Kempten - Carvin Regensburg. Amszterdam(!)

-1-

Kempten - Carvin – Regensburg Amszterdam(!)

2008. 07. 21 - 07.29.

-2Scott: Relax. Paris is practically a suburb of Berlin. It's a nothing commute. That's why France and Germany have always been allies. - Eurotrip

-3Persze ezt az utat is rengeteg szöszmöszölés előzte meg. Először indultunk Portugáliába, aztán volt olyan leosztás is, hogy elmegyünk München mellé, Kemptenbe Nörsz keresztszüleihez, aztán onnét elzúzunk Koppenhága mellé a Legó-városba. Egy egészen rövid ideig Amszterdamba is mentünk, meg ha jól emlékszem, volt egy időszak, hogy Barcelona volt az úticél… végül is abban maradtunk, hogy - mivel találtam egy zsonglőrfesztivált a belga-francia határtól nem messze -, elmegyünk Carvinba a kötelező ángyilátogatás után. Végül is elég laza út, ha sokat mondok, háromezer-kétszáz kilométer összevissza. Egy ráérős hét. A megelőző szöszmöszölésben benne foglaltatik a megfelelő felszerelés kiválasztása és megvásárlása is (sátor, polifóm, kés stb.), a megfelelő felszereléshez hozzátartozik az egyik legfontosabb stoppolási munkaeszköz, a térkép. Apropos, térkép. Kedves térképgyártók! Mi a retekért nem vagytok képesek olyan térképeket gyártani, amelyek a rendeltetésszerű használat során utólagos kókányolás nélkül legalább egy hetet kibírnak? Amik nem szakadnak szét hét órai használat után? Amiken nem folyik meg a festék, ha rácsöppen némi narancslé? Mindegy… erre is lehetne valami frankó összeesküvés-elméletet gyártani, mindenesetre az akut szétszakadásra tökéletes megoldás a hajtásokra rágyógyított cellux.

Hétfő Úgy volt, hogy hétfőn indulunk. Az induláshoz persze szükséges néhány implicit feltétel, például hogy az ember képes legyen tíz méternél messzebbre távolodni a legközelebbi vécétől, azonkívül az is kívánatos, hogy a testhőmérséklete ne fordított arányban álljon az elmúlt négy órában ledöntött lázcsillapítók számával. Kettőből semmi – így aztán abban maradtunk, hogy kedden indulunk. Mint utóbb kiderült, a csütörtöki arany galuska volt a megfejtés, teljes nevén Arany Szalmonellás Galuska. A fél Raiffeisen fosni járt hétfőn, így a köjál is felbukkant arrafelé körbeszimatolni, és kiderült, hogy varázslatos kapcsolat van a szörnyű katzenjammerre hajazó tünetegyüttes és a csütörtöki ebéd között. Mire visszamegyek a szabadságból, szerintem már ledöntik a menzát, a helyét meg sóval hintik be. A hétfőt ágyban heverészve döglöttem át, bepótolva néhány filmtörténeti remekmű megtekintését: megvolt a Star Wars, a Spaceballs, az Alien 4 és nekiveselkedem az Ötvös Csöpi-saga végiggyúrásának is.

-4Ekkoriban még komolyan tartottunk attól, hogy a beleimben rothadást előidéző vírus érintkezéssel terjed, emiatt utolsó este Nörsz az ágy mellett kitekert polifómon megkezdte a kempingezést.

Kedd Na, ez már igazi volt. Fél nyolcra battyogtunk ki Nörsszel az origóba, a Sasadi úti OMVkúthoz. Itt még én dolgoztam szinte teljes egészében: fuvart vadásztunk, jó esetben a móvári MOL-kútig, még jobb esetben Münchenig. A vadászat elején Nörsz próbálta elsajátani az alapokat: ekkor még erősen küzdött a feladattal, hogy úgy nézzen bárhová, hogy véletlenül se akadjon össze a tekintete a benzinkutaséval. Kedd reggel volt, akadt a kúton pár igen méretes tahó is, aki elég randán elküldött a búsba, de alapvetően elég jók voltunk, alig félóra alatt megfogtuk első fuvarunkat. A tahók között is vannak különbözők. Ott van például az a fajta, aki nem szól semmit, de az non-verbális metakommunikációval azt sugározza az árnyékban ácsorgó térképes-hátizsákos balfaszok felé, hogy „Oké, tyúkszaros vadbarmok! Most figyeljetek: beülök a hatezerháromszáz köbcentis, metálfekete ML63 AMG-mbe, leveszem a rokikártyát a szélvédő mögül, tövig nyomom a gázt és csikorgó húszcollos kerekekkel fogok elhúzni erről a kibaszott benzinkútról, és mindenkit lemosok az autópálya belső sávjából kétkilóval, mosadékok! Amelyik nem takarodik vissza a külső sávba, arra ráállok, hogy a tükörből csak a csillagot lássa a tankom orrán, a ködfényzárat meg ott rakom bele az arcába, hogy tudja, hol a helye.”, és beül a hatezer-háromszáz köbcentis, metálfekete ML63 AMG-be, tövig nyomja a gázt és csikorgó húszcollos kerekekkel elhúz. Két kövér gázfröccs, másfél liter üzemanyag hömp, eltűnik a kompresszorban. Pusztuljanak a fókák, dögöljenek a jegesmedvék, irtsák ki az összes esőerdőt. Vesszen az ózonréteg, pusztítsák savas esők a világ erdeit. Apa kocsit hajt. Aztán ott vannak azok a jellemzően khm… szemmel láthatóan nagyon tehetős középkorú úriemberek (tipikusan a nagy német autógyárak felsőkategóriás szegmenséből származó modellekkel, szigorúan fekete vagy metálszürke színben, két évnél soha nem régebbi évjárattal), akik elnéző mosollyal végighallgatnak, majd annyit mondanak, hogy nem, és amikor elfordulok, hozzáteszik, hogy „köszönöm”. Komolyan – mi a fenét köszönnek meg?

-5Hogy nem vertem meg őket indulásként? Hogy nem karcoltam végig a kocsit? Hogy szóba álltam velük? Biz' Isten, egyszer megkérdezem. Másrészről stoppolni kemény feladat, azonkívül meglepő mélységei vannak a tudománynak. Amikor az ember beáll a kútra, rengeteg mindenre figyel. Legelőször is körbenéz, hogy megismerkedjen a hellyel. Mire figyel? Legelőször is arra, hogy mekkora az esély, hogy a kutasok kidobnak: főleg Olaszországban dívik a szokás, hogy három kutas figyeli a beálló kocsikat, és váltásban mennek rá a zsírosabb borravalót ígérő kuncsaftokra. Ha ott a kutas az emberén, akkor az a kocsi tabu – ha az egyszeri stoppos mégis rámegy és eldarálja a mondókáját, miközben a kutas ott mossa a szélvédőt, egy-két próbálkozás után egész egyszerűen kidobják a kútról. Máshol nem játszanak így, teljesen nyugodtan lehet dolgozni Németországban, Ausztriában, Spanyolországban és a Benelux-államokban. Magyarország kissé más helyzet: néhány kúton szintén rámennek borravalóért a kuncsaftra, és egyszer már a Sasadiról is ki akartak dobni. Akkor odamentem a kutashoz: ha rajta van az emberén, akkor nem megyek rá, így maradhatunk? Másrészt a beálló kocsi szemrevételezésével majdnem minden szükségeset ki lehet deríteni. Mit nézünk? Nézzük a rendszámot. A német, francia és olasz rendszámokból ki lehet deríteni, hogy hová valósi a tulaj – innét jó eséllyel meg lehet állapítani, hogy merre és meddig megy. Főleg délután négy után működik a dolog, ugyanis akkor veszik hazafelé az irányt a derék családapák az egész napi hegesztés után. Érdemes megnézni azt is, hogy vane a kocsin autópálya-matrica. Meg hogy mennyi cucc van a hátsó ülésen – ideális esetben csak pár dolog hever szanaszét, ekkor a legvalószínűbb, hogy nincs senki a hátsó traktusban. Tudományunkat egész magas szintre fejlesztettük – Lille mellett játszottuk Nörsszel azt, hogy ki tud többet megmondani a parkoló kocsikról ránézésre. Például: „Közepesen szituált család. Apa-anya, két gyerek. Az egyik max. nyolcéves, a másik pár évvel idősebb. Apa vezet, messziről jönnek és messzire mennek, valszeg haza Hollandiába. A hétvégére jöttek le, pénteken indultak és most mennek hazafelé. Nem férünk be, mert a csomagtartó valószínűleg tele van pakolva.” Nah, de ott tartunk, hogy összevadásztuk első fuvarunkat Móvárig, egy zöld Rovert. Apuka vitte két csemetéjét Bécsbe egy rövidke kirándulásra, ezért eléggé meg is lepődtünk, hogy

-6elvittek. Móváron kiszálltunk, elköltöttük első úti kajálásunkat (fincsi májpástétom fincsi bagettel), és próbálkoztunk tovább. Móvárban nem kényszerültünk még csalódni. A két nagy MOL-kút alig tizenöt kilométerre van az osztrák határtól, így, mivel idehaza olcsóbb a benzin, mint Ausztriában, majdnem mindenki megáll tankolni, aki messzire megy, így pedig valóban egyszerű feladat nagyon hosszú fuvart szerezni. Hosszú fuvarunk megszerzéséhez rápróbáltam egy brit rendszámú, jobbkormányos sötétkék VW Polóra: ha hazafelé megy, akkor simán jók vagyunk vele akármeddig. A hozzá tartozó két sráccal egész kedélyesen elbeszélgettünk lándzsarázó ékes nyelvén, és csak akkor derült ki, hogy magyarok, amikor már a cuccainkat is begyógyítottuk a csomagtartóba… Melófronton Bristol mellett az egyik srác környezetmérnök létére egy vidámparkban dolgozik1, éppen szabadságról hazafelé tartanak. Angliába. Kocsival. Jobbkormányossal. Ők tudják…Bezöttyentünk a hátsó ülésre, és kigurultunk a kútról – egészen a parkolóig, mert a kocsi kuplungja beszart, és Meretei barátom harmincéves kispolszkiját idéző módon pörgött fel a motor egyesben, miközben a kocsi továbbra is gyökkettővel vánszorgott előre a parkoló felé. A srácok kiugrottak és rögvest el is tűntek derékig a motorháztető alatt, majd rövidesen félszegen vigyorogva kérdezték, hogy esetleg nincs-e véletlenül egy csillagcsavarhúzónk, mert le kéne operálni a kuplungpedál mechanikáját védő takarólemezt… történetesen volt nálunk, a menetfelszerelés alapja ugyanis (a törölköző után közvetlenül) a világbajnok svájcibicska... Némi reszelés után kigurultunk a kútról („Há' reméljük jó lesz valameddig…”), és nekiveselkedtünk a szabadság édes benzinillatától bűzlő autópályának. Linzig vittek a srácok, a térképünket böngészve ki is szúrtunk egy benzinkutat a Linz előtti utolsó lehajtótól nem messze, azonban itt szívtunk egy nagyot: a kút a pálya melletti kis falu szélén málladozott békésen, zéró forgalommal. Rövid körbenézés után vállat vontunk és minden beérkezőre rápróbáltunk, de a pályára senki sem akart visszamenni. Nörsz ekkor próbált rá első fuvarjára egy román kisteheres srác személyében, aki a kúthoz tartozó parkoló távoli szegletében pakolászta békésen a rakteret. A lány ráment, pár percig tárgyaltak, aztán fancsali arccal jött is vissza, hogy a srác elvinne, de sajna nem jó irányba megy. Mindenesetre semmilyen europid nyelvet nem beszél, de annyi baj legyen. Valahogy majd csak elmegyünk innét… 1 A szomorú az, hogy még így is megéri neki... :(

-7Dolgoztunk tovább, de sajnos nemigen akartak az autópálya felé továbbmenni derék osztrák sógoraink; átballagtunk hát a szemközti étterem parkolójába, hogy hátha a jóllakottságtól duzzadó pocak jelenti majd a továbblépés kulcsát. Küzdöttünk egy darabig itt is, minimális sikerrel. Kisvártatva viszont visszajött a román kisteheres és kézzel-lábbal-térképpel elmagyarázta, hogy München is jó neki, előtte kirak egy benzinkúton. Király! Bezuttyantunk mellé, és körbenéztem a kabinban. Olyan volt belül, mint egy kis költségvetésű Star Wars-film díszletei közé csöppentünk volna: mindenfelé kis pittyegő biszbaszok, világító-villogó izébizék, a kormány fölött hordozható DVD-lejátszó, navigáció, radarfigyelő, anyámkínja. Pár perc múlva már kitaláltuk, hogy hogy is működik a cucc; a rövid pittyegés a radarfigyelő, ha hosszan sípol, akkor talált valamit, lassítani kell. A közepes bimbammolás a navigáció, az itiner utána bemondja románul, hogy újratervezés. A hosszú bimbammolás meg valahogy a DVD-lejátszóból jön, ennek pontos jelentésére nem sikerült rájönnünk. Ha már DVD-lejátszó, akkor filmet is néztünk rajta: nagydarab tetovált fekák még nagyobb stukkerekkel és terepjárókkal hajkurászták egymást keresztül-kasul a városon, időnként meg megálltak lövöldözni. Jó félóra után sikerült kideríteni, hogy melyik csapat melyik kapura játszik, de ez sem a fekáknak köszönhető, hanem hogy felbukkant a képernyőn Christopher Walken: innét már teljesen világos volt, hogy aki vele van, az csak rossz lehet. Az utolsó percben, közvetlenül a felirat előtt derült ki, hogy a Győzike-szintű XXX széria harmadik epizódját sikerült végignéznünk. A film után eljött a legrosszabb, ami stoppolás során történhet az emberrel. A srác kivette a lemezt a lejátszóból, berakott helyette egy másikat, amin a DJ SEBI ROMANIA HITSS felirat ígért meglehetősen sötét dolgokat. És berakta. És megnyomta a lejátszógombot. A román popzene fájdalmasan rossz. Tényleg. Rosszabb, mint Győzike abból az időszakából, amikor nem ő akart lenni a magyar Ozzy Osbourne és a Fekete Vonatban követett el emberiség elleni kultúrszennyezést. Azt is megkockáztatom, hogy Paradise Lost szintipopkorszakát is alulmúlóan béna szösszeneteket hallgattunk jó háromszáz kilométeren át. Igaz, volt már némi gyakorlat, ugyanis Madridból hazafelé jövet összeakadtunk egy osztrák rendszámos románnal, aki ugyanazt a román poplemezt hallgatta 15 órán át… München előtt volt valami baleset az autópályán, így békésen ácsorogtunk a csöpörgő esőben egy jó félórát, a háttérben pedig édesdeden gyilkolt DJ Sebi Track 19 című

-8szerzeménye. Ráadásul a kis doboz hangerejére és -minőségére nagyapám Sokolja is fényéveket ver (nem semmi egyébként az a kisrádió se, szerintem a Kossuth Rádió szignálját már áram nélkül is el tudja játszani). Kirakott a kisteheres srác München előtt, kibányásztuk a raktérből a csuttig pakolt zsákjainkat, becsaptuk az ajtót, a kocsi meg zörögve eltűnt Portugália irányába. Eléggé magasan lehettünk az Alpokban, mert piszok hideg volt a kúton, július közepéhez képest meg aztán főleg. Fejenként fél euróért felvettük a mosdóban a hosszúnadrágunkat és behúztam a pulcsim cipzárját is, és a döngő szélben leültünk falatozni a kút melletti padokhoz. Nemsoká előkerült egy rakomány német kiskatona egy Fahrschule Bundeswehr feliratú A-mercivel, és békésen dohányozva méregettek minket az asztal túloldaláról, miközben mi meg jóízűen lakmároztunk a finom májpástétomból. Nörsz mindenképp lélekmelengető teára vágyott, így aztán bement a kútra körbenézni teafronton. Hamarosan jött is vissza egy papírpohárral és meglehetősen fancsali ábrázattal: ezek a németek totál el vannak tévedve a tea méretezését illetően, azt hiszik, hogy a háromdecis pohár már az XXL kategória. Másrészt utólag derült csak ki, hogy a pisikupont be lehet ám számíttatni bármilyen vásárlásba: az ember lerakja faarccal a klotyóautomata által adott cetlit az asztalra, a pénztáros meg fél arjóér' beszámítja az árba. Meseszép. A szerencsecetli mindenesetre egy évig kitart, a későbbiekben már ügyesebben gazdálkodunk vele. Elég sokat szívtunk itt a kúton. Szerettünk volna elmenni Kemptenig, viszont senki sem akart elvinni, aki München irányába ment tovább. Leballagtam az étteremhez is jóllakott pocakokat vadászni, de sajnos ott se találtunk több jóakaratra, mint a kúton. Nörsz elővette a zsonglőrlabdákat, és elkezdte dobálni őket unalmában. Gyakorolt a lány, elvégre mégiscsak zsonglőrfesztiválra tartunk. A magam részéről leültem a csikkesolajfoltos parkoló kövére, és csöndesen oszlásnak indult lelkesedéssel bámultam a kútra beálló derék német családapákat. Nemsokára begurult egy piros Toyota, magányos szöszke lánnyal a kormány mögött. Tekintve, hogy a magányos női sofőrök stopposfelvételi aránya (kitaláltam erre egy jó HBRrt: HHR, Hitchhiker Hit Ratio) kiugróan alacsony, kizárólag tudományos eszközökkel mérhető mennyiség, Nörsz próbált rá. Elvégre ugyanarról a bolygóról származnak.

