Kedves Állandó Olvasó! Ez itt egy fiók aljából előszedett regény, világos? Ezt addig szeretném tisztázni veled, amíg kezedben a számla, és még

Stephen King BLAZE

Kedves Állandó Olvasó! Ez itt egy fiók aljából előszedett regény, világos? Ezt addig szeretném tisztázni veled, amíg kezedben a számla, és még mielőtt mártás vagy fagylalt csöppenne rá, amitől nem cserélheted vissza.[1] Ez itt egy fiók aljából előszedett regény, amelyet átdolgoztam, felújítottam, de az alapja változatlan. A Bachman nevet azért viseli, mert ez az említett úriember legtermékenyebb periódusának tekinthető 1966-1973 közti időszak utolsó munkája. Ezekben az években valójában két ember voltam. Stephen King írta (és adta el) a rémtörténeteket az olyan silány pornólapoknak, mint a Cavalier és az Adam,[2]de Bachman volt az, aki sorozatban írta a regényeket, amelyek a kutyának sem kellettek. Közéjük tartozott a Düh,[3]a Hosszú menetelés, az Útkaparó és a Menekülő ember.[4]Eredetileg mind a négyet papírkötésben adták ki. E korai regények közül a Blaze volt az utolsó... ha úgy tetszik, az ötödik negyed. Vagy egy ismert író fiók aljából előszedett másik regénye, ha úgy jobban tetszik. 1972 végén, és 1973 elején íródott. Írás közben remekműnek találtam; amikor átolvastam, inkább szemétnek tűnt. Emlékezetem szerint nem mutattam meg egyetlen kiadónak sem – még a Doubledaynél sem, ahol pedig volt egy William G. Thompson nevű barátom. Bill volt az a fickó, aki fölfedezte John Grishamet, és ugyancsak ő kötött szerződést a Blaze-t megelőzően egy morbid, ám lebilincselő történetre, amely Közép-Maine-ben, egy szalagavató bálon játszódik.[5]

Néhány évre megfeledkeztem a Blaze-ről. Miután a korai Bachman-írásokat kiadták, elővettem, átnéztem. Ahogy elolvastam az első húsz oldalt, eldöntöttem, hogy az első benyomásom volt helyes, és visszaraktam a fiókba. Úgy láttam, az írás még rendben is volna, de a sztoriról eszembe jutott valami, amit Oscar Wilde mondott. Azt állította, hogy az Ódon ritkaságok boltjá-t lehetetlen úgy olvasni, hogy az ember ne sírjon a nevetéstől.[6] így hát Blaze a feledésbe merült, de nem veszett el. Mindössze bedugták a többi Stephen King/Richard Bachman-írással együtt a Maine-i Egyetem Fogler Könyvtárának egyik zugába. Blaze a következő harminc évet a sötétben töltötte.[7] Akkor egy Kemény Krimik nevű sorozatban megjelent egy vékony, papírkötéses könyvem, eredeti címén Colorado Kid. Ez a sorozat egy Charles Ardai nevű, nagyon okos, nagyon klassz pasas elmeszüleménye volt, aki föl akarta támasztani a régi noir krimiket, és újakat is akart kiadni. A Kid határozottan nem volt kemény, Charles mégis úgy döntött, hogy megjelenteti az egyik híres, jól bevált borítójával.[8] Az ötletben minden nagyszerű volt... kivéve a lassan csordogáló jogdíjat.[9] Úgy egy évvel később kacérkodtam a gondolattal, hogy ismét rálépek a Kemény Krimik útjára, lehetőleg olyasmivel, ami keményebb. Sok év után először fordultak a gondolataim a Blaze felé, csakhogy rögtön beugrott az az átkozott Oscar Wildeidézet az Ódon ritkaságok boltjá-ról. A Blaze

emlékezetem szerint nem volt kemény noir, inkább három zsebkendőre hitelesített szívfacsar. De úgy gondoltam, azért nem árt utánanézni. Már, ha egyáltalán megtalálom. Emlékeztem a kartondobozra, még a szögletes betűformára is (feleségem, Tabitha, öreg egyetemi írógépe volt, agyonverhetetlen, hordozható Olivetti), de fogalmam sem volt, mi lett a kéziratból, amelynek a dobozban kell lennie. Sejtésem szerint eltűnt, mint a szürke szamár a ködben. [10] De nem ez történt. Marsha, két becses segítőtársam egyike megtalálta a Fogler Könyvtárban. Nem bízta rám az eredeti kéziratot (én, öhm, hajlamos vagyok elveszíteni dolgokat), de fénymásolatot készített róla. Döglődő írógépszalagot használhattam a Blaze-hez, mert a fénymásolatot alig lehetett elolvasni, a margóra firkantott jegyzetek alig voltak többek légypiszoknál. Ennek ellenére leültem, és nekiveselkedtem az olvasásnak, felkészülve annak a kínos szégyenkezésnek a döfésekre, amit csak a fiatalabb, szuperokosabb változatától várhat az ember. Erre úgy találtam, hogy egész jó – biztosan jobb, mint az Útkaparó, amelyet a maga idejében vérbeli amerikai regénynek tartottam. Csak éppen nem noir krimi. Inkább afféle utánérzése annak a fajta bűnnel elegy naturalizmusnak, amelyet James M. Cain és Horace McCoy művelt a harmincas években.[11] Úgy találtam, hogy a visszapillantások a múltba még jobbak is a tulajdonképpeni sztorinál. Emlékeztettek James T. Farrel Ifjú Lonigan trilógiájára, és az elfeledett (pedig igazán zamatos)

McGinty sörözőjére. Helyenként megvolt benne a három L,[12] de egy fiatal ember írta (huszonöt éves) aki meg volt győződve róla, hogy AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK ALKOT. Arra gondoltam, hogy a Blaze-t nyugodtan át lehetne írni, és ki lehetne adni, de valószínűleg nem illene a Kemény Krimik közé. Bizonyos értelemben egyáltalán nem bűnügyi regény volt. Arra gondoltam, ha az átdolgozás elég irgalmatlan, lehetne belőle a leszakadt osztály kisebb tragédiája. Ennek érdekében átvettem a legjobb noir krimik száraz, színtelen stílusát, sőt az Amerikai írógép betűtípust használtam hozzá, hogy ne felejthessem el, mit csinálok. Gyorsan dolgoztam, nem néztem sem előre, sem hátra, el akartam kapni azoknak a műveknek a loholását (inkább Jim Thompsonra és Richard Starkra gondolok, mint Cainre, McCoyra vagy Farrellre). Arra gondoltam, hogy a csiszolást ceruzával csinálom, nem számítógéppel, ahogy manapság szokás. Ha már ósdi a könyv, akkor inkább rájátszom, mint hogy távolodjak tőle. Azt is elhatároztam, hogy amennyire lehet, az írásból száműzök minden érzelmet, azt akartam, hogy a kész könyv olyan rideg legyen, mint egy üres ház, amelyben még szőnyeg sincs; hogy „kilógjon belőle a csupasz pofája”, ahogy anyám mondta volna. Egyedül az olvasó ítélheti meg, sikerrel jártam-e. Ha ez fontos neked (nem kell, hogy az legyen – remélhetőleg egy jó sztorira vársz, és remélhetőleg

kapsz is egyet), minden jogdíj vagy egyéb jövedelem a Blaze után a Menedék Alapítványhoz kerül, amely azért jött létre, hogy olyan szabadúszó művészeket támogasson, akiknek éppen nem kedvez a szerencse.[13] Még valami, mielőtt elengedném a grabancodat. Igyekeztem a lehető legjobban fellazítani a Blaze időkeretét, hogy kevésbé kötődjön a pillanathoz.[14] Viszont lehetetlen volt minden keltezést kihagyni, mert némelyik fontos a meseszövés szempontjából.[15] Ha arra gondolsz, hogy „Amerikában játszódik, nem túl régen”, akkor azt hiszem, nem tévedsz. Befejezhetem azzal, amivel kezdtem? Ez egy régi regény, de azt hiszem, tévedtem, amikor az elején rossznak minősítettem. Lehet, hogy nem értesz egyet velem... de ez nem egy „Kis gyufaárus lány”. Állandó Olvasóm, most is minden jót kívánok, mint mindig, köszönöm, hogy elolvasod ezt a történetet, és remélem, tetszik majd. Azt nem fogom mondani, hogy remélem, bepárásodik egy kicsit a szemed, mégis... De igen. De igen, ezt mondom. Csak aztán ne a nevetéstől sírj. Stephen King (Richard Bachman helyett) Sarasota, Florida 2007. január 30. 1 George ott volt valahol a sötétben. Blaze nem láthatta, de a hangja erős volt és tiszta, nyers és egy

kicsit rekedt. George mindig úgy beszélt, mintha meg volna fázva. Srác korában baleset érte. Sosem mondta, mi, de az ádámcsutkáján volt egy bazi nagy forradás. – Nem azt, te hülye, az tele van öntapadóval. Chevyt vagy Fordot keress. Legyen sötétkék, vagy zöld. Kétéves. Nem több, nem kevesebb. Azokra senki nem emlékszik. És ne legyen rajta öntapi! Blaze otthagyta az öntapadókkal teliragasztott kis kocsit, és továbbment. Még itt, a söröző parkolójának hátsó részében is hallatszott a basszus halk bufogása. Szombat este volt, a parkoló megtelt. Farkasordító hideg. Stoppal jött be a városba, de már negyven perce mászkált a szabadban, a füle elzsibbadt. Elfelejtette a sapkáját. Valamit mindig elfelejtett. Már éppen kivette volna a kezét a zsebéből, hogy megmelegítse a zsibbadt fülét, de George ennek is betette az ajtót. George azt mondta, hogy a füle fázhat, a keze nem. Az ember nem a fülével indít be egy lopott kocsit. Mínusz tizenhat fok volt. – Ott van – mondta George. – Jobbra. Blaze odanézett, és egy Saabot látott. Öntapadóval. Nem is olyan volt, mint egy megfelelő kocsi. – Az a bal oldalad – mondta George. – Jobb, te hülye. Az a kezed, amelyikkel az orrod piszkálod. – Bocs, George. Igen, már megint hülye volt. Az orrát mindkét kezével piszkálta, de tudta, melyik a jobb keze, mert azzal szokott írni. Erre a kezére gondolt, és a megfelelő irányba nézett. Egy sötétzöld Ford állt ott.

Gondosan kidolgozott hanyagsággal ment oda a Fordhoz. Hátranézett. A hely egy egyetemi söröző volt, a neve Zacskó. Micsoda buta név, zacskónak azt nevezik, amiben az ember a golyóit tartja. Pincehelyiség volt. Péntek és szombat este egy zenekar játszott benne. Most biztos tele van kurta szoknyás kiscsajokkal, akik rúgják a port. Milyen jó lenne bemenni, és körülnézni... – Mégis mit képzelsz? – kérdezte George. – A Commonwealth Avenue-n sétálsz? A vak öreganyámat sem tudnád megvezetni. Csak tedd a dolgod, igen? – Jól van, én csak... – Igen, tudom, hogy te csak. Azzal foglalkozz, amit csinálsz. – Jól van. – Mi vagy te, Blaze? Lehajtotta a fejét, megszívta az orrát. – Hülye vagyok. George mindig azt mondta, hogy nincs ebben semmi szégyen, de tény, és ezt el kell ismerni. Senkit nem vághatsz át annyira, hogy okosnak higgyen. Csak rád néznek, és máris tudják az igazságot: a villany ég, de senki nincs otthon. Ha egyszer hülye vagy, akkor tedd a dolgod, és tűnj el. És ha lebuksz, tálalj ki mindent, kivéve, hogy kikkel voltál, mert minden mást úgyis kiszednek belőled a végén. George azt mondta, hogy a hülyék amúgy is szarul hazudnak. Blaze kivette a kezét a zsebéből, és kétszer megmozgatta az ujjait. Az ujjpercek ropogtak a hideg, csöndes levegőben.

– Kész vagy, nagyfiú? – kérdezte George. – Igen. – Akkor én bemegyek egy sörre. Intézd el. Blaze érezte, hogy elönti a pánik. A torkáig ért. – Hé, ne, eddig még sosem csináltam ilyet! Csak téged figyeltelek. – Hát most majd többet kell csinálnod a figyelésnél. – De hát... Elhallgatott. Nem volt értelme folytatni, hacsak nem akart kiabálni. Hallotta a tömör hó ropogását, ahogy George elindult a söröző felé. Lépései hamarosan elvesztek a basszus szívverései között. – Jézusom! – suttogta. – Ó, Jézus Krisztus! És az ujjai kezdtek megdermedni. Ezen a hőmérsékleten legföljebb öt percig lesznek használhatók. De lehet, hogy annál is kevesebb ideig. Odament a vezetőülés felőli ajtóhoz. Azt hitte, hogy be lesz zárva. Ha az ajtó be van zárva, akkor ez a kocsi nem jó, mert neki nincsen sperhaknija, George-nak van sperhaknija. De az ajtó nem volt bezárva. Kinyitotta, benyúlt, megtalálta a motorháztető zárkallantyúját, meghúzta. Azután előrement, tapogatózott a második zár után, megtalálta, és fölemelte a motorháztetőt. A zsebében volt egy kis ceruzalámpa. Elővette. Felkapcsolta, a fényt a motorra irányította. Keresd a gyújtókábelt. De mikor olyan sok spagetti volt itt! Akkumulátorkábelek, csövek, a gyertyákhoz vezető kábelek, a

gázbowden... Csak állt, csorgott róla a verejték, és megfagyott az arcán. Ez nem jó. Ez sose nem lesz jó. Hirtelen támadt egy ötlete. Nem valami fényes ötlet, de hát neki ritkán támadtak ötletei, és ha mégis, akkor meg kellett ragadni őket. Visszament a vezetőüléshez, és megint kinyitotta az ajtót. A lámpa felgyulladt, de hát ezen nem tudott segíteni. Ha valaki meglátja, ahogy itt piszmog, legföljebb azt hiszi, valami gondja van a gyújtással. Hát persze, ilyen hideg éjszakán nem is lehetetlen, ugye? Emiatt még George sem piszkálhatja. Legalábbis nem nagyon. Lehajtotta a volán fölötti napellenzőt, reménytelenül reménykedve, hogy a tartalék kulcs a kezébe pottyan, néha dugnak oda olyat a népek, de nem volt ott semmi, csak egy ócska jégkaparó. Az lepottyant. Ezután a kesztyűtartóval próbálkozott. Tele volt papírokkal. Az ülésre térdelve a padlóra szórta őket, közben párafelhőket fújt. Csak papírok voltak ott, meg egy doboz Junior Mints, kulcsok viszont nem. Te átkozott hülye, hallotta George-ot, most elégedett vagy? Hajlandó vagy végre megpróbálkozni a kábelekkel? Úgy gondolta, hogy hajlandó. Úgy gondolta, hogy képes kitépni pár kábelt, azután összeérinti őket, ahogy George csinálta, ő pedig látta, hogy olyankor mi történik. Becsukta az ajtót, ismét elindult a Ford orra felé. Azután megállt. Mert új ötlete támadt. Visszament, kinyitotta az ajtót, lehajolt,

felhajtotta a padlószőnyeget és ott volt. Nem írták rá, hogy FORD, egyáltalán semmit, mert ez egy másolat volt, de minden stimmelt, a szögletes feje is, és minden. Fölvette, megcsókolta a hideg fémet. Nyitott ajtó, gondolta. Azután azt: Nyitott ajtó, és a kulcs a padlószőnyeg alatt. Azután azt: George, ma éjjel mégse én vagyok a leghülyébb! Beült a volán mögé, becsapta az ajtót, becsúsztatta a kulcsot az indító nyílásába – gyönyörűen passzolt –, azután rájött, hogy nem látja a parkolót, mert a motorház nyitva maradt. Gyorsan körülnézett, először erre, aztán arra, ellenőrizte, hogy George nem gondolta-e meg magát, és nem jötte vissza segíteni. George irtóra kiosztaná, ha meglátná a nyitott motorháztetőt. De nem volt ott. Senki sem volt ott. A parkoló egy tundra volt, tele autókkal. Kiszállt, lecsapta a motorháztetőt. Azután visszaült, és már csukni akarta az ajtót, amikor megállt. Mi lesz George-dzsal? Menjen el a sörözőig, szóljon be neki? Lehajtott fejjel, összevont szemöldökkel ült. A mennyezeti lámpa sárga fényt vetett lapátkezére. Tudod, mit? – gondolta végül, és fölemelte a fejét. Szard le. – Le vagy szarva, George – mondta. George hagyta, hogy stoppoljon, csak itt találkozott vele, aztán ismét lelécelt. Hagyta, hogy ő végezze a piszkos munkát, és a leghülyébb vakszerencse kellett hozzá, hogy Blaze találjon egy kulcsot, így hát le van szarva George. Emelgesse ő a hüvelykujját a tizenhat

fokos hidegben. Becsukta az ajtót, sebességbe tette a kocsit, és kihúzott a parkolóból. Amikor kiért az útra, rálépett a gázpedálra, a Ford megugrott, a hátsó fele csúszkált a keményre döngölt havon. A pániktól mereven taposott a fékbe. Mit csinál? Mit képzel? Elmegy George nélkül? Öt mérföldön belül úgyis lemeszelik! Valószínűleg már az első közlekedési lámpánál! Nem mehet el George nélkül! De hát George meghalt! Ez hülyeség. Ott van. Bement egy sörre. Halott. – Ó, George! – nyögte. Ráborult a volánra. – Ó, George, ne legyél halott! Egy darabig ült. A motor hangja rendben volt. Nem kopogott, más gond se volt vele, még ilyen hidegben sem. A tank háromnegyedéig volt a kijelző szerint. A kipufogógáz fagyottan fehérlett a visszapillantó tükörben. George nem jött ki a sörözőből. Nem jöhetett ki, mert sose ment be. George meghalt. Három hónapja. Blaze reszketni kezdett. Kicsivel később összeszedte magát. Elindult. Senki sem meszelte le az első közlekedési lámpánál, sem a másodiknál. Senki sem állította meg a városból kifelé. Mire elérte a város határát, ötvennel ment. A kocsi néha megfarolt egy kis jégfolton, de ez nem zavarta. A kormánnyal ellensúlyozta a farolást. Kamaszkora óta jeges utakon vezetett. A városon kívül hatvanra gyorsította a Fordot, és hagyta, hadd menjen. A magasan ülő fényszórók

csillogó ujjakkal tapogatták az utat, ragyogva pattantak vissza a kétoldalt magasodó hókupacokról. Hú, de meg fog lepődni az az egyetemista kölyök, aki odavezeti az egyetemista csaját az üres parkolóba! Az ránéz, és azt mondja: Te hülye vagy, nem menek el veled többé sem ide, sem sehova! – Nem megyek – mondta Blaze. – Ha egyetemista lány, akkor ezt fogja mondani. Ettől elmosolyodott. A mosoly megváltoztatta az arcát. Bekapcsolta a rádiót. Rockzenére volt beállítva. Blaze addig forgatta a keresőt, míg nem talált countryt. Mire a kunyhóhoz ért, teli torokból együtt énekelt a rádióval, és totál megfeledkezett George-ról. 2 De másnap eszébe jutott. Ez az átka annak, ha az ember hülye. Mindig megrohanja a gyász, mert nem emlékszik a fontos dolgokra. Csak a hülyeségek maradnak meg benne. Mint az a vers, amelyet Mrs. Selig bemagoltatott velük ötödikben: „A gesztenyefa koronája alatt / vasra ver a városi kovács.” Ugyan, mire jó ez? Mire jó, ha az ember azon kapja magát, hogy már megint két személyre hámozott krumplit, és belenyilall, hogy nem kellett volna két adagot pucolni, mert a másik hapsi sosem eszik többé a kolompérból? Na jó, ez nem gyász. Talán nem ez a megfelelő szó. Már amennyiben sírást jelent, meg hogy az ember a falba veri a fejét. Olyanokért, mint George, nem csinálnak ilyet. De akkor is itt van a magányosság. És a félelem.

George azt mondaná: „Jesszus, nem cserélnél már alsót? Ez már magától megáll a sarokban! Gusztustalan!” George azt mondaná: „Csak az egyiket fűzted be, te süket pöcs!” George azt mondaná: „Ó, bazmeg, fordulj már meg, majd é n megigazítom. Tisztára, mint egy gyerek.” Amikor az autólopás másnapján fölébredt, George már ott ült a szomszéd szobában. Blaze nem láthatta, de tudta, hogy ott ül a lerohadt karosszékben, ahogy szokott, a fejét lehajtja, az álla csaknem a mellét éri. Az első, amit mondott, ez volt: – Már megint elcseszted, King Kong. Gratulálok, bazmeg. Blaze felszisszent, amikor a talpa a hideg padlóhoz ért. Nagy nehezen felhúzta a cipőjét. Egy szál cipőben odarohant az ablakhoz és kinézett. A kocsi sehol. Megkönnyebbülten sóhajtott. A sóhaj egy kis felhővel jött ki, amit látni lehetett. – Nem igaz! Bevittem a színbe, ahogy mondtad! – De nem törölted el a rohadt keréknyomokat, he? Mért nem tettél ki egy táblát, Blaze? ERRE TESSÉK, ITT A LOPOTT KOCSI! Akár belépődíjat is szedhetnél. Miért nem teszed? – Öö, George... – „Öö, George, öö, George.” Eredj, töröld el a keréknyomokat! – Jól van. – Elindult az ajtó felé. – Blaze! – Tessék?

Előbb vedd föl azt a kurva gatyádat, jó? Blaze érezte, hogy ég az arca. Akár egy kisgyerek – mondta George csüggedten. – Akinek borotválkoznia kell. George aztán tudta, hogy olvasson be valakinek. Csakhogy a vége felé nem a megfelelő pofáknak olvasott be, ráadásul túl sokszor csinálta, és túl messzire ment. Így az ember végül meghal, és nem mondhat semmi okosat. George most halott, Blaze a fejében találja ki a hangját, ő adja a szájába a szöveget. George azóta halott, hogy volt az a kockázás a raktárházban. Megőrültem, hogy egyáltalán végig akarom csinálni, gondolta Blaze. Egy ilyen hülye, mint én! De azért fölvette a gatyáját (csak előbb gondosan megnézte, nem foltos-e), azután a meleg trikóját, aztán a flanelinget és egy vastag kordnadrágot. Sears bakancsa az ágy alatt volt, kincstári anorákja az ajtó kilincsén lógott. Felkutatta a kesztyűjét a polcon a rozzant tűzhely fölött, a konyhával keresztezett nappaliban. Elővette kockás füles sapkáját, és azt is fölvette, vigyázva, hogy az ellenző bal felé mutasson, mert az szerencsét hoz. Azután kiment, és fölkapta az ajtónak támasztott söprűt. A reggel ragyogó és fagyos volt. Azonnal csöpögni kezdett az orra. Egy szélroham porcukor finomságú havat vágott az arcába, amitől összerándult. George-nak könnyű dirigálni, George odabent kávézik a kályha mellett. Ahogy éjszaka is elment sörözni, ráhagyta Blaze-re, hogy kösse el a kocsit.

És még most is ott lenne, ha nincs olyan malaca, és nem találja meg a kulcsot valahol a lábszőnyeg alatt vagy a kesztyűtartóban, már nem is emlékszik, hol. Néha arra gondolt, hogy George nem is olyan jó barát. A söprűvel eltüntette a nyomokat, de néhány percig csodálta őket, mielőtt nekilátott. Főképpen azt csodálta, ahogy a függőleges vonalak fölmerednek, és árnyékokat vetnek. De furcsa, hogy ilyen apróságok ilyen tökéletesek lehetnek, és senki sem látja őket. Addig bámult, amíg bele nem fáradt a bámulásba (George nem mondta, hogy siessen), azután nekilátott, és elsöpörgette a nyomokat az úthoz vezető rövid lehajtón. Az éjjel ekéztek, félretolták a hódűnéket, amelyeket a szél fúj keresztbe ezeken a vidéki utakon, ahol mindkét oldalon sík mezők vannak. Visszatrappolt a kunyhóhoz. Bement. Most már meleg volt. Amikor kikelt az ágyból, fázott, de most egyáltalán nem. Ez is furcsa – hogy változik az ember érzékelése. Levette a kabátját, bakancsát, flanelingét, és trikóban-nadrágban leült az asztalhoz. Bekapcsolta a rádiót, és meglepődött, amikor nem a rock szólalt meg, amit George szokott hallgatni, hanem ahogy bemelegedett, rögtön rázendített a country. Loretta Lynn énekelt arról, hogy lesz a jó kislányból rossz. George nevetett volna, és valami ilyesmit mond: „Ez már igaz, drágám: összerosszalkodhatod az arcomat!”, és Blaze is nevetett volna,

pedig ettől a daltól valahol mindig elszomorodott. Sok countryval volt így. Amikor a kávé felforrt, felugrott és kitöltött két csészével. Az egyikbe tejszínt tett, s felkiáltott: – George! Itt a kávéd, öreg! Ne hagyd, hogy kihűljön! Semmi válasz. Lenézett a tejeskávéra. Ő feketén issza, szóval? Szóval mi van? Valami emelkedni kezdett a torkában. Csaknem földhöz vágta George átkozott tejeskávéját, aztán mégse tette. Inkább odavitte a mosogatóhoz és kiöntötte. Ez az önfegyelem. Ha az ember nagydarab, fegyelmeznie kell magát, különben bajba jut. Blaze ebéd után csak ténfergett a kunyhóban. Azután kihozta a lopott kocsit a színből, azután megállt a konyhai lépcsőnél, és meghógolyózta a rendszámot. Ez nagyon okos húzás volt. Nehéz lesz leolvasni. – Az isten szerelmére, mit csinálsz? – kérdezte George a színből. – Ne törődj vele – felelte Blaze. – Te egyébként is csak a fejemben létezel. – Beszállt a Fordba, és kihajtott az útra. – Nem valami okos – mondta George. Most a hátsó ülésen ült. – Egy lopott kocsival furikázol. Nincs átfestve, nincs új rendszáma, semmi sincs. Hova mész? – Blaze egy szót se szólt. – Ugye, nem Ocomába mész? Blaze egy szót sem szólt. – Ó, bazmeg! – mondta George. – A francba. Nem elég egyszer odamenned?

Blaze egy szót se szólt. Hülyére vette a figurát. – Figyelj, Blaze! Fordulj meg! Jobb, ha elfelejted. Mindent. Az egész dolgot. Blaze tudta, hogy igaza van, de nem fordult vissza. Miért parancsolgat neki folyton? Még holtában sem hagyja abba. Ez tényleg George terve volt, az egyetlen nagyobb léptékű cél a sok kisszerű álom között. – Ezt csak mi tudjuk megcsinálni – mondta George, amikor ivott, vagy be volt lőve, de igazán sosem hitt benne. Idejük jó részét piti kétszemélyes szélhámoskodással töltötték, és úgy tűnt, George beéri vele, mindegy, mit mond piásan, vagy mikor be van szíva. George-nak talán csak játék volt az egész Ocoma Heights, vagy, ahogy néha mondta, szellemi rejszolás. Akkor mondott ilyet, ha azt látta, hogy öltönyös tagok beszélnek a tévében politikáról. Blaze tudta, hogy George okos. Csak zsigerileg nem volt biztos benne. De most, hogy meghalt, mihez kezdjen? Egymagában nem megy semmire. Az egyetlen alkalommal, amikor George halála után megpróbálkozott a ruhatrükkel, úgy kellett skeráznia, mint az olajozott istennyilának, hogy ne kapják el. A nő nevét a gyászjelentésekből vette, ahogy George szokta, belefogott George dumájába, megmutatta a hitellevelek másolatát (egy zsákkal volt belőlük a színben, a legjobb boltoktól). Előadta, milyen szomorú, hogy ilyen szomorú alkalommal kell jönnie, de az üzlet, az üzlet, és bizonyos benne, hogy a hölgy megérti őt. Az asszony azt mondta, hogy megérti.

Behívta a hallba, hogy várjon, amíg megkeresi a noteszát. Blaze-nek eszébe nem jutott, hogy a rendőrséget fogja hívni. Ha nem jön vissza egy pisztollyal, akkor valószínűleg ott ácsorog, amíg be nem futnak a rendőrök. Sosem volt valami fényes az időérzéke. De visszajött, és fegyvert fogott rá. Ezüstözött, gyöngyház markolatú női pisztolyt. – A rendőrök úton vannak – mondta –, de mielőtt elviszik, szeretném, ha elmagyarázna valamit! Szeretném, ha elmondaná, miféle utolsó alak az, aki egy olyan asszonytól akar rabolni, akinek a férje még ki sem hűlt a sírban! Blaze-t nem érdekelte, mit akar hallani. Megfordult, kirontott az ajtón, keresztül a tornácon, le a lépcsőn a járdára. Meglehetősen gyorsan tudott futni, ha egyszer beindult, de elég lassan indult be, és aznap a pánik még jobban lelassította. Ha az asszony meghúzza a ravaszt, golyót ereszthetett volna a tarkójába, ellőhette volna az egyik fülét, vagy el is téveszthette volna. Ilyen kurtacsövű pisztolynál sose lehet tudni. De nem sütötte el a pisztolyt. Amikor visszaért a kunyhóba, csaknem nyüszített a félelemtől, a gyomra egyetlen görcs volt. Nem félt a fogdától, vagy a börtöntől, még a rendőröktől sem – noha tudta, hogy össze fogják zavarni a kérdéseikkel, mindig ezt csinálták –, viszont megrémítette, hogy milyen könnyen átlátnak rajta. Szinte semmi volt annak az asszonynak. George-on ritkán láttak át, és ha mégis, ő mindig észrevette, és

időben megléptek. Most meg itt van ez. Tudta, hogy nem hagyja abba, folytatni fogja. Talán be akar kerülni. Talán nem is lenne olyan nagy baj, most, hogy George kipurcant. Gondolkodjék csak más, gondoskodjék a mindennapi kosztról. Talán azt is akarja, hogy elkapják most rögtön, miközben a lopott autóval furikázik Ocoma Heights közepén. Miközben elhalad a Gerard-ház előtt. Olyan volt az új-angliai tél jégszekrényében, mint egy fagyott palota. Ocoma Heightson a régi pénz lakik (George mondta), a házak itt igazából udvarházak. Nyaranta nagy pázsit vette körül őket, de most üveges hómező volt a helyén a kemény télben. A Gerard-ház volt a legjobb. George Korai Amerikai Szentszarnak nevezte, Blaze szerint szép volt. George azt mondta, hogy Gerardék szállítással keresték a pénzt, az I. világháborúban meggazdagodtak, a II. világháborúban a mennybe mentek. A hó és nap hideg tüzet rakott az ablakokban. George azt mondta, több mint harminc szoba van benne. A Central Valley erőmű óraleolvasójának álcázta magát a felderítéshez. Ez szeptemberben volt. Blaze vezette a teherautót, amelyet nem annyira loptak, inkább csak kölcsönvették, noha a rendőrség lopásnak nevezte volna, ha elkapják őket. Emberek kroketteztek az oldalsó gyepen. Lányok is voltak köztük, csinos gimnazisták vagy egyetemisták. Blaze figyelte őket, és kezdett begerjedni. Amikor George visszajött, és szólt,

hogy induljanak, Blaze beszélt a csinos lányokról, akik addigra elmaradtak. – Láttam őket – felelte George. – Azt hiszik, hogy különbek mindenkinél. Azt hiszik, hogy ők nem büdöset szarnak. – Akkor is csinosak. – Ki nem szarja le? – kérdezte borúsan George, és összefonta a mellén a karját. – Te nem is leszel kanos tőlük, George? – Ilyen libáktól? Viccelsz. Most pedig fogd be a pofád, és vezess. Blaze elmosolyodott az emléktől. George olyan volt, mint a róka, aki nem éri el a szőlőt, és erre leprázni kezdi, hogy milyen savanyú. Miss Jolison olvasta föl nekik ezt a mesét a második osztályban. Nagy a család. Ott van Mr. és Mrs. Gerard – az öreg nyolcvanéves, de George szerint még mindig megiszik fél liter Jack Danielst naponta. Azután ott a középső Mr. és Mrs. Gerard. Ezenfelül van még az ifjú Mr. és Mrs. Gerard. A fiatal Mr. Gerardnak III. Joseph Gerard a neve és tényleg fiatal, alig huszonöt. A felesége egy zörmény. George szerint ez olyan latin. Blaze azt hitte, hogy csak az olaszok lehetnek latinok. Megfordult, és még egyszer elment a ház előtt. Azon tűnődött, milyen érzés lehet huszonkét évesen megnősülni. Ment tovább hazafelé. Ennyi elég. A középső Gerardoknak más gyerekei is voltak III. Joseph Gerardon kívül, de ők nem számítottak. Aki számít, az a baba. IV. Joseph Gerard. Jó nagy név egy ilyen kicsi babának. Alig két hónapos volt,

amikor Blaze és George erre jártak szeptemberben, mint villanyóra-leolvasók. Akkor most – öö, egykétháromnégy hónap van szeptember és január között – hat hónapos. Ő az első Joe egyetlen dédunokája. – Ha igazán nagy fogást akarsz csinálni, egy babát kell megfújnod – mondta George. – A baba nem tud azonosítani, tehát élve visszaadhatod. Nem baszik ki veled, nem próbál szökni, üzenetet küldeni és más efféle szarság. Csak fekszik. Még azt sem tudja, hogy megfújták. A kunyhóban voltak, a tévé előtt ültek és sört ittak. – Mit gondolsz, mennyit ér? – kérdezte Blaze. – Eleget ahhoz, hogy soha többé ne fagyjon be a segged lyuka télen, miközben hamis előfizetéseket árulsz, vagy gyűjtesz a Vöröskeresztnek – mondta George. – Ez hogy hangzik? – Na de mennyit kérsz? – Kétmilliót – felelte George. – Egyet neked, egyet nekem. Miért lennénk mohók? – Aki mohó, azt elkapják – mondta Blaze. – Aki mohó, azt elkapják – helyeselt George. – Ezt tanítottam neked. De mit ér a munkás, Blaze? Mit tanítottam erről? – Amennyi bért kap – felelte Blaze. – Így igaz – felelte George, és megitta a sörét. – A munkásember csak annyit ér, amennyit a rohadt bére. Most hát visszafelé tartott a nyomorúságos kunyhóba, ahol azóta laktak George-dzsal, amióta

Bostonból északra sodródtak, bár eredetileg tovább akartak menni. Úgy gondolta, elkaphatják, de... kétmillió dollár! Abból elmehet olyan helyre, ahol nem lesz többé hideg. És ha elkapják? A legrosszabb, ami történhet, hogy bevarrják élete hátralevő idejére. És ha ez történik, megint csak nem kell fáznia többé. Amikor a lopott Ford visszakerült a színbe, nem felejtette el, hogy eltüntesse a nyomokat. George nagyon örült volna. Ebédre sütött két fasírtot. – Tényleg meg akarod csinálni? – kérdezte George a másik szobából. – Fekszel, George? – Nem, fejen állok és verem a farkam. Kérdeztem valamit. – Megpróbálom. Segítesz? George felsóhajtott. – Azt hiszem, muszáj lesz. Most már össze vagyok kötve veled. Blaze! – Tessék, George! – Csak egymilliót kérj. Aki mohó, azt elkapják. – Jó, legyen egymillió. Kérsz egy fasírtot? Semmi válasz. George ismét halott volt. 3 Estére összekészült, hogy megcsinálja a gyerekrablást. Minél előbb, annál jobb. George megállította. – Mit csinálsz, gyagyás? Blaze éppen el akarta indítani a Fordot. Most megállt. – Készülök, George. – Mire?

– Megfújom a babát. George elnevette magát. – Mit nevetsz, George? – Mintha nem tudnám, gondolta. – Téged. – Miért? – Hogy akarod ellopni? Meséld el. Blaze elkomorodott. Amúgy is rút arca ettől olyan lett, mint egy trollé. – Hát, ahogy elterveztük. Elviszem a szobájából. – Melyikből? – Hát... – Hogy jutsz be? Erre emlékezett. – Az egyik felső ablakon. Azokat könnyű kinyitni. Te is láttad, George. Amikor a lektromos társaságtól mentünk. Emlékszel? – Van létrád? – Hát... – Amikor elhoztad a srácot, hova teszed? – A kocsiba, George. – Kész vagyok! – George ezt csak akkor mondta, ha el volt keseredve, és kifogyott minden más kifejezésből. – George... – Tudom, hogy abba a kurva kocsiba rakod, sosem gondoltam, hogy a hátadon cipeled hazáig. Úgy értettem, hova rakod, amikor már itt vagy? Akkor mit fogsz csinálni vele? Hova rakod? Blaze végiggondolta a kunyhó lehetőségeit. Körülnézett. – Hát...

– Mi lesz a pelussal? A cumisüvegekkel? A csecsemőtápszerrel? Vagy azt gondoltad, hogy egy fasírtot meg egy sört nyomsz oda neki vacsorára? – Hát... – Pofa be! Ha még egyszer ezt mondod, elhányom magam! Blaze leült egy konyhai székre, lehajtotta a fejét. Az arca égett. – Kapcsold ki ezt a szaros zenét! Ez a nő úgy vernyákol, mint aki mindjárt becipzárazza a punciját! – Jól van, George. Kikapcsolta a rádiót. Az ócska japán tévékészülék, amelyet George újított egy végkiárusításnál, tropára ment. – George! Semmi válasz. – George, gyere vissza, ne menj el! Bocsi! – Hallotta a saját hangján, mennyire megrémült. Kis híján picsogott. – Jól van – mondta George, éppen, amikor Blaze már majdnem feladta. – Megmondom, mit tegyél. Újíts egy kis zsozsót. Nem sokat. Csak egy keveset. Az a kóceráj az egyes út mellett, ahol mindig megálltunk sört venni, éppen megteszi. – Tényleg? – Megvan még a Colt? – Az ágy alatt van, egy cipős dobozban. – Használd azt. És húzz harisnyát a fejedre. Máskülönben az éjszakás csávó fölismer. – Igen.

– Szombat este menj, záráskor. Mondjuk egy előtt tíz perccel. Nem fogadnak el csekket, így kétháromszáz zöld hasúhoz juthatsz. – Igazán! Ez remek! – Blaze, még valami. – Micsoda, George? – Vedd ki a golyókat a fegyverből, rendben? – Hát persze George, mindig így szoktuk. – Tényleg így szoktuk. Üsd le a pofát, ha muszáj, de gondoskodj róla, hogy ha a sajtóba kerül, ne kerüljön a harmadik oldalnál előbbre sem az állami, sem a helyi lapokban. – Jól van. – Seggfej vagy, Blaze. Ugye, tudod? Nem fog sikerülni. Talán jobb is, ha elkapnak még az elején. – Nem fognak, George. Semmi válasz. – George! Semmi válasz. Blaze fölállt, és bekapcsolta a rádiót. Vacsorára megint elfelejtette a dolgot, és kettőre terített. 4 Ifj. Clayton Blaisdell a maine-i Freeportban született. Az anyját három évvel később elgázolta egy teherautó, miközben a vegyesboltból jövet keresztülment a Fő utcán. Azonnal szörnyethalt. A sofőr részeg volt és jogosítvány nélkül vezetett. A bíróságon azt mondta, sajnálja. Még sírt is. Azt mondta, visszamegy a Névtelen Alkoholistákhoz. A bíró pénzbüntetésre és hatvan napra ítélte. A kis Clayt arra ítélték, hogy az apjával éljen, aki sokat ivott, és sose hallott a Névtelen Alkoholistákról. Id.

Clayton a topshami Superior Fűrésztelepen dolgozott, ahol a válogató és osztályozó gépet kezelte. Munkatársai azt állították, hogy alkalmanként látták józanon dolgozni. Clay úgy ment iskolába, hogy már tudott olvasni, és minden gond nélkül megértette, hogy mit jelent három alma meg két alma. Már akkor is nagy volt a korához képest, és noha Freeport kemény város, nem voltak gondjai a játszótéren, még ha ritkán lehetett is látni úgy, hogy ne legyen könyv a kezében vagy a hóna alatt. De az apja még nagyobb volt, és az osztályban jó játék volt találgatni, mije lesz bekötve és mije lesz plezúros Clay Blaisdellnek, amikor hétfőn bejön az iskolába. – Csoda lesz, ha sikerül felnőnie anélkül, hogy súlyosan megsérülne, vagy meghalna – jegyezte meg Sarah Jolison egy napon a tanáriban. Nem történt csoda. Egy macskajajos vasárnap reggel, amikor nem volt mit csinálnia, idősebb Clayton kitántorgott fiával közös emeleti lakásának hálószobájából. Clay törökülésben kuporgott a nappali padlóján, rajzfilmeket nézett, és almás kukoricapelyhet evett. – Hányszor mondtam már, hogy ne itt edd ezt a szart? – kérdezte az apa, azután fölkapta, és lehajította a lépcsőn. Clay a fejére esett. Az apja lement érte, fölkapta, fölvitte, ismét ledobta. Az első alkalommal Clay nem veszítette el az öntudatát. Másodszor kialudtak a fények. Az apja lement, fölvette, fölvitte, végignézett rajta. – Kibaszott kurafi – mondta, és ismét ledobta.

– Na – mondta a lépcső tövében heverő ernyedt batyunak, amely kómába került fia volt. – Ezentúl kétszer is meggondolod, hogy behozd azt a kibaszott szart a nappaliba. Sajnos Clay azontúl nem sok mindent gondolt meg kétszer. Három hétig feküdt öntudatlanul a portlandi közkórházban. Az orvosának az volt a véleménye, hogy ez marad haláláig, emberi sárgarépa. De a fiú magához tért. Sajnos, ütődötten. Elmúltak azok a napok, amikor könyveket vitt a hóna alatt. A hatóságok nem hittek Clay apjának, amikor azt mondta, hogy a fiú tett kárt magában, mert leesett a lépcsőn. Azt sem hitték el, hogy Clay mellén a négy félig gyógyult cigarettás perzselés „valamilyen etcéma”. Sosem látta viszont az emeleti lakást. Állami gondozásba vették, és a kórházból egyenesen egy megyei árvaházba került, ahol szülőtelen élete azzal kezdődött, hogy a játszótéren két fiú kirúgta a mankót a hóna alól, azután elrohantak, és úgy röhögtek, mint a hintaló. Clay fölkelt, fölvette a mankót. Nem sírt. Az apja lanyhán tiltakozott a freeporti rendőrségen, erélyesen a helyi kocsmákban. Azzal fenyegetőzött, hogy a törvény segítségével szerzi vissza a fiát, de sosem tett semmit. Azt állította, hogy szereti a fiát, és talán tényleg szerette egy kicsit, de ha így volt is, a szeretete égetett és mart. Jobb volt a fiúnak ott, ahol az apja nem férhetett hozzá.

De nem sokkal jobb. Freeport déli részén a Hetton House alig volt több mint egy gyatra gyermekmegőrző. Claynek siralmas gyermekkor jutott, habár kicsivel jobb lett a sora, miután testileg rendbe jött. Akkor legalább rá tudta venni a legkomiszabb verekedőket, hogy a játszótéren hagyják békén őt és azt a néhány kisebb gyereket, akik hozzá menekültek védelemért. Ezek a nagypofájúak Fafejnek, Trollnak, King Kongnak csúfolták, de ő nem orrolt érte, és békén hagyta őket, ha azok is békén hagyták. Többnyire ez volt a helyzet, miután megruházta a legnagyobb görényeket. Nem volt rosszindulatú, de ha kötözködtek vele, veszélyes tudott lenni. Azok, akik nem féltek tőle, Blaze-nek hívták és ő is így gondolt magára. Egyszer kapott egy levelet az apjától. Drága fiam, így kezdődött a levél. Na, hát hogy vagy. Én jól vagyok. Manapság Lincolnba görgetem a Fákat. Jó meló lenne, ha ezek a k... csögök nem csalnák el a Túlórát, Haha! Szerezni fogok egy kis kéglit, azután majd Érted megyek. Na, hát írj mán egy kis Levelet, és meséld el a Te Papádnak, hogy megy sorod. Küldhetnél egy Fényképet, így írta alá: Szeretettel Clayton Blaisdell. Blaze-nek nem volt elküldeni való fényképe, de írt volna – az énektanár, aki keddenként jött, biztosan segített volna –, csakhogy a piszkos borítékon nem volt feladó, mindössze annyi állt rajta: Ifi. Clayton Blaisdell „ÁRVAHÁZ”, Freeport, Maine. Soha többé nem hallott az apjáról.

Sokféle családhoz helyezték ki árvaházi ideje alatt, mindig ősszel. Azok annyi ideig tartották, hogy segítsen a betakarításban, tetőjavításban, kertásásban. Aztán, amikor megérkezett a tavaszi olvadás, úgy döntöttek, hogy mégsem egészen jó, és visszaküldték. Néha nem is volt olyan rossz dolga. Néha viszont – például Bowie-éknál a borzalmas kenneljükkel – kutyaélete volt. Amikor lejárt az ideje a HH-ban, egyedül csellengett Új-Angliában. Néha boldog volt, de nem úgy, ahogy boldog akart lenni, nem úgy, amilyennek más emberek boldogságát látta. Amikor végül megállapodott Bostonban (többé-kevésbé; sehol sem eresztett gyökereket), csak azért tette, mert vidéken magányosnak érezte magát. Hébe-hóba, amikor csavargás közben megaludt egy csűrben, éjszaka felébredt, kiment, látta a rengeteg csillagot, és tudta, hogy azok már előtte is léteztek és utána is létezni fognak. Ez valahogy félelmes, ugyanakkor csodálatos volt. Vagy mikor stoppolt novemberben, a szél fújt, csapkodott a nadrágszára, és gyászolt valamit, ami elveszett, úgy, mint az a feladó nélkül érkezett levél. Olykor, ha tavasszal fölnézett az égre, megpillantott egy madarat, és ez néha boldoggá tette, de máskor úgy érezte, hogy valami a belsejében egyre töpörödik, és mindjárt eltörik. Ez rossz érzés, gondolta, és ha így van, akkor nem kéne madarakat nézegetnem. Ennek ellenére mégis fel-felnézett az égre.

Boston nem volt rossz, de időnként megrémítette. Milliónyi ember élt a városban, talán még annál is több, és mindegyik fütyült Clay Blaisdellre. Ha ránéztek, csak azért, mert olyan nagy volt, és egy horpadás éktelenkedett a homlokán. Ez néhanapján elszórakoztatta, máskor pedig megijedt tőle. Éppen szórakozni próbált egy kicsit, amikor találkozott George Rackley-vel. Miután vele találkozott, jobb lett minden. 5 Úgy hívták a kis kócerájt, hogy Tim & Janet Piculása. A hátsó polcok roskadoztak a borosüvegek és a kartondobozos sörök alatt. A hátsó falat kitöltötte egy óriási hűtő. A négy gondola közül kettőt elfoglaltak a rágicsák. A pénztárgép mellett savanyított tojás állt üvegben, ami akkora volt, mint egy kisgyerek. Tim & Janet olyan nélkülözhetetlen holmit is tartottak, mint a cigaretta, az egészségügyi betét, a hot dog és a disznó könyvek. Az éjszakás egy ragyás illető volt, aki nappal a Maine-i Egyetem portlandi kihelyezett karán tanult állattenyésztést. Harry Nasonnak hívták. Amikor a horpadt homlokú behemót tíz perccel egy előtt belépett, Nason éppen egy könyvet olvasott, amelyet a polcról vett le. Az volt a címe, hogy Nagy és kemény. A kései csúcsforgalom elapadt. Nason úgy döntött, ha a behemót megvásárolja a borát, vagy a hatos csomag sört, akkor bezár, és hazamegy. Talán magával viszi a könyvet, és rejszol egyet. Épp azon elmélkedett, hogy pont megfelelne az utazó prédikátor esete a két begerjedt özveggyel, amikor a

behemót egy pisztolyt dugott az orra alá, és azt mondta: – Ide mindent a kasszából! Nason elejtette a könyvet. A rejszolás kiment a fejéből. A pisztolyra meredt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valami értelmeset. Valami olyasmit, amit a tévében mondhatna egy kemény fickó, ha történetesen ő a főhős. De a száján csak annyi jött ki: – Öööö! – Ide mindent a kasszából! – ismételte meg a behemót. Rémítő volt a homlokát eléktelenítő horpadás. Olyan mély volt, hogy elment volna békás tónak. Harry Nasonban olyan zsibbadt-formán felmerült, amit a főnöke mondott, hogy mit tegyen rablás esetén: vita nélkül adjon oda mindent a rablónak. A bolt biztosítva van. Nason hirtelen nagyon puhának és sebezhetőnek érezte magát, mint aki tele van üregekkel és vízzel. A hólyagja elengedett. Attól félt, hogy összecsinálja magát. – Hallasz, ember? – Öööö – helyeselt Harry Nason, azután rácsapott a pénztárgépen a KÉSZPÉNZ feliratú gombra. – Tedd egy zacskóba. – Jól van. Igen. Hát persze. – Matatni kezdett a pult alatt levő zacskók között, jó csomót le is szórt a földre. Végül sikerült megmarkolnia egyet. Fölpattintotta a pénztárgép fiókjában levő bankjegytartókat, és elkezdte a zacskóba szórni a pénzt. Kinyílt az ajtó, és belépett egy fiú meg egy lány, valószínűleg egyetemisták. Meglátták a pisztolyt,

és megálltak. – Mi ez? – kérdezte a fiú. Szivart szívott és POT ROCKS feliratú kitűzőt viselt. – Rablás – mondta Nason. – Kérem, ne szálljanak szembe ezzel az öö, úriemberrel. – Ez igen! – mondta a POT ROCKS kitűzős pofa. Vigyorogni kezdett. Nasonra mutatott. A körme piszkos volt. – Ember, ez a szivar széttép téged! A rabló POT ROCKS felé fordult. – Pénztárca – mondta. – Öreg – vigyorgott tovább POT ROCKS –, én a t e oldaladon állok. Az árak, amiket ez a bolt megenged magának... azt pedig mindenki tudja, hogy Tim és Janet Quarles a legvadabb jobboldaliak Adolf óta... – Ide a tárcát, vagy szétloccsantom az agyadat. POT ROCKS rádöbbent, hogy baj lehet; nem filmben játszik. Eltüntette a vigyort a képéről, és elhallgatott. Arcán, amely hirtelen elsápadt, vörösen dudorodtak a pattanások. Zsebéből elővett egy fekete tárcát. – A rendőrség persze sehol, ha az embernek igazán szüksége lenne rájuk – jegyezte meg hidegen a barátnő. Hosszú, barna kabátot és fekete bőrcsizmát viselt. A haja ugyanolyan színű volt, mint a csizmája, legalábbis ezen a héten. – Dobd a zacskóba – mondta a rabló. Nyújtotta a zacskót. Harry Nason mindig azt gondolta, hogy hős lehetett volna, ha ekkor fejbe vágja a rablót az óriási savanyított tojásos üveggel. Csak úgy tűnt, hogy a rablónak kemény feje van. Nagyon kemény. A tárca a zacskóba pottyant.

A rabló megkerülte őket, és az ajtóhoz indult. Méretéhez képest könnyedén mozgott. – Disznó – mondta a lány. A rabló megmerevedett. A lány egy pillanatig biztosra vette (legalábbis később ezt mondta a rendőröknek), hogy megfordul, tüzet nyit, és valamennyiüket megöli. Később a rendőrségen nem tudtak megegyezni abban, hogy milyen színű volt a rabló haja (barna, vöröses vagy szőke), a bőre (fehér, pirospozsgás vagy fakó) a ruhája (vastag tengerészkabát, széldzseki, gyapjú ingkabát, amilyet a favágók hordanak), de valamennyien egyetértettek a méretében – hatalmas –, és végszavaiban a távozás előtt. A sötét, üres ajtónak címezte őket, majdnem nyöszörögve: – Jesszus, George, elfelejtettem a harisnyát! Azzal elment. Annyit láttak, ahogy átrohan a bejárat fölött lógó nagy Schlitz felirat fehér fényén, majd a túloldalon felbőgött egy motor. Egy pillanattal később elhúzott. A kocsi kupé volt, de senki sem tudta, milyen márka vagy modell. Eleredt a hó. – Ennyit a sörről – mondta POT ROCKS. – Menjen a hűtőhöz, és vegyen ki egyet, a ház ajándéka – mondta Harry Nason. – Tényleg? Biztos? – Igen. Biztos. A nője is vihet. A fenébe, biztosítva vagyunk! – Nevetni kezdett. Amikor a rendőr megkérdezte, azt mondta, sosem látta a rablót. Csak később kezdett töprengeni,

hogy nem ezt a pacákot látta-e az ősszel egy girhes kis patkányképű emberrel, aki bort vásárolt, és nagyon túráztatta a pofáját. 6 Amikor másnap Blaze fölkelt, a szél fújta hótorlaszok az ereszig értek, a tűz pedig kialudt. A hólyagja abban a pillanatban görcsbe rándult, ahogy a talpa a földet érte. Lábujjhegyen, sziszegve, fehér párafelhőket fújva inalt a fürdőszobába. Legalább fél percig vizelt nagy nyomású ívben, ami lassan lekókadt. Felsóhajtott, kirázta a farkát, szellentett. A ház körül még annál is nagyobb szél sikoltozott és huhogott. A konyhaablak előtt a fenyők hajlongtak és dülöngéltek. Blaze olyannak látta őket, mintha sovány asszonyok lennének egy temetésen. Felöltözött, kinyitotta a hátsó ajtót, és odaverekedte magát a déli eresz alatt a farakáshoz. A felhajtó eltűnt. A látótávolság másfél méter alá csökkent, de lehet, hogy még kevesebb volt. Blaze ettől fellelkesült. Az arcába csapó, szúrós hótól is fellelkesült. Nagy tölgyfatuskókból állt a tüzelő. Összeszedett egy hatalmas ölre valót, visszafelé csak annyi ideig állt meg, hogy leverje a lábáról a havat. Kabátban rakta meg a tüzet. Azután megtöltötte a kávéskannát. Két csészét tett az asztalra. Megállt, elkomorodott. Valamit elfelejtett. A pénz! Nem számolta meg a pénzt.

Elindult a másik szoba felé. George hangja állította meg. George a fürdőszobában volt. – Seggfej! – George, én... – George, én egy seggfej vagyok, aki elfelejtette fölvenni a harisnyát. – De hát én... – Mondd ki! – George, egy seggfej vagyok. Elfelejtettem. – Mit felejtettél el? – Elfelejtettem fölvenni a harisnyát. – Most együtt az egészet. – George, én egy seggfej vagyok, elfelejtettem fölvenni a harisnyát. – Akkor most ezt. George, én egy seggfej vagyok, aki azt akarta, hogy elkapják. – Nem! Ez nem igaz! Ez hazugság, George! – De bizony ez az igazság. Azt akartad, hogy elkapjanak, hogy bekerülj a Shawshankba és a mosodában dolgozzál. Ez az igazság, a teljes igazság, semmi más, csak az igazság. Az igazság botra tűzve. Te egyszerű vagy, mint a faék. Ez az igazság. – Nem, George. Nem ez. Biztosan nem. – Elmegyek. – Ne! – A pánik elállította a lélegzetét. Olyan volt, mint annak a flanelingnek az ujja, amit egyszer az örege tömött a torkába, hogy elfojtsa a bömbölését. – Ne, elfelejtettem, hülye vagyok, nélküled el fogom felejteni, hogy mit kell venni... – Mulass jól, Blaze – mondta George. A hangja még mindig a fürdőszobából jött, de mintha halkult

volna. – Ideje, hogy elfogasd magad. Jó mulatást a dutyiban a lepedővasalással! – Mindent megteszek, amit mondasz! Nem tolom el még egyszer! Hosszú szünet következett. Blaze azt hitte, hogy George elment. – Talán még visszajövök. De nem vagyok biztos benne. – George! George! A kávé felforrt. Megtöltötte az egyik csészét, és bement a hálószobába. A barna zacskó és benne a pénz a matrac alatt volt, a George felőli oldalon. Kirázta a lepedőre, amelyet folyton elfelejtett cserélni. Három hónapja volt fent, azóta, hogy George meghalt. Kétszázhatvan dollár a kócerájból. Nyolcvan az egyetemista pénztárcájából. Több mint elég ahhoz, hogy megvegye... Mit? Mit is kell vásárolnia? Pelenkát. Ez az első. Ha az ember egy babát fúj meg, akkor pelenkára van szüksége. És másra is. De sehogy sem bírt emlékezni, hogy mire. – Mi kell még a pelenkán kívül, George? – vetette oda mintegy foghegyről, azt remélve, hogy George a felháborodástól megszólal. De George nem kapta be a horgot. Talán még visszajövök. De nem vagyok biztos benne. Visszatette a pénzt a barna zacskóba, és kicserélte az egyetemista pénztárcáját a magáéval, ami repedezett volt, kopott és viharvert. Az övében két zsíros bankó volt, egy kifakult fénykép, amelyen az

apja karolta át az anyját, egy automata felvétel saját magáról, és John Cheltzmanról, egyetlen igaz barátjáról a Hetton House-ban. Továbbá egy Kennedy féldolláros szerencsepénz, egy régi számla egy kipufogódobról (akkor kapta, amikor George és ő azzal a nagy, ronda Pontiac Bonneville-el jártak), meg egy kettéhajtott polaroid felvétel. George mosolygott rá a polaroidról. Kicsit hunyorgott, mert a nap a szemébe sütött. Farmert és munkásbakancsot viselt. A sapkáját félrecsapta, hogy az ellenző balra mutasson. Mindig így viselte. Azt mondta, az a szerencseoldal. Sok simlijük volt, a legtöbb – a legjava – könnyű. Némelyik a hazugságra épült, némelyik a mohóságra, némelyik a félelemre. Ezeket George könnyű hilónak hívta. Azokat, amelyek a félelemre épültek, „szívmegállítónak” nevezte. – Kedvelem az egyszerű dolgokat – mondta George. – Miért szeretem az egyszerű dolgokat, Blaze? – Nincs túl sok mozgó alkatrészük – felelte Blaze. – Ez mán igaz! Nincs túl sok mozgó alkatrészük. A legjobb „szívmegállítókhoz” George olyan ruhát vett fel, amelyet „mérsékelten jampecosnak” minősített, azután végigjárt néhány bostoni bárt, amelyeket jól ismert. Ezek nem voltak melegbárok, és nem voltak hetero bárok. George „szürke bároknak” titulálta őket. És mindig fölszedték. Meg sem kellett mozdulnia. Blaze ezen eltűnődött párszor (a maga nehézkes módján), de sosem jutott semmilyen következtetésre.

