Kedves Testvérek! VÁLTOZÁSOK A ZAMBIAI misszionárius csoportban. Zambia

„…akik nem kímélték életüket mindhalálig” (Jel 12,11).

Kedves Testvérek!

Tartalom: Változások a zambiai misszionárius csoportban. . . . . . . . .1 Németország: Állandó mozgásban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Pápua Új-Guinea: Új szolgálat a régi hazában. . . . . . . . . . 4 Pápua Új-Guinea: Hatvanévesen a misszióba. . . . . . . . . . . 5 Kanada: Megérte?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Spanyolország: Az elengedés felszabadít. . . . . . . . . . . . . . . 8 Japán: Újrakezdés akadályokkal. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Franciaország: Jó szelet!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Burundi: Mi menjen a bõröndbe?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Oroszország: Egy ország a változások sodrában. . . . . . . 12 Fiatalok a misszióban Határozott idejû missziós szolgálat . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14

Hetven éve halt meg Molnár Mária, Alapítványunk névadója. Japán katonák 1943. március 17-én a Csendes-óceánra kihajózva lelõtték több misszionáriustársával együtt. Így ért véget a magyar misszionáriusnõ élete és 15 éves Pápua Új-Guinea-i szolgálata. 57 éves volt. Kivégzésének oka és pontos körülményei máig tisztázatlanok, s valószínûleg már azok is maradnak. Ami azonban világos és egyértelmû, hogy Molnár Mária hasznos eszköz volt Isten kezében. Odaszánt élete, szolgálata sokaknak jelentett áldást mind Új-Guineában, mind itthon Magyarországon. Minden egészséges keresztyén vágya, hogy áldássá legyen mások számára. Ehhez azonban látnunk kell, hogy csak úgy lehetünk áldássá, hogy odaszánjuk magunkat teljesen Isten és a ránkbízottak szolgálatára. Erre példa Molnár Mária élete is. Odaszánta magát, és nem kímélte életét nemcsak halálakor, de egész szolgálata idején. Ajánlom mindenkinek, aki még nem ismeri a misszionáriusnõ életét, hogy olvassa el a nemrég megjelent életrajzát (Miklya Luzsányi Mónika: Gyere közénk! -- Harmat Kiadó)! Tanuljunk az elõttünk jártak bizonyságtételébõl, és bátorítson bennünket példájuk! De érdemes kritikus kérdéseket is feltennünk magunknak! Vajon mi meddig megyünk el az odaszánásban? Mi az, amit készek vagyunk odaadni Krisztusért, az evangélium ügyéért? Mennyit adunk idõnkbõl, erõnkbõl, pénzünkbõl, anyagi javainkból? Készek vagyunk-e egész életünket, képességeinket, adottságainkat odaadni Isten szolgálatára? Készek vagyunk-e alárendelni személyes céljainkat Isten országa ügyének? Nagypéntek újra meg újra emlékeztet bennünket arra, hogy Krisztus mindent odaadott értünk, hogy bevonjon bennünket az Atyával való szeretet közösségbe! Mi vajon odaadunk-e érte mindent? Kívánom, hogy mostani lapszámunk bizonyságtételei is erõsítsenek meg bennünket odaszánásunkban! Sípos Alpár Szabolcs

VÁLTOZÁSOK A ZAMBIAI misszionárius csoportban Zambia

Az utóbbi néhány évben, vagyis az én második négyéves ciklusom alatt, sok változás történt a Zambiában dolgozó misszionáriusok csoportjában. Többen visszamentek hazájukba, és sok új misszionárius érkezett. Ahogyan a testvérek a cikkekbõl értesültek, korábban például öten dolgoztunk a Mungwi klinikán, jelenleg azonban egyedüli misszionáriusként dolgozom itt.

A Mungwi klinikára nem érkezett új ember, de a többi megüresedett helyet Isten kipótolta új emberekkel. Így péládául Mpikába a fiatal Hertler lelkész érkezett feleségével, Brittával. A Liebenzelli Misszió segítségével mûködtetett Fiwalei Bibliaiskola megüresedett lelkészi-tanítói állását a Schaber házaspár töltötte be. Õk korábban Pápua Új-Guineán dolgoztak.

Jó látni az újak áldozatvállalását, odaszánását. Ahol korábban többen nem tudtak megbirkózni a kihívásokkal, nehezekkel, és visszatértek hazájukba, most Isten által megáldott, a zambiai testvérekkel egyetértésben és együtt végzett szolgálat folyik. Új szolgálók érkeztek a központi területre, a Copperbeltbe, illetve a Ndolában munkálkodó

Down Alapítvány munkacsoportjába (a Lann házaspár Hollandiából) is, és az Amano Keresztyén Iskola tantestülete is új emberekkel bõvült: a Wittmann házaspárral és Jarrett Furnish-sel, aki az USA-ból érkezett. Hálás vagyok Istennek azért, ahogyan a zambiai csapatot különbözõ helyeken munkálkodó, de egyre inkább egységes szolgáló közösséggé formálja. Ettõl az évtõl nagyobb változásra is sor került. Régi vezetõnket, Michael Pflaumot az LM az USA-ba küldte, hogy ott további teologiai tanulmányokat folytasson. Õ 1986 óta dolgozott itt Zambiában. Elõször a Mungwi környéki lelki szolgálat és gyülekezet-építés volt a feladata. 1991-tõl került Musengába, a Zambiai LM-Misszió központjába mint a zambiai csoport újonnan kinevezett vezetõje. Új vezetõnk Samuel Meier. Az itteni kultúrában kicsit szokatlan, hogy valaki ilyen fiatalon vezetõ legyen. Samuel a Nabvalja-völgyben szolgált hét évig, és folyékonyan beszéli a bemba nyelvet. Ez nagyban ellensúlyozza fiatal korát, és így a Zambiai Baptista Egyház vezetõi is tisztelik, egyenrangú partnerként kezelik. Õ a feleségével együtt 2005-ben érkezett Zambiába. A Nabvalja-völgyben végeztek úttörõ missziói munkát. Samuel lelkészként a gyülekezetépítésben, felesége pedig a gyermekmunkában szolgált nem könnyû körülmények között. A Nabvalja-völgyben ugyanis nincs sem villany, sem vezetékes víz. A vizet a folyóról kell hordani, az étel kinti tûzhelyen készül, és bizony idõnként az elefánt átgyalogol a zöldséges kerten és mindent letarol. Meierék 2003-ban kötöttek házasságot. Jellemzõ Isten szeretetére és tökéletes idõzítésére, hogy soksok évi várakozás után most áldotta meg házasságukat fiúgyermekkel, amikor eldõlt, hogy õ lesz az új vezetõ, és lejönnek a völgybõl. A kis Mika 2012ben született. Szülei tudatosan választották neki azt a nevet, melynek jelentése: Kicsoda olyan, mint Isten?!

Velük való ismeretségem korábbi idõkre nyúlik vissza, mivel Kanadában együtt készültünk missziós szolgálatunkra. Samuel együttérzõ, segítõkész vezetõ, látszik, hogy nagycsaládban nõtt fel. Szeretetét, segítõkészségét, szolgálatát a Nabvalja-beli emberek is hálásan vették, amíg közöttük élt. Amikor vezetõnk lett, elsõ dolga volt, hogy feleségével, Ankével együtt végiglátogatta a különbözõ missziói állomásokat, ahol a misszionáriusok dolgoznak, és egy-egy napot mindenkivel együtt töltöttek. Ez azért volt nagyon jó, mert így, a hivatalos beszélgetésen túl, kötetlen, személyes beszélgetésre is jutott idõ, és Samuel jobban beleláthatott abba, hogy egy-egy misszionáriusnak a különbözõ helyeken, a feladatai mellett milyen nehézségekkel, kihívásokkal kell megküzdenie. Új vezetõnkkel elõször idén februárban lehettünk együtt szokásos missziós csendeshetünkön, amely jó légkörû, áldott lelki alkalom volt. A klinikán március-áprilisban várunk nagyobb változásokat. A régi igazgató és a lelkipásztor is befejezi munkáját, helyükre újak jönnek. A Baptista Egyház még nem döntött véglegesen az új személyeket illetõen. Azzal a csendes reménységgel tekintek elõre, hogy ezek a változások is a klinika javát szolgálják majd. Szeretettel köszöntöm minden testvéremet, köszönve az áldozatkészséget, tehervállalást:

Imatémák: Amiért hálát adok: 1. a zambiai csapatban történt változásokért; 2. Énókért, zambiai lelki munkatársamért, aki változatlan hûséggel végzi munkáját; 3. azért, hogy Mungwi, Ngulula után most Muliloban is egy odaszánt keresztyén lett a gyerekek vasárnapi iskolai tanítója.

3. a maláriaszezon még nagyobb munkaterhelésében Isten adjon naponként erõt, bölcsességet, békességet és szeretetet a napi munkához; 4. a szülõk ne a kukoricaföldre menjenek elõször dolgozni, hanem idõben hozzák be a beteg gyereket, hogy a késlekedés miatt ne veszítsünk el egyet sem közülük; 5. zambiai csoportunk egyre inkább Isten dicsõségéért munkálkodó, egységes team legyen.

