Gesztenyefaág A kórház hűvös, steril levegője körülölelte az idős asszonyt. A szoba fehér berendezése és a csempézett fal tisztaságot sugárzott. Négy ágy volt benne, közülük egy üresen állt, a mellette levőn egy nemrég vakbélműtéten átesett fiatalasszony lábadozott, míg a sarokban álló ágyon egy vidéki asszonyság panaszkodott naphosszat. Már két hete vizsgálgatják eredménytelenül. A néni az ablak melletti ágyon ült, lábait hófehér lepedő takarta. Egy ölében tartott könyvet olvasott. Aranykeretes szemüvege hozzánőni látszott arcához, mintha annak elválaszthatatlan részévé lett volna az idők folyamán. Hosszú ősz haját kontyba fogta a tarkóján, a mellette levő éjjeli szekrényen félig megoldott keresztrejtvény feküdt, ceruza és egy szem alma társaságában. A csendet csupán a félig nyitott ablakon beáramló szél susogása törte meg, ahogy egyszer-egyszer meglebbentette a fehér függönyt. Lapozott. Az utóbbi időben egyre gyakrabban keresett menedéket a kis kórházi könyvtár könyveinek lapjai között. Másra egyébként sem maradt ereje. Testét és ezzel együtt erejét néhány hónap alatt felemésztette a rák, ami kérlelhetetlenül növekedett a gyomrában. Sokáig halogatta, hogy elmenjen orvoshoz a panaszaival. Félt. Egyáltalán nem volt hozzászokva a betegség gondolatához. Fájdalmai erősödésével végül mégis segítségért folyamodott, de későn. A daganat addigra visszafordíthatatlan károkat okozott, terjedését lehetetlen lett megállítani. Orvosai mindent megtettek, persze végig nem mondták ki a 1
kegyetlen igazságot egészen az utolsó vizsgálatok lezárultáig. „Nem tehetünk semmit, túlságosan szétterjedt a testben. Három hónap. Legfeljebb hat.” még azt is hozzátették „Sajnálom. Talán ha korábban...”, de nem volt mit tenni. Az óra egyre hangosodó kattogással mérte a hátra levő időt. Gondolatai a halál körül kezdtek forogni. Rádöbbent, hogy egész élete folyamán nem foglalkozott vele, sőt, igyekezett tudatában minél lejjebb tolni, ha néha mégis felmerült. Persze járt temetéseken, meg is siratta lelkiismeretesen a koporsóban fekvőket, miközben a sírásó lassan elkezdte lapátolni a fekete földet. Egyetlen igazán mély emlék maradt meg benne csupán ezekről az alkalmakról. Az első lapátnyi föld hangja, ahogy hangos döndüléssel a gödörben fekvő faládára hullik, jelezvén minden élő és lélegző számára, hogy onnan lentről nincs visszaút. Ez az egyetlen, kegyetlen hang kísértette, ez az egyetlen, elfojthatatlan dörgés. Olyankor mindig úgy érezte, megnyílik a föld alatta, és nincs ereje megkapaszkodni a felszínen. Kis idő múltával persze megtanulta elhessegetni ezeket a pillanatokat is, egészen három és fél hónappal ezelőttig, amikor orvosa végül elé tárta a minden kétséget kizáró diagnózist. Három hónap, legfeljebb hat. A gondolat viszhangként verődött a fejében. Élete néhány hét alatt darabjaira hullott. Persze tudta, hogy egyszer ez a nap 2
is eljön, egyszer véget ér az utazás. Mégsem volt rá felkészülve. Felnézett. A kora délutáni napfény lágyan terült szét a szoba bútorain és lakóin. Közeledett a látogatási idő. A kórházat ilyenkor rokonok és barátok zajos serege töltötte be. Virágot hoztak, édességet, bátorították kicsit változatos nyavalyáktól ágyhoz láncolt szerettüket. Elmesélték, hogy s mint mennek a dolgok odakint a nagyvilágban. Ki ment férjhez, ki született, hogy megy a munka, mit vásároltak legutóbb akciósan a szupermarketben. Csupa-csupa hétköznapi dologról folyt a beszélgetés. Persze azt is megkérdezték, hogy érzi magát a beteg, mit mondott az orvos. Elmesélték, milyen ünnepséget terveznek a hazaérkezésére. Szerette a családját, ők jelentették számára az egyetlen vigaszt. A betegségéről ritkán esett szó. Akkor is inkább valamiféle múló náthaként beszéltek róla, mint amiről senki sem hajlandó tudomást venni. Örült neki. Legutóbb azt kérte tőlük, hozzanak be az éjjeliszekrényére egy gesztenyeágat a kertjében álló fáról. Tavasz volt, a fák virágba borultak. Úgy mondta nekik, ha a faág virágba borul, akkor ő is meggyógyul. A másik lehetőség nem került szóba, bár mindenki érezte ott lebegni a levegőben. Kisvártatva megérkezett a népes család. Csicseregve állták körül a keretes betegágyat, és mint eddig mindig, ezúttal is elmesélték a legfrissebb tudnivalókat. Sok minden nem történt egy nap alatt, 3
mégis volt bőven téma, ami kitöltötte az engedélyezett egy órát. Végül a látogatási idő végének közeledtével és a beszédtémák fogytával kínos hallgatás ereszkedett a kis csoportra. Mindenki csak állt, hümmögött, valaki megköszörülte a torkát, valaki sóhajtott, vagy éppen az ablakon kibámulva várta, mikor üti az óra a távozás idejét. Ők nem ide tartoztak. Nyugtalanította őket az idegen légkör, a fertőtlenítőszer szúrós szaga. Végül csak találkozunk.”
