóhajtott fel. – És még most is minden vasárnapi ebéden meg kell jelennem a szüleimnél. Elırehajoltam. – Nekem is. És közben jól összeszidnak. Nem gondolt még arra, hogy elköltözzön egy másik városba? – Óh, igen. Két évig Angliában tanultam. – Nos, látja! A szüleit ez majd csak… – Miközben a bátyám Oxfordban kapott egy állást vendég docensként – szakított félbe. – Hm, látom, magasra tették a lécet – mondtam. – De lehetetlen, hogy olyan jól nézzenek ki, mint maga – jegyeztem meg a biztos gyızelem reményében. – Albán a tanulmányai mellett modellkedett és Nikolaust négy héttel ezelıtt az interneten Európa legjobb képő tudósának választották meg. – Egyszerően hihetetlen, hogy jobban néznek ki. Miért nem modellkedett a tanulmányai alatt? Maga is tudná, amit Albán tud. – Túl alacsony vagyok. Csak egy méter nyolcvanegy. A testvéreim…

– Tudja mit? – vágtam közbe. – Ne beszéljünk többet a testvéreirıl. Ha azt mondom, hogy maga a legjobb képő férfi, akivel az utóbbi években találkoztam, nem, egyáltalán valaha találkoztam, akkor elhiheti. És ismerek néhány jóképő férfit. – De még nem is látta a testvéreimet. Eddig az összes barátnım odavolt értük. Legalábbis azok, akiket elcipeltem a vasárnapi ebédekre. – Marianne Schneidert is? – Mariannát nem mutattam be a családomnak – mondta Adrian felháborodottan. – Valószínőleg nem is akarta volna. De mondtam már, hogy csupán egy jelentéktelen viszony volt. – Azt mondta, silány és fölösleges – javítottam ki. A pincér jött és felvette az eszpresszórendelésünket. – Hogyhogy minden testvére szıke, csak maga nem? – kérdezte, amikor a pincér elment. – Evelyn nénikém úgy gondolja, hogy a postástól vagyok – válaszoltam. – Valójában csupán én hasonlítok az apámra. Barna haj, barna szemek… – De a szemei nem is barnák – hanem a nap felé tartott karamellsziruphoz hasonlít a színük leginkább. – Tine testvéremnek ugyanilyen a szeme, csak szıke hajjal és valahogy jobban néz ki – mondtam a zavaromat leplezve. – Tudja mit? – vágott közbe Adrian és nevetett. – Ne beszéljünk többet a testvéreirıl. Az eszpresszó megérkezett és egyúttal a „business ebédünk” is a végéhez közeledett, amit nagyon sajnáltam. Adriannak vissza kellett menni az irodájába, engem pedig már várt Charly egy behőtött üveg pezsgıvel, hogy koccintsunk a szerzıdésemre. És elıtte még meg akartam látogatni az apámat. – Nagyon kellemes volt – mondta Adrian, és furcsán felém tartotta a kezét. Nem tudtam, hogy kezet akar-e fogni velem vagy éppen tapsolni, ezért inkább nem reagáltam rá. – Én is úgy gondolom – mondtam kicsit szorongva. –

Köszönöm a meghívást. Viszontlátásra. – Viszlát hamarosan. Csupán néhány lépést tettem meg, amikor utánam kiáltott: – Várjon! – Visszamentem és kíváncsian néztem rá. – Hát…, hm…, úgy gondolom, hogy mivel most már úgyszólván kollégák vagyunk, keresztnéven szólíthatnánk egymást. Mit szól hozzá? – Oké – mondtam. – Habár az Adrian jobban tetszik, mint a Gregor. Fıleg, hogy azt a vámpírt Gregorra kereszteltem. – Csak a tegezésre akartam utalni – mondta Adrian. – Aztán már teljesen mindegy, hogy minek szólítasz. Az apám ismét felvette a pókerarcát, amikor meglátott. – Gerri, micsoda meglepetés! Gyere be. Az anyád éppen bridzsezik. Kérsz egy teát? – Papa, Lulu mondta, hogy átvállalod a kauciómat. Nagyon kedves tıled, hogy felajánlottad, de nem fogadhatom el, csak ezt szerettem volna tudatni veled. – Semmi köze a kedvességhez – mondta az apám. – Már régen átutaltam a pénzt. – Papa, tényleg boldogulok egyedül is, eddig is mindig boldogultam. – Drága gyermekem, két héttel ezelıtt még véget akartál vetni az életednek – mondta az apám. – Ez nem arra utal, hogy egyedül is jól boldogulsz. Elvörösödtem. – Igen, de ettıl eltekintve… Jelenleg valóban minden jól alakul körülöttem. Ma aláírtam egy új szerzıdést az Aurórával, miszerint részesedek a forgalomból. Csak garantált honoráriumként huszonnégyezer eurót kapok egy évben. Az apám felemelte a kezét. – …pontosan az az összeg, ami már régóta megillet – mondta. – Már régen meg kellett volna kapnod tılem.

– De nem akarom. Ismét félbeszakított. – Minden testvéred taníttatása huszonnégyezer euróba került. Elsı félévben abbahagytad a tanulmányaidat, és azóta gondoskodsz magadról. Tehát helyes és méltányos, hogy most megkapd azt a pénzt. Dühítı volt, de elbıgtem magamat. – Annak ellenére, hogy olyan mérges voltál rám… sajnálom, papa. Még csak egy búcsúlevelet se írtam neked. Az apám olyan mozdulatot tett, mintha meg akart volna ölelni, de csak a kezemet fogta meg. – Az utóbbi hetekben sok mindenen elgondolkodtam. Súlyos szemrehányásokat tettem magamnak, hogy ez a dolog egyáltalán megtörténhetett. Tudod, ott kint a kertben sok mindent a fejemhez vágtál és igazad volt: sosem éreztettük veled, hogy milyen büszkék vagyunk rád. Dühös voltam, mert nem tanultál tovább, mivel ugyanolyan okos és tehetséges vagy, mint a testvéreid. Mindig arra gondoltam, hogy tönkreteszed az életedet… – De nem lehet mindenki tanár és diplomás tolmács – mondtam. – Igaz. Ezen kívül egyáltalán nem rosszak a regényeid. Valóban. Teljesen lebilincselt, amikor megfeledkeztem róla, hogy a saját lányom találta ki a történetet. Nyugodtan megpróbálhatnál egy igazi könyvet írni. – Papa… – Oké, rendben van, semmi lenézés. Mit szólnál egy könyvhöz, amiben egy fiatal nı öngyilkos akar lenni és minden ismerısének búcsúlevelet küld? – Elıször meg kell írnom harminckettı vámpírregényt. – Alexa nénéd örülni fog – mondta az apám. – O is egy vámpír.

A gyászoló Thaler családnak Hasenacker 26. Kedves Thaler asszony, kedves Thaler úr! Gerda lányuk halálának alkalmából fogadják ıszinte részvétemet. Génivel osztálytársak voltunk és mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Sajnos az utóbbi években szem elıl tévesztettük egymást (Münchenben szociálpedagógiát tanultam, az államvizsga után fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam, aztán férjhez mentem és egy nagy vidéki birtokra költöztünk, két gyermekem van, Luise 4 és Friedrich 1 éves), így aztán Gerri problémáiról egyáltalán nem tudtam. Óh, bárcsak fordult volna hozzám, már az iskolában is néhányszor kihúztam a pácból. De most már sajnos túl késı, és nekünk, hátramaradottaknak, csak a költı szavai maradnak vigasztalásul: „Egy ember elvesztése mindig nagy fájdalom, de vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy sokan szerették.” Es végül Ottó von Leixner idézete szerint cselekszem: „A szív mővészete a vigasztalás, ami gyakran abban rejlik, hogy szeretetteljesen hallgatunk és hallgatva együtt szenvedünk.” Gondolatban önökkel vagyok. Britt Freifrau von Falkenstein, született Emke

TIZENHATODIK FEJEZET

S

zegény Charly, még mindig rosszul vagy, beszereztem valaki mit, abszolút semmi mellékhatása sincs, Ulrich, te medve, borotválkozz meg már végre, Gerri fantasztikusan nézel ki, gondolom, új a cipıd, mára bárányt vettem, de sehol sem volt padlizsán, ahol biztos lehettem volna benne, hogy nem génmanipulált, Severin, maradj békén, nem vagy kutya, gyertek, Marta és Marius is itt van már, kérlek benneteket, ne tegyetek hülye megjegyzéseket a bedagadt bokájára, akkor sír és sose hagyja majd abba, itt a legfıbb ideje, hogy megszülessen ez az elefántbébi, Ole is eljött, Mia nélkül, külön élnek, de hiszen már tudjátok, hogy elszomorít-e… Caroline ezzel megtartotta szombat esti szokásos monológját, mi pedig ismét átbukdácsoltunk a szanaszét heverı játékok és ruhák között. – A hegyekben kirándultunk – mondta Caroline. – Tizennégy kilométer a Sárkány-szikla körül, mindegyikünk hulla fáradt, csak Severin nem, aki végig kényelmesen ült a hátunkon a puttonyában. – Akkor Bert ma valószínőleg már fél kilenckor elalszik – súgta a fülembe Ole. – Halló – üdvözöltem kicsit zavartan. A hétfıi fogorvosi látogatásom óta nem beszéltem vele. Ole sármosan mosolygott. – Szia, te… – nagyon gyengéden csengett. Túl gyengéden. – Mia még mindig a szüleinél lakik? – kérdeztem, hogy egy kicsit kijózanítsam magunkat. – Igen, eljött még néhány cuccáért és közben egy-két dolgot a fejemhez vágott. Verbálisan. – Akkor remélhetıleg megragadtad az alkalmat és

megkérdezted tıle, hogy mit evett annyira azon az öreg fószeron a szállodában? Ole a fejét rázta. – Egyáltalán nincs rá szükségem. A végén még azt hiszi, hogy azért ért véget a kapcsolatunk, mert viszonya van. – Ole, de ez az igazság. – Nem, nem így van – mondta makacsul. – És remélhetıleg majd te is felfogod. – Mit szólnátok hozzá, ha kettesben összevágnátok a zöldséget? – kérdezte Caroline és odadobott két cukkinit Olének. Caroline rám kacsintott és sejtelmesen mosolygott. – Klassz cipı – jegyezte meg Marta. – Köszönöm. Új – mondtam. – Gyönyörő – mondta Marta és elkezdett sírni. – Képzeld el, hogy néznék ki a vastag lábaimmal benne. Óh, mit nem adnék, hogy ismét ilyen karcsú bokáim legyenek. Vagy olyan csodálatosan kicsi melleim. Tényleg nem értem, hogy valaki, mint te, miért akarta magát… – Marta! – förmedt rá Caroline. Marta szipogott. – Óh, Marta, az egész csak átmeneti – mondtam. – A lábaid hamarosan ismét normálisan néznek ki. – Oké, oké – szipogott Marta. – De nem csak a lábaimról van szó. Minden más, és a szoptatástól még nagyobbak lesznek a melleim. – De kárpótlásként egy csodálatos bébit tartasz a karjaidban – mondtam. – Pontosan – erısítette meg Caroline. – És most hagyd már abba a sírást és vágd fel ezt a hagymát. Bert feltett egy régi CD-t a Gipsy Kingstól és a szokásosnál jobban felhangosította, hogy a szokatlanul jó hegyi levegıtıl kifáradt gyerekeket mély álomba ringassa. A ritmus mindenkit magával ragadott, fızés közben táncra perdültünk a konyhában, riszáltuk a hátsónkat, kevergettünk a lábasokban. Még Marta is

