Gyergyai Albert
Anyám meg a falum
Gyergyai albert
Anyám meg a falum
2011
Idegen városban kezdtem, egy angol barát szünetlen, szívós, csüggedetlen biztatására ezt a mindenképp falusi könyvet – nem külföldi írókról, nem nyugati élményekről, hanem arról, amihez nem kell sem utalás, sem olvasmány, ami legrégibb, legbensőbb, legotthonosabb témája mindenkinek, amit évek, évtizedek óta hordok magammal állandóan, hogy egyszer végre nekifogjak, hogy abbahagyjam a másokkal, a mégoly nagyokkal való foglalkozást, hogy az élet utolsó vagy utolsó előtti állomásán egyedül maradjak szeretteimmel, azokkal, akik a gyermekkor óta életükön túl is elkísérnek, akik beleivódtak vérembe és csontjaimba, beszédmodoromba és emlékezetembe, akik meg-meglátogatnak álmaimban és merengéseimben, s akikkel szeretnék végre alaposan elbeszélgetni. Holtakról s élőkről lesz itt szó, inkább holtakról, mint élőkről, bár nemcsak az ő szemrehányó hívásuknak engedelmeskedem. Az én halottaim csendesek, nem kívánnak tőlem semmit, talán mert életükben is megszokták már a szegények hallgatag és lemondó igénytelenségét, talán mert nagyon is bíznak bennem, s előre tudják, jobban, mint én, hogy előbb-utóbb feltámadnak, előbb-utóbb szót kérnek bennem, s hogy eljön a perc, mikor nem állhatok ellen a hűség és az emlékezés parancsának. S kinek tartoznék több hűséggel, mint szülőanyámnak s szülőfalumnak, hisz tőlük való mindaz a kevés, ami ma is a lelket tartja bennem, ami ma is erőt 5
ád minden bajban, és ami a legsötétebb szomorúságban is felderít. Mért szólok róluk ilyen későn? Talán mert tőlük tanultam és nagyon is eltanultam, anyámtól is, a falumtól is, a falusi félénkségét, tartózkodást vagy szemérmességet, a türelmes soromra várást s azt a népi bölcsességet? vagy évezredes babonát? hogy egyszer mindent megérünk, hogy amit ránk bíztak, azt elvégezzük, és hogy senki se hal meg, amíg sorsát be nem töltötte. Nem tudom, jó-e ez a cím, s azt se látom egészen tisztán, mit szeretnék elmesélni. Csak azt tudom, hogy anyám a falumat is jelenti, s hogy falumat, ezt az első eleven emberi közösséget, anyámon át, anyám szemével, vele együtt láttam és szerettem meg, hogy gondolni se tudok rájuk elvontan és külön-külön, s ha festő volnék, vagy anyámat festeném meg, mögötte falum távlatával, vagy pedig falumat sűríteném anyám barnapiros arcába, szelíd és eleven mosolyába, széles fekete kötényébe s meleg „beliner” kendőjébe. Ablakomon át, míg írok, egy tenyérnyi városi kert öreg bükkfájára látok, egy harkálypárral félig korhadt, félig még vörhenyesen viruló ágai közt: ágról ágra szállanak, hol szárazra, hol levelesre, szorgosan megkopogtatják mind, úgy keresik az élelmüket. Öregkorunkban mi is ilyen szorgalmas harkályokká válunk, s emlékeink félig zöld fáján életkedvünk maradék morzsáit? utolsó illúzióinkat? vagy végső önigazolásunkat keresgéljük…
6
ELŐSZÓ VAGY BEVEZETÉS HELYETT… Szülőfalumra nem vagyok „büszke”, de nem is kell szégyellenem, s röstellem, hogy máig is olyan keveset tudok a múltjáról. Pedig többször nekifogtam, hogy felkutassam mindenki előtt, bár azóta megtudtam, hogy egy komoly tanárnő egész értekezést írt erről az egyetlen témáról, egy idős tanár meg most készül megírni falum monográfiáját; s addig is, míg olvashatom őket, s megköszönhetem fáradságukat, régi hagyományokból szedtem össze egyet-mást, valamint a falumbeliek és a magam emlékezetéből. Más falunak van egy várromja, egy tava, egy vén temploma, egy nevezetes kastélya, netán egy szép kirándulóhelye, valami történeti vagy irodalmi emlékhelye, amit a turistának is felmutathat, legalább egy képeslap erejéig. Az én falumnak még ennyi sem jutott: volt egy mocsaras, nádas vize, egészen a falu végén, Letenye-tónak nevezték, ludak meg récék úszkáltak sáros, sekélyes felszínén, piócát is lelhettek benne, s „buzogányt” szedtünk a szélén, de fürdésre talán még a cigánygyerekeknek se kellett. Várrom, kilátó, kies hely sehol az egész környéken, egyetlen lapos, sokhelyt homokos, egyhangú síkhely az egész, még a vasút is elkerüli, a balatoni legalább tíz, a zágrábi vagy nyolc kilométerrel, s temploma, a „pápista” éppúgy, mint a „kálamista”, kopár, kívül fehérre meszelt, belül meztelen falú épület, s az utazó, ha keresztülhajtott 7
