Lourdes-Madrid. Ad-hoc Travels aug

Lourdes-Madrid

Ad-hoc Travels 2006. aug. 14-23.

Monsieur le Gendermarie, excusez-moi pour le comportement de mon éléphant. Biztos úr, elnézést kérek az elefántom viselkedéséért.

„...and the road becomes my bride I have stripped of all but pride so in her I do confide and she keeps me satisfied gives me all I need” Metallica – Wherever I may roam Pedig nem is ide készültünk. Vasárnap délután találkoztunk Krisszel a Nyugati előtti villamosmegállóban és mintegy hetven másodperc alatt megbeszéltük, hogy másnap az eredeti Monaco–Amszterdam túra helyett egy jóval érdekesebb és nehezebb kirándulásra indulunk. Spanyolországba. Utólag azért csak sikerült hozzá ideológiát gyártani: Krisz szeptembertől Madridban nyomja majd Erasmusszal és a spanyolok mediterrán népekhez méltó hozzáállásának köszönhetően még mindig semmilyen hivatalos szállásajánlatot sem kapott, így a legbiztosabb az, ha marokra fogjuk mindenünket és magunk nézünk utána a madridi ingatlanpiacnak. Ha az ember kapja a térképet és megnézi A Büszke Nő térképét, összevissza vagy kétezerhatszáz kilométert számolhat össze Pest és Madrid között. Légvonalban – ez viszont azt jelenti, hogy annak, aki autóval szeretne nekivágni, több, mint háromezerrel kell megküzdenie. Barátságos. Az útvonal megtervezésekor elsősorban azt vettük figyelembe, hogy szerte Európában hol tudunk olcsó (tipikusan ingyenes) szállást ismerősöknél. Lássuk csak: ott volt ugye Kriszti Lourdes-ban a francia-spanyol határnál a Pireneusok francia oldalán fekvő, festői kisvárosban; Loft, aki Braunschweigben dolgozott a német hadiipar Siemens nevű óriásának órabérben és Krisz kvázinagynénje egy Brüsszel mellett kis faluban. Ebből gazdálkodtunk. Összesen tizenkét napot számoltunk rá a túrára – ennek elégnek kell lennie, hogy Pestről lestoppoljunk Lourdes-ba (átszelve fél Magyarországot, teljes Ausztriát és Olaszországot és majdnem a teljes Franciaországot), ott békésen répázgatva eltöltsünk egy-két napot, aztán a Pireneusokat északról megkerülve Bilbao-n át Madridba érkezve szállást keressünk Krisznek, majd a feladat végeztével Barcelona felé indulva újfent átszeljük a teljes Francia- és Olaszországot, Ausztriát és valamikor a tizedik-tizenkettedik nap tájékán holtfáradtan ledőljünk kies hazánk földjére. Hülyék vagyunk. Az előkészületeket tekintve megint csak nehezen tudom elképzelni, hogy lehet ennél kevesebbet tenni. A magam részéről bepakoltam ötnapi ruhaellátmányt, fogkefét-fogkrémet, három rúd szalámit és egy palack kimondottan finom, abszolút felsőpolcos 2001-es édes szamorodnit, egyenesen egy tokaji pincéből. A tatyóm aljára került egy hálózsák (stopposok által tesztelt minőségű), és az elmaradhatatlan, idáig veretlen sátor-polifóm páros. Nem volt több az egész tizenöt kilónál, viszont ezzel a menetfelszereléssel a tarsolyában a tapasztalt utazót a világ civilizáltabbik felén tetszőleges helyen ledobva sem érheti meglepetés. A piszkos anyagiakat tekintve az elején megállapodtunk Krisszel, hogy megpróbálkozunk az eddigi álomköltségvetés (öt nap szumma harminc ajróért) alulmúlásával: összesen száznyolcvan ajrónyi készpénzt vittünk magunkkal. Mint utóbb kiderült, fölösleges volt ennyi pénzt vinni.

Hétfő Reggel kis híján vettünk egy autót. Elmentünk a Lágymányosi hídnál lévő Peugeot-szalonba, ugyanis Krisz Zsuzsi nevű nője épp autóvásárláson törte a fejét és az alkudozás nemes művészetében igencsak jártas barátomat kérte meg, hogy alkudjon. Alkudott is, becsülettel. Sokáig. Fél tíz körül kezdtek neki, én meg ott répáztam a böszme nagy, kék színű Peugeot-táblának támaszkodva egészen fél tizenegy utánig, amikor Krisz nagy nehezen előbukkant a kereskedés fotocellás ajtajában, papírlapot lobogtatva, üdvözült vigyorral frissen hajnyírózott képén. . Vettünk kenyeret és májkrémet (elnézést: hivatalosan Szárnyas Májaskrém, a különbségre és arra, hogy ez mit jelent, gondolom senkinek nem kell felhívni a figyelmét) és beruháztunk egy második üveg útiborra is. Hosszú útra megyünk, na. Kell. ...és már ott is álltunk a negyvenes busz megállójában a Sasadi úton, két palack borral, csupacsupa tiszta ruhával és optimizmussal a tarsolyban és magabiztosan ballagtunk a szokásos starthelyre. Érdemes lenne megnézni a Sasadi úti OMV-kút biztonsági kameráinak felvételeit: valószínűleg minden világutazó magyar stoppos megfordul ott előbb-utóbb, ha nyugat-Európa felé igyekszik. Ha Vámbéry Ármin, a leghíresebb magyar utazó vagy Teleki Sámuel még élnének, valószínűleg ők is törzsvendégek lennének ezen a kúton. Ha pedig visszamennénk vagy kétszáz évet az időben, ott látnánk a fiatal Vámbéryt, amint zsákjával és botjával sorra kopogtatja a postakocsi-állomásokon megálló batárokat és elmondja a tökéletesre csiszolt ismerkedőszöveget. Én pedig hinnék neki és elvinném. És kicsit irigykednék rá. Próbálkoztunk. A szerencsénk nem is hagyott pihenni sokáig: alig húsz perc múlva egy kék Suzukiban robogtunk a külső sávban Németország felé. Pedig nem is számítottunk rá, hogy összejön ez a mosolygós, pirospozsgás csaj, hiszen ebben a világban annyi, de annyi veszedelem leselkedik egy magányos, suzukis nőre és ezen veszedelmek közül – mint az közismert – a stopposok felvétele a legeslegnagyobb. Gyakorlatilag nincs is olyan nő, aki megerőszakolás nélkül megúszta, hogy stoppost vett fel. Hála Istennek Kata nem ismerte ezt a szomorú (és szerencsére csak népi hiedelemként élő) statisztikát, így aztán az első szóra vállat vont és mondta, hogy fizet és mehetünk, addig találjuk ki, hol szállunk ki, egyébként meg Stuttgartba megy. Összenéztünk Krisszel: vonzónak tűnt a lehetőség, hogy ilyen közel kerüljünk a Loft-féle szálláshoz Hannover mellett, aztán előkaptuk a csaj térképét és kezdeti lelkesedésünk igen hamar lelohadt. Egyrészt Braunschweig még igen messze van Stuttgarttól, másrészt pedig Madrid eléggé esélytelen lenne, ha most egy-két napig Amszterdamban bicikliznénk (abban ugyanis, hogy ha már ott vagyunk alig egy köpésre, hét-nyolcszáz kilométerre Hollandiától, akkor biztosan átugrunk egy körre, teljesen egyetértettünk). Másrészt Kata az északi osztrák autópályán ment Innsbruck és Salzburg felé, nem pedig az Olaszországba vivő és már oly jól ismert GrazKlagenfurt-Villach aszfaltcsíkon, így aztán végül is abban maradtunk, hogy a móvári MOL-kúton kiszállunk és fogunk valakit, aki Itália felé veszi az irányt. Móvárig csomó mindent megtudtunk a lányról: az ELTÉ-n dolgozik kutatóként és idegsejteket tologat nap, mint nap kis üveglapkákon. „Az benne a jó, hogy nem csak intellektuálisan elégít ki, hanem az ember szépérzékét is simogatja a mikroszkóp...” - mondta, és hittem neki. Most éppen a STE (Stuttgarti Tudományegyetem) egyik tanszékére tartott épp egy kiadós, háromhetes kutatásra. Amikor elmeséltük a túratervet, mosolygott és elmesélte, hogy anno ők is voltak Firenzében és hogy azóta mindig felveszi a stopposokat, mert mindig van egy-két jó sztorijuk. Egyébként komoly kutatóhoz igencsak méltatlan hobbijai is vannak, például néhány cimborájával partiállatként járnak fesztiválról fesztiválra (amikor persze nem idegsejteket cétéröntgenmikroszkópoznak szanaszéjjel...)

Móváron kiszálltunk a Suzukiból, elköszöntünk Katától és körbekukkantottunk a kúton. Olyanokat kerestünk, akik: 1. osztrák autópályamatricások, 2. osztrák rendszámúak és osztrák autópályamatricások és 3. jó fejek. Kicsit többet kellett küzdeni, mint szokásos, viszont sikerült fogni egy olasz rendszámú, fekete Honda CR-V-t. Nem is gondoltam, hogy a sziámóstudentit ilyen hamar elő kell ásni, azonban ezúttal szerencsét hozott: a muki egész Velencéig vitt minket. Apropos, sziámóstudenti. Ez az apró darab papíros a térkép és a sapka mellett a stoppos legfontosabb munkaeszköze, ennek megfelelően igencsak tanácsos vigyázni rá. Első ránézésre csak egy darab papír, amin az áll ákombákom betűkkel, hogy “SIAMO STUDENTI. VI CHEDIAMIO UN PASSAGGIO VERSO ...”, a valóságban azonban sokkal több. Útlevél baromi messzi helyekre és híd az angolul-németül-magyarul nem beszélő arcok felé. Az ember odaállít a kocsihoz, bamba vigyorral elmondja, hogy bondzsornó-hádemiszkúzi-miszkúzi-dújúszpíkinglisplíz, esetleg bonzsúr-ekszkúzimoádújúszpíkinglisplíz vagy olá-dújúszpíkinglisplíz és várja a hatást. Ha az áldozat angolul válaszol, akkor kész, egy zöld lámpa ki van gyújtva, ha viszont nem, akkor jön az a rész, amikor az ember odatartja a sziámót és ha az arc jó fej, bizony elvisz. Ilyen egyszerű ez, kérem. Legalábbis papíron... Persze most nem volt elég az, hogy volt olasz sziámónk: indulás előtt beszereztem Rékától a spanyol sziámó v1.0-át és Krisz a negyvenes buszon, a Sasadi út felé tartva megkapta a francia v1.0-át is esemesben. Készen voltunk, Bábel tornya ott hevert ledöntve a hátizsákomban. A Honda CR-V-s muki, mint kiderült, román. Több, mint tíz éve fogta az asszonyt és átköltöztek Olaszországba, Velencébe és most valami építőipari vállalkozásban dolgozik. Elég jól mehet neki, mert a Hondában benne volt az automata váltón kívül minden, ami kocsivásárláskor az ember orra alá dugott opciólista tartalmaz: légkondi, májer bőrülés, baromi jó cédés rádió, köténylemez, könnyűfém keréktárcsa, hátsó légterelő, jókora kályhacső méretű kipufogó... A kocsiban mégsem a kimondottan Star Wars-hangulatú középkonzol vagy a bőrvarrású sportkormány ragadta meg a figyelmet, hanem a kézifék: a CR-V-ben a középkonzol szélén egy kapaszkodót meghúzva lehet mókás játékokat játszani havon vagy apró kavicson. A túra végére igencsak beleástuk magunkat a román popzene feneketlen bugyraiba; most például, ahogy ülök a gép előtt, fejből el tudnám énekelni a slágerlista első hat helyezettjét. A szociológiai hatástanulmánynak is beillő alámerülés első felvonása ebben a Hondában történt: a muki szólt, hogy vegyem elő a kesztyűtartóból a ROMANIA HITS feliratú sárga cédét és belökte a lejátszóba. Ekkor még elég jól bírtuk... Beszélgettünk is a sráccal. Ez amiatt roppant érdekes, hogy ő beszélt olaszul és románul és icipicit magyarul, mi meg magyarul, angolul, németül, icipicit finnül és oroszul tudtunk kommunikálni, így aztán a hétfői spontán activitybajnokság keretében tudtunk meg egy csomó mindent. A legmeglepőbb rész az volt, amikor kiderült, hogy Érmihályfalván volt határőr: Érmihályfalva a határ román oldalán fekvő kis település, Krisz pedig Bagamérban lakik, a határ tejjel-mézzel folyó oldalán, alig két kilométerre tőle. Lehet, hogy amatőr határsértőként találkoztak is mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt... Ami az utazást illeti, a srác Romániából indult reggel és igencsak megfáradt az osztrák autópálya vége felé: míg Graz környékén a sebességmérő büszkén karcolászta a százkilencvenes értéket, Villach után gyakorlatilag visszalassultunk azoknak a kamionoknak a tempójára, amelyektől alig egy-két órával azelőtt nem tudtunk haladni. Meg is álltunk egy benzinkúton a határ olasz oldalán, ahol a srác betolt egy adag patkányméreg erősségű olasz eszpresszót és újfent percenként három kilométert megtéve érkeztünk meg Velence elé.

A kávézós parkolóban láttunk egy csudaszép Ferrari 355-öt az obligát tűzvörös színben pompázni. Azon már meg se lepődtem, hogy a cipőm keresztben nem éri át a hátsó kerék futófelületét és hogy a derekamig ér a tető; viszont a motorháztető fölé téve meglepetten rántottam vissza a kezem, ugyanis szabályosan égetett felfelé áramló léghullám, a vörös zónában ugrándozó fordulattal, üvöltve megtett kilométerek benzinbűzös kipárolgása. Krisszel és egy csomó kisebb kölökkel jó darabig csorgattuk a nyálunkat, azonban egyszer csak odafordultam a sráchoz: “Tizenöt éves olasz használt autó? Hagyjál már!” Az időjárás egyébként szeszélyes nőszemélyként váltogatta arcait: a Sasadi úton szabályosan izzadtunk a hátizsákok súlya alatt, az Alpok láncain átszáguldva viszont gyakorlatilag végig az alcsony felhőfrontban haladtunk. Lent a völgyekben láttam át-átsejleni a napsugarat világos és vidám foltokat festve a havasi erdőkre, viszont előre nézve csak ködöt és szitáló esőt láttam. Nemsokára magunk mögött hagytuk Tarvisio-t és elöl végestelen végig zöld síkság terült el előttünk, az Alpok sötét, havas tömege mögöttünk tornyosult. A Nap is kisütött, nagyra értékeltük a légkondit és hogy újra a szokásos száznyolcvanas utazótempóval közelítettünk Velence felé. Igencsak kezdtünk ugyanis zsibbadni: lényegében egy seggel jöttünk keresztül teljes Ausztrián és a ferraris parkolóban töltött tíz perc nemigen adott lehetőséget komolyabb felengedésre. A Hondából nem sokkal Velence előtt szálltunk ki. A Nap épp lemenőben volt: néztünk egy térképet a benzinkúton és további fuvarokra vadásztunk. A szokásos “kinézi a kocsit – beférünk? – rárepül” módszert követve odaballagtam egy sötétkék Fiat Bravo-hoz. Már a második fázisnál bukott volna az ulti, ugyanis odabent irgalmatlan mennyiségű cucc hevert kaotikus állapotban a hátsó ülésen. Azért mindegy, mondtam és rápróbáltam. Ahogy várható is volt, a sofőr sajnos elküldött, mivelhogy ugye nemigen férünk be. Sebaj, elköszöntem és már indultam volna elfelé, amikor is szembe ötlött egy aznapi Népszabadság (!) a kalaptartón. Visszamentem: “Esetleg beszél magyarul?”, és felderült a sofőr ábrázata: “Magyarok vagytok? Gyertek!” – és nekiállt pakolászni az ülésen. Hárman nagy nehezen összepakoltuk a Bravo belsejében lévő őskáoszt és táskával az ölemben beültem hátra, Krisz pedig az anyósülésen küzdött egy darabig az akadozó állítókarral. Tízéves olasz használt autó? Hagyjál már... Bemutatkoztunk: Fabrizio-nak hívták a sofőrt és hogy legendás történet lesz a miénk, abban biztos vagyok. Megvallom őszintén, valami idegenbe szakadt hazánkfiára számítottam (a velencei román után már igazán csekélység lett volna), viszont a valóságon teljesen lehidaltunk: Fabrizio született olasz, viszont az egyetemen kíváncsiságból magyar szakon végzett és ösztöndíjasként töltött jó pár évet az ELTÉ-n. És mindemellett folyékonyan beszél magyarul. Elképesztő – ő az első olyan külföldi, aki folyékonyan és többé-kevésbé hibátlanul beszélte a nyelvet. Akcentus nélkül és jó pár “Hát junó, nálunk a zusában öhm... hodzsis mondzsák madzsarul” hazánkfiát megszégyenítő folyékonysággal és változatossággal beszélgettünk vele. Éppen Pestről tartott hazafelé, Cremonába és megegyeztünk, hogy elvisz a cremonai lehajtó előtti utolsó benzinkútig. Mindenféléről szó esett. Meséltünk a Qpáról, az egyetemi hagyományokról és felidéztünk soksok momentumot eddigi stoppolós túráink kalandjaiból is. Fabrizio élvezettel hallgatta a tökös legényes feladatokat (az embert éjszaka elviszik egy sötétített kisbusszal valahová magyarországon belülre és reggelig találjon vissza Pestre pénz, telefon és iratok nélkül) éppúgy, mint a rat race címűt (a rendezők mondanak egy célt és aki először odaér, az nyer. Bármivel ér menni...) Már ugyancsak besötétedett, amikor megkérdezte, hogy van-e már szállásunk ma éjszakára. “Még nincs, de amint szükségesnek ítéljük, megoldjuk a dolgot” - válaszoltuk és igencsak meglepődtünk, amikor felajánlotta, hogy aludjunk nála. Összenéztünk Krisszel. Könnyű szívvel elfogadtuk a nagylelkű ajánlatot és sietve

megegyeztünk, hogy másnap Fabrizio visszavisz minket a cremonai lehajtó utáni első kútra, hogy tovább tudjunk menni. Tapasztalataink szerint ugyanis városból kijutni a legnehezebb – még annál is nehezebb, mint az a macerás mozdulat a tevével meg a tű fokával. Immáron jóval személyesebb témákról is beszélgettünk: mint kiderült, Fabrizio magyar lányt vett feleségül, született két lányuk, viszont elváltak és most egy kis lakást bérel a város másik végén. Mikor kérdeztük, hogy érdemes-e külföldi nővel kezdeni, megnyugtatott: mindenképp... Nagyot fújtunk és immáron könnyebb szívvel nézegettük a későbbi spanyol nőket (külön könyvet nekik!). Tizenegy óra körül érkeztünk meg Cremonába. Eleinte próbáltam követni a zegzugos utcácskákon kanyargó utat, azonban a gyakori irányváltások miatt hamar feladtam a küzdelmet. Cremona egyébként tipikus olasz kisváros mérsékelt méretű autópályalehajtóval, sok-sok történelmi házikóval és jó nagy katedrálissal középen. Az már jóval érdekesebb, hogy itt született és élt Antonio Stradivari, a híres hegedű- és csellókészítő és működik is itt egy iskola, ahol vonós hangszerek négy égtáj felől érkezett készítőit tanítják öt évig, hogy aztán a diákok saját műhelyet nyissanak. Elképesztő: minden harmadik-negyedik kirakat hegedűkészítő manufaktúrához tartozik és a legtöbb kirakatban különféle munkafázisokban lévő hangszerpalántákat láthatunk kitéve. Egészen elképesztő. Ha már Cremonában jártunk, utánaolvastam kicsit ennek az Antonio-gyereknek és hogy mit is tett-vett. Következzék hát szokásos tudományos ötpercünk – ezúttal a vonós hangszerek nagy családjáról. A család leggyakrabban használt tagjai a hegedű, a mélyhegedű vagy brácsa, a cselló vagy gordonka és a nagybőgő – ezeket találjuk meg a nagyzenekari vonóskarban. Közös bennük, hogy négy húrjuk van, egymástól kvartra hangolva és hogy általában egy lószőrből készült vonóval1 képzik a hangot. A lószőr amiatt szerencsés választás, mert az egyik irányú mozgásnál simogatja a húrt, a másik irányban viszont beleakad a kis bolyhokba és ezáltal jön létre gerjesztés és lesz hang – a két iránynak megfelelően egészen eltérő karakterisztikákkal. Persze a folyamat nem egyszerű, ráadásul részletesebb jellemzése olyan gusztustalan, nem-parciális differenciálegyenletek megoldását igényelné, amelyekre csak közelítő módszereket ismerünk. Maga a hegedű általában lucfenyőből készül, az elejét és a hátlapját ugyanabból a tönkből faragják ki, két-két darabból. Az előlapon két f-lyuknak nevezett nyílás található. Ezeknek ugyanaz a funkciójuk, mint például az akusztikus gitár hanglyukának: nevezetesen az, hogy a dobozba zárt légtömeg rezgése minél hatékonyabban kijusson és ezáltal hangosabb, erősebb legyen az egész hangszer. A kézzel készített darabok faragása során kiemelt szerep jut annak, amikor a mester megkopogtatja az elő- és a hátlapot bizonyos pontokon és ennek alapján dönt arról, hogy milyen pácban és mennyi ideig tartsa a darabokat. A pácolás az egyik legkritikusabb része az eljárásnak: figyelembe kell venni a műhely hőmérsékletét, páratartalmát (!), ezek állandóságát (!!) - minden hiányosság hallatszani fog a kész darabon. Hihetetlen... Stradivarinak fogalma sem volt diffegyenletekről, holográfiás rezonanciavizsgálatokról. Ő csak mesterember volt, aki becsülettel megdolgozott minden egyes darabbal, ami a keze alól kikerült. Ezek pedig kiállták az idő próbáját – és bizony nem is akárhogy, ugyanis egy-egy darabot (ne feledjük, hogy az 1700-as években készültek!) még ma is használnak és bizony tekintélyes összegek kúsznak egyik kézből a másikba, mikor egy Stradivari-hegedű teszi meg az ellenkező utat a két kéz között. 1 Gyerekek! Vigyázzatok a vonóval! Nagyon veszélyes szerszám. Nézzétek meg például az öreg hegedűsöket, akiknek hiányzik a fél szemük, mert a padtársuk kitolta Mozart vonósnégyesének harmadik tételében...

Hallottam egy érdekes sztorit egy Stradivari-csellóval kapcsolatban. Attól lett olyan híres, hogy van két irdatlan nagy repedés az előlapján. Az történt ugyanis, hogy a történet másik szereplője, Napóleon egyszer igencsak felöntött a garatra és az egyik francia kisvárosban zsákmányolt csellót maga elé kapta és játszani kezdett rajta. Igen, ám, de annyira értett a csellózáshoz, mint mondjuk én a hadviseléshez és amikor nem igazán szívderítő hangokat csalt elő a nyamvadt fadarabból, fogta magát és megsarkantyúzta... Bár érdekes módon a korzikai sarkantyúja megtízszerezte a cselló értékét (valószínűleg ugyanarra a logikára működik a dolog, mint az, hogy valaki kétszázezer dollárt adott egy kiskanálért, amelyben Kurt Kobain heroint melegített...), a szívem szakad meg egy ilyen mesterdarabért. Mindegy. Talán nem véletlen, hogy Napóleon nem zenészként került be a történelemkönyvekbe... Szóval, ott ácsorogtunk Fabrizio cremonai lakásának ajtajában és segítettünk felpakolni azt a rengeteg cuccot, amit Magyarországon vásárolt. Volt itt minden, új kiadású értelmező kéziszótár, csomó magyar könyv, rengeteg mindenféle bor. Felmenve körülnéztünk: teljesen korrekt értelmiségilakás kismillió könyvvel, figyelemre méltó kisautó-gyűjteménnyel és két erkéllyel. Tetszik ez a hozzáállás: ha lehet valahová erkélyt csinálni, csinálnak. Maga a lakás egyébként olyan, mint amilyenek a pesti polgári lakások lehettek abban az időben, amikor a mostanra lemállott és penészes virágmintás tapétákat újként feltették. Tetszik! A könyvek között egészen meglepő darabokra is akadtam: itt van kezdetnek mondjuk Mór Jókai The black diamonds című könyve vagy épp a Jamadzsi Maszanori-féle Japán nyelvkönyv. A szerbhorvát kezdőknek, a finn kezdőknek, a magyar kezdőknek, a lengyel kezdőknek című könyvek... de a legjobb mégiscsak Frank Júlia Szárnyashúsból készült ételek című szösszenete volt. Fabrizio nem tétlenkedett: míg mi megfürödtünk és megágyaztunk (=kitekertük a polifómot), vacsorát kanyarított. Olaszt. Volt itt olajbogyó, olajbogyó- és narancslekvár (!), pirított kenyér, pizza és hozzá jófajta olasz félszáraz fehér. Ettünk-ittunk jó étvággyal és beszélgettünk arról, hogy a magyaroknak mekkora ellenszéllel kell elindulniuk, akárhová szeretnének eljutni az életben. Mikor elégedetten és jóllakottan hátradőltünk a széken, elővettük az első estére szánt útibort, az édes szamorodnit. Kihoztam a hűtőből a tökéletes hőmérsékletűre hűtött palackot és kinyitottam. Az első pohár Fabriziot illette, majd Krisz és jómagam pohara is megtelt; egy darabig gyönyörködtünk a színében, ízlelgettük az illatát és végül megkóstoltuk. Azt hiszem, ennyire finom szamorodnit nem ittam még életemben. Simogatott és ringatott, lágyan olvadó és édes ízét mosolyogva fogom felidézni. Fabrizionak is nagyon ízlett és kijelentette, hogy Magyarországon az egyik legjobb dolog a sokfajta finom bor. Hiszek neki... A tálalás és a körülmények pedig egyértelműen élménnyé emelték ezt a pohár édes fehérbort; azt hiszem, jobb helyre nem is kerülhetett volna. A palack hamar elfogyott és aztán megkóstoltuk az igazi olasz grappát (a borkészítés után visszamaradó, cukrot még mindig tartalmazó szőlőszemeket megerjesztik, fűszerezik és voilá! kész is) összepakoltunk. Lefeküdtünk aludni – most Krisz aludt a kanapén, én meg a földön. Velencében fordítva volt, most így lett fair. Aludni még viszont elég sokáig nem tudtam, hihetetlen helyzetünkön gondolkodtam mosolyogva. Olyan valószínűtlennek tűnt az egész: itt vagyunk Cremonában, Genovától nem messze Olaszországban egy magyar szakos olasznál, akit simán hagytunk volna elmenni, ha nincs ott az a nyamvadt Népszabadság, amely a libanoni tűzszünetet üvölti világgá a főcímben. Ettünk

