KAREN ROSE SIKÍTS ÉRTEM

KAREN ROSE SIKÍTS ÉRTEM Ulpius–ház Könyvkiadó Budapest, 2009 A fordítás alapjául szolgáló mű: Karen Rose: Scream for Me A szerzőtől az Ulpius–ház Könyvkiadónál megjelent: Halj meg értem Előkészületben: Gyilkolj értem Copyright © 2008 by Karen Rose Hafer Hungarian translation © Weisz Böbe 2009 © Ulpius–ház Könyvkiadó, 2009 ISRN 978 963 254 290 4

Martinnak, mert a nap ragyogóbban süt, amikor velem vagy. Természetesen az sem rossz, ha az ember eleve egy napfényes államban él, de te, ugye, érted, mire gondolok... Szeretlek. Kaynek és Marcnak. A barátságotok felbecsülhetetlen érték. És a szerkesztőmnek. Karén Kosztolnyiknak, valamint az ügynökömnek, Robin Rue–nek. Köszönöm.

PROLÓGUS

MANSFIELD MEGYEI KÓRHÁZ, DUTTON, GEORGIA TIZENHÁROM ÉVVEL EZELŐTT Rövid csengetés. Újabb lift érkezett. Alex a földet bámulta, és legszívesebben láthatatlanná vált volna. Erős illat csiklandozta az orrát. – Violet Drummond! Igyekezz már! Még két beteget meg kell néznünk. Mit vacakolsz? Ó! – Az utolsó hangot szinte lélegzetvisszafojtva mondta ki. Menjetek innen, gondolta Alex. – Csak nem.. ő az? – A suttogás Alex bal oldala felől érkezett. – A Tremaine lány, aki életben maradt? Alex csak bámulta az ölébe ejtett, görcsösen összeszorított öklét. Menjetek innen! – Úgy néz ki – válaszolta az első asszony még halkabban. – Szent isten, pontosan úgy néz ki, mint a testvére. Láttam a másik képét az újságban. Mint két tojás... – Hát... ikrek. Ráadásul egypetéjűek. Legalábbis voltak. Isten nyugosztalja szegényt. Alicia. Alex szíve elszorult, alig kapott levegőt. – Szégyen és gyalázat. Egy ilyen gyönyörű teremtés, és ott találják az árokban egy szál ruha nélkül... Isten tudja, mit tett vele az a férfi, mielőtt megölte. – Mocskos, semmirekellő csavargó. Remélem, elevenen megnyúzzák. Azt hallottam... tudod... Sikoltozás. Sikoltozás. Millió és millió hang sikoltozott a fejében. Fogd be a füled! Hagyjátok abba! Ám Alex ökölbe szorított keze továbbra is az ölében nyugodott. Csukd be az ajtót! Csukd be az ajtót! A fejében becsukódott az ajtó, és a sikoltozás hirtelen félbeszakadt. Újra csönd lett. Alex mély levegőt vett. A szíve vadul vert. – Hát... az ott a kerekes székben megpróbált öngyilkos lenni, amikor az édesanyját holtan találta a földön. Az összes gyógyszert bevette, amit Fabares doktor írt fel a mama idegeire. Szerencsére a nagynénje idejében rátalált. Mármint a kislányra. Nem az anyjára... – Persze, nyilván nem az anyjára. Aligha kelhetett föl, ha egyszer főbe lőtte magát. Alex összerezzent, a koponyájában még mindig visszhangzott annak az egyetlen lövésnek a hangja, újra és újra és újra. Meg a vér. Az a sok vér. Anyu... Gyűlöllek. Gyűlöllek. Bárcsak meghalnál! Alex lehunyta a szemét. Megpróbálta elűzni a sikoltozást, de az nem maradt abba. Gyűlöllek. Gyűlöllek. Bárcsak meghalnál! Csukd be az ajtót! – Honnan való? Mármint a nagynénje. – Delia, tudod, a bankból, azt mondja, a nagynéni Ohióban dolgozik ápolónőként. Ő és a kislány mamája nővérek. Vagyis csak voltak. Delia mesélte, hogy amikor a nagynéni odalépett az ablakához, majdnem szívinfarktust kapott. A nagynéni kiköpött mása Kathynek... frászt kapott tőle. – Hát... én azt hallottam, hogy Kathy Tremaine az élettársa fegyverét használta. Milyen példát mutatott a lányainak, csak úgy együtt élni egy férfival, méghozzá az ő korában... A pánik egyre erősödött. Csukd be az ajtót! – A sajátjainak meg a férfiénak! Mert neki is van ám egy lánya... Bailey-nek hívják. – Nagyon vadak voltak azok a lányok, nagyon vadak, mindhárman. Ez az egész a levegőben lógott. – Wanda, kérlek! Az nem a lány hibája, hogy valami hajléktalan megerőszakolta és megölte. Alexnek szinte a tüdejébe szorult a következő lélegzetvétel. Menjetek innen! Mind. Hagyjatok békén, hadd fejezzem be, amit elkezdtem! Wanda gúnyosan fölnevetett.

– Te nem is vetted észre, manapság hogyan öltözködnek ezek a fiatal lányok? Mintha direkt azt akarnák, hogy valaki elkapja őket, és a jó ég tudja, mit tegyen velük! Én csak annak örülök, hogy elviszik innen. – Tényleg? A nagynénje elviszi Ohióba? – Delia a bankban ezt mondta. Én csak annyit mondok, nagy áldás, hogy nem megy vissza a gimnáziumba. Az unokám is ugyanoda jár, most tizedikes, pont mint a Tremaine lányok. Alexandra Tremaine csak rossz hatással lenne a többiekre. – Szent igaz – helyeselt Violet. – Ó, nézd, már menynyi az idő! És még meg kell néznünk Gracie-t és Estelié Johnsont. Nyomd meg a liftgombot, Wanda! Tele a kezem az ibolyával. A csengő ismét megszólalt, és a két idős asszony eltűnt. Alex egész testében, minden idegszálában reszketett. Kim elviszi Ohióba. Alexet nem igazán érdekelte. Úgysem tervezte, hogy kihúzza Ohióig. Csak be akarta fejezni, amit elkezdett. – Alex! – Lépések kopogtak a kövezeten, új illat ütötte meg az orrát, tiszta és édes. – Mi a baj? Úgy reszketsz, akár a nyárfalevél. Meredith! Mi történt? Azt kértem, figyelj rá, nem pedig azt, hogy csak ülj ott a padon a könyvedbe feledkezve! Kim megérintette a homlokát, Alex hátrébb kapta a fejét, ám a szeméről nem vette le a kezét. Ne érj hozzám! Rá akart mordulni a nőre, de a szavak csak a koponyájában vertek visszhangot. – De ugye, jól van, anyu? – Ez Meredith. Alex csal homályosan emlékezett az unokatestvérére: a hétéve nagylány Barbie-zik a két ötéves kicsivel. Két kislánnyal. Alicia. Alex már nincs vele – megszűnt a kettő létezni. Egyedül vagyok. A pánik ismét erősödni kezdett. Az isten szerelmére, csukd be az ajtót! Alex mély levegőt vett. A fejében tátongó sötétségre összpontosított. A néma sötétségre. – Azt hiszem, igen. – Kim a szék elé térdelt, Alex álla alá nyúlt, és addig tartotta ott az ujját, míg a lány föl nem emelte a fejét. A tekintetült találkozott, aztán Alex azonnal elkapta a szemét. Kim nagyot sóhajtva állt fel, és Alex újabb mély levegőt vett. – Vigyük le a kocsihoz. .. Apa odaáll az ajtó elé. A liftajtó ismét csengetett, és Alex székét hátrafelé behúzták a fülkébe. – Vajon mi dúlhatta így fel? Csak pár percre mentem el... – Szerintem az a két idős nő volt az. Azt hiszem, Aliciáról és Kathy néniről beszélgettek. – Tessék? Meredith! Miért nem szóltál rájuk? – Alig hallottam őket. Szerintem Alex sem hallotta őket. Majdnem végig csak sugdolództak. – Meghiszem azt... Minden lében kanál vénasszonyok. Ha ilyesmi még egyszer előfordul, azonnal szólj nekem! A lift csengetett, és a széket kitolták az előtérbe. – Anyu... – Meredith mintha figyelmeztetni akarta volna anyját valamire. – Ott jön Mr. Crighton. Vele van Bailey és Wade is. – Reménykedtem, hogy most az egyszer azt teszi, amit kell. Meredith, szaladj apádért, hívja a seriffet, hátha Mr. Crighton akadékoskodni akar. – Rendben. Anyu, ne dühítsd fel, kérlek! – Nem fogom. Siess! A kerekes szék megállt, és Alex csak bámulta az ölébe ejtett kezét. A saját kezét. Hunyorogni kezdett. Valahogy másmilyenek. Vagy mindig is így néztek ki? – Apu, Kim el akarja vinni. Nem hagyhatod, hogy elvigye Alexet! – Bailey. Mintha sírna. Ne sírj, Bailey! Jobb lesz ez így. – Nem viszi sehova. – A férfi csoszogása abbamaradt. Kim felsóhajtott. – Craig, kérlek... Ne csinálj jelenetet! Sem Alexnek, sem a saját gyerekeidnek nem tesz jót. Vidd haza Wade-et és Bailey-t! Alexet magammal viszem.

– Alex az én lányom. Nem veheted el. – Nem a te lányod, Craig. Sosem vetted feleségül a testvéremet, és soha nem vetted a nevedre a gyerekeit. Alex az enyém, és ma velem jön. Sajnálom, Bailey – tette hozzá Kim gyöngédebben. – De ennek így kell lennie. Bármikor meglátogathatod. Kopott munkásbakancs jelent meg Alex cipője mellett. Hátrébb húzta a lábát. Tekintetét az ölébe szegezte. Lélegezz! – Nem úgy van az! Ez a lány öt éven át élt az én házamban. Kim, Apunak hívott. Nem, Alex sosem hívta apunak. Mindig uramnak szólította. Bailey most már zokogott. – Kérlek, Kim, ne csináld! – Nem viheted el. Rád se bír nézni. – Craig hangja kétségbeesetten csengett, szavaiban volt némi igazság. Alex tényleg nem bírt Kimre nézni, még most sem, pedig megváltoztatta a frizuráját. Kedves volt tőle, és Alex tudta, hálásnak kellene lennie az erőfeszítéséért. De Kim a szemét nem tudta megváltoztatni. – Levágattad és befestetted a hajad, de még így is olyan vagy, mint Kathy. Valahányszor rád néz, az anyját fogja látni. Tényleg ezt akarod? – Ha veled marad, akkor pedig valahányszor lemegy a földszintre, mindig a halott anyját fogja látni, ahogy ott hever a nappaliban! – csattant fel Kim. –Ugyan mire gondoltál, amikor otthagytad őket egyedül? – Dolgoznom kellett – vágott vissza Craig. – Kenyeret kell keresnem. Gyűlöllek. Bárcsak meghalnál! A hangok sikoltoztak a fejében, hangosan, hosszasan, dühösen. Alex még mélyebbre hajtotta a fejét, Kim pedig a tarkóját simogatta. Ne érj hozzám! Megpróbált elhúzódni, de Craig túl közel állt hozzá. Ezért inkább csak ült dermedten. – Az isten verjen meg téged és a munkádat is! –mondta keserűen Kim. – Egyedül hagytad Kathyt élete legszörnyűbb napján. Ha otthon lettél volna, akkor talán még most is élne, és Alex sem lenne itt. A bakancs közelebb lépett, Alex még arrébb húzta a lábát. – Arra célzol, hogy én okoztam ezt az egészet? Hogy miattam ölte meg magát Kathy? Hogy én kényszerítettem Alexet, hogy lenyeljen egy üveg gyógyszert? Erre akarsz célozni? Feszült csönd telepedett közéjük, Alex visszatartotta a lélegzetét, és csak várt. Kim nem mondta, hogy nem, és Craig keze most ökölbe szorult, éppen olyan görcsösen, ahogy Alexé. Az ajtószárnyak surrogva kettényíltak, majd becsukódtak, s újabb lépések koppantak a kövezeten. – Kim, valami baj van? – Kim férje, Steve. Alex végre kiengedte az addig visszatartott levegőt. Steve megtermett, kedves arcú férfi. Alex az ő arcába bele tudott nézni. De most nem. – Nem is tudom – Kim hangja megremegett. – Craig, valami baj van? Pár szívdobbanásig néma csönd lett, majd Craig ökle lassan kinyílt. – Nincs. Legalább annyit megengedsz, hogy én és a gyerekek elbúcsúzzunk? – Azt hiszem, ennyi belefér. – Kim parfümjének illata elhalványodott, amikor a nő odébb húzódott. Craig közelebb lépett. Csukd be az ajtót! Alex összeszorította a szemét, visszatartotta a lélegzetét, míg a férfi a fülébe suttogott. Erősen összpontosított, igyekezett kizárni a férfit az elméjéből, és végre, végre Craig hátrébb is lépett. Alex előregörnyedve ült, míg Bailey megölelte. – Hiányozni fogsz, Alex. Most kinek a ruháit fogom ellopkodni? – Bailey megpróbált nevetni, de elnyelte a szipogás. – Írj, légyszi... Wade volt az utolsó. Csukd be az ajtót! Alex egészen megmerevedett, amikor a fiú búcsúzóul megölelte. A hangok egyre csak visítottak. Fájt. Kérlek! Hagyjátok abba! Erejét összeszedte, keze a kilincsen, húzta befelé az ajtót. Wade végre odébb lépett, ő pedig újra tudott lélegezni. – Most pedig megyünk – mondta Kim. – Hadd menjünk!

Alex egészen addig visszatartotta a levegőt, míg el nem értek a fehér autóig. Steve ott ölbe vette, és beemelte az ülésre. Csatt. A férfi becsatolta a biztonsági övét, majd kezét a lány arcára tette. – Gondodat viseljük majd, Alex. Megígérem – mondta csöndesen. Steve becsapta az ajtót mellette, és Alex csak most merte kinyitni a kezét. Csak egy kicsit. Épp annyira, hogy lássa a tenyerébe rejtett zacskót. Tabletták. Egy csomó pici, fehér tabletta. Honnan? Mikor? Nem számított, honnan és mikor. Csak az számított, hogy végre befejezheti, amit elkezdett. Megnyalta alsó ajkát, és erővel felszegte a fejét. – Szeretnék... – Összerezzent, amikor meghallotta a saját hangját. Recsegett, olyan rég használta. Az első ülésen Steve és Kim is azonnal hátrafordult. – Anyu! Alex megszólalt! – mosolygott Meredith. De Alex nem mosolygott. – Mondjad, kicsim! – bátorította Kim. – Mit szeretnél? Alex leszegte a tekintetét. – Vizet szeretnék.

ELSŐFEJEZET

TIZENHÁROM ÉVVEL KÉSŐBB. ARCADIA, GEORGIA. JANUÁR 26–A, PÉNTEK, ÉJJEL 1.25 Gondosan választotta ki. Élvezettel tette magáévá – hogy sikoltson, hosszan és hangosan. Mack O'Brien megborzongott. Még mindig libabőrös lett tőle. A vére még mindig zubogni kezdett, az orrlyuka kitágult, ahogy visszaemlékezett rá, milyennek látta a lányt, milyen volt a hangja. Milyen volt az íze. A színtiszta rettegés íze semmihez sem hasonlítható. Ezt tudta jól. Ez az első áldozata. De nem az utolsó. Ugyanilyen gonddal választotta ki a lány végső nyughelyét. A test végiggördült a hátán, és tompa puffanással ért földet a sárban. Mellé guggolt, és akár egy halotti leplet, eligazgatta rajta a durva, barna pokrócot, miközben várakozása nőttön–nőtt. Vasárnap rendezik az éves kerékpárbajnokságot. Százan fognak erre kerekezni. Úgy helyezte el a lányt, hogy látható legyen az útról. Nemsokára megtalálják. És nemsokára ők is hallani fognak róla, hogyan halt meg. Elgondolkoznak. Egymásra fognak gyanakodni. Rettegni fognak. Csak állt ott, elégedetten nézte két keze munkáját Azt akarja, hogy rettegjenek. Hogy úgy remegjenek és reszkessenek, mint egy kislány. Azt akarja, hogy meg ismerjék a rettegés igazi ízét. Mert ő ismerte ezt az ízt, és ismerte az éhséget meg: dühöt is. És az ő bűnült, hogy ennyire meg kellett ismernie ezeket az ízeket. Lepillantott, lábujjával megbökte a barna takarót. Ez is megfizetett. Nemsokára mindannyian szenvedni fognak és megfizetnek. Nemsokára megtudják, hogy visszatért. Jó napot, Dutton. Mack újra köreitekben. És addig nem nyugszik, míg mindannyiukat tönkre nem tette. CINCINNATI, OHIO, JANUÁR 26–A, PÉNTEK, 14.55 –Juj! Ez fájt! Alex Fallon lenézett a sápadt, mogorva, tizenéves lányra. – Azt hiszem, készen is vagyunk... – Alex fürgén helyére ragtapaszozta az infúziós tűt. – Remélem, ez legközelebb majd eszedbe fog jutni, amikor nem mész be az iskolába, és megeszel egy hatalmas adag gyümölcsparfét, aminek a végén itt kötsz ki a sürgősségin. Vonnie, cukorbeteg vagy, még ha nem veszel róla tudomást, akkor is. Be kell tartanod az előírt... – ...étrendet – vágott közbe Vonnie. – Tudom. Miért nem hagynak végre békén? A szavak visszhangzottak Alex fejében, mint mindig. Egyszerre érzett hálát a saját családja és rokonszenvet a betege iránt, mint mindig. – Egy szép napon valami olyat eszel, amit nem lenne szabad, és... odalent kötsz ki. Vonnie ellenséges pillantást lövellt felé. – És? Mi van odalent? – A halottasház. – Alex belenézett a lány meglepett szemébe. – Hacsak nem ez a terved. Vonnie szeme hirtelen megtelt könnyel. – Néha az... – Tudom, kicsim. – És sokkal inkább megértette, mint bárki a családján kívül még csak elgondolni is tudná. – De el kell döntened, mit akarsz. Élni vagy meghalni. – Alex! – Letta, az ügyeletes nővér dugta be a fejét a vizsgáló ajtaján. – Sürgős hívásod van a kettesen. Őt majd én átveszem. Alex megszorította Vonnie vállát. – Én készen is vagyok – és Vonnie szemébe nézett. –Nem szeretnélek itt viszontlátni. – Átnyújtotta a kartont Lettának. – Ki az?

– Nancy Barker a Fulton megyei szociális gondozótól, Georgiából. Alexnek összeszorult a szíve. – Ott él a mostohatestvérem. Letta szemöldöke a magasba szökött. – Nem is tudtam, hogy van mostohatestvéred. Gyakorlatilag nem is volt, de túl hosszú lett volna elmagyarázni, és a kapcsolata Bailey–vel pedig túl bonyolult volt. – Nagyon rég láttam utoljára. – Igazság szerint ö éve, amikor teljesen bedrogozva Bailey megjelent Alex cincinnati otthonának ajtajában. Alex megpróbálta rehabilitációra vitetni Bailey–t, de Bailey eltűnt és magával vitte Alex hitelkártyáit is. Letta aggódva ráncolta a homlokát. – Remélem, minden rendben. Alex egyszerre várta és rettegte ezt a hívást, már évek óta. – Hát én is... A sors fintora, gondolta Alex, a telefon felé sietve Alex volt az, aki annak idején megkísérelte az öngyilkosságot, és mégis Bailey lett függő. Mennyit számít család. Alexnek ott volt Kim, Steve és Meredith, aki átsegítették a holtpontokon. De Bailey családja... Bailey–nek nem is volt családja. Fölvette a kettest. – Alex Fallon vagyok. – A nevem Nancy Barker, a Fulton megyei szociális gondozótól. Alex felsóhajtott. – Csak mondja meg, él? Hosszú csönd következett. – Kicsoda, Miss Fallon? Alex összerezzent a Miss szó hallatán. Még mindig nem szokta meg, hogy nem Mrs. Preville–nek szólítják. Az unokatestére, Meredith szerint csak idő kérdése így a válás után, de már egy év is eltelt, és Alex még mindig nem tudta magában lezárni. Talán azért, mert az ő és volt férje útja hetente több alkalommal is keresztezik egymást. Mint ebben a pillanatban is, ami azt illeti. Alex csak nézte, ahogy dr. Richard Preville fölveszi mellette a telefont, hogy lehallgassa az üzeneteit. A férfi gondosan elkerülte Alex tekintetét, de azért zavartan odabiccentett. Az, hogy a volt férjével egy műszakban dolgoznak, egy csöppet sem segíti elő, hogy összeszedje magát. – Miss Fallon! – szólongatta a nő a vonal túlsó végén. Alex nagy nehezen visszaterelte rá a figyelmét. – Bailey. Miatta hívott, nem? – Nem, valójában Hope miatt hívtam. – Hope... – ismételte Alex tompán. – Nem értem. Ki az a Hope? – Hope Crighton, Bailey lánya. A maga unokahúga. Alex megdöbbenve rogyott le. – Nem is tudtam, hogy Bailey–nek van egy lánya –szerencsétlen gyermek. – Ó! Akkor azt sem tudta, hogy Hope összes hivatalos Óvodai papírján maga van megnevezve, akit vész helyzet esetén hívnunk kell? – Nem. – Alex nagy levegőt vett. – Bailey meghalt Ms. Barker? – Remélem, hogy nem, de nem tudjuk, hol van. Ma reggel nem jelent meg a munkahelyén, és az egyik kollégája elment hozzá, hogy megnézze, mi van vele Ez az illető Hope-ot a szekrényben találta összekucorodva. Alex gyomra azonnal összeugrott az idegességtől de hangja nyugodt maradt.

– És Bailey eltűnt. – Utoljára tegnap délután látták, amikor elvitte Hope-ot az óvodából. Óvodából... A gyerek már óvodás, és Alex még csak nem is hallott róla. Ó, Bailey, mit tettél? – És Hope? Neki nem esett baja? – Testileg nem, de fél. Nagyon fél. Senkihez nem szól egy szót sem. – És hol van? –Jelen pillanatban egy átmeneti otthonban – sóhajtott fel Nancy Barker. – Nos, ha nem jön el érte, akkor kénytelen leszek végleges befogadó családot keresi neki. – Elhozom. – Alex még azelőtt kimondta, mielőtt egyáltalán végiggondolta volna, hogy mit akar válaszolni. Ám amint kimondta, azonnal tudta, hogy e kell tennie. – Öt perccel korábban még nem is tudta, hogy létezik – tiltakozott Barker. – Nem számít. A nagynénje vagyok. Elhozom – ahogy Kim is engem. És megmentette az életemet. – Azonnal indulok, mihelyst sikerült elintéznem a szabadságot és megvennem a repülőjegyet. Alex letette, megfordult, és beleütközött Lettába, aki magasra vont szemöldökkel nézte. Alex azonnal tudta, hogy hallgatta a beszélgetésültet – Nos? Kapok szabadságot? Letta szemében aggodalom ült. – Maradt elég fizetett szabadnapod? – Hat hét. Három év alatt egyetlenegy napot sem vettem ki – nem volt miért. Richárdnak sosem volt ideje elutazni. Mindig dolgozott. – Akkor a fizetett szabadsággal kezdünk – mondta Letta. – Kerítek valakit, aki átveszi a műszakodat. De Alex, semmit nem tudsz erről a gyerekről. Az is lehet, hogy fogyatékos vagy beteg. – Majd megoldom – válaszolta Alex. – Nincs senkije, és a családomhoz tartozik. Nem hagyom magára. – Mint az anyja – hajtotta félre a fejét Letta. – Mint téged az anyád. Alex kis híján összerezzent, de arca semmit nem árult el. Múltja bárki számára csak pár kattintásnyira volt a Google–on. De Letta csakugyan jót akart, ezért Alex mosolyt erőltetett az arcára. – Felhívlak, amint odaértem, és többet megtudtam. Köszi, Letta. ARCADIA, GEORGIA, JANUÁR 28–A, VASÁRNAP, 6.05 – Isten hozott itthon, Danny fiú – mormogta maga elé Daniel Vartanian különleges ügynök, amikor kiszállt az autóból, és szemével végigpásztázta a helyszínt. Csak két hetet töltött távol, igencsak eseménydús két hetet. Itt az ideje visszatérnie a munkához és a saját életéhez. Ami Daniel esetében egy és ugyanaz. A munka az élete, és a halál a munkája. Pontosabban az, hogy megbosszulja mások halálát. Nem pedig az, hogy okozza. Az elmúlt két hétre gondok, arra a sok halálesetre, arra a sok elpusztított életre. Már ez is elegendő ahhoz, hogy az ember begolyózzon, ha nem figyel. Daniel figyelni akart. Visszatérni az életéhez és igazságot szolgáltatni minden egyes áldozatnak. Minden tőle telhetőt megtenni. Ez az egyetlen módja... a vezeklésnek. A mai áldozat egy nő. Az út szélén, egy árokban bukkantak rá, amely mellett most mindenféle rendű és rangú rendfenntartó jármű sorakozik. A bűnügyi labor munkatársai már ott voltak, és az orvos szakértő is. Daniel megtorpant az út szélén, ahova már kifeszítették a sárga kordonszalagot, és lenézett az árokba, ahol egy holttest hevert, mellette ott kuporgott az orvos szakértőktől az egyik technikus. A női test barna takaróba volt burkolva, amit épp csak annyira húztak félre, amennyi a vizsgálat elvégzéséhez szükséges. Daniel jól látta, hogy a nő közel százhetven centiméter magas lehet, a haja sötét. Meztelen, és az arca... összeverve. Daniel már egyik lábát át is emelte a szalag fölött, amikor valaki ráripakodott. – Álljon meg, uram! Ez lezárt terület.

Daniel ott állt terpeszben, válla fölött hátrapillantott: egy fiatal, komoly tekintetű rendőrtiszt nézett vissza rá, egyik kezében fegyvert tartva. – Daniel Vartanian különleges ügynök vagyok a Georgiai Nyomozóhivataltól. A férfi szeme elkerekedett. – Vartanian? Úgy érti... úgy értem... – Ekkor mély levegőt vett, és hirtelen kihúzta magát. – Elnézést, uram. Csak meglepődtem, semmi több. Daniel biccentett, és kedvesen rámosolygott a fiatalemberre. – Megértem. – Ugyan nem örült neki, de valóban megértette. A Vartanian név az öccse, Simon halála óta elég nagy sajtóvisszhangot keltett, kellemetlen, ám megérdemelten kritikus visszhangot. Simon Vartanian tizenhét életet oltott ki Philadelphiában – ketten közülük a saját szülei voltak. Az ország összes újságja beszámolt a bűncselekmény–sorozatról. Sok időbe fog telni, mire a Vartanian név hallatán az emberek szeme nem fog elkerekedni. – Hol találom a seriffet? A tiszt az úton tíz méterrel odébb álldogáló alak felé bökött. – Az ott Corchran seriff. – Köszönöm. – Daniel visszalépett a szalag fölött, majd elindult a férfi felé, miközben szinte érezte a bőrén, hogy a tiszt minden lépését követi a szemével. Két perc sem telik bele, s mindenki tudni fogja, hogy egy Vartanian jelent meg a színen. Daniel erősen remélte, hogy a fecsegést félten tudja majd tartani. Ez itt és most nem róla szól, vagy bármelyik más Vartanian–ről, hanem az árokban talált, barna takaróba csavart nőről. Akire valahol vár a családja. Akik igazságot akarnak majd, az ügy megnyugtató lezárását, hogy visszakapják az életültet. Daniel valaha azt hitte, az igazság és a lezárás egy és ugyanaz: ha egy bűnözőt elkaptak és megbüntettek a gaztetteiért, az majd az áldozatok és családjuk életében lezár egy fájdalommal teli fejezetet. Most azonban száz meg száz bűncselekmény, áldozat és család után már érti, hogy minden bűncselekmény hullámokat ver, és előre megjósolhatatlan mértékben érint más életeket is. Maga a tudat, hogy a gonoszt megbüntették, nem mindig elég ahhoz, hogy az ember tovább lépjen. Daniel már ezt is jól tudta. – Daniel! – Ed Randall, a bűnügyi labortól kiküldött csapat vezetője üdvözölte meglepetten. – Nem is tudtam, hogy visszajöttél. – Csak ma érkeztem. – Elvileg másnap kellett volna, de már két hetet töltött távol, és Daniel kész volt az azonnali bevetésre. Amikor befutott ez a hívás, a főnöke előbb behívatta. Kinyújtotta a kezét a seriff felé. – Corchran seriff, Daniel Vartanian különleges ügynök vagyok a Georgiai Nyomozóhivataltól. Minden szükséges eszközzel támogatjuk a munkájukat. A seriff szeme egészen elkerekedett, ahogy Daniéi kezét rázogatta. – Csak nem rokona...? Az ördög vigye, de igen. Mosolyt erőltetett az arcára – Attól tartok, igen. Corchran kétkedőn méregette. – És máris munkára kész? Nem. Daniel igyekezett közömbös hangon felelni. – Igen. De ha gondot okoz, akkor kérhetem, hogy cseréljenek le. Corchran mintha elgondolkodott volna ezen, így Daniel csak várt, gondosan ügyelve arra, hogy feszültségét semmi ne árulja el. Nem helyes, nem tisztességes, de ez a valóság: a családja cselekedetei alapjai ítélik meg. Végül Corchran megrázta a fejét. – Nem, nem szükséges. Minden rendben. Daniel haragja csillapodni kezdett, és végre megint tudott mosolyogni. – Rendben. El tudná mondani, mi történt? Ki és mikor találta meg a holttestet?

– Ma rendezték az éves biciklibajnokságot, és ez az útszakasz is a pálya része. Az egyik bringás vette észre a takarót. Nem akart utolsónak befutni, ezért felhívta a 911–et, és folytatta a tekerést. Megkértem, hogy várjon meg minket a finisnél, ha esetleg beszélni szeretne vele. – Igen, szeretnék. Más is megállt? – Nem. Szerencsére – szólt közbe Ed Randall. – Senki nem bolygatta meg a helyszínt, mielőtt ideértünk, nézelődők sem voltak... mindenki a célnál várt. – Nem gyakran fordul elő ilyesmi. Ki érkezett ki önöktől először a helyszínre, seriff? – kérdezte Daniel. – Larkin. Csak a takaró sarkát emelte föl, hogy megnézze az áldozat arcát. – Corchran merev arca megrándult, ez mindent elárult. – Én pedig azonnal hívtam magukat. Nincs elég keretünk arra, hogy egy ilyen volumenű bűncselekményt kivizsgáljunk. Daniel a legutolsó mondatot egy biccentéssel nyugtázta. Értékelte az olyan seriffeket, mint Corchran, akik hajlandóak bevonni a Georgiai Nyomozóhivatalt. A legtöbben csak helyi méretekben tudnak gondolkodni, úgy tekintenek a nyomozóhivatalra, mint... a városukban szétszéledő sáskahadra. Igen, pontosan ezt a kifejezést használta Daniel szülővárosának seriffje is alig két héttel ezelőtt. – Mindenben együttműködünk az önök által kirendelt erőkkel, seriff. – Egyelőre kirendeltünk mindenkit – mondta Corchran. – Az egész csapat a rendelkezésére áll. – A férfi álla megfeszült. – Tíz éve vagyok hivatalban itt Arcadiában, de egyetlen gyilkossági eset sem volt ez idő alatt. Szeretnénk gondoskodni róla, hogy aki ezt tette, az jó időre eltűnjön innen. – Mi is. – Daniel Ed felé fordult. – Szóval eddig mit tudtunk meg? – Az áldozatot valahol máshol ölték meg, és itt dobták le. A testet barna takaróba csavarva találtuk. – Akár egy halotti lepelben – dörmögte maga elé Daniel, és Ed bólintott. – Pontosan. A takaró újnak tűnik, valami gyapjúkeverék. A nő arcát csúnyán összeverték, a szája körül zúzódás. Az orvos szakértő többet is tud majd mondani. Az árokban dulakodásnak semmi nyoma, és az egész lejtőn sehol egy lábnyom. Daniel a homlokát ráncolta, és lenézett az árokba. Vízelvezető árok volt, az esővizet úgy százméternyire csatorna vezette el. Az árok mindkét oldalán sima sár. – Akkor az elkövetőnek a vízben kellett elgyalogolnia a csatornáig, és ott kellett feljutnia az útra. – Egy pillanatra eltöprengett ezen. – A bicikliverseny... Nagy hírverés volt körülötte? Corchran biccentett. – Jótékonysági esemény a helyi ifjúsági klubok javára, úgyhogy nyolcvan kilométeres körzetben minden városba eljutottak a szórólapok. És ami azt illeti, ezt a versenyt tíz éve mindig január utolsó vasárnapján szoktuk megrendezni. Északról is jönnek bringások, akik szeretnének valami melegebb helyen versenyezni. Elég komoly rendezvény. – Akkor azt akarta, hogy megtalálják... – jegyezte meg Daniel. – Daniel! – Az orvos szakértők másztak át egymás után a kordonszalag fölött. Az egyikült egyenesen a berendezéseik felé tartott, de a másik megállt Ed mellett. – Örülök, hogy újra látlak. – Én meg örülök, hogy itthon vagyok, Malcolm. Megtudtál valamit? Malcolm Zuckerman megrecsegtette a derekát. – Nem lesz semmi kiszedni a holttestet ebből az árokból. A széle meredek, és a sár nagyon csúszik. Trey majd összeeszkábál valami emelőt. – Malcolm... – sóhajtott fel Daniel eltúlzott türelemmel. Malcolm állandóan panaszkodott a háta, az időjárás vagy egyéb miatt. – Mit tudsz mondani az áldozatról? – Fehér nő, úgy a húszas évei közepén lehet. Nagyjából két napja halott. így első ránézésre a halál oka fulladás. A fenekén és a combja belső felén talált zúzódások arra utalnak, hogy szexuális zaklatás érte. Az arcát tompa tárggyal verték szét. Azt még nem tudom, mivel, de komoly kárt tett az arcszerkezetében. Az

orra, az arccsontja és az álla is eltört. – Összevonta a szemöldökét. – Úgy tűnik, az arca a halál beállta után lett összeverve. Daniel egyik szemöldöke a magasba szökött. – Azt akarta, hogy megtalálják, de ne tudják azonosítani. – Én is erre gondolok. Esküdni mernék, hogy az áldozat ujjlenyomatát sem fogjuk megtalálni a rendszerben. A szája szélén zúzódásnyomokat láttam, valószínűleg az elkövető ujjaitól. – Addig szorította a kezét a nő szájára, míg meg nem fulladt – dörmögte összeszorított foga közül Corchran. – Aztán péppé verte az arcát. A rohadék... – Ilyesminek látszik... – mondta Malcolm együttérzéssel a hangjában, szemében azonban fásultság ült, amit Daniel túlságosan is jól értett. Túl sok holttest, túl sok rohadék. – Többet fogunk tudni, ha a doki elkészült a vizsgálattal. Velem végeztél, Danny? – Aha. Hívj fel, amikor kezditek a boncolást. Ott akarok lenni. Malcolm megvonta a vállát. – Ahogy óhajtod. Berg doktor valószínűleg az RHGY után kezdi. – Mi az az RHGY? – kérdezte Corchran, amikor Malcolm visszament az orvos szakértői felszerelésekhez, hogy ott várakozzon. – Reggeli halottasházi gyűlés – válaszolt Daniel. – Ez azt jelenti, hogy dr. Berg fél tíz, tíz óra tájban kezdi majd a boncolást. Szívesen látjuk, ha meg szeretné nézni. Corchran nagyot nyelt. – Köszönöm. Ott leszek, ha meg tudom oldani. Corchran egészen elzöldült, és Daniel nem tudta hibáztatni érte. Nem könnyű nézni az orvos szakértőket boncolás közben. A csontfűrész hangjától Daniel a mai napig émelyegni kezd, pedig évek óta jár boncolásra. – Rendben. Még valami. Ed? – A test körül és az árok mindkét oldalán körbefényképeztük az egész terepet – válaszolta Ed. – Videót és fényképeket is készítettünk. Először az árok innenső oldalát kutatjuk át, így Malcolm nem tesz tönkre semmit, miközben kiemeli innen az áldozatot, aztán felállítjuk a lámpákat, és átnézzük a maradék területet is. – A csapata felé intett, amelynek tagjai elkezdtek átmászni a szalag fölött. Ed is megindult utánuk, de hirtelen elbizonytalanodott, majd félrevonta Danielt. – Sajnálom, ami a szüleiddel történt, részvétem, Daniel – mondta csöndesen. – Tudom, erre nincs szó. Csak szerettem volna, ha tudod. Daniel a földre szegezte a tekintetét, hirtelen elvesztette az egyensúlyát. Ed sajnálta, hogy Arthur és Connie Vartanian meghalt. Daniel nem volt benne biztos, ő maga sajnálja–e. Volt olyan nap, amikor még azon is eltöprengett, a szüleik nem maguknak köszönhetik–e sorsukat. Simon csakugyan gonosz volt, a szülei viszont a maguk módján szabad kezet adtak neki. Daniel inkább fivére többi áldozata iránt érzett szánalmat. És mégis... Arthur és Connie a szülei voltak. Még mindig maga előtt látta őket, ahogy ott hevernek a philadelphiai halottasházban, mert a saját fiuk megölte őket. Ez a rettenetes kép összekavarodott azzal a sok–sok másik képpel, amelyek éjjel–nappal kísértették. Annyi halál. Annyi tönkretett élet. A hullámok... Daniel megköszörülte a torkát. – Láttalak a temetésen. Köszönöm, Ed. Nagyon sokat jelentett nekem. – Ha bármire szültséged van, tudod, hol találsz. – Ed nagyot csapott Daniel vállára, majd csatlakozott a csapatához. Daniel visszafordult Corchran felé, aki egész végig figyelte őket. – Seriff, szeretnék Larkinnal beszélni, meg szeretném kérni, hogy vezessen oda a holttesthez, mégpedig azon az úton, amelyen ő ment le hozzá. Tudom, hogy alapos jelentést fog készíteni, de szeretném az emlékeit és benyomásait tőle magától hallani.

– Persze. Odafent áll az út mellett, megpróbálja távol tartani a kíváncsiskodókat. Corchran a rádión odaszólt Larkinnak, s a tiszt öt percen belül már ott is volt mellettük. Larkin arca még mindig kissé sápadt, de a tekintete tiszta. Kezében egy papírlapot szorongatott. – A jelentésem, Vartanian ügynök. De van valami más is... Akkor jutott eszembe, amikor már jöttem idefelé. Nem messze innen korábban már történt egy pontosan ugyanilyen gyilkosság. Corchran szemöldöke magasba szökött. – Hol? Mikor? – Még azelőtt, hogy maga idekerült – válaszolta Larkin. – Tizenhárom évvel ezelőtt, áprilisban. A lányt pontosan ugyanígy egy árokban találták meg. Barna takaróba volt tekerve, előtte megerőszakolták és megfojtották. – Nagyot nyelt. – És az arcát szétverték, pontosan ugyanígy. Daniel hátán a hideg futkosott. – Nagyon tisztán emlékszik minderre, Larkin. Larkin arcára gyötrelem ült. – A lány tizenhat éves volt, akárcsak az én lányom akkor. Nem emlékszem szegényke nevére, de valahol Dutton mellett történt, ami innen csak negyven kilométer. Daniel egyre jobban fázott, egészen összehúzta magát, hogy ne reszkessen. – Tudom, hol van Dutton – jegyezte meg. Nagyon is jól ismerte Duttont. Az utcáit járta, az üzleteiben vásárok, a városka ifjúsági baseballcsapatában játszott. Azt is tudta, hogy Duttonban maga az ördög lakott, és a Vartanian nevet viselte. A georgiai Dutton volt Daniel Vartanian szülővárosa. Larkin biccentett, amikor egymás mellé tette Daniel nevét és a közelmúlt eseményeit. – Sejtem, uram. – Köszönöm, Larkin – mondta Daniel, és igyekezett hangja remegését megfékezni. – Amint lehet, utánanézek ennek. Most pedig vezessen, kérem, az áldozathoz! BUTTON, GEORGIA, JANUÁR 28–A, VASÁRNAP, 21.05 Alex becsukta a hálószoba ajtaját, majd kimerülve nekidőlt. – Végre elaludt – súgta unokatestvérének, Meredith–nek, aki Alex szállodai lakosztályában, a hálóval szomszédos nappaliban ült a kanapén. Meredith felpillantott a halomnyi kifestőkönyvről, amit a négyéves Hope Crighton azóta színezett tele, hogy Alex másfél napja elhozta őt a szociális munkástól. – Beszélnünk kell – mondta higgadtan. Meredith tekintete tele aggodalommal. S minthogy a nő gyermekpszichológus, aki érzelmileg sérült kicsikkel foglalkozik, Alex még jobban megrémült. Alex lerogyott a kanapéra. – Hálás vagyok, hogy eljöttél. Tudom, mennyire elfoglak vagy a rendelőben. – Egy-két napra tudok valaki keríteni, aki átveszi a betegeimet. Már tegnap itt lettem volna, ha szólsz, hogy jössz, mert ott ültem volna melletted a repülőgépen... Meredith hangja kétségbeesésről és megbántottságról árulkodott. – De mégis mit gondoltál, Alex? Egyes-egyedül idejönni? Pont... ide? Ide. A georgiai Duttonba. Alexnek már a név hallatán is összeugrott a gyomra. Az utolsó hely, ahova önszántából vissza akarna menni. De a gyomrát szorító érzés semmi ahhoz a rettegéshez képest, amit akkor érzett, amikor Hope üres tekintetű, szürke szemébe nézett. – Nem is tudom – ismerte el Alex. – Több eszem is lehetett volna. De Mer, nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű lesz, de nagy a baj, ugye? – Abból ítélve, amit az utóbbi három órában láttam? Igen. Nem tudnám megmondani, mi okozta, az, hogy pénteken arra ébredt, hogy az anyja eltűnt, vagy az azt megelőző évek, ki tudja... Nem tudom, Hope milyen volt Bailey eltűnése előtt. – Meredith a homlokát ráncolta. – De cseppet sem olyan, mint

amilyennek vártam. – Tudom. Én is egy piszkos, alultáplált kisgyerekre számítottam. Úgy értem, amikor legutoljára láttam Bailey–t, nagyon rossz állapotban volt, Meredith. Belőve és mocskosan. Mindkét karján szúrásnyomok. Mindig azon töprengtem, nem tehettem volna–e többet is érte. Meredith egyik szőkésvörös szemöldöke megemelkedett – Vagyis ezért? – Nem... Hát, eleinte igen, de amint megláttam Hope-ot, minden megváltozott. – Amikor megpillantotta az aranyhajú, angyalarcú kislányt. És az üres szürke szempárt. – Először azt hittem, másik gyereket hoztak oda. Mert tiszta és jól táplált. A ruhája és a cipője is mintha új lett volna. – A szociális munkás is adhatott rá új cipőt és ruhát. – A szociális munkás Hope óvodájából hozta el azokat a ruhákat. Hope óvónője azt mondta, Bailey mindig tartott egy váltás tiszta ruhát Hope szekrényében. Mind azt mondták, hogy Bailey jó anya. Mer. Nagyon megdöbbentek, amikor a szociális munkás elmondta nekik, hogy Bailey eltűnt. Az óvodavezető szerint Bailey soha nem hagyta volna így magára Hope-ot. Most már Meredith mindkét szemöldöke a magasba szökött. – Valami bűntényre gyanakszik? – Igen, az óvodavezető mindenesetre igen. És ezt elmondta a rendőröknek is. – És a rendőrök mit mondtak? Alex a fogát csikorgatta. – Hogy minden nyomot megvizsgálnak, de a drogosok hajlamosak eltűnni. Általában így jelzik, hogy hagyják őket békén. Telefonon semmit nem tudtam velük elérni. Egyszerűen semmibe vettek. Bailey már három napja felszívódott, és még csak nem is nyilvánították eltűntnek. – De a drogosok tényleg hajlamosak eltűnni, Alex. – Tudom. De miért hazudott volna az óvodavezető? – Lehet, hogy nem hazudott. Talán Bailey jó színész, és az utóbbi időben akár józan életet is élhetett, csak visszatért a szerhez. De most inkább foglalkozzunk Hope–pal. Azt mondod, a szociális munkás szerint a kislány egész éjjel színezett? – Igen. Nancy Barker, ő a szociális munkás, azt mondta, Hope azóta színez, hogy kivették a szekrényből. – A szekrényből Bailey házában. Kezdett eluralkodni rajta a pánik, mint mindig, valahányszor arra a házra gondolt. – Bailey még mindig ott lakik. Meredith szeme elkerekedett. – Tényleg? Azt gondolnám, hogy már évekkel ezelőtt eladták. – Nem adták el. A neten megnéztem a tulajdoni lapot. Az ingatlan még mindig Craig nevén van. – Alex mellkasában egyre fokozódott a nyomás, lehunyta a szemét, és igyekezett elcsendesíteni a gondolatait. Meredith megfogta a kezét, és megszorította. – Jól vagy, szívem? – Aha. – Alex megrázta magát. – Olyan ostoba dolog ez a pánikroham... Már rég túl kellene lennem rajta. – Mert jó ember vagy – mondta Meredith szelíden. – Életed legnagyobb szörnyűsége történt abban a házban, szóval ne ostorozd magad azért, mert emberi érzéseid vannak, Alex. Alex vállat vont, majd összeráncolta a szemöldökét. – Nancy Barker azt is mondta, hogy a házban hatalmas felfordulás fogadta őket, hegyekben állt a szemét. A matracok régiek voltak, és szakadtak. A hűtőben csak romlott ételt találtak. – Mint általában egy drogos otthonában... – Igen, de nem találták Bailey és Hope ruháit. Egyetlenegyet sem. Sem tisztát, sem piszkosat.

Meredith csak ráncolta a homlokát. – Azután, amit az óvodában mondtak, ez meglep. –Egy pillanatig habozott, majd folytatta: – Elmentél a házba is? – Nem. – Alex ajkát úgy hagyta el ez a szó, mint egy puskalövés. – Nem – mondta nyugodtabban. – Még nem. Egyelőre. – Ha mész, én is veled tartok. Vita nincs. Craig még mindig ott lakik? Összpontosíts a csendre! – Nem. Nancy Barker említette, hogy megpróbálták megkeresni, de már régóta senki nem hallott felőle. És az óvodában én voltam megjelölve mint vész esetén értesítendő személy. – Honnan tudta a szociális munkás, hogy Hope hova jár oviba? – Bailey munkatársa mondta meg neki. Úgy találták meg Hope-ot, hogy Bailey nem jelent meg a munkahelyén, a kollégája aggódni kezdett, és elment munka után megnézni, mi van vele. – Bailey hol dolgozik? – Fodrász, méghozzá egy elég menő szalonban. Meredith csak pislogott. – Duttonban van menő fodrászszalon? – Dehogy. Duttonnak ott van Angie. – Az anyja is Angie-hoz járt minden második hétfőn. – Bailey Atlantában dolgozott. Megkaptam a munkatársa telefonszámát, de nem találtam otthon. Hagytam több üzenetet is. Meredith fölemelte az egyik kifestőt. – Ezek honnan vannak? Alex a papírkupacra pillantott. – Nancy Barker Hope hátizsákjában találta őket. Azt mondta, Hope csak bámult a semmibe, de amikor odaadta neki a kifestőt és a zsírkrétákat, nekiállt színezni. Nancy megpróbálta rávenni, hogy üres papírra rajzoljon, hátha a képeken keresztül Hope elmesél valamit, de Hope nem volt hajlandó elengedni a kifestőt. Még este elfogyott az összes, kénytelen voltam a liftes fiúnak fizetni, hogy szaladjon el a boltba, és vegyen még. Meg zsírkrétát is... – Alex csak nézte a hatvannégy darabos zsírkrétakészletet. Most már csak ötvenhét kréta volt a dobozban... csak a pirosak tűntek el. Minden zsírkrétából, amely a vörös színcsoportba tartozott, már csak körömnyi csonk maradt. – Szereti a pirosat – jegyezte meg Meredith. Alex nagyot nyelt. – Még csak gondolni sem akarok arra, ez mit jelenthet. Meredith megvonta a vállát. – Lehet, hogy csak annyit, Hope szereti a pirosat. – De nem hinnéd... – Nem... – Most is egy piros zsírkréta van a kezében. A végén feladtam, és hagytam, hogy magával vigye az ágyba. – Mi történt, amikor este elfogytak a piros zsírkréták? – Sírva fakadt, de egy szót sem szólt. – Alex megborzongott. – Több ezer síró gyereket láttam már a sürgősségin, féltek, fájt valamijük... de ilyennel még sosem találkoztam. Olyan volt... mint egy robot, semmi érzelem. Egy hangot nem adott ki. Meg sem szólalt. Aztán egyszer csak a semmibe meredt. Annyira megijedtem, hogy bevittem a városi kórházba. Dr. Granville megvizsgálta, és azt mondta, csak sokkhatás alatt van. – Tesztet is végzett?

– Nem. A szociális munkás említette, hogy amikor Hope–ot pénteken megtalálták a szekrényben, elvitték az ügyeletre. Megcsinálták a toxikológiai vérvizsgálatot, és ellenőrizték az immunológiai előzményeket is. Az összes védőoltást időben megkapta, és minden mást is rendben találtak nála. – Ki a háziorvosuk? – Nem tudom. Granville, az itten orvos azt mondta, ő nem látta sem Hope–ot, sem Bailey–t „szakember rendelőjében". Úgy tűnt, meglepi, hogy Hope olyan tiszta és gondozott, mintha azelőtt piszkosan látta volna. Injekciót akart neki adni, valami nyugtatót. Meredith szemöldöke megemelkedett. – És hagytad neki? – Nem, akkor a pasi kicsit fel is húzta magát, megkérdezte, minek vittem oda, ha nem engedem, hogy kezelje. De nem szeretem, ha gyógyszert adnak a gyereknek, ha nem szükséges. Hope nem volt agresszív, nem tűnt úgy, mint aki kárt tenne magában, ezért nem akartam, hogy letompítsák. – Ezzel egyet is értek. Szóval egészen eddig Hope egyetlen szót sem szólt? Egyáltalán tud beszélni? – Az óvodában azt mondták, cserfes kislány, nagy a szókincse. Sőt még olvasni is tud. Meredith a döbbenettől levegőt sem kapott. – Hűha! Hány éves? Négy? – Éppen hogy. Az óvodában azt is mondták, hogy Bailey minden este mesélt Hope-nak. Meredith, ez egyáltalán nem olyan, mint amikor egy drogos csak úgy otthagyja a gyerekét. – Szerinted is valami bűncselekmény lehet a dologban... Meredith hangjában valami furcsa csengett. – Szerinted nem? – kérdezte Alex. Meredith higgadtan válaszolt. – Nem tudhatom. Tudom, hogy Bailey-vel kapcsolatban mindig fenntartottad a kétkedés jogát. De most nemcsak Bailey–ről van szó, hanem a gyerekéről is, és arra is kell gondolnunk, neki mi a legjobb. Haza akarod vinni? Úgy értem, haza magaddal? Alex a parányi lakásra gondolt, ahova csak aludni jár haza. Richárd megtartotta a házat. Alexnek nem kellett. De a lakása azért elég tágas neki és egy kisgyereknek. – Ez a szándékom, igen. De Meredith, ha valami tényleg történt Bailey–vel... úgy értem, ha megváltozott, és most valami baj érte... – Mit fogsz tenni? – Még nem tudom. A rendőrséggel semmire nem jutottam telefonon, és Hope–ot nem hagyhattam egyedül, hogy személyesen keressem fel őket. Itt tudnál velem maradni pár napig? Segíteni Hope körül, míg utánajárok a dolognak? – Mielőtt eljöttem, a sürgősebb eseteket áttettem szerdára. De kedd éjjel mindenképp haza kell repülnöm. Egyelőre ez a legtöbb, amit tenni tudtam érted. – Ez is épp elég sok. Köszönöm szépen. Meredith megszorította a kezét. – Most pedig menj aludni! Én majd itt alszom a kanapén. Ha szültséged van rám, akkor ébressz fel. – Én bent alszom Hope–pal. Csak azért imádkozom, hogy végigaludja az éjszakát. Eddig nem aludt egyszerre pár óránál többet, mindig felkelt színezni. Ha szültsége lenne rád, azonnal szólok. – Nem arról beszéltem, hogy Hope–nak szültsége van rám. Rólad beszéltem. Most pedig menj aludni!

MÁSODIK FEJEZET

ATLANTA, JANUÁR 28–A, VASÁRNAP, 20.45 – Daniel, szerintem kipurcant a kutyád – hallatszott Daniel nappalija felől. A hang Luke Papadopoulos nyomozóhoz tartozott, aki szintén a Georgiai Nyomozóhivatalnál dolgozott. Luke egyben Daniel legjobb barátja is volt, annak ellenére, hogy miatta szakadt a kutya a nyakába. Daniel behelyezte a legutolsó tányért is a mosogatógépbe, majd elindult a folyosón a nappali felé. Luke már a kanapén üldögélt, és az ESPN nevű sportcsatornát nézte. Riley, a basset hound, Luke lába előtt hevert, de pontosan ügy festett, mint mindig. Ami, s ezt Danielnek el kellett ismernie, pont olyan érzést keltett a szemlélőben, mintha az eb már hazaköltözött volna teremtőjéhez. – Kínáld meg csülökkel, azonnal felpattan. Riley egyik szeme kinyílt, amikor meghallotta a csülök szót, de ismét lehunyta, tudván, hogy valószínűleg úgysem kap semmit. Riley igazi pesszimista realista. Nagyon jól megvoltak Daniellel. – A francba, az előbb kínáltam meg muszakával, és ennek ellenére nem pattant fel... – mondta Luke. Daniel túlságosan is jól el tudta képzelni, milyen eredménnyel járna egy ilyen felelőtlen cselekedet. – Riley nem ehet a mamád főztjéből. Túl zsíros neki, és nem bírja a gyomra. – Tudom... Míg te odafent voltál északon, ő pedig velem, felfalt valami maradékot. – Luke elfintorodott. – Csúnya látvány volt, hidd el nekem. Daniel a szemét forgatta. – Nem fizetem ki a szőnyegtisztítást, Luke... – Nem is kell. Az unokatesómnak saját szőnyegtisztító cége van. Már elintéztem. – De ha tudtad, hogy nem bírja, akkor mi a fenének próbáltad ma este megetetni? Luke gyengéden megböködte Riley fenekét a lábujjával. – Mindig olyan bánatosan néz. A „bánatosan néz" Luke családjában egyet jelentett azzal, hogy „etess meg". Ami azt is megmagyarázza, miért jelent meg este Daniel ajtajában egy egész görög menüsorral, holott – Daniel tudta jól – emiatt kénytelen volt lefújni a randit a légiutas-kísérővel, aki ki-be repkedett Luke életében. Papadopoulos mama azóta aggódott Daniel miatt, hogy az egy hete visszatért Philadelphiából. Luke mamája csupa szív asszonyság, de a főztje sehogy sem jött be Riley-nak, Danielnek pedig nem volt olyan unokatestvére, aki saját szőnyegtisztító céget vezetne. – Mert ez egy szerencsétlen basset hound. Mind így néz ki. Riley nem bánatos, úgyhogy inkább ne etesd. – Daniel lehuppant a hátradönthető fotelba, és nagyot füttyentett. Riley odadöcögött hozzá, és hatalmas sóhajtással terült el gazdája lábánál, mintha ez a pár lépésnyi „túra" egészen kimerítette volna. – Tudom, mit érzel, öregfiú. Luke egy ideig nem szólt semmit. – Azt hallom, elég kemény melót osztottak ma rád. Daniel gondolataiban azonnal megjelent a gödörben talált áldozat képe. – Így is mondhatjuk. – Hirtelen elkomorodott. – Hogyhogy már hallottál róla? Luke kezdte magát kényelmetlenül érezni. – Ed Randall hívott. Aggódott miattad. Már az első napon ilyen ügyet kapsz, mint ez az arcadiai nő. Daniel visszanyelte ingerültségét. Hiszen mindenki csak jót akart. – Ezért hoztál kaját... – Nem, mama már rég elkészítette, amikor Ed hívott. Mama is aggódik ám érted. Majd azt mondom neki, hogy kétszer is vettél belőle, és hogy jól vagy. De jól vagy? – Muszáj. Vár a munka. – Több szabit is kivehettél volna. Egy hét nem olyan sok, ha egyszer...

Ha egyszer el kellett temetnie a szüleit. – Ha hozzáadod azt az egy hetet, amíg Philadelphiában kerestem őket, akkor két hetet voltam távol. Az elég hosszú idő. – Előrehajolt, és megvakargatta Riley fülét. – Ha nem dolgozom, megőrülök – tette hozzá csendesen. – Nem a te hibád, Daniel. – Nem, közvetlenül legalábbis nem. De már jóval előtte tudtam, Simon milyen ember. – És az elmúlt tizenkét évben úgy hitted, halott. Daniel ezt kénytelen volt elismerni. – Mondasz valamit. – Ha engem kérdezel, szerintem az apád felelős az egészért a legnagyobb mértékben. Mármint Simon után. Tizenhét emberélet. Simon tizenhét ember életét oltotta ki, igaz, az egyik áldozata, az idős asszony még él, csakhogy őt még mindig a philadelphiai kórház intenzív osztályán ápolják. Daniel apja azonban nemcsak azt tudta, hogy Simon gonosz, hanem azt is, hogy él. Tizenkét évvel ezelőtt Arthur Vartanian eltüntette a kisebbik fiát, és mindenkinek azt mondta, hogy meghalt. Még arra is képes volt, hogy a családi sírboltba, Simon sírköve alá egy idegent temessen, miközben Simon szabadon garázdálkodhatott, azt tett, amit csak akart, mindaddig, amíg nem a Vartanian nevet használta. – Tizenhét emberélet... – mormogta maga elé Daniel, és azon töprengett, vajon ez nem csupán a jéghegy csúcsa–e. Földerengtek előtte a képek, amelyeket igazából sosem tudott egészen félresöpörni gondolataiban. Azok a képek, amelyeket Simon hátrahagyott. A szeme előtt úgy peregtek az arcok, akár a filmkockák. Mind nő. A nemi erőszak névtelen áldozatai. Mint a mai áldozat is. Mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy az arcadiai áldozat nevét kiderítse. Hogy igazságot szolgáltasson neki. Egyedül így őrizheti meg a józanságát. – Az egyik arcadiai tiszt megemlítette, hogy egy hasonló gyilkosság történt tizenhárom évvel ezelőtt. Épp ennek jártam utána, amikor megérkeztél. Duttonban történt. Luke komoran vonta össze a szemöldökét. – Duttonban. Daniel te Duttonban nőttél fel. – Köszi. Ezt el is felejtettem – jegyezte meg Daniel némi éllel. – Az irodában belenéztem az adatbázisba, miután este leadtam a jelentésemet, de a Georgiai Nyomozóhivatal nem is nyomozott, tehát nem találtam semmit. Felhívtam Frank Loomist, a duttoni seriffet, de még nem hívott vissza. Viszont egyik helyettesével sem akartam beszélni. Mert ha semmi lényeges, akkor csak olaj lenne a tűzre. Azok a nyomorult újságírók már így is ellepték azt az átkozott helyet. – De találtál valamit – erősködött Luke. – Mit is? – A neten keresgéltem, és találtam egy cikket. – Megkocogtatta a laptopot, amelyet áttett a dohányzóasztalra, amikor Luke megérkezett az étellel. – Tizenhárom évvel ezelőtt, április másodikán Alicia Treinaine-t holtan találták Dutton közelében egy árokban. Meggyilkolták, majd barna gyapjútakaróba csavarták, és ripityára törték az arcát. Megerőszakolták. Csak tizenhat éves volt. – Ezt a bűncselekményt másolták le? – Én is erre gondoltam. Annyi hír jelent meg az elmúlt héten Duttonról... lehet, hogy valaki megtalálta ezt a cikket, és kitalálta, hogy ő is megcsinálja. De ez csak elmélet. A gond az, hogy ezekhez a régi cikkekhez nincs kép. Próbálgattam valahonnan egy fotót keríteni Aliciáról. Luke elgyötört pillantást vetett barátjára. Elég jártas volt a számítástechnikában, és így mindig mellbe vágta, hogy Daniel mennyire nincsen tisztában még a legalapvetőbb informatikai dolgokkal sem. – Ide a laptopot! – Három perc sem telt el, és Luke elégedetten hátra is dőlt. – Tessék! Nézd meg! Daniel szíve egy dobbanásnyit kihagyott. Ez nem lehet igaz! Biztosan csak fáradt a szeme... Lassan előrehajolt, és nagyot pislantott. De a kép még mindig ott volt.

– Szent isten! – Ki ez? Daniel kicsit megfordult, Luke-ra nézett, és a szíve vadul zakatolt. – Csak ismerem, ennyi. – De hangjában kétségbeesés bujkált. Igen, ismeri. Évek óta kísért az álmaiban, a többi arccal együtt. Éveken át abban reménykedett, hogy a képek hamisítványok. Beállított pózok. Éveken át attól rettegett, hogy igaziak. Hogy mind halott, akit lát a képeken. Most azonban már biztosan tudta. Most már az egyik névtelen áldozatnak neve is van. Alicia Tremaine. – És honnan ismered? – kérdezte Luke ellentmondást nem tűrő hangon. – Daniel! Daniel próbált megnyugodni. – Mindketten Duttonban éltünk. Így érthető, hogy ismertem. Luke álla megfeszült. – Az előbb azt mondtad, ismerem, nem pedig ismertem. A feltoluló bosszúság valamennyire elnyomta a felismerés okozta döbbenetet. – Most vallatsz. Luke? – Igen, mert nem vagy velem őszinte. Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. – Mert azt is láttam. – És csak meredt az arcra. Csodaszép. Sűrű, karamellszínű hajzuhatag omlik a vállára, szemében vadóc, vidám szikra. Mostanra már halott. – Ki az? – ismételte meg a kérdést Luke immár halkabban. – Egy régi barátnőd? – Nem. – Daniel válla lehanyatlott, fejét leszegte. – Sosem találltoztam vele. – De ismered – faggatódzott tovább Luke óvatosan. – Honnan? Daniel fölegyenesedett, a nappali sarkában álló bárpult mögé lépett, és elhúzta a pókerező kutyákat ábrázoló festményt. Egy széf bukkant elő mögötte. Daniel a szeme sarkából látta, hogy Luke szemöldöke magasba szökik. – Van falba rejtett széfed? – kérdezte döbbenten. – Ez családi hagyomány a Vartanianeknél... – válaszolta Daniel komoran, s csak remélni tudta, hogy ez az egyetlen hajlam, amit az apjától örökök. A tárcsán beállította a kódot, majd elővette a borítékot, melyet még akkor tett be, amikor egy hete visszaérkezett Philadelphiából. Különösebb keresés nélkül kihúzta Alicia Tremaine képét a többi közül, és átnyújtotta Lukenak. Luke összerezzent. – Szent isten. Ez tényleg ő. – Iszonyodva nézett fel. – És a férfi kicsoda? Daniel a fejét rázta. – Fogalmam sincs. Luke szeme szikrákat szórt. – Ez beteg, Daniel. Honnan a pokolból szerezted ezeket a képeket? – Az anyámtól – felelte keserűen Daniel. Luke eltátotta a száját, majd becsukta. – Az anyádtól...– ismételte óvatosan. Daniel elgyötörten rogyott le. – A képeket az anyámtól kaptam, aki... Luke fölemelte az egyik kezét. – Várj! Képeket? Mi van még abban a borítékban? – Nagyjából ugyanez. Lányok. Meg férfiak. – Ez a lány olyan, mintha elkábították volna. – Mind ilyen. Egyik sincs magánál. Összesen tizenöten vannak. Nem számítva azokat a képeket, amelyeket nyilvánvalóan magazinokból vágtak ki.

– Tizenöten... – Luke lassan kiengedte a levegőt. – Szóval azt akarod mondani, hogy a képeket az anyádtól kaptad. – Jobban mondva rám hagyta őket. Először az apámnál voltak a képek, és... – Luke szeme elkerekedett, mire Daniel felsóhajtott. – Azt hiszem, jobb, ha elölről kezdem. – Szerintem is... – Néhány képről én is tudtam. Néhányról pedig a húgom, Susannah. Egészen múlt hétig, pontosabban Simon haláláig, úgymond nem is állt össze a kép... – Szóval a húgod is tud ezekről? Danielnek felrémlett Susannah űzött tekintete. – Igen, ő is tud róluk. – És sokkal többet tud, mint amit elmondott neki, ebben Daniel biztos volt, és abban is, hogy húga is szenvedett Simon keze által. Abban reménykedett, a maga idejében elmondja, mi történt. – És még ki? – A philadelphiai rendőrség. Vito Ciccotelli nyomozónak adtam másolatokat belőle. Akkor azt hittem, hogy az általa vizsgált ügyhöz tartozik. – Daniel előrehajolt, a térdére könyökölt, és tekintetét Alicia Tremaine arcára szegezte. – Először Simonnál voltak a képek. Legalábbis tudtommal. Már azelőtt megvoltak neki, hogy meghalt. – Luke-ra pillantott. – Mármint először. – Tizenkét éve – fejezte be a mondatot Luke, majd vállat vont. – Mama olvasta az újságban. Daniel ajka elkeskenyedett. – Papa mami és még vagy milliónyian. Nem számít. Az apám megtalálta ezeket a képeket, és kihajította Simont a házból, megfenyegette, ha még egyszer visszajön, akkor följelenti. Simon épp akkortájt lett tizennyolc éves. – Az apád. A bíró. Hagyta Simont elmenni. – Az én édes jó apám. Attól félt, ha a képek nyilvánosságra kerülnek, akkor elveszíti a választást. – De a képeket megtartotta. Miért? – Apám nem akarta, hogy Simon valaha is visszajöjjön, ezért biztosítékként megtartotta a képeket. Zsarolás. Pár nappal később apám azt mondta anyának, telefonon értesítették, hogy Simon meghalt Mexikóban egy autóbalesetben. Apám leutazott, hazahozta a holttestet, és eltemette a családi sírboltban. – De ez az azonosítatlan férfi csaknem harminc centivel alacsonyabb volt, mint Simon. – Luke ismét vállat vont. – Jó cikk volt, jó részletes. És anyukád honnan szerezte ezeket? – Először apám széfjében bukkant rájuk. Tizenegy évvel ezelőtt, Simon „halála" után egy évvel. Megtalálta a képeket és a rajzokat is, amelyeket Simon róluk készített. Anyám ritkán sírt, de ezek a képek teljesen felzaklatták. Zokogott, amikor rátaláltam. – És akkor te is megláttad a képeket. – Csak egy pillantásnyira. Az épp elég volt, hogy gyanakodjam, hogy némelyik igazi. De akkor hazajött az apám, egészen kikelt magából. Kénytelen volt bevallani, hogy már egy éve nála vannak a képek. Azt mondtam, el kellene vinni őket a rendőrségre, de apa nem volt hajlandó. Mert ártana a család hírnevének, és Simon úgyis meghalt már, mi értelme lenne? Luke csak ráncolta a homlokát. – Mi értelme lenne? Mondjuk az áldozatok miatt? Az lett volna az értelme. – Tökéletesen igazad van. De amikor megpróbáltam elvinni a képeket a rendőrségre, akkor összekaptunk. – Daniel ökölbe szorította a kezét, ahogy visszaemlékezett. – Kis híján megütöttem. Iszonyatosan dühös voltam. – És mit tettél? – kérdezte Luke csöndesen. – Elmentem otthonról, hogy lehiggadjak, de mire hazaértem, addigra az apám már elégette a képeket a

kandallóban. Mind eltűnt. – Ezek szerint mégsem – mutatott Luke a borítékra. – Biztosan valahol máshol is tartott másolatokat belőlük. Egészen... kiakadtam. Anyám azt hajtogatta, hogy ez volt a legjobb megoldás, apám meg csak állt ott önelégülten, fölényesen. Akkor elszakadt a cérna. Megütöttem. Elesett. Nagyon durván összeverekedtünk. Épp indultam kifelé az ajtón, amikor Susannah hazaért. Nem tudta, min vesztünk össze, és nem is akartam, hogy megtudja. Még csak tizenhét éves volt. Persze kiderült, hogy sokkal többet tudott, mint gondoltam. Ha akkor beszélgetünk... – Daniel a tizenhét halottra gondolt, akiket Simon hagyott maga után Philadelphiában. – Ki tudja, mit előzhettünk volna meg. – Elmondtad valakinek? Daniel vállat vont, undorodott magától. – Ugyan mit? Bizonyítékom nem volt, mit ért volna a szavam egy bíróéval szemben? A húgom nem is látta a képeket, az anyám pedig soha nem szegült volna szembe apámmal. Ezért egy szót sem szóltam, és azóta ezerszer is megbántam. – Szóval elköltöztél otthonról, és soha többet nem mentél vissza... – Nem, legalábbis egészen addig nem, míg két hete fel nem hívott a duttoni seriff, hogy eltűntek a szüleim. Ugyanazon a napon tudtam meg azt is, hogy az anyám rákos. Csak szerettem volna még egyszer látni, de akkor már két hónapja halott volt – mert Simon megölte. – És ezek a képek akkor hogy kerültek hozzád? – Tavaly hálaadáskor a szüleim megtudták, hogy Simon él. – Mert a zsaroló ott fent Philadelphiában kapcsolatba lépett az apáddal. Daniel szeme elkerekedett. – Nem semmi, tényleg jó kis cikk lehetett. – Az interneten szedtem össze. A családod igazi szenzáció, öregem. Daniel a szemét forgatta. – Csodás. Szóval apám és anyám felutazott Philadelphiába, hogy megkeressék Simont. Az anyám haza akarta hozni, biztos volt benne, hogy az öcsém amnéziában szenved vagy valami ilyesmi. Apám pedig nyomatékosítani szerette volna saját zsarolási szándékát, ezért elvitte a képeket magával Philadelphiába. A végén anyám rádöbbent, hogy apám soha nem engedné meg neki, hogy viszontlássa Simont. – Simon megmondta volna neki, hogy az apád végig tudta, hogy él. – Pontosan. Aztán apám eltűnt. Biztosan megtalálta Simont, mert a fivérem megölte, és eltemette a többi áldozattal együtt azon az elhagyott földterületen. Simon kapcsolatba lépett az anyámmal, ő pedig találltozni akart vele. Tudta jól, hogy csapdába csalhatja, de nem érdekelte. – Mert haldoklott a rák miatt, és nem volt vesztenivalója. – Igen. Nyitott nekem egy postafiókot az egyik cégnél. A postafiókban pedig ott találtam ezeket a képeket. Otthagyta arra az esetre, ha Simon megöli. – Azt mondtad, hogy ez a Ciccotelli ott Philadelphiában kapott másolatokat tőled. Tudja, hogy megtartottad az eredetiket? – Dehogy. Én készítettem a másolatokat, amelyeket odaadtam neki. Luke szeme elkerekedett. – Egy sima nyilvános fénymásolón készítetted őket? – Nem – fújt egyet Daniel. – Amikor megtaláltam a képeket a postafiókban, vettem egy szkennert. Több órám volt addig, míg Susannah megérkezett New Yorkból, úgyhogy visszamentem a szállodába, rácsatlakoztattam a szkennert a laptopomra, és megcsináltam a másolatokat. – Képes voltál egyedül beállítani egy szkennert? – Annyira béna azért nem vagyok – mondta Daniel szárazon. – Az eladó megmutatta, hogyan kell. –

Ismét az Alicia kínzásáról készült képre pillantott. – Évek óta rémálmok gyötörnek ezek miatt a lányok miatt. Amióta egy hete visszakaptam a képeket, próbálom emlékezetembe vésni az arcukat. Megfogadtam, hogy kiderítem, miféle szerepe volt Simonnak ebben az egészben, megkeresem a lányokat, és megmondom nekik, hogy Simon meghalt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az elsőt így fogom azonosítani. – Ezek szerint egyáltalán nem is ismerted Alicia Tremainet? – Nem hát. Öt évvel volt fiatalabb nálam, az iskolából nem ismerhettem, és amikor meggyilkolták, én már rég főiskolás voltam. – És a képeken egyik ürge sem Simon? – Nem. Mindnek megvan mindkét lába, Simonnak viszont az egyik hiányzott, mert amputálták. Különben is, Simon bármelyikültnél jóval magasabb volt. Sem tetoválást, sem egyéb, személyazonosításra alkalmas részletet vagy különleges ismertetőjegyet nem láttam egyik képen sem. – De most már megvan az egyik áldozat neve, ami jóval több, mint amit eddig tudtál. – Az igaz. Most azon gondolkodom, szóljak–e Chase–nek ezekről a képekről. – Chase Wharton volt Daniel felettese. – Ha szólok, akkor elveheti tőlem az Arcadia-esetet, sőt a képek miatti nyomozást is. Pedig komolyan meg szeretném oldani mindkét ügyet. Muszáj. – Vezekelni akarsz – dörmögte Luke maga elé, és Daniel biccentett. – Igen. Luke egyik szemöldöke a magasba szökött. – Arra gyanakszol, hogy senkit nem tartóztattak le Alicia meggyilkolása miatt... Daniel hirtelen fölegyenesedett. – Utána tudnál nézni? Luke már gépelt is. – A rendőrség pár órával Alicia holttestének megtalálása után letartóztatta Gary Fulmore-t. – Gyors mozdulatokkal folytatta a gépelést. – A következő év januárjában Gary Fulmore–t bűnösnek találták nemi erőszak és szándékos emberölés elkövetésében. – Most is január van – jegyezte meg Daniel. – Véletlen egybeesés volna? Luke vállat vont. – Ezt neked kell kiderítened. Nézd, Danny, az egészen biztos, hogy nem Simon ölte meg azt a nőt Arcadiában. Mert már egy hete halott volt. – És ez alkalommal a saját szememmel láttam meghalni az öcsémet – jegyezte meg Daniel komoran. Ami azt illeti, az én kezem is benne volt. És örült, hogy így történt. Nagy szolgálatot tett a világnak azzal, hogy Simon halálában közreműködött. Luke szemében együttérzés csillant. – És el is kapták Alicia gyilkosát. Ki tudja, talán tényleg ez a Fulmore volt az – és a képen szereplő emberre bökött. – És ami a legfontosabb, nem Alicia Tremaine gyilkossága ügyében nyomozol. Hanem az arcadiai árokban talált nő ügyében. A te helyedben még nem tennék említést a képekről. Így átgondolva. Luke érvelése logikusnak tűnt. De az is lehet, hogy csak szerette volna, ha az. Akárhogy is, Daniel némileg megnyugodva fújta ki a levegőt. – Köszi. Tartozom neked egy szívességgel. Luke ismét felhúzta a szemöldökét. – Azért egynél több szívességgel tartozol. Daniel lenézett Riley–ra, akinek egész idő alatt egy izma sem rándult. – Befogadtam a kutyádat, és megmentettem a szerelmi életedet. Ez szerintem épp elég sok, Papa. – Hé, nem az én hibám, hogy Denise nem volt hajlandó Brandi kutyájával egy fedél alatt élni! – Pedig a kutyát Brandi direkt a te kedvedért vette.

– Brandi szent meggyőződése volt, hogy egy nyomozónak véreb dukál. Daniel a szemét forgatta. – Brandit sem az esze miatt szerettük... Luke csak vigyorgott. – Nem is. De a védelmében meg kell jegyeznem, hogy a lakásomra szigorú állattartási szabályok vonatkoznak. Egy igazi véreb túl nagy lett volna. És így kiegyeztünk Riley–ban. – Vissza kellett volna adnom, amikor Denise–zel szakítottatok – morgott Daniel. – Ami két évvel és hat barátnővel ezelőtt volt –jegyezte meg Luke. – Valld be, hogy megszeretted a jó öreg Riley–t. Daniel természetesen megszerette. – Én csak annyit tudok, jobban tennéd, ha nem adnál neki a mamád főztjéből, különben visszakapod. És utána azért fogok imádkozni, hogy a következő barátnőd szeresse a basset houndokat, és a mamád pedig szeresse a barátnődet. Szegény Papa mami életében folyamatos bánatforrás volt, hogy Luke életében így váltogatták egymást a nők. A legtöbbjük persze nem érdekelte, de sosem adta fel a reményt, hogy Luke egyszer csak megállapodik az egyik oldalán, és végre jönnek az unokák. – Majd emlékeztetem, hogy neked meg évek óta nem volt még csak egy randid sem – jegyezte meg Luke önelégülten, és feltápászkodott a kanapéról. –Teljesen lefoglalja majd, hogy egy kedves görög leányzót kerítsen neked, és legalább nem lesz ideje miattam sopánkodni. – Kinyitotta az ajtót, majd megfordult, s komoly tekintettel folytatta: – Semmi rosszat nem tettél, Daniel. Még ha tíz évvel ezelőtt feljelentést teszel is a képek miatt, akkor sem tehetett volna senki semmit bizonyíték híján. – Köszönöm, haver. Ez sokat segít, tényleg. – És mi lesz a következő lépés? – Először megsétáltatom Riley–t. Holnap pedig a szokott módon vizsgálom meg az arcadiai emberölésről összegyűjtött bizonyítékokat. Utánajárok Alicia Tremaine–nek is, hátha a családja vagy a barátai emlékeznek valamire. Ki tudja, az is lehet, hogy valami előkerül. Mondd meg a mamádnak, hogy köszönöm a vacsorát. DUTTON, JANUÁR 28–A, VASÁRNAP, ÉJJEL 23–30 – Bocsáss meg, hogy nem jöttem eddig – dörmögte Mack, és leült a hideg földre. Háta mögött a márvány még hidegebb volt. Arra gondolt, bárcsak napközben is kijöhetett volna ide, amikor a nap melegen sütött. De senki nem láthatja meg a sírkő mellett. Nem akarta, hogy bárki is megtudja, hogy visszatért, mert amint tudomást szereznek róla, mindent tudni fognak... és erre még nem készült fel. Kijönni ide viszont muszáj volt, legalább egyszer. Sokkal többel tartozott, mint amennyit annak idején megadott neki. Ez volt a legnagyobb szívfájdalma. Szinte mindenben csalódást okozott neki. És meghalt, ő pedig még csak nem is lehetett mellette. Emiatt volt a legdühösebb. Utoljára perzselő napsütésben állt itt, a három és fél évvel ezelőtti nyáron. Bilincsben és egy kényelmetlen öltönyben. Nem engedték ki, hogy ott ülhessen a haldokló ágya mellett, viszont kapott egyetlen délutánt, hogy eljöhessen a temetésre. – Egyetlen kibaszott délutánt – mondta csöndesen. – Rohadtul későn. Mindent elvettek tőle, az otthonát, a családi vállalkozást, a szabadságát és a legvégén még az édesanyját is – és csak egyetlen kibaszott délutánt kapott, rohadtul későn, és már semmit nem tehetett, csak a fortyogó , düh maradt, s az eskü, hogy mindent megtorol. Azon a napon az édesanyja sírja túlsó oldalán a sógornője állt, egyik kezével a nagyobbik fiát fogta, a másik oldalon pedig a kisebbik ült a csípőjén. Álla megfeszült, ahogy Annette–re gondolt. Ő viselte

édesanyja gondját az utolsó napokban, amíg ő rácsok mögött sínylődött, akár egy állat, és ezért örökre a lekötelezettje lesz. Ám éveken át Jared felesége olyan titkot őrzött, mely tönkretehetné azokat, akik az ő, Mack életét tették tönkre. Annette éveken át tudta az igazat, de soha nem szólt egy árva szót sem. Újra felizzott benne a düh, mely akkor uralkodott el rajta, amikor kilenc nappal ezelőtt megtalálta és elolvasta a naplókat, amelyeket Annette olyan gondosan elrejtett. Először gyűlölte ezért, és a nőt is felvette a megtorlásra váró személyek listájára. De Annette gondozta az anyósát, és a négy év börtön alatt Mack egy leckét komolyan megtanult: mennyit ér a hűség, és milyen karmát hordoz a jó cselekedet. Ezért megkímélte Annette-et, hagyta, hogy élje csak szánalmas kis életét abban a szánalmas házikóban. És emellett fel is kell nevelnie az ő unokaöccseit. A család neve, akármilyen is, de a bátyja fiaiban tovább él. Az ő neve pedig hamarosan kitörölhetetlenül összeforr a gyilkosság és a bosszú szavakkal. Bosszút áll, és eltűnik. Pár dolgot még megtanult a börtönben, azt is, hogyan kell eltűnni. Nem olyan könnyű köddé válni, mint régen, de nem lehetetlen, ha valakinek megvannak a megfelelő és megbízható kapcsolatai, és persze ha az ember türelmes. A türelem a legfontosabb, amit odabent megtanult. Ha az ember kivárja a megfelelő időt, akkor egyszer csak kikristályosodik a megoldás is. Mack négy hosszú éven át várt. Egész idő alatt követte a duttoni híreket, s terveket szőtt, kidolgozta a taktikát, mindennek utána olvasott. Megedzette testét és szellemét. Haragja pedig fortyogott, s napról napra nőtt. Amikor egy hónappal ezelőtt szabad emberként kisétált a börtön kapuján, többet tudott Duttonról, mint a lakosai, de még mindig nem tudta, hogyan lehetne a legjobban megbüntetni mindazokat, akik tönkretették az életét. A főbelövés túl gyors, túl kegyelmes. Fájdalmas, hosszan tartó szenvedést akart nekik okozni, ezért csak várt tovább, árnyékként kószált a városban, figyelte őket, följegyezte a szokásaikat, merre járnak, mit titkolnak mások elől. És akkor, kilenc nappal ezelőtt, türelme elnyerte jutalmát. Négyévnyi fortyogás után a terv egy pillanat alatt összeállt. És most felgördült a függöny. Nekilátott. – Oly sok dolog van, amiről sosem tudtál, mama – mondta gyöngéden. – Oly sok emberben bíztál, akik elárultak téged. A város híres oszlopai sokkal gonoszabbak, mint valaha is gondoltad volna. Olyan szörnyűségeket tettek, amire még álmodban sem gondoltál volna – egészen mostanáig. Bárcsak látnád, mit fogok tenni! Felkavarom a posványt ebben a mocskos városban, mindenki megtudja, mit tettek ezek veled és velem és Jareddel. Most összeomlanak, megszégyenülnek. És akiket szeretnek, mind meghalnak. Ma megtalálták az elsőt. A bicikliversenyen, ahogy tervezte. És a nyomozást ki más vezeti, mint maga Daniel Vartanian. Ami egy újabb jelentéssel gazdagítja a játékát. Felpillantott, és az árnyakon át a Vartanian család sírhelyét figyelte. Mostanra már elvitték a rendőrségi kordonszalagot, visszatemették a sírt, amely egészen kilenc nappal azelőttig mindenki szent meggyőződése szerint Simon Vartanian földi maradványait őrizte. Most a Vartanian családnak két új sírja is van. – A bíró és a felesége halott. Péntek délután az egész város kijött a kettős temetésre, két napja... – Az egész város, nem pedig csak egy maroknyi ember, akik az édesanyja sírját állták körül. Annette, a fiúk, a lelkész és én. Meg természetesen az őrök. Róluk sem felejtkezhet el. – De ne mérgelődj, nem sokan jöttek azért, mert annyira tisztelték volna a bírót és Mrs. Vartaniant. Legtöbben csak meg akarták bámulni Danielt és Susannah–t. Mack azonban tisztes távolból figyelte a kettős temetést s így az egész várost együtt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ő is eljön. – Daniel ma visszament dolgozni. – Ebben reménykedett a leginkább. – Azt hittem, több szabadnapot vesz majd ki. Végigsimította az anyját borító puha fűtakarót.

– Azt hiszem, egyeseknek sokkal többet jelent a család, mint másoknak. Én képtelen lettem volna ilyen hamar folytatni a munkát a te temetésed után. Persze én még az esélyt sem kaptam meg... – tette hozzá keserűen. Újra felpillantott a Vartanian–sírhelyre. – A bírót és feleségét Simon ölte meg. Ennyi éven át mind azt hittült, Simon már nem él. Emlékszel? Elhoztál minket Jareddel, hogy álljunk itt a sírja mellett. Csak tízéves voltam, de te azt mondtad, tisztelettel tartozunk a halottak iránt. De Simon nem is volt halott. Kilenc napja kiásták a sírt, és bizony nem ő volt Simon sírjába temetve. Azon a napon tudtuk meg, hogy meggyilkolta a saját szülék. Azon a napon jött rá, hogyan hajtja végre a bosszúját. Azon a napon találta meg a naplókat is, amelyeket Annette oly régóta rejtegetett. Kilenc nappal ezelőtt, ha az ember meggondolja, csupa jó dolog történt. – Simon most már tényleg halott. – Kár, hogy Daniel Vartanian ebben megelőzte. – De ne aggódj, nem megy pocsékba az üres sír. Nemsokára azért beletemetnek egy Vartanian fiút. – Elmosolyodott. – Nemsokára megkezdődik a nagy duttoni temetés. Hogy milyen gyorsan telik meg a temető, csak azon múlik, Daniel Vartanian mennyire intelligens. Ha Daniel eddig nem kötötte a mai áldozatot Alicia Tremaine–hez, akkor hamarosan rájön. Elég egy névtelen bejelentés a Duttoni Híreknél, és holnap reggelre a város minden lakosa tudni fogja, mit tett. És ami a legfontosabb, azok is, akikről ő akarja, hogy tudják. Majd elgondolkoznak. Leizzadnak. Rettegnek. – Nemsokára mind megfizetnek. – Felállt, és egy utolsó pillantást vetett a sírkőre, melyre anyja neve volt vésve. Ha minden jól megy, soha többet nem lesz képes visszajönni. – Igazságot szerzek mindkettőnknek, még akkor is, ha ez lesz az utolsó cselekedetem. JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, REGGEL 7.15 – Alex, kelj fel! Alex kinyitotta a hálószoba ajtaját, amikor meghallotta Meredith suttogását. – Nem kell suttognod. Mindketten fenn vagyunk. – Hope–ra mutatott, aki a fésülködőasztalnál ült, a lábát lóbázta, alsó ajkát beszívta a nagy összpontosításban. – Színezget – sóhajtott fel Alex. – Pirossal. Sikerült belediktálnom egy kis müzlit. A futóruhás Meredith csak állt az ajtónál, kezében egy újságot szorongatva. – Jó reggelt, Hope. Alex, kijönnél egy fél percre? – Persze. Itt leszek az ajtó előtt, Hope. – De a kislány mintha nem is hallotta volna. Alex követte Mereditht a nappaliba. – Amikor fölébredtem, már ott ült az asztalnál. Fogalmam sincs, mióta lehetett fenn. Egy árva szöszmötölést sem hallottam. – Bárcsak nem kellene megmutatnom... ezt! – Meredith kinyújtotta felé az újságot. Alexnek elég volt egy pillantás a szalagcímre. Azonnal lerogyott a kanapéra, mert a lába kiment alóla. Körülötte az összes hang lassan elhalt, s csak a saját szíve dobolását hallotta, meggyilkolt nőt találtak az árokban Arcadia közelében. – Ó, Mer. Ó, ez nem lehet igaz. Meredith leguggolt, és Alex szemébe nézett. – Nem biztos, hogy Bailey az. Alex a fejét rázta. – De minden egybevág. Tegnap találtak rá, és már két napja halott. – Megpróbált rendesen lélegezni és összpontosítani a cikk további részére. Kérlek, ne Bailey legyél! Legyél alacsonyabb vagy magasabb! Barna vagy vörös, csak ne Bailey! De ahogy továbbolvasott, amúgy is zakatoló szíve egyre hevesebben kezdett verni. – Meredith – felnézett, és eluralkodott rajta a páni félelem. – Ezt a nőt barna takaróba csavarták. Meredith kikapta a kezéből az újságot. – Csak a címet olvastam. – Ajka némán mozgott, míg átfutotta a sorokat. Aztán felpillantott, sápadt

arcán szinte égtek a szeplők. – Az arca... Alex bénultan bólintott. – Igen, tudom – suttogta elhaló hangon. A nő arcát felismerhetetlenségig összeverték. – Pont, mint... – pont, mint Aliciáét. – Szent isten – Meredith nagyot nyelt. – Őt is... –Válla fölött hátrapillantott Hope felé, aki még mindig ugyanolyan vadul színezett. – Alex. Őt is megerőszakolták. Pont mint Aliciát. – Igen, tudom. – Alex felállt, igyekezett rogyadozó térdeit engedelmességre kényszeríteni. – Mondtam én a duttoni rendőrségnek, hogy valami szörnyűség történt, de meg sem hallgattak. – Kihúzta magát. – Itt tudnál maradni Hope–pal? – Természetesen. De hová mégy? Alex fölemelte az újságot. – Itt azt írják, hogy a nyomozást Daniel Vartanian különleges ügynök vezeti, a Georgiai Nyomozóhivataltól. Ők foglalkoznak az államban elkövetett bűncselekményekkel, Atlantában van a központ, hát odamegyek. – Szeme összeszűkült, ismét ura volt az érzéseinek. – És nagyon remélem, hogy ez a Vartanian nem fog félresöpörni. JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, REGGEL 7.50 Azóta várta ezt a hívást, hogy a verandáról hajnalban behozta az újságot. Amikor megcsörrent a telefon, mégis dühös lett. Dühös és ijedt. Felkapta a kagylót, a keze remegett. A telefonba azonban higgadtan szólt bele. Egy kicsit még unottan is. – Tessék... – Láttad? – A vonal túlsó oldalán ugyanúgy remegett a hang, mint az ő keze, de nem fogja hagyni, hogy mások észrevegyék a félelmét. Csak egyetlen pillanatnyi gyengeség, és a többiek már dőlnek is, akár a dominók, kezdve azzal, aki volt olyan ostoba, hogy csak úgy felhívja. – Épp most olvastam. – A szalagcím azonnal megragadta a figyelmét. Maga a cikk azonban a szívét ragadta meg, és csak markolta, markolta, míg émelyegni nem kezdett. – Semmi köze hozzánk. Egy szót se szólj, és akkor szépen leülepedik. – De ha valaki kérdezősködni kezd... – Nem mondunk semmit, mint ahogy akkor sem. Ez pedig csak egy ügyesen reprodukált bűntény. Viselkedj természetesen, és minden rendben lesz. – De... ez rettenetes, öregem. Nem hinném, hogy képes leszek természetesen viselkedni. – De képes vagy, és meg is teszed. Ennek semmi köze hozzánk. Most pedig hagyd abba a hisztizést, és húzz dolgozni! És ne hívj fel még egyszer! Letette, majd újra átolvasta a cikket. Még mindig dühös volt, és ijedt. Azon töprengett, hogy lehetett ilyen ostoba. Hiszen csak gyerekek voltunk. A gyerekek elkövetnek pár baklövést. Felvette az asztalon álló fényképet, s csak nézte felesége és két gyermeke mosolygó arcát. De már nem gyerek többé. Felnőtt ember, és túl sok a veszítenivalója. Ha az egyikült megtörik, ha az egyikült beszélni kezd... Ellökte magát az asztaltól, bement a fürdőszobába, és az egész reggelijét kihányta. Aztán összeszedte magát, hogy aznap is szembenézzen a rá váró kihívásokkal. ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, REGGEL 7.55 – Tessék. Úgy látom, neked nagyobb szültséged van rá. Daniel beszippantotta a kávé illatát, majd felpillantott, amikor Chase Wharton leült az asztala sarkára. – Köszi. Már egy órája csak az eltűnt személyek fényképeit nézem, s már kezdtem duplán látni. – Nagyot kortyolt a kávéból, majd összerázkódott, amikor a keserű zacc lecsusszant a torkán. – Köszi – ismételte, most már kevésbé őszintén, mire a főnöke halkan fölnevetett.

– Bocs. Ki kellett ürítenem a kannát, mielőtt lefőztem volna egy friss adagot, és tényleg úgy festettél, mint akinek nagy szültsége van rá. – Chase a kinyomtatott képekre nézett. – Nem jártál sikerrel? – Nem. Az ujjlenyomata sem vezetett semmire. Már két napja halott, de az nem jelenti azt, hogy akkor is tűnt el. Két hónapra visszamenőleg átnéztem mindent, de semmi. – Az is lehet, hogy nem idevalósi, Daniel. – Tudom. Leigh nyolcvan kilométeres körzetben minden eltűnt személyről szóló iratot bekér, de eddig egyetlen munkatársuk sem talált semmit. Abban reménykedem, hogy csak két napja tűnt el, és eddig senki nem kereste, minthogy hétvége volt. Most pedig hétfő reggel. Talán valaki bejelenti a mai nap folyamán, mivel nem ment be dolgozni. – Hát akkor reménykedjünk. Tervezel mára eligazítást? – Este hatra, igen. Addigra dr. Berg is elkészül a boncolással, és a laborosok is meglesznek a helyszínnel. –Mély levegőt vett. – Addig is van más bajunk is. – A képek alól előhúzott három oldalt, amelyek megérkeztekor már várták a faxgépben. Chase arca elkomorodott. – A rohadék. Ki készítette ezeket a képeket? Milyen újság ez? – Ugyanaz, aki a cikket is írta. Jim Woolf, övé a Duttoni Hírek. Ez pedig a mai címlap. Chase meghökkenve nézett fel. – Dutton? Azt hittem, az áldozatot Arcadiában találták. – Ott is. Nem akarsz inkább leülni? Ez eltarthat pár percig. Chase leült. – Rendben. Mi folyik itt, Daniel? Honnan jött ez a fax? – Az arcadiai serifftől. Ma reggel szúrta ki, amikor megállt kávét venni. Reggel hatkor fel is hívott, hogy szóljon, aztán átfaxolta a cikket. A felvétel szögéből ítélve Jim Woolf egy fán ült, és végig figyelt minket. Daniel alaposan megnézte a kásás képet, és megint elöntötte a düh. – Woolf itt minden apró részletet kitárgyal, amit szerettünk volna visszatartani: hogy az áldozatnak szétverték az arcát, hogy barna takaróba tekerve találták... Még annyi tisztesség sem szorult belé, hogy megvárja, míg felhúzzák a hullazsák cipzárját! Szerencsére Malcolm jobbára eltakarja – a nő teste nem látszott, csak a lábfeje. Chase mogorván meredt a képre. – De hogyan jutott a kordon mögé? – Szerintem nem mászott át, legalábbis akkor nem, ha azon a fán ült, amelyikre Corchran gondol. Mindenképp észrevettült volna, amint mászik fel a fára. – Ezek szerint már előttetek ott volt. Daniel biccentett. – Ami minimum azt jelenti, hogy valaki fülest adott neki. Legrosszabb esetben pedig azt, hogy összejárkálta nekünk a helyszínt, mielőtt kiértünk volna. – Ki jelentette be? Úgy értem legelsőnek? – Az egyik bicajos a versenyről. Azt mondta, le sem szállt a bringáról, úgy hívta a 911–et. Már kértem is engedélyt, hogy lecsekkolhassuk a mobilja híváslistáját, hátha előbb másvalakit is felhívott. – Dögkeselyűk – dörmögte Chase. – Hívd föl ezt a Woolf nevű pasast! Tudd meg, ki szólt neki! – Ma reggel már négyszer is megpróbáltam felhívni, de egyszer sem vette föl. Ma lemegyek Duttonba, és kifaggatom, de esküdni mernék rá, hogy az alkotmány mögé bújik, hogy szólásszabadság így, meg sajtószabadság úgy, és nem fedi fel, kitől kapta a fülest. – Nagy valószínűséggel. A francba! – Chase úgy söpörte félre a faxot, mintha egy bogár lett volna. –

Lehet, hogy ez a Woolf tette oda. – Ez is megfordult a fejemben, habár kéltem. Egy gimibe jártam Jim Woolffal, és ismertem a családját is. Ő és testvérei is csendes, jó fej srácok voltak. Chase a képre pillantott. – Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, egy kissé megváltozott. Daniel felsóhajtott. Hiszen mind megváltoztak. Volt valami ebben a georgiai Duttonban, ami a legrosszabbat hozta ki az emberekből. – Úgy néz ki... Chase fölemelte a kezét. – Várj! De azért én tudni akarom, miért pont Dutton. Ha a bűncselekmény helyszíne Arcadia, akkor miért ennek a duttoni Woolf gyereknek adták a fülest? – Tegnap az áldozatot Arcadiában, egy árokban találták, barna takaróba csavarva. Egy hasonló bűncselekmény történt Duttonban tizenhárom évvel ezelőtt. – Daniel megmutatta főnökének az Alicia Tremaine meggyilkolásáról szóló cikket. – A gyilkosa a Macon–ban tölti az életfogytiglant. Chase elfintorodott. – Istenem, utálom az ilyen lemásolt gyilkosságokat. – Hát, én a mintául szolgáló gyilkosságokat se nagyon szeretem. Ha már itt tartunk, arra gondolok, hogy valaki korábban meglátta a holttestet, eszébe jutott a Tremaine-gyilkosság, és elküldte az Arcadia sztorit Jim Woolfnak. Bárki lehetett, a bicajos vagy egy néző is. Beszéltem a versenyrendezőkkel, amikor megpróbáltam kiszámítani, mikor kerülhetett a holttest az árokba, és az egyikült azt mondta, hogy még szombaton végigjárta az útvonalat, de nem látott semmit. El is hittem, mert az ürge szódásüveg vastagságú szemüveget hordott... – De ha ő ott járt korábban, akkor mások is járhattak arra... Áss egy kicsit mélyebbre! – Chase a homlokát ráncolta. – De mi ez a Tremaine–gyilkosság? Nem szeretném, ha olyan ügyben nyomoznál, ami Duttonnal van kapcsolatban. Legalábbis most nem. Daniel már felkészült erre a vitára. Ennek ellenére nyirkos lett a tenyere. – Nem Simon ölte meg ezt a nőt, Chase. Semmi érdekütközés. Chase a szemét forgatta. – A pokolba, Daniel! Én is tudom. De azt is tudom, hogy Dutton és a Vartanian név együtt a frászt hozza az emberekre. – Erről nem tehetek. Én semmi rosszat nem tettem. –Talán egy szép napon hinni is fogja a saját szavait. Egyelőre azonban elég, ha Chase elhiszi. – Rendben. De abban a pillanatban, hogy elkezdenek pusmogni a Vartanianekről, azonnal eltűnsz, érted? Daniel bánatosan elmosolyodott. – Értem. – És mi a következő lépés? – Azonosítjuk ezt a nőt. – Rákoppintott az áldozat fényképére. – Ki kell derítenünk, ki informálta Jim Woolfot, és mikor, miről... és utánajárunk Alicia Tremaine–nek is. Hagytam pár üzenetet a duttoni seriffnek. Szültségem van a Tremaine ügy rendőrségi jelentésének másolatára. Talán abban találok valamit, ami segít előbbre jutnom.

HARMADIK FEJEZET

ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, REGGEL 8.45 Alex megtorpant a Georgiai Nyomozóhivatal nyomozási ügyosztályának irodája előtt. Magában fohászkodott, hogy Daniel Vartanian ügynök segítőkészebbnek bizonyuljon, mint Loomis, a duttoni seriff. „Nézzen be Peachtree and Pine-ba" – vágta oda Loomis, amikor vasárnap reggel már ötödszörre hívta a férfi irodáját, hátha végre ki tud csikarni valami információt Bailey–ről. Leült a Google keresőprogram elé, és hamarosan megtudta, hogy Peachtree and Pine Atlanta egyik körzete, ahol számtalan hajléktalanszálló található. Ha téved – isten adja, hogy tévedjek, és ez az áldozat nem Bailey –, akkor Peachtree and Pine lesz a következő célállomása. A hosszú évek alatt azonban Alex realistává vált, tudta jól, nagy az esély arra, hogy az Arcadiában talált nő Bailey. Az, hogy ugyanúgy találták, mint Aliciát... Rossz előérzet vett erőt rajta, megborzongott, igyekezett összeszedni magát, mielőtt kinyitotta volna az iroda ajtaját. Koncentrálj a csöndre! Ne hagyd magad! Ebben a ruhában legalább határozottnak érezte magát. A bőröndbe ezt a fekete kosztümöt is bepakolta, hátha meg kell jelennie a bíróságon Hope miatt. Vagy ha megtalálják Bailey–t. Az utóbbi években több temetésre is föl kellett már vennie ezt a kosztümöt. Azért fohászkodott, hogy most ne legyen rá szültség, mégis a legrosszabbra készült fel. Benyitott. A pulton álló névtáblán a Leigh Smithson nevet olvasta, alatta az állt: irodavezető. A pult mögött üldögélő szőkeség barátságosan mosolyogva pillantott fel rá a számítógép képernyőjéről. – Segíthetek? – Vartanian ügynököt keresem. – Alex felszegte a fejét, szinte várta, hogy a nő ellenkezni fog vele. A szőke nő mosolya azonnal lehervadt. – Kért időpontot? – Nem, de nagyon fontos. Egy újságcikkről van szó. – Elő is húzta a Duttoni Híreit a válltáskájából, mire a nő szeme haragosan villant fel. – Nem nyilatkozunk az újságjuknak. Maguk riporterek. .. – kezdte méltatlankodva. – Nem riporter vagyok, és nem Vartanian ügynökről akarok információt – vágott a szavába Alex. – Hanem erről a nyomozásról. – Nagyot nyelt, megdöbbent, hogy így elcsuklott a hangja. Összeszedte magát, és megint felszegte a fejét. – Lehetséges, hogy az áldozat a mostohatestvérem. A nő arckifejezése azonnal megváltozott. Felpattant a székről. – Elnézést. Azt hittem... Mi a neve, asszonyom? ' – Alex Fallon. A mostohatestvérem pedig Bailey Crighton. Két napja tűnt el. – Szólok Vartanian ügynöknek, hogy itt van, Ms. Fallon. Üljön le, kérem! – Az odébb sorakozó műanyag székek felé mutatott, majd fölemelte a telefonkagylót. – Azonnal itt lesz. Alex túl ideges volt ahhoz, hogy leüljön. Föl–alá járkált, nézegette a falra feltűzködött gyerekrajzokat: rendőröket, rablókat és börtönrácsokat. Eszébe jutott Hope és a zsírkrétái. Mit láthatott az a kislány? Képes lennél szembenézni vele, ha tudnád? Hirtelen megtorpant, a gúnyos hang egészen váratlanul érte. Vajon szembe tudna vele nézni? Muszáj lesz – Hope kedvéért. A kislánynak nincs senkije. Most szembe kell vele nézned, Alex! Valahol a lelke mélyén azonban tudta, hogy eddig nem igazán mert szembenézni vele. Az éjjel is azt az álmot álmodta. Sötét van, egy hosszú és éles sikoltás hasít a levegőbe – hideg verítékben ébredt, olyan erősen remegett, hogy attól félt, fölébreszti vele Hope-ot. De a kislány meg sem moccant. Alex azon töprengett, vajon a gyerek álmodik-e, s ha igen, mit. – Miss Fallon? Vartanian különleges ügynök vagyok. – Bársonyos, mély, nyugodt hangot hallott. A szíve azonban mégis hevesen kezdett verni. Vége. Most majd azt mondja, Bailey az. Szembe kell vele

nézned. Lassan fordult meg, a pillanat törtrészéig csak bámult a szép, markáns férfiarcba, egyszerre látta a széles homlokot, a mosolytalan ajkat, a metszően kék szemet, amelytől még a lélegzete is elakadt. A szem hirtelen elkerekedett, s Alex látta, hogy egy pillanatra vadul felizzik, majd a mosolytalan ajkak kinyílnak, és a férfi arcából az összes vér kifut. Akkor tényleg Bailey az. Alex összeszorította a száját, próbált megállni a lábán. Már tudta, mi lesz a válasz. De még reménykedett... – Vartanian ügynök? – suttogta. – Az áldozat a mostohatestvérem? A férfi csak meredt rá, de arcára lassan visszatért a szín. – Kérem... – Az ügynök hangja most már halk és kimért. Egyik kezét kinyújtotta, és maga elé mutatott. Alex erejét összeszedve rakosgatta a lábait egymás elé. – Az irodám innen nyílik – folytatta a férfi –, balra, kérem. Komor iroda volt. A hivatalokban megszokott asztalokkal és székekkel. A falon térképek és néhány emlékplakett. Sehol egy kép. Alex leült a székre, amelyet a férfi előhúzott neki. Vartanian az asztala mögé telepedett. – Elnézését kérem, Miss Fallon. Nagyon emlékeztet valakire. Csak... meglepődtem. Kérem, mondjon valamit a mostohatestvéréről. Miss Smithson említette, a neve Bailey Crighton, és hogy két napja tűnt el. A férfi olyan erősen bámulta, hogy egészen elbátortalanodott. Inkább ő is csak bámulta, úgy érezte, így könnyebb összeszedettnek maradnia. – Péntek délután felhívtak a szociális gondozóból. Bailey nem ment dolgozni, az egyik munkatársa pedig egyedül találta otthon Bailey kislányát. – Ezért eljött érte? Alex bólintott. – Igen. A kislányt Hope-nak hívják. Négyéves. Megpróbáltam a duttoni seriffel beszélni, de szerinte Bailey csak lelépett. A férfi álla alig észrevehetően megrándult, Alexnek fel sem tűnt volna, ha nem bámulta volna olyan erősen, ahogy a férfi is őt. – Ezek szerint Duttonban lakott? – Születése óta. – Értem. Személyleírást tudna róla adni, Miss Fallon? Alex ökölbe szorította ölébe ejtett kezét. – Már öt éve nem láttam. Akkor még drogozott, öregnek látszott, és kiégettnek. De azt hallottam, hogy leszokott, miután a lánya megszületett. Ezért nem is tudom, pontosan hogy néz ki, és képem sincs róla. – Mindent hátrahagyott, amikor tizenhárom évvel ezelőtt Kim és Steve hazavitték magukkal, és utána... Alex egyetlen képet sem akart a szétdrogozott Bailey-ről. Már nézni is rettenetes volt, nemhogy lefényképezni. – Olyan százhetven cm magas lehet, mint én. Amikor utoljára láttam, nagyon sovány volt, talán ha ötven kiló. A szeme szürke. A haja szőke, de fodrász, úgyhogy akármilyen színű lehet. Vartanian mindent följegyzett. Felpillantott. – Milyen szőke? Sötét? Arany? – Nos, nem annyira szőke, mint maga. – Vartanian haja búzaszőke volt, és olyan sűrű, hogy az ujjai barázdákat hagytak benne, ha beletúrt. A férfi felpillantott, halványan elmosolyodott, Alex érezte, hogy elpirul. – Elnézést. – Nem történt semmi – mondta a férfi kedvesen. Habár még mindig ugyanolyan áthatóan nézte, valami megváltozott a férfi tartásában, és Alex most először reménykedni kezdett. – Az áldozat szőke?

Vartanian megrázta a fejét. – Nem. A rokonának van valamilyen különös ismertetőjegye? – Tetoválása a jobb bokán. Egy birka. Vartanian meghökkent. – Egy birka? Alex megint elvörösödött. – Vagyis bari. Ez volt a mi közös viccünk. Bailey-é, a testvéremé és az enyém. Akkor csi... – Hirtelen elhallgatott. Elkalandozott. A férfi szeme ismét felizzott, alig láthatóan. – A testvére? – Igen, a nővérem. – Alex Vartanian asztalára nézett, és meglátta az aznap reggeli Duttoni Hírek címlapját. Hirtelen értelmet nyert, hogy a férfi miért viselkedett olyan furcsán, amikor meglátta. Alex nem is tudta, most megnyugodjon, vagy dühös legyen emiatt. – Már olvasta a cikket, biztosan tudja, hogy a nővérem hasonlóan halt meg, mint ez a nő, akit tegnap találtak. – A férfi egy szót sem szólt, így Alex úgy döntött, inkább arra van oka, hogy dühös legyen. – Vartanian ügynök, kérem... fáradt vagyok, és halálosan rettegek. Ne játsszon velem! – Elnézést, Miss Fallon. Nem akarok játszani magával. Mondana valamit a nővéréről? Mi a neve? Alex beszívta az arcát. – Alicia Tremaine. Az isten szerelmére, hiszen látnia kellett a képét. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látott volna! A férfi szeme megint felparázslott, de most bosszúsan. – Erős a hasonlóság... – jegyezte meg csöndesen. – Minthogy egypetéjű ikrek voltunk, valahogy nem lep meg a dolog... – Alexnek sikerült higgadtan beszélnie, de erőfeszítésbe tellett. – Mondja meg, kérem, az áldozat Bailey, vagy nem? A férfi a ceruzájával babrált, amitől Alex legszívesebben átugrott volna az asztal fölött, hogy kitépje a kezéből. Vartanian végre megszólalt. – Nem szőke, és nincs tetoválása sem. A megkönnyebbüléstől Alex megszédült, minden erejét összeszedve igyekezett megféltezni a kikívánkozó könnyeket. Amikor végre összeszedte magát, lassan kifújta a levegőt, és az ügynökre nézett. De a férfi közel sem látszott olyan megkönnyebbültnek, mint ő. – Akkor nem lehet Bailey – mondta Alex kimérten. – A tetoválást le is lehet szedetni. – De az hegesedéssel jár. Az orvos szakértő meg tudja mondani. – Gondoskodom róla, hogy megnézze – mondta olyan hangsúllyal, ami után Alex már várta, hogy a férfi udvariasan megígéri, hogy később visszahívja, ha megtud valamit. De Alex nem akart várni. Felszegte a fejét. – Látni szeretném. Az áldozatot. Tudnom kell! Bailey-nek gyereke van. Hope-nak is tudnia kell. Tudnia kell, hogy az édesanyja nem hagyta csak úgy magára. – Alex gyanította, Hope pontosan tudja, mi történt, csak megtartja magának. Vartanian a fejét rázta, habár a tekintete ellágyult, mintha együtt érzett volna vele. – Nem nézheti meg. Csúnyán összeverték. A felismerhetetlenségig. – Ápolónő vagyok... Már láttam halottakat. Ha Bailey, akkor fölismerem. Kérem! Tudnom kell, akár ő az, akár nem. A férfi habozott. – Átszólok az orvos szakértőnek. Úgy tervezte, hogy tíz körül kezdi a vizsgálatot, úgyhogy odaérhetünk, mire nekilát.

– Köszönöm. JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 9.45 – Ebből a szobából lehet nézni a vizsgálatot. – Dr. Felicity Berg arrébb lépett, amikor Daniel bekísérte Alex Fallont. – Ha le szeretne ülni, csak nyugodtan. Daniel figyelte, ahogy Alex Fallon egy pillantással felméri a helyiséget, majd megrázza a fejét. – Köszönöm, de inkább állok – mondta. – Kész van? Milyen higgadt ez a Miss Alex Fallon... És a szívbajt hozta rá. Ő az, ez volt az első és egyetlen gondolata, amikor a nő felnézett rá. Milyen szerencse, hogy nem hozta magát még kellemetlenebb helyzetbe. Fején találta a szöget, amikor azt mondta, úgy nézett rá, mintha kísértetet látott volna. A szíve még mindig összevissza vert, amikor ránézett, de nem bírta megállni, hogy oda–oda ne pillantson. Amikor jobban megnézte, már látta, hogy egyáltalán nem hasonlít a képen mosolygó nővérére. Tizenhárom évvel idősebb, de nem emiatt. Másmilyen a szeme. Természetesen ugyanolyan whiskyszínű, mint a másiké. De a vidámság, melyet Alicia Tremaine tekintetében látott, teljesen hiányzik Alex Fallonéból. Szörnyű megrázkódtatás érte tizenhárom éve is és ma is, ezért elképzelhető, hogy valaha az ő szemében is vadóc, vidám szikra csillogott. Most azonban Alex Fallon higgadt és összeszedett. Daniel egymás után tucatnyi érzelmet látott a nő tekintetében váltakozni: félelmet, dühöt, megkönnyebbülést, de valamennyit azonnal megféltezte. Csak figyelte, ahogy ott áll a befüggönyözött ablak előtt, és azon merengett, mi járhat a nő fejében. – Megyek, megnézem – mondta Felicity, és behúzta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtak. Alex csak állt némán, karja teste mellett, keze ökölbe szorítva. Daniel legszívesebben szétfeszítette volna az ujjait. Gyönyörű nő, gondolta. Végre nyugodtan nézheti, anélkül hogy őt is figyelnék. Miss Fallon tekintete egészen felkavarta, mintha már eddig is többet látott volna, mint Daniel szerette volna. A nő ajka telt, de nem mosolyog. Ő maga vékony, de a visszafogott fekete kosztüm alatt sejteni lehetett a nőies idomokat. Sűrű haja pontosan ugyanolyan sötét karamell, mint a nővéréé, és lágy, fényes hullámokban omlik le a háta közepéig. Legszívesebben megérintette volna a haját, megcirógatta volna az arcát... már maga a gondolat is zavarba hozta, s Daniel inkább a zsebébe mélyesztette a kezét. A nő összerezzent. Figyeli, még akkor is, ha nem néz rá... – Hol lakik, Miss Fallon? A nő elfordította a fejét, épp csak annyira, hogy a válla fölött hátrapillantson. – Cincinnatiban. – És ott dolgozik ápolónőként? – Igen. A sürgősségin. . . – Kemény munka. – Csak annyira, mint a magáé is. – Nem a Tremaine nevet használja. A nő nyakán megrándult egy izom, mintha nyelt volna. – Valóban nem. Megváltoztattam. – Amikor férjhez ment? – kérdezte, s észrevette, hogy visszatartott lélegzettel várja a választ. – Nem vagyok férjnél. Örökbe fogadott a nagybátyám és a nagynéném, amikor a nővérem meghalt. – Hangjában valami arra figyelmeztette Danielt, hogy ne kérdezősködjön tovább, ezért másra terelte a szót. Nem házas. Nem számít. De igen. Valahol a szíve mélyén tudta, hogy nagyon is sokat számít.

– Említette, hogy a mostohatestvérének van egy kislánya. Hope. – Igen. Hope négyéves. A szociális gondozó munkatársa a szekrényben találta meg. Péntek reggel. – A helyiek szerint Bailey magára hagyta a gyereket? Alex Fallon álla megfeszült, keze ökölbe rándult. Még a gyenge fényben is lehetett látni, hogy az ujjai elfehérednek. – Pontosan. Hope óvónője azonban azt mondta, Bailey soha nem lenne képes magára hagyni Hope-ot. – Szóval egyenesen ideutazott a kislányért? A nő most végre ránézett, hosszan, egyenesen a szemébe, Daniel pedig azt érezte, ha akarna, akkor sem tudna kitérni a tekintete elől. Alex Fallont valami belső erő hajtotta, céltudatos volt... akármi is az, nem tudja kivonni magát a hatása alól. – Igen. Maradok, míg meg nem találom Bailey-t, akár így, akár úgy. Daniel tudta, hogy rossz ötlet, de mégis megfogta a nő kezét, és kiegyenesítgette a begörbített ujjakat. A szép, lakkozatlan körmök mélyedéseket hagytak a tenyerén a puha húsban. Daniel gyengéden megdörzsölte a körömnyomokat. – És ha Bailey sohasem kerül elő? Alex Fallon lenézett Daniel kezére, majd fel a szemébe, s a férfit mintha elektromos áram rázta volna meg. Valami kialakult közöttük, egy kapocs, vonzódás, amelyet még soha azelőtt nem tapasztalt. – Akkor Hope az én gyerekem lesz, és soha többé nem marad egyedül, és soha többé nem kell félnie – válaszolt Alex csöndesen, de eltökélten, s kétség sem fért hozzá, hogy megtartja az ígéretét. Daniel hirtelen nagyot nyelt. – Remélem, hogy megkapja most a választ, Miss Fallon. A nő ajkának komor vonala meglágyult, ugyan nem húzódott mosolyra, de lágyabb lett. – Köszönöm. Daniel pár másodpercig még kezében tartotta Alex kezét, majd elengedte, amikor Felicity visszajött. Felicity Danielről Alex Fallonra nézett, szeme egészen picit elkeskenyedett. – Készen vagyunk, Miss Fallon. Az arcát nem mutatjuk meg, rendben? Alex Fallon biccentett. – Értem. Felicity elhúzta a függönyt, és szabaddá tette az ablak kétharmadát. Malcolm Zuckerman állt az üveg túloldalán. Felicity a mikrofonhoz hajolt. – Kezdhetjük. Malcolm oldalra húzta a leplet, és láthatóvá vált az áldozat jobb oldala. – Vartanian ügynök említette, hogy a mostohatestvérének tetoválása volt – mondta Felicity csöndesen. – Magam néztem meg, de nem találtam hegeket. Semmi nem utal arra, hogy azon a bokán valaha is tetoválás lett volna. Alex Fallon ismét biccentett. – Köszönöm. Megmutatná a karja belső felét? – Tűnyomokat sem láttam – mondta Felicity, miközben Malcolm megmutatta az áldozat karját is. A nő válla végre ellazult, és a teste szemmel láthatóan remegni kezdett. – Nem Bailey az. – Belenézett Daniel szemébe, a férfi a nő tekintetéből egyszerre olvasott ki együttérzést, szánalmat és megkönnyebbülést. – Még mindig azonosításra vár az áldozat, Vartanian ügynök. Nagyon sajnálom... Daniel szomorúan elmosolyodott. – Azért örülök, hogy nem a mostohatestvére. Felicity visszahúzta a függönyt.

– Pár perc múlva elkezdem a boncolást, Daniel. Megvárjalak vele? – Csak ha nem gond. Köszi, doki. – Megvárta, míg Felicity elmegy, majd felállt, és a zsebébe mélyesztette a kezét. Alex Fallon még mindig remegett, Danielt megkísértette a gondolat, hogy magához húzza, és addig ölelje, amíg meg nem nyugszik. – Jól van, Miss Fallon? Bizonytalan bólintás volt a válasz. – Igen. De Bailey még mindig nincs meg. Daniel tudta, mire céloz. – Ebben sajnos nem tudok segíteni. Nem tehetem. A nő tekintete felparázslott. – És miért nem? – Mert a Georgiai Nyomozóhivatal nem veszi el csak úgy a helyi szervektől az ügyeket. Minket hívni szoktak. A nő álla megfeszült, szeme fagyosan villogott. – Értem. Nos, ez esetben meg tudná mondani, hogyan jutok el Peachtree and Pine-ba? Daniel nagyot pislogott. –Tessék? – Azt mondtam, Peachtree and Pine–ba – ismételte lassabban. – Loomis, a duttoni seriff azt mondta, ott keressem. Az ördög vigyen el, Frank, gondolta Daniel. Ez nagyon tapintatlan és felelőtlen volt tőled. – Szívesen útbaigazítanám, viszont sötétedés után nagyobb szerencsével járna, de akkor meg nem ajánlanám. Kívül esik a városon, és maga nem ismeri a biztonságos utakat. Alex Fallon felszegte a fejét. – Nem hinném, hogy van más választásom. Loomis seriff nem fog segíteni nekem, maga pedig nem tud. Daniel ezt másképp gondolta, de megtartotta magának a véleményét. Lenézett a cipőjére, majd fel a nőre. – Ha tud várni este hétig, akkor elviszem. A nő hunyorgott. – És miért? – Azért, mert hatkor kezdődik a megbeszélés, és hétnél előbb nem lesz vége. Alex Fallon a fejét rázta. – Ne játszadozzon velem, kérem! Miért vinne el? Daniel úgy döntött, válaszul a féligazság is megteszi. – Azért, mert az áldozatot ugyanúgy találták, ahogy a maga nővérét, és azon a napon, amikor ez az egyelőre névtelen áldozat meghalt, eltűnt a maga mostohatestvére. Lehet, hogy valaki csak lemásolta azt a gyilkosságot, lehet, hogy nem, de ez túl sok egybeesés nekem, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. És... itt van maga, Miss Fallon. Arra nem gondolt, hogy maga is célpontja lehet a gyilkosnak? Alex elsápadt. – Nem. – Nem akarom magát megijeszteni, de inkább azt látom, hogy megijed, mint hogy ott fekszik azon az asztalon... Alex reszketve bólintott, Daniel látta, hogy ezzel az érvvel meg is győzte. – Nagyon hálás vagyok érte – suttogta Alex. – Akkor hétkor hol találltozunk? – Mi lenne, ha itt? De ne ebben a kosztümben jöjjön, rendben? Túl csinos. – Rendben.

Daniel megint késztetést érzett arra, hogy átölelje, de félresöpörte még a gondolatot is. – Menjünk, kikísérem az épület elé. JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 10.45 Még élek. Erejét összeszedve igyekezett magához térni, bandzsított, képtelen volt rendesen kinyitni a szemét. De nem számít, sötét van, úgysem látna semmit. Pedig nappal volt, de ezt csak azért tudta, mert hallotta a madárcsiripelést. Megpróbált magához térni, de felnyögött, amikor szétáradt testében a fájdalom. Rettenetesen fájt. És még azt sem tudta, miért. Habár igazából egy részéről tudta, miért fáj, talán az egészről is, de nem hagyta, hogy tudatosuljon benne, mi történt valójában. Még a végén egy gyengeségroham folytán el találja mondani neki, és akkor a férfi megöli. Nem akart meghalni. Haza akarok menni. A kislányomhoz. Hope-ra gondolt, összerezzent, amikor a könnyek égő nyomot hagyva végiggördültek az arcán. Istenem, kérlek, vigyázz a kislányomra! Azért imádkozott, hogy valaki észrevegye, hogy ő eltűnt, hogy valaki elmenjen Hope-ért. Hogy valaki megkeressen. Hogy valakinek fontos legyen. Bárkinek. Kérlek... Lépések közeledtek. Mély levegőt vett. Jön. Istenem, most segíts, jön. Ne engedd, hogy megijedjek tőle! Igyekezett megnyugodni és elűzni agyából minden gondolatot. Mindent. Az ajtó kivágódott, ő pedig hunyorogva nézte a kintről beszűrődő gyenge fényt. – Nos, szívecském – dörrent rá a férfi –, elmondod végre, hol tartod? A nő a fogát csikorgatta, már várta az ütést. Mégis felkiáltott, amikor a bakancsos láb belerúgott a csípőjébe. Felnézett a fekete szemekbe, amelyekben valaha annyira bízott. – Bailey, kis szívem. Úgysem nyerhetsz. Mondd meg, hol van a kulcs. És akkor elengedlek. DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 11.15 Még mindig itt van, gondolta Alex, és csak bámulta Bailey házát az utcáról. Csak menj be! Nézd meg! Ne legyél ilyen gyáva! De csak ült ott maga elé meredve, szíve úgy zakatolt, hogy majd kiugrott a helyéről. Eddig Bailey miatt félt. És rettegett Bailey házától, de most, hála Vartaniannek, már maga miatt is nyugtalan. Lehet, hogy a férfi téved – de ha igaza van... Védelemre van szültsége. Kutyára. Egy nagy kutyára. És fegyverre. Elindította a bérelt autót, készen arra, hogy , elhajtson a járda mellől, amikor valaki megkocogtatta az ablakot. Ijedtében felsikoltott. Azonnal az ablak felé kapta a tekintetét, ahol egy katonai egyenruhába öltözött férfi állt mosolyogva. Aki nem is hallotta, hogy ő felsikoltott. Soha senki nem hallotta meg. A sikolyát mindig csak odabent, a fejében lehetett meghallani. Reszketve mély levegőt vett, s résnyire letekerte az ablakot. – Igen? – Elnézést a zavarásért – szólalt meg a férfi udvariasan. – Beardsley százados vagyok az Amerikai Egyesült Államok hadseregétől. Bailey Crightont keresem. Arra gondoltam, ön esetleg tudja, hol találhatnám meg. – Miért keresi? A férfi kedvesen elmosolyodott. – Ez csak rám és Miss Crightonra tartozik. Ha találkozik vele, kérem, mondja meg neki, hogy Beardsley tiszteletes kereste. Alex a homlokát ráncolta. – Most akkor százados vagy tiszteletes? – Mindkettő. Tábori lelkész vagyok. – Elmosolyodott. – További szép napot. – Várjon! Alex felkapta a telefonját, és felhívta Mereditht, míg a férfi csak várt türelmesen az ablak előtt. A

hajtókáján keresztet viselt. Talán valóban tábori lelkész. De lehet, hogy nem. Vartanian paranoiás. De akkor is, Bailey tényleg eltűnt, és az a nő tényleg meghalt. – Nos? – kérdezte Meredith minden bevezetés nélkül. – Nem Bailey az. Meredith felsóhajtott. – Megkönnyebbültem... és ugyanakkor mégsem. – Tudom. Figyelj, idejöttem Bailey régi házához, hátha találok valamit... – Alex! Azt ígérted, megvárod, míg én is veled tudok menni. – Nem mentem be. Csak muszáj volt tudnom, képes lennék–e rá. – A ház felé nézett, és a gyomra azonnal összeugrott. – Nem vagyok rá képes. De amíg idekint ültem a kocsiban, idejött egy pasi. – Milyen pasi? – Beardsley tiszteletes. Azt mondja, Bailey–t keresi. Tábori lelkész. – Egy tábori lelkész keresi Bailey-t? Miért? – Én is ezt szeretném kideríteni. Csak azt akartam, hogy valaki tudja, beszéltem vele. Ha nem csörgők újra tíz percen belül, akkor hívd a 911–et, rendben? – Alex, most egészen megrémítettél. – Akkor jó. Már kezd a könyökömön kijönni az idegesség, legalább másokra is átragad. Hogy van Hope? – Még mindig ugyanúgy. Muszáj kivinnünk ebből a szállodai szobából, Alex. – Végiggondolom, mit tehetek. – Letette, és kiszállt a kocsiból. Beardsley tiszteletes gondterhelten nézte. – Történt valami Bailey–vel? – Igen. Eltűnt. Beardsley gondterhek kifejezése döbbenetbe váltott. – Mikor tűnt el? – Csütörtök este, négy napja. – Istenem... Ön kicsoda? – Alex Fallon. Bailey mostohatestvére vagyok. A férfi szemöldöke a magasba szökött. – Alex Tremaine? Alex nagyot nyelt. – A régi nevem, igen. Honnan tudja? – Wade említette. – Bailey bátyja. – Tudom, hogy Wade kicsoda. De miért beszélt volna rólam magának? Beardsley félrehajtotta a fejét, és úgy nézte Alexet. – Meghalt. Alex szeme elkerekedett. – Meghalt? – Igen. Sajnos meghalt. Azt hittem, hogy önt is értesítették. Wade Crighton hadnagy egy hónappal ezelőtt szolgálatteljesítés közben halt meg Irakban. – Nem vagyunk vér szerinti rokonok, szerintem hivatalosan ezért nem léptek velem kapcsolatba. Miért keresi Bailey–t? – Elküldtem neki egy levelet, amit a bátyja diktált nekem, közvetlenül a halála előtt. Crighton hadnagy Bagdad közelében, egy falun való rajtaütés során sérült meg. Egyesek öngyilkos merénylőket emlegetnek. Alex némi elégtételt érzett, amitől rögtön el is szégyellte magát.

– És a küldetés sikeres volt? – kérdezte alig hallhatóan. – Részben. Ami azt illeti, Wade-et aknavet ő találta el. Mire a sebesültszállítók kiértek hozzá, már késő volt. Megkért, hogy hallgassam meg a gyónását. Alex összevonta a szemöldökét. – Wade nem is katolikus. – Én sem. Evangélikus lelkész vagyok. Nagyon sok nem katolikus kér meg, hogy hallgassam meg az utolsó gyónásukat, és nem katolikus pap nyugodtan meghallgathatja őket. – Elnézést. Erről tudok. Elég sokféle lelkész megfordul a sürgősségin. Csak meglepődtem, hogy Wade meg akart valamit gyónni. Mindig meglátogatja az elhunytak családját? – Egyáltalán nem. Szabadságoltak, és most jöttem fel Fort Benningbe. Erre jártam, ezért arra gondoltam, hogy hazafelé megállok. Wade egyik levele még mindig nálam van, tudja... Három levelet íratott velem, egyet a húgának, egyet az apjának és egyet önnek. Alex fejében újra sikoltozás kezdődött – lehunyta a szemét. Azután kinyitotta, Beardsley aggódva figyelte, de erről inkább nem is vett tudomást. – Wade levelet írt... nekem? – Igen. A Bailey–nek és az apjának szóló levelet erre a címre küldtem, de azt nem tudtam, magát hol keressem. Ugyanis Alex Tremaine-t kerestem – Beardsley a hóna alól el ővett egy mappát, majd előhúzott belőle egy borítékot és a névjegykártyáját. – Hívjon fel, ha szeretne velem beszélni. Alex átvette a borítékot, s Beardsley ellépett az autó mellől. – Várjon! Wade küldött egy levelet Bailey–nek. Aztán Bailey elt űnik, és ugyanazon a napon meggyilkolnak egy nőt, akit behajítanak az árokba. A férfi meghökkent. – Megöltek egy nőt? – Igen. Azt hittem, Bailey az, de nem. – Alex feltépte a borítékot, és átfutotta Wade sorait. Felpillantott. – Ebben a levélben semmi nincs, ami megmagyarázná, hová tűnt Bailey. Csak egy bocsánatkérő levél. Még azt sem mondja meg, mi miatt kér bocsánatot. – Habár Alex szinte biztos volt benne, hogy miért. Ez azonban nem olyasmi, ami miatt Bailey–t elrabolták volna. – De magának megmondta, ugye? – A levélben nem. Alex észrevette, hogy Beardsley álla megfeszül. – De meggyónta... A francba, Wade... Ugye, nem árulja el, mit mondott? Beardsley a fejét csóválta. – Nem tehetem. És erre ne mondja nekem azt, hogy nem is vagyok katolikus. A gyónás szentsége pontosan ugyanolyan fontos nekem is. Nem mondhatom el önnek, Miss Fallon. Nem tehetem. Először Vartanian, most meg Beardsley. Nem tehetem. – Bailey-nek van egy kislánya, Hope. – Tudom. Wade róla is beszélt. Nagyon szerette a kislányt. Ezt Alex nehezen hitte, de nem akart vitába szállni a lelkésszel. – Akkor mondjon nekem valamit, ami segít, hogy Hope visszakapja az édesanyját. Kérem! A rend őrség nem hajlandó segíteni. Azt mondják, Bailey drogos, és biztosan megszökött. A gyónáson kívül mondott valami mást is Wade? Beardsley a földet bámulta, majd belenézett Alex szemébe. – Simont említette. Alex dühösen rázta a fejét. – Simont? Ez meg mi a fenét jelent? – Csak egy név. Amikor meghalt, azt mondta: „Viszlát a pokolban, Simon." Nagyon sajnálom, Miss

Fallon. Ezzel kell beérnie. Ennél többet nem mondhatok.

