2
Diane Chamberlain
Kedves Anna! Annyiszor nekiálltam már ennek a levélnek, és most tessék, újra nekiveselkedem, de fogalmam sincs, hogy mondjam el Önnek Ez a félbeszakadt levél az egyetlen nyom, amelyből Tara és Emerson kiindulhat legjobb barátnőjük, Noelle öngyilkosságának okait kutatva. Minden, amit tudtak róla – szülésznői hivatása, bátor kiállása az igaz ügyek mellett, családja és barátai iránt érzett szeretete –, olyan ember benyomását keltette, aki ragaszkodik az élethez. Miért választotta mégis a halált? Túl sok mindenről nem tudtak. A levél és egy szívszaggató titok felfedésével a két nő lassan rájön, hogy valójában mégsem ismerték jól Noelle-t, s miközben egyre inkább kirajzolódik előttük bonyolult személyisége, szerelemmel, árulással, részvéttel és csalással is szembesülniük kell. A Titkok örvénye izgalmas regény, amely mindannyiunk számára felteszi a kérdést: mi az, amit már nem lehet megbocsátani? Titkok
örvénye
3
DIANE CHAMBERLAIN tizenkét évesen kezdett el írni, végzettségét tekintve pszichológus. Tizenkilenc bestseller szerzője, Észak-Karolina államban él. „Fordulatokkal és meglepetésekkel teli regényeket írok, amelyek – remélem – az érzelmekre is hatnak. A könyveim középpontjában minden esetben emberi kapcsolatok állnak – férfiak és nők, szülők és gyermekeik, nővérek és fivérek egymáshoz való viszonya. Nem tudok elképzelni érdekesebbet annál, mint ahogy az emberek megküzdenek az élet kihívásaival és csapásaival, együtt és egyedül is. Számomra az az igazi öröm, hogy a szavaimmal hatást gyakorolhatok az olvasókra.” 4
Diane Chamberlain
Diane Chamberlain
Titkok örvénye – Részletek –
Egy oszlopnak dőlve ücsörgött a Naplemente lakóparkban álló nyaralóban, a veranda fölső lépcsőfokán, a tekintetében tükröződött a telihold. Ez azért hiányozni fog. Az éjszakai égbolt. Spanyol moha csüngött a tölgyfák leveleiről. A szeptemberi levegő selymesen simogatta a bőrét. Ellenállt a fürdőszoba vonzásának. A piruláknak. Még nem. Akár egész éjjel ott ücsöröghet, ha akar. Felemelte a karját, és az ujjával körberajzolta a holdat. Érezte, ahogy a fény égeti a szemét. – Szeretlek, világ! – suttogta maga elé. A titok súlya hirtelen olyan erővel nehezedett rá, hogy az ölébe ejtette a kezét, amely mintha kőből lett volna. Amikor Titkok
örvénye
1
reggel felébredt, még nem tudta, hogy ez az a nap, amikor képtelen lesz tovább cipelni magával a terhet. Még este is vidáman dúdolgatott magában, miközben zellert, uborkát és paradicsomot szeletelt a salátájához, és arra a kis szőke babára gondolt, aki előző nap született – egy aprócska, törékeny életre, amelynek szüksége volt a segítségére. Ám amikor a salátájával leült a számítógép elé, olyan érzése támadt, mintha két erős, izmos kar nyúlt volna ki a monitorból, amely olyan erővel szorította a fejét, a vállát és a tüdejét, hogy alig jutott levegőhöz. Egy levél kezdett formálódni a képernyőn, a szavak fogva tartották a gondolatait, és ő tudta, eljött az idő. Nem érzett félelmet – és pánikot semmiképpen sem –, amikor kikapcsolta a számítógépet. A salátát, szinte érintetlenül, az íróasztalon hagyta. Nem volt többé szüksége rá. Nem is kívánta már. Felkészült mindenre; nem volt nehéz. Hosszú ideje várt már erre az éjszakára. Amikor mindent elrendezett, kisétált a verandára, hogy lássa a holdat és érezze a selymes levegőt, hogy utoljára láthassa, ízlelhesse és hallja a világ rezdüléseit. Nem arra várt, hogy meggondolja magát. A döntés okozta megkönnyebbülés nagyszerű érzés volt, olyan nagyszerű, hogy amikor végül felállt, éppen akkor, amikor a hold lebukott az utca menti fák mögé, egy mosoly bujkált a szája szegletében.