George-nak jó orra volt a titkos melegekre, meg a biszexekre, akik havonta egyszer-kétszer a tárcájukba dugják a jegygyűrűjüket: a feltörekvő nagykereskedőkre, a biztosítási ügynökökre, iskolaigazgatókra, a menő fiatal banktisztviselőkre. Azt mondta, kiszagolja őket. Kedves volt hozzájuk. Segített nekik, ha szégyellősek voltak, és nem találták a kellő szavakat. Azután azt mondta, egy jó szállodában lakik. Nem nagy, de jó szálloda. Biztonságos. Ez az Imperial volt, nem messze a kínai negyedtől. George és Blaze lefizették az éjszakai portást és a londinerek főnökét. A szoba, amelyet használtak, változott, de mindig a folyosó végén volt és sosem volt a közelében olyan, amelyikben tényleg laktak. Blaze háromtól tizenegyig az előcsarnokban üldögélt, olyan ruhában, amelyik nem volt feltűnő az utcán. A haja mindig ragyogott az olajtól. Képregényeket olvasott, miközben George-ra várakozott. Sohasem érzékelte az idő múlását. George lángeszét az bizonyította leginkább, hogy mikor megjött a balekkal, az nem látszott idegesnek. Lelkes volt, de nem ideges. Blaze adott nekik tizenöt percet, azután fölment. – Sose úgy gondolj rá, hogy egy szobába lépsz be – oktatta George. – Gondolj arra, hogy egy színpad van ott. A balek az egyetlen, aki nem tudja, hogy kezdődik az előadás. Blaze mindig a kulcsát használta, és elmondta a nyitó sort: – Hank, drágám, annyira örülök, hogy

visszajöttem! – Azután dühbe gurult, ezt tűrhetően tudta eljátszani, noha hollywoodi szabványoknak aligha felelt volna meg az előadás: – Jézusom, na, ne! Megölöm! Megölöm! Azzal teljes százötven kilójával rávetődött az ágyra, ahol a rémülettől reszketett az addigra általában egy szál zoknira vetkőzött balek. George az utolsó pillanatban a célpont és dühöngő „barátja” közé ugrott. Elég vacak sorompó, gondolhatta volna a balek. Ha képes lett volna gondolkodni. A szappanopera pedig folytatódott. George: – Dana, hallgass rám, nem arról van szó, aminek látszik! Blaze: – Megölöm! Félre az utamból, hadd öljem meg! Kidobom az ablakon! (A balek rémülten nyüszít. Voltak összesen vagy nyolcan-tízen.) George: – Kérlek, hadd beszéljem meg veled! Blaze: – Letépem a golyóit! (A balek könyörögni kezd az életéért és a golyóiért, nem szükségszerűen ebben a sorrendben.) George: – Nem, nem téped. Szépen lemész az előcsarnokba, és megvársz. Ezen a ponton Blaze ismét a balekra vetette magát. George visszatartotta – de éppen hogy. Blaze ekkor kitépte a tárcát a balek nadrágjából. Blaze: – Megvan a neved és a címed, te ribanc! Felhívom a feleséged! Ezen a ponton a legtöbb balek megfeledkezett az életéről é s a családi ékszereiről; helyettük a

szentséges becsületét meg a reputációját kezdte félteni. Blaze ezt furcsállta, de mindig ez volt az igazság. És még annál is több igazság került elő azokból a tárcákból. A balek azt mondta George-nak, hogy ő Bill Smith New Rochelle-ből. Ehelyett természetesen Dan Donahue volt, Brookline-ból. A játék közben folytatódott; mert az előadás nem maradhat abba. George: – Menj le, Dana! Légy oly drága, és menj le! Blaze: – Nem! George: – Menj le, különben sosem állok többé szóba veled! Elegem van a hisztidből és a birtoklási mániádból! Komolyan gondolom! Ezen a ponton Blaze visszavonult. A tárcát a melléhez szorította, fenyegetéseket morgott, és baljósan meredt a balekra. Ahogy bezárult az ajtó, a balek megostromolta Georgeot. Vissza kell kapnia a tárcáját. Mindent megtesz, csak kapja vissza. A pénz nem számít, de az igazolványok! Ha Sally megtudja... és a gyerek! Istenem, a kicsi... George megvigasztalta. Ebben nagyon jó volt. Talán, mondta, lehet beszélni Dana fejével. Csaknem bizonyos benne, hogy hallgat rá. Csak néhány perc kell neki, hogy lecsillapodjon, azután majd ő, George négyszemközt beszél vele. Rábeszéli. Egy kicsit hízeleg is annak az ostoba behemótnak. Blaze természetesen nem az előcsarnokban volt. A szomszéd szobában várakozott. Amikor George bement, nekiláttak számolni. A legkisebb zsákmányuk negyvenhárom dollár volt. A legnagyobb, amit

egy nagy gyorséttermi lánc igazgatójától szereztek, ötszázötven. Hagytak egy kis időt a baleknak, hadd izzadjon, hadd tegyen üres fogadalmakat saját magának. George adott időt neki. Mindig tudta, mennyi ez az idő. Ez döbbenetes volt. Mintha óra lett volna a fejében, és minden balek esetében más volt az idő. Amint ez letelt, visszatért a tárcával az eredeti szobába, és azt mondta, Danának végre megjött az esze, de a pénzt nem adja vissza. George annyit ért el, hogy visszakapja a hitelkártyákat. Nagyon sajnálja. A balek nagy ívben fütyül a pénzre. Lázasan átkutatja a tárcáját, hogy benne van-e a jogosítvány, az egészségbiztosítási kártya, társadalombiztosítási kártya és a fényképek. Minden megvan. Hála istennek, minden megvan! Szegényebben, de bölcsebben felöltözik, azután elsompolyog, valószínűleg azt kívánva, bár sose hozták volna ilyen helyzetbe a golyói. A négy év alatt, mielőtt Blaze másodszor is megbukott, ez a trükk volt az egyetlen, amelyet újra és újra megismételtek, és sose vallottak kudarcot. Fikarcnyi gond sem volt az előadással. Noha Blaze nem volt éppen ragyogó, de azért elég jó színésznek bizonyult. George volt a második igazi barátja, csak annyit kellett bemesélni magának, hogy a balek éppen arról győzködi George-ot, milyen vacak Blaze. Hogy George-nak kár Blaze-re pocsékolni az idejét és a tehetségét. Hogy Blaze nemcsak hülye, de

tapló és balfasz is. Amint ezekről sikerült meggyőznie magát, a dühe igazi lett. Ha George félreállt volna, Blaze eltöri a balek mindkét karját. Talán meg is öli. Most csak forgatta az ujjai között a polaroidot, és üresnek érezte magát. Úgy érezte magát, mint mikor felnézett az égre, és meglátta a csillagokat, vagy egy madarat, ahogy ül a telefondróton vagy a tollait felfújva csicsereg. George elment és ő továbbra is ostoba. Kutyaszorítóban van, amiből nincs kiút. Legföljebb akkor, ha bebizonyítja George-nak, hogy van olyan okos, és el tudja intézni ezt az ügyet. Ha megmutatja neki, hogy nem is akarja lecsukatni magát. Ami mit jelent? Ami pelenkát jelent. Pelenkát és még mit? Jézusom, mit még? Belesüllyedt a révült töprengésbe. Egész délelőtt ezen gondolkodott, miközben az idő havat huhogott. 7 Annyira illett a Hager’s Mammut áruház babaosztályára, mint görgetegszikla a nappaliba. Farmert viselt, lábán a nyersbőr fűzős bakancsot, flanelinget és fekete bőrövet, balról becsatolva – mert az a szerencsés oldal. Ez alkalommal nem feledkezett meg a füles sapkáról, amit a kezében lógatott. Így állt a fényben úszó, nagyobbrészt rózsaszínre mázolt terem közepén. Balra nézett, ahol a

pelenkázóasztalok álltak. Jobbra nézett, ahol a bevásárlókocsik sorakoztak. Úgy érezte magát, mint aki a Babák Bolygójára került. Sok nő volt itt. Némelyiknek nagy hasa volt, némelyiknek kicsi babája volt. Sok baba sírt, és az összes nő gyanakodva nézte Blaze-t, mintha attól tartanának, hogy bármelyik pillanatban megvadulhat, és szétverheti a Babák Bolygóját, amikor is összeszaggatott párnák és ronggyá tépett macik röpködnek a levegőben. Odajött egy eladónő. Blaze hálás volt neki. Senkit nem mert megszólítani. Tudta, mikor félnek az emberek, és azt is, hogy ő nem ide tartozik. Nehézfejű volt, de nem ennyire. Az eladónő megkérdezte, segíthet-e. Blaze azt felelte, hogy igen. Akárhogy igyekezett, képtelen volt kitalálni, mi mindenre van szüksége, így visszatért az egyetlen menedékhez, amelyet ismert: a simlihez. – Nem ebből az államból vagyok – mondta, és olyan vigyorban mutatta meg a fogait, hogy egy puma is megriadt volna. Az eladónő hősiesen visszamosolygott. A feje csaknem elérte Blaze szegycsontját. – Most tudtam meg, hogy a sógorasszonynak van egy gyereke... egy baba... tudja, ha már odamegyek, vinni akarok mindenfélét. Az egész cugehőrt. A lány arca felragyogott. – Értem. Igazán nagylelkű! Milyen kedves! Mi érdekli elsősorban? – Nem is tudom. Nem tudok én semmit... a babákról. – Mennyi idős az unokaöccse?

– He? – A sógornőjének a gyereke? – Ó! Dehogy! Hat hónapos. – Hát nem drága? – mondta az eladónő szakmai kacsintással. – Mi a neve? Blaze egy pillanatra megdermedt. Azután kivágta. – George! – Igazán kedves név! Görög eredetű. Azt jelenti: „földműves”. – Igen? Hát elég messze van tőle. A lány tovább mosolygott. – Hát igen. Nos, pillanatnyilag mije van? Erre volt válasza Blaze-nek: – A helyzet az, hogy nem valami jó cuccai vannak. Szűken állnak a pénzzel. – Értem. Akkor ön tulajdonképpen... mindent be akar szerezni. – Igen, eltalálta. – Nagyon nagylelkű. Nos, kezdjük a Micimackó utcában, a Bölcső Saroknál. Van néhány nagyon szép fabölcsőnk... Blaze elhűlt, hogy milyen sok minden kell egy ilyen pötty élethez. Úgy vélte, meglehetősen tetemes summát hozott el a kócerájból, de mire elhagyta a Babák Bolygóját, a tárcája csaknem kiürült. Vett egy Álomország kiságyat, egy Seth Harney mózeskosarat, egy Vigyorgó Víziló etetőszéket, egy E-Z pelenkázóasztalt, egy műanyag kiskádat, nyolc hálóingecskét, nyolc Dri-Day gumibugyit, nyolc Hager kisinget, amelynek a pántjairól el sem tudta képzelni, mire valók, három lepedőt, amelyek

olyanok voltak, mint az asztalterítők, három takarót, egy készlet bölcsőpárnát, nehogy a srác beverje a fejét, ha túlságosan eleven, egy pulóvert, egy sapkát, horgolt babacipőket, egy pár piros cipőcskét, a nyelvén csengettyűkkel. Két nadrágocskát hozzá illő inggel, négy pár zoknit, amelyek az ujjára se mentek volna rá, egy Play-tex cuclisüveget (a nejlonja hasonlított azokra a tasakokra, amelyekben George az anyagot tartotta), egy karton Similac nevű valamit, egy karton Baba Gyümölcsöt, egy karton Baba Vacsit, egy karton Baba Hamit, és egy étkészletet, Hupikék törpikékkel díszítve. A babatápnak förtelmes íze volt. Mihelyt hazaért, megkóstolta. Ahogy nőtt a csomagok tornya a babaosztály sarkában, úgy lettek a félénk fiatalasszonyok pillantásai egyre hosszabbak és latolgatóbbak. Ez esemény volt, megjegyzésre érdemes – hatalmas, esetlen férfi, aki favágó kabátban ballag a pici eladónő mögött egyik helyről a másikra, figyel, aztán megvesz mindent, amire az eladónő azt mondja, hogy vegye meg. Az eladónőt Nancy Moldow-nak hívták. Próbaidős volt, és ahogy a délután előrehaladt, úgy lángolt egyre fényesebben Nancy Moldow szeme. Végül beütötte a tételeket, és amikor Blaze leszámolta a pénzt, Nancy Moldow még négy csomag Pamperst is odadobott a halomra. – Jó napot csinált nekem – mondta. – Igazság szerint megalapozta a pályafutásomat a babaosztályon. – Köszönöm, asszonyom – mondta Blaze. Nagyon örült a Pampersnek. A pelenkáról ugyanis

tökéletesen megfeledkezett. Ahogy kitolta a két bevásárlókocsit (egy raktáros vitte utána az etetőszéket és az ágyat), Nancy Moldow utána kiáltott: – Aztán hozza be a fiatalembert, hogy lefényképezhessük! – Igen, asszonyom – mormolta Blaze. Valamilyen okból az jutott eszébe, amikor először fényképezték le a bűnügyi nyilvántartónak. És ahogy a rendőr egzecírozta: Most forduljon oldalra, hajlítsa be a térdét, Góliát – istállóját, mitől nőtt maga ilyen elbaszott nagyra? – A képpel a Hager szeretne kedveskedni! – Igen, asszonyom. – Ez aztán jó sok cucc, öregem – mondta a raktáros. Talán húszéves ha lehetett, éppen csak túl volt a kamaszkori pattanásokon. Kis, vörös csokornyakkendőt viselt. – Hol áll a kocsija? – A parkoló végében – felelte Blaze. Követte a raktárost, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő tolja az egyik kocsit, azután panaszkodott, milyen nehéz egyenesben tartani a hóban. – Látja, itt hátul nem sózzák, és a kerekek elakadnak. Azután ez a rohadt kocsi csak csúszkál ide-oda. Csúnyán megrándulhat az ember bokája, ha nem figyel oda. Nagyon csúnyán. Nem panaszkodni akarok, de... Akkor mi a nyavalyát csinálsz, öcsi? Blaze szinte hallotta George hangját. Macskatápot kajálsz a kutyatányérból? – Ez az – mondta. – Ez az enyém. – Igen, oké. Mit akar a csomagtartóba tenni? Az etetőszéket, az ágyat, vagy mindkettőt?

Blaze-nek hirtelen eszébe jutott, hogy a csomagtartóhoz nincs kulcsa. – Tegyünk mindent hátra. A raktáros szeme tágra nyílt. – Jesszus, nem hinném, hogy befér. Sőt biztos vagyok benne... – Valamennyit előre is tehetünk. Az ágy dobozát az anyósülés elé. Az etetőszék mehet hátra. – De miért nem a csomagtartóba? Nem lenne egyszerűbb? Blaze fontolgatta, hogy előad valamilyen mesét a telepakolt csomagtartóról, de a hazugságokkal az a gond, hogy az egyik a másikhoz vezet. Hamarosan olyan lesz, mintha olyan úton vezetnél, amelyet nem ismersz. Eltévedsz. Mindig az igazat mondom, amikor csak tehetem, szerette mondogatni George. Az olyan, mint amikor az ember hazafelé autózik. Így hát nem próbálkozott átveréssel. – Elvesztettem a kocsikulcsokat – mondta. – Amíg meg nem lesznek, csak ennyi helyem van. – Ó – mondta a raktáros. Úgy nézett Blaze-re, mint egy hülyére, de semmi baj, néztek így rá máskor is. – Hát ez ciki. Végül minden befért. Komoly teljesítmény volt, és meglehetősen szorosra sikerült, de megcsinálták. Amikor Blaze belenézett a visszapillantó tükörbe, nem sokat látott a hátsó ablakon kívüli világból. Az összehajtható pelenkázóasztal eltakarta a kilátást. – Szép kocsi – mondta a raktáros. – Régi, de jó.

– Igaz – bólintott Blaze. És mert eszébe jutott George egy mondása, hozzátette: – Eltűnnek a térképről, de nem a szívünkből. – Nem tudta, vár-e még valamire a raktáros. Mert úgy tűnt. – Milyen motorja van, 302-es? – 342-es – felelte Blaze automatikusan. A raktáros bólintott. De továbbra is csak állt. A Ford hátsó üléséről, ahol nem maradt egy embernyi hely, valahogyan mégis onnan szólalt meg George: – Ha nem akarod, hogy az ezredfordulóig ott ácsorogjon, adj jattot a szarházinak, és szabadulj meg tőle. Borravaló. Igen. Hát persze. Kivette a tárcáját, végignézett a megmaradt bankók csekély választékán, kelletlenül kivett egy ötöst. Odaadta a raktárosnak. Az eltüntette. – Kösz, öregem, isten éltesse sokáig. – Ja – felelte Blaze. Beszállt a Fordba, beindította. A raktáros az üzlet felé trappolt a kocsikkal. Félúton megállt, visszanézett Blaze-re, akinek nem tetszett ez a nézés. Olyan emlékező pillantás volt. – Hamarabb kellett volna odaadnom a borravalót. Igaz, George? George nem válaszolt. Otthon ismét beállt a Forddal a színbe, azután az összes babaholmit bevitte a házba. A hálószobában összerakta az ágyat, mellé tette a pelenkázót. Meg sem kellett néznie a használati utasítást; csak rápillantott a doboz oldalán a képekre, és a keze tudta a dolgát. A mózeskosár a

konyhába került a tűzhely mellé... de nem túl közel. A többi cuccot beszórta a hálószoba szekrényébe, hogy ne legyenek szem előtt. Mire végzett, valami változás történt a hálószobában, és ez nem az új bútorok miatt volt. Még valami más kellett hozzá. A légköre változott meg. Mintha egy szellem szabadult volna ki. Nem olyasvalakinek a szelleme, aki már eltávozott, aki már halott, hanem olyasvalakinek a kísértete, aki még csak most eljövendő. Blaze furcsán érezte magát tőle. 8 Másnap este Blaze úgy döntött, hogy kell egy hideg rendszám a forró Fordra, így hát lelopott egy párt a portlandi Jolly Jim Jiant Vegyesbolt parkolójában egy Volkswagenről, a Fordét téve a helyükre. Hetek, talán hónapok telnek el, mire a Volkswagen tulajdonosa rájön a simlire, mert a rendszámon egy 7-es matrica volt, vagyis a fószernak júliusig nem kell ellenőrzésre mennie. Ezeket a matricákat mindig meg kell nézni. Erre George tanította. Elment egy diszkontáruházba, és biztonságban érezte magát az új rendszámmal, de tudta, hogy még nagyobb biztonságban lenne, ha a Ford színe megváltozna. Vett négy kanna Pacsirta Kék dukkófestéket meg egy szórópisztolyt. Fáradtan, de boldogan tért haza. A tűzhely mellett ülve vacsorázott, a lábával dobolt az elnyűtt linóleumon, miközben Merle Haggard az „Okie from Muskogee”-t énekelte. Az öreg Merle igazán tudta, hogy ossza ki azokat a

rohadt hippiket. Mosogatás után kivezette a színbe a szigszalaggal foltozott hosszabbítót, és a gerendára akasztotta a lámpát. Szeretett festeni. A Pacsirta Kék volt a kedvenc színe. Az ember csak szerethet egy ilyen nevet. Azt jelentette, hogy kék, mint egy madár. Mint a pacsirta. Visszament a házba, elővett egy halom ócska újságot. George mindennap elolvasta a sajtót, de nem csak a vicceket. Néha felolvasta a vezércikkeket Blazenek, és dühöngött a tahó köztársaságiakon. Azt mondta, a köztársaságiak gyűlölik a szegény embert. Az elnököt csak úgy emlegette, hogy az a rohadt veterán a Fehér Házban. George demokrata volt, és két évvel ezelőtt három lopott kocsira is felragasztotta a demokrata jelöltek öntapadóját. Minden újság ócska volt, és rendes körülmények között ez elszomorította volna Blaze-t, de ma este túlságosan izgatott volt az autó átfestése miatt. Lepapírozta az ablakokat és a kerekeket. A krómozott részeket leragasztotta. Kilenc órára betöltötte a színt a festék erős banánszaga, tizenegyre Blaze befejezte a munkát. Levette az újságokat, néhány helyet megérintett, azután megcsodálta a munkáját. Úgy látta, jó munkát végzett. A festéktől kicsit kábultan feküdt le, és másnap fejfájással ébredt. – George! – mondta reménykedve. Semmi válasz.

– Leégtem, George. Sóher vagyok. Semmi válasz. Egész nap csak téblábolt a házban, és azon tűnődött, mi legyen a következő lépés. Az éjszakás éppen egy papírkötésű románcot olvasott, amelynek az volt a címe, hogy Leszbi balerinák, amikor egy Colt revolvert nyomtak a képébe. Ugyanazt a Coltot. Ugyanaz a hang morogta: – Ide mindent a kasszából. – Jaj, ne! – mondta Harry Nason. – Jesszusom! Fölnézett. Egy lapos orrú, kínai borzalom állt előtte. A fejére húzott női harisnya úgy lógott a hátára, mint egy sísapka pomponja. – Csak nem maga az? Már megint? – Ide mindent a kasszából. Zacskóba. Ezúttal senki sem lépett be a boltba, és mivel ez hétköznap volt, a fiókban is kevesebb volt a pénz. A rabló kifelé menet megállt, megfordult. Most, gondolta Harry Nason, most kapom a golyót. De ahelyett, hogy lelőtte volna, a rabló azt mondta: – Most nem felejtettem el a harisnyát! Mintha vigyorgott volna a nejlonszövet alatt. Azután elment. 9 Amikor ifj. Clayton Blaisdell megérkezett a Hetton House-ba, ott egy igazgatónőt talált. Nem emlékezett a nevére, csak ősz hajára, nagy szürke szemére a pápaszem mögött, és arra, hogy a Bibliát olvasta föl nekik, és minden Reggeli Gyűlést ugyanazzal a mondással fejezett be: Legyetek jó gyerekek, akkor sokra viszitek. Aztán egy napon már nem volt az irodájában, mert agyvérzést kapott.

Blaze először azt gondolta, hogy nagy vérzésről beszélnek az emberek, de végül megértette: agyvérzés. Ez olyan fejfájás, amelyik nem múlik el. Utána Martin Coslaw jött. Az ő nevét Blaze nem felejtette el, és nem csak azért, mert a srácok Coslaw-t Törvénynek hívták. Blaze azért nem felejtette el, mert Coslaw tanította a számtant. A számtanórát a 7-es teremben tartották a másodikon, ahol olyan hideg volt telente, hogy még a rézfaszú bagolynak is lefagyott volna a töke. A falakon George Washington, Abraham Lincoln és Mary Hetton nővér képe lógott. Hetton nővérnek sápadt bőre volt, és fekete haja, amit hátrafésült a homlokából és a tarkóján kilincsgomb-forma csomóba kötött. Sötét szeme volt, amely néha mintha vádlón nézett volna Blaze-re a lámpaoltás után csinált dolgok miatt. De főleg azért, mert Blaze olyan buta volt. Valószínűleg túlságosan buta az iskolához, legalábbis Törvény ezt állította. A 7-es terem ócska, sárga padlója mindig padlópasztaszagú volt, és ettől a szagtól Blaze azonnal elálmosodott, még ha frissen lépett is be az ajtón. Kilenc légypiszkos gömb adott ványadt, szomorú fényt az esős napokon. A szoba elülső falán öreg tábla lógott, fölötte zöld táblácskákon az ábécé betűi – kicsik és nagyok – sorjáztak a Palmer Módszer hullámos betűivel. Az ábécé után a számok következtek 0-tól 9-ig, olyan szépen és gusztusosan, hogy az ember már attól ostobának és tompának érezte magát, ha rájuk pillantott. A padok tetejét egymásba fonódó kezdőbetűk és szavak borították,

legtöbbjük kísértetté halványodott az ismételt csiszolástól és újrafényezéstől, de tökéletesen sosem tűntek el. A padokat fémkorongokkal rögzítették a padlóhoz. Mindegyiken volt egy tintatartó. A tartókban Carter tinta. Aki kiborította, verést kapott a mosdóban. Aki összejárkálta a sárga padlót, verést kapott. Ha az ember hülyéskedett az osztályban, verést kapott, csak az ilyen hülyéskedést Rossz Magaviseletnek nevezték. Más okok miatt is kijárt a verés; Martin Coslaw hitt a verésben, és a Lapátban. A Törvény lapátjától jobban féltek a Hetton House-ban, mint bármitől, beleértve a mumust is, amely a kisgyerekek ágya alá rejtőzik. Ez a Lapát egy vékony nyírfa simítólapát volt. A Törvény négy lyukat fúrt bele, hogy csökkentse a légellenállását. Egy Falmouth Rockers nevű csapatban tekézett, és péntekenként néha a tekeingét viselte az iskolában. Sötétkék volt, a mellzsebre arany dőlt betűkkel írták föl a nevét: Martin. Blaze majdnem (de csak majdnem) olyannak látta ezeket a betűket, mint a Palmer Módszert. A Törvény azt mondta, hogy ha az ember tarol, a tekében, akárcsak az életben maguktól jönnek a pontok. A jobb karja erős volt ettől a sok ponttól és tarolástól, és ha valakit elvert a Lapáttal, az nagyon fájt. Arról volt nevezetes, hogy a nyelvét a foga közé harapja, miközben egy különösen Rossz Magaviseletű Fiún használja a Lapátot. Néha olyan keményen ráharapott a nyelvére, hogy kiserkent a vére, és egy darabig volt a Hetton House-ban egy fiú, aki

Drakulának is hívta, nem csak Törvénynek, de azután azt a fiút kivették, és nem látták többé. Kivenni annyit jelentett, hogy valakit elhelyeznek egy családnál, és ott marad, esetleg még örökbe is fogadják. Martin Coslaw-t gyűlölte és félte minden fiú a Hetton House-ban, de senki sem gyűlölte és félte annyira, mint Blaze. Blaze nagyon gyenge volt számtanból. Addig eljutott, hogy két alma, meg három alma, bár ez is nagy erőfeszítésébe került, ám a negyed alma meg a fél alma meghaladta a képességeit. Ő úgy tudta, hogy az alma falatokból áll. A Számtani Alapoknál csinálta az első simlit, barátjának, John Cheltzmannak a segítségével. John csontos, csúnya, nyakigláb srác volt, tele gyűlölettel. De ez a gyűlölet ritkán látszott rajta. Legtöbbször elrejtőzött ragasztószalaggal megreparált, vastag szemüvege, és a gyakori, hülye, tahó nyerítés mögé, ami a nevetést jelentette nála. Természetes célpontja volt az idősebb, erősebb fiúknak. Rendszeresen megverték. Az arcát belenyomták a sárba (tavasszal és ősszel), vagy megmosdatták (hóval, télen). Az ingét gyakran eltépték. Ritkán tudott úgy kijönni a közös zuhanyozóból, hogy rá ne csapjanak a fenekére nedves törülközővel. John mindig letörölte a sarat és a havat, begyömöszölte a nadrágjába az elszakadt inget, és nyerített, miközben kivörösödött fenekét dörzsölgette, és ilyenkor szinte sosem mutatta ki a gyűlöletét. Vagy az eszét. Jól tanult – kimondottan jól –, de ritkán kapott négyesnél jobbat. Azt nem szerették. A Hetton Houseban az ötös ökröt jelentett. Sőt azt, hogy

összetöröm a pofádat. Blaze már akkor viharosan nőtt. Tizenegy-tizenkét évesen még nem volt akkora darab, de már kezdett azzá fejlődni. Felért nem egy nagyfiúval. És nem szállt be a játszótéri verésekbe, sem a törülközős csapkodásba. Egy nap John Cheltzman odament hozzá, amikor a játszótér végében a kerítés mellett állt, és nem csinált semmit, csak figyelte, ahogy a varjak leszállnak a fákra, azután tovaröppennek. Üzletet ajánlott Blaze-nek. – Ebben a félévben megint a Törvényhez kerülsz számtanórán – mondta. – Folytatódnak a törtek. – Gyűlölöm a törteket – mondta Blaze. – Én megcsinálom a házi feladatodat, ha nem engeded, hogy ezek a tetűk szórakozzanak velem. Annyira nem lesz jó, hogy gyanakodjon – sem annyira jó, hogy lebukj –, de ahhoz eléggé, hogy megfeleljen. Akkor nem állítanak ki. – Ha az embert kiállították, az nem volt olyan rossz, mint a verés, de azért rossz volt. A 7-es terem sarkában kellett álldogálni, arccal a falnak. Az ember nem nézhetett az órára. Blaze fontolóra vette John Cheltzman ötletét, azután megrázta a fejét. – Tudni fogja. Kiszólít, hogy mondjam fel, és akkor tudni fogja. – Csak nézz körül a teremben, mintha gondolkodnál – mondta John. – Majd nekem gondom lesz rád. És gondja volt. Megírta a válaszokat, és Blaze bemásolta a füzetbe a saját számaival, amelyekkel utánozni próbálta a Palmer Módszer számait, bár sose sikerült. A Törvény néha kiszólította felelni, és

akkor Blaze fölállt, körülnézett – mindenhova nézett, kivéve Martin Coslaw-t, és ez így volt rendjén, mert mindenki így viselkedett, amikor kiszólították felelni. Közben ránézett Johnny Cheltzmanra is, aki görnyedten ült a könyvszekrény ajtaja melletti padban, két kezével a pad tetején. Ha a szám, amelyet a Törvény kérdezett, tíz volt vagy tíznél kevesebb, akkor az ujjak mutatták a választ. Ha törtről volt szó, John ökölbe szorította a kezeit. Aztán kinyitotta. Nagyon gyors volt. A bal keze mutatta a tört számlálóját. A jobb a nevezőt. Ha az alsó szám meghaladta az ötöt, akkor Johnny ismét ökölbe szorította a kezeit, azután mindkét kezével mutatta a számot. Blaze gond nélkül el tudta olvasni ezeket a jeleket, amelyeket sokan jóval bonyolultabbnak találtak volna a törteknél. – Nos, Clayton? – kérdezte a Törvény. – Várunk. És Blaze már mondta is: – Egy hatod. De nem mindig kellett eltalálni. Amikor elmesélte George-nak, ő elismerően bólintott. – Príma simli. És mikor buktál le? Három héttel a félév befejezése előtt bukott le, és amikor Blaze belegondolt – tudott gondolkodni, csak időbe és kemény munkába került –, rájött, hogy a Törvény bizonyára egész idő alatt gyanakodott döbbenetesen váratlan tudására. Csak nem mutatta. A kezébe adta a kötelet, hogy Blaze dobja a hurkot a saját nyakába. Volt egy röpdolgozat. Blaze elégtelenre írta meg. Ez azért történt, mert a dolgozatban csupa tört

szerepelt. A dolgozatnak egyetlen és csakis egyetlen célja volt, mégpedig az, hogy ifj. Clayton Blaisdell elégtelenre írja meg, és az elégtelen alá valamit firkantottak jajvörös betűkkel. Blaze nem tudta elolvasni, odaadta Johnnak. John elolvasta. Először semmit nem szólt. Azután azt mondta: – Ide azt írták: „John Cheltzmant ismét meg fogják verni.” – Micsoda? Hogyhogy? – Az van ideírva: „Négy órakor jelenj meg az irodámban.” – Miért? – Mert megfeledkeztünk a dolgozatokról – felelte John. Azután hozzátette: – Nem t e feledkeztél meg. Én feledkeztem meg. Mert csak arra tudtam gondolni, hogy ezek a nagyra nőtt baromarcúak nem bántanak többé. Most először te versz meg, azután a Törvény is megver, majd a baromarcúak újrakezdik. Jézusom, bárcsak meghalnék! – Úgy festett, mint aki komolyan gondolja. – Nem foglak megverni. – Nem? – John úgy nézett rá, mint aki szeretne hinni neki, de nem mer. – Nem csinálhattad meg helyettem a dolgozatot. Martin Coslaw irodája tágas szoba volt, aminek az ajtajára azt írták: IGAZGATÓ. Az ablakkal szemben volt egy kis tábla. Az ablak a Hetton House nyomorúságos udvarára nyílt. A tábla tele volt krétaporral és – Blaze rémületére – törtekkel. Coslaw az asztalnál ült, amikor Blaze belépett.

Komoran meredt a semmibe. Blaze adott neki újabb elkomorodnivalót. – Kopp – mondta. – He? – Menj vissza, és kopogj – mondta a Törvény. – Aha. – Blaze megfordult, kiment, kopogott, visszajött. – Köszönöm. – Szívesen. Coslaw csúnyán nézett rá. Fölvett egy ceruzát, és kopogni kezdett az íróasztalán. Piros ceruza volt, amit osztályozásra használnak. – Ifj. Clayton Blaisdell – mondta. Rosszkedvűen nézett rá. – Milyen hosszú név egy ilyen kurta elméhez. – A pockok úgy hívnak... – Nem érdekel, hogy hívnak a pockok, a pocok, az egy állat, a pocok egy argó szó, amelyet az idióták használnak, és engem nem érdekel sem a szó, sem azok, akik használják. Számtantanár vagyok, az a feladatom, hogy a hozzád hasonlókat felkészítsem a gimnáziumra – ha ez egyáltalán lehetséges –, valamint megtanítsam nekik a különbséget a jó és a rossz között. Ha a felelősségem véget érne azzal, hogy megtanítom a számtant – és időnként azt kívánom, bár így lenne, gyakran kívánom –, akkor nem ez lenne a helyzet, de hát ugyanakkor igazgató is vagyok, ennélfogva az én dolgom megmutatni a különbséget a jó és rossz között, quod erat demonstrandum. Tudja, mit jelent a quod erat demonstrandum, Mr. Blaisdell? – Á – felelte Blaze. A szíve összeszorult, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. A korához

képest nagy volt, de most kicsinek érezte magát. Kicsi volt, és egyre kisebb lett. Tudta, hogy a Törvény éppen ezt akarja, de ez nem változtatott a dolgon. – Nem, és soha nem is fogod tudni, mert még ha kijárod is az első évet a gimnáziumban – amit kétlek –, akkor sem kerülsz közelebb a geometriához, mint a folyosó végén levő ivókúthoz. – Összeillesztette az ujjai hegyét, és hátradöntötte a széket. A tekeing a háttámláról lógott, és a székkel együtt imbolygott. – Ez azt jelenti: „amit demonstrálni akartam”, Mr. Blaisdell, márpedig az én kis dolgozatom azt demonstrálta, hogy te egy csaló vagy. A csaló az a személy, aki nem ismeri a különbséget a jó és a rossz között. QED, quod erat demonstrandum. És így a büntetés következik. Blaze lesütötte a szemét. Hallotta, hogy nyílik egy fiók. Valamit kivettek, a fiók becsukódott. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, mit tart a kezében a Törvény. – Irtózom a csalóktól – mondta Coslaw –, de megértem, hogy maga szellemileg visszamaradott, Mr. Blaisdell, így hát tudom, hogy ebben a kis csalásban van nálad bűnösebb is. Az, aki beleültette nyilvánvalóan nehéz fejedbe ezt a gondolatot, azután pedig segítséget nyújtott neked. Tudsz követni? – Nem – felelte Blaze. Coslaw nyelve előbújt. A fogak keményen megfogták. A Lapátot még ennél is keményebben fogta. – Ki csinálta meg a feladataidat?

Blaze semmit nem mondott. Az ember nem fecseg. A képregényekben, a tévéjátékokban és a filmekben mindig ezt mondják. Az ember nem fecseg. Különösen nem, ha az egyetlen barátjáról van szó. De volt még valami más is. Valami, ami küzdött, hogy kifejezést nyerjen. – Nem kéne megvernie – mondta végül. – Ó? – Coslaw meglepetten nézett rá. – Azt mondod? És miért, Mr. Blaisdell? Világosíts föl. Érdeklődve hallgatlak. Blaze nem értette ezeket a bonyolult szavakat, de azt tudta, hogy mit lát. Ezt látta egész életében. – Nem érdekli az magát, hogy bármit is megtanítson nekem. Csak azt akarja, hogy kicsinek érezzem magam, és bántani akar mindenkit, aki egy kis időre megakadályozta benne. Ez nem jó. Nem kéne megvernie, amikor maga az, aki rossz. A Törvény már nem látszott meglepettnek. Csak dühösnek. Olyan dühösnek, hogy az erek lüktettek a homloka közepén. – Ki csinálta meg a feladataidat? Blaze nem válaszolt. – Hogyan tudtál felelni az órán? Ki segített? Blaze nem válaszolt. – Cheltzman volt? Én azt hiszem, hogy ő volt. Blaze semmit sem felelt. Ökölbe szorította a kezét, reszketett. A könnyek kicsordultak a szeméből, de nem hitte, hogy azért sír, mert kicsinek érzi magát. Coslaw meglendítette a Lapátot, és eltalálta Blaze felsőkarját. Akkorát szólt, mint egy kisebb pisztoly. Ez volt az első alkalom, hogy Blaze-t egy tanár máshol ütötte meg, mint a fenekén, noha

néha, amikor kisebb volt, megcsavarták a fülét (egyszerkétszer az orrát is). – Válaszolj nekem, te agyatlan ökör! – Baszd meg! – kiáltotta Blaze. A névtelen dolog végre kiszabadult. – Baszd meg, baszd meg! – Gyere ide – mondta a Törvény. A szeme hatalmas volt, kidülledt. A keze, amellyel a Lapátot szorította, elfehéredett. – Gyere ide, te Isten szemetes zacskója! És miután a névtelen dologgal együtt kiment belőle a düh, és mivel végtére is csak gyerek volt, Blaze engedelmeskedett. Amikor húsz perccel később távozott a Törvény irodájából, a lélegzete hörögve fűrészelt, az orra vérzett – de a szeme száraz volt, a száját befogta –, már ő volt a Hetton House legendája. Végzett a számtannal. Októberben és november nagy részében a 7-es terem helyett a 19-esbe járt. Ez jó volt. Két hétbe is beletelt, amíg a hátára tudott feküdni, de aztán az is jó volt. November végén, egy napon ismét Coslaw igazgató irodájába szólították. A tábla előtt egy középkorú férfi és egy asszony ült. Blaze olyan száraznak látta őket. Mintha a levelekkel együtt fújta volna ide őket az őszi szél. A Törvény az asztalnál ült. A tekeing sehol. A szoba hideg volt, mert az ablak nyitva állt, hogy beengedje a sápadtan fénylő novemberi napot. A Törvény bolondult a tekéért, és odáig volt a friss levegőért. Úgy tűnt, a látogatóba jött párt nem zavarja. A száraz férfi vattázott vállú, szürke zakót és

zsinórnyakkendőt viselt, a száraz asszony skót mintás kabátot, alatta fehér blúzt. Mindkettőnek szögletes, eres keze volt, a férfié kérges, az asszonyé cserepes és vörös. – Mr. és Mrs. Bowie, ő az a fiú, akiről beszéltem. Vedd le a sapkád, ifjú Blaisdell. Blaze levette a baseballsapkáját. Mr. Bowie bírálón mérte végig. – Jó nagy. Aszongya, tizenegy éves? – Jövő hónapban lesz tizenkettő. Jó segítség lesz maguknál. – Semmi baja? – kérdezte Mrs. Bowie. Magas cérnahangja volt. Furcsán hangzott abból a mamut méretű melléből, amely úgy duzzadozott skót mintás kabátja alatt, mint egy hullám a Higgins parton. – Se tébécé, se semmi? – Megvizsgálták – felelte Coslaw. – Minden gyereket rendszeresen vizsgálnak. Állami rendelet. – Én csak azt akarom tunni, bír-e fát vágni – mondta Mr. Bowie. Az arca vékony és horpadt volt. Egy sikertelen tévés prédikátor arca. – Bizonyos vagyok benne – felelte Coslaw. – Bizonyos vagyok benne, hogy képes a kemény munkára. Úgy értem, a kemény testi munkára. A számoláshoz nem ért. Mrs. Bowie elmosolyodott. De úgy, hogy nem látszott a foga. – A számolás az én dógom. – A férjéhez fordult. – Hubert? Bowie tűnődött, azután bólintott. – Ja. – Kérlek, ifjú Blaisdell, menj ki – mondta a Törvény. – Veled később beszélek.

Így került Bowie-ék gyámsága alá Blaze, anélkül hogy neki erről egy szót szóltak volna. – Nem akarom, hogy elmenj! – mondta John. Blaze mellett ült az ágyon, és figyelte, ahogy Blaze belerakja egy cipzáras táskába minden földi vagyonát. A legnagyobb értéket a cipzáras táska jelentette, amelyet a Hetton House-tól kapott. – Sajnálom – mondta Blaze, de ez nem volt igaz, legalábbis nem egészen – inkább azt kívánta, bár vele jöhetne Johnny. – Amint kiteszed a lábad, megint elkezdenek gyepálni. Mindenki. – John szeme sebesen forgott az üregében, és az orra oldalán frissen kibújt pattanást piszkálta. – Nem fognak. – De igen, és ezt te is tudod. Blaze tudta. Azt is tudta, hogy semmit sem tehet ellene. – Mennem kell. Kiskorú vagyok. – Johnra mosolygott. – Kiskorú, szomorú, isten veled Clementine. Blaze-től ez úgyszólván attikai só volt, de John még csak el se mosolyodott. Kinyújtotta a kezét, keményen megmarkolta Blaze karját, mintha örökre meg akarná jegyezni az állagát. – Sosem jössz vissza. De Blaze visszajött. Bowie-ék egy Öreg Ford kisteherrel jöttek érte, amelyet pár éve ügyetlenül és több rétegben nevetséges fehérre festettek. A fülkében volt hely hármuknak, Blaze mégis a raktérben utazott. Nem

bánta. Örült neki, ahogy a HH eltörpül, majd eltűnik a távolban. Bowie-ék egy hatalmas, roskatag tanyaházban éltek Cumberlandben, amely az egyik oldalon Falmouthtal, a másikon Yarmouthtal határos. A ház maga egy földút mellett állt, és számtalan réteg por borította. Nem volt befestve. Előtte tábla hirdette: BOWIE SKÓT JUHÁSZAI. Bal oldalán éktelen nagy kennel volt, amelyben huszonnyolc skót juhász rohangált, ugatott és csaholt folyamatosan. Némelyik rühes volt. Nagy foltokban kihullott szőrük feltárta puha rózsaszín oldalukat az évszak néhány megmaradt rovarjának, hadd egyenek. A ház jobb oldalán gazos legelő terpeszkedett. E mögött óriási, vénséges csűr állt, ahol Bowie-ék a teheneiket tartották. A tanyához negyven hektár tartozott. A legnagyobb részén szénát termesztettek, de volt három hektár erdő is, puha- és keményfa vegyesen. Amikor megérkeztek, Blaze a cipzáras táskával a kezében leugrott a kisteherről. Bowie megfogta – Azt add ide. Te fát fogol vágni. Blaze csak pislogott. Bowie a csűrre mutatott, amelyet cikcakkban épített sufnik sorozata kötött össze a házzal. Az egyik mellett nagy kupac fatuskó hevert. Volt közte juharfa, és akadt egyszerű fenyő is, amelyek kérgén csomókban száradt a gyanta. A halom előtt repedezett vén favágító tőke állt, és abban egy fejsze. – Te fát fogol vágni – ismételte meg Hubert Bowie. – Aha – mondta Blaze. Ez volt az első szava a házaspárhoz.

Bowie-ék figyelték, ahogy odamegy a favágító tőkéhez, és kiszabadítja a fejszét. Csak nézte, azután letette a porba a tőke mellé. A kutyák szüntelenül ugattak és csaholtak. A legkisebbeknek volt a legélesebb hangjuk. – Na? – szólalt meg Bowie. – Uram, én még sose vágtam fát. Bowie ledobta a cipzáras táskát a porba. Odament, és egy juharfatuskót tett a tőkére. A tenyerébe köpött, összedörzsölte a kezeit, fölvette a fejszét. Blaze figyelmesen nézte. Bowie lecsapott. A tuskó kettéhasadt. – Tessék – mondta. – Most mán belefér a kályhába. – Odaadta a fejszét. – Te jössz. Blaze a két térde közé fogta a fejszét, a tenyerébe köpött, és összedörzsölte a kezeit. Fölemelte a fejszét, aztán eszébe jutott, hogy nem rakott fatuskót a tőkére. Odatett egyet, fölemelte a fejszét, és lecsapott. A tuskó kettéhasadt, majdnem pontosan úgy, mint Bowie-é. Blaze-nek tetszett a dolog. A következő pillanatban a porban hasalt, a jobb füle csengett a pofontól, amelyet Bowie kevert le neki száraz, munkától kemény kezével. – Ez miért volt? – nézett föl Blaze. – Há hogy nem tucc fát vágni – mondta Bowie. – És még mielőtt aszondanád, hogy nem a te hibád, öcskös, az enyém se. Most pedig fát fogol vágni. A szobája utólag hozzátoldott, apró fülke volt a roggyant ház második emeletén. Ágy, szekrény állt benne, semmi más. Egy ablaka volt. Ha kinézett rajta, minden hullámos és torz lett. Éjszaka hideg

volt, reggel még hidegebb. Blaze-t nem zavarta a hideg, Bowie-ék viszont igen. Egyre jobban. A bosszúság ellenszenvvé, az pedig gyűlöletté változott. A gyűlölet lassan növekedett. Számára ez volt az egyetlen út. A saját üteme szerint nőtt, bonyolultabb lett, vörös virágokat hajtott. Az a fajta gyűlölet volt, amelyet értelmes ember sosem érez. Egynemű volt. Nem rontották meg gondolatok. Sok fát vágott azon az őszön és télen. Bowie próbálta tanítani, hogyan kell fejni, de Blaze képtelen volt megtanulni. Bowie szerint túl kemény volt a keze. A tehenek idegesek lettek, akármilyen gyengéden fogta meg a tőgyüket. Idegességük visszahatott a fiúra, zárta az áramkört. A tej csurgása szivárgássá gyengült, azután elállt. Bowie ezért sose vágta fültövön vagy tarkón. Nem volt fejőgépe, nem hitt benne, azt mondta, hogy a DeLavalok a legjobb teheneket is elnyüvik, de azt elismerte, hogy a fejéshez tehetség kell. És mivel ez a helyzet, az ember nem büntethet valakit azért, mert nem képes olyat írni, amit Bowie pojézisnek nevezett. – Azér fát vágni tucc – mondta, és nem mosolygott. – Ahhoz van képességed. Blaze vágta a fát, naponta négyszer-ötször cipelte a tüzelőt, hogy feltöltse a konyha fásládáját. Volt a házban olajkazán, de Hubert Bowie egészen februárig nem kapcsolta be, mert olyan drága a fűtőolaj. Amikor leesett a hó, Blaze végiglapátolta a harmincméteres bekötőutat, szénát villázott, kitakarította a csűrt, és felmosta a padlót.

Hétköznap ötkor kelt, hogy megetesse a teheneket (amikor leesett a hó, négykor), és megreggelizzen, mielőtt a sárga busz elviszi az iskolába. Bowie-ék, ha tehették volna, mellőzik az iskolát, de nem tehették meg. A Hetton House-ban Blaze egyaránt hallott jó és rossz történeteket a „kinti iskolákról”. A nagyfiúktól, akik a freeporti gimnáziumba jártak, főleg rosszakat. De ő úgyis fiatal volt még ehhez. Amíg Bowie-éknál lakott, a cumberlandi kerületi általános iskolába járt, és ennek örült. Szerette a tanárt. Szeretett verseket tanulni, fölállni az osztály előtt, és szavalni: „A régi hídon, a folyó felett...” A verseket vörös-fekete kockás vadászkabátban (sosem vette le, mert a tűzvédelmi gyakorlatoknál megfeledkezett róla), zöld flanelnadrágban és zöld gumicsizmában kántálta. Százhetvenhét centi magas volt, az osztály minden hatodikosa eltörpült mellette, és erre a szálas termetre a horpadt homlokú, vigyorgó arc tette fel a pontot. Senki sem nevette ki, ha verset mondott. Noha állami gondozott volt, mégis sok barátra tett szert, mert nem kötekedett, és nem is verekedett. Mogorva sem volt. Az iskolaudvaron ő lett a mindenki medvéje. Néha úgy szaladt, hogy három elsős kapaszkodott rajta. A kidobósban sosem élt vissza testi adottságaival. Egyszerre öt, hat, hét játékos támadta, ő pedig jobbra-balra hajolt, rendszerint vigyorogva, horpadt fejét az ég felé fordítva, és végül általános éljenzés közepette eldőlt, mint egy zsák. Egy napon, amikor a katolikus Mrs.

Waslewski ügyelt a játszótéren, meglátta Blaze-t, amint elsősök ülnek a vállán, és attól kezdve az aprónépek Szent Ferencének nevezte. Mrs. Cheney vezette be az olvasás, írás és történelem rejtelmeibe. Hamar megértette, hogy Blazenél vesztett ügy a matematika (amit a fiú mindig számtannak nevezett). Amikor egyszer megpróbálkozott a számkártyákkal, Blaze elsápadt, és a tanárnő azt hitte, hogy a fiú mindjárt elájul. Lassú volt, de nem visszamaradott. Decemberre az elsős Jancsi és Juliskától eljutott a harmadikosoknak szóló, Utak mindenhova című könyvhöz. A tanárnő adott neki egy csomó keménykötésű, klasszikus képregényt, hogy vigye haza, és mellékelt hozzá egy üzenetet, hogy ez házi feladat. Blaze kedvence természetesen a Twist Olivér volt, amelyet annyiszor elolvasott, hogy végül betéve tudta minden szavát. Így telt az élete januárig, és talán tavaszig is így folytatódott volna, ha nem jön közbe két balszerencsés esemény. Megölt egy kutyát, és szerelmes lett. Gyűlölte a skót juhászokat, mégis neki kellett etetnie őket. Fajtiszta kutyák voltak, de silány ételt kaptak, és mivel sose engedték ki őket a kennelből, csúnyák és idegesek lettek. A legtöbb gyáva volt, hőkölt a simogató kéztől. Rátámadtak az emberre, vakkantottak, acsarogtak, de csak azért, hogy rögtön elkanyarodjanak, és más szögből próbálkozzanak. Néha hátulról támadtak. Belekaptak az ember

lábszárába vagy a fenekébe, aztán elrohantak. Etetésnél iszonyú lármát csaptak. Ők nem tartoztak Hubert Bowie birodalmába. Mrs. Bowie volt az egyetlen, akihez odamentek. Ő duruzsolva hízelgett nekik. Mindig vörös kabátot vett, ha bement hozzájuk, és a kabátot ellepte a rozsdaszín kutyaszőr. Csak nagyon kevés kifejlett állatot sikerült eladniuk, de a kölykök minden tavasszal hoztak fejenként kétszáz dollárt. Mrs. Bowie figyelmeztette Blaze-t, milyen fontos, hogy a kutyák jól táplálkozzanak, hogy olyasmivel etessék őket, amit ő úgy hívott, hogy „jó keverék”. Ennek ellenére ő sosem etette a kutyákat, és amit Blaze öntött a vályújukba, az egy falmouthi élelmiszerbolt leárazott kajája volt. Kutyakincsnek hívták. Hubert Bowie néha Olcsó Mosléknak vagy Kutyafingnak nevezte, de sohasem akkor, ha a felesége hallótávolságban volt. A kutyák tudták, hogy Blaze nem szereti őket, fél tőlük, és napról napra agresszívebben viselkedtek. Mire igazán hidegre fordult az idő, olyan közel rohantak hozzá, hogy elölről is belekaphattak. Éjszaka néha olyan álmokból riadt fel, amelyekben a kutyák falkában támadtak rá, lerántották, és nekiláttak, hogy élve megegyék. Az ilyen álmok után ébren feküdt az ágyban, hideg párát fújt a sötétségbe, és végigtapogatta magát, hogy egyben van-e még. Tudta, hogy igen, és ismerte a különbséget az álom és a valóság között, de a sötétségben mintha elvékonyodott volna a kettőt elválasztó vonal.

A kutyák ugrálása és rohangálása miatt többször kiborította a tápot. Ilyenkor amennyire tudta, összekaparta a letaposott, vizeletfoltos hóról, miközben körülötte a kutyák acsarogtak és civakodtak. Hamarosan lett vezére a fiú ellen folytatott, hadüzenet nélküli háborúnak. Randy volt a neve. Tizenegy éves kan volt. Az egyik szemét tejszínű hályog takarta. A frászt hozta Blaze-re. A fogai olyanok voltak, mint a régi, sárga elefántagyarak. A koponyája közepén fehér csík húzódott. Szemtől szembe támadt Blaze-re, a hátsó lábai dugattyúként lökték előre futás közben. Jó szeme mintha lángolt volna, miközben a rossz közömbösen pillantott mindenre, akár egy kialudt lámpa. Körme apró felhőket kapart föl a kennel sárgás, letaposott havából. Annyira begyorsult, hogy úgy látszott, már nem tehet mást, muszáj nekiugrania Blaze torkának. A többieket az őrjöngésbe kergette Randy viselkedése: ugattak, ugráltak, acsarogva pörögtek a levegőben. Az utolsó pillanatban Randy merev lábbal fékezett, teleszórta hóval Blaze zöld nadrágját, és nagy ívben elkanyarodott, csak azért, hogy elölről kezdje az egészet. De mindig később és később állt meg, míg olyan közel nem ért, hogy Blaze érezhette testének forróságát, sőt lélegzetének szagát is. Aztán egy este január vége felé rájött, hogy a kutya nem fog lefékezni. Nem tudta, mitől más ez a roham, azt sem, hogy miért, mégis ez volt a helyzet. Ez alkalommal Randy komolyan gondolta. Ugrani akart. És ha megteszi, a többiek gyorsan követik. Éppen úgy, mint Blaze álmaiban.

A kutya elindult. Hangtalanul, folyamatosan gyorsítva. Most nem fékezett, nem farolt, nem kanyarodott. Combizmai megfeszültek. A következő pillanatban ugrott. Blaze két vasvödörben hozta a kutyatápot. Amikor meglátta, hogy Randy most komolyan gondolja, minden félelme elhagyta. Ugyanakkor dobta le a vödröket, amikor Randy ugrott. Lyukacsos ujjú bőrkesztyű volt rajta. Jobb ökle a levegőben találta el Randyt, a hosszú, háromszögletű állkapocs alatt. A vállában is érezte a becsapódást. A keze azonnal elzsibbadt. Kurta, kemény reccsenés hallatszott. Randy száznyolcvan fokos fordulatot írt le a hideg levegőben és a hátára puffant. Blaze-nek csupán akkor tűnt fel, hogy a többi kutya elnémult, amikor ismét csaholni kezdtek. Fölkapta a vödröket, a vályúhoz ment, beledöntötte az ételt. Korábban a kutyák azonnal odarohantak, meg se várták, hogy Blaze vizet töltsön a moslékra; zabáltak, morogtak és marakodtak a jobb helyekért. Nem tehetett semmit; úgysem hallgattak rá. De most, amikor egy kisebb kutya ragyogó, buta szemmel odarohant a vályúhoz, és a buta nyelve kilógott a buta szájából, Blaze kesztyűs keze elkapta, és félrelökte, de olyan gyorsan, hogy az oldalára esett. A többiek visszahőköltek. Blaze két vödör vizet öntött az itatóba. – Tessék – mondta. – Most már vizes. Rajta, egyetek. Visszament, hogy megnézze Randyt, miközben a többi kutya rohant zabálni.

Randy hűlő testét már elhagyták a bolhák, hogy a pisifoltos hóban leljék halálukat. A jó szem csaknem olyan üvegesen nézett a világba, mint a vak. Ez szánalmat és szomorúságot ébresztett Blazeben. Lehet, hogy csak játszott a kutya. Csak meg akarta rémíteni. Hát megrémült. Ez igaz. Mert ezért most szorulni fog. Kezében az üres vödrökkel, lehajtott fejjel lépett be a házba. Mrs. Bowie a konyhában volt. Mosódeszkát tett a mosogatóba, és függönyt mosott. Munka közben zsoltárt énekelt cérnahangon. – Jaj, ne járd össze a padlómat! – kiáltotta, ahogy meglátta a fiút. Az ő padlója volt, de Blaze mosta föl. Térdelve. Blaze-ben feltámadt a dac. – Randy meghalt. Nekem ugrott. Megütöttem. Megöltem. Mrs. Bowie kikapta a kezét a szappanos vízből, és visított. – Randy? Randy! Randy! Futott egy kört, lekapta a szvetterét a tűzhely melletti szegről, és az ajtóhoz rohant. – Hubert! – hívta a férjét. – Hubert, ó, Hubert! Ez a rossz fiú! – Azután, mintha még mindig énekelne: – ÓóóóóÓÓÓÓ... Félrelökte Blaze-t, kirohant. Mr. Bowie előjött az egyik sufniból, ráncos arca megnyúlt a meglepetéstől. Odament Blaze-hez és megragadta a vállát. – Mi történt? – Randy meghalt – mondta közönyösen Blaze. – Nekem ugrott, én pedig lecsaptam. – Várj – mondta Hubert Bowie, és a felesége után ment.

Blaze levetette vörös-fekete kabátját, és leült a sarokba egy hokedlire. Bakancsáról olvadt a hó, és tócsába gyűlt alatta. Nem érdekelte. A tűzhely melegétől lüktetett az arca. Ő vágta a fát. Nem érdekelte. Bowie-nak kellett betámogatnia a feleségét, mert az asszony a kötényébe temette az arcát. Harsányan zokogott. Magas hangja miatt úgy hangzott, mintha varrógép kattogna. – Menj ki a sufniba – mondta Bowie Blaze-nek. Blaze kinyitotta az ajtót. Bowie a cipője orrával segítette át a küszöbön. Blaze lerepült az udvarra vezető két lépcsőn, felállt, bement a sufniba. Szerszámok voltak ott – fejszék, kalapácsok, egy eszterga, csiszolókorong, gyalugép, csiszológép, és más dolgok, amelyeknek a nevét sem tudta. Volt még autóalkatrész, és dobozok, tele régi újságokkal. Meg egy alumínium hólapát. Az ő lapátja. Blaze ránézett, és a lapát valamilyen módon beteljesítette a Bowie-ék iránti gyűlöletét. Százhatvan dollárt kapnak havonta a tartásáért, és ő végzi a nehéz munkát. Vacak koszton. Még a HH-ban is jobbakat evett. Ez nem tisztességes. Hubert Bowie kinyitotta az ajtót és belépett. – Mostan elverlek a szíjjal – mondta. – Az a kutya megtámadott. Át akarta harapni a torkomat. – Elég. Ezzel csak a magad helyzetét rontod. Bowie minden tavasszal meghágatta az egyik tehenét Franklin Marstellar bikájával, Freddyvel. A

kunyhó falán ott volt egy kötőfék, amelyet „szerelmi kötőfék”-nek hívott, és egy zabla. Bowie leakasztotta a szögről a kötőféket, összefogta a zablával. A szíjakat lehúzta a súlyuk. – Hajoljál csak rá arra a munkapadra. – Randy a torkomnak ugrott. Mondom, hogy egyikünknek meg kellett halnia. – Hajoljál rá arra a munkapadra. Blaze habozott, de nem gondolkodott. Nála sokáig tartott a gondolkodás. Helyette az ösztöneivel szokott tanácskozni. De még erre se volt idő. Ráhajolt a munkapadra. Hosszú, kemény verés következett, de nem sírt. Csak később a szobájában. A lány, akibe beleszeretett, a cumberlandi általános iskola egyik hetedikese volt. Marjorie Thurlow-nak hívták. Szőke haja, kék szeme volt, melle viszont semmi. Édesen mosolygott, amitől a szeme sarka fölfelé húzódott. Blaze a játszótéren le nem vette róla a szemét. Ha meglátta, ürességet érzett a gyomrában, de ez valahogy jó volt. Elképzelte, ahogy viszi a könyveit, és megvédi a gonosztevőktől. Az ilyen gondolatoktól mindig égett az arca. Egy napon, nem sokkal Randy és a verés után, kijött a körzeti védőnő, hogy beoltsa őket. A tanulóknak egy héttel korábban kiosztották az értesítést; azok a szülők, akik azt akarták, hogy a gyerekeik megkapják az oltást, aláírták a papírt. Most az aláírt papírokat szorongató gyerekek riadtan

sorakoztak az öltöző előtt. Blaze is köztük volt. Bowie fölhívta George Hendersont, az iskolatanács tagját, és megkérdezte, kell-e fizetni az oltásért. Nem kellett, így aláírta a papírt. Margie Thurlow ugyanabban a sorban állt. Nagyon sápadt volt. Blaze sajnálta. Szeretett volna visszamenni hozzá, hogy megfogja a kezét. Lehajtotta a fejét, és csoszogott. Ő volt az első. Amikor a nővér behívta az öltözőbe, levette a piros-fekete kockás kabátot, kigombolta az inge ujját. A nővér elővette a tűt valami főzőedényből, ránézett, azután azt mondta. – Jobb, ha kigombolod a másikat is, nagyfiú. Te mindkettőbe kapsz. – Fájni fog? – kérdezte, miközben kigombolta a másik ingujját. – Csak egy másodpercig. – Jól van – mondta Blaze, és hagyta, hogy a tűt beleszúrják a bal karjába. – Rendben. Most a másik karod jön, aztán végeztünk. Odanyújtotta a másik karját. Az ápolónő egy másik tűből egy másik oltást nyomott bele. Azután eljött az öltözőből, visszament az asztalához, és olvasni kezdett egy történetet. Amikor Margie kijött, könnyes volt a szeme, még könnyesebb az arca, de nem zokogott. Blaze büszke volt rá. Amikor a lány kifelé menet elhaladt az asztala előtt (a hetedikesek egy másik teremben voltak), a fiú rámosolygott. És a lány visszamosolygott. Blaze összehajtogatta ezt a mosolyt, eltette, és éveken át őrizte.