ellazult és néha tett egy-egy fordulatot a tengelye körül. – Megy ez neked, elefántocskám – mondta Marius és körbetáncolta. Marta nevetett. Valaki kopogtatott a konyhaablakon. Valószínőleg nem hallottuk a csengıt. – Ki lehet? – kérdezte Caroline. Bert a bejárati ajtóhoz szambázott és Miával az oldalán tért vissza. – Halló, mindenkinek – mondta Mia. Mint mindig, most is jól nézett ki. Érthetı, hogy senki se táncolt tovább. – Mit keresel itt? – kérdezte Ole. – Óh, eszembe jutott, hogy ma van a szokásos fızıcskénk – mondta Mia. – És nem mondtam le, ugye, Caroline? – Így van – válaszolta Caroline. – Miért csodálkoztok, hogy itt vagyok? Múlt héten is itt voltam. – Hagyd abba, Mia – mondta Ole. – Mit? – Mia hátracsapta fénylı hosszú, vörös haját. – Mia, kérsz valami innivalót? – kérdezte Bert. – Köszönöm, igen – mondta Mia. – Ugyan már otthon is ittam, de semmiképp sem szeretnék kijózanodni. Tehát jöhet valami tömény. – Remélhetıleg nem autóval vagy – mondta Ole. – Óóóh, csak nem aggódsz miattam? Félsz, hogy nekimegyek egy hídpillérnek? Úgyis kedveled az öngyilkosokat, igaz? – Mia – mordult rá Caroline. – Jobb lenne, ha… – Micsoda? – háborodott fel Mia. – Ha elmennék, hogy nélkülem ünnepelhessetek? Mit szólnál hozzá, ha nem Ole lenne, hanem Bert, aki Gerrivel ágyba bújik, hm? – Fogd be a szádat, Mia – mondta Ole. – Hívok egy taxit. – Gerri, valóban istenien csináltad – mondta Mia. – Hogy érzi magát az ember, ha egy házasság nyomja a lelkiismeretét?

– Hagyd békén Gerrit – mondta Caroline. – Nem tehet róla, hogy külön utakon jártatok – Külön utakon jártunk, hahaha – mondta Mia. – Látom, még nem vagytok képben, ugye? Nem tudjátok, hogy Gerri és Ole együtt kavarnak, ugye? – Nem igaz – szólalt meg Charly. – A házassági vitáitokat valahol másutt… – mondta Marius, de Mia a szavába vágott. – Te ostoba, jobb, ha nem avatkozol be! Meséljem el Martának, hogy már hányszor landolt a kezed véletlenül a hátsómon, és hogy kiguvadt szemekkel bámulod a dekoltázsomat? – Martára nézett és lenézıen elhúzta a száját. – Képmutatóak vagytok, mindannyian! – Ha közülünk valaki képmutató, akkor leginkább te vagy az – mondta Ulrich. – Óh, és ugyan miért? Mert éveken át úgy tettem, mintha ezeket a szombat estéket fele olyan unalmasnak se találnám, mint amilyenek? – kérdezte Mia. – Most mondok valamit, amirıl még nem tudtok: azon a pénteken, amikor Gerri állítólag öngyilkos akart lenni, valójában együtt töltött egy forró szerelmes éjszakát a férjemmel a Regency Palace-ben. Az egyik barátnım látta ıket. Csókolóztak a reggelinél. – Miközben te mit sem sejtve Münchenben voltál egy továbbképzésen, igaz? – mondta Charly. – Stuttgartban – javította ki Mia. – Igen, pontosan így volt. Ole egyébként nem tagadta, kedves barátaim. Bevallotta, hogy szerelmes Gertibe. – így is van – mondta Ole. – Nem titok. Caroline a szájához tette a kezét. – Óh. – Igen, óh – majmolta Mia. – És ezért költöztem el. Caroline, gondolom neked nem jön rosszul. Hiszen mindig azon mesterkedtél, hogy Ólét és Gerrit összeboronáljad és sosem bocsátottad meg, hogy elhalásztam elıle. De most újra osztotta a

lapokat. Az öngyilkossági tervével Ólét a szállodába csalta a kedves, ártatlan Gerritek… És még sajnáltátok is, meg kesztyős kézzel bántatok vele. De csak támogassátok, nem számít, hogy szétrombolta az életemet. A lényeg, hogy a szegény, hátrányos helyzetben lévı Gerri jól van. – Mia, most aztán már fejezd be! – mondta Charly. – Tudjuk, hogy nem a barátnıd látta Ólét és Gerrit a szállodában, hanem te magad! – Hiszen Münchenben volt – mondta Marius. – Stuttgartban – javította ki Marta. – Nem volt ott – mondta Ulrich. – A Regency Palace-ben kivett egy szobát a szeretıjével. – Óh – hallatszott Caroline, Marta és Marius kórusban. Mia rémülten nézett rájuk. – És nem ez volt az elsı alkalom – mondta Charly. – Ölének azt mondta, hogy továbbképzésen van, de valójában mindig a szeretıjével találkozott. – Egy öreg, elnyőtt faszkalappal – mondta Ole. – Nem öreg – ordította Mia. – És tízszer jobb nálad az ágyban! Te semmihez sem értesz! Pancser vagy! – Akkor menj hozzá – mondta Ole. – Mire vársz még? Nekem többé nem kellesz. – Nem, mert most már Miss Nagyfenekővel vagy – mondta Mia. – Ha tudtam volna, hogy ez vonz, akkor néhány kilót magamra szedtem volna. – Semmit sem értek – mondta Caroline. – Én sem – mondta Marta. – Mia és a szeretıje ugyanabban a szállodában voltak, mint Ole és Gerri? – Nem! – válaszoltam. – De igen – mondta Charly. – Hiszen Gerri csak arra vágyott, hogy nyugodt körülmények között végezhessen magával. Teljesen ártatlan. Ole rájött Mia hazugságaira, követte egészen a szállodáig. És ott véletlenül összefutott Gerrivel, aki

megvigasztalta, mert teljesen magán kívül volt. – És whiskys befolyás alatt – egészítettem ki. – Haha – nevetett fel Mia, de elbizonytalanodott. – A sors akarata volt – mondta Ole. – Karma, és pont abban a szállodában. Aki mindezt a véletlen mővének tartja, nem tudja, hogy mirıl beszél. – Tulajdonképpen hálásak lehetünk Miának – mondta Ulrich. – Ha Mia valóban a továbbképzésen lett volna, akkor Ole nem találkozhatott volna Génivel a szállodában, és nem akadályozhatta volna meg Gerri öngyilkosságát. – Jóságos ég! Micsoda történet. – Még mindig nem értem – mondta Marta. – Honnét tudott Ole Gerri szándékáról? És miért csókolóztak a reggelinél? – Természetesen nem tudta – mondta Bert. – Csupán jó idıben, jó helyen volt. – Mia miatt – tette hozzá Ulrich. – Karma – jegyezte meg Caroline. – Éljen Mia! – mondta Bert és felemelte a poharát. – Miára, aki a félrelépésével megmentette Gerri életét. – Miára! – mondta Ulrich ünnepélyesen. – Miára! – csatlakozott hozzájuk Marius. Mia gyilkos pillantást vetett ránk. – Mindannyian kinyal… – mondta és hátradobta gyönyörő haját. – Ti vagytok a legaljasabb… És ezzel kirohant a konyhából, egy másodperccel késıbb az egész ház remegett, amikor bevágta maga mögött a bejárati ajtót. – Viszontlátásra – mondta Caroline. – Még mindig nem értem, hogy miért csókolóztatok a reggelinél – mondta Marta. – Mivel Gerrinek szakálla lett a sárgarépalétıl és rendkívül aranyos a szája – mondta Ole. – Hogy Mia lásson bennünket – mondtam. – És így is történt.

– Zseniális – jegyezte meg Caroline. – Valóban markolásztad Mia fenekét? – kérdezte Marta és komoran nézett Mariusra. – Nincs mit megmarkolni – mondta Charly. – Ez igaz – tette hozzá Marta, aztán elkezdett sírni. – Most remélem elégedett vagy – mondta Ole az ajtó elıtt. Charly és Ulrich már az autóban ültek és rám vártak. – Hogy érted? – Nos, Mia végre tudja, hogy tisztában voltam vele, hogy megcsalt – mondta Ole. – Hiszen eddig ez nagyon zavart. – Igen, így van – mondtam. – De talán megkímélhettük volna ettıl a kínos jelenettıl. – Nem az én bőnöm – mondta Ole. – Ulrich és Charly kezdték el. – Tisztességtelen lett volna, ha Mia abban a hitben él, hogy miattam bomlik fel a házasságotok – válaszoltam. – De hiszen ez az igazság – mondta Ole. Felsóhajtottam. – Déjá vu? – Néhány nappal ezelıtt már lefolytattuk ugyanezt a beszélgetést – mondta Ole. – Gerri, szeretlek, és veled szeretnék lenni. Olyan nehéz ezt megérteni? – Ole – sajnálom! Nem tudom komolyan venni – mondtam. – Elıbb kérdezd meg magadtól, hogy miért támadt hirtelen ez az érzésed. Már négy héttel ezelıtt is szerettél? Egy pillanatra bizonytalannak látszott. – Alapjában véve igen, csak még nem tudtam. És ha mégsem, akkor mi szól az ellen, hogy az ember hirtelen és váratlanul beleszerethet valakibe? – Semmi – válaszoltam. – Csupán egy kicsit szerencsétlennek tartom az idızítést. Körülbelül hat órával késıbb, hogy megtudtad, hogy a feleséged megcsal, beleszerettél abba a nıbe, akibe elsıként belebotlottal. Nevezhetjük karmának, de rövidzárlati reakciónak, menekülésnek vagy dacreakciónak is. – Miért nem hagyod, hogy a pozitív dolgok teret nyerjenek az

életedben? – kérdezte Ole. – Gerri, lépj marit a saját árnyékodon. Kézzel fogható közelségben van a boldogságod, ragadd meg. Hidd el, mindenki más boldog lenne a helyedben. – Mire gondolsz, Ole? – Igen, azt hiszed, hogy csak beképzelem. A nık odavannak értem, mindig is így volt. A magas, szıke, jóképő fogorvosok kapósak. És azon még az sem változtat, hogy Miának problémái voltak a szexszel és másutt vigasztalódott. Ki tudja, lehet, hogy a korán kezdıdı változókor miatt. Úgysem találsz jobbat nálam. Jobb, ha tudod. – De talán szerényebbet igen – mondtam. – Halló? Lehet, hogy túl sokat képzelsz magadról? – Szerénységnek ez esetben nincs helye – mondta komolyan. – Gerri, gondolkodj! Neked én vagyok a legjobb, hiszen olyannak látlak, amilyen vagy, a csodálatos tulajdonságaiddal és a furcsa mániáiddal. És én ezekkel együtt szeretlek. Egy életen át a tenyeremen hordanálak, és mindenki irigyelne érte. Szívesen érdeklıdtem volna a jó tulajdonságaim és a furcsa mániáim felıl, de inkább lemondtam róla. – És mi van, ha még egy kis idıre van szükségem, hogy tisztában legyek az érzéseimmel? – kérdeztem. – Mennyi idıre? – Ole, fogalmam sincs – mondtam. Beleharapott az ajkába. – Nem várhatok örökre – válaszolta. – Butaság lenne. Ostoba vagy. Tényleg ostoba vagy! – Nagyon köszönöm – mondtam. – Az ostobaság is egyike a csodálatos tulajdonságaimnak? – Nem árt, ha elgondolkodsz rajta, hogy mit érzek, amikor állandóan visszautasítasz, és az érzéseimben kételkedsz – mondta Ole. – Hiszen folyamatosan azt teszem – válaszoltam. – Egymásnak teremtettek bennünket – mondta Ole. – Ugyanaz