2
Diane Chamberlain
Noelle gazos kocsifelhajtójáról látszott az udvar bal oldali sarkában kialakított virágoskertje. Igazán nem törte magát, hogy javítson a ház állapotán, és a kert többi része is elhanyagolt volt, de néhány évvel ezelőtt azzal lepett meg minket, hogy valóságos kertészeti műalkotást hozott létre azon a részen. Ez is egyike lett a számtalan rögeszméjének. Kutatásokat végzett, hogy az év minden szakaszában virágozzon valamilyen növény. Az egyik szobrász barátja készített egy madáritatót, amely a kert közepén helyezkedett el, és úgy nézett ki, mintha egy múzeumból hozták volna. Egyébként úgy festett, mint egy hagyományos, kő madáritató, de közvetlenül mellette egy mezítlábas kislány bronzszobra állt, amint lábujjhegyen nyújtózkodik a perem felé, hogy elérje a vizet. A ruhája és a haja mögötte lobogott, mintha lágy szellő fújdogálna. Az emberek hamarosan felfedezték ezt a madáritatót. Néhány újságíró szerette volna lefényképezni, és cikket írni az alkotójáról, de Noelle soha nem egyezett bele. Attól félt, hogy valaki majd megpróbálja ellopni. Mindenét odaadta volna, hogy másokon segítsen, de azt nem akarta, hogy bárki belepiszkítson a kertjébe. Öntözött, mulcsozott, metszett, és imádta ezt a zsebkendőnyi földterületet. Úgy dédelgette, ahogy más nők a férjüket vagy a gyereküket. Maga a nyaraló repedezett, fakókék épület volt, mint a kikopott farmer térde, és ez a szín kissé betegesnek tűnt a napleTitkok
örvénye
3
mente vörös fényében. Miközben a málladozó járdán sétáltam a veranda felé, láttam, hogy az ajtó melletti postaládából kilóg néhány boríték, és a meleg ellenére fagyos borzongás futott végig a gerincemen. Valami nem stimmelt. Úgy volt, hogy Noelle átjön hozzánk vacsorára előző este, és hoz valamilyen anyagot Jennynek, aki – a legnagyobb megdöbbenésemre – éppen takarókat varrt a babaprogramnak. Ez nem olyasmi, amiről Noelle csak úgy megfeledkezik. Valahogy zavart, hogy nem válaszol az üzeneteimre. Először csak annyit írtam: „Gyere enni! Melegen tartom neked a vacsorát!” A következőt tíz óra körül küldtem: „Csak érdeklődöm. Azt hittem, átjössz hozzánk, de biztos félreértettem valamit. Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled.” Végül az utolsót aznap reggel: „Noelle! Nem jeleztél vissza. Minden rendben? Szeretlek.” Azóta sem jelentkezett, és miközben a veranda lépcsőjén lépkedtem, képtelen voltam elűzni magamtól a rettegést. Csöngettem, és a hang átszűrődött a vékony ablaküvegen. Kopogtam, majd megpróbáltam kinyitni az ajtót, de zárva volt. Valahol odahaza volt kulcsom a házhoz, de eszembe sem jutott, hogy magammal hozzam. Lesétáltam a lépcsőn, és követtem a keskeny járdát a ház mellett, a hátsó ajtóhoz. A lámpa égett a hátsó verandán, de az ajtó itt is zárva volt. Az ajtó melletti apró ablakon át láttam, hogy Noelle táskája az ütött-kopott konyhaasztalon hever. Soha nem ment sehova a táskája nélkül. Az a fajta hatalmas, alaktalan, vörösesbarna válltáska volt, amibe a fél életedet bele tudod pakolni. Emlékeztem rá, amikor Jennynek előhúzta belőle a játékokat még totyogó korában – ez is mutatja, milyen 4
Diane Chamberlain