Imádkozzunk azért, hogy: 1. a másik két erdei gyülekezetben is legyen munkatárs, aki kész az áldozatvállalásra; 2. a klinikára, a megüresedõ igazgatói és lelkészi állásra megfelelõ ember kerüljön; 2 Külmissziói Híradó, 2013/02

Dr. Keszi Krisztina

Dr. Keszi Krisztina Orvos-misszionáriusnõ 2006 óta Zambiában

Németország

Miután a múlt év folyamán háromszor is meg kellett változtatnunk istentiszteletünk helyszínét, egyre közelebb érzem magamhoz a híres mondást: „Egy valami van, ami állandó: a változás.” Hogy miért kell állandóan költözködnünk? 2011 végén megállapítottuk, hogy kinõttük a helyi ifjúsági központ tánctermét, amelyet istentiszteleti alkalmainkra béreltünk. Ezért aztán nagy reményekkel és nagy örömmel hurcolkodtunk át egy közeli számítógépes cég konferenciatermébe, ami számunkra egyben a gyülekezetépítés egyik következõ lépcsõfokát is jelentette. Amikor az ember egy tágasabb helyre települ át, a költözködés egyáltalán nem esik nehezére, ha arra gondol, hogy mennyiféle fajta ember jön örömmel a gyülekezetbe, ahol barátokra lel, és találkozik Istennel. Ezért aztán váratlanul ért bennünket, amikor a tulajdonos közölte, nem maradhatunk tovább. „Micsoda? Már megint szedni kell a sátorfánkat? Éppen most, amikor olyan szépen berendezkedtünk?” Ilyen és ehhez hasonló véleményeknek adtak hangot gyülekezetünk tagjai. Mi, a gyülekezet vezetõi azonban hamarosan megértettük: Isten akarata az, hogy továbbköltözzünk, mert a JKB* történetét máshol kívánja továbbírni. A változások mint Istentõl ajándékba kapott lehetõségek Az ismert teológus, Hans Küng mondta egyszer: „Az a gyülekezet, amelyik úgy ver tábort, hogy közben nem fürkészi a látóhatárt újabb utak után kutatva, és rendszeresen nem vándorol tovább, hûtlenül szem elõl tévesztette elhívását.” Szintén õ mondta másutt, hogy „fel kell adnunk a biztonság utáni mély vágyakozásunkat, fel kell vállalnunk a rizikós helyzeteket, és bele kell törõdnünk abba, hogy az élet rögtönzések és próbálkozások sorozata.” Állítását a jól ismert bibliai példával támasztja alá: „Amikor a felhõ felemelkedett a Szentsátorról, minden izráelita pontosan tudta: tovább kell indulniuk” (vö. 2Móz 40,34 k). Teljesen mindegy volt, hogy ez tetszett-e az embereknek, vagy sem. Az sem számított, hogy milyen szépen megmelegedtek már egy adott helyen, sõt az sem esett túl nagy súllyal a latba, ha a hely, ahol éppen tartózkodtak, maradásra csábította õket. Amikor Isten azt mondja, indulás, senki nem maradhat a helyén. Még * a Berlini Ifjúsági Gyülekezet nevének német rövidítése

ÁLLANDÓ mozgásban nem értük el a célt, ezért a vándorlás folytatódik. Amikor a feleségemmel, Mirivel beköltöztünk berlini, negyedik emeleti lakásunkba, és végre minden bútor a helyére került, egyben biztos voltam: Innen egyhamar nem fogunk továbbmenni! Kis idõ múlva azonban meg kellett állapítanom, hogy minden indulás és az azzal járó változások egyben új lehetõségek is, amelyekkel Isten ajándékoz meg minket. Ott vannak pl. az új szomszédok, akik (egyelõre) nem nagyon tudnak mit kezdeni az egyházzal. Vagy ott van az új környék, amely miatt sok mindent át kell gondolnunk. És bár a liebenzelli missziós hegy után, ahol tanulmányaimat folytattam, nagyon éles volt a váltás, amikor elfoglaltam elsõ szolgálati helyemet mint lelkipásztor az ateistának nyilvánított, kelet-berlini síkság egyik nagyvárosában, mégis látom benne az újabb lehetõséget, amelyet Isten kínál most nekem. Ugyanígy Istentõl kapott esélyként élem meg, amikor megint egy másik helyszínre kell költöztetnünk istentiszteleti alkalmainkat. Persze azért ez nem olyan egyszerû! A gyülekezeti tagokkal sem mindig könnyû megértetni az új helyzetet. Ennek ellenére el akarjuk fogadni a dolgok ilyetén állását, és kitartóan kérdezzük Istent, hogy mint gyülekezetnek hol a helyünk. A vándorlás folytatódik! Miután tehát 2012 augusztus végén ismét el kellett hagynunk legújabb helyünket is, két hónapra irodánk helyiségeiben ütöttük föl átmenetileg fõhadiszállásunkat, amelyek természetesen nagyon szûkösnek bizonyultak. 2012 novembere óta már a város egyik mozitermében jöhetünk össze. Kíváncsian és nagy érdeklõdéssel várjuk, hogyan akarja Isten ezt a helyszínt általunk arra használni, hogy sokan újra felfedezzék maguknak az egyházat, és Istent Jézusban személyesen is megismerjék.

Nathanael és Mirjam Bader Külmissziói Híradó, 2013/02

3

ÚJ SZOLGÁLAT a régi hazában

Pápua ÚjGuinea

Mindez akkor történt, amikor legutóbbi szolgálati idõnket töltöttük Pápua Új-Guineán. A telefonvonal újra mûködött, és kaptunk is egy hívást! Legtöbbször azok az emberek keresnek bennünket, akik az õserdei területrõl valami miatt a városba jönnek, és találkozni akarnak velünk. Most is erre számítottam, amikor felemeltem a kagylót. A megszokott angol szavakkal jelentkeztem be: „Liebenzell Mission” [líbencel misn]. Nem kis meglepetésemre a válasz ez volt: „Germany” [dzsõmöni]. Németországból hívott a Liebenzelli Gyülekezetek Szövetségének egyik vezetõje. Az illendõség szabályai szerint elõször hogylétünk felõl érdeklõdött, majd a tárgyra tért, és egy kérdést intézett hozzám: „Ki tudnátok minket segíteni egy évre? A mi körzetünkbe kellene egy igehirdetõ.” Természetesen nem tudtam azonnali választ adni, elvégre nem egy könnyed és szórakoztató vakáción voltunk Pápua Új-Guineán. Miután sokat imádkoztunk, alaposan megvizsgáltuk a kérdést minden oldalról, sok dolgot mérlegeltünk, és még sok mindenben egyeztettünk a misszió vezetõségével, végül is igent mondtunk a felkérésre, bár pozitív válaszunkat sokkal könnyebb volt megírni, mint szívbõl elfogadni. De végül mi is békességet és megnyugvást találtunk. Aztán eljött az a nap is, amelyen kineveztek minket, és misszionáriusokból igehirdetõk lettünk. Azelõtt még soha nem kellett egy ilyen sok tagot számláló gyülekezeti körzetet felügyelnem. A Pápua Új-Guineán töltött húsz év után a németországi világban nagyon idegenül mozogtam. Minél inkább tudatosodott bennem az új munkakör felelõssége, annál inkább nyomasztott a terhe is. Sokan voltak körülöttem olyanok, akik a munkát nálam jobban ismerték, kellõ mennyiségû tapasztalattal rendelkeztek, és jó néhány csalódáson is átmentek már… és most én vezessem õket Isten elõtti felelõsséggel? Azt nem gondoltam, hogy a vak véletlennek vagy egy emberi elgondolásnak rendeltem magam alá. Nem. Világos, hogy az élõ Isten tervezett valamit (még ha ez most csak minket érintett is), de ennek a tudata csak még inkább nyomasztott. Minden reggel korán ébredtem, sõt, néha már az éjszaka közepén felriadtam. Közel voltam ahhoz, hogy a munka miatti aggodalmaskodás maga alá gyûrjön. Olyan dolgokon akadtam fenn, amelyek emberemlékezet óta úgy voltak, és amelyekkel nem is kellett volna törõdnöm. Én azonban hatalmas problémát tudtam kreálni belõlük. Most prédikáljak ezekrõl? Vagy csak hagyjam, hogy a dolgok menjenek tovább a megszokott kerékvágásban? Tennivaló akadt bõven, mindig volt mivel lefoglalnom magam. De pusztán ezért rendelt volna ide engem az Úr a missziós mezõrõl? Én nem hiszek a véletlenekben. Ezt olvastam a Prédikátor 9,10-ben: „Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erõd van!” Ezért aztán aszerint cselekedtem, amit Isten a szívemre helyezett. Attól kezdve örömmel és békességgel végeztem a munkámat. Harcoltam azokért a dolgokért, amelyeket valóban fontosnak tartottam. Sok minden nyilván azért 4 Külmissziói Híradó, 2013/02

tûnt föl nekünk, mert olyan sokáig távol éltünk, és nem tudtuk megszokni még a német hívõ rutint. Bátran felvethettünk súlyos kérdéseket, és rákérdezhettünk olyan szokásokra is, amelyek nekünk nem jelentettek semmit. Végül az történt, hogy a félelem, a tekintélytisztelet vagy az új munkakör miatti bizonytalanság visszavonulásra kényszerült bennem, hogy utat engedhessen az örömnek. Idõvel egyre jobban élveztem, amikor egy-egy bibliaórán vagy akár egy nagyobb összejövetelen szembehelyezkedhettem hívõ testvéreimmel, és felhívhattam a figyelmüket a legkülönbözõbb dolgokra. Megbízatásunkat határozott idõre kaptuk Istentõl. Az Õ akarata volt mindez, nem pedig egy pótcselekvéssel töltött idõ. Oldalakat tudnék írni mindarról a csodáról, amelyet abban az egy évben átéltünk. Az egyik bibliaóra végén, amikor imaközösségben voltunk együtt, teljesen megdöbbentett két idõsebb gyülekezeti tag imádsága. Az idõsebbik, kicsit mogorva öregúr imádsága így hangzott: „Úr Jézus, te tudod, hogy én minden bibliaórán elalszom. Ma azonban egész idõ alatt ébren maradtam. Köszönöm ezt neked!” Gyermeki õszintesége majdnem mosolyt csalt az arcomra, de megálltam, hogy ne nevessek. Nagyon is jól tudtam, mirõl beszél, hiszen a közvetlen közelemben ült mindig. Valóban sokszor elbóbiskolt. De nem tudtam tovább elidõzni nála, mert máris megszólalt egy idõsebb asszony: „Drága Megváltóm! Valóban szükségem van a bocsánatodra. Én egy nagyon rossz ember vagyok…” Isten kegyelme, ha van erõnk felhagyni azzal, hogy önigaz szenteket játsszunk, és felvállaljuk, kik is vagyunk valójában! Egyikünk sem üti meg a mércét, valóban híjával vagyunk az Isten dicsõségének (l. Róma 3,23). Jézus azonban csak az ilyen õszinte szívekben tud tovább munkálkodni. A második imádkozó esetében az