a baráti körünk, az érdeklıdésünk, ugyanazokat a dolgokat kedveljük és az ágyban is… Mit AKARSZ MÉG? – Kedves Ole, még nem tudhatjuk, hogy milyen az ágyban, hiszen még együtt sem voltunk! – mondtam nagyon lassan és tagoltan. Egy kis ideig hallgatott. – És a csókunk? – kérdezte. – Csak azt ne mondd, hogy még egy kis bizsergést sem éreztél. – Hm – válaszoltam. A csók tényleg nagyon jó volt. De ez így van minden csóknál, nem igaz? Legalábbis, ha az ember nem olyasvalakivel csókolózik, akit egy csöppet sem kedvel, akkor mindig érez egy kis bizsergést. Legalább az összes elsı csók ötven százalékánál, ami egy jó arány. A hallgatásom Ólét megtévesztette és elégedetten mosolygott. – Rendben, gondolkodj rajta ma éjszaka – mondta, megpuszilta az arcomat és elindult az autója felé. Egy fekete Porsche Carrerával járt, „fogorvosi autónak” nevezte. Bert, Ulrich és Marius nagyon irigyelték érte. A tekintetemmel követtem, amint elhagyta a parkolót. – Gerri! Elment, beszállhatsz – kiáltott felém Charly Ulrich autójából. Bemásztam a hátsó ülésre. – Elnézést – mormogtam. – Oké, oké – mondta Charly. – Fontos lehetett. – Mindent hallottatok? – Csak amikor Charly leengedte az ablakot – mondta Ulrich. – És Gerri, Ólénak igaza van – mondta Charly. – Miért akarsz a kételkedéseddel mindent tönkretenni? Mit akarsz a bizalmatlan analizálgatásaiddal elérni? Markold meg két kézzel a szerencsédet. – Hülyeség – mondta Ulrich. – Gerrinek igaza van: az érzései valóban kicsit hirtelen lángoltak fel. Ha Mia nem csalta volna meg, akkor még ma is vele lenne. És ha igazán komolyan gondolja, hogy szereti Gerrit, akkor nem erıszakoskodik, hanem kivárja a dolgok alakulását.

– Ezenkívül nemcsak Ole érzéseirıl van szó, hanem az enyémrıl is – mondtam. – De hiszen szereted! – tette hozzá Charly. – Igen, és szerelmes voltam bele, de azóta eltelt néhány év! – Ne akarj meggyızni róla, hogy már nem jó pasi – mondta Charly. – Robbie Williams és David Beckham is jó pasik – jegyeztem meg. – Sıt, Ulrich is – legalábbis néha. – Köszönöm, bébi – mondta Ulrich. – Ha akarod, akár boxeralsóban is rohangálhatok otthon, amíg nálunk laksz. – De… – erısködött Charly ismét. – Hagyd békén! – vágott közbe Ulrich. – Ha komoly a szándéka, akkor tengernyi idejük van, amíg rendezıdnek a dolgok. – Végül majd késı lesz – mondta Charly. – És ismét elkapja az öngyilkossági roham és aztán senki sem lesz ott! – Van három címlaptervezetünk, amihez szükségünk van a véleményére – mondta Lakritze a telefonban. – A véleményemre? – Igen, gyermekem, nem olvasta el a szerzıdését? Beleszólási joga van és nem is nélkülözhetjük a véleményét, hiszen az egyik borítón Romina úgy néz ki, mint Madonna a nyolcvanas években, a másikon pedig több vér folyik, mint a watergate-i ütközetnél. Jöjjön be hétfın, és akkor bemutatom a grafikai osztályon. – Rendben van – mondtam. Jóságos ég! Beleszólási jogom van a címlapokba. Fantasztikus! – A családi problémái már…, hm, remélem minden rendben van? – Mire gondol? – Hát, múlt szerdán nem tudott eljönni az ebédre – mondtam. – Ah, már értem – válaszolta Lakritze. – Nos, hirtelen

szükségem volt egy szabadnapra, és úgy gondoltam, jót tesz maguknak, ha nélkülem beszélik meg a dolgokat. Tudja, hogy már nincs együtt a Schneiderrel? – Igen. Csupán egy silány és fölösleges viszony volt. – Nem tudom, hogy így látja-e – mondta Lakritze. – De mindenesetre úgy néz ki, hogy elınyére vált. Most minden energiáját felemészti annak a lyuknak a kiürítése, hogy átköltözhessen a sarokban lévı irodába. – Óh, akkor biztosan kitúrt valakit. – Dehogy – mondta Lakritze. – Az iroda már hetek óta üresen állt, mivel az ott dolgozó kolléganı idegösszeroppanást kapott. De ez csak a kezdet. Jó hétvégét, Gerri, és hétfın találkozunk. – Örülök – mondtam és a hétfıre értettem, nem a hétvégére, mivel a hétvége Alexa nénikém ezüstlakodalmának a jegyében fog eltelni. A hét nagyon gyorsan elszaladt. Körülbelül negyvenszer telefonáltam Óléval, megírtam ötven oldalt a második Romina regényembıl, segítettem Patricknak és Lulunak a költözködésnél, hogy elsıként láthassam, hogyan díszeleg Patrick nemesfém CDpolca Lulu szalvétatechnikával díszített komódja mellett. Csütörtökön este Patrick átnyújtotta a kulcsokat. – Odaadtad az összest? – kérdeztem bizalmatlanul. – Természetesen – mondta. – Attól félsz, hogy éjszaka beosonok, és megerıszakollak? – Pontosan! – válaszoltam. Patrik lenézıen elbiggyesztette a száját. – Ne aggódj! Csak szükséghelyzetben kefélnélek meg. Természetesen Lulu nem hallott semmit sem a beszélgetésünkbıl. – Patrick mindig mézesmázos volt a jelenlétében, sıt egyszer még kistestvérének is nevezett. – Kedvesebb is lehetnél hozzá egy kicsit – mondta Lulu. – Annyira igyekszik. – Sajnálom, Lulu, de ebben az esetben jobban ítélem meg a

dolgokat, mint te: ez az alak egy seggfej, és az is marad! – Ami azonban nem tart vissza attól, hogy beköltözz a lakásába és elfogadd a konyhabútorát – mondta. – Szégyelld magadat! – Magam is sokat gondolkodtam rajta, hogy erkölcsös-e. De az! Pénteken reggel kicseréltettem a zárat. A tulajdonosnı csodálkozott egy kicsit, természetesen vállaltam a költségeket, és azt mondtam, hogy a feng shui miatt döntöttem az új zár mellett. Sıt még egy biztonsági láncot is felszereltettem. Aztán elmentem a szüleimhez. Az anyám rendelt nekem egy nadrágkosztümöt és ragaszkodott hozzá, hogy menjek el és próbáljam fel. – Már mondtam, hogy vettem egy ruhát – közöltem vele ismét. – Egy pirosat! – jegyezte meg. – Nem felejtettem el. Valószínőleg főzıs és olyan szők, hogy még a bugyid is látszik alatta. – Nem! Valóban nagyon jól néz ki. – Ez a nadrágkosztüm is nagyon jól néz ki. Pontosan ilyet viselt Hanna Annemarie hatvanadik születésnapján. Bújj bele gyorsan! Nagyokat sóhajtottam, de megtettem neki ezt a szívességet. Úgy lógott rajtam, mint egy zsák. – Nem értem – mondta az anyám. – Negyvenkettes. Állj már egyenesen! – Mama, harmincnyolcas a méretem. – Valóban? Hiszen olyan jó a szemmértékem és te vagy a család kövérkéje. Nem számít, 24 órás kiszállítás van, ha most rögtön telefonálok, akkor holnap délelıtt itt van a harmincnyolcas. – Mama… – Megszólalt a telefonom. Ránéztem, Ole volt. Már megint. – Nem, ellenvetésnek nincs helye, nagyon fontos, hogy holnap

normálisan nézzél ki, hiszen minden szem rád mered majd, elhiheted – mondta az anyám. – Szeretném, ha felemelt fejjel jelenhetnél meg. És én is! Remélem, még nem felejtetted el, hogy milyen lehetetlen helyzetbe hoztál, egy anya, akinek a lánya véget akart vetni az életének… Vedd már fel, borzalmas ez a hang. – Halló? – Halló, gyönyörőségem, csak tudni szeretném, hogy vagy – mondta Ole. – Ki az? – kérdezte az anyám. –Jól, éppen az anyámnál vagyok. – Meséltél neki már rólam? – kérdezte. – Ole, nincs mirıl mesélni – válaszoltam. – Fejezd be gyorsan! – sürgetett az anyám. – Közöld vele, hogy visszahívod. Sürgıs dolgunk van! – Lassan valóban túlfeszíted a húrt – mondta Ole. – Elmondjam, hogy hány nı jelezte ezen a héten, hogy boldogan átvennék Mia helyét? – Fogadok, az összes asszisztensed. Hányan vannak? – Hohó, csak nem vagyunk féltékenyek? – Borzalmasak ezek a mobiltelefonok. Be kellene tiltani. Mindenütt és bármikor megszólalhatnak – iszonyatos. És az az S. O. S.–küldözgetés. Már Habakukot és Arseniust is megfertızte – dühöngött az anyám. Felsóhajtottam. – Ole, be kell fejeznem. Viszlát szombaton Caroline és Bert partiján. – Visszatettem a telefonomat a táskámba. – Ne végre! Van hozzá illı cipıd? – kérdezte az anyám. – Valami egyszerő, alacsony sarkú fekete jó lenne hozzá. A hajad kivételesen egészen rendesen néz ki. Ha szépen beszárítod, jó is lesz. És ha megkérdezik, hogy hol laksz most, akkor ne mondd el, hogy annál a borzalmas Charlotte-nál, hiszen tudod, hogy mire gondol mindenki rögtön…, és Charlynak még a karja is tetovált… – Mama! Semmi rossz sincs abban, hogy átmenetileg a

férjezett és várandós barátnımnél és a férjénél lakom. – Haha, nagyon rosszul ismered az embereket – mondta az anyám. – Tudod, a piszkos fantáziájuknak semmi sem szab határt. A pletykák szerint Diana unokatestvéred és a bróker kapcsolatának is vége van, de amint mondtam, a pletykák szerint. – Az anyám felsóhajtott. – Jobb, ha felkészülsz rá, hogy holnap este te vagy az egyetlen, aki kísérı nélkül jelenik meg. Örülök, hogy ezúttal legalább Rigelulunak nem kell egyedül jönnie. Alexát majdnem felemészti az irigység, mivel Patrick diplomás, de az ı Claudiája csak egy középvezetıt, egy köztisztviselıt csípett fel. Amikor elmondtam neki, hogy mennyit keres egy informatikus, teljesen elsápadt. – Tulajdonképpen mi a jobb: egy informatikus vagy egy fogorvos? – kérdeztem eltőnıdve. – Ostoba kérdés, természetesen egy fogorvos – válaszolta az anyám. – És ráadásul mindenki tudja, hogy mirıl beszélsz. De egy fogorvost tényleg nehéz kihalászni. Jobb, ha realista marad az ember. A gondolataim akaratlanul is elkalandoztak: elképzeltem, amint a fekete Porsche Carrerával megérkezünk a szállodához és Óléval felsétálunk a vörös szınyegen. A nénéimnek és a nagynénéimnek leesne az álla, és amikor meghallanák, hogy fogorvos, ijedtükben elkezdenék a fogsoraikat csikorgatni, az anyám pedig a büszkeségtıl még a piros ruhám miatt se morogna… – És csináld meg a körmeidet is – parancsolt rám az anyám. – Még mindig csipkeded a bırt a körmöd körül? Tudod, hogy helytelen! – Mama, akkor és azt csipdesek, amit akarok, és nem veszem fel ezt az unalmas nadrágkosztümöt! – akartam közölni az anyámmal, de nem jött ki a számon. Otthon Charlynál mindezért dühömben legszívesebben fenéken rúgtam volna magamat. – Egyszer el kell jutnom addig, hogy nemet mondjak neki –