régóta megvolt. Noelle és a táska egy életre összetartozott. Gesztenyeszín haj, gesztenyeszín táska. Ha a táska ott volt, Noelle-nek is ott kellett lennie. Erősen megütögettem az ablakot. – Noelle! – Miss Emerson? Megfordultam. Tíz év körüli kislány sétált felém az udvaron. A napfény lassan elhomályosult, és csak egy idő után ismertem fel a macskát a kezében. – Te vagy…? – pillantottam a szomszéd ház ajtaja felé. Egy három- vagy négygyerekes, fekete család lakott ott. Mindannyiukkal találkoztam már, de a névmemóriám rettenetes. – Libby vagyok – mondta a lány. – Miss Noelle-t keresi, mer’ tegnap este gyorsan el kellett mennie. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Elment. Fogalmam sem volt ugyan, hogy a táskája és az autója mit keres mégis itt, de végül rájöttem. Libby az egyik lábát a veranda lépcsőjére fektette, és a fény megvilágította a karjában fekvő foltos cicát. Közelebb hajoltam. – Ő Foltos? – Igen, asszonyom. Miss Noelle megkért rá, hogy egy ideig viseljem gondját a mi házunkban. – Hová ment? – Nem mondta. Anya szerint nem szép dolog, hogy nem árulta el nekem – vakargatta a macska fejét. – Néha vigyáztam Foltosra, de mindig Miss Noelle házában. Így anya úgy gondolja, ezúttal Miss Noelle hosszabb időre utazott el, mint Titkok
örvénye
5
ahogy néha máskor is szokott, de nem szép tőle, hogy nem mondta meg, mikor jön haza, és nem veszi fel a mobilját sem. Mi az ördög folyik itt? – Van kulcsod a házhoz, Libby? – kérdeztem. – Nincs, asszonyom, de tudom, hol tartja. Én tudom egyedül. – Mutasd meg nekem, légy szíves! Libbyvel végigsétáltunk a füvön a kiskert felé, előttünk kettőnk hosszú, keskeny árnyéka. Libby egyenesen a madáritatóhoz lépett, majd lehajolt, és felemelt egy nagy követ közvetlenül a bronz kislány lába mellett. – Ez alatt a kő alatt tartja – suttogta Libby, és a kezembe nyomta a kulcsot. – Kösz! Visszamentünk a bejárati ajtóhoz. A lépcsőnél megtorpantam. Odabent valószínűleg találok majd valamilyen nyomot, amiből kiderül, hova ment Noelle. Valamit, ami elárulhatja, miért nem vitte magával az óriási táskát. Vagy a kocsit. Az a bizonyos érzés, ami már korábban is rám tört, most teljesen elárasztott, így a kislányhoz fordultam. – Menj haza, kicsim! – kértem. – Légy szíves, vidd haza Foltost. Megpróbálom kideríteni, mi folyik itt, aztán mindenképpen szólok, rendben? – Oké. Lassan sarkon fordult, mintha nem volna meggyőződve róla, hogy bízhat bennem a kulccsal kapcsolatban. Figyeltem, ahogy végigsétál az udvaron a házuk felé. A kulcs csupa sár volt, így a pólómba töröltem, ami a legbiztosabb jele volt annak, hogy semmi más nem érdekelt, csak 6
Diane Chamberlain
hogy kiderítsem az igazságot. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a konyhába. – Noelle! Belöktem az ajtót magam mögött, majd bezártam, mert lassan elhatalmasodott rajtam az üldözési mánia. A táskája, akár egy rakás bőrdarab hevert az asztalon, a kocsikulcsa pedig a mosogató és a tűzhely közötti pulton feküdt. Foltos táljai a pulton száradtak egy konyharuhára borítva. A mosogató tiszta volt, és üres. A konyha valahogy túlságosan is tisztának tűnt. Noelle már azzal is képes volt felforgatni egy szobát, hogy keresztülsétált rajta. Átmentem a képeslapba illő nappaliba, el a zsúfolt könyvespolc és az öreg tévé mellett, amit Tara és Sam adtak neki néhány éve, amikor megvásárolták a nagy képernyős készüléküket. Majd tovább, a kopott kanapé mellett. A tévé előtt néhány babakocsi feküdt összecsukva, és egy pár babaülés kartondobozokra halmozva, amelyek minden valószínűség szerint tömve voltak gyerekholmikkal. A fotelben további dobozok zsúfolódtak. Kétség sem fért hozzá, hogy Noelle birodalmában járok. A kanapé fölötti falon Grace és Jenny bekeretezett képe lógott, egy régi, fekete-fehér fotó mellett, amely Noelle édesanyját ábrázolta egy kertkapu előtt állva. A gyerekek képeit látva az anyukájáé mellett mindig meghatódtam, tudtam, hogy Noelle a sajátjaként tekintett a lányainkra. Átvágtam az egyik fürdőszobán, amit irodának használt. Akárcsak a nappali, ez is tele volt dobozokkal és zsákokkal, az íróasztalát pedig papírok és könyvek borították… meg egy nagy tál saláta, uborkával és paradicsommal. – Noelle! Titkok
