Lehet, hogy csak percek teltek el. Lehet, hogy órák. Fogalmam sincs, mennyi ideje ülök ott, amikor egyszer csak a bátyám hangját hallom

„Lehet, hogy csak percek teltek el. Lehet, hogy órák. Fogalmam sincs, mennyi ideje ülök ott, amikor egyszer csak a bátyám hangját hallom. – Ne nyisd ki azt a könyvet, Brett – figyelmeztet halkan. Nem válaszolok, nem mozdulok, csak bénán leledzem. – Jézus – guggol le elém, és veszi el az ölembıl a naplót. – Reméltem, hogy elkaplak, mielıtt beleolvasnál. – Miért? – keresem az arcát, de minden egybefolyik a szemem elıtt. – Miért akartad elrejteni elılem? – Ezért, éppen ezért – kotorja ki a hajamat az arcomból. – Nézd csak meg magad. Most halt meg anyu, nem akartam még egy ilyen traumát.”

Lori Nelson Spielman

Álomlista

ELSİ FEJEZET

Lentrıl az étkezıbıl kellemetlenül összemosódva szőrıdik fel az egybegyőltek duruzsolása. Remegı kézzel húzom magamra az ajtót, és végre néma csend. Fejemet az ajtónak döntöm, mély levegı. A szoba még mindig az ı illatát árasztja: Eau d’Hadrien parfüm és kecskeszappan keveréke. A kovácsoltvas ágy nyikorog, ahogy elnyúlok rajta, a megnyugtató, megszokott hang, ide tartozik, ahogyan a kertbıl a szélhárfa kolompolása és az ı bársonyos hangja, ahogy azt mondja, szeret. Amikor még apám is ebben az ágyban aludt, gyakran lopóztam be közéjük az éjszaka közepén, hogy fáj a hasam, vagy szörnyetegek lapulnak az ágyam alatt, félek. Anyu mindig magához szorított olyankor, a hajamat simogatta: – Semmi baj, kicsim – suttogta a fülembe –, holnap újra felkel majd a nap, meglátod. És csodák csodája, másnap reggel ismét bekúszott a reggeli nap borostyánszalagja a függöny csipkéi közt. Lerúgom az új, fekete magas sarkúmat, megkönnyebbülten dörzsölgetem a lábfejemet, majd bekucorodom az ágy fejéhez, magam mögé győröm a sárga török mintás párnát. Ezt az ágyat megtartom, határozom el, nem érdekel, ki akarná még magának, az enyém. De a barna homokkı ház, az hiányozni fog. – Masszív, mint nagyanyád – szokta mondogatni anyu. De az én életemben se ház, se más nem lehetett olyan masszív elem, mint a nagyanyám lánya, vagyis az anyám, Elizabeth Bohlinger. Hirtelen eszembe jut valami. Kitörlöm a szemembıl a könnyeket, és leugrom az ágyról, körbeforgok. Itt kell lennie, biztos vagyok benne, hogy valahova ide dugta el. De hova? Kitárom a ruhásszekrény ajtaját, vakon a drága holmik mögé túrok, közben lesodrok egy polcnyi selyemblúzt. Úgy rebbennek szét, mint színházban elıadás kezdetén a függöny. És megvan, ott lapul a cipıs

polcán, mint baba a bölcsıben: egy üveg Krug, ami az elmúlt négy hónapot itt töltötte. Megmarkolom, de szétárad bennem a bőntudat. Ez a pezsgı anyué, nem az enyém. A hazaúton szerezte be ezt az üveget, miután az elsı orvosi konzultáción túl voltunk. Aztán el is dugta, nehogy odalenn a többi közé keveredjék, és még a végén valaki rátegye a kezét. Az ígéret szimbóluma, érvelt. Mert ezt az üveget pukkantjuk majd ki, amikor meggyógyul, ezzel a ritka és nemes pezsgıvel ünnepeljük a visszanyert egészségét, iszunk az életre és a csodákra, ı meg én. Az ezüstsztaniollal játszadozik az ujjam, az ajkamba harapok. Ezt nem ihatom meg, ezt az ünneplésre szántuk, nem egy gyenge lánygyermek üres gyomrába, hogy erıt merítsen a halotti torhoz. Ekkor valamin megakad a szemem a cipıs polcon, a pezsgı hőlt helye és egy pár velúr papucscipı között. Leveszem, lapos kis könyvecske, piros, napló, gondolom, kifakult sárga szalaggal átkötve. Bırfedele repedezett, viseltes. Brettnek, olvasom anyu írását egy szív alakú ajándékkísérın, de várj ki vele egy olyan napot, amikor már erısebbnek érzed magad, kicsim. Ma inkább igyál kettınkre. Mert micsoda páros voltunk! Szeretettel, Anyu. Az ujjam végigfut a betőkön, soha nem volt annyira rendezett és szép, mint amilyenre az ember egy ennyire szép asszonytól számít. Sajog a torkom. Hiába hitt annyira erısen a boldog kifejletben, szíve mélyén tudta, hogy eljön majd a nap, amikor kell nekem a mentıöv. Mára a pezsgıt hagyta, életének egy szeletkéjét, maradó árnyát, a gondolatait pedig holnapra. De hogy is várhatnék holnapig? Bámulom a naplót, iszonyatosan szeretnék beleolvasni, látni a szavait. Épp csak belelesni. De ahogy meghúzom a sárga szalag végét, anyu képe jelenik meg elıttem, ahogy a fejét ingatja, és kedvesen korhol a türelmetlenségemért. Egy pillantás megint a kis kártyára, az üzenetére, hogy ezzel várjak, amíg erısebb lesz a lelkem, ırlıdöm a saját és az ı kívánsága között. Végül leteszem a naplót.

– A kedvedért – súgom, és puszit nyomok a bırfedélre – várok. Hangos jaj fakad fel a mellkasomból, megtöri a csendet, és már hiába is kapom a szám elé a kezem, késı. Összegörnyedek, a gyomromat markolom, mindenem sajog az anyámért. Szó szerint. Hogy boldogulok nélküle a világban? Annyira az ı kislánya vagyok még. Felkapom a pezsgıt, a két térdem közé szorítom az üveget, kipukkantom belıle a dugót. Hasítja a levegıt, repül keresztül a szobán, és telibe trafálja az éjjeliszekrényen a Kytril dobozát. Anyu hányáscsillapítója. Összeszedem a földrıl a háromszöglető tablettákat, eszembe jut, amikor átadtam neki a dobozt. Az elsı kemó után volt, és a kedvemért hısiesen tartotta magát. – Pazarul vagyok, tényleg – bizonygatta. – Még a menstruációs görcseim is rosszabbak voltak ennél. Éjjel azonban cunamiként csapott le rá az émelygés. Lenyelt egy kis tablettát, és nem sokkal késıbb kért még egyet Itt feküdtem mellette, míg végre hatott ez a drága-drága gyógyszer, a haját simogattam, ahogy ı simogatta régen az enyémet, és csak öleltem magamhoz, míg végül elaludt szegény. És akkor, a reményvesztettség peremén lehunytam a szemem, és könyörögtem istenhez, hogy gyógyítsa meg. Nem hallotta meg a kérésem. Visszaadagolom a bogyókat a mőanyag dobozba, visszarakom a kupakot, nem szorítom rá, és az ágy közvetlen közelébe teszem, úgy, hogy könnyen elérje. De nem… anyu meghalt. Soha többet nem vesz már be egy bogyót se. Kell az a pezsgı. – Ezt rád iszom,anyu – súgom magam elé reszelıs hangon. – Annyira büszke voltam mindig, hogy a te lányod vagyok, tudod, ugye? Nem kell sok idı, és már forog velem a szoba, de legalább a fájdalom alábbhagy kicsit. Lerakom a padlóra az üveget, és bebújok a dunyha alá. A hővös ágynemőnek halvány levendulaillata van, és

olyan nagyon mondén érzés most meglapulni itt, elbújni az odalent gyülekezı idegenek elıl. Befészkelem magam, a sötétbe és a csendbe, és még egy perc nyugalmat adok magamnak, mielıtt alászállnék. Egy röpke percet csak. Hangos kopogás riaszt bénultságomból, felülök. Beletelik némi idıbe, mire összerakom a képet, hogy hol vagyok és… ó, a francba, a tor! Kipattanok az ágyból, közben felrúgom a pezsgısüveget, és már nyitom is az ajtót. – Ó, au, a fenébe! – Jól vagy, Brett? – kérdi az ajtóban álló sógornım, Catherine. De mielıtt még bármit is felelhetnék, levegı után kap, beront a szobába, a pezsgıs szınyeg mellé térdel, és felkapja az üveget. – Édes istenem! Kiöntöttél egy üveg 1995-ös Clos du Mesnilt?! – Elıbb azért a javát magamba döntöttem – kuporodok mellé, és a ruhám szélével itatgatni kezdem a folyadékot a puha keleti szınyegbıl. – Jesszusom, Brett, tudod, hogy egy üveg több mint hétszáz dollár ebbıl? – Aha – tápászkodom fel, majd az órámra pislogok, de a számlap szétfolyik a szemem elıtt. – Hány óra? – Már majdnem kettı – simítja le fekete vászonruháját – Mindjárt tálalják az ételt. Egy elszabadult fürtöt simít vissza a fülem mögé. Bár vagy tizenöt centivel magasabb vagyok nála, mégis mindig sikerül bennem azt az érzést keltenie, mintha fülig piszkos, rossz kisfiú lennék, szinte várom, hogy akkurátusan megnyalja az ujja hegyét, és azzal igazítsa vissza a rakoncátlan fürtöt. – Romosan festesz, Brett – igazít egyet a gyöngysoromon. – Anyád lenne az elsı, aki rád szól, hogy a gyász mellett is ügyelj a külsıdre. Ez viszont nem igaz, mert anyu éppenséggel azt mondaná, hogy a megfolyt sminkemmel is csini vagyok. Váltig állítaná, hogy a sírástól

nedves, begöndörödött hajam így sokkal mélyebb árnyalatú és csak romantikusabb, nem pedig bozontos, és a felpuffadt, vörösre sírt szemem így is egy költı kifejezı, barna szeme. Megint támadnak a könnyek, gyorsan félrefordulok… Most, hogy anyu már nincs velem, ki fogja fel turbózni az önbizalmamat? Lehajolok az üres üvegért, de a szoba megmozdul, tesz egy félfordulatot. Jaj, édes istenem! Hogy kerültem egy viharban hánykolódó vitorlásra? Úgy kapaszkodom az ágykeretbe, mintha az lenne a mentıövem, ki kell valahogy bekkelnem a vihar végét. Catherine félrebillentett fejjel vizsgálgat, tökéletesre manikőrözött körmével az ajkán dobol. – Figyelj, édesem, maradj inkább idefenn. Majd felhozok valami kaját neked. Maradjon idefenn a tudod, ki! Az anyám halotti torja folyik odalenn, le kell mennem. Csakhogy a szoba egészen homályos, és a cipımet se találom. Körbefordulok. Mit is kerestem? Meztélláb elbotladozom az ajtóig, ahol minden bevillan. – Ja, cipık! Cipık, gyertek elı, akárhol vagytok is! – guggolok le, hogy benézzek az ágy alá. Catherine a hónom alá nyúl, és felcibál a padlóról. – Figyelj, Brett, hagyd ezt abba. Részeg vagy. Most szépen visszabújsz az ágyba, és kialszod magad. – Nem – rántom ki magam a kezébıl. – Ezt nem hagyhatom ki. – Dehogynem. Anyád se akarná… – Nahát… megvagytok – kapom fel az új cipıimet, és már húzom is ıket. Jézusom, az elmúlt egy órában két számot nıtt a lábam. Kitámolygok a folyosóra, a lábaim félig kilógnak a magas sarkúból, de mindkét kezemmel kapaszkodom, egyik faltól a másikig lököm magam, mint valami gumilabda. Catherine mögöttem van, követ engem, hallom. – Brett – parancsol rám halkan, mintha a fogain át préselné a szavakat – , elég legyen!

Hát meghibbant, ha azt hiszi, hogy kihagyom a halotti tort, az fix. Ennyivel tartozom az anyámnak, az én szépséges, drága anyámnak… Közben elérem a lépcsıt, bár a lábaimat az istennek se sikerül belepréselni a törpecipıkbe. A lépcsı felénél bicsaklik ki a bokám. – Auuuu! Erre a milliónyi vendég, aki mind azért van itt, hogy az anyámtól méltósággal búcsút vegyen, egyszerre mered rám. Látom, ahogy a nık rémülten kapják a szájuk elé a kezüket, és ahogy a férfiak lélekszakadva ugranak, hogy puhára essem. De mindenkit megelızök, és egy nagy rakásként landolok a lépcsı lábánál, fekete ruhám a fenekemig szalad, a fél pár cipım oda. Edénycsörgésre ébredek. Letörlöm a szám szélérıl a nyálat, és felülök. A fejem lüktet belül, és minden elég zavaros. Körbenézek, pislogok, jó, anyunál vagyok. Neki biztosan lesz egy aszpirinje. A nappali félhomályba borul, és többen is, idegenek, tányérokat és poharakat pakolnak barna mőanyag kukákba. Mi folyik itt? A felismerés úgy vág fejbe, mintha ténylegesen is lecsapnának egy baseballütıvel, a torkom összeszorul, és a számra szorítom a tenyeremet. És megint hahó, fájdalom, szomorúság, sajgó bánat és nyomorúság. Azt mondják, hogy a hosszú csata a rákkal rosszabb, mintha beköszön és már vége is, de gyanús, hogy ez a túlélıkre nem áll. Nekik ez sokkal pocsékabb. Anyám diagnózisa és a halála úgy csapott le ránk a semmibıl és darált be mindent, mint egy rémálom, tisztára szürreális, hogy azt hiszem, mindjárt felébredek, és vége, jöhet a megkönnyebbülés. De csak a fordítottja történik meg, meglehetısen gyakran, hogy ébredéskor mindent a réginek hiszek, aztán ahogy magamhoz térek, újra meg újra rám zuhan a tragédia. Így ezerszer is át kell élnem a veszteséget, mint Bill Murraynek az Idétlen idıkben. Létezhet, hogy egyszer csak hozzászokom, hogy már nincs velem az az egyeden személy, aki feltétel nélkül szeret engem? Lehetséges, hogy egyszer majd tudok úgy gondolni az

anyámra, hogy közben nem facsarodik össze a szívem és nem szorul össze a mellkasom? Ahogy a sajgó halántékomat dörzsölgetem, zavaros képek ugranak be, és lassacskán összeáll a lépcsıs megszégyenülésem. Hadd süllyedjek a föld alá… – Hahó, hétalvó – lép hozzám a másik sógornım, Shelley, karjában a három hónapos Emmával. – Jaj, te jó ég – nyögök fel, és arcomat a két tenyerembe ásom. – Akkora barom vagyok. – Mert? Gondolod, te vagy az egyetlen lény a földön, aki kicsit becsípett egyszer? A boka hogy van? Egy immáron inkább jeges vízzel, mint jéggel töltött zacskó van a bokámon, leveszem róla, megforgatom. A bokámat. – Nem lesz gond. Hamarabb helyrejön, mint az egóm. Hogy tehettem ezt az anyámmal? – Felülök rendesen a kanapén, míg a zacsit a földre pottyantom. – Tízes skálán mennyire voltam rémes, Shel? – Elterjesztettem, hogy vészesen kimerültél – lapogatja meg a karomat. – Mindenki bevette. Nem volt nagy ügy, mert tényleg úgy festesz, mint aki hetek óta egy percet sem aludt – teszi még hozzá, majd az órájára pillant. – Figyelj, már elmúlt hét, mi Jayjel lassan indulnánk. Az elıszobában ott guggol Jay a hároméves Trevorral, akinek éppen egy élénksárga esıköpenybe gyömöszöli bele a karját, hogy úgy fest, mint egy minitőzoltó. Kristálytiszta kék szeme megállapodik rajtam, és felvisít: – Bwett néni! Remélem, soha nem tanulja meg kimondani az r-t, szorul össze kicsit a szívem, majd odabattyogok hozzá. – Mizújs’, nagyfiú? Jay bekapcsolja Trevor gallérján a csatot, és feláll.

– Nahát, felkeltél – üdvözöl az egyik bátyám, akit csak a szarkalábak buktatnak le, hogy már nem huszon-, hanem harminchat éves. Magához húz. – Jólesett a szundi? – Annyira sajnálom – dörzsölöm a szemem alól a szempillafesték maradványait. – Semmi pánik – nyom egy puszit a homlokomra. – Tudjuk, hogy neked a legnehezebb. Ezzel arra utal, hogy a három Bohlinger testvér közül nekem nincs még saját családom, én maradtam egyedül a nagyvilágban. Nekem anyu volt a legfontosabb. Mindkét bátyám nagyon sajnál. – Ti is ugyanúgy gyászoltok – húzódom el tıle. – De te voltál a kislánya – hallom Joad hangját, ı a legidısebb. És most fordul ki a konyhából egy gigantikus virágzuhatag takarásában. Jay hátrafésüli ritkuló haját, Joad meg inkább tükörfényesre borotválja a fejét, olyan sima, mint egy tojás, és ez valahogy a drótkeretes szemüveggel mővészkülsıt ad neki. Kapok tıle is egy puszit. – Ti ketten teljesen összenıttetek. És Jayjel nélküled csıdöt mondtunk volna az utóbbi hónapokban. Ez igaz. Amikor tavasszal méhrákot találtak anyuban, én gyıztem meg, hogy ketten együtt leküzdhetjük. Én ápoltam a mőtét után, én ültem végig vele minden kemokezelést, én ragaszkodtam hozzá, hogy kérjük ki több orvos véleményét is. És amikor minden szakember egyetértıleg állította, hogy nem sok már az esély, én voltam akkor is mellette, amikor kimondta, hogy nem lesz több borzalmas terápia. – Mi itt vagyunk veled – szorítja meg a kezem Jay. A szeme könnyes. – Tudod, ugye? Biccentek, és elıhalászok egy zsepit a zsebembıl. Shelley töri meg a néma gyászt, ahogy kirángatja az elıszobába Emma hordozószékét. – Hoznád a majomkenyérfát, amit anyámék küldtek, életem? – néz Jayre, majd rám pillant. – Ti nem ragaszkodtok hozzá, ugye?

Joad megemeli a saját botanikus kertecskéjét, ha esetleg a sógornınk figyelmét elkerülte volna: – Nekem jutott – Vigyétek csak – motyogom, mert hogy járhat bárkinek is az esze virágokon, amikor meghalt az anyám. A testvéreim és a feleségeik kisereglenek anyu házából a ködös szeptemberi estébe, és én éppen úgy támasztom a paliszanderajtót, ahogy ı tartotta régen, miközben búcsúzkodtunk. Catherine az utolsó a sorban. – Holnap találkozunk – mondja, és Casino Pink-nyomot csókol az arcomra, miközben beigazgatja Hermès sálját a finom velúrzakója nyakába. Felhördülök. Ha a virágsorsolás nem lett volna elég, holnap fél tizenegykor kiosztják anyám összes vagyonát a gyerekeinek, mintha valami Bohlinger-díjkiosztó lenne. Pár óra, és én vagyok a Bohlinger Cosmetics elnöke, valamint Catherine fınöke. Nem is tudom, melyikkel birkózom majd nehezebben. Az éjszaka viharos feketeségét ragyogó kék reggel váltja. Úgy döntök, ez jó jel. A Lincoln hátsó ülésérıl bámulok ki a Michigan-tó tajtékos partjára, és magamban elpróbálom még egyszer a szövegemet: Hú, fejet hajtok. Micsoda megtiszteltetés. Anyát persze soha nem fogom tudni pótolni, de addig feszülök, amíg elıbbre nem viszem a céget. A fejem még most is lüktet, átkozom is magam, hogy megittam azt a nyavalyás pezsgıt. Mire számítottam mégis? Most nem csak lelkileg, de testileg is beteg vagyok, émelygek önmagamtól. Hogy tehettem ezt az anyámmal? És hogyan is hihetem, hogy ezek után a testvéreim majd komolyan vesznek? Elıveszem a púdert a táskámból, megigazítom a sminkemet. Ma legalább tőnjek megbízhatónak és összeszedettnek, ahogyan az egy elnökvezérigazgatóhoz illik. A bátyáimnak látniuk kell, hogy a céget kézben tudom tartani, ha már a piát nem is mindig. Vajon büszkék

lesznek-e a húgukra, aki harmincnégy évesen egy hatalmas kozmetikai vállalat kereskedelmi igazgatójából most egyenesen elnökké avanzsál? A tegnapi fiaskó dacára azt hiszem, kicsit igen. Nekik megvan a saját pályájuk, és csak részvényekben érdekeltek a családi üzletben. Shelley meg logopédus és elfoglalt anyuka, szóval magasból tesz rá, ki igazgatja a néhai anyósa cégét. Csak Catherine-tıl reszketek. Sógornım a Pennsylvaniai Egyetem Wharton-féle üzleti szakán diplomázott, és a ’92-es olimpián a szinkronúszó-válogatott tagja volt, sejthetı, hogy mind az agya, mind a pitbull-mentalitása megvan ahhoz, hogy akár három ekkora céget is prímán eligazgasson egyedül. Az elmúlt tizenkét évben ı volt a Bohlinger Cosmetics elnökhelyettese és anyu jobbkeze. Ha Catherine nincs, még mindig az a kicsi, de virágzó vidéki manufaktúra vagyunk, amit anyám elindított. De Catherine van, és ahogy beszállt a hajóba, meggyızte anyut, hogy terjeszkedjünk. 2002 elején kiszagolta, hogy Oprah Winfrey új mősort indít, az lesz a címe, hogy Az én kedvenceim. Catherine huszonegy héten át hetente egy, gyönyörően csomagolt pakkot állított össze a Bohlinger bioszappanokból és testápolókból meg a többi kozmetikumunkból, fényképeket és cikkeket mellékelt hozzá a száz százalékig természetes, környezetbarát cégünkrıl, és lankadatlanul postázta ıket a Harpo stúdióba. Éppen a huszonkettedik szállítmányt állította össze, amikor felhívták a Harpotól, hogy Oprah a Bohlinger bio fekete teás és szılımagos arcpakolást választotta egyik kedvencének. A rész lement, és az üzlet felpörgött Hirtelen minden spa és luxusnagyáruház a Bohlinger-termékeket akarta, így fél év alatt megnégyszerezıdött a gyártás. Három gigacég is brutális összegeket ajánlott a márkáért, de Catherine meggyızte anyát, hogy ne adja el. Sıt, boltot nyitottunk New Yorkban, L. A.-ben, Dallasban és Miamiban, majd két évre rá a tengerentúlon is. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy a saját marketingzsenimnek is lehet némi köze a

sikerhez, ám ha ıszinte akarok lenni, Catherine HumphriesBohlinger nélkül soha nem váltunk volna multimillió dolláros vállalkozássá. Tagadhatatlan és kész. Catherine a méhkirálynınk, én meg marketingigazgatóként; egy vagyok a sok kis dolgozó méhecske közül. Voltam eddig, mert néhány perc, és a szerepünk felcserélıdik. Én leszek az ı fınöke, még ha ettıl permanensen halálra vagyok is rémülve. Júniusban, amikor anyu a kezelések kellıs közepén járt, és csak alkalmi látogatásokat tett a Bohlinger Cosmeticsnél, Catherine behívott magához. – Fontos, hogy kitanuld a folyamatok csínját-bínját, Brett – vágott egyenesen a közepébe mahagóni íróasztala mögötti trónján. – Bármennyire is nem szeretünk tudomást venni róla, az életünk gyökeres fordulatot fog venni. Fel kell készülnöd a feladatodra. Úgy gondolta, anyu meg fog halni! Mégis, hogy merészelte a legrosszabbat feltételezni? Csakhogy Catherine ízig-vérig realista, és ritkán téved. Kivert a víz. – Természetesen a halála után te öröklöd anyád minden részvényét. Végül is te vagy az egyetlen lánya, és a gyermekei közül az egyetlen, aki ténylegesen részt is vesz az üzlet mőködésében. És bárki másnál régebb óta vagy a partnere. Gombóc nıtt a torkomban. Anyu gyakran dicsekedett, hogy pelenkás koromban beszálltam az üzletbe. A hátára vett a hordozóban, és már mentünk is, jártuk a helyi boltokat meg a termelıi piacokat a szappanjainkkal meg a testápolóinkkal. – És legfıbb részvényesként természetesen téged illet az elnökvezérigazgatói szék is – folytatta Catherine. A hővös, visszafogott hangnem valahogy azt sugallta, hogy emiatt esetleg mintha neheztelne rám. Persze, ki ne értené… Lenyőgözı a csaj. Én meg… hát én meg egyszerően csak az anyám lánya vagyok.

– Segítek a felkészülésben… nem mintha még nem állnál készen – nyitotta meg közben a gépén a naptárát. – Mit szólnál, mondjuk, a holnap reggel nyolchoz – mondta, nem kérdezve. Így aztán minden reggel odahúztam a székemet Catherine-é mellé, és kihegyezett fülekkel hallgattam, ahogy a tengeren túli üzleti tranzakcióinkról, a helyi adókról vagy a cég hétköznapi mőködésérıl magyaráz. Elküldött a Harvard üzleti iskolájába egy egyhetes szemináriumra, hogy naprakész legyek a legkorszerőbb menedzsmenttechnikákban, online work-shopokra fizetett be, tanultam büdzséstreamliningtıl kezdve a munkáltatói készségekig bezárólag mindent. Gyakran éreztem úgy, hogy maga alá temet a feladat, de soha meg se fordult a fejemben, hogy kifaroljak belıle. Csakis megtiszteltetés nekem, hogy anyám koronája az én fejemre kerül. És csak remélhetem, hogy a sógornım nem neheztel majd meg rám minden áldott alkalommal, amikor a segítségére szorulok a fényesítgetésében. Anyu sofırje a Randolph utca 200. elıtt rak ki, és a nyakamat hátraszegve bámulok fel a chicagói Aon Center gránit- és acéltömbjére. Vagyonokba lehet itt egy iroda. Jó, hát anyu ügyvédje nyilván nem a templom egere. A harminckettedik emeleten Claire, egy csini vörös asszisztens pontosan fél tizenegykor vezet be Mr. Midar irodájába, ahol a bátyáim és a feleségeik már ott üldögélnek a mahagóni tárgyalóasztal körül. – Hozhatok egy kávét, Ms. Bohlinger? Vagy teát, esetleg vizet? – Nem, köszönöm. Shelley mellé ülök, és felmérem a terepet Mr. Midar irodája egészen kellemes kevercse újnak és réginek. A hely maga persze a modernitás csúcsterméke, csupa márvány és üveg, de keleti szınyegek és néhány antik bútordarab sokat szelídít az összképen. Letisztultság, gondosság. – Szép hely – jegyzem meg.

– Ugye? – hajol át Catherine az asztal felett. – Imádom Stone-t… mármint az építészt, Edward Durell Stone-t – teszi hozzá, látva, hogy fogalmam sincs, kirıl beszél. – Ezt ı tervezte. Catherine úgy kuncog, mint valami kamasz. – Ja, hogyne. Létezik vajon olyasmi a földön, amit ez a csaj ne tudna? De valahogy soha nem nyőgöz le a tudása, hanem inkább elbátortalanít, ahogy az erejétıl is Béna Bélának érzem magam, a hozzáértése meg olyan komplexusokat ébreszt bennem, mint Victoria Beckham egy alakformáló bugyiban. İszintén szeretem Catherine-t, nem az, csak a szeretetemet erısen színezi a félelem, ami vagy az én saját bizonytalanságom, vagy Catherine arroganciájának a terméke. Anyu egyszer azt mondta, hogy az én eszem is van olyan, mint Catherineé, csak épp a magabiztosságom hangyányi az övé mellett. És suttogva még hozzátette, hogy „hála a jó istennek”. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor anyu negatívan nyilatkozott Nagy Katalinról, de ez az aprócska, véletlen elszólás engem végtelen elégedettséggel tölt el azóta is. – Eredetileg a Standard Oil Companynek épült – folytatja, mintha érdekelne a téma– , méghozzá ’73-ban, ha nem tévedek. Jay hátragurul a székén, hogy Catherine ne láthassa, és gigászi ásítást mímel, Joadot viszont egészen lenyőgözi a felesége fecsegése. – Fantasztikus, drágám. Ez Chicago harmadik legmagasabb épülete – mondja neki, de mintha a megerısítését várná. Bár a bátyus a város egyik komolyan számon tartott építészreménysége, érzem rajta ugyanazt a félénkséget, amit bennem is ébreszt a felesége hihetetlen lóereje. – Csak a Trump- és a Willis-tornyok magasabbak. – Tudod, melyik a Willis-torony? – pillant rám Catherine. – Amelyik korábban a Sears volt. – Sears-torony? – dörzsölgetem az államat, mintha nagy zavarba hozna a hír. – Minek egy egész torony egy áruháznak? Jay rám vigyorog. Catherine azonban úgy méreget, mint aki nem teljesen biztos benne, hogy viccelek-e.

– A föld felett nyolcvanhárom emelete van és… – folytatja végül a kiselıadást, csakhogy nyílik az ajtó, és magas, rendezetlen pasas lohol be az irodába. Negyven körül járhat. Beletúr sötét hajába, és ránt egyet a nyakkendıjén. – Helló mindenkinek – siet az asztalhoz. – Brad Midar vagyok. Bocs, hogy megvárakoztattam magukat – ráz kezet szép sorban mindannyiunkkal, és bemutatkozunk. Kíváncsi lennék, hogy a bátyáim fejében is ugyanaz a kétely motoszkál-e: vajon miért ezt az idegent bízta meg a hagyaték kezelésével anyánk, miért nem a család megszokott ügyvédjét, Mr. Goldblattot kérte fel? – A város másik végében volt egy tárgyalásom, és nem gondoltam, hogy ennyire el fog húzódni. Végül leül az asztal végébe, és egy dossziét rak le maga elé. Catherine-re sandítok, aki már a jegyzettömbje felett tartja írásra készen a tollát. Nekem miért nem jutott eszembe, hogy jegyzeteljek? Hogy a pokolba fogok elvezetni egy egész céget, ha még a jegyzettömbömet se viszem magammal sehová? – Mindenekelıtt fogadják együttérzésemet – köszörüli meg a torkát Midar. – Átérzem veszteségüket. Magam is szívbıl kedveltem Elizabethet, bár csak májusban ismertem meg. Mégis, az elsı perctıl kezdve olyan érzésem volt, mintha régóta ismernénk egymást. Tegnap sajnos nem tudtam túl sokáig maradni a toron, de a temetésen ott voltam, és szívesebben tekintem magamat a barátjának, mint az ügyvédjének. Már meg is kedveltem ezt az elfoglalt ügyvédet, aki ki tudott magának annyi idıt szakítani a napirendjébıl, hogy eljöjjön anyu temetésére, miközben alig négy hónapja, ha ismerte. Az én ügyvédem, vagyis a pasim, Andrew, aki négy éve ismerte anyát, ennyire is képtelen, ı el van havazva. De nem akartam belemerülni ebbe a nyavalyámba, most ide kell koncentrálnom. – Nagy megtiszteltetés nekem, hogy a hagyatékát kezelhetem. Kezdetjük?

Egy órával késıbb anyám kedvenc segélyszervezetei anyagilag jócskán vastagabbá váltak, Jay és Joad Bohlinger pedig úgy ki lett tömve, hogy napjaikat akár heveny heverészéssel is tölthetik életük hátralévı részében. Hogy a csudába halmozott fel anyu ekkora vagyont? – Brett Bohlinger egy késıbbi idıpontban jut hozzá az örökségéhez – veszi le Mr. Midar az olvasószemüvegét, és fordul hozzám. – Ez itt meg van csillagozva, késıbb majd mindent elmagyarázok. – Legyen – bólintok, és tényleg a fejemet vakarom. Miért nem kapom meg én is ma az örökségemet? Biztos szó van errıl is a naplójában. És egyszerre megvilágosodom: hiszen én az egész céget kapom, ami pillanatnyilag milliókat ér. És persze csak a jóisten tudja, az én vezetésem alatt mennyit ér majd. Tompa fájdalom nyilall a halántékomba. – A következı pont az édesanyjuk háza – tolja vissza a szemüvegét az orrára, hogy kikeresse a passzust. – „Az Astor utca 113. alatti ingatlan és minden benne található ingóság egy éven át maradjon jelenlegi állapotában, sem egyben, sem részletekben nem elidegeníthetı. A gyermekeim egyhuzamban legfeljebb harminc napon át lakhatnak benne, ám a tárgyakat kedvük szerint használhatják.” – Ez komoly? – mered Joad Mr. Midarra. – Mindannyiunknak van saját otthona, semmi szükségünk az övére. Érzem, hogy fülig vörösödöm, gyorsan lesütöm a szemem, és hevenyen a körmeimet kezdem bámulni. Ja, hát a bátyus persze azt gondolja, hogy én is tulajdonosa vagyok a loftlakásnak, amit Andrew-val három éve vettünk, és bár jóval többet öltem bele, mint ı, az én nevem nem szerepel az ingatlan-nyilvántartásban. Szóval gyakorlatilag nem az enyém. – Ez anyu végakarata, tesó – szól rá Jay a szokásos türelmével. – Tiszteletben kell tartanunk.

– De ha egyszer baromság – rázza meg a fejét hevesen Joad. – Tudod, milyen orbitális az ingatlanadó? És akkor a karbantartási költségeket még nem említettük, amilyen romos az a hely. Csak a fejemet csóválom. Joad apánk temperamentumát örökölte, csupa gyakorlatiasság, semmi szentimentalizmus, józan döntések garmadája. Néha jól jön ez a távolságtartás, például a múlt héten biztosan nem boldogultunk volna nélküle a temetési elıkészületekkel. De ma valahogy tiszteletlenül hangzik minden szava. Ha rajta múlna, már tegnap kirakta volna az Eladó táblát a kapura, mellé meg a konténert, amibe a régi kacatokat üríti bele. Vagyis mindent. Így viszont legalább lesz bıven idınk minden átbogarászni, komótosan elbúcsúzni az emlékektıl, egyenként megválni attól, ami anyué volt valaha. Andrew ízléséhez persze túlságosan is hagyományos a ház, de valamelyik bátyám idıvel még akár úgy is dönthet, hogy megtartja ezt a kincset, amit anyu annyira imádott. Abban az évben vette meg, amikor én a Northwesternre mentem tanulni. Lepukkant rom volt, apám jól le is teremtette, hogy minek ment el egyáltalán az árverésre, hogy micsoda ırület ekkora melót a nyakába venni. De mit tehetett, akkor már csak exférj volt, anyu azt csinált, amit akart. És a szétrohadt gerendázat meg a büdös szınyegek mögött megsejtette a varázslatot. Éveken át dolgozott vele, mindent ennek rendelt alá, de végül a türelme meghozta a gyümölcsét, a ház azzá vált, amit megálmodott. Ma a tizenkilencedik századi épület igazi gyöngyszeme az Aranypart negyednek, ami egyébként is egy felkapott része a városnak. Anyu, egy kohász lánya, gyakran viccelıdött azzal, hogy olyan ı is, mint Louise a indianai Jeffersonékban, ahogy kikapaszkodott Garybıl, szülıvárosából. Bárcsak apám megérte volna a ház – és az asszony – fantasztikus átalakulását, mert szerintem mindkettıt alaposan alábecsülte. – Biztos, hogy ép elmével írta ezt a végrendeletet?– szakítja félbe merengésemet Joad.

– Ó, nagyon is az eszénél volt, ezt garantálhatom – villan valami cinkosság az ügyvéd vigyorában. – Mindenkit megnyugtathatok, hogy az édesanyjuk pontosan tudta, mit csinál, sıt, bevallom, még soha ilyen alaposan kidolgozott tervet nem láttam életemben. – Folytassuk – zárta a témát a mindig hatékony Catherine. – A házat majd késıbb megbeszéljük. – Következzék akkor a Bohlinger Cosmetics – jelentette be az ügyvéd a torkát köszörülve. Lüktet a fejem, négy pár szem szegezıdik rám. Bevillan a tegnapi nagyjelenetem, és megfagy az ereimben a vér. Milyen elnökvezérigazgató az, aki a sárga földig leissza magát a saját anyja temetésén? Nem érdemlem meg ezt a megtiszteltetést. De persze már késı, igyekszem hát közönyös képpel várni a hírt, mint egy Oscarra jelölt színésznı. Catherine tolla a papír fölött, felkészült rá, hogy zokszó nélkül benyelje, amit nyelnie kell. Nem árt ehhez hozzászoknom. Hiába, hogy elméletileg az alárendeltem, azért még árgus szemmel sasolja majd minden egyes lépésemet mostantól fogva. – Részvényeimet a Bohlinger Cosmeticsnél és ezzel az elnökvezérigazgatói tisztemet egyben hagyományozom… Csak természetesen. Ne is nézz Catherine-re. – …menyemre, Catherine Humphries-Bohlingerre – hallom. Vagy hallucinálom?

MÁSODIK FEJEZET

– Mi van? – kiabálom. Egyetlen szemvillanás alatt más kapta a nyavalyás Oscart, és mélységes megdöbbenésemre, ennek kicsit se tudok örülni. Sokkal inkább szégyentelenül berágtam. – Parancsol? – pillant rám Midar a teknıckeret fölött. – Olvassam talán újra? – I-igen – habogom, és a többieket pásztázza vadul a tekintetem, hátha valaki a segítségemre siet. Jay együtt érzı, de Joad kerüli a pillantásomat, a jegyzettömbjén babrál, az álla mániákusan ugrál. Catherine meg… hát ı színésznınek is profi lenne, annyira hihetı a hitetlenkedése. Mr. Midar felém hajol, és lassan, jól artikulálva mondja, mintha a szellemileg leépülıfélben lévı nénikéje lennék: – Édesanyja a részvényeit és a Bohlinger Cosmetics elnöki székét a sógornıjére, Catherine-re hagyta – tolja elém a papírt, hogy lássam. – Mind kapnak majd saját példányt belıle, de addig is nyugodtan ellenırizze az enyémben. A homlokomat ráncolva hessegetem el, és igyekszem levegıhöz jutni. – Nem, kösz – nyögöm ki. – Folytassa. Kérem. Elnézést. Azzal visszasüppedek a székembe, és összeharapom a számat, hátha úgy abbamarad a remegés. Ebbe valami hiba csúszott Annyit… annyit dolgoztam, annyira akartam, hogy büszke lehessen rám. Vajon Catherine ültetett fel? Nem, soha nem lenne olyan kegyetlen. – Ezzel mára be is fejeztük – zárja le Midar. – Még Brett-tel kell megbeszélnem valamit, négyszemközt – néz megint rám –, persze, csak ha van most rám ideje. Mert találkozhatunk késıbb is. Köd ereszkedett rám, próbálok kitapogatózni belıle. – Ma is jó – hallok egy hangot, ami nagy valószínőséggel az enyém.

– Nagyszerő – néz végig a többieken az ügyvéd. – Valakinek valami kérdése, mielıtt elbúcsúzunk? – Semmi az égvilágon – vágja rá Joad, és már áll is fel, hogy rohanjon az ajtóhoz, mint a rab a szabadulásakor. Catherine csekkolja a Blackberryjét, üzenet, hasonlók, Jay pedig Midarhoz siet nagy hálásan. Rám is vet egy pillantást, de gyorsan el is kapja a tekintetét. A bátyus nyilvánvalóan megszeppent, semmi kétség. Én meg rosszul vagyok. Csak Shelley olyan, mint máskor is, a kócos barna fürtjei meg a drága, kedves szürke szeme. Magához ölel, de még neki sincs fogalma, hogy most mit mondhatna. A bátyáim szép sorban kezet ráznak Mr. Midarral, míg én némán kucorgok a széken, mint a büntetésére váró kisdiák az igazgató irodájában tanítás után. Midar sietve csukja be mögöttük az ajtót. Olyan csend lesz hirtelen, hogy a vérem suhogását is hallom, ahogy az agyamba áramlik. Visszaül az asztal végébe, hogy szemközt legyen velem, az arca lágy, lesült, barna szeme kedvessége valahogy nincs összhangban szögletes vonásaival. – Jól van? – érdeklıdik, mint aki tényleg kíváncsi az állapotomra. Gondolom, órabérben fizetjük. – Pompásan – mondom. Szegényen, anyátlanul és megtaposva, de pompásan. Egyszerően pompásan. – Az édesanyja aggódott, hogy ez a mai nap különösképpen meg fogja viselni. – Tényleg? – kacagok fel epésen. – Gondolta, lehet, hogy felzaklat, hogy kihagy a végrendeletébıl? – Ez így nem teljesen igaz – paskolja meg a kezemet Még egy bútordarabot se, emlékbe. Pedig a lánya vagyok, a fenébe is. Elkapom a kezemet, és az ölembe rántom. Ahogy a tekintetem köved a mozdulatot, meglátom a smaragdköves győrőmet, csuklómon a Rolexet, mellette a CartierTrinity karkötımet. Ahogy felnézek, mintha finom undor árnya ülne Midar kedves arcán.

– Tudom, mit gondol. Hogy önzı vagyok és elkényeztetett. Hogy nekem ez az egész csak a pénzrıl meg a hatalomról szól – szalad ki a számon. A torkom összeszorul. – Az van, hogy tegnap egyedül az ágyát akartam magamnak, csak a régi… – megdörzsölöm a torkomat, hogy eltőnjön a gombóc – ...ágyát, hogy belebújhassak, és érezhessem anyát… Ó, borzalom, megindulnak a könnyeim. Eleinte csak folynak, de zokogásba fordul, eltorzult, fájdalmas zokogásba. Midar az íróasztalához sprintel zsebkendıért. Kapok egyet, és a hátamat lapogatja biztatón, míg igyekszem összekaparni magamat. – Bocs – károgom –, annyira nehéz… nekem ez most. – Megértem – bólint, és az arcán átsuhanó árnyból úgy érzem, talán tényleg megért Megtörlöm a szemem. Mély levegı. Megint egy. – Oké – próbálkozom meg valamiféle összeszedettséggel. – Szóval akkor van még valami? Egy bırdossziéból elıhúz egy újabb kartondossziét, és lerakja elénk. – Elizabeth valami egészen mást tervezett a maga számára. Kinyitja a dossziét, és átad egy régi jegyzetfüzetbıl kitépett, megsárgult lapot. Csak bámulom. A márványos vonalak rajta elárulják, hogy valaha galacsinná lett gyúrva, majd kisimogatták. – Ez meg mi? – Álomlista. A maga álomlistája. Beletelik jó pár másodpercbe, mire eljut az agyamig, hogy ez tényleg az én kézírásom. A gondos, tizennégy éves kori kézírásom. Nagyon úgy fest, hogy írtam egy álomlistát akkor a céljaimról, bár emlékeim nincsenek a dologról. Némelyik pont mellett anyám kézírását is felfedezem. Álomlista *1. Legyen egy kisbabám! Vagy kettı.

2. Megcsókolni Nick Nicolt 3. Bekerülni pomponlánynak Gratulálok! Ez tényleg annyira fontos volt? Túlértékeljük a tökéletest 4. Legyek csupa kitőnı 5. Az Alpokban síelni Micsoda móka volt! *6. Legyen egy kutyám! 7. Helyesen válaszolni, amikor Rose nıvér felszólít, miközben Carrie-vel beszélgetek Ó, az a sok gyönyörő emlék! 8. Párizsba menni *9. Barátok maradni Carrie Newsome-mal örökre!!! 10.A Northwesternre menni Annyira büszke vagyok az én Vadmacskámra! 11.Legyek mindig szuperbarátságos és kedves! V an még mit fejlıdni! *12. Segíteni a szegényeken *13. Legyen egy szupermenı házam! *14. Venni egy lovat Eszedbe ne jusson 15. Bikát futtatni 16. Megtanulni franciául Très bien! *17. Szerelembe esni *18. Hobbiból stand-up komikusnak menni *19. Jó viszonyba kerülni apuval *20. Legyek fantasztikus tanár! – Huh – pásztázom végig a listát. – Megcsókolni Nick Nicolt. Bekerülni pomponlánynak – mosolygok kicsit, majd visszacsúsztatom Midarnak a listát. – Cuki. Hol szerezte? – Elizabethtıl. Megtartotta. – Igen? – billentem félre a fejemet, úgy figyelem. – És akkor mi van? A régi álomlistámat hagyta rám, vagy mi? – Igen, mondhatjuk úgy is – bólint az ügyvéd. De nem mosolyog. – Mi ez az egész?

Közelebb húzza a székét az enyémhez. – Na, figyeljen, a lényeg a következı. Elizabeth évekkel ezelıtt kibányászta a szemetesbıl ezt a listát. És az évek során kihúzta szépen sorjában, amit maga teljesített – bök a Megtanulni franciául pontra. – Látja? A cél mellé még odaírta azt is, hogy Très bien, és áthúzta az egészet. – Tíz célt viszont még nem teljesített. – Nahát, ez aztán komoly! Kár, hogy ezek már rég nem azok a célok, amiket most fontosnak tartok. – Az édesanyja úgy gondolta, hogy ezek a célok még ma is érvényesek, nagyon is – ingatja a fejét Midar. – Nos, azt kell mondjam, hogy tévedett – ráncolom a homlokomat, mert kicsit fáj, hogy ennyire félreismert. – És azt szeretné, ha teljesítené ıket. Egytıl egyig. Leesik az állam. – Ez csak valami tréfa lesz – rázom meg az orra elıtt a listát. – Húsz éve kapartam le ezeket! Minden vágyam, hogy tiszteletben tartsam anyám kívánságait, de ha ezek a célok lennének azok, hát nem fog menni. – Oké, oké – tárja szét a két karját, mint közlekedési rendır a keresztezıdésben –, én csak a futár vagyok! Mély levegıt veszek, biccentek. – Bocs – dörmögöm, majd hátradılök fáradtan a széken, megdörzsölöm a homlokomat. – Vajon mi járhatott a fejében? Mr. Midar átnyálazza a mappát, és elıhúz belıle egy rózsaszín borítékot. Egybıl felismerem: Crane levélpapír, a nagy kedvence. – Elizabeth írt magának egy levelet, és megbízott, hogy olvassam fel. Ne kérdezze, hogy miért nem adhatom át egyszerően, a lelkemre kötötte, hogy olvassam fel – okostojás vigyorral még hozzáteszi: – Tud olvasni, vagy nem? Igyekszem nem elmosolyodni.

– Figyeljen, tippem sincs, mit képzelt az anyám. Ha tegnap kérdi, hát minden bizonnyal azt mondom, hogy jó oka lehetett rá, hogy erre kérje. De ma már semmiben se vagyok biztos. – Én mégis azt gyanítom, hogy ez lehet a helyzet. Hogy jó oka volt Feltépi a borítékot, és nekem máris kalapálni kezd a szívem. Kényszerítem magam, hogy nyugodtan üljek, kezeimet az ölemben kulcsolom össze. Midar az orrára biggyeszti az olvasószemüvegét, és megköszörüli a torkát: – Drága Brett! Hadd kezdjem azzal, hogy sajnálom, hogy ennyi borzalmon kellett keresztülmenned az elmúlt öt hónapban. A gerincem voltál, a lelkem, köszönöm neked. Nem akartalak volna ilyen korán elhagyni, hiszen annyit kellett volna még élnünk és szeretnünk egymást, nem? De erıs vagy, ki fogod bírni, sıt, élvezni fogod megint az életet, még ha ezt most nem is hiszed el nekem. Tudom, hogy ma szomorú vagy, és fogadd magadba kicsit ezt a szomorúságot. Bár veled lehetnék ezekben a gyászos idıkben, a karjaimba vennélek, és addig ölelnélek, míg már levegıt se kapsz, mint kislány korodban. Vagy az is lehet, hogy elmennénk ebédelni, keresnénk egy eldugott asztalt a Peninsula Hotel éttermében, és egész délután a bánatodról és félelmeidrıl mesélnél nekem, és én hallgatnálak, simogatnám a karodat, hogy érezd, mennyire átérzem a fájdalmadat, Midar hangja rekedtesre vált. Rám pillant. – Minden rendben? Biccentek, de szólni nem tudok. Mielıtt folytatná, megszorítja a karomat. – Ma bizonyára alaposan összezavarodtál, amikor a bátyáid megkapták az örökségüket, te viszont nem. És képzelem, mennyire dühít, hogy Catherine kapta a fınökséget. Bízz bennem, tudom, mit teszek, és mind a te érdekedben teszem. – Az anyja szerette magát – mosolyog rám Midar.

– Tudom – suttogom remegı szájjal. – Úgy húsz évvel ezelıtt egy nap, amikor a Beverly Hills 90210-es papírkosaradat ürítettem, ezt a galacsinba győrt papírt találtam benne. Naná, hogy a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, és képzelheted, mennyire felderültem, amikor kisimogatva azt láttam, hogy az életed céljait írtad össze. Nem értem, miért hajítottad el mégis, mert szerintem nagyon kedves kis lista. Emlékszel, aznap este rá is kérdeztem. – Nem emlékszem – felelek hangosan. – Te azt felelted, hogy az álmok hülyeségek. Azt is hozzátetted, hogy nem hiszel az álmokban. Azt hiszem, az egésznek lehetett némi köze az apádhoz. Úgy volt, hogy délután elvisz magával, de persze nem jött. Újabb fájdalom csavarint egyet a szívemen, dühös és szégyenteli kis csomaggá győri. Az ajkamba harapok, lehunyom a szemem. Hányszor felültetett apa! Egy idı után már nem is számoltam. Az elsı pár tucatnyi alkalom elég lecke lehetett volna, de annyira hiszékeny voltam. Hittem Charles Bohlingerben. És abban, hogy a rejtélyes Télapóhoz hasonlóan az apám is megjelenik majd, ha erısen hiszek benne. – Mélységesen megérintett az álomlistád. Némelyik cél vicces volt, mint a hetes számú. Be volt köztük komoly és szenvedélyes is, mint a tizenkettes: Segíteni a szegényeken. Mindig is nagylelkő voltál, Brett, érzékeny, tapintatos lélek. És fájdalommal látom, hogy annyi célod még mindig nem teljesült be. – De már nem érdekelnek ezek a célok, anya. Már más vagyok. – Persze hogy már más vagy – olvassa Midar. – Ezt tényleg leírta? – kapom ki a kezébıl a levelet – Itt van – mutat rá a sorra. – Fura – áll égnek a karomon minden szırszál –, folytassa! – Persze hogy már más vagy, édesem, csakhogy attól tartok, hogy közben feladtad az igazi vágyaidat. Ma mik a céljaid?

– Hogy mik? – kérdezek vissza, és töröm az agyamat, hátha legalább eggyel elıállhatok.– Máig például azt reméltem, hogy én vezetem majd a Bohlinger Cosmeticset. – Az üzlet soha nem passzolt hozzád igazán. Mielıtt még kitépném a kezébıl a papírt, Midar magától hajol hozzám, és mutatja a mondatot. – Jézus isten. Olyan, mintha hallana. – Talán ezért akarta, hogy felolvassam, hogy tudjanak még egy kicsit beszélgetni. – Mindig is mőködött a hatodik érzéke – törölgetem a szememet a zsepivel. – Ha volt valami bánatom, mondanom se kellett neki, ı mondta helyettem. És amikor megpróbáltam köntörfalazni, hogy nincs igaza, nincs is semmi bajom, csak rám nézett, és azt mondta: „Brett, elfelejted, hogy belılem lettél. Engem nem tehetsz bolonddá.” – Ez szép – bólint Midar. – Az ilyen kapcsolat mindennél többet ér. Fájdalom villan a szemében, elkapom. – Meghaltak a szülei? – Élnek mindketten. Champaignben. De azt nem teszi hozzá, hogy jó egészségben, vagy hasonlók. És nem tolakodom. – Sajnálom, hogy engedtem, hogy olyan hosszú éveken át a Bohlinger Cosmeticsnél dolgozz… – Én viszont nagyon is köszönöm, anya! – Túlságosan is érzékeny vagy te abba a világba. Te született tanár vagy, kicsim. – Tanár?! Győlöltem tanítani! – Mert nem adtál magadnak rendesen esélyt. Akkor ott a Meadowdale-ben borzalmas tapasztalatokat szereztél. Emlékszel még? – Hogy emlékszem-e? – ingatom a fejemet. – Életem leghosszabb éve volt

– És amikor zokogva hozzám futottál, és fel voltál dúlva, és szorongtál, szívesen fogadtalak a családi cégben, kerestem neked egy helyet a marketingosztályon. Bármire kész lettem volna, hogy letöröljem édes arcodról azt a fájdalmat és gondot. És hagytam, hogy feladd igazi álmodat, csak annyit kértem, hogy ne hajítsd ki a tanári végzettségedet. Hagytam, hogy meghúzd magad a kényelmes, jól fizetett állásodban, ami unalmas és rutin volt neked. – Szeretem a munkámat. – A változástól való félelem miatt benne ragadunk az állóvízben. És itt vissza is kanyarodom az álomlistádhoz. Kérlek, míg Brad olvas, vess egy pillantást a célokra. Az ügyvéd elém tolja a listát, és újra átnézem, most már figyelmesebben. – Az eredeti húszból tíz mellé tettem csillagot, amit szeretném, ha nem adnál fel. Kezdjük az elsıvel: Legyen egy kisbabám! Vagy kettı. – Ez téboly – hörgök. – Félek, örök árnyék húzódna a szívedre, ha a gyerekek, vagy legalább egy gyerek, nem válnának a részévé. Nem egy gyermektelen nıt ismerek, akik boldogok úgy, ahogy vannak, de szerintem te nem tartozol közéjük. Kislány korodban is imádtad már a babáidat, alig vártad, hogy betöltsd a tizenkettıt, hogy vigyázhass mások gyerekeire. A kis takaródba pólyáltad Tobyt, a macskát, és zokogtál, amikor kiszabadította magát a csomagból, és lemenekült a hintaszékbıl. Emlékszel, édes szívem? A nevetésem zokogásba fordul, Midar újabb zsebkendıt nyom a markomba. – Imádom a gyerekeket, tényleg, de… – nem fejezem be, azzal Andrew-t kellene okolnom, ami viszont nem tisztességes. A könnyeim azért csak nem apadnak el, mintha tengernyi lenne belıle a szememben. Midar csak vár, míg végül a levélre mutatok, és intek, hogy folytassa már. – Biztos benne? – kérdezi, ahogy a hátamat lapogatja bátorítón.

Az orromra szorított zsebkendıvel bólintok. Kétkedve mér végig, de azért folytatja: – A kettest ugorjuk, remélem, végül tényleg csókolóztál Nick Nicollal, és remélem, rendkívüli volt. – Az volt – mosolygok. Midar rám kacsint, és együtt bogarásszuk tovább a listát – Menjünk a hatos számúhoz – olvassa. – Legyen egy kutyám. Úgy vélem, ez grandiózus ötlet. Találd meg a kiskutyádat, Brett. – Egy kutyát? Honnan veszed, hogy szeretnék kutyát? Még egy aranyhalra sincs idım, nem hogy egy kutyára – meredek Bradre. – Mi van, ha nem teljesítem ezeket a célokat? Elıhúz egy kupacnyi összegumizott rózsaszín borítékot. – Az édesanyja úgy rendelkezett, hogy minden alkalommal, amikor egy célt teljesít, jöjjön el hozzám, és tılem megkapja a célhoz tartozó borítékot. És az utolsó cél teljesítése után – a magasba tart egy borítékot, amire az van írva, hogy Kiteljesedés. – És mi van a Kiteljesedés borítékban? – Az öröksége. – Hát persze – dörzsölöm meg a halántékomat. – Magának van tippje, hogy mi akar lenni ez az egész? – Feltételezem, amolyan élet-újraértelmezés akarna lenni – vonja meg a vállát. – Újraértelmezés? Éppenséggel az én életem éppen darabokra lett zúzva. És most akkor úgy rakjam össze, ahogy valami gyerek képzelte? – Nézze, ha ez most sok magának, találkozhatunk valamikor késıbb is. – Hát túl sok – állok fel. – Úgy jöttem ide ma reggel, hogy a Bohlinger Cosmetics elnökeként távozom majd. Büszkévé akartam tenni az anyámat, új csúcsokra futtatni a céget – mondom, de a torkom elszorul, nagyot nyelek. – És ehelyett szerezzek magamnak egy lovat? Elképesztı! – Szaporán pislogok, hogy visszakényszerítsem valahogy a könnyeimet. Közben nyújtom a

kezemet. – Sajnálom, Mr. Midar, tisztában vagyok vele, hogy nem maga tehet róla. De egyelıre képtelen vagyok ezzel foglalkozni. Majd jelentkezem. Már majdnem az ajtónál járok, amikor Midar utánam rohan, kezében az álomlistám. – Ezt tartsa meg – mondja –, ha esetleg meggondolná magát – nyomja a kezembe a papírt. – Ketyeg az óra. – Miféle óra? – billentem oldalra a fejemet. Szégyenlısen pillant a saját karjára, a Cole Haan órájára. – A hónap végéig legalább egy célt teljesítenie kell. És egy év múlva ilyenkorra, azaz jövı szeptember 13-ra a teljes listával végeznie kell.

HARMADIK FEJEZET

Az Aon Központba való dicsıséges bevonulásom után három órával úgy zuhanok ki a fıbejáraton, mint akiben épp az Érzelmek Nagy Tőzijátékát rendezik meg. Döbbenet. Reménytelenség. Düh. Gyász. Feltépem anyám kocsijának ajtaját. – Északi Astor utca 113. – kérem a sofırt, hogy vigyen. Az a kis piros könyvecske. Kell az a kis piros könyvecske! Ma már erısebb vagyok, sokkal erısebb, készen állok rá, hogy elolvassam anyám naplóját. Talán abban elmagyarázza, miért teszi velem azt, amit tesz. Végül is, nem is biztos, hogy a naplója, lehet, hogy valami régi fıkönyvi kivonat. Kiderülhet, hogy a cég épp pénzügyi szabadesésbe kapcsolt, és meg akar kímélni a nagy bukástól. Mert kell hogy legyen magyarázat. Ahogy megáll a kocsi a ház elıtt, kivágódom a járdára, be a vaskapun, fel a téglalépcsıkön. A cipımet se rúgom le, úgy loholok fel anyu hálószobájába. A szoba napfényben fürdik. Körbenézek, az öltözıasztalon csak a lámpa meg az ékszeres dobozka. Semmi több. Kitárom a gardróbajtókat, ott sincs semmi. Fiókokat rántok ki, kiforgatom az éjjeliszekrényeket. Hol lehet? Áttúrom a kis dolgozóasztalt, de csak díszes ajándékkártyákat, különféle tollakat és bélyegeket találok. Elönt a jeges rémület. Hol a pokolban hagytam azt a kis könyvet1A beépített szekrénybıl halásztam elı, és leraktam a… hova raktam le? Az ágyra? Igen. Vagy mégsem? Felhajtom a paplant, és az egekhez fohászkodom, hogy csak legyen alatta. De nincs. Zakatol a szívem. Hogy lehettem ennyire hanyag? Körbeforgok, többször is, beletúrok a hajamba. Az ég szerelmére, mit mőveltem azzal a könyvvel? Az agyamban káosz, az emlékeim összefolynak. Lehet, hogy annyira meg voltam zuhanva, hogy a korábban történtek is mind kiestek? Stop! Nálam volt, amikor lezúgtam a lépcsın? Kirohanok a szobából, le a lépcsın.

Két órával és egy teljes házkutatással késıbb, mikor már minden bútorba és alá benéztem, betúrtam minden párna közé, fiók mélyébe, sıt, a szemetesbe is, arra a rémületes a következtetésre jutok, hogy a könyv nincs meg. Amikor a totális hisztéria peremén felhívom a bátyáimat, teljes értetlenség a válasz, fogalmuk sincs, mirıl zagyválok. A kanapéra rogyok, arcomat a tenyerembe temetem. Édes istenem, oda az elıléptetésem, az örökségem és anyám utolsó ajándéka. Süllyedhetek még ennél is mélyebbre? Amikor szerda reggel pittyegni kezd az ébresztıóra, áldott tudatlanságban ébredek, a tegnapi rémálomnak nyoma sincs bennem. Nagyot nyújtózom, és vaksin tapogatózva, némi küzdelemmel elnémítom a nyavalyás pittyegést. A hátamra gördülök, még egy perc lehunyt szemmel, és… és egyszerre minden emlék visszatér. A szemeim kipattannak, a rémület és rettegés hálója ismét szorul körülöttem. Anyám meghalt. A Bohlinger Cosmetics feje Catherine. Elvileg szét kellene vernem a saját életemet. Elefántnyi súly zuhan a mellkasomra, levegıért küszködöm. Hogy a francba nézzek a munkatársaim vagy az új fınököm szemébe így, hogy már mindenki számára kiderült, a saját anyám se hitt bennem? A szívem lüktet, feltápászkodom. A huzatos loftlakásba már beszökött az ısz csípıs levegıje, és a szemem nehezen szokja meg a sötétet, idıbe telik, míg legalább a körvonalakat látom. Képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok dolgozni menni. Visszahanyatlok a párnára, és a mennyezet fémgerendáit szuggerálom. Csakhogy nincs választásom. Hogy tegnap a Mr. Midarral folytatott megbeszélés után csesztem bemenni a munkahelyemre, az új fınököm felhívott, hogy ma reggel elsı utam az irodájába vezessen. És bármennyire is szerettem volna elküldeni a pokolba Catherine-t, a nıt, akiben viszont hitt az anyám, fékeztem magam, mert most, hogy az örökségem oda, szükségem van a munkámra.

Lelógatom a lábaimat az ágyról, és halkan nyúlok az ágy melletti akasztón lógó frottírköntösömért, nehogy felébresszem Andrew-t. Most látom csak, hogy hiszen már itt sincs. Még öt sincs, de hihetetlenül fegyelmezett pasim már nagyüzemre kapcsolt. Vagyis kinn kocog valahol a sötétben. A köntöst magamra szorítva csoszogok le meztélláb a hideg fémlépcsın. A kávémmal és a Tribune friss számával ledobom magam a kanapéra a nappaliban. Megint botrány a városházán, újabb korrupt kormányhivatalnokok, de nincs hír, ami elterelné a figyelmemet a rám váró napról. Együtt éreznek majd velem a munkatársaim, és sajnálkoznak majd, hogy milyen igazságtalan volt anyámtól, hogy kigolyózott? A keresztrejtvényhez lapozok, ceruza után kutatok. Vagy ujjongva fogadták a nagy hírt? Felhördülök. Ki kell húznom magam, mellet ki, fejet fel, és úgy kell tennem, mintha az én ötletem lett volna, hogy Catherine vigye tovább a céget. Jaj, anyu, miért hoztál ilyen helyzetbe, mondd? Gombóc győlik a torkomba, nagy korty kávéval nyelem le. Ma nincs idı a gyászra, hála Catherine-nek meg az istenverte megbeszélésünknek. Nyilván azt hiszi magáról, hogy nagyon tapintatos, de tudom, miben sántikál. Azzal akar nyitni, hogy valami vigaszdíjat ajánl majd nekem, a saját régi pozícióját, vagyis lehetek a helyettese. Az alelnök. Második lehetek a sorban, a bocsánatomért és engedelmességért cserébe. De téved, ha azt hiszi, hogy komoly ellenszolgáltatások nélkül belemegyek. Most, hogy örökség, huss, tetemes emelésre van szükségem. A duzzogásom mosolyra szelídül, ahogy befut az ajtón reggeli edzésétıl megizzadt szerelmem. Beletúr rövid szıke hajába. Kék futósort és Chicago Cubs póló van rajta, a fekete futóóráját tanulmányozza elmélyülten. – Jó reggelt, drágám – kelek fel a kanapéról. – Milyen volt a futás? – Lomha. Te ma is kihagyod?

– Ja – próbálom elhessegetni a futóbőntudatot. – Nem lenne hozzá energiám. – Ez lesz az ötödik nap – hajol le kikötni a cipıjét. – Nem jó, ha túl sokáig halogatod. A mosószobába megy, én meg a konyhába a kávéjáért. Mire visszaérek, karcsú teste a kanapén nyújtózik, ahol az elıbb még én voltam. Tiszta melegítı van rajta meg póló, és a keresztrejtvényemet fejti. – Segíthetek? – kerülöm meg, hogy a válla felett rálássak az ábrára. Fel se néz, úgy marja el a kávéját. A függıleges tizenkettıbe beírja, hogy birr. Egy pillantás a meghatározásra. Etióp pénznem. Jesszus, nem semmi. – Jaj, a vízszintes tizennégy – kezdem izgatottan, hogy megcsillanthatom szárnyaló intelligenciámat –, a kincses állam fıvárosa… a kincses állam Montana… tehát Helena lesz. Asszem. – Én meg tudom – dobol elgondolkodva a homlokán a ceruzájával. Pontosan mikor is szakadt meg a „fejtsünk együtt rejtvényt” hagyománya? Régen közös párnán nyugtattuk a fejünket, kávéztunk, és együtt fejtettük meg a rejtvényt. És amikor valami egészen nehéz kérdésre én tudtam a választ, Andrew csókot nyomott a fejem búbjára, és lelkendezett, hogy mennyire imádja az eszemet. Indulok, hogy hagyom a rejtvényével, de a lépcsı elıtt visszafordulok. – Andrew, figyelj! – Hm? – Itt leszel nekem, ha kellesz? – Na, gyere már ide – néz fel végre. Megpaskolja a kanapét maga mellett. Odamegyek, átkarolja a vállamat, magához húz. – Még mindig bánt, hogy kihagytam a tort? – Dehogy. Megértem. A kiszámlázható óráknál nincs fontosabb.

– Nem áll jól neked a cinizmus, Brett – hajítja a dohányzóasztalra a ceruzát. Elmosolyodik, mire az imádni való gödröcske megjelenik a bal arcán. – Bár elismerem, hogy ebben a megfogalmazásban még elıttem is eléggé béna kifogásnak tőnik – teszi hozzá kedélyesen, majd komolyabbra fordít, miközben mélyen a szemembe néz – , de hogy a kérdésedre is válaszoljak, hát persze hogy itt leszek neked. Emiatt ne is aggódj – húzza végig a hüvelykujját az arcomon. – Melletted vagyok minden apró lépésednél, de kegyetlen jó vezér leszel, akár velem, akár nélkülem, azt már most megmondhatom. Felgyorsul a szívverésem. Amikor tegnap este Andrew egy Perrier-Jouet pezsgıt lobogtatva ért haza új elnök-vezérigazgatói címemet ünnepelni, nem volt szívem – se merszem – bevallani, hogy nem lettem és nem is leszek soha a Bohlinger Cosmetics elsı embere. A ritkánál is ritkábban bókoló férfi, aki a pasim, nem tudott betelni velem. Túlságosan is nagy igény egy nappal tovább fürdızni elismerésében? Majd este, amikor azzal finomíthatom a csapást, hogy viszont én vagyok a második a sorban, majd elmondom. – Mesélj, fınökasszony – simogatja meg a hajamat –, mi a fınöki menetrend mára? Esetleg felvennél pár ügyvédet? Tessék? Nem hiheti, hogy anyám akaratával szembe megyek! Elütöm, mintha csak viccelne, de erıltetett kuncogásom kábé annyira eredeti, mint a vásári győrő gyémántja. – Nem egészen. Igazából Catherine-nel van találkozóm délelıtt – fogalmazok ügyesen, hogy ne derüljön ki, ki kezdeményezte a dolgot. – Meg kell beszélnünk pár dolgot. – Jó lépés.– biccent. – És ne feledd, hogy most már neked dolgozik. A te kis hangyád. Éreztesd is, hogy mostantól nálad van a tuti. Érzem, hogy a vér az arcomba szalad, és felkelek gyorsan. – Megyek zuhanyozni. – Büszke vagyok rád, elnök úrhölgy.

Tisztában vagyok vele, hogy nem ártana tájékoztatnom, hogy ez a büszkeség Catherine-t illeti meg, és hogy ıt kellene elnök úrhölgyeznie. És meg is teszem. Eskü, hogy megteszem. Még ma este. Hiába kopog a cipım sarka, sikerül észrevétlen keresztülosonnom a Chase-torony lobbiján. Fel a lifttel a negyvenkilencedik emeletre, a Bohlinger Cosmetics fıhadiszállására. Be az üvegajtón, és leszegett fejjel egyenesen Catherine irodájába. Nem nézni senkire. Azért a sarokirodába is bekukkantok, ami régebben anyué volt, és Catherine-t látom az asztal mögött a szokásos makulátlan üzletasszonyi valójában. Épp telefonál, de integet, hogy bújjak csak be, és a mutatóujjával jelzi, hogy mindjárt le is teszi. Addig körbejárok, és anyám néhai szent helyének maradványait mérem fel. Vajon hová suvasztotta anyu festményeit és szobrait, amit ı annyira imádott, és most Catherine könyvespolca meg a bekeretezett díjai foglalják el a helyüket? Ha nincs a lélegzetelállító kilátás a városra meg a névtábla, azt se tudnám, hol vagyok. Ám ahogy közelebbrıl megnézem a névtáblát, már az se anyué. Catherine neve áll rajta! Ugyanaz a réz és betőtípus meg márvány, csak épp már a Catherine Humphries-Bohlinger áll az Elnök szó fölött. Hahá, megvagy! Vajon egészen pontosan mióta tudta, hogy ı anyu örököse? – Nagyszerő, remek. Akkor kérem a számokat, amint megvannak. Igen. Supashi-bo Yoshi. Adiosu – fejezi be végre a beszélgetést, hogy nekem szentelje a figyelmét. – Tokió – rázza a fejét. – Ez a tizennégy órás késés nagy kitolás. Kora hajnalban itt kell lennem, ha valakivel is beszélni szeretnék odaát. Tiszta szerencse, hogy késıig dolgoznak. Ülj csak le – mutat az asztalnak ezen az oldalán álló két XV. Lajos korabeli székre. Beleroskadok az egyikbe, és a kobaltkék selymet simogatva próbálom felidézni magamban, hogy a régi irodájában már ott voltak-e.

– Látom, már be is költöztél – jegyzem meg minden igyekezetem ellenére. – Még a névtáblát is összehoztad, mi? Nem semmi. Mennyi idı alatt is? Tizenkét óra? Nem hittem, hogy ilyen gyorsan megy a dolog. Feláll, átjön az asztal felém esı oldalára, és a másik puccos széket beigazítja, hogy szemtıl szemben üljünk. – Figyelj, Brett, mindannyiunknak nehéz idıszak ez. – Mindannyiunknak? – homályosodik el a tekintetem. – Most komolyan mondod? Én épp elveszítettem az anyámat és a családi céget. Te épp gigantikus vagyont örököltél meg az én családom cégét. Ráadásul rendesen fel is ültettél. Azt mondtad, én leszek a vezérigazgató. Kidolgoztam a belemet, hogy mindent kitanuljak. Vár. Meg se rezzen, mintha épp azt vágtam volna a képébe, hogy milyen csodás a ruhája. Az orrcimpám kitágul, szívem szerint folytatnám ebben a hangnemben, de nem merem. Végül is a sógornım… és a nyavalyás fınököm. – Sajnálom – hajol felém, sápadt kezei összekulcsolt lábain nyugszanak. – İszintén sajnálom. Tegnap engem is ugyanúgy megrázott a hír, mint téged. Nyáron hibás következtetésre jutottam, mélységesen nagyot tévedtem, tény. Abban a meggyızıdésben éltem, hogy te öröklöd anyád részét, és vele nem is egyeztetve kezdtem neki a tanításodnak. Nem szóltam neki, mert nem szerettem volna, hogy azt higgye, feladtuk a reményt – teszi a kezemre a kezét. – Hidd el, feltett szándékom volt neked dolgozni az elkövetkezı években. És tudod, büszke lettem volna rá – szorítja meg a kezemet. – Nagyra tartalak, Brett. És szerintem nagyszerő elnök lettél volna. Lettem volna? Ez most bók vagy sértés? – És a névtáblád? Hogyhogy már van is névtáblád, ha egyszer nem tudtál a dologról? – Elizabeth – mosolyodik el – már a halála elıtt megrendelte. Ahogy tegnap bejöttem, már ott volt az asztalomon. – Ez elég jellemzı anyára – csüggesztem le szégyenkezve a fejemet.

– Fantasztikus volt – csillog Catherine szeme. – Soha nem érhetek fel hozzá. Már azt sikernek fogom megélni, ha legalább a lába nyomáig eljutok. Érre meglágyul a szívem. Persze, gyászolja ı is Elizabeth Bohlingert. İk ketten voltak a tökéletes páros. Anyu a vállalat elegáns arca, Catherine a fáradhatatlan jobbkéz a háttérben. És ahogy most végigmérem a kasmírruháját és a Ferragamo körömcipıjét, puha elefántcsontbırét meg a nyakán finoman megkötött keskeny kendıt, hát szinte megértem anyám választását. Catherine-nek minden centije elnöki, az ı született utóda. De akkor is fáj. Hogyhogy nem látta bennem anyu a lehetıséget, hogy idıvel én is lehetek olyan, mint Catherine? – Ne haragudj. Sajnálom. Nem tehetsz róla, hogy anyu nem talált engem alkalmasnak a B. C. vezetésére. Biztosan tök sikeres leszel. – Köszi– suttogja, és feláll. Ahogy az ajtó felé indul, megszorítja a vállamat. Magunkra csukja az ajtót. Amikor visszajön, és ismét leül, riasztó intenzitással bámul bele a szemembe. – Nagyon nehéz most nekem. Amit mondanom kell… – az ajkába harap, egészen kipirosodik az arca. – Készülj fel, Brett, hogy valami egészen megdöbbentıt fogsz hallani. – Jesszus, Catherine, remeg a kezed – nevetek fel idegesen. – Ilyen aggodalmasnak még soha nem láttalak. Mi a baj? – Elizabeth hagyott az asztalfiókomban egy rózsaszín borítékot, benne egy levelet. Abban azt írja… ha gondolod, megmutatom – emelkedik fel, de elkapom a karját. – Ne. Nem hiányzik még egy levél anyától. Ki vele – száguld a szívem. – Anyád arra utasított… azt akarja, hogy mondjam meg neked, Brett… – Hogy? – kiáltom, mert már nem bírom. – Ki vagy rúgva, Brett.

NEGYEDIK FEJEZET

Nincs emlékem a hazaútról. Csak arra eszméltem, ahogy bebotorkálok a lakásba, felbotladozom a lépcsın, és bezúgok az ágyba. Az elkövetkezı két nap az alvás-evés-sírás körforgásában élek. Péntek reggelre Andrew együttérzése megkopik. Az ágyunk végében ül kifogástalan szürke öltönyében és ropogós fehér ingében, és kisimogatja kócos-csimbókos hajamat az arcomból. – Ki kellene már ebbıl zökkenned valahogy, kicsim. Túlságosan is nagy teher rajtad ez a kinevezés, természetes, hogy kerülöd – fejtegeti, és már tiltakozni kezdenék, de a szám elé tartja az ujját, hogy hallgassak. – Nem azt mondom, hogy alkalmatlan vagy, csak hogy nyomaszt a feladat. De szívecském, nem engedheted meg magadnak, hogy napokon át a cég felé se nézzél. Ez nem a régi marketinges melód, ahol könnyebben leléphettél. – Leléphettem? – kelek ki magamból. Vagyis szerinte a régi állásom, amikor marketingigazgató voltam, jelentéktelen nulla volt. Egy nulla, és még onnan is kirúgtak. – El se tudod képzelni, min megyek épp keresztül. Szerintem jár nekem pár nap a gyászra. – Hékás, én veled vagyok! Csak próbállak valahogy gatyába rázni. – Tudom– masszírozom a halántékomat. – Bocs. Csak mostanában valahogy nem vagyok önmagam. Kezdene felállni, de elkapom a zakója ujját. El kell mondanom az igazat! A szerda esti nagy vallomás tervét megcsáklyázta, hogy anyu kirúgatott, és azóta is győjtöm a bátorságot. – Maradj itthon velem, kérlek! Csinálhatnánk… – Bocs, kicsim, de képtelenség. Tébolyultan az ügyfél – rázza le magáról a kezemet. – Majd sietek haza. Mondd meg neki. Most. – Várj! Mielıtt az ajtóhoz ér, megáll, és félig hátrafordul. – Valamit el kell mondanom – dübög a mellkasomban a szívem.

Teljesen megfordul, és úgy pislog, mintha az alapvetıen teljességgel nyitott könyv barátnıje egyszerre csak becsapódott volna az orra elıtt. Végül visszajön az ágyhoz, lehajol, és úgy puszilja meg a homlokomat, mintha valami hóbortos ötéves lennék. – Elég legyen ebbıl az ostobaságból. Ki kellene már vakarnod a díjnyertes hátsódat az ágyból, az kellene neked. Vár a céged, kicsim – paskolja meg az arcomat, majd mielıtt bármit is mondhatnék, már kinn is van a lakásból. Hallom, ahogy becsukódik mögötte a bejárati ajtó, és a párnába temetem az arcomat. Mi a fenéhez kezdjek? Nem én vagyok a Bohlinger Cosmetics elnöke. Még csak a szánalmas marketingmenedzsere se. Munkanélküli csıdtömeg vagyok, aki retteg, hogy a pozícióérzékeny pasija mit szól majd mindehhez, ha a tudomására jut. Cseppet se lepett meg, amikor Andrew elmondta, hogy Boston Duxbury nevő menı negyedébıl jött. Mindene megvolt, ami a pénzbe születetteknek lenni szokott: olasz cipı, svájci óra, német kocsi. De amikor a gyerekkoráról kérdeztem, mindig köntörfalazott. Van egy nıvére. Az apjának kis cége. Utáltam, hogy soha nem árul el semmi többet. Aztán három hónappal és két üveg borral késıbb végül kibökte az igazságot. Vörös képpel, ırjöngve, hogy nem szállok már le róla, elárulta, hogy az apja egyszerő asztalos, akinek a vágyai nagyságrendekkel meghaladják a képességeit. Az anyja a Duxbury gyorsforgalmi mentén dolgozott, egy csemegebolt pultja mögött. Andrew nem gazdag gyerek volt. De kétségbeesetten igyekezett annak látszani. Melegség és tisztelet buzgott fel bennem, amilyet vele kapcsolatban soha még nem éreztem. Nem bíborba született gyerek volt. Önerıbıl, küzdelmesen lett azzá, ami. Megpusziltam, és megmondtam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy a munkásosztálybeli gyökerei miatt, ha lehet, még jobban szeretem. İ nem mosolygott, csak megvetıen nézett rám. Megértettem, hogy

Andrew semmi csodálnivalót nem talál a szerény családi hátterében, hogy mély sebet ütött a lelkén, hogy fel kellett nınie a gazdagok és szépek közé. Egyszerre elkap a pánik. A gazdag szegény kisfiú egész felnıtt életét azzal töltötte, hogy a siker jegyeit győjtögeti magára, ezzel akarván a szerény származást kompenzálni. Talán éppen most csúsztam le a szégyellni való kategóriába? A beállóról nézem Shelley és Jay magazinba illı, szellısen világos házát. A burkolt járda mentén csinos bokrok és a nagy fehér virágtartókból leomló sárga és narancsszín krizantémok. Elönt az irigység, ami új nálam. Bátran nyújtózkodhatnak a közmondásos takarójuk alatt, mert elér az a nyugati partig is kényelmesen, míg az enyém a térdemet verdesi, és egyébként is megszállták a poloskák. A járda hátravisz a hátsó udvarra, ahonnan egy labdát kergetve rohan elı az unokaöcsém. Ahogy bevágom a kocsiajtót, felnéz rám. – Bwett néni! – kiabál integetve. Már ott is vagyok mellette, felkapom, és addig pörgünk, míg összefolyik körülöttem a világ. Három napja most elıször mosolygok ıszintén. – Hogy vagy, nagyfiú? – csiklandozom a hasát Mielıtt még válaszolhatna, Shelley jelenik meg a ház sarkánál, a haja kócos lófarokba tornyozva a feje búbján, és gyanús, hogy Jay farmerja van rajta, bokában erısen feltőrve. – Hahó, hugi – üdvözöl. Elıbb volt az én barátnım és a kollégiumi szobatársam a fısulin, csak utána ment hozzá a bátyámhoz, és még mindig imádjuk egymást tesózni. – Hahó, szóval itthon vagy ma. – Felmondtam – felém csoszog a mamuszaiban. – Nem mondod – bámulok rá. – Mert? Lehajol, kiránt egy gazt.