-9Határtalan meglepetésre nemsokára jött vissza a térképért, és megbeszélte a lánnyal, hogy elvisz minket München belvárosáig. Tökéletes! Vállat vontam, bezuttyantam a hátsó ülésre, ölbe kaptam a zsákomat, Nörsz beült a lány mellé és elindultunk. Kiderült, hogy a lány farmernadrágokat tervez és a gyártásuk ellenőrzésénél is ott van (pl. a koptatás szintjét, mintázatát és minőségét(?) erősen ellenőrzik), mindenfelé a világban. Vannak üzemeik Kínában, Romániában és az összes olyan helyen, ahová a gonosz kapitalista nagytőke betette a lábát. A minőségi modellek azonban a Olaszországban készülnek, aranyárban, tényleg csak divatbuziknak. A lány kimondottan szép volt egyébként, ilyen acélszürke szeme van és meglehetős modellalkata. Meg, mivel egy egyhatos, egy tonna alatti Toyotája is, laza százhatvanas utazót jöttünk Münchenig, ahol is letértünk a pályáról és kirakott minket egy metrómegálló mellett. Elköszöntünk, és teli szájjal vigyorogva ballagtunk le a metróba, hogy elmenjünk a hauptbánhófra, ahol fogunk egy vonatot Kemptenbe meglátogatni Nörsz keresztszüleit. Némi metrózás után kiszálltunk München központjában, ahol mindjárt a megálló mellett kisebbfajta csődület vett körül egy bácsit, aki egy irgalmatlan méretű xilofonon játszotta Mozarttól a Török indulót. Teljes sebességgel – nem gyenge, bár mondjuk ugyanezt a mutatványt egy figura a Moszkva téren vízzel töltött üvegpoharakon tolta. Az még keményebb. A moszkva téri üvegpoharas fickó amúgy a Zeneakadémián végzett, kíváncsi vagyok, a müncheni mester merrefelé... Kisétáltunk a vasútállomásra. Útközben elkapott egy rövid jégzápor, így egy ékszerüzlet kapualjába behúzódva nézegettük a Schaffhauseneket és Rolexeket, miközben a jégszemek géppuskahangon kopogtak a macskakövön a kapualj előtt. Itt jutottam arra az elhatározásra, hogy ha undorítóan gazdag, gusztustalanul elégedett sznob leszek, még akkor se adok ki ötezer-hétszáz ajrót egy tetves karóráért, ami annyit tud, hogy két mutatója van és megmondja, hogy mennyi az idő… Gyengült az eső, beballagtunk a vasútállomásra. Itt Nörsz (mint tapasztalt Németföldön utazó) beállt a sorba angebótos jegyért, én meg fapofával szárogattam a menetrendnek támasztott hátizsákomon a csatakosra ázott esőkabátomat. Rövidesen megvoltak a jegyek, toltunk egy bajor virslit a büfében és felszálltunk a kempteni vonatra. Némi zötyögéssel elindultunk, hunytunk néhányat és hipp-hopp leszálltunk Kempten vasutállomásán.

- 10 Meglehetősen sietős volt a leszállás2, aztán örömmel vettük észre, hogy Nörsz keresztapja, Ottó ott áll mosolyogva a vasútállomás bejáratánál, és minket keres. Bemutatkozás után beültünk mögéje a Hondájukba, és átautóztunk hozzájuk. Kaptunk vacsit (Nörsz valami egészen fejedelmit, a magam részénél maradtam a bagettnél és a kamillateánál), és aztán beszélgettünk Ottóval. Elmesélte, hogy hogyan szökött ötvenegy októberében nyugatra, hogyan kerülgette a határon portyázó szovjet katonákat, hogyan került a francia hadseregbe és hogy nyitott végül is fodrászüzletet Németországban. Jó sokáig tartott a beszélgetés, éjfél után ledőltünk a polifómkombóinkra és édesdeden aludtunk reggelig.

Szerda Szerdán úgy döntöttünk, még csövezünk egy napot Kemptenben, körbejárjuk a várost és csak csütörtökön vesszük Franciaország felé az irányt. Ráérősen felkeltünk, reggeliztünk (igen, kamillateát és bagettet, Nörsz meg bölényhúst roston), és beballagtunk Kempten belvárosába. A helyi nevezetességek közül legelsőként az Audi-szalont vettük szemügyre, ott vigyorgott ugyanis egy R8-as a kirakatban, ilyet meg még Németországban se lehet minden utcasarkon látni. Körbejártuk, és megállapítottuk, hogy a nálunk levő ajróállomány sajnos nem elég az előlegre se, így aztán fájó szívvel otthagytuk… Kempten egyébként totál nyugis kisváros, még a szerda déli csúcsforgalomban is ráérősen átengedtek a zebrákon. Németek, teccikérteni. Végigsétáltunk a belváros sétálóutcáján, Nörsz tolt egy tízpontos tejes kávét3, én pedig a kávé mennyei illatával vigasztalódtam. Szerda lévén Kemptenben jókora piac bazárlott német módra a főtéren, lehetett itt mindenfélét venni gyümölcstől fajátékig. Persze savanyú káposztájuk, amire úgy vágytunk, nem volt. A vicces német zöldséges (mekkora oximoron már...) azért felajánlotta, hogy Nörsz vegyen egy fej káposztát és nézzen rá savanyúan, hátha hat... Német humor. Értik. Savanyúan.

2 A különösebb részletek tárgyalása nélkül álljon itt a szalmonellafertőzésről szóló egyik nagy hatású cikk különösen baljós mondata: „Bár az akut tünetek, a láz, a hányás és a hidegrázás, valamint az izomfájdalom két-három nap alatt elmúlnak, a kísérő hasmenés akár hetekig is kínozhatja a fertőzés áldozatát.” 3 Újabb idézet a szalmonellafertőzésről szóló cikkből: „A hasmenés hatásainak és intenzitásának mérséklésére célszerű diétát tartani. Kerülendőek a tejtermékek, tejszármazékok, a kávé és az alkohol, valamint az édes ételek.”

- 11 Nem bírtam már tovább a főtt krumplin alapuló diétát, toltunk Nörsszel felesben egy Käsespetzl

nevezetű

kaját.

Leginkább

a

sajtos

nokedlire

hajaz,

csak

pirított

hagymakarikákkal szórják meg, rendszerint mocsokmód sótlanul elkészítve. Ottóék este mutattak egy szórólapot, amin Kempten első magyar éttermét reklámozták: nyitási akcióként egy ajróért adják a sima lángost, egy-húszért meg fejedelmi fokhagymássajtos-tejfölöset kaphat a balatoni ízekkel nosztalgiázni kívánó német honpolgár. Állítólag nagyon nagy kereslet van az ilyen helyekre – ezt valamelyest meg tudom erősíteni, ugyanis Helsinkiben töltött félévünk során a finnek folyton „goulas”-t kértek tőlünk, mert hogy az annyira, de annyira ízlett nekik, amikor első hétvégén főztünk nekik. Hasonló hatást értünk el Bárányka szabolcsi töltött káposzta nevű kompozíciójával is. Ehm, ha abbahagyom ezt az egész bizniszt az auditokkal meg a bankokkal, komolyan nyitok egy magyar éttermet egy szimpatikus európai nagyvárosban. Végigjártuk a kempteni könyvesboltokat is, azonban zsákmányra nem sikerült ráakadnunk. Este elkísértük Ottót egy Pista nevű, idegenbe szakadt pirospozsgás magyarhoz látogatóba. Pista nem sokat teketóriázott, amikor meghallotta, hogy Ottó rokonai vagyunk (so-so), leültetett a konyhába és a kezünkbe nyomott egy korsó festbiert. Helyi sör, kifejezetten az augusztus közepén esedékes ünnepi hétre adják ki, a szokásosnál kicsit magasabb alkoholtartalommal. Nem rossz... Sör után elmentünk naplementézni a viadukthoz. Hála Istennek a lenyugvó Napot nem lehetett látni a hídról, de a folyót, a kicsi szigetet és a rajta hegesztő kacsákat annál jobban. Visszaballagtunk Ottóékhoz és némi beszélgetés után ráájultunk a polifómokra. Aztán édesdeden aludtunk a másnapi indulásig.

Csütörtök Reggel korán keltünk, valami hat harminckor. Az obligát fogmosós-fürdős körök után (ugye hát valszeg valami sivatagban fogunk, alligátorok és velociraptorok között éjszakázni, azok ellen meg az egyetlen ellenszer a reggeli fürdés) Ottó kivitt minket az autópályára. A hosszú aszfaltcsík másik végén ott figyelt Karlsruhe, távolabb meg reményeink szerint Strasbourg és a kies francia vidék, Elzász. Elzásznak és Lotaringiának különös jelentősége van Németország és Franciaország viszonyában, ugyanis pár (száz) évenként összevesztek ezen a földdarabon. Egy ideje

- 12 Franciaország áll nyerésre a meccsben, ennek megfelelően Alsace-nak hívják bennszülöttül a helyet, és rengeteg vegyes állampolgár él errefelé. Első kutunk meglehetősen kisméretű alkotmány volt, gyér forgalommal. Épp ezért az egyik első próbálkozásunkkal elmentünk innét, valami forgalmasabbra. A kocsi egy hatalmas MLMerci terepjáró volt, a mögé kötött utánfutón meg egy hármas BMW figyelt: elmondhatjuk, hogy egyszerre két felsőkategóriás autóval is utaztunk. :) A Mercit egyébként két orosz csóka vezette. Nem volt meglepő, hogy oroszok egyébként: a sofőrsrác fejformája olyan volt, mintha a tervezőasztalon kizárólag vonalzóval dolgoztak volna, rövidre nyírt hajával és vegytiszta orosz akcentusával kimondottan úgy festett, mint egy Zs-kategóriás akciófilm főgonoszának jobbkeze. Tíz éve élnek már Hannoverben, arrafelé igyekeztek laza százhússzal. Rövid fuvar volt, alig harminc kilométer; a következő benzinkúton kiszálltunk, kirámoltuk a zsákjainkat és körbenéztünk. A kút elsőre totál főnyereménynek tűnt, volt mellette egy jókora étterem, folyamatosan váltották egymást a kocsik a kútfőknél, meglehetősen változatos nacionalitással. Reménykedve körbejártunk, dolgozni kezdtünk. Hamarost fogtunk is egy svájci bírósági végrehajtót (!) egy régi Honda Civic Type R-rel, százhúsz kilométer erejéig. Először csendes utitársnak ígérkezett, de aztán egészen belelendültek Nörsszel a jogrendszerek összhasonításába, olyannyira, hogy a lehajtót is eltévesztette, úgyhogy kis kerülővel kellett autópályát váltanunk. Még a rövid kevergéssel együtt is laza százhatvanas utazót hozott a kolléga egészen Frankfurt előttig, ahol kipakoltunk a Hondából. Még útközben írtam egy SMS-t Krisznek, hogy küldje el a francia sziámót4, a telefonom pakolászás közben csiccsent, hogy megjött. Innentől már abban bíztunk, hogy jön egy szimpatikus francia, aki eltranszportál minket Franciaországba, a határ túloldalára. Nem adták könnyen ezt a Franciaországot: a kút tele volt németekkel, franciákkal, hollandokkal, norvégokkal, sőt még egy finn Opel is felbukkant, azonban mindenki határozottan, finoman vagy kevésbé finoman, de elküldött a francba. Kapálóztunk. Nagyon. A végére már nem is volt olyan őszinte a mosolyom, amikor odaállítottam a kocsikhoz, hogy bonzsúr-ekszküzé-moá: nem és nem és nem. Sokat szívtunk 4 A sziámó egy darab papír, amin franciául (olaszul, portugálul, hollandul, spanyolul stb.) az olvasható, hogy „Diákok vagyunk. Lécci vigyetek el ...-ig! Köszönjük.” A legelső stoppos utunkon írattuk az elsőt egy velencei hotelportással, ami olaszul valahogy így fest: „Siamo studenti. (...)” Innét sziámó.

- 13 ezen a ragyaverte kúton, pedig határozottan lehetségesnek (sőt valószínűnek) látszott, hogy valaki áttranszportál minket Franciaországba, a harmonikakíséret mellett száraz vörösborral töltött csigás croissant mennyei földjére. Hullámokban jött a feladás és az elkeseredés. Ha Nörsz volt padlón, a labdákat dobálta az árnyékban, ha én, akkor elővettem a kajás zacsit és májpástétomot (nyami…) tömtem be az etetőnyíláson. Éppen annál a résznél jártunk, hogy kajáltam a füvön, Nörsz meg beljebb gyakorolta az egykezes zsonglőrözést két labdával, amikor is határtalan meglepetésünkre odajött hozzánk egy néni, aki meglehetősen jó angolsággal megkérdezte, hogy merrefelé megyünk. Lenyeltem a falatot és elsírtam, hogy már itt rohadunk X órája, senki sem akar továbbvinni, de egyébként meg fhanszé felé megyünk. A néni elmosolyodott és intett, hogy ott áll a parkolóban a kis piros furgonnal, pakoljunk be, elvisz Karlsruhéig, onnét meg már nincs messze a francia határ, biztos fogunk valami fuvart a túloldalra. Összepakoltunk, bezuttyantunk a néni mellé, kigurultunk a kútról. Kérdezte, hogy merről jövünk és igencsak meglepődött, amikor közösen összematekoztuk, hogy a tervezett kör meglehetősen érinteni fogja a háromezer kilométert, ha összejön. A néni egyébként egy segélyszervezetnek az aktivistája, non-profit jelleggel dolgozik szellemi fogyatékos gyerekekkel a világ távoli zugaiban. Éppen Kínából tért haza nemrég, az ottani földrengés utómunkálataiban dolgozott. Megy is hamarost vissza – épp csak beugrik előtte két hétre Ghánába… A néni mondott egy nagyon érdekeset a zsonglőrködésről: ha az ember gyakorolja, tanulja, akkor rákényszeríti a két agyféltekéjét a szoros együttdolgozásra, és ezt terápiaként is használják gyerekek esetében. Nehéz a feladat, de nem teljesíthetetlen és mindenképp jól fest, ha az ember tud három labdával játszani – a gyerekek pedig képesek napi több órát gyakorolni, hogy összejöjjön. Meg aztán a mozgáskoordinációnak is jót tesz. Egy szó, mint száz, tessék, tessék, mindenki tanuljon zsonglőrködni! A néni bevitt minket Karlsruhéba, kiszálltunk egy kis külvárosi benzinkút mellett. Némi ötölés-hatolás után besétáltam a kútra és megkérdeztem a kutas csajt, hogy ugyan-vajon van-e benzinkút a Franciaországba vezető autópálya felhajtója körül. A csaj határozottan azt állította, hogy van egy nagy Total, csak forduljunk balra, ballagjunk sokat és már ott is találjuk magunkat. Vállat vontam, köszöntem és elindultunk Franciaország felé. Gyalog.