vacsorát, megittunk egy palack egészen kiváló bort és végül is sokkal jobban indult a kalandunk, mint azt akármelyikünk is gondolta volna. Mosolyogva aludtam el, azt hiszem. Kedd Korán keltünk. Reggeli után megállapodásunk értelmében Fabrizio visszavitt minket az autópályára, azonban előtte kicsit körbenéztünk Cremona belvárosában. Megnéztük Stradivari szobrát, a sok-sok hegedűkészítő manufaktura kirakatát, a katedrálist, sétálgattunk a történelmi városrész sikátorai között. Lementünk a Pó partjára is – a Dunánál jóval szélesebb és mélyebb folyó most lassan és méltóságteljesen hömpölygött a kora délelőtti verőfényben. Fabrizio elmondta, hogy igazából csak most tűnik ilyen békésnek, tavasszal egészen a híd korlátjáig meg szokott áradni. Olyankor elég macerás az élet a folyóparthoz közelebb élőknek. Címet-telefonszámot és a modern idők hívó szavának megfelelően ímélcímet cseréltünk, majd otthagyott minket a kúttól kétszáz méterre és idióta vigyorral integettünk a tovatűnő Fiatnak. Hihetetlen volt, hogy ilyen messzire otthontól jó barátra találtunk – most azonban egy sóhajjal megfordultunk és újfent a nyakunkba vettük az autópályát. Kiballagtunk a benzinkútra és megakadt a tekintetünk egy párocskán, akik a kút kijárata mellett álltak egy hülye “ROMA” táblával a kezükben. Kollégák, gondoltuk. Mindenesetre munkához láttunk, mert minél előbb szerettünk volna Lourdes-ban lenni és oda-odapislantottunk a kettes pályán dolgozó kollégákra arra gondolva, hogy bizony igen-igen balfaszok a srácok és hogy várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Nemsokára igen-igen keservesen vontunk vissza minden, másfajta stoppolási technikával próbálkozóra tett lekicsinylő megjegyzést... Nem sok idő után fogtunk egy olaszt, aki egy tanulókocsin (frankón volt saját gáz- és fékpedálom is!) elvitt egy hetvenest és kirakott a Genovától Franciaországba vezető autópályára vezető legforgalmasabb pálya melletti kúton. Jó esélyünk volt itt, hogy fogjunk valakit, aki egész Franciaországig visz minket, így aztán elég optimistán szavaltuk el az ismerkedőszöveget – így ennek a párocskának is, akik egy ezüstszínű Volkswagennel és rengeteg cuccal mentek az olasz Riviéra felé. A srác először el akart küldeni a francba, de a csaj sokkal rendesebb volt és végül is rábeszélte a srácot, hogy vigyenek el valameddig. Ilyenünk még nem volt – idáig az volt a szabásminta, hogy apuka elvinne, de anyuka ráncolja a szemöldökét és apuka nem akar vitatkozni vele, így aztán bocs, de a következő lehajtóig mennek és ne haragudjunk. A párocska egyébként meglepően jó fejnek bizonyult: kiderült, hogy Magyarországra is készülnek nyaralni és megkérdezték, hogy mit érdemes megnézni Pesten. Meséltünk nekik a várról, a Hősök teréről, a Bazilikáról, az Oportó borozóról és ajánlottam nekik, hogy ha már itt vannak, mindenképp menjenek el valamelyik török fürdőbe. Vagy mondjuk Miskolctapolcára. Megkérdezték azt is, hogy egy magyar város, bizonyos “peksz” merre van – előszörre Paksra tippeltünk és igencsak elcsodálkoztunk azon, hogy ugyan mi a francot akarnak éppen Pakson. Mint kiderült, rosszra tippeltünk és ők igazából Pécsre szerettek volna menni, csak épp a helyes kiejtéssel nem voltak tisztában... Kitettek egy Genova utáni kúton, immáron a Franciaország déli részére vezető olasz autópálya mellett egy kicsinyke kúton. Azt már megérkezéskor láttuk, hogy a kút ugyancsak forgalmas: egy francia rendszámú, leírhatatlanul mocskos, alapból libafos-ződre pingált kisbusz ácsorgott az étterem bejárata mellett és mellette a jóreggelt-cigitől szemmel láthatóan békésen betépett francia srácok mászkáltak fel-alá és táncoltak a buszból üvöltő raggie-re. Ezen a kúton eltöltöttünk egy jó órát is, mire találtunk egy őszülő hajú digót, aki – bár nem beszélt angolul – elvitt vagy száz kilométert. Egészen elképesztő volt száz kilométeres fuvarokat úgy

elfogadni, hogy igazából csak kicsizünk és nem haladunk... fura érzés. Lássuk csak: ha Pestről lehoznak Siófokra, az kábé száz kilométer. Vagy tőlünk az osztrák határig. Itt száz kilométer nudlinak tűnt: alig szálltunk be, a száznyolcvannal tekerő olasz már meg is érkezett velünk a célul kinézett kútra. Nem nagyon beszélgettünk vele, a Hondáját se néztük már meg úgy. Fáradtunk, ez az igazság: a kis fuvarok közti sok küzdés igencsak megviseli az ember cihéjét. A kút egyébként Total volt márkájára nézve. Idáig nagyjából-egészéből szerencsénk volt, nem tévedtünk rossz autópályára és úgy általában véve is jól haladtunk; reméltük, hogy őrangyalunk ma egész nap szolgálatban lesz. De majdnem két órát álltunk ezen a kúton... És szenvedtünk a tűző nap, a kicsi forgalom, a lelketlen lekoptatások, az angolul kicsit se beszélő olaszok-franciák miatt. Mindenkire rápróbáltunk, akár befértünk, akár alig; nem volt szerencsénk. Krisz le is fotózta a kutat és az onnét látható tízpontos panorámát, hogy a figyelmeztetés örökké legyen mindenkinek: “ha ezt a panorámát erről a kútról nézed, nagy szarban vagy, barátom...” Már magunk mögött tudtuk a Pó alföldjét, immáron az Appennini-hegység láncain verekedtük keresztül magunkat Franciaország felé. Előttünk nyugat felé ott várt Monte-Carlo, Monaco és a francia riviéra, a Cote d'Azur luxuskocsikkal, kaszinókkal, az autópályás sebességkorlátozásokra fittyet hányó playboyokkal meg a szilikonos és anorexiás nőikkel. Menni akartunk, de nem nagyon tudtunk. Nem vitt el senki. Kissé frusztráló a dolog, de azért küzdöttünk becsülettel: a kétszáztizenegyedik lekoptatás után is mosolyogva ballagni oda a kétszáztizenkettedik kocsihoz, hogy hátha. De nem. A számításunkat végül is egy müncheni Opel Vectrában találtuk meg. Ültünk csüggedten a hídkorláton és csak izzadtunk az árnyékban, mikor bejöttek a kútra. Hibátlannak tűnt a kép: német kocsi, apuka-anyuka bambínó nélkül és első blikkre úgy látszott, hogy cuccuk sincs sok a hátsó ülésen. Rájuk mentünk. Odaállítottam apuka elé, elmondtam a tökéletesre csiszolt német ismerkedőszöveget és vártam, hogy mit lép rá. Egy darabig nem szólt semmit (kissé kezdtem kényelmetlenül érezni magamat a százhetvenkilenc centimmel, ugyanis a bácsi jó egy fejjel volt magasabb és vagy harmincöt kilóval nehezebb nálam...), majd anyukára nézett. Anyuka vállat vont, apuka pedig visszanézett rám és végigmért. Illetve mondjuk úgy, hogy mérlegelően tekintett rám. Háromszor mért végig, tetőtől talpig. Félelmetes érzés volt... és igencsak fura. Stoppolva általában az emberek nem azt nézik, hogy hogy nézünk ki, hanem legtöbbször zsigerből döntenek; ha megfelelünk a “rokonszenves egyetemista” sztereotípiájának, nem fontos, hogy mennyire vagyunk borostásak vagy hogy melyik pólóm van rajtam. Itt viszont nem... Könyörgöm, szóltam volna legszívesebben a bácsinak, nem a lányát akarom elvenni, hanem csak azt szeretném, ha elvinne minket Franciaországba! Végül is elmosolyodott a bácsi és ránkbólintott, csak várjuk meg, míg bemennek kávézni anyukával. Megvártuk. A vectrások Monacóba mentek, így nagyjából egy jó órányi békés punnyadás várt ránk. Hála Istennek nem nagyon akartak beszélgetni, így kicsit tudtunk pihenni, míg néztük a sötétkék Vectra belsejét és az alant elsuhanó, fantasztikus tájat. Az Olaszországból a Cote d'Azurre tartó autópálya a Genovai-öböl partján megy végig elképesztő szintemelkedésekkel, festői yachtokkal megrakott kikötők és kacsalábon forgó, hegyoldalba épült, a fizika törvényeinek fittyet hányó kulipintyók között. Közel voltunk Monacóhoz: a bennem lakozó autóbuzi nyálcsorgatva vizslatta az elhaladó autókat és nem is kellett csalódnia. Még a kútról láttunk egy narancsszínű Lamborghini Gallardót (arról a jellegzetes V10-es bőgéséről figyeltünk fel rá), itt azonban elment mellettünk két McLaren-Mercedes SLR, monacói rendszámmal, egy ezüstszínű meg egy fekete. Vagy kétszázzal, így mikor oldalba böktem a mellettem alvó Kriszt, hogy “ejjmiafasznézzedmá'!”, csak azt tudtam hülye vigyorral mondani, hogy bizony most a világ egyik leggyorsabb és legdrágább autójából húzott el kettő mellettünk...

A németek kiraktak egy sziklapartra épült, aprócska kúton. Az egész egy kettős kútsorból, egy picike büféből és egy parkolóból állt. Nagyjából Monaco mellett voltunk, így leültünk falatozni (ekkor már kezdtünk újabb és újabb árnyalatokat felfedezni a szárnyas májaskrém univerzumában. Igazán akkor jön ki az íze, ha langyos és izzadós-szivárgós turistaszalámival mártogatjuk...) és kitaláltuk, hogy Monacót kihagyjuk. Madrid fontosabb és mivel Amszterdamba már úgyse valószínű, hogy eljutunk, úgyis erre jövünk vissza és akkor majd bemegyünk. Így hát könnyű szívvel törölgettem le a bicskámról a szalámi zsírját és visszapakoltam a zsákomba az elem józsi-szettet. Ittunk egy keveset és felkaptuk a zsákokat, majd munkához fogtunk és mindenkit megkérdeztünk a szokásos módszerrel, így nem is figyeltünk fel a zöld Puntóra és a cigányra, aki benne ült. Illetve dehogynem. Kajálás közben az lett gyanús, hogy míg mindenki orral állt be a parkolóba, a zöld Punto a seggével előre parkolt le és a muki nem is szállt ki belőle. Várt egy-két percig, majd baromi gyorsan kiállt, előregurult vagy tíz métert és félelmetes pontossággal tolatott be egy másik helyre. “Biztos gyakorolja a parkolást...” - gondoltam és semmi rosszra gondolva fogtunk munkához a kúton. Éppen egy olasz pözsós párral alkudoztam olaszul, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a zöld Punto irgalmatlan kerékcsikorgás közepette lő ki a kútról és a nyomában ott jött Krisz és intett, hogy menjek oda hozzá. Épp jókor, ugyanis végül is sikerült megállapodni a párral, hogy elvisznek Cannesig egy jó száz kilométeren. Bepakolás közben odasúgta, hogy most kurva gyorsan szálljunk be a pözsóba. “Mi van?” - kérdeztem, mire elmondta, hogy a szeme láttára rámolta ki a puntós csóka az egyik A6-os Audit és hogy a puntós társa ott ácsorgott a bejárat mellett, míg ő meg nem messze az audis mukira várt, hogy visszajöjjön a vécéről. A cigó benyomta az egyik ablakot, benyúlt, felkapta a hátsó ülésről az aktatáskát, bedobta a Puntóba és már ment is. Az egész nem tartott tovább tizenöt másodpercnél és mire Krisz rájött, hogy mi is történik, már sehol sem volt. “Kurva gyorsan tűnjünk el innét, mielőtt valakinek beugrik, hogy mi is az Audi körül mászkáltunk!” - mondta. Beszálltunk hát a pözsóba és szerencsére alig pár pillanat múlva már el is indultunk. Ilyen rablások, mondta Krisz, végig jellemzőek a Riviérán. Az utolsó napi kamionos arc is megerősítette ezt: azt mondta, hogy a kamionosok a francia Riviérán és Spanyolországban sehol sem állnak meg, mert mindenhol igencsak veszélyes az autópályák mellett éjszakázni autóban. Kamionnal meg még keményebb a dolog, ugyanis ott rakománya is van az embernek... Tény és való, hogy hazafelé jövet számtalan autót láttunk, amelyiknek az egyik ablaka műanyaggal volt leragasztva, jelezve, hogy bizony felnyomták a puntós cigány kollégái. A pözsóban utazva kicsit lenyugodtunk. A végén már arra is volt erőnk, gyönyörködjünk a francia Riviérában. Hát, nemigen volt miben. Megmondom őszintén, eléggé nagy várakozásokkal tekintettem a Cote d'Azur elé: festői szirteket, Ferrarik és csodaszép nők garmadáit képzeltem, nem ezt a nyomorult, lakóteleppel telepakolt domboldalt, ami az autópálya mellett málladozott békésen a késő délutáni napsütésben. Jó, oké: megvoltak azok a hülye, háromszög alakú hotelek, amiket pl. a Forma-1es monacói nagydíj közvetítésekor mutogatnak a tévében, de semmi több. Ami szép volt a tájban, azt nem az emberek csinálták: a Földközi-tenger egészen fantasztikusan csillogott, de nagyjából ennyi volt megragadó ezen a zsúfolt és meglehetősen lehangoló lakótelepen. Ami az autópályát illeti, igencsak hülye és drága rendszerrel történt a fizetés: időről időre (kábé tizenöt percenként) odaértünk egy kapuhoz, ahol be kellett kápéban dobni egy gépbe az autópálya díját. Összesen nyolcvan-egynehány ajró a déli francia autópálya ötszáz kilométeres szakasza. Nem olcsó...

Krisszel igencsak kezdtünk fáradni: böngésztük a térképet, hogy most akkor hol is kéne kiszállni, és kábé öt perc után esett le, hogy angolul beszélgetünk... Kissé nehéz szívvel gondoltunk arra, hogy a délután bizony most kezd estébe hajlani és hogy semmiképp nem akarunk a Riviérán éjszakázni (Marseille és Toulon környékének hírhedten rossz közbiztonságáról Visóék is meséltek már...), így teljes erőbedobással láttunk munkához azon a Total kúton, ahol kirakott a párocska. Érezhetően a gazdagok és szépek országának közelében jártunk: egymás után jöttek a jobbnál jobb kocsik, viszont ezt az ezüstszínű Aston Martin Vanquish-t nem csak mi néztük meg. Az a James Bond-os kocsi, tudják: golyóálló, repülni tud, meg minden. A srác több, mint száz liter kilencvenötöst (!) töltött bele – tessék csak nyugodtan felszorozni egy ajró harminchét centtel, átváltani és eljátszani a gondolattal, hogy mindezt minden hétszáz kilométer után meg kell tenni... Na, ezért nincs a családban egy Aston Martin Vanquish V12 sem. A kutasok mindenestre nem voltak jó fejek: alig pár perc után kidobtak a kútról, hogy “NO AUTOSTOP!” és kész. Mehettünk, ahová akartunk – szerencsére itt volt hová, ugyanis a kútról kijövők legtöbbje megállt az éttermi résznél egy bagett-kávé kombóra. Ültünk hát a kút parkolójának kövezetén és a fáradságtól röhögtünk a bejövő abszurdabbnál abszurdabb autósokon. Volt például kezdetnek egy fekete Renault, ami olyan szinten gurult rá a járdára, hogy az első köténylemez szabályosan meggyűrődött(!). Aztán jött valami régi Fiat, anyuka kiszállt belőle és egy alig huszonöt centis kutya feje bukkant fel a kormány tetején... Aztán megjöttek a spanyolok. Rajtuk teszteltük volna a spanyol sziámót, de szerencsére nem volt rá szükség: folyékonyan, nulla akcentussal beszélték Jézus nyelvét2. Vittek a tetőn két biciklit és amúgy is igen sok cuccuk volt, így aztán igencsak meglepődtünk, amikor gyakorlatilag alkudozás nélkül mondták, hogy akár a spanyol határig is elvisznek minket. Király, mondtuk és amíg bementek kávézni, leültünk a kövezetre és lazítottunk-tervezgettünk. Krisz fogta a spanyolok térképét, kiteregette az olajos-csikkes aszfaltra és rámutatott a Lourdes-ig hátralevő több, mint hatszáz kilométeres szakaszra: „Látod, milyen kevés van hátra? Ezért kell olyan térképet venni, amin minden kicsi...” A Nap már igencsak kezdett lenyugodni, viszont a nyugati égbolton egyre sötétebb és sűrűbb felhők gyülekeztek. Nem sok jót ígért a dolog az éjszakai időjárásra nézve... a spanyolok alig húsz perc után visszajöttek és a srác apámat idéző ügyességgel pakolta bele a zsákjainkat a Fiatjukba (igazából nem is a bepakolás a jó szó, a műveletre sokkal inkább ráillene a beleintegrálás vagy még inkább a belegyógyítás.) Beültünk hátra és nagy sóhajjal hátradőltünk. Jó négyszáz kilométeres szakaszon vittek minket, így volt idő lenyugodni és kicsit pihenni is. Ránkfért már. Bemutatkoztunk: a srácot Simon-nak, a lányt Paulának hívták. Mikor elmeséltük, hogy hová megyünk, a srác így szólt: „Are you going to visit the Virgin?”, mire azt mondtam, hogy „I don't think that she's a virgin. She has got a fiancée. She's working in a sort of hotel in Lourdes.” - hiszen mégiscsak Krisztit látogattuk meg... Amikor arra terelődött a szó, hogy Madridban szállást keresünk Krisznek, ajánlottak egy csomó újságot és weboldalt.

2 A South Parkban van egy epizód, hogy valami cirkuszian kövér nő Etiópiában menekülttábort vezet és egy keresztény iskolában tanítják az éhező gyerekeket. Volt benne egy különösen megragadó jelenet. Áll a tanárnéni a táblánál és magyaráz: “Nyissuk ki a könyveket! Nem nyitjátok? A Biblia = ÉTEL. Na, ez az. Olvassunk. Nem, nem. Nem gualaiul, hanem Jézus nyelvén, angolul. Így...”

A srác egyébként technikatanár egy Madrid melletti általános suliban. Mindenfélét tanít: számítógéphasználattól kezdve elektronikán, flip-flopokon át esztergálásig mindent, amit csak kitaláltak az iparban. Amint elmesélte az anyagot, felrémlettek a technikaórák az általánosban, amint ott ültünk a fűrészporszagú satupadokon és mindenféle furatokról meg szerelékekről tanítottak minket. Álmos voltam és igencsak fáradt már... a spanyolok voltak a hatodik fuvarunk ma – a bizonytalanság pedig mégiscsak kikészíti az embert. Időközben elhagytuk Béziers-t, Bolzano-t – Krisszel összenéztünk, hogy már csak egy Weierstrass, egy Kohanek, egy Phong és egy Bartels nevű falu kéne és már jöhetnénk is a dr. SzirmayKalos László Túrára... Néha elkezdett esni az eső. Ilyenkor sűrűn fohászkodni kezdtem, hogy csak kérlek, kérlek, kérlek, álljon el és ne kelljen szakadó esőben sátrat vernünk a világ végén, egy benzinkút mellett. Az ablakon kinézve igazából semmit se lehetett látni, csak a szürke mindenséget és a sebesen elsuhanó autópályakorlátot. Simont nem igazán zavarta, hogy két bringát lobogtat a szél a tetőn: olyan nyugodtan jöttünk stabil száznegyvenet, hogy öröm volt nézni. Zeneügyben pedig egyértelműen ők voltak a mai nap csúcsa: hallgattunk Cake-et, Creed-et, azonban a sötét felhők fenyegető hangulatát nemigen tudták szétoszlatni. Az autópálya a spanyol határ előtt százötven kilométerrel kettéágazik: az egyik ágon Barcelona felé lehet keresztülmenni a Pireneusokon, át Spanyolországba, a másik a hegylánc előtt északnyugatra fordul és a hegység francia oldalán Toulouse-on át Bourdeaux-ba visz. Mi az utóbbin szerettünk volna menni, a spanyolok viszont a délin mentek tovább Barca felé. Kiszálltunk hát az elágazás előtti utolsó kúton, ímélcímet cseréltünk, fotózkodtunk kicsit és nehéz szívvel búcsút intettünk a spanyoloknak. Egészen jól álltunk pedig: két nap alatt lett két nagyon jó ismerősünk (Fabrizio Cremonában és Simonék Madrid mellett), akikre – remélem – a későbbiekben számíthatunk. Most azonban nem igazán tudott vigasztalni az, hogy valahol messze lenne (talán) szállásunk, ugyanis a nyugati égbolt felől időnként dörgést hozott és olyankor a láthatár fehér fénybe borult. Dörgött-villámlott: a nyár vihara volt közeledőben felénk. Nyugat felé mutattam és odaszóltam Krisznek: “Ott van Mordor. Onnét jön a vihar és mi sajnos odafelé tartunk...” Körülnéztünk a pihenőben: elég jó esélyekkel vágtunk neki a fuvarvadászatnak, mert gyakorlatilag tele volt a hely parkoló kocsikkal, akik a környék legnagyobb kútján álltak meg kajálni és igazi, finom francia bagettet enni. A kávét inkább nem említem; a francia kávé kapcsán maradjunk inkább annyiban, hogy a franciák inkább csak foglalkozzanak a csigákkal és a croissont-nal, a kávét hagyják meg az olaszoknak. Dőzsöltünk. Kenyeret ettünk ÉS májkrémet ÉS szalámit. Ekkorra értünk az első rúd végére, még volt kettő. Májkrémből pedig most bontottuk meg a harmadikat és a negyediket, így aztán még viszonylagos élvezettel tömtük magunkba az étterem előtti padokon ücsörögve a finom tápot. Mindenesetre csipkedtük magunkat: a dörgés egyre közelebbről hallatszott és immáron nem jutottam el négyig sem, amikor a vakító fehérség után lehunyt szemmel számolni kezdtem: egy, kettő,... Összepakoltunk és immár szemerkélő esőben hagytuk ott a fedetlen pihenőt. A benzinkút még mindig jobbnak tűnt: fedett volt és ha minden kötél szakad, ott át tudjuk vészelni a közelgő ítéletidőt. Azért biztos, ami biztos, felöltöztünk és előástam az esőkabáti minőségében már bizonyított széldzsekimet (szerintem leginkább kukásmellényre hasonlít, ha nem is olyan büntető a színe...) Az eső

mellé a szél is fújni kezdett, így aztán egyre inkább aggódva tekintgettünk az autópálya lehajtója felé. Nem volt nagy a forgalom... Aztán bejött egy Toulouse-i rendszámú, fekete Peugeot 307 okos kerekekkel. Szép volt. Már reflexből indultunk is feléje, azonban láttuk, hogy két csaj ül benne, így egy pillanatra megtorpantunk. Nem tartottuk valószínűnek, hogy két csaj fölvesz (főleg, hogy az egyiknek derékig érő, bongyorított hidrogénszőke haja volt és a benzinkút neonvilágításában olyan volt az arcát borító festékréteg színe, mintha egy kis költségvetésű horrorfilm amatőr maszkmesterének első próbálkozása lett volna), mert mint tudjuk, SOHA, de SOHA nem fenyeget két nőt akkora veszély, mint amikor két stoppost felvesznek egy világvégi kúton. Attól függetlenül rámentünk a töltőpisztollyal küzdő szőkére. Már éppen odaértünk és vettem volna a levegőt, hogy bonzsúr-ekszkúzimóá, amikor láttuk, hogy a másik csaj kiszáll az anyósülésről és laza mozdulattal rágyújt a kocsi mellett(!), alig másfél méterre a tankoló szőkétől... no mindegy. Pillanatnyi szünet után azért csak rájuk próbáltunk és sajnos semmilyen értelmes nyelvet nem beszéltek, viszont rövid activityparty után megállapodtunk, hogy elvisznek és az uccsó kúton szállunk ki Toulouse előtt. Ekkor még csalás nélkül toltuk: Krisztivel másnap írattunk egy lapot, amin az áll Victor Hugo nyelvén, hogy “Az x előtti utolsó benzinkúton szeretnénk kiszállni”, azonban itt még komolyan meg kellett küzdeni Az Utolsó Benzinkút című feladvánnyal. De azért megoldottuk... A szőke tankolt, fizetett és Krisszel bepréselődtünk hátra. Ebben a pillanatban dörrent hatalmasat az ég és egy másodpercre vakító fényesség világított be mindent, egészen földöntúli hangulatot adva a tájnak. Elindultunk, az eső pedig először finoman esni kezdett, majd kisvártatva olyan erővel kezdte verni a Peugeot tetejét, mintha precíziós kalapáccsal csapkodta volna egy csapat marseille-i utcagyerek. A szőke nem igazán zavartatta magát a kint tomboló ítéletidő miatt: amíg nem esett nagyon, csak laza száznegyvennel mentünk, viszont amikor már tényleg semmit sem lehetett látni a szakadó esőben és továbbra is száznegyven körül mentünk tompítottal, szorosabbra húztam a biztonsági övemet és rámarkoltam a majrévasra. A csaj mintha semmit sem vett volna észre abból, hogy most valami irgalmatlanul, Báránykát megszégyenítő stílusban relatív gyorshajt: nyugodtan buzergálta a francia rapzenével megpakolt cédéváltót és a fűtés gombjait. Az anyósülés mögött ültem és így aztán tökéletesen láttam, hogy bizony jobbra-balra rángatja a kormányt és ez csak azért nem érződik a kasztnin, mivel a kocsi immáron egycentis vízrétegen fut, cserébe a fenekem alatt ide-oda táncol a hátulja apró kilengésekkel, amint az ESP mint az őrült, próbálja az úton tartani a Peugeot-t (ha egy szót tudnék üzenni a csajnak, az az lenne, hogy nézze meg a parasztlexikonban az aquaplanning fogalmát). Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy most mondjuk valami miatt lassítani kéne és a szőke beletaposna a fékbe: ekkor minden kerék húz egy lapot és aki a makk ászt húzza, az megtapad és az egész kocsi ekörül pördül meg – laza száztízzel immáron, mivel a szőke is észrevette, hogy valami nem kóser és kicsit visszavett a gázból. És cédét cserélt közben. Hála Istennek tovább lassultunk és immáron száz alá csökkentünk, így némileg mérséklődött az a félelmetes hang, ami akkor jön a kerék felől, amikor éppen felfut a vízrétegre és beveri a kerékdobba az esővizet. Mindazonáltal a legjobb (vagy a legrosszabb, ez nézőpont kérdése) csak most jött: a csaj nyolcvannal beállt egy böszme kamion mögé harmincöt centire és tartotta a kamion kényelmes nyolcvanas tempóját. Ekkor már tényleg csak azért nem szóltam a szőkének, mert úgysem értené, hogy mit akarok és akkor már inkább előre figyeljen. A kamion, tündérem, van vagy negyven tonna, az le se szarja az

