A Torinói Téli Olimpia Velencei Karnevál
Ad hoc Travels 2006. február 24 – 26.
„SIAMO STUDENTI VI CHIEDIAMO UN PASSAGGIO VERSO CASA” - kedvenc olasz nyelvleckénk A történet valahol Hévízen kezdődött. Ültünk vigyorogva a tévé előtt és a képernyőn éppen a torinói téli olimpia megnyitóünnepségén pörgették körbe-körbe a 2005-ös évad Ferrariját, mikor Krisz megszólalt: „menjünk el Torinóba a záróra!” Igen, tudom. Az ötlet először nálam is kiverte a biztosítékot és kissé szkeptikusan néztem a képernyő fényében vigyorgó kölköt, de aztán ahogy egyre többet gondoltam a dologra, egyre jobban tetszett. Főleg úgy, hogy végiggondoltuk az összes értelmes Torinóba jutási lehetőséget, és anyagi okokra hivatkozva minden szép sorjában elvetettük („Hádenincsennekemarrapénzemvazzeg”) – így aztán maradt a stoppolás. Úgy döntöttünk, hogy az utazás érdekében kizárólag előkészületeket vagyunk hajlandók tenni, szervezésről szó sem lehet. Pár nappal indulás előtt elmentünk az OEP Teve utcai székházába, hogy kiváltsuk az E-111-es papír utódjaként szolgáló Európai Egészségbiztosítási Kártyát. A feladatot sikeresen leküzdöttük annak ellenére is, hogy nem volt nálam érvényes lakcímkártya, így aztán péntek reggel ott mosolygott a lila kártya az útlevelem, a helsinki buszbérlet és a többi kacat mellett a tárcámban. Nagyjából kinéztük az ideális útvonalat: a Móriczról kimegyünk a Kosztolányin át a Sasadi útra, onnét Bécs, Graz, Klagenfurt, Velence, Milánó és végül Torinó a cél. Laza kétnapnyi autózás és korlátbámulás nézett ki, megszakítva a jól ismert „gútentág, virzindungárisestudenten” kezdetű mondókával. A Sasadi úton leszálltunk a negyvenes buszról és kiballagtunk az OMV-kúthoz az M1 és az M7 közös szakaszán. Itt odaballagtunk a legelső kocsihoz, ahol egy megtermett csóka épp autópálya-matricát ragasztott fel a szélvédőre és a „szezám, tárulj” elmondása után széles vigyorral mondta, hogy persze, elvisz. A legelső kocsi, az eszem megáll! Saab 9000 Aero, csak hogy a történeti hűség hívei és a megrögzött autóbuzik is kielégülést nyerjenek – bőrülések, légkondi, fullextra. Beültünk és hamar kiderült, hogy Bécsbe mennek a kollégák: az első kétszázötven kilométer már le volt tudva az 1200-ból. Elindultunk. A csókák eléggé törték a magyart és időről időre üzleti tárgyalásokat kezdtek a kocsitelefonon. Kiderült, hogy külföldre, Izraelbe és Japánba exportálnak alkoholt elég nagy mennyiségben és mikor Schwechat után letették a telefont, csak megkérdeztük tőlük, hogy hová valósiak – nos, kőkemény és tősgyökeres izraeliekkel hozott össze a jószerencsénk. Nagyot néztek, amikor megmondtuk, hogy merre tartunk és hogy igen, hát végig stoppal szeretnénk menni. Bécsben kisebb szituáció adódott, ugyanis megbeszéltük a zsidókkal, hogy majd az utolsó benzinkúton tesznek ki és onnét indulunk tovább, azonban helyismeret hiányában nem tudtuk, hogy hol is van ez a bizonyos utolsó kút – hát persze, hogy átmentünk rajta és végül is ott találtuk magunkat három autópálya baromi forgalmas kereszteződésében, hülye vigyorral
