kenyeres zoltán Gyergyai Albert és a Nyugat 5 (tanulmány) sumonyi zoltán Máglya 22 (vers) jolsvai andrás Holnapra jobb lesz 24 (regényrészlet)

Ta r t a l o m 2014

1

Teki nTeT – d í j as: H o van yec z LászLó

juhász Ferenc

Patakcsobogás (vers)

3

kenyeres zoltán

Gyergyai Albert és a Nyugat (tanulmány)

5

sumonyi zoltán

Máglya (vers)

22

jolsvai andrás

Holnapra jobb lesz (regényrészlet)

24

Tornai józsef

Versek

34

szemethy orsi

Határsáv (regényrészlet)

37

konczek józsef

Vén mozdony Aszód állomáson (vers)

46

Rékasy ildikó

Versek

47

Bárdos Pál

Színésztörténetek

48

2014

1

Báthori csaba

Egyszer járunk a földön (tanulmány Balla Zsófiáról)

56

Balla zsófia

Nem istenfélelem (vers)

71

Palettaforradalom

kun cecília munkáit bemutatja szemethy imre

73

Poszler György

A világirodalom drámája (esszé Szerb Antalról) I. rész

77

Lengyel andrás

Ignotus és a zsidó-ügy (dokumentum)

91

Giczy György

Talmud (tanulmány)

97

szalay László Pál

Angyalok városa (írországi riport)

110

novák Ferenc

Foltin Jolán táncvilága

115

agárdi Péter

Rondó a vadonban (A Nagy Lajos Társaság antológiájáról)

119

Gyimesi László

Eposz-töredékek a mílyfődi baszargánról (Varga Rudolf verseskötetéről)

123

Farkas László

Két kincstár (Hovanyecz László és Szakonyi Károly könyvéről)

126

TekinTeT – díj / 2013

juhász Ferenc

PATAKCSOBOGÁS

Feledhetetlen Barátom, Hovanyecz László oly tiszta volt és mosolyosan egyszerű, mint a patakcsobogás. Nagy tó mellett nőttem fel. A tavat széles patak kerítette, hogy legyen hol ringjanak a bárkák, amiknek az oldala olyan kerek fénygombokból állt, mint egy repülőgép-ablak, ezek az olajjal bekent bárkák a tavat övező nagy patak vizén. Ezekbe a lukacsos oldalú fekete csónaktestekbe kerültek ősszel, a tó lehalászásakor a halak. A tavat övező patakon úsztatták le a halászok a csónakokat, mint nagy fekete koporsókat a halász-házhoz a cellarácsos vizű pihentetőkbe, onnan vitték aztán a vergődő, halászhálókban rángatódzó és tátogó halakat a biai állomásra, hogy Budapestre vigyék eladni a tó pikkelyes szülötteit. Ámulva néztem gyerekkoromban, mert egy-egy hal akkora volt, mint egy kisebb borjú, a halak a hálóba merülve rángatództak, vibráltak, tátogtak a levegőn fuldokolva a víz angyalai. Egy-egy hal a hatalmas hálószatyorban oly erős és irgalmatlanul szép volt, mint gyerekkoromban kis-misén az oltáriszentség. A lehalászott víziangyalok akkorák voltak, hogy a hálót elöl és hátul vállukra kötözött halászok tántorogtak cipelés közben, mert a nagy víziállatok rángtak, vonaglottak, evickéltek a sokszor földig érő hálóban, amit két ember vitt, s a háló szinte a földig süllyedt súlyuktól és embert-rengető mozgásuktól. Ó, hányszor néztem ezt a munkát a tópart mellett lakó kisfiú mámorral és csodálkozva szépségükön és erejükön. Példáim voltak a megmaradás-

3

ban, és élni akarásban. Ó, a patak, amelynek partján mindig a hatalmas zöld békákra vadásztam, hosszú rúdra dróttal kötözött ács-szöges lándzsával. Ez volt gyerekkorom egyik látomás-pillanata. Nem is szólva a kecskebéka-combokról, amit aztán megsütöttem sós zsírba keverve tóparti házunk füves udvarán. Mondhatom nem anyám örömére, aki sose fogadta el a gyermeki kínálatomat. – Hovanyecz László lénye oly szelíd és megnyugtató volt, mint a házunk alatt fekvő nagy tó nádasát övező patak vizének csobogása, mert szép volt akkor minden, a lassan habzó és fodrozódó víz, a patakban evickélő tarajos gőte zöld bőrű mosolygása a vízi-rovarok sötétkék páncélos úszása, a vízben a halk csobogásban lobogó fűszálak lengése, és hajladozása a zöldvatta hínárhab tántorgása és vízben csúszása a patak apró zöldpettyes állat-budháinak nagy dülledt szemgolyói, mint zöld hagymafejek aranysarló szája a titokzatos orrlikakkal a nekem szent fejek. Volt egy nagy fehér emberkoponyám, barátomtól a sírásótól kaptam, amit szüleim rettenetére a nagyszoba asztalára tettem, és úgy éreztem magam, kamasz-költőként, mint Johann Wolfgang Goethe, áldottam is zseniális költő szellemét és feledhetetlen gyönyörűségét.

4

kenyeres zoltán

GYERGYAI ALBERT ÉS A NYUGAT

Csak egyszer találkoztam vele, édesanyámat kísértem el Kaesz Gyuláékhoz egy baráti társaságba az 1950-es évek végén, még gimnazista voltam-e, vagy már egyetemi hallgató, arra nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy tudtam, ki ő. Olvastam a zöld Eltűnt idő-sorozatból a háromkötetes Swann első kötetét. És beszéltek róla azokban a körökben, amelyekben szüleim révén felnőttem. Nem voltam tanítványa, nem hallgattam előadásait, nem jártam hozzá szemináriumba, egyetemi éveim elején anglistának készültem, az angol irodalom, kiváltképp a 17–18. századi angol irodalom bűvöletében éltem, s ennek érdekében még korábbi francia nyelvtanulásomat is felfüggesztettem. Írásaival akkor kezdtem el megismerkedni, amikor évtizedekkel később elhatároztam, hogy feldolgozom – legalább a magam hasznára – a Nyugat történetét. Jártam az antikváriumokat, amit nem értem el, lemásoltattam, beköttettem, közben megjelent a reprint kiadás 1911-ig. Valami opus magnum sajnos máig nem lett szorgoskodásomból, de írtam egy sor kisebb-nagyobb tanulmányt a folyóirat történetéről, készítettem kétkötetes szövegválogatást a publicisztikai és értekező prózai anyagából, tartottam róla éveken át egyetemi előadásokat, szemináriumokat stb. Ekkor kerültem igazán kapcsolatba Gyergyai Alberttel, akkor tehát, amikor évfolyamról évfolyamra módszeresen olvasni kezdtem a Nyugatot.

5

Neve az 1920-as évek elejétől kezdve minden évfolyamban rendszeresen szerepelt, többször is. A megjelenés gyakoriságát és sűrűségét tekintve a belső szerzői körhöz tartozhatott, ha nem is a legelső sorba, de mindenesetre otthon érezhette magát ebben a modern magyar irodalom értékközéppontját teremtő folyóiratban. Kétszer jutalmazták Baumgarten-díjjal, 1933-ban és 1937-ben, egy harmadikat még a háború után, a díj utolsó idejében is kapott, 1946-ban. Sűrű szereplése Babits elhatalmasodó betegségének korszakáig terjedt, mert akkortól megritkult megjelenése, a Nyugatot folytató Magyar Csillag öt évfolyamában (három teljes és két csonka évfolyamában, amelyek polcomon nyolc bekötött kötetet tesznek ki) pedig mindössze négy kis írása látott napvilágot. Elgondolkoztató az is, hogy a sok évfolyamban és sok folyóiratszámban, s ne feledjük, történetének nagy részében a Nyugat nem havi folyóirat volt, hanem kétheti lap, quinzaine, s ebben a sok számban mindössze egyszer írták le a nevét. Babits írta le 1937-ben az Eltűnt idő… első két kötetének magyar megjelenése alkalmából, mint fordítót említette írása vége felé, miután a regény angol fordítójáról már mondatokat fogalmazott. Talált ugyan néhány dicsérő szót Gyergyai fordítói stílusára, de mindjárt hozzátette, hogy még nem nézte meg részletesen a magyarítást, nem vetette egybe az eredetivel, többet mondani még nem tud. A megjelenés öröme vezette gyorsan a tollát. Ha Gyergyai Albert irodalmi tanulmányait, kritikáit, ismertetéseit később kiválogató, összegyűjtő köteteit tekintjük, tudós írásainak közel harmada 1921 és 1941 között a Nyugatban jelent meg. Sokat írt a Nyugatba, s írt magáról a Nyugatról is. 1968-ban a magyar irodalmi tanulmányaiból válogató kötetének is azt a címet adta, hogy A Nyugat árnyékában, s a bevezetőben mindjárt így emlékezett: „A Nyugat sokunk számára nemcsak folyóirat volt, hanem otthon, s a kávéházi márványasztal, ahol Osvát hol egyedül, hol Gellért Oszkárral a jobbján, egyforma grandezzával fogadott minden kezdőt és minden hírességet, vagy Babits Reviczky utcai, majd Attila úti lakása, s maga a nyomda vagy a redakció több meleget árasztott ránk, több védelmet biztosított a rossz évek megaláztatásai ellen, mint bármely gőgös intézmény, akármilyen hatalmas érdekszövetség.” De nem ezek voltak

6

első emlékező szavai a Nyugatról, már 1954-ben, amikor a Nyugat legfeljebb Ady Endre pártolásáért szerepelt jó ponttal a hivatalos irodalmi kánonban, már akkor kiállt a folyóirat egész szellemisége és iránya mellett. Indulatos, vitairat-hangú tanulmányban szólt hozzá 1954-ben egy látszólag folyóirat-történeti részletkérdéshez, de ebben a filológia-cseppben benne tükröződött, túl a Nyugat megítélésén, benne foglaltatott az irodalom „hogyanlétéhez” fűződő egész korabeli viszony. Hogy megértsük ezt az írását, néhány mondat erejéig kitérőt kell tennünk. Mindenki tudja, hogy a lapot hárman készítették és gondozták: Ignotus, Hatvany Lajos és Osvát Ernő. Ignotus mint a kor legismertebb és legnagyobb hatású újságírója a nevét adta, Hatvany a szervezeti-gazdasági hátteret biztosította, Osvát pedig a szerkesztés éjjel-nappali munkáját végezte. Nem ez volt a valóság, ez így egyáltalán nem is igaz, de mivel szeretjük egyszerűnek látni a képleteket, így ment át a literátus köztudatba. Most, e rövid kitérőben pedig, ne bolygassuk a triász pontos rajzolatát. Annál inkább, mivel a három vezető férfiú között egyáltalán nem volt harmonikusnak nevezhető a kapcsolat, a véleményeltérések, összezördülések néha hangos vitákban törtek ki, veszélyeztetve még a folyóirat túlélését is. Baj volt az Ady után levegőt kérő újakkal; Ady kijelentette, hogy természettudományos alapon sem lehetséges, hogy harminc-negyven éven belül olyan nagy költő szülessék, mint ő: mi szükség a követő hadra? Az 1908-ban megjelenő Holnap antológiát, a következő raj kopogtatását az ajtón gúnyos kacaj fogadta a Nyugat hasábjain, csak Osvát fűzött apró betűkkel néhány sort Kemény Simon fulmináns recenziójához: azt mondta, egyvalakit ki kellett volna emelni a nevetségessé tettek névsorából (köztük volt Juhász Gyula), úgy hívják, Babits Mihály. Hatvany Adyval értett egyet, talán nem kellene minden számban új és új írókat felfedezni, maradjon meg a lap az alapító gárda fórumának. Osvát hevesen tiltakozott ez ellen, és azt mondta, amíg ő él, a Nyugat nyitott lesz a fiatalok és még fiatalabbak előtt, ő csak a tehetséget nézi, számára a tehetség minden egyéb megfontolás előtt áll. 1911-ben nyílt vita robbant ki közöttük, vitacikkek vitacikkeket követtek, lázban égett a pesti sajtó, logikus szavakkal és

7

érvelő mondatokkal már nem is lehetett véget vetni a vitának, csak avval a büszke úri szóval, hogy „kard ki kard”. 1912 vízkeresztjén zajlott le a párbaj. Ezután Osvát neve mellől levették a szerkesztői címet, csak 1920-ban kapta vissza. Látszólag Hatvany diadalmaskodott (akiről mára elfeledkezett az utókor, nem a pénzeszsákon ülő mágnás volt, hanem remek író és nagyszerű esszéista). De győzelme puszta látszat maradt, csak a borítólapra terjedt ki, belül továbbra is a rangja fosztott Osvát tartotta kezében az irányítást. Senkinek nem engedett egy jottányit sem, az atyaúristennek sem engedett beleszólást, nem engedett, amíg csak élt, amíg 1929-ben leánya halottas ágyánál főbe nem lőtte magát. Nem tudjuk, mivel érte el személyes hitelét és mágikus tekintélyét zseniális, nagy írók előtt, nem tudjuk, mit mondott, amikor feltolta szemüvegét és a kézirat fölött felnézett a szerzőre. Kassák, aki pedig kemény ember volt, azt írta egyszer, ezért az első elismerő szóért érdemes volt megszületni. A viták persze nemcsak a Világ és nemcsak a Nyugat hasábjain jelentek meg, hanem tovább folytatódtak élénk szóval a kávéházi asztalok mellett, és bekerültek a személyes levelezésekbe is. E levelezésekből adott közre egy válogatást 1953-ban az Irodalomtörténeti Közlemények pontosan filologizáló és emellett határozottan pártot álló tanulmány kíséretében. Pártot álló és véleményt mondó tanulmányt Hatvany mellett és Osvát ellen. Ketten készítették, a kiváló felkészültségű Belia György és Sándor Anna. Mint írták, „Hatvanynak volt igaza és (…) Adyval és barátaival együtt Hatvany képviselte a haladó – és az akkori körülmények között talán az egyetlen helyes – álláspontot.” Ez ellen a sommás vélemény ellen emelt szót Gyergyai Albert 1954-ben. Egész életében mindig csendes, higgadt, világos értelemre és értelmes meggyőzésre törekvő hangon szólt írásaiban, de itt megszólalt benne az indulat is. A meggyőződésnek persze mindig van egy kis támogató indulata, indulat nélkül sápadt lenne és erőtlen, de itt több történt: itt Gyergyai teljes meggyőződésének teljes indulatával kelt Osvát Ernő és Babits Mihály védelmére. Ady érinthetetlen volt abban az időben, nem úgy, mint ma: akkor az őhozzá való viszony vezetett az irodalmi mennyországba, vagy le a pokolba. Ha egyszer

8

Hatvany volt az igazi barát, ő képviselte Ady igazi érdekeit, akkor őneki mindenben igaza kellett hogy legyen. Ha a korai viták idején Babits féltékeny rosszindulattal kezelte Adyt, és a Petőfi és Arany című 1910-es esszéje lényegében nem egyéb, mint rejtjeles pamflet Ady ellen, akkor Babitsnak annyi. Gyergyai, a hajdani belső kör tagja, aki még ismerte Osvátot, járt Babitsnál, ezt nem hagyta és nem is hagyhatta szó nélkül. A vitában még egy név hangzott el, Schöpflin Aladáré, akit Gyergyai pályakezdése óta nagy tisztelettel vett körül, többször írt is róla. Ő volt az ItK-ban közreadott levelek címzettje, koronatanú a filológiai tanulmány állításainak igazolására. Ezt kellett cáfolni. Menteni Osvátot, menteni Babitsot s menteni Schöpflin Aladárt is. Álljon itt néhány sor ízelítőül a pamfletből. „Az adatközlők a Schöpflinhez írt levelekkel próbálják bizonyítani, hogy a Hatvany–Osvát ügyben, vagyis a Nyugat egy hőskori válságának felidézésében minden bűn és felelősség kizárólag az egyik félt, vagyis Osvát Ernőt terheli. (…) Mindez azonban egyáltalán nem derül ki az itt közölt levelekből, sőt ha Hatvany nyilatkozatát (…) összevetjük Osvát levelével, lehetetlen nem éreznünk erőfeszítését, amellyel a Nyugat-mozgalom nagy eszményét, az irodalom függetlenségét hangsúlyozza – korántsem a társadalomtól, korántsem a forradalmaktól, hiszen ott volt Ady(!) ott volt Móricz(!), hanem az erkölcsi engedményektől, az üzleti megalkuvásoktól való függetlenségét! Mert miről volt szó ebben a vitában? Nemcsak két fiatal literátor egyéni nézeteltéréseiről, nemcsak Ady fenyegetett vagy fenyegetettnek vélt egyeduralmáról, hanem egy olyan irodalmi orgánumnak a fenntartásáról, amely Tisza, majd Horthyék korában (…) a sajtó, a bankok és a pártok gyönyörű összjátékának légkörében a legmagasabb, legigényesebb, legnemesebb irodalom megteremtését, ápolását és terjesztését tűzte ki célul, a legnagyobbak, vagyis Ady, Móricz és Babits művei körül.” Ez nem a filológiai pontoskodás szava volt, hanem a meggyőződés indulatáé 1954-ben. Ezek után kezdjük az elején. Gyergyai Albert tanult az Eötvöskollégiumban, de egy köztes generációhoz tartozott, Laczkóéknál fiatalabb volt, Sőtéréknél idősebb, így nem szerepel sem a Királyhágóban, sem a Fellegjárásban. Az ő Eötvös-kollégiumát

9

Szávai János elevenítette fel, ő idézi benne Gyergyai válaszát arra a kérdésre, hogy mit köszönhet a kollégiumnak: „mindent” – mondta. Az első világháborút végig „feketekolostorkodta” Franciaországban, aztán egy svájci tanulmányút után került haza. Kisvártatva feltűnt neve a Nyugat lapjain, első írása 1921-ben jelent meg, a január 16-ára keltezett számban mutatkozott be. A szám elején Móricz Zsigmond egész lapos fényképe állt, azután Gellért Oszkár ünneplő verse következett, majd Király György adta meg a tiszteletet Móricznak a Légy jó mindhalálig-ról szóló hosszabb tanulmányával. Gyergyai a Figyelő rovatban kapott helyet, amelynek élén megint csak Móricz szerepelt két remek írással, az egyik furfangos gúnyolódásba rejtett felháborodás volt Szekfű Gyula Három nemzedéke ellen, a másik pedig furfangos gúnyolódásba rejtett szeretet Schöpflin Aladár iránt. Ilyen szövegkörnyezetben lépte át a Nyugat küszöbét a huszonnyolc éves, pályakezdőnek már nem is olyan fiatal Gyergyai Albert. A kis írás egy jelentéktelen bécsi könyvecskét ismertetett, egy bécsi kislány érdektelen naplóját, amely iránt talán csak tekintélyes nevű kiadója, a Psychoanalytischer Verlag kelthette fel az érdeklődést. De nem volt szó benne, legalábbis a recenzió szerint, lelki traumákról, anya- vagy apa-konfliktusról, inkább ellenkezőleg, egy problémátlan gyermekkor kék egét festette andalítóan. Vajon hogy került ez a német nyelvű könyv s a róla szóló kurta másfél gépelt oldalnyi szöveg Osvát szerkesztői asztalára, vagy éppen Babits szeme elé, mert 1920 óta ketten szerkesztették a lapot. Mi, kései olvasók inkább a naplóíró kislány későbbi sorsára volnánk kíváncsiak, ha jól számoljuk, az Anschluss idején harmincöt éves lehetett, vajon mi történt vele? Eszébe jutott-e Gyergyainak a későbbi évtizedek során? Az ő következő írása a március 16-ára keltezett 6. számban jelent meg: a száz évvel azelőtt született Bérczy Károlyról emlékezett meg vele a lap, s mindjárt nyitó tanulmányként közölte. Az 1821-ben született s a maga idejében jól ismert, sok könyvű íróról, költőről a mai kor emlékezetében jó ha az Anyegin fordítójaként dereng valami, de a centenárium idején még többet tudtak róla, s Gyergyai a pálya teljes képét felrajzolta. Ám évforduló ide, évfor-

10

duló oda, nem volt elragadtatva tőle, egy elegáns beszélyírónak, jól mozgó szalonúriembernek ábrázolta, akit meglehetősen közepes tehetséggel áldott meg az ég. Egyik-másik novelláját el is mesélte írás közben, hangsúlyozva mindig a közepességet. A szerény színvonal nyitját keresve pedig arra a megállapításra jutott, hogy a kor maga volt ilyen közepes, a korai reformkor, amely még korlátozta a vágyakat és hallgatást parancsolt a romantikának: a jól nevelt Bérczy Károly pedig nem lázadni, hanem alkalmazkodni akart kora hangjához és kívánalmaihoz. A szerénység és szemérem vonzó tulajdonságok lehetnek a társas életben, de az irodalomba lépve nem lehet sokra menni velük. Ott inkább korlátokat kell dönteni és lepleket föllebbenteni, abból lesz irodalom. S itt álljunk meg egy pillanatra, ne azt kutassuk, hogy milyen fordítói elveket lehet kiolvasni a tanulmánynak Bérczy Anyeginfordításával foglalkozó soraiból, hanem azt keressük, hogy a tanulmány szerzője milyen irodalmi értékválasztásokat hozott haza a francia ég alatt eltöltött sokéves tartózkodásból. Vajon nem túl merész feltételezés-e felvetni, vagy legalább kérdés formájában megfogalmazni, hogy az érték- és ízlésvilág, amely hangot kapott ebben a gondos filológiai műveltségre valló tanulmányban, az nem lehetett-e, nem lehetett volna-e nyitott saját korának kísérletező, avantgárd művészetére is, talán még inkább, még nyitottabb, mint arra a klasszikus modernségre, arra a kisebb és lassúbb mozdulatokkal dolgozó, érleltebb, átgondoltabb, de kevesebb újító akaratot megszólaltató irodalomra, amely az Ady utáni korszakban a Nyugatot jellemezte? Úgy gondolom, hogy e kezdő hangütésből következhetett volna az is, hogy a későbbiekben, a folytatódó évek során hírnöke lesz idehaza a hazainál merészebb, több korlátot törő francia kísérletező irodalomnak, amellett hogy végigpásztázza az élő klasszikusokat és híveiket. De Gyergyai Albert, mint a maga idejében Bérczy Károly az előreformkor világába, lassan belesimult a Nyugat átlagos, preavantgárd – szakmailag persze magasrendű – kritikai hangjába. Kassák elég gyakran volt vendége a Nyugatnak, de csak vendége, az osváti és babitsi Nyugat megállt az egymást követő avantgárd irányzatok kapujában, nem lett Kassák szervezkedéseinek idősebb testvére, aki a báty nagyobb

11

tapasztalatával mondott volna véleményt. A Les temps perdu volt az elfogadott ízlés felső határa, nem a Le Paysan de Paris és nem az Ulysses. Gyergyai Albert is ebben az ízléskörben fejtette ki munkásságát. Ez az ízléskör a magyar avantgárd-kísérletezések felől nézve – amelyeknek legjelesebb feltáró irodalomtörténésze Bori Imre volt – a kelleténél és lehetőségeinél óvatosabb vizeken járt, igaz, a maradi olvasói többség felől nézve viszont gyakran még így is túlságosan modern színekbe öltözött.

1922. áprilisában elhunyt Király György, a magyar ősköltészet és a régi magyar irodalom kutatója, felfedezője, aki a Nyugat főmunkatársai közé tartozott. A sírnál Babits Mihály és Benedek Marcell búcsúztatta, s a szerkesztők a kiváló filológus emlékének szentelték az egész május 16-i számot. Felvonultak benne a legnagyobbak, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Ignotus, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc stb. Braun Róbert többek között a következőket írta: „Király György azoknak egyike volt, akiket a Tanácsköztársaság előbbi állásukénál nagyobb hatáskörrel ruházott föl és akiket az utána következő kormány minden oly hatáskörtől, amelyre a kormánynak egyáltalában befolyása volt, megfosztott. Ez az intézkedés nem csupán a tudomány embereire vonatkozott, hanem a kormányzat összes ágaiban, sőt a gazdasági élet összes oly magánszervezeteiben alkalmazottakra nézve is (hajózási vállalatok stb.), mindenüvé, ahol az államhatalom kellő nyomást volt képes gyakorolni. (…) Angliában a parlamentarizmus szabálya szerint, ha az egyik párt megbukik és helyét a másik párt foglalja el, az uralomra jutó párt elnöke lesz a miniszterelnök és vele együtt a legfőbb politikai hivatalok gazdát cserélnek. De mindössze is néhányszor tíz hivatalról van szó és egyébként mindenki a helyén marad, minthogy Angliában a köztisztviselő politikailag szigorúan semleges. Azt mondhatni, hogy Angliában a kormányváltozás irányváltozást jelent, minimális személyi változással, holott a kontinensen a kormányváltozás nem mindig jelent irányváltozást, ellenben mindig jelenti a kormányt támogató személyek nagyobb érvényesülését a hivatalokban. (…)” Ebben a rangos, mondhatnánk legrangosabb névsorban szerepelt a folyóiratba alig egy éve belépett Gyergyai Albert. Ő írta a

12

legszebb, legpoétikusabb írást, szép kis esszét; nem Király György személyéről írt, aligha ismerhette, hanem a mesterségéről és művészetéről, a filológiáról. Ez is volt a címe: A Filológus. Nagy Ffel, ami persze félreérthetetlenné tette az utalást, Király György mellett mégis benne volt az egész szaktudomány, benne volt ő maga is, aki írta. Elvont értekezés helyett elbeszélő mondatokkal fogalmazott, mintha valamiféle novella részletét közölné, egy nagyon erős szubjektivitással átformált novelláét. „Reggel mintha frissebb lett volna; szaporán bandukolt a körúton, hogy mielőbb munkához lásson. Itt-ott zöld foltok a kőtengerben: megint tavasz? Kissé megborzongott. A könyvtárban újraéledt: ez volt választott otthona, ismert itt minden szögletet, minden könyvet és kéziratkincset, szabadon mozgott mindenütt, s az új munka izgalma még lépteit is könnyebbé tette. Jókedvűen billegett a polcok és az asztalok között, gyakorlott kézzel keresgélt a középkori kiadványokban, olykor leült egy asztalvégre, hogy felírjon egy-két szót, egy-egy címet, vagy ötletet, majd a polc alá guggolt, vagy pedig a létrára mászott (…) Mért választotta ezt a pályát? Azért, mert szereti a könyveket. Azért, mert szereti az emberelmét, az elme műveit és játékait, tornyait és romladékait, dadogását és tévelygéseit. Mi teljesebb és igazabb a tiszta filológiánál? Határtalan, mindenüvé elér, minden kicsi tudomány-ér az ő vizét gazdagítja, s a múlt megértése felé rajta át vezet az út. (…)”

Még Király György halálát megelőzően, 1922 januárjában Budapesten járt Thomas Mann, felolvasást tartott a készülő (már 1912 óta készülő) Varázshegyből, a szemfüles Nyugat pedig – alighanem Hatvany révén – mindjárt a január 16-i számában részletet közölt belőle. A március 1-jei számhoz pedig, még ennél is bravúrosabb fogással, megszerezték egyik legnagyobb és legjelentősebb tanulmányának, a Goethe és Tolsztojnak a kéziratát, és a világon elsőnek adták közre teljes terjedelmében, előbb jelent meg magyarul, mint németül. (A tanulmány itt közölt befejező része nem egyezik meg az 1956-os magyar kiadáséval. Érdemes ezt az eredetit is elolvasni, ha valaki Thomas Mann-nal foglalkozik.) Ezek az események inspirálhatták Gyergyai Albertet, arra, hogy Bérczy

13

Károly és Király György után a német íróhoz forduljon, róla szóló írása a június 16-i számban látott napvilágot. Nem adatoló mondatokkal előrehaladó tanulmány ez sem, akárcsak A filológus, hanem esszé, mégpedig szépirodalmi esszé, fiktív levél, amely egy híres irodalmi személyhez címezve készül: Lizavéta Ivanovna a címzettje. A rég halott Lizavéta, akit Raszkolnyikov már mindjárt a regény elején megöl. Nem derül ki, miért épp őt szólítja meg a monológ, Gyergyai el sem árulja a hölgy kilétét, bízik olvasójának tájékozottságában. Aztán az egymás után sorjázó irodalmi utalásokat sem oldja fel, bajba is kerülünk, amikor a világirodalom regényeinek kisgyerekeiről és kutyáiról esik szó. Az kiderül azonban, hogy ki írja a levelet. Ő Thomas Mann. Mindjárt az elején olyanokat ír Lizavétának (Lisawetának), hogy ő már híresség, helyet foglalhat művelt családok asztalánál, a művelt családok valahol a Nobel-díjasok és a komolyabb regénygyárosok között tartják számon, aztán az ifjú Castorp náthalázáról mesél. A fikció kerete végig megmarad a hosszú írás egész terjedelmében, öngyötrő kérdéseket tesz fel arról, mi a művészet, miért választotta ezt az életutat, de bölcselkedései, borongásai, szorongásai között felvázolja, mit vázolja, részletesen elbeszéli írói pályáját, szép sorjában felmondja a pálya állomásait és fordulóit, felkészült tudással, nagy erudicióval sorjáztatja a regényeket, novellákat, még a kevéssé ismert Fiorentára is sorokat szentel. De nem adja fel a levélírói hangot, nem a szorgos filológus beszél benne hosszú oldalakon át, hanem egy gyötrődő író, aki kétségek közt keresi munkája értelmét. Egy helyen még A lélek és a formák címét is beleszövi mondataiba – ám ez az esszé-stílus még messze volt a fiatal Lukács György és Balázs Béla mélyen filozofáló szellemtörténeti írásaitól. Végső soron nem jutott tovább annál, hogy álcázó álruhája legyen a leíró filológiának, tiszteletet érdemlő tárgyi tudással, de még távol az értékkülönböztető véleménymondástól. 1923-ban az előző évben elhunyt Proustról írt ismertető tanulmányt, aztán Flaubert leveleiről értekezett. 1923 és 1924 is kisebb nagyobb cikkekkel, recenziókkal, ismertetésekkel telt el, átlagosan jól fogalmazott dicsérő szavakat kapott tőle mindenki, aki abban a szerencsében részesült, hogy tolla alá kerüljön. Első vitatkozó

14

kedvű írása az 1925-ös évfolyam 8–9-es számában jelent meg Francia hadjárat címmel. Előbb a napisajtóban a francia irodalomról megjelent butaságokat söpörte félre néhány mondattal, szerzőik nevét sem említve, aztán Ignotusszal és Várkonyi Nándorral ütközött össze. Ignotusszal afölött, hogy a mesélőkedv jelenti-e a francia regény lényegét. Ez már a modern irodalom egyik fogas kérdése volt, máig folynak viták arról, hogy a regénynek mesélnie kell-e, vagy más dolga is akad. Gyergyai azt a ma is hangoztatott véleményt fogalmazta meg elsők között, hogy nem a folyamatos történetmondás a regény legfőbb tulajdonsága, legalábbis a modern francia regényé nem. Proustot és Gide-et hozta példának, hogy igazolja ellenvéleményét a mese-központú ízléssel szemben, miszerint már nem a „magáért való s folyamatos mesélés” kerül középpontba, hanem „az elemző, részletező és leíró forma, mely szinte rokonabb a lélektannal, morállal, szatírával”. Az Ignotusszal folytatott vitán a nyugodt hangú, érvelő szó uralkodott, melyen csak alig-alig tört át a meggyőződés visszafogott indulata, amikor aztán Várkonyi Nándor került sorra, ott már az indulaté lett a fő hang. Várkonyi, aki később az elsüllyedt kultúrákat búvárolta, (a Sziriat oszlopai még a mi ifjúságunknak is borzongató olvasmánya volt) itt, a húszas évek elején a német kultúra istenségének áldozott, és német templomából nem állított kevesebbet, mint hogy a francia szellem híján van a teremtő élménynek, a misztikának és metafizikának, művészetük csak regula és mértan, nincs benne gátakat törő spontaneitás, csak a hideg arányosságot és értelmet ismeri. Ennyi elfogult ellenszenvre csak hasonló mértékű gúnyos indulattal lehetett válaszolni. „Nem kérdem, mit szólna Várkonyi, ha a magyar mentalitást valamelyik mai nagyság, a fényes tollú Milotay vagy a még ragyogóbb Szabó Dezső szerint fejtegetnők, még csak tudomást sem véve a magyar kórus más nagy szólamairól, egy Ambrusról, egy Babitsról, hogy csak az élőknél maradjunk?” Várkonyi tanulmánya – írta Gyergyai végső franciavédő érvként – „olyan kútba vet követ, amelyből Dantétól Dosztojevszkijig s Bessenyeitől Adyig nem a legroszszabb magyarok s nem is a legkisebb elmék merítettek…”. Gyergyai legjobb írásai mindig akkor születtek, amikor a bőségesen áradó tárgyi tudás és filológiai ismeret mögül előtört egy kis szenvedély.

15

A meggyőződés indulata persze nem azonos a kihallható jóindulattal és a dicsérő fogalmazás retorikájával. 1925-ben tanulmányírói pályázatot írt ki a Nyugat, sok pályázat érkezett be, de a bírálóbizottság nem ítélte oda az első díjat, a második díjat megosztva Kardos László és Komlós Aladár nyerte el, Gyergyai Albert dicséretet kapott. Ő Gellért Oszkár költészetét választotta témául, Gellért akkor már régtől a Nyugat intéző-mindenese volt, 1922 júliusától pedig szerkesztőként jegyezhette nevét Osvát és Babits mellett. Gyergyai tanulmányát 1926-ban közölte a folyóirat, a bírálóbizottság véleményét Gellért Oszkár emlékiratából ismerjük. Költői lendületű méltatásnak, finom érzékű esztétamunkának tartották, de hibájául rótták fel, hogy a „jelző-káprázatos” előadásban kissé elmosódik a „költő alakja és a kritikai mondanivaló”. Ebben a véleményben olyasvalamit tett szóvá a bírálóbizottság (Osvát, Fenyő, Schöpflin), ami nemcsak Gyergyainak erre az írására volt jellemző, hanem kezdettől átlagos alaphangkén szólt a folyóirat értekező prózájában és kritikai rovataiban. Nem az éles értékmegkülönböztetés, hanem értékmondás jellemezte ezeket a rovatokat, a választás már megtörtént abban az előzetes válogató munkában, amellyel kiválogatásra kerültek az ismertetésre érdemes szerzők, művek és irodalmi kérdések. Ebben a munkában volt megbízható társ már az 1920-as években Gyergyai Albert. A Nyugat a nemrég megszületett városi középpolgárság irodalmi és kulturális véleményformáló orgánumaként lépett porondra, s az maradt mindvégig. Lukács György és Balázs Béla már tizenöt évvel korábban fellázad ez ellen a szerintük túlságosan békés középpolgári szemléletmód ellen, s egy kérlelhetetlen vagy-vagyokra épülő filozófiai kultúra nevében próbáltak tábort szervezni. Nem tudni, mi lett volna ebből, ha a kommün után nem távoznak el az országból, s nem fordulnak a marxizmus felé, ami persze – igaz, ami igaz – szemléletüknek megfelelően megbékélés nélküli, kizáró jellegű ideológia volt. Folytak viták, disputák, kritikai csatározások a Nyugatban, egész kötetet lehet belőlük összeállítani, mégsem az élükre állított elvi kérdések összeütközésének csattanásai jellemezték alaphangját. A szerkesztők között állandó ellentétek, haragok,

16

sértődések, torzsalkodások, tekintélyharcok folytak a színfalak mögött, de kifelé legtöbbször meg tudták őrizni az egységnek legalább a látszatát. A Nyugat nemzetközi irodalmi horizontját tekintve elsősorban európai műveltséget terjesztő folyóiratnak indult, és az is maradt. Ami Európán kívül történt, akár Ázsiában, akár Amerikában, az figyelmének csak a peremén helyezkedett el. Az Európához, sőt Nyugat-Európához tartozás nem távoli vágyakozásként vagy megvalósítandó célként hangzott fel benne, hanem természetesnek vett állapotként szerepelt. Azt próbálta sugalmazni, hogy részese annak, ami franciául, németül, olaszul vagy angolul megfogalmazódott a magyar határtól az Atlanti-óceánig. Az európai „bennelét” időről időre való ismertetése nem kívánt kritikai távolságokat és irányzatos fenntartásokat. Idetartozó rovatai ezért voltak tele elsősorban méltányló leírásokkal és élménybeszámolókkal. Egy határozott ideológiai vagy művészetfilozófiai elképzeléssel felépített kritikatörténet persze elmarasztalhatja mindezért a Nyugat szerkesztését, de kérdés, hogy az elvi tisztaság szigorú igényét nem írja-e fölül – az akkori időszak (és a mai napok) ismeretében – a hangoztatott és megvalósított általános Európa-orientáció pozitív jellege.