nyafogtam. – De amikor elıttem áll, egyszerően képtelen vagyok rá. Holnap valószínőleg abban a bézs színő cuccban halálra izzadva szenvedek egész este. – Hé, hova lett a kis forradalmár? – kérdezte Charly. – A szókimondó búcsúleveleket küldı Gerri? A város legjobb képő fogorvosát meghódító és aztán kiéheztetı Gerri? A vámpírregény ágazatba brutálisan berobbanó Gerri? Az új lakásában elsı lépésként a zárat kicseréltetı Gerri? – Holnap Alexa néni ezüstlakodalmán a piros ruhában hidegvérrel megjelenı Gerrire gondolsz? – Igen, pontosan – mondta Charly. – Hozd ide rögtön és számőzzed azt a másik gyáva Gerrit a sivatagba. Fel a fejjel! Hasat be! Mellet ki! Öklöket a magasba! – Oké – mondtam és megfogtam a telefonomat. Anyámnak még a bejelentkezésre sem hagytam idıt. – Mama, nagyon köszönöm a segítségedet, de inkább a piros ruhát veszem fel. – Ne butáskodj, Rigelu – mondta az anyám. – Holnap reggel itt lesz a nadrágkosztüm a méretedben, elküldöm apáddal. – De… – Ajándék, nem, nem, nem kell megköszönnöd, ezért vannak az anyák. Óh, megszólalt a másik telefonunk, bizonyára Evelyn, a hátam mögött megpróbált az apáddal a régi lakásod lakbérérıl egyezkedni. Fukar, pénzsóvár nıszemély. Elmagyaráztam apádnak, hogy provinciális beütései vannak, óh, szegény testvérkém. Pro… óh… – Promiszkuitásra gondolsz, ugye? – Teljesen mindegy, most be kell fejeznem – mondta. – Most aztán jól kiosztottad – mondta Charly. – Holnap legalább egy órával korábban el kell kezdenem inni, ha a piros ruhát akarom felvenni – jegyeztem meg. – Legjobb, ha ólmot öntök a fülembe, mint Odüsszeusz emberei. Akkor nem hallom a rokonaim gyalázkodását és az anyám szidását, és mindvégig önfeledten mosolyoghatok.

– Óh, Gerri kincsem, maradj itthon, polcold fel a lábaidat és nézz meg velem egy DVD-t – mondta Charly. – Nem lenne igazán forradalmi – jegyeztem meg. – Csendes forradalom lenne. Szerintem megengedheted magadnak.

Halló, Gerri! Mama azt mondja, hogy írjuk meg, mennyire örülünk, hogy nem ölted meg magadat és szeretünk. Azonban teljesen felháborítónak tartjuk, hogy az összes jó cuccot Chisolára és nem ránk akartad hagyni. Kérünk, legyél igazságos, ha újra végezni akarsz magaddal. Chisolának adtad a nyakláncot, ezért a laptopot és az iPodot feltétlenül szeretnénk megkapni és még egy kis pénzt is, hogy még egy iPodot tudjunk venni, hiszen ikrek vagyunk és mindenbıl kettıre van szükségünk. Üdvözlettel Szeretı keresztgyerekeid, Arsenius és Habakuk P. S.: A televíziót is szívesen elfogadjuk, ha senkinek se kell.

TIZENHETEDIK FEJEZET

B

üszke vagyok magamra, mert nem kell italhoz nyúlnom, hogy elég bátorságom legyen pénteken este a piros ruhát magamra ölteni. Tök józanul kihúztam a számat egy kis piros csillogó rúzzsal, beszárítottam a hajamat és végül belebújtam a gyönyörő, piros pillangós szandálomba. Tök józanul ott csengtek Charly és Ulrich elismerı bókjai a fülemben, és tök józanul érkeztem meg a Lexington – Öt Évszak szállodába. Itt azonban inamba szállt a bátorságom, és arra gondoltam, hogy bárcsak felhörpintettem volna néhány pohárka vodkát. – Nézd csak, Heinrich, ott van Gerri – kiáltott fel Elsbeth nagynéném, amikor beléptem a hallba és nem tudtam rögtön fedezékbe vonulni a monumentális szökıkút mögé. – Tudod, a Gerri, akinek a lelkiismeretén szárad a meisseni porcelán és múlt héten pedig meg akarta Ölni magát. Említenem sem kell, hogy nem csak Heinrich nagybátyám fordult felém a tekintetével. – De Elsbeth nénikém, nem a porcelán miatt – jegyeztem meg. – És az már egyébként is régen volt. – Nem Elsbeth nagynénéd vagyok, hanem Adelheid. Felılem, hiszen már említettem, hogy minden nénikém ugyanúgy nézett ki. – Gyermekem, jól nézel ki. Teltebb lettél egy kicsit? – Nem – válaszoltam. – De jól áll – mondta Heinrich nagybátyám, csettintett egyet a nyelvével és belecsípett a csípımbe. – Igaz, hogy azoknak a pornó füzeteknek az írásával foglalkozol, amiket a pult alatt adnak el? – kérdezte Adelheid nagynéném. – Nem pult alatt árulják a könyveimet – sóhajtottam fel. – Minden trafikban és szupermarketben kaphatók és nem pornók.

– Na, igen, változtak az idık. Manapság már mindenütt nyíltan terjesztik a szemetet, még kiskorúaknak is. Egyébként Hulda testvéremre emlékeztetsz, amikor fiatal volt. Szintén hajlamos volt a botrányos dolgokra. Tudtad, hogy sztriptíztáncos is volt? Valamilyen bojt is volt a köldökében. – Nem hiszem el – mondtam. – Lehet, hogy valami filmben volt – visszakozott a nagynéném. – Az én koromban már nem könnyő a dolgokra pontosan visszaemlékezni. Így is örülök. Manapság az ilyen különleges ünnepeket is egyre ritkábban tartják meg, és akkor is inkább csak a nappaliban. De egy ilyen gyönyörő szállodában sokkal ünnepélyesebb. És olyan nagyszerő, hogy mindenkit viszontláthatunk. Lulu, már nagyon kíváncsi vagyok a testvéred barátjára. Csak a legjobbakat mesélik róla. Franziska unokatestvéred valószínőleg mégse megy férjhez a fodrászhoz, azt hallottam. Hála istennek, borzalmas volt a frizurája, igaz, Heinrich? Úgy nézett ki, mint egy szarházi alak. – Franziska ismét szóló? – Átmenetileg javult a hangulatom. Talán ma este mégsem én leszek az egyetlen, aki kísérı nélkül érkezett. Körülnéztem a hallban, hogy valahol esetleg Mia is felbukkan-e. Ebben a szállodában dolgozott a recepción és a lelkem mélyén már felkészültem rá, hogy találkoznom kell vele. (Ez is az unalmas bézs színő nadrágkosztüm ellen és a szexi piros ruha mellett szólt.) De sehol se láttam, talán szabadnapos volt. – A tükörterem gyönyörő – mondta Adelheid nagynéném. Belém karolt és elindultunk felfelé a dísztermekbe vezetı széles márványlépcsıkön. – A mellettünk lévı kristályterem még szebb. Pechünkre már lefoglalták elıttünk egy másik rendezvényre. Szegény Alexa mindent megmozgatott, hogy elcserélje, de a másik fél makacsul ragaszkodott hozzá, pedig csak egy hetvenedik születésnapról van szó és valószínőleg táncolni sem fognak. – Micsoda – még táncolunk is? – Természetesen, gyermekem. Bécsi keringıt, pontosan úgy,

mint annak idején az esküvınkön, ahol a terítıvel együtt a földre rántottad a porcelánt. Micsoda káosz volt, emlékszel még rá, Heinrich? Semmi se maradt belıle, felfoghatatlan. Csak egy kis tejtartó kancsó. Jó lenne tudni, hogy az is hol keveredett el. Egyébként Hulda nem jön, úgy döntött, hogy inkább Szardíniára repül. Egy férfival, aki az unokája lehetne. – Azt hittem, hogy az ápolója – jegyezte meg Heinrich nagybátyám. – Hülyeség – vágta rá Adelheid nagynéném. A lépcsı felénél lehettünk, amikor megpillantottam anyámat egy orgona színő kosztümben a tükörterem bejáratánál apám, Lulu és Patrick társaságában. Lulu fekete nadrágkosztümöt viselt, ami a szín kivételével teljesen megegyezett a nekem szánttal. Hirtelen inamba szállt a bátorságom, kiszabadítottam magamat Adelheid nagynéném karjaiból. – Óh, elfelejtettem valamit, de ne várjatok rám – mondtam. Adelheid nagynéném megkapaszkodott a karzatban. – Mi ütött belé? Mi ilyen sietıs? – Lehet, hogy hirtelen ötlete támadt a következı pornójával kapcsolatban – jegyezte meg Heinrich nagybácsikám. Gyorsan lesiettem a lépcsın. Teljesen elment a józan eszem? Ha most hazamegyek és gyorsan átöltözök, akkor még Fred bácsi beszéde elıtt visszaérek és a vacsoráról sem maradok le. Az est hátralévı részét békésen eltölthetem egy sarokban és a sárga földig leihatom magamat. Az utolsó lépcsıfoknál nekimentem egy férfinak. Rémülten nézett rám. Adrian volt. – Mi a fenét keres itt? – kérdezte. Hozzá hasonlóan rémült tekintettel meredtem rá. Nyakkendıt és öltönyt viselt. A haját most simára fésülte. – Óh, ne! Csak azt ne mondja, hogy Franziska unokatestvérem új barátja. Azt most már nem bírnám elviselni! – Biztosan nem – válaszolta. – Franziska unokatestvérét nem

ismerem. És maga – csak nem Martin unokatestvéremmel van itt? Magas, vékony, 180-as, kicsit kopaszodó halánték? – Sajnos nem – válaszoltam a fejemet csóválva. – Hála istennek – válaszolta. – Martin barátnıi olyan aszott szemüveges kígyók, önmaguk árnyékának néznek ki. Talán jobb, mint amikor egyedül jön az ember, de személy szerint nekem ezeknek a szemüveges kígyóknak a látványa mindig vigasztalást nyújt, még akkor is, ha rendszerint doktori címük van, sıt tudományos munkásságukért már egy-egy érdemrenddel is büszkélkedhetnek. – Tehát maga is valamilyen családi ünnepre jött? – Igen – mondta Adrian. – A kristályterembe. – Óh, a hetvenedik születésnap. – Pontosan. Az apám. – Mi a mellette lévı tükörteremben vagyunk és Alexa néni ezüstlakodalmát ünnepeljük. Egy kis zenekarral. – Nálunk egy acapella együttes és egy bővész lesz. – Viszont nálunk lesz egy ötemeletes esküvıi torta. Ezüstbevonattal! – A nagybátyám majd elıad egy háromszáz versszakos költeményt. – Nálunk pedig mindenki a saját négysorosát adja elı ugyanarra a dallamra. – Az anyám pohárköszöntıt mond az apám és a három csodálatos fiának a tiszteletére. Nikolaust majd a mennyekbe emeli, örömkönnyeket hullat Albán felett és nagy sóhajtozások közepette megjegyzi, a legkisebbrıl, Gregorról sem feledkezem meg, aki még mindig nem tudja a nyakkendıjét jól megkötni. És mindenki nevetni fog rajta. – A nagynéném és a bácsikám keringızni fognak és mindenki táncra perdül velük együtt. Valószínőleg ismét én leszek az egyetlen szingli nı, és August nagybátyám – természetesen a táncpartnerem – a kilencvenhárom évével az egyetlen szingli