mutogatva az út szélén és hátul meg imádkozva, nehogy jöjjön egy ronda Police feliratú fehér autó… A kereszteződés egyébként elég forgalmas darab volt: jöttek-mentek a kocsik, csomó magyar is, de senki sem állt meg nekünk. Az elhaladó kocsik szuggerálása mellett („na! Most jobbra! Irányjelző, kanyar, megáll… na! Na! Anyád!”) más látnivaló is akadt egy román Opel Vectra személyében, amely feltehetőleg elkefélte a sorolást és a forgalommal szemben tolatva (!) kúszott át a helyes oldalra, alig húsz perc alatt… Végül is nem volt más ötletünk, átballagtunk az autópálya hídján, hogy valami benzinkutat keressünk. Igen ám, de Bécs belvárosában nincsenek az autópálya mentén kutak, így aztán elég sokat kóvályogtunk mindenféle életveszélyes szakaszokon, míg egy kétméteres kerítésen átmászva bejutottunk a lakóházak közé. Rögtön megkérdeztünk egy lokált, hogy merre találhatunk benzinkutat (Usert idézve „wo tankstelle?”) és végül is elköltöttünk egy Igazán Finom És Laktató ebédet Bécs ipari központjában, egy BP benzinkút melletti betonemelvényen ücsörögve. Kicsiny kiruccanásunkon rájöttünk, hogy az internacionalista stoppolás legnehezebb része az, amikor az ember ki akar jutni a városból – kis forgalmú kutakon kell rengeteget próbálkozni, mire jön valaki, aki az embert jobb esetben célja felé, kicsit rosszabb leosztásnál a városhatárhoz közelebbi benzinkútig transzportálja merő felebaráti szeretetből. A felebaráti szeretet esetünkben egy kék Opel Zafira formájában érkezett meg: a srác pillanatnyi tétovázás nélkül mondta, hogy bár nem megy sokáig, kivisz Bécsből, rá a déli A2es autópályára. Nekünk ez is tökéletesen megfelelt. Beültünk mellé és egy jó félórát zötyögtünk a péntek déli csúcsforgalomban és beszélgettünk vele arról, hogy hát igen, valóban nehéz dolog messzire jutni autóstoppal. Jó munkásember lévén ő is rengeteget telefonált és végül is kitett minket a Bécs-Graz autópálya egyik forgalmas benzinkúttal összekötött pihenőhelyén. Az idő kezdett egyre rosszabb lenni – a Móriczon kellemes napsütés simogatta az arcomat, azonban Bécs körül beborult és jeges szél borzolta a hajam és időről időre esőcseppek koppantak a homlokomon. Nem volt kellemes, ekkor meg még nem vettem fel sok ruhát sem és jól megdolgoztuk a pénzünkért, odamentünk minden autóhoz, amelyik felbukkant a kúton. Ekkorra már szinte tökéletes németséggel hadartam el az ismerkedőszöveget és már az olyan apróságokra is odafigyeltem, mint hogy a weil után fordított szórend következik. A nyerő kombináció itt végül is nem a hátravetett jelzői szerkezet tökéletes előadását jelentette, ugyanis egy Renault Scénic-es srác valami hihetetlenül hülyén nézett ránk, mikor a végére értem a mondatnak és akcentus nélküli angolsággal megkérdezte, hogy „What the fuck are you talking about?! Do you speak any reasonable language?!?” – így aztán Grazig biztosítva volt az utunk. A sráccal csomót beszélgettünk (azzal kezdte az ismerkedést, hogy betette a CD-játszóba a legújabb Creed-albumot, rengeteg jó pontra téve szert) és kiderült, hogy a régi Jugoszláviába, Tuzlába valósi és egy olyan cégnek dolgozik, amelyik környezetvédelmi mérőállomásokat gyárt és forgalmaz. A buli elég jól mehet, ugyanis a cégeskocsi-cégeslaptop-cégesteló kombó mellé korlátlan útiköltség-térítést is kap… mondjuk a cégnek van miből, ugyanis egy ilyen egyszerű, levegőszennyezettség-mérő ketyere (ilyesmi van nálunk is pár helyen Pesten) nem kerül, csak rongyos négyszázezer euróba. „This is really fuckin’ expensive!” – kommentálta önkéntelen fejcsóválásunkat.