Mi mindent írt Gyergyai Albert ennek jegyében! Ő volt Proust első fordítója, ő írta róla az első nagyobb tanulmányt, de ki mindenkiről írt még: Jacques Riviére, a magyar irodalmat pártoló François Gachot, Benjamin Crémieux, Francis Jammes, Frederic Lefévre, Robert de Traz, Jean Mistler d’Auriol, Paul Valery, Robert Curtius, Moissi, François Mauriac, Colette, Lemaître, hogy csak a húszas évekbeli cikkeinek, recenzióinak neveiből idézzek néhányat. Marcel Proust 1922 novemberében hunyt el, s Gyergyai nem sokkal később egy hosszabb, összefoglaló igényű tanulmány írásába kezdett róla. Ez a tanulmány az 1923. március 16-i számban jelent meg. A szám élén egy Krúdy-novella állt, ezt Móricznak egy elfeledett mesejátéka követte, a Proustról szóló tanulmány a har-

17

madik helyen jött, de még mindig a szám elején, utána pedig két Kosztolányi-vers következett. A kiemelés Proustnak szólt, mintegy tisztelgőn körülvették a Nyugat nagyjai. Gyergyai a szintézis regényének nevezte az Eltűnt időt, s ennek a gondolatnak az alapján elemezte. „Proust regénye: szintézis, magába ölel minden vívmányt, amit eddig az irodalmi szépség és az emberi ismeret terén elérhettünk. Semmi sem idegen neki, regénye a kor kaotikus, ezerfelől összehordott műveltséghalmazán épült, s hosszú-hosszú és sokágú mondatrepkényei a legkopárabb ismeret-törmeléken is kivirulnak. Ebben a tág és mégis szerves egységben anyagtalan irodalommá tisztul minden, Freud álomképei éppúgy, mint Bergson emlékezet-elmélete, a mendelizmus törvényei és a mechanika tökéletesítése, a nagy impresszionista festők módszere és az »iparművészet« túltengése, a nemi élet tevékenységei, sőt, egyik bámulója szerint, az einsteini relativitás is (….) Proust épp azért különbözik valamennyi elődjétől, mert mindegyiket magába olvasztotta. Az európai műveltség új kifejezőre talált Proustban, aki ily módon szerves részévé lesz az eljövendő nemzedék műveltségének. Igaz, hogy Proust Európája nem oly erős és harmonikus, mint a régi nagy századoké, s nem is oly harsány és áradozó, mint a romantika korában, ez az Európa zavaros, nyughatatlan, örökké reng, változik, elveit, ízlését, isteneit folyton-folyvást cseréli, hinne, csak nem tudja, miben. (…) Proust révén újból beszélhetünk az Irodalom immanens szépségéről.” Hosszú, nehéz, kockázatos fordítói munkával készült el a regény első részének fordítása, s 1937-ben jelent meg három kötetben. Már a cím is gondot okozott. Az A la recherche du temps perdu tágabb körű gondolati asszociációkat kelt, mint Az eltűnt idő nyomában. Gyergyai magyar címe az emlékek felidézésére veti a hangsúlyt, Proust eredeti címe magára a keresésre vonatkozik, ami az emlékeken túl van. Gyergyai lényegében ezt magyarázta el második terjedelmes Proust-tanulmányával, amely elhatározottan a fordításhoz készült, szinte bevezető gyanánt. Előbb jelent meg a regény magyar kiadásánál, hónapokkal korábban; 1936-ban előkészítette, sőt felkészítette a Nyugat közönségét a regény olvasására. „Elöljáró beszéd”-nek nevezi, amely a szó közvetlen értelmében valóban bevezetés óhajt lenni a prousti mű világába. Először Proust jelentőségére szeretné felhívni a figyelmet, hogy ily módon igazolja e vállalkozás jogcímét; azután, hogy megkönnyítse a prousti szö-

18

veg első olvasását, egyrészt a szöveg szép nehézségeire hívja fel a figyelmet, másrészt arra az élvezetre, amely e nehézségek feloldásával jár; végül pedig magáról a fordításról „iparkodik számot adni (…)”, aztán arról ír, hogy új stílust, és az új stílussal új lélekelemzést teremt. „Legegyszerűbben azt mondhatnók, hogy az egész mű alapjában egy művészi hivatás története, egy nagyvilági élvező önmagát kereső naplója, mindaddig, míg a nagyvilág a lélek belső világává s az élvező alkotóvá válik. (…) Ebben a távlatban az egész regény egyetlen nagy dráma, a gyönge, érzékeny, kényeztetett, renyhe, hiú, beteges emlékíró, a véges ember szakadatlan küzdelme önnön hajlamai ellen, az élvező birkózása az alkotóval vagy alkotni akaróval, a lírikus érzelgőé a tisztán látó kutatóval, a látszaté a lényeggel, az Időé a múlhatatlansággal – s ez az Eltűnt Időnek egyik, de nem egyetlen, irodalomfeletti, ideális jelentősége.” Evvel a megállapítással a regény talán legmodernebb elementumára talált rá, arra, hogy a keresés nemcsak emlékek felidézését jelenti, nemcsak önmaga megtalálása az időben, hanem magának a regénynek az írása, a készülés folyamata. Evvel – tehetjük hozzá elemzéséhez – Proust nemcsak Bergson idő-elgondolását valósította meg, hanem a modern reflexív regény egyik előfutára is volt. Bessenyei óta a francia irodalom értése, ismerete és szeretete nálunk a literátus műveltség egyik tartóoszlopát képezte, a nyugati és európai orientáció nálunk mindig egyet jelentett a francia orientációval. Ennek megértésében és staféta-szerű továbbfolytatásában Gyergyai Albert a nyugatosok élén járt, a modern francia irodalom legértőbb referensének tisztét töltötte be a Nyugat hasábjain. Ez a Bessenyeitől és Csokonaitól a legutóbbi időkig tartó tájékozódási irány napjainkban azonban megváltozni látszik. A második világháború után már kezdett halványodni, az utolsó harminc-harmincöt évben pedig erősen megrendült. A strukturalizmus a társadalomtudományokban és az irodalomtörténet-írásban még francia startindításra jött mozgásba, de aztán a következő szövegértelmezési irányzatok jobbára már német kutatások mögül bújtak elő. Közben pedig összeszűkült a frankofon világ, és az élet egész terepét elöntötte az angol nyelvnek csak a hajdani latinhoz hasonlítható, páratlan és erőszakos terjeszkedése. Ma a könyvesboltok polcainak látható, nagy részét angolból fordított könyvek töltik meg.

19

A Nyugat és Gyergyai franciássága, amit valamikor dicsérő szóval „franciás műveltségnek” neveztek, a múlt finom, szép kellékei közé került. Sajnos.

Amikor persze Gyergyai Albertnek a Nyugat folyóirattal való életkapcsolatáról beszélünk, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy állandó és élénk szemű olvasója volt a kortárs magyar irodalomnak is. Sorsa úgy hozta, hogy nagy írók közt élt és nagy írók közt jelentek meg írásai. Irt azokról, akiket mi a mából ítélve a legnagyobbaknak tartunk, írt Babitsról, Kosztolányiról, Móriczról. Többször is. Nagyra tartotta Ambrus Zoltánt, mesterének tekintette Schöpflin Aladárt, akinek regényírói működését is megbecsülte. Szerepelt az 1936. decemberi híres Kosztolányi-emlékszámban. Kosztolányi stílusáról és magáról a stílus mibenlétéről értekezett. „A Kosztolányi-legendáknak, emberieknek s irodalmiaknak, tudjuk, se szeri, se száma, sőt alig van újabb kori költőnk, akiről többféle jellemzés és meghatározás volna forgalomban. (…) Kosztolányi sose maradt meg egyetlenegy magatartásnál, viszont sose vetett el véglegesen egyet sem; játszott velük, nem vette eléggé komolyan őket, s talán éppen ebben van, ebben a gyermekin önfeledt és felelőtlen életjátékban Kosztolányi titka és varázsa. (…) A stílus elsősorban: áldozat, lemondás egyetlen lehetőség végett minden egyéb lehetőségről, határozott egyszerűsítés a gazdag élet sűrűjével szemben, s Kosztolányi sokáig vagy talán sose volt erre hajlandó.” Gyergyai írt a Timár Virgil fia francia fordításáról, írt Babits Iphigenia-fordításáról, írt a himnuszfordításairól, az irodalomtörténetéről és írt az Írás és olvasás című kötetéről 1938-ban (6.szám). „Mit is jelent nekünk Babits maga – tette fel a kérdést ez utóbbiban – könyveiben és könyvein túl, költészete, műveltsége szellemvilága javain túl? Stílust; állásfoglalást; formát egy formátlanul széthulló világban.” Így fogalmazott, egyes szám első személyben és többes szám első személyben. Általában ilyen hang jellemezte írásait, szerény, csendes szavakkal beszélt, de az Én-t és a Mi-t nemhogy kihagyni nem akarta írásaiból, még arra sem törekedett, hogy a fogalmazás más nyelvtani megszólalásai mögé rejtse. Ki is mondta itt Babitscsal

20

kapcsolatban: „(E) sorok írója (…) hideg elvontságok s körmönfont észérvek helyett csak mint személyes kalandról próbál (…) beszámolni.” A nyíltan vállalt szubjektivitást, egyáltalán a szubjektivitást mélyen lenézték, megvetették, tudománytalannak tartották és még üldözték is a későbbi évtizedekben, mintha nem az „én” és a „mi” lenne a legnagyobb társadalomformáló erő. Érdeklődésének voltak különös odafordulásai, ilyen volt ragaszkodása Gellért Oszkárhoz, 1926-ban, kisvártatva pályázati dicséretben részesült tanulmányának megjelenése után, újabb megjegyzést fűzött Gellért költészetéhez. A szerkesztőség estet rendezett Gellért tiszteletére, ahol Osvát többek között verseinek drámaiságát emelte ki. Ehhez írt néhány mondatot Gyergyai. „(…) Ha tekintetbe vesszük, hogy a század eleji líra balladás és »szavalásra alkalmas« műformái a Nyugat fellépésével s legalábbis a Nyugat körén belül szinte egyszerre elenyésztek, s hogy, másrészt, mi se veszhet el nyomtalanul, sem a lírában, sem a természetben, – talán épp e műfajoknak, e »dalban elbeszélt tragédiáknak« szétbomlása, atomizálása, teljes felolvadása okozhatta nemcsak a líra mindenhatóságát minden más műformával szemben, hanem épp ez új lírának szinte robbanó feszültségét, lázasságát, telítettségét, egyszóval drámaiságát. S talán, akár a franciáknál, ahol a modern líra eredetét Brunetiére a hitszónoklatokban s a rousseau-i iratokban keresgélte, nálunk is akad majd kutató, aki, éppen megfordítva, a rég áhított magyar drámát a magyar lírából hámozná ki, amikor is kiderülne, hogy legnagyobb lírikusainkban hatalmas drámaírók lappanghattak. (…)” Ránk vár, hogy tovább folytassuk ezt a gondolatot.

21

sumonyi zoltán

MÁGLYA (Illyés versére. Magyar Csillag, 1942. február 1.)

Mint gyufaszál, mitől erdőtűz lángol, ha földre dobtad, és föllobban bárhol, ha el nem tiprod: oly háborítatlan állt egy suhanc a bolti forgatagban, majd illegett a gondolák között, mert látványától meg nem ütközött a bevásárlóközpont közönsége: hogy bakancsa, hogy sapkája miféle! Nyiszlett alak, a keskeny, hóka arcra ki emlékszik? Csak zubbonyára varrva a térképek, a harci jelszavak, a tetovált jel tarkója alatt akasztja meg a szemet, szememet, – de itt a körbeáramló tömeg csak úgy pillant a torz egyenruhára, akárha rendőrt, vagy fináncot látna. A pénztársorban egy széles tükörnek már hosszan pózol. – Tűrik, nem pörölnek, kivárják, míg a sild felező pontja merőleges nem lesz a sapkagombra, – nem érzik, lassan tüzet fog a máglya, és nem lesz oltó már akkora lángra, s együtt fekszünk a forró hamuhalmon, ha nem sikerül idejében halnom. 2013. november 6.

jolsvai andrás

HOLNAPRA JOBB LESz részletek egy készülő regényből

Okozott bizonyos csodálkozást, amikor kiderült, hogy Dodó megnősült. Dodó persze nyitott volt a nőkre a végtelenségig, de kapcsolatait állami szentesítés nélkül intézte. Most meg egyszercsak megnősült. Akáctelek mindentudó közvéleménye is csak utólag értesült az eseményről, lábra is keltek mindenféle mendemondák, hogy a menyasszony erősen áldott állapotban volna, meg hogy a jelentős (bár az idegen szemek által láthatatlan) hozomány is komoly szerepet játszott a döntésben. De hogy miért kellett ennyire titokban tartani az eseményt, arra nézve még csak találgatni sem tudtak a jól értesültek. Akárhogy is, tény, hogy a Dodó megnősült. A Puszicska bácsi lányát vette feleségül. Szepi és Elek, a két tanú is csak három nappal a nevezetes esemény előtt értesült a dologról. Dodó délután beugrott a Karádi Művekhez – tudta, hogy Eleket is ott találja, egy nagyobb sikkasztási ügy védelméhez dolgozott éppen Béla király keze alá –, meg Szepit is. – Ráértek szombat délután? – kérdezte szinte futólag. – Tanúskodni kellene. – Milyen ügyiraton? – Házasságin – Dodó kivárt egy kicsit –, utána vacsora az Arany Horgonyban.

24

Megállt az akta Elek kezében. – Úgy érted, Dodi, a jó életbe, hogy Te fogsz megnősülni? Dodó szinte szótagolta a választ: – A jó életbe, úgy. Lett egy kis csend akkor: Szepi még öreg korában is emlékezett erre a csendre, meg arra is, hogy Dodó kétsoros, elegáns sötétkék kardigánt viselt ezen a délutánon. De hogy mi volt rajta a szertartáson, azt soha nem sikerült felidéznie. A csöndet is Dodónak kellett megtörnie. – Mindketten házasok vagytok, ha jól tudom. Én is elmúltam már harminc. Mire várjak? Hogy a férjjelöltségből is kiöregszem, mint a fociból? – volt valami nagyon keserű ebben a hangban. Elek magyarázkodni akart, hogy Dodónak persze éppúgy joga van megnősülni, mint neki meg Szepinek, meg mindenki másnak ebben az országban, aki elmúlt tizennyolc, még a büntetett előéletűeknek is. De aztán félt, hogy beszakad alattuk a jég, ezért hát inkább felkapta csak a szék támláján pihenő zakóját és azt mondta: – Erre iszunk! – azzal a három barát kizúdult a munkaközösségből. De az ivászatból csak egy nagyon szolid kör lett a Bodónál, részben, mert elég nagy volt a tömeg – Kiskabát is ott ivott megint, ahogy mostanában szokott – részben, mert Dodó nagyon tartózkodóan fogadta a barátai hátba veregetéseit, és ahogy felhajtotta a kisüstijét, el is köszönt tőlük. Siettében majdnem átesett a kocsma előtt szundikáló Vován. – Te érted ezt? – fordult Elek Szepihez. Az csak a fejért rázta. Kneiferi rendelésnek értette a mozdulatot. Amikor megitták, Szepi a homlokához kapott. – Tudod, hogy mit nem kérdeztünk meg? – Tudom. – mosolygott Elek kesernyésen. – Hogy ki a boldog menyasszony. Így hát az csak szombat délután derült ki, az anyakönyvvezető előszobájában, hogy a Puszicska-lány az. Az anyakönyvvezetőség Pestszentisvánon a Városháza kisebbik dísztermében tevékenykedett, ott, ahol egykor a szentisváni polgármester tartotta értekezleteit az általa kinevezett elöljárókkal.

25

A szentisváni városháza éppen hatvan éves volt ekkor, de ötszáz évesnek látszott – és nem elsősorban a renoválás fájó hiánya miatt, hanem azért, mert Szentisván büszke népe parlament méretű városházát álmodott egykor magának: neogótikus tornyai az égbe törtek, csupa kőcsipke párkányai, díszes ablakszárnyai, boltíves főbejárata egy eljövendő, gazdag kor ígéretével kecsegtettek, a tetején díszelgő páncélba öltözött lovagot a fényes császárváros is megirigyelhette volna. Földszinti tereit egykor csillogó boltok és elegáns kávéházak bérelték. Ekkoriban a városházából tanácsháza lett, a hajdan tágas tereket apró szobácskákra szeletelték, eltűntek a rézkilincsek, a tölgyfaajtók, a kovácsoltvas kandeláberek. Eltűntek a színes üvegablakok és a színes egyéniségek. Szürke egyenemberek dolgoztak a szürke egyenfalak között. Egyedül a két díszteremnek kegyelmezett meg a sors meg a véletlen – azokat túl nagy munka lett volna átalakítani, s nem is nagyon lehetett volna mire. Eltüntették hát a falikárpitokat meg a régi címereket, a polgármesterek olajképét, helyükre a népköztársaság címere került, meg néhány fénykép a távirati iroda alkotásaiból, a város elmúlt két évtizedeinek termelési eredményeit dokumentálva. A szentisvániak, bármi történt is az utóbbi két évtizedben, szerették ezt a pöffeszkedő házat, büszkék voltak rá, és amikor csak tehették, használták – például itt kötött házasságot minden szentistváni, akár városbelit választott párjául, akár nem. A boldogító igen után aztán elkészült az első hivatalos kép a bejárat boltívei alatt, majd az ifjú pár és a násznép kisétált a városháza melletti térre, melyet hajdan Trombita térnek hívtak – vasárnaponként itt zenélt a szentisváni ezred katonazenekara – s melyet a helyiek ma is így emlegetnek (holott most éppen a könnyen leírható Január tizenharmadika nevet viseli), ott elkészült a többi csoportkép, aztán a fiatal pár elsétált még a tér túloldalára, a Tanácsköztársasági emlékműhöz (ennek meg Puskás Öcsi volt a neve, mióta csak felállították, mert a fiatal katona puskáját messze eltartva magától állt ott cövekként), otthagyták a menyasszonyi csokrot, aztán jöhetett az Arany Horgony. Így nősült mindenki Szentisvánon, Akáctelken. Így nősült a

26

Szepi, az Elek, a Karádi Béla, több ízben, de még a Szeredás tábornok is, amikor még nem volt tábornok, meg az öreg Czakó, amikor még nem volt öreg. Így nősült, vagy majdnem így a Dodó is. A szertartás annak rendje és módja szerint lezajlott a kisdíszteremben, Lakatos elvtárs, az anyakönyvvezető, aki szabadidejében nótaénekes volt, és imádta hallgatni a saját hangját, a szokottnál is hosszabb ünnepi beszédébe mindenféle futballkifejezéseket kevert (a házasságban is meg kell találni védekezés és támadás helyes arányát, a túlzásba vitt cselezés nem tesz jót egy párkapcsolatnak), így akarván kedvében járni Dodónak, akinek nagy tisztelője volt még játékos korából, aztán a fiatalok megcsókolták egymást, fogadták a jelenlevők – a két tanú és a Puszicska család – gratulációit, aztán átsétált-átgurult mindenki az Arany Horgonyba: az egész násznép elfért két összetolt asztal mellett. Nem volt fotózkodás, csoportosulás, csokorletét. Ha Kormos Marci nem biciklizik éppen arra a fotószakköri foglalkozásból jövet, és nem kapja le, szinte a bicikliről, rutinszerűen, a városházáról éppen kilépő házasokat, egyetlen fénykép nem maradt volna fönn az eseményről. Évtizedekkel később Dodó sokat töprengett azon, miért volt neki annyira fontos, hogy szinte illegális körülmények között nősüljön meg. Mert persze miatta történt minden így. Világosan megmondta a trafikosnak, hogy elveszi a lányát, és nem kér semmi kelengyét, hozományt, de az a feltétele, hogy a családon és tanukon kívül senki ne legyen jelen az eseményen – valamint, hogy addig se beszéljenek róla senkinek. Puszicska nem kérdezett semmit, és mindenbe beleegyezett. Ő már nem csodálkozott semmin. Hiszen akkor már túl voltak a lánykérésen is. A lánykérés meg úgy zajlott, hogy egy keddi napon, a szerkesztőségből jövet Dodó még beugrott a Puszicskához egy Ezüst Kossuthért. Rajta kívül nem volt senki a trafikban, Dodó elbeszélgetett hát egy kicsit a trafikossal, ahogy szokott, főleg a hétvégi totóeredmények tárgyában. Puszicska váltig azt gondolta, Dodó pontosan ismeri a csapatok belső életét, ergo a leendő eredményeket. – Ha így lenne, Puszicska úr, én már régen milliomos lennék!

27

– Azért csak többet tud nálam! Én még a Törekvést meg a Vörös Meteort is folyton összecserélem. – Hallgatott egy kicsit, szívott egyet a Nikotex Munkásból (vékony papírszipkát használt, abban a téves hitben, hogy így kevésbé mérgezi magát, pedig azt a negyvenöt napi darabot gázálarcban is szívhatta volna), aztán hozzátette: – Pedig most jól jönne nekem is egy kis pénz. Hogy férjhez adhassam a lányomat. Dodó fel se nézett, úgy válaszolt. – Hát adja hozzám, én nem kérek hozományt. Puszicska felemelte a hangját. – Ne tréfáljon egy nyomorékkal, ha kérhetem. Dodó vérfagyasztóan nyugodt maradt. – Én nem egy nyomorékkal beszélek, hanem egy apával. Akinek most éppen megkérem a lányát. Adja vagy nem? Puszicska kettéharapta a szipkát, úgy kérdezte. – Ez most komoly? Dodó kéjesen kifújta a füstöt, úgy bólintott rá. Hosszan hallgattak aztán, végül a trafikos nehezen kiszűrte a választ a fogai közül. – Adom. Kezet fogtak, Dodó zsebrevágott egy pakli cigarettát, aztán elváltak. Így nősül egy Gellér József, gondolta hazafelé. Dodó persze kedvelte a Puszicska-lányt, néhány éve volt is egy rövid flörtjük (legalább nem veszek zsákbamacskát, mosolyodott el otthon, aztán eszébe jutott, Akáctelken nem is igen akad már olyan macska, akit ő ne látott volna zsák nélkül), de korábban nem jutott volna eszébe megkérni a kezét. Korábban nem jutott volna eszébe nősülni sem: nem volt egy nősülékeny alkat. De mióta szinte észrevétlenül áthaladt a harmincas tábla alatt, egyre többször érezte, hogy nincs ez jól így. Hogy mindjárt lefújják az első félidőt, és ő még rendes gólhelyzetet se alakított ki. Csak támad, csak támad, csak támad, eredménytelenül. Ebben az időben sokat üldögélt Elekéknél, játszott Istvánkával (ő nevezte el Istinek, aztán ez a becenév – melyet Elek nem szeretett pedig – rajta is maradt a legifjabb Szeredáson, élete végéig), segített az asszonyoknak a konyhában (Dodónak még ezt is elnézték) vagy beszélgetett a

28

barátjával: ráérősen, lassan, körkörösen, ahogy szerették. Azóta, hogy Eleket elszólították a feladatai (melyek legfőképp Ódry Kati két szép szemére fókuszáltak), Dodó mind gyakrabban felejtette ott magát a Szeredás-házban késő estig. Nézte Terézt, ahogy a dolgát végzi, a fiát neveli, a férjét várja, és egyre többször jutott eszébe, milyen jó lenne, ha őt is várná egy ilyen angyal otthon, aki letörölné a gondokat a homlokáról, aki egy tányér levest tenne elé, és megkérdezné, engedheti-e a fürdővizet. És onnan már csak egy lépés volt, hogy milyen jó lenne mellé egy ilyen kis szappanszagú lény, aki, ha fölveszi, a nyakába kapaszkodik, és visszamosolyog rá, és majd ha nagyobb lesz, meg lehetne tanítani focizni, és aztán járni a meccseire, állni a korlát mellett, és hallgatni a szurkolók beszélgetését, hogy ez a gyerek épp olyan pengés, mint az apja volt egykor, lát a pályán, és egyszer sokra viszi még. Dodó addig nézte Czakó Terézt, hogy szinte észrevétlenül megérett benne a nősülési vágy: de hogy az éppen a Puszicska-lány irányában perfektuálódik, abban több volt a dac meg a véletlen, mint az átgondoltság. A lánykérés utáni estén – Dodó épp a hétvégi cikken dolgozott – kopogtak az ajtaján. A Puszicska-lány volt, fonott kosárral a karján. – Hallom, elveszel – mondta. – Hoztam egy kislábas gombalevest. – Csiperkével? – Dodó föl se nézett a gépelésből. – Ahogy szereted. – Úgy érzem, boldogok leszünk. Egyikük se tudta még akkor, hogy tényleg így is lesz.

* Rékaiéknál szombatonként köszöntött be a szerelem. Rékai úr pontban reggel nyolc órakor oldalra fordult a széles franciaágyon, és bal kézzel simogatni kezdte a felesége arcát. Gyengéden, percekig simogatta, míg csak nem tapasztalta az asszonyon az ébredés első jeleit – apró mozdulatokat, nyögéseket. Akkor Rékai úr kikelt az ágyból, felhúzta a redőnyt, félárbócnyira – épp csak úgy, hogy a fény már behatoljon, ha akar, de illetéktelenek azért ne lássanak be az ablakon –, aztán a hálószoba sarkában lévő kom-

29

binált zeneszekrényhez lépett, felnyitotta a tetejét, és a lemezjátszóra – miután puha ronggyal gondosan letisztította mindkét oldalát – feltette a Glenn Miller-zenekar lemezét, melyet még a háború alatt szerzett meg egy csereüzlet keretében. Amikor felcsendültek a Holdfény szonáta első taktusai, Rékai úr már ismét az ágyban feküdt – balról, mint mindig –, műselyem pizsamakabátját már kigombolta, hogy az asszony, ha akar, odaférjen a mellkasához. Aztán hosszú évek alatt kimunkált rítus szerint nekigyürkőztek, hogy szeressék egymást. Rékai úr, mint afféle zenészember, szinte magától a zene ritmusára mozgott, hol gyorsabban, hol lassabban, és az asszony, mintha a táncparketten vezetné a férje, úgy hagyta magát irányítani – mindazonáltal ritmusban maradt ő is. Rékai úr hosszan és kitartóan simogatott, kényeztetett, vezetett, bal kezével, mintha csak a vonót mozgatta volna, bebarangolta az asszony egész testét a fülcimpájától a combjáig, hosszan és mélyen elidőzve egy-egy számára kedves helyen, s bár úgy ismerte a felesége testét, hogy behunyt szemmel is megtalált volna minden apró mélyedést, minden zugot, de még minden pihét is, esze ágában se volt behunynia a szemét: miközben tette, mit tennie kellett, folyamatosan gyönyörködött az asszony lusta, ébredő szépségében. Rékai úr huszonöt éve volt nős, és huszonöt éve folyamatosan rajongott a feleségéért: ilyenkor, szombat reggelenként ugyanannak a tizenhét esztendős, mesebeli lánynak látta, aki – maga sem tudta, miért – igent mondott neki, amikor néhány heti udvarlás után megkérte a kezét. Rékaiék egy osztrák fürdővárosba, Bad Gasteinbe mentek nászútra, és Rékai úr így, párnára bontott hosszú szőke hajjal, derékra fonódó hálóingben és egyre gyorsuló lélegzettel először ott, a spalettán bederengő hajnali fényben látta az asszonyát – a távolból a vízesés moraja és a Casino szalonzenekarának hangfoszlányai tették teljessé az élményt. Rékai úr azóta is, minden szombati együttlétüknél ezt a hajnalt álmodja, éli, szervezi újjá, nem csoda, hogy amikor két évtizede ebbe a házba költöztek, az első dolga volt redőnyt szereltetni az ablakokra – hogy a reggeli fény ugyanúgy, csíkokban ömöljön rá a hálószobára, az asszonyára, mint egykor. Rékainé hétköznaponként jobbára kontyban viselte világszép, mézszínű

30

hajkoronáját, esténként pedig hosszú copfba fonta a pipereasztal tükre előtt, de péntek este úgy hagyta, kiengedve – reggelre az egész nagypárnát beborította a hajzuhatag. Rékai úrnak úgy kellett kifaragnia belőle az arcot – de tette boldogan, hisz annakidején ez a haj varázsolta őt el egészen, és a muzsikus azóta is valami különleges varázserőt tulajdonított asszonya hajának – szigorúan megtiltva a nőnek, hogy a hajszálak töredezett végeit leszámítva akár egyetlen centiméterrel is megrövidítse magát, s ezáltal magukat. Rékainé egy időben megpróbált modern, félhosszú, dauerolt frizurát kiküzdeni magának, de Rékai kerek-perec megmondta, hogy ezt a tettet válóoknak tekintené. Rékainé tett egy csípős megjegyzést („szóval maga nem is engem szeret, hanem a hajamat”), de aztán tudomásul vette az ultimátumot – az igazság az, hogy ő is bensőséges kapcsolatban volt a hajával. A Chattanooga Choo-Choo magasságában, amikor Rékai urat a kipirult arcbőr és a légzés szaporasága meggyőzte arról, hogy az előkészítő munkálatok megfelelően haladtak, miközben nyelvével az asszony kebleit kezdte felderíteni, neje bal kezét, mely eddig inkább csak pihent az ő derekán, a combjai közé vezetve érzékeltette, most már szeretné, ha vele is törődve lenne. Az asszony, amikor kézzelfogható bizonyságot nyert a férfi elszántságáról, mint huszonöt éve mindig, ugyanazt a hangot hallatta, mely valahol a sikkantás és a sóhajtás közötti mezőben foglalt helyet, és egyszerre fejezett ki meglepődést és elismerést – ez a hang mindig nagyon impulzíven hatott a férfira. Ez volt egyébként az egyetlen hang, mely szájukat elhagyta egész reggel, a testek apró zaját elnyomta a zene és a lemezjátszó jellegzetes surrogása. Egy idő után – valahol az In The Mood közepe táján – Rékai úr szelíden, de határozottan száznyolcvan fokkal megfordította élete párját – voltaképpen csak el kellett indítania a mozdulatot, az asszony már tudta, mit kell tennie, szelíden, épp, csak annyira, amennyire elengedhetetlen, megemelte a combját, és hátulról hozzátapadt. Így mozogtak aztán, hosszan és harmonikusan, a zene ritmusára, kivárva a szinkópákat, és újra indulva megint, finoman gyorsuló ütemben. Amikor egy női vendégénekes rákezdett az April in Paris-ra, Rékai úr kihátrált a jelenetből, s miközben a hátára feküdt – bal

31

lábával lerúgva a paplant az ágyról, jobb kézzel pedig a felesége kispárnáját saját feje alá igazítva, – felsegítette az asszonyt a combjára, s aztán elkezdődött az utolsó szakasz. Glenn Miller és zenekara már a Pennsylvania 6-5000-t játszotta, dübörögtek a rezek, a dobok, Rékainé egyre elszántabban dobálta magát ültő helyzetében, közben a fejét forgatta, s két kezével a férje térdébe kapaszkodott. Rékai úr ilyenkor már minden erejével arra figyelt, hogy lassabban érjen föl a csúcsra, mint asszonya: ezer kis praktikája volt a sebesség fékezésére, a combok apró megemelésétől a szemek behunyásáig: ha nagyon válságos volt a helyzet, egyszerre alkalmazta valamennyit, és közben a Toldi Előhangját mondta magában – bár azt a részt, hogy „hárman sem bírnátok súlyos buzogányát”, biztonsági okokból átugrotta. Amikor már érezte, hogy a feleségének sem lehet visszaút, levette a lábát a fékekről maga is, és éppen a legmegfelelőbb pillanatban utolérte az aszszonyt. Rékai úr nagyon büszke volt erre a tudományára, s legszívesebben el is dicsekedett volna vele szélesebb körben, bár mozdíthatatlan szemérmessége ezt soha nem engedte. Nagy ritkán, nyári esteken, a Boda kocsma udvarán, amikor a szokásosnál több sör és nagyfröccs íródott a meleg számlájára, és persze a női szívekről esett leginkább szó a társaságban, ő is megengedett magának egy-két szelíd megjegyzést arról, hogy az asszony, ha vágyai teljesültek, kenyérre kenhető – és persze sosem vette észre a gúnyos mosolyokat a hallgatói szája szélén, akik, ha akarták volna, maguk is tudtak volna erről a témáról mondani ezt-azt, éppen a szép Rékainé kapcsán. De a Rékai urat furcsamód mindenki szerette Akáctelken – a Rékainét meg csak szerette volna – hát még ezt is elnézték neki, hogy szombatonként afféle helyi donzsuánnak képzeli magát. Amikor lejárt a lemez, Rékai úr kikelt az ágyból, visszazárta papírtokjába Glenn Millert és zenekarát, majd rágyújtott egy Daru cigarettára: mélyen tüdőre szívta az első slukkot, aztán leült kopott bársonyfoteljába, lábait a karfán pihentetve nézte az ágyat, nézte újra szendergő asszonyát. Az első köhögési roham aztán felriasztotta Rékainét, haját hátradobva kikelt ő is az ágyból, mezítláb a férjéhez ment, kivette kezéből a cigarettát, és nagyot szívott belőle.

32

– Maga is kér kávét? – kérdezte már a konyha felé menet, miközben egyetlen mozdulattal belebújt a nyitott fürdőszobaajtó oldalán pihenő slafrokjába. – Két cukorral – felelte a férfi az ilyenkor megszokott rekedt hangon, aztán még hozzátette: – Édes. Azután elnyomta a cigarettáját, és lehajolt a sarokban pihenő hegedűjéért. Mire beért a kávé illata a nagyszobába, már a nyitott ablaknál állt, és Dinicu Pacsirtáját játszotta, bravúros tremolókkal. Ha máshonnan nem, innen tudta minden akáctelki, hogy megint szombat van.