Szünetben, éppen amikor Blaze kilépett az ajtón a játszótérre, a zokogó Margie rohant be mellette. Blaze utána fordult, azután lassan, keserű arccal, a homlokát ráncolva bement a játszótérre. Odament Peter Lavoie-hoz, aki kesztyűs kezével egy zsinóron lógó labdát ütögetett, és megkérdezte, nem tudjae, mi történt Margie-val. – Glen megütötte az oltását – felelte Peter Lavoie. Egy arra jövő fiún be is mutatta, ökölbe szorította a kezét, és háromszor megsorozta a karját: puff-puff-puff. Blaze komoran nézte. A nővér hazudott. Az oltásoktól ugyancsak fájt mindkét karja. A nagy izmok megmerevedtek és sajogtak. Még behajlítani is alig tudta a karját sziszegés nélkül. Margie pedig lány. Körülnézett, Glent kereste. Glen Hardy nagy böhöm nyolcadikos volt, az a fajta, aki focizni fog, aztán elhízik. Vörös haja volt, amelyet nagy hullámokba fésült hátra a homlokából. Az apja a várostól nyugatra gazdálkodott, és Glen karján dagadtak az izmok. Valaki odadobta Blaze-nek a labdát. Rá se nézett, ledobta, és odament Glen Hardyhoz. – A mindenit! – mondta Peter Lavoie. – Blaze rámegy Glenre! A hír gyorsan elterjedt. A fiúk mímelt közönnyel oldalaztak arrafelé, ahol Glen és néhány idősebb fiú az egyérintő valamilyen bárgyú, nehézkes karikatúráját játszották. Glen elkapta a labdát. Gyorsan és keményen vezette, a labda pattogott és csúszkált a fagyott földön.

Mrs. Foster, aki a játszótéri ügyeletes volt, az épület másik oldalán figyelte a kicsiket a hintán. Nem volt tényező, legalábbis eleinte. Glen fölnézett és látta, hogy Blaze közeledik. Elejtette a labdát. A kezét csípőre tette. A két csapat félkört alkotott körötte és mögötte. Valamennyien hetedikesek és nyolcadikosok voltak. Egyik sem érte el Blaze magasságát. Csak Glen volt még nála is nagyobb. A negyedikesek, ötödikesek és hatodikosok laza csoportokba verődtek Blaze mögött. Csoszogtak, az övüket igazgatták, félszegen húzogatták a kesztyűjüket, sugdolóztak. Mindkét táborban abszurd közöny ült az arcokon. Még nem hangzott el a kihívás. – Mit akarsz, pöcsike? – kérdezte Glen Hardy taknyos hangon. Ilyen egy ifjú isten hangja, ha náthás. – Miért ütötted meg Margie Thurlow karját ott, ahova az oltást kapta? – kérdezte Blaze. – Mert olyan kedvem volt. – Jól van – mondta Blaze, és előrelépett. Glen kétszer az arcába ütött – puff-puff – mielőtt közel mehetett volna hozzá. Blaze orrából ömleni kezdett a vér. Azután Glen hátrált, meg akarta őrizni az előnyös távolságot. A fiúk ordítottak. Blaze megrázta a fejét. Vércseppek röppentek, piros pöttyök jelentek meg a havon. Glen elvigyorodott. – Lelencgyerek – mondta. – Lelencgyerek, húgyagyú lelencgyerek. – Most Blaze horpadt homlokát ütötte meg, és a vigyora lehervadt, olyan fájdalom robbant a karjában. Mert

Blaze homloka horpadt volt, de irgalmatlanul kemény. Glen egy pillanatra megfeledkezett a hátrálásról, és Blaze ökle kilőtt. Nem használta a testét. Úgy ütött, mintha a karja dugattyú volna. Ujjpercei Glen száját találták. Glen visított, mert az ajka felrepedt, és vérezni kezdett. Az ordítás felhangosodott. Glen megérezte saját vérének ízét, és elfelejtette a hátrálást. Elfelejtette azt is, hogy gúnyolja a rút, horpadt homlokú kölyköt. Előrelépett, és jobbról-balról beakasztott egy horgot. Blaze megvetette a lábát, és fogadta az ütéseket. Távolról, halványan hallotta az osztálytársak ordító biztatását. A kennelben csaholó skót juhászokra emlékeztették. Arra a napra, amikor a kutyák rájöttek, hogy Randy nem fog megállni. Glen bevitt legalább három kemény ütést, és Blaze feje minden becsapódástól megrándult. Zihált, vért szívott be a levegővel. Hallotta, hogy cseng a füle. Ismét kivágódott az ökle, és a válláig végigfutott az ütés. Glen szájából az állára és az arcára fröccsent a vér. Kiköpte egy fogát. Blaze ismét lecsapott, ugyanoda. Glen bömbölt. Olyan hangja volt, mint egy kis klambónak, aki becsípte az ujját az ajtóba. Már nem hajladozott. A szája roncs volt. Mrs. Foster futott feléjük. A szoknyája lobogott, a térde ütemesen mozgott, és közben egyfolytában fújta ezüst sípját. Blaze karja nagyon fájt ott, ahol a nővér megszúrta, az ökle is fájt, a feje is fájt, mégis ütött ismét, féktelen vadsággal, holott már halottnak érezte a kezét.

Ugyanezzel a kezével ölte meg Randyt, és ugyanolyan erővel csapott le, mint a kennelben. Az ütés az állcsúcsán találta Glent. Valami reccsent, és a gyerekek elnémultak. Glen meglöttyedt, a szeme kifordult. Azután a térde összecsuklott, és ő a földre rogyott. Megöltem, gondolta Blaze. Jesszus, megöltem, mint Randyt! De Glen megmozdult, és a torka mélyéről dünnyögött, ahogy az emberek álmukban szoktak beszélni. Mrs. Foster rákiáltott Blaze-re, hogy menjen be. Blaze menet közben hallotta, hogy odaszól Peter Lavoie-nak, menjen az irodába, és hozza az elsősegélydobozt, de futólépésben. Elküldték az iskolából. Felfüggesztették. Egy jégtömlővel elállították az orrvérzését, bekötötték a fülét, azután elküldték, hogy gyalogoljon négy mérföldet a kutyafarmig. Útközben eszébe jutott az uzsonnás zacskó. Mrs. Bowie mindig csomagolt neki egy mogyoróvajas kenyeret meg egy almát. Nem valami sok, de az út hosszú volt, és ahogy John Cheltzman mondta, a valami a hét minden napján veri a semmit. Nem akarták beengedni, amikor visszament, de Margie Thurlow kihozta neki. Margie szeme még mindig vörös volt a sírástól. Úgy nézett ki, mint aki mondani akar valamit, csak nem tudja, hogyan. Blaze tudta, milyen érzés ez, és rámosolygott, jelezve, hogy minden rendben. A kislány visszamosolygott. Blaze egyik szeme bedagadt, szinte eltűnt, így a másikkal nézett a lány szemébe.

Az iskolaudvar széléről visszanézett, hogy még egy kicsit láthassa, de Margie addigra bement. – Menj a sufniba – mondta Bowie. – Nem. Bowie szeme tágra nyílt. Kicsit megrázta a fejét, mintha nem hallana jól. – Mit mondtál? – Nem kéne megvernie. – Azt én ítélem meg. Menj ki abba a sufniba! – Nem. Bowie elindult feléje. Blaze hátrált két lépést, azután ökölbe szorította felpüffedt kezét. Megvetette a lábát. Bowie megállt. Látta Randyt. Randy nyaka úgy tört ketté, mint egy cédrusfaág a kemény fagy után. – Eredj a szobádba, te hülye kurafi! – mondta. Blaze fölment. Leült az ágya szélére. Onnan is hallotta, hogy Bowie a telefonba kiabál. Úgy gondolta, tudja, hogy Bowie kivel kiabál. Nem törődött vele. Nem érdekelte. De mikor eszébe jutott Margie Thurlow, mégiscsak érdekelte. Ha Margie-ra gondolt, sírni lett volna kedve, ahogy néha máskor is előfordult, ha meglátott egy madarat egy szál magában egy telefondróton. De nem sírt. Inkább a Twist Olivér-t olvasta. Kívülről tudta; még azokat a szavait is elmondhatta volna, amelyeket nem ismert. Kint ugattak a kutyák. Éhesek voltak. Etetési idő volt. Senki sem mondta neki, hogy etesse meg őket, noha megtette volna, ha kérik. Addig olvasta a Twist Olivér-t, amíg meg nem jött a HH kombija. A Törvény vezette. A szeme

vörös volt a dühtől. A szája egyetlen varrattá keskenyedett az álla és az orra között. Bowie-ék egymás mellett álltak a januári alkony hosszú árnyékában, úgy figyelték őket, ahogy elhajtanak. Hetton House iszonyúan ismerős volt. Mintha vizes inget adtak volna rá. Blaze beleharapott a nyelvébe, hogy ne sírja el magát. Három hónap telt el, és semmi nem változott. A HH ugyanaz a nagy rakás, elpusztíthatatlan, vacak vörös tégla, ugyanazok az ablakok vetnek ugyanolyan sárga fényt a földre, csak a földet most hó borítja. Tavasszal a hó eltűnik, de a fény ugyanaz maradt. Irodájában a Törvény elővette a Lapátot. Blaze elvehette volna tőle, de belefáradt a harcba. Sejtette, hogy mindig lesz egy nagyobb ember egy nagyobb lapáttal. Miután a Törvény befejezte karjának edzését, elzavarta Blaze-t a Fuller Hall hálószobájába. John Cheltzman az ajtóban várta. Az egyik szeme csak egy hasadék volt a szederjes, duzzadt húsban. – Cső, Blaze – mondta. – Cső, Johnny. Hol a szemüveged? – Tropára ment – mondta. Aztán felkiáltott: – Blaze, eltörték a szemüvegem! Most semmit nem tudok olvasni! Blaze ezen elgondolkodott. Szomorú volt, mert itt kellett lennie, de sokat jelentett neki, hogy Johnny várt rá. – Rendbe hozzuk. – Eszébe jutott valami. – Vagy lapátolást vállalunk a városban a következő vihar után, és szerzünk egy újat. – Gondolod, hogy menni fog?

– Hát persze. Látnod kell, hogy segíthess a házi feladatomban, nem igaz? – Hát persze, Blaze, hát persze. Együtt mentek be. 10 Az Apex Center egy nagy hely volt az út mentén, ahol volt fodrászat, veteránklub, vasbolt, a Szentlélek Apex Pünkösdi Temploma, egy söröző és egy sárga villogó lámpa. Mindez olyan közel, hogy Blaze gyalog ment át a Tim & Jane Piculás boltjának kirablását követő reggelen. Úti célja a vasbolt volt, egy vacak kis kóceráj, ahol harminc dollár plusz áfáért vett egy kihúzható alumíniumlétrát. Vörös cédula volt rajta, amelyre azt írták: JÓ ÁRON. Visszament az útra, közönyösen trappolt a hóekével megtisztított útpadkán. Nem nézett se jobbra, se balra. Eszébe sem jutott, hogy emlékezhetnek a vásárlására. George gondolt volna rá, de hát George még mindig oda volt. A létra túl hosszú volt, hogy beférjen a lopott Ford csomagtartójába vagy a hátsó ülésre, viszont úgy be lehetett tenni, hogy az egyik végét bedugta a vezetőülés mögé, a másik az anyósülésre támaszkodott. Ahogy ezzel végzett, bement a házba, a rádiót a WJAB állomásra hangolta, amely naplementéig működött. – George! Semmi válasz. Főzött egy kávét, ivott egy csészével, azután lefeküdt. Amikor elaludt, a rádió éppen a „Phantom 409”-et játszotta. Mire fölébredt, sötét volt, a rádióból csak statikus sercegés hallatszott.

Negyed nyolc volt. Fölkelt, csinált magának valami vacsorát – egy felvágottas szendvics, utána egy doboz Dole ananászkocka. Szerette a Dole ananászkockát. Napjában háromszor is megette, és még akkor sem unta meg. A levét három jókora korttyal leküldte, azután körülnézett. – George! Semmi válasz. Nyugtalanul mászkált. Hiányzott neki a tévé. A rádió nem társaság éjszakára. Ha George itt lenne, akkor kártyázhatnának. George mindig megverte, mert Blaze sose tudta összegyűjteni a sorozatokat (ehhez számolni kellett volna), de mulatságos volt keverni és osztani. Legalább annyira, mint a lóverseny. És ha George-nak nem lett volna kedve hozzá, akkor még mindig összekeverhettek volna négy paklit, és játszhattak volna Háborút. George képes volt fél éjszaka játszani, közben sört ivott és a köztársaságpártiakról beszélt, hogy kibasznak a szegényekkel. („Hogy miért? Megmondom én neked, hogy miért. Ugyanazon okból, amiért a kutya a tökeit nyalogatja, mert megteheti”) Most azonban nem tudott mit csinálni. George megmutatta neki a pasziánszot, de Blaze nem emlékezett a szabályokra. A gyerekrabláshoz még korán volt. Elfelejtett képregényt vagy pornómagazint lopni, amikor a boltban volt. Végül letelepedett, kezében az X-Men egy régi példányával. George az X-Ment Homo Csumának

nevezte, mintha a szereplők almából volnának. Blaze nem értette, miért. Háromnegyed nyolc körül elszunnyadt. Amikor tizenegykor fölriadt, a feje kóválygott, és csak félig tért vissza az éber világba. Most már mehetett, ha akart – mire eléri Ocoma Heightsot, éjfél is elmúlik –, de hirtelen nem tudta, tényleg el akar-e indulni. Hirtelen nagyon rémítőnek tűnt a dolog. Nagyon bonyolultnak. Át kellett gondolnia. Terveket kellett készítenie. Talán kiókumlálhatná, hogy juthat be egyedül a házba. Át kell tekinteni a dolgot. Úgy tehetne, mintha a vízművektől vagy a lektromos művektől jött volna. Térképet kell készítenie. A tűzhely mellett az üres mózeskosár őt gúnyolta. Ismét elaludt, és rosszat álmodott. Arról, hogy kerget valakit néptelen vízparti utcákon át, miközben a sirályok vijjogó csapatokban kavarogtak a mólók és raktárak fölött. Nem tudta, hogy George-ot vagy John Cheltzmant üldözi-e. Amikor kicsit közelebb ért, és az az alak hátranézett, és gúnyosan rávigyorgott, akkor látta, hogy egyikük se. Margie Thurlow volt az. Amikor fölébredt, még mindig a székben ült, még mindig fel volt öltözve, de az éjszakának már vége volt. A WJAB adása már elkezdődött. Henson Cargill énekelte az Ugrókötél-t. A második este ismét felkészült az indulásra, de nem indult el. A rá következő napon kiment, és egy hosszú és teljesen értelmetlen csapat lapátolt az erdő felé. Addig lapátolt, amíg kifulladt, és vérízű lett a szája.

Ma este elmegyek, gondolta, de este csak egy helyre ment, a helyi sörözőbe, hogy lássa, érkeztek-e új képregények. Érkeztek, így vett hármat. Vacsora után elaludt az első fölött, és amikor fölébredt, már éjfél volt. Fölállt, hogy kimenjen a fürdőszobába, és pisiljen egyet – utána beveri a szunyát –, amikor George megszólalt. – George! – Félsz, Blaze? – Nem! Én... – Úgy nyavalyogsz itt a ház körül, mint a kutya, amelyiknek beszorultak a golyói a tyúkól ajtajába! – Nem! Én nem! Sok mindent csináltam. Vettem egy jó létrát... – Ja, meg pár képregényt. Jól szórakoztál, Blazer? Itt ücsörögsz, hallgatod ezt az ótvar zenét, és olvasol a szuperbuzikról? Blaze morgott valamit. – Mit mondtál? – Semmit. – Gondolom is, ha nincs merszed hangosan kimondani. – Jól van! Azt mondtam, senki se kérte, hogy visszagyere! – Micsoda hálátlan, szemét görény vagy te! – Ide figyelj, George, én... – Vigyáztam rád, Blaze. Elismerem, nem jótékonyságból, igazán jól csináltad, amit kellett, de én voltam az, aki tudta, mit kell csinálni. Ezt elfelejtetted? Nem volt mindennap három sorozatunk, de legalább egy azért bejött. Gondom volt rá, hogy váltsál ruhát, és tiszta légy. Ki mondta neked, hogy

mosd meg azt a kurva fogadat? – Te, George. – Amit mellesleg azóta elhanyagolsz, és már megint olyan a szagod, mintha döglött egeret szopogatnál. Blaze elmosolyodott. Nem tehetett róla. George olyan mókásan beszél. – Amikor kurvára volt szükséged, azt is szereztem. – Ja, és az egyiktől kankót kaptam. Hat hétig kín volt a pisilés. – Elvittelek az orvoshoz, nem? – Elvittél – ismerte el Blaze. – Tartozol nekem ezzel, Blaze. – Te nem akartad, hogy megtegyem! – Igen, de megváltoztattam a véleményem. Az én tervem volt, és tartozol nekem. Blaze ezen elgondolkodott, ami hosszú és kínos tevékenység volt, mint mindig. Azután kitört: – Hogy tartozhatok egy halottnak? Ha valaki erre járna, és hallaná, hogy magamban beszélek, és válaszolok is magamnak, azt gondolná, hogy megbolondultam! Valószínűleg tényleg megbolondultam! – Újabb gondolat ötlött az eszébe. – Semmit nem csinálhatsz azzal a sebeddel! Halott vagy! – És te élsz? Itt ülsz, hallgatod, ahogy a rádió ezt a süket cowboyzenét nyomatja? Olvasgatod a képregényeket, és rejszolsz? Blaze elvörösödött, a padlót nézte. – Elfelejted, hogy kiraboltad már azt a boltot? Odamész minden harmadik-negyedik héten, amíg

figyelni nem kezdik, és el nem kapják a tököd? Ülsz itt, bámulod azt a szaros mózeskosarat és az ágyacskát, miközben telik az idő? – Felaprítom az ágyat tüzelőnek! – Nézd meg már magad – mondta George, és ami a hangjában volt, azt már nem lehetett szomorúságnak nevezni. Inkább gyász volt. – Ugyanazt a nadrágot hordod két hete? Pisifoltok a gatyádon? Borotválkoznod kéne, és a hajadra ugyancsak ráférne egy nyírás... itt ülsz egy kunyhóban ennek a kibaszott erdőnek a közepén. Együtt másképpen mentek a dolgok. Hát nem látod? – Elmentél – felelte Blaze. – Mert hülyén viselkedtél. De ez még nagyobb hülyeség. Meg kell ragadnod a lehetőséget, különben neked annyi. Elélsz itt öt évet, hat évet, azután elvisznek, és ülhetsz holtodig a Shawshankban. Te csak egy kétbites hülye vagy, aki még annyit sem tud, hogy mossa a fogát vagy cserélje a zokniját. Nem vagy több, mint egy morzsa a padlón. – Akkor mondd meg, George, mit tegyek! – Csináld végig, azt tedd. – De ha elkapnak, az nagy idő lesz. Életfogytiglan. – Ezt jobban szerette volna, mint ahogy bevallotta magának. – Az mindenképpen megtörténik, a te életmódod mellett – miért nem hallgatsz rám? Hé! Szívességet teszel neki. Még ha nem is emlékszik majd rá – mert nem fog –, lesz valami, amivel egész

életében felvághat a countryklubban a cimborái előtt. És azok az emberek, akiket leveszel, ők is lopták a pénzüket, csak éppen, ahogy Woody Guthrie mondja, fegyver helyett töltőtollal. – És mi van, ha elkapnak? – Nem fognak. Ha bajba kerülsz a pénz miatt – ha megjelölik –, akkor menj el Bostonba, és keresd meg Billy O’Shea-t. De a legfontosabb, hogy ébredj föl. – Mikor csináljam meg, George? Mikor? – Amikor fölébredsz. Amikor fölébredsz. Ébredj. Ébredj! Fölébredt. A székben ült. Az összes képregény a földön hevert, a cipőjét sem vette le. Ó, George! Feltápászkodott és a hűtőszekrény tetején levő olcsó órára pillantott. Negyed egy volt. Az egyik falon szappanfoltos tükör lógott. Odahajolt, hogy lássa magát. Olyan volt, mint aki kísértetet lát. Fölvette a kabátját, a sapkáját, a kesztyűjét, és kiment a színbe. A létra még mindig a kocsiban volt, de az autó már három napja állt, hosszú időbe telt, mire beindult. Beült a volán mögé. – Itt vagyok, George. Elindulok. Nem jött válasz. Beállította a sapkáját a szerencsés irányba, és kitolatott a színből. Ipszilon kanyart csinált, azután kihajtott az útra. Elindult. 11 Az Ocoma Heightson nem jelentett gondot a parkolás, még akkor se, ha gyakran járőröztek a jardok. George a tervnek ezt a részét még hónapokkal a halála előtt kidolgozta. Ez volt az alap.

Volt egy nagy apartmanház a Gerard-birtokkal átellenben, úgy negyed mérfölddel följebb az úton. Az Oakwood nyolcemeletes volt, lakásaiban jól kereső – nagyon jól kereső – emberek laktak, akiknek Portlandben, Portsmouthban és Bostonban voltak érdekeltségeik. Az egyik oldalán parkoló volt a látogatóknak, mellette kapusfülke. Amikor Blaze odakanyarodott, kijött a fülkéből egy ember, és közben felhúzta a cipzárt az anorákján. – Kit keres, uram? – Mr. Joseph Carltont – felelte Blaze. – Igenis, uram – mondta a kapus. Láthatólag nem zavarta, hogy már csaknem hajnali két óra van. – Óhajtja, hogy felcsöngessek? Blaze megrázta a fejét, és egy vörös műanyag kártyát villantott meg az anorákos orra előtt. Georgeé volt. Ha a kapus azt mondja, hogy föl kell szólnia – vagy akár csak gyanakodva néz –, abból Blaze tudja, hogy a kártya már nem érvényes, megváltoztatták a színét, vagy ilyesmi, és le kell lépnie. A kapus azonban csak bólintott, és visszament a fülkéjébe. Egy pillanattal később a sorompó fölemelkedett, és Blaze behajtott a parkolóba. Joseph Carlton nem létezett, legalábbis Blaze így vélte. George azt mondta, a hetedik emeleti lakás találkahely, valamilyen bostoni pacákok bérelik, akiket ő Ír Nagyokosoknak hívott. Néha összejöttek ezen a helyen. Néha lányokkal találkoztak, akik „mindenfélét variáltak”, George szerint. A legtöbbször nagyban pókereztek. George úgy fél tucat alkalommal vett részt ilyen partikban. Azért

engedték be, mert együtt nőtt föl az egyik Nagyokossal, egy korán megőszült, dülledt békaszemű, kékes szájú gengszterrel, akit Billy O’Shea-nek hívtak. George Reszelősnek vagy csak Reszinek nevezte a hangja miatt. George és Billy O’Shea néha dumáltak a nővérekről és az atyákról. Blaze is elment két ilyen nagy tétekben játszott pókerpartira, és alig hitte el, micsoda összegek forogtak az asztalon. Egyszer George nyert ötezer dollárt. Máskor vesztett kettőt. Ez az Oakwood nagyon közel volt a Gerard-birtokhoz, és George végső soron ezért kezdett komolyan gondolkozni Gerardék pénzén és a kis Gerard-örökösön. A látogatók parkolója fekete és kihalt volt. Az ekézett hó ragyogott az egyetlen nátriumlámpa fényében. A hó magasan feltorlódott a drótkerítés mellett, amely elválasztotta a parkolót a hektárnyi néptelen pagonytól. Kiszállt a Fordból, a hátsó ajtóhoz ment, kihúzta a létrát. Akcióba lépett, így már jobban érezte magát. Ha mozgott, kétségei feledésbe merültek. Átdobta a kerítés fölött a létrát. Nem ütött zajt a havon, amelyből álombeli felhőcskét kavart. Utána mászott, de a nadrágja beleakadt egy kiálló drótba, így belefejelt a másik oldalon a méter magas hóba. Ez megdöbbentő és lelkesítő volt. Egy darabig vergődött, és úgy tápászkodott fel, mint egy akaratlan hóangyal. Egyik karját beakasztotta a létrába, és elindult a főút felé. A Gerard-birtokkal átellenben akart

kibukkanni, és erre összpontosított. Nem foglalkozott a nyomaival, a katonai bakancs jellegzetes gofrimintájával. George gondolt volna erre, de hát George nem volt itt. Az út szélén megállt és szétnézett. Semmi sem jött. A másik oldalon hóborította sövény húzódott közte és a sötét ház között. Keresztülfutott az úton. Meggörnyedt közben, mintha ettől eltűnhetne, átdobta a létrát a sövényen. Már éppen utána akart mászni, utat akart törni a bokrok között, amikor valamilyen fény – talán egy csillagé, talán a legközelebbi utcai lámpáé – ezüstös vonalat húzott a tar ágak között. Közelebbről megvizsgálta, és a szíve majdnem megállt. Vékony fémcövekek tartottak egy szigeteletlen vezetéket. A cövekek háromnegyedénél a kábel keresztülfutott egy porcelán áramvezetőn. Áram van benne, mint abban, amelyik Bowie-ék legelőjét vette körül. Valószínűleg mindenkit megráz, aki hozzányúl, olyan erősen, hogy bepisil tőle az ember, ugyanakkor riasztja a háziakat. A sofőr, az inas vagy valaki hívja a zsarukat, és neki annyi. – George! – suttogta. Valahol – fentebbről az út mellett? – egy hang suttogva felelte: – Ugord át a rohadékot! Hátrált – még mindig nem jött semmi egyik irányból sem – és nekifutott a sövénynek. Egy másodperccel azelőtt, hogy odaért volna, felhúzta a lábát, és ügyetlen, guruló távolugrással elrugaszkodott. Horzsolta a sövény tetejét, és négykézlábra érkezett a hóba a létra mellett. A lába,

amelyet kissé megkarcolt az Oakwood kerítéséből kiálló drót, AB negatív vércseppeket hagyott a havon és a sövény több ágán. Föltápászkodott, felmérte a helyzetet. A ház százméternyire volt. Mellette kisebb épület állt. Talán garázs, talán vendégház. Talán a cselédfertály. A kettő között széles hómező. Ott simán észrevehetik, ha valaki ébren van. Blaze vállat vont. Ha észreveszik, hát észreveszik. Semmit sem tehet ellene. Megmarkolta a létrát, és a ház védelmező árnyéka felé trappolt. Amikor odaért, leguggolt, hogy kiszuszogja magát, és a riasztás jeleit kereste. Semmit nem látott. A ház aludt. Odafönt tucatnyi ablak sorakozott. Melyik az igazi? Ha ő és George kitalálták – ha tudta is –, már elfelejtette. Kezét a téglához tapasztotta, mintha arra számítana, hogy a fal lélegzik. Benézett a legközelebbi ablakon és nagy, csillogó konyhát látott. Olyan volt, akár az Enterprise űrhajó parancsnoki hídja. A tűzhely fölött az éjszakai lámpa puha fénye műanyagot és csempét mutatott. Blaze a tenyerével megtörölte a száját. A bizonytalanság megkörnyékezte, ő azonban azzal hárította el, hogy visszament a létráért. Bármilyen cselekvés jó, a legjelentéktelenebb is. Remegett. Ez életfogytiglan!, sikoltotta egy hang a fejében. Ezért sokat kaphatsz! Még van idő, még... – Blaze. Csaknem felordított. – Bármelyik ablak jó. Ha nem emlékszel, akkor körülnézel.

– Nem tudom megtenni, George. Valamit leverek... meghallják, odajönnek, lelőnek... vagy... – Blaze, meg kell tenned. Nincs választásod. – Félek, George. Haza akarok menni. Semmi válasz. Valamilyen módon ez volt a válasz. Párafelhőket pöffentve, rekedten fújtatott, mialatt kiakasztotta a kallantyúkat, amelyek a létra kinyújtható részét tartották, és kihúzta a szerkezetet teljes hosszúságában. Ujjai ügyetlenek voltak a kesztyűben, kétszer is hibázott, amikor a helyükre akarta pattintani a kallantyúkat. Mostanra a hó nagyját leverte, de még mindig fehér volt tetőtől talpig – egy hóember; egy jeti. Jutott egy kis hó a sapkája ellenzőjére is, amely még mindig a szerencseoldalra mutatott. A kallantyúk kattanását és lélegzésének halk neszét leszámítva csönd volt. A hó minden hangot elfojtott. A létra könnyű alumíniumból készült. Simán fölemelte. A legfelső fok éppen a konyha fölötti ablak alá ért. Két-három fokkal lentebbről is eléri az ablakot. Mászni kezdett, menet közben rázta le magáról a havat. A létra egyszer megbillent, amitől megdermedt, még a lélegzetét is visszafojtotta, de azután nem mozdult többet. Ismét elindult. Figyelte a lefelé haladó téglákat, azután az ablakpárkányt. Aztán benézett egy hálószobába. Franciaágy volt a szobában. Két ember aludt benne. Az arcukból csak két fehér kört látott. Csak homályos foltokat. Blaze ámultan nézte őket. Megfeledkezett a félelméről. Valamilyen érthetetlen okból – nem volt

kanos, legalábbis nem gondolta – merevedése támadt. Nem volt kétsége afelől, hogy III. Joseph Gerardot és a feleségét látja. Őket bámulta, de ők nem tudtak róla. Egyenesen belenézett a világukba. Látta a szekrényüket, éjjeliszekrényüket, a nagy, dupla ágyat. Látott egy jókora állótükröt, és benne saját magát, innen kívülről a hidegből. Őket nézte, és nem tudták. Reszketett az izgalomtól. Levette a szemét a szobáról, és az ablak belső zárját kezdte nézegetni. Egyszerű retesz volt, könnyű kinyitni a megfelelő eszközzel, amit George úgy hívna, hogy hoci. Blaze-nek természetesen nem volt ilyen szerszáma, de nem is volt rá szükség. Az ablak nem volt bezárva. Kövérek, gondolta Blaze. Kövér, ostoba köztársaságpártiak. Lehet, hogy én nehézfejű vagyok, de ezek hülyék. Olyan széles terpeszbe állt a létrán, amennyire lehetett, hogy növelje az erőkart, azután fokozódó erővel nyomni kezdte az ablakot. Az ágyban alvó férfi átfordult az egyik oldaláról a másikra, és Blaze megállt, amíg Gerard vissza nem zökkent álmának kerékvágásába. Utána ismét nyomni kezdte az ablakot. Már azt hitte, hogy valamilyen módon mégis bezárták – ezért nem tolták rá a reteszt – amikor parányi reccsenéssel kinyílt. A fa halkan nyikkant. Blaze tüstént elengedte. Gondolkodott.

Gyorsnak kell lennie: kinyitja az ablakot, bemászik, ismét becsukja az ablakot. Máskülönben a betóduló jeges januári levegő okvetlenül felébreszti őket. De ha a nyíló ablak csakugyan nyikorogni kezd, attól is fölébrednek. – Gyerünk! – mondta George a létra aljáról. – Próba szerencse. Blaze az ablak alja és a párkány közötti résbe nyomta az ujjait, és tolni kezdte. Az ablak hang nélkül fölemelkedett. Bedugta az egyik lábát, aztán bebújt, megfordult és becsukta az ablakot. Az ablak nyikorgott, mikor lecsúszott, s koppant, mikor megérkezett. Blaze guggolásban megdermedt. Félt megfordulni, az ágyra pillantani. A fülét hegyezte, hogy meghallja a legkisebb neszt. Semmi. Pedig voltak neszek. Nagyon sok. Például lélegzés. Két ember lélegzett majdnem egyszerre, mintha egy tandemen kerekeznének. A matrac halkan susogott. Az óra ketyegett. Csöndesen sziszegett a levegő – talán a kazán. Mintha a ház lélegezne. Ahogy ötven vagy hetven éve. A fenébe, lehet száz is. A ház megpihenteti fa- és téglacsontjait. Blaze elfordult, és a házaspárra nézett. Az asszony derékig ki volt takarva. Hálóingének felső része elcsúszott, szabadon hagyta a fél mellét. Blaze megigézve figyelte, ahogy emelkedik és süllyed, a bimbó megkeményedik a rövid huzattól... – Mozgás, Blaze! Az istenfádat! Úgy lopakodott keresztül a szobán, mint a karikatúrák szeretője, aki eddig az ágy alatt rejtőzött.

Visszatartotta a lélegzetét, a mellét kidüllesztette, mint rajzfilmben az ezredes. Arany csillant. Az egyik asztalon apró triptichon állt, három fénykép arany keretben, gúla formában. Alul III. Joe Gerard és olajbarna bőrű zörmény felesége. Fölöttük IV; egy állig betakart, kopasz csecsemő. Sötét szemekkel bámul bele a világba, amelybe nemrég érkezett. Blaze az ajtó felé nyúlt, elfordította a kilincset, és megállt, hogy visszanézzen. Az asszony keresztbe vetette a karját a felsőtestén, így eltakarta csupasz mellét. A férje hanyatt fekve, nyitott szájjal aludt és egy pillanatig, mielőtt összeráncolta volna az orrát, hogy horkantson egyet, olyan volt, mint egy halott. Erről Blaze-nek eszébe jutott Randy, és ahogy Randy feküdt a fagyott földön, miközben a bolhák és a tetvek elhagyták a testét. Túl az ágyon porcukros hófolt fehérlett az ablak belső párkányán és a padlón. Mindkettő máris olvadt. Blaze kinyitotta az ajtót, készen rá, hogy az első nyikkanásra megálljon, de nem volt nyikorgás. Amint elég nagy lett a rés, kisurrant. Folyosóval keresztezett galériára érkezett. Lába vastag, szépséges szőnyegre lépett. Becsukta a hálószoba ajtaját maga mögött, odament a korlát sötétebb sötétségébe, és lenézett. Ott egy lépcső volt. Két kecses kanyarral emelkedett föl egy széles előcsarnokból, amelynek nem

látszott a vége. A fényezett padlón ferde fények reszkettek. A folyosó túloldalán egy fiatal nő szobra állt. Az innenső oldalról egy fiatalember szobra nézett rá. – Ne törődj a szobrokkal, Blaze, a srácot keresd! A létra ott áll kint... A földszintre vezető két lépcső egyike tőle jobbra kezdődött, így Blaze balra fordult, és végigment a folyosón. Teljes volt a csönd, csak a talpa sustorgott halkan a szőnyegen. Még a kazán sziszegését sem hallotta. Ez kísérteties volt. Kinyitotta a következő ajtót, és benézett egy szobába, amelynek a közepén egy asztal állt, a falakat pedig könyvek borították – sok-sok polc egymás mellett. Az asztalon írógép, mellette papírköteg, amelyet egy darab üvegszerű, fekete kővel nyomtattak le. A falon arckép lógott. Blaze ki tudott venni egy ősz férfit, akinek a szigorú arca mintha azt mondta volna: Te tolvaj! Becsukta az ajtót, és továbbment. A következő ajtó egy üres hálószobába nyílt, amelyben mennyezetes ágy állt. A takaróját olyan feszesre húzták, hogy az aprópénz visszapattant volna róla. Továbbment, és érezte, hogy verejtékezni kezd. Ritkán érzékelte az idő múlását, de most annál inkább. Mióta van ebben a gazdag és alvó házban? Tizenöt perce? Húsz? A harmadik szobában egy másik férfi és egy asszony aludt. Az asszony nyögött álmában, és Blaze gyorsan becsukta az ajtót.

Befordult a sarkon. Mi lenne, ha fölmenne a lépcsőn a másodikra? A gondolat ugyanazzal a rettegéssel töltötte el, amelyet ritka lidércnyomásaiban érzett (rendszerint a Hetton House-ról vagy Bowie-ékról álmodott). Mit mond, ha most felgyullad a villany, és elkapják? Mit mondhat? Hogy az ezüstneműt akarja ellopni? Az emeleten nincs ezüst, ezt még egy hülye is tudja. A folyosó rövidebb oldalán egy ajtó volt. Kinyitotta, és benézett a babaszobába. Egy hosszú pillanatig csak bámult, alig hitte, hogy eljutott idáig. Ez nem drogos álom. Meg tudja csinálni. Ettől a gondolattól futni szeretett volna. Az ágy csaknem pontosan olyan volt, mint amit ő vett. Walt Disney-figurák díszítették a falát. Volt a szobában egy pelenkázó, egy krémekkel és olajokkal tömött polc és egy babaszekrény, valamilyen élénk színre festve. Talán piros, talán kék. Blaze nem tudta megállapítani a sötétben. Az ágyban egy baba feküdt. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy elmeneküljön, és ezt ő is tudta. Most talán még felszívódhat ugyanolyan észrevétlenül, ahogy érkezett. Sosem jönnének rá arra, ami kis híján megtörtént. De ő tudná. Talán csak bemegy, ráteszi lapátkezét a baba kicsi homlokára, aztán elmegy. Hirtelen látta magát mához húsz évre, amint felfedezi IV. Joseph Gerard nevét az újság társasági oldalán, amelyet George a gazdag kurvák és nyihogó lovak rovatának nevezett. A képen szmokingos fiatalember áll egy

fehér ruhás lány mellett. A lánynál virágcsokor lesz. A sztori elmondja, hol házasodtak össze, és hova mennek nászútra. Ő pedig még egy pillantást vet rájuk, és arra gondol: Nahát, haver! Nahát, haver, és neked még csak fogalmad sincs róla! De amikor belépett, tudta, hogy örökre megváltozott minden. Hát így vagyunk, George, gondolta. A baba a hasán aludt, a fejét oldalra fordította. Egyik kicsi kezét az arca alá tette. A takaró apró hullámokat vetett a szuszogásától. A fejét borító haj alig volt több pihénél. Piros rágógyűrű hevert mellette a párnán. Blaze benyúlt az ágyba, azután visszahúzta a kezét. Mi lesz, ha sírni kezd? Ugyanabban a pillanatban észrevett valamit, amitől a szíve a torkában kezdett dobogni. Egy kis mikrofon volt. A másik vége az anya vagy a dada szobájában lehet. Ha a baba felsír... Gyengéden kinyújtotta a kezét, és kikapcsolta a mikrofont. A vörös fény kialudt. Közben azon morfondírozott, nincs-e valamilyen csengő vagy berregő arra az esetre, ha nincs feszültség a huzalban. Riasztásképpen. Figyelem, anya! Figyelem, dada! A vonal megszakadt, mert egy nagy, buta gyerekrabló éppen most kapcsolta ki. Egy buta gyerekrabló van a házban! Gyertek és nézzétek meg! Fegyvert is hozzatok! Mozgás, Blaze! Próba szerencse!

Blaze mélyet lélegzett, aztán kifújta a levegőt. Széthajtotta a takarókat, és beléjük bugyolálta a babát, miközben felvette. Gyöngéden átkarolta a kis csomagot. A baba nyekergett és mocorgott. A pillája megrebbent. Nyávogott, mint egy cica. Azután ismét becsukta a szemét, és elernyedt. Blaze kifújta a levegőt. Megfordult, visszament az ajtóhoz, ki a folyosóra, és rájött, hogy nem csupán a babaszoba küszöbén lép át. Egy vonalon is átlép. Többé nem mondhatja, hogy közönséges tolvaj. Itt a bűne a karjában. Létrán leereszkedni egy alvó csecsemővel lehetetlen, erre egy pillanatig sem gondolt. A lépcsőhöz ment. A folyosót szőnyeg borította, de a lépcsőt nem. Első lépésének hangja a fényezett fán hangos, tompítatlan, félreérthetetlen volt. Megtorpant, a szorongástól mereven fülelt, de a ház tovább aludt. Ám az idegei pattanásig feszültek. A baba mintha súlyosabb lett volna a karjában. A pánik kikezdte az akaraterejét. Mintha mozgást észlelt volna a szeme sarkából – először az egyik oldalon, aztán a másikon. Minden lépésnél azt várta, hogy a baba mocorogni kezd, és felsír. És ha egyszer rákezd, sírása felveri a házat. – George – motyogta. – Menj! – hallatszott lentről. – Menj, ne fuss! Gyere a hangom irányába, Blaze! Lefelé indult a lépcsőn. Lehetetlen volt nesztelenül haladni, de legalább nem volt olyan hangos

minden lépés, mint a szörnyű első. A baba rugdalózott. Nem tudta mozdulatlanul tartani, bármennyire igyekezett. Most még alszik a srác, de bármelyik percben, bármelyik pillanatban... Számolt. Öt lépés. Hat. Hét. Nyolc. Nagyon hosszú lépcső volt. Nyilván azért készült, hogy tarka ruhás luvnyák suhogjanak rajta föl-alá a nagy bálokon, mint az Elfújta a szél-ben. Tizenhét. Tizennyolc. Tízen... Ez volt az utolsó fok, de a lába, amely nem számított rá, keményen dobbantott: Kopp! A baba feje megrándult. Nyávogott egyet. A hang nagyon erős volt a némaságban. Fent villanyt gyújtottak. Blaze szeme kitágult. Adrenalin lövellt a hasába és a mellébe, megmerevítette. Magához szorította a csecsemőt. Kényszerítette magát, hogy ellazuljon – egy kicsit legalább –, és a lépcső árnyékába lépett. Némán állt, az arca eltorzult a félelemtől és a borzalomtól. – Mike! – szólt egy álmos hang. Fölötte papucsok csoszogtak oda a korláthoz. – Mikey-Mike, te vagy az? Te vagy az te rosszcsont? – A hang pontosan a feje fölött beszélt, olyan mások, alszanak, színpadias, hangos suttogással. Öreg, nyűgös hang volt. – Eredj a konyhába, és nézd csak meg, milyen szép szilke tejet hagyott ott neked a mama! – Szünet. – Ha leversz egy vázát, a mama elfenekel. Ha a srác most felsír...

A hang még valamit motyogott, de túlságosan hurutos volt ahhoz, hogy Blaze megértse. A papucsok elcsoszogtak. Szünet következett – Blaze úgy érezte, legalább száz év telt el –, azután csukódó ajtó kattant halkan, és eltűnt a fény. Blaze némán állt, igyekezett úrrá lenni a reszketésén. A reszketés felébresztheti a gyereket. Valószínűleg felébreszti a gyereket. Merre van a konyha? Hogyan fogja vinni a gyereket és a létrát? Mi lesz a villanydróttal? Mi-hogy-hol? Elindult, hogy elfojtsa a kérdéseket. Végigosont a hallon, úgy hajolt a bebugyolált gyerek fölé, ahogy egy banya a motyójára. Látta, hogy egy kétszárnyú ajtó résnyire nyitva áll. Viaszos csempék fénylettek mögötte. Belökte az ajtószárnyat és bent volt az ebédlőben. Gazdag terem volt, a mahagóniasztalt arra tervezték, hogy hatkilós pulykákat tartson hálaadás napján és párolgó sülteket vasárnap délután. Porcelán ragyogott egy magas, díszes szekrény üvegajtaja mögött. Blaze kísértetként osont, nem állt meg, de még így is füstölgő sértődöttséget keltett benne a hatalmas asztal, a székek katonásan magas támlája. Valaha térden állva súrolt konyhapadlót, és George azt mondta, sokan csinálják ugyanezt. És nem csak Afrikában. George azt mondta, hogy az olyanok, mint Gerardék, megjátsszák, hogy a Blazefélék nem is léteznek. Hát akkor tegyenek egy játék babát abba a fenti ágyba, és játsszák meg, hogy valódi baba. Csak játsszák meg, ha egyszer olyan jók a játékban!

Az ebédlő túlsó végén lengőajtót talált. Átment rajta. A konyhába ért. Ahogy a tűzhely melletti jégvirágos ablakon kinézett, meglátta a létrája lábát. Körülnézett, hova tehetné a babát, miközben kinyitja az ablakot. A pult széles, de lehet, hogy nem eléggé. És nem tetszett neki az ötlet, hogy a tűzhelyre tegyen egy babát, még akkor is, ha a tűzhely ki van kapcsolva. Észrevett egy régimódi bevásárlókosarat, amely a kamraajtón lógott egy kampón. Az elég tágasnak tűnt, és volt fogója is. Valamint magas oldalai. Levette, és egy kis, kerekes zsúrkocsira tette, amely az egyik fal mellett állt. Belefektette a babát. A kicsi alig moccant. Most az ablak következik. Blaze fölemelte, és mögötte beleütközött a külső ablakszárnyba. Fönt nem volt külső ablak, de ez itt bele volt csavarozva a keretbe. Nyitogatni kezdte a szekrényeket. A mosogató alatt lelt egy köteg konyharuhát. Kivett egyet. Fehér fejű halászsas volt rajta. Bebugyolálta kesztyűs kezét, és belevágott a külső ablaktáblába. Viszonylag nem is csörömpölt túlságosan. Jókora, töredezett szélű lyuk keletkezett. Blaze nekilátott, hogy kiszedegesse a szilánkokat, amelyek úgy mutattak a lyuk közepe felé, mint nagy, üveg nyílhegyek. – Mike! – ugyanaz a hang. Halkan, hívogatóan. Blaze megmerevedett. Ezúttal nem föntről szólt. Ez... – Mikey, mit vertél le? ...lentről, a hallból hallatszott, egyre közelebbről...

– Felébreszted az egész házat, csúnya fiú! ...még közelebbről... – Bezárlak a pincébe, ha rosszalkodsz! Kinyílt az ajtó, és egy asszony árnyképe lépett be, kezében gyertya alakú elemlámpával. Blaze homályosan látta, hogy öregasszony, aki úgy jár, mintha tojásokon lépkedne, hogy ne zavarja föl a többieket. A fején hajcsavarók voltak; ettől úgy nézett ki, mintha egy sci-fi filmből lépett volna elő. Meglátta őt. – Ki... – Csak egy szó. Azután agyának az a része, amely a vészhelyzeteket kezelte, és amely öreg volt, de nem halott, úgy döntött, hogy ebben a helyzetben nem a beszéd a megfelelő megoldás. Sikoltásra készülve mélyen beszívta a levegőt. Blaze megütötte. Olyan keményen, mint Randyt, olyan keményen, mint Glen Hardyt. Nem szándékból tette, hanem riadtságból. Az öregasszony összeesett, maga alá temette a lámpát. Fojtott csörrenés hallatszott, ahogy az égő üvege összetört. A teste kicsavarodva feküdt az ajtóban, félig a konyhában, félig az ebédlőben. Halk, panaszos nyávogás hallatszott. Blaze felmordult, és fölnézett. Zöld szemek néztek le rá a hűtőszekrény tetejéről. Blaze visszafordult az ablakhoz, és kiverte a maradék szilánkokat. Amikor végzett, kilépett a lyukon, amelyet a külső ablak alsó részén ütött, és hallgatózott. Semmi. Egyelőre.

Üvegtörmelék ragyogott a havon, mint valami gonosz álomban. Elemelte a létrát a háztól, kilazította a kallantyúkat, leengedte a felső részt. Borzasztó kerepeléssel járt, majdnem felsikoltott a hallatán. Visszaakasztotta a kallantyúkat, fölvette a létrát és futni kezdett. Kibukkant a ház árnyékából és már a gyep közepén járt, amikor rájött, hogy megfeledkezett a babáról. Az még mindig a zsúrkocsin fekszik. A keze elgyengült, a létra a hóra pottyant. Megfordult, visszanézett. Az emeleten villany égett. Egy pillanatra Blaze kettévált. Egyikük az út felé rohant – mint akit seggbe lőtt az ármány, mondta volna George –, a másik elindult vissza a házhoz. Egy pillanatig nem volt magánál. Azután gyorsan visszafordult. Bakancsai apró hógomolyokat rúgtak. A kesztyűje elhasadt, a tenyerét megvágta egy üvegszilánk, ami a keretben maradt, de alig érezte. Ismét odabent volt, megragadta a kosarat, veszedelmesen lóbálta, majdnem kiesett belőle a baba. Odafönt valaki lehúzta a vécét. Úgy zúgott, mint a mennydörgés. Letette a kosarat a hóra, azután ő is kilépett az ablakon, hátra se nézve az ernyedt alakra, aki mögötte hevert a padlón. Fölkapta a kosarat, és elrobogott. Csak annyi időre állt meg, hogy a létrát a hóna alá csapja. Azután futott a sövényhez. Ott megállt, ránézett a babára. Még mindig békésen aludt. IV. Joe nem tudta, hogy elrabolták. Blaze visszanézett a

házra. Az emeleti fény ismét kialudt. Letette a kosarat a hóra, és átdobta a létrát a sövényen. Egy pillanattal később fények bukkantak föl az úton. Mi van, ha zsaru? Jézus, mi van akkor? Lefeküdt a sövény mögé, bár tisztában volt vele, milyen jól láthatók a nyomai oda-vissza a havon. Más nyom nem is volt. A reflektorfény erősödött, egy pillanatra vakító lett, azután megfakult, anélkül hogy az autó lassított volna. Föltápászkodott, fölvette a kosarát – most már az övé –, és odament a sövényhez. A karjával széthajtotta, így át tudta emelni fölötte a kosarat, majd kívül ismét letette. De nem bírt egészen a földig hajolni. Fél méterről le kellett ejtenie. Puhán puffant a hóban. A baba megtalálta a hüvelykujját, és szopni kezdte. Blaze a legközelebbi utcai lámpa fényében látta, ahogy a szája csücsörít és elernyed. Csücsörít, elernyed. Majdnem, mint a halaké. Még nem érezte meg az éjszaka hidegét. Semmi sem állt ki a takaróból, csak a feje és az az egy pici kéz. Blaze átugrott a sövényen, fogta a létrát, ismét fölvette a kosarat. Összegörnyedve átloholt az úttesten. Azután saját korábbi átlós nyomát követve keresztülvágott a mezőn. Az Oakwood drótkerítésének támasztotta a létrát (ez alkalommal nem kellett kinyitnia), és fölvitte a kosarat a kerítés tetejére.

Meglovagolta a kerítést, a lábára támasztva egyensúlyozta a kosarat, miközben tisztában volt vele, hogy ha megcsúszik, a golyóit életre szóló meglepetés fogja érni. Egyetlen rántással felhúzta a létrát, és elállt a lélegzete, annyira feszültek a combizmai az újabb súlytól. A létra egy pillanatig ingadozott a kerítés tetején, azután a másik vége a hóba zuhant a kerítés túlsó oldalán. Mi van, ha valaki kinéz az ablakon? Úgy döntött, ostobaság ilyesmin gondolkodni. Úgysem tehet ellene. Most már érezte a tenyerén a vágást. Lüktetett. Megigazította a létrát, azután a legfelső fokra helyezte a kosarat, és fél kézzel tartotta, miközben óvatosan egy lentebbi fokra lépett. A létra kicsit megbillent, és Blaze megmerevedett. Azután a létra nem mozdult többé. A kosárral a kezében lemászott a létráról. Lent a hóna alá kapta a létrát, és odament a parkolóban álló autóhoz. Betette a babát az anyósülésre, kinyitotta a hátsó ajtót, és begyömöszölte a létrát. Azután beült a volán mögé. De nem találta a kulcsot. Nem volt a nadrágja zsebében sem. A kabátzsebe is üres volt. Attól félt, hogy elvesztette, kiesett valahol, vissza kell mennie a kerítéshez. Ekkor észrevette, ahogy kiáll a volán alatt. Egész idő alatt itt volt. Remélhetőleg George nem látta. Ha nem látta, Blaze nem fogja elmondani neki. Egymillió év alatt sem. Elindította a kocsit, a kosarat letette az anyósülés lábához. Visszahajtott a kapusfülkéhez. Az őr

kinézett. – Korán távozik, uram. – Rossz volt a lapjárás – felelte Blaze. – Ez bárkivel megeshet. Jó éjt, uram. Jobb szerencsét legközelebb. – Köszönöm – felelte Blaze. Megállt az útnál, szétnézett mindkét irányba, azután elkanyarodott a város széle felé. Óvatosan betartott minden sebességkorlátozást, de egyetlen rendőrautót se látott. Éppen bekanyarodott a saját bekötőútjára, amikor Joe baba felébredt, és sírni kezdett. 12 Attól kezdve, hogy visszatért Hetton House-ba, Blaze nem okozott problémát. Lehajtotta a fejét, és hallgatott. Azok a fiúk, akik nagyok voltak, amikor ő Johnnal még kicsinek számított, elmentek dolgozni, elmentek szakiskolába, vagy bevonultak a hadseregbe. Blaze újabb tíz centivel lett magasabb. A mellén kiütött a szőr, ami különösen dúsan bodorodott az ágyékán. Emiatt a többiek irigyelték. A freeporti gimnáziumba járt, ami jó volt, mert nem kényszerítették, hogy számoljon. Martin Coslaw szerződését megújították, ő pedig óvatosan, mosolytalanul figyelte, hogy jön-megy Blaze. Nem hívta be még egyszer az irodájába, noha Blaze tudta, hogy megtehetné. Azt is tudta, hogy ha a Törvény azt mondaná, hajoljon meg, mert el akarja verni a Lapáttal, akkor engedelmeskedne. Mert a másik lehetőség a North Windham Központ, ami egy javítóintézet. Azt hallotta, hogy az ottani

srácokat ténylegesen korbácsolják – mint a hajókon –, néha pedig bezárják egy kis fémdobozba, amelyet Bádognak hívnak. Blaze nem tudta, hogy ez igaz-e, de nem is akarta megtudni. Csak annyit tudott, hogy fél a javítóintézettől. De a Törvény sosem hívta be, hogy elverje a Lapáttal, és Blaze sosem adott rá okot. Hetente öt napon iskolába ment, a legfőbb kapcsolata az igazgatóval a Törvény hangja lett, amely reggel elsőként, este, lámpaoltás előtt utolsóként bőgött a fülükbe a hangszóróból. A Hetton House-ban a nap mindig azzal kezdődött, amit Martin Coslaw prédikációnak nevezett (John pedig, ha jó hangulatban volt, lelki fröccsnek) és a Biblia valamelyik versével ért véget. Az élet ment tovább. Blaze a fiúk királya lehetett volna, ha akarja, de nem akarta. Nem volt vezér típus. Senki sem állhatott távolabb a vezértől, mint ő. Mindazonáltal igyekezett kedves lenni másokhoz. Még akkor is, amikor figyelmeztette őket, hogy szétveri a fejüket, ha nem szállnak le Johnny barátjáról. Miután visszajött, nagyon gyorsan leszálltak Johnny-ról. Azután, egy nyári estén, amikor Blaze tizennégy éves volt (és megfelelő világítás mellett hat évvel idősebbnek látszott), történt valami. A fiúkat minden pénteken egy ócska sárga busz vitte be a városba, abból a feltételezésből kiindulva, hogy csoportban nem követnek el túl sok függelem-sértést. Néhányan csak császkáltak a Fő

utcán, leültek a város főterén, vagy egy mellékutcában dohányoztak. Volt a városban egy biliárdklub, de abba tilos volt belépniük. Volt egy utánjátszó mozi is, a Nordica, és azok a fiúk, akiknek volt némi pénzük, jegyet vehettek, és megnézhették, hogy mutatott Jack Nicholson, Warren Beatty vagy Clint Eastwood, amikor az említett úriemberek fiatalabbak voltak. Néhány fiú azzal keresett pénzt, hogy újságot hordott ki. Mások nyáron füvet nyírtak, télen pedig havat lapátoltak. Volt, aki a HH-ban kapott munkát. Blaze is közéjük tartozott. Embernyi méretű volt – méghozzá szálas –, és a gondnok bérmunkában vele végeztette a nehéz és az alkalmi munkákat. Martin Coslaw talán tiltakozott volna, de Frank Therriault nem tartozott számadással annak a megjátszós alaknak. Tetszett neki Blaze széles válla. Mivel Therriault maga is csöndes ember volt, az is tetszett neki, hogy Blaze csak annyit mond, hogy igen vagy nem, és ezen túl leginkább hallgat. A fiú nem bánta a nehéz munkát. Egész délután képes volt létrára mászni a Bird zsindelycsomagjaival, vagy hurcolászta az ötvenkilós cementes zsákokat. Vitte föl-le a lépcsőn a padokat, az iratszekrényeket, és azt se mondta, fapapucs. És nem hagyta abba. Hogy mi volt benne a legjobb? Tökéletesen boldognak tűnt az egy dollár hatvan órabérrel, ami lehetővé tette, hogy Therriault heti plusz hatvan dollárt vághasson zsebre. Később vásárolt a feleségének egy elegáns kasmírpulóvert. Csónakkivágással. Az asszony odáig volt örömében.