Elköszöntünk tőle Graz határában egy Autogrill-étterem mellett és további fuvarokat kerestünk. Eléggé megtörten, ugyanis az idő itt már kimondottan szörnyű volt. Fújt a szél, szakadt a hó és mindennek tetejébe izmosan sötétedni is kezdett, így aztán egy darabig fásultan próbálkoztunk minden megérkezőnél, kevés sikerrel. Kezdtük feladni a dolgot – végül is nem rossz, Grazig elég könnyen eljutottunk, de a továbbmenésre eléggé csekély esélyeink voltak. Annál is inkább, mivel a benzinkúton rengetegen mentek Szlovénia és Magyarország felé és ez bizony elég nagy kísértés volt két megfáradt, átfázott és éppen holtponton lévő vándor számára. A dolog odáig fajult, hogy feldobtunk egy húszforintost: ha fej, megyünk tovább, ha írás, hazaindulunk. Krisz feldobta a pénzt, az pördült egy párat a levegőben és a srác csuklóján landolt – és mikor elhúzta a kezét, bizony ott mosolygott a húszforintos fej oldala. Fellélegeztünk: valaki döntött helyettünk – egy alapvetően teljesen irracionális és értelmetlen cél érdekében logikus és racionális döntést hoztunk. Újfent nekiugrottunk a stoppolás nemes művészetének: a következő fuvarunk egy Renault Clio-s csóka volt, akin őszintén meglepődtünk, hogy fölvett. Ott mosolygott ugyanis egy pár éves kiskölök az anyósülésen okos, EU-konform gyerekülésben, bekötve. A muki összepakolta a hátsó ülésről az őskáoszt és előre döntötte az üléseket: „take your seats!” – mondta és összehajtott lábakkal beültünk a kissrác mögé. Elindultunk. Úgy egyeztünk meg, hogy Klagenfurt előtt egy benzinkútnál szállunk ki, így három-négyórányi nyugodt zsibbadásnak néztünk elébe. A kissrác vásárolt egy német nyelvű mesekazettát a kúton, így rövidesen egy érces férfihang kezdte mesélni a Pán Pétert. Meglepően sokat értettem belőle egyébként… Ha valaha megadatik, hogy fiam lesz, úgy szeretném nevelni, ahogy a srác csinálta. Majdnem végig beszélgettek a háttérben szóló Pán Péter ellenére és amikor pár óra múlva a kiskölök elkezdett rosszalkodni és mindent megnyomott, ami a keze ügyébe került a kocsiban, apuka egy darabig hagyta és egyetlen csendes félszavára, egyetlen pillantására abbahagyta a kissrác a kapálózást. Hihetetlen volt… A dolgok egyébként nem szűntek meg egyre rosszabbodni: a kezdődő havazás immáron sötétté és szakadó hófúvássá lett. Ráadásul az autópálya ezen szakaszát fél sávra szűkítették amúgy is, így lassult a forgalom és egyre komolyabban hümmögve pillantottunk az óránkra. Végül is elkövetkezett az, amitől végig tartottunk: megálltunk és nem történt semmi, csak az alagút előtt kilométer hosszan kígyózó autósor féklámpái által vérvörösre festett hópelyhek kavarogtak a levegőben. Krisszel összenéztünk: a legjobb az lenne, hogy Klagenfurtban beballagnánk a vasútállomásra és az esti bécsi vonattal hazamennénk. Felelőtlennek felelőtlenek vagyunk, de nem hülyék. A helyzet azonban váratlanul megoldódott: nagyot döccenve megindult a konvoj és az alagút túloldalán száraz aszfalton (!) folytattuk utunkat. A dolog meglepően könnyen ment, így aztán gyorsan úgy döntöttünk, hogy mégiscsak menjünk el a klagenfurti benzinkútig, majd valahogy csak továbbdöcögünk. Így is lett. Már teljesen sötét volt, amikor begurultunk Klagenfurtban egy teljesen elhagyatott benzinkúthoz. Kiszálltunk és elköszöntünk a sráctól – utólag végiggondolva és térképen megnézve a megtett utat rájöttünk, hogy bizony egy jó negyven kilométert szívességből hozott el, ugyanis az elején azt mondta, hogy majd Klagenfurt előtt letér a pályáról és a város