33

Tornai józsef

ADY LOVÁT SUGARÁHOz KöTöTTE Gondoltad-e volna Ady most kell fajtánkat félteni fülemüle szól a Tisza partján most a XX. század rongy-ajkán rigómadár meg a fülemüle elvándorolnak a fiúk-lányok a tenger legszélibe szép a rózsám hogy váljak el tőle székely legény elveszi a román lányt Felvidéken alig zeng a magyar láng kicsi országom emlékszik-e rád Hollywoodban ormánsági szülötted mit tehetnék öreg igric teérted eléneklem a pentaton dalokat hallom hangod pohár cseng a kezedben szürkésfehér koponyacsontom alatt két íj-szemed ezer éves hun-harag azt zúgják a kék bakonyi cserjésben Duna habján ez a rokon vér cseppen lement a Nap a maga járásán de még Ady fönn táncol az én fajtám fülemülét hallom százszor csatináz a Kalota vize csupa Ady-láz rigómadár aranytolla meghökken szép a hazám élsz te sámán-döhödben

34

szép a rózsám nem válok soha tőle lement a Nap de fölárad reggelre Ady lovát sugarához kötötte.

AGANCSOS HOMLOKKAL Álltam agancsos homlokkal, tisztán célzott golyó fúródott a közepébe, vér, vér, vér, vérem issza a föld, nincs a főben már csak egy mocsadék szarvasbika még kemence-teteme. Azt álmodtam, hogy nem féltem, így haltam meg dölyfösen a tölgyfák karéjában. Mindig készülődtem, mikor jön el órám, s hol rettegve lestem, hol szálegyenesen vártam a jövőmet. Mi hátra van, nem sok, mi mögöttem, évek szabadsága, sok remény, kő-bizalom, kevés jó elszánás, mire szarvasbika vált belőlem s most már nem törődöm vele: egy a virág, egy a kóró, csak a szomorúság se nőne ki belőlem: hatalmas hegygerinc, tengerár.

35

A zöLD SzARVAS Ölelt sportpulóver, Irénke kötötte. Tél jegén se hordtam kabátot fölötte. Zöld szarvast mellére, láng-csókot arcomra, pazarolt volna bár sorsot a sorsomra! Merre jársz te, szarvas? hol vársz rám, Irénke? Tudom, járunk mi még erdőn kéz a kézbe. Itt ágaskodik a szarvas ágyam mellett, száján régi felhők vagy a te lány-lelked? Szarvassá ha lettél, én nem vadászoddá, faraglak, megfestlek templomi bálvánnyá, ki most csak arra vár, föltámad a szarvas, s a halál könyvében szerelemről olvas.

36

szemethy orsi

HATÁRSÁV

veRa

Egy értelmes dolgot mégis hoztak Orsi szülei a burgenlandi művésztelepről. Méghozzá egy vasporral megtöltött, rajzfüzet nagyságú műanyag dobozt. Magic Paper volt a neve. A vaspor átlátszó plexi mögött volt, mágneses ceruzával lehetett mozgatni a táblán, kis rajzokat, festményeket készíteni vele. Volt hozzá egy vékonyabb, meg egy vastagabb ceruza-szerűség. Ezt imádtuk. A kész mű nem maradt meg. Egy fogantyút tekergetve az egész rajz letörlődött a tábláról, lehetett újat kezdeni. Ha mondjuk esett az eső, vagy túl késő volt, és otthon kellett kuksolnunk, órákig abajgattuk ezt a táblát, halálra röhögve magunkat. Én instrukciókat adtam, Orsi ennek alapján rajzolt, aztán fordítva. Válogatott szörnyszülöttek készültek. A rajzlap, pontosabban a felület, melyen a por mozgott, halvány pasztellzöld volt, soha nem felejtem el a színét. Ezen tekeregtek a furcsa, ceruzavonalra nem is hasonlító vonalak. Bármit rajzoltunk, a következő percben már nyoma sem volt. Mindig tiszta lappal indulhattunk. Orsi szerint, – tipikus felnőtt gondolat – olyan volt ez a tábla, mint a lélek. Sok minden van, amit lehet meg nem történtté tenni, de nyomtalanná biztosan nem. A nagy dolgoknak mindenképp nyoma marad. Így voltunk a szerelemmel és a halállal. Egyikkel sem nagyon találkoztunk korábban. Úgy esett, hogy a kettő egy személyben öltött testet a nyár vége felé. Ekkor ismerkedtünk meg Gyárfás Petivel, akinek az apját megették a patkányok.

37

Apáméknál voltunk egy hétig, a nyaralóban, az ottani nagyszülőknél. Elég jól éreztük magunkat, tele voltunk energiával. Ruganyosabbak, ügyesebbek és magabiztosabbak voltunk, mint előző nyáron. Túl voltunk egy győzelmen a bálványrombolókkal, valamint az úszótáboron, melynek túlélése már önmagában is nagy fegyvertény volt. Orsi kicsit furának találta az én sellőmániámat, ami tényleg nem nagyon illett az ősemberekhez vagy a vadászokhoz, de nekem tetszett. A sellő lány és különleges tündér is egyszerre. Mégis jobb, mint egy koszos felfedező, aki egész nap tőrrel a kezében izzad a dzsungelben. Orsi még nem tudta, hogy lenne a legjobb. A csajos ruhák és az izzadt felfedező sem paszszolt, de nem mondtam neki, tudta ő is. Azt is tudta, hogy az ő haja csak nagy sokára fog megnőni, és a fogszabályozó is eltart még egy ideig. Nekem hosszú, hullámos, barna hajam volt. Anyukám pedig nem akart intelligens ruhákba öltöztetni, hanem olyanokba, amilyeneket a lányok hordtak. Orsinak is jutott belőlük. Iszonyú hálás volt érte. Apáméknál pedig mindenki úgy kezelt minket, mint a nagylányokat. Műanyag karkötőket kaptunk, és ellenzős baseballsapkát az autószerelő műhelyből. Csajos sellők, felfedezők, vagy akármik lehettünk. Mi pedig úgy gondoltuk, igyekszünk mindenfélét kipróbálni, hátha rájövünk, hogy mik szeretnénk lenni igazából. A háziak nagy örömére kitaláltuk tehát, hogy színdarabot adunk elő a miskolctapolcai házban, a nagyszülőknek, apámnak, Annus-kának, meg nagyanyám néhány barátnőjének. A ház nagy volt, hátul, ahol a fogorvosi rendelőbe lehetett átmenni, volt egy üvegezett veranda rész, ez volt a backstage, innen nyílt egy nagy terasz. Itt, a hátsó nagyteraszon volt a színpad és a nézőtér is. Nagyinak volt egy csomó jó állapotban lévő régi ruhája, ezekből lehetett válogatni. Némelyik egészen régi volt, valami ük-ükanyáé lehetett, csipke, selyem, bársony. Be is vittük őket a jelmeztárba, mely öltöző is volt egyben. A hajdani vendégszoba töltötte be ezt a tisztet, e fölött, a padlástérben aludtunk. A színdarabot úgy írtuk meg, hogy bőven legyen benne mindenből. Nekem a sellős hangulathoz tündérek, kémnők és királylányok. Orsinak ifjú hős oroszlánvadászok, valamint akrobatanők,

38

akik új találmányok voltak, és átmenetet képeztek a hölgyek és hősök között. Az akrobatanők elszegődtek a cirkuszba, ahol szegény földönfutó árvákkal találkoztak, akik egy kis ennivalóért paktumot kötöttek a szörnyekkel. Orsi válogathatott kedvére. Volt egy detektív is, aki az egész sztorit koordinálta, ezt felváltva játszottuk. Menet közben kiderült, hogy ez így elég fárasztó, nagy szükség lenne még egy szereplőre, hacsak nem akarunk egyfolytában átöltözni végig, az egész darab alatt. Ilyen személy azonban egyelőre nem akadt, a detektív szövegét többnyire elhadartuk, nem vesződtünk a jelmezekkel. Alakult a darab, készültek a díszletek, még jegyeket is gyártottunk és ehhez pénzt, amivel meg lehetett venni őket. Nagyanyám örült, hogy vendégeket hívhat, akiknek süteményt és teát adhat, és üldögélhet velük estig, megvitatva néhány fontos pletykát. Apám akkoriban elég sokat dolgozott, éjszaka mentőzött, reggel járt haza, és délután kelt fel, többnyire borostásan és nyúzottan, attól függően, milyen fárasztó volt az éjszakai műszak. Néha kérdezgettük, hogy milyen esetekhez hívják, de azt mondta, az ilyesmi nem gyerekeknek való, sőt, igazából még felnőtteknek sem. Talán még neki sem. Ezt mi magunk is elképzeltük, mert egyik este, vacsora után belehallgattunk egy beszélgetésbe. Apám nagyanyámmal tárgyalt a konyhában az előző éjszakai esetről. Akihez apámat kihívták, egy helyi illetőségű ember volt, a család régi ismerőse. A családdal igazából nagyapám tartotta a kapcsolatot, az öreg, nagyszüleim jó barátja, bíró volt, a város megbecsült személyisége. A fia viszont megrögzött alkoholista, aki egy ideig apámmal járt egyetemre. Apám néha meglátogatta, kötelességből vagy barátságból, vagy csak reménykedett, hogy egyszer majd nem részegen találja otthon. Volt egy gyereke is, aki az anyjával lakott. Előző este ehhez a régi haverjához hívták apámat. Pontosabban egy emberhez, akire a közeli dombon találtak rá, ahol kiskertek és nyaralók voltak. Apám a kollégájával bement a düledező faházba, melyet körbeálltak a szomszédok, akik kihívták a mentőt. Itt nagy kupi volt, üvegek és újságpapírok és bútorok romjai. Apám régi egyetemi társa egy halom összedobált ruha és folyóirat között feküdt, arccal

39

a földön. Mindenütt vér volt, mert az illető beleesett egy vitrin üvegezett ajtajába. Látták, mert a széttört bútor darabjai ott hevertek mindenhol. A férfi nemrég fekhetett ott, talán csak egy órája. De a közeli kútból, vagy csatornából, vagy a szomszéd tyúkólja alól, vagy máshonnan néhány patkány jött elő és rátaláltak a földön fekvő férfira. Csúnyán megrágták, a kezét, az arcát és a lábait is. A férfi nem tudott segítséget hívni, valószínűleg magához sem tért, olyan részeg volt. Még élt, amikor a hordágyra tették, de mire a kórházba értek, már nem. Apám kezei között halt meg, talán még fel is ismerte. Azt mondták, elvérzett. Apám nagyon ramatyul volt, nagyanyám konyakot adott neki, és felhívott telefonon néhány embert. Nagyapám is lejött a dolgozószobájából, ahol általában a tévét nézte esténként. Magas volt és sovány, és szűkszavú. De akkor sokáig dörmögött a kimért hangján, és vigasztalta apámat. A beszédjükből kiderült, hogy apám és ez a barátja egész kis koruktól kezdve elválaszthatatlan barátok voltak. Egészen a gimnáziumig. Együtt játszottak és csavarogtak mindig. Kitaláltak egy csomó fura történetet együtt. Minket Annuska már réges régen lefektetett, nem gondolta senki, hogy ott lapulunk az ajtó mögött kihűlt lábakkal egy szál hálóingben, és a felnőtteket hallgatjuk. Néhány nap múlva, pontosan a színi előadás előtt megérkezett hozzánk Gyárfás Peti. Apám azt mondta, egy régi barátjának a fia. A barátja már régen elhagyta a családot, nem tudni, hol van, ne kérdezgessük róla Petit. Az édesanyjának sok a munkája most, ezért Peti nálunk lesz egy-két hétig. Ha gondoljuk, vegyük be a darabba, biztos jól esne neki. Sőt. Peti valódi bunkó benyomását keltette, amikor megérkezett. Nem köszönt, viszont a földre köpött. Az anyja, aki napszemüvegben volt, és majdnem fehér, iszonyú göndör szőke haja volt, megbökte, mondott neki valamit. Erre ő köszönt, de nem nézett ránk. A felnőttek a mi szobánkkal szemben nyíló másik padlásszobában szállásolták el, és rettentő kedvesek voltak vele. Nagyi kijelentette, hogy a színdarabot elhalasztjuk, míg Peti be nem tanulja a szövegét. Adjunk neki akármilyen rövid kis szerepet, de vegyük be mindenképpen. Peti nélkül nincs darab. Sőt fagyi sem, és a bar-

40

langfürdőbe is csak hármasban mehetünk. Ja, és ő a vendég, akinek mindent szabad. Petit ettől sem szerettük meg jobban. Mindenesetre úgy gondoltuk, még ha gyengeelméjű is, a detektív szerepét megkapja, legfeljebb majd olvassa a szöveget, nekünk pedig nem kell átvedlenünk királylányból nyomozóvá minden jelenet végén. Azt, hogy mi történt az apjával, Peti hús-vér személye elfeledtette. Egy szegény, szép szemű árvát vártunk, helyette jött egy pökhendi kiskirály, aki ráadásul puhánynak tűnt. Odaadtuk neki a szövegkönyvet, és megbeszéltük, hogy ebéd után megnézheti a színpadot, az öltözőt, és tartunk egy olvasópróbát. Mi délelőtt a kertben játszottunk, segítettünk Annuskának borsót fejteni, közben láttuk, hogy Peti a teraszon olvassa a darabunkat, lábait a korlátra téve. Kövérkés volt és szemüveges, egyikmásik mozdulata kifejezetten lányos volt. Sebaj, gondoltuk, detektívnek mindegy. Lesz jelmeze, majd csak kinéz valahogy. A rettenetesen elcukrozott borsólevesebéd után kivonultunk a színpadra, hogy tegyünk egy próbát az új szereplőnkkel. A próba minden várakozásunkat felülmúlta. Peti ugyanis szárnyalt. Eddig ránk sem nézett, látványosan unatkozott. Most azonban szinte ránk ugrott, minden lélegzetvétele nekünk szólt, miattunk történt. Nem detektív volt, hanem felfedező, vadász, és vad egyszerre. Üvöltött és suttogott, ahol kellett. A szemüvege villogott, az arca lángolt az átéléstől. Lomha és unott mozdulatai hirtelen feszesek és kifejezőek lettek. A hangja harsogott és messzi tájakra röpített. Közelhajolt hozzánk, egyenest a szemünk közé vágta a bűnöket, melyeket a sztori során felderített. Kitépte a szegény árvát a szörny karmai közül, még ha ez nem is volt benne a darabban, és gyengéden a földre fektette az elalélt lányt. Beugrott az égő autóba, hogy kirángassa a beszorult kémnőt, aki szóhoz sem jutott. Néhány karateütéssel végzett a félig ember, félig majom fenevaddal, mely a sötét sikátorban eredt a nyomába. Végül szivarra gyújtott, és pisztollyal a kezében egy lámpaoszlopnak dőlt. Szemébe húzta a kalapját, lábainál hevertek a legyőzött torzszülöttek.

41

Mi magunk szemben álltunk vele és remegtünk. A meglepetéstől, a rémülettől, vagy a csodálattól. Vagy mindezektől egyszerre. Még nem tudtuk, de attól kezdve mind a ketten fülig szerelmesek lettünk belé. Hogy ő mit gondolt, azt nem tudni. Talán csak vágyott ránk, vagy valami olyasmire, amilyenek mi is voltunk, s amilyen lényeket a valóságban nehezen közelíthetett meg. A színdarab kapóra jött. El voltunk varázsolva. A darab néhány pörgős akciójelenettel kiegészülve őrületes sikert aratott. Még karót nyelt nagyapám is ujjongva tapsolt, amikor kimelegedve meghajoltunk a közönség előtt. Mindenki nagyot alakított a szerepében, kiélhette magát, beletehetett apait-anyait. Peti zseniális detektív volt, általa még szuperebb hősnők lettünk. Olyan volt az a nap, mint a karácsony és a szülinap egyben. Hármunkat ünnepeltük, azt, hogy egymásra találtunk, és jól sikerült az előadás, és mintha szikrázott volna körülöttünk a levegő. Itt voltunk egy házban, ami fantasztikus és átláthatatlan labirintus volt, tele várakozással és kalanddal és nyári fényekkel, Annuska elképesztő ételkreálmányaival, az ábrándos nagyanyámmal, aki csak szórta a pénzt, mintha valamit vagy valakit ki akarna engesztelni, és mindenhová elvitt minket. Attól kezdve minden percben együtt voltunk, mindent együtt csináltunk, végül kiharcoltuk, hogy maradhassunk mi is még egy hétig, mint Peti. Amikor ez eldőlt, apám nagyi javaslatára kivitt minket abba az étterembe, ahová évente egyszer-kétszer elmentünk, általában valamilyen családi esemény kapcsán. Most csak úgy, mintha a barátságunkat akarták volna megünnepelni. Az étterembe kocsival mentünk, elől apám és nagyanyám, hátul mi hárman. Középen én, egyik oldalamon Peti, a másikon Orsi. Peti valahogy úgy ült, hogy közelebb húzódott hozzám. Kicsit olyan volt, mintha meg akarná fogni a kezemet. Engedtem, miért is ne? Jó volt így kézen fogva utazni. Számomra Peti ekkor olyan volt, mint egy nagyon közeli családtag, a darab miatt. Ott is mindent ilyen közvetlenül csináltunk, dobáltuk és ölelgettük egymást, mint az igazi profik. Munka volt ez, nem volt kényelmetlen. De aztán láttam, hogy Orsi egészen elsápad. Nézte, ahogy kézen fogva ülünk. El is engedtem rögtön a kezét, mert megijed-

42

tem. Nem tudtam, hogy rám vagy Petire volt dühösebb, de aztán a vacsora közben úgy tűnt, mindenkire egyformán, saját magát is beleértve. Nem is evett valami sokat, és kiment a kertbe, apám rohangált utána, végül egy somlóival visszacsalogatta. Amikor visszajött, úgy ült le közénk, mint egy száműzött hercegnő, Peti csak vele kezdett el foglalkozni. Erre meg én lettem rosszul, mintha nem is krumplipürét, hanem varangyos békát vacsoráztam volna. Pedig Peti nem volt egy szépség. Kicsit puha arca volt, de valahogy jól volt összerakva. A fiúk legtöbbje otthon, a ház előtt szikár volt és izmos, ám cseppet sem volt vonzó. Peti valamilyen izgalmat keltett maga körül. Valamit kezdenünk kellett vele. Titokban azt gondoltam, milyen jó, hogy itt van. Aztán meg arra, hogy bárcsak sosem ismertük volna meg. Másnap mindenki bement a városba bevásárolni, a rendelőben is csak délután kezdődött a munka. Annuska szorgalmasan gyúrta a szilvás gombócokat a konyhában, azon gondolkozott, mivel bolondítsa meg. Borsot, netán egy kis pirospaprikát tegyen bele? Egymás után vette ki a nagy, sötétbordó szilvákat az üvegből. Olyanok voltak, mint valami nagy állat szemei. Mindből kicuppantotta a magot, és a gombócba tette. Nem volt túl étvágygerjesztő látvány. Mi kint, a hátsó teraszon és a kertben lődörögtünk, elvileg segítettünk gyomlálni a kis haszonkertet, és összegereblyézni a levágott füvet. Gyakorlatilag meg egymást vizslattuk féltékenyen. Mintha nemcsak Petit akartuk volna magunknak mind a ketten, de rá is féltékenyek voltunk. Nem bírtuk volna ki, hogy valamelyikünket Peti kiragadja a védszövetségből. A varangyos béka kezdett krokodillá nőni a hasamban. Peti is egyre hülyébben viselkedett. Először is beindította a slagot, amikor a kosarakat cipeltük ki a kerti szaletliből. Annuska csak kikiabált a konyhából, ahonnan fél szemmel követte tevékenységünket. Fenyegetései hatására a verekedés abbamaradt. Peti végül kitalálta, hogy játsszunk gondolatolvasót. Azt mondta, hogy leülünk egymásnak háttal, egyszerre csak az egyi-

43

künk. Ő rajzol valamit egy lapra, a másik pedig megpróbál belebújni a fejébe, és ugyanazt lerajzolni. Aztán beszámozzuk a rajzokat, és eltesszük. A végén megnézzük, ki talált a legtöbbször. Először ő lesz az, aki gondol. Én voltam az első, aki leültem, háttal neki. Összekoccant a fejem az övével. Orsi gúnyosan figyelt minket, leste, hogy nem súgunk-e egymásnak. Aztán Peti mondta, hogy ő rajzolt. Én meg koncentráltam. Rajzoltam egy lovat. Orsi elvette mindkettőt, lefelé fordítva feltette a kőpárkányra, rátett egy követ. Most ő jön. Én néztem, hogy Peti csendben rajzol egy madarat. Aztán átsétáltam a háta mögé, néztem, hogy Orsi lehunyt szemmel koncentrál. Ki sem nyitotta a szemét, csak rajzolt vakon. Ugyanolyan madarat. Elvettem a rajzokat, és letettem. Ez így ment öt körön keresztül. Az én rajzaimnál egy sem stimmelt. Orsiénál mindegyik. Ami eléggé furcsa volt, mert Peti először madarat, aztán magot csipegető madarat, aztán fészekben ülő madarat, aztán repülő madarat, aztán meg fiókát etető madarat rajzolt. Orsi mindig lerajzolta pontosan ugyanazt. Tök ideges lettem, ők meg csak vihogtak, mint az idióták. Hogy ez tudományos csoda. Vihogtak egész délután, a strandon meg, ahová mentünk, fröcskölték egymást, és további idiótaságokat csináltak. Peti odaadta Orsinak a karkötőjét. Fiú létére karkötőt hordott. Egy meggörbített villát. Azt mondta, hogy a barátaival csinálták a suliban. Orsi evvel az ormótlan karkötővel a karján ült vacsoránál. Sokkal vékonyabb volt a csuklója, mint Petié, lötyögött rajta az a hülye villa, de csak nem vette le. Még apámat és a nagyanyámat is megnevettette, amikor eldugta az igazi villáját az asztalnál, és elővette gyorsan helyette a karkötőt. Nagyon vicces. Pedig Orsinak a fogszabályozós, rövid hajú fizimiskája nem volt valami csajos. Amikor viszont megkapta a karkötőt, valami megváltozott. Mintha megnyugodott volna. Olyan elegánsan viselte a gyerekes sortját, mint egy királynő. Akrobatanő volt a rövid hajjal, felfedező a rágóköpködéssel, és szegény árva lány a kis csattal a hajában. Mégsem értettem, mit talált benne Peti. Pedig eldöntött tény volt, hogy valamit nagyon is. Mikor látták, hogy rossz kedvem van, kis gondolkodás után megtalálták a megoldást. Addig nyúztak, amíg beleegyeztem.

44

Az lett a megegyezés, hogy nekem is minél hamarabb találunk valamilyen fiút, lehetőleg a strandon. A vattacukros fiút már tavaly kinéztük. Mindig jött, ment, kék szeme volt, biciklivel járt, és a strand bejáratánál egy ronda, korcs kutya várta minden este. (Orsi szerint skót juhász, de nem az volt.) E ronda döggel esténként együtt mentek haza. Akartam mondani Orsinak, hogy a vattacukros gyerek is neki tetszik, nem nekem, de aztán nem mondtam. Jó lett volna az is nekem már akkor. Csakhogy aznap nem volt a strandon. Vacsora után ők még kimentek a teraszra, és ott röhögcséltek valamin. Nyilván a gondolatolvasáson. Apám asszisztensnője akkor végzett a rendelőben, ment haza, zárta az ajtót. Kölniillata volt és szelíd, álmatag szeme, és megkérdezte, hogy mit ülök itt egyedül. Mondtam, hogy csak úgy. Ő behívott a rendelőbe, leültetett a kisasztalhoz, ami előtt tükör is volt. Elővette a hajkefét, meg a sminkcuccait a táskájából. Kifésülte a hajam, aztán feltűzte a fejem tetején. Tett szemfestéket is, meg egy kis pirosítót. Azt mondta, hogy nagyon szép vagyok, a szemem tisztára az apámé, és mosolyogjak már egy kicsit. Csak nem gondolom, hogy van fiú, akinek nem én tetszem? Hát nézzek már a tükörbe! Néztem, de nem tudtam, mit gondoljak.

45

konczek józsef

VÉN MOzDONY ASzóD ÁLLOMÁSON De szép is volt, amikor az erős, büszke négyhuszonnégyesből kiszakadt a gőz, s a hatalmas mozdonyjószág alatt mint felhők, puha vatta, hóvihar, úgy kavarogtak a párák, s tán – valami reszkető légpárnán – siklik tovább a fák fölé, de nem! Csak állt, csaholt, fújta a gőzt, a régi mozdony mintha azt dünnyögte volna, hogy „semmi az!” Erejét, erekcióját kilövellte, s hosszan, jólesően folyatta sokáig. Korán sárgult levelek, olajosan felfénylő gyomok, talán nyári, fészekalja, tollasodó kiscsibék, durvára tördelt kövek, és annyi más ott futkoshatott a kerekek alatt. S állt. Állt. „Bizony, elfáradtam.” És a fémsötéten csillogó monstrum lassan megindult hátra felé, és láthatóvá lett a széphomlokú állomás vasúti tábláját fordítva olvasni.

46

Rékasy ildikó

MÁR SzERETNÉK Már szeretnék élni, ha megvolnának a régi emberek, dolgok, körülmények, akik, amelyek mind megvoltak, amikor nem szerettem élni.

TEGNAP MÉG Tegnap még lemerészkedtem a Tiszára, leereszkedtem valahogy a nyaktörő ösvényen – a „Tisza fővárosában” nincs kijelölt, engedélyezett strand a folyón – ; a túloldalon, a campus környékén keskeny sávban szép hosszú, homokos rész terül el, de pár éve leszakadt itt a part, nehéz lejutni a gátról, ide csak fiatalok járnak. Ilyen kockázatos dologra vállalkoztam, ha négykézláb is, sikerült, úsztam egy nagyot, és fölöttébb büszke voltam a teljesítményemre. S ma, mintha testben-lélekben megbénultam volna, vonakodva mozdulok ki a házból, bevásárolni pedig muszáj, jeges félelem a mellkasomban, érzem: forral valamit ellenem a sors.

47

Bárdos Pál

SzÍNÉSzTöRTÉNETEK

a csönd Mennyi ideig tarthatott az a csönd? Nem tudom. Szándékosan fogalmazok így, ahelyett, hogy meddig tartott az a csönd. Mert minden csönd addig tart, míg valaki meg nem szólal. Közben eltelhet a múló pillanat, perc, óra, vagy egy egész örökkévalóság. A csönd beszédünk része. Jelentése van. Néha súlyosabb, mint a szavaknak. A színdarabokban a szerzők gyakran használnak ilyen instrukciót: (szünet) / (csönd) / (mély csend) / (hosszú csend). Van olyan dráma is, amelynek csönd a vége. (Borisz Godunov, A zalameai bíró). A végső, a kifejezhetetlen gondolat jeléül Shakespeare-t szoktuk idézni: „A többi néma csend…” A színházi gyakorlat többféle csöndet különböztet meg, mint az írói előírás, kis csöndtől a „kétkoronás” csöndig. (Azt hiszem, ez a Fedáksári.) A leghosszabb, és egyszersmind legtartalmasabb csöndeket Székely Gábor rendezésében hallottam Füst Milán Catullusának rádiós, illetve színpadi változatában. A legkínosabbat Szegeden, Shakespeare Dürrenmatt-féle János királyában. A főszeplő hölgy haja beleakadt a díszletet borító hálóba, s közben oda kellett volna mennie a lakomázó asztalhoz, hogy szövegét ott folytathassa. Az ügyelő ollója benyúlt a díszletek között, és nyissz. Stefanik Irénből pedig, mint egy fúriából, sisteregve törtek ki a visszatartott szavak. De az a csönd az meddig tarthatott?

48

Az év utolsó délutánja volt. Ebéd után vastag, púpos dossziéval mentem kifelé a Rádióból. Az irattartóban tömérdek levél és levelezőlap, gyönge lélek vagyok, megszámoltam, kétszáznál is több. Az a sok levélíró mind a monodrámát dicsérte és köszönte, amelynek véletlenül a dramaturgja voltam. A Pagoda és a porta között szembejött velem Bozó László, a Rádió főrendezője, aki a hangjátékot rendezte. – Na, mi van a hónom alatt?– kérdeztem tőle. – Hallgatói levelek – mondta flegmán. – De mennyi? – Hát… nálam van vagy kétszáz. A műsorszerkesztőségben valamennyivel több. Neked is címezhettek néhányat. – Néhányat– mondtam –, úgy kétszázötvenet. – Akkor hatszáz fölött van – vélte Bozó Laci –, ha így folytatódik, rekord lesz belőle. – Vagy hétszáz – mondtam, ugyancsak flegmán, hogy adósa ne maradjak, és ne képzelje, hogy néhány száz levél levesz a lábamról. – Elég szép termés pár nap alatt. Aztán boldog új évet kívántunk egymásnak, és hazamentem. Egész délután összevissza telefonáltam. Ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak kívántam minden jót, hisz éjfél után szüleimet szoktam felhívni Szegeden, engem meg a fiaim keresnek, így aztán foglalt lesz a telefon. Közben a dagadozó dosszié ott hevert a szemem előtt az asztalon, tele a sok levéllel. Hirtelen elhatározással hívtam a színészegyeztetőt, véletlenül találtam még ott valakit, és a kapott számmal föltárcsáztam Kálmán Györgyöt, aki a monológot előadta. – Gyuri, ne haragudj a zavarásért. Előttem fekszik kétszázötven levél. Az mind téged dicsér. Ezen felül Bozó Lacinál van még kábé ugyanennyi, és a műsorszerkesztőségben ugyannyi. Hat-hétszáz levél néhány nappal a bemutató után. Mind azt írják, üzenik neked, hogy köszönik. Gondoltam, ezzel kívánok boldog új évet. Csönd. Kálmán Gyuri hallgatott. Olyan gyorsan cselekedtem, meg se gondoltam, mit teszek. Hisz jó barátságban voltunk, beszélgettünk alkalmanként, de azért olyan viszonyban nem voltunk, hogy a lakásában zavarjuk a másikat. Szilveszter előtt…. Lehet, álmából költöttem föl, lehet, vendé-

49

gek vannak nála. Olvasott, tanult, zenét hallgatott. Tapintatlanság. Betörés a privát életbe. Csönd. Kálmán György hallgatott. Lehet, utálja a szilvesztert. Egész nap elfelejteni kívánta. Gyermekded dolog az év bizonyos napjához várakozásokat fűzni. Mulatni, ünnepelni olyan változást, amely föltehetően sose következik be, de ha mégis, nem a naptár rendje szerint. Csönd. Kálmán György hallgatott. Fülemben a telefon távoli búgása, mint a tengeri kagyló üregének a hangja. Idétlen dolog szakmabeliek között a gratuláció. Jobb a civilekre hagyni. Vannak, akik imádnak dicsérni. Őket hívják smúzolóknak. Külön kaszt. Mi komoly férfiak vagyunk, mi csak kezet szorítunk néha. Csönd. Olyan hosszú, hogy ilyet még író nem vetett papírra. Talán annál is hosszabb, mint amikor a rendező azt kéri: „Itt kétkoronás csönd, gyerekek.” Kálmán furcsa ember. Legvidámabb szerepeiben is körülveszi az alaktalan fájdalom. Civilben is méltósága mögött a kimondatlan bánat. Ha nem röstellném a romantikus frázist, azt mondanám, mint aki örökösen gyászol. Csönd. Vége-hossza nincs. Időtlen időikig tart. Beteg ember. Rossz a szíve. Azon felül neuraszténiás. Tíz szerepből kilencet visszaad. Amit elvállal, négyszer-ötször, ha eljátssza. Aztán kibetegszik belőle. Ingerlékeny. Szomorú. Mindent elnéznek neki, hisz az egyik legnagyobb élő művész. De mit akarok tőle? Minek kellett zavarni? Jó akartam lenni vele? Nem könynyű. Lám, csak háborgatom. – Halló! Gyuri! Ott vagy? Még mindig csönd. Aztán, mikor már a kétségbeesés határán hallgatódzom, megkönyörült rajtam. – Köszönöm – mondta. – Ma éjjel már nem kötöm föl magam.

50

a LeGFuRcsáBB FeLvéTeL Molnár Ferenc egyfelvonásos rendezésére kértem Ádám Ottót. Kamaszkorom egyik legszebb emléke, hogy főrendezőként a Szegedi Nemzeti Színházban milyen előadásokat rendezett. Általában nem hívták a Rádióba, én azonban kíváncsi voltam, hogy instruál, hogy készülhettek azok a számomra felejthetetlen esték vagy délutánok. Már az olvasópróbát különösnek találtam. Saját színházának színészeit hívta be, élükön Márkus Lászlóval. Olvasták a párbeszédeket, és egyszer csak azt mondta Ádám Ottó: „Itt most talán…” Márkus bólintott. Más mondatnál Ádám megköszörülte a torkát. „Jó” mondta valamelyik színész. „Nekem úgy is tetszik.” Még egykét bólintás vagy fejrázás, és megvolt az összeolvasás. Na, gondoltam, majd holnap, felvétel előtt. Hanem másnap a színészeket azonnal a mikrofonokhoz hívta. – Csapjunk bele – mondta. Kezdődött a fölvétel, pár percig ült a rendezői székben, aztán átballagott a keverőasztal mellé a telefonhoz. Nem akartam odafigyelni, de akaratlanul is hallottam, zavartalanul tárgyalt valakinek a lakásügyéről. Tanács, minisztérium, végül Aczél György. Közben a színészek tették a dolgukat. Nagyszerűen. Pergő ritmus, pompás humor, minden a legnagyobb rendben. Mindaddig, míg Márkus el nem hibázott egy hangsúlyt. „Állj” – szólt a mikrofonjába a keverős. „Bocsika! Bocsika! Én vagyok a sáros” – mondta Márkus. – Kérem oda vissza, hogy Drágám, add ide… Jó végszó?” „Nem. – mondta a keverős - három mondattal hátrább. Egy szó nem volt tiszta.” „Micsoda? – kunkorodott föl Márkus hangja. Aztán egyre ingerültebben: – Az lehetetlen, hogy nem volt tiszta. Én mindig tisztán beszélek. Nem ismétlem, amit már elmondtam. Azt hiszitek, loptam a hangszálaimat?” A magnós türelmetlenkedett. „Na, mi lesz? Honnan folytatjuk?” „Ahol végszó van. Három mondattal vissza.” Ádám Ottó egy pillanatra hallgatta, mi történik, aztán újra a telefonra tapadt. Márkus dühöngött a stúdióban. „Mert a más munkája nem érték. A verejtékes igyekezet. A hozzáértés. Ha kitanultam volna, én is lehetnék hangmérnök. Jobb hangmérnök lennék, mint ti. Ti csak ilyeneket tudtok mondani: nem tiszta.” „Végszó” – mondta a kér-

51

lelhetetlen keverős. Surrant a magnó, de Márkus tovább kiabált. „Itt állok keresztre feszítve. Rajtam az összes stigma. A fehér gyolcs átvérzett. Én a testemet dobom elétek, ebből a nyomorult szakmából élek, hát élet ez, Bárdos, ne vigyorogj!” Nem láthatott engem. Ő a megvilágított stúdióban, mi a félhomályos technikai helyiségben. „Ne mondjatok semmit” – figyelmeztettem a többieket. „Mert író akárki lehet. Hangmérnök is. De Márkus csak ez az egy van. Most kínozzák halálra. Na, gyerünk tovább, mert kihűl a leves. Végszót. Én profi vagyok. Bárhonnan tudom folytatni. Mondtam már, Bárdos, ne vigyorogjál.” – Mindig ilyen nehezen jön a vonal? – kérdezte Ádám Ottó. Aztán már ment minden rendben. Alig-alig hibázott valaki, estére megvoltunk. Csak az egyik szereplő… Hát hogy is mondjam? Talán kilógott a többiek közül. Nyafogott. Kellemkedett. Nem volt ugyanabban a súlycsoportban. Általános búcsúzkodás. Puszi, puszi. Benézett az ajtón Márkus. „Pá, drágáim. Csókollak benneteket.” – Nagyon jó lesz – mondtam Ádám Ottónak. – De valami nem világos. Külön kaptak instrukciót? Délelőtt a színházban? – Én vagyok az instrukció – mondta Ádám. Ráztam a fejem, hogy nem értem. – Nézze – mondta Ádám –, jelen vagyok. A saját színészeim. Sok-sok éve együtt. Ismerik minden gondolatomat. Egyszerűen kitalálják, milyen utasítást kapnának. Aztán ehhez hozzáteszik a saját tehetségüket. Attól olyan instrukciókat kapnak, amilyenről én nem is álmodnék. Hisz nagyszerű színészek.” „Egy kivételével.” Azonnal tudta, kire gondolok. „Hát igen. Ő ilyen.” „Nem kellene őt is a többiek szintjére hozni?” „Nem lehet. A bőréből senki se bújik ki.” „És ha kapott volna utasításokat?” „Összekeveredik. Megzavarnánk. Holnap is itt lennének. És ezt a lakásügyet se tudtam volna elintézni. Nagy dolog ám ma lakáshoz jutni.”