- 14 Keresztülballagtunk Karlsruhe külvárosán. Kalapban, hátizsák-polifóm-sátorral a hátunkon, szembe csorgó izzadsággal baktattunk a tűző napsütésben, mint két idióta zombi. A karlsruhe-i Siemens-park mellett elhaladtunkban Nörsz beugrott, és megkérdezte, hogy milyen messze van a benzinkútunk: azt a választ kaptuk, hogy az egész nincs ötszáz méterre, ballagjunk tovább. Hát jó. A várva várt kút eléggé elkeserítő volt: kis porbafütyülő izé volt két kútfővel, jól bent a városban, valószínűleg minimális forgalommal. Most is csak egy darab német rendszámú Merci árválkodott a kúton, körülötte a világ meg olyan kihalt volt, mint egy valamirevaló közhivatal

péntek

este.

Király.

Odabent

Nörsz

kiselőadást

tartott

az

elképzelt

menetrendünkről, cserébe a kutas srác további lehangoló dolgokat mondott: ez az utolsó benzinkút Strasbourg előtt az autópályán. Hát, mindegy… Épp nekikezdtünk volna a látványos kétségbeesésnek, amikor a pultnál fizető fickó (mérnök úrnak kell, hogy szólítsuk, másrészt hozzá tartozott a kint legelésző sötétkék Merci) elvigyorodott, és felajánlotta, hogy oké, látja, hogy mennyire át akarunk menni Franciaországba, elvisz a határállomásig. Ott biztos tudunk fogni valakit, aki továbbvisz. Hű… erre azért nem számítottunk. Biztos a Nörsz teszi. Secperc alatt berámoltuk a cuccainkat a csomagtartóba, beültem a vajszínű bőrülésekre és félrerúgtam három szatyor plüssműanyag gyerekjátékot a lábam mellől, Nörsz meg beült előre. Néztem a térképet, és most lett igazán gyanús az, hogy Karlsruhe és Franciaország között a térképünk szerint abszolúte nem fut autópálya. Kérdeztem a fickót, hogy nem hazudik-e a térkép: nem, csak egyszerű országút fut az autópálya német és francia fele között. De mondjuk nem is kell feltétlenül autópálya: a legutóbbi alkalommal, amikor német turisták nagyobb számban látogatták meg csigaevő barátaikat, tankkal mentek az Ardenneken keresztül, az meg totálisan indifferens autópályák szempontjából. A fickó egyébként a Siemens-nek dolgozik, négy gyerek boldog édesapja, abból kettő a hátsó traktusban elterülő játékok mennyiségéből ítélve legalábbis a Merciben lakik. Mondta, hogy rengeteg francia jár át Németországba dolgozni, és ez vica versa is igaz: Strasbourgban is számtalan német autót látni, szóval a hazatérő franciák biztos felszednek minket az út széléről a határállomásnál5.

5 Hát persze.

- 15 Kiugrottunk a sötétkék merciből a francia-német határon, és a késő délutáni Nap fényében jártunk körbe az egykori határállomás hullámbádog-beton épületei között. Mostanság nem nagyon használják a helyet: a német VPOP-nak és a francia csendőrségnek van itt csak irodája. A fénykorában kamionos terminálként, vámállomásként és ki tudja, miként üzemelő apparátus nagy részét felverte a gaz, és az egykori vámudvari málházót kamionospihenőként használják a nyergesek. Végigpróbáltam az itt pihegő német-lengyeltörök kamionokat, de egyikük sem akart elvinni minket (illetve dehogynem: egy olajszállító megállt a lehajtónál és dudálgatott is nekünk, csak sajnos totál fals irányba ment), így aztán az lett a vége, hogy Nörsz kiállt hüvelykujjat mutatni a határállomás francia oldalán. Ha már úgyis ő a vizuálisan attraktívabb kettőnk közül, legyen ő a címerünk. Marketing. Teccikérteni. Nörsz mutatta az ujját, én meg elmentem vizet keresni, mert igencsak harmincöt fok fölötti volt a hőmérséklet, ráadásul nem is nagyon ittunk aznap. Éreztem, hogy lüktet a tarkóm – ez a kiszáradás első, csalhatatlan jele. Színes kalapban bóklásztam a lepusztult épületek között („Disz iz a gúd plész tu szlíp!”-rémlett fel a rijekai turisztinfós bácsi örökzöldje), de csap csak nem bukkant fel. Épp megkerültem az egykori útlevél-ellenőrző bodegákat, amikor mintha Nörsz kiáltását hallottam volna. Hmmm. Visszafutottam a pályához, és láttam ám, hogy egy fekete kombi mellől integet a lány, hogy siessek hamarhamar, van fuvarunk. Nyakamba kaptam a lábam, és odafutottam: francia rendszámú Merci vett fel minket, idősödő némettel (franciával?) a volán mögött. Érdekes volt a bácsival beszélgetni a kellemes légkondiban, miközben vattát köptem, kéket-lilát láttam a szomjúságtól, csorgott a nyakamon az izzadság és masszív szívásnak néztünk elébe Franciaországban. Azt mondta, hogy ő is sokat stoppolt fiatal korában, és hogy a legfontosabb tanulság, amit begyűjtött, az az, hogy mindig pozitívan kell gondolkodni… Ha fancsali fapofával beletörődik az ember, hogy ott fog megöregedni a francia-német határ melletti országúton, akkor bizony ott is fog. Ellenben ha úgy áll hozzá, hogy előbb-utóbb biztos elmegy onnét, akkor varázslatos módon tényleg el fogják vinni6… 6 Pszichológiából tanultuk a jelenséget: úgy hívják, Pygmalion-effektus. Valamikor a hatvanas évek Amerikájában egy Jacobson és egy Rosenthal nevű pszichológus csinálta, hogy általános iskolás gyerekekkel töltettek ki különféle teszteket, majd visszamentek az iskolákba, és a tesztek tényleges eredményétől függetlenül kiválasztottak pár gyereket, akikről azt mondták a tanároknak, hogy nagy fejlődés előtt álltak. Néhány hónappal később visszamentek az iskolákba, és azt tapasztalták, hogy a kiválasztottak tanulmányi átlaga ténylegesen javult a teszt óta: azzal magyarázzák a jelenséget, hogy a gyerekek körül megváltozott a klíma, a tanárok hozzáállása. Milyen meglepő, hogy a stoppolás is erről szól... :)

- 16 A bácsi nem volt hosszú fuvar, cserébe elég nagy kitérőt tett a kedvünkért: alapvetően Strasbourgba akart menni, viszont miattunk autózott laza harminc-negyven kilométert a másik irányba az első benzinkútig, ahol is alig fél óra múltán kirakott minket. Valahogy még mindig megvan az a különleges érzés, amikor rájövök, hogy a fuvarunk elég nagy vargabetűket tesz a kedvünkért: tipikusan nem ismerjük azt, aki fölvett, és nagyon valószínű, hogy soha többé nem is fogunk vele találkozni, ennek ellenére többet segít, mint amire megkérjük… jó ez. A kút, ahol kiszálltunk, végül is szálláshelyünkké lett: próbálkoztunk még egy darabig, azonban a Nap megnyerte az aznapi csatát, és fáradtan lebukott a távoli hegyek mögé. Pillanatok alatt zuhant három-négy fokot a hőmérséklet és erősen szürkülni kezdett, így Nörsszel körbejártuk a pihenőt. Pihenőhelyet kerestünk, egy talpalatnyi földet, ahol felverhetjük nyugodtan a sátrunkat. Találtunk egy takarásban lévő szuper helyet7, sátrat vertünk. Sátorverés előtt körbejártam a pihenő kamionokat, magyar rendszámot keresve. Egészen meglepődtem, de találtam egy magyar nyergest, a sofőrje Párizs felé indult tovább – igaz, hajnalban, de mondta, hogy elvisz minket Reims-ig. Elkövettem itt egy hatalmas hibát: nem kérdeztem meg tőle, hogy pontosan milyen úton fog menni, mert itt már kibukott volna, hogy alig húsz kilométer múlva lemegy a pályáról, és mindenféle vidéki mellékutakon fog tötymörögni, Reims-et pedig alig közelíti csak meg. Párizst pedig még annyira se. Ezt persze nem tudtuk, így aztán boldogan tervezgettünk az esetleges párizsi kirándulás kapcsán, még szálláshelyeket is gyűjtöttünk SMS-ben. Amint sötét lett teljesen, bebújtunk az űrhajós hálózsákjainkba, behúztuk a cipzárt, és elaludtunk. Úgy terveztük, hogy a mai nap tökéletes eredményeként azt látnánk, hogy elérünk Reims-ig, onnét pedig másnap délre elérnénk a fesztiválra: úgy festett, a hajnali fuvarunkkal hozhatjuk a tervet.

Péntek Hajnali háromnegyed háromra beállított ébresztő után alig húsz perc alatt, maszájstílusban8 pakoltuk össze a sátrunkat, hogy negyed négykor ott toporogjunk a vacogósan hideg hajnali 7 A takarásban lévő helyekkel kapcsolatosan nem árt némi óvatosság, ugyanis nem mi vagyunk általában az elsők, akik felfedezzük a helyet: ebből meg az jön, hogy ott feltehetőleg hmmm... ugyancsak gazdag a talaj humuszban, már ha értik, mire gondolok. 8 A maszáj nép bátor harcosai arról híresek, hogy a legmélyebb álmukból felkeltve is pillanatok alatt harcra készek, a fegyvereiket pedig még alvás közben is a kezük ügyében tartják.

- 17 ködben a traktor ajtaja előtt. Pillogó, álmos tekintettel, zombiként, félálomban bedobáltuk a cuccainkat a traktorba, majd kigurultunk a kútról. És alig húsz perc múltán, mikor kiderült, hogy a srácunk lemegy a pályáról, kiszálltunk a következőn. Hajnali négy óra volt ekkor. Nem volt vidám a világ: Nörsz legszívesebben elküldött volna a búsbüdös francba, hogy a semmiért felkeltünk az éjszaka közepén, ráadásul már éppen semmi értelme nem lett volna a sátorverésnek az új kúton. Odavánszorogtunk hát a legközelebbi padhoz, rátekertem a polifómomat, és egymásnak dőlve próbáltunk aludni két-három órát. Persze iszonyat nyűgösen keltünk. Fájt a karom, fájt a derekam, mindennek tetejébe a kora reggeli tüsszögési rohamból tisztán látszott, hogy ma A-nap lesz. Allergiás-tüsszögős. Toltam rá Claritine-t, ez a része legalább kissé rendbejött, azonban Nörszön tisztán látszott, hogy most érzi magát a legkevésbé komfortosan az utazásunk során. Reggel volt, így aztán ittunk egy kávét a kúton (francba a diétával!) és ettünk egy igazi, francia croissant. A francia kávé kapcsán maradjunk annyiban, hogy derék barátaink maradjanak csak a csigánál meg bagettnél, a kávét hagyják meg inkább az olaszoknak… Kajálás közben nézegettük a tévén az időjárás-jelentést, a lokális hábónamárta jóval harminc fok feletti hőmérsékletet ígért északkelet-Franciaország területére, jelentékeny páratartalommal, időnkénti záporokkal, helyenként zivatarokkal. Nagyon béna idő lesz, ígérték: valahogy illett az előrejelzés a mostani hangulatunkhoz. Az se segített sokat, hogy alig volt forgalom így reggel fél nyolc körül a kúton, a beeső járművek nagy része meg tele volt egyenruhás melósokkal, akiket a környékbeli településekre vittek csavart hegeszteni. Az a pár pedig, amelyikben hely is lett volna, totál fals irányba ment, vagy Csak a Következő Lehajtóig. A Nap már így reggel nyolc tájban is veszettül perzselt, csatakosra izzadtam a pólómat, a lelkesedésem pedig minden próbával alábbhagyott. Eléggé fárasztó, hogy Étienne, JeanPierre és Francois nem beszél, csak franciául, franciául és franciául, egyetlen nemzetközi szót sem ismer, ráadásul amikor az orra alá dugom a sziámót, üdvözült, lesajnáló vigyorral próbálja elmagyarázni franciául, hogy hát itt ki kell mennem az autópályára, mennem kell kétszáz kilométert, majd odaérek. Mindezt készségesen elmutogatja térképen is, majd amikor a táncrend következő lépéseként félbeszakítom, hogy héló, nincs autónk és hogy „Nous AUTOSTOP”, lehervadó mosollyal int, hogy „Non. Bonjoir.”

- 18 És ezt hússzor. Harmincszor. Feladtam, kámpics lettem. Leültem a kút egyetlen árnyékos szegletébe és lehunyt szemmel kértem meg Nörszöt, hogy tégy egy próbát. Kérlek. Kérlek. Kérlek. Nörsz pedig odaballagott egy piros Fordhoz és a benne ülő magányos nénihez, hogy hát akkor beszél-e angolul: a néni határtalan meglepetésünkre nemcsak hogy angolul beszélt meglepően jól, de felajánlotta, hogy egész Carvinig repít minket… a padló után átvezetés nélkül jött a lehető legjobb, ami történhet velünk. Tiszta System of a Down. Míg a néni bement kávézni, Nörsszel átcuccoltunk a parkolóba, és hitetlenkedve néztünk egymásra. Nem lehet ekkora szerencsénk, ilyen nagy mennyiségű szívás után!… A végén mégiscsak összehozzuk ezt a péntek délre odaérést?! A néni visszajött, bemutatkoztunk: Florance-nak hívják, amúgy meg angolt tanít egy belga határ melletti kis falu iskolájában. Bezuttyantunk a kis Fusionbe, a néni indított és kigurultunk a pályára. Laza ötórás útnak néztünk elébe, gyakorlatilag Franciország északkeleti csücskén autóztunk át a nénivel. Kiderült, hogy a pontosan tudja, hová igyekszünk, ugyanis csodával határos módon Carvintól háromfalunyi távolságra lakik… komolyan, mekkora az esélye ennek? A néni

az

autópályás

benzinkutak

kapcsán

elmondta,

hogy

van

valami

előírás

Franciországban, hogy húszpercenként autópályatempónál mindenképpen kell lennie valamilyen megállási-pihenési lehetőségnek. A kis atombiztos fémklotyós beugrók helyett pedig előszeretettel építenek errefelé jókora étterem-benzinkút kombókat, emiatt meg meglehetősen nehéz kiválasztani látatlanban a legnagyobb forgalmút, ha stoppolásra akarja használni az ember az országutat. Kétszer álltunk meg ilyen nagy étterem-benzinkút kombón, a másodikon már egy egész csokit is letoltam: tesztelgettem saját korlátaimat. Elképzelhető volt ugyanis, hogy a fesztiválon már akár egy sör elfogyasztását is meg kell ejtenünk, ez pedig kapásból négy helyen ütötte agyon a nagykönyv által megszabott kéthetes diétát. A csoki lement és lent is maradt – eddig jó.