előtti utolsó kúton tesz ki minket. „Jó szerencse kísérjen, bármerre jársz!” – köszöntünk el tőle. Körbejártuk a kutat, térképet néztünk: a további úti célok Villach, Udine, Velence és Milánó voltak. Úgy voltunk vele, hogy első napra tökéletes lenne, ha átjutnánk Olaszországba, így aztán gyakorlatilag mindegy volt, hogy merre megy a következő fuvar – a határt sehogy se tudja kikerülni. A szokásos módon próbálkoztunk tovább: odaballagtunk a kocsikhoz, elmondtuk, hogy mit szeretnénk és vártuk a hatást. Így tettünk ezzel a böszme nagy Range Roverrel is – metálfény, húszcollos felnik, szoknyák-köténylemezek és spanyol rendszám, így aztán igencsak meghökkentünk, amikor kiderült, hogy magyar a sofőr… sajna a másik irányba tartott, így némi röhögés után folytattuk a próbálkozást. A következő fuvarunk egy Opel Astra lett, pécsi rendszámmal, a stopposok miatt kezdetben izgulós családot fuvarozva. Velencébe tartottak karneválozni, így aztán megkértük őket, hadd menjünk velük Velencéig. Hagyták. Elindulás után beszélgettünk egy kicsit, majd anyuka elővett egy cédét a kesztyűtartóból, betette a lejátszóba és felharsant az Elhagyom a várost bevezető blues-alapja. Hihetetlenül abszurd volt a szituáció: ott ültünk Olaszország és Ausztria határán egy magyar kocsiban és Eddát meg Ákost hallgattunk egész Velencéig… Nagyjából este kilencre értünk Velencébe. Csak hogy a körülményekkel tisztába jöjjünk: tizenegy óra alatt nulla, azaz totálisan zéró forint beleinvesztálásával megtettünk 840 kilométert. Ezt még Chuck Norris is megirigyelhetné… Elköszöntünk a családtól a történelmi sziget bejáratánál és elindultunk felfedezni Velencét. Mindenféle érzések kavarogtak bennünk: legelőször is teljességgel hihetetlennek látszott az, hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen könnyen ilyen messzire eljutottunk. Másodszor meg ott volt az, hogy a csomó hitetlen és fejcsóváló pillantás ellenére el mertünk indulni és meg is csináltuk, amit elterveztünk. Nyertünk és a győzelem minden kortyát kiélveztük. Hátizsákkal a háton körbejártunk Velence központjában. Rengeteg magyar turistát láttunk, míg sorban kipipáltuk a nevezetességeket: megvolt a Rialto, a nagy híd, a Szent Márk-tér és a Santa Lucia pályaudvar. Megvoltak a gondolák, a maszkok, a Canal Grande, a kiülős kajáldák, a muranói üvegek és végül, de nem utolsó sorban a Karnevál. Nagy kezdőbetűvel, kizárólag ínyenceknek. Mindenfelé maszkos és csiricsáré jelmezbe öltözött emberkéket láttunk, a szűk sikátorokon hömpölygő tömeg pedig fantasztikus hangulatot teremtett. A Szent Márk tér közepére állítottak egy hatalmas színpadot, amin mindenféle reneszánsz díszlet tarkállott már-már az ízléstelenségig kivilágítva. A programfüzetet megvizsgálva láttuk, hogy napközben mindenféle program folyik rajta, azonban este már hiába vártuk Bruce Dickinsont és Steve Harrist, akik fel-alá rohangálva előadják a többi kispajtással karöltve a The number of the beast-et, koncertkezdésként. A főtéren álló hatalmas tornyot mindenfelől projektorokkal világították meg és mindenféle színes-szagos képeket és filmeket láthatott a nagyérdemű – az obligát öblítő- és tésztaszószreklámokkal együtt, amiket a torony melletti kijelzőn nyomtak.