férfi. Tánc közben tarthatom a vizeletzacskóját. – Oké, maga nyert – mondta Adrian nevetve. – Valóban rosszul kötötte meg a nyakkendıjét – jegyeztem meg. – Tudom – mondta. – Utánanéztem az „ Arany oldalakban”, de nem volt nyakkendıkötı szolgálat. – Segíthetek, ha gondolja. – Hol tanult meg nyakkendıcsomót kötni? – kérdezte bizalmatlanul. – Óh, az anyám tanította meg nekünk. Szerinte egy jólnevelt lány ért ilyesmihez is. – Óvatosan levettem a nyakkendıt a nyakáról és kisimítottam. – Az apámon gyakoroltunk. Minden reggel négyszer kötöttük meg a nyakkendıjét. Egy negyed órával korábban kelt fel emiatt. De megérte. Látja? Egy tökéletes csomó. Adrian megtapogatta. – Óh, maga egy angyal! Valóban! Fogadok, az anyám most zavarban lesz a beszédével. – Ugyan, biztosan eszébe jut majd valami. A mamája helyében a frizurájára tennék egy kis gálád utalást. – Mi a baj vele? – Hát olyan – agyonfésült. – Óh, az anyámnak ez tetszik. – Biztos benne? – Már régen megbeszéltük, hogy tegezzük egymást, nem igaz? – kérdezte. – Tiluri? Te vagy? – szólalt meg valaki mögöttem a lépcsın. – Óh, ne – sóhajtottam fel anélkül, hogy hátra néztem volna.– Az anyám. – A lila ruhában? – Orgona – mondtam. – Levendula – javított ki az anyám, aki már mellettem állt és tömény Celéche illatot árasztott magából. – Gyermekem, fellélegezhetünk! Diana unokatestvéred egyedül jött. Marié Luise

ugyan azt állítja, hogy a tızsdebróker beteg és ágyban fekszik, de mindenki tudja, hogy a kettıjük kapcsolata véget ért. Mit ácsorogsz itt? Mindenki rád vár. – Csak…, még… akartam… – dadogtam. – Csak üdvözölni akart – mondta Adrian. – Jó estét – gondolom, Thaler asszonyhoz van szerencsém. Doktor Gregor Adrian. Összefutottunk véletlenül Gerrivel. A családom a kristályteremben ünnepel. – Doktor? – ismételgettem magamban elképedve, miközben az anyám kezet fogott vele. – Örvendek – mondta, és úgy mustrálgatta, mint egy paprikát a szupermarketben, mielıtt beleteszi a bevásárlókocsijába. – Lurigerri fogorvosa? – A szívem nagyot dobbant, hiszen azt hittem, hogy anyám nem tud Ole és a köztem történt afférról. – Vagy a nıgyógyásza? – folytatta. – Remélem egészséges? Az utóbbi idıben kicsit megviselte egy-két dolog… Óh, nem, remélem nem pszichoterapeuta? – Egyre vörösebb lettem. – Nem vagyok orvos. Mővészettörténetbıl doktoráltam – mondta Adrian. – Sajnos. – Óh, milyen érdekes – jegyezte meg az anyám. – Tigelulu, a második legidısebb lányom germanisztikából doktorált. És pályaválasztási tanácsadó. Megkérdezhetem, hogy hol ismerte meg Riluget? – Hm, kicsodát? – Rám gondol – mondtam égı arccal, és közben némán könyörögtem magamban: – Ne mondd meg! Ne mondd meg! Ne mondd meg! – Óh, egy… múzeumban – mondta Adrian összeráncolt homlokkal. Elfordítottam a tekintetemet. Adrian bocsánatkérıen megvonta a vállát. – Múzeumban? – kérdezett vissza az anyám. –Óh , természetesen, hiszen mővészettörténész… de mit keresett Lugeri

a múzeumban? – Hm, kicsoda? – Rám gondol – mondtam kétségbeesetten. A kezemmel a homlokomra csaptam. – A történelmi regényéhez… – folytatta Adrian. – Aha – mondta az anyám és megragadta a karomat, mintha le akarna tartóztatni. – Örülök, hogy megismertem, de most sajnos mennünk kell. A testvérem ugyanis sokat ad a pontosságra és Gerrinek a bejáratnál még le kell magát fényképeztetni a vendégkönyvbe. Persze pont ebben a ruhában. Tudtam, hogy mindent megteszel, hogy leégessél. Mit követtem el ellened, hogy sosem akarsz rám hallgatni? És miféle rúzst kentél a szádra? Mi vagy te? Féklámpa vagy egy fiatal nı? – Féklámpa, mama – mondtam. Egy pillantást vetettem Adrianra, miközben az anyám a lépcsın felfele tuszkolt. Mosolygott és a magasba emelte a mutató ujját. Istenem, milyen aranyos volt az ırült frizurájával. – Talán még összefutunk késıbb! Miután keringıztem August nagybátyámmal. – Igen – mondta Adrian. – Biztosan szükségem lesz néhányszor egy kis friss levegıre. – Kedves ember – mondta az anyám. – Nıs? – Nem – válaszoltam. – Egyéb elkötelezettsége? – Semmi. – Na látod, gyakrabban is elmehetnél múzeumba – jegyezte meg az anyám. A svédasztalos vacsora kezdetéig csigalassúsággal telt az idı. Megtaláltam a helyemet, természetesen August és Heinrich nagybácsikáim között. Mindketten belém csíptek. Amikor August bácsi a csípımön és a combomon kívül másutt is próbálkozott, rácsaptam a leveses kanállal a kezére. – Aúúúú!' – kiáltott fel. – Velünk, öregekkel már mindent meg lehet tenni!

– Legközelebb a villa következik – fenyegettem meg. Tine, Frank és a gyerekek velem szemben ültek. Tine ugyanolyan nadrágkosztümöt viselt, mint Lulu, csak barnában. – Éhesek vagyunk! Éhesek vagyunk – kántálta Habakuk és Arsenius és a villájukkal az asztalon doboltak. Mielıtt leültek, átadtam nekik két iPodot – pedagógiailag talán nem volt bölcs dolog, de most volt pénzem és tulajdonképpen az észrevételük jogos volt. Meglepetésemre egy negyed óráig egészen jól viselkedtek. Nagyra értékeltem, hogy a TV-t és a laptopot nem követelték. – A hottentottáknál vagyunk? – kérdezte Adelheid nagynéni, aki két hellyel arrébb ült. – Manapság már fogalmuk sincs a gyerekeknek az etikettrıl. Korábban elvertek bennünket egy bottal, ha nem maradtunk csendben. Az ikreknek ez nagyon tetszett és megkérték Adelheid nénit, hogy mesélje el a részleteket. Elıadta, a tanára úgy elverte, hogy még a vér is kicsordult az ütések helyén. Arsenius és Habakuk lelkesen hallgatták. – Na és mikor volt mindez? – kérdezte Elsbeth néni (legalábbis remélem ı volt) az asztal másik végérıl. – Hm, ezerkilencszáz… De lehet, hogy ezt is egy filmben láttam – mondta Adelheid néni. – A ruha fantasztikus – mondta Tine. – Nagyon jól áll. Lefogytál? – Talán egy kicsit – válaszoltam. – Én is szívesebben vettem volna fel egy ruhát – mondta Tine. – De a mama ragaszkodott ehhez a nadrágkosztümhöz… – Nem néz ki rosszul – jegyeztem meg. – Kár, hogy kaki színő – mondta Habakuk, Arsenius pedig felkiáltott: – Olyan, mint a hasmenés! A mama becsinált! A mama becsinált! August bácsi elıkotort egy cédulát az öltönyzsebébıl. – A versem – mondta. – Szemüveg nélkül már nem látok. Felolvasod,

édes unokahúgocskám? – Hallgasd, mi hallatszik be odakintrıl, holla hi, holla ho – olvastam. – Kedves szeretetem, holla hihaho. August bácsi, hiszen ez az eredeti szöveg! Hol van a sajátod? – Tudom, tudom – mondta. – De semmi se jutott eszembe. A mobilom megszólalt a táskámban. A Jupiter szimfónia. – Most nem engednek fellépni. Igazságtalanság – morgolódott Gustav bácsi. – Hiszen olyan szépen énekelek. Az összes nı a lábamnál hevert, amikor énekeltem. – Honnét jön az a szép zene? – kérdezte Adelheid néni. – Gerri táskájából – válaszolta Tine. – Gerri! Tilos bekapcsolni a mobilokat. Kivettem a készüléket a táskámból. – Igen – súgtam bele. – Halló, gyönyörőségem, mi jót csinálsz éppen? – kérdezte Ole. – Ole, most pont rosszkor hívsz. A Lexingtonban vagyok egy ezüstlakodalmon. De hiszen meséltem róla és a mobil használata halálbüntetéssel jár. – A Lexingtonban? Összefutottál már Miával? – Nem, még nem – válaszoltam. – De nálam van a könnygáz spray-m, sosem lehet tudni. – Hogyan jöhet olyan szép zene egy kézi táskából? – kérdezte Adelheid néni. – Heinrich, én is szeretnék egy ilyen táskát. Kérdezd meg már Gerrit, hogy hol vette. – Charly azt mondta, hogy aláírtál egy új bérleti szerzıdést, igaz? – kérdezte Ole. – Igen, igaz. Egy szuper lakás a déli városrészben – mondtam. – Nem mondtam még? Tegnap kaptam meg a kulcsokat. – Nem, nekem nem mesélted el – mondta Ole. – Biztosan elfelejtetted. Nem tartod furcsának? – Ugyan mit? – Nos, mindenki tud róla, hogy elköltözöl, csak én nem, a barátod.

– Ole, nem vagy a barátom, vagyis, természetesen barátok vagyunk, de nem olyan értelemben… – Miért van szükséged egy új lakásra? Hozzám költözhetsz – rögtön! – Köszönöm az ajánlatot – mondtam. – De inkább nem, köszönöm. – Gerri, ez az idıhúzás nem méltó hozzád – mondta Ole. – Ole, szó sincs idıhúzásról! – Már hetek óta hitegetsz – mi ez, ha nem idıhúzás? – Megfontoltság – mondtam, de Ole nyilván nem mosolygott rajta. – Egyértelmő választ akarok, semmi mást – válaszolta. – Szeretsz vagy nem szeretsz? Velem akarsz élni vagy nem? – Ole, valóban nagyon, nagyon kedvellek, de… – Gerri! Tedd el azt a kacatot! Alexa néni most vonul be – sziszegte Tine. – Hm, tudod… most nem éppen… – suttogtam Heinrich bácsi háta mögött fedezéket keresve. – Igen vagy nem? – kérdezte Ole. – Csak igent vagy nemet kell mondanod. Az nem lehet olyan nehéz. – És mi is volt a kérdés? – Gerri! Ne feszítsd túl a húrt! – Ole, kérlek… – Velem akarsz élni vagy nem? Igen vagy nem? – Van olyan, aki esetleg nem kapcsolta ki a mobilját az asztalnál? – kérdezte Alexa néni. – Ole… – Igen vagy nem? – kérdezte Ole. – Pillanatnyilag inkább nem – válaszoltam. – Sajnálom. Nem szeretem, ha a mellemhez szegezik a pisztolyt. – Oké – mondta Ole. – Tehát folytatod a játékaidat. – Választ akartál – mondtam, de Ole már kinyomta a tele-font.

