DANIEL SILVA A Moszad ügynöke
ELSŐ RÉSZ Egy próféta halála 1. Amszterdam Solomon Rosner professzor adta le az első vészjelet, bár nevét a Tel-Aviv belvárosában álló szürke irodaépület biztonságos szobáin kívül senki sem köthette volna az ügyhöz. Ahogy Gabriel Allon, az izraeli hírszerzés legendás, de önfejű fenegyereke később megállapította, Rosner volt a Cég történetében az első olyan személy, aki értékesebbnek bizonyult holtan, mint élve. Azok, akik hallották elejtett megjegyzését, egyöntetűen kegyetlennek találták, de ez megfelelt az akkorra már mindannyiukon elhatalmasodó sötét hangulatnak. Rosner halálának színtere nem Izrael volt – ahol az erőszakos halál szinte mindennapos esemény –, hanem az egyébként csendes amszterdami óváros. A tett elkövetésének időpontja december első péntekjére esett. Ezen a napon az idő inkább kora tavaszi, mint késő őszi volt. Az idő alkalmasnak tűnt olyan, a hollandok által előszeretettel csak gezelligheidnek nevezett tevékenységekre, mint amilyen a Bloemenmarkt virágstandjai közti céltalan bóklászás, egy-két korsó sör legurítása a Rembrandtplein egyik forgalmas bárjában, vagy – aki arra vágyik – egy jó spangli elszívása a Haarlemmerstraat valamelyik coffeeshopjában. A civódást és a küzdelmet a gyűlölt amerikaiakra hagyva a tekintélyes, öreg Amszterdam morajlott ezen az aranyban úszó, késő őszi délutánon, amelyen a város lakói köszönetet mondhattak azért, hogy feddhetetlennek és hollandnak születtek. Solomon Rosner ebben az érzésben nem osztozott honfitársaival, akiknek nézeteivel egyébként is ritkán értett egyet. Bár főállásban az Amszterdami Egyetem szociológiaprofesszora volt, ideje legnagyobb részét az általa alapított Európai Biztonsági Tanulmányok Központjának szentelte. Számos becsmérlője már a névből is bizonyítottnak látta, hogy az egész intézmény csalás, mert Rosner nemcsak a központ igazgatója volt, hanem egyetlen alkalmazott kutatója is. A nyilvánvaló hiányosságok ellenére a központ számtalan megbízható cikket és részletes beszámolót jelentetett meg a Hollandiát belülről fenyegető és egyre erősödő militáns muzulmán erőkről. Rosner legutóbbi könyvében, Az iszlám nyugati hódításában azt állította, hogy Hollandia a dzsihádista iszlám átfogó és
szervezett támadásainak célpontjává vált. Állítása szerint a támadások célja Hollandia gyarmatosítása, majd muzulmán többségű állammá alakítása, ahol a nem is túl távoli jövőben az iszlám jog, a saría fog eluralkodni. A terroristák és a gyarmatosítók ugyanannak az éremnek a két oldala, figyelmeztetett, s ha a kormány nem hoz azonnali és drasztikus intézkedéseket, mindaz, amit a szabadelvű hollandok oly nagy becsben tartanak, hamarosan véglegesen eltűnik. A holland irodalmi sajtó megjósolhatóan szörnyülködött. Hisztéria, írta az egyik kritikus. Rasszista demagógia, írta egy másik. Többen arra ragadtatták magukat, hogy kijelentsék: a könyvben olvasható nézetek azért is felettébb gyűlöletesek, mert Rosner nagyszülei is a százezer holland zsidó közt voltak, akiket Auschwitz gázkamráiba szállítottak. Mindannyian egyetértettek azonban abban, hogy ebben a helyzetben nem a Rosner-féle gyűlöletbeszédre, hanem toleranciára és párbeszédre van szükség. Rosner szilárdan állta a lesújtó kritikákat. Egy riporter olyan embernek írta le, akinek elvei alapjaiban megingathatatlanok. Rosner válaszában hangsúlyozta a tolerancia és a párbeszéd fontosságát, ami azonban véleménye szerint nem lehet egyenlő a kapitulációval. – Nekünk, hollandoknak, le kell tennünk végre a Heinekent meg a hasispipát! Ki kell nyitnunk a szemünket, különben el fogjuk veszíteni országunkat! – csattant fel egy interjú során a holland televízióban. A könyv és a róla folytatott polémia Rosnert az ország legtöbbet gyalázott, ám egyes helyeken a legünnepeltebb emberévé tette. Ugyanakkor személye a Hollandiában élő muzulmán szélsőségesek érdeklődésének középpontjába került. A dzsihádista weboldalak, amelyeket Rosner a holland rendőrségnél is nagyobb alapossággal figyelt, szent dühvel támadták a könyvet, s több fórumon is megjósolták a könyv írójának hamarosan bekövetkező halálát. Az Oud West negyed imámja utasításba adta