Amszterdam Braunschweig. Ad hoc travels ápr

Amszterdam  Braunschweig

Ad­hoc travels 2007. ápr. 11­14.

Amszterdam. Cofeeshop, tulipán, facipő, szélmalom. Első közelítésben ennyi, de ha az ember  utánaolvas a neten, még számos vonzó dolgot talál a hollandok fővárosával kapcsolatban:  vannak például ilyen echte stopposoknak szánt autópályafelhajtók, ahol ki is van téve egy  tábla, hogy „Achtung! Hitch hikers!”  Na meg a WANDERSEXXX. Azt mindenképp ki kell  próbálni, csak épp a biztonsági szót kell jól begyakorolni indulás előtt… az előkészületek  megvoltak, elindultunk hát.  Szerda Öregszünk, ez az igazság.  Bár még nem kelünk fel kétszer vizelni éjjelente és a köszvény is  megnyugtató   messzeségben   feni   fogait,   egyre   nehezebben   bírunk   összeszervezni   egy   pár  napot,   amikor   egyikünknek   sincs   semmi   dolga.   Mondjuk   Amszterdam   olyan   úticél,   ami  megéri a szervezkedést és némi kellemetlenséget: a magam részéről gyorsan bevezettem a  jövő villamosmérnökeit a fáziszárt hurkok és a frekvenciamodulációs vevőegység (gy.k. rádió)  működésének rejtelmeibe délig, miközben a labor sarokában ott figyelt bevetésre készen a  teljes menetfelszerelés sátorral­polifómmal... Krisz megpróbált melóhelyi fuvart szervezni az  ideális kilövőhelyig, Móvárig, azonban különféle logisztikai problémák és ronggyá tört kocsik  következtében mégiscsak a szokásos starthelyre ballagtunk be fél egy után nem sokkal. Sajnos Krisz otthon hagyta a Toulouse előtt vásárolt és kellőképp bejelölt Európa­térképünket,  így aztán a Móriczon beballagtam a Libribe, hátamon egy kisebb hadsereg ellátására szolgáló,  csuttig pakolt hátizsákkal: „Csókolom! Egy Európa autóstérképet szeretnék.” A néni arcára  kiülő kifejezést nem tudom szavakkal megfogalmazni…  Kibuszoztunk   a   Sasadira,   nekikezdtünk   a   fuvarvadászatnak.   Eleinte   nem   nagyon   akart  összejönni:   jött   a   szokásos   „bocsdemenarramegyek”,   „nemférnétekbeakocsiba”   számtalan  formában, viszont többnyire magyarul: tetszőleges külföldi (osztrák, német, svájci, mittomén)  kocsiban magyarok ültek. Komolyan. Odaállítok töltőpisztollyal küzdő apukához, eldarálom,  hogy gútentág­ensuldigenzibitte, erre apuka arcán az a hamisítatlan vaszmakogszbazmeg?!­ kifejezés   terül   el.   A   harmadik   ilyennél   már   rutinosan   kérdeztem   meg,   hogy   „esetleg  magyarul?...” A jelenség inverzét is sikerült Nürnberg és Göttingen között megtapasztalni:  akkor magyar rendszámú Opel Zafira sofőrje nézett rám ugyanezzel az arckifejezéssel, amikor  ráköszöntem, hogy szépjónapot… kibaszott globalizáció. Jó   fél   óra   után   sikerült   fogni   egy   citroenes   párocskát,   akik   határtalan   meglepetésünkre  könnyed vállrándítással mondták, hogy akkor jó, elvisznek egész Drezdáig, ha akarjuk. Jó.  Legyen Drezda, az úgyis a rövidebbik útvonalon fekszik Pozsony, Prága és Berlin irányában.  Begyógyítottuk   a   cuccainkat   a   raktérbe,   beültünk   hátra   és   kigurultunk   a   pályára.   Mint  kiderült,   apuka   magyar   és   a   nagy   kitelepülési   mozgalom   első   hullámában   ment   Nyugat­ Németországba családostul és építészként­festőként keresi a bratwurstra valót valahol Drezda  mellett.   Feleségül   is   vett   egy   német   nőt   (legalábbis   gyanítom,   hogy   ilyen   tartalmazási  viszonyok uralkodtak az első traktusban), aki szemmel láthatólag pár dolgon kívül nemigen  tanult   meg   magyarul.   Ez   mondjuk   nem   zavarta   a   beszélgetést,   mert   apuka   folyamatosan  elmesélte németül is zanzásítva a lényeget – Krisszel sokat beszélgettünk később arról, hogy  ugyan­vajon hogy működhet ez a családalapítós dolog külföldre szakadva. Fabrizio példájából  okulva például nemigen tudom elképzelni, hogy a valamennyire azonos kulturális háttér nem  szükséges   ahhoz,   hogy  tényleg  működjön   a  kapcsolat   külföldön.  Na  mindegy.  A   bácsival  beszélgetve olyan érzésem támadt, hogy ő az az arc, aki mindent hátrahagyva, nagy bátran 

nekivágott az ismeretlennek, de nem találta meg a számítását és most eléldegél valahogy, de  nem igazán örül annak, hogy annak idején kiment.  Pozsony, Brno, Prága: ezek mind­mind mögöttünk voltak, miközben beszélgettünk apukával  vagy egyszerűen csak bamba fejjel, alfában bámultuk az autópályakorlátot. Prágában némi  városnézést is sikerült megejteni valami motoros miatt, aki nemcsak hogy ronggyá törte a  GSX­R­jét,   hanem   még   dugót   is   csinált   a   szerda   délutáni   csúcsforgalomban.   Prága   sem  kevésbé bénán összerakott autópályailag, mint Pest: van ugyan valami körgyűrűjük a város  körül, azon viszont folyton dugó van és nem lehet normálisan haladni a kétmillió kamion  miatt.   Nem   marad   hát   más,   mint   bejönni   a   városközpontba,   akárhonnét   akárhová   is   akar  menni   az   ember   gyereke.   Így   viszont  legalább  van  alkalma   gyönyörködni   a   cseh  főváros  nevezetességeiben,   miközben   huszonöt   centiket   döccen   előre   a   szelvényezett   és   igencsak  döcögős   aszfaltcsíkon.   