agyag még puha és formálható volt még akkor is, ha a hölgy születése óta több mint 80 év telt el. Az egyik összejövetel után egy idõsebb testvér arra kért, menjek vissza a terembe. Fiatal nõ ült odabent, és szemmel láthatóan nagyon tusakodott a lelkében. Én már a kijáratnál álltam, hogy búcsúzóul kezet fogjak minden látogatóval, de otthagytam a helyemet, és visszasiettem a terembe. Jól ismertem azt is, aki bent gyötrõdött, és a harcát is. Hetek óta a bizonyosságért küzdött: Mondhatom-e magamra, hogy a mennyei Atya gyermeke vagyok? Azon az estén aztán végre átlépte az atyai ház küszöbét Jézussal, aki megszerezte neki a gyermeki jogokat. Meghatódva és ujjongva néztem utána, miután elbúcsúzott. Az örömtõl szinte röpült hazafelé! Rendkívül nagy örömet jelentettek nekem tanítványképzõ iskolánk bibliaórái a szorgalmas, tanulni vágyó fiatalokkal. Minden héten izgatottan vártuk, hogy újra találkozhassunk egymással. A programban nem volt semmi különös vagy igazán érdekes, de a légkör õszinte volt. Mindenkiben ott égett a vágy, hogy Isten Igéjét az összefüggéseiben tanulja, majd másoknak továbbadja, és mindig õszinte, megelevenítõ imaközösséget tarthattunk. Egyszer megkérdeztem a fiatalokat, hogy az elmúlt hónapokban minek örültek a legjobban. Amikor az egyik fiatal nõ, aki nemrég ment férjhez, jelentkezett, azt gondoltam magamban: „Világos, hogy az esküvõje!” Egyébként gyönyörû esemény volt valóban. De mekkorát tévedtem! Csillogó szemmel mesélte, hogy hogyan mutatta meg egy külföldi kislánynak az Istenhez vezetõ utat Jézusban. Ennek bizony én is nagyon örültem. Jól ismertem, és nagyon becsültem ezt a hûséges gyülekezeti munkást, aki egészen oda akarta szánni magát Jézusnak. Azon az alkalmon valami egyenesen a szívébõl sugárzott. Idõvel bizonyára meg is feledkeztem volna arról, hogy én tulajdonképpen misszionárius vagyok Pápua Új-Guineán. Aztán amikor elérkezett a búcsú ideje, ez a tény fájdalmasan tudatosult. Szívem egy kis darabját ismét hátrahagytam. De ennek így kell lennie. A mi kis

megszokott életünkben bekövetkezõ váltások, változások mind egy-egy lehetõség, hogy Istenünkkel valami újat átéljünk. Nagyon is ragaszkodunk megszokott, régi gondolatmenetünkhöz, kevés új tapasztalatot szerzünk, ezért elégedetlenkedünk, de a változásoktól ugyanakkor félünk. Ez nagy kár, hiszen minden élethelyzetben szolgálhatjuk a mi Istenünket, aki mindent, még a nem kívánt változásokat is az irányítása alatt tart. A körzeti munkát és kedves idõs meg fiatal barátaimat nagyon nehéz volt elhagynom. Igen vegyes érzésekkel szálltam fel a repülõgépre, és az elsõ hetekben úgy éreztem magam Pápua Új-Guineán, mint egy kertben, amelybõl nemrég gyökerestõl téptek ki egy szép fát. Hiányzott valami. Nagy ûrt éreztem belül. Mégis tovább kellett lépnem, a rám bízott embereket el kellett engednem, és neki kellett feszülnöm az új feladatoknak. Azóta újból folyik rólunk az izzadság, mindenfelõl barna arcok néznek ránk, több ezer kilométerre kerültünk a malac-sülttõl és a zsemlegombóctól, és egészen másfajta gondokkal kell veszõdnünk. Ami állandó az életünkben, az a változás. Mivel ritkán töltünk három hétnél hosszabb idõt ugyanazon a helyen, egy „lakórepülõgép” igazán jól jönne nekünk. A változások továbbra is kísérnek bennünket, és az állandó alkalmazkodás az újabb és újabb helyzetekhez továbbra is nagyon szoros „függõségben” tart minket a mi Urunkkal. Igen, itt is igaz, hogy JÉZUS velünk van! Mi az Õ küldetésében, az Õ követeiként és helyetteseiként élünk itt. Abban szeretnénk az itteni embereknek segíteni, hogy egyre közelebb kerülhessenek Teremtõjükhöz.

Gerhard és Brigitte Stamm

Pápua Új-Guinea

Hatvanévesen a misszióba „Készek lennétek elvállalni a vezetõi feladatokat Új-Britanniában? Jelenleg a missziónak nincs egyetlen házaspárja sem a helyszínen.” A Liebenzelli Misszió igazgatójának a kérdése nem ért bennünket teljesen készületlenül. Többször elgondolkodtunk már azon, vajon az elõttünk álló nyugdíjas éveinkben nem tudnánk-e vállalni egy rövidebb missziós szolgálatot. Háziorvosunktól, aki elõzetesen már elvégezte a szükséges kontrollvizsgálatokat, zöld utat kaptunk. De vajon Isten mit akar? És tulajdonképpen mi mit akarunk? És mit vár tõlünk hat gyermekünk és (akkor még csak) három unokánk? A gondolat, hogy nemsokára élvezhetjük nyugdíjas éveinket, és lesz idõnk nagy családunkra, csábítónak tûnt. Lehet, hogy ennek jött el az ideje?

Miután hosszú hónapokon át imádkoztunk és kerestük Isten akaratát, arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy a nyugdíjas „láblógatást” egy kicsit késõbbre halasztjuk. Isten egyértelmûen azt akarta, hogy huszonnégy év távollét után ismét kitegyük magunkat a párás éghajlat okozta stressznek, a trópusi betegségeknek, és töltsük be a kórházi ápolói, lelkigondozói, tanári, asztalosi, mûszerészi, menedzseri, misszionáriusi és teológusi munkakört. Az állandó készenléti állapot elõfeltétel 2010 júniusa óta dolgozunk a Gavuvu Bibliaiskolában, amely egyúttal az Új-Guineai szigetvilág Evangéliumi Egyházának a székhelye is. Én a bibliaiskola és a missziói állomás vezetõje vagyok egy személyben. A hozzánk tartozó területen húsz ház áll. A hároméves Külmissziói Híradó, 2013/02

5

bibliaiskolai képzésben jelenleg huszonhatan vesznek részt, akik között vannak fiatalok, egyedülállók és házasok is. Öten tanítunk. Az oktatás pidzsin* nyelven folyik, de az angol nyelv is szerepel a tantárgyak között, hiszen a hétköznapi élet sok területén elengedhetetlen az angol. A bibliaiskola nagy hangsúlyt fektet arra, hogy miközben tanítványokat képez, ne csak a diákok értelméhez szóljon, hanem lelki jellemvonásaikat is alakítsa, missziós látásukat is formálja, és missziói lelkületüket is erõsítse. Szeretnénk, ha iskolánkból olyan hallgatók kerülnének ki, akiknek ég a szívük Jézusért és az elveszettekért, akik, miután megtanulták a tananyagot, elsajátították a megfelelõ módszereket, és birtokába jutottak a szükséges eszközöknek, Isten követeiként, igehirdetõkként és lelkipásztorokként beállnak a szolgálatba Új-Britanniában, Új-Írországban és Pápua ÚjGuinea hegyvidéki területein. Olyan emberekre van szükségünk, akiket az a felismerés hajt, hogy Isten az örök életet kínálja mindenkinek, és akikben tudatosult, hogy ha az új-guineaiak nem kerülnek kapcsolatba Jézussal, Istennel és a Bibliával, célt tévesztett emberekként élik le az életüket. Ezeknek a céloknak megfelelõen állítottuk össze a tanmenetet is. A 34 különbözõ tantárgyat felölelõ kötelezõ tananyag elsajátítása néhány diáknak óriási feladatot jelent. Az iskola a tandíjakból nem tudná fenntartani magát, ezért a korábbi misszionáriusok, bölcs elõrelátással egy olajpálma-ültetvényt telepítettek az ingatlan területén. A termés értékesítésébõl befolyt összegbõl tudjuk a beruházások, az iskola és a missziói állomás mûködési költségeit fedezni. Az állomáson és az ültetvényen is kell rendszeresen dolgozni; a kötelezõ munkákat a hallgatók délutáni munkaidejükben végzik el. A feleségem is és én is jóval változatosabb munkát végzünk, mint amilyenre számítottunk. Munkánk egyszerre érdekes, izgalmas és fontos, nagy rugalmasságot kíván tõlünk, de meg is elégít bennünket. A legtöbbet emberekkel foglalkozunk, hiszen tanítunk, imaközösségeken veszünk részt, tagjai vagyunk az iskola és a gyülekezet vezetõségének, ellátjuk a missziói állomás betegeit, igeszolgálatokra utazunk, heti bevásárlásokat végzünk a városban, és naponta fogadunk látogatókat nyitott verandánkon. Látogatóink férfiak, nõk és gyermekek, akik kérésekkel, kérdésekkel, egészségügyi problémákkal fordulnak hozzánk. Éppen ezért csak éjszaka tudunk zavartalanul és összeszedetten dolgozni – egy 12 voltos akkumulátorról mûködtetett lámpa fényénél. Ha az idõnk engedi, vasárnaponként vagy akár az egész hétvégén a környezõ falvakat járjuk és prédikálunk. Így megismerjük a diákok családjait, és hidat építünk az otthoni gyülekezet és a bibliaiskola közé. Rátermett és egészséges nyugdíjasok kerestetnek! A kérdés jogos: Mi késztet bennünket arra, hogy 62 évesen ilyen nagy fába vágjuk a fejszénket? Ugyanakkor egy másik kérdést is fel kell tennünk: Milyen indokaim vannak arra, hogy ne tegyem meg? Amikor valaki ki akar bújni a