autópályát borító egycentis esőréteget és különben is, neki van van tizenötször akkora felülete, amin tapadni tud, de ez a kis szaros 307-es nincs másfél tonna, alig négytenyérnyi felületen érintkezik az úttal és jelen pillanatban éppen hogy el tudja takarítani a gumi maga alól a vizet. Olyan ez, mintha olajos kézzel kapaszkodnál egy korlátba a szakadék felett... Ha a kamionnak éppen egy nagyobb vízátfolyáson jut eszébe lassítani, időd se lenne a fékpedálhoz nyúlni és már fel is kenődtünk a hátuljára. Ha esetleg megnyomnád a féket, még rosszabb lenne, mert akkor ABS ide, ESP oda, szinte biztosan megpördülünk és kilencvennél nem nagyon véd meg a szalagkorlát sem attól, hogy átmenjünk a szembejövő oldalra – no, akkor aztán igazán gyászos napnak nézünk elébe mindannyian. Ránéztem Kriszre és láttam, hogy őt nem nagyon izgatja a dolog – amikor azonban fordítva ültünk anyuka mögött egy C-Merciben Madrid és Zaragoza között és az összes hárombetűs rendszer folyamatosan azért küzdött anyukával, hogy ne essünk le az útról, én voltam az, aki nem izgult. Ebből látszik, hogy az anyósülés mögött tényleg csak erős idegzetűek stoppoljanak, ha nő mellé ülnek be. (Tudom, tudom, ronda hímsoviniszta disznó vagyok...) Aztán az eső egyre csendesedett, így felvettük a szokásos száznegyvenes utazótempót, de mivel ekkor sem hallottam azt a szörnyű hangot a kerékdob felől, elengedtem a majrévasat és reménykedtem abban, hogy a legrosszabbon túlvagyunk. Kinéztem az ablakon és az itt-ott előbukkanó csillagok láttán fáradt sóhajt préseltem ki. Hiába, öreg vagyok már ahhoz, hogy más hülyesége miatt markoljam a majrévasat fehéredő ujjakkal... A csajok végül is kitettek a Toulouse előtti utolsó kúton és elhajtottak. „Azt ugye tudod,” fordultam Kriszhez – „hogy most majdnem meghaltunk? Ráadásul mindkettő megpróbált megölni. Az a hülye szőke azzal, ahogy vezetett és a másik meg azzal, hogy rágyújtott a benzinkúton egy méterre a nyitott benzintartálytól. Basszus, ha tíz centivel arrébb áll, akkor már olyan kráter lenne a kút helyén, hogy mélygarázst építhetnének ide...” Krisz vállat vont és annyit mondott, hogy nem izgult. Jó, mondjuk ő nem látta, hogy a szőke mit művelt a kormánykerékkel... Új kútunk elég gyászosan festett: gyakorlatilag bezárt, így a fizetőbódé sötéten árválkodott a kivilágított töltőállások előtt. Persze tankolni attól még lehetett, csak kártyával kellett fizetni, viszont ezt a betévedő autósok nem nagyon tudták, így a legtöbben azzal a lendülettel mentek is vissza a pályára, amivel bejöttek. Egyébként félig se volt készen: megvoltak a töltőállomások, viszont a bolt része egy kis bádogkonténerben működött és az egész mellett ott építették a kút rendes épületét. Ránézésre egy jó három-négy hét és el is készül – mi viszont nem akartunk addig itt rohadni. Az eső gyakorlatilag elállt és itt-ott száraz foltok között csillogott tócsákban a víz. A bódé vécéjében fogat mostunk és kicsit megmosdottunk, majd fogtuk a lámpánkat és körbenéztünk, alkalmas csövezőhely után kutatva. Igen ám, de a kút körüli réten az iménti eső miatt csatakos volt a fű és semmi kedvünk nem volt ennyire vizes helyen sátorozni. Az építkezés felé vettük hát az irányt. Nem is gondoltak rá szerintem, hogy valakinek eszébe jutna bemenni egy félig kész épületbe, így aztán se kerítés, se őrség nem volt. Nem is kellett sok idő, találtunk egy kellemes helyet, ahol nem fújt a szél, teljesen száraz volt az aljzatbeton és még a körülményekhez képest kellemes hőmérséklet is kényeztetett. Vállat vontunk, kitekertük a polifómot, rátettük a hálózsákot és a zsákunkat a fejünk alá téve némi dumálás után fáradt sóhajjal elaludtunk. Ma is több, mint tizenhat órát töltöttünk úton, stoppolva, répázva, küzdve vagy éppen reményvesztetten ücsörögve. És mégis letoltunk több, mint ezer kilométert Cremnonától. Fabrizio, a hegedűkészítő Stradivari, Pest, a hazai gondok-bajok fényévnyinek tűntek már... igazából azért is

szeretek stoppolni, mert olyan érzés, mint amikor az ember letesz egy nehéz hátizsákot a Sasadi úton. Tudom, tudom: megvannak az otthoni problémáim, jönnek velem, de egész egyszerűen nem érdekelnek. Nincsenek hatással rám akkor, amikor éppen kétezer kilométert stoppolunk le két nap alatt, keresztül fél Magyarországon, teljes Ausztrián és Olaszországon és majdnem teljes Franciaországon. Olyan kicsit, mint valami rekreációs foglalkozás. Vagy munkaterápia. Vagy mittudomén... Szerda Tekintve, hogy tegnap este igencsak romantikus körülmények között tértünk nyugovóra, reggel korán felkeltünk, hogy ne kelljen magyarázkodni Pierre-nek és Étienne-nek, akik éppen egy különösen kiadósra sikeredett kedd este után, nyűgösen kezdődő másnapossággal ülnek kedvenc bulldózerjük volánja mögé. Reggel hatkor talpon voltunk és kedvenc maszájstílusunkat elővéve hat óra tizenhárom perckor már felöltözve, összepakolva és frissen mosott foggal ácsorogtunk a kúton. És stoppoltunk. Mindenek előtt azonban vásároltunk egy térképet, öt és fél ajróért. Európát, mert biztosra akartunk menni – arra jutottunk ugyanis, hogy sokkal egyszerűbb és elegánsabb, ha a megkörnyékezési szakaszban a saját térképünkkel a hónunk alatt kezdjük meg a hadműveletet. Meg aztán a térképünkön jelölni tudunk minden benzinkutat és apró halálfejekkel jutalmazzuk mindet, ahol valamiért sokat szívtunk. Belefutottunk megint abba a problémába, hogy az X város előtti, X felé vivő autópályán található kúton délig nagyjából csak az X-be munkába igyekvők állnak meg, ők meg túl álmosak még ahhoz, hogy értelmesen alkudozni lehessen velük. Másrészt a kútunk nem volt valami nyerő a műfajban: kicsi volt a forgalma és mindennek tetejébe még a kutasok is igen gyanakvó tekintettel méregettek munka közben. Sértettük az érdekeiket, végül is: vannak olyan kutasok, akik bő borravaló reményében mindent megcsinálnak a kuncsaft helyett, tankolnak, letörlik az ablakot, talán még a kuncsaft kedves seggét is tisztára nyalnák, ha hagyná. Így viszont nagyon gáz odamenni a kutas mellett ácsorgó sofőrhöz, hogy bonzsúr-ekszkúzimoá. Mindegy. Ha teheti, stopposként mindenki kerülje a Shell és az Agip (és néha a Total) kútjait. Biztos, ami biztos, fogtunk egy almazöld Citroent Xsara Picasso-t apukával és anyukával, akik Bordeaux-ba mentek. Megnéztük a térképet és kisakkoztuk, hogy bár Bordeaux igazából nem esik útba, valószínűleg többen jönnek abból az irányból Spanyolország felé, így az első oda-vissza kúton kiszállva nem okozhat gondot a továbbjutás visszafelé elindulva. Tizenkilencre lapot húztunk, ez az igazság. Csomó buktató van a fenti módszerben: mi van, ha az olasz kutakhoz hasonlóan csak az egyik oldalon van nagy kút, a másikon egy kis bódé van parkoló nélkül? Mi van, ha még kisebb a forgalma az új kútnak? Mindegy, mondtuk, mikor már ott robogtunk a Citorenben reggel negyed nyolc körül, próbálkozunk. Úgy tűnt, nyertünk. Az első kút Toulouse után ugyanis elég nagy volt jókora Autogrill étteremmel, vécével meg gyerekjátszótérrel és nem utolsó sorban sok-sok parkoló kocsival. Elköszöntünk a citroenesektől, kajáltunk egy fantasztikus májkrémes-szalámis kenyeret és körbevizslattunk a kúton. Eléggé nehezen indult a reggel, viszont csak egy laza százhúsz kilométeres szakasz volt betervezve mára, így fogtuk magunkat, bementünk az étterembe és toltunk egy croissant-kávé kombót. Jól esett – ekkorra már mosolyogva értékeltünk minden apró luxust (a májkrémes kenyérhez képest mindenképpen luxus a meleg és gőzölgő -bár nem olasz- kávé és a mennyei, frissen sült croissant. Próbálják ki nyugodtan, csak ajánlani tudjuk a Vadkemping Utáni Croissant intézményét...) A kúton

kezet és arcot mostunk és Krisz a térképünkön bejelölgette a francia autópályák benzinkútjait. Jól jöttek később... A kúton kinéztük ezt az osztrák rendszámú Volvót. Vártunk egy darabig a sofőrre, aztán amikor felbukkant, mire kettőt nyikkanhattam volna, már be is vágódott a volán mögé. Pörgött, mint a cséphadaró. Elmondtam a német szöveget, mire kiderült, hogy tökéletesen beszél vagy négy nyelven, csak sajnos épp németül nem. Sebaj, angolul is eldaráltam, hogy mit szeretnénk, mire intett, hogy szálljunk be. És elkövettük azt a hibát, hogy bevágódtunk további kérdezősködés nélkül mögéje. Nem volt épp borotvás gyilkos, sőt épp ellenkezőleg. Kiderült, hogy kollégával állunk szemben és valami egészen elképesztő figurának bizonyult. Svéd felesége van, egy fia és egy lánya, élt három évet az USÁban és most a francia rendőrségnek dolgozik. Egészen elképesztő arc volt és sokat beszélgettem vele arról, hogy a franciák idáig teljesen korrektnek bizonyultak és hogy nem tapasztaltam semmit a rettegett és túláradó, dagadó mellű nacionalizmusból. Elmondta, hogy a franciák nem az angol nyelvet utálják, hanem az angolokat, akik nem hajlandóak megtanulni semmit franciául, merthogy úgyis elboldogulnak Lándzsarázó nyelvén bárhol a világon. Két ellenszere van ennek, mondta: egyrészt azzal kell indítani, hogy bonjour, excusez moi és meg kell mondani rögtön az elején, hogy NEM vagyunk angolok. Vagy pedig pocsék angolsággal és kiejtéssel kell beszélni. Biztos, ami biztos, egy jó hangos és mosolygós bonjour!-ral indultunk ezek után és a harmadik mondatban nyilvánvalóvá tettem, hogy csak hülye csóró kelet-európai egyetemisták vagyunk... A srác kirakott Toulouse szélén. Nem volt ott semmilyen autópályás benzinkút, semmilyen parkoló: volt ott egy csomó autószerelő műhely, átrakodóállomások kamionosoknak és mindenféle ipari randaság. Nem épp szívderítő hely... mindenesetre követtük a srác tanácsát, csináltunk egy hülye Lourdes-táblát és kiálltunk mutogatni a közeli körforgalom Lourdes felé vezető szárán. És vártunk. Próbáltuk állva, hogy Krisz tartja a papírt, én meg mutatom a hüvelykujjam. Nem ment. Próbáltuk úgy, hogy cseréltünk. Nem ment. Próbáltuk úgy, hogy leraktuk a cuccokat. Nem ment. Próbáltuk vigyorogva. Nem ment. Próbáltuk úgy, hogy nem vigyorogtunk, mivelhogy úgy dinkának néznek minket. Nem ment. Próbáltuk ülve. Nem ment. Próbáltuk a körforgalomtól távolabb. Nem ment. Próbáltuk úgy, hogy szmájlit rajzoltunk a Lourdes felirat alá. Nem ment. Próbáltuk úgy, hogy Tarbes-t írtunk ki a táblára. Nem ment. Próbáltuk úgy, hogy egymással beszélgettünk. Kitalálják, hogy felvettek-e? Meguntuk egy idő után a próbálkozást és visszamentünk arra az egészen picike kútra, amelyik mellett elmentünk a körforgalom felé menet. Itt jó öt-hat percenként esett be egy kósza autós, hogy aztán a város felé mutasson, hogy csak kiugrott tankolni. Nem volt jó. A legpozitívabb ebben a kútban egy csodaszép, mélykék szemű francia csaj volt, aki tökéletes angolsággal mondta, hogy bocs, de csak a városba megy. És mosolygott hozzá – ez a mosoly és ez a mélykék szempár volt a legtöbb, amit a kút adni tudott. Visszamentünk hát a körforgalomra, hátha végre jön egy jó fej. Nem jött. Másodszor is visszakullogtunk a kútra és próbálkoztunk, de Toulouse valami baromi jó hely lehet, mert mindenki itt akart maradni. Csüggedten ültünk a kút parkolójában, amikor egyszer csak jött két francia csendőr egy kisbusszal és az egyik bement cigarettáért a kútra. A másikra rápróbáltunk –

nagyon lassan, udvariasan és okosan. Elvégre még azt se tudtuk, hogy Franciaországban tilos-e stoppolni, így azzal indítottunk, hogy megkérdeztük a kocsiban ülő kopasz századost, hogy a hivatalos szervek hogyan viszonyulnak a stopposokhoz. A kimondottan anyagyilkos kinézetű csendőr elmosolyodott és tört angolsággal elmonda, hogy náluk nem tilos stoppolni, de nagyon kevesen csinálják. A rázósabb kérdésre, hogy nem vinnének-e esetleg ki a pályára, azt mondta, hogy sajna nem engedi a szabályzat, de szerinte előbb-utóbb csak felvesznek a körforgalomnál. Vállat vontunk hát és visszaballagtunk harmadszor is. Meguntuk. Túl voltunk már a mutogatásos stoppolás összes lelkiállapotán a vigyorgó eufóriától kezdve a totális lehangoltságon át a vállvonogatós közönyig mindenen. Nagy sóhajjal fogtuk a hátizsákunkat és nekivágtunk az autópályára vezető felhajtónak gyalog. Nem volt éppenséggel olyan nagyon durván félelmetes, itt csak nyolcvan-kilencven körül mentek a kocsik, de sajnos az se hatotta meg őket, hogy egy Lourdes táblával a hátunkon ballagtunk az út szélén és végül is jó háromnegyed órát sétáltunk, mire elértük az első autópálya-táblát. Itt ráültünk a korlátra és teljesen reményvesztetten szorongattuk a papírlapunkat, amelynek az egyik oldalán Tarbes, a másikon meg a szmájlis Lourdes szerepelt. Időnként, amikor már nagyon untuk magunkat, megfordítottuk. Ott álltunk a lehető leghülyébb helyen, a Lourdes felé vezető autópálya ráhajtóján egy táblával. Ez volt az a pillanat, amikor visszaszívtam minden olyan gúnyos megnyilvánulást, amelyet hülye szituációkban látott stopposokra tettem: benne voltunk a szószban pont ugyanúgy, mint azok a srácok, akiket kinevettünk. Jó lecke volt. Az emberek között számtalan állatfajta van: mutasd meg, hogy nem veszed fel a stoppost, megmondom, ki vagy. Vannak azok, akik simán nem néznek rád sem. Elmennek melletted és totálisan ignorálnak. Ezekkel nem foglalkoztunk, semmilyen érzelmet nem váltottak ki: csak mentek távoli céljuk felé és kész. Ezeknél egy fokkal rosszabbak azok, akik megnézik a táblát, végigmérnek, aztán a szemkontaktus megteremtése után, pillanatnyi lassítás vagy megtorpanás nélkül mennek tovább. Ezek kicsit idegesítőbbek, harminc-negyven ilyen eléggé fel tudja idegesíteni az embert, ha hagyja. A legrosszabbak viszont azok, akik egyértelműen lófaszjóskák: rám vigyorognak és mutatják ők is a hüvelykujjukat és ha igazán kemény srácok akarnak lenni, még bólogatnak is hozzá. Az ilyenek hihetetlenül idegesítőek... szegény édesanyjuk meg valszeg folyamatosan csuklott, amint fiacskájuk tovaszáguldott a Lourdes felé vezető autópályán. Feladtuk. Nem is szóltunk egymáshoz, csak ácsorogtunk a déli verőfényben – ekkor jött a srác, aki kihúzott miket a szószból azzal, hogy felvett. Pedig még csak olyan jól se beszélt angolul, az akcentusával meg éppenséggel ölni lehetett volna – sietve megegyeztünk, hogy elvisz minket a Toulouse utáni második benzinkútig. A kút nem volt messze autópályán, alig húsz perc alatt ott voltunk (számoljunk csak: negyven kilométer autópályán semmi, biciklivel egy laza tekerés, gyalog viszont félnapos, kemény munka. Becsüljék csak meg az autójukat!) és kiszálltunk ötven kilométerrel Lourdes előtt. Gyakorlatilag a következő lehajtóig akartunk menni... Eddig azzal voltunk elfoglalva, hogy eljussunk Lourdes-ba, most viszont már egészen más természetű problémáink voltak: hogy a túróba fogunk bejutni a városba? Az oké, hogy valaki kirak a lehajtón, de aztán hogyan tovább? A város vagy harminc kilométer a pályától és a térképünk szerint semmilyen település nincs Lourdes és a pálya között. Másrészt pedig Kriszti egy zarándokszálláson dolgozik, amiről csak a címét tudtuk. Elképzelhető volt, hogy nagy nehezen beverekedjük magunkat a városközpontba és csak ott derül ki, hogy a zarándokszállás jó tíz kilométerre van a városon kívül...

Másrészt sikerült megtudnunk valami igen hasznosat: a francia rendszámok utolsó két számjegye azt jelöli, hogy hová valósi a tulaj. Lourdes kódja 65, Toulouse-é 31: nagyon megörültünk hát egy böszme nagy, sötétkék S80-as Volvónak, ugyanis csak apuka-anyuka ücsörögtek benne bambínó nélkül, ráadásul első blikkre a hátsó traktus is szabad volt és ami a legfontosabb, ott mosolygott egy nagy, megnyugtató 65-ös a rendszámtábla végében. Sietve kaptuk hát a hátizsákunkat és rájuk mentünk. Apuka meglepő módon egész jól beszélt angolul (a középkorú francia férfiak körében végzett kicsiny kutatásunk alapján nem nagy a priori valószínűséget jósoltam volna ennek) és látszott is rajta, hogy szívesen elvinne, de a hátsó ülésen hatalmas kartondoboz mondta azt, hogy “ti ide nem fogtok beszállni...” Megörültem a bácsinak és kicsit beszélgettünk a Volvo mellett: elvégre az elmúlt négy órában ő volt az első emberi lény körülöttem, aki nem volt ideges, tudott angolul és nem száguldott el mellettünk. Mondtam neki, hogy igen nehéz bejutni Lourdes-ba, hiszen ez a Volvo volt a harmadik olyan személyautó ma, amin 65-ös régiókód szerepelt. Megkérdezte a bácsi, hogy honnét jövünk és amikor megmondtam, ugyancsak nagyot nézett. Gondolom, elég nyomorultul festhettünk, mert végül is elmosolyodott és a Volvo mellé éppen beálló terepjáróból kiszálló bácsit meg nénit rábeszélte franciául(!), hogy vigyenek el a Lourdes-i lehajtóig... nem volt egyszerű meccs, mondhatom. Ott beszélgettek hárman franciául és fogalmunk se volt, hogy most mit tegyünk vagy mondjunk, hogy számunkra kedvezően alakuljanak a dolgok. Biztos, ami biztos, azt színleltük, hogy nagyon fáradtak vagyunk és megpróbáltunk úgy viselkedni, mint akik egy építkezésen csöveztek az elmúlt éjszaka és négy órát álltak egy autópályafelhajtó mellett. Olyan kétségbeesett arcot próbáltam vágni, mint George Berger a Hair végén, amikor beszáll a repülőbe és útnak indul Vietnam felé - szerintem bevették, mert végül is végigmért a terepjárós bácsi és bólintott egyet. Itt rémlett fel bennem először az, hogy ez a nyelv ez valami átverés, itt nincsenek szavak, nincsenek hangok, nincs semmi. Krisz másnap jegyezte meg, hogy ez neki is feltűnt. Ültünk egy padon és hallgattunk két csókát franciául kommunikálni: „Olyan isten nincs, hogy ezek ez alapján megértik egymást. Biztos valami mentális síkon érintkeznek vagy mi...” Hihetetlenül abszurd volt a szituáció: a szerencse akkor látszott a segítségünkre sietni, amikor már feladtunk minden reményt. Mindenesetre leültünk a terepjáró elé az árnyékba és néztünk hülyén kifelé a fejünkből – ekkor viszont beugrott, hogy ha már úgyis lourdes-iak a volvósok, akkor megkérdem őket, hogy hol van a cím, amit Kriszti küldött. Előkaptam hát a telefonom, kikerestem az SMS-t és odamentem a kocsi körül pakolászó volvósokhoz és megkérdeztem tőlük, hogy hol van a városban a zarándokszállás. És ekkor valami egészen hihetetlen dolog történt. A volvós mukinak felderült az arca, oldalba bökte anyukát és franciául beszélgettek valamit – elképzelhető, hogy mégse átverés ez a francia nyelv, mert annyit megértettem, hogy Cité St. Pierre neve többször is elhangzik, ez pedig a cím közepén található. Apuka angolra váltott és tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot: megbeszéli a terepjárósokkal, hogy elvisznek a város előtti első lehajtóig, ott kitesznek, ő addig anyukát hazaviszi, kirakják a kartondobozt a Volvóból, visszajön értünk a lehajtóra(!) és bevisz a zarándokszállásra(!!) Hirtelen nem tudtam mit kinyögni, csak annyit sikerült produkálni, hogy „I-I can't say anything, just thank you very much. Merci bien.” A volvós bácsi beszélt még egy kört a terepjárósokkal, majd mosolyogva elköszöntünk és immár teli szájjal vigyorogva ültünk be a Kia Sorentóba. A lehajtó már tényleg csak egy köpésre volt a kúttól, így alig negyed óra múltán a terepjárós bácsi jobbfelé indexelve kitért a lehajtóra, majd a fizetőkapuk előtt kiszálltunk és elköszöntünk. A kapuk előtt álló sorban láttuk a volvósokat, integettünk nekik, ők meg vissza... beszélgettünk Krisszel, hogy most istentelenül meg tudnának szívatni azzal, ha nem jönne vissza apuka, de valahogy fel sem

merült komolyan, hogy megteszi – egész egyszerűen ahogy felajánlotta, azt nem lehetett nem komolyan venni. Mindenesetre volt egy szabad húsz-huszonöt percünk, nyugodtan lepakoltuk a zsákjainkat a lehajtó aszfaltcsíkjának szélére és letelepedtünk melléjük. Állt nem messze, a parkolóban egy olyan kamionos pótkocsi, amivel pótkocsikaravánokat lehet kialakítani. Ilyet még nem láttunk közelről, így aztán ezt fotózgattuk-nézegettük a volvós bácsira várva. Meg ittunk, rengeteget – bár ugye a Pireneusok lábánál voltunk, mégis irgalmatlan erővel tűzött a Nap és igencsak megszomjaztunk útközben. Meg volt vagy harmincöt fok a hőmérséklet – hiába, nem adták könnyen ezt a Lourdes-ot. A bácsi nemsokára visszatért. Nyílt a sötétkék Volvo csomagtartója, bepakoltunk és beültünk a bőrrel bevont és fullextrás pilótafülkébe. A bácsi újfent megkérdezte, hogy honnét jöttünk és beszélgettünk arról, hogy a franciák közül rengetegen tudnak angolul és hogy igen, a bonzsúrekszkúzimoá tökéletes kezdés, ha stoppol az ember. Odakint festői táj rohant szélsebesen visszafelé, a Pireneusok távoli tömege sötéten terebélyesedett, akármerre néztünk. Lourdes a hegyek ölelésében fekszik – ez persze igen sajátos időjárási viszonyokat eredményez, de erről majd később. Egyelőre ott beszélgettünk a bácsival a városba menet arról, hogy az augusztus 15-i Mária Nagyboldogasszony ünnepére vagy kétszázezer vándorcigány gyűlt össze itt lakókocsistul, mindenhol ott vannak a városban. És ekkor, Lourdes főutcáján haladva egyszer csak egy mondat közepén ott jött szembe egy német rendszámú, páncélozott csapatszállító BTR-80-as fellobogózva a jól ismert fekete-sárga-piros zászlókkal! A toronyban meg ott ült egy cigány, vigyorogva tekintett szét az alant elterülő forgalmon... miarosseb?! Mondom a bácsinak, hogy hátezmegmiatőgy, mire csak unottan legyintett, hogy “Á, csak a cigányok...” Egy német páncélos vidáman tör előre egy francia kisváros utcáin, és a helyiek csak legyintenek! Megáll az eszem! Nem tudtam nem észrevenni a helyzet finom iróniáját... Hallottak már ezek arról, hogy a törökök hogy vették be Budát turistának álcázva?! A bácsi keresztülvitt Lourdes-on és a zarándokszállás kapujában nekikészülődtünk a kiszállásnak, de beszélt vagy öt percig a portással és beengedtek minket erre a – mint utóbb megtudtam, egészen elképesztő módon őrzött – helyre. Kiszálltunk a parkolóban és már jött is vigyorogva Kriszti, hogy dejódejódejó, hogy megjöttünk... A bácsival lefotózkodtunk és nagyon megköszöntük neki a segítséget. Idáig egész jól álltunk a franciákkal: csak ketten próbáltak megölni (emlékszünk, ugye: ott volt a szőke a pözsójával, a másik meg a cigarettájával), öten viszont elképesztően jó fejek voltak... Lourdes festői kisváros a Pireneusok tövében. Itt éldegélt egy kis szűz pásztorlányka a tizenkilencedik században, bizonyos Bernadett és egy nap látomása támadt az egyik környékbeli barlangban: Szűz Mária szólt hozzá, hogy adja hírül az embereknek, hogy építsenek egy kis káponát a barlang fölé az ő tiszteletére és az idők végezetéig tartsanak körmeneteket és miséket. Bernadett több alkalommal is látta Máriát, és az egyik látomás után kis patakot fedezett fel a barlangban – gyógyító vize van. A srácok kissé túltolták ezt a kápolna-dolgot, ugyanis két akkora katedrálist is építettek a barlang fölötti szikára, hogy csak messziről lehet egyben befogni őket az ember látómezejébe. Mindazonáltal Bernadettet szentté avatták, a barlang pedig hihetetlen kegyhely lett azóta: a bácsi elmondása szerint itt annyi hotelhely van, mint egész Párizsban. Először nem hittem el, de aztán amikor láttam, hogy tényleg tíz házból nyolc hotel, kezdtem hinni a dologban. Egészen elképesztő! Ami meg a vizet illeti, kivezették a barlangból és a katedrális alatti sziklán körbefutó vezetékrendszeren keresztül vihetik-ihatják a hívők.