- 19 A második kút jókora Autogrill volt, innét elcsentünk egy térképet, amin a francia autópályák melletti kutak vannak feltüntetve. Később igencsak jól jött, a hazafelé indulást lényegében erre a térképre alapozva tudtuk megejteni. Délután kettő körül járt már az idő, amikor begurultunk Carvinba. Megérkeztünk… kiszálltunk egy parkolóban, elköszöntünk Florance-tól, és nekiálltunk megkeresni a fesztivált. Az utcákon csomó plakát hirdette a banzájt, ezek alapján elég könnyen odanavigáltunk Carvin egyik középiskolájához. A suli focipályáján lehetett sátorozni, a mellette lévő hatalmas füves placcon meg felállítottak három-négy óriási cirkuszi sátrat. A suli tornatermében lehetett fürödni, meg gyakorolni – de erről később. Maga a fesztivál meglehetősen kicsi volt: hét-nyolcszázan, ha lehettünk. Nagy részük zsonglőr, mindenféle obligát tartozékkal: labdák, monók, színes nadrágok, buzogányok, karikák. A suli tornatermének ajtajára rábiggyesztettek egy jókora színes táblát, hogy „jongleur gymnastic”, az ajtó mögötti terembe lépve először az állam is leesett. Ötven-hatvan srác gyakorolt labdákkal, karikákkal, buzogányokkal, az egésznek pedig valami elképesztően szép hangulata volt a fényárban úszó alakokkal és a fölöttük repkedő színes izébizékkel. Ez az a hely, ahol a varázslat történik: ahhoz, hogy az ember fejlődjön, rengeteg gyakorlás kell, a fesztivál látogatói között meg szép számmal akadtak olyanok, akik artistaképzőbe járnak, ott tanítanak, esetleg valamelyik cirkuszban szeretnének munkát kapni. A teremben gyakorlók között megtaláltuk utólag az esti előadások szereplőit, és utólag nyert értelmet az, hogy akárhányszor a teremben jártunk, a kopasz srác ugyanazt a kilenclabdás trükköt gyakorolta mindig, vagy hogy a buzogányos kölyök miért gyakorolt folyton ugrálókötelekkel meg focilabdákkal. Kijárogattunk persze mi a Tabánba is szerdánként, ahol a pesti zsonglőrök (illetve zsonglőrwannabe-k) bohóckodtak labdákkal meg ilyesmikkel. Olyasfajta érzésem volt a teremben, a focipályán, az akárhol gyakorlókat elnézve, mint amikor az ember Alvin-koncertek sokasága után betéved élete első Dream Theater-koncertjére és rövid úton rájön, hogy amit eddig tudásnak hitt, az semmi. Itt, ha öt labdát folyamatosan tudsz járatni, az alap. Hat labdával se lógsz ki az átlagból, ha csak nem tudsz valami speciális trükköt, amit te magad találtál ki és gyakoroltál be sebészi pontosságúra. A másik véglet is megvolt, persze: egy nagydarab

- 20 szőke holland kölök mutatott olyan trükköket két labdával valamelyik nap, hogy a szemem jojózott tőle. Ami a legjobb volt a fesztiválban (legalábbis a résztvevők szakmai felkészültségét illetően), az az volt, hogy bárkihez odamehettél, hogy lécci mutasd meg azt a kézcserélős háromlabdásat, a seggig érő rasztás francia srác pedig tört angolsággal ugyan, de elmagyarázta a Mill's mess nevű trükköt. A fesztivál végére hazahoztam a Mill's mess-t egyébként, felfogtam – már csak be kell gyakorolni… Másrészt voltak persze monós srácok is, akik ott triáloztak a bejárat mellett egymásnak támasztott deszkapallókon. Volt itt egy elkerített rész, a sarokba dobálva meg ott figyelt egy csomó monocikli, labda, karika és a falra kitettek egy ragaszt, hogy „Give your time! Tryout room”. Itt lehetett kipróbálni a különféle monókat, labdákat… Persze voltak árusok is. Lehetett venni mindenfélét: különféle labdákat (ha Heni nem vett volna már öt száztíz grammos labdát Győrben, itt temérdek színből lehetett volna választani), babzsákokat, karikákat satöbbi satöbbi satöbbi. Volt kimondottan monós stand is, a legnagyobb monójuk harminchat (!) collos keréken gurul. Összehasonlításképp: egy kempingkerék húszas, a standard mountain-bike huszonhatos, a nagykerekes versenybringa meg huszonnyolc collos. Szerintem városba közlekedni a huszonnégyes, vagy a huszonhatos monó ideális, annál kisebbel az ember teker, mint a hülye, de nem ér oda soha sehová, a nagyobbat meg macerás tárolni meg felvinni a metróra. Nörsz rendszeresen elzarándokolt a ruhásstandokhoz, de tekintve a meglehetősen szűkös hátizsákos kapacitást, na meg azt, hogy amit veszünk, azt ugye végig kell cipelni fél Európán hazafelé, nem vettünk manós zsonglőrruhát. Csak egy üveggömböt, amit tapasztalt hozzáértők egészen elképesztő módon bírnak végiggörgetni karjukon-vállukon-hátukon: Nörsz ezzel gyakorolt, amikor épp nem volt labdázhatnékja. Csak csöndben jegyzem meg, hogy az üveggömbbel veszett könnyen lehet tüzet gyújtani, ugyanis egyszer leraktuk a száraz fűbe a sátor mellé, alig pár pillanat múltán csinos kis füstszalag szállt felfelé a golyó mellől… Megérkezés után becsekkoltunk, kaptunk kis helyes karszalagot alig tíz ajróért naponta, kopoltyúnként. Nem rossz, főleg ha hozzávesszük, hogy a karszalag árában benne van a reggeli is. Kinéztünk egy szimpatikus sátorhelyet a nagyszínpadtól nem messze, fellőttük a sátrat és becuccoltunk. Körbejártunk és toltunk egy pszeudo-subway szendvicset (itt még

- 21 ugye meglehetősen élénken élt bennem a diéta előtti időszak emléke, emiatt csak némi lelkiismeretfurdalás-féleséggel bírtam betermelni az egyébként igen kiváló zöldséges-húsos szenyát). Körbejárás közben tűnt fel először a masszív, átható fűszag, amely végigkísérte az egész fesztivált. Tekertek a fiatalok a gyöpön ücsörögve, az ebédlőasztalnál, a sátraknál meg aztán főleg, a cirkuszi előadások szüneteiben. Ott mosolygott a dzsanga a pakolósrácok szájában, a reggelizőasztalok mellett ücsörgőkében, az árusokéban. Spangliztak a klotyó előtt, a zuhanyzóra várva, gyakorlások szüneteiben, a városban sétálva, kajálás előtt és után. Meg is egyeztünk a Nörsszel, hogy a fesztiválon töltött tiszta két és fél nap nagyjábólegészéből elég is. Lehetett a bejáratnál tiketeket venni, fél ajróért darabját. A büfésátorban három tiketért kapott az ember egy tízpontos háromdecis narancslevet, ötért pedig egy Troll’s nevű, minősíthetetlen kvalitású alsópolcos belga világost. Voltak koktéljaik is, de azokat nem nagyon próbáltuk ki, ugyanis a pultosok alig-alig beszéltek bármilyen nyelven, ami nem francia. Kajafronton is ugyanolyan csiricsáré volt a hely, akárcsak a résztvevői. Volt először is egy vegetáriánus büféskocsi, az itteni menü többnyire tészta volt valami zöldséges szutymákkal, sózás és az egyéb fűszerek tökéletes mellőzésével. Fene tudja, a hínárfőzelék annyira nem ragadta meg a fantáziámat: a mellette mosolygó pult már annál inkább, ugyanis itt félkilós, férfias adagokban mérték a húst9, és mellé grátisz kapott egy mokkáskanálnyi egyebet a próbálkozó. Péntek este kiszabadult az állatkert, rá a mit sem sejtő kisvárosra: a tűzzsonglőrök vezette menet indult este tízkor meg ki a főkapun, a körforgalmon be a városi utcákra. Nagyon takarosak lehettünk: az utca közepén ott masíroztak tüzes botokkal, labdákkal, ördögbotokkal a feketébe öltözött és többnyire a KISS klasszikus korszakát idézően kifestett fiatalok, körös-körül pedig a fotózó-ámuldozó sokadalom töltötte be a járdát, a kerítések belső oldalán pedig a lokálok figyelték tátott szájjal, hogy mi történik az utcán. Sokan csak erre az egy felvonulásra jöttek fesztiválozni: szombaton sok arcot láttunk összepakolt cuccokkal elballagni a parkoló irányába, elhagyván Carvint.

9

Visó barátom is elégedetten csettintett volna a hely láttán. Neki tulajdonítjuk az alábbi örökzöldet: „A zöldség az, amit az étel megeszik, mielőtt a tányérra kerülne”, szóval a srác nyilvánvalóan a reformkonyha elkötelezett híve...

- 22 Volt a menetben egy igen érdekes figura (még az itteniekhez képest is): hátközépig érő raszterizált haja volt, óriási tágítós fülbevalója és nemigen volt olyan szabad felület a testén, ami ne lett volna teletetoválva. Színes kendőket hordott meg kétkilónyi ékszert, és nagyjából úgy festett, mint a hírhedt metroszexuális kalóz, Jack Sparrow. Nörsszel beszélgettük, hogy mennyi idő és főleg pénz az, hogy az ember így nézzen ki. Ami a pénzt illeti, abból valószínűleg nem áll rosszul a srác, ugyanis valamelyik nap egy G4-es Apple PowerBook-kal az ölében láttam ücsörögni a fűben, ez meg alsó hangon négyezer ajró. Nörsszel meglehetősen fáradtak voltunk (ugye hát hajnal három előtt keltünk effektíve), úgyhogy visszavonultunk a menettől kicsiny sátrunk nyugalmas csendjébe. …és aztán egy jó óra múlva ébredtünk is fel, mert visszaért a menet, beröffentették a hangtechnikát, és olyan hangosan dübörgött az alternatív, kongás tücctücc, hogy polifómon keresztül éreztem a rezgéseket a talajon. A sátorunk szerencsés elhelyezése (lényegében pont

a

mélynyomókkal

szemben

sikerült

letelepednünk)

tovább

javította

alvási

esélyeinket… Nörsz berakta a füldugóit és aludt tovább, én kissé nehezebben szenderedtem el újra.

Szombat Próbáltunk minél tovább aludni, de a sátrat egyrészt kegyetlenül sütni kezdte a Nap, másrészt az ember elég nehezen alszik vissza, amikor arra ébred, hogy hangyák mászkálnak a kezében, és nem érzi az ujjait a zsibbadástól. Tíz előtt felkeltünk, és a kihalt tábort elnézve arra jutottunk, hogy ballagjunk be inkább a városba, vásároljunk mindenfélét délutánra meg estére. Így is lett: a szokásos szombati piac foglalta el a belváros nagy részét, bennszülöttül kiabálva hirdették a mindenfélét. Ismeretlen tájon haladtunk – nem ismertük a bennszülött szokásokat, a törzsi arcfestéseket, sőt helyi vezető híján a bennszülött jelzésrendszert sem. Az itt élők pedig olyannyira el vannak zárva a külvilágtól és a civilizációtól, hogy saját primitív hangrendszerükön kívül semmilyen más jelrendszert nem ismernek. Mindenesetre vásároltunk kaját, szőlőzsírt, bagettet, ezt-azt. Fotóztunk egy sort, majd visszasétáltunk a fesztiválra. A bejárat mellett nagyobb csődületre lettünk figyelmesek: két bohócruhába öltözött srác tolta a műsort franciául, azonban a nyilvánvaló nyelvi nehézségek ellenére is tökéletesen élvezhető volt a dolog: locsolták egymást benzinnel,

- 23 gitárokat dobáltak szanaszét, biciklivel ugráltak rá deszkapallókra három-négy méter magasból. Egy szó, mint száz, nem volt unalmas.  Délután nagyjából-egészéből semmi értelmeset nem csináltunk: Nörsz beszerezte az üveggömböt, én meg a Mill’s mess-t gyakoroltam a tornateremben. Áttettük a sátrat a színpadsátor mögül egy távoli és békésnek ígérkező szegletébe a sulinak. Ebéd közben egészen tátott szájjal (már amennyire tátott szájjal lehet rágni) figyeltük, hogy a füvön egy idősebb csóka hogyan tanítja a többieket egymás hegyén-hátán kézenállni. Valószínűleg artistaiskolában taníthat az ipse, és elképesztő szobrok alakultak ki: próbáltam leírni, elmagyarázni, hogy melyik fiatal hová került és ki kinek a lábára támaszkodva állt kézen, de aztán elolvastam, és rájöttem, hogy ez is olyan, mint a focimeccs lerajzolása. Értelmetlen és helyenként kissé nehezen érthető – olyan, mint egy kevésbé sikerült Victor Hugo-leírás. Hanem este a cirkuszi sátorban a fiatalok műsora, na az teljesen odarakott. Amikor vége lett és kitámolyogtunk, percekig nem bírtunk annál többet kinyögni Nörsszel, hogy „hűbazmeg”. Elképesztő volt a műsor odabent. Már a tegnapi se volt kismiska, de a szombati fenomenális volt. Volt kezdésnek egy néger srác mikrofonos frizurával, ő olyan gyorsan mozgott, hogy ilyet még nem láttam. Például a szám végén lepattintott három gumilabdát, azok felpattantak úgy vállmagasság környékére (itt még állt a kolléga), és a zuhanó labdákkal egyszerre feküdt le a földre. Aztán ott volt az ukrán srác és az ő tizenegy (tizenegy!!!) labdája. Amikor dobálta őket (egy kézzel, hát mögött, láb alatt, kettőt a matrózsapkáján egyensúlyozva), nem is nagyon láttam, hogy melyik labda mit csinál, csak annyi jött le, hogy a kezeivel valami irgalmatlan sebességgel hadonászik, a labdák meg egyenletes eloszlással voltak megtalálhatóak a feje fölött lebegő labdafelhőben. Leírva nem jön át a dolog, de ha belegondolok, most is beleborsózik a hátam. Végül jött az argentin. Vigyorogva. Zseniálisan építette fel a számot: a program vége volt, meglehetősen bepunnyadt már a nézőközönség: ébresztésnek az Aerosmith/Run DMC Walk this way címűje jött. Bevonult a srác, egy darab focilabdával. Elkezdett dekázni. Aztán felvette fejre, ott dekázott tovább. Semmi világrengető. Két perc, a szám második szólója.