52

BánHidi iRiGykedik Nehéz fölvétel. Mindenki hulla fáradt. A rendező végre szünetet rendel, az egész társaság kitódul a Pagodába. Már nem emlékszem, kik voltak ott, de arra igen, hogy a színi világ színe java. Cikázott az asztalok között egy felszolgáló kislány. (Tehát akkor épp volt felszolgálás. Mert gyakran nem volt.) Hozta kérés nélkül a kávékat. Bessenyei fél oldalra fordulva a székben, megfogta a fenekét. A kislány menekült. Bessenyei azt mondta (Mondta? Ordította.) – Jaj, de irigylek valakit. – Mármint azt, aki háborítatlanul és legálisan megfoghatja a felszolgáló kislány csábos popsiját. A többiek felkapták ezt az irigyelni szót. Kezdték mondani, kit, miért. Teljesen fölösleges társalgás, csak a pihenés kedvéért, kikapcsolódásnak a nehéz munka közben. Volt, aki kitüntetésre, más sportautóra, megint más balatoni parti telekre ácsingózott. (Állítólag. Mert inkább egymást ugratták, mint magukról beszéltek volna.) A kislány hozta, amit rendeltek, kerülgette Bessenyei utána nyúló karját. Aztán kis csend lett, és megszólalt Bánhidi Laci bácsi a maga „szekéren döcögő” hangján. – Én senki emberfiát nem irigylek. Irigy vagyok viszont a muslicára. Neki van a legszebb halála a világon. Borba fullad. A fene a jó dolgát.

BásTi LajosT áTveRik Thurzó Gábor egyik hangjátékát készültünk fölvenni. Beszélgettünk Varga Gézával a szereposztásról. Volt a darabban egy amerikai tábornok, akinek Thurzó háromnegyed oldalnyi monológot írt. Undorító, pöffeszkedő, nagyképű fráter. „A tábornokra Básti Lalát hívom be” – mondta Géza. Bástit? Értetlenkedtem. De hisz nála rokonszenvesebb embert keveset ismerek. Nem szólván a színészetéről. Ha az a gyönyörű hang megszólal, nem lehet nem szeretni. Hogy akarod kipréselni belőle ezt az alkatától idegen szöveget? „Nem kell préselni” – mondta Géza. – Csak átverem. Figyelted már őt olvasópróbán?” Keveset dolgoztam az akkor már betegeskedő Bástival, ezért a fejemet ráztam. „Na, ez az. Megfigyeltem őt. Dobja a szöveget, unottan, sértetten, hisz az nem

53

a Lear király. Méltatlan hozzá. Mélyen a nívója alatt van. Amíg meg nem érti a szerepet, játssza a méltatlan sors sújtotta nagy művészt. De vigyázat: ahogy megtalálta a figurát, megértette helyét a műben, ő lesz a legalázatosabb színész. Kitalálja a figurát. Átveszi a stílust. Lelkiismeretesen megvalósítja, amit írt a szerző. Hisz ő Básti Lajos. Tehát nem szabad engednem eljutni ebbe a fázisba.” Nem küldte el Bástinak a szöveget, a példányt, ahogy neveztük, hogy otthon ne tudjon felkészülni. Értelemszerűen azt se tudhatta a színész, miről van szó a hangjátékban. Azt se, mi ebben az ő feladata. Ráadásul Géza, kezébe nyomva a monológ szövegét, minden magyarázat nélkül felküldte a stúdió karzatára, mindenki más lent maradt, olyan helyzet jött létre, mint ha szónokolna vagy prédikálna. „Csapjunk a lovak közé, Lala” – utasította. Básti fél szemmel a papírt lesve próbálta elkapni Géza tekintetét, mit akarhat tőle, a karzatról azonban nem láthatott a technikai helyiségbe. „De Géza…” - mondta. A rendező nem kegyelmezett. „Próba, Lala! Ne húzzuk az időt!” „De azt se tudom…” – szólt a kétségek közt vergődő Básti zengő hangja. „Ne kerülgessed, lássunk neki” – így Géza. Básti megsértődött. Méltatlankodva szólt le ránk gyönyörű hangján: „Na, de kérlek! Se példány, se instrukció. Hogy lehet így dolgozni?” „Csapjunk a lecsóba, gyerünk, gyerünk. Nem tehetek róla, ha az asszisztensem elfelejtett példányt küldeni.” Aztán befogva az utasító mikrofont, a segédrendezőnek. „Ne szóljál semmit, te bétyár!”. A magnósnak: „Forog”, Bástinak: „Mondhatod.” Olyan helyen ültem a keverőasztal mellett, hogy fölláttam a színészre. Básti habozott, tétovázott, szemmel láthatóan feldúltan méregette a rövid szerepet, remegett kezében a papír. Kezdte olvasni a szöveget, sértetten, mutatva, mennyire szenved a méltatlan eljárástól. Hamar letudta, és „Ez egy öntelt fickó. A más életét semmibe vevő katonatiszt. Ki kell dolgoznom” - mondta. „Kész vagyunk. Köszönöm szépen, Lala.” „Mi az hogy kész? Próba volt.” „Ez neked próba? Felvétel volt. Tökéletes”. A szalagon egy undorító, pöffeszkedő, kiállhatatlan pasas. Ahogy Thurzó képzelhette.

54

„De meg szeretném csinálni. Ez egy féreg, de neki is vannak bizonyos emberi pillanatai.” „Mennyél már, mennyél már” – morgott Géza. Aztán fennhangon. „Bravúros volt. Remek. Most már hagyjál mást is szóhoz jutni.” Nem értettük mit beszél, hisz eltávolodott a mikrofontól, de annyit hallottunk, Básti sértetten morog magában. Széttárta két karját a stúdióban álldogáló és távozására váró kollegái felé, mint ha mondaná: Mit lehet tenni, Varga Géza bedilizett. Aztán felvettük az egész hangjátékot. Básti Lajos hangján egy undorító, kibírhatatlan ember monológja szólalt meg. Pont olyan, amilyet Thurzó megírt és mi elképzeltünk. Mi volt ez, Géza? – kérdeztem összejátszás után. „Mi a baj? Nem jó?” Jó, de milyen eljárás ez? „Praktikus. Még se utasíthatom, hogy legyél undorító! De ha ismerem a lélektant és a Lalát, megteszi nekem akaratlanul.” Én úgy véltem, ez csúnya dolog, de Géza vállát vonogatta. „Kétségtelenül átvertem Lalát. Ez nem Istennek tetsző dolog, elismerem. De Isten a lelkemet látja. Hogy bizonyos cél érdekében tettem. A lehető legjobb előadásért. Ezt még Ő is méltányolja.” Úgy véltem, Istent belekeverni végképp ronda eljárás. De Géza mosolygott rajtam. „Most attól félsz, Básti megsértődik rám. Szó sincs róla. Ő egy igazi profi. Ha véletlenül meghallgatja, azt fogja mondani: kicsit rövid volt a szöveg, alkatomtól idegen figurát osztott rám a Varga. De megcsináltam neki, legyen vele boldog. Csak azt nem értem, minek küldött föl az emeletre.” Tényleg. Miért kellett lépcsőt mászatni vele? „Igazából nem tudom. Csak úgy jött. Ez kattant az eszembe. Hogy ettől prédikálni fog. Próbáld a vége felől nézni. Akármilyen az eljárás, jó lett az eredmény. És ez a dolgunk, nem?”

55

Báthori csaba

EGYSzER JÁRUNK A FöLDöN (Balla Zsófia: Az ünnep előérzete című verséről)

Balla Zsófia verse, Az ünnep előérzete a költőnő a harmadik történet című kötetében jelent meg 2002-ben. A kötet a pályán hallatlan fordulatot jelent: nem csupán az eszméleti hullámzás új változatait mutatja, hanem e művészet új irányát szabja meg; ez a tett felér egy új, kései költői honfoglalással. Hogy a szöveghez közelebb érjünk, idézem a költeményt a maga teljességében. AZ ÜNNEP ELŐÉRZETE Egy hónap, másfél hónap derengő idő, szomjas várakozás és vízfoltos cipő. Sötét, freccsenő hajnal, hajnalban keszeg gyermekkor – narancs és öt pár férfizokni lebeg. Idő, melyben a titkos bizonyság remeg: van győzelem, kigyullad a mécs, kútlánggal ég! Házunkon megfeneklik és zölden vedlik, süllyed a téli félsötét. Az ünnep a város fölött vagy a fagy mögött őrködött és ringatta a zöld ködöt. Gyűjtöttem őt, magamba loptam.

56

Alig volt több, mint a mindennapokban. De mondd, miféle ünnep ez, e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott szikra, mely sistereg, neszez s szertezáporoz száz szilánkot? Az ünnep minden naptól messze van. Mint időtől az óra mutatója. Szívem évről évre másként hangtalan. A gép kattog, köhög, kopácsol. Egyre gyakrabban jár karácsony. Feltekeredik a tél, mint a pólya. Már annyi gyász zuhog a Hold alatt. Már annyi nő szül, már annyi gyász szül füstölgő vasat. Már annyian hevernek e halomra lőtt varjak a győzelemnek küszöbe előtt. Annyi test fonadéka jelöl egyetlen helyet. Már annyi gyertya ég a csillagok helyett. Közeleg, érzem, a nagy vizeken siklik egyre közelebb a várva várt mellkasba zárt tüzes üzenet. A torkom elszorítja egy piros hangszalag. Marad örök az ünnep messze, távol. Beteljesülni fél. Megfoszt magától. Beváltatlan kecsegtetés, csalóka pár szó. Isten ígérgetése, hamis váltó. Izzik, tágul a tér. Naptárában vakító szünnap. Bársonyos hiány itt az ünnep.

57

A vers már címével különös figyelmet ébreszt. Az előérzet szó általában valami rossz jövetelére utal: ijedelmet gerjeszt, veszély közeledtét jelenti. Az ünnep kifejezés azonban épp ellenkezőleg: az emelkedettség, a ritka derű, a jó érkezését szokta ígérni, vágyak teljesülését, oldott hangulatot. A költemény tehát, látjuk, már címében egyesít két olyan vonást, amely aztán a szövegben a folyamatos ellentétek és összetett szorongások megidézésében kap mélyebb jelentést. Meglehet, a cím olvastán nem is tudatosodik bennünk a kellemességnek és a fenyegetésnek ez az összeszövődése – de mégis, önkéntelenül megalapozza a befogadáshoz szükséges eszmei felpuhulást. Balla Zsófia költészetére egyébként kezdettől fogva jellemző az, hogy bizonyos események, tények, sejtelmek elő- és utóidejét, elképzelt és emlékező stádiumát ragadja meg, tehát nem magát a tapasztalatot, hanem a gyanúval, puhatolással felérzett és töredékes emlékekkel őrzött, szinte megnevezhetetlen, a jelentől tartózkodó élményvilágot. Visszahátrálhatnánk az ősidőkbe: a költőnő rögtön első kötetének (A dolgok emlékezete) első versében is (Amikor hazajöttél) a várakozásnak kettős – örömet sejtő és az örömben mintegy megsemmisülő – egységét fogalmazza meg; nem az örömöt magát, hanem az öröm állapotával együtt járó esetleges következményt, az öröm legszélsőségesebb fokát. De idézhetném az első kötet címadó verséből ezt a négy sort is: Nekem nem emlékeim, / csak fogalmaim vannak, / s mellettem naponta / in memoriam ég a gáz. De a későbbi nagy kötetek anyagából is említhetek példákat. a harmadik történet Ünnepet című darabja a születés előtti állapotból beszél kifele, a nemlét felől részletezi az élet szűk kapujába érkező újszülött helyzetét. A 2002-es kötetben ezt a költeményt az Azután követi. A költemény alapkérdése: mi történik majd velünk, ha már nem leszünk. A nyár barlangja-kötet (2009) ugyancsak számtalan hellyel erősíti meg imént említett állításunkat: Balla Zsófia nem a köztes idővel foglalkozik, hanem a keretező idővel. Az Anyám, az angyal vers utolsó sora váratlanul, meghökkentő élességgel veti elénk a sort: Anyám /…/ Amíg nincs, örökké szeretni fog. Mindezt itt elöljáróban fontosnak tartottam elmondani, mégpedig két okból. Az egyik: a költészetben mindig jellemző az, hogy egy költő milyen gondolati-eszméleti minták és alapképletek használata közben igyekszik megérzékíteni mondanivalóját. Balla

58

Zsófia esetében azt mondhatnánk: a létszorongás a költőnő érdeklődését sokszor a dolgok perifériájára, kapcsolódási, folytatólagossági pontjaira tereli. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a vers ne a lényeg felé haladna előre – csupán annyit jelent, hogy létérzékelése egyfajta örvény képzetét közvetíti, és az ismeretlen szférákra irányított pillantásával igyekszik szóba foglalni a konkrét tapasztalatokat. A kettős nemlétre összpontosuló kíváncsiság másik fontos jelentéstartalma az, hogy eleve biztosítja e költészet szakrális aranyalapját. Balla Zsófia szövegeinek eleve többletsúlyt kölcsönöz a világkezdeti-világvégi szemléletnek ez a kettős tükörrendszere. Ami létezik, létezhetett már más kapcsolatok közt, más (érvényesebb) összefüggésben – és örökké itt dereng a lehetőség, hogy evilági élményeink egy másik, ismeretlen értékrendben (esetleg: erkölcsi rendben) más jelentőséget kaphatnak. A felsorolt versrészletek mindössze azt kívánják érzékeltetni, hogy e költészet elő- és utóhangok iránti fogékonysága mintegy meg is emeli, a kőtáblák definitív szigora felé közelíti az egész életművet. Érdekes: a viszonylagosság ismétlődő jelenléte a magasrendűség képzetével jár együtt, és a nélkülözhetetlen erkölcsiség értékrendjét vetíti minden egyes versszöveg mögé. A cím nem konkretizálja a témát, csupán annyit mond: az ünnep. De melyik ünnep? Van-e ennek a ténynek szerepe? Azt hiszem, a szokásosnál súlyosabb szerepe van (ez, persze, csak később derül ki). Az olvasó azonban már a cím láttán orronthat valamit: itt ugyan általában az ünnepről van szó (arról a viszonyról, amely manapság az ember és az ünnep viszonyát meghatározza), ugyanakkor egy konkrét ünnepről is, hiszen a költészet beszédmódja nemegyszer az általánost is csupán az egyes látvány és tapasztalat alapján képes érthetővé tenni. Hogy a vers a Karácsonyról szól (tehát elsődlegesen: a születés és újjászületés ünnepéről), az már az első nyolcsoros szakaszból gyanítható. Az ott említett „egy hónap, másfél hónap”-fordulat ugyanis nemigen kapcsolható az esztendő más ünnepeihez. Ez az ünnep – érezzük – olyan ünnep, amely előzetes felkészülést, fokozott várakozást követel, csak hosszas készültség után teljesülhet (valahogy már itt érezhető: ez az ünnep a tudás és a transzcendencia bonyolult viszonyáról is közölni fog velünk valamit). A kis bevezető életkép – amely lehet a költőnő életrajzának vízjegye is a versben – furcsán ellentmondásos fordulatával a

59

meghitt gyermekkort, a szegénységben is boldog régmúlt „ajándékozós” estéit idézi. Ilyen értelemben idilli erőt és elfogulatlan örömet közvetít, a lélek kiteljesedni áhító derűjét sugározza – a nélkülözést legyőző áhítat hangnemében. A második hét sorban a győzelem szó bukkan fel (ez halvány utalás a Chanukára, a Makkabeus-győzelemre), tehát az a képzet, hogy az ünnep a lírai alany szemében nehézségek ellenére mégiscsak, mindig, a boldogság kicsiny életzárványa volt. Ahogy azonban rövidülnek a versszakhatárok, fogyogatnak a sorok, az olvasóban is gyarapodik a megilletődés: vajon itt csakugyan ünnepléssel kötődik-e majd össze az ünnep érkezésének ténye? Felívelhet-e a magasztalás szféráiba a szöveg? És nem kerül-e lassan túlsúlyba az a meggondolás, hogy az utóbbi időben megszaporodtak az ünnep tudomásulvételét megnehezítő életkörülmények? Az első három sor-együttes ugyanis (nem nevezem versszaknak, ugyanis a versszak kifejezés általában az azonos hosszúságú, azonos sorformában komponált szövegegységeket szokta jelölni) a vártnál nagyobb adagban kever a szövegbe negatívumokat, a lelkesedést mérséklő jelzőket, állításokat. Érdemes még egyszer átfutni az első tizennyolc soron, s meggondolni a hangnemi lebegtetés bravúros összetettségét. Balla Zsófia a kiegyensúlyozott, késleltető kibontakoztatás egyik nagymestere mai költészetünkben. Az általános alanyiság szintjén felrakott első tizennyolc sor (szomjas várakozás, de kié? gyerekkor, de kié? bizonyság remeg, de kinek a bizonysága? Házunkon… ez lehet akárkié!) a gyermeki szemmel észlelt viszontagságok sorolásával vezeti be a vers majdani alapmondandóit: mintha az ünnep maga is – akkor is, régen is – élesítette volna szemünket az emberi viszontagságokra, a nélkülözés kínjaira, a lét hiányaira. De ott, akkor még lehetővé tette valamely titkos egyensúly azt, hogy az apró nyomorúságok ellenére ünnepelni lehessen (ebben az értelemben a vers személyes emlékezés, egyetemes érvényű elégia és egzisztenciális hitelű kijelentéssor egyszerre). A szomjas várakozással, a naranccsal, öt pár férfizoknival, bizonysággal, győzelemmel őrködéssel-ringatással azonban már itt is szemben áll a vízfoltos cipő, a keszeg gyermekkor, a megfeneklő félsötét és a zöld köd (mintha Kondor Béla vagy Bálint Endre valamelyik súlyos zöld foltja freccsent volna a fél-idilli képre…). Ez a korlátozott, csak gyöngéd fenntartásokkal eszményíthető régi ünnepkép a tizenkilencedik sorban személyes hitelt nyer. Az

60

első egyes szám első személyű igék kezdik meg kimedrelni a költemény szorongásvilágát (Gyűjtöttem őt, magamba loptam), s a végül elégikus betéteken át egyenesen drámai felzokogássá erősödő hang a költeményt egyetlen nagy sóhajjá fokozza. Figyeljük meg, hogy a szelíden csendülő magán-hang milyen szakrális meghatódással vezeti be az ünnep első összefoglaló képzetét: az ünnep itt alig több, mint a hétköznapok, de már itt is fenyeget, hogy teljesen elveszíti jelentőségét. A kétsoros cezúra után azonban rögtön megkezdődik a mai ünnep tragikumának ecsetelése, a vers igazi tartalmi kibomlása. Mert a „De mondd…”-kezdetű sorok bámulatos költői találatokkal telt négyese végre kimondja: ez a mai ünnep nem a születés és újjászületés ünnepe többé, hanem a születéssel egyidejűleg zajló tömeghalál, a köröttünk dúló ádáz háborús öldöklés időszaka. Azaz: mitikus Születés és erőszakos Tömeghalál egyidejű meggondolásának alkalma. Ha felidézzük, hogy a harmadik történet kötet más pontjain is fel-feltűnnek a délszláv háború lidércei, akkor megvilágosodik: a versben a Megváltó születésének keresztény mítoszát kell kiegészítenünk a konkrét háborús látvány tapasztalatával (gondoljunk a kötetben ezekre a darabokra: A lélekzet, A képernyő vak halszeme, A képernyő imádása, Golyó, A harmadik történet – ez utóbbi a holokausztot idézi meg). Ha az imént az ünnep még alig különbözött a hétköznapoktól (de mindenképpen több volt azoknál, más, emelkedettebb időzárvány volt), akkor most úgy áll a dolog: az ünnep minden naptól messze van (ez azt is jelentheti: nincsen – de mindenképpen kevesebb még a hétköznapoknál is, hiszen hangtalansághoz, gyászhoz, halálhoz vezet). Külön felhívom a figyelmet Balla Zsófia versének felülmúlhatatlanul gyönyörű sorára a versnek ebben a fázisában: Szívem évről évre másként hangtalan. Miért olyan feledhetetlen ez a sor? (És a kötet számtalan pontján találkozunk ilyen meghökkentő költői axiómákkal.) Első válaszom az: nem tudom. Olyan egyszerűen fordul felénk ez az öt szó… A második személyes szólalás ez a szövegben, birtokos személyraggal, amolyan szomorú kommentár saját szívéről – olyan bánat jele, amely még csak nem is áll arányban a vers mélyen elkeseredett és keserű alaphangjával. Csak amolyan rebbenés, megilletődés, tompa sajdulás (még megütközésnek sem nevezném). Hallatlan ereje talán éppen ebből a higgadt, szinte szemrehányást is nélkülöző, ártatlan felszisszenésből táplálkozik. Egy pillanatra, úgy tetszik, a szöveg „kifájdul” az összefüggésből,

61

az ecsetelő beszéd megszakad, s a költőnő felpillant elmúlt eszményi értékrendek síkjaira (persze nem bizonygatja, hogy ilyen valaha is volt… hogy a szív valaha is „repesett” volna… s itt újra hangsúlyozom: a lényeg az, hogy a jelenlegi helyzetet egy képzelt, egykori, „erőszaktól érintetlen” világ emlegetésével hozza összefüggésbe, függetlenül attól, hogy a valóságban létezett-e ilyen…). Az aggodalom annál mélyebb, hogy ezt mondja: évről évre másként. Az erőszakkal szemben tehetetlen, néma a szív. Lehet teli torokból tiltakozni, lehet lármásan lázadni, látványosan felhorgadni – de lehetséges az is, hogy segítségül hívjuk a csendet, és magunkban újrarakjuk, újrateremtjük az elrontott világot… A sorban egyébként – úgy tűnik – a másként szócska is központi szerepet játszik. Mert mit is jelent ez a fordulat? Szívem mindig néma, de mindig másként – tehát: némaságát igenis befolyásolják az események, a csendjének más-más minősége van, és a szótlan reakcióknak mégiscsak legkomolyabb hangszekrénye. Az idézett mondat hovatovább annak ellenkezőjét is tartalmazza, amit elsődlegesen mond: szívem évről évre másként méri fel ezt a szörnyű világot, állandóan szólni szeretne, de… De csak a csend szférájában talál az erőszak külvilágához illő feleletet – a hallgatag szenvedés az egyetlen méltó, egyenértékű formája a „befogadásnak”, a „felfogásnak”. A vers misztikus távlatot felvillantó, legmélyebb pontja ez. Személyes válasz a pusztítás rettenetére: a gyötrelmes passzivitás apoteózisa. Mintha azt mondaná: egyre többször válik saját szemünk előtt borzalmassá a teremtés, egyre többet tudunk erről a rettenetről, és egyre kevesebb eséllyel tudjuk szavakkal helyrehozni a tébolyult világot. Ez a hangtalanság mindenesetre a hitelesség, az erőszakmentesség ígérete, a maradék emberiesség sugallata a versben és életünkben. Lehet, hogy minden gyilkosság a rosszul megválasztott szavakkal, pontatlanul kifejezett érzelmekkel és az erkölcsi renddel szemben aránytalanná ferdült életmódunkkal veszi kezdetét. Lehet, hogy a háborúból háborúba tántorgó emberiségnek a hallgatás gyógymódjára volna szüksége. Vagy ahogy Wisława Szymborska mondja Vég és kezdet című költeményének utolsó soraiban: A fűben, mely benőtt / okot és okozatot, / valakinek heverészni kell, / kalásszal a szájában, / a felhőket bámulva (Reiman Judit fordítása). Menjünk tovább. A versnek van egy – a következő sorokban, ebben a drámai sirató-szakaszban rögzített – tartalmi rétege, amely

62

nem válik, nem válhat mindenki számára azonnal világossá. Balla Zsófia költészetében a születés, a gyermek érkezése (és korai halála) állandó téma, mégpedig nemcsak egyhúrú téma, hanem roppant felszívóképes „téma-minta” (azaz: sok más tapasztalatnak szolgálhat kisegítőül, pótlásul, esetleg más motívumoknak mellékszólamául). Ebben az esetben a karácsonyi ünnepkör felerősíti a Gyermek születésének szakrális motívumát, és az olvasó elsődlegesen a kisded valamiféle magasztalását várná – jelentsen ez bármit a zsidó-keresztény kultúrkörben. Azonban nem ez történik… Hanem mi? A háború (vagy más erőszak) áldozatai a kisdedi ártatlanság funkciójába kerülnek, és eleve a „holtnak születettek” vértanúságát szenvedik el. Közvetve Jézus figurája sejlik fel, aki – az egész emberiség Üdvözítőjeként! – karácsonykor jött a világra, majd sokrétű kudarcok után Húsvétkor kínhalállal halt. A fogalomkör tisztázását segítheti A képernyő imádása című vers zárlata. Ott kifejezetten szó esik a délszláv háború áldozatairól, és a költőnő azt mondja (miután statisztikai hűvösséggel közölte velünk az áldozatok fiktív számát): Nézzetek szét. / Tudjátok meg, mikor születtek. / Az mind Karácsony. // Az Úr / sokszülött fiát – / istentelenül sok fiát / adja értünk. Látjuk: a keresztény szóhasználattal előadott költői-teológiai szemlélet egybeolvad, és minden egyes áldozat az emberiség Megváltójának rokonává nemesül. Nagyszerű nyelvi találat az „egyszülött” Fiú „sokszülött”-re változtatása, – elemi erővel teszi első hallásra hitelessé a képzetet: a háborús téboly minden egyes halottja isteni áldozat, a költői nyelvhasználatban felér az isteni keresztáldozattal, és mintegy meghosszabbítja az üdvtörténet egyetemes szenvedésmítoszának időszakát. Az ünnep előérzetében a dolognak más szempontja nyer hangsúlyt: itt a születés keresztény Ünnepének elfajtalanodása, megszégyenülése zajlik, és a vers ennek a botránynak mentén kívánja kivallani: az Ünnep (minden ünnep!) véget ért a földön. Aki szül, gyászt szül, vasat szül (azaz: fegyvert), és a „győzelem” (emlékszünk még a tizenegyedik sor nagyszerű „győzelem”-képére?) az ünnepkor ma már csak halált és pusztulást képes jelenteni… A versnek ez a második hatalmas hulláma a megrökönyödésnek, a görög tragédiák gyászának visszhangját sodorja, az élet megcsúfolásának siratóénekévé szomorodik, és mintegy a szemünk előtt tagadja meg a születésnek Balla Zsófia költészetében ezerszer áldott misztériumát. Ebben az értelemben az imént említett – rossz-

63

ra utaló – előérzet igazolódik, a szükségszerűség vaspályájára tereli a szöveget, és az ünnep fogalmát örökre összekapcsolja tudatunkban az emberiség öldöklési ösztönének látomásával. Feledhetetlen a kép: az emlékezés gyertyalángjai elhomályosítják a csillagok fényeit, egyetlen nagy temetővé keményedik a föld, és a költemény – a megrendülés fennsíkján – újra kezdheti mérlegelni a sors-szakadékok teremtőjének felelősségét, az isteni szférától megfosztott ünnep értelmét, az örökké őrületbe torkolló létezés borzasztó talányát. A költemény indulatmenetének közvetlen, érzelmi követése kissé eltakarja a szövegben megnyilatkozó eszmék természetét. Pár sor olvastán eszünkbe se jut többé, hogy az eszmélet tagolódását, az asszociációk mibenlétét vagy illeszkedését mérlegeljük, pedig ha a vers tartalmi elemeit szemügyre vesszük, érdekes, hovatovább „eretnek” teológiai-gondolati vonásokat is felfedezhetünk a műben. Hogyan is áll össze itt az ideák szövedéke? Első mozaikkövünk: a „sérült” Ünnep-fogalom; majd kiderül: a szülés (és születés) ünnepéről, a karácsonyról van szó; de aztán azt látjuk: az ember (Ember?) születése a Rossz egyidejű foganásával áll összefüggésben (vagy: annak biztosan bekövetkező fenyegetését soha nem képes kiküszöbölni); következő lehetséges stádium: a megszületett embert (Embert?) talán az emlékezésben lehet majd egyszer megszabadítani a bűntől (vagy: bűntudattól?); bár ez sem valószínű, hiszen a születés a Rossz keletkezésének is első pillanata, s miután a Gondviselés az ünnep alkalmait sem képes a Rossz „ámokfutásának” kiküszöbölésére vagy lassítására kényszeríteni (hiszen Isten szemében az ünnep „szünnap”, az idő jelöletlen része, a hétköznapok féltestvére, a nemlét felségterülete, a Hiány időbeli szakadéka), a vers végül azt sugallja: rosszak vagyunk, és rosszaságunkat az ünnepek kihalása csak erősíti. Miért nem tudunk ünnepelni? Mert minden időben tudunk ölni – ezt üzeni a szövegben lakozó démon. Látjuk tehát: Balla Zsófia gondolatmenete a születés tényét eredendő bűnünk ideájának árnyékába állítja, s azt sugallja: az ünnepnap hiányzó rítus-lenyomata csupán tudatosítja bennünk örökre elszállt emberségünket. Úgy is mondhatnám: az ünnep megmutatja, menynyire nem vagyunk emberek többé. Hanem mik?... Mindenesetre valami más, sötétség, hamisság, irtóhadjárat, hitetlenség... (Ezzel azonban mindig szemben áll a gyermek megszülése.)