Ez az a pont, ahol tisztázni szeretnék valamit: nem tudom, hogy tényleg csodavíz folyik-e a csapokból, de hogy tényleg van valami varázsa a helynek, az tagadhatatlan. Lelassul az ember. Komolyan. És igazából nem is lényeges, hogy Bernadett tényleg látott-e valamit és hogy a forrás honnét lett a barlangban. Nem, ami számít, az az, hogy az a rengeteg ember, aki elzarándokol a világ minden részéből, hogy megkóstolja a vizet és megérintse a barlang falát, hisz benne: ettől pedig tényleg elképzelhető, hogy meggyógyulnak. A helyzet tehát fordított: nem azért jönnek ide az emberek, mert csoda történt itt, hanem azért történt (és történik is, a hihetetlen gyógyulásokról szóló orvosi feljegyzések alapján) csoda, mert hisznek benne az emberek. És ez jó. Mindazonáltal egészen elképesztő iparág létesült a forrásra és Bernadettre: MINDENT, de tényleg MINDENT lehet venni, ami Szűz Máriával és Szent Bernadettel kapcsolatos: könyveket, füzeteket, képeket, gobleneket, kulcstartókat, pakli kártyát(!), naptárat, sörbontót, kulcstartót, táskát, poharat, vázát, Szent Bernadett arcképével díszített kannisztert többféle méretben(!!), medált,... valami hihetetlenül undorító. Számolgattuk, hogy csak a gyertyákból bejön naponta vagy két-háromezer ajró(!) és hogy ez még sehol sincs a szarságárusok bevételeihez képest... nagyon nem tetszik, hogy zsíros bizniszt csináltak a kegyhelyből. Szent Bernadett vajon mit szólna ehhez? Vagy Jézus, aki kiűzte a templomból a kereskedőket? Ami viszont nagyon tetszik, az a zarándokszállás. A hotelek nagyon drágák, így az egyház is vásárolt egy jelentéktelen méretű földterületet az egyik domb oldalában, ott pedig épített egy kis falut, kimondottan zarándokoknak. Az a hely filozófiája, hogy minden zarándok annyit fizet, amennyit tud a szállásért és ellátásért – ezért kap egy kétágyas szobát, napi háromszori étkezést maximum öt napig. A szállás eléggé látogatott, így csak előre foglalni lehet a helyet – Kriszti nekünk biztos, ami biztos alapon keddtől péntekig kérte. A Cité St. Pierre-nek csak tíz fizetett alkalmazottja van, a többiek önkéntesek: szállásért és ellátásért cserébe dolgoznak a konyhán, ülnek a portán és takarítanak. Így mondjuk igencsak hatékonyan tud működni, hiszen az önkéntesek saját maguk után is takarítanak... A szállás gyönyörű. Nem tudok mást mondani: hatalmas erdőben fekszik, a domboldalról pedig fantasztikus kilátás nyílik a Pireneusok előhegyeire. A szállásról szerpentines út vezet lefelé a faluba és a barlanghoz, át egy hídon és számtalan olyan helyen, ahonnét képeslapokat szokás fotózni. A zarándokok több kisebb épületben vannak elhelyezve, van egy nagy étterem (külön a zarándokoknak és az önkénteseknek – a tiszti étkezdében állítólag nagyobb adagok és szebb nők vannak...) A város valami egészen elképesztő. Van a rengeteg hotel, oké, de lehet látni, hogy amikor kialakították az infrastruktúrát, nem számítottak százezernyi zarándokra, akik autóval érkeznek. Ennek megfelelően gyakorlatilag folyamatos a dugó a városban még este is, nem lehet normálisan sem sétálni, sem autózni és mindennek tetejébe olyan szmog üli meg az egész várost, hogy szabályosan fájt a tüdőm az utcákon sétálgatva. Nem tudom, hogy a helyiek hogy bírják. Vagy, hogy egyátalán vannak-e. Becsekkoltunk, Kriszti felkonferált minket és míg a vesénkre alkudozott egy ősz hajú főnöknénivel, újfent megállapítottam, hogy azért lehet valami abban, hogy a francia nyelv az emberi kommunikáció eszköze... bevitt a szentzsák nevű házba (St. Jacques) és elfoglaltuk a szobánkat. Két ágy(!), zuhanyzóval(!!) és melegvízzel(!!!), csudajó! Gyorsan megfürödtünk és kicsit rendbe szedtünk magunkat: hiába, a tegnapi, szabadban töltött éjszaka ugyancsak meglátszott rajtunk. Kibontottuk a zarándokok egységcsomagját: volt benne tasakos tusfürdő, testápoló, sampon, hajbalzsam, kicsinyke szappan, Air France-os körömreszelő(!) és hajháló. Krisz az utóbbit fel is próbálta. Nem volt szép... Ezek után következett a nap első fénypontja, a vacsora. Beálltunk a sorba és kissé fancsali arccal ballagtunk a napközis adagok láttán az asztalok felé. Mindegy, mondtuk, sebaj: megyünk még egy kört.

Mentünk is. A menü valami sült sonkás-omlettes okosság volt zöldbabkörettel, hozzá leves és puding, a második fogás pedig valami sült hús zöldbabkörettel, hozzá leves és puding. Nyami. Vacsi után lementünk a városba Krisszel sétálni. Újfent elcsodálkoztunk azon hogy milyen sok hotel van a városban és hogy bizony igen-igen fáradtak vagyunk. Ezt nem is közvetlenül szűrtük le, hanem arról lett világos, hogy mindenen, de tényleg mindenen röhögtünk, mint az idióták. Viccesek voltak a folyó tetején ácsorgó csodakacsák, akiknek csak derékig ér minden folyó, röhögtünk azon, hogy ha a csodavizet a város vízvezeték-hálózatába eresztenék, nem köbméterre, hanem csoda/óra arányra kéne fizetni. Határozottan kacagtatóak voltak a párokban elvonuló tizenöt éves kiscsajok (“Két kiscsajt könnyebb összeszedni, mint egyet. Egymás éberségét altatják el...”) és az, hogy az egymásra pakolt szárnyas májaskrémek közül az alsó most biztosan nem fog elrepülni... Azon viszont komolyan elcsodálkoztunk, hogy mennyi négert láttunk a szálláson. Mindenféle bőrszínben: ott voltak a teljesen feketék, akiken még egy fekete póló is világosnak hat, ott volt vagy négy-öt különféle árnyalat. És a hajuk, az nagyon tetszett: az idehaza afrofonatként aposztrofált fonás a hatalmas asszonyságokon teljesen korrektnek hatott (nem úgy, mint a plázacicákon idehaza). A legjobb egy olyan csaj volt, aki határozottan kínainak hatna, ha éppen nem négernek született volna... No meg ott voltak a ruhák. Azokon egészen lehidaltunk. A kereszténység bizniszirányzatának legvadabb túlburjánzásai járkáltak fekete asszonyságok köré csavarva: ott volt a klasszikus, 12 apostolos ünnepi kosztüm, II. János Pál képével díszített poncho és stóla (illetve ennek modernizált változata XVI. Benedek képével), Szent Bernadett és Szűz Mária egészalakos portréival díszített pólókatléták-nadrágok(!)... Erről igazából a “Jesus is the Sticker on the Bumper of my Soul” vagy egy másik klasszikus dal ugrik be a Pratchett-Gaiman-féle Good Omensből: Jesus is the Telephone Repairman on the Switchboard of my Life Jesus won't cut you off before you're through With him you won't never get a crossed line, And when your bill comes it'll be all properly itemized He's the telephone repairman on the switchboard of my life The phone line to the saviour's always free of interference He's in at any hour, day or night And when you call J-E-S-U-S you always call toll free He's the telephone repairman on the switchboard of my life. Mi elképesztően sokat röhögtünk akkor délután. Az összes feszültség, körforgalomban ácsorgás, sétálás és elkeseredett próbálkozás nyűgje most jött ki rajtunk. Röhögés formájában. Brillíroztunk. Ha felveszik magnóra a padon folyó beszélgetést, vágatlanul lehetne nyomni a kabarécsütörtökben – mindnenesetre már szabályosan fájt a hasizmom a rengeteg röhögve fetrengéstől. Kimondottan sokat mulattunk például Japir Doleken, aki a csehszlovák Harry Potter3. 3 A Japir Dolek és Sztachanov szelleme című könyv a csehszlovák munkaverseny-mozgalom ifjúsági propagandagépezetének csúcsa. Legutóbbi kiadásából csaknem annyi fogyott, mint a Még 1000 figura súlytalanság esetére című örökzöldből. Sikerének titka abban kereshető, hogy tele van pengeélesre csiszolt és átgondolt párbeszédekkel: “- Jöjjön ide, Dolek – szólt Piton. - Japir, Japir, ne menj! - súgta Ron, de Japir már önkéntelenül is felemelkedett a székből. - Dolek, ezt már megint elrontotta. Tíz pont a Gorkij-örstől! - mondta Piton és a bugyogó, sötétzöld főzetet Japir

A nap délutánja gyorsan estébe hajlott, így a bőséges vacsival eltelve kicsit boroztunk, majd nyugovóra tértünk. Úgy döntöttünk, hogy még egy napot maradunk Krisztinél – igensak ki voltunk merülve mind szellemileg, mind fizikailag. Újfent megfürödtünk (egy fürdés nem elég egy napra, ha lehetőségünk van ugye rá) és kimostam a ruháimat. Nem igazán tudtuk, hogy mikor lesz legközelebb lehetőség mosásra. És aztán igen-igen hamar elaludtunk. Nem kellett sem altatódal, sem jóéjtpuszi. Csütörtök Ma igazából semmi értelmeset sem csináltunk. És ez így volt jó – a szokásos kétfogásos reggeli után fogtuk magunkat és Krisszel kettesben lesétáltunk a városba, meglátogatni a hegy lábánál elterülő karavánvárosban lévő vándorcigányokat. Már idefelé jövet láttunk jó pár érdekes figurát, azonban mind közül a legszívesebben a “tankos cigók” intézménye ragadt meg a legjobban. Azok a legkeményebbek... Kíváncsiak voltunk, ez az igazság. A moziban legutóbb a Guy Ritchie-féle Blöffben kerültek vászonra, Brad “Osztá' kéklegyenám” Pitt meggyőzően alakította a vándorcigány archeotípusát (bár egyes kritikusok szerint egészségtelenül világos arcszínét még a jól fejlett borosta és az alakítás erőssége sem tudta feledtetni...) És igen. Ennek a Ritchie-gyereknek ide kellett volna jönnie, ha anyagot és ötleteket akart volna gyűjteni a filmjéhez – olyan elképesztően abszurd képeket láttunk, hogy csak na. Tessék megnézni a galériát, itt csak néhány gyöngyszemet szeretnék felvillantani. Ott voltak például azok, akik beleverték a sátorcöveket a parkoló aszfaltjába (a mai napig nem tudom elképzelni, hogy ezt hogy a tőgybe csinálták, ugyanis az aszfaltba kellett beleverni ezt a vastag vasdarabot). Aztán ott volt egy egészen kicsi kutya ólastul. Biztos, ami biztos, a blökit kikötötték, és ő makacsul ragaszkodott ahhoz, ami a biztonságot jelentette számára ebben a folyamatosan változó világban: ott aludt az ól tetején... Volt vagy két-három összetolt lakókocsi, mellettük korrekt mosó- és szárítógép, rákötve a város vízvezetékhálózatára. Láttunk cigókat a megállni tilos-tábla és a hídkorlát között kifeszített ruhaszárító-kötélre teregetni. És mindennek közepén olyan lakókocsik álltak, hogy csak néztünk: volt bennük tévé, légkondi, beépített hűtőszekrény, gázos főzőalkalmatosság, klotyó, fürdőszoba – minden, ami egy korrekt pesti garzonba is kell. És nagyjából olyan áron is: fogalmam sincs, hogy honnét van ezeknek ennyi pénzük. Hiszen ha dolgoznak valamit, akkor valahol lenniük kéne és ez ha ez a valahol folyamatosan változik, háááát... no mindegy. Ez is ilyen nagy rejtélye lesz a világtörténelemnek. Nem csak a cigányok voltak érdekesek: arra lettünk figyelmesek, hogy egy bácsi ballag vagy féllel az út közepén és az autók nem tudják kikerülni a szűk utcákon, ezért folyamatos dudakoncert közepette tekingetett a bácsi jobbra-balra, hogy most akkor mi van... “Látod? A bácsi a leggyorsabb a városban, mert senki sem tudja megelőzni” - szóltam Kriszhez. A francia nyelv könnyű. Igazából annyit kell csinálni, hogy az angol szavak elé szúrunk egy le szócskát: így lesz pl. a citybusból le citybus. Másrészt józan ésszel is könnyen ki lehet találni a táblák jelentését: pl. sortie del camions – kamionválogató.

fejére öntötte. A teremben szétszórva ülő Maxim-örsösök gúnyosan kacagtak.” A világnyelveket nem beszélő olvasóink számára eláruljuk, hogy a japir dolek kifejezés lengyelül annyit tesz, hogy “baszd meg”, így a Joanne K. Rowling Harry Potter-sorozatának fordítása a világ boldogabbik felén A fiú, akit Bazdmegnek hívtak címmel került a boltok pocaira.

Ebédre visszamentünk és itt sajnos csak egy adag natúr szeletet toltam, ugyanis az ebédlőbe betévedt két kiscsaj két gitárral – volt egy Martinez márkájú klasszikus és egy elektroakusztikus Fender, így aztán sajnos őket hajkurásztam, amikor a második körért kellett volna sorban állni. Végül is nem lettek meg, cserébe az ebédről is lemaradtam, így aztán a vacsorának már sokkal vágyakozóbban néztem elébe... Neteztünk is: elvileg zarándokok számára nem nyitott az a két gép, amin még jogtiszta Win98 fut – a célnak mindenesetre tökéletesen megfelelt és olvastam levelet. Írtam is volna, azonban az azerty billentyűzeten gépelni olyan, mintha az ember egy szigonypuskával lőné előre megfontolt szándékkal tökön magamagát. A problémát mérnökileg oldottuk meg – okosan beállítottunk egy magyar billentyűzetkiosztást és öröm volt és boldogság. Ebéd után ismerkedtem a helyi szubkultúrával, míg Krisz elment valamerre és egészen meglepődtem azon, hogy mennyire nyitott és aranyos arcokkal van tele a zarándokszállás. Példának okáért ott volt egy kimondottan szép arcú néger csaj, aki – hallván, hogy magyarul beszélek – odajött hozzám, tört angolsággal megkérdezte, hogy magyar vagyok-e és amikor megmondtam, elmosolyodott és énekelve kezdett mutogatni: “Nád a házam teteje, teteje...” Volt itt pár hete egy magyar csoport és megtanították neki a nótát és a lelkére kötötték, hogy ha magyarokkal fut össze széles e világban, csak nyomja el nekik és biztosan nevetni fognak. Idáig bejött. Elő is kerestem Kriszt meg Krisztit (nem keverni!), hogy ezt most muszáj megnézniük: francia néger csaj nyomja a Cinegét... Magyarok nyomaira egyébként is elég sok helyen bukkantunk a táborban: ott volt az ebédlő külső falán egy kereszt magyar nyelvű feliratokkal, amit Kriszti elmondása szerint ötvenhatban hoztak ki és akkor rablánc volt rajta. Amint a szovjet katonák elhagyták Magyarországot, a láncot ünnepélyesen levették és azóta az erre járó magyar csoportok mindig megkoszorúzzák. Este besétáltunk hármasban a városba, hogy megnézzük a szokásos esti körmenetet. Valami egészen sajátos hangulata van a számtalan gyetyának és a többnyelvű misének: az egész a katedrális előtti hatalmas téren zajlik, a katedrális két lépcsője gigászi karként öleli körbe a körmenetet. A menet elején haladnak azoknak az öregeknek és betegeknek a kék kocsijai, akik nem tudnak már járni sem és önkéntes fiatalok húzzák őket, utánuk pedig vagy nyolc-tízezer ember. Megnéztük a kacatárusokat és újfent elszörnyülködtünk azon, hogy mennyi baromságot képesek kitalálni az emberek és még pénzt is adni érte, a legjobb darabokat le is fotóztuk. Itt már határozott ellenérzésekkel viseltettem az ilyen buzgó turbókatolicizmus iránt... A mise idején elkezdett esni az eső és jó félóra alatt szétoszlatta a körmenetet. A nyugati égbolton viszont már szakadozott felfelé a felhőzet, a horizont felett így gyönyörű aranyszínben pompázott az ég, a kivilágított templom pedig ilyen háttérrel valami egészen földöntúli hangulatot árasztott. Krisz csomót fotózta a katedrálist, időnként a fejemen egyensúlyozta a gépet, de sajnos megnézve utólag a képeket, elég homályosak lettek. Megnéztük a barlangot és a forrást is. Egészen elképesztő: az eredetileg érdes sziklafalat mostanra simára koptatták a hívek millióinak simogató kezei. Gyorsított erózió... a barlangban emeltek egy szobrot Szűz Máriának azon a helyen, ahol Bernadett látta őt és a forrás köré is építettek egy üveglappal fedett kalodát. Szép. Ami még igazán nagyon tetszett, az a katedrális melletti gyertyabolt – itt nem is darabra, hanem kilóra adják a hatalmasabbnál hatalmasabb gyertyákat, amelyekben a kanóc is vagy három centi vastag. A legnagyobb, kirakati gyertya száz kilós(!) volt és bizony többszáz ajrót kértek érte; azonban mindez eltörpült azok mellett a példányok mellett, amelyek a katedrális melletti

kis fedett fémdobozokban álltak. Ezek között volt olyan is, ami Kriszti szerint már több hónapja ég – egészen hihetetlen. A legnagyobb gyertya kábé jó négy-ötmázsás is meglehet és ha tippelnem kéne, szerintem örökké égni fog. A legtöbbre írtak valamit: hálát adnak gyógyulásért vagy épp kisgyerek szülétese miatt... szép. Visszaballagtunk mise után a szállásra, ugyanis az eső miatt igencsak lehűlt a levegő és Krisz a szokásos rövidgatya-póló kombóban jött el várost és körmenetet nézni. Este megkértük Krisztit, hogy egy papírlapra fordítsa le franciára az alábbi, kimondottan hasznos mondatokat. Álljanak itt az alábbi gyöngyszemek mindenki okulására:

Magyar diákok vagyunk és ...-ba megyünk. El tudna vinni valameddig?

Nous sommes des éstudiants hongrois et nous aimerions aller á ... Pourriez-vous nous emmener pour une partie de notre trajet.

Biztos úr, a körülmények áldozatai vagyunk.

Monsieur le Gendermarie, nous sommes des victimes des circumstances.

Elnézést kérek az elefántom viselkedéséért.

Excusez-moi pour le comportement de mon éléphant.

Két sört kérek kevés habbal.

Deux biéres aree peen de mousse, s'il vous plait.

Nincs ennyi pénzem. Az enyém lehet ennyiért is?

Le n'ai pas autant d'argent. Pourrais-je l'avoir pour cette somme.

Az elefántos mondatot megtanultam. Hasznos és bármikor jól jöhet... Este ledőltünk aludni és most sem kellett sok, elaludtam, mint a bunda. Utazásunk első része igencsak jó hangulatban és kevés nehézséggel telt. Összesen megtettünk idáig 2300 kilométert, vásároltunk két kávét, három bagettet, egy térképet összevissza tizenöt ajró körüli áron, maradt másfél rúd szalámink, öt májkrémünk és fél üveg Debrői Hárslevelűnk. Jók voltunk! Péntek Minden jónak vége szakad egyszer – ez jelen esetben azt jelentette, hogy pénteken kora reggel maszájstílusban felkeltünk, pakoltunk, Kriszti segítségével kicsekkoltunk a zarándokszállásról, fizettünk és nekivágtunk az autópálya felé vezető útnak. Az volt a tervünk, hogy ma Madrid előtt éjszakázunk egy kúton és majd holnap reggel bemegyünk az egyetemre – azonban azt, hogy nyitva találjuk-e szombat reggel, azt nem tudtuk. Igazából nem is volt fontos, ugyanis Kriszti csak péntekig foglalt szállást nekünk és sajnos nem lehetett hosszabbítani. Menni kellett és kész. A tervezett útvonal a tegnapelőtti autópályán vitt tovább, át Spanyolországba San Sebastiannál, át Bilbao-n, Burgos-on és végül Madrid elővárosain. Laza 1000 kilométer. Még tegnap kisétáltunk egy körforgalomig a város szélén és az autópálya felé mutató “benzinkút 2km” táblának megörülve úgy gondoltuk, hogy megoldottnak tekinthetjük a “hogy jussunk ki a pályára?” kérdést. Igen ám, de mint kiderült, nem néztük meg elég alaposan a körforgalomból kifelé mutató táblákat, így pontosan a város másik végén van az a felhajtó, amin tovább szeretnénk menni. Nem volt mit tenni, kaptuk a hátizsákokat és jó másfél órás sétával átküzdöttük magunkat a város jó

oldalára. Itt nagy nehezen találtunk egy benzinkutat (Kriszt idézve “hát, kijjebb nem másztunk a hígfosból, csak odébb úsztunk benne”), megcsináltuk a francia sziámó v2.0-t és munkához láttunk. Nem is kellett sokat küzdeni, ugyanis találtunk egy néger apukával-anyukával-nagynénivel megrakott Ford Galaxy-t, akik Párizsba tartottak. Megörültünk és megállapodtunk, hogy óceán partjáig, Bayonne városáig fognak vinni minket. Tankoltak, pakoltunk és elindultunk. Bayonne nincs messze Lourdes-tól, alig kétszáz kilométer, autópályán laza másfél órás út. Igen ám, de mint kiderült, apuka nem autópályázott, hanem hetven-nyolcvannal tötymörögtünk mindenféle alsórendű úton, traktorokat és egyéb ilyesmiket kerülgetve, hosszan elidőzve a városi forgalom sötét bugyraiban. Krisszel gyakran egymásra néztünk, hogy a bácsi már megint csak hatvannal megy és hogy így soha nem fogunk Bayonne-ba érni... de komolyan: nem értem, hogy ez mire volt jó, ugyanis amit a bácsi csinált, az ötvözte az autópálya és az alsóbbrendű utak minden hátrányát: nem mentünk gyorsan, de legalább hatalmas vargabetűvel Párizs felé... mindegy. Végül is kiszálltunk Bayonne előtt nem messze egy Tesco gazdaságos benzinkúton. A kút forgalmasnak tűnt, viszont a gyomrunk már ebédért kiabált, így előtte bementünk a boltba és vásároltunk olcsó bagettet, sokat. És kajáltunk, természetesen, majd kimentünk dolgozni a kútra. Nem nagyon jártunk szerencsével, ugyanis a kutat valszeg csak a helyiek ismerték, nekik meg nem igazán akaródzott Spanyolországba menni. Sebaj, gondoltuk: sétálunk tovább az út mentén és keresünk valami nem ennyire félreeső kutat, hiszen a felhajtótól alig öt kilométerre voltunk. Elindultunk. Azt az öt kilométert szerintem becsülettel lesétáltuk, majd fáradtan nekiálltunk dolgozni a kínkeservesen megtalált, ám elég forgalmasnak tűnő kúton. Nemsokára fogtunk is egy párocskát egy Citroennel, akik sajnos nem beszéltek angolul, így a “város utáni első kút” fogalmát nem értették meg, így alig tíz perc után kiraktak az autópálya fizetőkapuinál. Szar fuvar volt, mindenképp: rövid volt és egy remek helyről egy egészen pocsékra hozott – és ezek csak az előnyös tulajdonságai voltak. Nem volt mit tenni, írtunk egy San Sebastian/Madrid táblát és kiálltunk a fizetőkapuk közötti beton járdaszigetre. Nem volt jó. Először is igencsak hangos volt, ugyanis ott dübörgött körülöttünk a délFranciaországból Spanyolországba tartó teljes autótömeg, azonkívül még esélyünk se nagyon volt, hogy elmenjünk innét hatalmas mák nélkül. Nem volt ugyanis hol megállni a jó fejeknek, ugyanis a fizetőkapuk után nem volt sem leállósáv, sem könnyen megközelíthető parkoló. Benne voltunk a szószban elég keményen. A szerencse viszont váratlanul a segítségünkre sietett: egy sötétkék Renault Mégane dudált egyet, majd megállt és a sofőrsrác intett, hogy menjünk. Mentünk. Igazából mindegy volt, hogy hová megy, meddig visz el, a lényeg az volt, hogy csak szabaduljunk el innét. Becsaptam az ajtót, becsatoltam az övet és ekkor tudatosodott bennem az, hogy mekkora hangzavarban ácsorogtunk húsz percig. A srác sajnos csak az első lehajtóig ment, de úgy emlékezett, hogy van egy Total kút előtte: odáig elvisz. Nem volt messze a kút, alig nyolc-tíz perc alatt ott voltunk és elköszönve leültünk egy árnyékos tisztás szélén lévő padra és punnyadtunk pár percig. Ránk fért, ugyanis az autópályán stoppolás igencsak nyirbálja az ember idegeit... A következő fuvarunk két francia srác lett, akik beszéltek angolul: egy kis piros Corsával mentek Bilbao felé valami rockfesztiválra. Úgy tervezték, hogy majd a kocsiban alszanak, ennek megfelelően takaros kis ágyat rendeztek be a hátsó ülésen takaróval, párnával, mindennel. Ezen foglaltunk helyet és élveztük a mellettünk elfutó tájat – immáron az óceán is fel-felbukkant a látómezőben, hiszen az

