KARÉN ROSE HALJ MEG ÉRTEM 1
ULPIUS-HÁZ Budapest, 2009
A fordítás alapjául szolgáló mű: Karén Rose: Die for Me Copyright © 2007 by Karén Rose Hafer Hungarian translation © Weisz Böbe, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009
ISBN 978 963 254 235 5
Ajánlom e könyvet dr. Zoltán J. Kosztolnyiknak, a Texas A&M University nyugalmazott, középkori történelmet oktató professzorának. Habár őt személyesen nem ismerhettem, abban a megtiszteltetésben, kiváltságban és örömben lehetett részem, hogy ismerhettem a lányát. És mint minden egyes alkalommal, ajánlom e könyvet drága férjemnek, Martinnak. Nap mint nap megérinted diákjaid lelkét, a mai napig ugyanazzal az egyedülálló szenvedéllyel, intelligenciával és fanyar humorral hozod testközelbe a történelmet, mint ami huszonöt évvel ezelőtt szerelmet lobbantott a szívemben irántad. Akár Kleopátrának öltözöl, akár a 80-as évekbeli bandák videoklipjei segítségével szemlélteted a Függetlenségi nyilatkozatot, akár a „BadgerBadger-Mushroom" tánc segítségével magyarázod a Monroe-elvet, mindent megteszel azért, hogy egyetlen diák se felejtse el az óráidat. Belőled merítek ihletet. Szeretlek.
Köszönetnyilvánítás Sokan nyújtottak segítséget, hogy alapos ismeretekkel fölvértezve írhassam meg ezt a könyvet. Mindegyikőtöknek őszinte hálával tartozom. Danny Agannek köszönöm, hogy az összes nyomozással kapcsolatos kérdésemet megválaszolta, s legfőképp azt, hogy segített e könyv főhősének a föld alá temetett maradványok megtalálásában. Tim Bechtelnek, az Environscan Inc. munkatársának köszönöm, hogy részletesen ismertette a talajradar használatát. Niki Ciccotellinek köszönöm a Philadelphiában töltött gyermekkoráról szóló lebilincselő történeteket. Amíg hallgattam, olyan volt, mintha magam is ott lettem volna. Monty Clarknak, a Fort Lauderdale-ben található Floridai Művészeti Intézet munkatársának köszönöm a videojátékok tervezéséről és tervezőiről szóló értékes és izgalmas információkat. Marc Conteratónak köszönöm az orvosi háttéranyagokat, Kay Conteratónak pedig azt, hogy kivágta nekem mindazt a sok, elképesztően, hasznos, biztosítással és a hackerekkel foglalkozó újságcikket. Diana Foxot illeti a köszönet a nagyszerű címért. Carleton Hafernek köszönöm, hogy az összes, számítógéppel kapcsolatos kérdésemet megválaszolta, mégpedig számomra is érthető formában. linda Hafernek köszönöm, hogy bevezetett az opera és a zene lenyűgöző világába, amelyről soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem. Elaine Krieghnek köszönöm a középkori síremlékekről szóló színes magyarázatait. Sonie Laskernek, az én szempaimnak köszönöm, hogy bemutatta nekem a fegyverforgatási technikákat, s megtanított arra, mekkora örömet lehet lelni a harcművészetekben. Domo arigato. Deana Sydel Riverának hálával tartozom, amiért körbevezetett Philadelphiában — mégpedig három nappal az esküvője előtt. Loretta Rogersnek köszönöm, hogy mindent elmondott nekem a motorbiciklikről. Bárcsak magam is olyan bátor lennék, hogy két keréken száguldozzam! Sally Schoeneweissnek és Marty Pitkinnek köszönöm, hogy rendben tartja a weboldalamat, s így az jól használható és mindig takaros. Köszönet illeti nyelvi tanácsadóimat, Mary C. Turnert és Anne Crowdert - Merci beaucoup, Bob Buscht és Barbara Mulrine-t, Szpaszíba, Kris Alice Hohlst - Danke, és Sarah Hafert- Domo arigato. S kedves barátaim, akik megválaszoltátok kérdéseim özönét, Shari Anton, Terri Bolyard, Kathy Caskie, Sherrilyn Kenyon és Kelly St.John, köszönöm. Szerkesztőmnek, Karén Kosztolnyiknak és ügynökömnek, Robin Rue-nak pedig köszönöm, hogy ez a vállalkozás mindvégig hatalmas móka lehetett. És mint mindig, ha bármi hiba található ebben a könyvben, arról csakis én tehetek.