híveinek, hogy „bánjanak keményen a zsidó Rosnerrel”, s egy mártírt keresett, aki elvégezné a feladatot. A tehetetlen holland belügyminiszter válaszul azzal az ötlettel állt elő, hogy rejtőzzön el, amit az író hevesen elutasított. Átadott viszont a miniszternek egy listát tíz olyan szélsőséges nevével, akik közül a lehetséges merénylő kikerülhet. A miniszter gondolkodás nélkül elfogadta a listát, mert tisztában volt vele, hogy Rosner sokkal jobban ismeri a Hollandián belül működő szélsőséges csoportokat, mint a biztonsági szolgálat. Rosner azon a bizonyos decemberi napon, déltájban a Groenburgwal 2A csatornaparti épületének második emeleti dolgozószobájában görnyedt a számítógépe előtt. A lakás épp olyan volt, mint a lakója: zömök, széles és bizonytalan szögben előrehajló, mely tulajdonságokról egyes szomszédok gúnyolódva állították, hogy tulajdonosának politikai nézeteihez hasonlítanak. A ház egyetlen igazi hátránya a fekvése volt. Úgy negyvenméternyire állt ugyanis a Zuiderkerk harangtornyától. A harangokat mindennap, pontban déli tizenkettőkor kíméletlenül meghúzták, s teljes háromnegyed órán át kongatták. Rosner, aki nagyon érzékeny volt a háborgatásra és a külső zajokra, már évek óta személyes dzsihádot folytatott ellenük. A komolyzene, a zajszűrő készülék, a
hangszigetelő fejhallgatók azonban mind-mind hatástalannak bizonyultak a támadással szemben. Néha elmélázott rajta, vajon miért zúgnak egyáltalán. Az öreg templomot réges-rég kormányhivatallá alakították át, amelyben a mélyen vallásos Rosner a holland fertő szimbólumát látta. A végtelen vallási buzgalmú ellenféllel szembesülve a szekularizált hollandok templomaikat a jóléti állam hivatalaivá alakították át. Hívek nélküli templom egy istentelen városban, gondolta Rosner. Tizenkettő után tíz perccel csöndes kopogásra lett figyelmes; föltekintve Sophie Vanderhaust pillantotta meg, aki az ajtófélfának támaszkodva egy köteg iratot szorongatott. A lány Rosner egykori tanítványa volt, aki „A holokauszt hatásai a háború utáni Hollandiában” című diplomamunkája megírása után szegődött mellé. A lány részben titkárnője, részben tudományos munkatársa, olykor-olykor dajkája s egyben fogadott lánya volt. Rendben tartotta az irodáját, és begépelte cikkei véglegesített változatát. Ő emlékeztette Rosnert lehetetlen időpontokban tartott megbeszéléseire, és figyelemmel kísérte aggasztó pénzügyeit is. Emlékeztette professzorát az evésre, s ő maga gondoskodott tiszta ruháiról is. Aznap délelőtt elújságolta Rosnernek, hogy újévkor Sint Maarten szigetén szándékozik eltölteni egy hetet, amitől Rosner mély depresszióba süllyedt. – Egy óra múlva interjúja van a De Telegraaffal. Talán jó lenne összeszedni a gondolatait, és ennie is pár falatot! – Sophie! Csak nem azt akarja mondani, hogy a gondolataim nem eléggé összeszedettek? – Semmi ilyesmi nem jutott az eszembe, csak már reggel fél hat óta dolgozik azon a cikken, és a kávén kívül kéne még valami a gyomrába. – Csak nem azzal a rémes riporternővel találkozom, aki tavaly lenácizott? – Azt hiszi, még egyszer a közelébe engedném? – A lány belépett az irodába, és elkezdett pakolászni Rosner asztalán. – A De Telegraaf-os interjú után jelenése van az NOS stúdiójában. Betelefonálós műsor lesz, úgyhogy élénk vitára kell felkészülnie. Kérem, ne szerezzen magának több ellenséget, professzor úr! Egyre nehezebb számon tartani őket. – Megpróbálok viselkedni, de azt hiszem, végleg kifogytam a béketűrésből. Sophie belenézett Rosner kávéscsészéjébe, és megnyúlt az ábrázata. – Miért kell a cigarettacsikkjeit mindig a kávéba dobni? – Tele volt a hamutartóm. – Néhanapján megpróbálhatná kiüríteni! – mondta a lány, majd a hamutartó tartalmát egy gyors mozdulattal beleöntötte a szemetesbe, s azzal a mozdulattal ki is emelte a szemeteszacskót. – Ne feledkezzen meg róla, hogy ma este fóruma van az egyetemen! Rosner összeráncolta a homlokát. Nem nagyon fűlött a foga a fórumhoz. Az egyik vitapartnere az Európai Muzulmán Egyesület elnöke lesz, egy olyan csoportosulásé, amely nyílt harcot folytat a saría európai bevezetéséért és Izrael