örvénye
7
A ház csöndjétől kirázott a hideg. Talán megcsúszott a zuhanyzóban? De akkor miért kérte volna meg Libbyt, hogy viselje gondját Foltosnak? Elértem a hálószobához, és a nyitott ajtón át megpillantottam őt. A hátán feküdt, a kezét összekulcsolta a bordáján, nyugodt volt, és csendes, mintha meditálna, de a viaszos arc és az éjjeliszekrényen heverő gyógyszeres dobozok valami egészen másról árulkodtak. A levegő beszorult a tüdőmbe, és képtelen voltam megmozdulni. Nem tudtam felfogni. Nem is akartam felfogni. Lehetetlen, gondoltam. Ez egyszerűen lehetetlen. – Noelle! – tettem felé egy bizonytalan lépést, mintha egy medence vizének hőmérsékletét akarnám ellenőrizni. Aztán rám zúdult a valóság, én pedig odarohantam hozzá. Megragadtam a vállát, és erősen megráztam. A haja ráhullott a kezemre, mintha még élne, de ez volt az egyetlen, ami még eleven volt benne. – Nem, nem, nem! – kiáltottam. – Noelle! Ne! Ne tedd ezt! Kérlek! Felkaptam az egyik üres gyógyszeres dobozt, de az üvegen olvasható szavakat nem fogadta be az agyam. Meg akartam ölni azt az üveget. A sarokba hajítottam a dobozt, és az ágy mellé térdeltem. A kezem közé szorítottam a barátnőm jéghideg kézfejét. – Noelle! – suttogtam. – Miért? Elképesztő, mi mindent nem képes felfogni az ember, amikor érzelmileg összeomlik. Az üzenet ott hevert mellettem, az éjjeliszekrényen. Oda is kellett nyúlnom, amikor elvettem a mobilját, hogy segítséget hívjak. A telefon csak néhány centi8
Diane Chamberlain
méterre feküdt a kezétől. Könnyedén felhívhatott volna engem vagy Tarát. Csak annyit kellett volna mondania: – Valami hülyeséget csináltam. Gyere, és ments meg! De nem tette. Nem akarta, hogy megmentsék. A rendőrség és a mentősök hamarosan ellepték a szobát, elszívták előlem az összes levegőt, egyetlen kék és szürke forgataggá olvadtak össze a szemem előtt. Ott ücsörögtem az egyenes támlájú széken, amit valaki behozott nekem a konyhából, még mindig Noelle kezét szorongattam, miközben az egyik mentős halottnak nyilvánította, és vártuk, hogy a halottkém megérkezzen. Válaszoltam a rendőrök záporozó kérdéseire. Whittaker őrmestert személyesen is ismertem. Kora reggelenként megjelent a Hot!-ban. Ő volt a málnakrémes croissant és banános-mogyorós muffin, forrón. Megtöltöttem a bögréjét a legerősebb kávémmal, majd figyeltem, ahogy öt zacskó cukrot borít bele. – Hívta már a férjét, asszonyom? – kérdezte tőlem. Mindig asszonyomnak szólított, akárhányszor kértem is rá, hogy hívjon csak Emersonnak. Körbesétált Noelle gyufaskatulyányi hálószobájában, megnézte az édesanyjáról készült másik keretes fényképet, végigsimított az ablak alatti kis polcon sorakozó könyvek gerincén, és közelről szemügyre vette a fésülködőasztalon álló tűpárnát, mintha mindezekből rájöhetne, mi történt itt. – Igen. – Legelőször Tedet hívtam. Éppen egy ingatlant mutatott meg valakinek, így üzenetet kellett hagynom. Még nem hallgatta meg. Ha megtette volna, azonnal visszahív, ahogy meghallja akadozó szavaimat, amelyek úgy hangzottak, mintha agyvérzést kaptam volna. Titkok
örvénye
9
– Ki a legközelebbi rokona? – kérdezte az őrmester. Ó, ne! Eszembe jutott Noelle édesanyja. Majd Ted felhívja őt helyettem. Én képtelen lettem volna rá. Egyszerűen képtelen, ahogy Tara is. – Az édesanyja – suttogtam. – Már elmúlt nyolcvanéves, és meglehetősen… gyenge. Idősek otthonában él, Charlotte-ban. – Ezt látta már? – emelt fel kesztyűs ujjaival Whittaker őrmester egy apró papírlapot Noelle éjjeliszekrényéről. Elém tartotta, hogy elolvashassam.