Egyfajta   dadaista­technokrata   orgia   például   a   történelmi   óváros  tőszomszédságában pompázó, finoman indusztriális formavilággal megvert olajfinomító. Meg  aztán különösen megkapó Vencel­tér tetejének látképe is háromszáz autó teteje felett, vagy  említhetnénk   azt   a   szívbemarkolóan   depressziós   képet   is,   amikor   a   prágai   főpályaudvar  csodaszép, valaha fehér, azonban mostanra feketére rohadt mészkőstukkóit nézi az ember az  előtte elhaladó, hatsávos autópályáról… Prága   is   elmaradt   mögöttünk.   Közeledtünk   Drezdához   és   lassan   kezdett   visszajönni   a  zsibbadó érzés, ami először kellemetlen, aztán zsibbadó érzés mivoltából következően már  nem is érződik pár perc múltán… Az autópálya nem sokkal Prága után véget ér, onnantól  kezdve mindenféle alsóbbrendű úton mentünk festői tájak között. Az Érchegységben meglepő  módon  számtalan helyen bányásznak vasat, rezet és a bácsi szerint valahol még uránra  is  bukkantak.   A   táj   megkapóan   gyönyörű   volt,   akármerre   néztünk:   domboldalak   gabonával  bevetve, a fűtenger hullámzik a lengedező szél nyomán, mellettünk meg a Majna kanyarog, az  egészet   csak   időnként   szarta   szanaszéjjel   egy   utópisztikus   szocialista   stílusban   odahányt  külszíni  bányafejtés. A sok ércet persze ott helyben dolgozzák fel csomó vegyi üzemmel,  emiatt viszont ha keleti szél fúj, Drezdában is érezni lehet a cseh állam GDP­s  növekedésének  dögletes kipárolgását. Drezda   mellett   szálltunk   ki.   Elhaladtunkban   láttuk   a   völgyben   elterülő   iparvárost,   a  keletnémet mintastadtot, amit a világháborúban porrá bombáztak a demokrácia és az emberi  értékek hős védelmezői, és a keletnémet Párt vezetői tudományos alapokon tervezték meg az  alaprajzát. A bácsi kinézett nekünk egy pihenőhelyet a pálya mentén (sajnos a cseh határtól  kezdve nem voltak benzinkutak) és bizonyára igencsak savanyú képet vághattunk a huszonöt  négyzetméteres,   sötétben   kimondottan   ocsmány   és   meglehetősen   szocreál   betonépítmény  láttán: a bácsi meg a néni odaballagott egy éppen kitolató Opel Kadetthez és szereztek nekünk  egy   továbbvivő   fuvart.   Megbeszélték   a   sofőrrel,   hogy   elvisz   a   Magdeborg,   Hannover   és  Amszterdam irányába vezető autópályához és kitesz egy pihenőnél. Ilyenünk már volt tavaly  nyáron Franciaországban ­ akkor végül is csak a volvós franciák jóindulatának köszönhetően  sikerült bedzsíájdzsózni a városba… Elköszöntünk a magyar németjeinktől, jó utat kívántak  és bezuttyantunk a hihetetlenül retkes kocsiba.  A kadettes csóka nem volt valami szószátyár: számoltam, összesen 16 szót hallottunk tőle  félórás   utazásunk  során.  Ehelyett  a  lokális  Kossuth  rádiót   hallgattuk,  ahol   két  muki  arról  beszélgetett, hogy a német autóiparnak miként is kellene reagálnia a globális felmelegedés  növekvő   kihívásaira…   Mindenesetre   immáron   frankón   teljesen   sötétben   kóvályogtunk 

mindenféle alsóbbrendű úton, azonban a csóka pontosan tudta, hová visz minket: hamarosan  be is gurultunk egy, az előbbinél nem sokkal nagyobb pihenőre. Kezdtünk zsibbadni. Nem  csak   testben,   szellemben   is:   dél   óta   letoltunk   majdnem   nyolcszáz   kilométert.   Hiába,  elszoktunk tőle… messze volt már az, amikor hatvan óra alatt hazajöttünk Madridból.  Láttunk ebben a parkolóban egy kimondottan kacagtató táblát. Szépen világít és a parkoló  bejáratával szemben az áll rajta egyméteres betűkkel, hogy „FRAUENPARKPLATZ. BITTE  3   PLATZE   FREIHALTEN.”   Ezt   most   így   hogy?   A   németek   ennyire   előzékenyek   vagy  egyszerűen csak rájöttek, hogy a nők… khm… szóval hogy vannak ezek a hülye sztereotípiák,  amiknek semmi alapjuk sincs…? A parkoló büféjében odaálltunk a kirakott térkép elé és nagy bőszen nekiálltunk átmásolni a  kelet­német autópályákon található benzinkutak koordinátáit. Hát, nem volt sok… Másolás  közben kijött a büféből egy ilyen Fiatal Bankár rózsaszín ingben, élre vasalt nadrágban és  csudaszép búzavirágkék nyakkendőben: nem úszta meg a rápróbálást. Különösebb győzködés  nélkül   mondta,  hogy persze, elvisz és  végül  is  laza  százhatvanas  utazótempóval  elrepített  minket az egyetlen benzinkútra, ami Berlin és Lipcse között működik az autópályán. Shell volt a kút márkájára nézvést és néhány gyors és látványosan sikertelen rápróbálás után  beláttuk, hogy sajnos itt fogunk éjszakázni. Sebaj. Volt útiborunk (két üveg nagyon finom  szamorodni), sátrunk, hálózsákunk, polifómkombónk: minden együtt volt egy igazán fílinges  és   vadkempingezős   éjszakához.   Leültünk   a   kút   bódéja   melletti   fémpadokhoz,  megvacsoráztunk   és   előkerült   az   egyik   üveg   szamorodni.   