A kis sikátorokban mindenféle boltocska és étterem meg egyéb, turistamegcsapolásra szakosodott egység működik: ezek feltérképezése és katalogizálása valószínűleg a velencei önkormányzat külön részlegének feladata. Megnéztük a szálláskínálatot – a Velence központjában lévő szállodák azonban irgalmatlan magas árakkal dolgoztak, így aztán úgy döntöttünk, hogy a Dózse-palota egyik árkádja alatt tökéletes szállásunk lesz. Bár február vége volt, nyolc fok volt a hőmérséklet – ez pedig már egész elviselhető kint, ha az ember okos hálózsákkal tolja. Nekünk pedig volt mindenünk. Végül is nem a Dózse-palota nagyhírű árkádjai alatt töltöttük az éjszakát, ugyanis az árkádok alatt hömpölygő tömeg láttán úgy döntöttünk, hogy valami félreesőbb sikátort keresünk. És találtunk is – annyira félreeső volt, hogy másnap, a karnevál tetőpontján se járt arra egy lélek sem. Érdekes dolog, hogy világgámenős túráinkon valahogy mindig az első éjszaka sikerült a legfílingesebbre szálláskeresés szemponjából. Ott volt ugye Horvátország a kukoricatábla melletti földúttal Farkasevac határában, aztán Donaueschingenben a kacsalábon forgó kulipintyó kertje, Gironában meg a vasútállomás előtti betonplacc – a sorba méltó mód belefér a velencei Nevenincs Sikátor is. Körbejártunk és nagyjából tökéletes ottalvós sikátorként értékeltük új szerzeményünket: védett az eső ellen és a szél is csak néha támadt fel, hogy összekócolja a hajam és végül, de nem utolsó sorban olyan kihalt volt, mint egy csernobili újévhajnal. Nem cifráztuk túl a lefekvést: kitekertük a polifómokat, nekidöntöttük a hálózsákot az árkád egyik oszlopának, betűrtük a bakancsba a nadrágot és aludtunk. Nem túl jól, de legalább kinyújtott lábbal pihentünk, csak időnként ébredtünk fel egy arra járó csoport hangjaira. A dolog romantikusan hangzik, azonban igencsak kényelmetlen és az ember leginkább másnap reggel érzi a kinézett csövezőhely hiányosságait. Nekem például még délután is sajgott a nyakam a kényelmetlen pozíciótól… Szombaton kissé hitetlenkedve felkeltünk – itt vagyunk még mindig és bizony még mindig nagyon hideg van. A felkeléssel sem volt komolyabb macera, mint a lefekvéssel: összetekertük a polifómokat, kihúztam a bakancsból a nadrágom szárát, felkaptam a zsákomat és már meg is volt. Reggel volt, alig múlt el hét óra, így a Szent Márk téren rajtunk és pár elszánt hajnalfotóson kívül senki sem járt. Elköltöttünk egy Igazán Férfias, ZsömlésCsirkemellsonkás reggelit a Dózse-palota árkádjain ücsörögve, majd nekivágtunk Velencének. Ki akartunk jutni vissza az A4-es autópályához, hogy Milánóba, majd onnét Torinóba vezessen minket a jószerencsénk. Ez nehezebb, mint amilyennek elsőre hangzik – a digók ugyanis nemigen beszélnek Jézus nyelvén vagy akár németül, így csak egy jó fél óra múltán sikerült megtudni, hogy a hatos busz lesz az, amelyik kivisz minket egy autópályához közeli pontra. A túra első euróját így egy buszjegyre költöttük: a sofőrtől megkérdeztük, hogy hol az a Holiday Inn, ahová az információtól küldtek minket és olaszul legyintve mondta, hogy majd szól, ne parázzunk. Nem paráztunk. A busz zötyögött egy jó darabig és a sofőr intett, hogy most szálljunk le – így is tettünk és rövidesen ott találtuk magunkat a Milánó felé vezető autópálya felhajtóján egy hülye Torino táblával a kezünkben. Nem vettek fel, fáradtak voltunk és mindennek tetejébe még az a kurva eső is folyamatosan szemerkélt tegnap este óta– az a fajta, amelyik csak eláztatja lassú, szívós
