Gyergyai Albert
Kosztolányi Hölgyeim és Uraim, [*] ma, mikor egy nagy költőnk megtisztel bennünket azzal, hogy közénk jön, szabad-e őt közvetlen, sőt goromba kérdésekkel nyugtalanítani? Szabad-e, ildomos-e feszegetnünk, hogy mit kérünk, mit akarunk a mi korunk költőjétől, hogy miért ír, miért él, mit tud adni, igen-adni ebben a mi keserves testi-lelki tétovaságunkban, amelyen, így mondják az okosabbak, csak a felelős, szervezett és egyetemes Tett segíthet? Mit keres köztünk a költő, aki legjobb tudomásunk szerint a lényegénél fogva is álmodó, magános és felelőtlen? Mit gondol magáról és munkájáról, ha ugyan »munkának« nevezhetjük a szeszély, a múló perc, az indulat vagy az ábránd rímes vagy rímtelen játékait?… Képzeljük el – szabadon La Fontaine után – a szorgalmas, a szervezett, az ésszerű hangyatársadalmat, amely az eset megítélésére rögtönzött törvényszéket küld ki, minden osztály, foglalkozás és érdektestület képviselőiből. – Állj elő, így a possidentes jogtanácsosa, s mondd meg, mit tettél érettünk, kenyéradóidért, a mai rettenetes időben? mivel védted földünket, házunkat és bankbetétünket, az irigy plebs zabolátlan éhe ellen? – Lássuk csak, így a nincstelenek prókátora, mit tett ön, aki testvérünknek vallja magát, a magasabb órabérért, esetleg a gyülekezés szabadságáért? – Mit tettél, dekadens poéta, így a forradalmárok szószólója, s tehetsz-e még valamit, te, a polgári kultúra csökevénye, az új termelési rendért, a népek felszabadításáért, a forradalomért? – Nem ismerünk el polgárnak, így a hivatalos rend őre, mert életed s lényeged szemérmetlen tiltakozás a közjó, a közület, a köz- és vagyonbiztonság ellen! – Nem ismerünk el lázadónak, így a hivatalos forradalmárok, mert álmaid, eszményeid a multhoz, a »maradandóhoz« kötnek, mi pedig mindent meg akarunk váltani és változtatni, az Embert, a Földet, az eget is! – Nem ismerünk el költőnek, így a fiatalok szakszervezete, egyrészt mivel nem mozdulsz ki nyomorult »elefántcsonttornyodból«, másrészt mivel nem tartozol a mi generációnkhoz! – Igazold magad, mondják 1
mind, még pedig ritka egyértelműséggel, s szólj, mit tettél, amíg mi szervezünk és buzdítunk, előlépünk és emelkedünk, gyűjtögetünk és gyarapodunk? Ha legalább regényhős lennél, vagy bohóc, Casanova vagy Háry János, akit valahogy megérthetnénk, s aki át is élné az ábrándjait! De te csak jámbor ötvös vagy, szavak céltalan ötvözője, négy fal közt lapuló lázadó, istentelen aszkéta! Mit hozhatsz fel a mentségedre? Mért élsz, Mit tettél? – Énekeltem, feleli kissé csüggedten a tücsök, mint aki érzi maga is, hogy nincs rendben a szénája. De aztán felszegi a fejét, mikor látja vádolói gúnyos, hitetlen, csodálkozó, haragos vagy feszengő arcát. – Énekeltem, ismétli, ezúttal már bátrabban s valami egyre növekvő s szinte felháborító önérzettel. – Mért kértek tőlem annyi mindent? folytatja egyre bátrabban. Nem vagyok se pap, se próféta, se katona, se népvezér. Költő vagyok: tudjátok, mi az? Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, ángolna, megfoghatatlan. Mindent és mindenkit szeretek, minden népet, tájat és tárgyat. Ti csak a részt látjátok, mindegyik mást; de én, én az egészet. Nektek a »valóság« kell, az is rögtön, s a csillag is csak cukorból vagy hurkából kirakva; nekem az, ami messze van, talán kialudt és elérhetetlen. Ötvös vagyok? hát ötvös vagyok, szép szavak ötvöse, mesterember, vagyis mester is, ember is! Nekem mondjátok, mi az a munka és mi az a szenvedés? Kétszeresen szenvedek: akkor, mikor álmomat, ezt a légi semmit, tisztán, élesen, pontosan iparkodom megrögzíteni, annak a keservnek az árán, hogy végessé szűkítem a végtelent; s akkor, mikor magamon érzem mindannyiunk fonnyadását, az idő lassú lepergését, a létnek, az emberi létnek gyönyörű és romlatag csodáját. Nektek csak a magatok bánata fáj: kedveseitek távozása, gyöngeségtek szégyene, becsvágyaitok kudarca – míg az én idegszálaimat megrendíti egy naplemente, megbolygatja egy tokiói tűzvész a felőrli ezt a szép világ, amelynek én adom az öntudatot. Nincs ebben érdem; így születtem, ha akarnék, se tehetek már másképp. Tudom, úgyse győzhetlek meg benneteket az érveimmel; de volna egy ötletem: nem hallgatnátok-e meg a dalaimat?… Amíg a törvényszék visszavonul, hogy határozzon a vádlott kérése felől, mi, akik úgy-e nem tartozunk a hangyák egyébként igen hasznos 2
és igen tiszteletreméltó társadalmához, próbáljunk pár szót mondani a költő életéről, sőt előéletéről, néhány rideg adatot, hízelkedés és harag nélkül, hogy némi alapot is adjunk e különben nagyon is elvont s nagyon is általános vitának. Védelem K. D. ügyében, ahogy Kölcsey mondaná, – néhány rögtönzött megjegyzés egy eleven, sőt jelenlevő költőről: oly feladat, akár egy kényes és izgalmas operáció, amelynél – nem tudom: elhiszik-e – mond a két fél megérdemli részvétüket. Semmisem volna egyszerűbb, mint a két jól bevált régi módszer, az évszámok, az életkörülmények, a különböző »gyökerek« és »hatások« mérlegelése, vagy az a még hatásosabb s huszárosabb eljárás, amely az írókat nyájanként, generációk szerint osztályozza, – esetleg egy szép fejlődési görbe, pontosan mérhető hegy-völgyekkel, s nem is olyan valószínűtlenül. De mi haszna, ha a költő nem hajlandó szobrot állni semmi, még oly csábító elméletnek? Mit ér, ha azt olvassuk a lexiconban, hogy Kosztolányi 1885-ben született és nevelkedett, – mikor latinos ízléséhez annyival jobban illenének a Dunántúl, Pannónia romjai és dombjai? Hogyan mernők odasorolni, ahova történetileg tartozik, vagyis a Nyugat legelső és legnagyobb költőgárdához, akik közül Babits-csal, Juhász Gyulával és Tóth Árpáddal együtt tanult és együtt verselt már fiatal diákkorában, – amikor a külső kapcsok s a kikerülhetlen hasonlóságok mellett és azontúl oly erősen érezhetjük lényeges és letagadhatatlan különbözőségét? S ki tudhat egy élő költőt felmérni és megformulázni, »impresszionistának«, »a nagyváros költőjének«, »naturista lírikusnak« bélyegezni, amikor azért eleven és azért költő, hogy csak a pillanatért feleljen? Hogy ismerhetünk meg egy költőt? Talán még úgy a legjobban, ha már kezdetben szétválasztjuk azokat a tényezőket, amelyeket mind, akik csak vagyunk, oly szívesen s oly állandóan összekeverünk. A költő énje, pályája s alkotása nemcsak hogy nem ugyanaz, hanem igen sok esetben még csak nem is kapcsolatos vagy párhuzamos. Káprázatos egyéniségek igen vérszegény alkotók s elsőrendű poéták színtelen figurák lehetnek egy személyben, nem szólva a pályáról, a külső és belső érvényesülésről, amely ezer véletlenen, alkalmon s testi-lelki szívósságon múlik. S mégis, a legtöbb esetben, ennek a három tényezőnek furcsa s ki sem bogozható szövevénye adja azt, amit kissé könnyelműen az író »arcképének« hívunk és ami a 3