Emerson és Tara, sajnálom. Kérlek, viseljétek gondját a kertemnek, és ügyeljetek rá, hogy anyám is megfelelő ellátásban részesüljön. Szeretlek benneteket. – Ó! – hunytam le a szemem. – Ó, ne! Az üzenet megmásíthatatlanná tette a történteket. Addig a másodpercig valahogy sikeresen hessegettem el a gondolataimból a szót: öngyilkosság. Most pedig tessék: a betűk az agyam legmélyéig hatoltak. – Ez az ő kézírása? Résnyire nyitottam a szemem, mintha képtelen lennék újra látni a teljes üzenetet. A betűk laza kanyarulatai más számára szinte olvashatatlanok voltak, de én jól ismertem őket. Bólintottam. – Talán depressziós volt, asszonyom? Van valami elképzelése? Megráztam a fejemet. – Nem. Egyáltalán nem – pillantottam föl rá. – Imádta a munkáját. Soha nem volt… Lehet, hogy súlyos beteg volt, csak 10
Diane Chamberlain
nem árulta el nekünk? Vagy valaki megölte, és öngyilkosságnak állította be? – újra az üzenetre néztem. Majd a gyógyszeres fiolákra. Noelle neve volt a címkéken. Az egyik mentős észrevette, hogy néhányat csak a múlt hónapban váltottak ki, de volt, amit évekkel ezelőtt. Talán gyűjtögette őket? – Beszélt az egészségi állapotáról mostanában? Orvosokról, vizsgálatokról? Megdörzsöltem a halántékomat, próbáltam dolgoztatni a memóriámat. – Még régen megsérült a háta egy autóbalesetben, de évek óta nem panaszkodott fájdalomról – válaszoltam. – Akkor sokat aggódtunk a kezelése miatt, de olyan régen történt már. – Nekünk elmondta volna, ha valami nincs rendben. Úgy hangzott, mintha leginkább magamat akarnám meggyőzni, és Whittaker őrmester finoman a vállamra tette a kezét. – Néha az emberek magukba temetik a fájdalmukat, as�szonyom – mondta. – Talán a hozzánk legközelebb állók is. Igazán sohasem ismerhetjük meg őket. Ránéztem Noelle arcára. Olyan gyönyörű volt, ám csak egy üres kagylóhéj. Noelle nem létezett többé, és én úgy éreztem, máris elfelejtettem a mosolyát. Ennek semmi értelme, gondoltam. Még olyan sok mindent akart az élettől. Fel kellett hívnom Tarát. Ezzel képtelen voltam egyedül megbirkózni. Ki kell találnunk, mit tegyünk. Majd mi összerakjuk, mi történt. Mi ketten mindent tudtunk, amit Noelleről tudni lehetett. Mégis előttem feküdt az ékes bizonyíték – egy örökre eltávozott barát –, hogy valójában egyáltalán nem ismertük őt. Titkok
örvénye
11
Elindultam a földszinti dolgozószoba felé, ahol Noelle doboza már várt rám. Az idő múlásával olyan érzésem támadt, mintha a dobozzal együtt egy másik ember is lakott volna a házban; egy ember, akinek túl nagy hatalma volt ahhoz a helyhez képest, amit elfoglalt. Ebben volt az utolsó reményünk. Semmit nem találtunk Noelle házában, ami választ adott volna a kérdéseinkre. Tara és én felhívtuk az összes szülészetet harminc kilométeres körzetben, és mindenhol tudtak arról, amiről nekünk sejtelmünk sem volt: Noelle évek óta nem dolgozott már bábaként. Néhány munkatársuk nemrégiben is találkozott vele, úgyhogy nem vesződtünk azzal, hogy arról kérdezősködjünk, tudtak-e róla, hogy depressziós volt. Suzanne és a többi önkéntes tőlünk várt választ ugyanerre a kérdésre. Bármi is aggasztotta Noelle-t, megtartotta magának. Az volt a gyanúm, hogy a választ a dobozban sem fogom megtalálni, de elhessegettem a gondolatot, mert így legalább maradt még némi reményem. Nincs több kifogás. Most van időm rá. Beleásom magam. […] Leültem az ablak alatti fotelbe, és felmarkoltam egy rakás levelet és képeslapot a dobozból, de hamar rájöttem, hogy fel 12