Blaze is örült. Heti harminc dollárt keresett, ami bőven elég volt mozira, pattogatott kukoricára, cukorkára és üdítőre. Vidáman megvette John jegyét is, mintha ez volna a természetes. Boldogan vett volna neki is mindenféle rágnivalót, de Johnnak rendszerint elég volt a film. Mohón bámulta, a szája tátva maradt. John a Hettonban sztorikat kezdett írni. Ügyetlen mesketék voltak, alapötletüket azokból a filmekből vette, amelyeket Blaze-zel néztek, mégis valamiféle népszerűséget szereztek neki a Hettonban. A többi fiú nem szerette a nagyokosokat, de bizonyosfajta észt tiszteltek. És szerették a sztorikat. Valósággal éheztek rájuk. Az egyik kiruccanásukon egy Második eljövetel című vámpírfilmet láttak. A klasszikus alkotás Cheltzman-féle változata azzal végződött, hogy Igor Yorga gróf letépi egy félmeztelen és bájos ifjú hölgy fejét, akinek „remegő mellei akkorák voltak, mint egy-egy görögdinnye”, aztán, a fejjel a hóna alatt beleugrik a Yorba folyóba. Ez az underground remekmű a sajátosan patriotikus ízű Yorga szeme figyel téged címet viselte. De ezen az estén John nem akart mozizni, noha megint horrort játszottak. Hasmenése volt. Aznap már ötször volt a vécén, a fél üveg Pepto ellenére, amelyet a nagyképűen gyengélkedőnek titulált emeleti lyukban kapott. Attól félt, hogy még nem végzett. – Eredj már! – nógatta Blaze. – A Nordicának remek szarodája van az alagsorban. Magam is

kuláztam már ott egyszer. A lehető legközelebb ülünk hozzá. Johnt ez meggyőzte. Noha zsigerei háborogtak, Blazezel együtt fölszállt a buszra. Elöl ültek a sofőr mögött. Végül is mostanra kevés híján ők voltak a nagyok. John jól érezte magát a filmelőzetesek alatt, de amint megjelent a Warner Bros felirat, fölállt, elosont Blaze mellett, és oldalazva végigment a sorok között. Blaze sajnálta, de hát ilyen az élet. Figyelme visszatért a vászonhoz, ahol éppen porvihar tombolt a leginkább maine-inek tűnő sivatagban, csak itt piramisok voltak. Hamarosan elmerült a történetben, a szemöldökét ráncolta az összpontosítástól. Alig vette észre, hogy John visszaült mellé, amíg az meg nem rángatta az ingujját, és oda nem súgta: – Blaze! Blaze! Az istállóját, Blaze! Blaze úgy jött vissza a filmből, ahogy az alvajáró ébred. – Mi van? Beteg vagy? Beszartál? – Nem... nem. Ezt nézd meg! Blaze rámeredt arra, amit John a karfák magasságában tartott. Egy pénztárca volt. – Hé! Ezt meg honnan... – Pszt! – sziszegett valaki elölről. – ...szerezted? – fejezte be Blaze suttogva. – A férfivécéből! – suttogta vissza John. Reszketett az izgalomtól. – Valamelyik szivar zsebéből eshetett ki, amikor leült szarni. Pénz van benne! Sok pénz!

Blaze átvette a tárcát, de vigyázott, hogy meg ne lássák. Kinyitotta a bankjegyes részét. A gyomra összeszorult, azután megugrott, és felnyomakodott a torkába. A rekesz tele volt dohánnyal! Egy, kettő, három ötvendolláros bankjegy. Négy húszas. Két ötös. Pár egydolláros. – Nem tudom összeszámolni – suttogta. – Mennyi? John hangja felcsattant a kissé bátortalan diadaltól, de senki se vette észre. A szörnyeteg éppen egy barna rövidnadrágos lányt üldözött, a hallgatóság boldogan visított. – Kétszáznegyvennyolc dollár! – Jézusom! – mondta Blaze. – Megvan még a hasadás a kabátod bélésében? – Persze. – Rakd oda. Hátha megmotoznak, míg megyünk kifelé. De senki nem tett ilyet. És John hasmenése is rendbe jött. Úgy látszik, ennyi pénztől megállt benne a trágya. Hétfőn reggel John vett egy portiandi Press Herald-ot Stevie Rosstól, az újságkihordótól. Blazezel kimentek a szerszámkamra mögé, és a hirdetésekre lapoztak. John azt mondta, hogy ott lesz, amit keres. A 38. oldalon voltak az elveszett és talált tárgyak. És ott állt az ELVESZETT francia pudli és a TALÁLTUNK egy pár női kesztyű között a következő hirdetés: ELVESZETT egy fekete bőr férfitárca. RKF monogram a fényképtartó mellett. Aki megtalálja, hívja föl az 555-0928 számot, vagy írjon: az újság 595. sz. pf.-nak.

A MEGTALÁLÓ JUTALOMBAN RÉSZESÜL! – Jutalom! – kiáltotta Blaze, és John vállára csapott. – Ja – biccentett John. Megdörgölte azt a helyet, ahol Blaze keze eltalálta. – Felhívjuk a pofát, ő pedig ad egy tízest, és megveregeti a vállunkat. Nagy üzlet. – Ó. – A JUTALOM, amely eddig hatvancentis arany betűkkel lebegett Blaze tudatában, egy halom ócskavassá omlott össze. – Akkor mit kezdünk vele? Ez volt az első eset, hogy Johnnytól várt irányítást. A kétszáznegyvennyolc dollár zavarba ejtő problémát jelentett. Ha volt az embernek huszonöt centje, vett egy kólát. Két dollárért bemehetett a moziba. Ezenfölül Blaze annyit tudott még kitalálni súlyos fejtörés árán, hogy az ember elbuszozhat egészen Portlandig, és ott elmehet a varietéba. De ekkora összeghez nem volt elég a képzelete. Csak azt tudta elképzelni, hogy ruhát vesz. De Blaze-t nem érdekelték a ruhák. – Lépjünk le – mondta John. Keskeny arca ragyogott az izgalomtól. Blaze gondolkodott. – Úgy érted, hogy... örökre? – Nem, csak annyi időre, amíg ez a zsé elfogy. Menjünk Bostonba... a Meki helyett kajálhatunk rendes étteremben., kiveszünk egy szállodai szobát... megnézünk egy Red Sox-meccset... és... és... De nem bírta folytatni. Magánkívül volt örömében. Felugrott Blaze-re, és a hátát csapkodta. A teste sovány, könnyű és kemény volt a ruha alatt. Arca úgy sütötte Blaze-ét, mint egy kályha.

– Jól van – mondta Blaze. – Ez vicces lesz. – Gondolkodott. – Jézusom, Johnny, Boston? Boston! – Hát nem király buli? Nevetni kezdtek. Blaze, a hátán Johnnal, megkerülte a szerszámoskamrát, közben egymás vállát csapkodták. Johnny végül leállította. – Valaki meghallja, Blaze. Vagy meglát. Tegyél le! Blaze elkapta az újságot, mielőtt szétszóródott volna az udvaron. Összehajtotta, és a farzsebébe dugta. – Most rögtön megyünk, Johnny? – Egy darabig még nem. Talán három napot várunk. Meg kell terveznünk az utat, méghozzá gondosan. Ha nem vigyázunk, húsz mérföldön belül elkapnak. Visszahoznak. Tudod, miről beszélek? – Igen, de én nem vagyok valami jó a tervezésben, Johnny. – Az nem baj, én már nagyrészt kiötlöttem. A legfontosabb, hogy azt higgyék, csak úgy megpattantunk, mert a legtöbb srác ezt teszi, ha megunja ezt a trágyadombot, nem igaz? – De igaz. – Csakhogy nekünk van pénzünk, igaz? – Igaz! Blaze-t ismét elborította az öröm, és úgy hátba vágta Johnnyt, hogy az majdnem orra esett. Kivárták a következő szerda estét. Közben John felhívta a portlandi Greyhound pályaudvart, és megtudta, hogy minden reggel hétkor indul egy busz Bostonba. Kevéssel éjfél után hagyták el a Hetton House-t, Johnny úgy gondolta, az a legbiztosabb, ha gyalog teszik meg a városba vezető tizenöt

mérföldet, ahelyett hogy stoppolással hívják föl magukra a figyelmet. Két srác az úton éjfél után bizonyosan szökik. Kész. A tűzlétrán ereszkedtek le. A szívük megdobbant minden rozsdás reccsenésnél, és a legalsó platóról leugrottak. Keresztülfutottak a játszótéren, ahol Blaze sok éve először verekedett újonc korában. Segített Johnnak átmászni a túloldali drótkerítésen. A forró augusztusi hold alatt átvágtak az úton, és elindultak. Valahányszor nagy néha felbukkant előttük vagy mögöttük egy autó fényszórója, lebuktak az árokba. Reggel hatra a Congress Streeten voltak, Blaze még mindig pezsgett az izgalomtól, Johnnak viszont karikák sötétlettek a szeme körül. Blaze a farmerjába dugta a pénzt. A tárcát elhajították az erdőben. Amikor elérték a buszvégállomást, John lerogyott egy padra, Blaze leült mellé. John arca ismét kivörösödött, de nem az izgalomtól. Mintha nehezen lélegzett volna. – Eridj, vegyél két retúrt a hétórás járatra – mondta Blaze-nek. – Adj neki egy ötvenest. Nem hinném, hogy többe kerülne, de mindenesetre készíts ki még egy húszast. Nehogy meglássa a köteget. Egy rendőr jött arra, gumibotját ütögetve. Blaze úgy érezte, vízzé változtak a belei. Minden véget ér, mielőtt elkezdődött volna. Elveszik a pénzüket. A rendőr visszaadja a tulajdonosának, vagy megtartja magának. Ők visszakerülnek a HH-ba, talán még bilincset is kapnak. Gondolataiban felkomorlott a North Windham Központ. És a Bádog.

– Jó reggelt, fiúk. Korán van, mi? – A buszmegálló oldalán az óra 6:22-t mutatott. – Bizony – mondta John. A pénztár felé biccentett. – Itt adják a jegyeket? – Lefogadhatod – mosolygott a rendőr. – Merre tartotok? – Bostonba – mondta John. – Ó! És hol vannak a szüleitek? – Ő és én rokonok vagyunk – mondta John. – Ez a srác kicsit csöki. Martin Griff a neve. Süketnéma is. – Tényleg? – A rendőr leült, Blaze-t tanulmányozta. Nem tűnt gyanakvónak; csak olyan képet vágott, mint aki még sosem látott háromszoros fogyatékost – hogy valaki egyszerre legyen süket, néma, és visszamaradott. – Múlt héten halt meg a mamája – mondta John. – Nálunk fog élni. A szüleim dolgoznak, de mivel vakáció van, aszonták, eriggy, hozd el, én meg eljöttem érte. – Nem könnyű feladat egy gyereknek – mondta a rendőr. – Kicsit félek is – mondta John, és Blaze lefogadta volna, hogy igazat mond. Tényleg fél. Nagyon is. A rendőr Blaze felé biccentett. – És megérti...? – Hogy mi történt? Nem nagyon. A rendőr szomorúan nézett. – Elviszem a nénikéje házába. Pár napig ott marad. – John felragyogott. – Én meg talán el tudok

menni egy Red Sox-meccsre. Ez olyan jutalom, mert... tudja... – Hát remélem is, fiam, hogy el tudsz menni. Minden rosszban van valami jó. Töprengve hallgattak. A frissen megnémult Blaze szintén hallgatott. A rendőr ismét megszólalt: – Jókora kölök. Gondolod, hogy elbírsz vele? – Nagy, de nyugodt. Akarja látni? – Nos... – Mindjárt fölállítom. Figyeljen. – John értelmetlen ujjtornát végzett Blaze szeme előtt. Amikor abbahagyta, Blaze fölállt. – Hát ez igazán ügyes! – mondta a rendőr. – És mindig ilyen készséges? Mert egy ilyen nagydarab srác egy tömött buszon... – Dehogy, mindig nyugis. Nem veszélyesebb, mint egy papírzacskó. – Jól van. Elhiszem neked. – A rendőr fölállt. Feljebb rántotta a szolgálati övét, és meglökte Blaze vállát. Blaze visszaült a padra. – Vigyázz magadra, fiatalember. Tudod a nagynénje telefonszámát arra az esetre, ha valami baj lenne? – Igen, uram, persze hogy tudom – felelte John. – Akkor jó. Hát csak vigyázz rá, őrmester. – Apró tisztelgéssel elköszönt, és kisétált az állomásról. Ahogy eltűnt, a fiúk összenéztek, és kevés híján elvihogták magukat. De a pénztárosnő most már figyelte őket, így inkább a padlóra meredtek. Blaze a szája szélét rágta. – Van itt mosdó? – kérdezte John a pénztárosnőtől.

– Amott – mutatta. – Gyere, Marty! – mondta John, és Blaze erre csaknem felüvöltött. Amikor beértek a klóba, végre egymás karjaiba rogyhattak. – Hát ez remek volt! – mondta Blaze, amikor képes volt nevetés nélkül beszélni. – Honnan vetted a nevet? – Amikor megláttam, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ismét a Törvény kezére kerülünk. A Griff pedig egy képzeletbeli madár neve – emlékszel, segítettem neked annál a történetnél az irodalomkönyvben... – Igen! – helyeselt vidáman Blaze, noha egyáltalán nem emlékezett a griffre.. – Igen, hát persze! – De tudni fogják, hogy mi voltunk azok, amikor kiderül, hogy megléptünk a Pokol Házából – mondta John. Elkomolyodott. – Az a rendőr bizonyosan emlékezni fog. Dühös lesz. Az istállóját, de mennyire! – Akkor elkapnak, ugye? – Dehogy. – John még mindig fáradtnak tűnt, de a párbeszéd a rendőrrel visszacsempészte a tekintetébe a szikrákat. – Ha egyszer Bostonban leszünk, eltűnünk a szemük elől. Nem nagyon fognak keresni két fiút. – Ó. Az jó. – De azért jobb, ha én veszem meg a jegyet. Te maradj néma, amíg el nem érjük Bostont. Biztonságosabb. – Persze.

Így hát Johnny megvette a jegyeket, fölszálltak a buszra, amelyet főleg egyenruhások és kisgyerekkel utazó fiatal nők töltöttek meg. A vezetőnek pocakja és lottyadt feneke volt, de szürke egyenruháját ropogósra vasalták, és Blaze arra gondolt, hogy ez igazán császár. Arra gondolt, hogy ha nagy lesz, szeretne buszvezető lenni. Az ajtók sziszegve becsukódtak. A súlyos motor morajlása bőgéssé erősödött. A busz kihátrált a végállomásról, és rákanyarodott a Congress Streetre. Elindultak. Tartottak valahova. Blaze nem győzte elég tágra nyitni a szemét. Átmentek egy hídon, és rátértek az 1. számú útra. Azután felgyorsultak. Elmentek olajtartályok és motelek reklámjai mellett. Elmentek egy tábla mellett, amely azt hirdette, hogy A PROUTY’S MAINE LEGJOBB HOMÁRVENDÉGLŐJE! Elmentek házak mellett. Blaze látott egy embert, aki a gyepét locsolta. Bermudanadrág volt rajta, és nem ment sehova. Blaze sajnálta ezért. Egy síkság mellett gurultak, amelyet elöntött a dagály, sirályok keringtek fölötte. Az, amit John a Pokol Házának nevezett, mögöttük maradt. Nyár volt, ragyogóan sütött a nap. Végül John felé fordult. Ha nem mondja el valakinek, milyen jól érzi magát, még szétszakadhat! De John elaludt, a feje félrebillent. Álmában öregnek, fáradtnak tűnt. Blaze egy darabig gondolkodott ezen – kellemetlen szorongással –, aztán visszafordult a

Scenicruiser ablakhoz. Úgy vonzotta, akár a mágnes. Bámulta a látnivalókat, és egy időre megfeledkezett Johnról, amíg Portland és Kittery között mentek a csiricsáré Seacoast Stripen. New Hampshire-ben elérték a sztrádát és elindultak Massachusettsbe. Nem sokkal később átmentek egy nagy hídon, azután Blaze sejtelme szerint már bent is voltak Bostonban! Minden irányban neont, autókat, buszokat és épületeket látott mérföldeken át. De a busz még mindig nem állt meg. Elmaradt egy narancsszínű dinoszaurusz, amely egy autóparkolót őrzött. Azután valami étterem előtt egész gulyára való műanyag tehén állt. Minden tele volt emberekkel. Megrémítették Blaze-t. Ugyanakkor szerette is őket, mert idegenek voltak. John csak aludt, kicsit horkolt is. Felkapaszkodtak egy dombra, és ott volt egy még nagyobb híd, mögötte még nagyobb házak, felhőkarcolók szúrtak a kék égbe, mint ezüst és arany nyilak. Blaze elkapta a tekintetét, mintha atombomba robbant volna. – Johnny! – mondta szinte nyöszörögve. – Johnny, kelj föl! Ezt látnod kell. – He? Mi? – John lassan magához tért, megdörzsölte a szemét. Azután meglátta azt, amit Blaze látott a nagy Scenicruiser ablakból, és a szeme kikerekedett. – Istenem, anyám. – Tudod, hova megyünk? – suttogta Blaze. – Ja, tudom. Istenem, átmegyünk azon a nagy hídon? Át kell mennünk, ugye?

Ez a Mystic folyó volt, és ők átmentek rajta. A híd először fölvitte őket az égbe, azután be a föld alá, mint a topshami búcsú Vadegerének gigászi változata. Amikor ismét kiértek a fényre, a nap olyan magas épületek között sütött, hogy a Greyhound ablakából nem is látták a tetejüket. Amint Blaze és Johnny leszálltak a Tremont Street-i végállomáson, első dolguk volt, hogy rendőrök után néztek. Nem kellett aggódniuk. A pályaudvar hatalmas volt. A fejük fölött közleményeket bőgtek az Istenére emlékeztető hangok. Az utasok rajokban jártak, mint a halak. Blaze és Johnny közelebb húzódtak egymáshoz, váll váll mellett haladtak, mintha attól tartanának, hogy az ellenkező irányba haladók szétsodorják őket, és sosem látják többé egymást. – Ott van – mondta Johnny. – Gyerünk. Odamentek egy sor telefonhoz. Valamennyi foglalt volt. A sor egyik végén kivárták, hogy egy fekete ember befejezze a beszélgetést, és távozzon. – Mi az a fején? – kérdezte Blaze, és elbűvölve bámult a férfi után. – Ó, az kiegyenesíti a haját. Mint egy turbán. Azt hiszem, keszkenőnek hívják. Ne bámulj, mert tahónak néznek. Maradj mellettem. Blaze engedelmeskedett. – Adj egy ti... mi a szent szar, ez negyeddollárossal működik! – A fejét csóválta. – Nem tudom, hogy bírnak itt megélni az emberek. Adj egy negyeddollárost, Blaze. Blaze engedelmeskedett.

A fülke polcán merev műanyagkötésű telefonkönyv hevert. John belenézett, bedobta a negyeddollárost, és tárcsázott. Amikor megszólalt, elmélyítette a hangját. Amikor lerakta, mosolygott. – Két éjszaka megalszunk a Huntington Avenue-n a YMCA-ben. A két éjszaka csak húsz dolcsiba fáj! Keresztény vagyok! – Fölemelte a kezét. Blaze belecsapott, azután megkérdezte: – De hát két nap alatt nem költhetünk csaknem kétszáz dolcsit, ugye? – Egy olyan városban, ahol egy telefonhívás negyed dollárba kerül? Viccelsz? – Fénylő szemmel nézett körül. Mintha az övé volna a buszvégállomás és minden, ami benne van. Blaze sokáig nem fog látni senkit, akinek ilyen tekintete van – legalábbis amíg nem találkozik George-dzsal. – Ide figyelj, Blaze, most menjünk baseballt nézni! Mit szólsz hozzá? Blaze a fejét vakarta. Túl gyors volt ez neki. – Hogy? Még azt sem tudjuk, hogy jutunk el oda. – Bostonban minden taxis tudja, hogy menjen a Fenwaybe. – A taxi pénzbe kerül. Nekünk nincs... Látta, hogy Johnny mosolyog, és ő is elmosolyodott. Felragyogott benne az édes igazság. De igen! Van pénzük. És erre való a pénz: hogy keresztülvágjon vele az ember a trágyadombon. – De... mi van, ha ma nincs meccs? – Blaze, mit gondolsz, miért választottam a mai napot? Blaze elnevette magát. Azután, akárcsak Portland-ban, egymás nyakába borultak. Egymás hátát

csapkodva belenevettek egymás arcába. Blaze sosem felejtette ezt el. Fölkapta Johnt és kétszer megforgatta a levegőben. Az emberek megfordultak, néhányan mosolyogva néztek a nagy ruhásszekrényre és girhes haverjára. Kimentek, fogtak egy taxit, és amikor kiszálltak a Lansdowne Streeten, John adott a sofőrnek egy dollár borravalót. Háromnegyed egy volt, a közönség csak most kezdett szállingózni. A játék nagyon izgalmas volt. A Boston 3-2-re verte a Birdset. A Bostonnak abban az évben rossz csapata volt, de azon az augusztusi délutánon úgy játszottak, mint a bajnokok. A mérkőzés után a srácok bejárták a belvárost, a szájukat tátották, és igyekeztek kerülni a rendőröket. Az árnyékok megnyúltak, és Blaze hasa mennydörögni kezdett. John felfalt két hot dogot a mérkőzés alatt, de Blaze túlságosan belefeledkezett a játékosok látványába – igazi, izzadt nyakú emberek! – ahhoz, hogy egyék. Meg is illetődött a tömegtől. Sok ezer ember egy helyen! Most viszont már megéhezett. Bementek egy homályos, szűk helyiségbe, amelyre azt írták, hogy Lindy Pecsenyeháza. Sör- és marhasültillata volt. Párocskák ültek a vörös bőrrel kárpitozott bokszokban. Balra hosszú pult húzódott. Likacsos volt és összekaristolt, de még így is csillogott, mintha a fény a fából jönne. A tetején minden méteren volt egy tálka, tele sós mogyoróval, pereccel. A pult mögött játékosok képei

lógtak, köztük aláírtak is, és volt ott egy festmény egy pucér nőszemélyről. A pultnál egy hatalmas darab ember állt. Feléjük hajolt. – Mit kértek, fiúk? – Öö – mondta John. Aznap először látszott riadtnak. – Marhasültet! – mondta Blaze. – Két nagy szelet marhasültet, meg tejet is mellé. A hatalmas ember elvigyorodott, kivillantak félelmetes fogai, amelyekkel talán egy telefonkönyvet is csíkokra tudott volna rágni. – Pénzetek van? Blaze egy húszast tett a pultra. A nagydarab ember fölvette, és a fényben megvizsgálta Andy Jacksont. Azután eltüntette. – Jól van – mondta. – Nem ad vissza? – kérdezte John. – Nem, és nem fogjátok sajnálni – mondta a férfi. Megfordult, kinyitott egy mélyhűtőt, és kivette a két legnagyobb, legvörösebb hátszínt, amit Blaze valaha látott. A pult végében volt egy grillsütő, és amikor a nagydarab ember mintegy félvállról behajította a két szelet húst, lángok csaptak föl. – Rögtön kész Hick különlegessége – mondta. Csapolt néhány sört, friss mogyorót helyezett a pultra, salátát készített, és a jégre tette. Ahogy a salátákkal végzett, megfordította a húsokat, aztán visszament Johnhoz és Blaze-hez. Mosogatástól vörös mancsát a pultra illesztette, és megkérdezte: – Srácok, látjátok a pult végében azt a magányos úriembert? Blaze és John odanéztek. Az úriember a pult végében elegáns kék öltönyt viselt, és morcosan

iszogatta a sörét. – Na, az ott Daniel J. Monahan. Daniel J. Monahan nyomozó a bostoni rendőrségtől. Feltételezem, nem szeretnétek elbeszélgetni vele arról, hogy két ilyen birkavári, mint ti, miből tud letenni húsz dollárt első osztályú hátszínre? John Cheltzman hirtelen betegnek látszott. Kicsit megdőlt a széken. Blaze kinyújtotta a kezét, és megállította. Szellemileg megvetette a lábát. – Azt a pénzt tisztességes úton szereztük – mondta. – Tényleg? Kit szúrtatok le becsületes úton? Vagy egy tisztességes és becsületes rablótámadásról van szó? – Becsületes úton szereztük. Találtuk. És ha elrontja az örömünket, akkor behúzok magának. A pult mögött álló férfi a meglepetés, csodálat és a lenézés keverékével tekintett Blaze-re. – Behemót vagy, fiam, de buta is. Mire összezárod az öklöd, már fel is küldtelek a holdba. – Ha elrontja a szünidőnket, behúzok magának egyet, uram. – Honnan jöttetek? A New Hampshire-i javítóból? North Windhamból? Az biztos, hogy nem Bostonból. A széna még a hajatokban van. – Hetton House-ból jöttünk – felelte Blaze. – Nem vagyunk bűnözők. A bostoni rendőr a pult végében megitta a sörét. Intett az üres pohárral, hogy még egyet kér. A nagydarab ember látta, és elmosolyodott. – Maradjatok csak ülve. Fölösleges fölvenni a nyúlcipőt.

Odavitt egy újabb sört Monahannek, és mondott valamit, amin a nyomozó nevetett. Kemény hang volt, nem sok humor szorult bele. A csapos-szakács visszajött. – Hol van ez a Hetton House? – Most Johntól kérdezett. – A maine-i Cumberlandben – felelte John. – Péntek este kiengednek a freeporti moziba. Találtam egy tárcát a mosdóban. Pénz volt benne. Így hát leléptünk, hogy csináljunk magunknak egy kis szünidőt, ahogy Blaze mondta. – Véletlenül találtatok egy tárcát, mi? – Igen, uram. – És mennyi volt abban a mesés tárcában? – Kábé kétszázötven dollár. – A kopasz Jézusát, és lefogadom, itt van a zsebetekben. – Hol másutt lenne? – kérdezte döbbenten John. – A kopasz Jézusát – ismételte a nagydarab ember. Fölnézett a cakkos bádogereszre. A szemét forgatta. – És elmondjátok egy idegennek. Csak így, ilyen simán. Előrehajolt, ujjait széttárta a pulton. Az arcával kegyetlenül elbántak az évek, de nem volt kegyetlen. – Hiszek nektek – mondta. – Túlságosan trágyás a sarkatok ahhoz, hogy hazugok legyetek. De az a zsaru ott... srácok, rátok uszíthatnám, mint a kutyát a patkányokra. A cellában csücsülhettek, miközben mi megosztozunk a zsetonon. – Akkor lecsapom – mondta Blaze. – Ez a mi pénzünk. Johnny és én találtuk. Nézze. Azon a helyen

élünk, és az egy rossz hely. Egy olyan ember, mint maga, talán azt hiszi, hogy mindent tud, pedig... á, mindegy. Megérdemeltük ezt a pénzt! – Belőled nagy bunyós lesz, ha felnősz – mondta a nagydarab ember inkább csak magának. Azután Johnra nézett. – A barátod nemigen van eleresztve odafönt. Te is tudod, igaz? John magához tért. Semmit sem szólt, csak mereven nézett vissza a csaposra. – Vigyázz rá – mondta a nagydarab ember, és váratlanul elmosolyodott. – Hozd vissza, ha teljesen felnő. Látni akarom, mivé fejlődik. John nem mosolygott vissza – sőt komorabbnak tűnt, mint bármikor –, de Blaze igen. Megértette, hogy minden rendben. A nagydarab ember elővette a húszast – mintha a semmiből varázsolta volna elő –, és odalökte Johnnak. – A ház vendégei vagytok a sültre. Fogd, és holnap menjetek el egy baseballmeccsre. Ha addig ki nem lopják a zsebedből. – Ma voltunk – mondta John. – Na és tetszett? – kérdezte a nagydarab ember. Most John mosolyodott el. – Ez volt a legprímább dolog, amit valaha láttam. – Hát igen – bólintott a nagydarab ember. – Az biztos. Vigyázz a haverodra. – Vigyázni fogok. – Mert a haverok összetartanak. – Tudom. A nagydarab ember odahozta a sültet, cézársalátát, friss zöldborsót, hatalmas kupac

szalmakrumplit, óriási poharakban tejet. Desszertnek cseresznyés pitét adott, amelynek a tetején vaníliafagylalt olvadozott. Először lassan ettek. Azután Monahan nyomozó a bostoni rendőrségtől távozott (ahogy Blaze látta, fizetés nélkül), és akkor nekigyürkőztek. Blaze két szelet süteményt evett meg három pohár tejjel, és amikor a nagydarab ember harmadszor töltötte meg a poharát, hangosan fölnevetett. Amikor távoztak, már égtek a neonlámpák az utcán. – Menjetek a YMCA-be – javasolta a nagydarab ember. – Egyenesen. Ez a város nem olyan hely, hogy két kölyök éjszaka mászkálhasson benne. – Igen, uram – mondta John. – Már felhívtam őket, és elrendeztem a dolgot. A nagydarab ember elmosolyodott. – Rendben van, öcskös. Jó fej vagy. Vigyázz erre a medvére, és ugorj mögé, ha megtámad valaki. Különösen, ha színes ruhában lesz. Tudod, a bandák színes dzsekit viselnek. – Igen, uram. – Vigyázzatok egymásra. Ez volt a búcsú. Másnap addig utaztak a metrón, amíg tartott az újdonság varázsa, azután mozikba mentek, majd ismét a baseball következett. Késő volt, mikor kijöttek a stadionból, csaknem tizenegy, és valaki kilopta Blaze zsebéből a tárcáját, de Blaze a pénz ráeső részét az alsónadrágjába rejtette, ahogy Johnny tanácsolta, így a tolvajnak csak a nagy marék semmi jutott. Blaze még csak nem is látta, hogy

ki volt az, csak egy keskeny hátat látott, amely kifelé furakodott az A kapun távozó tömegben. Még két napig maradtak, még több filmet néztek meg, és egy színdarabot, amit Blaze nem értett, de Johnnynak tetszett. Egy páholynak nevezett helyen ültek, amely ötször magasabban volt, mint a Nordica erkélye. Egy áruház fülkéjében fényképeket csináltattak magukról, külön Blaze-ről, külön Johnnyról, és volt olyan, amelyiken ketten szerepeltek. Ezeken a képeken nevettek. Megint utaztak a metrón, amíg Johnny rosszul nem lett, és le nem rókázta a cipőjét. Ekkor odajött egy néger, és a világ végéről kiabált valamit. Mintha azt mondta volna, hogy ez az ő hibájuk, de Blaze ebben nem volt biztos. Johnny azt mondta, hogy bolond. Azt is mondta, hogy a városban egy csomó őrült szaladgál. – Úgy teremnek itt, mint a bolhák – mondta. Maradt még egy kis pénzük, és Johnny érdeme volt az utolsó simítás. A Greyhounddal mentek vissza Portlandbe, ahol a maradék pénzt taxira költötték. John meglengette az utolsó bankókat a meghökkent sofőr előtt – kevés híján ötven dollár volt gyűrött ötösökben és egydollárosokban, némelyikük ifj. Clayton Blaisdell alsónadrágjának illatát hordozta –, és azt mondta, hogy a cumberlandi Hetton House-ba akarnak menni. A taxis lecsapta az órát. És öt perccel két óra után egy nyár végi napfényes, lusta délutánon megérkeztek a kapuhoz. John Cheltzman fél tucat lépést tett a komor téglarakáshoz vezető úton, aztán elájult. Reumás láza volt. Két év múlva meghalt.

13 Mire Blaze bevitte a babát a kunyhóba, Joe úgy üvöltött, mint akit nyúznak. Blaze hüledezve nézte. Joe haragudott! A homloka, az arca, de még a pici orra is kipirosodott. A szemét szorosan behunyta, az ökle dühében apró köröket írt le a levegőben. Blaze pánikba esett. Mi van, ha a srác beteg? Mi van, ha influenzás, vagy ilyesmi? A gyerekek minden szíre-szóra elkapják az influenzát. Néha bele is halnak. És nem viheti el az orvosi rendelőbe. Egyáltalán mit tud ő a gyerekekről? Ő csak egy hülye. Magára is alig tud vigyázni. Hirtelen elfogta az eszeveszett vágy, hogy visszavigye a gyereket a kocsiba. Elviszi Portlandbe, és otthagyja valakinek a lépcsőjén. – George! – kiáltotta. – George, mit tegyek? Attól félt, hogy George megint elment, de a fürdőszobából megjött a válasz: – Etesd meg. Adj neki valamit valamelyik üvegből. Blaze berontott a hálószobába. Kikapta az ágy alól az egyik kartondobozt, kinyitotta és kivette az első üveget, ami a kezébe került. Visszament a konyhába, keresett egy kanalat. Letette az üveget az asztalra a fonott kosár mellé, és levette a fedelét. Valami borzalom volt benne, leginkább a hányásra emlékeztetett. Talán romlott. Aggodalmasan szaglászta. De a szagával nem volt semmi baj. Borsószaga volt. Még szerencse. Így is habozott. A gondolat, hogy csakugyan ennivalót tegyen abba az üvöltésre tátott szájba,

valahogy... visszavonhatatlannak tűnt. Mi van, ha a kis anyaszomorító fuldokolni kezd? Mi van, ha nem ízlik neki? Mi van, ha ez a cucc árt neki... és... és... Elméje elébe akarta tartani a MÉREG szót, de Blaze nem nézett oda. Fél kanál hideg borsót nyomott a baba szájába. A bőgés azonnal abbamaradt. A baba szeme kinyílt, és Blaze látta, hogy kék. Joe kiköpött egy kis borsót, Blaze a kanál végével visszatolta a szájába. Nem gondolkodott, csak csinálta. A baba elégedetten beszippantotta a pempőt. Még egy kanállal adott neki. Elfogadta. Újabb kanál. Hét perc alatt eltűnt az egész üveg borsó. Blaze-nek görcs állt a hátába, olyan sokáig hajolt a fonott kosár fölé. Joe zöld habot böffentett. Blaze a saját inge szélével törölte le az arcát. – Ha még egyszer kiadod, szavazunk – mondta. Ez egyike volt George vicceinek. Joe hunyorgott, ahogy meghallotta a hangját. Blaze megigézve bámulta. A baba bőre tiszta és makulátlan volt. A fején meglepően sok szőke haj nőtt. De a szeme volt az, ami megfogta Blaze-t. Valahogy öreg és bölcs szemnek látta. Olyan fakókék volt, akár a sivatagi ég a westernfilmekben. A külső sarka kicsit fölfelé húzódott, mint a kínaiaké. Ettől vad lett a tekintete. Csaknem olyan, mint egy harcosé. – Harcos vagy? – kérdezte Blaze. – Harcos vagy, kis ember? Joe bekapta a hüvelykujját, és szopni kezdte. Blaze először arra gondolt, a cumisüveget kívánja

(még nem jött rá, hogy kell összerakni), de egyelőre beérte az ujjával. Az arca még mindig piros volt, de most nem a sírástól, hanem az éjszakai kirándulástól. A szemhéja kezdett lecsúszni, szeme sarkából eltűnt az a vad, ferde vonás. De azért tovább kémlelte ezt az embert, a fölötte magasodó kétméteres, borostás, torzonborz barna hajú óriást. Azután lecsukódott a szeme. A hüvelykujja kiesett a szájából. Elaludt. Blaze fölegyenesedett, a háta roppant egyet. Elfordult a kosártól, indult a hálószobába. – Hé, dilis! – szólalt meg George a fürdőszobában. – Hova mész? – Lefeküdni. – Egy nyavalyát. Kitalálod, hogy kell összerakni a cumisüvegeket, és négyet-ötöt megkeversz a srácnak, mire fölébred. – Megsavanyodhat a tej. – Nem, ha berakod a hűtőszekrénybe. Majd fölmelegíted, ha szükséges. – Ó. Elővette a cumisüvegeket, elolvasta a használati utasítást. Kétszer is. Fél órába tellett. Elsőre nem értette, másodjára még kevésbé. – Nem megy, George – mondta végül. – Dehogynem. Hajítsd el azt az utasítást, csak egyszerűen láss neki. Így hát Blaze a tűzbe hajította az utasítást, azután nekiesett a kütyünek, úgy, ahogy a karburátornak szoktunk, ami nem egészen tökéletes. Végül rájött, hogy a műanyag alátétet a kütyü végére kell

erősíteni, azután mehet az üvegbe. Talált. Ügyes szerkezet. Négy üveget megtöltött konzervtejjel, és berakta őket a jégszekrénybe. – Most már lefekhetek, George? – kérdezte. Semmi válasz. Blaze lefeküdt. Joe szürkületkor ébresztette. Blaze kitántorgott az ágyból, és átment a konyhába. A babát a kosárban hagyta, és a kosár billegett az asztalon Joe dühétől. Blaze fölvette és a vállára fektette. Rögtön rájött, mi a baj. A kölyök átázott. Bevitte a hálószobába, és belefektette az ágyba. Elképesztően kicsinek tűnt a mélyedésben, amelyet Blaze teste hagyott. Kék pizsamát viselt, és sértődötten rúgkapált. Blaze levette róla a pizsamát és a gumibugyit. Joe hasára tette a kezét, hogy ne ficánkoljon. Közelebb hajolva látta, hogy a pelenkát biztosítótű tartja. Kivette, és a sarokba dobta. Megtekintette Joe vesszőjét, és nagyon tetszett neki. Nem volt hosszabb, mint az ő hüvelykujjának a körme, de katonásan állt. De aranyos! – Na, neked aztán van dákód, cimbora! – mondta. Joe abbahagyta a sírást, és a meglepődéstől kikerekedett szemmel bámult föl rá. – Azt mondtam, neked aztán van dákód. Joe elmosolyodott. – Bubu – mondta Blaze. Szája akaratlanul idióta vigyorra húzódott. Joe gurgulázott.

– Bubu, baba – mondta Blaze. Joe hangosan nevetett. – Bubu, bééébi – mondta boldogan Blaze. Joe arcon pisilte. A Pampers újabb küzdelmet jelentett. Legalább tű nem kellett hozzá, öntapadós volt, és mintha beépített gumibugyija lett volna – vagy legalábbis műanyag –, mégis kettőt tönkretett, mire sikerült úgy megcsinálnia egyet, mint ahogyan a dobozon volt. Mire végzett, Joe teljesen felébredt és az ujjait rágicsálta. Blaze úgy gondolta, talán éhes, és jól fog jönni egy üveg tej. A forró vizes csap alatt melegítette a konyhában, körbekörbe forgatta, amikor George megszólalt: – Felhígítottad, ahogy a boltban mondták? Blaze az üveget nézte. – He? – Dobozos tejből van, igaz? – Hát persze, egyenesen a dobozból. Ez romlott, George? – Nem romlott. De ha nem veszed le a kupakot, és nem teszel hozzá egy kis vizet, akkor ki fogja hányni. – Ó. A körmeivel csavarta le a cumisüveg tetejét, és a tartalma egynegyedét kiöntötte a mosogatóba. Felengedte annyi vízzel, hogy tele legyen, egy kanállal megkeverte, azután visszacsavarta a cumit. – Blaze. – George hangja nem volt dühös, de félelmetesen fáradtnak tűnt. – Mi van? – Szerezned kell egy babakönyvet. Valamit, amiből megtudod, hogy gondozd. Mint az autókhoz

való kézikönyv. Mert folyton elfelejted a dolgokat. – Jól van, George. – Jobb, ha veszel újságot is. Csak ne itt a környéken. Valami nagyobb helyen vedd meg. – George! – Mit akarsz? – Ki fog vigyázni a gyerekre, amíg távol vagyok? Hosszú szünet következett, olyan hosszú, hogy Blaze azt gondolta, George ismét elment. Azután megszólalt: – Majd én. Blaze összevonta a szemöldökét. – Te nem vigyázhatsz rá, George. Te... – Azt mondtam, én vigyázok rá. Most pedig tűnés, etesd meg! – De... ha bajba kerül... fuldoklik vagy ilyesmi, és én távol vagyok... – Etesd már meg, a fenébe! – Jól van, George. Hát persze. Bement a másik szobába. Joe rugdalózott és csapkodott az ágyon, miközben még mindig az ujjait rágcsálta. Blaze megdöntötte a cumisüveget, és addig nyomta, míg meg nem jelent egy csepp tej a cuclin. Leült a baba mellé, és óvatosan eltávolította ujjait a szájából. Joe sírni kezdett, de amikor Blaze bedugta a cuclit az ujjai helyére, rácuppant és szopni kezdett. Pofikája hol kidagadt, hol behorpadt. – Jól van! – mondta Blaze. – Jól van, kis vakarcs! Joe az egészet megitta. Amikor Blaze fölvette, hogy megbüfiztesse, egy keveset visszaköpött,

amiből jutott Blaze jégerfelsőjére is. Nem érdekelte. Egyébként is át akarta öltöztetni Joe-t az egyik új szerelésébe. Magának azt mondta, hogy csak látni akarja, illik-e rá. Illett. Amikor végzett, levette a jégerfelsőjét, és megszagolta a büfi nyomát. Olyan sajtszaga volt. Talán még mindig sűrű egy kicsit a tej. Vagy talán meg kellett volna állni az üveg felénél, hogy megbüfiztesse a srácot. George-nak igaza van. Szüksége van egy könyvre. Lenézett Joe-ra. A baba fölmarkolta a takaró csücskét és elmélyülten vizsgálta. Aranyos kis szarházi. Ugyancsak aggódhat III. Joe Gerard és a felesége. Valószínűleg azt hiszik, hogy a kölyköt bedugták egy szekrényfiókba, ott ordít éhesen, szaros pelenkában. Vagy ami még rosszabb, a hideg földbe vájt, sekély mélyedésben fekszik a kis emberizing, és most száll el belőle fagyott párája. Bele egy zöld bevásárlószatyorba. Honnan jön ez a gondolat? George. Ezt George mondta. A Lindbergh bébi elrablásáról beszélt. A rablót Hopemannak, Hoppmannak, vagy kinek hívták. – George! George, ne bántsd, amíg elmegyek! Semmi válasz. Az első híreket akkor hallotta, amikor a reggelijét készítette. Joe a padlón feküdt egy pokrócon, amit Blaze terített le neki. George egyik újságjával játszott. Sátrat csinált belőle a fejére, és izgatottan rugdalózott.

A bemondó éppen befejezett a hírt egy köztársaságpárti szenátorról, aki kenőpénzt fogadott el. Blaze remélte, hogy George is hallja. Szerette az ilyen híreket. – A helyi hírek közül a legfontosabb, hogy Ocoma Heightson gyermekrablás történt – közölte a bemondó. Blaze abbahagyta a krumpli kevergetését a serpenyőben, és erősen figyelt. – IV. Joseph Gerardot, a Gerard szállítmányozási vállalat csecsemőkorú örökösét ma éjjel vagy hajnalban elrabolták Gerardék Ocoma Heights-i házából. Az egykor az „amerikai szállítmányozás csodagyereke” néven ismert Joseph Gerardnak, a kisfiú dédapjának nővérét korán reggel öntudatlan állapotban találta meg a konyhában a család szakácsa. A hetvenes évei közepén járó Norma Gerardot a maine-i közkórházba szállították, az orvosok szerint állapota válságos. A kérdésre, hogy igénybe veszi-e az FBI segítségét, Castle megye seriffje, John D. Kellahar azt felelte, pillanatnyilag nincs mondanivalója. Az esetleges váltságdíjjal kapcsolatban sem közölt semmit... Ja persze, gondolta Blaze. Kell nekik küldenem egy olyat. – ...de azt mondta, a rendőrség számos nyomot talált, most ezeket vizsgálják. Ugyan mit? Blaze elmosolyodott. Mindig ilyeneket mondanak. Milyen nyomaik lehetnek, ha az öregasszony nincs magánál? Még a létrát is elhozta. Mindig ilyeneket mondanak. A padlón ülve reggelizett, és közben játszott a babával.

Amikor délután indulni készült, Joe már evett, tisztába volt téve, és a kosárban aludt. Blaze egy kicsit buherált a tápszerrel, és ez alkalommal félidőben büfiztette a srácot. Ez nagyon jó volt. Csodásan hatott. Tisztába is tette. Először frászt kapott a zöld kakától. Aztán eszébe jutott. Borsó. – George? Most elmegyek. – Jól van – mondta George a hálószobából. – Jobb, ha átjössz ide, és úgy figyeled. Hátha felébred. – Figyelek, ne aggódj. – Ja – mondta Blaze meggyőződés nélkül. George halott. Egy halott emberrel beszélget. Egy halott embert kér meg, hogy vigyázzon a gyerekre. – Hé, George. Talán nekem kéne... – Kéne-vóna. Eridj, tűnj már innét! – George... – Azt mondtam, eredj! Lépj le! Blaze lelépett. Ragyogóan derült nap volt, és egy kicsit melegebb. Miután egy hétig ugyancsak fagypont alatt volt, a mínusz hat fok valóságos hőhullámnak hatott. De Blaze-nek nem sok öröme telt a napfényben, nem örült, hogy visszafelé mehet Portlandbe. Nem szívesen hagyta ott George-ot a babával. Nem is tudta, miért, de nem tetszett a dolog. Mert hát, ugye, George az Ő része, és ő nagy valószínűséggel magával viszi minden részét, ha elmegy valahova, még a George részét is. Van ennek értelme? Blaze úgy vélte, hogy van. Azután eszébe jutott a tűzhely. Mi van, ha leég a ház?

Ez a beteges ötlet bevette magát a fejébe, és nem akart távozni. Direkt Joe kedvéért bedurrantott, hogy akkor se fázzon meg, ha lerúgja a takaróját. A kémény szikrákat köp a tetőre. A legtöbb kialszik, de az egyik talál egy száraz zsindelyt, beleég, átterjed az alatta levő, porszáraz deszkaburkolatra. A lángok végigfutnak a gerendákon. A baba sírni kezd, ahogy az első füstcsíkok egyre vastagabbak lesznek... Hirtelen észrevette, hogy már száz fölött jár a lopott Forddal. Levette a lábát a gázpedálról. Ez egyre rosszabb lesz. A Casco Street-i parkolóban állt meg, adott két dollárt az őrnek, és elment a Walgreensbe. Vett egy Evening Express-t, azután odament az italos automata mellett a könyvállványhoz. Egy csomó western. Rémregények. Krimik. Sci-fi. És a legalsó polcon vaskos kötet, a borítón mosolygó, kopasz baba. Gyorsan elolvasta a címet; nem voltak benne nehéz szavak. Csecsemő- és gyermekgondozás. A hátsó borítón egy vén szivar, kisgyerekek között. Nyilván ez a pofa írta a könyvet. Fizetett, és amint kilépett az ajtón, széthajtotta az újságot. Eltátotta a száját, és megtorpant a járdán. A címlapon ott volt a képmása. Megkönnyebbülten látta, hogy nem fénykép, hanem rendőrségi rajz, amilyeneket az azonosításhoz csinálnak. Még csak nem is jó. Nem volt ott a fején a horpadás. A szeme sem úgy áll, mint a képen. A szája messze nem ilyen vastag. Valahogy mégis föl lehetett ismerni.

Akkor hát az öregasszony magához tért. De az alcím láttán elvetette a gondolatot, méghozzá sietve. AZ FBI IS BESZÁLL A GYERMEKRABLÓK FELKUTATÁSÁBA Norma Gerard belehalt koponyasérüléseibe Az Evening Express különkiadása James T. Mears Az Evening Express különkiadásának ezen a lapján látható a férfi – talán az egyetlen elkövető –, aki a Gerard bébi elrablásához használt autót vezette. A rajzot a portiandi rendőrség grafikusa, John Black készítette Morton Walsh leírása alapján. Walsh éjszakai portás az új Oakwood társasházban, amely ne-gyedmérföldnyire található Gerardék birtokától. Mint azt Walsh elmondta a portiandi rendőrségnek és a Castle megyei seriffhelyetteseknek, a gyanúsított azt állította, hogy Joseph Carltonhoz megy, de ez nyilvánvalóan koholt név. A gyermekrablással gyanúsított személy egy kék Ford kombit vezetett, és Walsh szerint a hátsó ülésen egy létra volt. Az ügyben Walsh a koronatanú, habár elég különös, hogy nem kérdezte ki alaposabban a vezetőt, mit keres Oakwoodban ennyire kései időpontban, csaknem hajnali két órakor. Egy, a nyomozáshoz közel álló forrás olyasmire célzott, hogy a Joseph Carlton által bérelt „rejtélyes lakást” kapcsolatba lehet hozni a szervezett bűnözéssel, ami felveti annak a

lehetőségét, hogy a gyermekrablás mögött valamilyen bűnszövetkezet állhat. Sem az FBI, sem a helyi rendőrség nem fűzött megjegyzést ehhez a lehetőséghez. Jelenleg vannak más nyomok is, de eddig sem levélben, sem telefonon nem követeltek váltságdíjat. Lehet, hogy az egyik gyermekrabló vérét találták meg a színhelyen, aki talán megsebezte magát, amikor átmászott az Oakwood parkolójának drótkerítésén. „Ez is egy szála annak a kötélnek, amelyen lógni fog ez az ember, vagy ez a banda” – nyilatkozta John D. Kellahar seriff. Újabb fejlemény, hogy a Maine Kórházban elhunyt Norma Gerard, az elrabolt kisfiú dédapjának nővére, miközben az orvosok műtéttel próbálták enyhíteni az agyára nehezedő nyomást. (Folytatás a 2. oldalon) Blaze a második oldalra lapozott, de nem sok újat talált. Ha a rendőröknek volt más nyomuk, nem beszéltek róla. Volt ott egy kép „a gyermekrablás helyszíné”-ről és egy másik „a gyermekrablók behatolásának helyé”-ről. Volt még egy kis keretes megjegyzés: Az apa felhívása a gyermekrablókhoz, 6. oldal. Blaze nem lapozott oda. Az idő mindig elszaladt vele, ha olvasott, és ezt most nem engedhette meg magának. Máris túl sokat volt távol, legalább még negyvenöt perc, hogy hazaérjen, ezenfelül... Ezenfelül a kocsi sáros.

Az a rohadék Walsh! Blaze szinte remélte, hogy a szervezet megnyuvasztja, amiért feldobta a kéglijüket. Addig is... Addig is neki kockáztatnia kell. Talán simán hazajut. Sokkal rosszabb lenne, ha otthagyta volna a kocsit. Tele van az ujjlenyomataival – a „pettyekkel”, ahogy George nevezte őket. Talán megvan nekik a rendszáma is; lehet, hogy Walsh följegyezte. Lassan, körültekintően forgatta magában az ötletet, és úgy döntött, hogy Walsh nem írta föl a rendszámot. Valószínűleg. Mégis tudják, hogy Ford, és kék... bár persze zöld volt eredetileg. Talán ez változtat a dolgon. Talán még minden rendben van. Talán nem. Nehéz tudni. Óvatosan közeledett a parkolóhoz, szinte lopakodott, de látta, hogy sehol egy rendőr, a parkolóőr képeslapot olvas. Ez jó. Blaze beszállt, elindította a kocsit, és várta, hogy ezernyi rejtekhelyről rontsanak elő a rendőrök. Semmi nem történt. Amikor kifelé hajtott, az őr kivette az ablaktörlő alól a sárga jegyet, de közben alig pillantott rá. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg maga mögött hagyta Portlandet, aztán Westbrookot. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember úgy vezet, hogy nyitott borosüveg van a lába között, csak rosszabb. Valahányszor fölbukkant mögötte egy kocsi, biztos volt benne, hogy álcázott rendőrautó. Ahogy kifelé tartott a városból, valóban látott egyet az 1-es és 25-ös út kereszteződésénél, amint éppen utat csinál

egy szirénát voníttató és lámpákat villogtató mentőautónak. A látványtól szinte megkönnyebbült. Egy ilyen rendőrautóról legalább tudja az ember, hogy az, ami. Miután Westbrook is elmaradt, letért egy mellékútra, aztán kétsávos aszfaltút következett, erről egy fagyott földútra tért át, amely keresztülvágott az Apex melletti erdőig. Még itt sem érezte tökéletes biztonságban magát, és amikor bekanyarodott a kunyhóhoz vezető, hosszú bekötőútra, úgy érezte, mintha nagy súlyok hullottak volna le a testéről. Beállt a Forddal a színbe, és azt mondta magában, hogy ezt akkor hozza ki innen, ha majd a lőcs kivirít. Azt tudta, hogy a gyermekrablás komoly dolog, és hogy gáz lehet belőle, de ez már irtó gáz volt. A kép, a vér, amit maga után hagyott, a gyors és fájdalommentes mód, ahogy a parkolóőr feldobta a szervezett bűnözés találkahelyét... De mindezek a gondolatok elhalványodtak, ahogy kiszállt a kocsiból. Joe bömbölt. Blaze még kintről is hallotta. Keresztülfutott az udvaron, és berontott a házba. George csinált valamit, George... De George semmit nem csinált. Nem volt sehol. George halott, és ő, Blaze, magára hagyta a babát. A mózeskosár ugrált a baba dühétől, és amikor Blaze fölvette, azt is látta, miért. A srác majdnem mindent kitaccsolt, amit tíz órakor bedudlizott, és a büdös, ragadós tej félig rászáradt az arcára, és átitatta a pizsamája felső részét. Az arca borzalmasan elkékült. A verejték gyöngyökben ült a

homlokán. Blaze egy váratlan pillanatképben látta az apját, a félelmetes óriást, akinek vörös szeme van, és lapátkeze fájdalmasan üt. A kép bűntudattal és borzalommal töltötte el. Évek óta nem gondolt az apjára. Olyan hirtelen kapta ki a kosárból a gyereket, hogy Joe feje hátranyaklott. El is hallgatott, legalább annyira meglepetésében, mint más okokból. – Na! – csitította Blaze, és a vállán a babával sétálni kezdett a szobában. – Na, na! Visszajöttem. Igen. Na, na! Ne sírjál. Itt vagyok. Itt vagyok. A baba elaludt, mire Blaze háromszor körbejárhatta volna a szobát. Tisztába tette – most már gyorsabban cserélte a pelenkát, mint korábban –, begombolta a pizsamáját, azután visszatette a kosárba. Azután leült gondolkodni. Ez alkalommal igazán gondolkodott. Mi következik most? Egy váltságdíjkérő levél, igaz? – Igaz – mondta. Betűket vág ki az újságokból; filmekben látta, hogy így kell. Elővett egy köteg napilapot, pucér macás magazint és képregényt. Nekiállt a betűk vagdosásának. NÁLAM VAN A BABA. Tessék. Ez jó kezdet. Odament az ablakhoz, bekapcsolta a rádiót, és Feriin Husky máris énekelte a „Szállj, galamb”-ot. Ez egy jó szám. Régi, de jó. Addig turkált, amíg talált egy tömb Hytone papírt,

amelyet George vett a Rennyben, azután kevert egy kis csirizt. Munka közben a rádió dalát dúdolta. Rozsdás, reszelős volt a hangja, mint egy rossz sarokvasakon billegő, régi kapué. Visszament az asztalhoz, és fölragasztotta a betűket, amelyeket eddig kivágott. Eszébe jutott valami: vajon a papíron megmarad az ujjlenyomata? Nem tudta, de nem tűnt valószínűnek. Mindazonáltal jobb nem kockáztatni. Összegyűrte a papírt, amelyre a betűket ragasztotta, és elővette George bőrkesztyűjét. Túl kicsi volt, de azért fölerőltette. Azután ismét kivágta és felragasztotta ugyanazokat a betűket. NÁLAM VAN A BABA. A rádió híreket mondott. Nagyon odafigyelt, és azt hallotta, hogy valaki fölhívta a Gerard-házat, és kétezer dollár váltságdíjat követelt. Elkomorodott. A bemondó azzal folytatta, hogy elkaptak egy kamaszt, aki egy wyndhami fülkéből telefonált. A rendőrség lenyomozta a hívást. Amikor elkapták, azt mondta, csak hülyéskedett. Reggelig mesélheted nekik, hogy hülyéskedtél, gondolta Blaze, akkor is bevágnak a kaptárba. A gyermekrablás gázos dolog. A homlokát ráncolta, gondolkozott. Újabb betűket vagdosott. Időjárás-jelentés következett. Tiszta és kicsit hideg idő lesz. Hamarosan megindul a havazás. NÁLAM VAN A BABA. HA ÉLVE VISZONT AKARJÁK LÁTNI Ha élve viszont akarják látni, akkor mi van? Mi? Elöntötte a fejét a zűrzavar. Telefonáljon nekik,

miközben ott ugrásra készen állnak az ügynökök? Álljanak Gerardék fejre, s fütyüljék el a Dixie-t? Küldjenek két dobozfedelet és ötven centet apróban? Hogy lehet hozzájutni a zséhez anélkül, hogy elkapnák? – George! Nem emlékszem erre a részre! Semmi válasz. Egyik kezével megtámasztotta az állát, és komolyan nekiadta magát a gondolkodásnak. Nagyon flegmának kell lennie. Flegmának, mint George. Flegmának, mint John Cheltzman volt, azon a napon a buszállomáson, amikor leléptek Bostonba. Használnia kell az agyát. Használnia kell az öreg kókuszt. Az biztos, hogy úgy kell tennie, mintha egy banda tagja lenne. Akkor nem tudják elkapni, amikor fölmarja a zsetont. Ha mégis, azt kell nekik mondania, hogy a többiek megölik a srácot, amennyiben nem engedik el. Blöffölnie kell. A fenébe, át kell vernie őket! – Így megy ez – suttogta. – Igaz, George? A második papírt is összegyűrte, és újabb betűket keresett. Csinos négyzeteket vágott ki a lapokból. A BANDÁNKNÁL VAN A BABA. HA ÉLVE VISZONT AKARJÁK LÁTNI Eddig jó. Minden rendben. Egy darabig csodálta a művét, azután elment, megnézte a babát. Aludt. Elfordította a fejét, az egyik kis öklét az arca alá gyömöszölte. A szempillái nagyon hosszúak voltak, sötétebbek, mint a haja. Blaze-nek tetszett a gyerek. Sose gondolta volna, hogy egy ilyen vakarcs jóképű lehet, mégis ez volt a helyzet.

– Nagy csődör vagy te, Joey – mondta és felborzolta a baba haját. A keze nagyobb volt, mint a srác feje. Visszament az asztalon szétszórt újságokhoz, magazinokhoz és kivágott betűkhöz. Egy darabig tűnődött, és közben elcsipegetett egy keveset a vízbőllisztből kevert tésztából. Azután ismét munkához látott. A BANDÁNKNÁL VAN A BABA. HA ÉLVE VISZONT AKARJÁK LÁTNI AKKOR KERÍTSENEK 1 MILLIÓ S$-T JELÖLET LEN BANKÓBA. TEGYÉK A PÉNZT EGY AKTA TÁCSKÁBA. VÁRLYÁK KÉSZEN, HOGY JELENT KEZÜNK. ŐSZINTE TISZTELETEL JOE GERARD ELLRABLÓI Na tessék. Mond nekik valamit, de nem túl sokat. És ez időt ad neki, hogy kifőzzön egy tervet. Talált egy piszkos, öreg borítékot, beletette a levelet, azután a borítékra is kivágott néhány betűt: GERARD SÉKNEK OCOMA FONTOS! Azt nem tudta pontosan, hogy hogyan fogja föladni, Nem akarta megint George-ra hagyni a babát, és nem merte használni a Fordot, de nem akarta Apexben postázni a levelet. Minden sokkal könnyebb lenne George-dzsal. Ő csak itthon ülne, vigyázna a gyerekre, miközben George elintézné, amihez gondolkozni kell. Ő nem bánná, ha csak Joe-t kéne etetni és tisztába tenni és a többi. Fikarcnyit se bánná. Egész tetszik neki.