Krisz   féltő   gonddal   kibontotta,  megnézte a kút sápadt neonvilágításában az aranyló nedűt tartalmazó palackot. „Ez kétezres  szamorodni! A kétezres az baromi jó évjárat volt! Ez a bor kurva jó!” – szólt, majd szájához  emelte az üveget és két kövér korttyal eltüntette a harmadát… Körbejártunk a kút környékén: végeláthatatlan repceföld három oldalon, a negyediken meg az  autópálya. Remek. Autópályán ébredni már az álmoskönyv szerint se jelent jót, így aztán jobb  híján a repceföld mellett döntöttünk. Beballagtunk egy aprócska ösvényen valami traktoros  csapásra   és   hümmögve   jegyezte   meg   Krisz,   hogy   ma   mocsok   hideg   lesz   éjszaka.   Nem  tévedett.   Alig   volt   tíz   óra,   de   a   leheletem   már   frankón   gőzölgött   előttem   és   az   esti   pára  cseppjei csüngtek a repce levelein, a nadrágom pedig gyakorlatilag átázott a húsz méternyi  repceföldtől.   Felnézve   a   téli   égbolt   legszebb   csillagképei   pillantottak   vissza:   csodaszép,  felhőtlen tél végi éjszakának néztünk elébe, dérrel, harmattal, reggeli köddel és olyan max. két  fokos hőmérséklettel, helyenkénti talajmenti faggyal. Miért is nem Rómába indultunk el?... Krisz rámutatott egy közelben legelésző szélkerékre és végül is az alatt vertük fel a sátrat  lámpa   nélkül,   két   telefonnal,   egymillió   luxnak   megfelelő   szakmai   gyakorlattal.   Ilyen  szélkerekeket lát az ember az osztrák autópályán Bécs előtt és annak a szélalagútnak a magyar  végén, Móvár környékén is van egy­kettő belőlük. A pályáról megnézve ilyen kis aranyos,  forgós   ventillátoroknak   tűnnek,   amik   szakadatlan   termelik   a   villamos   áramot   és   a  környezetnek se voltak még jobb barátai, azonban egész más dimenziókat kap az egész, ha az  ember ott áll egy ilyen izé tövében. Kezdjük azzal, hogy baromi nagy. Hazafelé jövet láttunk  egy hat kamionból álló konvojt, ami egy, azaz egy darab szélkereket szállított: a kerék egy  lapátja kicsit nagyobb, mint egy nyerges pótkocsija. Ehhez tessék hozzáképzelni arányaiban a  többit: az egész kicsit magasabb, mint a Schönherz 19 emelete és valami elképesztően zajos.  Miközben ballagtunk feléje, folyton nézegettünk szanaszéjjel, hogy honnan a búbánatból jön 

ez a nyikorgás, roszogás, nyeszergés, szortyogás, aztán rájöttünk, hogy ezt bizony a szélkerék  generálja. Nagyon durva. Elsőre folyton az az érzése az embernek, hogy  most  fog ráesni az  egyik   lapát,   ahogy   ott   áll   alatta   és   a   tetején   valami   irdatlan   magasságban   forgatja   egy  automatika a lapátokat szélirányba.  Igencsak   fáradtak   voltunk,   így   aztán   secperc   alatt   bepakoltuk   a   cuccainkat   a   sátorba.  Elhelyezkedtünk és jót röhögtünk azon, hogy mekkora Darwin­díj lenne, ha a szélkerék egyik  lezuhanó  lapátja vágna ketté  két balfasz vadkempingezőt Drezda és Hannover között, egy  Isten háta mögötti repceföldön… Ahogy próbáltam elaludni, gondolkodtam. Olyannak éreztem az Ad­hoc Travelst, mint a profi  öregfiúk focicsapatát: nem nagyon játszanak már sok meccset, de ha pályára lépnek, a szokott  profizmussal verik meg a lelkes fiatalokat… Nem sokat aludtam aznap éjjel. Leginkább fél­ háromnegyed   órákra   szundítottam   el:   számtalanszor   ébredtem   arra,   hogy   a   sátor   tetejére  lecsapódott   pára   csöpög   az   arcomba…   meg   hogy   mocsok   hideg   van.   Némi   fészkelődés­ kotorászás után előástam majdnem mindent, amit magamra tudtam húzni: hosszú ujjú póló,  még egy póló, jégeralsó, farmer, ing, pulóver, hálózsák. Mindez kevés volt, valamim mindig  fázott. Nem volt jó… aztán reggel lett és beköszöntött az új nap.  Csütörtök Hat   negyvenkor   felébredtünk   és   eldöntöttük,   hogy   felkelünk.   Hat   óra   ötvenháromkor  összepakolt   sátorral,   hátizsákkal   a   hátunkon   ballagtunk   be   a   benzinkútra,   hogy   a   reggeli  indulási hullámot meglovagolva eljussunk Hollandiába. Elsőként azonban toltunk egy kávét,  amit a pultos nő (igazi, hamisítatlan keletnémet nőszemély, a legtenyeres­talpasabb fajtából  származó   Brümhilda)   úgy   baszott   oda   elém.   Elnézést   a   szóhasználatért,   de   a   műveletet  adekvát módon csak így tudom jellemezni… Ettünk­ittunk a tegnap már bejáratott asztaloknál  és reggeli közben tettünk néhány egészen érdekes felfedezést.  Egy: ezek a németek otthon szülik a benzint. Prágától idáig ez volt az egyetlen kút a pálya  mellett,   viszont   a   két   sávban   elszáguldó   Friztek   és   Jürgenek   és   Wilhelmek   egészen  elhanyagolható százaléka jött be tankolni a kútra. Akik meg bejöttek, azok 1. csak ide mentek  Lipcsébe, 2. vállalati kocsival voltak, 3. bocs, de nem vittek el.  Kettő: ezek a németek ezek teljesen hülyék. Ott van a töküres benzinkút az orruk előtt öt  kútfővel (az ugye nem kevesebb, mint tíz slot, ahol tankolni lehet), egyedül egynél árválkodik  egy company car, a sofőrje bent fizet. Na, hova áll az átlagnémet ilyen leosztásnál? Igen.  Kitalálták. Beáll a másik kocsi mögé, répázik tíz percet, amíg Jürgen odabent megissza a  reggeli   kávét,   elfogyasztja   a   reggeli   sajtos   stanglit,   elolvassa,   hogy   mi   is   a   világpolitikai  helyzet és aztán továbbindul hegeszteni a csavargyárba.  Három:   akármennyire   is   több,   mint   tizenöt   éve   volt   a   határegyesítés   Kelet­   és   Nyugat­ Németország között, a különbségek továbbra is meglátszanak a gazdag Rajna­vidék, Ruhr­ vidék és dél­Németország és a keleti Szászország között. Az emberek ugyanabból a típusból  kerültek ki nagyrészt, akik anno a Balatonnál követelték fröcsögve, hogy kapjanak nagyobb  sültkrumplit   a   márkájukért,   de   köszi,   a   nokedlire   csak   pörköltszaftot   tegyenek,   ha   úgy  olcsóbb.   A   benzinkút,  ahol  dolgoztunk,  Shell   volt:  elvileg  ugye   ez  a  konszern  üzemelteti  világszerte az egyik legigényesebb és legkiterjedtebb kúthálózatot az autópályák mentén, de a 