64

Van a versnek két titokzatos sora, vagy szabatosabban: két egymással versengő, csaknem ellentétben álló kijelentése: Az ünnep minden naptól messze van. Majd: Egyre gyakrabban jár karácsony. Feltolul a kérdés: hogyan fordulhat elő életünkben egyre többször „karácsony”, ha az ünnep „minden naptól messze van”? A választ részben már fentebb érintettem A képernyő imádásának elemzésekor: minden egyes halál szakrális esemény, mert a Megváltó halálát idézi fel. A lényegesebb, mélyebb választ pedig a harmadik történet kötet tágasabb szemlélete, a konkrét szöveg szomszédos szubverzív verskörnyezete adja meg. A költészetben sokszor megesik, hogy egyes darabok kulcsát csak több rokon eszméletű alakzat elemzése után találjuk meg. Balla Zsófia verse pedig ennek a költészetnek centrális teológiai-emberi felfogását nem elsődleges, hanem másodlagos, sőt sokadlagos hatványon jeleníti meg. Vegyük hát szemügyre a kötet néhány hasonló gondolati elemét, azokat a költői kijelentéseket, amelyek itt taglalt versünket élesebb fénybe állíthatják. Balla Zsófia költészetének értelmezése ott mindig különösen tanulságos, ahol a szövegek megengedik a zsidó-keresztény hagyomány – olykor semleges, olykor ellentétes, olykor egymást magyarázó – egyes elemeinek szóbahozatalát. A költőnő eredetileg – pályája kezdetén, s aztán több egymást követő kötetben, sokáig – természetes mozdulattal emeli be szövegeibe a keresztény mitológia és teológia fogalomkincsét – lépten-nyomon felbukkannak a versekben olyan szavak, mint: bűn, megváltás, angyal, feltámadás, tisztítótűz, húsvét stb. (a tisztítótűz kivételével minden kifejezés a zsidó hagyományé is). Később ez az egységesnek tűnő fogalom- és mintarendszer valahogy gyarapodni, osztódni, majd hasadni kezd: egyre súlyosabb jelentésben és jelentőséggel jelennek meg a szövegekben azok a zsidó hagyományt idéző részletek, amelyek a költői mondanivalót egy belső drámai párbeszéd végső soron elkeríthetetlen színterévé avatják. A beszéd legmélyebb áramában az egységesítés szándékát érzékeli az olvasó, bizonyos pontokon azonban a két felfogás merőben eltérő alakzatai szorongatják, semlegesítik, sőt néhol egyenesen kioltják egymást. (Tanulmányomnak nem célja ennek a belső eszmei sejtosztódásnak felfejtése; csupán utalhatok itt arra, hogy e rejtett lélek-párbeszéd érintése nélkül a költőnő érett költészete nemigen értelmezhető teljeskörűen.) Ami konkrét versünket illeti, sejthetjük: itt a karácsonyi

65

ünnepkör képzete némileg eltérő képzeteket rebbent meg a zsidó, illetve a keresztény öntudatban. A Kettős apokrifban, amelyben valaki megszólítja a keresztény Megváltót, Jézust, többek közt ez áll: Hallgass rám, Kisfiam: / az örökkévaló, ő a mi Istenünk. / Csak az lehet az Istenünk, / aki örökkévaló. Aki Egy. / Nem Apa vagy Fiú. / Te fiú vagy és van apád, / a sovány mesterember. /.../ Ünnepünk van most. /../ Egy asszony kínöröme vagy. / Ne akard Istent félrelökni. / Embernek lenni jöttél. Már ez a rövid idézet-füzér sejteti: a szentháromság-tan elutasítása csupán egyik fordulata annak a mélyebb gondolatnak, hogy a feltételezett Jézus születésének nem a megváltás a célja, hanem a szabadság (bármit jelentsen ez). A vers első sorai lényegében a zsidó alapima, a Smá Jiszróel első – kommentált – sorát tartalmazzák: SMÁ JISzRóEL ÁDONÁJ ÉLOHÉNU ÁDONÁJ ÉHOD! Halljad, Izráel, az örökkévaló a mi Istenünk, az örökkévaló egyetlenegy! A vers mondja is: csak megváltani akarsz, nem szabadítani. Más szóval: a karácsonyi ünnep értelme – zsidó szemléletben – főleg a kiteljesedő, isteni eredetű emberség lehet, nem valamiféle „felekezeti” bölcsesség vagy mindenki számára kötelező üdvözülés. A zsidó Isten egyetlen, és – ha egyáltalán lehetővé teszi a próféta közvetítését – mindenki számára „értelmezi” „a megváltott s a megváltatlan / sok egyetlen halált” (érdekes módon a lírai szóhasználat itt is megőrzi a keresztény terminusokat). Az ünnep előérzetével összefüggésben most már megkockáztathatjuk a feltevést: az emberi háborús téboly egyik legmélyebb gyökere a vallási különbözőség, amely végül is az ünnep- és rítusrend pervertálódásához vezet. Balla Zsófia verse – úgy tetszik – fanatizmusellenes vers, ökumenikus szöveg, s noha hátterében a zsidó hagyomány erősödő érvényét gyaníthatjuk, semmiképpen nem nevezném egyetlen vallást tükröző versnek. Pontosan itt látszik: a zsidó hagyomány az egyetemes humanitás letéteményese, és a „conditio inhumana” leghitelesebb értelmezését teszi lehetővé. Balla Zsófia költői-teológiai látásmódjának apokrif („eretnek”) jellege nemcsak abban áll, hogy a zsidó hagyomány egyes töredékelemeit a keresztény fogalomkészlet köntösében jelenteti meg, hanem abban is, hogy – ha döntene – bármelyik vallás dogmatiká-

66

jával szemben állna. Zsidó szempontból szokatlan, hogy a hanukaünnepkör ilyen közelségbe kerül a Jézus-mitológia történéseivel, keresztény szempontból pedig meghökkentést ébreszthet, hogy a betlehemi mondavilág, a Megváltó Kisded eljövetele („az üdvtörténet origója”) éppen a hit halálának, kifordulásának képzetével párosul: a hit keletkezésének időpontja egybeesik a barbárság kitörésének időszakával, vagy legalábbis alkalmat kínál arra, hogy a kettőt viszonylatba, értelmezési összefüggésbe, sőt felelősségi kapcsolatba állítsuk. Balla Zsófia költészete mindig is életigenlő, türelemhirdető, egyetemességre törekvő és magasrendűen emberi volt – olykor-olykor még az isteni rend kötelezőnek tekintett vonásait is mérlegelte. Az árgyélus kisfiú (Karácsonyi ének) című darab például, a kötet egyik legszebb verse, ugyancsak az ünnepkor született gyermek (a versben egyértelműen: Jézus) sorsválasztásának kérdését érinti, s az anya (Mária) hangján szintén az imént részletezett következtetésbe torkollik: Hogyha volna kisbabám, / az ölemben hordanám. / Becézném csöpp embernek – / én nem adnám Istennek. // Nem adnám az Istennek! Szembeötlik, hogy a szöveg itt is az emberi szféra elsődlegességét hirdeti, és még a „megváltás” (Balla Zsófia korábbi lírájának egyik kedvelt, de nem feltétlenül teológiai tartalommal töltött szava ez), még a „megváltás” feladatát is másodlagosnak tekinti az emberi helytállással szemben. Ugyanez a meggyőződés tükröződik Balla költészetének olyan pontjain is, ahol észre sem vesszük, hogy az élet-halál tematikája szétfeszíti a megcsontosodott vallási-teológiai nézőpontok kereteit. Csupán egyetlen példát idézek. a harmadik történet kötet A rózsa című versének zárlata így hangzik: Ameddig itt van – most! – látványát idd tövig. // Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él? Semmi kétség, ez a szempont dolgokra és emberekre egyaránt vonatkozhat, s azt jelenti: minden élet elsődleges, itt örökkévaló és isteni: a földön (mintha Rainer Maria Rilkét hallanánk, a Kilencedik duinói elégia költőjét: „Aber weil Hiersein viel ist, und weil uns scheinbar / alles das Hiesige braucht, dieses Schwindende, das / seltsam uns angeht. Uns, die Schwindendsten. E i n mal / jedes, nur e i n mal. E i n mal und nicht mehr. Und wir auch / e i n mal. Nie wieder. Aber dieses / e i n mal gewesen zu sein, wenn auch nur e i n mal / irdisch gewesen zu sein, scheint nicht widerrufbar.” Azt hiszem, Balla Zsófia „születés-verseiben” is erről van szó: az a tény, hogy egyszer, egyetlenegyszer itt voltunk a földön, megismételhetetlen, szakrális tény. A születés ünnepe

67

tehát minden megsemmisítés és megsemmisülés („halál”) képzetével ellenkezik, egyenesen felfoghatatlanná teszi a pusztulás folyamatát. Ebből a szempontból nézve hovatovább közömbös, hogy a halál erőszak, biológiai hanyatlás vagy véletlen következménye-e. Befejezésül megemlítem még ennek a különlegesen felépített, megrendítően nagy versnek némely formai elemét. Szembeötlő, hogy a költőnő formai kelléktára az utóbbi kötetekben – az egyes darabok mélyülésével egyenes arányban – testesebb gondolati formákkal bővült (igaz, a korpuszban alkalmasint régebben is megjelentek ilyen szélesen mélyülő alakzatok, pl. a Dániel könyvéből vagy a PaterNoster esetében, de A harmadik történet, azaz 2002 óta ezek a formák is, mondhatni, bensőleg megnövekedtek). „Gondolati” költészetünk mindig is kedvelte ezeket a megmérhetetlen, roppant tágas eszméleti felmagasodásra alkalmas változatokat (utalok itt pl. Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, Kosztolányi Hajnali részegség című műveire, vagy József Attila nagy költeményeire, a Téli éjszakára vagy az ódára). Mi lehet a funkciója e formai lélegzetváltásnak? Kétségtelen, hogy az efféle – nagy vizek áradására emlékeztető mozgással terjedő – versidom objektív adottságai is vonzzák az érett, már az összefoglalás igényével beszélő alkotókat. A szöveg nem lineárisan ragasztgatott, füzérszerűen felrakott, hasonló ritmikájú alapegységek lánca itt, hanem több meghatározatlan terjedelmű, foltszerűen megkomponált részlet sora, amely nem folyamatos, hanem el-elmerengő, képzettársításos olvasási gyakorlatot kíván az olvasótól. A bensőleg meg-megszaggatott szövegtest nem ösztönöz gyors áttekintésre vagy habzsoló befogadásra, hanem inkább a részletekben történő elsajátításnak kedvez. A versek olvastán az olvasóban – mondhatni – nem esztétikai meggyőződés keletkezik, hanem az az érzet: elgondolkodott valamin, ami eddig nem volt számára érzékelhető. Az alkotó szempontjából a forma számtalan előnnyel jár: többnyire nem követel meg egységes ihlethátteret, széles medret kínál a csapongó, de még a főmederhez számító ösvényrakásra, és azzal, hogy nincsenek kötelező keretei, csak éles részletei, a szabadság másféle használatát biztosítja a költőnek. A vers általában szereti a jó kezdetet és a nyomatékos, nagy horderejű zárlatot. Ez a nagy forma ellenben csak a belső alkatrészek határélesítését óhajtja, de nem az egész építmény vázzal történő megszilárdítását. (Nevezhetném légiesnek is ezt a formát, ha

68

nem törekedne roppant nagy részleges súlyok elhelyezésére az egészen belül.) Előnye még, hogy a kötött forma elemeit csupán mozzanatos gesztussal veszi át – tehát tetszőleges hosszúságot ad a soroknak, kényelmesen osztogatja, szinte szórja a szövegbe a rímet, de csak egyféle rész-abroncsolás, helyi összetartás szándékával. Itt még az önmagában álló rímtelen sor is megdicsőül, és titokzatos hangsúlyt kap, amennyiben csak szórványosan villan fel a szövegben (ezúttal nem a szabályosan szerkesztett versszakok első és harmadik néma sorára utalok, hanem ilyenekre, mint: A torkom elszorítja / egy piros hangszalag; vagy: Izzik, tágul a tér). Az olvasó úgy érzi, mintha a ritmusnak nem volna alapképlete, csak inkább valamilyen hajlandósága, iránya, ígérete – Balla Zsófia mostani versében: az egyre erősebben letisztuló, ötös-hatodfeles jambikus minta. Mert a forma egyik jegye, úgy tűnik, a forma haladása a kibogozódás felé... Érdekes, nem a dzsungel felé haladunk itt, hanem a tisztás felé, ahol mintegy a magasba érve érzékeljük az intenzív mélység feltárulását. Külön mérlegelés tárgya lehetne a vers egyedülálló rímkezelése, különösen az asszonánc bátor kitágítása, illetve az a tény, hogyan egyensúlyoz a szöveg a változatos, önkényesnek is tekinthető szótagszám okozta olvasói megilletődés és a rímek bámulatos, nagy mesterségbeli tudásra utaló elhelyezése között. Kellemes hatást kelt, hogy a rímek fesztávolsága bizonytalan, tehát mintha nem törvényesen oszlanának hívó és válaszoló tagokra, hanem előre-hátra egyidejűleg fejtenék ki hatásukat. Kiragadom a második szakasz „remeg”-rímét, és körülnézek: érkezik-e erre válasz, vagy lezár-e ez az ide egy hívó rímcsoportot? Új szakaszban egy rím, amelyre a szakaszon belül nem következik válasz – nos, ez különös ütemszeszély... Sokrétű hanghatása abból ered, hogy visszhangozza az előző versszak „keszeg-lebeg” rímeit, de következmények nélkül. Mintha zeneileg még az ancien régime-hez tartozna, de már kifele áhítozna a fényre a „téli félsötét”-ből (és ritmikailag jelezné: igen, itt még pislákol valamennyi világ a valahai ünnep ragyogásából). Ugyancsak külön figyelmet érdemelne az ellentétes, illetve rokon értelmű igék kezelése; a főnévi állítmányok halmozásával elért, pótlólagos szövegsűrítési technika (gondoljunk a költemény első soraira!); a közvetett utalásokkal festett történelmi miniatűrök

69

bújtatása a szövegben (mit takarhat vajon a „vízfoltos cipő”, a „győzelem”, a „magamba loptam”, a „szilánkot záporozó ünnep”? és miféle „gép kattog” itt? És vajon mi az az „egyetlen hely”, amelyet „annyi test fonadéka jelöl”? és mi az a tüzes üzenet?” stb.). Nem tudjuk, – de a vers mégis, a leszögezhető, fogalmi igazságokba önthető tartalmak nélkül is az erkölcsi vonatkozás síkjára emelődik. És aztán beszélni kellene a költeménynek mintegy meghoszszabbítható tartalmi sugallatairól: örökölt ünnep és személyes felelősség kapcsolatáról, ókori vallás és kortársi erőszak viszonyáról, rossz és jó utópikus lehetőségeiről, művészet és háború érintkezési pontjairól. Mindez abban a kultúrkörben, ahol mindenki – hívő és hitetlen – egyaránt ismeri Jézus nevét, és senki nem gondolhat rosszat róla? Csakugyan merő csatatér a világ, ünnepi és hétköznapi csatatér? Az olvasó elbizonytalanodik, van-e fontosabb eszme, mint az élet, és megéri-e bármiféle égi-földi beképzelésért ölni, megsemmisülni. Miért kell a Semmit gyarapítani, ha a Jót is kissé otthonosabbá tehetnénk a földön? Úgy teszem le e verset, hogy azt gondolom: megint megtörtént itt Európában valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És megint nem történt meg időben valami, aminek be kellett volna következnie. Úgy teszem le, hogy azt gondolom: ebben a versben is vereséget szenvedett, aki ünnepelni szeretett volna a világgal, mert nem tudta megoldani a béke feladatát. De ellensúlynak elképzelem: aki olvasta ezt a verset, abban néhány percre létrejött és elidőzött a lelkiismeret. A panasz és a gyász mindig fenyegeti a szív méltányosságát, igaz – de a művészet ismerete legalább megsejtetheti, hogyan kerüljük el a rosszat.

70

Balla zsófia

NEM ISTENFÉLELEM Székely Magda emlékére

Sikerült megszöknie végre. Hetvenegy évig húzta el s világtalan önkívületbe gyűrte, hogy nem halt meg övéivel. Fát újra felvető virágerő, a méretlen túláradás keltette életre s égre kente kevés átkait és erős bocsánatát. S ahogy mint alomból, mesterséges álmából újra s újra felmagasodott, mintegy állati szenvedésből lépett ki, sok rossz halálból visszatért virradóra. Kihez beszélt? Ki volt a láthatatlan hívás, sok tétova mozdulathoz a gravitáció? Az idő centrifuga-erejének eszméletlen szelében élt. Társa Melpomené, nem Klió. Élcsapatba vágyott? A vágy is csörtetés. A hiányon nem fog a golyó, nem üti át a kés – amire vágyunk, mindig végleges.

71

Vágy a tanúság: azt hirdetni másnak, hogy értelme csak kegyelemnek lehet – s nem a feltámadásnak. Hogy él egy másik ország: a csillagot mentő költők. Hogy itthon fogta másnap a budai ősz és a fény. Tudta ő, sokféle hit csak arra való: az égbe horgonyozza azt, ki árva. Tanúskodni akart százezrek hűlt helyén. Most már nem él. Még sincs a múltba zárva. Az igaz útja észrevétlen indul. Nem igaz, hogy istenfélelem ami Jó.

72

Léthé / 201 2

PALETTAFORRADALOM / kun cecília képeiről / A magyar festészet bürokratikus sáncai mögött a sajátosan egyéni kolorittal és formakultúrával bíró művész büchneri fegyelemmel teremti földhöz nézőit. Metafizikai rébuszok helyett a természet dramatikus körzeteit, a játszó személyek szín-auráját kutatja, értően alkalmaz ősi hagyományt és modern mintavételt. Munkáiban a festői faktum elsődlegessége éppúgy érvényesül, mint a balladai javak oltalmazása; kritikai misztériumképei – a jel etikai irányultságára pontosítván – kazánba kényszerítik a kőszénkori arányok tulipános ládáját. Kultuszteremtő képe, a Bűnbak, mint a ciklikus Hős inkarnációja, hűen tükrözi a tartalmi tömörítés elvét, s Kondor Béla Darázskirálya óta az első jelentős mű, amely e zsánerben (szimbolikus portré) hasonló megjelenítő erővel, lélekelemző intenzitással képes bemutatni a mérsékeltövi hérosz aláhullását. szemethy imre

Lányok a hátsó udvarban / 2 0 12

Tiszavirág / 2 01 0

Cirkusz / 20 1 0

Bűnbak / 2 0 1 2

Portré II. / 2 013

Poszler György

A VILÁGIRODALOM DRÁMÁJA Szerb Antalról – németeknek (I. rész)

Csupa kérdés. Mi a világirodalom? Mi a drámája? Ki is valójában Szerb Antal? Meg kell kísérelni a válaszokat.

Mi a világirodalom? A világirodalom eszméje Goethe szellemében fogan. Ki ne tudná? 1827. január 31-én a hetvennyolc esztendős mester egy nem régen olvasott kínai regényről beszél Eckermann-nak, idős évei krónikásának. „Egyre jobban látom, hogy a költészet az emberiség közkincse, s hogy mindenütt és minden időben száz meg száz emberben megnyilatkozik. Azért szeretek én szétnézni más nemzetek háza táján – és tanácsolom mindenkinek, hogy cselekedjék ugyanígy. A nemzeti irodalom manapság nem sokat számít, a világirodalom korszaka van soron, és most kinek-kinek meg kell tennie a magáét, hogy siettesse ezt a korszakot… a mintakép szükségszerű keresésében mindig vissza kell térni a régi görögökhöz, akik műveikben a szép embert ábrázolták.” Érdemes jól megfigyelni. Weimarban nyilatkozik egy kínai regényről. És fedez fel benne rokon vonásokat. Vagyis varázslatos tekintete összeköti Európa közepét és Ázsia legszélét. Meglátván mindkettőben az egyetemes emberi kultúra közös vonásait. Egységet lát a sokféleségben. Egységet, ami most van keletkezőben. Ez egység eleve is adott lehet. De csinálni-segíteni is kell. Hogy egyre inkább legyen. Az időpont sem lényegtelen. A napóleoni háborúk után vagyunk. Még a megalázó vereségek árnyékában. Már a felemelő győzelmek fényében. Kényes kettősség. A Schwabe Verlag Bázelben Horn András fordításában kiadja A világirodalom története című könyvet. Ennek előszava lesz Poszler György tanulmánya.

77

A megalázó vereségek árnyéka életre segíti a jogos német nemzeti érzést. A felemelő győzelmek fénye életre segítheti a veszedelmes német nacionalista indulatot. Vagyis a vereségek színén valóságos érzelmi-gondolati gazdagodás. A győzelmek visszáján lehetséges érzelmi-gondolati zsákutca. A weimari aggastyán költői és gondolkodói zsenialitására van szükség. Hogy megteremtse a kettő egységét. És felmutassa ez egységben a világirodalom nagy művelődési és szellemi távlatokat megnyitó fogalmát. E fogalom nemcsak Közép-Európától Kelet-Ázsiáig terjedő szélességében megejtő. Hanem az újkortól az ókorig terjedő mélységében is. Ahogy követendőként a görög példát mutatja fel. Ami nem csupán irodalomtörténeti, de esztétikai útmutatás is. Az emberi szépségre való hivatkozással. Ami nyilvánvalóan az emberi világ harmonikus szemléletének klasszicisztikus igényét rejti magában. A világirodalom változatai – a változatok drámai jellege Goethe elméleti indítása egyértelmű. Őt követve vagy vele vitázva a XX. század derekán két fontos kísérlet is születik. A világirodalom történetének megírására. 1934 és 36 között Babits Mihály költői-elméleti „olvasónaplója”, Az európai irodalom története, és 1941-ben Szerb Antal elméleti-költői nagyesszéje, A világirodalom története. Az első a világégés baljós előszelében. A második a világégés tomboló viharában. Ettől a történelem mindkettőben drámai értelmezést kap. Mert a megjelenített anyag az intellektuális és morális erőgyűjtés vagy védekezés törékeny vagy erőteljes lehetőségét sejteti, esetleg ígéri is. Vagyis mindkettőben a talpon maradás a tét. Szélesebb emberi és szűkebb szellemi értelemben egyaránt. Ez egzisztenciális tét adja mindkét esetben, Babits „olvasónaplójában” és Szerb nagyesszéjében is, a világirodalom történelmének drámai tartalmát. Babits Mihály a század elején induló hazai irodalmi megújulás egyik legjelentősebb alakja. Poeta doctus. Az intellektuális líra mestere. Az esszéművészet új változatainak tudós művelője. Szerb Antal és egy egész új nemzedék, az úgynevezett „esszéista nemzedék” példaképe és legihletőbb mestere. Nagy költői-elméleti „olvasónaplója” személyes indíttatását egyértelműen megfogal-

78

mazza: „Az európai hagyomány ereje egyre csökken, a nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni. Irodalmi kultúránk a felbomlás tüneteit mutatja. Világirodalom-történetet írni sohasem volt korszerűtlenebb. És sohasem volt aktuálisabb.” Szerb Antal pedig elméleti-költői nagyesszéje személyes indíttatását valamivel átszellemültebben-érzelmesebben így értelmezi: „Bárcsak könyvem hozzájárulna ahhoz, hogy gyarapodjék és erősödjék az igazi olvasók kicsiny konfraternitása, napjainkban, amikor hallgatnak a Múzsák és összebújnak, akik a Múzsákat tisztelik. Mert a világnak égető szüksége van egy kis jóságra – és aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet.” De mi a világirodalom anyaga és milyen ez anyag jellege e két hazai szintéziskísérletben? Babits lényeges pontokon eltér Goethe felfogásától. Világirodalmon valójában az európai irodalmat érti. Az egységes áramot, ami „Homérosz óta máig átlüktet európai kultúránkon”. Továbbá megfordítja a német mester koncepcióját. Nem a nemzeti irodalmak integrálódnak világirodalommá, de a világirodalom differenciálódik nemzeti irodalmakká. Nem a sokféleségtől lesz egység. Hanem az egységből lesz sokféleség. Ez bomlás is, azaz értékvesztés. Ám gazdagodás is, azaz értékteremtés. A sokféleségből fakadó értékteremtést ábrázolja a gyönyörű metafora. A világirodalom madara. Amely egyik néptől a másikhoz csap át. „Fészkei és gócai vannak… Athén, Alexandria, Róma… Bizánc, Párizs, Firenze. Megint Párizs... És ide-oda csapong olasz városkák között. Londoni színpadokról vijjog és trillázik. Madridból visszavillan Párizsba. Sokáig London és Párizs között cikáz ide-oda, majd kis német udvarokban csillan föl, leül egy pillanatra Weimarban.” E kényes madár egyfelől megjelöli a világirodalom legfontosabb színhelyeit. Amelyeket egy szintézisben ábrázolni kell. E kényes madár másfelől szűkre szabja a világirodalom minőségi határait. Mert a világirodalom arisztokratikus fogalom. Csak a legnagyobbak tartoznak bele, „akik folytatják egymást századról századra s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött”. Vagyis megjelöli az alkotókat. Akiket egy szintézisben megjeleníteni kell. Szerb szintézisében Goethe és Babits szempontjai egyszerre vannak jelen. Egymást nem kioltó, hanem inkább erősítő, termé-

79

keny egységben. Mivel nemcsak fogalmilag alapoz meg, mint a német mester. És nemcsak személyesen indokol meg, mint a magyar példakép. Hanem rendszert akar létrehozni. Amire monumentális munkája szerkezetét felépítheti. Így az egység sokféleséggé alakulását elemzi Babits módján. Amikor az antikvitás és a latin középkor egységéből kinövő nemzeti irodalmak keletkezését analizálja. És a sokféleség egységgé alakulását elemzi Goethe alapján. Amikor az orosz és skandináv irodalmak a XIX. századi világirodalomba való emelkedését kommentálja. Nem is tehet másként. Bármelyik szempont abszolutizálása a történeti folyamat teljességének ábrázolását tenné lehetetlenné. Márpedig e nagyesszé műfaja éppen a folyamat teljességének értelmezését követeli meg. A világirodalmat maga is arisztokratikus fogalomként értelmezi. Így engedheti meg magának a valamelyest ironikus megfogalmazást. Hogy az anyag valójában nem túlzottan nagy. El is fér egy jól válogatott és szervezett magánkönyvtárban. Az anyag megnevezése teljesen egyértelmű: „A világirodalom eszerint a két klasszikus nyelv, a görög és latin irodalma, továbbá a Szentírás – ezek kultúránk közös alapjai. Azután pedig a három nagy latin leánynyelv, a francia, olasz és spanyol, és a két nagy germán nyelv, a német és az angol irodalma.” Ennyit arról, hogy mi a világirodalom és mi a drámája. Ki is valójában Szerb Antal? Csak röviden. „Valamit vártam az irodalomtól, az üdvösségemet, mondjuk, mert ugyebár mindenki a saját fazonja szerint üdvözül és nekem az irodalomban kellett volna üdvözülnöm. Nem üdvözültem; de boldog purgatóriumban töltöttem egész ifjúságom, mert mindig úgy éreztem, hogy most csak néhány perc és meg fogom érteni, amit nem értek, és akkor Beatrice leveti fátyolát és feltárul előttem az örök Jeruzsálem.” Tragédiába torkollt élete Pesttől Balf felé tartott. Pest főváros, a Duna partján, az ország közepén. Itt élt negyvenhárom évig. Itt született. Balf falu a határ mellett, az ország szélén. Itt élt két hónapig. Itt gyilkolták meg. Pesten elismert tudósként és íróként a szellemi életben élt. Igaz, nem üdvözült. Ilyen volt az alkata. Nem

80

üdvösségre született. Hanem az üdvösség várására. Balfon megbélyegzett és kitaszított zsidóként egy nyomorúságos munkatáborban élt. Igaz, nem kárhozott el. Ilyen volt a sorsa. Nem kárhozatra született. Hanem a kárhozat fenyegetésére. Valóban láz, nyugtalanság, purgatórium volt az élete. Szellemi láz, erkölcsi nyugtalanság, intellektuális purgatórium. Könyvtárakban kutatott, katedrákon tanított. Szerkesztőségeknek dolgozott. Húsz évig tartott a pályája. A húszas évtized elején kezdődött. A háborúvesztést követően. Forradalmak után, az ország első összeomlásából ocsúdva. A negyvenes évtized elején végződött. A háborúvesztést megelőzően. Fordulatok előtt, az ország második összeomlását sejtve. Baljós keret. Úgy is alakult, ahogy előre jeleztetett. Mintha meg lett volna szerkesztve, egy tragikus dramaturgia törvényei szerint. Jól indult. Talán csak azért, hogy megrendítőbb legyen a vég. A szerencséből a szerencsétlenségbe fordulva. Ahogy klasszikus poétikák tanítják. A legirodalmibb nemzedék részese volt. „Esszéista nemzedék.” Szinte uralkodóvá tette Montaigne és Bacon megváltozott műfaját. Mert ebben kereshette leginkább történeti létének nagy válaszait. Mi történt a történelmi Magyarországgal? Miért történt? És hogyan történhetett? Meg főként, hogy mit lehet tenni – ha már megtörtént? A nemzedék – az orosz irodalomtörténet-írás ismert formuláját követve – a kor legnagyobb irodalmi tekintélye, Babits Mihály „köpenyéből bújt elő”. Ő újította meg a magyar esszéművészetet. E nemzedék pedig művelte – több változatban is. Szerb Antal, Halász Gábor, Németh László, Cs. Szabó László. Szerb két síkon indult. Mindkét síkon sikeresen. Első novelláit a Nyugat közölte. A legtekintélyesebb szépirodalmi folyóirat. Első értekezéseit a Minerva közölte. A legtekintélyesebb szellemtudományi folyóirat. Nem mindennapi indulás. Tudós volt az irodalomban. Író volt a tudományban. De ez nem gyengítette. Inkább erősítette tudósi és írói teljesítményét. Sajátos színfolttá tette az irodalomban és a tudományban. A finom idézőjel, amit kitett. Hitt az irodalomban, de saját hitén mosolygott. Hitt a tudományban, de saját eredményében kételkedett. Ironikus, inkább önironikus alkat volt. Majdnem mindvégig őrizte szája szögletében a derűsen szkeptikus árnyalatot. De sorsa nem a szellemben, irodalomban és

81

tudományban dőlt el. Inkább a történelemben, rögeszmékben és tömeggyilkosságokban. Szelíd életében és erőszakos halálában sok minden együtt van. A magyar történelem, irodalom útja, a zsidó asszimiláció diadala és csődje a század első felében. Érdemes áttekinteni. Szemüveges csecsemő ,,Úgy kezdődött... vagyis sehogy sem kezdődött, mert mindig írtam és olvastam, úgyszólván világra jövésem pillanatától kezdve (olyan szemüveges csecsemő voltam)... Az a pillanat, amikor megnyílt előttem a modern költészet birodalma, oly gyönyörű volt, hogy csak idézni tudok a meghatottságtól, amikor rágondolok, de tiszteletem jeléül a legnagyobbat idézem, Keatset, aki mikor először olvasta Homéroszt, Cortez katonáihoz hasonlította magát, amint először látták meg a Csendes-óceánt: »,,...and all his men/ Look’d at each other with a wild surmise / Silent, upon a peak in Darien.«“ Szabó Lőrinc fordításában: „míg / hada összenézett – iszonyú áramlás / szótlanul szirteden, Dária.” Elképesztően művelt volt. A műveltséget nem nehéz, tudatos munkával szerezte, hanem könnyű, öntudatlan mohósággal. Szüntelenül olvasott. De nem ismeretszerzés végett, hanem szenvedély okán. Legjobban a könyvtárban érezte magát. Ahova – egyik tárcájában írja – nem dolgozni járt, de nyaralni. Megmaradt néhány gimnáziumi dolgozata és önképzőköri előadása. Értekezésként vagy esszéként olvashatók. Az irodalom nem tudományos tárgy volt számára, inkább gyakorlati életfunkció. Valóban komolyan vehető: üdvösség vagy kárhozat. A mű érdekelte, és mögötte a szerző. És főként az élmény, amiből született, és ami belőle született. Az élete kérdéseire kereste a válaszokat. Mint az irodalom korabeli jelentős tudósai; mint az irodalom mindenkori jeles olvasói. Ígéretes volt a pályakezdet. De ma már tudjuk, baljós előjelekkel. Katolizált zsidó családban született. Az akkor kitűnő piarista gimnáziumban nevelkedett. Sík Sándor volt az osztályfőnöke. A piarista cserkészet legfőbb elindítója. A magyar nevelésügy egyik legnagyobbja. Schütz Antal, a jelentős teológus a hittantanára. Szerb Cserkésznaplója megejtő kamaszregényként olvasandó. Megmaradtak a naplói az egyetemi évekből is. Eszmetörténeti fon-

82

tosságúak és lélektani jelentőségűek. Magyar–német szakos volt. Később az angolt is felvette. Szépírónak Osvát Ernő ismerte el, a legnagyobb szerkesztő. A Nyugat szerkesztője. Tudósnak Thienemann Tivadar, a legtekintélyesebb szellemtörténész. A Minerva szerkesztője. Ösztöndíjakkal hónapokat töltött Párizsban és Londonban. Az irodalomban francia és angol ihletéssel indult. A tudományban némettel. Az irodalom izgatta, az irodalomtudomány és a filozófia. De mindezek mögött a szenvedély, a játék és a csoda. Ám a harmincas évtized közepétől elkomorodott a világ. A tudományban nehezebb veretű értekezésekkel indul. Kettős megalapozottsággal. A német bölcseletben fogant szellemtörténet, főként Wilhelm Dilthey, és a bécsi légkörben fogant mélylélektan, főként Sigmund Freud ihletésében. Ezekre támaszkodik – ha nem is egyformán és egyenlő mértékben – három elméleti-tudományos főműve: a Magyar irodalomtörténet (1934), a Hétköznapok és csodák (1936), A világirodalom története (1941). Ezt egyenes úton csinálja végig. Irodalmi és tudományos irányzatokkal mindig változva. Önmaga örök hiteihez mindig hűnek maradva. Megőrzi megejtő tisztaságát. Női zsebkendők ,,...ez a stílus arra a jeles reneszánsz kori táncosra emlékeztet, akit Castiglione dicsér, mert tánc közben el-elejti köpenyét, hogy mutassa, mennyire nem figyel oda az egészre. A nehéz súlyokat fel lehet emelni akrobata gesztussal is, de elegánsabb úgy tenni, mintha csak egy női zsebkendőt kapnánk fel a földről. Egy kötőszóba is nagyon sok minden elfér, egy hirtelen mondatkanyarnál kilátás nyílhat végtelenek felé, to see the world in a grain of sand...’’ Ez volt az eszménye. Kemény tudomány – elegáns stílusban. A tudás és gondolat súlya. A fogalmazás és alakítás könnyűsége. Felkapni, mintha női zsebkendő lenne. Márkinők fülébe sugdosni – a csillagok titkairól. Irodalomtörténetet írni. De nem a szakmai köröknek, inkább a felnőtt olvasónak. Ezt műveli két évtizeden át. Láttuk már: Montaigne és Bacon formáját, persze továbbfejlesztett változatban. Valóban az esszé a fő műfaja. Ahogy a német szellemtörténé-

83

szektől, például Diltheytől és Gundolftól – az értekezés és tanulmány felé elmozdulva – tanulta. Ahogy a francia elméletírókat, például Taine-t és Sainte-Beuve-öt – a bölcselet és bírálat felé tájékozódva – követte. Ahogy az angol történészek, például Macaulay és Strachey – a pátosz és irónia felé mutatva – inspirálták. Ahogy a magyar példaképek, például Kemény, a komor XIX. századi mester és Babits, az örök eszmény – a tudomány és költészet felől jőve – orientálták. Sok oldalról kapott indítást. De a harmincas évekre kialakult saját, összetéveszthetetlenül egyéni írásmódja. A két elméleti főmű a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története. Előttük azonban súlyos tanulmányok. A magyarok közül néhány XIX. és XX. századi mesterről, a felvilágosult-romantikus Kölcsey Ferencről, a klasszicista Berzsenyi Dánielről, a romantikus Vörösmarty Mihályról és a klasszikus modern Babits Mihályról. Meg a világirodalomból Blake-ről, Ibsenről, Georgéről, – Castiglione nyomán – az udvari emberről és az európai preromantika nagy hullámáról. Zömben egy alkotói arcélre fényt vető portrék. De kísérletezik egy korszak vagy irányzat több portréból komponált tablójának a megrajzolásával is. Igazi kora a preromantika és a romantika, igazi ideálja a preromantikus és a romantikus ember. Ahogy küzd a lélekben és a műben az érzelem és értelem, ihlet és intellektus, élmény és forma. Végső soron – persze – a tudattalan és a tudatos. Ha nem feszíti és szorítja a tudattalan tartalom a tudatot, nincs költői alkat és nagy költészet. Ha elsodorja-elárasztja a tudattalan tartalom a tudatot, megsemmisül a költői alkat és a nagy költészet. Ha egyensúlyt teremt a tudattalan tartalom a tudattal, a feszítés és szorítás az ellenállással és formálással, megszülethet a költői alkat, a nagy költészet. Értelmezésében ez a romantika lényege. Kinyílik a titkos ajtó – tudattalan és tudatos között. És beáramlanak a tudatos felvilágba a tudattalan alvilág szép szörnyetegei. Ennek példázata Blake, Hölderlin, Vörösmarty. Róluk születnek legszebb portréi vagy portrévázlatai. Ehhez kell a szellemtörténeti és bölcseleti rokonai ihlet- és intuícióelmélete. Nemcsak Dilthey, de Bergson is. És ehhez kell a mélylélektan ,,pszichétérképe’’ a tudattalan és a tudat rétegződésével. Freud az ösztönénnel és a felettes énnel. Jung az egyéni és kollektív tudattalannal. Mert, ne tagadjuk,

84

ilyen Szerb alkata is. Irracionalitás és ráció, ihlet és irónia állandóan egymást provokáló-korrigáló, termékeny kettősségével. A Magyar irodalomtörténet már nem súlyos tanulmány. Ama női zsebkendőket emelgeti benne – megejtő eleganciával. Az elszakított magyarság tekintélyes folyóirata, az Erdélyi Helikon hirdet pályázatot. Írassék meg a magyar irodalom története. Érződjön benne a magyar irodalom és Európa kapcsolata. Érződjön benne a magyar zseni teljesen egyedi arculata. Ez is inspirálja. Meg ihleti az ,,esszéista nemzedék‘’ nagy dilemmája. Mi a szellemi teendő a történelmi Magyarország összeomlása után? Megnyeri a pályázatot. Megírja az irodalomtörténetet. Egyszerre befutottá lesz. De mi lehet a módszertani alap? A XIX. századi mesterek hagyományát, a pozitivizmus és neopozitivizmus különböző változatait nem folytathatja. Adott a szellemtörténet. Az akkor legkorszerűbb német tudományos iskola. Amin addig is nevelkedett. Csakhogy a német mesterek alkotói monográfiákat és korszakmonográfiákat írnak. Ha úgy tetszik, portrékat és tablókat. Történeti folyamatok fejlődésrajzát nem. Ezt művelte – mármint a portrét és tablót – eddig ő is. De mi kötheti össze a portrék és tablók sorát? Talán a szellemtörténész-tipológia. Amivel az európai preromantika és az udvari ember rajzában ő is kísérletezett. Talán a szellemtörténész-fejlődéstan. Amit a német Spranger és a magyar Thienemann körvonalazott. Ezért írja könyve bevezetőjében: a szellemtörténet eszmetörténet (amit legtisztábban a német Korff művelt a Goethe-korról írott monográfiájában), stílustörténet (amit legtisztábban a német Strich művelt a klasszikáról és romantikáról írott monográfiájában), és teremtő intuíció. Az első kettő tudományos szempont. A harmadik inkább művészi. Beleérzés, alkotói-befogadói empátia. Ami elvezet az egyedi szerző egyedi művének egyedi megértéséhez. Pontosabban a megértés (a titok?) küszöbéhez. Ami nem a megfejtés, csupán a megfejtés lehetősége. De mindez nem elég. Mert figyel az eszmék és stílusok, sőt, a befogadói-megértői magatartások történelmitársadalmi kötöttségére is. Arra, amit a korábbi irodalomtörténész-nemzedék legnagyobbjától, Horváth Jánostól is tanult. Hogy az irodalom írók és olvasók szellemi közössége – írott művek köz-