– Jayjel arra jutottunk, hogy a gyerkıcöknek az lesz a legjobb, ha egyikünk végre itthon marad velük. Ha már megtehetjük. Az örökséggel elég jól el lettünk engedve, egyikünk fizetésébıl is kijövünk szépen. Trevor fickándozni kezd az ölemben, lerakom inkább. – De hát imádtad a munkádat. Miért nem Jay mondott fel? – Mert én vagyok az anyuka – egyenesedik fel a halott pitypanggal a kezében. – Így logikus. – És egyszerően csak felmondtál? Semmi fakszni? – Ja. Mázlim volt, hogy a csaj, aki a terhességem alatt helyettesített, még nem talált mást. Be se kell tanítanom – kezdi csipkedni a pitypang kókadt szirmait. – Tegnap beszéltek vele, ma már kezdett is. Minden klappolt. Érzem a hangján, hogy azért annyira nem klappol semmi. A Saint Francis kórházban dolgozott logopédusként. Agysérült felnıtteket tanított újra beszélni és mellesleg kommunikálni, ismerkedni, érvelni meg a többi. Mindig azzal hetvenkedett, hogy neki nem munkája van, hanem küldetése. – Bocs, de nem nagyon tudlak elképzelni fıállású anyukaként. – Pedig csodás lesz. A környéken szinte minden anyuka fıállásban anyuka. Minden reggel összegyőlnek a parkban, vannak játszórandik, együtt járnak mama-baba jógára. El se hiszed, milyen társasági életet buktak be eddig az én önmegvalósításom miatt a srácaink – pillant az éppen a kertet körberepülızı Trevorra. – És esetleg a híres logopédus a saját fiát is megtaníthatja beszélni – kuncog, de hamisan hangzik a nevetése. – Trevor még mindig nem tudja kimondani az… – de nem fejezi be, hirtelen az órájára néz, és felkiált – Hékás, hát neked épp nem dolgozni kellene? – Á-á – ingatom a fejemet. – Catherine kirúgott – Jézus isten, máris hívom a bébicsıszt. Nagy szerencsénkre barátságunk háromszögének átfogója Megan Weatherby hobbi-ingatlanügynök, aki nem sok késztetést érez arra,

hogy el is adjon házakat. És Megan nagy szerencséjére gyakorlatilag a Chicago Bears védıjének, Jimmy Northrupnak a menyasszonya, s ez a tény jót tesz a hobbijának is, teljességgel szabadon kezelhetıvé téve azt. Így aztán, amikor Shelleyvel rácsörögtünk, hogy úton vagyunk a Burzsuj Disznó kávézóba, ı már ott is volt, mintha megérezte volna a kitörı miniválságot. A Burzsuj Disznó kávézót jelöltük ki kedvenc nem alkoholos törzshelyünknek. Menı és barátságos, épp akkora háttérzajjal, hogy ne kelljen a fülelık miatt aggodalmaskodni. A szeptemberi meleg kicsalogat bennünket a teraszra, Megan már itt üldögél a kovácsoltvas asztala mellett fekete leggingsében és állítólag eredeti és tökéletes cickóira tapadó, mélyen kivágott felsıben. Halványkék szemei füstösszürkére kenve, pilláin vagy tripla réteg festék, de az ezüstszín hajpánttal hátrafogott szıkesége és a halvány pirosító porcelánfehér arcán valahogy ártatlanná teszi, így egyszerre kurvás és kedvesnıvéres, márpedig ez a keverék valahogy a férfiak szemében egyszerően ellenállhatatlan. Elmerül az iPadjében, de annyira, hogy észre se veszi, ahogy közeledünk az asztalához. Vissza is tartom Shelleyt. – Ne rohanjuk le. Nézd, épp dolgozik. – Csak megjátssza – rázza a fejét Shelley, közelebb húz, és a képernyı felé biccent. – Innen te is látod: perezhilton.com. – Sz’asz, mindenki – kapja fel a napszemüvegét a székrıl Megan, mielıtt Shelley rátelepedne –, ezt hallgassátok – kezdi, és míg elhelyezkedünk a muffinjainkkal és a lattéinkkal, belemerül Angelina és Brad legfrissebb csetepatéjába és Suri elképesztı szülinapi bulijába. Azután Jimmyre tér. – A Vörös homárba. De eskü. Ott állok a seggig felvágott Herve Leger bandázsrucimban, és az elcseszett Vörös homárba akar vinni! Hiszem, hogy mindenkinek jár egy szabadszájú, szemtelenül merész barátnı, aki egyszerre gyötör halálba és dob fel mértéktelenül, egy barátnı, akinek a nyers megjegyzéseitıl az egyik pillanatban hisztérikus röhögésben fetreng az ember, a másikban

riadtan néz körbe, remélve, hogy más azért nem hallotta, amit mondott. Nekem Megan ez a barátnım. Két éve ismertük meg Shelleyvel, az ı húgának, Pattinek a szobatársa volt Dallasban, együtt tanultak légikísérınek az American Airlinesnál. Csakhogy a képzés utolsó hetén Megan nem ért el egy, a felsı tároló belsı felébe csusszant bıröndöt. A karjai határozottan rövidnek bizonyultak ehhez a munkához, így tárva fel Megan elıtt is eleddig ismeretlen testi hibáját, ami ettıl kezdve megszállottsággá fokozódott nála. Halálra váltan utazott Chicagóba, és lett ingatlanügynök, majd találkozott Jimmyvel az elsı ház eladásakor. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem veszek meg azokért a vörös homáros sütikért, de azért mégis! – Megan, mondtam, hogy most Brettnek kell segítenünk – szakítja félbe végül Shelley. Megan altatja az iPadjét, és két kezét az asztalra teszi. – Oké, csupa fül vagyok. Mi a gáz, chica? Ha épp nem önmagáról van szó, Megan kitőnı beszélgetı-társ, istenien tud figyelni. És a kéztartásából meg a rám szegezett tekintetébıl ítélve, most nekem szentelte magát. Meg is ragadom a nagy lehetıséget, és anyám ellenem szıtt nagy tervének, mellyel az életemet óhajtja taccsra tenni, minden apró részletét kiteregetem. – Na, ennyi a buli. Se örökség, se meló. Csak tíz röhejes cél, amit egy éven belül össze kéne hoznom. – Nagy szar az egész – zárja le Megan. – Mondd meg annak az ügyvédnek, hogy dugja fel magának – teszi még hozzá, majd kikapja a kezembıl a listát. – Egy gyerek. Egy kutya. Egy ló – futja át, majd feltolja a homlokára a Chanel szemüveget, és rám néz: – Mi a halált gondolt az anyád? Hogy hozzámész Old MacDonaldhez? Ezen muszáj mosolyogni. Megan néha nem lát túl önmagán, de akadnak pillanatok, amikor csak a nevetés marad. És ilyenkor ezer Teréz anyára se cserélném el.

– Andrew távolabb nem is állhatna az öregtıl – sommázza Shelley, és beleborít még egy zacsinyi cukrot a kávéjába. – Mellesleg neki mi a véleménye? Kész a cselekvés mezejére lépni? Nemzeni? – Lovat nem is, de venni? – toldja meg Megan, és hisztérikusan heherészni kezd. – Kész – merülök el a kanalam látványában –, tuti, hogy igen. – Bocsika – cikázik vidáman Megan tekintete –, csak egyszerően nem látom ezt magam elıtt. Ahogy a lovat sétáltatjátok Chicago belvárosában. Tarthattok egyáltalán a házban kisállatot? – Botrányos vagy, Meg – dörzsölgetem a szemem a nagy nevetés után. – Kezdem azt hinni, hogy anyu tényleg nem volt már ép. Melyik tizennégy éves kislány ne akarna egy lovat. Vagy ne szeretne tanár néni lenni, cuki gyerekeket szülni, és kutyát tartani egy gyönyörő házban? – Hadd látom még egyszer azt a listát – táncoltatja az ujjait Shelley a levegıben. – Örökre barátok maradni Carrie Newsomemal, szerelembe esni, apámmal jó viszonyba kerülni. Ezek primkák. – Az apám halott, Shelley – vonom össze a szemöldököm. – Nyilván úgy érti, hogy békélj meg vele. Érted, járj ki hozzá a temetıbe, gondozd a sírját, vigyél rá virágot meg a többi. És nézd meg, a hetes számút már teljesítetted is. Szerelembe estél Andrewval, vagy nem? Bólintok, de belül, a lelkem mélyén lefagy a rendszer. Igazából már nem is emlékszem, mikor mondtuk egymásnak, hogy szeretlek. Mondjuk ez tök természetes négy év után már. Ennek így kell lennie. – Akkor irány Mr. Midar irodája. És este keresd meg ezt a Carrie Newsome csajt a Facebookon, és üzenj neki. Vedd fel vele a kapcsolatot. Bingó! Még egy pont. Eláll a lélegzetem. Azóta nem beszéltem Carrie-vel, hogy közel tizennyolc éve sértetten és megalázva kiballagott a házunkból. – Na és a tizenkettes? Segíts a szegényeknek. Ez se olyan nagy ügy. Majd adományozok a UNICEF-nek, vagy ilyesmi – nézek rájuk biztatásért. – Szerintetek?

– Naná – bólogat Megan. – Gyorsabban végzel, mint egy kanos kiscserkész. – De az a nyavalyás baba – csippentem össze az orrnyergemet. – Meg a komédiázás és a tanítás. Megesküdtem, hogy többet be nem teszem a lábam tanterembe. Megan egyik kezével elkapja a másik csuklóját, és ránt egyet rajta. Hülye szokás, azt hiszi, majd hosszabb lesz tıle a karja. – A tanítást felejtsd el. Helyettesíts pár napot, max. két-három hetet, és voilá, már meg is vagy vele. Ez már zsebben van. – Legyek helyettes tanár? – mélázok el. – Végül is, azt nem írta ide, hogy saját osztályom is legyen. – Lassan elmosolyodom, és megemelem a lattémat. – Rátok, csajok! Hétfın vendégeim vagytok egy Martinira. Vagy kettıre. Addigra itt figyel a táskámban pár boríték Mr. Midartól.

ÖTÖDIK FEJEZET

Hétfı reggel úton Mr. Midar irodájába, megállok a virágosnál, és veszek magamnak egy csokor vadvirágot Úgy tervezem, hogy minden egyes teljesítésnél, ha áthúzom annak a lánynak valamelyik célját a listán, meglepem magam egy csokorral. Hirtelen felindulásból viszek egyet Midarnak is. Miközben a liftben utazom a harminckettedikre, aggodalom és izgalom keveréke bugyog fel bennem. Alig várom már, hogy lássam a képét, amikor bejelentem, mit végeztem. De ahogy berontok a puccos irodába és Claire asztalához trappolok, úgy mered rám, mintha lökött lennék. – Most akar vele találkozni? Az teljességgel kizárt. Egy nagy ügyön dolgozik. Ahogy sarkon fordulok, Midar ugrik elı az irodájából, mint nyuszi a lyukból. Végigkémleli a várót, és a szája ragyogóan fehér mosolyra húzódik, ahogy megpillant. – Bohlinger kisasszony! Akkor jól hallottam! Fáradjon be. Claire tátott szájjal bámul, miközben Mr. Midar beterel a belsı helyiségbe. A kezébe nyomom a vadvirágait. – Nekem? – Ma nagylelkő hangulatban vagyok. – Köszi – nevetgél. – Vázára már nem tellett? – Kénytelen maga boldogulni. Én munkanélküli lettem, bár már nyilván tudja – fojtok vissza egy mosolyt Átkutatja az irodáját, végül egy selyemvirággal teli kerámiaurnánál köt ki. – Ja, ez a munkánk szépsége. Az édesanyja nehézsúlyú volt – hajítja a kukába a selyemszörnyeket. – Kiugrom vízért, egy perc, és itt vagyok. Viszi az urnát is, így magamra maradok az irodájában, lehet kukkolni. A nagy mahagóniasztalon három vaskos irattartó is pihen,

egy számítógép és egy kávéfoltos bögre. Keresem a fotót a szépséges feleségrıl meg az édi kisgyerekrıl és a kötelezı tartozék golden retrieverrıl, de csak egy középkorú nıt és kamaszkorú fiút ábrázolót találok, felteszem, a nıvére és a gyereke. Meg egy másikat, amin maga Brad álldogál talárban és sipkában két vigyorgó, ünneplıbe bújt felnıtt közé préselıdve. Gondolom, ezek a szülei. – Lerendezve – érkezik vissza közben. Ahogy megfordulok, épp a sarkával berúgja az ajtót, majd az urnát a virágokkal a márványtetejő asztal közepére biggyeszti. Csodás. – Jó híreket hoztam, Mr. Midar. – Örvendek – terel két bırrel bevont, parádésan viharvert karosszék felé. – De most egy évig együtt dolgozunk. Szólítson Bradnek, ha kérhetem. – Oké. Én meg Brett vagyok. Leülünk. – Brett. Tetszik. Egyébként honnan van? – Az anyámtól, természetesen. Nagy rajongója volt az amerikai irodalomnak. Lady Brett Ashleyrıl nevezett el, a Fiesta kis kurvájáról. Hemingway. – Remek választás. És a Joad? Nem így hívták Steinbecknél, az Érik a gyümölcsben a családot? – Talált, süllyedt. Jay pedig Jay Gatsby után szabadon. Fitzgerald, tudja. – Milyen okos asszony. Bár hosszabb ideig ismerhettem volna. – Hát én is így vagyok vele. – Hékás, jól van? – lapogatja meg kedvesen a térdemet. – Amíg nem gondolok rá, ja – nyelek nagyot. – Megértem. És megint átfut az arcán az a sebzett kifejezés, amit már a múlt héten is láttam. Szívesen kérdezısködnék, de nem akarok tolakodni. – Szóval jó hírekkel érkeztem – húzom ki magam a széken. – Egy célt már teljesítettem is. Felvonja a szemöldökét, de szólni nem szól semmit.

– A tizenhetest. Szerelembe estem. – Ez gyorsan ment – vesz nagy levegıt. – Nem annyira. Régi ügy. A barátom, Andrew… szóval már vagy négy éve együtt vagyunk. – És szerelmes belé? – Az vagyok – felelem, és lehajolok, hogy egy kis levélkét lepiszkáljak a cipım talpáról. Naná, hogy szerelmes vagyok Andrewba. Okos, és tudja, mit akar. Csodás sportoló és igazi Adonisz. Akkor meg miért érzem úgy, hogy csalok? – Gratulálok. Hadd adjam át a borítékot. Feláll, és az asztala melletti iratrendezıhöz megy. – Tizenhetes szám – mormolja, ahogy keresgél. – Ahá, meg is vagyunk! Felállok én is, és nyúlnék a borítékért, de óvón a mellkasához szorítja. – Az édesanyja azt az utasítást… – Jézus isten! Már megint mit? – Sajnálom, Brett. Megígértette velem, hogy magam nyitok ki és olvasok fel magának minden egyes levelet. Visszahuppanok a székre, és durcás kamaszként fonom össze a karjaimat a mellkasomon. – Gyerünk, olvassa akkor! Mintha egy örökkévalóság lenne kinyitni a borítékot és elıvenni belıle a levelet. Puszta kíváncsiságból a bal kézfejét kémlelem, visele karikát, de semmi, csak a lesült, férfiasan szırös, győrőtlen ujjak. Elıhúzza az ingzsebébıl az olvasószemüvegét, mély levegıt vesz: – Szia, Brett – olvassa –, sajnálom, hogy csak azért keresztülbumliztál a városon, hogy elmondd, szerelmes vagy Andrewba. Értsd meg én arra a szívszaggató, kész vagyok meghalni érted típusú szerelemre gondolok. – Teljesen elment az esze– tartom a magasba mindkét kezemet. – Az ilyen szerelem csak a regényekben meg a Romantika csatornán létezik. Ezt még a hülyék is tudják.

– Gyakran megesik, hogy olyan kapcsolatot keresünk magunknak, ami a múltunkat tükrözi. Andrew-val olyan férfit választottál, amilyen az apád volt, még ha teljes erıdbıl tagadod is ezt. Kihagy a lélegzetem. A két pasi jobban nem is különbözhetne. Andrew-val ellentétben, aki a maga részérıl csodálja az erıs nıket, az apám fenyegetve érezte magát anyám sikereitıl. Éveken át volt kénytelen kisebbíteni az érdemeit, nevetgélve legyintgetni rá, és a „hobbijának” nevezni a cégét. Ám idıvel egyre több rendelés érkezett, hogy egyedül már nem gyızte. Bérelnie kellett egy helyiséget, felvenni pár embert. Egyszeriben elkezdte régi álmát élni. Ekkor hullott darabokra a házasságuk. – Apádhoz hasonlóan Andrew is ambiciózus, törtetı ember, és igen csípıs a szeretteivel. Nem gondolod? És istenem, hogy fáj látnom, menynyire igyekszel kivívni az elismerését, pont, mint egykor az apádét is. És miközben az ı érzelmeiért lapátolsz, félek, feladtad a valódi énedet. Miért érzed úgy, hogy nem érdemled meg a saját álmaidat? Könnyek marják a szememet, nem gyızök pislogni. Hirtelen egy kép ugrik be. Hajnal van, indulok a szokásos napi úszásra, elıre rettegek a jeges víztıl, de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy apámnak megfeleljek. Reál tárgyakat is képes voltam felvenni, hátha úgy lenne közös érdeklıdésünk a férfival, akinek, mint utóbb rájöttem, soha nem lehettem elég jó. – Csak azt szeretném, ha boldog lennél. Ha valóban meggyızıdésed, hogy Andrew az igazi, akkor avasd be az álomlistádba. Ha kész partnered lenni, és segít teljesíteni ıket, akkor alulbecsültem a szerelmedet, ahogy az övét is, és akkor teljesítettnek minısítheted ezt a célt. De bárhogy legyen is, kérlek, tartsd észben, hogy a szerelem az a dolog, amiben soha nem lehetsz megalkuvó. Gyere vissza, ha megtaláltad az igazit, drágám. Megéri, hidd el! Megdörzsölöm a gombócot a torkomban, és igyekszem vidáman festeni. – Szuper. Egy perc, és itt vagyok.

– Gondolja, bele fog menni? – néz rám Brad. – A gyerekbe? Meg a kutyába? – Hogyne – rágcsálom a körmömet meggyızıdéssel. – Szeretlek – mondja erre Brad. Felkapom a fejemet, és leesik, hogy egyszerően csak folytatja a levelet – Utóirat: miért is nem kezded a tizennyolcassal? Jöjjön a komédiázás. Mindig olyan vicces voltál, tele tréfával és poénokkal. Hova lett az az édes, merész kislány? – Mi van?! De hát az évtizedekkel ezelıtt volt! Már utálom a reflektorfényt, és ezt nagyon jól tudta. Ráadásul már cseppet se vagyok vicces. – Talán csak rá kellene kicsit feküdnie a témára. – Ide figyeljen, nem izgat, ha olyan vicces vagyok is, mint a kibaszott Marx fivérek egyben, az olyan biztos, hogy nem állok színpadra poénkodni, mint ahogy most itt ülök ebben a székben! Na, gyerünk, lássuk a B tervet. – Nincs B terv, Brett. Ha tiszteletben akarja tartani az édesanyja végakaratát, és hozzá akar jutni az örökségéhez, teljesítenie kell a listát. – Nem! Hát nem fogja fel? Én nem akarom ezeket az elcseszett célokat! Feláll, az ablakhoz megy. Ahogy kirajzolódik az égbe nyúló toronyházak és felhıkarcolók elıtt, épp olyan, mint egy görög filozófus, aki az élet nagy rejtélyein elmélkedik. – Bennem Elizabeth azt a benyomást keltette, hogy nagy szívességet tesz magának ezzel a listával. Azt említette ugyan, hogy lázadozhat kissé, de ezt nem hittem volna – mondja, beletúr a hajába, majd visszafordul. – Igazán sajnálom. Van valami a kedvességében, ebben a burkolt aggodalomban valami, ami kissé meglágyítja a szívemet.

– Honnan is sejthette volna? És anyu tényleg azt hitte, hogy jót tesz nekem. Ez volt az utolsó kísérlete, hogy megváltoztassa az életem menetét. – Nem hitte, hogy boldog így? – Úgy tőnik, nem– sütöm le a szememet.– Ami totál abszurd. Anyu ritkán látott szomorúnak. Mosolytalannak. Azzal hencegett mindig, hogy én már születni is mosolyogva születtem. – És mi van a mosoly alatt? Ez a halk, egyenes kérdés váratlanul ér. Ki tudja, miért, felzokogok. A kis Trevor jut eszembe, és a kis piros foltok a pufók arcán, amikor boldog és kacag. Anyu egyszer azt mondta, hogy én is épp ilyen voltam kislány koromban. Vajon hova tőnik el ez a fajta boldogság? Talán ugyanoda, ahová az ifjúság önbizalma is. – Tökéletesen boldog vagyok. Mármint, miért is ne lennék az? – Konfuciusz azt mondja: a boldogsághoz a komédia színpadán át visz az út – mondja bánatos mosollyal Brad. Nem lehet nem nevetni a béna, kínaiakat utánzó akcentusán. – Ja, de Konfuciusz azt is mondja, hogy a humortalan asszony tartsa távol magát a komikusok klubjától. Kuncogva jön vissza a székéhez. A szélére ereszkedik, olyan közel hozzám, hogy a keze kis híján a lábamhoz ér. – Ott leszek magával – mondja. – Ha akarja. – Megtenné? – nézek rá, mintha épp belement volna, hogy csoportos öngyilkosságot kövessünk el. – Miért? – Mert világszám lesz – dıl hátra, és kulcsolja a tarkójára a kezét. – Szóval akkor együtt leszünk a produkció? Amolyan kettıs? – Jaj, egy fenét, isten ırizzen – nevet nagyot. – Csak azt mondtam, hogy ott leszek magával, vagyis a nézıtéren. Igaz, kicsit hátul, ugyanis ez a test a színpad közelébe se mehet. – Gyáva – húzom össze a szemem. – Bingó. – Miért ilyen kedves velem? – mérem végig. – Az anyám megbízásából? Fizetett ezért is, vagy mi?

Arra számítok, hogy nevetni fog, de nem. – Bizonyos szempontból igen. Tudja, márciusban az édesanyja eljött egy alzheimeres betegeknek győjtı jótékonysági eseményre, amin az egyik házigazda voltam. Ott ismertük meg egymást. Az apámról három éve derült ki. Innen hát a szomorúság. – Annyira sajnálom. – Ja, hát én is. Mindenesetre nagyon úgy tőnt, hogy nem teljesítjük a kitőzött céljainkat. Akkor lépett színre a maga édesanyja. Hatalmas felajánlást tett, és ezzel meghaladtuk a legvérmesebb reményeinket is. – Vagyis most akkor lekötelezve érzi magát? De hát ez ırület. Anyu folyamatosan ilyeneket csinált. – A következı héten egy csomagot hoztak ide, az irodámba. Szappanok, samponok, testápolók, a Bohlinger Cosmetics teljes termékskálája volt benne. Az anyámnak címezve. – Az anyjának? De nem azt mondta, hogy az apja… – De. Beletelik egy pillanatba, míg leesik a tantusz. – Az édesanyja is alzheimeres. – Úgy van. Sírt, amikor elvittem neki a csomagot. Senki se törıdött a szükségleteivel. De az édesanyja tudta, hogy kedvességre is szüksége van. – Igen, anyu ilyen volt. A legérzékenyebb nı, akit valaha ismertem. – Egy szent volt. Így amikor engem kért fel a hagyaték végrehajtására, és elmagyarázta, mit tervez a maga számára, szavamat adtam neki, hogy gondom lesz rá, hogy maga boldoguljon – mondja halálos eltökéltséggel a képén. – És nekem elhiheti, gondom lesz rá.

HATODIK FEJEZET

A munkanélküliségnek megvannak a maga elınyei, pláne, ha az embernek egy hét alatt kell összeraknia egy komplett magánszámot, ami még vicces is. Megkísért a lehetıség, hogy esetleg lelophatnám a jobb poénokat Comedy Centralról, de sajna tudom, hogy ezt anyu nem helyeselné. Így inkább a várost járom, és fülelek, és ami legalább mérsékelten viccesen hangzik, azt felírom. Nincsenek nagy igényeim, már az is valami, ha nem leszek kolosszális lebıgés a színpadon, és pontosan ezért órákat állok a tükör elıtt, és gyakorolok. Közben a gyomrom makk nagyságúra zsugorodik, a szemem alatt fekete évgyőrők fejlıdnek. Faként már szép karriert futnék. Felmerül bennem a gondolat, hogy talán pont ez volt a cél. Nem a falét, hanem, hogy a nagy készülıdés közepette megfeledkezzem a gyászról és ıróla. Igazából visszafelé sült el a dolog. Elizabeth Bohlinger nevetni imádott a legjobban az életben. Elég valami mókásat hallanom vagy valami totális ırültséget látnom, már nyúl is a kezem a telefonért, hogy felhívjam anyát; „Na, milyen sztorim van?” Ilyenkor több se kellett neki: vagy rögtön könyörögni kezdett, hogy ne csigázzam, ki vele, vagy, és ez volt a gyakoribb, meghívott vacsira, és miután kitöltöttük a bort, csillogó szemmel elırehajolt, megpaskolta a könyökömet. – Halljam a sztorid, édesem. Egész nap erre vártam. Olyankor szépen kiszíneztem a történetet, különféle akcentusokkal és dialektusokban beszéltem. Most is a fülemben cseng a nevetése, az a sajátos dallam, látom, ahogy a könnyeket törölgeti a szeme sarkából. Azon kapom magam, hogy mosolygok, és a halála óta most elıször van ez így, ha ı eszembe jut.

Pedig így van rendjén, mosolyogva kell arra az asszonyra gondolni, akinek mindene volt a nevetés. Az eladás elıtti éjszaka tágra nyílt szemmel fekszem az ágyban. Virrasztok. A redıny résein beszökik az utcalámpa fénye, Andrew mellkasán landol. Felkönyökölök, nézem. A bordái tökéletes szinkronban süllyednek és emelkednek a halk kis cuppanással, amit az ajkai adnak ki minden kilégzésnél. Nagy erıket mozgósítok magamban, hogy visszafogjam a kezemet, és ne simítsam végig bıre bársonyos fehérségét. Kezeit lapos hasán kulcsolja össze, az arca békés, egészen hasonlatos anyám kikészített halotti arcához. – Annyira félek, Andrew – suttogom. Mozdulatlan teste arra ösztökél, hogy folytassam: – Holnap este fellépek egy kabarészínpadon. Annyira nagyon szeretném elmesélni neked, hogy te is ott legyél a közönségben, vagy legalábbis szerencsét kívánj elıtte, ha nem is jössz el. Azért se ártana, hogy tudd, mert mi van, ha a színpadon kapok infarktust, és ott helyben szörnyethalok. Viszont akkor el kellene mondanom ezt az egész nevetségesen borzalmas listát is, amit anyu végakarata szerint teljesítenem kell, és azt meg nem tehetem. – A mennyezetre szegezem a tekintetemet, összeszorítom a szemem, hogyne buggyanjanak ki a könnyek: – Túlságosan is sok olyan pont van azon az álomlistán, ami a tiedre nem férne fel. Próbálnám még hozzátenni, hogy „szeretlek”, de a szó a torkomon akad, képtelen vagyok kipréselni. Csak tátogom hát. Megmozdul a szívem. Édes istenem, mi van, ha látta? Nagy sóhaj. Na és akkor mi van? Tényleg akkora katasztrófa lenne, ha a férfi, akivel együtt élek és hálok, megtudná, hogy szeretem? Lehunyom a szemem, a válasz szabályosan képen vág: igen, az lenne. Mert nem vagyok biztos benne, hogy ı is el tudja mondani nekem ugyanezt. A párnámra hanyatlok, és a mennyezeti ventilátorra meredek. Andrew imádja a sikereimet meg a helyzetemet, de ez egyszerre

odalett, elillant. Így vajon szeret-e még? Engem, a személyemet. Egyáltalán ismer engem, mármint az igazi énemet? A homlokomhoz emelem a karomat. Nem az ı hibája. Anyunak igaza volt, én magam rejtegettem eddig az igazi énemet. Odahagytam az álmaimat, és pontosan olyanná váltam, amilyen nıt Andrew akar maga mellé: fesztelenné, igénytelenné és problémamentessé. Alvó pasimra sandítok. Miért adtam fel azt az életet, amire egyszer vágytam? Igaza van anyunak? Tényleg az elismerésére szomjazom, arra, amit az apámtól soha nem kaphattam meg? Nem, ez tiszta röhej. Évekkel ezelıtt lezártam az apám témát, úgy döntöttem, túl vagyok rajta, már nem számít. Nem jelent nekem semmit az az ember. Utálom beismerni, mert még ennél is szánalmasabb az ok… Félek, hogy elveszítem. Gyengén és bénán hangzik, de nem akarok egyedül maradni. Életem mostani szakaszában igen kockázatos lenne elhagyni Andrew-t. Jó, nyilván találnék egyszer valakit helyette, nem lehetetlenség, de harmincnégy évesen már nem olyan jók az esélyek. Kicsit olyan ez, mintha egy egész élet megtakarítását kivenném a bankból, és az utolsó centig egy rendkívül kockázatos alapba helyezném át. Oké, a nyereség gigantikus lehet, de a veszteség is padlóra küldene. Minden, amiért eddig güriztem, egy csapásra semmivé lenne, és ott állnék üres marokkal. És szívvel. Fél háromkor végül feladom, és alászállok a nappaliba, a kanapéra. A mobilom az asztalon villog, üzenetem jött. Éjfél elıtt tíz perccel érkezett. Elolvasom: Nyugi. Menni fog. De most már alvás. Brad küldte. Lassan elvigyorodom. Befészkelem magam a zseníliatakaró alá, eligazgatom a párnát a fejem alatt. Mintha valaki homlokon csókolt volna, és kaptam volna egy pohár langyos mézes tejet, végre megint biztonságban érzem magam. A szívem már nem is kalapál annyira, jól vagyok. Bár Andrew mellett is így érezném magam!

A Harmadik part kabaréklubban bálteremnyi helyiségben ácsorog a tömeg. Mindenfelé kerek asztalok, elıttük fából ácsolt, bı fél méter magas emelvény. A színpad. A hátsó falnál három sorban tömörül a nép, a pulthoz állnak sorban, de közben a nyakukat tekergetve figyelik az elıadást. Mi ütött ezekbe az emberekbe? Könyörgök, hétfı este van, nincs ezeknek jobb dolguk? Vagy ık is munkanélküliek? Az asztal felett elkapom Brad könyökét, kiabálnom kell, ha a nagy zsivajban azt akarom, hogy halljon. – Nem hiszem el, hogy hagytam belerángatni magam. Nem lehetett volna valami kiskaput találni? – Hét perc, és a tizennyolcas célt már maga mögött is tudja – üvölti vissza. – Akkor minden erejével koncentrálhat a többi kilencre. – Hú, és ezt vegyem biztatásnak? Gyorsan pipáljam ezt ki, hogy végre megvehessem a lovamat és békét köthessek a seggfej-hulla apámmal? – Bocs – mutat a saját fülére – nem nagyon hallom. Leöntöm a torkomon a Martinimat, és a barátaimhoz fordulok. – Nagyon csini vagy – biztat Shelley. – Köszi – nézem végig a pólómat. Ne higgy a filézıkéses papnak, ez áll rajta. Hangos nevetés harsan, és a színpadra koncentrálok. Ez az én formám, nyilván a közönségkedvenc után jövök, egy cicákról és cicikrıl rizsázó nyurga vörös után. Kiszúrok egy dagadt csókát az elsı sorban, elıtte nagy korsó sör és három feles egy vonalban. Füttyög meg huhog, és a könyökét rázza a levegıben. A konferanszié a színpadra pattan, megragadja a mikrofont. – Halljuk, milyen volt Steve Pinckney! És a tömeg eldobja az agyát. A szívem a mellkasomon dörömböl, óriási levegıt veszek. – Sok szerencsét, hugi – kiabálja Shelley. – Nevetess meg, chica – teszi még hozzá Megan.

– Liz büszke lenne magára– szorítja meg a karomat Brad. És bele is sajdul a szívem. A szemem sarkából kiszúrom a színpad végében integetı Billt, a menedzsert. Engem szólít. Az idı bezárul. Úgy vonszolom magam az emelvényhez, mint a villamosszék felé tartó rab. – Most következzen Brett… – kezdi a mikrofonos, majd elhallgat, hogy kivárja, amíg a tömeg elcsitul némiképp – Következı vendégünk egy újonc, Brett Bohlinger. Biztassuk hát a faszikámat! Felmászom a színpadra. A lábam olyan hevesen remeg, hogy még a végén kiugrik alólam. Valahogy eljutok a mikiig, és két kézzel kapaszkodom az állványba, hátha úgy stabilabb. Vakító reflektor szúr a szemembe, vaksin pislogok a népre alant. Arcok tengere bámul rám várakozón. Vagyis mondanom kéne egy viccet, mi? Hogy is volt? Istenem, segíts! Nem, anyám, segíts! Végül is miattad kerültem ebbe a tébolydába. Lehunyom a szemem. Kiképzelem, hogy az étkezıasztalánál ülünk, elképzelem a hangját: Halljam a sztorid, édesem. Egész nap erre vártam. Mély levegı, és beugrok a Harmadik part kabaréklub cápáktól hemzsegı mély vizébe. – Hahó, emberek! – reszketı hangomat a miki fémes sikolya és recsegése vágja agyon. Az elsı asztalnál ülı nagydarab részeg felhördül és a füléhez kap. Kikapom a mikrofont az állványból. – Bocs. Elsı alkalmam a színpadon, nem is sejtettem, hogy keresztbe tesz nekem a mikrofon. Idegesen kuncogok, a barátaimra pillantok. Brad térde úgy ugrál, mintha szélütést kapott volna. Shelley kamerája az asztallapon hever. – Ja, hát felteszem, pasit vártak azzal a névvel, hogy Brett. Folyton ez a mősor. Nem élet ez, mármint, nem könnyő az élet férfinévvel. El se hiszik, milyen aljasok tudnak lenni a gyerekek. Mindig sírva rohantam haza a suliból, és könyörögtem Euláliának, a bátyámnak, hogy verje meg ıket. A kezemmel árnyékolom a szememet, úgy bámulok ki a népre, és várom a nevetést. De csak Megan cincogó kuncogását hallom.

– Bizony. A bátyámat, Euláliát. – Elalélni nem fogunk tıle – kiáltja kántálva a részeg. Hú, ez gyomorszájon trafált. – Azt meg el se tudják képzelni, mit kínoztak és ugrattak a nevemmel a katolikus iskolában! Há… hányan vannak rajtam kívül, akiket a katolikus oktatás köpött ki az életbe? Páran összecsapják a tenyerüket, nem is olyan kevesen. Biztatásnak veszem. – A mi sulinkban az apa-apácák annyira szigorúak voltak, hogy nyomáscsökkentésnek hívták a pisiszünetet ebéd után. Brad, Shelley és Megan ezen különösen nagyot nevet. A többiek viszont csak ülnek és bámulnak, akad, akinek udvarias mosoly feszül az arcán, mások nyíltan az órájukat nézik vagy a mobiljukkal babrálnak. – Hékás, a poén lemaradt – kiabálják be. Azt hiszem, hányni fogok, vagy ami még ennél is rémesebb, sírva fakadok, itt helyben; a színpad közepén! A színpad oldalába támasztott digitális órára sandítok, még csak két perc négy másodperc telt el. Jézusom, még öt perc idefenn. Mi is jön most? Édes istenem! Egyetlen nyavalyás vicc se jut eszembe. A rémület totálisan elhatalmasodik rajtam, izzadt tenyeremet a farmerembe törlım, és az utolsó menedékhez folyamodok: kiveszem a cetlimet a farzsebembıl. – Istenem az égben, ez jegyzetelt! – kiáltja egy hang hátulról. – Viccelsz, kislány? – Nálunk a Szőz Máriában… – remeg meg az ajkam. A tömeg felnyög, egyszerre. – Unjuk a katolikus humort! – jön egy újabb hang. A kezem annyira remeg, hogy a papírjaim is majdnem kihullanak belıle. – Nem elég, hogy katolikus volt, de szigorúan antikoedukált is. Száz százalék lány. Amolyan kettı az egyben kínzókamra.

A tömeg fütyül. A szemem könnybe lábad, a jegyzeteimet igazgatom, keresgélek. Segíts, Jézusom! Az emberek már gátlástalanul beszélgetnek, már nem is takargatják, hogy szénné unják magukat. Mások a hátsó pulthoz mennek meg a klotyóra. Az elsı sor részege hátradıl a székén, kezében hosszú nyakú üveget lóbál. – A következıt! – üvölti, és a szabad kezével a színpad hátuljába integet, hogy jöjjön valaki más. Cseszd meg! Ki innen! Megpördülök, mindjárt sprintbe kapcsolok. De a színpadról levezetı lépcsı aljában ott áll Brad. – Tegyél rá, B. B.! – kiabálja túl a zajt – Csak így tovább! Ebben a szent pillanatban annyira imádom, hogy legszívesebben a nyakába ugranék onnan, ahol vagyok. De közben meg is fojtanám, ha már ott vagyok. İ meg az anyám tehet róla, hogy itt vagyok. İk tették ezt velem. – Meg tudod csinálni. Már nincs sok hátra! Leküzdöm az életösztönt, ami visít bennem, hogy fussak, és visszatérek a mikrofonhoz meg a barbár bunkókhoz, akik úgy csinálnak, mintha szünet lenne. – Az apácák… a nıvérek megtettek mindent, hogy nekünk, kislányoknak a gondolatait tisztán tartsák – folytatom, de már senki se figyel, még a hozott közönségem sem. Shelley SMS-ezik, Megan a szomszéd asztalnál ülı srácokkal beszélget. Egyedül Brad van velem, és ahogy ránézek, biccent. – Volt ez a gigantonagy feszület az osztályban. És Róza nıvér – dörzsölöm meg fájó torkomat –, szóval Róza nıvér kis nadrágot adott Krisztusra, hogy ne csak ágyékkötıben legyen. – Már csak húsz másodperc, B. B. – kiáltja Brad. – A barátnım, Kasey kizárólag csukott szemmel teszi tisztába a kisfiát. – Húzzon el, hölgyem – hallok egy bekiabálást. – Ez gyilkosság. – Hét, hat, öt… – kezd visszaszámolni Brad.

Ahogy meghallom a zérót, már csapom is vissza az állványára a mikit, Brad felpattan, és ahogy landolok a színpad tövében, a karjába kap. De eddigre hisztérikusan zokogok, kitépem magam a karjaiból, és irány a kijárat. Csípıs a levegı, égeti a torkomat, ahogy kapkodva szedem. Könnyek között botladozom a parkolóban, keresem meg a kocsimat. Nekidılök, arcomat a hideg fémhez nyomom. Egy pillanattal késıbb valaki megérinti a vállamat. – Ne sírj, B. B. Megcsináltad. És vége – dörzsölgeti Brad ziháló hátamat. – Mekkora szívás! – csapok nagyot a kocsitetıre. Megpördülök, belenézek a képébe. – Megmondtam, hogy rég nem vagyok már vicces. Magához ölel, már hagyom magam. – A pokolba az anyámmal – morgom bele a kabátjába. Szó nélkül ringat, vigasztalón! – Miért kényszerített erre? Röhejes voltam… Bocs, nem röhejes, mert azon legalább nevetni lehet. Brad elenged, lép egyet hátra, és a kabátzsebébıl egy rózsaszín borítékot húz elı. – Hátha meg tudja védeni magát. – Megkapom? – törlöm a kézfejembe az orromat Mosolyogva itatja fel a könnyeket az arcomról. – Szerintem kiérdemelted. Bıségesen. És szerintem tegezıdjünk. Beülünk a kocsiba, ráadom a főtést. Brad elhelyezkedik az anyósülésen, finoman feltépi a borítékot, és már olvas is: – Egyetlen Brettem! Felzaklat, hogy megbuktál? Micsoda butaság! – Mi van? Tudta, hogy… Mégis mikor határoztad el, hogy neked mindenben tökéletesnek kell lenned? Mert én, ha sarokba szorítanak, se tudnám tetten érni az idıpontot. Valahogyan útközben kikopott belıled a hücpe, az a szemtelen élénkség, ami az én eleven, vidám kislányom volt, aki

olyan nagy elánnal mesélt történeteket, énekelt, táncolt. Egyszerre csak aggodalmaskodó és szorongó lettél. Érzem, ahogy a szememben duzzadozni kezd valami, nı a nyomás. Nem te fojtottad belém, anyu. – Ma este visszatért beléd a lendület, az élénkség amilyennek szerettelek, én kis elıadómővészem, és ez csodás. Szerintem bármilyen szenvedély, még a szorongásból és félelembıl fakadó is jobb, mint a passzív, átlagos élet. Ez a ma este szolgáljon emlékeztetıül a régi merészségedrıl, nagy szádról. Amikor megijedsz valamitıl, folyamodj ehhez a bátorsághoz, amivel most felmentél a színpadra, és legyızted önmagadat, mostantól tudhatod, hogy számíthatsz rá, ott lapul a lelked mélyén. Eleanor Roosevelt egyszer azt mondta, hogy az ember mindennap csináljon valami olyat, amitıl tart. Ezt soha ne feledd, drágám, és mindig feszegesd a határaidat, mindig indulj afelé, ami megrettent. Legyél kíváncsi vállalni a kockázatot, lásd, mivé válsz közben. Ezért érdemes végigcsinálni az egészet. Az életet. – Itt Brad röpke szünetet tart, majd befejezi: – Büszke vagyok rád. És szeretlek. Anyu Elveszem tıle a levelet, újraolvasom, ujjaim anyu szavain siklanak. Mégis mit vár tılem? Mi ez az egész? Eszembe jut Andrew, a tanári állás, Carrie. Beleborzongok. De legyenek bármennyire rémisztıek ezek a dolgok, van valami, amitıl még ezeknél is jobban félek. Nem is gondolok rá inkább. Jó, tény, hogy nagy bukta volt az este, és hogy azért csak túléltem, de ismétlésre azért még cseppet sem állok készen.

HETEDIK FEJEZET

Kedvenc Marc Jacob kosztümömben kortyolgatom a lattémat a Burzsuj Disznóban. Késı délelıttre jár, amikor Megan befut. – Na ne! Ide azzal az istenverte keresztrejtvénnyel – teszi le a macchiatóját, és cibálja ki a könyököm alól az újságomat. – Kezd összeállni, miért szabott határidıt anyád. Csináltál egyáltalán bármit, a múlt heti fellépés óta? – majd kiszúrja a kosztümömet. – Látom, még Andrewnak se szóltál. Az újságomat maga mellé hajítja a székre, és elıhúzza a laptopját. – Ma megkeressük a barátnıdet. – Nem jelentkezhetek be csak úgy, a semmibıl. Elıször kell egy terv – dörzsölgetem a halántékomat a gép felett. – Gajra vágja az életemet ez a lista. – Fura egy pók vagy te, Brett – vesz szemügyre Megan. – Az a véleményem, hogy még akár jót is tehetnek neked azok a célok. Lehet, hogy boldogabb leszel. Szóval nem a saját életedet félted, hanem Andrew-ét. Ledöbbenek ezen az éleslátáson és nyíltságon. – Lehetséges. De akkor is csak el van cseszve. Mert oda a párkapcsolatom, és a célokat akkor se hozom össze jövı szeptemberig. – Mindjárt éhen veszek – tolja váratlanul hátra a székét, kisebb pánikrohamomról tudomást se véve. – Mars fel a Facebookra, míg én hozok magamnak egy sütit. Megan beáll a sorba, én meg belépek a Facebookra, de a keresıbe Carrie neve helyett az ujjaim Brad Midar nevét pötyögik be. Még a bélyeg nagyságú fotóról is egybıl ráismerek. És ahogy nézegetem, azon kapom magam, hogy mosolygok. Felmerül bennem a gondolat, hogy bejelölöm ismerısnek és ráüzenek, de visszafogom magam, mert azzal talán túlterjeszkedem a hivatalos kapcsolatunk határain. Nem mintha az SMS, az ölelés meg

az összetegezıdés nem terjeszkedne túl. Viszont erre eszembe jutnak a saját határaim. Mit gondolna Andrew, ha megtudná, hogy azzal az ügyvéddel barátkozom, akinek még a létezését is gondosan titkolom elıle?! Két marokkal cibálom a hajamat. Mégis mi a fene ütött belém? – Megtaláltad? – közeledik Megan. – Még nem – csukom le a laptopot Megvárom, hogy Megan leüljön velem szemközt, akkor nyitom fel újra a gépet, és gépelem be a keresıbe Carrie Newsome nevét. Közben Megan is mellém húzódik, együtt bogarászunk át jó néhány oldalt, mire kiszúrom a fotóját. Egyetemi pulcsiban feszít, és határozottan nem változott semmit, még mindig ugyanolyan sportos, ugyanolyan szemüveges és ugyanolyan mosolygós. Elkap a bőntudat. Hogy lehettem olyan kegyetlen? – İ az? – bök rá Megan. – Nem csoda, hogy le akartad rázni. Wisconsinban nem kapni alakformáló főzıt? – Fogd be, Megan – telik meg könnyel a szemem. – Imádtam ezt a csajt. Együtt nıttünk fel, alig pár saroknyira laktak tılünk az Arthur utcán, ahol akkoriban éltünk. Carrie minden volt, ami én nem: duci, fiús kislány, én meg gizda kislányos kislány. Úgy öt lehettem, amikor a házunk elıtt rugdalta el a focilabdáját, és kiszúrt engem a kertben. Indítványozta, hogy menjek vele én is focizni, mire felvetettem, hogy inkább babázzunk, amirıl persze hallani sem akart. Elmentem hát vele a parkba, felcsimpaszkodtunk a mászókára, és egész délután ott heherésztünk meg hintáztunk. Onnantól kezdve lángvágóval se lehetett volna leválasztani bennünket egymásról, míg évekkel késıbb eltaszítottam magamtól. Cserbenhagytam. – Semmi jogom ennek a nınek a barátságát kérni. Pláne, hogy csakis azért tenném, mert rá vagyok kényszerítve. – Komolyan? – ránt egyet a karján Megan. – Mert én inkább úgy fogalmaznék, hogy neki nincs joga a te barátságodat várni.

Nem magyarázkodom, csak megrázom a fejemet, mert Megan úgyse fogná fel, hogy egy Carrie-féle csaj egyszerően nem ereszkedik a mifajtánk közé. – Jesszus, Brett, mit kell ezen ennyit izélni?! – jajdul fel, majd lecsap a kurzorra, és már rá is kattint a bejelölöm ismerısnek ikonra. – Nem hiszem el, hogy képes voltál… – kapkodok levegı után. – Tovább az egyenes úton, chica! – emeli koccintásra a kávésbögréjét Megan, de képtelen vagyok átvenni a lelkesedését. Carrie Newsome mostantól bármelyik pillanatban felfedezheti a bejelentkezésemet, a múltbéli áruló életjelét, ami felszaggatja a régi csalódás sebeit. Rosszul vagyok, de Megan már trappol tovább. – Na, be is indultunk végre – dörzsöli össze a két tenyerét. – Most pedig irány a kisállat-kereskedés. Kell neked egy kutya. – Azt verd ki a fejedbıl. A kutyák büdösek. És mindent szétrágnak – kortyolok a kávémból. – Andrew szerint legalábbis. – Mi a fene köze van ennek Andrewhoz? – tör le egy falatot a sütijébıl.– Figyelj, Brett, hadd fogalmazzak egyenesen. Biztos vagy benne, hogy Andrew része a jövıdnek? Mert az anyád szavaiból egyértelmően az derül ki, hogy rég lejárt lemez. Vagy teszel a végakaratára? Csak így, egyszerően, Megan telibe kapja az Achilles-inamat. Az asztalra könyökölök, két ujjam közé csippentem az orrnyergemet. – El kell végre mondanom neki ezt a nyavalyás listát. Fel fog robbanni. İ repülıt akar venni, nem lovat! És a gyerekek… hát az sincs benne a tervben. Ezt világosan tisztáztuk. – És te belementéi? Kibámulok az ablakon, visszautazom az idıben. – Én is hozhatok áldozatokat. Legalábbis akkor ezt gondoltam. De akkor még minden nagyon más volt. Sokat utaztunk, velem tartott az üzleti utakon. És annyira aktívan éltünk, hogy egy gyereket nem lehetett volna belepasszírozni. – És most mi van?

Vagyis számoljak be neki az aktuális hétköznapokról. Az estékrıl, amikor magányosan vacsizok a tévé elıtt, és az utolsó közös utazáson merengek, amit két éve tettünk Bostonba, a nıvére esküvıjére. – Most veszítettem el az anyámat. Meg az állásomat. Ez már végképp nem férne bele az életembe, Megan. Egyelıre nem. A szalvétájába törli a száját, és csak most tőnik fel, hogy a festékes pilláin könnyek remegnek. – Ne haragudj – ragadom meg a kezét. – Nem akartam rád ömleszteni a bajaimat. – Ezt nem bírom már… – torzul sírásra az arca. Jaj, hát nem miattam roppant össze. Magát siratja. De én beszélek? Amikor hetek óta nem látok túl önmagamon… Meganbıl is életvezetési tanácsadót faragtam az utóbbi idıben. Megfogom a kezét. – Újabb üzenet Jimmy mobilján? – Rosszabb. Az ágyunkban dugtak. Tegnap este. Arra értem haza. A kibaszott közös ágyunkban! Mázli, hogy elhúztam, mielıtt észrevettek volna. – A szemét! Mi a fenének viszi éppen haza? Amikor tudhatja, hogy bármikor beeshetsz. – Épp ez az. Azt akarja, hogy rajtakapjam. Mert ahhoz nem elég tökös, hogy elém álljon, és szakítson velem, arra játszik, hogy majd én megteszem helyette – ránt nagyot a bal csuklóján, sóhajtva. – A hülye karom miatt van. Torzszülött vagyok. – Ez nevetséges, Megan. Gyönyörő vagy, és egyszerően ki kellene tenned a szőrét. – Nem lehet. Honnan lenne akkor pénzem? – Mondjuk elkezdhetnél ingatlanokkal kereskedni. – Ugyan, Brett – legyint. – Gyanús, hogy az elızı életemben valami királynı lehettem, mert egyszerően képtelen vagyok megszokni a munka gondolatát.

– De akkor se várhatsz és tőrhetsz a végtelenségig. Talán, ha elé állnál és… – Nem! – vágja rá. Szinte kiabál. – Amíg nincs alternatívám, nem állhatok elé. Elıször nem értem, milyen alternatíváról beszél, aztán lassan derengeni kezd. Megan a csereárura vár, mielıtt kidobná az eredetit. Olyan, mint egy megrettent kisgyerek, aki már azelıtt szeretne magának új családot találni, aki befogadja, mielıtt árvaságra jut. – Neked nincs szükséged arra, hogy mások gondoskodjanak rólad. Okos vagy. Egyedül is boldogulnál – hallom a saját szavaimat, és nem egészen tiszta, hogy most Megant gyızködöm, vagy önmagamat. Kedvesebbre váltok: – Tudom, hogy nem egyszerő, Meggie, de meg tudod csinálni. – Kizárt – Akkor viszont kezdj keresgélni – sóhajtok. – Miért nem próbálkozol a neten, a párkeresı oldalakon? A szemeit forgatva húz elı szájfényt a bíborszínő táskájából. – Dögös milliárdos vagy? Bejön a kurta kar? Hívj vagy írj! – Komolyan beszélek, Megan. Semmi perc alatt találnál valakit, aki Jimmynél sokkal jobb – és támad egy briliáns gondolatom. – Hékás, mit szólnál Bradhez? – Anyád ügyvédjéhez? – Ja. Kedves, de tényleg. És helyes is, nem gondolod? – Ja, hát nem rossz – keni be a száját a fénnyel. – Csak egy incifinci probléma van. – Mi? – húzom össze a szemem. – Nem elég gazdag? – Á-á – dörzsöli össze az ajkait. – Hogy beléd van zúgva. Úgy hıkölök hátra, mintha orrba vágott volna. Jesszus isten! Lehetséges lenne? De nekem ott van Andrew. Mármint, elvileg. – Ezt meg honnan veszed? – Mi a tökömért lenne neki ennyire fontos, hogy mindenben asszisztáljon? – vonja meg a vállát.

Na, most kellene, hogy jöjjön a megkönnyebbülés. Bradnek a barátságára van szükségem, nem romantikázgathatunk. Valahogy mégis inkább lelombozódom. – Anyám embere. Csak azért segít, mert szavát adta anyunak. Jótékonysági eset vagyok. – Ja, akkor értem – biccent, ahelyett, hogy vitába szállna velem. Elcsüggedek. Lehet, hogy én is csak olyan vagyok, mint Megan, és mielıtt lecserélném az eredetit, be kell jó elıre szereznem a csereárut? Remegı kézzel nyitom ki a levelet. Újraolvasom a szavakat: Ezt soha ne feledd, drágám, és mindig feszegesd a határaidat, mindig indulj afelé, ami megrettent. De miért, anyu? Miért kényszerítesz erre? Zsebre vágom a levelet, és bemegyek a kapun. Hét éve nem jártam a Szent Bonifác temetıben. Akkor is anyuval jöttem. Volt valami programunk, ha jól emlékszem, karácsonyi bevásárló körút, és mindenképpen kitérıt akart tenni. Jéghideg volt, emlékszem. A jég korbácsolta az utcákat, a kevéske havat felkapta, kavarta, jeges daraként verte az arcunkba. Anyuval dacoltunk a széllel, és együttes erıvel rögzítettünk egy fenyıágat apu sírkövére. Utána visszaültem a kocsiba, és ráadtam a gyújtást. A meleg levegı egybıl áramolni kezdett, és a kezemet melengetve néztem anyut, ahogy lehajtott fejjel álldogál tovább a kı elıtt. Aztán a kesztyőjével felitatta a könnyeit, és keresztet vetett. Amikor beült a kocsiba, úgy tettem, mintha a rádión babrálnék, így próbáltam megkímélni a méltóságát. Helyette is zavarban voltam, hogy még mindig gyászolja a férfit, aki elhagyta ıt. Ma azonban csodás ıszi nap van, az ég olyan tiszta és kék, hogy a tél viccnek tőnik csupán. A gyenge szélben levelek hullanak, és a diófák alatt keresgélı mókusokat nem számítva egyedül vagyok a gyönyörő temetıben a domboldalon.

– Nyilván azon rágod magad, hogy mit keresek itt annyi év után – súgom a sírkınek. – Mert nem hiheted, hogy olyan vagyok, mint az anyám. Hogy én se tudlak győlölni. Lesöpröm az avart a sírkı alsó részérıl, és odakuporodom. A pénztárcámban keresgélek, és a könyvtári kölcsönzıkártyám és a konditerem-bérletem között megtalálom a régi, szamárfüles fényképet. Az egyetlen, amit megtartottam. Anyu csinálta hatéves koromban, karácsony reggel. Piros flanelpizsamában ülök apu térdén, a kezeim összekulcsolva, mintha azért imádkoznék, hogy végre leszállhassak a kellemetlen ülésemrıl, apu egyik tenyere a vállamon pihen, a másik bénán lóg a teste mellett. A szája bizonytalanul mosolyog, de a szeme üres, közönyös. – Mi a fene bajod volt velem? Miért voltál képtelen rám nevetni? Miért nem lehetett csak egyszer megölelni? Mar a szemem, az égre nézek, hátha megérkezik a nemes megkönnyebbülés, a megbocsátás nagyszerő sugallata, amit anyu képzelhetett el erre a pillanatra, amikor ezt a pontot a listámon hagyta. De csak a nap melegét érzem az arcomon, és a mellkasomban hasogató nyílt sebet. Megint a képre meredek. Egy könnycsepp hullik a képre merevedett manócska arcomra, letörlöm az ingem ujjával gyorsan, nedves karikát hagyva a papíron; – Tudod, mi fáj a legjobban, apu? Az az érzés, hogy soha nem lehettem elég jó neked. Hiszen csak egy kislány voltam. Miért nem voltál képes legalább egyszer azt mondani, hogy milyen okos vagyok, vagy jó, vagy aranyos? Egyetlenegyszer – harapok az ajkamba, hogy a vérem sóssága szétárad a nyelvemen. – Annyira sokáig próbálkoztam, apu. Annyira nagyon akartam. Könnyek csorognak az arcomon, és felállok a kırıl. Úgy meredek a sírkıre, mintha apám arcába néznék bele. – Ez az egész anyu ötlete volt, tudod? İ akarja, hogy legyen valamiféle kapcsolatunk. Mert én már évekkel ezelıtt lemondtam errıl az álmomról – ujjaimat végigfuttatom a kıbe vésett feliraton: CHARLES JACOB BOHLINGER. – Nyugodj békében, apu.

Megfordulok, és elindulok, majd futni kezdek. Ötre érek az Argyle állomásra, és még mindig nem hevertem ki a programot A szerelvény dugig van, bepréselıdöm egy kamasz lány és egy baseballsapkás férfi közé. A lány fülében olyan hangosan szól az iPod-muzsika, hogy én is hallgathatom a zenés mocskolódást mellette. A férfi sapkáján pedig az áll: istenhallteged.com, és majdnem megkérdezem, hogy vajon pc-t vagy Macet használ-e az Úr, de valami azt súgja, hogy a férfi nem tartaná viccesnek az aranyköpésemet. Magas, sötét hajú pasin akad meg a szemem, keki Burberry viharkabátban. Nevetı szemmel néz vissza rám, és valahogy annyira ismerısnek tőnik. Közelebb hajol, és a közöttünk álló két kamasz lány felett azt mondja: – Lenyőgözı a csúcstechnika, mi? – Nem tréfadolog – nevetek. – A hagyományos gyóntatófülke lassan mehet a kukába. Elvigyorodik, és nehezen tudok választani az aranypettyes barna szeme és az érzéki szája között, hogy melyiket bámuljam. A kabátján kiszúrok egy fekete szöszt, és hirtelen bekattan, hogy nem ez-e az a burberrys pasi, aki minden este hétkor érkezik meg a házba, és akit már elég régóta lesek fentrıl a loft ablakából. Igazából még soha nem találkoztunk, de azért pár hónapon át alaposan bele voltam zúgva, csak aztán egyik napról a másikra felszívódott. Épp bemutatkoznék, amikor megszólal a telefonom. Brad irodai számát jelzi ki, felveszem. – Helló, Brett, Claire Cole vagyok. Mr. Midar október huszonhetedikén tudná fogadni… – Huszonhetedikén? Az csak három hét múlva lesz, nekem elıbb… – kezdek háborogni, de belém ragadnak a szavak. Mondanám, hogy elıbb kellene vele találkoznom, de az olyan szenvedélyesen és nekikeseredetten hangzik. De a temetı után úgy érzem, felkerültem az érzelmi libikókára, és Brad tudna beszélni a

fejemmel. – Ha lehetne, szeretnék korábban beszélni vele. Mondjuk holnap. – Nagyon sajnálom, de a következı hete megtelt, és utána elutazik. Huszonhetedikére volna idıpont – ismétli –, reggel nyolckor. – Hát, ha ez az elsı lehetıségem, akkor legyen – fogadom el nagyot sóhajtva. – De ha valaki lemondaná idıközben, rögtön engem hívjon. Kérem. Az én megállómhoz érkezünk, bemondja a hangosbemondó, és zsebre vágom a mobilomat, hogy kifurakodjak a szerelvénybıl. – Szép estét – szól még oda a burberrys pasim. – Magának is. Kiugrok a peronra, és a szomorúság ismét magához ölel. Brad Midar elutazik, ami nekem egy cseppet sem jön be. Vajon egyedül, vagy a barátnıjével? Mostanáig még nem nyílt alkalmam megérdeklıdni, milyen a párkapcsolati helyzete, ı meg magától nem mondta. De mi közöm is lenne hozzá, az ég szerelmére? Hiszen ı csak egy alkalmazott. Ugyanakkor már csak ı köt anyámhoz. Bár attól tartok, kezd bennem természetellenes kötıdés ébredni a küldönc iránt. Mint egy anyátlan kiskacsa, én is az elsı kedves arcra imprintingeltem az anyámnak szóló érzelmeimet.

NYOLCADIK FEJEZET

Amikor anya még élt, a csütörtök este a Bohlinger családi este volt. Körbeültük a nagy étkezıasztalát, és olyan természetesen, derősen folyt a beszélgetés, mint a sauvignon blanc. Anyu ült az asztalfın, és a témák könnyedén váltották egymást az aktualitásoktól kezdve a politikán át a személyes horderejő kérdésekig. Átbeszéltünk mindent. Ma este, a halála óta elıször, Catherine és Joad merész kísérletet tesz a varázslat újraélesztésére. – Kösz, hogy eljöttél – puszil meg Joad az ajtóban. Bırzakóján fekete-fehér csíkos konyhai kötény. Kibújok a cipımbıl, és bokáig merülök a pazar fehér szınyegbe. Joad alapvetıen a klasszikus dolgokat kedveli, ha lakberendezésrıl van szó, Catherine meg inkább a modernet. A végeredmény hibátlan, légiesen berendezett kecó, csupa fehérrel és bézzsel, fantasztikus eredeti festményekkel és modern szobrokkal megtőzdelve. Elég steril hely, és ha nem is nagyon lakájos, mindenképpen abszolút menı. – Valaminek isteni illata van – szippantok a levegıbe. – Bárányborda, és épp el is készült. Na, gyere, Shelley és Jay már a második pohár pinot-t vedelik. Ahogy várható is volt, anyu hiánya ordító. Öten ücsörgünk Joad és Catherine Illinois folyóra nézı étkezıjében, és úgy teszünk, mintha senkinek se tőnne fel a hiányzó láncszem keltette őr, és a néha ránk szakadó, kínos csendet fecsegéssel igyekszünk palástolni. Catherine húszperces beszámolója után, amibıl mindent megtudunk a B. C. aktuális helyzetérıl és a jövıbeli projektekrıl, én kerülök a figyelem középpontjába. Catherine kíváncsi, miért nincs itt Andrew. Jay a tanári pályám iránt érdeklıdik, hogy beindult-e már. Minden kérdés elemeimben ráz meg, mint holmi utórengések. Egy idı után kell a levegı, kimentem magam, és Joaddal a konyha felé indulok, mert épp a híres créme brülée-jét megy karamellizálni, aztán lecsatlakozom róla, és irány a fürdıszoba.

Útközben az elıszobában megállok Joad dolgozószobájánál, bekukkantok. A bátyám itthoni mőterme és szentélye nagyon otthonos a cseresznyeburkolattal meg a többi dizájnnal, de hívatlanul soha nem tettem még be a lábamat. A fal melletti zárt bárszekrényben tartja a féltett whiskygyőjteményét, és van egy humidor is mindenféle szivarok garmadájával, még ha Catherine-t a hideg rázza is a dohányzástól. Már mennék is tovább, de megakad valamin a szemem. Visszasasszézok. Kell pár másodperc, míg a szemem megszokja a félhomályt. De igen, a nagydarab mahagóni íróasztalon, félig egy dosszié alá csúsztatva ott hever a piros bırkötéses napló. Mi van?! Bemegyek a szobába. Amikor végigkérdeztem mindenkit a könyvecske kérdésében, Joadot is, természetesen, csak néztek, és a fejüket rázták nagy meggyızıen. Joad is. Kézbe veszem, anyu nekem szóló cédulája már nincs a borítón. Csak a felirat az elsı oldalon, hogy 1977 nyara. A születésem elıtti nyár. Nem csoda, hogy Joadot nem hagyta nyugodni. De hogy is hihette, hogy elrejtem elıle? Nyilván megmutattam volna neki is, meg Jaynek is. Mielıtt belelapozhatnék, lépteket hallok odakintrıl. Joad az. Ledermedek. Legszívesebben szólnék neki, hogy megtaláltam a könyvecskét, amit kerestem, és hogy most magammal viszem. De valami belsı hang azt súgja, hogy inkább ne szóljak. Egyértelmő, hogy nem akarta, hogy a kezembe kerüljön. Elmegy a dolgozószoba mellett, nem néz be, én pedig alaposan megkönnyebbülök. Gyorsan a pulcsim alá rejtem a kis pirost, és lábujjhegyen kilopakodom a szobából. A kabátomat gombolva lépek vissza egy búcsúszóra az étkezıbe. – Bocs, Catherine, a desszertet most kihagynám. Nem vagyok túl jól. – Várj, hazaviszünk – szól utánam Shelley. – Kösz, nem kell– rázom meg a fejemet.– Hívok taxit. Joadot is puszilom. És a bátyám tudta nélkül elhagyom a lakást.

Becsukódik mögöttem a liftajtó, és én megkönnyebbülten sóhajtok fel. Édes istenem, tolvaj lettem. De jogosan tolvajoltam. Kiveszem a pulcsim alól a kis könyvet, és mintha anyámat ölelném, úgy szorítom a mellemre a végre megtalált kincset. Annyira végtelenül hiányzik most! És ez is mennyire rá vall, hogy mindig akkor jön az újabb segítség, amikor a legjobban hiányzik. A lift nagy rándulással elindul velem. Hiába a józan türelemre intı hangok, hogy várjam ki, amíg hazaérek, és befészkelem magam az ágyamba, egy röpke pillantásra azért felcsapom a naplót. Ahogy a földszinten kinyílik a liftajtó, földbe gyökerezett lábakkal állok. Kitántorgok, és az elıtér egyik sarkában lerogyok egy székre. Felfoghatatlan döbbenettel kezdem kibogozni a rejtélyt, ami az egész életemet pályára állította. Lehet, hogy csak percek teltek el. Lehet, hogy órák. Fogalmam sincs, mennyi ideje ülök ott, amikor egyszer csak a bátyám hangját hallom. – Ne nyisd ki azt a könyvet, Brett – figyelmeztet halkan. Nem válaszolok, nem mozdulok, csak bénán leledzem. – Jézus – guggol le elém, és veszi el az ölembıl a naplót. – Reméltem, hogy elkaplak, mielıtt beleolvasnál. – Miért? – keresem az arcát, de minden egybefolyik a szemem elıtt. – Miért akartad elrejteni elılem? – Ezért, éppen ezért – kotorja ki a hajamat az arcomból. – Nézd csak meg magad. Most halt meg anyu, nem akartam még egy ilyen traumát. – Jogom volt tudni, a fenébe is! A márványburkolat visszhangosan erısíti fel a hangomat, és Joad bocsánatkérın pislog hátra a házmesterre. – Menjünk inkább fel. – Nem megyek sehová – húzom ki magam.– El kellett volna mondanod – préselem ki összeszorított ajkaimon. Anyunak is el kellett volna mondania. Egész életemben ezzel a kapcsolattal szenvedtem. És ennyi? Így mondja el nekem?!

– Nem tudhatjuk biztosan, Brett. Ez a napló nem árul el semmi konkrétat. Nagy valószínőséggel Charles az apád. – Soha nem voltam annak a görénynek a lánya – bökök felé a mutatóujjammal. – Soha. És ı tudta. Ezért nem szeretett engem. És anyának nem volt mersze elmondani nekem. – Jó, jó. De az is lehet, hogy ez a Johnny Manns egy seggfej volt. Ezért nem akarta anyu, hogy megkeresd. – Nem, minden teljesen egybevág. Rám hagyta a naplót, és meghagyta a tizenkilences célt a listámon. Azt akarja, hogy keressem meg az igazi apámat, és legyek vele jóban. Lehet, hogy életében gyáva volt, de legalább annyi tisztesség volt benne, hogy a halálával rám hagyja a történetét, pontosabban az én történetemet – nézek bele mélyen Joad szemébe. – Te meg el akartad titkolni elılem. Egyáltalán, mióta tudod? Félrenéz, fényes koponyáját simogatja. Végül egy széket húz mellém, leül, és szemét a naplóra szegezve belekezd: – Évekkel ezelıtt bukkantam rá, amikor anyu az Astor utcába költözött, és én segítettem neki. Egészen rosszul lettem tıle, de neki soha nem szóltam róla. És lefagytam, amikor a tor után megláttam megint. – Rosszul lettél tıle?! Hát nem egyértelmő, milyen boldog volt? – nyitom fel a naplót az elsı bejegyzésnél: – Május három. Huszonhét évnyi kómából ébredtem ma, a szerelem felébresztett végre. A régi énem tiltakozna, hogy helytelen, amit teszek, hogy erkölcstelen. De az a nı, akivé váltam, nem képes ellene tenni. Életemben elıször végre rátalált a szívem a ritmusára. Joad maga elé tartja a kezét, mint aki hallani se bírja, és erre megenyhülök. Nem lehet egyszerő, ha az ember rájön, hogy az anyjának szeretıje volt. – Ki tudja még? – Csak Catherine. És nagy valószínőséggel éppen most tudja meg tıle Jay és Shelley is.

Mély levegı. A bátyám végül is csak azt tette, amit az én érdekemben a leghelyesebbnek érzett. Meg akart óvni engem. – Képes vagyok megbirkózni ezzel, Joad – törlöm az ingujjamba a szememet. – Mérhetetlenül dühít, hogy már évekkel ezelıtt nem mondta el nekem anya, de legalább most megtette. És ez jó. És meg fogom találni az apámat. – Tudtam – ingatja a fejét. – Felteszem, nem tudnálak lebeszélni róla. – Bármit mondhatnál – csóválom a fejemet mosolyogva. – De ugye azért egyszer ide akartad nekem adni? – Persze – borzolja meg a hajamat. – Ha kitaláltuk, hogy is kezeljük a dolgot. – Kezeljük? – Ja, hát nyilvánvaló, hogy nem verhetjük nagydobra. Anyu egy márka volt. Más se hiányzik a cégnek, mint bemocskolni az eddig makulátlan hírét egy törvénytelen gyerekkel. Belém akad a levegı. Vagyis a bátyám indokai azért nem voltak olyan hófehérek. Az ı szemében én csak a törvénytelen gyerek vagyok, aki bemocskolhatja a Bohlinger márkát. Aznap éjjel, amikor Andrew már mélyen alszik, leosonok a nappaliba a laptoppal, és elhelyezkedem a kanapén. Mielıtt azonban bepötyöghetném Johnny Manns nevét a Google-keresıbe, meglátom Carrie Newsome üzenetét a Facebookon. Csak bámulom valaha volt legjobb barátnım fényképét, a józan, pulcsis portrét. „Te vagy az, Brett Bohlinger? Rég elveszett barátnım a Rogers Parkból? El se hiszem, hogy egyáltalán emlékszel még rám, azt meg, hogy megtaláltál a Facebookon…! Annyi szép emléket ırzök rólad, Brett. És képzeld, jövı hónapban pont Chicagóba megyek, a Szociális Munkások Nemzeti Szövetségének konferenciájára, a McCormick Központba, november 14-én. Tudsz esetleg idıt szakítani egy ebédre? Vagy vacsira, ami még szuperebb lenne? Jaj,

Bretel, annyira boldog vagyok, hogy rám találtál! Annyira hiányoztál!” Bretel. A régi becenevem, amit még ı talált nekem. Egy héten át állt elı újabb és újabb javaslatokkal, mert panaszkodtam, hogy mennyire utálom, hogy fiúnevem van. – Mit szólsz a Bretchenhez? Vagy a Brettához? Brettany? – sorolta. Végül maradtunk a Bretelnél, amirıl cukorkaárusok és csavaros esző kisgyerekek jutottak az eszembe. Mindenki más Brettnek hívott, az én legdrágább barátomnak azonban attól kezdve Bretel lettem. Aranyszínő ıszi reggelen jelentette be Carrie, hogy az anyja munkát kapott a wisconsini egyetemen. Rakott szoknyában és fehér blúzban bandukoltunk a Loyola Akadémiára, ebben az évben kezdtük itt a gimit. Még most is hallom az avar ropogását a talpam alatt, és látom a fejem felett összeboruló vörös-arany lombsátrat. Az a fájdalom viszont, amit Carrie elvesztése okozott, nem csak képzelt sajgás a szívemben. Most is érzem, ennyi évvel késıbb, ugyanolyan élesen. – Ma este apu elvisz vacsorázni – feleltem válasz helyett. – Jaj, de klassz – lelkesedett rögtön, mert mindig ı támogatott a leghevesebben. – Biztosan rettentıen hiányzol neki. – Ja, hát lehet – rugdalom a leveleket. Némán ballagtunk tovább, és Carrie csak a következı sarkon fordult megint felém: – Elköltözünk, Brett. Nem a becenevemet használta. Riadtan néztem fel könnyes szemébe. De még most se voltam hajlandó felfogni, amit mond. – Költözünk? Tényleg? – kérdeztem ıszintén. Nem vicceltem. – Dehogy – nevetett a könnyein át, és egyszerre takonylövedék csapott ki az orrlyukából. – De durva! – kiáltottam. És kétrét görnyedve röhögtünk, hogy belefájdult a hasunk is, és fékevesztetten löktük, rántottuk bele egymást az avarkupacokba, egyikünk se akarta, hogy a nagy

vidámságnak vége szakadjon. Mert amikor azért csak véget ért, nem maradt más, mint bámulni bele egymás arcába boldogtalanul. – Ugye, nem igaz? Mondd, hogy nem igaz, Carrie! – Annyira sajnálom, Bretel. De tényleg költözünk. Aznap véget ért számomra a világ. Vagy legalábbis akkor azt gondoltam. Elhagyott a lány, aki belelát a gondolataimba, aki mellett mindig új talányok nyílnak elıttem, aki nevet a béna vicceimen. Madisonba cuccolnak át. Ennyi erıvel akár Üzbegisztánba is mehetett volna. És öt héttel késıbb egyedül álltam és integettem a házuk verandáján, miközben a költöztetı kamion kikanyarodott a bejárójukról. Az elsı évben hő szeretıkként leveleztünk. Míg egy hétvégén visszajött látogatóba, és soha többet nem beszéltünk egymással. Hiába próbáltam vezekelni, soha nem tudtam megbocsátani magamnak. És hiába is lettek új barátaim, egyiket se szerettem már annyira, mint Carrie Newsome-ot. Úgy mered rám az üzenete, mint éhes kiskutya a vacsoraasztal mellıl. Hát ı már nem emlékszik, hogy bántam vele azon az utolsó találkozáson? Két kezembe temetem az arcomat. És amikor végre kiszabadulok a saját szorításomból, szélsebesen gépelni kezdek: „Te is hiányzol nekem, Carrie maci, és annyira, de annyira bánok mindent! Csúcs, hogy 14-én találkozunk.” Már nyomom is a küldést. És utána beütöm, hogy Johnny Manns.

KILENCEDIK FEJEZET

Braddel a bırszékeken ülünk. Én teát iszom, ı meg ásványvizet üvegbıl, és az utazásáról mesél. – San Francisco valami mesés. Jártál már arra? – Kétszer. Egyik kedvenc városom – mondom, majd a képemet a teába temetve megtoldom egy kérdéssel. – Üzleti út volt? Vagy személyes? – Személyes. Jenna, a barátnım, múlt nyáron költözött oda. A San Francisco Chronicle-nél dolgozik. Pazar. Vagyis mind a ketten foglaltak vagyunk. Legalább nem telepszik rá a kapcsolatunkra a szexuális feszültség, ami amúgy is eltereli az ember figyelmét. De akkor miért zuhant negyven métert a szívem? – Ez szuper! – lelkendezem teljes erıbedobással. – Ja. Neki mindenképp. Mert ı nagyon imádja, csak épp a kapcsolatunk látja kárát. – El tudom képzelni. Több mint háromezer kilométer és három óra idıeltolódás nem éppen praktikus. – Ahogy a tizenegy év korkülönbség se – ingatja a fejét. Gyors fejszámolás. Tehát Jenna harminc körül van. – Azért a tizenegy év nem olyan nagy ügy. – Na, hát én is ezt magyarázom neki. De idırıl idıre rágörcsöl – teszi hozzá, majd az asztalához megy a fényképért, amin a nı van a fiával, akit én Brad nıvérének és unokaöccsének hittem. – İ Jenna – mutatja. – És a fia, Nate. A New York-i egyetemen elsıéves. Szemügyre veszem a szemérmes mosolyú, élénkkék szemő nıt. – Nagyon helyes. – Az – mosolyog rá Brad a képre, és belém hasít az irigység. Milyen érzés lehet vajon, ha így imádják az embert? Kihúzom magam, és próbálok hivatalos hangot találni. – Híreket hoztam.

– Jön a baba Andrew-val? Vagy a ló? – Nem. Viszont kimentem Charles Bohlingerhez a temetıbe. Utoljára. – Már meg is békéltél vele? – vonja fel a szemöldökét – Charles Bohlinger nem az igazi apám volt – rázom meg a fejemet. – És épp azért jöttem, hogy segíts megtalálni az igazit. Beszámolok anyu naplójáról, és a férfiról, akibe a születésem elıtti nyáron beleszerelmesedett. – Az utolsó bejegyzést augusztus huszonkilencedikén írta, amikor Charles Bohlinger rájött a viszonyra, és Johnny örökre elutazott. Anyu összeomlott. El akarta hagyni Charlest, de Johnny azt akarta, hogy maradjon. Szerette anyut, de az volt az álma, hogy híres zenész legyen, nem akart letelepedni. Azt soha nem fogom megtudni, hogy akkor tudta-e már anyu, hogy terhes. Pedig az volt, méghozzá kábé két hónapos terhes. És Johnny gyerekét várta – teszem hozzá, majd Brad szkeptikus homlokráncolását látva megtoldom: – Higgyél nekem, Brad. Nincs, amiben Charlesra hasonlítanék. Egyetlen hajszál se. És kapcsolatunk se volt, soha, semmilyen. Szemernyi kétely sincs bennem, hogy Johnny Manns az apám. – Ez nem semmi sztori – szívja be a levegıt Brad. – És hogy vagy? – Kicsit megbántva – sóhajtok. – Becsapva. És dühös is vagyok. Fel nem foghatom, anyu miért nem mondta el hamarabb, pláne, miután Charles meghalt. Tudhatta, mennyire hiányzik nekem az apám. De igazság szerint a leginkább megkönnyebbült vagyok, mert végre mindent megértettem. Most már minden tiszta. Hogy miért nem szeretett az apám. Nem azért, mert annyira rémes kislány voltam, pedig én mindig is ebben a hitben éltem. Azért nem szeretett, mert nem az ı lánya vagyok – nyelek nagyot, és emelem a számhoz a kezemet. – Olyan végtelen dühöt éreztem iránta. És most, hogy tudom az igazságot, máris kopik ki belılem a harag. – Ez elképesztı! Arról nem is beszélve, hogy valahol a világban él az apád.

– Ja, hát ez a legnagyobb horror. Hogy gızöm sincs, hogy fogom megtalálni – harapok az ajkamba. – És persze az is nagy talány, hogy ha rátalálok, hogy fogad majd. Brad megszorítja a kezemet, és belenéz egyenesen a szemembe: Bolond szívem ugrik egyet. Elhúzom a kezemet, összekulcsolom ıket az ölemben. – És tudsz nekem segíteni? Megtalálni. – Naná – ugrik fel nagy lendülettel, és megy a gépéhez. – Kezdjük a Google-lel. – Azta! – ámulok mőelképedéssel. – Guglizzuk meg? Hogy neked micsoda ötleteid vannak! Szerintem emeld meg a fizudat Mindenképp. Felém fordul, lehervad a mosolya. De a szemei vidáman csillognak, veszi a poént. – Nagyokos – morogja. – Gondolod, nem néztem még meg a Google-ön? – nevetek. – Ugyan már, Midar! – Oksi – ül vissza mellém. – Halljam, mit találtál! – Elıször azt hittem, elsı körben meglett. Van egy Johnny Mann, zenekarral. Csakhogy ı 1918-ban született – Akkor már ’77-ben is trottyos rocker lehetett Ráadásul a mi emberünk Manns, nem Mann. – Anyu azt írta a naplójában. De a Mannt se húzom ki, és teszteltem a Johnt, a Johnnyt és a Johnatant is. A gond csak az, hogy több mint tízmillió találat jött fel. És ha nem szőkítem le valahogy, soha nem találom meg. – Mit ír még róla? Chicagói? – Észak-Dakotából jött. Úgy tippelem, hogy olyasmi idıs volt, mint anyu, abból, ahogy ír róla, bár biztos nem lehetek benne. A Bosworth sugárúti házban bérelte az anyuék feletti lakást, a Rogers Parkban. Zenész volt, és az utca végi kocsmában, a Justine’s-ban játszott.