valóságnak legfeljebb csak az árnyéka. Ne törődjünk egy percre azzal, hogy micsoda »egyéni« elveket és nézeteket vall Kosztolányi, hogy mit eszik, mily »érzelmi« életet él, s melyik pártkörbe jár vasárnaponként, – sem azzal, hogy ez vagy az a verskötete hány kiadásban forog közkézen, s ezt vagy azt a regényét hány idegen nyelvre fordították, mivel mindez csak keveset árulna el művészetéről. Hagyjuk egy percre témáit is, bármily érdekesek is különben, s ne kutassuk »változásainak« létező vagy nem létező törvényeit, mert hiszen mi haszna mondjuk, hogy régebben mértékes, ma pedig szabad verseket ír, hogy régebben idegen költőkért és nyelvekért, ma főképp a magyar nyelvért rajong, amikor holnap vagy holnapután mindegyik állításunkra rácáfolhat? Maradjunk ennél az egyetlen, de talán döntő kérdésnél: vajon miben különbözik Kosztolányi prózája vagy verse egy például egy Ambrus Zoltán vagy egy Móricz prózájától, egy Babits vagy egy Gellért versétől? Mi az az árnyalat, az a nem tudom mi, az a kis eltolódás a hangban, a ritmusban, a jelzőkben, a szavak s a mondatok puhább vagy keményebb kötésében, ami minden színjáték és műfaji változat mögött Kosztolányi kézjegyére vall? Gondoljunk egy-egy szép versére vagy egy-egy remek lapjára – a magyar nyelvért írt tanulmányok valamelyik részletére – a híresebb költemények nehezen felejthető sorkezdéseire, mint például erre hogy: A napraforgó, mint az őrült – Röpül a pusztán egymaga –, amelynek könnyű s leheletes színrakása szappanbuborékozó gyermekekre vagy magára Debussyre emlékeztet, a Vent sur la Plaine hullámzó s egymásba olvadó ütemeire. Vagy erre a másikra: A patikának üvegajtajában – Búsul, búsul – Egy gyógyszerészsegéd –, ahol a vidék torz romantikája éppoly töményben kristályosul, mint az Alföld költészete Petőfi egy betyár- vagy juhászdalában. Gondoljunk aztán azokra a játékos versekre, amelyek egy futó képből, egy röpke ötletből fejlenek ki, hogy aztán, lassú és fokozott hullámveréssel, egy kitartott összhangban haljanak el: Van már kenyerem, borom is van… – Vagy: A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni… – Vagy ez a szép hitvesi óda, furcsa, rekedtes kezdőrímével. Még hozzád vágyik egyre e beteg szív – És úgy követlek, mint sötét detektív – amely úgy hangzik, mint egy mély lélegzet, egy mély érzés, amit »mellreszívnak«. Mi ezeknek a jellege s minden mástól való különbsége? Először is – csak sebtében elemezve – 4
valami nemcsak külsőséges, nemcsak az évek számához és az epidermiszhez kötött fiatalság, hanem a hangsúlyban, a mozgásban, a lendületben nyilatkozó üdeség, az igazi fiatalság felolvadása a pillanatban, amelyért mindent, múltat, jövőt s üdvösséget is odaadna, az a könnyű, önfeledt mámor, amely énekesmadarak s fütyörésző inasgyerekek előjoga, s amely olyan ellenállhatatlan, hogy mindenkit belevon bűvkörébe. Mindnyájan olvastuk a Véres Költőt, amelyben a regényíró – mint a kritika mondta pompázóan – oly korhűen támasztotta új életre a császárságkorabeli Rómát; azonban – legyünk őszinték – csakugyan a korhűség fontos benne? Nem inkább az a fesztelen, szinte hetyke vízió, amely nem ismer különbséget a múlt és a ma között, s bármily letűnt korszakot csak a maga eleven jelenében