ELSŐ FEJEZET
4
PHILADELPHIA, JANUÁR 6-A SZOMBAT
Warren Keyes először a szagra figyelt föl. Ammónia, fertőtlenítő... és még valami más. De mi? Nyisd ki a szemed, Keyes! Hallotta, ahogy szavai visszhangoznak a koponyájában, erejét megfeszítve igyekezett fölnyitni a szemét. Nehéz. Nagyon nehezen ment, de addig küzdött, amíg sikerült nyitva tartania. Sötétség mindenütt. Nem. Némi fény dereng. Warren pislogott egyet, majd még egyet, most már erősebben, mígnem sikerült a pislákoló fényre összpontosítania. Fáklya. A falra erősítve. Szíve hevesen kezdett verni. Kőfal. Egy pincében vagyok. Szíve egyre jobban kalapált. Mi a fene ez? Nekiveselkedett, hirtelen metsző fájdalom hasított végig a karján, bele egészen a hátába. Alig kapott levegőt, visszazuhant a lapos és kemény tárgyra. Meg van kötözve. Ó, istenem! Keze és bokája összekötözve. Meztelen. Csapdában vagyok. Gyomra összerándult rémületében, egész bensőjét átjárta ez az érzés. Vergődött, mint egy vadállat, de újra meg újra visszazuhant, lihegett, ahogy levegőért kapkodott, szájában összegyűlt a fertőtlenítő íze. Fertőtlenítő és még... Elakadt a lélegzete, amikor rádöbbent, mi az a bűz, amely a fertőtlenítő alatt lapul. Valami halott dolog. Rothadó. Valami elpusztult idebent. Lehunyta a szemét, igyekezett nem pánikba esni. Ez nem lehet igaz. Csak álom. Rémálom. Egy perc, és fölébredek. De nem álom volt. Akármivel néz is szembe, az a valóság. Enyhe lejtésű deszkára volt kifeszítve, csuklója megkötözve, s karja a feje fölött hátrahúzva. De miért? Megpróbált gondolkodni, visszaemlékezni. Valami kezd derengeni... egy kép, de sehogy sem tudja elkapni. Teljes erejével igyekezett emlékezni, rádöbbent, hogy fáj a feje - arca megrándult, ahogy a fájdalomtól táncoló fekete pöttyök jelentek meg a szeme előtt. Istenem, mint egy rettenetes másnaposság. De hiszen nem is ivott. Vagy mégis? Kávét. Eszébe jutott, hogy kávét ivott, kezét rá is szorította a pohárra, hogy átmelegedjen. Mert már fázott. Korábban kint volt. Futott. De miért futott? Elfordította a csuklóját, csupasz bőre csak úgy égett, addig nyújtózott, amíg ujja hegyével meg nem érintett valamit - egy kötelet. - Végre fölébredtél. A hang mögüle érkezett, Warren majd kitekerte a nyakát, hogy lássa, ki beszél hozzá. Ekkor visszaemlékezett, s a mellkasára nehezedő nyomás engedett egy keveset. A film. Színész vagyok, és filmet forgattunk. Történelmi dokumentumfilmet. Futott... de mivel? Arca eltorzult, koncentrált. Egy karddal, igen. Középkori ruhát viselt, sisakos-pajzsos lovagot alakított... még páncéling is volt rajta, az isten szerelmére. Az egész jelenet fölidéződött benne. Először átöltözött, még az alsóneműjét is levette, és valami szúrós, formátlan zsákvászon holmit kapott, amely kidörzsölte az ágyékát. Kardja is volt, azt tartotta a kezében, ahogy a Munch stúdióját körülvevő erdőben rohant, és torka szakadtából üvöltött. Úgy érezte magát, mint aki meghibbant, de végigcsinálta, mert az volt abban a rohadt forgatókönyvben. De ez - megint csak sikertelenül próbálta kicsavarni magát a kötelékből -, ez nem volt benne a forgatókönyvben. -Munch! - Warren hangja vastag volt, csak úgy recsegett, ahogy elhagyta kiszáradt torkát. - Mi a franc ez? Ed Munch jelent meg a bal oldalán. -Nem gondoltam volna, hogy magadhoz térsz.