– Bingó! – pattintja ki az ujját diadalmasan. – Meg is van. A Justine’s. Odamegyünk, körbekérdezünk, hátha emlékszik rá valaki. – Te melyik online egyetemen lıtted a diplomádat? – forgatom a szememet. – Mi? – Figyelj, Brad, ez az egész több mint harminc éve volt. A Justine’s már rég nem Justine’s. Egy Neptune nevezető melegbár üzemel a helyén épp. – Ezt a vonalat is felgöngyölítetted, mi? – húzza össze a szemét nagy ravaszan. – Jó, beismerem – fojtom vissza a mosolyomat. – Én is pont olyan tompa vagyok, mint te – tartom a magasba a két kezemet. – Elég egyértelmő, hogy ketten nem fogjuk tudni megcsinálni. Kell egy profi, Brad. Nem ismersz véletlen valakit? – Van egy emberem, akit néha válási ügyekben alkalmazok – megy vissza az asztalához a Blackberryért. – Steve Pohlonski. Ügyes nyomozó, de azt nem garantálhatom, hogy Johnny Mannst is megtalálja. – De muszáj!– kiáltom, mert hirtelen életbe vágónak érzem, hogy megtaláljam az apámat. – Ha ı nem tudja, akkor keresünk valaki mást. Addig nem szállok le a témáról, amíg nincs meg. – Örülök – mér végig, majd bólint. – Mert most elıször tényleg lelkes vagy, és érdekel a cél. Büszke vagyok rád. Igaza van. Most már tényleg nem anyu miatt akarom mindenáron teljesíteni a tizenkilences célt. Ez már nem annak a lánynak a célja. Teljes szívemmel vágyom az apámra, hogy közöm legyen hozzá. Hiszen egész életemben erre vágytam. Ahogy végül kimegyek az irodájából, azon morfondírozok, miért olyan nagy bennem a kényszer, hogy Bradnek a kedvére valót tegyek. Anyuhoz hasonlóan ı is mintha meg lenne gyızıdve róla, hogy teljesíteni fogom a célokat. És ketten együtt talán tényleg elérjük. De a merengésbe belecsöng a mobilom. Az utcára kilépve elıhalászom a táskámból az eszközt.

– Brett Bohlinger? Susan Christian vagyok a chicagói állami gimnáziumból. Megkaptuk a jelentkezését, az orvosi alkalmasságiját, és mindent leellenıriztünk. Örömmel vettük, hogy minden megfelelt, és mostantól bekerült a helyettes tanári állományunkba. Gratulálok. – Hú, klassz, köszi – hebegem, és a képembe csap az októberi szél. – A woodlawni Douglas J. Keyes általános iskolába kell holnapra egy ötödik osztályba helyettes. Ráér? Ágyban fekszem egy regénnyel, és harmadszor olvasom végig ugyanazt a bekezdést, amikor nyílik az ajtó. Régebben mindig annyira örültem este, amikor Andrew hazaért. Most összeugrik a gyomrom, elakad a lélegzetem. El kellene már mondanom neki az igazat, de este tízkor, amikor kimerülten hazaesik, nem bírom rászánni magam a lerohanásra. Ilyenkor pihennie kell. Legalábbis így gyızködöm magam. Becsukom a könyvemet, és hallgatom, ahogy odalenn járkál, kinyitja a hőtıt. Azután a léptei már a lépcsın dobognak, megy föl a hálóba lomhán, mintha mázsás csizmák húznák vissza. Már abból tudom, milyen kedve van, ahogy a lépcsın feljön. Elég hallanom a dübögését. Ma kimerült és nekikeseredett. – Hahó – tolom félre a könyvet. – Milyen napod volt? Egy Heinekennel a kezében huppan le az ágy végébe. Az arca hamuszürke, a szemei alatt sötét félholdak. – Milyen korán lefeküdtél. – Majdnem tíz – nézek a vekkerre. – Te jöttél meg késıbb a szokásosnál. Kérsz valami vacsit? – Kösz, jól vagyok így – lazítja meg a nyakkendıjét, és gombolja ki csodásan makulátlan és ropogós inge felsı gombját. – Hát a te napod? – Oké volt – hazudom, és a pulzusom megduplázódik, ahogy eszembe jut a holnapi helyettesítés.– De a holnap rohadék lesz. Új ügyfelekkel találkozom.

– Menni fog. Anyádnak ment, neked is fog – mondja, és meghúzza a sörét. – Catherine milyen? A kezed alá dolgozik? – Pont olyan hatékony, mint mindig. Viszi a hátán a helyet – legyintek. Istenem, ez egy kötéltánc. Le kéne mászni, mielıtt még lezúgok! Felhúzom a térdeimet, szorosan kapaszkodom beléjük. – Mesélj kicsit a napodról. – Szívás volt az egész – túr bele a hajába. – Lett egy ügyfél, gyilkossággal vádolják, hogy megölt egy tizenkilenc éves srácot, amiért az követ hajított a Hummerjére. – Egy söralátétre lerakja az üveget, és a szekrényhez megy. – Ehhez képest kozmetikai céget vezetni egyszerőbb, mint egy kör a hullámvasúton. Tény, hogy nem én vezetem a kozmetikai céget, sıt, már szimpla marketingigazgatója se vagyok, a sértés azért még betalál, igazi mélyütés. Mert az ı tudatában nagyon is én vagyok a kozmetikai cég elnöke. Szóval értékelnék egy csipetnyi tiszteletet, némi áhítatot és csodálatot. Nyitom a számat, hogy ágáljak, de még idıben be is csukom, nehogy tetézzem a hazugságaimat. Mert hazug vagyok, ez világos, ennél már csak az lenne a mélyebb, ha álszent hazug lennék. Elıvesz egy cédrus vállfát, ráakasztja a zakóját. Utána leveszi a nadrágját, akkurátusan élére hajtja, és felcsípteti a száraknál fogva. Lenyőgözve figyelem minden mozdulatát. Bárcsak bennem is meglenne ez a türelem és érdeklıdés az igényességre. Egy szál szürke bokszerben és vádliközépig érı fekete zokniban fogja a kis szöszkefét, és átkaristolja vele a zakót. A pasik kilencvenkilenc százaléka röhejesen festene így, akcióban ezzel a kis kefével, de Andrew a századik, és az ı hasizmaival meg a sima, barna bırével még ez is szívdöglesztı. – Egyre többet jár az eszem a Bohlinger Cosmeticsen. Örülnék, ha komolyan fontolóra vennéd, hogy felvegyél a csapatba. Ez kizökkent a fantáziálásból, váratlanul ér. – Nem… nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet.

– Ez most komoly? – pillant rám. – Mégis mi változott? Volt idı, hogy nagyon pártoltad a gondolatot Három éve tényleg bedobtam anyunak, hogy kreáljon egy posztot neki. De anyu kerek perec nemet mondott. – Brett, drágám, addig ezen el sem gondolkodom, amíg nem vagytok összeházasodva. És még akkor is nehezen tudnál meggyızni. – De miért? Ragyogóan okos. És bárkinél szorgalmasabb. – Sok cégnél lenne igazi kincs – ingatta anyu a fejét –, de a B. C.be szerintem nem illik – mondta, és belenézett mélyen a szemembe, mint mindig, amikor valami súlyosat kellett közölnie. – Az az érzésem, hogy Andrew egy csipetnyit túlságosan is agresszív a mi üzletágunkhoz. Nagyot nyelek, és nem kapom el a tekintetemet. – Igen, de anyu nem akarta, emlékszel? Mellesleg magad is nemegyszer mondtad már, hogy tulajdonképpen ez volt a jó döntés. Magad is beismerted, hogy egy kozmetikai cég nem elégítene ki. Az ágyhoz lép, fölém hajol, két pucér karja közrefog. – De az még azelıtt volt, hogy a csajom lett volna a cég elnöke. – Ami megint csak amellett szól, hogy ne dolgozz itt. Egészen közel hajol, csókolgatni kezd, a homlokomat, az orromat, a számat. – Képzeld csak a járulékos elınyöket – suttogja kihívóan. – Lenne egy irodám a sarokirodád mellett, közvetlen. És egyszerre lennék a céges jogászod meg a szexrabszolgád. – De már így is a szexrabszolgám vagy – kuncogok. A nyakamba fúrja az orrát, és benyúl a hálóingem alá. – Egy erıs nınél nincs is szexisebb. Gyere csak ide, elnökasszony! És akkor is szexisnek találnál, ha tudnád, hogy csak egy helyettesítı tanár vagyok? A kapcsoló után tapogatózom, és mélyen hálás vagyok, amikor végre sötétbe borul a szoba, és én elnyúlhatok, miközben Andrew végigcsókolja a testemet.

Az ırangyalom megkopogtatja a vállamat, hogy ideje lenne beavatnom a tényekbe, mielıbb. A kisördög meg elküldi a pokolba, és lábaimat a pasim meztelen hátára kulcsolja. Fekete nadrágban és pulcsiban meg halloween tiszteletére a narancsszín lakkcipımben futok be a Douglas Keyes általánosba. A gyerekek imádják az olyan tanárokat, akik magukon viselik a közeledı ünnepeket. Mondjuk, a sütıtökös pulcsitól elzárkózom masszívan, legalábbis ötvenéves koromig. Bailey igazgatónı vonzó afroamerikai csaj, határozott léptekkel vezet a terrakotta folyosón Mrs. Porter osztályába. – Woodlawnban több lakótelep is van, és mindenféle utcai banda. Nem épp a legkönnyebb gyerekanyag, de mi szeretjük a kihívásokat. Szeretem úgy felfogni, hogy a Douglas Keyes általános iskola a fiataljaink életében egyfajta békesség szigete. – Ez szép gondolat. – Mrs. Porter ma reggel kezdett vajúdni, három héttel korábban a beütemezett idıpontnál. Hacsak nem vaklárma ez a mai, hat hét, és vissza is tér közénk. Ha esetleg szükségünk lenne magára, meg tudja oldani ilyen hosszú távon is? – Hú, hadd gondolkozzak… – kapok levegı után. Hat hét? De hát az harminc nap! Mindjárt szétrobban az agyam. A folyosó végén egy dupla ajtó felett piros KIJÁRAT felirat. Nagy a kísértés, hogy rohanvást elhagyjam az épületet, és hátra se nézzek. De eszembe jut annak a lánynak a listája. Ha kitöltöm a következı hat hetet, teljesítettnek vehetem a húszas célt. Még Brad se mondhatna mást, mint hogy tisztességesen jártam el. Eszembe jutnak anyu vagy inkább Eleanor Roosevelt szavai: az ember mindennap csináljon valami olyat, amitıl tart. – Igen – hámozom le a szememet a kijárat jelzésrıl –, meg tudom oldani. – Remek. Nem könnyő hozzánk helyettesítı tanárt találni.

Minden idegszálamon páni rémület és megbánás rezeg. Mi a francot keresek én itt? Mrs. Bailey kinyitja az ajtót, és felkapcsolja a villanyt. – Mrs. Porter asztalán megtalálja az óravázlatot. Ha bármi egyébre szüksége lenne, csak bátran – és biztatóan feltartja a hüvelykujját, mielıtt visszabillegne a folyosón az irodájába, s én ott maradok magamra az osztálytermemben. Beszívom a por és a régi könyvek nehéz szagát, végignézek a padok nyáján, és áthömpölyög a lelkemen egy régi álom. Életem elsı húsz évében ez volt minden vágyam, hogy egy ilyen tanteremben taníthassak. Álmodozásomból durván tép ki a csengı éles visítása. A tábla feletti órára ugrik a pillantásom: édes Jézusom, mindjárt kezdıdik a tanítás! Mrs. Porter asztalára vetem magam, meg kell találnom az óravázlatot! Felemelem a naplót, alatta semmi, átlapozok egy kupacnyi munkafüzetet, megint semmi. Kirángatom a fiókokat, feltúrom a szekrényt. Sehol, de sehol semmi. Hol a halálban van az óravázlatom? A folyosó végérıl már hallom a terem felé masírozó hordákat. A szívem kalapál, felkapok egy dossziét egy fémtartóról, a lapok pillangókként szállnak szerteszét a földre. A fenébe! Mielıtt még az egyik pofával lefelé bevitorlázna az asztalom alá, elcsípem rajta a felirat egy részét: ÓRA…Az óravázlatom, igen! Köszönöm, Uram! A hordák egyre közelebb érnek. Remegı kézzel szedegetem a papírjaimat, már a legtöbbet elcsíptem, csak a legéletbevágóbb, maga az óravázlat lapul bent az asztalom alatt változatlanul. Négykézláb kúszom be érte, mert kell, mindenképpen kell. Csakhogy nagyon becsúszott, nem érem el. Na, ekkor nyitnak be az elsı diákjaim a terembe, elsı pillantásuk a helyettesítı tanáruk hátsó felére esik ma reggel. – De jó segg! – hallom, majd a jóíző kacajt is rögtön. Kifarolok az asztal alól, lesimítom a nadrágomat, felegyenesedem.

– Jó reggelt, fiúk, lányok – üdvözlök mindenkit hangosan, hogy túlkiabáljam az általános zsivajt. – Ms. Bohlinger vagyok, Mrs. Porter ma nem jöhetett. – Király! – kiáltja egy szeplıs képő, vörös fiúcska. – Hahó, mindenki, ma helyettest kaptunk! Mindenki oda ül, ahova akar. Mint abban a játékban, amikor a megadott jelre mindenkinek le kell ülnie egy székre, amibıl persze mindig eggyel kevesebb van, mint ahányan a játékosok, az én helyettesített osztályom is felugrik a helyérıl, és másik pad felé indul. – Mindenki menjen a saját helyére! Most rögtön! – kiabálom, de a káoszban még én magam se nagyon hallom a saját hangomat. Még csak tíz perc múlva fél kilenc, és máris kicsúszott a kezeim közül az irányítás. A terem végében kiszúrok egy ezerfonatos hajú kislányt, aki épp egy legalább húszévesnek látszó, barna bırő fiúval veszekszik. – Fejezd már be, Tyson – visítja. Tyson közben szélsebesen forog a saját tengelye körül, és egy rózsaszín sálat teker egyre szorosabban a derekára. – Add ide a kibaszott sálamat – követeli Fonatoska. – Add neki oda a sálját – megyek oda hozzájuk. Nyúlnék érte, de a fiú kisiklik a kezem ügyébıl, és húzza, tekeri, feszíti tovább a rózsaszín anyagot. – Na, gyerünk. Még csak nem is áll neked jól a rózsaszín. – Ja – kiáltja a szeplıs srác a terem másik felébıl –, minek neked az a rózsaszín sál, Ty? Buzi vagy, vagy mi? Tyson erre megugrik. Közel olyan magas, mint én, és vagy tíz kilóval súlyosabb. Majomgyorsasággal cikázik elıre a padokon át, a szeplıs kissrác felé. – Elég legyen! – szaladok utána a padsorok közt, de persze hogy nem lehetek elég gyors. Mire odaérek hozzájuk, már két kézzel markolja a vörös gyerek nyakát, és rázza, mintha koktélt sékelne. Jesszus, megöli ezt a fiút nekem! És csakis én tehetek róla! Elítélhetnek emberölésért?

– Hívd az igazgatónıt! – kiáltok oda Fonatoskának. A szeplıs fiú arca már rákvörös, a szemei kidüllednek, és hiába próbálja lefeszegetni a nyakáról Tyson ujjait. Én a karjára csüggeszkedem, de lelök magáról. – Engedd el! – ordítom, de persze a hangom nem jut el az A srácok köréjük győlnek, hujjognak, tapsolnak a verekedésnek, ami csak növeli a felfordulást. – Leülni! – üvöltök, senki meg se rezzen. Akkor megpróbálom lefeszegetni én is Tyson karját a szeplısrıl, de mintha acélkapcsokat akarnék széttörni. – Hagyd abba! Most rögtön – lihegek, és már épp visítani akarok, amikor kemény, ellentmondást nem tőrı hangot hallok az ajtóból. – Tyson Jones, ide hozzám. Most! Tyson abban a pillanatban elereszti a nyakat, én meg kis híján a földre rogyok nagy megkönnyebbülésemben. Mrs. Bailey áll az ajtóban, és a látványra a gyerekek mind egy szálig a helyükre spriccelnek, és egyetlen mukk nélkül leülnek rendesen a padba. – Azt mondtam, hogy ide hozzám – ismétli az igazgatónı. – És maga is, Mr. Flynn. A gyerekek nagy duzzogva odacammognak hozzá, ı a válluknál fogva kivezeti ıket a terembıl. – Folytassa az órát, Ms. Bohlinger – biccent nekem. – A két fiatalember nálam tölti a délelıttöt. Szeretném megköszönni neki. Nem, szeretnék a földig hajolni elıtte, és megcsókolni a lábnyomát. De pillanatnyilag nem vagyok ura a hangomnak, ezért csak bólintok, és reménykedem, hogy az arckifejezésem híven közvetíti a hálát, amiben fürdızik a lelkem. Behúzza maguk mögött az ajtót, én meg a többi gyerekhez fordulok. – Jó reggelt, fiúk, lányok – ismétlem, és közben az egyik padnak támaszkodom, nehogy összezuhanjak. Megpróbálkozom egy reszketeg mosollyal. – Ma én helyettesítek. – Bah! – horkan fel egy tizenhétnek tőnı lány. – Mondjon valami újat is.

– Mikor jön vissza Mrs. Porter? – kérdi egy másik lány, aki a flitteres trikója szerint Princess. – Pontosan nem tudom megmondani – mérem fel a tekintetemmel a termet. – Egyéb kérdés, mielıtt belekezdünk az órába? Miféle órába? Az átkozott óravázlat ugyanis még mindig az asztalom alatt dekkol? A Princess jelentkezik. Közelebb hajolok, hogy el tudjam olvasni a névtábláját – Parancsolsz, Marissa? Oldalra biccenti a fejét, és a ceruzájával a Prada cipımre bök. – Ezért fizetett is? A fülemet és az agyamat megtölti a hangos gyereknevetés, és mintha visszarepültem volna idıben és térben egyenesen a Meadowdale suliba. Tapsolok. – Elég lesz. De a szavaimat ismét elnyeli a káosz. Most rögtön sínre kell rendeznem ezeket a prepubertás szörnyetegeket Kinézek magamnak egy Tierra nevő lányt az elsı sorban. – Gyere, segíts nekem. Mert a hangzavar egyre csak növekszik, nincs vesztegetni való idım. – Szükségem van az óravázlatomra, Tierra – mutatok az asztal alatt biggyeszkedı fehér papírra. – Megtennéd, hogy bemászol érte? Nagy eséllyel ráakadtam a terem egyetlen szófogadó gyerekére, mert Tierra azon nyomban négykézlábra ereszkedik, és bemászik a tanári asztal alá. Legalább látom, hogy festhettem negyedórája. Csak annyi a különbség, hogy ı kisebb nálam, és könnyen eléri a papírt. Nézem, ahogy felveszi és megfordítja: ÓRAANYAG, 9. – A néma e. Vagyis nem az óravázlatom, hanem csak egy nyavalyás nyelvlecke. – A picsába! – szalad ki a számon. Tierra erre felkapja a fejét, és úgy bevágja az asztallap aljába, hogy még a terem végében is hallatszik a döndülés. – Valaki rohanjon a védınıért! – sikoltom a levegıbe.

Egy örökkévalóságig tartó hat óra negyvenhárom perc után kiterelem a gyerekeket a terembıl. Egyéb vágyam sincs, mint a nyakamba kapni a lábaimat, és futni innen el, messzire, egy jó távoli kocsmába, ahol Martinival érzésteleníthetem a nap romjait magamban. Mrs. Bailey azonban lekapcsol a folyosón, és beint az irodájába. Levendulakeretes olvasószemüveggel az orrán nyom a kezembe egy nagy kupac papírt és egy tollat. – Kérem, írja alá ezeket a jegyzıkönyveket – int a fejével egy szék irányába, az asztala elıtt.– Leülhet, el fog tartani egy ideig. Lecsüccsenek a mőanyag székre, és átfutom a legfelsı jegyzıkönyvet. – Húzós napjai lehetnek mindig ennyi jegyzıkönyvvel. – Érzem én, Ms. Bohlinger, hogy maga egy kedves, melegszívő teremtés – néz rám szúrósan a szemüvege felett. – De a fegyelmezési képességeit tekintve… – csóválja meg a fejét – érzek hiányosságokat. Egyetlen nap alatt több diákot küldött be hozzám, mint a legtöbb kollégája egy egész tanév lefolyása alatt. Összerándulok. – Sajnálom. De bele fogok jönni, higgye el. – Aha, mert bele fogok…– És Mrs. Porterrıl mi hír? Megszületett a kicsi? – Meg bizony. Egészséges kislány. – Akkor hétfın kakasszóra itt vagyok – préselek ki magamból egy lelkesnek szánt mosolyt, még ha éppen összeomlott is bennem az egész jövendım. – Hétfın?– veszi le a szemüvegét.– Nem gondolhatja, hogy visszaengedem magát abba az osztályba! Reflexbıl kis híján a nyakába ugrok. Soha többet nem kell már tanítanom azokat a miniatőr huligánokat! De az elutasítás undokul vigyorog a képembe. Ez a nı nem kér belılem. Hát pedig én bebizonyítom neki, meg az anyámnak, meg annak a régi kislánynak az idióta álmaival, hogy igenis tudok tanítani. – De igen! Csak még egy esélyt adjon. Higgye el, tudok ennél jobb is lenni. Tudom, hogy tudok.

– Bocs, édesem – ingatja a fejét Mrs. Bailey –, de errıl nem nyitok vitát Hogy most Brad tényleg éppen ráért, vagy Claire hallotta ki a hangomból a totális összeomlást, és szabadított fel együttérzésbıl egy idıpontot nekem, soha nem tudom meg. A lényeg, hogy már vár rám, amikor beesem. A délutáni felhıszakadás következtében a hajam nem túl kecsesen a koponyámra tapad, és nedvesgyapjú-szagot árasztok. Átkarolja a vállamat, és odavezet az ismerıs bırszékhez. Fenyıillata van. Bradnek. Lehunyom a szememet, és sírva fakadok. – Egy lúzer vagyok – bugyog fel a könnyek között. – Nem tudok tanítani. Nem tudom teljesíteni ezeket a célokat, Brad. Egyszerően nem. – Elég lesz – mondja kedvesen. – Nincsen veled semmi baj. – Pohlonskitól van valami? – Még semmi. De megmondtam, hogy beletelhet némi idıbe. – Nem fog menni, Brad. Hidd el nekem. – Ezen is túlleszünk, együtt – tart el magától, hogy a szemembe nézhessen. De a nyugtatgatása csak feldühít. – Nem – rántom ki magam a kezébıl. – Neked ehhez semmi közöd, nem is tudhatod! És nem csak nyavalygok, hanem halál komolyan beszélek. Mi van, ha nem teljesítem a célokat? Megdörzsöli az állát, és nem kapja el a tekintetét. – Legyek ıszinte? Beállsz a sok millió átlagember közé a sorba, olvasod az álláshirdetéseket, és küzdesz a mindennapokkal. De neked legalább, az átlaggal ellentétben, nem lesz a nyakadban havi törlesztırészlet és egyéb adósságok, nem kell aggódnod a társadalmi biztosításod meg a nyugdíjbiztosításod miatt… Na, most még pocsékabbul érzem magam. Annyira magába szippantott az önsajnálat, hogy el is felejtettem, milyen végtelenül szerencsés vagyok, még így is, most is. Lesütöm a szememet.

– Kösz, ez kellett – süllyedek bele a székbe. – Igazad van. Keresek másik állást. Ideje, hogy a saját lábamra álljak, hogy éljem az életemet. – Mármint a régit? Andrew-val? Mélységes szomorúság önt el, elképzelem, ahogy hátralévı napjaimat, éveimet egy unalmas munkahelyen töltöm, hogy esténként hazacammogjak a komor lakásunkba, amiben papíron még csak tulajdonrészem sincs. – Persze. Másik nincs. – Na, ez tévedés. Van választásod. Édesanyád is erre próbál rámutatni. Megrázom a fejemet, érzem, hogy kezd megint elborulni az agyam. – Képtelen vagy felfogni, mi? Már késı mindent újrakezdeni. Szerinted mekkora az esélye annak, hogy belebotlok életem nagy szerelmébe, akirıl még az is egybıl kiderül, hogy másra se vágyik, mint gyerkıcökre és egy tetves pónira? És az óra ketyeg, Brad, a gonosz, nıgyőlölı, elfogult és istenverte biológiai óra. Brad leül velem szemben a szék peremére. – Figyelj. Anyád azt gondolta, hogyha ezt az álomlistát végigviszed, boldogabb lesz az életed. Stimmt? – Gondolom – vonom meg a vállamat. – Volt már olyan, hogy cserbenhagyott volna? – Soha – sóhajtok nagyot – Akkor vesd bele magad, B. B.! – De hogy? – kiabálom. – Hogy átadod magad annak a bátor kiscsajnak, aki régebben voltál. Azzal vádolod édesanyádat, hogy gyáva volt. Közben meg nézz kicsit magadba. Tudom, hogy még most is vágysz azokra a dolgokra, csak épp félsz bevallani magadnak. Gyerünk, B. B., váltsd valóra az álmaidat Tedd meg! Most!

TIZEDIK FEJEZET

Andrew a kanapén aludt el, a bekapcsolva maradt tévé villog az arcán. Elég korán kidılhetett ma este. Legszívesebben elosonnék mellette, pizsit húznék, és úgy tennék, mintha sokáig bent kellett volna maradnom az irodában, de nem teszem. Nem halogathatom tovább. Felkapcsolom a villanyt, mire az oldalára fordul. – Mikor értél haza? – kérdezi álmosan. – Most. Pár perce. – Azt gondoltam – pillant az órájára –, hogy belevethetnénk magunkat az éjszakába, és elmehetnénk a Kaliberbe. – Szuper ötlet – lelkesedem, de hallom, hogy remeg a hangom. – De valamit elıbb el kell mondanom – mély levegı. – Hazudtam neked, Andrew. És ideje elmondanom az igazságot Leülök mellé a kanapéra, és feltárom a kislány álmait és céljait, akit valaha mindenkinél jobban ismertem. Mire befejezem, még a torkom is belefájdul. – Ennyi. Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb. Féltem, hogy… vagyis attól tartottam, hogy… – megrázom a fejemet –, szóval, hogy elveszítelek. Andrew a kanapé karfájára könyököl, és a halántékát masszírozza. – Elég vaskos szemétség volt ez anyádtól. – İ úgy gondolta, hogy a javamra cselekszik – kezdem egybıl védeni anyut, és ez egyszerre téboly meg teljességgel jogos a részemrıl. – Én ezt nem veszem be – szögezi le végül. – Elizabeth soha nem forgatna ki az örökségedbıl. A végén így is, úgy is megkapod a vagyont, akár teljesíted a hülye célokat, akár nem. Nekem elhiheted. – Nem hiszem – ingatom a fejemet. – És Brad se hiszi. – Majd utánanézek. Eddig egy centet se kaptál?

– Nem, de sok idı nincs nyomozgatásra. Szeptemberre teljesítenem kell az egészet. – Jövı szeptemberre? – esik le az álla. – Aha – bólintok, és nagy levegıt veszek. – Szóval tudnom kell, te mit gondolsz. – Hogy mit gondolok? Hogy kibaszott nagy baromság! – helyezkedik úgy, hogy rendesen lássuk egymást. – Azt kell tenned, amit te magad akarsz, nem, amit anyád diktál, szivi. Az tény, hogy tizennégy évesen, amikor tanár néni akartál lenni meg kiskölykökre vágytál, még nem ismertelek – vigyorog rám, és felvonja a szemöldökét. – Én csak a karakán csajt ismerem, aki ma vagy, pontosabban, aki leszel, amint megtalálod a megfelelı állásodat – és végigcirógatja az arcomat. – Figyelj, tudom, hogy az életünk nem tökéletes, de azért elég durván jól mőködik. Jó, nem mondom, hogy nincs stressz a munkánk miatt, de a haverok, akiken még ráadásul gyerekek is csüngenek, azok sokkal nagyobbat szívnak. És akkor még fejeljük meg kutyával, lóval meg társadalmi elhivatottsággal – ingatja a fejét elborzadva. – Ezt elképzelni se akarom. Mert az van, hogy én imádok így élni, ahogy élünk. Te meg én. Azt hittem, te is – tuszkol hátra egy tincset a fülem mögé. – Jól gondolom, szivi? Ég az arcom, de most nem fordíthatom el a fejemet. Ha megmondom az igazat, elveszítem Andrew-t. Olyan tisztán hallom anyám szavait, mintha odafentrıl kiabálna le: Amikor megijedsz valamitıl, folyamodj ehhez a bátorsághoz, mert mostantól tudhatod, hogy számíthatsz rá, ott lapul a lelked mélyén. – Anyu gondolja jól – suttogom. – Jesszus. Megindulnak a könnyeim, de letörlöm ıket egy gyors kézmozdulattal. – Összeszedem magam, és még a héten elköltözöm. Felállnék, de elkapja a karomat. – Azt mondod, csakis így juthatsz az örökségedhez? Nincs más opció?

– Nincs. Csakis így. Ezt magyarázom. – És mennyirıl is van szó? Öt vagy hat milkáról? Most komolyan az örökségemrıl beszélünk? Elıször meghökkenek, de ha egyszer arra kérem, hogy legyen a társam ebben a vállalkozásban… csak joga van ismerni a részleteket, vagy nem? – Ja, olyan körül lehet. De amíg nincs a kezemben a boríték, nem tudhatom biztosan – valamiért nem említem a csillagászati értékő részesedést, ami a bátyáimnak jutott. – Jó nagy szívás, azt tudod, mi? – fújtat nagyot, az orrcimpái kitágulnak. Biccentek, és a kézfejemmel megtörlöm az orromat – Bassza meg! – csap a levegıbe az öklével. Végül rám néz. – Oké, a fene essen belé, ha nincs más mód, akkor, gondolom, kénytelenek leszünk megcsinálni. – Te… te hajlandó vagy segíteni a… a céljaimmal? – esik le nagy koppanással az állam. Nem akar kirúgni! De vajon felfogja, mivel jár majd ez? – Hát nem nagyon van választásom – vonja meg a vállát. Elég furcsa válasz, mert az én megítélésem szerint ebben az egész képletben ı az egyetlen, akinek igazából pont, hogy van választása. Ettıl kellemetlen érzésem támad, de visszaparancsolom a mélybe, és minden reménytelenség dacára remélem, hogy ezúttal cserbenhagynak az ösztöneim. Hiszen kész nekem segíteni, hogy elérjem a céljaimat! Családot alapítunk! Kapcsolatunk történetében elıször Andrew a saját érdekei elé sorolja az enyéimet. Kellemetlen megérzés rágja az agyam hátsó szegletét, de csendre intem, hátha kivételesen téved a megérzés. Hogy is férne az arcomra éppen most megkérdıjelezni a motivációit? Áldott megkönnyebbüléssel ülök itthon a lakásban, egyedül. Vasárnap délután van. A péntek esti döntés meghozatala óta jegesebb Andrew-val a kapcsolatunk, mint a Michigan-tó télvíz idején. Szóval ma, amikor morcoskodni kezdett, hogy be kellene mennie az irodába,

már hoztam is a kabátját, és kirugdaltam a lakásból, mielıtt még meggondolná magát. Persze nem okolhatom azért, hogy ingerült. Kupán vágta ez az ırült álomlista, épp, ahogy kezdetben engem is, és neki is nyilván idıbe telik majd, hogy hozzászokjon az eljövendı változásokhoz. Mert nagyon más lesz az életünk. Fogom a laptopomat, és bejelentkezem a Facebookra. Egy üzenet. Carrie Newsome válaszolt: „Hurrá! Alig várom a 14-ét! Jó ötlet a szálloda vacsorára, jóval egyszerőbb, mint bevenni magunkat a városba, és keresgélni. A hat nekem tökéletes. Csak most jövök rá, hogy mennyire hiányoztál, Bretel.” Egy szó se az árulásomról. Hogy lehet valaki ennyire nagylelkő? Másodikos voltam a Loyola Akadémián, amikor utoljára találkoztunk. Egy éve lakott akkor Madisonban, és a tizenötödik születésnapjára a szüleitıl buszjegyet kapott ajándékba, hogy meglátogathasson. Carrie meglepıdött, amikor meglátott, de annyira sőrő volt az a tizenkét hónap. Engem felvettek a pomponlányokhoz, és rakétaként suhantam be a menı csajok közé. Levették a fogszabályozómat, és sminkelni kezdtem magam. A frizurám is menı volt, minden reggel azzal nyitottam, hogy hajsütıvel kiegyenesítettem. Carrie viszont ugyanolyan volt, mint amikor elment – egyszerő, nagydarab és dísztelen. A hálószobámban ücsörögtünk a padlón, és az évkönyvemet lapozgattuk. A Boyz II Men CD-m szólt. Joni Nicol képére mutatva feltettem a nagy kérdést: – Emlékszel Joni bátyjára? Nickre? Durván belezúgtam. Nálatok Madisonban sok helyes srác van? Úgy nézett rám, mint akit meglep a kérdés. – Fogalmam sincs, soha nem néztem. Csapás a szívemre. Carrie-nek még nem volt fiúja. Lesütöttem a szememet az évkönyv lapjaira, és én éreztem miatta zavarban magamat. – Egyszer majd biztosan találkozol az igazival, Carrie maci.

– Leszbikus vagyok, Bretel – felelte erre mindenféle szégyenkezés vagy sajnálkozás nélkül, mintha csak a vércsoportját vagy a derékbıségét közölné. Rámeredtem, és mélyen reméltem, hogy csak viccel. – Csak viccelsz, ugye? – Dehogy. Pár hónapja elmondtam a szüleimnek. De azt hiszem, mindig is tudtam, hogy az vagyok. – Akkor, amikor mi ketten együtt lógtunk – hebegtem, mert megfordult velem a szoba – , amikor együtt aludtunk… – Hogy? – nevette el magát. – Azt hiszed, hajtottam rád? Ne aggódj, Bretel, ez egyáltalán nem így megy – de közben elapadt a jókedve, és vigasztalón érintette meg a karomat: – Figyu, nem akartam rád hozni a frászt. Ettıl még én vagyok az, Carrie. Vili? – Ja – mormoltam, de szemellenzıs tizenöt éves énem képtelen volt feldolgozni. A legjobb barátnım nem normális. Alaposan szemügyre vettem a rövid haját, lerágott körmeit, csupasz arcát és a nagy pulcsiját. Hirtelen mintha egy idegen ült volna mellettem, egy férfias, bizarr idegen. Nem is vittem el Erin Brown bulijára aznap este. Annyira rettegtem, hogy az új barátaim rájönnek az igazságra, és akkor még az is lehet, hogy rólam is azt gondolják majd, hogy buzi vagyok. Inkább otthon maradtunk, és filmeztünk a nappaliban. De már nem közös takaró alatt összebújva kukoricáztunk egy tálból, ahogy régebben, mert én gondosan apu régi hintaszékébe telepedtem. Késıbb, amikor Carrie elaludt a kanapén, és anyu bejött, csendre intettem. – Ne ébresszük fel – suttogtam. – Kényelmesen fekszik. Anyu betakargatta, és kimentünk. Lábujjhegyen beosontam a szobáimba, és egész éjjel le se hunytam a szememet. Másnap reggel, míg zuhanyoztam, Carrie felhívta a buszállomást, és a déli busszal hazament. Egy nappal korábban a tervezettnél.

Még ma is mardos a szégyen a megkönnyebbülés miatt, ami eláradt bennem, ahogy a távolsági busz kifordult az állomásról, és észak felé indult. Rá egy héttel levelet kaptam tıle, amiben bocsánatot kért, hogy így rám zúdította a „fura természetét”. Remélte, hogy a barátságunkon ez nem változtat, és kért, hogy írjak mielıbb: „Kérlek, Bretel, írj! Tudnom kell, mit gondolsz.” Egy nagy halom tinimagazin alá rejtettem a levelet, és napokon át törtem a fejemet, hogy mit is írhatnék. Aztán a napokból hetek lettek, majd hónapok és évek. Mire végre képesnek éreztem magam megbirkózni a szexuális orientációjával, már gerincem nem maradt válaszolni. Gyáva voltam, hogy felélesszem annak a réges-régi hétvégének a kínos érzelmeit, pontosabban, hogy szembenézzek a saját árulásommal. Érzéketlen voltam, és ezt azóta is mélységesen szégyellem. Öt perccel a Chicagói Állami Iskolák hívása után Brad üzen rám, hogy a megbeszélése az északi oldalon lefújva, és nem érnék-e rá vele ebédelni. Anyunak tett ígéretéhez híven rajtam tartja a szemét, és segít, hogy egyre közelebb araszolhassak a céljaimhoz. Szájfény a számra, az épp lefızött kávém megy a termoszpohárba, és már itt se vagyok. Ahogy kiszambázom az épületbıl, kis híján ütközöm egy magas, sötét hajú férfival. Kávé löttyen a kabátomra. – A fenébe! – szalad ki a számon. – Jaj, istenem, de sajnálom – mentegetızik, de fel is élénkül rögtön. – Hé, megint találkoztunk! Szüneteltetem a kabátom tamponálását, felnézek rá, bele egyenesen a dögös burberrys pasi szemébe. – Nahát, helló – vigyorgok hibbant tinédzser stílusban. Jaj, észrevett a híres focista! – Helló. Maga itt lakik? – mutat a hátam mögé a házunkra. – Aha, ja! És maga? Hú, micsoda álszent, nagyon is jól tudod, hogy igen!

– Csak laktam. Pár hónapig béreltem itt, amíg a saját lakásomat felújítottam. Csak a letétemért jöttem épp – magyarázza, és a szeme megakad a foltomon. – Jézusom, tönkrevágtam a kabátját. Jöjjön, hadd hívjam meg vigaszdíjként legalább egy másik kávéra. A sarkon van egy Starbucks. Ez a minimum á részemrıl. Bemutatkozik, de egy szavát se hallom. Az agyam a kávémeghívást fontolgatja. Jaj, hogy a fenébe ne mennék! Jaj, ne… az ebéd Braddel. Ilyen a formám. – Kösz, talán legközelebb. Most ebédre megyek. – Jó, hát akkor jó étvágyat az ebédhez – hervad le a mosolya. – És még egyszer bocs a kávéfoltért. Legszívesebben utánakiáltanék, hogy ez nem randiebéd, csak egy haver, és hogy máskor szívesen kávéznék. De nagy hitványság lenne. Mert Brad tényleg csak haver… na de Andrew nem. – És, hogy vagy manapság? – kérdem Bradet, miután rendeltünk. – Mikor repülsz San Franciscóba? – Reményeim szerint hálaadáskor. Nate az apjánál lesz. Csak Jenna nem döntött még, hogy mit szeretne. Bólintok, de kezdek aggódni, hogy szegény Bradet megvezetik. – És te? Veled mi a pálya? Fejlıdés a listán? – Ami azt illeti, akad – szegem fel büszkén a fejemet. – Emlékszel még Mrs. Baileyre a Douglas Keyesbıl? Az igazgatónı. Na, hát beajánlott erre a házitanítós munkára. Olyan gyerekeket kell tanítani, akik betegek, és kénytelenek otthon vagy a kórházban tanulni. – Csúcs. Ilyen egyszemélyes tanár-diák dolog? – Pontosan. És holnap délelıtt megyek elbeszélgetésre. – Fantasztikus – és pacsira tartja a kezét. De csak legyintek. – Azért nem kell nagyon ráizgulni. Úgyse kapom meg a munkát De valamiért Mrs. Bailey úgy gondolja, hogy nekem való lenne. – Mindenesetre szorítok.

– Köszi. És ezzel még nincs vége – és miközben megkapjuk a szendvicseinket, beszámolok a 14-i vacsink tervérıl Carrie-vel. – Madisonban lakik, szociális munkás, és van párja. Sıt, három gyereke, ami egyszerően eszméletlen. – Nem lesz rossz mindent átbeszélni vele, nem? – Hát nem – bólintok, majd nyakig vörösödöm –, kár, hogy akkora szemét voltam vele. Feszülhetek, mire kiengesztelem. – Hékás – fogja meg a kezemet az asztal felett –, ez már igazi haladás. Büszke vagyok. – Ezt is kösz. És tudod, mi van még? Elmondtam Andrewnak. A listát. És beszállt. Brad a várakozásaimmal ellentétben nem ujjong. Hanem meglepetten pislog, mint aki gyanakszik. – Ez komoly? – Aha – bólintok tele szájjal, és megtörlöm a számat. – Most mit kell úgy meglepıdni ezen? Úgy rázza meg a fejét, mintha valamit ki akarna verni belıle. – Bocs. Tényleg, ez csodás. – Nincs valami újság a nyomozódtól? Steve Hogyishívjáktól? – Pohlonski – öblíti le a szendvicset egy fél doboz diétás kólával. – Egyelıre semmi, de amint felbukkan, jelentkezni fogok én is azon nyomban. – De már több mint két hete felkértük. Szerintem lassan szabaduljunk tıle, és keressünk egy hatékonyabbat. – Elhiszem, hogy nagyon izgatott vagy, Brett – törli meg a száját – , de rajta van az ügyön. Mint már említettem, kilencvenhat 1940 és 1955 között Észak-Dakotában született Mannsot talált. És már hat lehetségesre leszőkítette a kört, a jövı hét során fel is hívja mindet. – Három napja is pont ugyanezt mondtad. Mégis mennyi idıbe telik felhívni valakit?! Kérem a listát, és még ma délután végighívom mindet. – Nem, Pohlonski szerint jobb, ha harmadik fél veszi fel a kapcsolatot.

– Legyen – sóhajtok –, de ha péntekig nem szolgál semmi újdonsággal, leveszem az ügyrıl. – Leveszed az ügyrıl? – nevet nagyot Brad. – Valaki de sok CSI-t néz! Igyekszem a sértıdöttet adni, de elég nehéz, amikor közben meg az zakatol a fejemben, hogy egyre jobban bírom ezt az alakot. – Nálad tenyérbe mászóbb csávót, Midar…! Az égnek olyan acélos szürke a színe, mint egy újszülött csecsemı szeme. Vagy a füstszín hullámok piszkosfehér tajtékja. Meggel és Shelleyvel gyorsgyaloglunk a Michigan-tó partján, közben igazságosan rotálunk a kis Emma babakocsijánál. – Vagy húszat zuhant az IQ-m, amióta otthagytam a melót – liheg Shelley. – Hetek óta nem olvastam egy rendes újságot, és a környék anyuciköre rosszabb, mint egy gimis csajbrancs. – Lehet, hogy nem fekszik neked ez a fıállású anyaság – biccentek. – Figyelj, ilyen versenyszellem a legmenıbb egyetemeken nincs. A minap a játszótéren voltam olyan merész, hogy elkottyantottam, hogy Trevor harmincig elszámol. Ami egy háromévesnek nem is olyan rossz, nem? Mint kiderült, jóval a minimum alatt járunk. Mert Melinda Sammyje ötvenig, és a szıke ribanc, a Lauren nevezető szabályosan körberöhögött bennünket, mert a kis Kaitlyn, nem fogjátok kitalálni: százig. De mandarinul ám! Megannel nagyot röhögünk ezen. – A versenyszellemrıl jut eszembe – jegyzi meg Megan, miközben erıteljesen jár fel-le a két karja –, leakasztottad azt a tanáros melót, Brett? Tudod, azt, amiben az osztálytermet messzirıl elkerülheted – vihog fel nagy elánnal. – Ja, hát azt behúztam, igen. Shelley és Megan egyszerre mered rám. – Ma reggel hívtak munkaügyben.

– Hát ez fantasztikus – jön azonnal Shelley. – Látod, és még azt állítottad magadról, hogy magad vagy a totál esélytelenség. – Csak én jelentkeztem – harapok az ajkamba. – A mai munkaerıpiacon?! – gyalogol Megan a karját rángatva. – Aha. Úgy fest, a kétszázkilencvenkilences zóna nehéz körzet a chicagói állami iskola területén, legalábbis a személyzetis szerint. Még azt is hozzátette, hogy nem árt a kalandszeretı természet – idézem fel a reggeli beszélgetésemet a házi oktatói központban, és magyarázom el a tényeket: egyszemélyes tanítás, beteg vagy egyéb okokból házhoz kötött gyerekeknél. – Stop – kapja el a karomat Megan, és egyszerre lefékezünk. – Azt mondod, be kell menned mindenféle házakba a déli városrészben? – Azt – biccentek, és belefájdul a gyomrom. – Kibaszottul ne csináld! – Indulunk tovább, és Megan elkerekedett szemekkel szuggerál gyalogoltában. – Figyelj, csajszi, ezek lakótelepek! Bérházak. Vagyis csótánytelepek és roggyant, kartonablakos putrik. – Van ebben igazság – csatlakozik Shelley is. – Biztos, hogy nem túl veszélyes ez? – Hát persze – vágom rá, és annyira szeretném, ha meggyızıdésbıl tudnám mondani. – Oké – fog bele a tervbe Megan. – Vállald el a kurva melót, ha mindenképp muszáj, de ahogy Brad áldását adja, dobbants. – Elhiszitek? Lehet, hogy teljesítem a húszas célt! – fordulok meg, hogy velük szembe gyalogolhassak. – És van még valami, Shelley. Andrew felvette Megant. Veszünk egy házat. – Ezt kapd ki – paskolja meg Megan a barátnım karját. – Király kecó a tó partján. Bingó! – A csudát, Meg – kiáltok fel rémülten. – Nehogy a McMansionnel tárgyalj, az ı házaik horribilisek. – Ha te mondod, bár nem jönne rosszul nekem egy olyan kaliberő megbízás – harapdálja a száját, mint aki épp fejben leszámolja a maga hat százalékát.

– Pedig felejtsd el. Nekünk az nem fér bele. – Andrew azt mondta, hogy egy egész kibaszott vagyont örökölsz. És mesélt a részesedésrıl is. Nem lenne gond kölcsönt szerezni, nekem elhiheted. – A részesedés egyenesen megy a nyugdíj-megtakarításomba. Ha hozzányúlok, a gatyám is adóra költhetem. Arról nem is szólva, hogy a gyerek jövıjérıl is gondoskodnunk kell. Keress inkább valami cuki kis házat, aminek, mondjuk, van egy kisebb hátsó udvara, esetleg egy park közelében. Úgy mér végig, mintha elment volna az eszem, de aztán csak rábólint. – Vettem. És rajta leszek. – Döbbenet, Andrew milyen mértékben mellém állt – lelkendezek kicsit. – Végre minden a helyére kerül. Vettem egy könyvet a minap: Mit várj a várandósságtól a címe. Elképesztıen vicces, hogy nemsokára teherbe eshetek, és… – Mikor lesz az esküvı? – vág közbe Shelley. Felgyorsítom a lépteimet, és a járdán tartom a szememet. Nem mintha bizonytalan lenne a terep, de Shelley aztán pontosan tudja, hogy egy tökéletes világban férjes asszonyként szeretnék várandós állapotba kerülni. – A házasság nem szerepel a listámon. Végül azért csak megállok, és a csajok is lefékeznek. Letörlöm az izzadságot a homlokomról. – Az az igazság, Shel, hogy gızöm sincs. – Meg kell mondanod Andrewnak, hogy neked… – Figyelj, az élet nem tökéletes – rázom meg a fejemet – Már az is épp elég, hogy együtt indulunk el az úton, és igyekszünk a lehetı legjobban végigvergıdni rajta. Itt van például Megan. Valld be, Meg, te is leginkább azért maradsz együtt Jimmyvel, mert félsz, hogy nem lesz pénzed! Megan elkomorodik, de aztán csak rábólint.

– Igazad van. Alapvetıen egy kurva vagyok. De ha egyszer annyira utálok dolgozni. Nem tehetek róla. – És te is jobban teszed, ha szembenézel a ténnyel, Shel: amióta felmondtál, szenvedsz – karolom át a sógornım vállát. – İszintén szólva fogalmam sincs, hogy összeházasodunk-e valaha Andrew-val. Viszont más dolgokra hajlandó értem, fontos dolgokra. Lesz gyerekünk, és ez egyelıre elég kell hogy legyen. – Tényleg olyan egyértelmő, hogy szenvedek? – szipog Shelley. – Emlékszel, hogy zúgtam le a lépcsın anyu halotti torán? – mosolygok rá. – Jó, egy dolog, hogy be voltam állva, de közben próbáltam belepréselni a lábam a cipımbe, ami vagy két számmal kisebb volt a lábamnál. Attól tartok, hogy te a fıállású anyaságba próbálod ugyanígy belepréselni magad, pedig egyáltalán nem a te méreted a téma. Belenéz a szemembe. – Tényleg? Én meg tudod, mitıl tartok? Hogy te meg Andrewba próbálod belepréselni magad, és közben meg világos, mint a nap, hogy nem a te méreted a pasi. Talált, süllyedt. Ha elég tökös lennék, hát beismerhetném, hogy engem ugyanez aggaszt. És bevallhatnám azt is, hogy néha, amikor Andrew olyan távolságtartó és én olyan magányos vagyok, azon morfondírozok, hogy vajon elég idım van-e még, hogy jövı szeptemberig találkozzak valakivel, akibe fülig belebolondulok, és akitıl hopp, azonnal gyereket is szülök. De persze hogy nem vagyok ennyire tökös. És persze hogy nincs elég idım. Kíváncsi vagyok, mit szólna anyu, ha látná, hogy a kis tervének hála éppenséggel csak még inkább rá vagyok utalva Andrewra.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az elsı munkanapjaim egy szempillantás alatt elrepültek. Szerda óta Eve Seiboldra tapadok, aki hatvan és a halál közt már csak arra vár, hogy felnıjek a feladathoz, és irány az édes nyugdíjasévek. Pontos idıpontról eddig nem esett említés. Péntek délután van, és a házitanítói irodában ülünk, az intézet harmadik emeletén. A Bohlinger Cosmeticsnél fenntartott irodámhoz képest a kis betonlyuk börtöncella. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egy hatalmas ablak nyílik a keleti Harmincötödik utcára, és fél tucatot behoztam anyu cserepes gerániumaiból, amitıl majdnem vidám lett a hely. A számítógép elıtt ülök, a diákok aktáit böngészem, miközben Eve az asztalát pakolja ki. – Ashley Davis nekem egyszerő esetnek tőnik – morfondírozok. – Még két hét gyes, és mehet is vissza az iskolába. – Olyan itt nincs, hogy egyszerő eset – kuncog Eve –, nekem elhiheti. Becsukom Ashley aktáját, és kinyitok egy másikat. Egy hatodikos fiúét – Tizenegy éves elmebeteg? – kerekedik el a szemem. – Ja, Peter Madison? – présel a majdnem teli dobozába Eve még két füzetet – Kötözni való bolond a srác. Az agykurkásza beszélni is szeretne magával. Doktor Garrett Taylor. Peter anyjától van aláírt megbízása – teszi hozzá, és az akta elejére, egy telefonszámra bök. – Itt a doki száma. Átlapozom a dossziét, átfutom a pszichiátriai jelentést. Agresszív viselkedés az osztályban, a tanév végéig tartó, teljes eltiltás mindenféle intézménybıl. Hogy eddig a csótányos házak miatt aggódtam? – Mi a baja?

– KKSZ. Kis Köcsög Szindróma – emel ki egy szétlapított Twinkie-t a fiókja mélyérıl, szemrevételezi, majd a fémszemetesbe hajítja. – Taylor doktor az ilyet viselkedési nehézségnek nevezi, de engem nem vezet meg. Ez a srác se más, mint a környék átlagos srácai. Csonka család, nulla apafigura. Függıségek a családfa minden levelén, az odafigyelés totális hiánya és a többi, és a többi, estig sorolhatnám. – De még csak gyerek. Iskolába kellene járnia, az oktatást nem lehet megtagadni tıle. – És itt jön maga a képbe. Heti kétszer házhoz megy a tanító, meg is kapta a neki járó oktatást, le van tudva. Illinois állam oktatási törvényének kilencven-valahanyadik rendelkezése. Még ma este hívja fel Taylor dokit, ı majd mindent elmagyaráz. Mire a hét diákom aktájával végzek, már majdnem hat óra. Eve egy órája elhúzott, két gigadobozban magával cipelt mindent a cukorkáktól kezdve egészen az unokái bekeretezett fényképéig. Én is összekapkodom a holmimat, nagyon mehetnékem van már. Épp lekapcsolnám a villanyt, amikor megakad a szemem Peter pszichológusának a számán. Jaj, ıt még fel kell hívnom. A fenébe. Vissza az asztalomhoz. Pénteken ilyen késın nyilván az irodája közelében sincs már, de nyugodtabban vágok bele a hétvégébe, ha hagyok neki egy gyors üzenetet. Tárcsázom a számot, közben megfogalmazom az üzenetemet. – Garrett Taylor – veszi fel egy dallamos bariton. – Ö… halló. Én… igazából nem számítottam rá, hogy felveszi. Azt terveztem, hogy üzenetet hagyok. – Tíz perccel késıbb úgy is lett volna. Miben lehetek a segítségére? – Brett Bohlinger vagyok. Az új házitanító. Peter Madisonnal is dolgozni fogok. – Ja, igen, Brett, kösz, hogy hív – kuncog. – Maga géphangra számított, én meg férfihangra.

– Elmegy a poén – somolygok. – Íme, egyik átka, ha az embernek lány létére fiúneve van. – Nekem tetszik. Nincs valami Brett nevő Hemingway-hısnı? – De – dılök hátra a széken lenyőgözve, hogy valaki egybıl rányúl a dologra –, bizonyos Lady Brett Ashley a Fiestában. Anyám… – kezdem, de hirtelen észbe kapok, hogy eltértem a tárgytól. Vajon minden pszichiáter ilyen hatással van az emberre? – Elnézést, épp indulni akart. A tárgyra térek inkább. – Csak nyugodtan, nem rohanok sehová. A hangja barátságosan cseng, szinte ismerıs, mintha valami régi haverommal beszélgetnék, nem egy dokival. Magam elé húzok egy darab papírt, és fogom a tollamat. – Szóval Peter Madison miatt hívtam. Mit kell tudnom róla? A zajból ítélve Taylor doki elhelyezkedik a székén. – Peter igen szokatlan fiú. Nagyon okos, és nagyon manipulatív. Úgy tőnik, a régi osztályában hatalmas patáliákat csapott. Az iskolavezetés teljes pszichiátriai kivizsgálást kért, itt jöttem én a képbe. Csak szeptemberben kezdtem együtt dolgozni vele, vagyis közösen fogjuk alaposabban megismerni a srácot. Menet közben. Mesél Peter osztálytermi akcióiról: egy gyengeelméjő osztálytárs molesztálása, az osztály hörcsögének kínzása, egy osztálytárs hajának levágása. – Élvezi a többiek reakcióját, és ha figyelnek rá. És örömét leli abban, ha másoknak érzelmi fájdalmat okoz. Igazából ez számára a legnagyobb élvezet. – Mitıl lett ilyen? – vonom össze szorosabban magamon a kardigánomat. Odakinn süvít a szél. – Bántották, vagy hasonló? – Az anyja szerény képességő, de aggódik a fiúért. Apa nincs a képben, szóval lehet, hogy valami régi trauma áll a háttérben. De az is megeshet, hogy egyszerően szerencsétlen genetikai konstelláció eredménye a pszichés zavar. – Mármint így született? – Elıfordulhat az is.

A Mit várj a várandósságtól egyetlen szó sem esik ilyesmirıl. Lelki szemeim elıtt feldereng a Szerencsétlen genetikai konstelláció fejezetcím. – De azt is megtapasztalja majd, hogy Peter egészen kedves is tud lenni, ha épp úgy hozza a kedve. Bájos. – Tényleg? Például ahogy a hajamhoz emeli az ollóját? – Félek, megijesztettem – kuncog. – De nem lesznek problémái. A hangja alapján remekül meg fog birkózni a helyzettel. Hú, hát hogyne. Annyira remekül birkózom a helyzetekkel, hogy a saját anyám is kirúgatott a családi cégbıl. – Maga lesz az én szemem és fülem. Sokat segíthet nekem. Megtenné, hogy minden óra után felhív? Nem túl nagy kérés? – Dehogy, semmiképp. Elméletileg hétfın megyünk hozzá Evevel. Hacsak addig nem agyalok ki valami jó kifogást. – Hétfın ötkor végzek az utolsó páciensemmel. Utána fel tudna hívni valamikor? – Természetesen – bólintok, de nem jut el igazából az agyamig, amit mond. Minden idegvégzıdésem tüzel a gondolattól, hogy három nap múlva a jövı Hannibal Lecterét taníthatom. Hétfı reggel különös gonddal öltözködöm, végül kék gyapjúnadrágnál és az anyutól tavaly karácsonyra kapott szürke kasmírpulcsinál maradok. Amellett hogy persze az elsı tanítási napomon nem árt jó benyomást tenni a diákjaimra, este Carrie-vel van a találka, és csinos akarok lenni. Útközben végig ı jár a fejemben, meg a gyors fohászok, hogy minden flottul menjen ma, és Eve se akarjon végeláthatatlan összegzéseket nyomni a nap végén, és legyen idım odaérni a Hyattbe, kényelmesen megkeresni az éttermet, csekkolni a helyet, mielıtt még Carrie is befutna. Az irodába érvén kiderül, hogy Eve hegyibeszédei miatt kell a legkevésbé aggódnom. Mr. Jackson még azelıtt elcsíp, hogy akár a gépemet bekapcsolnám.

– Eve hívott az elıbb – ver gyökeret az ajtómban, egészen megtelik hatalmas testével a nyílás –, ma már be se jön. De meggyızıdése, hogy nélküle is remekül fog muzsikálni. Kérte, hogy a nevében is kívánjak magának szerencsét – mondja, majd kurta biccentéssel még megtoldja: – Jó szerencsét. Felugrom, közben a pulcsim beakad az asztal szélébe, kihúzódik a szál. Ennyit a jó benyomásról. – De úgy volt, hogy bemutat a diákoknak, segít megtalálni a hangot. – Megoldja azt egyedül is. Busszal van, vagy kocsival? – Kocsival. – Akkor minden stimmel, indulhat is – és már fordul is ki. – Írja a kilométereket, mert úgy kap benzinpénzt. Benzinpénzt? Hol érdekel engem, hogy mennyit autózom? Itt most az életem a tét! Loholok a nyomában a folyosón. – Várjon, Mr. Jackson. Van ez a diákunk, ez a Peter Madison. Nekem az a benyomásom, hogy gond lehet vele. Azt hiszem, nem kellene egyedül odamennem. Ahogy felém fordul, a két szeme közötti függıleges ránc úgy győrıdik, mintha égnek meredı faágak nıttek volna oda. – Magam is boldog lennék, Ms. Bohlinger, ha testırt adhatnék maga mellé, de sajnos nem fér bele a keretbe. Nyitom a számat, tiltakoznék, de már ott is hagy, határozott léptekkel masírozik be az irodájába. Én meg rághatom a körmömet Elsı diákom a harmadikos Amina Adawe, Dél-Morganben. Ledöbbent a látvány, ami Amina lakhelyének házszáma alatt fogad: romos bérház, csupasz feljáró. Leparkolok. Jézus, ilyen helyen élnek emberek? A hasadt furnérlemez bejárati ajtó kinyílik, elıtotyog egy bölcsis kinézető gyerek, mögötte a mobilján fecsegı anyja, olyan göncben, mintha épp bulizni tartana. Nyilván oda is tartanak.

Elindulok a töredezett járdán az épület felé, eszembe jut a régi irodám a Bohlinger Cosmeticsnél, a sok szép cserepes virágom, a cuki kis hőtım a gyümölcstartalékommal meg a palackozott vizemmel. Harag lobban ismerısen a lelkemben: anyám, miért kárhoztattál erre? Mély levegı, és a kabátom ujjával fogom a kilincset, lenyomom. Mielıtt belépnék a félhomályba, még egyszer körbenézek, mintha talán utoljára látnám a világot. A szők folyosó dohos és nedves, mocskos pelenka- és szemétszag lengi be. A földön mindenféle szemét, kajás zacskók, csikkek. Átgázolok a mocsoktengeren. Az egyik lakásból olyan hangosan dübörög a rap, hogy esküszöm, reng a talpam alatt a föld. Csak ne az legyen Amina lakása, kérlek! A földszinten tíz feletti számok állnak a lakásajtókon, Amina pedig a négyben lakik, vagyis ahhoz le kell mennem a lépcsın az alagsorba. Kalapáló szívvel oldalgok le a sötétbe. Vajon rám talál bárki is, ha nem jövök innen fel soha többé? Meddig kell megmaradnom ebben az istenverte állásban, hogy teljesítettnek mondhassam a célt, és Brad átpasszolja a megfelelı rózsaszín borítékot? Talán egy hét még, max. kettı. És ez a végsı szavam. Hálaadásra meg is leszek. Leérek a lépcsı aljára. A fejem fölött pucér villanykörte villog eszeveszett fényorgonaként. A kettes lakás csukott ajtaja mögül vad szitkozódás zuhog rám. Megdermedek. Már épp pucolnék vissza fel a lépcsın, amikor a folyosó végén kitárul egy ajtó, és karamell bırszínő, kedves aranybarna pillantású vékony nı tőnik fel mögötte, a fejét selyemkendı takarja. – Én… én csak a négyes lakást keresem – hebegem, és egyenesen magam elé tartom a tanári igazolványomat. – Amina Adawét. Én vagyok a házitanítója. Mosolyogva tessékel be. Elég becsukni mögöttünk az ajtót, a kiabálást és a bőzt mintha elvágták volna. Aprócska, tiszta lakásának sültcsirke- és édes keletifőszer-illata van. Kedvesen bólint, amikor

leveszem a cipımet, és a nappaliba kísér, ahol aprócska kislány kucorog elnyőtt kanapén, begipszelt lába egy párnán felpolcolva. – Helló, Amina, Miss Brett vagyok, és én foglak tanítani, amíg meg nem gyógyulsz. – Milyen csinosnak tetszik lenni – mondja bájos arab akcentussal, miután alaposan megnéz magának sötét szemekkel. – Te is az vagy – mosolygok rá. Szedett-vedett angolsággal elmeséli, hogy tavaly télen érkeztek Szomáliából, és az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, és a doktor bácsi megigazította neki. De nagyon szomorú, hogy nem járhat iskolába. Megpaskolom a kézfejét. – Együtt majd mindent megtanulunk, és amikor majd visszamész az osztályodba, fel se fog tőnni senkinek, hogy akár egy napot is hiányoztál. Mit szólnál, ha elıször olvasnánk kicsit? Elıveszem az olvasókönyvét a táskámból, amikor egy egészen kicsi fiúcska száguld be a szobába, és belekapaszkodik az anyja dzsellabája selymesen puha anyagába. – Halihó – köszönök neki. – Téged meg hogy hívnak? – Abdulkadir – suttogja az anyja szoknyája mögül. Utánamondom a sok mássalhangzót, mire széles mosolyba fut a gödröcskés arca. Amina és az anyukája kuncog, arcukon ragyog a büszkeség. Amina a kanapén fekve, az anyukája pedig a kisöccsével mellettünk üldögélve hallgatja elvarázsolva a történetet, amit a könyvbıl olvasok fel a hercegkisasszonyról, aki nem tudott sírni. Szemügyre veszik a képeket, kérdezısködnek, kacagnak és tapsikolnak. Íme, a saját, egyszemélyes iskolám. És kivételesen minden kisdiákom habzsolja a tudást. Mi másról álmodhatna egy tanár? Mi másról is álmodhatnék?! Húsz perccel késıbb már a Garfield Parkban járok. Nehezen hiszem el, hogy a három hónapos terhes és vesebeteg Sanquita Bell végzıs gimnazista lenne, alig mondanám többnek tizenkét évesnél, annyira

törékeny, annyira apró. Kevert származású, a bıre, amin semmi smink, selymes és fényes, mint a friss karamellcukor. De a mogyorószín szemének pillantása összezúzza a szívemet. Egy jóval idısebb asszony szemei néznek rám az arcából, egy asszonyé, aki túlságosan is sokat látott és megélt már. – Ne haragudj, hogy késtem – dobálom le a kesztyőmet és a kabátomat. – Az volt kiírva, hogy Joshua-ház, és azt hittem, eltévedtem. Milyen hely ez? – Otthontalan nık menhelye – jelenti ki tényszerően. – Jaj, Sanquita, annyira sajnálom – nézek rá ledöbbenve. – Régóta itt él már a családod? – Családom nincs – simogatja beszéd közben lapos kis hasát –, anyám tavaly Detroitba költözött, de én nem megyek. A kisbabámnak nem kell olyan élet. Azt nem részletezi, hogy milyen az olyan élet, és én nem kérdezem, csak összeharapom a számat, és biccentek. – Nem kell azért sajnálni – fonja össze határozottan a két kezét a mellén –, mi ketten a babámmal csodásan megleszünk itt. – Hát persze, tudom én – bólogatok, bár legszívesebben magamhoz ölelném, és el se ereszteném ezt a szegény kis otthontalan lánykát. Persze nem merem. Nyilvánvaló, hogy az ifjú hölgy nincs hozzászokva a vigasztaláshoz. – Nekem sincsenek szüleim. Nem könnyő. – Én szerettem volna, ha a babám megismeri az apukáját – vonja fel a vállát Sanquita –, de nem lehet. Mielıtt még erre válaszolhatnék, alacsony, barna nı fordul be a sarkon, a csípején kisbabát egyensúlyoz. – Hé, Sanquita, ez az új tanárod? – ragadja meg a könyökömet. – Én Mercedes vagyok, jöjjön, körbevezetjük Sanquitával. Sanquita lemarad kissé mögöttünk, ahogy Mercedes megmutatja a kicsi és alapfelszereltségő konyhát, a tiszta étkezıt. Az egyik asztalnál két másik nı hajtogatja a mosást. A nappaliban is ül két másik, a tévét nézik, a Született feleségeket.

– Milyen szép itt – mondom Sanquitának, de ı elkapja a tekintetét. – Összesen kilenc hálószoba – magyarázza büszkén Mercedes. Megállunk egy iroda nyitott ajtaja elıtt. Odabenn fekete nı ül egy íróasztal mögött, épp számológépbe üt be számokat – İ az igazgatónınk, Jean Anderson – kopogtatja meg az ajtót Mercedes. – Miss Jean, jöjjön, ez itt Sanquita tanára. Miss Jean csak a fejét emeli fel, alaposan végigmér, aztán tér is vissza a számokhoz meg a kalkulátorhoz. – Helló – hajolok be az ajtón, és nyújtom a kezemet. – Brett Bohlinger vagyok, és Sanquitával dolgozom majd, amíg nem járhat iskolába. – Sanquita, ma ki kell töltened azt a receptet – mondja a nı, de nem néz fel közben. – Ne felejtsd el! – Hú, jó, persze – sandít felém zavartan Sanquita, ahogy lehanyatlik a karom. – Késıbb visszajövök, Miss Jean. Felmegyünk a lépcsın, Sanquita egy lépéssel elıttünk. – Jó fej a Miss Jean – csacsog Mercedes. – Csak a fehérekbe’ nem bízik nagyon. – Nahát, ki hitte volna! – Maga milyen vicces – kacag nagyot Mercedes. – Prímán ki fognak jönni Sanquitával, igaz, Quita? De ı nem felel. Mercedes csak beszél és beszél, én meg válaszolgatok, és már fenn is vagyunk az emeleten. Ahogy felnézek, Sanquita az egyik háló ajtajában áll és vár a karját összefonva, az ujjai türelmetlenül dobolnak a karján. – Kösz a túrát – búcsúzom Mercedestıl, és sietek Sanquita után. Viharvert éjjeliszekrény választja el egymástól a két szélesebb ágyat, amiket kopott kék ágytakaró fed. Az utcára nézı ablak két oldalán össze nem illı szekrények. – Itt tanulhatunk, Chardonay dolgozik – telepszik le az egyik ágyra Sanquita.

Szék nincs, óvatosan leülök hát mellé az ágy szélére, és igyekszem nem a duzzadta kezeit és szemhéját bámulni. – Milyen itt lakni?– kérdem, miközben elıhalászom a szatyromból a dossziéját. – Rendes hely. Nincs sok veszekedés. Az elızı helyen nem volt szabály, ellopták a táskámat, és volt egy bolond nıszemély, aki mindenáron azt gondolta, hogy kötekedek vele. Meg akart verni. – Ó, uramisten. És nem lett semmi bajod? – Az nem számít. Csak a baba miatt aggódom. Azért jöttem át ide. – Örülök, hogy ezek szerint most biztonságban vagy. És hogy vagy? – Jól – vonja meg a vállát. – Csak kicsit fáradtan. – Vigyázz magadra, és mindenképpen szólj nekem, ha valamire szükséged van. – Csak segítsen a vizsgáimat megszerezni. A babának látnia kell majd, hogy okos anyukája volt. Úgy fogalmaz, mintha ı már nem is találkozhatna majd a kisbabájával, ami elgondolkodtat. Mennyire lehet beteg ez a lány? – Ebben megegyeztünk – mondom, és elıveszem a kémiakönyvet. Egy órával késıbb alig tudom otthagyni Sanquitát. Egész nap képes lennék ıt tanítani, annyira igyekszik. Pedig a kémia különösen nehezen megy neki, de minden idegszálával rám figyel, és addig igyekszik, míg nem boldogul a feladatokkal. – Általában gızöm sincs a tudományokról, de ma minden stimmelt. Nem nekem, de nem is önmagának tulajdonítja a sikert, és mégis, majd szétvet a büszkeség. – Nagyon szorgalmas vagy – dicsérem, és elpakolom a könyveimet. – És okos. – Mikor jön megint? – kérdi szemeit lesütve, elmélyülten tanulmányozza a körmeit – Mit szeretnél, mikor jöjjek? – ütöm fel a határidınaplómat. – Holnap? – vonja meg a vállát

– Holnapra megcsinálod a leckét? A tekintete kihől, eltávolodik, és becsapja a kémiakönyvet. – Hagyjuk. Tudom, hogy heti kétszer kell hozzám jönnie. – Lássuk csak – futom át a holnapi napot. Egy rövidke órányi szünetem van, dél és egy között, ebédre és a papírmunkára. – Délben el tudnék jönni. Ha neked az jó. – Ja, a dél szuper. Nem mosolyog, nem köszöni meg. És mégis átmelegszik a szívem, ahogy távozom a Joshua-házból. A Wentworth utca felé menet felhívom Bradet. – Ezt a munkát nekem találták ki, Brad! Épp Peterhez megyek, szoríts! – hadarom boldogan a rögzítıjére. Kövér asszony nyit ajtót, a fülére mobil tapad, az ujjai között füstölgı cigi. İ lesz Peter anyja, Autumn. Lógós póló van rajta, Spongya Bobbal. Rávigyorgok a rajzfilmfigurára, de a nı csak undokul int a fejével, hogy keveredjem beljebb. Cigifüst és macskahúgyszag csap a képembe, hogy levegıt se nagyon kapok. Az ablakot vastag fekete takaró borítja, természetes fénynek a híre se jut be a zsúfolt szobába. A falon Jézus bekeretezett képe lóg, az arca szenvedı, kérlelın nyújtja két véres tenyerét. – Peter tanára? – csukja be a telefonját Autumn. – Igen, helló, Brett Bohlinger vagyok – veszem elı a tanárigazolványomat, de nem kíváncsi rá. Idegesen mosolygok, a szatyromat igazgatom a vállamon. Autumn csípıre vágja a két kezét. – A picsába, Peter! Mondom, gyere ki, most azonnal! – és eltőnik egy folyosón, majd hallom, ahogy valamivel beljebb a lakásban egy ajtót püföli. – Itt a tanárod. Emeld meg a seggedet, mielıtt rád töröm a kurva ajtót! Egyértelmő: Peter cseppet se kíváncsi rám. Egy ideig még folyik a mősor, míg végül belépek én is a folyosóra. – Figyeljen, visszajöhetek késıbb…

Ekkor kitárul az ajtó. A félhomályos folyosó végében megjelenik egy alak: hatalmasra nıtt fiú, bozontos, barna hajjal és valami borzas pamaccsal az állán. Megindul felém. Ösztönösen hátrálni kezdek. – Helló,Peter – üdvözlöm, a hangom mintha reszketne. – Miss Brett vagyok. – Aztán hova szarjak? – viharzik el mellettem. Peterrel az egy óra háromnak tőnik. Madisonék ragacsos konyhaasztala mellett ülünk, egyetlen pillantást se hajlandó rám pazarolni. Autumn hallótávolságon bıven belül folyamatosan a mobilján karattyol valami Brittany nevezetővel. Érdes hangja nem sok esélyt hagy az enyémnek, kénytelen vagyok ordítva magyarázni, de nem adom fel. Peter csak morran egyet-egyet, mintha valami istencsapása lennék, akit viselni és tőrni osztályrésze. Kezdem megtiszteltetésnek érezni, ha néhány egyszavas választ hozzám vág. Az óra végére jócskán többet tudok Brittanyról, mint róla. A szeles városra porcukorbevonatként borul a frissen hulló hó, a forgalom lépésben döcög. Öt felé jár, amikor felcaplatok az irodámba, és beengedem magamat. Az asztalomon lenyőgözı orchideacsokor fogad. Milyen aranyos ez az Andrew! Feltépem a kis kártya borítékját. Gratulálunk az új állásodhoz, Brett. Elképesztıen örülünk a sikerednek. Minden szépet és jót, Catherine és Joad Ugyan, mégis mire számítottam? Andrew soha nem volt az a csokorküldı fazon. Visszatolom a kártyát a borítékba, és memorizálom, hogy el ne felejtsem Catherine-ékat meghívni a hálaadási vacsorára.

A hivatali telefonom rögzítıje pirosan pislog, lehallgatom hát az üzenetemet. „Halló, Garrett Taylor vagyok. Csak aggódom kicsit magáért, hogy hogyan ment Peterrel. A négyórás páciensem lemondta, hívhat bármikor.” Hívom is egybıl, ı meg elsı csengésre felkapja. – Halló, Taylor doktor. Brett Bohlinger vagyok. Nagy sóhaj a vonal túlvégérıl. A megkönnyebbült sóhaj archetípusa, amit az ember ösztönösen felismer. – Helló, Brett, én meg Garrett vagyok, ne doktorozzon. Tetszik ez a közvetlenség, mintha rendesen kollégák lennénk. – Minden rendben ment? – Hajam még van, úgyhogy sikersztoriként élem meg. Nevet. – Remek hír. Nem volt annyira rémes? – Jaj, dehogynem, igazi seggfej volt – szalad ki a számon, és már késı odakapni a kezemet, mert a totálisan szakmaiatlan megjegyzés kinn van. Lángba borul a fejem. – Bocs, ez nem volt szalonképes. Nem akartam… – Semmi probléma – nevet még harsányabban Taylor doki. – Néha tényleg seggfej tud lenni, nem tagadom. De talán, tényleg csak talán, segíthetünk ebbıl a kiskorú seggfejbıl civilizáltabb lényt faragni. Beszámolok róla, mennyi könyörgés árán dugta csak elı az orrát a szobájából. – Végül azért csak kijött, amikor hallotta, hogy el akar jönni. Ez pozitív. Meg akarta ismerni magát. A sötét felleg, amiben a fejemet viseltem, amióta csak eljöttem Peteréktıl, egy csapásra eloszlik. Bı tíz percen átbeszélgetünk róla, utána személyesebb vizekre evezünk. – Rendes iskolában tanított, mielıtt ide elszegıdött? – Nem, egy egész tanteremben katasztrofálisan mőködöm. – Ezt kötve hiszem.

– Pedig elhiheti – helyezkedem el kényelmesebben, és a lábamat feldobom az asztalra. Azon kapom magam, hogy nagy garral mesélem neki a Douglas Keyesben lezajlott drámai helyettesítésem történetét, megszínezve itt-ott a történetet a hatás kedvéért. Felszabadító érzés kibeszélni, és hallani, ahogy nagyokat kacag a sztorimon, mintha csodák csodája egy ólommal töltött lufi felemelkedne, és szárnyalni kezdene egyre csak magasabbra a kék égen. Felteszem, ha az irodájában ülnék, több százasom bánná a kis beszámolómat. – Elnézést – jövök hirtelen zavarba. – Rabolom az idejét. – Dehogy. Ma nincs már több betegem, és remekül szórakozom. Szóval, még ha a helyettesítés nem is ideálisan alakult, abban biztos volt, hogy a tanítás a szenvedélye. – İszintén szólva az anyám rögeszméje, hogy ez a szenvedélyem. Szeptemberben halt meg, és úgy rendelkezett, hogy próbáljam meg meg egyszer. – Aha. Vagyis tudta, hogy illik magához. – Gondolom – mosolyodom el. – Rendkívül tisztelem a maga foglalkozását. Mindkét nıvérem tanár volt, mielıtt nyugdíjba ment. Egy rövid ideig az anyám is tanított. És ha hiszi, ha nem, az iskola, ahol tanított, egyetlen tanterembıl állt. – Tényleg? Mikor volt az? – Még a negyvenes években. De amikor teherbe esett, nem dolgozhatott tovább. Akkoriban még ez volt a szokás. Gyors és szégyentelen fejszámolással kikalkulálom, hogy ha a nıvérei a negyvenes években születtek, akkor ı maga is a hatvanhoz közelít. – Nem valami igazságos – jegyzem meg. – Kétségtelenül nem az, bár én soha nem éreztem, hogy bánta volna. Abban az idıben a nık nagy része így élt, otthont teremtett. – És miért választotta éppen ezt a szakmát?

– Kicsit más okokból, mint maga. Apám orvos volt, szívsebész, és egyetlen fiúgyermekként elvileg a nyomdokaiba kellett volna lépnem, orvosira menni és átvenni a praxisát. De valahol az orvosi egyetem és a medikusi gyakorlat mezsgyéjén ráébredtem, hogy leginkább a betegekkel való kapcsolatot élvezem. A vizitek idején mindig ugyanaz a mősor zajlott: „Ide figyeljen, Taylor”, ismételgette az aktuális témavezetı orvos, „ha csak beszélget a betegekkel, abból nem fog megélni. Szorítkozzon a tényekre, és utána fogja be a száját”. – Sajnálatos – nevetek. – Bár több olyan orvos lenne, akinek nem csak a tények meg a pénz számít. – Számít azért nekik is, csak a gyógyítás valahogy kezd olyanná válni, mint egy nagy összeszerelı csarnok a futószalagokkal, amin gördülnek elıre egyre a betegek. Húsz perc jut egyre, azalatt fel kell állítani a diagnózist, megírni a receptet vagy a beutalót a további vizsgálatokra, és már jön is a következı, aztán az azután következı. Nekem ez nem feküdt. – Érzéseim szerint jól választott. Hat harminckor rakjuk le végül, és olyan szépen ellazultam, mint egy sütkérezı macska a napon. Nyilván nagy kihívás lesz Peterrel, de nem vagyok egyedül. Ott van nekem az új szövetségesem, Garrett. Már csak az én kocsim dekkol az alig megvilágított parkolóban. Jégkaparóm nincs, kesztyőben próbálom eltávolítani a havat a szélvédırıl, csakhogy alatta emberes jégréteg fogad, azt is a kezemmel kapargatom. Beülök a kocsiba, és amíg a maximumra kapcsolt főtéssel imádkozom le a jeget az üvegrıl, megnézem a mobilomat, jött-e üzenet. Négy SMS: Meg, Shelley és Brad kétszer. Ugyanannak az üzenetnek a négy verziója: Hogy ment ma?Milyen volta hibbant srác? Gyors és kurta válaszokat postázok, közben a torkomban óriásira duzzad a gombóc, dörzsölgetem a nyakam, hogy lecsusszanjon, és legalább levegıt kapjak. Andrewtól semmi. Még egy szimpla „minden okés?” se.