munkával az embert és nem lehet ellene védekezni. Feladtuk: beballagtunk a legközelebbi benzinkútra és egy forró, habos olasz kapucsinó mellett tanakodtunk, hogy mi a fenét csináljunk. Igazából nem akaródzott továbbindulni Torino felé, ugyanis az még bizony legalább négy-ötszáz kilométer innét és nem úgy tűnt, hogy a semmilyen nyelven nem beszélő digókkal sikeresen meg tudnánk értetni, hogy mi bizony oda akarunk menni. Döntöttünk: elballagunk a nem messzi Mestre pályaudvarára, megnézzük, hogy mikor van Pestre vagy Bécsbe vonat és mennyi rá a jegy – ha okos árban működik, inkább hazamegyünk most. Így is lett, a jegyek azonban elég drágának bizonyultak – a pesti 55, a bécsi 75 ajró. A vasútállomás teljes egészében megtestesítette a mediterrán mentalitás kvintesszenciáját. Kíváncsiak voltunk a jegyek árára, így kettéváltunk: Krisz végigvárta a sort a pénztár előtt, én meg próbát tettem a jegykiadó automatákkal. Az automatákkal sok dolog nem volt, ugyanis nem árultak nemzetközi jegyet, így félreállva figyeltem a digó bakterrel küzdő barátomat: a srác végül is fakkolva eljött az ablaktól. Kiderült, hogy a bácsi nem mondja meg a bécsi vonatjegy árát, csak ha venni akarunk. Ha csak az árat akarjuk tudni, menjünk az információs ablakhoz – igen ám, azonban az zárva volt. Végül is a forgalmi irodában sikerült megtudni a kurrens árakat. Ültünk az állomás ittasellátója melletti padokon és csak bámultunk kifelé a fejünkből. A délelőtt már elment, éhesek voltunk és őszintén szólva teljességgel motiválatlannak éreztem magam a továbbküzdésre szintúgy, mint a maradásra. Végül is Krisz mondta meg a frankót: maradjunk egy napot, karneválozzunk és hagyjuk a csudába Torinót – csomó érvet fel tudtunk hozni a dolog mellett: Torinóban véget ér az olimpia, mindenki hazamegy (a vasutas bácsi szerint szerdáig semmilyen vonatra nincs helyjegy Torinóból kifelé) és ráadásul még nagyon messze is van. Kissé felderültünk a terv megszületésén, így aztán egyre jobb kedvvel sétálgattunk az elő-előbukkanó Napot keresve Velence utcáin. Kajáltunk egyet és gyönyörködtünk az olasz közlekedési morálban (bár az igazat megvallva nem volt sok rommá tört kocsi, nem úgy, mint Pisában pár éve…) Szállást kerestünk, lehetőleg olcsót: olyan huszonöt ajró körüli árat tartottunk mindketten korrektnek és elfogadhatónak. Utólag végiggondolva ez igencsak nevetséges összeg, ugyanis Velence olcsóbb hoteljei már jó pár héttel korábban megteltek és a maradék meg a három csillagosnál jobb hotelek exkluzív klubját jelentette. Ezt persze nem gondoltuk végig, így aztán sikerült is találni egy kis lyukat fejenként huszonkét ajrós összköltséggel: a portás mondta, hogy egyszemélyes a szoba, de gyakorlatilag meg se nézve mondtuk a portásnak, hogy adja a kulcsot, ha van fürdőszoba is, visszük. A velencei szállodások