5
Warren pislogni kezdett, ahogy a fáklya gyönge fénye megcsillant a férfi arcán. A szíve egy ütemet kihagyott. Munch megváltozott. Eddig öreg volt, görnyedt. Fehér haja volt, és takarosan nyírt bajusza. Warren nyelt egyet, szaggatottan lélegzett. Most Munch kihúzta magát. A bajusz sehol. Haja sincs, a koponyája kopaszra borotválva. Munch nem is öreg. Metsző rémület cikázott át rajta, teljesen fölkavarodott a gyomra. Ötszázat ajánlott a dokumentum filmért. Készpénzben, ha még aznap eljön. Warren gyanakodott – elég sok pénz ez egy történelmi dokumentumfilmért, amelyet a PBS-en adnal majd, ha szerencsés. De azért belement. Egy furcsa öregember csak nem jelent veszélyt! De Munch nem is öreg. A sav feljött a gyomrából, fuldoklott. Mit tettem? A kérdés nyomában azonnal ott termett a következő, még rettenetesebb. Mit akar tenni velem? -Ki maga? - nyöszörögte Warren. Ekkor Munch egy palack vizet tartott a szájához. Warren elhúzódott, de Munch meglepő erővel ragadta meg az állát. Sötét szeme összeszűkült, Warrent jeges félelem szorította a markába. -Ez most csak víz - vetette oda Munch. - Idd meg! Warren az egész korty vizet visszaköpte a férfi arcába, egészen megmerevedett, amikor Munch fölemelte az öklét. De az ököl nem sújtott le, Munch leengedte a kezét, és megrántotta a vállát. -Előbb-utóbb úgyis inni fogsz. A torkod nem száradhat ki. Warren megnyalta az ajkát. -Miért? Munch újra eltűnt mögötte, Warren hallotta, hogy valamit odébb tol. Egy filmfelvevő, Warren látta, amikor Munch elgurította mellette, s vagy másfél méterre tőle elhelyezte. A kamera egyenesen az arcára irányult. -Miért? - ismételte Warren immár hangosabban. Munch átkukucskált a lencsén, majd hátralépett. -Mert üvöltened kell. - Szemöldöke megemelkedett, arcáról groteszk módon eltűnt minden kifejezés. - Mind üvöltöttek. Te is üvöltesz majd. Warren testében szétáradt az iszonyat, igyekezett türtőztetni magát. Nyugodj meg! Legyél hozzá kedves, talán meg tudod győzni. Kényszeredetten elmosolyodott. -Nézze, Munch, engedjen el, és ezzel elintézettnek tekintem az ügyet. Megtarthatja a leforgatott kardozós jeleneteket, ingyen. Munch ránézett, még mindig kifejezéstelenül. - Úgysem akartam fizetni érte. - Megint eltűnt, majd egy újabb kamerát tolva ismét megjelent. Warrennek eszébe jutott a kávé és az, hogy Munch mennyire erőltette, hogy megigya. Ez most csak víz. Elöntötte a düh, egy pillanatra még a félelmet is elnyomta. -Elkábított - sziszegte, majd mély levegőt vett. -Segítség, valaki! - próbált teljes erejéből kiáltani, de a torkából csak rekedt, szánalmasan hasznavehetetlen hangok törtek elő. Munch egy szót sem szólt, csak fölerősítette a gerendára a harmadik kamerát, úgy, hogy lefele nézzen. Minden mozdulatot módszeresen, precízen hajtott végre. Minden sietség nélkül. Nyugodtan. Zavartalanul. Ekkor jött rá Warren, hogy senki nem hallja. A dühkitörés elszállt, csak a rettegés maradt, hidegen, kérlelhetetlenül. A hangja remegett. Lennie kell valaminek, valami kiútnak. Mondhatna valamit. Cselekedhetne. Alkudozhatna. Könyöröghetne. Igen, könyörögni fog. -Kérem, Munch, megteszek bármit... - Hangja elhalkult, amikor felbukkant Munch szavainak emléke. Mind üvöltöttek. Ed Munch. Warren mellkasa elszorult, a kétségbeeséstől alig kapott levegőt. -Munch nem az igazi neve. Edvard Munch, a művész. Felvillant előtte a festmény, a hátborzongató figura, aki a kezét meggyötört arcára tapasztotta rémületében.