NEGYEDIK FEJEZET

ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 12.15 Dr. Felicity Berg le sem vette a szemüvegét, úgy nézett fel Danielre. A boncasztal másik oldalán állt, és a névtelen áldozat maradványai fölé hajolt. – A rossz vagy a jó hírrel kezdjem? Egész eddig Daniel némán figyelte, ahogy Felicity gondosan apró darabokra szedte az áldozatot. Már vagy tucatszor nézte végig, hogyan boncol a nő, és mindannyiszor elcsodálkozott azon, hogyan tudja ezt a munkát ilyen biztos kézzel végezni. – Inkább a rosszal. Az arcot takaró maszk megmoccant, Daniel sejtette, hogy az orvos szakértő fáradtan elmosolyodott. Mindig is kedvelte Felicity Berget, annak ellenére, hogy a legtöbb férfi kolléga jéghegynek nevezte. Ő azonban soha nem látta a nőt hidegnek... csak óvatosnak. Daniel nagyon is jól tudta, ez mekkora különbség. – Végleges személyazonosítást nem tudtam végezni. Húsz év körüli. A vérében nem volt alkohol, semmi nyilvánvaló betegséget vagy elváltozást nem találtam. A halál oka fulladás. – És az arcára mért ütések? A halál előtt vagy után keletkeztek? – Utána. Ahogy a szája körüli zúzódások is. – A négy, ujjhegy formájú foltra mutatott. Daniel a homlokát ráncolta. – Ezek szerint nem a gyilkos kezétől származnának azok a zúzódások? Felicity szemöldöke felszökött. – Azt akarja, hogy ezt higgyük. Emlékszel, mutattam, hogy szövetszálakat találtunk a tüdejében és az arcüregében. – Pamutszálakat – mondta Daniel. – Abból a zsebkendőből, amelyet a szájába tömött. – Pontosan. Szerintem nem akarta, hogy a DNS–e a nő fogára kerüljön, ha esetleg megharapja. Az orrán is zúzódások vannak, amelyek a halál beállta előtt keletkeztek, de nem lehet látni, mert ugye az arcát szétverték. De a halála után valaki oldalról összeszorította a száját. Az ujjnyomok közötti távolság arra utal, hogy az elkövető kis kezű, de férfi. Nem lehetett könnyű dolga ezt így összehozni, Daniel. Nagyon figyelt, hogy úgy üsse az arcot, hogy a száj körüli rész érintetlen maradjon. Mintha azt akarta volna, hogy az ujjnyomok láthatók maradjanak. – Kíváncsi vagyok, vajon Alicia Tremaine szája körül is voltak–e ujjnyomok. – Az már a ti dolgotok, hogy kiderítsétek. Azt is meg tudom mondani, hogy ez a nő utoljára valami olasz ételt evett, szalámit, tésztát, valami kemény sajtot. – Épp csak egymillió olasz étterem van a városban – jegyezte meg Daniel komoran. Felicity fölemelte a nő bal kezét. – Vastag bőrkeményedés van az ujjbegyein. Daniel közelebb hajolt, hogy jobban lássa. – Valami hangszeren játszott... Esetleg hegedűn? – Valami húros hangszeren, szerintem vonós lehetett. A másik keze puha, semmi b őrkeményedés, ezért nem valószínű, hogy hárfa vagy gitár. – Ez volt a jó hír? Felicity szeme valamivel vidámabban csillogott. – Nem. A jó hír az, hogy annak ellenére, hogy nem tudom megmondani, ki az áldozat, szerintem tudom, hol volt huszonnégy órával a meggyilkolása előtt. Gyere csak ide erre az oldalra... – Felicity UV–fénnyel megvilágította az áldozat kezét, így láthatóvá vált a fluoreszkáló pecsét nyoma.

Daniel felpillantott, és Felicity elégedetten nézett vele szembe. – A Fun–N–Sunban járt – jegyezte meg. A vidámpark minden látogatónak lepecsételte a kezét, ha kiment, de még aznap szeretett volna visszajönni. – Naponta több ezer látogatójuk van, de talán szerencsénk lesz. Felicity gyöngéden, tisztelettel tette le a halott karját, amitől Daniel szemében az orvos még nagyobbra nőtt. – Vagy valaki végre keresni kezdi – tette hozzá Felicity csöndesen. – Dr. Berg! – Az asszisztense lépett be a helyiségbe, kezében egy papírlappal. – Visszajött a n ő vizeletvizsgálati eredménye. Száz mikrogramm flunitrazepamot találtunk nála. Daniel összeráncolta a homlokát. – Rohypnol? A gyilkos diszkó drogot használt? Ugye, nem halálos dózisban? – Még arra sem lett volna elég, hogy kiüsse. Épp csak annyi, hogy a teszt kimutatja. Jackie, meg tudnád ismételni a tesztet? Ha esetleg meg kell jelennem az esküdtszék előtt, akkor igazolnom kell az eredményeket. Nem bántásként mondom... Jackie higgadtan bólintott. – Nem bántottál meg. Azonnal elvégzem. – Az elkövető azt akarta, hogy megtaláljuk a szert, de azt nem akarta, hogy az áldozat elveszítse a cselekvőképességét – töprengett Daniel. – Azt akarta, hogy ébren, a tudatánál legyen. – És ért a gyógyszerészethez is. Nem lehetett egyszerű ezt a flunitrazepam szintet belőnie. Itt is vette a fáradságot... – Ezek szerint a Rohypnol jelenlétének is utána kell néznem az Alicia Tremaine–gyilkossággal kapcsolatban. Muszáj megszereznem a rendőrségi jelentést. – És eddig Frank Loomis, a duttoni seriff nem hívta vissza. Ennyit a szakmai összetartásról. Daniel úgy döntött, személyesen megy Duttonba azért a jelentésért. – Köszönöm, Felicity. És mint mindig, nagyon élveztem... – Daniel – Felicity ellépett a test mellől, és lejjebb húzta a maszkot –, szerettem volna részvétet nyilvánítani a szüleid halála miatt. Daniel nagy levegőt vett. – Köszönöm. – El akartam menni a temetésre, de... – keserű mosoly ült az arcára – ...el is jutottam a templomig, viszont képtelen voltam bemenni. Émelygek a temetésnek még a gondolatától is. Akár hiszed, akár nem. Daniel rámosolygott az orvosra. – Elhiszem, Felicity. És köszönöm, hogy azért megpróbáltad. A nő aprót biccentett. – Miután Miss Fallon elment, megkértem Malcolmot, hogy kérje ki Alicia Tremaine boncolási jegyzőkönyvét. Ha megkapta, azonnal szólok. – Ezt is nagyon szépen köszönöm. – Távoztában érezte, hogy a nő figyeli. ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 13.15 Amikor Daniel visszaért az irodájába. Luke már ott ült az egyik széken, ölében a laptoppal, lába Daniel asztalán. Felpillantott, jól megnézte Danielt magának, majd megvonta a vállát. – Piszok nehéz lesz a mamának hazudnom rólad, Daniel. Mondhatom neki, hogy tök jól vagy, meg minden, de a szemed alatt lévő karikák mást mutatnak. Daniel felakasztotta a kabátját az ajtó mögé. – Unatkozol? Nincs munkád? – Hé, én dolgozom! – Luke fölemelte a laptopot. –Épp most takarítom a főnök gépét. Mostanában sokat

dilizik, mármint a gép – tette hozzá mosolyogva Luke, ennek ellenére Daniel kihallotta barátja hangjából a feszültséget. Leült az asztalához, és most ő nézte meg magának a barátját. Luke szeme alatt nincs sötét karika, ám a tekintete fáradt, amit csak kevesen vettek észre rajta. – Nehéz napod volt? Luke mosolya azonnal eltűnt. Szemét lehunyta, s hangosan nyelt egyet. – Aha. – A rövid szócska rekedten hangzott, olyan fájdalom csengett benne, amit csak igen kevesen értettek meg igazán. Luke az internetes bűnözéssel foglalkozó osztályon dolgozott itt a Georgiai Nyomozóhivatalnál, mégpedig az utolsó évben gyerekeket is érintő bűnügyekkel foglalkozott. Daniel inkább megnézne ezer boncolást, mint akár csak egyet is mindabból az undorító mocsokból, amit Luke– nak kell minden egyes nap. Luke mély levegőt vett, kinyitotta a szemét, önuralma visszatért, még akkor is, ha a vidámsága végképp elszállt. Daniel azon töprengett, egyáltalán kijut–e a rendőröknek igazi vidámság. – Szültségem volt egy kis szünetre – érkezett a tömör magyarázat, és Daniel biccentett. – Most jöttem a halottasházból. Az áldozat csütörtök este a Fun–N–Sunban járt, és hegedül. – Hát, a hegedű egy kicsit szűkíti a kört. Hoztam neked valamit... – Luke elővett egy vastag papírköteget a laptoptáskából. – Jobban utánanéztem Alicia Tremaine–nek, és ezeket a cikkeket találtam. Van egy ikertestvére. – Tudom – jegyezte meg Daniel csüggedten. – Kár, hogy nem mondtad el őbb, mielőtt ma reggel besétált volna ide, mert majd összecsináltam magam ijedtemben. Luke sötét szemöldöke felszökött. – Idejött ? Alexandra Tremaine? – Most már a Fallon nevet használja. Alex Fallon. Ápolónő a sürgősségin Cincinnatiban. – Ezek szerint ő még mindig él – gondolkodott el Luke, mire Daniel elkomorodott. –Ezt meg hogy érted? Luke az asztal fölött átnyújtotta papírokat. – Nos, a sztori nem Alicia meggyilkolásával végződik. Azon a napon, amikor Alicia holttestét megtalálták, Kathy Tremaine, az anyjuk, főbe lőtte magát. Úgy néz ki, Alexandra, a másik lánya találta meg, aki ezek után bevette az összes gyógyszert, amit az orvos felírt az anyjának, aki kiborult, miután neki kellett azonosítania a lánya holttestét. Daniel a boncasztalon fekvő nőre gondolt, aztán az anyára, akinek ilyen állapotban kellett viszontlátnia és azonosítania a lányát. De akkor is, csak a gyávák intézik el öngyilkossággal... És Alexnek így kellett rátalálnia! – Istenem – sóhajtott fel. – Kathy Tremaine testvére lejött Ohióból Alicia miatt, ő találta meg mindkettejüket. A neve Kim Fallon. – Alex azt mondta, hogy a nagynénje és a nagybátyja fogadta örökbe, ez egybevág. – Ezekben még ennél is többet olvashatsz. Gyászjelentések, cikkek Gary Fulmore tárgyalásáról, őt ítélték el a gyilkosságért. De a Fulmore letartóztatásáról írt cikk után soha többé nem említették Alexandrát. Gondolom, Kim Fallon ezután vitte magával a lányt Ohióba. Daniel átlapozta a papírokat. – Említi valamelyik Bailey Crightont? – Craig Crightont igen, de Bailey–t nem. Kathy Tremaine ezzel a Craig nevű fickóval élt, amikor ez az egész történt. De miért? – Miatta keresett meg ma reggel Alex Fallon. A mostohatestvére, Bailey, csütörtök este elt űnt, Alex azt

hitte, ő az a nő, akit Arcadiában találtunk. Luke halkan füttyentett. – Hát, szép kis sokk lehetett. Danielnek eszébe jutott a nő keze, amelyet olyan erősen szorított ökölbe, hogy az összes vér kiment belőle. Eszébe jutott, milyen érzés volt megfogni a kezét. – Szerintem is, de nagyon szépen tartotta magát. – Ami azt illeti, arra gondoltam, neked mekkora sokk lehetett. – Luke lekapta a lábát az asztalról, és felállt. – Most már vissza kell mennem. Vége a szünetnek. Daniel szeme összeszűkült. – Biztos, hogy jobban vagy? Luke biccentett. – Persze – hangjában azonban kevés meggyőződés csengett. – Később majd beszélünk. Daniel fölemelte a papírköteget. – Köszönöm, Luke. – Nem tesz semmit. A hullámok, gondolta Daniel, ahogy figyelte távozó barátját. Megváltozatják az áldozatok és családjaik életét. És időnként minket is megváltoztatnak. Legtöbbször megváltoztatnak. Nagyot sóhajtva fordult vissza a számítógép felé, hogy kikeresse a Fun–N–Sun telefond számát. Azonosítani kell egy áldozatot. DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 13.00 – Itt van minden. – Alex a hotelszoba kanapéjára borította a csomag tartalmát. – Gyurma, legó. Krumplifej Uraság, zsírkréta–utánpótlás, papír és egy rakás kifestőkönyv. Meredith Hope mellett ült az étkezőasztal mellett. – És a Barbie-fej? – A zacskóban, de nem Barbie, mert az elfogyott. Helyette itt van Fiona hercegnő a Shrekből. – Igazi haja van, amit le is lehet vágni? Arra gondoltam, mivel Bailey fodrász, talán játszottak ilyesmit is. – Aha. Kibontottam, megnéztem. Hoztam pár ruhát is Hope-nak. Eszem megáll, milyen drágák a gyerek cuccok. – Szokj hozzá, Alex néni... – Kihoztad a hálószobai asztal mellől... – Muszáj volt. Kevés volt a hely, nem tudtunk egyszerre színezni, és szültségem volt a levegőváltozásra. – Meredith kivett egy kék zsírkrétát a kupacból. – Hope, nézd, most a harangvirág nevűvel fogok színezni. Szerintem a harangvirág vidám szín lesz, mintha csilingelne... Meredith tovább beszélt színezés közben, és Alex látta, azóta mehetett ez így, hogy ő elment. Halomban állt már a tépett szélű papír, melyeket Meredith Hope kifestőiből szedett ki. Mind kékkel kiszínezve. – Beszélgethetünk, míg színezel? Meredith elmosolyodott. – Persze. De ide is ülhetsz mellénk színezni. Hope–pal szívesen látunk, ugye, Hope? Hope mintha nem is hallotta volna a kérdést. Alex kihozott egy széket a hálószobából az étkezőasztalhoz, és leült. Hope feje fölött Meredith tekintetét kereste. – Valami? – Semmi – mondta vidáman Meredith. – Varázspálcák nincsenek, Alex. Hope keze hirtelen megállt, csak szorította parányi öklében a piros zsírkrétát. A kifestőre meredt, de meg sem moccant. Alex eltátotta a száját, de Meredith figyelmeztetőn nézett rá, ezért Alex meg sem szólalt.

– Legalábbis a bevásárlószatyorban nincsenek – folytatta Meredith. – Én szeretem a varázspálcákat. – Hope-nak egy arcizma sem rezzent. – Amikor kicsi voltam, a zellerszárat használtam varázspálcának. Anyu mindig mérges lett, amikor salátát akart készíteni, és nem találta a zellert. – Meredith kuncogni kezdett, de tovább színezett a harangvirágszínű krétával. – Mindig morgott miatta, de azért játszott velem. A zeller olcsó, mondogatta, de a játékidő nagy kincs. Alex nagyot nyelt. – Az én anyukám is mindig ezt mondta. „A játékidő nagy kincs." – Talán azért, mert testvérek voltak. A te anyukád is szokott ilyet mondani, Hope? Hope zsírkrétája lassan mozogni kezdett, egyre gyorsabban, míg a kislány megint ugyanazzal a megszállottsággal kezdett színezni. Alex legszívesebben felsóhajtott volna, de Meredith mosolygott. – Apró lépések – suttogta. – Néha az a legjobb megoldás, ha az ember csak ott van a másik mellett, Alex. Kitépett egy lapot a kifestőből. – Próbáld csak ki. Tényleg nagyon megnyugtató. Alex mély levegőt vett, igyekezett összeszedni magát. – Velem is ezt csináltad. Csak ültél mellettem, amikor odaköltöztem hozzátok. Minden egyes nap iskola után és egész nyáron. Csak bejöttél a szobámba, és olvastál. De soha egy szót nem szóltál... – Nem tudtam, mit mondhatnék – jegyezte meg Meredith. – De olyan szomorú voltál, és úgy tűnt, jobb a kedved, ha veled vagyok. És egyszer csak azt mondtad: szia. Csak hosszú napok múltán szólaltál meg újra, és csak hetekkel később kezdtél el beszélgetni velünk. – Azt hiszem, te mentetted meg az életemet – suttogta Alex. – Te és Kim meg Steve. – A Fallon család volt a megmentője. – Nagyon hiányoznak. – A nagybátyja és nagynénje egy évvel ezel őtt halt meg, amikor Steve kisgépe becsapódott egy ohiói kukoricaföldbe. Meredith keze elernyedt, szemmel láthatóan nyelt egyet. – Nekem is. – Fejét egy röpke pillanatra Hope fürtös fejecskéjére hajtotta. – Nagyon szép lett ez a hernyó, Hope. Én majd ezzel a kékkel színezem ki a pillangót. – Pár percig még csevegett erről–arról, majd magától értetődő természetességgel témát váltott. – Olyan jó lenne igazi pillangókat nézegetni. Láttál a közelben valami parkot, ahová elvihetnénk Hope-ot? – Igen, nem messze az általános iskolától van egy park. Hazafelé elhoztam egy ingatlanos prospektust. A parkhoz közel van egy kiadó, berendezett ház, amit egy időre kibérelhetnénk – míg meg nem találom Bailey–t, tette hozzá magában. Meredith biccentett. – Értem. Ó, és tudod mit? Amikor visszajöttünk a parkból, játszhatnánk Simon mondját. – Meredith vörösesszőke szemöldöke sokat sejtetőn megemelkedett. – A neten találtam játékleírást. Nyitva hagytam az oldalt a laptopomon. Bent a hálószobában. Alex felállt, szíve erősen vert. – Megyek, megnézem. – Amikor Beardsley százados és egyben tábori lelkész elhajtott, Alex azonnal felhívta Mereditht, elmondta neki, miről beszélgettek, különös hangsúllyal arra a részre, hogy „viszlát a pokolban, Simon". Szemmel láthatóan Meredith utánanézett pár dolognak, míg Alex felvásárolta a Wal– Mart fél játékosztályát, hogy unokatestvére elkezdhesse a játékterápiát Hope–pal. Alex rákattintott az oldalra, amelyet Meredith olvasott, és hirtelen alig kapott levegőt a felismeréstől, mert elkezdtek helyükre ugrálni az emlékkockák. Simon Vartanian. Vartanian. Daniel neve zavaróan ismer ősnek tűnt, de Alex annyira aggódott Bailey miatt, hogy akkor el sem gondolkodott rajta. És amikor várták, hogy megnézhessék a nő holttestét... megfogta a kezét, és Alexet teljesen átmelegítette a figyelmessége. De volt ott még valami. A közelség... mintha rokon lelkek lettek volna... és a nyugalom, mintha már régen ismerte volna a férfit. Talán ismerte is.

Vartanian. Most már emlékezett a családra is, igaz, csak halványan. Gazdagok voltak. Az apa fontos személyiség. Bíró. Simonra is emlékezett már, de rá is csak alig–alig. Magas, megtermett, félelmetes fiú volt. Simon egy osztályba járt Wade-del. Leült, és elkezdte olvasni a cikket, szeme előtt bontakozott ki egy végtelenül gonosz történet... Simon Vartanian csak egy hete halt meg, meggyilkolta a saját szüleit és még egy csomó embert. Simont egy nyomozó, Vito Ciccotelli ölte meg Philadelphiában. Simonnak volt egy húga, Susannah Vartanian. Rá viszont jól emlékszem. Művelt, drága ruhákban járó lány volt. Susannah vele egyidős, de a drága magániskolába járt. Most pedig államügyész New Yorkban. Alex a visszatartott levegőt halk sziszegéssel engedte ki. Simonnak volt egy másik testvére is, Daniel Vartanian, aki különleges ügynök a Georgiai Nyomozóhivatalnál. Alex gondolatban visszajátszotta találkozásuk pillanatát, hogy a fiatalember arcán milyen ijedt döbbenet látszott. Tudott Aliciáról, és Alex ennek tudta be a férfi döbbenetét. De most... Viszlát a pokolban, Simon. Öklét a szájához szorította, s csak nézte Simon Vartanian fényképét, mely Meredith számítógépér ől meredt rá. A két testvér valamennyire hasonlított is egymásra. Ugyanaz a testfelépítés, magasak, vállasak, ugyanaz az átható tekintet. De Simon vadnak tűnt, míg Daniel... szomorúnak. Fáradtnak és szomorúnak. A szüleit meggyilkolták, ez megmagyarázza a szomorúságot, de mi magyarázza a döbbenetét, amikor őt meglátta? Mit tudhat Daniel Vartanian? Viszlát a pokolban... Mit tett Simon? Alex azt már olvasta, mit tett a közelmúltban... és az elég kegyetlen és embertelen volt. De mit tett annak idején? És mit tett Wade? Azt tudom, velem mit tett... de mit tettek Simonnal közösen? Mi a kapcsolat Wade és Simon Vartanian között? És mi közült Bailey–hez? Meg Aliciához? És mi van azzal a szerencsétlen nővel, akit tegnap este az árokban találtak, és akit pontosan úgy öltek meg, mint Aliciát? Wade csak nem...? Alex hallotta saját szívverését, s mintha hirtelen az összes levegőt kiszippantották volna a szobából. Nyugi. Figyelj a csöndre! Lassan újra tudott lélegezni, összeszedetten gondolkodni. Alicia gyilkosa ott rohad a börtönben, ahova való. És Wade... nem. Gyilkosság nem lehet. Nem. Alex tudta, bármi lehetett, csak az nem. Amit azonban biztosan tudott, hogy este találkozik Daniel Vartanian különleges ügynökkel, és ő majd elmondja, mit tud. De addig is rengeteg a tennivalója. ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 14.15 Daniel fölpillantott a számítógépből, amikor Ed Randall belépett az irodába. A férfi arcán undorféle ült. – Hali, Ed! Megtudtál valamit? – Ez az ürge piszok óvatos volt. Eddig még csak egy hajszálat sem találtunk. A vízelvezető lejárata környékéről hoztunk némi iszapot, most vizsgálják a laborban. Ha a vízelvezetőn át jött le az útról, akkor talán elejtett ott valamit. – És mi a helyzet a barna takaróval? – kérdezte Daniel. – Mindkét cetlit levágták róla – válaszolt Ed. – A szövet alapján megpróbáljuk kideríteni a gyártót. Talán szerencsénk lesz, és kideríthetjük azt is, hol vették. Közelebb jutottunk az áldozat azonosításához? – Ami azt illeti, igen. Felicity megtalálta a Fun–N–Sun pecsétjét az áldozat egyik karján. – Ezek szerint te vidámparkba mész, én pedig dagonyázhatok a sárban. Ez nem tisztességes. Daniel elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy emiatt el kell mennem a vidámparkba. A fél délutánt a biztonsági szolgálatukkal töltöttem telefonon. Bekapcsoltak a hálózatukba, úgyhogy kit az asztalomnál meg is tudtam nézni a biztonsági kamerák felvételeit.

Edet teljesen lenyűgözte a hír. – Hát nem csodálatos a technika? És? – És kiszúrtunk egy nőt az olasz kajás pultnál a sorban. Az áldozat utoljára tésztát evett. A n őn feliratos pulcsi van, a „csellistáknak húrokból vannak az idegeik" ... az áldozat ujján pedig bőrkeményedést találtunk. A vidámpark átnézi a kasszát, hátha a nő hitelkártyával fizetett. Most várom, hogy visszahívjanak. Drukkolj... – Rendben. Mi is találtunk valami érdekeset. – Ed egy kisebb üveget tett Daniel asztalára. – Az egyik fa ágán hajat és bőrfoszlányokat fedeztünk fel, úgy tizenöt méterre az ároktól. Daniel a címlapra meredt, amit Corchran faxok el neki reggel. – A riporter? – Mi is erre gondolunk. Ha ez a Jim Woolf az, akkor azelőtt mehetett a helyszínre, mielőtt mi odaértünk. – De hogyan tudta ezt megtenni észrevétlenül? – A csapatom éjjel, még tizenegy után is ott volt, és ma reggelre vissza is mentek. Tizenegy és reggel hat között pedig őriztük a területet. Az út mentén lábnyomokat találtunk, pár száz méterre onnan. Szerintem a riporter megvárta, míg mindannyian elmegyünk, lemászott, és addig kúszott, míg elég messzire jutott. Ott pedig valaki fölvette. – De az út mentén nincs semmi fedezék. Akkor hason kellett csúsznia, hogy eltűnjön! Ed álla megfeszült. – Hason csúszás, ez a jó szó. Ez az ürge egy igazi kígyó. Mindent kitálalt ebben a cikkben. Azt hallottam, egy suliba jártatok. Ed utolsó mondata kissé vádlón hangzott, mintha Daniel lenne a hibás Jim Woolf viselkedése miatt. – Én V voltam, ő pedig W, e zért mindig mögöttem ült. Akkoriban elég rendesnek tűnt. De ahogy Chase teljesen jogosan meg is jegyezte, Jim szemmel láthatóan megváltozott. Azt hiszem, kénytelen leszek utánajárni, mennyire. – A képernyőre mutatott, – Épp most kutakodtam róla egy kicsit. Az apja haláláig könyvelőként dolgozott, egy éve rámaradt a Duttoni Hírek. Jim elég kezdő ebben a riporterszakmában. Talán rávehetjük, hogy beszéljen. – Van furulyád? – kérdezte Ed gúnyosan. – Miért? – A kígyóbűvölők nem furulyát használnak? Daniel elhúzta a száját, ahogy maga elé képzelte a jelenetet. – Legalább annyira utálom a kígyókat, mint a riportereket. Ed arcára széles mosoly ült. – Hát akkor vidám kis délutánnak nézel elébe... DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 14.15 – Havi ezer dollár – mondta az ingatlanos. Szeme csillogott, mintha már meg is kötötték volna az üzletet. Delia Anderson az ötvenes évei közepén járt, olyan keményre lakozott, tupírozott frizurát viselt, hogy dinamittal sem lehetett volna szétrobbantani. – Az első és utolsó havi bérleti díjat ki kell fizetni a szerződés aláírásakor. Alex szétnézett a kis földszintes házban. Otthonos volt, két hálószoba és egy igazi konyha várta az új lakót – és csupán egysaroknyira állt attól a helyes kis parktól, ahová kivihetné Hope–ot játszani. Ha egyáltalán rá tudják venni arra, hogy letegye a zsírkrétát. – A bútor marad? Delia bólintott. – Még a szintetizátor is. – Régi darab volt, mely egy nagyzenekar összes hangszerét képes utánozni. – Holnap már be is költözhetnek.

– Ma este. – Alex belenézett a nő szemébe. Akár egy sasé... – Ma este kellene beköltöznünk. Delia ravaszkásan mosolygott. – Azt hiszem, ezt el lehet intézni. – Riasztó van? – Valószínűleg nincs – szomorodott el Delia. – Nem, biztosan nincs riasztó. Alex a homlokát ráncolta, eszébe jutott Vartanian figyelmeztetése, melyet még a halottasházban mondott. Nagyon nem szerette a fegyvereket, de a félelem sok mindenre ráveszi az embert. A sportosztályon megpróbált fegyvert vásárolni, amikor Hope játékait is összeszedte, de az eladó azt mondta, Georgiában nem vehet fegyvert, ha nem helyi lakos. Ha viszont van georgiai vezetői engedélye, akkor azzal bizonyíthatja, hogy helyi lakos. És úgy kaphat vezetői engedélyt, ha van bérleti szerződése. Szóval írjuk csak alá. Ennek ellenére gyakorlatias maradt. – Ha nincs riasztó, akkor tarthatok kutyát? – A kutya jobban elijeszti a támadókat. Egyik szemöldöke a magasba szökött. – A riasztó pénzbe kerülne a tulajdonosnak. Nagyobb kauciót fizetek, ha hozhatok egy kutyát. Delia az ajkát harapdálta. – Talán egy kicsi kutya szóba jöhet. Megbeszélem a tulajjal. Alex igyekezett nem mosolyogni. – Csak nyugodtan. Ha hozhatok kutyát, akkor most azonnal alá is írom a papírokat. Delia elővette a mobilját, kiment, de két perc múlva már vissza is tért, arcán megint azzal a ravaszkás mosollyal. – Kedvesem, ezt meg is beszéltük, magáé a ház. DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 16.15 Daniel úgy érezte magát, mintha Clint Eastwood bőrébe bújt volna, ahogy végigment Dutton főutcáján. Amint megjelent, elhalt körülötte a beszélgetés, és az emberek csak bámultak utána. Csupán a poncsó és a kísérteties zene hiányzott... Múlt héten a temetés miatt járt itthon, pontosabban a temetőben és a szülei házában, ami azonban a városon kívül állt. Leszámítva magát a temetési szertartást és a sírkertet, sikerült elkerülnie a kíváncsi tekinteteket. Nem úgy, mint most. Minden egyes bámész szempárba belenézett. A legtöbbjüket ismerte is. Mind megöregedett. Nagyon rég járt itt utoljára. Tizenegy éve, amikor összeveszett apjával a képek miatt, és örökre elhagyta Duttont. Lélekben azonban már akkor elment, amikor hét évvel korábban főiskolás lett. Nagyon sokat változott ennyi év alatt. Dutton főutcája azonban semmit nem változott. Kíváncsi szemek követték minden lépését, ahogy elhaladt a pékség, a virágüzlet és a borbély előtt. Három öregember ült a fodrászat előtt egy padon. Amióta Daniel az eszét tudta, azon a padon mindig három öregember ült. Amikor egyik a túlvilágra költözött, egy másik foglaka el a helyét. Daniel mindig úgy érezte, létezik valahol egy hivatalos várólista, ahogy a Bravers meccsein a páholyokra is. Meglepődött, amikor az egyik öreg fölegyenesedett. Soha, egyetlenegyszer sem látta egyikültet sem föláll–ni. De ez most fölállt, és a botjára támaszkodva figyelte a közeledő Danielt. – Daniel Vartanian... Daniel azonnal megismerte a hangot, és egy kicsit mulattatta is, hogy észrevette, mennyire kihúzza magát, amikor megállt a régi gimnáziumi irodalomtanára előtt. – Mr. Grant! Az öregember bozontos, fehér bajszának egyik széle megemelkedett. – Tehát még emlékszik rám.

Daniel az idős férfi szemébe nézett. – „Halál, ne kérkedj, bár úgy hív a vásott: / nagy és iszonytató, egyik se vagy"( John Donne (1572– 1631) sorai a Szent szonettekből. Kosztolányi Dezső fordítása.) – Különös, hogy éppen ez az idézet ugrott be neki. Eszébe jutott a halottasházban heverő nő, akit még mindig nem sikerült azonosítania, s akinek az eltűnését még mindig nem jelentette senki. De lehet, hogy nem is olyan különös. Most Grant bajuszának másik vége is megemelkedett, és a férfi elismerően hajtotta meg fehér üstökét. – John Donne. Az egyik kedvence volt, úgy emlékszem. – Ma már nem annyira. Azt hiszem, épp elég hálált láttam már. – Sejtem, Daniel. Mind nagyon megrendültünk, hogy meghaltak a szülei. Részvétem. – Köszönöm. Mindannyiunknak nehéz időszak volt. – Elmentem a szertartásra és a temetőbe is. Susannah nagyon sápadtnak tűnt. Daniel nagyot nyelt. Húga valóban az volt. És megvolt rá az oka. .. – Majd összeszedi magát. – Természetesen. A szülei remek csikókat neveltek. – Grant összerezzent, amikor rájött, mit is mondott. – A pokolba is, érti, mire gondoltam. Daniel nagy meglepetésére azon kapta magát, hogy fölfelé görbül a szája. – Értem, hogy mire gondok, uram. – Az a Simon mindig csak bajt okozott. – Grant előrébb hajolt, és halkabban folytatta, habár Daniel tudta, hogy minden szem rájuk szegeződik. – Olvastam, hogy mit tett. Nagy bátorság kellett hozzá. Jól csinálta, fiam. Nagyon büszke voltam magára. Daniel mosolya köddé vált, megint nagyot nyelt, ez alkalommal azonban szúrni kezdett a szeme. – Köszönöm. – Megköszörülte a torkát. – Látom, helyet kapott a borbélypadon. Grant biccentett. – Csak azt kellett kivárnom, hogy a jó öreg Jeff Orwell elköltözzön. – Összevonta a szemöldökét. – Az öreg két hosszú évig húzta, csak azért, mert tudta, hogy rá várok. Daniel a fejét csóválta. – Hogy egyesek mire nem képesek... Grant elmosolyodott. – Örültem, hogy viszontláthattam, Daniel. Maga volt az egyik legjobb tanítványom. – Maga pedig mindig is az egyik kedvenc tanárom. Maga és Miss Agreen. – A szemöldöke magasba szökött. – Még mindig elválaszthatatlanok? Grantre rátört a köhögési roham, Daniel már–már azt hitte, ki kell hívnia a mentőket. – Maga tudott róla? – Mindenki tudott róla, Mr. Grant. Mindig is azt gondoltuk, maguk is tudják, hogy tudjuk, csak egyszerűen nem érdekli magukat. Grant mély levegőt vett. – Az ember azt hinné, hogy a titkai biztonságban vannak – dörmögte maga elé olyan halkan, hogy Daniel szinte nem is hallotta. – Az emberek ostobák. –Majd suttogva hozzátette: – Maga ne legyen ostoba, fiam! – Majd felpillantott, mosolya ismét előbukkant, s a férfi hátralökte magát a botján. – Örültem, hogy láttam. És jöjjön gyakrabban haza, Daniel Vartanian! Daniel a régi tanára szemébe nézett, de már semmi nyoma nem volt annak a szigorú figyelmeztetésnek, melyet pár másodperccel korábban látott benne. – Igyekszem. Vigyázzon magára, Mr. Grant! És Isten adja, hogy jó sokáig kelljen várnia a következő embernek erre a padra.

–Úgy legyen! Daniel elindult a Duttoni Hírek szerkesztősége felé, hiszen eredetileg oda tartott. Az újság főhadiszállása a rendőrséggel szemben állt, ez lesz Daniel következő állomása. A szerkesztőség meglehetősen zsúfolt volt, a padlótól a plafonig teletömve dobozokkal. Egy fülkényi rés kihagyva az asztalnak, a számítógépnek és a telefonnak. Az asztalnál egy kövérkés, szemüveges, kopaszodó emberke ült. A férfi bal alkarján négy hatalmas ragtapasz, mint valami rangjelzés, gallérja alól csúnya vörös csík kandikált elő. Úgy festett, mintha a férfi valamibe belegabalyodott volna, és nem sikerült ép bőrrel megúsznia. Talán egy fa lehetett az ellensége. Üdv, gondolta Daniel. A férfi felpillantott, és Daniel azonnal felismerte benne azt a fiút, aki az óvodától egészen a gimnáziumig mögötte ült. Jim Woolf ajka fölfelé görbült, de még így is alig volt több egy fintornál. – Nocsak, nocsak. Csak nem a híres–nevezetes nagy ember? Daniel Vartanian, a különleges ügynök. Személyesen. – Jim, hogy vagy? – Gyanítom, hogy jobban, mint te, habár meg kell vallanom, látogatásod hízelgő. Azt hittem, valami pojácát küldesz, hogy elvégezze a piszkos munkát helyetted, de íme, itt állsz te, visszatértél a jó öreg Duttonba. Daniel Woolf asztalának a sarkára telepedett. – Nem hívtál vissza, Jim. Jim keze gömbölyű pocakján nyugodott. – Nem volt mit mondanom. – Egy újságíró, akinek nincs mondanivalója... Azt hiszem, te vagy az első. – Nem tudok semmilyen felvilágosítást nyújtani, Daniel. Daniel úgy döntött, nem lesz tovább udvarias. – Akkor pedig letartóztatlak a nyomozás hátráltatása miatt. Jim hátrahőkölt. – Hűha! Nem bánsz velem kesztyűs kézzel, de nem ám. – Az egész délelőttöt a halottasházban töltöttem, mert végignéztem annak a nőnek a boncolását. Tudod, az ilyen után nem sok kedve marad az embernek finomkodni. Láttál már boncolást, Jim? Jim álla megfeszült. – Nem. De akkor sem tudok semmilyen felvilágosítást adni. – Rendben. Vedd a kabátodat! Jim kiegyenesedett ültében. – Csak blöffölsz. – Nem én. Valaki fülest adott, és még azelőtt kimentél a helyszínre, hogy a zsaruk befutottak volna. Nem beszélve arról, mennyi időd lehetett arra, hogy körbemászkáld a holttestet. És mi mindent összefogdoshattál. Esetleg elhozhattál. – Daniel Jim szemébe nézett. – Az is lehet, hogy te tetted oda. Jim elvörösödött. – Semmi közöm az egészhez, és te ezt nagyon is jól tudod. – Semmit nem tudok. Nem voltam ott. Te viszont igen. – Nem tudhatod, hogy ott voltam–e. Az is lehet, hogy valaki mástól kaptam a képeket. Daniel ráhajolt az asztalra, és a férfi alkarján sorakozó ragtapaszokra bökött. – Egy kis darab belőled azért ott maradt, Jim. A helyszínel ők a faágon megtalálták a bőröd foszlányait. – Jim egy árnyalattal fehérebb lett. – Na most akkor bevihetlek, és kérhetek engedélyt, hogy DNS–mintát vehessünk tőled, vagy elmondhatod, honnan tudtad, hogy tegnap délután érdemes lesz felmászni arra a

fára. – Nem mondhatom el. Leszámítva az alkotmányos jogaimat, ha megmondom, akkor több fülest nem kapok. – Ezek szerint csakugyan kaptál fülest. Jim felsóhajtott. – Daniel... Ha tudnám, sem mondanám el neked, de még csak nem is tudom, kitől kaptam. – Szóval névtelen bejelentés. Nyilván. – Ez az igazság. A hívást az otthoni telefonon kaptam, de a szám titkosítva volt. Nem is tudtam, mit fogok ott találni. . – Férfi vagy nő hívott? Jim a fejét rázta. – Nem. Ezt nem fogom elárulni. Daniel elgondolkodott. Már így is többet megtudott, mint gondolta. – Akkor azt mondd meg, mikor értél oda, és mit láttál. Jim oldalra billentette a fejét. – És mit kapok cserébe? – Interjút. Exkluzív interjút. Akár el is adhatod valamelyik atlantai nagymenőnek. Jim szeme felcsillant. Daniel azonnal tudta, jó hangot ütött meg. – Rendben. Nem túl bonyolult. Tegnap délben kaptam a hívást. Egy körül értem ki, felmásztam a fára, és vártam. Kettő felé jöttek a bicajosok. Fél órával később megjelent Larkin. Csak egy pillantást vetett a holttestre, visszamászott az árokparton az útra, és összehányta magát. Nem sokkal később ti is megjelentetek. Amikor mindenki elment, lemásztam és hazajöttem. – Miután lemásztál, pontosan hogyan jutottál haza? Jim ajka elkeskenyedett. – A feleségemmel. Marianne-nel. Daniel csak pislogott. – Marianne-nel? Marianne Murphyvel? Marianne Murphyt vetted feleségül? Jim önelégülten mérte végig. – Igen. Marianne Murphyről azt tartották, ő az a lány, aki a legnagyobb valószínűséggel... mindenre kapható, bárkivel. – Nos... – Daniel megköszörülte a torkát, nem akarta maga elé képzelni Jim Woolfot meg a bögyös és igencsak odaadó Marianne Murphyt. – És hogy jutottál oda? – Marianne vitt ki. – Beszélni akarok vele is. Hogy egyeztessem vele az általad megadott időpontokat. És kellenek a képek, amelyeket a fán ücsörögve készítettél. Mind. Jim villogó tekintettel pattintotta ki a memóriakártyát a fényképezőgépéből, és odadobta Danielnek, aki egy kézzel kapta el, a zsebébe süllyesztette, majd felállt. – Majd jelentkezem. Jim kikísérte az ajtóig. – És mikor? – Amikor megtudok valamit. – Daniel kinyitotta az ajtót, majd megtorpant, keze még mindig a kilincsen nyugodott. S csak bámult. Háta mögött hallotta, hogy Jim halkan felhördül. – Szent isten. Az ott... Alex Fallon. Ott állt a rendőrség lépcsőjének legalján, egyik válláról táska lógott. Még mindig a fekete

kosztüm volt rajta. A nő válla hirtelen megmerevedett. Alex lassan megfordult, majd Daniel szemébe nézett. Egy hosszú pillanatig csak bámulták egymást a Main Street két oldaláról. Alex nem mosolygott. Ami azt illeti, Daniel még ilyen messziről is látta, hogy a nő amúgy telt ajkai elkeskenyednek. Alex dühös. Daniel átment az utca túloldalára, egy pillanatra sem vette le Alexről a szemét. Amikor megállt előtte, a nő felszegte a fejét, pontosan úgy, mint reggel. – Vartanain ügynök... A férfi szája kiszáradt. – Nem számítottam rá, hogy itt találom. – A seriffhez jöttem, szeretném Bailey eltűnését bejelenteni. – Elnézett Daniel válla fölött. – Maga kicsoda? Jim Woolf odalépett Daniel mellé. –Jim Woolf a Duttoni Hírektől . Jól értettem, hogy valakinek az eltűnését akarja bejelenteni? Talán segíthetek. Kinyomtathatjuk Bailey fényképét. Ugye, Bailey–t mondott? Csak nem Bailey Crighton tűnt el? Daniel lenézett Jimre, és összevonta a szemöldökét. –Tűnjél! Alex azonban oldalra hajtotta a fejét. – Elkérhetem a számát? Lehet, hogy majd beszélni akarok magával. Jim önelégülten nyújtotta át a névjegykártyáját. – Bármikor, Miss Tremaine. Alex hátratántorodott, mintha megütötték volna. – Fallon. A nevem Alex Fallon. – Bármikor, Miss Fallon. – Jim tisztelgett Danielnek, és már el is tűnt. Valami megváltozott, és ez nem tetszett Danielnek. – Én is a rendőrségre tartok. Vihetem a táskáját? Alex Daniel arcát fürkészte, amitől a férfi kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. – Köszönöm, nem. – Elindult fölfelé a lépcsőn, Daniel utána. A férfi látta, hogy Alex vállát lehúzza a táska súlya, de ennek ellenére a nő keskeny csípője ugyanúgy ringott, pedig sietve lépkedett. Daniel úgy érezte, sokkal biztonságosabb a táskát bámulnia. Könnyen utolérte. – Mindjárt orra bukik. Mit cipel abban a táskában? Köveket? – Fegyvert és egy csomó töltényt. Ha már ennyire tudni akarja. Ismét megindult fölfelé, de Daniel elkapta a kezét, és maga felé fordította. – Tessék? Alex hűvösen mérte végig. – Azt mondta, veszélyben lehetek. Csak komolyan vettem. Egy gyereket kell megvédenem. A mostohatestvére lányát. Hope-ot. – Hol vette a fegyvert? Nem helyi lakos. – De már igen. Szeretné látni a vezetői engedélyemet? – Van vezetői engedélye? Ezt meg hogy csinálta? Nem is lakik itt. – De már igen. Szeretné látni a bérleti szerződésem? Daniel tanácstalanul pislogott. – Kibérelt egy lakást? – Egy házat. – Szóval jó ideig itt marad. – Itt, Duttonban?

Alex bólintott. – Nem megyek el addig, amíg meg nem találom Bailey–t, Hope pedig nem lakhat szállodában. – Értem. De még mindig találkozunk hétkor? – Ez a terv. De ha most megengedi, addig is rengeteg elintéznivalóm van. – Alex már felszaladt pár lépcsőt, amikor Daniel utána kiáltott. – Alex! – Megvárta, míg a nő megáll és visszafordul. – Igen, Vartanian ügynök? Mit óhajt? Daniel inkább tudomást sem vett Alex fagyos hanghordozásáról. – Alex. Nem viheti be a fegyvert a rendőrségre. Még Duttonban sem. Kormányzati épület. A nő válla lehanyatlott, hűvös arckifejezése fölengedett, csak kimerültség és kiszolgáltatottság maradt utána. Félt, és minden erejét összeszedve igyekezett nem kimutatni. – Erről megfeledkeztem. Először ide kellett volna jönnöm. Szerettem volna megkapni a vezetői engedélyemet még a hivatali zárás előtt. De a kocsiban nem hagyhatom a fegyvereket. Még valaki ellopja. – Rúzsozatlan ajkán gyenge mosoly suhant át, Daniel szíve majd megszakadt a láttán. – Még Duttonban is. – Fáradtnak látszik. Majd én beszélek a seriffel. Megkérdezem Bailey–ről is. Menjen csak haza, és aludjon egy kicsit. Majd hétkor találkozunk a nyomozóhivatal előtt. – Alex táskáját méregette: – És az isten szerelmére, ellenőrizze, hogy a fegyver ne legyen kibiztosítva, és tegye egy páncéldobozba, hogy Hope hozzá se nyúlhasson. – Páncéldobozt is vettem. – Fejét ismét felszegte, Daniel már várta a mozdulatot. – Épp elég gyereket láttam a sürgősségin, akik fegyverrel játszottak. Nem fogom az unokahúgomat még ennek a veszélynek is kitenni. Kérem, hívjon fel, ha Loomis nem hajlandó Bailey eltűnését felvenni. – Fel fogja venni – jegyezte meg Daniel komoran –, de azért adja meg a mobilszámát. – Alex megadta, Daniel pedig elmentette. A nő ezután ingatag léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Amikor leért az utcaszintre, visszanézett a férfira. – Akkor pontban hétkor, Vartanian ügynök. Olyan furcsán mondta, inkább fenyegetésnek hatott, mint egy találkozás időpontja rögzítésének. – Pontban hétkor. És ne felejtsen ruhát váltani! DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 16.55 Mack kivette a füléből a fülhallgatót. Alakul a dolog, gondolta, ahogy nézte Daniel Vartaniant, aki viszont a kocsival távolodó Alexandra Tremaine–t nézte. Ó, dehogy Tremaine. Alex Fallon. Megváltoztatta a nevét. Meglepetéssel hallotta, hogy a nő visszatért. Milyen jó, hogy Dutton csak egy kisváros. Alighogy a nő betette a lábát Delia Anderson ingatlanügynökségébe, azonnal körbejárt a hír. Alexandra Tremaine visszajött. A lány, aki életben maradt. A mostohatestvére, Bailey Crighton eltűnt. Ő azonban sejti, hova vihették Bailey–t. És miért. De ebben a pillanatban ez most nem az ő dolga. Amint fontos lesz, majd ő is lép. Addig azonban csak ül és figyel. Alex Tremaine visszajött. És felkeltette Daniel Vartanian érdekl ődését. Hát most ezt is figyelni fogja. Hasznos lehet a későbbiekben. Elmosolyodott. Milyen ütős kezdés lett volna... megölni az ikertestvért és otthagyni pontosan ugyanazon a helyen. Bár eszembe jutott volna! Erre ő a saját választottjával oldotta meg. Ugyan az is megérdemelte, amit kapott, de Alex Tremaine lett volna a legtökéletesebb els ő áldozat. Most már késő. Első áldozat. Szemöldöke megemelkedett, ahogy eltöprengett. De milyen lenne utolsónak? Milyen nagyszabású finálé lenne! A kör bezárulna. Ezt még átgondolja. Egyelőre azonban várja a munka. Egy újabb szépség, akivel foglalkoznia kell. Már ki is választotta. A zsaruk nemsokára újabb holttestet találnak egy árokban, és a társadalom oszlopos tagjai pedig egy újabb

kísértettel találják magukat szembe. Nagyon jól tudta, hogy azok az oszlopok gyakorlatilag egész nap az összeomlás határán inogtak. Vajon ki roppan bele? Ki nyitja ki a száját? Ki töri meg a kis idilli világuk csöndjét? Már a gondolatra is kuncogni kezdett. Nemsokára az első kettő, akit kiválasztott magának, megkapja a levelet. Kezd egyre jobban szórakozni.

ÖTÖDIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 17.35 – Tényleg nagyon szép! – Meredith vidáman mosolyogva járta be a kis házat. Hope az asztalnál ült. Alex a kislány körmei alatt pirosló gyurmát jó jelnek vette. – Valóban – helyeselt Alex. – És alig egysaroknyira van egy park körhintával. Mereditht lenyűgözte a gondolat. – Igazi? Lovas körhinta? – Az is van. Már gyerekkorom óta ott áll. – Alex a kanapé karfájára telepedett. – És ez a ház is. Iskolából hazafelé menet mindig erre jöttem. Meredith Hope mellé ült, tekintete azonban Alex arcán nyugodott. – Ezt olyan álmodozva mondtad... – Akkoriban álmodoztam is. Olyan volt, mint egy babaház, meg voltam róla győződve, hogy a lakói nagyon szerencsés emberek. Bármikor felülhetnek a körhintára. – És te nem? – Nem. Apám halála után nem volt pénzünk ilyesmire. A mamának még az etetésünk is gondot okozott. – Míg össze nem költözött Craiggel. Alex összerezzent, de a fejében sikerült becsapnia az ajtót, mielőtt a sikoltozás elkezdődött volna. – Átöltözöm, és kiszaladok pár apróságért. Utána megint elmegyek. Meredith a homlokát ráncolta. – De miért? – Keresni. Muszáj megpróbálnom, Mer, mert senkit sem érdekel eléggé. Ez így nem teljesen igaz. Daniel Vartanian felajánlotta a segítségét. Most meglátjuk, mennyire segítőkész. – Holnap este vissza kell mennem Cincinnatiba, Alex. – Tudom. Ezért akarok most megoldani mindent. Később visszajövök, akkor megmutathatod, miket játszotok Hope-pal, és akkor holnaptól át tudom venni tőled. Alex bement a hálószobába, becsukta az ajtót, és kivette a táskájából a fegyvert. Még mindig a dobozában volt. Igyekezett keze remegését megállítani, kivette a fegyvert, és megint jó alaposan megnézte. Betöltötte a tárat, ahogy az eladó mutatta neki, és óvatosan kibiztosította. Nagyobb táskára lesz szültsége, mert magánál akarja tartani a fegyvert. Semmi haszna, ha így elzárva tartja, miközben ő egészen máshol tartózkodik. Egyelőre azért ez a kisebb táska is megteszi. – Szent isten, Alex! – Alex hátraperdült. Meredith dühösen csapta be a hálószoba ajtaját. – Mi a francot művelsz? – sziszegte. Alex szabad kezét hevesen dobogó szívére nyomta. – Ezt ne csináld! – Mit ne csináljak? – Meredith sziszegése szinte már fájt a fülnek. – Te mondod nekem, hogy én mit ne csináljak, miközben te állsz itt egy rohadt fegyverrel a kezedben? Mi a franc jár a fejedben? – Az, hogy Bailey eltűnt, egy nő pedig meghalt. Alex az ágy szélére ült, újra tudott rendesen lélegezni. – És az, hogy én nem akarom ugyanígy végezni. – A rohadt életbe, Alex, nem is értesz a fegyverekhez. – Ahhoz sem értek, hogyan lehet megtalálni egy eltűnt személyt. Vagy ahhoz, hogy hogyan kell egy traumát átélt kislányt gondozni. Menet közben tanulom. Mer. És ne kiabálj velem! – Nem kiabálok. – Meredith mély lélegzetet vett. – Csak hangosan suttogtam, ez nagy különbség. –

Nekidőlt a csukott ajtónak. – Ne haragudj. Nem kellett volna így reagálnom, de megláttam a kezedben ezt az izét, és megijedtem. Miért vettél fegyvert? – Bent voltam a halottasházban megnézni azt a halott nőt. – Tudom. Vartanian ügynök is veled volt. A férfi nem árulta el neki a teljes igazságot, ebben Alex biztos volt. Az ügynök szemében azonban megértés csillogott, az érintése megnyugtató volt, és ezt nem tudta figyelmen kívül hagyni. – Szerinte Bailey eltűnése nem véletlen egybeesés. Ha az illető, aki megölte azt a nőt, Alicia meggyilkolását másolja le, akkor én vagyok a másik eredeti szereplő, aki most visszatért a színre. Meredith elsápadt. – Hova mész ma este, Alex? – A duttoni seriff azt mondta, hogy nézzem meg az atlantai hajléktalanszállókat, ha meg akarom találni Bailey–t. Vartanian pedig azt mondta, hogy nem biztonságos egyedül menni oda, és inkább elkísér. . Meredith hunyorogva vizsgálta Alexet. – És miért? Mi oka Vartaniannek veled mennie? – Ezt szeretném én is megtudni. – Elmondod neki, amit Wade mondott a tábori lelkésznek? Viszlát a pokolban, Simon. – Még nem döntöttem el. Majd meglátom. – Felhívsz – komorult el Meredith. – Félóránként. Alex becsúsztatta a fegyvert a táskába. – Látom, gyurma van Hope körme alatt. Meredith szemöldöke egy pillanatra magasba szökkent, vállrándítás helyett. – Belenyomtam a kezét egy gyurmagolyóba, hátha nekiáll játszani vele, de nem jött be. Kénytelen leszel újabb piros zsírkrétákat hozni a boltból. Alex felsóhajtott. – Mi történt ezzel a kislánnyal, Meredith? – Nem tudom. De valakinek meg kell néznie Bailey házát. Ha nem tudod rávenni a helyi zsarukat, akkor talán Vartaniannek sikerül. – Nem hinném. Azt mondta, ebbe nem avatkozhat bele, csak akkor, ha a seriff felkéri rá, és eddig Frank Loomis, a seriff, nemigen mutatkozott segítőkésznek. – Talán ennek a lánynak a halála változtat a hozzáállásán. Alex kibújt a kosztümkabátból. – Talán. De nem fogok ölbe tett kézzel várni. ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 18.15 Daniel még mindig a homlokát ráncolta, amikor kilépett a felvonóból, és elindult a tárgyaló felé. Frank Loomis nem ért rá vele találkozni, és a végén Daniel kénytelen volt eljönni. Leült a tárgyalóasztal mellé, ahol Chase és Ed már várta – Elnézést a késésért. – Hol voltál? – kérdezte Chase. – Útközben megpróbáltalak felhívni, Chase, de Leigh azt mondta, értekezleten vagy. Majd megmagyarázom. Megígérem. – Elővette a jegyzetfüzetét. – De először is, összegezzünk! Ed? Ed diadalmasan emelte magasba a műanyag zacskót a bizonyítékkal. – Egy kulcs! Daniel közelebb hajolt és bebandzsított. Két és fél centis, ezüstszínű kulcs, a lyukon egy sáros zsineg átfűzve.

– Hol találtátok? – Az iszapban, amit a vízelvezető árokból hoztunk be. A kulcs vadonatúj. Még látszik rajta a kulcsmásoló gép okozta sorja. Szerintem még soha nem használták. – Ujjlenyomat? – kérdezte Chase. Ed gúnyosan elmosolyodott. – Ennyire nem vagyunk mázlisták. Egy árva ujjlenyomat sincs rajta. – Még azelőtt ejthette el valaki, hogy a holttest odakerült – jegyezte meg Chase. Edet a megjegyzés csöppet sem zavarta meg. – Vagy az elkövető dobta el... – És mi a helyzet a takaróval? – kérdezte Daniel. –Tudjátok már, honnan való? – Még nem. Sima kempingezéshez használatos pokróc, minden sportszaküzletben árulnak ilyet. A gyapjú vízálló. Elég száraz maradt az áldozat, pedig szombaton még esett is. – És az a tizenhárom évvel ezelőtti gyilkosság, az a duttoni lány? – kérdezte Chase. – Ott is ilyen gyapjútakaró volt? Daniel a homlokát dörzsölgette. – Fogalmam sincs. Még nem tudtam megszerezni a régi rendőrségi jelentést. Mindenhol falakba ütközöm, de sejtelmem sincs, miért. – És ez aggasztotta. – De közelebb kerültünk az áldozat azonosításához, lehet, hogy megvan az arca. – Daniel elmesélte, milyen munkát végeztek a Fun–N–Sun biztonsági szolgálatával. – A biztonságis ezt a kimerevített képkockát küldte nekem e–mailben. Elég kásás, de látszik a nő arca. Ugyanaz a magasság és testalkat. – Baró... – dörmögte Chase. – Ez a vidámpark biztonsági felvételéből van? – Bizony. A pólóján lev ő csellista szövegen akadt meg a szemem. A vidámpark biztonsági szolgálata felhívott, ahogy jöttem idefelé. Hitelkártyás fizetési bizonylatot nem találtak, azért úgy gondolják, készpénzzel fizette ki a kaját. Visszanézik a felvételeket a kaputól kezdve, és futárral el is küldik a szalagokat. Az is lehet, hogy a belépőt viszont hitelkártyával fizette. Ha reggelig nem találjuk meg, akkor kiadom a fényképet a hírügynökségeknek. – Jó terv – mondta Chase. – Ezek szerint fölösleges volt Duttonba menned? – Nem egészen. – Az asztalra tette a memóriakártyát, melyet Jim Woolf fényképez őgépéből vett ki. – A riporter „névtelen" bejelentést kapott, hogy hova menjen, és mikor. – De te nem hiszel neki? – kérdezte Chase. – Nem igazán. Pár dologról hazudott, pár dolgot pedig teljesen ki is hagyott. Woolf azt mondta, hogy délben kapta a hívást, egykor mászott fel a fára, és a bicajosok kettőkor érkeztek. – Duttonból Arcadia csak fél óra kocsival – jegyezte meg Ed. – Elég ideje volt. – Általában fél óra – folytatta Daniel –, de tegnap reggel kilenckor egy nyolc kilométeres szakaszon lezárták az utat. Csak célforgalmat engedtek át, megnézték a személyiket, és felírták a rendszámot is. Woolf azt mondta, a felesége vitte ki, de én azért hazafelé felhívtam Corchran seriffet, és az asszony nincs fent az ellenőrzési ponton áthaladó kocsik listáján. Chase biccentett. – Szóval vagy Woolf ért oda tegnap reggel kilenc előtt, vagy a felesége a helyszíntől kilométerekre tette le, és a barátunk onnan gyalogolt be. De még így is maradhatott elég ideje felmászni a fára kettőig, de éppen hogy csak, viszont akkor futnia kellett. –Jim nem néz ki nagy futóbajnoknak. A francba, már azon is meglep ődtem, hogy egyáltalán fel tudott mászni a fára. És vedd hozzá, hogy a hívás a 911–re tizennégy–háromkor érkezett – tette hozzá Daniel. – A bicajos, aki betelefonált, hatvanharmadiknak ért be, vagyis a mezőny végén. Ellenőriztem a versenyszervezőknél. Az, aki elsőnek kerekezett be, úgy háromnegyed kettőkor járt arra.

Ed a homlokát ráncolta. – Miért hazudna a riporter olyasvalamiről, aminek utána tudunk nézni? – Szerintem nem akarta bevallani, hogy pár percnél hosszabb ideig volt az ároknál. Különben lett volna ideje megpiszkálni a helyszínt. És talán arra gondolt, ha azt mondja, amit hallani akarok, akkor elhúzok. Visszafelé felhívtam Chloe Hathawayt az államügyészségnél. Megpróbál engedélyt szerezni nekem Jim telefonhívásaira, a szerkesztőségi telefonra, az otthonira és a mobiljára is. Esküdni mernék, hogy vasárnap hajnalban kapott egy hívást. – Daniel felsóhajtott. – Amikor végeztem Jim Woolffal, átmentem az utca túloldalára a rendőrségre. Alex Fallon is épp oda tartott. Chase szemöldöke megemelkedett. – Érdekes... – Azt mondta, szeretné a mostohatestvére eltűnését bejelenteni. A hétvégén többször is betelefonált, de mindig azt a választ kapta, hogy a testvére bizonyára csak lelépett. De Miss Fallon meg van róla győződve, hogy Bailey Crighton eltűnése és az arcadiai gyilkosság nem véletlen egybeesés. Én pedig hajlok arra, hogy egyetértsek vele. – Én pedig arra hajlok, hogy ne ellenkezzem – jegyezte meg Chase. – Vagyis? – Vagyis azt mondtam neki, hogy beszélek a seriffel, és utánajárok helyette. – Daniel igyekezett nem feszengeni, amikor Chase szemöldöke magasabbra kúszott. – Úgyis be akartam nézni, Chase. Arra gondoltam, beszélhetnék Frank Loomisszal, hátha van valami, amit nem akarnak elmondani Alexnek. Valami oka csak van, hogy ennyire biztosak abban, hogy Bailey csak meglépett. – De? – kérdezte Chase. – De az asszisztense azt hajtogatta, hogy csak pár percet kell még várnom. Végül eljöttem. Vagy Frank egyáltalán nem is volt bent, vagy nem óhajtott velem beszélni, és az asszisztense nem akarta a szemembe mondani. Akárhogy is, csak falakba ütköztem, és ez eléggé bosszant. – Kikérted a Tremaine–gyilkosság rendőrségi jelentését? – kérdezte Ed. – A legvégén igen. Wanda, Frank asszisztense azt mondta: „le van f űzve", és beletelik kis időbe, míg megtalálják. Meg azt, hogy pár nap múlva visszahív. – No igen, mégiscsak tizenhárom éves a jelentés – jegyezte meg Chase, mire Daniel csak a fejét rázta. – Duttonról beszélünk, Chase. Nem hinném, hogy raktárszám őrzik a jelentéseket. Wandának csak annyi lett volna a dolga, hogy lemegy az alagsorba, és felkap egy dobozt. Egyszerűen le akart rázni. – Akkor mit akarsz tenni, Daniel? – kérdezte Chase. – Miután beszéltem Chloéval a Woolf–engedélyr ől, megkérdeztem, hogyan lehetne hamarabb megkapni a jelentést. Azt mondta, ha szerda reggelig nem kapok választ, akkor szóljak neki. Tudom, hogy Frank Loomis nem szereti a kívülállókat, de nem rá vall, hogy így lerázzon engem. Kezdek komolyan aggódni, hogy ő is eltűnt! – És mi a helyzet Fallon mostohatestvérével? –kérdezte Ed. – Fölvették a listára? – Igen, de Wanda azt mondta, nem fogják keresni... mert Bailey Crightonnak priusza van, kábítószer– birtoklás és nyilvános kábítószerezés. Hol bent volt a rehabon, hol kint. Mivel függő volt. – Akkor lehet, hogy tényleg lelépett – vetette fel Chase óvatosan. – Most inkább koncentráljunk az áldozatunkra. – Rendben. – De Daniel nem fogja megemlíteni, hogy Alex Fallonnal Peachtree and Pine–ba készül. – Felicity azt mondta, hogy az áldozat szája körüli zúzódás később került oda, vagyis arra gondolok, hogy az elkövető azt akarta, hogy lássuk. Nemi erőszakra utaló jeleket találtunk, de semmi testnedvet. Kedd este tíz és szerda hajnali kettő között halhatott meg, és a szervezetében éppen csak annyi Rohypnolt találtunk, amennyit a teszt ki tud mutatni. Az Alicia Tremaine meggyilkolásáról szóló régi cikkek szerint gamma– hidroxi–butirátot találtak a lány szervezetében. Ezek szerint mindkét áldozat randidrogot kapott.

Chase idegesen fújta ki a levegőt. – A francba. Ez a szemét az egészet lemásolja. – Ja, úgy tűnik. – Daniel az órájára pillantott. Alex nemsokára megérkezik. Képtelen volt megszabadulni a balsejtelemtől, hogy a nőt szántszándékkal csalták ide vissza. Legalább addig biztonságban tudja, míg Bailey után kutat Peachtree and Pine poklában. – Egyelőre ennyi. Holnap ugyanebben az időben találltozunk. ATLANTA JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, ESTE 19–25 Alex alig parkolt le a csöndes atlantai külváros egyik kisebb, kétemeletes háza előtt, a járda mellett, Daniel Vartanian máris megjelent az ablaknál. Alex letekerte, a férfi lehajolt, így arca az övével egy magasságba került. – Nem tart sokáig – mondta a férfi. – Köszönöm, hogy hazakísért. A kocsiját itt hagyhatja, és innen nem kell vezetnie. Daniel szeme kéken ragyogott, le sem vette a nő arcáról. Alex azon kapta magát, hogy egészen közelről bámulja a férfit. Daniel orra egyenes, ajka feszes, és összességében véve egy markánsan szép férfiarc kerekedett ki a részletekből. Alex visszaemlékezett, hogy a férfi hogyan fogta a kezét, az is eszébe jutott, hogy valószínűleg többet tud, mint amennyit elárult. – Köszönöm, hogy felajánlotta, hogy eljön velem. A férfi szájának egyik szeglete feljebb húzódott, a markáns arc ettől kissé lágyabb lett. – Át kell öltöznöm, és meg kell sétáltatnom a kutyám. Bejöhet, de itt kint is megvárhat, viszont idekint egyre hűvösebb lesz. Tényleg. Most, hogy a nap lebukott, a fagyos levegő szinte csípett. Ennek ellenére illetlenség lenne... — Semmi gond. Majd megvárom. A szőke szemöldök megemelkedett. – Alex, megbízik bennem, hogy elviszem a Peachtree and Pine-ba. A nappalim azonban sokkal biztonságosabb, higgye el. De maga dönt. – Ha így vesszük... – Alex feltekerte az ablakot, felkapta a táskát, majd bezárta a kocsit. Felpillantott, és meglátta, hogy Vartanian gyanakodva méregeti a táskát. – Inkább nem akarom tudni, mi szépet cipel a táskájában, mert ha nincs engedélye a rejtett fegyverviselésre, akkor megszegi a törvényt. – Milyen csúnya lenne tőlem – mondta Alex, majd kacsintott, mire a férfi ajka megrándult. – Most pedig, ha lenne olyan szíves, és a táskát a lakásomon hagyná... – Gyerek nincs, ugye? Daniel megragadta Alex könyökét, és végigvezette a járdán. – Csak Riley, de neki nincs szembefordítható hüvelykujja, úgyhogy nem veszélyes. – Kinyitotta a bejárati ajtót, és kikapcsolta a riasztót. – íme, Riley. Alex elnevette magát, amikor az álmatag basset hound feltápászkodott, és nagyot ásított. –Ó, de édes! – Na igen, vannak jó pillanatai is. Csak ne etesse meg semmivel... – És ezzel a talányos végszóval Vartanian felkocogott a lépcs őn, egyedül hagyva Alexet a nappaliban. Elég csinos nappali volt, sokkal kényelmesebb, mint amit Alex hagyott hátra Cincinnatiban, ami persze nem volt nagy teljesítmény. Egy hatalmas sík képernyős tévé uralta a szobát. Az étkezőt pedig egy biliárdasztal, a sarokban csillogó mahagóni bárpult állt székekkel és a falon egy „pókerező kutyák" festménnyel. Alex kuncogott, majd nagyot ugrott, mert valami megbökte a vádliját. Nem is hallotta a kutya közeledését, de ott állt Riley, és lekenyerezőn nézett fel rá. Alex épp lehajolt, hogy megvakargassa a kutya füle tövét, amikor Vartanian ismét megjelent. Egészen másképp festett a kifakult farmerban és az Adanta Bravers–es pulóverben. Egy pórázt hozott magával.

– Kedveli magát – szólalt meg Vartanian. – Akárki kedvéért nem caplat át a szobán. Alex fölegyenesedett, amikor Vartanian lehajolt, hogy felcsatolja a pórázt a kutya nyakörvére. – Én is beszerzek egy kutyát – mondta Alex. – Ez is a holnapi teendők listáján van. – Jó hallani, sokkal jobb, mint tudni, hogy egy fegyvertől teszi függővé a biztonságát. Alex felszegte a fejét. – Nem vagyok ostoba, Vartanian ügynök. Tudom jól, hogy egy ugató kutya sokkal inkább elriasztja a gazembereket, mint egy fegyver, amelyet még használni sem tudnék rendesen. De inkább biztosra megyek. Daniel elmosolyodott, felállt, majd az ajtó felé terelte Riley–t. – Ez elég jó érv, Alex. Velünk tart? Szerintem Riley is örülne neki. Riley hasra vágta magát, a fülei szétterültek feje két oldalán, orra egyenesen Alex felé meredt. Álmosan pislogott fölfelé, és Alex elnevette magát. – Micsoda bohóc. De szerintem nekem egy élénkebb kutya kellene. Olyan házőrzőkutya–féle. – Ha hiszi, ha nem, az öregfiú még futni is tud, ha nagyon akar. Riley kettőjük között ügetett, ahogy Vartanian kiterelte őket az utcára. – Hát most fut... – mondta Alex. – De ettől még nem házőrző kutya. – Nem is, mert vadászkutya. Még díjat is nyert. Meghitt csendben sétáltak egy ideig, majd Vartanian egyszer csak megszólalt: – Az unokahúga szereti a kutyákat? – Nem tudom. Csak két napja ismerem, és nem nagyon. .. keresi velem a kapcsolatot. – Alex a homlokát ráncolta. – Nem tudom, hogy fél–e a kutyáktól, még azt sem, hogy allergiás–e rájuk. Nem tudok semmit a kórelőzményekről. A francba, ezt is fel kell írnom a listámra. – Mielőtt megvenné a kutyát, nézze meg, hogyan fogadja Riley–t. Ha tőle fél, akkor bármelyik más kutya csak megrémíti majd. – Remélem, hogy szereti a kutyákat. Szeretném, ha végre valami fölkeltené az érdeklődését. – Alex felsóhajtott. – A fenébe... annyira szeretném, ha nem csak színezne egész álló nap! – Színez? – Megszállottan. – Mire visszaértek a férfi lakására, már az egész történetet elméseké. – Bárcsak tudnám, mit látott! Kétségbe vagyok esve. Riley színpadias sóhajtással hevert el a padlón, Alex és Daniel egyként hajók le, hogy megvakargassák a kutya hatalmas fülek. – Rosszul hangzik – szólalt meg Daniel. – Mihez kezd, ha az unokatestvére holnap hazamegy? – Nem tudom. – Alex belenézett Daniel Vartanian kedves szemébe, ismét úgy érezte, valami kapocs van közöttük, pedig a férfi hozzá sem ért. – Fogalmam sincs. – És ez megrémíti – jegyezte meg Daniel csöndesen. Alex idegesen biccentett. – Mostanában elég sokszor vagyok rémült. – Biztos vagyok benne, hogy az ügyosztály pszichológusa tud ajánlani egy gyerekspecialistát. – Előre is köszönöm – suttogta Alex, és csak bámulta Daniel arcát. Valami megváltozott közöttük. Eldőlt. És Alex végre először azon a napon nyugodtan fel tudott lélegezni. Vartanian nagyot nyelt, majd felállt. Megtört a varázs. – A blézere még mindig túl csinos, hogy így jöjjön a hajléktalanszállóra. – Odalépett az előszobaszekrényhez, s teljesen szükségtelen lendülettel huzigálta félre a fogasokat. Végül előhúzott egy régi gimnáziumi egyendzsekit. – Akkor vékonyabb voltam. Talán nem tűnik el benne... Alex felé nyújtotta, aki kikecmergett a kosztümkabátból, és belebújt a dzsekibe. A ruhadarab a férfi illatát árasztotta, Alex legszívesebben megszimatolta volna a kabátujját, éppolyan mohósággal, ahogy

Riley korábban az ő kezét. –Köszönöm. A férfi biccentett, de egy szót sem szólt, hanem bekapcsolta a riasztót, és bezárta maga mögött az ajtót. Amikor elérték Daniel kocsiját, Alex felpillantott, és a lélegzete is elállt. A férfi tekintete ugyanolyan metsző, mint eddig, de valami új volt benne, valami éhség, aminek meg kellett volna ijesztenie Alexet, azonban mégis mágnesként vonzotta. – Nagyon kedves hozzám, Vartanian ügynök. Kedvesebb, mint kellene. De miért? – Nem tudom – érkezett a válasz, olyan csöndesen, hogy Alex megborzongott. – Fogalmam sincs. – És... ez megrémíti? – kérdezte Alex szándékosan megismételve a kifejezést, melyet a férfi korábban használt. Daniel arcára fáradt félmosoly ült, Alex már várta. – Mondjuk inkább úgy, hogy... idegen a terep. Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Akkor irány Peachtree and Pine. Elég hideg van éjszaka, ilyenkor a város hajléktalanjai ellepik a szállókat. Hatra már meg is telnek, szóval mire odaérünk, már a vacsora felszolgálásával is végeznek. Így könnyebb lesz Bailey–t keresni. Alex megvárta, hogy Daniel beüljön a volán mögé. – Bárcsak lenne frissebb képem róla! Tudom, hogy a szalonban, ahol dolgozik, van kép róla... a működési engedélyén. De olyan sok volt a dolgom, hogy elfelejtettem felhívni a fodrászatot, és mostanra már biztosan bezártak. A férfi egy összehajtogatott lapot vett elő az ingzsebéből. – Mielőtt eljöttem az irodából, utánanéztem a vezetői engedélyének. Nem valami jó kép, de elég friss. Alex torka elszorult. A képen egy élénk tekintetű Bailey mosolygott. –Ó, Bailey. Vartanian zavart oldalpillantást vetett Alex felé. – Szerintem nem néz ki rosszul. – Nem, persze, sőt. Csak annyira megkönnyebbültem... és el is szomorodtam. Amikor utoljára láttam, nem is volt önmaga. Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer újra így fogom viszontlátni. – Alex összeszorította a száját. – De már lehet, hogy halott. Vartanian finoman megszorította a nő vállát. – Ne gondoljon erre! Legyen optimista! Alex mély levegőt vett, vállában még mindig bizsergett a férfi érintése. Ez legalább okot ad a pozitív gondolatokra. – Rendben. Megpróbálom. ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 19.30 Tehát férjhez ment – valami gazdag brókerhez, akivel még főiskolás korában ismerkedett meg. Mert főiskolára ment, míg ő... Míg én bent rohadtam a börtönben. Azok között a nyomorult rácsok között töltött idő alatt egész hosszúra nyúlt a bosszú listája. És ez a nő a legelsők közé került. A nő cipősarka kopogott a betonon, ahogy kilépett a liftből, és elindult a parkolóház felé. Ma este kiöltözött. Nercbundát viselt, parfüm illata lengte körül –legalább négyszáz dollár lehet üvegje. A mennyezeti világításban csak úgy ragyogtak nyakában a gyöngyök, amikor beült a volán mögé. Türelmesen várt, hogy a nő becsukja az ajtót, és beindítsa a motort. Aztán egy pillanat törtrésze alatt a nő nyakának szegezte a kést, a szájába pedig zsebkendőt nyomott. – Vezess! – parancsolt rá, majd elnevette magát, amikor a nő elkerekedett szemmel engedelmeskedett. Irányította, merre menjen, hol kanyarodjon le, élvezettel figyelte a nő tekintetében a riadalmat, valahányszor az belenézett a visszapillantó tükörbe. És nem ismerte meg... Habár ez a mindennapokban nagy előny volt, azért szerette volna, ha a nő pontosan tudja, ezentúl ki az ura az életének. És a halálának.

– Ne mondd, hogy nem ismersz meg... Claudia. Gondolj csak vissza az évzáró bálra. Nem volt az olyan rég... – A nő szeme még jobban elkerekedett, s a férfi, azonnal látta, hogy Claudia már tudja, milyen sors vár rá. Magában fölnevetett. – Tudod, hogy nem hagyhatlak életben. De ha ez megnyugtat, úgysem hagytalak volna. JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 19–45 Bailey pislogott, lassan kezdett magához térni. Arca a hideg padlón nyugodott. Lépteket hallott a folyosón. ]ön. Ne! Már megint! Felkészült a hirtelen fényárra. És a fájdalomra. De az ajtó nem nyílt ki. Ehelyett egy másik ajtó nyitódását hallotta, majd tompa puffanást, mintha valakit behajítottak volna a szomszédos cellába. Az a valaki felnyögött. Férfi lehet. És akkor a folyosóról meghallotta az ő hangját, mely most remegett a dühtől. – Pár óra múlva visszajövök. Gondolkozz el azon, amit mondtam! Amit tettem. Hogy mennyire fáj. És azon is gondolkodj el, hogy legközelebb hogyan válaszolj, ha kérdezlek! Bailey álla megfeszült, iszonyatosan félt attól, hogy sírva fakad, és ezzel magára vonja a figyelmet. De a szomszédos cella ajtaja becsapódott, és néma csönd lelepedett rájuk. Egyelőre megkímélték. Egyelőre nincs verés, sem büntetés azért, hogy olyan makacs, és nem hajlandó elárulni neki, amit a férfi hallani akart. A falon túl megint felnyögött az a valaki – majd megszaka dt a szíve a hallatán. Úgy tűnik, újabb légy került a hálóba. Senki nem jön érte. Senki nem is keresi. Soha többé nem látom a kislányomat. Könnyek szöktek a szemébe, majd végigcsorogtak az arcán. Még kiáltozni sincs értelme. Aki meghallhatja, az vele együtt úgyis be van ide zárva. ATLANTA, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, ESTE 21.15 – Bailey Crighton? – A nő, aki Anne nővér néven mutatkozott be, letette a piszkos tányérokkal megrakott tálcát a konyhapultra. – Mi van vele? Daniel előtt ott állt Alex Fallon, és Bailey jogosítványképét szorongatta, amit mostanra már négy másik hajléktalanszállón is megmutatott. – Őt keresem. Látta esetleg? – Az attól függ. Maga rendőr? Alex megrázta a fejét. – Nem – válaszolta, és Danielnek feltűnt, róla nem mondott semmit sem. Nagyon tanulságos volt az akcióba lendült Alex Fallont figyelni. Akárhova mentek, nyíltan soha nem hazudott, de nagyon ügyesen mindig csak a legszükségesebbet mondta el, s hagyta, az emberek azt higgyenek, amit akarnak. Mostanra azonban elfáradt, elbátortalanodott, és Daniel hallotta, hogy remeg a hangja, ezért szeretett volna segíteni rajta. Valahogy. – Ápolónő vagyok. Bailey a mostohatestvérem, és eltűnt. Nem látta mostanában? Anne nővér gyanakodva pillantott Daniel felé. Kérem – olvasta le Daniel szájáról a néma kérést, és tekintete ellágyult. – Minden vasárnap eljön ide. A sok–sok év alatt tegnap volt az els ő alkalom, hogy nem jött. Aggódtam is miatta. Ez volt az első eset, hogy valaki elismerte, látta Bailey–t, habár Daniel biztos volt benne, hogy jóval többen látták, csak nem merték bevallani. – Vasárnaponként idejár? – kérdezte Alex. – De miért? Anne nővér elmosolyodott. – Ő süti a legjobb palacsintát a környéken. – A gyerekek palacsintájára vidám arcokat rajzol – jegyezte meg egy másik nő, aki épp akkor lépett be

egy újabb tálcányi piszkos tányérral. – Mi történt Bailey–vel? – Eltűnt – fordult felé Anne nővér. – Ezek szerint itt önkéntes? – kérdezte Daniel, mire Anne nővér bólintott. – Már öt éve, azóta, hogy józan. Mikor tűnt el? – Csütörtök este. – Alex kihúzta magát. – Ismeri Hope–ot? – Természetesen. Annak a tündéri kislánynak mindenhez van hozzáfűznivalója, imádom a csacsogását. – Hirtelen elkomorodott, összeszűkült szemmel vizslatta őket. – Hope is eltűnt? – Nem, velem és az unokatestvéremmel lakik – vágta rá gyorsan Alex. – De nincs jól. Amióta vasárnap érte mentem, egy árva szót sem szólt. Anne nővér zavartan nézte őket. – Ez rosszul hangzik. Mondják el, mi történt! Alex mindent elmések, és Anne nővér csóválni kezdte a fejét. – Kizárt dolog, hogy Bailey magára hagyja a kislányt. Hope volt az élete. – Felsóhajtott. – Hope mentette meg az életét. – Ezek szerint Bailey már akkor is rendszeresen eljárt ide, mielőtt józan lett? – kérdezte Daniel. – Ó, igen. Ide és az utcán lejjebb a klinikára. De ez még akkor volt. Harminc éve látok errefelé mindenféle drogost. Meg tudom mondani, ki fog lejönni, és ki nem. Bailey–ről tudtam, hogy képes leszokni. Azzal, hogy minden héten eljött ide, józan tudott maradni, így emlékeztette magát arra, hogyan ék, nehogy visszatérjen arra az útra. Újraépítette az életét azzal a kicsi lánnyal. Kizárt dolog, hogy lemondott volna Hope-ról. – Az ajkát harapdálta, habozott. – Beszéltek az apjával? – Hope apjával? – kérdezte tétován Alex. – Nem. – Anne nővér Alex szemébe nézett. – Bailey apjával. Alex megdermedt, és Daniel érezte, hogy a nő bátortalansága rettegésbe csap át. – Alex? – suttogta a háta mögött. – Jól van? Alex merev nyakkal biccentett. – Nem, eddig nem beszéltem az apjával. – Hűvösen, óvatosan ejtette ki a szavakat. Daniel mostanra már tudta, ez azt jelenti, hogy Alex meg van ijedve. – Tudja esetleg, hol találhatnánk meg? Anne nővér nagyot sóhajtott. – Valahol odakint kószál. Bailey sosem adta fel a reményt, hogy apja jó útra tér és hazamegy. Tudom, hogy Bailey órákat töltött azzal, hogy a város minden eldugott szegletébe ellátogatott, hátha megtalálja. – Alexre sandított. – Még mindig Duttonban lakik, a régi házban, azt reméli, az apja egyszer visszamegy. Alex még jobban megmerevedett, még jobban félt. Daniel engedett a kísértésnek, hogy megérintse, ezzel az érzéssel azóta küszködött, amióta a nappaliban találkozott a tekintetült. Úgy érezte, muszáj ismét közel kerülnie hozzá, Alexnek tudnia kell, hogy ott van vele, hogy nincs egyedül, nincs mitől tartania. Kezét a nő vállára tette, majd gyöngéden maga felé vonta, míg Alex neki nem dőlt. – Gyűlölöm azt a házat – suttogta. – Tudom – suttogta Daniel. És valóban tudta. Tudta, Alex mit ért azon, hogy „azt a házat", és mi történt ott. Daniel olvasta a cikkeket, amelyeket Luke töltött le, és mostanra már tudta, hogy Alex anyja egy harmincnyolcassal főbe lőtte magát, hogy véget vessen az életének, és azt is olvasta, hogyan talált rá a lánya. Mindez ugyanazon a napon történt, amikor Alicia holttestét megtalálták. Anne nővér Alex arcát fürkészte. – Bailey is gyűlöli azt a házat, kedvesem. De ott maradt, mert azt reméli, hogy az apja egy szép napon hazamegy. Alex remegett, és Daniel még erősebben szorította a vállát. – És hazament? – kérdezte.

– Nem. Legalábbis Bailey sosem említette. Alex kiegyenesedett, épp csak annyira húzódott el Danieltől, hogy ne támaszkodjon neki. – Köszönjük, nővér. Ha hall valamit, felhívna? – Bailey jogosítványképének másolatáról letépett egy darabot, felírta rá a nevét és telefonszámát. – És beszélne Hope–pal? Nekünk nem sikerült. Anne nővér együtt érzőn és szomorkásán elmosolyodott. – Feltétlenül. De már nem vezetek, ezért nehéz lenne eljutnom Duttonba. – Majd elhozzuk ide – mondta Daniel, mire Alex megperdült, arcán meglepett hála. – Ha magának nem tartottam biztonságosnak – súgta Alexnek –, akkor Hope–pal együtt még annyira sem az. – Bailey–nek és Hope–nak biztonságos volt – tiltakozott. – De Bailey ismerte a járást. Maga viszont nem. Mikor lenne a legalkalmasabb, nővér? – Bármikor. Én mindig itt vagyok. – Akkor holnap este. – Daniel gyöngéden megszorította Alex vállát. – Menjünk! Már nyitották volna az ajtót, amikor egy fiatal nő megállította őket. Nem lehetett húsznál több, de akár a többi nőnek a szállón, a szeme őt is öregebbnek mutatta. – Elnézést – szólalt meg. – Valaki hallotta magukat a konyhában. Maga ápolónő? Daniel érezte, hogy megint megváltozott valami. Alex félretette a félelmek, és azonnal az előtte álló nőre figyelt. Bátorítón bólintott. – Igen. Rosszul érzi magát? – Nem, a kislányomról van szó. – A fiatal nő az egyik kiságyra mutatott, amelyben egy összegörnyedt kisgyerek feküdt. – Valami kiütés jött ki a lábfején, nagyon fáj neki. Egész nap a klinikán voltam, de ha nem érünk ide vissza hatra, akkor nem marad szabad ágy. Alex a nő hátára tette a kezét. – Hadd nézzem meg. – Daniel követte, kíváncsi volt, mit fog tenni Alex. – Mi a neve? – kérdezte az anyát. – Sarah. Sarah Jenkins. A kislányom pedig Tamara. Alex a négy–öt évesnek látszó kislányra mosolygott. – Szia, Tamara. Megnézhetem a lábad? – Óvatosan, de alaposan megvizsgálta a kicsit. – Nem súlyos – mondta végül, mire az anya föllélegzett. – Ótvar. Úgy tűnik, egy horzsolás fertőződött el. Kapott mostanában tetanuszoltást? Tamara szeme ijedten kerekedett el. – Injekciót kapok? Alex nagyot nézett. – Ismered ezt a szót? Milyen okos vagy, Tamara. Nos, kedves anyuka, kapott oltást? Sarah bólintott. – Éppen most, karácsony előtt. – Akkor nem szükséges az oltás – fordult Tamara felé, akin azonnal látszott a megkönnyebbülés. Alex felpillantott Anne nővérre. – Tartanak kenőcsöt? – Csak Neosporint. – A b őr túlságosan gyulladt. A Neosporin nem elég hatásos. Amikor visszajövök, hozok magammal valami erősebbet. Addig is mosdassa gyakran, és tartsa lefedve. Géz van? Az apáca biccentett. – Valamennyi még van. – Akkor kötözzék be, és majd gézt is hozok. Tamara, nem szabad vakaródzni... Tamara lebiggyesztette az ajkát. –De viszket. – Tudom – mondta Alex kedvesen. – Csak mondogasd magadnak, hogy nem viszket.

– Hazudjak? – kérdezte Tamara, mire Alex grimaszt vágott. – Nos... ez inkább valami trükk. Láttál már bűvészt, aki beküld valakit egy szekrénybe, és eltünteti? Tamara biccentett. – Rajzfilmben. – Ezt kell neked is csinálnod. Képzeld azt, hogy az összes viszketés bemegy a szekrénybe, te pedig jóóól rááázárod az aaajtóóót. – Kezével mutatta, hogyan kell nyomva tartani a képzeletbeli ajtót. – És akkor a viszketés bent marad a szekrényben. Egy olyan okos kislány, aki az injekció szót is ismeri, biztosan be tudja varázsolni a viszketést a szekrénybe. – Megpróbálhatom. – Lehet, hogy elsőre nem fog sikerülni. Tudod, a viszketés nem szereti, ha bezárják. Nagyon kell akarni. – Úgy tűnt, Alex tapasztalatból beszél. – És semmiképp se nyúlj a szemedhez. Ez is nagyon fontos. – Köszönöm – mondta az édesanya, amikor Alex fölegyenesedett. – Semmiség. Nagyon okos kislány. – De megnyugtatta az édesanyát, és Daniel számára ez jóval több volt egy semmiségnél. Mindemellett azzal, hogy segített az anyának, félre tudta tenni a saját félelmeit. – Nővér, akkor holnap találkozunk. Anne nővér biccentett. – Én itt leszek. Én mindig itt vagyok. DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 22.00 Gyönyörűek a körhintalovak a holdfényben. Gyerekként mindig is imádta ezt a parkot. De már nem gyerek, és a park ártatlansága szinte bántotta, ahogy itt ült a padon, s arra gondolt, milyen furcsa fordulatot vett az élete. A pad, melyen ült, megrándult, majd lesüllyedt egy másik ember súlya alatt. – Te ostoba – suttogta, de szemét le sem vette a körhintalovakról. – Az egy dolog, hogy felhívtál reggel, de minek jöttél ki ide? Ha valaki meglát minket... – A francba – hallatszott a rémült szisszenés. – Kaptam egy kulcsot. Azonnal kihúzta magát ültében. – Igazit? – Nem. Csak egy rajzot. De ugyanolyannak tűnik. Valóban. Ő is ráillesztette a saját kulcsát a rajzra. Tökéletesen egybevágó. – Szóval valaki tudja. – Tönkre fogunk menni – hallatszott a vinnyogás. – Börtönbe kerülünk. Nem kerülhetek börtönbe! Mintha bármelyikült is kerülhetne... Inkább meghalok. Ennek ellenére nyugalmat erőltetett magára. – Senki nem kerül börtönbe. Minden rendben lesz. Valószínűleg csak pénzt akar. – Beszélnünk kell a többiekkel. Valamit ki kell találnunk. – Nem. Senkinek ne mondj semmit! Csak szegd le a fejed, fogd be szád, majd valahogy átvészeljük. – A fecsegés egészségtelen szokás. Egyikük fecsegett, és el is némították. Örökre. Ha szükséges, újra megtehetik, és meg is fogják tenni. – Egyelőre maradj csöndben, nyugodj meg, és ne gyere a közelembe! Ha bepánikolsz, mind halott emberek vagyunk.

HATODIK FEJEZET

ATLANTA JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 22.15 Vartanian megállt a háza előtt a kocsifeljárón. –Jól van? – Hangja mély volt, és nyugodt a kocsi jótékony homályában. – Egész végig egy szót sem szólt. Alex valóban csöndben volt, mert próbálta némán feldolgozni az egymással viaskodó gondolatokat és a félelmeit. – Persze. Csak gondolkodtam. – Majd udvariasan folytatta: – Köszönöm, hogy eljött velem. Nagyon kedves volt magától. Daniel arcizmai pattanásig feszültek, ahogy körbement, hogy kinyissa Alex ajtaját. A n ő követte a házig, és megvárta, míg Daniel kikapcsolja a riasztót. – Jöjjön be, hozom a kabátját. – És a táskámat is. Daniel komoran mosolygott. – Nem is gondoltam, hogy megfeledkezik róla. Riley felült, nagyot ásított. Átdöcögött a szobán, és lehuppant Alex lábánál. Vartanian ajka megrándult. – Pedig nem is csülök – dörmögte. Alex lehajolt, hogy megvakargassa Riley fülét. – Azt mondta, csülök? – Ez a mi kis közös viccünk Riley–val. Hozom a kabátját. – Felsóhajtott. – És a táskáját. Alex a fejét csóválva figyelte a távozó férfit. Sosem tudta megérteni a férfiakat. Nem mintha olyan nagy gyakorlata lett volna, Richárd volt életében az első, ha nem számolja bele Wade-et, de őt sosem számolta volna bele. Szóval az összesen... egy. És nem Richárd volt a példa arra, hogy Alex milyen jól tud bánni az ellenkező nemmel? Szóval akkor... nem. Valahányszor Richárdra gondolt, mindig elkeseredett. Elszúrta a házasságát. Soha nem tudott olyan lenni, amire a férjének szültsége volt, sem olyan, amilyen igazából lenni szeretett volna. De Hope–nak nem okoz csalódást. Akármi történik is, Bailey gyerekének szép élete lesz, akár Bailey– vel, akár nélküle. Most már nemcsak elkeseredést érzett, hanem rettegést is, körbenézett a Vartanian–ház nappalijában, hátha valami elvonja a figyelmét, szeme a bárpult fölött lógó festményen akadt meg. Elmosolyodott. – Mi az? – kérdezte Daniel, amikor megjelent Alex kabátjával a karján. Akár egy pincér... – Csak a festményt nézem. A férfi elvigyorodott, amitől sokkal fiatalabbnak látszott. – Hé, a pókerező kutyák igazi klasszikus. – Nem is tudom... Valamiért azt hittem, sokkal kifinomultabb a művészi ízlése. A mosoly elhalványult. – Nem veszem komolyan a művészetet. – Simon miatt – suttogta Alex. Daniel Vartanian öccse festő volt. A mosoly végképp szertefoszlott, a férfi arca komoly lett, és űzött. – Tehát tudja. – A neten olvastam a cikkeket. – Olvasott azokról, akiket Simon megölt, köztük Daniel szüleir ől is. Azt is olvasta, Daniel hogyan működött közre Simon elfogásában és megölésében. Viszlát a pokolban, Simon. Muszáj megmondania a férfinak. – Vartanian ügynök, valamit el kell mondanom. Amikor ma eljöttem a halottasházból, elmentem Bailey házához. Ott találkoztam egy férfival. Egy lelkésszel... és katonával, ha nem tévedek.

Daniel letelepedett a bárszékre, Alex kabátját és táskáját a pultra dobta, metsző kék szemével csak nézte a nő arcát. – Egy lelkész és egy katona járt Bailey házánál? – Nem, a lelkész volt a katona, tábori lelkész. Bailey-nek volt egy bátyja. Wade. Egy hónapja meghalt Irakban. – Részvétem. Alex a homlokát ráncolta. – Nem hiszem, hogy részvétre lenne szültségem. Most biztosan azt hiszi, érzéketlen vagyok. Valami megváltozott a férfi tekintetében. – Nem. Egyáltalán nem, ami azt illeti. Mit mondott a tábori lelkész? – Beardsley tiszteletes ott volt Wade mellett, amikor meghalt. Ő hallgatta meg Wade utolsó gyónását, megírta a leveleket, amelyeket Wade diktált neki, Bai ley és az apja számára, valamint nekem. Beardsley az első kettőt a régi ház címére küldte, ahol Bailey a mai napig is lakik. Az enyémet nem adta postára, mert nem tudta a címemet, ezért ma ideadta nekem. – Bailey–nek már hetekkel ezelőtt meg kellett kapnia a leveleket. Érdekes az időzítés. – Megmondtam Beardsley–nek, hogy Bailey eltűnt, de a lelkész nem akarta elárulni, mit mondott Wade a gyónásában. Könyörögtem neki, hogy mondjon bármit, ami segítene Bailey-t megtalálni, bármit, ami miatt nem köti a titoktartási eskü. Mielőtt meghalt, Wade azt mondta: Viszlát a pokolban, Simon. Kifújta a maradék levegőt, és látta, hogy Vartanian elsápad. – Wade ismerte Simont? – Ezek szerint. És látom az arcán, hogy valamit titkol előlem, Vartanian ügynök. Tudni akarom, mi az. – Egy hete megöltem az öcsém. Ha semmi nem látszódna az arcomon, akkor az már embertelen lenne. Alex a homlokát ráncolta. – Nem maga ölte meg. A cikk azt írta, az a nyomozó lőtte le. Daniel szeme fellobbant. – Mindketten lőttünk. Csak a másik ürge volt a szerencsés – Ezek szerint nem akarja elárulni. – Nincs mit elárulni. Miért olyan biztos benne, hogy tudok valamit? Alex hunyorogva méregette. – Azért, mert túl kedves hozzám. – És a férfiaknak mindig van valami hátsó szándékuk – komorult el. Alex kikecmergett az iskolai egyen dzsekiből. – Tapasztalatom szerint igen. Daniel lecsusszant a székről, odaállt egészen közel Alex mellé, s a nőnek így muszáj volt felnéznie rá. – Azért vagyok kedves magával, mert úgy érzem, szültsége van egy barátra. Alex a szemét forgatta. – Rendben. Ezek szerint a homlokomra az van írva, ostoba. Daniel kék szeme felvillant. – Rendben. Azért voltam kedves, mert úgy gondolom, igaza van... Bailey eltűnése kapcsolatban van azzal a nővel, akit tegnap találtunk, és szégyellem, hogy a duttoni seriff, akit eddig a barátomnak gondoltam, képtelen volt a rohadt kisujját megmozdítani, hogy segítsen nekünk. Ez az igazság, Alex, akár elhiszi, akár nem. Nem bírod elfogadni az igazságot. Ahogy reggel is, a gúnyos mondat a semmiből ugrott elő, és Alex lehunyta a szemét, nehogy eluralkodjon rajta a pánik. Kinyitotta a szemét, Daniel még mindig bámulta, ugyanolyan áthatóan, mint az előbb.

– Rendben – suttogta. – Ezt el tudom hinni. A férfi közelebb hajolt. Túl közel. – Akkor jó, mert van más okom is. – Mondja, kérem! – Hangja hűvösen csengett, pedig a szíve majd kiugrott a helyéről. – Kedvelem magát. Szeretnék magával lenni, amikor nincs halálra rémülve, és nem ilyen kiszolgáltatott. És azért, mert tiszteletet ébreszt bennem az, ahogyan tartja magát... és tartotta magát akkor is. Alex felszegte a fejét. – Akkor? – Olvasta a rólam szóló cikkeket, Alex, én is olvastam a magáról szólókat. Alex elvörösödött. A férfi tud az összeomlásáról, az öngyilkossági kísérletr ől. Legszívesebben elkapta volna a tekintetét, de nem akart az első lenni. – Értem. A férfi fürkészőn nézte Alex tekintetét, majd megrázta a fejét. – Nem, nem igazán hiszem, hogy érti. És talán egyelőre jobb is lesz így. – Kiegyenesedett, egy lépést hátrák, és Alex mélyet lélegzett. – Ezek szerint Wade ismerte Simont – folytatta Daniel. – Egyid ősek voltak? – A Jefferson gimiben ugyanabba az osztályba jártak. – Összevonta a szemöldökét. – De a maga húga velem egyidős, és ő a Bryson Akadémiára járt. – Ahogy én is és először Simon is. Az apánk is oda járt, és az ő apja is. – A Bryson drága iskola volt. Gondolom, most is az. Daniel vállat vont. – Jól éltünk. Alex gúnyosan elmosolyodott. – Nem, maguk gazdagok voltak. Az az iskola többe került, mint sok főiskola. Az anyukám megpróbált ösztöndíjat szerezni nekünk oda, de a mi rokonságunk sajnos nem a nagy Lee és Stonewall* oldalán harcolt, hogy legalább ezért fogadtak volna mindenhol tárt karokkal. – Szándékosan más akcentust vett fel, amire Daniel ugyanolyan gúnyos mosollyal válaszolt. – Igaza van. Pénzben mérve gazdagok voltunk. Simon nem a Brysonban végzett – tette hozzá. – Kirúgták, és át kellett mennie a Jeffersonba. A városi gimnáziumba. – Micsoda szerencse – mondta Alex. – Ezek szerint Wade és Simon így találkoztak. – Gondolom. Addigra már a főiskolára jártam. Mi állt Wade levelében, amelyet magának írt? Alex vállat vont. – A bocsánatomat kérte, és szebb életet kívánt. – És miért kért bocsánatot? Alex a fejét rázta. – Egy csomó dolog miatt kérhetett. Nem részletezte. – De maga leszűkítette egy dologra – mondta Daniel, mire Alex szemöldöke a magasba szökött. – Emlékeztessen, hogy véletlenül se játsszam pókért magával. Azt hiszem, Riley kutyabarátai jobban megfelelnek a sebességemnek. – Alex... Alex bosszúsan fújt egyet. – Rendben. Alicia és én ikrek voltunk. Egypetéjű ikrek. – No igen – jegyezte meg Daniel szárazon. – Ma reggel nekem is feltűnt. Alex együtt érzőn húzta el a száját. – Komolyan, nem számítottam rá, hogy ennyire meglepődik. – A férfi mé g mindig titkol valamit, de Alex úgy döntött, egyelőre belemegy ebbe a játékba. – Biztosan hallott olyan történeteket, hogy az ikrek

szerepet cserélnek. Szóval Aliciával eljátszottuk ezt párszor. Szerintem anyu mindig is tudta. Mindegy, Alicia volt a bulizós, én pedig a gyakorlatias. – Az nem lehet – mondta Daniel mosolytalanul, s Alex önkéntelenül is elmosolyodott. – Párszor cseréltünk, ha dolgozatot kellett írni, egészen addig, míg a tanárok rá nem jöttek. Nagyon szégyelltem magam a csalás miatt, ezért elmondtam nekik, és Alicia nagyon mérges lett rám. Én olyan „uncsi" voltam, nem szerettem a bulikat, ezért Alicia egy idő után egyedül ment el. Duttontól Atlantáig egy sor fiúval járt, és volt, hogy egyszerre többel is. Egyszer én is beálltam. Daniel hirtelen elkomorodott. – Kezd nem tetszeni a dolog. – Szóval én mentem el erre a B kategóriás partira... Alicia ide nem akart elmenni, viszont nem akarta, hogy a következőre meg már ne hívják meg. Wade is eljött. Ő sosem volt az az A kategóriás srác, pedig mindig is az szeretett volna lenni. Wade... ráindult Aliciára. Vagyis rám. Daniel elhúzta a száját. – Ez undorító. Az is volt. Azelőtt soha senki nem ért hozzá, és Wade csöppet sem volt gyöngéd. Még most is émelyeg, ahogy rágondol. – Hát igen, de gyakorlatilag nem voltunk rokonok. Az anyám sose ment hozzá az ő apjához, de még akkor is bizarr volt... és félelmetes. – És maga mit csinált? – Reflexből behúztam neki. Eltörtem az orrát, aztán beletérdeltem a... tudja, hova. Vartanian összerezzent. – Tudom... Alex újra maga előtt látta a földön fetrengő, összegörnyedve vérző, káromkodó Wade–et. – Mindketten megijedtünk. Aztán elszégyellte magát, de én még mindig meg voltam ijedve. – És mi lett a vége? Bajba került miatta? – Nem. Aliciát és engem egy hónapi szobafogságra ítéltek, de Wade megúszta. – Ez nem tisztességes. – De nálunk így mentek a dolgok. – Alex a férfi arcát vizslatta. Még mindig lát rajta valamit. De a férfi messze jobb pókerjátékos, mint ő. – Sosem gondoltam volna, hogy a halálos ágyán fog bocsánatot kérni. Azt hiszem, az ember soha nem tudhatja, mit tesz majd, ha a kaszás bekopogtat az ajtaján. – Csakugyan... De mondja csak, megvan annak a tábori lelkésznek az elérhetősége? – Persze. – Alex beletúrt a táskájába, és elővette a névjegykártyát. – De miért? – Mert beszélni akarok vele. Túl jó az időzítés. Most pedig a holnapi napról. – A holnapi napról? – Igen. Az unokatestvére holnap hazamegy, nem? Mi lenne, ha átvinném Riley–t, hogy bemutassuk az unokahúgának? Vihetek egy kis pizzát vagy valamit, és mielőtt elvinnénk Anne nővérhez, megnézzük, Hope szereti-e egyáltalán a kutyákat. Alex csak pislogott kissé meglepetten. Sosem gondolta volna, hogy a férfi komolyan beszél. Aztán eszébe jutott, hogyan helyezte a vállára a kezét, hogyan tartotta meg, amikor majd összebicsaklott. Talán Daniel Vartanian mégiscsak nagyon kedves ember. – Jó ötlet. Köszönöm, Daniel. Ezzel meg is beszéltük a randit. A férfi a fejét rázta, arckifejezése hirtelen megváltozott, mintha azt várná, hogy a nő ellenkezni fog. – Nem egészen. A randira nem szokás gyereket és kutyát vinni. – Tekintete mélységesen komoly volt, olyannyira, hogy Alex hátán végigfutott a hideg. Jóleső hideg, gondolta. Évek óta nem érzett ilyet. – És semmi esetre sem apácák társaságában szokás randizni.

Alex nagyot nyelt, biztos volt benne, hogy az arca lángol. – Értem. A férfi Alex arcához emelte a kezét, egy pillanatig habozott, majd hüvelykujjával megsimította Alex alsó ajkát, mire a nő megborzongott, immár sokkal erősebben. – Azt hiszem, most már érted – suttogta Daniel meghitten, észrevétlenül tegezésre váltva, majd hirtelen összerezzent. Kivette a mobilját a zsebéből, a készülék rezgése teljesen kizökkentette ebből az érdekesnek ígérkező hangulatból. – Vartanain. – Arca kifejezéstelenné változott. Az ügy lesz az. Alex a halottasházi boncasztalon fekvő nőre gondok, arra, vajon ki lehet. Hátha valakinek végre elkezdett hiányozni. – Hány jegyet vett? – kérdezte Daniel, majd megrázta a fejét. – Nem, nem kell betűznöd. Ismerem a családot. Köszönöm, sokat segítettél. Daniel egy gombnyomással befejezte a hívást, majd ismét meglepte Alexet azzal, hogy levette a pulóverét, majd elkocogott a lépcső felé. Útközben gombóccá gyúrta a pulóvert, és messziről belecélzott az alagsori szennyestartóba vezető nyílásba. A dobás félrement, Daniel azonban nem fárasztotta magát egy újabb próbálkozással. – Ne menj sehova! – szólt hátra a válla fölött. – Mindjárt jövök. Alex elkerekedett szemmel és tátott szájjal figyelte a lépcsőn eltűnő férfialakot. Gyönyörű a háta, széles és izmos, aranyló bőre sima. Mellkasát csak egy pillantásra láthatta, de az sem volt rossz. A francba! Ezen a férfin semmi sem rossz! Alex rádöbbent, hogy kapcsolatot keres. Nevetséges. Visszaemlékezett Daniel tekintetére, mielőtt a mobil megszólalt volna. Talán egyáltalán nem is olyan nevetséges. Reszketve mély lélegzetet vett, fölemelte az eldobott pulóvert, és engedett a kényszernek, hogy megszagolja, mielőtt ledobja a szennyes csúszdán. Csak óvatosan, Alex. Mit is mondott Daniel? Idegen terep. Elgondolkodva nézett fel a lépcsőn, tudta, hogy a férfi valószínűleg már a farmerját is levette, mire felért a tetejére. De piszokul izgalmas ez az ismeretlen terep... Kevesebb mint két perc múlva Daniel már lefelé viharzott a lépcsőn, sötét öltöny volt rajta, és a nyakkendőjét rángatta, hogy a helyére kerüljön. Le sem lassított, felkapta Alex táskáját, és ment tovább. – Vedd föl a kabátodat, és gyere! Visszakísérlek Duttonba. Beülök a kocsimba, és megyek mögötted. – Nem szükséges – szabadkozott Alex, de a férfi már rég kint volt az ajtón. – Úgyis arra megyek. Holnap este fél hétre átviszem hozzátok Riley-t. – Kinyitotta a kocsi ajtaját, és megvárta, míg Alex beül, és becsatolja a biztonsági övet, s csak ezután csukta be az ajtót. A nő letekerte az ablakot. – Daniel! – kiáltott utána. A férfi megfordult, majd visszasétált. – Tessék. – Köszönöm. Daniel lépte megingott. – Szívesen. Akkor holnap este találkozunk. DUTTON, JANUÁR 29–E, HÉTFŐ, 23.35 Daniel kiszállt az autóból, s hunyorogva nézte a dombon álló házat. Ez nehéz menet lesz. Janet Bowie hitelkártyával fizette ki a saját és hét másik személy, pontosabban hét gyerek belépőjét a Fun–N–Sunba. Most pedig el kell mondania Robert Bowie képviselőnek, hogy a lánya elhunyt. Nehéz léptekkel indult fel a meredek kocsifelhajtón a Bowie–ház felé, majd. becsöngetett. Az ajtót egy edzőruhát viselő, verejtékező fiatalember nyitotta ki. – Igen? Daniel elővette az igazolványát. – Daniel Vartanian vagyok, különleges ügynök a Georgiai Nyomozóhivataltól. Beszélnem kell a

képviselő úrral és Mrs. Bowie-val. A férfi szeme összeszűkült. – A szüleim már lefeküdtek aludni. Daniel nagyot pislogott. – Michael? – Közel tizenhat év telt el azóta, hogy Michael Bowie–t utoljára látta. Michael akkoriban, amikor Daniel elment a főiskolára, még csak egy soványka tizennégy éves srác volt. Már nem sovány. – Ne haragudj, nem ismertelek meg. – Te viszont semmit nem változtál. – Olyan hangsúllyal mondta, ami egyaránt lehetett bók és sértés is. – Holnap kell visszajönnöd. Daniel az ajtóra tette a kezét, amikor Michael be akarta csukni. – Most kell beszélnem a szüléiddel – ismételte csöndesen, de határozottan. – Nem lennék itt, ha nem volna fontos. – Michael! Ki az ilyen későn? – kiáltott le egy mennydörgő hang. – Az állami rendőrség. – Michael hátralépett, Daniel pedig belépett a Bowie–ház tágas előterébe. Kevés ilyen ház menekült meg annak idején a jenki gyújtogatások elől. Bowie képviselő jelent meg, köntöse övét kötözgetve. Arca semmit nem árult el, de szemében Daniel aggodalmat látott. – Daniel Vartanian. Hallottam, hogy ma érkezett. Mit tehetek önért? – Nagyon sajnálom, hogy ilyen késő éjjel zavarom önöket, képviselő úr – kezdte Daniel. – A tegnap Arcadiában talált nő meggyilkolásának ügyében nyomozok. – A bicikliverseny alatt... – bólintott Bowie. – Olvastam róla a mai újságban. Daniel csöndesen mély levegőt vett. – Attól tartok, uram, hogy az áldozat az ön lánya. Bowie megtántorodott, és a fejét rázta. – Nem, az lehetetlen. Janet Atlantába ment. – Mikor látta utoljára a lányát, uram? Bowie álla megfeszült. – Múlt héten, de a húga tegnap reggel beszélt vele telefonon. – Beszélhetek a másik lányával, Mr. Bowie? – kérdezte Daniel. – Nagyon késő van. Patrícia már alszik. – Tudom, hogy késő van, de ha tévedtünk, azt tudnunk kell, hogy tovább folytathassuk a nyomozást, míg nem tudjuk azonosítani az áldozatot. Valaki hazavárja, uram. – Értem. Patrícia! Gyere le! És öltözz fel rendesen! Két ajtó nyílt odafent, majd Mrs. Bowie és egy fiatal lány jelent meg a lépcsőn. A lány zavartnak látszott. – Miről van szó. Bob? – érdeklődött Mrs. Bowie. Felismerte Daniel, és összevonta a szemöldökét. – Miért van itt? Bob?! – Nyugodj meg, Rose! Csak tévedés lesz, azonnal tisztázunk mindent. – Bowie a fiatal lányhoz fordult. – Patrícia, említetted, hogy tegnap reggel beszéltél Janettel. Azt mondtad, beteg, és nem jön át vacsorára. Patrícia ártatlanul pislogott, Daniel magában felsóhajtott. Ezek a lányok mindig falaznak egymásnak. – Janet azt mondta, influenzás – mosolygott Patrícia, igyekezett szende kisasszony benyomását kelteni. – De miért, tilosban parkolt vagy valami? Ez Janetre vall. Bowie éppolyan sápadt lett, mint a felesége. – Patrícia – krákogta. – Vartanian ügynök gyilkossági ügyben nyomoz. Úgy véli, Janet az áldozat. Ne titkolózz! Patrícia ellátottá a száját.

– Tessék? – Valóban beszélt a nővérével, Patrícia? – kérdezte Daniel gyöngéden. A lány rémült szeme megtelt könnyel. – Nem. Megkért, hogy mindenkinek mondjam azt, hogy megbetegedett. Máshová akart menni aznap. De nem lehet Janet. Nem lehet! Mrs. Bowie kezdett pánikba esni. – Bob... – nyöszörögte. Bowie átölelte felesége vállát. – Michael, hozz édesanyádnak egy széket! Michael már rég odahozta, s most besegítette anyját a karosszékbe, míg Daniel Patríciával foglalkozott. – Mikor kérte meg, hogy mentse ki? – Szerda este. Azt mondta, a hétvégét... a barátaival akarja tölteni. – Ez fontos, Patrícia. Milyen barátaival? – erősködött Daniel. Szeme sarkából látta, ahogy Mrs. Bowie lerogy a székbe, szemmel láthatóan tetőtől talpig remeg. Patrícia kétségbeesetten nézte a szüleit, arcán csak úgy csorogtak a könnyek. – Van egy barátja. Tudta, hogy nem helyeselnétek. Ne haragudjatok... Bowie elgyötörten Danielre pillantott. – Mit szeretne tőlünk, Daniel? – Pár hajszálat Janet hajkeféjéről. Ujjlenyomatot kell vennünk abban a szobában, ahol aludni szokott, amikor itthon van. – Tétovázott. – És a fogorvosa nevét. Bowie falfehér lett, nagyot nyelt és biccentett. – Ahogy óhajtja. – Ó, istenem! Nem lett volna szabad hagynunk, hogy Atlantában vegyen lakást – zokogta Mrs. Bowie, előre–hátra ingatta magát, arcát tenyerébe temette. – Lakása van Atlantában? – kérdezett vissza Daniel. Bowie alig észrevehetően biccentett. – A zenekar miatt. – Csellista – mondta csöndesen Daniel. – De hétvégenként haza szokott jönni, ugye? – Vasárnap esténként, általában. Vacsorára. – Bowie álla megfeszült, próbált összeszedett maradni. – Mostanában ritkábban. Hiszen felnőtt. Kirepült. De még csak huszonkét éves... – Hangja megbicsaklott, fejét lehajtotta, Daniel elfordította a fejét, mert tiszteletben tartott a férfi gyászát. – A szobája az emeleten van – suttogta Michael. – Köszönöm. Kihívom a helyszínelőket, amilyen hamar csak tudom. Patrícia, mondjon el mindent, amit Janetről és a barátjáról tud. – Daniel Bob Bowie karjára tette a kezét. – Nagyon sajnálom, uram. Bowie bénultan bólintott, de nem szólt semmit. DUTTON, JANUÁR 30A., KEDD, 0.55 – Itt meg mi folyik? Daniel megtorpant. Hirtelen düh kerítette a hatalmába, de sikerült legyűrnie. – Nos, csak nem a titokzatos Loomis seriffhez van szerencsém? Hadd mutatkozzam be. Daniel Vartanian különleges ügynök vagyok, és vasárnap óta már hat üzenetet is hagytam neked. – Ne gúnyolódj, Daniel! – Frank a Bowie–ház körül gyülekező kisebb hadsereg felé sandított. – Az az istenverte nyomozóhivatal megszállta a városomat. Akár a sáskahad... Igazság szerint csupán egyetlen autó és egyetlen furgon tartozott a Georgiai Nyomozóhivatalhoz. Három rendőrautó Duttoné, egy pedig Arcadiáé. Maga Corchran seriff is eljött, hogy kifejezze részvétét a Bowie családnak, és felajánlja segítségét Danielnek. Mansfield, Loomis helyettese, nem sokkal azután érkezett, hogy Ed helyszínelő furgonja megállt a ház

előtt. Mansfield teljesen kikelt magából, mert nem neki jutott Janet szobája – viselkedése éles ellentétben állt Corchran segítőkészségével. A ház előtt sorakozó kocsik közül az egyik Dutton polgármesteréé volt, kettő pedig Bowie képviselő munkatársaié. További egy pedig dr. Granville–é, aki éppen odabent tartózkodott, és a sokkos állapotú Mrs. Bowie–t nyugtatgatta. Jim Woolf kocsija is ott állt. A Bowie család nem volt hajlandó nyilatkozni, Daniel azzal tartóztatta fel a rámenős újságírót, hogy megígérte neki, azonnal értesíti, ha az áldozat személyazonosságát megerősítették. Ami meg is történt percekkel ezelőtt. Ed egyik technikusa magával hozta a kártyát, amelyen az áldozat ujjlenyomata volt, és szinte azonnal azonosították is azzal, amit Janet Bowie ágya mellett a kristályvázáról vettek le. Maga Daniel közölte a hírt Bob Bowie–val. A férfi az imént ment föl az emeletre a felesége szobájába. Az emeleti hálószobából lehallatszó sikoltás elárulta, hogy Bowie elmondta a szörnyű hírt. Daniel és Frank a lépcső felé pillantott, majd egymásra néztek. – Szeretnél mondani valamit. Frank? – kérdezte Daniel fagyosan. – Mert per pillanat elég sok a dolgom. Frank arca elkomorult. – Ez az én városom, Daniel Vartanian. Nem a tied. Te elmentél. Daniel kénytelen volt megint legyűrni a dühét, és sikerült higgadtan megszólalnia. – Lehet, hogy a te városod, de az én ügyem. Frank. Ha csakugyan segítségemre akartál volna lenni, akkor visszahívtál volna, miután hagytam neked nem is egy üzenetet. Frank állta a tekintetét, ami szinte már támadóan hatott. – Se tegnap, se ma nem voltam a városban. Ma este kaptam meg az üzeneteket, amikor hazaértem. – Ma legalább háromnegyed órán át ültem az irodád előtt – jegyezte meg Daniel csöndesen. – Wanda azt mondta, hogy nem zavarhatlak. Nem érdekel, ha el kellett menned, de elvesztegetted az időmet. Amit arra fordíthattam volna, hogy Janet Bowie gyilkosát keressem. Frank végre elnézett oldalra. – Sajnálom, Daniel. – De a bocsánatkérés meglehetősen merevre sikeredett. – Nagyon nehéz volt ez az utóbbi egy hét. A szüleid... a barátaim voltak. A temetést is nehezen viseltem, de a média... Egész héten ostromoltak a riporterek, szültségem volt egy kis levegőre. Azt mondtam Wandának, ne árulja el senkinek, hogy elmentem. Fel kellett volna hogy hívjalak. Daniel haragja valamelyest enyhült. – Rendben van. De Frank, tényleg szültségem van arra a rendőrségi jelentésre... Alicia Tremaine meggyilkolásáról. Kérlek, szedd elő nekem! – Holnap reggel ez lesz az első dolgom – ígérte Frank –, amint Wanda bejön. Ő tudja, hogyan rendszereztük az iratokat az alagsorban. Biztos vagy benne, hogy az áldozat Janet? – Egyezik az ujjlenyomata. – A francba! Ki tehette? – Nos, most, hogy tudjuk, ki az áldozat, nekiállhatunk végre a tényleges nyomozásnak. Frank, ha szültséged volt segítségre, miért nem hívtál fel? Frank álla megfeszült. – Azt nem mondtam, hogy segítségre volt szültségem. Azt mondtam, levegőre. Felmentem a nyaralómba, hogy egyedül legyek. – Sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. – Rendben – dörmögte Daniel, és próbált nem megsértődni. – Frank! Frank hátrapillantott.

– Mi az? – Danielt szinte arcul csapta a kérdés. – Bailey Crighton. Véleményem szerint tényleg eltűnt. Frank ajka felfelé görbült. – Köszönöm a véleményed, Vartanian különleges ügynök. Jó éjt. Daniel lerázta magáról a megbántottságot. Várja a munka, nem engedheti meg magának, hogy Frank Loomis miatt idegeskedjen. Elvégre Frank felnőtt ember. Amikor és amennyiben szültsége van segítségre, Daniel azonnal ott lesz mellette. Ed állt meg a háta mögött. – Épp most nézzük át a szobáját. Egy fiókban találtam pár régi naplót. Pár gyufás skatulyát. Ezenkívül nem sok mindent. Te mit derítettél ki a barátjáról? – A neve Lamar Washington, fekete b őrű srác. Egy dzsesszklubban játszik. Patrícia nem tudja, pontosan hol. Ed Daniel felé nyújtott egy zacskónyi gyufásdobozt. – Talán valamelyik ezek közül segít. Daniel elvette a zacskót. – Felírom róluk a klubneveket, aztán visszaadom. Patrícia azt mondta, Janet úgy beszélt róla, mint valami futó kapcsolatról. Hogy Janet sosem akarta bemutatni. – Ez fel tud annyira bosszantani egy férfit, hogy szétverje a lány arcát – jegyezte meg Ed. – Viszont nem magyarázza meg a Tremaine–gyilkossággal való egyezést. – Tudom – mondta Daniel. – De egyelőre csak eddig jutottam. Amikor itt végzek, utánajárok ezeknek a dzsesszkluboknak. – Mi pedig megnézzük Janet lakását. – Ed magasba emelt egy kulcsot. – Janet bátyja megkereste nekünk a lakáskulcsot. Amint Ed eltűnt, Daniel visszament a nappaliba, ahol egy tűt sem lehetett volna elejteni. Michael Bowie volt az egyetlen családtag a szobában. Fekete öltönyben állt az idegenek között, fáradt arcára kiült a gyász, de több nem látszott, nemhiába egy politikus fia. – Összegeznéd nekik, mit találtatok, hogy végre elmenjenek? – dörmögte Michael. – Azt akarom, hogy végre mind eltűnjön innen. – Gyors leszek – dörmögte válaszul Daniel, majd megköszörülte a torkát. – Elnézést... – Még akkor bemutatkozott, amikor kihallgatta őket arról, hogy csütörtök este hol s merre jártak Janet halálának idején. Páran pózoltak, de mind együttműködött velük. – A vasárnap délután Arcadiában talált n ői holttestet Janet Bowie–ként azonosítottuk. – Ez a hír mostanra már senkit nem lepett meg. – Természetesen egybevetjük a DNS–mintát, hogy megerősítsük az egyezést. Amint megvan a végleges eredmény, kitűzöm a sajtótájékoztató időpontját. Jim Woolf szólásra emelkedett. – Hivatalosan mi a halál oka? – A hivatalos közleményt a halál okáról holnap adjuk ki. – Daniel az órájára pillantott. – Úgy értem, ma. Talán dél körül. A polgármester lesimította a nyakkendőjét. – Vartanian ügynök, van gyanúsított? – Van néhány szál, amelyen elindulhatunk, Davis polgármester úr – mondta Daniel. Ez a megszólítás furcsán hangzott. A gimnáziumban egy csapatban focizott Garth Davisszel. Garth akkoriban egy nehézfej ű fajankó volt, az utolsó személy, akiről Daniel el tudta volna képzelni, hogy indul a polgármesteri címért, nemhogy győz a választáson. Garth azonban régi politikuscsalád sarja, apja évekig volt Dutton polgármestere. – Hivatalos közlemény holnap. – Toby, hogy van Mrs. Bowie? – Woolf a kérdést egyenesen a város orvosának címezte.

– Pihen – válaszok Toby Granville, de mindenki tudta, a valóságban ez annyit tesz, hogy az asszony erős nyugtatót kapott. Mindenki hallotta a szerencsétlen anya sikoltozását, amikor a férje megmondta neki, hogy a személyazonosságot hivatalosan is megerősítették. Daniel az ajtó felé intett. – Későre jár. Biztos vagyok benne, hogy mindenki szeretné a családot a támogatásáról biztosítani, de haza kell menniük. Kérem! A polgármester nem tartott a többiekkel. – Daniel, van gyanúsított? Daniel felsóhajtott. Kezdett hosszúra nyúlni ez a nap. – Garth... Davis közelebb hajolt. – Dutton teljes lakossága telefonokkal fog bombázni, amint reggel az újság a verandájukon landol. Aggódni fognak a családjuk biztonságáért. Kérlek, valamivel többet árulj már el, mit mondjak nekik, és hagyjuk ezt a van pár szálunk dolgot. – De ennél többet nem mondhatok, mert tényleg csak ennyit tudunk. Alig két órája azonosítottuk. Kérek legalább egy napot. Davis a homlokát ráncolta, de bólintott. – Felhívod az irodámat? – Megígérem. Végre–valahára mindenki elment, csak Daniel, Michael és Toby Granville maradt. – Azt hittem, már sose mennek el – jegyezte meg Michael, s válla fáradtan lehanyatlott. Granville a nyakkendőjét húzogatta. – Benézek édesanyádhoz, mielőtt elmegyek. Szólj, ha szültsége van valamire az éjjel. Daniel mindkét férfival kezet rázott. – Ha neked vagy a családodnak bármire szültségetek lenne, Michael, akkor nyugodtan hívj fel. – Kilépett a Bowie–ház ajtaján, és azonnal megcsapta a jeges szél. Vihar közeledik, gondolta, ahogy lenézett a magas dombról az utca irányába, ahol három másik újság furgonja is állomásozott. A riporterek kiözönlöttek a járművekből, amikor észrevették Danielt a dombtetőn. Akár a sáskahad, gondolta Daniel irtózva. Valahogy értette Frank nézőpontját, nem is kicsit. Felkészült arra, hogy máris letámadják, majd elindult lefelé. Elhaladt egy Mercedes, két BMW, egy Rolls–Royce, egy Jaguar és egy Lincoln Town Car mellett, mire elért saját hivatali kocsijáig. Az újságírók már Garthot faggatták, de azonnal körbeállták Danielt, amint elhaladt mellettük. – Vartanian ügynök, lenne szíves... – Daniel fölemelte a kezét, hogy csöndre intse őket. –Az arcadiai áldozatot Janet Bowie–ként azonosítottuk. – Villogtak a vakuk, ahogy fényképeztek, kameráztak, és Daniel felvette a sajtónak mutatandó arcát. – Értesítették a képviselő urat? Daniel legszívesebben a szemét forgatta volna. – Igen, különben most nem beszélnék magukkal. Ma éjjel azonban többet nem nyilatkozunk. Holnapra összehívom a sajtótájékoztatót. Hívják fel a sajtóirodát a Georgiai Nyomozóhivatal központjában, ott értesítik önöket az időpontról és a helyszínről. Jó éjszakát. Épp indult volna tovább, amikor az egyik riporter utána lépett. – Vartanian ügynök, milyen érzés egy gyilkossági ügyben nyomozni saját szül ővárosában mindössze egy héttel az öccse meggyilkolása után? Daniel megtorpant, és csak pislogott a fiatalemberre, aki egy mikrofont tartott az orra alá. Simont nem meggyilkolták. Erre ezt a szót használni sértés az áldozatokra és családjukra nézve. Simont kiiktatták. Ez

a szó azonban már önmagában is provokatív volt. Ezért Daniel csak annyit mondott: – Nem nyilatkozom. – A férfi épp nyitotta volna a száját, de Daniel olyan hűvösen nézett a szemébe, hogy a riporter inkább egy lépést hátrált. – Nincs több kérdésem – nyögte a férfi válaszul Daniel néma fenyegetésére. Ezt a nézést Daniel még az apjától tanulta. Arthur Vartanian jói értett ahhoz, hogyan lehet egyetlen pillantással másokba befagyasztani a szót. Daniel csak ritkán alkalmazta ezt a módszert, de olyankor mindig hatásosnak bizonyult. – Jó éjt. Amikor Daniel visszaért a kocsijához, lehunyta a szemét. Évek óta látogat gyászoló családokat, és sosem lett könnyebb. Azonban Frank Loomis viselkedése sokkalta jobban aggasztotta. Frankét már–már apjának tekintette. Isten a megmondhatója, hogy Arthur Vartanian nem töltötte be ezt a szerepet. És az, hogy Frank így... leteremtette. Nagyon fájt. Persze Frank is csak ember, bizonyára nagyon nehéz feldolgoznia azt, hogy Arthur Vartanian mindenkit félrevezetett Simon „első halálával". Frank ettől ostobának látszott, és a sajtó még rá is tett egy lapáttal azzal, hogy ügy állította be a férfit, mintha csak egy szerencsétlen kis vidéki seriff lenne, aki még a cipőjét sem tudja magától bekötni. Nem csoda, hogy Frank dühös volt. Én is az lennék. Elhúzott a sajtófurgonok mellett, és elindult a Main Street felé. Kimerült volt, és még meg kell találnia a dzsesszbárt, ahol Lamar Washington játszik, addig úgysem tud aludni. DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, ÉJJEL 1.40 Végre elmennek, gondolta Alex. A házikó ablakában állt, és nézte, hogyan csordogálnak le az autók a dombról. Azon töprengett, vajon melyik háztól jöhetnek. Szorosabbra húzta a köntösét, reszketett, pedig a termosztáttal semmi baj nem volt. Megint álmodott. Villámlással és mennydörgéssel. És sikoltozással, fülsiketítőén metsző sikoltozással. A halottasházban volt, az asztalon heverő nő felült, és csak bámult világtalan szemével. Bailey szeme volt, a keze is – kinyúlt, a húsa viaszos és... halott. És azt mondta: „Segíts, kérlek!". Alex hideg verítékben ébredt, annyira reszketett, hogy attól félt, fölébreszti Hope–ot. A gyermek azonban mélyen aludt. Alex nem tudott megnyugodni, inkább kiment a nappaliba, és ott járkált fel s alá. És aggódott. Hol vagy, Bailey? És hogyan viseljem gondját a kislányodnak? – Kérlek, Istenem – suttogta –, ne engedd, hogy elszúrjam! A sötétben azonban senki nem suttogott választ, és Alex csak állt, figyelte, ahogy egyik autó gördül le a másik után a dombról. Akkor az egyik lelassított, és megállt a házikó előtt. Gyomra összeugrott a félelemtől – és a fegyvere elzárva! Egyszer csak felismerte a kocsit és a vezetőjét is. Daniel végiggurult a főúton, el a körhintás park mellett, majd megállt Alex bérelt otthona előtt. Hazudott neki az este, s azóta ezen rágódik. Alex egyenesen nekiszegezte a kérdést, hogy mit tud, erre ő azt felelte, nincs mit mondania. Ami, el kell ismernie, nem is volt teljesen hazugság. Még nincs mit mondania. Nyilván nem fogja neki megmutatni a nővére megerőszakolásáról készült képeket. Alex Fallon már e nélkül is éppen elég szörnyűségen ment át. Wade Crightonra gondolt. Viszlát a pokolban, Simon. Alex mostohatestvére ismerte Simont, és ez már eleve rosszat sejtet. Wade megpróbálta meger őszakolni Alexet, s ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy Daniel örüljön annak, hogy a férfi meghalt. Alex azt hitte, könnyedén adja elő a történteket, de Daniel látta a szemében, mit érez igazából. És ha a mostohatestvére egyszer megpróbálta molesztálni abban a hiszemben, hogy ő Alicia, talán még egyszer megkísérelte. Talán éppen Wade van Alicia Tremaine–nel a képen. A férfinak mindkét lába megvolt, ezért Daniel biztosan tudta, nem Simon az, de ha ismerték egymást...

És ki lehet a többi lány? Ez szüntelenül gyötörte. Talán helyiek. Talán a városi iskolába jártak. Daniel biztosan nem ismerte őket, de Simon talán igen. Azon is töprengett, történt–e egyéb kisvárosi gyilkosság, amelyről ő eddig nem hallott. Azon tépelődött, vajon a képeken szereplő többi lány is meghalt–e. Add oda a képeket Chase–nek! A gondolat már egy hete nem hagyta nyugodni. Hiszen odaadta a képeket a philadelphiai rendőrségnek, és csak ez volt az egyetlen, ami miatt egyáltalán tudott még aludni. Daniel azonban biztos volt benne, hogy Vito Ciccotellinek nem volt ideje arra, hogy bármit is kezdjen a képekkel teli borítékkal, amit alig két hete adott oda neki. Vito és a társa még mindig nyakig ül a gondban – el kell takarítaniuk mindazt a mocskot, amelyet Simon hagyott maga után. Viszlát a pokolban, Simon. Daniel azon töprengett, miféle mocskot hagyott maga után Wade és Simon, hiába több mint tíz éve, hogy elkövették ezeket a bűncselekményeket. És most itt van ez az új eset. Most Janet Bowie–ra kell összpontosítania. Rá kell jönnie, ki gyűlölte a lányt annyira, hogy ilyen kegyetlen módon ölje meg. De az is lehet, hogy Janet Bowie egyszerűen csak alkalmas áldozatnak bizonyult, és nem harag vagy bosszúállás célpontja volt. Vagy... Daniel Bowie képv iselőre gondolt. A férfi nem egy esetben hozott kemény döntéseket vitatható kérdésekben. Talán őt gyűlölte valaki annyira, hogy megölje a lányát. De hogyan köthető mindez Aliciához? És miért pont most? És hogy jön ide a kulcs? Éppen sebességbe tette volna a kocsiját, amikor a ház ajtaja felpattant, és Alex jelent meg a verandán. Daniel hirtelen nem kapott levegőt. A nő finom köntöst viselt, mely az állától a lábujja hegyéig takarta. Egyszerűnek és unalmasnak kellett volna festenie benne, de Daniel csak arra tudott gondolni, mi lehet alatta. A szél új er őre kapott, szétzilálta Alex fényes haját, amelyet a nő egy kézzel hátrafogott, és csak nézte a férfit a parányi előkerten át. Nem mosolygott. Daniel ezt azonnal észrevette, ahogy leállította a motort, és határozott léptekkel átvágott a kerten. Még csak eszébe sem jutott, hogy itt hagyja és továbbhajtson, csak az lebegett előtte, amit már korábban is meg akart kapni, amit a Fun–N–Sun biztonsági főnökének hívása miatt elszalasztott. Újra látnia kell Alex tágra nyílt szemében a csodálkozást, a tekintetét, amikor végre a nő megértette, hogy mit is akar ő tőle. Le sem lassított, hogy köszönjön, egy lépéssel fent termett a verandán, kezébe fogta Alex arcát, szája a nő ajkára forrt, s végre elvette, amire szültsége volt. Alex torkából éhes nyöszörgés tört fel, lábujjhegyre emelkedett, hogy közelebb kerüljön Danielhez, s ekkor a csók vadabb, forróbb lett. Alex elengedte a haját és a köntösét, hogy megmarkolja Daniel hajtókáját, s odaszorította száját a férfiéhoz. Daniel elengedte az arcát, ahogy a nő karját a nyaka köré vonta. Végigsimított a karcsú háton, erősen magához szorította, annyira, hogy Alex teste már szinte égetett a ruhán keresztül is, elvette hát, amit akart, s a szél csak fütyült, süvöltött körülöttük. Túl sokáig tartott – Daniel csak erre tudott gondolni, csak ezt hallotta még a zúgó szélben és a fülében surrogó véráramon keresztül is. Túl régóta nem érezte magát így. Hogy él. Hogy legyőzhetetlen. Veszettül régóta. Vagy talán soha. Alex túlságosan is hamar húzódott el tőle, visszaereszkedett a földre. A csóknak vége, s vele a forróságnak is. Daniel még többre vágyott, ajkával végigsimított Alex állán, majd fejét beletemette a nő vallanak ívébe. Megremegett, nehezen lélegzett, ahogy Alex csak simogatta a haját kedvesen. Pulzusa lassan lenyugodott, észhez tért, arca elvörösödött zavarában, hogy ilyen mélyről feltörtek a vágyai. – Ne haragudj – suttogta, és felemelte a fejét. – Általában nem viselkedem így. Alex végighúzta az ujjait a férfi ajkán. – Én sem. De ma este szültségem volt rá. Köszönöm. Daniel ingerült lett. – Ne köszönj meg mindent! – Szinte ráüvöltött, s Alex összerezzent, mintha arcul csapták volna. Daniel

hirtelen gyűszűnyinek érezte magát, lehajtotta a fejét, megfogta a nő kezét, visszahúzta a szájához, amikor Alex megpróbált elhúzódni. – Sajnálom. De nem szeretném, ha azt hinnéd, másért csinálom, mint hogy akartam – mint hogy szükségem volt rá. – Akartam – ismételte. – Akartalak. És még most is akarlak. Alex mély levegőt vett, Daniel látta, hogy a nyakán lüktet egy ér. A szél ide–oda cibálta a n ő haját, ezért ismét hátrafogta, hogy ne verdesse az arcát. – Értem. – Ajka mosolyra húzódott, hogy a szó ne legyen olyan súlyos, de tekintete komoly maradt. Sőt inkább űzött. – Mi történt? – kérdezte Daniel. Alex a fejét rázta. – Semmi. Daniel összeszorította a száját. – Alex. A nő elnézett mellette. – Semmi. Csak rosszat álmodtam, ennyi. – A férfi szemébe nézett. – Rosszat álmodtam, ezért fölkeltem. És akkor megjelentél. Daniel az ajkához szorította Alex tenyerét. – Azért álltam meg, mert rólad gondolkodtam. És akkor megjelentél. És nem tudtam megállni, hogy... Alex megborzongott. Daniel lenézett, s akkor látta, hogy a nő egyik mezítelen lábát a másikra teszi. Összevonta a szemöldökét. – Alex, nincs rajtad cipő. Őszinte mosoly volt a válasz. – Nem is számítottam arra, hogy idekint a verandán fogok veled csókolózni... – Felágaskodott, s most sokkalta lágyabban csókolta meg a férfit, min az előbb a férfi őt. – De azért tetszett. És hirtelen minden olyan egyszerű lett. Daniel visszamosolygott rá. – Menj vissza a házba, zárd be az ajtót, és vegyél valamit a lábadra! Holnap este találkozunk. Fél hétkor.

HETEDIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, ÉJJEL 1.55 Alex becsukta az ajtót, és lehunyt szemmel nekidőlt. Szíve még mindig vadul vert. Arcához emelte a tenyerét, belélegezte a halvány illatot. Szinte már el is felejtette, milyen jó illatú lehet egy férfi. Nagyot sóhajtva nyitotta ki a szemét, s azonnal a szája elé kapta a kezét, nehogy felsikoltson. Meredith ott ült az asztalnál, és Krumplifej Uraság kalapjai között válogatott. Elmosolyodott, ahogy betűzte a fejfedőt a lábnak szolgáló lyukacskába, mert a játék feje tetején már egy csücsöri száj díszelgett. – Már arra gondoltam, hogy hozom a cipődet. Alex végignyalt a fogán. – Egész végig itt ültél? – Majdnem – mosolya vigyorgássá szélesedett. –Hallottam, hogy megáll odakint egy autó, aztán hogy kinyitod az ajtót. Attól féltem, hogy ki akarod próbálni az új... izédet – s egyik szemöldökét megemelte. – Hope alszik. Nyugodtan kimondhatod, hogy fegyver. – Ó – mondta Meredith, és ártatlanul pislogott. – Arra gondoltál... Alex fölnevetett. – Jaj de rossz vagy... – Tudom. – Vidáman megemelgette a szemöldökét párszor. – És ő? Mármint ő is rossz? Nekem úgy tűnt. Alex óvatos pillantást vetett Meredith felé. – Nagyon kedves. – A kedves az nem jó. A rossz a jó. Úgyis mindent elmesél nekem – mondta a krumplifejnek, amely mostanra már inkább Picasso–fejnek tűnt a sok összevissza elhelyezett kiegészítővel. – Mert kiszedem belőle... – Néha komolyan megijesztesz, Mer. Miért játszol ezzel? Hope már rég alszik. – Azért, mert szeretek játszani. Neked is ki kellene próbálnod, Alex. Egy kicsit ellazulnál tőle. Alex leült az asztal mellé. – Laza vagyok... – Hazudik. Zabszem van a fenekében – fordult Meredith a krumplifejhez. Aztán tekintete hirtelen elkomorodott. – Miről szólt az álmod, Alex? Még mindig az a sikoltozás? – Igen. – Alex felvette a játékot, és szórakozottan csavargatta az egyik fület. – És a holttestről is álmodtam, amelyet ma láttam. – Nekem kellett volna mennem helyetted. – Nem, muszáj volt a saját szememmel látnom, hogy nem Bailey az. De az álmomban ő az. Felül, és azt mondja: „Segíts, kérlek!" – A tudatalatti nagy hatalom. Azt akarod, hogy Bailey éljen, és én is, de el kell fogadnod azt is, ha kiderül, hogy nem él, vagy ha sosem találod meg. Vagy ami még rosszabb, megtalálod, de nem tudsz rajta segíteni. Alex a fogát csikorgatta. – Úgy beszélsz, mintha én betegesen irányítani szeretnék mindent. – Mert ügy is van, kedvesem – mondta Meredith gyöngéden. – Nézd csak meg... Alex a kezében tartott játékra bámult. Meredith Picasso–feje eltűnt, most a játék minden egyes kiegészítője a saját helyén volt. – Ez csak egy játék – mondta bosszúsan. – Nem, nem az – sóhajtotta Meredith szomorúan –, de gondold csak ezt, ha muszáj. – Rendben. Szeretem kézben tartani a dolgokat. Azt szeretem, ha minden rendesen fel van címkézve. Ez

nem olyan nagy baj. – Nem is. És néha az ember lánya becsavarodik, és vesz magának egy izét. – Vagy megcsókol valakit, akit nem is ismer? – Például, szóval nem vagy halálra ítélt, reménytelen eset. – Meredith összerezzent. – Nem úgy értettem. – Persze hogy nem. De így belegondolva, azt hiszem, Bailey pont ezért választotta a kislánynak is a Hope nevet... a reménység miatt. – Ezzel egyetértek. A játék fontos dolog, Alex. Ne becsüld alá! Ha játszunk, a gondolataink olyan területekre tévednek, amelyeket nem mi irányítunk. Gondolj erre, amikor Hope–pal játszol. – Daniel holnap áthozza a kutyáját, és megnézzük, Hope szereti–e az állatokat. – Ez kedves tőle. Alex egyik szemöldöke a magasba szökött. – Azt hittem, a kedves nem jó. – Csak ha szexről van szó, csajszi. Megyek lefeküdni. Próbálj meg aludni! JANUÁR 30–A, KEDD, HAJNALI 4.00 Valaki sír. Bailey minden idegszálával figyelt. Nem a szomszéd cellában lev ő férfi. Bailey még abban sem volt biztos, hogy a férfi magánál van–e. Nem, a sírás messzebbről jön. Felnézett a plafonra, hátha valami hangszóró lesz ott. De nem látott semmi ilyesmit, habár ez még nem jelenti azt, hogy nincs is. Az is lehet, hogy agymosásra készül... ő. Amiért nem mondta meg neki, amit tudni akart. Még nem. Soha. Lehunyta a szemét. Vagy kezdek megőrülni. A sírás hirtelen félbeszakadt, Bailey ismét a plafonra meredt. Minden erejét összeszedve Hope-ra gondolt. Nem őrülsz meg, Bailey. Nem őrülhetsz meg. Hope–nak szültsége van rád. Amikor Hope kicsi volt, ez volt az, amit mantraként ismételgetett, ha annyira vágyott a heroin után, hogy úgy érezte, mindjárt belepusztul. Hope–nak szültsége van rád. Ez mindig segített, és segíteni is fog. Ha ő nem öl meg előbb. Amire nagy esély van. A szomszédos cellából zajt hallott. Visszatartott lélegzettel fülelt, a zaj lassan kaparászássá változott. Valaki a két cellát elválasztó falat kaparja. Négykézlábra emelkedett, arca eltorzult a rémülettől, mert megpördült körülötte a helyiség. A fal felé kúszott, egyszerre mindig csak pár ujjnyit haladt, majd lihegve megállt. És várt. A kaparászás abbamaradt, és gyenge dobolás következett. Ugyanaz a ritmus újra meg újra. Valami jel? A francba! Semmi jeladási rendszert nem ismer. Sosem volt cserkész. Az is lehet, hogy csapda. Még ő is lehet, csak megpróbálja becsapni. Vagy egy másik ember. Tétován kinyúlt a sötétben, és választ dobolt az ujjaival. A túloldalon abbamaradt a dobolás, és folytatódott a kaparászás. Tévedett. Nem a falat kaparta az a valaki, hanem a földet. Bailey összerezzent, amikor az ujjaiból egész testébe szétáradt a fájdalom, de nekitenyerelt a régi betonpadlónak, és érezte, hogy a repedt kövezet megmozdul. Mély levegőt vett, majd kifújta, egészen beleszédült abba, hogy csalódnia kellett. De nem számít. Bárki kaparászik is odaát, alagutat ás a másik cellába. Alagutat a nagy semmibe. A kaparászás megint abbamaradt, és Bailey lépéseket hallott a folyosóról. Ő jön. Istenem, segíts, azért fohászkodott, hogy a másikhoz menjen, a kaparászóhoz. Ne hozzám. Kérlek, ne hozzám! De Isten nem hallgatta meg, és az ajtó kivágódott. Hunyorogva nézett a fénybe, elgyengülve emelte arca elé a kezét. A férfi felkacagott. – Eljött a játék ideje, Bailey. JANUÁR 30–A, KEDD, HAJNALI 4.00

Kész szerencse, hogy ilyen vízelvezető árkokkal szabdalt megyében lakik. Oldalra dőlt, hogy a takaróba csavart test leessen a földre. Milyen szép halált halt, kegyelemért könyörgött, amikor a legdurvább dolgokat művelte vele. Milyen leereszkedő és beképzelt volt, míg ő lehetett felül. De most én kerekedtem fölé. Megfizetett a bűneiért. Csakúgy, mint a társadalom oszlopos tagjai, már akik megmaradtak. Az első üzenet megragadta az első két célpont figyelmét. Elég volt körberajzolni a kulcsot, mely pontos mása volt az övéiknek. Egy kis pénzhez is jut majd a második üzenettel, amelyet még ma elküld ugyanennek a kettőnek. Eljött az oszd meg és uralkodj ideje. Leszedi az első kettőt, és mire befejezi, mind tönkremennek, mind egy szálig. És én? Elmosolyodott. Szépen végignézem, ahogy összedől minden, akár a kártyavár. Elhúzta a nő lábán a takarót, és biccentett. Ott a kulcs. Megnézte a képet, amit Janetről a Duttoni Hírek közölt, de nem volt rajta a kulcs. Ezek szerint az első elveszett menet közben. Csalódottságot érzett, de most gondoskodott róla, hogy ez itt nagyon szorosan legyen felkötözve. A fenyegetés készen áll. Ehhez mit szólsz, Vartanian? DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, HAJNALI 5.30 Hangos nyikorgásra ébredt, Alex felkapta a fejét, fülelt. Elaludt a kanapén, miután Meredith lefeküdt. Megint hallotta a nyikorgást, most már tudta, hogy nem álmodta. Valaki vagy valami kint motoszkál a verandán. Eszébe jutott az elzárt fegyver, csöndesen megmarkolta a mobilját, amit helyette otthagyott az asztalkán. Rohadtul sokat ér most az az elzárt fegyver, de legalább fel tudja hívni a 911–et. Habár az is rohadtul „nagy" segítség lesz, ha mindenre úgy reagálnak, ahogy Loomis seriff Bailey eltűnésére. Besurrant a konyhába, és a fiókból kivette a legnagyobb darabolókést, odaóvakodott az ablakhoz, és kilesett. Majd megkönnyebbülten sóhajtott fel. Csak az újságkihordó fiú, ránézésre nemrég fejezhette be a főiskolát. A csiptetős irattartón épp egy adatlapot töltögetett ki, arcát kísérteties fénybe vonta a foga közé szorított kis elemlámpa. Egyszer csak felnézett, és meglátta Alexet. Ijedtében kiejtette szájából az elemlámpát, amely hangos csattanással ért földet. Tágra nyílt szemmel bámult, és Alex ekkor döbbent rá, hogy a fiú valószínűleg meglátta a kezében a kést. Lejjebb eresztette a szúrószerszámot, majd résnyire nyitotta az ablakot. – Megijesztett. A fiú nyelt egyet, tisztán lehetett hallani a hajnali némaságban. – Hát még ön engem, asszonyom. Alex szája mosolyra húzódott, s a fiú is félénken visszamosolygott rá. – Nem fizettem elő a lapra – mondta végül Alex. – Tudom, de Ms. Delia szólt, hogy kibérelte a házikót. A Duttoni Hírek pedig egy hétig ingyen jár az új lakosoknak. Alexnek magasba szökött a szemöldöke. – Sokan költöznek ide? A fiú szégyenlősen mosolygott. – Nem, asszonyom. – Átnyújtotta az újságot és a kitöltött adatlapot. Alex egyarasznyival jobban kinyitotta az ablakot, hogy átvegye tőle. – Köszönöm – suttogta. – Ne felejtse itt az elemlámpát. A fiú lehajolt érte. – Isten hozta Duttonban, Miss Fallon. Legyen szép napja. Alex becsukta az ablakot, csak nézte a fiút, aki visz–szasétált a furgonhoz, majd elhajtott a következő házig. Lassan helyreállt a pulzusa. Kettényitotta az összehajtott újságot, hogy megnézze az első oldalt. És a szíve azonnal hevesen kezdett verni.

– Janet Bowie – suttogta. Alex csak halványan emlékezett Bowie képviselőre, de a felesége arca azonnal beugrott. Alexék egy idő után már a vasárnapi istentiszteletre sem jártak el Rose Bowie miatt, de legfőképpen a nő könyörtelen véleménye miatt, amit úton–útfélen hangoztatott az ikrek mamájáról. Duttonban a legtöbb nő messzire elkerülte Kathy Tremaine–t, miután összeköltözött Craig Crightonnal. Alex halántéka hasogatni kezdett, próbálta kimasszírozni a fájdalmat, igyekezett nem gondolni Craigre. Édesanyja emlékét azonban nem volt olyan könnyű elűznie. Voltak szép éveik is, amikor még élt az édesapja, és az édesanyja boldog volt. És voltak a kemény évek, amikor csak hárman voltak, mama, Alicia és én. Alig volt pénzült, a mama folyamatosan idegeskedett, de még mindig fel–felcsillant a boldogság a szemében. De miután összeköltözött Craiggel, a boldogság egy varázsütésre kihunyt. Az utolsó emlékei anyjáról cseppet sem voltak kellemesek. Azért költözött össze Craiggel, hogy legyen hol lakniuk, és legyen mit enniük. És a Rose Bowie–hoz hasonló asszonyok elkerülték emiatt, s olyankor a mama mindig sírt. Ezt nehéz volt megbocsátani. Alex éveken keresztül gyűlölte ezeket a pletykafészkeket. De most, ahogy a szalagcímet olvasta, el kellett gondolkodnia azon, vajon ki gyűlölhette Janet Bowie–t ennyire, hogy ilyen kegyetlenül végzett vele. És vajon a gyilkos miért idézte meg ennyi év után Alicia szellemét. DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, HAJNALI 5.35 Mack visszaszállt a furgonba, és guruk tovább a következő ház felé. Az öreg Violet Drummond csoszogott ki a háza elé, hogy átvegye az újságját, ahogy minden hajnalban szokta. Az első napon halálra rémisztette ez a vén matróna, de szerencsére nem ismerte fel. Mack sokat változott azóta, hogy elhagyta Duttont, több értelemben is. Az öreg Violet ártalmatlan, viszont remek hírforrás, s őt mi több, készséges hírforrás. Ráadásul a seriff irodájában dolgozó Wanda a barátnője, vagyis az információi többnyire pontosak. A kocsiablakon át nyújtotta ki az újságot. – Reggelt, Ms. Drummond. A nő parányit biccentett. – Reggelt, Jack. Mack a válla fölött visszanézett Alex házára. – Látom, új szomszédja van. Violet szeme összeszűkült. – Visszajött az a Tremaine lány. – Én nem ismerem... – Addig jó... Ez egy átok. Megjelenik a városban, és minden kezdődik elölről. – Violet megütögette az újság címlapját. A cikkben Jim Woolf kimerít ően ecsetelte Janet Bowie halálát. – Még annyi sincs benne, hogy tisztességesen viselje magát. Mack szemöldöke kérdőn megemelkedett. – Mit csinált? – Megfigyelője arról tájékoztatta, hogy Alex Fallon a fejébe vette, hogy megtalálja a mostohatestvérét, de semmi illetlent nem tett. – Itt csókolgatta azt a Daniel Vartaniant. Odakint a verandán, az egész világ szeme láttára! – Ez hallatlan – ez elképesztő!– Egyesekbe semmi tisztesség se szorult. Violet nagyot fújt. – No igen. De nem akarom feltartani, Jack... Mack elmosolyodott. – Mindig öröm önnel beszélgetni, Ms. Drummond. Viszlát holnap! ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, REGGEL 8.00 Daniel leült a tárgyalóasztalhoz Chase és Ed mellé. Próbálta elnyomni az ásítást.

– A személyazonosságot meger ősítették. Felicity azt mondta, Janet fogazata is egyezik. Elképesztő, milyen gyorsan működik az ügyintézés, ha egy képviselőről van szó – tette hozzá szárazon. – A fogorvos már ötkor bent volt nálam a röntgenfelvételekkel. – Szép munka volt – mondta Chase. – És mi a helyzet a barátjával? A dzsesszénekessel... – Lamarnak alibije van, és ezt tíz tanú és a dzsessz–klub biztonsági felvétele is megerősítette. – Épp játszott, amikor Janetet megölték? – kérdezte Ed. – Mégpedig telt ház előtt. A srác teljese n kiborult. Csak leült és zokogott, amikor megmondtam neki, hogy Janet meghalt. Azt mondta, hallott a gyilkosságról, de fel sem merült benne, hogy Janet lenne az. Ed a homlokát ráncolta. – És mit gondok, amikor nem jelent meg a hétvégi randin? – Hangüzenetet kapott tőle. Azt mondta, hogy az apjának valami hivatalos megjelenése van, és neki is el kellett vele mennie. A hívás csütörtök este nyolckor érkezett. – Ezek szerint Janet még élt este nyolckor, de valószínűleg éjfél körül már halott volt – jegyezte meg Chase. – Az egész napot a Fun–N–Sunban töltötte, de mikor jött el onnan? – Még nem tudom. Lamar azt mondta, Janet egy csapat felső tagozatos gyereket vitt oda a Lee iskolából. – Tanár volt? – kérdezte Chase. – Nem. Önkéntes. Ahogy kivettem, Janetet afféle közmunkára ítélték, miután tavaly a zenekarban hajba kapott egy másik csellistával. Chase meglepett nevetéssel horkantott fel. – Csellista bunyó? Mi történt, vonóélre hányták egymást? Daniel a szemét forgatta a gyenge szójáték hallatán. – Túl keveset aludtam ahhoz, hogy ilyenen viccelődjem. A másik csellista azzal vádolta Janetet, hogy megrongálta a hangszerét, hogy övé legyen az első hely. A két n ő szépen összeverekedett, tépték egymás haját, és összekarmolták egymást. A másik csellista beperelte Janetet testi sértésért és magántulajdon megrongálásáért. Természetesen Janetről felvétel is készült, amikor babrálta a csellót, szóval elvesztette a pert. A bátyja, Michael azt mondta, hogy az önkéntesség nagy hatással volt rá. Szerette ezeket a gyerekeket. – Hogyhogy tanítási napon mentek a vidámparkba? – kérdezte Ed némi éllel. – Lamar azt mondta, hogy ez volt a színtiszta kitűnő tanulók ajándéka, és az iskolaigazgató engedélyt adott rá. – A vidámparkból vissza Atlantába négy óra kocsival – jegyezte meg Chase. – Ha Lamart nyolckor kényszer hatására hívta fel, akkor már addigra a gyilkos kezén kellett lennie. Ki kell derítenünk, mikor jött ki a gyerekekkel a vidámparkból. Elég szűk az időintervallum. – Felhívtam az iskolát, de még nem volt bent senki. Amikor végeztünk, beugrom hozzájuk. – Remélem, ott többet is megtudsz, mint mi a lakásán – dörmögte Ed. – Ujjlenyomatokat vettünk, meghallgattuk az üzeneteit, megnéztük a számítógépét. Eddig semmi. – Azt feltételezzük, hogy kényszer hatására hívta fel Lamart – folytatta Chase. – Mi van azonban akkor, ha Lamar nem az egyetlen? Mi van, ha egy másik ürgével akart találkozni a hétvégén? – Már kérvényeztem, hogy megnézhessük Janet híváslistáját – mondta Daniel. – Hátha mást is felhívott. Viszont ha már a híváslistánál tartunk, megkaptuk az engedélyt Jim Woolfra. Nemsokára a kezembe is kapom. – Woolf ott volt éjjel... a Bowie–rezidencián – gondolkodott el Ed. – Honnan tudta? – Csak ment a kocsisor után fel a dombra – válaszok Daniel, mire Ed váratlanul kiegyenesedett ültében. – Ha már a kocsiknál tartunk, Janet Bowie BMW Z–4–essel járt, és a kocsi nincs a lakáshoz tartozó parkolóházban, sem Duttonban a Bowie–rezidencián.

– Nem azzal vitte el a gyerekeket a vidámparkba – szólt közbe Chase. – Az csak kétüléses. – Majd megkérdezem az igazgatót. Lehet, hogy valamelyik szülő vezetett. Egyik gyerek sem elég idős hozzá. – Chase! – Leigh nyitott be. – Thomas seriff hív Volusiából. – Mondd meg neki, hogy később visszahívom. A nő összevonta a szemöldökét. – Azt mondja, sürgős. Danny, itt a faxod... Woolf híváslistája. Daniel átfutotta a listát, míg Chase fogadta a seriff hívását. – Jim Woolf vasárnap reggel hatkor kapott egy hívást az otthoni számán. – Továbblapozott. – El őtte két perccel ugyanarról a számról kapott egyet az irodai számán. És... még egy hívás ugyanarról a számról... Ó, a francba! – Homlokát ráncolva pillantott fel. – És ma reggel hatkor is. – Basszus – dörmögte maga elé Ed. – Bizony, hogy basszus! – jegyezte meg Chase, és letette a telefont. Daniel felsóhajtott. – Hol? – Tylersville. Lány, barna takaró, a lábujjára egy kulcs van kötözve. – Igazad volt. Ed – morogta Daniel, és arra gondok, mi lesz, ha a nő Bailey. Rosszullét kerülgette a gondolatra, hogy neki kell elmondania Alexnek, ám a helyzet súlyossága még ennél is jobban nyomasztotta. – Uraim, begyűjtöttünk magunknak egy sorozatgyilkost. JANUÁR 30–A, KEDD, REGGEL 8.00 Megint hallja a kaparászást. Bailey pislogott egyet–kettőt, fejében már szinte elviselhetetlenné vált a fájdalom. A férfi kegyetlenül elbánt vele az éjjel, miután magával hurcolta, de Bailey tűrte. Nem mondott neki semmit, de ezen a ponton már nem volt benne biztos, hogy számítana–e egyáltalán, ha beszélne. A férfi élvezettel kínozta. Nevetett a fájdalmán. Egy állat. Egy szörnyeteg. Megpróbált a kaparászásra összpontosítani. Ritmusos volt, akár az óra ketyegése. Megy az idő. Vajon mióta lehet itt? Kinél van Hope? Istenem, már az sem érdekel, ha megöl, csak a kislányomnak ne essen baja. Lehunyta a szemét, a kaparászás hangja elhalványodott. Minden elsötétült. VOLUSIA, GEORGIA, JANUÁR 30–A, KEDD, 9.30 – Ki talált rá? – kérdezte Daniel Thomas seriffet. Thomas álla megfeszült. – Két srác. Testvérek, tizennégy és tizenhat évesek. A nagyobbik jelentette be a mobilján. Minden gyerek itt vág át iskolába menet. – Tehát megint azt akarta, hogy megtalálják. – Daniel körbenézett az erdős részen. – Az előző helyszínen egy riporter bújt meg az egyik fán, onnan fényképezett. Megkérne valakit, hogy nézzen körül a fák között? – Azóta itt vagyunk, hogy a gyerek telefonált. Egyetlen riporter sem jutott át. – Ha ugyanaz a pasas, akkor már a gyerekek előtt itt lapuk. Thomas szeme összeszűkült. – Ez az elmebeteg füleseket ad neki? – Úgy látszik – mondta Daniel, mire Thomas elborzadva húzta el a száját. – Velük megyek, nehogy tönkretegyenek maguknak itt valamit. Daniel figyelte, ahogy Thomas odaint pár embert a fasorhoz, majd Felicity Berghez fordult, aki épp akkor mászott ki az árokból. – Ugyanaz, Daniel – mondta a nő, és lehúzta a kesztyűjét. – A halál beállta tegnap este kilenc és

tizenegy közé tehető. Valamikor ma reggel négy előtt hozhatta ki ide. – A harmat – szólalt meg Daniel. – A takaró nedves volt. Nemi erőszak? – Igen. Az arcát ugyanúgy szétverte, mint a Janet Bowie–ét. Ugyanúgy ott van a szája körül a zúzódás. Azt hiszem, a vizsgálat során ezt is post mortemnek találom majd. Ó és a kulcs? Nagyon szorosan volt rákötözve. Ha élt volna, amikor fölerősítették rá, akkor teljesen elvágta volna a lábujjkeringését. A gyilkos azt akarta, hogy megtaláljuk a kulcsot. – Bármi tűnyom a karján, Felicity? – Nincs. És báránytetoválás sincs a bokáján. Mondd meg Miss Fallonnak, hogy ez az áldozat sem a mostohatestvére. Daniel megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönöm. Felicity kihúzta magát, amikor a technikusok kiemelték a holttestet az árokból. – Beviszem, talán ki is derül, kicsoda. Amikor az orvos szakértők autói elhajtottak, Daniel hirtelen kiáltásra lett figyelmes, épp idejében fordult meg, hogy lássa, amint Thomas seriff és az egyik helyettese lerángatják Jim Woolfot az egyik fáról, és nem éppen kíméletesen. – Woolf! – kiáltott oda Daniel, amikor Thomas már közelebb ráncigálta a férfit. – Mégis mi a francot művelsz? – Dolgozom – vetette oda Woolf. A helyettes magasba emelte Woolf fényképezőgépét. – Fotózgatott. Woolf felcsattant. – Kívül voltam a bűnügy helyszínén, közterületen. Bírósági végzés nélkül nem vehetitek el sem a fényképezőmet, sem a képeket! Szívességből már úgyis odaadtam az előző fotókat. – Azért adtad ide, mert már felhasználtad őket –helyesbített Daniel. – Jim, próbáld átgondolni az én szempontomból. Vasárnap reggel hatkor kapsz egy hívást, aztán még egyet ma reggel hatkor, ugyanarról a számról. Mindkét nap még előttünk megjelensz a gyilkosság helyszínén. Még azt is gondolhatom, hogy közöd van hozzá. – De nincs – csikorgatta Woolf a fogát. – Akkor bizonyítsd be, hogy tiszták a szándékaid. Töltsd le a memóriakártyádról a képeket az egyik számítógépünkre. Aztán mehetsz isten hírével meg a képeiddel, én pedig kellően elégedett leszek. Woolf dühösen rázta a fejét. – Mindegy... Essünk túl rajta, és hadd menjek dolgozni! – A számból vetted ki a szót – mondta Daniel nyájasan. – Mindjárt hozom a laptopomat. DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, DÉLELŐTT 10.00 Meredith becsukta maga mögött az ajtót, melegítőt viselt és reszketett. – Legalább tíz fokkal kevesebb van, mint tegnap. Alex fölemelte a kezét, szeme a tévé képernyőjére meredt. A készülék le volt némítva, Hope székét úgy helyezte el, hogy a gyerek ne lássa a képernyőt. – Csitt. – Mi történt? – kérdezte Meredith türelmetlenül. Alex minden erejét összeszedve próbált higgadtan válaszolni. – Rendkívüli híradó. Meredith nagyot nyelt. – Még egy? – Aha. Részletek nincsenek, se képek.

– Vartanian már felhívott volna – mondta Meredith gyöngéden. Mintegy végszóra Alex mobilja megcsörrent, a nő gyomra összeugrott, amikor megnézte a híváskijelzőt. – Ő az. Daniel? – szólt bele a telefonba remegő hangon. – Nem Bailey az – mondta Daniel minden bevezetés nélkül. Alex megkönnyebbülten borzongott meg. – Köszönöm. – Ez csak természetes. Ezek szerint már hallottad. – A hírekben semmi konkrét dolgot nem mondtak. Csak annyit, hogy még egyet találtatok. – Én is csak ennyit tudok. – És ugyanúgy, mint...? – Ugyanúgy – mondta a férfi csöndesen. Alex hallotta, hogy a vonal túlsó végén egy autó ajtaja csapódik, majd felberreg a motor. – Nem szeretném, ha egyedül mennél ki. Kérlek... Alex már egész testében remegett, idegesítően, kellemetlenül. – Egy csomó helyre el kell mennem, egy csomó mindent el kell intéznem. Beszélnem kell pár emberrel. Addig nem lesz esélyem rá, míg Meredith vissza nem tud jönni. Daniel hangjában türelmetlenség bujkált. – Hát jó. De maradj nyilvános helyen, és ne elhagyatott részen parkolj. A legjobb, ha parkolóházba viszed a kocsit, és ne menj egyedül Bailey házába. És... időnként hívj fel, hogy tudjam, minden rendben. Megígéred? – Meg – suttogta Alex, majd megköszörülte a torkát, amikor Meredith sokat sejtőn felé nézett. – Loomis átkutatja végre Bailey házát, most, hogy eltűntté nyilvánították? – Épp Duttonba megyek, hogy fölkeressem Frank Loomist. Rákérdezek. – Köszönöm. És Daniel, ha nem jön össze ma este, megértem. – Minden tőlem telhetőt megteszek. Pár hívást még el kell intéznem. Szia. Letette. Alex óvatosan lehajtotta a telefon fedelét. – Szia – suttogta. Meredith leült Hope mellé, félrehajtotta a fejét, hol Alex kiszínezett lapját, hol Hope–ét nézte. – Hasonlóan színeztek. Mindketten benn maradtok a vonalon belül. Alex a szemét forgatta. – Igen. Rendmániás vagyok. – Na igen, de azért nagyon szépen színezel. – Meredith átölelte a kislány vállát. – Alex néninek egy kis szórakozásra van szültsége. Játsszatok akkor is, ha már nem vagyok veletek. Hope felkapta a fejét, szürke szeme elkerekedett rémületében. Meredith hüvelykujjával végigsimított Hope arcocskáján. – Visszajövök. Megígérem. Hope alsó ajka remegni kezdett, Alex szíve majd megszakadt, ahogy nézte. – Nem hagylak egyedül, kicsim – suttogta. – Amíg Meredith néni hazamegy, melletted maradok, mintha hozzád ragasztottak volna. Megígérem. Hope nagyot nyelt, majd lehajtotta a fejét, és újra a kifestőjét nézte. Alex hátradőlt a székben. – Szóval... Meredith Hope fürtjeire hajtotta a fejét. – Biztonságban vagy, Hope. – Alex szemébe nézett. – Mindig mondogasd neki. Muszáj, hogy hallja. Hinnie kell. Nekem is. De azért határozottan bólintott.

– Mondogatni fogom. Most pedig egy csomó dolgot el kell intéznem. Első állomásom a megyei bíróság. Engedélyt kell kérnem, hogy magamnál tarthassam a... az izét. – Mennyi idő, míg megkapod? – A neten azt olvastam, pár hét. – És addig? – kérdezte Meredith jelentőségteljesen. Alex Hope kifestőjére nézett. Az a sok vörös. – A csomagtartóban szabad tartanom. Meredith beszívta az arcát. – Ugye tudod, hogy a féligazság hazugság? Alex felszegte a fejét. – Most akkor rendőrt hívsz? Meredith a szemét forgatta. – Tudod, hogy nem. Te viszont igen, mert megígérted Vartaniannek, hogy felhívod. És engem meg azonnal utána. – Pár óránként. – Alex ellökte magát az asztaltól, és elindult a hálószoba felé. – Ötkor el kell indulnom, ha el akarom érni a gépemet – kiáltott utána Meredith. – Addigra visszaérek. – Csupán hét és fél órája van, hogy benyújtsa a fegyverviselési engedélyért a kérelmet, aztán beszélnie kell azokkal, akik ismerték Bailey szokásait, a barátait. Meg az ellenségeit. Ennyi idő elég kell hogy legyen. JANUÁR 30–A, KEDD, DÉLELŐIT 11.00 – Hahó. Csak álmodik. Nem? – Hahó. Bailey egy hajszálnyira megemelte a fejét, megingott, mert a helyiség forogni kezdett körülötte. Nem álmodik. Suttogást hallott a fal túlsó oldaláról. Minden erejét összeszedve négykézlábra emelkedett, öklendezni kezdett, ahogy rátört a hányinger. De semmi nem jött fel, mert nem kapott enni. Sem inni. Mióta? Mióta lehet idebent? – Hahó – hallatszott a fal mögül a köszöntés megint. Mégis valóság. Bailey odakúszott a falhoz, de ott össze is rogyott. Figyelte, hogy a padló épp csak egy kicsit megmoccan. Egy hangyányit. Fogát csikorgatva arrébb söpörte a port. És valami szilárdat érintett. Egy ujjat. Mély levegőt vett, amikor az ujj megmozdult, majd visszahúzódott a lyukban, s kevés port is magával vitt Bailey oldaláról. – Hahó – köszönt ő is. Az ujj ismét megjelent, Bailey megérintette, s zokogás tört fel belőle. – Ne sírj! – suttogta a férfi. – Még meghallja. Ki vagy? –Bailey. ...... – Bailey Crighton? Bailey–nek hirtelen elállt a lélegzete. – Ismersz? – Beardsley tiszteletes vagyok. Wade levele. A levél, amelyben a kulcs volt. A kulcs, amelyet fogva tartója követel minden egyes alkalommal, amikor kicibálja a cellából. Minden egyes alkalommal, amikor... – Miért vagy itt? – Ugyanazért, mint te, gondolom. – De semmit nem mondtam. Soha semmit nem mondtam neki. Esküszöm – a hangja remegett. – Pszt. Ügyes vagy, Bailey. Erősebb vagy, mint hiszi. És én is. – Honnan tudott rólad? – Nem tudom. Elmentem a házadhoz... tegnap délelőtt. Az mostohatestvéred is ott volt.

– Alex? – Majdnem felzokogott, de sikerült legyűrnie. – Eljött? Tényleg eljött? – Téged keres, Bailey. Nála van Hope. Biztonságban van. – A kislányom? – Csak csorogtak a könnyei, némán, de szakadatlanul. – Nem mondtad el neki, ugye, nem? – Hallotta a vádat saját hangjában, de nem tudta megakadályozni. A férfi egy darabig nem szólalt meg. – Nem, nem mondtam el. Nem tudtam. Sajnálom. Azt kellene mondania, hogy megértem. De nem fog egy lelkésznek hazudni. – És neki, neki elmondtad? – Nem. – Bailey hallotta a rövid szóból áradó fájdalmat. Bailey tétovázott. – Mit tett veled? Hallotta, hogy a férfi mély lélegzetet vesz. – Semmi olyat, amit ne tudnék elviselni. És veled? Lehunyta a szemét. – Ugyanazt. De nem tudom, meddig fogom tudni elviselni. – Légy erős, Bailey! Hope kedvéért. Hope–nak szültsége van rám. Ezzel a mantrával muszáj kibírnia még egy darabig. – Kiszabadulhatunk innen? – Szólok, ha kitaláltam valamit. – Ekkor az ujj eltűnt, s Bailey még hallotta, hogy a por visszahullik a lyukba, ahogy a férfi betemeti a másik oldalon. Követte a példát, majd visszakúszott oda, ahol korábban hevert. Hope Alexszel van. A kislányom biztonságban. Csak ez számít. Minden más... Minden mást én hoztam a magam fejére.

NYOLCADIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, 11.15 Wanda Pettijohn a szemüvege fölött nézett Danielre. – Frank nincs bent. – Kihívták valahova, vagy beteg? Randy Mansfield, Frank helyettese lépett ki főnöke irodájából. – Csak nincs bent, Danny. – Mansfield hangja higgadt volt, ám az üzenet így is egyértelmű: nem tartozik rád, ne kérdezz semmit. Randy egy soványka mappát csúsztatott át a pulton. – Megkért, hogy ezt adjam át neked. Daniel átfutotta a benne levő pár papírlapot. – Ez az Alicia Tremaine–dosszié. Azt hittem, vaskosabb lesz. Hol vannak a helyszínen készített képek, a szemtanúk vallomásai, az áldozatról a képek? Randy megvonta a vállát. – Frank csak ennyit nyomott a kezembe. Daniel összeszűkült szemmel nézett fel. – Ennél sokkal többnek kellett lennie. Randy mosolya elhalványult. – Ha nincs itt, akkor nem is létezett. – Senki még csak egy árva polaroid képet sem csinált a helyszínről, sem egy nyavalyás rajzot? Hol találták meg Aliciát? Randy előretolt állal fordította maga felé a mappát, ujjával végigfutott az eredeti rendőri jelentés szövegén. – A Five Mile Roadon. – Felpillantott. – Egy árokban. Daniel az ajkába harapott. – És a Five Mile Roadon pontosan hol? Melyik nagy útkereszteződéshez közel? Ki volt, aki először kiért? Hol van az orvos szakértői jelentés másolata? – Tizenhárom év telt el – jegyezte meg Randy. – Akkortájt máshogy ment minden. Wanda lépett a pulthoz. – Én már akkor is itt voltam, Daniel. Elmondom, mi történt. Daniel érezte halántékában a kezdődő migrént. – Hát jó. Rendben. Mi történt, Wanda? – Április első szombatja volt. A Tremaine lányt nem találta az anyja az ágyában, amikor fölment, hogy fölébressze. Egész éjjel nem volt otthon. Vad lány volt ez az Alicia. Az anyja elkezdte körbetelefonálni a lánya barátait, de senki nem látta. – Ki találta meg a holttestet? – A Porter fiúk. Davy és John. Arra terepbicajoztak. Daniel följegyezte. – Ha jól emlékszem, Davy és John hat gyerek közül a két középső volt. Wanda elismerően biccentett. – Jól emlékszel. Davy tizenegy éves lehetett, John tizenhárom. Két bátyjuk és két öccsük van. Davy és John mostanra akkor huszonnégy és huszonhat évesek. – Mit csináltak? – John először összehányta magát... aztán felpattant a biciklire, és elment a Monroe–farmra. Di Monroe hívtaa911–et. – Ki volt az első rendőr, aki kiért a helyszínre? – Nolan Quinn. Már meghalt – válaszolt Wanda komoran.

– Miután meglátta Aliciát, már soha többé nem volt a régi – jegyezte meg Randy csöndesen, és Daniel igyekezett arra gondolni, hogy nekik ez akkor nem csupán egy dosszié volt. Dutton azóta talán egészen a mostani hétvégéig nem látott ilyen szörnyű bűncselekményt. – Én a következő évben, a suli után léptem be, de Nolan már nem volt a régi. – Nem hinném, hogy volna ember, akit nem rázna meg egy ilyen látvány – suttogta Daniel, és a Porter fiúkra gondolt. – Ki végezte a boncolást, Wanda? – Fabares doktor úr. – Aki szintén meghalt már – mondta Randy, és megvonta a vállát. – Az a generáció már majdnem teljesen eltűnt. Vagy ott ül a borbélyüzlet előtt a padon. – De Fabares doktor biztosan tartott valahol följegyzéseket – jegyezte meg Daniel. – Valahol – mondta Randy olyan hangon, mintha a valahol egy olyan hely lenne, amit lehetetlenség megtalálni. – És mit találtak a holttestnél? – kérdezte Daniel. Wanda a homlokát ráncolta. – Ezt hogy érted? Meztelenül volt a takaróba tekerve. – Se gyűrű, se bármilyen ékszer? – Vagy kulcsok? De ez utóbbit Daniel már csak magában tette hozzá. – Semmi – válaszok Wanda. – Az a csavargó kifosztotta. Daniel kikereste a rendőrségi jelentést. – Gary Fulmore. – Egy rendőrségi fotó volt a jelentésre tűzve. Fulmore tekintete vad, arca nyúzott. – Mintha be lenne lőve. – Be is volt – jegyezte meg Randy. – Amennyire én emlékszem. Teljesen be volt tépve a PCP–t ől, amikor megtalálták. Három ember tudta csak lefogni, hogy Frank meg tudja bilincselni. – Ezek szerint Frank tartóztatta le? Randy biccentett. – Fulmore betört Jacko autósboltjába, tört–zúzott, és egy kerékkulccsal hadonászott. Letartóztatták, aztán a zsebében megtalálták Alicia gyűrűjét. – Ennyi? Semmi nemi erőszakra utaló testnedv vagy más bizonyíték? – Nem, nem emlékszem, hogy találtak volna testnedvet Alicián. Valószín űleg benne volna Fabares feljegyzéseiben. De amennyire össze volt verve az arca... csak egy betépett illető képes ilyen pusztítást végezni. És nála volt a kerékkulcs. – És az autósboltban találtak rá. Persze hogy volt nála kerékkulcs. – Csak azt mesélem, amire emlékszem – jegyezte meg bosszúsan Randy. – Akarod hallani, vagy nem? – Bocs. Folytasd, kérlek! – A kerékkulcson Alicia vérét találtak, sőt Gary nadrágszárán is. – Elég komoly bizonyíték – mondta Daniel. Randy arcára olyan nabaszdmeg–mosoly ült. – Örülök, hogy elismered, Vartanian ügynök úr... Daniel becsukta a dossziét. – Ki vette fel a vallomását? – Frank – mondta Wanda. – Fulmore persze mindent tagadott. De amennyire én emlékszem, azt is kijelentette magáról, hogy valami rockénekes. – Azt mondta, ő Jimi Hendrix – csóválta a fejét Randy. – Meg egy csomó mást is mondott. – Randy apja emelte a vádat ellene – mondta Wanda büszkén, majd lebiggyesztette az ajkát. – Ő is elment közülünk. A szíve vitte el, tizenkét éve. Csak negyvenöt éves volt. Daniel korábban az egyik cikkben, amit Luke töltött le neki, olvasta is, hogy Mansfield apja emelte a

vádat, azt azonban nem tudta, hogy a férfi már meghalt. Rohadt kellemeden, hogy az eredeti szereplők közül eggyel sem tud beszélni. – Sajnálom, Randy, nem tudtam. Részvétem – mondta, mert ezt várták tőle. – Az én részemről is részvét a te szüleid miatt – válaszolta Randy, de a hangjából ki lehetett venni, hogy különösebben nem érdekli. Daniel fel se vette. – Borenson bíró tárgyalta a Fulmore–ügyet. Ő még él? – Igen – válaszok Wanda. – Nyugdíjba vonult, háza van fönt a hegyekben. – Vén remete lett belőle – mondta Randy. – Szerintem még telefonja sincs. – De van – szólt közbe Wanda. – Csak sosem veszi föl. – Megvan a száma? – kérdezte Daniel, mire Wanda átlapozta a noteszát. Följegyezte, és átadta Danielnek. – Sok sikert. Nem lesz könnyű megtalálni. – És mi történt a takaróval, amelyben Aliciát megtalálták? Wanda elhúzta a száját. – Amikor erre járt a Dennis, mindent elöntött a víz. Semmi nem maradt meg, ami az egyméteres vízszint alatt volt. Ezt a mappát feljebb tartottuk, különben ez sem lenne meg. Daniel felsóhajtott. Pár éve Dennis, a hőn szeretett hurrikán hatalmas áradást okozott Atlantában és a környező megyékben. – A francba – morogta, majd összerezzent, amikor észrevette, hogy Wanda csúnyán néz rá. – Elnézést – motyogta. Wanda most már aggódva ráncolta a homlokát. – Aki megölte Janetet. Megölt egy másikat is. – Múlt éjjel. Úgy látszik, elég pontosan másolja az eredeti gyilkosság minden részletét. – Leszámítva a kulcsot – mondta Wanda, és Danielnek nagyon résen kellett lennie, hogy ne pislogjon meglepetésében. – Tessék? – A kulcsot – ismételte Wanda. – Amit az újabb áldozat lábujjára kötözve találtak. – Fent vannak a képek az interneten – tette hozzá Randy. – Jól ki lehetett venni a lábujjára kötözött kulcsot. Daniel igyekezett nem dühbe gurulni. – Köszönöm. Még nem láttam a híreket. Randy eddig komoly arckifejezése most szinte gunyorossá változott. – Azt hiszem, tégla van köztetek... Vagy egy Woolf nevű átkozott dög. – Köszönöm, hogy időt szántatok rám. – Megfordult, hogy menjen, de hirtelen eszébe jutott Alexnek tett ígérete. – Ó, még valami. Bailey Crighton. Wanda ajka elkeskenyedett. Randy színpadiasan a szemét forgatta. – Danny... – Aggódik a mostohatestvére... – magyarázkodott Daniel. – Kérlek. – Nézd, Alex nem is ismerte igazán Bailey–t. – Randy a fejét rázta. – Bailey Crighton kurva volt, egyszerűen ez a jó szó rá. – Wandára nézett. – Bocsáss meg. – Ez az igazság – mondta Wanda elvörösödve. – Bailey a söpredékhez tartozott. Nem simán eltűnt. Elment, meglépett, mert csak egy drogos ribanc, mindig is az volt. Daniel csak pislogott, hogy Wanda hirtelen milyen vehemens lett. – Wanda...

Wanda fölemelt ujjal folytatta. – És jobb lesz, ha vigyázol a mostohatestvérével. A holdfényben lehet, hogy édesnek látod, de hidd el, csak bajt hoz rád. Randy a kezét Wanda vállára tette, és megszorította. – Rendben van, kedves – suttogta az idős hölgynek, majd Danielhez fordult, szeméből azt lehetett kiolvasni: két lépést vissza, öregem. – Wanda fia... pár éve összejött Bailey–vel. Wanda szeme villámokat szórt. – Most ezt úgy mondod, mintha az én Zane-em összeállt volna azzal a ribanccal! – Remegett a dühtől. – Ez a mocsok csábította el, és Zane–nek majdnem ráment a házassága. Daniel próbált visszaemlékezni. Zane Pettijohn vele egyidős, baseballozott a városi suliban. Már akkor is kedvelte a formás nőket és persze az italt... – De minden rendbe jött? Wanda még mindig remegett az idegességtől. – Igen, de ha azon a ribancon múlik... – Értem. – Daniel hagyta, hogy elcsituljanak a hullámok. Wanda visszaült, s szikár karját keresztbe fonta még szikárabb mellkasa előtt. – Ennek ellenére, mit intéztetek Bailey ügyében? Átkutattátok a lakását? Hol a kocsija? – Az egész lakás egy disznóól – mondta Randy undorral – Mindenütt szemét. Tűk... A francba, Danny, látnod kellett volna azt a kislányt, akit kivettünk a szekrényből. Halálra volt rémülve. Ha Bailey elment, akkor a saját lábán ment el, vagy valamelyik pasija vitte magával. Daniel szeme elkerekedett. – Még mindig strichelt? – Aha. Egy egész szoba megtelne az ügyeivel, nézd csak át a papírokat. Amit azt illeti, Daniel már átnézte, és azt találta, Bailey utolsó letartóztatása öt évvel ezelőtt történt. Azt megelőzően azonban többször is bevitték üzletszerű kéjelgésért és kábítószer tartása miatt. De már öt éve leszokott, és amit Randy mondott Bailey házáról, az sehogy sem vágott egybe azzal, amit Anne nővértől hallott előző este. Vagy Bailey kerülte el ügyesen, hogy elkapják, vagy valami nem stimmel. Daniel ez utóbbi felé hajlott. – Megnézem a kartonját, ha visszaértem az irodába. És köszönöm. Sokat segítettetek. Csak amikor már bent ült az autóban, jutott el a tudatáig, mit is hallott az imént. És jobb lesz, ha vigyázol a mostohatestvérével. A holdfényben lehet, hogy édesnek látod... Az előző este megcsókolta Alexet a verandán, a holdfényben. Valaki figyelte őket. A házikó a Main Street végében áll, így az is lehet, hogy valami sasszemű öregasszony látta őket, és semmi több. Ennek ellenére kényelmetlenül érezte magát, és Daniel olyan ember volt, aki hallgatott a megérzéseire. Pontosan ezért csókolta meg Alex Fallont az este a holdfényben. Egészen átmelegedett, ahogy visszagondolt rá. Pontosan emiatt akarta mindezt megismételni minél hamarabb. De a kellemetlen érzés nem múlt el, sőt, aggódásba váltott. Valaki figyelte őket. Beütötte Alex számát, de csak a hangpostát érte el, ahol Alex hűvös hangja fogadta. – Daniel vagyok. Hívj fel, amilyen hamar csak tudsz. – Épp tette volna vissza a zsebébe a telefont, amikor eszébe jutott valami. Összevonta a szemöldökét. Woolf. Felhívta Edet. – Láttad a híreket? –Ja – felelt morcosan Ed. – Chase épp most beszél telefonon a vezérkarral, hogy megmagyarázza, Woolf hogyan oldotta meg. – És hogyan? – BlackBerryvel. Megcsinálta a képeket, és feltolta az internetre. – A francba! A BlackBerryjét nem vetettem föl az engedélybe. Föl kell hívnom Chloét, hogy frissítsük.

– Már megtettem, csakhogy a BlackBerry nem az ő nevén van, hanem a feleségéén. – Marianne–én – sóhajtott fel Daniel. – Szerinted Chloe hamar el tudja intézni? – Azt mondta, igen. Viszont ha már itt tartunk, sikerült megszerezned a Tremaine–ügy bizonyítékait? – Nem – mondta Daniel undorral. – Az árvíz tönkretette a raktárt, ahol a bizonyítékok voltak, az akta pedig szánalmas. Csak annyit tudok mondani, kulcs nem volt. Ez saját ötlet lesz. – A két kulcs egyforma – jegyezte meg Ed. – Pontosan ugyanaz a forma, de ez nem meglep ő. Tudtál beszélni annak az iskolának az igazgatójával? – Igen, miután eljöttem a tetthelyről, útban a rendőrség felé. A nő azt mondta, Janet egy mikrobuszt bérelt, hogy elvigye a gyerekeket a vidámparkba. Felhívtam a szülőket is, és mind azt mondta, Janet negyed nyolckor adta le a gyerekeket. Leigh utánanéz az autókölcsönzőnek Janet hitelkártyája alapján. Ha bárki kérdezi, a halottasházba megyek. Majd később felhívlak. ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, 12.55 Alex még egy pillantást vetett a mosolygó Bailey–ről készült képre, majd betette a fotót a táskájába, amelyet egészen lehúzott a fegyver súlya. Meredith korábban szemöldökét összevonva figyelte, amikor unokatestvére kivette a fegyvert a páncéldobozból, de Alex úgy döntött, akkor sem fog kockáztatni. Feljebb rántotta a táska vállpántját, és belenézett Bailey főnökének a szemébe. – Köszönöm, Desmond. Mindent köszönök. – Csak olyan tehetetlennek érzem magam. Bailey már három éve nálunk dolgozik, szinte már családtag. Muszáj tennünk valamit. Alex a sárga szalaggal babrált, amelyet valaki felkötözött Bailey szekrényére, jelezve, hogy ebben az elegáns atlantai szalonban visszavárják. – Már így is sokat tettek – és a kiragasztott szórólapra mutatott. Ahogy átsétált az atlantai Underground bevásárlóközponton, tucatnyi ilyet látott. Bailey fényképe volt rajta, jutalmat ajánlottak a nyomravezetőnek. – Bárcsak otthon is ilyen rendesek lennének! Desmond álla megfeszült – Sosem hagynák neki, hogy jóvátegye, amit elkövetett. Könyörögtünk neki, hogy költözzön el onnan, jöjjön ide, de nem volt hajlandó. – Mindennap ingázott? – Oda–vissza két óra... – Kivéve szombat esténként – és az üres fodrászasztal felé mutatott. – Sissy és Bailey nagyon jó barátnők voltak. Szombatonként Sissy lánya vigyázott Hope–ra, míg Bailey dolgozott, utána ott aludtak Sissynél. Vasárnaponként Bailey önkéntesként dolgozott az egyik külvárosi hajléktalanszállón. Olya n volt ez neki, mint másnak a vallás. – Bárcsak tegnap délután beszéltem volna önnel! Órákba tellett megtalálnom azt a szállót. Desmond szeme elkerekedett. – Ezek szerint elment oda? – Még tegnap este. Úgy tűnik, nagyon szeretik Bailey–t. – Mindenki szereti Bailey–t. – A férfi összeszűkült szemmel folytatta. – Kivéve abban a városban. Ha engem kérdez, valakinek utána kellene végre járnia, miféle mocsok népség él ott. Alex pontosan értette, mire céloz. – Beszélhetek Sissyvel? – Ma nem dolgozik, de mindjárt megadom a számát. Adja csak ide a parkolójegyét, majd én érvényesíttetem, ha már úgyis kimegyek. Alex kihalászta a parkolójegyet a retikülből, s vele együtt kirántotta a mobilját is. A képernyő villogott. – Ez fura. Üzenetem van, de nem hallottam, hogy csörgött volna. – Néha tökéletes a térerő, néha pedig maga a halálzóna. – Azonnal összerezzent. – Elnézést, nem kellett

volna ezt mondanom. – Semmi baj. Reménykedjünk, hogy megtaláljuk. –Desmond lehajtott fejjel elsétált, Alex pedig megnézte a hívásjelzőt. Daniel négyszer is kereste. Szíve hevesen kezdett verni. Valószínűleg csak azért, hogy megkérdezze, minden rendben van–e. De mi van, ha Daniel tévedett? Mi van, ha a reggel megtalált nő mégis Bailey? Desmond–ra az előtérben, a pultnál bukkant, átvette a parkolójegyet, és kezet rázott a férfival. – Mennem kell. Köszönöm szépen – szólt hátra a válla fölött, ahogy felszaladt a mozgólépcsőn az utca szintjére, hogy elhozassa a kocsiját. ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, 13–00 – Egyetlen hajszál. Hosszú és barna. – Felicity Berg magasba tartott egy kis műanyag tasakot, amelyben egy körbetekert hajszál lapult. – Azt akarta, hogy megtaláljuk. Daniel előregörnyedt, hogy jobban megnézze az újabb áldozat lábujját. – A bal nagylábujjra tekerte a hajszálat, és erre tekerte fel a kulcs zsinórját. – Fölegyenesedett, nagyokat pislogott, mert a hirtelen mozdulattól megfájdult a feje. – Ezek szerint fontos. Férfi– vagy női hajszál? – Nagy valószínűséggel női. És az elkövető volt olyan szíves, és olyan hajszálat küldött nekünk, amelynek megvan a hajhagymája, szóval nem lesz gond a DNS–sel. – Megnézhetem? – Daniel a fény felé tartotta a tasakot. – Egy hajszálból elég nehéz megmondani a színét. – Ed majd összeveti a színmintával, és megmutatja neked. – Ezenkívül van még más is, amit tudni lehet erről a nőről? – A húszas évei elején járt. Nemrég manikűröztetett. Arcüregében szövetszálak, nemi erőszak bizonyítható. Vérvizsgálatot végzünk, hátha találunk benne Rohypnolt. Megsürgetem. De gyere, ezt nézd meg! – A fölöttük lógó lámpát úgy állította be, hogy a fény egyenesen a nő nyakára tűzzön. – Nézd csak ezeket a körkörös foltokat a nyakán! Elég halvány, de azért kivehető. Daniel elvette Felicitytől a nagyítót, és megvizsgálta a helyet, ahova a nő mutatott. – Gyöngyök? – Mégpedig nagyok. Nem ezzel fojtotta meg, különben a foltokat jól lehetne látni. Arra gondolok, hogy valamikor megrántotta vagy megtekerte, hogy elszorítsa a torkát. És ide süss! Látod ezt a kis vonalat? – Kést tartott a nyakához. Felicity biccentett. – És még valami. Forevermore–t használt. Ez egy parfüm – tette hozzá, amikor Daniel értetlenül bámult rá. – Harminc milliliter négyszáz dolcsi. Daniel szeme elkerekedett. – Ezt meg honnan tudod? – Ismerem az illatot, mert az én anyám is ezt használja. Az árat pedig azért tudom, mert megnéztem, amikor szülinapi ajándékot kerestem neki. – És ezt a parfümöt ajándékoztad neki? – Nem. Nem az én pénztárcámnak találták ki. – Felicity szeme köré ráncok gyűltek, és Daniel tudta, a nő mosolyog a maszk alatt. – Inkább egy gofrisütőt vettem neki. Daniel visszamosolygott rá. – Ez tényleg sokkal praktikusabb. – Visszaadta Felicitynek a nagyítót, majd fölegyenesedett, és elkomorodott, ahogy a második áldozat arcára nézett. –Gyöngyök, parfüm. Ez a nő vagy gazdag, vagy valaki olyantól kapja az ajándékokat, aki az. – Berregni kezdett a mobilja, s mikor ránézett a hívásjelzőre,

szíve hevesebben kezdett verni. Alex, míg hallgatta, hogy Daniel telefonja kicseng, átnyújtotta a parkolójegyet a férfinak, aki majd visszahozza neki a kocsiját. – Vartanian. – Daniel, Alex vagyok. – Ne haragudj – hallotta, hogy Daniel odaszól valakinek. – Ezt muszáj – egy pillanat múlva már folytatta is. – Hol voltál eddig? – kérdezte. – Háromszor hívtalak. – Ami azt illeti, négyszer – helyesbített Alex. – Bailey munkahelyén. A szalon tulajdonosával beszéltem. Az egész Undergroundot teleplakátolták, jutalmat ígérnek a nyomravezetőnek. – Ez kedves tőlük – mondta Daniel most már megenyhülve. – Ne haragudj. Kezdtem aggódni. – Miért? Mi történt? – Igazából semmi. – Suttogva folytatta. – Csak annyi, hogy figyeltek minket. Az este. – Tessék? – Alex a szemöldökét ráncolta, és lelépett a járdáról. – Hiszen ez... De nem folytatta tovább. Kerékcsikorgást hallott, és azt, hogy valaki felkiált. Majd riadt kiabálás következett. Alex fájdalmasan felnyögött, amikor hátulról egy test nekiütődött és fellökte. Tenyere és térde égett, ahogy végigcsúszott a járdán. Az idő mintha megállt volna, ahogy lassan fölemelte a fejét. Még mindig négykézláb volt. Az elfojtott moraj egészen távolról ért csak el hozzá, s egy férfi arca töltötte be a teret. A férfi ajka mozgott, Alex hunyorogva nézte, megpróbálta kivenni, mit mond. Aztán emberek ragadták meg a karjánál fogva, és fölemelték. Egy férfi odanyújtotta neki a táskáját, egy nő pedig a retiküljét. Alex kábán pislogott, lassan megfordult, az utca felé nézett, ahol a sofőr épp kiugrott a bérek kocsijából, arca sápadt és riadt. – Mi történt? – kérdezte Alex cérnavékony hangon. Remegett a térde. – Le kell ülnöm. A karját tartó kezek egy hatalmas beton virágtartóhoz vezették, Alex óvatosan leereszkedett a peremére. Egy újabb arc jelent meg előtte – egy nyugodt arc. Fején rendőrsapka. – Minden rendben van? Hívjuk a mentőt? – Ne. – Alex megrázta a fejét, de azonnal megbánta. – Csak elestem. – Nem mondanám, hogy csak elesett. – Az első arc jelent meg a rendőr mögött, mintha a két fej összenőtt volna. – Nagyon csúnyát repült. – Ápolónő vagyok – erősködött Alex. – Nincs szültségem mentőre. – Felhorzsolt tenyerére nézett és összerezzent. – Csak sima elsősegélyre. – Mi történt? – kérdezte a rendőr. – Épp lelépett az útra, hogy átvegye a kocsiját, amikor ez a másik kocsi, mint az őrült, bekanyarodott a sarkon a nagy semmiből – magyarázta a férfi. – Én pedig arrébb löktem. Remélem, nem ütötte meg magát nagyon, asszonyom – tette hozzá. Alex szédelegve mosolygott a férfira. – Nem, jól vagyok. Megmentette az életemet. Köszönöm. Megmentette az életemet. A valóság szinte arcul csapta, hirtelen émelyegni kezdett. Valaki megpróbálta megölni. Daniel. Épp Daniellel beszélt. Azt mondta, valaki figyelte őket az este. Épp most próbált valaki megölni. Teleszívta a tüdejét levegővel, igyekezett háborgó gyomrát lecsöndesíteni. – Hol a mobilom? – Alex! – kiabálta Daniel a telefonba, de csak a sültet csönd válaszolt. Megfordult, Felicity csak bámulta kifürkészhetetlenül a szemüvege mögül. – Mi történt? – kérdezte a nő.

– Beszélt, s egyszer csak fékcsikorgást hallottam, és kiáltozást. Aztán semmit. Használhatom a telefonodat? – Egy perc elteltével már az atlantai rendőrség diszpécserével beszélt. – Az Undergroundnál volt – mondta, igyekezett higgadtan beszélni. – A neve Alex Fallon. Kábé egy hetven magas, vékony, barna hajú. – Azonnal utánajárunk, Vartanian ügynök. – Köszönöm. – Daniel visszafordult Felicity felé, aki még mindig figyelte. – Ülj le, Daniel! – mondta higgadtan. – Sápadt vagy. A férfi engedelmeskedett. Próbák rendesen lélegezni. Próbált gondolkodni. Egyszer csak berregni kezdett a mobilja a kezében. Alex száma. Fölvette, a torkában dobogott a szíve. – Vartanian. – Daniel, Alex vagyok. Higgadtan beszélt. Vagyis fél. – Mi történt? – Jól vagyok. Daniel, épp most próbált valaki elütni. Danielnek még erősebben kezdett verni a szíve a torkában. – Megsérültél? – Csak horzsolás. Van itt egy rendőr. Beszélni akar veled. Várj... – Jones vagyok, az atlantai rendőrkapitányságról. Kivel beszélek? – A nevem Vartanian, különleges ügynök a Georgiai Nyomozóhivataltól. A kisasszony megsérült? – Nem komoly. Kicsit még szétszórt, és ki van ütve. Azt mondja, ápolónő, és nem kell bevinni a balesetire. Egy folyamatban levő nyomozás részese? – Igen. – Danielnek túl későn jutott eszébe Alex táskája. A fél fizetését rátette volna, hogy a fegyver nála van. Ha beteszi a lábát a rendőrőrsre, azonnal bent tartják tiltott fegyverviselésért. – De nem gyanúsított, ezért nem kell bevinni. Odakint vannak az Underground előtt? – A parkolóháznál. Maga jön, vagy küld érte valakit? Eszébe sem jutott, hogy mást küldjön maga helyett. – Én megyek. Mellette maradna, míg odaérek? – Igen. A társam utána sietett annak a kocsinak, amelyik megpróbálta elütni, de szem el ől veszítette. Kikérdezzük a szemtanúkat. Amint megvan a kocsi leírása, kiadjuk a körözést. – Köszönöm. – Daniel lecsukta a telefont. – Felicity. Mennem kell. – Visszaadta a tasakot, amelyben a gyilkos által szándékosan hátrahagyott hajszál lapult. – Megkérnél valakit, hogy vigye át Ednek? Kérd meg, hogy azonosítsák a színárnyalatot. Felicity bólintott, tekintete még mindig kifürkészhetetlen. Danielnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy a nő minden idegszálával azon van, hogy ez így is maradjon. – Persze. Hívlak, ha találtam valamit. JANUÁR 30–A, KEDD, 13.15 Tudod, Bailey, kezdesz az agyamra menni. Bailey felpillantott, habár alig látott a fájdalomtól és a rettegéstől. A férfi föléje magasodott, erősen zihált. Ez alkalommal eltörte pár bordáját, és Bailey nem tudta volna megmondani, hány rúgást bírna még elviselni, mielőtt végképp elveszíti az eszméletét. Újra. – Milyen kár! – Azt akarta, hogy gúnyosnak, erősnek hallatsszon, de csak szánalmas károgás hagyta el a torkát. – Akkor hajlandó vagy belebeszélni ebbe a szép kis készülékbe, vagy sem? Bailey megvetéssel nézett a magnóra.

–Nem. A férfi elmosolyodott. Megint az a kobramosoly. El őször megrémült tőle. Most már a rettegésen is túl volt. Ennél többet ugyan mit tehetne vele? Hacsak nem megöl. Akkor legalább vége a szenvedésnek. – Nos, Bailey, kedvesem, nem sok választást hagytál nekem. Nem árulod el, amit tudni akarok, és nem mondod, amit kérek. Akkor jöjjön a B terv. Igen. Most fog megölni. – Ó, dehogyis öllek meg – mondta a férfi vidáman. –De azt fogod kívánni, bárcsak megöltelek volna. – Hátrafordult, valamit kivett a fiókból, és amikor visszafordult... – Ne! – Bailey szíve jéggé dermedt. – Ne, kérlek, ezt ne! Csak ezt ne! A férfi csak mosolygott. – Akkor beszélj a készülékbe, különben... – Megpöckölte a fecskendőt, megnyomta, hogy pár csepp folyadék kispricceljen a tűből. –Jó kis cucc, Bailey. Emlékszel, milyen a jó cucc... Bailey kiszáradt torkából zokogás tört fel. – Kérlek, ne! A férfi színpadiasan felsóhajtott. – Íme, a B terv. A drogos örök életére drogos marad. Bailey küzdött, de er őfeszítései éppolyan szánalmasak maradtak, akár a hangja. A férfi könnyedén legyűrte, egyik térdét a hátába nyomta, és megragadta a karját. Bailey megpróbált elhúzódni, de még ha egészséges lett volna is, akkor sem tudott volna szembeszállni ekkora erővel. A férfi fürgén Bailey karjára tekerte a gumiszalagot, olyan magától értetődőn, amit csak hosszú évek gyakorlata hozhat meg. Hüvelykujjával végigsimított a nő alkarjának belső felén. –Jók az ereid, Bailey? – kérdezte gúnyosan. – Ez jól fog esni. Gyors szúrást érzett, a tű becsusszant a bőre alá, aztán. .. lebegni kezdett. Szárnyalni. – Rohadj meg! – krákogta. – A pokolban fogsz megrohadni. – Mind ezt mondják. Még pár adag, és te fogsz könyörögni nekem, hogy engedelmeskedhess. ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, 13.30 Alex összerezzent, amikor Desmond fertőtlenítővel bekente a tenyerét. Még mindig a virágtartó szélén ült, a férfi a járdán térdek mellette. A hír gyorsan megjárta a bevásárlóközpontot, és Desmond futva jött ki hozzá. – Csíp. A férfi felpillantott, s csak nézte. – Kórházba kellene mennie. Alex ujja hegyével megpaskolta Desmond vállát. Egész kezén egyedül az ujja hegye nem égett, mint a tűz. –Jól vagyok, tényleg. Csak egy szegény kis beteg. – Először Bailey, most meg ez – mormogta Des–mond. Letörölgette Alex másik tenyerét is, aki megint összerezzent, és megfogadta, hogy legközelebb, ha neki is ezt kell tennie a sürgősségin, sokkal figyelmesebb lesz. Mert tényleg nagyon csípett. De sokkal rosszabb is lehetett volna. Desmond kötszert vett elő a patikából hozott szatyorból. – Nyújtsa ki a kezét, tenyérrel fölfelé. – A gézzel Alex mindkét kezét óvatosan bebugyolálta. – Ápolónak kellene mennie, Desmond. A férfi csak felpillantott, de nem mosolyodott el. – Ez egy rémálom. – Feltápászkodott, és leült Alex mellé. – Meghalhatott volna, mint Bailey. – Bailey nem halt meg – mondta Alex alig hallhatóan. – Egyszerűen nem fogom ezt elfogadni. – A férfi többet egy szót sem szólt, csak ült mellette némán, míg Daniel kocsija meg nem jelent a sarkon.

Itt is van. Eljött. Daniel ugyanúgy közeledett feléje, ahogy az előző este, arca szinte szigorú, tekintete metsző, lépte határozott. Alex felállt, a saját lábán akart elébe menni, pedig már a férfi látványától is megszédült, annyira megkönnyebbült. Daniel tetőtől talpig végigmérte, tekintete elidőzött a nő bekötözött kezén. Aztán gyöngéden magához vonta, beletúrt a hajába, a mellkasához ölelte a fejét, szíve hevesen és hangosan dobogott. Arcát Alex fejére hajtotta, és reszketve felsóhajtott, mintha egészen eddig nem vett volna levegőt. – Jól vagyok – mondta Alex, és fölemelte a kezeit, miközben megpróbált mosolyogni. — A kezelés megtörtént. – A térdét is felhorzsolta – jegyezte meg Alex háta mögül Desmond. Daniel tekintete Desmondra siklott. – Ön kicsoda? – Desmond Warriner vagyok. Bailey Crighton főnöke. – Ő kötözött be – suttogta Alex. – Köszönöm – mondta Daniel rekedten. – Bailey–t keresi? – kérdezte Desmond feszülten. – Kérem, mondja azt, hogy valaki már keresi. – Igen, Bailey–t keresem. – Daniel egyik kezébe vette Alex retiküljét és táskáját, szabad karját pedig a nő dereka köré fonta, majd a kocsija felé irányította. Egy magas, fekete hajú férfi támaszkodott a járműnek, és elgondolkodva nézte Alexet. – A barátom, Luke. Ő viszi majd haza a kocsidat, te pedig velem jössz. – Luke udvarias biccentéssel üdvözölte. Alex még gyorsan megölelte Desmondot. – Még egyszer köszönök mindent. – Vigyázzon magára – mondta Desmond szinte parancsolón, majd a zsebéből előhúzott egy kártyát. – Sissy telefonszáma. Bailey barátnőjéé – tette hozzá. – Elsietett, mielőtt odaadhattam volna. Megpróbáltam utolérni, amikor hallottam... Szóval csak hívjon fel, ha valamit megtud. – Felhívom. – Alex felpillantott Danielre, aki még mindig komoran nézett. – Mehetünk. – Hagyta, hogy a férfi beültesse a kocsijába, de azt már nem engedte, hogy be is kapcsolja. – Meg tudom oldani. Komolyan, Daniel, annyira nem sérültem meg. Daniel lehajtotta a fejét, és Alex kezeit bámulta. Amikor fölnézett, a tekintete már nem komor volt, hanem kétségbeesett. – Amikor felhívtál, épp a halottasházban voltam a második áldozatnál. Alex szíve elszorult. – Ne haragudj, biztosan halálra ijesztettelek. Daniel szája széle bánatosan felkunkorodott. – Ez enyhe kifejezés. – A táskát és a retikült Alex lábához tette. – Maradj itt, próbálj pihenni. Mindjárt visszajövök. Daniel ellépett a kocsi mellől. Keze remegett, ezért inkább a zsebébe mélyesztette, és inkább elfordult Alextől, még mielőtt olyat tett volna, amitől a végén mindketten zavarba jönnek. Luke közeledett felé, egyik kezében kulcscsomó. – Itt vannak a kulcsai – mondta. – Maradjak még? – Ne. Állítsd be a kocsit az ügyfélparkolóba, és hagyd a kulcsokat az asztalomon. És köszi, Luke. – Nyugi. Hiszen jól van. – Rövid ideig tanulmányozta a lehajtott fejjel és lehunyt szemmel ülő Alexet. – Tényleg olyan, mint Alicia. Nem csoda, hogy a szívbajt hozta rád. – Luke szemöldöke felszökött. – Úgy tűnik, egyéb szívproblémákat is okozott. Mama örülni fog, ha meghallja, leszámítva azt a kellemetlen folyományt, hogy emiatt megint velem kezd majd foglalkozni.

Daniel elmosolyodott, pontosan, ahogy Luke akarta. – Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Hol van Jones? – A parkolós sráccal beszél. A társa Harvey. Ő pedig ott áll, azzal a kék inges ürgével beszél, ő az, legalábbis fél füllel ezt hallottam, aki arrébb lökte Alexet. Lehet, hogy látta a sofőr arcát. Akkor megyek is. Majd később beszélünk. Harvey és Jones elmondta Danielnek, hogy a kocsi valami régebbi modell lehetett, sötét szedán, talán Ford Taurus, dél–karolinai rendszámmal. A sof őr fiatal afroamerikai, vékony, szakállas. A sarok fel ől kanyarodott be, már egy órája ott várakozott a szemtanúk szerint, akik emlékeztek rá, hogy látták a járművet. Abból a szögből a sofőr tökéletesen láthatta az Undergroundból kilépő Alexet. Ettől az utolsó információtól Daniel végképp feldühödött. Az a szemét megvárta Alexet, aztán gázt adott. Ha nem lett volna ez a gyors reflexű járókelő, akkor Alex talán meg is halt volna. Daniel a két áldozatra gondolt, és az eltűnt Bailey–re. Alex nem lehet a következő. Ezt megfogadta. Erről gondoskodni fog. Miért? – kérdezte Alex előző este. Előző este még nem tudott erre válaszolni. Most már igen. Azért, mert az enyém. Primitív válasz, és valószínűleg végtelenül korai is, de... nem számít. Most az enyém. Később pedig. .. majd meglátjuk, hogyan alakul. Megköszönte a rendőröknek és a közbeavatkozó férfinak a segítséget, majd öt háztömbnyi vezetés után lehúzódott az út szélére, és szenvedélyesen megcsókolta Alexet. Ami kor a fejét fölemelte, Alex fölsóhajtott. – Ez finom volt – suttogta. – Nekem is. – Majd ismét megcsókolta, immár hosz–szabban és mélyebben. Amikor elhúzódott, Alex feléje fordította a fejét, hogy a szemébe nézzen. A nő tekintetében vágy és félelem küzdött egymással. – Mit akarsz tőlem, Daniel? Mindent, szerette volna mondani, mivel azonban Alex már este is megsejtette a szándékát, inkább nem mondta ki. Ehelyett hüvelykujjával végigsimított Alex ajkán, érezte, hogy a nő megremeg. – Nem tudom. De semmi olyat, amit nem akarsz... és nem vágysz megadni. Alex szomorkásán elmosolyodott. – Értem – csak ennyit mondott. – Beviszlek az irodámba. Fél háromkor sajtótájékoztatóm van, de utána el tudok szabadulni, és hazaviszlek. – Nem akarlak ezzel terhelni. – Ne mondj semmit, Alex! – kérte Daniel kedvesen, hogy szavai élét némiképp elvegye. – Nem tudnám megmondani, hogyan kapcsolódsz mindehhez, de az ösztöneim azt súgják, sőt sikoltják, hogy összefüggés van. Alex hátrabökök. – Mi az? – kérdezte Daniel. – Alex! Alex felsóhajtott. – Amikor álmodom, sikoltozást hallok. Amikor feszült leszek, mint az el őbb, akkor is hallom. – Óvatosan a férfira pillantott. – Most biztos azt hiszed, hogy megőrültem. – Pszt. Nem őrültél meg. Különben is, a sikoltozás egy része valódi volt. Én is hallottam, még mielőtt megszakadt volna a hívás. – Köszönöm. – Keserűen elmosolyodott. – Ezt most tényleg fontos volt hallanom. Az este azt mondta, álmodott. És akkor megjelentél. – Amikor a sikoltozást hallod, mit csinálsz? Alex vállat vont, és elnézett oldalra.

– Összpontosítok, hogy abbamaradjon. Danielnek most eszébe jutott, mit mondott Alex a kislánynak a szállón. – Belököd a szekrénybe? – Igen – ismerte be zavartan. Daniel a két kezébe fogta Alex kipirult arcát, és hüvelykujjával végigsimított rajta. – Nagyon sok energiát fölemészthet, hogy meg tudd tenni. Én biztosan kimerülnék tőle. – El se tudod képzelni. – Hangja hűvös lett. – De most már mennünk kell. Téged vár a munka, nekem pedig jobb dolgom is van annál, mint hogy itt üljek, és magamat sajnáltassam. – Állát felszegte, és elhúzódott Danieltől. – Kérlek. Tehát fél. Jó oka van rá. Valaki megpróbálta megölni. Danielnek elég volt már maga a gondolat is, hogy görcsbe ránduljon a gyomra. Innentől kezdve Alex sehova sem megy egyedül, nem, amíg ő él. De ezt csak majd később beszéli meg vele. Most annyira törékenynek látszik, még akkor is, ha úgy tolja előre az állát, mint egy bokszoló a ringben. Daniel többet egy szót sem szólt, gázt adott és elindult.

KILENCEDIK FEJEZET

ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, 14.15 Daniel elzárta Alex táskáját a csomagtartóba, és magához vette a nő kulcsait. Alex a nyomozóhivatal várójában lerogyott egy székre, próbálta magát nem felidegesíteni Daniel kőkemény módszerén, hogy így akarja őt megvédeni. Csigalassúsággal múltak a percek. Meredith pár órán belül elindul haza, és Alex még mindig nem jutott el sem Hope óvodájába, sem Sissy–hez. Holnap pedig esélye sem lesz Bailey–t keresni. Nem mintha eddig olyan messzire jutott volna. Mindössze annyit tudott meg, hogy az atlantaiak szeretik Bailey–t. A duttoniak pedig gyűlölik. És utoljára Hope látta, aki viszont egy szót sem szól. Bailey–t legutoljára a régi házban látták. Be kell menned, Alex, mondogatta magának. Bármibe kerül is. Elég nagy ostobaság volt, hogy eddig nem mentél vissza. Viszont ma valaki meg akarta ölni, és muszáj lesz Danielre hallgatnia, hogy ne egyedül menjen el a Crighton–házba. Neurotikus és gyáva vagyok, de ostoba nem. Viszont késésben van. – Elnézést – fordult Leigh felé. – Nem tudná megmondani, Vartanian ügynök mikor jön vissza? Nála van a bérelt kocsimnak a kulcsa. – Nem tudom. Már három ember várta, amikor visszaért, és pár perc múlva kezdődik a sajtótájékoztató. Hozhatok önnek vizet vagy valamit? Alex gyomra korogni kezdett, amikor a nő az étkezésre célzott, és eszébe jutott, hogy reggel óta egy falatot sem evett. – Ami azt illeti, majd éhen halok. Van az épületben valami ebédlő? – Már bezárt. Egy órája vége az ebédidőnek. De maradt egy kis sajtos kekszem és pár palack víz a fiókomban. Nem valami sok, de jobb, mint a semmi. Alex majdnem visszautasította a kínálást, de gyomra türelmetlen korgása jobb belátásra térítette. – Köszönöm. Leigh mosolyogva tolta felé a pulton a kekszet és a vizet. – De ugye nem fogja azt mesélni mindenkinek, hogy csak száraz kenyeret és vizet kapott tőlünk? Alex visszamosolygott rá. – Nem, megígérem. Kinyílt mögötte az ajtó, és egy drótkeretes szemüveget viselő magas, sovány férfi lépett be, és egyenesen a hátsó irodák felé indult. – Daniel visszajött? – Igen, de... Ed, várj! – Leigh megállította a férfit. – Chase–zel beszél, és – válla fölött Alex felé pillantott – mások is keresték. Várnod kell. – Ez nem várhat. Én... – A mondat félbemaradt. – Maga Alex Fallon – jegyezte meg különös hangon. Alex úgy érezte, mintha ő lenne a legújabb szenzáció az állatkertben, de bólintott. – Igen. – Ed Randall vagyok. A helyszínel őktől. – Átnyúlt a pult fölött, hogy kezet fogjon a nővel, de akkor észrevette a kötéseit. – Úgy látom, megsérült a keze. – Miss Fallont ma délután kis híján elgázolta egy autó – mondta csöndesen Leigh, mire Ed Randall arckifejezése hirtelen megváltozott. – Szent isten! – Álla megfeszült. – De a kezén kívül semmi más nem serült meg, ugye? – Nem. Szerencsére az egyik járókelőnek volt annyi lélekjelenléte, hogy odébb lökjön. Leigh lecsavarta Alexnek a palack kupakját. – Ed, nemsokára végeznek. És alig húsz perc múlva kezdődik a sajtótájékoztató. A helyedben tényleg

várnék. Alex fogta a kekszet és a vizet, és visszament a székéhez, hogy a másik kettő nyugodtan sugdolódzhasson. Amikor bejöttek, nem ismerte fel a már odabent várakozó férfit. Amikor megérkeztek, a férfi föl–alá járkált, és szinte rávetette magát Danielre, kérdéseket követelve. A pult mögött kinyik az ajtó, Daniel és a főnöke jelentek meg a fel–le járkáló férfi és két másik társaságában. A korábban ideges férfi most sápadtabbnak tűnt. Ezek szerint rossz hírt kapott. – Sajnálom, uram – mondta Daniel. – Abban a pillanatban, hogy megtudunk valami továbbit, felhívjuk. Tudom, hogy ez most nem sokat segít, de minden tőlünk telhetőt megteszünk. – Köszönöm. Mikor... – A hangja elbicsaklott, és azon a napon el őször Alex szemébe könnyek szöktek. Összeszorította a száját, és próbált úrrá lenni a hirtelen rátörő részvéten. – Amint lehetséges, átadjuk a testét – tette hozzá Daniel főnöke szelíden. – Fogadja őszinte részvétünket, Mr. Barnes. Mr. Barnes elindult az ajtó felé, de hirtelen megtorpant, Alexre meredt, és arcából kifutott a maradék vér is. – Maga – nyögte. Alex szeme sarkából Danielre lesett. Fogalma sem volt, mit is mondhatna. – Mr. Barnes – Daniel előrébb lépett –, mi történt? – Az ő képe volt a tegnapi hírekben. Az én Claudiám is látta. Alicia. A hírek gyorsan terjedtek az arcadiai esetről, és nemsokára hozzá is kapcsolták Alicia meggyilkolásához. Ez a férfi Alicia képét látta, nem az enyémet. Alex térde reszketett, szája kinyílt, de még mindig nem tudta, mit mondjon. – És mit mondott a felesége a képről? – kérdezte Daniel főnöke. – Ismerte a lányt... emlékezett az esetre. Claudia akkor még kislány volt, de emlékezett rá. Teljesen kiborult. Tegnap este majdnem otthon is maradt, de muszáj volt elmennie arra a rohadt partira. Vele kellett volna mennem. Mellette kellett volna lennem. – Barnes riadt és hitetlenkedő tekintettel meredt Alexre. – Magának halottnak kéne lennie. Kicsoda maga? Alex felszegte a fejét. – A képen, amelyet látott, a nővérem, Alicia volt. – Ajka re megett, de uralkodott magán. – A felesége ismerte a nővéremet? Ő is duttoni? A férfi bólintott. – Igen. A lánykori neve Silva. Alex szájához kapta bekötözött kezét. – Claudia Silva? – Ismerted, Alex? – kérdezte Daniel gyöngéden. – Én vigyáztam Claudiára és a kishúgára. – Lehunyta a szemét, minden idegszálával igyekezett elnémítani a fejében feltörő sikoltozást. Kezdek megbolondulni. Kinyitotta a szemét, áttörte magát a sikoltozáson, s a férfira meg a fájdalmára összpontosított. – Nagyon sajnálom... A férfi mereven biccentett, majd Daniel főnöke felé fordult. – Azt akarom, hogy az összes szabad embere ezen az ügyön dolgozzon, Wharton. Ismerek olyanokat... – Rafe – szólt közbe az egyik férfi csendesen. –Hadd végezzék a munkájukat! – A két férfi kikísérte Barnest a helyiségből, zavarodottságot hagyva maguk után. Alex Daniel tekintetét kereste. – Már két duttoni nő meghalt, és Bailey még mindig nincs meg – mondta rekedten. – Mi a fene folyik itt? – Nem tudom – válaszok Daniel komoran. – De ha törik, ha szakad, rá kell jönnünk.

Ed Randall megköszörülte a torkát. – Daniel, beszélnünk kell! Most. Daniel bólintott. – Rendben. Még egy kicsit várnod kell, Alex, utána haza tudlak vinni. A férfiak visszamentek a hátsó irodába, s egyedül hagyták Alexet és Leigh–t. Alex lerogyott a székbe. – Úgy érzem... hogy valamennyire felelős vagyok ezért. – Csak érintett – helyesbített Leigh. – Nem felelős. Maga is áldozat ebben az ügyben, Miss Fallon. Talán védelmet kellene kérnie. Alex Hope-ra gondok. – Fogok is. – Aztán eszébe jutott Meredith. Egy ideje nem hívta fel. Ha megtudja, hogy Alexet majdnem elgázolták, egészen biztosan ki fog magából kelni. – El kell intéznem egy hívást. Kint leszek az előtérben. Ed Daniel asztalának támaszkodott. – Lehet, hogy sikerült lenyomoznunk a takarókat. Daniel beletúrt az asztalfiókba, és elővett egy doboz aszpirint. – És? – Három sarokra innen, a sportboltban vették őket. – Az orrunk előtt – jegyezte meg Daniel. – Szándékosan? – Nem zárhatjuk ki – mondta Chase. – Vannak biztonsági kameráik? Ed bólintott. – Bizony. Egy srác vette meg őket, tizennyolc körül lehet. Fehér, úgy száznyolcvan magas és hetven kiló. Belenézett egyenesen a kamerába, tehát megvan az arca. Készpénzzel fizetett. Az eladó emlékezett rá, mert nagyon sok pénz volt. Daniel csak úgy szárazon nyelte le a két aszpirint. – Persze hogy készpénzzel fizetett. – Visszadobta a dobozt a fiókba. – Nem szívesen kérdezem, de hány takarót vett, Ed? – Tízet. Chase felszisszent. – Tízet? Daniel torkába gyomorsav tolult. – Ezt a képet az összes őrsre el kell juttatnunk. – Már megtettük – mondta Ed. – De a srác nem úgy nézett ki, mint akinek bármi rejtegetnivalója lenne. Szerintem csak elterelés, fölbérelték, hogy vegye meg a takarókat. A takaróvásárlás nem ütközik törvénybe. – Ettől függetlenül megmondhatja nekünk, ki bérelte föl – jegyezte meg Chase komoran. – Ennyi? Ötkor sajtótájékoztató. – Nem. Még van valami. – Ed a hajszálat tartalmazó műanyag tasakot helyezte Daniel asztalára. – Ezt a hajszálat vettük le a ma reggeli áldozat lábujjáról. – Claudia Barneséról – sóhajtotta Chase. – De nem az ő haja. – Ezt már tudtuk – mondta Daniel. – Claudia szőke volt, ez a hajszál pedig barna. – Ellenőriztem a színárnyalatot. – Ed a nála levő papírzacskóból egy esőcsepp formájúra feltekert hajszínmintát vett elő. – A legközelebbi árnyalatot hoztam el. Daniel a homlokát ráncolva emelte fel a mintát, és azonnal rájött, mi a jelentősége. Karamellszínű. Akárcsak Alexé. – Basszus... – Istenemre mondom, Danny, elég volt egy pillantás Alex Fallonra odakint, és azonnal összeállt a kép.

A gyilkos, ha nem is pontosan ugyanolyan színű hajszálat hagyott nekünk, azért rohadtul közeli árnyalatot. Daniel átadta a mintát Chase–nek. Igyekezett nem dühbe gurulni. – Ez a szemét játszik velünk – és Alexszel. Chase a fény felé tartotta a hajszálat. – Lehetséges, hogy ez is csak mű, ahogy a hajminta szálai is? Láttam már ilyen műhajat olyan drogériában, ahol hajfestéket is árulnak. – Nem. Ez minden kétséget kizáróan igazi emberi haj – válaszok Ed. – És régi. Daniel gyomra összeugrott az iszonyattól. – Milyen régi? – A labor egyik munkatársa hajszakértő. Azt mondja, legalább ötéves. De lehet tíz is. – Vagy tizenhárom? – kérdezte Daniel, és Ed vállat vont. – Az is lehet. Megnézethetjük, de akkor nem sok marad belőle a DNS–tesztre. – Akkor előbb a DNS–tesztet csináltassuk meg – szólalt meg Chase mogorván. – Daniel, kérj Alextől pár hajszálat. Szeretném, ha együtt lennének megvizsgálva. – Akkor meg kell neki mondanom, miért kérem. – Dehogy kell. Mondj neki bármit, de ne mondd meg neki, miért. Legalábbis még ne. Daniel a homlokát ráncolta. – De ő nem gyanúsított, Chase. – Nem, de érintett. Ha a két DNS egyezik, akkor megmondhatod neki. Ha meg nem, akkor minek idegeskednénk fölöslegesen? Ez utóbbi legalább értelmes érv volt. – Rendben. Chase megigazította nyakkendője csomóját. – Most pedig színpadra! Alig várom a kérdéseket. – Várj csak! – tiltakozott Daniel. – Én vezetem a nyomozást. Magam is tudok válaszolni azokra a rohadt kérdésekre. – Tudom, de emlékszel, mit mondtam, milyen benyomást kelt, ha a Vartanian és a Dutton egy mondatban hangzik el? A vezérkar azt akarja, hogy én álljak a sajtó képviselői elé. Semmi nem fog megváltozni ettől. – Jól van... – dörmögte Daniel, majd kifelé menet megtorpant Leigh asztala mellett. Alex sehol. – Hol van? – Kezét a zsebébe mélyesztette. A kocsi kulcsok még mindig nála. Taxit is hívhatott, de csak nem lesz ennyire ostoba. Ha... – Nyugi, Danny – válaszok Leigh. – Kint telefonál a folyosón. Daniel érezte, hogy a tarkóját szoritó feszültség alábbhagy. – Köszi. – Daniel – Chase nyitva tartotta neki az ajtót. – Menjünk már! Daniel meglátta Alexet a folyosó túlsó végén, ahogy Ed és Chase társaságában elindult a másik irányba. Alex előrehajolva épp telefonált, egyik karjával átfogta magát. A válla remegett, Daniel hirtelen ráeszmélt, hogy a nő sír. Megtorpant, mellkasára nyomás nehezedett, alig bírt lélegezni. Alex annyi mindenen keresztülment ez alatt a két nap alatt, de még egyszer sem látta sírni. Egyetlenegyszer sem. – Daniel... – Chase megfogta a vállát, és megrántotta. – Elkésünk, gyere! Muszáj összeszedettnek lenned! Később is tudsz vele beszélni. Úgyse mehet sehova, nálad vannak a kulcsai. Ed meglepett és együtt érző pillantást vetett felé, és Daniel rádöbbent, hogy minden érzése rá lehet írva az arcára. Merő óvatosságból közönyt erőltetett magára, és otthagyta a síró Alexet a folyosón. Várja a munka. Meg kell keresnie ezt a gyilkost, aki kulcsokkal és rejtvényekkel játszadozik. Mindent

meg kell tennie, hogy több, árokban talált halott nő ne legyen. Alexnek biztonságban kell lennie. ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, 14.30 – Nagyon sajnálom, Miss Fallon – mondta Nancy Barker. A megyei szociális munkás hangja éppolyan elkeseredettnek tűnt, mint amilyennek Alex érezte magát. – Nem tudom, ezen a ponton mi mást mondhatnék még... – És biztos ebben? – makacsolta meg magát Alex. Bekötözött kézfejével letörölte a szemét. Gyűlölte a könnyeket, gyűlölte a gyöngeséget. Úgysem segít. De napok óta minden percben arra számít, hogy kiderül, Bailey meghalt. Azonban nem számított... erre. Erre nem. Mindazok után, ami a mai napon történt... Alex tudta, hogy mindenkinél van egy határ, és ő most érte el a sajátját. – Tudom, hogy nehéz, de Bailey függő volt. A heroin függőknek sokkal magasabb a visszaszokási arányuk. Maga ápolónő. Csak azt mondom, amit maga is tud. – Tudom. De azt is tudom, hogy Bailey közvetlen környezete, akik ismerik, mind megesküdtek, hogy tiszta. – Az is lehet, hogy stressz alatt volt, és nem bírta tovább. A függ ők kismillió okból térnek vissza a régi életükhöz. Annyit tudok, hogy felhívta az irodát, és üzenetet hagyott, idézem: annak, akinél a kislányom, Hope Crighton van. A szociális munkás, akihez a hívás befutott, tudta, ho gy Hope hozzám tartozik, ezért továbbította nekem az üzenetet. – Ezek szerint személyesen senki nem beszélt Bailey–vel. – Az első döbbenet már kezdett elhalványulni, és Alex újra képes volt gondolkodni. – Mikor hagyta azt az üzenetet? – Ma, úgy egy órája. Egy órája. Alex a saját bekötözött kezeire nézett. Nem véletlen egybeesés, mondta Daniel. – Tudná továbbítani az üzenetet a telefonomra? – Fogalmam sincs. Zárt telefonhálózatunk van. Miért? Alex kihallotta a nő hangjából az enyhe rosszallást. – Miss Barker, nem akarok gondot okozni, sem ellenkezni, de két nő, aki itt lakott Bailey városában, meghalt. Nem hibáztathat azért, hogy gyanakszom, amikor befut egy hívás, állítólag Bailey–től, hogy fogta magát, és odébbállt, Hope–ot pedig a rendszerült gondjaira bízta... – Két nő? – kérdezte Barker. – Az els őről olvastam, hogy a duttoni képviselő lánya, de van egy másik is? Alex az ajkába harapott. – Még nem hozták nyilvánosságra. – Habár Daniel most már ott van a sajtótájékoztatón, szóval nemsokára kitudódik. – Ugye, megérti az aggodalmamat. – Azt hiszem, igen – gondolkodott el Barker. – Nos, azt nem tudom, hogyan tudnám továbbítani a hívást a külső hálózatra, de fölvetethetem magának. – Nagyon megköszönném. Még ma be tudok ugrani a felvételért? – Inkább holnap. A bürokrácia, tudja... A nő mintha kételkedne, ezért Alex tovább erősködött. – Miss Barker, közvetlenül azelőtt, hogy ez a hívás befutott volna az irodájukba, valaki megpróbált az utcán elgázolni. Ha egy járókelő nem lök odébb, akkor már halott lennék. – Szent isten! – Most már érti... – Szent isten! – ismételte Barker döbbenten. – Hope akár veszélyben is lehet. Alexet kiverte a hideg arra a gondolatra, hogy valaki esetleg Hope–hoz érne. Ennek ellenére magabiztos hangon folytatta. – Épp most készülök rendőri védelmet kérni. Ha szükséges, a gyereket akár el is viszem a városból.

– Ki van most a kislánnyal? – Az unokatestvérem. – Meredith rettenetesen kiborult, hogy Alexet kis híján elütötték. Alex épp vele beszélt, amikor Barker irodája belecsipogott a hívásba. – Gyermekpszichológus Cincinnatiból. Hope jó kezekben van. – Akkor rendben. Felhívom, amint fölvettük az üzenetet. Alex visszahívta Mereditht, már fölkészült a következő kirohanására. És nem is csalódott. – Hazajössz velem! – jelentette ki Meredith köszönés nélkül. – Nem, nem megyek. Mer, a szociális munkás hívott. Valaki, aki Bailey–nek adta ki magát, felhívta őket, hogy épp most lőtte be magát, és biztos akart lenni benne, hogy valaki elment Hope–ért, hogy vigyáznak rá, majd közölte, hogy soha nem jön vissza. – Az is lehet, hogy tényleg Bailey volt, Alex. – A hívást egy órája kapták, pontosan akkor, amikor az a kocsi megpróbált keresztülhajtani rajtam. Valaki azt akarja, hogy ne keressem tovább Bailey–t. Meredith pár szívdobbanásnyi ideig egy szót sem szólt. – Elmondtad Vartaniannek? – Még nem. Most van a sajtótájékoztató. Rendőri védelmet fogok kérni, de még nem tudom, hogy megkapom–e. Talán magaddal kellene vinned Hope-ot Ohióba. – Nem, még nem. Talán megtudunk valamit. Ma nem is mertem bekapcsolni a tévét, mert egész nap csak azokról a gyilkosságokról beszéltek. Inkább bedugtam a szintetizátort, és eljátszottam egy gyerekdalt. Egy ujjal persze. Csak azért, hogy ne őrüljek meg. – És mi történt? – Hope olyan furcsa arcot vágott. Ijesztő volt, Alex. – És most hol van? – Azon a rohadt szintetizátoron játszik már két órája... Kijöttem a verandára. Muszáj volt szünetet tartanom, különben sikítozni kezdek. Kitalált egy dallamot. Csak hat hang. És újra meg újra azt játssza. Már lassan azon sem fogok csodálkozni, ha elkezd krumplipüréből hegyeket formázni. – Milyen dallamot? – Alex homlokát ráncolva figyelte Meredith dúdolását. – Még soha nem hallottam. És te? – Én sem, de ha a szintetizátorral is úgy lesz, mint a színezéssel, akkor el fog tartani egy darabig. Alex elgondolkodott. – Tégy meg nekem egy szívességet! Hívd fel az óvodát, és kérdezd meg őket, ismerik–e. Az is lehet, hogy az oviban szokták énekelni. – Jó ötlet. Nem említette véletlenül az óvoda, hogy Hope autista lenne? – Még nem beszéltem velük. Ma délután akartam. – Akkor erre is rákérdezek, ha felhívom őket. Ha ezek a kényszeres viselkedésminták jellemzők Hope– ra, és nem a trauma idézte elő, akkor rossz úton járok. Mikor jössz haza? – Amikor Daniel visszajön. Nála vannak a kocsi kulcsok. Meredith nevetve horkantott fel. – Azt hiszem, elintézte, hogy szót fogadj neki. – Szót fogadok – tiltakozott Alex. – Akkor csak tégy, amit akarsz. – Felsóhajtott. – Nem utazom haza. – Tessék? Itt maradsz? – Pár napra. Ha elmegyek, és valami történik, sosem fogom magamnak megbocsátani. – Tudok magamra vigyázni, Meredith – mondta Alex, egyszerre érezve hálát és ingerültséget. – Éveken át vigyáztam magamra.

– Nem – mondta Meredith csöndesen. – Éveken át vigyáztál mindenki másra. Csak éppen Alexre nem. Siess haza! Muszáj lesz megszabadulnom ettől a dallamtól. JANUÁR 30–A, KEDD, 14.30 A Jaguar letekert ablakkal gurult mellette, bent egy meglehetősen ingerült férfi ült. – Mi a kibaszott franc volt ez? Amikor megkapta a hívást, hogy a nap kellős közepén találkozzanak, azonnal tudta, hogy bajban van. A másik egy távoli helyszínt jelölt meg, és egyikült sem hagyja el a járművét – de már maga a kockázat is, hogy együtt láthatják őket... – Azt mondtad, állítsam le, hogy ne kérdezősködjön tovább Bailey–ről. Az emberem azt mondta, hogy a nő ma egyenesen a megyei bíróságra ment. Én erre azt mondtam az emberemnek, hogy ha túl közel kerül, akkor állítsa le. – És ráhagytad az „emberedre", hogy ő döntse el, mikor és hogyan? – Nyilvánvalóan elvetette a sulykot. Igazad van. – Rohadtul úgy van, mert igazam van. És egyáltalán azt tudod, miért ment a bíróságra? – Nem. Az emberem nem mehetett be oda utána. Mert... akkor fölismerték volna. A másik sötét szemét forgatta. – Ó, hogy az isten verjen meg! Egy olyan barmot béreltél fel, akire kibaszott körözés van kiadva, és kint lóg a fényképe a bíróság falán? Atyaúristen! Ebben a városban mennyi elcseszett ember lakik! Mondtam neked, hogy majd én elintézem Bailey–t. Előretolta az állát, nem szerette volna, ha őt is az el–cseszettek közé sorolják. – Már majdnem egy hete nálad van. Azt mondtad, két napon belül meglesz az a rohadt kulcs. Ha elintézted volna a saját részedet, akkor most ez a mostohatestvér el sem kezdett volna kutakodni, mert akkor én is elintéztem volna a saját dolgomat, és Bailey Crightont már rég megtalálták volna egy kukában valahol Savannah–n kívül. A férfi sötét szeme vészjóslón villant fel. – Amit te tettél, azt valaki nagyon megszívhatja, és az biztos, hogy nem én leszek az. A francba! Ha már muszáj volt egy sittest felbérelned, miért nem egy értelmesebbet választottál? Fényes nappal a városközpontban cserbenhagyásos gázolás? Az embered több mint hülye. Kolonc. Szabadulj meg tőle! – Hogyan? – Ez nem érdekel. Szabadulj meg tőle, és kész. És ne cseszd el! Utána derítsd ki, Alex Fallon miért járt ma a bíróságon. Még csak az hiányzik, hogy nekiálljon bírósági jegyzőkönyveket előásni. – Azokban nem fog találni semmit. – Ja, aha, és azt is el kellett volna hinnie, hogy a mostohatestvére csak egy drogos, aki lelépett a városiból... de ezt sem kajálta meg, ugye? Inkább ne reménykedj abban, hogy nem talál semmit. S mivel ő maga sem volt benne biztos, Alex Fallon mit találna, a másik figyelmét inkább a még nagyobb baklövés felé irányította. – És hogyan fogod Bailey Crightont elintézni? A férfi kobramosolyától még a hátán is felállt a szőr. – Bailey visszament a cuccra. Ez tulajdonképpen meg is lepte. Bailey már öt éve tiszta volt. – Önszántából? A férfi alattomos mosolya még szélesebbre húzódott. – Abban mi lett volna szórakoztató? Holnapra már a második adagért fog könyörögni, mint a régi szép időkben. Mindent szépen elmond, amit csak tudni akarok. De nem Bailey meg a testvére miatt hívtalak. Tudni akarom, mi a szar folyik azokkal a halott nőkkel.

Csak pislogott. – Azt hittem... – Azt hitted, én voltam? Baszd meg. Te idiótább vagy, mint gondoltam. Fülig vörösödött. – Hát nem én voltam, és nem is a többiek. – És ebben miért is vagy olyan biztos? – Bluto nem elég tökös gyerek ahhoz, hogy bárkit is megöljön, Igor pedig csak egy nyavalygó barom. Habzik a szája, felhívja Blutót, meg minden órában találkozik vele a parkban a fél város szeme láttára. Ez a hülye az egészet el fogja szúrni, és minden kiderül. – Ezt előbb kellett volna elmondanod – mondta csöndesen, de gúnyosan. Összeugrott a gyomra, amikor rádöbbent, hogy pontosan mit is tett. – Várj csak egy percet. A férfi sötét szemében gonosz vidámság bujkált. – Már nyakig benne vagy. Cukorborsó. Már nem hátrálhatsz meg. Ez igaz. Már nyakig benne volt. Megnyalta a szája szélét. – Ne nevezz így! – A te ötleted volt a becenév. Nem az én hibám, hogy neked nem tetszik a sajátod. – A gúnyos mosoly eltűnt. – Te ostoba! Egy becenév miatt rinyálsz, miközben azt se tudod, ki végzett ezekkel a nőkkel? Azt gondolod, hogy Igor miatt az egész kiderülhet? Azt gondolod, hogy Alex Fallon kérdései veszélyesek lehetnek? Ezek mind semmik ahhoz képest, amit ezek a gyilkosságok okozhatnak nekünk. A sajtó már fölvetette az összefüggést. Az esti hírek tele voltak a Tremaine lány fényképével. Mit tudsz? A szája egészen kiszáradt. – Először azt hittem, csak valaki lemásolta azt a gyilkosságot. Talán valami elmebeteg, aki olvasott róla valamelyik cikkben, amelyik arról szólt, mi történt Simonnal odafent. – Nem érdekel, mit hittél. Azt kérdeztem, mit tudsz? – Claudia Silva a második áldozat. A lábujjára egy kulcs volt kötözve. Megmerevedett. Gyufa fénye villant, majd cigarettafüst gomolygott elő a Jaguarból. – És Daniel megtalálta már Simon kulcsát? Simon kulcsa... Ezzel zsarolja őket még a sírból is. Ez alkalommal az igazi sírjából. Daniel legalább ezt elintézte helyettük. – Ha megtalálta, akkor sem mondott semmit. – Nem is neked fogja megmondani. Hazalátogatott már? – A temetés óta nem. – És átkutattad a házat? – A régi Vartanian–házat tízszer is átkutattam. – Akkor kutasd át tizenegyedszerre is. – Kulcs nélkül is ki tudja nyitni a széfet... – Naná, de lehet, hogy nem is tud a széfről. Abban a pillanatban, hogy talál egy kulcsot, elkezdi keresni a széfet. Ha még nem tette meg... Ez a seggfej, aki a nőket legyilkolászta, tud a kulcsról. És azt akarja, hogy a zsaruk is tudjanak róla. Szóval gondoskodj róla, hogy Daniel ne találja meg Simon kulcsát. – Még nem volt a bankban. Ezt tudom. De találkozgat azzal a Fallonnal. A fél város látta őket tegnap este, ahogy a csaj verandáján egymás szájába másztak. Ismét megjelent a kobramosoly. – Ezzel te is elboldogulsz. Miután elintézted Igort. Megfagyott ereiben a vér.

– Nem ölöm meg Rhett Portert. – Igor valódi nevét használta, hátha a beszélgetés ésszerű irányba terelődik megint. De hiába igyekezett, mert a kobramosoly még szélesebb lett. – De bizony, hogy megölöd. Cukorborsó. – Az ablak föltekeredett, és a Jaguar elhajtott. Ő pedig csak ült, és bámult maga elé. Tudta, hogy meg fogja tenni, pontosan ügy, ahogy legutóbb, amikor utasították, hogy gyilkoljon. Azért, mert nyakig benne van. Meg kell ölnie Rhett Portért. Próbálta háborgó gyomrát lecsillapítani. Hiszen mit számit, hogy eggyel több vagy kevesebb? ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, DÉLUTÁN 15.25 – És a szociális munkás fölveszi nekem – fejezte be Alex. Daniel asztala előtt ült egy széken, és Danielről Chase Whartonra lesett. A férfi tartásából látszott, hogy feszült, de arca semmit nem árult el. Szeme sarkából Ed Randall felé nézett, aki olyan tekintettel figyelte, mintha legalábbis valami kiállítási tárgy lett volna. Chase Danielhez fordult. – Hívd fel Papadopoulost! Gondoskodj arról, hogy a felvételt körültekintően készítsék el, hogy a háttérzajokat ki tudjuk szűrni. – Ki az a Papadopoulos? – kérdezte Alex kezét tördelve. Az, hogy még csak föl sem vetették, hogy tényleg Bailey–től jött a hívás, rendkívül idegessé tette. – Luke – mondta Daniel. – Már találkoztál vele. Ő hozta haza a kocsidat. – Ha már itt tartunk – jegyezte meg Alex, és majdnem hátrabökök, mert Daniel szeme figyelmeztetőn villant fel –, szültségem van a kulcsokra, Daniel. Nem maradhatok itt egész nap. Beszélnem kell Hope óvodájával. Újabb fura dolgokat művel, és nem értjük. És valamikor át is kell kutatnom Bailey házát. Ha Loomis nem megy, akkor nekem kell. Chase Ed felé fordult. – Küldj ki egy csapatot Bailey Crighton házához! Kutassatok át mindent! Alex csatlakozhat hozzájuk, ha úgy gondolja. Alex ölébe ejtett keze megmerevedett, hirtelen nem kapott levegőt, és a sikoltozás újra elkezdődött. De most hangosabban. Csak az egész napos feszültség miatt. Csöndet. Csöndet. Csöndet. Lehunyta a szemét, és koncentrált. Nőj már fel, Alex! Ez csak egy rohadt ház. Eltökélten pillantott fel Chase Whartonra. – Köszönöm. Megyek. – Összehívom a csapatot – szólalt meg Ed. – Velem szeretne jönni, Miss Fallon? Alex szeme Daniel komor tekintetével találkozott. A férfi megint fél, gondolta. – Igazság szerint a saját kocsimmal szeretnék menni, de nagyobb biztonságban érzem magam, ha maguk előtt haladva mehetek vissza Duttonba. Azt hiszem, ez Vartanian ügynök számára is megnyugtató megoldás lenne, nem? Alex látta, hogy Ed szája megrándul, de úgy döntött, igenis kedveli ezt az embert, még akkor is, ha ilyen furcsán bámul rá. – Felhívom, ha elkészültem – mondta a férfi, és becsukta maga mögött az ajtót. – Daniel mesélt a kislányról. Miféle fura dolgokat művel? – kérdezte Chase. – Valami dallamot játszik a régi szintetizátoron, amelyet a kibérelt házban találtunk. Egyikünk sem ismeri a dallamot. – Talán Anne nővér ismeri – gondolkodott el Daniel. – Este megkérdezhetjük, amikor visszamegyünk Hope–pal a szállóra. Alex szeme elkerekedett. – Azt hittem, hogy sok a dolgod. A férfi kissé bosszankodva nézett rá. – Talán vacsorára nem tudok maradni, de Hope–ot mindenképpen el kell vinnünk Anne nővérhez. Ha a gyerek látott valamit, akkor tudnunk kell. És ő a kapocs ehhez az egészhez. Az is lehet, hogy szemtanú.

– Egyetértek – szólalt meg Chase. – Miss Fallon, elrendeljük maguknak a rendőri védelmet. Ugyan nem huszonnégy órásat, mert arra egyszerűen nincs keret, de a járőrautó el–elhalad majd a ház előtt. Vész esetére megkapja az összes mobilunknak a számát. Egy percig se habozzon felhívni minket, ha úgy érzi, veszélyben vannak. – Természetesen. Köszönöm. – Felállt, és kinyújtotta a kezét. – Szabadna a kulcsaimat? Daniel előretolt állal vette elő a zsebéből a kulcsokat. – Hívj fel, és maradj Eddel! – Nem vagyok ostoba, Daniel. Vigyázni fogok. – Az ajtó felé fordult. – És a táskám? A férfi kék szeme összeszűkült. – Ne kísértsd a szerencsédet, Alex! – De utánam hozod? – Persze, majd később – morogta. – És Riley–t? A férfi szája egyik oldalt mosolyra húzódott. – És Riley–t is. Alex rámosolygott. – Köszönöm. – Kikísérlek. Erre. – Behúzta egy kis sötét átjáróba, ujjával fölemelte Alex állát, és az arcát vizslatta. – Az előbb sírtál. Tényleg jól vagy? Alex arca fellángolt, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne meneküljön a férfi fürkésző tekintete elől. – Volt pár nehéz pillanatom, amikor a szociális munkással beszélgettem. Tudod, berobbant az adrenalin, és nem tudtam tisztán gondolkodni. De már jól vagyok. Tényleg. Daniel a hüvelykujjával megsimította Alex alsó ajkát. És a szája máris befedte az övét. Végtelen nyugalom áradt el Alexen, de szíve hevesen vert. A férfi épp csak annyira emelte fel a fejét, hogy Alex levegőhöz jusson. – Legalább van itt valahol egy kamera? – kérdezte Alex, s a száján érezte, hogy a férfi ajka mosolyra húzódik. – Valószínűleg. Úgyhogy mutassunk nekik valamit, amiről beszélhetnek. – Alex abban a pillanatban, amikor a férfi vadabbul és forróbban kezdte csókolni, elfeledkezett a kameráról, sőt még a lélegzetvételről is. Daniel hirtelen elhúzódott, és nagyot nyelt. – Most már biztosan indulnod kell. Alex bizonytalanul bólintott. – Biztosan. Majd később találkozunk. – Megfordult, majd hátratántorodott. – Aúú! – A koponyáját dörzsölte, és a férfi ruhaujjára pillantott. – Ez fájt. Daniel lehuzigálta a hajszálakat a gombjáról, és megcsókolta Alex feje búbját. – Majdnem elüti az autó, erre egypár kitépett hajszál miatt panaszkodik. Alex kuncogott. – Akkor este találkozunk. De hívj fel, ha nem érsz rá. Chase még mindig az irodájában volt, amikor Daniel visszament. Lehuppant a saját székébe, pontosan tudta, hogy Chase méregeti. – Gyerünk, mondjad,.. – Mit mondjak? – kérdezte Chase tettetett ártatlansággal. – Nyakig benne vagyok, érzelmileg érintett lettem, túl gyorsan haladok... válassz bátran. – Hogy a magánéletedben milyen gyorsan haladsz, az a te dolgod, Daniel. Azt mondják, ha az embert eltalálja, akkor nem sok mindent lehet ellene tenni. Szóval mennyire vagy nyakig benne?

– Fogalmam sincs. Egyelőre azt akarom, hogy életben maradjon. – Szégyenkezve a hajminta mellé helyezte Alex hajszálak. – A francba. Szinte teljesen ugyanolyan. Chase átült Daniel mellé. – Mit mondtál neki? Daniel a homlokát ráncolva nézett Chase–re. – Semmit. Chase szeme elkerekedett, – Csak úgy kitépted? – Nem éppen. Egy kicsit agyafúrtabb voltam. – De ha Alex rájön, az jobban fog neki fájni, mint a kitépett haj helye. De ráér majd akkor gondolkodni ezen, ha odaértek. Chase idegesen vont vállat. – Majd megoldod, hogyan mondod meg neki az igazat, amikor muszáj. Egyelőre azonban, ahogy mondtad, tegyünk meg mindent, hogy életben maradjon, míg meg nem találjuk ezt a fickót, aki már két nőt megölt, és minden részletében lemásolt egy tizenhárom évvel ezelőtti bűncselekményt. Tudni akarom, miért pont most. Talán azért, mert Dutton az utóbbi héten akkora sajtóvisszhangot kapott? Viszlát a pokolban, Simon. Daniel az alsó ajkát harapdálta, és tudta, muszáj elmondania az igazat. – Simonhoz van köze. Chase szeme összeszűkült. – Ugye, nem fog tetszeni, amit hallani fogok? – Nem. De új nézőpontba helyezheti a dolgokat. – Elmesélt mindent a levélről, amit Bailey bátyja írt, és a tábori lelkész látogatásáról is. Viszlát a pokolban, Simon. Chase a szemöldökét ráncolta. – Mióta tudsz te erről, Daniel? Tíz éve... Nem, ez nem igaz. Talán azoknak a képeknek semmi közült a gyilkosságokhoz, sem a tizenhárom évvel ezelőttihez, sem a mostaniakhoz. Magadat csapod be. – Tegnap este óta – válaszolta. – Azt nem tudom, Simon és Wade hogyan kapcsolódik ehhez a két gyilkossághoz. Mondd el neki! De amint elmondja, elveszik tőle az ügyet. Ezt nem akarta megkockáztatni, ezért csak azt a tényt mondta el, amiben abszolút biztos volt. – Azt viszont tudom, hogy nem Simon ölte meg Janetet és Claudiát. És nem ő rabolta el Bailey–t, s nem ő próbálta megölni Alexet. Chase nagyot fújt. – A rohadt életbe! Kapsz némi kötelet, hogy belekapaszkodhass. De ne akaszd fel magad. Határozottan megkönnyebbült. – Elmegyek Barnesékhoz. A parkoló fiú azt mondta, este látta, hogy Claudia Mercedesé elhajt, de nem jött vissza. Az is lehet, hogy a parkolóházban lesett rá. – És mi a helyzet Janet Bowie kocsijával? – Eddig nem találtuk meg a körözés ellenére sem. Leigh ellenőrizte Janet hitelkártyáját, és megtalálta azt a céget, ahol a kisbuszt bérelte, hogy csütörtökön elvigye a gyerekeket a Fun–N–Sunba. Negyed nyolckor adta le a gyerekeket a sulinál, és nyolc óra hat perckor hívta fel a barátját. – Ezek szerint van egy ötvenperces intervallum, amikor a gyilkos elrabolhatta. Hol lehetett akkor? Daniel átlapozta a faxokat, amelyeket Leigh hagyott az asztalán, míg ők a sajtótájékoztatón voltak. – Van itt valami a mobilcégtől. Megkértem őket, hogy tájolják be, hol lehetett Janet, amikor felhívta Lamart. Úgy másfél kilométerre az autókölcsönzőtől egy parkolóból hívta, ami nagyjából félórára van kocsival az iskolától.

– Akkor csak húsz perc maradt az emberrablásra. Szóval hol és mikor? És hol van a kisbusz? A gyilkosunk otthagyta valahol? Esetleg elrejtette? – És hol van Janet kocsija? – merengett Daniel. –Vajon otthagyta az autókölcsönzőnél, amikor elhozta a kisbuszt? Vagy valaki más vitte vissza a buszt? Felhívom őket, és rákérdezek. Chase felállt és kinyújtózkodott. – Iszom egy kis kávét. Te is kérsz? – Aha, Köszi. Alig egy órát aludtam. – Daniel kikereste a kölcsönző számát, beszélt az igazgatóval, és épp letette a kagylót, amikor Chase vissza is tért a kávéval és két zacskó sütivel, amit az automatából vett. – Zabkekszet vagy csokis kekszet? – kérdezte. – Inkább a csokisat – Daniel elkapta a zacskót, és bánatos arccal feltépte. – Tele a hűtőm Luke mamájának főztjével, de mindig elfelejtem magammal hozni. – Esetleg ellophatnánk Luke ebédjét... – Már megette. Szóval. Janet a Z–4–est csütörtök reggel az autókölcsönző előtt hagyta, de amikor péntek reggel befutott a csapat, a kocsinak már hűk helye volt. A parkolóban viszont van biztonsági kamera. Beugrom, és elkérem a csütörtök este és péntek reggel között készült felvételeket. – Ott is nézz körül, ahol a mobilcég jelzése szerint a hívás kiment. Talán szerencsénk lesz, és ott is van térfigyelő kamera, ahol elkapta. – Jó. – Elgondolkodva rágcsálta a sutit. – Janet felhívja a barátját, valószínűleg kényszerítették rá. Ma pedig Bailey telefonál, hogy elment a városból, és magára hagyta a lányát. – Alex tudná azonosítani Bailey hangját, ha megkaptuk a felvételt a szociális gondozótól? – Már öt éve nem beszélt Bailey–vel, ezért kétlem. Megkérdezem a szalonban, ahol Bailey dolgozott. Ők biztosan jobban ismerik a hangját. – Nem túl biztató Bailey–re nézve – jegyezte meg Chase. – Már öt napja, hogy eltűnt. – Tudom. De ő a kapocs. Remélhetőleg Ed talál valamit a házában. Felhívtam a tábori lelkészt, aki tegnap ott járt, de nem hívott vissza. – Semmit nem fogsz kiszedni a lelkészből, te is tudod. Inkább a kislányból próbáljatok kiszedni valamit. Vigyétek el Mary McCradyhez. Ha ez a gyerek látott valamit, akkor minél előbb kicsikarjuk belőle, annál jobb. Daniel összerezzent. Mary a pszichológusuk. – Chase, a kislány nem egy élettelen tárgy... Chase a szemét forgatta. – Te is tudod, hogy értettem. Te majd finoman beadod Miss Fallonnak, de én holnap reggel ott akarom látni a gyereket Mary rendelőjében. – Az ajtóhoz ment, majd zavartan fordult vissza. – Amikor meghallottam, hogy mi történt ott fent Philadelphiában, azt hittem, bármi űzött is téged, amióta csak ismerlek, az végre halott. De nem az, ugye? Daniel lassan megrázta a fejét. – Nem. – Annyira elég lesz a kötél, hogy legalább lekötözd a kísérteteidet? Daniel akaratlanul is elnevette magát. – Ha nem sikerül, akkor felakasztom magam... Chase nem mosolygott. – Nem hagyom, hogy felakaszd magad. Nem tudom, mit gondolsz, mit kell bebizonyítanod, de jó ügynök vagy, és nem hagyom, hogy feláldozd a karrieredet. – Kilépett az ajtón, és magára hagyta Danielt a kupac papírral és Alex Fallon hajszálaival. Munkára fel, Vartanian. A kísérteteid nekilendültek.

TIZEDIK FETEZET

JANUÁR 30–A, KEDD, DÉLUTÁN 15.45 – Bailey – hallotta Beardsley hangját elmosódva. – Bailey, itt vagy? A nő kinyitotta a szemét, majd visszacsukta, amikor a szoba forogni kezdett vele. – Itt vagyok. –Jól vagy? Bailey felzokogott. – Nem. – Mit tett veled? – Injekció... – mondta, de foga akarata ellenére is vacogott. Olyan erősen remegett, hogy úgy érezte, a csontjai át fogják ütni a bőrét. – Heroin. Csönd, majd egy halk „szent isten" következett. Ezek szerint tudja, gondolta Bailey. – Annyit küzdöttem... hogy leszokjak... – Tudom. Wade mondta. Kiszabadulsz innen, és megint leállsz. Nem, gondolta Bailey. Túl fáradt vagyok, hogy még egyszer végigmenjek ezen. – Bailey... – hallotta Beardsley sürgető suttogását. – Itt vagy még? Muszáj, hogy tudj rám figyelni. Lehet, hogy találtam kiutat. Érted? – Igen. – De úgyis tudja, hogy fölösleges. Sosem jutok ki innen. Öt éven át minden egyes napon megküzdött a démonokkal. Etess, etess! Csak kóstold meg, és beindulsz. De ellenállt. Hope-ért. Önmagáért. És az az alak egyetlen tűszúrással mindent tönkretett. JANUÁR 30–A, KEDD, DÉLUTÁN 15.45 Az asztalán megcsörrent a telefon. Ügyet sem vetett rá, csak bámulta az újabb levelet. Természetesen engem hív. Ez rosszabb, mint gondolta. A telefon elhallgatott, de azonnal elkezdett csipogni a mobilja. Dühösen kapta fel. – Mi az? – bődült el. – Mi a francot akarsz? – Megint kaptam egyet. A másik alig kap levegőt, retteg. – Tudom. – Százezret kérnek. Nincs annyim. Kölcsön kell adnod. A fénymásolt laphoz mellékeltek egy leírást is, hogyan helyezzék letétbe a pénzt. Ott szorongatta a kezében, mert első indulatában összegyűrte a lapot, amelyen ártatlannak látszó képek sorakoztak. Valójában azonban nagyon is visszataszító volt. – És még mit kaptál? – Egy lapot évkönyvből kivágott képekkel. Janet és Claudia évkönyvéből. Te is kaptál? – Ja. – A lapra az évkönyvb ől kivágott fényképeket ragasztották fel, mégpedig ábécésorrendben. Összesen tíz lány. Janet és Claudia kiikszelve. – Kate képe is itt van – mondta rekedten. Az én kis húgom. – Tudom. Most mit csináljak? Most mit csináljak? Ez a kérdés mindent elmondott Rhett Porterről. Az isten szerelmére, Kate képe is ott van a lapon, és Rhett csak maga miatt aggódik. Önző, nyavalygós kis köcsög. – És mást is kaptál? – Nem. Miért? – Rhett hangja egy oktávval megemelkedett a pániktól. – Te még mit kaptál? Mintha Kate képe nem lenne elég. – Semmit – de hangjából kiérződött az aggodalom.

– A francba, áruld már el! – Rhett már sírt. – Soha többet ne hívj! – Lecsukta a telefont, de az rögtön csipogni kezdett. Lekapcsolta, majd teljes erőből a falhoz vágta. Az asztalfiókból egy régi hamutartót vett elő. Már senki nem dohányozhatott az irodájában, de a hamutartót a fiától kapta apák napjára. Ezt a kincset, az ötéves ujjak formálta esetlen hamutartót sosem dobná el. A családja a mindene. Meg kell őket védenie – mindenáron. Soha nem tudhatják meg. Gyáva vagy. Mondanod kell valamit. Figyelmeztetned kell ezeket a nőket. De nem fogja. Mert ha figyelmezteti őket, akkor el kell mondania, honnan tudja, és arra nem hajlandó. Fölkattintotta az öngyújtóját, és a fénymásolat sarkához tartotta a lángot. Lassan égett, először felkunkorodott, majd eltűnt a húga képe, amit a küldő figyelmesen bekarikázott neki. Kate ugyanabban az évben végzett, mint Janet Bowie és Claudia Silva Barnes. A fenyegetés egyértelmű. Fizess, különben Kate lesz a következő. Utolsónak a tizenegyedik kép égett el, ami ezek szerint csak az ő lapján volt. Figyelte, ahogy Rhett Porter arca elfeketedik, majd hamuvá omlik. Rhett. Te kibaszott marha. Meghalsz, mert nem tudtad tartani a szádat. Amikor az egész fénymásolat elégett, beborította a hamut a kávéjába, amihez reggel Dia hozzá sem nyúlt. Felállt, és kisimította a nyakkendőjét. Én viszont értek a szóból. Gondosan összehajtogatta az utasításokat tartalmazó lapot, és becsúsztatta az irattárcájába. Ismer valakit, aki el tudja intézni a bankátutalást, és tartani tudja a száját. A hamutartóból egy zsebkendővel kitörölte a maradék hamut, majd óvatosan visszatette fia ajándékát a fiókba. Be kell érnie a bankba. DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, 17.45 Ó, istenem. Alex. Daniel szíve hevesen kezdett verni, amikor bekanyarodott Bailey Crightonék utcájába. Villogó szirénájú mentőautó állt a járda szélén. Odarohant a mentőautóhoz. Alex odabent ült, egészen a mélyén, feje a térde között. Erőt vett magán, hogy a hangja nyugodt legyen, habár a szíve a torkában dobogott. – Szia. Alex fölnézett. Rettenetesen sápadt. – Csak egy ház – sziszegte. – Miért nem tudok túljutni rajta? – Mi történt? A mentőorvos jelent meg a túlsó oldalon. – Csak mezei pánikroham – mondta leereszkedőn. Alex felkapta a fejét, és csak bámulta a férfit. De egy szót sem szólt, és a mentő sem kért elnézést. Daniel átölelte Alexet. – Pontosan mi történt? – suttogta, és leolvasta a férfi nevét a kitűzőjéről. P. Bledsoe. Homályosan emlékezett a családra. Alex nekidőlt. – Megpróbáltam bemenni. El is jutottam a verandáig, de rosszul lettem. Bledsoe vállat vont. – Megnéztük. Enyhén megemelkedett a vérnyomása, de semmi komoly. Az is lehet, hogy csak egy marék nyugtatóra van szültsége – mondta gunyorosan, és Daniel csak akkor értette meg, mit is hallott pontosan, amikor Alex megmerevedett. Szemétláda. Daniel felállt, szinte nem is látott a dühtől. – Mit mondott? Alex megfogta az öltönye szélét.

– Daniel, kérlek! Hangjában azonban szégyenkezés bujkált, amitől Daniel végleg bedühödött. –Nem. Ez elfogadhatatlan. Bledsoe ártatlanul pislogott. – Csak arra akartam célozni, hogy Miss Tremaine–nek meg kell nyugodnia. Daniel szeme résnyire szűkült. – A nagy francokat célzott arra. Készüljön fel arra, hogy minimum ötven űrlapot kell majd kitöltenie, mert a fölöttese biztosan kíváncsi lesz a történtekre. Bledsoe fülig vörösödött. – Komolyan nem akartam megbántani. – Majd a főnökének megmagyarázza. – Daniel fölemelte Alex állát. – Tudsz járni? Alex elnézett oldalra. – Igen. – Akkor menjünk! Átülhetsz a kocsimba. Alex egy szót sem szólt, míg mentek az autó felé. Daniel kinyitotta neki az első ajtót, de Alex elhúzódott, amikor be akarta segíteni. – Semmit nem kellett volna mondanod. Nincs szültségem még több ellenségre ebben a városban. – Senkinek nincs joga így beszélni veled, Alex. A nő szája megremegett. – Azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, nem elég megalázó már az is, hogy képtelen vagyok bemenni abba a házba? – Hűvös a hangja... – De amire célzott, az igaz. Tényleg lenyeltem egy üvegnyi nyugtatót, és majdnem kinyírtam saját magam. – Nem ez a lényeg. – Persze hogy nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy szültségem van a városban lakókra egészen addig, míg ki nem derítem, mi történt Bailey–vel. Hosszú távon meg nem érdekel. Nem tervezem, hogy itt lakjam. Daniel összerezzent, most először jutott el a tudatáig, hogy Alex egyszer vissza fog térni a saját életéhez, amit olyan váratlanul hátra kellett hagynia. – Ne haragudj! Így még nem gondoltam át. Alex válla lehanyatlott, a hűvös álarc lehullott róla. – Te ne haragudj. Csak segíteni akartál. Felejtsük el az egészet. – Lehajolt, hogy beszálljon a kocsiba, és az arca azonnal felderült. – Riley! Riley ült a kormánynál, éberen, szimatolgatva. – Szereti ezt a kocsit – mondta Daniel. – Látom... Szia, Riley. – Megvakarta a kutya fülét, és a vezetőülés ablakán nézett ki Bailey házára. – Egy felnőtt nőnek nem lenne szabad félnie egy háztól. – Szeretnéd megint megpróbálni? – kérdezte Daniel. – Igen. – Kihátrált a kocsiból, Riley pedig rálépett a sebváltóra, és elindult utána az anyósülésen keresztül. Alex arca ismét elkomorult. – Ne hagyd, hogy elrohanjak! Vigyél be! – Ed nem örülne neki, ha összehánynád a bünteti helyszínét – figyelmeztette kedvesen, majd belekarolt, és becsapta az ajtót Riley orra előtt. Alex zavartan kuncogott. – Ha elkezdek zöldülni, akkor futás! – De a kuncogás azonnal eltűnt, amikor a ház közelébe értek. Alex léptei lelassultak, egész testében remegni kezdett. Ez igazi fizikai reakció, döbbent rá Daniel. – PTSD – mormogta maga elé. Akut stressz reakció... Az összes tünetét mutatja. – Erre magamtól is rájöttem – suttogta Alex. – Ne hagyd, hogy elfussak! Ígérd meg!

– Megígérem. Itt leszek a hátad mögött. – Finoman feljebb tolta a veranda lépcsőjén. – Eddig az előbb is eljutottam – mondta a foga között. Most már ijesztően sápadt volt. – De akkor nem voltam veled – mondta Daniel. Alex nekitámaszkodott a nyitott ajtónak, mire Daniel gyöngéden, de határozottan betolta. Alex megbotlott, a férfi azonban megtartotta. Egész teste remegett, és Daniel hallotta, hogy magában beszél. – Csöndet. Csöndet. – A sikoltozások? – kérdezte, mire Alex bólintott. A férfi átnézett Alex válla fölött. A n ő szorosan keresztbe fonta a karját maga előtt, arca merev, szeme szorosan lehunyva. Ajka mozgott, ahogy némán ismételgette: csöndet, csöndet. Daniel átölelte a derekát, és magához vonta. – Ügyes vagy. Már bent vagy a nappaliban, Alex. A nő csak biccentet, de szemét nem nyitotta ki. – Mondd el, mi van idebent. Daniel kifújta a levegőt. – Nos, rendetlenség van. A földön szemét. – Érzem a szagát. – A földön egy régi matrac. Nincs rajta lepedő. A matrac foltos. – Vérfoltos? – kérdezte összeszorított foggal. – Nem, valószínűleg izzadság. – Alex még mindig remegett, de már nem olyan erősen. Daniel az álla alá húzta Alexet. Tökéletesen odaillett. – Egy régi, felpúposodott kép lóg a falon. Homokdűnés strandot ábrázol. Kifakult és régi. Alex percről percre engedett le. – Azelőtt nem volt itt. – Kinyitotta a szemét, és mély levegőt vett. – Átfestették a falakat. – Hangjában megkönnyebbülés csengett, és Daniel azon töprengett, vajon milyen lehet ez a ház a nő álmaiban. Ebben a szobában talált rá halott édesanyjára. Daniel az évek során nem egy olyan halottat látott, aki főbe lőtte magát. Legalább az egyik falat be kellett hogy terítse a vér és az agyvelődarabok, csontszilánkok. Milyen rettenetes emlékekkel kellett Alexnek éveken át együtt élnie! – A szőnyeg kék – mondta Daniel. – Régen barna volt. – Alex megfordult és körbenézett. – Minden megváltozott. – Tizenhárom év telt el, Alex. Nyilvánvaló, hogy rendbe tették. Kifestették. Senki nem hagyta volna úgy a házat, ahogy az emlékeidben él. Alex keserűen fölnevetett. – Tudom. Hisz tudhattam volna... – Pszt! – Daniel megcsókolta Alex feje tetejét. –Ügyes vagy. Alex bólintott, és nagyot nyelt. – Köszönöm. Nahát, a zsaruknak igazuk volt. Ez egy disznóól. – Lábujjával megbökte a matracot. – Bailey, mit műveltél? – Velem jössz megkeresni Edet? Alex azonnal biccentett. – Igen – bukott ki belőle – Csak ne… Csak ne hagyj egyedül. – Nem hagylak egyedül, Alex. Láttál már régi burleszket? Mi is úgy fogunk menni. Alex fölnevetett, de a nevetésbe fájdalom vegyült. – Ez nevetséges, Daniel. Daniel elindult, s szorosan magához ölelte Alexet. – Ed! – kiáltotta.

A hátsó ajtó becsapódott, és Ed lépett be a konyhán keresztül. Komor arckifejezése meglepettre váltott, amikor meglátta Alexet. – A mentők azt mondták, már jól van. – Te hívtad ki őket? – kérdezte Daniel. – Igen. Olyan fehér volt, akár a fal, és a pulzusa az egekbe szökött. – Köszönöm, Randall ügynök – szólalt meg Alex, és Daniel kihallotta hangjából, hogy zavarba jött. – Már jól vagyok. – Ennek szívből örülök. – Ed Danielre pillantott, szemében vidámság bujkált. – Felajánlottam, hogy belém karolhat, de visszautasított. Daniel csak a szemével üzente, hogy erre még csak gondolni se merjen, mire Ed inkább elfojtotta kezdődő mosolyát, majd elkomorodott, kezét csípőre tette, és körbenézett. – Ezt valaki szándékosan rendezte el így – jelentette ki, s Daniel álla alatt Alex felkapta a fejét. – Hogyan? – kérdezte. – Bizony, kisasszony. Valaki azt akarta, hogy a ház szemétdomb legyen. A sz őnyeg piszkos, de a mocsok nincs beletaposva. A szőnyeg szálainak az alja tiszta... valaki nemrég porszívózott, és látszik, hogy gyakran takarítottak. És a mindent belepő por? Már vettünk mintákat, és a labor meg is fogja vizsgálni, de a fejemet lennem rá, hogy mind ugyanaz az összetétel. Hamu és por keverékének nézem. A vécé olyan tiszta, hogy inni lehetne belőle – szája felfelé kunkorodott. – Nem minta ajánlanám, ugyebár... – A szociális munkás azt mondta, hogy Hope–ot az egyik szekrényben találták – jegyezte meg Alex. – Abban. – Majd megnézzük. Daniel elég jól ismerte ahhoz Edet, hogy tudja, még tartogat valamit. – Mit találtatok? Karjai közt Alex teste megmerevedett. – Mondja meg, kérem! – Kint az erdőben, a ház mögött, valakik dulakodtak. Vért találtunk. – Mennyi vért? – kérdezte Alex szinte suttogva. – Nagyon sokat. Valaki falevelekkel letakargatta, de azt az éjjel szétfújta a szél. Egy csomó véres levelet találtunk. Sajnos ezt kell mondanom. Alex tétován bólintott. Megint remegett. – Értem. Daniel magához szorította. – Itt bent a házban is találtatok vért, Ed? – Eddig nem, de még csak nemrég kezdtünk neki. Miért? – Mert Hope csak piros zsírkrétával hajlandó színezni – válaszolt Alex helyette. – Ha egész végig a szekrényben volt, akkor nem láthatta a vért. – Ezek szerint vagy az ablakból nézte, vagy ő is odakint volt – fejezte be Daniel a gondolatsort. – Utánanézünk – ígérte Ed. Daniel megbökte Alexet. – Gyere, Alex! Menjünk ki! Már eleget láttál. Alex felszegte a fejét. – Még nem. Fölmehetek az emeletre, Randall ügynök? – Ha nem nyúl semmihez. Alex azonban nem mozdult. Daniel előrehajolt, és valamit belesúgott a fülébe. – Menjünk burleszk módra, vagy inkább a vállamon vigyelek fel, mint az ősemberek?

Alex lehunyta a szemét, és ökölbe szorította bekötözött kezeit. – Muszáj végigcsinálnom, Daniel. – A hangja azonban remegett. Már túl volt a hűvös összeszedettségen, túl a rettegésen. Daniel nem feltétlenül értett vele egyet, hogy ez jó ötlet lenne. Már most látta, hogy a lány arca kezd megváltozni. Sápadt volt, homloka verejtékezett. Ennek ellenére bátorítón megszorította. – Ha így gondolod, akkor veled megyek. Alex elindult, de a lépcsőnél megtorpant. Egész testében remegett, felületesen és szaporán vette a levegőt. Megmarkolta a lépcsőkorlátot, ujjai szinte karomként fogták körül a fát. – Csak egy rohadt ház – suttogta, és felhúzta magát az első két lépcsőfokon, majd ismét megállt. Daniel maga felé fordította az arcát. A szeme üveges és riadt. – Képtelen vagyok rá – nyögte. – Akkor ne menj fel – súgta Daniel. – De muszáj. – Miért? – Nem tudom. De muszáj. – Lehunyta a szemét, és összerezzent, mintha fájdalom érte volna. – Nagyon hangos – mondta, akár egy kisgyerek. – Mit mondanak? – kérdezte Daniel, mire Alex szeme felpattant. – Tessék? – Mit mondanak, amikor elkezdődik a sikoltozás? – Női hang, azt mondta, nem. Gyűlöllek. Gyűlöllek. Bárcsak meghalnál! – Könnyek gördültek végig az arcán. Daniel hüvelykujjával letörölte a könnyek. – És ki az a nő? Alex most már némán zokogott. – Az anyukám. Az anyukám. Daniel maga felé fordította és átölelte. A lány belekapaszkodott a férfi gallérjába, egész testét rázta a néma zokogás. Daniel visszahátrált a lépcsőn, és magával húzta Alexet. Amikor kiértek, a mentősök már pakoltak el, hogy mennek. Bledsoe egy pillantást vetett az összegörnyedt és botorkáló Alexre, és azonnal elindult feléjük. Daniel hűvösen végigmérte a férfit, mire Bledsoe megtorpant. – Mi történt? – kérdezte Bledsoe. – Ez nem egy mezei pánikroham – vetette oda Daniel. – Húzzon el az útból! Bledsoe hátrálni kezdett. – Elnézést. Nem gondoltam... – Nyilvánvaló volt, hogy nem gondolta. Azt mondtam, húzzon el. Az ijedt Bledsoe addigra már a járdaszegélyig hátrált. – De jól van? Alex még mindig Daniel karjai közt zokogott, a férfi szíve majd megszakadt. – Nincs, de rendbe jön. DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, 18.45 Egy karcsú, vörös hajú nő ült Alex verandáján, és a kezébe temette az arcát. Az ajtó tárva–nyitva. Daniel, amint kiszállt a kocsiból, azonnal meghallotta a hat hangból álló dallamot, amelyről Alex mesélt neki. Újra és újra elölről kezdődött. A vörös hajú nő felkapta a fejét, s Daniel látta, már a kiborulás szélén lehet. Aztán a nő megpillantotta Alexet, felállt, és csak nézte meredten a lányt.

– Szent isten! Mi történt? – Már jobban van – mondta Daniel. Átment a kocsi túloldalára, és kisegítette Alexet. – Gyere, Riley! – A kutya lustán huppant a járdára. Alex összerezzent a zene hallatán. – Még mindig ezt játssza? A vörös hajú bólintott. – Igen. – És miért nem húzta ki a konnektorból a szintetizátort? – kérdezte Daniel, mire a nő olyan dühös pillantást lövellt feléje, hogy kis híján hátrálni kezdett. – Elnézést... – Megpróbáltam kihúzni – csikorogta a nő. – De akkor sikoltozni kezdett. Hangosan! – Kétségbeesetten nézett Alexre. – Valaki rám hívta a rendőrséget. – Ugye, csak viccelsz? – kérdezte Alex. – És ki jött ki? – Valami helyettes, Cowell. Azt mondta, hogy kénytelen lesz felhívni a szociális gondozót, ha Hope nem hagyja abba a sikoltozást, mert panaszt tettek a szomszédok. Inkább visszadugtam a szintetizátort. Hagyom, míg ki nem találunk valamit. Alex, lehet, hogy nyugtatót kell neki adatni. Alex válla lehanyatlott. – A fenébe, Daniel. Ő az unokatestvérem, dr. Meredith Fallon. Meredith, ő Daniel Vartanian ügynök. – Majd a lába mellé nézett. – Ez pedig Riley. Meredith biccentett. – Erre magamtól is rájöttem. Gyere be, Alex! Rettenetesen nézel ki. Kérem, bocsássa meg az udvariatlanságomat, Vartanian ügynök. Cafatokban lógnak az idegeim. Nem tegeződhetnénk? – De igen, persze – bólintott Daniel. A férfinak a zene már ilyen rövid idő alatt is kezdett az idegeire menni. El nem tudta képzelni, milyen lehet ezt hallgatni órákon keresztül. Bement utánunk a házba, ahol egy szőke fürtös kislány ült a szintetizátor előtt, és egy ujjal pötyögte a dallamot újra és újra. Mintha észre sem vette volna őket. Alex álla megfeszült. – Ebből már elég. Rá kell vennünk, hogy beszéljen. – Alex a falhoz sétált, és kihúzta a hangszert. Amint abbamaradt a zene, Hope felkapta a fejét. Száját feltátotta, tüdejét teleszívta levegővel, de még mielőtt elkezdhetett volna sikoltozni, Alex ott termett előtte. – Ne! Ne sikoltozz! – Kezét a kislány vállára tette. – Nézz rám, Hope! Most. Hope megrökönyödve nézett Alexre. Meredith ott állt Daniel mellett, és kimerülten fújt egy nagyot. – Ne sikoltozz! – ismételte magának gúnyosan. –Nekem hogy a fenébe nem jutott az eszembe? – Pszt! – figyelmeztette Daniel. – Most jöttem a házatokból, Hope – mondta Alex. – Kicsim, tudom, hogy mit láttál. Tudom, hogy valaki bántotta az anyukádat. Meredith Danielre bámult. – Bement a házba? – Csak ajka mozgott, hang nem jött ki a száján. Daniel bólintott. Hope csak nézte Alexet elgyötört szemmel, de ahelyett hogy sikoltozott volna, könnyek csorogtak végig az arcocskáján. – Tudom, hogy meg vagy ijedve – folytatta Alex. – Én is. De Hope, az anyukád nagyon szeret. Tudod, hogy szeret. És önszántából sosem hagyott volna magadra. Daniel azon töprengett, Alex vajon kit is akar meggyőzni, magát vagy a gyereket. Gyűlöllek. Gyűlöllek. Bárcsak meghalnál! Akár tényleg ezt mondta az anyja, akár nem, Alex számára valóságos volt. Szörnyű lehet ilyen teherrel élni. Ezt ő is tudta.

Hope szeméből patakzottak a könnyek, a kislány csak ringatta magát a zongorapadon. Alex mellé ült, ölbe vette Hope–ot, és vele együtt ringatta magát. – Ssss. Itt vagyok. Meredith is itt van. Nem hagyunk magadra. Biztonságban vagy. Riley odaügetett, ahol Alex ringatta Hope–ot, és orrával megbökte a combját. Alex megfogta Hope ökölbe szorított kezét, kinyitotta az ujjait, majd Riley fejére helyezte. Riley hatalmasat sóhajtott, és az orrát Hope térdére ejtette. A kislány azonnal elkezdte Riley fejét paskolgatni. Meredith Fallon reszketve sóhajtott fel. – Remélem, nem úgy fogja a kutyát is paskolni, mint ahogy színezett meg zenélt. Mert akkor estére Riley kopasz lesz. – Majd hajerősítő kapszulát morzsolok a tápjába – suttogta Daniel. Meredith horkantva fölnevetett, ami inkább elfojtott szipogásnak hallatszott. – Szóval bement a házba. Daniel felsóhajtott. – Igen. – És te is vele mentél... – Igen. – Köszönöm. – Megköszörülte a torkát. – Alex, éhes vagyok, és muszáj kiszabadulnom ebből a házból. Reggel futás közben elmentem egy pizzéria mellett a posta szomszédságában. – A Presto pizzéria mellett? – kérdezte Daniel meglepetten. – Ismered? – kérdezte Meredith, mire a férfi bólintott. – Az ő pepperonis szeletein éltem gyerekkoromban. Nem tudtam, hogy még megvan. – Akkor oda megyünk. Alex, tegyél fel egy kis sminket! Vendéglőbe megyünk. Alex homlokát ráncolva emelte fel a fejét. – Nem hinném. Meg kell látogatnunk Anne nővért. – Majd vacsora után. Hope–nak is ki kell mozdulnia. Kesztyűs kézzel bántam vele, csak figyeltem. Te pedig áttörést értél el. Nem szeretném, ha visszasüllyedne. – Mindenképp muszáj valamit ennünk, Alex – jegyezte meg Daniel, amiért Meredith hálás pillantást vetett feléje. – Gyorsan végzünk, utána azonnal elmegyünk a szállóra. Különben is, ki tudja, ki jelenik meg, míg eszünk? Az ürge, aki el akart ütni, figyelt téged. Ha nem ugyanaz, mint aki Bailey–t elvitte, akkor tudhatja, hogy ki volt. Alex bólintott. – Igazad van. És nem csak Bailey–ről van szó. A többi nőről is. Ne haragudj, Daniel. Önző vagyok. Azt hiszem, most nem igazán tudok tisztán gondolkodni. – Semmi baj. Elég zűrös napod volt. – És mivel úgy látta, Alexnek szültsége van rá, odalépett hozzá, és átölelte. Alex a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és Daniel ekkor döbbent rá, hogy neki is szültsége volt erre. – Menj, öltözz át! – Lepillantott Hope–ra, aki még mindig Riley fejét simogatta. A kutya gyászos tekintettel nézett föl gazdájára, mire Daniel elnevette magát. – Siess, mert a végén Riley-nak parókára lesz szültsége. JANUÁR 30–A, KEDD, 19.00 Megmarkolta a kormányt, és a visszapillantó tükröt bámulta. Idegesen nyalta meg a szája szélét. Még mindig ott van. A kocsi azóta követi, hogy felhajtott az US–19–es útra. Rhett Porternek fogalma sem volt róla, hova is megy valójában. Csak annyit tudott, hogy el kell tűnnie. El kell tűnnöm. Megbélyegzett lett. Abban a pillanatban tudta, amikor a barátja olyan idegesen mondta azt, hogy semmit. A barátja. Ha! Szép kis barát az ilyen, amint a dolgok rázóssá válnak, képes eldobni őt, mint a rongyot.

Muszáj eltűnnie. Tud bizonyos dolgokat. Csupa olyan dolgot, amit bármelyik becsületes államügyész tudni szeretne. Fizetne érte. És meg is kéri az árát tanúvédelem címén. Eltűnik a semmi közepén, lerázza azt, aki követi. Felszívódik. Egyetlen pillanattal a zökkenés előtt hallotta meg, hogy háta mögött felbúg a motor. Megmarkolta a kormányt, de az kipattant a kezéből, amikor a kocsi lecsúszott az útról. Igyekezett visszaszerezni a jármű fölött az uralmat, de már túl későn. Szeme elől eltűnt az út. Az ablak mellett fák suhantak el. A fém megcsikordult a törzseken. Koponyáját beverte, mellkasában szétáradt a szúró fájdalom. Szédülni kezdett, ahogy a kocsi gurult lefelé. A vér fémes szagát érezte. A saját vére szagát. Vérzek. Amikor a világ körülötte végre megállapodott, összezavarodva nézett föl. Fejjel lefelé lógott, még mindig becsatolva. Lépéseket hallott, térdeket pillantott meg, ahogy valaki lehajolt, hogy belenézzen a roncsba, ami valaha az ő kocsija volt. Minden reménye köddé foszlott, amikor a jól ismert szempár, annak a szeme, akiben annyira megbízott, bebámult a szélvédő repedezett üvegén. Mégis megpróbálta. – Segíts! – nyöszörögte. A másik a szemét forgatta. – Neked is muszáj volt bekapcsolnod a biztonsági övet... Még meghalni sem tudsz rendesen. A szempár eltűnt. A lépések eltávolodtak, majd ismét közeledtek – Segíts! Kérlek! – Hülye barom vagy, Porter. – Könyökével belökte a törött üveget, benyúlt, és kivette a kulcsokat a gyújtásból. Egy pillanat elteltével visszatette a kulcscsomót. Az egyik kulcs, Rhett tudta jól, már nem lesz rajta. Majdnem elmosolyodott, arra gondolt, bárcsak ott lenne, és láthatná a döbbent pofájukat, amikor kiderül, mit nyit az a kulcs... Hirtelen megérezte a benzin szagát, majd az égő kanóc jól ismert maró bűzét. Meg fogok halni. Szemét lehunyta, átkozta a férfit, akit annyi éven át védett. Tizenhárom évig vigyázta a titkot. És most... Viszlát a pokolban, fiúk. Csípőre tett kézzel állt az úton, figyelte, ahogy a lángok odalent nyaldosni kezdik a kocsit. Még innen is érezte a forróságot. Nemsokára erre jár valaki. A kannát visszatette a csomagtartójába, és elhajtott. Csá, Igor. Te hülye rohadék. Nagyot nyelt, ahogy távolodott. Valaha heten voltak. Most már csak hárman. Kettő kiiktatásáért ő a felelős. DJ holttestét soha nem találták meg. Még mindig emlékszik a mocsár kénes gőzére, a csobbanásra, ahogy kilökte DJ testét a csónakból. Valószínűleg aznap egy aligátor fejedelmien vacsorázott. DJ teher lett. Az a sok szerencsejáték, az ivászatok, a nők. Rengeteg nő. Nem hiába becézték Jared O'Briant Don Juannak. Jared, ha berúgott, hencegni és hőzöngeni kezdett. Csak idő kérdése volt, hogy elárulja őket. Vagy Jared, vagy a többiek. Nem volt olyan nehéz eldönteni. Viszont Igor megölése sokkal nehezebbnek bizonyult. Mire a tűz végez Rhett Porterral, nem sok marad az ő testéből sem. Tulajdonképpen az eredmény ugyanaz, leszámítva, hogy most valahol egy aligátor üres gyomorral tér nyugovóra. Arra a másik kettőre gondok, akik szintén meghaltak. Daniel Vartanian végzett Ahabbal. Természetesen szemtől szembe senki nem nevezte így Simont. Simon mindig is egy félelmetes állat volt, mindenféle tabuval, egyik az a faláb... Emlékszik a napra, amikor Simont először eltemették. Hogy megkönnyebbültek mindannyian, de ezt senki nem mondta volna ki. És a másik? Csak idő kérdése volt. Őszintén megdöbbent, hogy Csóresz ilyen sokáig húzta: a bolygó összes háborús övezetében megfordult, hogy a golyók előtt ugrálhasson. Végül Wade–et egy iraki lázadó iktatta ki. Először megkönnyebbülést érzett, amikor arról olvasott, Dutton háborús hőse egy urnában tér

haza. Sok–sok éven át Wade Crighton volt az elvarratlan szál, az egyetlen közülük, aki elhagyta a várost, az egyetlen közülük, akit a többiek nem láthattak, nem ellenőrizhettek. Leszámítva persze Simont, tette hozzá magában. Egész idáig azt hitték, legalább tőle biztonságban vannak, hiszen meghalt. Úgy érezte, illene megköszönniük Daniel Vartaniannek, hogy egyszer s mindenkorra kiiktatta azt a félelmetes állatot, de undorral töltötte el még a gondolat is, hogy bármit is megköszönjön Daniel Vartaniannek. Most hát Simon és Wade egyaránt halott, ahogy Rhett és Jared is. Most már csak hárman vannak. Simon és Wade tőle távol haltak meg, és nem tudni, hol vannak a kulcsaik. Egy hete még azt hitte volna, ha megtalálja a kulcsokat, minden gondja megoldódik. Most azonban a két kulcs a legkisebb gondja. Janet és Claudia meghalt, úgy találták meg őket, ahogy Alicia Tremaine–t is. És nem én öltem meg őket. És nem is a főnöke. Hülye voltam még csak feltételezni is, hogy ilyet tenne. Harvard beteges és aberrált, de nem ostoba. Akkoriban még ostoba kölykök voltak, de most már felnőtt férfiak. A közösség fejei. Éveken át képesek voltak ezt az ingatag békét életben tartani maguk között, senki nem akarta elveszíteni a nehezen fölépített életét. A tiszteletet, amelyet kiérdemeltek. Valaki más ölte meg Janetet és Claudiát, valaki, aki a legkisebb részletig lemásolta Alicia Tremaine halálát. Lehetne akár sima ötletlopás is. Leszámítva azt, hogy ez a valaki tud a kulcsokról. Valaki szórakozik velük. Rhett Porterre gondolt. Valaki azt akarta, hogy bepánikoljanak. Rhett bepánikolt és meghalt. Most már csak hárman vannak. Ha senki más nem pánikol be, akkor senki nem jön rá, senki nem kapcsolja őket össze Alicia Tremaine-nel. Mert nem ők ölték meg. Ugyan megerőszakolták Alicia Tremaine–t, de nem ők ölték meg, nem ők dobták a takaróba csavart testét az árokba. Alicia Tremaine gyilko sa már tizenhárom éve a börtönben rohad. Most senki nem köthet hozzájuk semmit mindaddig, amíg higgadtak. Csak higgadtnak kell maradniuk. Nyugodj le! És gondolkozz! Még Vartanian el őtt rá kell jönnie, ki akarja legyilkolászni ezeket a nőket. Ha Vartanian e lőbb ér ehhez a rohadékhoz... Bárki ölte is meg Janetet és Claudiát, tudott a klubról. És ez a rohadék köpni fog. És mindaz, amit fölépítettek maguknak, eltűnik. Elpusztul. Ki kell derítenem, mi a francot tud az a Dantei Vartanian. És miért pont ő kapta meg ezt az ügyet? Vajon tud Simonról... és rólunk? Vajon Vartanian megtalálta Simon kulcsát? Fogát csikorgatta, és a féltre taposott. Előtte egy autó poroszkált ráérősen. Felvillantotta a fényszóróját, a másik azonnal sávot váltott, és hagyta, hogy megelőzze. Annál jobb. A távolba futó útra összpontosított. Lassan kitisztult a feje, képes volt gondolkodni. Ha Vartanian bármire gyanakszik is, akkor sem beszélne róla, de hát Daniel mindig is olyan hallgatag kölyök volt. És a maga módján félelmetes is azokkal a szemekkel. És Vartanian összejött Alex Fallonnal, aki már önmaga veszélyt jelent. Még akkor is, ha rájönnek, ki ölte meg Janetet és Claudiát, a baj már megvan. Mindenki Alicia Tremaine–r ől beszél, és arról, hogyan halt meg. Erre megjelenik Alex Fallon, összevissza mászkál a városban, és pont úgy fest, mint Alicia – olaj a tűzre. Alex Fallon pedig azért mászkál összevissza a városban, mert Bailey eltűnt. Már nincs lehetősége befolyásolni, mi történik Bailey Crightonnal, de még befolyásolhatja azt, mi történik Alex Fallonnal. Ma délután az embere nagyon csúnyán elcseszte a dolgokat. Csak figyelnie kellett volna Fallont, jelenteni és megakadályozni, hogy olyanokkal beszéljen, akikkel nem kéne. Azt azonban soha nem akarta, hogy az a barom elgázolja. Vannak sokkal diszkrétebb megoldások is arra, hogy valakit távozásra késztessünk...

Ezt pontosan tudta. Meg fog szabadulni Alex Fallon–tól, mégpedig diszkréten. Aztán kideríti, ki szórakozik velük ezekkel a halott nőkkel és a kulcsokkal. Mielőtt Vartanian megtalálja azt a rohadékot. Mert ha Daniel rájön, hogy mi történt, többé semmi sem fog számítani. Börtönbe kerülnek. Inkább a halál. Tövig nyomta a gázt, sietett vissza a városba. Esze ágában sincs börtönbe kerülni, de meghalni se. Dolga van. Mack leengedte a fényképezőgépet, arcára baljós mosoly ült. Tudta, hogy egymás ellen fognak fordulni. De nem gondolta, hogy ilyen hamar. Az utóbbi egy hónapban, ha a négy közül bármelyik elhagyta a várost, Mack követte. Erőfeszítése jutalmaként általában csodálatos kis titkokat fedezett föl, olyanokat, amelyekről tudta, hogy egyik sem szeretné, ha kitudódna, és természetesen a mai alkalom sem volt ez alól kivétel. Mostanra a négyből már csak három maradt, és Mack egy lépéssel közelebb került álma megvalósulásához. Átnézte az imént készített képeket. A maradék háromra már megvolt a terv, de ezek a fotók jók lesznek B tervnek, ha az első nem jön be. Mindig kell lennie vészmegoldásnak, valami hátsó kapunak, menekülő útvonalnak. B tervnek. Ezt a leckét is a börtönben tanulta meg. Ha már a leckénél tartunk, készülnöm kell a következő órára... Pár órán belül egy újabb lány és egy csinos kis Corvette büszke tulajdonosa lesz.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

DUTTON,JANUÁR 30–A, KEDD, ESTE 19.30 – Nos – Meredith az italát szürcsölte, és a szeme sarkából ide-oda tekingetett –, egy kicsit sem vagyunk feltűnőek... Alex bánatosan nézte a Presto pizzéria asztalát. – Én előre szóltam. Egész héten mindenki csak bámult. – Felpillantott Danielre, aki tüntetőn átkarolta a vállát, amint leültek a bokszba az asztal mellé. – És te sem segítesz... A férfi vállat vont. – Már úgyis tudják, hogy este megcsókoltalak. – És azt is, hogy bement veled Bailey házába – tette hozzá Meredith. Alex összerezzent. – Mi van? Csak pár órája történt! – A zenegépnél hallottam. Elájultál, és Daniel a karjaiban vitt ki. – Nem is ájultam el! A saját lábamon sétáltam ki. –Összeszorította a száját. – Esküszöm az él ő istenre. Hát ezeknek az embereknek nincs saját életült? – Nincs – dörmögte Daniel. – Ott van nekik helyette a miénk. Hiszen nem esik meg túl gyakran, hogy két tékozló gyermek is hazatér, mégpedig egyszerre. – És paráználkodnak. – Meredith égnek emelte a kezét. – Ők mondták így, nem én. Esküszöm! Alex hunyorogva nézett rá. Kik azok az ők? Daniel közelebb vonta magához. – Nem számít – mondta. – Itt vagyunk, és tápláljuk a népharagot mindaddig, míg valami sokkal érdekesebb nem történik. Meredith a tányéralátétre helyezett kiszínezett papírlapra nézett, amit Hope épp most fejezett be. – Nagyon szép lett, Hope. Alex felsóhajtott. – És nagyon vörös – tette hozzá olyan halkan, hogy csak Daniel hallotta. A férfi néma válaszként megszorította a vállát. Alex felpillantott. – Randall ügynök talált már valamit, ami segít előrébb jutni azzal a két nővel? – kérdezte suttogva. A férfi mutatóujját Alex ajkára tette, és megrázta a fejét. – Ne itt – súgta. Körbenézett, minden egyes bámuló arcot az eszébe vésett. Tekintete kemény lett, és óvatos, Alex azonnal rájött, Daniel azon töpreng, hogy a két halálesetért és Bailey eltűnéséért felelős ember akár itt lehet közöttük, és most őket figyeli. Engem figyel, gondolta, és megpróbált úrrá lenni gyomra háborgásán. Csak bámulta felhorzsolt kezét. A vastag kötést már levette, de elég volt egy pillantást vetnie a kezére, és a délután minden szörnyűsége azonnal megelevenedett. A csikorgó gumi, a kiabálás – a járókel ők kiabálása... és a saját fejében felhangzó sikoltozás. Valaki megpróbálta megölni. Még mindig nem fogta fel teljesen. Valaki megölt két nőt. Ezt sem fogta fel még teljesen. Valaki elrabolta Bailey–t. Ezt eddig is tudta, de a tudat, hogy vér is folyt, mindezt még sokkalta valóságosabbá tette. A házon is elgondolkodott. Most, hogy már eljött, jóval tárgyilagosabban át tudta gondolni az eseményeket. – Eddig még soha senki nem kérdezte meg – suttogta, és hirtelen rádöbbent, hogy hangosan gondolkodott. Daniel hátradőlt, hogy lássa az arcát.

– Mit nem kérdeztek meg? Alex a szemébe nézett. – Azt, hogy mit sikoltoznak. A férfi kék szeme összeszűkült egy kicsit. –Tényleg? Ez meglep. Szóval... eddig is tudtad, hogy mit mondanak a hangok, vagy csak ma jutott eszedbe? Gyűlöllek. Gyűlöllek. Bárcsak meghalnál! Elnézett oldalra. – Eddig is tudtam, de ahogy ott álltam... olyan tisztán hallottam. Mintha tegnap lett volna. Daniel keze felcsúszott Alex haja tövéhez, és hüvelykujjával megkereste azt a helyet, ahol a lány nyakán vadul dobogott az ér. – És a nemet ki mondja? Alex nagyot nyelt. – Én. Gondolom. De nem vagyok biztos. – A nyakában és a vállában lassan enyhült a feszültség a férfi varázslatos érintése nyomán. Leszegte a fejét, és... elengedte magát. – Ezt nagyon jól csinálod. A férfi csöndesen fölnevetett, amitől Alex szívét melegség járta át. – Jó tudni – ám hirtelen abbahagyta, és elhúzta a kezét. – Itt a pizza. Egy tál csúszott az asztal közepére, Alex felpillantott, ott állt előttük a pincérnő, arca rideg, szája vörösre festve. Ismerősnek tűnt, de Alex nem tudta hova tenni az arcot. Túl sok volt rajta a smink, a tekintete túl kemény. Huszonöt és harmincöt között lehetett. A kit űzőjén a Sheila név állt. A nő Daniel arcára szegezte a tekintetét, de egyáltalán nem kedvesen. Mintha mérlegelné, mit is mondjon. – Maga Daniel Vartanian – mondta Sheila hidegen. Daniel a nő arcát fürkészte. – Igen – mondta. – De én nem emlékszem magára. Bocsásson meg. A vörös ajkak elkeskenyedtek. – Nem, persze hogy nem emlékszik rám. Hogy úgy mondjam, más körhöz tartoztunk. Az apám a malomban dolgozott. Alex válla megmerevedett. A papírmalom adott munkát a fél városnak. Bailey apja is ott dolgozott. És azon az estén Craig Crighton is ott volt. Azon az estén, amikor az anyjának annyira szültsége lett volna rá. Azon az estén, amikor szültségem volt az anyámra. Lehunyta a szemét. Csöndet. Maradjatok csöndben! Daniel hüvelykujja ismét megérintette a nyakát, s a feszültség valamelyest alábbhagyott, s felszínre törhettek az emlékek. – Sheila Cunningham vagy – mondta Alex. – Egymás mellett ültünk biológiaórán. – Abban az évben, amit nem fejeztem be. Abban az évben, amikor Alicia meghalt. Sheila biccentett. – Nem gondoltam volna, hogy emlékezni fogsz rám. Alex összevonta a szemöldökét. – Egy csomó mindenre nem emlékszem. Sheila ismét biccentett. – Elég nagy a kavarodás. – Mit tehetünk önért, Sheila? – kérdezte Daniel. Sheila álla megfeszült. – Ma ott voltatok Bailey házánál. Meredith felpillantott, hirtelen éber lett, és figyelt. A mögöttük lév ő fülkében ülők hátrafordultak, nyilvánvalóan ők is figyeltek. Sheila mintha észre sem vette volna. Szeme összeszűkült, egy ér kidagadt a

nyakán. – A városban élők azt akarják, hogy azt higgyétek. Bailey egy kurva. Olcsó kis ribanc. De ez nem igaz. – Sheila Hope–ra nézett.– Jó anya volt. – Azt mondta, volt – mondta Daniel csöndesen. –Tudja, mi történt vele? – Nem. Ha tudnám, akkor elmondanám. De azt tudom, hogy nem hagyta volna magára a kislányt. – Beszívta az arcát, szemmel láthatóan próbált minden szavára odafigyelni. – Mindenki a gazdag lányok miatt ideges. De az egyszerű lányokkal senki nem törődött. Senki nem törődik Bailey–vel – Alexre pillantott. – Csak te. – Sheila! – üvöltöttek ki a konyhaablakon. – Azonnal gyere vissza! Sheila megrázta a fejét, arcára gúnyos mosoly ült. – Hoppá. Mennem kell. Túl sokat mondtam. Isten ments, hogy kiborítsam a bilit, vagy felhúzzam a nagyokat. – Miért? – kérdezte Daniel. – Mi történne, ha kiborítaná a bilit? Keserűen elmosolyodott. – Kérdezze meg Bailey–t. Ó, várjon. Az nem fog összejönni. – Sarkon fordult, és visszament a konyhába, tenyerével lökve be a lengőajtót. Alex hátradőlt a padon. – Szóval. Daniel a konyhaajtót bámulta, amely még mindig vadul lengett. – Ja, szóval... – Figyelmét a pizzára irányította, szétosztotta a tányérokon, de arcáról nem múlt el az aggódó kifejezés. – Egyetek! Meredith az egyik tányért Hope leszegett fejecskéje elé tolta, de a kislány csak bámulta az ételt. – Légyszi, Hope! – kérlelte. – Egyél... – Evett már egyáltalán? – kérdezte Daniel. – A végén mindig nekiáll enni, ha elég sokáig otthagyom el őtte – válaszolta Meredith –, de eddig csak szendvicset ettünk. Ez az első rendes étel, mióta itt vagyok. – Ne haragudj – szólalt meg Alex. – Nem voltam valami nagy háziasszony. – Egy szót se szóltam... – Meredith beleharapott a pizzába, és elismerően hunyta le a szemét. – Isteni, Daniel. Igazad volt. Daniel is harapott egy falatot, és bólintott. – Azt hiszem, vannak dolgok, amikért érdemes hazajönni. – Felsóhajtott, ám hirtelen kivágódott a bejárati ajtó. Megtermett, drága öltönyt viselő, ingerült férfi vágott át a vendéglőn. – A polgármester – suttogta Alex Meredithnek. – Garth Davis. – Tudom – suttogta Meredith. – Ma reggel láttam a képét az újságban. – Daniel! – A polgármester megállt az asztaluk előtt. – Azt ígérted, felhívsz. – Ha lesz mondanivalóm. De még nincs. A polgármester mindkét kezével az asztalra tenyerelt, és előrehajolt, bele egészen Daniel arcába. – Azt mondtad, adjak egy napot. Azt mondtad, dolgozol az ügyön. Erre itt ülsz! – Erre itt ülök! – ismételte Daniel szelíden. – Na, mássz ki az arcomból, Garth! A polgármester meg sem moccant. – Hallani akarom a fejleményeket! – Hangosan beszélt, nyilvánvalóan a hallgatósága számára, gondolta Alex. A választói számára. Politikusok... Daniel még közelebb hajolt. – Mássz ki az arcomból, Garth! – suttogta, és olyan hűvösen mérte végig a polgármestert, hogy még

Alex is odébb húzódott. – Most! – A polgármester lassan fölegyenesedett, és Daniel mély lélegzetet vett. – Köszönöm, Davis polgármester úr. Nagyra értékelem, hogy a legfrissebb információkra kíváncsi... Ellenben el kell fogadnod, hogy még ha lenne is bármi mondanivalóm, akkor sem közölhetném ezen a helyen. Mindemellett délután igenis felhívtam az irodádat. A telefon kicsengett, de senki nem vette fel. Davis összeszűkült szemmel nézte Danielt. – Ma délután Bowie képviselő úrnál tartózkodtam. Nem kaptam meg az üzenetet. Nagyon sajnálom, Daniel. – De a tekintete pont ellentétes érzésekről árulkodott. – Feltétlenül beszélek az asszisztensemmel, és megkérdezem tőle, miért nem fogadta a hívásodat. – Kérlek... És ha még mindig tudni szeretnéd a fejleményeket, akkor szívesen beszámolok róluk, ha nem nyilvános helyen vagyok. A polgármester elvörösödött. – Természetesen. Rettenetes nap van mögöttünk, ez a sok szörnyűség, ami Janettel és Claudiával történt. – És Bailey Crightonnal – tette hozzá Alex fagyosan. Davis polgármesterben volt annyi, hogy zavarba jöjjön erre a megjegyzésre. – És Bailey–vel. Természetesen. Daniel, szinte egész este bent leszek az irodában. Hívj fel, amikor alkalmas. – Ettől elment az étvágyam – mondta Alex, amikor a férfi eltűnt. – Alex – suttogta Meredith idegesen, és Alex azonnal észrevette, mi történt. Hope letolta az összes sajtot a pizzáról, és az arcán és mindkét kezén szétkente a paradicsomszószt. Mintha csupa vér volna. És úgy ringatta magát előre–hátra, hogy Alex ereiben megfagyott a vér. Daniel azonnal cselekedett. Felállt, majd a szalvétával letörölte a szószt Hope arcáról és kezéről. – Hope, kedvesem – mondta színlelt vidámsággal. Alex pontosan tudta, Daniel minden, csak nem vidám. – Nézd, mindent összemaszatoltál. Még a szép új ruhácskádat is. A szomszédos bokszban ülő pár odafordult feléjük, és Alex azonnal megismerte Toby Granville–t és feleségét. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Toby aggódó arckifejezéssel. – Nem, köszönjük – válaszolt Daniel könnyedén. – Csak hazavisszük és lemosdatjuk. Tudja, milyenek a gyerekek... – Zsebéből elővette a pénztárcáját, és Sheila azonnal kijött a konyhából egy nedves törülközővel a kezében. Egyértelmű, hogy végig figyelte őket. Ahogy mindenki. Daniel átnyújtotta az összehajtogatott bankjegyet. Alex látta, hogy a zöld felszín alól kikandikál a férfi névjegyének fehér szegélye. – Köszönöm, és tartsa meg a visszajárót. – Daniel kihúzta Alexet a bokszból. A lány összerezzent, térde egészen megmerevedett. Erőlködnie kellett, hogy lábak egymás elé tudja rakosgatni, úgy követte Mereditht az ajtó felé. Daniel karjába kapta Hope-ot. – Indulás, kisasszony! Megyünk haza. Alex egy utolsó pillantást vetett Sheilára, majd követte Danielt a kocsihoz. Alig öt perc elteltével vissza is értek a házhoz. Meredith előreszaladt, és mire Alex betántorgott az ajtón, Meredith már ki is készítette a Fiona hercegnős fodrászkészletet az asztalra. Meredith átvette Hope–ot Danieltől, leültette a babafej elé, és lehajolt, hogy a kislány szemébe nézzen. – Mutasd meg, mi történt a mamival, Hope! – sürgette Meredith. Felkapta a piros gyurmás tégelyt, és ki–borkotta a kislány tenyerébe. – Mutasd meg! Hope szétkente a gyurmagombócot Fiona fején. Újra meg újra, mindaddig, míg Fiona haja és arca tiszta gyurma nem lett. Amikor elkészült, gyámoltalanul Meredithre bámult. Alex tüdejéből mintha az összes levegőt kipréselték volna. – Mindent látott.

– Ami azt jelenti, hogy az elkövetőt is láthatta –mondta Daniel feszülten. – Holnap megyünk vissza a szállóra, Alex. Még ma este be kell vinnünk Hope-ot a törvényszéki rajzolóhoz. Meredith, a főnököm azt kérte, hogy holnap reggel mutassuk meg Hope–ot a pszichológusunknak, de azt hiszem, jobb lenne azt is még ma este elintézni. Alex felpattant. – Meredith kiváló gyermekpszichológus. És Hope megbízik benne. De Meredith bólogatott. – Túl közel kerültem hozzá, Alex. Hívd csak fel a konzultánsotokat, Daniel. Segítek, amiben csak tudok. ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, ESTE 21.00 Már tucatnyi csinos lány tolongott a bárban, de Mack pontosan tudta, kit fog hazavinni. Öt hosszú éve tudja, az óta az este óta, amikor a lány és két barátnője eljátszotta vele azt az „édi kis játékot" – és elvették tőle az életét. Annyira okosnak gondolták magukat, olyan viccesnek. Most pedig Claudia és Janet halott. És Gemma nemsokára követi őket. A várakozás jóleső izgalma járta át, ahogy a nő felé közeledett. Akárhogy fogadja is, a vége ugyanaz lesz. Kikészíti, megöli, s beletekeri a barna takaróba. S Dutton oszlopai megrendülnek. A bárpultnak támaszkodott, ügyet sem vetett a mögötte álló nő tiltakozására, ahogy letúrta a székről. Csak a cél lebegett a szeme előtt. Gemma Martin. Gemmával dugott először. És most Gemma ővele fog utoljára. Tizenhat évesek voltak, a lány jutalma az volt, hogy egy órát tölthet Mackkel a fiú Corvette–jének jótékony homályában. A lány berúgott, és azon az éjjelen behorpasztotta a lökhárító bal felét. Gemma most is közel járt a lerészegedéshez és ahhoz a horpadáshoz is, amit tőle fog kapni hamarosan. Mack a bosszú minden pillanatát ki fogja élvezni. – Elnézést – kiabálta túl a zenekart. A nő felé fordult, tetőtől talpig nyíltan végigmérte, és tekintetében érdeklődés csillant. Öt évvel ezelőtt még kinevette... Ma este azonban érdeklődik, és egyáltalán nincs tudatában annak, ki is ül mellette. Félrehajtotta a fejét. – Igen? – Nem tudtam levenni a szemem arról a csodás Corvette–ről, amellyel megérkezett. Én is szeretnék venni egyet. Esetleg az önét? Gemma mosolya, akár egy ragadozóé, Mack már tudta, hogy nem lesz szültsége a Rohypnolra, amit azért hozott magával, hogy a nőt könnyebben elcsábíthassa. Azért fog vele jönni, mert úgy akarja. Sokkal élvezetesebb lesz így a befejezés. – Tökéletes autó. Dögös, gyors és veszélyes. – Pontosan ilyet keresek. ATLANTA, JANUÁR 30–A, KEDD, ESTE 21.00 – Kérem, hívjon fel, ha megtud valamit – mondta Daniel a telefonba, majd letette a kagylót, pont abban a pillanatban, amikor Chase lépett be az irodájába. Éppolyan fáradtnak tűnt, mint amilyennek Daniel érezte önmagát. Chase a vezérkarral való megbeszélésről jött, ami a tekintetéből ítélve nem lehetett valami sikeres. – Ki volt az? – kérdezte Chase. – Fort Benning. Egy halom üzenetet hagytam annak a tábori lelkésznek. – Ő látogatta meg tegnap délelőtt Bailey-t, és végül Alexszel találkozott... – Aha. Eltávra repült Fort Benningbe. Aztán elindult fel északra, Albanyba a szüleihez, de nem érkezett meg. Még ha beleszámítom a duttoni kitérőt, akkor is oda kellett volna érnie Albanyba legalább vacsoraidőben. Jelentették az eltűnését.

– A francba, Daniel. Jó híred nincs? – Úgy néz ki, tudjuk, hol kapták el Janetet. Átfésültük a területet, ahonnan felhívta a barátját, és a szendvicsbárban a pultos fickó emlékezett rá, még a húsos szendvicsre is, amelyet rendelt. Még a biztonsági kamera felvételén is rajta van. Felicity viszont nem talált szendvicsmaradványt Janet gyomrában, szóval ezek szerint odáig már nem jutott el, hogy megegye. Arra gondolok, hogy a gyilkos bemászott Janet kisbuszába, és leteperte, amikor a lány kijött. – A buszról is van felvétel? – Nincs. A parkolóban nincs kamera, csak odabent. Sőt egyik környező üzletnek sincs. Ellenőriztem. Chase dühösen nézett maga elé. – Akkor legalább mondd azt, hogy a rajzoló jól halad a kölyökkel. – A rajzoló holnap reggelig nem elérhető – mondta Daniel, és fáradtan emelte magasba a kezét, amikor Chase kezdett volna kifakadni. – Ne vitatkozz vélem, kérlek! Mindkét rajzoló áldozatokkal dolgozik. Mi vagyunk a következő a sorban. – Akkor kinél van a kölyök? – kérdezte Chase türelmetlenül. – Chase... – Mary McCrady lépett be Daniel irodájába, és lesújtó pillantást vetett Chase–re. – A kölyök neve Hope. Daniel mindig is kedvelte Mary McCradyt. Nála kicsit idősebb volt, Chase–nél viszont fiatalabb. Mindkét lábbal a földön állt, és soha senkinek nem hagyta, hogy megfélemlítse – és egyetlen páciensét sem, akit a szárnya alá vett. Chase a szemét forgatta. – Fáradt vagyok, Mary. Az utóbbi egy órában a főnököm meg az ő főnöke cafatokra szaggattak. Mondd, kérlek, hogy jutottál valamire Hope–pal. Mary megvonta az egyik vállát. – Nagy fiú vagy, Chase. Kibírsz egy kis cafatokra szaggatást. Hope–ot viszont komoly sokkhatás érte. Ő nem bírja ki. Chase kezdett volna háborogni, de Daniel félbeszakította. – Mit tudtál meg, Mary? – kérdezte Daniel higgadtan, s ekkor a nő leült az egyik székbe. – Nem sokat. Dr. Fallon pontosan azt tette, amit én is tettem volna. Játékterápiát alkalmazott, és segített Hope–nak, hogy biztonságban érezze magát. Nem tudok olyan dolgot kihúzni Hope–ból, amit még nem kész elmondani. – Ezek szerint semmire sem jutottál vele. – Chase a falba verte a fejét. – Csodás... Mary a válla fölött ingerült pillantás vetett a férfira. – Nem azt mondtam, hogy semmit nem tudtunk meg. Azt mondtam, nem sokat. – Egy papírlapot húzott elő a dossziéjából. – Ezt rajzolta. Daniel megvizsgálta a képet. Elnagyolt gyerekrajz volt, az egyik alak hason feküdt, a feje pirossal összefirkálva. A másik alak férfi, egyenesen állt, és majdnem kitöltötte a lapot. – Sokkal több, mint amit eddig tudtunk. Amióta pénteken megtalálták a szekrényben, csak előrajzolt kifestőket színezett. Mary felállt, és megkerülte az asztalt. – Amennyire ki tudtuk venni, ez itt Bailey – és a fekvő alakra mutatott. – Ja, erre én is rájöttem. A piros szín sokat segített. – Szeme sarkából nézett fel a nőre. – Meredith Fallon beszélt a pizzaszószról és a gyurmáról is, ugye? – Igen. – Mary a homlokát ráncolta. – Nagyon nehezemre esett ilyen messzire elrángatni a kislányt, de muszáj volt megtudnunk, pontosan mit látott. – Az álló alakra mutatott. – Ez pedig Bailey támadója. – Hát igen, erre is rájöttem. Jó nagy, háromszor akkora, mint Bailey.

– Ez nem a férfi igazi mérete – jegyezte meg Mary. – Hanem a fenyegetés mértéke, az ereje – szólalt meg az ajtóban álló Chase, és kissé mintha elszégyellte volna magát, amikor Mary meglepetten kapta fel a fejét. – Jól van na, nem vagyok én olyan szörnyeteg, Mary. Tudom, hogy ez a kölyök a poklok poklát élte meg. De minél el őbb kiböki, annál hamarabb elkezdheted... helyrerázni. Mary elnézően, de kimerülten sóhajtott fel. – Kezelni fogjuk, Chase. Nem pedig helyrerázni. – Lenézett a képre. – A férfin sapka van. – Baseballsapka? – kérdezte Daniel. – Nehéz megmondani. Ebben a korban a gyerekek csak korlátozott számú képi elemet tudnak lerajzolni. Minden sapka körülbelül ugyanúgy fest. És minden alak is. De nézd a kezét! Daniel a szemét dörzsölte, és közelebb húzta a képet. – Egy pálca. Csöpög róla a vér. – Ed csapata talált véres botot? – kérdezte Mary. – Még csak most fésülik át a terepet – mondta Daniel. – Fényeket helyeztek el az erdőben, azt keresik, Hope hol rejtőzhetett el. De miért ilyen kicsi a pálca? – Mert elnyomja – jegyezte meg Chase. – Fél tőle, ezért gondolatban olyan kicsire zsugorítja, amennyire csak lehet. Mary bólintott. – Körülbelül. Gondoltam, ezt azért szeretnéd látni. Éjszakára leálltunk. Miután ezt megrajzolta, már nem akartam tovább erőltetni. Majd holnap folytatjuk. Pihenj egy kicsit, Daniel! – Ajka egyik oldala felkunkorodott. – Orvosi előírás. – Megpróbálok. Jó éjt, Mary. – Amikor a nő eltűnt, Daniel folytatta Hope rajzának a tanulmányozását. Bűntudatot érzett, s mintha lelke kettészakadt volna. – Egyik felem azt szeretné, ha menedékházba mennének, Alex, Hope és Meredith. De eddig Hope és Alex az egyetlen kapocs ahhoz a valakihez, aki ezt az egész színjátékot megrendezte. Ha elrejtjük őket... Chase bólintott. – Tudom. Megerősítettem a rendőri jelenlétet. Napi huszonnégy óra. Ez is az esti megbeszélés napirendi pontja volt. – Legalább Alex megnyugszik. És én is. Köszönöm, Chase. – Marynek igaza van. Aludj valamennyit, Daniel. Reggel találkozunk. – Megkérem Edet, hogy nyolckor beszéljünk – mondta Daniel, és gondolatban már azt számolta, mennyire időbe telik majd bejutni a nyomozóhivatali épületbe Duttonból a reggeli csúcsforgalomban. Mert a rendőri felügyelet ellenére sem akart kockáztatni. Van egy kanapé a kis ház nappalijában. Majd ott alszik az éjjel. JANUÁR 30–A, KEDD, ESTE 21.00 Megcsörrent a mobilja. Az, amelyik nem az ő nevén volt. Még csak a hívásjelzőt sem kellett megnéznie. Ő volt az egyetlen, aki ezt a számot hívta. – Igen – fáradtnak hallotta saját hangját. Mert az is volt. Testben és... lélekben is. Ha egyáltalán volt még lelke. Megjelent előtte Rhett Porter tekintete. Segíts! – Megvan? – A férfi hangja fagyos, és ő semmi gyöngeséget nem visel el. Ezért ki is húzta magát. – Ja. Rhett porig égett. A férfi felhorkantott. – Őt is oda kellett volna dobnod az aligátornak, ahogy DJ–t is. – Na igen, de hát... most nem. Nem volt időm lemenni a mocsárhoz, és vissza. Nézd, fáradt vagyok. Hazamegyek és...

– Nem mész haza. Legszívesebben felsóhajtott volna, de visszafogta magát. – És miért nem? – Mert még nem végeztél. – Majd elintézem Fallont. Már elindult a hadművelet. Diszkrét hadművelet. – Az jó, de akkor is van valami. Ma este Vartanian elvitte Alex Fallont és Bailey kölykét vacsorázni. – Beszél a kölyök? – Nem. – Dühös csönd következett. – De az egész arcát összekente pizza szósszal. Mintha csupa vér lenne. Megmerevedett, agya csak ügy zakatolt, hogy magyarázatot találjon erre. – Lehetetlen. Bent volt a szekrényben. Nem látott semmit. – Akkor talán látnok... – A szavak élesen, bántón vágódtak a fejének. – De Bailey kölyke csak látott valamit. Cukorborsó. Gyomra összeugrott. – Nem – hiszen csak egy gyerek. És ő meg soha... – De hiszen csak egy kislány! – Ha meglátott, akkor nagy szarban vagy. – De nem látott meg. – A kétségbeeséstől kiszáradt a torka. – Odakint voltam. – Aztán bementél. – De akkor csak annyit látott, hogy szétverem a lakást. Bailey–t kirángattam a házból. – Én csak annyit mondok, hogy az egész vendéglő látta, hogy az a kölyök összekeni magát a szósszal. – Minden gyerekkel megesik. Senki nem fog semmire gondolni. – Magától nem, talán nem. – És még valami? – kérdezte tompán. – Sheila Cunningham. Lehunyta a szemét. – És ő mit mondott? – Jobbára csak annyit, hogy Bailey nem volt az az olcsó kis ribanc, mint aminek be akarták állítani. Mindenki a gazdag lányok miatt ideges, meg hogy az egyszerű lányokkal senki nem törődött, és senki nem törődik Bailey–vel sem. – Csak ennyi? – Egy fokkal jobban érezte magát. – Szóval nem mondott semmit. – Nem figyeltél? – De igen – mondta védekezőn. – De miről beszélsz? Néma csönd lett a vonal másik végén, s a csöndben hirtelen összeállt a kép. – Ó, a rohadt életbe! – Ja bizony. És arra mérget vehetsz, hogy a jó öreg Danny is meghallotta. Mert ő nem idióta. Lenyelte a békát. – És beszélt még valamit Sheilával? – Még nem. Vartanian olyan gyorsan vitte ki Bailey kölykét, hogy minden fej utánuk fordult. De odaadta Sheilának a kártyáját. Bassza meg. – Te is ott voltál? – Igen. Mindent láttam. És már az egész város erről beszél. – És Vartanian visszament beszélni Sheilával? – Még nem. Hazavitték a kölyköt a házba, amit az a Fallon bérel, aztán negyedóra múlva mind a négyen bevágódtak Vartanian kocsijába, és elindultak kifelé a városból.

– Várj csak! Mintha azt mondtad volna, hárman vannak. – Neked fogalmad sincs róla, mi folyik a saját városodban? A Tremaine lány iderángatta az unokatestvérét, hogy segítsen a kölyökre vigyázni. A nő pedig gyerekagyturkász. A maradék reménye, hogy kézben tudja még tartani a dolgokat, hirtelen köddé vált. – Azt akarod, hogy mind eltűnjenek? – Minden feltűnés nélkül. Ha Vartanian megtudja, hogy meghaltak, akkor addig le nem áll, amíg rá nem jön, ki ölte meg őket. Nézzen ki úgy, mintha csak hazamentek volna. – De előbb–utóbb rájön. – És addigra már őt is elintéztem. Először Sheilát, utána a másik hármat. Hívj fel. ha kész vagy. JANUÁR 30–A, KEDD, ÉJJEL 23.30 Mack felpillantott a Corvette motorjáról oda, ahol Gemma Martin hevert a garázs durva padlóján. A nő szeme tágra nyitva, keze–lába a háta mögött összekötözve. Rettegett... – Szépen karbantartottad a motort – mondta elismerően. – Azt hiszem, ezt meg is tartom. – A Z–re és a Mercedesre már megvan a vevő. Kevés előnye van, ha az ember oda bekerül, de azért akad. Mindenféle segítőkész emberrel lehet találkozni. – Ki vagy? – kérdezte a nő rekedten. Mack felkacagott. – Hiszen tudod, ki vagyok. A nő a fejét rázta. – Kérlek. Ha pénzt akarsz... – Ó, pénzt is akarok, és egy része már meg is van. –Magasba emelte a bankjegyeket, amelyeket a nő táskájában talált. – Valamikor én is ekkora köteggel jártam. De változnak az id ők, a kocka fordul... – Kicsit úgy érezte magát, mintha a Mission Impossible–ből lépett volna ki, ahogy lehúzta arcáról a vékony latex–réteget. Sminkkel lefedve szépen eltakarta az egyetlen ismertetőjegyét. Gemma szeme még jobban elkerekedett. – Nem lehet! Te börtönben vagy. Felkacagott. – Szemmel láthatóan már nem, de a logika sosem volt az erősséged. – Megölted Claudiát és Janetet. – És nem érdemelték meg? – kérdezte negédesen. Leült a nő mellé a földre. – És te sem? – Gyerekek voltunk. – És kurvák. Ma éjjel pedig halott kurva leszel. – Zsebéből előhúzta a rugós kést, és nekiállt felvágni a nő ruháját. – Ti hárman azt hittétek, olyan okosak vagytok. – Semmi rosszat nem akartunk – kiáltotta. – És mit gondoltatok. Gemma, mi fog történni? –kérdezte még mindig negédesen. – Elhívtalak az évzáró bálba, és te igent mondtál. De nem akartál eljönni. Mert már nem a te osztályodba tartoztam. – Annyira sajnálom... – Most már sírt, hatalmas könnyek csurogtak végig riadt arcán. – Nos, késő bánat, még akkor is, ha hajlandó lennék elfogadni a bocsánatkérést. Amit természetesen nem fogok. Emlékszel arra az estére. Gemma? Mert én igen. Emlékszem, hogy a sógornőm régi kocsijával kellett érted mennem, mert csak az maradt meg. Azt vártam, hogy majd felajánlod a saját kocsidat. Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor nem tetted. Emlékszem, amikor találkoztam a barátnőiddel. Ami ezután történt, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy órákkal később, vagy száz kilométerrel odébb fölébredek az út melletti pihenőben, anyaszült meztelenül. A kocsim eltűnt, és te is a barátnőiddel. – Nem akartunk semmit – már fuldoklott a zokogástól. – Dehogynem. Meg akartatok alázni, és sikerült. Arra is emlékszem, mi történt később. Emlékszem,

milyen volt ott gubbasztani a bokorban, míg végre egy velem egykorú magas férfi megállt, hogy vécére menjen. El akartam lopni a kocsiját, hogy hazajussak. De visszajött, amikor a motorral bütyköltem. Összeverekedtünk, és én olyan dühös voltam rátok, hogy eszméletlenre vertem a pasast. Mehettem vagy tíz kilométert, amikor a zsaruk lekapcsoltak. Testi sértés, tettlegesség, nagy értékű lopás. Négy évet töltöttem le, mert Duttonban senki nem akart nekem segíteni. Senki nem segített volna anyámnak, hogy összekaparja az óvadékot. Senki nem segített nekem tisztességes ügyvédet keresni... Nem akartatok ti semmit – fejezte be hűvösen. – De mindent elvettetek. Most pedig én veszek el tőletek mindent. – Kérlek... – zokogta Gemma. – Kérlek, ne ölj meg! Fölnevetett. – Amikor a fájdalom már elviselhetetlen lesz, sikoltozva fogsz könyörögni, hogy meghalhass, édes. DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, ÉJJEL 23.30 Daniel felhajtott a házikó elé. Amióta elhagyták Atlantát, néma csönd borult a kocsira. A hátsó ülésen Meredith és Hope békésen aludt. Mellette Alex egész végig némán ült, gondolataiba mélyedve. Többször is majdnem odafordult a lányhoz, hogy megkérdezze, mi bántja, de még a kérdés is nevetséges. Ugyan mi ne bántaná? Alex élete egyszer már darabokra hullott. És most megint kezd szétesni. És épp most akarom ezerszer rosszabbá tenni. Mivel a csöndben végre lett ideje gondolkodni, kezdte összerakni a képet, és egy rövid mondat csak nem hagyta nyugodni. Amikor Garth Davis megjelent, a gondolat agya hátsó rekeszeibe szorult, s még hátrébb, amikor Hope végre közölt valamit velük. A vörös szájú Sheila keserű mondata, ott a pizzériában. Az egyszerű lányokkal senki nem törődött. Törődött. Sheila, a pincérnő, jelen időben beszélt, amikor a „gazdag lányokra" és Bailey–re utalt. Mindenki a gazdag lányok miatt ideges. Senki nem törődik Bailey–vel. De senki nem törődött az egyszerű lányokkal. Már kezdte megérteni. Amikor először meglátta Sheila arcát, valami ismerős volt benne. Először azt hitte, az iskolából. De aztán rájött, hogy nem ott látta. Leállította a motort, és minden elnémult, csak a hátsó ülésről hallatszott az ütemes szuszogás. Alex tekintete a járdaszegélynél parkoló, jelzés nélküli rendőrautóra tévedt, profilját beezüstözte a hold sápadt fénye. Daniel tegnap reggel még a finom szót használta a lányra. Alex most inkább törékenynek tűnt. De tudta, hogy se nem egyik, se nem másik. Alex Fallon talán erősebb bármelyikültnél. A férfi abban reménykedett, ahhoz is elég erős lesz, hogy elviselje, amit tovább már nem titkolhat előtte. Megvárja, míg Meredith és Hope elalszik. Aztán elmondja neki, és elfogadja, bárhogyan reagál is rá. Bárhogy kell is vezekelnie érte. De joga van tudni. – A főnököd gyorsan intézkedett – suttogta Alex, és az autó felé fordult. – Vagy ez, vagy a menedékház. Szeretnél menedékházba menni, Alex? A lány hátrapillantott a másik kettőre. – Miattuk esetleg, de magam miatt nem. Ha elrejtőzöm, nem tudom tovább keresni Bailey–t, pedig azt hiszem, közel járok. – Lenézett a tenyerére. – Vagy legalábbis valaki nagyon nem akarja, hogy keressem. Ami, hacsak nem néztem túl sok tévét, azt jelenti, hogy valaki kezd ideges lenni miattam. A hűvös hangján beszélt. Fél. De akkor sem hazudhat neki. – Azt hiszem, logikus a feltételezés. Alex... – Csendesen felsóhajtott. – Menjünk be! Pár dolgot tudnod kell. – Mint például? – Menjünk be! Alex megragadta Daniel karját, de azon nyomban össze is rándult, és visszahúzta felhorzsolt kezét. – Mondd meg! A lány szeme összeszűkült, Daniel látta, hogy fél. Jobb lett volna, ha nem mond semmit, míg be nem

mentek a házba. De már mindegy, ezért elmondja azt, amit most lehet, csak azért, hogy végre bemenjenek. – Beardsley eltűnt. Alex ellátottá a száját. – Hiszen tegnap még láttam. – Amikor megértette, mit jelent mindez, fájdalom ült a szemébe. – Valaki azóta figyel. – Azt hiszem, ez is logikus feltételezés. Alex összeszorította a száját. – Valamit neked is tudnod kell. Mialatt dr. McCrady odabent volt Hope–pal, felhívtam Bailey legjobb barátnőjét a szalonból. A neve Sissy. Egész nap próbáltam elérni, de sosem sikerült. Mindig az üzenetrögzítő válaszolt. Ezért inkább az egyik hivatali telefonotokat használtam. Azonnal fölvette. – Szerinted szándékosan került téged? – Teljesen biztos vagyok benne. Amikor megmondtam neki, ki vagyok, azonnal védekező állásba helyezkedett. Megkérdeztem, elmehetek–e hozzá beszélni Bailey–ről, mire azt mondta, annyira jól nem is ismerte Bailey–t. Hogy inkább beszéljek valaki mással a szalonból. – De a tulaj azt mondta, ő Bailey legjobb barátnője? – Azt mondta, hogy Bailey minden szombaton náluk aludt. És a szociális munkás pedig azt, hogy pénteken Sissy ment el Bailey házába. – Akkor valaki megfenyegette – jegyezte meg Daniel. – Sissynek van egy lánya, aki elég idős ahhoz, hogy Hope–ra vigyázzon, míg Bailey szombaton dolgozott. – Alex az ajkát harapdálta. – Ha valaki megfenyegette Sissyt, és Beardsley eltűnt, akkor Anne nővér és Desmond is veszélyben van. Daniel odahajolt hozzá, és hüvelykujját a lány ajkára nyomta, hogy elsimítsa a fogak nyomait. – Küldetek egy egységet a szállóhoz és Desmond házához is. – Elhúzta a kezét. Egész nap arra vágyott, hogy megölelhesse. A csöndben csak megerősödött ez a vágya. – Fektessük le Hope-ot! Késő van. Alex már kinyitotta a hátsó ajtót, és épp hajók volna be Hope-ért, amikor Daniel gyöngéden arrébb tolta. – Nyisd ki a bejárati ajtót! Majd én beviszem. – Daniel megrázta Meredith vállát, a nő felriadt, s zavartan pislogott. Kinyitotta a gyerekülést is, és karjába vette Hope–ot. A kislány befészkelte magát, túl fáradt volt, hogy féljen. Daniel Alex után lépett be a házba, tudta, hogy a Chase által kirendelt ügynökök minden léptültet figyelik. Évek óta ismerte Hattont és Koeniget, bízott bennült. Amikor elment mellettük, feléjük biccentett. Majd pár perc múlva kijön hozzájuk, és beszél velük. Riley felült, amikor beléptek, és azonnal átdöcögött a szobán, hogy utánuk menjen. Alex bevezette Danielt a bal felől nyíló hálószobába. A férfi óvatosan letette Hope–ot az ágyra, és lehúzta róla a cipőt. – Át akarod öltöztetni pizsamába? – suttogta. Alex a fejét rázta. – Semmi baja nem lesz, ha egyszer ruhában alszik –suttogta ő is. Daniel betakargatta Hope–ot, majd kisimította az álomtól kipirult arcocskából a szőke fürtöt. Nagyot nyelt. A pizza szósz foltot hagyott a b őrén, és még a haján is ott piroslott. Akár a vér. Óvatosan visszasimította a tincset, hogy eltakarja. Már így is túl sok fájdalmas kép kering a fejében. Nem akar még egy véres arcú négyévest is közöttük. – Én idebent alszom – súgta Alex, az ágy túlsó oldalán állva. Daniel a ropogós, fehér ágyneműre nézett, majd Alexre, aki áthatóan bámulta. Daniel összevonta a szemöldökét.

– Most akarsz aludni?–kérdezte. – Azt hiszem, nem. Menjünk! – Az ajtó felé fordult, és magasba szökött a szemöldöke. – Oda nézz! Riley felmászott az egyik bőröndre, és minden igyekezetével azon volt, hogy felhúzza magát a székre Hope mellé. – Riley! – suttogta Daniel. – Gyere le! Alex azonban megadta Riley–nak a szükséges lökést. A derék eb a székr ől az ágyra kecmergett, Hope oldalára imbolygott, majd nagyot sóhajtva hasra vágta magát. – Riley, kifelé az ágyból! – suttogta Daniel, de Alex csak a fejét rázta. – Hagyd csak! Ha Hope fölébred, mert rosszat álmodik, legalább nem lesz egyedül. DUTTON, JANUÁR 30–A, KEDD, ÉJJEL 23.30 Megrángatta a nyakkendőjét, és beült a kocsiba, de egy nagy ember csak ennyire engedheti el magát, ha a kocsijából leselkedik. Testvére, Kate már hazaért a munkából, csinos kis Volvója a garázs biztonságában áll. Látta, hogy Kate odabent járkál a házban, ablaktól ablakig, megeteti a macskát, és felakasztja a kabátját. Úgy tervezte, hogy minden este itt fog ülni a háza előtt, míg vége nincs ennek az egésznek. Hazáig kíséri a városból, óvatos távolból, hogy észre ne vegye. Ha meglátja, akkor be kell vallania, hogy aggódik a biztonságáért. De szó se lehet róla, hogy megmondja neki, hogy ő is célpont. Mert akkor Kate faggatni fogja, hogy honnan tudja. És Kate nem tudhatja meg. Senki nem tudhatja meg. És senki nem is fogja megtudni mindaddig, míg ő a fejét leszegi, és a száját befogja. Mindkét nőt este nyolc és éjjel kettő között ölték meg. Mindkét nőt a kocsijából vitték el, szóval úgy fog tapadni Kate–hez, akár egy pióca, míg haza nem ér a munkából, és egész éjjel figyelni fogja. Nappal Kate a munkahelyén biztonságban van annyi ember között. Eszébe jutottak az évkönyvből kivágott fényképek. Tíz fotó, kettő már kiikszelve. Egész éjjel igyekezett elhessegetni az emléket. Nyilvánvaló figyelmeztetés. Kate–en kívül még hét nő volt azon a lapon. Hét másik nő is célpont. Eljuttathatta volna azt a lapot Vartanian–nek, megmenthette volna azt a hetet. De ő Kate–re gondolt. És a feleségére. A gyerekeire. És tudta jól, ha úgy adódna, megint elégetné a papírt. Sosem tudhatják meg... Ha odaadta volna a lapot Vartaniannek, akkor Daniel elgondolkodott volna, miért is kapta ő ezt a figyelmeztetést. Még ha névtelenül küldte volna, Daniel akkor is látta volna Kate képe körül a kört, és elgondolkodott volna azon, vajon miért épp az ő testvérét jelölték be. Kivághattad volna Kate képét, és csak a többit küldöd el. Megvédhetted volna azt a másik hét nőt. Meg kellett volna védened őket. És megkockáztatni, hogy Vartanian laborosai megtalálják az ő ujjlenyomatát a lapon, hiába vágta szét? Nem, ez túl nagy kockázat. És ami azt illeti, Vartanian akkor nekiáll mélyebbre ásni, és isten tudja, mire bukkanna. Ha a másik hét nő közül az egyik meghal, akkor a vére a te kezedhez tapad. Ám legyen. Neki a saját családját kell megvédenie. Ha Janet és Claudia, hajdani iskolatársai családja elég értelmes, akkor ők is megvédik az asszonyaikat. De ők nem tudják azt, amit te. Megtett pár dolgot az életében. Rettenetes, deviáns dolgokat. De eddig soha senki vére nem tapadt a kezéhez. De igen. Alicia Tremaine–é. Alicia arca ugrott elé a semmib ől, és vele együtt a tizenhárom évvel ezelőtti emlékek. De nem mi öltük meg. De megerőszakolták. Mindannyian. Kivéve Simont. Ő csak fényképezett. Simon mindig ilyen beteges rohadék volt. Mert te nem? Megerőszakoltad azt a lányt, és még mennyit rajta kívül? Lehunyta a szemét. Megerőszakolta Alicia Tremaine–t és másik tizennégy lányt. Mindannyian. Kivéve

Simont. Ő csak fényképezett. És hol vannak a képek? Ez a gondolat kísérti már tizenhárom éve. A képeket elzárták, biztosítékul, hogy egyikült se mondja el, hogy mit tettek. Ostoba kölykök voltak. Akármit tesz is, semmi sem törölheti el, amit tettek. Amit én tettem. Az a sok ocsmányság, amit tett... Mind megörökítve azokon a képeken. Amikor Simon először halt meg, mind megkönnyebbültek, de ugyanakkor rettegtek is, hogy előkerülnek a képek, ám semmi nem történt, és az évek tovaszálltak. Inkább csak vánszorogtak... Soha többé nem beszéltek a képekről, sem a klubról, sem arról, amit tettek. Egészen addig, míg DJ le nem részegedett. És el nem tűnt. Pontosan úgy, ahogy Rhett is az este. Tudta, hogy Rhett meghalt. Rhett közel járt ahhoz, hogy beszéljen, ezért megszabadultak tőle. Ahogy DJ–től is. Én viszont elég értelmes vagyok ahhoz, hogy befogjam a szám, leszegjem a fejem, míg el nem vonul ez az egész. Akkoriban a képek biztosították, hogy csönd lesz. Ha az egyik elbukik, vele bukik a többi. De most, ennyi év elteltével... Már nem ostoba kölykök többé. Felnőtt férfiak, tisztességes pozícióban. Családjuk van, amelyet meg kell védeniük. De most, ennyi év elteltével... valaki vadászik ezekre a nőkre. Ezek a nők tizenhárom évvel ezelőtt ártatlan kislányok voltak. Akiket megerőszakoltál, azok is ártatlan kislányok voltak. Ártatlanok. Ártatlanok. Ártatlanok! – Tudom! – kiáltotta, majd suttogva folytatta. – Istenem, azt hiszed, nem tudom?! Most, annyi év elteltével valaki más is tudja. Tud a kulcsról, vagyis tud a klubról, és akkor biztosan tud Simon képeiről is. Nem közülük való, nem a megmaradt négy közül. Nem, nem is négy. Rhett Porterre gondolt. Rhett halott. A megmaradt három közül. De egyikült sem tenne ilyet. Az, hogy ez az egész rémálom egy héttel Simon Vartanian igazi halála után kezd ődött, nem lehet véletlen. Csak nem találta meg Daniel Simon képeit? Nem. Az nem lehet. Ha Daniel Vartaniannél lennének a képek, akkor nyomozna. De hát nyomoz, te idióta. Nem, fanét és Claudia meggyilkolása ügyében nyomoz. Tehát Daniel nem tudja. Akkor viszont valaki más tudja. Valaki, aki pénzt akar. Valaki, aki megölt két nőt, hogy megmutassa nekik, bizony kőkemény üzletről van szó. Valaki, aki azzal fenyegeti őket, hogy folytatja az öldöklést, ha nem fogadnak szót. Ezért ő szót fog fogadni. Követni fogja az évkönyvképekhez mellékek utasításokat. Már át is utalta a százezer dollárt arra az offshore számlára. Lesz még követelés, gondolta. És ő pedig szépen fizeti, amit kérnek tőle, hogy a titka... titok maradjon.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 30-A, KEDD, ÉJJEL 23.55 Alex rácsukta Hope-ra és Riley-ra a hálószoba ajtaját, kiment a konyhába, ahol Mereditht a hűtőszekrénybe hajolva találta. – Olyan éhes vagyok – panaszolta Meredith. – Összesen két harapás pizzát ettem. – Szerintem egyikünk sem evett ennél többet – szólalt meg Daniel, és tenyerével megsimogatta lapos hasát. – Köszi, hogy emlékeztettél – tette hozzá keserűen. Alex elkapta tekintetét Daniel Vartanian karcsú testér ől, szinte meglepte a hirtelen támadt, forró vágyakozás. Mindazok után, ami történt, cseppet sincs szültsége arra, hogy azon merengjen, milyen lehet Daniel lapos hasát simogatni. Vagy valami mást. Meredith egy üveg majonézt és pár szelet sonkát tett a nappalit a konyhától elválasztó pultra. Tekintete találkozott Alexével, ajka mindentudó mosolyra húzódott. Alex dühös pillantást vetett rá, hogy egy szót se merjen szólni. Meredith a torkát köszörülte. – Daniel, készítsek neked egy szendvicset? A férfi bólintott. – Köszönöm, igen. – A pultnak támaszkodott, mindkét alkarja a gránitfelületen nyugodott, válla lehanyatlott. Amikor nagyot sóhajtott, Meredith fölnevetett. – Most pont úgy festesz, mint a kutyád – mondta, és megpakolta sonkával a kenyérszeletet. Daniel fáradtan göcögött. – Azt mondják, az ember hasonlít a kutyájára. Remélem, csak ebben hasonlítok Riley–ra. Mert ő egy rondaság. – Ó, erre nem tudok mit mondani. Szerintem olyan édes – mondta Meredith, és ismét Alexre somolygott, ahogy Daniel felé toka a tányért. – Szerinted nem, Alex? Alex a szemét forgatta, túl fáradt volt ahhoz, hogy viccelődjön. – Inkább egyél. Mer. – Az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és kinézett a ház előtt parkoló autóra. – Ne vigyünk ki nekik kávét vagy valamit? – Biztosan örülnének neki – válaszolt Daniel. – Ha elkészíted, akkor kiviszem nekik. Nem szeretném, ha kimennétek a házból, csak ha feltétlenül muszáj. Meredith az asztalhoz vitte a saját tányérját. Arrébb lökte a gyurmával bekent Fiona hercegnőfejet, és nagyot sóhajtva ült le. – Házi őrizetben vagyunk, Daniel? – Tudod jól, hogy nem. De felelőtlenek lennénk, ha nem gondoskodnánk a biztonságotokról. Alex a tisztek kávéjával szorgoskodott. – Vagy ez, vagy a menedékház. Meredith összevonta szemöldökét. – Szerintem Hope-pal be kellene költöznötök. Alex a kávét kavargatta, de most felnézett. – Én pedig úgy gondoltam, neked és Hope–nak kellene mennie. – Persze hogy úgy gondoltad – jegyezte meg Meredith. – A francba, Alex, mindig is olyan keményfej ű voltál. Nem engem próbáltak meggyilkolni. Te vagy a célkeresztben. – Eddig így volt – mondta Alex. – De a tiszteletes is eltűnt. Mer. És úgy tűnik, valaki megfenyegette Bailey barátnőjét is. Te pedig az én barátnőm vagy. Nehogy azt hidd, hogy téged nem vettek észre. Meredith kinyitotta, majd azonnal becsukta a száját, és összeszorította az ajkait.

– Basszus. – Finoman szólva – jegyezte meg Daniel. – Az éjjel azért gondold át. Holnap is dönthetsz a menedékházról. Az a kocsi ott kint legalább egy napig nem megy innen sehova. – A homlokát dörzsölgette. – Lányok, nincs véletlenül aszpirinetek? Alex átnyúlt a pult fölött, és megemelte Daniel állát. Látta a férfi szemében a fájdalmat. – Mid fáj? – A fejem – mondta komoran. Alex elmosolyodott. – Hajolj előre! – Daniel gyanakodva hunyorgott rá, de engedelmeskedett. – És hunyd le a szemed! – suttogta Alex, s a férfi még egy utolsó pillantást vetett felé, mielőtt szót fogadott volna. Alex addig nyomta az ujját a férfi halántékához, míg az pislogva fel nem nyitotta a szemét. – Már jobb – mondta meglepetten. – Akkor jó. Jártam akupresszúra–tanfolyamra, hátha segít rajtam, de a saját fejfájásomat sosem sikerült elmulasztanom. Daniel a pult másik oldalára sétált, és beletúrt Alex hajába. – Még mindig fáj itt? A lány bólintott, előrehajtotta a fejét, s a férfi hüvelykujja azonnal rátalált arra a bizonyos helyre a nyakán. Alex megborzongott. – Igen, pont ott... – A szavak azonban zihálva törtek elő, s hirtelen minden levegő elfogyott körülötte. A szobára néma csönd telepedett, ahogy Daniel keze Alex válla felé haladt, s a kosztümkabát vékony anyagán keresztül masszírozta. Alex csak a kávéfőző csöpögését hallotta, és a saját fülében a vére surrogását. Meredith megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, megyek aludni – szólalt meg. Meredith ajtaja becsukódott, s ők magukra maradtak. Alex ismét megborzongott, ahogy Daniel lassan levette róla a kabátot, ám keze melege elűzte a didergést. – Umm – rekedtes nyöszörgés volt, Alex az alkarjára támaszkodott, ahogy az előbb Daniel. – Ne menj még aludni! – suttogta Daniel, és Alex felsóhajtott. – Eszemben sem volt. Daniel maga felé fordította. A férfi szeme mintha kékebb lett volna, sokkal áthatóbb, amitől Alex minden idegszála bizseregni kezdett. A vér, ami eddig a fülébe n surrogott, most már egyenletes ritmusban dobolt a két lába közt, legszívesebben a férfihoz nyomta volna magát. Ekkor a varázslatos érintésű hüvelykujj a nyakáról az ajkára siklott, gyöngéden megcirógatta, s Alex arra gondolt, vajon milyen érzés lenne ez... máshol. Utána pedig arra, hogy kívánhat egyáltalán egy nő ilyesmit. Amikor azonban a férfi ajka az övéhez ért, minden gondolat kiszállt a fejéből. Átölelte a férfi nyakát, és átadta magát az érzések viharának, amit már nem érzett. .. azóta, hogy Daniel utoljára megcsókolta. A férfi ajka egyszerre lágy és kemény, a keze... Keményen nekifeszült a hátának, majd lecsúszott, és két oldalról átfogta a bordájánál. S csúszott előre, egészen addig, míg a hüvelykujja a melle alá nem ért, s az ujjai az oldalába nem fúródtak. Érints meg! Kérlek! A szavak azonban nem hangzottak el, s mikor a férfi a szemébe nézett, Alex remélte, hogy Daniel megérti. A hüvelykujj fölfelé siklott, a mellbimbóra, s Alex pillái leereszkedtek. – Igen – hallotta a saját suttogását. – Pont ott. – Mit szeretnél, Alex? – kérdezte Daniel fülledten. Ezt kérdezte, pedig már a mellével játszott, simogatta, ingerelte, míg Alex térde el nem gyöngült.

– Én... – Akarlak – suttogta csók közben Daniel. – Előre szólok. Ha nem ezt szeretnéd... Alex reszketett. – Én... Alex érezte a száján, hogy Daniel elmosolyodik. – Akkor csak bólints – suttogta a férfi, s Alex bólintott, majd mély levegőt vett, amikor Daniel a szekrénynek döntötte, és hozzányomta magát. – Ó, igen. Pont ott – mondta Alex, de nem folytatta, mert Daniel vad, forró csókba váltott. A férfi keze a lány csípőjére csúszott, kissé fölemelte, hogy jobban egymáshoz érjenek... Aztán minden darabjaira hullott, mert bezörgettek az ajtón. –Vartanian! Daniel hátraugrott, egyik kezével az arcát dörzsölte, tekintete azonnal összeszedett lett. Jobb kezével a derekához szíjazott fegyverhez kapott. – Maradj itt! – utasította Alexet, majd kinyitotta az ajtót, s így a lány nem látszott onnan. – Mi a baj? – kérdezte. – Rádiós riasztás minden egységnek – hallotta Alex ,a férfihangot, ezért hátrahajolt, hogy lássa, ki áll az ajtó mögött. Az egyik tiszt a kint parkoló kocsiból. – Lövöldözés a Main Streeten, a 256–os szám alatt. Egy pizzériában. Egy tiszt és két másik személy az áldozat. Az egyik az a pincérnő, aki a vendéglőt zárta. – Sheila – suttogta Alex, s szíve egy dobbanásnyit kihagyott. Daniel álla megfeszült. – Megyek, te pedig gyere be. Koenig a kocsiban maradt? – Aha. – A tiszt belépett, és Alex felé biccentett. –Kisasszony. Hatton ügynök. – Megbízhatsz Hatton ügynökben, Alex – szólalt meg Daniel. – Nekem mennem kell. DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 0.15 A rohadt életbe! Valószerűtlen csönd ülte meg a környéket, ahogy Daniel belépett a Presto pizzériába, ahová alig pár órával ezelőtt hozta el Alexet és Hope-ot. Megmarkolta szolgálati fegyverét, minden idegszálával ugrásra készen, de azonnal látta, hogy tűi későn érkezett. A nyitott kassza mellett egy fekete férfi terült el a pulton. Karja ernyedten lógott le oldalt, mindkét tenyere kitárva, a földön pedig egy 38–as hevert. A pulton vértócsa terjedt, és az egyik oldalon vörös cseppek hullottak a földre. Daniel nem tehetett róla, de Hope pizza szósszal összekent arcocskája jutott az eszébe. Megborzongott. A zenegép mellett Sheilát látta meg a sarokban. Szétterpesztett lábbal ült, élettelen szeme tágra nyitva, vörös rúzsa egészen elütött a viaszos arctól. Még mindig a fegyvert szorította két kezében, mely ernyedten hevert az ölében. Egyenruháján fénylett a vér, mely még mindig szivárgott a hasán és a mellkasán ejtett sebből. Háta mögött a fal is csupa vér. A 38–as csúnya kimeneti sebet hagy maga után. Daniel a szeme sarkából mozgást észlelt, és lövésre készen emelte föl a fegyvert. – Rendőrség! Álljon fel, kezeket a magasba, hogy lássam! – Egy férfi emelkedett föl az egyik felborult asztal mögül, Daniel döbbenten engedte le a fegyvert. – Randy? Randy Mansfield seriff helyettes némán biccentett. Egyenruhája fehér inge csupa vér. Botladozva lépett előre. Daniel odasietett, hogy elkapja, majd leültette egy székbe, és mély levegőt vett. – Bassza meg! – suttogta. Az asztal mögött a duttoni seriff hivatal egyenruhájába öltözött fiatal tiszt hevert a hátán, kitárt karral, s ujja még mindig a szolgálati pisztoly ravaszán. A hasán, a fehér ingen tenyérnyi folt terült el, alóla pedig vékony érben folydogált a vér. – Mind meghaltak – suttogta Randy még mindig a sokk hatása alatt. – Mind meghaltak.

– Megsebesültél? – kérdezte Daniel. Randy a fejét rázta. – Mindketten lőttünk. Én és Cowell helyettes. Cowellt eltalálta. Meghalt. – Randy, figyelj rám! Eltaláltak? Randy megint megrázta a fejét. – Nem. Ez az ő vére. – Hány fegyveres volt? Randy arcába kezdett visszatérni a vér. – Csak egy. Daniel a fiatal tiszt torkára nyomta az ujját. Nincs pulzusa. Fegyverrel a kezében a lengőajtón át beóvakodott a konyhába. – Rendőrség! – kiáltotta, de nem érkezett válasz. Néma csönd. Benézett a hűtőházba, ott sem talált senkit. Kitárta a vendéglő mögötti sikátorra nyíló ajtót, ahol egy sötét színű Ford Taurus parkolt, a motorja még mindig járt. Ha a lövöldözőnek társa is volt, akkor az már rég messze jár. Felcsatolta a fegyverét, és visszament oda, ahol Sheila hevert a sarokban, pont úgy nézett ki, akár egy szemétre hajított rongybaba. Valami fehér kukucskált ki a zsebéből. Felhúzta a steril latexkesztyűt, amelyet mindig magánál tartott, a lány mellé guggolt, de e nélkül is tudta, mit fog találni. A valami fehér egy névjegykártya széle. Az ő névjegykártyájáé. Daniel gyomra felkavarodott, ahogy a lány arcát tanulmányozta. Ha először is így látja meg, akkor azonnal felismeri, gondolta keserűen. Halott szemével és elernyedt arcizmaival sokkal jobban kiütközött a hasonlóság: olyan, mint Simon képein a lányok. – Te meg mi a francot művelsz? A hangra összerezzent, lassan fölemelkedett. Frank Loomis állt a vendéglő közepén, sápadt arcán mindkét oldalt vörös folt éktelenkedett. – A tanúm volt – mondta Daniel. – Nos, ez az én városom. Az én hatásköröm. Az én helyszínelésem. Senki nem hívott ide, Daniel. – Nem vagy normális. Frank. – Daniel Sheilára nézett, és már tudta, mit kell tennie. – Eddig én sem voltam. De megjött az eszem. – Kisétált a pizzériából, el a döbbent sereglet mellett. Amikor ismét egyedül volt, felhívta Luke–ot. – Papadopoulos. – Hallani lehetett a tévét a háttérben. – Luke, Daniel vagyok. Szültségem van a segítségedre. A tévé a háttérben hirtelen elhallgatott. – Mondjad. – Duttonban vagyok. Szültségem van azokra a képekre. Luke egy pillanatig nem válaszolt. – Mi történt? – Azt hiszem, az egyiket azonosítottam. – Él? – Húsz perce még élt. Most már nem. – Istenem! – Luke nagyot fújt. – Mi a széfed számzárja? – Az anyukád szülinapja. – Azonnal ott leszek. – Köszi. Hozd el a Main Street 1448–as számra. A park mellett az a kis egyszintes ház. Daniel letette, és mielőtt meggondolhatta volna magát, felhívta Chase–t.

– Szültségem van rád Duttonban. Gyere át, kérlek! DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 0.55 – Biztosan nem kér semmit, Hatton ügynök? – Köszönöm, nem. – Sajnos én igen – dörmögte Alex, és föl–le járkált a parányi nappaliban. – Alex, ülj már le! – szólt rá higgadtan Meredith. – Ezzel semmit nem segítesz. – De nem is bántok senkit... – Elindult az ablak felé, ám elkapta Hatton ügynök figyelmeztető pillantását. – Elnézést. –Az unokatestvérének igaza van, Miss Fallon. Tényleg meg kellene nyugodnia. – Napok óta nem eszik, nem alszik – fordult Meredith az ügynök felé. Hatton a fejét csóválta. – Maga ápolónő, okosabb is lehetne. Alex mindkettő felé dühös pillantást vetett, majd leült a kanapéra. Egy másodperc múlva azonban felpattant, mert kopogtattak. – Vartanian vagyok – kiáltott be Daniel, s Hatton kinyitotta az ajtót. – Nos? – Három halott – mondta Daniel. – Az egyik a tanúm. Hatton, beszélnem kell Miss Fallonnal – tette hozzá, mire Hatton ügynök tréfálkozva tisztelgett. – Kisasszonyok – fordult hátra. – Odakint leszek – mondta Danielnek. – Én is menjek? – kérdezte Meredith, de Daniel a fejét rázta. Aztán becsukta az ajtót, s csak bámulta, bámulta. Alex minden egyes pillanattal egyre feszültebb lett. Végül nem bírta tovább a férfi némaságát. – Miről kell beszélned velem? Daniel megfordult. – Rossz hír. – Kinek? – kérdezte Alex. – Mindannyiunknak – érkezett a rejtélyes válasz, majd odalépett a pulthoz, ahol korábban Alexet megcsókolta. Nekidőlt, fejét lehajtotta. – Amikor először megláttalak, meghűlt bennem a vér – mondta. Alex bólintott. – Nem sokkal korábban láttad Alicia képét abban a régi cikkben. – Már azelőtt is láttam az arcát. Olvastad a cikkeket az öcsémről, Simonról... – Párat. – Alex lerogyott a kanapéra. – „Viszlát a pokolban, Simon" – suttogta maga elé. – Amikor elmondtam neked, te tudtad, mit jelent. – Nem. Egészen ma estig nem. Azt a cikket is olvastad, amelyik arról szólt, hogyan mentek a szüleim Philadelphiába, hogy megkeressék a zsarolót? Alex a fejét rázta, de Meredith közbeszólt: – Én olvastam. – Vállat vont. – Képtelen voltam egész álló nap színezni. Kezdtem megbolondulni. A cikk azt írta, egy nő zsarolta Daniel szüleit. Amikor elmentek Philadelphiába, hogy beszéljenek vele, megtudták, hogy Simon nem is halt meg. Aztán Simon megölte őket. – Akkor még nem olvastad a legújabb, legnagyobb hírt – jegyezte meg Daniel gúnyosan. – Az apám egész végig tudta, hogy Simon él. Kidobta a házból, amikor Simon tizennyolc éves lett. De... biztosítékként megtartott valamit, hogy a fia sose jöjjön vissza. Aztán mindenkinek azt mondta, hogy Simon meghalt, csak azért, hogy anya ne keresse. Megszervezte Simon álhalálát, áltemetését... mindent. Én is azt hittem, hogy meghalt. Mind azt hittük. – Nagy sokk lehetett, amikor megtudtad, hogy mégis él – mondta Meredith csöndesen.

– Ez enyhe kifejezés. Simon mindig is gonosz volt. Amikor tizennyolc éves lett, apám talált valamit, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Emiatt tüntette el Simont, és ezt használta biztosítékként, hogy Simon „halott" maradjon. – Mi volt az, Daniel? – kérdezte Alex. – Mondd el! Daniel állán remegett egy izom. – Képek. Nőkről. Lányokról. Tizenévesekről. Akiket megerőszakolnak. Alex hallotta, hogy Meredith felszisszen, de ő maga nem kapott levegőt. – Alicia is közöttük volt? – kérdezte Meredith. – Igen. Meredith megnedvesítette a száját. – És a zsaroló hogyan jutott a képekhez? – Nem jutott hozzájuk. Az anyámnál voltak, és amikor rájött, hogy Simon egész végig életben volt, hátrahagyta nekem, arra az eshetőségre számítva, ha nem... éli túl. A zsaroló még gyerekkorukból ismerte Simont. Meglátta Philadelphiában, és tudta, hogy az öcsémnek elvileg halottnak kellene lennie. – Szóval – folytatta Meredith – apádat az álhalállal és az áltemetéssel zsarolta. – Lényegében igen. Két hete megtaláltam a képeket, amelyeket anyám hagyott hátra nekem. Azon a napon tudtam meg, hogy a szüleim meghaltak. És két nappal később Simon is meghalt. – És utána mihez kezdtél? – kérdezte Meredith. – Úgy értem, mi lett a képekkel? – Odaadtam őket a philadelphiai nyomozóknak –válaszolta Daniel. – Aznap, amikor hozzám kerültek. Akkor még azt hittem, hogy ez volt a zsarolás tárgya. – Ezek szerint ott van fent náluk? – kérdezett közbe Alex. – Alicia képei odafent vannak... idegeneknél?–Hallotta, hogy a hangja kezd hisztérikusan elvékonyodni, ezért igyekezett uralkodni magán. – A másolatok igen. De megtartottam az eredetieket. Megfogadtam, hogy megtalálom azokat a nőket. Nem tudtam, kik ők, és Simon milyen szerepet játszott ebben az egészben. Azt sem tudtam, hol kezdjek neki. És az első napon, amikor visszajöttem, megtaláltuk azt a nőt Arcadiában. Meredith megértőn sóhajtott fel. – A takaró és az árok. Ugyanaz. – Az egyik arcadiai férfi emlékezett Alicia meggyilkolására. Amikor megláttam a képét egy régi újságcikkben, azonnal tudtam, hogy ő az egyik lány Simon képein. Másnap akartam lenyomozni Alicia családját –Alexre pillantott –, és akkor beléptél te. Alex meglepetten bámult Danielre. – Simon megerőszakolta Aliciát? De hiszen elkapták a gyilkosát. Gary Fulmore–t. Valami csavargó volt. Drogos. Daniel válla fáradtan hanyatiott le. – Tizenöt lány szerepel a képeken. Csak az egyikült halt meg, legalábbis egyről már tudtam. Alicia. Ma estig… – Ó, szent isten! – suttogta Meredith. – Sheila. Daniel felkapta a fejét, de csak üres tekintettel bámult maga elé. – Attól tartok. Alex felállt, egészen mélyről törtek fel belőle az indulatok. – Te tudtad! Te szemét. Tudtad, és nem szóltál nekem. – Alex! – figyelmeztette Meredith. Daniel elkomorodott. – Nem akartalak megbántani. Alex a fejét rázta.

– Nem akartál megbántani?– kiáltotta döbbenten. – Tudtad, hogy az öcséd megerőszakolta a testvéremet, és nem akartál megbántani? – Az is lehet, hogy a mostohabátyád is benne volt – jegyezte meg Daniel csöndesen. Alex ledermedt. – Szent isten! A levele. Daniel bólintott, de nem szólt egy árva szót sem. – És az a levél, amit Bailey–nek küldött... – tette hozzá Alex. Zavarodottan rogyott le. – Istenem. És a tiszteletes – Danielre pillantott. – Wade meggyónt Beardsley–nek. – És eltűnt – mondta Daniel. – Várj csak! – Meredith felállt, és a fejét csóválta. –Ha Simon és Wade er őszakolták meg ezeket a lányokat, és mindketten halottak, akkor ki van az egész mögött? Ki vitte el Bailey–t? És ki ölte meg a többi nőt? – Nem tudom. De nem hinném, hogy Simon benne volt a megerőszakolásban. Alex vére megint felforrt. – Honnan... Daniel fáradtan emelte magasba a kezét. – Alex, kérlek. Simonnak amputálták az egyik lábát. A képen minden férfinak két lába van. Szerintem Simon készítette a képeket. Rá vallana. – Várj csak! – ismételte Meredith. – Férfiak? Vagyis egynél több férfi van a képeken? – Úgy öt, de lehet, hogy több is. Nehéz megmondani. – Ezek szerint mások is benne voltak – jegyezte meg Alex. – És nem akarják, hogy bárki is megtudja – sóhajtott fel Meredith. – Tizenöt lány. Senki nem szeretné, ha egy ilyen titok kiderülne róla... Alex lehunyta a szemét, mert már forgott körülötte a szoba. – Hol vannak azok a képek? – A széfemben, otthon. Luke mindjárt áthozza, már úton van vele. Alex hallotta, hogy Daniel ellöki magát a pulttól, és átvág a szobán. Leült mellé, de nem érintette meg. – A főnökömet is felhívtam. Muszáj neki is elmondani. Alex kinyitotta a szemét. Daniel a kanapé szélén ült, mélyen lehajtott fejjel. – Gond lesz belőle, hogy eddig nem szóltál neki róla? – Lehetséges. De nem tudtam, mit tegyek. – Alex félé fordította a fejét, szemében fájdalom ült. – Ha megengedi, akkor megkérlek, hogy nézd meg a többi képet is. Este fölismerted Sheilát. Talán fölismered a többi lányt is. Alex finoman végighúzta az ujjait Daniel hátán. A férfi fájdalma láttán alábbhagyott a haragja. – És talán valamelyik férfit is. Daniel nagyot nyelt. – Talán. – Mindketten itt nőttetek föl – szólalt meg Meredith. – Alex miért ismerne föl olyan arcokat, akiket te nem? – Én öt évvel idősebb vagyok – mondta Daniel. –Amikor ez az egész történt, én már főiskolás voltam. – Ráadásul Danielek gazdagok voltak – tette hozzá Alex. – A gazdag gyerekek a magániskolába jártak. Alicia, Sheila, Bailey és én pedig a városi suliba. Két külön világ. – De Simon és Wade barátok voltak. – Vagy legalábbis bűntársak – pontosított Daniel. – Simont kicsapták a magániskolából. A sima suliba n végzett. Muszáj lesz megszereznünk pár évkönyvet.

– És hogy jön a képbe Janet és Claudia? – kérdezte Alex. – Csak kilencévesek voltak, amikor Alicia meghalt. – Nem tudom – mondta Daniel. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Azt viszont tudom, hogy Sheila akart valamit mondani. A névjegykártyám ott volt a zsebében. – Ki ölte meg? – kérdezte Meredith. – A fickó, aki ki akarta rabolni a kasszát – vont vállat Daniel. – Vagy azt akarják, hogy ezt higgyük. – Hirtelen talpra ugrott, arcán a döbbent felismerés. – Nem hiszem el, hogy ez nem esett le! – Kinyitotta az ajtót, – Hatton! Bejönnél? – Alexhez fordult. – A vendégl őben találkozom Luke–kal és Chase–zel. Maradjatok itt! DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, 1.35 Daniel besétált a Presto pizzériába, ahol már az összetört Corey Presto várta az ajtóban. Látszott rajta, hogy sírt, habár arcán már felszáradtak a könnyek. Dr, Toby Granville a pultra hanyatló holttestet vizsgálta. Frank egyik helyettese pedig a digitális fényképezőgéppel kattintgatott. Frank ott guggolt, ahol a fiatal tiszt meghalt, A padlót bámulta. Ezek szerint a fiatalembert vitték elsőként a halottasházba. Sheila még mindig a sarokban ült abban a groteszk rongybaba–pózban. Daniel nem látta Randy Mansfieldet, ezért arra gondolt, biztosan bevitték a kórházba, vagy hazaengedték. – Frank! – kiáltott oda Daniel a seriffnek. Frank fölnézett, kétségbeesés suhant át a tekintetén. A pillanat azonban elmúlt, s Daniel régi barátjának szeme megint hideg lett. – Miért jöttél vissza, Daniel? – Átveszem a helyszínt. Toby, ha nem haragszol, állj odébb a holttest mell ől! Hívom az állami orvos szakértőt és a bűnügyi labort. Toby Granville Frankre kapta a tekintetét. A seriff lassan emelkedett föl, és csípőre tette a kezét. – Dehogy hívod... – mondta. – Azt a kocsit ott hátul cserbenhagyásos gázolásnál használták a védelmem alatt álló tanú ellen, mégpedig ma délután. Most pedig itt áll, és egy másik tanúm halott. Innentől ez a vendéglő a Georgiai Nyomozóhivatal bűnügyi helyszíne. Kérlek, Frank! Menj, különben ki kell hogy vitesselek! Frank eltátotta a száját, elfordult, hogy a pultra boruló férfira nézzen. – Cserbenhagyásos gázolás? – kérdezte bizonytalanul.– Hol? És ki ellen? – Atlantában, az Undergroundnál – válaszolta Daniel. – Alex Fallon ellen. – Az orvosra pillantott. – Ne haragudj, Toby. Ezt házon belül kell folytatnunk. Nem sértésnek szántam. Granville hátrább lépett, eltartotta magától kesztyűs kezét. – Semmi baj. – Várjon! – Corey Presto a fejét rázta, mintha ki akarná rázni belőle a zavaros gondolatokat. – Azt mondja, nem rablás? Hogy ez a férfi meg akarta ölni Sheilát? – Csak azt mondom, hogy azt a kocsit ma emberölési szándékkal használták. – Daniel Frank felé fordult. A férfi egészen magába roskadt. – És Sheila meghalt. – Milyen ügyben volt a tanúd? – kérdezte Frank halkan, és Daniel csak nézte. Mintha eddig nem is ismerte volna. – Ez bizalmas információ. Sajnálom, Frank. Frank a vérfoltos padlót bámulta. – Sam még csak huszonegy éves volt. – Sajnálom, Frank – ismételte Daniel. – Ha akarsz, maradhatsz, míg helyszínelünk. – Prestóhoz fordult. –Presto úr, tudnunk kell, hiányzik–e a pénzből.

Presto kézfejével megtörölte a száját. – Már elkönyveltem. – Maga is itt volt délután – jegyezte meg Daniel –, amikor itt jártam Alex Fallonnal. – Igen, itt voltam. – Felszegte a fejét. – És? – Sheila beszélt velem. Maga pedig visszarendelte a konyhába. Nem valami kedvesen. – Felgyűltek a rendelések. Nem azért fizetem, hogy csevegjen. – Azt mondta, már így is sokat mondott, és nem akarja felhúzni a nagyokat. Mit gondol, mire célozhatott? – Nem tudom. – De a férfi hazudott, és ezt mindketten nagyon jól tudták. – Mióta dolgozott magánál? – Négy éve. Amióta kijött a rehabról. Adtam neki egy esélyt. – De miért? Miért adott neki egy esélyt? Presto elvörösödött. – Mert sajnáltam. Daniel tekintete megenyhült. – Miért? Presto nagyot nyelt. – Nehéz élete volt. Sajnáltam, ennyi. – De amikor Sheila élettelen testére nézett, a szája széle remegett, a tekintetében végtelen fájdalom ült, és könnyek szöktek a szemébe. Daniel azonnal megértette. – Mert szerette – mondta szelíden. Presto mellkasa zihálva reszketett, a férfi leszegte a fejét, keze ökölbe szorult. Nem volt szültség további válaszra. – Daniel! – Toby Granville lépett mögé, arcán együttérzés. – Engedd el! Holnap is válaszolhat a kérdéseidre. – Toby átölelte Presto vállát, és kivezette a vendéglőből. Ed Randall jött be mellettük. Ed egy pillantással felmérte a vendéglőt, és halkan füttyentett. – Szent ég! – Az egyik holttestet már elvitték – mondta Daniel. –Elmondhatom, milyen volt a helyszín, amikor bejöttem. Helyettes, volna szíves? A fiatal tiszt, aki eddig fényképezett, meglepetten kapta oda a fejét. – I–igen? – Ha ideadná a fényképezőt, akkor lemásolnám a képeket, és utána visszaadom a gépet. A férfi Frankre pillantott, aki biccentett. – Rendben. Elmehet, Alvin. A fiatalember határozottan megkönnyebbült, és azonnal kisietett. – Épp befejeztem a helyszín biztosítását Bailey Crightonnál, amikor hívtál – szólak meg Ed. – Még húsz perce sem jöttem el Duttonból, de már fordulhattam is vissza. Szerintem az orvos szakértői csapat is itt lesz húsz percen belül. Addig is mondd el, mit láttál. Luke akkor érkezett meg, amikor Malcolm és Trey a hullazsákba csomagok fegyverest tolta ki a hordágyon. Sheila feküdt a másik hordágyon, a zsákot csak a mellkasáig cipzárazták fel. Luke egyenesen Sheila holttestéhez lépett, pár másodpercig csak állt mellette komoran, és az arcát tanulmányozta. – Igazad volt – suttogta. – Azt reméltem, hogy tévedsz. – Hol vannak? – kérdezte Daniel csöndesen. – A csomagtartóba zártam. Az anyukám pedig június elsején született, nem pedig negyedikén. – El ne áruld neki...

– Lakat a számon – mondta Luke, de nem mosolygott. – Biztos vagy benne, hogy ezt kell tenned? Daniel Sheila viaszos arcára nézett, és azonnal tudta, ennél biztosabb még soha az életben nem volt semmiben. – Igen. Ha egy hete mondtam volna valamit, akkor Sheila még most is élne. – Ezt nem tudhatod. – És soha nem is fogom megtudni. És már ő sem. Luke felsóhajtott. – Hozom a borítékot. Daniel félreállt, amikor Malcolm és Trey visszajött a másik hordágyért. Chase épp akkor lépett be, amikor felhúzták a cipzárt a lány testén. Daniel főnöke megállt a vendéglő közepén, körbenézett, s csak utána fordult egyenesen Daniel felé. – A kocsimba! – mondta. – Rendben. – Daniel elment Luke mellett, s barátja menet közben a hóna alá csúsztatta a borítékot. – Megvártak – mondta Luke, és Daniel némán biccentett. Daniel úgy érezte, mintha teste tőle függetlenül lépkedne előre. Beszállt Chase kocsijába, és becsukta az ajtót. Chase a kormány mögé ült be. – Mi van a borítékban, Daniel? Daniel megköszörülte a torkát. – A kísérteteim. – Valahogy rájöttem. Figyelte, ahogy Malcolm és Trey beemeli a hordágyat a járműbe, és rácsapják az ajtót. Sheila vére az én kezemen szárad. Nincs több titok. Nincs több hazugság. – Ez itt a vég... – Minek a vége, Daniel? – Remélhetőleg nem a pályafutásomnak. Habár ha arra kerül a sor, nem fogok ellenkezni veled. – Hadd legyek én a döntőbíró! Kezdetnek tökéletes is lesz, gondolta Daniel. – Az apám bíró volt – vágott bele. – Igen, tudom. Daniel, bökd már ki! Bármi is az, megoldjuk. – Pont az teszem, kibököm. Az egész azzal kezdődik, hogy az apám bíró volt. – Daniel elmések mindent, még azokat a részleteket is, amelyeket korábban nem osztott meg Alexszel: azt, amikor tizenegy évvel ezelőtt először meglátta a képeket, és az apja elégette a lapokat, hogy a fia nehogy fölfedje a titkot a rendőrség előtt. Amikor befejezte, Chase csak meredt maga elé, a kormányra könyökök, és álla az öklén nyugodott. – Szóval gyakorlatilag csak egy hete vannak nálad a képek... – Azon a napon, amikor hozzám kerültek, odaadtam egy sorozatot Vito Ciccotellinek Philadelphiában. – És ez fogja megmenteni a segged. És miért nem szóltál nekem? Daniel tenyerét a szemöldökcsontjához nyomta. – Istenem, Chase, te még soha nem tettél semmi olyan szörnyűséget, hogy szégyellted volna, ha bárki is megtudja? Chase hosszú ideig nem válaszok, Daniel már–már azt hitte, nem is fog. De a férfi végre bólintott. – De igen. – És úgy tűnt Chase ennél többet nem is akar mondani róla. – Akkor tudod, miért. Tizenegy éven át azzal a tudattal éltem, hogy ezeket a lányokat bántalmazták. Hogy tudtam, és mégsem mondtam semmit. Megfogadtam, hogy megkeresem őket, és helyrehozom. És abban a pillanatban, amikor Alicia személyazonossága az ölembe hullott, hirtelen minden okom meglett

rá, hogy ne szóljak. Nem akartam megakasztani az ügyet. Vezeke lni akartam. És nem akartam megbántani Alexet. – Megmondtad Alexnek? Daniel bólintott. – Igen. Nem lett olyan dühös, mint vártam. És te? – Hogy érted? Nem olyan dühös, mint vártad? – Chase felsóhajtott. – Csalódott vagyok. Azt hittem, megbízol bennem. De már jártam a te cipődben, és ez nem olyan dolog, amikor a helyes és a helytelen fekete–fehér. – A borítékra pillantott. – Ebben vannak a képek? – Igen. Arra gondoltam, Alex talán fölismer valakit a lányok közül. Sheilára is emlékezett a gimiből. Chase kinyújtotta a kezét, és Daniel átadta neki a borítékot, s ezzel mintha egy hatalmas szikla gördült volna le róla. Chase átnézte a képeket, arca minden izma megfeszült az undortól. – A rohadt életbe... – Visszatette a lapokat a boríték–ba, majd az ülés mellé tette. – Rendben. Innent ől kezdve a következőt teszed. Hivatalosan kikéred a képeket Ciccotellitől, mégpedig azonnal. Azt fogod mondani, sejtetted, hogy Alicia lehet az egyik lány, de nem ismerted föl egyiket sem, egészen ma estig, amikor megláttad Sheilát. Ezért visszakéred a képeket. – Ez így éppen nem is hazugság – mondta Daniel lassan, mire Chase szomorúan pillantott feléje. – Ezért fizetik nekem a nagy lóvét. Azt persze nem említed meg, hogy készítettél másolatokat, és az eredetit megtartottad... Luke–on kívül ki tudja, hogy nálad vannak? – Alex és az unokatestvére, Meredith. – Megbízhatók? – Igen. De Chase, ma este szültségem van az eredetiekre. Meg kell tudnom, a többi lány kicsoda. Talán valamelyikük emlékszik, ki tette ezt velük. Valaki odakint nem akarja, hogy felfedjük őket. Chase elgondolkodva rázta a fejét. – Sheila meggyilkolása ezt az elméletet támasztja alá, de Janet és Claudia meggyilkolása nem. Miért vonnák magukra a figyelmet? – Az is lehet, hogy valaki rájött – jegyezte meg Daniel csöndesen. – És ne feledkezzünk meg a kulcsokról sem. Az is fontos. Csak azt nem tudom, miért. – És a haj. Levitted Alex haját a laborba, hogy összehasonlíthassák a két mintát? – Igen. Wallin túlórában megcsinálja a PCR–t. Azt mondta, holnap délutánra elvileg meglesz a DNS összevetése. – Daniel az órájára pillantott. – Úgy értem, ma délutánra. Chase megpaskolta a saját arcát. – Aludnunk is kell egy keveset, Daniel. Főleg neked. Három hete két végén égeted a gyertyát. – Szeretném, ha Alex még ma éjjel megnézné a képeket. – Rendben. Akkor ülj át a kocsidba, és indulj vissza, én majd követlek. Daniel szemöldöke magasba szökött. – Te is jössz? Chase mereven s nem túl barátságosan mosolygott rá. – Öregem, én vagyok az új társad. Nem mész sehova, és nem csinálsz semmit, amíg nem szóltál nekem. Daniel csak pislogott. – Soha többé vagy csak most, ezzel az esettel? – Csak most, hacsak nem hozol össze megint valami őrültséget. Nincs olyan sok „kimászhatsz a bajból" kártyád. – „Elhagyhatod a börtönt" kártyám... – javította ki Daniel mosolyogva. – Ha másképp sül el a dolog, akár ott is kiköthettél volna – figyelmeztette Chase, de ő nem mosolygott.

– Nincs több titok. Mindent elmondasz nekem. – Rendben. Ma éjjel Alex kanapéján alszom. Chase hosszasan nézte. – Rendben. De nem mozdulsz a kanapéról... Daniel felszegte a fejét. – És ha igen? Chase a szemét forgatta. – Akkor hazudj, és mondd azt, hogy meg se moccantál. Gyerünk! Ha egyszer meg kell neki mutatni a képeket, akkor jobb lenne nem várni hajnalig.

TIZENHARMADIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 2.30 Ocsmányak voltak. Gusztustalanok. De Alex erőt vett magán, és minden egyes képet jól megnézett, még akkor is, amikor a szendvics, amit Meredith korábban beleerőltetett, majdnem visszajött. – Sajnálom – mondta Alex immár hetedszer, és a fejét rázta a kép fölött, amelyen épp egy lányt kínoztak. Eddig azt hittem, a rémálmaimnál nincs rosszabb... – Őt sem ismerem föl. Daniel egy újabb képet tett elé az asztalra, míg Chase merev arccal figyelt. Meredith a másik oldalon ült, Daniel barátja, Luke pedig a nappaliban a kanapén gubbasztott laptopjával az ölében. Ugyanolyan elgondolkozva nézett maga elé, mint amikor őt nézte az Undergroundnál. Mintha évek teltek volna el. Pedig még egy napja sem volt, hogy majdnem megölték. – Alex! – suttogta Daniel, mire a nő összeszedte magát, hogy megnézze a nyolcadik képet. – Csak... – Összevonta a szemöldökét, s hirtelen el is felejtette, hogy magyarázkodni akart. Elvette a képet az asztalról, szinte belehajolt, szeme már szúrt, mintha porral szórták volna tele. A lány arcát tanulmányozta. Az orrát. – Őt ismerem. Ez Rita Danner. – Honnan tudod? – kérdezte Daniel. –Az orra... Eltört. Rita a menőkkel lógott mindig, de elég durva természete volt, főleg akkor, ha féltékenykedni kezdett valakire. Szerette kipécézni magának a strébereket. – És téged is kipécézett magának? – kérdezte Mer – Csak egyszer. Pizsamaparti volt valakinél, és arra ébredtem, hogy Rita mogyoróvajat ken a hajamba. Belemarkoltam én is a mogyoróvajba, és felnyomtam az orrába. Daniel összerezzent. – Te törted el az orrát? – Egy kicsit erősebben nyomtam a kelleténél... – sóhajtotta Alex. – Ki nem állhattam. De ez... Szent isten! – Luke? – szólt hátra Daniel. – Egy esküvői hirdetményt találtam. Rita hozzáment Josh Runyanhoz, aki a georgiai Columbiából való. – Tovább pötyögött. – És itt a válásról szóló hír. Két évvel ezel őttről. Viszont úgy tűnik, Rita még mindig Columbiában lakik. – Az nincs messze – jegyezte meg Daniel. – Meglátogathatjuk. Megkérdezhetjük, mire emlékszik. És ez? – Újabb képet tett az asztalra. – Nos? – Őt is ismerem. Cindy... Bouse. Kedves lány volt. Az ő orrát nem törtem el. – Akkor először vele kéne beszélnünk – mondta Daniel szárazon. – Luke? Luke elgyötörten nézett fel. – Nyolc éve öngyilkosságot követett el. Alex felszisszent. – Szentég! Daniel megsimogatta a hátát. – Sajnálom... Alex kábán biccentett. – Hadd nézzem a következőt! – A tizedik képen szerepl ő lányt nem tudta azonosítani, sem a tizenegyediket. Tizenöt áldozat van, s Daniel előr e szólt, hogy Alicia képét nem fogja neki megmutatni. Hálás volt érte. Daniel már azonosította Sheilát, szóval már csak kettőt kell megnéznie. Daniel az asztalra csúsztatta a tizenkettediket. – Gretchen French – vágta rá Alex habozás nélkül. –Barátnők voltunk a gimi első évében.

– Már nézem – mondta Luke, mielőtt Daniel megkérdezhette volna. – Itt is van. Atlantában, a Peachtree Boulevardon lakik. Táplálkozási szakértő. Saját weblapja van. – Odahozta a laptopot az asztalhoz. – Itt a mostani képe. Daniel összehasonlította a két fotót. – Ő lesz az. – Akkor itt kezdünk – jelentette ki Chase. Ezek voltak az első szavak, amiket mondott, amióta elkezdték. – Folytassuk, nézzük az utolsót! Alex összpontosított. – Carla Solomon. Az iskolai zenekarban együtt játszott Bailey–vel. – Találtam egy C. Solomont itt Duttonban, a Harmadik sugárúton – mondta Luke. – De semmi több. – És mi van azzal a kilenccel, akiket nem ismertél fel? – kérdezte Meredith. – Lehet, hogy másik suliba jártak – válaszolta Alex. –Dutton gimnáziuma elég kicsi. Mindenki ismert mindenkit. – Az összes környékbeli gimnáziumból kikérjük az évkönyveket – mondta váratlanul Chase. – Daniel, ezen a szálon el tudsz végre indulni. Mindenki feküdjön le aludni. Pontban reggel nyolckor találkozunk az irodában. – Alexre nézett. – Köszönöm, nagyon sokat segített. Alex agya már zsibbadt volt a kimerültségtől. – Remélem, ez segít, hogy megtaláljuk Bailey–t. Daniel megszorította a lány térdét. – Ne add fel! – súgta. Alex felszegte az állát. – Nem is fogom! JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 2.30 Mack képtelen volt visszafojtani a kuncogást, ahogy a számítógép képernyőjére biccentett. Szépen alakulnak a dolgok. Gemma halott, és készen áll a nagy jelenésre, én pedig százezer dollárral gazdagabb vagyok. Ennek ellenére ezen a ponton nem is igazán a pénzről volt szó. Hanem arról, hogy kikényszeríti belőlük a pénzt. Ez azt jelenti, hogy rettegnek. Az illető, aki a száz rongyot kifizette, annyira retteg, hogy odakint ül a testvére, Kate háza előtt, és minden egyes mozdulatát lesi, hátha... A célját elérte. Itt vagyok. Nem vagytok biztonságban. A családotok nincs biztonságban. És bejött. Kate bátyuskája kifizette a száz rongyot. A bátyuska nyavalyás haverja pedig egy centet sem fizetett, de azért ő is rettegett. Elmosolyodott. Az illető, aki nem adott pénzt, sokkal kielégítőbb módon fizetett. Sikeresen választotta ki ezt a kettőt a kezdéshez. Ők voltak a leggyengébbek. Alacsonyan termett gyümölcs, érett, csak le kellett szednie. De a másik kettő is érzi a vesztét. Már idegesek. Félnek. Beindult a gépezet. Amit eddig nem ő irányított. Janet, Claudia, Gemma, mind az enyém. Csak egy kis gyújtós kellett, hogy lobogjon a tűz, de most már úgy tűnik, elég szépen lobog. Bailey Crightont eltűnt személynek nyilvánították. Természetesen Mack mostanra már pontosan tudja, hol van, és ki vitte el. És miért. Ami azt illeti, kicsit sajnálja is Bailey–t. Csak egy ártatlan járókelő, aki belekeveredett ebbe az egészbe. Tudta jól, milyen érzés ez. Ha ennek vége, s a nő még él, talán ki is engedi. Tudta, hogy valaki megpróbálta megölni Alex Fallont. Milyen béna kísérlet. Semmi elegancia. Most Fallonnak testőre van, és két sasszemű ügynök őrzi az icipici házikót... És egy sasszemű ügynök pedig odabent figyel. Tudta, hogy az éjjel valamiféle gyűlést rendeztek a Fallon–házban. Vartanian kezd közel kerülni. Elég hosszú időbe tellett neki. Tudta, hogy este nagy balhé volt a pizzériában. Hárman meghaltak. Köztük Sheila. Igen, Vartanian kezd közel kerülni.

És a maradék három retteg. A négy egyike már halott, saját bűntudata és félelme áldozata lett. Persze az, hogy lesodródott az útszélről, és abban a káprázatos robbanásban ott hagyták meghalni, sokat segített. Ami csak azt bizonyítja, amit egész végig hitt. A társadalom oszlopos tagjai szemrebbenés nélkül fogják legyilkolni egymást. Ma megtették Rhett Porterrel. Az asztalfiókból előhúzta a bátyja utolsó naplóját. Félbe volt hagyva, mert öt évvel ezelőtt megtették a bátyjával, Jareddel is... Igen, tudta, hogy a négy egyike halott. Mire a nap felkel, Dutton összes lakosa szintén tudni fogja. JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 2.30 .....Bailey... Bailey érzékelte, hogy Beardsley már ötödszörre suttogja a nevét. Itt vagyok. Segíts, kérlek! A szavak azonban csak a fejében hangzottak, képtelen volt valóságban is kimondani őket. Teste minden egyes izma megfeszült és fájt. Még. Még többre van szültsége. Hogy ott rohadna meg, miatta van szültsége rá megint. Hogy rohadna meg a pokol mélyén. – Bailey... Látta, hogy négy begörbített ujj jelenik meg a fal alatti résben. Beardsley kicsit tovább bontotta a falat. Hisztérikus nevetés tört fel belőle. Csapdában vannak. Itt fognak meghalni. De most Beardsley búcsút inthet neki. – Az ujjak eltűntek. – Bailey... Ssss. Még bejön. Úgyis bejön. Lehunyta a szemét, és azért fohászkodott, hogy halna már meg. JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 3–15 Mack csöndesen lopakodott fel a lépcsőn. Ennél azért nehezebbnek kellene lenni egy zsaru házába betörni. A földszinten elsétált a lenyűgöző fegyverszekrény előtt – bárcsak elvihetne a kedvére valókat! De ez az éjjel a felderítésről és a lopakodásról szól, nem pedig a fegyverekről. Ha a kísértésnek engedve kipakolná a fegyverszekrényt, többé nem lenne titok, hogy itt van. És azt akarja, hogy ez titok maradjon. Arra készült, hogy egy bekloroformozott zsebkendővel ki kell majd ütnie a férfit, de szerencséje volt. Áldozata részegen hevert, még a cipőjét sem vette le. Óvatosan végigpaskolta a férfi zsebeit, elmosolyodott, amikor a mobilt kitapintotta. Gyorsan följegyezte a mobil számát és az összes bejövő és kimenő hívásét is. Tudnia kell, hogyan érheti el és érintheti meg úgy a férfit, hogy bízzon benne – ez Mack tervének nagyon fontos része volt. Éppolyan óvatosan csúsztatta vissza a telefont a férfi zsebébe, ahogyan kivette. Az órájára pillantott. Sietnie kell, hogy Gemma holttestét még ledobhassa a kiszemelt helyre, és még a reggeli kihordást is idejében elkezdhesse. DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, HAJNALI 5.05 Mennydörgés és villámlás. Gyűlöllek. Gyűlöllek. Bárcsak meghalnál! Alex felriadt, reszketett, és majd megfagyott. Felült az ágyban, kézfejét a szájához szorította. Hope mélyen aludt, és Alex legyőzte a késztetést, hogy megérintse a kislány arany fürtjeit. Hope–nak szültsége van az alvásra. Remélem, nem álmodik olyanokat, mint én. Kettőjük között Riley hevert, aki most fölemelte a fejét, s bánatos szemmel nézett fel rá. Alex reszkető kezét a kutya hosszú hátára tette. – Marad! – suttogta, és kimászott az ágyból. A hálóinge fölé felvette a köntösét, kiment a szobából, és óvatosan betette maga mögött az ajtót. Nem akarta fölébreszteni Danielt. A férfi a kanapén aludt. Nem volt hajlandó elmenni, még úgy sem, hogy Hatton és Koenig ügynök ott ült kint a kocsiban. Alex megtorpant, a karját dörzsölte, hogy átmelegedjen, s csak nézte a férfit, fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok.

Gyönyörű férfi. Csakugyan az volt szőke hajával, erőteljes állával s kék szemével, ami lehetett kedves, de könyörtelen is, ahogy áthatolt Alex védelmi vonalán. Hazudott nekem. Nem, nem igazán. Eszével tudta jól, milyen nehéz lehetett tudnia azt, mi történt Aliciával, és mégsem megmondani neki. Tudni azt, hogy a saját teste és vére valamilyen szinten felelős volt mindazért. Viszlát a pokolban, Simon. Legalább Wade nem volt az ő teste és vére. Visszagondolt arra, hogy a fiú hogyan tolakodott a két lába közé abban a réges–régi buliban. Összekeverte Aliciával. Alex visszaemlékezett, milyen őszinte meglepetést látott a fiú szemében, amikor nemet mondott neki. Ez azt jelenti vajon, hogy valamikor Alicia igent mondott? A gondolat szinte zavaróan keveredett a többi közé. Alex már akkor is tudta, hogy Alicia aktív nemi életet él, és Alex azt hitte, tudja is, kivel... de Alicia és Wade? Már a gondolattól is borsódzott a háta. Miféle lány volt valójában Alicia? Miféle szörnyeteg volt ez a Wade? A képekre gondolt, amelyeket látott, a perverz és rettenetes képekre. Wade meger őszakolta azokat a lányokat. Éveken át ugyanabban a házban laktak, és sosem gyanította, hogy Wade ilyen... undorító dolgokra képes. Ilyen gonoszságra. Alicia. Sheila és Rita. Gretchen és Carla. És Cindy. Mindegyikültet megerőszakolták. És szegény Cindy megölte saját magát. A depresszió micsoda mélységek kellett megismernie... Alex is jól ismerte ezeket a mélységeket. Szegény Cindy. Szegény Sheila. És a többi kilenc, akiket nem ismert fel... Daniel már egy hete cipeli magában az arcuk emlékéi. Szegény Daniel. A férfi szép arca még álmában is komor volt. A zakóját levette, de csak ennyire engedte el magát. Izmos mellkasa meg–megemelkedett az inge alatt, amit épp csak annyira gombolt ki, hogy a gallérját meglazíthassa. Nyakkendőjét odébb rángatta az ádámcsutkájáról. A fegyver még mindig nála, a csíp őjére szíjazva. A cipőjét sem vette le. Még álmában is riadókészültségben van. A képek megint megjelentek előtte. Miután látta mind a tizenhármat, nem volt nehéz elképzelnie, Alicia hogyan festhetett. Visszagondolt arra, amikor Daniel először látta meg őt a nyomozóhivatali helyiségben. A döbbenetre, ami az arcára kiült. Visszaemlékezett arra is, hogyan nézett rá a férfi, közvetlenül azelőtt, hogy megcsókolta volna, ma este is és napközben, a kocsijában, amikor őt kis híján megölték. Mit akarsz tőlem? Kérdezte akkor. Semmi olyat, amit nem akarsz... és nem vágysz megadni, válaszolta. Akkor hitt neki. De most nem biztos benne, hogy hisz. A férfinak bűntudata volt. Mély, lélekbe markoló bűntudata. Daniel Vartanian a vezeklés útját kereste. Alex nem akart egyetlen férfinak a vezeklése sem lenni. Nem akart egyetlen férfinak a jótékonysági akciója sem lenni. Ezt már egyszer megtette Richárddal. És ez volt élete legkegyetlenebb kudarca. Nem akar megint kudarc lenni. Észrevette, hogy Daniel fölébredt. A férfi szeme azonnal kinyílt, tudatosan, éppúgy, ahogy minden mást is tett. És amikor az a ragyogó kék szempár ránézett, Alex megborzongott. Daniel egy pillanatig csak bámult, majd az oldalára fordult, és kinyújtotta a kezét. És Alex tudta, már nem számit, hogy mit akar, vagy mit nem. Csak az számit, amire szültsége van, és abban a pillanatban szültsége volt Danielre. A férfi felhúzta magát a kanapé sarkába, és ölébe vonta Alexet. A lány engedett, mohón szívta magába a férfi testének melegét. – Jéghideg a kezed – suttogta Daniel, és óvatosan kezébe fogta Alex ujjak. A lány a férfi kemény mellkasába fúrta az arcát. – Riley lerángatta rólam a takarót. – Ezért nem alszik velem egy ágyban. Alex fölemelte a fejét, és Danielre nézett. Tudnia kellett.

– Akkor ki? Daniel meg sem próbált úgy tenni, mint aki félreérti. – Senki. Legalábbis már jó ideje. Miért? Alex Richárd új feleségére gondolt. – Tudnom kell, első vagy másodhegedűs leszek–e. Azt gondolta, Daniel arcára majd a szokott félmosoly ül, ám a férfi arca teljesen komoly maradt. – Első. – Hüvelykujjával végigsimított Alex ajkán, amitől a lány megborzongott. – Korábban férjnél voltál. – És elváltam. – Te voltál a másodhegedűs? – kérdezte Daniel alig hallhatóan. – Inkább a kottalapozó – s most az ő arcára ült félmosoly. Daniel azonban most sem mosolyodott el. – Szeretted? – Azt hittem, igen. De most úgy gondolom, csak nem akartam éjjelente egyedül lenni. – Tehát ott volt veled... – Daniel tekintete egészen átható lett–...éjjelente. – Nem. Eleinte rezidens volt abban a kórházban, ahol dolgoztam. Párszor randiztunk is. A szobatársam kiköltözött, és mire észbe kaptam, Richárd már be is rendezkedett. A kórházban mindig összefutottunk, de az ügyeleten kívüli idők nem nagyon passzoltak. Nem sokat volt otthon. – De azért hozzámentél. – Igen. – Valahogy bebóklásztak abba a házasságba, ő és Richárd. Őszintén szólva, nem is emlékezett rá, mikor kérte meg a kezét. – Szeretted? Már másodszor tette föl ezt a kérdést – Nem. Szeretni akartam. De nem szerettem. – Rendes volt hozzád? Alex most elmosolyodott. – Igen. Richard... rendes ember. Kedves a gyerekekhez, szereti a kutyákat... – Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, merre kanyarog a beszélgetés. – De azt hiszem, amolyan kihívásnak vett engem. Én voltam az ő külön Eliza Doolittle–ja Daniel a homlokát ráncolta. – De miért akart volna megváltoztatni? Alex csak bámult maga elé. A férfi szavai balzsamként hatottak rá, már nem érzett akkora csalódást, hogy sosem tudott igazán az lenni, amire Richárdnak szültsége volt, vagy ami Alex szeretett volna lenni mindkettőjük számára. – Leginkább az én hibám volt, azt hiszem. Jobb szerettem volna... érdekes lenni. Kicsattanó. Zabolátlan. Daniel szemöldöke megemelkedett. – Zabolátlan? Alex keserűen fölnevetett. – Tudod... – Szaporán megemelgette a szemöldökét, a férfi bólintott, de nem mosolygott. – Azt akartad, hogy hazamenjen hozzád. – Valószínűleg. De nem tudtam az lenni, aminek látni szeretett volna. Ami lenni szerettem volna. – Ezért elhagyott? – Nem. Én hagytam el. A kórház olyan, mint egy falu. Sok–sok titok lappang a csöndes felszín alatt. Richárdnak nőügyei voltak. Mind nagyon diszkrét. – Alex állta Daniel tekintetét. – El is hagyhatott volna

csak úgy, de nem akart megbántani. Daniel összerezzent. – Értem. Ezért te hagytad el? – Valakivel találkozgatott, szerencsére nem valamelyik ápolónővel. Akkor nem lett volna maradásom. Daniel a szemöldökét ráncolta. – Azt hittem, elmentél. – Nem. Elhagytam Richardot. Addigra már vettünk egy házat, és hagytam, hogy megtartsa. De a kórházat képtelen lettem volna otthagyni. Én voltam ott előbb. Daniel csak pislogott. – Odaadtad neki a házat, de a munkahelyet nem... – Pontosan – mondta Alex magától értetődőn, mert számára az is volt. – Lejárt a rezidensi ideje, és főmunkaidős orvosi állást kapott a sürgősségi osztályon. Szerintem mindenki azt várta, hogy elmegyek. Átmegyek az ortopédiára vagy a sebészetre, akárhová. De én szeretem a sürgősségit. És maradtam. Daniel zavartan figyelte. – Azt hiszem, akadt egy-két kellemetlen pillanat. – Az nem kifejezés. – Vállat vont. – Különben is, egy éve kiköltöztem a házból, az új asszony meg azonnal be. Jól... megvannak. – Nagyvonalú voltál – jegyezte meg Daniel óvatosan, mire Alex keserűen felkacagott. – Azt hiszem, annyira azért szerettem, hogy ne kívánjam a boldogtalanságát. Meredith, tudod, jobban szeretné két hangyaboly közé kikötve, nyakig mézbe mártva látni. Végre megjelent az a félmosoly, s ezzel Alex szíve is könnyebb lett. – Ezt megjegyzem magamnak – dörmögte. – Jobb, ha nem húzom fel Mereditht. Alex biccentett, örült, hogy sikerült mosolyt csalnia Daniel arcára. – Jobb is. A mosoly azonban túl hamar illant el. – Már megint álmodtál? Ahogy az álomra gondolt, megint fázni kezdett. – Igen. – Dörzsölgetni kezdte a karját, hogy melege legyen, ám Daniel magához húzta, és erősen dörzsölni kezdte a hátát. A férfi, akár a kohó, meleg, er őteljes, férfias. Alex befészkelte magát a férfi karjába, még többet akart. És megtalálni a csípőjének feszülő merev férfiasságban. Mély levegőt vett, hirtelen sokkal melegebb lett. A férfi kívánja. És ő is kívánja a férfit. De mielőtt el tudta volna dönteni, mit mondjon, mit tegyen, Daniel megmozdult, letolta az öléből, és az a csodálatos, érzéki forróság tovatűnt. A férfi két karját köréje fonta, s az állát a fejére tette. – Ne haragudj – suttogta a hajába. Alex elhúzódott, hogy lássa Danielt. A férfinak mintha bűntudata lett volna. – Miért? Daniel Meredith ajtaja felé lesett. – Nézd, megígértem neked, hogy semmi olyan nem fog történni, amit nem akarsz. – Igen, tegnap a kocsiban, emlékszem. És? Semmi nem történt. – Felszegte az állát. – Legalábbis eddig. Ez még változhat. A férfi mellkasa kitágult, kék szeme még sötétebb lett. De mégis ellenállt. – Ha tegnap éjjel Hatton nem kopogott volna be... akkor megpróbáltam volna... – Lehunyta a szemét, elvörösödött. – Kívántalak, ha nem szakítottak volna félbe minket, akkor talán belelöklek valami olyanba, amire nem vagy készen.

Alex azon töprengett, mi lenne a legjobb válasz. Daniel megpróbál vigyázni rá, és habár ezt édesnek találta, nem állt messze attól, hogy ingerült legyen miatta. – Daniel – megvárta, míg a férfi kinyitotta a szemét –, már nem vagyok tizenhat éves, és nem szeretnék áldozat lenni a szemedben, senki szemében sem. Nemsokára harminc leszek. Szeretem a munkám. Az életem is rendben. Van annyi eszem, hogy meghozzam a saját döntéseimet. Daniel bólintott, szemében tisztelet tükröződött. Komolyság és tisztelet. – Értem. – De Daniel – ujját a meglazított nyakkendő hurkába dugta, megpróbált érzéki lenni, de inkább bánatos volt a hangja –, még mindig szeretnék... zabolátlan lenni. A férfi szemében tűz lobbant. S már csókolta is, Alex érezte az ajkának forróságát és vadságát. Daniel hirtelen maga alá gyűrte, s Alex érezte teste hevét és erejét, ahogy a férfi nekifeszült, s keményen, tudatosan mozdult. Daniel két kezébe vette Alex arcát, beletúrt a hajába, erre-arra döntötte a fejét, míg rá nem talált a tökéletes fekvésre. S csak falta, falta, és mintha Alex neve tört volna fel mélyen a torkából a nyöszörgésében. Alex elengedte magát, eltökélve, hogy ennek a vad vágtának minden percét kiélvezi, az utolsó pillanatig. Figyelte, hogyan szorítja magához a férfi újra meg újra, s amikor Daniel fölfeszítette az ajkait, átadta magát a mohó szájnak s vadul kutató nyelvének. Daniel azonban túl hamar emelte föl a fejét, hogy mély levegőt vegyen. Lenézett rá, szeme sötét, égő, szinte vészjósló. – Ez... – Nagyon finom volt – suttogta Alex, mire Daniel halkan fölnevetett. – Nagyon finom? Többet vártam volna egy „zabolátlan" nőtől. Alex szemöldöke magasba ívelt. – Ez azért van, mert még nem vagyok az. Úgy értem, zabolátlan. Daniel ajka megrezzent, de szeme ugyanolyan átható maradt. – Majd legközelebb – suttogta. – Most pedig feküdj vissza aludni. – Már húzódott volna el, hogy testült elváljon egymástól, de abban a pillanatban Alex már tudta, mit akar. Mindkét kezével megragadta a férfi övét, s visszarántotta, sarkát a kanapéba nyomta, s úgy tolta magát feljebb, míg ismét meg nem érezte a férfi kemény és forró lüktetését. – Nem akarok... Daniel szeme elkerekedett, majd összeszűkölt. – Nem. Szó se lehet róla. Itt nem. Alex már érezte, hogy hatalma van fölötte, s nem engedte el az övét, amikor a férfi megint el akart húzódni, mert rádöbbent, ha igazán el akart volna menni, akkor már megtette volna. Daniel is akarja. Alex ingatta a csípőjét, hogy az invitálást egyértelművé tegye. – És miért nem? Daniel hitetlenkedve nézte... a ragadozó mohó tekintetével, amitől Alex vágya megháromszorozódott. – Írjak róla listát? – suttogta Daniel. – Ne, azt akarom, hogy ne beszélj, és csókolj meg újra. Daniel válla megkönnyebbülten hanyatlott le. – Ezt éppen megtehetem... – Csókja először édes volt, de hamarosan forró és nedves lett, s visszarántotta Alexet a vágy és kívánás vad kavargásába, és a lány nem is akart szabadulni. Addig rángatta a férfi ingét hátul, míg ki nem húzta, s végre szabadon fölfedezhette a férfi bársonyos bőrét, amit eddig épp csak megpillanthatott. Daniel felnyögött csók közben. – Alex, hagyd abba...

A lány ujjai abbahagyták a cirógatást. Hátrább húzódott, hogy láthassa a férfi arcát. – Komolyan ezt akarod? – kérdezte súgva, majd visszatartotta a levegőt, mert Daniel tekintetében a vágyakozás és a felelősségtudat küzdött egymással. Egy örökkévalóság telt el, mire a férfi megrázta a fejét. – Nem. Alex kifújta a levegőt. – Akkor jó. – Szaporán kigombolta a férfi ingét, feje fölött átemelte a nyakkendőt, és ledobta a földre. Végre egész testével érezhette a férfi meleg, kőkemény mellkasát, tenyerével újra meg újra végigsimított rajta, minden egyes ívet és izmot számba vett. Alex az ujja hegyével cirógatta a férfi aranyló pihéit, egyre lejjebb kalandozva, míg Daniel össze nem rezzent. – Daniel, milyen szép vagy – suttogta. A férfi ismét megcsókolta, most gyöngéden. Amikor megszólalt, suttogása rekedtes volt. És szeretetteli. – Te vagy a szép. – Meghúzta Alex köntösének övét, és egyik kezével belemarkolt a hálóingébe. – Emelkedj föl. – Alex engedelmeskedett, s Daniel felhúzta a hálóinget, magasra. A h űvös levegőt érezte a mellén. Megborzongott. Aztán lehunyta a szemét, amikor a férfi teste lejjebb csúszott rajta, s az ajka hozzá nem ért a melléhez. Újra megborzongott, ám most a forróságtól. A férfi szívta, dédelgette, míg Alex egészen hozzá nem nyomta magát. Keze a férfi hajába túrt, s közelebb húzta. Ekkor Daniel a másik mellére hajolt, Alex csak vonaglott, tudta, hogy hiába igyekszik még közelebb kerülni hozzá, nem lehet... Daniel tenyere a hasára csúszott, Alex mély levegőt vett, benn tartotta, várt. A férfi azonban nem mozdult se le, se fel, csak pihent ott, s Alex ekkor döbbent rá, hogy Daniel engedélyre vár. Sőt bátorításra. Ehelyett azonban Alex könyörgött. – Kérlek... A rövid szócska hatására a férfi újra mozgásba lendült, az ujjai a pamutalsó alá csúsztak, s Alex tudta, hogy sejtése beigazolódik, a férfi hüvelykujja csodákra képes. Reszketett, remegett, amikor azonban még többért könyörgött, a férfi ajka visszatért az övére, s elnyelte Alex apró nyöszörgések. Olyan közel volt. Sarkát a kanapé matracába mélyesztette, ahogy a férfi kezének feszült, míg a vére ott lüktetett minden idegszálában, s bőre minden négyzetcentimétere lángolt. Végül fények szikráztak fel a szemhéja mögött, hátrahanyatlott a párnákra, lihegett, és sokkal, de sokkal jobban érezte magát... mint talán bármikor. Daniel Alex vállára hajtotta a fejét, teste merev, légzése ziháló. – Rendben – suttogta akadozva. – Most pedig menj aludni. Kérlek. De a kezét nem húzta el onnan, s Alex tudta, most képtelen lenne elaludni. Szíve még mindig hevesen vert, és még mindig... kívánta. S ahogy a férfi teste még ott lüktetett az ő combjánál, biztos volt benne, hogy Daniel is ugyanígy érez. Keze lecsúszott a férfi övére, Daniel felkapta a fejét, szemöldöke várakozva ívelt fölfelé. A varázslatos érintésű kéz megmarkolta a csuklóját, de Alex ujjai fürgén kioldották az övet. – Mit művelsz? – sziszegte Daniel, s Alex csak pislogott. – Szerinted mit? – kérdezett vissza. A férfi állán megrezzent egy izom. – Mintha azt mondtam volna, menj aludni. Ujját végighúzta Daniel derekán, a férfi hasa összerándult, teste megfeszült. – Komolyan ezt akarod? – suttogta Alex ismét. Figyelte Daniel arcát, amely egyértelmű belső küzdelemről árulkodott. Aztán a férfi a kanapé háttámlája fölött elnézett Meredith ajtaja felé. Alex visszatartotta a mosolyát, de még mindig markolta a férfi ingét, s húzta maga felé. Daniel visszahanyatlott rá, a nő átölelte a nyakát, s olyan vadul csókolta, ahogy a férfi őt az imént. Daniel nagyot nyögve adta meg

magát, ajka falánk volt, szinte vadállati. Ágyéka keményen, ugyanolyan vadul lüktetett. Daniel lefeszítette ajkát Alexéről. – Ez őrültség – suttogta a lány szájába. – Nem vagyunk már tizenévesek, hogy a kanapén szeretkezzünk. .. – Nem is. Mindjárt harminc leszek, és ezen a kanapén akarok szeretkezni. – Kihívóan nézett a szemébe. – Veled. Szóval azt akarod, hogy abbahagyjam? – Nem – mondta Daniel feszülten és rekedten. – De biztos vagy benne? – Ó, igen. Nagyon is. – Lehúzta a férfi cipzárját. Először bizonytalanul érintette meg, ám Daniel összerándult, s foga között káromkodás csúszott ki. Alex azonnal visszahúzta a kezét. – De ha nem... nem akarom, hogy olyat tégy, ami kényelmetlen érzéssel... Daniel vad csókkal hallgattatta el, majd lecsatolta a pisztolytáskáját, és óvatosan a földre helyezte a fegyverét. Nagy nehezen kirángatta a farzsebéből a pénztárcáját, és egy óvszert húzott elő belőle, majd a pénztárcát a fegyver mellé hajította. Alex arcába nézett, kék szeme szinte vakítóan fénylett, csaknem égetett. – Akkor biztos vagy benne, Alex? Tekintetült egymásba forrt, Alex lehúzta a pamutalsót, és messzire rúgta. – Daniel, kérlek. – A férfi tekintete az immár meztelen testrészre vándorolt. Alex figyelte, mekkorát nyel, és hirtelen megértette, ez most több két egyetértő, egymáshoz vonzódó felnőtt puszta közösülésénél. Ez lesz az a pillanat, amelytől számítva már nem áldozat lesz a férfi szemében. S talán végre a sajátjában sem. – Daniel, kérlek – suttogta megint. Daniel három szívdobbanásig csak nézte Alexet, majd remegő kézzel feltépte a kis tasakot, és felhúzta az óvszert. Karját Alex háta mögé csúsztatta, két tenyerével alátámasztotta a lány fejét, s befészkelte magát a combjai közé. Némán, ellentmondást nem tűrőn vette birtokába Alex száját, sokkal erőteljesebben, mint bármelyik eddigi legvadabb csókja során. S lassan, áhítattal hatolt belé, amitől Alexnek még a lélegzete is elállt. Csípője minden hullámzása jelezte vágyát, miközben végig figyelte a lányt, nézte, hogy reagál. Majd mélyre hatolt, s Alex felsóhajtott, ahogy a váratlan kéj átdübörgött a testén. Daniel ajka a fülét cirógatta, Alex beleborzongott. – Itt? – suttogta a férfi. – Pont ott. – Kezével megfogta Daniel fenekét, meg–mámorosodott a megfeszülő és elernyedő izmok játékától. A formás, kemény és feszes férfitesttől. Daniel lassan repíteni kezdte, egyre keményebben feszült neki, s Alex szíve még gyorsabban kezdeti verni. A férfi egyre gyorsabban mozgott, s kezdte elveszíteni az önuralmát. Alex látni akarta, ahogy elveszti az önkontrollt. Ő akart lenni az, aki ezt az eltökélt önfegyelmet megtöri, aki elfeledteti vele, hogy ki ő, hol van, és... magáévá teszi. Alex Daniel csípőjére csúsztatta a kezét, a férfi ágyékának érzékeny bőrén játszadozott az ujja, s a szép férfitest összerezzent. Mély nyögéssel megmerevedett, megreszketett. – Daniel, kérlek – suttogta a fülébe. – Ne hagyd abba. Most már ne... Daniel megremegett, ahogy végre elengedte magát. Csípője vadul mozgott föl–le, mintha nem tudott volna elég gyorsan elég mélyre hatolni. Alex pontosan ezt akarta. Hogy Daniel ne fogja vissza magát. A kéj minden egyes futamát vele együtt élte át, a vállát markolta, körmét a hátába vájta, hogy közelebb húzza magához, mélyebbre, s egyszer csak ő maga is ismét összerándulva érte el a csúcsot. Egy utolsó kemény lökés, s Alex feljutott. Sikoltott volna, de Daniel a szájára tapasztotta a kezét, s elnyomta a nyöszörgését. Alex remegő teste lassan lenyugodott, s már csak jóleső borzongás futott át meg át rajta. Daniel teste

megmerevedett, hátrafeszült, de egy hang sem jött ki a torkán. Álla előrefeszült, ahogy csípője megrándult, keményen mélyre hatolva. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul tornyosult fölötte, pompázatosan, harciasan. Aztán az addig benntartott levegő kiszabadult, s Daniel összeroskadt, arcát Alex válla ívébe temette. Lihegett, és újra meg újra megborzongott. Alex végigsimított a hátán az ing alatt. Amikor a borzongás alábbhagyott, Daniel ismét fölemelte a fejét, most azonban a könyökére támaszkodott, s úgy nézte a nő arcát. A férfi kipirult, szája nedves, lélegzése még mindig ziháló. De a szeme... Alex tekintete vissza–visszavándorolt a szemére. Mintha megrettent volna. És Alex úgy érezte, mintha meghódította volna a Mount Everestet. Daniel nagy levegőt vett. – Fájt? Alex a fejét rázta, s boldogan nézett fel a férfira. – Nem. Tökéletes volt. Daniel ismét megborzongott, akár egy utórengés, ez alkalommal kisebb. – Olyan feszes voltál. Ügyesebben kellett volna csinálnom, ágyban. Jobb lett volna... – Daniel – Alex a férfi szájára nyomta az ujját. – Tökéletes volt. Tökéletes – ismételte suttogva, s figyelte, ahogy a férfi elmosolyodik. – Ez most határozott kihívásnak hallatszott. Legközelebb majd... – Rendőrség! Azonnal álljon meg! A kiáltás kintről jött, Daniel azonnal éber lett, s térdre szökött. Felhúzta nadrágján a cipzárt, talpra ugrott, s felkapta a fegyverét. – Maradj ott! – mondta Alexnek. Az ablak mellé állt, s kilesett a csipkefüggönyön. Alex meg sem moccant, míg nem látta, hogy Daniel válla ellazul. – Mi az? – kérdezte. – Mi az? – visszhangozta Meredith, és résnyire nyitotta a hálószoba ajtaját. – Csak az újságkihordó fiú – mondta Daniel. – Hatton átvette tőle az újságot, és jön felénk. De nem tűnik nagyon vidámnak – tette hozzá bánatosan. – Akkor most…? Alex felkapta a bugyiját a földről, begyűrte a köntöse zsebébe, majd szorosra húzta magán az övet. Tudomást sem véve Meredith kérdő tekintetéről, bemenekült a konyhába, s a kávéval kezdett szorgoskodni, míg Daniel kinyitotta az ajtót Hatton ügynöknek. – Ne haragudj, Daniel – mondta Hatton, – Miss Fallon – biccentett először Alex, majd Meredith felé. Szemmel láthatóan ő az a férfi, aki nem pocsékolja a drága szavakat, és nem ismétel meg fölöslegesen egy nevet, ha azt egyszerre mindkét nőre használhatja, Daniel felé fordult, – A furgonnal állt be ide. El őször nem tudtuk, hogy csak az újságot hozza. Aztán megláttuk a címlapot, Woolf barátod megint igen buzgó volt… Daniel kikapta Hatton kezéből a lapot, majd komor tekintettel nézett fel. Alex azonnal megfeledkezett a kávéról, odasietett, és kivette Daniel kezéből az újságot. Először csak a szemöldökét ráncolta. Aztán elkerekedett a szeme. – Rhett Porter meghalt? – Ki az a Rhett Porter? – kérdezte Meredith, és átfutotta Alex válla fölött az első oldalt. – Wade egyik haverja volt – válaszolt Alex. – Rhett apjáé volt az összes környékbeli autókereskedés. Wade nekik dolgozott, ő tuningolta fel a kocsikat. – Rhett annak a két srácnak volt a testvére, akik Alicia holttestét megtalálták – tette hozzá Daniel. Hatton szemöldöke magasba szökött. – Véletlen egybeesés? Daniel a fejét rázta.

– Ebben a városban semmi sem véletlen egybeesés, – Vajon Woolf honnan kapta a fülest? – kérdezte Meredith, – Nem volt sem a hírekben, sem az interneten. Eddig fent lógtam a neten, és a leveleimet olvasgattam. Ezt egyenesen Alex felé fordulva mondta, s a lány azonnal megértette, hogy Meredith nem csupán ébren volt, hanem hallott mindent, ami a kanapén történt, Daniel elvörösödve gombolgatta az ingét. – Megyek, váltok pár szót Mr. Woolffal, – Itt maradok a házban a Fallon kisasszonyokkal –mondta Hatton, – Én pedig főzök egy kis kávét – suttogta Alex. – Szültségem van rá. Meredith vigyorogva ment utána a konyhába. – Nekem pedig egy cigarettára van szültségem – suttogta. Alex dühösen pillantott rá. Egyikült sem dohányzott. –Inkább fogd be... Meredith csak kuncogott. – Amikor úgy döntesz, hogy végre meghibbansz, elég jól csinálod, meg kell adni. DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, HAJNALI 5.55 Daniel befordult a Main Streetre, és azonnal észrevette a Duttoni Hírek szerkesztőségéből kiszűrődő fényt. Ösztöne azt súgta, legyen óvatos, kocsijával behúzódott egy puszpángsövény mögé, lekapcsolta a fényszórókat, és várt. Pár perc múlva Jim Woolf bukkant el ő az épület mögül, és elgurult Daniel mellett. Az ő fényszórói sem égtek. Daniel elővette a mobilját, és felhívta Chase–t. – Mi az már megint? – kérdezte Chase morcosan. – Woolf az éjjel megint nagy fogást csinált. Az egyik városi nagyember meghalt, mert a kocsija lesodródott az útról. Eljöttem ide, hogy rákérdezzek, de úgy tűnik, kis barátunk újabb hajnali vadlesre indul. – Basszus – dörmögte Chase. – Merre tart? – Kelet felé. Követem, de szültségem van erősítésre. Nem akarom, hogy észrevegyen. – Mondd meg Hattonnak, maradjon a hölgyekkel, és szóljon Koenignek, hogy menjen utánad. Én is elindulok feléd. Hívj fel, mielőtt odaállnál elé. – Igenis, uram... társam–uram. JANUÁR 31–E, SZERDA, REGGEL 6.00 Nem, nem, nem, nem, nem... Bailey előre–hátra ingott, a falba verte a fejét, és a fájdalom végre örömteli megnyugvást hozott az undor és gyűlölet után, ami miatt már–már a halált kívánta. – Bailey, hagyd abba! – sziszegte Beardsley parancsolón, de Bailey ügyet sem vetett rá. Bang, bang, bang. A feje már lüktetett, de megérdemelte. Megérdemeli a fájdalmat. Megérdemli, hogy meghaljon. – Bailey! – Beardsley keze átnyúlt a fal alatt, és elkapta a nő csuklóját. Erősen megszorította. – Azt mondtam, hagyd abba! Bailey lecsüggesztette a fejét, s a térde közé dugta az állát. – Hagyj békén! – Bailey! – Nem fogja békén hagyni. – Mi történt? Bailey csak meredt a piszkos kézfejre, mely vasmarokkal szorította. – Megmondtam neki – szinte köpte a szavakat. –Érted?! Megmondtam neki! – Nem hibáztathatod magad. Sokkal tovább kitartottál, mint a legtöbb katona bírta volna. A heroin miatt, gondolta Bailey keserűen, szédelgett, és hányingere volt a kavargó gondolatoktól. A férfi elé tette a fecskendőt, pont olyan messzire, hogy ne érhesse el, és neki annyira kellett... annyira szültsége volt rá. Olyan erősen sóvárgott utána, hogy már semmi nem számított.

– Mit tettem? – suttogta. – Mit mondtál el neki, Bailey? – Megpróbáltam hazudni, de tudta. Tudta, hogy nem a házamban van. – És megütötte, megrugdosta, leköpte minden egyes alkalommal, hogy hazudott. De ezt mind tűrte. Egészen a tűig. Most pedig már nem számít. Semmi nem számít. – Akkor hova rejtetted el? Annyira fáradt. – Odaadtam Alexnek. – Megpróbált nyelni, de a torka túlságosan kiszáradt. Megpróbált sírni, de már nem voltak könnyei. – Most pedig megkeresi Alexet, és Alexnél van Hope. És megöl engem és valószínűleg téged is. Már nincs ránk szültsége. – Engem nem fog megölni. Azt hiszi, leírtam Wade gyónását, és elrejtettem. – És leírtad? – Nem. De ezzel is időt nyerek. És téged is életben tart addig, amíg utána nem jár annak, amit mondtál neki. – Nem számít. Jobb lett volna, ha megöl. – Ne mondj ilyeneket! Ki fogunk innen jutni. Bailey a falnak támasztotta a fejét. – Dehogy fogunk. – De ki fogunk jutni. Viszont segítened kell. Bailey... – Megmarkolta a csuklóját. – Segíts! A kislányodért és azokért a lányokért, akiknek éjjel hallod a sírását. Bailey megingott. – Te is hallod őket? Azt hittem, kezdek megbolondulni. – Dehogy kezdesz. Láttam az egyik lányt, amikor ez az alak berángatott a szobájába. A szobájába, ahol már napok óta kínozza őt is. – És ki az a lány? – Nem tudom, de fiatal volt, talán tizenöt éves. – És miért tartja őket fogva? – Szerinted miért, Bailey? – érkezett a komor kérdés. – Szent isten... Hányan vannak? – Tizenkét ajtót számoltam össze a folyosón. Most pedig segíts! Azokért a lányokért és Hope-ért. Bailey mély levegőt vett, mindene fájt kívül és belül. – Mit csináljak? A férfi elengedte a csuklóját, és ujjait Bailey-ébe fűzte. – Okos kislány....

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, REGGEL 6.15 – Hozhatok önnek még egy kis kávét, Hatton ügynök?– kérdezte Alex. A férfi az asztalnál ült, nyugodt volt, és láthatóan ráért. A társa elment, hogy ott legyen Daniel közelében. Hatton a fejét rázta. – Nem kérek, kisasszony. A feleségem csak napi egy csészével enged. Alex szemöldöke megemelkedett. – És hallgat a feleségére? Komolyan? Kevés olyan férfival találkozom a sürgősségin, aki hallgat a házastársára. Legtöbbjük éppen ezért köt ki ott. Hatton ünnepélyesen bólintott. – Én minden szavát meghallgatom. Meredith kisietett a konyhából. – És szót is fogad neki? Hatton elvigyorodott. – Minden szavát meghallgatom. – Sejtettem – mondta Meredith, és csak azért is újra–töltötte a férfi csészéjét. Hatton a csészéjével tisztelgett Meredith felé, majd az asztalra tette az italt. – Szia, kicsi lány! Hope állt a hálószoba ajtajában, és Hattont bámulta. – Ő Hatton ügynök. – Alex kézen fogta Hope–ot. – Hatton ügynök, az unokahúgom, Hope. – Alex megrökönyödve figyelte, ahogy Hope megérinti a férfi puha, ősz szakállát. Hatton előrehajolt a székében, hogy Hope jobban elérhesse. – Mindenki azt mondja, ezzel a szakállal olyan vagyok, mint a Télapó – jegyezte meg. Karját kitárta, és Alex meglepetésére Hope bemászott Hatton ölébe. Kitárt ujjakkal simogatta a férfi szakállát. Meredith halkan felnyögött. – Ne, már megint... Alex gyámoltalanul nézett Hattonra. – Hope hajlamos kényszeresen csinálni dolgokat... – Nos, a légynek sem árt, hadd csinálja – mondta a férfi, és ezzel örökre Alex szívébe zárta magát. Alex leült melléjük az asztalhoz. – Vannak gyerekei, Hatton ügynök? – Vannak bizony. Mégpedig hat. Mind lány. Nyolc és tizennyolc év közöttiek. Meredith a szintetizátorra pillantott, majd Alexre. – Talán ismeri ezt az éneket. – Ugye, nem akarod, hogy elölről kezdje... – mondta Alex, majd felsóhajtott. – Jó, próbáljuk meg. – Milyen éneket? – kérdezte Hatton. Meredith eldúdolta, de Hatton csak ráncolta a szemöldökét. – Sajnálom, hölgyeim, nem segíthetek. – Az órájára pillantott. – Vartanian azt mondta, reggel nyolckor találkoznak dr. McCradyvel és a törvényszéki rajzolóval. Indulnunk kéne. Alex némi csalódást érzett, hogy a férfi sem ismerte föl a dallamot. Felállt, térde még mindig sajgott az előző napi eséstől. – Meg kell sétáltatnom Daniel kutyáját. Hatton a fejét rázta. – Majd én kiviszem a kutyát, Miss Fallon. – Hope felé fordult. – Fel kell öltöznöd, kicsim. És bizony az sok időbe telik, ha csinos akarsz lenni. – Tényleg hat lánya van – jegyezte meg Meredith szárazon.

Hope belemélyesztette ujjait Hatton puha szakállába, tekintete hirtelen átható lett. – Pa–pa – ez volt az első szó, amit kimondott, hangja vékony volt, és kedves. Az ügynök nagyot pislogott, majd Hope–ra mosolygott. – A nagypapádnak is ugyanilyen szakálla van? – Szakállas? – kérdezte Meredith, és Alex megpróbálta fölidézni Craig Crighton arcát. Csöndet. Csukd be az ajtót! Amikor végre képes volt gondolkodni, megrázta a fejét. – Nem emlékszem, hogy szakállas lett volna. – Két kezébe fogta Hope arcocskáját. – Találkoztál a nagypapáddal? Hope bólintott, hatalmas szürke szeme olyan szomorú volt, hogy Alex kis híján elsírta magát. De mosolyt erőltetett az arcára. – Mikor, kicsim? Mikor találkoztál a nagypapáddal? – Nem azt mondtad, hogy a szállón az apáca azt mondta, hogy Bailey kereste az apját, de nem találta meg? – dünnyögte Meredith. – Anne nővér azt mondta, nem hiszi, hogy Bailey megtalálta – ráncolta a szemöldökét Alex. – Tudod, Daniel sosem említette, hogy megtalálta volna Anne nővért. Vagy Desmondot. – Azt tudom, hogy az este betelefonált. Utánanézek, míg készülődnek – szólalt meg Hatton. Hope–ot letette a földre, és fölemelte az állát. – Most pedig menj szépen a nagynénéddel – mondta, és Hope engedelmesen megfogta Alex kezét. – Meg kell tartanunk – jegyezte meg Meredith, és Hattonra mutatott. – Egészen elbűvölte Hope–ot. – Vagy elkérhetjük a varázspálcáját... – folytatta a gondolatot Alex csüggedten, de Hope hirtelen felkapta a fejét, és riadtan nézett rájuk. Alex Meredithre lesett, és sajgó térde ellenére leguggolt, s a gyerek szemébe nézett. – Kicsim, mi az a varázspálca? Hope egy szót sem szólt, arca egészen maszkszerű és rémült lett. Alex karjába zárta. – Kicsi bogaram – suttogta Hope arany fürtjeibe. –Mit láttál? – Hope azonban nem válaszolt, és Alex szíve egészen összefacsarodott. – Gyere, kicsim! Megyünk fürödni. BERNARD, GEORGIA, JANUÁR 31–E, SZERDA, 6.25 – Azt a rohadt kígyóját! – dörmögte Koenig ügynök Daniel mögött. Daniel figyelte, ahogy Jim Woolf felkúszik a fára. – Az ember nem is hinné, mire képes. – Álla megfeszült, ahogy benézett a fák közé az út mellett futó árok irányában. – Jó sok képet csinált, mielőtt felmászott volna arra a fára. Tudni sem akarom, ki az. – Sajnálom, Daniel. – Én is... – Zsebében rezegni kezdett a mobilja. Chase volt. – Most értünk ide Koeniggel – mondta. – Még nem néztem meg a helyszínt. Milyen messze vagy? – Nem olyan messze. Kiraktam a villogót. Menj csak, nézd meg! Én várok. Daniel átvágta magát a fák között, még mindig a füléhez szorította a telefont, maga elé képzelte Woolf meglepett képét, ahogy ott ül a fán, de azért kattintgat tovább. Odaért az árok szélére, és megtorpant. – Még egy – mondta Chase-nek. – Barna gyapjútakaró. Chase dühösen horkant fel. – Akkor rángasd le azt az átkozott barmot arról a fáról, és várj meg! Most jövök le az autópályáról, a helyszínelők és az orvos szakértő már úton vannak. DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, REGGEL 6.45 Megkönnyebbülve, kimerülten ért haza, s leparkolt a ház előtt. Minden tagja elgémberedett. De Kate biztonságban van, és csak ez számít. Még maradt egy órája lezuhanyozni, enni és összekapni magát, mielőtt elindulna Bowie képviselőhöz a megbeszélésre. A tragédia egy dolog, gondolta, a politika pedig egy másik. Időnként azonban egy és ugyanaz.

Megtorpant a verandán, hogy fölvegye a reggeli lapot, és annak ellenére, hogy már várta a hírt, szíve összefacsarodott. – Rhett – suttogta. – Te nagy barom. Figyelmeztettelek. A bejárati ajtó kinyílt, és megjelent a felesége. Szemében megbántottság ült. – Eddig legalább igyekeztél titokban tartani az éjszakai kicsapongásaidat a szomszédok elől. A gyerekekről nem is beszélve. Kis híján felkacagott. Annyi év után, hogy felesége tudomást sem vett arról, hogy az éjszakákat más nőnek az ágyában tölti, pont ezt a napot választotta ki, hogy kérdőre vonja. Az egyetlen alkalmat, amikor ártatlan. Dehogy vagy te ártatlan. Beszélned kell Vartanian–nel a hét másik nőről. Nem elég, ha vigyázol Kate–re. Ha az egyikült meghal... az a te lelkeden szárad. Felesége összeszűkült szemmel vizslatta. – Úgy festesz, mint aki ruhában aludt. – Mert abban aludtam. – A szavak önkéntelenül jöttek a nyelvére. – És miért? Ezt nem mondhatja meg. Nem szereti az asszonyt. Talán soha nem is szerette. De mégis a felsége, a gyerekei anyja, és annyi önbecsülése azért maradt, hogy elismerje, számít a nő véleménye. Kate–ről azonban nem beszélhet, ezekről nem. Ezért inkább maga elé tartotta az újságot. – Rhett meghalt. Felesége levegőért kapkodott. – Sajnálom... És tényleg sajnálta. Mert ő tisztességes. Sosem kedvelte Rhettet, és soha nem értette meg az ő „barátságukat". Hah! Mintha az lett volna. Inkább kölcsönös önvédelmen alapuló érdekszövetség. Tartsd magadhoz közel az ellenségeidet, akkor mindig tudni fogod, ha keresztezni akarják az utadat. Ezt a hasznos tanácsot még évekkel korábban kapta az apjától. Az apja a politikai ellenfeleire gondolt. Nem az állítólagos barátokra. De a tanács ezen a téren is bevált. – Rhett... khm... leszaladt az útról. Felesége kitárta az ajtót. – Akkor gyere be. Belépett az ajtón, és a felesége arcába nézett. Mindig is derék asszony volt. Nem akarta megbántani. Csak éppen soha nem bírta megállni. Egyik nőügye sem jelentett semmit, kivéve a legutolsót. Az utolsó miatt rossz érzései voltak. Általában csak szexre használta a nőket. De Bailey Crightont arra használta, hogy információt csikarjon ki belőle. A nő sokat változott, mióta a lánya megszületett. Már nem volt a város cafkája, mint ahogy mindannyian azok voltak az életült bizonyos szakaszában. Bailey azt hitte, ő törődik vele, és valamilyen szinten törődött is. Bailey olyan keményen megküzdött azért, hogy újraépítse az életét Hope-ért és saját magáért, és most eltűnt. Tudta, hogy hol van, és ki vitte el. De egy szót sem szólhat, hogy segítsen Bailey–n, ahogy a többi nőn sem segíthet, akik a gyilkos célkeresztjébe kerültek. – Készítek tojást, míg lezuhanyozol és átöltözöl – ajánlotta a felesége csöndesen. – Köszönöm – mondta, és szeme elkerekedett. Hirtelen rádöbbent, hogy közel sem mondta neki elégszer ezt a szót. De akkor is, bűnei hosszú listáján az udvariatlanság nyomába sem ér a nemi erőszaknak. Vagy a gyilkosságnak, ha meghalnak azok a nők, akiken nem hajlandó segíteni. ATLANTA, JANUÁR 31–E, SZERDA, REGGEL 8.45

Daniel lerogyott a tárgyalóasztal mellé. Fáradtan húzta végig arcán a kezét. Még borotválkozni sem volt ideje. Hála Luke–nak, legalább át tudott öltözni. Luke azt mondta, ez Papadopoulos mama érdeme, aki este óránként hívogatta a fiacskáját, és „szegény Danielről" sopánkodott. Luke az irodájába menet bedobta Daniel egyik öltönyét. Luke arca azonban nyúzott és elgyötört volt, és Daniel tudta jól, barátjának is megvan a maga gondja–baja. Azokra a képekre gondok, amelyeket Lukenak nap mint nap végig kell néznie, amikor az után a söpredék után nyomoz, amelyik az interneten gyerekeket árul. Alex jutott az eszébe. Még gyerek volt, amikor Wade zaklatta, akár elismeri Alex, akár nem. Ősi düh lángolt fel benne, és hálát adott az égnek, hogy Wade Crighton már halott. A Wade–hez hasonló söpredék és azok a vadállatok, akiket Luke üldöz, nem csupán testileg bántalmazzák áldozataikat. Ellopják tőlük a másokba vetett bizalmat, az ártatlanságukat. Daniel arra gondolt, milyen volt Alex az éjjel –kiszolgáltatott és törékeny. Ültében megborzongott. Ilyen csodálatos szeretkezést még sosem élt át. A lány karjában töltött idő alapjaiban rengette meg. Már az a gondolat is, hogy elveszítheti, kétségbe ejtette. Muszáj ezt az őrületet leállítania. Most azonnal. Tehát munkára fel, Vartanian! Chase, Ed, Hatton és Koenig leült köré, mindnek kezében egy pohár kávé, tekintetült komor. – Tessék – mondta Chase, és felé nyújtotta az italt. – Jó erős. Daniel belekortyolt, és összerezzent. – A harmadik áldozat Gemma Martin, huszonegy éves. Háromból három. Mindhárman Duttonban nőttek fel, mind a Bryson Akadémián végzett ugyanabban az évben. Gemma a nagyanyjával élt, aki aggódni kezdett, amikor unokája nem jött le reggelizni. Amikor fölment, látta, hogy Gemma ágya érintetlen, és felhívott minket. – Az ujjlenyomata alapján azonosítottuk – mondta Ed. – A helyszínen minden egyezett a többivel, a kulcs és a lábujj köré tekert hajszál is. – Tudni akarom, hol kapta el – mondta Chase. – Hol volt Gemma a legutolsó éjszakáján? – Gemma azt mondta a nagyanyjának, hogy nem érzi jól magát, ezért korán lefekszik, de az idős asszony azt mondta, hogy az unokája gyakran hazudott. A Corvette–je sincs a garázsban. A kedvenc szórakozóhelyeivel kezdjük. – És mi van a felvétellel, amelyet Janet autókölcsönzőjétől kaptunk? – érdeklődött Chase. – Bedobtam a helyszínelőkhöz, amikor behoztam Hope–ot este Maryhez. Ed? – Az egyik technikus az éjjel átnézte a felvételt. – Ed egy képet csúszatott az asztal közepére. – Szerencsénk van. Nem ismerős? Daniel felvette a képet. – Ez az a srác, aki a takarókat vette. – Még csak meg sem próbálta elrejteni az arcát. Most sem. Nála van Janet BMW Z–4–ének a kulcsa. – És fogalmunk sincs, ki lehet? – kérdezte Chase. – Minden járőrkocsi napellenzőjére kitettük a képét, Chase – mondta Ed. – A kö vetkező lépés, hogy bemutatjuk a tévében. Daniel Chase-re pillantott. – Ha ezt megtesszük, akkor eltűnhet. – Azt hiszem, ezt a kockázatot vállalnunk kell – jegyezte meg Chase. – Mi a következő? – Az évkönyvek – válaszolt Daniel. – Le kell nyomoznunk, hogy kik azok a nők a képeken. – Már megkezdtük – mondta Chase. – Megkértem Leigh–t, hogy hívjon fel minden egyes gimnáziumot Dutton harminc kilométeres körzetében, és kérje el tőlük a tizenhárom évvel ezelőtti évkönyveket. Ed zavartan dőlt hátra.

– Miért a gimnáziumok és miért a tizenhárom évvel ezelőtti évkönyvek? Janet, Claudia, Gemma akkor még csak kilencévesek voltak. – Mindjárt megmagyarázom. – Daniel előhúzta Simon képeit a táskájából, és elmondta azt a történetet, amit még az este megbeszéltek Chase–zel. – Daniel még fent Philadelphiában átadta a képeket a rendőrségnek – kezdte Chase. – A nyomozó, aki azon az ügyön dolgozott, volt olyan szíves, és a képeket korán reggel beszkenneltette, és e–mailben elküldette. Az eredetiek majd postán érkeznek. Danielnek némi lelkiismeret–furdalása támadt, hogy miattuk Vito Ciccotelli kénytelen volt lefutni a szkennelés és e–mailezés köreit, de teljesen őszinte volt Vitóval, amikor az éjjel beszélt vele. A nyomozó maga ajánlotta fel, hogy beszkenneli a képeket. Danielnek meg sem kellett rá kérnie. Vito a köszönetnyilvánítás minden formáját visszautasította, azt mondta Danielnek, hogy ennél sokkal értékesebbet kapott tőle – azzal, hogy megmentette a barátnője, Sophie életét. Daniel Alexre gondok, és megértette, Vito számára az ő Sophie-jának a megmentése mindent vitt. Ed a fejét csóválta. – Rendben. Szóval Simon készítette ezeket a képeket, az egyik Aliciáé, a másik pedig azé a pincérnőé. akit megöltek az este, Sheila Cunninghamé. – Igen. És Alex azonosítani tudott még négyet. Egyik már meghalt, öngyilkosság. A többieket viszont a helyi iskolában kell keresnünk. Ezért van szültségem az évkönyvekre. Ed nagyot fújt. – Te aztán tudod, hogyan kell a dolgokat megkavarni, Vartanian. – Isten a tanúm, hogy nem szándékosan – dörmögte Daniel. – Van még valami? Hatton szórakozottan simogatta a szakállát. – Az a nővér a szállóról. Anne nővér. Daniel gyomra összeugrott. – Csak azt ne mondd, hogy meghalt. – Nem halt meg – folytatta Hatton. – De közel áll hozzá. Az egység, amelyik este elment megnézni, nem találta a szállón, és a nővér otthon sem nyitott ajtót. Hozzájuk nem jutott el a hír, hogy a nő élete veszélyben lehet, csak az, hogy keresed. Ezért este nem is mentek be a lakásába. – És ma reggel? – kérdezte Daniel komoran. – Amikor felhívtam őket, értésültre adtam, hogy mennyire fontos az ügy. – Hatton még mindig nyugodtan beszélt, de a szeme másról árulkodott. – Feltörték az ajtót, és megtalálták Anne nővért. Nagyon csúnyán össze volt verve. Úgy tűnik, valaki az ablakon keresztül jutott be. Egy órával ezelőtt vihették be a megyei kórházba. Azt mondták, nincs eszméleténél, de ennél többet nem tudok. – Alex már tudja? – kérdezte Daniel. – Még nem. Arra gondoltam, te akarod majd elmondani neki. Daniel bólintott, de már előre rettegett tőle. – Igen, majd én. És mi van a fodrásszal, Desmondal? – Ő jól van. Senki nem kereste meg, nem is hívta. Semmi gond. – Legalább nem kell egyszerre két rossz hírt közölnöm Alexszel. – Szóval... – Chase az asztalon dobok az ujjaival. – Az egyetlen tanúnk egy négyéves kislány, aki nem hajlandó beszélni. – Hope bent van McCradynél a törvényszéki rajzolóval – mondta Daniel. – De megszólalt... – vetette közbe Hatton. – Igaz, csak egy szót mondott. Azt mondta nekem: papa. Nyilván neki is ilyen szakálla van.

Daniel a homlokát ráncolta. – Akkor Bailey megtalálta. – És McCrady is tud erről? – érdeklődött Chase. – Aha. – Hatton Danielre nézett. – És ott van a varázspálca is. – Ó, az isten szerelmére... – horkant fel Chase. – Chase – mondta Daniel kimerülten. – Mi van a varázspálcával? – kérdezte Hattont. – Miss Fallon azt mondta, hogy mind a két alkalommal, amikor kiejtette a varázspálca szót, Hope azonnal abbahagyta, amit éppen csinált, és borzasztóan ijedt arcot vágott. Egyik Miss Fallon sem tudja, miről lehet szó. Szerintem meg kellene keresnünk Bailey apját. Ha akarjátok, átfésüljük az utcákat. Előkerítettem Craig Crighton legutolsó jogosítványképét. Tizenöt éves, de csak ezt találtam. – Tizenöt éve nem hosszabbíttatta meg a jogosítványát? – kérdezte Daniel. – Két évvel Alicia halála után lejárt – magyarázta Hatton. – Szeretnéd, ha megkeresném a fickót? – Ja. Köszi. Még valami? – És mi van a mi kis famászó bajnok Woolfunkkal? –szólalt meg Koenig. Daniel a fejét rázta. – Az összes eszközön, amire engedélyünk van, megnéztem, mikor kaphatta a fülest Gemmáról, de , egyetlen új hívás sem volt. Amit viszont nagyon szeretnék tudni, az az, hogy honnan jutott tudomására a Rhett Porter–sztori. – Az autókereskedő, akinek a kocsija tegnap este lefutott az útról... – mondta Chase. – Összefügg az ügyünkkel? – A baleset az US–19–en történt, több mint száztíz kilométerre Duttontól. Senki nem látta, amikor Porter lehajtott az útról. Egy sofőr jelentette, aki akkor járt arra, amikor a kocsi már rég lángra kapott, sőt a tűz is már majdnem kialudt. – És hogyan derült ki, hogy Porter az? – kérdezte Ed, és a Duttoni Hírek címlapjára pillantott. – Nem hinném, hogy sok maradt a holttestből... – Igazából még nem is azonosították – válaszolt Daniel. – Remélik, hogy a fogászati leletek segítenek. De Porter autókereskedést vezetett, ezért a tesztmodelleket mindig mágneses kereskedőrendszámmal használta. A tábla lerepült, amikor a kocsi legurult az útról, így azonosították. – És Woolf honnan tudta meg? – folytatta Chase, mire Daniel undorodva rázta meg a fejét. – Még nem tudjuk. Abból ítélve, amit a firkász ma reggel mondott nekem, amikor lerángattam azt a szerencsétlen pasast a fáról, Porter felesége szerint a férfi egész héten ideges volt. És mindenki tudta, hogy a Lincoln, amelyik legurult, olyan modell volt, amilyet Porter is vezetett. De hogy Woolf hogyan érkezhetett idejében a helyszínre, hogy még képet is készítsen... Nem volt hajlandó felfedni a hírforrást, és hacsak nem kommunikál velünk, nem jutunk semmire vele. – Szóval azon a tényen kívül, hogy Rhett Porter Duttonban élt, és ideges volt, valamint Woolf valahogy kapcsolatba került az üggyel, van még valami, ami Portért ehhez a három gyilkossághoz köti? – kérdezte Chase. – Egy iskolába járt Wade Crightonnal és Simonnal. Alex úgy emlékszik, hogy Porter Wade barátja volt. És annak a két fiúnak a bátyja, akik megtalálták Alicia holttestét. Chase felhördült. – Daniel. Daniel vállat vont. – Csak a tényeket sorolom. Továbbá azt se hagyjátok figyelmen kívül, hogy Jim Woolf ott járt a baleset helyszínén. Megkértem az ügyeletes tisztet Pike megyében, hogy kísérje figyelemmel a nyomozást. Azt akarom, hogy a kocsi minden négyzetcentiméterét átvizsgálják. És szeretném, ha Jim Woolfot mindenhova

követnék. Még semmi olyat nem tett, ami miatt letartóztathatnám, de ami késik, nem múlik. Daniel nagy levegőt vett, mert nem szívesen folytatta. – És amint Leigh megszerezte az évkönyveket, ki kell derítenünk, ki járt még egy iskolába Wade–del, Simonnal és Porterrel. Az is lehet, hogy a Simon képein szereplő gazemberek mint duttoniak. – Valaki ideges lehet – jegyezte meg Hatton a maga csendes módján. – Óvatlan lett, amikor megpróbálta Miss Fallont elütni. Mintha nagyobb sikerrel jártak volna Porterrel. – Mintha. – Daniel Ed felé fordult. – Bailey háza és a pizzéria. Találtatok valamit? – Bailey–nél már nem találtunk semmit, legalábbis semmi olyat, amiből kiderülne, Hope hol volt, amikor Bailey–t elvitték. Összevetettük Bailey vércsoportját azzal, amit a földbe beivódva találtunk. A fürdőszobai hajkeféből is elhoztunk pár hajszálat. Megcsináljuk a PCR–t, de majdnem biztos vagyok benne, hogy Bailey vére lesz. – És a pizzéria? – Ujjlenyomatokat vettünk a fegyveres támadóról, és ma átfuttatjuk a rendszeren. Beszélni szeretnénk azzal a tiszttel is, aki üldözőbe vette a kocsit, amelyik el akarta Alexet gázolni – tette hozzá Ed. – Hátha fölismeri vagy a kocsit, vagy a fegyverest. – Ezt majd én elintézem – szólalt meg Koenig. Daniel följegyezte a következő lépéseket. – Köszi. Én pedig beszélek a tizenhárom évvel ezelőtti nemi erőszak áldozataival. Szeretném, ha egy női ügynök velem jönne. – Vidd magaddal Talia Scottot – mondta Chase. – Ő nagyon jó az ilyen beszélgetésekben. Daniel biccentett. – Úgy lesz. Amint Leigh megszerzi a Bryson Akadémia évkönyveit, kérd meg, hogy küldje át nekem azoknak a nőknek a nevét, akik együtt jártak Janettel, Claudiával és Gemmával. Rá kell jönnünk, hogy a gyilkos miért éppen őket választotta ki, hogy újra megrendezze Alicia meggyilkolását. Talán az egyik osztálytársuk tud segíteni, hogy Aliciát a többi áldozathoz kapcsoljuk. – Figyelmezetnünk kellene őket – jegyezte meg Ed. – Ha még nem tették meg a szükséges óvintézkedéseket. – Majd én szólok nekik – ajánlkozott Chase. – De körültekintően kell eljárnunk. Nem akarunk pánikot kelteni, és nincs is megfelelő keretünk arra, hogy minden egyes potenciális áldozatnak rendőri védelmet biztosítsunk. Daniel felállt. – Akkor menjünk. Hatkor ugyanitt. ATLANTA, JANUÁR 31–E, SZERDA, DÉLELŐTT 9.35 – Alex, leülnél? Alex megtorpant, és csak bámulta Meredith tükörképét a reflexiós üvegen. Meredith mögötte ült, és nyugodtan dolgozott a laptopján, míg Alex remegett az idegességtől. Az üveg túloldalán Hope ült a gyermekpszichológus, Mary McCrady és a törvényszéki rajzoló mellett, akinek mintha angyali türelme lett volna. – Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Semmit sem értek el! – Tegnap cafatokban lógtak az idegeim. A miatt a hülye zene miatt. – Vállat vont. – Ma nincs zene, és futottam is. Jól vagyok. – Hope–ra nézett, aki sem a pszichológus, sem a rajzoló szemébe nem volt hajlandó nézni. – Csak most kezdték, Alex. Adj egy kis időt Hope–nak. – De nekünk nincs időnk! – Alex idegesen tördelte a kezét. – Bailey már hét napja nincs meg. Négy nő meghalt. Nincs időnk várni. S – Hiába mászkálsz föl–alá, nem segítesz vele. Alex a szemét forgatta.

– Tudom – csikorogta dühösen. – Szerinted nem tudom? Meredith félretette a laptopját, és átölelte Alex vállát. –Alex... Alex Meredith vállára hajtotta a fejét. – Még egy áldozatot találtak – suttogta. Rettenetesen... erőtlennek érezte magát. Pár percig, ott a kanapén Daniellel, erősnek, fontosnak érezte magát. Most azonban a valóság teljes súlyával rátelepedett, és tisztában volt azzal, hogy igazából mennyire tehetetlen. – Ha Bailey lett volna, Daniel szólt volna. – Tudom. De Mer... három nő és Sheila. És Beardsley tiszteletes. Rosszabb, mint bármelyik rémálmom. Meredith magához szorította Alexet, és együtt nézték Hope–ot az üvegen át. Amikor valaki benyitott, egyszerre fordultak hátra. Daniel csukta be az ajtót maga mögött. Alex szíve hevesebben, boldogan kezdett verni, amikor meglátta. A férfi azonban nem mosolygott, s Alex azonnal tudta, hogy rossz hírrel jön. Fölkészült hát a legrosszabbra, habár még abban sem volt biztos, mi lehetne még ennél is rosszabb. – Nincs sok időm – suttogta. – De beszélnem kell veled. – Kimenjek? – kérdezte Meredith, de Daniel a fejét rázta. – Nem kell. – Megszorította Alex felkarját. – Nem is tudom, hogy mondjam el, szóval csak a lényeget mondom. Anne nővér kórházban van. Az éjjel megverték. A sérülései komolyak. Alex térde megbicsaklott, lerogyott a székbe, hirtelen minden ereje elhagyta. – Ó, ez nem lehet igaz. A férfi leguggolt mellé, hogy lássa az arcát. – Sajnálom, kedvesem – mondta gyöngéden. Megfogta a kezét, hogy átmelegítse. – Kiküldtük a helyszínelőket, hogy nézzenek szét a lakásán. Alex nagyot nyelt. – És Desmond? – Ő jól van. A lány felsóhajtott, egyszerre érzett megkönnyebbülést és félelmet. – Anne nővér... Szent isten. Daniel megszorította a kezét. – Alex, te nem tehetsz róla. – Olyan tehetetlennek érzem magam. – Tudom – suttogta a férfi, s Alex látta, hogy a férfi tekintete is zaklatott. Daniel megköszörülte a torkát. –De hallom, Hope papának szólította Hattont. Alex bólintott, már meg sem lepte, hogy Craig Crighton említésére újra kezdődik a fejében a kegyetlen sikoltozás. – Szerintünk Bailey megtalálta az apját. Lehet, hogy odaadta neki a levelet, amit Wade írt. – Hatton ma megpróbálja előkeríteni. Alex maradék erejével megpróbálta a sikoltozást elhallgattatni. – Én is megyek. Daniel felállt, arcára nemtetszés ült ki. – Nem. Túl veszélyes. – Nem fogja fölismerni Craiget. – Nála van a jogosítványképe. – Nekem is mennem kell, Daniel! – Megragadta a férfi karját, hátha akkor jobban megérti. – Valahányszor valaki kiejti a nevét, elkezd ődik a fejemben. Az ő neve az egyik hívó szó. Látnom kell. Meg kell értenem, hogy miért. Daniel tekintete az övébe fúródott, arca elkomorult.

– Biztonságban kell lenned. – Arra van szültség, hogy ennek vége legyen – préselte ki a fogai között. – Rá kell jönnöm, miért félek tőle annyira. Tudnom kell, ha tudja, ki vitte el Bailey–t. –Remegő kézzel mutatott az ablak felé. – Hope már egy hete nem beszél. Tudnom kell, mi történt. Daniel Alex álla alá nyúlt, hogy a szemébe tudjon nézni. – Akkor vagy most, Alex? – kérdezte. – Akkor és most. Azt mondtad, bízhatom Hattonban. Ha vele vagyok, akkor biztonságban leszek. Ne kényszeríts arra, hogy maradjak! – Még erősebben szorította a férfi karját. – Daniel, kérlek! Úgy érzem, lassan megőrülök. Daniel egy hosszú pillanatig még a szemébe nézett, Tekintetében harag villogott. Aztán csókot nyomott a lány homlokára. – Ha Hatton nem ellenzi, akkor nem akadályozlak. Felteszem, elég idős vagy ahhoz, hogy meghozd a magad döntéseit. Alex szomorúan elmosolyodott, s Daniel még gyöngédebben csókolta meg. – Köszönöm, Daniel. A férfi magához vonta, megszorította, majd elengedte. – Át kell öltöznöm. Megpróbálom megkeresni azokat a nőket, akiket fölismertél a képeken. És felhívsz – majd ellentmondást nem tűrőn hozzátette – óránként. Ha nem veszem föl, akkor hagyj hangüzenetet. Ígérd meg! – Megígérem. – Veled kellene lennem, amikor beszélsz vele. Alex felágaskodott, és belecsippentett a férfi borostás arcába. – Minden rendben lesz. És felhívlak. Megígérem. – Daniel... – Meredith a falnak támaszkodott, és őket nézte. – Azt mondtad, hogy Hope-ot esetleg biztonságos őrizetben, védett helyen kellene tartani. Daniel biccentett. – Még ma elintézhetem. – Hope-nak és Meredithnek – jegyezte meg Alex. Meredith szemében látszott, hogy nem ért ezzel egyet, de azért bólintott. – Alex ugye nem marad egyedül? – Nem – mondta Daniel, akinek hangja és tekintete egyaránt eltökélt volt. – Erről magam gondoskodom. Meredith szája széle megemelkedett. – Valahogy biztos voltam benne...– jegyezte meg szárazon. – Napok óta ez az első dolog, ami miatt nincs ellenérzésem – már ment is volna el, amikor Alex visszahúzta. – Daniel, az új áldozat. Ki lehet? – Gemma Martin. Ismerted? – Nem. Vagyis a Martin nevet igen, de náluk sosem voltam bébiszitter. A Martin családnak dadusa és komornyikja volt. Ugyanannyi idős, mint a másik kettő? Daniel bólintott. – A másik kettő Atlantában élt, de Gemma itt lakott a nagymamájával Duttonban. Egyelőre az iskola az egyetlen kapocs közöttük. – Még utoljára egy forró csókot nyomott Alex ajkára. – És ne felejts el felhívni. – Óránként – ismételte Alex engedelmesen. – Megígérem. – Arra gondolt, Daniel mit fog tenni, kikkel fog beszélni. – Sok sikert. A férfi biccentett, és már el is tűnt.

Egy pillanatig csönd ülte meg a helyiséget, majd Meredith szólak meg. – Szóval most már tudod. Alex az üvegen át Hope-ot bámulta. – Mit tudok? – kérdezte, holott tudta. – Hogy az egyik dolog, ami miatt elkezdődnek a sikoltozások, az Graig Crighton. Alex nagyot nyelt, túl fáradt volt már ahhoz, hogy elnyomja a sikoltozást. – Mindig tudtam, hogy valami van Craiggel. Csak sosem akartam megtudni, mi lehet az. – Alex... Bailey apja zaklatott téged? Alex a tükörképét nézte, látta, hogy feje lassan előre–hátra hintázik. – Nem hiszem. De nem tudom. Valahányszor megpróbáltam visszaemlékezni... – Lehunyta a szemét. – De most nem marad abba a sikoltozás. Nem tudom elzárni. – Alex, mire emlékszel arról a napról, amikor elvittünk innen Duttonból haza, hozzánk? Alex az üvegnek támasztotta a homlokát. – Emlékszem arra a két utálatos vénasszonyra, akik rólam és Aliciáról beszéltek. Kim néni pedig leszidott téged, hogy nem szóltál rájuk. – És utána? – Akkor ő jött oda. – Erőt vett magán, hogy kimondja a nevét: – Craig. Bailey–vel. És Wade–del. Vitatkozott Kimmel. Magánál akart tartani. Azt mondta, szeret engem. Meg hogy apunak hívtam. – A szó szinte megakadt a torkán. Rossz íze volt. – De nem hívtad apunak. – Nem. Soha. Nem volt az apám. Bailey apja volt. Mindig is. Meredith egy szót sem szólt, csak várt türelmesen. Alex elfordította égő arcát, hogy az üveg lehűtse. – Sokszor durva volt velünk, velem és Aliciával. Azt mondta, anyu elkényeztetett minket. Lehet, hogy igaza volt. Miután apu meghalt, olyan sokáig éltünk hármasban. De most azt kérdezed, hogy Craig... hogy arra kényszerített–e, hogy lefeküdjem vele. Nem. Ilyenre nem emlékszem. Azt hiszem, erre emlékeznék. – Nem feltétlenül – mondta Meredith higgadtan. – És még mire emlékszel arról a napról, Alex? Amikor kihoztunk a kórházból, és hazavittünk Ohióba. Alex kinyitotta a szemét. Ökölbe szorított kezét bámulta. – A sok tablettára. – Elfordította a fejét az üvegen, hogy lássa Mereditht. Az összevissza emlékekb ől egy kezdett tisztán kiválni. – Te vetted ki a kezemből. – Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek velük. Burokban nőttem fel, igazi kis könyvmoly voltam. Még sosem láttam ilyet. Megrémisztettél, ahogy ültél bent a kórházban, és bámultál a semmibe. – Ahogy most Hope. – És ahogy nagyon sok ember, akit trauma ért –nyugtatta meg Meredith. – Apu kivett a kórházi kerekes székből, és beemelt a kocsiba. És akkor vizet kértél. Annyira örültünk, hogy végre megszólaltál... Anyu vizet adott neked, és elindultunk. És akkor észrevettem, hogy belenézel a tenyeredbe. Ezért figyelni kezdtelek. Hagytam, hogy azt hidd, senki nem vette észre, de amikor megpróbáltad bevenni, akkor elvettem tőled. És te egy szót se szóltál. – Akkor nagyon gyűlöltelek – suttogta Alex. – Tudom. Láttam a szemedben. Nem akartál élni, én meg nem akartam hagyni, hogy meghalj. Akkor túl sokat jelentettél anyunak. Semmi nem maradt neki Kathy néni után, csak te. Túl sok fájdalom volt... Nem engedhettem, hogy megtedd. – Ezért minden egyes nap iskola után bejöttél a szobámba, és ott ültél velem. Nem akartad, hogy még egyszer megpróbáljam. – Legalábbis akkor nem, ha a közeledben vagyok. És akkor szépen, lassan, de visszatértél közénk.

Alex szeme szúrni kezdett. – Megmentettetek. – A szüleim imádtak. És én is. – Meredith hangja megremegett, majd megköszörülte a torkát. – Alex, arra emlékszel, hogy kerültek hozzád a tabletták? Megpróbált visszaemlékezni. Megpróbált a csöndre összpontosítani. – Nem. Csak arra emlékszem, hogy belenézek a kezembe, és ott vannak. Arra emlékszem, hogy nem érdekelt, hogyan kerültek oda. – Mindhárom Crighton megölelt, mielőtt elvittünk volna. Alex nagyot nyelt. – Tudom. Erre emlékszem. – Mindig azon gondolkodtam, nem lehetséges–e, hogy valamelyikült adta neked a tablettákat. Alex elhúzódott az ablaktól, hirtelen fázni kezdett. – De miért tették volna? – Fogalmam sincs. De most, hogy már tudunk Wade–r ől és Simonról... és Aliciáról... ezt is át kell gondolnunk. Lehet, hogy emiatt reagáltál mindig így Craig nevére. Alex erőt vett magán, hogy ne rezzenjen össze. – Ezt mindig észrevetted? – Igen. De arra gondoltam, majd szembenézel vele, amikor elég erős leszel hozzá. Az volt a legegyszerűbb, ha ki sem ejtettem a nevét. De most... muszáj. Tudnunk kell. Bailey–ért, Hope–ért és érted. – És Janetért, Claudiáért meg Gemmáért – tette hozzá Alex. – És Sheiláért meg a többi lányért. – Hirtelen mélységesen elszomorodott. – Ennyi élet, mind romba dőlt... – Neked még megvan az életed, Alex. És most itt van neked Hope. Bailey a kislánya miatt építette újra az életét. Ne hagyd cserben! – Nem fogom. Megtalálom Craiget, és kiderítem, mit tud. – A fogát csikorgatta. – És bemegyek abba a házba. Fölmegyek azon a lépcsőn. Még akkor is, ha belepusztulok. – Összerezzent. – Ne haragudj... – Daniel mesélt a pánikrohamról, amit a lépcsőn kaptál. Dr. McCradyvel az este arról beszélgettünk, hogy meg kellene próbálkozni a hipnózissal Hope esetében, hogy áthatoljunk a falon, amelyet fölépített maga körül. És mivel te vagy a gyámja, neked kell aláírnod az engedélyt. – Természetesen. – És szeretném veled is megcsináltatni. Alex mély levegőt vett. – A házban? Meredith két kezébe vette Alex arcát, tekintetében eltökéltség ült. – Nem gondolod, hogy itt az ideje? Alex bólintott. – De igen. Itt az ideje.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

ATLANTA JANUÁR 31–E, SZERDA, DÉLELŐTT 10.00 Talia Scott ügynök gyakorlatias, tündérarcú, édes mosolyú nő volt, társaságában hamar megnyugodtak a bűncselekmény áldozatául esett emberek. Daniel már korábban is dolgozott vele, s tudta jól, ha bárki rendőrmellényben, teljes felszerelésben találkozna Taliával, eszébe sem jutna az édes szót használni vele kapcsolatban. Talia az asztal túloldalán ült, csak bámulta Danielt, mintha legalábbis a férfinak szárnya nőtt volna. – Ha hollywoodi producer lennék, azonnal megvenném a jogokat. – Csak azt ne hidd, hogy még nem próbálkoztak vele – jegyezte meg Daniel komoran. – Szóval. A tizenöt képr ől hat nőt tudtunk azonosítani. – Talia átnézte a képeket, s csak összeszorított ajka mutatta, mi játszódhat le benne. – Ketten meghaltak. – Hárman – helyesbített Daniel. – Alicia, Sheila és Cindy Bouse, aki pár évvel ezelőtt öngyilkosságot követett el. Van további három nevünk. Gretchen French itt lakik Atlantában. Carla Solomon Duttonban. Rita Danner pedig Columbiában. – Ezek a nők mind harminc körül járnak, Daniel – jegyezte meg Talia. – Az is lehet, hogy nem akarnak majd beszélni erről, főleg akkor, ha fölépítettek maguknak egy új életet olyan emberek között, akik nem tudnak ezekről a szörnyűségekről. – Nyilván – mondta Daniel. – De muszáj megkérnünk őket, hogy mondják el, mit tudnak. Ki kell derítenünk, kit fenyegethet annyira ez az egész, hogy egyszer csak felszínre került. – Arra gondolsz, hogy az egyik nemi erőszakot elkövető személy ölte meg ezeket a nőket a héten? – Nem, de bárki tette is, azt akarja, hogy nyomozni kezdjünk Alicia gyilkossága ügyében, és Alicia is ott van a képeken. – Ahogy Sheila is – bólintott határozottan Talia. Akkor induljunk! JANUÁR 31–E, SZERDA, DÉLELŐTI 10.00 A Jaguar megvárta, míg a férfi megáll, s csak azután tekerte le az ablakot. – Késtél – vágta oda, mielőtt az ablak teljesen leért volna. – És úgy nézel ki, mint egy rakás szar – tette hozzá megvetően. Pontosan. Az éjjel egészen az áldott tompaság eléréséig vedelt, aztán arccal előre bebukott az ágyába, még a nadrágját és a cipőjét sem vette le. A zsebében rezgő telefon hangjára ébredt föl. – Nem volt időm megborotválkozni. – Igazság szerint azonban nem akart a tükörbe nézni. Látni sem bírta magát. – Sajnálatos tévedés volt. Szedd össze magad, és folytasd! Sajnálatos tévedés. Vére felforrt, s ettől azonnal megeredt a nyelve. – Az egyik emberem meghalt. Ez nem sajnálatos tévedés. – Ez csak egy pisztolybuzi marha volt, aki el akarta játszani a nagyvárosi szuper zsarut. – De csak huszonegy éves volt. – Hangja megbicsaklott, de mostanra már annyira eluralkodott rajta a düh, hogy nem is érdekelte. – Nagyobb fegyelmet kellene tartanod a soraitok között. – Semmi együttérzés. Csak lenézés. – Legközelebb a fiaid jobban figyelnek majd, mielőtt lerohannának egy erős nagyfiút, akinek erősebb és nagyobb fegyvere van. Egy szót sem szólt. Még mindig látta maga előtt a vért. Azt a sok vért. Úgy érezte, valahányszor lehunyja majd a szemét, mindig annak a srácnak a vérét fogja látni – talán az élete végéig. – Nos? – dörrent rá a Jaguar mélyéről. – Hol van? Kinyitotta a szemét, és elgyötörten előhúzott egy kulcsot a zsebéből. – Itt.

A sötét szemek össze szűkültek. – Ez nem az a kulcs. Keserűen fölnevetett. – A francba! Még Igornak is volt annyi esze, hogy nem hurcolta magával. Ez itt valószínűleg egy széf kulcsa a bankban. Visszaadta a kulcsot. – Akkor nyisd ki azt a rohadt széfet – mondta gyanúsan negédesen –, és hozd el nekem a jó kulcsot! –Jó, persze. – Zsebre tette a kulcsot. – Ugyan miért is vállalnád te a kockázatot? – Parancsolsz? – kérdezte bársonyosan. Rezzenéstelenül állta a sötét szempár tekintetét. – Megkeresem a megfelelő lányokat, és elviszem neked. Elkapom neked Bailey–t. Megölöm Jaredet és Rhettet a kedvedért. Most pedig elmegyek helyetted a bankba. Én vállalom a kockázatokat. Te pedig csak ülsz a pöpec kocsidban, sunnyogsz a sötétben, mint mindig. Egy percig csak bámulta, majd elmosolyodott. – Néha-néha azért bebizonyítod, hogy tökös gyerek is tudsz lenni. Szerezd meg a jó kulcsot, és hozd el nekem! – Rendben. – Túl dühös volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Kezdett gázt adni. – Még nem fejeztem be. Tudom, hova tette Bailey Wade kulcsát. Nagy levegőt vett. – Hova? – Elküldte Alex Fallonnak. Végig annál a nőnél volt. Mérges lett, majd dühbe gurult. – Megkeresem. – Meg bizony. Ó, és feltételezve, hogy Fallon értelmesebb Igornál, valószínűleg ő sem viszi magával mindenhová. – A Jaguar ablaka fölemelkedett, és a férfi elhajtott. ATLANTA, JANUÁR 31 –E, SZERDA, DÉLELŐTT 11.00 Gretchen French fürkésző tekintetű, csinos nő, gondolta Daniel. Csöndben maradt, átadta az irányítást Taliának. – Üljenek le, kérem – mondta Gretchen. – Mit tehetek önökért? – Vartanian ügynökkel sorozatban elkövetett nemi erőszak ügyében nyomozunk. – Vartanian? – Gretchen szeme elkerekedett, majd összeszűkült, amikor fölismerte a férfit. – Maga Daniel Vartanian. Maga nyomoz Claudia Barnes és Janet Bowie meggyilkolása ügyében. Daniel biccentett. – Igen, asszonyom. Én. – De nem ezért vagyunk itt, Miss French – folytatta Talia. – Miközben Claudia Barnes és mások közelmúltbeli meggyilkolása ügyében nyomoztunk... Gretchen felkapta a kezét. – Várjon! Mások? Janeten és Claudián kívül vannak mások is? – Ma reggel találtuk meg Gemma Martin holttestét –mondta Daniel csöndesen. Gretchen visszarogyott a székébe, arca kifejezéstelenné vált a döbbenettől. – Mi folyik itt? Ez őrület. – Megértjük a döbbenetét. – Talia higgadtan beszélt, nem leereszkedőn. – De mint mondtam, nem azért jöttünk, hogy a közelmúltbeli gyilkosságokról beszéljünk. A nyomozásunk során bizonyítékra bukkantunk, hogy korábban sorozatos nemi erőszakot követtek el nők ellen – Talia előrehajolt. – Miss French, bárcsak megkönnyíthetném, de nem tudom. A sorozatos nemi er őszakot Alicia Tremaine meggyilkolása idején követték el. Ön is annyi idős volt akkor, mint Alicia. Ugyanabba a gimnáziumba jártak.

Daniel látta, hogy Gretchen szeme megvillan. – Nem értem, mire gondol. Talia először az asztalt nézte, majd fölemelte a tekintetét. – Olyan képekre bukkantunk, amelyek fiatal lányok megerőszakolását ábrázolják. Az ön képe is köztük van, Miss French. Sajnálom. Daniel szíve fájdalmasan szorult össze, ahogy figyelte, hogyan változik meg Gretchen arckifejezése. Az összes vér kifutott az arcából, szinte hamuszürke lett. Ajka felnyílt, és hangtalanul mozgott, mintha beszélni próbált volna. Ezután a távolba meredt, és szégyenkezve lesütötte a szemét. Daniel észrevette, hogy Talia arca is megváltozik. Fájdalommal teli együttérzés jelent meg rajta, ennek ellenére erő sugárzott belőle, és Daniel azonnal megértette, Chase miért éppen őt választotta ki erre a beszélgetésre. Talia kezét Gretchenére tette. – Bár ne kellene megkérnem, hogy idézze fel azt a napot, de muszáj. El tudná mondani, mi történt? – Nem emlékszem. – Idegesen megnedvesítette az ajkát. Szeme feltűnően száraz volt. – Elmondanám, ha emlékeznék. Amikor történt, akkor el szerettem volna mondani. De nem tudtam visszaemlékezni. – Azt feltételezzük, hogy az elkövető elkábította önt – suttogta Daniel. Gretchen fölszegte a fejét, szeme kétségbeesett, ám még mindig száraz. – Nem tudják, ki tette? Daniel a fejét rázta. – Azt reméljük, maga meg tudja mondani. Gretchen csak ült, alig vett levegőt. – Én... én csak tizenhat éves voltam. Arra emlékszem, hogy a kocsimban ébredek. Sötét volt, és... nagyon féltem. Tudtam... úgy értem, éreztem... – Torka lüktetett. – Fájt. Nagyon. Talia nem engedte el Gretchen kezét. – Korábban már volt együtt valakivel? Gretchen a fejét rázta. – Nem. Voltak fiúk, akik próbálkoztak, de mindig nemet mondtam. Daniel visszanyelte a feltoluló haragot, és egy szót sem szólt. – Utána... sosem randiztam. Annyira féltem. Nem tudtam, ki... – lehunyta a szemét – .. .vagy miért. Hogy elkerülhettem volna–e. Azt tudtam, hogy óvatosabb is lehettem volna. Daniel szinte forrt a dühtől, alig bírta magát visszafogni. De visszafogta. – Miss French – szólalt meg, amikor már ura volt a hangjának –, arra emlékszik, honnan jött, hova tartott, volt–e magával valaki? A nő kinyitotta a szemét, némileg visszanyerte a nyugalmát. – Hazafelé mentem a munkahelyemről. Akkoriban a Western Sizzlin'–ben mosogattam. Pénzt akartam keresni a főiskolára. Egyedül voltam. Késő volt, úgy fél tizenegy. Emlékszem, fáradt voltam, de állandóan tanultam és dolgoztam, meg segítettem a farmon... mindig fáradt voltam. Arra is emlékszem, meg akartam állni és kiszállni. Egy kis levegőt szívni, mielőtt elaludnék a kormánynál. Talia bátorítón mosolygott. – Nagyon jól csinálja – mondta. – Arra emlékszik, ivott–e valamit, mielőtt eljött a munkahelyéről, vagy hogy megállt–e menet közben? – A konyhában dolgoztam. Annyi kólát ihattunk, amennyit csak akartunk. És ugye én mosogattam, tehát nem akartam minden egyes alkalommal, amikor megszomjaztam, egy új poharat összepiszkolni. Mindig ugyanabból ittam. – Szóval valaki beletehetett valamit az italába –mondta csöndesen Talia. Gretchen a szája szélét rágta.

– Lehet. Elég nagy ostobaság volt a részemről. –Jogosan várta, hogy biztonságban van a munkahelyén – mondta Daniel, s a nő hálás pillantást vetett felé, amitől a férfi üvölteni tudott volna. A nőt megerőszakolták, erre azért hálás, mert valaki azt mondja neki, hogy nem ostoba. – Vartanian ügynöknek igaza van. Semmi rosszat vagy butaságot nem tett. Mire emlékszik abból, amikor fölébredt? – Fájt a fejem, hányingerem volt. És mindenem fájt. Tudtam... Véreztem. – Nagyot nyelt, ajka remegett. –Az új fehér nadrágom volt rajtam. Úgy spóroltam rá össze a pénzt. Tönkrement. – Leszegte a fejét. – Tönkrementem. – A kocsijában ébredt – segített Talia finoman, mire Gretchen bólintott. – A nadrágja tönkrement, ezek szerint magán volt a ruhája. Minden ruhája? Gretchen ismét bólintott, tompán. – A képeken, amelyek maguknál vannak... Azokon...? – Könnyek szöktek a szemébe, és Daniel szeme is szúrni kezdett. – Ó, istenem. – Senki nem fogja látni a képeket – mondta Daniel. – Egy újság sem fogja megszerezni. A nő pislogott, s a könnyek csak gördültek lefelé az arcán. – Köszönöm – suttogta. – És volt ott egy üveg. – Milyen üveg? – kérdezte Talia, és papír zsebkendőt csúsztatott Gretchen kezébe. – Whiskys. Üres. A ruhám és a hajam is whiskys volt. És azt is tudtam, ha így megyek be a seriffhez, akkor úgy fog kinézni, mintha ittam volna. Hogy én provokáltam. Talia álla megfeszült. – De nem maga provokálta. – Tudom. Ha ma történne, azonnal hívnám a rendőrséget... De nem ma történt, hanem akkor, és még csak tizenhat éves voltam, és féltem. – Fölemelte a léjét, s Daniel Alexre gondolt. – Azt mondják, nem csak velem történt meg? Daniel bólintott. – Azt nem mondhatjuk meg, még hány lánnyal, de nem maga az egyetlen. Gretchen arcára szomorkás mosoly ült. – És ha elkapják őket, nem tehetnek semmit, ugye? – Miért ne tehetnénk? – kérdezte Talia. – Tizenhárom év telt el. Nem évült már rég el? Daniel a fejét rázta. – Az óra csak onnantól ketyeg, hogy vádat emelünk. Gretchen tekintete kemény lett. – Ezek szerint ha elkapják őket, akkor per lesz? – Teljes körű – jelentette ki Talia határozottan. – A szavunkat adjuk. – Akkor vegyenek föl a tanúk listájára. Ott akarok lenni a bíróságon. Talia keserűen mosolygott. – És minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ott lehessen. – Miss French – szólalt meg Daniel –, említette, hogy voltak fiúk, akik próbálkoztak, de maga nemet mondott. Nem emlékszik, kit utasított vissza? – Olyan sok barátom nem volt. Az anyukám azt akarta, hogy tizenhat éves koromig várjak a randizással, és ez alig pár hónappal korábban történt. Rhett Porterre emlékszem. Azt hittem, talán ő tette, de... Végre! Ám az információ egy napot késett. – De? – kérdezte gyöngéden. – De ő azokkal a durva srácokkal lógott. Attól féltem, ha egy szót szólok...

– Arra gondok, hogy bántani fogják? – Nem – nevetett föl keserűen. – Rhett mindenkinek azt mondta volna, én provokáltam ki, és az emberek neki hittek volna. Inkább befogtam a szám, és hálát adtam az égnek, hogy nem estem teherbe. – Még egy kérdésem lenne – mondta Daniel. – Mikor történt mindez? – Májusban. Egy évvel azelőtt, hogy Alicia Tremaine meghalt. Daniel és Talia felállt. – Köszönjük, hogy ránk áldozta az idejét, Miss French – mondta Talia. – És az őszinteségét. Tudom, mennyire nehéz lehetett. – Legalább már tudom, hogy nem képzelődtem. És talán elkapják, aki ezt tette. – A szemöldökét ráncolta. – Akkor most beszélni fognak Rhett Porterrel? Daniel megköszörülte a torkát. – Nem valószínű. Talia szeme elkerekedett, és kérdőn nézett a férfira. Gretchen egészen megmerevedett. – Értem. – Nem, Miss French – folytatta Daniel. – Nem hinném. Tegnap este Rhett Porter autója lehajtott az útról. Úgy sejtjük, ő halt meg benne. – Ó. Azt hiszem, így már értem. Jó nagy slamasztikában vannak, Vartanian ügynök. Daniel majdnem elnevette magát a kifejezés miatt. – Igen, hölgyem. Ezzel egyetértek. – Szólhattál volna Porter miatt – mondta Talia, amikor kiértek a kocsihoz. – Ne haragudj. Azt hittem, mindent elmondtam. – Nos, ahogy Gretchen French is mondta, jó nagy slamasztikában vagytok. Azt hiszem, nem csoda, hogy valami kimaradt. Becsatolták magukat, és Daniel beindította a motort, majd összenéztek. – Nagyon jó voltál. Gyűlölök nemi erőszakot elszenvedett emberekkel beszélni. Sosem tudom, mit mondjak, de te jól csinálod. – Te meg egy csomó gyilkosságot csinálsz. Az sem lehet könnyű. Daniel összerezzent, ahogy behajtott a forgalomba. – Nem mondanám, hogy én csinálom a gyilkosságokat. Talia grimaszt vágott. – Bocs. Szerencsétlen szót használtam. – Főleg mostanában... – Daniel, arra gondolsz, hogy tizenhárom éve az öcséd ölte meg Alicia Tremaine-t? – Állandóan ezen gondolkodom. De valaki mást tartóztattak le, valami drogos csavargót. Megtalálták a zsebében Alicia gyűrűjét, a vérét a ruháján és a kerék–kulcsot, amellyel hadonászott, amikor elkapták. – Akkor mire gondolsz? Hogy ez a nemi erőszak ugyanakkor történt, amikor Aliciát meggyilkolták, vagy máskor? Daniel egyenletes ritmusban dobolt a kormányon, míg átgondolta a kérdést. – Nem tudom. Most azonban valami más aggasztotta. Valami, amit már korábban fontolóra kellett volna vennie, de nem tette. Valami, amit félresöpört, egészen addig, míg meg nem látta Gretchen French szemében a fájdalmat és a félelmet. – Daniel? Hangosan gondolkozz, kérlek! És hagyd abba a dobolást! Megőrjítesz vele. Daniel

felsóhajtott. – Alicia Tremaine-nek van egy ikertestvére, Alex. – Az útra figyelt, hogy a kezdődő félelmet legyűrje. – Alexnek rémálmai és pánikrohamai vannak. Azóta csak rosszabb lett, hogy pár napja visszajött Duttonba. – Ó! – Talia feléje fordult. – Azon töprengsz, melyik lányt erőszakolták meg. – Alex azt mondja, semmi nem történt vele. – Nem szokatlan. A képeken kívül van más bizonyítékotok is? Törvényszéki lelet? – Nincs. Ahogy mondtam, a duttoni seriff és csapata enyhén szólva nem segítőkész. – Ami miatt kezded megkérdőjelezni a drogos csavargó letartóztatásának jogosságát... Daniel bólintott. – Pontosan. – Azt hiszem, kénytelen leszel látogatást tenni az állami börtönben, Daniel. – Tudom. Külön kell választanom Alicia meggyilkolásának tényadatait a megerőszakolásáéitól. Talia elgondolkodva harapdálta a szája szélét. – Volt egyszer valami ügyem egypetéj ű ikrekkel. Az egyiket megerőszakolták, és később bele is halt a sérüléseibe. Megtaláltuk a haját az elkövető lakásán, de a rohadék védőügyvédje állandóan azt hajtogatta, hogy nem tudjuk bebizonyítani, melyik iker haja. Pokoli kétségeket keltett ezzel. – Mivel az egypetéjű ikrek DNS–e azonos. – Ebben az esetben a genetika nem segített nekünk. Nagyon rosszul állt az állam szénája, egészen addig, míg az államügyész elő nem állította az áldozat ikertestvérét. Olyan volt, mintha a vádlott kísértetet látott volna. Falfehér lett, olyan erősen kezdett remegni, hogy csak ügy csörgött a bilincse, mint amikor Jacob Marley megjelent Scrooge–nak. Ez nagy hatással volt az esküdtekre, s bűnösnek találták az elkövetőt. – Alex akármerre jár Duttonban, mindenkire a frászt hozza. A francba, rám is a frászt hozta, amikor megláttam. De ez nem segít abban, hogy rájöjjek, ki volt benne. – Csakugyan – mondta Talia türelmesen –, de megijesztheti az illetőt, aki Alex nővérének a meggyilkolásáért ül, annyira, hogy mond egy–két érdekes dolgot. csak egy ötlet. Mégpedig piszkosul jó ötlet. Daniel behúzódott egy mellékutcába, hogy megforduljon. – Az a sanda gyanúm, hogy minden nő, akivel beszélünk, ugyanezzel a sztorival fog előállni, mint Gretchen. – Azt gyanítom, igazad lesz. Szeretnéd, ha átvenném tőled a beszélgetéseket? Akkor foghatod a te Alexedet, és meglátogathatjátok a ki tudja, hogy hívják drogos csavargót. – Gary Fulmore–t. Nem gond, ha egyedül kell folytatnod a beszélgetéseket? – Daniel, ez a munkám. Megkérek egy másik ügynököt, hogy jöjjön velem erősítésnek. Te pedig fordítsd az energiádat arra, ami ebben az ügyben fontos. Ezen a ponton, hacsak valamelyik nő nem emlékszik egy névre vagy arcra, úgysem tudunk meg semmi újat. – De mind fontosak – tiltakozott a férfi. – Persze hogy fontosak. És mindegyik nőnek hallania kell, hogy nincs egyedül, ahogy Gretchennek is mondtuk. De ezt én is meg tudom tenni, ugyanolyan jól, mint te. – Vagy még jobban. – A nőre pillantott. – Az én Alexem? – Talia elmosolyodott. – A homlokodra van írva, szivi. Melegség hatolt át a tompaságán. – Az jó. ATLANTA, JANUÁR 31–E, SZERDA, 12.45 Alex a lámpaoszlopnak támaszkodott, míg Hatton ügynök Daniellel beszélt telefonon. Még csak két órája keresték Bailey apját, de Alex már kimerült testileg és főleg lelkileg. Annyi szenvedő arc, mekkora reménytelenség. És akkora hangzavar a fejében. Már rég feladta, hogy lecsöndesítse az agyát, inkább

igyekezett fölidézni Craig arcát. Megpróbálta elképzelni tizenhárom évvel idősebbnek, Kartonéhoz hasonló puha szakállal. Eddig senki nem látta Craig Crightont, vagy csak nem vallotta be. Ám még így is háztömbök voltak hátra. Ha addig nem adja meg magát a térde. Az előző napi esés óta még mindig merev volt, és az egy helyben állás csak rontott rajta. Hatton végre letette és megszólalt. – Menjünk! Alex ellökte magát a lámpaoszloptól. – Hova? – A kocsimhoz. Vartanian fölveszi majd magát. Elugranak a Maconba. A lány a szemöldökét ráncolta. – A főiskolába? – Ó, nem. A Maconi Állami Büntetőintézetbe. Meglátogatják Gary Fulmore–t. – De miért? – Ám alig hagyta el a kérdés a száját, megrázta a fejét. – Buta kérdés. Persze hogy előbb– utóbb beszélnünk kell vele. De miért épp ma délután? – Ezt Danieltől kell megkérdeznie. Ne idegeskedjen! Majd én folytatom a keresést, és telefonálok, ha megtaláltam Crightont. Alex fölszisszent, amikor a térde megreccsent. – Előbb meg szeretnék állni Anne nővér hajléktalanokat befogadó szállójánál. Be kell adnom egy csomagot. Hatton megfogta a karját, hogy megtartsa. – Biztos örül, hogy megszabadul tőlem. Csak lassítom a munkáját. – Éppenséggel nem állt szándékomban végigszáguldani az utcákon, Miss Fallon. Nagyon jól csinálja. – Tudja, nyugodtan hívhatna Alexnek. – Nem is tudom. A Miss Fallon olyan takarékos megoldás. Nem kell két nevet is megjegyeznem. A férfi viccelni próbált, hát elmosolyodott. – És van keresztneve is, Hatton ügynök? – Van éppen. Alex fölnézett a férfira. – És el is árulja? A férfi felsóhajtott. – George. – George? Nagyon szép név. És miért a sóhajtás? Hatton megértéssel forgatta a szemét. – A második nevem Patton. Alex ajka megrezzent. – George Patton Hatton. Érdekes. – Csak el ne árulja senkinek. – Egy szót se szólok – ígérte, és egy leheletnyit jobban érezte magát... egészen addig, amíg el nem értek a szállóhoz, mert akkor azonnal elkomorodott. Anne nővér állapota kritikus volt. Az Atlanta Megyei Kórházban az intenzív osztályon dolgozó nővér elmondta Alexnek, mi várható... semmi jó. Egy másik apáca fogadta őket mosolyogva az ajtóban. – Segíthetek? – Alex Fallon vagyok. Tegnapel őtt beszéltem Anne nővérrel a mostohatestvéremről, Bailey Crightonról.

Az apáca mosolya azonnal eltűnt. – Anne azt mondta, tegnap este jönnek vissza. – Tegnap este nem tudtunk visszajönni hozzá. Hope–ot vittük orvoshoz. Mondott Anne nővér tegnap valamit, amiből kiderülhetne, ki tette ezt vele? Az apáca tétovázott, aztán megrázta a fejét. – Tegnap nem volt bent. Elment megkeresni Bailey apját. Mert maga azt mondta neki, hogy este visszajön. Alex szíve összeszorult. – És megtalálta? – Nem tudom. Ma reggelre vártam vissza, valószínűleg akkor elmondta volna. De nem jött be. – A nő ajka remegni kezdett, ezért inkább összeszorította. – Nemrég voltam bent a kórházban – mondta Alex. –Sajnálom... Az apáca kurtán biccentett. – Persze. Most pedig, ha ennyi, akkor folytatom az ebédeltetést. – Várjon! – Alex nem hagyta, hogy becsukja az ajtót. – Ma este találkozik Sarah Jenkinsszel? – Miért? – kérdezte a nővér gyanakodva. Alex kinyújtotta a receptre kapható antibakteriális kenőcs próbatubusaival teli tasakot, amelyet az atlantai sürgősségin kapott az ápolónőktől. – A kislányának ótvara van, ez rendbe hozza. Pár apróságot még betettem mellé. A nő arca ellágyult. – Köszönöm. – Kezdte volna becsukni az ajtót. – Várjon! Még volna egy kérdésem. Ismeri ezt a dalt? – Eldúdolta a hat hangból álló dallamot, amit előző nap Hope játszott megállás nélkül. Az apáca összevonta a szemöldökét. – Nem, de mostanában nem sokat mozdulok ki. Várjon egy kicsit! Mindjárt visszajövök. – Becsukta az ajtót, Alex és Hatton pedig csak várt. Hatton végül az órájára pillantott. – Mennünk kell. Vartanian mindjárt itt lesz. – Csak még egy percet. Kérem. – Eltelt az egy perc, és Alex felsóhajtott. – Azt hiszem, nem jön már. Menjünk! – Már majdnem kiértek az utcára, amikor az ajtó kinyik, és az apáca dugta ki a fejét, mérgesen nézve utánuk. – Mondtam, hogy visszajövök. – Vártunk is. De azt hittük, mégsem jön – mondta Alex. – Nyolcvanhat éves vagyok – vágott vissza a nővér. – Még a teknős is gyorsabb nálam. Kérdezzék őt! – Kitárta az ajtót. Egy alig fiatalabb apáca lépett előre, nagyon idegesnek tűnt. – Mondd el nekik, Mary Catherine! Mary Catherine körbenézett az utcán, majd suttogva megszólalt. – Nézzenek körül a Woodruff Parkban. Alex Hattonra pillantott. – Az meg mi? – Ott gyülekeznek a zenészek – válaszolt. – Van ötlete, pontosan kit is keressünk, nővér? Mary Catherine összeszorította a száját, és az idősebb apáca megbökte. – Mondd meg!

– Hallotta már ezt a dalt? – kérdezte Alex, és Mary Catherine biccentett. – Bailey dúdolta az utolsó vasárnap, amikor itt volt, palacsintasütés közben. Szomorúnak látszott. A dal is szomorú volt. Amikor megkérdeztem, mi ez az ének, ijedten nézett rám, és azt mondta, csak a rádióban hallotta. De Hope közbeszólt, hogy nem a rádió volt, és a mami nem emlékszik, hogy a papa volt, és a papa fuvolázta ezt a dalt. Alex megmerevedett. Hope varázspálcája. – És mit válaszolt erre Bailey? – kérdezte Hatton, s Alex azonnal tudta, hogy a férfi ugyanarra gondol. – Nagyon ingerült lett, és elküldte Hope–ot, hogy segítsen teríteni. Majd megjegyezte, hogy Hope minden szakállas emberre azt hiszi, hogy a nagyapja. Azt mondta, csak egy szerencsétlen részeg fuvolázta az utcasarkon, ennyi. Alex a szemöldökét ráncolta. – De Anne nővér azt mondta, nem hiszi, hogy Bailey megtalálta az apját. Az idősebb apáca megint megbökte Mary Catherine–t. – Folytasd! Mary Catherine felsóhajtott. – Anne nem volt végig bent a konyhában. Hétfőn este, miután maguk elmentek, elmondtam neki. Akkor döntött úgy, hogy másnap elmegy megkeresni a férfit. Alex válla lehanyatlott. – Fel kellett volna hívnia. Magam mentem volna megkeresni Bailey apját. Miért ment Anne nővér egyedül? Az idősebb apáca megmerevedett. – Anne évek óta szolgálja a környéken élőket. Nem félt egyedül mászkálni. – Majd felsóhajtott. – Szerintem jobb lett volna, ha egy kicsit azért fél. Mindenesetre nem akarta, hogy maguk hiú reményeket tápláljanak. Azt mondta, majd ő utánajár, aztán este, ha maguk visszajönnek, majd elmondja, mire jutott. De nem jöttek vissza, és ő sem. – Az idős apáca visszaváltott az iménti szigorú hangnemre. – Köszönjük az orvosságot. Gondom lesz rá, hogy jó kezekbe kerüljön. – És Alexre csukta az ajtót. Alex végignézett az utcán. – Merre van az a Woodruff Park? Hatton azonban megragadta a karját. – Nincs ideje keresgélni. Majd én megkeresem azt a fuvolást, és beviszem, akkor is, ha nem Crighton az. Most pedig menjünk! Randevúja van. ATLANTA, JANUÁR 31–E, SZERDA, DÉLUTÁN 3–30 Daniel beállt a börtön parkolójába, de csak ült a kormány mögött. Még az út elején elmondta Alexnek, mi volt a Gretchen Frenchcsel való beszélgetésen, beszélt a támadásról és az üres whiskysüvegről. Elmondta, a terve az, hogy meglepjék Fulmore-t Alex megjelenésével, és sem az elítélt, sem az ügyvédje nem tudják, hogy Alex is jön. Ez a beszélgetés húsz percig tarthatott. Az út tová bbi részében a férfi magába húzódott, mélyen elmerült a gondolataiban. Alex hagyta, abban reménykedett, hogy egyszer csak megszólal, de Daniel nem mondott semmit. Végül ő törte meg a csöndet. – Azt hittem, bemegyünk a börtönépületbe. A férfi biccentett. – Igen, de előbb beszélnünk kell. Alex gyomra összeugrott az idegességtől. – Miről? Daniel lehunyta a szemét.

– Nem is tudom, hogy kérdezzem meg ezt tőled. – Csak kérdezd, Daniel – mondta Alex remegő hangon. – A képen, amit találtam, Alicia van... vagy te? Alex elhúzódott. – Nem. Nem én vagyok. Hogyan... miért kérdezed egyáltalán? – Mert rémálmaid vannak, sikoltozást hallasz, és vannak dolgok, amelyekre nem emlékszel. Azt feltételeztem, hogy Aliciát azon az éjjelen erőszakolták meg, amikor megölték, de a módszer túlságosan eltér. Arra gondoltam, talán más id őpontban történhetett, és más az elkövető is. És akkor azon kezdtem töprengeni... – Kinyitotta a szemét. Fájdalom és bűntudat tükröződött benne. – Mi van, ha az áldozatok is eltérnek? Mi van, ha Simon és a többiek téged bántottak? Alex az ajkára szorította az ujját, és egy percig csak a légzésére összpontosított. – Ne haragudj! – suttogta Daniel. – Bocsáss meg! Alex az ölébe ejtette a kezét, és megpróbált gondolkodni. Lehetséges volna? Nem. Ilyesmire csak emlékezne. Talán mégsem. Maga Meredith mondta, mégpedig pontosan ugyanerre a kijelentésére délelőtt. – Ma már te vagy a második, aki megkérdezte, hogy zaklattak–e. Nem is tudom, mit feleljek, hacsak azt nem, hogy nem emlékszem rá, hogy ilyesmi történt volna, de Alicia halálának az estéjére sem emlékszem. Hazafelé az iskolából kezdtem rosszul érezni magam, és azonnal lefeküdtem. A következő, amire emlékszem, hogy reggel felráz az anyukám, és azt kérdezi, tudom–e, hol van Alicia. De nem véreztem, és whiskysüvegre sem emlékszem. Azt hiszem, ilyen részteleket nehéz lenne elfelejteni. Pár percre némaság telepedett közéjük. Aztán Alex fölemelte a fejét. – Eddig nem mutattad meg Alicia képét – jegyezte meg. Daniel döbbenten nézett rá. – Látni akarod? Alex gyorsan megrázta a fejét. – Nem. De van egy ismertetőjegyünk, ami eltér. – Fölemelte a bal lábát. – Látod a harisnyán keresztül? Daniel áthajolt a sebváltó fölött. – A birkatetkó. Azt mondtad, hogy Bailey–nek van. Nem, azt mondtad, mindegyik őtöknek van. Hétfőn, amikor megnézted Janet holttestét. – Igazából egy bari. Arra gondoltunk, az aranyosabb, mint egy felnőtt birka. Anyu mindig kis barikái– nak nevezett minket. Bailey, Alicia, Alex. BAA. A tizenhatodik születésnapu nkon Alicia kitalálta, hogy csináltassunk tetoválást. Ahogy visszagondolok, egy kicsit mintha be lett volna lőve. De Bailey vele akart menni, és a szülinapunk volt, Aliciáé és az enyém, és nem akartam kimaradni. – És a tetováló szalon kiszolgált tizenhat éveseket is? – Nem. Bailey ismert egy pasit. Azt mondta neki, hogy tizenhét évesek vagyunk. Az utolsó pillanatban próbáltam kiszállni, mert megijedtem, de Alicia azt mondta, ez a bátorságpróbám. Daniel ajka egyik fele megemelkedett. –A hírhedt bátorságpróba... – Soha semmi izgalmasat és vicceset nem csináltam. Mindig csak Alicia. Ezért belementem. A nálatok levő képen látszik a tetoválás? – Nem néztem a bokáját. – Akkor kérlek, nézd meg! A jobb bokája. Daniel szemöldöke magasba szökött. – Nem ugyanarra a lábatokra tetettétek? Alex kajánul elmosolyodott. – Nem. Bailey ment be elsőnek, utána Alicia, szokás szerint. A saját tetkójukat csodálták, amikor a pasi

elkezdte az enyémet. Direkt a bal lábamat tartottam oda. Elegem volt abból, hogy Alicia vadsága miatt én is folyton bajba kerülök. – Azt akartad, hogy meg tudjanak különböztetni benneteket. És mit szólt Alicia? – Mire észrevette, már félig kész volt, és persze akkor már nem volt visszaút. De ó, iszonyatosan dühös volt. És anyu... teljesen kiborult. Mindhármunkat megbüntetett, és hosszú idő után először Aliciának felelősséget kellett vállalnia a saját dolgaiért, ahelyett hogy engem okolt volna. Végre úgy éreztem, hogy egyszer én nyertem – de Aliciát meggyilkolták, és mindannyiunk élete pokollá lett. Alex gyenge mosolya elhalványult. – Nézd meg a képet még egyszer, Daniel, és mondd el, mit látsz! – Rendben. – Daniel kikereste a képet, és úgy tartotta, hogy Alex ne láthassa, majd egy parányi nagyítót vett elő a zsebéből. Amikor a férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, Alex is – addig észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét. Daniel eltette a képet, és összenéztek. – A jobb bokáján van. Alex megnedvesítette a száját, majd összeszorította ajkait, míg biztos nem lett benne, hogy hangja nem fog remegni. – Akkor ez kiderült. – Ugyan Meredith aggodalmaira nem adott választ, de majd ezt is megoldja, ha rákerül a sor. – Akkor mehetünk.

TIZENHATODIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, DÉLUTÁN 15.45 Nocsak, nocsak. A bank páncéltermében állt, és Rhett Porter széfjébe bámult. Keser űen nevetett föl, amikor elolvasta a levelet, amelyet Rhett hagyott hátra. A kulcsom egy ügyésznél van, akit nem ismersz, egy olyan helyen, ahol soha nem jártál, s mellette egy lepecsételt levél, amely a bűneinket sorolja fel. Ha bármi történik a feleségemmel vagy a gyerekeimmel, akkor a levelet az ország összes nagy napilapjának elküldik, a kulcsom pedig az államügyészhez kerül. Viszlát a pokolban. A dátum szerint a levél alig egy héttel azután kelt, hogy DJ az aligátorok vacsorája lett. Gyanítani kezdte, hogy Rhett Porter mégsem volt olyan ostoba. Zsebre vágta a papírt, kiment a páncélteremből, és az odakint várakozó Rob Davis felé biccentett. Davis volt a bank tulajdonosa, és általában a széfek kinyitását mindig egy alsóbb beosztásban dolgozó alkalmazottra bízta. Ez azonban kényes ügy volt, ő pedig engedély nélkül érkezett. Tudta jól, hogy Davis nem fogja megkérdőjelezni a kívánságát, mert többet tudott a jó öreg Rob Davisről, mint Davis őróla. Ez a hatalom. – Kész vagyok. Davis megvetően mérte végig. – Visszaélsz a helyzeteddel. – Mert te nem? Add át üdvözletem a feleségednek, Rob – mondta határozottan. – És ha Garth kérdezi, mondd meg neki, hogy nálam van. Rob Davis arca holtsápadt lett. – Mi? – Az unokaöcséd érteni fogja. Garth elég okos ehhez. – Megérintette a sapkáját. – Viszlát. MACON, GEORGIA, JANUÁR 31–E, SZERDA, DÉLUTÁN 15.45 – Késtünk – mondta Alex, amikor Daniel bejelentkezett. – Tudom. Azt akartam, hogy Fulmore és az ügyvédje érjen ide előbb. Hatásos belépőt akarok. – Úgyis azt fogja mondani, hogy nem ő ölte meg, ahogy tizenhárom éve mondogatja. – Lehet, hogy ő volt, de lehet, hogy nem. Az emlékezeted és az évkönyvek segítségével a tizenöt képből tízet azonosítottunk. És csak Aliciát gyilkolták meg. – És Sheilát – helyesbített Alex –, de értem, mire akarsz kilyukadni. Daniel, olvastam a tárgyalásról. Bizonyítékuk volt Gary Fulmore ellen, hogy kapcsolatba került Alicia holttestével. Ott volt a ruháján a vére. Nem úgy tűnik, mintha hamis vádak alapján ítélték volna el gyilkosságért. – Tudom. Az egyik, amit talán kideríthetek, az az, hogy vajon azt a képet Aliciáról azon az éjjelen készítették–e, amikor meggyilkolták, vagy máskor. Ha ugyanazon az éjjelen, és a nemi erőszakot elkövető személy ugyanazokat a lépéseket követte, akkor talán otthagyta Aliciát valahol, és Fulmore épp arra járt és megtalálta. – Bárcsak emlékeznék arra az éjszakára! – csikorogta Alex. – A francba! – Majd eszedbe jut. Azt mondtad, rosszul voltál aznap este. – Igen. Görcsölt a gyomrom, és lefeküdtem aludni. Rettenetes volt. – Gyakran voltál rosszul? Alex léptei lelassultak, s fölnézett Danielre. Tágra nyílt szemében kétségbeesés. – Nem. Szinte soha. Ez is egy véletlen egybeesés lenne? Arra gondolsz, hogy engem is elkábítottak valamivel?

Daniel szorosan magához ölelte, amikor megérkeztek a szűkös helyiséghez, ahol majd szemtől szembe találja magát azzal a férfival, akit azzal a váddal ítéltek el, hogy megfojtotta Aliciát, majd kerékkulccsal szétverte az arcát. – Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Készen állsz? Alex nagyot nyelt. – Mintha lehetne. – Akkor te lépsz be először. Figyelni akarom az arcát, amikor meglát. Alex válla megmerevedett, ahogy nagy levegőt vett. Majd eltökélten elfordította a kilincset, és benyitott. Odabent egy narancssárga overallba öltözött férfi és egy olcsó öltönyt viselő másik várakozott. Az olcsó öltönyös volt Jordán Bell, a védőügyvéd. Bell ingerülten állt fel. – Itt volt az ideje, hogy... – Félbehagyta a mondatot a mellette felhangzó zajra. Gary Fulmore ellökte magát az asztaltól, széke pattogva borult a betonpadlóra, a férfi bilincse csak úgy zörgött. Fulmore eltátotta a száját, arca azonnal elfehéredett. Bell szeme elkerekedett. – Mi a franc ez? Fulmore hátrálni kezdett, amikor Daniel kihúzta Alex székét, és a lány lassan leült. Alex még Fulmore–nál is fehérebb lett. Olyan fehér... mint egy kísértet. Daniel úgy érezte, ő a világegyetem legnagyobb szörnyetege, hogy ebbe belerángatja a lányt. De ő akarta megtalálni Bailey–t. Ő akart Danielnek segíteni, hogy a három meggyilkolt nőnek igazságot szolgáltassanak. Valahogy, valamilyen módon Alicia meggyilkolása a kapocs, mely az egészet összetartotta. – Azt kérdeztem – sziszegte az ügyvéd összeszorított foggal –, mi a franc ez? – K–k–kérd m–m–meg, hogy m–m–menjen e–e–el –dadogta Fulmore, s zihálva vette a levegőt. – M–mmenjen e–e–el. – Magához jöttem – mondta Alex higgadtan. – Tudja, kivagyok? Bell olyan dühösen nézett rájuk, mint aki az ördöggel is szembeszállna. – Egy szóval sem mondta, hogy őt is magával hozza. Alex felállt, előrehajolt, ökölbe szorított kézzel támaszkodott az asztalra. – Kérdeztem valamit, Mr. Fulmore. Tudja, ki vagyok? Elképesztő vagy, gondolta Daniel. Higgadt, hűvös, összeszedett a nagy stressz ellenére is. Egész egyszerűen lélegzetelállító. Ugyanilyen hatással volt Fulmore-ra is, aki már szinte csak kapkodta a levegőt. Daniel Fulmore és Alex közé állt. A lány még mindig holtsápadt, tágra nyílt szeme átható, s Daniel most vette észre, hogy Alex nem is higgadt és összeszedett. Csak hűvös, ami azt jelenti, hogy retteg. De mégis tartja magát. – Alicia Tremaine a nővérem volt. Maga ölte meg. – Nem. – Fulmore vadul rázta a fejét. – Nem én öltem meg. – Megölte – folytatta Alex, mintha Fulmore egy szót sem szólt volna. – A szájára nyomta a kezét, és addig szorította, míg megfulladt Utána addig verte az arcát,míg a saját anyja sem tudta fölismerni. Fulmore Alex arcába meredt. – De én nem... – mondta kétségbeesetten. – De bizony megölte – köpte Alex. – Azután behajította egy árokba, mintha csak valami szemét lett volna. – Nem. Már akkor az árokban volt. – Gary – szólak meg Bell. – Hagyd abba!

Alex az ügyvéd felé fordult, és dühödten, gyűlölettel és megvetéssel nézett rá. – Életfogytiglanra ítélték. Ugyan mit tehetnék ellene? Fulmore le sem vette a szemét Alexről. – Nem én öltem meg, esküszöm. És nem én dobtam az árokba. Már halott volt, amikor megtaláltam. Alex ismét felé fordult, megvető tekintete figyelmes és hűvös. – Megölte. A vére ott volt a ruháján. És azon a kerékkulcson is, amelyet a kezében találtak. – Nem. Nem így történt. – Esetleg elmondhatná, hogyan – mondta Daniel csöndesen. – Gary – figyelmeztette Bell. – Fogd be! – Nem fogom! – Fulmore már remegett. – Még mindig magam előtt látom az arcát. Akkor is látom, amikor megpróbálok elaludni. – Csak bámulta Alexet, szemében kétségbeesés ült. – Látom az arcát. Alex egy mozdulatot sem tett, hogy megnyugtassa, arca szoborszerű lett. – Az jó. Mert én is. Valahányszor a tükörbe nézek, látom az arcát. Fulmore nagyot nyelt, ádámcsutkája föl–le mozgott inas nyakán. – Mi történt, Gary? – ismételte Daniel, és amikor Jordan Bell épp tiltakozott volna, Daniel egyetlen pillantással lehűtötte az ügyvédet. Alex reszketett, ezért a férfi gyöngéden lenyomta a székbe, Fulmore pedig követte a tekintetével. – Meleg volt – suttogta Fulmore. – Sőt forróság. Sétáltam. Izzadtam. Szomjas voltam. – Hova sétált? – segített Daniel. – Sehova. Akárhova. Be voltam lőve. PCP. Legalábbis ezt mondták. – Ki mondta? – kérdezte Daniel még mindig csöndesen. – A zsaruk, akik bevittek. – Arra emlékszik, hogy ki vitte be? Fulmore ajka elkeskenyedett. – Frank Loomis, a seriff. Daniel szívesen érdeklődött volna még Frankról, de inkább megtartotta magának a kérdéseit. – Ezek szerint be volt lőve, sétált, melege volt és szomjazott. És utána? A férfi arca összerándult. – Megéreztem a szagot. Whisky szagát. Eszembe jutott, hogy jó lenne inni egyet. – Akkor hol volt éppen? – A nagy semmi közepén, egy kibaszott kisváros közelében az üt mellett. Duttonnál – köpte ki. – Bárcsak soha ne hallottam volna erről a városról! Akkor már ketten vagyunk, gondolta Daniel, majd Alexre nézett. Hárman. – Arra emlékszik, mennyi lehetett az idő? A férfi a fejét rázta. – Sosem hordtam órát. De már újra világos volt. Végre láttam, merre járok. Csak úgy kóvályogtam... azt hiszem, eltévedtem. Újra világos? Daniel eszébe véste, hogy nézzen utána a holdállásnak Alicia meggyilkolásának éjjelén. – Rendben. Szóval whiskyszagot érzett. És utána? – Mentem a szag után, le ebbe az árokba. Egy takaró hevert ott, gondoltam, magammal viszem. Az én takaróm mocskos volt. – Nagyot nyelt, tekintete Alexre meredt. – Megfogtam a takarót, és megrántottam. És akkor csak úgy... kiesett belőle. Alex összerezzent. Bőre hamuszínű lett, ajka csak a rúzs miatt volt rózsaszín, Danielnek Sheila jutott róla az eszébe, ahogy ott ült a nő holtan a sarokban, és a keze még mindig a fegyvert markolja. Arra gondolt, talán jobb lenne az egész beszélgetésnek azonnal véget vetni, kimenekíteni Alexet erről a helyről,

hogy biztonságban legyen. De már eljutottak idáig, s Daniel tudta, Alexet sokkal keményebb fából faragták. így hát visszanyelte az érzéseit, és higgadt hangon folytatta. – Ezt hogy érti, Gary, hogy csak úgy kiesett belőle? – Megfogtam a takarót, és kigurult belőle. Meztelenül. A karja ernyedt volt, gumiszer ű, és csak úgy lógott, ki volt tárva. Az egyik keze a lábamhoz ért. – Egyre halkabban beszélt. Szemét egyszer sem vette le Alex arcáról. – És akkor megláttam az arcát. – Minden egyes szót mély fájdalommal ejtett ki. – Rám bámult. Üres volt a szeme. Mint valami üres lyuk. – Éppen olyan, ahogy Alex bámult most rá. Üres és meredt tekintettel. – Be... bevadultam. Majd megőrültem, annyira megijedtem. Elhallgatott, visszahullott az emlékeibe, amelyek szemmel láthatóan a mai napig elég elevenek voltak ahhoz, hogy megőrjítsék. – Gary, mit tett utána? – Nem tudom. Csak azt akartam... hogy ne nézzen. – öklével kétszer a levegőbe ütött, erősen, gyors mozdulattal, csak ügy zörgött a bilincse. – Megütöttem. – A kezével? – Igen. Először. De csak nézett még akkor is. – Fulmore előre–hátra ringatta magát, Alex még mindig üres tekintettel bámulta. Daniel felvértezte magát, hogy lefogja Fulmore–t, ha a férfi egy ponton túl képtelen lesz megkülönböztetni a jelenben élő Alexet a múlt Aliciájától. – Hogy került magához a kerékkulcs? – A takarómban volt. Mindig magammal vittem a takarómban. De egyszer csak ott volt a kezemben, és én meg csak ütöttem a lány arcát. Újra meg újra meg újra megütöttem. Daniel maga előtt látta a jelenetet, és mély levegőt vett. És abban a pillanatban már tudta, hogy ez az ember nem ölthette meg Alicia Tremaine–t. Fulmore arcán könnyek csorogtak, ám ökölbe szorított keze mintha megfagyott volna előtte a levegőben. – Csak azt akartam, hogy ne nézzen. – Válla lehanyatlott. – És akkor végre abbahagyta. – Mert az arcát ütötte. – Igen. De csak a szemét. – Gyerekes védekezésnek hangzott. – Muszáj volt valahogy lecsukatnom a szemét. – És utána mit tett? Fulmore a vállába törölte az arcát. – Betekertem. Jobban. – Jobban? A férfi bólintott. – Előtte olyan lazán volt abban a takaróban. Én szorosabban tekertem be. – Ismét nagyot nyelt. – Mint egy kisbabát, csak éppen ő nem kisbaba volt. – És a lány keze, Gary? – kérdezte Daniel, és Fulmore szórakozottan bólintott. – Szép keze volt. Mielőtt betekertem volna, a hasán összekulcsoltam a kezét. Alicia gyűrűjét a zsebében találták. Elég volt szeme sarkából egy pillantást vetnie Bellre, Daniel azonnal tudta, az ügyvéd is ugyanerre gondol. – Volt valami a kezén? – kérdezte Bell ugyanolyan csöndesen. – Igen, egy gyűrű. Kék. – A kő volt kék? – kérdezte Daniel, és figyelte, ahogy Alex kinyújtja mindkét kezét, és az ujjait bámulja, majd lassan ökölbe szorítja őket. – Igen. – És a gyűrűvel együtt tekerte be... – suttogta Bell, mire Fulmore felkapta a fejét, tekintete Danielével

találkozott, egyszerre volt riadt és dühös. – Igen. – A férfi mintha hirtelen visszatért volna a jelenbe. – Azt mondták, elvettem t őle, de ez nem igaz. – Ezután mi történt, Gary? – Nem emlékszem. Biztos benyomtam még egy adag PCP–t. A következő, amire emlékszem, az az, hogy három ürge rám veti magát, és bottal vernek. – Fulmore előretolta az állkapcsát. – Azt mondták, én öltem meg, de nem én tettem. Azt akarták, hogy én vigyem el a balhét, de én nem akartam. Szörnyű dolgot műveltem azzal a lánnyal, de nem én öltem meg. –Az utolsó szavakat egyenként kihangsúlyozva ejtette. Nem én öltem meg. – Arra emlékszel, hogy kerültél az autósboltba? –kérdezte Bell. – Nem. Mondtam már, hogy egyszer csak fölébredtem, és a három ürge lefogott. – Köszönjük, hogy ránk áldozta az idejét – mondta Daniel. – Még beszélünk. Fulmore Bellre pillantott, szemében remény csillant. – Új tárgyalást kérhetünk? Bell Daniel szemébe nézett. – Kérhetünk? – Nem tudom. Nem tehetek ígéreteket, Bell, maga is tudja. Nem vagyok államügyész. – De ismeri az államügyészt – mondta Bell ravaszkásan. – Gary elmondta, amit csak tudott. Együttműködik anélkül, hogy bármit garantálnának neki. Ez csak jelent valamit. Daniel összeszűkült szemmel méregette Bellt. – Azt mondtam, még beszélünk. Most pedig vissza kell mennem Atlantába a megbeszélésre. – Sürgetőn intett Alexnek, hogy álljon fel. – Gyere, menjünk! Alex ellenkezés nélkül felállt, inkább babának hatott, mint élő embernek, s megint Sheila sarokban ülő holtteste tolakodott Daniel szeme elé. Átkarolta Alex vállát, és kiterelte a helyiségből. Már majdnem odaértek Daniel kocsijához, amikor Bell kiáltott utánuk, hogy várják meg. A férfi átkocogott a parkolón, erősen zihált. – Új tárgyalást fogok kezdeményezni. – Még korai – jegyezte meg Daniel. – Nem hiszem, és maga sem hiszi, különben nem tette volna meg ezt a hosszú utat idáig, és nem tette volna ki a kisasszonyt ennek az egésznek. – Alexre mutatott, aki fejét fölszegte, és hűvösen végigmérte a férfit. Ám egy szót sem szólt, mire Bell bólintott, elégedetten, hogy fején találta a szöget. – Követem a híreket, Vartanian. Valaki részletesen lemásolja a régi gyilkosságot. – Lehet, hogy öncélú – jegyezte meg Daniel, mire Bell a fejét csóválta. – De nem hiszi – ismételte a férfi. – Nézze, tudom, hogy megölték a testvérét, Miss Fallon, és mélységesen sajnálom, de Gary tizenhárom évet elveszített az életéből. Daniel felsóhajtott. – Amikor ennek vége, találkozunk az államügyésznél. Bell kurtán biccentett. – Ez tisztességes ajánlat. ATLANTA, JANUÁR 31–E, SZERDA, 17.30 Már közel jártak Atlantához, amikor Daniel végre megszólalt. – Jól vagy? Alex szemöldökét ráncolva bámulta a kezek. – Nem tudom.

– Amikor Fulmore azt mondta, Alicia „kiesett" a takaróból, mintha transzba estél volna. – Tényleg? – Hirtelen Daniel felé fordult és ránézett. – Meredith szeretné, ha megpróbálnánk a hipnózist. Daniel egyetértett Meredithszel, de saját tapasztalata szerint a hipnózison keresztülmenő személynek nyitottnak kell lennie. Nem volt benne biztos, hogy jelen pillanatban Alex nyitott–e. – És te mit szeretnél? – Hogy ennek az egésznek vége legyen – suttogta eltökélten. Daniel kinyúlt, és megfogta Alex kezét. – Akkor veled megyek. – Köszönöm. Daniel... én... én nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, amikor végre meglátom. A saját kezemmel akartam megölni. Daniel összevonta a szemöldökét. – Úgy érted, még soha nem láttad Fulmore–t? – Nem. Ohióban voltam, amikor a tárgyalás zajlott. Kim néni és Steve bácsi meg akart óvni. Jók voltak hozzám. – Akkor szerencsés vagy. – A szavak kicsit keser űbbnek hangzottak, mint szerette volna. Szemét az útra szegezte, de érezte, hogy Alex az arcélét vizslatja. – A te szüleid nem voltak jók hozzád... Egyszerű kijelentés volt, Daniel mégis kis híján fölnevetett. – Hát nem. Alex szemöldöke felszökött. – És mi a helyzet a húgoddal, Susannah–val? Közel álltok egymáshoz? Suze. Daniel felsóhajtott. – Nem. Szeretném, ha így lenne, de nem állunk közel egymáshoz. – Ő is szenved. Mindketten elveszítettétek a szüleiteket, és még akkor is, ha hónapokkal ezelőtt haltak meg, számotokra mindez csak a múlt héten történt. Daniel komoran fölnevetett. – Számunkra a szüleink már jóval azelőtt meghaltak, hogy Simon megölte őket. Mi voltunk az a bizonyos diszfunkcionális család. – Susannah tud a képekről? – Igen. Ott volt, amikor átadtam őket Ciccotellinek fent Philadelphiában. – Suze rengeteg mindent tud Simonról, többet, mint amit neki elmondott, ebben Daniel teljesen biztos volt. –És? Daniel Alexre pillantott. – Mire gondolsz? – Mintha mondani szeretnél még valamit. – Nem mondhatok. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán sikerülne–e, ha többet tudnék. – A húgára gondolt, aki New York–i államügyészként olyan sokat dolgozik, egyedül él, s egyetlen társasága a kutyája. A képekre gondolt, és Gretchen French fájdalmas arckifejezésére. Ugyanezt a fájdalmat látta Susannah arcán, amikor megkérdezte tőle, mit tett vele Simon. Képtelen volt megmondani, de Danielt rettenettel töltötte el az érzés, hogy igazából tudja. Megköszörülte a torkát, és inkább a jelenlegi problémára összpontosított. – Azon gondolkodom, hogy mégsem Gary Fulmore ölte meg a nővéredet. Alex higgadtan nézett rá, arcán semmi nyoma a meglepődésnek. – És miért gondolod? – Először is elhiszem, amit Fulmore mondott. Magad is azt mondtad, hogy életfogytiglanra ítélték,

szóval ezen a ponton ennél jobban hogyan árthatnánk neki? Mi haszna lenne, ha hazudna? – Esetleg egy új tárgyalásban reménykedik. Daniel kihallotta Alex hangjából a növekvő pánikot, és olyan gyöngéden válaszolt, ahogy csak bírt. – Alex, édesem, szerintem meg is érdemli. Figyelj csak rám. Azt mondta, megütötte az arcát, többször is. Próbálj túllátni azon a tényen, hogy Alicia volt az, és gondolj arra, amit tudsz. Egy kicsit most gondolkodj ápolónőként. Ha Alicia élt volna, vagy ha éppen akkor ölte volna meg, akkor, ha olyan er ővel üti, és többször egymás után... – Akkor egy csomó vér lett volna mindenütt – suttogta Alex. – Fulmore csupa vér lett volna. – De nem volt. Wanda a seriff hivatalában azt mondta, hogy a nadrágja szára volt véres. Alicia már egy ideje halott kellett hogy legyen, amikor Fulmore megütötte. – Talán Wanda tévedett – mondta kétségbeesetten Alex, s Daniel most eszmélt rá, a lány azt akarja, hogy Fulmore bűnös legyen. És azon töprengett, miért lehet ez neki annyira fontos. – Sosem fogom megtudni – válaszolta óvatosan. – Az összes bizonyíték eltűnt. A takaró, Fulmore ruhái, a kerékkulcs... minden eltűnt. Muszáj feltételeznem, hogy Wanda az igazat mondta, egészen addig, míg az ellenkezőjét be nem bizonyítom, és ha Wanda jól emlékszik, akkor Alicia már halott volt, amikor Fulmore megütötte. Alex megnedvesítette az ajkát. – Még mindig megölhette, várt egy kicsit, majd visszament, hogy szétverje az arcát. – Szavaiban azonban semmi meggyőződés nem csengett. – De ennek semmi értelme, ugye? Ha megölte, akkor valószínűleg elmenekült volna, nem megy vissza, nem veri szét, és nem megy be egy autósboltba. De mi az, ami még zavar ebben a történetben? – Elég sok minden. Ha a karja úgy lengett... – Daniel félbehagyta a mondatot, amikor érzékelte, hogy Alex ismét megmerevedik. – Alex, mi a baj? A lány lehunyta a szemét, és összeszorította a fogát. – Nem emlékszem. – De előjön a sikoltozás, ugye? – Alex mereven biccentett, Daniel a szájához emelte a lány kezét. – Ne haragudj, amiért belerángattalak ebbe. – Mennydörgés volt – mondta Alex váratlanul. – Azon az éjjelen. Mennydörgés és villámlás. De már újra világos volt, mondta Fulmore. Ezek szerint vihar volt előtte. Utána kell néznie. – Április volt – mondta csöndesen. – Olyankor gyakran van vihar. – Tudom. Azon a napon nagy meleg volt. Éjjel is. Daniel ránézett, majd vissza az útra, ahol a kocsisor kezdett feltorlódni. – De azt az éjszakát végigaludtad – mondta gyöngéden. – Ahogy hazaértél az iskolából, aludtál egészen reggelig, amikor az anyukád fölébresztett. Rosszul voltál. Alex szája felnyílt, majd lecsukódott. Amikor megszólalt, a hangja hűvös volt. – Ha Alicia teste ernyedt volt, akkor még nem állt be a hullamerevség. Ha Fulmore igazat mond, akkor Alicia csak pár órája lehetett halott. – Még mindig azt gondolod, hogy hazudott. – Talán. De ha nem ő ölte meg... Gary Fulmore már nagyon sok ideje van a börtönben. – Tudom. – Daniel a kormányon dobolt, mert a forgalom beállt, ők pedig a bal szélső sávban rekedtek. A megbeszélés pedig húsz perc múlva kezdődik. Már megint el fog késni. Gondolatait visszaterelte Gary Fulmore–ra. – A pasas piszkosul tisztán emlékszik arra az éjszakára ahhoz képest, hogy tele volt nyomva PCP–vel. – Az is lehet, hogy az egész történetet csak kitalálta – mondta Alex állát felszegve. Aztán lehanyatlott a válla. – Vagy nem is volt telenyomva PCP–vel.

Ez volt az egyik dolog, ami Danielt a leginkább foglalkozatta. Frank Loomis tartóztatta le a férfit, és túl sok minden nem vág egybe. – Randy Mansfield azt mondta, hogy három ember tudta csak lefogni. Ez olyan, mintha tényleg be lett volna lőve. – De az órákkal később volt. Miután megtalálták Aliciát. – Alex, mi történt azután, hogy megtalálták Aliciát? Otthon? A családban? Alex megborzongott. – Anyu körbetelefonált mindenkit a városban, egész délelőtt telefonált, amikor Alicia ágyát üresen találta. – Üresen vagy érintetlenül. – Érintetlenül. Arra gondoltak, hogy még az este kiszökhetett. – Közös szobátok volt? Alex a fejét rázta. – Akkoriban nem. Alicia még mindig dühös volt a tetkó miatt. Átköltözött Bailey szobájába. Mosolyszünet volt. – Mennyi idő telt el a születésnapotok óta, amikor megcsináltattátok a tetoválást? – Egy hét. Még csak egy hete töltötte be a tizenhatot. Te is, kicsim. – Mit gondolsz, Bailey tudta, hogy Alicia elment otthonról az éjjel? Alex megmozdította a vállát, de nem igazán rántotta meg. – Bailey végig azt mondta, hogy nem tudta. De akkoriban Bailey is elég vad volt. Ügyesen hazudott, hogy elkerülje a bajt. Szóval nem tudom. Arra emlékszem, hogy rosszul vagyok, olyan... – Megint elhallgatott. – Olyan másnapossághoz hasonló állapotban. – Mintha bedrogoztál volna? – Lehet. De akkor senki nem kérdezett róla, amiatt, , ami történt... az éjjel később. – Lehunyta a szemét, és elhúzta a száját. – Tudod... Amikor bevette a magánkívül levő anyának felírt nyugtatókat. – Tudom. Hogyan tudtátok meg, hogy Alicia holttestét megtalálták? – A Porter fiúk találták meg, és elrohantak Mrs. Monroe házába, hogy segítséget hívjanak. Mrs. Monroe tudta, hogy anyu Aliciát keresi, ezért felhívta. Anyu még a rendőrség előtt odaért. Daniel elhúzta a száját. – Az anyukád így találta meg? Hallani lehetett Alex nyelését. – Igen. Később elmentek a halottasházba, hogy... hogy azonosítsa. – Elmentek? Kik? – Anyu. – Elfordult, és a megrekedt kocsisort nézte, teste megfeszült, arca ismét hamuszürkére váltott. – És Craig. Amikor hazajöttek, anyu teljesen kiborult, sírt, kiabált... Ő pedig nyugtatót adott neki . – Craig? – Igen. Aztán elment dolgozni. – Elment dolgozni? Ezek után? És otthagyott titeket egyedül? – Aha – mondta Alex keserűen. – Igazi lovag volt. – Szóval adott anyukádnak pár tablettát. És utána mi történt? – Anyu zokogott, ezért bemásztam mellé az ágyba, majd végre elaludt. – Elsápadt, és megint remegni kezdett. A kocsisor meg sem moccant, ezért Daniel leállította a motort, áthajolt a sebváltó fölött, hogy magához húzza a lányt.

– És utána, édesem? – Aztán fölébredtem, és nem volt ott. Hallottam, hogy anyu kiabál, és lementem a lépcsőn... – Hirtelen kicsatolta magát, és kivágta az ajtót. – Alex! – Daniel kiugrott a kocsiból, ahogy Alex kirohant az útszélre, térdre rogyott, és öklendezni kezdett. Mellé térdelt, s a lány rángatódzó hátát simogatta. Minden kocsiból őket figyelték, kíváncsian a váratlan, izgalmas közjátékra. Az egyik férfi letekerte az ablakot. – Segítségre van szükségük? Hívjam a 911–et? Daniel tudta jól, hogy amint valaki fölismeri Alexet, előkerülnek a fényképezős mobilok, ezért sajnálkozó mosolyt erőltetett az arcára. – Köszi, nem kell. Csak egy kis megkésett reggeli rosszullét így délután. – Előrehajolt, és belesuttogott Alex fülébe. – Fel tudsz állni? A lány bólintott, arcán verejték gyöngyözött. – Ne haragudj. – Csitt. Pszt. – Átfogta a derekát, és szépen talpra állította. – Gyere! Kimegyünk innen. – Végignézett az úton. – A legközelebbi kijárat öt kilométerre van. Használhatnám a megkülönböztető jelzést, de csak magunkra vonnánk a figyelmet. – Azt hiszem, épp most vontam magamra a figyelmet – suttogta. – Csak egy kismamára és az apukára vontad a figyelmet. Csak tartsd lehajtva a fejed, és senki nem gondol másra. – Gyöngéden visszavezette a kocsihoz, beültette, és a térde közé nyomta a fejét. – Hajtsd le a fejed. – Becsusszant a kormány mögé, kihúzódott balra, ügyet sem vetve a feléjük vetett dühös pillantásokra. – Ezért megbüntetnek – dörmögte Alex. Daniel elmosolyodott, kinyúlt, hogy megsimogassa a lány tarkóját, érezte, hogy az izmai kezdenek ellazulni. – A terhes nők időnként nyűgösek – mondta, s Alex fölnevetett. Daniel az első vészkijáratnál befordult, majd felhajtott az ellenkező irányba menő sávba, ahol a forgalom sokkal egyenletesebben haladt. Kitette a fényt, és a kocsisor kettévált, akár a Vörös–tenger. – Inkább a hátsó utakon megyünk. Szeretnéd, ha megállnék, és hoznék egy kis vizet? Alex arcába visszatért némi szín. – Az jó lenne. Köszönöm, Daniel. A férfi a szemöldökét ráncolta, és arra gondolt, bárcsak Alex abbahagyná, hogy mindent megköszön neki. Bárcsak már ne lenne rá oka! Bárcsak belelátna a fejébe, hogy végre megértse, mi lehet az, ami kiváltja ezt az erős, zsigeri reakciót. Az unokatestvérének igaza van. A mélyére kell ásni, és a hipnózis lehet a legjobb megoldás. JANUÁR 31–E, SZERDA, 18.15 Nos, elég sokáig tartott nekik, gondolta, és a tévé képernyőjére bámult. A hírekben a srác képét mutatták, bemondták, hogy keresik, mert a rendőrség ki akarja hallgatni. A srác nem volt valami lángelme, de mindent megcsinált, amit csak kért tőle. Kár, hogy most meg kell halnia, de... így megy ez. A kölyöknek megadatott minden luxus, amit pénzen meg lehet venni. Most pedig itt az ideje viselni a következményeket vagy legalábbis megfizetni az apja bűneiért. A srác esetében a nagyapja bűneiért. Ki gondolná, hogy egy ilyen gazdag gyermek magányos? Pedig az. Izgatott lett, hogy végre barátra lelt, lelkesen segített, amiben csak tudott. Fájdalom nélkül fogja elintézni. Egyetlen golyó, egyenesen a fejébe, fiú halott lesz, mielőtt lerogyna a földre.

TIZENHETEDIK FEJEZET

ATLANTA JANUÁR 31–E, SZERDA, 18.45 Chase már a tárgyalóasztalnál várta őket, amikor megérkeztek. – Alex, jól van? – Csak egy kis megkésett reggeli rosszullét így délután – mormogta Alex szégyenkezve. Chase szeme elkerekedett. – Állapotos? Olyan hangosan kérdezte, hogy Daniel összerezzent. – Nem. Ne ilyen hangosan. – Daniel előhúzott egy széket Alexnek, és gyöngéden lenyomta rá. – Alex egy kicsit rosszul lett a gyorsforgalmi úton, és nem akartam felhívni magunkra a figyelmet. Ott és akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Daniel elkezdte masszírozni Alex nyakát és vállát. Mostanra már tudta, hol szereti, ha megérintik. Nos, talán az összes pontot még nem ismeri. Reggel rohannia kellett. Ezt a hibát soha többé nem követi el. Amikor végre rendes ágyba fektetheti, akkor majd ráérősen felkutatja az összes érzékeny pontját. Végül is megéri alaposnak lenni. Chase megköszörülte a torkát. – Örülök, hogy józan maradtál – jegyezte meg szárazon. Daniel elvörösödött, mert Chase megjegyzését sokatmondó pillantás kísérte. – A többiek hol vannak? Mi késtünk. – Mindenki késik. Áttettem a megbeszélést hétre. – Hol van Hope? – kérdezte Alex. – Dr. McCrady jutott vele valamire? – Igen. – Chase összefont karral a tárgyalóasztalra támaszkodott. – Most már tudjuk, hogy a varázspálca egy fuvola. Mary McCrady az asztalra tette a hangszert, és a kislány azonnal elkezdte dúdolni a dallamot. A törvényszéki rajzoló készített pár képet a mostohaapjáról, Miss Fallon. Öregebbnek rajzolta, szakállal, majd a képet bekeverte hat másik közé, amelyek szintén idős férfiakat ábrázolnak, és a kislány azonnal kiválasztotta Crightont. Alex álla megfeszült, nagyot nyelt, de szemét nyitva tartotta, és le sem vette Chase–ről. – Hatton ügynök megtalálta a Woodruff Parkban? – Nem. Abból ítélve, amit Hatton megtudott, Crightonnak kötekedő természete van, és gyakran keveredik balhéba. A legtöbb iszákos csavargó még beszélni sem mert róla. – Bevitték valaha? – kérdezte Daniel. – Nem találtam nyomát az irattárban. – Chase tétovázva nézett Alexre. – Az egyik csavargó azt mondta, tegnap késő este látta Crightont egy apácával vitatkozni. Daniel érezte, hogy Alex válla lehanyatlik. – Istenem. Craig verte meg Anne nővért? – Sajnálom – mondta Chase gyöngéden. – Azt hiszem, Crighton nem szeretné, ha megtalálnák. Alex fáradtan csóválta a fejét. – Az az érzésem, percről percre csak rosszabb lesz. Hol van Hope és Meredith? – Vacsoráznak a büfében – válaszolta Chase. – Amikor befejezik, megkérek két n ői ügynököt, hogy vigyék el őket a mi biztonságot nyújtó házunkba. Az egyikük velük is marad, a másik pedig visszamegy magához Duttonba, hogy elvigye nekik a holmijukat., – Köszönöm... Sok a dolguk. Addig lemegyek Meredithhez és Hope–hoz. Daniel figyelte, ahogy kimegy, azt kívánta, bárcsak elűzhetné a bánatát és a fájdalmát, kissé szégyellte is magát amiatt, hogy sehogy nem bírta kiverni a fejéből a képet, hogy Alex ott hever előtte az ágyon.

Visszafordult Chase felé, aki rosszallón és hitetlenkedve bámulta. – Ugye, képtelen voltál ott maradni a kanapén? Daniel nem tudta megfékezni az arcára kiülő vigyort. – Nem, ott maradtam. Chase a szemét forgatta. – Ó, az isten szerelmére, Daniel. A kanapén? Daniel vállat vont. – Ott és akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. – Micsoda? – kérdezte az ajtón belépő, hóna alatt egy mappát tartó Ed. Chase ajka megrándult. – Mindegy. – Akkor jó – morgott Talia, és belépett Ed után. – Találkoztam dr. McCradyvel és dr. Berggel a parkolóban, Hatton és Koenig is úton van már. Öt perc múlva mindannyian az asztal körül ültek. Mary McCrady a túloldalon helyezkedett el, egyéb ügyekkel foglalatoskodott, míg rá nem kerül a sor. Daniel észrevette, hogy Felicity Koenig mellé ült, olyan messze tőle, amennyire csak tudott, de nem elkülönülve a csapattól. Ettől egy kissé elszomorodott, de nem tudta, mit tehetne ellene, így hát inkább a munkára összpontosított. – Koenig, te kezded. – A fegyveres támadó tegnap este a pizzériában Lester Jackson volt. Kihágásainak listája egy egész kontinenst átérne. Halálos kimenetelű támadás, betöréses lopás, fegyveres rablás. Több időt töltött börtönben, mint odakint. A rendőr az Undergroundból azt mondta, hetvenöt százalékban biztos benne, hogy ez a férfi próbálta elütni Alexet. A kocsival kapcsolatban még inkább biztos. – Az kiderült, Jackson hogyan került tegnap este Duttonba? – kérdezte Chase. – Találtunk egy mobilt a kocsijában – válaszolta Ed. – A híváslista szerint tegnap három bejöv ő üzenete volt ugyanarról a számról és egy kimenő ugyanarra a számra. – Szóval pontosan mi történt? – érdeklődött Chase. – Ma reggel vettem föl Mansfield seriff helyettes vallomását – folytatta Koenig. – Azt mondta, értesítették, hogy valaki megnyomta a riasztót a pizzériában, és rögtön szólt a legelső egységnek, amelyik odaért, hogy maradjon kint, és várja meg az erősítést, mielőtt bemenne. Cowell azonban nem várt. Mansfield meghallotta a lövéseket, amikor odafelé tartott. Épp akkor rontott be, amikor Lester Jackson lelőtte Cowellt. Amikor Jackson Mansfieldre emelte a fegyvert, a seriff helyettes lelőtte. – Koenig szemöldöke megemelkedett. – De Mansfield sztorija sántít. Ezért van itt Felicity. – A helyszínel ők négy fegyvert gyűjtöttek be – kezdte Felicity. – Jackson harmincnyolcasát, Sheila negyvenötösét és Cowell meg Mansfield két kilenc milliméteresét. Cowellt kétszer találta el Jackson harmincnyolcasa. Bármelyik lövés azonnal megölhette. Igazából az első ölte meg, mert az a nyakán találta el, úgy három méterről. – Ebben a távolságban állt Jackson a pult mögött Cowelltől – szólalt meg Daniel. – És mi a helyzet a második lövedékkel? – Már halott volt, amikor a szívét érte – válaszolt Felicity –, mégpedig egészen közelről. – Ezek szerint Jackson a kasszánál állt, először rálőtt Cowellre, aztán előrejött, fölé állt, és még egyszer belelőtt. – Daniel a fejét rázta. – Hidegvérű rohadék. – Cowell eltalálta Jackson karját – folytatta Koenig. – Sheila pedig nem is lőtt. Daniel előtt megjelent a sarokban ülő Sheila kísérteties képe, ahogy keze még mindig a fegyvert markolja. – Biztosan lebénult az ijedtségtől.

– Jackson kétszer meglőtte – jegyezte meg Felicity. – De a szögből ítélve nem a pult mögött állt, hanem az elhunyt Cowell mellett. – Szóval Mansfield sztorija sántít – ismételte Koenig –, mert ő azt mondta, amint belépett az ajtón, rálőtt Jacksonra, mert a pasas épp akkor lőtte le Cowellt. – Akkor viszont Jackson nem a pult mögött lett volna. – Daniel a homlokát dörzsölte. – Szóval vagy Mansfield kavarta össze az időket, vagy megvárta, hogy Jackson visszamenjen a pult mögé, és csak akkor lőtte le. Felicity biccentett. – A lövedék, amelyik megölte Jacksont, abból a szögb ől jött. Egyenesen be és ki, szóval Mansfield guggolt, amikor tüzelt. – És – tette hozzá Koenig – a szög alapján, amelyből Jacksont a lövedék érte, a lövés nem az ajtótól jött. Mansfield Cowell mellett guggolt, amikor lőtt. – De miért hazudna? – kérdezte Talia. – Hiszen Mansfield seriff helyettes. Tudhatta, hogy a ballisztikusok rájönnek az igazságra. – Mert arra számított, hogy belső nyomozás lesz –mondta Daniel nehéz szívvel. – Azt remélte, hogy Frank Loomis fogja kivizsgálni, nem pedig mi. Chase elkomorult. – Szóval az a véleményünk, hogy a duttoni seriff korrupt? Daniel még mindig nem szívesen ismerte volna el. – Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a Tremaine–gyilkossággal kapcsolatban semmit nem csináltak szabályszerűen. Nincs fénykép a helyszínről, a bizonyítékokat nem őrizték meg rendesen, ezért mind tönkrement az árvízben. A mappákban nincsenek jelentések. Szerintem Fulmore–nak csak a nyakába varrták a gyilkosságot. A minimum, hogy valaki titkol valamit. – És én sem jártam sikerrel, nem tudtam megszerezni a halottkém jelentését – szólalt meg Felicity. – Dr. Granville azt mondta, hogy az elődje nem iktatta megfelelően a papírokat. – De a bírósági irattárban ott kellene lennie – jegyezte meg Talia. – De nincs – mondta Daniel. – Megkértem Leigh–t, hogy keresse elő az összes bírósági jegyzőkönyvet és valamennyi benyújtott iratot. Ma reggel megkapta. Elég üres a dosszié... ezek közül egyik sincs benne. – És mi a helyzet az ügyésszel és a bíróval? – faggatódzott Talia. – Az első meghalt, a második pedig nyugdíjas remete – válaszolta Daniel. – Ez elég rosszul néz ki Loomis számára – jegyezte meg Chase. – Kénytelen leszek értesíteni az államügyészt. Daniel felsóhajtott, – Tudom. De akkor is tisztáznunk kell, mi vagy ki hozta Jacksont tegnap este Duttonba. Ez a személy kötődik a tegnapi gázolási kísérlethez. – Jackson kimenő hívása rögtön azután volt, hogy Alexet kis híján elütötték – jegyezte meg Koenig. Szerintem ekkor adta tudtára a felbujtójának, hogy elszúrta. – Ki kell derítenünk, kié az a másik szám – mondta Chase. – Holnap utánajárok – mondta Koenig, és elnyomott egy ásítást. – Egész éjjel a Fallon–házat figyeltem, nappal pedig megállás nélkül dolgoztam, ki vagyok ütve. – Megbökte Hattont, aki már elbóbiskolt. – Ébresztő, öregem. Hatton morcosan pillantott Koenigre. – Nem is aludtam. – Már elmondtam Danielnek, mit derítettetek ki Craig Crightonról – folytatta Chase. – Ha nincs más, akkor ti ketten menjetek nyugodtan haza, és aludjatok egy kicsit.

– Én csak szundítok egyet – mondta Hatton –, aztán visszamegyek Peachtree and Pine–ba, hogy tovább keressem Crightont. Fülest kaptam az egyik törzshelyéről. Az alkalomhoz illően fogok felöltözni, hátha egy kicsit jobban el tudok vegyülni közöttük, mint ma. – Veled kéne mennem – mondta Koenig. – Hadd aludjam egy kicsit, aztán én is átmegyek hobóba. Tíz lépéssel mögötted leszek, és figyellek. Chase elmosolyodott. – Majd szólok a járőrnek, hogy ott vagytok a környéken csavargónak öltözve. Felicity Berg is fölemelkedett. – Csak Jackson bemeneti sebe volt az új infó, amit mondani akartam. Én is megyek. – Köszönjük, Felicity – mondta Daniel komolyan, amire a nő alig észrevehető mosollyal válaszolt. – Szívesen. És több holttestet ne hozz nekem, Daniel. A férfi arcára félmosoly ült. – Igenis, asszonyom. Amikor mindenki elment, Chase Ed felé fordult. –A haj. – A DNS–e egyezik Alexével – mondta Ed szemrebbenés nélkül. Daniel szíve elszorult. Most akkor nemcsak azt kell elmondania Alexnek, hogy hajszálat találtak a holttesten, hanem azt is, hogy engedély nélkül vitte el a haját a laborba. – Basszus – dörmögte Chase. – Már korábban el kellett volna neki mondani – dörmögte vissza Daniel. – Most nyakig vagyok a szarban. – Miért, mit csináltál? – kérdezte Talia. – Alex tudta nélkül hozott tőle hajat a vizsgálathoz –válaszolt Ed, mire Talia elhúzta a száját. – Ez szó szerint rossz húzás volt, Danny. Tényleg nyakig vagy a szarban. – Majd kitalálsz valamit, mit mondasz neki – jegyezte meg Chase. – Megpróbálhatnád, mondjuk, az igazságot – szólt oda az asztal túlsó végéből Mary McCrady. Chase rosszállón pillantott feléje, mire a nő vállat vont. – Csak mondtam – tette hozzá. – A francba – morgott Daniel. – Sosem kellene rád hallgatnom, Chase. – De mégis mindig hallgatsz rám. Szóval már tudjuk, hogy akárki ölte is meg Claudiát, Janetet és Gemmát, valahonnan megszerezte valamelyik iker hajszálait. Hogyan? – Talán egy régi hajkeféről – mondta Talia. – Kihez kerültek Alicia holmijai, miután meghalt? – Ez jó kérdés – jegyezte meg Daniel. – Majd megkérdezem Alexet. Talia, van még valami? – Beszéltem Carla Solomonnal és Rita Dannerrel. Az ő történetült is megegyezik azzal, amit Gretchen French mondott. Minden egyes részletében, egészen a whiskysüvegig. Amikor visszaértem, segítettem Leigh–nek átnyálazni az iskolai évkönyveket, és azonosítottuk a többi kilenc áldozatot. Mindannyian három városi iskola valamelyikébe jártak Duttonban vagy Atlantában. Egyikült sem járt abba a magániskolába, ahova a meggyilkolt nők, szóval itt semmi kapocs. Daniel a nővérére, Susannah–ra gondolt, azon töprengett, lehetséges–e, hogy nem csak egyetlen áldozat járt a Bryson Akadémiára. Muszáj beszélnem Suze–zal. Még ma. – A nemi erőszak többi áldozata még él? – kérdezte Daniel, mire Talia biccentett. – Négyen elköltöztek az államból, de a többiek még mindig itt élnek Georgiában. Szültségem lesz utazási költségtérítésre, hogy a négy elköltözött személyt megkeressem. Szóval, Daniel, mi történt a börtönben? Daniel részletesen elmesélte, mire jutottak, ekkor végre Mary is csatlakozott hozzájuk. – Ezek szerint azt gondolod, Gary Fulmore ártatlan lehet? – kérdezte Mary.

– Nem tudom, de nem áll össze a kép. És Alex mintha jobban kétségbeesne arra a gondolatra, hogy Fulmore esetleg nem bűnös, mint attól, hogy a saját nővérét megtámadták. – Ez az egyetlen dolog, ami valamennyire segített neki lezárni ezt az egészet, Daniel – mondta Ed együtt érzőn. – Talán. – Daniel Maryre nézett. – Egész végig, míg Fulmore arról a gyűrűről beszélt, amelyet otthagyott Alicia ujján, Alex csak bámulta a saját kezét. Mintha transzba esett volna. – Alex említette, hogy én és az unokatestvére a hipnózisról beszélgettünk? Daniel bólintott. – Igen. Szerintem jó ötlet, ha biztosan nem súlyosbítja a helyzetet. – A hipnózis csak ellazítja annyira, hogy nem indul be nála a védekezési mechanizmus. Szerintem meg kellene próbálni, amilyen hamar csak lehet. – Mi lenne, ha ma este? – kérdezte Daniel. – Az unokatestvére épp most győzködi, ha minden igaz. – Rendben. Akkor ha itt végeztünk, kocsiba ülünk, és elmegyünk Bailey házához. De először... – Daniel egy pillanatra elhallgatott. – Kezdjük el összeszedni, kik lehettek ennek a bandának a tagjai. Wade–re, Rhett–re és Simonra gyanakszunk. Ugyanabban az évben végeztek. Alicia meggyilkolásának tavaszán tizenegyedikesek lehettek. – De Gretchen megerőszakolása majdnem egy teljes évvel korábban történt – emlékeztette Talia. Daniel felsóhajtott. – Abban az évben rúgták ki Simont a Bryson Akadémiáról, és küldték át a Jefferson gimibe. Egybevág. Akkor volt tizenhat éves. Chase az asztalon álló egyik dobozból elővett egy papírköteget. – Leigh az évkönyvből lefénymásolta az összes fiú képét, akik egy gimnáziumba jártak Simonnal. Ezek pedig – egy vaskosabb köteget vett elő – azok a fiúk, akik a többi gimibe jártak, beleértve a puccos magán– iskolát is, ahova te jártál, Daniel. – Chase vidáman emelte meg az egyik szemöldökét. – Téged szavaztak meg a legesélyesebbnek az Amerikai Egyesült Államok elnökének posztjára. Daniel fáradtan fölnevetett. – Túl sok a papír, azt sem tudom, hol kezdhetnénk. – Leigh betette őket a táblázatkezelőbe, így könnyebb lesz átnézni, ő pedig utánajár mindegyik utolsó ismert címének. Már most kihúzhatunk egy csomót, mert meghaltak. Simon képein mindegyik elkövető fehér bőrű, ezért a kisebbséghez tartozókat is kivettem. Daniel csak bámulta a papírhalmazt, már a gondolattól is kimerült, hogy mennyi órába telik, mire átfésülik az egészet. Nagyot pislogott, majd egy időre félresöpörte a papírkupac nyomasztó képét. – Chase, és mi a helyzet a gazdag lányokkal? – Van egy lista azokról a lányokról, akik Claudiával, Janettel és Gemmával egy évben végeztek a Bryson Akadémián, plusz előttük és utánuk egy évvel. Leigh–vel felhívtunk, akit csak tudtunk, hogy legyenek óvatosak. A legtöbbjük már hallotta a híreket, és összerakta a képet. Némelyik megengedheti magának, hogy testőrt fogadjon, sőt van, aki már fogadott is. A többieket megpróbáljuk holnap elérni. Mary előrehajolt, és megszorította Daniel alkarját. – Dr. Fallon és Hope már biztosan befejezte a vacsorát. Akkor megkérdezed Alexet, hogy ki akarja–e még ma este próbálni a hipnózist? Daniel komoran biccentett. – Igen. Essünk túl rajta! DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, ESTE 21.00

– Hope bent alszik a kocsiban Shannon ügynökkel –mondta Meredith, és bemászott a megfigyelő furgonba. Meredith nem volt hajlandó engedni, hogy Alex egyedül essen át a hipnózison, Hope viszont kétségbeesett, amikor Shannon ügynök megpróbálta egyedül elvinni a védett házba, ezért inkább magukkal vitték a kislányt. – Szerencsére Hope idefelé jövet elaludt. Nem tudom, hogy viselte volna, ha viszont kell látnia a házukat. Csináltál már ilyet? Meredith az egyik összecsukható széken ült Daniel mellett. Ed a video beállításokkal bíbelődött, Mary McCrady pedig ott állt Bailey házának verandáján Alexszel, aki kísértetiesen nyugodtnak tűnt. Meredith ezzel ellentétben tűkön ült. – Nyugi, Meredith! – mondta Daniel. – Nem lesz semmi baja. – Tudom. Csak jobb szeretnék én is bent lenni vele. – Ölébe ejtett keze ökölbe szorult. – Nekem kellene nyugodtnak lennem, Daniel. Én már csináltam ilyet. Az előírások szerint csak a terapeuta és az alany lehetett jelen a törvényszéki hipnózison. Máshogy nem lehetett. Daniel azonban megértette, mit érezhet Meredith. – Én is szerettem volna vele lenni. Most mindketten azt tesszük, ami a legjobb, itt ülünk és figyelünk. Ed a rá jellemző előzékenységgel feléjük fordította a képernyőt, hogy Meredith is jobban lássa. – Így jó lesz? A nő biccentett. – Mintha kukkolnék – jegyezte meg morcosan. – Nem ez lenne az első alkalom – dörmögte az orra alatt Daniel. Egy pillanatnyi döbbent szünet után Meredith elnevette magát. – Köszi, Daniel. Ez most nagyon kellett. Ed megköszörülte a torkát. – Mintha indulnának. Mary és Alex jelent meg a képernyőn, ahogy besétálnak a nappaliba. Több mint egy percig Alex csak állt mereven, és remegett, Danielnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ülve maradjon. Mary halk, megnyugtató hangját hallották a hangszóróból, és Alex egyszer csak odalépett a hátradönthető bőr karosszékhez, amelyet Mary egy órával korábban vitt be a szobába. – Lehet, hogy párszor ki kell hoznia Alexet – suttogta Meredith. – Ha azt szeretné elérni, hogy körbemenjen a lakáson. Ott ült Alex a székben a nappali közepén, lába fent, szeme lehunyva. De még mindig merev volt, s Daniel szíve elszorult. Alex fél. De Daniel csak ült, és figyelte, ahogy Mary megnyugtató hangon elmondja Alexnek, hogy keressen egy békés helyet, és menjen oda. – És mi van, ha nem találok? – kérdezte Alex kétségbeesetten. – Mi van, ha nem találok egy békés helyet? – Akkor gondolj arra a helyre, ahol biztonságban érezted magad – mondta Mary. – Ahol boldog voltál. Alex bólintott, majd elmosolyodott, és Daniel azon töprengett, vajon hova indulhatott el. Mary folytatta a lassú, nyugodt gyakorlatot, s egyre mélyebb és mélyebb nyugalomba vezette Alexet. – Szóval gyakran használjátok a hipnózist gyilkossági ügyekben? – kérdezte Meredith. Daniel tudta, hogy a nőnek szültsége van arra, hogy beszéljen, és a gondolatait másra terelje, és ez mindkettejüknek csak jót fog tenni. – Időnként előfordul. Főleg akkor, ha hiányzik egy szál, amin elindulhatunk. Soha nem vezettem olyan nyomozást, amelyet csupán emlékezetfelidézéssel támogattunk meg. Hacsak nem tudtam attól függetlenül megerősíteni. Az emlékezet meglehetősen törékeny dolog, könnyű manipulálni. – Ez bölcs hozzáállás – jegyezte meg Meredith. Mindkettejük szeme a képernyőre szegeződött. Közben

Mary eljutott arra a pontra, hogy megállapítsa, Alex milyen mélyre jutott. Alex figyelte, ahogy a karja fölemelkedik, és úgy marad. – Alex már eddig is hitt a hipnózisban a munkája kapcsán. Ez nagyban megkönnyíti Mary dolgát. – Daniel – Ed a képernyőre mutatott. – Szerintem Marynek sikerült levinnie. Alex mindkét karja a levegőben volt, különös kíváncsisággal nézett egyikről a másikra. Mary megkérte, hogy engedje le őket, s Alex engedelmeskedett. – Most pedig menjünk a lépcsőhöz – mondta Mary, és karon fogta a lányt. – Szeretném, ha visszagondolnál arra a napra, amikor Alicia meghalt. – Másnapra – mondta Alex csöndesen. – Másnap van. – Rendben – mondta Mary. – Másnap van. Mondd el, Alex, mit látsz! Alex föllépkedett a negyedik lépcsőfokra, ott meg–állt, megmarkolta a korlátot, olyan erősen, hogy Daniel még a képernyőn át is látta, hogy az ujjai elfehérednek. – Tegnap is csak eddig ment – suttogta. – Azt hittem szívinfarktust fog kapni, annyira magasra szökött a pulzusa. – Alex – mondta Mary csöndesen, de határozottan –, menj tovább! – Nem. – Alex hangjában kétségbeesés csengett. –Nem tudok. Nem tudok. – Rendben. Akkor mondd el, mit látsz! – Semmit. Sötét van. – Hol vagy? – Itt. Pont itt. – Fölfelé mész, vagy lefelé? – Lefelé. Ó, istenem! – Alex hirtelen zihálni kezdett, és Mary finoman nyomta lefelé, míg le nem ült a lépcsőre. Akkor Mary kihozta a hipnózisból, majd újra visszavitte. Amikor Alex visszatért a hipnotikus állapotba, Mary újra kezdte. – Hol vagy? – Itt. Recseg a lépcső. – Rendben. Még mindig sötét van? – Igen. Nem kapcsoltam fel a villanyt a folyosón. – Miért nem? – Nem akartam, hogy meglássanak. – Kik, Alex? – Anyu. És Craig. Odalent vannak. Hallottam, hogy odalent vannak. – És mit csinálnak? – Veszekednek. Kiabálnak. – Lehunyta a szemét. –Ordítoznak. – Mit ordítoznak? – Gyűlöllek. Gyűlöllek – mondta Alex egyenletes, zavarba ejtően higgadt hangon. – Bárcsak meghalnál! – tette hozzá Daniel abban a pillanatban, amikor Alex is mondta azon az egyenletes, monoton hangon. – Azt hitte, hogy az anyja neki mondja. – De Craignek mondta... – jegyezte meg Meredith csöndesen. – Ezt ki mondja? – kérdezte Mary. – Az anyukám. Az anyukám. – Könnyek gördültek végig az arcán, de a kifejezése ugyanolyan higgadt maradt. Akár egy baba. Daniel háta borsódzni kezdett a felismeréstől. – Craig mit mond? – kérdezte Mary. – Ő provokálta ki a combmutogatós rövidnadrággal és a nyakba akasztós, kivágott felsőkkel. Wade csak megadta neki, amit akart.

– És az anyukád? Mit mond erre? Alex hirtelen felállt, s vele együtt Mary is. – Az a rohadék fiad megölte a kislányomat. És te hagytad. Nem állítottad le! – Légzése egyre szaporább lett, és a hangja hirtelen megkeményedett. – Nem Wade ölte meg. – Egy lépcs őt lejjebb lépett, Mary kinyújtotta a kezét, hogy le ne essen. – Elvitted. Elvitted, és bedobtad abba az árokba. Azt hitted, nem ismerem meg a takarót, hogy nem jövök rá?! Alex elhallgatott, Daniel rádöbbent, hogy ő maga levegőt sem vett eddig. Lassan kiengedte a visszatartott levegőt, és felsóhajtott. Meredith mellette tetőtől talpig remegett. – Mit mondanak? – kérdezte Mary. Alex a fejét rázta. – Semmit. Az anyukám betörte az üveget. – Milyen üveget? – Nem tudom. Nem látom. – Akkor gyere lejjebb, ahonnan látod. Alex lelépkedett a fölszintre, és odasétált a nappali ajtajához. – Most már látod? Alex bólintott. – Üveg van a földön. Rajta állok. Megvágta a talpam. – Sírsz? – Nem. Nem akarom, hogy meghalljon. – Milyen üveget tört be az anyukád, Alex? – A fegyverszekrény üvegét. Nála van a fegyvere. Rá céloz, és kiabál. – Ó, istenem – suttogta Daniel. Meredith megszorította a férfi kezét. – És mit kiabál, Alex? – Megölted, és betekerted Tom takarójába, és eldobtad, mint valami szemetet. – Ki az a Tom? – sziszegte Daniel. – Alex édesapja – suttogta Meredith döbbenten. –Akkor halt meg, amikor a lányok ötévesek voltak. Alex megtorpant, keze a kilincsen. – Anyunál van a fegyvere, de ő el akarja kérni tőle. – Mit csinál Craig? – kérdezte Mary végtelenül higgadtan. – Elkapja anyu csuklóját, de anyu nem hagyja magát. – Újra könnyek gördültek végig Alex arcán. – Megöllek. Megöllek, ahogy te is megölted a kislányomat! – Vadul rázta a fejét. – Nem én öltem meg! Nem Wade ölte meg! Nem mondhatod el senkinek! Nem hagyom, hogy elmondd bárkinek is! – Nagy levegőt vett. – Alex? – kérdezte Mary. – Mit mond? – Meglátott. Azt mondta, hogy látott téged. – Ki látta meg, Alex? – Én. Azt mondja: „Alex látott téged a takaróval." –Hirtelen összerándult. – Ne! Ne! Ne! – Mi történt? – kérdezte Mary, de Daniel már tudta. – Anyu lejjebb engedte a fegyvert. Craig meg lelőtte. Ó, anyu!!! – Alex az ajtónak támasztotta a homlokát, mellén keresztbe fonta a karját, és ringatta magát. – Anyu... Meredith reszketve szipogott egyet, s könnyek csorogtak a szeméből. Daniel még jobban megszorította a kezét, torka elszorult, alig kapott levegőt. Alex abbahagyta a ringatódzást, megdermedt, akár egy szobor.

– Alex – Mary ismét csöndesen, határozottan beszélt hozzá –, mit látsz? – Észrevesz. – Hangjában pánik csengett. – Futok. Futok... – És utána? Alex Mary felé fordult, arca sápadt, űzött. –Semmi. – Ó, istenem! – Meredith csöndesen zokogott mellette, öklét a szájához nyomva. – Egészen eddig... Egész mostanáig cipelte magával ezt a terhet, és mi nem segítettünk neki. Daniel magához húzta a nőt. – Nem tudtátok. Honnan tudhattátok volna? – De hangja rekedt volt, és amikor megérintette a saját arcát, érezte, hogy könnyes. Meredith belefúrta a fejét Daniel vállába, és úgy sírt. A pultnál Ed hangosan nyelt, de folytatta a felvételt. Mary komolyan és látszólag összeszedetten odavezette Alexet a székhez, és elkezdte visszahozni a hipnózisból. Amikor azonban Mary felnézett a kamerába, a tekintete metsző volt, és rémült. Daniel nem vette le a karját Meredith remegő válláról, de előhúzta a mobilját, és beütötte Koenig számát. – Vartanian vagyok – mondta, hangja hűvös volt, dühét csak alig lehetett kihallani. – Megtaláltátok Crightont? – Nem – suttogta Koenig. – Hatton egy csapat hajléktalannal üldögél. Az egyikült azt mondta, hogy két órája látta Crightont. Miért? Mi a baj? Daniel nagyot nyelt. – Ha megtaláljátok, tartóztassátok le! – Értem – mondta Koenig lassan. – Az apáca bántalmazása miatt. – Elhallgatott. – És még miért, Danny? Daniel már szinte meg is feledkezett Anne nővérről. – Kathy Tremaine meggyilkolása miatt. – A rohadt életbe. Ugye, viccelsz?! A francba – sóhajtott fel Koenig. – Meglesz. Hívlak, amint Hatton közelebbit is megtud, hol lehet ez a Crighton. – Hívjatok erősítést, mielőtt bemennétek. – Arra mérget vehetsz. Daniel, mondd meg Alexnek, hogy részvétem az édesanyja miatt. – Megmondom. – Visszacsúsztatta a mobilját a zsebébe, majd finoman megrázta Mereditht. – Gyere! Mary mindjárt végez. Ott leszünk, amikor Alex kijön a házból.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

DUTTON, JANUÁR 31–E, SZERDA, ESTE 22.00 Ez, gondolta Alex, szürreális volt. Most, hogy vége, most, hogy tudja... De lehet, hogy valamilyen szinten mindig is tudta. Danielre nézett, a férfi mindkét kezével a kormányt szorította, az ujjai egészen belefehéredtek. A Main Street felé hajtott Bailey házától. Amikor beültette az autóba, olyan gonddal csatolta be a biztonsági övét, hogy Alex majdnem sírva fakadt. Azóta a férfi oda-odapillantott rá, valószínűleg azt hitte, nem veszi észre. És előtte sírt. Alex abban a pillanatban észrevette, hogy Mary McCradyvel kilépett a házból, egyenesen Daniel karjaiba. Olyan szorosan ölelte... és ő csak kapaszkodott belé, annyira szültsége volt rá. Meredith még mindig sírdogált, várta, hogy ő is karjába zárhassa Alexet. Bocsánatáért esedezett, amikor nem is volt mit megbocsátani. Minden csak úgy volt. Mindig is. Éppen csak Alex nem akart rá emlékezni. Most már emlékezett az utolsó percek minden töredékére, egészen addig, hogy Crighton elkapta a nyakánál fogva, és minden elsötétült. A következő, amire emlékezett, az volt, hogy a kórházban van, és a gyomrából kimossák a sok nyugtatót, amit a rendőrség szerint bevett. Pedig nem emlékszik arra, hogy bevette volna. Eddig meg sem kérdőjelezte. Most azonban... De miért nem? Talán soha nem fogja megtudni. Annyit most már tudott, hogy anyja nem önkezével vetett véget az életének. Ugyanakkor ott volt a kezében a fegyver, amivel megmenthette volna magát. Ez a kép kísértette Alexet a leginkább. – Csak állt ott – suttogta. – Ott volt a fegyver a kezében, de csak állt ott, egészen addig, míg késő nem lett. Ha lőtt volna, még ma is élne. Daniel alig bírt nyelni, annyira elszorult a torka. – Van, amikor az ember ledermed. Nem lehet megjósolni, valaki mit tesz egy ilyen helyzetben. Viszont nem nehéz őket utólag hibáztatni. – Egy kicsit olyan... mintha minden távol lenne tőlem. – Mary mondta, hogy egy ideig így lesz. Alex a férfi arcát figyelte. Fáradt volt, és elgyötört. – Jól vagy? Daniel keserűen fölnevetett. – Engem kérdezel? – Téged. – Én... én nem is tudom, Alex. Dühös vagyok, és... szomorú. Tehetetlennek érzem magam. Bár eltüntethetném mindezt körülötted, de nem tehetem. Alex a férfi karjára tette a kezét. – Nem, valóban nem teheted. De piszkosul kedves tőled, hogy szeretnéd. – Kedves. – Daniel mély levegőt vett. – Most éppenséggel nem érzem valami kedvesnek magam. Alex levette Daniel kezét a kormányról, és odahúzta a saját arcához. Olyan jó érzés volt. Szilárd, meleg és biztonságot sugárzó. – Az elején bepánikoltam. Semmi biztonságos hely nem jutott eszembe, ahova mehetnék. Arra gondoltam, mi van, ha ennyi hajcihő után Mary mégsem tudja előidézni nálam a hipnotikus állapotot. – Tudom. El is töprengtem, vajon hova mehettél. Remélem, valami szép helyre. Alex odadörgölte arcát Daniel kezéhez.

– Ma reggel volt egy pillanat, miután... tudod... befejeztük. Felnéztem rád, te meg le rám, és arra gondoltam, talán ez életem legcsodálatosabb pillanata. Oda mentem vissza. Daniel megszorította Alex kezét. – Köszönöm. Alex megcsókolta a férfi kézfejét. – Szívesen. Megérkeztek a kis házhoz, elhaladtak egy jelzés nélküli rendőrségi jármű mellett, amely az utcán parkolt. Meredith már eljött Bailey házából a két ügynök társaságában, akik majd Hope–pal együtt elkísérik őket a védett házba, miután Alex összeszedte a holmijukat. Az egyik ügynök hátul ült, hogy vigyázzon az alvó kislányra. Daniel körbejött a kocsi körül, hogy kinyissa Alex–nek az ajtót. Kisegítette, majd karjába zárta a lányt. Olyan csodálatos érzés volt, hogy Alex legszívesebben élete végéig ott állt volna vele. Daniel szíve ott dobogott Alex füle magasságában, s a lány megértette, hogy olyan szinten tud hatni a férfira, ahogy még soha senki. Ismeretlen terep, mondta Daniel... Csakugyan csupán két nap telt el azóta? Alex úgy érezte, mintha egy teljes életet leélt volna ez alatt a két nap alatt. Daniel kisimította Alex arcából a hajszálakat, ajka átsiklott a szabaddá tett finom bőrfelületen, s a lány megborzongott. Aztán a férfi buján, fülledten suttogott a fülébe. – Ma reggel, Alex, nem olyan sima „ez is megvolt" dolog történt közöttünk. Szerelmeskedtünk. És még csak közel sem járok ahhoz, hogy befejezzem. – Ujjával fölemelte a lány állát, és nagy csókot nyomott a szájára. – Ha nincs ellenedre. Ez volt a fény az alagút túlsó végén. Esélyt kaptak, hogy ebből a rettentő sötétségből valami jót is kihozzanak. – Nincs. – Akkor menjünk be! – Elfintorodott és elhúzódott. – Megfeledkeztem Riley–ról. Ilyen sokáig még soha nem hagytam egyedül. Lehet, hogy kis balesete volt időközben odabent. Alex felmosolygott a férfira. – Semmi gond. Kötöttem biztosítást. A férfi karja óvón fonta körül, és odasétáltak a verandához. Mindkettejük lépte egyszerre lassult le. Meredith a nappali közepén állt, karját keresztbe fonta maga előtt, és csüggedt reménytelenséggel pásztázta a helyiséget. Mindent szétcincáltak: a fiókokat kirángatták, a zsírkrétákat széjjelszórták a padlón, a kanapé, amelyen korábban szeretkeztek, felhasogatva, a párnaciha mindenfelé szétdobálva. – Nem hinném, hogy a biztosításom erre is kiterjedne – suttogta Alex. Meredith összeszűkült szemmel nézett fel. – Valaki keresett valamit. Daniel megmerevedett. – Hol van Riley? Riley! – Berohant Hope szobájába, Alex utána. A másik ügynök odabent állt, és nézte az ott végzett hasonló pusztítást. – Hol a kuty...? Az ügynök az ágy alá mutatott, ahonnan egy félénken csóváló farok kandikált ki. Daniel megkönnyebbülten sóhajtott fel, és óvatosan kihúzta Riley–t. A kutyus csak bambult rá szomorú basset szemével, Daniel két kezébe fogta a busa fejet, és megvakargatta a fülek. – Mi történt veled, öregfiú? – Egy tálat találtam a fürdőszobában a földön, az ablak alatt – mondta az ügynök. – Az ablak nyitva volt, és a tálban maradt valamennyi dobozos kutyakaja. – Én egy tál száraz kutyatápot hagytam neki a konyhában. Riley nem ehet dobozosat. Nem bírja a gyomra. – Daniel álla megfeszült. – Bárki tette is, megmérgezte.

Alex megvizsgálta Riley szemét. – Mintha kába lenne. Ugatott volna, ha betörő jár a házban? – Még a halottak is feltámadtak volna – válaszolta Daniel. – Meg kell nézetnünk a tálban maradt kaját. – Hát... elég nagy a mocsok a fürdőszobában –mondta az ügynök. – Úgy tűnt, nem sok dobozos kaja maradt meg benne. Alex és Daniel tekintete találkozott. – Lehet, hogy ez mentette meg az életét. , Daniel a homlokát ráncolta. – Vajon mit kereshettek? Alex megállt a szétvert hálószoba közepén, körülnézett és felsóhajtott. – Fogalmam sincs. – Az én szobámban ugyanezt művelték – szólak meg Meredith. – Hála istennek, magammal vittem a laptopomat. A tied hol van? – Betettem a szekrénybe. Daniel, kinyitnád? A férfi addigra már kivett a zsebéből egy pár kesztyűt, és egyik kezével elhúzta a szekrényajtót. Teljesen kiürítették. – Mi volt a számítógépeden, Alex? – Igazából semmi. Talán régi adóbevallások, tehát náluk van az összes egészségbiztosítási adatom és a címem. – Holnap bejelentjük a nyilvántartóban – mondta Daniel. Meredith a torkát köszörülte. – Alex, hol van az izéd? Alex Danielre pillantott. – A fegyverem még mindig be van zárva a csomagtartódba? A férfi komoran bólintott. – Aha. Habár biztos vagyok benne, hogy ezek magukkal hozták a sajátjukat, hátha... Alex ijedt tekintete Meredithre rebbent. – Ha itt lettünk volna... Meredith bizonytalanul bólintott. – De nem voltunk. És Hope biztonságban van. Lehet, hogy pár napig ugyanazt a ruhát kell hordania, de biztonságban van. – Útban a biztonságos ház felé összeszedhetjük a legszükségesebb dolgokat – szólalt meg az ügynök. –Itt mindennek így kell maradnia, amíg át nem vizsgáltuk a helyszínt. Vartanian, te hívod ki a helyszínel őket, vagy én? Daniel a homlokát dörzsölte, Alex látta a férfi tekintetében az éledező fejgörcsöt. – Ha megtennéd, megköszönném, Shannon. Muszáj lesz elvinnem Riley–t az állatorvoshoz. Nem messze a házamtól van egy éjjel–nappal nyitva tartó klinika. – Akkor hívom őket – mondta Shannon. – Segítsünk kivinni a kutyát a kocsidhoz? – Nem kell. – Daniel karjába vette Riley–t, a kutya fejét a vállára fektette, mintha csecsemő volna. – Nehéz a hátsója, de megoldom. Meredith, hívj fel, kérlek, ha megérkeztetek a tanúvédelmi helyre. – Persze. – Meredith erősen magához ölelte Alexet. – Mikor látlak megint? – Holnap reggel. Behozod Hope–ot, hogy ő is átessen a hipnózison, nem? Meredith bólintása alig volt észrevehető. – Remélem, kibírok még egyet. – Persze hogy kibírsz. Köszönöm, hogy végig itt voltál velem este. Meredith bizonytalan mozdulatot tett.

– Alex... – Pszt. Ne mondj semmit! Nem tudhattad. Hagyjuk. – Azonnal hívj fel, ha odaértetek Vartanianékhoz. Feltételezem, ott töltöd az éjszakát. – Igen. Ott. ATHENS, GEORGLV, JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 23.35 Mack ijedten rezzent össze, amikor csipogva jelzett a mobilja. Óvatosan, hogy észre ne vegyék, hol rejtőzik, megnézte a kijelzőt, és összeráncolta a homlokát. SMS Woolftól. Csak nem idáig követte ez a Woolf? De óvatos volt. Senki nem követte. És különben is, a firkász most mással foglalatoskodik. Megnyitotta az üzenetet. Tippet kösz. Helyszínen volt. Ki a ffi? Sok vér, arc nem látszik. Info kell 12–re, reggeli kiadáshoz. Habozott, majd megvonta a vállát. Egészen mostanáig Woolf képes volt hatásosan érvelni, hogy ő csak egy névtelen bejelentő, nem feltétlenül a gyilkos. Tapasztalata szerint az emberek mindenféle dolgot képesek voltak elhitetni magukkal, hogy jobban érezzék magukat, és ez alól Woolf sem kivétel . Romney, Sean, írta a válaszüzenetben, majd eltette a telefont. Előfordulhat, hogy a két Woolf többé nem táncol úgy, ahogy ő fütyül. Mindegy, már úgyis majdnem végzett velük. Lépéseket hallott. Férfihangot. Női nevetést. – Jobb lenne, ha hagynád, hogy hazavigyelek –mondta a férfi. – De nincs semmi gond. Majd a suliban találkozunk. Csókolózás hangjak hallotta, majd a férfi nyögését. – Kívánlak. Már három nap telt el. A lány kacéran fölnevetett. – Holnap tesztet írunk, szóval ma este nem lehet, nagyfiú. Mack arra nem számított, hogy a lánynak társasága lesz. Ostoba lépés a maga részéről. Felkészült, hogy bármelyik pillanatban kibiztosítsa a pisztolyt, hátha el kell menekülnie. De a férfi csak nyöszörgött tovább, majd egy utolsó csók után eltávozott. Lisa dúdolva szállt be az autójába. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és elhúzódott a járdaszegélytől. Mack hagyta, hogy pár saroknyira jusson, majd megjelent mögötte, akár egy éjjeli tolvaj. Betömte a zsebkendőt a szájába, a torkához pedig kést szegezett. Egyre jobban megy. – Vezess! – utasította. Ez határozottan szórakoztató lesz. ATLANTA, JANUÁR 31–E, SZERDA, ÉJJEL 23.55 – Miért jöttünk ide? – kérdezte Alex. – Azt hittem, hazamegyünk hozzád. Az „itt" Leo Papadopoulos lőteret jelentette. – Luke fivére üzemelteti ezt a helyet. Luke összes barátja árengedményt kap. – Ez nagyon kedves – jegyezte meg Alex. – Szóval miért is jöttünk ide? – Mert... a francba, Alex, Sheila Cunningham egy fegyvert tartott a kezében, amikor meghalt. – Nem tudta kiverni a fejéből az emléket. – De egyszer sem húzta meg a ravaszt. – Ahogy az anyukám sem... – suttogta Alex. – Ez olyan női dolog? – Nem. A férfiaknál ugyanúgy el őfordul. Gyakorlat kérdése az egész. Ha megijedsz, ledermedsz. Muszáj, hogy a viselkedés, maga a szokás beépüljön. Ugyanúgy, ahogy a sürgősségin. Amikor beüt a ménkű, robotpilótára kapcsolsz bizonyos műveleteknél, nem? – Néha igen. Ezek szerint betanítasz, Daniel? – Nem egy nap alatt. De minden egyes nap visszajövünk, egészen addig, míg ki nem épült valamennyi reflex, vagy amíg vége nincs ennek a borzalomnak, és akkor már nem lesz rá szültséged. – És nyitva van éjszaka is?

– Nincs. Leo kinyitotta a kedvünkért. Tartozott egy szívességgel Luke–nak. Felhívtam Luke–ot, megkérdeztem, beugorhatnánk–e, amíg várjuk, hogy az állatorvos megvizsgálja Riley–t. – Az orvos szerint a kutyát méreggel etették meg, s ettől Daniel amúgy is fortyogó dühe még hevesebb lett. Neki is jót fog tenni egy kis célba lövés. – Gyere, menjünk be! – Körbement, és kisegítette Alexet a kocsiból, majd kivette a táskát a csomagtartóból. – Még mindig nem viheted magaddal, ha a városban mászkálsz, ugye, tudod? Alex bólintott. – Tudom. – De azt nem mondtad, hogy szót is fogadsz. A lány elmosolyodott, bár a szeme komoly maradt. – Tudom. A férfi megcsóválta a fejét, majd kitárta a bejárati ajtót. – Menj csak be. Odabent Leo Papadopoulos állt a pult mögött. – Danny! Bemutatnád a hölgyet? Leo pár évvel fiatalabb volt Luke–nál, és pontosan ugyanolyan népszerű a szebbik nem körében. – Alex. Kezeket el, Leo! – Barátságos figyelmeztetésnek szánta, de fenyegetőn hangzott. Leo csak vigyorgott. – Menj már, úgyis tudok rólatok. Mama már mindent elmondott nekem Miss Alexről. Alex fölnézett a férfira. – És a mamád honnan tudja? Sosem találkoztunk. – Ó, majd fogtok, ne aggódj – mondta Leo lehengerlő mosollyal. – Fogtok. Hátramehettek. Luke már ott van. – Leo mosolya elillant. – Azt hiszem, rossz napja volt. – Na ja, ez lassan mindenkit elér – dörmögte Daniel. – Köszi, Leo. Hálám üldözni fog. Luke hátul volt az egyik lőállásban, fején fülvédő, s vadul vicsorgott. Alex összevonta a szemöldökét. – Mi baja van? – Luke az internetes szexuális bűnözők után nyomoz. Nemrég került a gyermekvédelmi erőkhöz. Az utóbbi két hónapban vastagon belemerült egy ügybe. És elég rosszul állnak. – Ó – sóhajtott Alex. – Ez szörnyű. – Ez a munkája – mondta Daniel, és vállat vont. – A tied, az enyém. Úszunk az árral. Luke is kénytelen. Tessék, vedd fel! – Felé nyújtotta a védőszemüveget és a fülvédőt, majd kinyitotta a táskát, és megnézegette a fegyvert. H&K típusú kilencmillis volt, elég kicsi ahhoz, hogy kényelmesen elférjen a lány kezében. – Ez jó fegyver. Be tudod tarázni? – Amikor Alex bólintott, Daniel hozzátette: – És gyorsan is be tudod tarázni? Alex felszegte az állát. – Még nem. – Majd később gyakoroljuk ezt is. Most csak lőj! – Odaadta neki a fegyvert, hátrébb lépett, és csak figyelt. A Luke melletti állásban Alex gépiesen célzott és l őtt... és minden egyes alkalommal elvétette. Daniel sajnálattal nyugtázta, hogy jogosan aggódott... mégis azon kapta magát, hogy tagadhatatlanul felajzotta a lány. Piszkosul izgalmas dolog egy gyönyörű nőt egy jó fegyverrel a kezében látni. Főleg ha az a nő azt mondta, élete legboldogabb pillanata volt, amikor vele szeretkezett. Főleg amikor a férfi is ugyanígy gondolja. Összevonta a szemöldökét, mert aggodalma egyre jobban fölé kerekedett a vágyainak. Főleg amikor Alex még a céltábla szélét sem találta el. Luke abbahagyta a lövést, hogy figyelje őket. – Ne csukd be a szemed! – mondta. Alex leengedte a fegyvert, és csak pislogott.

– Becsuktam volna? Tudod, elég félelmetes. Nagyot fújt, és elhelyezkedett, hogy folytassa. Luke átment hozzájuk, tekintete csupa kérdés. – Hogy van? – kérdezte suttogva, hogy Alex meg ne hallja. Daniel dühös lett a kérdés hallatán... nem Lukera, de azért dühös. – Ahhoz képest, hogy az utóbbi pár napban megtudta, hogy a nővére csoportos nemi erőszak áldozata lett, és hogy az anyját meggyilkolták, egész jól. – Luke szeme elkerekedett, mire Daniel mindent elmesélt neki. – Basszus. És Riley hogy van? – A doki azt mondta, rendbe jön. – Luke tekintetét fürkészte. – Mondd, mi történt? Luke arcáról minden árulkodó kifejezés eltűnt. – Ma minden összejött. Megtudtuk három gyerek tartózkodási helyét, tudod, onnan a pedofil oldalról. – Szemét Alexre szegezte, akinek végre sikerült kétszer is eltalálnia a célt. – De nem értünk oda idejében. – Sajnálom, Luke. Luke ismét bólintott. – Két lány és egy fiú – mondta kimérten, minden érzelem nélkül. – Testvérek voltak. Tizenöt, tizenhárom és tízévesek. Mindhármukat főbe lőtték. Daniel nagyot nyelt, túlságosan is jól el tudta képzelni a látványt. – Szent isten. – Legalább egy nappal később érkeztünk. Lezártuk az oldalt, de úgyis nyitnak valahol egy másikat. – A levegőbe bámult, és Daniel tudni sem akarta, mit láthat. – Kis szünetre van szültségem. Chase azt mondta, egy bazi nagy halom nevet kell átnéznetek, hogy közelebb kerüljetek ehhez a csoporthoz. – Határozottan elkelne pár kéz. – Vállon veregette Luke–ot. – Szültséged van valamire? Luke ajka megrándult. – Mondjuk a pokol kulcsára. Ezek a szemetek mind oda valók. – Megfeszített állában az egyik izom erősen rángani kezdett. – Túl sok arcot látok az álmaimban. Daniel dühe még erősebben kezdett fortyogni. – Tudom. Luke megfordult, szemében könnyek csillogtak. – Mennem kell. Leo azt mondta, bármeddig maradhattok. Mikor lesz a reggeli eligazításotok? – Nyolckor – válaszok Daniel. – A konferenciateremben. – Akkor holnap találkozunk. – Luke összepakolta a fegyverét és a lőszereket, és már el is tűnt. Alex leengedte a fegyvert, és lehúzta a fülvédőt. – Nincs valami jól, ugye? – Nincs. De ahogy te is, ő is rendbe jön. Vedd vissza! – Daniel odaállt Alex mögé, és beállította a karjait. – Így célozz! – Megmutatta, karját szorosan a lány mellett tartva. – Most pedig húzd meg a ravaszt, és tartsd nyitva a szemed! Alex engedelmeskedett, nagyot bólintott, amikor a lövedék végre becsapódott a papíralak mellkasába. – A mellkasára kell célozni – idézte fel Alex. – Minél nagyobb a szabad terület, annál nagyobb a hibalehetőség. Emlékszem, egy zsaru mondta nekem, amikor behozott egy megkéselt áldozatot a sürgősségire. A nő férje egy késsel támadt rá. A nőnél fegyver volt, de a férfi fejére célzott, és nem találta el. – És mi történt a nővel? – Meghalt – mondta Alex egyszerűen. – Mutasd meg újra! Daniel megmutatta, erősen tartva a lány karját a megfelelő pózban. Alex pontosan célzott a

papírfigurára, és az egész tárat kilőtte a mellkasára. Azonban minden egyes lövés egyre jobban odanyomta a testét Danielhez, már–már lehetetlenné téve, hogy a férfi koncentráljon. Daniel igyekezett Sheila Cunningham–re gondolni, ahogy ott ült a sarokban holtan. Figyelj, Vartanian! – Töltsd újra! – nyögte összeszorított fogai közül, és hátrébb lépett, amikor Alex követte az utasításait. A lány fürge ujjakkal töltötte újra a tárat, gyorsabban, mint Daniel várta. – Ez ügyes volt. Alex fölemelte a fegyvert, de most, hogy Daniel segítő keze nem volt ott, rosszul célzott, és a harmadik lövés már el sem találta a céltáblát. – Már megint lehunyod a szemed. Tartsd nyitva, Alex! – Újra megtámasztotta a lány karját, hogy a célzás pontos legyen. Amikor Alex nekid őlt, és kiürített még egy tárat, Daniel már szinte szenvedett attól, hogy a lány teste odadörgölődzik az övéhez. A néma csöndben reszketve kiengedte az addig visszatartott levegőt. – Töltsd újra, a francba! Alex döbbenten nézett föl rá a válla fölött, kérdőn tekintett rá, minek köszönheti ezt a velős utasítást. Aztán whiskyszínű szeme elsötétedett, mert megértette, és őt is elöntötte a vágy. Visszafordult, újratöltött, ujjai ugyanolyan biztosak vontak, mint az imént. Daniel tudta, hogy ez a magabiztosság onnan ered, hogy éveken át kellett stresszes körülmények között dolgoznia. Szívesen megnézte volna, milyen az, amikor a lány hazai terepen mozog, s a szívébe markok a felismerés, hogy soha nem lesz rá alkalma. Mert amikor mindennek vége, akkor Alex hazamegy. Vissza Ohió–ba. Vissza a munkájához, amit sosem hagyna ott, és a „kedves" volt férjhez, akit minden átkozott nap láthat. Újra felforrt benne a düh. Tudta, hogy a féltékenysége teljes mértékben irracionális, de a másik... amikor mindennek vége, akkor Alex elmegy. Nem, nem fog. Nem engedem. De nem foghatod vissza. Ám tudta jól, képtelen lenne hagyni, hogy eltűnjön az életéből. Majd akkor foglalkozik ezzel, ha eljön az ideje. Addig is mindent megtesz azért, hogy megóvja az életét. – Próbáld meg egyedül! Alex fejlődött, de a célra tartás minduntalan odább csúszott, s olyankor Daniel megtámasztotta a lány karját. A lány hátrabillent, feneke a férfi ágyékához nyomódott, egyszer, majd kétszer, s a végén befészkelte magát a karjai közé, és újra meghúzta a ravaszt. Mozdulata határozott volt, s ami kis vér eddig megmaradt Daniel agyában, az most mind vadul lüktetett. És akkor Alex végzett. Letette a fegyvert a derékmagasságú pultra, levette a szemüveget és a fülvédőt, ahogy Daniel is. Alex egy percig mozdulatlanul állt, fagyos tekintettel méregette a célpontot. Alig maradt belőle valami. A három kör cafatokra szaggatta. – Azt hiszem, kinyírtam – mondta higgadtan a lány, egy csepp vidámság sem volt a hangjában. – Én is úgy látom – jegyezte meg Daniel rekedt és elfúló hangon. Alex megfordult a karjaiban, fejét fölemelte, és kihívón nézett a férfi szemébe. Majd lehúzta magához Daniel fejét, és olyan forró csókot adott neki, amiben még sohasem volt része. Hamarosan vadul csókolóztak, tátott szájjal, hevesen, próbáltak felülkerekedni egymáson. Daniel keze Alex izgató fenekére csúszott, simogatta, markolta, húzta magához. Alex szorosan átölelte a nyakát, próbák egészen közel feszülni hozzá, egyik térdét fölemelte, és nekiszorította a férfi csípőjének. Daniel végighúzta kezét a lány combján, feljebb emelte, csók közben felnyögött, amikor Alex átölelte a lábával. – Hagyd abba! – Kitépte magát a vad csókból, lihegett. Alex is lihegett, amitől Daniel legszívesebben letépte volna róla a ruhát, s a lány forró testébe hatolt volna, itt és most. Azonban Leo Papadopoulos lőterén álltak, s Daniel gyanította, hogy ez ellen még Leónak is lenne némi kifogása. Letolta Alex lábát magáról, igyekezett lehiggadni, hogy a szíve megint nyugodtan verjen. – Fel kell szednem a töltényhüvelyeket. – Majd é–én. – Leo kiáltott feléjük énekelve a lőtér bejárata felől. – Menjetek csak haza, és... mindegy. Daniel horkantva fölnevetett.

– Köszi, Leo – szólt hátra szárazon. – Szívesen, máskor is, Daniel. Daniel visszatette Alex fegyverét a táskába, és kézen fogta a lányt. Alex azóta, hogy megtört a pillanat varázsa, le sem vette róla a szemét, s a lány tekintetétől ismét vadul kezdett verni a szíve. Alex eltökéltnek tűnt. Veszélyesnek. Ez tényleg nagyon jó lesz. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 00.50 Szerencsére Leo lőtere nem esett messzire Daniel házától. Szerencsére jóval éjfél után járt az idő, s kevés kocsi haladt az autópályán, különben Daniel nem bírt volna ellenállni a kísértésnek, hogy életében először személyes célra kitegye a megkülönböztető fényt. Alex egész úton egy szót sem szólt, s ahogy vonultak a néma percek, egyre nőtt a forróság közöttük, míg Daniel kezdte úgy érezni, előbb elengedi magát, akár egy tinédzser, még mielőtt Alexről a ruhát levehetne. Mire beállt a háza elé, egész teste remegett. Ahogy Alexé is. Daniel felkapta a lány táskáját, felcipelte az ajtó elé, keze reszketve próbálta bedugni a kulcsot a zárba. Kétszer is elvétette, amikor Alex felszisszent. – Az isten szerelmére, Daniel, siess! Sikerült kinyitnia az ajtót, és berántotta Alexet. A lány karja átfonta a nyakát, szája az övére tapadt, még mielőtt bezárhatta volna az ajtót. Vakon becsukta, elfordította a kulcsot, és biztonsági zárat is becsukta. – Várj! A riasztó. Be kell állítanom. Alex elhúzódott, Daniel a riasztókészülékhez lépett. Amikor felpillantott, hirtelen kiszáradt a szája. Ez alatt a kis idő alatt Alex fürge kis ujjai kigombolták betűrt blúzát, amelyet már türelmetlenül rángatott ki a nadrágból. A lány szeme összeszűkült. – Siess! – csak ennyit mondott. Az a rövidke szó úgy hatott Danielre, mintha ostorral vágtak volna végig rajta. Nekidöntötte Alexet az ajtónak, eltökélt vadsággal csapott le a lány ajkára. Lehúzta Alexről a blézert és a blúzt. A lány ujjai azonban gyorsabbak voltak, s mielőtt Daniel kikapcsolhatta volna a melltartót, Alex már ki is gombolta az inget. Daniel végre feltépte a melltartó kapcsát, s szabaddá vált a lány melle. Keze rátapadt, ujjai a kacéran meredező mellbimbót morzsolták. – Alex – megpróbált hátralépni, de a lány már tolta le a saját nadrágját és bugyiját, majd jó messzire rúgta őket, ám a szilaj csókokat nem szakította félbe. – Menjünk fel az ágyba. – Ne, itt akarom. – Ott állt előtte, tökéletes, mezítelen testtel. – Úgy, ahogy odaát akartad. – Nem hagyott Danielnek választási lehetőséget, átölelte a nyakát, felhúzta magát, és a férfi dereka köré kulcsolta a lábát. – Most. Daniel pulzusa az egekbe szökött, vadul megrántotta a nadrágövét. Ujjai már Alex forró, hihetetlenül nedves melegségét cirógatták, s húzta magához, amitől a lány kéjesen nyöszörgött. Daniel letolta magáról a nadrágot, az ajtónak nyomta Alexet, és olyan keményen feszült neki, ahogyan csak tudott. Végre az a nedves melegség teljesen körülvette, húzta befelé, majdhogynem beleőrült. Alex felsikoltott, de tekintetében nem fájdalom tükröződött, hanem tűz, vágyakozás, kéj, s Daniel tudta, muszáj látnia ezt a szempárt, ahogy az eszméletvesztés határán a kielégüléstől bepárásodik. – Tartsd nyitva a szemed! – suttogta, s Alex bólintott. A lány ujjai a férfi vállába mélyedtek, a férfi ujjai pedig a lány csípőjébe, ahogy fogta, és húzta maga felé, szabadon engedve a benne tomboló vadállatot. Addig feszült neki újra és újra, míg a nap egyetlen pillanatára sem emlékezett már, míg Alex szeméből minden félelem eltűnt, s helyét átvette a mindent elsöprő szenvedély. A lány hátrafeszítette a testét, újra felkiáltott, ahogy elért a csúcsra, csak markolta Daniel izmos vállát, s vonta magával az örvénybe. Daniel még egyszer, utoljára mélyre merült, s a gyönyör egyenesen fejbe vágta. A lány karjaiba omlott,

s nekinyomta az ajtónak. Zihált, levegőért kapkodott, úgy érezte, ha ott és akkor meghal, akkor sem kívánhatna ennél többet. Majd elhúzódott, és nézte Alex arcát, azonnal tudta, hogy újra meg kell kapnia. És újra. Alex lihegett. És... büszkének látszott. Hihetetlenül elégedettnek, de emellett büszkének is. – Ez tényleg, tényleg nagyon jó volt – mondta Alex. Daniel fölnevetett, majd reszketve nagy levegőt vett. – Azt hiszem, három tényleg már meg is ölne, de szívesen kockára teszem az életem a kedvedért. – Mostanában úgyis borotvaélen táncolok. Szerintem próbáljuk meg. FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, ÉJJEL 1.30 Valaki megint sír. Bailey a falon keresztül is hallotta a fájdalmas zokogást. Valahol a folyosón egy ajtó nyílt, utána tompa puffanás hallatszott, majd néma csönd. Ez minden éjjel kétszer vagy háromszor megismétlődött. Hirtelen felpattant az ajtaja, és nekicsapódott a betonfalnak. Ő jött be, elkapta a blúzánál fogva, ami most már csak mocskos rongyként lógott rajta. – Mi...? – kiáltotta Bailey, amikor a férfi visszakézből lekevert neki egy pofont. – Hazudtál. Alex kulcsa nem volt a lakásán. – Dühösen megrázta. – Hol van? Bailey csak bámult rá, egy hangot sem bírt kinyögni. Megírta Alexnek, hogy rejtse el a kulcsot. Fogalma sincs, hol lehet. – Nem... nem tudom. – Nézzük csak, hátha sikerül rávennem az agyadat, hogy emlékezzen! – Megrántotta, és kivonszolta a cellából. Bailey erejét összeszedve igyekezett kitörölni minden emlékét. Hogy többet ne áruljon el. Hogy ne fohászkodjon a saját haláláért. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, ÉJJEL 2.10 Alex teste jólesőn elzsibbadt. Fejét elfordította a párnán, hogy Danielre nézzen, ez volt az egyetlen mozdulat, amelyre képes volt. Daniel a hátán feküdt, nyitott szájjal, igyekezett teleszívni levegővel a tüdejét. – Remélem, nem kell hogy majd újraélesszelek – suttogta Alex –, mert mozdulni sem tudok. Daniel nevetése félig nyöszörgés volt csupán. – Szerintem túlélem. – Az oldalára fordult, magához húzta a lányt, s feküdtek tovább összekucorodva, mint két kifli. – De szültségem volt rá – tette hozzá csöndesen. – Nekem is – súgta Alex. – Köszönöm, Daniel. A férfi csókot nyomott a finom női vállra, kinyúlt, hogy leoltsa a villanyt, és magukra húzta a takarót. Alex már kezdett elszenderedni, amikor Daniel felsóhajtott. – Alex, beszélnem kell veled. A lány már sejtette, mi következik. – Rendben. – Ma este azt mondtad, anyukád odavágta Crighton–nak, hogy látta Tom takarójával. Alex nagyot nyelt. – Tom az apukám. Akkor halt meg, amikor én ötéves voltam. – Meredith említette. Miért volt olyan különleges az a takaró? – Az volt apukám kempingező takarója. Nem volt valami sok pénzünk, de a kempingezés nem került sokba, és nagyon szeretett kint lenni a szabadban. Néha mind a négyen kocsiba vágtuk magunkat, lementünk a tóra horgászni és úszni... Este pedig tábortüzet gyújtottunk, apu betekert engem és Aliciát abba a régi takaróba, az ölébe ültetett minket, és mesélt nekünk. Anyu minden holmiját megtartotta, ott volt minden Craig garázsában, hátha Aliciának vagy nekem egy napon szültségünk lesz rá. Emlékszem, ez nem nagyon tetszett Craignek. Nagyon uralni akarta anyukámat.

– És mit láttál, kedves? – Nem tudom, de tudom, hogy van még valami. Mindig előjön a villámlás és a mennydörgés. Mary azt mondta, egy kicsit meg is lepődött, hogy az Alicia halála utáni nappal akartam kezdeni. Csak egy nappal korábbra kell visszamennünk. Ennyi az egész. – Nem, nem ennyi az egész. – A férfi karja szorosabban fogta a lány derekát. – Dühös leszel, és nem is hibáztatlak miatta. Csak ne felejtsd el, a lehető legjobb megoldást kerestem akkor. Alex a szemöldökét ráncolva nézett föl rá. – Tessék? Daniel továbbra is az oldalán feküdt, s komoran nézett maga elé. – Ez nem volt egyetlen sajtóközleményben sem, és sikerült bizalmasan kezelnünk. De az árokban talált három holttestből kettőnek a nagylábujjára hajszál volt tekerve. A hajszálak pedig legalább tízévesek. – Mellkasa megemelkedett, majd lesüllyedt. – És pontosan egyezik a DNS–ült a tiéddel. Alex meghökkent. – Az én DNS–emmel? Honnan tudod? Sosem kaptatok tőlem mintát. Daniel lehunyta a szemét. – De kaptunk. Nem emlékszel, hogy kedden, amikor indultál volna Eddel Bailey házához, akkor megcsókoltalak, és meghúztam a hajad? Alex álla megfeszült. – Szándékosan csináltad! De miért? Miért nem kértél meg? – Mert nem akartam, hogy idegeskedj. Próbáltalak... – Megkímélni – fejezte be helyette Alex a mondatot. – Daniel... – Megcsóválta a fejét, szeretett volna dühös lenni rá, de a férfi olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy képtelen volt haragudni. – Rendben. A férfi szeme felpattant. – Komolyan mondod? – Igen. A lehető legjobb megoldást kerested. De többet ne tedd, rendben? – Rendben – s magához húzta a lányt. – Aludjunk! Alex bekucorodott Daniel karjaiba. S hirtelen teljes súllyal rázuhant a férfi szavainak jelentősége A férfi testéből áradó forróság dacára vacogni kezdett. – Nála van Alicia haja – suttogta. – Tudom, kicsim. A zsigeréig hatok a rettenet. – Honnan szerezte, Daniel? A férfi szorosabban, óvón öleké magához – Még nem tudom. De kiderítem. FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, ÉJJEL 2.30 – Bailey – suttogta Beardsley. – Életben vagy? Bailey belélegzett egy kis levegőt, hogy ellenőrizze. – Igen. – Mondtál neki még valamit? – Nem tudok semmi többet – felelte, de hangja megbicsaklott, és zokogás tört fel belőle. – Pszt. Ne sírj! Lehet, hogy Alex eldugta. Bailey megpróbált gondolkodni. – Megkértem a levélben, hogy dugja el. – A levélben? Úgy érted, elküldted neki postán? –suttogta a férfi. – Ohióba? Mikor? – Azon a napon, amikor elkaptak, csütörtökön. – Akkor lehet, hogy meg sem kapta. Szombaton már itt volt.

Bailey levegő után kapkodott. – Akkor lehet, hogy nem is tud a kulcsról. – Haladékot kell nyernünk. Ha muszáj megmondanod, akkor mondd azt, hogy elküldted neki Ohióba. Ha odamennek, Alex úgysem lesz otthon, szóval ő és Hope biztonságban vannak. Értesz? – Igen. DUTTON, FEBRUÁR IJE, CSÜTÖRTÖK, HAJNALI 5–30 Elgurult Alex Fallon kis háza előtt, szeme egészen elkerekedett. Kordonszalag volt a bejárati ajtó elé kifeszítve. Azon töprengett, talán annak a seggfejnek, aki két napja megpróbálta Alexet elgázolni, végre sikerült kinyiffantania. Jobb lenne, ha nem. Élve van rá szültsége, hogy saját kezével végezhessen vele. Különben a kör nem zárul be, és az bizony nagy kár lenne. Csigalassúsággal folytatta útját, végezte a rábízott munkát. Pár házzal lejjebb az öreg Violet Drummond botorkált ki az utcára, ő pedig az ablakon keresztül átnyújtotta neki az újságot. – Reggelt, Mrs. Drummond. – Reggelt – érkezett a szívélyes köszöntés. – Mi történt a kis házban? – kérdezte közömbösen. Az asszony összeszorította a száját, mintha citromba harapott volna. – Betörés. Valaki feltúrta annak a Tremaine lánynak a cuccait, és megmérgezte a kutyáját. Szétverte a házat. Abban a pillanatban, hogy betette ide a lábát a városba, tudtam, hogy bajt hoz a fejünkre. Jobb lett volna, ha messzire elkerül minket. Az oldaltükrön át lesett vissza a kis házra. Valaki gondatlan volt. Valaki kezd beijedni. Magában elvigyorodott. Kifelé azonban csak a szemöldökét ráncolta. – Értem. Legyen szép napja, Mrs. Drummond. Továbbgurult, megkönnyebbülve, hogy Alex Fallon még él, ám bosszankodva, hogy a nő ettől kezdve még inkább résen lesz – és már nem lakik a Main Streeten, ebben a karnyújtásnyira levő utcában. De tudta, hova költözött. Ő és Vartanian gyakorlatilag összenőttek... a csípőjüknél fogva. De nemsokára úgyis találkozik Vartaniannel, és akkor elkapja Alexet. Most azonban befejezi a munkát, és utána alszik egy jó nagyot. Igencsak mozgalmas volt az éjszaka. ATLANTA, FEBRUÁR 1JE, CSÜTÖRTÖK, HAJNALI 5.55 Alex a telefon csörgésére ébredt, kábán nyúlt ki érte. – Itt Fallon. Mi a baj, Letta? – Hm, nem Letta vagyok, és Daniellel szeretnék beszélni. Ott van? Alex felült, hirtelen teljesen éber lett. – Elnézést. Várjon egy kicsit. – Megbökte Daniel karját. – Szerintem Chase az. Olyan álmos voltam, hogy azt hittem, otthon vagyok, és az ügyeletes nővér keres. Daniel megemelte a fejét, pillái még mindig nehezek voltak az álomtól. – Ó, a francba. Add csak ide. Alex átnyújtotta a telefont, átfutott az agyán, nem lesz–e bajuk... a sajátos szállásmegoldás miatt. Hunyorogva pillantott az órára. Nem sokat aludtak. – Ne haragudj. De az anyukája miatt kerestelek. – Daniel felült, előregörnyedt, szabad kezével a halántékát dörzsölte. Máris fáj a feje. – Fel kellett volna hogy hívjalak a betörés miatt, de el kellett vinnem Riley–t az állatorvoshoz. – Reménykedve nézett fel Alexre, majd a szemét forgatta. – Na igen, és akkor az is közbejött... Alex előrekúszott, és odatérdelt egészen Daniel elé, majd fölemelte a férfi állát. Daniel szeme köré mély árkokat vont a fájdalom. Alex a hüvelykujját a férfi halántékához nyomta, ajkát a szemöldökére szorította, míg azt nem érezte, hogy a férfi ellazul. Akkor hátradőlt, Daniel bólintott, de ajkára nem ült mosoly.

– Mikor? – kérdezte. – Ki? Sosem hallottam róla. Miért nem az atlantai rendőrség hívott minket? Azt hittem, az összes járőrautóban kitetettük annak a srácnak a képét. – Felsóhajtott. – Azt hiszem, így tényleg nehéz lehetett látni az arcát. Rendben. – Kiegyenesedett ültében, és az órára pillantott. – Már megint? Akkor van még egy. Ki megy utána? Jó. Kérd meg, hogy hívjon fel engem, ha Woolf megáll. Olyan gyorsan ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok. – Már épp letette volna, de félúton megállt, és Alexre nézett. – Megmondom neki. Köszi, Chase. – Odanyújtotta Alexnek a telefont, aki visszatette a helyére. A lány gyomra máris forogni kezdett. – Kinek a képe van kitéve az atlantai járőrautókban? – Azé a srácé, akit keresünk. Holtan találtak rá egy sikátorban, pár sarokra a kocsijától. – Végighúzta az arcán a tenyerét. – Fejbe lőtték, csupa vér volt az arca. Senki nem ismerte föl egészen addig, míg be nem vitték a halottasházba, ahol lemosdatták. A kocsiját is megtalálták, a rendszám alapján azonosították. De még soha nem hallottam róla. – Mi a neve? – Sean Romney. – Én sem hallottam még róla. – Nagy nehezen föltette a nehezebbik kérdést is. – Woolf megint beindult? – kérdezte, mire Daniel bólintott. – Oda kell mennem, de nem maradhatsz egyedül. – Tíz perc alatt kész vagyok – mondta, s Daniel elképedve nézett rá. – Ha a sürgősségin dolgozol, azonnal menetkésznek kell lenned, ha baj van. Száz kilométeres körzetben hozzánk hozzák be a motorbaleseteseket. Szóval azonnal indulok, ha kell. – Kiugrott az ágyból, de Daniel nem követte, csak nézte egy ideig. – Mi az? A férfi szeme metsző kék volt, s Alex megborzongott. – Gyönyörű vagy. – Te is. Remélem, nem kevertelek bajba, hogy így fölvettem a telefonodat. Daniel kimászott az ágyból, kinyújtózott jobbra, majd balra is, s Alex csak nézte, és gyönyörködött benne. – Nem – mormogta Daniel. – Chase már úgyis tudta. Alex szeme elkerekedett. – Megmondtad neki? Daniel! – Nem – mormogta megint. – Férfi vagyok, Alex. Amikor eget rengetőt szeretkezünk egy kanapén, az az arcunkra van írva. Mindenki észreveszi. – Ó, hát akkor rendben van. – Érezte, hogy elvörösödik. – Szóval mit mondott Chase, hogy mit mondj meg nekem? Daniel hirtelen elkomorodott. – Azt, hogy adjam át részvétét az anyukád miatt. Siess, kérlek! Mennünk kell!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

TULIPTREE HOLLOW, GEORGIA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 7.00 Daniel az árok felé lépdelt, hóna alatt a Duttoni Hírek egyik példánya. Ed már lemászott, figyelte, amint Malcolm és Trey fölhelyezi az újonnan megtalált áldozatot a hordágyra. – Ed, gyere fel! – kiáltott le Daniel. – Mutatnom kell valamit. Ed fölmászott a fapallón, melyet az árok széléhez támasztottak. – Tudod, hogy rohadtul elegem van már abból, hogy úton–útfélen takaróba csomagolt holttesteket találunk – morogta. Elnézett oldalra Daniel autója felé, ahol Alex ült a férfi egyik nagykabátjába burkolódzva. – Hogy van? Daniel hátrapillantott a válla fölött. – Rendbe jön. – Átnyújtotta Ednek az újságot. – Ezt nézd meg! Ed szeme azonnal elkerekedett. – A francba! Ez az a srác, aki a takarókat vette! – És aki elhozta Janet BMW–jét. – Daniel megütögette a lapot. – A cikk szerzője pedig tudod, ki. Ed dühösen nézett fel. – Odafent van a fán. Azt gondoltam, megint szívesen lerángatnád onnan. – A legnagyobb örömmel. Nézd csak a srác nevét... – Sean Romney, Atlantából. És? – És... Woolf itt azt írja, hogy Sean Romney a duttoni Rob Davis unokája, annak a Davisnek, akié a duttoni bank. Ezek szerint Romney másod–unokatestvére Garth Davisnek, aki Dutton polgármestere. Ez már elég Dutton lesz? Nem szeretnék vádaskodni... – Daniel suttogva folytatta – de Garth Davis egy évvel Simon és Wade előtt végzett, mégpedig a Bryson Akadémián. Ed felfújta az arcát. – A polgármester? Ezt érdekes lesz majd bebizonyítani. – Majd odabent az irodában megbeszéljük. Most pedig megyek, és lerángatom Woolfot a fájáról. Woolf már mászott is lefelé, ahogy Daniel közeledett. – Basszus, Jim. Mi ütött beléd?! Fára mászol, mint egy tizenkét éves? Woolf vállat vont. – Közterületen vagyok, nem zavarhatsz el. Elképesztő sztori, Daniel. Ezt mindenkinek hallania kell. Elképesztő. Daniel a dühkitörés határán volt. – Hogy rohadnál meg! Elképesztő sztori. Mondd csak ezt az áldozatoknak és a családjuknak! Azokat a rohadt képeket a fa tetejéről készíted. Milyen tiszta, milyen rohadtul kifinomult. Velem jössz! Most szépen megnézed az áldozatot közelről, személyesen. – Elindult, majd hátrafordult. Woolf meg sem moccant. Daniel szeme összeszűkült. – Ne akard, hogy odarángassalak. Woolf lassan utána indult, arcán kíváncsiság és idegesség. Malcolm és Trey éppen emelte át a hullazsákot a kerekes hordágyra. – Húzzad arrébb a takarót, Malcolm! – utasította a férfit Daniel dühösen. Malcolm engedelmeskedett. – Ugyanaz. Az arc szétverve, a száj körül zúzódások. – Ez elég rendesen el van látva fém alkatrészekkel –jegyezte meg Trey. – Mindkét fülében végig fülbevalók. Orrkarika, piercing a nyelvében. – Az áldozat vállára mutatott. – És egy tetkó. L–A–L–L. Live and let live. Élni és élni hagyni... Daniel tompa puffanást hallott maga mögött. Hátrafordult: Jim Woolf csak állt dermedtem, a fényképezőgépe a földön, s Daniel azon nyomban sejteni kezdte, ki lehet a nő. Talán sajnálnia kellene,

hogy arra kényszerítette Jimet, nézze meg, de nem sajnálta, viszont szánalmat érzett a fiatal nő iránt, akinek csupán ennyi jutott az életből. Az összes fiatal nő iránt, akinek csupán ennyi jutott. Keserűen gondolt arra, hogy ez bizony elképesztő fordulat. – Jim? Woolf szája néma kiáltásba merevedett. Egy szót sem szólt, csak bámult. Daniel felsóhajtott. – Ed, beültetnéd Mr. Woolfot a kocsidba? Ez a testvére, Lisa. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 8.35 Daniel és Ed a székültbe süppedve ültek a tárgyalóasztal mellett. Chase és Luke már megérkezett. Talia elment, hogy beszéljen azokkal a nőkkel, akiket az évkönyvek alapján azonosítottak. Daniel abban reménykedett, hogy a kolléganője nagyobb szerencsével jár, mint ő. – Két újabb holttestet találtunk – mondta Daniel. – Sean Romney–t és Lisa Woolfot. Jim nyelve egy kicsit megoldódott, hogy így kellett viszontlátnia a testvérét. Elmondta, hogy egy férfi hívta fel, és „fülest" adott neki Janet és Claudia holttestéről. Az összes többi tipp SMS-ben érkezett az eldobható telefonjára. Nem az ő nevén volt, ezért nem tudtuk, hogy arra is engedélyt kellene kérnünk. – És az összes bejövő SMS lenyomozhatatlan volt - mondta Ed nagyot sóhajtva. – Talán most, hogy az ő testvére is áldozatul esett, már nem lesz olyan fontos neki sztorizgatni erről a gyilkosról - jegyezte meg komoran Chase. Luké már a Duttoni Hírek első oldalát olvasta, amit Daniel hozott magával. – Ki ez a Romney gyerek? – Az atlantai rendőr-főkapitányság névtelen hívást kapott a 911-en, hogy egy fiatalember holtan fekszik az egyik sikátorban - mondta Daniel. - Sean Romney-t egy golyóval a fejében találták. Szemmel láthatóan nem ismerték fel, hogy ő a minden kocsinak kiosztott képen levő fiú, mert annyira véres volt. Reggel öt körül azonosították, amikor lemosdatták a halottasházban. Felhívták Chase-t, ő pedig engem. – Csak tizennyolc éves volt - tette hozzá Luke. - Még óvodába járt, amikor Aliciát meggyilkolták, és azokat a lányokat megerőszakolták. És Atlantában nőtt fel. – De duttoni kötődésű - mondta Daniel elgyötörten. - Sean Rob Davis unokája, és Rob a duttoni bank tulajdonosa. Sőt, Rob Garth Davis nagybátyja. Garth apja éveken át volt polgármester, és a legjobb barátja Bowie képviselő. Szerintem Sean is olyan, mint az áldozatok lábujjára kötött kulcs. Egyértelműen üzenet. – És arra gondolsz, az üzenetet Garth Davisnek szánták - töprengett el Chase. Daniel zavartan bólintott. – Garth életkora megfelelő, egyetlen évvel járt Simon és Wade fölött. Garth ismerte Simont. Nem zárhatjuk ki a kapcsolatát Simon képeivel. – Te ismerted Garth - mondta Ed. - Képes lett volna olyan szörnyűségek elkövetésére, amiket a képeken láttunk? – Nem gondoltam volna. És még most is abban reménykedem, hogy nem. Végzős voltam, amikor ő gólya, szóval annyira azért nem ismertem. Arra viszont emlékszem, hogy párszor járt nálunk, és Simont kereste. Azt nem mondanám, hogy barátok voltak, de együtt lógtak. Luke a fejét csóválta. – Lehet, hogy ismerte Simont, de hogy ezeket a nőket ő ölte volna meg? Daniel átgondolta a jelenlegi helyzetet. – Garth nem ölhette meg Claudiát. Hétfőn Bowie képviselő házában tartózkodott abban az idősávban, amit Felicity jelölt meg Claudia halálának időpontjául. Viszont Garth az első ember, akit össze tudunk kapcsolni Simonnal és az egyik áldozattal is.

– Nem, Jim Woolfot lehet összekapcsolni az összes áldozattal - javította ki Chase. - Mindegyiket lefényképezte a rohadt kis újságjának. Az összes fülest ezüsttálcán kínálva kapja. Az elkövetőnek tudnia kell, hogy figyeljük Woolfot. Miért folytatja az informálást, amikor tudja, hogy Woolf után fogunk menni? - Chase egyik szemöldöke a magasba szökött. - Hacsak nem azért, mert azt akarja, hogy figyeljük Woolfot. – És elküldte Jimet a saját testvére sírjához - mondta Ed. - Elég erőteljes üzenet. – Ez az ürge elég sokat szervezkedett, hogy elkapja Lisa Woolfot - töprengett Daniel. - Lisa az athensi egyetemre járt. Vagy fel kellett oda autóznia érte, vagy ide kellett csalnia. Kikértem Lisa híváslistáját, és telefonáltam az athensi irodának. Átkutatják a lakását, és kikérdezik a barátait. Talán valaki látta, ki követte Lisát. Chase az újságra bökött. – Tudni akarom, hogy került Woolfhoz ez a kép. Az őt figyelő kolléga azt mondta, Woolf este kilenctől éjjel kettőig bent volt a szerkesztőségben. Hogy került Woolf Atlantába, hogy lefotózza Romney–t? Valaki mást kellett odaküldenie. – Akárkiben pedig nem bízna meg – jegyezte meg Daniel. – Esküdni mernék, hogy a jó öreg Marianne– nek köze van a dologhoz. Ő Jim felesége. Természetesen Jim ezt elfelejtette megemlíteni, amikor kiöntötte a lelkét. Ed még mindig a szemöldökét ráncolva nézte az újságot. – Várj! Az atlantai rendőrség egészen hajnali ötig nem azonosította, míg le nem mosták a srácot a halottasházban. Woolfnak viszont lapzártára el kellett készülnie a cikkel. Még egy ilyen utolsó, ócska újság esetében is, mint a Duttoni Hírek, ez legkésőbb éjfél kell hogy legyen. Úgy értem, a lap hatra már ott van a duttoni postaládákban. Danielnek eszébe jutott az előző reggeli közjáték az újságkihordó fiúval, amikor Alexszel még ott feküdtek a kanapén lihegve, remegve. Hirtelen elvörösödött. – Pontosan fél hatra – jegyezte meg. – Ezek szerint Jim Woolf valahogy még a rend őrök előtt megtudta, hogy Romney az. Ez több mint füles. Akár cinkostárs is lehet. – Igazad van – mondta Chase. – Hozzuk csak be! Talán ha igazi börtönnel fenyegetjük, akkor jobban megered a nyelve. Daniel, tudnál ezzel a Marianne nevű nővel beszélni? – Amint végeztünk. Beszéltetek Koeniggel és Hattonnal Chase bólintott. – Koenig úgy másfél órája telefonált. Azt mondta, egész éjjel keresték Crightont, de nem találták meg. A reggeli alatt majd körbejárják a hajléktalanszállókat, aztán szépen nyugovóra térnek, és este újra kezdik. – A francba! – Daniel el őretolta az állát. – Komolyan reménykedtem már, hogy le tudjuk tartóztatni azt a gusztustalan rohadékot. – Újranéztem a felvételt, amit az este Alexről és McCradyről készítettünk – szólalt meg Ed. – És elgondolkodtam. Alex emlékszik rá, hogy Crighton azt mondta, ő provoltálta ki az egészet a combmutogatós rövidnadrággal. Mintha tudott volna a nemi erőszakról... – Igazad van – mondta Daniel. – Azt is mondta, nem Wade ölte meg Aliciát, de persze hogy ezt mondta. Ha Wade er őszakolta meg Aliciát, akkor talán ez lehetett az, amit meggyónt a halála előtt Beardsley tiszteletesnek, és talán megírta a levélben Bailey–nek és Crightonnak is. – Utánanéztem Crightonnak – szólt közbe Luke. – Miután Alicia meghalt, és Crighton megölte Alex édesanyját, a pasas hamar a lejtőre került. Azelőtt jó állása volt, de már vagy tizenhárom éve eltűnt a látómezőről. Se jövedelemadó, se hitelkártya. Semmi. – Ehelyett az utcán él, és pár centért fuvolázik – jegyezte meg Daniel undorodva. – És szegény védtelen, idős apácákra támad. – Ó! – Ed a fejét rázta. – A fuvola. Megnéztem a Bailey házában talált tárgyak leltárjegyzékét, az egyik tétel egy üres fuvolatok. Elég réginek tűnt, és mintha már évek óta nem használták volna. Vastag por gyűlt

össze a résekben és a zsanérpántok között, de a belseje tiszta, mintha csak akkor nyitották volna ki. Bailey is fuvolázott? Daniel a szemöldökét ráncolta. – Szerintem ezt Alex azonnal megemlítette volna. Majd megkérdezem. – Elmondtad neki a hajszálat? – kérdezte Chase. – Aha, elmondtam. Ma reggel, amikor mentünk ki a helyszínre, megkérdeztem, mi történt Alicia holmijával. Azt mondta. Kim néni mindent elvitetett Ohióba, és a dobozok azóta is megvannak. De azt is mondta, hogy ő, Bailey és Alicia gyakran hordták egymás ruháit, használták egymás sminkjét és hajkeféjét, és akkortájt Bailey és Alicia egy szobában lakott, mert Alicia dühös volt Alexre valami miatt. Szóval a hajszálak akár nemrég is hozzákerülhettek Bailey házából. – Nem hinném – jegyezte meg Ed. – Ha egészen eddig egy hajkefében lett volna, akkor töredezett lenne, de egyenes... ráadásul tiszta. Becsomagolva tartották. – Emlék a nemi erőszakról – mondta Chase lassan. – Hogy az a... – És, hú, van még valami. – Ed egy műanyag tasakot helyezett az asztalra. Daniel fölvette, és a fény felé tartotta. – Egy kék köves gyűrű. Hol találtátok? – Abban a szobában, amelyről Alex azt mondta, hogy az övé volt. Pontosan az ablak alatt. – Amikor Gary Fulmore Alicia gyűrűjéről beszélt, Alex végig a saját kezét bámulta – mondta Daniel csöndesen. – Gary azt mondta, hogy a gyűrű Alicia kezén volt, amikor betekerte a takaróba, de Wanda a seriff hivatalban határozottan állította, hogy megtalálták az ékszert Fulmore zsebében. – Ha a gyűrű még az ujján volt, amikor megtalálták akkor a duttoni seriff visszaélt a bizonyítékkal – mondta Chase ugyanolyan csöndesen. Daniel felsóhajtott. – Tudom. Viszont ki kell derítenünk, hogy az ujján volt–e a gyűrű, vagy sem, amikor megtalálták. Még ma reggel lemegyek Duttonba, és beszélek Garthszal és a nagybátyjával Sean Romney halála miatt. Útközben megállok, és beszélek a Porter gyerekekkel, ha már ott járok. Ők találták meg Aliciát. Hátha emlékeznek egy gyűrűre. Luke, átnéznéd a neveket, amelyeket Leigh írt ki az évkönyvekből? Luke fintorogva méregette a nyomtatott lapokat, melyeket az ügyintézőjük készített ki az előző nap. – És hol szeretnéd, hogy kezdjem? – Egyelőre csak a városi sulit nézd át, ahol Simon, Wade és Rhett végzett, meg a magániskolát, ahová Garth és én jártunk. Nézd meg, van–e bármelyikültnek bejegyzése agresszív magaviseletről. Hogy részt vett–e bármelyikült... nem is tudom, valami furcsa dologban. Luke kétkedve nézett rá. – Furcsa dologban... Rendben. – Én pedig felhívom az összes potenciális célpontot, akiket nem értem el tegnap – mondta sóhajtva Chase. – Talán megállíthatjuk, mielőtt újabb csomagot küld. DUTTON, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 8.35 Kilépett a verandára, hullafáradt volt, mert ismét egész éjjel Kate-re vigyázott. Az igazat megvallva, valamikor hajnali négy után elaludt. Amikor fölébredt, a nap már feljött, és Kate éppen akkor hajtott ki a garázsból, hogy dolgozni induljon. Kate majdnem meglátta, és akkor magyarázkodnia kellett volna. Tekintetbe véve a három halott nőt, talán elég lett volna annyit mondania, hogy aggódik, de Kate túl okos ehhez. Még inkább gyanút fogna. Nemsokára vége kell hogy legyen. Vagy így, vagy úgy. A felesége az ajtóban várta, szeme kisírva. Szíve azon nyomban vadul kezdett verni. –Mi történt?

– Rob bácsi itt van. Már hat óra óta vár. Sean meghalt. – Micsoda? Sean halt meg? Mikor? Hogyan? Az asszony ránézett, ajka remegett. – Mit gondoltál, ki halt meg? Lehajtotta a fejét, túl kimerült volt még gondolkodni is. – Kate. A felesége csöndesen fújta ki a levegőt. – Rob a könyvtárban vár. Nagybátyja az ablak mellett ült, arca szürke és elgyötört. –Hol jártál? Leült Rob mellé egy székbe. – Kate-et figyeltem. Mi történt? – Egy sikátorban találták meg – hangja megbicsaklott. – Először nem is tudták azonosítani. Túlságosan véres volt az arca. A rendőrség azt mondja, keresték Seant, és még a hírekben is bemutatták a képét. Az én unokám... a hírekben. – És miért keresték? Rob szemében düh izzott fel. – Azért – csikorogta –, mert állítólag bizonyítékuk van rá, hogy segített annak a személynek, aki megölte Claudia Silvát, Janet Bowie–t és Gemma Martint. – És Lisa Woolfot – tette hozzá az asszony a könyvtár ajtajából. – Most láttam a CNN–en. Rob a férfi felé fordult, arca minden egyes ránca keserűségről árulkodott. – És Lisa Woolfot. Szóval mondd csak el, mit tudsz! És most, azonnal! A férfi a fejét rázta. – Nem tudok semmit. Rob felpattant. – Hazudsz! Tudom, hogy hazudsz!– Remegő ujjával rámutatott. – Kedd este elküldesz százezer dollárt egy offshore számlára. Tegnap pedig látogatóm érkezik a bankba, és megnézi Rhett Porter széfjét. A férfi érezte, hogy az összes vér kiszalad az arcából. Mégis felszegte a fejét. – És? – És amikor elment, megjegyezte, hogy mondd meg Garthnak, hogy nálam van. Mire célzott? – Te kifizettél valakinek százezer dollárt? – Felesége arca merő döbbenet. – Ennyi pénzünk nincs is, Garth. – A gyerekek taníttatására félretett pénzből vett el – jegyezte meg Rob hűvösen. Feleségének leesett az álla. – Te szemét rohadék! Elég sok mindent eltűrtem neked az évek során, de most már a gyerekeidet is meglopod? Kezd kiderülni. Minden. – Megfenyegette Kate–et. – Ki? – szegezte neki a kérdést Rob. – Az, aki megölte ezeket a nőket. Megfenyegette Kate–et és Rhettet. Azért fizettem, hogy Kate életben maradjon. Másnap reggelre Rhett meghalt. – Megpróbált nyelni, de a szája egészen kiszáradt. – És újra fizetek, hogy Kate biztonságban legyen. – Nem fizetsz – sziszegte az asszony. – Istenem, Garth, te megőrültél? – Nem – mondta csöndesen. – Nem őrültem meg. Rhett meghalt. – És azt hiszed, hogy ez a pasas ölte meg – mondta Rob higgadtan. – Ahogy Seant is. – Seanról nem tudtam – mondta. – Esküszöm. Sean képét nem küldte el.

Rob leereszkedett a székbe. – Neked viszont küldött képeket – mondta kimérten. – Igen. Kate–ről. És Rhettről. – Tétovázott. – És másokról is. A felesége lassan leült a kerevetre. – Szólnunk kell a rendőrségnek – mondta. . A férfi keserűen fölnevetett. – Márpedig ezt nem fogjuk megtenni. – Elkaphatja a gyerekeinket. Ezt végiggondoltad? – Az utóbbi öt percben? Igen. Mielőtt hallottam, mi történt Seannal? Nem. – Te tudod, hogy a gyilkos miért csinálja ezt az egészet – jegyezte meg Rob hűvösen. – És most szépen elmondod, mégpedig azonnal. A férfi a fejét rázta. – Nem, nem mondom el. Rob szeme összeszűkült. – És miért nem? – Mert nem tudom, ki ölte meg Rhettet. – Garth, mi folyik itt? – suttogta a felesége. – Miért nem mehetünk el a rendőrségre? – Nem fogom elmondani nektek. Higgyétek el, addig vagytok biztonságban, amíg nem tudjátok. – Téged nem érdekel a mi biztonságunk. Belekeveredtél valami disznóságba, és minket is magaddal rántottál. Engem és a gyerekeidet. Szóval hagyd ezt a... szarságot. Mondd el, különben fogom magam, felállok, és azonnal bemegyek a rendőrségre. Az asszony komolyan beszélt. Tényleg bemenne a rendőrségre. – Emlékszel Jared O'Brianre? – Eltűnt – mondta Rob, ám hangja tompa volt, mintha nem is ő beszélne. – Nos, igen. Valószínűleg lerészegedett, és lehajtott az útról, és... – Az asszony hirtelen elsápadt. – Ahogy Rhett. Szent isten. Garth, mit tettél? Nem válaszolt. Képtelen volt válaszolni. – Bármi volt is az, most valaki a nyomodban van miatta – mondta Rob. – Ha csak te lennél benne, akkor hagynálak. De az isten szerelmére, ez tönkreteszi a családodat. Mind tudjuk, hogy Sean nem volt olyan értelmes, mint ti, a többiek. Az a szemét kihasználta, kihasználta é s megölte, hogy üzenjen neked. – Felállt. – Eddig és ne tovább, Garth! ! A férfi fölnézett a nagybátyjára. – Mit akarsz tenni? – Még nem tudom. – Bemész a rendőrségre? – kérdezte a felesége immár sírva. Rob felhördült. – Ebben a városban nem. Garth is felállt. Belenézett a nagybátyja szemébe. – Én a helyedben egy szót sem szólnék, Rob. Rob szeme keskeny résnyire szűkült. – És miért nem? – Van pár órád? Ami azt illeti, nekem csak pár percembe kerülne. Néhány jól irányzott telefonhívás, és már meg is érkezik hozzád a pénzügyi ellenőr... Rob sápadt arcán vörös foltok jelentek meg a dühtől. – Még van pofád megfenyegetni engem? – Bármihez van pofám, amit meg kell tennem –válaszolta hűvösen.

A felesége a szája elé kapta a kezét. – Ezt nem hiszem el. Ez egy rémálom. A férfi bólintott. – Pontosan. De ha befogod a szád, és lehajtod a fejed, akkor talán megérjük azt a napot, amikor ennek az egésznek vége. ATLANTA, FEBRUÁR 1 –JE, CSÜTÖRTÖK, 9.15 A reflexiós ablakkal elválasztott kis helyiséget néma csönd ülte meg, míg dr. McCradyre vártak. Alex az asztalra könyökölt, fejét az öklére támasztotta, s figyelte a színezgető Hope–ot. – Legalább már más színt is használ – dörmögte maga elé. Meredith felpillantott, arcán szomorkás mosoly jelent meg. – Feketét és kéket. Haladunk. Valami átszakadt Alexben. – De nem eléggé. Erőltetnünk kéne. Mer. – Alex... – figyelmeztette Meredith. – Te nem voltál ott reggel, amikor az árokból kiemelték azt a nőt – vágott vissza Alex. Hangja remegett a dühtől. – De én igen. Szent isten. Sheilával együtt már öt nő halt meg. Véget kell vetni ennek. Hope, beszélnem kell veled, azt szeretném, ha rám figyelnél. – Ujját a kislány álla alá tette, s ott tartotta, míg Hope abba nem hagyta a színezést, és a tágra nyílt szürke szempár rá nem szegeződött. – Hope, láttad, hogy ki bántotta a mamit? Kérlek. Kicsi szívem, tudnom kell. Hope elkapta a tekintetét, Alex azonban visszafordította a kis fejecskét. A kétségbeesést ől elszorult a torka. – Hope, Anne nővér elmondta nekem, hogy milyen okos kislány vagy, milyen sok szót ismersz, és milyen szépen beszélsz. Szeretném, ha most beszélnél velem. Elég okos vagy ahhoz, hogy tudd, a mami eltűnt. És nem találom. – Alex hangja megbicsaklott. – Beszélned kell velem, hogy megtalálhassam. Láttad, ki vitte el a mamit? Hope lassan bólintott. – Sötét volt – suttogta cérnavékony hangon. – Az ágyban voltál? Hope nemet intett a fejével, szemében rémület tükröződött. – Kimásztam. – Miért? – Hallottam a bácsit. – Azt a bácsit, aki bántotta a mamit? – A bácsi elment, és a mami sírt. – Megütötte? – A bácsi elment, és a mami sírt – ismételte. – És játszott. – Játékokkal? – kérdezte Alex. – A fuvolán. – Hope szinte csak lehelte a hangokat. Alex a homlokát ráncolta. – A mami egy nagy, fényes hangszeren játszott. Az nem olyan, mint a fuvola. Hope makacsul lebiggyesztette a száját. – A fuvolán. Meredith egy üres papírlapot helyezett Hope elé. – – Rajzold le, kicsim! Hope felkapta a fekete zsírkrétát, s gyerek módra egy kerek fejet rajzolt. Aztán szemet, orrot, majd egy keskeny téglalapot is, ami oldalirányba feküdt a száj helyén. Ezután kivette az ezüst zsírkrétát a dobozból,

és beszínezte a téglalapot. Fölnézett Alexre. – Fuvola – mondta. – Tényleg fuvola – jegyezte meg Meredith. – Szép kép, Hope. Alex megölelte Hope–ot. – Csodaszép kép. Mi történt a fuvolával? Hope lesütötte a szemét. – A mami a dalt játszotta. – A papád dalát... És mi történt utána? – Futottunk. – A szót szinte nem is lehetett hallani. Alex szíve hevesen dobolt. – Hova futottatok? – Az erdőbe – suttogta Hope, s egészen picire összehúzta magát. Alex ölébe vette Hope–ot, és ringatni kezdte. – Az erdőben a mamival voltál? Hope sírva fakadt, vékonyka hangon nyöszörgött, s Alex szíve majd megszakadt. – Itt vagyok, Hope. Nem hagyom, hogy bántsanak. Miért futottatok be az erdőbe? – A bácsi... – Hova bújtatok? – A fához... – Felmásztatok egy fára? – A levelek alá... Alex mély levegőt vett. – És a mama betakargatott a levelekkel? – Mami – ijedten, szinte könyörögve javította ki Alexet. – Bántotta a mamit? – suttogta Alex. – A bácsi bántotta a mamit? – Mami elfutott. – Hope kezecskéje vadul morzsolgatta Alex blúzát. – A bácsi jött, a mami meg elfutott. A bácsi el–el–elkapta, megütötte és megütötte és... – Hope csak ismételgette a szavakat, és ringatta magát előre–hátra. Most, hogy végre beszélni kezdett, úgy tűnt, képtelen abbahagyni. Alex nem bírta tovább hallgatni, ezért Hope tarkójára tette a kezét, és odaszorította magához a kicsi lányt, aki csak zokogott tovább, Alex vállába fúrva a fejét. Meredith is átölelte, s ültek némán, hallgatták Hope el–elbicsakló sírását. – Bailey elrejtette Hope–ot, hogy a férfi ne találja meg – suttogta Alex. – Vajon mennyi ideig maradhattál a levelek alatt, kicsim? Hope nem válaszolt, csak ringatta magát, sírt, majd szipogott, s a végén elhallgatott, de még szakadozva vette a levegőt, kis homlokán verejték csillogott, arca csupa könny. Alex blúzának eleje teljesen átázott, és Hope még mindig görcsösen szorongatta az anyagot. Alex eltolta magától, kifeszítette az ujjacskákat, és ringatni kezdte a kislányt. Hátuk mögött kinyílt az ajtó, Daniel és Mary McCrady lépett be. Komornak tűntek. – Hallottátok? – kérdezte Alex, mire Daniel bólintott. – Akkor mentem be a hátsó szobába, amikor Hope elkezdte rajzolni a fuvolát. Azonnal szóltam Marynek. – Már úton voltam ide. – Mary végigsimított Hope haján. – Nehéz volt, Hope, de olyan büszke vagyok rád. És Alex néni is. Hope Alex mellébe fúrta a fejét, s a nagynéni karja óvón fonta körül.

– Akkor vele be is fejeztük egyelőre? – Igen – mondta Mary mély együttérzéssel. – Egy kicsit még tartsd az öledben. De ne túl sokáig, rendben? Azt hiszem, most végre tudunk valamire jutni a rajzolóval. – Várjunk egy kicsit! – erősködött Alex. Felpillantott Danielre, aki rajta nyugtatta a tekintetét, szinte simogatta a szemével. Aztán nagy férfitenyerét Hope keskeny kis hátára tette, olyan gyöngéden, hogy Alexnek még a lélegzete is elállt. – Ügyes voltál, Hope – mondta halkan. – De kérdezhetek tőled még valamit, kicsim? Fontos – tette hozzá, inkább Alex, mint a kislány kedvéért. Hope bólintott, arcát azonban továbbra is Alex mellébe fúrta. – Mi történt a mami fuvolájával? Hope megborzongott. – A levelek alatt... – suttogta Hope elfúlva. – Rendben van, kis bogaram – mondta Daniel. – Csak ennyit szerettem volna tudni. Megkérem Edet, hogy még egyszer fésüljék át azt a területet az erdőben. Nemsokára visszajövök. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 9.15 Daniel alig fejezte be a telefonbeszélgetést Eddel, amikor Leigh jelent meg az ajtóban. – Daniel, látogatód érkezett. Michael Bowie, Janet testvére. Nem tűnik valami vidámnak. – Hol van Chase? Neki kéne a kommunikációval foglalkoznia. – Chase megbeszélésen van a századossal. Mondjam Bowie–nak, hogy nem vagy bent? Daniel megrázta a fejét. – Ne. Beszélek vele. Michael Bowie pontosan annak látszott, ami: olyan férfinak, akinek pár nappal ezelőtt brutálisan meggyilkolták a húgát. Amikor Daniel megjelent a pultnál, azonnal megtorpant. – Daniel. – Michael. Miben segíthetek? – Mondd azt, hogy megtaláltátok Janet gyilkosát. Daniel kihúzta magát. – Nem, ezt sajnos nem mondhatom. De nyomon vagyunk. – Már napok óta ezt hajtogatjátok! – csikorogta Michael. – Sajnálom. Eszedbe jutott esetleg valaki, aki annyira gyűlölhette Janetet, hogy ezt tette vele? Michael haragja mintha kissé lecsillapodott volna. – Nem, Janet ugyan néha önző volt, és goromba. Esetleg sunyi, vagy csak simán gonoszkodott. De senki nem gyűlölte. Ő és Claudia és Gemma... Csak fiatal lányok voltak. Semmit nem tettek, hogy ezt érdemeljék. – Egy szóval sem mondtam, hogy megérdemelték, Michael – mondta Daniel szelíden. – De valaki célba vette Janetet és a lányokat, akiket Janet ismert – figurák egy nagy sakkjátszmában. – Nem emlékszel valamire? Valakire, akit idegesített Janet? Michael dühösen fújt egyet. – Listát akarsz? Ezek a lányok mind el voltak kényeztetve, valószínűleg életük minden egyes napján felcseszték valaki agyát. De ezt... Ezt semmivel nem érdemelték ki. Michael gyászol, Daniel tudta jól. És az érv, hogy a lányok nem érdemelték meg a sorsukat, olyan logikai bukfenc volt, amit a férfi még nem tudott belátni. Majd idővel... Az áldozatok családja általában idővel belátja. – Nem tudok semmi olyat mondani, amit hallani szeretnél, Michael. Még nem. De elkapjuk. Michael mereven biccentett.

– Felhívsz? – Azonnal, amint lesz hírem. Ezt megígérem.

HUSZADIK FEJEZET

ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 10.15 – Majd én átveszem – pillantott fel laptopjából Meredith. – Egy órája meg se moccantál. Biztosan majd leszakad már a karod. Alex még mindig a reflexiós ablakú szobában, az asztalnál ült, most kicsit közelebb húzta magához Hope–ot. – Nem olyan nehéz. – Hope még álmában is Alex blúzát markolta, mintha attól félne, hogy a nagynénje magára hagyja. – Egész végig mellette kellett volna lennem – suttogta Alex. – Ideális körülmények között igen – jegyezte meg Meredith. – De nagyon messze vagyunk az ideálistól. Bailey–t kerested. El kellett menned Fulmore–hoz meg a többiekhez, úgyhogy ne hibáztasd magad. Azonban ahogy Hope–ot ott tartotta a karjaiban, Alex érezte, hogy ez nem csupán bűntudat. Azt hamar eldöntötte, hogy felelősséget vállal Hope egészségéért és biztonságáért, de egészen addig, míg a gyerek el nem kezdett zokogni az ölében, nem nyitotta meg a szívét ennek a kislánynak, akinek pedig annyira szültsége van rá. Az elmúlt évek során nagyon sok embernek nem nyitotta meg a szívét. Még Richárdnak sem, és ha igazán őszinte akar lenni magához, akkor Bailey–nek sem. És bár annak idején azt is hamar felajánlotta, hogy segít Bailey–nek a rehabilitációban, de a szívét nem ajánlotta fel. Talán nem is tudta, hogyan lehetne. Valahol legbelül félt, hogy még mindig nem tudja. De akkor kinyílt az ajtó, és belépett Daniel – láttára hirtelen elszállt a lelkére nehezedő sötétség és a nyomasztó érzések hada. Talán mégis van számára remény. Fénysugár az éjszakában. – Máris vinni kéne Hope–ot Maryhez? – kérdezte suttogva, de a férfi a fejét rázta. – Még nem. Nem akartalak ilyen sokáig megvárakoztatni benneteket. A pihenőben van egy kanapé. Hope ott is aludhat, míg Mary vissza nem jön. Alex kezdett volna fölemelkedni Hope–pal a karján, Daniel azonban megállította. – Majd én átveszem. – Át is vette, és úgy tartotta karjában a kislányt, mint előző este Riley–t. Hope nem ébredt föl, sőt befészkelte magát a férfi karjába, és Alexet hirtelen elöntötte a vágyakozás, olyan erővel, hogy majdnem elájult. Ezt akarom. Ezt a gyereket. Ezt a férfit. Imbolyogva állt fel, a vágyakozást váratlanul kétségbeesési hullám követte. Mi lesz, ha Daniel nem ezt akarja? Mi lesz, ha nem tudom megadni neki, amire szültsége van? Meredith szemöldökét ráncolva figyelte. – Gyere már! – Átölelte Alex vállát, és elindultak Daniel után. Daniel megállt a pihenőszobában a kanapé előtt, Hope még mindig békésen aludt a vállára dőlve. A férfi gyöngéden ringatta, szemöldöke azonban szinte összeért, nyilvánvalóan egészen máshol járt gondolatban. Alex biztos volt benne, hogy Danielnek fel sem tűnik, micsoda látványt nyújtanak: az erős, aranyhajú férfi és karjában az aranyhajú csöppség. Daniel letette Hope–ot a kanapéra, kibújt a kabátjából, és azzal takargatta be a kislányt, majd Alexre pillantott, és alig láthatóan elmosolyodott. – Ne haragudj, elkalandoztak a gondolataim. – És hová? – kérdezte a lány halkan. – Arra a napra, amikor az anyukád meghalt. – Átfogta Alex derekát, és odavezette a kávéautomata melletti asztalhoz. – Találnom kell valakit, aki beszélt anyukáddal közvetlenül azután, hogy megtalálta Aliciát. – Kihúzott egy–egy széket Alexnek és Meredithnek. – Az Loomis seriff lehet, Craig, a halottkém és én – mondta Alex, és leült.

– És én – tette hozzá Meredith. Daniel keze megmerevedett a kávéskannán. – Beszéltél aznap Kathy Tremaine–nel? – Nem is egyszer – mondta Meredith. – Kathy néni reggel telefonált, hogy Alicia eltűnt, és anyu azonnal becsomagolt. A kocsija nem volt túl megbízható, ezért úgy döntött, repülővel megy. – Meredith a homlokát ráncolta. – Anyu egészen a halála napjáig lelkiismeret–furdalást érzett a döntése miatt. – De miért? – kérdezte Alex, és Meredith vállat vont. – A járatát törölték a viharos idő miatt. Ha kocsival ment volna, akkor órákkal korábban megérkezik, és akkor az anyukád még ma is élne. És ha Kathy néni még élne, akkor sosem vetted volna be azt a sok nyugtatót. – Bár itt lenne Kim néni, és elmondhatná, mi is történt igazából – jegyezte meg Alex szomorúan. Meredith megpaskolta a kezét. – Tudom. Szóval Kathy néni később megint telefonált, teljesen kiborulva, és akkor kezdtünk mi ketten beszélgetni. Anyu addigra már elindult a reptérre, és akkoriban még senkinek nem volt mobiltelefonja. Én közvetítettem. Anyu félóránként hazatelefonált egy reptéri fülkéből, én pedig elmondtam neki, mit mondott Kathy néni. Amikor először beszéltem Kathy nénivel, azelőtt hívta az egyik szomszéd, hogy valami fiúk egy holttestet találtak. – A Porter fiúk – mondta Daniel. Meredith bólintott. – Kathy néni készült, hogy elmegy megnézni. – És így találta meg Aliciát – suttogta Alex. – És legközelebb mikor beszéltetek, Meredith? –kérdezte Daniel. – Amikor hazament, miután megtalálta Aliciát, és azel őtt, hogy elment volna azonosítani a holttestet. Teljesen ki volt borulva... Sírt, zokogott. – És emlékszel, mit mondott? Meredith összevonta a szemöldökét. – Sírt, hogy a kicsi lányát kint hagyták ázni valami takaróba csavarva. Alig lehetett érteni. A takarót ismételgette, meg hogy nedves, barna és gyűrött. Daniel is összevonta a szemöldökét. – Aznap éjjel nem is esett. Villámlott és mennydörgött, de nem esett. Miután eljöttünk Gary Fulmore– tól, megnéztem, milyen idő volt aznap. Meredith megvonta a vállát. – Pedig ezt mondta. Nedves, barna és gyűrött. Ezt hajtogatta. Alex megmerevedett, felidéződött benne a mondat. – Nem, nem ezt mondta... Daniel odaült mellé, és egyenesen a szemébe nézett. – Akkor mit mondott, Alex? – Amikor anya hazajött, miután azonosította Aliciát, Craig nyugtatót adott neki, aztán elment dolgozni. Lefektettem. Kétségbeesetten zokogott, ezért... ezért bemásztam mellé az ágyba, és csak átöleltem. – Alex szeme előtt megjelent az ágyban fekvő édesanyja, ahogy csorog végig az arcán a könny. – Azt hajtogatta! hogy kedves bari és gyűrű. Csak ezek alapján tudta azonosítani Aliciát, mert az arca felismerhetetlen volt. Csak a kedves bari és a gyűrű alapján. Daniel szeme összeszűkült, s Alex látta, hogy a férfinak hirtelen felcsillan a szeme. – Akkor jó. Alex a két kezére meredt.

– Aliciának volt egy gyűrűje. Nekem is. A születési kövünkkel. Anyu vette nekünk a születésnapunkra. – Szája keserű mosolyra húzódott. – Amikor betöltöttük a várva várt tizenhatot. – És a te gyűrűd hol van, Alex? – kérdezte Daniel szelíden, mire a lány gyomra görcsbe rándult. – Nem tudom. Nem emlékszem. – A szíve hirtelen hevesen kezdett verni. – Biztosan elveszítettem. – Fölnézett, a férfi tekintetét vizslatta, és azonnal rádöbbent, mit lát benne: – Te tudod, hol van. – Igen. A régi szobádban volt. A földön, az ablak alatt. Jeges rémület szorította markába, minden elsötétedett előtte. Odabent a fejében mennydörgött minden, s egy hang sikoltott fel. Csöndet! Csukd be az ajtót! – Ez lenne az, ez? Amire nem akarok emlékezni? Daniel magához szorította. – Kiderítjük – ígérte. – Ne idegeskedj! De Alex nem tudott megnyugodni. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 1, DÉLELŐTT 10.55 Daniel benézett a konferenciaterembe, ahol Luke egy halom kinyomtatott táblázattal szöszmötölt. – A kedves bari és a gyűrű – mondta Daniel, és biccentett. Luke felpillantott, szeme összeszűkült. – Furán hangzik, Daniel. – Pedig nem az. – Daniel leült az asztalhoz, és odébb tolta a nagy kupac évkönyvet. – Alex anyukája ezt hajtogatta azon a napon, amikor Alicia meghalt. Azért, mert Alicia arcát felismerhetetlenné verték, és csak a báránytetoválásról és a gyűrűjéről ismerte föl. És még azelőtt látta Aliciát, hogy a rendőrök kiértek volna. Luke összevonta a szemöldökét. – Aliciának bárányos tetoválása volt? – A bokáján. Mindhármuknak volt... Bailey–nek, Aliciának és Alexnek. – És az ujján gyűrűt hordott. Ezek szerint egy független fél megerősítette, hogy Fulmore igazat állított – mondta Luke. – A duttoni seriff hivatal viszont nem. Daniel komoran bólintott. – Úgy néz ki. És te mit találtál? Luke egy papírlapot tolt felé az asztalon. – Összeírtam minden fiú nevét, aki abban az évben végzett, mint Simon, vagy egy évvel korábban, illetve egy évvel később, akár valamelyik városi iskolában, akár a magániskolában. Daniel átfutotta a listát. – Hányan vannak? – Miután kiszűrtem a kisebbségeket és azokat, akik már nem élnek? – kérdezte Luke. – Durván kétszázan. Daniel nagyot pislogott. – A francba. És mind a kétszáz Duttonban él? – Nem. Ha kihúzom azokat, akik elköltöztek, akkor úgy ötven marad. – Ez már jobban hangzik – jegyezte meg Daniel. – De még mindig túl sok ahhoz, hogy megmutassuk Hope-nak. – De miért akarnád megmutatni Hope–nak? – Mert látta a pasast, aki elhurcolta az anyját. És feltételezem, aki elvitte Bailey–t, a miatt a levél miatt tette, amelyet Bailey a bátyjától, Wade–től kapott, különben nem tűnt volna el Beardsley is. – Van benne ráció. De akkor mi van? Utálom magamat ismételni, de mi annak a négy nőnek a

gyilkossága ügyében nyomozunk, akiket az árokban találtunk. Hogyan kapcsolod Bailey elrablóját a gyilkosságok elkövetőjéhez? – Ezek szerint azt feltételezed, hogy nem ugyanaz a személy... Luke meghökkent. – Ezek szerint. – És valószínűleg igazad is van. Akárki vitte is el Bailey–t, nem akarja, hogy tudjunk a nemi erőszakról és a képekről. Akárki ölte is meg ezeket a nőket, azt akarja, hogy Alicia Tremaine–nel foglalkozzunk. Nem tudom, hogyan kapcsolhatom össze őket. Csak azt tudom, hogy ez a rohadék semmi olyat nem hagy az áldozaton vagy a helyszínen, aminek az alapján azonosítani tudnánk. Ha rájönnék, ki vitte el Bailey–t, akkor más dolog is kiderülhetne. – Valószínűleg – mondta Luke. – Ezek szerint azt akarod, hogy ezt az ötven képet leszűkítsem ötre– hatra, hogy megmutathassuk Hope–nak. Muszáj lesz elvinned a rajzolóhoz, nem? Ha Hope valamennyire le tudná írni a férfit, akkor kiszemezgethetnénk az ötvenből. Daniel felállt. – Megmondom Marynek, hogy mondja el neked, ha bármire is jutnának. Nekem le kell mennem Duttonba Rob és Garth Davisszel beszélni. De előbb fel kell hívnom az ügyészséget. Fulmore az igazat mondta a gyűrűvel kapcsolatban, és nem akkor verte szét Aliciát, amikor a lány még élt, így hát a férfi nem gyilkos. Hullagyalázó, de nem gyilkos. – Chloe imádni fog – mondta Luke fejcsóválva. – Á, dehogy fog. – Mindaddig... – Daniel nem folytatta. Mindaddig, míg Alex imád, mondta majdnem. Ez azonban még korai. Talán. De még mindig melegség járja át, ha arra gondol, ahogy az egyik karjával őt ölelte, a másikkal pedig a kislányt. Ez minden bizonnyal több, mint ami valaha kijutott neki. De talán nem lesz belőle más, mint jó szex. Nagyon, nagyon, nagyon jó szex. Azonban valamiért nem ezt érezte, és Daniel bízott a megérzéseiben. – Mindaddig, míg micsoda? – kérdezte Luke, és ajka egyik széle fölemelkedett. – Mindaddig, míg Chloe jól dönt Fulmore–ral kapcsolatban – mondta Daniel halkan. – De nem ez a lényeg. Ha Fulmore az igazat mondja a gyűrűről, akkor a duttoni rendőrség visszaélt a bizonyítékokkal. – Chase már beszámolt Chloénak Frank Loomisról –jegyezte meg Luke. – Tudom. És hivatalos nyomozást fognak indítani az ügyben. – És ez nem zavar? Úgy értem, az ürge a barátod volt. – Dehogynem zavar – csattant fel Daniel –, de ha visszaélt a bizonyítékokkal, akkor egy ártatlan embert juttatott börtönbe, aki már tizenhárom éve ott sínylődik, a gyilkos pedig szabadon éli a világát, és ez sokkal jobban zavar. Luke magasba emelte a kezét. – Elnézést... Daniel rádöbbent, hogy a fogát csikorgatja, ezért próbált megnyugodni. – Nem, én kérek elnézést. Nem kellett volna rád üvöltenem. És mindent köszönök. Most mennem kell. – Várj! – Luke két egymásra tett évkönyvet lökött felé, mindkettő a végzős képeknél volt kinyitva. – Te és a húgod. Arra gondoltam, szívesen viszontlátnád. Daniel az alsó sorban lévő képre nézett, és elszorult a szíve. Susannah Vartanian higgadtnak, kifinomultnak látszott a végzős képén, Daniel azonban tudta, hogy valójában csak némán tűrte a szenvedést. Muszáj lesz felhívnia, mielőtt a sajtó megneszeli a sorozatos nemi erőszakot, aminek az ügyében Talia Scott nyomoz. Ennyivel tartozik neki. Sokkal többel tartozik neki... ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 11.15

A legesélyesebb az Amerikai Egyesült Államok elnöki posztjára. Daniel végighúzta mutatóujját a gimnáziumi évkönyvben szereplő képen. Az osztálytársai azért aggatták rá ezt a címet, mert olyan komoly és megfontolt volt. Szorgalmas és egyenes. Ő volt az osztályelnök és a vitakör vezetője. Minden évben kitüntették a futballban és a baseballban elért eredményeiért. Színtiszta kitűnő volt. A tanárai szerint feddhetetlen. Erkölcsös. A bíró fia. A bíróé, aki egy igazi rohadék volt. Aki miatt Daniel annyira hajtotta magát. Tudta, hogy apja közel sem az az ember, akinek hiszik. Gyerekkorában nemegyszer hallotta Arthur Vartanian bíró és éjjeli látogatói suttogását kisz űrődni a házuk földszinti dolgozószobájából. Tudta, hogy apja a ház minden pontján rejteget valamit. Tudta, hogy apjának ládányi be nem jegyzett fegyvere és sokkötegnyi készpénze van itt is, ott is. Mindig gyanította, hogy apja kapható volt erre–arra, de soha nem tudta bebizonyítani. Egész életét úgy élte, hogy megpróbálta kompenzálni, hogy Arthur Vartanian fia. Tekintete a másik évkönyvre tévedt, és szomorúan bámulta húga, Susannah fényképét. Aki egész életét úgy élte, hogy elfelejtse azt, hogy Arthur Vartanian lánya. A képe alá az került, hogy neki van a legtöbb esélye a sikeres életre. És úgy is lett, de milyen áron? Susannah mindenki elől elrejtette a fájdalmát... még előlem is. Főleg előlem. Hiszen Daniel elment a főiskolára, onnan a rendőr akadémiára. Miután apja elégette Simon képeit, szépen odébbállt. És otthagyta Susannah–t abban a házban. Simonnal. Daniel nagyot nyelt. És Simon bántotta. Daniel tudta, hogy ez történt. Most már szorongott, hogy talán tudja azt is, hogyan történt. Ki kell derítenie. Remegő ujjakkal ütötte be Susannah munkahelyi telefonszámát. Az összes számát fejből tudta. Öt csöngetés után meg is hallotta a hangját. – Susannah Vartanian hangpostafiókja. Amennyiben sürgős, kérem... Daniel letette, és fölhívta a testvére asszisztensét. Az asszisztens számát is fejből tudta. – Jó napot. Vartanian ügynök vagyok. Susannah–val szeretnék beszélni. Sürgős. Az asszisztens habozott. – Nem elérhető, uram. – Várjon! – kiáltotta Daniel, mielőtt a nő letehette volna. – Mondja meg neki, hogy muszáj beszélnem vele. Mondja meg neki, hogy élet és halál kérdése. – Megmondom neki. – Egy perc elteltével Daniel ismét Susannah hangját hallotta, immár élőben. – Szia, Daniel. – Az üdvözlés azonban nem csengett vidáman. Inkább óvatosan távolságtartó volt. Daniel szíve elszorult. – Suze. Hogy vagy? – Sok a dolgom. Elég sokáig voltam távol, fölgyűlt a munka, mire visszaértem. Tudod, hogy megy ez. Eltemették a szüleiket, de a temetés után Susannah azonnal visszarepült New Yorkba, és azóta nem is beszéltek. – Tudom. Láttad az itteni híreket? – Igen. Három nő meghalt, az árokban találtak rájuk. Szomorúan hallottam, Daniel. – Igazából négy. Most találtuk meg a negyediket. Jim Woolf húgát. – Ó, ne! – A lány hangjában fájdalom és meglepetés csengett. – Ez szomorú, Daniel. – Viszont van valami, ami még nem hangzott el a hírekben, de nemsokára el fog. Suze, a képek. Hallotta, hogy húga mély levegőt vesz. – A képek. – Igen. Az összes lányt sikerült azonosítanunk. – Tényleg? – A hír mintha komolyan felkavarta volna. – Hogyan?

Daniel mély levegőt vett. – Alicia Tremaine volt az egyikült. Ő az a lány, akit tizenhárom évvel ezelőtt meggyilkoltak, és ezt az esetet másolja le a mostani gyilkos. Sheila Cunningham volt a másik. Meghalt egy zárás utáni rablás során, amit a Presto pizzériában követtek el két napja, legalábbis ezt kell hinnünk. Többeket Alicia húga azonosított. – Alexről majd máskor fog mesélni. Ezt a hívást ő is és Susannah is minden bizonnyal el szeretné majd felejteni örökre. – Elkezdtük a kihallgatásukat. Mind harminc év körüliek – mint te, tette hozzá majdnem, de nem tette. – Mind ugyanazt mondják. Elaludtak a kocsijukban. Amikor fölébredtek, rajtuk volt a ruhájuk, és... – ...és egy whiskysüveg volt a kezükben – fejezte be a mondatot Susannah mereven. Daniel torka elszorult. – Ó, Suze. Miért nem mondtad el nekem? – Mert elmentél – mondta, hangja hirtelen dühös és támadó lett. – Elmentél, Daniel, Simon pedig nem. – Tudtad, hogy Simon volt? Amikor Susannah ismét megszólalt, már összeszedett volt. – Ó, igen. Arról gondoskodott. – Felsóhajtott. – De nincs nálad az összes kép, Daniel. – Ezt nem értem. – Ám rátört a szorongás, hogy igenis érti. – Arra akarsz célozni, hogy rólad is volt? – A lány egy szót sem szólt, s ezzel Daniel meg is kapta a választ. – Mi történt vele? – kérdezte. – Simon megmutatta. Azt mondta, ne ártsam magam az ügyeibe. Azt mondta, néha aludnom is kell... Daniel lehunyta a szemét. Egész mellkasa összeszorult, de megpróbált valami válaszfélét kipréselni magából. – Suze. – Féltem – folytatta a lány immár higgadt, tárgyilagos hangon. Danielt Alexre emlékeztette. – Inkább nem ártottam magam az ügyeibe. – És miféle ügyébe keveredtél bele korábban? Susannah tétovázott. – Most már tényleg mennem kell. Elkésem a bíróságról. Szia, Daniel. Daniel óvatosan letette a telefont, és kitörölte szeméből a könnyeket. Felállt, összeszedte a gondolatait, hogy készen álljon a Jim és Marianne Woolffal való beszélgetésre. Jim persze gyászolja a húgát, de gyász ide vagy oda, Daniel válaszokat akar kapni. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 13.30 Alex az ablaknál állt, Meredith mellette. Az üveg túloldalán Mary McCradynek sikerült annyira ellazítania Hope–ot, hogy a kislány már összefüggő mondatokban beszélt. – Talán végre készen állt arra, hogy megszólaljon –mondta Alex. Meredith biccentett. – Segítettél neki. – De ronthattam volna is a dolgokon. – De nem rontottál. Minden gyerek más. Biztos vagyok benne, hogy Hope egyébként is nemsokára megszólalt volna. De fontos volt, hogy érezze, biztonságban van, szeretik, és ezt te megadtad neki. – Már előbb is éreztetnem kellett volna vele mindezt. – Talán te nem álltál rá készen. Alex elfordította a fejét, és Meredith arcélét tanulmányozta. – Most készen állok? – Erre csak te tudsz válaszolni, de ha az arckifejezésedből ítélni lehet... akkor azt mondanám, igen. – Halkan felnevetett. – Komolyan, ha Daniel nem nézett volna ugyanúgy vissza rád, akkor összeverekedtem volna veled érte.

– Ennyire nyilvánvaló volt? Meredith a szemébe nézett. – Még a vak is láthatta. – Visszafordult az üveg felé. – Legalább Hope végre szóba állt a rajzolóval. Amit Hope most elmond, és a képek, amelyeket Mary Daniel kollégájától kapott, talán segítenek közelebb jutni az elkövetőhöz. Alex mély levegőt vett. – Még akkor is, ha sosem kapjuk vissza Bailey–t. – Előfordulhat ez is, Alex. Lassan ideje elfogadnod. – Igyekszem. Muszáj. Hope kedvéért. – A mobilja csilingelni kezdett a retiküljében, el őkapta, és szemöldökét ráncolva meredt a hívásjelzőre. Atlantai szám volt, de nem ismerős. – Halló? – Alex, Sissy vagyok, Bailey barátnője. Korábban nem tudtam beszélni veled. A saját telefonomon semmiképp. Muszáj volt érmés fülkét keresnem. Bailey azt mondta, ha bármi történik vele, beszéljek veled. – De akkor miért nem...? – kérdezte Alex sokkal ellenségesebben, mint szerette volna. – Mert van egy lányom – sziszegte Sissy. – És mert félek.– Valaki megfenyegetett? Keserű nevetés hallatszott a vonal túlsó végén. – Szerinted, ha egy olyan levelet találok a küszöbön, hogy „egy szót se szólj, különben megöllek a kölyköddel–együtt", mit tehetek? – Jelentetted a rendőrségen? – Hülye lettem volna. Nézd, megkértem Bailey–t, hogy pakolja össze a cuccait, és költözzön hozzám. Másnap jött volna. Csütörtök este felhívott, hogy mindent bepakolt a kocsiba. Azt mondta, másnap találkozunk. De dolgozni már nem jött be. – Ezért elmentél hozzá, és megtaláltad Hope–ot a szekrényben. – Igen. A lakás szét volt verve, Bailey pedig sehol. Van még valami. Bailey azt is mondta, hogy küldött neked egy levelet. Hogy ezt mindenképp mondjam meg neked. – Levelet. Rendben. – Alex fejében kavarogtak a gondolatok. – De miért nem ment át csak úgy hozzátok még akkor este? – Azt mondta, találkoznia kell valakivel. Hogy majd jön, ha végzett. – Azt tudod, hogy kivel találkozott? Sissy habozott. – Egy férfival. Szerintem nős lehet. Bailey azt mondta, muszáj elbúcsúznia tőle. Most mennem kell. Alex Meredithre pillantott, aki már türelmetlenül toporgott. – Bailey egy nappal az eltűnése előtt küldött nekem egy levelet. – És ki veszi át a leveleidet? – Egy barátnőm a kórházból. – S már meg is nyomta Letta számának gyorshívóját a mobilján. – Letta, Alex vagyok. Szeretnék egy szívességet kérni... DUTTON, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 14.30 Daniel nem sokra jutott a két Woolffal. Jim Woolf ügyvéddel fölszerelkezve fogadta, Marianne pedig bevágta előtte az ajtót. Épp visszaért a kocsijához, amikor megcsörrent a mobilja. – Vartanian. – Leigh szólt, hogy kerestél – mondta Chase. – Két órán át tartott a megbeszélés a századossal. Van valami hír? – Elmentem Sean Romney lakására, és kikérdeztem az édesanyját. Szemmel láthatóan Sean értelmi képességei egy születési rendellenesség miatt az átlag alatt voltak. Túlságosan is megbízott mindenkiben,

folyton meg akart felelni, ahogy Mrs. Romney mondta. És emiatt sokkal szorosabban fogta, mint a többi gyerekét. És találd ki, mit talált két napja a fia szobájában! – Fogalmam sincs, de úgyis mindjárt megmondod, nem? Chase türelmetlennek tűnt, amiből Daniel arra következtetett, hogy a századossal folytatott beszélgetés még rosszabbul mehetett, mint az ő látogatása Marianne Woolfnál. – Egy eldobható mobiltelefont. Később nem volt már a szobában, s a rendőrség Seannál sem találta, de Mrs. Romney még akkor leírta a híváslistáról a számokat. A bejöv ő üzenetek telefonszáma megegyezik azzal, amiről Jim Woolfot vasárnap hívták. – Igen – sziszegte Chase. – És egyezik valamelyik számmal, amit a pizzériás ürgének, annak a Lester Jacksonnak a telefonján találtatok? – Sajnos nem, de végre van egy biztos kapcsolódási pont. – Bárcsak ezt azelőtt mondtad volna nekem, hogy bementem a megbeszélésre – mérgelődött Chase. – Sajnálom – mondta Daniel. – Nagyon komoly? – Le akartak venni téged az ügyről, de meggyőztem őket, hogy ne tegyék – jegyezte meg Chase mogorván. Daniel kiengedte a visszatartott levegőt. – Köszönöm. Hálával tartozom érte. – A mobil csipogni kezdett, és Daniel a hívásjelzőre lesett. – Ed az. – Le kell tennem. – Átkapcsolt a másik hívásra. – Szia, Ed. Megtudtál valamit? – Nem is keveset – mondta Ed meglehetősen elégedetten. – Gyere el Bailey házához, és te is megtudod. – Épp most jövök Woolféktól, nem vagyok messze. Húsz perc múlva ott leszek. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 16.50 – Alex, ébresztő! Alex felriadt a száját érő forró csókra. – Umm... – Viszonozta a csókot, majd hátradőlt a pihenőszobai kanapén, ahol elbóbiskolt. – Visszajöttél... – Nagyokat pislogott. – Mennyi az idő? – Mindjárt öt. Nemsokára kezdődik a megbeszélésünk, de előbb látni akartalak. – Fél térdre ereszkedett az alacsony kanapé előtt, és elismerően mérte végig Alexet. – Visszakaptad a ruháidat? – Nem. Shannon, az az ügynök, aki az este ott volt, azt mondta, hogy mind széthasogatták. – Vállat vont. – Ezért elmentem vásárolni. Daniel összevonta a szemöldökét. – Mintha azt... Alex megpaskolta a férfi arcát. – Nyugi. Chase megkérte az egyik ügynököt, hogy legyen a „kísérőm". – Kit? – Pete Haywoodot. Daniel megkönnyebbülten mosolyodott el. – Pete–tel senki nem kezd ki. – Szerintem sem... – A férfi vállasabb volt, mint Daniel, akkora, mint egy szekrény. – Senki nem próbálkozott semmivel? – Még csak sanda pillantásokat sem kaptam. – Megpróbált felülni, s a férfi könnyed mozdulattal húzta fel. – A barátnőm, Letta felhívott. – Alex még a délután folyamán felhívta Danielt, hogy elmondja neki, amit Sissytől megtudott. – Azt mondja, nem jött levél Bailey–től. – Már rég meg kellett volna érkeznie. – Szemöldöke szinte összeért. – Mikor költöztél oda?

– Kicsit több mint egy éve. Miért? – A posta csak egy évig továbbítja a leveleket. Bailey tudta, hogy elköltöztél? – Nem. – Alex a szemét forgatta. – Akkor biztosan Richárdhoz ment. Felhívom. – Hol van Hope és Meredith? – Visszamentek a védett házba. Hope egészen kimerült, mire végeztek Maryvel, ezért Meredith visszavitte. Hope kiválasztott két képet, utána Mary mutatott neki egy halom mindenféle sapkát, és megkérte, hogy válassza ki azt, amit Bailey támadójára rajzolt. Hope pedig kiválasztott egy fejfedőt, amely pontosan olyan, mint amilyet a duttoni seriff hivatalban hordanak. Daniel komoran bólintott. – Tudom. Hozzád jövet beugrottam az irodánkba. –Fölemelkedett, és kinyújtotta a kezét. – Gyere! Beszélnünk kell veled! – Álló helyzetbe húzta a lányt, karját a dereka köré fonta, és elkísérte a konferenciaterembe, ahol a nagy asztalnál már várta őket Luke, Chase, Mary és egy nő, akivel Alex eddig még nem találkozott. –Azt hiszem, mindenkit ismersz, kivéve Talia Scottot. Talia csöppnyi, kedves mosolyú nő volt. – Örülök, hogy megismerhetlek, Alex. – Talia beszélgetett el azokkal a nőkkel, akiket a képekről azonosítottunk. És Alex jól látta, hogy a nap bizony megviselte a nőt. Habár Talia kedvesen mosolygott, a tekintete elgyötört volt. – Én is örülök, hogy megismerhetlek. – Az asztalra tévedt a pillantása, és meglátta a két képet, amelyet Hope kiválasztott. Garth Davis, a polgármester, és Randy Mansfield, a seriff helyettes. – Mit szóltak, hogy letartóztattátok őket? Chase a fejét rázta. – Nem tartóztattuk le őket. Alexnek leesett az álla az elképedéstől, majd kezdett feldühödni. – És miért nem? Daniel végigsimított a lány hátán. – Erről akartunk veled beszélni. Nem tudjuk, melyikük vitte el Bailey–t. Lehet, hogy mindketten. – Akkor tartóztassátok le mindkettőt, és majd később kiderítitek – mondta fogát csikorgatva. – Jelen pillanatban – mondta Chase türelmesen – csak egy négyéves gyerek szava áll két városszerte tisztek személy szavával szemben. Bizonyítékra van szültségünk, mielőtt behoznánk őket. Úgy magyarázott, mintha Alex is négyéves lenne. – Ez őrület. Két ember foglyul ejthet egy nőt, szétverheti a fejét, és ti semmit nem tesztek? – Danielre pillantott. – Te is ott voltál a pizzériában. Garth Davis odalépett az asztalunkhoz, és egy perccel később Hope már össze is kente az egész arcát a pizza szósszal, mintha csupa vér lenne. – Az emlék azonnal felszínre tört benne, amikor meglátta a képet. – Garth Davis rabolta el Bailey–t. Miért járkál szabadon? Miért nem hoztátok be legalább kihallgatni? – Alex... – kezdte volna Daniel, de végül csak megrázta a fejét. – És Mansfield? Ő meg rendőr. Jelvénye van, és fegyvere. Nem hagyhatjátok csak úgy szabadon garázdálkodni, míg felgöngyölítitek az ügyet. Minden gyanús, amit tett. Úgy értem, lelőtte a pasit, aki megpróbált megölni engem, miután a pasi megölte Sheila Cunninghamet. Ez nem elég bizonyíték? Mit kell ebben az istenverte államban elkövetni ahhoz, hogy valakit letartóztassanak? – Alex! – Daniel most már szigorúan szólt rá, majd felsóhajtott. – Mutasd csak meg neki. Ed! Ed egy könyvekkel teli dobozt tolt előre, benne egy ezüstfuvolával. Alexnek tátva maradt a szája. – Megtaláltátok a fuvolát, amilyen Bailey játszott.

Ed bólintott. – Kiküldtünk egy csapatot fémkeresőkkel, és ezt találták egy kidőlt fa mögött. Jó két centi vastagságú földdel és egy halom levéllel volt betakarva. – Ahol Bailey elrejtette Hope–ot. – Dühösen mérte végig az asztal körül ülőket, zihálva vette a levegőt. – Míg azok eszméletlenre verték, míg a vére át nem itatta a földet – Alex – sziszegte Daniel. – Ha nem tudod higgadtan kezelni, akkor ki kell hogy kísérjelek. Alex elhallgatott, még mindig dühös volt, de most már zavarba is jött. Chase úgy beszél vele, mint egy kisgyerekkel. Daniel is úgy bánik vele. De lehet, hogy jogos. Még soha ennyire nem állt közel a hisztériához. Erőt vett magán, és bólintott. – Ne haragudjatok – mondta hűvösen. – Higgadtan fogom kezelni. Daniel ismét felsóhajtott. – Alex, kérlek... Nem a fuvolát akartuk megmutatni. Ed kinyújtott egy pár kesztyűt, amelyet Alex engedelmesen fel is húzott. Majd a szeme elkerekedett, amikor Ed egy hosszanti irányban legyezőszerűen összehajtogatott papírt tett a kezébe. – Ed a fuvolában találta – mondta Daniel. – Wade levele Bailey–nek. – Kihúzott egy széket Alexnek, a lány lerogyott, tekintetét a lapra szegezte, és elkezdte hangosan olvasni. – Kedves Bailey, hosszú évek próbálkozása után végre sikerült. Eltaláltak, és meg fogok halni. De ne aggódj. Itt van egy lelkész, meggyóntam neki. De nem hiszem, hogy Isten megfogja bocsátani. Én sem bocsátottam meg magamnak. Évekkel ezelőtt megkérdezted, én öltem–e meg Aliciát. A válaszom az volt, hogy nem, és ma is az. De elkövettem mást, ahogy apa is. Szerintem pár dologra rájöttél. A többire sosem fogsz, és ez így lesz jó. Volt olyan is, amit másokkal együtt követtem el. Ők nem akarnák, hogy bárki is megtudja. Először heten voltunk, aztán hatan, aztán öten. Amikor meghalok, még mindig négy férfi, fogja őrizni a titkunkat. Félelemben és bizalmatlanságban élnek, állandóan egymást lesik, ki lesz az első, aki elbukik. Az első, aki beszól. A levélhez mellékelek egy kulcsot. Ne tartsd magadnál! Tedd valami biztonságos helyre! Ha bármikor valaki megfenyegetne, mondd azt neki, hogy a kulcsot átadod a hatóságoknak. De ne a rendőrségnek. Legalábbis ne a duttoni rendőrségnek. A kulcs egy titkot tár fel, és a négy között van olyan, aki fizetne, és van, aki gyilkolna, hogy sose derüljön ki. Kettőt már meggyilkoltak, hogy tartsák a titkot. Nem árulom el ennek a négy embernek a nevét, mert akkor úgy éreznéd, muszáj feljelentened őket. De ha elindulsz ezen az úton, akkor ugyanúgy meghalsz, mint én. Egyedül az óvja meg az életed, ha tudják, hogy nálad van a kulcs. Tudom, hogy nem költöztél el a házból, mert várod, hogy apa visszamenjen. Eddig is mondtam, hogy nem fog. Képtelen a jóságra, hiába szeretnéd annyira. Ha találkozol vele, akkor add oda neki a másik levelet. Ha nem, akkor égesd el. És ne törődj apával többet. Hadd igya és drogozza magát halálra, de ne hagyd, hogy lehúzzon magával. Hagyd ott a házat! Hagyd ott Duttont! És az isten szerelmére, senkiben ne bízz! Legkevésbé bennem. Sosem érdemeltem meg, pedig isten a megmondhatója, úgy halok meg, hogy megpróbáltam. Fogd Hope–ot, és hagyd ott Duttont, hátra se nézz! Ígérd meg nekem. Ígérd meg, hogy rendes életet fogsz élni. Keresd meg Alexet! A családból már csak ő maradt neked. Soha nem mondtam még, de szeretlek. Alex mély levegőt vett. – Wade Crighton hadnagy, az Amerikai Egyesült Államok Hadserege. – Fölnézett. – Egy kulcsot

küldött neki. Szerintetek azt küldte el nekem Bailey? Daniel leült mellé. – Igen. Négy áldozatból három lábujjára egy kulcs volt kötözve. Most már tudjuk, miért. – Arra gondolsz, hogy a lábujjukra kötözött kulcs ugyanaz, mint Wade kulcsa? – Nem. A héten talált kulcsok vadonatújak. Valami jel, üzenet. Mint a lábujjukra tekert hajszál. – Alicia haja. – Alex csak bámulta a lapot, próbák gondolkodni. – Wade azt írja, heten voltak. Ketten meghaltak. Mindkettőt meggyilkolták, hogy védjék a titkot. De Simon Philadelphiában halt meg. – Wade, amikor ezt a levelet írta, még nem tudhatta – jegyezte meg Daniel. – Pár héttel Simon el őtt halt meg. Azt hitte, hogy Simon már halott, hiszen évekkel korábban eltemették. – Ezek szerint mind azt hitték, hogy Simon első „halála" valamelyikük műve – suttogta Alex. – Félelemben és bizalmatlanságban élnek. Ezek szerint az egyik halott férfi Simon lesz. Ki lehet a másik? – Még nem tudjuk – mondta Chase –, de a többi négyből háromra volna tippünk. – Garth Davis és Randy Mansfield – nézett fel Alex. –És gondolom, Rhett Porter lenne a harmadik. – Ez azt jelenti, hogy még két személyt azonosítanunk kell – folytatta Daniel. – Az egyik még él, a másik már meghalt. – Mi lesz a következő lépésetek? – A két ismert név segítségével felkutatjuk a harmadikat – mondta Chase. – De egyel őre még mindig nem tudjuk, ki van e mögött az egész mögött. – Bosszú... – tette hozzá Daniel. – Ennyit már kisila–bizáltunk. Valaki Alicia halálát felhasználva irányítja a figyelmünket ezekre a férfiakra. Óvatosnak kell lennünk, Alex. Nem hagyhatjuk, hogy megtudják, mit tudunk, mindaddig, amíg nem tudjuk, mit jelent mindez, vagy legalábbis amíg nem tudunk ennél többet. Ha Garth Davisnek vagy Randy Mansfieldnek bármi köze van Bailey eltűnéséhez, akkor kiderítjük, és számot kell adniuk róla. Ezt megígérem. De Alex, hat nő és négy férfi fekszik már a halottasházban. Ezen a ponton mindennél fontosabb, hogy ennek véget vessünk. Alex szégyenkezve sütötte le a szemét. Ő Bailey miatt aggódott. Daniel az összes áldozat miatt. Hat nő. Négy férfi. Rhett Porter, Lester Jackson, Cowell seriff–helyettes, Sean Romney. Ez négy. De hat nő... Janet, Claudia, Gemma, Lisa, Sheila. Ez csak öt... Lassan fölnézett. – Hat nő, Daniel? A férfi elcsigázottan hunyta le a szemét. – Sajnálom, Alex. El akartam mondani... de nem így. Anne n ővér délután meghalt. Igaz, Crightont tartjuk érte felelősnek, de őt is az áldozatok közé számoljuk. Ő lett a tizedik. Alex kifújta a levegőt. Összeszorította az ajkát. Érezte a felé áradó együttérzést. – Nem, én sajnálom. Igazatok volt. Nem segítek. Mondjátok meg, mit tegyek! Daniel szemében elismerés és helyeslés csillant. És tisztelet. – Egyelőre csak próbálj türelmes lenni. Nemsokára megkapjuk az engedélyt Davis és Mansfield telefonjának és a pénzügyeinek áttekintésére, hátha így megtaláljuk a közöttük lévő kapcsot vagy azt, mi közült van ahhoz a kettőhöz, akit Wade említett, vagy ahhoz, aki megölte a négy nőt. És reménykedünk, hogy az emberünk valamit elvét végre. Alex bólintott, tekintete visszavándorolt Wade levelére. – Wade azt mondja, nem ő ölte meg Aliciát. Ezen a ponton mi értelme lenne hazudnia? És ha nem ő volt, és Fulmore sem, akkor ki? – Jó kérdés – szólt közbe Talia. – A tizenkét n ő közül, akik a nemi erőszak áldozatául estek, és még élnek, héttel már beszéltem, mind ugyanazt mondják. Ha Simon és a barátai erőszakolták meg Aliciát, és őt is életben hagyták, mint a többieket, de már halott volt, amikor Fulmore megtalálta az árokban, akkor mi történt közben?

Alex érezte, hogy Daniel mellette megmerevedik, amikor Talia megemlítette a tizenkét áldozatot, pedig a férfi arca meg sem rezzent. Alex inkább félresöpörte a már formálódó kérdést. Majd később visszatér rá. – Bármi történt is, Alex, te láttál valamit – mondta dr. McCrady –, és annak valami köze kell hogy legyen a takaróhoz, amelyben Aliciát megtalálták. Ha beleegyezel, akkor szeretnénk megtudni, mit láttál. – Persze – mondta Alex. – Most, még mielőtt elmegy a bátorságom. Mary elkezdett összepakolni. – Akkor összekészülök. Jöttök, ha vége a megbeszélésnek? Daniel bólintott. – Megyünk. Chase, értesítettük az összes nőt, aki veszélyben van? – Volt, akit nem értünk el. Az egyik házaspár nincs a megyében. Egy másik pedig nem veszi fel a telefont. De akikkel sikerült beszélnünk, jobban teszik, ha otthon maradnak, és magukra zárják az ajtót. – És újratöltik a fegyverültet – suttogta Alex. Daniel megbökte a térdét. – Pszt. – Akkor én megyek is – búcsúzott Talia. – Holnap korán reggel kocsiba vágom magam, megyek Floridába, hogy beszéljek azzal a két áldozattal, aki elköltözött. – Köszi – mondta Chase. – Hívj fel, ha megtudsz valami újat. – Amikor Talia elment, a férfi Danielhez fordult. – Megvan Lisa Woolf mobilos híváslistája. Senki olyantól nem kapott hívást, akivel az utóbbi hónapokban nem beszélt telefonon. – És a szobatársai? – Azt mondják, előző este bulizni készült, hogy levezesse kicsit a feszültséget. Haza már nem ment. A kocsiját viszont a bártól ötsaroknyira megtalálták. Erre mindenki felkapta a fejét. – Mi az? – kérdezte Alex. – Eddig egyetlen kocsit sem találtunk meg – mondta Daniel. – Milyen kocsi volt? – kérdezte Chase. – Végzős volt, lapos pénztárcával – vont vállat Chase. – Egy régi Nissan Sentrát vezetett. Bevontatjuk, hogy szétkaphassuk. Talán szerencsénk lesz, és az emberünk hagyott maga után valamit. Daniel eltöprengett. – Janetnek BMW Z–je volt, Claudia egy felső kategóriás Mercedest vezetett. Gemma pedig egy Corvette–et. Egyiket sem találtuk meg, de a rohadéknak nem kell a Nissan. – Az emberünk a drága kocsikra bukik – jegyezte meg Luke. – Átfésültük Alex lakását – vette át a szót Ed. – Nagyon sok ujjlenyomatot találtunk. Végül is bérlemény. A fürd őszobaablakon és a párkányon semmi. A kutya–kajás tálban viszont magas koncentrációban nyugtatót találtunk. Ha a kutyádnak normális emésztőrendszere lenne, Daniel, már odafent bóklászna az égi vadászmezőkön. – Bailey–től hazafelé jövet beugrottam az állatorvoshoz – mondta Daniel. – Riley rendbe jön, s végre tudjuk, hogy valószínűleg azt a kulcsot keresik, amelyet Bailey elküldött Alexnek. – A lányra nézett. – Ne felejtsd el felhívni a volt férjedet! – Nem felejtem el. – Akkor viszlát holnap – mondta Daniel, és már indult volna. – Várj! – szólalt meg Alex. – És mi van Mansfielddel? Úgy értem, az igaz, hogy óvatosnak kell lennetek, hogy rá ne jöjjön, mire készültök, de csak nem hagyhatjátok szabadon garázdálkodni? – Szoros megfigyelés alatt tartjuk, Alex – nyugtatta Chase. – Abban a pillanatban, hogy Hope

kiválasztotta a képét a többtucatnyi fotó közül, nekiálltunk megszervezni. Próbálj meg nem idegeskedni. Alex türelmetlenül fújt egyet. – Rendben. Megpróbálok. – Akkor viszlát holnap – ismételte Daniel, és megint indult volna. – Várj! – mondta Luke, aki a beszélgetés nagyobb részében a laptopján gépelt. – Kiszűrtem a végzősök listájából a kisebbségeket és azokat, akik már nem élnek. –Jó – mondta Daniel, és mély levegőt vett. – De ott van a másik, akit azért öltek meg, hogy ne szivárogjon ki a titok. Luke bólintott. – Szóval a szűkítés után a Simonnal egy időben, illetve előtte–utána egy évvel végzett duttoni férfiak közül öten haltak meg, természetesen Simonon, Wade–en és Rhetten kívül. – Nézz utánuk – utasította Chase – és a családjuknak is. Daniel végignézett az asztal körül ülőkön. – Még valami? – Amikor senki nem szólt semmit, folytatta: – Biztos? Akkor ennyi. Holnap reggel nyolckor ugyanitt. Mindannyian felálltak, ám ekkor Leigh dugta be a fejét az ajtón. – Daniel, látogatód van. Kate Davis. Garth Davis húga. Azt mondja, sürgős. Mindenki visszaült a helyére. – Kísérd be! – mondta Daniel, majd Alexre nézett. –Kimennél, és megvárnál Leigh–vel a külső irodában? – Persze. – Leigh után ment az előtérbe, ahol egy divatosan öltözött fiatal nő várakozott. Alex a szemébe nézett, a nő pedig rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. Leigh bevezette Kate Gartht a terembe, Alex pedig helyet foglalt az egyik széken, és várt.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 17.45 Luke villámgyors Google–keresésének köszönhetően megtudták, hogy Kate Davis ügyintéző nagybátyja, Rob bankjában. Alig egy éve fejezte be a főiskolát, de tekintete már most öreg. Daniel felállt, amikor Leigh bevezette a lányt. – Miss Davis, üljön le, kérem. Kate engedelmeskedett. – A nagybátyám unokáját az éjjel meggyilkolták. – Igen, az atlantai gyilkosságiak már nyomoznak az ügyben – mondta Daniel kimérten. – Olyan édes fiú volt, bár kicsit lassú. De egyáltalán nem olyan lángész, aki ilyesmit ki tudna tervelni. – Nem mondtuk, hogy rá gondoltunk – mondta Daniel. – Mit tehetünk önért? Kate mély levegőt vett. – Egy órája felhívott a sógornőm. Valahol nyugat felé jár már a két unokaöcsémmel. Daniel szemöldöke megemelkedett. – Úgy veszem ki, nem vakációzni mentek. – Nem. Elmenekült, mert fél. Azért hívott, mert azt szeretné, ha vége lenne ennek az egésznek, és egyszer majd szeretne hazajönni. Garth és Rob bácsi ma reggel összekaptak. Garth valami olyat tett, ami miatt célpont lett. Az előző két éjjel végig ott ült a házamtól nem messze, és engem figyelt, Mind a kétszer észrevettem. Először azt gondoltam, milyen kedves tőle. Tudják, a bátyám aggódik értem. – De? – kérdezte Daniel. A lány alig észrevehetően megemelte a fejét. – A sógornőm azt mondta, Gartht megfenyegették, hogy megölnek engem, és pénzt kértek tőle. Garth azonnal átutalt a gyerekeik oktatására félretett pénzből százezer dollárt. A sógornőm a rendőrséghez akart fordulni, de Garth nem engedte. Azt mondta, Rhett Portért azért végezték ki, mert túl sokat járt a szája. Ez nem lepi meg magukat... – Folytassa! – Daniel csak ennyit tudott mondani. – Aztán Garth azt mondta, Jared O'Briant is kiiktatták. – Összeszűkült a szeme. – Ez viszont meglepi magukat... Daniel Luke–ra pillantott. Luke már gépelt is, majd megrázta a fejét. – Nem halt meg. – Nem nyilvánították halottnak – helyesbített Kate. Több mint öt éve tűnt el. Akkor még gimnáziumba jártam. Biztos vagyok benne, hogy elő tudják ásni a régi rendőri jelentéseket. Hacsak nem Loomis hivatala vezette a nyomozást. Daniel legszívesebben felsóhajtott volna. Ehelyett igyekezett higgadtan beszélni. – Magyarázza ezt meg, kérem! – Garth megkérdezte a nagybátyámat, hogy a rendőrséghez fog-e fordulni. Rob azt mondta, ebben a városban nem. Aztán Garth megfenyegette Robot, hogy följelenti sikkasztásért, ha egy szót is mer szólni. A sógornőm azt mondta, évekig elviselte, hogy Garth megcsalja, de azt nem fogja hagyni, hogy a nagybátyám veszélybe sodorja a fiúkat. – Tudja, hova ment a sógornője? – Nem, és nem is kérdeztem meg. Gondolom, lenyomoztathatják, és megnézhetik a híváslistámat, ha nagyon akarják. A saját mobiljáról hívott. Megkért, hogy jöjjek be magukkal beszélni, már amennyiben nem félek. Ha igen, akkor majd ő maga jön be, ezt mondta. De hozzátette, hogy szeretné, ha tudnám, Garth félti az életemet.

– És maga nem fél? – kérdezte Daniel kedvesen. – Rettegek. Félek, hogy úgy járok, mint Gemma, Claudia vagy Janet. Vagy Lisa. – Arcára mély szomorúság költözött. – És féltem a családomat is. Garthnak és Robnak elég muníciója van ahhoz, hogy biztosítsák maguknak a másik hallgatását. Ez rettent meg a legjobban... – Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy bejött ide – jegyezte meg Daniel. – Miért? A lány ajka remegni kezdett, de erőt vett magán. – Mert Lisával barátnők voltunk. Ebédszünetben kölcsönkéregettem Gemma körömlakkjait. Claudia segített kiválasztani az érettségi bankettre a ruhámat. A gyerekkorom részei vol tak, és most mind eltűntek, és velük együtt az életem egy része. Bárki tette ezt, azt akarom, hogy megfizessen érte. – Felállt. – Csak ennyit akartam mondani. Alex az előtér túlsó végében állt, Leigh külső irodájától kissé odébb, az ablak mellett, ahol viszonylag tisztességes volt a térerő. Ahol magában lehetett. Lábujjával dobolt a kövön, s hirtelen ráeszmélt, mennyire ideges, ahogy a telefon csörgését hallgatja. – Halló! – köszöntötte egy női hang, s Alex legszívesebben felsóhajtott volna. Abban reménykedett, hogy Richárd fogja fölvenni. Ehelyett most Amberrel, Richárd feleségével beszél. – Szia, Alex vagyok. Tudnád adni Richárdot? – Nem – vágta rá a másik. – Nincs itt. Dolgozik. – Az előbb hívtam a kórházat. Azt mondták, otthon van. Kérlek. Nagyon fontos. Amber elbizonytalanodott. . – Rendben. Szólok neki. Egy perc múlva Alex már hallotta is Richard csöndes és kellemetlenül hivatalos hangját. , – Alex. Megleptél. Mit tehetek érted? – Duttonban vagyok. – Hallottam. És... láttam a híreket is. Minden rendben? – Igen. Bailey küldött nekem egy levelet. Szerintem hozzátok ment. Megnéznéd? – Tartsad. – Alex hallotta, hogy Richard pakolászik. – Itt is van. Egy kulcs. Érzem a borítékon keresztül. Alex mély levegőt vett. – Figyelj, tudom, hogy totál őrültségnek hangzik, de szeretném, ha csak a sarkánál fognád meg, és papírvágó késsel nyitnád ki. Lehet, hogy kell majd bizonyítéknak. – Rendben. – Hallotta, ahogy a férfi matat a fiókban. – És belenézzek? – Igen, de csak óvatosan. Ha levél is van benne, akkor olvasd fel nekem, légyszi. – Van benne levél. Kész vagy? Nem. – Igen, olvasd, kérlek! – Kedves Alex! Tudom, hogy ennyi év után ez a levél sokkhatásként fog érni. Nincs sok időm. Kérlek, fogd ezt a kulcsot, és tedd valami biztonságos helyre. Ha bármi történik velem, szeretném, ha gondját viselnéd Hope–nak. Ő az én csodaszép kislányom, akivel még egy esélyt kaptam az élettől. Már öt éve tiszta vagyok, és józan, és ezt neki köszönhetem. És neked. Te voltál az egyetlen, aki hitt bennem, amikor mélyponton voltam. Te voltál az egyetlen, akit érdekeltem annyira, hogy megpróbált segítséget szerezni. De szeretném, ha tudnád, hogy kaptam segítséget, és Hope egészséges, normális kisgyerek. Az utóbbi évben ezerszer szerettelek volna felhívni, de tudom, hogy legutolsó alkalommal felégettem magam mögött a hidakat, és nem nézhettem többet a szemedbe. Remélem, hogy megbocsátasz, de ha nem, akkor is vedd szárnyaid alá Hope–ot. Csak te maradtál nekem a családból, és az egyetlen, akire rábízhatom a kislányomat.

Rejtsd el a kulcsot! Senki ne tudja meg, hogy nálad van. Ha szültségem lesz rá, felhívlak. – Richárd megköszörülte a torkát. – Alá is van írva. Szeretlek, Bailey, és ide van rajzolva egy birka. Alex nagyot nyelt. – Egy bari – suttogta. – Tessék? – Semmi. Meg kell kérdeznem a rendőröket, mit akarnak, mi legyen a kulccsal. Ha elkérik, akkor el tudod küldeni futárral még ma este? – Persze, Alex. Veszélyben vagy? – Pár napja csak kis híja volt, de, hümm... jó kezekben vagyok itt lenn. – A hangja megváltozott, lágyabb lett, ahogy az utolsó szavakat kimondta. – És mi a neve? Alex elmosolyodott. – Daniel. – Akkor jó. Túl sokáig voltál már egyedül – tette hozzá komoran. – Már akkor is, amikor velem voltál. Alex szemébe váratlanul könnyek szöktek, a torka kaparni kezdett. – Mondd meg Ambernek, hogy ha megint telefonálok, az csak a levél miatt lesz, jó? – Alex, te sírsz? Nagyot nyelt. – Úgy tűnik, mostanában elég gyakran megesik. – Sosem sírtál. Egyetlenegyszer sem. Mindig azt kívántam, bárcsak sírnál. – Azt akartad, hogy sírjak? – Azt akartam, hogy el tudd magad végre engedni. – Olyan halkan mondta, hogy Alex szinte nem is hallotta. – Úgy éreztem, ha sírnál, akkor talán képes lennél... Alex szíve összeszorult, szinte megsajdult. – Képes lennélek szeretni? – Ja. – A rövidke szó szomorúan csengett. – Azt hiszem. Sok sikert, Alex. Legyen boldog az életed. – A tiéd is. – Megköszörülte a torkát, és megtörölte a szemét. – Majd hívlak a levél miatt. ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 18.00 Amikor Leigh kikísérte Kate Davist az épületből, Daniel visszafordult a többiek felé. – Hat megvan, maradt egy? Luke felpillantott a laptopból. – Jared O'Brian pont annyi idős. Ugyanabban az évben végzett, mint Simon, csak a magániskolában. – Eddig Garth és Jared járt a magániskolába – jegyezte meg Luke. – Wade, Rhett és Randy pedig a városiba, Simon mindkettőbe. – Ha O'Brian részeges volt, akkor könnyen teherré válhatott – gondolkodott el Chase. – Nézzünk utána, amilyen diszkréten csak lehet. Addig viszont nem keresünk meg senkit a családjából. Nem akarok tippeket adni. Még mindig meg kell találnunk a másik férfit, úgyhogy keressétek a kapcsolatokat. Hátha valaki más is átutalt mostanában százezer dollárt a gyerekei pénzéből. – Azt mondta, csalta a feleségét... – szólalt meg Ed váratlanul. – Mármint Kate Davis említette a sógornője megjegyezését arról, hogy azt el tudta viselni, hogy Garth csalja, de azt már nem, hogy veszélybe sodorja a gyerekeit. Bailey barátnője mintha azt mondta volna, hogy Bailey egy nős férfival készült találkozni. – Az is lehet, hogy Bailey aznap este Garthra várt –helyeselt Luke. – Mansfieldről inkább el tudnám hinni, hogy agyba–főbe veri, mint Garth Davisről. – Ha Garth Davis és Bailey találkozgattak, azt gondolom, valahol a házban ott lesz Garth ujjlenyomata

is – mondta Chase. – Ha azért ment be, hogy megtámadja, akkor ennek kisebb az esélye. Jó lenne tudni, ki a támadó, és ki a mezei házasságtörő. – Vettünk ujjlenyomatokat a fürd őszobában és a konyhában is – jegyezte meg Ed. – De egyiket sem dobta ki a rendszer. – Minthogy sem Garth, sem Randy nem priuszos, szóval nem hinném, hogy az ujjlenyomatuk benne lenne az adatbázisban – érvelt Chase. – Viszont mindkettő a városnak dolgozik, szóval az ujjlenyomatuk ott lesz valamilyen dokumentumon. – Majd utánanézek, vagy csak kérdezzük meg Hope–ot, nem, Daniel? Hu–húú, Daniel. – Ed csettintett egyet. Daniel még mindig Kate Davis utolsó mondatain töprengett. – Bárki ölte is meg ezt a négy nőt, egy bizonyos időpontot választott ki. Kate azt mondta, eltűnt a gyerekkora. – És? – kérdezte Ed. – Nem tudom. Csak valahogy nem hagy nyugodni. Bárcsak lenne valaki, akiben megbízhatom, és megkérdezhetem, hogyan mentek a dolgok akkoriban. – Elhallgatott. – Talán van is. Az els ő nap, amikor visszajöttem, találkoztam a régi irodalomtanárommal. Valami olyasmit mondott, csak az ostobák hiszik, hogy egy kisvárosban biztonságban vannak a titkaik. Azt is mondta, én ne legyek ostoba. Annyira lefoglaltak a megtalált holttestek, Woolf meg az újságja, hogy nem figyeltem. Szerintem holnap meg is látogatom. – Csak diszkréten – figyelmeztette Chase. – Elnézést. – Egy emberként fordultak az ajtó felé, ahol Alex állt. – Láttam, hogy Leigh kikíséri Kate Davist, úgyhogy azt gondoltam, visszajöhetek. Daniel látta rajta, hogy sírt. Gondolkodás nélkül felpattant, és átölelte Alex vállát. – Mi történt? – Semmi. Az előbb beszéltem a volt férjemmel. Nála van Bailey kulcsa. Mit szeretnétek, mi legyen vele? Azt mondja, ha akarjátok, elküldi futárral. – Az jó lenne – mondta Chase az asztal mellől. –Leigh majd megadja a címet. Alex biccentett, és kibújt Daniel karjából. – Visszahívom, és megmondom neki. Daniel figyelte a távolodó Alexet, nyugtalan és boldogtalan lett. Figyelj, Vartanian! Visszaült, és gondolkodóba esett. – Wade–nek volt kulcsa – szólalt meg. – De mihez? – kérdezte Chase. – Gondolom a rejtekhelyhez, ahova a képeket dugták – mondta Daniel. – De Simonnál voltak a képek, otthon, apáméknál, így találta meg az apám. Mi van, ha Simonnak is volt kulcsa? – Amikor Simon meghalt, a holmija között találtak kulcsokat is? – kérdezte Luke. – Először nem, de az is lehet, hogy apánk már korábban megtalálta. Ha Simon magával vitte, akkor lehet, hogy ott van a cuccai között, amelyeket a philadelphiai házában találtak. Felhívom Vito Ciccotellit, és megkérdezem. DUTTON, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, ESTE 19.00 – Alex, mondd el, kérlek! A nő összerezzent, fölnézett Danielre, aki csak bámulta a végtelennek tűnő autópályát. A férfi a kormányt szorongatta, Alex már napok óta nem látta ilyen feszültnek. – Tessék? – Már majdnem Duttonban vagyunk. Egy szót sem szóltál azóta, hogy beszéltél a volt férjeddel, és

sírtál. Biztos, hogy nem csak annyit mondott, igen, Alex, nálam van a kulcs. Daniel hangja türelmetlen volt, Alex megdöbbent. – Mégis mit gondolsz, mit mondott? – Nem tudom. – Minden szótagot külön megnyomott. – Pont ezért kérdezem. Alex csak nézte a férfi arcélét, amelyet alig–alig világított meg az elhaladó gépkocsik fényszórója. Daniel állán remegett egy izom. – Visszamész? – kérdezte, mielőtt Alex válaszolhatott volna. – Vissza, hová? Ohióba? – Hirtelen megértette, Daniel mire céloz. – Vagy Richárdhoz? A férfi álla még jobban megfeszült. – Igen. Mindkettő. – Nem, nem megyek vissza Richárdhoz. Megnősült. – Ez azelőtt sem gátolta abban, hogy félrelépjen. – Nem. – Alex kezdett mérges lenni. – De én ilyet nem tennék, még akkor sem, ha ő igen. Mégis milyen embernek gondolsz engem? Daniel levegőért kapkodott. – Ne haragudj! Nem gondolkodtam józanul. – Tényleg nem. És nem is tudom eldönteni, most kiakadjak rajta, vagy vegyem bóknak. Daniel ujja hegyével megérintette Alex karját. – Inkább vedd bóknak. Az jobban esne, mint ha kiakadnál. Alex felsóhajtott. – Rendben, de csak azért, mert a kiakadás sokkal több energiámba kerülne, mint ha bóknak veszem. Beszéltem neki rólad. Aggódott amiatt, ami idelent folyik. Mondtam neki, hogy jó kezekben vagyok. Remélte, ezzel mosolyt csal Daniel arcára, de nem sikerült. – Egy szóval sem említetted, hogy visszamész Ohió–ba, vagy sem. Alex is ezen töprengett, amióta elindultak. – Erre most mit mondjak? – Azt, hogy itt maradsz. Alex mély levegőt vett, és bent tartotta. – A szívem azt súgja, mondjak igent, mert te itt vagy. De közben legszívesebben elrohannék a másik irányba, és ennek az érzésnek semmi köze sincs hozzád. A legszörnyűbb emlékeim innen valók, Daniel. Ez ijesztő. A férfi egy pillanatig nem válaszolt. – De fontolóra vennéd, hogy maradj? – És te fontolóra vennéd, hogy elmenj? – Ohióba?– Úgy kérdezte, mintha Alex valami mongol sivatagot ajánlott volna. A lány felkacagott. – Nem olyan rossz hely az. Még tejbegrízt is ehetsz. Daniel félig–meddig elmosolyodott. – És húskenyeret? Alex elfintorodott. – Ha nagyon ragaszkodsz hozzá. Tudok olyan helyet, ahol lehet kapni. De nagyon undorító. Daniel végre elmosolyodott. – Ez igaz. Megfontolom. Alex visszafojtotta a lélegzetét, majd megkérdezte: – A húskenyeret vagy Ohiót? Daniel mosolya elillant, s a férfi elkomorodott.

– Mindkettőt. Egy teljes percig sem Alex, sem Daniel nem szólt egy szót sem. – Ez jólesik, őszintén örülök. De nem akarok semmit megígérni addig, míg nem állok megint szilárdan a lábamon. – Rendben. – Megszorította a lány kezét. – Most már tényleg jobban érzem magam. – Örülök. Végighaladtak Dutton főutcáján, s Alex gyomra görcsölni kezdett. – Mindjárt ott vagyunk. – Tudom. Bármi is az, bármire emlékszel is, majd együtt megbirkózunk vele. DUTTON, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, ESTE 19–30 – Ez a ház ritka jó ajánlat négy-ötvenért– tapogatta meg Delia Anderson a hatalmas frizuráját. – Nem sokáig lesz a piacon ezért az árért. A férfi kinyitotta az egyik gardróbot, mintha érdekelné. – A barátnőm nagyon szeret vásárolni, bárhol vagyunk is. Ennyi hely nem lesz neki elég. – Van két másik ajánlatom is – mondta Delia. –Mindkettőnek tágas öltözőszobája van. A férfi még egyszer körbenézett. – De ebben a házban... van valami – tűnődött. – Kényelmes és meghitt. – Bizony ám – helyeselt Delia egy árnyalatnyival lelkesebben a kelleténél. – Nem sok házat találni, amelynek ekkora telke van. A férfi elmosolyodott. – Szeretünk partit rendezni. Néha vadra sikerednek. – Ó, Mr. Myers – kuncogott kacéran a nő, ami az ő korában már nagyon kellemetlen benyomást keltett. –Annyira alá szokták becsülni a meghittségét, ha új ház vásárlásáról van szó. – Megtorpant a folyosó falán lógó tükör előtt, és ismét megtapogatta sisakszerű haját. – Sőt ez a hely olyan meghitt, hogy akár szabadtéri rock koncertet is tarthat, akkor sem panaszkodna egyetlen szomszédja sem a zaj miatt. A nő mögé lépett, és rámosolygott a tükörképére. – Pontosan ezt szeretném. A nő szeme rémülten elkerekedett, száját felnyitotta, hogy sikoltson, de már túl későn. Akár a gondolat, olyan sebesen emelte a férfi a nyakához a kést. – Ha eddig nem jött volna rá, a nevem nem Myers. –Előrehajolt, és Delia fülébe suttogta a nevét, figyelve, ahogy a nő tágra nyílt szemében megjelenik a rettenet, ahogy lassan átszivárog a felismerés a fejébe a vastag lakkrétegen keresztül. – Hadd ismertessem meg önnel a legújabb koncepciómat, Miss Anderson. Kamatos kamat egy kifizetetlen tartozásra. A földre lökte a nőt, és gyorsan hátrakötözte a kezét – Melegen ajánlom, hogy szeressen sikoltozni. DUTTON, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, ESTE 19.30 – Szóval találtak Simonnál kulcsot? – kérdezte Ed a megfigyelő autó végéből. Daniel a zsebébe csúsztatta a telefonját. – Aha. Vito Ciccotelli azt mondta, hogy Simon holmija között öt kulcsot találtak. Holnap els ő dolga lesz elküldeni. Most már csak rá kell jönnünk, mit nyitnak. – Ed képernyőjén mozgást látott, s azonnal kiegyenesedett. – Úgy nézem, Mary elkészült. – Mary megkért, hogy Alex régi hálószobájában helyezzem el a kamerát – mondta Ed. – Minthogy ott találtuk a gyűrűt, ezt tűnt a legésszerűbbnek. Daniel ökölbe szorított kézzel figyelte, ahogy kitárul az ajtó, és Mary bevezeti Alexet. – Hány óra van? – kérdezte Mary.

– Már későre jár. Sötét van, és villámlik. Villámlik és mennydörög. – Hol vagy? – Az ágyamban. – Alszol? – Nem. Rosszul vagyok. Föl kell kelnem, hogy kimenjek a fürdőszobába. Rosszul vagyok. – Mi történt? Alex az ablaknál állt. – Valaki van odakint. – Ki? – Nem tudom. Talán Alicia. Időnként ki szokott szökni. Buliba. – És Alicia az? Alex közelebb hajolt az ablakhoz. – Nem. Egy férfi. Összerezzent. – Craig. – Miért rezzentél össze, Alex? – A villámlás miatt. Túl fényes. – Elhúzta a száját. – Fáj a gyomrom. – Craig még mindig odakint van? – Igen. De van ott még valaki. Ketten vannak. Egy csomagot cipelnek. – Könnyűt vagy nehezet? – Nehezet, azt hiszem. – Ismét összerezzent, majd hirtelen mély levegőt vett. Majd csak bámult üres tekintettel. – Mi az? Újabb villámlás? Alex biccentett. Habozott. –Elejtette. – Elejtette a csomagot? – Nem is csomag, hanem egy takaró. Kinyílt. – És mit látsz a villámlás fényében, Alex? – A karját. A kezét. Csak úgy leesett a földre. – Idegesen matatott jobb keze gy űrűsujján, mintha gyűrű lett volna rajta. – Látom a kezét. – Kicsit nyugodtabban folytatta. – Ó, hiszen ez csak egy baba. Daniel hátán végigkúszott a hideg borzongás, eszébe jutott Sheila, aki úgy ült összerogyva a Presto pizzéria sarkában, akár egy rongybaba. – Egy baba? – kérdezte Mary. Alex bólintott, tekintete üres, hangja kísértetiesen tárgyilagos. – Igen. Csak egy baba. – És a férfiak mit csinálnak? – Az egyik megfogja a kezét, és visszateszi a takaróba. Most megint fölemeli, és futva megkerülik a házat. – És most mi történik? Alex picit összébb vonta a szemöldökét. – Még mindig fáj a gyomrom. Visszafekszem aludni. – Rendben van. Gyere velem, Alex! – Mary odavezette az összecsukható székhez, és elkezdte kihozni a hipnotikus állapotból. Daniel látta, melyik az a pillanat, amikor Alex ismét tudatában lett a környezetének. Elsápadt, és szorosan keresztbe fonta maga előtt a karját. – Nem baba volt – mondta mereven. – Hanem Alicia. Őt vitték a takaróban. Mary leguggolt elé. – Kik, Alex?

– Craig és Wade. Wade ejtette el. Alicia karja volt. Nem... nem t űnt igazinak. Babának tűnt. – Lehunyta a szemét. – És elmeséltem anyunak. Mary a kamerára pillantott, majd vissza Alexre. – Mikor? – Amikor ott sírt az ágyamban. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy „a kedves bari és a gyűrű". Azt hittem, csak álmodtam az egészet. Hogy talán figyelmeztető álom volt. Elmeséltem neki a babát, amitől kiborult. Azt mondtam neki, mama, hiszen csak egy baba volt. Nem tudtam, hogy a takarót is látta... – Alex lehunyt pillái alól csak úgy csorogtak a könnyek. – Elmeséltem anyunak, ő elmondta Craignek, Craig pedig megölte. – Szent isten – suttogta Daniel. – Egész eddig bűnösnek érezte magát – tette hozzá Ed megrendülten. – Szegény Alex. – Nem a te hibád volt, Alex – mondta Mary. Alex alig észrevehetően ringatta magát. – Elmeséltem anyunak, ő elmondta Craignek, Craig pedig megölte. Miattam halt meg. Alex még be sem fejezte a mondatot, Daniel már kint is volt a furgonból. Berohant a hálószobába, és karjaiba vonta Alexet. A lány engedelmesen, szinte ernyedten hagyta. Akár egy baba. – Sajnálom, édesem. Annyira sajnálom. Alex még mindig ringatta magát, ijedt kis nyöszörgés tört fel a torkából. Daniel fölnézett Maryre. – Ki kell vinnem. Mary szomorúan bólintott. – Vigyázzatok a lépcsőn. Daniel talpra állította Alexet, aki még mindig ernyedten engedett az akaratának. A férfi a vállára tette a kezét, és egész picit megrázta. – Alex. Hagyd abba!– A férfi hangjára Alex abbahagyta a ringatódzást. – Most pedig menjünk! ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, 22.00 – Ma már jobban céloztál – jegyezte meg Daniel, ahogy befordultak a háza elé. – Köszönöm. – Alex még mindig kába volt, szinte dermedt. Csak akkor tért valamennyire magához, amikor Daniel elvitte Leo Papadopoulos lőterére. A papír céltábla cafatokra szakadt, mert akkor és ott az jelentette mindazt, akit Alex az utóbbi pár napban meggyűlölt. Elsősorban Craiget, aztán Wade–et, Davis polgármestert, Mansfield seriff helyettest és azt, aki az egészet felkavarta azzal, hogy kegyetlenül meggyilkolt négy ártatlan nőt. Még anyja és Alicia is testet öltött a bábuban. Ha aznap este Alicia nem szökik ki... És ha az anyja nem vesztii el az önuralmát..... És, és, és... Valóban jobban célzott. Biztos kézzel fogta a fegyvert, s addig l őtt, míg a tárból minden lőszer elfogyott. Aztán újra töltött, és újra meg újra elölről kezdte, egészen addig, míg karja majd le nem szakadt... – Kiveszem a bevásárlószatyrokat a csomagtartóból – szólalt meg Daniel, amikor a csönd már elviselhetetlenné vált közöttük. – Beakaszthatod az új ruháidat a szekrényembe, ha akarod. Nem sok mindent vásárolt, csak pár blúzt és nadrágot. De akkor is... túlságosan bensőséges csak úgy beakasztani mindent a szekrényébe... ez túl sok most, amikor annyira durva legbelül. A férfi azonban várakozás telin figyelte, ezért bólintott. – Rendben. Daniel felnyitotta a csomagtartót, és Alex azt várta, hogy ugyanilyen gyorsan vissza is csukja majd, de nem így történt. A csomagtartó nyitva maradt, és a fél percb ől lassan egy lett. Ezért kiszállt és felsóhajtott. Frank Loomis állt a csomagtartó teteje árnyékában, s hevesen sugdolódzott Daniellel.

– Daniel – szólalt meg Alex, s a férfi kihajolt a kocsi mögül, hogy odanézzen. – Menj fel a házhoz! – utasította. – Kérlek. Túl dermedt, túl elgyötört volt ahhoz, hogy vitatkozzon, ezért engedelmeskedett, és a verandáról figyelte a két vitatkozó férfit. Végül Daniel lecsapta a csomagtartót, de olyan hangosan, hogy felriaszthatta volna az egész környéket. Frank Loomis pedig visszakullogott oda, ahol leparkolt, majd elhajtott. Daniel dühében zihált, megfordult, fellépett a járdára. Arca egészen fekete volt a haragtól Remegő kézzel nyitotta ki az ajtót, és kikapcsolta a riasztót. Alex figyelte, és eszébe jutott, hogyan dőltek neki előző este ugyanennek az ajtónak. Daniel azonban csak visszazárta az ajtót, bekapcsolta a riasztót, majd elindult fölfelé a lépcsőn, hátra sem nézve, hogy Alex követi–e. Testtartásával kimondatlanul is azt parancsolta, hogy Alex menjen utána – hát utána ment. Amikor belépett a férfi hálószobájába, a szatyrai már ott várták az ágyon. Daniel a komód előtt a nyakkendőjét rángatta. – Mi történt? – kérdezte Alex csöndesen. Daniel kikecmergett a felöltőből, lerángatta az ingét, majd a sarokban álló székre hajkotta. Azután így, meztelen felsőtesttel, csípőre tett kézzel fordult Alex felé. – Franket az államügyészség vizsgálat alá vonta. – Jól tették – jegyzete meg Alex, mire Daniel bólintott. – Köszönöm. – Daniel mellkasa kitágult, majd leeresztett. – Dühös rám. Engem hibáztat. – Sajnálom. – Nem érdekel. – De nyilvánvaló volt, hogy érdekli. – Azzal húzott fel, hogy a barátságunkra hivatkozva megpróbált rávenni, hogy befolyásoljam az ügyészséget. Barátság. Ilyen ócska szöveget már évek óta nem hallottam. – Sajnálom – ismételte Alex. – Ne hajtogasd folyton! – csattant fel. – Ne hajtogasd folyton, hogy köszönöm és sajnálom! Tisztára, mint Susannah. A húga, akinek, ahogy Daniel említette, megvolt a maga fájdalma. – Beszéltél vele? – Ja. – Oldalra nézett. – Beszéltem vele. Marha sokat értem el vele. – Mit mondott? Daniel felkapta a fejét, és Alex szemébe nézett. – „Sajnálom, Daniel. Szia, Daniel." – Szemében fájdalom csillant, olyan mély, hogy Alex szíve belesajdult. – „Elmentél, Daniel" – tette hozzá gúnyosan, majd lehajtotta a fejét, válla lehanyatlott. – Sajnálom. Te tényleg nem érdemled meg, hogy üvöltözzem veled. Alex leült az ágy szélére, már nem bírt állva maradni. – És miért pont én nem? –Akármerre nézek, mindenhol hazugság, árulás. Te vagy az egyetlen, aki soha ilyet nem tett. Alex ezzel nem értett egyet, de nem akart vitatkozni. – Te kit árultál el? – A húgomat. Otthagytam abban a házban. Ahol felnőttünk. Otthagytam Simonnal. Alex hirtelen megértette, mi van a keserűség mögött, szíve majd megszakadt, annyira sajnálta Danielt és a húgát. – Ugye, Simonnak nem mindegyik áldozata járt a városi iskolába? – kérdezte, mert eszébe jutott, ahogy a délutáni megbeszélésen Daniel Talia szavai hallatán megmerevedett. Daniel ismét felkapta a fejét. Szája felnyílt. Majd becsukódott. – Nem – válaszolta végül.

– Nem te tetted, Daniel. Hanem Simon. Ugyanúgy nem a te hibád, ahogy nem az én hibám volt az, hogy az anyukám úgy döntött, maga néz szembe Craiggel. De mégis úgy érezzük, hogy a mi hibánk, és egyikünknek sem lesz könnyű ezt megemészteni. – Daniel hunyorogva nézte, mire Alex vállat vont. – Ha az ember kilő pár tárat arra a papírfigurára, hirtelen kitisztul az agya. Még csak tizenhat éves voltam, de az anyukám felnőtt nő, aki már eleve túlságosan hosszú ideig maradt együtt Craig Crightonnal. De akkor is, én mondtam neki valamit, ami a kétségbeesésbe hajszolta. Logikusan gondolkodva nem az én hibám, de tizenhárom éven át azt mondtam magamnak, hogy az enyém. – Én viszont nem tizenhat éves voltam. – Daniel, tudtad, hogy Simon benne volt ebben a rengeteg nemi erőszakban? Daniel feje ismét lehanyatlott. – Nem. Akkor nem, amikor még élt, egészen addig, míg meg nem halt. – Látod? Egészen addig nem is tudtál a képekről, míg Simon két héttel ezelőtt meg nem halt. Daniel a fejét rázta. – Nem, addig nem tudtam róla, míg először meg nem halt. Alex összevonta a szemöldökét. – Nem értem. – Tizenegy évvel ezelőtt anya megtalálta a képeket. Akkor már Simon elvileg egy éve meghalt. Alex szeme elkerekedett. Tizenegy év? – De Simon nem halt meg. Elment otthonról. – Ez igaz. De akkor én is láttam a képeket. Jelenteni akartam a rendőrségen, de az apám elégette őket a kandallóban. Nem akarta, hogy rossz sajtója legyen. Ártott volna a bírói tekintélyének. Alex kezdte megérteni. – És hogyan találhattad meg a képeket Philadelphiában, ha egyszer elégette? – Biztosan másolatokat készített. Az apám nagyon óvatos ember volt. De a lényeg az, hogy én nem tettem semmit. Egy árva léleknek sem szóltam. És Simon éveken keresztül élhette a világát szabadon. – Mit mondtál volna, Daniel? – kérdezte Alex gyöngéden. – „Az apám elégetett néhány képet, ezért nem tudok bebizonyítani semmit?" – Már évek óta gyanítottam, hogy piszkos a keze. – És óvatos ember volt. Tényleg nem tudtál volna bizonyítani semmit. – Most sem tudok – vágta oda. – Azért, mert a Frank Loomishoz hasonló alakok még mindig a sötétben sunnyognak. – Mit mondtál neki ma este? – Megkérdeztem, hol volt egész héten. És miért nem hívott vissza. – És hol volt? – Azt mondta, Bailey–t kereste. Alex megdöbbent. – Tényleg? És hol? – Azt nem árulta el. Annyit mondott, hogy nem számít, mert úgysem volt egyik helyen sem, ahol kereste. Mondtam neki, ha rendbe akarja hozni a dolgokat, akkor segítsen nekünk megtalálni Bailey–t, és ne ő rohangáljon összevissza. Azt is mondtam neki, ha komolyan gondolja, hogy segít, akkor tegye jóvá, amit tizenhárom évvel ezelőtt elkövetett. Hozza helyre a dolgokat Fulmore–ral kapcsolatban, és fedje fel, kit védelmezett annak idején. Természetesen tagadta, hogy bárkit is védelmezett volna, de az én szememben csak így jöhet ki tisztán. Frank valakinek a nyakába varrta a gyilkosságot. Az egész tárgyalás csak porhintés volt. – És ezt be is fogod bizonyítani, amint begyűjtötted Simon barátait, akik majd szépen elkezdenek

egymásra mutogatni. Borulnak majd, akár a dominók. Daniel felsóhajtott, dühe nagy része elszállt. – Addig képtelen vagyok egymás ellen fordítani őket, amíg nem tudom, ki követte el ezeket a gyilkosságokat. És nem tudom ezt az illetőt megközelíteni anélkül, hogy ne neszelnék meg Simon degenerált barátai. Huszonkettes csapdája... Alex odalépett Danielhez, végigsimított a férfi mellkasán, majd fel a hátán. – Menjünk aludni, Daniel. Legalább egy hete nem aludtál végig egyetlen éjszakát sem. Daniel Alex hajára hajtotta a fejét. – Tizenegy éve nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem, Alex – mondta csüggedten. – Akkor itt az ideje, hogy ne hibáztasd többé magad. Ha én meg tudom tenni, akkor te is. Daniel fölegyenesedett, és belenézett a lány szemébe. – Meg tudod tenni? – Muszáj – suttogta Alex. – Nem érted? Úgy éltem az életem, hogy csak a felszínt súroltam, sosem ástam le a gyökerekig. Gyökereket akarok. Életet akarok. Te nem? Daniel szeme felizzott, áthatóan, fényesen. – De igen. – Akkor engedd el, Daniel! – Nem olyan könnyű. Alex csókot lehelt Daniel forró mellkasára. – Tudom. Majd holnap dolgozunk rajta. Most viszont menjünk aludni. Reggel majd tisztábban fogod látni a helyzetet. Elkapod ezt az embert, aztán begyűjtöd Simon barátait, és hagyod, hogy cafatokra tépjék egymást. – És te összeöltögeted őket, ha cafatokra tépik egymást? Alex fölszegte a fejét, szeme összeszűkült. – Bolond lennék... Daniel elmosolyodott. – Istenem, milyen érzéki is, amikor ilyen könyörtelen vagy. És abban a pillanatban Alex megkívánta a férfit. – Feküdjünk le. Daniel szemöldöke megemelkedett, észrevette, hogy Alex hangja megváltozik. – Aludni? Alex karját Daniel nyaka köré fonta. – Bolond lennék... ATLANTA, FEBRUÁR 1–JE, CSÜTÖRTÖK, ÉJJEL 23.15 Mack leengedte a teleobjektíves fényképezőgépet, amikor Vartanian hálószobájában leeresztették a sötétítőt. A francba, pont amikor kezdett volna érdekes lenni. Bárcsak hallhatta volna, mir ől beszélt Vartanian és Alex Fallon, de a lehallgató készüléket csak száz méteren belül lehet használni, és nem hatol át a falakon. Két dolog azonban nyilvánvaló: Vartanian még mindig dühös Frank Loomisra, és Vartanian meg ez a Fallon már nem csak a csípőjüknél kezdenek összeforrni. Nagy felismeréseket hozott az este. Mack nem is számított rá, hogy ott találja Frank Loomist Vartanian háza előtt. Szemmel láthatóan Vartanian sem számított rá, Loomist vizsgálat alá helyezték, és a férfi ideges miatta. Annyira ideges, hogy a nagy és hatalmas seriff lenyelte a büszkeségét, és megkérte Danielt, hogy járjon közbe az érdekében. Mack a szemét forgatta. Daniel természetesen túl erkölcsös ahhoz, hogy ilyen ocsmány dolgot megtegyen, de még elég hűséges ahhoz, hogy meg lehessen kísérteni. Ami a kémkedését illeti, ennél fontosabb dolgot nem is tudhatott volna meg. Az elhibázott gázolási

kísérlet és a nő lakásának feldúlása között Fallon végig résen volt, és Vartanian le sem vette róla a szemét. Szóval akkor én csalom őket magamhoz. Most már pontosan tudta, hogyan állít nekik csapdát. Kétségbeesés egy adag hűséggel fűszerezve, egy leheletnyi Bailey–vel megbolondítva, és máris kész az ellenállhatatlan csali. Hátranézett a válla fölött, ahol Delia Anderson feküdt a furgon hátuljában egy takaróba csavarva, készen a szereplésre. Kidobja a nőt, majd alszik valamennyit, mielőtt elindul a szokott kézbesítőkörútra. Holnap igencsak sok dolga lesz.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

ATLANTA, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, HAJNALI 5.50 Daniel a telefon csörgésére ébredt. Alex megmozdult mellette, arcát a férfi, mellkasába fúrta, karjával átfonta a derekát. Ennél meghittebben nem lehet ébredni. Daniel az órára lesett, majd a hívásjelzőre, szíve heves dobogásba kezdett, ahogy átnyúlt Alex meleg teste fölött a telefonért. – Mondjad, Chase. Mi az? – Alex elhúzódott, s az oldalán fekve pislogott fel rá most már teljesen éberen. – Felhívott minket a kolléga, aki Marianne Woolfot követi. A n ő kocsiba ült, és ahogy elment mellette, felmutatta neki a középső ujját. Marianne elhajtott, teljesen egyedül, a kolléga pedig utána. Danielben forrni kezdett az epe. – Basszus, Chase. Ezek a nők mit nem értenek abból, hogy maradjanak otthon, és zárják be az ajtókat, ablakokat? És Jim Woolf hogy hagyhatja, hogy a felesége elvégezze helyette a piszkos munkát? Hogy a pokolba ugorhatnak ennek a szemétnek az első füttyszavára? Az isten szerelmére, ez az alak meggyilkolta Jim húgát! – Woolf talán nem is tud róla, hogy a felesége elment otthonról. Csak holnap reggel lesz az óvadéki tárgyalás. – Az is lehet, hogy csak tejért ugrott ki – mondta Daniel kevés meggyőződéssel. – Vagy titkos találkája van. Chase felhorkant. – Bár úgy lenne! Induljunk! Szólok a kollégának, hogy hívjon fel. Daniel ismét áthajolt Alex fölött, hogy letegye a telefont, majd vissza, hogy megcsókolja a lány száját. – Mennünk kell. – Rendben. Alex teste azonban szinte égetett, és a lány hevesen fogadta ezt az egyszerű reggeli csókot, ezért Daniel újra ajkára forrt, és még pár percre kirekesztette a külvilágot. – Most már tényleg mennünk kell. – Rendben. Alex azonban felkúszott Danielre, hajába túrt, forró és mohó ajkát a férfiéra tapasztotta. Daniel szíve azonnal hevesen kezdett verni. – Milyen gyorsan tudsz elkészülni? – A zuhannyal együtt tizenöt perc. – S türelmetlenül a férfihoz dörgölődzött. – Siess, Daniel! Vére a fülében surrogott, belemerült Alex nedves forróságába, s a lány halk, meglepett kiáltással ért a csúcsra. Három kemény lökés múlva ő is követte, megremegve temette arcát a lány hajába. Alex végigsimított a gerincén, s Daniel beleremegett. – Biztosan lehet Ohióban tejbegrízt kapni? Alex elégedetten és boldogan fölnevetett, s Daniel rádöbbent, eddig nem is igazán hallotta így nevetni. Úgy szerette volna ismét hallani. – És húskenyeret is – mondta Alex, majd átölelte Danielt, és rácsapott a fenekére. – Felkelni, Vartanian! Először én zuhanyozom. – Már fent vagyok – dörmögte Daniel, még nem akart elhúzódni tőle, szültsége volt még egy percre, mielőtt szembe kell néznie azzal, amit a következő árokban találnak. Fölemelte a fejét, s Alex szomorú mosolyán látta, hogy a lány mindent megértett. – Két zuhany van. Tied a nagy fürdőszoba, enyém a folyosóról nyíló kicsi, meglátjuk, ki a gyorsabb. WARSAW, GEORGIA, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK,

REGGEL 7.15 Daniel készült el elsőnek, de nem sokkal. Csupán három percet kellett várnia az ajtóban, mire Alex lesietett a lépcsőn tökéletesen összeszedetten, finoman kisminkelve, még kissé nedves haja csinosan összefogva. Gyorsabb is lehetett volna, mentegetődzött, ha nem kellett volna az új ruhákról leszedegetnie az árcédulákat. Most azonban Daniel, ahogy a kocsijától az árok mellett várakozó Ed felé sétált, visszapillantott a válla fölött. Az első ülésről Alex odaintett neki, és bátorítón mosolygott, amitől Daniel hirtelen úgy érezte magát, mint egy kisdiák az első iskolanapon. – Alex ma reggel jobban fest – jegyezte meg Ed. – Szerintem is. Elvittem Leo lőterére, miután eljöttünk Bailey–től, hadd vezesse le a feszültséget a céltáblán. Ez és a kiadós alvás megtette a hatását. Ed egyik szemöldöke megemelkedett. – Hogy mire nem jó a kiadós alvás... – hümmögött, de Daniel mosolyogva állta a tekintetét. – Hát igen... – helyeselt Daniel, mire Ed ismét biccentett. – Marianne Woolfot kivezettük a kordonon kívülre –mondta Ed, és a távolban a férje fényképezőgépével fotózgató nőre mutatott. – Persze jó messzire feszítettük ki a szalagot. – Mit mondott? – Csupa nyomdafestéket nem tűrő dolgot. Ez a nő nem semmi. Marianne leengedte a gépet, Daniel még ebből a jó harmincméteres távolságból is érezte, hogy a nő dühös pillantást lövell feléjük. – Nem értem ezt a nőt. – És az árok felé fordult. – És nem értem ezt a rohadékot sem. – Ugyanaz minden – mondta Ed. – Takaró, szétvert arc, kulcs, hajszál a lábujj körül, minden. Az árok nem volt mély, s Malcolm Zuckerman, aki az orvos szakértőktől jött ki, bőven hallótávolságon belül tartózkodott. – Nem minden ugyanaz – jegyezte meg, és felnézett rájuk. – Idősebb. Ráncfelvarrása volt, a szája kollagénnel feltöltve, viszont a keze ráncos és érdes. Daniel összevont szemöldökkel guggolt le az árok szélére. – Mennyi idős lehet? – Olyan ötvenes – válaszolt Malcolm. Elhúzta a takarót. – Ismered? Az asszonynak feltupírozott, sárgásszőke haja volt. – Nem. Legalábbis nem hiszem. – Daniel aggódva pillantott fel Edre. – Kilóg a sorból. De miért? – Talán megpróbálkozott a többi fiatalabbal, de túl óvatosak voltak, s egyiket sem tudta elkapni. Vagy az is lehet, hogy fontos neki ez a nő. – Vagy mindkettő – sóhajtott Daniel. – Folytassátok, emeljétek ki, Malcolm! – Daniel! – szólalt meg a háta mögött Alex. Daniel azonnal megfordult. – Ne akard látni, édes! Menj vissza a kocsiba! – Szerintem már láttam csúnyábbat is. Idegesnek tűntél, és... aggódni kezdtem. – Nem Bailey az – mondta Daniel, mire Alex leengedett egy kicsit. – Ez most idősebb nő. – Ki? – Nem tudjuk. Állj hátrébb, most hozzák fel. Malcolm és Trey kiemelte a hordágyat az árokból, majd a kerekes hordágyra kiterített nyitott hullazsákra helyezték a testet. A hátuk mögött Alex levegőért kapkodott. Daniel és Ed egy emberként fordult feléje. Alex még mindig mereven állt. – Ismerem. Ez Delia Anderson. Tőle béreltem a házat. Megismerem a hajáról.

– Legalább tudjuk, kit kell értesítenünk. – Marianne Woolf felé pillantott. A nő megint leengedte a gépet, de most döbbenten. – És be kell fognunk Marianne száját. – Ujjával fölemelte Alex fejét, és az arcát vizslatta. –Jól vagy? Alex bólintott. – Láttam már ennél csúnyábbat is, Daniel. Nem sokszor, de már láttam. Visszamegyek a kocsihoz, és ott megvárlak. Viszlát, Ed. Ed elgondolkodva figyelte, ahogy Alex Daniel kocsija felé lépked. – Megkérdezhetném, van-e nővére, de ez nagyon ízléstelen lenne. Danielnek sikerült megfékeznie az ideges kacagást, ami kis híján erőt vett rajta. Ezek azok a percek, amelyeket a civilek nem értenek. Amikor nagy súly nehezedik az ember vállára, a fekete humor az egyetlen, ami némi távolságot biztosít, s ami nem önpusztító. –Ed. – Tudom. – Ed Marianne felé lesett. – Vár a murva, téged meg a kurva... Erre már Daniel kuncogni kezdett, de lehajtotta a fejét, hogy senki ne lássa az arcát. Amikor felpillantott, arca már komoly volt. – Már vár Mrs. Woolf. – Ja, ja – dörmögte Ed, amikor Daniel elindult a nő felé. Marianne zokogott. – Marianne, mi a fészkes fenét keresel itt? Marianne a könnyeken át is dühösen nézett rá. – Ez a nő Delia Anderson. – Honnan tudod? – Onnan, hogy öt éve minden egyes csütörtökön mellette ülök Angié fodrászszalonjában – csattant fel Marianne. – Senkinek nincs ekkor haja, mint neki. – Még meg kell erősítenünk, hogy ő az – mondta Daniel. – De mit keresel itt, Marianne? – Fülest kaptam a mobilomon. – Egy gyilkossal kommunikálsz... – mondta lassan Daniel, abban a reményben, hogy valami csoda folytán a szavai eljutnak a nő tudatáig. – A férjed húgának a gyilkosával. Marianne gúnyos pillantást vetett rá. – Én azt nem tudhatom. Egyszer sem monda, hogy megöltem egy nőt, szaladj, nézd meg. – Csak annyit, hogy szaladj, nézd meg, ott lesz egy frissen meggyilkolt valaki. – Daniel a szemét forgatta. – Nem látom a különbséget, Marianne. A nő felszegte az állát. – Sejtem, hogy nem látod. – Miért csináljátok ezt Jimmel? Kérlek, magyarázd el! Marianne felsóhajtott. – Jim apja évekig építgette ezt a lapot. Ez volt az élete... egy helyes kisvárosi lapocska, amelyben a gimnáziumi futballeredmény volt a legnagyobb hír. Jim mindig arról álmodott, hogy ő majd többet is kihoz belőle, de az apja nem hagyta, hogy megpróbálja. Amikor az apja meghalt, Jim átvette, és átszabott mindent. És most biztos arra gondolsz, hogy hülyeség... Ismét felszegte az állát. – De ez az ő álma. Néhány nagyvárosi lap már érdeklődött is a sztori iránt, és ezt a sztorit el kell mondani. Jim most börtönben van, ezért én folytatom, míg ki nem jön. Daniel legszívesebben megrázta volna. – De hagyjátok, hogy egy gyilkos használjon benneteket. Marianne egyik szemöldöke megemelkedett.

– És te nem? Igazán nem mondhatod, hogy ez az ügy és a gyilkos nem kapott nagyobb figyelmet, csak azért, mert te vezeted a nyomozást. – Hangja felsőbbrendűvé vált. Egyenesen gúnyossá. – A nagy Daniel Vartanian, a bíró fia, a sorozatgyilkos bátyja. De Daniel mindennek fölébe emelkedik, ő az igazság, a jog, az amerikai álom fölesküdött szószólója. – Előretolta az állát. – Máris könnyezem a meghatottságtól. Daniel döbbenten bámult rá. – És mi van Lisával? Nem gondolod, hogy ennél többet érdemelne? Marianne erre elmosolyodott. – Lisa lenne az első, aki gratulálna, Daniel. A férfi csak meredt a nőre megrökönyödve. – Nem értelek. – Nem, nyilván nem. Gondolom, ezért jó, hogy ott vannak az alkotmányos jogok. – Kipattintotta a memóriakártyát a fényképezőből, majd fölnézett a megtermett ügynökre, aki a kocsiját követte. – Majd Picur elkísér, hogy másolatot készítsek nektek a képekről. Jim kért meg, hogy tegyem ezt, ha elkaptok. – Annyit legalább megkérhetek, hogy ne nyomtass ki semmit, míg nem értesítettük az Anderson családot? Marianne bólintott, a gőgje egy pillanatra eltűnt. – Persze. Ebben megegyezhetünk. ATLANTA, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, REGGEL 8.50 – És hogy kerül ez a nő a képbe? – kérdezte Chase. Ed a bűntett helyszínén maradt, Talia a nemi erőszak áldozataival beszélt, Hatton és Koenig még mindig Crightont kereste Peachtree and Pine–ban. Luke Daniel mellett ült a tárgyalóasztalnál, teljesen belemerült a laptop monitorjának nézegetésébe. – Régebben Duttonban, a Davis Bankban dolgozott – szólalt meg Luke. – Itt áll az ingatlanos oldalán. Azt írja, a Davis Bank nyújt kölcsönt a házvásárláshoz. – Ez nem tűnik elég nyomós érvnek ahhoz, hogy megöljék – jegyezte meg Chase kétkedve. – És mit tudtál meg Jared O'Brian családjáról? – Csak annyit, amennyit össze tudtam kaparni az interneten – válaszolt Luke. – De tetszeni fog. Az O'Brian családé volt a duttoni papírmalom. Larry O'Briannek két fia volt. Jared az idősebb, ő a Bryson Akadémiára járt. Simonnal volt egyidős. Az évkönyv alapján Jared igazi nők bálványa lehetett. Az iskola utolsó évében az öregdiákok és a végzősök bálján is őt ültették a királyi trónra. – Luke átnyújtotta neki Jared évkönyvfotójának másolatát. – Jóképű volt. Jared öccse Mack. Kilenc évvel fiatalabb. – Elhallgatott, és felvonta a szemöldökét. Daniel nagy levegőt vett. – Akkor egy gimnáziumba járt Janettel és a többiekkel. – Az elején igen – folytatta Luke –, de ha megnézed az évkönyvet, akkor láthatod, Mack átment a városi gimibe valamikor első és negyedik között. Túl fiatal ahhoz, hogy rákerülhetett volna a listára, amelyet a Simonnal nagyjából egyidős fiúkról készítettünk, ráadásul nem is a Bryson Akadémiára járt abban az időben, amit a meggyilkolt nők miatt megnéztünk. Larry O'Brian, az apjuk, egy évvel Simon első halála után szívinfarktusban elhunyt. Jared, az idősebb fiú vette át a malmot. Túl sok nyilvánosan hozzáférhető adat nincs, de úgy tűnik, nagyon sok embert elbocsátottak, szóval nem valószínű, hogy Jared valami ragyogó üzletember lett volna. – Kate azt mondta, ivott – jegyezte meg Daniel. – Azt tudom, hogy volt priusza. Leigh–t kértem meg, hogy nézzen utána. Jared O'Briant Georgiában kétszer is letartóztatták ittas vezetésért. – Jared abban az évben tűnt el, amikor Mack elsős volt a gimiben – folytatta Luke. – A malom tönkrement, mert Jared az összes pénzt elköltötte, és mit gondolsz, ki vásárolta fel? Chase felsóhajtott. – Ki?

– Rob Davis. Daniel eltátotta a száját. – Nem lehet igaz. – Pedig igaz – mondta Luke. – Az apa özvegye. Lila O'Brian pár hónappal később csődöt jelentett. – És Macknek át kell mennie a városi suliba. – Daniel szemöldöke magasba szökött. – Az időzítés egybevág. Ezek szerint az O'Brian család nem sokat kapott az ügyletből, ha Macknek át kellett jelentkeznie. – A malom magántulajdonban áll, ezért a szerződési feltételek nem hozzáférhetők – magyarázta Luke –, de azt gondolom, nemigen tévedsz. – Ezek szerint elképzelhető, hogy ez bosszú a Davis család ellen – hümmögött Chase –, de a többi? Mack honnan tudhatna egyáltalán a „klubról"? Akkoriban csak kilencéves volt. És mi a helyzet Jareddel? Eltűnt, de a holttestét nem találták meg. Még az is lehet, hogy Jared visszajött, és ő indította el ezt az egészet. – Akár, de a következő részlet nem illik a képbe. –Hatásszünet következett. – Macket bántalmazásért és gépjárműlopásért letartóztatták a gimnázium utolsó évében. Már betöltötte a tizennyolcat, ezért nagykorúként vonták eljárás alá, és bebörtönözték. Négy évet töltött le a tizenkettőből, amit kapott, aztán feltételesen szabadlábra helyezték. Egy hónapja. – Azta! – Daniel legszívesebben vigyorgott volna, de visszafogta magát. Még mindig túl hézagos volt a gondolatsor. – Minden egybevág, de tudnunk kell, miért ölte meg Janetet és a többieket, miért Alicia halálát másolta le, és ahogy Chase is említette, honnan tudott minderről. – Találjuk meg, hozzuk be egy kicsit kifaggatni! –mondta Chase fenyegetően. – Megvan a képe, Luke? Luke egy fényképet csúsztatott át az asztalon. – Az a kép, amelyet a letartóztatásakor készítettek. Daniel Mack O'Brian arcát tanulmányozta. A haja sötét és zsíros, testalkata vékony és nyúlánk, rettenetes pattanáshegek borítják az arcát. – Nem nagyon hasonlít Jaredre – jegyezte meg. –Adjuk ki a körözést! – Felhívom a bizottságot, hogy kérjek tőlük egy frissebb képet – mondta Luke. – Egyelőre ez is jobb, mint a semmi. – És mi lett Jared O'Brian családjával? – kérdezte Chase. – Az anya meghalt, míg Mack börtönben volt – válaszolt Luke. – Jared a feleségét és két kisfiát hagyta hátra. Arcadián kívül laknak. – Ezt is az internetről tudod? – érdeklődött Daniel. – Dutton napilapja már fent van a neten, egészen tíz évre visszamenőleg – vont vállat Luke. – Ezt is Jim Woolf vezette be, hogy felturbózza a lapot. Sőt, az összes születés és elhalálozás is be van jelentve a megyeszékhelyen. Mack letartóztatásának pedig a mi archívumunkban néztem utána. Itt ítélték el Atlantában, mellesleg. Nem Duttonban. – És ki tartóztatta le? – kérdezte Daniel. – Valami Smits a kettes körzetből. – Köszi, akkor beszélek vele. – Daniel Chase–re pillantott. – Azonnal értesítenünk kell az Anderson családot, de szeretnék Jared özvegyével is beszélni. Chase bólintott. – Értesítem Andersonékat. Davis és Mansfield már megfigyelés alatt van. Ha megpróbálnak elszökni, elkapjuk őket. – Chase! – Leigh rohant be a szobába, Alex szorosan utána. Mindketten sápadtak. – Koenig az előbb telefonált. Megtalálták Crightont, de az fegyvert rántott, és Hattont vállon lőtte. – Súlyos? – kérdezte Chase.

– Eléggé – válaszolt Leigh. – Azonnal beszállították az Emoryba. Kritikus állapotban van. Koenig is bent van a kórházban. Őt is eltalálta, de nem annyira vészes. Chase nagy levegőt vett. – És a feleségük? – Koenig felhívta őket. Mindketten elindultak. Chase bólintott. – Rendben. Beszélek Andersonékkal, utána én is bemegyek. Luke, mindent tudni akarok Mack O'Brian– ről, még azt is, hogy milyen müzlit evett gyerekkorában reggelire. Aztán nézd meg a többiek pénzügyeit... Mansfieldét, a két Garthét meg a nagybátyjukét. – Felhívlak, ha találtam valamit. – Luke a hóna alá kapta a laptopot, és elment. Chase Daniel felé fordult. – Crighton várhat. Talonba tesszük, míg rá nem érünk. – Igazad van. Megyek, meglátogatom Jared feleségét. – Várj! – mondta Leigh. – Épp most jött meg a futár. Cincinnatiból és Philadelphiából is. – A kulcsok – nézett fel Daniel. Feltépte a borítékokat, és az asztalra borította a kulcsokat. Könnyű volt megmondani, hogy a Ciccotellitől érkezett öt kulcs közül melyik volt az: szinte pontosan olyan, mint amilyet Alex volt férje küldött. Daniel mindkét kulcsot fölemelte. – Nem ugyanahhoz a zárhoz valók, de szemmel láthatóan ugyanattól a gyártótól származnak. – Széfkulcsok? – kérdezte Chase, mire Daniel bólintott. – Úgy vélem. – Garth nagybátyjának a bankjában? – kérdezte Chase, mire Daniel ismét bólintott. – Nem roboghatok csak úgy be Davis bankjába, hogy ide a széfekkel, ha nincs engedélyem, és még ha kapok is, ezzel felfedjük a lapjainkat. – Hívd fel Chloét, indítsd el az engedélykérelmet! –utasította Chase. – Mire megtudunk valamit, addigra legalább meglesz a papírmunka java. – Ez már terv. Alex, neked itt kell maradnod. Sajnálom. Nem akarok még miattad is idegeskedni. A lány álla megfeszült. – Rendben. Értem én. Daniel nagy csókot nyomott a szájára. – Ki ne menj az épületből! Megígéred? – Nem vagyok ostoba, Daniel. Daniel morcosan nézett rá. – Ne térj ki, Alex! Ígérd meg! A lány felsóhajtott. – Megígérem. ARCADIA, GEORGIA, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLELŐTT 10.30 Jared O'Brian felesége egy olyan pici házban lakott, akár egy cipős doboz. Pincérnő–egyenruhát viselő, nyúzott nő nyitott ajtót. – Annette O'Brian? A nő bólintott. – Igen. Mintha meg sem lepte volna a férfi látogatása, egyszerűen csak fáradtnak tűnt. – Daniel Vart... – Maga Simon Vartanian fivére – vágott közbe az asszony.–Jöjjön be!

Pár lépéssel átvágott a zsebkendőnyi nappalin, menet közben felkapott egy kisinget itt, egy pár kis cipőt ott, majd egy játék dömpert. – Gyerekei vannak – jegyezte meg Daniel. – Kettő. Joey és Seth. Joey hét–, Seth pedig karácsonykor volt ötéves. Ez azt jelenti, a kisebbikkel épp állapotos lehetett, amikor a férje eltűnt. – Mintha nem lepné meg, hogy meglátogattam, Mrs. O'Brian. – Nem is. Ami azt illeti, már öt éve erre várok. – Szeme aggodalommal telt meg. – Elmondok mindent, amit tudni akar. De a gyerekeimnek védelmet kérek. Csupán ők magyarázzák, hogy egészen mostanáig egy szót sem szóltam. – És kitől kellene megvédenünk a gyerekeit, Mrs. O'Brian? Annette rezzenéstelenül állta a férfi tekintetét. – Tudnia kell, különben nem lenne itt. – Ez jogos. Szóval mikor jött rá, hogy Jared és a többiek mit tettek? – Miután eltűnt. Azt hittem, egy másik nővel szökött meg. Akkor vártam Sethet, nagyon meghíztam, ezért... és hát azt hittem, majd visszajön. Daniel dühös lett Jaredre, és sajnálni kezdte Annette-et. Ha Alex terhes lenne, akkor is a világ legszebb nője maradna a szemében. – De nem jött vissza. – Nem, és pár hét múlva a bankszámla kimerült, mi pedig éheztünk. – És mi történt Jared édesanyjával? Annette lemondóan ingatta a fejét. – Épp külföldön voltak Mackkel. Azt hiszem, Rómában. – Magának nem volt pénze ételre, és az anyósa Rómába ment? Ezt nem értem. –Jared nem akarta, hogy az anyja megtudja, milyen csúnyán tönkretette az apja malmát. Az anyja megszokott egy bizonyos színvonalat, Jared pedig gondoskodott róla, hogy megkapjon mindent. A felszínen persze mi is. Nagy házban laktunk, több drága kocsink volt. De hitelünk nem volt a banknál, se készpénzünk. Jared nem engedte ki a kezéből az anyagiakat. Szerencsejátékot űzött. – És ivott. – Igen. Amikor nem jött haza, elkezdtem feltúrni a házat, hátha találok valahol pénzt eldugva. – Mély levegőt vett. – És akkor találtam meg Jared naplóit. Kiskora óta megszállottan vezette. Daniel legszívesebben örömében a levegőbe bokszolt volna. – És hol vannak a naplók? – Mindjárt hozom. – Odalépett a kandallóhoz, és az egyik belső téglát kilazította. – Elég veszélyes hely egy naplónak – jegyezte meg Daniel. – Jared a garázsban tartotta, a Corvette alkatrészei között. A fiúkkal akkor költöztem át ide, amikor mindent elvesztettünk. Sethnek szörnyű allergiája van, ezért sosem használjuk a kandallót. Elég biztonságos. – Míg beszélt, ide–oda mozgatta a téglát, majd kihúzta. Aztán leült, arcából kiment a vér, száját kitátotta, és csak meredt maga elé. – Ez... ez nem lehet igaz. Daniel jókedve azonnal köddé vált. Odalépett a kandallóhoz, belenézett az üres lyukba, és hirtelen kezdett összeállni a kép. – Üljünk le! – Amikor elhelyezkedtek, Daniel előrehajolt, igyekezett higgadtan nézni a nőre, mert szegény már a kiborulás szélére került. – Volt valaha maguknál Mack látogatóban? Az asszony őszinte meglepetéssel kapta fel a fejét. – Dehogy. Börtönben van. – Már nem – mondta Daniel, mire a nő még jobban elsápadt. – Egy hónapja feltételesen szabadlábra

helyezték. – Nem tudtam róla. Esküszöm, hogy nem tudtam. – Nem tűnt el semmi? – De igen. A borravalót egy befőttesüvegben tartom a hálószobában, de úgy egy hónapja eltűnt. Joey–t vettem elő érte. – Remegő kezét a szája elé kapta. – Két héttel ezelőtt megismétlődött, eltűnt a borravaló meg a süti, amit a gyerekek uzsonnájához készítettem. Elfenekeltem Joey–t, és kiabáltam vele, hogy hazudik. –Szeme megtelt könnyel. – Hogy olyan, mint az apja. – Majd később visszatérünk rá – mondta Daniel szelíden. – Most pedig el tudná mondani, hogy mire emlékszik a naplóból? A nő tekintete szinte üveges lett a rémülettől. – Mack itt járt. A fiúk az iskolában és az oviban. Nincsenek biztonságban, ha Mack itt járt. Daniel tudta, nem várhatja el tőle, hogy segítsen, míg retteg, hogy a gyerekeinek baja esik. Felhívta Corchran seriffet Arcadiában, és megkérte, hogy hozza el a gyerekeket. Ezután Annette–hez fordult, akin látszott, hogy alig bír uralkodni magán. – Corchran azt mondta, megengedi nekik, hogy bekapcsolják a szirénát. El lesznek ragadtatva. Ne aggódjon! – Köszönöm. – Az asszony lehunyta a szemét, még mindig nagyon sápadt volt. – Mack kijött a börtönből, a naplók eltűntek, és négy nőt ugyanúgy gyilkoltak meg, mint Alicia Tremaine–t. Öt nőt, gondolta Daniel. Annette O'Brian bizonyára nem hallotta a reggeli híreket. A nő Danielre szegezte komoly és kétségbeesett tekintetét. – Mack ölte meg őket. – Maga ismerte. Képes lenne rá? Tenne ilyet? – Tenne, mert képes rá – suttogta Annette. – Istenem. Az els ő adandó alkalommal el kellett volna pusztítanom mindet. – Mármint a naplókat? – kérdezte Daniel, mire a nő bólintott. – Kérem, Mrs. O'Brian, elmondaná, mire emlékszik abból, amit a naplóban olvasott? – Volt egy klubjuk. A maga öccse, Simon volt az elnök. Jared soha senkit nem említett az igazi nevén. Álneveket használtak. – Fáradtan sóhajtott fel. – Ostoba kölykök voltak. – – Akik több személyt is megerőszakoltak – jegyezte meg Daniel kíméletlenül. A nő összevonta a szemöldökét, amikor megértette, Daniel miért mondja. – Egyáltalán nem akarom mentegetni őket, Vartanian ügynök – mondta csöndesen. – Félre ne értsen. Ez nem olyan kamaszos csínytevés volt. Amit tettek, az visszataszító és... gonosz. – Elnézést, félreértettem. Folytassa, kérem! – Tizenöt–tizenhat évesek voltak, amikor elkezdték. Kitalálták ezt a játékot, szabályokkal, titkos jelszavakkal, kulcsokkal... Olyan ostobaság. – Nagyot nyelt. – És olyan rettenetes. – Ha Jared nem említett neveket, akkor honnan tudja, hogy Simon volt az elnök? – Mert Ahab kapitánynak nevezték. Duttonban Simon volt az egyetlen, akinek műlába volt, ezért levontam a következtetést. Jared azt is megírta a naplóban, hogy szemtől szembe senki nem merte Ahabnak nevezni, csakis kapitánynak. Féltek tőle. –Jó okuk volt rá – dörmögte Daniel. – Még milyen álneveket említett meg Jared? – Blutót és Igort. Jared azt is megírta, hogy mindig együtt lógtak, egyszer kicsit el is szólta magát, valami olyasmit írt, hogy Bluto apja vigyorváros polgármestere. Akkoriban Garth Davis apja volt a polgármester. És úgy vettem ki, Rhett Porter volt Igor. – Garth nagybátyja vette meg a malmot Jared halála után – jegyezte meg Daniel, mire Annette szeme felizzott.

– Igen, szinte ingyen jutott hozzá. Nekünk semmink nem maradt. De maga nem emiatt jött. A többiek... Nos, ott volt Cukorborsó. Sosem tudtam eldönteni, hogy Randy Mansfield vagy az egyik Woolf gyerek. Jared szerint vicces volt, hogy Cukorborsónak nevezték, mert a srác ki nem állhatta. Sértésnek szánták a férfiasságára nézve. Így sikerült meggyőzni, hogy álljon közéjük. – Szája megremegett. – „Dugd meg a lányokat! Bizonyítsd be, hogy férfi vagy!" Hányni tudtam volna. – Négy álnevet sorolt fel – szólalt meg Daniel. – Mi volt Jared álneve? Annette elnézett oldalra, Daniel azonban láthatta, hogy fájdalom és szégyen ül a nő szemében. – Don Juan, DJ–nek rövidítve. Ő volt a csapat nőcsábásza. Ő hozta a legtöbb lányt. – És a másik kettő? – Csóresz és Harvard. Csóresz igazából Wade Crighton volt. Ebben egészen biztos vagyok. – Miért? – A beavatási szertartás része volt, hogy a fiúk egy lányt hoztak a csapatnak. Nem tudtak megegyezni, hogy Wade–et befogadják–e, vagy sem. Mivel szegény volt. Az apja a malomban dolgozott. – Hirtelen elkomorult. – De Wade–nek volt valamije, ami a többieknek nem... Három lánytestvére. Daniel gyomra felfordult. – Szentisten. – Tudom... – suttogta Annette. – A banda dühös lett, hogy Csóresz nem volt hajlandó a vér szerinti testvérét elhozni, de ott voltak az ikrek vigaszdíjnak. Daniel gyomrából feljött a gyomorsav az idegességtől. – Wade elvitte mindkét lányt? – Nem. Dühösek is lettek, mert már izgatottan várták őket, és Csóresz csak egyet vitt. Azt mondta nekik, hogy a másik beteg, és nem jöhetett el hazulról. – Ezért megerőszakolták Aliciát. – Igen. – Annette szeme megtelt könnyel. – Ahogy a többieket is. Én... el sem hittem, amit olvastam. Én ennek a férfinak a felesége voltam. Gyerekeket szültem neki... – Hangja elcsuklott. – Mrs. O'Brian – szólalt meg Daniel szelíden. – Mit tettek a lányokkal? Annette ujja hegyével megtörölte a szemét. – Parti drogot adtak nekik, és elvitték őket egy házba. Jared sosem említette, pontosan hova. És... – fájdalmas tekintettel nézett fel. – Kérem, ne kérje, hogy ezt a részt elmondjam. Ha rágondolok, már rosszul leszek. Danielnek nem is volt szültsége rá. Úgyis látta már a képek minden visszataszító részletét. – Rendben. – Köszönöm. Amikor befejezték, betették a lányokat a saját kocsijukba, whiskyt öntöttek a ruhájukra, és otthagyták őket egy üres üveggel. Lefotózták őket, hogy megmutassák nekik, ha esetleg emlékeznének valamire. Úgy állították be, mintha kölcsönös megegyezéssel történt volna, hogy a lányok ne beszéljenek. Daniel összevonta a szemöldökét. Egyik képen sem lehetett egy férfit sem fölismerni, és egyik kép sem festett úgy, mintha kölcsönös megegyezéssel készült volna. – És volt olyan lány, aki emlékezett? – Annette mereven bólintott. – Sheila. És most meghalt. Nem tudom kiverni a fejemből. Daniel sem. – Folytassa! – mondta, s az asszony kihúzta magát. – Azon az estén Aliciát otthagyták az erd őben, amikor… végeztek. Hónapokkal Alicia előtt Jared azt írta a naplójában, szeretné megtudni, milyen volna, ha ébren lennének. – Annette tekintete egyre űzöttebb lett. – Szerette volna „hallani a sikoltozásukat". Ezért később visszament. Megvárta, míg Alicia fölébred,

újra rátámadt, mire a lány elkezdett sikoltozni. De nem voltak messze a Crighton–háztól, és Jared egyszer csak rádöbbent, hogy nem is akarja annyira, hogy Alicia sikoltozzon. – Ezért elkezdte ütni–verni, hogy elhallgasson... – És utána pánikba esett, amikor észrevette, hogy Alicia meghalt. Elrohant, a halott és meztelen lányt pedig otthagyta. Mindent leírt, amikor hazajött... közvetlenül a gyilkosság után. Szinte... eksztázisba esett. Másnap, amikor az árokban megtalálták Alicia holttestét, Jared ugyanannyira össze volt zavarodva, mint mindenki más. Viccesnek találta. A banda többi tagja be volt gyulladva. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ő ölte meg, mert letartóztatták azt a csavargót, és ezért meg is fogja úszni. És Gary Fulmore tizenhárom éve sínylődik a börtönben egy olyan bűncselekményért, amilyet nem is ő követett el. – És mi van a hetedik fiúval? Harvarddal? – Mondom, mindig azt hittem, valamelyik Woolf fiú van közöttük, főleg Jimre gyanakodtam. Mindig olyan okos tojás volt. – Szája szomorkás mosolyra húzódott. – Maga után, természetesen. Magának voltak a legjobb jegyei. Daniel a homlokát ráncolta. – Ismertem magát akkoriban? – Nem. De mindenki hallott magáról Mr. Granttől. A régi irodalomtanárától. – Beszélt rólam? – Minden kedvencéről beszélt. Megemlítette, hogy versmondó versenyt nyert. – „Halál, ne kérkedj..." – suttogta maga elé Daniel. – És mi történt, miután megtalálta a naplókat? – Tudtam, hogy Jared nem csak egyszerűen itt hagyott. Tudtam, hogy megszabadultak tőle. Az utolsó pár bejegyzésben Jared megemlítette, hogy fél. Hogy amikor leissza magát, akkor fecseg, és egyre nehezebb neki nem beszélni arról, amit tettek. – Csak nem megbánta? – kérdezte Daniel meglepetten. – Nem. A megbánás nem szerepek Jared szótárában. A vállalkozása lejt őre került. Eljátszotta a családi vagyont, az enyémet és a sajátját is. Szerette volna mindenkinek elmondani, mit tett Aliciával. Hogy fölnézzenek rá. De ha elmondaná, akkor a többiek megölnék. – Szóval dicsekedni akart. – Daniel a fejét csóválta. – Szemét alak volt. Szóval amikor meghalt, egyrészt megkönnyebbültem, másrészt rettegni kezdtem. Arra gondoltam, mi van, ha a többiek rájönnek, hogy tudom... Engem is megölnének, Joey–t is. Gyereket vártam, és nem volt hova mennem. Rettegve vártam, hogy egy szép napon valaki megjelenik nálunk, és megöl... Teltek a hetek. A malom tönkrement, és Jared édesanyja kénytelen volt cs ődöt jelenteni. Csak leszegett fejjel bírtam végigmenni a Main Streeten. Biztos vagyok benne, mindenki azt hitte, a csőd miatt szégyenkezem, pedig csak rettegtem. Tudtam, hogy olyan férfiak követték el azokat a dolgokat, akiket ismerek. Tudtam, hogy előbb–utóbb észreveszik a szememen. Ezért eladtam mindenünket, és ideköltöztem. Munkát kaptam, és kezdtem egyenesbe jönni. – És megtartotta a naplókat. – Biztosítékként. Úgy gondoltam, ha zaklatni mernek, felhasználhatom. – És mi történt Jared édesanyjával? – Lila megpróbált kölcsönt igényelni. Elment a bankba, és könyörgött. – Álla megfeszült. – Térden csúszott... Térden állva könyörgött Rob Davisnek, de az szóba sem állt vele. – Rettenetesen megalázó lehetett az anyósának. – El sem tudja képzelni – mondta Annette keserűen. – Az egyik ügyintéző pedig mindenkinek elhíresztelte, hogy Lilát térden állva látta Davis előtt. – Annette elvörösödött. – Delia úgy adta elő, mintha

Lila valami ocsmányságot csinált volna. Maga a gondolat is... Lila korábban még csak nem is tudta, hogy ilyesmi létezik, nemhogy eszébe jusson, hogy ilyet tegyen Rob Davis előtt. Daniel igyekezett nem kimutatni, mit érez, habár egész bensője háborgott. – Delia? – Igen – válaszolt Annette megvetéssel. – Delia Anderson, az a ribanc. Mindenki tudta, hogy viszonya van Rob Davisszel. Talán még most is. És volt pofája hazugságokat terjeszteni Liláról. Lilának gyenge volt a szíve, és ezután teljesen lejtőre került. El kellett adnia mindent. Ki kellett Macket vennie a Bryson Akadémiáról, és a sógorom iszonyatosan dühös volt rá. Egészen megvadult. Megrémisztett, már azelőtt is tartottam tőle, hogy tudtam volna, Jared mit tett. Most végre Sean és Delia meggyilkolása is értelmet nyert. – Mack erőszakos volt? – Ó, az nem kifejezés! Mack állandóan verekedésbe keveredett, már a csőd előtt is. De baja sosem lett belőle. Valahogy az összes vádat ejtették. Egészen addig azt go ndoltam, ez biztosan O'Brian pénzének köszönhető, míg meg nem tudtam, hogy a pénz elfogyott. Amikor megtaláltam a naplókat, azonnal rájöttem. A többiek kiálltak Jared mellett, pénzelték, hogy talpon maradjon, hogy mindig egy lépéssel az adóhatóság és a hitelezői előtt járjon. Biztos egyengették Mack útját is. – Ebben van ráció. Én is erre a következtetésre jutottam volna. Annette szomorúan mosolygott. – Köszönöm. Egészen eddig, ha arra gondoltam, elmondom valakinek, féltem, hogy azt hinné, meghibbantam. Hogy csak kitaláltam az egészet. És olyankor... – És olyankor? – Olyankor csak kihúztam a téglát, épp csak annyira, hogy megnyugtassam magam, hogy a naplók még mindig ott vannak. És hogy tudjam, nem vagyok őrült. – Mikor húzta ki legutoljára azt a téglát? – Azon a napon, amikor kiásták a maga öccsének a sírját, és valaki mást találtak benne. Akkor azt gondoltam, most el kell mondanom, valaki végre hinni fog nekem. – És miért nem tette? – kérdezte Daniel szelíden. – Mert gyáva vagyok. Abban reménykedtem, hogy maguk majd szépen rájönnek. Hogy eljönnek, kivallatnak, és azt mondhatom magamnak, hogy nem volt más választásom. És amiért nem mondtam el maguknak, meghaltak azok a lányok. – Fölnézett, szeme könnytől csillogott. – Egész életemet ezzel a tudattal kell már leélnem. Nem hinném, hogy el tudja képzelni, milyen érzés ez. Meglepődne... – Most viszont elmondta. Ez a lényeg. Annette nagyot pislogott, a könnyek végiggördültek az arcán, s a nő egy mozdulattal letörölte őket. – Tanúskodom. – Köszönöm. Mrs. O'Brian, olvasott kulcsokról is esetleg? – Igen. Simon minden esetet lefényképezett. Ha az egyik beszélt volna, mindannyian vele buktak volna. A képek biztosították, hogy mindenki „becsületes" marad. Simon biztosítékként magánál tartotta a képeket. Ő nem vett részt a nemi erőszakban, csak fényképezett. – És mi van a kulcsokkal? – Simon a képeket a bankban, egy széfben tartotta. Különleges széf, két kulcs kellett hozzá. Simonnál volt az egyik, a többieknek jutott a másik kulcs másolata, így kiegyenlítődött az erő. Amikor Simon először meghalt, Jared rettegett, hogy minden kiderül, de múlt az idő, és senki nem talált semmilyen kulcsot. Miért, maguknál van? Daniel erre a kérdésre nem válaszolt, hanem ő tett föl egy újabbat.

– Megtalálta Jared kulcsát is? – Nem. De az egyik naplóban körberajzolta. –Jared nem említette, milyen névre volt a széf bejegyezve? – kérdezte, és lélegzetét visszatartva várta, hogy a nő bólint–e. – Charles Wayne Bundy névre. Emlékszem, menynyire megrémültem. És hogy arra gondoltam, ez fontos részlet lehet, meg kell jegyeznem, hátha kényszerítenek rá, hogy elmondjam. Hogy ezzel talán megvehetem a gyerekek biztonságát. De maga már megígérte, szóval... ez van. Charles Manson. John Wayne Gacy. És Ted Bundy. Hírhedt gonosztevők, gyilkosok. Minden egybevág. Simon tizenévesként imádta a sorozatgyilkosokat, utánozta a műveiket. Susannah találta meg a képeket, amelyeket annyi éven át az ágya alatt tartott. Nem semmi. Ha Simon lefényképezte a nemi erőszakot elkövetőket, hogy biztosítsa az együttműködésüket, Danielnek minden bizonyíték a rendelkezésére fog állni, ha egyszer megkaparintja a széf tartalmát. – Van ötlete, hol rejtőzhet Mack? – Ha lenne, akkor elmondanám. Azt tudom, hogy nem a régi házukban van. Még azalatt lebontották, míg ő börtönben volt. Daniel szemöldöke magasba szökött. – Miért? – Valaki betört, és mindent szétvert. A falakat, a padlót... Ami megmaradt, az már semmit nem ért. Daniel Alex bérelt lakására gondolt. – A kulcsot keresték. – Valószínűleg. Rob Davis viszont jól járt. Amikor a ház eltűnt, szinte ingyen megszerezte a telket, és fölépítette a malom raktárát. Nem hinném, hogy Mack ott bujkálna. Egész nap vannak ott. Daniel azért meg fogja nézni. Muszáj megtalálniuk Macket, mielőtt ismét megöl valakit. Csak egyetlen engedély kell, és azonosíthatják Simon díszes társaságának utolsó, eddig ismeretlen tagját. Charles Wayne Bundy széfje már vár minket. – Köszönöm, Mrs. O'Brian. Többet segített, mint gondolná. Menjünk a fiaiért, s keresünk maguknak egy biztonságos helyet. Valakit majd elküldünk a holmijukért. Annette bólintott, és Daniel után indult. Egyszer sem nézett vissza.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

ARCADIA, GEORGIA, FEBRUÁR 2–A, DÉLELŐTT 11.35 – Egybevág – mondta Luke a kihangosítón Chase irodájából. Daniel Corchran seriff irodájából hívta fel a többieket, hogy míg az ügynököt várja, aki elviszi Annette O'Briant és két fiát a biztonságos házba, elmondja nekik, amit a nőtől megtudott. – Már csak meg kell találnunk. – Frissítettük a körözést – mondta Chase. – Kikértük a szabadlábra helyezésekor készült iratait. Kissé meg–termettebb, mint amikor bement. – Ez elég gyakori – jegyezte meg Daniel komoran. –A haját is megváltoztathatta. Míg jöttünk be Corchran irodájába, Mrs. O'Brian megemlítette, hogy az egyik doboz szőkítője eltűnt. – Akkor még egy frissítés lesz – szólalt meg Luke. –Van még valami... Mack O'Briant, míg odabent volt, elég gyakran kiküldték közmunkára utat takarítani. Az összes olyan területen dolgozott, ahová a holttesteket kivitte. – Át kell fésülnünk a malom területét is... főleg az új raktárt, amelyet a régi O'Brian–ház helyén emeltek. – Már kiküldtem egy csapatot – mondta Chase. –Patkányirtó csapatnak álcázva megyünk ki, hogy ne tűnjünk fel. Hogy áll a széfre szóló engedély? – Chloe már dolgozik rajta. Amint itt elkészültünk, megyek is Duttonba, s amint aláírja a bíró az engedélyt, már rohanok is a bankba. Hogy van Hatton? – Még mindig a műtőben... – sóhajtott fel Chase. – Crighton ügyvédet kerített. Nem hajlandó beszélni velünk. – A rohadék szemétláda – dörmögte Daniel. – Annyira szeretném elkapni Kathy Tremaine miatt. – Ilyen hosszú idő után – jegyezte meg Luke lemondóan – nem hiszem, hogy összejön. – Tudom, de legalább Alex lezárhatja magában végre. Alex mondta egyáltalán, hogy látni akarja Crightont? – Nem – válaszolta Chase. – Még csak meg sem említette. Hatton miatt idegeskedik, föl–alá járkál, de egy szóval sem kérdezett rá Crightonra. Daniel felsóhajtott. – Majd kérdez, ha kész rá. Elindulok Duttonba. Felhívlak, amint megvan a széf. Drukkoljatok! ATLANTA, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 12.30 Alex megtorpant, egész eddig föl–alá járkált a külső iroda előtti keskeny területen. – Már hívniuk kellett volna. – A műtét eltart még egy darabig – mondta Leigh kedvesen. – Amint kihozzák Hattont, szólnak. Leigh arca nyugodt volt, de a szemében riadalom ült. Ettől Alex valamivel kevésbé érezte magát egyedül. Épp mondani akart valamit, amikor a mobilja csilingelni kezdett. Cincinnati körzetszám volt, de nem ismerte. – Halló? – Miss Alex Fallon? – Igen – mondta óvatosan. – Kivel beszélek? – Morse vagyok a cincinnati rendőrségtől. – Mi történt? – Az éjjel betörtek a lakásába. A házgondnok reggel vette észre, hogy nyitva az ajtó, amikor fölvitte a postáját. – Nem lehet. Tegnap megkértem egy barátomat, hogy menjen el a leveleimért. Biztosan nyitva felejtette az ajtót.

– A lakását feldúlták, Miss Fallon. A párnákat és a matracokat felhasogatták, a szekrényekb ől mindent kiborogattak a földre, és... Alex szíve zakatolni kezdett, amikor meghallotta a feldúlták szót. – És a ruháimat is felhasogatták. Zavart csönd volt a vonal túloldalán. – Honnan tudja? Ne bízz senkiben, írta Wade a Bailey–nek címzett levélben. – Uram, meg tudná adni a jelvénye számát és a telefonszámot, ahol visszahívhatom, ha utánanéztem magának? – Természetesen. – Lediktálta az adatokat, és Alex megígérte neki, hogy hamarosan visszahívja. – Leigh, meg tudnád nekem nézni ennek a rendőrnek az adatait? Azt mondta, feldúlták a lakásomat. – Szent isten! – Leigh elkerekedett szemmel vette át a papírlapot. – Azonnal megnézem. – Köszi. Pár hívást el kell intéznem, mielőtt visszahívom. – Alex bepötyögte a kórház számát, és megkönnyebbült, amikor Letta vette föl a telefont. Megkérte, hogy legyen óvatos, és arra, hogy adja át ugyanezt az üzenetet Richárdnak, aki épp ügyeletes volt. Leigh épp letette a telefont. – A cincinnati zsaru létező személy, Alex. – Akkor jó. – Visszahívta Morse–t. – Köszönöm a türelmét. – Érthető az elővigyázatossága. Van ötlete, ki törhetett be a lakásába? – Igen, legalábbis sejtem. Valószínűleg ugyanazok, akik az itteni bérelt lakásomba is. Megadhatom Daniel Vartanian ügynök elérhetőségét? Ő tudni fogja, milyen információt kell megadnia. – Majd én felhívom. Tudja esetleg, hogy mit kerestek? – Igen, mert én előbb jutottam hozzá. A volt férjem lakásán volt. Akárki követte is el ezt, ha rájön, lehet, hogy oda is elmegy. – Adja meg a volt férje címét. Kiküldünk valakit, hogy megnézze, minden rendben van–e. – Köszönöm – mondta Alex meghatottan és meglepetten. – Mi is nézzük a híreket, Miss Fallon. Úgy tűnik, Vartanian ügynöknek mindkét keze tele van... Alex kifújta a levegőt. – Így igaz. DUTTON, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 12.30 Daniel a kezében tartott vaskos verseskötetet nézte. Útban hazafelé Arcadia seriff hivatalából beugrott egy könyvesboltba. Chloe Hathaway még mindig az engedélyen dolgozott, ezért valamivel el akarta ütni az időt. Leparkolt a duttoni borbélyüzlet előtt álló paddal szemben a túloldalon. Beszélni akart a régi irodalomtanárával, Mr. Granttel, aki ott ült a padon, és árgus szemekkel figyelt. Daniel kiszállt a kocsiból. – Mr. Grant – kiáltott oda. – Daniel Vartanian – kiáltott vissza, de a többiek csak néztek. Daniel intett Grantnek, hogy jöjjön oda, s megvárta, míg az idős ember átballag hozzá az úton. – Hoztam magának valamit – mondta, amikor Grant átért. Átnyújtotta neki a verseskötetet. – Az irodalomóráira gondoltam – mondta közömbös hangon, majd suttogva tette hozzá –: beszélnem kell magával, de négyszemközt. Grant áhítatosan simított végig a köteten. – Milyen szép könyv – mondta, majd odasúgta: – Már vártam ám magát. Mit szeretne tudni? Daniel csak pislogott. – Mit tud, uram?

– Valószínűleg többet, mint amennyi ebbe a könyvbe beleférne, de a java része nem lényeges. Kérdezzen! Ha tudok válaszolni, akkor válaszolok. – Kinyitotta a könyvet, és addig lapozgatott, míg megtalálta Daniel kedvencét, a John Donne verset. – Folytassa! Figyelek. – Mack O'Brianről szeretnék többet megtudni. – Gyors eszű, de indulatos. – Kivel került összetűzésbe? – Szinte mindenkivel, főleg azután, hogy mindent elvesztettek. Amíg a Brysonba járt, azt képzelte magáról, hogy ő a lányok kedvence. Mint a bátyja. – Grant félrehajtotta a fejét, mintha a versen merengett volna. –Mack zűrös gyerek volt. Megrongálta az iskola tulajdonát, úgy hajtott azzal a Corvette–tel, mintha a NASCAR–on lett volna, komoly balhékba is belekeveredett. – Azt mondta, a lányok kedvence volt. – Nem, azt mondtam, azt képzelte magáról, hogy a lányok kedvence. Az nem ugyanaz. – Grant egy másik vershez lapozott. – Hallottam, amit a lányok beszéltek róla, miután átment a másik iskolába. Csak fecsegtek, azt hitték, a dolgozatokat javítom. Azon nevetgéltek, hogy Mack azt hitte, elmehet majd az évzáró bálba... már nem járt az iskolába, és lenézték. Azt is mondták, csak a kocsija miatt lehetett elviselni. E nélkül viszont nem pazarolják rá az időt. Közel sem volt olyan jóképű, mint a bátyja. Macknek rettenetesen pattanásos volt a bőre, tiszta heg volt az arca. A lányok nagyon csúnyán bántak vele. – Milyen lányok, Mr. Grant? – Akik meghaltak. Janet volt a legrosszabb, ahogy emlékszem. Gemma nevetett, hogy berúgott, és „megvolt neki a srác" a Corvette hátsó ülésén. Úgy mondta, biztos, hogy részegnek kellett ehhez lennie. – És Claudia? – Ő általában a többiekkel tartott. Kate Davis volt az, aki általában rájuk szólt, hogy hagyják abba. – És ezt eddig miért nem mondta? Grant feltűnően nézegetni kezdte a könyvet, mielőtt egy másik vershez lapozott volna. – Azért, mert Mack nem volt kivétel. A legtöbb fiúval ugyanilyen kegyetléeek voltak. Nem is gondoltam volna rá, ha nem említi meg a nevét. Különben is, börtönben van. – Nem, nincs – mondta Daniel csöndesen. – Már nincs. Az idős férfi háta megmerevedett, majd ellazult. –Jó tudni. – És mi a helyzet Lisa Woolffal? Grant a szemöldökét ráncolta. – Emlékszem, Mack úgy két hetet hiányzott az iskolából, még mielőtt az első évben átment volna a másik intézménybe. Amikor rákérdeztem, hogy mi van vele, a lányok csak kuncogtak. Azt mondták, megharapta egy kutya. Utána megtudtam, hogy Mack otthon volt, egy verekedés után lábadozott. Kiderült, hogy megpróbált Lisával kikezdeni, de a testvérei jól helybenhagyták. Mack eléggé zavarban volt. Amikor visszajött, a srácok vonyítottak a háta mögött, amikor végigment a folyosón, tudja, mint amikor a farkasok a holdra vonyítanak. Megfordult, dühösen rájuk nézett, de sosem jött rá, ki kezdte a csúfolódást. Daniel zsebében berregni kezdett a mobil. Chloe Hathaway államügyész volt. – Elnézést. – Elfordult kissé. – Vartanian. – Chloe vagyok. Büszke tulajdonosai lettünk a Charles Wayne Bundy névre bejegyzett széfre szóló engedélynek. Remélem, ezt kerestétek. – Én is. Köszi. – Lecsukta a telefont. – Mennem kell. Grant becsukta a könyvet, és kinyújtotta Daniel felé. – Nagy öröm volt önnel nosztalgiázni egy kicsit, Daniel Vartanian. Boldog vagyok, ha látom, hogy valamelyik hajdani diákom ilyen remekül megállja a helyét az életben. Daniel finoman visszatolta a kötetet.

– Tartsa meg a könyvet, Mr. Grant. Magának vettem. Grant magához ölelte a könyvet. – Köszönöm, szépen, Daniel. Vigyázzon magára! Daniel nézte, ahogy az idős férfi visszaballag a másik oldalra, remélte, hogy elég megfontoltan beszélt vele. Túl sok ártatlan ember fizetett meg egy maréknyi elkényeztetett, akaratos kölyök bűnei miatt. Egyesek gazdagok, mások szegények, de mindannyian nyíltan megvetették a tisztességet és emberséget. A törvényt. Ha a hagyomány még mindig él, akkor az idős férfiak pontban ötkor szedelődzködni kezdenek, hogy éjszakára otthagyják a borbélypadot. Gondoskodni fog róla, hogy valaki figyelje Grant házát. Nem akarja, hogy több vér tapadjon a kezéhez. Épp elindult, amikor a mobilja ismét berregni kezdett. Ez alkalommal az irodából keresték, és első gondolata azonnal Hatton volt. Amikor legutoljára betelefonált, a férfi még a műtőben volt. – Vartanian. – Daniel, Alex vagyok. Tegnap valaki szétverte a lakásomat Cincinnatiban. – Basszus – fújt Daniel egyet mérgesen. – A kulcsot keresték. – De honnan tudhatták, hogy oda kaptam a levelet? – Talán Bailey barátnője nekik is elmondta? – Megkértem Chase–t, hogy járjon utána. Senki nem látogatta meg, senki nem hívta fel. – Elég sok módja lehetett, hogy elárulja, ha akarta. – Tudom, de Daniel, arra gondoltam... Rajta kívül csakis Bailey tudta... Elég merész következtetésnek tűnt, de Daniel kihallotta Alex hangjából a reménykedést, és nem volt szíve letörni. – Arra gondolsz, hogy aki elvitte, végül mégiscsak szóra bírta... – Arra gondolok, lehet, hogy még mindig él. Daniel felsóhajtott. Lehet, hogy igaza is van. – Ha pedig él... – Ha pedig él, akkor valamelyik férfi tudja, hogy hol van. Davis vagy Mansfield. Daniel, kérlek, hozasd be őket, és szedd ki belőlük! – Ha ennyi nyűgöt a nyakukba vettek, elég valószínűtlen, hogy csak úgy elmondanák – mondta Daniel, s megpróbálta megnyugtatni a lányt anélkül, hogy lekezelő lett volna. – Sokkal valószínűbb, hogy idegesek lesznek, és odamennek hozzá. Ha Davis vagy Mansfield az, akkor ők szoros felügyelet alatt állnak. Tudom, hogy nehéz, de ez a legkritikusabb időszak, amikor türelmesnek kell maradnunk. – Megpróbálok az lenni. – Tudom, szívem. – Lassan a bank felé gurult, hogy szemben az épülettel leparkoljon. – Van még valami? Most megyek a bankba, hogy megkérjen Rob Davist, nyissa ki azt a széfet, szóval ha Davis vagy Mansfield figyel, akkor készen állok a riadóztatásra. – Nos, van még valami. Az előbb hívott az állatorvos. Riley–t el lehet hozni. Daniel a fejét csóválta, egészen összezavarodott az időzítés hallatán. – Most nem tudok érte menni. – Ó, tudom én, de arra gondoltam, esetleg az ügynök, aki Hope–ra és Meredithre vigyáz, elvihetne Riley–t a védett házba. Hope–nak hiányzik a szomorú kutyus. Daniel ezen elmosolyodott. – Persze. Majd később felhívlak. És maradj veszteg! – Veszteg vagyok. – Csöppet sem hangzott vidámnak. – Te pedig vigyázz magadra! – Vigyázok. Alex... – Egy pillanatig habozott, kicsit tartott attól, amit mondani készült. Minden olyan gyorsan történt. A végén inkább megtartotta magának a mondanivalóját, majd kés őbb... – Mondd meg

Meredithnek, hogy csak száraz kutyatápot adjon Riley–nak. Bízz bennem! – Bízom – mondta Alex, s Daniel tudta, a lány nem Rileyról beszél. – Hívj fel, ha tudsz. – Jó. Nemsokára vége ennek az egésznek. – Mintha a szakadék szélén táncolna, Daniel úgy vágott át az úttesten a bank felé. Amint kikéri a széfet, mindenki tudni fog róla, és bármi lesz is abban a ládikában, az csak olaj lesz a tűzre. Imádni való kisváros. De ő nem imádta. FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 12.45 Mack haragosan kapta le a fejéről a fülhallgatót, amikor Vartanian elhajtott a Main Streeten, hallótávolságon kívülre. Azt képzelte magáról, hogy a lányok kedvence, seggfej. Gyűlölte Mr. Grantet, ezt a maradi, beképzelt vén trottyot. Amikor végzett a többivel, visszajön ezért a Grantért, és az öreg megkeserüli, hogy egyáltalán szóba állt Daniel Vartaniannel. Daniel tehát tud róla. Ez megdobogtatta Mack szívét. Miközben a férfi keresztül–kasul fésüli a környéket, és őt keresi, itt ül tőle alig tizenöt méterre. De elégedettsége rövid életű volt. Vartanian egyedül jött. Almában sem gondolta volna, hogy egyedül jön. Arra számított, hogy Alex Fallon elválaszthatatlan tőle, ahogy végig az utóbbi öt nap során. Végre felkészült a fogadásukra, erre Vartanian egyedül jött. Ha Alex Fallont akarja desszertnek, akkor valamilyen módon meg kell oldania, hogy a nő odajöjjön hozzá. Különben a kegyelemdöfés mellé megy, és az nagy szégyen lenne. És ha már a kegyelemdöfésnél tartunk, szét kell küldenem a meghívókat. Épp beindította a furgont, amikor meglátta, hogy Vartanian átvág a Main Streeten, és bemegy a bankba. Érdekes. Daniel végre meglátogatja a bankot. Mack azt hitte, a négy nő lábujjára kötözött kulcsok nyomán ez előbb megtörténik, de ami késik, nem múlik. Mack elmosolyodott, amikor arra gondolt, miféle képeket fog Vartanian a Charles Wayne Bundy névre bejegyzett széfben találni. A társadalom oszlopos tagjai hamarosan megszégyenülnek, és a legkevesebb, hogy börtönbe kerülnek mind egy szálig. Természetesen, ha Mack sikerrel jár az elkövetkező pár órában, akkor mind meghalnak. ATLANTA, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 12.45 Alex letette a telefont Daniel asztalára, és a válla lehanyatlott. – Valami baj van? Megperdült, Luke Papadopoulos figyelte azzal a vesébe látó tekintetével. – Az az érzésem, hogy Bailey még él. Annyira... kivagyok. – És szeretnéd, ha valaki tenne végre valamit. – Igen. És tudom, hogy Danielnek igaza van, és annyi mindenki miatt kell aggódnia, de... Bailey az enyém. Hisztisnek és önzőnek érzem magam. – Nem vagy se hisztis, se önző. Ugyan már. Megyek ebédelni. Általában az otthonról hozott ebédet eszem, de úgy tűnik, a mai adagot valaki kisajátította... – És összeszűkült szemmel nézett Chase irodája felé. – Még megfizet érte. Alex önkéntelenül is elmosolyodott. – Chase nagy jellem. Leigh említette, hogy péntekenként pizza van a menzátokon. – Ebben a pillanatban rádöbbent, mennyire éhes. Olyan sietve jöttek el Danieltől reggel, hogy nem is reggelizett. – Menjünk! Fölnézett Luke–ra, amikor kiléptek Daniel irodájából. Lélegzetelállítóan jóképű férfi, gondolta. Ami azt illeti, Meredith típusa. – Szóval... van barátnőd? Mosolya szinte világított a férfi barna képében. – Miért, máris meguntad Dannyt? Alex arra gondolt, reggel milyen volt Daniel ágyában feküdni, és elvörösödött. – Dehogy. Meredith miatt. Tetszene neked. Jó fej.

– És szeret horgászni? – Ezt meg nem mondom így hirtelen, de rákérdezhetek. .. – Hirtelen elhallgatott, és Luke-kal egy emberként torpantak meg. A pult mellett egy nő beszélgetett Leigh–vel. Alex az arcáról azonnal megismerte. Luke megmerevedett mellette, ezek szerint ő is fölismerte. A nő alacsony volt, sötét haja sima, és szeme nagyon–nagyon szomorú. A ruháján messzir ől látszott, hogy New York–i, a testtartásán pedig az, hogy bárhol másutt szívesebben lenne, mint itt. – Susannah – suttogta Alex, és a nő rögtön ránézett. – Ismer? – Alex Fallon vagyok. Susannah biccentett. – Olvastam magáról. – Luke–hoz fordult. – És te pedig Daniel barátja vagy. Múlt héten, a temetésen találkoztunk. Papadopoulos ügynök, ha nem tévedek. – Igen – válaszolt Luke. – Miért utaztál le ide, Susannah? Susannah Vartanian ajka keserű mosolyra húzódott. – Még magam sem tudom. De azt hiszem, azért, hogy visszakapjam az életemet. És talán az önbecsülésemet is. DUTTON, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 12.55 Ennek a csalinak lehetetlen ellenállni. Figyelte, ahogy Frank Loomis megáll a rendőr–főkapitányság lépcsőjén, felnyitja a telefonját, és elolvassa az SMS–t. Loomis szeme összeszűkült, ahogy felpillantott az újság szerkesztőségének besötétített ablakára. Az épület ma zárva, mert haláleset történt a családban. Mack elmosolyodott. A Woolf család gyászol, és pont őmiatta. Néha elég sok időbe telik, mire kifizetik az adósságot. S amikor elég sok idő eltelik, a kamat is felgyűlik. Úgy gondolta, Woolf húgának meggyilkolása jó kis kezdet az adósság bevasalására. Egész héten kihasználta Woolfékat, és még párszor használni is fogja őket, mielőtt ennek az egésznek vége. De egyelőre elég az, hogy Frank Loomis beszáll a kocsijába, és elindul a megfelelő irányba. Az üzenet velős volt: Névtln tipp. Tom h van Bailey C. Régi O'B malom folyópart. BC + "sokan”. Nem tok mnni tmtés miatt. Infot átadom mielőtt Var + tudja. Sok sikrt. Aláírás: Marianne Woolf Frank már úton van. Nemsokára Vartanian is csatlakozik hozzá. Mansfield is hamarosan ott lesz Harvarddal egyetemben, ő az utolsó oszlop, akinek dőlnie kell. Elég sok időbe telt, mire Mack rájött, ki is ez a Harvard valójában, de amikor rájött, még ő is megdöbbent. Ami pedig Alex Fallont illeti, az ő becserkészésére is vannak tervei. Alex egész héten csakis azzal foglakozott, hogyan találhatná meg Bailey–t. És én tudom, hol van Bailey. Amint leülepszik a por, amelyet a délutáni események mindjárt felkavarnak, Alex hinni akarja, hogy Bailey él. Most, hogy Delia meghalt, Macknek nem állt szándékában több holttestet elhelyezni mindenféle árkokban, leszámítva persze Alexét. Talán a nyugalom elaltatja az éberségét. És különben is, Daniel Vartanian halálát siratja majd, és a gyász elveszi az ember józan eszét. El őbb vagy utóbb, de óvatlan lesz, és akkor meglesz a legutolsó áldozat is. És a kör bezárul. FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 13.25 Mansfield az asztala mellé lépett. – Rendben, Harvard, itt vagyok. A férfi felpillantott, szeme elkerekedett, majd ugyanabban a pillanatban résnyire szűkült. – Miért? Mansfield a szemöldökét ráncolta, – Mert hívattál. – Eszembe' se volt.

Mansfield szíve hevesen kezdett dobolni. – Az eldobható mobilra jött az üzenet. Csak neked van meg az a számom. – Ezek szerint másnak is – mondta Harvard ridegen. – Hadd lássam! Mansfield átnyújtotta a telefont. – Gyere rogton. DVar tud a cuccról. Ma elhúzunk. – Elkomorodott. – Valaki pedig tudja, ha nem is Vartanian az. Követtek, te faszkalap. – Nem, nem követett senki. Ebben biztos vagyok. Eleinte igen, de sikerült leráznom. – Gyakorlatilag persze megölte az illetőt, de Mansfield ezt nem látta szükségesnek közölni, mert csak még nagyobb slamasztikába került volna. – Mitévők leszünk? A férfi vészjósló némaságba burkolódzott. – Felpakoljuk őket a hajóra. – De csak hatan férnek fel. Harvard felállt, a düh szinte hullámokban áradt felőle. – Csak akkor szólalj meg, ha valami olyat is tudsz közölni, amiről még nincs tudomásom. Különben fogd be a pofád. Pakold fel az egészségeseket! A többit majd én elintézem. DUTTON, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 13.30 Amint kiért Dutton külterületére, Daniel dühösen vágott rá ököllel a kormányra. Visszanyelte a haragját, és bepötyögte Chase mobilszámát. – A széf üres volt – dörrent a telefonba minden bevezetés nélkül. – Viccelsz – mondta Chase. – Teljesen üres? – Nem teljesen. Volt benne egy papírfecni. Az állt rajta, hahaha. – Hogy az a... – dörmögte Chase. – Rob Davisnél semmi feljegyzés arról, hogy ki nyúlt a széfhez? – Dehogyisnem. Valaki egy Charles Wayne Bundy névre kiállított személyi igazolvánnyal. Legutoljára Simon első halála után úgy hat hónappal jelentkezett valaki. De nem hinném, hogy Simon. Nem mert volna csak úgy megjelenni a nyilvánosság előtt, és ha Davis tudta volna, hogy nem is halt meg, nem maradt volna ilyen sokáig titokban. – De mintha Jared azt írta volna a naplójában, hogy Simonnál volt a főkulcs. – Vagy Annette rosszul emlékszik, vagy Jared tévedett, mert valaki bizony használta Simon kulcsának másolatát, hogy belenézzen a széfbe. – Nem lehet, hogy Rob Davisnél is volt az eredeti példányból? – Éppenséggel lehet, de eléggé megdöbbent, amikor meglátta, hogy a széf üres. – És mit mondott Davis, amikor kinyitottad a széfet? – Mielőtt kinyitottam, folyt róla a veríték. Viszont utána megnyugodott... és önelégülten mért végig. – Ácsi, nyugodj le! Hm, úgy értem, tényleg nyugodj le, mert valaki szeretne veled beszélni. – Mondd meg Alexnek, hogy majd visszahívom. Túl... – Szia, Daniel. Danielnek leesett az álla a meglepetéstől, azon nyomban lelassított, és kihúzódott az útszélre. A keze remegett. – Susannah? Itt vagy? Atlantában? – Igen. A barátod, Luke beszélt a képekr ől, amelyeket elvileg a széfben kellett volna találnod. Úgy veszem ki, hogy nem voltak benne. – Nem voltak. Sajnálom, Suze. Elkaphattuk volna azokat a szemétládákat. Susannah hallgatott. – Lehet, hogy tudom, hol vannak a képek.

– Hol? – De már sejtette is, és a gyomra azonnal összeugrott. – A házban, Daniel. Majd ott találkozunk. – Várj! – Összeszorította a fogát. – Egyedül ne! Add Luke–ot! – Majd én kiviszem – mondta Luke, amikor Susannah átadta neki a telefont. – Találkozunk a szüleid házánál. Daniel, Alex is itt áll mellettem. Ő is jönni akar. – Nem. Mondd meg neki... – Daniel – Alex átvette Luke–tól a telefont. – Ott voltál mellettem, amikor bementem a mi házunkba. Hadd tegyem meg én is érted! Kérlek... – tette hozzá szelíden. Daniel lehunyta a szemét. Az ő házuk is tele van kísértetekkel. Nem ugyanolyanokkal, természetesen, de azért kísértetekkel. Az életét merné Luke–ra bízni. Alex azonban még ennél is fontosabb. És mivel fontosabb, szültsége van rá ott. – Rendben. Maradj Luke–kal! Majd ott találkozunk. FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 14.20 – Bailey – sziszegte Beardsley. Bailey összeszedte magát, és kinyitotta a szemét. Remegett, nagyon. – Itt vagyok. – Kész vagyok, hogy magammal vigyelek. Máskor és máshol ezek a szavak valami csodálatosat jelentettek volna. Itt és most azonban csak annyit jelentettek, hogy nemsokára mindketten meghalnak. – Bailey! – suttogta Beardsley megint. – Siess! Ó, istenem, csak még egyszer belőhetné magát! Hope–nak szültsége van rád. A fogát csikorgatta. – Kész vagyok. Figyelte, ahogy a férfi marokszám emeli ki a lyukból a földet, a lyukból, amelyet napok óta ásott, de még mindig csak akkora volt, hogy talán Hope átbújhatott volna rajta. – Nem fogok beférni. – Muszáj lesz. Több időm nincs ásni. Feküdj hasra, és nyújtsd át a lábad – Bailey engedelmeskedett, a férfi elkezdte húzni, csöppet sem kíméletesen. – Ne haragudj. Nem akarok fájdalmat okozni. Majdnem felkacagott. A férfi csak rángatta, erre–arra fordította. Kezét a csíp őjére tette, hogy megfordítsa, és át tudja húzni, de amikor a melléhez ért, hirtelen megállt. Bailey a hasán feküdt, félig kint, félig bent, mocskos volt, istentelen szagot árasztott, és Beardsley pont most jön zavarba. – Húzzál már! – suttogta. A férfi egyik keze felcsúszott elöl, a másik hátul, és nagy nehezen sikerült addig húzni, míg el nem érte a vállát. Ez még fájdalmasabb volt. – Fordítsd oldalra a fejed. Bailey engedelmeskedett, a férfi segítségével átkínlódta a fejét is, anélkül hogy az orra telement volna a földdel. Végre a fal másik oldalán volt. És először látja a férfit szemtől szembe. Arra nem is akart gondolni, hogy a férfi is most látja őt először. A földre szegezte a tekintetét , szégyellte, ahogy kinéz. A férfi azonban gyöngéden az álla alá helyezte egyik piszkos kezét. – Bailey, hadd nézzelek! Bailey félénken, de hagyta, hogy a férfi fölemelje az állát, és még félénkebben fölnézett rá. És legszívesebben elsírta volna magát. A piszok, a ragacsos foltok és a vér ellenére Beardsley a legvonzóbb férfi volt, akit valaha is látott. A férfi rámosolygott, fehér foga szinte megvillant a sötétben. – Nem vagyok olyan ijesztő, ugye? – suttogta pajkosan, s Bailey már nem tudta tovább visszatartani a könnyek. Beardsley az ölébe húzta, átölelte, s úgy ringatta, ahogy ő szokta Hope–ot. – Pszt – suttogta. – Ne sírj, kedves! Mindjárt kint vagyunk. – Ettől azonban Bailey még keservesebben

zokogott, mert úgyis meg fognak halni, és soha nem lesz alkalma megmutatni neki vagy bárki másnak, hogy mi lehetett volna belőle. Úgyis meghalnak. – Végigcsináljuk – suttogta a férfi eltökélten. – Hordják kifelé a holmikat. Valami történik. Hunyd be a szemed! – Bailey engedelmeskedett, s Beardsley hüvelykujjával letörölte a könnyeket. – Azt hiszem, csak még jobban elkentem – mondta zavartan, majd újra magához szorította Bailey–t. – Bármi történik – suttogta a lány –, köszönöm. Beardsley elengedte, felállt. A sok szenvedés sem törte meg, magas volt, és erős. Kinyújtotta a kezét. – Nincs sok időnk. Bailey reszketve egyenesedett föl. – És most mi lesz? A férfi ismét elmosolyodott, tekintetében biztatás. A szeme meleg barna. Ezt nem fogja elfelejteni, akármi történik is. A férfi egy kisebb, talán tíz centis, borotvaélesre lecsiszolt követ nyújtott feléje. – Ez a tied. Bailey elkerekedett szemmel bámulta. – Ezt te csináltad? – Isten megteremtette a követ, én pedig kicsiszoltam. El ne engedd! Lehet, hogy szültséged lesz rá, ha elszakadunk egymástól. – És te? A férfi odament a cella sarkába, félresöprögette a földet, míg elő nem került egy hasonlóan kiélezett kő, csak éppen háromszor akkora, mint az övé. – Aludtál egyáltalán? – suttogta Bailey, mire a férfi megint elmosolyodott. – Néha szundítottam egy kicsit. – A következő tíz percben megmutatta, hol és hogyan kell beledöfni a kővel a támadó testébe, hogy a legnagyobb kárt tegye benne. Egyszer csak kicsapódott egy ajtó a folyosón, Bailey Beardsley–re kapta a tekintetét. A férfi elkomorodott, és Bailey–t még sosem érzett rettegés szállta meg. – Jön...–mondta remegve. Beardsley végigsimított a lány karján. – Akkor jöjjön – mondta eltökélten. – Mi készen vagyunk. Ugye? Bailey bólintott. – Akkor kuporodj össze a sarokban. Azért próbálj nagynak látszani, mintha én lennék. – Akkor kettő kellene belőlem – mondta szinte mosolyogva. – Inkább három. Bailey, nem hibázhatsz. És ha parancsot adok, kérdés nélkül engedelmeskedsz. Megértetted? Ő pedig egyre közeledik... kinyit egy ajtót, majd lő egyet. Bailey sikoltozást hall onnan, ahonnan korábban a sírás hallatszott. Rémülten Beardsley–re kapta a tekintetét, amikor újabb és újabb ajtók nyíltak a folyosón, és újabb lövések dördültek. A sikoltozások egyre ritkultak, ahogy a hangokat egymás után kioltották. – Megöli őket. Beardsley állán egy izom rángott. – Tudom. Változott a terv. Bújj az ajtó mögé, én majd a másik oldalra állok. Most, Bailey! Engedelmeskedett, a férfi pedig az ajtó mellé lapult, egyik kezében a nagy kőkés. Egy másodperccel később kivágódott az ajtó, Bailey ijedten takarta el az arcát, hogy meg ne üsse. Bailey hörgést hallott, gurgulázást, majd tompa puffanást. – Menjünk! – mondta Beardsley. Bailey átlépett az őr teste fölött, korábban már látta, amikor fogva tartója magával hurcolta az irodájába. Beardsley a nadrágjába törölte a véres kést, majd futni kezdett,

maga után húzva Bailey–t. De a lány térde egészen gyenge volt, a lába csupa zúzódás, s csak botladozva haladt. – Csak menj – nyögte. – Szaladj! Hagyj csak itt! A férfi azonban nem engedte el, húzta maga után egyik cellától a másikig. Némelyik üres. A legtöbb azonban nem. Bailey öklendezett, amikor meglátta a leláncolt, vérző lányokat. A halottakat. – Ne nézz oda! – kiáltott rá Beardsley. – Csak fuss! – Nem megy. A férfi a hóna alá kapta, mintha rögbi labda lenne. – Nem halsz meg, míg velem vagy, Bailey – mondta összeszorított szájjal, és befordult a sarkon. Aztán megtorpant, mire Bailey felpillantott. Ő állt ott a folyosó kellős közepén, fegyverrel a kezében. Beardsley elengedte. Bailey térdre rogyott. – Fuss!– kiáltott rá a férfi. Beardsley ezután nekirontott a másiknak, és a falnak lökte. Bailey nagy nehezen feltápászkodott, futni kezdett, míg a két férfi egymásnak esett a háta mögött. Elborzadva hallotta a dulakodás hangjak, ahogy a csontok nekicsapódnak a betonfalnak, de csak futott tovább. Egyszer csak meglátta a lányt. Össze volt verve, az oldalán tátongó lyukból vér szivárgott, és a fején egy másikból is. Nyilvánvalóan a cellájából kúszott ki az ajtóig, egyik karját már kinyújtotta a folyosóra. De még élt. Elerőtlenedve emelte föl a kezét. – Segíts – suttogta. – Kérlek. Bailey gondolkodás nélkül megragadta a lány kezét, és felhúzta. – Gyerünk! DUTTON, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, 14.35 Daniel a családja háza előtti verandán állt, furcsa déjà vu érzése volt. Pontosan ugyanitt állt alig három hete Frank Loomis mellett. Frank akkor mondta el, lehet, hogy a szülei eltűntek. Természetesen akkor már rég halottak voltak. Daniel nekiállt keresni őket, és Philadelphiában kötött ki, s így jutott el Simonhoz és a képekhez. És a képek visszavezették ide. – Már megint déjà vu?– kérdezte Luke halkan, és Daniel bólintott. – Ja – kinyitotta az ajtót, belökte, és azon kapta magát, hogy nem mozdul a lába. Alex a dereka köré fonta a karját. – Gyerünk! – Áttolta a férfit a küszöbön. Daniel megállt az előszobában, és körülnézett. Gyűlölte ezt a házat. Minden egyes tégláját gyűlölte. Megfordult, látta, hogy Susannah is körbenéz, mint ő. Húga sápadt volt, de ugyanúgy, ahogy a philadelphiai gyötrelmek során, most is tartotta magát. – Hol? – kérdezte Daniel. Susannah arrébb tolta, és elindult fölfelé a lépcsőn. Daniel utána, Alex kezét szorongatta, legalábbis amennyire merte. Luke ment leghátul, ugrásra készen. Odafent Daniel a homlokát ráncolva nézett körül. Az ajtók, amelyeket legutóbb becsukott, most mind tárva–nyitva, a folyosón az egyik kép ferdén lóg a falon. Belökte szülei hálószobájának ajtaját. A szobát feldúlták, a matracokat felhasogatták. – Itt voltak – mondta komoran. – Simon kulcsát keresték. – Erre – mondta Susannah mereven, s mindannyian követték Simon hajdani szobájába. Ezt is feldúlták, de már nem találhattak semmit a fiókokban, sem az ágy alatt. Daniel apja már réges–rég megszabadult mindentől. Daniel úgy érezte, mintha valami gonosz szellem lebegne a levegőben. Vagy lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Alex arcára azonban különös szorongás ült.

– Van valami hangulata, nem? – suttogta, mire Daniel megszorította a kezét. Susannah a beépített szekrény ajtaja előtt állt, kezét hol ökölbe szorította, hol kinyitotta maga mellett. Még mindig sápadt volt, de eltökélten kihúzta magát. – Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy még sincs itt semmi – mondta, és kinyitotta az ajtót. A szekrény üres volt, de azért belépett. – Daniel, tudtad, hogy mennyi rejtekhely van ebben a házban? A hangja furcsán csengett, Danielnek még a szőr is felállt a hátán. – Igen. Azt hittem, mindegyikről tudok. Susannah letérdelt, és tapogatni kezdte a szekrény oldalát. – Azon az éjjelen találtam meg az én szekrényem mögött a rejtekhelyet, amikor elbújtam Simon elől. A falnak dőltem, és biztosan jó irányban löktem be, mert az egyik deszka elmozdult, én pedig beestem a fal mögé. – Beszéd közben végig nyomkodta a szekrény hátsó falát. – Azon töprengtem, vajon a többi szekrény mögött is van–e ilyen rejtekhely. Egyik nap, amikor azt hittem, hogy Simon elment hazulról, átjöttem, hátha ki tudom nyitni az övét. Olyan higgadtan mesék, hogy Danielnek görcsbe ugrott a gyomra. – Rajtakapott... – Először azt hittem, nem. Hallottam, ahogy dübörög fölfelé a lépcsőn, ezért berohantam a szobámba. De meglátott – tette hozzá suttogva. – Amikor a whiskysüveggel a kezemben ébredtem, bent hevertem az én szekrényem mögötti lyukban. Oda tett be. Alex végigsimított Daniel karján, s a férfi csak ekkor vette észre, hogy túl erősen szorítja a lány kezét. Elengedte, de Alex nem húzódott el, hanem tovább simogatta. Daniel megköszörülte a torkát. – Tudott a rejtekhelyedről. Susannah közönyösen megrántotta a vállát, s Daniel szíve majd meghasadt. – Nem bújhattam sehova – mondta Susannah. – Később megmutatta a rólam készült képet is. – Ismét vállat vont. – Azt mondta, tartsam távol magam a dolgaitól. Ezek után mindig engedelmeskedtem neki. – Megnyomta az egyik deszkát, ami elmozdult. – Miután meghalt, mindent el akartam felejteni. – Behajolt a lyukba, majd előhúzott egy poros dobozt. Luke elvette tőle, és letette Simon felhasogatott ágyára. – Köszönöm – suttogta a lány, és a dobozra mutatott. – Azt hiszem, ezt keresitek – tette hozzá. Most, hogy itt volt előtte, Daniel szinte eltántorodott attól, hogy kinyissa. Szíve vadul vert, de fölemelte a fedelet. És majdnem elhányta magát. – Szent isten! – suttogta Alex a háta mögött. FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 14.50 – Gyere! – Bailey a lány karját rángatta, húzta maga után a sötét folyosón. Beardsley azt mondta, erre lehet kijutni. Nem tévedhetett. Beardsley. Szíve összeszorult. Feladta a maga szabadságát... értem. És meg fog halni. Értem. Figyelj, Bailey! Ki kell jutnod innen! Beardsley nem áldozhatja föl az életét fölöslegesen. Figyelj! Keresd az ajtót! Pár perc múlva fényt pillantott meg. Fényt az alagút végén. Kis híján fölnevetett, de újult erővel és még eltökéltebben húzta maga után a sebesült lányt. Kinyitotta az ajtót, hangos szirénázást vagy ugató kutyákat várt. De néma csönd fogadta. És friss levegő, fák és napfény. És szabadság. Köszönöm, Beardsley. És egyszer csak mindez szilánkokra tört. Ott állt előtte Frank Loomis. És a kezében fegyvert tart.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

DUTTON, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 14.50 A doboz tele volt Simon fényképeivel és rajzaival. Néhányat Daniel már ismert, azokat, amelyeket az apja elégetett, de ennél sokkalta több lapult a doboz mélyén. Százával. Daniel komoran vette elő zsebéből a kesztyűt, és elkezdte sorban kirakosgatni a képeket. Ezeken a képeken látszott a fiatalemberek arca az ocsmány tettek elkövetése közben, és valahogy még azt is el tudták játszani, mintha mindez a lányok beleegyezésével történne, ahogy Annette O'Brian is említette. Álla megfeszült, ahogy marékszám lapozta át a képeket. Sejtette, mit fog látni, a valóság azonban sokkalta rosszabb volt, mint gondolta. Csak meredt a srácok arcára, elszörnyedt, fizikai rosszullét környékezte. – Ezek röhögnek – suttogta Alex. – Egymást heccelik... Danielben forrt a méreg, vad, ősi késztetést érzett, hogy elkapja ezeket a szemeteket, és kipréselje belőlük a mocskos, undorító lelküket. – Jared O'Brian és Rhett Porter. És Garth Davis –szólalt meg rekedten, és eszébe jutott, milyen ideges volt a polgármester azon az estén ott, a Presto pizzériában, amikor válaszokat követelt a duttoni nők meggyilkolásáról. – A rohadék! Ott volt a Prestóban. Nem átallott Sheilától rendelni, pedig ezt tette vele... – De jól fog esni Garth Davisre borítani az asztalt –jegyezte meg Luke vészjóslón. Daniel a következő képet nézte. – Randy Mansfield. – Eszébe jutott a rossz hír, amit Chase közölt vele, amíg a ház előtt várta Luke–ot, Susannah–t és Alexet. Mansfield fiatal lányokat erőszakolt meg. Most már tudja, a férfi gyilkos is... Alex, aki mellette állt, összerezzent, amikor fölemelte a következő képet. Wade Aliciával. – Ne haragudj – mondta Daniel, és a kupac aljára dugta a képet. – Nem akartam, hogy lásd. – Mindegy, már előtte is láttam – suttogta Alex –, gondolatban. Daniel csak tette egyik képet a másikra, hirtelen a vér is megfagyott az ereiben, amikor meglátta Susannah–t. Fiatalon. Elkábítva. Bántalmazva. Keze megremegett, önkéntelenül is lefelé fordította a lapot, és csak bámulta a visszataszító kép hátulját. Az érzéseivel viaskodott. Magára hagyta a húgát, egyedül. Védelem nélkül. Simonnal. Aki... ezt tette. Kavargó gyomra görcsbe rándult. Hiszen akkoriban nem tudhatta. De a tényeken már nem változtathat. Simon hagyta nekik... Nem, Simon bátorította ezeket az állatokat, hogy a saját húgát bántsák. Az én búgocskámat. Susannah félt, bántalmazták, és én nem tettem semmit. Gyomorsav jött fel a torkába, szemét szúrták a könnyek, a képet az öltönye zsebébe csúsztatta, hogy ne maradjon a többi között. Elnézett oldalra. – Elégetem – suttogta rekedten. – Ne haragudj. Istenem. Suze – hangja megbicsaklott. – Ne haragudj... Senki nem szólt egy szót sem. Aztán Susannah kivette bátyja zsebéből a képet, és visszatette a többi közé. A kupac aljára, de vissza a többi közé. – Ha visszakapom az önbecsülésemet, akkor odaállok melléjük – mondta olyan hűvösen, hogy Daniel szíve majd meghasadt. A férfi bólintott, mert képtelen volt egy szót is szólni. Luke odalépett mellé, és ő folytatta a képek szétválogatását, míg Daniel össze nem szedte magát. Daniel és Luke némán dolgozott, és mire befejezték, öt férfit azonosítottak is. Öt szörnyeteget. – Garth, Rhett, Jared és Randy – sorolta Alex halkan. –És Wade. Ez csak öt. – Simon a hatodik, ő fényképezett – mondta Daniel, de a kétségbeesett düh kezdte higgadtsága maradékát is fölemészteni. – De még mindig nincs meg a hetedik. Hogy a rohadt életbe... – Mintha Annette azt mondta volna, hogy mindenkiről készült kép – jegyezte meg Alex. – Mert Simon ezzel tartotta őket sakkban.

Luke levette a kesztyűjét. – Lehet, hogy rosszul tudta. – De minden más igaznak bizonyult. – Daniel erejét összeszedve próbált gondolkodni, hogy összeillessze a már ismert részleteket. – De valaki másnak is megvolt a széfhez mindkét kulcs, mert különben ott találtuk volna az összes képet. Utoljára Simon tizenkét évvel ezelőtti eltűnése után hat hónappal nyitották ki a széfet. – Daniel az ágyon heverő dobozra mutatott. – Ezek a képek viszont végig itt voltak, szóval azt kell feltételeznünk, hogy eleve legalább két sorozat készült. Luke helyeslőn biccentett. – Simon hazudott, hogy mindenki egyformán nyakig benne van. Volt egy társa. A hetedik srác. – Akinek még mindig nem tudjuk a nevét – mondta Daniel keserűen. – A francba! – De ott van Garth és Randy – vágott közbe Alex. –Hozassátok be őket! Vallassátok ki mindkettőt! Mondják meg, hova vitték Bailey–t. – Ezen már túl vagyunk – mondta Daniel, és visszatette a doboz fedelét a helyére. – Míg vártam, hogy ideérjetek, szóltam a Gartht követő kollégának, hogy fogja el, – Egy pillanatig habozott, előre félt attól, amit mondani fog. – De Mansfield... Alex, az ügynök, aki Mansfieldet követte, meghalt. Alex elsápadt. – Mansfield megölte? – Úgy néz ki. Alex szemében harag izzott fel. – A francba, Daniel! Már tegnap is tudtatok mindent Mansfieldről! Könyörögtem, hogy vitessétek be! Ha... – Nem folytatta a kirohanást, de ennek ellenére fojtogatta a keserűség. – Alex, ez nem tisztességes – suttogta Luke, de a nő vadul megrázta a fejét. – Most Mansfield már tudja, hogy tudjátok, mit tett –mondta elgyötörten. – Ha nála van Bailey, akkor most biztosan meg fogja ölni. Daniel nem akarta megbántani azzal, hogy nem ad neki igazat. – Ne haragudj! – mondta inkább. Alex válla megtörten lehanyatlott, s Daniel szíve összeszorult. – Jól van...– suttogta. Luke fölvette a dobozt. – Ezt vigyük magunkkal Atlantába, és kérdezzük ki Gartht. Ő tudja, ki volt a hetedik. Dolgozzuk meg egy kicsit. – Vallomást fogok tenni – szólalt meg Susannah, és az órájára pillantott. – A gépem hatkor indul. Luke után indult, amikor Daniel hirtelen magához tért. – Suze! Várj! Muszáj... muszáj beszélnem veled. Alex, egy percre magunkra hagynál? Alex tompán biccentett. – Elkérhetem a kulcsaidat? Kezd rám törni a migrén, az Imitrex pedig a retikülömben van. Daniel látta Alex szemében a fájdalmat, és arra gondolt, bárcsak kitörölhetné az utóbbi percek gyötrelmét. Előhalászta a kulcsokat. – Maradj Luke–kal! Alex álla megfeszült, ahogy kikapta Daniel kezéből a kulcscsomót. – Nem vagyok ostoba, Daniel. – Tudom,.. – dörmögte a férfi, amikor a lány már eltűnt. Ez azonban nem változtat azon, hogy folyamatosan aggódik érte. Ahogy Susannah–ért is aggódnia kellett volna annak idején. Daniel erőt vett magán, és a húga szemébe nézett. A lány óvatos tekintetéb ől semmit nem lehetett kiolvasni. Olyan finomnak látszott. Törékenynek. De Daniel tudta jól, Alexhez hasonlóan Susannah se nem finom, se nem

törékeny. – Miért jöttél vissza? – kérdezte, mire húga egyik vékonyka válla megemelkedett. – A többiek tanúskodnak. Milyen gyáva alak lennék, ha én nem tenném? – De nem vagy gyáva – mondta vadul Daniel. Susannah arcára gunyoros mosoly ült. – Fogalmad sincs róla, ki vagyok, mi vagyok, Daniel. A férfi szemöldöke szinte összeért. – Ez meg mi a francot akar jelenteni? Susannah félrenézett. – Mennem kell – csak ennyit válaszolt, és megfordult, hogy kimenjen. – Susannah, várj! – A lány visszafordult, és Daniel er őt vett magán, hogy föltegye a kérdést, amire tudnia kell a választ. – Miért nem mondtad el nekem? Miért nem hívtál fel? Eljöttem volna érted. A lány szeme felparázslott. – Csakugyan? –Tudod, hogy eljöttem volna. Susannah fölszegte a fejét, pontosan úgy, ahogy Alex szokta. – Ha tudtam volna, felhívtalak volna. Elmentél, Daniel. Jó messzire. A főiskola első évében egyetlenegyszer sem jöttél haza. Még karácsonyra sem... Daniel jól emlékezett arra az első évre, hogy mekkora megkönnyebbülés volt végre Duttonból elkerülni. De otthagyta Susannah–t a farkasoknak. – Önző voltam. De ha tudtam volna, hazamentem volna. Annyira sajnálom... – Szánalmas szabadkozásnak hatott, és Susannah arca nem enyhült meg. Sem megvetés, sem megbocsátás nem volt a szemében. Daniel eddig azt gondolta, vezeklésre volt szültsége, hogy Simon áldozatainak meghozza a megnyugvást, hogy igazságot szolgáltasson nekik. Most azonban megbocsátásra van szüksége attól, akit megmenthetett volna, de nem tette. – Ez van... – mondta Susannah kimérten. – A múltat nem lehet megváltoztatni. Daniel torka összeszorult. – De a jövőt megváltoztathatjuk? Húga hosszú ideig egy szót sem szólt. Egyszer csak vállat vont. – Nem tudom, Daniel. Daniel nem volt benne biztos, mit is várt valójában. Abban sem volt biztos, mire számíthat jogosan. Susannah őszinte volt vele, kezdetnek ez is megteszi. – Rendben. Menjünk! –Jól vagy? Alex fölnézett Luke–ra, miután előhalászta táskájából a migrén elleni gyógyszert. Az elmúlt órákban végig abban reménykedett, hogy mégis megtalálják Bailey–t. – Nem, egy csöppet sem. Fordulj el, Luke! A férfi összevonta a szemöldökét. – Tessék? – Ezt az injekciót a combomba kell beadni, és nem szeretném, ha fehérneműben látnál... Fordulj el, kérlek! – Luke kissé elvörösödve engedelmeskedett, és Alex letolta annyira a nadrágját, hogy a tűt beledöfhesse meztelen combjába. Megigazította a ruháját, majd Luke hátát nézte. Még így is látta, hogy a férfi a környéket pásztázza, feszült és éber. Mansfield még mindig szabadlábon, és már megölt valakit. Vagy valakiket... Alex megborzongott, felállt a hátán a szőr. Talán csak a ház rémíti meg ennyire, gondolta. Mansfield akár kilométerekre is lehet

tőle. Ennek ellenére, ahogy Danielnek is mondta, nem ostoba. Daniel kulcsait nézte a kezében, és azonnal tudta, mit fog tenni. – Visszafordulhatok? – kérdezte Luke. – Még nem. – Alex kinyitotta Daniel csomagtartóját, elővette a fegyverét, és esetlenül becsúsztatta a nadrágja derékpántjába. Visszacsukta a csomagtartót, de egy csöppet sem érezte magát nagyobb biztonságban. – Most már igen. Luke visszafordult, és fürkészve mérte végig a lányt. – Tartsd nyitva a szemed, ha használnod kell. Sajnálom, ami a mostohatestvéreddel történt – tette hozzá halkan. – És Daniel is. Komolyan. – Tudom – mondta, mert valóban tudta, hiszen ő is látta a férfi szemében a fájdalmat. Daniel a munkáját végezte, de Bailey feltehetőleg akkor is halott. Senki sem nyer. Szerencsére nem kellett tovább társalognia, mert Daniel és Susannah lépett ki a házból. Alex átnyújtotta a férfinak a kulcsokat, s az bezárta a bejárati ajtót. – Menjünk vissza – mondta Daniel kifejezéstelen arccal. Alex eltöprengett, vajon miről beszélgethetett Daniel és Susannah... És miről nem. FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.00 Bailey dermedten állt meg, várta, hogy Loomis feladja őt. Szíve vadult vert, akár egy riadt kismadár szárnya. Pedig már majdnem sikerült. Eljutott egészen idáig... Mellette hirtelen felzokogott a lány. És akkor, legnagyobb meglepetésére, Loomis az ajkára tette az ujját. – A fák mellett menjenek – suttogta. – Arra lesz az út. – A lányra mutatott. – Hányan vannak még odabent? Bailey összeszorította a szemét. Mind meghalt. – Egy sem. Mindenkit megölt. Csak őt nem. Loomis nagyot nyelt. – Akkor siessenek! Megyek a kocsimért, és az út mellett találkozunk. Bailey megszorította a lány kezét. – Gyere – suttogta. – Még egy kicsit tarts ki. A lány némán zokogott, de Bailey nem engedte meg magának, hogy elgyengüljön. Semmilyen érzést nem engedhet meg magának. Muszáj menniük. Ez aztán nagyon érdekes, gondolta Mack, ahogy figyelte, amint Loomis szabadon engedi Bailey–t és a lányt. Nahát, a férfi végre a munkáját végzi. Életében először Frank Loomis tényleg szolgál és véd... Megvárta, míg Loomis pár lépésnyit távolodik, majd elindult utána. Biztos kézzel tartotta a fegyverét, és Loomis azonnal megtorpant. A férfi ráemelte a tekintetét, azonnal megismerte. – Mack O'Brian. – Álla megfeszült. – Gondolom, fölösleges megjegyeznem, hogy nem vagy már a börtönben. – Nem biza' – mondta Mack vidáman. – Az egyharmadát letöltöttem. – Szóval te voltál. Végig. Elégedetten mosolyodott el. – Végig. Ide a fegyvered, seriff! Ó, várjunk csak, már nem is vagy seriff. Loomis ajka elkeskenyedett. – Csak kivizsgálás, nem per. – Nem mondod, hogy ebben a városban ez különbséget jelent? Ide a fegyvered! – ismételte határozottan. – Különben itt helyben megöllek.

– Úgyis megölsz. – Talán. Vagy... segíthetsz is… Loomis összeszűkült szemmel nézte. – Hogyan? – Azt akarom, hogy Daniel Vartanian idejöjjön. Azt akarom, hogy lássa, mi folyik itt, hogy akció közben kapja el őket. Ha átadod neki ezt az egészet és Bailey–t, ez biztosan előmozdítja a tárgyalásodat. Úgy értem, a kivizsgálást. . . – Csak ennyi? Hívjam ide Danielt? – Csak ennyi. – És ha nem? Mack Bailey–re és a másik lányra mutatott, akik már az erdőben jártak, vérző, mezkelen lábbal. — Magunkra vonom a figyelmet, és Bailey meg a lány halott. Loomis szeme összeszűkült. – De egy szemét rohadék vagy te. – Köszönöm. DUTTON, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.10 – Fáj még a fejed? – kérdezte Daniel. – Még idejében elkaptam. Már jól vagyok – válaszok Alex, szemét le sem véve az ablakról. Nézte, ahogy a Main Street elsuhan mellettük. Majd bocsánatot kér Danieltől, tudta jól. Megbántotta, pedig csak a munkáját végezte. De a fenébe is, dühös rá. És tehetetlen, amitől még dühösebb. Nem bízott sem a hangjában, sem a szavaiban, ezért inkább meg sem szólalt. Pár perc néma csönd után Daniel káromkodva szisszent föl. – Volnál olyan szíves legalább kiabálni velem? Mondtam, hogy sajnálom, ami Bailey–vel történt. Nem tudom, mi mást mondhatnék! Átszakadt a dühét eddig felfogó gát. – Gyűlölöm ezt a várost! – mondta összeszorított foggal. – Gyűlölöm a seriffeteket meg a polgármestert meg mindenkit, akinek tennie kellett volna valamit. És gyűlöl... – nem fejezte be, és kapkodva vette a levegőt. – Engem? – kérdezte Daniel csöndesen. – Engem is gyűlölsz? Alex remegett, a szeme égett, ezért homlokát a hűvös ablaküvegnek nyomta. – Nem. Téged nem. Te csak a munkádat végezted. Bailey pedig kereszttűzbe került. Ne haragudj azért, amit mondtam. Nem a te hibád... – Elfordította a fejét, hogy felhevült arcát hűtse az üveg. – Magamat gyűlölöm – suttogta, és lehunyta a szemét. – Mondanom kellett volna valamit még annak idején. Tennem kellett volna valamit. De ehelyett magamba fordultam, és mindent elrejtettem a külvilág elől. Daniel ujja hegyével megcirógatta a lány karját, majd elhúzta a kezét. – Tegnap este még azt mondtad, nem hibáztathatjuk magunkat – jegyezte meg. – Az tegnap este volt. Ma pedig ma van, és muszáj kitalálnom, hogyan mondom meg Hope–nak, hogy a mami soha többé nem jön haza... – Hangja elbicsaklott, de már nem is érdekelte. – Nem téged hibáztatlak, Daniel. Pontosan úgy léptél, ahogy kellett. De nekem folytatnom kell, és Hope–nak is. És ettől halálra rémülök. – Alex. Nézz rám, kérlek! A férfi arca egészen elgyötört volt, Alex szíve majd megszakadt, ahogy nézte. – Daniel. Nem hibáztatlak. Komolyan. Egyáltalán nem. – Pedig lehet, hogy kellene. Ennél még az is jobb lenne. – Minél?

Daniel megszorította a kormányt. – Elhúzódsz tőlem. Este még úgy volt, hogy nekünk kell folytatnunk. Ma pedig visszakozol, és mindent magad akarsz csinálni. A francba, Alex. Én itt vagyok, és számomra semmi nem változott meg az utolsó egy órában. De te elhúzódsz tőlem. – Összerezzent. – A rohadt életbe! – káromkodta el magát keser űen, és kirántotta a zsebéből a mobilját, miközben csak úgy szálltak mindenfelé a gumikesztyűk. – Vartanian. Megmerevedett, s azonnal lassítani kezdett. – Hogyan? – kérdezte. Valami nem stimmel. Még annyira sem stimmel. Daniel lehúzódott az út szélére, míg Alex idegesen szedegette a szétszóródott kesztyűket, és betömködte őket a saját zsebébe. – Hol? – csattant fel. – Azt kurvára nem lehet. Erősítéssel megyek, különben nem megyek. – Állát előretolta. – Nem, nem igazán bízom meg benned. Régen igen. De már nem. Frank Loomis. Alex közelebb hajók, hogy hallgatózzon. Daniel a zsebét paskolta. – Van tollad? – kérdezte, s Alex kivett egyet a retiküljéb ől. Daniel elővette az ingzsebéből a jegyzetfüzetét. – Pontosan hol? – Összeráncolt homlokkal firkálta fel a címet. – Erről a helyről meg is feledkeztem. Ennek legalább már van értelme. Rendben. Megyek. – Tétovázott. – Köszönöm. Ott helyben megfordult, Alex hirtelen alig talált kapaszkodót. – Mi az? – kérdezte, és már előre félt a választól. Daniel bekapcsolta a villogót. A sebességmér ő máris százharminc kilométer per óra felé kúszott. – Frank volt az. Azt mondta, megtalálta Bailey–t. Alex mély levegőt vett. – Élve? Daniel álla megfeszült. – Frank azt mondta. – Megnyomott a mobilján egy gombot. – Luke, légyszi, fordulj meg, és találkozzunk a... – Átnyújtotta a telefont Alexnek. – Olvasd fel neki a címet. Mondd meg neki, hogy a régi O'Brian– malom után van. Susannah tudni fogja, pontosan hol. Erre vonatkozott hát az „ennek legalább már van értelme". Alex beszélt Luke–kal, majd Daniel visszavette a telefont. – Frank Loomis azt mondja, megtalálta a helyet, ahol Bailey Crightont fogva tartják. Hívd fel Chase–t, küldjön erősítést. Én majd felhívom Corchrant Arcadiában. Benne megbízom, és ő közel is van. – Figyelt, majd Alexre pillantott. – Pont ezért hívom fel Corchrant. Nem sokkal utánunk ott is lesz. Te majd elviszed Alexet és Susannah–t. Alex nem vitatkozott. Daniel túl feszültnek látszott. Veszélyesnek. Alex magát nem érezte veszélyben, de komor elégedettség töltötte el arra a gondolatra, hogy bárki keresztezi most az útjukat, az örökre megbánja. Daniel befejezte a hívást, és odaadta neki a telefont. – Keresd ki Corchran számát a jegyzetfüzetemből, és hívd fel, kérlek! – Alex engedelmeskedett. Daniel azonnal tájékoztatta az arcadiai seriffet a fejleményekről, és megkérte, csatlakozzon hozzájuk. Majd lecsukta a telefont, és visszatette a zsebébe. – Azt hittem, Chase–zel megnéztétek az O'Brian–malmot – jegyezte meg Alex. – Az új malmot igen. De megfeledkeztem a régi malomról. Kicsi korom óta nem jártam arra. Már akkor is egy romhalmaz volt. – Állában egy izom remegett. – Amikor odaérünk, bent maradsz a kocsiban, és leszeged a fejed. – Alexre pillantott, metsző, átható tekintettel. – Ígérd meg! – Megígérem. FEBRUÁR 2.A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.15 – Kész. – A fák rejtekében Loomis zsebre tette a telefont. –Jön.

Mintha bármikor is kételkedett volna ebben. – Nagyon jó. – Most pedig hadd menjek. Föl kell vennem Bailey–t és a lányt, hogy bevigyem őket a kórházba. – Nem. Itt kell maradnod. Különben is, arrébb kell menned... – s pisztolyával mutatta az utat – ki a nyílt színre. Loomis arcára döbbenet ült. – De miért? – Mert még Júdás is megjelent az utolsó vacsorán. Látta az elhűlt Loomis tekintetén, hogy most értette meg, mire megy ki a játék. – Meg fogod ölni Danielt. – Nem biztos, hogy én – vonta meg a vállát. – Te hívtad fel Vartaniant. Ha nem vagy itt, amikor ideér, akkor elmegy, és akkor hol marad a móka?! Úgyhogy mozgás! – De akkor Mansfield meglát engem – tiltakozott Loomis a hitetlenkedéstől elvékonyodott hangon. – Pontosan. – És megöl – tette hozzá Loomis bénultan. Elmosolyodott. – Pontosan. – És megöli Danielt. Már előre eltervezted, hogy megölöd. – És mindenki azt hitte rólad, hogy egy málészájú vidéki seriffecske vagy... Na, mozgás! – Megvárta, hogy Loomis kikecmeregjen az erdő szélére, majd nagyot csavart a hangtompítón. – És a biztonság kedvéért, nehogy valami ostobaságot csinálj, esetleg elkezdj futni... – Belelőtt Loomis combjába. A férfi fájdalmas kiáltással a földre rogyott. – Fölkelni! – szólt rá hűvösen. – Amint megjelenik Vartanian kocsija, odamész hozzá. FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.30 – Mennünk kell! – A kis hajó kapitánya idegesen pásztázta a környéket. – Nem várok tovább a főnökére, nem, amíg ilyen szállítmányt kell vinnem. Mansfield újra megpróbálta a hívást, de senki nem vette föl. – Csak elintézi azokat, akik nem bírnák az utat. Visszaszaladok, és megkeresem. – Kilépett a mólóra. – Mondja neki, hogy még öt percet várok, utána elhúzok. Mansfield megfordult, és hűvösen végigmérte a férfit. – Addig vár, míg vissza nem jövünk. A kapitány a fejét rázta. – Maga nekem nem parancsol. Csak az idejét pocsékolja. Ez igaz is volt. Mansfield senkinek nem parancsol. Már nem. Hála annak a kibaszott Daniel Vartaniannek. És hála annak, aki ezt az egész szarságot felkavarta – akit, ha Daniel tényleg olyan fasza gyerek, mint amilyennek mindenki tartja, már régen elkaptak volna. De nem kapták el, mert Daniel ugyanolyan elbaszott alak, mint mindenki más. Fogát csikorgatva tolta el a nehéz ajtót, végigment a folyosón, és szemöldökét ráncolva nézett a halott lányokra. Micsoda pocsékolás. Csak egy kis idő kellett volna, s újra piacra lehetett volna dobni őket. Most már semmire se jók. Léptei lassultak, ahogy a tábori lelkész cellájához közeledett. Az ajtó nyitva, a küszöbön egy ember hever, de valami nem stimmel. Előhúzta a fegyverét, és halkan odalépett. Bassza meg! Ez Harvard egyik biztonsági őre, nem a lelkész, ahogy illett volna. Mansfield hátára fordította a férfit, és elhúzta a száját. A férfit gyakorlatilag felhasították. Véres kezét az őr nadrágjába törölte, majd odament a következő cellához. Az ajtó tárva–nyitva. És a

cella üres. Bailey sehol. Futásnak eredt, ám hirtelen megtorpant, ahogy bekanyarodott a folyosón, és majdnem átbukott a földön összegörnyedve heverő férfin. Mansfield térdre rogyott, és megnézte a pulzusát. Harvard még él. – A hajó mindjárt indul. Kelj föl! – Mansfield megpróbálta felhúzni, de a férfi félrelökte a kezét. – Bailey megszökött. – Harvard fölemelte a fejét, a tekintete homályos. – Hol van Beardsley? – Eltűnt. – Bassza meg! Golyóval a hasában nem juthatott messzire, Bailey meg annyira remeg, hogy alig bír menni. Keresd meg őket, mielőtt ránk hívják a rendőrséget. – És veled mi lesz? – Túlélem – mondta keserűen. – Viszont mindketten meghalunk, ha itt találnak minket a hullákkal. – Nagy nehezen fölült, a fegyveréért nyúlt, de a pisztolytáskában nem volt semmi. – A kurva életbe! Beardsley elvette a pisztolyomat. Add ide a tartalék fegyveredet! Mansfield előhúzott egy pisztolyt a bokája mellől. – Most pedig húzd el a segged! Keresd meg Bailey–t és Beardsley–t! Nyírd ki őket! FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.30 Frank odakint a betonbunkerszerűség előtt várta őket. A terület tiszta gaz, a rég nem használt út csupa repedés. Daniel az órájára pillantott. Luke–nak és Corchran seriffnek mindjárt ide kell érnie. – Mi ez a hely? – kérdezte Alex. – A húszas években itt állt a régi O'Brian–papír-malom. A nagyapám idejében építették az új malmot, amikor a városba megérkezett a vasútvonal. – A fák felé mutatott, ahol a Chattahoochee folyó kanyargott. – Korábban a folyón szállították a fát és a kész papírt. – Nem azt mondtad, hogy romhalmaz az egész? – Az is volt. Ez a bunker viszont új, és elég jól van álcázva, ezért nem láttuk fentről. – Többet egy szót sem szólt, csak figyelte Frankét, aki a járőrautójának támaszkodott, és őket nézte. – Mire vársz? – sziszegte Alex, hangjából hallani lehetett, hogy az idegei pattanásig feszültek. – Az erősítésre – felelte kurtán, és szemét egy pillanatra sem vette le Frankról. – És arra, hogy Corchran seriff elvigyen téged valami biztonságos helyre. – Hallotta, ahogy Alex mély levegőt vesz, előre tudta, hogy ellenkezni akar, de azt is tudta, hogy nem fog, s ezért mélységesen tisztelte a lányt. – Nem akarom, hogy Bailey meghaljon csak azért, mert ész nélkül berohanok, Alex. Ha odabent van, és még él, akkor ki akarom hozni neked. – Tudom – alig lehetett hallani. – Köszönöm, Daniel. – Ne köszönd! Ezt ne. A francba! – Frank elindult feléjük, vagyis inkább csak vánszorgott, és Daniel csak akkor vette észre a sötét, nedves foltot a nadrágján, amikor közvetlen közelültbe ért. – Meglőtték. – A hátán is felállt a szőr, és azonnal hátramenetbe tette a kocsit. Alex kikapcsolta a biztonsági övet, de a férfi megfogta a karját. – Várj! Alex csak bámult rá. – Nem hagyhatjuk elvérezni. És tudja, hol van Bailey. – Azt mondtam, várj! – Daniel agya vadul zakatolt, de alig tudott gondolkodni, mert az esze és a szíve mást mondott. Az esze azt üvöltötte, csapda. A szíve pedig azt súgta, hogy ez a férfi nagyon régi barátja. Pár centire leengedte az ablakot. – Mi történt? – Meglőttek – nyögte Frank, és belekapaszkodott az ablak tetejébe, teljesen összevérezve az üveget. Előrehajolt. – Fordulj meg, és menj el! És ne hara... Egy lövedék süvített át a levegőn, és a következő pillanatban Frank döbbent fájdalommal a szemében lerogyott Daniel kocsija mellé. Daniel lába már a gázpedálon, és már mentek is hátrafelé.

– Fejet le! – kiáltotta, és oda sem nézett, hogy Alex engedelmeskedik–e. Eltekerte a kormányt, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vegyen. Amikor gázt adott, a fejét a kormányba verte, mert valami nagynak ütközött. Szeme sarkából látta, hogy Alex összegörnyedve becsúszik a műszerfal alá. Szédelegve nézett föl, és a visszapillantó tükörben meglátott még egy duttoni járőrautót. Jobbra nézett, és meglátta Randy Mansfieldet, aki ott állt Alex mellett a kitárt ajtóban, és egy Smith & Wesson negyvenes félautomatát tartott a kezében. És Alex fejéhez nyomta. – Dobd el a fegyvered, Danny! – mondta Randy higgadtan. – Különben a szemed láttára ölöm meg. Daniel csak pislogott, a valóság jeges marokkal szorította össze a szívét. Alex. Még mindig az ülés előtt kuporgott mozdulatlanul. Daniel szíve egy dobbanásnyit kihagyott. – Alex. Alex?! – Azt mondtam, ide a fegyvert! Most! – Kinyújtotta bal kezét. A jobbal még mindig Alex fejéhez tartotta a Smith & Wessont. Hol vagy, Luke? Szemét le sem véve Mansfield pisztolyáról, lassan, markolatával előre, átnyújtotta a sajátját. – Miért? – Mert nem akarom, hogy rám lőj – mondta Mansfield közönyösen, és becsúsztatta Daniel pisztolyát hátul a nadrágja derekába. – És a másikat is, ugyanilyen lassan. – Lehet, hogy meghalt – nyögte Daniel. – Miért engedelmeskednék neked? – Nem halt meg. Csak megjátssza. – A csövet Alex fejéhez nyomta, de a lány meg sem moccant, s ez mintha meglepte volna Mansfieldet. – Vagy tényleg beverte a fejét, vagy nagyon jó színésznő. Mindegy, még él, de maximum tíz másodperce van, ha nem engedelmeskedsz. Daniel a fogát csikorgatva vette elő a bokája mellől a másik pisztolyát. Basszus, Luke, hol a francba vagy? – Te rohadék – sziszegte Mansfield felé. – Mansfield elvette tőle a fegyvert, majd a fejével intett. – Kiszállni, kezeket a motorháztetőre! Szépen, lassan, tudod, mi a szabály. Daniel kiszállt a kocsiból, és a mozdulatlanul heverő Frank felé nézett. – Meghalt? – Ha eddig nem, akkor nemsokára. Kezeket a motorháztetőre, Vartanian! Te meg kelj fel! – Újra nekinyomta Alex fejének a pisztolyt, de Daniel onnan, ahol most állt, nem látta, hogy a lány megmozdul–e, vagy sem. Mansfield dühös horkantással tette Daniel másik fegyverét is az öve mögé, majd megragadta Alexet a hajánál fogva, és megrántotta. Még mindig semmi. Daniel igyekezett nem pánikba esni. Alex valószínűleg elvesztette az eszméletét. Talán jobb is. Mansfield akkor itt hagyja, és Luke majd megtalálja. – Emeld föl! – utasította Mansfield, és hátrább lépett. – Mi van? – Jól hallottad. Emeld föl és vidd be! Később szültségem lehet rá. – Mansfield türelmetlenül intett a pisztollyal. – Mozdulj! – De meg is sérülhetett a gerince... Mansfield a szemét forgatta. – Vartanian, nem vagyok ostoba. Daniel óvatosan kiemelte Alexet a kocsiból. A lány felületesen, de egyenletesen lélegzett. – Alex – suttogta. – Vartanian! – üvöltött rá Mansfield. – Mozogj már! Daniel fölemelte a lányt, egyik karja a térde alatt, a másik a vállán. Alex úgy lógott, akár egy

rongybaba, s Danielnek azonnal a sarokban holtan talált Sheila jutott az eszébe. Megszorította Alexet, és még egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetett a háta mögé. Luke, a francba! Hol vagy?

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

FEBRUÁR 2.A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.30 A fák fedezékéből Bailey figyelte, ahogy egy megkülönböztető jelzés nélküli autó villogó fényekkel elszáguld előttük. A rendőrség. Majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. A zsaruk végre elkapják a bandát. Talán többen is jönnek. Ki kell jutnia az útra. Megrázta a lány vállát. – Gyere! – mondta rekedten. – Próbáld meg! – Nem megy – nyöszörögte a lány, és Bailey azonnal látta, hogy szegény már egy lépést sem képes megtenni. – Akkor maradj itt. Ha nem jövök vissza, akkor próbálj segítséget szerezni magadnak. A lány rémülettől elkerekedett szemmel kapta el a karját. – Ne menj el! Ne hagyj itt! Bailey ellentmondást nem tűrőn fejtette le magáról a lány kezét. – Ha nem hozok neked segítséget, meghalsz. A lány szeme lecsukódott. – Akkor inkább hagyj meghalni. Beardsley hangja visszhangzott a fejében: „Nem halsz meg, amíg velem vagy." Az út felé fordult, erőnek erejével megmozdította a lábát, de a térde minduntalan összebicsaklott. Ezért inkább négykézláb mászott. Az út magasabban feküdt, ezért föl kellett kapaszkodnia a lejtőn. A keze újra meg újra megcsúszott a füvön, a tenyere csupa vér volt. Húzd a segged, Bailey! Mozgás! Már csak pár lépés választotta el az úttól, amikor egy újabb közeledő autót hallott. Hope édes arcocskája jelent meg előtte, majd rögtön utána Beardsley véres arca, s előrébb lökte magát. Egy autó jelent meg a kanyarban, s nagy porfelhőt verve, csikorogva fékezett. Kiáltozást hallott. Férfihangot. Aztán női hangot. – Elütötted? – kérdezte a nő. Leguggolt, és Bailey csak a nő sötét haját és a nagy, riadt, szürke szemét látta. – Szent isten. Ugye, nem mi voltunk? – Nem ütöttük el. – A férfi is odahajolt, és óvatosan megérintette. – Ó, a francba. Csúnyán megverték, és tiszta horzsolás. – A férfi végigsimított a kezén, majd a lábán. Keze hirtelen megállt a bokájánál, s finoman az álla alá nyúlt. – Te vagy Bailey? Bólintott. – Igen. A kislányom, Hope? Ugye, él? – Igen, él, és biztonságban van. Susannah, hívd fel Chase–t. Mondd meg neki, hogy megtaláltuk Bailey– t, és azonnal küldjön ide egy mentőt. Aztán hívd fel Danielt is, és mondd meg neki, hogy jöjjön vissza. Bailey megragadta a férfi kezét. – Alex? A férfi az útra nézett, s Bailey–ben megállt az ütő. – Alex abban a kocsiban volt? Ó, istenem. A férfi összeszűkült szemmel fordult felé. – Miért? – Meg fogja ölni. Minden oka megvan rá. Mindet megölte. – És minden, amit látott, ismét megjelent a szeme előtt. – Mindet megölte. – Ki? Bailey, válaszolj! Ki tette ezt veled? – De Bailey már nem tudott beszélni. Csak ringatta magát, a falhoz láncok lányokra gondok, a tágra nyílt, élettelen szemekre. – Bailey! – A férfi megszorította az állát. – Ki tette ezt veled? – Luke – A nő visszajött, mindkét kezében mobiltelefon, s arca fehérebb, mint az előbb. – Fölhívtam Chase–t, küld segítséget, de Daniel nem válaszol.

FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.40 A színpad fölállítva. Minden szereplő a helyén. Mack–nek nincs más dolga, mint hátradőlni és élvezni az előadást, de már jó lenne, ha kezdődne végre. Most már tudják, ki ő, szóval a csinos kis Alex Fallonnal való további játszadozást rövidre kell vágnia. Reggelre meg is lesz az utolsó, takaróba csavart áldozat, s a kör bezárul. Holnap délre már ott ül Gemma Martin újrafestett Corvette–jében, s már az út felét megtette Mexikóba, és még csak vissza se néz. De egyelőre... dőljenek a város oszlopos tagjai. FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 15.45 Alexnek fájt a feje, a koponyája égett, de egyébként nem serült meg. Szédelgett, mert beverte a fejét, de minden egyes szót hallott, amit Daniel Mansfielddel váltott. Arra összpontosított, hogy egész teste maradjon ernyedt, és ez sokkal nehezebb volt, mint gondolta. Egyelőre úgy tűnik, sikerült becsapnia Mansfieldet és Danielt is. A s zíve majd megszakadt, hogy Daniel ennyire aggódik miatta, de nem tehetett mást. Hol van Luke? – kérdezte magától. Már rég itt kellene lennie. Daniel bevitte a bunkerbe. Végig csukva tartotta a szemét, de hallotta a két férfi lépteinek visszhangját a néma épületben. Egyetlen lépcsőn sem mentek se föl, se le, csak végig egy hosszú folyosón. Daniel egyszer csak befordult, megdöntötte jobbra, majd belépett egy ajtón. – Tedd le a földre! – utasította Mansfield, s Daniel óvatosan leengedte. – Most pedig ülj le! – Alex fázni kezdett, amikor Daniel ellépett mellőle, s teste melege eltűnt. – Tedd a kezed a hátad mögé! – Alex hallotta, ahogy fém kattan, s azonnal tudta, hogy Mansfield megbilincselte Danielt. Eddig abban reménykedett, hogy a férfi, amíg cipeli, észreveszi a pisztolyt, amit korábban az övébe csúsztatott, de nem vette észre. Szóval rajtam a sor. – Miért lőtted le Frank Loomist? – kérdezte Daniel. –Felhívott, ahogy akartad. Pillanatnyi csönd következett. – Fogd be, Daniel! – Nem is tudtad, hogy felhívott – mondta Daniel, és a hangjából kihallatszott, hogy új gondolata támadt. – Nem neked dolgozott. – Fogd be! Daniel azonban nem fogta be. – Mit keresel itt? A folyón kábítószert csempészel? Alex minden erejével azon volt, hogy ne ránduljon össze, amikor meghallotta az ütést, majd Daniel fájdalmas nyögését. – Hát, nekem mindegy, mit művelsz – folytatta Daniel pár másodperccel később. – A hajó elment. Láttam, hogy elindul a folyón lefelé, pont akkor, amikor lelőtted Frankét. Hirtelen megmozdult valami, Alex résnyire nyitotta a szemét, hogy megnézze, mi az. Mansfield az ablakhoz lépett, majd elkáromkodta magát. – Itt ragadtál – mondta Daniel hűvösen. – Az erősítés már úton van. Élve nem jutsz ki innen, ha megpróbálsz elmenekülni. – Dehogynem – mondta Mansfield, de hangja nem tűnt nyugodtnak. – Van biztosítékom. Ez lennék én. Próbálta így félig lehunyt szemmel kivenni, mi történik. Látta, hogy Daniel megmerevedik. Egyenesen ránéz, összeszűkült szemmel. Tudja, hogy ébren vagyok, hogy figyelek. Daniel hirtelen székestül előrehajolt, és belefejelt Mansfieldbe. Amikor Daniel nekilökte Mansfieldet az asztalnak, Alex – ráeszmélve, hogy Daniel szabad utat nyitott neki – talpra ugrott, és az ajtóhoz rohant. Egyszer csak lövés dörrent, rémületében, akarata ellenére megtorpant. Mansfield háttal állt neki, Daniel

a földön az oldalán feküdt, még mindig a székhez bilincselve. A vérfolt gyorsan terjedt fehér ingén a lövedék ütötte mellkasi seb körül. Arca egyre sápadtabb, de tekintetét egyenesen rászegezte. Fuss! Nagy nehezen levette a szemét Danielről, Mansfieldre nézett, aki zihálva vette a levegőt. A férfi Danielt bámulta, jobb kezében a fegyvert szorította. Öve mögött Daniel pisztolya. Csak egy. Mansfield Danieltől mindkettőt elvette. Daniel kisebbik revolvere eltűnt. Mansfield váratlanul oldalba rúgta Danielt, s Alex végképp megfeledkezett Daniel tartalék fegyveréről. Még a földön fekvő férfi üvöltésén keresztül is lehetett hallani a csontok recsegését. – Te rohadék! – lihegett Mansfield. – Muszáj volt visszajönnöd... Mindent felkavarnod... Legalább Simonban volt annyi, hogy távol tartotta magát. Alex kitapogatta a nadrágjába rejtett fegyvert, magában folyamatosan ismételgetve, amit Danieltől tanult. Kibiztosította, épp akkor, amikor Mansfield Daniel fejének szegezte a pisztolyt. Mansfield hátrafordult, amikor meghallotta a kattanást, s meglepve bámult Alex fegyvert tartó kezére, majd szinte a következő pillanatban föltekintett, és ugyanazzal a mozdulattal a pisztolyát is fölemelte. Alex gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt, Mansfield elkerekedett szemmel térdre rogyott, majd arccal előre a földre bukott. Most az ő fehér ingén terjed a vérfolt. Alex kirúgta Mansfield kezéből a fegyvert, majd elvette tőle Danielét, és mindkettőt odatette Daniel fejéhez a földre, s csak utána tette vissza a sajátját a nadrágja derekába, a blézere alá. Aztán Daniel mellé térdek, felhúzta az ingét, s keze azonnal remegni kezdett, amikor meglátta, milyen súlyos sérülés érte a férfit. – Mondtam... hogy... fuss – suttogta Daniel. – A francba... fuss!– Egyre felületesebben vette a levegőt, Alex hallotta, hogy a seben át a légzés ütemére levegő távozik. – Már túl sok vért veszítettél, és valószínűleg átlyukadt a tüdőd. Hol vannak a bilincskulcsok? – A zseb... Alex megtalálta Daniel kulcsait, mobiltelefonját, s igyekezett keze remegését megállítani, amikor megtalálta a bilincs kulcsait is, hogy kiszabadíthassa. Odább tolta a széket, óvatosan az oldalára fordította a férfit, egy tincset elsimított gyöngyöző homlokából. – Ez rossz ötlet volt – mondta Alex rekedten. –Megölhetett volna. A férfi szeme lecsukódott. Egyre sápadtabb... Muszáj lesz valamivel lezárnia a sebet, muszáj kivinnie innen. A kocsihoz semmiképp sem rángathatja ki. Segítségre lesz szültsége. Megpróbált telefonálni, de nem volt térerő. Szíve hevesen vert, körbenézett. Üres irodahelyiség, egyedül egy fémasztal állt benne. Egymás után rántotta ki a fiókokat, mire végre talált pár irodaszert. – Olló és ragasztószalag. – Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ugyan vastag, csomagoláshoz való ragasztószalag, de ez is megteszi. Felkapta, és visszarohant Danielhez, ki se kerülte Mansfieldet. Átlépett a lába fölött, és letérdelt. – Lezárom a sebed. Ne mozdulj! Zsebéből elővette a gumikesztyűket, amelyeket még Daniel szórt szét nagy siettében a kocsiban. Az egyik kesztyűt kifeszítette a seben, s gyorsan három oldalról leragasztotta. – Most megfordítalak. Fájni fog. Ne haragudj! – Amilyen finoman csak tudta, oldalára fordította a férfit, a hátán felhasította az inget, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. A töltény keresztülhatolt. Legalább nem maradt a testében. Fürgén megismételte itt is az előbbi műveletet. Pár másodperc elteltével a sípolás gyöngült, s Alex pulzusa is lelassult, ahogy Danielé is. – Alex. – Ne beszélj! – mondta. – Ne pocsékold a levegőd! – Alex...

–Azt akarja, hogy fordulj felém. Alex térden állva pördült meg, és csak bámulta az ajtót. És hirtelen megértette. – A hetedik... – mondta csöndesen, mire Toby Granville elmosolyodott. A férfi arcán vér csordogált, Alex az iroda túlsó végéből úgy látta, hogy a homloka egy tompa tárgy ütötte sebből vérzik. A férfi egy kisebb revolvert tartott a kezében. Szemében látszott, hogy fájdalmai vannak. Alex azt remélte, legalább komoly fájdalmai. – Ami azt illeti, az első voltam. Csak hagytam, hogy Simon azt higgye, ő az első, mert ő olyan labilis idegrendszerű, félelmetes állat volt. – Megvetően nézett Mansfleidre. – Te pedig egy elbaszott alak... – dörmögte, mielőtt visszafordult volna Alex felé. – Csúsztasd ide Mansfield fegyverét, és Vartanianét is. Alex engedelmeskedett, húzta az időt. – Nem volt... a listán – suttogta Daniel. – Túl öreg... Velem egyidős. – Dehogy, én Simonnal voltam egyidős – mondta Granville. – Csak pár évet átugrottam, és még azelőtt végeztem a Brysonon, hogy őt kirúgták volna. Mindig azzal vicceltünk Simonnal, hogy klubot alapítunk, már elsőben... Mindenki azt hitte, Simon ötlete volt, csak azért, mert ő olyan labilis idegrendszerű, félelmetes állat volt. De én találtam ki. Simon az enyém volt. Azt tette, amit mondtam neki, és egész végig azt hitte, az ő ötlete volt. Jared is az enyém lehetett volna, de ő túl sokat ivott. A többiek meg túl beszariak voltak. – Granville elegáns mozdulattal lehajolt a két fegyverért, melyeket Alex csúsztatott oda neki. Amint a férfi a földre szegezte a tekintetét, Alex előrántotta a pisztolyát, tüzelt, de először csak a falat találta el. Csak szállt mindenfelé a vakolat, még akkor is, amikor a második lövése célba talált, a harmadik, a negyedik és az ötödik is. Granville összerogyott, de még mindig lélegzett, még mindig szorongatta a revolverét. – Dobd el! – kiáltotta Alex. – Különben megöllek. – Dehogy fogsz – mondta Granville. – Nem vagy rá képes... Gyilkolni... hidegvérrel. – Mansfield is ezt hitte – mondta Alex fagyosan. Fölemelte a pisztolyát. – Dobd el, különben lövök! – Kísérj ki az ajtón... majd ott eldobom. Alex hitetlenkedve nézett rá. – Te megőrültél. Nem segítek neked. – Akkor soha nem fogod megtudni, hova vittem Bailey–t. –Alex fölszegte az állát, szeme összeszűkült. – Hol van? – Vigyél ki... kint megmondom. – Lehet... hogy hajója... van – mondta Daniel eltorzult arccal. –Ne... – Bailey...– sziszegte Granville. Alex hallotta, hogy a háta mögött Daniel milyen nehezen vesz már levegőt. Kórházba kell vinni. – Nincs erre időm. – Alex Granville szívének szegezte a pisztolyt, de habozott. Granville–nek igaza van. Önvédelemből ölni az egy dolog, de hidegvérrel meggyilkolni egy sérült embert... Meglőni azonban, gondolta, még meglőheti. Célzott, meghúzta a ravaszt, és Granville felüvöltött. A férfi csuklójából folyni kezdett a vér, keze végre elengedte a fegyvert. Alex eltette a sajátját, majd letérdelt Daniel mellé, és egyik kezével a bilincset kereste, a másikkal pedig igyekezett kitapogatni a férfi pulzusát. Alig lehetett érezni. Ijesztően gyenge volt. Daniel még mindig félelmetesen sápadt, minden levegővétel küzdelem volt a számára, a vérfolt azonban már nem terjedt tovább. – Segítséget kell szereznem neked, abban viszont nem bízom, hogy nem fog bántani, ha elmegyek. De megölni képtelen vagyok. Ne haragudj. – Nem baj. Később még... szükségünk... lehet rá. Bilincseld meg... a háta mögött. – Daniel egyik véres kezével megragadta Alex blézerét, amikor a lány fel akart állni. – Alex.

– Pszt. Ha nem vitetlek kórházba, meghalsz. – A férfi azonban nem engedte el. – Alex – suttogta, s a lány közelebb hajolt. – Imádom... amikor könyörtelen vagy. Alex torka elszorult. Homlokon csókolta a férfit, majd fölegyenesedett, arca elkomorult. – Szeretlek – suttogta válaszul –, de ne akarj hősi halott lenni. Többet ne beszélj, Daniel! Alex visszament Granville–hez, hogy megbilincselje. Nehezebb volt, mint várta, zihálva, a férfi vérétől ragacsos kézzel fordította Granville–t a hátára. – Remélem, életed végéig börtönben rohadsz majd. – Azt hiszed... mindent tudsz – a férfi alig kapott levegőt. – Semmit se tudsz. Vannak... még. Alex felkapta a fejét, és megmarkolta a pisztolyát. – Vannak még? Hol? – kérdezte riadtan. Granville szeme a távolba meredt. Nagyon sok vért vesztett. – Simon az enyém volt – nyögte. – De én másé voltam. – Ezután zavart tekintettel nézett föl, szemében vad riadalom látszott. Alex lassan megfordult, hogy hátranézzen, de egyszer csak hideg fém ért a halántékához. – Köszönöm, Miss Fallon – suttogott valaki a fülébe. – A fegyvert azért elvenném. – A férfi addig csavarta Alex csuklóját, míg az ujjak engedtek a kényszernek, és a pisztoly a betonpadlóra esett. – Szépen alakultak a dolgok. Davis letartóztatva, Mansfield meghalt, és... –A férfi meghúzta a ravaszt. Alex gyomra összeugrott, ahogy Granville agya széjjelfröccsent körülötte. – És Granville is. A hétből egy sem maradt. – Ki maga? – kérdezte Alex, pedig már tudta a választ. – Már tudod – mondta a férfi csöndesen, s Alex rádöbbent, hogy egészen eddig a pillanatig sohasem érezte, milyen az igazi rettegés. A férfi talpra rángatta. – Most pedig velem jössz. – Nem. – Alex ellenszegült, de a férfi a fejéhez szorította a fegyvert. – Segítséget kell hívnom Danielnek. Nem mondom meg nekik, hogy maga itt van. Elmehet. Nem akadályozom meg. – De nem ám. Senki nem akadályozhat meg. De nem engedlek el. Terveim vannak veled. Olyan hangon mondta, hogy Alex térde megrogyott. – De miért? Én nem ismertem magát úgy, ahogy Gemma meg a többiek. – Nem, csakugyan... De azért ugyanúgy meghalsz. Alex sírni tudott volna, de most már a rettegés miatt is. – De miért? – Az arcod miatt. Minden Aliciával kezdődött. És veled ér véget. Alex megdermedt. – A hatás kedvéért ölne meg? A férfi fölnevetett. – Azért is, meg azért, hogy Vartanian szenvedjen. – De miért? Sose bántotta magát. – De Simon igen. Simont viszont nem bánthatom, szóval Danielre száll a büntetése. – Ahogy magát büntették meg Jared miatt – suttogta Alex. – Látom, kezded kapiskálni. Ez így tisztességes. – De engem megölni nem az – mondta, s igyekezett nyugodt maradni. – Én sosem bántottam senkit. – Ez igaz. De ezen a ponton lényegtelen. Meghalsz, ahogy a többiek is, és sikoltozni fogsz, hosszan és hangosan. – Elkezdte hátrafelé húzni a lányt, aki próbált kiszabadulni a fogságból. – Hívtunk erősítést – vágta oda. – Nem menekülhet. – Dehogynem, veled. Remélem, bírod a hajókázást. A folyó. A folyón akarja elvinni. – Nem. Nem megyek birkaként a vágóhídra. Ha ki akar vinni, akkor a hajamnál fogva kell kirángatnia. – A férfi meg akarja ölni Danielt. De ha ezt akarja, akkor el kell vennie a fegyvert Alex halántékáról. Ez

lesz az egyetlen esélye. Abban a pillanatban, amikor érezte, hogy a halántékát nem nyomja semmi, megfordult, és megpróbált belemarni a férfi arcába. Az váratlanul elengedte Alexet, és a lány egy pillanatra annyira meglepődött, hogy nem tett semmit. Aztán összerezzent, amikor újabb lövés dörrent. Csak egyetlen pillanata maradt, hogy fölnézzen támadója arcára... az újságkihordó fiú arcára... mielőtt az összerogyott volna. Döbbenten követte a szemével, s csak nézte a csinos kis lyukat a férfi homlokán. – Az újságkihordó fiú... – Borzongani kezdett, amikor ráeszmélt, hogy O'Brian milyen közelről figyelte. Aztán felpillantott, és kis híján felsikoltott. Piszkos, véres arcú férfi állt előtte, és a kezében O'Brian fegyverét szorongatta. Alig állt a lábán. Alex előrébb hajók. – Beardsley tiszteletes? A férfi komoran biccentett. – Aha. – Az ajtónak támaszkodott, majd lecsúszott a földre, s óvatosan maga mellé helyezte O'Brian fegyverét a földre. Alex az újságkihordó fiú homlokán tátongó sebre nézett, majd vissza Beardsley–re. – Maga lőtte le? De hogyan? Hiszen... mögötte volt. – Megperdült, Daniel éppen akkor eresztette vissza lassan a fejét a földre. Kezében a tartalék pisztolya. – Te lőtted le? – Daniel egyet biccentett, de egy szót sem szólt. Alex kinézett az ajtón, először jobbra, majd balra. – Van itt még valaki, aki lőni akar? – Nem hiszem – mondta Beardsley, és elkapta Alex lábát. – Bailey? – Granville azt mondta, még él. – Egy órája még élt – mondta Beardsley. – Majd kiderítem. Muszáj segítséget hívnom. Daniel mobilját a kezében szorongatva kirohant, s szaladt, míg meg nem látta a külső ajtó kis ablakán beáradó fényt. Egy pillanatra megtorpant, szinte megvakította a ragyogás. Aztán kitárta az ajtót, kilépett, és nagy levegőt vett, olyan nagyot, mint talán még soha. – Alex!– Luke futva közeledett feléje. – Megsérült! –kiáltotta. – Hívjátok a mentőt! Alex pislogva figyelte, ahogy egy férfi hordággyal rohan feléje. – Ne hozzám! – kiáltott fel. – Danielt eltalálták. Életveszélyes állapotban van. Helikopterrel kell beszállítani a központi kórházba. Azonnal el kell látni. Mutatom az utat. – Visszafordult, szaladt, az adrenalin új erővel töltötte el az izmait. – Bailey megmenekült. – Tudom – válaszok Luke, mellette futva. Mögöttük ott nyikorgott a hordágy. – Megtaláltam. Él. Elég rosszul néz ki, de él. Alex tudta, hogy abban a pillanatban, amint Danielt a hordágyra helyezik, megkönnyebbül. – Beardsley is odabent van. Él. Talán a saját lábán is ki tud jönni, de nagyon rosszul néz ki. Elértek a folyosó végéből nyíló helyiséghez, s Luke döbbenten torpant meg, amikor meglátta, hogy három holttest hever a földön. – Szent Szűzanyám! – lihegett. – Ezt mind te? Alex kis híján hisztérikusan fölnevetett, pedig pár perce még sírni tudott volna. A mentősök fölemelték Danielt a hordágyra, s ekkor végre Alex is szabadon lélegzett. – Majdnem. Mansfieldet én öltem meg, és Granville–t megsebesítettem. De végül O'Brian ölte meg. Luke bólintott. – Rendben. – Cipőjével megbökte O'Briant. – És őt? – Beardsley elvette a fegyverét, és Daniel lőtte fejbe. – Fülig ért a szája. – Szerintem ügyesek voltunk.

Luke is vigyorgott. – Szerintem is. De Beardsley nem mosolygott. A fejét rázta. – Túl későn értek ide – mondta elgyötörten. Alex és Luke azonnal elkomorodott. – Miről beszél? – kérdezte Alex. Beardsley nekidőlt a falnak, és feltápászkodott. – Jöjjenek velem! Alex még egy utolsó pillantást vetett Danielre, majd követte a férfit. Luke is elindult, s Alex hátára tette a kezét. Beardsley kitárta az első ajtót balra. A cella nem volt zárva, és nem volt ür es. Alex elrettenve nézett be. S amit látott, az örökre bevésődött az agyába. Egy fiatal lány feküdt a keskeny priccsen, karja a falhoz láncolva. Sovány volt, kilátszottak a csontjai. Szeme tágra nyílva, a homlokán pedig kis kerek lyuk. A lány tizenöt éves lehetett. Alex berohant, térdre rogyott, ujját a vékonyka nyakra helyezte, hogy kitapintsa a pulzusát. A lány teste még meleg volt. Alex elgyötörve nézett fel Luke–ra. – Meghalt. Körülbelül egy órája. – Mind meghaltak – mondta Beardsley rekedten. – Mind, akit hátrahagytak. – Hányan voltak? – kérdezte Luke indulatosan. – Hét lövést hallottam. Bailey... – Él – mondta Luke. – És vele volt az egyik lány. Beardsley válla lehanyatlott. – Köszönöm, Istenem. – Milyen hely ez? – suttogta Alex. – Embercsempészeké – válaszolt Luke kurtán, és Alex csak bámult rá tátott szájjal. – Úgy érted, ezeket a lányokat...? De miért ölték meg őket? Miért? – Nem maradt idő mindegyiket kivinni – mondta Beardsley tompán. – Nem akarták, hogy aki itt marad, beszéljen. – És ki felelős mindezért? – sziszegte Alex. – Az a Granville nevű alak. – Beardsley a falnak támaszkodott, szemét lehunyta, s Alex csak most vette észre a férfi ingén a sötét fokot. Egyre terjedt. – Hiszen magát is meglőtték – kiáltott fel, és a férfi felé nyújtotta a kezét. A tiszteletes tiltakozó mozdulatot tett. – A rendőr barátja rosszabb állapotban van. – Hány lányt vittek ki? – kérdezte Luke, s Alex a férfi arcán ugyanazt a vad dühöt látta, amit az egyik este a lőtéren, – Ötöt vagy hatot – válaszok Beardsley. – A folyón vitték el őket. – Értesítem a helyi rendőrséget és a vízi rendészetet – mondta Luke. – És a parti őrséget. Hátuk mögött Danielt tolták el a hordágyon. – Menjen vele! – szólak meg Beardsley. – Én megvagyok. Egy újabb hordágy érkezett. – Megjött magáért a mentő. – Alex kézen fogta Beardsley–t. – Köszönöm. Megmentette az életemet. A férfi bólintott, tekintete tompa és hideg volt. – Szívesen. Mondja meg Bailey–nek, hogy meglátogatom. – Megmondom. – Aztán Alex és Luke elindult Daniel hordágya után, s minden egyes ajtón benéztek. Öt

további áldozat. Alex legszívesebben üvöltött volna, de végül csak odalépett Daniel mellé, megfogta a kezét, s kilépett vele a napfényre.

huszonhatodik fejezet

ATLANTA, FEBRUÁR 2–A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 17.45 – Alex! – Meredith talpra ugrott, amikor Alex besietett a sürgősségi osztályra. – Szent isten, Alex. – Átölelte a lányt, és szorosan átölelve tartották egymást. – Vége... – suttogta. – Mind meghaltak. Meredith elhúzódott, szemmel láthatóan remegett. – Megsérültél. Hol sérültél meg? – Ez nem az én vérem. Danielé és Granville–é... jobbára. Már behozták Danielt? – A helikopter úgy húsz perce ért ide. Alex elsietett az ápolónők szobája felé, Meredith mellette. – Alex Fallon vagyok. Lenne szí... – Erre – szakította félbe az ápolónő, miközben egy sereg riporter jelent meg körülötte. Bevezette őket a hátsó váróba. – Chase Wharton ügynök szólt, hogy jönnek. Beszélni akar magukkal. – Én pedig Daniel Vartanian orvosával akarok beszélni – jelentette ki Alex. – És Bailey Crightonéval is. – Az orvos épp bent tartózkodik Mr. Vartaniannél – mondta kedvesen a n ővér, majd váratlanul közelebb hajolt Alexhez. – Maga pár napja itt járt meglátogatni az apácát, aki meghalt. – Igen. – Alex föl–alá járkált a parányi helyiségben, minden idegszála pattanásig feszült. – Maga a sürgősségi osztályon nővér. – A n ő szemöldöke megemelkedett. – Így már értem. Elképesztő munkát végzett Vartanianen. Alex megtorpant, és a nő szemébe nézett. – Elég jó munkát? A nővér bólintott. – Úgy tűnik. Alex megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Láthatnám Bailey–t? – Jöjjön velem! Alex szorosan fogta Meredith kezét, ahogy elindultak a nővér után. – Hol van Hope? – Shannon ügynökkel és Riley–val, még mindig a védett házban. Arra gondoltunk, hogy jobb, ha nem hozzuk be az édesanyjához, amíg nem mosdatták meg. Alex, én láttam Bailey–t, amikor behozták. Nagyon rossz állapotban van. – De él – mondta a nővér. A vizsgáló felé mutatott. – Csak néhány percet engedhetek. Alex hiába készült fel, ijedten hőkölt hátra, amikor meglátta Bailey–t. – Bailey, én vagyok az, Alex. Bailey szemhéja megrebbent, ahogy megpróbálta kinyitni a szemét. – Semmi baj – nyugtatta Alex. – Pihenned kell. Biztonságban vagy. Hope is biztonságban van. Bailey megdagadt szeméből könnyek szivárogtak. – Eljöttél. Megmentetted a kislányomat. Alex óvatosan megfogta a kezét, tekintete végigszaladt a zúzódásokon, a tövig betört körmökön. – Gyönyörű kislány. Meredith vigyázott rá. Bailey erőnek erejével fölnyitotta a szemét, Alexre nézett, majd Meredithre. –Köszönöm. Meredith hangosan nyelt egyet.

– Hope jól van, Bailey. Hiányzol neki. És Alex mindvégig hitt abban, hogy élsz. Bailey megnyalta kiszáradt, felhasadozott szája szélét. – Beardsley? – kérdezte rekedten. Alex egy nedves ronggyal megérintette Bailey száját. – Él. Az én életemet is megmentette. Megkért, mondjam meg, hogy meglátogat majd. Bailey, a rendőrség megtalálta az apádat. Bailey ajka megremegett. – Muszáj elmondanom. Wade... szörnyű dolgokat tett. Az apám tudta. – Tudom. Végre hagytam, hogy az emlékek felszínre törjenek bennem. Craig ölte meg anyut. Bailey összerezzent. –Ezt nem tudtam. – Tudsz valamit azokról a tablettákról, amiket aznap bevettem? Craig adta nekem? – Szerintem igen. De nem vagyok benne biztos. De Alex... Wade... Wade... szerintem ő ölte meg Aliciát. – Nem, nem ő volt. Más szörnyűségeket tett, de nem ő ölte meg. – Nemi erőszak? Alex bólintott. – Igen. – Voltak még. Alex megremegett. Granville ugyanezt mondta. – Úgy érted, Wade leveléből, amit elküldött neked? Megtaláltuk, Hope segített. – Heten voltak. Wade és hat másik. – Tudom. Garth Davis kivételével mind meghaltak, Gartht pedig letartóztatták. Bailey megint összerezzent. – Gartht? De hiszen ő... Ó, istenem, milyen ostoba is voltam. Alexnek eszébe jutott Sissy telefonhívása és az a férfi, akivel Bailey készült találkozni az eltűnése előtti este. – Csak nem viszonyotok volt? – De igen. Meglátogatott, miután Wade meghalt, s mint polgármester részvétet nyilvánított. – Lehunyta a szemét. – Egyik dolog jött a másik után. Pedig Wade figyelmeztetett. Ne bízz senkiben... – És Garth kérdezősködött Wade holmijáról? – kérdezte Meredith halkan. – Párszor, de nem gyanakodtam semmire, és akkor még nem kaptam meg Wade levelek. Annyira boldog voltam, hogy végre rendesen bánnak velem, mégpedig valaki a városból... Garth azt a rohadt kulcsot kereste, ahogy ő is. Ő viszont csak arról kérdezett. Arról a rohadt kulcsról. – Ki kérdezett csak a kulcsról? – kérdezte Alex, s Bailey megborzongott. – Granville – mondta keserűen. – Minek a kulcsa egyáltalán? – Egy széfé – válaszok Alex. – De üres volt. Bailey kétségesetten és zavarodottan nézett fel. – Akkor miért tette ezt velem? Alex Meredithre pillantott. – Ez jó kérdés. Daniel és Luke szerint a hetedik férfinak is volt egy sorozata a teljes kulcskészletből, de szerintem Granville–nek nem volt. – Különben már rég kivette volna a képeket a széfből – jegyezte meg Meredith. – Attól még megtehette. – Luke lépett be az ajtón. – Granville már évekkel korábban kivehette a képeket. Még nem tudjuk. De mind ideges lett, hogy Simon annyi év után egyszer csak előbukkant élve. Ha Danielnél van Simon kulcsa, és Bailey–nél Wade kulcsa, akkor el őbb–utóbb kérdezősködni kezdenek, és

Granville ezt nem akarhatta. – Megállt Bailey ágya mellett. – Chase szeretne veled beszélni, Alex. Hogy van, Bailey? – Rendbe jövök – jelentette ki Bailey. – Muszáj. Hogy van a lány, akit találtam? – Nincs eszméleténél – mondta Luke. – Talán jobb is – suttogta Bailey. – Mikor láthatom Hope–ot? – Nemsokára – vigasztalta Meredith. – Nagy sokkhatás érte, hogy látta, ahogy megvernek. Nem szeretném megint megijeszteni. Előbb megmossák a hajad, valamennyire eltakarják a zúzódásokat, csak utána hozzuk be Hope–ot látogatóba. Bailey elgyötörten bólintott. – Alex, elmondtam Granville–nek, hogy elküldtem neked a kulcsot. Bántott? – Nem. Többnyire az ő vére van a blúzomon. Meghalt. – Akkor jó – mondta Bailey rekedten. – Legalább szenvedett? – Nem eleget. Bailey, kit láttál még, míg fogva tartottak? – Csak Granville–t és néha Mansfieldet is. Meg néha az őröket. Miért? – Csak kérdeztem. – Alex úgy döntött, inkább vár még, mielőtt elmondja Bailey–nek, hogy Granville azt mondta, vannak még mások is, és azt is csak később fogja elmondani, hogy Craig megölte Anne nővért. – Most inkább aludj. Visszajövök. – Alex, várj! Nem akartam neki elmondani, hogy nálad van a kulcs. De... – Szeme megtelt könnyel, és a karján éktelenkedő friss tűszúrásra mutatott. – Belőtt. Alex csak bámult elképedve a tűszúrás nyomára. – Ez nem lehet... – Már öt éve tiszta vagyok. Esküszöm. – Tudom. Beszéltem Desmonddal és az összes barátoddal. – Most elölről kell kezdenem a leszokást. – Bailey hangja megbicsaklott, s Alex szíve majd megszakadt. – De most már nem egyedül kell végigcsinálnod. – Alex megpuszilta Bailey homlokát. – Most pedig aludj. Muszáj beszélnem a rendőrséggel. Biztosan ki akarnak majd hallgatni a lányok miatt. Bailey bólintott. – Mondd meg nekik, hogy mindenben segítek, amiben csak tudok. ATLANTA, FEBRUÁR 3–A, SZOMBAT, DÉLELŐTT 10.15 Daniel arra ébredt, hogy Alex az ágya melletti székben alszik. Háromszor is megpróbálta kimondani a nevét, mire sikerült olyan hangosan, hogy a lány fölébredjen. – Alex. A lány fölemelte a fejét, pislogott párat, és azonnal teljesen éber lett. – Daniel. – A válla lehanyatlott, egy pillanatig Daniel azt hitte, hogy Alex sírva fog fakadni. – Mondd! – Ez az egyetlen szótag is majd feltépte a torkát. – Várj! – A jégdarab, amit Alex a szájába helyezett, maga volt a megváltás. – Most vették ki a lélegeztető–csövet, ezért a torkod még fájni fog egy darabig. Itt egy jegyzettömb és a toll. Ne beszélj! – Mondd! – ismételte újra, ügyet sem vetve a figyelmeztetésre. – Nagyon súlyos? – Pár nap, és hazamehetsz. Szerencséd volt. A lövedék semmi létfontosságú szervedet nem érte. – Megcsókolta Daniel szája szegletét. – Még csak műtétre sem volt szültség. A sebed máris elkezdett magától begyógyulni. Pár hét, legfeljebb egy hónap, és teljesen fölépülsz, és mehetsz is vissza dolgozni. Valami akkor sincs rendben. – Mi történt Mansfielddel és Granville–lel? – Mansfield, Granville és O'Brian meghalt. Frank Loomis is. Sajnálom, Daniel. Valószínűleg pár

perccel a lövés után meghalt. De Bailey él. – Akkor jó – mondta Daniel olyan keményen, ahogy csak bírta. – És mi történt közben, Alex? – kérdezte rekedten. – Te és Luke... Hallottam, hogy beszéltek. Valami lányokról. – Granville valami iszonyatos dologban volt benne – mondta Alex csöndesen. – Öt tizenéves lány holttestét találtuk meg. Rabságban tartotta őket. Beardsley azt mondta, sejtése szerint összesen tizenketten lehettek. Granville elkezdte kivinni őket, de nem volt ideje arra, hogy mindet elvigye. Megölte azokat, akiket otthagyott. Daniel megpróbált nyelni, de nem tudott. Alex újabb jégdarabot tett a szájába, de ez alkalommal nem segített. – Az egyik lány Bailey segítségével kiszabadult. Még nincs eszméleténél, ezért nem tudunk többet. Luke azt mondta, az egyik halott lányt fölismerte. Egy korábbi munkája során már látta... – Fáradtan felsóhajtott. –Azt hiszem, ugyanúgy nem tudja elfelejteni az arcukat, ahogy te sem azokat, akiket Simon képein láttál. Az egyik lány fent volt azon a pedofil oldalon, amelyet Luke csapata nyolc hónappal ezelőtt lezárt. Danielnek forogni kezdett a gyomra. – Istenem... – Egy órát késtünk... – Alex gyöngéden megsimogatta Daniel karját. – Daniel, Granville, mielőtt meghalt volna, azt mondta, ő tanította Simont, hogy voltak még mások is, aztán azt mondta, „ő másé volt". – Kik voltak a többiek? – Azt nem mondta. – Mack O'Brian? – Chase csapata kiderítette, hol lakott. – Csak nem valamelyik raktárban, amelyet Rob Davis épített a régi O'Brian–telken? – Félig–meddig ráhibáztál. A Duttoni Hírek nyomdájának egyik raktárában lakott. Delia autójába GPS volt szerelve, így Chase csapata elindult a jelzés után, és ott megtalálták az összes többi autót is, amelyeket Mack megtartott. Luke pedig e–maileket talált Mack számítógépén. El akarta adni Delia Porschéját, Janet BMW–jét és Claudia Mercedesét. Gemma Corvette–jét pedig átfestette. Szemmel láthatóan azt meg akarta tartani. – Várj csak! Mack abban a raktárban lakott, ahol az újságot tartották? De miért? – A Duttoni Híreknek, dolgozott. Daniel, Mack volt az újságkihordó fiú. Kedd reggel ott beszélgetett velem a verandán, mintha mi sem történt volna. Danielnek összeugrott a gyomra arra a gondolatra, hogy Mack O'Brian ilyen közel volt Alexhez. – A francba! És senki nem ismerte föl? – kérdezte rekedten. – Marianne vette föl. Ő végezte az összes adminisztrációs munkát az újságnál. Azelőtt soha nem találkoztak. Mack még kisfiú volt, amikor ti már mind gimibe jártatok. Akkor hordta ki az újságokat, amikor a legtöbb ember még alszik, a fennmaradó időben pedig Marianne kézbesítőautójával furikázott a városban, és figyelt. Mack jó sok mindenkit figyelt. – Kiket? – Mindenkit. Fényképeket készített Garthról, amikor bement Bailey házába, Mansfieldről, ahogy viszi be a lányokat Granville bunkerjébe, és Mansfield... – Állj. Mansfield is benne volt? – Igen. Még nem tudjuk, hogyan, de ő is Granville köreihez tartozott. Daniel lehunyta a szemét. – Basszus. Vagyis... szent isten, Alex. – Tudom – suttogta. – De legalább úgy néz ki, hogy Frank nem tartozott közéjük. Tegnap reggel kapott egy SMS–t, hogy hol találja Bailey–t. Azt hihette, Marianne küldte, de igazából Mack mobiljáról jött.

– De Frank meghamisította Gary Fulmore gyilkossági perének a bizonyítékait. – Daniel torka egészen kiszáradt, ezért Alex újabb jégdarabot csúsztatott a szájába, és rosszallón csóválta a fejét. – Használd a jegyzettömböt és a tollat. Igen, Frank tényleg meghamisította a bizonyítékokat, de szerintem tegnap nem akart szembefordulni veled. Bailey azt mondta, ő segített neki elmenekülni. Daniel úgy érzete, ez némiképp enyhíti a fájdalmát. – Bár tudnám, miért. Tudnom kell, miért. – Talán valakit meg akart védeni. Talán zsarolták. –Végigsimított Daniel arcán. – Várd meg, míg fölépülsz. Majd akkor nyomozol, és remélhetőleg megkapod a választ a kérdéseidre. Remélhetőleg. Daniel tudja jól, hogy talán soha nem fogja kideríteni, mi volt Frank tettének a mozgatórugója, de muszáj hinnie, hogy volt valami elfogadható oka. – És még? Alex felsóhajtott. – Mansfield bérelte föl Lester Jacksont, azt a pasit, aki el akart ütni, és aki megölte Sheilát és azt a fiatal duttoni tisztet a Presto pizzériában. Chase egy eldobható mobilt talált Mansfield zsebében. A telefonszám egyezik azzal, ahonnan Lester Jackson kapta az üzenetet aznap, amikor megpróbált megölni. – A naplók? – Chase megtalálta őket Mack holmija között. Annette az igazat mondta. Mack egy hónapig követte Garthot, Rob Davist és Mansfieldet. Szerintem ő sem volt benne biztos, ki a hetedik pasas, mert az elején egy csomó másik városban lakó férfit is lefényképezett. De egyik nap meglátta Granville–t a bunker előtt, és onnantól kezdve csak Tobyt, Gartht, Randyt és Rob Davist fényképezte. Robnak viszonya volt Deliával, szóval valószínűleg Mack úgy gondolta, az ő meggyilkolása dupla haszon. Megbosszulja, hogy Delia szégyenbe hozta az anyját, és még nagyobb fájdalmat okoz Rob Davisnek... Mack azt is lefotózta, hogy Mansfield megöli Rhett Portért. – Alex egy pillanatra elhallgatott. – És engem, sőt kettőnket is. – Elvörösödött. – Kedd éjjel odakint volt a furgonjával a házad előtt. Lefényképezett minket az ablakon keresztül. Nem úgy tűnik, mintha feltöltötte volna őket. Vagy ilyesmi – megvonta a vállát. – Velem akarta bezárni a kört. Olyan tárgyilagosan mondta, hogy Danielben fortyogni kezdett a düh. – A rohadék – sziszegte összeszorított foggal, mire Alex megsimogatta a kezét. – És a széf? – Ha Rob Davis tudja is, egy szót sem szól. Garth pedig ügyvédet hívott. Talán a végén azért csak kiböknek valamit, de biztos, hogy cserébe kérnek majd valamit az államügyésztől. – És Hatton? Alex elmosolyodott. – Rendbe jön. Talán egy darabig nem küldhetitek ki terepre, de túléli. Azt mondta, már úgyis közel a nyugdíj. – És Crighton? – Anne nővér szobájában megtalálták a véres ujjlenyomatait, úgyhogy elég bizonyíték van, hogy letartóztassák a nővér meggyilkolásáért. Chase azt mondja, ha Craig nem tesz vallomást, akkor azért nem ítélhetik el, hogy megölte az anyámat, és azért sem, hogy cinkosa volt Wade–nek egy b űntény eltussolásában. – És a tabletták, amelyeket bevettél? – Talán sosem tudom meg. Nem vagyok hajlandó könyörögni neki, hogy árulja el. – Már voltál nála? Alex megmerevedett. – Nem. – Akkor majd veled megyek – mondta Daniel. Alex ettől láthatóan megnyugodott, s a férfi azonnal tudta,

hogy Alex attól félt, hogy egyedül kell mennie. – Bailey szerint ő és Wade kényszerített, hogy vegyem be a nyugtatót, legalábbis annak alapján, amit annak idején Wade mondott, de semmi határozott dolgot nem tudunk. – Bailey magánál van? Alex bólintott. – Egyik szobából a másikba szaladgálok – mondta, és végre kicsit elmosolyodott. – Hozzád, Bailey– hez, Beardsley–hez, Hattonhoz és ahhoz a lányhoz, akit Bailey megmentett. Bailey azt mondta, hogy egy dologra biztosan emlékszik Alicia meggyilkolása estéjéről: Alicia vacsora közben beletett valamit a levesembe, hogy rosszul legyek. Bailey tudta, hogy Alicia buliba készül, és nem akarta, hogy a nyakán lógjak. Még mindig dühös volt rám a tetkó miatt meg azért, hogy elmondtam a tanároknak, szerepet cserékünk a dolgozatra. Valószínűleg az mentette meg az életemet, hogy haragudott rám. Daniel megszorította a kezét. – És Hope? – Tudja, hogy Bailey él, de még nem volt bent nála. Bailey még mindig elég rosszul néz ki. Daniel, Granville heroint adott Bailey–nek, hogy szóra bírja. – Alex hangja megremegett. – Már öt éve tiszta volt. Most pedig elölről kell kezdenie az egészet. Granville orvos volt. – És egy kegyetlen szemétláda – mondta Daniel erőlködve. Alex felsóhajtott. – Többek között. Bailey–nek viszonya volt Garthszal, de eddig nem derült ki, Garth tudta–e, hogy Mansfield és Granville rabolta el Bailey–t. Ahogy mondtam, Garth ügyvédet hívott. Luke megpróbálta kihallgatni, de egyelőre nem hajlandó beszélni. Körülbelül ennyi. – És Suze? – Még nem ment haza. Bejár hozzád és a kislányhoz. – Amikor Daniel szemöldöke kérdőn magasba szökött, Alex folytatta. – Akinek Bailey segített. Még nem tudjuk a nevét. Viszont elgondolkodtam, Daniel. Daniel szívét jeges félelem markolta meg, mégis igyekezett az érzést félresöpörni. Lehet, hogy Alex a végén elmegy, egyelőre azonban marad. Ebben teljesen biztos volt. – Miről? – Rólad. Rólam. Bailey–ről és Hope–ról. Te jól leszel, amikor végre kikerülsz innen, de Bailey... neki még hosszú utat kell bejárnia. Segítségre lesz szültsége Hope körül. – De hol? – kérdezte Daniel. – Itt. Itt vannak a barátai. Nem fogom elszakítani mindentől. Itt maradok. Keresnem kell egy házat magamnak, Bailey–nek és Hope–nak, de... – Nem – vágott közbe Daniel rekedten. – Te nálam fogsz lakni. – De vigyáznom kell Hope–ra, míg Bailey bent lesz a rehabilitáción. – Te nálam fogsz lakni – ismételte. – Hope pedig velünk. Bailey is velünk lakhat, amíg csak szültsége lesz rá. – Köhögés tört rá, s Alex egy pohár vizet emelt a szájához. – Csak lassan – szólt rá Alex, amikor a férfi nagyokat akart kortyolni. – Csak apránként. – Igenis, asszonyom. – A férfi hátradőlt, és a lány szemébe nézett. – Te nálam fogsz lakni. Alex elmosolyodott. – Igenis, uram. Daniel le sem vette róla a szemét. – Komolyam mondtam. Alex állta a tekintetét. – Én is. Daniel megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Akkor jó. Alex a férfi homlokára nyomta az ajkát. – Most már mindent tudsz, amit tudnod kellett. Most pedig nem beszélsz többet, hanem szépen alszol egy nagyot, Később visszajövök.

atlanta, február 3–a, szombat, 12.30 – Bailey! A lány szemhéja megremegett, amikor meghallotta az ismerős hangot, majd szíve összeszorult. Már megint ott van. Csak álmodta, hogy kiszabadult. Aztán érzékelni kezdte, hogy puha ágyban fekszik, és azonnal tudta, hogy a rémálomnak vége. Az egyiknek legalábbis. A függ őség rémálma azonban újra kezdődött. – Bailey! Erőt vett magán, kinyitotta a szemét, s szíve nagyot dobbant. – Beardsley... – A férfi egy kerekes székben ült az ágya mellett. Megmosdott. Arcán zúzódások és egy nagy vágás éktelenkedett ugyan, de tiszta volt. Haja világosbarna, katona módra rövidre nyírva. Arccsontja erős, álla határozott. Szeme barna és meleg, pontosan olyan, amilyenre emlékezett. A férfi ajka behasadva, de ettől eltekintve feszes és arányos. A férfi egész megjelenése feszes volt, és arányos. – Azt hittem, meghaltál – suttogta. A férfi elmosolyodott. – Nem. Annál egy kicsit azért keményebb fából faragtak. Bailey ebben nem kételkedett. Tényleg háromszor akkora volt, mint ő. – Láttam Alexet. – Én is. Körbejár, mindenkit meglátogat. Nagyon erős a testvéred, Bailey. És az ő testvére is erős. Bailey szíve melegséggel telt meg a férfi bókjára. –– Megmentetted az életemet. Hogyan köszönhetem meg? A férfi szemöldöke magasba szökött. – Majd később visszatérünk erre. Hogy vagy? – Mint akit egy hétig börtönben tartottak. A férfi ismét elmosolyodott. – Ügyes voltál, Bailey. Büszke lehetsz magadra. – Nem tudod, mit beszélsz. Nem tudod, mit tettem. – Azt viszont tudom, mit láttam tőled. Bailey nagyot nyelt. – Én szörnyű dolgokat tettem... – A drogra gondolsz? – Meg másra is. – Ajka szomorú mosolyra húzódott. – Én nem olyan lány vagyok, akit bárki szívesen bemutatna a mamájának. – Arra gondolsz, azért, mert prostituált voltál, és több kapcsolatod is volt? Bailey szeme meglepetten pattant fel. – Te tudtál róla? – Igen. Wade a halála el őtt mesélt rólad. Annyira büszke volt rád, hogy sikerült elfordulnod a régi életedtől. – Köszönöm. – Bailey, azt hiszem, nem értesz. Tudom. És nem érdekel. Bailey belenézett a férfi meleg szemébe, megint ideges lett. – De mit akarsz tőlem? – Még nem tudom. De rá akarok jönni. Nem ok nélkül sodort minket egymás mellé a sors, és azt

akarom, hogy tudd, nem fogok odébbállni most, hogy ezen az egészen túl vagyunk. Bailey nem tudta, erre mit is felelhetne. – De vissza kell mennem a rehabra. A férfi szemében düh parázslott fel. – És emiatt örömmel ölném meg még egyszer. A férfi álla megfeszült, mégis kedvesen szólak meg. – Ezt is tudom. Bailey, ma viszont a saját lábadon léptél ki azon az ajtón. Ne nézz vissza! Bailey lehunyta a szemét, érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán. – Még a keresztnevedet sem tudom. Beardsley megfogta a kezét. – Ryan. Ryan Beardsley százados, az Amerika Egyesült Államok Hadseregétől. Asszonyom. Bailey arcára remegő mosoly ült. – Örülök, hogy megismertelek, Ryan. Erre mondják azt, hogy egy szép barátság kezdete? A férfi visszamosolygott rá. – Ez a legjobb kezdet, nem? – Előrehajolt, és megcsókolta Bailey arcát. – Most pedig aludj! És ne idegeskedj! Amint készen állsz, behozzák Hope–ot látogatni. Én is szeretnék vele találkozni, amikor úgy érzed, lehet. ATLANTA, FEBRUÁR 3–A, SZOMBAT, 14.45 – Hogy van a lány? Susannah–nak fel sem kellett pillantania, hogy tudja, Luke Papadopoulos áll mögötte. – Egy rövid időre fölébredt, de visszazuhant... Azt hiszem, a szervezete így nyomja el a fájdalmakat. Luke belépett az intenzív osztály kis kórtermébe, és odahúzott egy széket Susannah mellé. – Mondott valamit, amikor fölébredt? – Nem. Csak rám nézett, mintha valami isten lennék... – Te hoztad ki az erdőből. – Semmit nem tettem. – Nagyot nyelt. Ennél nagyobb igazságot még senki nem mondott. – Susannah. Nem te okoztad ezt az egészet. – Ezzel történetesen nem értek egyet. – Mi a baj? Susannah megfordult, és a férfira nézett. Ilyen sötét szempárt még soha nem látott, feketébb volt, mint az éjszaka. És a szempárban különféle érzések kavarogtak. A férfi arca azonban nem árult el semmit. Ha csak annak alapján ítélné meg, milyen érzéseket lát az arcán, akár azt is hihetné, csak egy szobor. – Miért? – Mert... – A férfi megvonta a vállát. – Mert tudni szeretném. Susannah szája egyik széle megemelkedett. Tudta, hogy ezt sokan fintorgásnak vélnék. – És mit szeretnél tudni, Papadopoulos ügynök? – Azt, hogy miért gondolod, hogy a te hibád. – Mert tudtam – mondta dacosan. – Tudtam, és nem mondtam semmit. – Mit tudtál? – érkezett a logikus kérdés. Szemét levette a férfiról, és inkább a névtelen lányt nézte. Aki úgy nézett föl rá, mintha ő lenne az isten. – Tudtam, hogy Simon nemi erőszakot követett el. – Úgy tudtam, Simon egyikben sem vett részt, csak fényképezett. Susannah előtt megjelent a fotó, amelyet Simon mutatott neki. – Legalább egy nemi erőszakot elkövetett. Hallotta, hogy Luke mély levegőt vesz.

– És elmondtad Danielnek? Susannah megpördült, és a férfira meredt. – Nem. És te sem mondod el neki. Dühös volt. Fortyogott, zakatolt benne a düh, és már rég félő volt, hogy egy szép napon kitör. Tudta, hogy mit tett, és azt is, mit nem. Daniel akkoriban csak pár képet látott, amelyeken egyetlen vadállatot sem lehetett fölismerni. Ő viszont nem mondhatja el ugyanezt. – Csak annyit tudok, hogy ha akkor mondtam volna valamit, mindezt talán el lehetett volna kerülni. – Finoman végigsimított az ágyrácson. – És akkor ő sem lenne itt ebben a kórházban. Luke nagyon hosszú ideig egy szót sem szólt, csak ültek, és gondolataikba merülve figyelték a lány lélegzését. Susannah tisztelte az olyan embereket, akik tudják, mikor jobb nem megtörni a csöndet. Végül Luke megszólalt. – Fölismertem egyikültet a bunkerben. Susannah ismét a férfi felé fordult, most meglepetten. – Hogyan? – Az egyik ügy kapcsán láttam, amin nyolc hónappal ezelőtt dolgoztam. – Arcán rángatódzott egy ideg. – Nem sikerült megvédenem azt a lányt. Nem sikerült bíróság elé cipelni azt a szadista állatot, aki gyerekeken élősködik. Ezt nem hagyhatom annyiban. Susannah csak nézte a férfi arcát, száját. Talán soha az életben nem látott még ennyire komoly férfit. – Granville meghalt. – De vannak még. Valaki a háttérben mozgatja a szálakat. Valaki Granville–t is kitanította, hogyan végezheti igazán hatékonyan a munkáját. Őt akarom. – Megfordult, és Susannah szemébe nézett, aki kis híján hátrahőkölt a férfiból áradó erő láttán. – A pokolra akarom juttatni s örökre rázárni az ajtót. – És miért mondod el ezt nekem? – Mert szerintem te is ugyanezt akarod. Susannah visszafordult a névtelen lány felé, s még jobban forrni kezdett benne a düh. Dühös volt Simonra, Granville–re, erre a titokzatos valakire... és saját magára. Hiszen annak idején semmit sem tett. De ma mindez megváltozik. – És mit szeretnél, én mit tegyek? – Még nem tudom. Felhívlak, ha rájöttem. Luke felállt. – Köszönöm. – De mit? – Hogy nem beszélsz Danielnek Simonról. Susannah felpillantott rá. – Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a döntésemet. Hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd Luke Papadopoulos biccentett és kiment. Susannah visszafordult a névtelen lányhoz. És önmagát látta benne. ATLANTA, FEBRUÁR 5–E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 10.45 Három nap telt el azóta, hogy Mansfield meglőtte Danielt, és minden kártyavárként dőlt össze. Három nap telt el azóta, hogy megölt egy embert, és a szeme előtt meghalt két másik, és még mindig nem ülepedett le az egész. Vagy csupán nem sajnálta őket. Alex hajlott arra, hogy inkább ez utóbbiról van szó. Betolta Daniel kerekes székét a bíróságon a kis terembe, ahol a találkozó lesz. – Csak időpocsékolás, Daniel. Daniel megtámaszkodott a karfán, és felállt, majd saját lábán odasétált az asztalhoz. Lefogyott, és még

mindig sápadt volt, de már kezdett felépülni. Kihúzta Alexnek az egyik széket, majd leült melléje. – Ne etess... Lehet, hogy te nem hiszed, hogy szültséged van lezárásra, de szerintem igenis szültséged van rá. Alex csak bámulta a falat. – Nem akarom látni. – És miért? Alex kelletlenül vonta meg a vállát. – Egy csomó dolgom van, fontos dolgom... Mondjuk, be kell vinnem Bailey–t a rehabra, Hope–ot minden egyes nap el kell vinnem az oviba, és munkát kell keresnem. – Ez mind nagyon fontos – ismerte el Daniel derűsen. – De mi az igazi oka? Alex felé fordult, és mérges pillantást vetett rá, de közben olyan gyöngéden nézett rá, hogy a lány nagyot nyelt. – Megöltem egy embert – suttogta. – De nincs lelkiismeret–furdalásod Mansfield miatt. – Nem kérdés volt, hanem kijelentés. – Nincs. Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy megöltem. Sőt úgy éreztem... – Hogy hatalmad van? – kérdezte Daniel, s Alex bólintott. – Igen, olyasmi. Hogy abban a pillanatban kezemben volt a döntés, hogy helyrehozzak valami szörnyűséget, amely az egész világegyetemet veszélybe sodorta. – És így is volt. De ez megrémít. – Igen, megrémít. Nem lövöldözhetek csak úgy emberekre, Daniel. Craig szóba sem fog velem állni, és ettől tehetetlennek fogom magam érezni. Bárcsak őt is lelőhetnem, de ezt végképp nem tehetem. – Isten hozott a világomban – mondta Daniel fáradtan mosolyogva. – De nem megoldás, ha elkerülöd, édesem. Pont az okozta a sikoltozásokat és a rémálmokat, hogy elkerülted az igazságot. Alex legszívesebben vitába szállt volna vele, de tudta, hogy a férfinak igaza van. Aztán el is feledkezett az ellenérvekről, amikor kitárult az ajtó, és egy őr bevezette a terembe a kezén és lábán megbilincselt Craig Crightont. Az őr lenyomta Craiget egy székre, csak úgy csörögtek a láncok. Egy egész perc telt el, mire Alex észrevette, mi minden megváltozott. Egészen eddig leszegte a fejét, és a kezét nézte, pontosan ugyanúgy, ahogy azon a napon a kórházban, annyi évvel ezelőtt. Senki nem szólak meg. És nem volt sikoltozás a fejében, csupán a vérfagyasztó némaság. Daniel megfogta a kezét, és finoman megszorította, ezzel erőt adva neki, hogy fölemelje a tekintetét, majd a fejét, s végül egyenesen Craig Crighton arcába nézzen. Megöregedett. Szétesett. A szeme egészen eltompult, annyi évet töltött az utcán, és oly sokat drogokon. De rá bámult, pontosan úgy, ahogy Gary Fulmore is, és Alex rádöbbent, hogy nyilván ő is Aliciát látja benne. Vagy talán az anyjukat. – Craig – mondta higgadtan, mire a férfi riadtan rezzent össze. – Te nem ő vagy – makogta. – Nem. Nem ő vagyok. Tudom, mit tettél – mondta még higgadtabban, mire Craig szeme összeszűkült. – Én nem tettem semmit. – Vartanian ügynök. – Alex a kék öltönyt visel ő fiatalemberre pillantott, aki egy fekete kosztümöt viselő, csinos szőke nő mellett ült. A fiatalember az el őbb még beszélt. Alex felismerte Chloe Hathaway államügyészt, mert Hathaway meglátogatta Danielt a kórházban. Alex feltételezése, hogy a fiatalember Craig védőügyvédje, hamar beigazolódott. – Mit remél ettől a beszélgetéstől? Az ügyfelemet Anne Chambers nővér meggyilkolásával vádolják. Úgy vélem, nem várhatja tőle, hogy egy másik gyilkosságot is magára vegyen. – Csak beszélni akarok vele – mondta Daniel könnyedén. – Talán fényt deríthetünk pár múltbeli

esemény részleteire. – Tudom, hogy az ügyfele ölte meg az édesanyámat – mondta Alex, és büszke volt, amiért nem remegett a hangja. – Ugyan örülnék, ha megbüntetnék, de tudom, hogy úgysem fogja beismerni. Ennek ellenére tudni szeretném, mi történt utána. – Bevettél egy üveg gyógyszert – mondta Craig közömbösen. – Nem hinném – jegyezte meg Alex. – Ha te adtad nekem, tudni akarom. – Ha ő adta magának – mondta Craig ügyvéde mézesmázosan –, az azt jelentené, hogy gyilkosságot kísérelt meg. Nem várhatja tőle, hogy ilyesmit beismerjen. – Nem fogom beperelni – mondta Alex. – De nem lenne más választása – szólt közbe Chloe Hathaway. – Ha Mr. Crighton megpróbálta magát nyugtatókkal megölni, akkor muszáj lesz eljárást indítanom. – De csak ki tudsz találni valamit, Chloe? – kérdezte Daniel. – Esetleg csökkenthetné az apáca meggyilkolása miatt kirovandó büntetést? – érdeklődött Craig ügyvédje ravaszkásan, mire Alexben forrni kezdett a düh. Felpattant, egész testében remegett a haragtól. – Nem. Erről szó sem lehet. Nem fogom az Anne nővérnek járó igazságot feláldozni csak azért, hogy a büszkeségemen ne essen csorba! – Áthajolt az asztalon, és Crighton szemébe nézett. – Megölted az édesanyámat, a fiad pedig megerőszakolta a nővéremet. Engem is megpróbált megerőszakolni, és te sosem tettél semmit, hogy megakadályozd. Ha tényleg én magam vettem be a tablettákat, akkor nem szégyellem. Mindent elvettél tőlem, amit szerettem. De az önbecsülésemet nem veszed el. – Chloe Hathawayre nézett. – Sajnálom, hogy fölöslegesen jött ide, de végeztünk. – Alex – suttogta Daniel. – Ülj le! Kérlek. – Széles tenyerét a lány hátára tette, s addig tolta, míg az vissza nem ült. – Chloe? – Nem emelünk vádat gyilkossági kísérletért, de a mentesség nem terjed ki az apáca meggyilkolására. Craig ügyvédje fölnevetett. – Ezek szerint ez lenne az a híres jó cselekedet? Kösz, nem. Daniel tekintete szinte átdöfte Craiget. – Fontolja csak meg, milyen lesz azzal a tudattal élni, hogy megölt egy apácát. Néma csöndben ültek, míg Alex nem bírta már tovább. Felállt. – Az édesanyám nem ölt meg téged, amikor lehetősége volt rá. Teljesen mindegy, hogy félelemb ől vagy szánalomból vagy a rémülettől, az eredmény ugyanaz. Te itt vagy, ő pedig nincs, csak azért, mert féltél, hogy kiderül a ti kis titkotok. De tudod mit? Előbb–utóbb úgyis kiderült volna. A titkok hajlamosak kiderülni. Elveszítettem az édesanyám, de te is vesztettél. Elveszítetted Bailey–t és Wade–et, s őt a régi életedet is. De nekem megvan az életem. Még akkor is, ha az ügyvéded egy napon kivisz téged innen, te sosem kapod vissza az életed. Ez a tudat nekem épp elég. Elindult az ajtó felé, Craig azonban váratlanul megállította. – Nem magadtól vetted be a tablettákat. Én adtam neked. Alex lassan feléje fordult. – Hogyan? – kérdezte olyan természetes hangon, ahogyan csak bírta. – Összetörtük, és beletettük a vízbe. Amikor magadhoz tértél, megitattuk veled. – Megitattatok? – Wade és én. Ő nem akarta, ha ez számít valamit. Alex visszasétált az asztalhoz, és a férfi szemébe nézett. – És azok a tabletták, amelyeket akkor tettél a kezembe, amikor Kim hazavitt magukhoz? – kérdezte, mire a férfi leszegte a fejét. – Abban reménykedtem, vagy beveszed, vagy Kim megtalálja, és följelent engem. Ennyi.

Ennyi elég is volt. – Ha valaha kijutsz, távol tartod magad Hope–tól és Bailey–től. A férfi biccentett. – Vigyenek vissza! Az őr elvezette Craiget, az ügyvédjük követte őket. Chloe Hathaway elismerően pillantott Alexre. – Semmit nem engedtem volna neki az apáca ügyében. Csak hogy tudja. Alex szomorkásán elmosolyodott. – Köszönöm a mentességet. Jó tudni az igazságot. Amikor az államügyész elment, Alex Daniel felé fordult. – És köszönöm, hogy elrángattál ide. Tényleg tudnom kellett. A férfi megállt, és átölelte Alexet. – Tudtam, hogy így fogod érezni. Nekem tulajdonképp mindegy lett volna, de neked tudnod kellett. Most hát minden titok a napvilágra került. Menjünk haza! Haza. Daniel házába, ahol a kényelmes nappali, a biliárdasztal és a bárpultnál a pókerező kutyákat ábrázoló festmény várja. És a hálószoba a hatalmas ággyal. Ez az első alkalom, hogy Daniel a sérülése óta hazamegy, és Alexet elöltötte a forróság arra a gondolatra, hogy végre nem egyedül kell aludnia abban a hatalmas ágyban. Aztán eszébe jutott, milyen állapotban hagyta a házat, és összerezzent. – Izé... ha már a nagy titokleleplezésnél tartunk, kis vallomással tartozom. Hope megetette Riley–t. Daniel felhördült. – Hol? – A nappaliban. Felhívtam Luke mamáját, és ő majd átküldi Luke unokatestvérét. Szőnyegtisztító vállalkozása van... mire visszaérünk, tiszta is lesz. Daniel nagyot sóhajtva ült vissza a kerekes székbe. – Még valami titok vagy vallomás? Alex fölnevetett, szinte meg is lepődött magán. – Nincs, szerintem végeztünk. Menjünk haza!

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Danny Agannek köszönöm, hogy az összes rendőrségi eljárással kapcsolatos kérdésemet megválaszolta. Doug Byronnak, hogy valamennyi törvényszéki vegytannal kapcsolatos kérdésemet megválaszolta. Marc Conteratónak köszönöm az orvosi háttéranyagokat. Martin Hafernek a sok–sok, hipnózissal kapcsolatos információt és azt is, hogy élelmet csúsztatott be az irodám ajtaja alatt, amikor szorított a határidő. Jimmy Hattonnak és Mike Koenignek, hogy olyan nagyszerű csapatot alkottak annyi évvel ezelőtt. Muszáj volt szerepeltetnem benneteket. Terri Bolyardnak, Kay Conteratónak és Sonie Laskernek köszönöm, hogy végighallgattak, valahányszor megakadtam! Shannon Avilesnek, hogy támogatott és inspirált. Beth Millernek köszönöm a határtalan lelkesedését! És mint mindig, ha bármi hiba található a könyvben, arról csakis én tehetek. A SZERZŐRŐL Karen Rose RITA–díjas szerző. Amint megismerte a betűket, beleszeretett a könyvek világába, első gyermekkori barátai Jo a Kisasszonyokból és Nancy Drew. Amint a fejében él ő szereplők elkezdtek megállíthatatlanul beszélni hozzá, azonnal nekilátott saját történetei följegyzésének. Vegyészként végzett, majd gimnáziumi kémia– és fizikatanárként dolgozott. Floridában él férjével, akinek húsz éve esküdött örök hűséget, két gyermekükkel és a család cicájával, Bellával. Amikor nem az írással foglalatoskodik, a karate vizsgájára készül, hogy megkaphassa a következő övet! Karén szívesen fogadja olvasói levelek a karén® karenrosebooks.com címen.

Tartalom PROLÓGUS ELSŐFEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FETEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET HUSZONKETTEDIK FEJEZET HUSZONHARMADIK FEJEZET HUSZONNEGYEDIK FEJEZET HUSZONÖTÖDIK FEJEZET huszonhatodik fejezet