autópálya négy-öt kilométerre fut a partjától észak-Spanyolországban. A srácokon teszteltem az “Elnézést kérek az elefántom viselkedéséért”-mondatot és azt hiszem, a hatás frenetikusra sikeredett. Nem sokkal Bilbao előtt, kis kúton szálltunk ki. Elég nehezen haladtunk: összesen alig több, mint háromszáz kilométert tettünk meg reggel óta és azt is csak igen-igen nagy szívások árán. Nagy fuvart akartunk, nagyon nagyot: valakit, aki egész Madridig megy. De nem jött. Azért próbálkoztunk becsülettel (utólag elgondolkoztam azon, hogy hány autóra próbáltunk rá összesen és tekintve, hogy minden tizedik-tizenötödik vitt csak el, szerintem megvolt a négyszáz próba...). Rápróbáltunk egy lengyel kamionosra, akivel Krisz oroszul beszélgetett egy darabig, de sajnos nem a jó irányba tartott tovább. Aztán ott volt ez a kék Peugot 307 SW is, a sofőrje meg valami ritka nagy seggfej: „Igen, Madridba megyek,” - mondta tökéletes angolsággal – „de nem viszlek el titeket. Sajnálom. Próbálkozzatok tovább, valakit majd csak találtok. Sok szerencsét!” No comment, a békesség kedvéért. A számításunkat egy ezüstszínű Ford Focusban találtuk meg, Luxemburgi rendszámmal. A sofőrrel (kopasz kölök, arab nyelvű tetoválással az alkarján – elképesztően bizalomgerjesztő figura...) activityparty keretében egyeztünk meg, ugyanis csak franciául meg portugálul tudott, de a legfontosabb kifejezésekkel már tisztába jöttünk a francia nyelvben, így nem okozott gondot a kommunikáció. Elindultunk. Ő volt a mai nap lehosszabb fuvarja idáig: laza háromszáz kilométeres út állt előttünk, alig két óra. Az activity hihetetlen régióiba emelkedtünk és egy csomó mindent megtudtunk a srácról: Dos Santos Heldernek hívják és focizik. Játszik a portugál másodosztályban és a luxemburgi válogatottban, ismerte a tragikus körülmények között elhunyt, Portugáliában játszott Fehér Miklóst és együtt tolta korábban Figóval és egy sereg más, hatalmas névvel. Csak néztünk. Éppen hazafelé tartott, hétfőn ugyanis Luxemburgban volt három meccsen és most a felesége nagyon várja már. Úgy érzem, nevezhetünk a “Szavak nélkül a világban”-verseny döntőjére... A táj egyébként elképesztő volt, szerintem itt vették fel a holdraszállós videókat. Azt az átkozott vörös földet láttam, akármerre néztem. Itt nem sok minden él meg, egy-két csenevész bokortól eltekintve teljesen kihalt és kopár volt a táj. A szárazföld belseje felé haladtunk a Sierra de la Bemanda láncain át - az éghajlat itt már száraz kontinentális egészen minimális mennyiségű csapadékkal, ugyanis az óceán és a Biscayai-öböl felől érkező felhőket megfogják a Pireneusok előhegyei, így ide már csak a legelvetemültebbek érnek el, hogy enyhülést hozzanak a napsütésben hetven-nyolcvan fokra is felmelegedő vörös földnek. Mindenesetre most éppen egy ilyen póverfelhő trónolt fölöttünk, így csöpörésző esőben tapasztottuk orrunkat a Focus ablakához és néztük a benzinkutak előjelző tábláit. Spanyolország északi részén elég jó a helyzet ilyen tekintetben, ugyanis nemcsak hogy vannak kutak, hanem még elég nagyok és forgalmasak is étteremmel meg mindennel, ami az egyszeri stopposnak kell. Egy ilyenen szálltunk ki - egészen fantasztikus hangulatú, kopár holdbéli táj vette körül a kutat és a mellette nőtt éttermet. Leültünk a döngő szélben és megkajáltunk a benzinkút melletti padoknál, körülöttünk a szél hordta a benzinkút és az étterem minden szemetét: palackokat, szalvétákat, műanyagevőeszközöket és takaros kis szemétkupac gyűlt össze a mögöttünk lévő drótkerítésen. Felvettem a kukáskabátomat és munkához láttunk kaja után. Igazából nem volt nehéz dolgunk, alig negyed óra múltán bejött egy micrás csaj madridi rendszámmal, egymaga. Rápróbáltunk – előszörre elég érdekesen viselkedett, mert mondta, hogy szívesen elvinne Madridig, de hát egyedül van és fél (ezek szerint a spanyoloknál is megvan ez a hülye népi statisztika...), de még megálmodja. Krisz tovább alkudozott vele, én meg az éppen beérkező golfos mukira próbáltam rá. A csóka szerencsére egész jól beszélt angolul, így aztán hamar kiderült, hogy a csaj jobb lenne nekünk, mert a muki alig pár

kilométer után lefordul a pályáról. Viszont, ha már találtunk egy spanyolt, aki beszél angolul, kijavíttattam vele a spanyol sziámó v1.0-t. Mikor elolvasta, megcsóválta a fejét és a lap hátára ráírta a spanyol sziámó v2.0-t... kicsit beszélgettünk vele és megkértük, hogy próbálja már meg meggyőzni a micrás csajt spanyolul, hogy vigyen el, mert ő meggyőzőbb. Ráállt. A micrás csaj visszajött és még mindig félszegen mosolyogva nyitotta a kocsi ajtaját, azonban emberünk munkába lendült és valami irgalmatlan sebességgel kezdtek spanyolul beszélgetni. Egy darabig beszélgettek, mutogattak ránk és a térképre, mikor egyszer csak bejött a képbe a benzinkutas kiscsaj is és ő meg nekünk kezdett magyarázni valamit spanyolul. Emberünk odaszólt neki is és immáron hárman beszéltek egyszerre, egymás szavába vágva... ismerős szitu: ott álltunk, rólunk vitatkoztak vadidegenek egymással, egy büdös szót sem értettünk az egészből és végképp nem volt arról fogalmunk, hogy mit kéne mondani vagy tenni, hogy a dolgok jó irányba induljanak el... mindenesetre a csaj legyintett egyet, ránk nézett és pocsék angolsággal ugyan, de mondta, hogy elvisz és hogy pakoljunk be a Micrába. Elindultunk. Biztos, ami biztos, megnyugtattam a csajt beszállás előtt: „We're not dangerous. We've been en route for five days and we haven't killed or raped anyone yet”. Bemutatkoztunk: Esthernek hívják és Madrid egyik külvárosában lakik. Nem igazán szokott szerintem stopposokat felvenni, mert eleinte úgy viselkedett, mint egy nagyon előzékeny vendéglátó: megkérdezte, hogy milyen zenét szeretnénk és előásta a cédégyűjteményét a kesztyűtartóból. Egészen elképedtem: volt it U2, Moby, Lenny Kravitz, Amélie – így aztán Yann Tiersen örökbecsű muzsikájára indultunk neki a Madridig hátralevő, több, mint négyszáz kilométeres útnak. Hátradőltem és hosszú, fáradt sóhajt préseltem ki. Hiába, a mai nap is igencsak fullosnak néz ki – reggel sétáltunk egy csomót, stoppoltunk az autópálya fizetőkapuinál és végeredményben úgy fest, hogy mégiscsak odaérünk Madridba. Elképesztő. Hátul ültem és néztem a tükörben a lány szemét. Szép volt. Az a nagyon mély barna árnyalat, tudják – ráadásul az arca nem is volt tökéletes és bár kicsit mindene aránytalan volt és jó nagy fogszabályzót viselt, mégis szép volt az egész nő. És jó fej is, mint kiderült, ugyanis végigbeszélgettük az utat. Mesélt arról, hogy hogyan (nem) tanult meg angolul és hogy a spanyol rendőrök között is vannak jó fejek és igencsak feledékenyek is. Tanított káromkodni is – ez a rész sajnos nem maradt meg teljesen tisztán, egyedül arra emlékszem, hogy a “la puta madre” és a “puta matre” között igen jelentős különbség van – mindegy, majd megkérdem Rékát. Az esőfelhők dél felől felszakadoztak és a nyugati láthatáron az óceánba bukó nap valami egészen káprázatos és hihetetlen képet varázsolt elénk: szivárványt. De olyat, amilyet még soha életemben nem láttam – kettős csík a szokott vörös-narancs-sárga-zöld-kék-ibolya-lila színösszeállításban földtől földig, páratlan élességgel. Csak le kellett volna térni a pályáról és a tövében lévő, két szatyornyi kincset felmarkolni... Ültem a kocsiban, néztem a szivárványt, az elsuhanó holdbéli tájat, hallgattam az Amélie-t és vigyorogtam. Tökéletes volt a kép, hibátlan... ezért már megérte volna elindulni, de itt már tisztában voltam azzal is, hogy ennyi élmény nem sok embernek adatik meg egy utazás során. És büszke voltam magunkra, hiszen péntek estére Madridban leszünk úgy, hogy hétfőn indultunk nulla szervezéssel, minimális költőpénzzel. Találkoztunk jó barátokkal mindenhol ugyanúgy, ahogy ritka nagy tulkokkal is, de ez olyan, mint a szerelem: csak a szépre-jóra érdemes emlékezni. (Egyékbént tanultam egy új spanyol szót is: arco iris – a szivárvány. Erre például mindenképp érdemes emlékezni.)

Estherrel azt beszéltük meg induláskor, hogy kitesz a város előtti utolsó kúton – mint kiderült, ez a fogalom értelmetlen Madrid esetében. A város fényszennyezését kétszáz kilométerről is látni lehetett és a peremrégiók és külvárosok tömege százötven kilométer sugárban fogta körbe a történelmi várost: már rég házak és ipartelepek között haladtunk, de az autópálya előjelző tábláin még mindig MADRID 120 állt. Végül is nagyon nagy kitérőt tett Esther a kedvünkért: kitett minket a madridi főpályaudvar, az Atocha mellett. A városba befelé jövet láttunk egy csomó hatalmas és nagyon impozáns épületet, ezeket mindenképp megnézzük közelről a hétvégén - döntöttünk Krisszel. És hát persze ott volt a Real Madrid, a világ egyik leggazdagabb klubcsapatának jelentéktelen méretű stadionja is, amely mellett elmentünk – de erről majd később. Egyelőre éjfélre járt az idő, ott ácsorogtunk az Atocha mellett és integettünk a távozó Micrának. És vigyorogtunk. Kaptuk a zsákokat, lementünk a pályaudvar alatti, gigászi méretű közlekedési csomópontra. Itt fut össze gyakorlatilag minden, amivel menni lehet Madridban A-ból B-be: van itt SPÁV (Spanyol Államvasutak), el carillas (olyan, mint nálunk a HÉV), metró, busz, gyalogjárda. Egészen gigászi várost húztak ide be a föld alá... jó darabig mászkáltunk fel-alá touristinfót keresve, ahol szállás után érdeklődhetünk. Nagy nehezen megtaláltuk, azonban jó három-négy órával ezelőtt bezárt, úgyhogy odaálltam a metrótérkép elé és gondolkozni kezdtem, hogy a tavalyi interrailezős túrán hol is volt az a ragyaverte kemping, ahová a belga csajok vittek minket. Az megvolt, hogy egy buzi nagy, hatsávos autópályán kellett átmenni és egy repülőtér volt a közelben. Azonkívül még arra is emlékeztem, hogy Réka annyit mond, hogy “A Gran Vián kell átszállni” és nagyjából meg is volt a hely – vettünk hát jegyet és lementünk a metróba. Bliccelni sajna nem igazán lehet, mert a metróba ilyen focistadionos-schönherzes beléptetőrendszeren lehet lemenni, amit érvényes jeggyel lehet kinyitni. Ugrani meg nem érdemes, mert ott várnak a mogorva Seguridad-bácsik a túloldalon és finoman meggyőzik az embert, hogy ejnye-bejnye, de csúnya dolog is a bliccelés. Bíztam benne, hogy összejön ez a kemping: nagyobb összeggel mondjuk nem mertem volna fogadni, hogy tényleg jó helyre viszem Kriszt, aki kellemesen zombisra zsibbadva ballagott mögöttem a metróállomáson. Átszálltunk és baromi sokat mentünk – majdnem huszonöt percig zötykölődtünk és küzdöttünk az elalvással. Kiszálltunk a Canillejas nevű végállomáson, felmentünk a metróból és győzedelmes vigyorral fordultam hátra Kriszhez: ez az! Átmentünk a Madridot Zaragozával összekötő autópálya felett (átkozott legyen minden centimétere ennek a rohadt betoncsíknak! De erről majd hétfőn...) és negyed órás séta után már ott is alkudoztam a bácsival spanyolul a kemping bejáratánál. Odaadtam az útlevelem, bent fellőttük a sátrat, kitekertük a polifómokat és egy gyors kajálás-fogmosás után békésen álomba szenderültünk. Igazából jóval kényelmsesebben fértünk el a sátorban, mint annak idején Padova és Bologna között az Agip-kút gáztartálya mellett, mert pont életmentő három-négy centivel volt szélesebb a sátram, mint Tibié, amit oda vittünk. Így már nem kellett erőltetni a felettébb félreérthető nagy kifli-kis kifli figurát: fejem alá kaptam a zsákomat és már zuhantam is. Őszintén szólva ez volt idáig a legmunkásabb napunk. Hat fuvarral jöttünk Lourdes-ból egészen Spanyolország fővárosáig és számításaink szerint ismét karcoltuk az ezer kilométeres távot. Jók voltunk – ezen azonban nem nagyon volt erőm gondolkodni, mert egy laza félmosollyal a szám szélén elaludtam. Szombat

Reggel elég sokáig, tízig aludtunk. Mint kiderült, csalhatatlan érzékkel vertük fel a sátrat az egyetlen olyan helyre a kempingben, amely délután kettőig árnyékban van, így aztán még jó darabig punnyadtunk és kajáltunk a polifómokon. És fürödtünk, természetesen – mindketten kihasználtuk a kemping zuhanyzói és vécéi által nyújtott pazar, már-már luxusszámba menő szolgátatásokat (víz? Melegvíz? Óh...) Nyugodtan, spanyolokhoz méltó mentalitással megkajáltunk. “Mit együnk? Csirkemájat? Halat? Főtt rákot zöldségkörettel?” -kérdeztem. “Áááááh... inkább együnk májkrémet és szalámit kenyérrel. Arra támadt kedvem”-válaszolt Krisz. Nem volt mit tenni, ettünk májkrémet. Kezdtem már unni... kaja után összepakoltuk a cuccainkat, majd a déli kicsekkolási határidő előtt három perccel elhagytuk a kemping területét. Kicsekkolás előtt, a sorban egyszer csak iszonyú bűz csapta meg az orrunkat. Körülnéztünk, hogy honnét jön ez az irgalmatlan szarszag és rövidesen meg is találtuk a forrását: a lakókocsik feldélzeti vécéjének ürítésére szolgáló, földbe ásott lyuk itt volt, alig három méterre a recepciótól... okos. Mindenesetre a sorban ácsorogva volt alkalmunk megnézni Nagy Lakókocsiország tagjait. Ezek között volt mindenféle méretű az egészen egyszerű lakóautótól addig a böszme nagy holland járgányig, amelyikre ráírták, hogy vigyázz! Hosszú szerelvény és hogy kilenc és fél méter hosszú... Nem volt könnyű döntés egyébként, hogy mit csináljunk: tegnap elég sokat gyököltünk azon, hogy hogy is kéne szervezni ezt a mai napot. Abban egyetértettünk, hogy mindenképpen el fogunk menni a madridi III. Károly Egyetemre, azonban ez Madrid egyik külvárosában volt valahol. Hogy hol, azt mi se tudtuk pontosan, de Krisz emlékezett rá, hogy mintha egy Leganés nevű kisvárosban lett volna az egyetemi krampusz központja. Megnéztük a térképen és sajnos azt hoztuk ki, hogy a város totálisan másik végén van, vagy jó hetven kilométerre légvonalban a kempingünktől. Ebből persze az jött, hogy a rossebnek van kedve két és fél órát metrózni és aztán még este vissza is jönni ide. Nem, döntöttünk: visszük a cuccainkat és keresünk valami olcsó szállást Leganésben. Találtunk is... Azt hiszem, illendő, hogy szó essék a madridi tömegközlekedésről. Induljunk onnét, hogy tizenkét (TIZENKETTŐ!) metróvonal van és ezek között keresztül-kasul lehet átszállni. A városban működik egy el carillas/Renfe nevű, vasútszerű valami, ami leginkább a HÉV-re hasonlít, csak éppen a városközpontban is fel lehet szállni rá – mindezt a metrón egy ajróért. A jegy érvényes akárhány átszállásra, akármennyi ideig: egyedül Pesten van az a remek rendszer, hogy ha az EGYIK metróról átszállunk a MÁSIK metróra, akkor új jegyet kell lyukasztani... no mindegy. Másrészt a metrók egészen a város külső pereméig kiérnek (csak egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy Budaörsön felszállunk a metróra, kétszer átszállunk és már hipp-hopp, alig negyven perc alatt mondjuk Gödöllőn vagyunk...) Mindazonáltal a tizenkettes metró (asszem, ez a legújabb) egészen profi szerkezet és egy üveglapon keresztül be lehet látni a pilótafülkébe. Jó párszor néztük, hogy a sebességmérő jelzője elhagyja a százas értéket is, azon azonban kimondottan meglepődtünk, hogy láthatóan annyi dolga van a metró vezetőjének, hogy zárja az ajtókat, minden mást (gyorsítást, fékezést, sebességtartást) megcsinál helyette az elektronika! Innét már nem sok hiányzik ahhoz, hogy vezető nélküli szerelvényekkel utazzunk – Spanyolországban. Magyarországon, ahol még a négyes metró megépítése és az új villamosok üzembe helyezése is igencsak döcögve halad, előbb lesz raszta a belügyminiszter. A tizenkettes metróval kimentünk a megállóra, ahol Universidad-ot jelölt a térkép. Itt Krisz ráismerni vélt a megálló melletti épületkomplexumban a III. Károly Egyetemre (igaz ugyan, hogy Juan Carlos Universidad állt a bejárat melletti réztáblán, de csak tudja már, hogy hová vették fel...) Nos, nem ez volt – ezt azonban csak jóval később tudtuk meg. Leültünk a padra a megálló mellett és tanakodni kezdtünk, hogy mi a fenét is csináljunk, hogy álljunk neki a lakáskeresésnek. Első lépésként ettünk egy

jégkrémet és sokáig néztük az elvonuló nőket, majd megkérdeztünk két arra járó srácot, hogy szerintük mit lehet tenni. A srácok egyébként tökéletesen beszéltek angolul és azt mondták, hogy érdemes megnézni az egyetemi hirdetőtáblákat, ugyanis számtalan lakásba keresnek ötödik, hatodik stb. embert. Ezek a legolcsóbbak. Meg aztán lehet próbálkozni az internettel is, a www.segundamano.sp oldalon számtalan apróhirdetés olvasható – sajna spanyolul. Hogy internethez hol lehet jutni? Van mindenfelé szétszórva a városban ilyen locutario-nak nevezett cucc, ahol lehet mindenféle élelmiszert venni és van pár gépük, ahol olcsóér lehet netezni. Találomra elindultunk a városban. Igazából nem volt valami szívderítő: kvázi-esztétikus, ám hosszú távon garantáltan depressziót előidéző vörös téglából épült, tökegyforma lakókockák között vadásztunk apróhirdetésekre. A “Habitation” volt a kulcsszó, azonban a legtöbb hirdetés gyerekmegőrzést, kutyasétáltatást vagy épp holdutazást kínált a buszmegállók-táblák-fák oldalán. Láttuk, hogy az A terv, miszerint mászkálunk a házak között és találunk hirdetést, nem nagyon fog működni, így aztán elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk az internetkávézós szálláskereséssel. Így aztán szembesültünk a következő problémával: hogy a túróba találjunk nyitott netkávézót? A legegyszerűbben oldottuk meg a dolgot: az első szembejövő arcot megkérdeztük, hogy “wo netkávézó?”, mire a muki intett, hogy kövessük. Követtük. Ballagtunk egy jó darabig, át házak közötti sikátorokon, kis tereken, üres utcákon, hetedhét országon túl. Az egyik parkban összetalálkozott a srác a pajtásaival, egy darabig beszélgettek egy csapat másik sráccal és egy kimondottan szép csaj is csapódott hozzánk, amint tovább indultunk. Összenéztünk Krisszel: ez így már egyre veszélyesebb kezd lenni, már ketten vannak... de aztán végül is apró boltocskára mutattak az egyik ház földszintjén: itten van. Megköszöntük és bementünk. Odabent Krisz kitalálta, hogy csak elkeféltük és hogy nem ez az az egyetem, ahová felvették (no comment...), cserébe nagy nehezen sikerült megtudni, hogy Leganés állomásán kell leszállni, hogy az informatikai épületek közelébe jussunk. Csudajó. A Google-ba beírva, hogy “Hitch-hiking spot Madrid”, megtudtuk, hogy tapasztaltabb kollégáink honnét indulnak Zaragoza felé – a legégetőbb problémát úgy tűnt, hogy sikerült elhárítani. Már tudtuk, hogy amikor arra kerül a sor, merre induljunk hazafelé. Újfent visszaballagtunk a metróállomásra, kajáltunk (a közeli boltban olcsóért bagettet, kétfajta felvágottat vettem és bort) és kimetróztunk a szomszéd faluba, Leganés-be. Ekkor bár délután ötre is járt az idő, jóval harminc fok felett volt a hőmérséklet, ennek ellenére nem izzadtunk olyan nagyon. Madrid ugyanis egy böszme nagy sivatag lenne, ha nem öntöznék agyba-főbe és ahol nincs kiépítve mesterséges öntözőrendszer, ott bizony csak száraz gaz nő. De az igen jól megél akárhol... Leganésben viszonylag könnyen megtaláltuk a III. Károly Egyetemet, majd a lokális K épület előtti parkban ledőltünk és nyugodtan élveztük a napsütést. Az 1,29-es üveg bort (nem, ne számolják át! nem érdemes...) elkortyolgatva kellemesen bezsibbadtunk a betonpadokon. Az a fajta volt, tudják, amelyiknek a palackjában mindig alulra teszik a jó bort. A palack szájától három-négy centire már határozottan iható rétegek találhatóak... Beszélgettünk és pihentünk – valami egészen durván le voltunk zúzva. Nem is fizikailag, mert elég jól aludtunk a kempingben, hanem sokkal inkább szellemileg. Azt meg ugye nemigen lehet kialudni, így aztán a sorsunknak megadva magunkat békésen heverésztünk és vártuk, hogy lejjebb menjen a Nap. Mikor már igencsak estébe hajlott a délután, összeszedtük a cuccainkat és elindultunk szállást keresni. Úgy terveztük, hogy megnézzük a kurrens árakat a környékbeli olcsó szállodákban és majd holnap kiveszünk itt egy szobát. Nemigen volt pénzünk arra, hogy ma is szállodában toljuk. Reggel

fürödtünk, valami csapnál mosunk fogat és megmosdunk, gondoltuk és valami város környéki, félreeső helyen megágyazunk. Valami öregek otthonában a recepciós csajtól megkérdeztük, hogy hol találhatunk hostelt a környéken, mire pár percig tett-vett és végül is gazdagabbak lettünk egy térképpel Leganésről, sárga tollal jelölve rajta a város egyetlen ifjúsági szállója. Megköszöntük és elhatároztuk, hogy megkukmákoljuk ezt a hostelt. Rémálomszerű Odisszeia következett. Keresztül-kasul mászkáltunk Leganésben, nézegettük a térképet és amikor megtudtuk, hogy a környékbeli hostel 55 ajróért adja a legolcsóbb kétszemélyes szobát, végleg összeomlottunk. A recepciós néni látta, hogy mennyire elkámpicsorodunk az ár hallatán, ezért adott is egy névjegyet, ami a Hotel Castillát hirdette egy másik városban, Fuenlabradában. Merthogy olcsóbb. Egyre hűvösebb is lett cserébe és immáron esti félhomályban bolyongtunk, hátunkon mindenünkkel – Leganés városa pedig gonosz, kietlen kulissza volt mindehhez. Nekem ez az este volt a túra mélypontja. Tudtuk, hogy csövezni fogunk, de sehol sem találtunk alkalmas helyet. Leganés városa úgy készült, hogy valaki egyszer csak rámutatott a térképre, hogy “itt lesz egy város és Leganésnek fogjuk hívni!”, majd jöttek a bulldózerek, utakat építettek meg vasutat, kifúrták a metrót, megcsinálták a parkokat, vonalzóval behúzták a majdani házak helyét és megindult az építés. Régi házakat, húszévesnél idősebb dolgokat nem is láttuk sehol. Csak gazt és szemetet és azt a rohadt vörös téglát mindenhol... A város szélén találtunk egy gigászi építkezést – gondoltuk, hogy ha egyszer már bejött, miért ne sikerülne még egyszer. Be is mentünk a lekerített területre és amit ott láttunk, attól a lélegzetünk is elállt. Itt lesz a város egy negyede – ez látszott. Megvoltak az utak felfestve, tükörsimán, a közlekedési táblák, macskakővel le voltak burkolva a tökéletes derékszögű járdák, ki voltak építve a padok, a beton virágtartók, a villanyoszlopok, az elektromos elosztószekrények, azonban az utak négyzeteiben nem volt semmi. De olyan szinten, hogy még a szél által a vörös földből kigyörtört szeszélyes formájú földhányásokhoz sem nyúltak, ezeket meg vastagon benőtte a derékig érő, kiszáradt gaz. Hihetetlen. Mintha valami szellemvárosban jártunk volna... mindenesetre ez abszolút nem volt jó csövezőhelynek, mert egyrészt volt valami őrség az építkezésen, másrészt távolabbról rekedt kiabálást és üvegcsörömpölést hallottunk. Nem jó ez itt – mondtam és továbbindultunk. Próbáltunk az egyetemi parkban aludni, azonban szemmel láthatólag a helyi fiatalok is kinézték maguknak a helyet és mindenfelé iddogáló-spanyolul üvöltve beszélgető csoportok ténferegtek. Nem maradunk itt – döntöttük el a kérdést. Leganésben szerintem félnek a sötéttől. Komolyan, nem volt két sötét négyzetméter a városban. Gondolom, látták már azokat a műholdfelvételeket, amelyek az éjszakai kontinensek fényszennyezését mutatják: Afrika és Ázsia egy-két metropolisz (Moszkva, Peking, Sanghaj stb.) kivételével töksötét, Japán vakító fehér, az USA északi része úgyszintén és meglepve láttam, hogy Spanyolország közepe is olyan fényszennyezést produkál, mint New York. Most már értem, hogy miért – akármerre mászkáltunk az éjszakai Leganésben, mindenhol vakítóan kivilágított területek között mentünk. Ez persze kimondottan hátrányos, ha az ember egy szabad és nyugis helyet keres, ahol kitekerheti a polifómját. Iszonyat kimerültség lett úrrá rajtam. Olyan az, ha az ember iszonyat messzire jár otthontól, mint amikor kétszázzal megy az autópályán. Amíg minden rendben van, minden jól megy, gyorsítani akar és bele sem gondol, hogy mekkora pofára esés is lehet a dolog vége – egészen addig, amíg egyszer csak valami el nem romlik. Akkor tudatosul benne az, hogy most irgalmatlan gyorsan