rajta, csak szidhatta az útjait, kivéve azt az egyetlent, amelyik a világgal már réges-rég összeköti, s állítólag a római vagy legalábbis a török kortól Pécsről Kaposváron át Kanizsáig vezetett; s földrajzilag körülbelül idáig nyúlt a mi világunk, Baranya, Tolna, Somogy meg Zala egybefüggő területére, persze azzal a különbséggel, hogy Zalának jó borai vannak, meg balatoni várromjai, Tolnának neves költői s ugyancsak jó borai, Baranyának városai, várai, fürdői, műemlékei, míg Somogynak, szűkebb hazámnak s pláne benne a falumnak mindebből szinte semmije: hozzánk csak a füstje jutott annak, ami máshol tág tűzhelyen, magas lánggal lobogott. Igaz, a hagyomány azt tartja, hogy nem is egy, hanem három neves költőnk élt valaha a falunkban, de egyik se sokáig, inkább csak vendégként, átutazóban: az egyik, Virág Benedek, állítólag itt is született, de aztán szorgos kutatók még ezt is elvitatták tőlünk, és csak annyit hagytak meg, hogy itt töltötte a gyermekkorát, a másik, Pálóczi Horváth Ádám, az Ötödfélszáz Énekeknek, köztük a Cserebogárnak feljegyzője, kastélyos, birtokos nemes volt itt, s bár többnyire Füredről, a Balaton mellől igazgatta idevaló birtokát, itt élt és itt is halt meg. A harmadik, a legkedvesebb, Csokonai Vitéz Mihály, itt időzött egy ideig Sárközi Istvánék vendégeként, itt pihent meg, miközben bejárta a fél megyét, Csurgót, Kaposvárt, Csökölyt, Hedrahelyt és Kisasszondot, s hálából a vendégszeretetért meg is örökítette versben a vendéglátó majdnem minden családtagját, főképp a hölgyeket. De mindezt inkább csak idővel, csak 8
alkalmilag tudtam meg: apám egyszer, séta közben, rámutatott arra a házra, ahol a legenda szerint Virág Benedek született, s ő maga állandóan járt Sárköziék kastélyába, ahol előbb az uraságot, aztán a gyerekeit tanította, a kastélynak viszont már legfeljebb a helye volt meg, mert több mint száz esztendő óta minden kövét kicserélhették. Takáts Gyula, az egész megye első, Somogyból származó és Somogyban meggyökerezett poétája, lelkes költői túlzással egész „Helikont” vél látni a falunkbeli költők és literátorok társaságában: el is hinném örömest, de a feledékeny falu éppúgy nem emlékszik erre, mint a tényekre támaszkodó rideg irodalomtörténet, bár egyszer talán kiderül, hogy a költőnek van igaza. De azért volt bennünk helyi gőg, lenéztünk minden szomszéd falut, mivel a mi falunk területe a legnagyobb volt a megyében, ötvenezer hold, így tanultuk, a hozzá tartozó pusztákkal, s az uraságok nevét is tudtam, akikhez mindegyik tartozott. Ma már önálló falu a legtöbb, de az én gyerekkoromban még úgy néztünk a „pusztaiakra”, ha bejöttek a piacra, a vásárokra vagy az ünnepnapokra, ahogy az Urbs népe nézhette a provinciák barbárjait, némi fölénnyel, jóakarattal, s kegyesen fogadva ajándékaikat, mivel épp a pusztaiak sose jöttek a faluba üres kézzel, baromfit, csirkét, tejfölt, tojást és más mindent hoztak magukkal ajándékba vagy eladásra, a doktorékhoz vagy hozzánk is, mármint az elemi iskolába, ha odajártak a gyerekeik. Apám tanító volt, sokgyerekes, heten voltunk testvérek, de két kislány korán elhalt, s ötünket is nehezen nevel9
hettek. Egy másik büszkeségünk az volt, hogy a sok somogyi grófból a mi falunknak talán egy sem jutott, s a Széchenyiek, a Somsichok, a Hunyadyak, a Festeticsek tőlünk messze, más falukban építették a kastélyaikat, míg a mi „uraságaink” inkább csak középbirtokosok voltak, pár száz holddal, kertes udvarházzal (azért csak kastélyoknak néztük őket), régi családi hagyományokkal, mint például épp a Sárköziek, akik a megyének akárhány alispánt meg főispánt is adtak, egyikük Kazinczyval is levelezett, az, aki vendégül látta Csokonait (s később, már a gimnáziumban, kívülről tudtam a Dorottya nevezetes strófáit, ahol a farsangi menet a mi víg falunkon is átvonul), azután a Patakyak, Udvardyak, Igmándyak, akik mind maguk vesződtek nem mindig jó földjeikkel, s gazdatisztet se tartottak, legfeljebb kasznárt, gazdát vagy botosispánt. De azért nagy volt a tekintélyük, anyám lelkemre kötötte, hogy már messziről köszönjek nékik, ha meglátom őket a kocsijukon (legtöbbnyire kétlovas, könnyű kocsin hajtattak, libériás kocsissal, a földjeikre), mert apám, különböző címeken, bejáratos volt mindannyihoz, ő tanította az uraságok magántanuló gyerekeit, esténkint, iskola után hol egyikhez, hol másikhoz járt el, s tőlük hozta kölcsönbe az én első nagy olvasmányaimat, Robinson-t, a Senki fiá-t, az Elhagyottan-t, Bőrharisnyá-t, csupa bőrbe vagy vászonba kötött, drága, nehéz albumot, míg anyám azért is tisztelte őket, mert tavasztól késő őszig mindig küldtek nekünk valamit, egy-egy kosár gyümölcsöt, epret, barackot, szőlőt, amit mifelénk akkoriban 10