Berlin­Hannover pályán működő kutak mintha a szocreál érából maradtak volna és csak a  táblát cserélték volna le a málladozó betonalkotmányon.  Végül is egy magyar kamionos faszi vitt tovább minket. Féknyergeket vitt a Volkswagennek  Wolfsburgba. Nem igazán parázott azon, hogy a fülkében csak két hely van és elvileg nagyon  megbüntethetik a német rendőrök, hogy hárman nyomjuk odabent: letakarította a két ülés  közötti   tárolórekeszt   és   ott   váltottuk   egymást   Krisszel,   míg   a   másik   az   anyósülésen  terpeszkedett királyi kényelmben.  Emlékeznek még a Conspiracy Theory című Mel Gibson­filmre? Gibson ott valami lökött  taxisofőrt alakít, aki a fuvarjainak az utazáson kívül grátisz elmeséli, hogy a NASA hogyan  akarja az elnököt távirányított földrengéssel eltenni láb alól vagy hogy a CIA minden Nobel­ díjast spermaadásra kényszerít és a mintákat a Central Park műjégpályája alatt tárolják... na,  szóval ez a faszi kiköpött olyan volt, mint ott Gibson. Folyamatosan beszélt. Eleinte még néha  közbeszóltunk,   hogy   „Igen?”,   aztán   rájöttünk,   hogy   teljesen   felesleges.   Elbeszélgetett  magában (nem lennék meglepve, ha ezt a figurát hallgatóság nélkül is tolná alkalomadtán), de  nem szövögetett nagyratörő konspirációs terveket: ide­oda ugrált két téma között. Az egyes  számú az volt, hogy a családja mekkora szemét, a felesége elvált tőle, a bátyjai nem törődnek  vele és hogy ő annak idején a cirkuszt fuvarozta nyugatra, csak aztán bevonult katonának és  azóta kamionozik. Innét egyszerű váltással jött a kettes számú, amelyben számolatlanul jöttek  a   cseh­német­francia­spanyol­lengyel   rendőrök,   akik   a   legkisebb   szabályszegés   miatt   is  többszáz ajróra büntetik a csóró magyar kamionost. Négy­öt ilyen történet után általában kis  szünet következett, majd ismét az egyes számú témát folytattuk: a lánya mekkora mihaszna,  hogy lebabázott és nem dolgozott soha egy percet sem, az apja pedig itt szív az autópályán  Európa országútjain.  Sajnálom   kicsit   a   faszit.   Ötvenegy   éves   lesz   április   közepén   (így   utólag   is   boldog  születésnapot,   cimbora!)   és   szemmel   láthatóan   teljesen   belepistult   már   a   kamionozásba.  Alapvetően   szereti,   de   már   öregszik   és   nem   ért   máshoz,   nem   akar   hát   semmi   másba  belekezdeni. A kamionsofőr magányos munkakörének megfelelően ő se nagyon foglalkozott  azzal, hogy hogy fest: elmondhatatlanul koszosak voltak a körmei, az arcán jól fejlett, ősz  borosta figyelt és így szag alapján jó pár napos uptime­ja lehetett fürdésileg. Végül is kétszer vett fel: van ugye ez a szabály, hogy kilenc órát vezethetnek egy nap és négy  és  fél  után  kell  háromnegyed óra pihenő. Emberünk  begurult  egy kútra Magdeborg előtt,  leugrottunk és fuvart vadásztunk, amíg letelt a fél óra. Nem igazán akartak harapni az ide­oda  menő   fuvarok,   így   aztán   újfent   odaballagtunk   a   sárga   nyergeshez   és   az   igazán   elbűvölő  sofőrjéhez. Igen, ez a jó leírás: igazán elbűvölő.  A   wolfsburgi   lehajtó   előtt   húsz­harminc   kilométerre   szálltunk   ki   egy   benzinkút­étterem  kombón. Elköszöntünk és körbevizslattunk, majd nekikezdtünk a fuvarvadászatnak. Délután  egy körülre járt az idő és bár egész jól haladtunk, sehol sem voltunk Amszterdamhoz képest:  alig jártunk háromnegyed úton és valami egészen meghatározhatatlan érzés lett úrrá rajtunk.  Amszterdam felé senki sem ment egyáltalán, az a pár holland meg, aki beesett a kútra, ritka  tapló módon koptatott le minket. A kamionos faszi is eléggé lelohasztotta a kedélyünket és a  sok lekoptatás se tett valami jót… Ültünk a tavaszi napsütésben a pihenő padjainál és csak  szuggeráltuk   a   térképet,   hátha   egyszer   csak   barátságos   harminc   kilométerre   ugrik   át   az  Amszterdamot jelző, nagy fehér pötty… 