85

vetítésével. Ennek az elemzéséhez is szempontok kellenek. Ezért bővíti a szellemtörténetet irodalomszociológiával. És egy kicsit konkretizálni kell az alkotók és művek megértéséhez vezető teremtő intuíciót. Ezért bővíti a szellemtörténetet és irodalomszociológiát irodalompszichológiával. Tehát szellemtörténet, irodalomszociológia, irodalompszichológia. De mi végre? Mit közvetít ez az akkor igencsak korszerű módszertan? Egy korábban így soha ki nem fejtett víziót a magyar irodalom jellegéről és fejlődésrajzáról. Arról – a legegyszerűbben összefoglalva –, hogy a magyar irodalom és irodalomtörténet az európai irodalom és irodalomtörténet miniatűr mása. Amiben minden megvan kicsiben, ami az európai irodalomban nagyban. És minden megvan egyedien, ami az európai irodalomban általánosan. De mi ez a kicsi és egyedi? Az, hogy a magyar irodalom egy kis terjedelmű kultúrában és a fejlődés peremén megvalósít mindent, amit a nagy terjedelmű kultúrák a fejlődés centrumában létrehoztak. És az, hogy a kis terjedelmű kultúrában és a fejlődés peremén mindent másképpen valósít meg, mint ahogy azt a nagy terjedelmű kultúrák a fejlődés centrumában létrehozták. Vagyis magyar reneszánsz és magyar felvilágosodás. De úgy, ahogy azt a magyar viszonyok megengedik és meghatározzák. Ez az, de kicsiben, az, de másképpen adja a magyar irodalmi fejlődés dinamikáját. Amennyiben koronként létrehoz egy szintézist Európával. Majd ennek szétesése után elkezd mozogni egy új szintézis felé. A differenciáció és integráció egymást váltása a magyar irodalom fejlődéstörvénye. Ebből lesz a középkori magyar latinitás. Majd a magyar reneszánsz és felvilágosodás. Végül pedig a XX. század első felében a magyar polgári irodalomnak a Nyugat című folyóirat körül megvalósuló nagyszerű kibontakozása. Így kerül az egész irodalomtörténet középpontjába a Nyugat eszményeit legegyértelműbben megvalósító Babits Mihály portréja. Dulcinea csodái ,,Egyszer gyerekkoromban az Andrássy útról valahogy úgy láttam, hogy egy új hegy nőtt Budán... Valami ilyesmit vártam. Talán most, gondoltam londoni merengő és besörözött magányomban, talán most, csak-

86

ugyan eljött a pillanat. Az emberek meg fogják érteni, hogy a csoda életszükséglet, fontosabb a mindennapi kenyérnél. Cervantes regénye az első irodalmi mű, amiben egyszerre két párhuzamos világ szerepel. Az addigi irodalom csak egy világban játszódott: a történelmi művek csak a valóság világában, a regények csak a csoda világában. A történetíró komolyan vette a valóságot és a regényíró komolyan vette a csodát. Cervantes az első, aki egyszerre komolyan veszi mind a kettőt, vagyis egyiket sem veszi komolyan, hanem azt a harmadikat, aminek a szimbóluma... Dulcinea del Toboso.’. A vallomásban két dolog is lényeges. Az egyik a csoda. Élete és elmélete titka. A csoda nosztalgikus várása és ironikus elutasítása. A másik Dulcinea. Élete és elmélete jelképe. Ahogy közvetít álom és ébredés, csoda és valóság, Don Quijote és Sancho Panza között. Dulcinea a vállalt eszmény. Nem biztos, hogy létezik. De úgy kell élni, mintha létezne. A leglényegesebb a között és a mintha. A vágyott lebegés egyik világtól a másikig. A képzeletbeli átlényegülés egyik világból a másikba. A lebegés és átlényegülés szépírói életműve titka. Hogy vágyja a csodát, de vigyorog is rajta. A vágyon és a csodán is. Ezt írja meg novellákban és regényekben. De elméletet is csinál hozzá – a Dulcinea-példázat és a belőle fakadó csoda kapcsán. Ez a Hétközna pok és csodák (1936). Az angol, amerikai, francia és német regény története a század első évtizedeiben. Kecses elméleti alapra építve. Az egyik pillér Lukács György, a világhírű bölcselő, a másik pillér Kerényi Károly, a világhírű vallástörténész regényelmélete. A regény mint a ,,problematikus individuum’’ dilemmáinak prózai, nagyepikai formája. A regény mint az Odüsszeia mítoszainak polgári kalandtörténetté szelídült nagyepikai formája. De mindkettőben ott a csoda. A problematikus individuumban és polgári kalandtörténetben is. A csoda és a játék. Ami prózát csinál a mítoszból, mítoszt a prózából. Mint a könyv elméleti centrumában, Thomas Mann művészetében. A Dulcinea-példázatban a művészileg legbeszédesebbek a novellák. Csodaváró filosz a középpontban. Tétován ténfereg valóság és álom, hétköznap és csoda között. Ezt írja meg néhány mesternovellában – négy változatban is. A kiindulópont a Szerelem a palackban. Lancelot lovag és végzetes szerelme. Szenved a boldog-

87

talan szerelem gyötrelmeitől. Hogy nem ragadhatja meg a valóságban az álmot, a hétköznapban a csodát. De amikor megszabadul, visszaköveteli. Nem élhet álom és csoda nélkül. Inkább gyötrelem az álom után, mint álomtalan valóság. Inkább szenvedés a csoda után, mint csodátlan hétköznap. Az első folytatás a St. Cloud-ban egy kerti ünnepélyen. Dr. Bátky, a filoszhős meglátja a vidám éjszakai kavargásban az álmot, a csodát. Egy gyönyörű angol lányt. Közben megkapja a valóságot, a hétköznapot, egy vérbő francia asszonyt. De nem téveszti össze a kettőt. És mire betelt a valósággal és hétköznappal, elillant az álom és csoda. A második folytatás a Gondolatok a könyvtárban. Dr. Bátky, a filoszhős a párizsi könyvtárban találkozik a szép ifjú magyar kolléganővel. Érzi, hogy a valóságban megjelent az álom, a hétköznapban a csoda. Érzi, de megijed tőle. Visszahátrál az álomból a valóságba, a csodából a hétköznapba. A kollégiumi zárórára hazaviszi a szép ifjú magyar kolléganőt. A harmadik folytatás a Madelon, az eb. Dr. Bátky, a filoszhős a londoni parkokban találkozik az álommal és csodával. Nem szenved tőle, nem illan el előle, nem hátrál vissza tőle. Egyszerűen, pátosztalanul megkapja. És ugyanígy megkapná máskor is. De unja, és elküldi. Ne értsük félre. Nem az álmot és csodát küldi el. Hanem a valóságot és hétköznapot. Mert nem ismeri fel. Az álmot valóságnak nézi, a csodát hétköznapnak. Elküldi, hogy nyugodtan vágyakozhasson tovább. A valóságban az álomra, a hétköznapban a csodára. Furcsa írások. Álom és csoda szenvedő visszaköveteléséről. Álom és csoda játékos elillanásáról. Álom és csoda ijedt elhárításáról. Álom és csoda bamba félreismeréséről. Mindegyik mögött ott a valóság és hétköznap. Sohasem győz, legfeljebb ideiglenesen. Soha sincs igaza, legfeljebb becsap. E lebegés teszi e novellákat mesterművekké. Megírja két furcsa regényben is. Az első A Pendragon legenda. A filosz-hős ugyanaz. Ám most nemcsak két világ határán lebegő szerelmi kalandokba keveredik. Hanem egész létében átlendül a másik világba. A valóságból az álomba, a hétköznapból a csodába. Londoni könyvtárakból walesi kastélyokba. A középkor-történeti szakmunkák élesztette elképzelt mesevilágból a középkor feltámasztott, megélhető, valóságos világába. Lidércesen kísérteties atmoszféra. A rózsakeresztes mozga-

88

lom feltámadt mítoszai egy XX. századi kalandregényben. Amelynek kanyarai között megmosolyogtatóan rokonszenves, tétován holdkóros ügyetlenséggel botladozik egy Pestről idetévedt filozopter-önarckép. A történet legalább három rétegben mozog. Erre épül legalább három elkülöníthető regénytípus. A walesi kastély körül egy gyilkosságokba is torkolló örökséghajsza. Erre épül egy detektívregény. A gyilkosságok körül, az éjszakákban felbukkannak tényleges és álkísértetek. Erre épül egy kísértetregény. Örökséghajsza és kísértetek körül a rózsakeresztes mozgalom teljes kultúrhistóriája. Erre épül egy esszéregény. Ezekből áll össze a regény színképe és szerkezete. Ám egyik elem sem eredeti formában. Detektívregény, kísértetregény, esszéregény. De mindegyiknek az idézőjelbe tétele. Nem szatirikus, inkább ironikus paródiája. Ráadásul egymásra montírozva. Így egyik elem a másikban reflektálódik. Ettől pedig mindhárom megkérdőjeleződik és meg is emelkedik. Mindezekben persze önarckép és kortörténet. Meg főként egy kísérletező regényforma. Mit lehet kezdeni a nagy múltú regénytípusok nem keverékével, de együttesével? Egy regényírónak, aki mindegyiket szereti, de egyikben sem hisz. Egy tudósnak, aki mindent tud, de minden tudásban kételkedik. Aki illúzióit szkepszissel fogja vissza, szkepszisét illúziókkal lendíti fel. A második az Utas és holdvilág. Önéletrajzi ihletettségű regény. Meg kamaszregény. Legalábbis a felnőttkorból visszatekintő, hiteket és vágyakat kiábrándulással és elfelejtéssel szembesítő, nosztalgia-kamaszregény. A felnőni nem akarás, de visszamenni nem tudás szelíden lírai, liriko-epikai mesterműve. Visszavágyja a lázadó-rejtőző kamaszközösségek-kamaszbandák finoman-rejtetten erotikus intimitását. Visszavágyja, de visszateremteni nem tudja. Csak nyomoz magában, hogy mi maradt meg benne belőle. És nyomoz a többiekben, hogy mi maradt meg bennük belőle. Így bekapcsolódik a kamaszregények irodalomtörténetébe. A francia Alain-Fournier és Cocteau és a magyar Márai mellé. De túl is lép rajtuk. Mert nem belehelyezkedik, hanem visszatekint. Nem csalódottan leszámol, de fájdalmasan búcsúzik. A búcsú színhelye Olaszország. Ahol a sikátorokban – hagyjuk a mélylélektani közhelyeket! – előjönnek a kísértetek. Először belülről, a saját kísérte-

89

tei, másodszor kívülről, a többiek kísértetei. Mihály, a főhős-elbeszélő elkezd utazni a múltja felé. Bele kell nézzen a szakadékokba, a lélektani-történelmi szakadékokba, hogy ne szédüljön beléjük. Találkozik is három kísértetváltozattal. A leszámolni akarás, de elszakadni nem tudás három változatával. A hajdani morbid-erotikus játékok résztvevőivel. Az egyik amorális, szélhámos életformát csinált a hajdani játékok felszíni rétegéből. A másik szupermorális, szerzetesi életformát csinált a hajdani játékok mélyrétegéből. A harmadik misztikus-erotikus haláldémonná lett a hajdani játékok mélyrétegében. És a főhős-elbeszélő? Nos, ő keserű szájízzel felébredt a hajdani játékok mindkét rétegéből. És mindezekben még valami. Egy nemzedék pusztulástudata a közeledő történelmi kataklizma árnyékában. (befejező rész a következő számban)

jegyzet

A könyv kiadásainak története nem érdektelen. A Révai Kiadó adja ki a köteteket. Az 1941-es kiadás teljes. De az Eötvös-Könyvtár egyik 41-es példányából egy „ismeretlen tettes” kivágja az utolsó oldalakat. Amelyek az orosz irodalomról szóló fejezetet is tartalmazzák. A tettet két szempont is motiválhatja. Szenvedélyes filosz akarja, hogy a fejezet neki is meglegyen. Vagy éber ellenőr védi az utókort a fejezet veszedelmes hatásától. A 42-es kiadás sértetlen. A kiadó a 45-ös kiadásból a veszedelmes szöveget egyszerűen kihagyja. A 47-es kiadás az eredeti fejezet helyébe egy más szerzővel irat egy az eredetihez képest méltatlan fejezetet. A későbbi ki-adásokból a fejezet kimarad. A csonkítást az utószóban egy hiteltelen lábjegyzet indokolja.

90

Lengyel andrás

IGNOTUS ÉS A zSIDó-ÜGY Ignotus Hugó (1869—1949) cikke, amely az alábbiakban olvasható, a Magyar Hírlap 1932. január 17-i számában jelent meg, a szerző nevezetes, Olvasás közben című rovatának soros darabjaként. Aktuális cikk volt, Ravasz László (1882—1975) református püspök akkor nagy visszhangot kiváltó előadására reagált — nem véletlen, hogy az Egyenlőség január 16-án A magyar zsidóság válasza Ravasz püspök beszédére címmel egész blokkal felelt a püspök szavaira. Már nagyon közel volt Hitler s a náci párt németországi hatalomátvétele, s akinek érzéke volt hozzá, már érzékelhette, hogy az úgynevezett „zsidókérdés” új elvek szerinti kezelése közeledik. Ignotus cikke tehát mint az új trend érzékelésének dokumentuma is érdekes. De aktualitása ma is megvan, s nem pusztán csak az analóg fejlemények ismeretében érdemes fölfigyelni rá. A horizont, amelyből a cikk érvelése kibontakozik, s anyaga, amelyet az érvelés mozgósít, egyaránt tanulságos. Egy olyan interpretációja kerekedik ki itt a „kérdésnek”, amely azt egy nagy gondolkodástörténeti perspektíva keretében fogalmazza újra – s ez a perspektíva ma is sok mindent megvilágosít. A szöveg címzettjei elsősorban a nem-zsidók, a „keresztények”, s a félrevezető, elhibázott értelmezési kereteket igyekszik, érvekkel, megváltoztatni. Az érveknek pedig az utolsó előtti pillanatig mindig idejük van. Ám ez a cikk egyben, ahogy a szerző, közvetve elismeri, „hitvalló” írás is, Ignotus saját magát, intellektuális pozícióját is belehelyezi abba a nagy történeti trendbe, amely tevékenységének addigi kerete volt, s amelynek alakításában ő maga is nagy szerepet vállalt. Hagyomány és modernitás összefüggései így egy kevésbé ismert oldalukról mutatkoznak meg. (A szöveget helyesírási korszerűsítés nélkül adjuk.)

A fennköltség, mely belengi, az értelem, mely beragyogja: ne tévesszen meg az iránt, hogy még a Ravasz püspök úr minapi zsidó-előadásához is fér egy és más szó. Például mingyárt a szent szemrehányáshoz, mellyel a Keresztyén Anyaszentegyházat illeti, amért a zsidókat kétezer év alatt „a régi átok, a régi válaszfalak alól nem tudta elszólítani”, vagyis nem tudta magába olvasztani. Ezt nem is igen tudhatta. Mert amennyiben a kereszténységgel politika, hatalmi törekvés vagy hitbéli buzgóság s türelmetlenség járt, ilyesmiért a zsidónak sem kellett a szomszédba mennie, amennyiben pedig lelki emelkedésről s erkölcsi magasságról volt a kapcsán

91

szó, e végett a zsidónak nem volt miért elhagynia önnön vallását, mert hiszen a kereszténység hitbéli és világfelfogásába vegyülhetett görög hatás, de erkölcse tisztára zsidó. Az Anyaszentegyház a zsidót annál kevésbé nyerhette meg a kereszténységnek, mert azt maga is minduntalan elvesztette szem elől, s éppen a protestáns püspök a megmondhatója, hogy e Rómát felváltott Európa mily kevéssé volt keresztény még akkor is, mikor népei a kereszténység címén égették egymást és vitték gályarabságra. Minden genialitása mellett ez az Európa, mélyen bele a tizenhetedik századba, meglehetős barbár volt, s a zsidónak, ki, bár aláztatás, gyötretés és lelki tompulás közepett, de írásaiban s tudományában legalább emlékét, illatát és sugallatát őrizte egy bizonyára elmaradt, de erkölcsre s értelemre magasabbrendű kultúrának, e barbár Európa épúgy nem imponált, mint nem imponált, és pedig ugyanezen okoknál fogva, Kínának, s mint ahogy a kolumbuszi, cortezi és pizarrói rablóvezérek s a velük érkezett tudatlan papok nem imponálhattak a művelt aztékoknak. Viszont mikor, a tizennyolcadik században, Európa végre lelkében is megért a kereszténység számára, ez már olyan fejlődés volt, mikor erkölcs, tudomány, művészet és emberség némikép eldifferenciálódott az egyháztól s a vallástól, s Voltaire-től Lessingen át Saint-Simonig kezdett úgy festeni, hogy az Egyház az, amelytől meg kell védeni Krisztust. Mindez nem jelenti azt, hogy kezdettől fogva mindmáig az egyház s a kereszténység igen sok zsidót, s bizonyára értékeset, ne szítt volna föl magába. A türelmetlen Torquemada épúgy zsidó származás volt, mint a józsefi türelem sugallója, báró Sonnenfels, majd még a protestáns romantika vezére, Friedrich Stahlé is. Alig van nagyobb zsidó név Spinozán kezdve a Mendelssohnokig … Heine, Börne, Disraeli, Hofmannsthal… mely ne a kereszténységet gyarapította volna, de a kereszténytelen kelet-európai barbárság minduntalan újratenyészti a zsidót s újból problémává teszi. Nem ugyan a kereszténység számára, mert annak számára nem probléma, az előtt csak az a „lelki Izrael” lebeg, melynek eljöveteléért a nemes püspök előadása végén imádkozott, de igenis a kultúra számára, mely nem tud, nem tud, második ezredéve nem tud keresztény lenni. Hogy mennyire nem, azt a napokban láthattam egy levélpapíron, melyen a Lambrechterhof nevű stájerföldi téli sporthotel, a St. Lambrecht-ról elnevezett bencésrendi apátság vállalkozása, értesít a „Stiftsgasthof” feltételeiről egy szobakeresőt. A levélpapíron

92

rajta az apátság címere s alatta a megjegyzés, hogy „arisches, gut bürgerliches Haus”. A nemrég kinevezett japán katolikus püspök ezeknél a bencés barátoknál tehát nem kapna szobát. Igaz, hogy ez katolikus vállalkozás, de láttam én már Németországban ugyanilyes kikötésű protestáns hospizokat is. A Keresztyén Anyaszentegyháznak mindenekelőtt a keresztény népeket kellene igazán magába olvasztania. Kétezer év során Assisi Szent Ferencen kívül alig tudunk igaz keresztyén embert többet, mint az egy istentelen Engels Frigyest, ki Marxot egy életen át eltartotta. Azt is mondja Ravasz püspök úr, legalább újságkivonatok szerint, hogy a zsidó „a leggyorsabban megértő népek közé tartozik, de nem az igazán nagyot alkotó népek közé”. Nincsenek rendkívüli írói, de – a magyar irodalomban az Ady-kérdés mutatja – „ők azok, akik nagyszerűen tudnak fölfedezni, propagálni, fölkarolni…” Hát ezt megint csodálom, hogy így látja, éppen egy protestáns püspök. Ha Voltaire állította volna, hogy a zsidók nem alkottak igazán nagyot, azt még meg lehetne érteni, de furcsa, ha egy bibliás püspök mond ilyet. Hát a vallás, amit a püspök úr vall s amihez a zsidóknak mégis csak van valamelyes közük, az olyan kis dolog? Vagy, viszont, olyan kicsiny és szóra nem érdemes dolog a tudományos és a szervezetes szocializmus, amit szintén izraeliták bátorkodtak nyélbe ütni? S hogy a zsidóknak nincsenek rendkívüli íróik? Hát Jezsaiás, hát Jeremiás, hát Dávid király, hát az Énekek Éneke, hát a János Jelenéseinek írói talán soros riporterek voltak, kik szóba se kerülhetnek egy Aeschylos vagy Sophokles, egy Vergilius vagy Tacitus, az indus szent könyvek és drámák, a perzsa boros-istenes versek mellett? Plátón kezdve Szent Tamáson és Kartéziuson át Kantig, Hegelig és Schopenhauerig van-e filozófus, ki mélyebbet gondolt s pontosabban tudta megírni, mint Spinoza? Lassalle talán dilettáns volt, Marxnak nem volt stílusa és Gárdonyi Géza mélybemarkolóbb regényeket írt, mint Disraeli? Hol van ma e kerek világon író, beleértve versírót, regényírót, darabírót, filozófust, akárkit, ki úgy tudna írni, mint Freud Zsigmond, lévén e mellett még az a tudós is, akinél új időszámítás kezdődik a lélek tudományában s az orvostudományban? Einsteinnak, igaz, nem az írás a kenyere, — mint ahogy a mi drága Petőfink zengette magáról, hogy, hogyha ír, véres karddal ír költeményeket, úgy Einstein, mikor ír, a mindenség kapufélfájára írja számadásait, — ilyen író

93

sem mindennap akad, legalább is jó néhány nap telt el Galilei, Kepler és Newton óta, kikre ő következett el. Ám megmaradva a tulajdonképpen való írásnál: abból a Montaigne főbíróból, kivel a francia írásművészet megkezdődik, talán tizenkettő esik egy tucatra? Egy Heine formátumú költő és író még Goethe és Byron után is s akár Baudelaire-ig, Verlaine-ig és a mi Adynkig csak úgy akad, minden bokorban? Börne, kitől két nemzedék tanult írást, hevületet és helytállást, talán valami közönséges írójelenség volt? Egyáltalában kár oly gondolkozó főnek, aminő a nemes püspök úr, gondolattalan utána mondani, mit előtte gondatlan mondtak. Nemcsak az írásban nem áll, hogy a zsidó ne tartoznék az igazán nagyot alkotó népek közé. Vannak művészetek, hol nem tűnt ki – hajléktalan lévén, nem épített, vallása tiltván az ember-ábrázolást, későn került festenie és képet faragnia, bár érdekes, hogy a németeknek Rauch és Lehmbruck közt egyetlen monumentális szobrászát, a hamburgi Bismarck-Roland megalkotóját, Hugo Lederert, közülük valónak mondják. De zenészük például az angoloknak sincs: vajjon azért ne volnának nagyot alkotó nép? Ellenben a zsidó éppen a zenében külön helyen áll – Wagner ugyanúgy Mendelssohnt, mint Meyerbeert lenézte, de meg kellett érnie, hogy Nietzsche, ki valamelyest értett az effélékhez, a Bizet egyetlen Carmenjét az ő, a Wagner, egész operaköltészetével szembehelyezze, s Offenbacht addig fitymálták afféle zenei újságírónak, míg most kezdenek rájönni, hogy a maga nemében ép[p]ily sajátos és kifogyhatatlan zenei genie, mint akár Mozart. A nagy mesterek nem kicsiny epigonjai közt Gustav Mahlernek ma külön a becsülete, az az új zene pedig, melybe a magyar muzsika most Kodály és Bartók személyében dicsőséggel kapcsolódik bele, Arnold Schönberggel kezdődik. S a színészetben: kellett-e alkotóbb színész, mint Sonnenthal, volte rendkívülibb színésznő, mint Rachel és Sarah Bernhard, s teremtőbb rendező, mint Brahm és Reinhardt? Nem is az van a zsidókban, hogy ne volnának alkotó nép, csak az van velük, hogy alig van alkotójuk, ki ne volna egyben hitvalló is, ki magába nyelné, amit lát és tud, ki elefántcsont-toronyba vonulna megismeréseivel s ne hirdetné, az Üdvözítő parancsa szerint a népeknek, ne „fedezne föl, propagálna és karolna föl”, mint a nemes püspök úr – nem tudom kicsinyléssel-e vagy magasztalással – de mindenesetre a szeget a

94

fején találva mondja. Ezt Máté szerint az Úr hagyta rájuk, hogy „szavuk legyen úgy-úgy, nem- nem, ennek felette valami esik, a Gonosztól vagyon” – to de perisszon túton ek tu ponérú esztin —, ez a János hallomása, hogy „vajha hideg volnál vagy hév, de mivelhogy lágymeleg vagy, kiokádlak tégedet az én számból” – melló sze emeszáj ek tú sztomatosz mú! Ez viszi valóban a zsidókat az agitációba s a zsurnalisztikába, de vajjon azért kevésbé rendkívüli írók, már amelyikük az, — nem zsidók közül a Júniusi levelek írója és Macaulay, Paul Louis Courier, Saint Beuve és Anatole France talán középrendűek voltak s nem alkottak igazán nagyot, csak mert tanulmányokat, pamflétokat, cikkeket, tárcákat és újságba írtak? A franciák nem így vélekednek s a Sorbonne professzorai nem fáradnak bele, hogy a legkülönbféle módokon, például a Nobel-díjra való ajánlással is ne figyelmeztessék német szomszédjaikat, menynyire rendkívüli írójuk s igazán nagyot alkotott az a bécsi Karl Kraus, ki világéletében nem írt egyebet, mint cikkeket, jegyzeteket s ötleteket – még verseket és drámákat is nagyrészt csupa napiszatírásokat. Kinek a pap, kinek a papné – barbár volna, ki rossz néven venné Arany Jánostól, hogy művészetével s belső hitével nem állt ki verekedni a piacra, de Petőfi vajjon kisebb költő lett azzal, hogy lelkét tette mindenre, amit vallott, hogy Vörösmarty iránt érzett hódolata s hálája nem tudta vele elnyeletni, ami politikájában fájt neki, viszont önnön homloka babéraival rohant az ismeretlen szalontai jegyző elé, fogadni benne a „Toldi” íróját? Így fogadta volt őt is Vörösmarty, így fogadta volt az utána jötteket Kazinczy, — mikor (mint a nemes püspök úr szava szerint „a magyar irodalomban az Ady-kérdés mutatja”) a zsidók e hazában fölfedezték, propagálták s fölkarolták Adyt: nemcsak önnön hagyományaikat követték, de a legnemesebb magyar hagyományt. Amelyet azonban ővelük szemben mintha elvágtak volna. Ki akadna fenn azon, hogy a nemes magyar püspök, mikor pedig igazságot akar tenni a zsidóknak, a zsidókat a magyar irodalomban érintvén, nem gondol Kiss Józsefre, ki pedig közelebb áll a régi világhoz és senki nem állíthatja, hogy ne volna akkora költő, mint akár Tompa Mihály? Az meg éppen magától értetődik, hogy nyilván egy pillanatra nem jut eszébe Szomory Dezső, ki nyelvet és formát maga teremtett magának s ha ezt franciául, angolul vagy olaszul cselekszi, ma világhíresség volna Magyarországon is?

95

Melyik magyar irodalomtörténet jegyzi föl a Kóbor Tamás budapest-zolai regényeit s politiko-pszichológus röpiratait? Hol veszik tudomásul Szép Ernőnek néhány bűbájos versét s például „Lila ákác” regényének hallatlan biztosságát s elragadó kávéházi költészetét? Holott ezek az írók nem estek abba a vétekbe, amibe például én, hogy az „Ady-kérdésben” „propagáltak” volna, s emiatt kéne, úgy látszik, megtagadni tőlük a rendkívüli íróságot, vagy az igazán nagyot alkotottságot. Én ugyan külön szemlét alapítottam arra, hogy e hazán belül az írói és művészi értéket felismerjék és elismerjék minden formában s rejtezkedésben, de kiüttetett kezemből, nehogy emlékeztető legyen az én írói és költői jelentőségemre. Teszem arra, amire pedig nyomban rájöhetnének, ha elolvasnák Mikes Kelemen óta és a hetvenes évekig Gyulai Pálon kívül bármely magyar prózát s hozzávetnék a nyelvet, amelyen ők maguk írnak és beszélnek ma: Ágai Adolffal, Tóth Bélával, Rákosi Jenővel, Ambrus Zoltánnal, Bródy Sándorral és Barna Izidorral együtt én is ott voltam, ahol a mai magyar prózát tudva, értelemmel és művészettel megépítették. Van néhány versem, nem sok, tán csak egy féltucat, — de mennyi marad igazában, mert rostálódik idők során a legigazabb költők után? S van egy-két novellám, — de Anatole France-nak sincs több, mint kettő – s éppen ezek erősödnek utána évről évre. S mindenesetre: van hangom, van mondanivalóm, van formáló ujjam s van lélegzetem, – ha szót emelek, az az én szavam, viszont kiverekedtem egy nemzedéknek, hogy a maga szavával szólhasson s ráneveltem egy ivadékot, hogy ne a más szájával beszéljen. Bizonyos vagyok benne, hogy Ravasz püspök úr minderről nem tud, – ha egyáltalán tud rólam, hát azt tudja, hogy annyival kevésbé vagyok én rendkívüli író, mert az „igazán nagyot alkotottakat” többek közt én is „nagyszerűen fölfedeztem, propagáltam és fölkaroltam”. Mivelhogy nekem nem volt, mint volt új klasszikusainknak, Ignotusom, szájába rágni az itteni irodalomnak s mind valaki beleártja magát, hogy mit érek általában s mit jelentek benne. Ebben csakugyan én is lágymeleg voltam s hagytam elhatalmasodni az okádékos levegőt, melyben egy fennkölt lélek, fényes értelem és szent szándék, aminő a nemes Ravasz püspök úré, akkor téved el, mikor utat kíván mutatni, s akkor lát hamisan, amikor igazságot akar tenni. A püspök úr beszédje figyelmeztetés a hazai zsidó számára, hogy annyi ügy után, amelyért ki-kiállt volt, ideje végre felkarolnia önnön ügyét is.