Diane Chamberlain
kell kötnöm a gatyámat. A kezemben tartott papírok között volt két levél, az egyik egy hónapja, a másik nyolc évvel ezelőtt íródott. Egy e-mail-váltás Noelle és egy másik bába között. Két babakép. Egy tinédzser fiúról készült fénykép. Egy születésnapi üdvözlőkártya Jennytől, amit én segítettem kiválasztani még évekkel ezelőtt. Úgy tűnt, Noelle ezt a dobozt amolyan mindenesnek használta, és semmi rendszer nem volt a tartalmában. Arra gondoltam, bárcsak Tarának lenne egy kis ideje segíteni. Fél órájába telne, hogy ezt az egész zűrzavart ábécérendbe sorolja, és keltezés szerint rendszerezze. Felálltam, lepakoltam az egyik asztalról, és elkezdtem sorba rendezni a képeslapokat, leveleket, fényképeket és újságkivágásokat. Tednek továbbra is az volt a véleménye, hogy ki kéne hajítanom az egész halmot, de Noelle valamiért megtartotta ezeket az emlékeket. Fontosak voltak számára. Meg akartam tapasztalni, mit érezhetett, amikor bedobta őket a dobozba. Miért tartotta meg őket? Ted szerint kezdtem érzelgőssé válni, siránkozni Noelle és aggódni a nagyapám miatt. Azt mondta, lassan megszállott leszek, és talán ez így is volt, de a doboz mintha az utolsó kapocs lett volna az egyik legjobb barátomhoz. Azokat a dolgokat tartalmazta, amelyek elég értékesek voltak számára ahhoz, hogy megőrizze őket. Ha kronológiai sorrendbe állítom az egyes emlékeket, talán megtudhatom, mi mehetett végbe a lelkében az évek során. Talán elkészíthetem a rövidített életrajzát is. Ha valaha is megtaláljuk a mára csaknem felnőtt gyermekét, ő talán értékelni fogja, hogy van egy ilyen emléke a vér szerinti anyjáról. Titkok
örvénye
13
Mintha lenne időm írni, gondoltam, miközben gondosan elrendeztem a képeslapokat. Észrevettem a lapot, amit én küldtem neki az utolsó születésnapjára. A legutolsó születésnapjára. Sajgó szívvel megérintettem a képeslapot, majd újra belemarkoltam a dobozba. Találtam egy évvel korábbi újságkivágást arról, hogy a régió szülészeti rendelői folyamatosan megválnak a bábáktól. Csóváltam a fejemet. Mi azt hittük, ezért vált munkát. Ő mondta, vagy nem? Hogy addig száll ki, amíg jól jár vele, az igazság viszont az, hogy már évekkel korábban kiszállt. – Miért nem mondta el nekünk? – kérdeztem hangosan. Hamar feladtam, hogy dátum szerint rendezzem az egyes papírokat, mert sok levélnek és képeslapnak nem volt keltezése. Ezért típus szerint állítottam sorba: az egyik kupacba a képeslapok, a másikba a levelek, a harmadikba az e-mailek, a negyedikbe pedig az újságcikkek kerültek. Beletúrtam a dobozba, és megtaláltam a Valentin-napi üdvözlőkártyát, amit Grace készített Noelle-nek még négyéves korában. Elképzeltem, ahogy Noelle a szemeteshez lép vele, majd inkább úgy dönt, hogy beledobja a mindent elnyelő dobozába. Hallottam, hogy a lányok elmennek otthonról, és megragadtam az alkalmat egy kis szünetre. Készítettem egy csésze teát a konyhában, kicsomagoltam egy péksüteményt, amit a kávézóból hoztam, és letörtem a csücskét a kutyáknak. Aztán bevittem az uzsonnámat az irodába. Amikor beléptem a helyiségbe, a kupac tetején egy apró, kék-fehér kockás lapra lettem figyelmes. Letettem a csészét és a tányért az íróasztalra, és felvettem a fecnit. Amikor ki14
Diane Chamberlain
hajtogattam, le kellett ülnöm a fotelbe, mert a látvány mellbe vágott: a lapot én írtam, méghozzá ősrégiben. Tizenhét évvel ezelőtt, hogy pontos legyek.