Még éppen idıben, még mielıtt Alexa néni begurult volna rám. – August bácsi, írjunk neked egy versikét? – kérdezte Arsenius. – Habakukkal szuper rigmusokat tudunk írni. A falábammal, holla hi, holla ho, már ma nálatok akartam Unni, holla hi, ha ho. – És még valamit a kakival – javasolta Habakuk. – Nem rossz – mondta August bácsi. – Csak kár, hogy nincs falábam. Találjatok valamit, ami a mesterséges hólyagkivezetéssel rímel. Habakuk és Arsenius ezzel egy kis idıre kiélték magukat. – Tudod mit? August bácsi, odaajándékozom a versikémet. Nézz ide, akkora betőkkel írtam, hogy még szemüveg nélkül is el tudod olvasni. August bácsi teljesen meghatódott. – Megtennéd a kedvemért? Nekem ajándékoznád a nagy fellépési lehetıségedet? Húgocskám, egy angyal vagy. – Igen, tudom – mondtam. – De ez még nem ok arra, hogy a combomat fogdosd! – Huh – mondta August bácsi. – Észre sem vettem. Eltáncoljuk majd a bécsi keringıt? – Úgy néz ki – válaszoltam. – A vacsora az asztalon van – kiáltotta Fred bácsi. Arsenius és Habakuk gyorsan felugrottak és megindultak az asztal felé. – Csak azt vegyétek el, amit meg is esztek – kiáltott utánuk Frank. Szegény, úgyis neki kell megenni a maradékokat. – Menj inkább oda velük – mondta Tine. – Különben a desszerttel kezdik és hallgathatom Alexa néni nevelésrıl tartott kiselıadását. – Múltkor Arsenius és Habakuk kettesben felfaltak egy körülbelül húsz fıre készített parfétortát, aztán késıbb a felét kihányták. Vártam, hogy túl legyünk az elsı rohamon, aztán Chisolával odamentem a svédasztalhoz. Az étel ezeken a családi összejöveteleken mindig kitőnı és bıséges volt, hogy valami

pozitívat is megemlítsek. – Megmutatom, hogy mit kell feltétlenül megkóstolnod, ha már itt vagyunk – mondtam. – Van, ami nem néz ki olyan különlegesen, de finom. – Úgysem tudok enni az ostoba fogszabályozóm miatt – mondta Chisola. – Óh, te szegény? Meddig kell még hordanod? – Négy hónapig! A spenót rátapadt az utolsó osztálybulin, de nem vettem észre. Azóta pizzaspenótnak hívnak, és nincs olyan fiú, aki egy pizzát meg akarna csókolni. – Óh, nem mondanám. A korral egyre fontosabb lesz az evés a férfiaknak. – Gerri? – Tágra nyitott szemekkel nézett rám. – A mama azt mondja, hogy gyerekkorodban csúnya voltál, igaz? – Nem, nem igaz – válaszoltam. – De a mamád csúnya volt! A fülei elálltak, még a dauer sem takarta el, ami akkoriban nagyon tetszett neki. És állandóan válltöméses cuccokban járt, úgy nézett ki, mint egy doppingoló birkózó. – Gondolod, hogy esetleg én is csinos leszek, ha felnövök? – kérdezte. – Szerintem már most is csinos vagy. És ha megszabadulsz a fog-szabályzódtól, sokkal jobban fogod magadat érezni. Fogadok, a fiúk is rögtön észreveszik majd, hogy milyen jól nézel ki. De fontos a testtartás: fejet fel, mellet elıre és nézz az emberek szemébe. Látod, mint én. Nekimentem a tányérommal Lulunak, aki Diana unokatestvérünkkel valamilyen sült felett ácsorgott és feltartóztatta a sort. Chisola kuncogott, amikor Lulu zakójáról a rátapadt mozzarellát szedegettem. – Halló, Gerri, fantasztikusan nézel ki – mondta Diana. – A múzeumigazgató van a dologban, akivel flörtölgetsz? – Micsoda? – kérdezte Lulu. – Az anyám éppen most közölte velem könnyezı szemekkel

ezt a pletykát. Vagy esetleg nem is pletyka? – De! Nem ismerek egyetlen múzeumigazgatót sem. Diana felsóhajtott. – Borzalmas a családunk. Folyton kitalálnak valamit és beleavatkoznak mások magánéletébe. Nickkel borzalmas volt a kapcsolatom. Minden más anya örült volna, hogy végre szakítottam vele, de az anyám bıgött. Gyerekem, egy tızsdebróker, sose találsz még egy ilyet! – Igen, valóban bátorság kell hozzá, hogy egy ilyen szar ünnepségen egyedül jelenjen meg az ember – mondta Lulu. – Könnyen beszélsz, most már itt van ez a – mi is a foglalkozása? – IT – mondta Lulu. – Egyébként már együtt élünk. Tényleg szuper. Rögtön bemutatom. – Nem kell sietned – mondta Diana. – Franziska azt mondta, inkább levágja a kezét, de nem jelenik meg egyedül ezek elıtt a vérebek elıtt. Kíváncsi vagyok, hogy kivel fog berobbanni. – Egy jóképő pasival, láttam – mondta Lulu. – A mama szerint állatorvos. – És vajon hol csípte fel ilyen gyorsan? – kérdezte Diana. – Na ne, biztosan megint egy pletyka. – Körülnézett. – De hol van? Ma még nem is láttam! Claudia és az adóhivatali tisztviselıje mellé ültettek. Szemben pedig Miriam unokatestvérem tizenegy gyereke ül. – Öt – mondta Lulu. – Négy – jegyezte meg Chisola. – Teljesen mindegy – mondta Diana. – Miriam megtanította ıket, hogy folyamatosan ketyegjenek, mint egy óra. Amikor Miriam azt mondja: „De Diana, már harminc fölött jársz, nem hallod, hogy a biológiai órád ketyeg?” A gyerekei rögtön rázendítenek: tik-tak, tik-tak. Óh, ott van Franziska. Ott, hátul, a szüléitekkel! – Patrickkal Hilla mellett ülünk. Már elmondtunk két asztali áldást és még nem is ettünk. És tudjátok, hogy Hilla megint

terhes? – Ott van! Franziska mellett! – mondta Diana. – Az állatorvos? – Na ne! – kiáltott fel Diana. – Még hogy állatorvos! Hiszen ismerem. – Hol vannak? – Luluval lábujjhegyre álltunk. Diana nevetett. – Jobban nem is ismerhetném! Nem igaz! A testvérem az interneten szedte össze ezt az alakot! És pont ıt! – Hol van? Hol van? – kérdeztük izgatottan. – Meghalok a nevetéstıl – mondta Diana. – Egy utolsó alak. Kıkemény35 vagy micsoda! Tavaly a datingcafé.de oldalon ismertem meg. Igen, ne nézzetek rám olyan döbbenten. Egy nagyon, nagyon rossz korszakom volt, és az internet végtére is a partnerkeresés legális fóruma, vagy mégsem? Nem mindenki akkora melléfogás, mint ez a kıkemény35. – Harmincegy – mondtam halkan. Közben felfedeztem Franziskát, a terem másik felén a szüleimmel beszélgetett. Patrick is ott állt. – Fenét harmincegy – jegyezte meg Diana. – Tök normális átlag – legfeljebb tizenhat. A harmincegy centiméter csak csali volt. Halálra nevettem magamat, tényleg! Micsoda véletlen. Elıször felcsíp engemet, aztán a testvéremet! Lulu hullasápadt lett. – Azt hiszem, elájulok – mondta. – Nagyon sajnálom – jegyeztem meg. – Elnézéseteket kérem, de most odamegyek és üdvözlöm ıket – mondta Diana. – Látni szeretném, hogy milyen képet vág! – Lehet, hogy meg sem ismer – tettem hozzá. – Nem dicsekedhet valami jó emlékezıképességgel. – Óh, jóságos ég! – mondta Lulu. – Azt hiszem, hánynom kell.

Kedves Gerri unokahúgom, mivel Alexa ezüstlakodalmán nem fogunk találkozni, mert inkább elutazom, szeretném a leveledben hozzám intézett kérdéseidet írásban megválaszolni. Elıször is: örülök a döntésednek, miszerint tovább akarsz élni. Gyermekem, az élet egy nagy kaland és a problémák csupán lehetıséget kínálnak számunkra, hogy megmutassuk, hogy mire vagyunk képesek. Drágám, mutasd meg nekik, hogy szép és fiatal vagy, teli ötletekkel – azonnal cserélnek veled, ha tudnék. Sosem mentem férjhez, mert az a férfi, akit szerettem, már nıs volt. A felesége beteg volt és semmiképp sem akartunk neki további fájdalmat okozni. Nem vágytam más férfi után (pedig akadt volna), úgy éltünk, mint Spencer Tracy és Katharine Hepburn: titokban, együtt osztoztunk a nagy szerelmünkben, de más senki sem részesedhetett belıle. De nem bántam meg, hogy hőséges maradtam hozzá. Már több mint húsz éve, hogy meghalt – és a betegfelesége még mindig él. Nagyon jól teszed, hogy vársz a nagy szerelemre – ne hagyd, hogy a családod és az ostoba pánikjuk tévútra vezessen: nem kell, hogy bárkivel beérjed, soha. Próbáld megkapni azt, akit szeretsz, egyébként azt kell szeretned, akit megkaptál. A regényeid nagyon tetszettek és a nyugdíjas klubban is nagyon lelkesen fogadták az írásaidat. Írtál még többet is? Ha igen, mindannyian nagyon örülnénk neki. Kár, hogy olyan vékony, olcsó papíron jelentek meg ezért megkértem egy barátomat, hogy szóról szóra gépelje le, merített papíron nyomtassa ki és köttesse be az írásaidat. Mellékelten elküldöm „Angéla, a gyermekápolónı” történeteit egy kötetben, bırkötésben és arany feliratozással.