feladat alól, melyek azok az érvek, amelyeket Isten nem fogad el (vö. 2Mózes 3,11; 4,1.10.13)? Az ember bármikor kész jó és elfogadható érveket felsorakoztatni. A következõ kérdés ez: Milyen áldozatot vagyok kész meghozni? Csak olyat, ami nekem kellemes, amit el tudok képzelni, vagy olyat, amilyet Isten vár tõlem? Ha õszinte szívvel az Úr elé állunk, akkor azok a látszólag nyomós érvek pillanatokon belül súlyukat vesztik (vö. 1Korinthus 9,16). Mirõl is kell lemondani? A kényelemrõl biztosan: például a jó utakról, a kellemes éghajlatról, a magától értetõdõ orvosi ellátásról, aztán gyermekeink közelségérõl, azokról a lehetõségekrõl, amikor itt vagy ott besegíthetnénk egy építkezésen vagy a ház körüli munkákba, vagy amikor tehermentesíthetnénk egy anyukát egy feszült idõszakban. Hát igen, ezekrõl nagyon nem szívesen mondunk le. Vajon Isten átsiklik a sok lemondás fölött? Vajon elfelejtette, hogy gyermekeinknek, sõt már az unokáinknak is áldozatot kell hozniuk? Természetesen nem! Eddigi életünkben csodálatosan megtapasztaltuk, hogy Isten nem koldus, akinek mindig csak adni és adni kell. Azt, amit odaadunk neki, Õ sokszorosan adja vissza (Malakiás 3,10)! Ez különösen igaz akkor, ha az egész életünket Isten ügyére szánjuk oda! A 60 éveseket már nem lehet kiközvetíteni a munkaerõpiacon, hanem le kell selejtezni? Istennél semmiképpen! Ha így lenne, sok lelki munkásnak kellene kilépnie a szolgálatból a gyülekezetekben és a különbözõ lelki közösségekben, hiszen már jóval túllépték ezt a korhatárt. Egy hatvan éves szolgatársam írta nekem egyszer, mielõtt rövid missziós kiküldetésre érkezett volna hozzánk: „Nagy örömömre szolgál, hogy nemsokára együtt dolgozhatunk Új-Britanniában. Ezt a lehetõséget nagy megtiszteltetésnek veszem, és Isten ajándékaként tekintek rá.” Isten országában sok a feladat, de Õ fõleg azoknak osztja ki azokat, akik szilárdan állnak a hitben, és rábízzák Istenre, hogy mit szán nekik akár Németországban, akár a világmisszióban, ahol az õsz haj nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend. – Te, kedves Testvérem, aki a hatvanas éveidben jársz, jó egészségnek örvendesz? Jó gyakorlati vagy üzleti érzéked van? Vagy másféle képességekkel rendelkezel? Akkor nyitott szívvel várd Isten vezetését! Szüksége van rád!

Gotthilf és Rosemarie Holl

*Közvetítõ szerepû keveréknyelv, amely két vagy több nyelv ötvözõdésébõl jött létre. 6 Külmissziói Híradó, 2013/02

Kanada

MEGÉRTE?

Nagy a mocorgás mellettem az ágyban. A férjem krákog, a torkát köszörüli. Aztán köhécselni kezd. Ide-oda hánykolódik. A köhögés egyre erõsebbé válik. Felsóhajtok, és feléje fordulok. Ebbõl már nem lesz alvás, az biztos. Szegény férjem! Bármilyen kialvatlan lesz, reggel hatkor már kelnie kell, mert akkor mennek haza az éjjeliõrök. És szegény én! Bár szívesen aludnék egy jót, de már csak idõ kérdése, és valamelyik gyermekünk biztosan felsír. Már hozzászoktunk ehhez a menetrendhez. A trópusi háziporban tenyészõ penészspórák mindennap és mindenhol szüntelenül kínozzák Danielt. Az allergia különösen akkor tör rá nagy erõvel, amikor a teste megpihen, tehát többnyire éjjel, az ágyban. Már két éve így megy ez a gyógyszerek ellenére, amelyeknek, sajnos, mellékhatásaik is vannak. Danielnek annyira kapar a torka, és úgy kínozza a köhögés, hogy nem tud vis�szaaludni. Végül kikászálódik az ágyból, és becsukja maga mögött a fürdõszoba ajtaját. Hallom, hogy tovább köhög, míg a torkát irritáló szúrást és viszketést felváltja a hangos és a szervezetet igencsak igénybe vevõ tüsszögési roham, amely mégis enyhülést hoz, hiszen véget vet az erõs köhögésnek. Ezen az éjszakán Daniel egyelõre még csak a köhécselés szakaszában van, ezért fekve marad. Milyen jó lenne, ha megszabadulhatnánk ettõl az allergiától! Isten igazán közbeavatkozhatna már! Mennyivel jobb lenne fitten és kipihenten nekivágni a fárasztó malawi hétköznapoknak! – Te el tudnád képzelni magunkat három év múlva egy németországi gyülekezet vezetõiként? – teszi föl a kérdést végül Daniel. Tudom, hogy teljes képtelenségnek tartja az ötletet. Úgy tervezzük, hogy két év múlva hazatérünk Németországba a szokásos egy évre, majd megkezdjük harmadik négyéves szolgálati ciklusunkat itt, Malawiban. Szeretünk itt lenni. Jól érezzünk magunkat az itteni csapatban. Gyermekeink úgy tekintenek kollégáinkra, mint kedves nagynénikre és nagybácsikra. Beszéljük a csicseva nyelvet, és egyre jobban beilleszkedünk a faluközösségbe. Megtanultuk, hogyan éljünk együtt a nemkívánatos élõlényekkel, és hogyan gondozzuk a számunkra kedves állatokat. Tudjuk, hogy a nálunk megforduló emberek többsége milyen körülmények között él, és milyenek a rokoni kapcsolataik. Mind a helybeliek, mind pedig a külföldiek között szembenéztünk már nagyon súlyos egészségi problémákkal, átélhettünk mély emberi kapcsolatokat, és megtapasztalhattunk szívbõl jövõ segítõkészséget. Az élet persze nem mindig könnyû. Vannak különösen nehéz napjaink. Mégsem tudnám már az életet máshogyan elképzelni. Olyan hosszú idõn át érlelõdött bennünk az, hogy elhívásunk Afrikába szól. Évekig készülõdtünk erre. Mindent ennek a célnak rendeltünk alá: a tantárgyakat, amelyeket felvettünk, az esküvõnk idõpontját, a közös lakásunk berendezését. Majdnem tíz évbe telt, mire végre eljutottunk Malawiba. Ahhoz, hogy a helyi nyelvben és kultúrában is otthon érezzük magunkat, újabb évek kellettek. Vajon megérte ennyi áldozat, ha már hét év után el kell hagynunk az országot? Természetesen tudom, Isten egészen más mérce alapján ítéli meg, hogy mi „éri meg”, és mi nem. Az mindig megéri, ha az ember Istennel a helyes úton jár, még akkor is, ha látszólag az ellenkezõ irányba halad.

Azt nem tudom, hogy Isten hogyan munkálkodik általunk Afrikában, de azt tudom, hogy minket hihetetlenül sokat formált afrikai tartózkodásunk által. Ezért aztán nagyon nehezen tudunk egy másfajta életet elképzelni, amely talán egészségileg megfelelõbbnek tûnik. De vajon cserbenhagyhatjuk-e kollégáinkat, helybéli barátainkat és azokat, akik segítségre vágynak? Okozhatunk-e csalódást németországi támogatóinknak? Meg tudunk-e egyáltalán birkózni egy ilyen óriási váltással? És megfoszthatjuk-e gyermekeinket az otthonuktól? Hatalmas lépésként éltük meg, amikor 2009 nyarán megkértük elöljáróinkat, hogy Daniel egészségi problémái miatt, amelyek kizárólag a trópusi éghajlaton jelentkeznek, kezdjenek el helyette utódot, nekünk pedig új szolgálati helyet keresni. Hála volt a szívünkben, amiért komolyan veszik kérésünket, bár hirtelen nem tudták, hol lehetne minket foglalkoztatni. Igazán megható volt, hogy éreztük, nagyon szeretnének megtartani minket, ugyanakkor nagy örömmel vettünk részt utódunk betanításában. A következõ két évet még Malawiban töltöttük. Ez idõ alatt a közeledõ búcsú miatti fájdalom és a sok tennivaló miatti lelkes tettrekészség keveredett bennünk. Daniel állapota folyamatosan, de hála Istennek csak lassan romlott. Igyekeztünk továbbra is száz százalékosan helytállni, de közben próbáltunk felkészülni a nagy váltásra. Életünk egyik legnehezebb napjaként éltük meg, amikor a kollégáinkkal is közölnünk kellett azt, amit egy német belgyógyász végül kimondott, és amit mi már régóta tudtunk: nem sokáig maradhatunk Malawiban. Bejelentésünk mindenkinek nagyon fájt. Úgy tartottuk tisztességesnek, ha nyíltan beszélünk a Külmissziói Híradó, 2013/02

7

gyermekeinkkel és malawi barátainkkal is. Nem akartunk fölösleges fájdalmat okozni nekik még azzal is, hogy hirtelen, kapkodva kelljen elbúcsúzniuk. Hiszen éppen egy behatárolt idõszakot lehet sokkal tudatosabban kihasználni, ami által mindenki csak gazdagodhat. Nekem személyesen nagy segítséget jelentett, hogy újra meg újra emlékeztettem magamat: eddig mindig áldás volt, ha Istennek engedelmeskedtünk, elöljáróinkban megbíztunk, nyitottak voltunk az új dolgokra, és amikor õszintén beszéltünk félelmeinkrõl és vágyainkról. Bár nagyon szerettem Malawiban élni, néha elkezdtem vágyakozni valami olyan után, ami az akkori életkörülményeim között teljesen nem valósulhatott meg. Tudtam, Isten nem neheztel ránk azért, ha elmondjuk neki, vágyunk arra, hogy továbbra is formálja, fejlessze személyiségünket és kamatoztassa parlagon heverõ képességeinket. Olyan jó, hogy sem a férjemnek, sem az elöljáróinknak nem volt mindegy, mit gondolok én az elõttünk álló váltásról! Feletteseink olyan „csapatként” kezeltek minket, mint amelyik készen áll egy újabb bevetésre. Még mielõtt megkezdtük volna utolsó évünket Afrikában, eldõlt, hogy németországi, egyéves utazószolgálatunk után hol lesz az új állomáshelyünk. Ott, ahol minket is olyan alaposan felkészítettek és fellelkesítettek afrikai szolgálatunkra, ahol megismertük a magunk határait, ahol hitünkben növekedhettünk, és személyiségünkben fejlõdhettünk. Ott, ahová jó szívvel tudnánk hívni bárkit, aki keresztyénként egy másik kultúrában szeretne élni és dolgozni. Ott, ahová már évek óta szerettünk volna visszatérni már csak azért is, hogy kifejezhessük hálánkat az értékes idõszakért, amikor tudatosan vagy észrevétlenül oly sokat tanultunk. Ott, ahol a jövendõ misszionáriusok a gyakorlati „kiképzést” kapják: a kanadai világvárosban, Torontóban.