96

Giczy György

TA L MUD Egy mindmáig vitatott mű – keresztény szemmel

Talán egyetlenegy ókori eredetű írásművet sem ért annyi támadás, félreértés, mint a zsidóság monumentális alkotását, a Talmudot. S mivel ez a korántsem egységes, a vallástörténetben egyedülálló alkotás szinte áttekinthetetlenül óriási méretű és ellentmondásoktól sem mentes hagyományt őriz, mindig lehetett célzatosan kivonatolt, jobbára félreértelmezett fordításokat készíteni belőle, amelyek az antiszemitizmus érvrendszerét voltak hivatva alátámasztani.1 Eszerint a „hagojim”-mal, a nem-zsidókkal, azaz az idegenekkel szemben mutatkozó lenézést, adott esetben gyűlöletet dokumentálva akarták indokolni a zsidósággal szemben tanúsított elutasító-kirekesztő magatartást. A Talmud iránt megnyilvánuló lesújtó keresztény kritika nemcsak önmagára mint vallási közösségre nézve vélt felfedezni megalázó kijelentéseket, hanem Jézus személyével kapcsolatban is, amelyek tovább mélyítették, sőt, végső soron kibékíthetetlenné tették a zsidóság és a kereszténység közötti viszonyt. Semmit sem enyhített a helyzeten, hogy a két vallási felfogásnak van egy közös szent könyve is, mivel ennek – s itt elsősorban a prófétai jövendölésekre gondolhatunk – értelmezésében mindkét fél részéről egyre élesebb kontúrokkal kirajzolódó különbségek mutatkoztak. S míg a tudományos igényű teológiai viták a kölcsönösen szentnek tartott könyv magyarázatával foglalkozva a polemikus megközelítés ellenére sem léptek túl bizonyos határokat, addig az egyes talmudi kijelentések nyomán született népszerűsítő pamfletek, brosúrák méltatlan vádaskodások kereszttüzébe juttatták a zsidóság és a kereszténység vallási különbségeit. Botránykő

97

gyanánt végső soron nem a kinyilatkoztatott Szentírás, hanem a Talmud szolgált – legalábbis annak valamely szövegösszefüggésből kiemelt, félreértett vagy olykor tudatosan félremagyarázott álláspontja. a Talmud kialakulása és jellemzői A Talmud legrégibb hagyományai a Kr. e. V–IV. századra vezethetők vissza. Egyes részleteinek lejegyzése, majd teljes összeállítása azon a tekintélyt kölcsönző elven alapult, hogy Isten a Tórát két részben adta át Mózesnek: írásban - ez az „Írásbeli Tóra”, a Pentateuchus – és szóban, ez a „Szóbeli Tóra”, amely a Talmudban nyert írásos megfogalmazást. „Ennek megfelelően – írja J. Neusner – a rabbinikus judaizmusban az az alapvető meggyőződés él, hogy az írott Tóra nem a teljes följegyzése a kinyilatkoztatásnak.” 2 A Talmudban két réteget lehet megkülönböztetni: a Misnát 3 és a Gemarát 4. Az előbbi gyakorlati és etikai vonatkozású, tulajdonképpen vallási és polgári törvénytár, amelyet a Kr. u. I–II. század tudósainak, a tannáknak (tanítóknak) hagyományai alapján Rabbi Jehuda Ha-Nászi, tiberiási patriarcha, 210 körül állított össze, felhasználva elődei, Rabbi Akiba és Rabbi Meir töredékes gyűjteményeit. A Misna tételein a Kr. u. III–IV. században a palesztinai és babilóniai tanházakban vitatkozó amórák (tökéletesítők) alkotása a Gemara. A palesztinai és babilóniai tanházak eltérő véleményezése nyomán született a kétféle Talmud, melyekből az utóbbi – a babilóniai Talmud – jóval terjedelmesebb, s a másiknál nagyobb tekintélyű; míg a jeruzsálemi Talmud legendáris elbeszéléseinek, példabeszédeinek bősége és régi hagyományokat őrző textusai miatt továbbra is használatban maradt. A Talmud műfaját tekintve őrzi a Misna szellemének megfelelő haláchát (jogi eljárás, szabály), és a benne kimondott törvények ellentmondásait feloldani kívánó, de sokszor az eredeti tárgytól messzire kalandozó aggádát (példabeszéd). A mű hat nagy fejezete – föld-, adótörvény, ünnepi rendeletek, házasságjog, polgári és büntetőjog, szent dolgok, tisztasági törvények – kisebb traktátusokra tagozódik, de a kisebb egységek címei sem fedik a tényleges tartalmat. Nehéz is lenne a Talmudban szerkezetileg egymáshoz tartozó, összefüggő egységeket keresni, hiszen anyaga a tanházakban zajló

98

viták csapongó menetét követi. Az egyik vitázó a másik szavába kap, az eredeti témáról lemondanak egy lényegtelennek látszó részletkérdés kedvéért, közben szó esik a természettudománytól a politikáig mindenről, akár odatartozik, akár nem. Miközben refrénszerűen századokat átívelő generációk tekintélyeire név szerint történik hivatkozás – úgy, ahogy a lejegyzés előtt az emlékezet a személyek láncolatán keresztül az áthagyományozott tanítást őrizte. De bárkiről és bármiről is essék szó, a vallási mondanivalót sohasem tévesztik szem elől. Az egyik talmudi bölcs például elmeséli, hogy amikor egy karavánnal utazott, egyszer elfelejtette az ebéd utáni imát elmondani. Útközben azonban eszébe jutott, és vissza akart térni oda, ahol ebédelt, hogy a törvény szerint pótolja az elmulasztott imát. De mivel attól félt, hogy útitársai nem fogják bevárni, ezért azt mondta, hogy egy aranygalambot felejtett ott. Buzgalmának jutalmául valóban talált egy aranygalambot. 5 A Talmud erkölcstana a Szentírásra épül, sőt néha annak kemény ítéletein enyhít. A „szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért” (Kiv 21,24) elvet már az Ószövetségben is csak emberölés esetén alkalmazták szó szerint (Szám 35,31). A Talmud ezzel az elvvel kapcsolatban az anyagi kártérítés joggyakorlatát írja elő, s tételének bizonyítására szélsőséges esetet alkot: ha félszemű ember követte el a sértést, melyik szemén vegyünk elégtételt? Ha az egészségesen, akkor aránytalanul súlyos (hiszen ezáltal egészen megvakulna), ha a betegen, akkor aránytalanul csekély volna a büntetés. Ezért csak anyagi jóvátételnek van helye. 6 A talmudi döntésekből a humor sem hiányzik. „Mit kell mondani a menyasszony előtt? – teszik fel a kérdést. Sammaj iskolája ezt tanítja: Olyannak kell mondani, amilyen. Hillel iskolája ellenben: Szép menyasszony! Kedves menyasszony! – így kell szólni előtte.” De mindjárt ott az ellenvetés: „Hátha sánta? Hátha vak? Akkor is azt kell mondani, szép menyasszony? Erre azt felelték a hilleliták a sammajitáknak: Hát szerintetek, aki a piacon rossz vételt csinált, önmaga előtt dicsérni avagy ócsárolni igyekszik-e vételét? Nemde dicsérni igyekszik? – Ekkor mondták ki a bölcsek: Az ember mindig legyen tekintettel embertársaira”. 7 A Talmud humanizmusa kiterjed a nem-zsidókra is, hiszen

99

valamilyen módon ők is részesei a törvénynek. Ez utóbbit példázza az a talmudi legenda, mely szerint a Tízparancsolat 70 nyelven lett kihirdetve. 8 A nem-zsidókra vonatkozik az ún. „hét noachida törvény” (Noé ivadékaira vonatkozó rendelkezések). Az első a törvénykezésben az igazságosság követelménye, a többi hat pedig a büntetendő cselekményekre vonatkozik: istenkáromlás, bálványimádás, fajtalanság, vérontás, rablás és az élő állat testének lemetszése. 9 Mindezek párhuzamba állíthatók a Tízparancsolattal és a mózesi törvény más rendelkezéseivel, amelyek a választott nép minden tagjára nézve kötelezőek voltak. A nem-zsidókra a templomi kultuszhoz kapcsolódó áldozatbemutatás kivételével – végső soron a közösségi együttélésből fakadóan – majdnem ugyanazok a szabályok vonatkoztak, mint a zsidókra. És ez a szemlélet korántsem csak a kötelezettségek tekintetében, hanem – a békés együttélést szem előtt tartva – általános értelemben is érvényesült: „A nemizraeliták szegényeit Izrael szegényeivel egyképpen kell étellel ellátni, a nem-izraeliták betegeit Izrael betegeivel egyképpen kell ápolni, a nem-izraeliták halottait Izrael halottaival egyképpen kell eltemetni, a békesség miatt”. 10 Amikor Hillelt egy pogány arra unszolta, hogy tanítsa meg a zsidó vallás törvényeire a legrövidebb idő alatt (amíg fél lábon tud állni), a rabbi ezt válaszolta neki: „Amit magadnak nem kívánsz, ne cselekedd másnak; ez az egész Tóra, a többi csak magyarázat”. 11 Nem-zsidókra vonatkozó éles hangú, elítélő nyilatkozatokat csak azokról mondtak a talmudi bölcsek, akik valamilyen vétség miatt méltatlannak bizonyultak arra, hogy a választott nép közösségében éljenek. Egyéb vonatkozásban nemigen foglalkoztak velük, hiszen a Mindenható és az Ő választottjainak kapcsolatát egy zárt rendszerben, „a föld népeitől” elkülönülve (Ezd 10, 11) értelmezték. A vértanúságot szenvedett Akiba megrendítő vallomásban kapcsolja össze az isteni gondviselést és a felebaráti szeretetet: „Amit Isten tesz, jóra van. Akit az emberek nem szeretnek, azt az Isten sem szereti; akit az emberek szeretnek, azt az Isten is szereti”. 12„Minden könnycsepp számlálva van Istennél, amelyet megőriz felbecsülhetetlen kincsei között. Egy sóhaj sem marad visszhang nélkül, és a fájdalom sem vész el a semmiben”. 13

100

a Ta l m ud m e ssi a ni z m usa Az ószövetségi Szentírás tanúsága szerint a zsidóságot a törvény népének kell tekintenünk: a Tóra előírásainak betartása tette lehetővé a sikeres honfoglalást, az önálló nemzeti lét megteremtésének föltételét, és döntő befolyással bírt a választott nép további sorsának alakulásában is. Ha megtartották, boldogultak, ha megszegték, létüket kockáztató csapásokkal kellett szembenézniük. A Talmud is ennek a vallási meggyőződésnek a nyomvonalán halad, amikor a Tóra örökkévalóságába vetett hit és a történelmi változásoknak alárendelt realitás feszültségét küzdelmes vitákban próbálja feloldani. Szerepét és jelentőségét a zsidó vallástörténetben aligha lehet túlbecsülni. 14 Sőt, lényegében véve azt is mondhatjuk, hogy a rabbinisztikus irodalom a Talmudot értékelő viták története. Ezért tekinthetjük a zsidó vallást úgy is, mint a „Talmud vallását”. 15 Ebbe a Tóra előírta kötelezettségek teljesítésének értelmezési sémájába helyezhetők el a Messiás eljövetével kapcsolatos elképzelések. „A messiási utópia – írja Gershom Scholem 16 – mint a halácha pótlása és betetőzése jelenik meg. Benne kell tökéletessé lenni, ami a haláchában, mint egy megváltatlan világ törvényében még nem juthatott kifejezésre”, hiszen „a Törvény, mint olyan, a maga teljes egészében csak egy megváltott világban hajtható végre”. Anélkül, hogy a Talmud messianizmusáról hiánytalan képet kívánnánk adni, meg kell elégednünk néhány – a keresztény felfogással is kapcsolatba hozható – jellemző vonásának bemutatásával. Magától értetődően itt is, mint más vallási elképzelések esetében, hiányzik az egységes koncepció. Egymással ellentétes, olykor egymást kizáró véleményekkel találkozunk: megszólal a reményteli várakozás, ugyanúgy – mint a Messiás érkezését megelőző apokaliptikus katasztrófától való félelem miatt – az elutasítás is. Mások viszont éppen azt hangsúlyozzák, hogy a Tóra egyre elmélyültebb tanulmányozása révén a világ békésen belenő a messiási uralomba, amely a dávidi királyság restaurációja lesz. Vannak, akik a félelmet és a reményt megpróbálják közös nevezőre hozni, és azt a meggyőződést képviselik, hogy a Messiás csak egy teljesen ártatlan vagy egy teljesen bűnös korba érkezik. 17 Ha mégis az utóbbi történne, akkor ott a vigasztalás: a messiási kor fájdalmaitól a jótékonyság és a Tóra-tanulás ment meg. 18

101

Mindezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a rabbinisztikus irodalom nagy tekintélyű vallásfilozófusának – akire Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás is hivatkozott –, Moses Maimonides-nek (+1204) az álláspontját idézzük. Ő racionális attitűdje ellenére sem térhetett ki a Talmudban oly színesen lefestett messiási háború rémségei elől. Ezért elismeri, hogy „a prófétai versek értelméből fényesen kitűnik, hogy a messiási idő kezdetén Góg és Magóg háborúja be fog következni”, de „mindezekről és hasonló dolgokról pontosan senki sem tudja, hogy hogyan történnek majd, sőt, efelől a próféták közlései is homályosak. A (talmudi) bölcseknek sincs ezekről a dolgokról hagyományuk (egységes állásfoglalásuk), hanem hagyják magukat vezetni a leírt szövegek értelmezésétől. Ezért van véleménykülönbség ezekről a dolgokról. (...) Minden-esetre ezeknek a dolgoknak a részletei nem tartoznak a vallás lényegéhez. (...) A bölcsek és a próféták a messiási időkre tekintettek; nem azért, hogy az egész világnak parancsoljanak, és nem azért, hogy a bálványimádókat fennhatóságuk alá vonják, és nem azért, hogy ezzel a népeket felemeljék, és nem azért, hogy egyenek-igyanak, és jólétben éljenek, hanem ezzel a Tóra és a bölcsesség számára nyugalmat akartak szerezni, és hogy benne (ui. a Tóra tanításaiban való elmélyedésben) senki semmiféle elnyomótól ne legyen akadályoztatva. (...) Abban a korban nem lesz éhínség, sem háború, sem ellenségeskedés, ha majd az ember a földi jóságot bőségben fogja birtokolni. Az egész világnak más célja sem lesz, mint Isten megismerése”. 19 a Talmud és az Újszövetség A talmudi bölcsek keveset foglalkoztak Jézus korával, s így kevés helyen találkozhatunk a farizeusok és a szadduceusok – az evangéliumokban is említett – vallási vitáira vonatkozó reflexiókkal, holott a rituális tisztasági törvényekről, áldozati kultuszról szóló és büntetőjogi kérdéseket taglaló polémiák szorosan hozzátartoztak a tanházak kedvelt és gyakran visszatérő tematikájához. Ahol azonban a Talmud és az Újszövetség megfogalmazásai párhuzamba állíthatók, ott többségében a vallási mondanivaló különleges hangsúlyt kap. A Berachot 29b-ben szerepel Rabbi Eliézer rövid imája: „Tedd a

102

Te akaratod fenn az égben, és add meg azoknak a tetszést, akik ott lenn félnek Téged, és tedd, ami a Te szemeidben jó” –, amely feltűnő hasonlóságot mutat a Miatyánkkal (Mt 6,9–11; Lk 11,2); sőt, az ima áldásformulája megegyezik az evangélium vonatkozó szövegével (Lk 2,14). Jézus imájának megszólítása azonos a Tisri hónapi „Kürtharsogás” és a „Kiengesztelés napjának” ünnepe között lévő tíz bűnbánati napon mondott „Ovinu Málkénu”, azaz „Miatyánk, királyunk” kezdetű imával, míg a Miatyánk más részletei a „Kaddissal” rokoníthatók, amely így szól: „Szenteltessék meg az Ő nagy neve e világon, melyet Ő teremtett az Ő akarata szerint, s vajha megalapítaná az Ő királyságát gyorsan és a közeli időben.” Igen figyelemreméltóak Hermann L. Stracknak és Paul Billerbecknek a Miatyánkkal ugyancsak számos közös vonást mutató „Tizennyolc áldás”-ima („sömóné eszré”) szövegkritikai elemzései.20 Meghatározták a zsidó ima keletkezési idejét is. Eszerint „a Tizennyolc áldás (vagy könyörgés) legnagyobb része már az első keresztény század első felében ismeretes volt; (...) és az egész végső szerkesztése Gamliel (Kr. u. 90) korától maradt fenn. Utólagosan, de még Rabban Gamliel korában és rendelkezése szerint, csak az eretnekek elleni átok (a 12. könyörgés) lett beleillesztve (vö.: Berachot 28b), s ezzel végérvényes alakot kapott. 21 Egyes mondatok és hasonlatok közösek a Talmudban és az Újszövetségben: 22 „Aki magát megalázza, azt az Isten felmagasztalja, és aki magát felmagasztalja, azt az Isten megalázza” (Erubin 13b – vö. Mt 23,12 és Lk 14,11; 18,14). „Amely mértékkel mér az ember, avval méretik neki vissza” (Szóta I,7 – vö.: Mt 7,3 és Mk 4,24). „A rabbik tanítják: Azok, akik szorongattatnak, de nem szorongatnak; akik hallják szidalmazásukat, de nem viszonozzák, szeretetből jámborak és örvendenek szenvedésük fölött (...) legyenek olyanok, mint a Nap, amikor teljes fényében fölkel” (Sabbat 88b; Jóma 23a – vö. Mt 5,10–12). „Aki ítéletet mond felebarátjáról, az előbb lesz megbüntetve” (Rós Hasana 16b – vö. Mt 7,1 és Lk 6,37). „Aki megkönyörül az embereken, azon az ég is megkönyörül” (Sabbat 151a – vö. Mt 5,7).

103

„Aki felebarátjáról igazságosan (kedvezően) ítél, azt igazságosan (könyörületesen) ítélik meg” (Sabbat 127b – vö. Mt 7,2). „Ha ketten együtt ülnek és a Tóra szellemében (illetve a Tóráról) beszélgetnek, akkor az Isten lakik közöttük” (Pirké Abóth III,3 – vö. Mt 18,20). „A nap rövid, a munka sok, de a munkások restek, pedig nagy a jutalom és a házigazda is unszol” (Pirké Abóth II,20 – vö. Mt 9,37–38). „Nem olyan ez az élet, mint az eljövendő. A jövő életben (a másvilágon) nem esznek, nem isznak, nincs termékenység, nincs szaporodás, se munka, se irigység, se gyűlölködés, se harag, hanem az igazak fejükön koronával ülnek és az istenség ragyogását élvezik” (Berachot 17a – vö. Mt 22,30; Mk 12,25; Lk 20,34–35 és Jel 4,4; 7,16; 14,13). A Talmud és az Újszövetség kölcsönhatását nemcsak egy-egy mondás, néhány erkölcsi alapelv értelmezésbeli vagy szó szerinti azonossága szemlélteti, hanem nagyobb terjedelmű, összefüggő részek, egész történetek egyezése is. A tíz hajadonról (Sabbat 152b – Mt 25,1–13) és a szőlőmunkásokról szóló evangéliumi példázatok a Talmudban is megtalálhatók, de az utóbbi parabola esetében egymástól eltérő értelemben. Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében a gazda, vagyis az Isten nagylelkűségére hívja fel a figyelmet, aki ugyananynyit ad a később munkába állóknak, mint azoknak, akik korábban kezdtek el dolgozni (Mt 20,1–16), mert – s ez a példabeszéd teológiai értelme – Isten ingyen osztogatja kegyelmi adományait. A talmudi elbeszélés (Jer. Berachot II,5c) azonban egy fiatalon, huszonnyolc éves korában elhunyt tudós rabbi temetésekor mondott búcsúztatóban szerepel, s arra szolgál példaként, hogy rövid idő alatt is lehet sokat végezni. Nem lehet kizárni azt a föltételezést, hogy bizonyos mondásokat, közismert hasonlatokat, közszájon forgó történeteket, nyelvi fordulatokat Jézus vagy az evangélisták is átvehettek az akkor még élő beszédben közvetített, majd később a Talmudba beillesztett hagyományból, népi-vallási bölcsességekből. Ilyenek lehettek például: „az eső igaznak és hamisnak egyaránt hull” vagy a „boldogok a szemek, amelyek ezeket látták”; ugyanígy felhasználhatták a

104

kivetni való gerenda, illetve szálka szemléletes képét és a „tű fokán való átkelést” a lehetetlen vállalkozás kifejezésére. Ugyanakkor fönnáll a talmudi kompiláció eshetősége is. Hogy a rabbik tudhattak a keresztények szent iratairól, az a II. század első felében működött Rabbi Meir eljárásából is kitűnik, aki az „evangélium” szót aven gillajonra (=veszedelmes írás, hamis irat) ferdítette, s nem sokkal később hasonlóan járt el Rabbi Jochanán is, aki avón-gillajonra (=vétkes írás) alakította át. Ugyancsak közvetett bizonyíték van arra, hogy számos zsidó nemcsak hallott ezekről az írásokról, hanem olvashatta is. Így kell értelmeznünk Rabbi Tarfon elutasító megjegyzését: ha fel sem merült volna, hogy egy tekintélyes rabbi házába bejuthatnak ilyen tiltott iratok, akkor bizonyára nem került volna sor a rabbi ezek elégetését fogadó esküjére (Sabbat 116a). A keresztények és a zsidók kapcsolatát példázza, hogy – a Talmud tanúsága szerint – egy köztiszteletben álló rabbi tanácsért fordult egy tudós hírében álló keresztényhez (Sabbat 116ab); vagy másutt gyógyító tudományáért kerestek fel egy keresztényt (Aboda Zara 27b; Jer. Sabbat 14 vége). Ezek a történetek önmagukban véve is mutatják, hogy az első századokban nem váltak el mereven egymástól a zsidók és a zsidó-keresztények, s ezért a kölcsönös szellemi hatás is bizonyosra vehető. Annál is inkább, mert a Talmud és az Újszövetség minden egyéb említett egyezéseken és ugyancsak a közelállóságból származó ellentéteken túl stiláris rokonságban van egymással: „az aggáda adta meg az evangéliumoknak azt az ellenállhatatlan bájt és erőt, amely egyszerre megnyeri a szívet és az értelmet”. „A vallásos aggáda lett a kereszténység dajkája”. 23 szerepel-e jézus a Talmudban? A kereszténységgel, Jézus Krisztus személyével kapcsolatban a Talmudnak nincs történetileg hiteles és teológiai szempontból tényszerűen értékelhető álláspontja. Legfeljebb csak annyit lehet megállapítani, hogy az egész kérdéskört inkább az elhallgatás, legvégső esetben célzások mögé rejtett halk polémia jellemzi. „A zsidóság nem rendelkezett spontán állásfoglalással a kereszténységgel kapcsolatban, mely belőle keletkezett, és amellyel az Ószövetség közös öröksége kapcsolta össze”. 24 Úgy is fogalmazhatunk, hogy „a zsidóság hivatalosan nem vett tudomást a kereszténységről, és önálló

105

véleménye nem volt róla”. 25 Lényegében véve ez volt a helyzet egészen a XII. századig, amikor is gyökeres fordulatot az a körülmény teremtett, hogy a rabbiknak a vallási disputákon a zsidóságból áttért teológusok érvelésére kellett kényszerűen válaszolniuk. De mint annyiszor a zsidó–keresztény viszony történetében, a tudományos igényű, tényekre támaszkodó, differenciált gondolkodás már századokkal azelőtt elvált a vulgáris értelmezésektől, s a vallási előítéletekből származó elfogultság mindkét oldalon sokkal nagyobb befolyásra tett szert, mint a józan megfontolás. Így született meg a Kr. u. III-IV. században egy ismeretlen zsidó szerző tollából a „Jézus élete” – Toledoth Jesu 26 – című irat, amely a Talmudnak olyan részleteit keverte össze az evangéliumi történetekkel, amelyek házasságtörésről, törvénytelen születésről, varázslásról, bálványimádásról és eretnekségről szólnak, azt akarván elhitetni a kevésbé tájékozott vagy egyenesen tanulatlan olvasóival, hogy a talmudi bölcsek mindezeket az elítélő textusokat Jézusra vonatkoztatták. A Toledoth Jesu célzatos és minden tudományos alapot nélkülöző hivatkozása a „Ben Stadá”-t (= a Hűtlen fia), Bileámot, „Peloni”-t (az a bizonyos) és egy Jesu nevezetű személyt megbélyegző talmudi helyekre 27, ezeket a locusokat az érdeklődés középpontjába helyezte. Nem maradt el a kereszténység viszontválasza sem, amely ebből kiindulva a Talmud egészéről mondott megsemmisítő ítéletet. A Lexikon für Theologie und Kirche 1937-es kiadásában 28 a következő sommás ítélet olvasható: „(A Talmud) fogyatékossága (...) elárulja magát az anyag zavart, konfúzus szerkesztésében, a vizsgálódás szőrszálhasogatásában, a szexuális kérdések kezelésében, babonában és varázslásban, különösen pedig Krisztusra és Máriára vonatkozó blaszfémiáiban.” Közben komoly felkészültségű zsidó kutatók is elkezdték vizsgálni ezeket a talmudi kijelentéseket, aminek során bebizonyosodott, hogy a hivatkozott locusoknak túlnyomó része semmilyen kapcsolatban sincs Jézus Krisztus személyével. Így aztán a már idézett katolikus lexikon újabb kiadásából a Talmudra vonatkozó elítélő passzust teljesen kihagyták. 29 A vallástörténetben elsőként a zsidó felvilágosodás szellemi atyja, Moses Mendelssohn (+1786)30 igyekezett elfogulatlanul beszélni Jézusról mint olyan személyiségről, aki „nemcsak Mózes törvé-

106

nyét, hanem a rabbik előírásait is figyelembe vette”.31 Később a felvilágosodás kozmopolitizmusával szembeforduló cionizmus egyik legkiválóbb képviselőjének, Chájim Náchmán Bialiknak (+1934) a hazafias krédójában Jézus kulcsszerepet kap: a zsidó nemzet nagyságának egyik bizonyító erejű tétele, hogy a zsidóság kiváló képviselőjének, Jézusnak a követői kétezer éven keresztül hirdették a pogányok világában a Messiás eljövetelét.32 Ettől kezdve az egész zsidó irodalomban egyre erőteljesebb lett a Názáreti „hazavezetésének” gondolata.33 a judaisztika és a keresztény exegézis A zsidó–keresztény párbeszédben – katolikus részről – döntő fordulatot hozott a fél évszázaddal ezelőtt kezdődött II. Vatikáni zsinat, amely a nem-keresztény vallásokról szóló, Nostra aetate kezdetű nyilatkozatában hangsúlyosan foglalkozott a kérdéssel: „Az egyház titkában elmélyedve szent zsinatunk megemlékezik arról a kötelékről, amely szellemileg összekapcsolja az Újszövetség népét Ábrahám nemzetségével. (...) Az egyház (...) nem feledheti, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, amellyel Isten kimondhatatlan nagy irgalmasságból kegyes volt megkötni a régi szövetséget. (...) Minthogy tehát ily nagy a keresztények és a zsidók közös szellemi öröksége, szent zsinatunk támogatni akarja és ajánlja is a kölcsönös megismerést és nagyrabecsülést kettejük között”.34 A téma fontosságát az is mutatja, hogy abban a határozatban – dogmatikai konstitúcióban – is helyet kapott, ahol az egyház önmagáról ad tanítást.35 „Azok, (...) akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle fokozatokban kapcsolódnak Isten népéhez. Elsőként az a nép, amely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, és amelyből Krisztus test szerint származik (vö.: Róm, 9,14); a kiválasztás és az atyák miatt Isten szemében igen kedves nép: Ő ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait és hívó szavát (vö.: Róm 11, 28–29)”. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy már jóval a zsinat előtt, a múlt század első felétől a keresztény-keresztyén szentírás-magyarázatok egyre nagyobb figyelmet fordítottak a judaisztika, s magától értetődően az annak alapműveként számon tartott Talmud iránt.

107

De nemcsak az exegéták, hanem a tudományos igényességű Szentírás-fordítások is egyre nagyobb gonddal igyekeztek megfelelni azoknak a szövegkritikai–hermeneutikai követelményeknek, amelyek a Jézus korabeli zsidó hagyomány egyre alaposabb ismeretére támaszkodva segítették elő a hiteles tájékozódást. S miközben az ószövetségi Szentírás eredeti héber szövege alapján készültek kritikai kiadások, az is kiderült, hogy sokszor a görög szöveg mögött is – s itt akár a Septuagintára vagy az eredetileg görög nyelven ránk hagyományozott Újszövetségre is gondolhatunk - zsidó fordulat, ún. hebraizmus rejlik, s ilyenkor ezt, és nem szó szerint a görög kifejezést kell lefordítani, illetve interpretálni. De ezek már speciálisan szakmai kérdések. Az egész rezüméje végül is az, hogy a korunk antiszemita jelenségei mögött meghúzódó, sokszor indoklásként kifejezésre is juttatott vallási okok teljes egészében túlhaladottak, s ezért csak olyan társadalmi rétegek körében találnak visszhangra, ahol nem ismerik eléggé sem a Szentírást, sem Jézus Krisztust. A vallási ellentétek ugyanis sohasem az igazság szeretetéből és a szilárd elkötelezettségből eredeztethetők, hanem éppen a kétely és a bizonytalanság indulatos tagadásából. Abból a szellemi hübriszből, dölyfből és fanatikus önhittségből származnak, amely erőszakosan magához akarja ragadni Iustitia mérlegét, holott tudnia kellene – s ez a zsidóság és a kereszténység közös meggyőződése –, hogy a történelemben a végső szót nem az ember, hanem az Isten mondja ki.

j e gy ze t ek 1

Luzsénszky Alfonz, A Talmud magyarul, Budapest, 8-ik kiadás(?) Jacob Neusner, Early rabbinic judaisme, Historical studies in religion, Literature and art 3 E. J. Brill, Leiden, 1975. 5. 4 „sáná”=ismételt, tanult – „sóne”=tanító – innen arámul: „töná”=ismétel és „táná”=újra összefoglal – innen: „tánná”, „tánájim”. „gámár”=befejez, bevégez, bezár és „márá”=elsimít, egyenget – innen arámul: „amóra”. 5 vö.: Berachot 53b. – A Talmud idézése a továbbiakban is „Der Babilonische Talmud”, I–XII. k., Lazarus Goldschmidt, Verlag Biblion, Berlin, 1926-1936. alapján, a szokásos módon – a fejezetcím és a fóliáns jelzésével – történik. 6 vö.: Baba Kama 84a. 7 Kethuboth 16b. 2

108

8

Sabbat 88b. vö.: Szanhedrin 56a. 10 Gittin 61a. 11 Sabbat 31a. 12 Berachot 60b. 13 Sabbat 105b. 14 vö.: Joseph Kalusner, Geschichte der Neuhabraischen Literatur, hrsg. Hans Kohn, Jüdischer Verlag, Berlin. 1921., 367. 15 Kecskeméti Lipót, Egy zsidó vallás van-e, több-e?, Sonnenfeld A., Nagyvárad, 1913., 6. 16 Gershom Scholem, Judaica, Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1963., 40. 17 Szanhedrin 98a. 18 Szanhedrin 97b. 19 M. Maimonides, Törvény-kódex, Haláchák a király eljöveteléről, 12. fej., in: Moritz Zobel, Der Messias und die messianische zeit in Talmud und Midrasch, Bücherei des Schocken Verlags, Berlin, 1938., 91. 20 ld. Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch, C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1961., IV. k., 208. 21 im. 218. 22 Huber Lipót, A Talmud (különös tekintettel az Újszövetségre), a szerző kiadása, Budapest, 1897., 97. s köv. 23 im. 77. 24 ld. bőv.: Kirche und Synagoge, hrsg.: von Karl Heinrich Rengstorf und Siegfried von Kortzfleisch, Bd. I–II., Ernst Klett Verlag, Stuttgart, 1968., I. k. 307. 25 im. I. k. 310. 26 J. Chr. Wagenseil, Tela ignea Satanae, Altdorf, 1681., gyűjteményes munka; latin és héber nyelven közli a Toledoth Jesu teljes szövegét. 27 szerk. M. Buchberger, Herder CO GmbH. Verlagsbuchhandlung, Freiburg, IX. k., 985. 28 ld. bőv.: Giczy György, Törvénytisztelet és messianizmus a Talmudban és a középkori zsidókeresztény disputákon, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1993., 47–64. 29 szerk. J. Höfer és K. Rahner, Verlag Herder, Freiburg, 1964. 30 ld. bőv..: Giczy György, „Hazatérés” – a zsidó irodalomtörténetben, Tekintet, 24. évf. 2011/6., 39. 31 M. Mendelssohn, Jerusalem, Leipzig, 1843., 357. o., in: Pinchas Lapide, Ist das nicht Josephs Sohn? Jesus im heutigen Judentum, Calver u. Kösel Verlag, Stuttgart-München, 1976., 117–118. 32 C. N. Bialik, Debarim Sheb’al Peh, Tel-Aviv, 1935., I. k., 54. , in. P. Lapide, im. 14–15. 33 P. Lapide, Jesus in israelischen Literatur, in: Internationale Katholische Zeitschrift, Communio Verlag, 1973/74., 375. 34 ld. A II. Vatikáni zsinat tanítása, szerk.: Cserháti józsef és Fábián Árpád, Szent István Társulat, Budapest, 1975., Nostra aetate 4. 35 ld. im. Lumen gentium, 2,16. 9

109

szalay László Pál

ANGYALOK VÁROSA íror s zág i r ip or t

Mindig elcsodálkozom, ha valami képtelennek tűnő szenvedéllyel találkozom. Umberto Eco gyermekkorából megmaradt kötelékét leplezte le, amikor A lista mámora című munkáját közreadta. Eco attól jön lázba, ha a szerzők eszköztárában megtalálja a végeláthatatlan felsorolást. E rengetegben lapozgatva, kószálva botlottam bele az angyalok jegyzékébe. Abdizuellel kezdődően, Zymelozzal bezárva 410 név. Az a félelmem ilyen esetekben, hogy a lajstrom véges és behatárolt. De nagyvonalúan és megbocsátón át is siklottam volna e lista felett, ha ezen az őszön, egy észak-írországi utazás során, nem győződöm meg a saját szemmel arról, hogy konkrét személyek maradtak le róla. Belfasti sétánk közben, a Fitzroy Presbyterian Church-től a Victoria Square felé haladva egy zavart beszédű, fénytelen tekintetű, szétesett mozgású csoport mellett haladtunk el. Helen, a házigazdánk szomorúan kommentálta a látottakat: drogosok. Azonban rögtön kiegészítette a ténymegállapítást egy fontos információval. Komoly gond a drog és az alkohol, de a gyülekezetek nem nézik tétlenül az emberek elkallódását. Valószínűleg az arcomra volt írva a kíváncsiság, mert Helen azzal a kérdéssel folytatta: „Lenne kedved megnézni egy ilyen szolgálatot?” Több telefonos egyeztetést követően, mosolygós szemmel közölte, hogy Bangorban a Safe Zone vár minket. Az elkövetkező napokban az északi parton tett kiruccanásunk során a gyönyörű természeti jelenségek csodálata közben újra és újra belém hasított a várakozás: „Milyen lehet az éjszaka elveszett

110

bárányait az ordító oroszlán fogai közül kimenteni?” Egy nappal a megbeszélt időpont előtt, október 31-én éjjel, a Halloween és a Reformáció találkozott egymással a 60 ezres városka utcáin. Helen a megbeszélt időpont után érkezett négy csordultig megpakolt szatyorral. „Nem megyünk üres kézzel!” – mondta, miközben a három magyar önkéntes – teológushallgató, egyházfi és lelkipásztor – kezébe adta a csomagokat. A metodista gyülekezet fenntartásában működő The Fountain Centre bejárata le volt redőnyözve. Elkéstünk, az imaközösség befejeződött, a csapat már terepen van. Száz méterre, a Queen’s Parade és a Mine Street kereszteződésében, a járdán parkoló lakóautóra leszünk figyelmesek. Kisebb csoportosulás állja körül a járművet, és hangosan paroláznak. A lakóautó ablakából tea és kávé vándorol kézről kézre. Mi is csatlakozunk a 22 órai teázáshoz. Rövid bemutatkozás után már a szolgálat vezetője, Phil invitál be minket szűkre szabott „irodájába”. A helycserés támadás után a majd kétméteres, 120 kg-os, kopaszra borotvált fejű újdonsült barátunk a 25 éve működő szolgálatról beszél. A kajütszerű mobilállomás a gócpont közvetlen közelébe van felállítva. Bárki odamehet hozzájuk, ha beszélgetni szeretne, meginna valami meleget, esetleg nem érzi magát biztonságban. A bangori gyülekezetekből jelentkeznek az önkéntesek az éjszakai járőrözésre, jelenleg 45-en állnak hadrendben. A rendőrséggel szoros együttműködésben végzik a munkájukat. Az önkéntesek három hét próbaidő elteltével kerülnek a kötelékbe. Kicsit furcsa a beszélgetésünk, mert kétmondatonként megszakad a rádión bejelentkező őrszemek miatt. A város felszíne még csendes. Nincs rendkívüli esemény. Nem úgy a három négyzetméteres kabinban, ahol Phil demonstrációs célból beindít egy pánikriasztót. Nehezen némul el, és hasonlóan nehezen nyugszanak meg az idegeink. „Ilyenre is szükség lehet egy-egy élesebb helyzetben” – jegyzi meg. Újra elréved a tekintete a távolba, és utasításokkal látja el járőröző társait. Zsolt barátom, aki szintén a nagy emberek társaságának tagja, és már csupán a jelenléte biztonságot sugároz, érdeklődik a rázós helyzetekről. Phil elmondja, hogy kétszer volt életveszélyben. Egyszer a nyakát vágták el, egy másik alkalommal pedig hátba szúrták. Felhúzza a pulóverét és megmutatja az önkéntesek kiegészítő felszerelését. Nemcsak füles, megkülönböztető mellény, walkie-talkie, de egy fekete plasztikmellény is az

111

ellátmány része, amely az esetleges fizikális támadások kivédését szolgálja. Phil tekintete nyugodt, beszéde határozott, nem tesz felesleges mozdulatokat. Arra a kérdésemre, hogy mi hozta ide, ebbe a szolgálatba, nem várt őszinteséggel válaszol. Csapatépítő trénerként dolgozott, és a pörgős élete megfeneklett az alkoholizmusban. Miközben mások összehangolásán munkálkodott, a saját családját szétrobbantotta, felesége, gyermekei elhagyták. Az élete egy csontvázhoz hasonlított, amit csak mások rémisztgetésére lehetett használni. De Isten nem így látta őt, hanem tudta, mivé válhat. Ezt a barátja, aki hívogatta a gyülekezetbe, rendszeresen a tudtára is adta. Az egyik este, amikor már csak ő volt és egy üveg bor, akkor megszólította az Urat: „Ha létezel, kész vagyok tárgyalni veled az életemről…”. Így indult. Az idő előrehaladtával a város ereiben is növekszik a nyomás, és egyre nagyobb a valószínűsége a test és a lélek karamboljainak. A haditámaszpontot jelképező szolgálati lakókocsi fedélzetéről lelépve, Phil beosztja a csapatokat, és mindenkire felkerül a sárga, Safe Zone feliratú, megkülönböztető mellény. A négy-öt fős különítmények feladata a rájuk osztott körzet biztosítása. A csoportvezetők állandó kapcsolatban vannak Phillel, és helyzetjelentést adnak minden történésről. Mike, a mi kapitányunk a legkisebb az egész önkéntes szolgálatban. A negyvenes éveit taposó, apró teremtmény szája be sem áll. Belfasti akcentusa számunkra maga a bábeli zűrzavar. De ez a nyelvi káosz semmi ahhoz képest, amivel saját lelkében küzd, hiszen a katolikus és protestáns körzetek határára született. Első emléke, hogy a szeme előtt egy embert lelőttek, emiatt a mai napig poszttraumatikus stresszkezelésekre kell járnia. Megosztja velünk élete kálváriáját, hogyan lett alkoholista, hajléktalan, rendőrségi fogdák ismerője, majd Krisztus szabadításának részese, aki mára mások életéért is képes küzdeni. Sorsa, egzisztenciális lehetőségei külső szemmel nem épp irigylésre méltók. Viszont az a szenvedély, professzionalizmus, eltökéltség, ahogy ezt a szolgálatot végzi, az együtt töltött három óra alatt meggyőzött, hogy Krisztus katonájával van dolgom. Határozott, szapora lépésekkel halad előre, kis termete ellenére ő diktálja a csapat tempóját. Amikor valamire felfigyel, terpeszállásban rögzíti pozícióját, és karjával határozottan, nagy gesz-

112

tussal a hang, a csoportosulás, az esemény felé mutat. Ezen a különös éjszakán találkoztunk a háza tetejéről zsoltárt éneklő idős férfival, a vágyaikat az utcasarkon megélő fiatalokkal, részegen és magányosan hazafelé igyekvő fiatal nővel, saját hányásában fetrengő fiatallal. Volt, ahol a megjelenésünk, más esetben néhány tanács, megjegyzés, tekintetünkkel való követés elég volt. Viszont a tizenéves srác esetében, aki barátai gyűrűjében, kómás állapotban, falnak vetett háttal ült az egyik kirakat előtt, szükség volt a közvetlen beavatkozásra. A rádión leadott jelzés után néhány perccel megérkezett a csapat egyik képzett ápolója. A többiek a fiataloktól próbálnak többet megtudni a történtekről. Vizsgálat, folyadékpótlás, talpra állítás, és telefon a családnak, ez a gyakorlat. Szerencsére nem kell mentőt hívni, kisvártatva az apa megérkezik, és a magáról mit sem tudó fiút segítünk beültetni az autóba. Még egy papírzacskó a kezébe, a jármű ajtaja bezárva, és már búcsút is intünk egymásnak. Mike a problémás gócok ismerője. Olyan sikátorokba, eldugott zsákutcákba visz bennünket a város központjában, amelyek léte is kétséges volt eddig a számunkra. Megmutatja, hogy melyik bokor alatt volt nagy mennyiségű alkohol elrejtve az egyik szórakozóhelyhez közel, majd beszél bombákról, és végül egy tinédzserről, akinek a halála máig nem tisztázott. A helyet, ahol hajnalban rátaláltak az ifjú kihűlt testére, most is virág jelzi. Körjáratunk után újra a központban vagyunk, a Fountain Centre bejáratánál. A redőny felhúzva, két fiatal ügyködik odabent a szintetizátor beállításával. Hatalmas hangfal függ az utcafronton a ház falán. A szinti első leütött hangjai meggyőznek róla, hogy nem amatőr együttessel van dolgunk. A fiú és a lány szülei a Safe Zone szolgálat önkéntesei, és amíg ők terepen vannak, a fiatalok itt próbálják hasznosítani magukat. Az ismeretlen dal hamar a fülembe mászott, és néhány perc múlva már együtt énekeltük az utcán: „Let it rain, let it rain. Open the floodgates of Heaven. I feel the rains of Your Love, I feel the winds of Your Spirit, And now the heartbeat of Heaven, Let us hear.