A hazaút akár egy akadályverseny. Autóstársaimat váratlanul érték a téli viszonyok, és kétsarkonként vesztegelnek összekoccant autók, kerülgetni, tolatgatni kell folyamatosan, ha nem akarok éjfélig az úton lenni. Végül nyolc húszkor állok be a parkolónkba. Ahogy leállítom a motort, a tekintetem a mőszerfal kijelzıpaneljére esik, és még látom kihunyni a nagy, piros számokat: ma november 14-e van. – A fenébe!– húzok be egyet a kormánykeréknek. – A fenébe! A fenébe! A fenébe! November 14., vagyis a Carrie Newsome-mal kitőzött találkozónk napja.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Carrie olyan kedves és elnézı velem, amikor felhívom a hotelszobájában, hogy kis híján visszaülök a kocsiba, és elhajtok hozzá a McCormick Place-be. – Ugyan, ne viccelj – mondja. – Hallottam a hírekben, hogy odakinn kitört a borzalom. Féltem is, hogy esetleg balesetet szenvedtél. – Szinte azt kívánom, bár úgy történt volna – rázom a fejemet. – Akkor legalább lenne egy jó kifogásom. Nagyot nevet, ugyanazzal a könnyed, barátságos, gyerekkori nevetésével. – Nehogy emiatt aggódj! Ittam egy pohár finom bort, maga volt a mennyország. – Ennél alapvetıen jobban egyben szoktam lenni. Csak épp ma kezdtem az új állásomban, és… – kezdem, de hirtelen elhallgatok, mert nem akaródzik bevallani, hogy az egyik diákom agykurkászával telefonálgattam kedélyesen, míg ı magányosan ücsörgött egy szálloda éttermében, és rám várt. – Annyira sajnálom. Mindent annyira sajnálok, Carrie. – Felejtsd el! Inkább az új állásodról mesélj! Kezdek hiperventilálni, de ezen akkor is túl kell esnem. – Soha nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy úgy viselkedtem veled, ahogy, amikor eljöttél hozzám látogatóba. Te a bizalmadba avattál, és én cserbenhagytalak. A leveledre se válaszoltam. – Mi? Brett, hiszen az évtizedekkel ezelıtt volt! Még gyerekek voltunk! – Nem, Carrie, rettentıen szégyellem magam. Neked azok biztosan nagyon nehéz idık voltak. Melletted kellett volna állnom.

– Jó, persze, Brett, értelek. Nem esett jól, nyilván. De aztán túltettem magam rajta. Nem hiszem el, hogy ennyi éven át ezzel gyötörted magadat. – Azonnal válaszolnom kellett volna, és nekem kellett volna bocsánatot kérnem tıled a viselkedésemért. Egy gyáva szar voltam. – Elég. Évekkel ezelıtt megbocsátottam – neveti el magát. – Akkor most leszel kedves te is megbocsátani önmagadnak. – Jó. De még valamit be kell vallanom. És felfedem a legfıbb okát annak, hogy felvettem vele a kapcsolatot. – Szóval az anyám utasított kvázi. De amikor meglettél, ráébredtem, hogy milyen nagyon hiányoztál nekem! Néma csend, gondolom, épp azt fogalmazza, hogy küldjön el a francos fenébe. – Milyen bölcs asszony volt az édesanyád – mondja végül. – Bár megköszönhetném neki valahogy. A szívem hirtelen pillekönnyővé válik, repdes a mellkasomban. Csak most érzem, milyen nehezen ült rajtam a szégyen. Felitatom a könnyeimet, elmosolyodom. – Akkor halljam, mit hagytam ki veled az elmúlt tizennyolc évben. És mesél élete nagy szerelmeirıl: Stella Myersrıl, akivel nyolc éve él együtt, és a három örökbe fogadott gyerekükrıl. Fura, hogy akkor, évekkel ezelıtt, bizarrnak és betegesnek gondoltam a választását. Hiszen valójában nálam jóval hagyományosabb életet él. – Annyira örülök neked. Hát a szüleid? İk jól vannak? – Épp olyan dilinyósak és imádnivalók, mint anno. Figyu, emlékszel még a szokásos évi karácsonyi villásreggelijükre? – Hogyne! Soha még olyan kellemes reggelit! – Na, azóta is mindig megszervezik. És az jutott eszembe, hogy ha épp ráérnél, akkor a barátoddal esetleg eljöhetnétek. Idén tizenegyedikén, vasárnap tartják. Kocsival két óra Madison.

Megrohannak az emlékek: Mr. Newsome Birkenstock szandiban, egyik kezében pohár whiskey, a másikban videokamera, Carrie anyukája pedig a gitárján pöntyögve karácsonyi dalokat meg régi népdalokat énekel. – Mindent elmeséltem rólad Stellának, imádni fogod, Brett. İ is tanár. És a szüleim oda meg vissza lesznek, hogy megint találkoztok. Apunak csúcs videói vannak rólunk, mindig nagyon kedvelt téged, és az anyukádat is. Kérlek szépen, mondd, hogy eljössz! Hirtelen olyan erıs vágy fog el a régi barátnım után, hogy akár a kontinensen is átautóznék érte. A nyakamhoz szorítom a telefonkagylót, és elıhalászom a naptáromat. – Megyek hát! – vigyorgok szélesen. – Már fel is véstem a naptáramba, csupa nagybetőkkel! És most tényleg oda is fogok érni, Carrie maci, esküszöm! A konyhaasztalnál nyom el a buzgóság, miközben a hálaadási vacsi menüjét állítom össze. Andrew ébreszt, ahogy munkából hazaér. – Hahó – böködi gyöngéden a könyökömet –, irány az ágy, hétalvó! – Hány óra van? – törlöm le a szájam sarkára száradt nyálat. – Még csak negyed tizenegy. Nyilván rendesen kimerültél. Gyere, felviszlek. Eltolom magam az asztaltól, közben szemrevételezem a félig kész menüt. – Én rendezem idén a hálaadásnapot Anyu házában. Megcsinálom a szokásos kajákat. Mit gondolsz? – Ahogy kedved tartja. De azt már mondtam, ugye, hogy Catherine és Joad nem lesznek itthon? – Nem, még nem mondtad – vonom össze a szemöldökömet. – A minap Joad hagyott egy üzenetet – mondja, miközben bekukkant a hőtıbe. – Londonba mennek, szerintem üzleti út. – Hálaadáskor? Hát ez tiszta ırültség. Felhívom Catherine-t, hogy nem tudnák-e mégis lemondani.

Andrew egy üveg sörrel és egy darab sajttal bukkan fel a hőtıbıl. – Komolyan azt hiszed, hogy ejtik Londont egy kis pulykáért? Váratlanul rám zuhan a magány. Magától értetıdınek vettem, hogy az elsı anyu nélküli ünnepet együtt töltjük, az egész család, és támogatjuk egymást. De a valóságban nagy eséllyel én vagyok itt az egyetlen, aki támogatásra szorul. Nagyot sóhajtok. – Igazad van. Akkor maradunk mi ketten meg Jay és Shelley meg a srácok – összegzem, és hirtelen remek ötletem támad. – Hékás, hívjuk meg a szüleidet. Szerinted eljönnének? – Kicsukva. Ennyit sose utaznának. – Azért Boston nincs olyan messze. – Akkor is csak a nyőg van vele – csapja be az oldalával a hőtı ajtaját, majd keres egy kést a fiókban. Én meg csak bámulok. – Egyszer mi is ilyenek leszünk? Amikor majd felnınek a gyerekeink, és meghívnak bennünket hálaadáskor, majd azt mondod, hogy csak a nyőg van vele? Lekanyarint egy szelet sajtot, a szájába ejti. – Gyerekeink? – vonja fel a szemöldökét. – Eddig csak egyrıl volt szó, ha nem csal a memóriám. Gyerek, egyes számban. Egy korty sört küld a sajt után. – Ha lesz egy gyerekünk, nyilván majd minden egyes ünnepet vele akarsz tölteni. Nincs is abban semmi. Megkeseredik a nyálam. Nem akarom hallani se a válaszát, de kénytelen vagyok megkérdezni: – Hát te? Te nem akarod majd a családunkkal tölteni az idıdet? – Jézus ereje! – csapja le a sörösüveget a gránit konyhapultra. A sör is túlhabzik, mint Andrew. – Olyan kurvára kibaszottul kezd ebbıl elegem lenni! Nem elég, hogy belemegyek a gyerekbe. Nem. Egybıl változzak egy elcseszett pater familiasszá. – Megrázza a fejét, de már halkabban folytatja, érzem, hogy igyekszik úrrá lenni a haragján. – Megváltoztatom az egész életemet, csak hogy ez a kurva leányálom valóra válhasson, Brett, de neked semmi sem elég, mi?!

– Ne haragudj! İszintén hálás vagyok neked, tényleg. – Remegni kezd az állam, a kezemmel igyekszem takargatni. – De te nem ezt akarod, igaz, Andrew?! A szobára kényelmetlen csend zuhan. Andrew a sörösüveget tanulmányozza, végül megdörzsöli az arcát. – Nem beszélgethetnénk errıl valamikor máskor? Pokoli napom volt. Biccentek, és nem mondom ki, hogy ennek a valamikor máskornak hamarosan el kell jönnie. Részemrıl ugyanolyan önzés azt várni, hogy osztozzon az álmaimban, mint a részérıl, hogy én osztozzam az övéiben. Péntek délután van, direkt Peter az utolsó diákom, mert tisztában vagyok vele, milyen könnyőszerrel zuhan tıle a béka segge alá a kedélyem. Az anyja betessékel a konyhába, Peter már ott ül az asztalnál. Bár most nem kellett vele ordítani, hogy elıbújjon, azért még mogorva és bunkó, épp, mint az anyja. Aki ma a nappaliban ver tanyát, onnan árad felénk a cigarettabőz, valamint Maury Povich talkshowjának hangjai. Beletúrok a táskámba, és elıveszem az algebrakönyvet. – Ma a matekkal foglalkozunk, Peter. A hatodikosok általában nem tanulnak algebrát, legyél büszke, hogy a kivételek között vagy. A polinomok fejezetéhez lapozok. – Lássuk csak. Mrs. Kiefer szerint ma a polinomok osztásába ássuk bele magunkat. Vegyük az egyest. Futsz egy kört vele a kedvemért? Szemügyre veszi a feladatot, a homlokát ráncolja, a fejét vakargatja. – Túl bonyi – tolja elém a könyvet. – Mutassa, hogy kell! Fel vagyok ültetve, tudom. Mrs. Kiefer biztosított, hogy Peternek nem fog kihívást jelenteni a téma. Azért csak elıkeresek papírt és ceruzát.

– Elég rég dolgoztam utoljára polinomokkal – morgom, lemásolom a feladványt, miközben százszor is elátkozom magam, hogy nem néztem át elıre a leckét. Nem kell sok, hogy a zsebszámológépemet kezdjem keresgélni. Beütöm a számokat, körmölöm az adatokat, radírozok. Peter ez idı alatt gúnyos vigyorral a képén les. Vagy öt perc, és megvan a válasz meg a részegítı elégedettség, hogy megcsináltam. Kikotrom a hajamat a homlokomból, és mosolyogva fordulok Peterhez. – Meg is van. A válasz 8x a 3y alatt negatív negyedik hatványon – tolom elé a papírt. – Na, akkor elmagyarázom, hogy jött ki. Úgy pillant le a munkámra, mint valami arrogáns prof. – A negatívokat invertálta? Az arcom tőzvörös lesz, megnézem a papírt. – Mármint invertáltam-e? Egészen pontosan… úgy érted, hogy… – Ha a polinomok hányadosát keressük, a negatív számokat elıször mindig invertálni kell. A negatív számláló pozitív nevezı lesz. Ezt azért csak tudja? A helyes válasz 8x a 3y alatt a nyolcadikon. Az asztalra könyökölök, a halántékomat masszírozom. – Milyen igazad van. Ügyes vagy, Peter. Hevesen vakarni kezdi a könyökét, míg végül felnézek rá. – Hülye hiba – mondja bele a szemembe. Vagyis hülye liba, igazából ezt akarja mondani. Az ég füstös szürkére komorult, mire kijutok a romos fehér házból. Pár saroknyira begurulok egy kihalt parkolóba, elıveszem a mobilomat, és már hívom is a dokit. – Halló, dok… Garrett. Brett vagyok. – Hahó, épp magára gondoltam. Hogy ment? – Épp elbuktam az Okosabb vagy, mint egy ötödikes elsı fordulóján – támasztom a fejem a volánnak.

– De ı már hatodikos – neveti el magát. – Ne húzza fel annyira az orrát. A szörnyő élmény dacára kibuggyan belılem a nevetés, aztán lenyelem a büszkeségemet, és beszámolok a fiaskómról és a matekoktatásomról. A kioktatásomról. – Amikor megkérdezte, hogy invertáltam-e a negatívokat, csak néztem, mint egy tök, és azt makogtam, hogy mit invertáltam? – Ezt velem is eljátszotta már – dıl a röhögéstıl Garrett. – Elég lealázó, ha egy gyerek okosabb az embernél. – Ja, hát most Peter nyilván azt gondolja, hogy a büfés kiscsaj vagyok, mert a sulinak nem futja rendes tanárra. – Maga a legjobb, akit a suli küldhetett, ez meggyızıdésem. – Én meg abban vagyok biztos, hogy irtó mázlista a srác magával – dobban egyet a szívem.– Akarja hallani megaláztatásom második fejezetét is? – Hogyne! És elmondom a vakaródzó Peter gorombaságát. – Egyértelmő, hogy engem hülye libázott le. – Egyértelmő, hogy messzebb nem is járhatott volna az igazságtól. – Jó, hát maga még nem is találkozott velem – somolygok. – Remélem, egy nap arra is sor kerül – kuncog. – És akkor nyilvánvalóan beigazolódik a megérzésem. Ez a szuperszar nap most hirtelen tetemes javulásnak indult. – Köszi. Maga igazán kedves. – Jó, persze, de még nem találkozott velem. Nevetünk. – Nem is tartom fel. Hivatalosan már elkezdıdött a hétvége. Átcsap rajtam a szomorúság. Legszívesebben mondanám is, hogy nincs gond, szívesebben dekkolok itt a jeges kocsiban egy foghíjtelken, vele a telefonban, mint hogy hazarohanjak az üres lakásba. De inkább csak elköszönök tıle.

A szürkés novemberi égbolton apró hópelyhek korcsolyáznak. A Forest sugárutat lecsupaszodott tölgyfák szegélyezik, megcsalt szeretık dühével rázzák egymásra fekete ágaikat. A nyári napok gondosan nyírt gyepe hótakaró alatt pihen, de azért a bejárók és a járdák makulátlanul tiszták. Néhány hete még csodáltam ezeket a Tudor stílusú, vöröstégla házakat, de most valahogy kellemetlenül érint a város déli részének szegényes kontrasztja, nem tehetek ellene, egybıl azok a romos házak jutnak az eszembe. Jay és Trevor hóembert épít a hátsó udvarban, én meg Shelleyvel ücsörgök a konyhában bor és sajt kellemes társaságában. – Ez a brie isteni – vágok magamnak még egy szeletet. – Bio. – Hő, én meg még azt hittem, hogy minden sajt bio. – Nagy tévedés. Mert ezek a tehenek csakis füvet legelnek egész életükben. Az anyukaklubban tanultam. – Látod, és még azt hitted, a fıállású anyaság nem hoz szellemi kalandokat. – Egyszerően képtelen vagyok beilleszkedni ezek közé a csajok közé – forgatja a szemét Shelley, és tölt. – Csak a gyerekekrıl tudnak beszélni, persze, csodásak a srácok, nem ezt mondom, hülyeség is lenne rájuk haragudni emiatt, de hát akkor is! A minap beszélgettem az egyikkel, és kérdeztem, hogy mit szeret olvasni, mire rezzenéstelen nyugalommal rávágja, hogy a Grimm testvéreket. – Ja – buggyan ki belılem a röhögés –, hát A brémai muzsikusok az én életemben is fordulópont volt! – És azok a poénok a Holle anyóban – visít fel Shelley is végre. Hétrét görnyedve röhögünk, míg Shelley nevetése át nem vált zokogásba. – Imádom a gyerekeimet – nyögi végül az arcát törölgetve –, csak… Kivágódik a hátsó ajtó, és beszáguld Trevor. – Kész a hóember, Bwett néni.

– Brrrrett – pördül meg ingerülten Shelley. – Az istenért, nincs füled, hogy nem hallod, fiam?! Trevor kis arca összezuhan, gyorsan visszaiszkol az udvarba. – Shelley! – nézek a barátnımre. – Még csak hároméves. Te tudod a legjobban, hogy ilyenkor még nincs abban semmi különös, ha nem tudja kimondani az r-t. Te vagy a logopédus. – Voltam! – roskad magába a széken. – Már nem vagyok az. – Ez hülyeség. Csak épp anya is vagy, és a legfontosabb… – Nagy szopás nekem ez az anyaság. Édes istenem, látod, ordítok a saját fiammal – fogja két kezébe a fejét –, hamarosan megbuggyanok. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem a sorsnak, hogy megengedhetjük magunknak, hogy itthon maradjak velük, de ha még egy játszótéri dumapartira el kell mennem, hát esküszöm, tömegmészárlásba fogok. – Menj vissza dolgozni – mondom halkan. – Ráadásul már a bátyádat se érdeklem – dörzsöli a halántékát. – Mi van? Az kizárt. Levág magának egy darabot a sajtból, egy ideig csak nézi, majd visszahajítja a tányérra. – Tök érdektelen lettem. Unalmas és mindig fáradt, egyszerően egy nyavalyás anyuka, semmi több. – Menj vissza dolgozni. – De még csak egy vagy két hónapja csinálom. Esélyt kell adnom magamnak. – Akkor meg utazzatok el, csak ti ketten, gyerekek nélkül. Irány valami trópusi sziget, koktélozgassatok egy hetet a fincsi napsütésben. – Na ja – néz végig magán tehetetlenül. – Nyilván halálosan felvidít majd, ha meglátom ezt a testet a fürdıruciban. Elkapom a pillantásomat. Szegény Shelley. Lehet annál rosszabb érzés, mint hogy az IQ-d összezsugorodott, a hátsód pedig a duplájára dagadt közben?

– Jó, akkor a Karib-világ felejtıs. Legyen akkor New York vagy Toronto. Némi színház, egy kis shopping és jó sok végeérhetetlen szex. Erre végre csak elvigyorodik. A pulthoz megy, hozza a naptárát. – Mondjuk, elmehetnénk valahova a szülinapomon, februárban. Valami vicces, szokatlan helyre, mondjuk New Orleansba. – Szuperül hangzik. Tervezd meg! Ja, és a naptárról jut eszembe. Arra gondoltam, hogy lehetne a hálaadás anyu házában, és akkor kicsit ı is velünk lenne. – Vagyis akkor mégis megbocsátottál neki? – vonja fel a szemöldökét Shelley. – Azt nem. Azért azt még nem nyeltem be, hogy eltitkolta elılem az apámat – ingatom a fejemet. – De akkor is az anyánk, és nem akarom kizárni az ünnepekbıl. – Már akartam mondani, hogy Patti meghívott bennünket Dallasba – harap az ajkába Shelley. Erre csak a szívem keseredik neki, mondani nem mondok semmit. – Évek óta nem voltam otthon a családommal hálaadáskor, Brett. Ne akard, hogy bőntudatom legyen. – Ne haragudj! – rázom meg gyorsan a fejemet. – Nyilván tök jó, hogy mentek. Csak kicsit hiányozni fogtok. – Ott lesz neked Andrew meg Catherine-ék – paskolja meg a kezemet biztatón. – Nem olyan rossz társaság az. – Igazából az van, hogy Joad és… – kezdem, de nem fejezem be a mondatot, mert azzal csak még kellemetlenebb helyzetbe hozom a barátnımet. – Jó, igazad van, nem annyira rossz társaság úgy se.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A hálaadás elıtti este felpakoljuk a kocsit pulykával, három DVDvel, két üveg borral és Andrew laptopjával. Anyu konyháját már rendesen feltöltöttem a többi hozzávalóval, mehetünk. De ahogy kihajtunk a beállóról, a kocsi megcsúszik a jégen, és kis híján eltrafálja a szemközti padkát. – Jesszus! – kapaszkodik a kormányba Andrew. – Fel nem foghatom, minek ezért anyád házába zarándokolni. Annyival egyszerőbb lenne itt. Itt? Miért nem jön ki soha a száján, hogy itthon vagy a lakásunkban? Jó, papíron valóban nem a kettınk lakása, hanem csakis az övé. És lehet, hogy ezért akartam annyira, hogy anyu házában legyen az ünnep, a nagy házban, azon a helyen, ahol mostanában rendesen otthon érzem magam. Vagy fél órába telik az alig három mérföldes távolság, Andrew kedélye pedig minden egyes perccel egyre feszültebb. – Ezzel a jégesıvel csak egyre borzalmasabb lesz a közlekedés. Forduljunk vissza, mielıtt még nem késı. – Ma este elı kell készítenem mindent. És a kaja anyunál van. Átkozódik a bajsza alatt. – Mindjárt ott is vagyunk. És ha egyszer bevesszük magunkat a házba, király lesz, majd meglátod. Kockás pokrócba bújunk, pillecukrot sütünk a kandallónál, kártyázunk, scrabble-özünk… – Kár, hogy az egyikünknek dolgoznia is kell – morogja, és le nem veszi a szemét az útról. Majd a jobb kezét a combomra teszi. – Beszéltél már Catherine-nel? Összeszorul a gyomrom, ahogy mindig is, amikor ezzel a témával elıhozakodik. – Elmentek Londonba, elfelejtetted? – Tegnap repültek el. Miért nem hívtad fel hétfın? – Felhívtam, de teljesen el volt veszve a készülıdésben.

– Akkor hívd a jövı héten, jó? Anyu háza ekkor tőnik fel a sarkon túl, mint világítótorony a ködben. Andrew leparkol elıtte, én meg nagy sóhajjal kipattanok a kocsiból. – Hú, megjöttünk végre! Fogom a kosarat a pulykával, és kettesével szedem a lépcsıt fel az ajtóhoz, miközben azért fohászkodom, hogy bentre már ne kísérjen el bennünket a kérdés, amire elfelejtettem válaszolni. Mire az áfonyaszósz elkészül, és betolom a pekándiós sütit a sütıbe, majdnem olyan illatok járják át a házat, mint amikor még anya élt. A pultra dobom a kötényt, és bemegyek a nappaliba. Miles Davis zenél a háttérben, a kandallóból és anyu velencei lámpáiból narancsos, békés fény árad. Lehuppanok Andrew mellé a kanapéra, és a laptopjára sandítok. – Min dolgozol? – Csak csekkolom, van-e valami új ajánlat. Elszorul a mellkasom. Már megint a ház. Kis híján elakad a lélegzetem, ahogy meglátom, milyen árkategóriában bogarászgat. A vállára hajtom a fejemet, nézem a monitort. – Kár, hogy a lakáson is ott a jelzálog – mormolom.– Megannek totál elmentek otthonról, hogy ilyeneket küldözget. Egyelıre valami kisebb is elég lenne, amit a megtakarításainkból megengedhetünk magunknak. – Eddig nem tőnt fel, hogy ilyen sóher lennél. Egy vagyont fogsz örökölni mindjárt. Összerándul a gyomrom. Utálom, hogy nem bírom tovább, de egyszer csak kibukna befıjem úgyis a kérdés, amin már hetek óta rágódom: – Figyelj, Andrew, és ha nem örökölnék? Akkor is benne lennél ebben az álomlistás dologban? Akkor is segítenél? – Ez most valami vizsga? – komorodik el.

– Megvan az esély, hogy nem kapom meg a vagyont. Mert például az apámnak még mindig nem jutottam a nyomára. És az is megtörténhet, hogy egyszerően nem esem teherbe. – Akkor megyünk a bíróságra – fordul vissza a monitorhoz. – És nyerünk. Elég lesz. Felesleges kötözködni, csak feldühíted, ha akadékoskodsz. – Vagyis annak, hogy segítesz, semmi köze anyu pénzéhez? – jön azért mégis ki a számon, közben meg kis híján megáll a szívem. – Azt hiszed, a pénzedre hajtok? – villan dühösen a szeme. – Az istenért, hát nem munkáért könyörgök már hetek óta? És te aztán nem rohansz segíteni nekem! Megteszek mindent, amire kértél, Brett. Belementem a kutyába, abba, hogy tanítani fogsz, minden átkozott idióta kérésbe! Csak egy apróságot kérek cserébe: melót a családi bizniszben és a hozzá illı fizetést. Ez, mondjuk, éppenséggel két apróság, gondolom. De persze igaza van. Ha morcosan is, de Andrew tényleg mindent megtesz, amire kértem. Akkor meg mit sír a szám? – Csak épp ez elég bajos – felelem. – Mert anyu mindig is ellenezte a dolgot, és ı ritkán hozott rossz döntést az üzletben. – Jesszusom – kapja el a kezét az enyémrıl –, örökké anyád fogja diktálni az életünket?! – Nem… nem – nyúlok a nyakláncomhoz –, végül is most már Catherine dönt az ilyenekben. – Egy nagy szart. Ha akarnád, be tudnál juttatni, és ezt te is pontosan tudod. Én segítek neked, neked se ártana megtenni értem ugyanezt. Kikapom a tekintetemet. Persze van abban igazság, amit mond. És tényleg nem lenne nagy ügy, felhívom Catherine-t hétfın, és ı egy, legfeljebb két héten belül találna neki valami állást. Végül is Andrew ügyvéd, kicsit se lógna ki a cég jogi részlegérıl vagy a pénzügyirıl vagy akár a HR-rıl se… Rajtam múlik, hogy egy röpke, beleegyezı kijelentéssel kihúzzam a ránk ereszkedı rossz hangulat méregfogát,

és tényleg kellemes hálaadásunk legyen. Egy aprócska jó, segítek, persze elég lenne. – Nem – suttogom ehelyett egészen halkan –, bocs, de nem segíthetek. Valahogy nem érzem helyesnek, hogy kikerüljem anyu akaratát. Feláll mellılem, és ellöki a kezemet, ahogy nyúlnék utána, mintha égetne. – Régebben olyan kellemes ember voltál, semmi fakszni. Nagyon megváltoztál, már nem az a lány vagy, akibe beleszerettem. Igaz, tényleg nem ugyanaz vagyok. – Sajnálom – törlöm ki a könnyet a szemembıl. – Nem akartam tönkretenni az estét. A hajába fúrja a kezét, és járkálni kezd. Ismerem ezt az arcát, ilyenkor döntést hoz. Azt fogja eldönteni, hogy beleillek-e az életébe, vagy sem. Én meg csak várok béna tehetetlenséggel, levegıt is alig kapok, ahogy figyelem. Végül megáll a nagy ablak elıtt, de nem fordul felém. A válla lóg, mintha óriási teher gördült volna le a lelkérıl. Majd megfordul, rám néz. – Az estét? Az életedet tetted tönkre, bébi. Szóhoz se jutok, csak bámulok, ahogy kivágtat a szobából. Valahol az elıszobában hallom, ahogy megtorpan. – A jövı héten gyere el a ruháidért. Amíg dolgozom. A jövı hét végére lecserélem a zárat. Gyáva hitszegı vagyok, ha most anya ágyában alszom. Elvégre csakis ı tehet mindenrıl. Miatta veszítettem el a munkámat, az otthonomat és minden reményemet. Jó, Andrew nem volt könnyő eset, néha igazi seggfej is tudott lenni, ez is tény, de az én seggfejem, és most, hogy nincs nekem, fuccs a terhességnek. Levonszolok fentrıl egy dupla paplant a nappaliba, és a kanapén ágyazok meg. Beletelik pár percbe, míg kezdem megszokni az utcáról beszőrıdı, sárgás fényt. A sajátos hangulatvilágításban épp rálátok anyu fényképére. Két éve készült egy díjátadón, amikor

megválasztották az Év Üzletasszonyának Chicagóban. Só-bors haja rövid, fiús, lépcsızetes frizurában, ez volt a védjegye, gyakran ugrattam is vele, hogy nincs még ember a földön, akinek ez jól állna. Talán csak Halle Berrynek. De ı még ezzel a séróval is káprázatos, a hibátlan arcbırével és a gyönyörő, magas arccsontjával. És ez a kép a szépsége mellett elkapta a belsı kisugárzását is szerintem, anya lényegét, a bölcsességét és a végtelen nyugalmát. Felkelek, elmegyek a képért, dühödten felkapom, és lerakom a dohányzóasztalra, hogy szemtıl szemben legyünk. – Tönkre akartad tenni az életemet, anyu? Ez volt a végsı terv? Zöld szeme az enyémbe mélyed, a lelkemig hatol. Még közelebb húzom a fényképet. – Egyébként meg ki vagy te egyáltalán? Nem elég, hogy egész életemben hazugságban neveltél, ráadásul most még Andrew-t is elveszítettem miattad, pedig ı volt az egyetlen, aki segíthetett volna valóra váltani az álmaimat. Megindulnak a könnyeim, le az arcomon, megállíthatatlanul. – Egyedül maradtam. És olyan öreg vagyok – nyögöm két hüppögés között. – És igazad volt. Olyan nagyon vágyom egy kisbabára, hogy az már fáj. És most… most az álomnak vége, kegyetlen véget ért. Kifosztottak, mint valami rossz tréfában. Most boldog vagy végre? – ugrom fel, és szegezem neki a képnek a mutatóujjamat vádlón. – Sose szeretted, nem igaz? Na, ez is úgy lett, ahogy te akartad. Végre egyedül vagyok, mint az ujjam – jajdulok fel, és olyan erıvel csapom le az asztalra a képet, hogy megreped az üveg rajta. De csak hallom a reccsenést, nem nézem meg. Befelé fordulok a kanapén, és álomba sírom magam. A hajnal elsı fénye elér a kanapéig, és végre felkelhetek az éjszakai vergıdésbıl. Elsı dolgom elıbányászni a mobilomat a paplan rejtekébıl, hátha írt. Utálom és megvetem magam, de naná, hogy Andrewban reménykedem. Csak Brad dobott meg chicagói idı szerint éjfélkor írt üzenettel: Boldog pulykázást!

Már írom is, hogy Viszont!, és a szívem belesajdul a hiányába. De San Franciscóban van, Jennánál. Bárcsak inkább itthon lenne, akkor áthívhatnám vacsira, kiönteném neki a szívemet, ı pedig viszont elsírná nekem a maga bánatát, hogy milyen nehezen megy neki is ez a kapcsolatdolog Jennával. İk se élnek meg éppen könnyő idıszakot. – Mint két mágnes, olyanok vagyunk – mondaná. – Az egyik pillanatban még összetapadunk, a következıben pedig eltaszítjuk egymást. Kinyitnánk egy bort, megcsinálnánk a zsályás tölteléket. Nagyokat nevetnénk, telezabálnánk magunkat, filmeket bámulnánk… csupa olyasmit csinálnánk, amit Andrew-val terveztünk, csak épp, ha Braddel képzelem el, akkor olyan könnyed és kellemes az egész, Andrew-val meg nyögvenyelıs és erıltetett. Majdnem meg is nyomom már a küldést, amikor észreveszem anyu lefelé fordított képét a dohányzóasztalon. Felemelem. A tekintete kedves és megbocsátó, már el is felejtette, hogy az éjjel kiabáltam vele. Érzem a gyülekezı könnyek égı nyomását. Puszit nyomok az ujjam hegyére, és az arcához érintem, ott marad a repedt üvegen az ujjnyomom. Olyan biztatóan néz ma rám, bátorítón, mintha rá akarna beszélni valamire. A telefonomra meredek, a küldés billentyőn parkírozó ujjamra. És mintha csak az ujjaim kelnének önálló akaratra, visszakúsznak a billentyőzetre, és megtoldják egy pluszmondattal az üzenetemet: Hiányzol. Na, most nyomom meg a küldést. Még csak reggel hat van, egy hosszú, üres ünnepnap magánya les rám, ólálkodik a ház sarkaiban. Ha egész nap itt ülök, hát estére megıszülök és becsavarodom, lehet, hogy a fél lábamat is lerágom. Ingerültségemben a szoba végébe hajítom a telefonomat, hogy nincs semmi más híre nekem. Nagyot puffan anya perzsaszınyegén. Lehuppanok egy székbe, a halántékomat masszírozom. Végül fogom

a kabátomat és a sálamat, felveszem anyu egy gumicsizmáját, és már megyek is. Keleten az ég alja rózsás narancsban úszik, a színek felfalják a fémes szürkeséget lassan. De a Michigan-tó dühödten csapkodja a partot a part menti sétány mögött, és a szél orkánerıvel csap az arcomba, hogy kénytelen vagyok a szám elé tekerni a sálamat, mélyen a szemembe húzni a kapucnimat. A hullámok ki-kicsapódnak a kövekre szürkén, mint a pala, a szél süvölt a víz felett. Elindulok a járdán a tó mellett, ahol nyáron turisták és sportolók ezrei múlatják kedélyesen az idıt, most persze sehol senki, csak hogy még precízebben köpje az élet a szemem közé a fájó igazságot, hogy az égvilágon mindenki otthon ébredezget az ünnep reggelén család és barátok körében, a friss kávé illata gızölög, és már vágják a zellert meg a hagymát a töltelékhez. Csakis én vagyok egy szál magam. Megkerülöm a Drake Hotel beugróját, dél felé indulok. Velem szemben óriáskerék magasodik, üres és elhagyatott. Mint én magam. Vajon örökös magányra ítéltettem? A korombeli pasik már mind megházasodtak, vagy ha nem, hát huszonévesekkel járnak. A randipiacon resztli lettem. Hajnali kocogó közeledik felém, labradorja pórázon húzza, és ahogy közelebb érnek, a kutya barátságosan végigmér. Ahogy elfutnak elıttem, utánuk fordulok, mert a tetıtıl talpig fekete Under Armour szerkó dacára valahogy ismerıs a srác. İ is visszafordul, az ı szemében is ugyanaz a bizonytalan félfelismerés villan, egy pillanatnyi hezitálás után, hogy visszafaroljon-e, csak int mosolyogva, és már fut is tovább. Nézem, ahogy távolodik, és akkor leesik. Azt hiszem, a burberrys pasi az, akivel váltottam néhány szót a gyorsvasúton meg utána a házunk elıtt is. Vagy mégse ı? – Hé! – kiabálok utána, de a hullámverés zaja elnyomja a hangomat. Legutóbb egy ebéd miatt nem fogadtam el a meghívását. Most precízebben is rávilágíthatnék, hogy már szingli vagyok, mehetünk kávézni, vagy akármi. El kell csípnem! De ebben a béna csizmában képtelenség futni, már vagy húszméternyire jár.

Belehúzok, gyorsítok, mire az egyik ormótlan csizmaorr beakad valamibe, és elegánsan seggre tottyanok. Csak ülök a betonon, és nézem, ahogy a burberrys pasim egy kanyarba ér, és eltőnik elılem. Istenem, süllyedhetek még ennél is mélyebbre? Andrew tegnap szakított velem, és egyéjszakányi magány után máris itt loholok a parkban egy pasi után, akinek még a nevét se tudom! Lehetek még ennél szánalmasabb? Ha a ketyegı biológiai órám nem lenne elég, anyám még egy idızített szerkezetet is melléapplikált a hátamra, ami, biztos, ami biztos, jövı szeptemberben felrobban. Mire visszaballagok anyu házához, hivatalosan is beköszönt a reggel, bár jellegzetes chicagói tempóban a szürke nyomott fellegek is megérkeznek vele, adott a félhomály, a nap sehol. Apró hópelyhek szitálnak, de a kabátomon elolvad mind. Nehéz a lelkem, nem főlik a fogam az egyedülléthez ma egyáltalán. Égnek áll a hátamon a szır is, ha arra gondolok, hogy olyan leszek, mint a filmeken azok a nyomorultak, akik egymaguknak fızıcskéznek hálaadás napján. A tegnap este gondosan megterített asztalt mielıbb eltakarítom, elpakolom a gyönyörőséges hímzett terítıt és a szalvétákat, amiket anyu alig három éve hozott egy írországi nyaralásról, és amiket azóta megszállott következetességgel kellett minden családi ünnep alkalmával elıkapni, és kegyelettel használatba venni. Újra itt vannak a könnyek, mert ki hitte volna, hogy ilyen hamar elfogynak a meghitt, nagy családi együtt evések és vígságok?! És hogy még jobban belesüppedhessek szenvedéseimbe, Andrewn és a kapcsolatunkon kezdek agyalni. Miért is nem vagyok egy kicsit szerethetıbb? Ezen is lehet sírni. Ahogy elképzelem ıt, amint továbblép, immár nélkülem folytatja az életét, és találkozik egy másik nıvel, egy nálamnál tökéletesebbel, egy teljességgel hibátlannal, aki képes ıt boldoggá tenni. Akit el akar majd venni. Könnyes szemmel azért sikerül valahogy megtöltenem a pulykát, és betessékelnem a sütıbe. Gépiesen pucolom a krumplit, mixelem

össze anyu nevezetes édeskrumpli-ragujához a hozzávalókat, és mire a gyümölcsöt darabolom egy nagy tálba, már nem sírok. Három órával késıbb a világ legpazarabb hálaadási töltött pulykája hagyja el a sütımet, a bıre fényes aranybarna, alatta bugyborékol a sültlé. Kiveszem az édeskrumpli-ragut is, leemelem a fedıt, és mélyen letüdızöm a fahéj és a szerecsendió ismerısen otthonos aromáját. A hőtıbıl elı a gyümölcssalátával, beleaprítom még a maradék koktélparadicsomot, kiveszem az áfonyaszószt is, és mindent akkurátusan bebugyolálok, majd piknikkosárba és a pincében talált kartondobozokba rakodok. Útközben felhívom Sanquitát a Joshua-házban, és mire odaérek, lejön elém az ajtóba. – Szevasz, édesem! Fogd ezt, lécci – adom a kezébe a kosarat. – Mindjárt jövök én is. – Hálaadási vacsit hozott nekünk? – sandít a kosárba. – Aha. – Miss Brett vacsit hoz nekünk – kiabál be a házba a többieknek. Résnyire kinyitja a kosár fedelét. – És igazi nagy pulykát, mindennel. Hármat fordulok, mire mindent behordok a házba. Sanquita segít kirakni a konyhaasztalra a szajrét, a többi nı pedig úgy győlik körénk, mint cukorra a hangyák. Mostanra már majdnem minden arc ismerıs, és nem egynek a nevét is tudom. Tanya, Mercedes és Julonia kibontják az ételeket, a többiek árgus szemmel figyelnek. – A töltelék benne van a madár hasában, épp ahogy szeretem. – Nyami-nyami, ennek a ragunak mennyei az illata. – Nézzétek má’, pekándiós pite! – Jó étvágyat, hölgyeim – szedem össze az üres szállítóeszközeimet. – Hétfın találkozunk, Sanquita. – Nem kell elmennie– mormolja Sanquita a saját lábujjainak. – Mármint, ha éhes, ehetne velünk. Döbbenet. Ez a kislány, aki a világon senkiben se bízik, résnyire nyitotta elıttem az ajtót De bármennyire is szívesen kukucskálnék be rajta, ma este nem maradhatok.

– Köszönöm, de ma nem megy. Iszonyatosan hosszú volt ez a nap, haza kell mennem – mondom, bár pontosan magam se tudom, hol is van az az otthon. Talán meg kéne érdeklıdnöm, nincs-e üresedés. – Jó, persze, nyilván nem maradhat – húzza ki magát, és az arca megint olyan kemény, a tekintete áthatolhatatlan. Végighúzom a szemem alatt az ujjamat, rám száradt a lefolyt szempillafesték. – Nem vagyok valami jól, tudod? – és belenézek a felpuffadt szemébe. – Hát te, kölyök? Te hogy vagy? – Jól – feleli, de már nem néz a szemembe. – Remekül. Ekkor lép be a durcás igazgatónı, Jean Anderson, a házba. Gyapjúkabátjának le van szakadva a zsebe, a hóna alatt nejlon utazótáska az éjszakai holmijával. – Miss Jean – üdvözli Sanquita. – Ma nem kéne jönnie. – Lisa lebetegedett – tornázza le a válláról a nehéz kabátot. – Fura, hogy mindig mindenki ünnepeken betegszik le. – De hát itt a lánya Mississippibıl – jajdul fel Mercedes. – És a kisunokák. – Holnap is itt lesznek még – emel ki egy vállfát a szekrénybıl, és ahogy visszafordul, végre észrevesz engem is. Az arca egybıl kıvé dermed. – Maga meg mit keres itt? Mielıtt még válaszolhatnék, Sanquita összecsapja a két kezét. – Miss Brett hozott nekünk pulykát meg mindent. Nézze! De Jean Anderson nem moccan, csak engem méreget. – És éppen indul is, Ms. Bohlinger? – Ja, igen, indulok is – paskolom meg Sanquita karját. – Hétfın találkozunk, édesem. Három sarokkal odébb tövig nyomom a féket, rendırkanyar, és száguldok is vissza a Joshua-házhoz. Satufékkel leállok a járda mellett, és kettesével szedem a fokokat fel a lépcsın. Miss Jean épp a pulykát szeleteli.

– Csodás ez a kismadár. Mercedes, szívem, megterítenél? – hallom, de amint meglát, ismét lehervad a mosolya. – Elfelejtett valamit? – Menjen csak haza nyugodtan – lihegem. – Én itt tudok maradni az éjjel. Egyetlen lesújtó pillantást kapok csak, már fordul is vissza a pulykához. – Nemrég vettek fel erre a munkára, keresztül-kasul leellenıriztek, és biztosíthatom, hogy minden eredményem tökéletesen pozitív – túrok bele idegesen zsíros hajamba. – Esküszöm. Teljességgel megbízhat bennem. Leteszi a kést az asztalra, és újfent végigmér. – Egy magafajta ugyan minek akarná az ünnepet egy menhelyen tölteni? Nem várják otthon? – Jól érzem itt magam – mondom ki egyenesen. – Imádom Sanquitát. És a családomból mindenki elutazott, tök egyedül vagyok. Magánál viszont teli a ház vendéggel, menjen inkább haza hozzájuk. – Menjen csak haza, Miss Jean – száll be Mercedes is. – Mi jól megleszünk. Miss Jean az alsó ajkát rágcsálja, majd határozottan int. – Utánam. Követem végig a folyosón, be az irodájába. Ahogy hátrasandítok a vállam felett, Sanquitát látom az ajtóban, összekulcsolt karokkal, kifejezéstelen arccal áll. Lehet, hogy túlzásba estem, és megsértettem az intim szféráját azzal, hogy itt akarom tölteni az éjszakát? Összeakad a tekintetünk. Jobb kezét lassan felemeli, az öklét mutatja, majd a hüvelykujja kinyílik, és a levegıbe emeli. Sírni tudnék boldogságomban. Bár a Joshua-ház épp teljes kapacitáson fut, nincs egy szabad hely se, de semmi dráma nem várható, se balhé, se volt barátok, se drogproblémák. Legalábbis Miss Jean elmondása szerint. – Vendégeket hétig lehet fogadni, utána csak az ittenieké a ház. A gyerekeknek legkésıbb kilenckor ágyban a helye, a tévét fél

tizenkettıkor lekapcsoljuk, akkor mindenkinek hivatalosan takarodó van, mindenki megy a szobájába. Maga itt alhat – mutat egy keskeny ágyra a fal mellett. – Az ágynemőt mindennap cseréljük, mielıtt elmegy reggel, húzza le. Amy Olle fogja leváltani nyolckor – sóhajt nagyot. – Más nincs is. Kérdés? Nem akarom, hogy nyugtalankodjon miattam, ezért csak bólogatok, és mélyen magamba fojtom az ezernyi kérdést, ami a fejemben kavarog. Hogy nem veszélyes-e valaki. Hogy van-e vészriasztó valahol a házban. Meg a többi. – Megoldom – jelentem ki határozottabban, mint ahogy belül érzem. – Induljon csak. De nem indul, hanem megáll elıttem, két kezét csípıre vágja, úgy mér végig. – Nem tudom, minek csinálja ezt, de ha rájövök, hogy kihasználja ezeket a nıket, úgy kirúgom innen, hogy a lába sem éri a földet Világos? – Nem, nem világos. Hogyhogy kihasználom ıket? – Tavaly tavasszal egy tüncimünci fehér kis hölgy, olyan magaformájú, jelentkezett önkéntesnek. Mivel ember mindig kell, hát persze hogy hagytam, jöjjön csak, elkel a segítség. Aztán egy hét múlva megjött a filmes stáb is. Mint kiderült, a kis hölgy ellen épp eljárás folyt, és csak azt akarta illusztrálni a bíróságon, hogy ı mennyire cuki nıszemély, hogy a szabad idejében a déli városrészben ajnározza az elesett feketéket. – Soha nem tennék ilyet. Esküszöm. Egy hosszú pillanatig álljuk egymás tekintetét, míg végül ı süti le, és az asztalára pillant. – Ott a számom azon a cetlin – bök egy cédula felé. – Ha bármi van, hívjon. És megragadja a táskáját, se puszi, se pá, már itt sincs. Lehuppanok a székére az asztal mögött, és igyekszem megfejteni, hogy minek örülhetnék éppen.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Brad hétfı reggel hív, hogy ha belefér az idımbe, este munka után ugorjak fel hozzá az irodájába. Egész nap kellemes elıérzet motoszkál bennem, és mire beszállok a liftbe, és kilövök a harminckettedik emelet irányába, az elıérzet bizonyossággá érik: valami híre van az apámról. Ahogy belépek, felnéz, és elvigyorodik. Felpattan a székébıl, magához ölel, majd eltol magától, és megnéz magának, mintha csak a nagyapám lenne. – Hékás, B. B.. Minden frankó? Fáradtnak tőnsz. – Hulla vagyok. Egyszerően nem bírok eleget aludni mostanában – dörzsölöm meg az ajkaimat, hátha visszalopok rájuk némi cseresznyepírt. – Na, halljam, mi az újság? A székekhez terel, és nagy sóhajjal ı rogy le elsıként. – Ülj le – nyögi viharverten. Hirtelen súlyos viharfellegként szállj a meg az agyamat a kétség. – Megtalálta apámat Pohlonski? – Zsákutcába futott, Brett – temeti két tenyerébe az arcát. – Hogyhogy zsákutcába? Azt mondtad, hat embere is van. – Igen, fel is hívta mindet, de egyik se az. Pedig volt köztük egy, aki nagyon sanszos volt, ráadásul ’77 nyarán Chicagóban élt. De nem ismerte az édesanyádat. – Lehet, hogy csak elfelejtette. Gitározik? Kérdezte a Justine’sról? – A DePaulon végzett abban az évben, a Justine’snak még csak a nevét se hallotta, százszázalékosan botfülő. – A fenébe! – csapok a szék karfájára. – Mi a fenéért nem volt képes anyám beszélni Johnnyról? A fenéért volt ennyire önzı, hogy mindent magában tartott?! Pedig biztosan többet tudott volna róla mondani. De nem, ı jobban féltette önmagát, mint hogy nekem

akarjon segíteni – fakadok ki, majd Bradre nézek. Igyekszem nem felrobbanni. – És most merre indul Pohlonski? – Semerre. Amit lehetett, megtett. Lenyomozta a Justine’s tulaját, mind a két tulajt, de mind a ketten meghaltak már. Valószínőleg Johnnyt egyébként is pult alól fizették, mert a könyvelésben sincs semmi nyoma. De még a bosworthi ház tulajdonosát is felhajtotta. – Az jó! Neki biztosan van valami régi szerzıdése Johnny Mannsszal. Mert az tuti, hogy ott lakott. – Nem, neki sincs semmije. A vén csóka egy naperville-i otthonban él, nem emlékszik semmire, még a szüleidre se. – Azért csak keresse tovább, én fizetem, a pénz miatt nem kell aggódnia – biztosítom idegesen, de Brad hallgatása csak még jobban felzaklat. – Lehet, hogy mégse Észak-Dakotában született. Tágítsuk ki a keresést, és az se száz százalék, hogy Manns volt, lehet, hogy nem így írta. – Figyelj, Brett, nem tud merre továbbindulni. Túlságosan is kevés az infó. – Nem tetszik nekem ez a Pohlonski – fonom keresztbe a karjaimat. – Csak bénázik. – Kereshetsz mást helyette, természetesen, de azért hadd mutassam meg az anyagot, amit hozott – és kiterít elém az asztalra egy hatalmas táblázatot, rajta a Jon, John, Jonathan, Jonothon és Johnny Mannsok térképe. Némelyik nevet bekarikázta, másokat kihúzott. Teljes lista van a telefonhívásokról, mindenfelé megjegyzések, dátumok, helyek. Ha valami, hát az nyilvánvaló, hogy ez a Pohlonski rendesen próbálkozott. – Legyen. Akkor megtartjuk, és fizetem, ne adja fel. – Úgy döntöttem, hogy felmentelek ez alól a cél alól. – Felmentesz? – nézek rá döbbenten. – Vagyis adjam fel? – Nem kell feladnod – hajtogatja össze a lepedıt az adatokkal. – Keresheted a saját szakálladra bármeddig, Brett, de ez már nem része a feltételeknek. Megpróbáltad, és lehetetlenség megtalálni.

– Hát pedig most megmondom neked – hajolok elıre –, hogy nem adom fel. Ki kell tágítanunk a keresést, mondd ezt meg Pohlonskinak. Lehet, hogy az apám? idısebb volt? Vagy fiatalabb? – Évekig is eltarthat, B. B., és vagyonokat emészthet fel. Jobb lenne, ha most inkább a többi célra koncentrálnál. – Akkor se adom fel. Kizárt. – Figyelj; rám, Brett – ráncolja a homlokát Brad –, tudom, hogy nincs valami sok pénzed… – Ez például már nem is igaz – vágok közbe. A szeme a csuklómra téved. Az órám hiányára. – A fenébe is! Hol a Rolexed? – Semmi szükségem nem volt rá – dörzsölgetem az órám helyét. – A mobilom amúgy is pontosabb volt, mint az az ıskövület. – Zaciba csaptad? – Eladtam, az e-Bayen. Meg pár ékszert vele. És van egy csomó kosztümöm is, és táskák, azok futnak a következı körben. – Jaj, B. B., annyira sajnálom – túr bele a hajába. Azt hiszi, csak kidobott pénz, mert úgyse találom meg soha az apámat. Megfogom a karját. – Ne sajnáld. És nem sajnálom. Legalább van pénzem, kereshetem tovább az apámat. És ha megtalálom, az minden pénzt megér majd nekem, barátom. – Ott a pont – mosolyog szomorkásan. – Majd mondom Pohlonskinak, hogy ne álljon le. Biccentek. – És milyen volt Frisco? – bököm ki nagy nehezen. – Nem épp kéjutazás – sóhajt nagyot. – Jenna kissé bele volt merülve egy sztoriba, amin épp dolgozik. Mesél valami kirándulásról is a Half Moon-öbölbe, de csak minden második szót hallok, annyira az apámon jár az eszem. Vajon hasonlítok hozzá? Miféle ember lehet? És hogy fog állni ehhez az egészhez? Úgy reagál majd, mint én? Vagy szégyellni fogja a

törvénytelen lányát? És akkor eszembe ötlik a legborzasztóbb forgatókönyv: mi van, ha meghalt? – A halotti anyakönyvi kivonatokhoz is hozzáfér Pohlonski? – Tessék? – Akkor is meg akarom találni, ha meghalt. Apámat. Mondd meg neki, hogy ezen a vonalon is tájékozódjon. Súlyos pillantásokkal méreget, de azért feljegyzi a tömbjére, amit kérek, nyilván, nehogy átmenjek ırjöngıbe. – És milyen volt a hálaadás? – veti fel, hátha képes vagyok témát váltani. Elmondom neki, hogy szakítottunk Andrew-val. Látom, hogy igyekszik semleges képpel fogadni a hírt, de elılem nem leplezheti a helyeslését. – Olyan valakit érdemelsz, akinek a te álmaid is fontosak. Aki szívesen osztozik bennük. És az édesanyád se tartotta soha hozzád illınek. – Ja, de így egyedül kissé macerás lesz a többi céllal. – Nem maradsz örökre egyedül – néz bele mélyen a szemembe. – Nekem elhiheted. Nagyot dobban erre a szívem, de rögvest vissza is rántom a gyeplıt. Bradnek barátnıje van, ı nem jöhet szóba. – Hát hogyne – bámulok ki az ablakon. – Mikor elment, bementem a Joshua-házba, és végül ott töltöttem a hálaadást. – Joshua-ház? – Menedékhely otthontalan, egyedülálló anyáknak. Lakik ott egy diákom. El se hinnéd, milyen fantasztikus csajszik, az igazgatónıt kivéve, aki mélységesen megvet. Jó, van pár szellemileg sérült, beteg nı is, de a többség teljesen rendben van, csak épp kibabrált velük az élet. – Tényleg? – méreget különös pillantással. – Igen, ott van például Mercedes. Egyedülálló anya volt, és megúszott a jelzáloga, persze amikor a kamatok már az egekbe szöktek, a kutya se vette meg a házat, ment minden a banknak, ı meg

az utcára került. Tiszta szerencse, hogy hallott a Joshua-házról, most ott lakhatnak a srácaival. Brad mosolyogva nézeget. – Most meg mi van? – Csak csodállak. – Ne legyél nevetséges – legyintek rá. – Ja, és mostantól hétfınként én teszek az önkéntes éjszakás. Jövı héten eljöhetnél, megismerkedhetsz a csajokkal, legfıképpen Sanquitával. Kemény, mint a kı, de ı hívott meg hálaadáskor. İ kérte, hogy maradjak. Hirtelen feltartja a mutatóujját, felkel, és a szekrényéhez megy, majd anya egyik borítékjával jön vissza. – Gratulálok – mutatja a tizenkettes számú borítékot; SEGÍTENI A SZEGÉNYEKEN. – De én… én nem… – hebegem, de nem nyúlok érte. – Még csak eszedbe se jutott, hogy épp segítesz, annyira önzetlenül, mindenféle hátsó szándék nélkül tetted. Édesanyád éppen így szerette volna. Eszembe ötlik az az öt perc a múlt héten, amikor feladtam a csekket a Heifer nemzetközi segélyszervezetnek, hogy majd az jó lesz a borítékhoz. Persze, éreztem én, hogy ennél valami több illenék, de egyszerően nem tudtam kitalálni, mit csinálhatnék. A sors keze, hogy a Joshua-ház feltőnt az életemben. – Kinyissam? – kérdi, és csak bólintani tudok, annyira elszorult a torkom. Brad már olvassa is; – Brettem, drágaságom! Talán még emlékszel a madárfészekrıl szóló történetre, amit régebben gyakran meséltem neked. Az öregemberrıl, aki a boldogság titkát kutatja. A világot járja, és akivel csak összetalálkozik, kifaggatja, hogy árulja el neki a boldog élet titkát. De senki se képes megfogalmazni a titkot. Végül Buddhával találkozik össze az öreg, aki hajlandó megosztani vele a titkot. Lehajol, és megfogja az öreg kezét, belenéz gondterhelt szemébe, és azt mondja: „Ne tégy soha semmi gonoszságot. Mindig csak jót cselekedj.” Az öreg csak bámul rá, egészen összezavarodik. „Ez túlságosan is egyszerő, ezt már hároméves korom óta tudom” –

feleli végül. „Igen, háromévesen még mind tudjuk, csakhogy mire nyolcvanévesek leszünk, elfelejtjük.” Gratulálok, kislányom, hogy jót cselekszel. Tényleg ez a boldog élet titka. Sírva fakadok, Brad leül mellém, és magához húz. – Annyira hiányzik – zokogom. – Olyan nagyon. – Tudom – simogatja a hátamat –, tudom én. Hallom, hogy az ı hangja is elfúl, felnézek rá. – Neked is hiányzik az apád, igaz? – Igen, az, aki volt – bólint, és megköszörüli a torkát. Most rajtam a vigasztalás és a gyöngéd hátpaskolgatás sora. Folyamatosan kimerült vagyok, és sírós. És úgy érzem, hogy a cicijeim mintha puhábbak, duzzadtabbak lennének. Az utolsó menzeszem óta, mondjuk, csak kétszer szexeltünk Andrew-val, de a kettı már alkalom, hogy… nem, az képtelenség! Az nem lehet… de mégis, amikor nem figyelek, hirtelen elıtör belılem a megmagyarázhatatlan boldogság, hogy madarat lehetne fogatni velem. Szerda délután persze a közelembe se jön a boldogság, amikor négykor leparkolok Andrew lakása elıtt. Üres dobozokkal megpakolva tolom be az ajtót a vállammal, felkapcsolom a villanyt. Hideg van odabenn, és minden olyan rideg. Beleborzongok. Ledobom egy székre a kabátomat meg a kesztyőt, és megyek is az emeletre. El akarok húzni innen, mielıtt hazaérne. Nem hajtogatok, nem válogatok, csak a dobozokba hajigálom, ami az enyém, sorban ürítem ki a szekrényt és a beépített szekrényeket. Mikor halmoztam fel ennyi vacakot? Eszembe jutnak a csajok a Joshua-házban, a három fiókjukkal meg a közös, keskeny szekrényükkel, és ledöbbent a saját mohóságom. Milyen taszító. Négy dobozt lecipelek a kocsiba, anyu házához hajtok, bezsúfolom mindet az elıszobába, és megyek is vissza a következı adagért. Nyolcra hulla vagyok, de végeztem. Kezemben a slusszkulcscsal még egyszer, utoljára körbejárok a lakásban. Eltakarítottam az összes

ruhámat, sminkemet, kozmetikumomat, minden személyes holmimat. Persze, ahogy szemrevételezem a lakást, amiben évekig laktam, az is feltőnik, mi mindent hagyok itt, ami tılem származik: talán azért vásárolgattam olyan szorgalmasan, hátha valahogy idecsempészhetem önmagamat, és végre otthonos lesz nekem is a lakásunk. Mert hiába, hogy csakis Andrew nevén van, a részletek és a költségek felét én álltam, én vettem az étkezıasztalt, a kanapét, a kétszemélyes ülıkét, a két szuper tévét. Odafenn pedig a teljes hálószoba-garnitúrát, rögtön az elsı héten: a juharfa ágyat, a hozzá illı fiókos szekrényt, a két éjjeli asztalkát és az antik szekrényt, ami nélkül képtelen lettem volna élni, legalábbis akkor azt hittem. A fürdıben ott vannak a pazar Ralph Lauren törölközıim és a Missioni kádkilépı szınyeg. A fejemet csóválva kapcsolgatom le magam után a villanyokat, lemegyek a konyhába, kinyitom a konyhaszekrényt. Itt is az olasz étkészlet, a teljes edénykészletek, a Paquinni kávégépem. A szám elé kapom a kezem. Elképesztı, hogy bármerre nézek, a lakásban tulajdonképpen minden az enyém. Több tízezer dollárnyit lehetne itt leltárba venni. De csak nem üríthetem ki Andrew lakását, akkor aztán padlót fogna. Ráadásul mi a fenéhez kezdenék ennyi holmival ház nélkül? Csak jönne a gond a raktározással, míg nem találok magamnak egy lakást. És mi van, ha tényleg az van, amiben reménykedhetünk, és úgy maradtam? Mert akkor még az se teljesen kizárt, hogy jövök vissza a dobozaimmal. Becsukom a konyhaszekrényt. Legyen az övé. Legyen az övé minden. Ez a békejobbom. Már a kabátomat gombolom, amikor megfordul a kulcs a zárban. A picsába! Lekapcsolom a konyhában a villanyt, és kilépek az elıszobába, amikor nıi hangot hallok. Farolok vissza a konyha sötétjébe, besiklom a hőtı és a fal közé, meglapulok, úgy hallgatózom. Olyan veszedelmesen dörömböl a szívem, hogy félek, lebuktat, meghallják. – Add a kabátodat – hallom Andrew hangját

A nıi hang válaszol, de hogy mit, azt nem hallom. De nıi hang, az tuti. Ledermedtem. Most mi a franc legyen? Miért is nem szóltam egybıl, hogy itt vagyok? Ha most elılépek, akkor úgy fog kinézni, mintha szaglásznék utána. De ha itt találnak meglapulva, le nem fogom mosni magamról az ırült excsaj szerepét. – Olyan jó, hogy itt vagy. Felderül tıled a lakás. Cincogó kuncogás, és kis híján a padlón landolok. Két kézzel szorítom a számat, nehogy felkiáltsak. Hallom, ahogy Andrew a piák közt matat. – Gyere, megmutatom a felsı részt. Megint ugyanaz a kuncogás, és a sötétbıl lesem, ahogy Andrew egy üveg Glenlivettel és két pohárral a kezében felfogócskázik az emeletre Megannel. Másnap délután a ház elıtt várom a szállítókat. Három markos férfi overallban és kesztyőben. – Mija meló, Miss? – kérdi a legidısebb. – Ürítsék ki teljesen a négyes lakást – mondom. – Mármint mindent pakoljunk ki? – Mindent, kivéve azt a barna széket a nappaliban – nyitom ki a bejárati ajtót. – Ja, és az emeleten hagyják ott az ágybetétet is. Törölközıket, ágynemőt, edényeket és ezüst evıeszközöket dobozolok, a szállítók a nagyobb bútorokat rakodják. Négyen három óra alatt végzünk is, mielıtt még Andrew hazaérne. Körbenézek, még egyszer, most már tényleg utoljára. A lakás, ahol soha nem éreztem otthon magam, már semmi jelét nem mutatja, hogy valaha is itt éltem. Levetett magáról. Csupasz nélkülem. – Hová lesz a menet? – érdeklıdik a kecskeszakállas. – A Carroll sugárútra, a Joshua-házba. December tizenegyedikén reggel ajándékkal teli csomagtartóval és üzemanyaggal teli tankkal útnak indulok Newsome-ék Éves Karácsonyi Villásreggelijére. Két órával késıbb kimerülten és émelygısen parkolok le a kábé tucatnyi autó sorában egy helyes,

sárga farmház elıtt. A nagy hóban alig-alig látható irányjelzı tábla: Még egy család a békéért. Az mindenképp nagy boldogság, hogy akad néhány állandó elem ebben a világban. A havas járdán mindenféle mérető és formájú lábnyom jelzi, hogy itt most nagy a jövés-menés. Épp lebukom a csomagtartóba, amikor nyílik mögöttem a bejárati ajtó. Farmeres, polármellényes nı rohan ki a házból, és tart felém a járdán. Tılem alig pár lépésnyire megcsúszik, kis híján hanyatt vágódik. Épp az utolsó pillanatban kapom el a katasztrófa elıtt, és egyszerre szakad fel belılünk a röhögés. – Bretel! – sikoltja. – El se hiszem, hogy itt vagy! Magához ölel, és présel. Könnybe lábad a szemem. – Már megérte az út – suttogom. Eltart magától, és alaposan szemügyre vesz. – Hú, még a facebookos képeidnél is csinibb vagy! Megcsóválom a fejemet, és én is befogadom a látványt: barna haja fiúsán rövid, nagydarab és hét-nyolc kiló felesleg biztos van rajta, de áttetszı bıre rózsás, és a szemüvege mögött végtelen vidámsággal csillag és ragyog a nagy kék szeme. Lesöpröm a karjáról a havat. – Te vagy gyönyörő – jelentem ki. – Gyere, menjünk be a házba. – Várj, mielıtt bemennénk, valamit meg kell tennem – ragadom meg a karját, hogy belenézhessek a szemébe. – Sajnálom, hogy úgy bántam veled, Carrie. Kérlek, bocsáss meg nekem. Elpirul, és csak legyintget rám. – Ne legyél már nevetséges, nincs is mit megbocsátanom – hadarja, majd karon fog. – Na, most már gyerünk végre, mindenki téged akar látni. A frissen fıtt kávé illata és a folyamatos duruzsolás és kacagások visszarepít az idıben és térben, egybıl az Arthur utcai régi házban vagyok megint, a húsz évvel ezelıtti Newsome-éknál. Carrie-ék három kevert származású csemetéje egy nagy asztal mellett üldögél,

és pattogatott kukoricából meg szárított áfonyából girlandokat főz. A kilencéves Tayloe mellé guggolok. – Emlékszem, volt egy év, amikor az anyukáddal és a nagyszüleiddel ugyanilyen kukoricagirlandot főztünk. Egg Harborban voltunk, északon – Carrie-re pillantok –, a nagyszüleid kis gerendaházában, emlékszel? – Most már a szüleimé – biccent. – Egyébként apu egész héten régi filmeket válogatott a tiszteletedre. Nyilván lesz olyan is, amit Egg Harborban vett fel. – Tényleg filmesnek kellett volna mennie. Folyton a nyakában lógott a kamerája. Emlékszel, amikor a havon napoztunkban filmezett le bennünket? Így nevetgélünk, amikor Stella bejön a konyhába. Alacsony és sovány, egészen rövid, szıke hajjal és teknıckeretes szemüvegben. Komoly és szigorú látvány, mindegy edzı. De amint elmosolyodik, ellágyul az arca. – Hahó, Brett, hát eljöttél! Leteszi a pulira a kávéscsészéjét; és már nyújtja is a kezét, a szeme ragyogó, mosolyog. – Ja, egyébként Stella vagyok. Nevetünk, hogy megismerhetjük egymást, egybıl látom, hogy Carrie jól választott. Nem is a kezét rázom meg, hanem inkább magamhoz ölelem. – Annyira örülök, hogy találkozunk, Stella. – Szintúgy. Carrie kora reggel óta ebben az ablakban lógott, azóta nem láttam ilyen izgatottnak, amióta megkaptuk a gyerekeket – kacsint Tayloe-ra kuncogva. – Mit szólsz egy csésze kávéhoz? – Vagy inkább egy Bloody Maryhez? – vonja fel a szemöldökét Carrie.– De van Mimosa is, vagy kérhetsz anyu híres-neves tojáslikırjébıl, ha gondolod. – Kakaó nincs? – sandítok a gyerekek bögréire. – Kakaó? – Lehet, hogy túlzott óvatosság – simogatom meg a pocakomat.

Carrie tekintete követi a kezemet, és megakad a dudoron, amit én már teljes bizonyossággal egy hónapos pocaknak értelmezek. – Csak nem? Tényleg? – Lehet – nevetek. – De még nem biztos. Csak már egy hete meg kellett volna jönnie, és állandóan kimerült vagyok, a gyomrom se az igazi… – Hát ez fantasztikus – karolja át lelkesen a vállamat. – Ugye? – Fantasztikusabbat képzelni se tudnék! Egy bögre forró kakaóval végül bevonulunk Carrie-vel a nappaliba, ahol idısebbek és fiatalok egészen eklektikus tömege fogad. Az egyik sarokban ferde karácsonyfa foglalja a helyet, és a gigászi terméskı kandallóban igazi, fából rakott tőz ropog. – Atya gatya!– kiált fel Mr. Newsome, amint meglát. – Gördítsétek ki a vörös szınyeget, egy hollywoodi csillag pottyant le közénk. Felkap, és addig forgat, míg szinte elzuhanunk. Könnyes szemmel bámulok fel rá: a szakállába ısz csíkok vegyülnek, a valaha vaskos lófarka kurta, ezüstös csonk csupán, de a mosolya ugyanolyan magával ragadó. – Milyen jó magát látni! – sóhajtom. Mögötte bájos asszony áll, szıke haja még mindig dús és göndör. – Én jövök! – jelenti be, és már magához is von. A karjaiban otthonos melegség fogad, hónapok óta az elsı anyai ölelés. – Jaj, Mrs. Newsome – szippantom be pacsuliillatát –, annyira hiányzott. – És te is nekem, édesem – suttogja. – És az ég szerelmére, harminc éve ismerjük egymást, tegezıdjünk végre rendesen! Én Mary vagyok, ı meg David – bök a férjére –, ne kelljen még egyszer mondanunk. Gyere, kapsz egy tányért, David pazar gombás lepényt sütött. És a tökös kenyérpuding is kötelezı, a karamellszósz pedig maga a bőnbeesés, azt úgyse hagyod ki. Mintha csak hazatértem volna, fürdızöm ennek a különös, durva gyapjúkardigánokba és Birkenstock szandálba öltözött párnak a

szeretetében és figyelmében. Az anyu halála és Andrew árulása óta kihőlt szívem újra átmelegszik. Kora délutánra már fáj a torkom a sok nevetéstıl és beszédtıl. Közben a tömeg is eloszlott, már csak Carrie-vel és Stellával ácsorgunk a konyhában, miközben Mary rendet rak és a maradék kajákat pakolja el. – Gyertek csak! – kiált ki a szomszéd szobából Carrie apja. – Nézzétek, mit találtam nektek! Bemegyünk a barátságos, gyantás fenyıburkolatú dolgozószobába, ahol a gyerekek már letelepedtek a tévé elé, mert valami Disney DVD-re számítanak. De csak egy szeplıs képő kislány meg a barna szemő barátnıje tőnik fel a színen. Carrie-vel két lemezt ülünk végig megbabonázva, és ujjal mutogatva egymásra hatalmas ugratások kereszttüzében. David a szekrényhez megy, amiben sőrő sorokban sorakoznak a DVD-k. – Vagy fél évembe telt, mire a régi VHS-eket digitalizáltam – magyarázza, és válogat. Végül levesz egy lemezt. – Most jöjjön valami olyan, amire nem emlékezhettek – mondja, és betolja a DVDt a lejátszóba. Csinos fiatal nı úszik be a képbe. Sötétkék, hosszú kabátot visel, amit már nem tud a hasán összegombolni, és két kisfiút húz maga után szánkón. Levetem magam a kanapéról, és a tévé elé guggolok, kezemet a szám elé kapom. – Úristen, ez anyu! – szakad fel belılem sírósan. Megfordulok, a többiekre nézek. – Ez itt az anyukám. És éppen terhes… velem. Carrie már nyújtja is a csomag zsepit, megtörlöm a szememet. – Milyen gyönyörő – suttogom. De a közelin látszik, hogy szépséges arca milyen végtelenül szomorú. – Ez a film honnan van? – Akkor csináltam, amikor még a Bosworth sugárúton laktunk. – Mármint az Arthur utcában, nem? – De mennyire, hogy nem. Annál sokkal hamarabb összebarátkoztunk anyáddal. Mi voltunk az elsı vevıi.

Egyszeriben égnek mered minden szırszálam. – És pontosan mikor ismertétek meg anyut? – nézek rá. – Húsvét hétvégén költöztünk be… vagyis tavasszal, de melyik év tavaszán is? – néz kérdın a feleségére. – Hetvenhét – feleli Mary. – Johnny Manns – kapok a torkomhoz, és szinte lebénít a félelem és az izgatottság. – Emlékeztek Johnny Mannsra? – Johnnyra? Hát hogy a pokolba ne emlékeznénk! İ gitározott a Justine’sban. – Igazi géniusz volt – toldja meg Mary. – És hihetetlenül gyönyörő. Kicsit minden nı szerelmes volt belé az utcában. Vagyis itt van két ember is ebben a szobában, akik ismerték az apámat!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– Meséljetek róla – kapkodok levegı után. – Kérlek szépen, mondjatok el mindent, amit csak tudtok. – Tudok annál jobbat is – tér vissza David a DVD-könyvtárhoz. Elıvesz egy kis mőanyag tokot, átfutja a feliratokat, de már megy is közben a lejátszóhoz. – Lefilmeztem, amikor a Justine’sban voltam pultos. Szilárd meggyızıdésünk volt, hogy a srác még sokra viszi. Megnyomja a lejátszás gombot, és a szívem szinte megáll. Csöppnyi, vacakul megvilágított helyiség gyülekezı arcok tömegével. Közelebb kúszom a képernyıhöz, figyelem, ahogy a kamera ráközelít egy magas széken kuporgó férfira. Hatalmas fekete lobonca van, szakálla és bajsza. A kamera fókuszál, és belenézek a férfi barna szemébe. Ismerem ezt a szempárt. Minden reggel ez néz vissza rám a tükörbıl. Feljajdulok, és eldılök a szınyegen. – A következı dal a Beatles The White Albumáról való – mondja Johnny. – Bár elvileg Lennon és McCartney jegyzi, igazából Paul írta 1968 tavaszán Skóciában. Ott ihlette meg az Államokban egyre növekvı feszültség fehérek és feketék között, így csapódott le benne – fejtegeti, majd lefog egy akkordot. – Angliában szlengben a „madárka” a nıt jelenti. Pengetni kezd. És ahogy dalra nyitja a száját, mintha csak egy angyal hangja csendülne fel. Felzokogok. Törött szárnyú fekete rigóról énekel, aki repülni vágyik, aki szabad akar lenni. A madárka egész életében egyetlen, röpke pillanatra vár. Anyám jut eszembe, hátán a két kisgyerekkel és a férjjel, akit nem szeret. İ is biztosan szárnyakra vágyott. És eszembe jutok saját magam is, hogy erre az egyetlen pillanatra vártam eddigi egész életemben. Arra a pillanatra, amikor végre belenézhetek a férfinak az arcába, akitıl az életemet kaptam. Könnyek csorognak végig az arcomon. Véget ér a dal, a következı kockán már egy nı énekel a Justine’s-ban. Nem kérek

engedélyt, egyszerően megnyomom a vissza gombot, és megint megnézem apámat. És megint és megint. Elmerülök a hangjában, hallgatom a szavait Megérintem szépséges arcát, finom kezeit Négyszer nézem meg egymás után, aztán meg csak ülök ott némán. Valamikor az elmúlt percekben Mary leült mellém a szınyegre, David a másik oldalamra. Most az ölembe teszi a DVD-t – Ez itt a tiéd. – İ az apám – ír az ujjam önkéntelen köröket a lemezre. – Gyerünk, srácok, ki jön unózni? – rikkant egy harsányat Stella. – Aki elsıként a konyhaasztalhoz ér, azé a bank. Mikor már csak hárman maradunk a szobában, Mary megfogja a kezemet. – Mióta tudod? – Nemrég tudtam meg. Anyám rám hagyta a naplóját – lehelem, és a tekintetem David arcára téved. – Ti tudtátok? – Nem, dehogy – rázza meg rögtön a fejét. – Anyád ahhoz túlságosan is elegáns volt, hogy intimitásokról fecsegjen. De az köztudott volt, hogy Johnny fülig bele van habarodva. Megkönnyebbült, szívszaggató zokogás szakad fel a mellkasomból. Mary a hátamat simogatja, amíg el nem csöndesedem, és levegıhöz nem jutok újra. – Jó ember volt? – A legjobb – mondja. – Johnny igazi kincs volt. Ritka gyöngyszem – bólogat David is. – És most hol van? – kérdem a lélegzetemet is visszafojtva. – Utoljára azt hallottuk, hogy valahová nyugatra költözött – mondja Mary. – De az már legalább tizenöt éve volt. – Nyugatra hova? – kérdem, hirtelen egészen beleszédülök. – Los Angelesbe? – San Franciscóba, elıször legalábbis. De rég nem hallottunk már felıle. Tovább is állhatott onnan.

– Ez már segítség. Megbíztam egy nyomozót, aki már hónapok óta keresi. El se hiszitek, mennyi Johnny Manns él ebben az országban. – De ıt sose hívták Johnny Mannsnak, életem – kapja fel a fejét David. – Manson volt a neve. A tömeggyilkos miatt vette fel a Manns mővésznevet. A hetvenes években a Manson név véresen csengett. Lassan felfogom a szavait. – Johnny Manson? Jaj, istenem, édes istenem! Köszönöm! – ölelem meg Davidet majd Maryt. – Ezért nem találtam meg eddig. – Anyád szerintem nem is tudta az igazi nevét. Én is csak azért tudom, mert azon a nyáron pultosként dolgoztam a kocsmában, és a bérszámfejtést is én csináltam. – Ha veletek nem hoz össze megint az élet, hát kereshettem volna ítéletnapig. Borzongás szalad végig a hátamon. A kilences cél elhozott Carriehez, Carrie pedig elvezet apámhoz. Vajon anyu tudta, hogy így lesz? Egy életre szóló barátság plusz a kulcs az apámhoz. Kettı az egyben. Ahogy Carrie-vel és a maradékokkal kimegyünk a kocsimhoz, beütöm Brad számát a mobilomon. – Egy perc az egész, nem gond? – nézek rá bocsánatkérın. – Hogy lenne – ingatja a fejét a nagy zacskó házi szederlekvár alatt. – Kihangosítom, hogy te is megismerhesd. Igazi cukipofa. – Nem mondod? – vonja fel a szemöldökét Carrie. Csak legyintek, de már hallom is Brad hangját. – Apámat Johnny Mansonnak hívják, nem Mannsnek, és valahol nyugaton él. Hívd fel Pohlonskit. Most láttam róla egy filmet, és annyira nagyon szép! – Merre jársz, B. B.? Nem Wisconsinba mentél? – De. És itt van velem Carrie is. És ki vagy hangosítva. Köszönj szépen. – Hahó, Carrie.

– Halló, Brad – kacarászik Carrie. – Na, figyelj. Carrie szülei akkoriban szintén a Bosworthön laktak, és ismerték Johnny Mannst – darálom le tömören és velısen a nap eseményeit. – Felfogod? Ha Carrie-vel nem veszem fel a kapcsolatot, ez soha nem derül ki – pillantok Carrie-re. – Igazi kincs, egy fınyeremény! – Micsoda áttörés! Ha letettük, már hívom és Pohlonskit, és rámondom a rögzítıjére. – Szerinted mennyi idı kell neki, hogy megtalálja? – Azt nem tudom, de azért nem fog egyik napról a másikra menni. Még ezzel az infóval is hónapokba telhet. – Azért kérd meg, hogy csinálja rohamtempóban. – Persze. Mit szólsz egy mozihoz, ha hazaértél? Vagy vacsihoz? Vagy még jobb, a kettıhöz ebben a sorrendben? Gyere egyenesen hozzám. Együttérzés lobban a szívemben. Én is tudom, milyen végtelen tud lenni a vasárnap este magányosan. – Igen, ez a harmadik tetszik. Ja, és üzentek az állatmenhelyrıl. Elfogadták a jelentkezésemet. Elkísérsz a kutyámért valamikor a jövı héten? – Boldogan. Vigyázz az úton, B. B. Befejezem a hívást, és belefutok Carrie sanda pillantásába. – Együtt jártok? – Nem, csak haver. Jó haver – stabilizálok egy zacskónyi sütit az anyósülésen. – Csak óvatosan, Bretel. Valami azt súgja, hogy ez a pasas vadászik rád. – Bradnek barátnıje van – rázom meg a fejemet, majd átveszem tıle a papírzacskót. – Akkor vigyázz a barátságára – mosolyog. – Egészen kivirulsz, amikor vele beszélsz. – Vigyázok. És virulok.

A hosszú vezetés után jólesik megropogtatni a csontjaimat Brad otthonos kis lakásában a North Oakleyn. Eva Cassidy szól a háttérben, és felkapaszkodom a bárpulthoz, miközben Brad sajtot reszel a cézár salátára. Alig-alig néz fel, és hiába is igyekszik velem nevetni a Carrie-rıl meg a falkájáról szóló beszámolón, látom, hogy nem jön szívbıl. Végül lepattanok a székemrıl, és kiveszem a kezébıl a reszelıt. – Ki vele, Midar, mi az ábra? Látom, hogy eszed magad valamin. – Jenna úgy döntött, hogy tartsunk egy kis szünetet – nyomkodja meg a nyakát. Szégyen, nem szégyen, a lelkem mélyén indián-üdvrivalgok. Most már mindketten szinglik lettünk, szabad a pálya, jöhet akármi. De ahogy ránézek, ott látom a bánatot és a fájdalmat a tekintetében. Ordít róla, hogy szerelmes, és nem belém, az is fix. – Annyira sajnálom – ölelem magamhoz, és ı megkapaszkodik. – Szerintem léphetnél valami nagyot, valami fontosat, ami bizonyítja a komoly szándékodat és eltökéltségedet. – Mondjuk, kérjem meg a kezét? – bontakozik ki. – Mondjuk. Ha tényleg akarod ıt, Midar, akkor ne tétovázz, cselekedj, ne csak nekem prédikáld. A pokolba a távolsággal, kérd meg, hogy legyen a feleséged. Hátat fordít, a pultra támaszkodik. – Már megkértem. És nemet mondott. – Ó, istenem! Annyira sajná… A magasba tartja a kezét, hogy álljak le. – Elég a nyavalygásból – jelenti ki, megtörli a kezét a konyharuhába. – Hiszen ünnepelni jöttünk össze. Átvág a konyhán, be a nappalirészbe, és egy rózsaszín borítékot hoz a dohányzóasztalról. – Beléptem délután az irodába – lobogtatja meg elıttem a borítékot. – Gondoltam, örülnél neki. Kikapom a kezébıl: 9. cél: Barátok maradni Carrie Newsomemal, örökre.