aranyidőszaka egyébként ez a karneváli február vége: amúgy baromi hideg van mediterrán mértékkel mérve és kevés (lenne) a turista, így aztán tíz-tizenöt éve elővették a bőségszaruból a karnevál intézményét és megcsinálták: a szállodák tele vannak, dől a pénz és a boldogság. Éppen ezért a szállodások nem biztattak minket túl sok reménnyel az olcsó szoba intézményét keresvén – mindent összevetve igen nagy szerencsénk volt. A szoba tényleg csak egy emberes volt: teljes bútorzatát egy rozoga lehajtható ágy meg egy fogas jelentette: úgy terveztük, hogy fej vagy írás alapon eldöntjük, hogy ki alszik az ágyon és ki polifómon mellette, azonban a szoba olyan kicsi volt, hogy a lehajtott ágy mellé már sehogy se fért be (!) a kitekert polifóm…
Megfürödtünk és elmentünk boltba kaját meg mókaságot vásárolni. Szombat délután lévén elég könnyen találtunk nyitott szupermarketet és vásároltunk egy üveg akciós bort, egy csomó zsemlét meg kivit. A szálláson megkajáltunk, megittuk a bort és kellemesen bezsibbadva, sorsunknak magunkat megadva visszabuszoztunk a történelmi Velencébe. Második napunkon végig sétáltunk a karneváli forgatagban. Igazából nem csináltunk semmi konkrétat, csak fotóztunk és mászkáltunk a sikátorok semmihez sem hasonlítható szövevényében. Visszaballagtunk a tegnapi szálláshelyünkre és őszintén elcsodálkoztunk, hogy akkor, szivacsos aggyal ilyen egyszerűen találtunk egy „ottalvós sikátor” kategóriában tízpontos versenyzőt. Újfent rengeteg magyarba botlottunk a tömegben, amely akkorára hízott, hogy rendőrök terelték négy sávban a hömpölygő emberáradatot. Este kilenc körül visszabuszoztunk a szállásra, ahol különösebb cifrázás nélkül bedőltem az ágyikóba és aludtam, mint a bunda reggelig. A szoba méreténél fogva sehogy sem tudtuk okosan összerakni, hogy ki aludjon az ágyon és ki a földön, így aztán Krisz a folyosón lévő kihúzható ágyon aludt, elmondása szerint teljesen jól. Reggel felkeltünk, rövid fürdés után összepakoltunk és reggel nyolc után pár perccel becsuktuk magunk mögött a Hotel Piccolo ajtaját. Kiballagtunk a kedvenc Holiday Innünkhöz (innét akartunk tegnap reggel is indulni, csak akkor nem jött össze a dolog) és fuvart próbáltunk keríteni Bécs felé. A tegnapi tapasztalatokból okulva az angolul kicsit beszélő portással írattunk egy lapot olaszul, hogy „diákok vagyunk és hazafelé igyekszünk. El tudnátok vinni?” Stoppot próbáltunk fogni és szerencsecsillagunk nem is hagyott cserben minket: rövidesen egy állatorvos Fiat Puntójában ücsörögtünk egy harminc kilométerre lévő autópálya-büfé felé tartva. A srác csak olaszul tudott, ezért a papíros tartalmának elolvasása után értette csak meg, hogy mit is szeretnénk, de végül is rábólintott a dologra – azt pedig, hogy állatorvos, Krisz jegyezte meg, miután kiszálltunk. A kocsiban valami hihetetlen kosz volt mindenhol, sáros tappancsnyomok szerteszét az üléskárpiton, lógyógyszerek a hátsó ülésen, kutyarács a csomagtartóban… A pihenő egyébként Udine előtt volt vagy negyven-ötven kilométerrel és itt már igazán gyakorlott mozdulatokkal fogtunk munkához: kiszúrtunk egy magyar Citroen Xantiát és megvártuk a tulajt. Bár csak ketten