halad... nekem most esett le az, hogy ezúttal nincs biztonsági háló alattam. Nincs meg az, hogy felülök egy vonatra és néhány óra alatt hazaérek. Vonattal legalább négy teljes nap az út és ráadásul drágább, mintha az ember repülőre ül. Repülőre? Arra meg aztán végképp nem futotta anyagi lehetőségeinkből és nemigen működik az, hogy az ember beesik a repülőtérre és felül az első hazfelé tartó gépre. Ez volt, ezt húztuk – igazából egy út volt, ami a mostani helyzetből kivezetett: előre menni. Ez pedig azt jelentette, hogy találjunk először is valami helyet, ahol alhatunk. Nem volt könnyű: fáradtak voltunk és nyűgösek, folyamatosan basztattuk egymást. Minden baromság miatt. Végül is megadtuk magunkat a végzetünknek és odamentünk, amit a legjobbnak gondoltunk: ez pedig leganési focipálya kerítése és a vasúti sínek közötti gazos, sötét területet jelentette. De már mindegy volt – akkor jobb volt, mint bármi. Körülnéztünk lámpával, kerestünk egy két polifómnyi, kevéssé gazos és szemetes területet, kitéptük a száraz kórókat, odébbrugdostuk a szemetet és megvetettük az ágyainkat. És aztán ledőltünk aludni. Olvastam egyszer egy riportot a pesti csövesekkel. Abban írták, hogy ha valaki az utcára kerül, a második éjszaka a legrosszabb. Akkorra már túlvan egy átcsövezett éjszakán és fél a következőtől. Nem tud hová menni, nem tud hol aludni. Még nemigen tudja, hogy hogy lehet túllépni az előtte tornyosuló nehézségeken - kicsit valahogy át tudom érezni a dolgot. Jó, tudom: teljesen más a műfaj, de ezentúl akkor is más szemmel fogok nézni a csövesekre. Feküdtem a hátamon, alattam az agyonkoptatott és máig nosztalgiázó mosolyra fakasztó körülmények között levörösborozott polifómom (ezúttal egyedül foglaltam helyet rajta...), és néztem a csillagokat. És gondolkodtam – azon, hogy vajon ki vállalná még be azt, hogy ilyen messzire eljön a nagy semmibe és ki viselte volna zokszó nélkül azt, hogy már megint csövezünk. Nem tudom. Meg kicsit irigykedtem a szombat estét ágyban töltőkre, különös tekintettel azokra, akik ezt barátnőnél teszik. Mindegy, zártam le a témát magamban: végül is nem olyan nagy a különbség egy kellemes lakás és a leganesi focipálya melletti mező között. Ez ráadásul még romantikusabb is, mert lehet elalvás előtt gyönyörködni a csillagokban... Vasárnap Reggel fél kilenckor keltünk. Nagyjából-egészéből kialudtuk magunkat. Maszájstílusban összepakoltuk a cuccainkat (nem akartunk békésen hortyogni világosban, hátha valaki erre jár) és elindultunk abba a városrészbe, ahol a tegnapi néni által adott névjegy a Hotel Castillát jelölte. Elhatároztuk, hogy akár 25 ajrót is megadunk, de még egy éjszakát nem csövezünk. Egész egyszerűen kimeríti az ember pszichés tartalékait az, hogy sehol sem tudja álomra hajtani a fejét és a hazafelé vezető több, mint 3000 kilométeres úton igencsak szükségünk volt mindezekre. Elhatároztuk, hogy ma este mindenképp ágyban fogunk aludni, párnák között. Fuenlabrada, a másik városrész egy mocsok nagy gettó – ez az igazság. A mindent elborító szeméthegyek, telegraffitizett házfalak, ócska kocsik és koszos kínai boltok sem igazán javították fel a kedélyünket, de a hotelt legalább könnyen megtaláltuk. 48 ajró volt a kétágyas szoba – összenéztünk és döntöttünk: maradunk. Tizenegytől lehetett becsekkolni, addig elballagtunk két sarokkal arrébb és leültünk egy padra, hogy elköltsük korai reggelinket. Nem sok kajánk maradt már – ekkor bontottuk meg az utolsó rúd szaláminkat és már a májkrémmel is spóroltunk. Falatozás közben jókat röhögtünk a buliból hazafelé tartó, karikás szemű, elkenődött sminkű nőkön – hazamennek a kicsempézett falú fürdőszobáikba, lemossák magukról a tegnap esti készülődéskor nagy gonddal felépített maszkot, majd belezuhannak a pihe-puha ágyikóikba és alszanak. Jó nekik...

A város egyébként vasárnap reggel lévén tökéletesen kihalt volt, csak egy-két kósza autó törte meg a kereszteződés gyalogoslámpáinak folyamatos kerregését. Mi meg csak tömtük a fejünket és nem nagyon szóltunk egymáshoz. Mindenféléken rágódtam – elsősorban negatív töltésű dolgokon. Sajnos a tegnap esti nehéz, kietlen hangulat visszatért, a kihalt város látványa pedig nem igazán segített rajta. Tizenegykor becsekkoltunk (némileg nehéz szívvel adtam oda teljes készpénzállományunk felét a portásnak) és bepakoltunk a hotelszobánkba. Egészen megdöbbentem azon, hogy egy fogmosástól, egy hajmosással egybekötött fürdéstől és attól, hogy vasalt, tiszta pólót és tiszta boxert vettem, mennyit javult a közérzetem. Krisz is így volt vele szemmel láthatólag – kicsit heverésztünk az ágyikónkon, néztük a tévében a 125 köbcentis gyorsasági motorosbajnokság cseh futamát (Talmácsi Gábor a harmadik lett, tessék örülni! A nevét mondjuk következesetesen Telmekszinek mondták, de ez legyen a legkevesebb...) és olvastam egy kicsit a Hobbitból. Aztán bementünk várost nézni. Bemetróztunk a Sol nevű metrómegállóhoz, itt feljöttünk a felszínre és sétálgattunk a vasárnap délutáni hőségben ásító Madridban. Egészen meglepődtem azon, hogy a tavalyi interrélezős túra útvonalára teljes pontossággal emlékeztem: itt kajáltunk Terekékkel, itt futottunk össze a hisztiző Rékával és itt vettem a tökfödőmet... Sorra megnéztük a környék nevezetességeit: a Plaza Mayort, a madridi Királyi Palotát a mellette lévő katedrálissal, pihentünk egy csomót a mellettük lévő parkban és aztán elmentünk megnézni az FC Real Madrid stadionját. Hát, ezt kár volt tavaly kihagyni... erre a gigászi betonépítményre nagyon sokáig fogok emlékezni, ebben biztos vagyok. Alig lehet egyben befogni az ember látómezejébe, akkora. És vagy húsz perc, amíg körbesétálom – hiába, ennek a nyolcvanezer embernek kell a hely. És félelmetes volt elgondolni, hogy a Real megvette a város közepén ezt a hatalmas területet és felépítette a stadiont – mondjuk az is igaz, hogy Ronaldinho csillagászati összegekért történt kivásárlásához képest ez még mindig gyíkfing... A stadionon nagy tábla hirdette a következő meccset: aug. 23-án játszanak az FC Anderlechttel. (Tényleg, valaki tudja, mi lett a meccs vége?), jegyek kaphatók 25 ajrótól. Láttunk a stadion mellett egy olyan darut, ami kimondottan a James Cameron-féle Aliens-ben látott rakodórobotra hasonlított. Minden megvolt: a pókforma lábak, a kerekek, a sárga-fekete festés – már csak Ellen Ripley hiányzott a nyergéből. Ellen Ripley és az ő mellkasából kiugráló, fényes koponyájú nyehőcék. Fuenlabradában van vasútállomás, így kitaláltuk, hogy inkább akkor már vonatozunk fél órát, nem pedig három átszállással, két óra alatt metrózunk ki a gettóba. Ki is mentünk az Atochára, a metrón pedig láttam két csókát smárolni. A spanyolok nemigen ütköztek meg ezen – egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ugyanezt mondjuk a Deák és a Keleti között csinálják. Pesten valószínűleg jóval több furcsálló pillantást kaptak volna a srácok. De itt nem... A vonaton ücsörögve megállapítottuk, hogy ezek a spanyolok, ezek nem hülyék: egy komplett város ástak be Madrid alá. A vonat is a föld alatt megy nagyrészt, akárcsak a metró; az Atocha legnagyobb része szintén a talaj alatt található, de a legdurvább a hétfői, föld alatti buszpályaudvar volt mind között. A turistáknak például szerintem fogalmuk sincs, hogy a teljes történelmi belváros alatt parkolóházak labirintusai húzódnak... sok-sok kilométernyi folyosó és parkoló nyolc-tíz méterrel az ember lába alatt. És ha ez még mind nem lenne elég, számtalan helyen láttunk kétszintes kereszteződéseket is a városban – valami hihetetlen mennyiségű munka és vasbeton kellett mindehhez, de a városképen meglátszik, hogy megérte: széles utak vezetnek keresztül-kasul a városon két-három sávval, azonkívül a felszínen alig láttunk parkoló autókat. Ez a sokmillió ember itt tartja hát az autóit: a

föld alatt, ahová valók, ha épp nem használják őket. Nem úgy, mint Pesten – ott az embereket szokás szuterénlakásokba költöztetni, viszont a kocsik foglalják a helyet a járdán és a bicikliutakon. Nem szeretnék összehasonlítást tenni – mindenkire rábízom, hogy szerinte melyik város élhetőbb. Leszálltunk Fuenlabradán és a hostelbe ballagva kinéztünk egy szimpatikus kínai boltot, ahová visszajöttem kukoricakonzervért. Megkívántam... elvégre alig ettünk zöldséget az elmúlt héten. Másodszor is megfürödtünk, vacsora után pedig elolvastam, hogy Bilbó hogyan hadakozott a pókokkal a Hobbitban. Mostam is. Kipakoltam az ágyra a hátizsákom tartalmát és arra jutottam, hogy ennyi pólóval bizony nem fogom kihúzni hazáig, így aztán fogtam a Krisztitől kapott mosóport és kimostam az összes pólómat. Nem nagyon kínlódtam azzal, hogy a végletekig kicsavarjam belőlük a vizet: bíztam a száraz, meleg levegő mindenható erejében. És láss csodát, másnap reggelre mindenem tökszáraz volt! A tévében éppen valami focimeccs kezdődött – a Barca játszott a másik helyi klubbal, az FC Espanával szuperkupa-döntőt. A Barca gyakorlatilag lemosta az ellenfelét a pályáról 3-0-ra, Ronaldino pedig brillírozott: a három gólból kettőt ő rúgott. A harmadikat Deaco – ilyen szép fejesgólt viszont nagyon rég láttam... a szünetben kapcsolgattunk a tévén és sikerült egy félórát nézni az John Woo-féle Face/off-ból. Végül is bealvós meccsnézés lett a dolog vége – Krisz már békésen hortyogott, mikor lefújták a meccset és kikapcsoltam a tévét. Oldalra fordultam és aludtam. És álmodtam... Hétfő Újjászülettünk. A kiadós, pihepuha ágyban alvás és a nyugodt éjszaka, a nyugis (nem maszájstílusú) felkelés meghozta gyümölcsét: újra volt erőnk már reggel kilenckor röhögni. A legrosszabb lélektani részen túlvoltunk. Nem kapkodtunk: jó ideig az ágyban heverészve néztük a tévében a Rózsaszín Párducrajzfilmekből álló összeállítást, majd tévékapcsolgatás közben Krisz egyszer csak meglepetten kiáltott fel: a spanyol tévében volt egy híradás a pesti augusztus huszadikai műsorokról. Vigyorogva néztük a Lánchíd alatt áthúzó műrepülőket és most végre egy pillanatra be tudtunk nézni a Műegyetem előtti nagy építkezés kerítése mögé is – a levegőből. Nem hittem, hogy ilyen messzire kell utazni ezért... Kicsekkoltunk és átmetróztunk Leganésbe. A metrómegállótól nem messze betértünk egy zöldségeshez és vettünk két kemény, nyálcsorgatóan kinéző barackot. A barack kilóját harminc centért adták, így mikor az eladósrác lemérte a két barackunkat, ráncolta a homlokát, majd átvitte a zacsit egy másik mérlegre. Ott is lemérte, végül vállat vont és intett, hogy ezt a két barackot ingyen odaadja... Mosolyogtunk és megköszöntük. Vásároltunk még a mellette lévő boltban bagettet és olajbogyós parizert is, és az egyetem előtti padokon ücsörögve békésen elköltöttük ezt a királyi és már-már luxusszámba menő reggelit. Kaja után Krisz fogta magát és elindult megnézni a hirdetőtáblákat, én meg újfent továbbmentem Bilbóval és a törpökkel Szmaug, a gonosz sárkány felé. Nemsokára jött is vissza, hogy nincs nagy para, ott van a tábla tele hirdetésekkel, de most amúgy sincs nálunk elég pénz meg valszeg úgyis több ilyen lesz év elején, mint nyáron. A feladatot, amiért idejöttünk, ezzel megoldottnak tekintettük – akár indulhattunk is haza. Egy kicsit még nézelődtünk az egyetemi épületekben, megismerkedtem Mr. Esztergapaddal és Mr. Excenterrel, majd fogtuk magunkat és kimentünk arra a helyre, amit az internetes oldal ajánlott: el kell menni az Avda de Ámerica nevű metrómegállóhoz, itt felszálni a 22xes buszra és elmenni valami Parque de akármi nevű megállóig és innét már csak pár száz métert kell sétálni, hogy egy Campsa kútra érjünk, amely a Madridot Zaragozával összekötő pályán fekszik.

Nem hazudott az oldal – ott ácsorogtunk hát nem sokkal tizenegy óra után ezen az egészen picike kúton. Még tisztességes parkoló se tartozott hozzá, cserébe többé-kevésbé forgalmas volt és a kutasok se dobtak ki. Asszem, rögtön az első kocsi, amire rápróbáltunk, Guadajarába ment vagy negyven kilométerre és mondta a srác, hogy nagyon szívesen elvisz, viszont azt nem tudta, hogy van-e kút addig a lehajtóig, mivel nem idevalósi. Elengedtük a srácot, mivelhogy úgyis jön valaki, aki tovább visz (optimális esetben Zaragozáig). Kínkeservesen megbántuk ezt a döntésünket... Négy és fél órát álltunk ott a kúton. Mindenkit megpróbáltunk, de semmi: mindenki a szomszéd faluba ment, vagy nem fértünk be vagy egész egyszerűen bocs, de nem vitt el. Kajáltunk, nem segített. Ettünk csokit, nem segített. Fejembe csaptam a sapkámat. Nem segített. Kifordítottam. Nem működött. Levettem a fuvarkeresésnél. Nem és nem és nem. Végül már kezdtük feladni az egészet délután négy óra felé, amikor is megjött a mentőangyalunk egy sötétkék Fiat Stilo személyében. Egy srác meg a barátnője ültek benne és kiderült, hogy együtt vannak egy fehér Golffal és egy jó százast el tudnak vinni az autópályán. Úgy tűnt, hogy végre sikerül megindulnunk... Beszélgettünk a sráccal. Elsírtuk neki, hogy már mióta ott állunk a kúton és senki sem vitt el. Komoly megnyugvást jelentett a finom textillel bevont üléseken, légkondiban utazni, viszont eléggé nyugtalanul nézegettük a nyolc-tíz kilométerenként elsuhanó, aprócska benzinkutakat. Reméltük, hogy ha majd kijjebb érünk a városból és már agglomerációt is elhagyjuk, lesznek rendes, nagy, stoppolható benzinkutak. Nem voltak. Közeledtünk a srácék lehajtója felé és már tényleg az utolsó kút felé vezető lehajtón mentünk végig és mikor megláttuk magát a kutat, nem hittük el, hogy lehet ekkora balszerencsénk: kis lófüttyjóska kutacska volt két fejjel, bolt nélkül egy autópálya melletti faluban. A stilós srác nagyon rendes volt, felajánlotta, hogy elvisznek tovább, de innentől sajna már nem a pályán mentek. Nem, köszönjük, mondtuk – innét fogunk továbbmenni. Megkérdezték, hogy nem innánk-e velük egy sört a helyi kocsmában, így a nagy izgalomra és ezt is köszönettel visszautasítottuk. Nagyon el akartunk jutni ma Barcelona mellé és már délután öt óra is elmúlt. És még volt vagy ötszáz kilométer hátra... Kaptuk a zsákjainkat, a fejembe csaptam a sapkámat és megpróbáltunk mindent, amit az aktuális szituációból ki lehetett hozni. Lássuk csak: egy autópályának csúfolt út melletti nudli kis falu szélén ácsorgunk, baromi sok van vissza a mára tervezett távból és senki, de tényleg senki nem megy arra, amerre szeretnénk. Nem volt mit tenni, kiballagtunk a zaragozai autópályára vezető felhajtóra, kézbe vettünk egy ZARAGOZA táblát és minden elhaladónak integettünk – volna, ha lettek volna elhaladók... vagy fél órát álltunk ott és valami egész megmagyarázhatatlan jókedv lett úrrá rajtam. Pedig inkább sírni kellett volna: ennyire nagyon rég szopattuk meg magunkat (mondjuk másnap még ennél is jobban sikerült, de erről majd akkor...) és gyakorlatilag semmi kiút nem látszott a szószból. Mindegy, mondtuk, maradunk. Volt az árokba dobva egy teljesen korrekt, kétszemélyes kempingágy – legalább nem kell a földön aludni polifómmal, mondtam és ezen röhögtünk. Merthogy mást nemigen tudtunk volna csinálni, ugyanis az út olyan kihalt volt, hogy akár a közepére is kirakhattuk volna a kempingágyat éjszakára. Ekkor azonban váratlanul megoldódott a szituáció, ugyanis visszajöttek az előbbi stilósok, hogy a kocsmában, egy sör mellett meghányták-vetették a dolgot és ők is látták, hogy mekkora szószba kerültünk, így aztán elvisznek egy pályán lévő kútig... nagyon megköszöntük a segítséget és újfent visszapakoltunk a Stilóba. Mentünk egy jó tíz-tizenöt kilométert az autópályán és fellélegeztünk:

benzinkútra akadtunk. Az mondjuk elég komoly szépséghiba volt a képben, hogy ez is ugyanolyan kis pöcsköszörű volt, mint ahonnét eljöttünk, viszont ez legalább már a pályán volt. Innét legalább már az elvi lehetősége megvolt, hogy fogjunk valakit. Kiszálltunk a kúton, a stilós srác és az öccse, aki a Golfot vezette, kezet nyújtottak és sok szerencsét kívántak a továbbjutáshoz. Ez az egyszerű, ám mégis fenséges gesztus (márminthogy elhoztak újfent, kezet nyújtottak és szerencsét kívántak) valahogy feledtette azt az egész napos szívást, amivel idekerültünk. A golfos srác bement a kútra és amikor kijött, a kezünkbe nyomott egy darab papírt – mint láttuk meglepve, ez a spanyol sziámó v3.0, amivel már döbbenetesen hatékonyan ment a későbbiekben a fuvarvadászat... Nagyon meghatódtunk ennyi spontán jóindulaton. A spanyolokkal soha nem láttuk egymást előtte és igen valószínű, hogy soha többé nem is fogunk találkozni, de mégis segítettek – ráadásul kétszer is. Azt, hogy sikerült elindulnunk, gyakorlatilag kizárólag a jóindulatuknak köszönhetjük. Jó szerencse kísérjen titeket, bármerre jártok! Sokáig néztünk a távozó két kocsi után, majd szemügyre vettük a kutat. Hát, nem tartott sokáig – a vörös, kiszáradt földdel körbeölelt Nagy Büdös Semmi közepén ásítozó, kétállásos kis izén kényszerültünk dolgozni, ráadásul az autópálya is olyan kihalt volt, hogy nyugodtan kiülhettünk volna piknikezni a belső sávba. Mindenesetre a spanyolok igen jó hangulatot hagytak maguk után és mint valami hülye, sapkával a fejemben táncoltam és énekeltem a Madridot Zaragozával összekötő autópályán a lemenő Nap fényében, kezemben tartva egy hülye Zaragoza táblát. A kút ősi indián neve egyébként az, hogy Az a Hely, Ahová Sehogy Se Lehet Eljutni, és erre teljesen korrektül rá is szolgált, így aztán senki se hívta az elmegyógyintézeti viccesbácsikat a vicces kabátjaikkal. Aztán csak sikerült továbbmenni. Bejött a kútra egy C-Merci apukával és anyukával és másodszori próbálkozásra kiderült, hogy apuka kicsit tud franciául, így aztán a szokásos activityparty eredményeképpen megegyeztünk, hogy elvisznek Zaragozáig. Bepakoltuk a Mercibe a cuccainkat és anyuka bezuttyant a sofőrülésre, apuka pedig melléje. Anyuka mögé ültem – ezt igen fontosnak tartom megjegyezni, ugyanis a toulouse-i szőke esetét ezzel összeszedve azt kapjuk, hogy a sofőrülés mögött lehet a legnyugisabban utazni. Elindultunk. Laza kétszázötven kilométer nézett ki Zaragozáig, nagyjából másfél óra. Néztem a holdbéli, elsuhanó tájat és gyönyörködtem a lenyugvó Nap fényében, azonban Krisz tágra nyílt szemekkel figyelte, hogy anyuka mit művel a pedálokkal meg a kormánnyal. Most már én is figyeltem és egész egyszerűen félelmetes volt: anyuka legtöbbször egy kézzel-két ujjal fogta(?) a kormányt, a százötvenes utazótempóból viszont egy fikarcnyit se engedett. A kanyarokban meg ráadásul a kormány külső oldalát fogta meg két kézzel és mindennek tetejébe ide-oda rángatta is – ekkora sebességnél meg valósággal kapaszkodni kellett, hogy ne dőljek el a hátsó ülésen. Anyuka valami gyengébb, könnyebb vagy kevésbé intelligens kocsiban valószínűleg már csak statisztikai adat lenne, ugyanis az összes hárombetűs rendszer érezhetően folyamatosan küzdött azért, hogy ne essünk le az útról – sodrós, hepehupás, felgyűrődött kanyarba százötvennel beesve ugyanis nem anyuka volt az, aki a hátsó kereket megfékezte. Remélem, nem mondták el neki, hogy mire jó a műszerfal jobb oldalán lévő ESP OFF feliratú gomb és azt még véletlenül sem nyomja meg soha, de SOHA. Apukának valószínűleg kötélből voltak az idegei, mert egyszer sem szólt anyukának és csak akkor nyúlt a kormányhoz, amikor anyuka már tényleg túllépett volna az elektronika lehetőségein: száznegyvennel mentünk el egy kamion mellett valami hepehupás kanyarban és anyuka éppen annál a résznél tartott, amikor két ujjal fogta a kormányt. Apuka ekkor határozott mozdulattal odanyúlt és

megfogta az ide-oda rángó kormánykereket. Hát, nem tudom... Azért beszélgettünk is. Kiderült, hogy apuka volt párszor Pesten és hogy karate-világbajnokságon indult valamikor a nyolcvanas években. Kitettek a Zaragoza előtti Agip-kúton és itt már izmosan kezdett sötétedni. Apuka búcsúzóul adott egy üveg ásványvizet, majd beültek a Mercibe és elszáguldottak a város irányában. Felöltöztünk, ugyanis itt a kvázi-sivatagban igen gyorsan esett vagy tíz-tizenöt fokot a hőmérséklet és immáron elég hűvöske volt a levegő. Úgy festett, hogy itt fogunk éjszakázni, ebben a kősivatagban: nem túl szívderítő lehetőség... Szerencsénk azonban váratlanul a segítségünkre sietett: egy halványzöld Renault Mégane állt be a kútra, apukával és anyukával, cuccok nélkül a hátsó ülésen. Tökéletes – míg öltözködtem, Krisz rájuk ment a térképpel és már javában alkudoztak, amikor odaballagtam. Oké, mondta anyuka, elvisznek, csak még bemennek egy pár percre a kútra. Nagy mákunk volt és úgy festett, hogy csak összejön ez a nyavalyás Barcelona estére. Hihetetlen. Négy órakor még Madridban voltunk és azóta folyamatosan festett úgy a helyzet, hogy ott ragadunk valahol... Vártunk. Ettünk csokit, ittunk vizet és mikor visszajöttek a Renault-osok, készségesen levettük a zsákjainkat. Anyuka gyanakodva méregetett és megkérdezte tört angolsággal, hogy megnézhetné-e az útleveleinket(!) - ha ez a szíve vágya, ám legyen, mondtuk és odaadtuk neki. Egy darabig nézegette őket (az enyémnél mintha elmosolyodott volna a Santa Claus Office, Arctic Circle, Finland matricán), majd visszaadta a kék szerelmesleveleinket. A néni bizonyára betéve tudja az Interpol körözési adatbázisát és mivel a query nulla találatot eredményezett, fellélegzett. Átvertük... Apuka sokkal jobban vezetett, mint az előző mercis nő – igaz, hogy csak óvatos százhússzal, de legalább el mertem időnként bóbiskolni és még arra is volt lehetőség, hogy a csillagokban gyönyörködjem a túlnyúló hátsó ablakon át. Szép volt. Mindenestre igencsak le voltunk már zúzva, úgyhogy fáradtsági hullám lejtőiben szép színeseket álmodtam. Amikor éppen ébren voltunk, beszélgettünk apukával: mint kiderült, nagy focibuzival álltunk szemben és egy darabig a tegnap esti Barca-Espana meccset elemeztük. Ebben a Renault-ban sikerült áttekerni a Föld keleti féltekéjére (ugye, hogy mennyire rohadtul messze van? ☺) Végül is már késő este lett, mire megérkeztünk Barcelona elé. Apuka teljesen képben volt az igényeinkkel kapcsolatosan, így aztán hibátlan kúton szálltunk ki: Repsol márkájú, tele pihenő kamionokkal és mint megtapasztaltuk, csak ott állnak meg a nyergesek pihenni, ahol biztonság van és nagy forgalom. Öröm-bódogság. Tűnődtünk: próbáljunk meg még ma éjjel továbbmenni? “Miért ne?” - gondoltuk és újfent munkához láttunk, azonban a kút forgalma igencsak gyér volt e késői órán, így aztán hamar feladtuk a próbálkozást és leültünk az olajfoltos parkoló szélére. Krisz bement vécére és visszautasíthatatlan ajánlattal jött vissza: “Egy-ötven a Magnum. Hm? Hm? Na?” - így aztán elköltöttünk fél egy után nem sokkal egy kimondottan finom, hideg mandulás Magnumot egy Isten háta mögötti benzinkúton, valahol kelet-Spanyolországban. Nyalogatás-szopogatás közben figyeltük a beérkező kamionokat és igencsak nagyot derültünk, amikor egyszer csak irgalmatlan visítozás és röfögés közepette megérkezett vagy kétszáz disznó egy ukrán kamionon. Na barátom, gondoltuk, te is jól megjártad: nem hagyhatod ott ezeket a röfiket sehol, ráadásul egész úton ott visítoznak neked és gyakják egymást három méterre a füled mögött és ami a legjobb az egészben, az az, hogy éjszakára se hagyják abba. Ezzel persze nem csak a saját idegeid lesznek ki pár nap után, hanem minden kamionosparkolóba a meglincseltetés rémével szembenézve