Nem   volt   jó   ott   a   kúton.   Tudtuk,   hogy   tovább   kéne   menni,   ha   nem   akarunk   megint  repceföldön aludni és újfent arra kelni, hogy a saját leheletünk folyik a nyakunkba kétfokos  vízcseppek formájában, de valamiért mégse mozdultunk. Persze összevissza mászkáltunk a  hátizsákkal a kúton, de nem jött össze semmi. Mondjuk ez valószínűleg annak tudható be,  hogy stoppot csak úgy lehet fogni, hogy az ember pontosan tudja, hogy hová megy és hogy  oda el is fog jutni – erre a hazaúton jöttem rá. Alapvető szinteken voltak problémáink, így  aztán   egy   idő   után   leültünk   a   padokhoz   és   gondolkodni   kezdtünk,   hogy   mi   is   legyen.  Kitaláltuk,   hogy   hagyjuk   a   csudába   Amszterdamot,   így   úgyse   érünk   oda   ítéletnapra   sem.  Menjünk inkább Branunschweigbe, itt van alig hatvan kilométerre és Loftnál valszeg tudnánk  csövezni egy éjszakát. Loftnak tudtam három telefonszámát, cserébe egyik sem csörgött ki,  mindegyiken  a kedves   bácsi  vette  fel, aki  németül  elmondja, hogy  a hívott  számon nincs  senki… Írtam pár ismerősnek, hogy küldjék el Loft mostani számát: kaptam is kettőt, amiből  egy sem volt az igazi (az egyik olyannyira nem, hogy egy müncheni vezetékes telefonszám  volt…)  Sebaj, azért beküzdöttük magunkat Braunschweigbe. A   beküzdés   pedig   szinte   égi   jelre,   játszi   könnyedséggel   következett   be:   ácsorogtam  gondterhelt arccal az olajfoltos parkoló szélén és egyszer csak odajött hozzám egy öltönyös  ázsioid figura, hogy „You must be a hitch hiker. Where are you going to?”, és semmi perc alatt  megegyeztünk,   hogy   bevisz   a   braunschweigi   lehajtó   végén   a   város   külső   részére,   egy  buszmegállóba. Nem volt hosszú az út, alig háromnegyed óra, viszont a különös figura egyre különösebb lett  az út alatt: kiderült, hogy kollegával hozott össze a sors, ő is az IT­szakma berkein belül keresi  a hamburgerre­bratwurstra valót. Mint kiderült, valami tanácsadónál dolgozik és a VPN meg  az  MLPS   a   szakterülete:   a   kollégái   közül   páran  a   Ferrarinak   dolgoznak  és   a   Forma­1­es  pályákon   építenek   ki   ilyen   brutálbiztonságos   és   atombiztos   drótos­wireless   hálózatokat   a  boxutca, a kocsi, a pálya fölött lebegő helikopter(!) és a maranellói központ között. Ő maga  Malajziába kísérte el a csapatot… egy ilyen meló gyakorlatilag 7x24­es és nincs hibázási  lehetőség,   ennek   megfelelően   többszázezer   ajrót(!)   fizetnek   egy­egy   versenyre   az   IT­ feladatokat ellátó cégnek. Hmmm… Egyébként a figura fiatalabb korában rengeteget stoppolt,  Kelet­Németországból   nyugatra   számtalanszor   utazott   az   ujjmutogatós   módszerrel.  Természetesen azóta mindig felveszi a stopposokat.  A braunschweigi vasútállomás előtt szálltunk ki, a német hadiipar óriása, a Siemens egyik  fejlesztési   központja   ott   magasodott   a   háttérben.   Reméltük,   hogy   Loftot   egész   könnyen  megtaláljuk és a recepcióról fel tudunk szólni neki, hogy legalább tudjon rólunk – meg persze  az se volt egyelőre biztos, hogy egyáltalán Braunschweigben van­e a srác… beballagtunk a  posztmodern   kockaházba,   majd   magabiztosan   odaléptem   az   őrhöz   (egészen   érdekes   arcot  vágott   a   csuttig   pakolt   menetfelszerelés   láttán…),   hogy   hádeguttentág,   Eördegh   Pétert  keressük.   Az   őr   füzetet   lapozgatott,   gépelt,   keresett,   klikkelt,   telefonált,   majd   ráncolta   a  szemöldökét, ránk nézett és kimondta azt a mondatot, amitől a legjobban rettegtünk: már nem  dolgozik itt. Hogy most hol nyomja, arról fogalma sincs, de a telefonkönyvben nincs benne.  Remek.   Volt   egy   címünk   Lofttől   (az   is   megvolt   már   vagy   egy   jó   éves),   azt   próbáltuk  megtalálni következő lépésként ­ de előtte küldtünk egy e­mailt Loft iwiw­ről kinézett címére  a   vasútállomás   melletti   netcaféből,   hogy   léccilécci   írj   valamit   SMS­ben,   ha   elolvastad   a  levelet…

Nem nagyon volt már más ötletünk, minthogy kínunkban kajáltunk egyet a vasútállomás előtti  padokon és bambán bámultunk kifelé a fejünkből. A téren dolgozó, punk csövesek (szerintem  ők nem is megélhetési, hanem meglehetősen hiteltelen divatcsövesek…) csak egyszer tettek  egy   harmatgyenge   lejmolási   kísérletet,   azonban   valszeg   igencsak   nyomorultul   festhettünk,  mert félúton otthagytak… Készen voltunk. Feladtunk mindent – egyszerűen nem hittük el,  hogy ennyit szívtunk, hogy bejussunk a városba és ennek ellenére ilyen hülye szituációba  kerültünk és nagy valószínűséggel ugyancsak csövezni fogunk: a különbség annyi a tegnap  éjszakához képest, hogy ezúttal valami parkban toljuk. Fasza. És   ekkor,   ahogy   ott   ültem   a   braunschweigi   vasútállomás   előtti   betonpadon   és   bambán  bámultam kifelé a fejemből, ott gurult ki az ajtón Loft… Néztem rá. Nézett rám. Nem hittem  el. Nem lehet igaz. Mint kiderült, egyik SMS­t sem kapta meg. Egyik e­mailt sem olvasta.  Nem is tudott rólunk, így aztán igencsak meg volt lepve, hogy hát mi itt… Hát még akkor,  amikor   Krisz   a   találkozás   huszadik   másodpercében   megkérdezte,   hogy   ugye   akkor   most  csövezhetünk nála…  Végül  is őrületes mákunk volt. Loft elugrott boltba kajáért, mi meg elballagtunk hozzá a  Madamenwegre: korrekt, világos, feminin igényességgel berendezett kulipintyó, két embernek  kissé,   egynek   nyomasztóan   nagy.   Lecuccoltunk   és   a   délután   további   részében   nagyjából­ egészéből semmi hasznosat nem csináltunk. Kajáltunk, fürödtünk, boroztunk, vízipipáztunk,  élveztük az anafilaxiás sokkot és éjszakába nyúlóan dumáltunk. Jó volt.  