- 24 Szórványos bekiabálások a közönség soraiból, itt-ott taps. Unott pillantások, egy-két elnyomott ásítás. A szám második gitárszólója után azonban jöttek a keményebb részek: előkapott egy ugrálókötelet, és elkezdett körözni vele a homlokán pattogó labda körül. Aztán (még mindig fejjel hibátlanul dekázva) jött az a rész, amikor ugrálókötelezni kezdett, szabályos száznyolcvan fokokat fordulva az egyes labdaérintések között. Na, ez élőben már eléggé letépte a számat: figyeltem a körülöttem ülők arcát, és bizony a legtöbb srác szó szerint tátott szájjal figyelte a színpadon zajló eseményeket. Mire visszanéztem, eltette a latyót, előkapott három buzogányt, elkezdte dobálni őket. Itt, ezen a színpadon három buzogány megbízható dobálásának képessége nagyjából annyi, mintha valaki hatodikban azzal próbálna világítani, hogy már a „k” betűnél tart az ábécében, így aztán ismét jött a szórványos taps. A zene váltott (valami metálosított átdolgozása jött Bach Dmoll toccata és fúgájának) – az argentin pedig elkezdte olyan sebességgel pörgetve dobálni a buzogányait, hogy a szemem káprázott bele. Következő tétel (Iced Earth - Ten thousand strong, abszolút telitalálat), a buzogányokkal meg olyasmiket művelt, amit leírni képtelenség,

ráadásul

teljesen

értelmetlen:

élőben

a

műértő

közönség

is

lélegzetvisszafojtva figyelte. A szám harmadik felvonása pedig tetézte a kataklizmát: hozott nyolc mexikói sombrerót, és bumeráng módjára dobálta mind a nyolcat, széles ívben berepítve a kalapokat a nézők fölé. Kisvártatva be is sétált a nézők közé… és közben pedig folyamatosan vigyorgott, mintha ő élvezné legjobban a számot. Gyakorlatilag nem jutottunk szóhoz, amikor kisétáltunk a sátorból. Valahol erről szól a cirkusz: amikor az ember kissrác módjára tátja úgy a száját a műsor láttán, hogy eszébe sem jut letörölni a kicsorgó nyálat a szája széléről. Amikor a műsor kezdete után már egyáltalán nem érdekel az, hogy döbbenetesen párás meleg van a sátorban, vagy hogy az előtted ülő két kis bézbólsapkás-fényképezőképes japán, Takamoto és Hacsiroku szanok folyamatosan a térdednek dőlnek. Amikor nem gondolsz semmi másra, csak a színpadra tudsz koncentrálni, hogy mit tud még azzal a sok labdával az előadó. És amikor kifelé jövet beugrik, hogy ezért láttad gyakorolni éjjel-nappal a kopasz ukrán srácot a tornateremben. Elképesztő. Újra kissrác vagyok, és hiszek a cirkuszban. Egyébként valahol döbbenetes, hogy fénysugárral képesek vagyunk lyukakat égetni műanyag lapokba, tudunk beszélgetni a világ túlfelén élő emberekkel és immáron lassan a Holdra is elérünk, de a legnagyobb, osztatlan,

- 25 tátott szájú elismerést továbbra is az tudja előhozni belőlem, hogy ott áll egy srác a színpadon egy spotlámpa fényében, és mexikói kalapokat dobál összevissza. Kisétáltunk a friss koraéji levegőre, a fiatalok rágyújtottak, mi meg Nörsszel egy adag közepesen átsült bölényoldalas elfogyasztása után sétáltunk egyet a fesztivál körül, majd bezuhantunk a sátorba. És aludtunk – ezúttal szerencsésebb helyen és mélyebben.

Vasárnap Későn keltünk, majdnem tizenegy is volt, hogy Nörsz elballagott gyakorolni a jósgömbbel, én meg fogmosás után olvasni kezdtem. Reggel e-mailt is olvastunk a bejárat melletti gépeken – néhány szót ez is megér. Szóval, nem parázták szét magukat a résztvevőknek szóló informatikai infrastruktúrával kapcsolatosan a szervezők, volt négy-öt ősrégi HP, amire felgyógyítottak egy 7.04-es Xubuntut (gondolom, a Gnome-ot nem bírta volna el a cájg, mert így is meglehetősen unreszponzív volt a kezelőfelület, hogy Lóci barátom egyik kreálmányával éljek), közös júzernév-jelszó páros kiragasztva a gépek fölé és kalap. Ezzel nincs is gond, viszont az már aggályosabb, hogy a gépeken nem változtatták meg az Ubuntu azon alapbeállítását, hogy a rootjelszó az elsőként hozzáadott júzer jelszava. Így aztán root voltam (illetve lehettem volna, mert szabadság alatt mégse dolgozik az ember…) az összes gépen. Mindegy. Vettünk karszalagot vasárnapra is, azonban kiderült, hogy az eredeti indulási tervünk szépen kútba esett. Arra bazíroztunk ugyanis, hogy a fesztivál hétfő reggelig tart, vasárnap este még áll majd a bál és a hétfői hazaautózós srácokkal valahogy csak vissza tudunk jutni az autópályára. Igenám, de a fesztivál ma este nyolckor zárt, gyakorlatilag sátorozni sem lehetett már éjszaka. Király. Mit volt mit tenni, írtunk egy papírt angolul, hogy két magyar zsonglőr szeretne Németroszág és/vagy Belgium irányába elindulni, lécci-lécci segítsetek. Kiszúrtuk a papírunkat a bejárat melletti tacepaóra, és reménykedtünk, hogy valaki válaszol rá. Nem nagyon bíztam benne, hogy sikerül fogni így valakit, ugyanis a táblán díszelgő hirdetések nagy része franciául keresett kocsit, azt a párat, amelyik ajánlott helyeket, rég elvitték. Azért reménykedtünk. Délután sétáltunk egyet a városban, valami kajáldát kerestünk, de sajnos Franciaországban vasárnap még a fű se nő, nemhogy nyitott éttermet vagy boltot lehetne találni. Sebaj,

- 26 gondoltuk: visszaballagunk a sátorhoz, megesszük a tegnapi bagettet a nyálcsorgatóan ízletes májpástétommal, este meg eszünk valami vegetáriánust a hínárfőzelékes pultnál. A bejárattal szemben ismét csődületre lettünk figyelmesek: valami rendőrös-betörős színdarabot adtak elő helyi fiatalok. A produkció simán megért egy Schoszkárt, hiszen az egyik szomszéd házat választották díszletnek… Odabent puszta kíváncsiságból megnéztük a kiragasztott hirdetésünket, és határtalan meglepetésünkre valaki válaszolt rá (!) magyarul (!!): „Szervusztok! Sajnos én Párizsba megyek. Minden jót!” Ejjmijafene. Lehet, hogy szerencsénk lesz? Nörsz válaszolt neki, hogy „Párizs is jó lehet  holnap vagy ma mész?”: a sráccal lebeszéltük ott a tacepaón, hogy akkor ma este kivisz minket a Lille és Hollandia közötti autópályára (az autogrilles térkép alapján meg is találtuk a tökéletes kilövőállomást hazafelé). A kijutás, ami miatt meglehetősen méltatlan módon paráztam magam zsírosra, megoldódni látszott… Megfürödtünk (ugye a velociraptorok), lebontottuk a sátrat, és nekikészültünk az indulásnak: minden holmink a két hátizsákban mosolygott, okosan pakolva és felcuccolva. A fuvarunkkal megbeszéltek szerint a tacepaó előtt találkozunk az esti műsor után: tök jó, mondtuk, végigámulunk még egy cirkuszi programot hazaindulás előtt. A vasárnapi műsor sajnos nem érdemel annyi szót, mint a szombati. Valami kiöregedett cirkuszművész nyomta a színpadon, hosszan, unalmasan és borzalmas harmonikakísérettel, jelentékeny homoerotikus kisugárzással. Jáj. Mindegy, valahogy végigszenvedtük. Műsor után találkoztunk a fuvarunkkal: egészen elképedtem, amikor megtudtuk, hogy a srác alapvetően francia, csak Szegeden és Pesten élt összesen hét évig (ő volt egy időben a Vivendi Magyarország egyik főmuftija), ott tanult meg magyarul. Egészen jól. Kaptunk tőle névjegyet is induláskor, eszerint Ciril Bartolo-nak hívják. Pakolászás közben nyilvánvalóvá lett, hogy ő is kolléga: a csomagtartóban ott mosolygott egy ősrégi monó, azonkívül Ciril elmondta, hogy „Szeretek sok labdával zsonglőrködni. Kilenccel tudok egy kicsit, buzogánnyal, karikával annyira nem.” Egyetem alatt tanulta meg… Kiszálltunk a kinézett Autogrill-kútnál, elköszöntünk Ciriltől, aki továbbrobogott Párizs irányába. Mi átballagtunk az autópálya fölötti gyaloghídon a másik oldalra, az étteremben pedig Nörsz meghívott egy fejedelmi steak-szerűségre. Evés után ettünk egy olyan francia karamell-sütit is, amit az Amélie elején törnek meg kanállal, tudják. Elégedetten hátradőltem és süttettem az arcom a lemenő Nap utolsó sugaraival.

- 27 Gondolkoztunk, hogy így kora este lehet, hogy még sikerül továbbmennünk, így aztán rápróbáltunk néhány autóra és teli pocakra. Nem sok sikerrel… az egyik francia bácsin egészen meglepődtem, amikor öt ajrót akart adni a rárepülős mondóka ledarálása után. „No offense, Sir” – mondtam – „but we are travellers, not beggars. We are asking for a ride, not money.” Végül is körbejártunk a kúton, alkalmas csövezőhelyet kerestünk. Sajnos nem igazán jártunk elsőre sikerrel, ugyanis a kút melletti sövény túloldalán már jókora kerítés húzódott végig, a kamionparkolóban meg csak nem akartunk aludni. Leballagtunk hát a kút melletti, hatalmas „belépni tilos!” melletti kis útra, amely végén megtaláltuk az ideális csövezőhelyet: a benzinkút oltására használatos homoktavat. Némi tanakodás után sátrat bontottunk és bepakoltunk. Körülöttünk rengeteg nyuszi ugrándozott, az utolsó napi kamionos srác szerint a francia autópályák és kisvárosok tele vannak a derék tapsifülesekkel10. Némileg aggódtam, hogy kidobnak a tóból („Attól kezdve a tóban laktunk...”), de aztán arra jutottam, hogy ha a homoktó szerephez jut az éjszaka folyamán, egyrészt úgyis felébredünk a robbanásra, másrészt meg a tó körül rohangászó, ideges tűzoltóknak kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy két idióta magyar vadkempingezett az a homoktó csalitos felőli végében. Nagyon meleg volt még este fél tizenegykor is, jó darabig hánykolódtam a polifómon, aztán valahogy csak sikerült elaludni.

Hétfő Hazaút, indulás igazából. Reggel hatkor keltünk, a sátrat bontottunk és visszaballagtunk a kútra. Nagyon korán volt, a reggeli harmat cseppjei még mindig ott csüngtek a sátor külső borításán, amikor belegyömöszöltem a tokjába. A kút környéke most is tele volt nyuszikkal, 10 A nyulak csak első ránézésre tűnnek olyan kis aranyos, ártatlan lényeknek. Most nem a Monty Python-féle „nézd, mekkora fogai vannak”-példányra gondolok, hanem az igazi, kicsi, aranyos, édibédi szőrgombócokra. Történt egyszer, hogy a múlt század első éveiben egy brit lord Ausztráliában jártában megálmodta, hogy ő bizony nyulakra fog vadászni. Hozatott is négy példányt a következő hajóval, a nyuszikat lezárt kerítés mögött tartotta a birtokán. Igenám, de kettő egyszer valami véletlen folytán elszabadult, és soha nem találták meg őket. Nos, Ausztráliában nemigen voltak természetes ellenségei a nyulaknak, így aztán a felszaporodó állomány szépen letarolt mindent, ami az útjába került. Megették a termést, megrágták a gyümölcsfákat, megették a virágokat: térképeken lehet követni, hogy évről évre meddig jutottak el. Ausztráliában vannak területek, amelyek most kezdik csak kiheverni a több, mint száz éve (!) lezajlott szörnyűséget.

- 28 amikor először dugtam ki a fejem a sátorból körbekukkantás céljából, legalább hét-nyolc tapsifüles iszkolt nyúlcipőben a búzatábla irányába. Ehettünk volna akár egy jó nyúlpörköltet is… Az étteremnél reggeliztünk egyet: bagett és croissant francia kávéval, megfűszerezve

a

külföldi,

franciául

nem

beszélő

turistáknak

szóló

bennszülött

pillantásokkal. Kaja után kimentünk a kútra, vadászni. Valahogy úgy látszott, többé-kevésbé rendben van a világ: sok francia gurult be a kútra, azonban az ideútnál tapasztalt angolulbeszélési arányt több nagyságrenddel sikerült megdönteni, ugyanis gyakorlatilag mindenkivel tudtam értelmesen beszélgetni Shakespeare nyelvén. Aztán jött Mint. Nagy, fekete fullextrás A6-ossal, holland rendszámtáblával az orrán. Rápróbáltam, és határtalan elképedésemre könnyed vállrándítással mondta, hogy persze, észak-Hollandiába megy és hámá' hogy a viharba ne vinne el Utrecht mellé, ahonnét már jóval könnyebben tudunk Németország felé továbbmenni. Hát, legyen. Bepakoltunk, beültünk, Nörsz pedig rövidesen édesdeden bealudt a hátsó ülésen, míg dumáltunk a fogszabályzós hollanddal. Kiderült, hogy Le Havre-ből megy haza Hollandiába, a hétvégén látogatta meg a barátnőjét, emiatt meg összevissza egy kis sporttáskával indult neki a nyaralásnak. Az Igazi Férfi – nincs nála semmi felesleges az utazásnál, csak egy kis dombornyomott kártya, amelyet a világ szofisztikált, domesztikált és civilizált országaiban elfogadnak bárhol… Egyébként Mint is rengeteget stoppolt fiatal korában, most épp egy kölcsönközvetítő céget vezet valahol Hollandiában. Hmmm. Mint és az ő nyolcszámjegyű A6-osa volt az a fuvarunk, ahol először ütött szöget a fejembe az, hogy az egész autóipar voltaképpen egy óriási összeesküvés. Hogy miért? Ültünk A6-osban, Ford Fusionben, Krisszel anno volt CL55AMG-nk, Bogár kabriónk, Tuaregünk,

ötös

BMW-nk,

és

határozottan

az

az

érzésem

támadt,

miközben

keresztülzúztunk Belgiumon és fél Hollandián, hogy igen, nagy autóban jobb utazni. Egyrészt kényelmesebbek az ülések, és ennek semmi köze ahhoz, hogy mekkora kasztni van körülöttem: egyszerűen nem zsibbad az ember hátsó fele három óra után egy prémiumkategóriás autóban úgy, mint a kisebb kocsikban. Másrészt a menetzaj is nagyságrendekkel kisebb – ennek középtávon nagyon kicsi a jelentősége, de az ominózus háromórás utazás során komolyan elfárad az ember, ha ott zúgnak körülötte a légörvények. Idáig jó – de komolyan, ha egyszer már kifejlesztették a kényelmes, ergonomikus üléseket,