– Olvassuk el most, vagy elıbb essünk túl a vacsorán?– kérdi Brad. A borítékra meredek, anyu kézírására, mennyire vágyom már a hangjára! – Várjuk meg, amíg kicsit jobban leszel – ingatom mégis a fejemet. – Kizárt. Akkor felnyitjuk most rögtön. A kanapéra zuhanok, és egy pillanatra se eresztem el a karját, míg olvas: – Drága Brett, köszönöm, édesem, hogy teljesítetted a kívánságomat (és persze a sajátodat is), és felélesztetted Carrie-vel a barátságotokat. Soha nem felejtem el, mennyire lesújtott, amikor elköltöztek Madisonba. És csak néztem tehetetlenül, hogy porosodik a szíved. Mára talán megértetted, hogy igaz barátságra milyen nehezen lel az ember. És miután eljött látogatóba, eltávolodtatok egymástól, bár az okát soha el nem árultad nekem. Szomorú, de szerintem azóta se akadtál egy olyan barátra se, amilyen Carrie volt. A betegségem kellett, hogy ráébredjek, milyen soványka a valódi bizalmasaid köre. Shelleyn és magamon kívül nem látok körülötted egyetlen igazi barátot sem. – Meganról egy szót se szól. És Andrew-ról se. Szerinted ı már akkor tudta, hogy ık nem igazi barátaim? – Gyanús, hogy igen. – bólint Brad. – Remélem, Carrie ismét kitölti majd az őrt. Élvezd és éltesd ezt a drága barátságot, drága, egyetlen kislányom. És kérlek, mindenképpen üdvözöld a nevemben Maryt és Davidet. İk voltak az elsı vevıim, amikor még a Bosworthön laktunk mind. És apádnak is nagy rajongói voltak. – Johnnyra érti, nem Charlesra – kapom a szám elé a tenyerem. – Kulcs a rejtélyhez, ha mostanra nem jöttem volna rá. Mi a fenéért nem mondja ki nyíltan? Miért kell ez a bonyolult kincsvadászat? – Nekem is elég különös, elismerem. – Mindig olyan egyenes volt… vagy legalábbis azt hittem, hogy az. Mi szükség erre a sok ködösítésre meg célozgatásra? Tisztára a

falnak megyek tıle – szívom be a levegıt. Észreveszem, hogy ökölben a kezem, kiengedem. – Viszont végre van jó a rosszban: végre meg fogom találni. – Ne igyunk elıre… az még nem holnap lesz. Hónapokba is telhet Vagy többe is akár. – De megtaláljuk, Brad – kapom ki a levelet a kezébıl, és rázom meg az orra elıtt. – Lehet, hogy még játszadozik velem, de ekkora csalódást soha nem akarna okozni nekem, vagyis meg kell, hogy találjuk. – Neked legyen igazad – csapkodja meg a térdemet. – Na, gyere, kész a vacsi.

TIZENHATODIK FEJEZET

Péntek délután van, épp indulóban vagyok az irodából, kapcsolom le a villanyt, amikor megszólal a mobilom. Megan az. Amióta véletlen kilestem ıket Andrew-val, nem vettem fel, pedig hívogatott, még üzeneteket is hagyott. Most is már hajítom be a telefont a táskámba, amikor hirtelen meggondolom magam. A fenének kerülöm?! – Hahó, chica – csicsereg öregedı pomponlányhangja. Hogy hallhattam aranyosnak valaha is ezt a hangot? – Shel mesélte, hogy lesz egy kutyád. – Elvileg – zárom be magam mögött az ajtót. – Tökéletes. Van ez az ügyfelem, aki megveszi a Lakeshore-on azt a kecót, csakhogy nem vihet oda kutyát. Totál belebetegedett a pasas, de kénytelen megválni Champtıl. Champ egyébként kiállításokra jár meg minden, agár, van papírja, irtó sikkes. És odaadja a pasi, csak úgy. Felfogod? Ajándékba. Egy kibaszott menı kiállítási agarat meg minden. – Köszi – engedem ki magam lenn a dupla ajtón –, de nem érdekel. – Mi? Mert? Tudod, milyen cseszettül értékes egy ilyen kutya? Lekocogok a lépcsın, a nap az arcomba tőz, megfejelve a kötelezı, jeges decemberi széllel, persze. – Nem kell kiállítási kutya, Megan. Nyilván csodásan néz ki, de irtóra sokba van. Kozmetikus, kiképzés, a versenyzés, nekem ez nem kell, kimerítı, uncsi. Nem akarok a kutyám rabszolgája lenni – hadarom egyre ingerültebben, de hiába, képtelen vagyok féken tartani a nyelvem. – Csak elkezd rá neheztelni az ember, hogy menı tápot kell felhajtani, speckó sampont a szırének meg a sok hajkefét. Nekem ez sok. Ráadásul magasról tesz a te igényeidre. Mert minden csakis róla kell hogy szóljon. Önzı dog és… – Nyugi, Brett, jesszusom! Csak egy kibaszott kutyáról beszélünk!

– Kutyáról, ja. Meg kutyául – dılök neki a kocsimnak, és nagy levegıvel kibököm: – Hogy voltál képes rá, Meg? Nagy szippantás, látom magam elıtt, ahogy letüdızi a rúzsíző füstöt. – Mire? Mármint Andrew-ra gondolsz? Érdekel a legfrissebb hír: ti ketten már nem vagytok egyek. Amíg meg még azok voltatok, a magasságos égre esküszöm, hogy soha egyetlen pillantást se vetettem rá úgy. – Hú, micsoda korrekt cimbora! – Nem hiszem el, hogy meglovasítottad az összes bútorát. Olyan kurvára berágott. İrjöngött, vágod? És még csak vissza se hívod. Már azzal fenyegetızik, hogy feljelent magánlaksértésért. | – Lehallgattam az üzeneteit. És csakis azt hoztam el, ami egyébként is az enyém volt, Megan. Ezzel ı is tisztában van. – Mázlid van, hogy sikerült kicsit lenyugtatnom. Elmagyaráztam neki, hogy nem fogja földhöz vágni az új berendezés. Elvégre egy kibaszott ügyvéd, a szar szerelmére! – darálja, majd hirtelen elhallgat. Szünet. – Van lóvéja, igaz, Brett? Úgy értem az este is, amikor a pincér letette az asztalra a számlát, egy ideig csak ült ott rakásban, mintha azt várná, hogy majd én rendezem – mondja, majd heherészni kezd. – Ja, mert nyilván azt hiszi, hogy kıgazdag vagyok, menı chicagói ingatlanos meg a többi. Haha! Végre Megan is megkapta, amit érdemel! Ahogy Andrew is. Egyformán sekélyes, önzı, anyagias és… Ebbe bele se kezdjek. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem, amikor a felnıttkorom nagy részét anyagias leányzóként éltem le magam is, menı göncökkel, BMW-ben, drága táskák és ékszerek közt. És nem voltam én is éppen ilyen sekélyes és önzı, amikor épp a legnagyobb szükségben hátat fordítottam Carrie-nek? És ı mégis megbocsátott nekem. Lehet, hogy itt a remek alkalom, hogy törlesszek én is. – Meggie, csajszi, ne elégedj meg ennyivel. Olyan szép vagy, tehetséges. Keress valaki olyat, aki imád és a tenyerén…

– Jaj, Brett, ne legyél már ennyire kibaszottul álságos – neveti el magát a telefonba. – Megértem én, hogy most féltékeny vagy meg minden, de próbáld túltenni magad rajta. Mert. Már. Nem. Téged. Szeret. Megáll bennem egy pillanatra az ütı. Hogy törlesszek? Majd egyszer. De az fix, hogy nem mosd – Igazad van. Tényleg tökéletesen összeilletek – szállok be a kocsimba. – És figyelj, Megan, szerintem fölöslegesen aggódsz annyit a kurta karjaid miatt. Az a legkisebb baj veled. És zárom a beszélgetést, hogy menjek az én édes kis korcsomért. Brad a járdaszegélyen ácsorog az Aon Center elıtt. – Na, mi a helyzet? – méri végig az új kocsimat. – A Beemer fázik? Beül, arcon csókol, és bekapcsolja az övét. – Nem talált. Ezt kaptam cserébe. – Most viccelsz? – Jó, meg némi készpénzt. Ami mellesleg épp jókor jött. És olyan hülye érzés volt abban a kocsiban, miközben a tanítványaim nagy részének még rendes lakása sincs, nemhogy kocsija. – Te aztán belezúgtál a munkádba – füttyent elismerın. – Ja, bár azt nem bánom, hogy jön a kéthetes szünet. Ma ugyanis hivatalosan megkezdıdött a téli szünet. – Nekem is ilyen állás kell – hördül fel. – Egyébként el is hiszem – nevetek. – A srácok édesek, csak Sanquita miatt aggódom, az elmúlt napokban egyre rosszabbul néz ki. Már a negyedik hónapban van, és meg nem mondanád, hogy terhes. Bejár a Cook megyeibe nıgyógyászhoz, de ez csak a kötelezı szőrés, a vesebajával nem foglalkozik senki. Kértem neki idıpontot az egyetem klinikájára, Dr. Chanhez, azt mondják, ı az állam legprofibb vesespecialistája. – És a dilis sráccal van fejlemény?

– Peterrel? Ma délelıtt voltam nála – sóhajtok nagyot. – Penge az agya, csak sehogy se enged magához. – Az agykurkászával még mindig forró dróton vagytok? – Ja – somolygok. – Ez is nagy nyeresége a munkának, ez a Garrett egy angyal. Bölcs és hozzáértı és mégse hordja az egekben az orrát. Megdumáljuk Petert, utána meg csak úgy beszélgetünk, hogy kivel mi a helyzet, mit álmodtunk meg hasonlók. Anyu listáját is elmeséltem neki. – Kedveled. Ha nem tudnám, mi az ábra, most azt hinném, féltékeny. De ez tutira kizárt – Imádom Taylor dokit. Özvegy. A felesége három éve halt meg hasnyálmirigyrákban – teszem még hozzá, majd elnyomok egy ásítást. – Fáradt vagy? – Hulla. Fel nem foghatom, mi van velem újabban – mondom, közben meg a gyanúra gondolok, hogy talán megestem. – Jennáról van hír? – Nada. Semmi – mered ki az ablakon. Megszorítom a karját Micsoda dilinyós az a csaj! Főrészpor- és állatszag csapja meg az orrunkat, amint belépünk a Chicago Állatmenhely épületébe. Wrangler farmeres, flanelinges, ısz hajú nı siet elénk a karjait lóbálva. – Legyenek üdvözölve nálunk – köszönt bennünket. – Gillian vagyok, önkéntes. Mi szél hozta önöket? – Jelentkeztem örökbefogadásra – igyekszem túlkiabálni az ugatást. – Jöttem a kiskutyámért. Gillian az épület ráccsal lezárt része felé int; – Ott vannak a chipes kutyáink. Mindnek van törzskönyve, oltásai, el is kelnek gyorsan. Ma kaptunk egy portugál vízikutyát, gyönyörő, hajnalban hozták be. Nyilván csak percekig lesz itt. Amióta Obamáéknak meglett Bo, megy az ırület a fajtáért.

– Én inkább valami keverékfélét szeretnék. – Nem mondja!– vonja fel a szemöldökét, majd sarkon fordul, és széles gesztussal mutat körbe. – A keverékek egytıl egyig fantasztikusak, csak az az egy velük a gond, hogy nem tudunk semmit a felmenıkrıl, így aztán képtelenség megjósolni, milyen helyzetben hogy reagálnak, milyen betegségekre hajlamosak… – Vállalom a kockázatot – bólintok. Mintha csak rólam beszélt volna. Alig tíz perc, és egymásra találunk. Egyszerre barátságos és könyörgı, kávébarna szemekkel néz rám egy fémrekeszbıl. A szıre dús és habos. – Hahó, szépfiú – guggolok le mellé, majd felpillantok Bradre. – Gyere, bemutatom az új kutyámat. – Helló, Rudy – nyitja ki a rekeszt Gillian. Rudy kiront a betonpadlóra, a farka csörgıkígyóként remeg a levegıben, miközben alaposan megszagolgat bennünket. Úgy mér bennünket végig egymás után, mintha leendı szüleit vizslatná. Felkapom, izeg-mozog, arcon nyalint, én meg csak kacagok. – Tetszel neki – vakargatja Brad a kutyus füle tövét. – Tündéri. – Ugye? – bólogat Gillian. – Másfél éves, felnıtt. Úgy tippelem, hogy félig bichon, félig spániel, némi uszkárral főszerezve. Mindegy is, mibıl keverték ki, egyszerően varázslatosra sikeredett. Belefúrom az orrom a rövid bundájába. – Ugyan miért dob ki bárki is egy ilyet? – Meglepıdne, ha hallaná az okokat. Általában és leggyakrabban a költözés áll a háttérben, esetleg kisbaba születése vagy össze nem illés. Ha nem csalódom, Rudy gazdája házasodni készül, és a jövendıbeli asszonyka nem akar kutyát. Úgy fest, Rudyval az isten is egymásnak teremtett bennünket: két kivert kutya, akiket már nem akarnak otthon. Míg megírom a csekket az új kiskutyámért, Brad a menhelyet ismertetı szórólapot olvasgatja.

– Ezt hallgasd: az állatmenhely elkötelezetten küzd az állatok szenvedése ellen, és hiszi, hogy az altatásellenes közösségek alkalmasak az elhagyott, bántalmazott és elhanyagolt társasági háziállatok gondozására, elhelyezésére a nagyvárosi környezetben. – Jól hangzik – körmölöm a dátumot rá a csekkre. – Gillian – böködi meg a szórólapot Brad –, lovakat is befogadnak? Erre már felnézek rá, a tollam is megáll a levegıben, de egyelıre csak a szemem beszédes. – Hogyne – bólogat Gillian. – Mi érdekli? – Fogalmam sincs– vonja meg a vállát Brad. – Mi érdekelhet egyáltalán? – Magának kellene vagy gyereknek? – lapozgat Gillian egy vaskos dossziéban. – Nehogy komolyan vegye, Gillian, ló nem kell. – Csak nekünk lenne, kettınknek – mondja majdnem velem egyszerre Brad. – Legalábbis egyelıre. Egy röpke és édes pillanatra egy gyereket látok a képzeletemben, a saját gyerekemet, lóháton. De ehhez még évek kellenek. – Ezt még meg kell beszélnünk – intem Bradet.– Most semmiképpen se tudnék egy lóról gondoskodni. – Itt van például ı – teszi le elénk a dossziét egy vágott farkúnál kinyitva. – Lady Lulu. Telivér kanca, tizenöt éves. Korábban versenyló volt, de ízületi gyulladása lett, így már nem kell a gazdájának – magyaráz a nı Bradnek, mert érzi, hogy ı a nyitottabb. – Tökéletes a könnyő terepekre, egy tünemény. Jöjjenek, megmutatom. Kitépem a füzetembıl a csekket, Gillian kezébe nyomom. – Köszönjük, Gillian, még átgondoljuk. – Marengóban, a Paddock-tanyán tartjuk. Tényleg nézzék meg, érdemes.

Észak felé hajtunk a State utcán, Rudy hátul ül a szállítódobozában. Úgy kukucskál kifelé az ablakon az elsuhanó nagyvilágra, a villogó karácsonyi fényekre, a hömpölygı tömegre, mint egy kíváncsi kisgyerek. Hátrafordulok hozzá, megsimogatom a rácson keresztül. – Minden oké, angyalom? Itt van anyuci, ne félj! – Nyugi, Rudy fiú, mindjárt hazaérünk – sandít hátra Brad is. Akár a büszke szülık, akik a kórházból viszik haza a csecsemıjüket, mosolygok magamban a kocsi sötétjében. – Ami a lovat illeti – ránt vissza hirtelen Brad a rideg valóságba. – Igen, ami a lovat illeti, szerintem éppenséggel ez alól a cél alól felmentést kellene kapnom. – Tessék? Nem szeretnél lovat? – Városi lány vagyok, Midar. Imádom Chicagót. És ezt anya is tudta. Ha beledöglök, se fogom fel, minek tartotta meg ezt az abszurdumot a listán. – Hát gyönyörő, mondhatom. Vagyis Lady Lulu mehet az enyvgyárba. – Ezt ne is kezdd. Komolyan beszélek. Ha érdekel, körbetelefonáltam az istállókat, egy vagyonba kerül már az elhelyezés is, és akkor még nem számoltam az abrakot, vagy hogy hívják, a gondozást. Több mint az átlag jelzálogkölcsön az átlag amerikai nyakában. Tudod, mi mindent kezdhetnének a Joshuaházban ekkora összeggel? – Ebben van igazság. Nagy költség. De csıdbe nem vinne. Épp most adtad el a kocsidat, lett pénzed, B. B. – Nem lett! Mert az Pohlonskinak megy. A megtakarításaim úgy olvadoznak, mint tavasszal a hó. – Átmenetileg. Ha megkapod az örökségedet… – Ha megkapom az örökségemet! Ki tudja, mikor lesz az? Egy év alatt képtelenség az összes célt teljesíteni. – Jó. Akkor koncentráljunk egyszerre egyre. Nem lehetetlenség ez a lótéma.

– Hosszú távon talán nem. De most nincs rá idım. A legközelebbi istálló is, ahol hagyhatnám, egyórányira van innen. – Szerintem hallgatnunk kellene az anyádra ebben is – bámul ki az ablakon Brad. – Eddig még egyszer se hagyott cserben. – De ez a cél nem csak rólam szól. Ebben az állat is ugyanolyan fontos, akire most éppenséggel nem lenne idım. Most nem. Egész más egy kutya, mint egy ló. – Jó – biccent. – Tegyük a lovat egyelıre karámba. Amíg a kezedbe nem veszed a gyeplıt. Ne lógasd az orrod. Csak forgatom a szememet, de azt nem bánom, hogy megint jobb kedve van. – Ne lovagoljunk többet a témán – teszem hozzá, mert lehetetlenség nem beszállni a hülye játékba. – Ez jó volt! – bólogat elismerıen. – Lófajta a humorérzéked. – Lószart – felelem nagy komolyan. – Jaj, szálljunk csak le a magas lóról! – Menjünk abrakolni inkább – csóválom a fejemet. Brad úgy viszi át a küszöbön Rudyt, mint egy ifjú arát. Szabad kezével kutyakajás zsákot vonszol be az elıszobába, míg én felkapcsolom a fényeket, bedugom a karácsonyfát. Fenyıszag és színes égısor ragyogása fogad bennünket. – Parádés ez a hely! – teszi le Rudyt, az meg nem vesztegeti az idejét, egyenesen a fához rohan, és végigszimatolja a vörös papírba csomagolt ajándékokat a tövében. – Gyere, Rudy, kapsz kaját. Brad vizet enged neki egy tálba, én egy másikat töltök meg táppal. Úgy mozgunk a konyhában, mint Ginger és Fred, mindenki teszi a dolgát, össze se koccanunk. Megtörli a kezét, én mosom a magamét a mosogatónál. Elzárom a csapot, ı nyújtja a kéztörlıt. – Egy pohár bort? – Boldogan.

Keresek egy üveg pinot noirt, közben érzem, hogy Brad háztőznézı szemmel nézelıdik. – Nem akarod megvenni? – böki ki. – Ezt a házat? Imádok itt lenni, de ez a ház anyué. – Épp azért lenne érdemes megtartani – támaszkodik a konyhaszigetnek. – Szerintem ez a ház tisztára olyan, mint te. Már ha ennek van értelme. – Tényleg? – rántom ki a dugót az üvegbıl. – Tényleg. Elegáns és kifinomult, ugyanakkor meleg és barátságos. – Köszönöm – melegszik meg a szívem. – Szerintem át kéne gondolnod. – Kérdés, hogy megengedhetem-e egyszer magamnak – keresek két poharat a bornak. – Ki kell vásárolnom belıle a bátyáimat. – Hogyne engedhetnéd meg. Ha megkaptad az örökséget, persze. – Csak épp ahhoz még szerelembe kell esnem és gyerekeket szülnöm. És megeshet, hogy életem szerelme majd nem akar az anyám házában élni. – Imádni fogja. És ott a park az utca túloldalán, gyerekeknek a legjobb. Olyan meggyızıdéssel mondja, hogy szinte el is hiszem. – Anyu soha nem említette, hogy miért akarja, hogy az elsı évben ne adjuk el? – nyomom a kezébe a poharát. – Nem, soha. De felteszem, sejtette, hogy kelleni fog neked egy hely, ahol élhetsz. – Hát igen, én is ezt tippelem. – És nyilván azt is gondolta, hogy ha egyszer beköltözöl, hát soha nem is akarsz majd máshol élni – forgatja a kezében az italt. – Ezért van a harmincnapos kikötés. Nem akarta, hogy elkényelmesedj. – Állj! Mi van? – A végrendelet kikötése. Hogy egybefüggı harminc napnál hosszabban senki sem lakhat itt. Rémlik?

– Nem – vágom rá ıszintén. – Úgy érted, nem lakhatok itt? Keresnem kell egy lakást? – Ja. Ez áll a végrendeletben. Van belıle saját példányod, nem? – Ma szereztem egy kutyát – fogom a fejemet. – Felfogod, milyen kín egy kutyával lakást keresni? És nincsenek bútoraim, a Joshuaháznak adtam mindent, és egy centem sincs. – Hékás – teszi le a poharát, hogy két kezébe foghassa mindkét kezemet –, nem lesz gáz. A múlt héten a Joshua-házban aludtál, vagyis a harminc nap gyakorlatilag csak most kezdıdik. Van idı bıven találni valamit. – Álljunk csak meg egy szóra – rántom ki a markából a csuklómat –, szóval, ha szó szerint nem egybefüggı, akkor gyakorlatilag még csak hat napja lakom itt? – Pontosan. – Vagyis ha havonta egy-két napot nem alszom itthon, mert például hétfınként, ugye, a Joshua-házban alszom, akkor soha nem fogom átlépni a felsı határt? – Hú, hát nem hinném, hogy… – Ez annyit tesz, hogy az idık végezetéig is maradhatok – vigyorgok gyızedelmesen. – Probléma kipipálva. És mielıtt még jöhetne a jogászi aggályoskodással, emelem a poharam, amiben víz van. – Erre igyunk! – Csincsin! – koccintja a poharát az enyémhez.– Na, mi van, semmi vino? – Mostanában nem iszom. – Mintha azt mondtad volna – engedi le a poharát a szájától, anélkül, hogy beleinna –, hogy újabban hulla vagy, – Ja. – És nem piázol. – Igen, ezt mondtam, Einstein, – Azt a szent szart! Te megestél!

– Az a gyanúm nekem is – nevetek nagyot.– Vettem tesztet, de egyelıre nem mertem használni, kivárom az ünnepek végét. – Félsz, hogy pozitív? – Egy fenét! Attól félek, hogy negatív. Az összetörne – nézek a szemébe. – Jó, nem éppen úgy menne, ahogy képzeltem, mert szingli vagyok, meg minden, és Andrew majd eldönti, részt akar-e venni a gyerek életében, támogatnia semmiképpen sem kell, ha nem akarja. Végül is ez az én álmom, felnevelem… – Hohohó, B. B., húzd csak be a féket! Úgy beszélsz, mintha már száz százalék lenne. Vigyázz, hogy úgy mondjam, ne lovald bele magad túlságosan. – Állj le a hülye lovas poénokkal, lécci. Megragadja a két karomat, eltart magától, úgy mér végig. – Figyelj rám, Brett, ismerlek. Kezded beleélni magadat. De amíg nem totál biztos, ne szállj el nagyon, jó? – Késı. Ennél jobban már nehezen élhetném bele magamat, az van. És anyu diagnózisa óta most elıször végre megint boldog vagyok. A nappaliba bútorozunk az italainkkal. Rudy már a kandalló elıtt hever, kinyúlva. Brad egy borítékot varázsol elı a zsebébıl, mielıtt leülne. Hatos számú cél. – Elolvassuk, mit ír anyukád Rudyról? – Légyszi – huppanok le mellé egy fotelbe, felhúzom a lábamat, elhelyezkedem. – Ó, a francba – lapogatja a mellzsebét –, nincs itt az olvasószemüvegem. Felpattanok, az íróasztal fiókjából elıkeresem anyu olvasószemüvegét. – Parancsolj – nyomom a kezébe a fukszia- és télizöldkeretes csodát. A színvilágot látva a homlokát ráncolja, de azért felveszi. Én meg röhögıgörcsöt kapok a látványtól.

– Jaj, édes istenem az égben! Mennyire vicces vagy! Elkap, a kanapéra ránt, és hátracsavarja a karjaimat. – Szóval szerinted vicces? – hajol fölém fenyegetıen, és barackot nyom a homlokomra. – Hagyd abba – könyörgök hisztérikusan. Lassan lenyugszunk, de a vége az, hogy a kanapén kuporgok mellette, és a bal karját átveti a vállamon. Egy nálamnál tisztább nı most nyilván elhúzódna. Elvégre nem szakítottak, csak szünetet tartanak. De én?! Én maradok, ahol vagyok. – Na, viselkedj rendesen végre – rázza szét a levelet a jobb kezével. – Oké, nagyi – bólogatok, és odafészkelıdöm hozzá.– Olvasd. Vicsorog egyet, de azért olvasni kezd: – Gratulálok a kutyusodhoz, drágám! Boldog vagyok, mindig is annyira imádtad az állatokat, egészen kicsi lányként, csak valahogy a felnıtté válás nehéz menetében kikopott belıled ez a szenvedély is. Biztos nem vagyok benne, miért, de azért lenne tippem. – Andrew tisztaságmániás volt, ezt anyu is tudta. – Emlékszel arra a kóbor collie-ra, akit a Rogers Parkban szedtél össze? Leroynak nevezted el, és zokogtál, hogy megtarthasd. Talán nem tudod, de nagy csatát vívtam akkor érted Charlesszal, de annyira kényes volt, hogy képtelen volt engedni ennek az egy kérésednek. Állat nem jöhet a lakásba, hajtogatta. Mert büdös. Kikapom a levelet Brad kezébıl, és újraolvasom ezt az utolsó két mondatot. – Lehet, hogy tényleg azért választottam olyan pasit, mint Charles, hogy hátha végre sikerül megszerettetnem vele magam. – A lényeg, hogy most már átlátod – szorít magához Brad. – És soha többé nem akarsz majd megfelelni egy Charles Bohlingerfélének, mert anélkül is elhiszed, hogy imádnivaló vagy. – Ja – emésztgetem a szavait. – Anyu titka felszabadított. Bár elmondta volna hamarabb.

– Vigyázz nagyon a kis korcsodra. Mert keverék, igaz? Fel fogod engedni a kicsikét a felsı szintre? Mert szerintem akkor válj meg a paplantól, azt rettenetesen sokba kerül tisztíttatni. És legyen sok szép közös élményetek a kis kutyáddal, életem. Anyu. Megint elveszem a levelet, megint újraolvasom. – Honnan tudja, hogy itt lakom a házában? – Elképzelésem sincs. Talán kikövetkeztette. – Mibıl, mégis? – Andrew nem engedte a kutyát, vagyis mivel van kutyád, már nem Andrew-val laksz. És ha nem Andrew-val laksz, akkor logikus, hogy ide költöztél. – Látod? – meredek rá. – İ is azt akarja, hogy itt lakjak. Az a harmincnapos kikötés valami baki lesz. De a lelkem mélyén éledezik a gyanú, hogy csak áltatom magamat. A kanapén hempergünk, a lábunk a dohányzóasztalon sorakozik katonásan, és a Fehér Karácsony végefıcím pereg a képernyın. Brad ledönti az utolsó korty borát, és az órájára pillant. – Jesszus, ideje hazahúznom – tápászkodik fel nagy nyújtózkodva. – Azt ígértem anyának, hogy reggel korán indulok. Már csak két nap van karácsonyig, nélkülem nem tudja feldíszíteni a házat meg a fát. Valahol Champaignban egy gyarmati stílusú sorházban ı is azon lesz a családdal, hogy ne nagyon vegyék észre, hogy valaki már elhagyta a körüket. Pont, mint nálunk. – Addig nem mehetsz el, amíg ki nem bontottad az ajándékodat. – Jaj, nem kellett volna nekem semmi – szabadkozik. – De ha már megvan, nincs választás. Hol a doboz, hol az olló? Kikeresem a fa alatt a szögletes dobozkát. Feltépi, és csak bámulja a tartalmát. Végül kiemeli nagy óvatosan a fából készült hajót. – Gyönyörő. – Gondoltam, passzol a helyzethez. Végül is, te lennél a hajóm kormányosa.

– Milyen bölcs – nyom egy csókot a homlokomra. – De a kapitány te vagy, én csak egy vagyok a legénységbıl. Ne moccanj. Kimegy az elıszobába, majd egy aprócska, ezüstös skatulyával jön vissza. – Ez a tiéd. A dobozkában piros bársonypárnán egy miniatőr, arany ejtıernyı medál pihen. – Hogy mindig simán érj földet. – Ez pazar, Brad – forgatom a kezemben a mütyürt. – Köszönöm. És azt is, hogy az elmúlt három hónapban mellettem voltál. De tényleg. Nélküled soha nem jutottam volna idáig. – Dehogynem – túr bele a hajába, de a szeme komoly és mély. – Én köszönöm, hogy veled tarthattam. Ennyi, és arcon csókol. Lassabban és megfontoltabban, mint a korábbi puszik. Sietve felpattanok. Be van csiccsentve, és mind a ketten magányosak vagyunk, a szívünk romokban, sebezhetı… elég életveszélyes felállás. Kimegyünk az elıszobába, veszi a kabátját. – Boldog karácsonyt – próbálok könnyed maradni.– És mindenképp hívj, ha bármit megtudsz az apámról. – Mindenképp – bólint, de ahelyett, hogy belebújna a kabátba, csak fogja, és engem néz. És nagyon gyöngéden megsimogatja az arcomat, a tekintete pedig mint a méz, csorog végig a testemen. Adok neki: egy puszit. – Szeretném, ha boldog lennél. – Én is ezt kívánom neked – suttogja, és közelebb lép. A gyomromban pillangók táncolnak, de nem szabadt róluk tudomást venni. Jennát szereti, belé szerelmes. A hajamat simogatja, és úgy néz rám, mintha soha nem látott volna még. – Gyere közelebb! A szívem kalapál. Ne vágd gajra a barátságotokat. Magányos, sebzett a szíve, hiányzik neki Jenna. De befogom a józan érvek zsákját, és elmerülök az ölelésében. Hallom, ahogy beszívja a levegıt, mintha engem akarna felszippantani, és hozzám simul, érzem a forróságát, a keménységét,

az erejét. Lehunyom a szemem, a mellkasához bújok, finom fenyıillata van, érzem, ahogy dobog a szíve. Még jobban hozzásimulok, és már nem tudok nem tudomást venni a bennem is éledezı szenvedélyrıl. Az ujjai elvesznek a hajamban, az ajka forrósága a fülemen, a nyakamon. Jaj, istenem, milyen rég csókoltak már így! Lassan felnézek rá, a szemében tüzel a szenvedély, rám hajol, a szája a számra tapad. Meleg, nedves, finom ajkak. Összeszedem az erım utolsó morzsáit, és gyöngéden eltolom magamtól. – Ne, Brad – súgom, miközben félig-meddig abban reménykedem, hogy nem hallja, mit mondok. Vágyom rá, de nem lenne helyes, most nem. Jennával csak szünetet tartanak, elıször azt a kapcsolatot kell elrendeznie, csak utána bonyolódhat egy másikba. Végre kibogozza a kezét a hajamból, hátralép, és megdörzsöli az arcát. Ahogy felnéz, piros foltok ütnek ki a bırén, hogy a szenvedély vagy a zavar foltjai-e, nem tudom. – Nem szabad. Korai lenne – mondom. A szeme csalódott, neheztelı mosollyal biccent, majd a fél kezével magához vonja a fejemet, és egy csókot passzíroz a homlokomra. – Miért kell ilyen durván józannak lenned? – kérdi rekedtesen. – Jó éjt, Brad – mosolygok rá hasogató szívvel. Zoknisan állok a kinti lépcsı tetején, és nézem, mint tőnik el a sarkon. Nehéz döntés volt, de az egyetlen jó döntés, mert Brad még nem áll készen egy új kapcsolatra. Végül bemegyek, magamra zárom az ajtót. Andrew lakásában mindig a komor reménytelenség telepedett rám, ha magamra maradtam. Itt azonban érzem, hogy szép az élet, hogy vár rám a jövı. Lehet, hogy Brad soha nem képes rá, hogy újra szeressen mást is, mint Jennát, de a szenvedély, ami életre lobbant ma éjjel bennem, azt jelzi, hogy én igen, én készen állok. Rudy a szınyegen durmol. Van egy kutyám. És jövı ilyenkor már kisbabám is lesz! Lapos hasamat nézem, elképzelem magam, ahogy pár hónap múlva

kismamaruhákban járok, striák éktelenkednek a testemen. És olyan végtelen boldogságot érzek, hogy szinte szétcsattan a szívem. Beköszönt karácsony reggele, Rudy nedves orra böködi a mellkasomat. Megvakargatom a fejét. – Boldog karácsonyt, Rudy fiú. És már szedegetem is össze gondolatban a hosszas listát, amit ma mind el kell végeznem, hogy a családi vacsorát elıvarázsoljam. Görcsbe rándul a hasam. – Na, mozduljunk, Rudy. Este partit adunk – ülök fel, de újabb görcs rántja össze az alhasamat. A fájdalom kienged, felkelek, veszem a köntösöm. De elég egy pillantás a győrött lepedıre. Ott a friss, piros folt.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Egy hosszú pillanatig az agyam nem hajlandó felfogni, mit is jelent ez. Aztán a mellkasom szorítani kezd, nem kapok levegıt. Térdre rogyok az ágy mellett, a két karomba temetem az arcomat. Rudy ugatva próbál a karjaim közé furakodni, de most hiába is próbálkozik, nem kaphat tılem semmit. Kiürültem. Tízpercnyi gyászos bénultság után felpattanok, lerángatom a lepedıt az ágyról. Könnyek ömlenek a szemembıl, fájdalmasan jajgatok, a homlokomon izzadság gyöngyözik. Szennyeskosárba gyömöszölöm a lehúzott ágynemőt, és a kosárral a hónom alatt széthúzom a hálószoba függönyét. Mintha festmény lenne elıttem, a tökéletes karácsonyreggelbe bámulok bele, de most cseppet se vagyok fogékony a szépségére. A lelkem éppolyan üres és kifosztott, mint a méhem. Mintha bódításban tölteném a karácsonyt, teszem élettelenül, amit kell. Emmát és Trevort elvarázsolja a kutyám, és a kis hármas viszi a hátán a délutánt és az estét, mindkét testvérem és feleségeik megbővölten bámulják az akcióikat. Én meg csak meredek magam elé, nem hat rám se nevetés, se a finomságok. Catherine csak csipeget mindenbıl, míg a többiek transzban falnak. Én meg piszkálgatom az ételt, étvágyam semmi. A képzelt kisbabám elvesztése életre hívja bennem az anyu halála feletti gyászomat, ismét ıt siratom. Háromszor zárkózom be az emeleti fürdıszobába, hideg vizet lötykölök az arcomra, és igyekszem biztatni magamat, hogy nem kell elkeseredni, lesz még megint napsütés. Annyira akartam ezt a kisbabát. Teljesen biztos voltam benne, hogy terhes vagyok, és anyunak is velünk kellene lennie… hiszen annyira imádta az ünnepeket, igazán kijárt volna neki még legalább egy karácsony.

Tavaly úgy ünnepeltünk, mint mindig, még senki se sejtette, milyen csapás leselkedik ránk az eljövendı esztendıben. Bár tudtam volna, hogy az az utolsó karácsonya, valami egészen különlegeset kapott volna tılem, valamit, ami a szívéhez ér. De csak egy paninigrillezıt vettem neki. De ennek is örült, mint mindennek, amit tılem kapott, az arca ragyogott, amikor megköszönte, mintha csakis erre vágyott volna. – Olyan nagyon boldoggá teszel engem, drága kislányom – ölelt magához, és súgta a fülembe. Az eddig visszafojtott könnyek áttörik a kapukat, elszabadulnak. Zokogva rogyok a padlóra. Annyira hiányzik anyu, annyira nagy szükségem lenne most rá. Elsírnám neki, hogy mégse szülök neki kisunokát, hiába akartam annyira. İ meg vigasztalna, hogy nincsen semmi baj, hogy kisüt még a nap, hogy a remény soha nem hal meg. – Brett – kopog be az ajtón Joad. – Hé, Brett, ott vagy? – Ja… itt – nyögök fel. – Keresnek telefonon. Fellapátolom magam a hideg kıpadlóról, kifújom az orromat, ki a fene lehet az? Nyilván Brad, hogy jól vagyok-e, és hogy szabadkozzon az éjszakai „kéjsóvárságáért”. Mindenesetre megyek, felveszem. Trevor hozza elém a telefont. – Halló – lihegek bele a kagylóba, miközben megborzolom az unokaöcsém feje búbját. – Brett? – kérdi a hívó. Ismeretlen hang. – Az vagyok. Csend, lehet, hogy szétszakadt a vonal? – Halló! – ismétlem bizonytalanul. – Én meg John Mason – szólal meg végül a férfihang, egészen meghatottan.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Visszasprintelek az emeletre, be a hálóba, és magamra csukom az ajtót. A fejemet az ajtónak döntve szedem össze magam. – Helló, John – szakad fel végre belılem, amikor egy kis levegıhöz jutok. – Boldog karácsonyt! – Neked is boldog karácsonyt! – kuncogja édesen a vonal másik végén. – Biztosan nagyon váratlanul ért – darálom –, mert még én is csak szoktatom magam a gondolathoz. Alig két hónappal ezelıtt találtam meg a naplót. – Igen, igen, de annyira csodálatos, hogy így alakult. Annyira jó lett volna, ha Elizabeth megkeres engem, viszont azt is megértem, hogy nem tette. Megérted? De jó neked, mert nekem fingom sincs. De persze ez nem az a beszélgetés, amikor errıl kezdem faggatni a frissen megtalált apámat. Majd egyszer, ha szemtıl szemben ülünk egymással, fogjuk egymás kezét, vagy esetleg a kanapén, egymáshoz bújva. – Hol laksz? – Seattle-ben. Van egy kis zeneboltom. Manson Music. És párszor még pengetek is, ha adódik rá alkalom. Csak mosolygok, és igyekszem elképzelni ezt a csodás embert, ezt a zenészt, az apámat. – Mesélj még! Úgy szeretnék mindent tudni rólad. – Elmondok mindent, ígérem – kuncog megint –, de most kissé rohanásban vagyok. – Bocs, igazad van, karácsony meg minden. Nem is tartalak fel. De szeretnék találkozni veled, ha lehet, mielıbb. Nem tudnál eljönni? Idén már nem dolgozom.

– Mást se szeretnék – sóhajt nagyot –, de elég pocsék az idızítés. Van egy tizenkét éves kislányom. Az anyja jó ideje Aspenbe költözött, én vagyok a gondviselı. – Van egy kishúgom? – kiáltok fel. Milyen különös, hogy a sok álmodozásban az apámról soha meg se fordult a fejemben a lehetıség, hogy lett egy családja, gyerekei. – Hát ez remek. Hogy hívják? – Zoénak, és egy kis gyönyörőség. Csak egész nap köhögött, félek, hogy megfázott. Így nem utazhatunk. – Kár – bólintok, de már jön is az ötlet. – Akkor mehetek én Seattle-be. Akkor Zoénak se kell utazni… – Igazán kedves ajánlat, de most nem megfelelı – zárja le ellentmondást nem tőrıen. – Ilyenkor nem engedhetek senkit se Zoé közelébe, nagyon óvatosnak kell lennem. Értem, egybıl leesik. Az apám kifogásokat gyárt. Nem akar látni. Nem akarja, hogy a kislánya, aki még olyan befolyásolható korban van, megtudja a szégyenletes titkát. Ugyan, hogy is nem számítottam erre? – Jó. Akkor majd valamikor máskor. Most hagylak is, menj Zoéhoz. – Igen, megyek. De figyelj, Brett, nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettelek. És alig várom, hogy találkozzunk, csak most nem alkalmas. Remélem, megértesz. – Persze. És puszilom Zoét, jobbulást kívánok neki. Lerakom a telefont magam mellé a földre. Megtaláltam az apámat. És ráadásul egy féllánytestvért is kaptam vele. Akkor miért érzem elhagyatottabbnak magam, mint valaha? Ahogy lemegyek a nappaliba, minden szem rám tapad. – Az apám volt – igyekszem lelkesen hangozni. – John Manson. – És milyen volt? – riad fel Shelley a kábaságból. – Csodás. Édes. De tényleg, hallom a hangján. – Hol lakik? – kérdi Joad.

– Seattle-ben – zuhanok le a földre a kandalló elé törökülésbe. – És még mindig zenél. Hát nem remek? – És megbeszéltétek, mikor találkoztok? – Egyelıre nem – vakargatom Rudy állát. – Majd legközelebb. – Hívd meg ide – javasolja Jay. – Úgyis mind szeretnénk megismerni. – Meg is hívom, csak most beteg a kislánya. Megfázott, nincs jól. Van egy húgom, döbbenet, nem? – Vagyis akkor van egy rendes családja? – vonja fel a szemöldökét Joad. – Mármint hogyhogy rendes családja? – képedek el. – Nem úgy értem, csak… – Csak azt akarja mondani – veszi át a bátyámtól a szót Catherine –, hogy együtt él a családjával, akiket ismer. Így rendes. – Te is a rendes családja vagy – csusszan mellém a földön Jay, és a vállamra teszi a kezét. – De nem árt felkészülnöd, hugi. Nem lesz egyszerő behoznotok az elmúlt harminc-akárhány évet. Összeszokni, meg a többi. Soha nem volt melletted, nem ismert kisbaba korodban, nem látta, ahogy felnıttél, nem csitítgatott, ha rosszat álmodtál… és nem aggódta szét magát, ha kettıt tüsszentettél. – Van egy nı az irodámban – bólogat Joad –, aki örökbe adta a kisbabáját. Amikor a srác tizenkilenc éves korában megkereste, minden széthullott körülötte. Közben lett két másik gyereke is, és ez az idegen be akart férkızni az életükbe. Mert ı idegennek érezte – csóválja a fejét Joad, mintha valami rémálmot igyekezne elfelejteni. – Nálatok persze nyilván nem így lesz. Nehéz köd ereszkedik rám. Az apám, akit pedig annyira kerestem, nem akar látni. Van egy másik lánya, egy rendes lánya, akit imád. És én csak valami fertızés vagyok, aki felütötte a fejét, hogy szétroncsolja kettejük szép életét. Vajon ettıl tartott anyu is? Ezért nem beszélt róla soha?

Kilenckor kimerülten és kábán állok az elıszobában, a cipım a kezemben, a testvéreimet kísérem ki a házból. Joad és Catherine az utolsók, de a bátyámnak nincs mehetnékje, a kulcsával babrál, majd végül a felesége kezébe nyomja. – Indítsd be, szívem a kocsit. Megyek én is mindjárt. Catherine távozik. – Csak azt szerettem volna még megkérdezni, hogy mennyi ideig akarsz még itt lakni, anyu házában? – böki ki. – Nem... nem is tudom – szaporázza a szívem a hangnem hallatán. – Pillanatnyilag nincs nagyon hova mennem. – Anyu kikötötte, hogy legfeljebb harminc napig maradhatunk. És már hálaadás óta itt vagy, nem? Hitetlenkedve meredek rá. Pillanatnyilag anyám minden kedves génje kitakarodik a testvérembıl, Charles Bohlinger áll elıttem vegytiszta valójában. – Igen, de harminc egybefüggı napot mondott. És minden hétfın a Joshua-házban alszom. A szája nem mosolyog, csak a szeme, de gúnyosan. – És akkor? Szerinted minden héten újraindul a harmincas? Igen, szerintem igen. De a gúnyosságából ítélve ı nem ért ezzel egyet. – Mit szeretnél,Joad? Tanári fizetésbıl élek, az örökségemet én nem kaptam meg, és a bútoraimat is elajándékoztam. – Jó, jó, felejtsd el! – emeli a magasba a két karját. – Csak azt hittem, hogy te aztán végképp tartod magad ahhoz, amit anyu kért. Persze, felılem addig maradsz, amíg csak akarsz, nekem aztán tök mindegy – és ad egy puszit. – Kösz a csodás napot. Szeretlek. Ahogy kimegy, bevágom mögötte az ajtót, de olyan vaskos és nehéz, hogy nem is puffan. Indulok vissza a nappaliba, de a küszöbrıl még visszafordulok. – A fene essen beléd, Joad! – ordítom az ajtónak, és hozzávágom a cipımet.

Rudy kilı a szınyegérıl, és leparkol elıttem. Leguggolok hozzá, a fejét vakargatom. – Hála neked, most aztán kereshetem a lakást; ahová ilyen koszos kis korcsokat is befogadnak… Érzelmi hullaként, totálisan kiütve fekszem hajnali háromkor is még tompa éberségben az ágyamban, hiába várom annyira a megkönnyebbítı álmot. Zakatol az agyam, az apámon, a kifosztott méhemen, a színt valló testvéreimen jár az eszem. És az ösztönös szeretet, ami egybıl felizzott bennem, hallva, hogy van egy húgom is, mostanra semmivé foszlott, féltékenység és öngyőlölet mardosó kavalkádja maradt utána. Az oldalamra fordulok, Joad szavai kattognak a fejemben, vég nélkül ismételgetem a vádaskodását, míg végül ledobom magamról a takarót, és lemegyek az alsó szintre. A konyhapulton van a számítógépem. Tíz perc se kell, és világosan látom, hogy soványka jövedelmembıl és újdonsült, szırös barátommal milyen kihívás lesz új otthont találni. Miután végigbogarásztam a menı ajánlatokat, amik egész havi fizetésemet rágás nélkül elnyelnék, módosítom a keresési kritériumokat. Miinek nekem két szoba? Jó. De az egyszobás lyukak is méregdrágák. Nincs más megoldás, mint délnek fordulni. Most mit számít, hogy egész életemet az északi, sikkes negyedekben éltem le? Meg hogy akit csak ismerek, a városnak ezen a táján él? Nekem délre kell költöznöm. Elküldöm az adatokat, és igen, igazam van: a belvárostól délre húzódó negyedekben nagyságrendekkel alacsonyabbak a bérleti díjak, de még így se elég olcsó, hogy megengedhetném magamnak. Ha nem akarom megbontani a nyugdíj-megtakarításaimat, vagy nem térek át a hippiéletmódra, és bútorozok össze hordányi vadidegennel, akkor csak egy út áll elıttem: a déli peremvárosok, az Eisenhower gyorsvasút vonalától még délebbje. Ez nem szerepel a listámon…

És ezt nem is tudom benyelni. Nem költözhetek egy ennyire idegen vidékre, ahol bőnözés, erıszak és hamisság vár minden sarkon. Kész vagyok. Mi a szart képzelt az anyám?

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A nap a látóhatár fölött trónol, amikor győrötten és égı, vörös szemmel felszedem Sanquitát a Joshua-háznál. Megyünk Chan doktornıhöz. Jeges délelıtt van, olyan, amibıl az ember leginkább a hangokat hordozza az emlékezetében: a talp alatt ropogó hó, a tavon zajló, nyikorgó jég, az álló nap dolgozó főtés zaját. Sanquita összehúzza magát az anyósülésen, szövetcipı és bélelt kapucnis, ócska dzseki van rajta, csupasz kezeit a levegıbefújónál melengeti. – Azt olvastam a szaklapokban, hogy a chicagói egyetemi klinikán van az országban a legjobb nefrológiai részleg. Lehajtja a napellenzıt, hogy ne tőzzön a szemébe a nap, elhelyezkedik az ülésen, a feneke alá dugja a két kezét. – Nem értem, minek csinálja – böki ki. – Nincs jobb dolga? – Fontos vagy nekem – mondom, és nem érdekel, hogy a szemeit forgatja. – Jó, tudom, hogy nem érdekel, és hogy nem is bízol bennem, de ez van. És ha az embernek valaki fontos, akkor az ember segíteni akar. – Nekem nem kell segítség. Ha a baba meglesz, én is jobban leszek. – Jó – biccentek, és mélységesen kívánom, hogy legyen neki igaza, és hogy el is tudjam hinni, amit mond. De nem tudom. Az erıs délelıtti fényben egészen viaszos színe van, és a pocakjából ítélve nem gyarapszik megfelelıen. – Választottál már nevet neki? – próbálok vidámabb vizekre evezni. – Aha – vakarja a lábait két kézzel. – A kisöcsém nevét. – Biztos fantasztikus kissrác. – Az volt. És okos. – Volt? – kapom fel a fejemet. – Meghalt.

– Jaj, édesem, annyira sajnálom – maradok meg a részvét röpke szólamánál, mert ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, semmi értelme kérdezısködni. Ahogy valami személyes téma kerül szóba, Sanquita mindig elnémul. De most, egypercnyi hallgatás után, legnagyobb meglepetésemre, folytatja: – Hatodikos voltam. Deonte és Austin otthon ketten egyedül, mi többiek az iskolában. Éhesek lettek. Deonte felmászott a pultra, hogy elérje a gabonapelyhet. Égnek mered a karomon a szır, legszívesebben leállítanám, nem akarom hallani, mi történt azután. Kivételesen nem. Sanquita kibámul az ablakon. – Nem tudta, hogy a tőzhely ég. A pizsama meggyulladt. Austin meg hiába próbált, nem tudott csinálni semmit. A fejét rázza, a semmibe mered. – Azóta vagyok talán dühös anyámra. Mindenki mondta, hogy ı nem tehet róla, de tudom, hogy mért nem ébredt fel akkor a kiabálásra. Amikor hazaértem, lehúztam a cuccot a budiba. Mert nem megyünk mostohákhoz. Csak most már nem értem, miért is csináltam így. Összerándul a gyomrom. Marihuána? Kokain? Meth? Nem kérdezem, csak gyöngéden a karjára teszem a kezem. – Annyira sajnálom, édesem. Deonte pedig a te babádban fog tovább élni. Nagyon kedves gondolat. – Ja, nem, nem Deonte – fordul most felém. – Austinnak fogom nevezni. Austin azután megváltozott. Anyu ıt vádolta, hogy csakis az ı hibája volt. Ezután elcsendesedett, hangja se lett, csak a bajok. Tizennégy éves lett, és kerülte el az iskolát. Vagy két éve lıtte le magát a nagybátyánk pisztolyával. Deonte halála után nehéz volt neki élni. Elsıként érkezünk Chan doktornı rendelıjébe, csak a nıvérkék és a nevetıs recepciós lány vannak ott. Leülünk egymás mellé a váróban, Sanquita kitölti a papírokat.

– Sanquita Bell – szól ki a nıvérke egy ajtón. – Nem jön? – néz rám Sanquita, ahogy feláll. – Nem gond, megvárlak itt – pillantok fel rá az újságból. Az ajkát rágja, de nem szól. – De ha szeretnéd, szívesen bemegyek veled. – Az klassz lenne. El se hiszem. Azt akarja, hogy vele legyek. Félredobom az újságot, bátorítón karolom át a vállát, és megyünk a nıvérke után a vizsgálóba. Sanquita vékony, kórházi zöld ingben ül a vizsgálóasztalon, a lábait lepedı takarja, a haja hátrafogva. Olyan, mint a gyerekorvost váró kislány. Halkan kopognak az ajtón, és belép a doktornı. Bemutatkozik Sanquitának, majd kérdın néz rám. – Maga pedig? – Brett Bohlinger vagyok, Sanquita tanára és barátja. Az anyja Detroitban él. A doktornı bólint, kielégíti a válaszom. Hosszas vizsgálat következik, több vérvétel és még több kérdés, majd Chan doktornı lehámozza a gumikesztyőjét, és kéri Sanquitát, hogy öltözzön fel. – A váró túloldalán van az irodám, ott várom magukat. Az íróasztal elıtt ülünk egymás mellett, és a doktornı egybıl a lényegre tér. – Nagyon komoly betegségben szenved, Sanquita, és a terhesség csak még ront az állapotán. A vese igen nagy megterhelés alatt áll, amit a várandósság is fokoz. Amikor a vese nem megfelelıen mőködik, mint az ön esetében is, a vérben megemelkedik a káliumszint. Gyanítom, ez az ön esetében is így van. És ez szívmegálláshoz vezethet – rendezgeti a papírjait maga elıtt, és nehezen tudom eldönteni, hogy zavarban van, vagy ingerült. – Ha megkaptam a laboreredményeket, ismét találkoznunk kell, de az idı most a legszőkebb tényezı. Lépni kell mielıbb. Azt javaslom, hogy a lehetı leggyorsabban vetesse el a magzatot.

– Mi? Nemi – néz rám Sanquita, mintha elárultam volna. – Nem! Megfogom a kezét. – Már bıven a második harmadban van, doktornı – veszem át tıle a szót. – Ha az anya élete veszélyeztetve van, bármikor meg lehet szakítani a terhességet. És jelen esetben az anya élete veszélyben van. Sanquita kirántja a karját a kezembıl, feláll, véget akar vetni ennek a beszélgetésnek. De én nem kelek fel. – És ha megtartja a babát, mik az esélyei? – Ötven-ötven százalék – néz bele a szemembe Dr. Chan. – És a babának még annál is kevesebb. Legfeljebb harminc százalék. Azt hozzá se teszi, hogy esély a túlélésre, mert értjük anélkül is. Sanquita kıkemény arccal bámul kifelé az ablakon a kocsiban. – Nem megyek vissza ide. Soha. A hölgy azt akarja, hogy öljem meg a babámat. Ez lehetetlen. – Édesem, nem akarja ı, csak úgy véli, hogy ez lenne a számodra a legjobb. Mert most az életed a tét, érted? – Maga érti?? – kapja felém a fejét dühödten. – Magának nincs gyereke. Nincs joga megmondani, mit csináljak! A szívem nagy reccsenéssel roppan ketté, magam elıtt látom a vörös foltot a lepedın. – Igazad van. Ne haragudj! – nyögöm ki, és próbálok egyenletesen lélegezni. Visszafordul az ablakhoz, némán utazunk jó ideig. Már majdnem a Carroll sugárútnál járunk, amikor megszólal, de olyan halkan, hogy alig-alig hallom, amit mond. – Akart babát, ugye? Úgy mondja, mintha már késı lenne, mintha eljátszottam volna minden esélyemet egy gyerekre. És persze az ı világában egy harmincnégy éves asszony már ıskövület, az már nem szül. – Igen, akartam, akarok gyerekeket.

– Nagyon jó anyuka lett volna – emeli rám a tekintetét Ennél kedvesebb és egyszerre kegyetlenebb mondatot nemigen mondhatott volna. Megszorítom a karját, biztatón. Most nem húzódik el. – És te is az leszel, majd egyszer, ha a veséd rendbe jött. De most… nagyon nem szeretnélek elveszíteni. – Hát nem érti, Miss Brett? Nekem nincs értelme az életemnek, ha elveszítem a babámat. Inkább meghalok, mint hogy megöljem a babát. A meghalnék érted szeretet Sanquita megtalálta. És az igazi megszállott szerelmekhez hasonlóan, lehet, hogy belepusztul. Alig múlt tíz, és mi már visszaértünk a Joshua-házba. Úgy terveztem eredetileg, hogy egész délelıtt együtt leszünk, megreggelizünk valahol, vásárolgatunk kicsit a babának, de olyan fordulatot vett a reggel és a hangulatunk, hogy fel se vetem. Ahogy kifarolok a beállóról, a hátsó ülésen megpillantom a papírokat, amiket az éjszakai lakáskereséskor nyomtattam. Valamivel távolabb lehúzódom az útról, átlapozom a listát, keresem azt a csinos téglaházat, amit Pilsenben találtam. Esetleg elhajtok arrafelé, vetek rá egy pillantást. Hogy megnyugtathassam Bradet meg Joadot, hogy rajta vagyok a témán. Kétszer nézem át a papírstószt, megvan a hat hely Little Italyben, a négy lakás a University Village-ben, de az a helyes kis ház Pilsenben sehol. Pedig emlékszem, hogy kinyomtattam. Hova tőnhetett? Az ölemben a sok papír elhanyagolt gyerekekként rimánkodik a figyelmemért. Mi a fene történt… hol lehet? Próbálom azzal biztatni magam, hogy legalább közelebb leszek a Joshua-házhoz meg a többi tanítványomhoz, de lepereg rólam minden biztató gondolat. A déli városrész lehangoló és elhanyagolt… már-már veszélyes. A Little Italy feldob kicsit, színes és vidám a nyüzsgı bevásárlórésszel meg a város legjobb kajáldáival. Végül is ez nem is annyira pocsék. Fohászkodom egyet,

és elindulok az elsı címre a listán. De már nem a városrész központjában vagyok, a csini, alacsony házak között, hanem egy lakótelepen, betonkockák paradicsomában. A cím pedig egy bedeszkázott ablakú, alacsony romhalmaz, mintha egy félszemő varangy ülne a gazban. Édes istenem, ennek aztán semmi köze a képhez, amit a neten láttam. Áthajtok a Loomis utcába, és az agyam elborul, amikor a nyakig érı gazban ócska abroncsok és egy kihajított, rozsdás vasalódeszka társaságában végre felfedezem a Kiadó táblát. Ezt akarta elérni anyu? Igen? Nehezen tudnám eldönteni, hogy megbántott vagyok, vagy sértett, vagy dühös. Végül abban maradok, hogy mindhárom egyszerre. Az év utolsó napja van, délután öt, és anyu nappalijának az ablakában ülök egy zacskó M&M’sszel az ölemben, Rudyval a lábamnál, és épp Carrie-nek vázolom az elmúlt napok eseményeit. Odakinn a haldokló nap lassan megadja magát, átengedi a mulatságra készülıdı nagyvárost az éjszaka sötétjének. Mesélek Sanquita állapotáról, Joad letámadásáról, hogy mégis meddig akarok még itt lakni. – Ja, és Johnny megint hívott az este. De persze csakis Zoéról lehetett vele beszélni, egyre jobban meg van fázva. Aggódik. Legszívesebben kivágtam volna, hogy: Nyugi, nem kell a fesztivál, nem fogok váratlanul rátok törni. – Ne gondolj rögtön a legrosszabbra. Majd meglátod, ha Zoe meggyógyul, rád fog figyelni egybıl. Hidd el, én tudom, milyen az, ha beteg a gyerek. Ki se látsz belıle. Kezdenék tovább háborogni, hogy csak egy egyszerő megfázás, az ég szerelmére, de leállítom magamat. Sanquitának igaza volt, én ezt nem érthetem. Nekem nincsenek gyerekeim. – És egyébként a ti srácaitok hogy vannak? – Remekül. Tayloe-nak szerda este táncfellépése volt, majd elküldöm a videót. İ a magas kislány a háttérben, aki állandóan elrontja az ütemet. Pont, mint én.

Ezen nevetgélünk kicsit. – És, mi a programod este? – kérdi. – A nagy semmi. Jay és Shelley valami puccos fogadásra megy, de mire felajánlottam, hogy majd ırzöm a srácokat, már elhívták a bébicsıszt. Elmentem hát a tékába, és kivettem az összes létezı régi Meg Ryan-filmet – mondom, és közben az asztalhoz megyek, hogy felmérjem a kínálatot – Itt van a Szerelem hullámhosszán, a Meglátni és megszeretni… na, mit szólsz? Átjössz? Ha ott van a Harry és Sally is, repülök. – Viccelsz? Azt vettem le elsınek a polcról. – Istenem, Bretel, mennyire hiányzol – sóhajt nagyot Carrie, miután kinevettük magunkat. – Mi Stella munkahelyi ismerıseivel bulizunk, és az igazat megvallva, szó nélkül elcserélném veled az estémet. Néha egész komolyan irigyellek. – Hát ne tedd – telepedek vissza az ablakba. – Az én életemben nincs semmi irigylésre méltó – szorul össze a torkom. – Olyan nyomasztó egyedül lenni, Car. Elég végigmenni az utcán, mindenütt fiatal párok, a legtöbb tolja a babakocsit, és olyan végtelenül öregnek érzem magam mellettük. Mi van, ha soha nem találkozom senkivel? Mi van, ha nem lesznek gyerekeim? Majd a szomszéd kölykök rohangásznak a bolond vénasszony háza körül, és bekiabálnak az ablakomon, közben meg rettegnek tılem? Ez lesz? Itt halok meg magamban anyu régi házában? – Az kizárt. Tudod, nem lakhatsz ott. Nagy eséllyel valami lepukkant albérletben halsz majd meg magadban. – Ó, milyen cuki vagy! – Nem lesz semmi gond, Bretel – nevet nagyot Carrie. – Boldog leszel. És még csak harmincnégy vagy, nem kilencvennégy. Hamarosan megismersz valakit – mondja, és hirtelen elhallgat. – Bár, szerintem már ismered is. – Igazán? – tuszakolom vissza a taknyos zsepimet a zsebembe. – És mégis ki az? – Anyád ügyvédje.

– Brad? – ugrik hatalmasat a szívem. – Na, most tévedsz. – Benned még fel se merült? És ne is próbálj átvágni. Újabb maroknyi cukorkát tömök a képembe. – Jó, lehet – ismerem el, és elregélem a karácsony elıtti eseményeket és a béna csábítási rohamát. – Jennával épp szünetelnek. Magányos volt és kapatos. És mindent tönkrevágott volna, ha összegabalyodunk. – Te magad mondtad, hogy már hónapok óta megy közöttük a se veled, se nélküled. Figyelj, agyaltam ezen a dolgon. És szerintem rájöttem, hogy miért Bradet bízta meg anyád a vén pöcs helyett, akivel évek óta dolgozott. – Egen? – Szerintem össze akart boronálni benneteket. – Mármint, hogy mi ketten együtt… – húzom ki magam hirtelen. – Aha. Mintha a viharos égen egyszerre áttörne a káprázatosan ragyogó nap, megvilágosodom. Hogy a francba nem esett le ez nekem hamarabb? Azért választotta anyu Brad Midart és nem a vén Goldblattot a végrendelete végrehajtójául, mert tudta, hogy egymásba fogunk szeretni. Megszervezett nekem egy új kapcsolatot egy pasival, akit maga is kedvelt és tisztelt. Nem a piros napló volt a búcsúajándéka! Negyvenhetedszer is elpróbálom magamban, mit fogok mondani, miközben idegesen meredek a telefonomra. A kezem remeg, ahogy felveszem, legbelül mégis különös nyugalom van bennem. Nem vagyok egyedül, anyu mellettem áll, érzem. A kis arany ejtıernyımet babrálom, a sima földet érésekhez. Mély levegı, és beütöm a számot. Harmadik csengésre felveszi. – Én vagyok az. – Hahó, mi a helyzet? – hallom az álmos hangot, és szinte látom magam elıtt, ahogy nyújtózkodva megnézi, hány óra is van. Majdnem kísértésbe esem, hogy elsüssek pár tréfát a lúzerségünkrıl,

hogy mind a ketten otthon fetrengünk nagy magányunkban, de most ennél fontosabb a mondandóm. – Mit szólnál némi társasághoz az éjszakára? Ezt nem lehet félreérteni. Egy ideig nem felel, és már kezdek visszasüppedni a kétségbe. Már épp próbálom elütni a fiaskómat egy béna „csak vicc volt”-tal, amikor végre megszólal. – Boldoggá tenne – duruzsolja halkan és édesen. Lisztfinom hópelyhek szitálnak az égbıl. Ráfordulok az Oakley-ra, suhanok a friss hóban, és, csodák csodája, alig egysaroknyira találok is helyet. Jó jel, gondolom. Kiszállok a kocsiból, és ahogy közeledem, egyre szaporábban haladok, a végén már futok. Így kell lennie. Ketten együtt minden célt beteljesíthetünk, még a rettegett lovat is. Már a nem létezı-elvesztett terhességemet se érzem akkora drámának, Brad ezerszer jobb apa lesz, mint Andrew. Egészen megrészegít az új élet reménye. A ház elıtt megtorpanok. Mi van, ha téved a megérzésem? Ha Carrie mellényúlt? A szívem dörömböl. Lehet, hogy elbaltázom? De át se gondolhatom rendesen, mert egyszerre kivágódik a lépcsı tetején az ajtó, és csak nézzük egymást. Farmerben van és pamutingben, aminek lazán kilóg a dereka. Olyan dögös, hogy itt helyben leteperném. De nincs rá idım, mert ı rohan le engem. Beránt a lakásba, berúgja az ajtót, és nekilapít a falnak. A fejem szédül, kapkodom a levegıt. Lehányom magamról a kabátot, és már kapaszkodom is a nyakába. İ két kezébe fogja az arcomat, a nyakamat csókolja végig, az ajkaimat, a nyelvünk összefonódik. Enyhe whisky íze van, édes, finom. Belefúrom az ujjaimat a hajába, dús és puha, pont, amilyennek képzeltem. A kezei bejárják a testem, felgyőri a pulóveremet, a pucér bırömet simogatja, csupa libabır vagyok. Lerángatja a fejemen át a pulcsit, a keze becsusszan a melltartóm alá. – Jaj, istenem – súgja a nyakamba. – Olyan gyönyörő vagy.

Lángra lobbantam, a kezem vakon matat a derékszíján, nagy nehezen kicsatolom, következnek a gombok. És a szomszéd szobában megszólal a telefon. A teste megdermed, az ujja megáll a mellbimbómon. Újabb csöngés. Minden porcikám tudja, hogy Jenna az. És azt is tudom, érzem, hogy Brad is tudja. – Ne foglalkozz vele – súgja, és a keze újra életre kel a mellemen, de sokkal ügyetlenebbül, figyelmetlenebbül, mintha már nem izgatná, amit csinál. A mellkasába temetem az arcomat, hallgatom a kitartó csöngetést. Végül ernyedten hullanak le a karjai. Elhatalmasodik rajtam a rosszullét, mekkora barom voltam! Mégis mit képzeltem? Eltolom magamtól, összekulcsolom a meztelen mellemen a karjaimat. – Menj csak, vedd fel. De közben elhallgatott a telefon. Csak a főtés folyamatos zúgása és Brad zihálása hallatszik. Nyúl értem, és a tekintete félreérthetetlen: végtelenül gyöngéd, tudom, nem akar megbántani. De azt is látom benne, hogy másé a szíve. Próbálok mosolyogni, de a szám sarkai parancsolhatatlanul lefelé tartanak. – Hívd vissza – suttogom, és lehajolok a pulcsimért. Még hallom, ahogy utánam kiált, de már lent vagyok a járdán, a lépcsı alján. Rohanni kezdek, tiszta erıbıl, mert félek, hogy ha megállók, minden, az egész világ darabokra hullik körülöttem.

HUSZADIK FEJEZET

Az égnek hála, véget ért a karácsonyi szünet, mehetek végre tanítani. Ki hitte volna, hogy valaha olyan nyomorúságosan szánalmassá válik az életem, hogy inkább megyek dolgozni, mint hogy otthon legyek? A vállamra dobom a bırtáskámat, a másikra az éjszakai holmimat. – Érezd magad jól Shelley néninél, Rudy fiú. Holnap találkozunk. Már hat elıtt úton vagyok, de a forgalom már most húzós. Végigveszem agyban a napot, rengeteg a dolgom. Miféle pokoli erı ködösítette el a tisztánlátásomat, amikor a hétköznapokra is megtartottam a Joshua-házban vállalt hétfıi önkéntes mőszakomat?! Bár az igazat megvallva, inkább legyek a menhelyen, mint hogy otthon gyászoljam a soha nem volt terhességemet, a soha nem volt új szerelmemet és az apámat, aki soha nem is lesz talán. Felcsapom a mennyezeti világítást, elsısorban is szemlézem a gerániumomat az ablakpárkányon: a sok nyíló bimbó felmagvadzott, és a levelei is elsárgultak, megrepedeztek, de túlélték az ünnepeket, pont, mint én. Életre keltem a számítógépet. Még hét sincs, vagyis két áldott órám van még, hogy magányomban összerakjam magam a nehéz napra, hétre. Ma veszi kezdetét az elsı félév záróvizsgaidıszaka, és Sanquitának ötöt kell a hétvégéig leküzdenie. A telefonom rögzítıje pirosan pislog, vagyis üzenetek várnak rám. Magam elé húzom az írótömbömet, és megragadok egy cerkát, készen állok. Az elsı kettıt két új beutalt hagyta, a harmadikat Taylor doki még december 23-án. A ceruzám radíros végének elmélyült rágcsálásába fogok, ahogy hallgatom. – Hahó, Garrett vagyok. Ha esetleg az ünnepek között is az irodába tévedne valami csoda folytán, megadom a mobilszámomat: 312-555-4928. Hívjon bármikor, csak bátran, a városban vagyok. Az ünnepek nehéz idıszak, fıleg az édesanyja halála utáni elsı karácsony – elhallgat, kis szünet. – Mindegy, csak akartam, hogy legyen egy szám, ahol bármikor megtalál. És ha már az új évben

kapja csak meg, akkor gratulálok, hogy túlélte. És örülök. És boldog új évet kívánok! Beszéljünk! Kipottyan a kezembıl a ceruza, és a telefonra meredek, nem kifejezetten értelmesen. Dr. Taylor gondol rám, fontos vagyok neki, és nem csak mint a kis páciense tanára. Még egyszer meghallgatom a röpke monológot, csak hogy halljam a hangját, és azon kapom magam, hogy mosolygok. Napok óta elıször. Már be is pötyögöm a számát, és reménykedem, hogy ı is fent kukorékol már, mint én. És igen. – Boldog új évet, Dr. Taylor, Brett vagyok, most hallgattam meg az üzenetét. – Hahó! Hát igen, csak gondoltam… nem voltam biztos benne, hogy… Zavartnak hangzik, én meg csak mosolygok. – Köszönöm, nagyon köszönöm. Tényleg. Hogy teltek az ünnepek? Elmeséli, hogy a nıvéreivel és a családjukkal töltötte a karácsonyt. – Pennsylvaniában, az unokahúgom házában győltünk össze. – Az unokahúgánál? – hökkenek meg egy pillanatra, de persze unokahúgok is lehetnek felnıttek, nem mind olyan picurka, mint az enyém, Emma baba. Az is lehet, hogy az ı unokahúga éppenséggel korombeli. – De jópofa. – Az idısebb nıvérem lányánál, Melissánál. Elég furcsa gondolat, hogy már két nagylánya van, és mindketten gimnáziumba járnak – mereng el ı is ezeken a dimenziókon, majd hozzáteszi: – És magának? Milyen volt? – Elég róla annyi, hogy örüljön, hogy csak ma kaptam meg a számát. Különben gyorshívóra került volna nálam. – Annyira rémes volt? – Hát ja. Annyira. – Csak kilencre jön az elsı páciensem, ha szeretne róla beszélni.

A karácsony elsı napján bekopogtató menstruációmtól és a Braddel lejtett megszégyenítı kettısünk történetétıl megkímélem, de egyébként dióhéjban vázolom az elmúlt két hetemet – hogy gyászoltam újra anyut, hogy próbáltam lakást keríteni, és hogy zajlott Sanquita orvosi vizsgálata. Mondanom sem kell, hogy milyen remek hallgatóság. Végül is szakmai ártalom ez nála. De vele, aki a lelki betegségek avatott doktora, végre nem érzem magam a diszfunkcionalitás peremén táncikáló sült bolondnak, csak egy szomorú normálisnak. Még meg is nevettet… kár, hogy utána rákérdez apámra. Hogy hallottam-e felıle. – Ami azt illeti, karácsonykor felhívott. Van egy másik lánya – állok elı egybıl a lényeggel. – Egy olyan, akit a születése óta ismer és imád. És valahogy neki nem olyan lényeges, hogy végre találkozzunk – de ahogy kicsúszik a számon a mondat, már bánom is. Nem lenne szabad a kishúgomra féltékenykednem. Beteg, lehetnék sokkal megértıbb vele. – Még nem szervezték meg a találkozót? – Nem – csippentem össze az orrnyergemet. – Zoe meg van fázva. Nem akarja utaztatni, és az se jó, ha én megyek, nehogy ráfertızzek valami bacimmal. – És ezt maga elutasításként éli meg – jelenti ki kedvesen, egészen halkan. – Igen – suttogom. – Arra számítottam, hogy az elsı chicagói gépre felpattan… de talán nem akarja felzaklatni Zoét. Mégiscsak új családtag vagyok. De gızöm sincs. Annyira önzınek érzem magam, de ha egyszer olyan régóta vártam ezt a pillanatot. Egyszerően másra se tudok gondolni, mint hogy látni szeretném végre, megismerni élıben is. Ahogy Zoét is. Elvégre a húgom. – Persze, tudom, hogy ezt szeretné. – Olyan érzés, mintha… mintha egy ajándékcsomag lennék, amit apámnak küldtem, ı viszont ki se akarja nyitni a dobozt. Mert én csak egy másolattal álltam elı, miközben neki megvan az eredeti, azt

imádja – összeszorítom a szemem. – Az van, hogy féltékeny vagyok Zoéra. Tudom, hogy nem lenne szabad, és mégis. – Az érzelmekkel kapcsolatban nincs olyan, hogy nem lenne szabad. Az érzelmek azok, amik – beszél, és a szavai hős borogatásként enyhítik lázas homlokom izzását. – Olyan érzés lehet, mintha az apja a húgát a széltıl is óvná, magát viszont nem kímélné. – Ühüm – bukik ki belılem a zokogás, de nagy nehezen visszanyelem. Az arcom legyezem, és a szemem az órára téved. – Ó, a szent szart! Már fél kilenc. Mennie kell. – Teljesen normális érzések ezek, Brett. Minden egészséges ember olyan kapcsolatra vágyik, ahol biztonságban tudhatja magát, ahol úgy érezheti, hogy gondoskodnak róla és szeretik. És hatalmas elvárásokkal kereste az apját, hogy ı majd betölti ezt az őrt, tıle megkapja ezt a szeretetet. És még az is lehet, hogy így lesz. De azt is tudnia kell, hogy ezeket a vágyakat más módon is be lehet teljesíteni. – Most jön az, hogy megkapom a Xanax- vagy a válium- vagy efféle receptemet? – Dehogy – nevetgél –, magának nem kell gyógyszer. Csak szeretet: az apjától, a szerelmétıl, valaki mástól vagy akár csak önmagától. Alapvetı emberi szükséglet ez. És akár hiszi, akár nem, maga még a szerencsések közé tartozik, hiszen felismeri, hogy szüksége van rá. Többen vannak azok a szerencsétlenek, akik olyan mélyre elásták magukba ezeket az igényeket, hogy boldogtalanságukban azt se tudják, hová kapjanak. Aki szeretette vágyik, az sérülékeny. És csak az egészségesek mernek sérülékenynek mutatkozni. – Pillanatnyilag éppenséggel nem érzem magam valami egészségesnek, de mivel maga a doki, hát elfogadom az ítéletét – bólintok rá, és a naptáramon látom, hogy negyed tízre Aminánál kell lennem. – Most tényleg mennem kell, ahogy magának is. De köszönöm a kezelést. A végén, ha netán meggyógyulok, számíthatok a zsíros számlára?

– Elképzelhetı – nevet Taylor. – Vagy természetben beszámítjuk, és kénytelen velem ebédelni valamikor. Ez váratlanul ért. Taylor doki hajt rám?! Hú… még soha nem jártam öregebb pasival. Azt persze el kell ismernem, hogy a saját korosztályomban nem vagyok épp virtuóz mutatvány, szóval… még az is lehet, hogy én leszek Garrett Catherine Zeta-Jonesa. İ lesz az én Spencer Tracym, hogy végre Katharine Hepburnnek érezhessem magam, legalább ebben. Zakatol az agyam, hogy valami könnyeden szellemes okossággal biztosítsam, az ajtó legalábbis résnyire nyitva állhat elıtte. De túl hosszasan keresgélek. – Irány a munka – zárja le a szokásosnál jóval hivatalosabb hangnemben. – Kérem, hívjon, ha túl van Peterrel a következı foglalkozáson. – Igen, persze, hogyne. Szívesen visszakanyarodnék az ebéd témakörére, de már búcsúzik, és mire észbe kapok, szét is kapcsoltunk. Szó szerint és képletesen is. Egész nap könnyő pára szitál szenteltvíz gyanánt, folyamatosan megáldva a várost, és közben nagyot zuhan a hımérséklet, vagyis beállnak az utak. Most is Peter az utolsó, már féltem tıle a napomat. És ma se jobb vele, mint eddig bármikor. Szokás szerint kerüli a tekintetemet, és az összeszorított fogai közt préseli ki egyszavas, undok válaszait, de most valahogy megszakad érte a szívem, hogy egy ilyen értelmes kisfiú itt fonnyad egész álló nap ebben a füstölıben. Óra végén egy kupac könyvet emelek ki a táskámból. – A minap egy könyvesboltban jártam, Peter. És az jutott eszembe, hogy biztosan szívesen olvasnál valamit, hogy kicsit lekösd magad – tolom elé a kupacot, és lesem, hátha felvillan legalább egy pillanatra az izgalom vagy a meglepettség legapróbb jele az arcán, de semmi. Csak az asztallappal szemez változatlanul. Leemelem a kedvencemet a kupacról: – A történelmet szereted, azt tudom. Ez itt a

Dust Bowl vidékérıl szól, a harmincas évekrıl. Ez pedig – húzok elı egy másikat – Lewis és Clark felfedezıútjáról. Épp egy harmadikat készülök elıvenni, amikor kirántja az összeset a kezembıl. – Jól van – mosolygok.– Vedd csak el, neked hoztam. A tiéd mind. Fogja a kupacot, a melléhez szorítja. És végre valami pozitív fordulat, az elsı alkalom, hogy nem kudarcosan megyek el. A szitálás azóta se maradt abba, csigalassan óvakodom le a kinti lépcsın. Két kézzel kapaszkodom a korlátba, a lépcsıfokokon jégburkolat feszül. Pont leérek a kocsihoz, amikor mögöttem kinyílik az ajtós. Megfordulok. Peter áll a lépcsıfeljáró tetején az esıben, karjában ott vannak a könyvek. Engem bámul, azt gondolom, hogy talán szeretné megköszönni. Kivárok, de semmi. Biztosan zavarban van, intek hát neki, és indulok, hogy megkerüljem a kocsimat. – Jó olvasást, Peter! A hatalmas csattanás váratlanul ér, összerezzenek. Ahogy megfordulok, elıször Petert látom: gonosz vigyorral a képén figyel engem. A vadonatúj könyvek a lépcsı tövében hevernek a pocsolyában, szívják magukba a sáros latyakot. Sietve nyitom ki az irodát, épp csak lehajítom a táskámat az asztal mellé, már tárcsázok is. Negyedik csöngésre veszi fel. – Brett vagyok, Garrett. Van egy perce? – kezdem, majd változatlanul remegı hangon adok számot Peter kegyetlen akciójáról. – Nagyon sajnálom – sóhajt nagyot a beszámolóm végén. – Holnap elsı dolgom lesz elintézni pár telefont. Az otthoni környezet, úgy látszik, sokat rontott a viselkedésén. Új helyet kell találnunk neki. – Új helyet? – Ennek a srácnak nem mőködik az otthoni oktatás. És a megyének van egy kitőnı programja mentálisan zavart

kamaszoknak. Az Új Utak. Két diák jut egy felügyelıre, és napi két alkalommal intenzív terápiát kapnak. Peter még rettentıen fiatal, de hátha hajlandóak kivételt tenni vele. Micsoda megkönnyebbülés. És csalódás egyben. Mert az egy dolog, hogy megszabadulok Petertıl. Ugyanakkor elkap a bőntudat, hogy idı elıtt feladok egy fontos ügyet, mintha az elıadás vége elıtt fognám magam, és kisétálnék a színházból. Ki tudja, lehet, hogy ott várna a végén a katarzis?! – Lehet, hogy csak ostobának tartotta a könyveket. És megbántódott – próbálkozom. – Talán a szívére vette, hogy ajándékot viszek neki, mintha valami rászoruló lenne. – Ennek a dolognak magához nincsen semmi köze, Brett. Ez nem egy tipikus kiskölyök. Vele szerintem bármennyire is próbálkozik, nem jutna egyrıl a kettıre, sajnos. İ csakis fájdalmat akar okozni. Egyelıre megmaradt az érzelmi fájdalomnál, de félı, hogy esetleg rosszabbra is fordulhat vele. Aggasztó. Feldereng bennem Peter hideg, szívtelen vigyora. Beleborzongok. – Megijesztettem, igaz? – Jól vagyok – meredek ki a kihalt utcára alant. Eredetileg úgy terveztem, hogy bent leszek, míg indulnom nem kell a Joshua-házba a kilencórás mőszakváltásra, de hirtelen elmegy a kedvem a rideg irodában való magányoskodástól. – Felvetette azt az ebédet reggel. Emlékszik? – Igen – hallom Garrett hangjában a bizonytalanságot. – Nem lenne kedve most egy kávéhoz? – bököm ki összeszorított szemmel, nagy levegıvel. – Vagy valami erısebbhez? Visszatartott lélegzettel várom a válaszát. – Boldogan tartanék magával valami erısebbre – mondja, és hallom, hogy mosolyog közben. A forgalom iszonyatos, és erre számítottam is. Csak épp a Petterinót, a belváros északi fertályán lévı, negyvenes évek stílusú bárt javasoltam a találkára, feltételezvén, hogy Garrett a trendi helyeken,

amilyenekre Andrew-val jártunk, kényelmetlenül érezné magát. Viszont még mindig a déli oldalon araszolok, és már fél hat. Még a csoda se repíthet hatra északra. Mégis, mi a büdös francért töröltem le az üzenetét reggel, mielıtt még lejegyeztem volna a mobilszámát?! Egyszerre megcsörren a mobilom, és felébred bennem a remény, hogy ı az, hogy beszorult ı is a városban, de aztán kapcsolok, hogy ı se tudja az én számomat. – Jean Anderson vagyok, a Joshua-házból – hallom Garrett hangja helyett. – Bár a mőszakváltás csak kilenckor van, ma hamarabb kell jönnie. Robban az agyam. Mit képzel ez a nı? Hogy úgy ugrálok, ahogy ı fütyül? – Bocs, de éppen dolgom van. Nyolcra talán ott lehetek, de azt se ígérem. – Sanquita miatt. Vérezni kezdett. Az anyósülésre hajítom a mobilt, és kivágom a rendırkanyart. Ketten ırjöngve dudálnak, de kit érdekel?! Csak a mogyoróbarna szemő lányka jár az eszemben, és a kisbabája, akiért az életét adná. – Ne hagyd meghalni a babát, kérlek – hajtogatom fennhangon az imamalmot, míg a menhelyhez nem érek. Jean kipattan a fehér Chevrolet-jébıl, ahogy meglát leparkolni, én meg rohanok elé. – A Cook megyei Memorial kórházba viszem. Minden tennivalót felírtam magának, ott van az asztalon. Feltépem a kocsija hátsó ajtaját. Sanquita a hátsó ülésen fekszik, a hasát masszírozza. Felvizesedett arca izzadságban fürdik, de ahogy meglát, rám mosolyog. Megszorítom a kezét. – Tarts ki, édesem! – Holnap visszajön, ugye? Megcsinálom a vizsgát.