utaztak vele és egész Miskolcig mentek, nem vittek el, mivelhogy „hát, nem lenne nektek túl kényelmes…” no comment. A következő fuvarra nem kellett sokáig várnunk, ugyanis rövidesen egy sárga Renault Traffic kanyarodott be a parkolóba, szintén magyar rendszámmal. Rárepültünk és a mikrobuszos két srác vigyorogva bólintott rá, hogy elvisznek valameddig. Sajna nem jöttek végig, hanem Tarvisioban megálltak síelni egyet – egyébként versenyterepjáróra való gumikat meg felniket hoztak, elmondásuk szerint baromi jó áron. Beültünk és nyakunkba vettük az A4-es autópálya olaszországi szakaszának befejező részét. A srácokkal végigbeszélgettük az utat, az Alpok festői láncai és az előbukkanó Nap pedig hihetetlen hangulatot csinált a kisbuszban – annál is inkább, mivel a sofőrsrác betett egy cédét, amin először a Smells like teen spirit, majd a Lord of the boards dübörgött, fergeteges jókedvet hozva magával. A sofőrsrác egyébként nem volt valami szívbajos: a kisbusszal olyan lazán jöttünk száznyolcvan-százkilencven körül, hogy csak néztem.
Tarvisioban kiszálltunk a buszból és immáron magyarokra specializálódva vizsgáltuk a beguruló autókat. Felfigyeltünk egy ezüstszínű Honda Accordra, amelyben a cuccok mennyiségéből ítélve ketten utaztak. Vártunk egy jó félórát, ettünk egy háromajrós szendvicset a büfében és végül csak felbukkantak a szürke jószág gazdái. Rájuk repültünk és aztán megegyeztünk, hogy elhoznak egészen Pestig – és mivel a muki igencsak ügyelt arra, hogy a sebességmérő mutatója nehogy a százhetvenes érték alá essen, igen jó időt futottunk. Volt a kocsiban egy ilyen radarérzékelő bizbaz és ha az nincs, bizony még jóval előbb itt vagyunk Pesten. Keresztülkúsztunk teljes Ausztrián (az ínyencek kedvéért: 2.4 VTEC V6 automata váltóval, 190 pacival: százkilencvennél pörög négyezret. GPS-szes navigáció egész a határig, ugyanis kies hazánk valahogy leszorult a térképről, esőérzékelős ablaktörlő, bőrülés, automata kétcsatornás klíma, DVD-lejátszó, sportkit 19 colos keréktárcsával és brutális méretű kipufogóvéggel). Reggel nyolckor indultunk Velencéből és délután öt óra után pár perccel pacskoltuk le a Vásárhelyi ajtajában az origót: az odaút kiválónak tartott tizenegy óráját két teljes órával javítottuk meg. Ha nincs az a pittyogó vacak radardetektor, még egy órával jobbak vagyunk… Ilyen messzire még soha nem stoppoltam – éppen ezért igencsak pozitív élményekkel gazdagodtunk a túra végére. Ha az embernek megbicsaklik az emberi jóságba és segítőkészségbe vetett hite, stoppoljon el valameddig! Komolyan: olyan arcokkal és olyan jó fej emberekkel futhat össze, hogy nem is gondolná. Ha felveszik, számíthat rá, hogy valamelyest nyitott és pozitív gondolkodású alakkal hozta össze a jószerencséje és olyan jó arccal, mint a rönókliós osztrák muki volt, tényleg ritkán találkozni úgy egyébként is. Összegzésül néhány számadat: térkép szerint 1680 kilométert tettünk meg, alig húsz óra alatt szervezés nélkül (tessék csak nyugodtan átlagot számolni, megéri…) és az egész hétvége összköltsége 35, azaz harmincöt ajró volt, utazással, szállással, kajával együtt. Chuck, ezt nem tudod utánunk csinálni!