Biztos vagyok benne, hogy ebben a megjelenésben a könyveid egy új közönségnek is elnyerik majd a tetszését. Talán javasolnod kellene a kiadódnak. A könyveidet olvasva kedvet kaptam, hogy magam is megpróbálkozzak az írással. Nagyon hálás lennék, ha a mellékelt kéziratot eljuttatnád a lektorodnak. Az elfelejtett napok a Riviérán címet adtam a könyvemnek, de ezen még változtathatunk. Ha tetszik neki, küldhetek még néhányat. Ha a szerelmi jeleneteket túl merésznek találja, természetesen a saját belátása szerint lerövidítheti azokat. Kedves gyermekem, mostantól nagyon csodálatos életet kívánok neked és jusson mindig eszedbe: amikor az ember elveszíti a szívét, akkor jár a legjobb úton és megállapíthatja, hogy van szíve! Hulda nagynénéd P. S.: Kérlek, fogadd el ezt a csekket és vegyél magadnak néhány szép kalapot, vagy amire szükséged van. Nem tuti biztos módszer, de mégis azt ajánlom, hogy vegyél egy cabriolét vagy egy kutyát. Mindkettı megkönnyíti a kapcsolatfelvételt a férfiakkal. Es mindkettı elviselhetıbbé teszi az életet férfiak hiányában.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

L

ulu nem hányt (csak késıbb egy üveg Scotch után). A mosdóban hideg vizet locsolt az arcába, de nem sírt. Egyetlen könnycseppet sem ejtett. – Lulu, valóban nagyon sajnálom – mondtam. – Nem akartam. – Nem tehetsz róla – válaszolta Lulu. – Hiszen figyelmeztettél. – Tudod, azt hiszem, ez a kıkeményes idıszak már a múlté Patrick életében – mondtam, miközben semmi kedvem sem volt ezt a szemét disznót a védelmembe venni. – Biztosan megváltozott már és valóban szeret tégedet. – Egy hazug disznó! – mondta Lulu. – El sem tudod képzelni, de szemrebbenés nélkül letagadta, hogy ismer tégedet. – Hát igen, teljesen elfelejtett – mondtam. – Nem játszotta meg magát. – Mivel csupán egy voltál a sok közül, mint Diana. – Nem! Dianával ellentétben meg sem gyızıdtem róla, hogy a megadott méret megfelel-e a valóságnak. Frigid szukának nevezett és elviharzott a kávézóból. Még a cappuccinóját is velem fizettette ki. – Milyen vak voltam – mondta Lulu és ismét hideg vizet locsolt az arcára. – Gerri, sajnálom, hogy nem hallgattam rád! És mi mindent a fejedhez vágtam. Hogy tehettem! – Nem számít, de jobban örültem volna, ha kiderül, hogy van egy hasonmása. – Most mit csináljak? – kérdezte Lulu. – Hm, nem tudom – mondtam és magamba fojtottam a spontán javaslataimat. – Amikor az ember szerelmes, egész egyszerően túl teszi magát az ilyen félreértéseken… – Megırültél? – mordult rám Lulu. – Maradjak együtt egy

ilyen hazug disznóval? Nem gondolod, hogy túl jó vagyok ehhez? – De, természetesen – mondtam. – De gondolj arra is… – Mire? Hogy harminckettı vagyok? Vagy arra, hogy az anyám sírógörcsöt kap majd, ha ismét szingli leszek? Arra, hogy az egész család úgy fog kezelni, mintha leprás lennék? – Például – mondtam. – Fúj! Egyébként tök mindegy. Veled ellentétben nem gondolok rögtön öngyilkosságra, ha nehéz helyzetbe kerülök. A pokolba kívánom ezt a fickót! Teljesen mindegy, hogy mit szól hozzá az anyám! – Rendben van – mondtam megkönnyebbülten. – Dobd ki rögtön a lakásodból, és aztán csináltass egy új zárat, mint én. Hallod? – Nem! Az nem megy! – mondta Lulu. – Ha most kidobom, akkor visszamegy a régi lakásába. A szerzıdése elsejéig érvényes. – De nem tud bemenni. Kicseréltettem a zárat – mondtam diadalittasan. – Az nem számít: jogilag elsejéig, vagyis csütörtökig visszamehet – mondta Lulu a szemét dörzsölgetve. – Talán még a szerzıdésedet is megtámadhatja… Ez semmiképp sem fordulhat elı. – Lulu, lemondok a lakásról. Onts tiszta vizet a pohárba. Dobd ki. – Semmiképp – mondta Lulu. – Ilyen olcsón nem úszhatja meg. – Kiegyenesedett. – Hogy nézek ki? Majdnem kicsúszott a számon, mint a Feldman temetkezési vállalat munkatársa, de meggondoltam magamat. – Mint máskor, csak egy kicsit vizes lett az arcod. Kérsz egy kis make-upot? Van a táskámban. – Köszönöm – mondta Lulu. – Nem szeretném, ha bárki is észrevenne valamit. – Jövı csütörtökig nem fogod kibírni – mondtam. – Hát, akkor rosszul ismersz – mondta Lulu. – Mindent

kibírok, még a káposztaleves diétát is. És most menj vissza és tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna. Rögtön jövök én is. Adrian a mosdó elıtt, a mellvédhez támaszkodva állt és a kezében egy saját sodrású cigarettát tartott. – Dohányzói? – kérdeztem. – Nem, de komolyan gondolkodom rajta, hogy rászokjak. Ez ugyanis egy joint, amit éppen a tizenhat éves unokaöcsémtıl vettem el. – Haha! Szóval így állunk. Akkor mégsem olyan tökéletesek a testvéreid. – A testvéreim igen, csak a gyerekeik nem – mondta Adrian. – Igen, a sok hegedőóra miatt – jegyeztem meg. – Egyértelmő. Gyorsan a bátyám tudtára hoznám, hogy valószínőleg csıdöt mondott a nevelése. – Megígértem, hogy nem köpöm be. – Kár. Megtartotta a mamád már a beszédét? Igenlıen bólintott és tanácstalanul játszadozott a jointtal. – Óh! Nagyon rossz volt? – kérdeztem együtt érzıen. – Óh, nem, ezúttal elment. Csupán a végén tett egy nyilvános felhívást, hogy szerezzenek nekem egy feleséget. Gregorunk nemsokára harmincöt lesz, talán ismer valaki közületek egy csinos, fiatal nı, aki befogadná. Felnevettem. – Szuper. Az elkövetkezı hetekben biztosan egy csomó nı fog nálad bejelentkezni. Adrian is elnevette magát. – És milyen volt nálatok? Táncoltál már a vizeletzacskóval? – Még nem – mondtam. – De anélkül is elég izgalmas! – Örültem, hogy teljesen fesztelenül témát váltottunk. Rámosolyogtam. Lulu kijött a mosdóból. – Mondtam, hogy ne várj rám – jegyezte meg bosszúsan.

– A bal oldaladon egy kicsit túl sok a rúzs. Lulu megdörzsölte az arcát. – Jobb így? – Csak most vette észre Adriant és tetıtıl talpig átvizsgálta. – Maga kicsoda? Franziska állatorvosa? – Nem – mondta Adrian. – A, hm..? – kérdıen nézett rám. – Jóságos ég! – háborodott fel Lulu. – Csak tudja, hogy kicsoda? – Gregor Adrian, a fıszerkesztı az Auróránál – mondtam. –A papája a kristályteremben ünnepli a hetvenedik születésnapját. Gregor, Lulu, a testvérem. Most lett újra szingli és még sokkolja, különben egy kicsit kedvesebb. – Még nem vagyok szingli – mondta Lulu. – Csak jövı csütörtöktıl. Mondja csak, nem egy jointot tart a kezében? – De igen. – Megkaphatom? – Természetesen, tessék. – Köszönöm! – Lulu bedobta a kézitáskájába. – Majd késıbb! Viszontlátásra. Most bemegyek. A Jupiter szimfónia megszólalt a táskámban. – A mobilod! – mondta Adrian. – Szerencsés vagy, még megvan. Nálunk a bejáratnál mindenkit átnéztek, nehogy valaki becsempésszen egyet is. – Szeretnéd használni? – Elıhalásztam a telefonomat a táskámból. – Van rajta néhány jó játék? – Várj egy kicsit, fel kell vennem. Halló? – Elgondolkodtam a dolgon – mondta Ole. – így sose lesz belıle semmi. – Mire gondolsz? – Kettınk kapcsolatára – mondta Ole. – Hiszen már tisztáztuk az elıbb – válaszoltam. – De nem gondoltad komolyan. Ismerlek.

– Sajnos nem. – De igen, Gerri Thaler, akár a mellényzsebemet. És tudom, hogy sajnálni fogod, ha majd visszanyered a tisztánlátásodat. – Ole, talán ismered a fogaimat, de ami a többit illeti… – Adrian hátat fordítva a mellvéden át lenézett a hallba. – Miért vitatkozunk tulajdonképpen újra és újra? – Mivel választ várok. Már elfelejtetted? – Már válaszoltam. Nem emlékszel? – De el sem gondolkodtál rajta alaposan – mondta Ole. – Pontosan ez a probléma. Nem hagysz idıt, hogy gondolkodjak rajta. – Mivel nincs min gondolkodni – mondta Ole. – Ilyesmirıl csak szívbıl jövıen lehet dönteni. – Hát igen – mondtam és ránéztem Adrianra. A hatalmas csillár fényében a simára fésült haja vörösesen csillogott. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mindkét kezemmel megragadjam és beletúrjak. – Nos? Ez minden, amit mondani tudsz? – Ole, valószínőleg igazad van – mondtam eltőnıdve, miközben Adrian tarkóját bámultam. – Bizonyára tudnám, ha szeretnélek. Akkor már csupán a pillantásodtól is érezném azt a különleges bizsergést a gyomromban. Akkor mindig a közeledben szeretnék lenni és az oltalmamba… Óh, istenem! – Hát persze! Pontosan ez az, amit éreztem. De nem Ole iránt. – Ez azt jelenti, hogy nem szeretsz? – Nem úgy, ahogyan szeretnéd – mondtam. – De mindig a legjobb bar… – Ezt ne mondd! – ordított rám. – Ezt ne mondd! – Hogy barátok mar…? – Mondtam, hogy ne mondd! – Ole olyan hangosan ordított a telefonba, hogy Adrian megfordult és kérdıen nézett rám.

– Odamegyek hozzád, és végre megbeszéljük! Hiszen azt sem tudod, hogy mit beszélsz. – Ole, ne merj idejönni – kiáltottam, de már nem hallotta, mert letette a telefont. – Kivel beszéltél? – kérdezte Adrian. – Egy…, a fogorvosommal – válaszoltam. A szívem hevesen kalimpált, amikor a szemébe néztem. – Nem kell lassan visszamenned? Biztosan hiányolnak már – kérdeztem. – És téged is – sóhajtott fel Adrian. – Igen, biztosan, sıt… Hilla unokatestvérem tart még egy kiselıadást Jézusról, Elsbeth nagynéni egy másikat a pornókról, amiket írok, Marie-Luise néni szeretne megbizonyosodni róla, hogy tényleg nem randevúztam egy múzeumigazgatóval, ja és a nagybátyáim feltétlenül szeretnék megtudni, hogy leszbikusként mit csinál az ember egy másik nıvel. Adrian nevetett. – A rólam terjesztett pletykák, miszerint homoszexuális vagyok, szertefoszlottak, miután állítólag egy prostituálttal láttak. – Bizonyára Marianne Schneider volt – mondtam, de a kezemmel gyorsan befogtam a számat. – Bocsánat, csak… bemehetek veled és megmondhatom, hogy egyáltalán nem vagy oda értük – mondtam. – De attól tartok, a szüleid aligha örülnének egy vámpírregény-szerzınek, igaz? – Nos, figyelj ide, annyira kétségbeesettek, hogy még egy prostituáltat is elfogadnának. Érted pedig teljesen odalennének. – De diplomám sincs és modell sem vagyok. – Hidd el, el lennének ragadtatva, ha olyan barátnım lenne, mint te. De vajon mit szólna hozzá a családod, ha az Auróra fıszerkesztıjével flörtölgetnél? – Óh, Auróra! İk adják ki azokat az ócska füzeteket, amiket pult alatt árulnak? – affektáltam. – Másrészt: már harminc, és nézzétek meg a haját, nem valószínő, hogy egy fogorvos kiveti rá a hálóját.