Még most is, így is csak a vizsgákon jár az esze, hogy elvégezze az iskolát. Nagyot nyelek, hogy megszabaduljak a gombóctól a torkomban. – Amikor csak akarod. Emiatt ne aggódj, a tanárok meg fogják érteni. – Imádkozzon a babámért, Miss Brett – nyögi, és a szemei kérlelın tapadnak rám. Bólintok, és becsukom az ajtót. És már mormolom is az újabb imát, ahogy elindulnak. Jean kimerítı listát hagyott az irodában, és körülményesen vázolta az ellenségeskedést, ami két bentlakó között pattant ki. Reméli, hogy fogok tudni közvetíteni, ha találok rá alkalmat. De mindenekelıtt fel kell hívnom a Petterinót, és értesíteni Garrettet. Épp telefonkönyv után kutatok, amikor a tévészobában kitör a balhé. Felugrok a székbıl, és az ajtón túl csatatér tárul elém. – Ne kotorásszá’ az én szarjaimba’, világos?! – visítja Julonia vörös arccal. Centikre áll Tanya elıtt, de a másik lány nem hátrál. – Megmondtam, a fiókod közelébe se jártam. Akadj le rólam. – Nyugalom, hölgyeim – kiabálok remegı hangon. – Elég legyen ebbıl! Rám se bagóznak, pont, mint a Douglas Keyesben a diákok. A szobákból elıszállingóznak a lakók, mindenkit érdekel a mősor. – Nem akadok sehová – vágja Julonia csípıre a kezét. – Csak nem ké’k lenyú’ni mások pénzét! Nekem van melóm, én nem meresztem a hájas valagamat álló nap, mint egyesek. A nézık egyként horkannak fel az erıs szavakra. A háttérben Judy bírónı marasztal el valakit szigorúan a tévé képernyıjén. Próbálok belıle ihletet meríteni. – Abbahagyni, hölgyeim! Tanya elindul az ajtó felé, de két lépés után hirtelen macskaszerő fürgeséggel visszafordul, és akrobatikus ügyességgel behúz egyet Juloniának. A lány egy pillanatig csak néz elképedve, majd megtapogatja a száját, és észreveszi a vért a kezén.

– Te szuka, te! – visítja, és belemarkol Tanya hajába, tépni kezdi. Egy vaskos tincs vitorlázik alá a szınyegre. Tanya kocsis módra megereszti a nyelvét, és ráveti magát ellenfelére. Szerencsére Mercedes elkapja hátulról, és lefogja, én meg Julonia karját ragadom meg, és berángatom az irodába meglepı erıket mozgósítva magamban. Berúgom mögöttünk az ajtót, és remegı kézzel fordítom rá a kulcsot. Julonia szitkozódik, a halántékán lilán dagadoznak az erek, de nem borult el teljesen. Az ajtó mögül behallatszik Tanya mocskolódása, de lassan kezd leereszteni belıle a svung. Az asztalra rogyok, és az ágyra mutatok. – Ülj le! – utasítom, még mindig kapkodom a levegıt. Julonia épp csak leereszti a fenekét az ágy szélére, az alsó ajkát rágcsálja, a két keze ökölbe szorul. – Lenyúlta a pénzemet, Miss Brett. Tudom, hogy ı vót. – Mennyirıl van szó? – Hét dollár volt. – Hét dollár? – szalad ki a számon meglepetten, mert a vita hevességébıl több százat saccoltam volna. Tessék, újabb lecke. Akinek semmije sincs, annak hét dollár egész vagyon. – Mibıl gondolod, hogy Tanya vette el? – Csak ı tudja, hova teszem a kastát. Csak nézek rá bambán. – A brifkóm. Amibe van a pé’zem. – Aha. És nem elképzelhetı, hogy elköltötted, és elfelejtetted? Velem megesik néha. Nyitom a bukszámat, és látom, hogy hiányzik a pénz, aztán ahogy visszagondolok, rájövök, hogy bizony elköltöttem. – Aha – billenti oldalra a fejét a homlokát ráncolva –, há’ velem ez nem szok’ lenni – mondja, majd a plafonra néz, rebeg a szeme, pislog gyorsan. – Hátitáskára vót Myannának. Régi má’ szakatt. A Walmartba’ van tizennégyér’. Má’ a fele megvót, aztá’ az a lusta ribi lenyú’ta nekem.

Megszakad érte a szívem. Legszívesebben fognám a tárcámat, és a kezébe nyomnám a tizennégy dolcsit, de tiltja a szabályzat. – Tudod, mit? Kerítek neked egy miniszéfet. Holnap be is adom neked, és akkor senki se nyúlhatja le a kastádat. – Az klassz lenne – mosolyog rám. – Csakhá’ a pé’zem az nem hozza vissza. Mer’ ám hosszú idıbe vót fé’respóróni hét dolcsit. Ezt én elképzelni se tudom. Érthetetlen és feltehetıen indokolatlan okokból nálam szerencsés volt a lapjárás, nekem jutott bıséggel szeretet, pénz és tanítás is. Elönt a bőntudat és a hála, az alázat és a nagylelkőség. – És milyen színő is ez a hátitáska? – Lila ke’ neki. – A Walmartból, a gyerekosztályról? – Úgy a’. – Azt hiszem, Julonia, nekem van egy pont ilyen hátitáskám. Az unokahúgomnak vettem, mert nem tudtam, hogy már van neki. Soha nem használta. Szeretnéd? Végigmér, mint aki azon tanakodik, hogy hihet-e nekem. – Lila? – Aha. – A’ milyen klassz vó’na! – ragyog fel az arca. – Mer’ Myanna má’ nájlózacskóba’ horgya a könyveit. Ke’ neki hátitáska. – Jó, akkor behozom azt is holnap. – És aztat a miniszéfet is? – Igen, azt is. Leülök az asztalomhoz, és a halántékomat dögönyözöm pár percig. Végül összeszedem magam, és nekilátok a jegyzıkönyv megírásának. Dátum: január 5. Idıpont: az órára pillantok, feljegyzem, hogy negyed nyolc. És akkor kiesik a kezembıl a ceruza. – Ne! Feltépem a fiókot, ott van a telefonkönyv, kikeresem a Petterino számát.

– Halló, úgy volt, hogy egy barátommal találkozom maguknál – magyarázom a fıpincérnek –, remélem, még ott van. Dr. Garrett Taylornak hívják, és… – és próbálnám leírni a külsejét, de hiszen azt se tudom, hogy néz ki. – Egyedül van. – Esetleg Ms. Bohlingerrel beszélek? – Igen – nevetek fel megkönnyebbülten. – Igen. Beszélhetnék vele? – Sajnálom, Ms. Bohlinger. Dr. Taylor öt perccel ezelıtt távozott.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Szinte óránként hívom a kórházat. Hajnali három körül Miss Jean megnyugtat, hogy már jobban van Sanquita. Másnap reggel épp a mosogatógépbe pakolom a koszos reggeli edényeket, amikor hallom az érkezı autó zaját, és már rohanok is ki. Még le se állította a motort, tépem fel a kocsiajtót. Sanquita a hátsó ülésen fekszik, a fejét az ajtó üvegének támasztja. – Szevasz, kis tücsök. Hogy vagy? – Adtak nekem gyógyszert, és a görcsök leálltak. A szeme alatt sötét karikák. Miss Jean az egyik, én a másik oldalon nyúlok alá, ı meg a nyakunkba kapaszkodik, így visszük be a házba. A lépcsınél átveszem, a karomban cipelem fel az emeletre, még Rudynál is könnyebb. A szobájába viszem, lefektetem az ágyába. – Le kell vizsgáznom – motyogja. – A vizsgák ráérnek. Most aludj! – nyomok egy csókot a homlokára, és lekapcsolom a villanyt. – Késıbb visszajövök. A lépcsı alján Jean leveszi a kendıjét, kiszabadul nagy, fekete sörénye. – Egész reggel próbáltam hívni az anyját, de nem mőködik a telefonjuk – mondja. – Olyan egyedül van ez a szegény lány, mint az ujjam. – Én itt tudok maradni vele. – Több tanítványa nincs? – kérdi, miközben a csizmáját fekete klumpára cseréli. – Van, de átütemezhetem ıket – Butaság – legyint rám. – Egész nap bent vagyok. Jöjjön vissza délután, amikor végzett. És indul az irodája felé, de két lépés után megáll, vissza azonban nem fordul.

– Sanquita mesélt mindenfélét az éjjel. Elmondta, hogy elvitte szakorvoshoz. – Ne haragudjon! – ingatom a fejemet. – Nem hittem, hogy Dr. Chan azt javasolja ma… – És azt is mondta, hogy mindennap voltak óráik, nem csak a heti két kötelezı. – Nekem nem gond idejönni ebédidıben – kezdek komolyabban védekezni. Nem értem, mire akar kilyukadni. – Ha ez probléma... – Azt mondta, hogy soha senki nem törıdött még vele ennyit – csoszog tovább –, azt mondta, hogy maga különleges. Gondoltam, nem árt, ha tudja. – Szerintem ı a különleges – suttogom összeszorult torokkal, de Miss Jean már nem hallja, már az iroda ajtaját nyitja. Úton Aminához felhívom Taylor doki irodai számát, de megint csak a rögzítı veszi fel. Nem hagyok üzenetet, leteszem. A fenébe! Gépiesen dolgozom végig a napot, Sanquita és a baba kitölti az agyamat. A nap végén nyugtalanul rohanok vissza a Joshua-házba, kettesével szedem felfelé a lépcsıt, és elesett, alig pislákoló nagybetegre számítok, közben meg Sanquita a barátságosan kivilágított szobában, párnákra feltámogatva üldögél, gyümölcslevet iszogat. Az ágy mellett Tanya és Mercedes a saját szülésérıl sztorizgat Sanquita szeme elkerekedik, ahogy meglát az ajtóban. – Hahó, Miss Brett, bújjon be. – Szevasztok, csajok – lépek az ágyhoz, és megölelem Sanquitát, és ı nemcsak állja az ölelésemet mereven és zavartan, hanem visszaölel. – Ezerszer jobban festesz, tücsök. – Jobban vagyok. Csak felállni tilos, mondta a doktor. Ha a baba vár április végéig, minden rendben. – Remek – helyeselek, és igyekszem is hinni a saját bizakodásomban. – A vizsgáim?

– Jaj, ne aggódj már annyit a vizsgáid miatt – nevetem el magam. – Beszéltem a vizsgáztató tanárokkal, és megegyeztünk, hogy egyelıre az egészségedre koncentrálsz. – Nem szabad feladnom. Mindjárt megvan az érettségim… mondta, segít. – Jó, jó – mosolygok. – Ha biztos vagy benne, holnap elhozhatom az elsı adagot. – Biztos vagyok – vigyorog szélesen –, majd meglátja. – Különleges lány vagy, tudod? – ölelem magamhoz. Erre egy szót sem felel, és nem is várok feleletet. Már az elég, hogy nem húzódik el az ölelésemtıl. Mielıtt elmennék, bekopogtatok Juloniához. – Julonia?– nyitok be a makulátlanul tiszta szobácskába. Senki sincs itt, az ágyakhoz megyek, és a zöld ágytakaróra leteszek egy kis miniszéfet, a másikra, ami hófehér, pedig Myanna új, lila hátitáskáját. Braddel vacsorázom a State utcai kis francia vendéglıben, a Zinc bisztróban. A szilveszter esti kis bakink óta telefonon beszéltünk már, de a röpke kommentáron túl, hogy Jennával igyekeznek „egyenesbe kerülni”, kerültük a magánszférát, az én listámra korlátoztuk magunkat. Most találkozunk elıször, és táncol is a gyomrom rendesen. Ha csak eszembe jut az a reményvesztett, magányos csajszi, ahogy száguld keresztül a városon a nagy ígéret felé, fülig vörösödöm önmagam elıtt is. De gáz! Vezetés közben megint megpróbálkozom Garrett irodai számával, az egyetlennel, amit tudok. Kérlek, vedd fel… – Garrett Taylor – jön a válasz. – Brett vagyok, kérem, ne tegye le! – Nyugi – kuncog nagyot –, soha nem tenném le, ha maga hív. A reggeli üzenetét is megkaptam, és látom, hogy már vagy féltucatszor próbálkozott.

Csúcs. Már ki is egészítette a kórlapomat a kényszeres telefonbetyárság tünetével. – Ja, hát igen, bocs. Csak szerettem volna megmagyarázni. – Meg is tette. És tökéletesen megértettem. Hogy van az ifjú hölgy? Sanquita? – Sokkal jobban – sóhajtok megkönnyebbülten. – Kösz. Most jövök tıle. És hogy áll Peter elhelyezése? – Ma beszéltem a speciális oktatási részleg vezetıjével. Sajnos az Új Utak program korhatára gond lehet. Bele fog telni egy kis idıbe. – Nem probléma, örülök is, hogy párszor még foglalkozhatok vele. Lehúzódom az út szélére, és még bı öt percig csevegünk. – Most kocsiban ül, ugye? – kérdi végül. – Igen. – És mára végzett? – Aha. – Akkor mit szólna, ha átnapolnánk mára azt a bizonyos italt? Elmosolyodom, és ebbıl már értem is: bejön nekem Garrett Taylor. És az az érzésem, hogy én is bejövök neki. – Sajnálom, de ma este nem megy. Egy barátommal vacsorázom – mondom, és én is hallom az idióta mosolyomat a hangomon. – Ja, jó, értem. Hát akkor beszéljünk a következı órája után. Meglep, hogy milyen gyorsan leráz. Vagyis akkor ı mégse bukik rám. Összeszorul a szívem. Találok-e valaha társat magamnak? Átgondolom a beszélgetést: egy barátommal vacsorázom. Jaj, ne! Garrett azt hiszi, randim van. És az a mosoly a hangomban, ı nyilván lerázásnak vette. Ezt tisztáznunk kell! Fogom a telefont, ezzel nem várhatok a következı beszélgetésig. Holnap este nekem príma lenne. Csak mit vegyek fel? Beütöm a számát, és közben megpillantom magam a visszapillantóban. A tekintetem vad, az arcomra kiült a végsı kétségbeesés. Elhajítom a telefont, a homlokomat dörzsölgetem. Jesszusom, olyan mélyre zuhantam, hogy már egy hatvan-akárhányas pasit

üldözök. Meg fogok hibbanni ettıl a nyavalyás álomlistától, az tuti. Úgy méregetek minden hímnemőt, mint egy rendezı, aki a megfelelı szereplıt keresi férj- és apaszerepre a darabjához. Anyu ezt nem akarhatta. Kikapcsolom a mobilt, és a táskámba dobom. . Brad a pultnál ül egy Martinival, és a szokásosnál is szexibb a halványkék ing és fekete kasmírzakó kombójában. De persze a haja kócos, mint mindig, és a nyakkendıjén mustárszín folt éktelenkedik. Megdobban a szívem, istenem, mennyire hiányzott! Felkel, amint megpillant, és már tárja is ki a karjait, én pedig minden bizonytalankodás nélkül belerepülök. Szokatlanul hevesen szorítjuk egymást, mintha mindketten a szeretetet és a barátságot igyekeznénk visszapréselni a kapcsolatunkba. – Úgy sajnálom – súgja a fülembe. – Én is. Kibújok a kabátomból, a táskámat a pult pereme alá akasztom a kis fogasra. Végül elhelyezkedünk, és beáll a kínos csend. Új és ismeretlen tényezı a barátságunkban. – Egy italt? – kérdi végői. Csak vizet egyelıre. Majd a vacsihoz kérek bort. Brad bólint, a Martinijába kortyint. A pult felett megy a tévé, a CNN lenémítva. De azért csak bámulom a képernyıt. Taccsra vágtam mindent? Örök sebet hagy az a rettenetes szerelmi próbálkozás a barátságunkon? – Hogy van Jenna? – töröm meg a csöndet. – Jól – mered az italából kivadászott olajbogyós nyársra. – Úgy fest, visszazökkentünk a rendes üzembe. – Helyes – bólintok, és fordul egyet a szívem egy másik nyárson. – Egy másik intervallumban – néz rám olyan gyöngéden, mint egy koalamaci – mi lehettünk volna a tökéletes pár.

– Kár, hogy minden az idızítésen múlik – imádkozom ki magamból egy mosolyt. Ennyi, és már folytatódik is a kínos csönd. Brad is tisztában van a változással, érzi ı is, látom rajta. A fogpiszkálós olajbogyójával játszik, kiveszi a Martiniból, visszadugja, lenyomja a piába, megkavarja, egész kis szinkronúszás-magánszám kerekedik a pohárban. Mártogat, egyre csak mártogat. Ezt nem hagyhatom! És nem is hagyom! Ahhoz túlságosan is fontos nekünk ez a barátság, hogy egy húszperces mőhibán gellert kapjon. – Figyelj, Midar. Nem árt, ha tudod, hogy aznap kicsit túlságosan is beszippantott a kétségbeesés. – A kétségbeesés? – pillant rám. – Szilveszter volt, vagy nem? – bököm oldalba a könyökömmel. – Egy lánynak is lehetnek nehéz napjai. – Aha – húzódik mosolyra a szeme. – Szóval csak a végsı kétségbeesés voltam? – Szebben nem is fogalmazhattad volna. – Gyönyörő, B. B. – vigyorodik el. – Sejthettem volna. – De tényleg, Brad – fordítom valamivel komolyabbra. Az ujjam a poharam peremén játszik. – Megfordult a fejemben, hogy ez is része anyu tervének. Egy amolyan síron túli össze-boronálás, az életem többi részéhez hasonlóan. – Anyád tudta, hogy nem vagyok szabad, Brett – fordul felém nagy lendülettel. – Amikor megismerkedtünk, Jenna is ott volt, vele is találkozott Soha nem hozott volna ilyen helyzetbe se téged, se engem. Mintha gyomorszájon vágtak volna hirtelen. – Akkor miért vett fel, Brad? Miért akarta, hogy minden levelet te olvass fel, miért intézte úgy, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk, ha egyszer tudta, hogy nem vagy szabad? – Süssenek meg, ha értem – vonja meg a vállát. – Hacsak nem azért, mert kedvelt, és azt gondolta, hogy te is kedvelnél. De ez már kissé elrugaszkodik a realitásoktól – vakarja meg az állát.

– Nem is kissé! Tök irreális– ugratom. – De tényleg. Nekem komolyan az volt a tippem, hogy össze akar hozni bennünket. Különben nem vettem volna a bátorságot, hogy… – érzem, hogy megint fülig vörösödöm. – Ahhoz, amihez vettem, na. – Hogy elcsábíts? – Hohó – vonom össze a szemem –, ha az emlékezetem nem csal, éppenséggel te próbáltál engem elcsábítani egy héttel korábban. – Csak ne nagyon szırözzünk – nevetgél. – És karácsony volt. Egy srácnak is lehetnek nehéz napjai. Ezzel vissza is zökkenünk a jól bevált Brad és B. B. életünkbe. – Két hét múlva eljön hozzám Jenna. Szeretném, ha találkoznátok, ha nincs vele bajod. – Sıt, örülnék – mosolygok, és igazából ıszintének érzem a mosolyt. – Szerintem kész az asztalunk – pillant hátra a válla fölött. Átülünk az asztalunkhoz, és bıszen bele is csapok a történeteimbe Peterrıl, Sanquitáról és a többi diákomról. – Terbutalint kapott, hogy abbamaradjanak a fájások, de azért nem vagyok nyugodt. Brad csak vigyorog. – Mi van? Most meg mi van? – Semmi. Minden – csóválja a fejét. – Annyira nem ugyanaz a csaj vagy, aki tavaly szeptemberben az irodámban ült. Tényleg szereted a munkádat, igaz? –Tényleg. Imádom. Te elhiszed? – A sok nyavalygás meg hasfájás dacára csak kiderült, hogy Elizabethnek volt igaza. Összehúzott szemmel meredek rá, mire harsány hahotára fakad: – Fáj az igazság, mi? – Na de mi van, ha nem találom ezt a házitanítói melót? Mi van, ha kénytelen vagyok klasszikus iskolában tanítani? Sok gyerek közt, rendes teremben? Akkor mostanra idegropi vagyok. És ez nem túlzás. Anyámnak csak mákja volt.

Elıhúz egy rózsaszín borítékot: húszas számú cél. – Közel három hónapja tanítasz. Kiérdemelted – közli, és feltépi. – Gratulálok, drága csemetém! Jaj, de szívesen hallgatnám a történeteidet a tanításról! Esz a kíváncsiság, hogy ugyan hol tanítasz. Gyanús, hogy nem klasszikus tanári munka, hiszen soha nem volt nagy érzéked a tantermi fegyelemhez. Levegı után kapkodok. – Azért ne szívd mellre, drágám. Maria kezei között is elszabadultak a Von Trapp gyerekek, mégis mennyire imádnivaló volt. Megint mosolygok, ahogy látom kettınket emlékeimben anya kanapéján a nagy tál pattogatott kukoricánkkal, és a tévében megy a kedvenc filmünk: A muzsika hangja. – Nem csak Maria volt idealista, te is az vagy, és ez csodálatos. Mélyen hiszed, hogy ha te kedves vagy másokkal, akkor mások is kedvesek lesznek veted. Persze a gyerekek általában megérzik, ha valaki érzékenyebb és engedékenyebb a szokásosnál, és vérszemet kapnak, pláne, ha egy egész osztálynyi társuk figyeli ıket. – Hát ez tény – mormolom, mert eszembe jutnak a meadowdale-i meg a Douglas Keyes általános iskolai osztályaim és Peter. – Úgy képzelem, hogy kiscsoportos órákat tartasz vagy épp egyszemélyeseket. Igazam van? Bár tudhatnám! Na, mindegy, a lényeg hogy nyilvánvalóan remekül csinálod. Meggyızıdésem, hogy a diákjaid csakis profitálnak végtelen türelmedbıl és jó szándékodból. És tudod, édesem, annyira rettenetesen büszke vagyok rád! A marketinget is csodásan csináltad, de tanárnak még fantasztikusabb vagy. Bármibe lefogadnám, akár a saját életedbe is! Csak nézem az utolsó mondatot, és könnybe lábad a szemem. Hát igen. Hazardírozni, az ment anyámnak. Irtózatos kockázatot vállalt, hogy helyrepofozzon egy életet, ami szerinte rossz irányba fordult. Azt akarta, hogy boldog legyek, annyira akarta, hogy belekényszerített a változtatásba. És mélyen remélem, hogy nem bukunk bele a kockáztatásába.

Egy hétre rá, munkába menet megcsörren a telefonom, és a számból rögtön látom, hogy Johnny az. Na, mi történt? Csak nem prüsszög a kis hercegnıje? Ahogy a járdához húzok, leesik, hogy a nyugati parton még csak nem is hajnalodik ilyenkor. Végigborzong bennem az elsı ijedség. – Hahó, Brett – jön a nehézkes, kimerültnek hangzó hang. – Csak gondoltam, értesítelek, hogy Zoe kórházban van. Elakad a lélegzetem: Képtelenség Zoe megvan fázva, egy megfázás miatt még nem kerül kórházba az ember! Megmarkolom a telefont. – Berniért? Mi a baj? – Ráment a tüdejére, tüdıgyulladást kapott. Épp ettıl tartottam. Szegénykém születése óta légzıszervi gondokkal küzd. Elönt a szégyen, lehorgad a fejem. A húgom beteg, nagyon beteg. Én meg csakis magamra gondoltam közben, ki se láttam önmagamból! – Jaj, John, annyira sajnálom. Mennyire nagy a baj? – Nagy küzdı, túl fogja ezt is élni. Mindig túléli. – Hadd segítsek! Mondd meg, mit tegyek! – Most nincs mit csinálni, várni kell. Gondolj rá sokat! – Mindig. És kérlek, a nevemben is öleld meg! És mondd meg neki, hogy kitartás, és hogy imádkozom érte! – Ja, és Brett, ha megtennéd, küldjél még lapot. Az eddigieket is mind magával vitte, kirakta szép sorban ıket az ágya mellé. Lehunyom a szemem. Épp kezdett bennem ébredezni a kétely, hogy vajon átadja-e ıket egyáltalán. Az arcomon a szégyen és a szomorúság könnyei csorognak. A kishúgom komolyan beteg, és egészen mostanáig nem hittem neki, se az apjának.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Hiába a legkurtább hónap a február, a leghosszabbnak, végeérhetetlennek tőnik a zord, komor napokkal. Képeslap-, léggömb- és virágküldemények mellett minden áldott nap felhívom Johnnyt, hogy van Zoe. Múlt pénteken végre kiengedték, csak hogy hétfın mehessen vissza. Szegény kislány alig-alig erısödik, és én nem tehetek érte semmit innen, több mint háromezer kilométerrıl. Ma van a tizenharmadik napom anya házában, mert a szabályértelmezésem szerint az óra minden alkalommal újraindul, amikor a Joshua-házban alszom. De azért gyakran eszembe jutnak Joad szavai, és olyankor görcsbe ugrik a gyomrom: Csak azt hittem, hogy te aztán végképp tartod magad ahhoz, amit anyu kért. Lehet, hogy igaza van? Anyu tényleg nem akarná, hogy itt legyek? Annyira kegyetlenül hangzik, fıleg ha számításba veszem, mennyi mindent elveszítettem az utóbbi idıben. Anyu viszont soha, de soha nem lett volna képes kegyetlenkedni. Se velem, se mással. Szombat reggel Joad szavaival a fülemben kiautózom Pilsenbe, gondolom, körbegurulok a kis külvárosi részen, és amikor hazaértem, dobok egy mailt Joadnak és Bradnek a próbálkozásomról, és hogy minden hiába, nem találok semmit. Egy kicsit így mind jobban érezzük majd magunkat A kis központ csak úgy zsibong ma délelıtt. Mesélték, hogy itt lakik a legnagyobb mexikói közösség, és nehéz is lenne nem észrevenni: itt egy mexikói pékség, ott egy mexikói főszeres, és mindenütt a csodás mexikói kézmővesportékák. Az egész helynek kellemesen és finoman mexikói hangulata van, és mindenfelé bizakodó arcokat vélek felfedezni, olyanokat, akik egy jobb élet reményében érkeztek ide. Pont mint én. A nyugati Tizenhetedik térnél veszek egy jobbost, és lassacskán csorgok lefelé a kátyús utcácskán. Itt is, mint egész Pilsenben, jobbára háború elıtti fagerendás házak sorakoznak, jobb-rosszabb

állapotban. Egy üdítısdobozokkal és üres üvegekkel telehajigált foghíjtelek után arra jutok, hogy épp eleget láttam. Mély sóhaj: jó. Most már ıszintén állíthatom, hogy én megpróbáltam, immár másodszor. De mielıtt még kipukkanthatnám a képzeletbeli pezsgımet és nagy ünneplésbe foghatnék, kiszúrok egy Kiadó táblát valamivel lejjebb az utcán. Ahogy közelebb araszolok, helyes vörös téglás házikót látok… éppen ugyanazt, amit hat hete találtam a neten! Még mindig nem adták ki. Ez csakis egyet jelenthet: belül lepra és katasztrófa. De kívülrıl annyira helyes. Lassítok, és megállok. Az ablakok felett cuki, vajszínő ereszpárkány díszeleg, és a telket kovácsoltvas kerítés szegélyezi, az ikerbejárathoz beton lépcsısor visz fel, az ajtók mellett mőmikulásvirágokkal teli virágtartók állnak. A szám mosolyra húz. Nahát! Mővirágok? De egyértelmő, mővirágok. Bárkié is ez a ház, nagy odaadással viseli gondját. A kormányon dobolnak az ujjaim, igyekszem átgondolni a helyzetemet. Persze cuki hely, meg minden, de tényleg le akarom cserélni az Astor utcai csodás házat, ahol minden annyira kényelmes és ismerıs? Ott már talajt fogtam, berendezkedtem. Szerintem anyu is azt akarná, hogy ott maradjak. Ahogy épp indulnék tovább, fiatal nı lép ki a bal oldali ajtón, és zárja be maga mögött. Leállítom megint a kocsit, és figyelem. Vagy tízcentis, piros sarkakon billeg le a lépcsısoron, és egészen beledermedek a mutatványba, nehogy nekem lecsússzon vagy kibicsakoljon a bokája! Vaskos testét feszes farmerbe szuszakolta, hozzá aranyszín dzsekit visel, ami valahogy nem tőnik elég melegnek az évszakhoz. Gond nélkül megússza a lépcsıt, és tesz néhány lépést, amikor meglát engem, és hogy épp ıt lesem. Mielıtt még elkaphatnám a fejemet, olyan szélesen mosolyodik el és olyan szívélyesen integet, hogy megszáll az ihlet, lehúzom az ablakot. Mikor közelebb jön, meglátom a feliratot is az aranyszín dzsekin: BJG MENETZENEKAR. Benito Juarez Gimi.

– Hahó – köszönök neki. – Bocs, hogy feltartom, de tényleg még mindig kiadó a lakás? Falatnyi rágót emel ki a szájából, és egy hókupacba hajítja, majd lehajol az ablakomba. A fülében vaskos aranykarika csilingel a vagy féltucatnyi változatos formájú és mérető egyéb fülbevalókkal. – Igen, persze hogy kiadó, csak azt nem értem, hogy miért még? – Pár hete már láttam a Craig honlapján. – Ezt biztosan nem – ingatja a fejét, ami igazi zeneszámként hangzik. – Alig két órája raktuk ki a táblát. És nekem elhiheti, az anyám soha nem találna fel a neten a Craig honlapjára. – Az édesanyja a házinéni? – kérdem, és hiába meggyızıdésem, hogy nekem van igazam, azért a hátamon kicsit égnek mered a szır. – İ bizony, és nála jobb nem is létezik a földön – vigyorog. – Legalábbis ezzel biztattam. Hogy nyilván ı lesz a legjobb. Múlt héten fejeztük be végre a felújítást, és korábban nem adtuk ki, szóval izgul. Elmosolyodom, annyira ragályos ez a jókedv és energia. – Nagyon szép ház. Nem sok idı kell, hogy kiadják, az fix. – Lakást keres? – Valahogy úgy. Csak nekem van egy kutyám – teszem hozzá gyorsan. Olyan erıvel csapja össze a két tenyerét, hogy kicsit félek, hogy letörnek a narancsszín körmei. – Imádjuk a kutyákat, már ha nem harapósak. Van egy yorkink, egy tündér. Belefér a táskámba, pont, mint Paris Hilton chihuahuája. Anyu épp itthon van, ha gondolja. És a lakás annyira édes! Majd meglátja! A szavai géppuskatőzként peregnek, hogy beletelik egy erıs pillanatba, mire eljutnak az agyamig. Az órámra sandítok. Még dél sincs. Végül is van egyéb dolgom? – Hát, jó, miért is ne? Ha biztosan nem zavarom az édesanyját. – Zavarja? Odalesz meg vissza. De azt még hadd mondjam el, hogy nem nagyon beszél angolul.

Blanca és Selina Ruizt inkább mondanám testvéreknek, mint anyának és lányának. Megrázom Blanca puha, barna kezét, és megyek utána fel a diófa lépcsın. Odafenn az emeleten kinyit egy ajtót, majd félreáll az útból, és grandiózus mozdulattal int körbe. A pirinyó lakás mintha babaszoba lenne, de ezen a szürkés napon ez inkább hívogatóvá és otthonossá, semmint zsúfolttá teszi. A nappali elég tisztességes mérető és üres, csak egy régi márványkandalló díszeleg az egyik oldalon, a végében pedig makulátlan fızıkonyha. A konyharész mellett akkorka hálószoba, mint anyu beépített szekrénye. Innen nyílik a rózsaszín-fekete fürdıszoba oroszlánlábas káddal és beépített mosdóval. Az egész lakás úgy, ahogy van, beférne anyu nappalijába, és a padló itt is keményfa, a mennyezet alján pedig szinte ugyanolyan gipszstukkó fut körbe. Blanca csak széles mosollyal figyel és bólogat, miközben Selina minden apró részletet bemutat. – Ezt a fürdıszobaszekrényt az IKEA-ban választottam, ott annyira guszta minden. Kinyitom a nevezett szekrény ajtaját, belekukucskálok, mintha a minısége döntene a válaszom felıl. Pedig számít is már, hogy fest a szekrény! Már rég eldöntöttem. – Tetszik a világítás? Mert én mondtam anyunak, hogy szerintem felejtsük el a rézszerelvényeket. – Gyönyörő, imádom – lelkesedem én is. Már nem fukarkodom a szép szavakkal. Blanca összecsapja a kezeit, mintha értené, és spanyolul mond valamit a lányának. – Tetszik az anyámnak – fordul felém Selina. – Kíváncsi, hogy szeretne-e nálunk lakni. – Igen – nevetem el magam. – Nagyon szeretnék! Si, si! Míg a szerzıdést rendezzük, és aláírom a papírokat, Selina elmeséli, hogy ı az elsı a családban, aki az Államokban született. Az anyja Mexikóváros közelében, egy kis faluban gyerekeskedett, és tizenhét

éves volt, amikor a szüleivel és még három kisebb testvérével átköltöztek Amerikába. – Épp beíratták volna gimnáziumba, amikor kiderült, hogy terhes. Velem. Nem messze, a sarkon túl egy parányi házban laktunk a nagyszüleimmel és a bácsikámmal meg a nénikéimmel. A nagyszüleim, mis abuelos, még most is ott élnek. – És ide mikor költöztek át? – Kábé egy éve. Anyu szakács az El Patióban, az is itt van egyutcányira. Egész kicsi korom óta mondogatta, hogy egyszer lesz saját házunk. Amikor ezt egy évvel ezelıtt elárverezték, alig akarta elhinni, hogy a megtakarításaiból futja az elılegre. Hét hónap alatt újítottuk fel, de végül elkészültünk, igaz, anyu? Azzal átkarolja az anyja vállát, Blanca pedig csak úgy ragyog a büszkeségtıl, mintha titokban nagyon is pontosan értette volna, mirıl beszélgetünk. Történetük olyan kísértetiesen hasonlít anyu történetére, hogy éppen mesélni kezdeném, de aztán meggondolom magám. Mert igazából teljesen más volt az ö története, és megint csak levonhatom magamban a nagy következtetést, hogy igazi szerencsefia vagyok, akit a tenyerén hordoz az élet. A hétvége hátralévı részét csomagolással és dobozok Pilsenbe transzponálásával töltöm. Hétfı délután fogadom ugyanazokat a szállítókat, akikkel Andrew lakását is kiürítettük, és valamicske bútorzatot átvitetek velük az Astor utcai házból az új albérletbe. Nagy volt a kísértés, hogy magammal vigyem anyu kovácsoltvas ágyát is, de be se férne a zsebkendınyi lakásba. Plusz ez anyu házához tartozik. És ha majd néha itt alszom, majd vár rám, pont, mint ahogy anyu is mindig hazavárt. Helyette a régi dupla ágyamat vitetem fel az emeletre, és a cseresznyefa ruhásszekrényt. A kandalló elé pedig a réges-régi kétszemélyes kanapét rakatom, még az Arthur utcai házból, a két végébe egy-egy szedett-vedett asztalkával. A nagyobb kanapé elé

viseltes dohányzóasztal jut anyu pincéjébıl, remekül megteszi, rajta a hetvenes évekbeli agyaglámpa, amit egy ócskásnál találtam, egészen menınek hat itt. Egy kartondobozban magam hozom át a négy lapos- és a hozzá passzoló mélytányért, anyu szekrényébıl csentem el, bepakolom a konyhaszekrénybe, akad ott lábas és egyéb szükséges dolog is. A fürdıszobában elrendezem a kozmetikumaimat és a cuki IKEA-s szekrénybe három készlet törölközıt. Miután a költöztetık elmentek, meggyújtok vagy féltucatnyi mécsest és gyertyát, kinyitok egy üveg bort, és a gyertyák meg az agyaglámpa borostyánfényénél elhelyezkedem a kanapén, a lábamnál Rudy, a kezemben könyv, és a laptopomból zene tölti be a kis szobát. Nem kell sok idı, és már alszom is édesdeden az új, pilseni lakásomban. Nyakamon a március, és egyszerre rám szakad a páni rémület. Már majdnem a fele idım eltelt szeptemberig, és még csak öt célomat teljesítettem a tízbıl. Apámmal egészen reménykeltıen haladok, nagy eséllyel összehozzuk a mőködı szülı-gyerek kapcsolatot. A maradék négy céllal viszont komoly gondjaim lesznek: hat és fél hónap alatt kellene szerelembe esnem, gyereket szülnöm, lovat szereznem és egy gyönyörő, nagy házat, nyilván kerttel. A hülye lovas célon kívül egyiket se igazán tudom befolyásolni. Kikapcsolódás kell, döntök, és kiautózom Evanstonba. Bár elég csípıs szombat van, még mindig fagypont alatti hımérséklettel, a fényesen ragyogó nap tavaszt ígér. Résnyire leeresztem az ablakot, beszippantom a friss levegıt, és anyára gondolok. Idén már kihagyja a szívének legkedvesebb évszakot, a tavaszt. A remény és a szerelem idejét, ahogy mondani szokta. Shelley az ajtóban fogad, ropogós fehér blúzban és leggingsben. Az ajkán szájfény, a haja lágy hullámokban hullik a nyakába. – Milyen cuki – veszem át tıle mélyen alvó unokahúgomat.

– Ha igazán édit akarsz, várd ki, míg Trevor felébred, és elszavalja neked a Répa, retek, mogyorót. Az ı verziójában persze vikkant a vigó – kuncog. – Egyszerően meg kell zabálni. Meglep, hogy ilyen könnyedén veszi ezt a néhai érzékeny témát. – Na, de mandarinul is el tudja-e mondani, az a kérdés – merészkedem még mélyebb vizekre. – Több szó nem esik mandarinról meg a pletyizı anyaklubról – vigyorog elégedetten, miközben kitölti a teát. – Tegnap felhívtam a régi felettesemet, májusban megyek vissza dolgozni. – Jaj, Shelley, ez csodálatos! Mi volt az utolsó csepp a pohárban? – Szerintem az a New Orleans-i hétvége, amit eredetileg te vetettél fel – tolja elém a bögrémet. – Jayjel megint párként mőködtünk, nem csak anyu meg apu voltunk végre. És amikor csomagolni kezdtünk, hogy jövünk haza, sírva fakadtam. Ha bárkinek elmondod, letagadom – pillant fel rám. – Imádom a gyerekeimet, ıszintén, de a puszta gondolatra, hogy megint jönnek a végtelen és egyhangú napok a Csizmás kandúr meg a Világszép nádszálkisasszony társaságában, összeroppantam. Kitálaltam a bátyádnak, hogy boldogtalan vagyok itthon. Erre csak annyit mondott, hogy „menj vissza dolgozni”. Semmi szemrehányás, semmi különvélemény. Múlt héten tárgyalt a tanszékvezetıjével, és szabadságoltatta magát. Ezt a szemesztert még végigviszi, de jövıre kivette magát. És majd meglátjuk, úgy hogyan mőködünk. – Szóval Jay fıállású apuka lesz? – Kipróbálja – vonja meg a vállát Shelley. – És tudod, szerintem pazarul fogja csinálni. Ezerszer türelmesebb nálam. A konyhaasztalnál üldögélünk, csacsogunk, mint a régi szép idıkben, amikor egyszer csak nyílik az ajtó, és Jay esik haza a kocogásból. Futónadrágban, pulóverben van, kipirult a levegıtıl, és elégedetten vigyorog, amikor meglát – Szeva’! Hogy van az én legkedvencebb húgom? – csúsztatja az iPodját a pultra, és megy a mosogatóhoz. – Kérdezted már a jövı szombatot Brett-tıl, édesem?

– Most akartam – néz rám Shelley. – Volna egy ajánlatunk. Van ez az új srác Jay tanszékén. Dr. Herbert Moyer. A Pennsylvania Egyetemrıl átcsábított fıagy. – A bizánci bolgár hódítások világszakértıje – törli meg a száját Jay, miután egyben ledöntött egy nagy pohár vizet. Összehúzott szemmel szuggerálom Shelleyt, hogy „mi a halál ez?”. – Még egy barátja sincs az egész nagy Chicagóban – vonja meg a vállát vigyorogva. A barátnım. – Döbbenet. – Gondoltuk, bemutathatnánk neked – folytatja könnyedén a bátyám, neki nem tőnt fel a gúny a hangomban. – Szívesen látnánk mindkettıtöket, mondjuk, vacsira. Alsó hangon is éppannyira kecsegtetı egy vakrandi valami Bizánc-fanatikussal, mint Shelleynek a mamaklub. – Kösz, de inkább ne. – Mi van, tán jársz valakivel? – vet rám sunyi pillantást Shelley. Emma haját simogatva átgondolom a szerelmi életemet a múlt novembertıl kezdve. Egy nyomorult félrefutás Braddel, és pont. Egy vacak randi nem sok, annyi se. Ennél szánalmasabb már nem is lehetnék! Kihúzom magam, igyekszem némi gerincet találni a hátamban. Azért csak nem bújok a föld alá… és különben is, ott volt nekem Dr. Taylor, ugrik be hirtelen. – Van az a pasi, akivel telefonon szoktam dumálni. Az egyik diákom pszichomókusa. Párszor már próbáltunk találkozni, de valami mindig közbejött. – Az özvegy? – vonja össze a szemöldökét Shelley. – Csak szívatsz. – Rendkívül kedves pasas – szegem fel az államat – Ahogy a Télapó is – borzolja meg a hajamat Jay, és vigyorogva tottyan le mellém egy székre. – Csak találkozzatok. Herbert nem rossz arc, és nem fogsz belehalni. Ráadásul neked az idı szó szerint pénz éppenséggel.

– Jaj, kérlek, erre ne is emlékeztess – pöffentek ki egy tincset a szemem elıl. – Az utolsó öt célomra rá fogok menni. Szerelembe esni meg gyereket szülni általában az ember életének fı projektje, ez nem úgy megy, hogy eldöntöd, aztán sutty, már meg is van. Ezek szívügyek, nem lehet csak úgy kipipálni ıket, mint a bevásárlólistán a tejet meg a sajtot, és pont. – Hát igen – bólogat Shelley. – Ezért is kellene végre a tettek mezejére lépned. Mert a nagy számok törvénye mőködik: mennél több pasit ismersz meg, annál nagyobb az esély a sikerre. – Hogy te mennyire romantikus vagy – nyomok egy puszit Emma buksijára. – És milyen ez a Herbert? Egyáltalán, az milyen ember, aki Herbertnek kereszteli a gyerekét? – Gazdag. Az apja vagy harminc szabadalmat jegyez. Minden parton van házuk, plusz egy magánsziget a Karib-tengeren. És Herbert egyke. – Akkor tutira nem olyanra hajt, mint én. Egy tanárra, Pilsenbıl. – Ez nálad csak egy stáció. Átmeneti – legyint rám Shelley. – Jay különben is mesélt neki az örökségedrıl meg a sok maceráról. – Mi van? – koppan az állam a szék alatt. – Ezt meg minek kellett? – förmedek rá Jayre. – Nem árt tudnia, hogy egy csapatban játszotok. Kellemetlen érzés hatalmasodik el rajtam. Ilyen voltam régen vajon? Az alapján ítéltem meg az embereket, hogy menynyi pénzük van, és hol laknak? Kénytelen vagyok beismerni, hogy totálisan ilyen. Hát nem az volt az egyik elsı kérdésem, amikor egy ismeretlennel találkoztam, hogy „egyébként mi a foglalkozásod”? Vagy csak a véletlen furcsa szeszélye rendezte úgy, hogy Andrewval az összes cimboránk mind tehetıs, vonzó és egészséges volt? Beleborzongok. Nem csoda, hogy anyu sávváltásra kényszerített, ideje volt lekanyarodnom a felszínes, csak a külsı számít pályáról, amin száguldottam. Lehet, hogy ez a mostani sáv sokkal lassabb, de a táj körülöttem ezerszer tetszetısebb, és életemben elıször végre élvezem is az utat.

– Ha nem szívesen járna egy olyan csajjal, amilyen most vagyok, hát engem látatlanban se érdekel. – Na, ez elıítélet – ingatja a fejét Shelley. – Lazíts kicsit. Egy rövidke estérıl van szó. És szerintem a jövı szombat… Szerencsémre megszólal az életmentı mobilom. A kijelzıre sandítok: – Fel kell vennem. Jay elveszi az ölembıl Emmát, Shelley pedig megy, hogy új teát készítsen. – Helló, John – veszem fel a mobilomat. – Hogy van Zoe? – Remek híreim vannak, Brett. Azt hiszem, végre kiszálltunk a forgóajtóból. Hazajön Zoe, és most már végleg. – Hát ez nagyszerő! – ujjongok, és az ujjamat a magasba lendítem, hogy Shelley is lássa. – Biztos nagyon megkönnyebbültél. – Meg ám. És annyira szeretnénk, ha eljönnél hozzánk látogatóba. – Tényleg? – hökkenek meg. Erre nem is számítottam már. – Ha neked nem gond, nekünk most egyszerőbb és biztonságosabb lenne, ha te jönnél. De én állom a jegyet. – Nem, dehogy, az nem probléma. – Nem, errıl nem nyitok vitát. Csak az a kérdés, hogy neked jó-e így. El tudsz szabadulni? Az ajkamba harapok, hogy az arcom ne változzon egyetlen gigászi vigyorgó tökké. – Van pár napnyi keretem, amit felhasználhatok. Valamikor márciusban? Addigra Zoe is teljesen helyrejön. – Meg is egyeztünk. Alig várjuk már, hogy találkozzunk. De most vissza kell rohannom Zoéhoz, az orvosa bármikor befuthat a zárójelentéssel. Nézd meg, mikor jó neked, és hogy jönnek gépek, és hívj! Szédelegve teszem le, minden világosabb lett hirtelen. – Jól vagy? – érdeklıdik Jay. – Végre találkozom apámmal – bólintok lelkesen. – És a kishúgommal.

– Jaj, Brett, hát ez egyszerően fantasztikus! – ölel magához Shelley. – Jó kezdet – bólogat a bátyám is. – Akkor már csak Herbertet kell megismerned, és meg is van a hármas befutó.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

A következı szombaton negyven percen át zötyögök be a belvárosba a busz-vonat kombón, hogy kerítsek egy üveg finom bort az esti programra Shelleyvel, Jayjel… és Herberttel. Elég, ha az eszembe ötlik a randi, és rosszul vagyok. Öreg vagyok én már elsı randikhoz. És a vakrandikat fiatalon is rosszul viseltem. Az ismerkedési piac dögkútja ez a mőfaj, a megaláztatás vesszıfutása, amikor kiderül, mennyire is taksálnak a rokonok és ismerısök, milyen partnerre tartanak érdemesnek. Fáradságos utam meghozza gyümölcsét, és egykor egy diadalmas üveg 2007-es argentin Malbeckel lépek ki a Fox és Obeltıl. Álságos papírzacskómat magamhoz szorítom, irány vissza az állomás. Délidıben nagy a nyüzsi, a tömeg szinte magával ragad, ahogy a bejárat után a forgókapuk miatt beszőkül az út. Már majdnem ott vagyok, amikor megpillantom: ott a burberrys pasim! A fazon, aki rám öntötte a saját kávémat, és akinek hálaadás óta a színét se láttam. Akkor loholtam a nyomában gumicsizmában a Michigan-tó partján. İ már túljutott a forgókapun, és lefelé tart a lépcsın a peronra. Az idı ólomlábakon cammog, mire nagy nehezen átvergıdhetek végre a fémkapun, utána sprintbe kapcsolok lefelé a lépcsın, cikázok, kerülgetem a népet, közben a nyakamat nyújtogatom, hátha kiszúrom a kabátját. A szívem az agyamban lüktet. Merre mehetett? Ismét elragad a horda, és lefelé utazom a mozgólépcsın, kihúzódom balra, és igyekszem kikerülni az álldogálva utazókat, nyomakodom lefelé. Ekkor meghallom a közeledı szerelvény zaját, és látom; hogy a bal oldali peronon életre kelnek a várakozók: összeszedik a poggyászt, befejezik a telefonálást, közelebb húzódnak a vágányhoz. És ott van! Az észak felé tartó vonatra vár, mosolyogva beszélget a mobilján. A szívem nagyot bukfencezik. Talán elérem a vonatot, kit érdekel, hogy épp a másik irányba kéne mennem? Végre találkozhatnék a burberrys pasival!

– Bocs – böködöm meg az elıttem dekkoló lány vállát. Hallani nem hall, csak a kezemet érzi, meg azt, hogy félretolom az utamból, elnyom egy káromkodást. Már majdnem a lépcsı alján vagyok a vastagodó tömegben, amikor kinyílnak a vonat ajtajai. Utasok áramolnak ki belıle, és egy pillanatra ismét szem elıl tévesztem az emberemet. Megrémülök. De aztán megint elcsípem. Magasabb az átlagnál, kilóg a feje a tömegbıl, és a haja majdnem fekete. Félrehúzódik, míg egy idısebb asszony felkászálódik a kocsiba. Én átugrom az utolsó fokokat, és lent vagyok. Az utolsó utasok is felszállnak a vonatra. Csúszkálva iramodom meg a burberrys szerelvénye felé. Megszólal a kettıs csengetés, majd a figyelmeztetés: „Az ajtók záródnak.” Gyorsítok, tiszta erıbıl futok. Ahogy az ajtóhoz érek, bevágódik elıttem, és dühödten csapok a plexiablakra. – Várjanak! – kiáltok nagyot. De a vonat elstartol, és az ablakon át, esküszöm, hogy a burberrys pasit látom, és szerintem ı meg engem néz. Igen! Felemeli a kezét, és integet. Visszaintegetek, és azon tőnıdöm, hogy ez most a köszöntı vagy a búcsúintegetésünk-e. Még akkor is a rejtélyes pasi jár az eszemben, amikor Shelleyékhez autózom. Mi van, ha Herbert Moyer nem más, mint a burberrys pasi? Pár hét múlva megismerem az apámat és a húgomat, szóval bármi lehetséges! Kinevetem magam, hogy mekkora bolondságokat gondolok össze, de azért izgalmas érzés befordulni Shelleyék beállójára. İsrégi már a randizás gondolata a fejemben. Hogy is csinálja az ember? Mirıl beszélgetünk? És mi van, ha nem jövök be neki? Dobogó szívvel megyek az ajtóhoz. Miért is mentem ebbe bele? Mondjuk, nem túl komplikált a válasz: mert fél éven belül meg kell

találnom a szerelmemet, és gyerekeket kell szülnöm neki. Ingerülten fújtatok egyet, és becsöngetek. – Van itthon valaki? – nyitok be. – Bújj be!– lép ki az elıszobába Jay, hogy gyorsan végigmérjen. – Tyőha! Ha nem a húgom lennél, most azt mondanám, hogy de dögös a csaj! Fekete szoknya és harisnya, szők pulcsi és a kegyetlen magas sarkúm alkotja az összképet. – Mennyi kín egy Herbert nevezető ürgéért – súgom egy puszi kíséretében a bátyám fülébe. – Ajánlom, hogy legalább a kaja ehetı legyen! Lépteket hallok a hátam mögül, és ahogy megfordulok, egy istent látok magam elıtt. – Hadd mutassam be a húgomat, Brettet, Dr. Moyer. Kinyújtott kézzel lép elém. Nagy, puha, férfias marka van – így, egyszerre. Tiszta kék szemével az enyémbe néz, miközben kezet rázunk. A burberrys pasinak, huss, nyoma se maradt a fejemben. – Helló, Brett – mosolyog, és finom vonásai barátságosan átmelegednek. – Hahó, Herbert – meredek rá bután. Tehát ilyen a pasi, akit a bátyám szerint érdemlek? Határozottan le vagyok véve a lábamról. Dr. Moyer modora pont olyan megnyerı és hibátlan, mint Armani sportzakója. Figyelem, vacsi után a kristálypoharában szagolgatja a brandyjét, a pohár szárát elegánsan csippentve mutató- és középsı ujja közé. Kifinomult, gyıztes fehér ember. Minden egyes kromoszómája a helyén, nulla bibi. Az ókori görögökrıl folyó beszélgetéstıl mérföldekre iszogatom a saját brandymet, és azon merengek, mennyire nem passzol ehhez a fınyeremény külsıhöz a neve. – Herbert – motyogom. Három szempár szegezıdik rám. – Honnan jött ez a név? – bukik ki belılem a két pohár bor és nagy korty brandy által feltuningolt kérdés. – Herbert.

A bátyám szeme hitetlenkedın kerekedik el az asztal túloldalán. Shelley úgy tesz, mint aki a brandy címkéjét tanulmányozza. Herbert meg egyszerően elneveti magát. – Családi örökség. Moyer nagypapa után kaptam. Egy ideig kerestem a megfelelı becenevet, de a Herb túlságosan is halálhörgésszerő, a Bert meg nem jött számításba. Mert a legjobb barátomat Ernest Walkernek hívták, és nem voltunk épp menı tagok a gimiben. Nyilvánvaló, hogy az összes Bert és Ernie viccet megkaptuk volna az arcunkba, ha azt forszírozom, hogy Bertnek szólítsanak. Elnevetem magam. Ki hitte volna. Félisten és még mókás is. Egyszerre. – És így senkinek se jutott eszébe a Szezám utca? – lepıdik meg Jay. – Idióták voltak – ingatja a fejét Herbert, és a magasba szegezi a mutatóujját, mintha csak a katedrán magyarázna. – Bár ha precízek akarunk lenni, gyengeelméjőnek lenne célszerő nevezni ıket. Mert az idióta olyan ostoba ember, akinek a lelki érettsége nem éri el a hároméves gyerek szintjét, a gyengeelméjő viszont olyan ostoba, aki hét- és tizenkét éves gyerekek szellemi színvonalán ragadt. Döbbenten meredünk rá, erre senki se találja a szavakat. Végül Jay elneveti magát, és hátba veregeti. – Viselkedj normál halandóként, te undorító okostojás! – nyúl a fejét csóválva a brandys üvegért. – Még egy pohárral valaki? Éjfél is elmúlik, mire Shelleyék kitessékelnek bennünket. Herbert a kocsimhoz kísér. Felettünk a csillagos égbolt, és állunk egymás mellett, zsebre dugott kézzel. – Kellemes volt – mondom. – Az. Szívesen megismételném. Ráérsz valamikor a jövı héten? Várom, hogy szívem nagyot dobbanjon, de nem ugrik meg, tartja a megszokott ritmust. – Szerda este?

– Elvihetlek vacsorázni? Mondjuk hét körül? – Remek gondolat. Az arcomra hajol, megpuszil, majd kitárja elıttem a kocsim ajtaját. – Hétfın felhívlak, hogy biztos jó-e. Vigyázz az úton! Elhajtok, és az jut eszembe, hogy anyu vajon mit szólna Herberthez. Olyan pasinak tartaná, akit szívesen látna mellettem férjként és apaként? Azt hiszem, igen. Benne volt a keze, hogy összehozzon bennünket? Még erre is azt mondanám, hogy talán. Jobbra pillantok egy keresztezıdésnél, és ekkor pillantom meg az anyósülésen. A Malbecet, amiért délelıtt bevonatoztam a belvárosba. És most elfelejtettem bevinni. Ezt nevezik felesleges körnek. Már ha a burberrys pasit nem számítom. A következı három hét úgy olvad el, mint a hó maradéka a márciusi napon. Herberttel együtt vacsorázunk szerdán, ahogy megbeszéltük, azt tucatnyi telefonbeszélgetés és újabb hat találka követi, egyre izgalmasabbak. Annyi mindent kedvelek benne. Például azt, ahogy a szája sarka felfelé görbül már jóval a vicces történet csattanója elıtt, mikor mesélek neki. Vagy hogy engem szeret utoljára hívni a nap folyamán, mert úgy velem beszél utoljára elalvás elıtt. Vannak viszont apróságok, lényegtelen vacakok, amiknek tényleg semmi jelentısége, amiktıl a falnak tudnék menni. Hogy például állandóan és mindenkinek szigorúan doktor Moyerként mutatkozik be, mintha egy pincérnek nem lenne halál mindegy az ı tudományos fokozata. És amikor valaki azt hiszi, hogy orvos, és nem egyetemi tudós, akkor nem javítja ki. De nem én szónokoltam Megannek és Shelleynek anno, hogy az élet nem tökéletes? Hogy azon kell igyekeznünk, hogy a lehetı legkevesebb áldozattal végigvergıdjünk rajta, és ez szükségszerően kompromisszumokkal jár? És Herbertet kompromisszumnak nevezni elég nagy pofátlanság lenne. Mert óvatosan fogalmazva is minimum fınyeremény.

Tegnap ünnepeltük Chicago legmurisabb ünnepét, a Szent Patriknapot. De este nem a zöldre festett folyó partján döntöttük magunkba a zöld sört, ahogy Andrew-val meg a haverokkal volt mindig mősoron. Herbert ír fondüt készített nekem, utána a Dublinban játszódó Egyszert néztük meg, irtó romantikus volt a gyertyafényben. És csak feküdtem a karjaiban a kanapén, hallgattam a musicalt, és azon tőnıdtem, hogy milyen figyelmes ez a pasi. Utána kiálltunk a teraszára, és csak néztük a holdfényben a tavat. Feltámadt a szél, a vállamra terítette a zakóját. És ahogy magához ölelt, az égre mutatott, egy csillagképre. – A legtöbben csillagképnek nevezik a Göncölszekeret, pedig csillagzat. Az egész egy nagyobb csillagképnek, a Nagymedvének a része. – Hú – vész el a tekintetem a rengeteg apró petty világában. – És jövı csütörtökön én is ott leszek fenn, majdnem közöttük, útban Seattle felé. – Hiányozni fogsz – temeti az arcát a hajamba. – Kezdelek meglehetısen megkedvelni, tudod? Szikra lobban a fejemben, és alkalmam sincs, hogy eltapossam, mert a szám már nyílik is: – Ugyan már, Herbert, ki a fene használ még ilyen fordulatokat? Hogy kezdelek meglehetısen megkedvelni. Felnéz, rám bámul, és már azt hiszem, hogy túl messzire mentem, de egyszerre csak vakító mosolyra húzódik a szája. – Oké, okoska, nem vagyok épp menı csávó. Üdv a jófiúkkal járók univerzumában. – Jófiúkkal járók univerzuma? – somolygok. – Pontosan. Ha esetleg nem tudtad volna, mi, a jófiúk vagyunk a húspiac legóvottabb titkai. Okosak vagyunk, sikeresek, és soha nem csalunk meg senkit. A fenébe is, örülünk, ha találunk valakit, aki szeret bennünket – néz el a távolba a tó felett. – És a fajtánknál jobb férj alapanyagot sehol nem találsz.

Andrew a házasság szónak még célozgatva se jutott a közelébe négy év együttélés alatt. És Herbert már hat randi után egyértelmően utal rá. – Asszem, nekem bejön ez a jófiúval járás – simulok hozzá. És komolyan is gondolom, amit mondok. Az irodám ablakán beárad a kora reggeli fény, és dudorászva rakom össze a napra a holmimat. Épp az új vízfestékeimet keresem, amit a legújabb óvodásomnak szereztem be, amikor megszólal a telefon. Garrett az. – Örülök hogy még bent értem. Peternek az éjjel volt egy rohama, Autumn nem bírt vele, tiszta szerencse, hogy a szomszédok felfigyeltek a lármára, és a segítségére siettek. Elképzelni is borzalmas, mit mővelt volna az a gyerek. – Jaj, ne, szegény Autumn – dörzsölgetem a borzasztó jelenetet elképzelve a karjaimat. – Most beszéltem az Új Utasokkal, végre belementek, hogy felvegyék. A hét második felében mehet is hozzájuk, de ma már nem kell kifáradnia hozzá. Meglep, hogy mennyire elszontyolít a hír. A józan ész dacára is reménykedtem, hogy a végén minden jóra fordul a sráccal, lassan megváltozik, és visszatérhet a normális gyerekek közé a régi iskolájába, nem kell naponta két terápián is részt vennie. – El se köszöntem tıle. – Majd én elbúcsúzom a nevében. – És azt is mondja meg neki, hogy mennyire okos, és hogy sok szerencsét kívánok neki. – Megmondom – feleli, majd kedvesebben folytatja: – Lassan maga is megtanulja majd az ilyen esetekbıl, hogy mindenkit nem lehet megmenteni. Kemény lecke ez, fıleg egy ilyen fiatal és idealista nınek, amilyen maga. Én is ilyesmi voltam, amikor elkezdtem a pályát

– Olyan, mintha cserbenhagynám – motyogom. – Talán, ha kicsit több idım lenne… – Nem – vágja rá határozottan. – Ne haragudjon, Brett, de ezt nem hagyhatom. Nem kételkedhet önmagában, Peterrel megtette, amit tehetett. És hihetetlenül nagy segítségemre volt. Örömömre szolgált, hogy együtt dolgozhattam magával. – Én is örültem – felelem bénán, és elfúl a hangom. Megdöbbentı, hogy mennyire megráz, hogy vége a munkakapcsolatnak ezzel a kedves emberrel, akit egészen megszerettem. Akire mindenben számíthattam. Megköszörülöm a torkomat. – Hadd köszönjem meg. Maga mindig itt volt nekem, és nemcsak Péterrel kapcsolatban, hanem a saját életemmel is. Sok mindenen átsegített. – Én köszönöm – mondja, majd némi bizonytalankodás után hozzáteszi, könnyedebben: – Ugye, az tiszta, hogy még mindig adósom egy itallal? Ez váratlanul ér. Hetekkel ezelıtt merült fel utoljára a találkozás témája, és olyan messze járunk már azoktól a kietlen januári napoktól, amikor görcsösen és mindenáron pasit akartam fogni, és szerelmes akartam lenni. Azóta már Chicago legjobb fogásával járok, ehhez kétség nem férhet. De az agyam hátsó zugában még mindig ott motoszkál a kíváncsiság: milyen ember lehet ez a Taylor doktor? Megdörzsölöm a halántékomat. – Ja, hát igen. – Minden rendben? Elég bizonytalannak hangzik. Nagyot fújtatok. A francba is, minden másról beszámoltam feli ennek a pasinak, ezt is illene kiböknöm. – Szívesen találkoznék magával egy italra. Csak épp nem olyan rég elkezdtem járni valakivel… – Semmi probléma – vágja rá nagyvonalúan Garrett, és hirtelen tiszta idiótának érzem magam. Nyilván semmiféle romantikus célzata nem volt a meghívásának, én meg hülye fejjel rögtön azt feltételeztem. – Remélem, minden sínre kerül az életében, Brett. – Ja, hát én is remélem. Köszi.

– Most elbúcsúzom, biztos rohannia kell. De ne veszítsük el egymást. – Semmiképp– bólogatok, pedig tisztában vagyok vele, hogy úgyse tartjuk majd a kapcsolatot. Leteszem a telefont Lezajlott az utolsó beszélgetésem Dr. Taylorral. Pont, mint egy regény utolsó fejezete: édes-bús. Több segítséget nem kérhetek Garrett-tıl, és romantikáról meg pláne nem lehet szó. És igazság szerint érzem, hogy így a legjobb, mert nekem itt van Herbert és az új családom, akiket hamarosan megismerek. Dr. Taylor talán tényleg anyám nagy játszmájának az eleme volt. Egy kritikus ponton belépett az életembe, épp, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és amikor a szerepe kifulladt, elhagyja a színpadot. Indulok, vár a munka.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A 757-es ablakából figyelem, ahogy Seattle apránként testet ölt alattam. Felhıs a délután, de amint ereszkedni kezdünk, a Washington-tó szalagja felfénylik. Egyszerően gyönyörő ez a kirakós táj, ahol a szárazföld kuszán ölelkezik a vízzel. Keresem a várost, és kis híján felsikoltok, amikor meglátom a Space Needle-t. Egyre lejjebb szállunk, már látom a makett házakat, és nem ereszt a bővölet, hogy valamelyik fa- és betonkockában ott lenn lakik az apám és a féltestvérem. Utastársaimmal együtt sietek a csomagomért, majd kifelé indulok a várakozók sokaságába. Akadnak, akik táblát tartanak a fejük fölé, rajta névvel, mások csak a nyakukat nyújtogatják izgatottan, pipiskednek, hogy jobban lássanak. Úgy tőnik, mindenki rátalál a rég látott barátra, családtagra, mindenkinek akad valaki, csak én maradok magamra az ismeretlenben, izzadtan és forgó gyomorral. A szemem a tömeget kutatja, sötét hajú férfit keresek tizenkétéves-forma kislánnyal. Hol vagytok, Johnny és Zoe? Lehet, hogy elfelejtették, hogy ma érkezem? Vagy Zoe lett megint beteg? Elıveszem a mobilomat, nem kaptam-e üzenetet – Brett? – hallom a hátam mögül a nevemet. Megpördülök. Magas, ısz hajú férfi áll elıttem. Az arca frissen borotvált, kölyökképő. Belenéz a szemembe, és amint mosolyra húzódik a szája, azt a férfit látom magam elıtt a filmrıl, azt a férfit, aki harmincnégy évvel ezelıtt volt. Eltakarom a remegı államat, bólintok. Gyanús, hogy ı se bízik a hangjában, mert csak kitárja a karjait, én meg lehunyom a szemem, és belemerülök az ölelésébe, mélyen beszívom a bırkabátja szagát. A fejemet a hővös bırre hajtom, és ı ringatni kezd, elıre-hátra. Én is megtudtam hát végre, milyen az apai ölelés.

– Milyen szép vagy – mondja végül, elereszt, és két karjával eltol magától, hogy megnézhessen. – Pont olyan vagy, mint anyád. – De a magasságomat tıled örököltem, azt látom. – És a szemeidet – bámul bele a szemembe, két kezébe fogva az arcomat. – Édes istenem, mennyire boldog vagyok, hogy megtaláltál. – Én is – lehelem, és a lelkem boldogságban fürdızik. A vállára kapja a batyumat, és a másik karjával magához ölel: – Győjtsük be a bıröndödet, aztán megyünk is Zoeért az iskolába. Olyan izgatott, hogy napok óta azt se tudja, fiú-e, vagy lány. Be nem áll a szánk, míg megérkezünk Zoe magániskolájába, a Franklin L. Nelson Központba. Most aztán megkérdez mindent, amit telefonon még nem. És már görcsöl a szám, annyira vigyorgok. Nagyon is érdeklem az apámat, sıt, olyan könnyedség és otthonosság rezeg az elsı pillanattól fogva közöttünk, amit még csak remélni se mertem. De ahogy bekanyarodunk a fasorba, ami az iskola bejáratához visz, a mocskos, zöldszemő szörnyeteg felemeli az ocsmány fejét a lelkemben. Nagyon várom már, hogy Zoét is megismerjem, az tény, de szeretnék még kettesben lenni az apámmal. Csak ı meg én. És ha ı is a kocsiban lesz, megint én leszek a harmadik, a külsıs, és már annyira unom ezt a szerepet. A Nelson Központ terjedelmes, egyszintes épület, körülötte a kert gondozott, barátságos. Egy vagyonba kerülhet. – Csak tíz perc múlva lesz vége a tanításnak, de Zoe ragaszkodott hozzá, hogy megmutasson téged az osztálytársainak. Nem gond, ugye? – Nem, dehogy. Kitárja elıttem az egyik ajtószárnyat, és belépek a tágas aulába. Az egyik padon tengerész-egyenruhás kislány ül, a lábaival harangozik. Ahogy meglát, felpattan, aztán el is bizonytalanodik rögtön. De John is belép utánam, és örömében felsikolt.

– Apu! – Kis, kerek arcán végtelen öröm, és tiszta erıvel rohanni kezd felénk, duci karjait a derekamra fonja. Magamhoz ölelem, de csak a hasamig ér. John vigyorogva figyel bennünket – Jól van, Zoe – paskolja meg a kislány fejét. – Ne szorítsd ki a levegıt a nıvéredbıl, jó? – Én nıvérem – kántálja, amikor végül csak elereszt. Leguggolok mellé, belenézek a puha alabástromarcába. Hogy is lehettem féltékeny erre a kis angyalra? Fényes haja fekete, akár az apjáé és az enyém. De az ı szeme zöld, és bırredık borulnak rá. – Te pedig az én húgom vagy, testvérek vagyunk, te meg én. Rám mosolyog, és a fényes, tengerzöld üveggolyók félholdakká szőkülnek össze. Vaskos, rózsaszín nyelve kicsücsörödik nagy, kerek szájából. Egybıl imádom ezt a kislányt, aki az én testvérem… és Down-kóros. Kézen fog mindkettınket, és az osztályterme felé vezet bennünket. Út közben John magyaráz az iskola speciális jellegérıl. Az egyik folyosó olyan, mint egy utca a városban: két oldalán boltkirakatok, van közlekedési lámpa és jelzıtáblák minden irányban. – A gyerekek itt megtanulják, hogyan menjenek át az úttesten biztonságosan, hogyan viselkedjenek boltokban az eladókkal, hogyan bánjanak a pénzzel, ha vesznek valamit és így tovább. Végül megérkezünk Zoe osztályába, ahol a ragyogó tekintető Miss Cindy és a segítıje, Mr. Kopec a nyolc szellemileg fogyatékos kis tanítványt készíti elı a tanítás végére nagy garral. Mr. Kopec épp egy járókeretes kisfiú kabátját cipzározza be. – A cipzárt még nem szabad lehúzni, ha kimész, Harvey, érted? Még nagyon is hideg van. – Kinek hiányzik a sálja? – kiáltja Miss Cindy a szekrénybıl, és egy piros gyapjúkígyót emel a magasba. – Nézzétek – emeli fel érdes kis hangját Zoe –, van nıvérem. És az arca ujjong, a két kezecskéjét úgy dörzsöli össze, mintha tüzet akarna csiholni velük. Elkapja a karomat, körbevezet a

teremben, megmutogatja a képeket a falon, odavisz az akváriumhoz, elsorolja a barátai nevét. Soha még életemben nem imádott ennyire senki. Mielıtt még hazaindulnánk, John körbevisz bennünket a Nelson épületegyüttes harmincezer négyszögöles területén, Zoe pedig egyszerre a játszótérre mutat. – Az a kedvenc helye – magyarázza John, és fél kézzel hátranyúl, hogy megpaskolja a kislány lábacskáját. – És ott vannak az üvegházak, ahol a gyerekek kertészkedni tanulnak. Elhaladunk a salakos teniszpályák és egy újonnan aszfaltozott sáv mellett. Egy vörös istálló mellett tábla: TERÁPIÁS LOVAGLÁS. – Ez mi? – A lovas központ. Itt tanultak lovagolni a srácok. Eredetileg az egyensúlyérzék és a koordináció fejlesztésére találták ki, de meg fogsz lepıdni, a magabiztosságuknak még annál is sokkal jobbat tett. – Plutó! – danássza a hátsó ülésen Zoe. – Igen, tudom, imádtad azt az öreg hátast – mosolyog bele a visszapillantóba John, majd rám néz. – Drága program volt. Tavaly ısszel fel kellett hagyni vele, ahogy visszavágtak a költségvetésbıl. A fejemben felvillan a nagy gondolatok villanykörtéje. A meteorológusok nem tévedtek: a szitáló esı nem akar elállni. De hol érdekel ez engem? Így is csodásán érzem magam John és Zoe otthonos téglaházában egész pénteken. A tölgyfa padlót színes szınyegek borítják, a falak mentén mindenütt könyvespolcok. Minden zegben és zugban lenyőgözı festmények és egyéb mőtárgyak lapulnak a világ különféle szegleteibıl, ahol Johnny még a vándorzenész múltban megfordult. Zoe ma engedéllyel kerüli a sulit, így aztán hármasban ücsörgünk egy navajo takarón, és a végeérhetetlen Fekete Péter-csatákba merülünk, miközben ismeretlen indián muzsikusok szınek édes dallamot a háttérben. Este hat körül Johnny úgy határoz, ideje, hogy a hírneves parmezános padlizsánját is bevesse. Zoéval utánasündörgünk mi is a konyhába, vállaljuk a salátát.

– Jó, Zoe, és most egyszerően csak megrázzuk, így – mutatom, és megrázom a salátaöntetes kis csuprot, majd a kezébe nyomom. – Most te jössz. – Öntetet csinálok – jelenti be, és két kézzel rázza az edényt. Ám egyszer csak lepattan a mőanyag fedı, és a tejszínes öntet a szekrényajtókon át a konyhapultig mindent bıségesen megöntöz. – Jaj, ne haragudjatok! – kiáltom. – Elfelejtettem ellenırizni a tetıt. És már kapom is a mosogatórongyot, hogy mielıbb feltakarítsam a nagy malacságot, amirıl csakis én tehetek. De mögöttem hahota harsan. – Hát nézd meg magad, Zoe! Megperdülök, és azt látom, hogy John a sütıajtóhoz tereli Zoét, hogy megnézhesse magát a tükrözıdı felületen. A hajában és az arcán mindenütt fehér öntet. És a húgom ezt iszonyatosan viccesnek tartja. Az ujjával lekanyarint az arcocskájáról egy nagy foltot, és megnyalja. – Nyami-nyami. John is vele nevet, és úgy tesz, mintha egy hajtincsét szopogatná. A kislány sikolt gyönyörőségében. Én meg csak ámulok ezen az apalánya jeleneten, amilyet a saját emlékeim között nehezen találnék, és alaposan belevésem minden mozzanatát az agyamba. Mikor végül leülünk a vacsoraasztalhoz, John emeli a borospoharát: – Szépséges lányaimra, igyunk! Arra, hogy milyen szerencsés pasas vagyok. Zoe a tejesbögréjét emeli a magasba, és koccintunk. Mindenfélérıl locsogunk evés közben, aztán hosszasan ott ragadunk a nagy tölgyasztalnál, John a Chicago utáni évekrıl mesél. Amikor észreveszi, hogy Zoe a szemeit dörzsölgeti pufi mancsaival, feláll. – Fellıtték a pizsamát, álmos kisangyal. Vár az ágy. – Nem. Maradok a nıvéremmel.

– Mi lenne, ha ma este én segítenék lefeküdni, Zoe? A szeme elkerekedik, már csusszan is le a székrıl, és kézen fog. Már majdnem kint vagyunk a konyhából, amikor visszafordul az apjához. – Te maradsz. Majd a nıvérem segít. – Parancsoljon velem, fınökasszony – kuncog John. Zoe a szobájába visz: levendulalila és rózsaszín babaszoba masnis csipkefüggönyökkel és plüssállatkerttel az ágyán. – Jaj, de csodás a szobád! Gyönyörő! – lelkendezek, miközben felkapcsolom a kislámpát az ágya mellett. Felveszi a lila pizsamáját, és segítek neki fogat mosni. Utána bemászik a paplan alá, és meglapogatja maga mellett az ágyat. – Feküdj ide! – Olvashatok egy mesét? – Líbiát, Líbiát – kántálja. Lekuporodom a könyvespolca elé, és keresem a Líbiáról szóló könyvet, semmi. Végül meglátom az Olívia nevő kismalacról szóló mesét. – Ez az? – mutatom neki. – Líbia! – vigyorog szélesen. Elfészkelıdöm mellette az ágyban, a fejemet a párnájára teszem, ı meg felém fordítja az arcocskáját, és mentolos puszit nyom a képemre. – Olvass! – bök a könyvre. A történet fele táján a légzése lelassul, egyenletessé válik, és a szeme lecsukódik. Nagyon óvatosan kibontakozom az ölelésébıl, és lekapcsolom a kislámpát. A szoba rózsaszínbe borul a kis hableányos éjszakai fénytıl. – Szeretlek, Zoe – suttogom, és megpuszilom az arcát – Micsoda lecke vagy te nekem az élettıl!

A konyhában rend van, a mosogatógép lágyan zümmögve dolgozgat. Újratöltöm a borospoharamat, és bemegyek a nappaliba. Johnny ölében ott a gitár, mint valami csecsemı. – Ülj le! – mosolyog rám. – Hozhatok neked még valamit? Bort? Kávét? Mutatom a poharamat, hogy már gondoskodtam magamról. – Megoldottam – ereszkedem le mellé egy székre, hogy közelebbrıl is megcsodálhassam a gitár szépséges elefántcsont és faberakását – Mennyire szép. – Kösz. Ez a régi Gibson a kedvencem – bólogat, és pöntyög néhány akkordot, mielıtt kibújna a bırszíjból. – Neki köszönhetem az ép eszemet, ı volt az én mentıövem, amikor az élet vihara tépázott és dühöngött körülöttem – magyarázza költıien, és szerelmes gyöngédséggel állítja vissza a hangszert a fémállványára. – Te szoktál zenélni? – Félek, ez a gén elhúzott mellettem. – Milyen voltál kisgyereknek, Brett? – kérdi, miután kinevetgélte magát. Elhelyezkedünk kényelmesen, és vagy két órán át csak beszélünk és beszélünk, mesélünk mindenrıl, amit kihagytunk egymás életébıl, igyekszünk összeállítani a harmincnégy évnyi kirakóst a semmibıl. – Olyan nagyon az anyukádra emlékeztetsz – mondja. – A legszebb bók, kösz. Rettenetesen hiányzik nekem. – Hát igen – süti le a szemét a kezére. – Nekem is. – Soha nem próbáltad felvenni vele a kapcsolatot? Az álla megfeszül. Mintha a gitár lenne a talizmánja, a keze már nyúl is érte, az ölére veszi. Nem néz rám, csak a húrokat figyeli, és véletlenszerő harmóniákat penget édes-búsan. Végül felpillant. – Charles Bohlinger egy seggfej volt – sóhajt akkorát, mintha évtizedekig tartogatta volna magában. – El akartam venni anyádat. Életem legkeményebb lépése volt elhagyni ıt. Soha egyetlen nıt se szerettem úgy és annyira. Soha.