Spanyolország

– Nagy bátorságra vall, hogy még misszióba mész! – Sokan így próbálták jelezni, hogy azért annak ára van, ha valaki közel 45 évesen ismét valami újat kezd. De hát én mindig is rugalmas voltam. Munkába állásom óta három-négyévente változtattam munka- vagy lakóhelyet. Három év hallgatóként egy kereskedelmi iskolában, három év munkatársként a fivérem szárítóüzemében, három év hallgatóként a Bad Liebenzellben mûködõ Bibliaiskolában, majd gyülekezeti munkásként három év Göppingenben, három és fél év Murrhardt-Gaildorfban, nyolc év Bad Cannstattban, majd négy év múlva ismét költözés Esslingenbe. 8 Külmissziói Híradó, 2013/02

Nagyon lelkesek vagyunk, bár nem a kanadai turisztikai látnivalók miatt, amelyekért sokan irigyelnek minket. Nem. Az lelkesít bennünket, hogy Isten, Daniel betegségét felhasználva, nyitottá tett minket ismét valami újra. Érzelmileg, fizikailag és anyagilag is hihetetlenül megerõltetõ volt hatfõs családként Afrikából Németországba, majd onnan, egy év múlva Kanadába költözni. Másodszor kellett feladnunk egy olajozottan mûködõ életet a maga kellemes szokásaival és jól ismert hétköznapi rutinjával. Kedves embereket kellett elhagynunk, át kellett élnünk a búcsú nehéz és fájdalmas pillanatait, és tovább kellett hurcolkodnunk egy teljesen új életbe. Hinnünk kellett abban, hogy az új feladatkörben nem mondunk csõdöt, gyermekeinkben nem okozunk maradandó sérülést, és hogy a nagy hideg nem kerget minket a teljes kétségbeesésbe. Már most, az elsõ hetekben is azt látjuk, megérte vállalni ezt a kockázatot! Nem azért éri meg, mintha a befektetett energiát a látható eredményekkel lehetne mérni. Azért éri meg, mert miközben engedjük, hogy Isten hordozzon és vezessen bennünket, rácsodálkozhatunk az Õ igen változatosan gondoskodó és ajándékozó szeretetére! Rita Mattmüller

Daniel és Rita Mattmüller

AZ ELENGEDÉS felszabadít Ott a szomszédok között egy kedves kis kiadványt osztogattam, melynek címe: Üdítõ sorok kedves szomszédoknak (mára sajnos elfogyott, helyette van a Jószomszéd-Naptár). Azután minden szomszédomat meghívtam, mind a hét lakásból. Ennek az lett az eredménye, hogy a házban szuper közösség alakult ki. Az a pár év különlegesen szép volt, és nagyon örülök, hogy nem maradt ki az életembõl. Amikor 2004 szeptemberében az akkori fõnökasszonnyal, Erika Leimenstoll-lal a nõvéri közösségbe történõ belépésemrõl beszélgettünk, megkérdezte tõlem, hogy el tudnék-e képzelni más munkahelyet magamnak. Aztán szóba került a misszió, én pedig tud-

tam, hogy belátható idõn belül ismét váltani fogok. És amelyeket ott elkövettem, itt, Spanyolországban már ennek már akkor szívbõl örültem! nem kell megismételnem. „Mindennek megvan a maga ideje.” Ha most visszaItt, Marbellában már négyszer költöztem. Ha valaki tekintek, elmondhatom, hogy életem minden esemé- megkérdezi, van-e valamire szükségem, azt szoktam nyének megvolt a maga értelme és célja, amiben Isten válaszolni: Ha egy újabb költözésre gondolok, akkor személyre szabott gondoskodását látom. Felszabadító semmire. Mert ki tudja, kell-e továbbmennem, és ha érzés, amikor megint mindent a nulláról kezdhetek, igen, hová. De azért még mindig van egy furgonnyi amikor nincsenek olyan terhek, amelyek régóta nyo- személyes holmim. Habár minden újabb hurcolkodásmasztanak, és nincs semmi „elfekvõben” lévõ ügy, ame- nál van valami, ami nem megy át a rostán. Ebben az lyet rendezni kell (de lehet, hogy ezt csak én élem meg a jó, hogy egyre kevésbé ragaszkodom a tárgyaimhoz. így). Az újrakezdés másik szépsége az, hogy új embe- (Gyakran az új lakás annyira kicsi, hogy egy-egy tárgy reket ismerhetek meg. A kanadai Torontóban, ahol hét sorsa magától elrendezõdik. Mivel az árak errefelé igen hónapot töltöttem, miközben felkészítettek a missziós borsosak, és nõvéri közösségünk egyébként is azt a jelmunkára, dr. Megumi Kondoval laktam együtt. Megumi mondatot tûzte ki zászlajára, hogy „Éjünk egyszerûen!”, Japánból származik, de Bangladesben praktizál. Szupe- a szép lakásokról inkább csak álmodozunk. Én azt rül megértettük egymást és sokat tanultunk egymástól. szoktam mondogatni magamnak – és alkalomadtán Egészen rendkívüli kapcsolat alakult ki közöttünk. másoknak is –, hogy az én álomlakásom a mennyben A jamaikai gyülekezetben, ahová beosztottak van, és én már elõre örülök neki.) segítõként, az elsõ naptól éreztem, hogy szívesen látnak Vannak helyek, ahol az ember hamarabb érzi magát maguk között. Alig telt el néhány hét, máris meghívtak otthon, és vannak helyek, ahol ez a folyamat hosszabb a gyülekezeti kórusba. Én voltam az egyetlen fehér kó- ideig tart. A lényeg mégis az, hogy Isten eddig minden rustag, és hihetetlenül élveztem az igen lelkes és „moz- újrakezdésnél megsegített. Õ hûséges, és elkísér, ahová galmas” közös éneklést. megyünk, vagy ahová Õ küld bennünket. Élveztem ezt a „köztes idõszakot”, amikor elengedhettem a múltat, és összpontosíthattam az új kezdetre. Úgy tekintettem már magamra, mint fõállású misszionáriusra, aki éppen gyakorlatát töti. Amikor egyszer ételt osztottunk rászorulóknak, az egyik munkatársam, aki társadalmi munkában volt mellettem, finoman értésemre adta, hogy õ is misszionárius, nemcsak én. (Hiszen mindannyian azok vagyunk, akik az Úr ügyében Elisabeth Matter munkálkodunk.) Hát igen, mindig tanul az ember. Arra missziós nõvér is jó volt a kanadai felkészülés, hogy azokat a hibákat,

Japán

ÚJRAKEZDÉS akadályokkal

Szerettem volna valahogyan csökkenteni a hõséget gyülekezeti termünkben, ezért egy zsinór segítségével gyékényszõnyegeket akartam felerõsíteni a nyugatra nézõ ablakokra. Igen ám, de nem láttam, hol a zsinór vége! Mire megtaláltam, az egész gombolyag összekuszálódva hevert elõttem. Nem tehettem mást, türelmesen ki kellett bogoznom a nagy csomót, és újra fel kellett tekernem a zsinórt. Ez az egész nagyon emlékeztetett engem arra az idõre, amikor Oisoban újra megkezdtem a szolgálatot. Bizony nagy türelem kellett ahhoz, hogy újra „felvegyem a fonalat”. Még otthon, Németországban nagy örömmel gondoltam közelgõ, második szolgálati idõszakomra Oisoban. Arra is nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen az új oisoi templom. Nos, a valósággal hamarosan szembesültem is. Mivel idõközben japán munkatársnõm új állást talált magának, a hétköznapi teendõk közepette nagyon hiányzott a mi kettõsünk olajozott együttes munkája.

Ezért aztán a vasárnapok is új kihívást jelentenek, hiszen minden héten vagy Oisoban, vagy a szórványgyülekezetünkben, Kokufuban kell Igét hirdetnem. Amikor azelõtt akár a nyelvet, akár a helyi kultúrát illetõen egy-egy kérdésben megakadtam, munkatársnõm mindig kedvesen és ötletesen továbblendített. Most azonban mérlegelnem kell, hogy megéri-e emiatt Ito tiszKülmissziói Híradó, 2013/02

9

teletest felhívnom, jóllehet õ is és a családja is nagyon örül, hogy ismét együtt dolgozhatunk, és ezt többször a tudomásomra is hozzák. A 2011 márciusában bekövetkezett katasztrófa a mi vidékünket nem érintette ugyan, mégis érezzük fájdalmas utóhatásait. Néhány gyülekezeti tagunk munkahelyén megváltoztatták a munkaidõt, és bevezették a vasárnapi mûszakot. Emiatt csökkent az istentiszteletek látogatottsága. Azért, hogy azok is hallhassanak Igét, akiknek vasárnap dolgozniuk kell, most már esti istentiszteletet is tartok vasárnaponként. Amikor szerettem volna elfoglalni régi szállásomat a gyülekezeti ház elsõ emeletén, kiderült, hogy távollétem alatt a nagy faliszekrényemet a gyülekezet raktárnak nevezte ki. Az új konyhába padokat vásároltak, a régi, összecsukható székeknek pedig az én szekrényemben találtak helyet. Tiltakozzam? De hiszen én itt csak vendég vagyok! Hát nem jó alkalom ez arra, hogy kicsit szanáljam a dolgaimat? Miután néhány holmitól megváltam, máris elegendõ helyem lett. Az egyik vezetõségi gyûlésen aztán szóba került a régi konyha berendezése. Az egyik asszony közölte a jelenlévõkkel, hogy minden az én faliszekrényemben található. Erre – anélkül, hogy én bármit is tettem volna – döntést hoztak arról, hogy a szekrényem tartalmát lomtalanítják, vagy máshol helyezik el a fölöslegessé vált berendezési tárgyakat. Annak is örültem, hogy ismét járhatok tornázni a városháza tornatermébe, és az asszonyok is nagyon kedvesen fogadtak. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban közölték velem, hogy a következõ alkalomtól, tornagyakorlat gyanánt, egy O-Bon táncot kezdünk el tanulni. Ezeket a táncokat nyáron táncolják minden japán városban a halottak ünnepének alkalmából. Biztos, ami biztos alapon az interneten azért utána-

Franciaország

18 év ugyanabban a városban! Meghatározó idõszaka volt életemnek! Kétgyermekes családként érkeztünk Alençonba [álanszon]. Azt a feladatot kaptuk, hogy beszéljünk az embereknek Jézus Krisztusról, megtaláljuk azokat, akiket érdekel Jézus, és munkálkodjunk a város jólétén. Úgy, ahogyan a Biblia biztat erre. Dr. Henning Luther teológus mondta egyszer: „Az emberi élet sohasem teljes, mindig hiányos. Inkább hasonlít egy töredékhez, mint egy tökéletes 10 Külmissziói Híradó, 2013/02

néztem. Ott egyértelmûen kiderült, hogy „az O-Bon táncokkal idézik meg a halottak szellemeit.” Az egyik résztvevõnek elmondtam, hogy keresztyénként ezek miatt a táncos gyakorlatok miatt nem járhatok többet tornázni. Így tehát az elsõ idõkben még ez a kapcsolat is megszakadt a kívülállókkal. Ily módon tehát egyáltalán nem ment könnyen az újrakezdés Oisoban. Újra meg újra emlékeztettem magamat arra a megbízatásra és ígéretre, amelyet az Úr Jézustól kaptunk: „Menjetek el szerte a világba (Japánba is), hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek (a japánoknak is)” (Mk 16,15). És: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön (az idegen erõk fölött is)… én veletek vagyok minden napon (még az újrakezdés idõszakának nehézségeiben is)” (Mt 28,18.20). Jézus elhívása és ígérete megfelelõ bátorítás ahhoz, hogy kitartsak. És valóban, egymás után éltem meg reményteli eseményeket is. Néhányan például elmondták, hogy igehirdetéseim nagyon jól érthetõek, és a három pont, amely szerint haladok, segít nekik a jegyzetelésben! Nemrégen valaki, aki egyébként jár az istentiszteletekre, benézett hozzám csak azért, mert szerette volna elmondani, mennyire hálás, amiért vis�szajöttem Oisoba. Lassanként kezdem úgy érezni, hogy ismét „felvettem a fonalat”.