Jó, nem számít. A postát úgyis csak holnap reggel viszik el, így van ideje tervezni. Vagy emlékezni George-ra. Fölkelt, ismét megnézte a babát, közben arra gondolt, bár ne romlott volna el a tévé. Az embernek néha hasznos ötletei támadnak tévézés közben. Joe még mindig aludt. Bár fölébredne, mert akkor Blaze játszhatna vele. Megvigyorogtathatná. A srác igazi fiúnak látszott, ha vigyorgott. És most ruhában volt, úgyhogy Blaze ökörködhet vele, nem kell attól tartania, hogy Joe lepisili. De hát aludt, sajnos. Blaze bekapcsolta a rádiót, és bement a hálószobába, hogy terveket szőjön, ehelyett elaludt. Mielőtt elszunnyadt volna, eszébe jutott, hogy jól érezte magát. George halála óta először érezte jól magát. 14 Vurstliban volt – talán a topshami búcsún, ahova évente egyszer kiengedték a fiúkat Hetton Houseból, a roskatag kék busz vitte el őket –, és Joe a vállán lovagolt. Ködös rettegés töltötte el, miközben végigment a főúton, mert hamarosan fölfedezik, és akkor mindennek vége. Joe ébren volt. Amikor elmentek az egyik vicces görbe tükör előtt, amiben soványnak látszottak, Blaze látta, hogy a gyerek bámészkodik. Továbbsétált, ha Joe túlságosan nyomta a vállát, akkor áttette a másikra, közben fél szemmel a rendőröket leste. Körülöttük egészségtelen neonfényes pompában zajlott a mulatság. Jobbról egy kikiáltó bömbölt

egy hangfalból: – Jöjjenek, mindent láthatnak, hat széplányt, fél tucat mézecskét, valamennyien a bostoni Club Diablóból jöttek, minden igénynek megfelelnek, azt fogják gondolni, hogy a vidám Párizsban járnak! Ez nem gyereknek való hely, gondolta Blaze. Ez az utolsó hely a világon, ami egy kisgyereknek való. Balra volt az Elvarázsolt Kastély, előtte gépi bohóc lengett a vidámság órarugó diktálta fergetegében. A szája fölfelé kunkorodott, olyan eltúlzott vidámsággal, amit már meg sem lehetett különböztetni a fájdalom grimaszától. A hasába rejtett végtelenített magnószalag mindegyre őrült vihogásra fakadt. Egy hatalmas ember, aki kék horgonyt tetováltatott a bicepszére, keménygumi labdákkal dobált gúla alakban egymásra rakott, fából készült tejesüvegeket; hátrafésült pomádés haja ragyogott, akár a vidra szőre. A Vadegér emelkedett, aztán kattogva lebukott, maga után húzva miniszoknyás, kivágott vidéki lánykák sikítását. A Holdrakéta föl-le hullámzott körözés közben, az utasok arca manómaszkká torzult a sebességtől. Szagok Bábele: sült krumpli, ecet, taco, pattogatott kukorica, csokoládé, sült kagyló, pizza, bor, sör. A főút hosszú, barna nyelvén ezernyi elhajított csomagolópapír, milliónyi eltaposott cigarettacsikk tapadt. A lámpák dühös fényében minden arc lapos és torz volt. Öregember ment el mellettük, az orrából zöld takony lógott, miközben kandírozott

almát eszegetett. Azután egy fiú következett, akinek szilvaszínű lángfolt éktelenítette el az arcát. Fekete öregasszony, szőke méhkas parókával. Visszeres lábú kövér ember bermudanadrágban, trikóján a BRUNSWICKI SÁRKÁNYOK TULAJDONA felirattal. – Joe! – kiáltotta valaki. – Joe... Joe! Blaze megfordult, kereste a hang forrását a tömegben. Meglátta a nőt: ugyanazt a hálóinget viselte, a didije szabályszerűen kilógott a csipkés felsőrészből. Joe szép ifjú anyja! Blaze-t elfogta a rettegés. Meg fogja látni őt. Muszáj meglátnia! És ha ez megtörténik, elveszi tőle az ő babáját. Szorosabban fogta Joe-t, mintha az ölelés biztosíthatná a birtoklást. A kis test meleg és vigasztaló volt. Érezte a mellén a gyermek életének repesését. – Ott van! – sikoltotta Mrs. Gerard. – Ott van az az ember, aki ellopta a babámat! Fogják meg! Vegyék el! Adják vissza a kisbabámat! Az emberek megfordultak, odanéztek. Blaze most már közel járt a körhintához, hatalmasan zengett a sípláda zenéje. Ide-oda verődött, visszhangzott. – Állítsák meg! Állítsák meg azt az embert! Állítsák meg a babatolvajt! A tetovált karú, pomádés hajú férfi elindult felé, és ekkor Blaze végre futásnak eredt. De a főút hosszabb lett. Mérföldekre nyúlt, a Vidámság Végtelen Főútja lett belőle. Valamennyien ott loholtak Blaze nyomában: a lángfoltos fiú, a fekete asszony szőke parókában, a kövér férfi bermudanadrágban.

A mechanikus bohóc egyre csak vihogott és vihogott. Blaze elrohant egy újabb kikiáltó előtt, aki mellett behemót alak állt, valamilyen állatbőrre emlékeztető lepelben. A feje fölötti felirat Leopárdemberként hirdette. A kikiáltó fölemelte a mikrofonját és beszélni kezdett. Fölerősített hangja mennydörgésként morajlott végig a főúton. – Gyorsan, gyorsan, gyorsan! Épp időben érkeztek, hogy lássák ifj. Clayton Blaisdellt, a híres gyermekrablót! Tedd csak le azt a gyereket, koma! Ott megy, emberek, egyenesen Apexből jött, ahol a Parker Roadon lakik, és hátul a színben egy lopott autót tart! Gyorsan, gyorsan, gyorsan, nézzétek csak a híres gyermekrablót... Gyorsabban futott, hörögve lélegzett, de ők egyre közeledtek. Hátranézett, és látta, hogy Joe anyja vezeti az üldözőket. Az arca változóban volt. Egyre sápadt, az ajkát kivéve. Az egyre vörösebb lett. A fogai is nőni kezdtek. Az ujjai vörös hegyű karmokká görbültek. Átváltozott Yorga Menyasszonyává. – Fogjátok meg! Kapjátok el! Öljétek meg! Gyermekrabló! Ekkor George sziszegett rá az árnyékból: – Ide, Blaze! Gyorsan! Mozogjál, a francba! A hang irányába nézett, és a Tükörútvesztőben találta magát. A főút hirtelen ezernyi eltorzult darabra törött. Nekiiramodott, és kutyamód lihegve bemenekült az egyik keskeny folyosóba. George ott állt előtte (és mögötte, és minden oldalon), és azt mondta: – Dobják le neked egy repülőről, Blaze! Egy repülőről! Mondd nekik, hogy repülőről dobják le!

– Nem tudok kijutni – nyöszörögte Blaze. – George, segíts, hogy kijussak! – Éppen ezt próbálom, seggfej! Mondd nekik, hogy repülőről dobják le! A többiek már odakint voltak, befelé kukucskáltak, de a tükrök miatt úgy rémlett, mintha körülvették volna, – Kapjátok el a babarablót! – sivította Gerard felesége. A fogai most már hatalmasak voltak. – Segíts, George! Ekkor George elmosolyodott, és Blaze látta, hogy az ő fogai is hosszúak. Túl hosszúak. – Segítek – mondta. – Add ide a babát. De Blaze nem adta. Hátrált. Milliónyi George közeledett, és mind kinyújtották a kezüket, hogy elvegyék a babát. Blaze megfordult és belevetette magát egy másik csillogó sikátorba. Ide-oda csapódott a falak között, mint a tivoli játék golyója, miközben védelmezően ölelte magához Joe-t. Ez itt nem gyermeknek való hely. 15 Blaze a hajnal első fényére ébredt, és először nem is tudta, hol van. Azután minden eszébe jutott, és nehezen lélegezve az oldalára fordult. Az ágya nyirkos volt a verejtéktől. A Krisztusát, de rémes álom volt! Fölkelt, kiment a konyhába, hogy megnézze a babát. Joe mélyen aludt, száját csücsörítette, mintha nagy, komoly gondolatokkal viaskodna. Blaze addig nézte, amíg meg nem látta, hogy a srác melle

lassan, egyenletesen piheg. A baba ajka mozgott, és Blaze azon tűnődött, vajon a dudlis üvegről vagy az anyja cicijéről álmodik-e? Fogta a kávéját és úgy, hosszú alsóban leült az asztalhoz. A tegnap vásárolt újság a zsaroló levélhez használt betűk maradványai között hevert. Ismét elolvasta a gyermekrablásról szóló cikket és a szeme ismét a keretes írásra tévedt a 2. oldal alján: Az apa felhívása a gyermekrablókhoz. 6. oldal. Odalapozott, és féloldalnyi szöveget talált fekete keretben. Elolvasta: AZOKHOZ AZ EMBEREKHEZ SZÓLOK, AKIK ELRABOLTÁK A GYERMEKÜNKET! MINDEN KÖVETELÉST TELJESÍTÜNK, AMENNYIBEN BIZONYÍTANI TUDJÁK, HOGY JOE MÉG ÉLETBEN VAN. KEZESKEDÜNK RÓLA, HOGY A SZÖVETSÉGI NYOMOZÓ IRODA (FBI) NEM AVATKOZIK BE, AMIKOR A VÁLTSÁGDÍJAT ELVISZIK, DE BIZONYÍTÉKRA VAN SZÜKSÉGÜNK, HOGY JOE ÉL! NAPJÁBAN HÁROMSZOR ESZIK, GYERMEKTÁPSZERT ÉS ZÖLDSÉGET, UTÁNA FÉL ÜVEG TEJET. A DOBOZOS TEJET ÉS A FORRALT, STERILIZÁLT VIZET 1:1 ARÁNYBAN KELL KEVERNI. KÉRJÜK, NE BÁNTSÁK, MERT MI ANNYIRA SZERETJÜK! III. JOSEPH GERARD Becsukta az újságot. Ez a szöveg éppúgy elszomorította, mint mikor Loretta Lynn nótáját hallotta:

„A jó kislányod rossz lett.” – Jesszus és brühühű! – szólalt meg George a hálószobában olyan váratlanul, hogy Blaze ugrott egyet. – Sss, felébreszted. – Baszd már meg – felelte George. – Nem hall. – Aha – Blaze sejtette, hogy ez bizony igaz. – Mi a nyavalyát akarsz, George? Aszongya, valamit egy-az-egy arányba kell keverni a cumisüvegjébe. – Rá se ránts – felelte George. – De nagyon aggódnak érte, mi? „Napjában háromszor eszik, utána fél üveg... ne bántsák, mejt mi annyija szejessük, szejessük, szejessük!” Ez újabb magaslatokra emeli a rózsavizes taknyot! – Ide figyelj – kezdte Blaze. – Nem, nem figyelek! Ne mondd nekem, hogy ide figyelj! Nincs másuk, csak ő, he? Meg a nagyjából negyvenmillió dezsőjük! Szerezd meg a pénzt, aztán küldd vissza a kölyköt részletekben. Először egy ujját, azután egy lábujját, aztán a kis... – George, fogd be a pofád! Döbbenten kapta a szája elé a tenyerét. Azt mondta George-nak, hogy fogja be a pofáját. Mit képzelt? Mi ütött bele? – George? Semmi válasz. – George, sajnálom. Csak nem kéne ilyesmiket mondanod, te is tudod. – Igyekezett mosolyogni. – Élve kell visszaadnunk a srácot, igaz? Ez a terv. Igaz? Semmi válasz, és Blaze most már kezdte magát igazán nyomorultul érezni. – George! George, mi a baj?

Hosszú ideig semmi válasz. Azután olyan halkan, hogy talán nem is hallotta, olyan halkan, hogy talán csak egy gondolat lehetett a fejében: – Úgyis rám kell bíznod, Blaze. Előbb-utóbb. Blaze megtörölte a tenyerével a száját. – Nem ajánlom, hogy bármit is csinálj vele, George. Nem ajánlom. Figyelmeztetlek. Semmi válasz. Kilenckor Joe ébren volt, túl a pelenkázáson, evésen, és most a konyhapadlón játszott. Blaze az asztalnál ült és a rádiót hallgatta. Letakarította a papírfoszlányokat, kidobta a megkeményedett csirizt, az asztalon csak a Gerard-levél maradt. Azt akarta kiókumlálni, hogy adja föl. Háromszor hallgatta meg a híreket. A rendőrség begyűjtött egy Charles Victor Pritchett nevű embert, egy Aroostook megyei vándormadarat, aki egy hónappal korábban állt be dolgozni valamelyik fűrészmalomba. Azután elengedték. Walsh, a cingár kis ajtónálló valószínűleg nem ismerte föl, okoskodott Blaze. De kár. Egy jó gyanúsított legalább egy időre lehűtötte volna a nyomozás hevét. Nyugtalanul fészkelődött a székben. Be kell már indítania ezt a gyermekrablást. Ki kell tervelnie, hogyan adja föl a levelet. Van egy rajzuk róla, és tudnak az autóról. Ismerik még a színét is – megint csak a rohadt Walsh miatt! Az elméje lassan, nehézkesen mozgott. Fölállt, újabb kávét csinált, azután ismét elővette az újságot.

Rosszkedvűen nézte a róla készült rajzot. Nagy, szögletes állú arc. Széles, lapos orr. Vastag bozont, amelyet rég nem nyírtak (legutóbb George csinálta, közömbösen nyiszálta a tincseket egy konyhai ollóval). Mélyen ülő szem. Épp csak jelzik a vastag nyakát, és nyilván fogalmuk sincs róla, mekkora valójában. Az emberek sosem tudták felmérni a magasságát, ha ült, mert a leghosszabb része a lába volt. Joe sírni kezdett, és Blaze megmelegített egy palackot. A baba ellökte, így Blaze szórakozottan ringatta az ölében. Joe azonnal elhallgatott, és bámészan nézegetni kezdte a dolgokat az új magaslesről: a három felrajzszögezett csajt a túlsó falon, a zsíros azbesztlemezt a tűzhely mögött, az ablakokat, amelyek belül koszosak, kívül zúzmarások voltak. – Nem valami sok ahhoz képest, ahonnan jöttél, mi? – kérdezte Blaze. Joe elmosolyodott, aztán furcsa, begyakorolatlan nevetésével próbálkozott, amitől Blaze elvigyorodott. A kis fickónak két foga volt, a tetejük épp hogy áttört az ínyen. Blaze azon tűnődött, hátha az a baja, hogy a többiek is kifelé igyekeznek; Joe sokszor rágcsálta a kezét, és néha felnyikkant álmában. Most nyálazni kezdett, és Blaze megtörölgette a száját egy ócska papír zsebkendővel, amely gombóccá gyűrődött a zsebe mélyén. Nem hagyhatja még egyszer George-ra a gyereket. Mintha George féltékeny lenne, vagy ilyesmi. Már-már úgy festett, mintha George azt akarná...

Megmerevedhetett, mert Joe hátrafordította a fejét, és vicces értetlenséggel nézett rá, mintha azt kérdezné: Mi ütött beléd, haver? Blaze alig érzékelte. Mert a helyzet az, hogy... hogy most ő George. És ez azt jelenti, hogy az a része azt akarja... Ismét elhessegette a gondolatot, és mikor megtette, zavarodott elméje talált egy másik kapaszkodót. Ha ő megy valahova, akkor George is megy. Ha most ő George, csak így történhet. Az A a B-hez vezet, ez ilyen egyszerű, mondaná Johnny Cheltzman. Ha ő megy, akkor George megy. Vagyis George nem bánthatja Joe-t, bármennyire szeretné. Valami ellazult a belsejében. Így sem tetszett neki, hogy itt hagyja a babát, de jobb egyedül hagyni, mint valakivel, aki bánthatja... mellesleg meg kell tennie. Nincs választása. Álcázhatja magát, miután ott az a rajz a kezükben. Valami olyasmivel, mint a nejlonharisnya, csak természetes módon. Hogyan? Eszébe jutott valami. Nem úgy jött, mint a villám, csak lassacskán. Úgy emelkedett a tudata felszínére, ahogy a buborék az olyan sűrű vízben, amely már-már iszap. Letette Joe-t a földre, azután bement a fürdőszobába. Kikészített ollót meg egy törülközőt. Azután kivette a gyógyszerszekrényből George Norelco borotváját, amely a rátekert kábellel együtt ott aludta át ezeket a hónapokat. Nagy, csúnya csomókban vágta a haját, addig vágta, amíg sörtefoltok maradtak. Ekkor bedugta a

borotvát, és azokat is leborotválta. Addig futtatta odavissza a bőrén, míg átforrósodott a borotva, a fejbőre pedig kivörösödött a sok nyomkodástól. Kíváncsian nézte a képét a tükörben. A homlokán a horpadás jobban látszott, mint valaha, mert évek óta először maradt fedetlenül, és valahogy szörnyű volt ránézni – olyan mélynek tűnt, hogy szinte egy egész csésze kávét megtartott volna, ha Blaze hanyatt fekszik az ágyon –, de máskülönben az volt a véleménye magáról, hogy nem is hasonlít a rendőrségi vázlat őrült gyermekrablójára. Úgy festett, mint valami külföldi, aki most jött Németországból, vagy Berlinből, vagy honnan. Bár a szeme semmit nem változott. Mi van, ha a szeme árulja el? – George-nak van napszemüvege – mondta. – Az megfelel... igaz? Homályosan sejtette, hogy valójában inkább magára terelte a gyanút, mint el, de talán így van rendjén. Egyáltalán mit tehetne? Kétméteres magasságával semmit. Csak annyit, hogy igyekszik a külsejét inkább pozitívra hangolni, mint ellenségesre. Azt bizonyosan nem tudta, hogy jobban álcázta magát, mint George tehette volna, mint ahogy azt sem tudta, hogy George annak az elmének a teremtménye, amely lázas, félőrült tempóban dolgozik a hülyeség kiégett felszíne alatt. Évek óta úgy tudta magáról, hogy hülye, elfogadta, hogy hozzátartozik az életéhez, mint a homlokán éktelenkedő horpadás. Valami mégis tovább működött az üszkös felszín alatt, azoknak a lényeknek – vakondokoknak, férgeknek, mikrobáknak – a halálbiztos ösztönével,

amelyek megmaradnak a felperzselt földkéreg alatt. Ez volt az a rész, amely mindenre emlékezett. Minden fájdalomra, minden kegyetlenségre, minden gonosz fordulatra, amelyet a világ hozott rá. Jó sokat kutyagolt már egy mellékúton, mire megállt mellette egy fareszelékkel túlterhelt, ziháló, öreg teherautó. Deresedő férfi vezette, aki jégerfelsőt viselt kockás gyapjúkabátja alatt. – Ugorj be! – bömbölte. Blaze felszökkent a lépcsőre és bemászott a fülkébe. Megköszönte a fuvart. A sofőr bólintott, és azt mondta: – Westbrookba megyek. – Blaze is bólintott és fölemelte a hüvelykujját. A sofőr sebességbe tette a járgányt és a teherautó elindult. Bár nem valami szívesen. – Már korábban is láttalak, nem? – harsogta túl a sofőr a motort. A fülke törött ablakán be-betört a hideg januári levegő, és megütközött a kemenceforró fűtéssel. – A Palmer Roadon laksz? – Ja! – bömbölte Blaze. – Jimmy Cullum lakott arrafelé – mondta a teherautósofőr, és megkínálta Blaze-t egy hihetetlenül megviselt Lucky Strike dobozból. Blaze elfogadta. – Ja! – mondta Blaze. Frissen megkopasztott feje nem látszott, mert piros kötött sapka takarta. – Ez a Jimmy lement délre. Mondd csak, a haverod itt van még? Blaze rájött, hogy bizonyára George-ról beszél. – Á – felelte. – Munkát talált New Hampshire-ben. – Tényleg? – kérdezte a sofőr. – Bár nekem is találna valamit.

Elérték a dombtetőt, és a teherautó lejtmenetben felgyorsult. Ugrált, zötyögött a rázós úton. Blaze szinte érezte, ahogy az illegális szállítmány nyomja őket. Ő maga is vezetett túlterhelt teherautót; egyszer egy szállítmány karácsonyfát vitt Massachusettsbe, amely legalább fél tonnával haladta meg az engedélyezett súlyt. Korábban sosem zavarta, de most igen. Derengeni kezdett neki, hogy egyedül ő áll Joe és a halál között. Miután elérték a főutat, a vezető szóba hozta a gyermekrablást. Blaze kicsit megmerevedett, bár különösebben nem csodálkozott. – Ha elkapják a fickót, aki elmarta a kölyköt, a golyóinál fogva kéne felkötniük – mondta a sofőr. Pokoli csikorgással sebességet váltott. – Hát ja – felelte Blaze. – Kezdenek már úgy elfajulni ezek, mint a repülőgépeltérítők. Emlékszel? – Ja. – Fogalma sem volt, miről beszél a másik. A sofőr kidobta a cigarettacsikket az ablakon, és azonnal rágyújtott egy másikra. – Ezt meg kell állítani. Ilyen alakokra vissza kell hozni a halálbüntetést. Talán kivégzőosztaggal. – Gondolod, hogy elkapják? – kérdezte Blaze. Kezdte magát úgy érezni, mint egy kém a filmekben. – Tornyos kalapja van a pápának? – kérdezte a sofőr, miközben rákanyarodott az 1. főútra. – Asszem. – Azt akartam ezzel mondani, hogy ez nem is vitás. Természetesen elkapják. Mindig elkapják őket.

De a srác addigra halott lesz, emlékezz a szavamra. – Hát nem tom – vont vállat Blaze. – Igen? Nahát, én tudom. Az egész ötlet hülyeség. Emberrablás manapság, ebben a korban? Az FBI megjelöli a bankókat, vagy lemásolja a sorozatszámokat, vagy láthatatlan jeleket tesz rá, hogy csak ibolyántúli fényben lehessen látni. – Biztos. – Blaze zavarban volt. Ilyesmire nem is gondolt. Mégis, ha el tudja adni a pénzt Bostonban annak a szivarnak, akit George ismert, akkor mit számít ez? Kezdte jobban érezni magát. – Gondolod, hogy Gerardék tényleg kiperkálnak egymillió dollárt? A sofőr füttyentett. – Ennyit kérnek? Blaze a legszívesebben leharapta volna a nyelvét, és nagyot nyelt. – Ja. – mondta. És azt gondolta: Ó, George! – Ez új – mondta a sofőr. – Nem volt benne a reggeli lapokban. A rádióban hallottad? George jól érthetően mondta: – Öld meg, Blaze. A sofőr a füléhez emelte a kezét. – Micsoda? Nem egészen értettem. – Azt mondtam, igen, a rádióban hallottam. – Ölében összekulcsolt ujjaira nézett. Hatalmas, erős kezek. Az egyik egyetlen csapással eltörte egy skót juhász nyakát, pedig akkor még csak gyerek volt. – Lehet, hogy megszerzik a váltságdíjat – mondta a sofőr. Kihajította a második csikket is, és rágyújtott egy harmadik cigarettára. – De sosem fogják elkölteni. Nem bizony. Soha.

Az 1. főúton haladtak, amelyet fagyott mocsarak és télre bezárt kagylóhalászkunyhók szegélyeztek. A sofőr kerülte a sztrádát és az ott levő mázsálót. Blaze nem hibáztatta érte. Ha rácsapok a torkára, ahol az ádámcsutka van, akkor a mennyekbe jut, mielőtt rájönne, hogy meghalt, gondolta Blaze. Aztán megmarkolom a volánt, és áthúzom őt erre az oldalra. Kitámaszthatom az utasülésen. Aki látja, azt gondolhatja, hogy egy kicsit szunyókál. Szegény fickó, gondolják, valószínűleg egész éjjel ve... – ...mész? – He? – kérdezte. – Azt kérdeztem, hova mész? Elfelejtettem. – Ja. Westbrookba. – Na hát itt, egy mérföld múlva rá kell kanyarodnom a Marah Roadra. Találkozom egy haverommal. – Aha – bólintott Blaze. – Ja. És George azt mondta: – Most kell megtenned, Blazer. Ez a megfelelő idő és a megfelelő hely. Így megy ez. Blaze a sofőr felé fordult. – Kérsz még egy cigarettát? – kérdezte a sofőr. – Érdekel a dolog? – Beszéd közben egy kicsit félrehajtotta a fejét. Tökéletes célpontot nyújtott. Blaze kissé megmerevedett. A keze megrezzent az ölében. – Nem. Igyekszem leszokni. – Tényleg? Jó neked. De rohadt hideg van itt! – Visszakapcsolt a kanyarra készülődve. Lentről egy

sorozat vakkanó durranás hallatszott, ahogy a korrodált kipufogócsövekben visszarobbant a benzin. – A fűtésnek annyi. A rádiónak is. – Az nagy baj – mondta Blaze. A torka olyan volt, mintha most nyomtak le volna le rajta egy kanál port. – Ja, ja, az élet szar, aztán pedig meghalsz. – A fékre lépett. A fékpofák sikoltottak, mint a lelkek a pokolban. – Innentől gyalog kell menned; sajnálom, de elsőben akadozik a motor. – Hát persze – bólintott Blaze. Most, hogy eljött és el is múlt a legmegfelelőbb pillanat, émelygett a gyomra. És félt is. Bár sose találkozott volna ezzel a sofőrrel! – Add át üdvözletemet a haverodnak, ha találkozol vele – mondta a sofőr, és még egy fokozattal lejjebb kapcsolt, amikor a túlterhelt teherautó rákanyarodott arra az útra, amelyet Blaze a Marah Roadnak vélt. Blaze kinyitotta az ajtót, és kiugrott a jeges útpadkára, azután becsapta az ajtót. A sofőr dudált egyet, a teherautó a büdös kipufogógáz felhőjében kapaszkodni kezdett egy dombra. Hamarosan csak a halkuló lárma jelezte a haladását. Blaze zsebre vágott kézzel elindult az 1. úton. Portland déli külvárosában volt, még egy-két mérföldet meg kellett tennie a nagy bevásárlóközpontig, ahol a boltok mellett egy többtermes mozi is volt. Meg egy mosoda is. Előtte állt egy postaláda, abba dobta be a zsaroló levelet.

Egy újságoskioszk is volt ebben a központban. Bement, vett egy lapot. – Nézd, mama! – mondta egy kisfiú az anyjának, aki éppen kifelé pakolta a mosott ruhát a bedobós mosógépből. – Annak a bácsinak lyuk van a fején! – Csitt! – szólt rá az anyja. Blaze rámosolygott a kisfiúra, aki tüstént az anyja lába mögé bújt. A biztonságos fedezékből bámult kifelé és fölfelé. Blaze megvette az újságot, és kiment. Egy szállodatűz a címlap aljára szorította a gyermekrablást, de még mindig ott virított a róla készült rajz. A cikk címe szerint FOLYTATÓDIK A NYOMOZÁS A GYERMEKRABLÓK UTÁN. A farzsebébe gyűrte az újságot. Kellemetlen. Miközben az út felé tartva átvágott a parkolón, észrevett egy öreg Mustangot, amelyikben benne voltak a kulcsok. Nem sokat töprengett, beült és elhajtott. 16 Ifj. Clayton Blaisdell ugyanezen a szürke januári délutánon, fél ötkor lett elsőrendű gyanúsított, másfél órával azután, hogy bedobta a levelét a mosoda előtti postaládába. Látszott „a fény az alagút végén”, ahogy a bűnüldöző szervek tisztviselői szeretik mondani. De még fel sem hívták az FBI-t a gyermekrablással kapcsolatban, amikor már csak idő kérdése volt az azonosítás. A rendőrségnek dús információ állt a rendelkezésére. Volt egy leírásuk Morton Walshtól (akit azonnal ki fognak rúgni bostoni munkaadói, mihelyt csitul egy kicsit a felhajtás). Volt számos kék

száluk az oakwoodi parkoló drótkerítésének tetejéről, amelyben felismerték a D-Boy márkájú diszkont farmert. Voltak fényképeik és gipszöntvényeik a jellegzetes kopási mintát mutató bakancsnyomokról. Volt egy AB Rh-negatív vérmintájuk. Voltak fényképeik és gipszöntvényeik egy mostanra azonosított márkájú, széttolható létra nyomairól. Lefényképezték a házban maradt bakancsnyomokat, amelyeken megtalálták a jellegzetes kopást. Volt egy tanúvallomásuk, amelyet Norma Gerard tett, aki a halála előtt azt mondta, hogy a rendőrségi grafikus rajza eléggé hasonlít a támadójára. Mielőtt kómába esett volna, az öregasszony elmondott még egy részletet, amelyet Walsh kihagyott: a férfinak nagy horpadás van a homlokán, mintha valaha téglával, vagy csővel fejbe verték volna. Ezekből az információkból vajmi kevés jutott el a sajtóba. A homlok horpadásán kívül még két tény érdekelte különösen a nyomozókat. Először is a D-Boy farmert csak pár tucat diszkont árulta Új-Anglia északi részén. Másodszor, és ez még jobb volt, a Craftwork létrákat egy kis vermonti cég gyártotta, amely kizárólag független vasboltoknak szállított. A nagy üzletláncoknak nem. Nyomozók valóságos hadserege vetette rá magát ezekre az üzletekre. Azon a napon, amikor Blaze föladta levelét, még nem jutottak el az Apex Vaskereskedésig („A Segítőkész Hely!”), de ez már csak órák kérdése volt.

A Gerard-házba beszerelték a híváskövető rendszert. IV. Joseph Gerard apját részletesen kioktatták, hogyan kezelje az elkerülhetetlenül bekövetkező hívást, ha befut. Joe anyja az emeleten feküdt, nyugtatókkal teletömve. Egyetlen bűnüldöző sem kapott olyan parancsot, hogy a gyermekrablót vagy gyermekrablókat élve fogják el. A törvényszéki orvos szakértők becslése szerint az üldözött (amennyiben ő az egyetlen gyanúsított), legalább százkilencven centi magas, és legalább százhuszonöt kilót nyom. Ha egyáltalán szükség volt rá, Norma Gerard betört koponyája tanúsította erejét és brutalitását. Azon a szürke napon délután 4:30-kor Albert Sterling nyomozót felhívta Nancy Moldow. Ahogy Sterling és társa, Bruce Granger beléptek a Bababoltba, Nancy Moldow azt mondta nekik: – Valami nem stimmel a képpel. A férfinak, akit keresnek, egy nagy lyuk van a homlokán. – Igen, hölgyem – bólintott Sterling. – Ezt az adatot visszatartottuk. A lány szeme elnyílt. – Hogy ő ne tudja, hogy maguk tudják. – Pontosan. A lány a közelben ácsorgó fiatalember felé intett, akinek kék nejlonköpenye, vörös csokornyakkendője, és izgatott képe volt. – Ő Brant. Ő segített annak a... annak... neki, hogy ki tudja vinni a vásárolt holmit. – Neve? – kérdezte Granger ügynök a kék köpenyes fiútól. Kinyitotta a noteszét.

A srác ádámcsutkája föl-le szaladgált, mint majom a rúdon. – Brant Romano. Uram. Az a pasas egy Fordot vezetett. – Megnevezte az évjáratot, Sterling szerint fokozott önbizalommal. – Csak nem kék volt, ahogy az újság írja. Zöld. Sterling odafordult Moldow-hoz. – Hölgyem, mit vásárolt ez az ember? A lány elnevette magát. – Inkább azt sorolnám, mit nem vett. Mindenféle babaholmit, amit csak árulunk. Kosarat, ágyat, pelenkázóasztalt, ruhákat... az egész mindenséget. Még egy étkészletet is. – Tudna róla készíteni egy listát? – kérdezte Granger. – Természetesen. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen rémségre készül. Egész kedves embernek tűnt, noha az a horpadás a homlokán... az a lyuk... Granger együtt érzőn bólintott. – Nem látszott valami okosnak. De ahhoz elég okos volt, hogy engem becsapjon. Azt mondta, hogy az unokaöccsének vásárol, és az ostoba Nan elhitte neki. – És nagydarab volt. – A mindenit, valóságos óriás! Olyan volt itt, mint egy... egy... – Idegesen fölnevetett. – Egy elefánt egy bababoltban! – Milyen nagy? A lány vállat vont. – Én százhatvan centis vagyok, és csak a szegycsontjáig értem. Ez annyi, mint... – Lehet, hogy nem hiszik el nekem – szólt közbe Brant –, de szerintem legalább százkilencven magas volt. Talán kétméteres. Sterling egy utolsó kérdésre készült. Azért hagyta utoljára, mert úgyszólván biztos volt benne, hogy

zsákutcába vezet. – Mrs. Moldow, hogy fizetett ez az ember? – Készpénzzel – felelte a lány azonnal. – Értem. – Grangerre nézett. Pontosan erre a válaszra számított. – Látnia kellett az összes pénzt, amit a tárcájában tartott! – A zömét elköltötte – szólalt meg Brant. – Egy ötöst adott borravalónak, de addigra a tárca majdnem kiürült. Sterling rá se hederített. – Mivel készpénzes vásárlás volt, nincs följegyzés, amely tartalmazná a nevét. – Nem. Nincs ilyen. A Hager néhány éven belül fölszerelteti a biztonsági kamerákat, és gondolom... – Évszázadok múlva – szólt közbe Brant. – Ezen a helyen mindennel spórolnak. – Nos hát! – Sterling becsukta a noteszét. – Akkor megyünk. De szeretném itt hagyni a névkártyámat arra az esetre, ha bármi... – Történetesen tudom az illető nevét – mondta Nancy Moldow. Mindkét nyomozó felé fordult. – Amikor kinyitotta a tárcáját, hogy kivegye azt a nagy köteg bankót, láttam a jogosítványát. Részben azért emlékszem a nevére, mert ilyen boltot egyszer csinál az ember az életben, de főleg azért, mert olyan... tekintélyes név volt. Nem nagyon illett hozzá. Emlékszem, azt gondoltam, hogy egy

ilyen embert Frédinek vagy Béninek kell nevezni. Tudják, mint a Flintstone családban. – És mi volt a neve? – kérdezte Sterling. – Clayton Blaisdell. Illetve pontosabban ifj. Clayton Blaisdell. Délután öt harmincra megtalálták az emberüket. Ifj. Clayton Blaisdell, más néven Blaze, kétszer került a rendőrség látókörébe, egyszer azért, mert megtámadta és megverte annak a Hetton House nevű állami nevelőintézetnek az igazgatóját, amelyben felnőtt, és egyszer, évekkel később, csalásért és szélhámosságért. Feltételezett tettestársa, George Thomas Rackley, más néven Reszelő megúszta, mert Blaze nem tanúskodott ellene. A rendőrségi nyilvántartás szerint Blaisdell és Rackley legalább nyolc évvel azelőtt társultak, hogy Blaisdell lebukott szélhámosságért, ugyanis ez egyházi jellegű simli volt, kissé bonyolult az ő korlátozott szellemi képességeihez. A dél-portlandi fegyintézetben készítettek vele egy intelligenciatesztet, és az eredmény alapján „retardált határesetnek” könyvelték el. Az akta margójára valaki nagy vörös betűkkel fölírta: SZELLEMI FOGYATÉKOS. Sterling egész mulatságosnak találta a szélhámosság részleteit. A simliben szerepelt egy nagydarab ember tolószékben (Blaisdell), és egy kis fickó, aki tolta, és aki Gary Crowell tiszteletesként mutatkozott be (csaknem biztosan Rackley). Gary tiszteletes (ahogy maga nevezte magát) azt állította,

hogy egy Japánban létesítendő térítő mozgalomnak gyűjt. Ha a balekokat – főleg öregasszonyokat, akiknek volt egy kis pénzmagjuk a bankban – nehéz volt meggyőzni, akkor Gary tiszteletes csodát tett. Jézus erejével rávette a tolószékben ülő melákot, hogy fölkeljen és járjon. A letartóztatás körülményei még viccesebbek voltak. Egy Arlene Merrill nevű, nyolcvan körüli asszony gyanút fogott, és kihívta a rendőröket, miközben Gary tiszteletes és „segítője” a nappaliban ültek. Azután visszament a nappaliba, hogy szóval tartsa őket, amíg a rendőrök megjönnek. Gary tiszteletes megszimatolta, hogy baj van, és kereket oldott. Blaisdell maradt. A letartóztatására érkező rendőrtiszt beírta a jegyzőkönyvbe: „A gyanúsított azt mondta, hogy azért nem menekült el, mert még nem gyógyult meg.” Sterling mindezt fontolóra vette, és arra következtetett, hogy végül is két gyerekrabló volt. Legalább kettő. A háttérben Rackley állhat, mert egy ilyen nehézfejű alak, mint Blaisdell, aligha képes egy ilyen ügyet egymaga végigcsinálni. Fölvette a telefont, és tárcsázott. Néhány perc múlva visszahívták, és megtudott valami meglepőt. George Thomas „Reszelő” Rackley tavaly meghalt. Megkéselve találtak rá a portlandi kikötőben, közel egy közismert játékbarlanghoz. A francba. Akkor talán valaki más? Valaki más mozgatja ezt a nagy barmot úgy, ahogy Rackley tette korábban?

Csak erről lehet szó, nem igaz? Este hétkor az egész állam területén kiadták a körözést a később BOLO néven ismertté vált hálózaton keresztül ifj. Clayton Blaisdell ellen. Addigra a gorhami Jerry Green fölfedezte, hogy ellopták a Mustangját. Úgy negyven perc múlva a kocsi rajta volt az országúti rendőrség listáján. Nagyjából egyidejűleg a westbrooki rendőrség megadta Sterlingnek egy Georgia Kingsbury nevű nő telefonszámát. Ms. Kingsbury éppen az esti lapokat olvasta, amikor a fia átnézett a válla fölött, és rámutatott a rendőrségi rajzra: – Nahát, nem ez a bácsi volt a mosodában? És hogyhogy nem látszik a lyuk a fején? Mrs. Kingsbury azt mondta Sterlingnek: – Egy pillantást vetettem rá, és azt mondtam: ó, istenem! Sterling és Granger 7:40-kor érkezett meg Kingsburyék lakására. Mutattak egy rendőrségi képet ifj.Clayton Blaisdellről anyának és fiának. A kép homályos volt, de Kingsburyék azonnal és habozás nélkül azonosították. Sterling sejtette, hogy aki egyszer látta Blaisdellt, az nem felejti el. Felforrt benne az epe a gondolatra, hogy Norma Gerardnak ezt a marhát kellett látnia utoljára az otthonában. – Rám mosolygott – mondta a kisfiú. – Derék dolog, fiam! – mondta Sterling, és felborzolta a gyerek haját. A fiúcska arrébb húzódott. – Hideg a kezed – közölte. A kocsiban Granger megkérdezte: – Nem találod különösnek, hogy a nagyfőnök egy ilyen pofát küldjön vásárolni? Akire ilyen könnyű emlékezni?

Sterling latolgatta a kérdést, és valóban egy kicsit különösnek találta, de Blaisdell vásárlása valami mást is sugallt, ami derűlátásra adott okot, ezért inkább erre összpontosított. Ez a sok babaholmi azt jelezte, hogy a srácot életben akarják tartani, legalábbis egy ideig. Granger még mindig őt nézte, választ várt. Így hát azt felelte: – Ki tudja, mit miért tesznek ezek a csökik? Gyerünk! Blaisdellt elkövetőként hivatalosan este 8:05-kor azonosították az állami és helyi rendőrségen. 8:20-kor Sterlinget felhívta Paul Hanscom országúti rendőr a portiandi kapitányságról. Jelentette, hogy egy 1970-es Mustangot kötöttek el ugyanabban a bevásárlóközpontban, ahol Georgia Kingsbury látta Blaisdellt, és a kocsilopás csaknem pontosan abban az időben történt. Azt szerette volna tudni, hogy az FBI akarja-e kiegészíteni ezzel a körözést. Sterling közölte, hogy az FBI nagyon hálás lenne érte. Sterling úgy vélte, most már tudja a választ Granger ügynök kérdésére. Pofonegyszerű. A művelet kitervelője okosabb Blaisdellnél – elég okos ahhoz, hogy a háttérbe húzódjék azzal az ürüggyel, hogy vigyáznia kell egy csecsemőre –, de annyira azért nem okos. És most már nincs más dolguk, mint várni, hogy a háló összébb szoruljon. És reménykedni... De Albert Sterling úgy döntött, hogy a reménykedés mellett cselekedni is fog. Este negyed

tizenegykor lement a vécébe, ellenőrizte a fülkéket és a vizeldét. A hely üres volt. Nem lepte meg. Ez csak egy kis iroda, provinciális pattanás az FBI seggén. Ráadásul későre járt. Bement az egyik fülkébe, térdre esett és imára kulcsolta a kezét, mint gyermekkorában. – Isten, itt Albert beszél. Ha az a baba még él, akkor vigyázz rá, jó? És ha a közelébe jutok annak az embernek, aki meggyilkolta Norma Gerardot, kérlek, csináltass vele valamit, hogy legyen okom megölni a szemétládát. Köszönöm. Fiad, Jézus Urunk nevére kérlek. Mivel a férfivécé még mindig üres volt, a biztonság kedvéért elmondott egy Üdvözlégyet is. 17 A baba hajnali négykor verte föl, és ezúttal az üveg sem vigasztalta meg. Mivel sehogy sem akarta abbahagyni a sírást, Blaze kicsit megijedt. Kezét Joe homlokára tette. Hűvös volt a bőre, de valami rémítő erővel sivalkodott. Blaze attól félt, hogy megreped egy véredénye, vagy ilyesmi. Letette Joe-t a pelenkázóasztalra. Levette róla a pelenkát, de nem látta, hogy mi a gond. Nedves volt a pelus, de nem kakás. Bepúderozta a srác popsiját, és tisztába tette. A bömbölés folytatódott. Blaze már majdnem annyira kétségbeesett, mint amennyire megijedt. A vállára fektette az üvöltő csecsemőt, és elkezdett körbe-körbe járni a konyhában. – Csitt csak! – mondta. – Minden rendben. Nincs semmi baj. Hintázunk! Aludjál! Csicsíja babája, aludj el babácska.

Sss, baba, sss. Fölébreszted a medvét a hóban, oszt megesz minket. Sssssss! Talán a járkálás tette, talán Blaze hangja, mindenesetre a bőgés halkult, aztán abbamaradt. Még néhány kör a konyhában, és a baba feje Blaze vállára csuklott. Már nem kapkodta a levegőt. Hosszú, nyugodt szuszogása jelezte, hogy elaludt. Blaze óvatosan letette a kosárba, és rázogatta. Joe megrezzent, de nem ébredt föl. Bekapta egyik kis kezét, és vadul rágcsálta. Blaze kezdte jobban érezni magát. Talán végül is nincs semmi baj. A könyv azt mondta, hogy akkor rágják így a kezüket, ha fogzanak, vagy éhesek, és abban biztos volt, hogy Joe nem éhes. Lenézett a babára, és ezúttal sokkal határozottabban megállapította, hogy Joe helyes. És aranyos is. Ezt akárki láthatja. Érdekes lenne látni, hogyan járja végig azokat a szakaszokat, amikről a doktor beszél a Csecsemő- és gyermekgondozásban. Joe most fog majd mászni. Amióta Blaze idehozta, többször is négykézlábra állt a kis pöcsös. Azután járni fog... a gügyögésből lassan szavak születnek... és aztán... aztán... Aztán lesz valaki. A gondolat nyugtalanító volt. Blaze nem bírt elaludni. Fölkelt, halkra állítva bekapcsolta a rádiót. Addig kutatott a sok ezer adó napkeltét megelőző karattyolásában, amíg meg nem találta a WLOB tiszta, erős jelét. A hajnali négyórás hírekben semmi újság nem volt a gyermekrablásról. Ez így is van jól: Gerardék

csak később kapják meg a levelet. Talán csak holnap ér oda, ez attól függ, hogy mikor ürítik a postaládát a bevásárlóközpontban. Mellesleg Blaze nem is értette, miért találnának újabb nyomot. Óvatos volt, és úgy gondolta, hogy ha nem lett volna az az oakwoodi pofa (máris elfelejtette a nevét), erre nyugodtan elmondhatná George: „igazi tiszta meló!” Olykor egy jól sikerült ügylet után George és ő vettek egy üveg Four Rosest. Azután beültek egy moziba, és a pultnál vásárolt kólával itták a Four Rosest. Ha a mozi sokáig tartott, George néha annyira berúgott, hogy ki se bírt menni, mikor a stáblista gördült lefelé a vásznon. Kisebb volt, a pia hamarabb kiütötte. Szép idők voltak. Erről az jutott eszébe, amikor az öreg Johnny Cheltzmannal haverkodtak, és nyerítettek a Nordica öreg filmjein. Ismét zene szólt a rádióból. Joe elszunnyadt. Blaze úgy gondolta, neki is le kéne feküdnie. Holnap sok dolga lesz. Vagy inkább ma. Újabb levelet akart küldeni Gerardéknak. Jó ötlete támadt, hogy hogyan nyalhatja föl a váltságdíjat. Az előző éjjel álmodta meg egy bolond álomban. Akkor nem volt se füle, se farka, de a kellemes, súlyos, álomtalan alvás, amelyből a baba sírása verte föl, láthatólag megvilágosította az agyát. Azt mondja nekik, hogy dobják le a váltságdíjat repülőről. Egy kis gépről, amelyik nem repül túl magasan. Majd azt írja a levélben, hogy a gép az 1. út fölött repüljön Portlandtől a massachusettsi határ felé, és figyelje a vörös fényjelzést.

Azt is tudta, hogy fog jelezni. Úti fáklyákkal. Vásárol fél tucatot a városi vasboltban. És egy kiválasztott helyen lerakja őket egy kis csomóba. Jó erős fényük lesz. Még a helyet is tudta: van egy favágóút Ogunquittól délre. Azon az úton van egy tisztás, olykor ide állnak be a teherautó-sofőrök, hogy megegyék az ebédjüket, vagy szundítsanak egyet a fülke végében levő fekhelyen. A tisztás közel van az 1. úthoz, a pilóta aligha fogja elnézni a fáklyák fényét, ha egymás mellé rakja őket. Olyanok lesznek, mint egyetlen nagy, vörös fáklya. Tudta, hogy nem sok ideje van, de úgy gondolta, erre elég lesz. Ez a favágóút egy csomó jelöletlen ösvényt keresztez, amelyeknek olyan nevük van, mint Tőzeges ér-csapás, meg Orrbavágó út. Blaze ismerte valamennyit. Az egyik a 41. úthoz vezetett, amely visszavisz északnak. Találhat rejtekhelyet, amíg az üldözés alábbhagy. Még a Hetton House is az eszébe jutott. Most üres, bedeszkázták, előtte ott az ELADÓ tábla. Többször járt arra az elmúlt pár évben, úgy vonzotta, mint a kisgyereket a rémítő szomszéd ház, amelynek az a híre, hogy kísértetek lakják. Csak neki tényleg kísértetház a HH. Ő csak tudja; egyike volt a kísérteteknek. Na szóval nem lesz semmi baj, és ez a legfontosabb. Egy darabig félt, és sajnálta az öregasszonyt (akinek a nevét máris elfelejtette), de most már igazán minden r... – Blaze.

A fürdőszoba felé pillantott. Ez George. A fürdőszobaajtó résnyire nyitva volt, mint mindig, amikor George beszélgetni akart kulázás közben. – Alul-felül jön a szar – mondta egyszer trónolás közben, és ezen mindketten jót nevettek. Nagyon vicces tudott lenni, ha akart, de ezen a reggelen nem olyan volt a hangja, mintha vicces kedvében volna. Blaze különben is úgy gondolta, hogy amikor legutóbb kijött a fürdőszobából, becsukta maga mögött az ajtót Talán a huzat nyitotta ki, bár nem érzett semmilyen huza... – Már a nyomodban vannak, Blaze – mondta George. Azután egyfajta reménytelen mordulással: – Hülye segg! – Kicsoda van a nyomomban? – kérdezte Blaze. – A zsaruk. Mit gondoltál, a Köztársaságpárt Nemzeti Bizottsága? Az FBI. Az állami rendőrség. Még a helyi kékkabátosok is. – Azok nem. Igazán jól csináltam mindent, George. Becsszó. Ez tiszta meló. Elmondom neked, hogy mit csináltam, mennyire óvatosan... – Ha nem pattansz meg ebből a vityillóból, holnap délre elkapnak! – Hogy... mi... – Olyan ostoba vagy, hogy még kiszállni sem tudsz rendesen. Nem is tudom, miért bajlódok veled. Tucatnyi hibát követtél el. Ha szerencsés vagy, a zsaruk mostanáig legföljebb hat-nyolcra jöttek rá. Blaze lelógatta a fejét. Erezte, hogy elvörösödik. – Mit tehetek? – Tűnj el ebből a viskóból. Azonnal.

– Hova... – És szabadulj meg a kölyöktől – mondta George. Mintha mellesleg jutott volna az eszébe. – Micsoda? – Dadogtam talán? Szabadulj meg tőle! Csak egy rohadt holtsúly. Nélküle is fölnyalhatod a lóvét. – De ha visszaviszem, akkor hogyan... – Nem azt mondtam, hogy visszavidd! – tombolt George. – Mit gondolsz, valami kibaszott visszaváltható üvegről beszélsz? Azt mondtam, öld meg! Most rögtön! Blaze csoszogott. A szíve gyorsan vert, és reménykedett benne, hogy George hamarosan kijön a fürdőszobából, mert pisilnie kell, és nem tud átpisilni egy kibaszott kísérteten. – Várj csak... eszembe jutott valami. Talán ha sétálnál kicsit... mikor visszajössz, végiggondolhatjuk ezt az egészet. – Te nem tudsz gondolkodni! – George hangja már-már üvöltéssé erősödött. – A rendőröknek kell idejönniük, és egy golyót röpíteni abba a kőbe, amelyet a nyakadon hordasz, hogy rájöjjél, mi a helyzet? Te nem tudsz gondolkodni, Blaze! Én viszont tudok! A hangja lehalkult, majdnem ésszerű lett. Szinte behízelgő. – Most alszik, semmit nem érez belőle. Fogd a párnádat – rajta van a szagod, tetszeni fog neki –, és tedd az arcára. Nyomd rá erősen. Lefogadom, a szülők biztosra veszik, hogy már meg is történt. Valószínűleg már a következő éjszakán nekiláttak összehozni egy újabb kis köztársaságpártit. Utána

begyűjtheted a váltságdíjat. Menj valami meleg helyre! Mindig is ezt akartuk. Igaz? Igaz? Igaz volt. Olyan helyre akartak menni, mint Acapulco vagy a Bahamák. – Mit mondasz, Blaze öcsi? Igazam van, vagy igazam van? – Igazad van, George. Úgy gondolom. – Tudod, hogy ez a helyzet. Így működnek a dolgok. Hirtelen semmi sem volt egyszerű többé. Ha George azt mondja, hogy a rendőrök közel járnak, és egyre közelebb jönnek, akkor valószínűleg igaza is van. George mindig megérezte a kékkabátosokat. És a srác tényleg lelassítja, ha sietve kell távoznia – ebben is igaza van George-nak. Most az a dolga, hogy begyűjtse azt a kibaszott váltságdíjat és elrejtőzzön valahol. Na de megölni a gyereket? Megölni Joe-t? Hirtelen az jutott az eszébe, hogy h a megöli – méghozzá nagyon-nagyon gyengéden –, Joe egyenesen a mennyekbe jut, és angyalka lesz belőle. Talán emiatt is igaza volt George-nak. Abban meglehetősen biztos volt Blaze, hogy ő maga a pokolra jut, mint a legtöbben. Ez mocskos világ, és minél tovább él az ember, annál mocskosabbá válik. Fölkapta a párnát, és bevitte a nagy szobába, ahol Joe a tűzhely mellett aludt. A keze kicsúszott a szájából, de az ujjai még őrizték a dühös rágcsálás nyomait. Ez a világ fájdalmas is. Nemcsak mocskos, de fájdalmas. A fogzás csak az első és a legkisebb fájdalom.

Blaze megállt a mózeskosár mellett, fogta a párnát. A ciha sötét volt a haj szesztől, amelyet használt. Amikor még volt haja. George-nak mindig igaza van... kivéve, amikor nincs. Blaze még mindig helytelenítette a javaslatát. – Jesszus – mondta reszketegen. – Gyorsan! – sürgette George a fürdőszobából. – Ne hagyd szenvedni! Blaze letérdelt, s a párnát a baba arcára tette. A könyöke a kosár szélén pihent, azoknak a kicsi bordáknak a két oldalán. Erezte, ahogy Joe kétszer beszívja a levegőt... leáll... ismét beszívja... megint leáll. Mocorgott, homorított. Ugyanakkor elfordította a fejét, és ismét lélegzetet vett. Blaze szorosabban nyomta a fejére a párnát. Nem sírt. Blaze úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha sírna. Az, hogy a baba némán haljon meg, mint egy rovar, még a szomorúnál is rosszabbnak tűnt. Borzalmas volt. Elvette a párnát. Joe elfordította a fejét, kinyitotta a szemét, behunyta, mosolygott, s bekapta a hüvelykujját. Azután egyszerűen elaludt. Blaze rekedten kapkodta a levegőt. Verejték ütött ki horpadt homlokán. A párnára nézett, amelyet még mindig markolt, azután eldobta, mintha sütne. Reszketni kezdett, a gyomrára szorította a kezét, hogy abbamaradjon a remegés. Nem maradt abba. Hamarosan az egész teste rángott. Az izmai zümmögtek, mint a távíródrótok. – Fejezd be, amit elkezdtél, Blaze! – Nem.