ennyit
mondott:
„Többé
nem
Mindenki döbbenten állt, miközben a levegő megfagyni látszott. Majd egy kósza, bátortalan „Ugyan már, hamarosan jobban leszel!” kíséretében az élők megtörték a búcsúzás varázsát az elmúló felett. Aztán elmentek. A délután további része és az este eseménytelenül telt. A szoba egyetlen új színfoltja az idős hölgy ágya melletti éjjeliszekrényre tett vázában nyújtózkodó gesztenyefaág volt. Egykedvűséggel bámulta a plafont. A szobára csend telepedett. Nem is annyira a hangok hiányából fakadó némaság volt ez – hiszen az ajtón és ablakon túlról könnyedén utat találtak a szobába a kórház apróbb-nagyobb neszei -, inkább az elmúlás üressége. Vacsora és a gyógyszerek kiosztása után a szoba valódi némaságba burkolózott. Leoltották a lámpákat.
4
Az asszony mély levegőt vett, majd lecsukta a szemét. Érezte a takaró súlyát a testén, a résnyire nyitva hagyott ablakon beáramló hűvös levegőt az arcán. Várta, hogy az álom hatalmába kerítse, közben arra gondolt, milyen élete volt, talán milyen lehetett volna. Képzeletben elbúcsúzott barátaitól, szeretteitől és még azoktol is, akiket nem őrzött meg emlékezete, de tudta, hogy léteztek és hatást gyakoroltak rá, még ha oly kevéssé is, ami jelentéktelennek tűnik az időben ilyen távolságból. Végül elaludt. Egy erdőben járt. A dús növényzet egészen elborította a hatalmas fák alját. A nap erősen sütött, de sugarait kellemesen megszűrték a lágy szélben susogva hajladozó lombok. S ment, határozott céllal, fáradthatatlanul. Mit sem számított, hogy hetek óta nem volt képes kilépni a kórházi ágyból. Az öregsége, a betegsége de az egész világ végtelenül távolinak tűnt. Akárcsak a félelem fojtogató érzése. Egyszerre elérte az erdő szélét. Az utolsó fák törzsén túl térdmagasságig érő fal mögött széles, napsütötte, tarka virágokkal borított mező terült el. Odalépett a falhoz. Öreg, omladozó építménynek tűnt, amivel egykor a birtokok határait jelölték. A terméskövek között azóta utat talált magának a borostyán és a gyom. A valaha talán félelmetes fal most szinte mókásnak tűnt, mintha omladozó, a gaztól szétfeszülő köveivel egy valaha félelmetes világ határát jelezte volna. Mára csupán az emléke maradt meg, mint egy erőtlenné lett, egykor kísértő hatalom utolsó mementója.
5
Utoljára még hátra nézett az erdőbe, majd a mező felé fordulva becsukta a szemét és mélyen beszívta a vadvirágok illatát. Majd félelem nélkül átlépett a falon. S mikor a reggeli napfény beragyogott az ablakon, a virágzó gesztenyefaág éles árnyékot vetett a frissen vetett, üres korházi ágyra. ***
6