Christa Ulmer missziós nõvér

JÓ SZELET! egészhez. A múlt tele van törmelékkel, hiszen mindig lesznek dolgok, amelyek befejezetlenül maradnak, vagy végleg elvesznek. Az efölött érzett gyász sok embernek végigkíséri az életét. A jövõt is csak töredékesen ismerhetjük, hiszen senki sem tudja pontosan, mit hoz a holnap…” Alençonban születtek még gyermekeink, egyet pedig elveszítettünk. Gyermekünk sírja továbbra is összeköt minket a várossal, és azzal, amit átéltünk. A 121. Zsoltár 8. versében ez áll: „Megõrzi az Úr a te

ki- és bemeneteledet” (Károli ford.). Ez a zsoltárvers Isten népének a templomba tartó zarándoklatára utal. A zarándok sóvárogva szemléli a hegyen magasodó templomot, ahol az egyetlen biztos segítség található. Ez az Isten az, aki megõrzi népét, és soha nem szunnyad el. Ez az Isten az, akire nyugodtan ráhagyatkozhatunk. Ez az Isten az, aki elõttünk jár, amikor lakhelyet kell változtatnunk. 18 év után, amelyet ebben a szép városban eltöltöttünk, ahol annyi minden történt velünk, ahol barátokra leltünk, és ahol láttuk Istent munkálkodni, most útnak indulunk. Hisszük, hogy a búcsúzkodásnak is és az újrakezdésnek is Isten a mozgatórugója. His�szük, hogy most jött el mindennek az ideje, és bízunk abban, hogy szívünket és gondolatainkat is Isten irányítja. A zsoltáros azt mondja, hogy Isten õriz és megáld minket a „kimenetelkor”. Ezzel jelzi, hogy semmi nem történik véletlenül. Mi az, ami miatt õrizni kell azt, aki „kimegy” valahonnan? Vajon az érzelmekre gondolt a zsoltáros? Az ember olyan sok mindent sajnál, bán, ami befejezetlen marad, vagy amin már nem lehet változtatni. Vajon a könnyekre gondolt, amelyeket akkor ejt az ember, amikor kedves barátokat, ismerõsöket kell elhagynia? Isten tudja, hány embert õrzünk meg jó emlékezetünkben. Azokra a kétségekre gondolt, amelyek meglepik az embert, és újra meg újra azt kérdezi, valóban ez a helyes út? Miért most kell „kimennem”? Hogyan érthetné meg az ember Istent és a másik embert? Vagy arra a reménytelenségre gondolt, amely „kimenetelkor” általában jelentkezik? Milyen elõrelátó az Isten! Megihlette a zsoltárost, hogy gyermekei ne feledjék, szükségük van Istenre, aki õrködik minden útjuk fölött. Milyen igaz, hogy egy kijárat – vagy a mi helyzetünkre lefordítva egy lakhelyváltoztatás és gyülekezetváltás – egyben ajtónyitás az ismeretlenre! Ez ugyanúgy érvényes azokra, akik maradnak, és azokra is, akik elmennek. Mindenki egyszeriben felfedezõvé válik. Ami mégis megnyugtat bennünket, az az a tény, hogy a munkát Alençonban is és Mortagne-auPerche-ben [mortányopers] is Isten kezdte el, ezért Õ a garancia a folytatásra.

Valaki egyszer így fogalmazta meg ezt a helyzetet: „Amikor valaki elmegy, egy kicsit meg is hal. Meghal annak, amit szeret. Hátrahagy magából valamit…” Isten megáldja a „bemenetelt” is Megérkeztünk Avranches-ba [ávrans], és kibéreltünk egy kis házat. Ez lett a mi új otthonunk, miután a régi háztól, amelyet szép lassan kiürítettünk, egyre inkább elidegenedtünk. Bizonyára sokaknak ismerõs a kongó visszhang egy üres szobában, ahonnan kivitték a bútorokat. Gyermekeink túl vannak elsõ iskolai hetükön. Igazán nagyszerû, hogy ott, ahol iskolába járnak, élnek más keresztyén családok is! Nagyfiaink Caenban [káan] és Le Mans-ban [löman] tanulnak, és már bekapcsolódtak a helyi diák bibliakörbe. Kívánhat-e ennél többet egy misszionárius házaspár? Megtapasztaltuk, hogy a költözködések, változások, újrakezdések idõszakaiban is Jézus jár elõttünk, és erõt, bölcsességet ad az elõrehaladáshoz. A tengernél, a Mont-Saint-Michel [monszanmisel] öbölben ezt mondják a jó barátok egymásnak: „Jó szelet!” (Franciául: Bon vent!) Ami átvitt értelemben annyit tesz: Sok szerencsét! vagy: „Isten legyen veled, de most már indulj!” Ezzel a jókívánsággal köszöntik az új évet, és ezt mondják akkor is, ha valaki tengerre száll, új vállalkozásba kezd, vagy új élethelyzet elõtt áll. Mi szeretnénk ezen az új helyen is Jézusról bizonyságot tenni, és azt a reményt továbbadni, amelyet mi is tõle kaptunk! Ezért aztán: „Jó szelet! Bon vent!”

Peter és Sigrun Rapp

Mi menjen a boröndbe? Burundi

Tulajdonképpen mit is vigyünk magunkkal a nagy útra? Nem is tudom számon tartani, hányszor költözködtünk már a feleségemmel, amióta házasok vagyunk. 2008 nyarán is arról kellett döntenünk, hogy mit is kell becsomagolnunk? Mire lesz szükségünk a távoli Burundiban, ahol új életet kezdünk majd? Egyáltalán mit lehet ott kapni, és mit nem? Külmissziói Híradó, 2013/02 11

Csomagolás közben sok minden eszünkbe jutott, amire, azt gondoltuk, „feltétlenül szükségünk lesz.” Olyan sok minden, hogy már el sem fért a bõröndökben. Elkezdtünk tehát dobozolni. Megtöltöttünk egy dobozt, aztán kettõt, hármat… tízet… Mégiscsak több ezer kilométerre költözünk, és Burundi a világ egyik legszegényebb országa! Sok dolgot nem tudunk majd beszerezni, és ha mégis, jóval magasabb áron. Ezért a következõk kerültek a dobozokba: Bibliák, bibliamagyarázatos könyvek, munkaeszközök, konyhai eszközök, játékok meg minden egyéb, továbbá fogkefébõl, tusfürdõbõl, törülközõbõl és ruhából is tetemes mennyiség, hiszen nemcsak magunkra kellett gondolnunk, hanem a gyerekeinkre is. Mindezt azzal a felkiáltással: De hát évekig kell mindennek kitartania! Tényleg mindenre gondoltunk? Immáron három és fél éve élünk Burundiban. Joggal tesszük fel tehát a kérdést: Valóban csak ezek a számunkra „nélkülözhetetlen tárgyak” segítettek új életet kezdenünk az afrikai országban? Egyik-másik valóban nagy segítségnek bizonyult, ám néhány luxuscikknek nem tudtuk hasznát venni. Sokkal fontosabbak lettek azok az emberek, akik a barátainkká váltak, és hajlandóak voltak befogadni, közel engedni bennünket magukhoz. Gondolunk itt liebenzelli kollégáink mellett a két helyi lelkipásztorra, Théogène-re [téozsen] és Léonce-ra [léonsz], akik az országban beszélt nyelv, a kirundi elsajátításában segítettek. Mindenekelõtt azonban azért vagyunk nagyon hálásak nekik, mert végtelen türelemmel magyaráztak el mindent, ami a minket körülvevõ idegen kultúrában nekünk teljesen új volt, vagy amit nem értettünk. Tõlük tudtuk meg például azt is, hogy amikor Burundiban vendégségbe megyünk, illik egy arra szolgáló, hagyományos kosárkában ajándékot vinnünk, illetve ha hozzánk jönnek vendégek, búcsúzáskor valami csekélységet kell adnunk nekik, és a hazafelé vezetõ úton el is kell kísérnünk õket egy darabon, vagy akár egészen hazáig. Sok kisebb és nagyobb magyarázat segített abban, hogy elkerüljük a kínos baklövéseket, és a burundiakat egyre jobban megértsük. Muramvya-ban gyakorlatilag nem élnek bazunguk, azaz fehér emberek. Illetve néhány száz méterre tõlünk lakott egy amerikai család, ami igazán kedves ajándék volt Istentõl. Velük mindenrõl tudtunk beszélgetni, együtt imádkoztunk, énekeltünk, sírtunk és nevettünk. Annyira fantasztikus átélni, hogy Isten az egyik lépést a másik után velünk együtt megteszi, embereket vezet egymás útjába, találkozásokat készít, és így soha nem vagyunk egyedül. 12 Külmissziói Híradó, 2013/02