– De összetörted a szívét, John – ingatom lassan a fejemet. – A naplójából egyértelmően kiderül, hogy kész lett volna elhagyni érted Charlest, és új életet kezdeni veled. Csak épp te nem álltál akkor erre készen. – Ez így nem pontosan igaz – rándul össze az arca. – Tudod, amikor az apád megtudta… – Charles – vágok közbe – soha nem volt az apám. Végigmér, bólint, és folytatja: – Amikor Charles megtudta, hogy egymásba szerettünk anyáddal, kivetkızött magából. Döntésre kényszerítette az anyádat, hogy vagy ı, vagy én. És amikor ı belenézett az arcába, és belemondta, hogy engem szeret – mosolyodik el önkéntelenül is az édes emléken –, és egyszerően faképnél hagyta, akkor egy pillanatra magamra maradtam Charlesszal. Elállta az utamat, és a szavát adta, hogy ha Elizabeth elhagyja ıt, soha többé nem láthatja a fiait. – Hogy? Ez képtelenség! Ilyet nem lehet! – A hetvenes években? Nagyon máshol tartott akkor még a világ. Megesküdött, hogy a bíróságon azt vallja, hogy anyád erkölcsileg alkalmatlan anyának, hogy egy szajha. És mivel akkoriban megesett velem, hogy elszívtam egy jointot, azzal is megtoldotta, hogy úgy állítja majd be, hogy én vagyok a narkós futtatója. Ilyen felállással nem sok kétség fért hozzá, hogy kinek ítélné a fiúkat a bíróság. És mindezt miattam. – Jézusom, ez borzalmas. – Belepusztult volna, ha elveszíti Joadot és Jayt. Végül hazudtam neki, hogy ne kelljen engem választania. Azt állítottam, hogy nem akarok egyelıre megállapodni – rázza a fejét, mintha valami rossz álmot próbálna kiverni belıle. – Erre kis híján rámentem. De ismertem édesanyádat. A fiai elvesztését soha nem heverte volna ki. Emlékszem, a házatok elıteraszán álltunk, pokoli forróság volt aznap délután. A ház összes ablaka tárva-nyitva, és tudtam, hogy Charles kihallgat bennünket, de magasról tettem rá. Azt mondtam Elizabethnek, hogy szeretem, és örökre szeretni fogom, de nem az a

típus vagyok, aki megül a seggén egy helyben. Esküszöm az égre, hogy átlátott rajtam. Az utolsó csók után a fülembe súgta: „Tudod, hol találsz, ha kellek.” Belesajdul a szívem annak a kék kabátos, fájdalmasan szomorú asszonynak az emlékébe, ahogy húzza maga mögött a fiait. – Azt remélte, hogy egyszer visszatérsz. John bólint, próbálja összeszedni magát. – Istenem, ma is látom magam elıtt azokat a zöld, állhatatos szemeket, mint a végtelen ír lankák, olyanok voltak a szemei, és a hite, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, ott ült benne megingathatatlanul. – Késıbb elváltak – nyelek nagyot, hogy szabaduljak a gombóctól. – Akkor miért nem jöttél vissza? – Nyomát veszítettem. Amikor elhagytam, meggyıztem magam, hogy ez volt a helyes lépés. Rohadtul azon voltam, hogy ne gyötörjem magam a „mi lett volna, ha” feltételezésekkel. Éveken át ez a régi gitár volt az egyetlen örömöm. Tizenöt évre rá megismertem Zoe anyját. Nyolc évig éltünk együtt, bár soha nem házasodtunk össze. – Most hol van? – Visszaköltözött Aspenbe, ott él a családja. Az anyaság nem volt Melinda mőfaja. Kíváncsi lennék, de nem kérdezısködöm, felteszem, egy Downkóros kisgyerek nem volt Melinda mőfaja. – Annyira sajnálom. Mennyi veszteség… – Nem kell az együttérzés – rázza meg a fejét. – Az élet igazságos, ahogy mondani szokás – fogja meg a kezemet gyöngéden. – És egyre jobb. – Azt nem értem, hogy anyu miért nem keresett téged, amikor elváltak, vagy legalább, amikor Charles meghalt. – Úgy gondolom, hogy eleinte még várt. Hogy írok, hívom, vagy valami. De ahogy múlt az idı, és a levél csak nem jött, arra juthatott, hogy már nem szeretem ıt.

Beleborzongok a gondolatba, hogy anyu esetleg abban a tudatban halt meg, hogy élete szerelme cserbenhagyta. És kibukik belılem a kérdés, ami hetek óta kikívánkozott: – Hogyhogy nem akarsz apasági vizsgálatot, John? Vagy ha akarsz, engem nem zavar, megcsináltathatjuk. – Nem, nem. Nem akarom. Pillanatnyi kétségem sincs, hogy tényleg az én lányom vagy. – De miért? Nincs még a földön ember, akiben nem merülne fel legalább a bizonytalanság. Ugyanolyan eséllyel lehetnék Charles lánya is. Egy ideig csak a gitárját pengeti. – Jay születése után Charles elköttette magát. Anyád már a legelején elmondta nekem. – Vagyis tudta, hogy nem az ı gyereke vagyok – pislogok szaporábban. – Istenem, nem csoda, hogy soha nem szeretett. – És elég volt rád néznie, ha egy pillanatra elbizonytalanodott volna. – Annyit azért magamtól is rég megsejtettem, hogy nem kívánt terhesség voltam. – Na, ebben viszont tévedtél. Anyádat lesújtotta, amikor megtudta. Ezt is elmesélte. Mert ı szeretett volna még egy gyereket, mindig is szeretett volna egy kislányt, egészen pontosan. – Tényleg? – Nagyon is. El se tudod képzelni, mennyire boldoggá tett ez a Pohlonski a hírrel, hogy ilyen hatalmas ajándékot hagyhattam hátra neki. – És ı cserébe rád hagyta az ajándékodat, azzal, hogy nekem adta a naplóját. – Kifogyhatatlan ajándék vagy nekem – mondja, és megsimogatja a karomat. Nevetnek a szemei. Szombaton olyan, mintha a családomtól búcsúznék, nem a két idegentıl, akik szerdán fogadtak. Leguggolok Zoe mellé a reptér

várójában, magamhoz szorítom. İ meg kapaszkodik a nyakamba, mint aki soha nem akar elengedni már. Ahogy végül eltolom magamtól, feltartja a hüvelykujját. – Nıvérem! Az ujjához nyomom az enyémet, ez lett a kettınk kis szertartása. – Szeretlek, hugicám. És este telefonálok, jó? John is magához húz, elveszek hatalmas ölelésében. Erıs és biztonságos ölelés, amilyennek mindig is képzeltem egy apai ölelést. Lehunyom a szemem, magamba szívom az illatát, a bırdzseki szagával keveredı főszeres kölniillatot, az én apám illatát. Végül elengedjük egymást, belenézünk egymás szemébe. – Mikor lesz a legközelebb? – Gyertek el Chicagóba. Szeretnélek bemutatni benneteket mindenkinek. – El is megyünk – bólint, megpuszil, és meglapogat. – Most nyomás, még a végén lekésed a géped. – Csak még egy pillanat. Hoztam neked valamit – húzom elı a táskámból anyu piros kötéses naplóját. – Ezt neked szeretném adni. Úgy veszi el, mintha a Szent Grált hoztam volna el neki, az álla megrándul, és gyorsan lenyomok neki két puszit. – Ha valaha is kételkedtél volna a szerelmében, olvasd el, és elfelejthetsz minden bizonytalanságot. Ebben benne van az összes érzelme, minden. – Több kötete is van? Folytatta késıbb is az írást? – Nem. Felforgattam az egész házat, mert én is rögtön erre gondoltam, de nem találtam semmit Szerintem veled véget ért neki minden történet. Öt órával késıbb landolok az O’Hare repülıtéren. Chicago. Tíz harmincöt. Húsz perccel korábban érkeztünk. Bekapcsolom a mobilomat, elolvasom az SMS-t, ami egybıl befut Herberttıl: A csomagkiadónál várlak.

Soha még ilyen édes pasival nem volt dolgom. Nem kell taxit hívnom, nem kell egyedül rángatnom magam után a bıröndömet. Indulok is, csak azt nem értem, miért nem lelkesít jobban a dolog. Herbert gondolata. Nyilván elfáradtam. Másra se tudok gondolni, mint hogy mielıbb hazaérjek a pilseni kis lakásomba, ágyba bújjak, és hívjam Zoét. És ott is van a poggyászkiadó futószalag közelében, egy fémszéken üldögél, és valami tankönyvfélét olvas. Ahogy megpillant, látom, hogy felvillanyozódik. Felpattan, és már ölelhetem is a reptér legdögösebb pasiját. – Üdv itthon – suttogja a fülembe. – Hiányoztál. Kibontakozom a karjából, végigmérem. Eszméletlenül szép. A tökéletes szépség. – Köszi. Te is nekem. Kéz a kézben várjuk a bıröndömet, nézzük, ahogy a futószalag egyre csak hordja elı a csomagokat. Elıttünk egy anyuka várakozik, a válla felett kisbaba kandikál hátra, fején rózsaszín fejpánt zöld százszorszéppel. Nagy kék szemekkel méregeti Herbertet, láthatóan neki is tetszik. Herbert közelebb hajol hozzá, mosolyog. – Hahó, csinibaba. De nagyon helyeske vagy. A kiscsaj már most ismeri a dörgést, olyan széles, gödröcskés mosollyal hálálja meg a bókot, Herbert pedig hangosan felkacag. – Létezik egy csecsemımosolynál transzcendensebb élmény? – fordul hozzám. Kell egy jó másodperc, hogy értelmezzem a transzcendenst, de aztán leesik, hogy arra gondol, rendkívüli. És ebben a pillanatban úgy érzem, ı is transzcendens. Nagy puszit nyomok az arcára. – Köszönöm. – Mit? – billenti oldalra a fejét. – Hogy értem jöttél. És hogy tetszik egy csecsemı mosolya. Belepirul, sietve visszafordul a futószalag felé. – A madarak csiripeltek valamiféle listáról, amit teljesítened kell. – Jaj – nyögök fel –, a bátyám meg a lepcses szája!

– Az egyik cél, hogy legyen gyereked, ugye? – nevetgél. – Aha – próbálok könnyednek hangozni, de a mellkasomban mintha sztereó üstdobokat kapcsoltak volna be. – És te? Te szeretnél gyereket egyszer? – Teljes mértékben. Imádom a gyerekeket. A bıröndöm nagy elánnal elıtör a reptér gyomrából, lépek érte, de Herbert elkapja a csuklómat. – Majd én. Ahogy a futószalaghoz megy, összenézek a kisbabával. Úgy nézeget, mintha ítéletet tervezne mondani, hogy jó anya leszek-e. Eszembe ötlik a határidı, Elizabeth anyu és Természet anyu határideje, és már számítok az ismerıs gyomorrángásra és a pánikhullámra. Nem jön. Herbert begyőjti a bıröndömet, visszatér hozzám. – Mindened megvan? Mehetünk? A babára sandítok, hogy ı is egyetért-e, és szélesen elmosolyodik. Belekarolok Herbertbe. – Igen, asszem, megvan mindenem. Hajnali négykor gyorsan elintézzük Rudyval a kakit, és utána visszazúgok az ágyba, hogy kilencig durmoljak tovább. Vasárnap van, és a mentségem is remek: még nem álltam vissza a nyugati idıszámításról. Végül nagy lustán azért kiásom magam az ágyból, csinálok egy kávét, és a kanapéra teszem át a székhelyemet a Tribune keresztrejtvényével. Rudy a szınyegen heverészik mellettem, mindketten határozottan dekadensnek és örömtelinek érezzük életünk ilyetén alakulását. Amikor a rejtvényt kivégeztem, a pizsit mackóra cserélem, fogom a napszemüvegemet és az iPodomat, Rudy pórázát, és már megyünk is le a lépcsın, Rudy alig bír magával. Sétával kezdünk, az arcomat a napba tartom, beszívom a tavasz elsı leheletét. A chicagói szél simogatja az arcomat, ez már nem a kegyetlen, gonosz februári szél, ez kedvesebb, szinte gyöngéd. Rudy elırerohanna, rángatnom kell a pórázt, hogy bírjon magával, ne

cibáljon. A Tizennyolcadik utca sarkán csekkolom az órámat, megigazítom a fülemben a fülhallgatót, és kocogni kezdek. A Tizennyolcadik utcán egymás mellett sorjáznak a mexikói pékségek, vendéglık és főszeresek, igazi kereskedelmi folyosó ez. Ahogy kocogok végig rajta, úgy döntök, anyunak ebben is igaza volt: ideje volt kimerészkednem a földrajzi komfortzónámból is, és rájönnöm, hogy egy ennyire szerény és egyszerő környéken mennyire otthon érzem magam. Látom magam elıtt anyát a mennyekben, ott ül az igazgatói székében, kezében kézi megafon, úgy utasítgatja életem újabb és újabb jeleneteinek alakulását. Most, hogy Herbert bekerült az életembe, már azt is el tudom képzelni, hogy szerelmes leszek, és gyerekeim születnek, vagyis elérem a két mumus célt, amire csak pár hete is szemernyi esélyt se láttam. A Harrison parkba érve Rudy végre kidobja a kakit, fordulunk vissza. Közben végig Herbert Moyer jár a fejemben. Milyen figyelemre méltó pasi. Az este, ahogy hazahozott a reptérrıl, egyértelmő volt, hogy szeretné velem tölteni az éjszakát, de amikor mondtam neki, hogy még vissza kell szereznem Rudyt, és szeretnék a saját ágyamban aludni, mert hulla vagyok, szó nélkül megértette és akceptálta. Meggyızıdésem, hogy az úriember szót Herbert Moyer személye ihlette. És hogy mennyire gáláns! Kitárja az ajtókat, felsegíti a kabátokat, kihúzza a székeket… esküszöm, ha arra kérném, még a kistáskámat is hozná. Soha még ennyire nem imádtak. De akkor meg miért nem töltöttem vele az éjszakát, kérdem én. Kutya ide vagy oda, Andrew-val soha semmi és senki nem tartott volna vissza. Hullafáradtság? Még egy viccet? És nem mintha Herbert nem lenne jó az ágyban. Ott is csodás, jóval figyelmesebb, mint Andrew valaha. Herbert az a férfi, amilyenrıl egész életemben álmodtam, és akire még anyám se mondana nemet. Na, nem úgy… De van a lelkemben valami, egy aprócska szeglet, ami ellenáll ennek a szerelemnek. Néha eltőnıdöm, hogy talán én nem vagyok képes normális kapcsolatra, mert ha jobban belegondolok, néha kissé fojtogatónak érzem Herbert figyelmességét és kedvességét. Kicsit

aggaszt, hogy talán én már csak rideg, távolságtartó pasikba tudok belezúgni, amilyen Charles Bohlinger és Andrew Benson. De ezt akkor sem fogom elcseszni. Okosabb lettem, józanabb, nem fogom hagyni, hogy a múltam betegyen a jövımnek! A Herbert Moyer-féle pasasok ritkák, mint az eredeti Louis Vuitton táskák, hálát adhatok az égnek, hogy nekem mégis jutott belıle. És nem a táskára gondolok. Már látom a házamat a távolban. Lecsatolom Rudy nyakáról a pórázt, versenyt futunk az ajtónkig. A mobilom villog, feltehetıen Herbert hívott, jönne értem, mert megbeszéltük, hogy ma segítek neki bárszéket választani. Hívom a hangpostát: – Brett, Jean Anderson vagyok. Sanquitánál megindult a szülés. A Cook megyei kórházba viszem. Látni akarja magát.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Hármasával szedem a lépcsıket, úgy loholok le Selináékhoz, hogy tudnának-e vigyázni Rudyra. Már úton vagyok a kórházba, amikor hívom Herbertet. – Hékás, épp hívni akartalak. Egy órán belül elkészülsz? – Menj nélkülem vásárolni, épp a kórházba rohanok, Sanquita vajúdik. – Jaj, de sajnálom. Tehetek valamit? – Imádkozz érte. Még mindig lenne hét hét a kiírt idıpontig. Annyira aggódom értük! – Persze, tudom. És hívj, ha bármiben segíthetek! – Kösz. Amint tudlak, hívlak – zárom a beszélgetést, mert idıközben megérkeztem a kórházhoz. Nem térek magamhoz, hogy ez a Herbert milyen megértı. Andrew képtelen lett volna felfogni, hogy nekem most Sanquita mellett a helyem. És egybıl bőntudatot keltett volna bennem, amiért keresztbe teszek a terveinek. Herbert egy herceg a láthatatlan fehér lovon, ehhez nem fér kétség. Ahogy berontok a váróba, Miss Jean már ugrik is fel a fekete mőanyag székrıl, és rohan elém. Megragadja a karomat, és visz befelé a folyosón. – Nagy a baj – kezdi, és látom, hogy a szeme csupa árnyék. – Vészhelyzetnek minısítették, épp császározzák. Túl magas lett a káliumszintje, attól tartanak, hogy megáll a szíve. Pont, ahogy Dr. Chan jósolta. – Nem lehet tudni, hogy megmarad-e – nyomja a zsebkendıjét az orrához. – Nem így kellene lennie. Ebben a lányban annyi élet van, annyi energia. És a baba is… ha már eddig eljutott, megérdemli az életet.

– Nem halnak meg – szögezem le, de belül már nem érzem magam ennyire biztosnak. – Ne veszítse el épp most a hitét. Fel fognak épülni, majd meglátja. – A magukfajta mind azt hiszi, hogy minden vihar végén jön a szivárvány – mér végig a homlokát ráncolva. – Pedig a feketékkel nem így megy. Ennek a történetnek nem lesz boldog vége, most szólok, hogy idıben hozzászokjon. Hátratántorodom, ez a mondat csak megsokszorozza a rettegésemet. Húsz perccel késıbb egy orvos lép ki a váróba, közben lehúzza az arcáról a papírmaszkot. Helyes szıkeség, akit az ember inkább egy gimis focimeccs szünetébe képzel pomponnal a kezében, mint egy kórházba szikével. – Sanquita Bell? – néz körbe a váróban. Jeannel egyszerre ugrunk fel, és indulunk felé, hogy középen találkozzunk. – Hogy van? – kérdem. A szívem olyan hangosan dörömböl, hogy félı, elájulok, mielıtt válaszolhatna. – Dr. Connor vagyok, Miss Bellnek 1027 grammos kislánya született. – Egészséges? – nyögöm ki. – Nagymértékben alultáplált, és a tüdeje se fejlıdött még ki teljesen – vesz nagy levegıt Dr. Connor. – CPAP-készülékre van szüksége, ez a koraszülöttek lélegeztetését biztosítja egészen addig, amíg önállóan nem képes lélegezni. Átvittük a koraszülött osztályra. Mindent összevetve valóságos biológiai csoda az a kicsi tökmag – ingatja a fejét. A szám elé kapom a kezemet, sírva fakadok. Igenis vannak csodák, akarnám mondani Jeannek, de egyelıre sok okunk még nincs örülni. – Bemehetünk Sanquitához?

– Az intenzív osztályon van. Mire felérnek, elhelyezik, megnézhetik. – Az intenzíven? – kérdezek vissza, és az orvosra meredek. – De hamarosan jól lesz, ugye? – Egy csodát már megéltünk ma – mosolyodik el haloványan Dr. Connor. – Reménykedjünk a másodikban is. Végtelennek tetszı liftúton jutunk fel Jeannel az ötödikre. – Gyerünk már! – püfölöm ingerülten a gombokat – Valamit tudnia kell. Jean hangja vészesen komoly, hagyom hát a liftmolesztálást. A lift neonfényében tisztán metszetten kirajzolódik minden egyes vonása, fekete szeme rezzenetlenül mered rám. – Sanquita haldoklik. És lehet, hogy a kisbaba se marad meg. Elfordulok, az ajtó felett lassan leúszó számokat figyelem. – Nem biztos – suttogom. – Ma reggel azt kérte, hogy ha ı meghalna, a gyerek kerüljön magához. A falnak rogyok, két kézzel markolom a fejemet. – Én nem… nem lehet… képtelenség… – omlok össze, már csak a könnyeimet nyelem. Megrázza a fejét, a lift mennyezetét tanulmányozza. – Figyelmeztettem, hogy nem biztos, hogy maga akarni fog egy kevert származású babát. Mintha áramot vezetnének belém, hirtelen minden idegszálam és rostom égnek mered, lángra lobban. – A gyerek származásának az égvilágon semmi köze ehhez! Fogja már fel! Semmi! Kimondhatatlan megtiszteltetés, hogy Sanquita énrám hagyná a gyerekét – ömlik belılem egy szuszra, majd megdörzsölöm a torkomat, mélyeket lélegzek, hogy lenyugodjak kissé. – De Sanquita nem fog meghalni. Egyikük se fog meghalni.

Sanquita ágya körül össze van húzva a függöny, még az ablakok is be vannak sötétítve, a kis helyiségben félhomály uralkodik, csak a mőszerek villognak és pittyegnek kísértetiesen, mindenütt csövek és vezetékek. Sanquita álla lazán lóg, a levegıt sekélyesen, szaporán kapkodja, de alszik. Az arca kifeszül, rengeteg folyadék győlt meg a bıre alatt, mintha egy hólyag lenne, ami bármelyik pillanatban szétrepedhet. A szeme csukva, püffedt szemhéját mintha szénnel festették volna feketére. Megfogom az egyik bágyadt kezét, kifésülöm a haját élettelen kis arcából. – Itt vagyunk, kis tücsök. Aludj csak szépen, pihend ki magad! Enyhe ammóniaszag terjeng. Urémia, amikor a vérben felhalmozódik a salakanyag. Olvastam róla. Megmarkolja a lelkem a félelem. Jean körbejárja az ágyat, betőri a takarót, eligazgatja a párnát Sanquita feje körül. Aztán kifogy a teendıkbıl, és csak áll, nézi a lányt. – Menjen csak haza – mondom neki.– Nem tehetünk semmit. Majd hívom, ha felébredt. – Vissza kell lassan mennem a házba – pillant az órájára –, de elıbb menjen le, és nézzen rá arra az aprócska lányra. Addig itt maradok Sanquitával. Megvárom. Zárt kétszárnyú ajtó állít meg a koraszülött osztály bejáratánál. Az ajtó mellett csinos kis nıvérke ül a fülkéjében. Mosolyogva fogad. – Segíthetek? – Igen, én egy kisbabához jöttem… – de elhallgatok, mert csak most jut el az agyamig, hogy nem is tudom a baba nevét. – Sanquita Bell kisbabájához jöttem. Úgy ráncolja a homlokát, mintha soha nem is hallotta volna a Sanquita Bell nevet, de aztán lassan bólint. – A baba, akit épp az elıbb hoztak át? A hajléktalan baba?

Összerándul a gyomrom. Alig egy órája jött a világra, és máris megkapta a címkéjét. – Sanquita kislánya, igen. Felemeli a telefont, és egy pillanatra rá rövid barna hajú nı jelenik meg az ajtóban, kezében táblázat. Lila mőtısruháján Disney-figurák táncolnak. – Helló, Maureen Marble vagyok. Maga pedig? – pillant a papírjára. – Brett Bohlinger vagyok, Sanquita tanára. – Ja, igen – bólint, miután tanulmányozta a táblázatát. – Sanquita magát jelölte meg kísérıként. Jöjjön be! Berregés, és az ajtó kinyílik, Maureen teljes valójában elindul elıttem a fényesen kivilágított folyosón. – A koraszülöttosztályon kilenc kórterem van, mindegyikben nyolc elkülönítı. Sanquita újszülöttje a hetes teremben fekszik. Megyek a nyomában a hetes terembe, ahol épp egy idısebb férfi és nı ácsorog nagy eséllyel az unokájuk felett. Nyolc inkubátor vagy elkülönítı sorakozik körben a falak mentén. Majdnem mindegyik felett színes szalagok vagy játékos betők formázzák a baba nevét. Isaiah. Kaithlyn. Taylor. Több elkülönítıben fényképeket is látok, rajtuk a családtagok, gondolom, és puha, kötött kis takarók, egyértelmően nem a kórházi raktárból. Maureen a leghátsó inkubátorra mutat, ahol nem álldogál senki, és amit nem övez a szeretet semmiféle megnyilvánulása. – Ott is van. Az elkülönítı feletti táblácskán csak ennyi áll: KISLÁNY. Lehunyom a szemem, akár azt is írhatták volna, hogy KISMADÁR. Belekukkantok a mőanyag bölcsıbe. Egészen liliputi kisbaba, egy átlagos vonalzónál nem hosszabb alszik benne egy szál, zsebkendınyi pelusban és halvány rózsaszín sapkácskában. A kis mellkasára és hasára három tappancs rögzít vezetékeket, amelyek mindenféle monitorokat kapcsolnak rá. A lábán egy érbe

infúziót kötöttek átlátszó sebtapasszal, és keskeny csövecske folyamatosan fehér folyadékot szállít az orrocskájába. Alma nagyságú kis fejét két rugalmas pánt övezi, azok tartják az átlátszó mőanyag izét, ami befedi a száját és az orrát is. – Meggyógyul majd? – nézek Maureenra, kezem a szívem fölé rebben. – Már most jól van. Az a maszk a CPAP. Az biztosítja a folyamatos, enyhe túlnyomást a légutakban – magyarázza a nıvérke. – A tüdeje még nem elég fejlett, a CPAP segítségével viszont könnyedén lélegezhet. Szeretné felvenni? – A babát? Én? Nem, nem, jaj, köszönöm, inkább nem. Még a végén kirántanék valami zsinórt – szabadkozom, és köhögéssel igyekszem leplezni ideges nevetésemet. – És inkább Sanquita fogja elıször a kezébe. – Hát akkor ismerkedjen szépen a Kislánnyal. Majd jövök. Egyedül maradok a ráncos kis újszülött felett, aki valóságos kis tőpárnának tetszik a rengeteg tő és csı alatt. Piciny arcán kis fintor, mintha berágott volna, hogy máris elvették az anyukájától. Piheszırös, karamellbıre mintha több számmal nagyobb lenne a kelleténél. Nyújtózik, kitárja az ujjait, öt kis gyufaszál. Növekszik a gombóc a torkomban. – Kislány – suttogom a rideg, személytelen elnevezést. Eszembe jut a szívtépı történet Sanquita öccsérıl, aki túlságosan is érzékeny volt ehhez a kemény világhoz. Puszit nyomok az ujjam hegyére, és az üvegre tapasztom, Kislány alvó arcocskája fölé. – Austin – próbálom rá a nevét. – Hát, szervusz, gyönyörő kis Austin. ■ Lehunyom a szemem, és siratom egy kisfiú szomorú múltját, egy új kislány jövıjét – siratom, amit már tudok, s elıre siratom azt, amit még nem is sejthetek. Jean egybıl talpon van, ahogy benyitok Sanquita szobájába. – Hogy van a baba?

– Remekül – igyekszem optimistán hangozni. – Menjen, nézze meg! – Egy kísérıt kellett Sanquitának megjelölnie – rázza a fejét –, és az maga. Keresem a csalódottság vagy a helytelenítés jeleit, de legnagyobb meglepetésemre egyiknek se látom a nyomát az arcán. Sanquita ágyához lépek. Még mindig ugyanúgy fekszik a hátán, mint amikor lementem a kislányához. Valaha édes kis arca már csak önmaga kegyetlen karikatúrája. – Gyönyörőséges a kisbabád, Sanquita. – Nem gond, ha most itt hagyom? – fogja Jean a táskáját. – Dehogy, menjen nyugodtan. – Amint felébred, hívjon! – törölgeti meg a szemét. – Úgy lesz. Ígérem. – Jövök hamarosan, kicsi rózsám – motyogja, de elcsuklik a hangja. – És nehogy nekem feladd, hallod?! Az ablak felé fordulok, a szám elé kapom a tenyeremet, én is nyelem a könnyeimet. Aztán egyszerre ott áll mellettem Jean. Nyúl felém, de az utolsó pillanatban visszahúzza a kezét, nem ér hozzám. – Ön is vigyázzon magára – súgja. – Félek, annak a kisbabának még nagy szüksége lesz önre. Félóránként bejön egy nıvérke, és ellenırzi Sanquita életfunkcióit. Ezt leszámítva nincs semmi változás. Az órák peregnek. Az ágy mellé húzok egy széket, közel, nagyon közel, hogy lássam, ahogy Sanquita mellkasa alig láthatóan süllyed és emelkedik. A fémkorlát alatt átnyúlok, az ujjait szorongatom. Míg ı alszik, én mindent elmesélek neki az édes kisbabájáról, és arról, hogy ı lesz a földkerekség legcsodásabb anyukája. Késı délután fiatal nı jön be a sötétbe borult szobába. Fehér köpeny van rajta, kék fityulája alól szıke fonatok lógnak. Valamit pakolászik Sanquita éjjeliszekrénykéjén, és egészen hátrahıköl, amikor meglát az ágy másik oldalán.

– Jaj, nem is vettem észre. Az étrendjét keresem. Kitöltötte már? – Ma este nem vacsizik, kösz. A szeme Sanquita élettelen körvonalait méregeti. – Gondolja, hozzak holnapit egyáltalán? Mármint szívesen behozok minden reggel egyet, vagy ha gondolja… Felforr a vérem. Felállok, és kikapom a menülapot a nı kezébıl. – Igen, holnap már fog enni. És holnapután is. Hozza csak a papírjait, megértette? Minden áldott nap. Ötkor lerohanok a koraszülöttekhez, hogy megnézzem Austint. Egyenesen a hetes terembe sietek, a hátsó sarokba, és döbbenten látom, hogy az elkülönítıje világít, mint egy szolárium. A CPAPmaszk még ott van a száján és az orrán, de most már a szemére is került egy másik maszk, bekötötték. Ez meg mi? A szívem ırülten veri a bordámat. – Maureen? – perdülök meg, de a nıvérke a terem másik végében beszélget elmerülten az idıs párral, akiket már délelıtt is láttam. Egy laborköpenyes nı megy el mellettem. – Elnézést – ügetek a nyomában ki a folyosóra –, megmondaná, mi történik Austinnal, mármint a Kislánnyal? Az inkubátor?! – Vészhelyzet van – fojtja belém a szót egy kézmozdulattal. – Beszéljen egy nıvérkével! Tőzök vissza a terembe, és nagy sokára Maureen nıvér leszakad az áradozó nagyszülıkrıl. – Mi a gond, Brett? – Sanquita babájával mi a gond? Miért van így kivilágítva a bölcsıje? És minek a szemmaszk rajta? Csökönyös ébresztıóraként berregni kezd valamiféle szerkezet a terem másik végében, és Maureen már lendül is. – Bili-fényterápiát kap – veti még oda nekem, de semmi több. Visszatérek Austin kukszlijához, bár nem lettem okosabb, még mindig fogalmam sincs, mi vele a baj. Az idısebb férfi, a feltételezett nagypapi hozzám oldalog, és megnézi magának Austint.

– Ez az apróság a magáé? – Nem. Az édesanyja a tanítványom. – A tanítványa? – vonja össze a szemét. – Hány éves a tanítványa? – Tizennyolc. – Micsoda szégyen – dohog, és visszasuppog nagymamihoz, és bısz sutyorgásba fog, amit nem hallok. Ilyen lesz hát ennek a kisbabának az élete? Az emberek majd kis fiaskónak tekintik, egy neveletlen kamasz szégyenének, és úgy bánnak majd vele, mintha soha nem lett volna szabad a világra jönnie? Keresztülnéznek majd rajta, csak mert szegény és hajléktalan? Elszörnyedek a gondolattól is. A szomszédos elkülönítı mellé helyes, vörös hajú, barna bırő nıvérke lép. LADONNA NİVÉR a kis kitőzıje szerint – Elnézést – szólítom meg egy gondviselı határozottságával. – Miben lehetek a segítségére? – pillant rám. – Miért kapcsolták rá a napozót Sanquita Bell kisbabájára? LaDonna nıvér széles mosolyra húzza a száját, a fogai levegısen villognak. – Hyperbilirubinémia miatt került bili-fényterápiába. – Hyperbili-micsoda? – kérdem, és meg se kísérelem végigmondani az orvosi nyelvtörıt. – Figyeljen, nekem gızöm sincs, mi az a hyperbili-micsoda, csak azt akarom tudni, hogy mi baja Austinnak. Emberi nyelven, ha kérhetem. – Oké – biccent barátságosan LaDonna nıvér. – Igaza van. A hyperbili-micsoda – kacsint – egyszerő emberi nyelven sárgaság. Koraszülötteknél nagyon gyakori, és speciális kék fénnyel kezeljük, ami segít az apró kis testeknek a bilirubin ki választásban. Mármint a túlzott mennyiség kiválasztásában. A fény egyébként tökéletesen ártalmatlan, Kislány nem érez semmi kellemetlent. Egy-két napon belül pedig normalizálódik a bilije. – Hál’ istennek – sóhajtok megkönnyebbülten.– És magának is. – Örülök, hogy segíthettem. Valami más még?

– Nem, semmi, köszönöm – fordulok vissza a babához, de aztán eszembe jut valami: – Mégis lenne valami – pillantok LaDonnára. – Igen? – Kérhetem, hogy ne Kislánynak hívják, hanem Austinnak? – Oké, boldogan – mosolyog megint barátságosan. Az esti égbolt besötétedett, az ablakhoz megyek, és felhívom Herbertet. Miközben kicseng, nézem odalent az embereket: jönnekmennek, kutyát sétáltatnak, bevásárolnak, babakocsit tolnak, vacsorára készülıdnek. Hirtelenjében a közönséges, hétköznapi élet végtelen csodálatosnak tetszik. Felfogják ezek az emberek, milyen végtelenül Szerencsések? Innen nézve egy vásárolgatással töltött nap Herberttel maga a kicsapongás. – Hahó – szól bele végszóra Herbert a kagylóba. – Merre jársz? – A kórházban, Sanquita az intenzíven fekszik, szívelégtelensége van. – Ó, édesem, ez borzalmas. – És nem tehetek semmit – nyomom az orromra a zsepit. – A baba is kritikus állapotban van. – Hadd menjek el érted. Csinálok vacsorát, megnézünk valami könnyő kis filmet, vagy elmegyünk sétálni a tópartra. És korán reggel viszlek is vissza. – Nem mehetek – rázom a fejemet. – Szüksége van rám. Megérted, ugye? – Persze. Csak látni szeretnélek, ennyi. – Majd késıbb még hívlak – mondom, és már raknám is le, de hallom, hogy még beszél. – Brett! – Igen? – Szeretlek. Ledöbbenek. Pont ezt a pillanatot választja a nagy vallomásra? Zakatol az agyam, de nem találom a megfelelı választ… Marad a magától értetıdı opció:

– Én is szeretlek – bököm ki végül, bár még nem jutottam végsı döntésre, hogy én is így érzek-e. Ahogy visszaballagok a székemhez, egyszerre csak belenézek Sanquita tágra nyílt, üveges tekintetébe. Megáll bennem az ütı: anyu is nyitott szemmel halt meg, hirtelenjében a legrosszabbtól rémülök halálra. De aztán észreveszem, hogy a takaró még mindig süllyed és emelkedik a mellkasánál. Hála az égnek! Ráhajolok az ágy rácsára, az arca fölé. – Gratulálok, kis tücsök. Gyönyörőséges kislányod született. Könyörögve néz, mint aki azt kéri, hogy folytassam, meséljek még. – Teljesen jól van – hazudom –, és tökéletes kis szépség. Feldagadt ajka megvonaglik, reszket a teste. Sír. Kisodrom a haját a homlokából, a bıre jéghideg. – Fázol, kincsem. Vacognak a fogai, és haloványan bólint. Körbenézek, sehol egy extra takaró. Mennyi kín vár még erre a szegény kislányra? És hol a nyavalyában van az anyja, az isten verje meg! Volt egyáltalán bárki is mellette a hosszú évek során, ha betegen feküdt? Fogta valaki a kezét, és vigasztalta? Érezte valaha az anyukája szeretı ölelését? Másra se tudok gondolni, mint hogy magamhoz öleljem, melengessem, hogy érezze, hogy valaki szereti és biztonságban van. Meg is teszem. Leengedem az ágy rácsát, elrendezem a karjához és a mellkasához csatlakozó drótokat és csöveket. Finoman arrébb tolom, alig-alig van súlya a kis testnek. Utána rendkívül óvatosan mellékúszom, és mintha törékeny holmi lenne, gyöngéden a karomba veszem. Megint megcsap az ammóniaszag, már jóval intenzívebb. Lehet, hogy a teste kezdi feladni? Jaj, édes istenem, ne engedd! Még ne! Belebugyolálom a takaróba, egész testében remeg, rázkódik, mintha áramot vezettek volna bele. Magamhoz szorítom, hogy a

testemmel is melengessem, arcomat a feje búbjához nyomom, ringatom, és úgy énekelem neki halkan a kedvenc altatómat: – Túl a szivárványon... néha a Föld, mint egy párás dzsungel… Remélem, nem érzékeli, hogy remeg a hangom, és hogy kéthárom szavanként elhallgatok, hogy lenyeljem a torkomba tolakodó szomorúságot. A dal felénél a teste abbahagyja a remegést, elcsendesedik. Erre megint elhatalmasodik rajtam a pánik, megmerevedek. De akkor rekedtes, gyengécske hangot hallok, de olyan halkan, hogy tiszta erımbıl hegyeznem kell a fülemet. – Kisbaba. Az arcába nézek, átsiklom egy kopaszra vakart folt felett, és minden erımmel mosolyogni igyekszem. – Majd meglátod, Sanquita, most még nagyon pöttöm, az öklömnél is alig nagyobbacska, de meg fog erısödni, olyan erıs lesz, mint az anyukája. Már most látszik rajta. Tıled örökölte a finom, hosszú, kecses ujjait. Püffedt arcán egyetlen könny gördül le, a szívem darabokra törik. – A nıvérkék vigyáznak rá, amíg fel nem épülsz – törlöm le a könnyet a lepedı csücskével az arcáról. – Nem… épülök… fel – leheli. – Ne mondj ilyeneket – harapok olyan erıvel az ajkamba, hogy kiserked a vérem. Nem érezheti, hogy mennyire meg vagyok rémülve. – Küzdened kell, Sanquita! A kisbabádnak szüksége van rád. – Maga – emeli fel herkulesi erıfeszítéssel az arcát, hogy belenézzen a szemembe – nevelje föl a kisbabámat. Kérem. – Erre nem lesz szükség– nyelek nagyot. – Nemsokára jobban leszel. – Kérem! – mered rám kétségbeesett szemekkel. Zokogás rázza a testemet, már nem is próbálom leplezni elıtte. Tudja, mi vár rá, és tudnia kell azt is, mi lesz a kisbabájával. – Felnevelem a kisbabádat, Sanquita – nyelem vissza a könnyeimet, amennyire lehet. – És gondoskodom róla, hogy boldog

élete legyen, és minden áldott nap gondolunk majd rád, beszélünk rólad – feljajdulok, a szám elé kapom a tenyerem. – Elmesélem neki, milyen… milyen okos lány voltál. És milyen szorgalmas. – És szerettem. Összeszorítom a szemem, bólintok. – Elmesélem neki – mondom, amikor megint képes vagyok szavakat formálni a számmal –, hogy az életednél is jobban szeretted.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Sanquita temetése nyomorúságos zárókép egy bátor és derék fiatal élet végén. Az arany érettségizıs talárjában és kalapjában kerül végsı nyugalomra az Oak Woods temetıben, kislánya születése után három nappal. A Joshua-házbéli barátai, Jean Anderson, két másik tanára, Herbert és én állunk a gödör körül, és hallgatjuk a pap személytelen búcsúztatóját. Utána gyorsan feloszlik a kis csoport, Jean siet vissza a házba, a tanárok mennek a dolgukra, én meg figyelem, ahogy Tanya, Julonia meg a többi nı elindul felfelé a füves domboldalban, hogy a Keleti Hatvanhetedik utcánál buszra szálljanak. Tanya rágyújt, két slukk után átpasszolja a cigit Juloniának. Ennyi. Vége. Sanquita Bell tizennyolc éve máris emlék csupán, napról napra fakóbban ırzött emlék. Hátborzongató gondolat. – Jól vagy, szerelmem? – pillant rám Herbert. – Be kell mennem a kórházba – nyúlok a biztonsági övért, de elkapja a kezemet. – Túlhajtod magad. Csak a munka meg a kórház. A héten alig láttalak. – Austinnak szüksége van rám. – Édesem – emeli a szájához a kezemet. Csókot nyom a kézfejemre. – Austin most a lehetı legjobb helyen van, a nıvérek vigyáznak rá. Pihenj kicsit! Hadd vigyelek el valahová vacsorázni! Igaza van, Austin valószínőleg észre se venné, ha most nem mennék be hozzá. Viszont én észreveszem, nekem hiányzik. – Nem lehet – nézek rá remélve, hogy még mindig megért. És persze, mint mindig. Még csak frusztrált sóhajt se kapok, szó nélkül sebességbe rakja az autót, és már gurulunk is a kórház felé. A megszokott kék fényre számítok, elég nagy hát a meglepetésem, amikor szemvédı nélkül látom a normális fényben úszó

inkubátorban. A hasán fekszik összekucorodva, a feje oldalra fordul, a szeme nyitva. Leguggolok a doboz mellé, bekukucskálok hozzá. – Hát szevasz, aprócska. Milyen cuki vagy. – Normalizálódott a vérképe – lép mellém LaDonna nıvér. – Már nem kell a bilifény. Fel akarja venni? Az elmúlt két nap során, amíg kék fényben napozott, már többször is bedugtam hozzá a kezemet, simogattam, dörzsölgettem a kis bırét, de fogni még nem fogtam. – Ja, hogyne. Ha nem probléma. Nehogy fájjon valamije tıle. – Masszívabb, mint gondolná – kuncog LaDonna –, nem tehet benne kárt. És nagy szüksége van az emberi érintésre. Sanquita halála óta a nıvérkék még sokkal kedvesebbek és figyelmesebbek velem. Tudják, hogy adoptálni akarom a kislányt, úgy kezelnek, mintha az igazi anyukája lennék, nem pedig látogató. De a ragyogó tekintető anyukák között ügyetlennek és felkészületlennek érzem magam. Sanquita rám hagyta a gyerekét, ennek a kis ráncos, pöttöm jövevénynek a boldogsága és a jó sora az én felelısségem. És ha nem érek fel a feladatig? Mi van, ha cserbenhagyom ıt is, mint Peter Madisont? LaDonna kinyitja az inkubátor tetejét, és a karjában tartja Austint, míg elrendezi a drótokat, az orrba csatlakozó táplálócsövet és a CPAP-maszkot. Eligazgatja a fényképet, amit már én tettem be a kicsike mellé: Sanquita gimnáziumi igazolványképe. Majd fog egy takarót, és apró csomagocskát köt Austinbıl. – A babák szeretik, ha be vannak pólyázva – magyarázza, és a karomba fekteti a mini babacsomagot. Alig érzem a súlyát. Születése óta 55 grammot fogyott, ami LaDonna szerint teljességgel normális, engem mégis aggaszt. Austinnak nem sok vesztegetni való feleslege van, nem olyan, mint az egészséges kisbabák. Eligazgatom a karom hajlatában, és egészen elvész, a kis homloka összezsugorodik, csupa ránc, és a CPAPmaszk miatt egészen tompán hallatszik csak a sírása.

– Sír – tolom LaDonna felé a kicsit, hátha visszaveszi, de nem. Ringatni kezdem, magamhoz szorítom, de csak nem hagyja abba a szívszaggató, néma zokogást. – Mit csinálok rosszul? – Egész nap ilyen kis nyőgös – méri végig LaDonna, és elgondolkodva dobol az állán a körmével.– Tudja, mit gondolok? – Hogy halál béna vagyok ehhez? Rám legyint, és nevetve rázza a fejét. – Egy francokat. Maga csodás anyuka lesz. Szerintem Austinnak egy kis kenguruzás kell. – Na, nekem is a nyelvemen volt! – ingatom a fejemet.– Még mindig nem esete le, LaDonna, hogy itt egy totál zöldfülővel van dolga? És most nem Austinról beszélek. Mi a nyavalya az a kenguruzás? – A kenguruzás a szoros testkontaktust jelenti az anyuka és a koraszülött között, mert olyan, mint amikor a kiskenguru a mamakenguru zsebében van még. A csecsemıknek a kötıdés kialakulásához nagy szüksége van a testi kontaktusra, de ennél többrıl is szó van, mert vizsgálatok kimutatták, hogy ha az anya a csupasz mellére veszi a koraszülöttet, egyszerre rohamos javulást és keringési rendszerében. A tapasztalunk a légzıkalóriafelhasználása is sokkal optimálisabbá válik, több marad súlygyarapodásra, sıt a testhımérsékletét is szabályozza. Az anya teste inkubátorként viselkedik körülötte. – Ez komoly? – Igen, az anya melle megváltoztatja a testhıjét, átveszi a babáét. A kenguruzós kisbabák jóval nyugodtabbak, ritkább az apnoés esetek elıfordulása, és még ezernyi jó hatása van. Akarja kipróbálni? – De neki nem én vagyok az anyukája… mármint a biológiai. – Annál inkább érdemes erısíteni a kötıdést. Hozok paravánokat a kíváncsi tekintetek ellen, addig pólyázza ki Austint. Mindent vegyen le róla, a kis pelust kivéve. Kér egy kórházi köpenyt, vagy elég, ha kigombolja a blúzát?

– Hát… asszem, csak kigombolkozom. Biztos, hogy mőködik a dolog akkor is, ha nem az igazi anya csinálja? Utálnám, ha megfázna, csak mert béna kenguru vagyok. – Mőködik, ne aggódjon – nevet nagyot LaDonna, majd félrebiccenti a fejét, és egészen komolyan mér végig. – És emlékszik, Brett, amikor megkért, hogy ne Kislánynak nevezzük Austint? – Persze. – Megtenné, hogy nem hajtogatja többet, hogy nem maga az anyja? Nagyot nyelek, és biccentek. – Oké, boldogan. Kaptam egy állítható támlájú széket, körülöttem paravánok, levettem a melltartómat és kigomboltam a blúzomat, LaDonna pedig a mellemre teszi Austint. A meztelen bırömön fekszik tiszta pucéran, a fejecskéjét a mellemen nyugtatja. A pihés hajacskája csiklandoz. LaDonna takarót terít a hátára. – Jó szórakozást! – mondja, és kislisszol a paraván mögül. Várjon! Szeretnék utánakiabálni. Mennyi ideig csináljam?Hozna egy könyvet vagy valami újságot? Aztán csak sóhajtok, lassan, finoman, a kezemet pedig becsúsztatom a takaró alá és Austin meztelen hátára teszem. Lágy, mint a vaj. Érzem, milyen szaporán szedi a levegıt, és ahogy lesandítok, látom a fekete haját. Az arca már nem húzódik néma sírásba, csak pislog, ebbıl tudom, hogy ébren van. – Hahó, Austin. Szomorú vagy ma, kis tücsök? Annyira sajnálom, hogy meghalt az anyukád. Úgy szerettük ıt, te meg én. Nagyot pislant, mint aki figyel. – Mostantól én leszek az anyukád – folytatom.– És nekem ez a dolog nagyon új, kénytelen leszel türelmes lenni velem, oké? Austin belebámul a szemembe.

– Nyilván csinálok majd butaságokat, elıre figyelmeztetlek, hogy erre számíthatsz. De azt is megígérhetem, hogy megteszek mindent, hogy boldog és nevetıs és biztonságos, szép életed legyen. Austin elfészkeli magát, én meg halkan nevetgélek, az arcomat a kis kócos fejéhez dörzsölöm. – Olyan büszke vagyok az én kislányomra! Egyre lassabban szedi a levegıt, a szeme lecsukódik. Én meg csak nézem ezt a lenyőgözı kis apróságot, az élet ajándékát, és a hirtelen rám zuhanó nyers, ösztönös és mélységes szeretettıl eláll a lélegzetem. LaDonna nem sokat várat magára, visszatér gyorsan. – Mindjárt vége a látogatási idınek – suttogja. – Máris? – pillantok meglepetten a faliórára. – Majdnem három órája bent vannak. – Csak ugrat. – Nem én. Austin nagyon elégedettnek látszik… és maga is. Hogy ment? – Egyszerően… – keresem a megfelelı jelzıt, és közben megpuszilom Austin feje búbját – varázslatos volt. Ahogy visszafektetem Austint az inkubátorába, és megkapja a jóéjtpuszit, eligazítom a fotót, amit Jean talált nekem Sanquitáról. Úgy állítom be, hogy a kislány szeme ügyében legyen. És arra gondolok, hogy holnap mindenképpen hozok még egy képet. Magamról. Hiába tudom a józan eszemre hallgatva, hogy bármilyen meleg, élı test ugyanezt a hatást érte volna el, Austin átalakulása mégis spirituális élmény. Alig egyhetes kenguruzás elég, hogy a CPAPmaszkot egyszerő nazális csı válthassa ki, végre láthatom a csinos, telt szájacskáját, és már nem zavar bennünket a maszk. Kilenc napja született, és nem elég, hogy visszahízta azt az 55 grammot, amit az elsı napokban ledobott magáról, még plusz ugyanannyit magára szedett, már egyre kevésbé tőnik ráncos miniőrlénynek.

Délután három óra van, és a mobillal a fülemen robogok keresztül a kórház parkolóján. Austin születése óta mindennap hajnalban kelek, hét elıtt az irodában vagyok, végigdolgozom az ebédidımet, így fél háromra végzek a napi teendıkkel és az óráimmal, és négy tökéletes órám marad Austinnal. – Ez a kenguruzás egy csoda – magyarázom Shelleynek a telefonba. – Már nem kell sok, hogy Austin magától lélegezzen. És tudod, mennyire igyekszik, hogy összehozza a szopizást, nyelést és lélegzést?! Hamarosan megcsinálja, és akkor levehetik az infúzióról meg a táplálócsırıl is. Annyira imádnivaló, Shel. Alig várom, hogy megismerd te is. Megkaptad a képeket, ugye? – Persze, és édes kis tündér – nevet Shelley. – Istenem, Brett, tisztára úgy beszélsz, mint egy anyuka! – Ja, hát csak remélhetjük, hogy nem cseszem el a kis lurkót a sok parámmal meg a bizonytalanságaimmal és a globális neurózisommal – nyitom ki bejárati ajtót. – Reménykedjünk. Nagyot nevetünk. – Figyu, ideértem. Puszilok mindenkit, a srácokat, Jayt. Zsebre dugom a mobilt, és mosolyogva trappolok a lifthez. Ma milyen meglepiben lesz vajon részünk? Eddig Herbert egyetlen napot se hagyott ki, és mivel ı nem jöhet be, a koraszülöttosztály nıvérpultjához küldi a napi meglepicsomagot, Austinnak és nekem címezve. Napi látványosság lettem, a nıvérkék és pár újdonsült anyuka mindig körém győlik, ahogy kicsomagolom Herbert legújabb ajándékát. Szerintem ık még nálam is jobban várják a meglepetéseket. LaDonna kedvence az ezüst kulcstartó, amibe Austin születési dátuma lett belegravírozva. Nekem is nagyon tetszik, de az én kedvencem a tegnapi küldemény volt: egy közös kép rólam és Austinról. Két példányban nyomtatta ki, és az én példányom ezüstkeretére azt íratta, hogy ANYA ÉS GYERMEKE, Austin rózsaszín-fehér keretére pedig, hogy ANYU ÉS ÉN.

Ma azonban úgy fest, az egész ötödik szint saját külön meglepetésben részesült, tılem függetlenül. LaDonna, Maureen és egy biztonsági ır áll körbe egy asszonyt, közvetlen a koraszülöttosztály zárt, kétszárnyú ajtaja elıtt. Az asszony hosszú, sárga haja augusztus végi szénára hajaz, és a bı mőszırme kabát dacára is olyan, mint egy csontváz. – Nem mék innét sehová – folynak egybe a szavai. Álltában is imbolyog magas sarkain. – Jogom van az unokámhoz. Jesszus, szegény ördög nyilván részeg. Szegény lánya és unokája! LaDonna észrevesz, és megdob egy figyelmeztetı pillantással. Lassítok, majd sarkon fordulok, de a cirkusz is mintha elindulna utánam. – Most távozzon, asszonyom – hallom a biztonsági ır hangját –, vagy kénytelen leszek hívni a rendırséget. – Rám ugya’ nem hí’ semmi zsernyákot. Nem csináta’ semmi rosszat. Detroitbó’ egyenest rohantam. Innen el nem mék, míg meg nem néztem. Világos vagyok?! Édes istenem! Befordulok gyorsan egy sarkon, a falnak dılök. Ez lenne Sanquita anyja? Léptek közelednek, a kiabálás erısödik. – Vegyed le rólam a rohadt mancsodat! Beperellek, a kurvanyádat! Befordulnak ık is, és olyan közel halad el mellettem az asszony, hogy érzem a cigiszagát. Az arca színtelen, dühödt fintorba torzult. A fogai rothadt, fekete csonkok. Metamfetamin, fut át az agyamon. Függı volt? Vagy még most is az? Eszembe jutnak Sanquita szavai. Tudom, hogy mért nem ébredt fel akkor a kiabálásra. Hazaértem akkor, és lehúztam a cuccot a budiba. Az ır erısen markolja a karját, szinte maga után rángatja a lifthez, leperegnek róla az ócsárlások és fenyegetızések. Ahogy elhalad mellettem, összehúzza a szemét, mint aki meg akar nézni magának. Elakad a lélegzetem, hátrálok. Tudja, ki vagyok? Tudja, hogy én leszek Austin gyámja? Ösztönös félelem lobban bennem.

Az ır ránt rajta egy nagyot, de ı csak engem néz, ahogy távolodik, egészen hátratekeri a nyakát, és bámul rám jeges tekintettel. – Mit bámúsz, ribanc? Elillan minden együttérzésem. A helyére valami ısi, állati ösztön lép, az anyaállat oltalmazó ösztöne, hogy csakis a kicsinye számít, ıt kell megvédenie mindenáron, akár a saját életem árán is. Austinért és a biztonságáért képes lennék meghalni… vagy ölni is akár. Elborzasztó és meghökkentı és a lelkemet különös büszkeséggel eltöltı érzelem.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

A koraszülöttosztály felbolydult. LaDonna belém karol, és félrevon. – Támadt egy kis probléma – suttogja. – Sanquita anyja? – kérdezem, de kérdeznem se kellene, hiszen már tudom. Bólint, körbepillant, hogy nem hall-e bennünket senki. – Tia Robinsonnak hívják. Annyira be volt szívva vagy rúgva, bármelyik lehetett, hogy járni is alig tudott. Jön az újabb pánikhullám. – Az unokájáért jött – ingatja a fejét, mintha nagyobb ırültséget még életében nem hallott volna. A torkomat markolom, jön föl az epe. – És elviheti? Megteheti? – Láttam már ennél furábbakat is – vonja meg a vállát. – Ha egyszer csak felbukkan a vér szerinti rokon, és akarja a gyereket, az esetek többségében megkapja. Az államnak csak eggyel kevesebb gond. – De az nem lehet! Azt nem hagyhatom. Austin velem fog élni, mondtam, hogy ez volt Sanquita utolsó kívánsága. – Figyeljen, én teljes erımbıl szurkolok magának, de ezt nem maga dönti el, sajnos – ráncolja a homlokát. – Beszélt már Kirsten Schertzinggel? İ a kórház szociális munkása. – Nem, még nem – vallom be, és csak most esik le, milyen ostoba voltam. Miért is gondoltam, hogy megy majd minden magától? Hogy egy hajléktalan kis árvát örökbe fogadni egyértelmőbb lesz, mint az egyszeregy?! – A szociális osztályról már üldözzük egymást egy ideje egy nıvel mobilon, és tényleg rajta is vagyok, hogy megkeressem a helyi szociális munkást, csak annyira lekötött Austin. – Majd én felhívom Kirstent. Ha ráér, már akár ma beszélhet vele. Már el is tőnik a nıvérállomáson, majd egy pillanattal késıbb egy cetlivel a kezében visszatér.

– Most épp egy megbeszélésre megy, de holnap négykor várja magát. A másodikon van az irodája, a kétszáztizennégyes – nyomja a kezembe a papírt. – Leírtam magának. Zúg a fejem az eseményektıl és a fenyegetı veszélytıl, kábán veszem el a papírt. – Lehet, hogy ez nem lesz egyszerő. Ms. Robinson nagyon eltökélt. Akarja az unokáját. – De miért? A saját lányát se volt képes felnevelni. – Agymenés az egész – fújtat nagyot LaDonna. – Az árvasági járulékra utazik. Austin tizennyolc éven át havi kb. ezer dollárt kap. Fekete, atavisztikus félelem éledezik a lelkemben. Ez az asszony pokolira akarja Austint, és hiába, hogy a motivációja ısi és sötét, ı a kislány nagyanyja. Én meg csak Sanquita tanára vagyok, akit még fél éve se ismert. A következı két órában Austinnal megbújunk a paravánunk mögött, pucér mellemen ringatom, és igyekszem elcsuklás nélkül együtt énekelni Herbert mai ajándékával: egy iPodot küldött, amit teletöltött az anyasághoz passzoló dalokkal, olyanokkal, mint az „I Hope You Dance” vagy a „You Make Me Feel Like a Natural Woman”. Olyan megható. Hosszú órákat elbíbelıdhetett vele. Már csak az a nagy kérdés, hogy tényleg anya leszek-e egyszer? Összeszorul a mellkasom, Austint nézegetem, és énekelek Alison Krauss-szal. Picinyke öklét kidugja a takaró alól, nagyot ásít, és lehunyja a szemét. Elnevetem magam a könnyeimen át, és a hátát simogatom. Hirtelen én is egy kezet érzek a kezemen. – Látogatója van, Brett. Kinn várja az úr a recepción. Meglepetten látom a bátyámat odakinn. Öltönyben és nyakkendıben van, egyértelmő, hogy egyenesen a munkahelyérıl érkezett – Te meg mit keresel itt, Joad?

– Az elmúlt hetekben szinte képtelenség volt elcsípni téged – nyom egy puszit az arcomra. – Hallottam az új barátodról. Catherine tisztára rá van csavarodva a képekre, amiket küldtél. – Pedig pont ma történt valami egészen borzalmas. Felbukkant Sanquita anyja, és el akarja vinni Austint – szakad fel belılem a szörnyő valóság, érzem, ahogy egyre hisztérikusabban beszélem el neki a legfrissebb eseményeket. – De ezt nem hagyhatom, Joad! Nem hagyhatom! – És mégis hogy tervezed megakadályozni? – billenti aggodalmasan oldalra a fejét. – Örökbe fogadom a kicsit. – Na, gyere, igyunk egy kávét! – int a fejével, majd végigmér. – Vagy inkább elviszlek valahová kajálni. Mikor ettél utoljára? – Nem vagyok éhes. – Gyere! – ingatja a fejét – Eszel egy jót, és közben elmesélsz mindent az elejétıl a végéig – karol belém, de én arrébb slisszolok. – Nem, nem hagyhatom itt! Az a nı visszajöhet, elviheti. – Szedd már össze magad! – kerekedik el a szeme riadtan. – Úgy festesz, mint akit háromszor megrágtak, és kiköptek. Aludtál egyáltalán az elmúlt két hétben? Nem megy az a csecsemı innen sehová – szögezi le, majd int Kathynek, a recepciós nıvérnek. – Hamarosan visszajövünk. – Mondja meg LaDonnának, hogy tartsa rajta a szemét Austinon – szólok vissza neki, miközben Joad a lift felé vontat. A kórház büféjében ülünk mőanyag székeken, és a narancssárga tálcáról Joad lerak elém egy tányér spagettit. – Egyél! – rendelkezik. – És közben halljam, mit tervezel Sanquita kisbabájával. Nem tetszik nekem, hogy Sanquita kisbabájaként emlegeti Austint, mintha a sorsa még totálisan képlékeny lenne. Fogom a szalvétámat, kicsomagolom belıle az evıeszközöket. A tésztától

rögtön émelyegni kezdek, de engedelmesen a számhoz emelem a villát, rágok, nyelek. Megtörlöm a számat, leteszem a villát – Már az én kisbabám. Örökbe fogadom. Figyelmesen hallgatja, hogyan kötötte a lelkemre Sanquita a halálos ágyán, hogy gondoskodjam a gyerekérıl, hogy vonszolták Ms. Robinsont végig korábban a folyosón. – Holnap beszélek a szociális munkással. Ennek a kisbabának szüksége van rám, meg kell mentenem. A szavamat adtam Sanquitának. A kávéja felett méreget, majd leteszi végül a poharat, megtörli a száját – Anya padlóra küldött ezekkel a célokkal, mi? – Mármint? – Minek neked ez a gyerek? Majd szülsz sajátot. Lehet, hogy nem most, majd késıbb, de eljön majd az is. Legyél türelmesebb! – Én ezt a gyereket akarom, Joad – rázom meg hevesen a fejemet. – Ennek semmi köze anyu céljaihoz. Nekem ez a gyerek kell, és ennek a gyereknek én kellek. Szüksége van rám. – Figyelj, biztosan nem nagyon van már pénzed – mondja, mint aki meg se hallja, amit mondok. – Szívesen adok kölcsön bármennyit… Nem térek magamhoz. – Te azt hiszed, az örökségemért csinálom? – forgatom a szememet. – Jézusom, Joad! Azt hiszed, engem is csak a pénz hajt, mint Sanquita anyját?! – tolom el magam elıl a tányért. – Teszek az örökségemre, érted?! Minden szaros centjét kész lennék odaadni ezért a kisbabáért, felfogtad? Minden egyes rohadt, büdös centet. Úgy húzódik el, mintha megrémisztettem volna. – Jó. Vagyis nem a pénz miatt. Rendben. De attól még zavar van az agyadban, ebben biztos vagyok. Anyu elhintette benned ezt a dolgot a gyerekrıl, és totál rácsavarodtál. Ez a gyerek nem is illik közénk, Brett. Egyáltalán milyen származású? Latino? Arab?

Már nem a bátyám ül elıttem, hanem az apja, Charles Bohlinger, aki épp így ingatta a fejét, amikor megtudta, hogy Terrell Jonesszal megyek a diákbálra, és fel nem foghatta, miért éppen azzal a fiúval. Érzem, ahogy megugrik a vérnyomásom. – Az anyja kevert volt, szegény, hajléktalan kislány egy detroiti lakóteleprıl. Gızöm sincs, az apa milyen származású lehetett, mert csak egy egyéjszakás kaland volt a dolog. Na, már tudod. Remélem, elégedett vagy. – Jesszus – csippenti két ujja közé az orrnyergét –, micsoda genetikai turmix. És Herbertnek mégis mi az álláspontja? – Cseszd meg, Joad – hajolok a képébe. – Én szeretem ezt a babát. Imádom ezt a kisbabát, és ı is kötıdik hozzám. Látnod kellene, hogy bújik hozzám, amikor felveszem. És ha már ennyire nyugtalanít, közlöm, hogy Herbert totálisan mellettem áll, támogat, bár nem hinném, hogy ennek bármekkora jelentısége is lenne! – Ezt most komolyan mondod? – pislog.– Az a pasi szerelmes beléd, és nyilvánvalóan hosszú távú tervei vannak veled. – Ennyire nem kell a dolgok elé szaladni – legyintek rá. – Alig két hónapja ismerjük egymást. – A múlt héten Jaynél félrehívott, hogy négyszemközt beszéljünk. Nem tudom, miért engem szúrt ki, talán azt hiszi, hogy afféle apapótlék vagyok az életedben, mert hogy én vagyok a legidısebb hármunk közül, vagy hasonló. Mindegy, nem is ez a lényeg. Hanem hogy közölte, hogy a maga részérıl veled képzeli el a jövıt. Kis híján a kezedet is megkérte tılem. – Pedig – ráncolom a homlokomat – ez nem a te döntésed, ahogy nem is egyedül Herberté vagy bárki másé. – Jó csóka ez a Herbert, Brett. Jó lenne, ha nem szúrnád el. Különben egy életen át bánni fogod, nekem elhiheted. – Hát te meg nekem hiheted el, hogy nem fogom – nézek bele egyenesen a szemébe, az asztalra hajítom a szalvétát, és már megyek is vissza a koraszülöttosztályra, Joad meg hadd mélázzon magában,

hogy akkor most nem fogom elszúrni, vagy nem fogom bánni egy életen át… Este, ahogy hazaérek, egy csomagot találok a ház küszöbén. Wisconsini bélyegzıvel. Carrie. Milyen aranyos! Bevonszolom a méretes dobozt a lakásba, és egy sajtvágó késsel felnyitom: karámnyi plüssállatot, leporellókönyvecskéket, pamut alvózsákokat, cumikat, takarókat és kiscipıket rejt. Minden egyes darabot megnézegetek, beleképzelem Austint, hogy fest majd benne, ha egyszer belenı, mert most még kétszer is elférne mindegyikben. De akkor eszembe jut a rothadó fogazatú, közönséges nıszemély, aki el akarja tılem rabolni a kislányt, hogy tönkretegye az életét. Felhívom Carrie-t. – Épp most nyitottam fel ezt a csodás csomagot, amit küldtetek – igyekszem vidáman csicseregni a kagylóba. – Olyan nagyon kedvesek vagytok. – Annyira jó, hogy elküldhettük! Sammy alig egy hónapos volt, amikor megkaptuk ıket, és persze gızünk se volt, hogy mi kell ilyenkor, meg mi nem. A Moby Wrap hordozókendıt imádni fogod, az tuti. És a… – Megjelent Sanquita anyja. Austint akarja. Csend. – Jaj, Brett. Annyira sajnálom. – Még sajnálnám is a nıt, ha nem lenné ennyire ocsmány – fakadok ki, majd elbeszélem Deonte és Austin történetét. – Be volt szívva, amikor a kis Deonte meghalt, de ı Austint okolta – lábad könnybe a szemem. – Annyira félek, Carrie! Mi lesz, ha nem kapom meg? Austin élete maga lesz a pokol. – Imádkozz! – mondja Carrie. – Most mást nem tehetsz. – Imádkozom is, ahogy anya életéért is imádkoztam. És Sanquitáért. Kirsten Schertzing aprócska irodájának a fala mosolygó gyerekeket ölelı családok, kerekesszékbıl elégedetten integetı idısek, boldogan

bazsalygó amputáltak képeivel van körbetapétázva. A sokat látott pillantású, szorgos szociális munkásnak nyilván meleg szíve van, bár nem veri nagydobra. – Köszönöm, hogy eljöttek – csukja be az ajtót. – Foglaljanak helyet. Braddel a dupla ülıkére ülünk, Kirsten egy székre velünk szemközt, az ölében mőanyag írótábla. Mindent elmondok a Sanquitával való kapcsolatomról és a végakaratáról, hogy hozzám kerüljön a kisbaba, ı pedig végig jegyzetel. Amikor elhallgatok, visszalapoz egy elızı oldalra, átnézi a saját korábbi jegyzeteit. – A kórházi zárójelentése szerint Sanquita a császármetszést követıen kómába esett, és a halála elıtti tizenhárom óra során senki nem látta ıt a tudatánál, magát kivéve. Egyszeriben mintha valamiféle vallatáson lennék. – Pedig az este folyamán, aznap, amikor a kisbabát megszülte, egyszer magához tért. Ezt lejegyzi. – És annyi ideig volt eszénél, amíg kijelentette, hogy azt akarja, maga nevelje fel a gyerekét. – Igen, így volt – bólintok, ırülten zakatol a szívem. – Vannak tanúi? – jegyzetel tovább felvont szemöldökkel. – Ennél az esetnél nem volt jelen senki. De aznap reggel, amikor a menhely igazgatónıje behozta a kórházba, neki is elmondta, hogy ezt szeretné. Csak sajnos, azt nem hiszem, hogy ezt bíróság elıtt is kész lenne megerısíteni – kapom el a tekintetemet, majd kétségbeesetten kulcsolom össze a két kezemet. – Tudom, hogy ırülten hangzik, de Sanquita akkor beszélt hozzám. Magánál volt, és könyörgött, hogy fogadjam örökbe a kisbabát. – Nem példa nélkül való, hogy valaki épp csak annyi idıre tér magához a halálos ágyán, hogy elbúcsúzzon a szeretteitıl, vagy épp a végakaratát kifejezze – teszi le végül a tollat Kirsten. – Vagyis hisz nekem?

– Nem az számít, hogy én mit hiszek. Hanem az, hogy a bíróság – áll fel, és megy az íróasztalához. – Ma délelıtt egy teljességgel illemtudó, nagyon is józan Ms. Robinson járt nálam. – És mit mondott? – áll meg bennem az ütı. – Azt nem áll módomban elmondani. De arra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmét, hogy a gyermekelhelyezési ügyekben a bíróság az esetek döntı többségében a család javára hoz döntést. Nem biztos, hogy érdemes belemennie ebbe a csatába. – Utánanéztem Tia Robinson múltjának – köszörüli meg Brad a torkát. – Rokkantsági nyugdíjon van, pszichés zavarok és betegségek miatt százalékolták le. Alkohol- és drogfüggıség-problémákkal több rehabilitációs kezelésen is feküdt, amikor épp nem ellátás alatt áll, Detroit legveszélyesebb lakótelepén él, ahol a legrosszabbak a bőnügyi statisztikák. Sanquitának három féltestvére van, mind másik apá… – Mr. Midar – szakítja félbe Kirsten –, az államot ebben az esetben egyedül az érdekli, hogy követett-e el bármiféle bőncselekményt ez az asszony, aki történetesen a kisbaba anyai nagyanyja. És bár vétséget többet is elkövetett, de nem büntetett elıélető. – És a kisfiú esete? Deonte összeégett, és meghalt. Milyen anya az, aki végigalussza, amíg a gyereke segítségért sikoltozik? – Ennek is utánajártam. Nem volt ellene vádemelés. A megyei hatóságok jelentése szerint éppen zuhanyozott. Sajnos, efféle balesetek egyetlen szempillantás alatt megtörténhetnek. – De nem zuhanyozott, hanem be volt szívva. Sanquita mesélte. – Szóbeszéd – vágja rá kórusban Brad és Kirsten. Döbbenten meredek Bradre, az árulóra. Persze igaza van. A bíróságon ezzel a történettel nem megyek semmire. – De ott van a többi dolog. A pszichés betegségek, a függıségek. Azok nem számítanak? – Jelenleg tiszta. Figyeljen, ha mindenkitıl, aki valaha depressziós volt vagy drog- és alkoholproblémákkal küzdött, elvennénk a

gyerekét, a fél város mostohaszülıkkel nıne fel. Amikor csak megvan rá a lehetıség, az állam arra törekszik, hogy a gyerekeket a családjuknál tartsa. És pont. – Pedig nem mindig helyes ez így – ingatja Brad a fejét. – Mert az egy jobb társadalom lenne, ahol a gyerekeket következetesen oda ítélnék, ahol szép ház van, vagy ahol boldogan élnek? – vonja meg a vállát Kirsten. De már nem is figyelek rá, azon zakatol az agyam, hogy mit tehetnék. Hogyan fogom tudni megakadályozni, hogy a gyerek ehhez a Ms. Robinsonhoz kerüljön? Mert meg kell akadályoznom! Megígértem Sanquitának. És már túlságosan is a szívemhez nıtt ez a kislány. – Sanquita azt akarta legkevésbé, hogy ennek a nınek a közelébe kerülhessen ez a baba. Ha mindenképpen családtag kell, keressenek egy olyan rokont, aki nem ennyire problémás. – Jó ötlet, csak épp nem jelentkezett még senki. Sanquitának nincs nıvére, vagyis a legközelebbi rokon a nagymama. És jelen esetben a nagymama mindösszesen harminchat éves, vagyis nincs abban semmi rendkívüli, hogy még egy gyereket felneveljen. Harminchat éves? Az a nı, akit a folyosón tegnap láttam, legalább ötvennek nézett ki! Felnézek, Ms. Schertzing együtt érzın rám mosolyog. Veszett ügy. Cserbenhagyom Sanquitát. – Mit tehetek? – Legyek ıszinte? – szorítja össze a száját a nı. – Azt javaslom, próbálja meg visszafogni az érzelmeit, amennyire csak tudja. Minden okom megvan rá, hogy azt mondjam, ez az ügy eldöntött kérdés. A bíróság Ms. Robinsont fogja a gyermek gyámjául kijelölni. Két tenyerembe temetem az arcomat, és sírva fakadok. Brad keze a hátamon, úgy lapogat, ahogy én szoktam Austint. – Minden rendben lesz, B. B. – súgja. – Majd lesz másik kisbaba. Annyira ráz a zokogás, hogy képtelen vagyok elmondani, hogy nem magamat siratom. Mert nekem tényleg lehet másik kisbabám. De Austinnak csak egy anyát ad az élet.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az elkövetkezı héten az utolsó tanítványom után mindennap a kórházba loholok. Teszek arra, amit a szociális munkás összeokoskodott, hogy próbáljak eltávolodni a babától, én igenis minden percemet vele töltöm. Amikor csak megsimítom a pihés kis hátát vagy a selymes, fekete haját, azért imádkozom, hogy megragadjon az elméjében a gyöngédségnek és a szeretetnek ez az ideje, hogy késıbb is táplálkozhasson belıle. LaDonna nıvér hajol le hozzám a pihenıszékhez, és veszi ki a kezembıl Austint. – Kirsten Schertzing telefonált, hogy még öt elıtt hívja fel. Remény éled a szívemben. Talán Ms. Robinson meggondolta magát. Vagy a bíróság tagadta meg tıle a gyámságot. Kirohanok a folyosó végére az ablakhoz, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra, és mellesleg az egyetlen pont a kórházban, ahol tisztességes térerı van. Austin az enyém, érzem. De nem ugyanígy éreztem azt is, hogy terhes vagyok? Meg hogy Brad az álmaim pasija? – Brett Bohlinger vagyok, Kirsten – kapaszkodom a mobilomba. – Keresett. Egyébként itt vagyok a kórházban, szívesen lemegyek az irodájába, ha gondolja. – Nem, nem szükséges. Most értesítettek a hivatalos gyámságról döntı bírósági meghallgatás idıpontjáról. Holnap reggel nyolckor lesz, a Cook megyei bíróságon, Garcia bíróval. – Vagyis nincs semmi változás? – sóhajtok nagyot. – Nada. Tia Robinson is a városban van, és hacsak valami csoda nem történik, holnap az unokája gyámjaként hagyja el a bíróságot. A szám elé kapom a kezemet, hogy fel ne sikoltsak, de a könnyeim gát nélkül indulnak meg. – Sajnálom, Brett. Csak azért szóltam, hogy ha még mindig ragaszkodik az igazához, és odamenne.

Kinyögök egy köszönömöt, és lerakom. Idısebb beteg botladozik végig a folyosón, az infúziós állványát tolja maga elıtt, abba kapaszkodik. – Rossz kilátások? – kérdi, ahogy elhalad elıttem, és látja a könnyben ázó képemet. Csak bólintok, mert képtelen vagyok annyit is kinyögni, hogy végzetesek. Ahogy visszaérek a koraszülöttosztályra, Jean Andersont találom az egyik padon, az ölében rózsaszín csomagocska. Meglepıdik, hogy itt lát. – Nocsak, nocsak – tápászkodik fel. – Nézze csak, mit hordtak össze az egerek? – nyomja a kezembe a rózsaszín dobozt. – A Joshua-ház lakóinak ajándéka. Átveszem, de szólni egy szót se sikerül. – Jól van? – szőkül össze a tekintete. – Sanquita anyja elveszi a babát. – De Sanquita azt akarta, hogy maga nevelje fel – ráncolja a homlokát. – Nekem mondta. – Holnap reggel lesz a gyámságról döntı meghallgatás Garda bírónál. Az a nı ırült, Jean. És rettenetesen aggódom Austinért. Eljönne holnap? Elmondaná a bírónak, amit magának mondott Sanquita? – Tiszta idıpocsékolás – puffog, majd keserően felnevet – Számít is ezeknek, hogy Sanquita mit mondott nekem. Csak szóbeszéd, nincs nyoma, nincs bizonyíték. És a nagymama elırébb való, mint egy tanár, akár ırült a nı, akár nem. – De valahogy meg kell gyıznünk Garcia bírót, hogy Austin érdeke, hogy én adoptáljam – bámulok rá elképedten. – El kell neki mondanunk, hogy Sanquita nem akarta, hogy a gyerek Detroitban éljen, és hogy éppen ezért… De nem is mondom végig, Jean olyan határozottan rázza a fejét. – Még mindig azt hiszi, hogy mindenki betartja a játékszabályokat, mi? Azt hiszi, hogy elég édesen elmosolyodnia,

elmondania a bírónak az igazat, és ı rögtön a maga pártjára áll, mi?– szőkül vonallá a szeme. Szaporán szedi a levegıt. – Nem, sajnos ezúttal az igazságnak nem lesz semmi esélye. Nemes egyszerőséggel sírva fakadok. – Idefigyeljen – markolja meg a karomat, hogy a végén már fáj. – Nyilván egész életében mőködött a dolog ezekkel a krokodilkönnyekkel, de most össze kell szednie magát, mert a kisbabát így nem szerzi meg, érti? Ha akarja ıt, hát harcoljon érte. Tökösen és nemtelen eszközökkel is akár. – Harcolok is – törlöm meg a szememet. – Persze, hogy harcolok érte. Annyira szeretnék tökösen harcolni, de honnan szerezzek hozzá eszközöket és egy új játékszabályt? A Cook megyei bíróság terme a kopottas kartonbarna falaival éppolyan magányosan és elhagyatottan fest, ahogy most érzem magam. Hat sor fenyıpad, középen folyosó, velük szemközt a bírói emelvény és a tanúk padja. A tanúk padjától jobbra az esküdtek széksora ma üresen tátong, ez bírói döntés, nem esküdtszéki, Garcia bírón múlik minden. Brad átnézi a jegyzeteit, én meg a szomszédos asztalt kémlelem, ahol Tia Robinson a kijelölt ügyvédjével, Mr. Crofttal sutyorog. Hátrapillantok az üres padsorokra: a kutyát se érdekli ez az ülés, még Miss Jeant se. Pontban nyolckor Garcia bíró is elfoglalja a helyét az emelvényen, és kihirdeti a tárgyalás kezdetét. Megtudjuk, hogy Ms. Robinson nem fog tanúskodni. Nem vagyok ügyvéd, de még én is átlátom, mekkora rizikó lenne ezt a nıt a tanúk padjába állítani. Ráadásul a zsebükben az ügy, mit nyerhetne még azzal, ha tanúskodik? Egyszerre engem szólítanak a tanúk padjára. Leteszem az eskümet, és Brad kikérdezi a nevemet és a Sanquita Bell-lel való kapcsolatomat. Mély levegıt veszek, és elhitetem magammal, hogy

minden ezen a pár mondaton fog múlni, amit most mondok, hogy ez akkor sem egy elıre lezongorázott ügy. – Brett Bohlingernek hívnak – mondom, és igyekszem higgadtnak hangozni. – Öt hónapig dolgoztam Sanquitával a halálát megelızıen. A házitanítója és a barátja voltam. – Úgy jellemezné akár, hogy közeli kapcsolatban álltak? – Igen, úgy. Nagyon szerettem ıt. – Említette Sanquita az édesanyját? Igyekszem nem Tia Robinsonra nézni, pedig itt ül az orrom elıtt. – Igen. Elmesélte, hogy az anyja Detroitba költözött, de ı nem volt hajlandó vele menni. Azt mondta, nem akarja, hogy a kisbabája is úgy éljen. Brad olyan könnyedén ácsorog elıttem, egyik kezét a korláton nyugtatva, mintha csak egy kávé mellett csevegnénk. – Elmesélné, mi történt a kórházban? – Persze – bólintok, és érzem, hogy az izzadság csordogál a nyakamon. – Este hat körül történt, már a mőtét után. Egyedül voltam vele a kórteremben, és hirtelen felébredt. Odaültem mellé az ágyra, és akkor arra kért, hogy én neveljem fel a kisbabáját – mondom, és az ajkamba harapok, hogy ne remegjen már annyira. – Én mondtam neki, hogy majd felneveli ı, mert meg fog gyógyulni, de ragaszkodott hozzá – folytatom egyre halkabban, mert a torkom összeszorul. Pontosan tudta, hogy haldoklik. És a szavamat vette, hogy vigyázni fogok a kisbabájára. Brad a kezembe nyom egy zsebkendıt, megtörlöm a szemem. Ahogy elveszem a papírt a szememtıl, egyenesen Tia tekintetét keresztezi az enyém. Összekulcsolt kézzel ül, az érzelem leghalványabb jelét se mutatja a saját lánya haláláról, utolsó szavairól hallva. – És meg is fogom tartani a szavamat. – Köszönöm, Ms. Bohlinger. Nincs több kérdésem.