– Ha nem fejezed be, itt hagylak. – Akkor eriggy! – Azt gondolod, hogy megtartod, igaz? – George elnevette magát a fürdőszobában. Úgy hangzott, mintha a lefolyócső gurgulázna. – Te szegény hülye. Ha hagyod felnőni, úgy fog utálni téged, mint a szart. Gondoskodnak majd róla. Azok a jó emberek. Azok a jó, gazdag, köztársaságpárti milliomosok. Semmire se tanítottalak meg, Blaze? Mondjuk ki egyszerű szavakkal, hogy még egy hülye is megértse: ha égnél, nem pisilnének le. Blaze a padlót nézte, ahol a szörnyű párna hevert. Még mindig remegett, de az arca lángolt. Tudta, hogy George-nak igaza van. Mégis azt felelte: – Nem tervezem felgyújtani magamat, George. – Te semmit nem tervezel! Blazer, ha ez a mosolygó tündérbabucikád férfivá nő, tíz mérföldet is hajlandó lesz kerülni, csak hogy leköphesse azt a kibaszott sírodat. Utoljára mondom, öld meg azt a kölyköt! – Nem. George hirtelen elment. És talán tényleg itt is volt egész idő alatt, mert Blaze biztosra vette, hogy érez valamit – valami szellemet –, amint elhagyja a kunyhót. Nem nyíltak ablakok, nem csapódott be az ajtó, mégis: a ház üresebb lett, mint volt. Blaze odament a fürdőszoba ajtajához, és a cipőjével kinyitotta. Nem volt bent semmi, csak a kézmosó kagyló. Egy rozsdás zuhany. És a rötyi. Próbált visszaaludni, de nem bírt. Amit majdnem megtett, úgy lógott fölötte, akár egy függöny. És

az is, amit George mondott. Már a nyomodban vannak. És ha nem pattansz meg ebből a vityillóból, holnap délre elkapnak. És ami mindennél rosszabb: Ha férfivá nő, akár tíz mérföldet is hajlandó lesz kerülni, csak hogy leköphesse azt a kibaszott sírodat. Először érezte igazán, hogy vadásznak rá. Úgy érezte, máris elkapták... mintha vergődő bogár volna a pókhálóban. Régi filmek szövegei jutottak az eszébe. Kapjátok el élve vagy halva! Ha most nem jössz ki, akkor bemegyünk és lelövünk. Föl a kezekkel, szemétláda – mindennek vége! Verejtékezve ült föl. Öt óra volt, körülbelül egy óra telt el azóta, hogy a gyereksírás fölébresztette. A hajnal közeledett, de most csupán halvány narancsszín vonal volt a láthatáron. Feje fölött a csillagok közömbösen forogtak ősi tengelyükön. Ha nem pattansz meg ebből a vityillóból, holnap délre elkapnak! De hova mehetne? Igazából tudta a választ. Napok óta. Fölkelt, gyors, kapkodó mozdulatokkal felöltözött: meleg alsó, gyapjúing, zokni, Levi’s, bakancs. A baba még aludt, és Blaze-nek csak annyi ideje volt, hogy egy pillantást vessen rá. Papírzacskókat vett elő a mosogató alól, és megtömte őket pelenkával, cumisüvegekkel, konzervtejjel. Amikor megteltek, kivitte őket a Mustanghoz, amely a lopott Ford mellett állt. A Mustang csomagtartójához legalább volt kulcsa, berakhatta a csomagokat. Futva tette meg az utat. Miután

elhatározta, hogy távozik, a pánik mardosta a sarkát. Fölkapott egy újabb zacskót, és megtöltötte Joe ruháival. Összecsukta a pelenkázót, és kivitte azt is. Volt egy olyan zavaros gondolata, hogy Joe örülne neki az új helyen, mert ismerős bútor. A Mustang csomagtartója kicsi volt, de miután ezt-azt átrakott a hátsó ülésre, sikerült belegyömöszölnie a pelenkázót. Úgy vélte, a kosár is befér hátra. A babatáp mehet az anyósülés lábához, a tetejükre néhány babatakaró. Joe nagyon rákapott a babatápokra, annyit evett, mint egy ló. Tett még egy fordulót, azután beindította a Mustangot és bekapcsolta a fűtést, hogy a kocsi szépen fölmelegedjen. Fél hat volt, közeledett a pirkadat. A csillagok elhalványodtak; már csak a Vénusz csillogott fényesen. A házban kiemelte Joe-t a kosárból, és az ágyra tette. A baba motyogott, de nem ébredt föl. Kivitte a kosarat a kocsihoz. Visszament és meglehetősen ziláltan nézett körül. Levette a rádiót az ablakpárkányról, kihúzta a konnektorból, köré csavarta a kábelt, és az asztalra tette. A hálószobában előhúzta az ágy alól a viharvert bőrkofferjét, amely olyan ócska volt, hogy a sarka fehérre kopott. Ahogy jöttek, belegyömöszölte a ruháit. A tetejére rádobott néhány pucér macás magazint meg képregényt. Kivitte a bőröndöt és a rádiót a kocsihoz, amely kezdett megtelni. Utoljára ment vissza a házba. Szétterített egy takarót, rátette Joe-t, bebugyolálta, és az egész batyut a kabátja alá dugta. Aztán

felhúzta a cipzárt. Joe most ébredt föl. Úgy kukucskált ki a gubóból, akár egy egérke. Kivitte a kocsihoz, beült a volán mögé, Joe-t letette az anyósülésre. – Nemá hogy elmásszál, kölök – mondta neki. Joe elmosolyodott, és a fejére húzta a takarót. Blaze kuncogott, és ugyanabban a pillanatban magát látta, ahogy Joe arcára teszi a párnát. Megborzongott. Kitolatott a színből, megfordult a Mustanggal, elindult a bekötőúton... és, noha nem tudott róla, alig két órával előzte meg a környék összes útjának lezárását. Földutakon és mellékutakon kerülte meg Portlandet és elővárosait. A motor és a fűtés kitartó zúgása szinte azonnal elvitte Joe-t Álomországba. Blaze megkereste kedvenc countryzene-állomását, amelyik a napfelkeltével együtt kezdte adását. Meghallgatta a reggeli felolvasást a Szentírásból, azután egy mezőgazdasági jelentést, majd egy jobboldali irányultságú vezércikket a houstoni Freedom Line-tól, ami mindig a trágárság záporára ihlette George-ot. Utoljára a hírek következtek. – Folytatódik a nyomozás IV. Joseph Gerard elrablói után – közölte komoran a bemondó –, és lehet, hogy van legalább egy újabb fejlemény. Blaze a fülét hegyezte. – A nyomozó hatóságokhoz közel álló forrásból úgy tudni, hogy tegnap este a portlandi postahivatalhoz érkezett egy váltságdíjat kérő levél, amelyet a hivatal autóval kézbesített, közvetlenül

a Gerard családnak. A hírt sem a helyi hatóságok, sem a Szövetségi Nyomozó Iroda vezető nyomozója, Albert Sterling nem kívánta kommentálni. Blaze erre már nem figyelt. A Gerard család megkapta a levelet, és ez jó. Legközelebb föl kell hívnia őket. Egyébként sem emlékezett, hogy hozott-e magával újságot, borítékot vagy ragasztót. És a telefon mindenképpen jobb. Gyorsabb. – És most az időjárásról. A New York államban keletkezett alacsony nyomású központ várhatólag kelet felé indul, és az új-angliaiak az idény legnagyobb havazására számíthatnak. Az Országos Meteorológiai Intézet hóviharokra figyelmeztet, a havazás akár ma délben elkezdődhet. Blaze rákanyarodott a 136-os útra, aztán, két mérfölddel arrébb a Stinkpine Roadra. Amikor elhagyta a tavat – amely most be volt fagyva –, ahol Johnnyval együtt figyelték, miként építik a hódok a gátjukat, a déjá vu erős, álomszerű érzése fogta el. Megvolt az elhagyatott tanyaház is, ahova Blaze, Johnny és egy olaszos külsejű srác egyszer betörtek. Az egyik szekrényben találtak egy halom cipődobozt. Trágár képek voltak bennük – mindenfélét csináltak férfiak és nők, nők és nők, sőt még egy nő és egy szamár vagy ló is – egész délután ezeket nézegették, mialatt érzelmeik hullámvasutat játszottak a hüledezés, a kéj és az undor között. Nem jutott eszébe az olaszos külsejű srác valódi neve, csak az, hogy mindenki Lábpiszoknak hívta. Egy mérfölddel arrébb az elágazásnál jobbra kanyarodott egy hepehupás harmadrendű útra,

amelyet felületesen (és keskeny csíkban) ekéztek végig, aztán hagyták, hogy ismét belepje a hó. Negyed mérfölddel később, a kanyar után, amelyet a kölykök Édes Pipi Fordulónak neveztek (valaha tudta, miért, de mostanra kiment a fejéből), egy útelzárólánchoz ért. Kiszállt, odament, és egyetlen mérsékelt rántással felnyitotta a rozsdás lakatot. Korábban is járt már itt, és akkor fél tucat kemény rántás kellett, hogy eltörje a lakat öreg szerkezetét. Leeresztette a láncot, megvizsgálta mögötte az utat. A legutóbbi vihar óta nem ekézték, de úgy gondolta, a Mustang egész simán elmegy, ha először tolat, utána gyorsít. Később visszajön, és ismét kifeszíti a láncot az út fölött. Nem ez lesz az első alkalom. Vonzotta ez a hely. A legjobb pedig az, hogy leesik a hó, és elrejti a nyomait. Beült a kocsiba, és harminc métert tolatott. Akkor sebességbe kapcsolt és gázt adott. A Mustang a nevéhez illő módon viselkedett. A motor bömbölt, a tulajdonos által beszereltetett fordulatszámmérő tűje a vörös tartományban billegett. Blaze úgy gondolta, hogy ha a lopott póni nagyon ficánkolni kezd, majd visszavált. Elérte a havat. A Mustang farolni próbált, de Blaze követte a mozgását, és az autó csinos rövid orra ismét a jó irányba fordult. Úgy vezetett, mint egy ember egy félig álommá lett emlékben, arra számítva, hogy ez az álom megvédi a kétoldalt rejtőző kátyúktól, amelyek elránthatnák a Mustangot. A

gyorsuló kocsi mellett magasra lövellt a hó. Varjak röppentek föl a sarjerdő fáiról a piszkosfehér égre. Keresztülvágott az első dombon. Azon túl az út balra kanyarodott. Az autó ismét farolni akart, a kerekek egy darabig kipörögtek, amíg a gumik nem találtak kapaszkodót. Hó csapott föl, eltakarta a szélvédőt. Blaze beindította az ablaktörlőt, de egy pillanatig vakon vezetett, és közben nevetett rémületében és lelkesedésében. Amikor a szélvédő kitisztult, látta, hogy a főkapu éppen előtte magasodik. Zárva volt, de már késő volt bármit is csinálni azon kívül, hogy a kezét rátette az alvó csecsemőre és imádkozott. A Mustang negyvenmérföldes sebességgel ment, az alváz a havat súrolta. Kemény koppanás hallatszott, amely megrázta a karosszériát és nyilvánvalóan örökre elintézte az autó formáját. Deszkák hasadtak és repültek szét. A Mustang farolt... megpördült... megállt. Blaze nyújtotta a kezét, hogy újraindítsa a motort, de a kéz megállt a levegőben, és lehullott. Ott komorlott előtte a Hetton House: a kétemeletes, koromtól piszkos, vörös téglaépület. Blaze meredten nézte a bedeszkázott ablakokat. Pont így volt máskor is, ha idejött. Régi emlékek mocorogtak, színt kaptak, élni kezdtek. John Cheltzman csinálja a házi feladatát. A Törvény keresi. Megtalálják a tárcát. A hosszú éjszakák, amikor villanyoltás után azt tervezgetik suttogva, hogy mihez

kezdenek a pénzzel. A padlópaszta és a kréta szaga. A falakon a félelmes képek, amelyek mintha mindig követnék őket a szemükkel. Két tábla volt az ajtón. Az egyik szerint A CUMBERLAND MEGYEI SERIFF UTASÍTÁSÁRA TILOS AZ ÁTJÁRÁS. A másikon ez állt: ELADÓ, VAGY KIADÓ. KERESSE TELEFONON VAGY SZEMÉLYESEN GERALD CLUTTERBUCK INGATLANKÖZVETÍTŐT, CASTLE ROCK, MAINE. Beindította a Mustangot, a kerekek megpróbáltak forogni, a volánt balra kellett tekernie, hogy egyenesen menjen, de a kis autó még így is igyekezett, és Blaze lassan eljutott a főépület keleti oldaláig. Ott volt egy kis hely a főépület és a szomszédos, alacsony raktár között. Amikor leállította a motort, fülsiketítő lett a csönd. Nem kellett mástól megtudnia, hogy a Mustang letette a szolgálatot, legalábbis nála; tavaszig itt marad. Blaze borzongott, noha nem volt hideg a kocsiban. Úgy érezte, hazaérkezett. Azért, hogy itt maradjon. Kifeszítette a hátsó ajtót, három takaróba bugyolálta Joe-t, és bevitte. Úgy érezte, bent hidegebb van, mint kint. Mintha a hideg leülepedett volna az épület csontjaiban. Felvitte a babát Martin Coslaw irodájába. A nevet levakarták a katedrálüvegről, a szoba csak egy

üres láda volt az ajtó mögött. Itt mostanra semmi nyoma nem maradt a Törvénynek. Blaze igyekezett felidézni, hogy ki követte az igazgatói székben, de nem járt sikerrel. Addigra ő egyébként sem volt már itt. Elment North Windhambe, ahol a rossz fiúk vannak. Lefektette Joe-t a padlóra, és bejárta az épületet. Volt pár asztal, némi deszka, összegyűrt papír. Összeszedett egy ölnyit, bevitte az irodába, és tüzet rakott a falba épített, apró kandallóban. Amikor a tűz már jól égett, és Blaze meggyőződött arról is, hogy a kéménynek van huzata, visszament a Mustanghoz és nekilátott kipakolni. Délre berendezkedett. A betakargatott baba a kosarában feküdt, és még mindig aludt (noha mutatkoztak jelei, hogy hamarosan felébred). A pelenkák és a konzervételek gondosan elrendezve sorakoztak a polcokon. Blaze talált magának egy széket, a sarokban kiterített két pokrócot ágynak. A szoba valamivel melegebb lett, de az alapvető hideg nem tűnt el. A falakból szivárgott, az ajtó alatt húzott befelé. Jól be kell bugyolálnia a srácot. Fölkapta a kabátját, és kiment, először le az útra a lánchoz. A helyére rakta, és elégedetten állapította meg, hogy a lakatot még törött állapotában is be lehet kattintani. Egészen közelről lehetett csak látni, hogy nem működik. Ezután visszatért a szétrombolt főkapuhoz. Úgy-ahogy felállítgatta a legnagyobb darabokat. Elég ramatyul festett, de ha olyan erősen belenyomta a kapu roncsait a hóba,

amennyire bírta (mostanra erősen izzadt), azok legalább egyenesen álltak. A fene egye meg, ha akárki eljut idáig, akkor ő már amúgy is nagy bajban van. Hülye, de nem ennyire. Mire visszament, Joe már ébren volt, és üvöltött, mint a sakál. De Blaze most már nem rémült meg tőle, mint első alkalommal. Ráadta a srácra a kabátkáját (zöld volt, és nagyon aranyos), azután letette a padlóra, hadd hemperegjen. Miközben Joe igyekezett négykézlábra állni, Blaze kinyitott egy marhahúsos tápot. Nem találta a rohadt kanalat – később valószínűleg előkerül, így szokott lenni a legtöbb dologgal –, így hát az ujja hegyével etette meg a srácot. Örömmel látta, hogy Joe újabb fogat növesztett az éjszaka folyamán, így összesen három foga volt. – Bocs, hogy hideg – mondta Blaze. – De majd kitalálunk valamit, rendben? Joe nem törődött vele, hogy hideg vacsorát kap. Mohón evett. Mikor végzett, sírni kezdett, mert görcsölt a hasa. Blaze most már tudta, hogy erről van szó; meg tudta különböztetni a hasfájós sírást, a fogzó sírást, meg a fáradt vagyok sírást. A vállára kapta Joe-t, járkált vele a szobában, a hátát dörgölte, gügyögött neki. Mikor csak nem akarta abbahagyni a sírást, a hideg folyosón folytatta a járkálást, és közben csitítgatta. Joe már nemcsak sírt, de reszketett is, így Blaze becsomagolta egy takaróba, és a sarkát a fejére borította, mint valami csuklyát.

Fölkapaszkodott a másodikra, és bement a 7-es terembe, ahol először találkoztak a számtanórán, ő és Martin Coslaw. Három pad maradt a sarokban, egymásra rakva. Az egyiknek a tetején megtalálta saját C B monogramját, gondosan formált nagybetűkkel vésve, bár csaknem eltakarták a későbbi összefonódó rajzok (szívek, férfi és női nemi szervek, felhívások szopásra és bedőlésre). Eltűnődve lehúzta a kesztyűjét és ujjait végigfuttatta az ódon véseteken. Egy fiú járt itt előtte, akire alig emlékszik. Hihetetlen! Különös módon erről eszébe jutott a telefondróton magányosan ülő madarak szomorú képe. A vésések régiek voltak, a fában esett kárt simára koptatta az idő; a fa befogadta őket, a részeivé váltak. Mögötte mintha kuncogtak volna. Megpördült. George? Semmi válasz. A szó ide-oda pattogva elenyészett, aztán visszaküldte a visszhang. Mintha őt gúnyolta volna. Mintha azt mondta volna, hogy nincs millió, csak ez a szoba. Ez a szoba, ahol szégyenkezett és rettegett. Ez a szoba, ahol nem tudott tanulni. Joe mocorgott a vállán és tüsszentett. Az orra piros volt. Sírni kezdett. Hangja törékeny volt a hideg, üres épületben. A nyirkos tégla mintha felszívta volna. – Nahát! – csitítgatta Blaze. – Minden rendben, ne sírj. Itt vagyok. Minden rendben. Jól vagy. Én is jól vagyok.

A baba megint didergett, és Blaze úgy döntött, visszaviszi a Törvény irodájába. Leteszi a mózeskosárba a kandalló mellé. És még egy takarót tesz rá. – Jól van, aranyom. Jól van. Minden rendben. De Joe addig sírt, amíg ki nem fáradt, és nem sokkal ezután szállingózni kezdett a hó. 18 A bostoni kalandjukat követő nyáron Blaze és Johnny Cheltzman néhány más Hetton House-i sráccal együtt elmentek áfonyát gereblyézni. Munkaadójuk, Harry Bluenote tisztességes ember volt. Nem abban a megvető értelemben, ahogy Blaze később George szájából hallotta emlegetni, hanem a legjobb cserkész hagyományok szellemében. Húszhektáros első osztályú áfonyása volt NyugatHarlow-ban, és ezt minden második tavasszal felégette. Minden júliusban alkalmazott vagy két tucat állami gondozottat, hogy leszüreteljék a gyümölcsöt. Nem volt több haszna rajta, csak az a kevés pénz, amelyet minden kisgazda megkereshet a termésén. Alkalmazhatta volna a HH srácait és a Wiscassetti Nevelőotthon lányait úgy is, hogy minden negyed fontért három centet fizet; azt is elfogadták volna, méghozzá örömmel, hogy a friss levegőn lehetnek. Ehelyett hét centet kaptak, mint akármelyik helyi gyerek, akit felfogadnak erre a munkára. A buszközlekedést a szállás és a munkahely között a gazda a saját zsebéből fizette. Bluenote magas, csontos vén jenki volt, az arca ráncos, a szeme világos. Ha az ember túlságosan

sokáig nézett azokba a szemekbe, arra a meggyőződésre juthatott, hogy a tulajdonosuk őrült. Nem volt tagja a farmerek egyesületének, se más gazdaszövetségnek. Föl se vették volna. Olyan embert nem, aki bűnözőkkel szüretelteti a gyümölcsöt. Márpedig ezek bűnözők, akár tizenhat, akár hatvanegy évesek. Ha beállítanak egy tisztességes városkába, a tisztességes népek úgy érzik, hogy zárniuk kell az ajtajukat. Oda kell figyelniük, amikor idegen kamaszok lófrálnak az utcán. Fiúk és lányok. Engedd össze őket – bűnöző fiúkat és bűnöző lányokat –, és máris megvan Szodoma és Gomora. Mindenki ezt mondta. Ez helytelen. Különösen, ha az ember igyekszik minél rendesebben nevelni a saját gyermekeit. Az idény július második hetétől augusztus harmadik vagy negyedik hetéig tartott. Bluenote tíz kunyhót épített a birtokát kettéosztó Royal folyó partján: hatot a fiúknak, négyet valamivel arrébb a lányoknak. A parton elfoglalt helyük alapján a fiúk szállását Zúgó csoportnak, a lányokét Kanyar csoportnak hívták. Bluenote egyik fia – Douglas – a fiúkkal lakott. Bluenote minden júniusban felfogadott egy asszonyt, hogy a lányokkal lakjon. Ő, az úgynevezett „tábormama” főzött rájuk. Bluenote jól megfizette, ami ugyancsak az ő kiadásait növelte. A botrányos ügy a városi tanács ülésén pattant ki, amikor a Délnyugati Zóna-szövetség meg akarta

emelni a Bluenote-birtok adóját. A nagy ötlet abban látszott állni, hogy ha csökken a jövedelem, azonnal lőttek a rózsaszín szociális programnak. Bluenote nem szólt, amíg a vita be nem fejeződött. A fia, Dougie, és két-három barátja, akik ugyanabban a városrészben laktak, beszéltek helyette is. De mielőtt a vitavezető lezárta volna a kérdést, fölállt és szót kért. Megkapta. Bár igen kelletlenül adtak szót neki. Bluenote azt mondta: – Itt senkinek sem veszett el semmije a szüret idején. Nem volt egyetlen autólopás, betörés, nem gyújtottak föl egyetlen csűrt sem. Egy leveseskanalat sem loptak el. Én csak meg akarom mutatni ezeknek a kölyköknek, mit nyerhetnek egy jó életen. Az már rajtuk múlik, hogy ezt látva mihez kezdenek. Egyikőtök sem ragadt még bele a sárba, amikor szükségetek volt rá, hogy valaki megtoljon? Én nem kérdezem tőletek, hogy ilyen felfogással hogy nevezhetitek magatokat keresztyénnek, mert úgyis találnátok valami választ abban, amit én Istenkém-Úgy-Csináld-AhogyNekem-Tetszik-Bibliának nevezek. De a Krisztusát! Hogy tudjátok végigolvasni vasárnap az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet, és azután hétfő este ilyesmiket mondani? Ettől Beatrice McCafferty felrobbant. Fölállt összehajtható székéből (amit az recsegve köszönt meg), és trombitálni kezdett, be sem várva a vitavezető jóváhagyó bólintását. – Jól van, térjünk a tárgyra! Hóka-móka! Itt állsz te, Harry Bluenote, és azt mondod, hogy semmi sem történt még soha,

miközben az egyik táborban ott vannak a fiúk a másikban meg a lányok? – Komoran körülnézett. – Kíváncsi volnék, Mr. Bluenote tegnap született? Kíváncsi volnék, mit gondol arról, mi zajlik ott éjszaka, ha az se nem rablás, se nem csűrégetés? Harry Bluenote nem ült le ezenközben. Hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva álldogált a tanácsterem túloldalán. Az arca olyan poros, rozsdás színű volt, mint minden gazdáé. Furcsa világos szeme sarka mintha egy vonalnyit feljebb húzódott volna a derűtől. Vagy nem. Amikor megbizonyosodott róla, hogy az asszony befejezte a beszédet, nyugodtan, színtelen hangon válaszolt. – Sose leselkedtem, Beatrice, de abban biztos vagyok, hogy nem erőszak volt. Ezzel a témát „további megbeszélésig elnapolták”. Észak-Új-Angliában így mondják udvariasan a purgatóriumot. John Cheltzman és a többi Hetton House-i fiú az első pillanattól lelkesedett az utazásért, Blaze-nek viszont kétségei voltak. A „külső munkáról” mindig Bowie-ék jutottak az eszébe. Lábpiszok egyfolytában arról fecsegett, hogy felszed egy lányt, akivel lehet „kettyinteni” Blaze nem hitte, hogy neki ezen sokat kellene izgulnia. Még mindig gondolt Marjorie Thurlow-ra, de mi értelme lett volna a többiekre gondolni? A lányok a kemény srácokat kedvelik, az olyanokat, akik tudnak hülyülni velük, úgy, mint a filmekben. Mellesleg félt a lányoktól. Az rendben van, hogy bemegy a HH vécéjébe Lábpiszok egyik nagy

becsben tartott Girl Digest-jével és kiveri. Ettől földerült, ha rossz volt a kedve. Amennyire a többiek beszédjéből kivehette, ugyanolyan érzés, ha kiveri, mintha beveri, de az előbbinek van még az az előnye is, hogy akár ötször megteheted naponta. Tizenöt éves korára Blaze elérte a teljes méretét. Kétméteres volt, és a zsinór, amelyet John az egyik napon kifeszített a két válla között, hetven centi hosszúra nyúlt. A haja barna, zsíros, durva szálú és sűrű volt. Ha széttárta szögletes kezét, harminc centire volt a hüvelykujja a kisujjától. A szeme sötétzöld volt, ragyogó és lenyűgöző – egyáltalán nem egy gyengeelméjű szeme. A többi fiú pigmeussá töpörödött mellette, ennek ellenére gátlástalan nyugalommal ugratták. Elfogadták személyes totemjének John Cheltz-mant – akit mostanában inkább JC-nek vagy Jajciki-nek hívtak –, és a bostoni kaland óta a két fiú népi hős volt a Hetton House zárt társadalmában. Blaze még ennél is különlegesebb helyet foglalt el. Aki látott már bernáthegyit körülhemzsegő totyisokat, az tudni fogja, milyet. Dougie Bluenote már várta őket, hogy elvigye az érkező fiúkat a táborba. Elmondta, hogy ezen a nyáron a tábort megosztják féltucatnyi sráccal, akik a dél-portlandi javítóintézetből érkeznek. Ők összeszorították a szájukat erre a hírre. A dél-portlandi srácok osztályon felüli tökfacsaróknak számítottak. Blaze a 3-as kunyhóba került Johnnal és Lábpiszokkal. John egyre fogyott a bostoni kiruccanás óta.

Reumás lázát a Hetton House orvosa (egy Donald Hough nevű, Camelt szívó vén kuruzsló) kivételesen kellemetlen influenzaként diagnosztizálta. Ez a diagnózis ölte meg Johnt, de addig még hátravolt egy év. – Ez a tiétek – mondta Doug Bluenote. Ugyanolyan paraszti arca volt, mint az apjának, de a szeme nem volt olyan sajátságosan halvány. – Sok fiú lakott már itt. Ha tetszik, vigyázzatok rá, hogy még sok fiú használhassa utánatok. Van egy kályha arra az esetre, ha hideg lenne éjszaka, de ez nem valószínű. Négy ágy van, választhattok. Ha fölveszünk még valakit, azé lesz az üres ágy. Van egy rezsó, ha meleget akartok inni, vagy kávé kell. Mielőtt elhagynátok a házat reggel, ezt mindig húzzátok ki. Ugyanígy tegyetek, amikor este lefeküsztök. Vannak hamutartók. Abban nyomjátok el a csikkeket. Ne a földön. Ne az udvaron. Ne igyatok, ne pókerezzetek. Ha én vagy az apám rajtakapunk valakit az iváson vagy a pókerezésen, annak annyi. Nincs második esély. Reggeli hatkor, a nagy házban. Ebédet délben kaptok odakint. – Nagyjából az áfonyaföldek felé intett. – Vacsora hatkor a nagy házban. Holnap hétkor kezditek a szedést. Jó napot, uraim. Miután Doug Bluenote elment, a fiúk körülnéztek. Nem volt rossz hely. A kályha öreg Invincible volt. Minden ágy a földön állt – évek óta először nem úgy lesznek felstószolva, mint az aprópénz a bedobónyílásban. Jó tágas közös szoba is volt a kunyhóban, a konyhán és a két hálószobán kívül. Volt

benne egy Pomona narancsosládákból barkácsolt könyvespolc, azon állt egy Biblia, egy kézikönyv a szexről fiataloknak, a Tíz éjszaka egy kocsmában és az Elfújta a szél. A padlót kifakult rongyszőnyeg takarta. A padló laza deszkából készült, és nagyon különbözött a HH-ban megszokott csempétől és a fényezett parkettától. Ezek a deszkák morogtak, ha végigmentek rajtuk. Miközben a többiek az ágyukat vetették, Blaze kiment a tornácra, hogy megkeresse a folyót. Ott volt. Ezen a ponton éppen meneteles völgyben folydogált, de a közelből hallotta a felgyorsuló áramlat moraját. Göcsörtös tölgyek és füzek hajoltak a folyóra, mintha magukat nézegetnék. Szitakötők, kígyópásztorok, szúnyogok röpködtek a víz fölött, néha meg is érintették. Valahol a messzeségben egy kabóca karistolt. Blaze úgy érezte, valami meglazul benne. Leült a tornác lépcsőjének felső fokára. Egy idő után kijött John és leült mellé. – Hol van Lábpiszok? – kérdezte Blaze. – A szexkönyvet olvassa. Képeket keres benne. – Talált? – Még nem. Egy darabig csöndben ültek. – Blaze! – Na? – Ugye, nem is olyan rossz itt? – Nem bizony. De még mindig nem felejtette el Bowie-ékat.

Fél hatkor mentek át a nagy házba. Az út a folyót követte, így hamarosan elértek a Kanyar táborhoz, ahol fél tucat lány verődött össze. A fiúk a HH-ból és a dél-portlandi tökfacsarók úgy mentek tovább, mintha minden áldott nap lányok – bögyös lányok – vennék körül őket. A lányok csatlakoztak hozzájuk, némelyik a száját rúzsozta, miközben úgy fecsegtek egymással, mintha fiúk – pelyhedző állú fiúk – legyeskednének körülöttük mindennap. Egyik-másik nejlonharisnyát viselt; a többiek bokazoknit. A bokazoknijukat pontosan egyforma magasságban hajtották vissza. A sminkjük még nem volt tökéletes – némelyiken olyan vastagon állt, mint a süteményen a cukormáz. Az egyiken, akit a többiek nagyon irigyeltek, zöld szemfesték virított. Mindegyik a tökélyre fejlesztette azt a riszálást, amelyet John Cheltzman később Strichelő Sétának nevezett. Az egyik dél-portlandi tökfacsaró harákolt és köpött egyet. Azután letépett egy szál alfalfa füvet, és a foga közé kapta. A többiek erősen figyeltek, és igyekeztek kitalálni valamit – akármit –, hogy jelezzék, mennyire hidegen hagyja őket a szebbik nem. A legtöbben maradtak a harákolásnál és köpködésnél. Némely eredeti elmék a farzsebükbe dugták a kezüket. Mások mindkettőt megtették. A dél-portlandi fiúk valószínűleg előnyben voltak a hettoniakkal szemben; a városban, ahonnan jöttek nagyobb felhozatal volt lányokból. A portlandi tök-facsarók anyái között lehetett piás, drogos

és tízdolláros kurva, a nővéreik verhették ki két dollárért a férfiaknak, de a tökfacsarók zömének legalább sikerült felfogniuk a lányok alapvető ideáját. A HH fiúk csaknem kizárólagosan férfitársadalomban éltek. Szexuális oktatásukat a helyi egyház vendégelőadóinak Biblia-felolvasásai jelentették. A legtöbb ilyen vándorprédikátor arról informálta őket, hogy az önkielégítéstől megbolondulnak, és felvilágosította őket a nemi érintkezés kockázatairól, nevezetesen, hogy a hímvesszőjük megfeketedik a betegségtől és bűzleni kezd. Ott voltak még Lábpiszok trágár lapjai (a legutóbbi és legjobb a Girl Digest). Azt pedig a filmekből szedték, hogyan kell társalogni a lányokkal. A valódi nemi érintkezésről fogalmuk sem volt, mert – ahogy Lábpiszok egyszer szomorúan megjegyezte – baszást csak a francia filmekben mutatnak. Az egyetlen francia film pedig, amit láttak, A francia kapcsolat volt. Így hát a Kanyar tábortól a nagy házig tartó utat leginkább feszült (de nem ellenséges) csendben tették meg. Ha nem foglalta volna le őket annyira, hogy megfeleljenek az új helyzetnek, akkor talán vethettek volna egy pillantást Dougie Bluenote arcára, aki teljes erejéből igyekezett megőrizni a komolyságát. Harry Bluenote az ebédlő ajtajának támaszkodott, amikor beléptek. A fiúk és a lányok egyaránt eltátották a szájukat, ahogy meglátták a falakon lógó képeket (Currier & Ives, N. C. Wyeth), az ódon, tompa fényű bútorokat és a hosszú ebédlőasztalt, amelynek az egyik padjára azt vésték LÁSS NEKI, a

másikra pedig azt: GYERE, ÉHES, LAKJÁL JÓL. De mindenekelőtt a keleti falon függő olajfestményt bámulták meg, amely Marian Bluenoteot, Harry elhunyt feleségét ábrázolta. Tarthatták magukat keménynek – bizonyos értelemben azok voltak –, de azért gyerekek maradtak, akiken most kezdett mutatkozni a nemi jelleg. Ösztönszerűen sorba álltak, ahogy egész életükben megszokták. Bluenote hagyta. Azután mindenkivel kezet rázott, ahogy beléptek a szobába. Udvariasan bólintott a lányoknak, semmivel sem mutatva, hogy szerinte úgy kiagyusztálták magukat, mint a Barbie babák. Blaze volt az utolsó a sorban. Vagy tíz centivel magasodott Bluenote fölé, de csak csoszogott, a padlót nézte, és jobban szeretett volna a HH-ban lenni. Ez nagyon zavarba ejtő volt. Ez félelmes volt. A nyelve odaragadt a szájpadlásához. Vakon nyújtogatta a kezét. Bluenote megrázta. – Krisztusom, te aztán jól megnőttél! Nem arra termettél, hogy áfonyát gereblyézz. Blaze némán bámulta. – Akarsz teherautót vezetni? Blaze nyelt egyet. Mintha lett volna valami a torkában, ami nem akart lemenni. – Nem tudok vezetni, uram. – Majd megtanítlak – felelte Bluenote. – Nem nehéz. Gyere, láss neki a vacsorának! Blaze bement. Az asztal mahagóniból készült. Villódzott, akár egy tócsa. A két oldalán lehetett

leülni. A fejük fölött csillár ragyogott, pont, mint a filmekben. Blaze leült. Egyszerre volt melege és fázott. A balján egy lány ült, ami csak fokozta a zavarát. Valahányszor arrafelé sandított, mindig a lány mellére esett a pillantása. Igyekezett nem csinálni, de nem bírta. Az a mell egyszerűen... ott volt. Elfoglalt egy darabot a világból. Bluenote és a tábor szakácsnője szolgálta föl az ételeket. Volt gulyásleves és egy egész pulyka. Volt egy hatalmas fatálban saláta, hozzá háromféle öntet. Volt egy tál vajbab, egy tál zöldborsó, egy tál szeletelt sárgarépa. Volt egy cserépfazék, tele tört krumplival. Amikor minden étel az asztalra került, és mindenki leült a csillogó tányérjához, a csönd rájuk szakadt, akár a szikla. A fiúk és lányok csak bámulták ezt a lakomát, mintha jelenés volna. Valakinek megkordult a gyomra. Mintha teherautó gördült volna át egy deszkahídon. – Jól van – mondta Bluenote. Leült az asztalfőre, a szakácsnő a balján foglalt helyet, a fia az asztalvégre került. – Mondjunk áldást. Lehajtották a fejüket, várták a szentbeszédet. – Uram – szólalt meg Bluenote –, áldd meg ezeket a fiúkat és lányokat. És áldd meg az ételüket is, hogy a hasznukra legyen. Ámen. Lopva pislogtak egymásra, nem tudták, hogy ez most valami vicc volt-e. Vagy trükk. Az ámen azt jelentette, hogy lehet enni, de ha tényleg ez a helyzet, akkor a legrövidebb áldást hallották a

világtörténelem kezdete óta. – Add csak ide azt a gulyást – mondta Bluenote. A nyári áfonyaszüretelők nekiláttak az evésnek. Bluenote és a fia másnap reggel két kéttonnás Forddal jelentek meg reggeli után. A fiúk és a lányok fölkapaszkodtak a raktérbe, és elindultak az első áfonyaföld felé. A lányok ezen a reggelen nadrágot vettek. Az arcuk megduzzadt az alvástól, a smink vastagja is eltűnt róla. Sokkal fiatalabbnak, szelídebbnek látszottak. Beszélgetni kezdtek. Eleinte félszegek voltak, de fokozatosan felszabadultak. Nem mutatkoztak be formálisan. Sally Ann Robichaux-nak volt egy doboz Winstonja, végigkínálta a társaságot; még a plató végében ülő Blaze-nek is jutott. Az egyik délportlandi tökfacsaró szexkönyvekről kezdett dumálni Lábpiszokkal. Kiderült, hogy ez a srác, Brian Wick, véletlenül egy zsebméretű, Pezsgő című magazinnal érkezett a Bluenote-birtokra. Lábpiszok elismerte, hogy csupa jót hallott erről a lapról, és most nekiláttak üzletelni. A lányoknak sikerült egyszerre mellőzniük, ignorálniuk és mohón hallgatniuk ezt az eszmecserét. Megérkeztek. Az alacsony áfonyabokrok tele voltak gyümölccsel. Harry és Douglas Bluenote lecsapták a raktér hátsó oldalát, és mindenki leugrott. A mezőt fehér vászoncsíkokat lobogtató, alacsony karókkal osztották csíkokra. Megérkezett egy másik teherautó – öregebb, nagyobb –, amelynek magas vászonteteje volt. Egy Sonny nevű, apró, fekete ember vezette. Blaze sosem hallotta,

hogy ez a Sony akár egyetlen szót szólt volna. Bluenote-ék minden szüretelőnek adtak egy kurta nyelű, sűrű fogú gereblyét. Csak Blaze nem kapott. – Ezt a gereblyét úgy tervezték meg, hogy semmi másra nem jó, csakis áfonyaszedésre – mondta Bluenote. Mögötte Sonny horgászbotot, halas kosarat vett elő a nagy teherautóból. Szalmakalapot csapott a fejébe, és a mezőn át elindult a fasor felé, hátra se nézett. – Azonban – emelte föl az ujját Bluenote –, lévén emberi találmány, nem tökéletes. Mert levelet és ágat is magával ránt. Ne hagyjátok, hogy ez megzavarjon vagy lelassítson. Majd a csűrben szétválogatjuk. Ti is ott lesztek, így nem kell attól tartanotok, hogy lecsípünk a béretekből. Rendben? Brian és Lábpiszok, akik estére elválaszthatatlan haverok lesznek, összefont karral álltak egymás mellett. Mindketten bólintottak. – Mármost, csak hogy tudjátok – folytatta Bluenote. Különös, halvány szeme megvillant. – Negyed fontért huszonhat centet kapok. Én hetet fizetek nektek. Ez úgy hangzik, mintha én tizenkilenc centet keresnék egy negyed fonton, amit ti orcátok verejtékével szedtek le, de erről szó sincs. A költségeim levonása után tíz centet keresek egy negyed fonton. A három cent különbséget nevezik kapitalizmusnak. Az én földem, az én hasznom, és ti is részesültök belőle. – Megismételte: – Csak hogy tudjátok. Valami ellenvetés? Nem volt ellenvetés. Mintha hipnotizálták volna őket a forró reggeli napsütésben.

– Jól van. Szükségem van egy sofőrre; ez te leszel, cimbora. Kell egy pénztáros is. Te, fiam. Mi a neved? – Öö. John. John Cheltzman. – Gyere ide. Felsegítette Johnnyt a vászontetejű teherautó hátuljába és elmagyarázta neki, mi a dolga. Oszlopokban álltak a raktérben a galvanizált acélcsöbrök. Ha vödröt kérnek, adnia kell egy üreset. Mindegyik üres csöbör oldalára fehér címkét ragasztottak. Johnnynak rá kell írnia nyomtatott betűkkel a szedő nevét a tele vödrökre. A tele vödröket egy fakeretbe kell tenni, ez megakadályozza, hogy felboruljanak, és kiömöljön a gyümölcs, amikor a teherautó mozog. Van továbbá egy ódon, poros tábla, amelyre föl kell vezetni a számokat. – Jól van, fiam – mondta Bluenote. – Sorakoztasd fel őket, és adj nekik vödröt. John elvörösödött, és suttogva kérte a többieket, hogy sorakozzanak. Legyenek szívesek. Úgy nézett rájuk, mintha arra számítana, hogy megverik. Ehelyett felsorakoztak. Némelyik lány kendőt kötött, vagy rágógumit dugott a szájába. John kiosztotta a csöbröket, nagy, fekete betűkkel fölírta a neveket a címkére. A fiúk és a lányok sort választottak maguknak, és elkezdődött a napi munka. Blaze megállt a teherautó mellett, és várakozott. Nagy, formátlan izgalom dagadozott a mellében. Évek óta szerette volna megtanulni az autóvezetést. Mintha Bluenote olvasott volna szívének rejtett

nyelvén. Már ha komolyan gondolja. Bluenote odament hozzá. – Hogy hívnak, fiam? Amellett, hogy cimbora? – Néha Blaze-nek. Néha Claynek. – Jól van Blaze, gyere. – Odavezette a teherautó fülkéjéhez, és beültette a volán mögé. – Ez egy háromsebességes International Harvester. Ez azt jelenti, hogy előre három sebessége van, meg azonkívül a hátramenet. Látod? Blaze bólintott. – A bal lábammal a kuplungot kezelem. Látod? Blaze bólintott. – Nyomd le, amikor sebességet akarsz váltani. Amikor sebességbe tetted, akkor engedd föl. Lassan engedd ki, akkor simán működik. Ha túl gyorsan engeded föl – lekapod róla a lábad –, könnyen felboríthatod a vödröket. Kiömlik az áfonya, ráadásul a barátod is fenékre ül. Mert a kocsi ugrálni fog. Megértetted? Blaze bólintott. A fiúk és a lányok már előrehaladtak a soraikban. Douglas Bluenote egyiktől a másikig ment, megmutatta nekik, hogy fogják a gereblyét, nehogy vízhólyag nőjön a tenyerükön. Azt a kis csuklómozdulatot is megmutatta, amivel minden rántást be kell fejezni, hogy a levél és az ágacskák zöme kihulljon. Az idősebb Bluenote harákolt és köpött egyet. – Ne félj a sebváltótól. Kezdetnek elég, ha a tolatásra és az első fokozatra ügyelsz. Most pedig figyelj, megmutatom ezt a kettőt.

Blaze figyelt. Évekbe telt, amíg megtanulta az összeadást és a kivonást. A vezetéshez szükséges alapismereteket egyetlen délelőttön elsajátította. Csak kétszer fulladt le a teherautó. Bluenote később azt mondta a fiának, hogy még sosem látott senkit, aki ilyen gyorsan megtanulta a finom egyensúlyozást a kuplung és a gázpedál között. Blazenek annyit mondott: – Jól csinálod. Vigyázz, hogy a kerekek ne érjenek a bokrokhoz. Blaze nem egyszerűen vezetett. Átvette a vödröket, visszaügetett velük a kocsihoz, odaadta Johnnak, majd az üres csöbörrel visszakocogott a szedőhöz. Egész nap boldog mosoly ült az arcán. A boldogsága olyan kórokozó volt, amely mindenkit megfertőzött. Három órakor felhőszakadás zúdult rájuk. A gyerekek a nagy teherautó hátuljában kerestek menedéket, hallgatva Bluenote figyelmeztetésére, aki arra intette őket, hogy nagyon nézzék meg, hova ülnek. – Visszafelé én vezetek – mondta Bluenote, miközben felcsapta a hátsó falat. Látta, mennyire megnyúlik Blaze arca, és elvigyorodott. – Nyugalom, cimbora – akarom mondani Blaze! – Jól van. Hol ez a Sonny nevű ember? – Főz – felelte kurtán Bluenote. Elfordította a gyújtókulcsot, és első sebességbe tette a kocsit. – Ha szerencsénk van, friss halat; gulyást, ha nincs. Bejössz velem a városba vacsora után? Blaze csak bólintott. Túlságosan megilletődött ahhoz, hogy beszélni tudjon.

Este szótlanul figyelte Douglasszal, ahogy Harry Bluenote alkudozik a Federal Foods felvásárlójával. Douglas vezette hazafelé a tanya egyik Ford kisteherjét. Senki se beszélt. Blaze figyelte, ahogy az út kígyózik a fényszóró fényében, és közben azt gondolta: valahova tartok. Azután azt: valahol vagyok. Az első gondolat boldoggá tette. A második olyan nagy volt, hogy majdnem elsírta magát. Teltek a napok, aztán a hetek; az életnek megvolt a maga üteme. Korán keltek. Reggel torkig belaktak. Délig dolgoztak; hatalmas ebédet ettek a mezőn (Blaze akár négy szendvicset is bekebelezett, és senki sem szólt rá, hogy ne tegye). Aztán dolgoztak, amíg a délutáni zivatar véget nem vetett a munkának, vagy Sonny meg nem kongatta a vacsorára hívó nagy rézharangot; a kondulások úgy zengtek végig a forró, loholó napokon, mintha éber álomban hallották volna őket. Bluenote kezdte hagyni, hogy Blaze vezessen a mezőkön és a dűlőutakon. A fiú egyre ügyesedett, végül valóságos lángész lett. Sosem borult ki egyetlen vödör sem az alacsony rekeszekből. Vacsora után gyakran bement Portlandbe Harryvel és Douglasszel, és figyelte, ahogy Harry a különböző felvásárlókkal alkudozik. A július lepergett oda, ahova az elhasznált hónapok szoktak. Aztán az augusztus fele is. A nyár a végéhez közeledett. Ez a gondolat elszomorította Blazet. Hamarosan a Hetton House-ban találja

magát. Aztán jön a tél. Alig bírta elviselni a gondolatot, hogy a telet a Hettonban töltse. Fogalma sem volt róla, hogy Harry Bluenote mennyire megkedvelte. A nagydarab fiúnak természetes képessége volt a béketeremtéshez, és a szüret még sosem zajlott ilyen kellemesen. Egyetlen verekedés tört ki. Máskor legalább fél tucat. Egy Henry Gillette nevű fiú megvádolt egy másik dél-portlandit, hogy csal a huszonegyben (ami a szó szoros értelmében valóban nem azonos a pókerrel). Blaze egyszerűen fölemelte Gillette-et a nyakánál fogva, és kivitte. Azután rávette a másik fiút, hogy adja vissza Gillette-nek a pénzét. Azután, augusztus harmadik hetében mindennek betetőzéseként Blaze elvesztette a szüzességét. A lányt Anne Bradstaynek hívták. Gyújtogatásért került intézetbe. A fiújával együtt hat krumpliraktárt gyújtott föl Presque Ile és Mars Hill között, mire elkapták őket. Azt mondták, azért tették, mert nem jutott eszükbe más: muris volt nézni, ahogy égnek. Anne azt vallotta, hogy Curtis fölhívta őt, és azt mondta: „Menjünk krumplit sütni”, és elmentek. A bíró – aki Koreában veszítette el Curtis Prebble-lel nagyjából egyidős fiát – nem mutatott megértést az unaloműzés efféle módjai iránt. A fiút hat évre ítélték, amelyet a Shawshank állami börtönben kellett letöltenie. Anne egy évet kapott azon a helyen, amelyet a lányok Pittsfield Kotex Factorynak hívtak. Nem érdekelte. A mostohaapja tizenhárom éves korában vette el a szüzességét, a bátyja verte, amikor

részeg volt, és ez gyakran megesett. Ilyen szar élet után Pittsfield vakációnak számított. Nem volt sérült, de aranyszívű lány, csak egyszerűen sérült. Nem volt gonosz, csak anyagias, olyan szeme volt, akár a szarkának, megakadt minden csillogó tárgyon. Lábpiszok, Brian Wick és két délportlandi összedobták a pénzüket, és fölajánlottak Anne-nek négy dollárt, ha lefekszik Blaze-zel. Semmi más okuk nem volt rá a kíváncsiságon kívül. John Cheltz-mannek nem szóltak – féltek, hogy kitálal Blaze-nek, vagy egyenesen Doug Bluenote-nak – egyébként mindenki tudott róla a táborban. Esténként minden kunyhóból elment valaki vízért két vödörrel a nagy házhoz, az út menti kútra. Az egyik vödör ivásra kellett, a másik mosakodáshoz. Ezen az estén Lábpiszok volt a soros, de azt mondta, hasmarsa van, és megkérte Blaze-t, hogy negyed dollárért menjen helyette. – Dehogyis, semmi gond. Ingyen is elmegyek – felelte Blaze, és fölkapta a vödröket. Lábpiszok vigyorogva tette el a negyed dollárt és ment, hogy szóljon a haverjának, Briannek. Az éjszaka sötét és illatos volt. A narancsszínű hold akkor emelkedett föl az égre. Blaze egykedvűen ballagott, semmire sem gondolt. A vödrök kalamoltak. Amikor egy könnyű kéz ereszkedett a vállára, nem ugrott meg tőle. – Veled mehetek? – kérdezte Anne. Fölmutatta a saját vödreit. – Hát persze – felelte Blaze. Azután a nyelve a szájpadlásához tapadt, és vörösödni kezdett.

Egymás mellett mentek a kútig. Anne halkan fütyörészett szuvas fogai között. Amikor odaértek, Blaze félretette a deszkafedelet. A kút alig hat méter mély volt, de mikor egy kavicsot pottyantott a kővel kifalazott hengerbe, rejtelmesen üres hangú csobbanás hallatszott. A betongyűrű körül hatalmasra nőtt a komócsin és a vadrózsa. Fél tucat tölgyfa állta körül a kutat, mintha őrködnének. A hold sápadtan csillámlott az egyik fa ágai között. – Húzzak vizet neked? – kérdezte Blaze. A füle égett. – Ez kedves lenne tőled. – Semmiség... – mondta, és eszetlenül vigyorgott. – Hát persze. – Margie Thurlow jutott az eszébe, noha ez a lány egyáltalán nem hasonlított rá. A cementgyűrű szélébe ütött vaskarikához naptól kifakult kötelet erősítettek. Blaze rákötötte a szabad végét az egyik vödör fülére, aztán bedobta a lyukba. Csobbant. Azután vártak, hogy megteljen a vödör. Anne Bradstay nem volt szakértője a csábítás művészetének. Rátette a kezét Blaze ágyékára, és megmarkolta a hímvesszőjét a farmer alatt. – Hé! – kiáltotta meglepetten a fiú. – Tetszel nekem – mondta a lány. – Mért nem baszol velem? Nem akarod? Blaze ránézett, a döbbenettől elállt a szava... noha a lány kezében levő testrésze elmondta a magáét az ősi nyelven. Anne hosszú ruhát viselt, de felhúzta, hogy megmutassa a combját. Girhes volt, de a holdfény jót tett az arcának. Az árnyékok még inkább.

Blaze ügyetlenül megcsókolta, és átkarolta. – Jesszus, neked aztán áll a zászló! – Anne levegőért kapkodott (és közben még erősebben szorította a fiú farkát). – Vedd lazára, oké? – Hát persze – mondta Blaze, és fölkapta, azután letette a komócsin közepébe. Kicsatolta az övét. – Én nem tudok semmit erről. Anne mosolyából nem hiányzott némi keserűség. – Nem nehéz – mondta. Felhúzta a csípőjéig a ruháját. Bugyi nem volt rajta. Blaze látta a holdfényben a sötét szőr kis háromszögét, és arra gondolt, ha túl sokáig nézi, belehal. A lány tárgyilagosan odamutatott. – Nyomd be oda a farkadat. Blaze levette a nadrágját, és rámászott. Hatméternyire a bozótosban Brian Wick tágra nyílt szemmel nézett Lábpiszokra. – Micsoda szerszáma van! – súgta. Lábpiszok megütögette a halántékát, és ugyancsak súgva válaszolt: – Gondolom, amit Isten itt elvett, amott visszaadta. Most pedig hallgass. Tovább figyeltek. Másnap Lábpiszok megemlítette, hogy mint hallja, Blaze nem csak vízhez jutott a kútnál. Blaze majdnem lila lett, és rávicsorgott, mielőtt elment. Lábpiszok soha többé nem merte szóba hozni a dolgot. Blaze felcsapott Anne lovagjának. Mindenhova követte, és odaadta neki a második takaróját arra az esetre, ha éjszaka fázna. Anne élvezte. A maga módján beleszeretett a fiúba. A szüret hátralevő

részében ők hordták a vizet a fiúknak meg a lányoknak, és ehhez senkinek sem volt egy szava. Nem mertek beszélni róla. A Hettonba való visszatérést megelőző este Harry Bluenote megkérdezte Blaze-t, nem maradna-e egy kicsit vacsora után. Blaze azt válaszolta, dehogynem, ám kezdte kínosan érezni magát. Az első gondolata az volt, hogy Mr. Bluenote rájött, mit művel Anne és ő a kútnál, és haragszik. Ez bántotta, mert szerette Mr. Bluenote-ot. Amikor mindenki más elment, Bluenote meggyújtott egy szivart, és kétszer megkerülte a letakarított ebédlőasztalt. Köhögött. Felborzolta amúgy is borzas haját. Azután csak ennyit vakkantott. – Nézd csak, nem akarnál maradni? Blaze eltátotta a száját, először képtelen volt áthidalni a szakadékot aközött, amit várt Mr. Bluenote-tól, és aközött, amit igazából mondott. – No? Maradnál? – Igen. – Ennyit sikerült kipréselnie magából. – Igen, hát persze. Én... persze. – Jól van. – Bluenote mintha megkönnyebbült volna. – Mert a Hetton House nem olyan fiúknak való, mint te. Te derék gyerek vagy, de valakinek kézbe kell téged venni. Kutya keményen igyekszel, mégis... – Blaze fejére mutatott. – Hogy történt? Blaze a horpadáshoz kapott. Elvörösödött. – Ugye, milyen ronda? Még ránézni is. Jesszus! – Hát nem szép, de láttam rosszabbat is. – Leült egy székbe. – Hogy történt?

– Az apám ledobott az emeletről. Másnapos volt, vagy mi. Már nem is nagyon emlékszem rá. Hát... – vállat vont. – Ennyi. – Ennyi? Nos, azt hiszem, ennyi is elég. – Ismét fölállt, odament a sarokban álló hűtőhöz, vizet töltött magának egy papírpohárba. – Ma voltam orvosnál – muszáj néha, mert kicsit összevissza ver a szívem –, és mindent rendben talált. Megkönnyebbültem. – Megitta a vizet, összegyűrte a poharat, és bedobta a papírkosárba. – Megöregszik az ember. Még semmit nem tudsz erről, de majd fogsz. Az ember öregszik, és az egész élet kezd olyan lenni, mint egy álom, amelyet délután szundikálás alatt látsz. Érted? – Persze – felelte Blaze. Egy szót sem hallott. Itt élhet Mr. Bluenote-tal! Most kezdte csak felfogni, hogy mit mondott a gazda. – Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nincs-e kifogásod ellene, ha bemegyek és kikérlek – mondta Bluenote. A hüvelykujjával a falon lógó képre mutatott. – Ő szerette a fiúkat. Hármat szült, és az utolsónál halt meg. Dougie a középső fiam. A legidősebb Washington államban építi a Boeingeket. A legfiatalabb négy éve halt meg autóbalesetben. Ez szomorú dolog, de inkább úgy gondolok rá, hogy most már a mamájával van. Lehet, hogy ostobaság, de ott keresünk vigasztalást, ahol találunk. Nem igaz, Blaze? – De igen, uram – felelte Blaze. Anne-re és a kútra gondolt. Anne a holdfényben. Azután

megpillantotta a könnyeket Mr. Bluenote szemében. Megdöbbent, kicsit meg is rémült. – Eredj – mondta Mr. Bluenote. – És ne lebzselj túl sokáig a kútnál, megértetted? Az utolsó napon a szüret egyig tartott, és azt még Blaze is láthatta, hogy az utolsó menetben nem sokat szedtek. Vége volt az áfonyaszezonnak. Most már mindig vezetett. A teherautó fülkéjében ült, üresben járatva a motort, amikor Harry Bluenote elkiáltotta magát: – Jól van, fiatalok! Föl a teherautóra! Visszafele Blaze vezet! Öltözzetek át, és irány a nagy ház! Süti és fagylalt a menü. Felkapaszkodtak hátulra, visongattak, mint a kis klambók, Johnnak rájuk kellett kiáltania, hogy vigyázzanak az áfonyára. Blaze vigyorgott. Úgy érezte, egész nap képes lenne vigyorogni. Bluenote az utasülés felé került. Napsütötte arca sápadtnak tűnt, a homloka verejtékezett. – Mr. Bluenote! Jól van? – Persze – felelte Harry Bluenote. Eletében utoljára elmosolyodott. – Csak túl sokat ebédeltem, azt hiszem. Vidd be a kocsit, Bla... A melléhez kapott. Az inak kidudorodtak a nyaka két oldalán. Blaze-re meredt, de mintha nem látta volna. – Mi a baj? – kérdezte Blaze. – A ketyegőm – felelte Bluenote, és előredőlt. A homloka a műszerfalnak csapódott. Egy pillanatig két kézzel markolta az ócska, szakadt üléshuzatot, mintha a világ fejre állt volna. Azután oldalra billent, és kiesett a fülkéből a földre.

Dougie Bluenote éppen megkerülte a motorházat. Futni kezdett. – Apa! – kiáltotta. Bluenote a fia karjaiban halt meg, miközben vadul szökdécselve száguldottak a nagy ház felé. Blaze alig vette észre. A teherautó nagy, repedezett volánjára hajolt és eszelősen bámulta a göröngyös utat. Bluenote egyszer-kétszer megrándult, ahogy a kutya teszi az esőben, aztán vége volt. Mrs. Bricker – a tábor mamája – a padlóra ejtett egy kancsó limonádét, amikor behozták a gazdát. Jégkockák gurultak szét a fenyőfa deszkákon. Bevitték Bluenote-ot a szalonba, és a díványra fektették. Az egyik karja lelógott a padlóra. Blaze fölemelte, és Bluenote mellére helyezte. A gazda keze ismét lehullott. Attól kezdve Blaze csak fogta. Dougie Bluenote az ebédlőben állt a hosszú asztal mellett, amelyet már megterítettek a fagylaltos búcsúbulira (minden gyerek tányérja mellé oda volt készítve egy kis búcsúajándék), és hevesen magyarázott a telefonba. A többi szüretelő a tornácon gyülekezett, és befelé bámultak. Rémültnek látszottak az egyetlen Johnny Cheltzman kivételével, aki inkább mintha megkönnyebbült volna. Blaze az előző este mindent elmondott neki. A doktor megjött, és csinált egy rövid vizsgálatot. Amikor végzett, betakarta Bluenote arcát. Mrs. Bricker, aki már abbahagyta a sírást, most újrakezdte. – A fagylalt! – jajgatott. – Mit csináljunk a fagylalttal? Ó, egek! – az arcához kapta a kötényét, azután a fejére borította, mint egy csuklyát.

– Jöjjenek be, és egyék meg – mondta Doug Bluenote. – Te is, Blaze. Láss neki. Blaze a fejét rázta. Úgy érezte, soha többé nem lesz éhes. – Nem baj – mondta Doug. Beletúrt a hajába. – Föl kell hívnom Hettont... Dél-Portlandet... Pittsfieldet... Jézus, Jézus, Jézus! – Arccal a fal felé fordult, és ő is elsírta magát. Blaze csak ült és nézte a díványon fekvő, letakart alakot. A HH kombija futott be elsőnek. Blaze leült hátul, és kinézett a poros ablakon. A nagy ház egyre kisebb és kisebb lett, mígnem végül eltűnt a szeme elől. A többiek halkan beszélgettek, de ő hallgatott. Kezdte felfogni. Igyekezett gondolatban is összerakni, de nem ment. Nem volt értelme. Ettől függetlenül kezdte felfogni. Az arca rángatózni kezdett. Először a szája rándult meg, azután a szeme. Az arca remegett. Nem tehetett ellene. Meghaladta az erejét. Végül sírva fakadt. A homlokát a kocsi hátsó ablakához szorította és hangos, monoton hüppögésekkel sírt. Úgy hangzott, mintha egy ló nyerítene. Az autót Martin Coslaw sógora vezette. – Mi lenne – kérdezte –, ha valaki befogná a pofáját annak a nagy marhának? De senki sem mert hozzáérni. Anne Bradstay csecsemője nyolc és fél hónap múlva született meg. Markos fiúcska volt – öt kiló huszonöt deka. Csaknem azonnal örökbe fogadta egy Wyatt nevű gyermektelen házaspár Sacóból. A

kis Bradstay-ből Rufus Wyatt lett. Tizenhét éves gimnazista korában az állam legjobb szerelő játékosa volt, a következő évben Új-Anglia legjobbja. A Bostoni Egyetemre ment, irodalomból akart diplomázni. Különösen Shelley, Keats és az amerikai James Dickey verseit szerette. 19 Korán jött a hóba bugyolált sötétség. Ötre az igazgató szobájában a kandalló tüze adta az egyetlen fényt. Joe mélyen aludt, de Blaze aggódott miatta. A kisfiú kapkodta a levegőt, folyt az orra, és úgy fűrészelt a melle. Piros foltok izzottak az arcán. A babakönyv azt írta, hogy a fogzás gyakran jár lázzal, néha megfázással vagy arra emlékeztető szimptómákkal. A megfázást értette Blaze (a szimptómákról nem tudta, hogy eszik-e vagy isszák őket). A könyv azt írta, elég melegen tartani a gyereket. Könnyen beszélt az író pofa; de mit csináljon Blaze, ha Joe felébred és hemperegni akar? Ma este föl kell hívnia Gerardékat. Ebben a hóviharban nem dobhatják le a pénzt repülőgépről, de a havazás holnap estére valószínűleg eláll. Megkapja a pénzt, és megtartja Joe-t is. A fene azokba a gazdag köztársaságpártiakba. Ő és Joe most már összetartoznak. Majd elmenekülnek. Valahogy. A tüzet bámulta és álmodozni kezdett. Látta magát, ahogy meggyújtja az útakadályjelző fáklyákat egy tisztáson. Egy kis repülőgép fényei bukkannak fel a magasban. A motor zümmög, mint egy darázs. A gép a jelzés felé fordul, az meg úgy lángol, mint a születésnapi torta gyertyái. Valami fehér jelenik

meg a levegőben – egy ejtőernyő, és hozzákötve egy kis bőrönd! Azután itt van megint. Kinyitja a bőröndöt. Tele van zsével. Minden köteget precízen összegumiztak. Blaze megszámolja. Megvan a pénz. Ezután Acapulco kis szigetén találja magát (mert azt hitte, hogy a Bahamákon van, bár úgy gondolta, hogy ebben tévedhet). Vett magának egy kis házikót egy magas földnyelven, amely a hullámtörésre néz. Két egyágyas szoba van benne, egy nagyobb meg egy kisebb. Odakint két függőágy lóg egymás mellett, egy nagy és egy kicsi. Telik az idő. Talán öt év is elmúlt. És itt rohan a parton egy gyermek – a parton, amely ragyog, mint a nedves izom a napfényben. Barnára sült. Hosszú, fekete haja van, mint egy indián harcosnak. Integet. Blaze visszaint. Mintha megint hallotta volna az orv kuncogást. Hirtelen megfordult. Senki sem volt mögötte. De az álom megtört. Fölkelt, belebújt a kabátjába. Leült, felhúzta a bakancsát. Tesz róla, hogy így történjen. A lába és a feje készen állt, s ha ez volt a helyzet, akkor mindig azt tette, amire azt mondta, hogy meg fogja tenni. Ez volt a büszkesége. Az egyetlen. Ismét megnézte a kicsit, aztán kiment. Becsukta maga mögött az ajtót és ledübörgött a lépcsőn. George pisztolya a nadrágja derekába volt dugva, és ez alkalommal meg is töltötte. Az üvöltő szél, amely átrohant a régi játszótéren, olyan erősen fújt, hogy Blaze tántorgott, mielőtt

megszokta. A hó mintha tűkkel szurkálta volna az arcát és a homlokát. A fák csúcsa hajladozott. A régi jeges hókérgeken újabb hótorlaszok tornyosultak, amelyek helyenként elérték a méteres vastagságot. Többé nem kellett aggódnia a keréknyomok miatt. Odagázolt a drótkerítéshez – közben azt kívánta, bár lenne hócipője –, és ügyetlenül átmászott rajta. Combig érő hóba pottyant, és árkon-bokron keresztül gázolt észak felé, a Cumberlandi Bevásárlóközpont irányába. Három mérföldet kellett megtennie, és már félúton alig kapott levegőt. Az arca megdermedt. A keze és a lába is, hiába viselt vastag kesztyűt és zoknit. Mégis ment tovább, meg sem kísérelte, hogy kikerülje a hófúvásokat, keresztülcsörtetett rajtuk. Kétszer esett el a hó alatt rejtőző kerítésekben, az egyik szögesdrót felhasította a farmerját, és belevágott a lábába. Egyszerűen föltápászkodott és továbbment, nem pocsékolta a lélegzetét káromkodásokra. Egy órával az indulás után egy faiskolához ért, ahol tökéletesen metszett, kis ezüstfenyők meneteltek sorokban, mindegyik másfél méternyire a másiktól. Itt hosszú, védett folyosókon haladhatott, ahol a hó nem érte el a tíz centit sem... és helyenként kopasz foltokat talált. Ez volt a Cumberland Megyei Faiskola a főút mellett. Amikor elérte a játék erdő nyugati határát, leült a töltés tetejére, és lecsúszott a 289-es útra.