Noelle! Köszönöm, hogy odafigyelsz rám. Úgy látszik, te pontosan érted, milyen fájdalmas is ez nekem, és remekül érzed, mit kell tenned vagy mondanod, hogy segíts nekem. Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled. Szeretettel: Em Emlékszem, hogy a második vetélésem után néhány héttel vetettem papírra ezeket a sorokat. A második kisbabámat is elvesztettem. Ted és én akkor a kampusz közelében laktunk, és Noelle hozzánk költözött néhány hétre, hogy gondoskodjon rólam. Főzött, takarított, és ami mindennél többet jelentett: meghallgatta a fájdalmamat. Ted addigra kifogyott a vigasztaló szavakból; neki is meg kellett küzdenie a saját gyászával. Noelle pontosan tudta, mennyire vágytam azokra a babákra. Kicsivel több, mint egy év elteltével pedig a karomban tarthattam Jennyt. Ez soha nem tudott ugyan kárpótolni a veszteségért, amit éreztem – a veszteségért, amit még mindig érzek, amikor azokra a gyerekekre gondolok, akiket sohasem ismerhettem meg, de Jenny visszahozott engem az életbe. Titkok
örvénye
15
Egy ideig csak tartogattam azt a lapot. Vajon mi értelme megőrizni? Megőrizni az összes irományt, ami Noelle-hez szól? Mégis visszatettem a dobozba. Nem kell mindenről most döntenem. Belekortyoltam a teámba, miközben végigfutottam néhány levélen. Minden sorukat átitatta a boldog hála, az a fajta érzelgősség, amely akkor önt el, amikor majd’ kicsattansz az örömtől, és szükségem is volt rá, hogy elolvassam őket a saját régi, szomorú üzenetem után. A köteg levél az ölemben hevert, már csaknem az összeset átolvastam, egyik szót a másik után, majd fejjel lefelé fordítva egymásra borítottam őket a fotel karfáján. Egy majdnem üres jegyzetlaphoz érkeztem, és eltartott egy percig, amíg felismertem, hogy Noelle levélpapírja. Ott volt az ismerős, alig látható, fonott minta a lapon. Évek óta nem találkoztam ezzel a fajtával – ír még egyáltalán valaki levelet kézzel? –, de jól emlékszem rá, hogy néha én is kaptam tőle üzenetet ilyen papíron. Egyetlen sor volt olvasható az oldalon.
Kedves Anna! Annyiszor nekiálltam már ennek a levélnek, és most tessék, újra nekiveselkedem, de fogalmam sincs, hogy mondjam el Önnek Ennyi. Egyetlen sor. Elmondani mit? Ki ez az Anna? Végigböngésztem az összes levelet és lapot, hátha találok valamit, ami tőle érkezett. Rábukkantam egy képeslapra, amelyet egy 16
Diane Chamberlain
bizonyos Ana írt alá. Mindössze ennyi állt benne: „Noelle! A családom imád téged! Ana” De a Noelle levelében szereplő Anna nevében eggyel több betű szerepelt. Se vezetéknév, se dátum. A képeslaphoz egy kisfiú fényképét tűzték, és amikor felemeltem, a hátulján egy nevet találtam: Paul Delaney. Fogalmam sincs, hogy mondjam el neked. A levél régi volt. A barackszínű papír az idő múlásával megpuhult. Vajon mit jelenthet? Kivettem a be nem fejezett levelet, majd folytattam a doboz átnézését, miközben a süteményemből falatoztam, és az Earl Grey teámat kortyolgattam. Már majdnem a doboz aljánál jártam, amikor találtam egy újabb befejezetlen levelet, amely szintén Noelle-től származott, ezúttal gépelte. Kissé meggyűrődött. Emlékszem, hogy ki kellett simítanom, amikor először kihajtogattam. Elolvastam, levegőért kapkodtam, majd elfelejtettem kiengedni, és olyan gyorsan felpattantam, hogy a teáscsésze a padlóra zuhant.
Titkok
örvénye
17