tud látni? Vannak időtlen alkotók, férfias művészek s szent, öreg költők; Kosztolányi százéves korában is rakoncátlan fiatal marad, s talán jó is, hogy az marad, mert ez az ő legigazibb erőforrása. Másodszor, ha nem félnék Kosztolányi magyarító szenvedélyétől, azt mondanám, hogy a grácia, – amely szintén a fiatalság irigylésre méltó velejárója, a kecsesség, a közvetlenség, a hajlékonyság s a szellemesség állandó pezsgése és gyöngyözése, de fékezve, játékosan, valami belső fegyelem zenéjére, a jólneveltség és a temperamentum különös, érzékletes keverékeképpen. Ilyen a Musset, ilyen a Heine, ilyen a mi Csokonaink gráciája – az a még fájdalmában is mosolygó, vérezve is vigyázó mértékletesség, amely nem kiált s nem hadonász, mint histrio a nyílt színen, hanem trillázva s tánclépésben tűnik el lassan a színfalak mögött. Ez a muzsika jellemzi Kosztolányi prózáját is, talán a legtisztább magyar prózát és egyben a legmaibbat, amely oly természetesnek látszik, hogy szinte nem is érezzük művészetét, s amelyet bátran mintául ajánlhatnánk minden kezdő prózaírónknak. Vannak áttetsző stílusok, amelyek mintegy látni hagyják a szavak s a gondolatok érhálózatát és csontrendszerét; más, ünnepi stílusok, akárcsak Rembrandt vagy Vermeer, aranyló atmoszférába mártják akár a legmindennapibb dolgokat; vannak sokízű és vérbő s vannak színdús és patakzó írásmódok. Kosztolányi prózája választékos, eleven és friss, mint a forrásvíz, valami enyhén csípős ízzel, amely ásványi eredetét mutatja… A harmadik Kosztolányi-vonás az a ki nem apadó kíváncsiság, amelyet minden vonz és érdekel, s amely, mint az ámuló gyermek 5
vagy mint a röntgenológus, minden eleven jelenséget kérdéssel vagy sugárral illet. Ez a forró, remegő, szinte gyötrelmes kíváncsiság rokonítja a költő egyik legrégibb s talán máig is legnépszerűbb s egy mindeddig legújabb s talán nem eléggé méltányolt verskötetét: a Szegény Kisgyermek Panaszait és a Meztelenült. Ha lehetne választanom Kosztolányi regényei és versei között, egy percig tán haboznék Édes Annánál, mielőtt végképp a Meztelenül s az Alakok mellett döntenék. Nemcsak mert ezek azok a Kosztolányi-könyvek, amelyeknek szerződését legörömestebb vállalnám, s amelyeket úgy érzem, egyszerűen elírt előlem, hanem mert mind a mai napig talán ezek rögzítik meg leghívebben Kosztolányi oly változó s oly kiszámíthatatlan arculatát. Amit Nagy Endre az Alakokról, ezekről a párbeszédes, látlelet-szerű kis remekekről mond, hogy a költő, mint Harun al Rasid, álruhában keresi fel és faggatja ki őket, a Szemetest, a Telefonost, a Sírásót és a többit, – az a Meztelenül-nek legszebb darabjaira, az Özvegyre, a Gépírókisaszszonyra, a Dajkára, a Rózsaszín Lámpára, ezekre a bámulatos radiográfiákra is ráillik. Azonban míg az Alakokban a költő végig álruhás fejedelem marad, aki könnyű vagy komoly megjegyzéseivel keretet és távlatot ád témáinak –, s éppen ebben különbözik a magyar párbeszédes rajz mestereitől, a Berzsenyi Lányoknak s Apró Szenvedéseinknak szerzőitől – ebben a másik kötetben kíváncsisága oly mohó és teljes, hogy már nem kívülről nézi, hanem belülről érzi alakjait. A Kalauzban például maradék nélkül olvad a »tárgyba«, s a kalifa, a poéta villamoskalauzzá változik át, határtalan kíváncsiságának büntetése vagy jutalma gyanánt. S hátra van, végső vonásként, az