- 29 miért nem teszik bele ugyanazt a formatervű ülést a kisebb (teszemazt) Audikba? Igen, igen, önöké a sajt. Teljesen nyilvánvaló, hogy miért nem nyújtják a kis kocsik megközelítőleg sem azt a kényelmi szintet, mint a prémiumszegmens játékosai: miért vennének az emberek nagy és drága autókat, ha a kicsikkel is kottára ugyanazt az életérzést kapják? Az időjárás egyébként nem volt túl barátságos odakint: gyakorlatilag végig szakadt az eső, míg keresztülautóztunk Belgiumon és fél Hollandián. Nem baj, gondoltam, az Antwerpen melletti időjárás totál független lehet az utrechtitől, felesleges már most pépesre parázni magunkat azon, hogy elázunk. Mint kitett minket Utrecht egyik benzinkútjánál: hatalmas szerencsénk volt, ugyanis amint begurultunk a kútra, elállt az eső és kisütött a Nap. Megreggeliztünk a benzinkút melletti padokon, igazi holland bagettet toltunk paprikás májpástétommal (már meglehetősen közönyösen). Kajálás közben nagyot röhögtünk azon, hogy van valami nagy holland fuvarozócég, amit nemes egyszerűséggel BAKKER-nek hívnak, az egyik elhaladó nyergesen meg az alábbi felirat díszelgett: „EZ VAN. BAKKER.” Aztán nekiindultunk a vadászatnak. Alapvetően Németország felé akartunk elindulni, ehhez viszont nulladik lépésként át kellett váltanunk az észak-déli irányban futó amszterdami aszfaltcsíkról egy kelet-nyugatira, amelyik Németország felé visz. Eddigi tapasztalataim szerint ez a manőver a legnehezebb az összes közül, idáig legalábbis világgámenéseink során ebből fakadt számtalan érdes helyzet. Példának okáért ezért kellett átfutnunk a Bolognát Firenzével összekötő nyolcsávos autópályán a déli csúcsforgalomban, vagy ezért kellett sétálnunk tavalyelőtt nyáron tíz kilométert a Barcelonából Franciaországba vezető autópálya leállósávjában. Ezúttal viszont egészen könnyen megúsztuk a váltást: fiatal holland srác kifogástalan angolsággal és egy kék Astrával vett fel. Megbeszéltük, hogy a Németország felé vivő autópályán lévő Texaco kúton dob ki, alig öt-hat kilométerre mostani kutunktól. Beszálltunk, elindultunk, a srác pedig aggódva figyelte a benzinszintjelzőt: elmondta, hogy a kocsiból valószínűleg szivárog a nafta, vagy legalábbis irreálisan sokat fogyaszt, a fél tank kiment belőle alig huszonöt kilométer alatt. Bár a szivárgás valószínűbb, ugyanis a csomagtartóból masszív benzinszag dől kifelé – szóval, ha lehet, ne gyújtsunk rá. A benzinkutat biztos, ami biztos, sikerült elkefélni, de a srác nagyon korrekt volt és visszafordultunk a következő lehajtónál. A visszafordulásból meg jó félórás városnézés lett,

- 30 az autópályáról ugyanis a város másik felén sikerült csak lemenni („Oh holy shit! There is no exit from this damn highway!”) Sebaj, a sráccal beszéltettünk egy sort, miközben aggódva tekintgettük az autópálya-lehajtók előjelző tábláit. Kiderült, hogy alapvetően Kanadában él az Ontario tótól nem messze, a muterja holland és épp nyári melón dolgozik valami helpdesken. Egyébként meg éltek Kolumbiában is egy évig, ott megtanult spanyolul, de úgyamúgy meg beszél németül, angolul, hollandul és franciául. Oké. Így a kolumbiás rész tájékán a srác komolyan nekikezdett az aggódásnak. Fél óra múlva indult a vonata melóba, így aztán a sebességkorlátozásokat áthágva, fél szemmel a zuhanó benzinszintjelzőn kerülgettük az autópálya-csomópontokat. „This is my first time to go this fast, I've never exceeded the speed limits” - jegyezte meg, mire hozzátettem, hogy „You know, there is an additional rule for speed limits: do not exceed this limit unless it's absolutely necessary. And I think this is an emergency situation so please feel free to put the pedal to the metal.” Egyébként most elképesztően közel jutottunk Amszterdamhoz: alig 25 kilométerre a lehajtó fölötti tábla szerint. Krisszel kétszer indultunk el Amszterdamba, egyszer Madridba sikerült mennünk, másszor meg Hannover mellett végződött a túra, de Amszterdamot véletlenül sem értük el. Eh. Amszterdam olyan lehet, hogy egyszer csak megtörténik az emberrel, de tervezni nem szabad vele… Már a kút körül jártunk, mikor a srác kiszámolta, hogy tehátakkor végül is harminc másodperc alatt kiszállunk a kocsiból, hét perc alatt hazaér, másfél perc alatt összepakol és felmarja a kulcsait, újabb hét perc alatt kimegy az állomásra (remélhetőleg marad még akkor elegendő üzemanyag a gépjárműben), két perc alatt vesz jegyet, majd felugrik a vonatra. Reméljük, megcsinálta… A harminc másodperces kiugrás mindenesetre megvolt: kezet fogtunk, a srác bepattant a szivárgós Astrába és elzúzott a vasútállomás irányába, mi pedig teli szájjal vigyorogva néztünk körbe a kúton. És repültünk tovább. Állt ugyanis ott a kúton egy szőke srác egy nagy Mazdával, és amikor rámentünk, mondta, hogy oké, persze, elvisz egy nyolcvanast Arnhelmig. Gyakorlatilag három percet sem töltöttünk a kúton, mert mire bepakoltunk, be is vágódtunk a Mazdába, és elindultunk. Új fuvarunk szintén holland volt, szabadságra ment valahová a hollandnémet határra és minő meglepő, ő is csomót stoppolt. („Hitchhiking? Yeah, I've done it lots

- 31 of times. I kinda sucked at it because I didn't know how not to do it.”) Rövid fuvar volt, alig húsz-huszonöt perc, közben elmondta a srác kedvenc out-of-office üzenetét: „OK, the ship keeps on sinking, but without me. Be back in a month. See ya guys!” Kirakott minket Arnhelm mellett, valami benzinkúton: nagyon ezt se jegyeztem meg, mert itt sem töltöttünk másfél percnél többet. Nörsz rápróbált a bent legelésző, német rendszámú Porsche Cayenne-re (nagyon baba volt: húszcollos Porsche-fellnik, szoknyák, sötétített üveg, amit az ember csak el tud képzelni. Nagyjából úgy nézett ki a kocsi, mint amikről a Sport Autó című szennylap centerfoldját fotózzák). A magam részéről felgyógyítottam a zsákomra a sátrat, mire hamarost szedhettem is le, ugyanis Nörsz vigyorogva jött vissza, hogy tök jó, elvisznek a németek a német-holland határ túloldalára. „Azt ne mondd, hogy most ezzel a baszomnagy Porschéval fogunk menni.” - „De.” Jó. Legyen. Végül is Porschéban még úgyse ültem… Nörsz zsákja bekerült a Cayenne csomagtartójába, az enyém mellénk jutott hátra. Apuka utazott anyukával (bár Nörsz meglátása szerint jogilag valószínűleg nem ilyen tartalmazási viszonyok uralkodtak az első fertályban…), hazafelé egy laza kis hollandiai kirándulásról. Apuka D-be rámolta a váltót, és kigurultunk az aszfaltcsíkra. Hűbakker, Porsche! Bőrülések! 290-ig skálázott sebességmérő, fabetét! Sokat vártam a nem mindennapi járgánytól (ilyen tankokkal általában meglehetősen sztereotip figurák járnak meglehetősen sztereotip vezetési stílussal idehaza), viszont a bácsi ráállt a 130-as utazóra, és nem hajtotta feljebb a gépet. Százharminc! Amikor megelőztünk egy-egy kamiont, óvatosan besunnyogtunk a Porschéval a belső sávba, hogy aztán a mögöttünk vérszemet kapott kisteherek és dévúkaloszok vöröslő fejjel villogják le a Cayenne-t. A bácsi nem nagyon foglalkozott a dologgal, az előzési manőver végrehajtása után szabályosan indexelve visszatért a külső sávba11. 11 Egyébként elgondolkoztak már azon, hogy mi értelme van egy olyan kéttonnás járműnek, ami kétszázhetvenig gyorsul, akkora a légellenállása, mint egy panelházé és akkor is huszonöt litert fogyaszt, ha a tulajdonos tolja? Ha arra tippelnek, hogy azért, mert óriási benne a hely, hát nem. A Cayenne bőrüléseihez egy egész yorkshire-i tehénistállót le kellett ölni, de nem volt benne több hely, mint Mint Audijában. Sőt. Következő tipp? Nem, sajnos terepen sem működik igazán a jármű a csicsás krómküszöbökkel és a húszcollos fellnikre húzott másfél centi vastag gumicsíkokkal. Meg úgy egyáltalán: a Porsche brand egyet jelent a béna alapkonstrukciójú, ám páratlan mérnöki zseniálissal (zsermen enzsiníring) síkosítóan izgatóvá tett hátsókerekes sportautóval: az, hogy a Porsche kihozta a Cayenne-t, olyan, mintha a McDonald's beszállna az adósságbehajtási bizniszbe. A harmadik fele a dolognak az, hogy olyan országokban árulni három-négyszáz lóerős autókat, ahol százharmincban van maximálva a törvényesen elérhető legmagasabb sebesség, olyan, mintha az igazgatóhelyettes bejelentené a tanévnyitón, hogy idén az Alien királynő tanítja a matekot a 4b-ben. De ne tessék aggódni, kedves szülők, kiírtuk hátra egy táblára, hogy tilos bántani a gyerekeket...

- 32 Elképesztő volt a bácsi vezetési stílusa, főleg annak fényében, hogy ő az Albert Motorsport Limited nevű cég igazgatója; alapvetően Porsche GT2-es versenyautókat adnak bérbe, azonkívül Ferrarikhoz meg Porschékhoz árulnak tuningszetteket. Ez az igazi gentleman: ott van a feneke alatt egy bivalyerős tank, valszeg nem kevés versenyzői tapasztalat, de nem siet, hanem kényelmesen betartja a sebességkorlátozásokat, a többiek meg csak hadd nyomják. Aranyos. Kiszálltunk Németországban, a bácsi adott egy névjegyet, hogy mindenképpen írjunk, ha hazaérünk. Aggódni fognak értünk… Írtunk nekik hazaérés után, és válaszul kaptuk, hogy ha esetleg szükségünk lenne valamikor szállásra Hollandia és Németország határán, ne habozzunk szólni nekik. Nem fogunk. A Cayenne-ből kiszállva némileg megtört a lendületünk. Bementünk egy pisikombóra a kútra, azonkívül megtekertünk két mandulás Magnumot is, hozzá meg kényelmesen elkortyolgattunk egy másfél literes prémiumkategóriás ásványvizet. A kút Aral volt, mögötte a domboldalban pedig ott figyelt egy jókora étterem. Kicsit fellélegezve kettéváltunk: egyrészt hála a jó Istennek átértünk Németországba úgy, hogy nem kellett francia benzinkutakon bénázni a sziámóval, másrészt eddigi Ad-hoc Travels-túráink szerint Németországban északról délre elképesztően könnyű menni. Sokan mennek dél felé, csomóan munkába/munkából, ráadásul az autobahnon sebességkorlátozások se nagyon vannak. Nörsz nekiállt labdázni az étterem és a parkoló közötti lépcső lábánál, én meg rápróbáltam a parkolóban figyelő kamionokra. Hátha. De sajna nem… visszaballagtam a kútra, ahol lopva méregettünk egy holland rendszámú, világoskék Lamborghini Gallardót (de könyörgöm! Világoskékben? Mint a Trabantot? Akkor már miért nem pirosban, vagy sárgában?! Egy bimbikék Lambó nagyjából annyira stílusos és feltűnő, mintha valaki kétméteres banánnak öltözve próbálna besétálni az operabálra), de abban csak két ülés van. Meg aztán a gallardós hollandokból nem nézem ki, hogy fiatal korukban stoppolni kényszerültek… Visszamentem Nörszhöz az étteremnél, mert a kút szemmel láthatólag döglött volt, csak néha tévelyedett be egy-egy csuttig pakolt holland. Apropos, hollandok és az ő csuttig pakolásuk: kitaláltunk egy elméletet, hogy miért pakolják be a teljes házat a hátsó ülésre a két bambínó mellé, meg a síboxba, a tetőcsomagtartóra és a lakókocsiba. Az ok az, hogy Hollandiát nagyon fenyegeti a globális felmelegedés miatt bekövetkező tengerszint-

- 33 változás, emiatt meg nem tudhatják, hogy mikor önti el a facipős-gouldasajtos-tulipános szélmalmokkal körülölelt kicsiny kulipintyóikat a tenger, és bármikor rákényszerülhetnek, hogy új életet kezdjenek a „Fogadj be egy hollandot!”-mozgalomban részt vevő családoknál. És ha már úgyis nyaralnak…12 A kúton már épp kezdtük volna elfogadni, hogy oké, itt hosszabban fogunk időzni, kezdjük ízlelgetni a dolgot, amikor is egy holland rendszámú C5-ös Citröenből kiszólt egy ötvenhatvan körüli muki, hogy ugye stoppolunk és hogy merre akarunk menni. Megmondtuk neki, erre már nyitotta is a csomagtartót, hogy jó, ő Frankfurtig megy, elvisz. És meglehetősen siet, ha nem bánjuk, induljunk azonnal. Indultunk. Kigurultunk a pályára, a bácsi sport módba pakolta a váltót, tövig tolta a pedált és hipp-hopp, 210 km/h körül integetett a sebességmérő. Tényleg sietett… beszélgettünk is, a bácsi kifogástalan angolsággal tolta. Kiderült, hogy az American Expressnél dolgozik egyszemélyes Mr. Wolf-kommandóként, most éppen Frankfurtban kell megmenteni a világot, azért megyünk már megint 230-cal. A bácsi egészen elképesztő figura volt: a kezén arany Rolex figyelt, a jobb gyűrűsujján meg egy meglehetősen nagyméretű gyűrű, kékesen csillogó kővel. Szerintem nem bizsu volt. A bácsiból valahogy áradt az, hogy nagyon fontos feladatot végez, de nem stresszel semmit a felelősség súlya alatt. Ő csak végzi a munkáját, ezért pedig az AMEX igencsak jól megfizeti. A kocsija tökéletesen leírja a bácsiból áradó hangulatot: nem hivalkodó, sötétkék C5, belül viszont minden lehetséges extra ott van, a motor pedig a PSA-konszern legerősebb V6-osa. És ki is használja a jármű lehetőségeit. Ami igazán meglepő volt a bácsival kapcsolatban, hogy Pesten is oltott tüzet az angol nagykövetség melletti AMEX-székházban. Meg hogy egy időben a Agárdra jártak a Panorámakempingbe nyaralni, ugyanis a Balatonnál túlontúl sok németbe botlottak (szó mi szó, lehet benne valami…) Édesdeden aludtam egy sort tátott szájjal a C5-ösben, és valahogy egészen hamar megérkeztünk Frankfurt mellé, ahol a bácsi kikanyarodott a pályáról és kitett minket egy (figyelem!

meglepetés!)

újabb

benzinkút-étterem

kombón.

Elköszöntünk,

a

bácsi

12 Bár az igazat megvallva nem is holland volt a legkeményebb kocsipakolásunk, amit láttunk. Francia Renault Espace beállít a kútra Linz mellett (retek tudja már, hogy keveredtünk oda Krisszel), a B-oszloptól hátrafelé már nem is lehet átlátni a kocsin, vagy belátni a temérdek szirszartól. Kiszáll elölről két srác, kinyitják a tolóajtót a hátsó ülésen helyet foglaló két(!) másiknak, akik szabályszerűen kiesnek a kocsiból most, hogy nincs ajtó, ami megóvja őket az utastérből történő kibuggyanástól. Visszaszálláshoz meg lábbal kellett nyomni a két hátsó kollégát, be lehessen csukni az ajtót...