113

Because we want to see You; Show us Your Glory. And we want to know You, Lord.” (Jesus Culture: Let it rain) Hogy kinek szól ez a dal 1:30-kor, a kikötő szomszédságában, ahol több száz hajócska vár derült égboltra és esőmentes napra, hogy kifuthasson a nyílt vízre? Az áldások esőjét arra az 1600 fiatalra és családjaikra kértük, akik néhány perc múlva kiözönlenek a High Street pubjaiból. Jöttek is számolatlan, és a taxik tízesével hagyták el a helyszínt. A tetemes lemorzsolódás ellenére a Pókember, Szupermen, Addams Family, Joker, bohóc, apáca, kalóz, kokott, pap, boszorkány jelmezekben tomboló fiatalok teljesen elözönlötték az utcát. Az utakat egymástól elválasztó zöld szigetre vittek kísérőink, hogy onnan beláthassuk a nyolc kocsma környékét. Összesen két rendőrt számoltam a High Street közepén, a többiek mind a Safe Zone szolgálat önkéntesei voltak. Feladatból nem volt hiány. Menedékhely biztosítása, sérültek ápolása, taxi rendelése, kakaskodók közötti feszültségcsillapítás, békéltetés és lelki gondozás. Minden egyes alkalommal, amikor a szigetországban járok, lenyűgöz a keresztyénség gyakorlati jellege. Nem tartogatják ünnepi státusban lelküknek ezt az oldalát, amire nap nap után szükség van. A gyülekezetek a liturgikus szolgálat mellett kézzel fogható módon gyakorolják a hitüket. A Safe Zone egy ebben a sorban, ahol felekezettől, nemtől, kortól, képzettségtől függetlenül együtt hajolnak le a felebarátért észak-ír testvéreink. Annyira valóságosnak, elevennek, szükségesnek és áldottnak tapasztaltam ezt a kezdeményezést, hogy honosítását csak ajánlani tudom. Ahogy a települések kapujában kitáblázzuk, hogy EURÓPAIAK VAGyUNK, esetleg POLGÁRŐRSÉG MűKÖDIK, szeretném, ha egyre több helyen földre szállt angyalok vigyáznák épségünket. Annál is inkább, mert az angyalok szeme soha nem csukódik le. Nem alszanak, akkor sem, amikor a mi lelkünk, lelkiismeretünk még javában szunnyadozik. Éber és virrasztó lények ők, legyenek bárhol a világon, Bangorban, Belfastban vagy Budapesten.

L e t it r ain – h t t p :/ / w ww. you t u b e . com/ wa t ch ?v= di 8 -q c3 lwJ g

114

novák Ferenc

FOLTIN JOLÁN TÁNCVILÁGA

70. születésnapjához közeli időpontban, 2013. december 21-én Foltin Jolán megajándékozott minket egy csodálatos, gazdag és sokoldalú életműből egybeszerkesztett táncvarázzsal. A közönség, sokan a szakmából is, az előadás végén felállva, perceken át ünnepelték a szerzőt. A Nemzeti Táncszínház talán soha nem élt meg ilyen tüntetésszerű sikert. Nem véletlenül mondom, hogy tüntetésszerű, mert ebben a kirobbanó sikerben benne volt az a szakmai keserűség is, hogy az ilyen gazdag, a néptáncaink anyanyelveiből táplálkozó, európai szintű életművek egyre ritkábban mutatkoznak meg a magyar néptáncművészet színpadain. Köszönet a Nemzeti Táncszínháznak, a honorárium nélkül, önfeláldozóan dolgozó táncosoknak, hogy legalább két estén rácsodálkozhattunk ezekre a méltatlanul ”archívumba” helyezett alkotásokra. Ebbe a reprezentatív műsorba Foltin beleszerkesztett néhány régebbi, a Bihari Együttesnél és a Honvéd Táncszínháznál készült koreográfiát, emlékeztetett régebbi alkotásaira és rendezéseire. Volt energiája arra is, hogy néhány ragyogó tehetségű „honvédos” táncossal két különleges, az emberi lélek legmélyebb rétegeibe belelátó új művel ajándékozzon meg minket. Más-más módon bizonyítják Foltin Jolán alkotói tehetségét. Sorra véve a darabokat, mutatjuk meg művészi arcait.

H aRan G o k Az előadás a 90-es évek végén García Lorca Bernarda Alba háza című drámája alapján készült. Foltin a táncszínházi megjelenítés kedvéért mesterien tömöríti és változtat az eredeti dramaturgián. A darab ugyanakkor nem csorbul, sőt néhány szívszorító pillanata talán még jobban kirajzolódik. Foltin alkotói nagysága abban is megmutatkozik, hogy a legmélyebb, sokszor rejtőző érzelmeket ki tudja emelni a történet szövevényéből. Példa

115

a bolond öregasszony szerepeltetésének módja. Ahogyan a férfi ottfelejtett kabátját babusgatja, ahogy egy otthagyott szalaggal játszik, szívszorító. Az asszony régi érzelmei, régi történések emlékei bukkannak elő, kissé elborult tudatában. Egy jelenetben az anya hosszú kendőkkel mozgatja a lányokat: napi robot. Igen, de ebbe a „kényszerű” játékba beleszorulnak a lányok vágyai is. Például egy homlokra húzott kendő a vágyott menyasszonyi létre utal. - A Harangok 1990-ben meghívást kapott egy bukaresti színházi fesztiválra. Az értékelő a világhírű román színésznő Maia Morgenstern volt. Csodaként mesélt a darabról, a szereplőkről, és egyes részletek kitűnő megoldásairól. Ha a bukaresti kiváló színházi életet figyelembe vesszük, egy magyar táncszínház ilyen sikere nagyon nagy dolog. asszo n yo k kö n yve Táncköltemény az örök asszonyi sorsról. Ez az a mű, amit tanítani kéne, ha lenne szándék arra, hogy a legtehetségesebb fiatal koreográfusokkal bizonyos megkérdőjelezhetetlen értékeket meg kéne ismertetni. Nem azért, hogy utánozzák, hanem hogy az alkotói lehetőségek tárházát megismerjék. Az Asszonyok Könyvének nincs irodalmi alapja. Foltin ebben a művébe mint táncíró, táncköltő, beleálmodta sok ezer népdal, sok ballada és mese minden olyan mozzanatát, szituációját, mely örökérvényűen mesél az asszonyok sorsáról, öröméről, bánatáról, keserűségéről, az élet vidám ünnepeiről. A koreográfiai megoldások mintaszerűek. Sokszor egyetlen lépéssel, egy csángó jártatóssal mindent el tud mondani. Például a már összekerült házastársak mindenféle viszonyát: a játékot, a veszekedést, az unalmat, egy másik iránti vágyakozást. Ez valóban táncaink óriási mozgáskincsének példamutató „kortárs” felhasználási módja. Az Asszonyok Könyve külföldi megmérettetésen nagyon nagy siker volt. A lisszaboni világkiállítás táncszínházi előadásain vagy a mexikóvárosi nagy összművészeti fesztiválon. kŐ M Űve s keL eMe nn é A koreográfia kitűnő példa arra, hogy Foltin alkotói szándékában sokszor a legfontosabb a női lélek, a női sors. Talán ő az egyetlen közöttünk, aki műveiben ilyen elengedhetetlenül szükségesnek tartja, hogy saját nemének oldalá-

116

ról szemlélje, feltárja a női érzelmi mélységeket. Gyönyörű és csodálatos titkokat ismerhetünk meg. Az egész szerzői est minderre bizonyíték. A huszadik században, de napjainkban is nagyon sokan - magam is – megidéztük a balladát, de mindig a férfi a férfiak oldaláról szemléltük az idők mélyén keletkezett tragikus történetet. Ebben a koreográfiában az alkotó megrázó erővel láttatta velünk, hogy a női áldozat összetört testében és lelkében hogyan éli meg a vadállattá változott férfiak szörnyű ítéletét. eG y RéG i keRTBen A táncköltemény Szakonyi Károly azonos című novellája alapján készült. Foltin itt az írás néhány részletét emeli ki (a szerző engedélyével), s Tóth Ildikóval mondatja el, aki tőle megszokottan, hitelesen és a novella hangulatát kitűnően érzékelteti. A történés szerint egy asszony egy réges-régi fotográfiát nézeget. A képen egy elfeledett kertet, egy padot látunk. A pad látványa felszínre hozza régi emlékeit. A családot, a szerelmet, az eltelt életet. A novella meghatóan szép. Olyan, mint a legszebb pasztellszínek együttes hatása. Foltin kitalálja ezt a gyengéd és szelíden megfogalmazott történetet, táncban megalkotva, ugyanolyan féltő szeretettel, mint Szakonyi írása. Az idő múlását, a mozgásokat a múló időknek megfelelő táncdivatokkal fejezi ki. A szövegbetétek jól kiválasztott pillanatokban szólalnak meg. Az egész tánckép alatt ott ülünk az emlékek régi kertjében, és talán mi is emlékezünk a régi életünkre, a szerzőkkel, Szakonyival, Foltinnal és a zeneszerző Kiss Ferenccel együtt. Béres Anikó és Juhász Zoltán rendkívüli finomsággal adták vissza a mű hangulatát. i n Fe Rno A koreográfia Dobozi Eszter drámai erejű verse alap-ján készült. Önvallomás költészetben. Tudom, közelmúlt életében Foltin is megtapasztalta ezt a lelket, testet pusztító állapotot. Erős, legyőzhetetlen akaratával képes ellenállni a támadó „gonosznak”. Ez az egyik új koreográfia. A darab szólistája Rémi Tünde, a Hon-véd Együttes szólistája. Le kell írnom, hogy a táncos és színészi előadó-művészet legszebb értékeivel ajándékozott meg minket. Ezekben a mozgássorokban a lelki és testi gyötrődés minden elképzelhető változatát láttatta velünk. Bebizonyosodott, ha földön

117

fekve kell táncolni, akkor nem öncélú mozdulatelemek sorozata marad meg a nézőnek emlékül, hanem egy tragikus személyes élmény megrázó hatása. A mű bármely kortársfesztiválon kiemelkedő sikert érne el. A verset, mint a műsorfüzet, én is idézem: „… és jönnek tarajos álmok óriási forgatós táncokkal, azóta, hogy elfelejtettem járni, minden éjjel az elveszésig táncolom magam, arcom kigyöngyözve, hátam habos, mint az agyonhajszolt lovaké…” Ezt a tragikus élethelyzetet, hála Foltin Jolánnak, Rémi Tündének, Lázár Zsigmond zenéjének, tökéletesen átéreztük. G yeRekTán c Az első rész végén Bölcsőcske című gyerekjátékot láthattunk a szekszárdi Bartina együttestől. Tündérszép pillanatokat, még karácsonyi hangulatot is felidéztek a tehetséges, gyönyörű gyerekek. Emberek! Visszanyertük hitünket egy ragyogóbb jövőben? A műsor legvégén régi és mai „Biharis” lányok - legalább harmincan - civilben eltáncolták Foltin alkotó életének első koreográfiáját. Szolnokon már díjat is nyert vele. (Jó kezdet volt.) A karikázó első dalsora: „Szerelem,szerelem, átkozott gyötrelem…”. Foltin, a tánc szerelmese, mintha alkotói jövőjében vizionálva megérezte volna, hogy ez a pálya nem csak öröm, játék, felszabadultság, hanem gyötrelem is. Ebben a szerzői estben erre mutatott nagy alkotói erővel példát. S ebben a műsorban egy felejthetetlen, ma is friss, kortárs és európai rangú életművet mutatott be nekünk.

118

agárdi Péter

RONDó A VADONBAN A Nagy Lajos Társaság antológiájáról

/Az alábbi könyvismertetést még Hovanyecz László rendelte meg tőlem, de már nem juthatott a kezébe. A küzdelmei, munkássága, embersége és íróiolvasói érzékenysége iránti tisztelettel, megrendülten adom most közre./

Beszédes véletlen: éppen a halottak napját, 2013. november 2át írjuk, amikor egy ültömben végigolvasom a Nagy Lajos Társaság kilencedik antológiáját. Magam is friss gyászokkal voltam-vagyok megpakolva, a kötet írásai többségének életanyagában pedig igen erős a halál, a búcsú, a részvét és a temető élménye, s így bennem szinte törvényszerűen lett erős a rezonancia a kötetre. Pedig a szerkesztők vélhetőleg nem tudatosan ilyen témájú kéziratokat gyűjtöttek egybe, s valamiféle egzisztencialista halálfilozófia demonstrálása, mementókötet vagy emlékkoszorú összeállítása sem lehetett a céljuk. A természetes írói-költői életanyag hozhatta össze azt a véletlent, hogy szinte minden harmadik vers és kispróza az elmúlást, a halált, a gyászt, a temetőt idézi. Bár ebben kétségtelenül szerepet játszhat a szerzők viszonylag magas átlagéletkora, irodalomszociológiailag és a társadalmi mentálhigiéné szempontjából is relevánsnak tűnik, hogy ez a valóság-tapasztalat és fájdalom ennyire erősen szövi át a kötetet. Példa erre – egyebek mellett – Szepes Erika megrendítő erejű, felkavaró emlékezése (Tantusz), Németh Lajos Árnyas kertek című írása, Zonda Tamás Majmunka elment című költeménye, Debreczeny György kollázsa, Szabó Imre Feltámadunkja, Rigó Béla játékosan mély Emlékeztetője, Stramszky Márta Búcsú anyámtól című költeménye, Ágai Ágnes Levél egy barátomnak és Lengyel Géza Emléknyomok című verse. Talán a többiek

119

nevében is szól Simor András szentenciája: „Fagyott veréb a rím./ Megszólítanak / itthoni / halottaim.” (Roque Daltont olvasva). Tudom, persze hogy tudom: a puszta téma, az ihlető pillanat, a szerző életrajzi énje, a külső történés, s mindaz, amit az irodalomtudomány referenciának nevez, önmagában nem esztétikai és irodalmi értékteremtő, nem mérhető vele s általa a műegész. Ám egy tiszteletre méltó civil irodalmi egyesület két-három éves termését – cseppben a tenger – jogosult lehet, és szabad ilyen „tematikai” megközelítéssel is jellemezni. Főleg ha az olvasó ennyire kihegyezett a másik ember, a szerzők életanyagára; s ha az egy ültében olvasást harmadnap vagy később követi majd a visszalapozás egyes szerzőkre, a kiválasztott, a megtetszett alkotások újraolvasása, ízlelgetése, „elmentése”. A csoportos antológiáknak, az írói szerveződések be- és folyamatos megmutatkozásának ez a létforma és recepció felel meg: az egymás iránti szolidáris szerkesztési demokratizmus és az értékkiválasztódás időbeli eltolódása. Ha már „esztétikumellenes” tematikai megközelítéssel kezdtem, hadd folytassam hasonlókkal. A legtipikusabb vershelyzet és kisprózai szituáció az emlékezés. Olykor anekdotisztikusan (Benedek István Gábor, Hódos Mátyás, Szabó László Tibor), máskor megrendülten, de vállalva a személyes érzelmeket. A szerzői identitásmeghatározás többnyire az emlékekhez fűződő viszonyban realizálódik, ám ez a kötetben többnyire nem nosztalgiaként, hanem öntudatosítóként hat. Személy szerint – „konzervatív” olvasóként – örülök, hogy az élmények itt többnyire rehabilitálják a rímes és prozódiailag felüdítő kötött verselést vagy a klasszicizálódott szabad verset is; Dante-parafrázisra (Baranyi Ferenc), Balassi-allúzióra (Szeder Katalin) és akusztikus kvázi-képversre (Varga Rudolf) is van szép példa. Feltűnő továbbá néhány motívum, archetípus, poétikailag hangsúlyos fogalom sűrű szereplése is. Ha a kötet írásait szógyakorisági, szociolingvisztikai elemzésnek és content analysisnek vetnénk alá, a 47 szerző kb. száz alkotása szövegkorpuszában tipizálható felfedezésekre lelünk. Aligha minősíthetjük esetlegesnek, hogy a leggyakoribb évszak az ősz (pl. Csokonai Attila, Debreczeny György, Sárközi László, Zonda Tamás – némelyiküknél több itteni versben is), bár Szerdahelyi Istvánnál

120

örvendetesen tavasz van. A leggyakoribb térszerkezet a kert és a liget (pl. Baranyi Ferenc, Birtalan Ferenc, Botár Attila, Konczek József, Lárai Eszter, László-Kovács Gyula, Németh Lajos s mások). Nem adok közre teljes motívum-katalógust, nem tartok névsorolvasást, de tény: sűrűn tűnik fel a fény (pl. Botár Attila, Czigány György, Kántás Balázs, Kassai Franciska, Koósán Ildikó). A leggyakrabban idézett, parafrazeált költők: Petőfi, Ady, József Attila (Baranyi Ferenc, Dániel Mária, Lengyel Géza, Vadász János), Radnóti (Csokonai Attila), de rafináltan mély Marczinka Csaba Nemes Nagy Ágnes-pastiche-ja is. A szép és a csúf, az öröm és a gyász pólusai a – mégoly sokféleképp értett – szabadság vagy szabadsághiány, illetve a rend köré épülnek. Közéleti, politikai referenciák, erős társadalomkritikai indulatok ugyanúgy fellelhetők (Baranyi Ferenc, Gyimesi László, Simor András, Tabák András, Zonda Tamás), mint szerelmiek, de leginkább a haza képének, olykor szerelmetes érzésekkel is átitatott motívumának, illetve a vele kapcsolatos hiányérzeteknek és vágyaknak a sűrűsége, gyakorisága szembetűnő. Számomra az volt talán a leginkább felszabadító olvasmányélmény, hogy a kötet szerzői nem a napjainkban – a kormányzati és a szélsőjobboldali propaganda miatt – egyre inkább devalválódó harsány (esetenként kirekesztő) nemzet-fogalommal élnek, nem ez motiválja őket. (Ezzel a mondatommal természetesen nem ajándékozom oda a „nemzet” fogalmát e hisztérikus manipulációnak.) Nem a történelmi kulisszákkal igazolni vélt torz, aktuálpolitizáló nemzetieskedés jellemző a kötet szerzőire, de nem is hagyják, hogy ez a riasztó kordivat kompromittálja számukra ezt az alapértéket. Ellenkezőleg: mintha megtisztítanák ezt a patrióta érzületet és közösségi normát. Birtalan Ferenc írja: „hazám a szót / nem gajdolom naponta / de úgy tapadunk össze / ahogy a hús a csontra”. Kecskés Anikó szerint: „Szülőföld csak egy van, / de haza ott lehet, ahol élni segítenek / és hagynak az emberek.” Már-már anakronisztikusan szép hazafias líra hangjai csendülnek föl a kötet lapjain. Sárközi László fájdalmasan ad hangot annak, hogy „régen nem álmodom olyan hazát, / ahol nemcsak értenek – elfogadnak” (Barátimnak), LászlóKovács Gyula „ellenpontozásként” Bartók hazaszeretetét idézi.

121

Ahány író, annyiféle hazakép, de közös bennük az otthonosság- és a szabadságélménnyel való átitatottság, illetve – a jelen idő traumái, hiányai közepette – az irántuk megfogalmazódó szenvedélyes vágy. Ami sok ponton valóban a megidézett klasszikusok hazaélményével rokon. „Az ember keresi a helyét. / Helyszűke van.”, „Csak egy pici szabad / hely kellene: egy szigetcsücsök” – vallja Ágai Ágnes Tébláb-ja. S ő fogalmazza versbe azt az egyetemes tapasztalatot is, hogy rólunk, a mi felelősségünkről, a világ és az én szoros egymásrautaltságáról szól a mese: „a hely bennem van, / a hely én vagyok. / Ha megtalálom magam, / a helyemen vagyok. / Nem kell hozzá se téb, se láb, / csak önismeret.” Nem szeretnék irodalmiatlanul parafrazeálni, s főleg nem túlinterpretálni verseket, de igaza van a költészet szuverenitását s életbeli-társadalmi ihletettségét egyszerre védő Birtalan Ferencnek: „bár a vers lényege nem a recept / fontos látni a történetet” (Mióta nem tudok járni rendesen). Ez a kimondott-kimondatlan ars poetica hatja át az egész antológiát, amely így, egybeolvasva szép élményt hagy olvasójában, intenzívebbet annál, mint hogy „csak” a vélhetően 15-25 érett, maradandó egyedi versről és kisprózáról lelkendezzen. A sokszínűségre vall egyébként, hogy az antológiában van históriai, mitológiai, kulturális ihlet (Konczek József, Szarka István, Szeitz János) is, mindemellett nem kevés humor, játékosság, villódzó – de nem nyegle – könnyedség szintén (Farsang Zsóka népies szociográfiája; Szerdahelyi István: Rondó prózában). Egy „magasabb”, nem tematikus és nem motivikus „síkon” az antológia – nem utolsósorban a Szepes Erika már említett Tantusza – így mégis csak az életről s nem a halálról üzen. Mintha ezt sugallná az ellenpontozóan ambivalens, paradox kötetcím is: Rondó a vadonban. A szép kiállítású kötetet a Társaság tagjairól készült csoportképek és portrék hitelesítik.

(Szerkesztették: Szepes Erika, Gyimesi László, Stramszky Márta; Bp., Napkút Kiadó, 2013)

122

Gyimesi László

EPOSz-TöREDÉKEK A MÍLYFőDI BASzARGÁNRóL varga Rudolf új verseskönyvéről

Mi ez? Mi ez a könyv? Mi ez a könyvbe foglalt életnyi versfüzér? Valóban verses regény lenne, mint azt a fülszöveg állítja? Vagy valami más, valami több? Netán kevesebb? Varga Rudolf hosszú idő után jelentkezett új verseinek gyűjteményével. Válogatásokat, tematikus összeállításokat kiadtak tőle, de utolsó „szuverén” kötete lassan nyolc éves. Ha kézbe vesszük a mostani, alig száznegyven oldalas könyvet, egy új, legalábbis megújult költő szólal meg, egyszerre a saját nyelvén, s ugyanakkor ősei hangján. Száz vers sorakozik az oldalakon, száz eleme, szervecskéje a megbonthatatlan egységnek. Mert számomra ez a könyv nem verses regény, hanem egy elsüllyedt népi eposz rekonstrukciója. Sok helyről előkerült agyagtábla-darabkák, falfirkák, sírfeliratok, szöveg-törmelékek, mesékben, mondákban, legendákban áttelelt mondatok, emlékek, szavak állnak össze benne – egy sohasem volt mitológia (szaggatottsága ellenére is) egységes felépítményévé. Miből áll ez a mitológia? Mit tartalmazhat egyáltalán ez az időn túl keletkezett eposz? Nem mást, mint vers-köveket. Egymáshoz illeszkedő, egymás létét feltételező mozaikdarabokat. Nem ugyanabból a kutatóárokból származik mind, így akár a Gilgames különböző helyekről előkerült tábláinak összeillesztésekor, itt is érezzük a másféle szövegkörnyezetet, az ide-oda csúszó hangsúlyokat, a kövek közé odanyomott kitöltő habarcsot. És ez így van jól. Milyen elemekből áll össze ez a nagyméretű szellemi mozaik? Életképekből, szociofotókból, imákból, fohászokból, átkokból, a

123

magán- és köztörténelem gyűrött dokumentumaiból, káromkodásokból és az emlékezet homályos, vagy éppen kifényesített hordalékából. A számkivetettek országának soha sem eléggé ismert térképeiből, takargatott zugaiból, a mélyföldeknél mélyebb lapályaiból. Ki ennek az eposztöredékekbe rejtett mítosznak a főszereplője, ki ez a könyvcímbe mentett nevű Varga Veron, aki beszélő rokkája mellől segít eligazodni ebben az ismeretlen hazában? Egyszerű, bajokban edzett parasztasszony ő, egyszerre „töpörödött vénaszszony, vasorrúbába”, „vén madárijesztő, motoszkálóménkű, csoroszlya”, és „a porta királynője, a tisztaszoba condrás istenasszonya, mezítlábos matriárka”. Ő viszi görnyedt hátán a világot, ő őrzi ősi értékeinket, az élet örök parancsát, tőle tanuljuk meg túlélni a túlélhetetlent. Nem hirdeti, hanem életével példázza a szegények, a megnyomorítottak igazságát, nyers, már-már durva gesztusaiban az egymásra torlódó korokból kimentett időtlen szeretet üzenete bujkál. Ősanya, papnő, a portányi mindenség megfellebbezhetetlen bírája. Természetesen a központi alak mellett más sorsok csíráira, vagy éppen lombozatára is rácsodálkozhatunk. Jelen van a költővé cseperedő szerző maga, ott ül a tőciken az ősapa, az Öreghuszár, a „vénmarha fődiördög”, ott nyüzsögnek a mindig éhes gyerekek, zsorválják furtonfurt a cukros zsíros kenyeret, felbukkannak a helyi história piszkosai, a pallás-seprők, főnökükkel, az atomrészeg zombival, ki tudná mindegyiküket felsorolni. Szerepük annyi, hogy megfelelő hátteret biztosítsanak a szenvedés nagyasszonyának, ne hagyják kiszakadni a valóságos történelemből. Hogy lássuk, kik közül magasodik ki, földközeli erkölcsösségével, rejtőző tisztaságával. E sorok írója abban a hamis hitben élt, hogy mestersége nyersanyagát, a magyar nyelvet, annak minden tájszólását vénségére elég alaposan megismerte. Hát Varga Rudolf alaposan rádöbbentette tévedésére. A többnyire palócföldi, abaúji, felvidéki tájnyelvek olyan ritka (és szép) kifejezéseit hívta segítségül az újfajta eposzrekonstrukció kísérlete során, amelyek jó része még a nagy Szinnyei József-féle tájszótárban sem szerepel, de még a Gombocz Zoltán írta kiegészítésekből is kimaradt. Varga költői nyelvéről sokan és sokat írtak már. A korábban feltárt erényeket ez a kötet is őrzi. Ez nem csak a már említett tájsza-

124

vak használatát, a nyelvtudósokat megőrjítő szóösszetételeket, az egyedi szóalkotásokat, a népetimológiás torzítások szövegbe mentését jelenti, hanem az ezek segítségével leképezett nyelv hiteles használatát, a lírai-eposzi közegbe történő beemelését is. A roncsolt valóság roncsolt nyelve azonban nem közvetlenül van jelen, mint a Varga-regényekben, hanem járulékként, az üzenetet hitelesítő, hangsúlyozó elemként. A paraszti eposz újra-alkotása hatalmas munka volt. Sikere nem kétséges, bár a költő néha túl sokat mentett át a restaurátori munka izzadságos pillanataiból: a többszörözött verskezdetek, a gyakori szó- vagy mondatelem-ismétlések indokolhatók ugyan, de gyakoriságuk a modorosság veszélyét hordozza. („Legalább nem mondják, hogy modortalan vagyok” – legyintett erre az észrevételemre a szerző.) A valódi Varga Veron rokkája már nem pörög. A mostani kötet nemcsak felidézi a hajdanvolt szerkezet zaját, a mellé települők sűrű gondjait és ritka örömeit, hanem átvállalja a „mílyfődi baszargán” küldetését. Hirdeti a szegények igazságát, átmenti a földközeli értékeket, segíti a túlélést. Hiszen a vargaveronok sorsa ma sem könynyebb, feladataik ma sem kisebb súlyúak. A költő átvállalja a terhük egy részét, az olvasó is enyhíthet valamit a sorsukon. De hol van a mi erőnk Varga Veron évezredes energiájához, szuflájához képest! Varga Rudolf eposz-rekonstrukciója sikeres vállalkozás. Bizonyos, hogy más régészek más módon illesztgették volna össze a köveket, elemeket, szervecskéket, de meggyőződésem, hogy a költő olvasata – az önéletrajzi megerősítéseken túl is – hiteles. Keserű, tragikus, de igaz. Borzasztó módon jelen idejű. Pedig az eposzok dolga az, hogy a múltra emlékeztessenek. Legyen mihamarabb így a Varga Veron rokkája mellől hozzánk elérő sóhajokkal, átkokkal, imákkal, történetekkel is.

(Varga Rudolf: Varga Veron rokkája – Hungarovox 2013)

125

Farkas László

KÉT KINCSTÁR Hovanyecz László: Értékteremtők 2013 A művészetben és a tudományban a frontemberek mögött ott szorgoskodnak a segítő, méltató, megjelenítő munkatársak, nemes ügy nemes szolgái. Hovanyecz László életművet épített ebből a szolgálatból: interjúkból, méltatásokból. Ezek egy része az a félszáz beszélgetés, amelyeket évről-évre a Hazám-díj kitüntetettjeivel folytatott, kíváncsian és tisztelettel. Életük és tevékenységük kalandja, sikereik, kudarcaik. A Hazám-díjat tizenhárom éve alapította a XXI. Század Társaság, évente hét (néha nyolc) „értékteremtőnek” osztanak díjakat, színészeknek, íróknak, tudósoknak, feltalálóknak, énekeseknek - felsorolhatatlan. S Hovanyecz László, egyébként a kuratórium egyik tagja, az utőbbi kilenc évben a gála után megkereste a – készséges vagy szeszélyes – alanyait, és egy kódexmásoló szerzetes szorgalmával és egy társalkotó tehetségével arcképeket, sorsokat formált a dijazottak szavaiból.Majd a Kossuth Kiadó jóvoltából a könyvhétre megjelent a pultokon a köny, a hét arcképpel, a hét élettel. S Juhász Ferenc költői pecsétjével, a díjosztón mondott beszédének versszavaival. A nyolcadik értékteremtőnek, Hovanyecz Lászlónak ez volt azt utolsó könyv-szolgálata.

126

szakonyi károly: Írók lámpafénynél

Nevezhetjük-e másnak, mint szolgálatnak Szakonyi Károly értékőrző, értékfelmutató munkáját: leemelt a könyvespolcról egy-egy könyvet, kortársainak művei közül, és a Lyukasóra című lapban újraolvasni ajánlotta őket. S most szellemi találkozóra hívta a múltból huszonöt egykori prózaíró versenytársát, és egy olvasókönyvben, sorsuk és arcuk néhány vonásos rajzával és egy-két írásukkal mutatja be őket. Már az, hogy egy író a másikat! Önzetlen szép szolgálat: halványulnak a művek, szükség van fölmutatásukra. Egy nagy prózakönyvtár ez, remekművek és remek írások. Az elmúlásban, ha jól számítom, Gelléri Andor Endrétől Lázár Ervinig. Már nem élő írók élő írásai. A műfaj nem új (mint az Álomirodalom volt, szintén Szakonyitól, amelyben képzelt találkozások, sejtelmes álmok novelláiban jelenítette meg írótársait). Ez is mustra, szemelvényekkel, mint amilyennel Vajthó László vagy Sőtér István ajándékozott meg bennünket annak idején. Áhítattal őrzök és forgatok egy könyvsorozatot is, amelyben a Légrády kiadó mutatott be félszáz novellistát, Jókaitól Tersánszkyig, méghozzá önéletrajzokkal és fotókkal. Ez a könyv annyiban más, hogy nem irodalomtörténész jegyzi. Csak írókolléga. Moroghatunk, mint bármely antológiánál: és a 26. író hol van? S mért éppen ez a novella került be? – Mert ez: Szakonyi is. Az értékválogató és –őrző, közvetítő szolga. S jobb, ha ezek a kincsek nem a trezorban vannak, hanem kézben, iskolai és közkönyvtárban - lámpafényben. ( Magyar Írók Egyesülete, 2013.)

127

E sz á m u n k szer ző i

Agárdi Péter irodalomtörténész. Budapest, 1946. Balla Zsófia költő, író, esszéíró. Kolozsvár, 1949. Bárdos Pál író, dramaturg. Makó, 1936. Báthori Csaba költő, író, kritikus, műfordító. 1956. Mohács. Farkas László szerkesztő, kritikus. Kalocsa, 1931. Giczy György teológus. Budapest, 1953. Gyimesi László költő, író. Keszthely, 1948. Jolsvai András szerkesztő, író, újságíró. Budapest, 1953. Juhász Ferenc költő. Bia, 1928. Kenyeres Zoltán irodalomtörténész. Budapest, 1939. Konczek József költő, író. Magyarnándor, 1942. Kun Cecília festőművész. Budapest, 1954. Lengyel András irodalomtörténész, muzeológus. Békéscsaba, 1950. Novák Ferenc koreográfus, rendező. Nagyenyed, 1931. Poszler György, irodalomtörténész, esztéta. Kolozsvár, 1931. Rékasy Ildikó költő, könyvtáros. Budapest, 1938. Sumonyi Zoltán író, költő. Szatmárnémeti, 1942. Szalay László Pál református lelkész. Fehérgyarmat, 1976. Szemethy Imre grafikusművész. Budapest, 1945. Szemethy Orsi festőművész, író. Budapest, 1976. Tornai József költő, műfordító, esszéista. Dunaharaszti, 1927.