Odalent megtalálta azt a közlekedési lámpát, amelyre emlékezett, habár csaknem beleveszett a hóba. Két oldalán piros volt, a másik kettőn sárga. Mögötte néhány utcai lámpa kísértete derengett. Keresztülvágott a behavazott, néptelen úton, odament a sarki Exxon kúthoz. A salakbeton épület oldalánál kis fénytócsában állt a nyilvános telefon. Blaze, aki úgy festett, mint egy mozgó hóember, odalépett a készülékhez. Egy pillanatra pánikba esett, mert azt hitte, nincs aprópénze, de talált két negyeddollárost a nadrágzsebében meg egy újabbat a kabátjában. Ekkor – búú! – a pénze kipottyant az alsó nyílásból. A tudakozó ingyenes volt. – Joseph Gerardot keresem – mondta. – Ocoma. Üres szünet következett, azután a tudakozó megadta a kért számot. Blaze fölírta a párás üvegre, amely védte a telefont a hó sűrűjétől, és közben fogalma sem volt róla, hogy titkosított számot kért, amelyet az FBI utasítására kapott meg a tudakozótól. Ez természetesen felhúzta a zsilipet a sajnálkozók és az idétlenkedők előtt, de ha a gyerekrabló nem tud telefonálni, nem használhatják a visszakövető rendszert. Blaze tárcsázta a nullát, azután megadta a központosnak Gerardék telefonszámát. Megkérdezték, távolsági hívásról van-e szó. Azt felelte, hogy igen. Megkérdezte, beszélhet-e három percet hetvenöt centért. A központos közölte, hogy nem; három perc Ocomába egy dollár kilencven. Van esetleg telefon hitelkártyája? Blaze-nek nem volt. Semmiféle hitelkártyája.

Erre a központos azt mondta, hogy esetleg rákapcsolhatja az otthoni vonalára, és csakugyan volt egy telefon a kunyhóban (noha egyetlenegyszer sem csöngött George halála óta), de Blaze okosabb volt annál, hogy csőbe húzzák. Akkor talán a hívott fél fizesse?, javasolta a központos. – Igen, ez jó lesz! – helyeselt Blaze. – A nevét legyen szíves, uram? – Ifjabb Clayton Blaisdell – felelte azonnal. Annyira megkönnyebbült attól, hogy ilyen kemény küzdelem után legalább nem vallott kudarcot az aprópénz hiánya miatt, hogy csaknem két órán át nem jött rá, mekkora taktikai hibát követett el. – Köszönöm, uram. – Én köszönöm – felelte Blaze, és nagyon ravasznak érezte magát. Igazi flegma hapsinak! Egyetlen kicsengés után fölvették. – Tessék! – szólalt meg egy óvatos és fáradt hang. – Nálam van a gyerek – mondta Blaze. – Uram, ma már tízen hívtak föl ezzel a szöveggel. Bizonyítsa be. Blaze elhűlt. Erre nem számított. – Szóval, pontosabban nincs itt velem. A társamnál van. – Tényleg? – Semmi más. Csak egy Tényleg? – Láttam a feleségét, amikor bementem – folytatta Blaze. Más nem jutott az eszébe. – Igazán csinos. Fehér hálóing volt rajta. Van maguknak egy kancsójuk a szekrényen – illetve, összesen három. A hang a túlsó oldalon annyit felelt: – Mondjon még valami mást is. – De már nem hangzott fáradtnak.

Blaze gyötörte az agyát. Nem volt semmi más, semmi, amivel meggyőzhetné ezt a makacs embert a vonal másik végén. Aztán beugrott. – Az öregasszonynak van egy macskája. Ezért jött le a lépcsőn. Azt gondolta, hogy én vagyok a macska... hogy én vagyok... – gyötörte az agyát. – Mikey! – kiáltotta. – Sajnálom, hogy olyan erősen megütöttem. Nem akartam, de nagyon megijedtem. A férfi a vonal másik végén sírva fakadt. Ez hirtelen és megdöbbentő fordulat volt. – Jól van? Az isten szerelmére, jól van Joey? Zavaros hablatyolás a háttérből. Mintha egy nő beszélt volna. Egy másik rikoltozott és sírt. Valószínűleg az anya volt. A zörmények nyilván ilyen szenvedélyesek. Akárcsak a békaevők. – Ne tegye le! – mondta Joseph Gerard (ő kellett, hogy legyen). A hangja rémült volt. – Jól van? – Jól van – felelte Blaze. – Kijött egy újabb foga. Így már három van. A kiütések szépen múlnak. Én – mármint mi – alaposan bekentük a fenekét. Mi a baja a maga feleségének? Túl nagymenő ahhoz, hogy bekenje Joe fenekét? Gerard lihegett, mint egy kutya. – Bármit megteszünk, uram. Maga szabja a feltételeket. Blaze kicsit megrezzent. Már csaknem elfelejtette, miért is telefonált. – Jól van – mondta. – Elmondom, mit akarok maguktól. Portlandben az AT & T központosa Albert Sterlinggel beszélt. – Cumberland – mondta. – Benzinkút, nyilvános telefon.

– Vettem – mondta a nyomozó, és a levegőbe csapott az öklével. – Szerezzenek egy könnyű repülőgépet holnap este nyolcra – mondta Blaze. Kezdte magát kínosan érezni, kezdte úgy érezni, hogy túl sokáig lógott a telefonon. – Induljanak el délre az l-es út mentén a New Hampshire-i határ felé. Alacsonyan repüljenek. Vette? – Várjon... nem vagyok biztos benne... – Jobb, ha biztos benne – mondta Blaze. Igyekezett úgy beszélni, mint George. – Ne próbáljanak átverni, különben a gyereket zsákban kapják vissza. – Jól van – mondta Gerard. – Jól van, értem. Csak leírom. Sterling odaadott egy papírlapot Bruce Grangernek, és tárcsázó mozdulatot tett. Granger fölhívta az állami rendőrséget. – A pilóta keresse a jelzőfényt – folytatta Blaze. – A pénzt egy bőröndben kössék rá egy ejtőernyőre. Úgy dobják le, mintha azt akarnák, hogy éppen a fá... a fényre essen. A jelzésre. Másnap visszakapják a srácot. Még küldök is vele egy kis krémet, amelyet én – akarom mondani, mi – használunk a fenekére. – Eszébe jutott egy vicc. – Ezért nem számolunk föl pénzt. Azután a szabad kezére nézett, és látta, hogy keresztbe rakta az ujjait, amikor azt mondta, hogy visszaadja Joe-t. Mint egy kisgyerek, aki először hazudik. – Ne tegye le! – mondta Gerard. – Nem hinném, hogy pontosan értettem...

– Maga okos ember – mondta Blaze. – Én azt hiszem, hogy érti. Letette a telefont, és futva távozott az Exxontól, bár maga sem tudta, miért fut, csak valahogy ez látszott helyénvalónak. Ez volt az egyetlen helyénvaló dolog. Elfutott a közlekedési lámpa alatt, át az úton, óriási ugrásokkal loholt fel a töltésre. Azután eltűnt a Megyei Faiskola fenyősorai között. Mögötte villogó, fehér szemű, óriási, acsargó szörnyeteg bukkant fel a dombtetőn. Utat szántott magának, három méter magasra vágta föl kétoldalt a havat. A hóeke eltüntette Blaze nyomait, amelyek keresztülvágtak az úton. Amikor a két rendőrautó kilenc perccel később odaért a benzinkúthoz, Blaze lábnyomai már csak elmosódott mélyedések voltak. Miközben az elemlámpás rendőrök körülállták a nyilvános telefont, a szél akkor is végezte mögöttük a munkáját. Sterling telefonja öt perccel később megszólalt. – Itt volt – mondta a vonal másik végén az állami rendőr. Sterling hallotta a háttérben a szél zúgását. Nem is zúgás volt, inkább süvítés. – Itt volt, de elment. – Hogyan? – kérdezte Sterling. – Autóval vagy gyalog? – Ki tudja? Egy hóeke járt erre közvetlenül azelőtt, hogy ideértünk. De ha találgathatok, azt mondanám, hogy kocsival. – Senki sem kérte, hogy találgasson. Benzinkút? Látta valaki? – A vihar miatt bezártak. De még ha nyitva lettek volna... a telefon az oldalfalon van.

– Szerencséje van a szemétládának – mondta Sterling. – Rohadt nagy szerencséje van. Körülvettük azt a szaros kis kunyhót Apexben, és letartóztattunk négy szexmagazint meg egy üveg borsópürét. Nyomok? Vagy a szél elfújta mindet? – A telefon körül vannak – felelte az országúti rendőr. – A szél befújta a nyomokat, de azért láthatóak. – Megint csak találgatni lehet? – Nem. Nagy láb nyomai. – Rendben. Útzárak? – Minden nagy és kis utat lezárunk – felelte a rendőr. – Most van folyamatban. – A favágóutakat is. – Azokat is – felelte a rendőr sértődötten. Sterling nem törődött vele. – Akkor hát bent van a hálóban? Elmondhatjuk? – Igen. – Jó. Háromszáz emberrel kimegyünk oda, amint az időjárás javul kicsit. Ez az ügy máris túl sokáig húzódott. – Igen, uram. – Hóeke! – morogta Sterling. – A húgom rózsás chinchinájára. – Letette. Mire Blaze visszaért a házhoz, kimerült. Átmászott a drótkerítésen, és arccal beleesett a hóba. Az orra vérzett. Alig harmincöt perc alatt tette meg a visszautat. Összeszedte magát, tántorogva megkerülte az épületet, és bement. Joe fájdalmas, acsarkodó üvöltése fogadta. – Krisztusom!

Kettesével szedte a fokokat, úgy rohant föl a lépcsőn, és berobbant Coslaw irodájába. A tűz kialudt. A kosár felborult. Joe a földön feküdt. A feje csupa vér. Az arca lila. Szemét szorosan behunyta, kicsi keze fehér volt a portól. – Joe! – kiáltotta Blaze. – Joe! Joe! Felkapta a babát, futott vele a sarokba, ahol a pelenkákat feltornyozta. Elmart egyet, letörölgette Joe homlokán a vágást. Ömlött belőle a vér. Egy szilánk állt ki a sebből. Blaze kirántotta, és a padlóra dobta. A baba vergődött a karjában, és még hangosabban üvöltött. Blaze tovább törölgette a vért, erősen tartotta Joe-t. Előrehajolt, közelebbről is megvizsgálta a sebet. A vágás széle egyenetlen volt, de miután a nagy szilánkot eltávolította, nem látszott olyan borzasztónak. Krisztusnak hála, nem a szeme volt. Mert a szeme is lehetett volna. Talált egy üveget, és úgy hidegen odaadta Joe-nak. Joe mindkét kezével megragadta, és mohón cumizni kezdett. Blaze keresett egy takarót, és belebugyolálta a babát. Azután ledőlt a saját pokrócára, és a melléhez szorította a kicsit. Lehunyta a szemét, és azonnal borzalmas szédülés fogta el. Úgy tűnt, a világon minden kicsúszik az életéből: Joe, George, Johnny, Harry Bluenote, Anne Bradstay, a madarak a drótokon és az éjszakák az utakon. Aztán minden visszatért. – Mostantól ketten vagyunk, Joey – mondta. – Te vagy nekem, és én vagyok neked. Minden rendbe

jön. Érted? A hó keményen paskolta az ablakot. Joe elfordította az arcát a cumitól, és kínlódva köhögött. A melle akkora erőfeszítéssel próbált tisztulni, hogy a nyelvét is kidugta. Aztán ismét bekapta a cumit. Blaze érezte a tenyere alatt az apró szív kalapálását. – Így lesz – mondta Blaze, és megcsókolta a baba véres homlokát. Együtt aludtak el. 20 A Hetton House mögött volt egy jókora földdarab, amelyet a kertészkedő fiúk nemzedékei elneveztek Victory Gardennek. A Coslaw előtti igazgatónő elhanyagolta a földművelést, de Martin „Törvény” Coslaw legalább két ragyogó lehetőséget látott a Victory Gardenben. Az első a jelentős megtakarítás volt a HH költségvetésében, mivel a fiúk megtermelték az étkezésükhöz szükséges zöldségeket. A második abban állt, hogy a fiúk megismerkedtek a tisztességes, kemény munkával, amely a világ alapja. „A munkára és a matematikára épültek a piramisok”, ez volt a Törvény kedvenc mondása. Így hát a fiúk ültettek tavasszal, gazoltak nyáron (hacsak nem voltak éppen „kiadva” valamelyik szomszédos tanyára). Úgy tizennégy hónappal azután, hogy véget ért az, amit Lábpiszok úgy hívott, hogy „mesés áfonyás nyár”, másokkal együtt John Cheltzman is tököt szedett fel a VG északi végében. Megfázott,

megbetegedett, aztán meghalt. Csak így. Mindenszentekkor vitték el a portlandi városi kórházba, miközben a többiek az iskolában vagy „iskolán kívül” voltak. A városi kórház szociális kórtermében hunyt el, halála pillanatában senki sem volt mellette. A HH-ban áthúzták az ágyát. Blazer a délután nagy részét azzal töltötte, hogy az ágyán ült és Johnét nézte. A hosszú hálóterem üres volt. A többiek elmentek Johnny temetésére. Nagy részüknek ez volt az első temetése, és ez, mondhatni, lázba hozta őket. Johnny ágya megrémítette és megigézte Blaze-t. A Shedd’s mogyoróvajas doboz, amelyet mindig az ágy feje és a fal közé dugott, eltűnt; Blaze megnézte. Ugyanerre a sorsra jutott a Ritz kekszes doboz. (Lámpaoltás után Johnny gyakran mondogatta, „Minden jobban esik, ha az ember Ritzre szarik”, amivel mindig megnevettette Blaze-t.) Az ágyat katonásan vetették be, a legfelső takarót feszesre húzták. A lepedők patyolattisztán fehérlettek, noha Johnny lelkes éjszakai maszturbátor volt. Blaze sok-sok éjszaka hallotta, miközben álmatlanul bámulta a sötétséget, hogy halkan recsegnek a rugók, mert JC veri a répáját. Mindig merev sárga foltok voltak a lepedőjén. Az istállóját, azok a merev, sárga foltok ott voltak minden nagyobb fiú lepedőjén. Az övén is, most is itt vannak alatta, miközben ül az ágyán, és Johnnyét bámulja. Megvilágosodásként hatott rá a gondolat, hogy ha meghal, az ő ágyát is áthúzzák, és foltos lepedőjét kicserélik olyanra, mint amilyen Johnnyén feszül – tökéletesen fehérre

és tisztára. Olyan lepedőre, amelyen egyetlen jel sem utal arra, hogy valaki itt feküdt, itt álmodott, és éppen eléggé élt ahhoz, hogy foltokat hagyjon maga után. Halkan elsírta magát. Felhőtlen délután volt azon a november eleji napon, és a hálótermet elöntötte a tárgyilagos fény. Napsütötte négyszögek és az ablakfélfák árnyékkeresztjei hevertek JC ágyán. Egy idő után Blaze fölkelt, letépte a takarót az ágyról, amelyen barátja aludt. A párnát földhöz csapta. Azután lerángatta a lepedőket, és a matracot a padlóra dobta. De még ez sem volt elég. Az ágyat ráborította a matracra, úgy, hogy ostoba kis lábai az égnek álltak. Mivel még ezt sem találta elegendőnek, rugdosni kezdte a kiálló ágylábakat, amivel nem ért el mást, mint hogy megfájdult a lába. Ezután lefeküdt a saját ágyára, eltakarta a szemét, és zihált. A temetés után a fiúk békén hagyták. Senki sem firtatta a felborított ágyat, csak Lábpiszok csinált valami furcsát: megfogta Blaze kezét, és megcsókolta. Ez tényleg fura volt. Blaze még évek múlva is gondolt rá. Nem mindig, de gyakran eszébe jutott. Eljött az öt óra. Mivel ez szabadidő volt a fiúknak, zömmel kint voltak az udvaron, csak úgy idétlenkedtek és mozogtak, hogy legyen étvágyuk a vacsorához. Blaze odament Martin Coslaw irodájához. A Törvény az asztalánál ült. Papucsot húzott, hintázott a székén és az Evening Express-t olvasta. Fölnézett, és megkérdezte: – Mi van? – Nesze, te mocsok! – mondta Blaze, és eszméletlenre verte.

Gyalog baktatott a New Hampshire-i határ felé, mert úgy gondolta, négy órán belül lekapcsolnák, ha lopott kocsit vezetne. Ehelyett két órán belül lekapcsolták. Mindig megfeledkezett róla, mekkora darab, de Martin Coslaw nem felejtette el, és a maine-i állami rendőrségnek nem esett nehezére megtalálni egy kétméteres fehér fiatalembert, akinek horpadás van a homlokán. A Cumberland megyei bíróságon nem volt hosszas tárgyalás. Martin Coslaw felkötött karral, hatalmas fehér turbánban jelent meg, amely eltakarta az egyik szemét is. Mankón sántikált be. Az ügyész megkérdezte, milyen magas. Coslaw azt válaszolta, hogy százhetvenöt centi. Ezután azt kérdezte az ügyész, mennyi a súlya. Coslaw azt mondta, hogy nyolcvan kiló. Az ügyész megkérdezte, tett-e valamit, amivel provokálta, ingerelte, netán igazságtalanul büntette a gyanúsítottat, ifjabb Clayton Blaisdellt. Coslaw azt válaszolta, hogy semmit nem tett. Ekkor az ügyész átengedte a tanút Blaze harmatos védőjének, aki akkor került ki a jogi egyetemről. Ez a harmatos ügyvéd egy sor dühös, obskúrus kérdést tett föl, amelyekre Coslaw higgadtan felelt, miközben a gipsz, a mankója és a turbán is megtették a maguk néma vallomását. Amikor a harmatos kijelentette, hogy nincs több kérdése, a vád kérte indítványának elfogadását. Blaze-t a kirendelt védő a tanúk padjára szólította, és megkérdezte, miért verte meg a Hetton House igazgatóját. Blaze eldadogta a történetét. Egy jó barátja meghalt. Úgy gondolta, Coslaw az oka.

Johnny-nak nem kellett volna kimennie tököt szedni, különösen, mivel meg volt fázva. A szíve gyenge volt. Ez nem tisztességes, és ezt Mr. Coslaw is tudta. Ő okozta a bajt. Ekkor a fiatal ügyvéd reménytelen arccal leült. Fölállt az ügyész, és odament Blaze-hez. Megkérdezte, milyen magas. Két méter, talán valamivel több, felelte Blaze. Az ügyész megkérdezte, mennyi a súlya. Blaze nem tudta pontosan, de nem éri el a másfél mázsát. Ez némi nevetgélésre adott okot a sajtó képviselői között. Blaze meglepetten nézett rájuk. Azután egy kicsit ő is elmosolyodott, hadd lássák, hogy érti ő a tréfát. Az ügyésznek nem volt több kérdése. Leült. Blaze ügyvédje dühös, obskúrus védőbeszédet mondott, azután lezárta az ügyet. A bíró a tenyerébe támasztotta az állát, és kinézett az ablakon. Ekkor az ügyész állt föl. Ifjú banditának nevezte Blaze-t, és azt mondta, Maine állam felelőssége, hogy sürgősen és erélyesen megfékezze. Blaze-nek fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de tudta, hogy semmi jóra nem számíthat. A bíró megkérdezte, van-e valami mondanivalója. – Igen, uram – felelte –, de nem tudom, hogy fejezzem ki magam. A bíró bólintott, és két évre ítélte, amelyet a délportlandi javítóintézetben kellett letöltenie. Nem volt olyan rossz, mint sokaknak, de ahhoz elég pocsék, hogy ne kívánkozzon vissza. Volt olyan nagy, hogy megússza a verést és a nemi erőszakot; nem csapódott a különböző főnököcskék illegális

csoportocskáihoz, de nagyon nehéz volt elviselni a hosszú időt egy apró, rácsos cellában. Nagyon nehéz volt, és nagyon szomorú. Az első hat hónapban kétszer „borult ki”, üvöltött és a rácsokat verte, amíg oda nem futottak az őrök. Először négy őr ment, azután még négy, majd még hatot kellett mozgósítani, hogy legyűrjék. Második alkalommal injekciót nyomtak bele, amely tizenhat órára kiütötte. A magánzárka még rosszabb volt. Blaze végtelen ideig járkált az apró cellában (minden irányban hat lépés) miközben az idő megváltozott és megállt. Amikor az ajtó végül kinyílt és visszaengedték a többi fiú társadalmába – kimehetett a tornaudvarra vagy lepakolhatta a rakodórámpához érkező teherautókat –, majd’ megbolondult a megkönnyebbüléstől és a hálától. Megölelte a börtönőrt, aki a második alkalommal kiengedte, mire a személyi lapjára rávezették: Homoszexuális hajlamot mutat. De nem a magánzárka volt a legrosszabb. Feledékeny volt, de a legrosszabb dolog emléke sosem hagyta el. Ahogy kihallgatták. Egy kis fehér szobában voltak, és körülfogták. Azután kérdéseket tettek föl. És mielőtt elég ideje lett volna, hogy kitalálja, mit jelent – mit mond – az első kérdés, már jött is a második és a harmadik és a negyedik. A kérdések visszakanyarodtak, fölfelé, lefelé, jobbra-balra kerültek. Mintha pókhálóba keveredett volna. A végén az ember bármit elismer, amit el akarnak

ismertetni vele, csak fogják már be a pofájukat! Akkor odahoznak egy papírt, és azt mondják, írd alá, és ő aláírta. Blaze kihallgatását a kerületi államügyész egyik helyettese vezette, akit Hollowaynek hívtak. Ő maga nem lépett be a kis szobába, amíg a többiek vagy másfél órán keresztül azzal foglalkoztak, hogy megdolgozzák Blaze-t. Blaze feltűrte az ingujját, az ingalja kilógott a nadrágból. Verejtékezett, és nagyon kellett már pisilnie. Mintha megint Bowie-ék kenneljében lett volna, a fogukat csattogtató skót juhászok között. Holloway hűvös és elegáns volt kék halszálkamintás öltönyében. Fekete cipőjének elejét apró lyukak csillagképe díszítette. Blaze sose felejtette el a lyukakat Mr. Holloway cipőjének elején. Mr. Holloway leült a szoba közepén levő asztalra, fél fenékkel az asztallapon, az egyik lábát lóbálta, az egyik elegáns fekete cipő úgy lengett, mint az órainga. Barátságosan rávigyorgott Blaze-re, és megkérdezte: – Akarsz beszélni, fiam? Blaze dadogni kezdett. Igen, beszélni akart. Ha valaki tényleg meg akarta hallgatni, és legalább egy kicsit barátságos volt hozzá, akkor beszélni akart. Holloway azt mondta a többieknek, hogy menjenek ki. Blaze megkérdezte, nem mehetne-e ki a mosdóba. Holloway a szoba túlsó végében levő ajtóra mutatott, amelyet Blaze eddig észre sem vett, és megkérdezte: – Mire vársz? –, közben egy percig sem tűnt el a barátságos vigyor az arcáról.

Amikor Blaze kijött, egy kancsó jeges víz és egy üres pohár állt az asztalon. Blaze Hollowayre nézett, Holloway pedig bólintott. Blaze egymás után három pohárral hajtott föl, azután leült, miközben úgy érezte, mintha jégcsákányt vágtak volna a homlokába. – Jó? – kérdezte Holloway. Blaze bólintott. – Igen. A kihallgatástól megszomjazik az ember. Cigaretta? – Nem dohányzok. – Nagyon helyes, fiam, legalább azzal nincs gondod. – Rágyújtott. – Hogy hívnak a haverjaid, fiam? Hogy neveznek? – Blaze. – Jól van, Blaze, Frank Holloway vagyok. – Kezet nyújtott, azután megrándult, és ráharapott a cigarettájára, amikor Blaze megszorította a kezét. – Most pedig mondd el nekem pontosan, hogy mi dühített föl. Blaze rázúdította a történetet attól kezdve, hogy a Törvény megérkezett a Hettonba, neki pedig gondjai támadtak a számtannal. Holloway fölemelte a kezét. – Blaze, nem zavar, ha gyorsírással lejegyzem? Mint afféle titkár. Akkor nem kell megismételni. Nem. Nem zavarta. Később, a végén, a többiek bejöttek. Ekkor Blaze észrevette, hogy Holloway szemében kialudt a barátságos csillogás. Lecsúszott az asztalról, két fürge csapással leporolta a nadrágját, azután azt

mondta. – Gépeljétek le, és írassátok alá a hülyéjével. – Elment, vissza sem nézett. Nem egészen két évvel később elhagyta a börtönt – négy hónapot elengedtek jó magaviselet miatt. Kapott két farmert, egy zubbonyt, olyat, amit a börtönben viselnek, meg egy kézitáskát, hogy legyen miben elvinnie a holmit. Megkapta a börtönbeli keresetét is: egy 43 dollár 84 centre szóló csekket. Október volt. A levegőt kellemesen átmozgatta a szél. A kapuőr meglengette a kezét, mint egy ablaktörlőt, és azt mondta, ne is lássa többé. Blaze kiment, nem mondott semmit, nem nézett semmire, és amikor hallotta, hogy a súlyos zöld kapu becsukódik mögötte, megborzongott. Addig gyalogolt, amíg véget ért a járda, és eltűnt a város. Mindent megfigyelt. A mellette elrobogó autók furcsán modernnek tűntek. Az egyik lelassított, és Blaze azt gondolta, talán elviszik. Valaki azt ordította: – Hééé, SITTES! –, azután az autó tovaszáguldott. Végül leült egy kis vidéki temető kőfalára, és csak bámulta az utat. Eszébe jutott, hogy szabad. Senki se parancsolgat neki, és nincsenek barátai. Kikerült a magánzárkából, de nincs munkája. Még azt sem tudta, hogy váltsa be azt a kemény papírt, amit pénz fejében adtak. Ennek ellenére csodálatosan vigasztaló hálát érzett. Behunyta a szemét, az arcát a nap felé fordította, megtöltötte a fejét a vörös fénnyel. Érezte a fű és a friss aszfalt szagát, az útkaparók nyilván

nemrég javítottak meg egy kátyút. Érezte a kipufogógázát azoknak az autóknak, amelyek arra mentek, amerre a vezetőik akarják. Megkönnyebbülés öntötte el. Éjszaka egy csűrben aludt. A következő napon pedig munkát kapott, krumplit szedett, tíz centet kapott egy tele kosárért. Azon a télen egy New Hamphsire-i fűrészmalomban dolgozott, ahol szigorúan tilos volt a szakszervezet. Tavasszal aztán busszal ment Bostonba, és munkát kapott a Brigham and Women’s Kórház mosodájában. Hat hónapja dolgozott itt, amikor felbukkant egy ismerős dél-portlandi arc: Billy St. Pierre. Elmentek, fizettek egymásnak egy csomó sört. Billy bizalmasan elárulta, hogy egy haverjával felnyomnak egy italboltot Southie-ben. Tuti tipp. Van hely még egy embernek. Blaze benne volt. Keresett rajta tizenhét dollárt. Tovább dolgozott a mosodában. Négy hónappal később ő, Billy, és Billy sógora, Dom, feltörtek Danversben egy benzinkúttal kombinált boltot. Egy hónappal ezután Blaze és Billy, meg egy Calvin Surks nevű másik dél-portlandi betörtek egy hitelintézetbe, amelynek hátsó szobájában illegális fogadóiroda működött. Több mint ezer dollárt szedtek össze. – Mostantól feltörünk – mondta Billy, miközben egy duxburyi motelszobában háromfelé osztotta a pénzt. – Ez csak a kezdet. Blaze bólintott, de visszament dolgozni a kórházi mosodába.

Egy ideig így folyt az élete. Nem volt valódi barátja Bostonban. Csak Billy St. Pierre-t és a körülötte forgó pitiáner bűnözőket ismerte. Szabadidejében velük lógott Lynnben, egy Moochie’s nevű cukrászdában. Tivoliztak, idétlenkedtek. Blazenek nem volt barátnője, sem állandó, sem másmilyen. Borzasztóan félénk és szégyellős volt a miatt, amit Billy totálkáros fejnek hívott. Sikeres melók után olykor fizetett egy kurvának. Egy évvel azután, hogy összefutottak, egy hadaró, félállású zenész bemutatta a heroinnak – intravénásan adta be. Blaze nagyon beteg lett, vagy a szer valamelyik összetevőjétől, vagy természetes allergia miatt. Sosem próbálkozott még egyszer. Néha a társaság kedvéért szívott egy-két slukkot a füves cigiből, de erősebb szert nem használt. Nem sokkal a heroinos kísérlet után Billy és Calvin (akinek a legbecsesebb tulajdona a tetoválása volt, miszerint SZAR AZ ÉLLET TÖK ATRONF) megbuktak, miközben megpróbáltak betörni egy áruházba. Mindazonáltal mindig akadtak mások, akik hajlandók voltak bevenni Blaze-t a melóikba. Méghozzá örömmel. Valaki elnevezte Mumusnak, és ez rajta maradt. Még ha álarccal eltakarta is torz homlokát, hatalmas mérete miatt bármelyik eladó vagy vagyonőr kétszer is meggondolta, hogy a pult alá kapkodjon. A Billy lebukását követő két évben Blaze is vagy fél tucat alkalommal közel járt hozzá, hogy megzuhanjon, néha csak egy paraszthajszál választotta el tőle. Az egyik alkalommal két testvért,

akivel egy konfekciót pucoltak ki Sugusban, közvetlenül azután kapcsoltak le, hogy Blaze köszönetet mondott nekik, és kiszállt a kocsijukból. A testvérek boldogan földobták volna Blaze-t, ha ennek fejében enyhítést kapnak, de csak úgy ismerték, hogy a Nagy Mumus, amiből a rendőrök arra következtettek, hogy a banda harmadik tagja afroamerikai volt. Júniusban Blaze otthagyta a mosodát. Még azzal sem törődött, hogy másik állandó munkát keressen. Csak sodródott, amíg nem találkozott George Rackleyvel, és amikor összefutottak, a jövője eldőlt. 21 Albert Sterling a Gerard-ház egyik kárpitozott székében szundikált, amikor szürkülni kezdett az ég. Február elseje volt. Kopogtattak az ajtófélfán. Sterling szeme kinyílt. Granger állt ott. – Lehet, hogy van valamink – mondta. – Halljam. – Blaisdell egy árvaházban nőtt föl – jó, állami gondozásban, egykutya –, amelyet Hetton Housenak hívtak. A hívás arról a környékről érkezett. Sterling fölállt. – És még működik? – Nem. Tizenöt éve bezárták. – Most ki lakik benne? – Senki. A város eladta valakiknek, akik megpróbáltak iskolát csinálni belőle. Becsődöltek, a város visszavette. Azóta üres. – Lefogadom, hogy ott van – mondta Sterling. Ez csak megérzés volt, de úgy érezte, igaza van. Ma

reggel elkapják a trógert és akárkit, aki vele van. – Hívd az állami rendőrséget. Húsz emberre van szükség, legalább húszra, meg rám és rád. – Gondolkodott. – És Franklandre. Hozd ki az irodából Franklandet. – A helyzet az, hogy éppen alszik... – Rúgd ki az ágyból. És mondd meg Normannak, hogy húzzon ide. Majd ő kezeli a telefont. – Biztos, hogy így akarod... – Igen. Blaisdell bűnöző, idióta és lusta. – A bűnözők lustasága külön cikkely volt Albert Sterling magánegyházának hiszekegyében. – Hova máshova mehetett volna? – Az órájára nézett. Háromnegyed hat. – Remélem, hogy a srác még él. De azért nem fogadnám le. Blaze háromnegyed hétkor ébredt. Oldalra fordult, hogy megnézze Joe-t, aki mellette aludt az éjjel. Úgy tűnt, testének melege jót tett a kislegénynek. A bőre hűvös volt, és már nem húzott annyira a lélegzete. De azok a hektikás piros foltok még mindig ott voltak az arcán. Blaze bedugta az egyik ujját a baba szájába (Joe azonnal szopni kezdte), és baloldalt egy új duzzanatot érzett az ínyben. Amikor megnyomta, Joe felnyögött álmában, és elhúzta az arcát. – Rohadt fog! – suttogta Blaze. Joe homlokára nézett. A seb varasodott, biztos nem marad utána heg. Ez jó. A homlok vezeti a támadást az életben. Pocsék hely egy forradásnak. Végzett a vizsgálattal, de továbbra is elbűvölten bámulta az alvó baba arcát. Leszámítva a

fűrészfogas, hegedő sebet, Joe bőre tökéletes volt. Fehér, de valami meleg olajszín izzott alatta. Blaze arra gondolt, hogy sosem fog leégni, inkább olyan lesz a színe, mint a szép, öreg fának. Annyira lebarnul, hogy néhányan talán feketének nézik majd, mélázott Blaze. Nem lesz olyan rákvörös, mint én. Joe szemhéja halványan, de láthatóan kékes volt. Ugyanilyen kék rajzolt két pici sarlót a lehunyt szeme alá. Ajka rózsásan csücsörített. Blaze megfogta Joe egyik kezét és a tenyerében tartotta. Az ujjacskák azonnal megmarkolták a kisujját. Arra gondolt, hogy Joe-nak nagy keze lesz. Egy napon majd kárpitoskalapácsot vagy csavarhúzót fog velük. Vagy akár festőecsetet. Megborzongott, mikor földerengtek előtte a gyermek lehetőségei. A legszívesebben felkapta volna. Hogy miért? Hát, hogy lássa, amint kinyitja a szemét és ránéz. Kit tudja, hogy azok a szemek mit láthatnak az elkövetkező években? De most zárva voltak. J o e zárva volt, mint egy csodálatos, döbbenetes könyv, amelynek a történetét láthatatlan tintával írták. Blaze rájött, hogy a pénz már nem is érdekli igazán. Az érdekli, hogy milyen szavak jelennek meg azokon az oldalakon. És milyen képek. Megcsókolta a tiszta bőrt a vágás fölött, azután visszahajtotta rá a takarót, és odament az ablakhoz. Még mindig havazott; a fehér levegőben fehér pelyhek hullottak a fehér földre. Eshetett vagy húsz centi az éjjel. És még mindig nem állt el a havazás. Már csaknem elkaptak, Blaze!

Megpördült. – George! – szólt halkan. – Te vagy az, George? Nem ő volt. A hang a fejében beszélt. És mi az istentől lenne ilyen gondolata? Ismét kinézett az ablakon. Megcsonkított szemöldöke összehúzódott a gondolkodástól. Tudják, kicsoda. Olyan ostoba volt, hogy megadta annak a telefonközpontosnak a valódi nevét, még az ifjút is. Azt hitte, hogy nagyon ravasz, de valójában ostoba volt. Már megint. Az ostobaság olyan börtön, ahonnan sosem kerül ki az ember, nem harmadolnak jó magaviseletért, ez életfogytiglani büntetés. George biztosan kiröhögné. George azt mondaná: Lefogadom, hogy most előássák a priuszodat! Clayton Blaisdell legjobb számai! És ez igaz. Olvasnak majd egyházi simliről, a dél-portlandi tartózkodásról, a HH-ban töltött időről... És ekkor mintha hullócsillag futott volna végig zavart tudatán: Ez a HH! Vadul körülnézett, mintha bizonyságot akarna. Már csaknem elkaptak, Blaze! Ismét úgy érezte, hogy vadásznak rá. Csapdába esett egy szűkülő körben. Eszébe jutott a fehér vallatószoba, az, hogy vécére kellett mennie, és kérdéseket tettek fel, de nem adtak időt a válaszra. Ez alkalommal nem egy tárgyalásocska lesz egy félig üres tárgyalóteremben. Ez alkalommal cirkusz lesz, ahol minden hely elkel. Azután holtig tartó börtön. És HA megmoccan, magánzárka. Ezek is iszonyú gondolatok voltak, de messze nem a legrosszabbak. A legrosszabb arra gondolni,

hogy berontanak töltött pisztolyokkal, és visszaveszik a babát. Ismét elrabolják. Az ő Joe-ját. A hideg szobában is izzadni kezdett az arca és a karja. Te szegény balek! Úgy fogják fölnevelni, hogy zsigerből gyűlöljön téged. Erről gondoskodnak. Ez sem George volt. Ez az ő igaz gondolata volt. Eszeveszetten gyötörte az agyát, igyekezett valami tervet készíteni. Csak van hely, ahova mehet! Kell lennie! Joe ébredezni kezdett, de Blaze nem hallotta. El kell menniük. Egy biztonságos helyre. Valahol a közelben. Egy titkos helyre, ahol nem találhatják meg. Egy helyre, amelyről még George sem tudhat, egy helyre... Megszállta az ihlet. Az ágy felé fordult. Joe szeme nyitva volt. Amikor meglátta Blaze-t, rávigyorgott, és – már-már hetyke mozdulattal – bekapta a hüvelykujját. – Enned kell, Joe. Gyorsan. Menekülünk, de van egy ötletem. Megetette Joe-t sajtos marhahúspürével. Joe máskor egyhuzamban befalt egy teljes üveggel, de most az ötödik kanál után elfordította a fejét. Amikor Blaze erőltetni próbálta, sírni kezdett. Blaze átváltott cumisüvegre, és Joe mohón dudlizni kezdett. A gond az, hogy már csak három üveg maradt. Miközben Joe a takarón feküdt, és tengericsillag kezébe fogta a palackot, Blaze körberohant a szobában, kapkodott és csomagolt. Feltépett egy csomag Pamperst, és annyi pelenkát tömött az inge alá, hogy úgy felpüffedt, mint a cirkuszi kövér ember.

Ezután letérdelt, és nekilátott, hogy olyan melegen öltöztesse föl Joe-t, ahogy csak tudja: ráadott két inget, két nadrágot, pulóvert és a pici kötött sapkáját. Joe felháborodottan visított. Blaze oda se figyelt. Amikor végzett az öltöztetéssel, szoros tasakot hajtogatott két pokrócából, és belecsúsztatta Joe-t. A baba már lila volt a haragtól. Visítása végigvisszhangzott a rozzant folyosón, amikor Blaze kihozta az igazgatói irodából, és a lépcsőhöz indult. A lépcső alján a saját sapkáját is Joe fejébe nyomta, vigyázva, hogy az ellenzője bal felé nézzen. A sapka vállig beleszaladt Joe fejébe. Aztán Blaze kilépett a hófúvásba. Keresztülvágott a hátsó udvaron, és ügyetlenül átmászott a végében a betonfalon. A falon túl a mező volt valaha a Victory Garden. Most nem volt itt semmi, csak bokrok (kerek púpok a hó alatt) és összevissza nőtt, bütykös, fiatal fenyők. Magához szorította a babát, és ügetett. Joe most nem sírt, de Blaze érezte, ahogy pihegve kapkodja a mínusz tízfokos levegőt. A Victory Garden túlsó végét újabb fal zárta le, ezúttal terméskőből rakva. Sok kő kiesett már belőle, tátongó hézagokat hagyva maga után. Blaze az egyik ilyen résen ment át, és csúszkáló ugrásokkal ereszkedett le a meredek lejtőn. Bakancsának sarka fölverte a porhavat. A lejtő alján folytatódott az erdő, ám itt harmincöt-negyven éve tűz pusztított, méghozzá csúnya. A fák és a bokrok összevissza nőttek, harcoltak egymással a helyért, a fényért. Mindenfelé faomlások voltak. Sokat

eltakart a hó, Blaze-nek lassítania kellett, bármennyire sietett volna. A szél üvöltött a fák koronájában, a törzsek nyikorogva tiltakoztak. Joe nyöszörögni kezdett elfúló torokhangon. – Jól van – csitította Blaze. – Mindjárt ott vagyunk! Nem tudta, hogy az öreg szögesdrót kerítés ott van-e még, de ott volt. A hó az aljától a tetejéig befújta, Blaze kevés híján belebotlott, majdnem beleesett a babával a hóba, de óvatosan átlépte, és leereszkedett egy nyiladékba, amelyben kilátszott a föld csontváza. A hó megvékonyodott. A szél most a fejük fölött vonított. – Na, itt van – mondta Blaze. – Itt van valahol. Keresgélni kezdett körülbelül félúton attól a résztől, ahol ismét kiegyenesedett a föld: nézte a sziklatorlaszokban, félig kilógó gyökerek között, havas gödrökben, régi fenyőtűvel teli mélyedésekben. Nem találta, amit keresett. A pánik a torkát szorongatta. A hideg mostanra átszivárgott a takarókon és Joe több réteg ruháján! Talán lejjebb van. Ismét lejjebb ereszkedett, azután megcsúszott, és fenékre esett, de közben is szorította magához a babát. Olyan éles fájdalom mart bele a jobb bokájába, mintha valaki szikrát csiholt volna a húsában, és azon kapta magát, hogy egy háromszögletű árnyékfoltot bámul két gömbölyű szikla között, amelyek úgy dagadnak előtte, mint két kebel. Joe-t szorongatva odamászott. Igen, ez az! Igen és igen és igen! Lehajtotta a fejét, és bemászott.

A barlang sötét, nedves, és meglepően meleg volt. A padlót puha, régi fenyőtű borította. Blaze-t beszippantotta a múlt. John Cheltzmannel húzták be ide az ágakat, miután véletlenül rábukkantak erre a helyre, amikor egy délután megszöktek a HH-ból. Letette a babát az ágrétegre, átkutatta a zsebeit a konyhai gyufa után, amelyet mindig magánál tartott, és meggyújtott egy szálat. A libegő láng fényében látta a falon Johnny precíz betűit: Johnny C és Clay Blaisdell. Augusztus 15. Harmadik év a pokolban. Gyertyakorommal írta. Blaze megborzongott – nem a hidegtől, itt nem –, és eloltotta a gyufát. Joe mereven bámult föl rá a homályban. Zihált. A szeme tele volt rémülettel. Most abbahagyta a zihálást. – Krisztusom, mi bajod? – kiáltotta Blaze. A sziklafalak visszafúrták a hangot a fülébe. – Mi a baj? Mi.. Rájött. Túl szorosak a takarók. Meghúzta őket, amikor letette Joe-t, és túl erősen húzta meg. A srác nem kapott levegőt. Remegő ujjakkal lazábbra engedte a pokrócokat. Joe fuldokolva beszívott egy hatalmas adag nedves, barlangi levegőt, aztán sírni kezdett. Gyenge, reszketeg hang volt. Blaze kirázta a pelenkákat az ingéből, azután elővette az egyik üveget. Igyekezett Joe szájába dugni a cuclit, de a kisfiú elfordította a fejét. – Akkor várj – mondta Blaze. – Csak várjál itt. Fogta a sapkáját, föltette, balra igazította az ellenzőt, és kiment.

A nyiladék végében kihúzott néhány jó száraz ágat egy faomlásból, és markolt alóla avart. Ezt a zsebébe dugta. Amikor visszatért a barlangba, rakott egy kis tüzet, és meggyújtotta. A bejáratnál volt egy kis hasadás, olyan, mint a farkastorok, és elég ahhoz, hogy a huzat kivigye a füst nagyját. Azon nem kell aggódni, hogy valaki meglátja azt a kevés füstöt. Legalábbis addig nem, amíg a szél és a havazás el nem áll. Egyenként rakta az ágakat a tűzre, míg vígan ropogni nem kezdett. Akkor az ölébe vette Joe-t, a tűzhöz telepedett, úgy melengette. A kis fickó most természetesebben lélegzett, de azért még mindig zörgött a tüdeje. – Orvoshoz kell vigyelek – mondta neki Blaze. – Ahogy innen kijutunk. Majd ő helyrehoz. Olyan egészséges leszel, mint a makk! Joe váratlanul rávigyorgott, megmutatta negyedik fogát. Blaze megkönnyebbülten vigyorgott rá vissza. A srác nem lehet nagyon rosszul, ha vigyorog, igaz? Odanyújtotta egy ujját. Joe megmarkolta. – Rázd meg, koma! – mondta Blaze, és elnevette magát. Azután elővette a hideg tejet a zubbonya zsebéből, ledörgölte róla az avart, és a tűz mellé tette melegedni. Odakint a szél üvöltött és visított, de itt bent szépen melegedett az idő. Bár elsőre eszébe jutott volna a barlang! Sokkal jobb a HH-nál. Hibázott, amikor egy árvaházba vitte Joe-t. Ez volt az, amit George rossz jelnek hívott volna. – Hát – mondta –, úgysem fogsz emlékezni rá. Igaz? Amikor a palack megmelegedett, odaadta Joenak.

Ez alkalommal a baba mohón rácuppant, és kiitta az egészet. Az utolsó cseppeknél az az üveges, réveteg tekintet ült ki a szemébe, amelyet Blaze most már jól ismert. A vállára kapta Joe-t, és ringatta. A baba kettőt böffentett, és majdnem öt percig gagyogott érthetetlenül. Azután elhallgatott. A szeme ismét lecsukódott. Blaze kezdett hozzászokni a napirendjéhez. Joe most negyvenöt percet – talán egy órát – alszik, és a reggel többi részében tevékenykedni akar. Rettegett itt hagyni, különösen az esti baleset után, de muszáj volt. Az ösztönei ezt súgták. Lefektette Joe-t az egyik takaróra, a másikat ráterítette, és nagy kövekkel nyomtatta le a takarók szélét. Úgy gondolta – remélte –, hogy ha Joe fölébred az ő távollétében, meg tud fordulni, de nem tud kimászni. Ennyinek elégnek kell lennie. Kihátrált a barlangból, azután elindult visszafelé a saját nyomain. Már kezdte belepni őket a hó. Sietett, és ahol a terep megengedte, rohanni kezdett. Negyed nyolc volt. Miközben Blaze a baba etetéséhez készülődött, Sterling már a letartóztató-felkutató hadművelet parancsnoki kocsijában, egy terepjáróban ült. Az első ülésen. Egy állami rendőr vezetett. Ha levette nagy, lapos kalapját, a rendőr úgy festett, mint egy tengerészgyalogos újonc az első hajnyírás után. Sterlinget szinte minden állami rendőr tengerészgyalogos újoncra emlékeztette. Viszont a legtöbb

FBI-ügynök olyan, mint egy ügyvéd, vagy egy könyvelő, ami így helyes, mivel... Összeszedte szállongó gondolatait, és visszarántotta őket a föld felszínére. – Nem tudná egy kicsit jobban megnyomni a gázpedált? – Dehogynem – felelte a rendőr. – Azután a délelőtt további részét azzal tölthetnénk, hogy a fogainkat szedegetjük ki valamelyik hókupacból. – Fölösleges ez a hangnem, igaz? – Ideges vagyok ettől az időjárástól – felelte a rendőr. – Ez a szaros hóvihar! Pokolian csúszós az út. – Jól van. – Sterling az órájára nézett. – Milyen messze van Cumberland? – Tizenöt mérföld. – Mennyi idő? A rendőr vállat vont. – Huszonöt perc? Sterling felmordult. Ez egy „közös bevetés” volt a maine-i állami rendőrség és az Iroda részvételével, és Sterling csak a gyökérkezelést utálta jobban a „közös bevetéseknél”. Az állami bűnüldözők bevonása erősen növelte az elbaszás lehetőségét. Ez a lehetőség valószínűséggé izmosodott, ha az Iroda a helyi szervekkel való „közös bevetésre” kényszerült, ám ez is épp elég rossz: egy kamu tengerészgyalogossal utazni, aki fél túllépni az ötvenmérföldes sebességet. Izgett-mozgott az ülésen, a pisztoly markolata nyomta a hátát. De hát mindig ott hordta. Sterling bízott a pisztolyában, az Irodában és az orrában. Olyan orra volt, mint egy jó kajtár ebnek. Egy jó

kajtár eb nem csak kiszimatolja a fürjet vagy a pulykát a bozótban; a jó kutya képes megérezni a félelmet, és azt is, hogy ez a félelem hogy és mikor kényszerít kitörésre. Tudja, hogy a repülés kényszere mikor lesz erősebb a lapulásénál. Blaisdell bujkál, valószínűleg a kiszuperált árvaházban. Ez így nagyon jól van, de Blaisdell ki fog törni. Ezt súgta Sterling orra. És noha ennek a baromnak nincsen szárnya, lába van, és tud futni. Kezdte úgy vélni, hogy Blaisdell egyedül dolgozik. Ha lenne az ügyben még valaki – az ész, ahogy Sterling és Granger eleinte gondolta –, mostanra bizonyára hallatott volna magáról, ha másért nem, hát azért, mert Blaisdell buta, mint a tök. Most valószínűleg egyedül van, és valószínűleg a régi árvaházban dekkol (akár egy hazafelé tartó, hülye postagalamb, gondolta Sterling), és biztosra veszi, hogy ott senki nem fogja keresni. Nincs oka azt hinni, hogy rátalálnának, amíg meglapul ott, mint rémült fogoly a bokorban. Csakhogy Blaisdell sejti, mi készül. Sterling ezt tudta. Az órájára nézett. Most múlt fél hét. A háló egy háromszögű területet fog lefedni, amelyet nyugaton a 9-es út, északon egy Vöcsökvágás nevű csapás, délkeleten egy régi favágóösvény határol. Amikor mindenki a helyén lesz, addig húzzák össze a hálót, amíg el nem jutnak a Hetton House-ba. A hóesés most nem hiányzott nekik, de elfedi őket mozgás közben. Jól hangzott, mégis...

– Nem tudna egy kicsit gyorsabban menni? – kérdezte. Érezte, hogy nem kéne ezt tennie, hiba noszogatni ezt a fickót, de nem bírta megállni. A rendőr ránézett a mellette ülő férfira, nyúzott, fonnyadt arcára, égő szemére, és azt gondolta: Ez az űberpöcs meg akarja ölni a gyanúsítottat. – Kapcsolja be a biztonsági övét, Sterling ügynök – mondta. – Be van – mondta Sterling. Beleakasztotta a hüvelykujját, mint egy nadrágtartóba. A rendőr sóhajtott, és kicsit erélyesebben rálépett a gázpedálra. Sterling reggel hétkor adta ki a parancsot, és az erők mozgásba lendültek. A hó nagyon mély volt – egyes helyeken a métert is meghaladta – az emberek azonban, tartva a rádiókapcsolatot, rendületlenül gázoltak benne. Senki sem panaszkodott. Egy gyermek élete volt a tét. A havazás irreálisan nyomasztóvá tett mindent. Olyanok voltak, mint egy régi némafilm alakjai, egy szépiaszínű melodrámából, ahol nem kétséges, ki a gazember. Sterling úgy irányította az akciót, mint egy jó hátvéd, egy adó-vevővel fogta össze a szálakat. A keletről közeledő embereknek volt a legkönnyebb dolguk, így hát lelassította őket, hogy szinkronban maradjanak a 9-es úton és a Vöcsökvágás felől, a Vöcsökdombon át érkezőkkel. Nemcsak azt akarta, hogy vegyék körül a Hetton House-t, hanem ráadásul minden bokrot és facsoportot kutassanak át a madara után. – Sterling, itt Tanner. Hallasz?

– Hallak, Tanner. Jelentést. – Az árvaházhoz vezető út elején vagyunk. A lánc elzárja az utat, de a lakatot letörték. Tényleg itt van. Vétel. – Vettem – mondta Sterling. Idegein végigfutott az izgalom. A hideg ellenére verejtékezni kezdett az ágyéka és a hónalja. – Vannak friss keréknyomok? – Nincsenek. Vétel. – Haladjatok tovább. Vége. Elkapták! Sterling nagy félelme az volt, hogy Blaisdell ismét megelőzte őket – elhajtott a babával, és ők ismét lemaradtak –, de nem így volt. Halkan beszélt a rádióba, és az emberek gyorsítottak. Kutyaként zihálva törtettek a hóban. Blaze átmászott a falon, amely elválasztotta a Victory Gardent a HH hátsó udvarától. Az ajtóhoz rohant. Az agya rémítően kalamolt. Az idegei olyanok voltak, mintha mezítláb talpalna üvegcserepeken. Újra és újra George szavai kongtak az agyában: Már csaknem elkaptak, Blaze! Eszelős ugrásokkal száguldott föl a lépcsőn, berontott az irodába, és mindent belerámolt a mózeskosárba. Azután lerobajlott a lépcsőn, és kirohant. Fél nyolc volt. Fél nyolc. – Állj! – mondta halkan Sterling az adó-vevőbe. – Mindenki álljon meg egy percre. Granger! Bruce! Veszitek? A válaszoló hangnak volt némi bocsánatkérő mellékzöngéje. – Corliss vagyok. – Corliss? Nem maga kell, Corliss. Bruce kell. Vétel.

– Granger ügynök kiesett, uram. Úgy gondolja, hogy eltört a lába. Vétel. – Micsoda? – Ezek az erdők tele vannak faomlásokkal, uram. Ő, izé, belebotlott az egyikbe, és az engedett alatta. Mit tegyünk? Vétel. Az idő csak múlik. Sterling egy irdatlan homokórát látott, csak ebben hó volt homok helyett, és Blaisdell most siklott át a felső részéből az alsóba. Egy kurva szánkón. – Tegyék sínbe, takarják be melegen, és adják oda neki a rádióját. Vétel. – Igenis. Akar vele beszélni? Vétel. – Nem. Azt akarom, hogy haladjanak. Vétel. – Igen, uram. Világos. – Remek – mondta Sterling. – Minden csoportvezetőnek: belehúzni, emberek! Vége. Blaze lihegve futott keresztül a Victory Gardenen. Elérte a végében a romos kőfalat, átmászott rajta, és a kosarat a melléhez szorítva, nadrágféken lecsúszott az erdőbe. Föltápászkodott, elindult, azután megállt. Letette a kosarat, és előhúzta George pisztolyát az övéből. Semmit sem látott, semmit sem hallott, mégis tudta. Behúzódott egy nagy, öreg fenyő mögé. Bal arcát zsibbadtra csapkodta a hó. Mozdulatlanul várt. Agyában fortyogott a harag. Annyira vissza akart menni Joe-hoz, hogy az már fájt, de ugyanolyan erős volt a késztetés, hogy itt lapuljon néma csöndben.

Mi van, ha Joe kikeveredett a pokrócokból, és belemászott a tűzbe? Nem teszi meg, mondta magában. Még a babák is félnek a tűztől. Mi van, ha kimászott a barlangból a hóra? Mi van, ha éppen most fagy halálra, miközben Blaze csak áll itt, mintha odaszúrták volna? Nem fogja megtenni. Alszik. Igen. És semmi garancia nincs arra, hogy meddig marad így, egy idegen helyen. És mi van, ha a szél megfordult és a barlang megtelik füsttel? Miközben te itt vagy, az egyetlen élő ember két –, talán négymérföldes... Nem ő itt az egyetlen élő ember. Valaki még volt itt. Valaki. De az erdő hallgatott. Csak a szél zúgott, a fák recsegtek, és a hó sziszegett halkan. Indulni kell. Nem igaz. Várni kell. Akkor kellett volna megölnöd a kölyköt, amikor mondtam, Blaze! George. Most a fejében! Az istenfáját! Sosem voltam másutt. Most pedig indulj! Elhatározta, hogy így tesz. Aztán úgy döntött, előbb tízig számol. Hatnál tartott, amikor lejjebb a lejtőn valami elvált a fák szürkészöld sávjától. Állami rendőr volt, de Blaze nem érzett félelmet. Valami kiégett, halálos nyugalmat érzett. Most csak Joe számít, az, hogy vigyázhasson Joe-ra. Úgy gondolta, hogy őt talán nem venné észre a rendőr, de a nyomait biztosan észreveszi, és ez ugyanakkora

baj. Látta, hogy a rendőr tőle jobbra fog elhaladni, így hát átsiklott a nagy fenyőfa bal oldalára. Arra gondolt, hányszor játszottak ezek között a fák között; rabló-pandúrt, cowboyokat és indiánokat. Megütöttek egy görbe ággal, és véged volt. Egyetlen lövés, és vége. Nem is kell meghalnia vagy megsebesülnie senkinek. A hang is elég. Blaze érezte, hogy a nyakán lüktetnek az erek. A rendőr megállt. Meglátta a nyomokat. Meg kellett látnia. Vagy Blaze kabátjának egyik csücske kilátszik a fa mögül. Blaze kibiztosította George pisztolyát. Ha valakinek lőnie kell, akkor az ő lesz. Azután a rendőr továbbment. Időnként lenézett a hóra, de leginkább a bozótra figyelt. Most százlépésnyire van. Nem, még annyira sincs. Hallotta, hogy tőle balra valaki átvergődik egy faomláson vagy valami lelógó ágak alatt, és fojtottan káromkodik. A szíve összeszorult. Akkor hát tele van velük az erdő. De talán... talán, ha mindannyian egy irányba mennek... Hetton! Körülveszik a Hetton House-t! Hát persze! És ha sikerül eljutnia a barlangig, akkor mögéjük kerül. Azután beljebb az erdőben, talán hárommérföldnyire van egy favágóösvény... A rendőr ötvenlépésnyire volt. Blaze arrébb húzódott a fatörzs mögött. Ha most a védtelen oldala felől előbukkan valaki a bozótból, akkor ráfaragott. A rendőr elhaladt a fa mellett. Blaze hallotta, ahogy a hó ropog a bakancsa alatt. Még azt is hallotta, hogy valami megcsörren a zsebében – aprópénz vagy kulcsok.

És nyikorog az öve. Ezt is hallotta. Még arrébb húzódott a fatörzs mentén, apró, oldalazó léptekkel. Azután várt. Amikor ismét kinézett, a rendőr már háttal volt. Még nem vette észre a nyomokat, de észre fogja venni. Rajtuk jár. Kilépett a fa mögül, és hatalmas, hangtalan léptekkel elindult a rendőr után. Megfordította George pisztolyát, így most a csövét markolta. A rendőr letekintett, és meglátta a nyomokat. Megmerevedett, megmarkolta az övébe dugott adóvevőt. Blaze magasra emelte a pisztolyt, és keményen lecsapott. A rendőr felmordult és megtántorodott, de a nagy kalapja felfogta az ütés nagyját. Blaze ismét lecsapott, ezúttal ferdén, és eltalálta a rendőr bal halántékát. Tompa puffanás hallatszott. A rendőr kalapja oldalra csúszott, eltakarta a jobb arcát. Blaze látta, milyen fiatal, szinte még gyerek. Ekkor a rendőr térde megroggyant. Összeesett, körülötte felhőkben gomolygott a hó. – Bassza meg! – mondta Blaze. Sírt. – Miért nem hagyjátok békén az embert? Megragadta a rendőrt a hónaljánál fogva, és behúzta a nagy fenyő mögé. Felültette, a kalapot visszatette a fejére. Nem nagyon vérzett, de Blaze-t ez nem tévesztette meg. Tudta, mekkorát üt. Nála senki sem tudta jobban. Valamennyi pulzusa volt a rendőrnek a nyakán, de nem túl erős. Ha a haverjai nem találják meg hamarosan, akkor meghal. De hát ki kérte, hogy idejöjjön? Ki kérte, hogy beleüsse a rohadt orrát?

Fölkapta a kosarat, és továbbindult. Negyed nyolc volt, mire elérte a barlangot. Joe még aludt, és Blaze ismét sírt, ezúttal a megkönnyebbüléstől. De a barlang hideg volt. A szél befújta a havat, és kioltotta a kis tüzet. Blaze nekilátott, hogy ismét megrakja. Bruce Granger ügynök figyelte, ahogy Blaze lejön a vízmosásba, és bemászik a barlang résnyi száján. Granger egykedvűen feküdt, várta, hogy a vadászat így vagy úgy véget érjen, és valaki elvigye innen. A lába pokolian fájt, és hülyének érezte magát. Most viszont úgy érezte magát, mintha megnyerte volna a lottóötöst. Az adó-vevőért nyúlt, amelyet Corliss hagyott neki. – Granger Sterlingnek – mondta halkan. – Vétel. Statikus recsegés. Különös, üres statikus recsegés. – Albert, itt Bruce, sürgős. Hallasz? Semmi. Granger egy pillanatra lehunyta a szemét. – A rohadék – mondta. Azután kinyitotta a szemét és kúszni kezdett. 8:10 Albert Sterling és két állami rendőr fegyverrel a kézben állt Martin Coslaw irodájában. Az egyik sarokban gyűrött takaró hevert. Sterling látott két üres műanyag cumis palackot. És három üres Szegfű kondenzált tejes dobozt, amelyeket mintha késsel nyitottak volna ki. Továbbá két üres Pampers pelenkás dobozt. – Francba! – mondta. – Francba, francba, francba!

– Nem lehet nagyon messze – jegyezte meg Franklin. – Gyalog megy. A sráccal. – Kint mínusz tizenkét fok van – jegyezte meg valaki a folyosón. Valamelyikőtök mondhatna már olyat is, amit nem tudok, gondolta Sterling. Franklin körülnézett. – Hol van Corliss? Brad, láttad Corlisst? – Azt hiszem, még lent – felelte Bradley. – Visszamegyünk az erdőbe – mondta Sterling. – Biztos ott van az a marha. Pisztolylövés hallatszott. Halkan, a hó is letompította, de nem lehetett eltéveszteni. Egymásra néztek. Öt másodperc telt el halálos, döbbent némaságban. Talán hét is. Azután az ajtó felé rohantak. Joe még akkor is aludt, amikor a golyó bevágódott a barlangba. Kétszer irányt változtatott, olyan hangot adva, mint egy dühös méh. Gránitszilánkok röpködtek a nyomán. Blaze pelenkákat készített ki, tisztába akarta tenni Joe-t, hogy szárazban legyen, mielőtt elindulnak. Joe most már felébredt, és sírni kezdett. Apró kezével hadonászott a levegőben. Az egyik gránitszilánk megvágta az arcát. Blaze nem gondolkodott. Meglátta a vért, és nem gondolkodott többé. Gondolatai helyét valami fekete és gyilkos dolog töltötte be. Kitört a barlangból, és üvöltve rohant a pisztolylövés irányába. 22

Blaze a Moochie’s pultjánál ült, fánkot evett, és egy Pókember képregényt olvasott, amikor George besétált az életébe. Szeptember volt. Két hónapja nem dolgozott, alig maradt pénze. A cukrászdába járó okoskák közül többeket lekapcsoltak. Magát Blazet egy hitelintézet felnyomása miatt napokig faggatták Saugusban. Nem vett részt a buliban, és olyan őszintén zavarban volt, hogy a zsaruk elengedték. Már azon gondolkodott, hogy visszatér a régi munkahelyére, a kórházi mosodába. – Ő az – mondta valaki. – Ez a Mumus. Blaze megfordult, és meglátta Hankie Melchert. Mellette egy emberke állt csiricsáré öltönyben. A kis fickónak fakó bőre volt, a szemében mintha parázs izzott volna. – Cső, Hank – mondta Blaze. – Nem láttalak egy ideje. – Egy kis állami vakáción voltam – felelte Hank. – Kiengedtek, mert nem vették hasznomat. Nem így van, George? A kis fickó semmit nem mondott, csak savanyúan elmosolyodott, és továbbra is Blaze-t nézte. Az izzó szemektől Blaze kényelmetlenül érezte magát. Kezét a kötényébe törölgetve odajött Moochie. – Csá, Hankie. – Csokoládésturmixot kérek – mondta Hank. – Te, George? – Csak kávét. Feketén. Moochie elment. – Blaze – szólalt meg Hank –, hadd mutassam be a sógoromat. George Rackley, Clay Blaisdell. – Üdv – mondta Blaze. Ebből munka nézett ki.

– Cső – rázta meg a kezét George. – Jókora darab vagy, tudod? Blaze fölnevetett, mintha még sose hallotta volna, hogy nagydarab. – George rendes pofa – vigyorgott Hank. – Valóságos Bill Crosby. Csak fehérben. – Hát persze. – Blaze még mindig mosolygott. Moochie hozta Hankie turmixát és George kávéját. George beleivott a kávéba, és elfintorodott. Moochie-ra nézett. – Napsugaram, te mindig a kávéscsészébe szarsz, vagy néha használod a vécét is? Hank odaszólt Moochie-nak: – Nem akar semmi rosszat. George bólintott. – Így van. Én egy rendes pofa vagyok. Lépj le kicsit, Hankie. Eredj hátra és tivolizzál. Hankie még mindig vigyorgott. – Igen, persze. Naná. Amikor elment, és Moochie is visszatért a pult másik végére, George ismét Blaze-hez fordult. – Ez a süket azt mondta, hogy esetleg munkát keresel. – Nem hazudott – felelte Blaze. Hankie bedobott egy érmét a játékgépbe, azután fölemelte a kezét, és dudorászni kezdett valamit, ami a Rocky kísérőzenéje is lehetett. George a sógora felé biccentett. – Most, hogy ismét kint van, nagy tervei vannak. Egy benzinkút Malden-ben. – Csakugyan? – kérdezte Blaze. – Igen. Az évszázad bűnténye. Akarsz száz dolcsit keresni ma délután? – Persze – felelte Blaze habozás nélkül.

– Pontosan azt csinálod, amit mondok? – Persze. Mi a meló, Mr. Rackley? – George. Hívj csak így. – Mi a meló, George? – Még egyszer belenézett az izzó szemekbe, és hozzátette: – Senkit sem fogok bántani. – Én sem. A piff-puff a hülyéknek való. Most pedig figyelj. Délután George és Blaze bementek a Hardy’sbe, amelyik egy virágzó áruház volt Lynnben. A Hardy’s minden eladója fehér ujjú, rózsaszín inget viselt, meg kitűzőt, amire ilyeneket írtak: SZIA! DAVE VAGYOK! Vagy JOHN! Vagy akárki. George ugyanilyen inget viselt a külső inge alatt. Az ő kitűzőjére az volt írva: SZIA! FRANK VAGYOK! Amikor Blaze meglátta, bólintott, és azt kérdezte: – Ez olyan, mint egy álnév, igaz? George mosolygott – egyáltalán nem úgy, ahogy Hankie Melcher szokott –, s azt felelte: – Igen, Blaze. Akár egy álnév. Volt valami abban a mosolyban, amitől Blaze megnyugodott. Semmi bántó vagy sértő nem volt benne. Mivel csak ketten voltak a buliban, senki sem könyökölte oldalba George-ot, amikor Blaze valami butaságot mondott. De Blaze abban sem volt biztos, hogy George vigyorogna-e, ha lenne velük még valaki. Akár olyat is mondhatna: Apádat könyököld oldalba, baromarcú! John Cheltzman halála óta először talált szimpinek valakit. George is nehezen küzdötte át magát az életén. A providence-i Szent József katolikus kórház

szociális kórtermében látta meg a világot: az anyja hajadon volt, az apa ismeretlen. Az anya elutasította az apácák javaslatát, hogy adja örökbe a gyereket, ehelyett bunkónak használta a családjával szemben. George a városnak abban a részében nőtt föl, ahol a nadrágoknak foltos az ülepük, és négyévesen agyalta ki az első simlit. Az anyja éppen el akarta verni, mert kiborított egy tányér kását, mire George azt mondta, hogy egy férfi levelet hozott neki, és az előtérben hagyta. Miközben az asszony ezt kereste, fia kizárta a lakásból, és lelépett a tűzlétrán keresztül. Később kétszeres verést kapott, de sosem felejtette el azt az örömöt, hogy győzött, még ha csak rövid időre is! Egész életében azt az ezt jól megcsináltam? – érzést üldözte. Múlékony érzés volt, de mindig nagyon jólesett. Eszes és epés fiú volt. A tapasztalat sok olyasmire megtanította, amit a Hankie Melcher-féle vesztesek sosem tanulnak meg. Amikor tizenegy éves volt, ő és három idősebb ismerőse (haverjai nem voltak) elloptak egy kocsit, és addig furikáztak Providence-től Central Fallsig, míg el nem kapták őket. A tizenöt éves, aki vezetett, javítóintézetbe került. George és a többiek próbaidőt kaptak. Ezenfelül George hatalmas verést is attól a szürke arcú stricitől, akivel akkor az anyja élt. Aidan O’Kellahernek hívták, és hírhedt volt a rossz veséjéről. Az utca Pisis Kelly néven ismerte. Pisis addig verte, míg George féltestvére sikoltozva kérte, hogy hagyja abba.

– Te is kérsz? – kérdezte Pisis a kislánytól, és amikor Tansy megrázta a fejét, annyit mondott: – Akkor fogd be azt a kurva bagólesődet. George ok nélkül soha többé nem lopott kocsit. Egy esetből megtanulta, hogy az autókázás aránytalanul sokba kerül. Ez egy ilyen örömtelen világ. Tizenhárom éves korában őt és egy barátját bolti lopásért kapták el a Woolworth’sben. Megint próbaidőt kapott. És megint verést. Továbbra is lopott a boltokban, csak javított a technikáján, és nem kapták el még egyszer. Tizenhét éves korában Pisis munkát adott neki a futtatóiparban. Akkortájt Providence egyfajta kisebb felvirágzást élt meg, amivel kivételszámba ment a gazdaságilag kimerült új-angliai államok között. Jól éltek a lányok. George is. Szép ruhákat vett magának. Megtollasodott. Pisis ügyes, vállalkozó szellemű fiúnak tartotta George-ot, aki minden szerdán legombolt neki hatszázötven dollárt. Csak azt nem tudta, hogy George kétszázat zsebre tett. Azután a gengszterek feljöttek északra Atlantic Cityből, és átvették a lányok futtatását. Néhány helyi középsúlyos gengsztert hidegre tettek. Pisis Kellyt egy roncstelepen tették hidegre. A torkát átvágták, a golyói egy Chevrolet Biscayne kesztyűtartójában voltak. Miután a megélhetését elvették, George elment Bostonba. Magával vitte tizenkét éves húgát is. Tansy apja ugyancsak ismeretlen volt, de George gyanakodott; Pisisnek ugyanolyan gyenge álla volt.

A következő hét évben George továbbfejlesztett számos trükköt. Ki is talált párat. Az anyja oda se figyelve aláírt egy papírt, amely George-ot tette meg Tansy Rackley gyámjává, ő pedig iskolába küldte a kis kurvát. Azután egy szép napon fölfedezte, hogy húga fecskendővel nyomja magába a heroint. Továbbá, ó, boldog ifjúság, fel is csinálták. Hankie Melcher hajlandó volt feleségül venni. George ezen először csodálkozott, később már nem. A világ tele van hülyékkel, akik kezük-lábuk összetörik, hogy megmutassák, milyen okosak. George azért társult Blaze-zel, mert ő olyan bolond volt, aki nem játszotta meg magát. Nem volt okostojás, nem volt felvágós, sem törpe Clyde. Nem biliárdozott, pláne nem hernyózott. Sima tahó volt. Eszköz volt, és a közös évek során George így is használta. De sosem bánt vele rosszul. Mint egy jó ács, szerette a jó szerszámot – az olyat, amely mindig működik, amikor szükség van rá. Blazenek nyugodtan hátat fordíthatott. Elalhatott abban a szobában, amelyikben Blaze ébren volt, és tudta, hogy amikor fölébred, a pénz még mindig ott lesz az ágy alatt. Blaze ugyanakkor megnyugtatóan hatott George dühös, éhező belsejére, és ez nem volt csekélység. Egy napon George rájött, hogy ha azt mondja, Blazer, lépj le a tető széléről, mert most ezt kell csinálni... nos, akkor Blaze megteszi. Bizonyos értelemben Blaze volt az a Cadillac, amelyet George sosem tudott megszerezni – príma rugózása volt a rossz utakra.

Amikor beléptek a Hardy’sbe, Blaze egyenesen a férfikonfekció-osztályra ment, mert ezt az utasítást kapta. Nem a saját tárcáját vitte magával, hanem egy olcsó, műanyag vacakot, amely tizenöt dollárt és egy David Billings, readingi lakos nevére szóló igazolványt rejtett. Ahogy belépett a konfekcióosztályra, a kezét a hátsó zsebébe dugta – mintha ellenőrizné, ott van-e a tárcája –, és háromnegyedéig kihúzta a brifkót. Mikor lehajolt, hogy megnézze valamilyen ing árcéduláját egy alsó polcon, a tárca a padlóra esett. Ez volt a művelet legkényesebb része. Blaze félig megfordult, fél szemmel a tárcát leste, vigyázva, hogy ne keltsen feltűnést. Egy felületes megfigyelő úgy látta volna, hogy teljesen elmerül, a Van Heusen rövid ujjú ingek szemlélésében. George e tekintetben gondosan kioktatta. Ha egy becsületes ember veszi észre a tárcát, akkor vesztettek, mehetnek át a Kmartba. Néha fél tucat helyre be kell nézni, mire bejön a trükk. – Nahát! – mondta Blaze. – Nem is tudtam, hogy ilyen sok becsületes ember van. – Nem azok – felelte George jeges mosollyal. – De sokan majréznak. És le ne vedd a szemed arról a kurva tárcáról! Ha valaki átver, ugrott a tizenöt dollárod, és az én sokkal értékesebb igazolványom. Azon a napon a Hardy’sban bejött a szűz kéz szerencséje. Jött a sorok között egy ember, akinek az ingén aligátor díszlett, kiszúrta a tárcát, azután körülnézett, hogy nem jön-e valaki. Senki nem jött.

Blaze az ingek között válogatott, kivett egyet, és magához mérte a tükör előtt. A szíve vadul dobogott. Várj, amíg zsebre vágja, mondta George. Azután elszabadulhat a pokol. Az aligátoros ember odatolta a tárcát a szvetterekhez, ahol éppen állt. Azután a zsebébe nyúlt, kivette az autója kulcsait, leejtette őket a padlóra. Hoppá. Lehajolt, hogy fölvegye a kulcsokat, ugyanakkor hozzájuk markolta a tárcát. Mindent a nadrágzsebébe dugott, és már ment is tovább. Blaze bikahangon felbődült. – Tolvaj! Tolvaj! Igen, MAGA! A vásárlók megfordultak, a nyakukat nyújtogatták. Az eladók odanéztek. Az emeleti ügyeletes betájolta a probléma forrását, és sietve megindult felé, útközben megállva egy pénztárgépnél, amíg megnyomta a speciális gombot. Az aligátoros ingű férfi elsápadt... körülnézett... futásnak eredt. Négy lépést tehetett meg, mielőtt Blaze galléron kapta. Kapd el jól, de ne bántsd, mondta George. Csak kiabálj. És akármit csinálsz, ne hagyd, hogy elejtse a tárcát. Ha úgy fest, mintha meg akarna szabadulni tőle, rúgd tökön! Blaze megragadta a férfi vállát és föl-le rázta, mint amikor valaki egy üveges gyógyszert ráz föl használat előtt. Az aligátoros ember barbár üvöltést hallatott. Aprópénz repült szét a zsebeiből. Kezét abba a zsebébe dugta, amelyikben a tárca volt, éppen ahogy George megjósolta, és Blaze tökön rúgta

– noha nem túl keményen. Az aligátoros ember sivított. – Majd megtanítlak, hogy lopd el a tárcámat! – bömbölte Blaze a pasas képébe. Kezdett belejönni. – Megöllek! – Szedje már le rólam valaki! – kiáltotta a pofa. – Szedjék le! A férfiosztály egyik eladója beleütötte az orrát. – Hé, elég legyen! George, aki az öltönyöket vizsgálgatta, kigombolta a külső ingét, levette, és egy halom doboz alá dugta. Esze ágában sem volt álcázni, mit csinál. Egyáltalán senki nem nézett oda. Blaze-t figyelték, aki hatalmasat rántott a pofán, és pont középen tépte el az aligátoros inget. – Megállni! – kiáltotta az eladó. – Nyugalom! – A szemét ellopta a tárcámat! – kiáltotta Blaze. Körülvették őket a szájtátik. Látni akarták, hogyan öli meg Blaze a markában lógó fickót, mielőtt az emeleti ügyeletes, az áruházi nyomozó vagy bárki más odaér. George megnyomta a gombot a férfiosztály két kasszájának egyikén, és nekilátott kiszedni a fiókokból a pénzt. A nadrágja túl nagy volt, és egy zsebet – egyfajta rejtett övtáskát – varrtak az elejébe. Ebbe gyömöszölte a bankjegyeket. Először a tízeseket és húszasokat – akadt még néhány ötvenes is, ez tényleg a szűz kéz szerencséje –, azután az ötösöket és az egydollárosokat. – Befejezni! – ordította az emeleti ügyeletes, ahogy utat vágott a tömegen át. A Hardy’s áruházi detektívje a nyomában loholt. – Elég! Álljanak le!

A detektív benyomakodott Blaze és a tépett aligátoros inget viselő ember közé. Ahogy a botli hekus odaér, hagyd abba a balhét, mondta George, de azért továbbra is tegyél úgy, mintha meg akarnád ölni az illetőt. – Nézze meg a zsebeit! – bömbölte Blaze. – Meglopott a szemét! – A padlóról vettem föl a tárcát – ismerte el az aligátoros férfi –, és alighogy körülnéztem, mert kerestem a lehetséges tulajdonost, ez... ez a gyilkos... Blaze rávetette magát. Az aligátoros visszahőkölt. Az áruházi hekus ellökte Blaze-t. Ő nem bánta. Remekül szórakozott. – Nyugi, nagydarab! Higgadjon le! Az ügyeletes közben az aligátoros nevét kérdezte. – Peter Hogan. – Pakolja ki a zsebeit, Mr. Hogan. – Eszemben sincs! Közbeszólt az áruházi hekus: – Pakolja ki, mert hívom a rendőröket! George a lifthez ment, olyan éberen és vidáman, mint a legjobb Hardy’s alkalmazott, aki valaha is itt bélyegzett reggelente. Peter Hogan megfontolta, hogy érdemes-e tovább ellenállnia, aztán kiürítette a zsebeit. A tömeg felhördült az olcsó, barna tárca láttán. – Ez az – mondta Blaze. – Az enyém. Nyilván akkor vette ki a farzsebemből, amikor egy inget nézegettem. – Van benne igazolvány? – kérdezte a zsaru, és szétnyitotta a tárcát.

Blaze egy borzalmas pillanatra elakadt. Aztán mintha George ott állt volna mellette. David Billings, Blaze! – Hát persze, Dave Billings! – felelte Blaze. – Az én vagyok. – Mennyi pénz volt benne? – Nem sok. Talán tizenöt dolcsi. A hekus az ügyeletesre pillantott, és bólintott. A tömeg ismét felmorajlott. A detektív visszaadta a tárcát Blaze-nek, aki zsebre vágta. – Maga velem jön! – mondta a nyomozó. Megragadta Hogan karját. – Oszoljanak, emberek, vége! – mondta az ügyeletes. – A Hardy’s tele van áruval, és nekem el kell adnom. – Blaze szerint ez ugyanolyan jól hangzott, mint ha a rádióban hallotta volna egy bemondótól. Nem csoda, ha ez a tag ilyen felelősségteljes állást tölt be. Az ügyeletes most hozzá fordult: – Velem jönne, uram? – Persze! – felelte Blaze, és fenyegetően meredt Hoganra. – Csak hadd vegyem meg azt az inget, amit kinéztem. – Úgy vélem, azt meg fogja kapni ajándékba a cégtől. De szeretném, ha egy kis időre benézne a második emeletre. Keresse Mr. Flahertyt. 7. szoba. Blaze bólintott, és visszafordult az ingekhez. Az ügyeletes elment. A közelben az egyik eladó éppen be akart nyúlni abba a pénztárgépbe, amelyet George az imént kifosztott. – Hé, maga! – szólt oda neki Blaze, aztán intett. Az eladó közelebb jött... de nem túl közel. –

Segíthetek, uram? – Van ezen a helyen büfé? Az eladó megkönnyebbülten bólintott. – A földszinten. – Maga az én emberem – mondta Blaze. Jobb kezének mutató- és hüvelykujjából pisztolyt formált, kacsintott, azután elindult a lift felé. Az eladó figyelte. Mire visszaért a pénztárhoz, amelynek valamennyi fiókja üres volt, Blaze már kiért az utcára. George egy rozsdás, öreg Fordban várta. És elhúztak. Háromszáznegyven dollárt szereztek. George pontosan elfelezte. Blaze föllelkesedett. Ez volt a legkönnyebb munka, amit valaha csinált. George remek koponya. Ezt a trükköt az egész városban alkalmazhatják. George mindezt egy harmadosztályú bűvész szerénységével fogadta, aki most húzta elő a nyuszit a kalapból egy születésnapi bulin. Nem közölte Blaze-zel, hogy a trükk ötlete még általános iskolás korában született, amikor két srác összeverekedett a büfében, és egy harmadik kiemelte a zsét, miközben a büfés szétválasztotta őket. Azt sem mesélte el, hogy lebuktak a harmadik esetnél, de lehet, hogy a másodiknál. Egyszerűen bólintott, vállat vont, és élvezte a nagydarab golyhó ámulatát. Ámulatát? Rajongását! Bementek Bostonba, megálltak egy italboltnál, vettek másfél liter Old Granddadet. Beültek a Washington Streeten a Constitutionba két filmre, bámulták az autós üldözéseket meg az automata

fegyverrel lövöldöző embereket. Amikor este tízkor kijöttek, mindketten piásak voltak. Mind a négy keréktárcsát lelopták a Fordról. George dühöngött, noha a tárcsák pont olyan ócskák voltak, mint az egész kocsi. Amikor meglátta, hogy valaki leszedte a SZAVAZZ A DEMOKRATÁKRA öntapadót is, nevetni kezdett. Leült a járdára és addig nevetett, amíg könnyek peregtek fakó arcán. – Egy Reagan-rajongó volt! – mondta. – Uram-atyám. – Lehet, hogy nem is az a pasi kaparta le a fönnragadódat, mint aki leszerelte a tárcsákat – mondta Blaze, miközben leült George mellé. A feje forgott, de ez jó forgás volt. Kellemes forgás. – Fönnragadó! – üvöltötte George. Meggörnyedt, mintha gyomorgörcse volna, de visított a röhögéstől – Mindig tudtam, hogy van egy jó szó Barry Goldwaterre! Kibaszott fönnragadó! – Azután abbahagyta a nevetést. Könnyező, ünnepélyes szemmel nézett Blaze-re, és azt mondta: – Blazer, összepisáltam magam. Blaze nevetni kezdett. Annyira nevetett, hogy hanyatt dőlt a járdán. Még sosem nevetett ekkorát, még akkor sem, amikor John Cheltzman volt a barátja. Két évvel később George lebukott, amikor csekket hamisított. Blaze-nek ismét szerencséje volt. Influenzába esett, és George egyedül volt, amikor a zsaruk elkapták egy danversi kocsma előtt. Három évet kapott – szigorú ítélet büntetlen előélet mellett ám George közismert szélhámosnak számított, a bíró pedig közismerten kemény alak volt. Lehetett akár fönnragadó is. Húsz hónap lett belőle, mert

figyelembe vették az előzetest és a jó magaviseletet. Az ítélet előtt George félrehúzta Blaze-t. – A Walpoleba megyek, nagyfiú. Legalább egy évet le kell ülnöm. Talán még többet is. – De az ügyvéded... – Az a faszfej még a pápát sem tudná megvédeni, ha nemi erőszakkal vádolnák. Ide figyelj: ne menj Moochie-hoz. – De hát Hank azt mondta, hogy ha odamegyek, ő tud... – Kerüld Hankie-t is. Keress valami rendes munkát, amíg kijövök, abból élj. Meg se próbálkozz valamelyik simlivel. Ahhoz te hülye vagy. Ugye, te is tudod? – Igen – felelte Blaze, és elvigyorodott. De inkább sírni lett volna kedve. George látta rajta, és a karjába öklözött. – Nem lesz semmi baj – mondta. Blaze már menőben volt, amikor George utána kiáltott. Blaze megfordult. George türelmetlen mozdulatot tett a homloka felé. Blaze bólintott, és a jószerencse-oldalra igazította a sapkáját. Elvigyorodott. De belül még mindig sírni lett volna kedve. Megpróbálkozott a régi munkájával, de túlságosan unalmas volt a George-dzsal töltött idő után. Abbahagyta, valami jobbat keresett. Egy ideig kidobóember volt, de nem vált be. Túlságosan lágyszívű volt. Visszament Maine-be, cellulóznak való fát vágott, és várta, hogy George kiszabaduljon. Szerette a

favágást, és szívesen szállította a karácsonyfákat délre. Szerette a friss levegőt, és a látóhatárt, amelyet nem törtek meg a magasépületek. A város néha jó volt, de az erdő csöndesebb. Voltak madarak, és néha látta, ahogy a szarvasok átkelnek a tavakon, és olyankor erősebben vert a szíve. Az biztos, hogy nem hiányzott neki a metró, a tolakodó tömeg. De amikor George küldött egy kurta üzenetet – Pénteken szabadulok, remélem, ott leszel –, Blaze felmondott, és ismét délnek indult Bostonba. George egy csomó új simlit tanult a Walpole-ban. Úgy próbálták ki őket, ahogy az öregasszonyok szokták az új autójukat. A legsikeresebbnek a homokos trükk bizonyult. Legalább három évig úgy ment, mint a karikacsapás, amíg Blaze le nem bukott azon, amit George „Jézus-melónak” hívott. Még valamit fölszedett George a börtönben: egy nagy dobás ötletét. Mert, mondta Blaze-nek, nem tölthetik azzal legszebb éveiket, hogy homokosokkal kezdenek ki olyan bárokban, ahol mindenki úgy öltözik, mint a Rocky Horror Picture Show-ban. És nem házalhatnak örökké hamis enciklopédiaelőfizetésekkel sem. Nem, egy nagy dobás kell. Ez lett George mániája. Egy John Burgess nevű gimnáziumi tanár, aki emberölésért ült, a gyermekrablást javasolta. – Lebuksz vele! – mondta elborzadva George. Tízórás testedzés idején volt, kint az udvaron. Banánt ettek, és néhány izomagyút figyeltek, akik a labdát hajigálták a pályán.

– Rossz a híre, mert ezt a bűncselekményt az idióták választják – mondta Burgess. Kicsi, kopaszodó ember volt. – Csecsemőt rabolj el, az az igazi. – Ja, mint Hauptmann – mondta George, és rángatózott, mint akit villamosszékbe ültettek. – Hauptmann hülye volt. A fenébe, Reszelő, egy ügyesen szervezett csecsemőrablást alig lehet elrontani. Mit mondhat egy baba, ha azt kérdezik, ki tette? Gugu, gögögő? – Jót nevetett. – Hát igen, de az a felhajtás! – felelte George. – Persze, persze, a felhajtás. – Burgess elmosolyodott, és a fülét rángatta. Nagy fülrángató volt. – Lesz felhajtás. Elrabolt csecsemőknél, meggyilkolt rendőröknél mindig nagy a felhajtás. Tudod, mit mondott erről Harry Truman? – Nem. – Azt mondta, ha nem bírod a meleget, akkor gyere ki a konyhából. – Nem tudod fölvenni a váltságdíjat – vitatkozott George. – Még ha megtennéd is, a pénz meg van jelölve. Ez nem vitás. Burgess fölemelte az egyik ujját, mint egy professzor. Aztán ismét a fülét cibálta, amivel lerontotta a hatást. – Már ha feltételezed, hogy a rendőröket is bevonják. Ha eléggé ráijesztettél a családra, akkor inkább maguk intézik az ügyet. – Egy pillanatra elhallgatott. – És még ha sáros is a pénz... azt mondod, hogy nincs egyetlen ismerősöd sem? – Talán van. Talán nincs.

– Vannak pofák, akik megveszik a sáros pénzt. Ez nekik csak egy újabb befektetés, mint az arany vagy az államkötvények. – Na jó, de a váltságdíj begyűjtése – azzal mi van? Burgess vállat vont. A fülét rángatta. – Nem nagy ügy. Kijelölsz egy helyet, ahova repülőről ledobják. – Fölállt és elment. Blaze-t négy évre ítélték a Jézus-melóért. George azt mondta, nem nagy ügy, ha kimarad a balhékból. Legföljebb kettő lesz, mondta, és tényleg annyi lett. Ezek az évek odabent nem nagyon különböztek attól, amit a Törvény eltángálása után kapott; csak a rabok idősebbek voltak. Nem került magánzárkába. Ha letört a hosszú estéken, vagy valamelyik végeérhetetlen elzárás alatt, amikor nem mehetett testedzésre, George-nak írt. Borzalmas volt a helyesírása, a levelei pedig hosszúak. George nem túl gyakran válaszolt, de idővel maga a levélírás lett vigasztaló, akármennyi töredelemmel járt. Írás közben elképzelte, hogy George mögötte áll, és a válla fölött olvassa. – Böttön mosda – szólalt meg George. – Anyám, borogass! – Hibás, George? – B-ö-r-t-ö-n, börtön. M-o-s-o-d-a, mosoda. Börtön mosoda. – Hát persze. Tényleg. A helyesírása, de még a központozása is javult, noha sosem használt szótárt. Egy másik alkalom: – Blaze, te nem is veszed föl a cigarettaadagodat!

– Ez abban az arany időben volt, amikor némelyik dohánygyár kis árumintákat osztogatott. – Alig dohányzom, George. Te is tudod. Csak gyűlne itt. – Figyelj rám, Blazer. Pénteken átveszed az adagodat, és a következő csütörtökön, amikor már majd’ megőrülnek a cigarettáért, akkor eladod. Ez így működik. Blaze követte a tanácsot. Meglepődött, milyen sok ember fizet a cigarettáért még akkor is, ha nincs benne drog. Ismét más alkalom: – Furán beszélsz, George – mondta Blaze. – Még szép. Most húzták ki a kurva fogaimat. Pokolian fájt. Amikor legközelebb engedélyt kapott a telefonálásra, felhívta, méghozzá a saját költségére, abból a kápéból, amelyet a cigiért kapott a feketepiacon. Megkérdezte George-ot, mi van a fogaival. – Milyen fogaimmal? – kérdezte mogorván George. – A kibaszott fogorvos valószínűleg a nyakában hordja őket, mint egy nyámnyám. – Elhallgatott. – Honnan tudsz róluk? Valaki elmondta? Blaze hirtelen úgy érezte, hogy majdnem lebukott valamin, ami ugyanolyan szégyenletes, mintha egy kápolnában rejszolt volna. – Igen – mondta. – Valaki elmondta. Blaze szabadulása után lementek délre, New Yorkba, de egyiküknek sem tetszett a város. Georgenak zsebtolvajlásra kellett fanyalodnia, amit személyes sértésnek tekintett. Elmentek Floridába, egy

nyomorúságos hónapot töltöttek Tampában, letörtek, és képtelenek voltak pénzt szerezni. Megint északnak indultak, de nem Bostonba, hanem Portlandbe. George azt mondta, a nyarat Maine-ben akarja tölteni, és meg akarja játszani a gazdag republikánus köcsögöt. Nem sokkal az érkezésük után George olvasott az újságban egy sztorit a Gerardokról: hogy milyen gazdagok, és a legifjabb Gerard épp most vett feleségül valami csinos latin csirkét. Ettől ismét eszébe jutott a gyermekrablás, amiről Burgess beszélt. A nagy fogás. De akkor még nem volt baba, így hát visszamentek Bostonba. A következő két évben ez volt a szokásuk: télen Boston, nyáron Portland. Június elején valami öreg csotrogánnyal elindultak északra, ami a téli bulikból megmaradt, azt a pótkerékbe rejtették: egyik évben hétszázat, a másikban kétezret. Portlandben csináltak melókat, ha alkalom adódott. Egyébként Blaze horgászott, néha egy-két csapdát is elhelyezett az erdőben. Boldog nyarak voltak ezek. George a napon hevert és igyekezett lesülni (reménytelen ügy volt; csak leégett), olvasta az újságokat, csapkodta a legyeket, és szurkolt, hogy Ronald Reagan (akit Vén Fehér Elvis Papának nevezett), holtan essen össze. Azután a második maine-i nyáron, július 4-én fölfedezte, hogy III. Joe Gerard és a zörmény felesége szülők lettek. Blaze pasziánszozott a kunyhó tornácán, és a rádiót hallgatta. George lekapcsolta a rádiót. –

Figyelj, Blazer – mondta. – Támadt egy ötletem. Három hónappal később halott volt. Rendszeresen eljártak kockázni, és ebből sosem lett baj. Egyszerű játék. Blaze nem játszott, de gyakran vigyázott George-ra. George nagyon szerencsés volt. Ezen az októberi estén George hatszor nyert sorozatban. Az ember, aki vele szemben térdelt a takaró másik oldalán, mindannyiszor vesztett. Összesen negyven dollárt. A játék a dokkok közelében, egy raktárban zajlott, amely sűrű volt az állott hal, az erjesztett gabona, a só, a benzin szagától. Ha csönd volt, hallani lehetett a kopp-kopp-kopp-ot, ahogy a sirályok a tetőn járkáltak. A férfit, aki negyven dollárt vesztett, Rydernek hívták. Azt állította, hogy félig penobscott indián, és úgy is nézett ki. Amikor George hetedszer is fölvette a kockát, ahelyett hogy átadta volna, Ryder húsz dollárt dobott a vonalra. – Rajta, kocka! – mondta George, vagyis inkább gügyögte. Vékony arca ragyogott. A sapkáját félrecsapta balra. – Gyere nagy kocka, gyere, gyere, gyere most! – A kocka végiggurult a takarón. George ismét nyert. – Egymás után hét! – dicsekedett George. – Kapkodd csak föl a zsozsót, Blazerino, a papa indul a nyolcadik győzelemért. Rajta, nyolcaska! – Csaltál – mondta Ryder. A hangja szelíd, tűnődő volt. George megdermedt, miközben fölvette a kockát. – Mit mondtál? – Kicserélted a kockát.

– Eredj már, Ride – mondta valaki. – Nem... – Kérem vissza a pénzemet – mondta Ryder. Nyújtotta a kezét. – Eltöröm a karod, ha nem hagyod abba a süketelést – felelte George. – Azt megkaphatod, pofikám. – Kérem a pénzemet – makacskodott Ryder. A kezét továbbra is kinyújtotta. Csönd lett. Blaze hallotta a sirályokat a tetőn: koppkopp-kopp. – Baszódj meg! – mondta George, és a kinyújtott kézbe köpött. Ezután olyan gyorsan történt minden, ahogy ilyenkor történni szokott. A gyorsaság az, ami miatt az agy megszédül, és tagadja, ami történik. Ryder a nyáltól fénylő kezével a farmerja zsebébe nyúlt, és amikor elővette, rugós kés volt benne. Megnyomta az elefántcsontot utánzó nyélbe épített fémgombot. A takaró körül az emberek hátrahőköltek. George felordított: – Blaze! Blaze a takarón át Ryderre vetette magát, aki közben előrelendült, és George gyomrába nyomta a pengét. George felsikoltott. Blaze megragadta Rydert, és a padlóhoz csapta a fejét. Roppanás hallatszott, mintha egy ág tört volna el. George fölállt. Lenézett a kés markolatára, amely az ingéből állt ki. Megmarkolta és húzni kezdte, azután elfintorodott. – Bassza meg – mondta. – Ó, bassza meg! – Lezöttyent. Blaze hallotta, hogy ajtó csapódik. Hallotta, hogy lábak dobognak a deszkákon.

– Vigyél ki innen – mondta George. Sárga inge vörös lett a markolat körül. – Hozd a zsét is... ó, Jézusom, de fáj! Blaze összeszedte a szétszórt bankókat. A zsebébe gyömöszölte a pénzt. Zsibbadt ujjai semmit nem éreztek. George zihált. Olyan volt a hangja, mintha egy kutya lihegne egy forró napon. – George, hadd húzzam ki... – Dehogy, megőrültél? Ez tartja bent a beleimet. Vigyél, Blaze. Ó, a kurva életbe! Blaze a karjába kapta George-ot és George ismét felsikoltott. Vér csöpögött a takaróra és Ryder fényes fekete hajára. Blaze az ing alatt olyan keménynek érezte George hasát, mint a deszkát. Keresztülvitte a raktáron, azután ki a szabadba. – Nem! – mondta George. – Elfelejtetted a kenyeret. Sose felejtsd el a kenyeret. – Blaze arra gondolt, George talán a pénzről beszél, és mondani kezdte volna, hogy megvan, amikor George folytatta: – És a szalámit. – Nagyon gyorsan kapkodta a levegőt. – Nálam van az a könyv, tudod. – George! – Az a könyv, amiben a képek... – Ekkor fuldokolni kezdett a saját vérétől. Blaze megfordította, és a hátát veregette. Mást nem tudott kitalálni. De mire visszafordította, George már halott volt. Lefektette a deszkákra a raktár előtt. Hátrált. Aztán ismét előrelépett, és lezárta George szemét. Másodszor is hátrált, majd előrelépett, és letérdelt. – George! Semmi válasz.

– Meghaltál, George? Semmi válasz. Egyfolytában rohant az autóig, bevágódott a kormány mögé. Csikorogva kilőtt, az égett gumi hat méter hosszan húzódott mögötte. – Lassíts! – mondta George a hátsó ülésről. – George! – Lassíts már, a nyavalyába! Lelassított. – George! Gyere ide előre! Mássz át az ülésen! Várj, leállók. – Nem – felelte George. – Jobb nekem itt hátul. – George! – Mi van? – Mit csinálunk most? – Megfújjuk a srácot – felelte George. – Ahogy kiterveltük. 23 Amikor Blaze kivágódott a kis barlangból, majd feltápászkodott, fogalma sem volt róla, hány ember lehet odakint. Úgy gondolta, legalább tucatnyi. De nem számított. George pisztolya kiesett a nadrágjából, de ez sem számított. Mélyen beletaposta a hóba, ahogy rátámadt az első emberre, akit meglátott. Az ember kicsivel arrébb a hóban feküdt, a könyökére támaszkodott, és két kézzel markolt egy pisztolyt. – Kezeket föl, Blaisdell! Maradj nyugton! – kiáltotta Granger. Blaze rávetette magát. Grangernek két lövésre maradt ideje. Az első végigszántotta Blaze alkarját. A második lyukat ütött

a hófúvásba. Azután Blaze rázuhant mind a százharminc kilójával az emberre, aki bántotta Joe-t, és Granger fegyvere elrepült. Granger sikoltott, amikor törött lábának csontjai egymást súrolták. – Bántottad a srácot! – ordította Blaze az ügynök rémült arcába. Megragadta Granger nyakát. – Bántottad a srácot, te hülye szemét, bántottad a srácot, bántottad a srácot, bántottad a srácot! Granger feje billegett és bólogatott, mintha azt mondaná, hogy megértette, vette az üzenetet. Az arca bíborszínű lett. A szeme kidagadt. Jönnek! Blaze abbahagyta a pasas fojtogatását, és körülnézett. Senkit sem látott. Az erdő néma volt, csak a szél zúgott, és a hulló hó sziszegett halkan. Nem, volt még egy hang. Joe! Blaze fölrohant a meredélyen a barlanghoz. Joe hempergett, bömbölt, a levegőt markolászta. A repülő kőszilánk több kárt tett benne, mint amikor kiesett a mózeskosárból. Egy merő vér volt az arca. – Az istenit! – ordította Blaze. Fölkapta Joe-t, letörölte az arcát, ismét becsúsztatta a takarókból készített fészekbe, és a baba fejébe nyomta a sapkáját. Joe ordított és visított. – Most pucolnunk kell, George – mondta Blaze. – Föl kell venni a nyúlcipőt. Igaz? Semmi válasz. A babát a melléhez szorítva kihátrált a barlangból, szembefordult a széllel, és rohanni kezdett a favágóösvény felé. – Hol hagyta Corlisst? – lihegte Sterling Franklinnak.

Megálltak az erdő szélén, és fújtattak. Franklin előremutatott. – Odalent. Meg tudom találni. Sterling Bradleyhez fordult. – Hívd az embereidet. Meg a Cumberland megyei seriffet. Annak a favágó ösvénynek mind a két végét zárják le! Mi van ezen túl, ha esetleg kijut? Bradley vakkantva nevetett. – Ott csak a Royal folyó! Azt látni szeretném, ahogy azon átgázol! – Befagyott? – Persze, de nem annyira, hogy rá lehessen menni. – Jól van. Akkor gyerünk utána. Franklin, lőjetek rá. De pontosan! Nagyon veszélyes. Leereszkedtek az első lejtőn. Százlépésnyire az erdőben Sterling észrevett egy fának támasztott, kékesszürke, megroskadt alakot. Franklin ért oda elsőnek. – Corliss – mondta. – Halott? – kérdezte Sterling. – Hát persze. – Franklin a nyomokra mutatott, amelyek mostanra elmosódó horpadások lettek. – Induljunk – mondta Sterling. Ez alkalommal ő ment az élen. Grangert öt perccel később találták meg. A nyomok a torkán legalább ujjnyi mélyek voltak. – Ez egy vadállat – mondta valaki. Sterling a hóra mutatott. – Ott fönt van egy barlang. Ebben úgyszólván biztos vagyok. Talán ott hagyta a srácot. Két állami rendőr elindult a háromszögű árnyékfolthoz. Egyikük megállt, kiemelt valamit a hóból. Fölmutatta. – Egy pisztoly! – kiáltotta.

Mintha vakok lennénk, gondolta Sterling. – Ne törődjön azzal a kurva pisztollyal, a srácot keressék! És legyenek óvatosak! Az egyik letérdelt, bevilágított az elemlámpájával a barlangba, azután követte a fénykévét. A másik előrehajolt, négykézlábra állt, hallgatózott, azután visszafordult Sterlinghez és Franklinhez. – Nincs itt! Mielőtt a rendőr előkerült volna a barlangból, fölfedezték a favágóösvény felé vezető nyomokat. A sűrű hóesés már csaknem feltöltötte őket. – Alig tíz perccel járhat előttünk – mondta Sterling Franklinnek. Felemelte a hangját. – Szétszóródni! Kiszorítjuk az útra! Sietve elindultak. Sterling Blaze nyomaiban gázolt. Blaze futott. Dülöngélő szökkenésekkel haladt, keresztültörtetett a bokrokon, nem próbált kerülni. Joe fölé hajolt, úgy védte a szurkáló ágaktól. Hörögve lélegzett. Fojtott kiabálást hallott a háta mögött. Ezek a hangok pánikkal töltötték el. Joe ordított, rúgkapált, köhögött, de Blaze szilárdan tartotta. Csak még egy kicsit messzebb, csak még egy kicsit tovább, és kiérnek az útra. Ott lehetnek autók. Rendőrautók, de ez nem érdekes. Az a fő, hogy a kulcs bennük legyen. Olyan messzire és olyan gyorsan hajt, ahogy csak tud, azután otthagyja a rendőrautót és kerít egy másikat. Egy kamion lenne jó. A gondolatok úgy jöttek-mentek az agyában, mint a képregények nagy, színes rajzai.

Keresztülcsörtetett egy mocsaras folton, ahol a behavazott zsombékokat körülvevő vékony jég beszakadt alatta, és ő bokáig merült a jeges vízbe. Ment tovább, és tüskebokrok embermagas falához ért. Keresztülvágott rajtuk, csak éppen oldalt fordult, hogy Joe-t védje. Az egyik ág még így is Joe sapkája alá nyúlt, és parittyaként röpítette vissza a mocsárba. Nem volt idő érte menni. Joe a rettegéstől tágra nyílt szemmel bámult maga köré. Hogy a nagy sapka nem melegítette többé a levegőt az arca előtt, hangosabban kezdte kapkodni a levegőt. A sírása elvékonyodott. Mögöttük a törvény távoli kék hangja ismét ordított valamit. Nem számított. Semmi sem számított azon kívül, hogy elérjék az utat. A terep lejteni kezdett. Kicsit könnyebb lett menni. Blaze megnyújtotta a lépteit, futott az életéért. És Joe életéért. Sterling ugyancsak beleadott mindent, legalább ötven lépéssel előzte meg a többieket. Nyerésre állt. Hogy is ne? A nagy marha utat tört neki. A rádió recsegett az övén. Sterling kihúzta, de nem pocsékolta a levegőt, csak kétszer benyomta a gombot. – Bradley vagyok. Hallasz? – Ja. – Ez volt minden. Kellett a levegő a futáshoz. A legösszefüggőbb gondolat, amely lángvörös fátyolként borult a többire, az a tudat volt, hogy a gyilkos strici megölte Grangert. Egy Ügynököt ölt meg. – Főnök, a megyei seriff egységeket állított fel a favágóúton. Az állami rendőrség erősítést küld,

mihelyt lehet. Vetted? – Vettem. Vége. Tovább futott. Öt perccel később egy piros sapkát talált a havon. A kabátja zsebébe dugta, és tovább futott. Blaze csaknem kifulladt az utolsó ötven lépésen, amit még meg kellett tennie a lejtőn fölfelé a favágóútig. Joe már nem sírt, mert nem kapott elég levegőt a síráshoz. A hó megült a szemhéján és a szempilláin, lenyomta őket. Blaze kétszer térdre esett, mindkét alkalommal a testéhez szorította a karját, hogy védje a babát. Végül elérte a tetőt. És nyert! Legalább öt üres rendőrautó állt az út mentén! Alatta Albert Sterling most tört ki az erdőből, és fölnézett a domboldalra, amelyet Blaze már megmászott. A francba, hát nem ott volt? Végre megvan a nagy marha! – Állj, Blaisdell, FBI! Álljon meg, emelje föl a kezét! Blaze hátranézett. A rendőr aprónak tűnt a mélyben. Megfordult, és kirohant az útra. Megállt az első autónál, belenézett. Ismét nyert. A kulcs a gyújtásindítóban fityegett. Éppen betette volna Joe-t az ülésre, a bírságcédulák tömbje mellé, amikor hallotta, hogy egy motor beindul. Megfordult, és látta, hogy fehér járőrkocsi robog feléje. A másik irányba fordult, és egy másik rendőrautót látott. – George! – kiáltotta. – Ó, George! Magához szorította Joe-t. A baba lélegzete most olyan sebesen és gyöngén pihegett, mint George,

miután Ryder megszúrta. Becsapta a kocsi ajtaját, és futva megkerülte a motorházat. A Cumberland megyei seriff egyik helyettese kihajolt az északról közeledő kocsiból. Kesztyűs kezében hangszórót tartott. – Állj, Blaisdell! Vége! Maradjon, ahol van! Blaze keresztülrohant az úton. Közben valaki rálőtt. Hó csapódott föl baloldalt. Joe zihálva pityergett. Blaze óriási ugrásokkal robogott lefelé az út másik oldalán. Újabb golyó zúgott el a feje mellett, szilánkokat és kérget tépett ki egy nyírfából. A domb alján megbotlott a friss hó alatt lapuló fatörzsben. Beleesett a hótorlaszba, maga alá temette a babát. Feltápászkodott, letörölte Joe arcát. Tiszta porhó volt. – Joe! Jól vagy? Joe rekedten, görcsösen kapkodta a levegőt. Mintha minden lélegzetvételt egy örökkévalóság választott volna el a következőtől. Blaze rohant. Sterling fölért az útra, keresztülszáguldott rajta. A megyei seriff hivatalának egyik autója farolva bekanyarodott, és megállt az úton. A seriff emberei kiugráltak, megálltak, és fegyvert szögezve néztek le a mélybe. Sterling arca megfeszült és az ínye hideg volt, ebből feltételezte, hogy vigyorog. – Elkaptuk a rohadékot! Lerohantak a töltésen. Blaze átcsörtetett a csontvázszerű nyár- és kőrisfák ligetén. A túloldalon nyílt terep várta. Eltűntek

a fák és a bokrok. Lapos fehér síkság nyújtózott előtte, azután a folyó következett. A túlparton luc- és erdeifenyők tömege menetelt a hóba fulladt látóhatár felé. Elindult a jégen. Kilenc lépést tett meg, mielőtt a jég beszakadt alatta, és a jeges víz combig elborította. Levegőért kapkodva indult vissza a partra, aztán felkapaszkodott a szárazra. Sterling és a seriff két embere kitörtetett az utolsó facsoportból. – FBI – mondta Sterling. – Tegye le a babát a hóra, és lépjen hátra! Blaze jobbra fordult, és futni kezdett. A lélegzete forró volt és nehezen jutott át a torkán. Egy madarat keresett, bármilyen madarat a folyó fölött, de nem látott. George-ot látta. George százlépésnyire állt. Eléggé elhomályosította a hóesés, de Blaze azért látta a sapkáját, amelyet balra igazított – a jószerencse-oldalra. – Gyerünk, Blaze! Rajta, te elbaszott lajhár! Mutasd nekik a sarkadat! Mutasd meg, hogy csináljuk ezt mi! A fenébe is! Blaze gyorsabban futott. Az első golyó a jobb lábikrájába csapódott. Alacsonyra céloztak, hogy ne találják el a babát. Ez nem lassította le, még csak meg se érezte. A második hátulról érte a térdét, és darabokra törte a térdkalácsát, fröcskölt a vér és a csontszilánk. Blaze meg se érezte. Futott tovább. Sterling később azt mondta, hogy ha nem látja, nem hiszi el, hogy ez lehetséges, de az a rohadék csak rohant. Mint egy hasba lőtt jávorszarvas. – Segíts, George! Bajban vagyok!

George eltűnt, de Blaze hallotta érdes, reszelős hangját – a szél szárnyán érkezett. – Ja, de már csaknem kijutottál belőle. Húzz bele, bébi. Blaze az utolsó fokozatra kapcsolt. Úgyis lehagyja őket! Megint lélegzethez jutott. Csak sikerült ellógniuk Joe-val! Ez most meleg helyzet volt, de végül minden rendbe jön. A folyóra nézett, erőltette a szemét, hogy lássa George-ot. Vagy egy madarat. Csak egyet. A harmadik golyó a fenekét találta, Ott elfordult és széttörte a csípőcsontját. A golyó is széttört. A legnagyobb szilánk megpattant, és feltépte a vastagbelét. Blaze megtántorodott, kis híján elesett, azután ismét futásnak eredt. Sterling fél térdre ereszkedett, két kezével a pisztolyt tartotta. Gyorsan, szinte hanyagul célzott. A trükk az, hogy nem szabad túl sok időt hagyni a gondolkodásra. Bízni kell a szem-kéz koordinációban, hadd végezze el a munkáját. – Jézus, legyen meg a te akaratod – mondta. A negyedik golyó – Sterling első lövése – Blaze keresztcsontját találta, s elszakította a gerincvelőt. Blaze úgy érezte, mintha egy nagy bokszkesztyűs kéz húzott volna be a veséjére. Elesett, Joe kirepült a karjaiból. – Joe! – kiáltotta, és kúszni kezdett a könyökén. Joe szeme nyitva volt; őt nézte. – A srácért megy! – kiáltotta a seriff egyik embere. Blaze a babáért nyúlt lapátkezével. Joe keze, amely valami kapaszkodót keresett, megfogta. A csepp ujjak megragadták Blaze hüvelykujját.

Sterling Blaze mögött állt és lihegett. Halkan mondta, hogy a seriff emberei ne hallják: – Ezt Bruceért kapod, aranyom. – George? – kérdezte Blaze, azután Sterling meghúzta a ravaszt. 24 Részlet egy február 10-én tartott sajtókonferenciáról: K: Hogy van Joe, Mr. Gerard? Gerard: Az orvosok hál’ istennek azt mondják, hogy rendbe jön. Egy ideig nagyon a borotva élén táncoltunk, de a tüdőgyulladása mostanra elmúlt. Született harcos, semmi kétség! K: Van valami mondanivalója arról, ahogy az FBI kezelte az ügyet? Gerard: De mennyire van! Remek munkát végeztek. K: Most mik a terveik, önnek és a feleségének? Gerard: Elutazunk Disneylandbe! [Nevetés.] K: Komolyan! Gerard: Ez majdnem komoly! Ha egyszer az orvosok szabad utat adnak Joeynak, vakációra megyünk. Valahova, ahol meleg van, és tengerpart. Miután hazajövünk, igyekszünk elfelejteni ezt a lidércnyomást. Blaze-t Dél-Cumberlandben temették el, alig tízmérföldnyire Hetton House-tól és körülbelül ugyanakkora távolságra attól a helytől, ahol az apja ledobta egy bérház lépcsőjén. Mint a legtöbb maine-i szegényt, őt is államköltségen temették. Nem sütött a nap, és nem voltak gyászolók sem. A

madarak kivételével. Főleg varjak voltak. Vidéki temetők közelében mindig vannak varjak. Jöttek, leültek az ágakra, azután elrepültek oda, ahova a madarak mennek. IV. Joe Gerard egy üveglap mögött feküdt a kórházi kiságyban. Ismét jól volt. Az anyja és az apja még ma visszajönnek, hogy hazavigyék, de ezt ő nem tudta. Új foga volt, ezt viszont tudta, mert fájt. Hanyatt feküdt, és a kiságy fölötti madarakat nézte. Drótokon lógtak, és szálltak, valahányszor a légmozgás megrezzentette őket. Most nem mozogtak, és Joe sírni kezdett. Egy arc hajolt fölé, egy hang gügyögni kezdett. Nem a jó arc volt, ezért Joe hangosabban kezdett sírni. Az arc csücsörített, és ráfújt a madarakra. A madarak repülni kezdtek. Joe abbahagyta a sírást. A madarakat figyelte. A madarak megnevettették. Elfelejtkezett a rossz arcokról, és elfelejtkezett a fájó új fogáról. Figyelte, hogyan repülnek a madarak. (1973) JEGYZETEK [1] Ezt azért mondom, mert feltételezésem szerint te is olyan vagy, mint én, vagyis ritkán ülsz le enni – még nassolni is – úgy, hogy ne legyen könyv a kezed ügyében. [2] Egy kivétellel: John Swithen álnéven Bachman eladott egyetlen kemény krimit, a z „Ötödik

negyed”-et. [3] Momentán kifogyott, és ez jó! [4] A következő Bachman-regény a Sorvadj el! volt, de ezt nem ok nélkül mellőzöm, mivel ténylegesen Stephen King írta – a kamu fénykép a könyv hátulján senkit sem csapott be. [5] Azt hiszem, én vagyok az egyetlen az angol prózairodalom történetében, akinek a pályafutása az intimbetéttel kezdődött; irodalmi örökségemnek ez a része biztos. [6] Én Philip Roth Akárki-jével, Thomas Hardy Lidércfény-ével, és Kim Edwards Phoebe-jével voltam így – olvasás közben egyszer csak nevetni kezdtem, hadonásztam, és azt ordítottam: – Ide a rákkal!Ide a vaksággal! Az még nem volt! [7] De nem fiókban: kartondobozban volt. [8] Egy dáma van rajta, akinek a szeme sem áll jól. [9] Ha belegondolok, ez is egy hátulütője a csúnya vén papírkötésű könyvek korának. [10] Pályafutásom során nem is egy, de két egész jó kéziratot sikerült elhagynom. A Kupola alatt mindössze 50 oldalas volt,

amikor eltűnt, de a Kannibálok meghaladta a 200 oldalt is, amikor engedélynélküli eltávra ment. Másolatom sem volt belőlük. Ez még a számítógépek előtti korban történt, és az első változatoknál sosem használtam indigót – valahogy kevélységnek tartottam volna. [11] És természetesen tisztelgés az Egerek és emberek előtt – nehéz lenne nem észrevenni. [12] Lila, lüktető, lihegő. [13] Ha többet akarsz tudni a Menedék Alapítványról, keresd föl a weboldalamat: www.stephenking.com. [14] Nem tetszett a gondolat, hogy Clay Blaisdell a II. világháború utáni Amerikában nőjön föl, mert azt ma már kőkorinak nézik, noha 1973-ban teljesen rendjén valónak tűnt (valószínűleg az is volt) amikor a lakókocsiban kopácsoltam, ahol a feleségemmel és két gyermekünkkel éltem. [15] Ha ma írnám, nyilvánvalóan figyelembe kellene vennem, hogy van mobiltelefon és hívóazonosító. TARTALOM LELEPLEZÉS 1234567891 0 11

12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 JEGYZETEK