- 34 továbbzúzott Frankfurt irányába, mi pedig felballagtunk az éttermi blokkban működő Burger Kingbe, ahol is betoltunk egy adag szemétből készült hamburgert sült krumplival. Punnyadás-kajálás közben kiteregettük a térképünket az asztalra, megszakérteni, hogy pontosan hol is járunk. Well… mostanra értünk el odáig, hogy Lille magasságában voltunk, csak háromszáz kilométerrel arrébb. Végül is csak kisebb kitérőt tettünk Utrechten meg Amszterdamon keresztül… Kajálás után leballagtunk a parkolóba, vadászni. Csodaszép idő volt: a Nap épp kezdett lemenni, késő aranyszínűvé festett minden fehéret a kúton. Persze izzadtunk, mint a fene, Nörsz pedig szokásosan labdázni kezdett az árnyékban. Rápróbáltunk egy pár kempteni kocsira, hogy hátha, de sajnos zéró eredménnyel. Nemsokára jött egy nagy sötétkék Passat kombi, regensburgi rendszámmal. Rámentem a kiszálló ürgére a térképpel, majd jött a tánc, aminek eredményeképp megszületett a biznisz: bemegy, tol egy kávét, aztán elvisz minket Regensburgig. Laza négyszáz kilométerre. Kiváló! Bepakoltunk, beültünk. Nörsz ült előre, én meg hátul csatoltam be az akadozó övcsatomat. A bácsi szintén nagyon haza akart érni, és többnyire ugyanazt a tempót hoztuk, mint az AMEX-es kollégával. A bácsi mindazonáltal végigbeszélgette Nörsszel az utat németül, és nem kevésbé bizonyult elképesztő figurának, mint a legutóbbi citröenes fuvarunk. Kezdjük ott, hogy kolléga – a névjegyén az áll, hogy „Elektro-meister”, nagy gyárakban, szerelőcsarnokokban csinálnak kábelezést meg ipari robotok telepítését. Van két lánya, az egyik most volt tizenegy, a másik meg huszonkettő. A kisebbik kért egy kést a szülinapjára, hogy rendesen faragni tudjon: megkapta, most legutóbb meg a papa láncfűrészéért sírt… a kiscsaj totál egyébként jó fej lehet: megtanult monózni is. A bácsi Regensburgban dolgozik, a Duna mellett jár be bringával, napi 50km-t teker. Ezt mondjuk teljesen meg bírom érteni, mi is tekertünk errefelé 2004-ben: Regensburgon keresztülfolyik a Duna, a Duna mellett meg ott kanyarog végig egy tízpontosan csodaszép bicikliút a forrástól, Donaueschingentől egészen Pozsonyig. Így simán el tudom hinni, hogy az ember azért bringázik, hogy egészséges maradjon – Pesten legalábbis extrém sport bringával közlekedni a foghíjas, helyenként életveszélyes bringaúthálózat, a tahó és türelmetlen autósok, valamint a mindent elnyelő szmog miatt.

- 35 Ennek megfelelően a kocsi is CGA, a bácsinak meg van egy bringája, amivel közlekedni szokott a városban. Néha meg kamionozik – van valami cimborája, aki nyergesen tolja, 3040 tonna zöldséget szállít ide-oda Németországban, a bácsi meg havi egy hétvégén be szokott ugrani helyette. Nürnberg mellett jártunk már, amikor odafordultam Nörszhöz, hogy miért sietünk ennyire haza, nem lenne-e kedvünk Regensburgban elhesszelni egy napot laza sörözéssel, városnézéssel meg ilyesmikkel. Tudok egy jó kempinget is a Duna-parton. A lány vállat vont, és mondta, hogy miért ne, a bácsival meg gyorsan lebeszéltük, hogy nem az eredetileg kialkudott Jura nevű pihenőhelyen fog kidobni minket, hanem bevisz Regensburgba. A bácsi ekkor ajánlotta fel, hogy ha már úgyis arra járunk, akkor elvisz minket egy kis faluba a várostól alig tizenöt kilométerre. Oda szoktak kijárni bringával: festői a táj, a faluban meg egy csomó művész lakik, akik mindenfelé kifestik a tűzcsapokat, szobrokkal díszítik a körforgalmakat és a házak kerítésén messziről hirdetik, hogy milyen mesterséget űznek a házban lakók. A falu tényleg csodaszép helyen fekszik: az autobahnról lehajtva meseszép, dimbes-dombos tájakon suhantunk tova a Passattal, a kis faluba pedig a Nap utolsó sugaraival érkeztünk meg. Kiszálltunk a főtéren, körbejártunk és szájtátva bámultuk a mézeskalács-házikókat és a cserepekkel, faragásokkal, kifestett tűzcsapokkal díszített utcácskákat. A házak között volt olyan, amelyiket nem is felépítették a szó hagyományos értelmében, hanem bevájták a sziklás hegyoldalba, az ablakait meg pirosra festették szorgos kezek. Láttuk olyat is, hogy a parányi utcácska két oldalán lévő házak erkélyei közé hidat építettek, hogy könnyebben át tudjanak menni egymáshoz az itt lakók… Elképesztő a hely, káprázatos. Ettünk egy fagyit (meghívott a bácsi…), és lesétáltunk a Duna-partra. Itt kis duzzasztás után másfél méteres, parányi vízeséssel folyik tovább a folyó, a parton pedig pirosra festett padokon szívhatja magába az éltető karmát az ott pihenő. A falu élhető volt… nem is. Nem ez a jó szó rá, hogy élhető. Olyasfajta békesség áradt a helyből, mint amit akkor éreztem, amikor a Fekete-erdőben bringáztunk innét nem messze: olyan táj kisugárzása, ahol az emberek nem igába hajtják a természetet, hanem megtanulnak alázattal és tisztelettel együtt élni vele. Nem láttunk sehol sem szemetet, sem törmeléket; ha nagyon optimista akarok lenni a világ jövőjét tekintve, valahogy így képzelem el a civilizált világot huszonötharminc év múlva. Ehhez persze az kell, hogy az emberek megtanuljanak alázattal létezni,

- 36 tisztelni és elfogadni valamit, ami náluknál jóval erősebb, ősibb és hatalmasabb… Szeretnék visszaköltözni ide esetleg. Egyszer. Sokára. Tátott vigyorral, ablaknak tapasztott orral gurultunk ki a faluból, be Regensburgba. A bácsi megígérte, hogy bevisz minket egész a regensburgi kempingig, onnét pedig alig félórás sétával bent vagyunk a központban. A kemping kapujában elbúcsúztunk, a bácsi meg adott egy névjegyet és megígértette velünk, hogy amint hazaérünk, írunk neki egy levelet, de egyébként meg ott a mobilja a kártya hátán, ha másnap esetleg kell egy fuvar az autobahnig, csak hívjuk fel és kivisz. Well… A kempingben lecuccoltunk, fellőttük a francia harmattól még mindig nedves sátrat és édesdeden aludtunk reggelig. Elképesztő, hogy ma megvolt Franciország, Belgium, Hollandia, Németország… a Google Earth szerint Carvin Amszterdamtól 308 km, Amszterdam Frankfurttól 443, Frankfurt Regensburgtól meg 327, tehát összesen több mint ezer kilométert toltunk le egyetlen nap alatt. Ezer kilométert végignyomni egy nap stoppal igencsak megterhelő: már akár csak annyiból is elég fárasztó, hogy az ember beül a kocsiba, és utasként jól végigüli. Stoppolásnál hozzájön még az is, hogy az ember soha nem tudhatja egy kúton, hogy mi fog történni akár tíz perc múlva, és hogy nagyon ott kell lenni, ha nem akarja elkefélni a kiszállást. Mindemellett cipelni kell a zsákot is, és aludni sem nagyon lehet sokat, ugyanis a vadkempingezés legfontosabb szabálya szerint legkésőbb fél hétkor fel kell kelni és sátrat bontani. Mindezekkel együtt is megéri a dolog, ugyanis tipikusan laza, nyitott és jó fej arcokkal lehet összeismerkedni, és olyan élményekkel lehet gazdagodni, mint amikor teszemazt az embert határtalan jókedv önti el a legidiótább szituációkban. Például a francia-német határon mutogatva, a hátizsákon ülve az országút porában… annyira intenzívek a szívások, és annyira jók a hullámvasút lejtős részei, hogy az ember teljesen kikapcsolja az otthoni gondokat-parákat. Olyan, mint valami munkaterápiás tábor… jó ez. Meg aztán vannak könnyfakasztóan meghitt pillanatok is: amikor az ember reggel először dugja ki a fejét a sátorból a benzinkút melletti búzamezőre Franciaországban, a távolban a kelő Nap pedig aranyszínűvé festi a keleti égboltot, vagy amikor éjfél előtt nem sokkal kirak az utolsó fuvarunk egy éjszakai kemping előtt, és őszinte kézszorítással további jó utat kíván. Vagy amikor a fuvarunk jelentős kitérőt tesz csak azért, hogy segítsen és közelebb jussunk – akármihez. Amikor hajnali kettőkor elköltjük megmaradt készpénzállományunk

- 37 felét két akciós mandulás Magnumra valahol kelet-Spanyolországban, a Zaragoza és Barcelona közötti senkiföldjén… amikor elnézünk a benzinkútról az autópálya irányába, a láthatáron pedig folyamatosan villámlik a Pireneusok előhegyei felett a hajnali vihar. Amikor a spanyol sivatagban horizonttól horizontig húzódó, óriási dupla szivárvány alatt autózva az Amélie zenéjét hallgatjuk. Amikor pénzt akarnak adni, és visszautasítjuk, hogy utazók vagyunk, nem koldusok. Repceföldön ébredni Drezda és Hannover között. Homoktóban ébredni Lille és Reims között. Kamionospihenőn ébredni Strasbourg és Párizs között. Két fokban ébredni egy velencei sikátorban, napfelkeltét nézni a gondolák felett. Lábat lógatni a naplementébe a Bolgonát Firenzével összekötő autópálya fölött átívelő hídon, egy palack háromputtonyos Aszút kortyolgatva. Őszintén meglepődni, amikor egy napnyi fullkontaktos szívás után találunk egy angoltanárnőt, aki történetesen amellett a francia kisváros mellett lakik, ahová mi is igyekszünk. Emlékszem, régen (mondjuk akkoriban, amikor a jogosítványomon száradóban volt a keszthelyi közlekedés-felügyelet bélyegzőjének tintája) nem értettem, hogy miért veszik fel az emberek a stopposokat. Ezzel párhuzamosan azt se, hogy miért állnak ki a fiatalok az út szélére, merthogy úgyse fogja őket senki felvenni. Aztán lassanként rájöttem a válaszra. Ott kereshetni a megfejtést, hogy régen az emberek nem nagyon mentek el A-ból B-be, mert B nagyon messze volt, és nem pocsékolták az életüket azzal, hogy ott baktattak az út szélén. Jöttek aztán a szamarak, a lovak, aztán végül a belsőégésű Otto-motor és a szuperszonikus repülőgép – azt gondolhatni, hogy az derék honpolgárnak egyre kevesebbet kellett utaznia, de épp ellenkezőleg: például Németországban teljesen megszokott, hogy száz kilométerről járnak az emberek munkába, így aztán mire Herr Franz nyugdíjba megy, két-három évet ott tölt el az autobahnon. Unalmas. És itt jövünk mi, térképes-hátizsákos balfaszok a képbe. Velünk lehet beszélgetni, lehet segíteni nekünk. Felvett minket Krisszel egyszer egy Bruno nevű optimista olasz Klagenfurt mellett, és ő világított rá a lényegre: sokkal jobb két srácot elvinni négyszáz kilométert az autópályán és beszélgetni, mint bambán hallgatni a navigátort és pszeudo-zenben bámulni az autópálya korlátját. Hmmm... A stoppolással kapcsolatban az a legnagyobb fejlődés, hogy az ember megtanul ismeretlenekkel kapcsolatot létesíteni, és ezt jól csinálni, ugyanis ha bénázunk, egész egyszerűen nem visznek el, ott rohadunk meg az autópálya melletti benzinkúton. Hmmm…

- 38 összeszámoltam, idáig körülbelül húszezer kilométert stoppoltam le, ennek nagy részét az Ad-hoc Travels keretében Krisszel, Nörsz most jár háromezer-hétszáznál. Ezalatt a naplók tanulsága szerint legalább 140 fuvarunk volt, a benzinkutas-rápróbálós körök során átlag minden hatodik-hetedik autó vitt el. Mindebből az jön, hogy alsó hangon ezer autóhoz kellett odamenni, hogy hádeguttentág vagy bonzsúr-ekszküszémoá: olyan nincs, hogy valakivel nem lehet kapcsolatot teremteni, vagy legalábbis valameddig elbeszélgetni vele. Bilívmi, máj frend. Expert. A másik hozadéka a dolognak az, hogy már képtelen vagyok semlegesen tekinteni egy autópálya-pihenőre vagy benzinkútra. Ha épp nem úton vagyunk, akkor is körbenézek, hogy melyik kocsira lenne érdemes rápróbálni, melyik merre megy. Szakmai ártalom… még akkor is, amikor céges síelésre menet busszal állunk egy osztrák Rosenbergernél. Egyébként pedig igenis tessék felvenni a stopposokat. Mindig van egy-két jó történetük, amit érdemes végighallgatni.

Kedd Sokáig aludtunk, tizenegy körül felkeltünk és lebontottuk a sátrat. Úgy terveztük, hogy körbejárunk a városban, bedobjuk a cuccokat a pályaudvari lokkerbe és körbejárunk az óvárosban. Kezdésként toltunk egy reggelit: Nörsz mindenképpen tükörtojást szeretett volna reggelizni, és pont ott mosolygott a napi ajánlatban tükörtojás sült hússal és zöldséges krumplival. Nosza, rendeltünk kettőt. Amikor kihozták, az állam is leesett: vagy fél kiló bölényoldalas lógott le a tányérról, a tükörtojás meg ott mosolygott ráütve. A krumplival meg már magában is jól lehetett volna lakni… nekikezdtünk a kajának, és végül is hárman ettük meg: ott volt Nörsz, ott voltam én és egy kis kölyök skót juhász, boci szemekkel és a klasszikus „éhes vagyok! Adj enni abból a jó szagúból!”-tekintettel. Nem lehetett nem adni neki… Kaja után aztán bukott az egész ulti, ugyanis leültünk a kempingben e-maileket nézni13, meg találni egy helyet, ahol Regensburgból ki lehet menni az autópályán valami benzinkútra. Nem sikerült ilyen helyet találnunk (pedig van, mert a kutunk mellett közlekedett a 7w-8-as, vagy valami hasonló jelű busz). Nörsz olvasott egy adag levelet és 13 Az „indulás előtt még elolvasom a leveleimet” a 214. számú klasszikus stopposhiba… van még jópár. Például: „Itt van a térkép szerint egy hatvan kilométeres kerülőút, menjünk inkább arra”, vagy mind közül a legveszélyesebb, az „úgyis ő a helyi arc, ő jobban tudja, hogy melyik út forgalmasabb”.