kell beállnod... bár fene tudja: valószínűleg még a puntós cigányok se nagyon tudnának mit kezdeni két pótkocsi élő disznóval (de még talán a tankosok se, pedig azok aztán tényleg elég kemények...) Krisz sajátos elméletet állított fel annak magyarázatára, hogy ugyan mi a rossebért visítoznak ezek éjjel fél egykor – érzik a vesztüket és mivel a Disznóuniverzumban mindenkinek le kell röfögnie egy adott mennyiséget, ezt kénytelenek addig megtenni, amíg még egyben vannak. (Egyébként komolyan érdekelne, hogy mekkora a khm... tűrt selejt: hány százaléka pusztul el a röfiknek, mire odaérnek valahová?) A röfögés azonban csak a kezdet volt: a disznók idegtépő visítozása nyomán lassanként életre kelt az addig békésen szendergő kamionparkoló. Tőlünk jobbról panaszos birkabégetést, kissé távolabbról pedig félreérthetetlen tehénbőgést hozott az éjszakai szellő – így aztán azt kezdtük tippelgetni, hogy ugyan-vajon mit hozhat az éppen beálló pótos: „Hát, birkák, tehenek meg disznók már vannak. Úgyhogy plazmatévét...” Nem igazán volt kedvünk disznószagban aludni és röfögésre ébredni, úgyhogy átballagtunk az autópálya alatti, száznyolcvanas arcokra méretezett alagúton (Krisz úgy csinált, mint langaléta bányászpalánták első napjukon a tárnában) és felsétáltunk a benzinkút melletti hegyre. Gyakorlott szemmel tekintettünk körbe és nem egész húsz másodperc múltán már meg is találtuk új otthonunkat. Maszájstílusban megágyaztunk és ennél a pontnál már rutinosan dolgoztam: betűrtem a nadrágom szárát a zoknimba, zsebre vágtam a tárcámat és a telefonomat, kitekertem a polifómot, ráraktam a hálózsákot és már készen is állt a ma éjszakai, baldachinos ágy. Mivel a szokásos esti fürdős aktus már megtörtént a benzinkút férfimosdójában, kellemes mentolszagú lehelettel és kellemes, kissé olcsó parfümöket idéző hónalji klímával bújtam be az ágyikóba. Egyedül ott hibádzott a kép, hogy senkitől nem kaptam jóéjtpuszit – Krisztől viszont akkor se fogadtam volna el, ha éppenséggel adni akart volna. Túl borostás... Ez a csövezés teljesen különbözött a leganési focipálya mellett elköltött, már-már ecset után kiáltó romantikájú éjszakánktól: itt jóval könnyebben, egy vállrándítással vettem tudomásul, hogy bizony megint a szabad ég alatt alszunk és most már bizonyos büszkeséggel gondoltam azokra a nyápicokra, akik saját (vagy éppen tarhált) kocsival mennek A-ból B-be, ott foglalt szállásuk van és a legkisebb nehézség hatására nyafogva hazafelé akarják venni az irányt. Végül is ma is megcsináltuk, amit terveztünk, bár az őszintét megmondva nem mertem volna erre nagyobb összegekkel fogadni négy óra körül, amikor még mindig azon a redvedék Campsa-kúton zavart el a 341. autó, hogy bocs, csak a következő lehajtóig megy (bár most őszintén, maguk az autópályán tankolnának egy teli tankot, ha alig tíz perc múlva úgyis lemennek róla?!) De mindez mindegy volt már: minden szívás, minden izzadással és szenvedéssel töltött perc olyan távolinak tűnt már, mint egy kellemes ágy, egy kellemes fürdőszoba, egy kellemes, borozgatós vacsi – esetleg mindezek együtt. Mindezek nem voltak valóságosak. Az volt a világ, ami ott volt körülöttem: az egyik legjobb barátom és az a rohadt, terméketlen vörös föld, amin megágyaztunk. Ami számított, az az volt, hogy ha hozzuk a szokott formánkat, szerda estére esetleg otthon lehetünk. Laza kétezer-egynehány kilométer állt előttünk át három és fél országon keresztül és ekkor még bíztunk a saját problémamegoldó készségünkben és szerencsénkben, bár a tapasztalatok alapján fogadni továbbra se mertem volna semmire... Kedd Fél nyolckor ébredés, maszájstílus, fogmosás a kúton. Épp a reggeli munkábamenési hullám első nagy hegyére értünk ki a kútra. Kissé fáradtak voltunk meg álmoskásak (hiába, a polifóm végeredményben nem nyújtja ugyanazt az érzést, mint egy

ágyikóban történő gyengéd ébresztés), de azért munkához láttunk. Sajnos, ahogy az várható is volt, a legtöbben Barcelonába mentek munkába és mivel megfogadtuk, hogy legalább Gironáig elmegyünk a városközponttól jó hatvan kilométerre, mindenkit elengedtünk. De idáig baromi jól álltunk! A pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve – erre gondoltam olyan két óra múlva, mikor éppen a Barcelonából Franciaországba vezető autópálya leállósávjában ballagtunk és az izzadság a szemünkbe csorgott, miközben ott dübörögtek a kocsik a pálya hat sávjában repülőtéri hangzavart produkálva. Pedig olyan jól és egyszerűen indult minden: fogtunk magunknak egy Astra GTC-t két sráccal (angolul jól beszélő, kezdő értelmiségi heteroszexuális spanyolok – Réka, figyelsz?), akik mondták, hogy igen, simán elvisznek Gironáig. Beültünk, elindultunk, bementünk a város körüli autópályák labirintusába és egyszer csak a srácok megálltak, hogy megérkeztünk és kiszállhatunk. Igen ám, de éppen a pókháló közepén álltunk, a városközponttól jó tizenöt kilométerre. Csudajó: ahhoz már túl közel, hogy valaki Girona felé menjen, ahhoz viszont baromi messze, hogy gyalog bármi értelmeset ki lehessen hozni belőle. No mindegy, mondtuk: van itt egy kis Repsol kút (átlagosan tíz percenként be is esett egy autó, ami a szomszéd lehajtón ment is vissza a városba), ott majd próbálkozunk. Alig húsz perc múltán azonban még lejjebb sikerült küzdeni magunkat a hígfosban: jött a kutas, hogy takarodjunk a francba. Hogy gyalog esélyünk sem volt hová menni? Az nem érdekelte és amikor már harmadszor dobott ki a kútról, rendőrséggel fenyegetőzött – spanyolul, de az ember szerintem minden nyelven megérti, ha a políciával fenyegetik. Nem volt mit tenni: kaptuk a zsákunkat és megindultunk az akkor még csak autóútként funkcionáló aszfaltcsík szélén, Franciaország felé. Igen-igen keményen benne voltunk a hígfosban. Akármerre néztünk, csak autópályát láttunk és a környező házak is eléggé messzinek tűntek. Elhatároztuk, hogy elsétálunk a következő kútig a leállósávban4 - itt pedig több dolog miatt is parázhattunk volna. Először is ott van az a puszta tény, hogy lényegében konstans életveszélyben voltunk: akármilyen, pályáról felvágódó kavics, gumidarab vagy ilyesmi igen hamar véget vetett volna a hazaútnak. Másrészt pedig ott volt az, hogy csak remélni tudtuk, hogy nem fog villogva megállni mögöttünk egy randa, Polícia feliratú kocsi és nem kell spanyolul magyarázkodni Juan századosnak, hogy ugyan mi a rossebet is keresünk gyalog az autópálya leállósávjában (arra gondoltam, hogy spanyolul is meg kellett volna kérdezni a jolly-jokert jelentő “Biztos úr, a körülmények áldozatai vagyunk” mondatot. Pont az ilyen helyzetekben jönne kapóra...) Az autópálya mellékén egy sereg érdekesebbnél érdekesebb dolgot találtunk. Egészen elképesztő, hogy mennyi szemét és kacat bír itt összegyűlni: üdítőspalackok, sörösdobozok, ropiszacsik, durrdefektkor szanaszéjjel repülő gumicafatok képviselték a várható, sőt már-már unalmas kategóriát, azonban egyszer csak olyasmibe botlottunk, amire abszolút nem számítottunk: egy perui útlevél hevert a leállósáv szélén! Ez meg hogy a pékbe került ide?! Gondolkodtunk, hogy magunkhoz vegyük-e, de végül is letettünk róla. Elvégre simán elképzelhető -sőt, valószínű- volt, hogy előbb-utóbb megáll mellettünk egy rendőrautó és akkor igen kínos beszélgetés következett volna a nálunk lévő, feltehetőleg hivatalosan keresett perui útlevél eredetével kapcsolatosan. Hogy az úton találtuk? Persze-persze... A gironai autópályára vivő felhajtót jelentő táblát másfél óra gyaloglás után értük el. Némi reményt adott az a bazi nagy transzparens mellette, ami egy Bellaterra nevű autópálya-pihenőt propagált a gironai autópályán – távolságjelzés azonban nem állt mellette. Sebaj, gondoltuk, biztos itt van, alig két-három kilométerre a csomóponttól. Hát, nem volt ott... Mintegy harminc kilométert kellett volna sétálni a leállósávban, hogy elérjük – ezt azonban nem tudtuk és minden kanyar után vártuk a kút előjelzőtábláit. Hiába. Persze azért küzdöttünk becsülettel, mutattuk a hüvelykujjunkat és fojtogató haraggal néztük az elvonuló autósokat, akik a hüvelykujjukat mutatták vissza és okosan vigyorogtak 4 Gyerekek! Ilyet soha, soha, de tényleg SOHA ne csináljatok! Autópályán sétálni rossz, értem?!

hozzá. Mindegy – ekkor már abban reménykedtünk, hogy jön valami autópálya-felügyelő, rendőr, csendőr, határőr, tűzoltó, mentő, halottaskocsi, űrhajó vagy egy rakomány kibaszott tankos cigány, akik megállnak és megkérdezik, hogy ugyan-vajon milyen koordinátákat ütöttünk be a Csillagkapuba, hogy itt dobott ki... de nem. Láttunk elmenni ilyen táblarakó meg útfestő kocsikat, akik dudáltak és integettek, hogy takarodjunk a francba a pályáról és hogy baromi rossz helyen vagyunk, de meg nem álltak volna a világért sem. Ezen még túltettük magunkat, de amikor már a második rendőrautó húzott el mellettünk dudálva és integetve megállás nélkül, feladtunk minden reményt. Mindennek tetejébe egyre melegebb is lett és a sapkám már frankón átázott az izzadságtól – a szememet csípte a só és mindketten éreztük, hogy ha sokáig itt maradunk, bizony hőgutát kapunk. Az pedig aztán feltette volna a koronát a mai reggelre... Elhatároztuk, hogy a következő lehajtónál lemegyünk. Három és fél óra bőven elég volt az autópályás sétálásból5. Akármilyen koszfészek felé vezet is a következő egérút, mi elhúzunk innét a francba, döntöttünk és alig egy óra séta után elértünk a Katalán Nemzeti Kórház parkolójába. Bent megmosdottunk, leültünk a recepcióspult melletti bőrdíványokra és jó darabig csak bámultunk kifelé a fejünkből. Tanakodni kezdtünk, hogy most mi a túrót csináljunk. Túl sok választási lehetőségünk nem volt: előre kellett menni és kész. Egyszerűen ez volt a legegyszerűbb kiút a szószból, amiben ültünk – de legalább azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy jó autópályán vagyunk. Kösz... Körbejártam a kórház parkolójában és visszafelé jövet már nagyjából kész is volt a terv: fogunk egy taxit és tíz ajróért eltaxizunk a Bellaterrába – a taxis néni szerint legalább hét-nyolc kilométerre van és mindenképp autópályán kell menni, hogy elérjük áhított autópálya-pihenőnket. Így is tettünk – megalkudtunk a nénivel és elindultunk. A néni egyébként elképesztően laza volt: nem csatolta be az övet, viszont ugye van ez a hosszú távon kimondottan idegesítő hang, ami akkor visong, ha úgy mozog a kocsi, hogy a sofőr nem csatolja be magát. Ezen úgy segített, hogy visszaengedte az övet, fogott egy magában lévő övcsatot és hipp-hopp! már béke volt és nyugalom a sötétkék Vectrában. Kiszálltunk, kifizettük a nénit. Körülnéztünk: a kút eléggé kihalt volt, viszont a mellette működő hotel parkolója dugig volt kocsikkal – kicsit reménykedni kezdtünk. Az mondjuk eléggé lelohasztotta a lelkesedésünket, hogy már délután kettő is elmúlt és alig tettünk meg negyven kilométert ma (abból tizenötöt gyalog). Kettéváltunk Krisszel és míg a ő parkolóban ácsorgó kocsikra próbált rá, én bevettem magam a kútra. Abban egyeztünk meg, hogy ha valamelyikünk fuvart hoz össze, megcsörgeti a másikat és az mint az őrült, átrohan a másik pályára. A kúton nem voltunk egyébként egyedül: a benzinkút vécéje mellett heverő, láthatóan igencsak megpakolt hátizsák láttán gyanút fogtunk, hogy kollégára akadtunk. Nem csalatkoztunk. A srác mosolygós volt, kipihent, optimista és hihetetlenül nyugodt – minden, ami mi nem. Egyébként nem mindennapi figurát ismertünk meg a személyében: alapvetően lengyel és augusztus elején indult el otthonról stoppal, hogy megnézze Spanyolországot és a Pireneusokat. Ment stoppal, vonattal – mikor mire szottyant kedve: „Hát, ültem a vonaton Párizs felé és valami nagyon szép tájon mentünk keresztül. Gondoltam, leszállok a következő állomáson és eltöltök itt egy pár napot. Így is lett és az állomáson

5 Most szeretném felhívni a figyelmét mindenkinek, akiben a naplót olvasva a stoppolással kapcsolatban a romantika, a jó hangulat és az emberi segítőkészség szavak merülnének fel, hogy ezek a fogalmak teljesen idegenek világunktól. Az emberek lelketlenek, taplók és a minimális empátia is hiányzik belőlük, ha autóba ülnek és elindulnak. Továbbá kiemelném, kétszer aláhúznám és pirossal szedném a történet azon momentumát, hogy az astrás srácok !!MERŐ JÓINDULATBÓL!! szívattak meg úgy, mint még senki, soha az Ad-hoc Travels története során. Ezek után mindenki becsülje fel a saját pszichés tartalékait, hogy mi fér bele neki és mi nem – ezek után döntsön, hogy bevállalja-e az internacionalista stoppolást. Mi vagy tizenöt kilométert bírtunk a leállósávban...

összetalálkoztam egy teherautósofőrrel, aki elhozott egy egészen kicsi faluba, ahol valami keresztény összejövetel zajlott éppen. Megtetszett és ott maradtam egy hétig...” Azt hiszem, életművész a srác és valami olyan optimizmust és jókedvet árasztott, hogy mi is kaptunk belőle – először azonban egy jó adag joghurttal kínált meg minket és amikor látta, hogy a kút nem igazán kedves a stoppolásnak, előkapta a zsebvulkánját, a lábosát és tésztát kezdett főzni(!)... hiába, amikor az ember azt hiszi, hogy elért valameddig, akkor döbben rá, hogy igazából sehol sincs és mindig lehet magasabbra érni. Irigykedtem... Mi kissé keményebben viszonyultunk a hazaúthoz, így folyamatosan próbálkoztunk még egy jó órán át és rápróbáltunk minden érkezőre. Már megszoktuk, hogy egészen különös figurák vesznek fel, azonban a bácsin és IV. Béla korában gyártott Volvóján határozottan meglepődtünk. Először is a bácsi úgy festett, mint a Rózsaszín Párduc-képregényekben az alacsony, bajszos muki – kopaszodó fejével, sasorrával és előreugró állával olyan volt, mint egy gonoszkodó rendőrkarikatúra. Ennek ellenére igencsak meglepődtem, amikor megmondta, hogy rendőr és előkapta az igazolványát... a képen a bácsi jól fejlett bajuszt és hajat viselt és amikor felvontam a szemöldököm a képe láttán, cinkosan ránk nézett és mosolyogva így szólt: “Pisztolyom is van. Ha rosszak lesztek,...” Biztos, ami biztos, előkaptam az útlevelem, hátha ő is meg akarja nézni, mint a tegnap esti rönós néni. A bácsi Volvója meg valami egészen elképesztő jelenség volt: különös időutazó tökéletes állapotban pingpongasztalnyi motorháztetővel, anyahajó vezérlőpultjához hasonlóan műszerezett központi konzollal (volt itt az obligát sebesség- és fordulatszámmérő mellett turbónyomás- és feszültségmérő, olajnyomásjelző és vagy három-négy másik mutató, amikről fogalmam sincs, hogy mit jelezhetnek) és olyan lazán ment 160-at, hogy csak néztem. Krisz megnézte a biztonsági öv csatját és az Úr 1986 esztendejében, a 23. héten gördült le a gyártószalagról. Ezzel szemben egy húszéves olasz használt autó? Hagyjál már... A kocsiban a korának megfelelően kazettás magnó működött és a bácsi először valami klasszikus muzsikát tett be, majd valami válogatás következett – igen kedvemre való dalokból, ugyanis meghallgattuk az ABBA Mamma mia című remekét, néhány dal erejéig Queent és Beach boyst. Tetszett! A bácsi sajnos nem nagyon beszélt angolul, viszont szemmel láthatólag tökéletesen képben volt afelől, hogy hol akar kitenni és amikor a volvós-astrás kalandjaink tanulságait leszűrve harmadszor is megkérdeztem, hogy hol szállunk ki, intett, hogy okéokéokéízi. Immáron nem paráztam... a kút, ahová hozott, végül is az egyik legnagyobb dolog kiindulópontja lett, amit az ember távolsági stoppolás műfajában elérhet. Pedig nem sejtettünk semmit és Krisz kissé türelmetlenkedve jegyezte meg, hogy már igazán ránk férne egy kis szerencse. Kissé belefáradva próbálkoztunk a kúton és még az a pár jó fej arc sem tudott igazán felvidítani, akikkel összeakadtunk. Ott volt például egy holland fickó, aki mondta, hogy ő maga is stoppolt fiatal korában és hogy szívesen elvinne minket, de hát ott van már két bambínó a hátsó ülésen a tíznapos nyaralás csomagtartóba be nem férő kellékeivel egyetemben. De ne adjuk fel, mert egész normálisnak nézünk ki (“Hey! Don't give up! You look quite normal. Somenone's surely going to pick you up!”)... Meg aztán ott volt egy ősz hajú bácsi egy csodaszép, tűzpiros Honda Jazz-zel és annak vajszínű bőr belsejével, aki olyan gyönyörű brit angolt beszélt, hogy öröm volt hallgatni (annyira brit volt, hogy a truck helyett konzekvensen lorry-t mondott...) Kicsit vele is eldumáltam és megkérdezte, honnét jövünk és igen nagyot nézett, amikor megmondtam. A büszkeség szikráját villantotta fel

bennem a bácsi tekintete: hát igen, megvolt Madrid, megvolt Barcelona otthontól és most éppen a hosszabbik úton tartunk hazafelé... És ekkor kiszúrtam az osztrák rendszámú VW Passat-ot. Odamentünk, bekukkantottunk és csak reménykedtünk, hogy nem esünk pofára újfent: a cuccok mennyiségéből ítélve a sofőr egyedül utazott... Vártunk egy kicsit, sóvár szemmel tekingettünk a Passat felé és amikor felbukkant egy fekete pólós csóka a Passat csomagtartóját nyitva, azonnal akcióba lendültünk. Osztráknak tippeltük a mukit, így aztán németül mondtam el az ismerkedő szöveget, azonban csak bután nézett rám. Feltettem hát a tízforintos kérdést: Sprechen Sie Deutsch? és igencsak meglepődtem, amikor azt mondta, hogy nem. Sebaj, előbányásztam a multilinguális sziámót (volt olasz, spanyol, basic és advanced francia üzemmódja is, úgyhogy nagy bakot nem lőhettünk vele) és mikor láttam, hogy megértette a spanyol változatot, már dugtam is az orra alá a térképet. Igen, eléggé rámenős voltam, de könyörgöm: ezzel az osztrák Passattal nemcsak hogy kimászhatunk a híg szószból, amiben idáig keservesen vergődtünk, hanem akár még a mai Franciaországig jutást is túlszárnyalhatjuk (no meg ugye nem kell a riviérán éjszakázni, amire a puntós kalandunk óta mindig úgy tekintettünk, hogy ezt mindenképp el akarjuk kerülni). A csókának még a térkép se kellett: gyakorlatilag azonnal rávágta, hogy ő Olaszországba megy és hogy jöjjünk, mert elvisz. Nem hittük el... Nyílt hát a Passat csomagtartója és bekerültek a zsákjaink. Beültem az anyósülésre, Krisz hátra és mikor kiálltunk a kútról vissza a pályára, eleresztettem egy beszélgetésindító „thank you very much!”ot. A srác csak bólintott egyet és nem szólt semmit. Mindegy, gondoltam, ha beszélgetni akar, majd szól hozzánk. Az első négyszáz kilométeren nem szólt egy szót sem, csak a cédékre mutatott rá, amiket előzékenyen elővettem a kesztyűtartóból, amikor a rádióval kezdett matatni százhatvannál. Immáron folytathattuk az alámerülést a román popzene pokoli bugyraiban olyan slágerek segítségével, mint a „Mikkádóóó...”, a „Szecsropu-szecsropu ájcsidájszkó” vagy a „Jukkudú-állámikó-csotyrusztáj csotyrusztyiváááá” kezdetűek. Onnét tudom ilyen pontosan a szövegüket, hogy összesen vagy tizenkét órát töltöttünk a srác kocsijában és végig ugyanazt a három lemezt hallgattuk. Nem kívánom senkinek az élményt... de nem szóltunk egy rohadt rosszalló szót sem, ugyanis jóval száznegyven felett haladtunk Olaszország felé. A sráccal végül is az activity-angol nyelvén sikerült kommunikálni. Kiderült, hogy román a srác (mondjuk a hatodik kör Mikkádóóóó... után már fogadni mertem volna erre, ugyanis az egy idő után elég jól detektálni lehet aljasan kúszó román hitmúzikot), valamint hogy dél-Spanyolországból indult reggel és éjszaka szándékozik megérkezni Bologna mellé. Számoljunk csak: Almeria Barcától jó hétszáz, Barca Bolognától vagy ezerötszáz kilométer. Úristen... egy nap alatt, lényegében egy seggel több mint kétezer. Nem hittem volna, hogy megcsinálja és de. Lenyomtuk. Egészen hihetetlen: nem sokat tudtunk meg a srácról az együtt letolt irgalmatlan távolság alatt. Az megvan, hogy Dragomirnak hívják az útlevele szerint, az anyjáé a kocsi, aki Ausztriában él – illetve nem is az anyjáé, hanem az anyja cégéé. A srác nyaralni jött Spanyolországba és van egy lakása Imolában, ahová öt nap múlva érkezik a felesége (szép arcú, hosszú fekete hajú nő a telefonjában látott képek alapján) a két kisporonttyal. Nagyjából ennyi. Ja meg az, hogy Krisz látta fizetni a kúton és a zsebe tele folt százajrósokkal... Nem sokat beszéltünk tehát emberünkkel, miközben keresztüljöttünk teljes Franciaországon, Monacón és fél Olaszországon, így éjjel kettő körül szanaszéjjel zsibbadva megérkeztünk Imolába. A srác ugyanis felajánlotta a francia-olasz határ közelében, hogy aludjunk nála és reggel majd kivisz

vissza az autópályára, ami Velence felé visz Bolognától. Megköszöntük a szíves meghívást és elfogadtuk – némileg bizalmatlanabbul és kevésbé könnyű szívvel, mint egy jó hete Fabrizióét. Az út egyébként annyi tanulsággal szolgált, hogy Monaco sokban hasonlít Velencére: egész egyszerűen jót tesz neki a sötét. Éjszaka végigmenve ugyanazon az autópályán, amire nappal legszívesebben ráköptem volna a minősíthetetlen városkép láttán, meglepően szépek voltak a kis kikötők és a reflektorral megvilágított, zordon és kopár sziklafalak. Ez tetszett, az viszont már kevésbé, hogy az autópálya annyira kanyargós volt Cannes és Monaco tájékán, hogy nem egyszer kellett ötvenre lassítani a Passatot. A srác egészen elképesztő módon bírta a vezetést: a sötétben figyeltem, hogy nem csukódik-e le pillanatokra a szemhéja vagy nem billen-e félre a feje támlán (ezek a közelgő bealvás csalhatatlan jelei), de a srácot szemmel láthatóan még a tankos cigányoknál is keményebb fából faragták: ugyanúgy bírta a vezetést egy ásítás nélkül a tizenkettedik órában is, mint amikor elindultunk Gironából. Hihetetlen. Végül éjjel kettő is elmúlt már, mire nagy nehezen megérkeztünk Imolába. Egészen kicsike városról van szó – igazából az egyetlen említésre méltó dolog itt az a Forma-1-es versenypálya, ahol Ayrton Senna és Ronald Ratzenberger tragikus körülmények között elhunyt 1994-ben és az imolai „Fekete Hétvégére” a sportág történetének legsúlyosabb balesetsorozata nyomta rá a bélyegét. Dragomir lakása egy kis utcában lévő társasház első emeletén volt és látszott rajta, hogy legalább egy hónapja nem volt benne senki. Két szobából és a közöttük lévő fürdő-vécéből állt az egész, a konyhát a nagyobbik szoba egyik falán rendezték be. Teljesen korrekt kis lakás – annyi a bajom vele, hogy baromi sötét: összesen három ablaka volt, amelyek mind egy sötét hátsó udvarra néztek. Mindez azonban annyira érdekelt minket akkor, mint a csigahányás. Dragomir kihajtotta az ágyat, mi ráfektettük a hálózsákjainkat és lényegében ahogy ágyat ért a fejünk, aludtunk is. Valami egészen hihetetlennek tűnt az, hogy a reggeli szarlapátolás után mégis elértünk Olaszország közepére. Nem is igazán tudtam hová tenni a dolgot – így aztán rövid úton abbahagytam a rágódást és álomba zuhantam. Szerda Reggel kilencre beszéltük meg az ébresztőt Dragomirral, azonban Krisz annyira be volt sózva, hogy már nyolckor felkelt, megfürdött és engem is baszogatott, hogy kezdjek már neki a készülődésnek. Kissé morogva bár, de felkeltem és a sietésnek köszönhetően jó húsz percen át olvashattam a Hobbitot az összepakolt zsákom mellett, míg Krisz kínjában a tévét kapcsolgatta. Kilenc után nem sokkal előkerült Dragomir is és intett, hogy mehetünk. Rövid fotózkodás után vettünk két kis kenyeret a ház előtti pékboltban és a parkolóba érve aggódva figyeltük a srácot, amint éppen könyékig vájkál a Passat motorterében és csóválja a fejét. Na ne vicceljünk ezzel – gondoltam, nehogy már éppen most dögöljön be ez a ragyaverte német nyomorszekér! Dragomir azonban mosolygott és elactivityzte, hogy a spanyol motorolaj megölte az olajszűrőt, de attól még nyugodtan mehetünk, úgyhogy pakoljunk be és usgyi! indulás. Megegyeztünk, hogy a Bolognától Padova-Velence felé vezető autópályán fogunk kiszállni – ennyi jóindulatot és szívességet abszolúte nem vártam volna valakitől, akit alig fél napja ismerünk és nem beszéltünk vele összesen negyven mondatot... mindenesetre így, reggel kilenc után nem sokkal valósággal halálbüntetve felharsant a „Mikkádóóóó...” és a „Szecsropu-szecsropu ájcsidájszkó”, mivel a lemezt csak nem cserélte ki tegnap óta a lejátszóban...