Ezt akkor is megláthattuk, amikor két év elteltével ismét búcsút kellett vennünk sok barátunktól. Ezúttal a fõvárosba, Bujumburába költöztünk. Ismét jöttek a jól ismert kérdések: Mi vár ránk? Tudunk-e majd kapcsolatokat kialakítani? És ismét voltak olyan emberek az új gyülekezetünkben, akikkel sokat találkozhattunk, és a kapcsolatok mély barátságokká fejlõdtek. Ott van például Thierry [tyieri], Samuel új lelkészkollégája, aki nemcsak a gyülekezetbe segített beilleszkednünk, hanem elmagyarázta nekünk az anglikán egyház mûködését is. Vagy Christoph [krisztof], a gyülekezet egyik presbitere, aki befogadott minket a családjába. Az õ lánya, Gloria lett Sabine [szabine] legjobb burundi barátnõje. 2012 márciusa óta Németországban töltjük itthoni szolgálati évünket. Érzékeljük, hogy men�nyire értékesek azok a szilárd és erõs kapcsolatok, amelyek a nagy távolságok ellenére is kitartanak és mûködnek. A sok változás közepette újra meg újra megbátorít és fellelkesít minket a számtalan bibliai példa, amelyekben láthatjuk, hogyan használja Isten azokat az embereket, akik „úton vannak”. Az, aki engedi, hogy Isten „mozgásba hozza”, megtapasztalja az Õ közelségét. Nóé, Ábrahám, Mózes, majd sok-sok nemzedékkel késõbb Pál és Péter… néhány név azok közül, akik Isten jelenlétét „útközben” élték át. Függetlenül attól, hogy volt-e bõröndjük vagy sem. „Én veletek vagyok minden napon …” (Mt 28,20). Mindegy, mi vár ránk, Urunk velünk van! Elkísér utunkon és mindenre felkészít. Most ismét költözés elõtt állunk. Április elején megint összecsomagoljuk bõröndjeinket, és elindulunk második burundi „bevetésünkre”. Izgat bennünket a kérdés: Vajon ki mindenki és mi minden vár ránk ezúttal? Közben pedig hálát adunk Istennek, mert tudhatjuk, hogy minden változásnál és minden újrakezdésnél is velünk van. Természetesen most is nehéz lesz elbúcsúzni családtagjainktól, barátainktól, mindazoktól, akikhez közel kerültünk Németországban az itthon töltött idõ alatt, még akkor is, ha elõre örülünk annak, hogy ismét láthatjuk második hazánkat, Burundit, és mindazt, ami hozzá tartozik. Köszönjük, ha imádságban a kedves Olvasó is elkísér minket utunkon! Samuel és Sabine Anderson

Oroszország

Egy ország a változások sodrában Ki hitte volna néhány évvel ezelõtt, hogy a „vasfüggöny” egyszer majd leomlik? Ki gondolta volna, hogy a zárt területeken misszionáriusok dolgozhatnak majd? Ki hitte volna, hogy emberek, akik az ateizmuson nevelkedtek, élõ hitre jutnak Jézusban? És mégis, mindez megtörtént: a szemünk láttára hullott darabjaira a világ egyik legnagyobb hatalma. Isten véghezvitte azt, ami az embereknek sokáig lehetetlennek tûnt. De Istennek semmi sem lehetetlen. Mi változott az elmúlt 20 évben? Történt egyáltalán valami? Az Urálban folytatott munkánk során egy olyan nemzetet figyelhetünk, amely szüntelenül változik, olyan emberekkel találkozhatunk, akik mernek újat kezdeni. A kérdés pedig az, hogy mi hogyan tudunk nekik ebben segíteni. Egy olyan népnek, amely évszázadok óta nem élhetett szabadságban, nem olyan egyszerû egyik napról a másikra önállóvá válni. Egy nemzet, amely emberemlékezet óta cárok és kommunista diktátorok elnyomásától szenvedett, nem tudja a demokrácia szabadságát hirtelen megélni. Ha az életét mindig kívülrõl szabályozták, nehéz egyszer csak a saját lábára állnia, és létfontosságú döntéseket hoznia. Ez egyformán igaz az orosz emberek hétköznapi, illetve lelki életére is. Naponta találkozunk olyanokkal, akik nem tudnak mit kezdeni a rendelkezésükre álló szabadsággal, vagy akik rossz döntéseket hoznak, mert sohasem tanították meg nekik, hogy számolniuk kell tetteik következményével, például döntéseik gazdasági vagy egészségügyi hozadékaival. Sokan olyan kiszolgáltatottnak érzik magukat, mint a kisgyermekek, és tanácsot, segítséget várnak. Egy olyan világban akarnak tájékozódni, amely elhalmozza õket a legkülönbözõbb ajánlatokkal és lehetõségekkel, de gyakran kelepcébe is csalja õket. Ezért a legtöbben arról álmodnak, hogy jön valaki, aki megmondja nekik, mit tegyenek, és leveszi róluk a felelõsséget. Ez természetesen igen

egyszerû és kényelmes megoldás lenne, de nagyon is érthetõ, miért vágynak erre oly sokan. Ebben a helyzetben kezdtük meg gyülekezetalapító és gyülekezetépítõ munkánkat az uráli Nyizsnyij Tagilban. Szeretnénk, ha az itt élõ emberek élete értelmet nyerne, õk maguk pedig szilárdan állnának az élet viszontagságai közepette. Hamis útjaikról és tájékozatlanságukból szeretnénk õket Jézushoz vezetni, aki ezt mondja magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14,16). Az emberek sok kérdést tesznek föl: Melyik út a helyes? A kommunizmus vagy a demokrácia (amely mára egyenlõvé vált a mértéktelen fogyasztással)? Mindkettõnek megvan a maga erõs és gyenge oldala. Melyik hit az igazi? Az ortodox, az evangélikus vagy az egyik szekta a sok közül, amelyek a rendszerváltás óta az országba nyomulnak? És szinte mindegyik azt állítja magáról, hogy az az út az egyetlen helyes út, amelyet õ kínál. Ehhez jön még a rendkívül erõs okkult terheltség, amely – szomorúan tapasztaljuk – itt szinte mindenkit érint. Hogyan neveljem a gyerekeimet? Ezt a feladatot eddig az állam magára vállalta. Minden szigorú szabályok szerint zajlott. Most pedig hirtelen a szülõknek kell magukra venniük ennek a felelõsségét. Hogyan lehet sérülés nélkül leélni az életet? Annyi veszély leselkedik ránk, amelyek a bukásunkat okozhatják! De hát Jézus az út! Éppen azért szeretnénk az emberek tekintetét Õrá irányítani, mert csak Õvele lehet teljes és megelégedett életet élni. Mi az igazság? A kommunizmus becsapta és kihasználta az embereket. Ezért sokan a mai napig mindenkivel szemben bizalmatlanok. A titkosrendõrség majdnem mindenkit figyelt, és a családok életébe is befurakodtak. Kiben lehet itt bízni? Kinek az õszinteségében lehet hinni? Aztán ott van a demokrácia, ez a látszólagos nagy szabadság – vajon ez az Külmissziói Híradó, 2013/02 13

igazság? Vajon a demokrácia nem azt jelenti-e, hogy azok a gazdagok – mindenekelõtt is az újgazdagok – uralkodnak, akik a rendszerváltáskor az államot a világpiacon kiárusították, és az így szerzett hatalmas vagyonukkal és gazdasági hatalmukkal elnyomják a népet? Hol találni manapság olyan embereket, akik komolyan az én javamat akarják? Annyian hazudnak, csalnak és lopnak, hogy már szinte ez a normális, hiszen mindenki így él. De hát Jézus az igazság! Éppen azért szeretnénk ezt elmondani az embereknek, mert csak Jézusnál találják meg az igazságot, amely után kutatnak. Miben találom az igazi, teljes és megelégedett életet? A kommunizmusban? Világos, hogy akkor mindenkinek jutott annyi, amennyi elég volt az élethez, és mindnyájan egyformák voltak. De nem volt szabadság. A demokráciában? Miután, 1991 óta az ország megélt néhány gazdasági válságot, az életszínvonal sokat emelkedett. Az emberek sok mindent megkaphatnak. A külföldi utazások sem számítanak kivételes ritkaságnak. Mégis most, amikor már mindazt megszerezte magának az ember, amire a szíve vágyott, valami még hiányzik neki. Az, ami van, már nem elég. Az élettõl rossz szájíze lesz az embernek. Kell, hogy legyen még valami! Valami, ami boldoggá és elégedetté tesz! Hol, miben van a teljes élet? De hát Jézus az élet! Éppen azért szeretnénk ezt hirdetni Oroszországban, mert csak Jézussal élhet az ember valódi életet. Munkánkkal szeretnénk irányt mutatni az embereknek, hogy Jézushoz találjanak, és megismerhessék Isten örökérvényû igaz szavát, a Bibliát. Hiszen

azt, hogy hogyan „mûködünk” jól, csakis Isten, a mi Teremtõnk és tervezõ Alkotónk tudhatja; ezért adott nekünk egy használati utasítást is: a Bibliát. Szeretnénk, ha mindenki, aki istentiszteleteinket látogatja, vagy akivel kapcsolatban állunk, elmondhatná egyszer: „Taníts engem utaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem nevedet” (Zsoltárok 86,11). Mélyen meg vagyok gyõzõdve arról, hogy csak és kizárólag így kezdhetnek Oroszországban is az emberek újat. Csak Jézussal lehet megbékélni a múlttal és azokkal az emberekkel, akik annyi szenvedést okoztak másoknak. Csak úgy lehet szabadulni a hazugság, lopás és gyilkosság ördögi körébõl, ha az emberek elkezdik kérdezni Istent és kutatják az Õ akaratát. Csak akkor lehet eredményesen elindulni a jövõbe, ha az emberek többé nem maguk körül forognak szüntelen, hanem annak a valakinek a szeretetét igyekeznek másoknak továbbadni, aki minket elõbb szeretett. Mi is Jézussal az oldalunkon szeretnénk ebben újabb és újabb lépéseket tenni.