állam megsemmisítéséért. Borítékolhatóan nagyon kellemetlen estének néz elébe. – Azt hiszem, bejelentem, hogy leprás vagyok. – Akkor is ott akarják látni, hiszen maga az est fénypontja. A férfi felállt, és kinyújtózott. – Azt hiszem, lemegyek egy kávéra, és harapok is valamit a Café de Doelenben. Nem beszélné meg a De Telegraaf riporterével, hogy találkozzunk inkább ott? – Biztos benne, hogy ez bölcs döntés, professzor úr? Amszterdamban mindenki tudta, hogy a staalstraati híres kávézó a professzor kedvenc tartózkodási helye, és Rosner elég szembetűnő alak volt. Kócos, fehér hajával és gyűrött tweedöltözékével Hollandia egyik legismertebb figurájának számított. A holland rendőrség géniuszai egyszer azt tanácsolták neki, hogy ha nyilvános helyre megy, próbálja magát álcázni. Rosner az ötletet ahhoz hasonlította, mintha egy vízilóra bajuszt ragasztanának, fejébe kalapot nyomnának, s mindenkivel megpróbálnák elhitetni, hogy az állat igazából egy holland férfi. – Már hónapok óta nem voltam a Doelenben. – Az még nem jelenti azt, hogy biztonságosabb. – Nem élhetek életem végéig fogolyként, Sophie! – mutatott az ablak felé Rosner. – Különösen nem egy olyan napon, mint ez a mai! A De Telegraaf riporterét csak a legutolsó pillanatban értesítse a hollétemről, azzal lerázhatjuk a dzsihádistákat! – Ez egyáltalán nem vicces! – vágott vissza a lány, de belátta, hogy tervéről esélytelen lebeszélnie a professzort. – Legalább vigye magával a mobilt, hogy föl tudjon hívni, ha baj van! Rosner zsebre vágta a telefont, és elindult lefelé. A bejáratnál összehúzta magán a kabátot, nyakára tekerte az immár védjegyévé vált selyemsálat, és kilépett az utcára. Bal felől a Zuiderkerk tornya magasodott, jobbról pedig jó negyven méter hosszan egy olyan keskeny csatorna húzódott, amely fölött egy fa felvonóhíd ívelt át. A Groenburgwal az óváros egyik csendes utcácskája volt, ahol egyáltalán nem voltak bárok meg kávéházak, s egyetlen hoteljében is mindig csak néhány látogató akadt. Rosner házával átellenben állt az utca egyetlen oda nem illő épülete, egy modern, lila és zöld árnyalatúra festett bérház. Előtte három festékfoltos, fehér overallba öltözött munkás sütkérezett a napfényben. Rosner rápillantott az arcokra, s mielőtt továbbindult a felvonóhíd irányába, mindet az emlékezetébe véste. Amikor a hirtelen támadt szél megrázta a parton álló fák kopasz ágait, megállt egy pillanatra, hogy elmerengjen egy fölötte sebesen úszó kövér, vermeeri felhőn; eközben sálját szorosabbra tekerte a nyakán. Csak ekkor vette észre, hogy a csatorna másik oldalán az egyik festő ugyanarra megy, amerre ő. A sötét, rövidre nyírt hajú, magas és sima homlokú, apró szemű, de bozontos szemöldökű férfiról a bevándorlókat kitűnően ismerő
Rosner rögtön megállapította, hogy a Rif-hegységből származó marokkói. Egyszerre értek a felvonóhídhoz. Rosner ismét megállt, ezúttal azért, hogy rágyújtson egy cigarettára, amit nem is kívánt. Megkönnyebbülten vette észre, hogy a férfi balra elfordul. Amikor a férfi a következő sarkon eltűnt, Rosner megindult a másik irányba, a Doelen felé. Szép nyugodtan végigsétált a Staalstraaton, kedvenc cukrászdája kirakatában megnézte a napi ajánlatot, kitért egy csinos lány kerékpárja elől, majd türelmesen végighallgatta egy pirospozsgás csodálója áradozását. Épp belépni készült a kávéház ajtaján, amikor hirtelen rántást érzett a kabátja gallérján. Élete utolsó másodperceiben még azon az abszurd ötleten tépelődött, hogy megakadályozhatta volna saját halálát, ha ellenáll a kísértésnek, és egyszerűen nem fordul hátra. De természetesen megfordult, mert az ember így tesz, ha Amszterdamban egy ilyen ragyogó decemberi napon megszólítja egy idegen. A fegyvert csak elmosódva látta. A keskeny utcán a lövések ágyúdörgésként visszhangoztak. Összerogyott a kockakövön, és tehetetlenül figyelte, amint gyilkosa hosszú kést ránt elő a kabátja alól. A mészárlást az imám rendeletének megfelelően, rituálisan hajtotta végre. Senki sem avatkozott közbe. Nem csoda, gondolta Rosner, hiszen a beavatkozás intoleráns lenne. Senkinek sem jutott eszébe, hogy odaugorjon a haldokló férfihoz. Csak a harangok zúgtak. Hívek nélküli templom egy istentelen városban – mintha ezt mondták volna.