Elég macerásan jutottunk el a Bologna-Padova pályára, ugyanis valami baleset miatt jó darabig egy dugóban ácsorogtunk a várostól húsz kilométernyire és mindennek tetejébe még az autópályalehajtót is elkeféltük. Hála Istennek Dragomir is megunta a lejátszóba belegyógyult lemezt és valami olasz Boros-Bochkor hasonlóan tragikus reggeli műsorát hallgattuk, míg odaértünk egy Agip-kútra. Rossz ómenként tekintettünk ekkor már az Agip kútjaira – idáig nem sok babér termett itt, ráadásul a borravalóra ácsingózó kutasok rengetegszer dobtak ki minket (mondjuk előfordult már, hogy talán éppen ennek hatására vettek fel, ugyanis aki látta a túlbuzgó kutasok tapló viselkedését, valszeg a mi oldalunkon foglalt állást). Kezet fogtunk Dragomirral és hitetlenkedve néztünk a parkolóból kiguruló, osztrák rendszámú román után, akivel kapcsolatban legnagyobbrészt rejtélyekkel és kérdőjelekkel lettünk gazdagabbak annak ellenére, hogy a leghosszabb fuvarunk volt idáig és megmentett az autópályán csövezéstől fenyegető rémeitől. Agip kút volt a hely, minden szempontból az: a kutasok röviddel a megérkezésünk után annak rendje s módja szerint kidobtak. Szerencsére volt vagy negyed óra, amíg megtűrtek (az egyik csóka már épp jött volna, hogy takarodjunk és NO AUTOSTOP!, de kapott egy tizenöt ajrós borravalót, így madarat lehetett volna fogatni vele és végül is békén hagyott) és próbálkoztunk, de sajna mindenki csak a következő lehajtóig ment. Odáig meg nem megyünk el, mondtuk, nem szívjuk be azt, amit tegnap meg tegnapelőtt. Már mindegy volt tehát, hogy kidobtak: immáron csak egy fáradt sóhajjal vettük tudomásul, hogy így jártunk már megint – mindenesetre biztos, ami biztos alapon megreggeliztünk az árnyékban (két harapás között rápróbáltunk egy U2-fan párocskára, akik nagy szerencséjükre tisztában voltak vele, hogy elindulás után nem sokkal késsel hasogatjuk majd fel az üléskárpitot, kiszedjük a bélést és a helyére az ő kibelezett, megcsonkított holttesteiket fogjuk tenni, a kocsit meg a következő lehajtónál felgyújtjuk; így aztán szóba se álltak velünk.) Jött egy piros Punto, sofőrje meg elképesztően jó fej volt: már a bondzsornó-dújúszpíkinglis résznél ránk mosolygott és megegyeztünk, hogy elvisz a következő kútig. Abban ugyanis egyetértettünk Krisszel, hogy innét elég gyorsan el kéne menni, mivel a gyér forgalom volt és a kutasok egyértelműen meggyőztek arról, hogy jobb lesz az nekünk. Meg aztán láttunk egy hatalmas Autogrill éttermes Repsol-kutat előjelző táblát nem messze a hátunk mögött, az pedig abszolút főnyeremény: eleve nincs kút, ahonnét kidobjanak az étteremnél és a jóllakva visszatérő sofőrök általában engedékenyebbek („Ők is egymás éberségét altatják el...”) A csókának ősz haja volt és sokban emlékeztetett a vezetésoktatómra: ugyanolyan stílusban beszélt arról, hogy milyen ótvar város is Padova, mint ahogy annak idején B. György átkozta a Puntóba pakolt olasz technikát. Róma az teljesen más – mondta, majd hozzátette, hogy az Örök Városban született és nevelkedett és Padova, ez a gusztustalan iparváros a minősíthetetlen mentalitású lakóival bizony biztosan pályázhatna a Világ Segglyuka megtisztelő címre. Nem sokat mentünk a mukival és kiszálltunk a kinézett Autogrill-kúton. Itt bejelöltük a térképünkön a bejárat melletti nagy atlasz alapján azokat az éttermeket, ahol érdemes kiszállni Ausztria felé menet, és az elsöprő forgalomnak megfelelően két pályán indultunk harcba. Eleinte elég lelketlenül ment a fuvarvadászat és újfent rájöttem, hogy a mosolygós olaszokhoz teli szájjal vigyorogva kell odamenni, mert egyébként nem fog működni a humorérzékük, amikor az orruk alá dugom a sziámót. Láttunk egy ezüstszínű Merivát, amelyen bár olasz rendszám volt, tele volt magyar(!) autópályamatricákkal a szélvédő széle és a sorminta közepén ott csücsült egy csaj és egy joviális, kopasz olasz. Kissé félve mentünk oda hozzájuk, ugyanis a parkolóból kiállva kis híján összekoccantak egy másik kocsival és jó darabig méregették két centiről a fényezést – úgy tűnt, hogy nem sérült

semmi, úgyhogy gyorsan eldaráltam az ismerkedőszöveget angolul. A csaj elmosolyodott és megkérdezte magyarul: „Magyarok vagytok?”, és kicsit beszélgettünk. Sajna a következő kérdésnél lelohasztottak, ugyanis nem Magyarország felé mentek, hanem a sráchoz a következő faluba. De azért jól esett attól függetlenül a dolog és valahogy lendületet adott az, hogy ilyen hülye helyeken lehet váratlanul magyarokra bukkanni – vadásztunk hát tovább. A következő fuvarunk egy focusos házaspár lett és minden stoppostapasztalatomra szükségem volt, hogy végül is ránkbólintsanak – anyuka elég bizalmatlanul méregetett, apuka meg csak vonogatta a vállát, de aztán lekaptam a sapkámat, anyuka szemébe néztem és úgy magyaráztam, hogy ha ők ugye Velencébe mennek, mi a város előtti, nagy Autogrill-étteremnél majd kiszállunk és az jó lesz nekünk. Beültünk mögéjük és óvatos százzal eltötyögtünk Velencéig. A kiszállást sajnos megint csak sikerült elkefélni: valahogy túlmentünk a kinézett Autogrilléttermen és végül is megint ott találtuk magunkat, azon a kúton Velencében. Itt már jártunk februárban, akkor igen-igen sok szívás után egy állatorvos vitt el Udinéig, most azonban még annyi forgalom se volt, mint akkor. Sebaj, azért dolgoztunk és kétségbeesetten rápróbáltunk minden megérkezőre. Amikor már tényleg nem jött egy autó se erre a nudli kis kútra, elhatároztuk, hogy csak rápróbálunk a parkolóban legelésző két német kisbuszra és a srácokra, akik körülöttük mászkáltak. Igen sokan voltak, így aztán előszörre el is könyveltük őket, hogy úgyis tele vannak, de a kétségbeesés és a sok-sok szívásra való kilátás igencsak felbátorítja az embert. És lejjebb viszi az igényszintjét... Odaballagtunk hát a srácokhoz és a szokásos német rizsa helyett egész egyszerűen elmondtam, hogy stoppolunk és hogy szeretnénk kimenni a városból, el erről a szaros kis benzinkútról – el tudnátok vinni minket a város utáni első nagyobb kútig? A srácok egymásra néztek, vállat vontak és mondták, hogy persze, csak elég szűkösen leszünk. Erre meg mi vontuk meg a vállunkat, hogy nekünk aztán olyan mindegy, csak jussunk ki innét – gyakorlatilag alig harminc másodperc alatt megvolt az egyezség. Krisz bemászott hát a legalább harminc éves Merci kisbusz belsejébe, én meg az anyósülésre huppantam be, kézben szorongatva a feljelölt térképet és a stoppolásra abszolút ideális hülyegyereksapkát. Páran átszálltak a másik kocsiba, egy VW Sharanba és máris királyi helyen terpeszkedhettünk. Nem volt üres a kisbusz: ott csücsült hátul három német kiscsaj, akiknek mosolyova integettünk és körbekukkantottunk a kisbusz belsejében. Eszméletlen profin meg volt csinálva: a két oldalon volt egy-egy ágy, hátul pedig műbútorasztalosi gonddal kifaragott deszkapolcok, hűtőszekrény és főzőalkalmatosság(!) várták, hogy használatba vegyék őket. Maga a busz egyébként valószínűleg gyerekként látta II.Vilmos császárt és a sofőrsrác elmondása szerint már kétszer fordult át benne a távolságmérő (ez az a típus, ahol hat számjegy mutatja az eddigi kilométereket – jelenleg épp harmincötezernél állt...) és ennek ellenére egész barátságos hetven-nyolcvanas tempót tartottunk a szélső sávban. A hátsó traktusban ott mosolygott egy kis nylonhúros gitár (minő gyönyörűség!), így aztán játszottam mindenfélét, miközben próbáltam nem könyökön verni a sofőrt. Kiderült, hogy a srácok az Isztriára mennek kempingezni és tegnap reggel indultak Németországból. Kempingezni fognak, mondták és figyelmeztettem őket, hogy Rijekában vigyázzanak a kiégett házakkal. Szerencsére a srácok igencsak jó ízléssel válogatták össze a zenei repertoárt: beszálláshoz az Iron Maiden Aces High című remeke szólt (Adrian Smith tollából), majd Bob Marley-től hallgattuk meg a No woman, no cry című örökzöldet. Némi gondolkodás után beugrott, hogy ugyanez a szám festette alá a C-mercis néni küzdelmét a fedélzeti elektronikus rendszerekkel tegnap...

Időről időre hátranéztem és láttam, hogy a kiscsajok kivétel nélkül békésen húzzák a lóbőrt, de az egyiküket nem nagyon fogom elfelejteni: fekszik a lány, a feje aranyosan félrehajtva egy pokrócon és az álla felől hatalmas nyálcsepp gördül le végig a nyakán, a fizika törvényeinek megfelelően egyenesen a dekoltázsába. Nem mentünk velünk sokat, viszont a busz űrhajósebessége miatt majdnem háromnegyed órát ücsörögtünk, amikor felbukkant a látómezőben a már oly ismerős benzinkút és Autogrill. Itt szálltunk ki februárban az állatorvos tappancsnyomos Puntójából és ez a puszta tény, hogy innét öt óra alatt otthon voltunk akkor, hihetetlenül felvidított. Immáron elérhető közelségbe került egy csomó minden hazai, így aztán fojtogató eufóriában kajáltunk meg a kút parkolószegélyén ücsörögve és még azt a luxust is megengedtük magunkak, hogy a kúton vásárolt virslit csomagoljuk a reggeli kenyér cafatjai közé. Nemsokára odajött hozzánk egy olasz promóskiscsaj, hogy ha mutatunk valamilyen olasz igazolványt és aláírunk két papírt, ingyen odaadja a kezében tartott, zsír új Motorola telefont („grátisz telefonínó!”) Sajnos csak perui útlevéllel tudtunk (volna) szolgálni meg magyarral, így aztán nem lett zsír új Motorolánk. A csajok egyébként igencsak hasonló cipőben jártak, mint mi: mosolyogva odamentek emberekhez, akik elküldték őket a búsba... kicsit dumáltam velük. Sajnos nem adhatták oda a telót nemzetközi diákra, de még finnre sem... kár. Az alacsonyabbiknak mindenesetre szép arca volt. Úgy döntöttünk, hogy nem vagyunk hajlandóak innentől kicsizni. Várunk inkább egy magyart, mondtuk, aki ideális esetben egész Pestig transzportál minket és legalább beszélgetni tudunk vele. Erre egyébként minden esélyünk megvolt: Velencéből és észak-Olaszországból sok magyar veszi hazafelé esténként az irányt és ők nem a baromi forró délutánban fognak útnak indulni, hanem megvárják az este hat-hét órát is. És persze megállnak pihenni-tankolni a hosszú út előtt (ugyanis ugye épeszű ember nem tankolja tele a kocsiját, ha az úgyis negyven fokban fog ácsorogni egy parkolóban két-három napig...) Érdekes felfedezést tettünk az Ad-hoc Travels eddigi története alapján: a magyarok baromi segítőkészek a többi magyarral szemben – külföldön. Ugyanazok az arcok a határ egyik oldalán elküldenek a francba, míg Bécs mellett simán elvisznek, így aztán bíztunk a „Szép jó estét!” hatalmában. Ücsörögtünk a benzinkút ártáblájának dőlve és figyeltük a bejövő kocsikat. Krisz minden autón magyar rendszámot vélt vízionálni, így aztán elég sokszor csalódott a tábla elején látható I betű miatt... azonban egyszer csak felkiáltottam: magyar kisteher gurult a kútfőhöz, három üléssel és egy sofőrrel! Kurjantottam Krisznek, hogy izibe' próbáljon rá, lehet, hogy megfogtuk a szerencsénket, majd felkaptam a cuccokat és rohantam utána. Mint kiderült, a srác arc volt, minden szemponból – először is fölvett minket és bár csak Tarvisio előttig vitt minket egy elég nagy autópályapihenőig, az egyik legfílingesebb fuvarunk volt az utazás során. Először is mutatott egy csomó sörösdoboz-biztosítószeget, mindenféle országból, majd az ajrógyűjteményének új díszét, a „segítsünk a világ éhezőin!”-ajrót. Ilyent még nem láttam... Egyébként Spanyolroszágból indult útnak és Krisz látta az autópályán jó pár száz kilométerrel arrébb. Dumálni kezdtünk és valahogy olyan csudajó-fílingem lett tőle: valahogy látszott a srácon, hogy nagyon szereti, amit csinál és tökéletesen meg van elégedve azzal, hogy egy nagy rakomány bútort és kacatot szállít Pestre. Jobb volt, mint a firenzei útunkon összeszedett kisteheres, akiről meg az rítt le iszonatosan, hogy megcsömörlött az egész napos vezetéstől, az autópályák korlátjaitól és az egész kamionozós életformától. Meg úgy az egész élettől általában...

A mostani srác (a nevét sajnos nem tudom, de valahogy olyan jól eldumáltunk, hogy eszünkbe se jutott, hogy be kéne mutatkozni – de asszem, valamilyen Mihánynak hívják a tachográfos papír alapján) csomó érdekeset mesélt a kamionosokról: a leginkább meglepő vagy inkább szemléletformáló az volt, hogy maximálva van a teherautók sebessége, emberünké 90 km/h-ban. Ennél gyorsabban akkor se megy magától, ha éppenséggel két lábbal állunk a gázpedálon – ennek megfelelően gyakorlatilag végig padlógázzal haladtunk, a jármű elméleti végsebességével. No most ebből az jön, hogy ha valamelyik pótos mondjuk csak 88 km/h-t enged, akkor bizony kettővel el fogjuk érni. És el is kerüljük, vagy öt kilométeren keresztül. Persze igyekszik ilyenkor az előző sofőr olyan pillanatot választani, amikor viszonylag távol látszik a tükörben a következő autó, de hát mindig lesz egy-két arc, aki dudál meg villog, hogy takarodjanak a belső sávból. Okosok. Másrészt, ha az előzött sofőr jó arc, villant az előzőnek, amikor a pótkocsi vége elhagyta az orrát, hogy készen vannak, jöhet vissza a külső sávba, útjára engedve vagy kétszázezer voltnyi feszültséget a mögöttük jövő sofőrökben. Ilyenkor illik megköszönni a villantást – két-három ide-oda villantás az indexkaron... A világ kamionosai közül, mondta a srác, a törökök a legjobb fejek. Egyrészt vallási okok miatt nem kajálnak a fülkében, hanem a traktor mellett ütnek össze valamit, másrészt ha már főznek, körbekérdezik a szomszédban legelésző kamionok sofőrjeit, hogy megvendégelhetik-e őket. Ha pedig a kajálás végeztével inni és kártyázni támad kedvük, behúzódnak a pótkocsi alá, mert Allah ott nem látja őket... meg úgy általában is elég segítőkészek – ha egy kamion vészvillogóval ácsorog a leállósávban és egy másik megáll segíteni, nagy valószínűséggel török az illető. Mesélt a Kamionos Arc (Krisz így írta be a telefonjába, így jobb híján én is így fogom hívni...) arról, hogy egyszer összefutott egy török dinnyeszállító nyergessel és a drájver minden körülötte lévő sofőrnek adott két hónaljnyi dinnyét (és nem csak nekik, hanem a vámosok és a határőrök gyerekei is valószínűleg dinnyét ettek dinnyével aznap este)... Mesélt arról, hogy kamionos berkekben Spanyolország és a francia riviéra nagy-nagy halálfejként ismert és nagyon nem szívesen állnak meg pihenni az autópályán errefelé... de azért vannak helyek: különösen tetszett az a parkoló, ahol a rendőrök futtatják a kurvákat és ezért nyolc-tíz percenként felbukkan egy rendőrautó, így aztán ott viszonylagos nyugalom van és béke. A sráccal sok mindenről dumáltunk, így mindent még csak felidézni se lehet – mindenesetre különösen megragadott az, hogy nyaranta Spanyolországba, télen meg Hollandiába szokott fuvarozni (hmmmm, lehet, hogy a család majd khm... kér tőle egy szívességet február-március tájékán...) Amikor kiszálltunk a Tarvisio melletti autópályapihenő parkolójában, telefonszámot cseréltünk: a srác ugyanis kilenc óra múlva tovább indult Pestre, a tervek szerint délután háromkor már ott is lesz – ha addig esetleg nem vinnének el, legyünk fél öt előtt öt perccel a kocsijánál, mehetünk vele. Másrészt, ha esetleg leragadnánk Rábafüzesnél, hívjuk fel vagy írjunk neki SMS-t és estleg onnét bevisz Pestig. Nagyon megköszöntük az ajánlatot, elköszöntünk és rápróbáltunk erre a buzi nagy VW Transporterre, magyar rendszámmal. A rápróbálás lényegében annyiból állt, hogy odamentünk a bajszos bácsihoz, köszöntünk és a bácsi már intett is, hogy Egerszegig megy és a hátsó üléssort lehet elfoglalni. Vállat vontunk, intettünk a Kamionos Arcnak és beszálltunk. Saját üléssoron terpeszkedtünk teljes Ausztrián át egészen a rábafüzesi határig, ahol kiszálltunk és vásároltam két csokoládét – immár forintért és nagyjából feleannyiért, mint Ausztriában. Itt alaposabban is megnéztem a mikrobuszt és ekkor tűnt fel, hogy sárga fényhíd van a tetején (jó, a mögé kötött buzi nagy utánfutót már eddig is észrevettem – és főleg hallottam a nem éppen tükörsíma déli autópályán Graz előtt). Mint kiderült, a hatósági autómentőt sikerült lestoppolni...

A kisbuszt vezető muki meg a segédje egészen Egerszegig vittek minket és a határ környéig kínosan betartották a sebességkorlátozásokat, pedig mint utóbb láttuk, a kisbusz jóval száznegyven fölé is teljesen simán felkúszott... a sofőrmuki meg is jegyezte, hogy „Hát, mi se szívesen, de betartjuk ezeket a korlátozásokat...” Aztán, az olyan viccesebbnél viccesebb falukban, mint Nemesrempehollós vagy Hagyárosbörönd, egészen elképesztő módon gyorshajtottunk éjfél előtt nem sokkal: volt úgy, hogy százharminccal döngetett keresztül a két és fél tonnás kisbusz az utánakötött, nem épp pehelykönnyű utánfutóval egy alvó falucskán... No mindegy. Egerszeg határában van egy ilyen sebességmérő biszbasz, tudják: amikor az ember keresztülmegy a kapun előtte, kiírja, hogy „Az ön sebessége xx km/h”. Nos, éppen 44 km/h-t mutatott a kapu, azonban itt jóval száz fölött haladtunk és a muki meg is jegyezte: „Csak negyvennégy? Jó, hogy nincs itt senki. A végén még rontanám a jó híremet...” Kiszálltunk az egerszegi Škoda-kereskedés előtt és itt lepihent a hajszolt Transporter. Mivel az őseimet még a határról felhívtam, hogy esetleg be tudnának-e jönni értünk Egerszegre és végül is a pláza parkolójába beszéltük meg a randit. Utolsó előtti fuvarunk a segédsrác lett, aki kivitt minket a város másik végébe egy földig szoknyázott Octavia VRS-sel – némileg elhományosította a kályhacső méretű kipufogót a hátsó traktursa erősített bébiülés, de ekkor már minden mindegy volt. Anyukám jófajta, laktatós kajából főzött rengeteget és alig egy-két óra választott el attól a mennyei érzéstől, hogy mindezt a bendőnkbe töltsük. A plázaparkolóban felöltöztem és Krisszel hitetlenkedve bámultunk a késői órán plázázó, igen kemény kismotoros srácokat. És arra gondoltunk nem kevés büszkeséggel, hogy „na, fasza gyerekek, ki most a keményebb? Tegnapelőtt Madridban voltunk, tegnap Barcelonában keltünk, ma pedig itt vagyunk. Ti meg...?!” Húsz percet sem vártunk, majd a kereszteződésben bekanyarodott a jól ismert, fehér Corsa és az őseim hazavittek minket. Bőséggel megkajáltunk, Krisz nálunk aludt és másnap visszavonatozott Pestre. Hát, megcsináltuk. Megtettünk több, mint hatezer kilométert harminchat autóval. Találkoztunk ritka jó arcokkal széles e világból, elvittek minket... lássuk csak: magyarok, románok, olaszok, franciák, spanyolok, luxemburgiak. Hihetetlen volt utazni rendőrrel, tanárral, hatósági autómentővel, kutatóbiológussal, építésszel, szótlan románnal, szószátyár olasszal, szigorú némettel, életveszélyes franciával és még ki tudja, hányfajta emberrel. Beszélgetni jó fej kamionosokkal. Jó barátra lelni Fabrizio személyében, aki megígértette velünk, hogy ha legközelebb arrafelé járunk, gondolunk rá, ha szállásra lesz szükségünk és ő sem felejt el szólni, amikor legközelebb Pesten jár. Látni a földig érő szivárványt Madrid előtt. Beszélgetni egy világutazó lengyel életművésszel Gironában. Cinegézni egy francia néger nővel Lourdes-ban. Utolsó fillérjeinkből mandulás Magnumot venni éjjel egykor valahol kelet-Spanyolországban. Teli szájjal vigyorogni a csodakacsákon és a tankos-mosógépes cigányokon. Csillagos ég alatt, egy szál hálózsák-polifómmal aludni egy gettószéli focipálya szemetes kerítése mellett. Segítséget kapni vadidegenektől, akiket valószínűleg soha többé nem fogunk viszontlátni. Ott állni a Pireneusok lábánál, minden lakott helytől száz kilométerre, gyönyörködni a holdbéli tájban. Idiótához méltó módon táncolni Zaragoza előtt az autópályán, szembefordulva a lenyugvó Nappal. Keresztültöfögni Velencén egy csomó német sráccal egy ütött-kopott kisbuszban. Bőrüléses Merciben, fullextrás Hondában utazni. Beszélgetni franciául, spanyolul és olaszul úgy, hogy ezen nyelvek egyikén sem beszélünk. Ott ülni a madridi Plaza Mayor árkádjai előtt. Kezet fogni a stilós spanyolokkal, akik kétszer is kisegítettek a bajból úgy, hogy még a nevüket sem tudtuk meg...

Zárásul szeretném idézni Pipacs sarkos írását, amely egyfajta stoppos ars poeticának is felfogható. Az igazság az, hogy hazudik – ennél sokkal-sokkal jobb. Többnyire. „Stoppal menni bárhová nagy kaland. Először is, mert fogalmad sincs, hogy odaérsz-e, másodszor is rengeteg érdekes embert és helyet ismersz meg. Olyan helyekre jutsz el, ahová nem is készültél soha, amelyek többé-kevésbé útba esnek, de normális körülmények között észre sem vennéd, hogy átutaztál rajtuk. Remény, bizalom, állóképesség és kitartás kell hozzá, és főleg: kalandvágy, igazi kalandvágy. És néha óriási kudarcok is érik az embert. Megreked (mint például én) egy Molnaszecsődön, egy Nemesrempehollóson, hideg van, szürkület, nagy nehezen találsz esetleg egy kocsmát, ahová szemmel láthatóan a negyven rabló jár (Ali baba éppen nem látható) és még ropit is árulnak, és lehet, hogy nemsokára szállást is kell kérned éjszakára. Őrültekkel és zsenikkel is találkozol útközben, lehet, hogy egy vaksötét országúton gyalogolsz órákat, és fogalmad sincsen, hol vagy, de mind az elindulás, mind a megérkezés nagyon nagy élmény. Át lehet száguldani egész Európán, és meg lehet rekedni valahol Nyíregyháza és Debrecen között. Küzdeni, hogy ne hagyjon el a remény, amikor már egy órája senki nem áll meg neked, meghallgatni ismeretlen emberek életének részleteit, vagy csak együtt hallgatni, és élvezni a fogyó utat. Tízcentis jégpáncélon száguldani egy félrészeg kéményseprővel, hallgatni a balkáni kamionos dalait, megpróbálni olaszul társalogni, miközben nem tudsz olaszul, meghatódni, ha az ismeretlen autós a kedvedért kitérőt tesz, csak hogy közelebb juss a célhoz, beszállni egy autóba, amely megállt neked egy magyar kisváros szélén, és véletlenül éppen abba a dán kisvárosba megy a sofőr, ahová te el akarsz jutni, menet közben úticélt változtatni, filozofálni egy kórboncnokkal, lótenyésztővel, asztalossal, emigráns afrikaival - egyszóval jó.” még: