Kata
Az egyik budapesti aluljáró, metróbejárat előtt találkozunk, azt mondta, itt szokta napjainak nagy részét tölteni. Mocsok van, bűz és minden tele hajléktalanokkal. Alszanak dobozokon, koszos rongyokon, a rágófoltokkal tarkított retkes betonlapokon. Aki meg nem, az tolakodó módon zaklatja a járókelőket. Kéregetnek, gyakran erőszakosak, alig lehet elmenni mellettük. Az emberek kisebbik hányada megvetéssel kezeli ezeket a szerencsétlen embereket, zömük rájuk sem nézve siet el mellettük. Kata is piszkos, és érezhetően büdös, ruhája koszos, színe alig felismerhető. Ül a földön. Egykor dundi teste lefogyott, vonásai megszigorodtak, valójában csak szemüvege változatlan a lányban. Arca keserűséget áraszt, a szája sarkában már megjelentek idősebb korának jövőbeni, szigorú, lebiggyedő vonásai. – Hogy vagy? – kérdezem. Arról nem kell érdeklődnöm, hogy hogyan került ide, hiszen folyamatosan figyelemmel kísérem a sorsát, mióta elhagyta iskolánkat – úgy, mint a többiekét, akik valaha hozzánk jártak, majd a Baráti Körben köztünk is maradtak. Most már majd 20 éve tudok ezekről a fiatalokról, követem életüket, sorsukat. Azt hiszem, hogy soha nem végeztek kutatást arról, hogy mi lesz a fogyatékkal, elsősorban értelmi fogyatékkal élő gyerekekkel, miután elhagyták az iskola biztonságos falait. Ilyesfajta utánkövetésről nem tudok. – Megvagyok – mondja. – Kimegyünk? – Á, jó itt.
26
Lecsusszanok mellé a földre. Igyekszem nem törődni a pillantásokkal, amik azonnal rám szegeződnek, de nem tudok nem foglalkozni velük. Persze csak egy pillanat az egész, azután mindenki elkapja a tekintetét, nem akar látni semmit, nem akar tudni semmiről. Akár meztelenül is sétálgathatnánk Budapest zsúfolt belvárosában, csak egy pillanatig lennénk szenzáció, azután nem foglalkozna velünk a kutya sem. (Le nem ülök, amolyan guggoló testhelyzetet veszek fel, úgy, mint a kovácsműhelyben a kemence előtt még gimnazista koromban, mikor Édes betegsége miatt el kellett tartani testvéreimet és ezért éjszakánként a gimi mellett egy kovácsműhelyben lettem segédmunkás. Bedobtuk a kemencébe a vasat, 2-3 óra alatt izzott fel arra a hőmérsékletre, amivel már meg lehetett munkálni a kalapács alatt. Addig beszélgettünk, pihentünk, mert bár gyönyörűen szépséges munka a kovácsmesterség, de pokolian fárasztó is.) Guggoltam mellette és közben imádkoztam magamban, hogy „Csak poloskát ne!”. Poloskát ne, mert azt pokolian nehéz kiirtani. Vittem már haza tetűt, bolhát, egyszer sikerült ótvart is, de ezek szinte mindennaposak az iskolákban. De poloskát nem akarok! – Kérsz? – nyújtottam feléje a pogácsás zacskót. Belenyúlt, kivett egyet és lassan elkezdte majszolni. – Mi újság? – Mostanában itt vagyok. Jól vagyok. Nem bántanak itt, van egy ember, aki vigyáz rám. Most nincs itt, elment dohányért. – Dohányzol? – Á, nem. Ő bagózik. – Honnan van pénzetek rá? – Dohányra? Arra nincs. Csikkeket szed. – Anyádékkal találkoztál?
27
– Nem, de kerülöm is azt a környéket. Vagy itt vagyok, vagy a … ( egyik plázánk)- ban. Odaadtam neki a zacskót, s miközben lassan rágcsált, addig mesélt is. Mikor nem bírta tovább alkoholista apja és anyja viselt otthoni dolgait, lenyúlta anyja bankkártyáját – azt mondta, hogy úgyis az ő pénze volt rajta: fogyatékossági járadéka, keresete, mert az anyja helyett valójában ő dolgozott, amikor bírta. Az anyja lépcsőházak takarítását vállalta, de rendre Katát küldte maga helyett dolgozni. Kata nagyon gyenge fizikumú volt mindig is, a testnevelés órákon már a bemelegítő kocogásnál is szünetet kellett tartania, hétvégi kirándulásainkon állandóan megálltunk „pihenni” miatta. Ráadásul nem csak a fizikuma volt gyenge, de mozgáskoordinációja is, így bizonyára nagyon nehéz lehetett számára a fizikai munka. Néztem a karját, még mindig tele a poloskák csípésével és apróbbnagyobb sebekkel. Míg otthon élt, akkor is így volt. Kicsit tartottam is attól, hogy megfertőzi a Baráti Kör tagjait, de szerencsére erre nem került sor. Mikor elege lett, egy nap szó nélkül elment otthonról. Éjjel arra riadtam, hogy csörög a telefonom. Mindig be vagyok kapcsolva, éppen ilyen esetek miatt – kerestem már éjszaka eltűnt lányt szerte a városban. Az anyja volt. Ránéztem az órámra, olyan fél három felé járhatott. Katát kereste. Nem rajtam, csak érdeklődött, hogy tudok-e valamit a lányról. Már korábban is próbálkozott Kata a szökéssel, de akkor nagyon hamar megtaláltuk, és bármilyen rettenetes körülmények között is élt, még mindig jobb volt neki otthon, mint az utcán lett volna. Most nem tudtam semmit róla. Azért még éjjel riasztottam a srácokat, a Baráti Kör tagjait, de senki nem tudott róla semmit. Aztán eltelt nagyjából egy hét, mire jelentkezett az egyik közösségi oldalon, ám nem volt hajlandó megmondani nekem sem, hogy hol van. Sok időnek kellett eltelnie, míg egyrészt megbízott bennem annyira a legutóbbi „árulásom” után, más-
28
részt elfogyhatott az a kis pénz is a kártyáról, amit elvitt magával, míg személyesen is találkozhattunk. Vittem neki pénzt, ennivalót s mivel ősz volt, egy-két melegebb ruhát a lányomtól. Elfogyott a pogácsa. – Veszünk szendvicseket, jó? – feltápászkodtunk és odasétáltunk a bódékhoz. Vettem neki egy csomót, aztán kezébe nyomtam némi pénzt. – Hívsz, ha szükséged lesz valamire? Vagy bajban vagy? – Persze. Hívom majd Karcsi bácsit. – Nem akarsz hazamenni? – Eszemben sincs. Itt megvagyok. Éjszakára a menedékre megyünk, ott le tudok fürdeni és meleg is van. Kár, hogy nem tudok már kirándulni menni, de a párom nem enged. Egyébként jól megvagyunk. Megsimogattam a vállát. – Vigyázz magadra Kata! – Persze és köszönöm. Viszlát, Karcsi bácsi! Míg sétáltam kifelé a metrótól, azon gondolkodtam, hogy mennyire tehetetlen vagyok, de a magyar ellátórendszer is az. A lány nagykorú, tehát a gyermekvédelem nem foglalkozik vele. Nem foglalkoztak vele akkor sem, míg kiskorú volt, nem emelték ki az alkoholista szülők mellől. Most inkább él az utcán, mint a lezüllött szüleivel. Mi lesz veled Kata?
29
Szilánkok
Nézzünk bele kicsit az elmúlt évekbe, a megtartott programokba, hogy a közösség fejlődését érezni és érteni lehessen! Az első évek után dokumentáltuk ezeket, így a sorszámok a programok sorszámát jelentik. Kalandok, problémák és megoldásaik, élmények sűrűsödnek össze ezekben a néhány soros emlékekben.
1. Valamelyike az első programoknak. Budai-hegyek, mert messzebb nem mertem még menni a csapattal. Sok-sok „problémás” gyerek együtt vagy húszan, köztük a legkisebb, Péter, egy autista kisfiú. Nincs vele különösebb gond, csak olyan „magának való”. Esik az eső, szemereg. Csúszkálunk kicsit a hegyi ösvényen. Megfogom Peti kezét, együtt ballagunk Makkosmária felé, a nagy rétre. Aztán nem állom meg, hogy oda ne szóljak egy nagyobb, hetedikes fiúnak. – Sanyi, fogd meg kérlek Peti kezét, amíg eszem egy szendvicset! – kérem meg a legvagányabbnak tartott, iskolai „rosszcsontot”. A kölyök azonnal segít, és később is, végig az egész úton. Utána már mondanom se kell, s azután évekig nem kell. Sőt, utána sem, mert ha megnyered a legvagányabbat, akkor győztél. Kis győzelem, de nagyon fontos siker.
120
7. Túl hangosak voltunk a fogaskerekűn, nem szóltak a kölykökre, de láttam, hogy nagyon nem tetszett az utazó közönségnek. Otthon elgondolkodtam, mit kellene tenni. Ha direkt módon rájuk szólok, annak sok foganatja nem lesz. Ha eddig nem tanulták meg a családban, hogy hogyan kell, illik együtt létezni más emberekkel, akkor „erőszakkal” nem fog menni. Az agyalás eredményei a megszülető Kalandtúra lapok, amelyekkel ezt a problémát orvosolni lehetett, ráadásul úgy tudtam ismereteket közvetíteni és rögzíteni, hogy nem kellett tanítani, tanulni, leckét feladni. Évtizedig tartott, azután nem volt rá szükség, csak a hosszú utaknál alkalmaztam. Olyan rejtvények (szókereső, hagyományos, titkosírás számokkal stb.) voltak ezek, amelyek mind-mind a meglátogatott hely tudnivalóit vagy az ahhoz kapcsolódó ismereteket adták megfejtésül – mindegyikben ugyanazokat. Ugye, milyen egyszerű?!
23. Úton a Pilisbe. Rám-szakadék, nem semmi kihívás mozgássérült és értelmi fogyatékkal élő gyerekeimnek! Már az odaút is húzós, hát még a két órányi utazás! De csendben telt, nem volt gond a gyerekekkel, fejtegették együtt és külön-külön a rejtvényeket. Így érkeztünk meg két metró, HÉV, Volánbusz után Dobogókőre – majd ugyanez volt hazafelé is, csak akkor már fáradtan. Elindultunk lefelé a hegyről a szakadék bejáratáig. Rossz, kövecses az út, de boldogan láttam, hogy a nagyobbak kézen fogva segítik a kisebbeket – maguktól. Aztán következett a szakadék. Természetesen ki kellett próbálni, hogy a cipők vízhatlanok-e a patakban. Hamarosan kiderült, hogy nem. Most akkor mi legyen? Bár tavasz volt, de még hűs az idő, meg fognak fázni a kölykök! Elő a nejlonzacskókat: vizes zokni le, láb belebújik a zacskóba, vissza a zokni, fel az ázott cipő. Eleinte ké-
121
nyelmetlen volt, azután megszokták. Később a tartalék zoknikra került fel a védő réteg, majd így vissza a cipőbe. Tanulságos volt, mert onnantól kezdve mindig volt nálunk néhány zacskó!
38. Beszélgettünk és így haladtunk nyugodt, csendes tempóban a Budaörsi-hegyekben. Bicsaklott itt-ott a boka, de nem volt különösebben nehéz az út. Egész addig, míg Gyuszi cipőtalpa le nem vált… Majd szétestünk a röhögéstől! Mezítláb mégsem mehetünk tovább! Még szerencse, hogy a legtöbb várható nehéz helyzetre igyekeztem felkészülni: elsősegély-doboz, bicska mindenféle szerszámmal, varrókészlet, spárga stb. Előkaptam a spárgát és „kötözött sonkát” csináltam a cipőből, gondoltam, hogy csak kitart az út végéig. Így is történt. A fotó meg elkészült:
122