Mr. Croft émelyítıen édes kölnije tíz másodperccel a személye elıtt ér hozzám. Ránt egy nagyot a barna nadrágján, utána néz csak rám. Sanquitának még a szülés elıtt se volt ekkora hasa. – Mondja, Ms. Bohlinger, hallotta bárki is, hogy Sanquita arra kéri, tartsa meg a gyerekét? – Nem. Csak kettesben voltunk a szobában. De korábban már Jean Andersonnak is mondta. İ a Joshua-ház igazgatónıje. – Igennel vagy nemmel válaszoljon, kérem – bök felém az ujjával figyelmeztetın. – Volt ott bárki is, hogy tanúja legyen a csodának, amikor Sanquita épp annyi idıre tért magához a kómából, hogy arra kérje, legyen a gyermeke gyámja? Ez azt hiszi, hogy hazudok! Bradre nézek, de ı csak biccent, hogy folytassam. – Nem volt – mondom ki, és közben kényszerítem magam, hogy belenézzek Mr. Croft vizenyıs szemébe a drótkeretes szemüvege mögött. – Sanquita tudta, hogy haldoklik? – Igen. – Tehát el akarta rendezni a dolgait, mielıtt elmegy – biccent az ügyvéd. – Pontosan. – Okosnak tartotta Sanquitát? – Igen. Nagyon okos lány volt. – Akkor nyilvánvaló, hogy le is írta a végakaratát, igaz? Mintha hirtelen vákuumban állnék. – Nem. Nem hiszem. Nem tudok róla. – Azért ez igen különös, nem? – vakarja meg a fejét. – Nem tudom. – Nem tudja? – kezd járkálni elıttem. – Egy ilyen okos lány, tudja, hogy meg fog halni, és mégse rendezi el írásban a gyermeke jövıjét? Elég zavarba ejtı, nem gondolja? Pláne, ha az otthoni körülményei olyan nyomorúságosak, amilyennek maga beállítja. – Én… nekem fogalmam sincs, miért nem írta le.

– És az élet, amire Sanquita utalt… az élet az anyjával Detroitban. Azt említette például, hogy éppenséggel Detroitban esett teherbe? – Igen. – Vagyis tisztában van vele, hogy az édesanyja tiltása dacára elszökött otthonról, és mindenféle elıvigyázatosságot mellızve szexuális viszonyt létesített? – Nem, ezt soha nem mondta – rezdülök össze. – És nem hinném, hogy elszökött volna. Az arca maga a jogos felháborodottság, ahogy a magasba szegi az állát, és lefelé néz le rám. – Elmondta, hogy aznap éjjel elkószált a Detroiti Dzsesszfesztiválra, és egy vadidegennel feküdt össze, akinek még a nevét se tudta? – Nem… nem így történt Magányos volt… és nagyon elkeseredett. – Azt nem mesélte, hogy utána még hat hétig éldegélt Detroitban zavartalanul? – vonja fel a szemöldökét. – És hogy csak akkor utazott el, amikor rájött, hogy tettes? – Azt nem tudtam, hogy csak hat hét után jött el. A lényeg, hogy eljött. Mert nem akarta. hogy abban a környezetben éljen a kisbaba. – És persze ı maga is szabadulni akart abból a környezetbıl, igaz? – Igen, igaz. – Azt mondta, hogy az édesanyja azt kérte tıle, hogy szakítsa meg a terhességét? – Nem – figyelek fel. – Sanquita vesebetegsége olyan súlyos volt, hogy a szakorvos abortuszt javasolt, hogy mentse a lány életét. – Dr. Chan is ezt mondta neki, igen – zakatol az agyam. – És megfogadta Dr. Chan tanácsát? – Nem. Azt mondta, az életénél is fontosabb neki ez a kisbaba. Legszívesebben levakarnám a képérıl a vigyort.

– Az igazság az, hogy Sanquita nagyon makacs lány volt. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy az anyja csakis az ı érdekeit tartja szem elıtt. – Tiltakozom – kiáltja Brad. – A tiltakozásnak helyt adok. – Sanquita azon a napon jött el Detroitból, amikor összeveszett az édesanyjával a terhesség megszakítása miatt – folytatja Mr. Croft. Le vagyok döbbenve. Lehetséges lenne? – Ennek semmi köze Ms. Robinson otthonához vagy ahhoz a környezethez, amelyben él, bíró úr – fordul a bírói emelvény felé Dr. Croft. – Ms. Robinson csak a lánya életét akarta megmenteni – csüggeszti le a fejét. – Egyéb kérdésem nincs is. Olyan hevesen reszket a kezem, hogy összekulcsolni is alig sikerül. Ezek úgy tesznek, mintha Ms. Robinson Sanquita megmentıje lett volna… Sanquita pedig a kezelhetetlen, önfejő gyerek, aki nem hallgatott az anyjára. – Köszönöm, Mr. Croft – nyugtázza a bíró, és int nekem, hogy mehetek vissza a helyemre. – Köszönöm, Ms. Bohlinger. – Szólítsa a következı tanúját – fordul Brad felé. – Kérem, bíró úr, tartsunk rövid szünetet – emelkedik fel Brad. Garcia bíró az órájára pillant, és lecsapja a kalapácsát; – A bíróság tizenöt perces szünet múlva folytatja az ülést. Brad gyakorlatilag kivonszol magával a folyosóra. A testem ólomsúlyú, a gondolataim ledermedtek, az agyam nem forog. A kisbabámat halálra ítélik. Meg kell mentenem, de képtelen vagyok, pedig egyedül bennem bízott meg Sanquita. És én most cserbenhagyom ıt. Brad nekitámaszt a falnak, megragadja a karomat. – Nehogy nekem összezuhanj, B. B. Megtettük, amit csak tehettünk. Most már nem a mi kezünkben van az ügy. – Úgy állították be Sanquitát, mint egy fiatalkorú bőnözıt – emelem fel nagy nehezen a fejemet.

– És nem lehet, hogy így történt? Hogy azért jött el Detroitból, mert az egészsége miatt összevitatkozott az anyjával? – Fogalmam sincs – emelem fel tehetetlenül a két kezemet. – De egyébként is, mi jelentısége van? Már csakis Austin számít. Annak az asszonynak még csak könnybe se lábadt a szeme, amikor a lánya haláláról beszéltem. És te is tudod, mi történt Sanquita öccseivel. Ez egy szívtelen nıszemély, Brad! – ragadom meg a zakója hajtókáját és nézek bele a szemébe. – Látnod kellett volna a múlt héten, amikor biztonsági ırök dobták ki a kórházból. Annyira ocsmány volt. Gusztustalan. Ezt nem hagyhatjuk, nem lehet az övé Austin. Valamit tennünk kell. – Amit tehettünk, megtettük. Sírni kezdek, de Brad a vállaimnál fogva erısen megráz. – Szedd össze magad, majd sírsz késıbb. Legyünk túl ezen a tárgyaláson. Tizenöt perccel késıbb visszavánszorgunk a terembe. Lerogyok a Brad melletti székbe, soha még ennyire tehetetlennek nem éreztem magam. A kisbabám élete rettenetes fordulatot vesz mindjárt, és én csak nézem. Garrett szavai jutnak eszembe: Mindenkit nem lehet megmenteni. Csak ıt, uram, csak ıt hadd mentsem meg, kérlek! Imádkozom, és közben egyre nehezebben szedem a levegıt, hiába szívnám, nem jön, a tüdım nem mőködik. Pánikba esem, el fogok ájulni. Nem bírom, képtelenség, hogy kibírjak még egy veszteséget. A törvényszolga éppen becsukná a terem nagy ajtaját, amikor meghallom a hangját. Egybıl felkapom a fejemet, hátrapördülök. Jean Anderson vonul be a padsorok között, csinos gyapjúkosztümben. De a szokásos félmagas sarkú cipı helyett tornacipıt húzott, és a haja is kócos. – Jean! – kiáltok fel, és Bradre nézek. – Ülj nyugodtan! – súgja. Jean nem ül le a padba, hanem egyenesen a bírói emelvényhez megy, valamit súg Garcia bírónak, aki válaszol neki. Akkor Jean

elıvesz egy papírt a táskájából, átadja a bírónak, az felveszi az olvasószemüvegét, megvizsgálja a papírt. Végül felnéz. – Kérem, ügyvéd urak, jöjjenek közelebb. Négyen összedugják a fejüket, és hosszasan sutyorognak, szinte egy örökkévalóságig. Dr. Croft a leghangosabb, a bíró egyszer rá is dörren, hogy vegye vissza a hangerıt. Amikor végre mindenki visszatér a helyére, Jean és Brad szélesen mosolyog, de azért igyekszem nem hiú reményeket éleszteni a lelkemben. Garcia bíró a magasba emeli a papírt, hogy mindenki jól láthassa. – Úgy tőnik, Ms. Bell mégiscsak leírta a végakaratát. Ez egy közjegyzı által ellenjegyzett irat, március ötödikei keltezéssel, vagyis több héttel a halála elıttrıl – vezeti be, majd megköszörüli a torkát, és olvasni kezd: Én, Sanquita Jahzmen Bell szellemi képességeim teljes birtokában jelen iratban nyilatkozom még meg nem született gyermekem jövıjét illetıen, amennyiben túlélne engem. Szívbıl jövı óhajom, hogy legjobb barátom és házitanítóm, Ms. Brett Bohlinger legyen a kizárólagos gyámja. Aláírás, Sanquita Jahzmen Bell – veszi le a szemüvegét a bíró, majd ismét megköszörüli a torkát. – Ezen közjegyzı által ellenjegyzett végakaratnak az értelmében a gyermek átmeneti gyámjául Ms. Bohlingert jelölöm ki, míg az örökbefogadási eljárás le nem zárul – mondja, és a kalapáccsal az asztalra csap. – Az ülést ezzel lezárom. Arcomat a két kezembe temetem, és zokogok. Nem kérdezek rá a közjegyzıi papírra. Tudni sem akarom, hogy és mikor szerezte Jean. Nem számít. Csakis Sanquita és a gyereke javát kerestük, jót cselekedtünk. Csakis ez a lényeg. Brad felveti, hogy ünnepeljünk hármasban, de képtelen vagyok. Megyek be a kórházba a kisbabámhoz. Az én kisbabámhoz! Befordulok a sarkon, egyre fürgébben szedem a lábam. A koraszülöttosztály ajtaja tárva-nyitva, az utolsó métereket a hetes teremig gyakorlatilag futva teszem meg. A szívem nagyot ugrik, ahogy belépek: kekiben és tengerészkékben

Herbert ül a székemben, és Austint ringatja. Mosolyogva nézi, ahogy alszik. Mögé osonok, a nyakába puszilok. – Te meg mit keresel itt? – Gratulálok, drágám. Rögtön indultam, ahogy megkaptam az üzenetedet. Tudtam, hogy úgyis egybıl ide jössz. – De ki engedett be? – LaDonna nıvér. Hát persze hogy ı. Az osztály minden egyes nıvére félig-meddig szerelmes ebbe az én rejtélyesen hihetetlen, ajándékküldözgetı Herbertembe, és persze most, hogy személyesen is megismerték, a félig-meddiget el is felejthetjük. – Mivel mostantól te vagy Austin ideiglenes gyámja, kijelölhetsz egy kísérıt. Nem baj, ha jelentkezem? Már ki is vertem a fejembıl Shelley, Carrie vagy Brad gondolatát, és csak nézem az én gyönyörőséges kislányomat. – El se hiszem, Herbert – bújok hozzájuk. – Anya lettem. – És milyen remek anya – áll fel, és adja a kezembe a kis csomagot. – Ülj csak le, ideje lenne, ha végre rendesen is bemutatkoznál ennek a tökmagnak. Austin öklöz egyet a levegıbe, mielıtt újfent álomba szenderedne a mellemen. Már félárbocon van a szeme, és egy puszit nyomok a kis orrára, amin már se maszk, se táplálócsı. – Hahó, csinibini kisasszony. Tudod, mi van? Hogy én leszek a te anyukád. És ezt most már veheted fixnek – mondom a könnyeimen keresztül. A kis homloka ezer ráncba fut. – Mivel érdemeltelek ki téged, mondd? Herbert a fényképezıgéppel manıverezik, és lekap rólunk egy közelit. Kicsit tolakodónak érzem ebben a bensıséges pillanatban, de megértem, hogy ı is izgatott. És kívánhatok többet, mint egy ennyire odaadó és lelkes kísérıt? Késıbb kávét és szendvicseket hoz a büfébıl, és a látogatási idı utolsó percéig Austinnal maradunk. Különös, de ma este sokkal könnyebben hagyom itt, hogy már tudom, hogy az enyém. Soha nem

fogom már elveszíteni. A lift felé menet Herbert hirtelen megtorpan, és csettint az ujjával. – Ott maradt a kabátom. Egy perc. Keki Burberry viharkabáttal a karján tér vissza. – Ez a te kabátod? – kapok levegı után, és úgy meredek rá, mintha legalábbis egy varázsló köntösét látnám. – Igen – feleli zavartan. – Kissé esıre állt reggel. Nevetve rázom meg a fejemet. İ nem az Andrew házában megismert pasi, az, akivel a vonaton összefutottam vagy akit a tóparton láttam futni azon a jeges, téli hajnalon. De talán, talán ı lesz az én burberrys pasim. Langyos áprilisi este van, orgona édes illata úszik a levegıben. A keleti égen körömnyi keskeny hold ül a palaszín égen. Herbert a kocsimhoz kísér, vállán átvetve a Burberry kabát. – Ha ilyen szépen fejlıdik, két héten belül hazamehetünk. De annyi dolgom van még addig. Szabadságot kértem, és egyébként is hamarosan vége a tanévnek, Eve pedig szívesen helyettesít. Be kell rendeznem a hálószobát, szınyeget venni, bababútort. Egy mózeskosárra gondoltam meg pelenkázóasztalra, mert annál sokkal több be se férne a szobába – nevetek. – És arra gondoltam… – Elég – teszi hirtelen az ajkához az ujját Herbert. – Folyamatosan csak arról beszélsz, neked mit kell még csinálnod. Pedig mindketten szülık lettünk, hadd vegyem ki én is a részemet. – Persze. És köszönöm. – Nehogy megköszönd! Ez a legnagyobb vágyam – karol belém. Maga felé fordít, belenéz a szemembe. – Szeretlek, érted? – Persze – nézek fel rá. – És ha elhihetem, amit te is kommunikálsz felém, akkor azt kell hinnem, hogy te is szeretsz engem. – Aha – lépek egyet hátra. – Mi lenne, ha kicsit frissítenénk ezt a te álomlistádat’

Csak a fejemet rázom, és fordulnék a kocsimhoz, de elkapja a karomat – Figyelj, én nem rémülök meg, ha ettıl tartasz. Segíteni szeretnék. Minden egyes célodat teljesítettnek kell gondolnod. Érted? – fogja két kezébe a kezeimet. – Tudom, hogy relatíve rövid ideje ismerjük egymást, de tekintve, hogy anya lettél, ráadásul fülig beléd vagyok bolondulva, szerintem át kellene gondolnunk a házasság lehetıségét. – Tessék… mármint. – kapkodok levegı után. – Semmi aggodalom, édesem – int körbe nevetgélve a parkolóban –, a hivatalos lánykéréshez soha nem választanék egy ilyen kevéssé romantikus helyszínt. Most csak elhintettem a magvát, hogy gondolkodhass, hogy elkezdj végre kettınkre párként tekinteni, hosszú távú kapcsolatként – húzódik széles vigyorra a képe. – Jobb ennek már az elején a közepébe vágni, mint húzni-halasztani. Nem gondolod? Nyitnám a számat, de nem jönnek ki belılem szavak. – Tudom, ırülten hangzik – érinti meg az arcomat –, de ahogy megismertelek Jayéknél azon a vacsorán, rögtön éreztem, hogy egy szép napon a feleségem leszel. Dús haja kócos, két szeme csillogó zafír, és ha mosolyog, mintha liliomok nyílnának az arcában. Ennél a pasinál tökéletesebbet soha nem vetne elém az élet. Okos, kedves, vannak céljai és szeretı társ. Jézus, még hegedülni is tud! És ha még ez se lenne elég, valami betegesen ırült okból szerelmes belém. Sıt, a kislányomat is imádja. – Jó. Gondolkodni fogok.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZE'I

A meleg májusi levegıt könnyő zápor frissíti. Rudy pórázával az egyik, egy piros esernyıvel a másik kezemben loholok le a lépcsın. Az elmúlt hat hétben szegény jószág az elvált szülık gyerekének tipikus napjait élte, hol nálam, hol Selináéknál dekkolt. Mázli, hogy csodás szomszédaim legalább annyira imádják ezt a hibbant kis korcsot, mint én. Most hétvégén azonban Springfieldbe mentek menetzenekar-versenyre, így kénytelen vagyok Bradhez fuvarozni. – Esküszöm, Rudy fiú, hogy ez az utolsó alkalom, hogy lepasszollak – magyarázom neki, ahogy megindulunk északnak. – Holnap hazajön a hugicád. Brad kávéval és mákos muffinnal készült, és egy tál eper alatt két rózsaszín boríték is figyel a konyhaasztalon. Garcia bíró ítélete óta bármelyik nap számíthattam az egyes számú célra, de ahogy meglátom a tizenhetes borítékot is, SZERELEMBE ESNI, hirtelen zakatolni kezd a szívem. – Reggeli elıtt vagy után? – int Brad a borítékok felé, ahogy leül velem szemközt az asztalhoz. – Most rögtön, ha lehetne – bújok el a bögrém mögé. – De ma csak az egyes borítékot, jó? – Azt mondtad, hogy már a házasság is szóba jött – nevetgél Brad. – Vagyis szerelmes vagy, stimmt? Kiveszek egy epret a tálból, tanulmányozni kezdem. – Csak nem akarom egyszerre elpazarolni mind a kettıt. Már alig maradt. Sandán mér végig, de nem hagyom agyalni, hozzávágom az egyes borítékot. – Na, gyerünk, nyisd már ki! Kivár egy ütemet, majd feltépi. És még mielıtt keresni kezdené, hozom a szemüvegét a fal melletti szekrénykérıl. – Príma kis csapat vagyunk, te meg én – mosolyog.

– A legjobb – bólintok, és a szívem kicsit hevesebben helyesel, mint kellene. Vajon tényleg csapat lennénk, ha az idızítés tökéletesebb lett volna? Istenem, de borzalmas alak vagyok ezzel a sok „ha”-val. Hogy is agyalhatok azon, mi lett volna, amikor gyakorlatilag Herberttel már jegyben járunk?! – Drága Brett! Valaki egyszer megkérdezte Michelangelót, hogy tudta kifaragni Dávid csodálatos szobrát, mire a mester azt felelte, hogy nem volt nehéz, csak a felesleget kellett lefaragnia a márvány tömbrıl, mert Dávid ott volt végig benne. Remélem, ez alatta néhány hónap alatt nekem is sikerült lassacskán lefaragom igaz valódról a kemény külsı réteget, és megtaláltad magadat. Anya lettél, édesem! Hiszem, hogy a gondoskodó, figyelmes édesanya ott lapult benned mindig is, és boldog vagyok, hogy szerepem lehetett abban, hogy végre meg is találd. Hiszem, hogy a legtermékenyebb eseménye lesz életednek az anyaság. Néha boldogító, máskor idegesítı, majd csodálatos és felemelı. Soha ilyen fantasztikus és emberpróbáló szerepet még egyet nem fogsz találni az életben. Valaki azt mondta egyszer: egy anya igazi kihívása nem a gyereknevelés, hanem, hogy a végén a gyermeke felnıtté váljék. Biztos vagyok benne, hogy a te kislányodból nagyszerő felnıtt alakul majd egy szép napon. És egyszer majd gondolkodj el azon is, mennyivel szebb világban élnénk, ha gyerekeinket nem erısnek, hanem gyöngédnek nevelnénk. Most pedig töröld le a könnyeidet, és mosolyogj, kicsim. Milyen szerencsés is a te babád. Ha valóban létezik mennyország és én oda kerülök, és talán még szárnyakat is kapok odafenn, akkor ígérem, hogy mindig szemmel tartom majd ıt idelenn, hogy baja ne essék. Nincs rá szó, mennyire szeretlek mindkettıtöket. Anyu. Brad kiveszi a kezembıl cafattá ázott zsebkendımet, és kapok helyette egy tisztát. Míg zokogok, a hátamat simogatja. – Bár ismerhette volna Austin is. – Meg fogja ismerni – mondja csendesen, és persze hogy igaza van. Hiszen elsı dolgom lesz, hogy mindkettınk anyukájáról sokat meséljek neki, miközben cseperedik.

– Tudta, hogy lány lesz – fújom ki az orromat, és veszem el tıle a rózsaszín papírt. – Itt, látod, azt írja, hogy a te kislányodból nagyszerő felnıtt alakul majd, ezt írja. Honnan a csudából tudta? – Szerintem ez csak véletlen – veszi szemügyre Brad is a levelet. – Nem – rázom meg a fejemet. – Tudta. Tudta, hogy kislányom lesz. És abban is ı segített, hogy az enyém legyen Austin Elizabeth. İ lágyította meg Jean szívét. – Ha te mondod – tolja félre a borítékot, és húzza maga elé a bögréjét. – Gondolod, tetszene neki Herbert? – Abszolút mértékben – vágom rá, de valami titokzatos oknál fogva hamisnak érzem a mondatot. Rudy lehuppan mellém, a füle tövét vakargatom. – Herbert totálisan az anyám álma. Nem is értem, miért kérdezel ilyet. – Hát, csak… – habozik, és megvonja a vállát. – Figyelj, én csak egyszer találkoztam eddig Doktor Moyerrel. Te nyilván sokkal jobban ismered. – Nyilván. És fantasztikus. – Nem is kétlem. Csak… – de nem fejezi be. – Figyelj, Midar, ha valamit mondani akarsz, akkor mondd! – Csak azon gondolkodtam, hogy elég-e, hogy fantasztikus – néz bele egyenesen a szemembe. Istenem, kiszúrta. A hajszálvékony repedést a mesés kristálypoharamon. Azt, amirıl én nem voltam hajlandó tudomást se venni, amirıl annyira reméltem, hogy csak hallucinálom, és idıvel eltőnik onnan. És mindenki elıtt mélyen hallgattam róla, még Shelleynek és Carrie-nek se említettem, egyetlen aprócska célzást se tettem rá. Mert igenis eljön majd a nap, amikor az a kis repedés felszívódik, és akkor majd nem kell, hogy bárki is kételkedjék majd a szerelmemben. Képes vagyok és leszek szeretni Herbertet. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdem, amilyen könnyedén csak kérdezni tudom.

– Boldog vagy, B. B.? – tolja félre az epres tálat közülünk, hogy egészen áthajolhasson hozzám az asztal felett. – Mármint bolondul boldog és szerelembe butultan boldog? Legszívesebben elsüllyednék, de az ugye nem megy, ezért csak a bögrémet emelem magam elé. A rengeteg remek dologra gondolok az életemben: Herbertre, Austinra, a munkámra, az új barátaimra és a családomra… – De mennyire – mosolygok rá. Tovább fürkészget még egy ideig, majd megadón emeli fel a két kezét: – Akkor klassz. Téma lezárva. Bocs, hogy felmerült bennem a kétség. Mert ezek szerint Herbert a nagy ı. Másnap reggel, vasárnap, május hatodikán, a kétezer-százötven grammos, Catherine nénikéjétıl kapott ropogós rózsaszín babakelengyéjébe bugyolált Austin hazaérkezik végre. Herbert gigászi patáliát rendezett, hogy márpedig költözzünk vissza a kicsivel az Astor utcai nagy házba, de nem engedtem. Jelenleg Pilsen az otthonunk, arról nem is szólva, hogy Selina és Blanca szívét darabokra zúznám. Az elmúlt hónapban Austin fényképeit koszosra tapogatták, tucatnyi apró cipıcskét és babajátékot vásároltak neki. Nem kérdés, hogy nem hagyhatom el ıket. Ahogy elhagyjuk a kórházat, Herbert folyamatosan fényképez bennünket. Kacarászva próbáljuk becsatolni miniatőr babatestét a legkisebb babaülésbe, de teljesen elvész benne, plédekkel bélelem körbe, nehogy kicsusszanjon belıle. – Biztos, hogy ez a megfelelı méret? – érdeklıdik Herbert. – Igen. A kórházban ellenırizték, és igazolták, hogy ez való neki. Ahogy elnézem, nem gyıztem meg. Mindenesetre hangot nem ad kétségeinek, csak becsukja az ajtót, és a másik oldalra siet, hogy kitárja elıttem, majd miután beültem Austin mellé, átnyúl felettem, hogy becsatolja az én övemet is, mintha én lennék a másik gyerek a családban.

– Ne már, Herbert. A babát kényeztetheted, engem nem. – Fellebbezek. Életem két csaját egyként kényeztetni vágyom. Kicsit lazítok a biztonsági övön, mert hirtelen összenyom és leszorít. Vagy inkább Herbert gondoskodása, ami Austinnal kapcsolatban lenyőgöz és végtelenül jólesik, de ha én vagyok a célszemély, már jóval fojtogatóbb érzés. Nyúlok az ajtóért, hogy behúzzam, de Herbert most is gyorsabb nálam, már rám is csapta. Kezdek fuldokolni, tudatosan kell fegyelmeznem magamat, nem Herberttel van itt a baj, hanem csakis velem. Ahogy karomban a kisbabámmal belépek a lakásba, olyan erısen érzem anyu jelenlétét, hogy majdnem köszönök neki. Imádná, ha itt lehetne, és láthatná, mi lett belılem, boldog lenne, ha találkozhatna ezzel a nıvel és a kisbabájával. Puszival üdvözölne mindkettınket, és amint engedném, már kapná is ki a kezembıl a babát, hogy jobban megnézhesse magának. – Ezt hova tegyem? Herbert áll mögöttem az ajtóban, kezében a kórházi táska. Mit keres itt? Ez most a mi hármunk pillanata, anyáé, Austiné és az enyém, minek tolakodik közénk? Persze neki minderrıl fogalma sincs, és olyan végtelenül imádnivaló, ahogy ott áll a rózsaszín-barna pöttyös kis zsákkal. Csak mosolyogni lehet rá. – Dobd csak le oda a pultra. Majd késıbb elintézem. – Mit szólnál egy jó ebédhez? – tér vissza egy pillanattal késıbb a két tenyerét dörzsölgetve. – Összeütök egy isteni omlettet, de ha szeretnéd… – Nem – állítom le csípıbıl csípısen, persze el is önt rögtön a bőntudat. Milyen egy érzéketlen, hálátlan alak vagyok én? Megsimogatom a karját. – Mármint a tojás tökéletes lesz, köszönöm. Van az a mondat a Becézı szavakban, hogy addig ne imádj, amíg nem érdemlem ki. Mélyen megmaradt bennem ez a büszke, független érzés. Vajon miért? Talán tényleg olyan mély sebet ütött a lelkemen az a férfi, aki felnevelt, hogy felnıttként már képtelen vagyok

elfogadni az önzetlen szeretetet? Olyan kétségbeesetten hajtottam éveken át Charles és késıbb Andrew érzelmeire, szeretetére, hogy feláldoztam az igazi énemet. De még úgy se sikerülhetett, úgy is kevés voltam. Mennyire máshogy van Herberttel! Végre önmagam lehetek, és ı ezt a nıt szereti éppen, az igazi valómat, ezt imádja. Életemben elıször egészséges kapcsolatban élek egy férfival, épp egy olyanban, amilyet az anyám mindig is kívánt nekem. Herbert kukucskál be a konyhából egyik kezében a tojástartóval, a másikban egy darab vajjal, az arcán édes, ártatlan mosoly, mint egy kisfiúnak. Odalépek hozzá, két kezembe fogom az arcát, és csak nézem, nézem, míg végül egészen belepirul a figyelmembe. És akkor megcsókolom, hosszan, szenvedélyesen és kétségbeesetten. Az agyam, a lelkem, a testem minden egyes sejtje, a vérem legutolsó cseppecskéje is benne van ebben a csókban, és mind kórusban üvöltenek bele a fülembe, hogy szeresd ezt a férfit! Én pedig tiszta erımbıl könyörgök a szívemnek, hogy engedelmeskedjen végre. A tavaszi nárciszok lassan mind elhervadnak, százszorszépek jelennek meg a nyomukban. A nyár lassan hömpölyög, Austinnal minden pillanatát kiélvezzük. A magas sarkúkat és a szoknyákat papucsra és nyári ruhára cserélem, a szokásos öt kilométeres futásaim könnyed babakocsi-tologatássá válnak. Irtó mázlim van a kislányommal, boldog típus, néhány röpke nátha keserítette eddig ideig-óráig az életünket csupán. Amúgy majd kicsattan, olyan egészséges. Amikor olvasok, mesélek vagy énekelek neki, tágra nyílt szemekkel hallgat, és a figyelı, kíváncsi arcocskája egészen Sanquitáé. Elkezdtem naplót vezetni róla, amiben feljegyzek minden emlékemet az anyukájáról, minden aprócska részletet a szép és bátor lányról, aki életet adott neki, és ıt nekem. Austin három hónapos évfordulóján bemegyünk a koraszülöttosztályra. LaDonna már akkor észrevesz bennünket, amikor befordulunk a sarkon, és egybıl felugrik a nıvérpult mögül.

– Brett? – ölel magához, majd bekukkant a Moby Wrap hordozóba. – Te szentséges ég, Austin Elizabeth! Mennyire hiányoztál idebenn! – Nekünk is hiányzott a kórház, igaz? – nyomok egy puszit a kislányom homlokára, majd kiemelem a kendıbıl, és LaDonna karjába adom. – Na, szevasz, cukorvirág – tartja a magasba a babát a nıvérke. Austin rugdalódzik és boldogan gıgicsél. – Hogy megnıttél, borsószem. – Majdnem négy kilogramm – mosolygok büszkén. – Most mázsálta le Dr. McGlew. Olyan egészséges, mint a makk. – Ez nagyszerő! – ad LaDonna is nagy puszit a homlokára. Egy nagy doboz kekszet teszek le a pultra, mellé egy kártyát, Austin lábacskájának a lenyomatával. – Sütöttünk egy kis finomságot hálából a hosszas gondoskodásért. – Jaj, Brett, nagyon köszönjük! Ahogy elnézem, estére nyoma se lesz, annyira guszta – mosolyog, és közben érzem, hogy méreget. – Milyen jól áll magának az anyaság. – Tényleg? Elınyösek a fekete karikák a szemem alatt? – nevetek nagyot. – Soha életemben nem voltam még ilyen kimerült, LaDonna, erre meg mernék esküdni is akár. És ilyen hálás se – szalad a tekintetem önkéntelenül is az aprócska csodára, akit a kislányomnak nevezhetek. Ahogy meglát, ragyogni kezd, mintha a nap sütne ki egy borús napon, olyan lesz hirtelen az arcocskája, én meg persze elolvadok. – Mindennap hálaimát mondok Sanquitának. Austin a legjobb dolog az egész életemben – mondom érzelmesen. – A legeslegjobb. – Örülök – kacsint rám LaDonna. – De üljünk már le. Maureen és Kathy az elıbb mentek el a büfébe, ıket mindenképp meg kell várnia. – Nincs sok idınk – pillantok a pult mögötti faliórára. – Ma estére be vagyunk osztva a Joshua-házba. De úgyis jövünk még.

– De azért gyorsan meséljen. Hogy zajlik az élet. Megvolt már az eljegyzés Dr. Moyerrel? – vonja fel huncutul a szemöldökét. – Nálunk nem volt nıvérke, aki ne epekedett volna Hubert után. – Herbert – javítom ki. – Kierıltette, hogy augusztus 7-én, anyám születésnapján házasodjunk össze, de nekem ez akkor is korai. Egyelıre minden gondolatomat és percemet leköti ez a kis tökmag. – Pedig nem rossz fejlemény – jegyzi meg LaDonna. – Persze, egyszer úgyis eljön a pillanat – nézegetem a lányomat. – És Herbert is imádja Austint. Látnia kéné, mit mővelnek együtt. – Jaj, Brett, annyira örülök, hogy ilyen szépen alakulnak a dolgai – lapogatja meg a hátamat a nıvérke. – Ez a kisbaba, a szívdöglesztı vılegénye… Magán aztán rajta tartja a szemét a tündérkeresztanyja. Anyámra és Sanquitára gondolok, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik. A boldogságomat. De persze ez nem minden… ’ – Iszonyatos mázlista vagyok, az tuti. De a tündérkeresztanyákat se árt segíteni. Szerintem mindenki kicsit kovácsa is a maga szerencséjének. Mert néha kell hozzá bátorság is, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. – Hát magában akkor biztosan megvolt a bátorság – mosolyog rám LaDonna. – Jó magának. De én mégse érzek elégedettséget. Lehet, hogy LaDonna szerint minden tökéletes az életemben, viszont az anyám nem biztos, hogy csatlakozna hozzá. Mert éppenséggel lehet, hogy az egyik legfontosabb dologban gyávultam el kissé, és megyek bele kompromisszumokba. Vajon képes leszek összeszedni magam, hogy kiadjam Mr. Tökéletes útját, hogy öregedı fejemmel talán rátaláljak Mr. Teljességgel Tökéletesre? Vagy lehet, hogy ez itt már nem is bátorság kérdése? Lehet, hogy elkapott a beképzeltség, és túl sokat kockáztatok? Mert hol a határ a józanság és a buta éretlenség között? Mi a különbség a legjobb keresése és az arrogancia között, amikor az ember már maga se tudja jó dolgában, hogy mit akar, és hosszabban nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér?

Félórányi lázas készülıdés, utolsó pelenkacsere és a kisasszony babakocsiba szíjazása után végre elindulunk. Mégis mire fordítottam a rengeteg szabadidımet, mielıtt még elragadott az anyaság? Nem tipikus júliusi nap van, az ég borult, csupasz karomat könnyő szellı cirógatja. Már messzirıl kiszúrom Bradet egy napernyı alatt az Efebina’s kávézó teraszán. Egy öleléssel és egy café con lechével fogad. – Hogy vagy, nagylány? – ragadja ki egybıl Austint a babakocsiból. – Meséld csak el Brad bácsinak, milyen ügyes kislány vagy. Hogy milyen szépen tudsz mosolyogni anyura. – Ezek szerint boldog kis béka vagy? – gügyög szorgosan Austinnal, miközben a szabad kezével elıhúz egy rózsaszín borítékot a zsebébıl. Tizenhetes cél. – Szerelembe esni – mormolom. – Gratula, B. B. Még két hónap a szeptemberi határidıig, és már most remekül haladsz. Ideje behúzni a maradékot is, megvenni azt a pacit meg a házat. Mert Herbert a nagy ı, úgy van? – Úgy-úgy. – Valami gáz van? – néz rám komolyabban Brad. – Nem, semmi, dehogy – veszem vissza álmosan pillogó kisbabámat, hogy a kocsijában elalhasson végre. – Gyerünk, tépd fel azt a borítékot. – Mi ez az egész? – kapcsolja be a röntgenszemét. – Eddig minden egyes borítékot ovációval fogadtál, ezt meg látni se bírod. Bökd ki, mi a gond! – Nincs semmi. Olvasd! Félrebiccentett fejjel méreget, nyilván egy szavamat se nyeli be, de nem erılteti, kinyitja a borítékot, és a levelet arccal lefelé az asztalra rakja. – Utolsó esély, B. B. – kapja el a karomat. – Ha nem vagy belezúgva Herbertbe, most szólj!

Kihagy a szívem. Csak bámulok rá, végül kénytelen vagyok elkapni a tekintetemet. Négy hosszú hónap kételye és frusztrációja a felszínre bukik egyszeriben, az asztalra könyökölök, és a tenyerembe temetem az arcom. – El vagyok én cseszve, Brad. Azt hittem, szerelmes vagyok Andrewba, a földkerekség legönzıbb hólyagjába. Most meg, hogy eljött ez a csodálatos faszi, aki bármire kész lenne értem, képtelen vagyok érzelmi mélységre – nyögöm, és a hajamat markolom. – Mi a baj velem, Midar? Még mindig valaki olyanra vágyom, akit meg kell hódítani, mint Charlest? – A szerelem szeszélyes valami – túr bele barátságosan a hajamba. – Ha tudatosan eldönthetnénk, hogy kibe leszünk szerelmesek, szerinted én egy háromezer kilométerre élı nıbe zúgtam volna bele? – De Herbert annyira jó. És szeret engem. És a kisbabámat is. És el akar venni. Mi van, ha elveszítem? Mi van, ha soha nem találok senki mást, aki úgy szeretne bennünket, ahogyan ı? Akkor örökre magamra maradok, Austin pedig apa nélkül nı fel. – Az kizárt. – Nem tudhatod. – De tudom. Anyád nem hagyta volna fenn a célt a listádon, ha úgy sejti, hogy nem leszel képes teljesíteni. Tudja és tudta, hogy egyszer találkozol valakivel. – Na, most pont olyan hibbant vagy, mint én – nyögök fel. – Komolyan beszélek. Nemegyszer merült fel már bennem, hogy a maga módján elıre elrendezte ezeket a dolgokat neked. – Akkor viszont lehet, hogy éppen Herbertet rendezte el nekem. Lehet, hogy éppenséggel ı irányította Chicagóba, a bátyám tanszékére, hogy találkozhassunk és egymásba szerethessünk. – Én nem így érzem. – De miért nem? – Mert nem vagy belé szerelmes – mosolyog halványan. – Pedig annak kéne lennem – kapom el a tekintetemet. – Talán kicsit jobban kellene próbálnom. És kitartóbbnak kellene lennem.

– A szerelem nem hosszútávfutás. – De Herbertnek meggyızıdése, hogy mi ketten egymásnak lettünk teremtve. És lehet, hogy igaza van – dörzsölgetem a halántékomat nagy sóhajok közepette. – Bárcsak valami jelt adna anyám. Bárcsak küldene valami nagy, félreérthetetlen jelet, hogy ı-e az igazi. – Megpróbáljuk? – pillant le az asztalon heverı papírra. A látványra is nagyot szökell a szívem. – Nem is tudom, Az úgy tisztességes? – Szerintem egy gyors belekukkantásban nincs semmi. És ki tudja? Talán segít eligazodni az érzelmeidben. Nagyot sóhajtok, eddig fel sem tőnt, hogy még a levegıt is visszafojtottam. – Legyen. Brad kinyitja a levelet, megköszörüli a torkát. – Drága Brett! Sajnálom, édesem, ı nem az a férfi, akire vársz. Nem vagy szerelmes. De ne add fel, életem. Az állam leesik, és végtelen megkönnyebbülten sóhajtok fel. – Jaj, köszönöm, istenem! – kacagok nagyot. – Jelt adott, Brad! Az anyám jelt adott nekem. Szabad vagyok! Brad tekintete rajtam pihen, már nem olvas, összehajtja a levelet, és visszadugja a borítékba. Hé, és hol az olvasószemüvege? Hogy tudta elolvasni anyu üzenetét a szemüvege nélkül? Na, most esik le igazán az állam. – Jesszus, csak te találtad ki! – kapnám ki a levelet a kezébıl, de gyorsabb nálam, már zsebre is rakta. – Mit számít? Megkaptad a választ. – De imádja Austint. És azt gondolja, hogy egy család leszünk. Össze fog törni. – Inkább kivárod, hogy térdre ereszkedjen elıtted, és megkínáljon egy gyémántgyőrővel?

– Nem, azt nem kéne – csippentem össze az orrnyergemet. Vagy egy percig képtelen vagyok belenézni Brad szemébe. – Össze kell törnöm Herbert szívét, igaz? – Senki se mondta, hogy a szerelem könnyő móka – lapogatja meg a zsebét, amibe a levelet dugta. – Ezt meghagyjuk késıbbre. Van egy olyan érzésem, hogy érdemes kivárni. A gyomrom este hétre már egy nagy csomó, nemsokára jön Herbert. Pont, amikor megetetem Austint, és büfiztetni kezdem, megszólal a telefon. Összerezzenek, elsı gondolatom, hogy hátha Herbertnek jött közbe valami. De nem, Catherine az. Ezek szerint megjöttek Saint Bartról Joaddal. Kihangosítom. – Üdv újra itthon – paskolgatom Austin hátát. – Milyen volt a nyaralás? – Totál tökély. A szálloda all inclusive volt. Vagy azt már mondtam? – Igen, úgy rémlik… – Ezt a kényeztetést, Brett! Három ötcsillagos vendéglı volt csak a szállodában, mindegyik mesés. Ha nem lett volna az ugyanolyan mesés fitneszrészleg, hát minimum öt kilót magamra szedek – nevet nagyot. – Még ki se találtad, mit szeretnél, ık már teljesítették. – Csodásan hangzik – próbálok vidámra hangolódni, bár éppenséggel a saját privát all inclusive Hotel Herbertem jut errıl is az eszembe, hogy mennyire nyomasztó és fárasztó, hogy ı is lesi minden kívánságomat. – Hát az is volt. Tulajdonképpen az egyik legjobb üdülı, ahol valaha megfordultunk, pedig jártunk már nem egy nem rossz helyen. Mindenképpen el kell mennetek Herberttel, fix, hogy imádni fogjátok. Beteg, akinek ez nem jön be. Görcsbe ugrik a gyomrom. Ez az, beteg vagyok, hogy szakítani akarok Herberttel. Minden egészséges, normális ember imádná. És akkor hirtelen eszembe jut egy tizenhárom évvel ezelıtti emlék, amikor anyu elvitt Puerto Vallartába. A mexikói nyaralás volt

a diplomaajándékom, és a Palladium Vallarta, egy ötcsillagos all inclusive a hab a tortán. Ott jártunk mindketten elıször efféle üdülıhotelben, és tényleg, az is tökéletes volt, mint amilyenrıl Catherine beszél, a mennyország maga: gigantikus wellness, három hatalmas masszázsmedencével, minden sarkon ínyencfalatok és napernyıs koktélok, hogy belénk se fért, annyi. És én három nap után legszívesebben menekültem volna. Ráadásul pocsékul éreztem magam, hogy képtelen vagyok élvezni a helyet. Ami nyilván egy vagyonba került anyunak, és nyilván porig sújtaná, ha megtudná, milyen egy hálátlan nıszemély lett a kislányából. És azon a délutánon anyu egyszer csak odafordult az uszodai személyzethez, amikor már vagy századszor érdeklıdött, hogy nem szeretnénk-e még egy italt vagy egy tiszta törölközıt, esetleg fincsi hideg zuhanyt a nagy melegben, és megrázta a fejét: – Gracias, Fernando, nincs szükségünk semmire – mosolygott rá kedvesen, de esküszöm, hogy láttam, hogy tudja, mit érzek. Anyám mindig átlátott rajtam. – És szükségtelen újra megkérdeznie, remekül érezzük magunkat. – Annyira sajnálom, édesem – nézett aztán rám, hogy a pincér távolabb került –, de tisztára loco lettem már ebben a paradicsomban. A mai napig nem jöttem rá, hogy ıt is tényleg megırjítette-e a hely, vagy csak a kedvemért, helyettem kimondta az érzéseimet. De akkor annyira nevettem, hogy kis híján lefordultam Utána felsiettünk a szobánkba, nevetgélve dobáltuk le a fürdıruhánkat meg a papucsot, felöltöztünk, majd egy rozoga helyi járaton bebuszoztunk Viejo Vallartába, az óvárosba, és a mercado bazárjait jártuk, utána belebotlottunk egy lepukkant mulatóba, ahol ezüstbetétes ruhájú, nagy sombrerós mariachi zenekar játszott poros deszkaplaccon, és mi letelepedtünk a pultnál, egyik cervezát ittuk a másik után, hangosan hujjogtunk a zenekarral a helyi közönséggel együtt. Annak a nyaralásnak a legjobb estéje az volt.

– Ne haragudj, Catherine, megjött Herbert – szaltózik egyet a szívem, ahogy megszólal az ajtócsengı. – Tök jó, hogy hazaértetek, és hogy ilyen jól nyaraltatok. Joadot is ölelem. És leteszem a telefont, hogy Austinnal a karomon ajtót nyissak, de a szép emlék, amit Catherine hívása ébresztett bennem, még mindig a lelkemben tanyázik, ezerszer könnyebben vágok neki a nemszeretem programnak. Talán az a helyzet, hogy kétféle embertípus van: az egyik, aki imádja az all inclusive nyaralásokat, és a másik meg rosszul van tıle, mert egyszerően nem kap benne levegıt. És talán, tényleg talán, ez utóbbiak, akik nyomasztónak érezzük a hét nap huszonnégy óráján át tartó kényeztetést, se vagyunk hálátlan bolondok. Elaltatom Austint, és ahogy lábujjhegyen visszaosonok a nappaliba, Herbert a kanapén olvasgat. Az egyik regényemet lapozgatja, de amint megjelenek, rám néz, mint aki csak engem várt. Kezében egy pohár chardonnay, és mosolyog. Nekem meg összeszorul a szívem. – Küldetés teljesítve? – Eddig simán ment – kopogom le a szekrény oldalán. Mellé kucorodom, megnézem, mit olvas. Naná, hogy az összes közül épp az angol irodalom legkeményebb dióját, James Joyce Ulyssesét szúrta ki. – Kötelezı olvasmány a Loyola Akadémián – sóhajtok. – Hogy mennyire rühelltem. – Évekkel ezelıtt olvastam – vág közbe –, esetleg elvihetem? Szívesen olvasnám megint. – Meg is tarthatod. Kiveszem a könyvet a kezébıl, a dohányzóasztalra teszem, ı meg mintha kiadtam volna a jelet, már hajol is a számra, és csókol. Reménykedem, hogy majd most beleszédülök a csókjába, és végre életre kel bennem a nagy szenvedély, hát hagyom. De nem szédülök, nem kel életre. Hát elhúzódom.

– Nem találkozhatunk többet, Herbert – bököm ki egy levegıvel, mintha egy sebtapasztól akarnék a leginkább fájdalommentesen szabadulni. – Tessék? – néz bele a szemembe elképedten. Könnybe lábad a szemem, az állam remegni kezd. – Annyira sajnálom – kapom a szám elé a kezem. – Nem értem, mi a baj velem. Mert csodálatos pasi vagy, még soha ennyire kedvessel nem jártam, mint te, de… – De nem vagy belém szerelmes – fejezi be helyettem a mondatot. Nem kérdezi, mondja. – Nem tudom – suttogom. – És nem akarom egyikünk boldogságát se kockáztatni azzal, hogy csak várok, és várok, hogy kiderüljön. Hogy rájöjjek végre. – Az enyémet nem kockáz… – kezdi, aztán nagyot nyel, elhallgat, és a mennyezetre mered. A száját harapdálja. Elfordulok, összeszorítom a szememet. Mi a fenét mővelek? Ez a pasi szeret engem. Most kellene felpattannom, elnevetni magam, hogy csak hülye vicc volt. De hozzá vagyok betonozva a kanapéhoz, és a szám se nyílik szóra. Végül ı áll fel. És ahogy lenéz rám, látom a változást az arcán. Már nem szomorú, hanem dühös. Hirtelen összeszedi magát, és erısebb, mint valaha gondoltam. – Mégis, mi a nyavalyát akarsz, Brett? Egy újabb seggfejet, mint a legutóbbi pasid? De tényleg? Mit szeretnél? Felgyorsul a pulzusom. Nahát, Herbertnek vannak tökei. Eddig még egy icipici csúnya szó se csúszott ki a száján… azért így már jobban tetszik. Lehet, hogy elkapkodtam ezt az egészet… lehet, hogy mégis mőködhetne, ha… Nem. Eldöntöttem, nincs visszaút. – Nem tudom… igazából… – próbálkozom, de hát hogy is mondhatnám a szemébe, hogy valaki olyat szeretnék, akit ha meglátok, nem is lesz bennem kérdés, hogy ı kell nekem.

– Nem ártana ezt átgondolnod, Brett, mert szerintem hatalmas hibát követsz el. És a lelked mélyén tudod te is. És nehogy azt gondold, hogy én örökre várni fogok rád. Jobb lesz, ha rájössz, mielıtt még túl késı. A szavak besurrannak a fülemen, és még a levegıt is kipréselik a tüdımbıl, annyira nyomasztóak. Mi van, ha tényleg ı az, és elbaltázom, túl késın ocsúdok? Döbbenten figyelem, ahogy az elıszobaszekrényhez megy, kiveszi a Burberry kabátját, és már csak az ajtóból fordul vissza. – Szerettelek, Brett, igazán, mélyen. És Austint is. Öleld meg búcsúzóul a nevemben, kérlek – azzal kilép az ajtón, és becsukja maga mögött. Én meg zokogni kezdek. Mi a fenét mőveltem?! Épp most sétált ki az életembıl álmaim pasija, az én csodás burberrys pasim. És nemcsak hagytam, hanem én őztem el… Az utcai ablak melletti fotelbe kuporodom, és bámulok ki a fekete éjszakába, a nagy semmibe. A válasz után kutatok, egészen hajnali kettıig ülök ott bénán, a döntésemen merengek, kérdések Ostromolnak, és egyfolytában abban reménykedem, hogy egyszer csak anyám hangját hallom: „Holnap is felkel majd a nap, drágám.” De semmi. Teljes marad a csend.

HARMINCADIK FEJEZET

Augusztus hetedikére a Herbert javasolta esküvı helyett egyszerő születésnapi megemlékezést szervezek az Astor utcába, anyának. Most lenne hatvanhárom éves. Péntek reggel John és Zoe földet ér az O’Hare reptéren. Ez a találkozás semmiben sem hasonlít a majd’ fél évvel ezelıttire Seattle-ben, hiszen azóta szinte mindennap beszéltünk egymással telefonon, rég látott családtagokként borulunk hát egymás nyakába. Johnnal végigbeszéljük az utat Brad irodájáig, a húgom pedig a hátsó ülésen szórakoztatja Austin Elizabethet. – Te az én uborkahúgom vagy – magyarázza. – Unokahúg – javítja ki John, és ráz bennünket a nevetés. Aztán jóval komolyabban rám néz. – Nem bánnád, ha Austin nagyapának vagy papának szólítana? – Sıt – mosolygok –, imádnám. – És Brett, te meg szólíts nyugodtan apának, ha gondolod. Totál kész vagyok. ’ Apa végre kezet ráz Braddel, és lám, életem két férfija végre megismeri egymást. Zoét, mondjuk, ezerszer jobban izgatja a kilátás a magasból. Lecövekel a padlótól a mennyezetig érı ablak elıtt, és csak bámulja Chicago látképét lenyőgözve. Én az asztalhoz ülök, pont oda, ahol közel egy éve olyan szomorúan és összetörten és keserően ültem. Akkor úgy éreztem, darabokra hullott az életem. És bizonyos szempontból darabokra is hullott, csakhogy az ép mozaikokat, cserepeket újra összeillesztve egy sokkal szebb és egészségesebb kép kerekedett ki belıle. Apa végül egy széket húz magának mellettem, Brad pedig leguggol Zoe mellé az ablaknál. – Figyelj, Zoe, mit szólnál egy kis liftezéshez velem? Tudok egy még ennél is szuperebb helyet. A húgom szeme elkerekedik, és az apjára pillant, hogy mehet-e.

– Hogyne, csillagom, de elıbb várjuk meg, amíg Dr. Midar felolvas nekünk valami fontosat, egy levelet Brett anyukájától. – Ezt nem én olvasom – egyenesedik fel a fejét rázva Brad. – Ezzel kettesben hagylak benneteket. Azt hiszem, Elizabeth is így szeretné. Azzal kézen fogja Zoét, és már el is tőnnek az irodából. Elıhúzom a levelet a borítékból, és leteszem kettınk közé az asztalra. Apa a kezemre rakja a kezét, és így olvassuk el, mindketten magunkban: Drága Brett! Harmincnégy évvel ezelıtt ígéretet tettem Charles Bohlingernek, egy olyan ígéretet, amit azóta is keserően bánok. A szavamat adtam neki, hogy soha nem fedem fel a fogantatásod titkát, ı pedig cserébe megfogadta, hogy a saját lányaként fog téged felnevelni. Vitatható, hogy ı betartotta-e a szavát, de az biztos, hogy én az utolsó pillanatig nem szegtem meg az enyémet. Olyan sokszor szerettem volna neked megmondani az igazat, mert olyan gyötrelmes volt számodra a Charlesszal való kapcsolat. Könyörögtem neki, hadd áruljam el neked, de hallani se bírt róla. Én pedig hogy a szégyen vagy az ostobaság diktálta-e, nem tudom, úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a méltóságának. És hogy fogalmam se volt, merre kereshetném apádat, attól tartottam, hogy ez csak még jobban erısítené benned azt a félelmet és meggyızıdést, hogy az apád eldobott magától. Remélem, egyszer képes leszel megbocsátani nekem és Charlesnak is. Neki se volt könnyő, értsd meg kicsim. Mert ı nem a szépet és a jót látta

benned, hanem az én hőtlenségem örök bizonyságát. Nekem azonban te voltál a legnagyobb ajándék, boldogság szivárvány egy fájdalmas vihar elcsitulása után. Isten tudja, hogy érdemtelenül, de visszakaptam egy darabkát abból a férfiból, akit szerettem, és így a muzsika is újraéledhetett a lelkemben. Mert számomra elnémult a világ néhány hétre, miután apád elhagyott. Csak évekkel késıbb értettem meg milyen lovagiasan és önzetlenül cselekedett értem. Olyan kétségbeesetten szerettem ıt, hogy bármire kész lettem volna, hogy vele maradjak, még olyasmire is, amibe késıbb belerokkant volna a lelkem. De ı megkímélt ettıl, s ezért örökre hálás leszek neki. Hiába próbáltam keresni apádat, sajnos nem bukkantam a nyomára. Miután Charles meg én elváltunk, felvettem egy embert, és kerestettem, de nem jutott semmire. Abban viszont, ki tudja, miért, bizonyos vagyok, hogy te meg fogod ıt találni. És az lesz csak az ünnep. Apád rendkívüli férfi, és még ha tisztában vagyok is vele, hogy egy titkos viszonyt fenntartani önzı és gyáva tett, a mai napig szilárdan hiszem, hogy amit apád iránt éreztem, az szerelem volt, igaz és tiszta és erıs, akár egy sziklákat mozgató hegyi patak. Gyakran kérdezgettél, Charles után miért nem lett több férfi az életemben. Olyankor csak mosolyogtam, és azt feleltem, hogy semmi szükségem újabb kapcsolatra. Mert

már túl vagyok életem nagy szerelmén. És ez így is volt. Köszönöm neked, hogy léteddel összekapcsoltál két életet, gyönyörő kislányom. Minden, ami jó benned, a kedvességed, az eszed, mind az apádtól örökölted. Minden áldott nap megköszönöm neki, ahogy neked is, hogy megtanított a szeretetre. Örök szeretettel, Anyu Szombat délután hatalmas a nyüzsgés az Astor utcai házban. Anyu imádta volna ezt a napot, amikor elmúlt és jelenlegi szerelmek, régi és új barátok és elveszett majd megtalált családtagok egymásra találnak. Carrie és a párja befutnak délben, nem sokkal utánuk megérkeznek a szülei, Mary és David. És míg mi Carrie-vel és Stellával csináljuk a lasagnét tizennégy vendégnek, addig az öregek a nappaliban egy ital mellett nosztalgiáznak Johnnyval a Rogers parki idıkrıl. Austin az ablakba akasztott hintájából egy gumihalon rágódva figyeli, ahogy Carrie-ék gyerekei ugróiskoláznak az udvarban Zoéval. Carrie fél ötkor úgy határoz, mégiscsak megsüti a liszt nélküli csokitortáját. – Ha jól kalkulálok, még langyos lesz, amikor asztalra kerül. – De nekem már most ömlik a nyálam. Ott abban a szekrényben találsz keverıtálakat. – Megterítek – jelenti ki Stella, és már el is tőnik odabenn, majd egy pillanat múlva bekiabál: – Hol tartod a terítıket, Brett? – Jaj, ne! – csapok a homlokomra. – Elfelejtettem elhozni a tisztítóból a cuccot. – Nem gond, találtam másikat – bukkan fel halomnyi damaszt asztalkendıvel és szalvétával.

– Nem, ma a kézzel hímzett ír asztalnemőt kell felrakni. A rendkívüli alkalmakra anyu mindig azzal terített, és a szülinapjánál rendkívülibbet nehezen tudnék elképzelni – ingatom a fejemet, majd sietve az órámra nézek. – Fél óra múlva itt vagyok. Ahogy az egy augusztusi naphoz illik, az ég ragyogóan derült, vattacukorforma bárányfelhıhabokkal. Igaz, hogy reggel még lehőlést és zivatarokat ígértek, most viszont még a nyomát se látni, érezni egyiknek se. A What a Wonderful Worldöt dudorászva ballagok az árnyas utcán, elıttem Rudy lohol a póráz végén, a hasamon Austin gıgicsél a hordozókendıben. A Mauer-féle mosoda elıtt szıke bombázó üldögél egy padon, kezében fekete labrador póráza. Rudy megszimatolja a békés állatot, megböködi az orrával, hátha lehetne valami mókáról szó kutyáéknál. – Viselkedj, Rudy – rögzítem a pad másik oldalán a pórázt. Rámosolygok a csajra, de a mobilján trécsel valakivel, nem vesz észre. Az ajtó felett csengı kolompol, ahogy bemegyek a mosodába. Már majdnem öt óra, mindjárt zárnak. Beállok a rajtam kívül egyetlen vevı, egy magas, sötét és hullámos hajú csóka mögé a sorba. Kedélyesen hallgatja a pult mögötti ısz hajú hölgyet, aki valamit nagyon magyaráz. Gyerünk már! A férfi nagyot nevet azon, amit a hölgy mondott, és végre átadja neki a cetlijét. A nı hátracsoszog az automatikus fogassorhoz, kikeresi a cetli párját, majd egy becsomagolt ruhadarabbal tér vissza. – Meg is van – fekteti a ruhát a pultra. Én meg csak bámulom… aztán meg a pasit bámulom, majd megint a ruhadarabot. A Burberry esıkabátot – Szép lett – bólogat a fickó. Egyszerre a fejembe fut a vér. Lehet, hogy ı az? A burberrys pasi? Ugyan, mennyi esély lehet rá? A férfi fizet, és fogja a kabátot.

– Köszönöm, Marilyn. Kellemes hétvégét. Megfordul. Aranypettyes barna szemek, elıször Austint szúrja ki. – Hahó, manócska! – köszön neki. Austin rámered egy hosszú pillanatig, majd vigyorogni kezd. A férfi szeme sarkából nevetıráncok tőzijátéka bomlik ki, és rám néz. Figyelem, ahogy az elsı zavarodott pillantás lassan átfordul felismerésbe. – Hé – bök felém az ujja. – Maga az a nı, akivel egy idıben folyton összefutottam. Kávét borítottam magára a házuk elıtt. És akkor reggel is láttam, amikor kocogtam – sorolja, és van valami a mély hangjában, mintha régi ismerıssel beszélnék, pedig alig ismerem. – Legutoljára a Chicago állomáson láttam. Olyan nagyon dühös volt, hogy lemaradt a vonatról… – majd megrázza a fejét, mint aki zavarban van. – Nyilván maga már nem is emlékszik. A szívem az agyamban lüktet, majdnem bevallom, hogy igazából miatta akartam elérni annyira azt a vonatot. – De emlékszem – mondom helyette egyszerően. – Tényleg? – lép közelebb. – Aha. Az arca lágy mosolyra húzódik, nyújtja a kezét; – Garrett vagyok. Garrett Taylor. Lepottyan az állam, csak bámulok. – Maga… maga Dr. Taylor? A pszichiáter? – Az vagyok – billenti oldalra a fejét. Hirtelen megtorpan az idı. A hangja. Hát persze! Vagyis Garrett Taylor a burberrys pasi! Nem vén trotty. Hanem szívdöglesztı negyvenes kissé horgas orral, az állán végigfutó heggel… a legtökéletesebb arc, amit valaha láttam. Pillangók milliárdja rebben fel a gyomromban, hátravetett fejjel kacagok, és megfogom a felém nyújtott kezet. – Én vagyok az, Garrett. Brett Bohlinger.

– Édes istenem! – kerekedik el most az ı szeme is. – Ezt nem hiszem el, Brett. Olyan sokat gondoltam rád. Legszívesebben felhívtalak volna, csak az olyan… – De nem mondja végig, elhallgat. – De te elméletileg öreg csóka vagy – ingatom a fejemet hebegve. – Anyukád egy tantermes iskolában tanított. És a nıvéreid nyugdíjasok… – És van köztünk tizenkilenc év korkülönbség. Én voltam a meglepetésgyerek. Meglepetés, az már igaz. – Valahol itt laksz? – A Goethe utcában. – Én meg az Astorban. – Vagyis alig pár saroknyira lakunk egymástól – nevet nagyot. – Mondjuk, ez itt az anyám háza. És télen kiköltöztem Pilsenbe. Austin megragadja Garrett felkínált kisujját. – És szültél egy kisbabát – rebben szomorúság a szemében. – Amihez gratulálok. – İ itt Austin Elizabeth. Megsimogatja Austin selymes haját, de a mosolya már nem olyan vidám. – Bájos – mondja, majd végigmér. – És végre boldog vagy, látom. – Az bizony. Mámorosan boldog. – Ezek szerint összejött jó pár pont arról az álomlistáról. Örülök, Brett – biccent kurtán, és megragadja a karomat. – Annyira boldog vagyok, hogy végre találkoztunk. Legyél nagyon boldog az új családoddal. És indul az ajtó irányába. Azt hiszi, férjnél vagyok. De hát nem engedhetem el így! Mi van, ha soha többet nem találkozunk? A keze már a kilincsen. – Emlékszel Sanquitára? A vesebeteg tanítványomra? – A menhelyi lányra? – fordul vissza. – Tavasszal meghalt – bólintok. – Austin az ı kislánya. – Nagyon sajnálom – lép vissza egyet. – Vagyis örökbe fogadtad?

– Igen, épp a múlt héten kaptam meg a végleges papírokat. – Milyen szerencsés kislány – mosolyog rám Garrett. És csak nézzük egymást hosszasan, míg végül Marilyn szól ránk a pult mögül: – Rémesen utálom, hogy félbe kell szakítanom a kis egymásra találásukat, de lassan zárnánk. – Jaj, ne haragudjon – keresem elı a zsebembıl a cetlimet. De amint átadtam neki, már fordulok is vissza Garretthez. – Figyelj – hadarom, és mélyen remélem, hogy a vékonyka pólón át nem látja, mennyire dobog a szívem –, ha esetleg nincs semmi programod az este, nálam kisebb vendégség lesz, család, pár barát. Anyu születésnapjára emlékezünk. Annyira örülnék, ha be tudnál ugrani. Északi Astor száztizenhárom. – Sajnos, már elígérkeztem – mondja, és ıszintén csalódottnak tőnik. A szeme a másodperc töredékéig a kirakatra villan, ahol a fekete labradoros szıke bombázó próbál bekukucskálni. Már nem mobilozik, hanem láthatóan azon tanakodik, hogy ugyan miért szorult be ide ennyire a pasija… vagy a férje. – Jó, persze, nem probléma – sietek, és érzem, hogy fülig vörösödöm. – Rohannom kell. A kutyám kezd aggódni. Tucatnyi riposzt ugrik be, és vicces is lenne, ha épp nem zúzna össze apró darabokra, hogy egy nıt látok odakinn türelmetlenül toporogni, aki olyan messze van a kutyaságtól, mint a bagdadi tolvaj a Golf-áramlattól. – Tizenhét ötven – teríti a pultra Marilyn az abroszomat. Elıtúrom a pénzemet, közben Garrettre sandítok. – Klassz, hogy találkoztunk – igyekszem könnyednek és vidámnak hangozni. – Vigyázz magadra! – Te is – bólint, és pillanatnyi habozás után kinyitja az ajtót, és kilép az üzletbıl.

És tényleg megvastagodott a felhızet, az azúrkékbıl szürkére és mélylilára változott az ég. Szinte látom a fellegekben sorakozó esıcseppeket, ahogy a bevetésre készülıdnek. Beszippantom a közelgı vihar nehéz szagát, és szaporázom a lépteimet, hogy még az esı elıtt hazaérjek. És a trappolás alatt is vég nélkül átkozom magamat. Hogy lehettem ilyen idióta? Minek nyitottam ki egyáltalán a nagy számat? Most nyilván totál hibbantnak gondol, hogy meghívom egy családi vacsorára. Ekkora ostobaságot! Hiszen egy Garrett-féle pasi nem lehet szingli. Hiszen dögös doki, aki ráadásul kedves is. Világos, hogy miért nem tudtunk egy nyomorult randit sem összehozni: anyu keményen lapátolt, hogy felállítsa közénk az akadályokat, hiszen úgyis csak hiábavaló lett volna. Mert foglalt. Jaj, találok valaha is normális pasit magamnak? Egy magányos normális pasit? Aki engem is és Austint is tudna szeretni? Herbert Moyer képe ködlik fel az agyamban, és kezd gyökeret verni benne. Sültfokhagyma-illat csap az orromba, ahogy belépek a házba, és a gyerekzsivaj is majdnem olyan gyorsan éri el a hallójárataimat. Eloldozom Rudyt, és igyekszem kiverni a fejembıl a Garrett Taylorral történt gyászos találkozást. Elvégre anyu szülinapi ünnepsége van, nem hagyom, hogy bármi belerondítson. Brad robog ki elém a nappaliból, már ki is kapja a kezembıl a térítıt – Jenna most telefonált, egy percet se késett a gép, már úton van. – Hurrá, akkor mind meg is vagyunk – csomagolom le magamról Austint, és megfordulok, hogy Brad leszerelhesse rólam a hordozót – És Zoe mesélt a lováról, Plútóról – keresi sokatmondón a tekintetemet. – Apád szerint valami névtelen adományozó jelentıs adománnyal segítette a Nelson Központot, hogy újraindíthassák a lovas terápiát – mondja hangsúlyosan, majd közelebb hajol, és suttogóra veszi: – Megint mit adtál el, B. B.? Egy újabb Rolexet?

– A nyugdíj-megtakarításomból vettem fel valamennyit Zoe lovaglása megéri az adót – Hát hadd gratuláljak. Tizennégyes cél a tarisznyában. A zabosban – kacag nagyot a saját poénján, és ezen nem lehet nem mosolyogni. – Hogy te mekkora lúzer vagy. – Csak a szegény Lady Lulu a lúzer ebben a történetben. Emlékszel Lulura az állatmenhelyrıl? Akit Gillian ránk akart testálni? – Csóválja a fejét, és kitöröl egy képzeletbeli könnycseppet a szemébıl. – Szegény, öreg Lulu, azóta már nyilván nagy vödör enyvvé vált. – Egy francokat. Már hónapokkal ezelıtt otthonra talált. – Álljunk csak meg! Te tényleg gondoskodtál Lady Luluról? – Azért nem kell elszállni – vonok vállat. – Tudod, menynyire megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy valaki örökbe fogadta? Nagyot nevet, és pacsizunk. – Lenyőgözı vagy. Megvan még egy cél. Mindjárt itt a befutó. – Ja, ha a legnehezebbet nem számoljuk – ingatom a fejemet. Fáj a kudarc. – Az óra ketyeg, Brad. Alig egy hónapom van, hogy szerelmes legyek. – Figyelj, gondolkodtam. Austint imádod, nem? Nem lehet, hogy ez az a szerelem, amirıl anyád írt, amibe a szíved is belesajdul, és amiért meghalni is kész lennél? Belenézek a kisbabám édes arcába, érte tényleg az életemet is adnám, ha kell. És ha most rábólintok Brad okoskodására, akkor megvan a tizenhetes boríték, már csak meg kell vennem anyu házát, és minden célt kipipáltam, ahogy kell, éppen idıre. Austinnal megkapjuk az örökségünket, és zsebben a biztos jövı. Már épp helyeselnék, amikor felvillan elıttem annak a valaha volt tizennégy éves lánynak az arca, és kérlel, hogy ne adjam fel a nagy álmot. És anyám hangja is a fülemben cseng: A szerelemben soha ne tegyél engedményeket. – Hú, kösz a bizalmat, Midar – bököm oldalba.

– Én csak… – Tudom – mosolygok –, csak segíteni akarsz. És hálás is vagyok érte, de akkor is teljesítem ezt a listát, ha nem végzek szeptember végéig. Nem az örökség miatt, de nem okozhatok csalódást anyának. És annak a valaha volt kislánynak se – nyomok egy puszit Austin pihés kis fejére. – A milliók nélkül is pompásan megleszünk, nem igaz? A lasagne aranybarna és illatos, rotyog rajta a sajt. Mary nagy ezüstvázában pompás csokor hortenziát tesz az anyu abroszával elegánsan megterített étkezıasztal közepére. Catherine gyertyákat gyújt, lekapcsolom a villanyt. A szoba a közelgı vihar fényeivel levendulaárnyalatba öltözik. Ha anyu még élne, most boldogan csapná össze a két kezét, hogy: „Jaj, drágáim, hát nem gyönyörő?” Büszkén nézek körbe, csak ne hiányozna olyan fájón ez a drága, elveszett asszony. Égzengés ránt ki a merengésembıl, és már veri is az ablakot a zuhogó esı. Az ablakon át látszik a szélvészben veszettül táncoló tölgyfa a kertben. Borzongva dörzsölgetem a karjaimat. – Kész a vacsi – hirdetem ki. És utána nézem, ahogy a szeretteim, akiket már az anyám is szeretett, összegyőlnek a nagy asztal körül. Jay kihúzza a széket Shelleynek, és ahogy a felesége leereszkedik rá, megcsókolja a nyakát. Shelley belepirul, hogy láttam a kis gyöngédséget közöttük, és én biztatón kacsintok rá. Carrie és a családja megszállja az asztal egyik felét, a gyerekek ölre mennek, hogy melyikük üljön Zoe mellé. Brad és Jenna Shelley mellett talál helyet, Jenna útjáról társalognak. Kézen fogom apát, és az asztalfıre ültetem, mert ott az ı helye. Mary és David Joad közvetlen szomszédságában ül le, a másik oldalán pedig az én szépséges kislányom szendereg Catherine nénikéje ölében. Hallom, ahogy Joad felveti, hogy amíg eszünk, legalább addig tegye le, de Catherine errıl hallani sem akar. Elkapom

Catherine pillantását, és összemosolygunk: két nagyon más nı egyazon szerelemmel. Végül, amikor már mindenki talált helyet magának, én is elfoglalom az enyémet az apámmal átellenben, az asztal másik végében. – Emelem poharamat – fogom a borospoharamat – Elizabeth Bohlingerre, erre a rendkívüli nıre, akit néhányunk az anyjának tudott… – kezdem, de elfúl a hangom. – Mások a barátjuknak – folytatja hát David, és magasba tartja ı is a poharát. – Valaki a szerelmének – teszi hozzá rekedt érzelmesen John. – És valaki a fınökének – toldja meg Catherine. És mindenki nagyot nevet. – És akit hárman mindig a nagyijukként emlegetnek majd – fejezi be Jay. Végignézek Emmán és Trevoron, s Austinon állapodik meg a tekintetem. – Elizabethre, erre a fantasztikus asszonyra, aki mindannyiunk életére mélységes hatással volt Koccintunk, és éppen ekkor csengetnek. Trevor fut versenyt Rudyval az elıszobába. – Bárki is az, mondd meg neki, hogy épp vacsorázunk – kiált utána Joad. – Úgy is van – pillant le Catherine az ölében szundikáló csomagra –, a kis Austin nagyon nem szereti, ha vacsora közben zavarják. Mire Trevor visszaér, már az ételt adjuk körbe. – Ki volt az, angyalom? – érdeklıdöm, miközben salátát szedek Zoénak. – Dr. Valaki – vonja meg a vállát Trevor. – De mondtam, hogy menjen el. – Dr. Moyer? – kérdi Jay. – Aha – töm épp nagy falat kenyeret a szájába Trevor. Jay a nyakát nyújtogatva bámul ki az esımosta utcára az ablakon.

– Nahát, itt van Herbert – pattan fel, hogy kis híján feldönti a székét, majd rám néz. – Te hívtad meg? – Nem – teszem le a szalvétámat, és már indulok is –, de jut neki is bıven kaja. Ülj csak le Jay, majd én kimegyek érte. Az ajtóig vezetı húsz másodperces úton kilométereket vágtáz be az agyam. Jézusom, Herbert visszajött, pont az eredetileg kitőzött esküvı napján. Ez vajon anyutól lesz jel? Lehet, hogy mégse jött be neki az a gondolat, hogy Austinnal kettecskén járjuk tovább az élet útját. Azt akarja, hogy adjak ennek a pasinak még egy esélyt. És talán most arról is gondoskodik majd, hogy jöjjenek a pillangók, és mőködjön a varázslat. Szélroham lapít neki kis híján az ajtónak, ahogy kilépek a házból. A hátsó udvarból idehallatszik a szélhárfa kalimpálása. De a feljárón nincs senki. A hajamat kavarja a fejem körül a szél, úgy kell marokra fognom, hogy lássak is valamit a világból. Hova lett? Az esı az arcomba vág, ahogy kifelé pislogok a felhıszakadásba. Végül feladom, és visszamenekülök az eresz alá, és akkor látom meg, ahogy nagy, fekete ernyı alatt keresztülvág a ház elıtt az úttesten. – Herbert! Megpördül. A Burberry viharkabátjában van, a kezében egy csokor vadvirág. A kezem a számhoz tapad, és kirohanok a viharba. A mosolyát még az özönvízen át is látom. Nem vesztegetem az idıt, lerohanok a lépcsın, érdekel is engem, hogy az esı pillanatok alatt csuromra áztatja a selyemblúzomat Nevetve fut felém. Az utca közepén találkozunk, magasra emeli az ernyıt, hogy beférjek alá, és magához húz, hogy még a friss vágást is látom az állán. Megborotválkozott. – Te hogyhogy? Garrett Taylor mosolyogva nyújtja a viharvert csokrot. – Lemondtam minden egyéb programot. Nem csak elhalasztottam, nem jelöltem ki esınapot. Lemondtam, végérvényesen. – Nem kellett volna – nyomom az orromat egy ázott pipacsba, de repdes a szívem.

– De nagyon is – simít a fülem mögé egy nedves tincset. – Nem hagyom, hogy még egyszer elmenjünk egymás mellett. Egy napot, egy órát, egy percet se várhattam, hogy idejöjjek, és elmondjam, mennyire hiányzott nekem a mókás tanár néni, akit telefonon ismertem, és akivel annyit nevettem. És végre azt is be kell vallanom, hogy alaposan belehabarodtam abba a gyönyörő lányba, akit a vonaton és a lakásom elıtt és a tó partján, kocogás közben láttam – simogatja mosolyogva az arcomat. – Így hát amikor ma találkoztunk, és a két csodás alak egybeolvadt, nem volt választásom, ide kellett jönnöm – suttogja, és mélyen a szemembe néz. – Mert elviselhetetlen volt a gondolat, hogy egy nap arra ébredek, hogy a vonatom indul, és álmaim asszonya ott áll kinn a peronon, és csak integet nekem. Magához ölel, és olyan, mintha világéletemben erre az ölelésre vágytam volna. – Én utánad futottam akkor, nem a vonat után – súgom bele a mellkasába. Lehajol, ujjával megemeli az államat, és megcsókol, hosszan, lassan és édesen. – Engem elértél – mosolyog boldogan. Egyik kezemben a virág, a másikban Garrett keze, így megyünk fel anyu házának a lépcsıjén a nagy, fekete esernyı alatt. Ahogy becsukom magunk mögött az ajtót, még egy pillantást vetek az égre. Villám cikázik a szürke felhık közt. Ha anyu itt lenne, most megpaskolná a kezemet, és azt mondaná, kiderül még az ég. De én azt felelném rá, hogy nekem tetszik ez is, így, ahogy van, viharosan.

EPILÓGUS

Az öltözködıtükröm elıtt állok abban a szobában, amit valaha anyu is a sajátjának nevezett, bár azóta megváltozott kissé, tele van az én holmimmal. Mégis anyu illatait érzem benne a mai napig, és ahogy belépek, szembe találom magam az emlékével. Különös, hogy a helyek milyen gyorsan azonosulnak emberekkel, ez a ház is meg a régi kovácsoltvas ágya változatlanul ıt jelenti nekem, éppen ugyanúgy fogad, és becéz, ha megnyugvásra és becézgetésre van szükségem. Szerencsére az elmúlt két év során egyre ritkulnak az ilyen menekülési pillanatok, amikor anyu ágyában találom magam, és csakis az ı emléke nyugtathat meg. Bekapcsolom a gyöngysorom csatját. Lentrıl, a gyerekszobából, ami valaha az én szobám volt, a kislányom nevetését hallom. Elmosolyodom, még egy utolsó pillantás a tükörbe. És a tükörképemmel egyszerre bukkan fel a foncsorozott felületen az életem. Megperdülök, a paradicsom kapuja tárva-nyitva áll elıttem. – Hát ki cipeli hozzám az én nagy kislányomat? – lépek közelebb hozzájuk. – Papucikaaa – visongja bájosan a fodros ünneplıjében, a fején pettyes hajpánttal. Garrett csókot nyom a képére, ujjával bök felém: – Nézd, milyen csinos anyuci ebben a fehér ruhában! Egyszerően meseszép. Austin gurgulázva nevetgél, Garrett nyakába temeti az arcát. Okos kislány. Én is beleszippantok abba a frissen borotvált, illatos és napbarnított nyakba, amihez olyan remekül passzol a ropogós fehér ing és a fekete öltöny. – Eljött a nagy nap – nyújtja a kezét. – Ideges vagy? – Kicsit se. Csak várom nagyon. – Ahogy én is – bólint, lehajol, és a fülembe puszil. – Ezt a boldogságot, ami nekem jutott, ember nem érdemli meg. Ekkorát.

Libabır fut végig az egész testemen. Már épp beszállnánk a kocsiba, amikor beugrik, hogy a ceremónia menetrendjét itthon hagytam, és amíg Garrett a babaülésbe rögzíti Austint, visszasietek a programért. A ház elcsendesedett, se Austin gügyögése, se Garrett nagy hahotái nem vernek benne visszhangot. A dohányzóasztalon vannak a nyomtatványok, nem is csoda, ott hagytam ıket. Ahogy indulok kifelé, a szemem megakad anyu fényképén. A szeme pajkosan csillog, mint aki elégedett azzal, amit és akit lát. Azt hiszem, ha élne, nagyon is az lenne. Elégedett, hogy azt teszem, amit teszek. – Kívánj szerencsét, anyu – suttogom. Fogok egy rózsaszín lapot a kupac tetejérıl, a mai programot, és a kép mellé állítom: Augusztus 7-e, vasárnap, délután egy óra: Sanquita-ház-avató ünnepség Ulysses sugárút 749. Chicago legújabb menhelye egyedülálló anyák és gyermekeik számára Bezárom magam mögött a ház ajtaját, és rohanok a kocsihoz, ahol életem két nagy szerelme vár, akikért akár az életemet is adnám: a férjem és a kislányunk.