Matthias és Lena Schindler

FIATALOK A MISSZIÓBAN Határozott ideju missziós szolgálat „Kanadába?! Ó, hát az nagyszerû!” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor eldöntöttem, hogy vállalok egy év önkéntes szociális munkát Kanadában. Az igazat megvallva, különösen az nagyon tetszett a dologban, hogy az én kis megszokott világomon (komfortzónámon) belül maradhatok. A terv az volt, hogy a felkészítõ napok után, augusztus végén repülünk Torontóba. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban az én vízumom a kiutazás napjáig sem érkezett meg. A csoport többi tagja elutazott, én meg úgy éreztem magamat, mint akit leforráztak: teljesen összezavarodtam, és nem értettem sem a világot, sem Istent. Nagyon kemény, intenzív idõszak következett: sokat gondolkodtam, majd megpróbáltam rendezni a soraimat. Így, utólag már látom, milyen értékes idõszaka volt ez éle14 Külmissziói Híradó, 2013/02

temnek! Megértettem, hogy sok mindenben helytelen indítékok alapján léptem. Abban biztos voltam, hogy „Istenért” akarom végigcsinálni az egészet, de Istent magát nem igazán kérdeztem meg errõl. Elõször szívbeli hozzáállásomon kellett változtatnom, hiszen addig minden gondolatom Kanada körül forgott. Nagy erõfeszitésembe került elengednem álmaim országát, és elfogadnom annak a lehetõségét, hogy egy másik országban egy másik feladatot vállaljak. Ezért volt olyan csodálatos megtapasztalnom, hogy pont azon a héten, amikor végleg eldöntöttem, kész vagyok bárhová elmenni bármilyen feladatra, és már képbe is került egy szolgálat Japánban, váratlanul megérkezett a vízumom, és végül kiutazhattam Kanadába. Életem legszebb éve után ismét itthon vagyok, Németországban. Az elmúlt egy évben Istent olyan

szoros közelségbõl szemlélhettem Kanadában, mint még soha azelõtt. Életem új irányt vett, és napról napra jobban ismerhetem Õt. Lukas Müller, Kanada 2011/12 Impact Merjem magamat új dolgokban kipróbálni?! Tavaly május végétõl augusztus közepéig egy Impact-csoporttal Mikronéziába repültem. Négy hetet Guamban, a hátralévõ idõt pedig Palauban töltöttük. Mivel nemzetközi csoportot alkottunk, mindenkinek szüksége volt bátorságra, hiszen kulturális, nyelvi és lelki szempontból is teljesen új dolgokban kellett magunkat kipróbálnunk. Fõ feladatunk az volt, hogy bibliaheteket és istentiszteleteket szervezzünk, illetve tartsunk gyerekeknek. Amikor a csoportunkon belül problémák jelentkeztek, vagy az ottani kultúrában okozott valami gondot, gyakran feltettem magamnak a kérdést: Miért is döntöttem úgy, hogy vállalom ezt a határozott idejû szolgálatot? Persze szerettem volna egy idegen kultúrát, egy új országot megismerni, arra is vágytam, hogy megújuljon az Istennel való kapcsolatom, és egészen oda akartam magamat szánni neki. Mégis azzal szembesültem, hogy bizonyos dolgokat nagyon nehezen viselek: például az ottani emberek pontatlanságát és megbízhatatlanságát, vagy azt, hogy a megbeszélt határidõket rövid idõn belül állandóan meg kellett változtatni. Mielõtt továbbutaztunk volna Palauba, leültem beszélgetni csoportvezetõnkkel, Anne Stinette-tel [en sztinet], a Liebenzelli Misszió amerikai ágának egyik misszionáriusával. Az õ szavai segítettek megértenem: milyen fontos mindenféle szempontból az, hogy az ember ki tudjon lépni saját, megszokott kis világából, komfortzónájából. Ahhoz, hogy az életben és a hitben elõre léphessünk, néha bizony magunk mögött kell hagynunk mindent, ami nekünk kedves, megszokott és természetes, és fel kell vállalnunk olyan dolgokat, amelyek félelemmel töltenek el, vagy nagy kihívást jelentenek. A legfontosabb ugyanakkor az, hogy miközben ezt az ember megteszi, nézzen Jézusra, vonja be Õt a döntéseibe, bízza rá magát, és tudakolja az Õ akaratát. Ez a felismerés nagyon sokat segített nekem a hátralevõ idõben. Olyan feladatokat is vállaltam, amelyek igencsak kívül estek az én komfortzónámon, de amelyek által sok újat tanultam és tapasztaltam. Például az istentiszteleteken angolul tettem bizonyságot, ami az elején nagyon nehezemre esett. Vagy idõnként átvettem egy-egy gyermekbibliahét szervezését. Mindezekben sok új élményre tettem szert, mivel Jézussal mertem ezekre igent mondani. A Mikro-

néziában töltött idõ alatt megláthattam, hogy Isten nagyon megáld bennünket, ha vállalunk olyan feladatokat, amelyekrõl eddig azt gondoltuk, hogy magunkban teljesen képtelenek lennénk megbirkózni velük. Salome Flubacher Tanítványképzõ iskolában A változások és az újrakezdések folyamatosan és feltartóztathatatlanul végigkísérik életünket. Ezt az FTS* elnevezésû képzésen egészen intenzív módon megtapasztalhattam, és mindennél világosabban tudatosíthattam magamban, hogy – ha az ember engedi – a változások óráról órára és nap mint nap megtörténnek. A kurzus során egészen különbözõ hitbeli meggyõzõdésekkel, teológiai ismeretekkel, emberekkel és az emberi természet megnyilvánulásaival, mindenekelõtt pedig önmagammal konfrontálódtam. Rá voltam kényszerítve, hogy kilépjek saját kis világomból, és tágítsam a látókörömet. Nagyot változtam. Nem vagyok már annyira bizonytalan, nagyobb nyugalom van bennem, és sok új ismeretre tettem szert. Tapasztaltabb és megértõbb lettem. Sok mindent kibeszélhettem magamból, ami lassanként változásokat és új folyamatokat eredményez. A képzés során bekövetkezett változások természetesen nem maradnak maguktól úgy. Naponta harcolnom kell azért, hogy ne térjen minden vissza a régi kerékvágásba, hanem tudjak elõre haladni. Judith Schmidt Amikor tavaly jelentkeztem az FTS-re, az nekem egy nagyon nagy újrakezdést jelentett. Tudtam, hogy rendkívüli hónapok várnak rám. Hiszen ha valaki fél évig tizenhét, azonos korú fiatallal él egy fedél alatt, és sok ideje van arra, hogy saját magáról és Istenrõl elmélkedjen, akkor naponta számíthat váratlan helyzetekre, érzelmeket felkavaró pillanatokra, de sok jó lehetõségre is. Az ott eltöltött idõ alatt megváltoztam, és megértettem, hogy jó idõben jött ez az új kezdet az életemben. Megerõsödtem a hitemben, megsokszoroztam a tudásomat, és nagyon értékes idõt éltem át sok felebarátommal és Istennel. A legnagyobb változás mégis az, hogy megismertem saját magamat. Többé már nem viaskodom az ellen, ami nem tetszik magamban, hanem elkezdtem az lenni, aki vagyok: Isten szeretett gyermeke, aki nyugalmat és védelmet találhat mennyei Atyjánál. Pont ez a felismerés és változás segít nekem a hétköznapok kisebb újrakezdéseiben, de a nagyobb változásokban is, amelyek még várnak rám, és amelyeknek szilárd hittel nézek elébe. Priscilla Zahn

* FTS = „Firemountain Training School” – tanítványképzõ kurzus Bad Liebenzellben Külmissziói Híradó, 2013/02 15

Tágítsuk a látóhatárt! Egy rövid távú missziós szolgálat kitágítja ....hited látóhatárát; ....világmissziós gondolataid látóhatárát; ....tapasztalataid látóhatárát. Várunk mindenkit, aki ...legalább 18 éves; ...hit által személyes kapcsolatban áll az Úr Jézussal; ...kész egy interkulturális csapattal együtt élni és szolgálni; ...beszéli a kívánt nyelvet; ...rendelkezik a szükséges anyagiakkal. Bõvebb információ a www.kurzzeiteinsaetze.de honlapon.

FTS – Firemountain Training School Ha kész vagy valami újat kipróbálni, itt a helyed! Próbáld ki, milyen Istent egészen közelrõl megismerni, és engedj a kihívásoknak! Hol? Bad Liebenzellben (Németország), a Fekete-erdõ északi részén fekvõ kisvárosban. Mi? Egy lakóközösség, melynek tagjai …hitbeli tapasztalatokat szereznek; …továbbadhatják mindazt, amit megtanultak; … evangélizációs gyermekheteket és ifjúsági heteket szerveznek; …sok vidám dolgot csinálnak együtt. Mikor? Októbertõl márciusig. Kinek? Mindenkinek, aki ...személyes kihívásokra vágyik; ...szeretné gyakorlati módon is megélni a hitét; ...kész arra, hogy változzon; ...15 évesnél nem fiatalabb, és 21 évesnél nem idõsebb. Bõvebb információ a www.teensinmission.de/fts honlapon.

Hass másokra, és engedd, hogy mások is hassanak rád! Az impact** azt jelenti, hogy Isten hatalmas szeretetét kivisszük a minket körülvevõ világba. Tesszük ezt másokkal egy csapatban, több hónapon át, idegen országokban. A felkészítés jó! A vezetõk rátermettek! A változás benned kezdõdik! A Jézus-Paktum*** résztvevõi ... engedik, hogy különbözõ hatások érjék õket; ...szeretnének mély nyomot hagyni másokban; ...csapatban élnek, csapatban tanulnak és csapatban szolgálnak; ...hitükben növekednek; ...támogatják a helybeliek missziós és gyülekezeti munkáját. Bõvebb információ és jelentkezés a www.impact-teams.de honlapon. ** Angol szó, jelentése: hatás, ráhatás, behatás, erõs befolyás *** Eredetileg német szójáték. Az angol impact szó szerinti német változata az IM-PAKT. Jelentése: szerzõdésben. Vagyis az impact szolgálat alapja az, hogy a résztvevõk Jézussal már megkötötték a szövetséget, szerzõdést, paktumot.

Külmissziói Híradó – a Nemzetközi Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítványának lapja * Megjelenik évi hat számban. Az újságot és külön kérésre a német nyelvû liebenzelli újságokat is (Mission Weltweit és Go! c. gyermeklap) térítésmentesen küldjük. A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn és állítjuk elõ. Felelõs kiadó: Sípos Alpár Szabolcs * Fõszerkesztõ: Elõd Erika, Tel.: 06 1 326 54 94 Szerkesztõség: 2090 Remeteszõlõs, Pisztráng u. 2. * Tel.: 06 26 355 310 * Internet: http://www.liebenzell.hu Villámposta: [email protected] Az OTP-nál vezetett számla száma: 11738084-20011215 • adószám: 18543494-1-13 Nyomdai elõkészítés, kivitelezés: GEDEON Bt. Vác, Zrínyi u. 9. www.gedeon.hu 16 Külmissziói Híradó, 2013/02