Péntek Lofttal   megegyeztünk,   hogy   csak   szombaton   vesszük   hazafelé   az   irányt:   nem   mertük  bevállalni   azt,   hogy   egy   nap   alatt   hazaérjünk   úgy,   hogy   hétfőn   reggel   nekem   órát   kell  tartanom,   Krisznek   meg   mindenféle   kenőpénzek   biztos   zsebekbe   jutásáról   kellett  gondoskodnia.  Délelőtt   kisétáltunk   a   városba   és   összevissza   mászkáltunk   az   altstadtban.   Van   itt   a   főtér  mellett   egy   oszlop,   ami   előtt   kimondottan   sokáig   ácsorogtunk:   Németország   és   a   világ  történelme  volt rávésve különféle képek formájában. Kezdetnek ott van az alján Krisztus,  amint a Golgotára cipeli a keresztjét, majd pár arasszal feljebb rosszarcú harcosok ostromolják  Jeruzsálemet.   Szemmagasságban   kissé   kaotikusabb   a   kép:   van   egy   szatyornyi   kastély   és  özönlik   ki   belőlük   egy   csomó   arctalan   lovag,   akik   összevissza   gyakják   egymást.  Természetesen ott mosolyog maga a Führer is az első emelet tájékán, majd az oszlop tetején  a  WTC két leomló tornya  teszi teljessé ezt a meglehetősen depresszív töriórát.  Loft   szerint   a   németek   nagyon   furán   állnak   saját   történelmükhöz:   ideát   a   gimiben  Németország  XX.  századi   történelme   nagyrészt   abban  merül   ki,  hogy   elmondják,  hogy   a  nácik   mennyi   minden   rosszat   tettek   a   világgal.   Többé­kevésbé   érthető   a   dolog…   a  zsidóvicceket   pedig   abszolúte   nem   értik   (mondjuk   ez   valamelyest   betudható   a   híres,  lehengerlően   sziporkázó   német   humornak   is,   de   ha   valakiknek,   akkor   legalább   nekik  értékelniük kéne őket…) Krisz nem érezte magát valami jól, így aztán ebédre visszamentünk Lofthoz és punnyadtunk  ebéd utánig. Kitaláltuk, hogy csak meg kéne nézni, hogy hogy is fogunk holnap hazaindulni:  beütöttük   a google­ba, hogy „hitch hiking spot braunschweig”, és  az egyetlen jónak tűnő  alternatívát vettük célba délután programként. A térképünk szerint alig volt csak tizenegy 

buszmegállónyira Lofttól: négyet lesétáltunk, aztán úgy döntöttünk, hogy ráérünk holnap is  megnézni a helyet és visszamentünk Lofthoz. Olvasgattam Örkény Egyperceseit, míg Krisz  kockult és időnként aludtunk húsz perceket a kényelmes és amúgy guberált pamlagon.  Láttunk   aznap   két   Ferrarit.   Volt   egy   kék   550   Maranello   és   egy   sárga   430   és   semmilyen  komolyabb reakciót nem váltottak ki. Ha Rosso Corsa lett volna a színük, na, az igen: arra  megindult   volna   az   autóbuzik   üdvözült   vigyorú,   mentális   erekciója,   viszont   egy   kék  Maranello csak egy tízéves olasz használt autó…  Este újfent kajáltunk, punnyadtunk, dumáltunk és beröffentettük a vízipipát. Tizenegy óra felé  kidőltünk és nyugovóra tértünk.  Szombat Hazaút.  A startpisztoly reggel hét körül dördült el, amikor is elköszöntünk Lofttól és kimondottan  szószátyár   barátnőjétől,   Lénától,   majd   kiballagtunk   a   buszmegállóhoz.   A   hazaút   nulladik  lépését idáig minden utunkon sikerült alaposan elkefélni: most pl. a kinézett célmegálló előtt  megnyomtuk   a   leszállásjelzőt,   a   sofőr   viszont   nem   vette   észre   (!)   a   műszerfalon   villogó  kontroll­lámpát   és   így   aztán   kutyagolhattunk   két­három   kilométert   a   szombat   reggeli  Braunschweigben.  A kinézett pihenő geográfiai sajátosságaival tisztában voltunk: még tegnap megnéztük a Nagy  Testvér adatbázisában a helyről készült műholdfelvételeket. Nem csalatkoztunk, hatalmas Aral  kút terült el előttünk, sok­sok forgalommal. Nem is tartott sokáig az első fuvar elejtése és  nagyjából egy pisilésnyi idő után már egy fekete Nissan Note­ban robogtunk a belső sávban  dél­Németország felé. A sofőrsrác laza 170­es tempót hozott egészen Göttingenig, ahol egy  jókora   pihenőn  szálltunk ki. Ahogy ott ültem az anyósülésen, egészen különös jelenségre  figyeltem  fel: a menetszél  lobogtatta a motorháztetőt. Komolyan. Először elhessegettem  a  gondolatot, hogy áh, ez baromság, de amikor aztán egy­egy félarasznyi amplitúdójú kitérésnél  össze­összenéztünk   a   sofőrrel,   határozottan   úgy   tűnt,   hogy   valami   szerinte   sincs   rendjén.  Amikor félve rákérdeztem, hogy izé, akkor ezt most így hogy, csak vállat vont, hogy hülye  japán autó és hogy csak Göttingenig megy, ott majd megnézi. Jó.  Itt küzdöttünk egy jó félórát, mire sikerült fuvart fogni. Pedig nem is hittük, hogy összejön ez  a magyar rendszámú, buzinagy kirándulós luxusbusz: arra tippeltünk, hogy tele van utassal,  akik egy nagy halom pénzért utaznak A­ból B­be és nagyon hülyén venné ki magát, hogy két  sehonnai stoppost teljesen ingyen felvesznek… ők valszeg még a vogonoknál is jobban utálják  az   ilyen   stopposokat.   Ehhez   képest   a   busz   teljesen   üres   volt:   a   sofőrsrác   könnyed  vállrándítással   mondta,   hogy   persze,   szálljunk   csak   fel.   A   magam   részéről   akármeddig  elmentem volna ezzel a busszal. Ott terpeszkedtünk hárman a hetven­nyolcvan személynek  szánt ülőhelymennyiségen és kényelmes százas tempóval töfögtünk a belső sávban; buszunk  azonban csak egy jó százast vitt el, ugyanis közbejött egy csomó, fényképezőgéppel felszerelt,  vigyorgós kínai, akiket a frankfurti reptérről kellett emberünknek Hamburgba transzportálnia. Láttunk a buszból egy sárga F355­ös Ferrarit (kiköpött olyat, amilyet Nicholas Cage koptatott  el  A   sziklában)   százhússzal   tötymörögni   a  külső   sávban,  majd   indexszel  jobbra  húzódva, 