– A fogorvos jó? – kérdezte Adrian. – Igen, és ha ráadásul nagybirtokos családból származik, az még emeli az ázsióját – jegyeztem meg. – Tényleg van doktori címed mővészettörténetbıl vagy csak gyorsan kitaláltad? – Valóban van – mondta Adrian. – De eddig nem igazán vettem hasznát. Borzasztóan örültem, amikor állást kaptam a Laurosnál. És most fıszerkesztıként egészen jól keresek az Auróránál. – Hát igen, azonban nem sok köze van a mővészettörténethez, de nagyon örülök, hogy megkaptad az Auróránál ezt az állást, egyébként sosem találkoztunk volna. – így van. Mostanáig egyébként ez volt a legjobb az egészben. Közelebb lépett hozzám. – Magához szorította, aztán vadul és kétségbeesetten megcsókolta. – Tessék? – Levegı után kapkodtam. – Ennyi idıre volt szüksége, hogy rájöjjön, hogy csak neki tárhatja fel a szívét, és közben teljesen eksztázisba esett – mondta. – Valóban? – most már a térdeim is remegtek, meg kellett támaszkodnom a karzatban. – A fény a sötétségben – folytatta Adrian. – Óh, micsoda ostoba vagyok! Tılem van? Borzalmas, nagyon giccses! – De most minden jóra fordul – mondta. – Erıs karjaival felemelte és odavitte az ágyhoz, majd letette a medveszırre és… – Óh, jóságos ég! Mindenre emlékszem – mondtam. A mellbimbóim olyan kemények lettek, mint két kavics. – Amióta elolvastam, arról álmodok, hogy ugyanazt tehessem veled – mondta Adrian halkan és most végre megérintett, igaz nem egészen ott, ahol szerettem volna. Egészen óvatosan megsimogatta a hajamat. – Egy szállodában vagyunk – mondtam egy 100 méteres futás utáni hangon. – Itt szobát is lehet bérelni! – Medveszırrel? – kérdezte Adrian és a szája már olyan közel

volt az arcomhoz, hogy éreztem a leheletét. Eper illatú volt. – A medveszırt majd oda képzeljük – mondtam. – Biztos vagy, hogy… Óh, ki az? Habakuk és Arsenius bukkantak fel hirtelen mellettünk. Valószínőleg értem küldték ıket. – Gerri! A nagyi kér, hogy gyere be, mert énekelni fogunk. Mondjuk meg neki, hogy inkább kint csókolózol? – Igen – válaszoltam. – Inkább ne! Mondjátok meg neki, hogy rögtön jövök. Habakuk és Arsenius visszaszaladtak. – Gyerünk, tőnjünk el – mondtam és a lépcsı felé húztam. – De azt mondtad, hogy… – Azt mondtam, hogy rögtön megyek – mondtam. – De hiszen azt teszem. Adrian megállt, magához húzott és megcsókolt vadul és kétségbeesetten. Annyira odasimultam hozzá, hogy még egy hajszálnyi hely sem maradt köztünk. – Egy kétágyas szobát, legyen szíves – mondta Adrian. – Ha van, fürdıkádasat. A lábaim remegtek, amikor meghallottam, de még idejében megkapaszkodtam a pultban. – De ne a fürdıszoba-jelenetet – súgtam oda neki. – Majd meglátjuk, hogy meddig jutunk el – mondta. Végtelenül hálás voltam, hogy nem Mia adta át a szobakulcsot és egyben a kíváncsiskodó tekintetétıl is megmenekültem. – Tilugerri! Most aztán már végképp túlfeszítetted a húrt! Hol a fenében voltál? – kiáltott rám az anyám. – August bácsinak kellett helyetted énekelni és Diana keringızött vele és valami borzalmas dolog történt a vizeletzacskójával… aztán megjelent egy fiatalember, állítása szerint a fogorvosod és sürgısen beszélni akart veled!

– Óh, ne – mondtam. Ole! Teljesen megfeledkeztem róla. –Hol van most? – Nem tudom – válaszolta az anyám. – Lulu és Patrick foglalkoztak vele. Azt hittük, hogy bármelyik pillanatban visszajöhetsz. Hol voltál? – Én… otthon felejtettem valamit. – Közben végigsimítottam az ajkamat az ujjammal. Szinte sebes lett a csókolózástól. – Menynyi ideig voltam távol? – Több mint két órát! – förmedt rám az anyám. Adriannal még szívesen tovább maradtunk volna, de mindketten úgy gondoltuk, hogy egy kis szünet nem árt. – Egészségügyi okokból – jegyezte meg Adrian. Elhatároztam, hogy utánanézek az interneten, hogy a túl sok orgazmus káros lehet-e. – Ha most visszamegyünk, és feltőnés nélkül beosonunk, talán észre sem veszik, hogy nem voltunk ott – mondta Adrian. – Elcsevegünk egy órácskát a nagynénikkel és az unokatestvérekkel, aztán lelépünk, és újra itt találkozunk – javasolta. Maga az ötlet jó volt, de az eltőnésem természetesen nem maradt észrevétlen. – Jellemzı rád – mérgelıdött az anyám. – Óh, ott van Lulu és a fogorvos. Egyébként nıs? – Igen, de már nem él együtt a feleségével – mondtam. – Akkor húzd ki magadat – sziszegte az anyám. – Halló, Gerri – mondta Ole. – A parti kellemes és a Scoth is jó. A testvéreddel már kiürítettünk egy üveggel. És tudod mit? Legközelebb Lulu is velem szeretné megcsináltatni a fogát. – Lulu egyébként sosem iszik alkoholt – jegyezte meg Patrick kicsit lehangoltan. Lulu a magasba emelte a poharát: – Óh, maradj csendben, te, te IT! – Lurige! – kiáltott fel az anyám.

– Proszit! Min… den… kire! Erre a pommmpás májuuusi napra! – trillázta Lulu. – Mama, tudod egyébként, hogy Gerri és ez a jóképő fogorvos már félig-meddig egy pár? – Úgy van, úgy van, úgy van – kontrázott rá Ole. – Neki akarom ajándékozni a szívemet és az anyósülést a Porschémban. De Gerri folyton azzal a B betős mondattal gonoszkodik. – Nem is igaz. B-vel? Milyen B betős mondatról beszélsz? Balra át és távozz? – De igaz – mondta Ole. – Lábbal taposol az érzelmeimen. – Lehetetlen – mondta az anyám. – Csak félreértés lehet. Kérj bocsánatot! – parancsolt rám az anyám. – Bocsánat – mondtam rögtön. Már betanult reflexként jött, még védekezni is képtelen voltam ellene. – Már túúúl késı. Figyelmeztettelek. Mindennek van határa. Az én érzelmeim sem bírnak ki mindent. – És ezért jöttél ide? – Igen! Ilyesmit nem közöl az ember egy lánnyal telefonon! Ismerem az illemszabályokat. Lulu nevetett. – Igen, ííííígy heeelyes! A késın ébredıket megbünteti az élet. – Nem volt szerencséd – mondta Ole és felnevetett. – Nos, akkor mindent tisztáztunk és remélem, hogy B… – Már megint! – kiáltott fel Ole. – Ismét kezdi! A B betős mondatát! – Barátok maradhatunk – mondta Lulu. – Óh, igen, én is győlölöm ezt a mondatot! – Óléval együtt majdnem az asztal alá estek a nevetéstıl. – Fogadok, ezzel a külsıvel még nem igen hallottad ezt a mondatot – fordult Ole Luluhoz, amikor megnyugodott. – Biztosan minden férfit az ujjaid köré csavarsz! Lulu sikoltozott a nevetéstıl. – Igen! De még mennyire! – Aztán odahajolt Óléhoz és a fülébe súgott valamit.

– Óh, még csütörtökig – mondta Ole. – Addigra talán az összetört szívemen ejtett sebek is begyógyulnak. Lulu felemelte a poharát. – Proszit! Gyerünk, IT, igyál már valamit. – Ez már elviselhetetlen – mondta Patrick és felállt. – Ha nincs ellene kifogásod, inkább távozom, és a papáddal beszélgetek. İ legalább józan. – Teeeljesen eeegyetértek vele – mondta Lulu, Ole pedig olyan komikusnak találta a helyzetet, hogy a nevetéstıl majdnem lefordult a székrıl. – Patricknak igaza van – mondta az anyám. – Ritilulu, szégyellem magamat miattad! – Én is – mondta Lulu, és olyan képet vágott, mint aki a nevetéstıl a nadrágjába csinált. – Gerri, nem is tudtam, hogy ilyen cuki testvéred van – mondta Ole. – Sıt, három nagyon cuki nıvérem van – mondtam és megpróbáltam észrevétlenül eltávolodni. – Hova mész? – kérdezte az anyám. – Csak eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem. – Biztosan… – Az anyám követett. – Tirilu! Viselkedj már normálisan, éppen elég, amit a testvéred mővel. Olyan kínos, hogy legszívesebben a föld alá bújnék szégyenemben. Óh, ne, ott jön Alexa! Jaj, neked, ha még egy szóval is megemlíted azt a részeg fogorvost! Mondjuk azt, hogy nem ismerjük. – Gerri gyerek, hol voltál, amikor énekeltünk? Hiányoltalak – mondta Alexa néni. – Óh, August bácsi olyan szomorú volt, hogy nem énekelhetett, átadtam neki a helyemet. – Jó gyerek vagy: Marie-Luise szerint most egy természettudományi múzeum mőemlékgondozójával flörtölsz. Jó ez? Ilyen gyorsan az öngyilkosságod után. – Ugyan már – mondtam és teljesen figyelmen kívül hagytam a

zavarban lévı anyámat. – Gregor mővészettörténész. A könyvkiadásban dolgozik. Ma este szívesen bemutattam volna a családnak, de a szomszédos kristályteremben ünnepli a papája hetvenedik születésnapját. – Netán az egyik Adrian? – kérdezte a nagynéném. – Az a dúsgazdag professzorcsalád? – Igen. Gregor a legfiatalabb fiuk. Alexa néninek tátva maradt a szája. Az anyámé is. Kihasználtam a kedvezı pillanatot, hogy megszökjek. – Gyorsan át kell mennem, hogy megkeressem – mondtam. – Viszlát késıbb! Amikor az ajtóhoz értem, egy kicsit valóban eljátszottam a gondolattal, hogy bemegyek érte. De nem volt rá szükség. Már ott állt a karzatnál és várt. – Gyorsan ment – mondta. – Hiszen egy óra szünetben állapodtunk meg. – Óh, tudod – már egészen pihentnek érzem magamat. – Én is – mondta és rám mosolygott. Lulu és Ole egymás mellett tántorogva közeledtek felénk. – Azt hiszem, most tényleg hánynom kell – mondta Lulu vidáman. – Majd tartom a fejét. Egy igazi úriember nem engedi, hogy egy lány egyedül menjen hányni – jegyezte meg Ole. – Szó sem lehet róla, hogy végignézed – mondta Lulu és becsapta a mosdó ajtaját az orra elıtt. – Vannak dolgok, amikkel egy lánynak egyedül kell megbirkóznia, a mamám ezt tanította. – Várhatok – válaszolta Ole és nekitámaszkodott a WC ajtajának. – Nos, legközelebb nem leszek ott, hogy visszatartsalak az öngyilkosságtól. Remélem tisztában vagy vele – szólt oda hozzám. – Ki volt ez az alak? – kérdezte Gregor, amikor már lent voltunk. – Hát, hm… Goswin fıorvos.

– Óh – mondta Adrian. – Most menjek vissza és húzzak be neki egyet? – Nem szükséges – mondtam, és a lift felé húztam. – Ezt a szakaszt egyszerően átugorjuk. Az utolsó jelenet, amit még láttam, mielıtt a lift ajtaja becsukódott mögöttünk, az áskálódó, vörös hajú Alexandra fınıvér arca volt a recepciós pult mögött.