a bizonyos »felelőtlenség«, amely alapjában nem más, mint a költészet lényegéhez, a tiszta illúzióhoz való ragaszkodás, s amelynek nálunk Kosztolányi nyújtja egyik legeltökéltebb példáját. Vannak költők, mindnyájan ismerjük őket, akik hol saját életüket magasítják költészetté, hol pedig költészetüket valósítják meg életükben. Vannak drámaírók is – s nem éppen a legkisebbek –, akik állandó játékot űznek a színpad s a valóság, az élet s a látszat között. Nem így például egy Racine, akinek a színház: színház, s aki nem is a »valóság«, hanem az illúzió törvényeinek engedelmeskedik. Kosztolányi amikor ír, nem szavai esetleges külső hatására gondol, bár bizonnyal nem bánja, ha ott kinn, az »életben« is, lesz 6
visszhangjuk vagy befolyásuk. Az ő gondja és becsvágya e szavak belső hatékonysága, a játéknak, a költészetnek, a látszatnak világában, s az a jellemző sorkezdete: A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni – Akarsze mindig, mindig játszani? – minden műve mögött ott bujkál s prózába áttéve azt jelenti, hogy: kérlek, oszd meg velem az illúziómat! Amit egy nagy zeneszerzőnk mondott nemrég, hogy csak sose hallaná régebben szerzett műveit, mert ezek lekötik a múlthoz, s nem engedik, hogy újat és elfogulatlanul alkothasson, s amit Renan úgy fogalmazott meg, hogy egészen szabadon csakis akkor gondolkozhatnánk, ha tudnók, hogy annak, amit írunk, nem lesz semmi következménye, – lényegében ugyanabból a szabad és korlátlan, vagy ha tetszik: »felelőtlen« alkotóvágyból ered. Nálunk, ahol a változó közízlés szerint hol az élet és költészet egybekeverése, hol pedig elválasztása megy erényszámba, az effajta költészet, ma, különös, sőt veszélyes szellemi fényűzésnek tetszhetik. De, ha lemondanánk róla, magunkat ítélnők el, nem a költőt, aki szegénységünkben ily ragyogó mágiát űz velünk. Néki a szó több, mint a tett, néki a beszéd: öncél, hisz, mint maga mondja egyhelyt: »minden sora a létezés egész tragikumát keresi«. Mint Valéry, ő is himnuszt zengne a »szent Nyelvnek, az Ember Érdemének«, amelynek révén létrehozza a Csodát, az Illúziót, a Költeményt… Hölgyeim és Uraim, egy költőről, egy nagy költőről sosem mondhatunk eleget. Genug kann nie und nimmermehr genügen, mint Kosztolányi egy svájci társa mondja – s talán ez mentse önök előtt e bevezetés hosszadalmasságát. De ha már azzal a kérdéssel kezdtük, hogy mit tehet ma értünk egy költő, a viszonosság azt kívánja, hogy egy másik s éppoly fontos kérdést is vessünk fel, befejezésül. Mit tehetünk egy költőért, mi, az ő hallgatói és olvasói? Micsoda kötelességeink vannak vele szemben? Mit várhat joggal mitőlünk, ő, akitől mi nem is sokat, hanem lehetetlent követelünk? Itt van közöttünk, beszélni fog, s egyelőre nem tudjuk, hogy micsoda híd vezet tőlünk hozzá. Mint távoli testvérre, úgy nézzünk talán a költőre, aki merészebb, érzékenyebb, finomabb és nyugtalanabb, mint mi, s akit szomja és alkotóvágya ki-kiűz a mi törvényeink s kerítéseink közül. Kalandor ő, felfedező, örökké bolyongó hajós, akit, 7
mint a Tékozló Fiút, néha elfog a vágy az otthon után, s olyankor betér közénk pár percre, hogy számot adjon kalandjairól. Hallgassuk meg: »játszani« jött közénk. Hallgassuk meg: egyebet nem kér tőlünk… [*] A Nyugat Irodalmi Szalonjának dec. 17.-i Kosztolányi estjére. Forrás: Nyugat, 1933 / 1. sz.
8