vészvillogóval   megállni.   Biztos   besült   a   nyolc   hengerből   három.   Tizenöt   éves,   olasz  használtautó?! Kaputt Ferrari? Kiszálltunk egy kis kúton. A következő fuvarunk igencsak meglepett: még a buszból kinéztük  ezt a szürke, magyar rendszámú Opel Vectrát és csak reménykedtünk, hogy nagy szerencsénk  lesz.   Egészen   meglepődtünk,   amikor   a   sráchoz   meg   a   barátnőjéhez   odaballagva   és  szépjónapottal köszönve csak egy buta szorri­ájkent­ándörsztend­et kaptunk. Hmmm… hiba a  Mátrixban.   A   sráccal   angolul   elég   hamar   megegyeztünk,   hogy   elvisznek   Nürnbergig   és  nemsokára   ott   nyomorogtunk   hátul,   ölünkben   mindenünkkel.   Ők   voltak   a   mai   nap  leghosszabb  fuvarja: jó kétszázötven kilométert hoztak el és immáron Németország egyik  legforgalmasabb pályáján evickéltünk Ausztria irányába.  Úgy   fest,   világgámenős   túráinkon   nem   fogjuk   megúszni   a   román   popzenét,   Madridban  például   majdnem   tizenkét   órán   át   hallgattuk   a   Mikkádóóóó…   és   a   Szecsropu­szecsropu  ájcsidájszkó című tételeket. Most hála Istennek nem jegyeztem megy egyik dalt sem, ami a  fülem   mögött   recsegő   hangszóróból   üvöltött,   mindannyiunk   őszinte   gyönyörűségére   és  hasonlatosságára. A román sofőrsrác meg a nője Szolnok felé mentek, viszont csak vasárnap  estére   terveztek   megérkezni,   így   aztán   kiszálltunk   a   Nürnberg   előtti   utolsó   benzinkúton.  Azazhogy nem is. A kiszállás nem is igazán írja le jól a lényeget: a kiszállás feltételez némi  kecsességet és eleganciát, ahogy az ember elhagyja a gépjármű utasterét. Nem, erre inkább a  kifolyás  a  jó kifejezés, ugyanis  gyakorlatilag egyetlen  helyzetváltoztatás  nélkül  zsibbadtuk  végig az egész kétórás utat.  Jó másfél órát küzdöttünk ezek a nyamvadék kúton. A pályán akkora forgalom volt, mintha fél  Németország   Münchenbe   akart   volna   menni   (mondjuk   tényleg   ez   volt   a   helyzet,   ugyanis  Bayern­meccs volt aznap este, a Leverkusennel játszottak egy hazai pályás 2­1­et), de – mivel  ugye a németek otthon szülik a benzint, tetszenekemlékezni az első számú tételre? – nem  nagyon jött be, csak pár kocsi a kútra. Rájuk próbáltunk. Nem vittek el. Jött egy magyar  furgon,   csak   egy   helye   volt.   Francba.   Rápróbáltunk   két   magyar   kamionra.   Nem,   nem,  sajnálják,   de   nem   visznek   el   stoppost.   Megörültünk   egy   magyar   Mitsubishi   Carismának.  Ájjájj, ő csak Passauig megy. Ember, az tökéletes nekünk! Elviszel Passauig? Hááát, igazából  nem is megy el Passauig. Meg aztán nem lenne kényelmes nekünk… Francba. Meg aztán ott  volt egy rakomány apáca Passauból, akik Krisztus nevében, szellemében és hasonlatosságára  küldtek el a francba (szeretném kérni a Passaui Apácáktól az irgalmas szamaritánus történetét  és küldeném az anyukájuknak…) Végül már teljesen feladtuk: Krisz tanácstalanul téblábolt a parkolóban, míg én az árnyékban  csücsültem   a   parkoló   betonszegélyén   és   szuggeráltam   a   beguruló   kocsikat,   hogy   kérlek,  kérlek, kérlek vigyél el. Krisz rápróbált odakint egy fekete VW Beetle kabrióra, de a nő elég  tapló módon küldte el, így aztán fancsali arccal bejött az árnyékba, hogy cseréljünk. Nosza,  marokra fogtam hát a térképet és kisétáltam a placcra, vadászni. Határtalan meglepetésemre  azonban   odajött   hozzám   a   kabriós   csaj,   hogy   meggondolta   magát,   elvisz   minket  Deggensdorfig,   ami   már   majdnem   az   osztrák   határ…   Jó,   mondtam,   oké:   szólnom   kell   a  cimborámnak és már jövünk is.  Bepakoltam a zsákomat a Beetle kabrió csomagtartójába (igazi nőzős autó: a harmadik palack  bort már a hátsó ülésre tudja csak betenni az ember...) és vigyorogva helyet foglaltunk. Bogár  kabrió, az eszem megáll! Piros bőrülés, pazar fíling és kilátás, gyengéden cirógató napsütés és 