- 39 kiderült, hogy az otthoni lakásfelújítós dolgok messze nincsenek rendben, személyesen kell kézbe vennie a dolgokat, ha azt akarjuk, hogy történjen is valami. Fene. Némi fakkolás után döntöttünk: egyből hazafelé vesszük az irányt, amint lehet, kimegyünk a pályára és fogunk valakit, aki még ma este hazavisz. Nem sok az út, alig hatszázötven kilométer. Egy laza nap. Nosza. A kemping melletti táblák alapján elballagtunk az autobahn egyik felhajtójára és reménykedtünk, hogy majd csak szembejön valami nagy benzinkút, ahol mindenki megáll, aki fel akar hajtani a pályára, amely Passau és Ausztria felé vezet. Ilyen kút nem volt – egy kis, városszéli Aralt sikerült találnunk, epszilonnyi forgalommal. Reméltük, hogy legalább a pályára fel tudunk jutni valahogy, ugyanis az egyik legnehezebb és legkeservesebb dolog kijutni egy városból az autópályán fekvő benzinkútig: ha az ember nem kimondottan a városba érkezik, általában rossz ötlet az utolsó fuvarral bemenni a városközpontba, sokkal kifizetődőbb az autópálya mellékén keresni valami helyet, ahol lehet sátorozni, vagy egyszerűen csak csövezni valami félreeső helyen. Küzdöttünk ott az Aral-kúton. Az állásoknál egyetlen kis kombi Mitsubishi árválkodott anyukával meg a lányával az első üléseken. Nörsz rájuk ment németül, és határtalan meglepetésre a néni mondta, hogy ki tudnak vinni egy olyan benzinkútra, amely az autópálya mellett fekszik és elég sokan megállnak, akik Passau felé veszik a szekérrudat. Egy hibája van csak a helynek, nevezetesen az, hogy nem is igazán a pályán fekszik, hanem jönni kell egy kicsit mindenféle mellékutakon, hogy odajusson az ember… sebaj. Ennél a kútnál mindenképpen jobb nekünk. Beülve kiderült, hogy a néni Nörsz kollégája, ő is ügyvédként dolgozik Regensburgban. Nörsz meg is jegyezte, mikor kiszálltak és elhajtottak, hogy valahogy megérezte benne a kollégát… A kút egyébként Shell volt, és nem is volt olyan pocsék, mint amilyennek előszörre tűnt. Először is ott volt a legvonzóbb tulajdonsága, mégpedig az, hogy harminc centtel olcsóbbért mérték itt a benzint, mint a pályán, emiatt pedig tipikusan a kamionosok és a kisteheresek látogatják előszeretettel. A magyarok meg főleg – Nörsz leült hát az árnyékba a térképpel meg a labdákkal, én meg körbejártam a kút kamionospihenős részét, hátha szembejön

- 40 valami magyar kisteher, aki még ma haza akar érni. Délután három volt ekkor, hatszázötven kilométer meg előttünk. Sikerült is találni egy Fiat furgont magyar rendszámmal, meg egy Laci nevű sráccal a nyergében, akivel rövid úton megegyeztünk, hogy elvisz haza – viszont hat után fogják csak felrakodni Passautól nem messze, onnét pedig egyből haza megy Szombathely mellé, Tétre. Kiváló: ha vele megyünk, felhívom a fateromat, hogy jöjjön be értünk Szombathelyre, tőlünk az ugyanis alig hetven kilométer. Tetszett a lehetőség, és amikor elmondtam Nörsznek, hogy legrosszabb esetben éjszakára hazaérünk, határozottan felvidult. Az étteremben leültünk és toltunk egy késői ebédet (ebből az adagból is jóllakhatott volna egy árvaháznyi cigánygyerek) két korsó jófajta bajor búzasörrel, és kellemesen bezsibbadva vártuk, hogy teljen az idő fél ötig, amikor is a sráccal elindultunk. Laci is többé-kevésbé megerősítette azt az elméletet, miszerint ha valaki sokáig a fuvarozóiparban dolgozik, előbb-utóbb becsavarodik: még csak három éve nyomja három és fél tonnáson, de már határozottan kezdett úgy beszélni és úgy gondolkodni, mint azok a becsavarodós srácok, akikről a Kamionos Arccal beszélgettünk két éve nyáron Madridból hazafelé jövet. Még élvezi, de nagyon hamar eljön az az idő, amikor pokolba kívánja az egész kamionozásosdit – ha ekkor sem vált, végleg itt ragad és olyan lesz, mint a magában beszélgetős bácsi, akivel Magdeborg és Drezda között utaztunk egyszer Hannover felé menet. Olyan volt, mint a… emlékeznek még az Összeesküvés-elmélet című Mel Gibsonfilmre? Jó, jó, tíz éve is megvan, hogy bemutatták, de próbáljuk meg mégis: Gibson valami lökött taxisofőrt alakít, aki azzal traktálja a fuvarjait, hogy a CIA spermaadásra kényszerít minden Nobel-díjast, a mintákat meg a Central Park műjégpályája alatt tárolják, vagy hogy a NASA távirányított földrengéssel akarja Törökországban eltenni láb alól az elnököt. Na, a magában beszélős bácsi pont ilyen volt, csak kissé prózaibb témái voltak: egyrészt hogy a családja mekkora szemét, másrészt pedig számolatlanul jöttek a német-francia-stb. rendőrök, akik a szuszt is kiszívatják a csóró magyar kamionosból. A mi srácunk egyébként kézilabdázott gimiben, egész az NB I-ig jutottak. Az olimpia és Kolonics György halála kapcsán feszegetett doppingbotrányokról dumálva meg vállat vont, és annyit mondott, hogy nyilván tolja mindenki, nekik is adták edzések után a különféle bogyókat, amikről lövésük sem volt, mire jók. Tiszta sport… no persze.

- 41 Laci a navigációval küzdve bekormányozta a Ducatót egy Passau melletti kis faluba, ahol megpakolják audis kuplungház-fedelekkel (vagy mivel), és egész Tétig viszi a cájgot. Holnap reggel fogják lepakolni. A gyárkapun behajtva az élőerős védelem leküzdése egy biccentésbe tellett: a legkomolyabb ellenállást a targoncás csávó jelentette, aki a targonca nyergéből kiabálva mutogatott, hogy hová is kéne parkolni. Mindenesetre nem ígért túl sok jót a hely, ugyanis mint kiderült, lerohadt az egyik öntőgépük napközben, és most 120%-on termelnek, hogy hozni tudják a maximum 4 órás csúszást, aminél még nem kell büntetést fizetniük. Ebből meg az jön, hogy Lacit hatra írták ki és laza három és fél óra csúszással fogják csak felpakolni, addig meg malmozhat kedvére a gyárudvaron. Persze a kiderülés nem ment ilyen könnyen, főleg, hogy se Laci, se az időközben mögénk álló kisteheres, Attila nem beszéltek egyáltalán németül, így Nörsz ment velük tárgyalni. A gyárban két főmufti dolgozott a melósokon (no meg a targoncáson) kívül, ketten összesen félórán át szuggerálták a tízsoros excel-táblát, amiben a megpakolandó szállítmányok célpontja és a rakomány összetétele állt. Végül is egyórás kemény agytornával sikerült kitalálni, hogy miért is nincs az udvaron legyártva háromszor negyvennyolc kuplungházfedél három csinos konténerbe csomagolva, aminek másnap reggelre meg kell érkeznie Magyarországra. Németek, gondoltam. Képtelenek normálisan termelni, ha nincs háború. Egy darabig bóklásztam unalmamban a gyárban: megnéztem az öntőkemencéket, keresztülsétáltam a legyártott alkatrészek tárolására szolgáló termen. Vártam, hogy mikor üvöltenek rám, hogy takarodjak már a nyolcas fokozaton pörgő DST-2300 hatósugarából, vagy hogy az Isten szerelmére, vegyek fel legalább egy kibaszott munkavédelmi sisakot, de semmi ilyesmi nem történt. Voltak kirakva ilyen „Achtung! Hochspannung!”, meg „Lebensgefahr!” táblák, meg egyszer mintha láttam volna három nyelven kiírva, hogy idegeneknek szigorúan tilos a bemenet, de azért bementem. Ha szembejött egy Beta munkavédelmi bakancsos, melósruhás-védőszemüveges-sisakos figura, biccentettem, a szembejövő meg bután nézett rám egy pillanatig, aztán visszabiccentett és békésen ballagott tovább. Nem hinném, hogy melósnak néztek: fekete szandál volt rajtam egy óriási „Venezia Italy” feliratú, fehér pólóval és egy csíkos, rikító narancssárga vászonnadrággal. Mindenesetre jól körbejártam a helyet, megnéztem a személyzeti kartonok blokkolására szolgáló szekrényt is: a nevek alapján nagyrészt lengyelek dolgoznak a gyárban, gondolom,

- 42 a főnökök is ezért beszéltek ilyen érdekes hangképzésű németet. Megnéztem a munkahelyi balesetekről szóló kimutatást, a július egész jó hónap volt, csak kettő „súlyos” besorolású esemény történt. Egész jó, főleg, hogy már majdnem vége volt a hónapnak… gondoltam, még

eggyel

pofátlanabb

leszek,

már

csak

kíváncsiságból

is:

fogtam

Nörsz

kis

fényképezőgépét, és halál nyugodtan elkezdtem fotózni a gyárat belülről. Vakuval, persze, mert meglehetősen kevés fény volt a csarnokban. A kutya nem szólt. Mikor kiderült, hogy bizony nem fog Laci továbbmenni innét még jó darabig, megegyeztünk, hogy a tolmácsolásért cserébe visszavisz minket a passaui viadukt német oldalán figyelő két Aral-kúthoz (a Donautal nevű pihenőhely), ahonnét rendszerint rengeteg magyar veszi hazafelé az irányt. Németországban ugyanis olcsóbb a benzin, mint Ausztriában, a határ előtti utolsó kút pedig ez. Lacival megegyeztünk, hogy ha esetleg nem akadna senki, aki hazavisz, beugrik értünk a kútra és reggelre hazaérünk. Magyar kisteheresek között elég rossz híre van a Donautalnak egyébként, ugyanis a német vámosok előszeretettel szedik itt darabokra a kelet-európai (=magyar, román és ukrán) kistehereket. Bent is állt egy Polizei feliratú Transporter, a mogorva rendőrtisztek pedig egy román kisteher vezetőfülkéjében voltak épp elmerülve nyakig. Nörsszel kiszálltunk, kaptuk a zsákjainkat és egy rövid pisiszünet után vadászni kezdtünk a szürkülő estében. Rápróbáltam egy finn A6-osra, a bácsit még az sem hatotta meg, hogy finnül kezdtem a mondókámat („Hyvää päivä! Anteeksi, minun nimeni on Zsombor ja olen opiskelua. Olemme unkarilainen ja me menemme minun tyttöystävän kanssa kotona. Can you give us a ride towards Hungary, Sir?”) Végül is egy hatalmas, fullextrás, metálkék hetes BMW vitt Pestig. Miskolci a bácsi, és gyakorlatilag azonnal ráállt, hogy persze, hogy ne vinne már haza minket. A bácsi és az ő cége építőiparban dolgozik, szerte Európába közvetítenek magyar hegesztőket és csőszerelőket, elsősorban olajipari beruházásokhoz. Ott vannak Százhalombattán, ott vannak Miskolc mellett, legutóbb Hollandiába közvetítettek magyar csőszerelőket. Egészen meglepődtem, de határozottan állította, hogy a magyar hegesztők és csőszerelők elképesztően keresettek szerte Európában, ugyanis az ilyen jellegű szakmunkákat magyar szakikra szeretik bízni. Most éppen hollandokkal, románokkal és törökökkel dolgoznak együtt: ők csinálják a „vidd oda – üsd be – húzd meg”-jellegű melókat, amihez meg ész és szakértelem is kell, azt mind a magyarok. Büszke vagyok kis hazánk fiaira 

- 43 Egyébként meg folyamatosan keresték a telefonján (úgy este nyolc felé járhatott az idő), a bácsi pedig totál nyugodt és normális hangnemben beszélt mindenkivel. Ha főnök leszek (valaha), akkor pont így szeretném intézni a dolgaimat: higgadtan, lassan, nyíltan. Két telefon között megkérdeztem, hogy mindig ilyen nyugodtan intézi-e a vállalkozás dolgait, és azt válaszolta rá, hogy előbb-utóbb pikkelyeket növeszt az ember, és mondjuk egy nyugodt vállrándítással veszi tudomásul, hogy az egyik munkása Hollandiában elkötötte a vállalati szállítókocsit, benne vagy egymillió forint értékű szerszámmal és hazafelé menet totálkárosra törte a kocsit valahol Németországban. Tanultam egy jó varázsszót is: ez pedig az „önbiztosítás”: amikor tudatosan nem kötünk biztosítást, mert hogy olcsóbb újat venni, vagy megjavítani a cuccot, mint fizetni rá a biztosítási díjat. Ez a hetes BMW egyébként sokkal szimpatikusabb volt, mint az előző, a Chris Bangle-féle dizájn előtti hetes volt: egyszer elvitt Pestig egy olyan, és az úgy nézett ki belülről, mint egy tengeralattjáró vezérlőpultja, az építéséhez meg olyan anyagokat használtak fel, amelyek biztosan nem voltak benne a periódusos rendszerben, amikor utoljára elém került. Huszonöt gomb és két hétszegmenses kijelző tartozott csak az utasoldali klímához. Megszámoltam. Mire beállítottam az ülést a kezemnél lévő kismillió biszbasszal, kapcsolóval, tekerentyűvel és gombbal, elértünk Fonyódról egész Lelléig – itt volt három gomb és egy tekerő, amit megnyomva gyengéden masszírozni kezdte a derekamat. Játszottam egy kicsit az i-Drive nevű csodával is: az az a kis rücskös, korong alakú izébizé a kartámasz előtt. Ahol normális autókban a váltóbot szokott lenni, tudják. Egész meglepődtem, hogy visszapofázik: amikor például a rádiót hangolom manuálisan, tekerés közben az állomások közötti senkiföldjén nem fejt ki ellenállást, azonban a megtalált rádióállomásokba határozottan „belekattan”. Jó játék… Visszatérve a bácsira: egészen sok mindenről beszélgettünk vele, mesélt a családjáról, és mondott egy nagyon érdekeset. Azt mondta, hogy kicsit aggódik a fiáért és a lányáért, ugyanis neki elég sokat kellett szívnia, hogy valamit elérjen a hetvenes években indított bizniszével, és ha most kiraknák egy domboldalra egy skótkockás alsónadrágban, rövid idő alatt tudna kezdeni valamihez. A gyerekeiről már nem biztos, hogy ezt jó szívvel ki tudja jelenteni: ők többnyire azzal oldották meg a problémáikat, hogy felhívták apát, apa pedig segített nekik. Well… némileg igazat adok a bácsinak, viszont az ilyen ítéleteket szerintem érdemes óvatosan adagolni: helyzet szüli hősöket.

- 44 Jó tempót jöttünk, keresztül Ausztrián és fél Magyarországon: alig múlt el este tizenegy, amikor a bácsi kirakott minket a Blahán. Egész jó idő, tekintve, hogy este hétkor még Passauban bénáztunk a gyárban… Nörsszel elballagtunk hozzánk a nyóckerbe: jól esett már sétálni kicsit az egész napos ücsörgés után. Hát, hazaértünk. Így a végén kellene olyan érdektelen dolgokról írni, hogy hány fuvarunk volt, vagy mekkora távolságot tettünk meg, de ezek érzéseim szerint totál fölöslegesek. Na jó, 23 fuvarunk volt és 3700km körüli távolságot tettünk meg térkép szerint… Pozitívnak mindenképp pozitív volt a kirándulás, Nörsznek legalábbis nagyon tetszett, remélem, megyünk még. Akárhová. Mondjuk mit szólnál…