a szabadság szeretete: az egyik legfílingesebb stopposfuvarunk jó két­két és fél órát hozott  minket hazafelé.  Ez az  a pont, ahol néhány félreértést szeretnék eloszlatni. Egy. A kabriózás kétszemélyes  dolog. Mondjon bárki bármit, a hátsó ülésen nagyjából olyan volt az érzés, mint amikor a  nyolcadikos ballagási bankett tetőpontján részegen kipróbáltuk, hogyan is férünk el az elsős  korunkban   ugyancsak kényelmes  padokban és  rájöttünk, hogy sehogy. Kettő. A  kabriózás  fílingjétől teljesen idegen százat meghaladó sebesség: százhúsznál szabályosan le akarta tépni  a   fejem   a   szél.   Próbáltam   bebújni   valahogy   az   anyósülés   mögé,   de   nem   nagyon   volt  menekvés, így aztán megkértem a csajt, hogy húzza fel a tetőt. Krisz legszívesebben megölt  volna a pillantásával (jó, a legközelebbi kabriózáskor én ülök előre...) Felhúzott tetővel meg  nem sok öröm marad meg a kabriózásból: a fekete vászon igencsak csökkenti a térérzetet,  ráadásul olyan hátulról a kilátás, mint az egri vár kazamatáiból... Végül   is   frenetikus   hangulatban,  fojtogató   eufóriában   szálltunk  ki   egy   Deggensdorf   előtti  benzinkúton.   Minden   okunk   megvolt   az   örömre:   a   Nap   hátulról   tűzött,   csodaszép   tavaszi  időnk volt és minden esélyünk megvolt, hogy estére lenyomjuk a hátralévő, alig egyországnyi  távolságot nulla pénzből. Lendületben voltunk. Nem is lepődtünk meg igazán, amikor az első  rápróbálás sikerrel járt: Bécsi rendszámú, fekete Peugeot 307 vitt el minket Linzig.  A kolléga laza 170­180­as tempóval nyomta, azonban némileg megtört volna a lendület Passau  előtt   valami   dugó   miatt,   így   aztán   a   navigáció   okos   és   maszkulim   tanácsaira   hallgatva  kerülőúton tettük meg a Schardingig tartó, harminc kilométernyi szakaszt. Szép volt: az Inn  mellett   festői   tájakat,   hatalmas   erdőket   és   gabonával   bevetett,   hullámzó   domboldalakat  bámultam tátott szájjal és az egészhez valami fantasztikus, földöntúli fényt adott a lemenő  Nap... a sráccal nem sokat beszélgettünk, viszont bőszen nekiállt az osztrák határ után valmai  érthetetlen nyelven telefonálni: Krisz szerint lengyelül tolta. Velünk kifogástalan angolsággal  beszélgetett és időnként németül is telefonált egyet­kettőt... Linz   előtt   szálltunk   ki,   meglehetősen   nagy   benzinkútkomplexumban:   három   két   nagy  benzinkút, egy Rosenberger étterem­szálloda és gigászi kamionparkoló terpeszkedett békésen  a Bécs felé vezető autópálya mentén. Sietősre vettük a dolgot, ugyanis az árnyékunk már  igencsak hosszúra nyúlt és tudtuk, hogy alig egy­másfél óra múltán teljesen sötét lesz, akkor  meg végleg elmúlnak a hazajutási reményeink. Dolgoztunk hát két pályán, párhuzamosan a  két   benzinkúton.   Nem   volt   könnyű...   A   magyar   kamionosok   újfent   lekoptattak,   más   meg  egyszerűen nem akarta Magyarország felé venni az irányt... mindegy. A hely egyébként elég  forgalmas volt, sok magyar furgon is megfordult itt, akik a német­osztrák lomtalanításokból  összeguberált, szakajtónyi szart hordták haza nagy lelkesen. Mindazonáltal úgy fest, erre az  iparra nem csak honfitársaink álltak rá: csomó ukrán, román és bolgár kisbuszt is láttunk  szirszarral ütközésig pakolt utánfutókat vonszolni a külső sávban.  Végül is kisteher lett a következő fuvarunk: Krisz füttyentve integetett, hogy fussak hamar­ hamar,   jók   vagyunk   Móvárig.   Három   személy,   három   hely:   egészen   ideális   körülmények  között zsibbadtunk át a magyar határon és a sráccal egészen sok mindenről beszélgettünk.  Krisz elmélete szerint csak azok a kamionsok pistulnak bele a melóba, akik nyergesen tolják:  kettő­kettő arányban vettek fel magyar fuvarozók nyergessel és kisteherrel (nyáron ott volt  köztük Olaszországból a Kamionos Arc is) és ez alapján valóban megalapozottnak látszik a  feltételezés...   Már   teljesen   sötétben   értük   el   Bécset,   az   ÖMV­Stadt   hozta   a   szokásos 

sztárvárszos   fílingjét   a   sok   lámpával,   forgó   reflektorral   meg   a   kifacsart   formavilágú  csővezeték­hálózatával.  A   kolléga   Móvárig   hozott,   itt   kiugrottunk,   elköszöntünk   és   egy   gyors   pisilés   után   Krisz  megszerezte   A   Leggyorsabb   Fuvart   Pestig.   Komolyan.   Móvár   olyan   százhatvan   kilométer  Pesttől: ezt az utat 52, azaz ötvenkettő perc alatt abszolváltuk a 407­es Peugeot­val. Kimértük,  hogy   a   gépjármű   elméleti   végsebessége   210km/h   körül   alakul   (ugye   végáttétel   és   a  fordulatszámmérő a piros zóna elején integet), azonban a Tatabánya utáni dombon sikerült a  230­as   értéket   is   elhagynia.   Well...   az   érdekes   az   volt,   hogy   nem   féltem.   Nagyon.   A  sofőrcsókán   látszott,   hogy   ezt   az   utat   fejből   nyomja   kétszázhatvenkettedszerre   és   méterre  tudta, hogy hol vannak a telepített radarok az M1­esen. Nem rángatta a kormányt, amikor  kellett,   akkor   erőteljesen   fékezett   és   olyankor   kigúvadó   szemekkel   lógtunk   a   biztonsági  öveken. Beszélgettünk is: a két faszi valami osztrák súlyemelőválogottban tolja, a sofőr meg a  Nestlé Hungária kereskedelmi igazgatója. A kocsi meg gondolom CGA...  Ötvenkét perc múltán kiszálltunk a Sasadin és vigyorogtunk, mint a tejbetök. Hazajöttünk  Braunschweigből alig 14 óra alatt. A vonat Németországon nem jön keresztül ennyi idő alatt...  és az egészben az a legszebb, hogy a négynapos kirándulást kihoztuk fejenként 12 ajró(!)  összköltséggel. Ebben már benne van a buszjegy Branunschweigben, egy hatos sör Loftnak,  egy csomó kaja a hazaútra, és sok­sok Knoppers. Nyami. Ennyire jók még soha nem voltunk... Legközelebb menjünk mondjuk Rómába. Krisz?