6
A sikoly. - Ha már itt tartunk, a kiejtése „munk" és nem „mancs", de mindenki elrontja. Senki sem ügyel a részletekre tette hozzá megvetően. A részletek. Ez a férfi már a legelején kényes volt a részletekre, ráncolta a homlokát, amikor Warren a szúrós alsónemű ellen tiltakozott. A kard is eredeti volt. Az első adandó alkalommal fejbe kellett volna csapnom vele ezt a rohadékot. -Hitelesség- mormogta Warren, megismételte, amiről korábban azt hitte, csak egy vén őrült vesszőparipája. Munch biccentett. - Most már végre érted. -Mit akar tenni? - Hangja kísértetiesen nyugodt volt. Munch szája szeglete megemelkedett. - Nemsokára megtudod. Warren alig kapott levegőt. - Kérem. Kérem, megteszek bármit. Csak engedjen el. Munch néma maradt. A lába előtt álló kamera mögé egy kis kocsit húzott, rajta monitor, majd higgadt precizitással minden egyes kamerán beállította a fókuszt. - Ezt nem ússza meg - szólalt meg kétségbeesetten Warren. Megint megfeszítette a köteleket, addig küzdött, míg a csuklója már égett, karja szinte kicsavarodott a helyéről. A kötelek vastagok, a csomók nem engednek. Nem tud kiszabadulni. - A többiek is ezt mondták. De én eddig sem hagytam félbe, most sem fogom. A többiek. Szóval voltak többiek is. A halál szaga ott terjengett mindenütt, játszott vele. Mások is meghaltak itt. Ő is itt fog meghalni. Valahonnan mélyről vakmerőség tört fel. Fölemelte a fejét. - A barátaim keresni fognak. A menyasszonyomnak mondtam, hogy magával találkozom. Munch végzett a kamerákkal, és megfordult. Megvető tekintetéből látszott, tudja, hogy ez csak egy utolsó, kétségbeesett blöff. - Nem mondtál te neki semmit. Azt mondtad neki, hogy egy barátoddal szöveget fogtok gyakorolni. Ma délután, amikor találkoztunk, magad mesélted el. Azt is elmondtad nekem, hogy a pénz a születésnapi meglepetésére kell. Titokban akartad tartani. Emiatt és a tetoválásod miatt választottalak - megrántotta a vállát. - Ezenkívül illik rád a jelmez. Nem mindenki tudja, hogyan kell viselni a páncélinget. Tehát senki nem fog keresni. És ha mégis, sosem fognak megtalálni. Fogadd el........ most már az enyém vagy. Halálos nyugalom áradt szét benne. Igaz volt, amit hallott. Valóban elmondta Munchnak, hogy a pénz Sherry meglepetésére kell. Senki nem tudja, hol van. Senki sem fogja megmenteni. Sherryre gondolt, apjára és anyjára, mindenkire, akit szeretett. Nem fogják érteni, hova tűnhetett. Elszorult a torka. - Te szemét állat! - suttogta. - Gyűlöllek. Munch szája szeglete fölkunkorodott, de szemében vidámság csillant, ami sokkal ijesztőbb volt, mint a mosolya. - A többiek is ezt mondták. - Ismét Warren szájához nyomta a vizes palackot, befogta az orrát, hogy áldozata levegő után kapkodjon. Warren vadul küzdött, de Munch leerőszakolta a torkán a vizet. - Nos hát, Mr. Keyes kezdhetjük. És ne felejtsünk el üvölteni.
7
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLELŐTT 10.25
Vilo Ciccotelli nyomozó kikászálódott a furgonból, izmaiból még mindig nem múlt el a vibrálás. A bűntett színhelyére vezető régi, hepehupás földút 11 lég jobban fölkavarta amúgy is émelygő gyomrát. Mély levegőt vett, de azonnal megbánta. Már tizennégy éve szolgált, de a halál orrfacsaró bűze még mindig kellemetlen meglepetésként érte. - Majd kirázta belőlem a lelket - fintorgott Nick Lawrence, és bevágta maga mögött flancos autójának az ajtaját. - A francba! - nyomott meg minden egyes szótagot. Két egyenruhás meredt maga elé egy lyukba a hó-takaróval fedett földterület felénél. Arcuk előtt zsebkendő. Egy nő guggolt a lyukban, épp csak a feje teteje látszott ki. - Azt hiszem, a helyszínelők már kihantolták a testet - jegyezte meg Vito. - Csak nem? - Nick előrehajolt, hogy nadrágja szárát begyűrje a mindig tükörfényesre suvickolt cowboy csizma szárába. - Hát akkor, Chick, kezdődhet a tánc! - Várj egy kicsit! - Vito benyúlt az ülés mögé a hó-taposóért, majd visszakapta a kezét, amikor egy tüske beleállt a hüvelykujjába. - A fenébe! - pár másodpercig szívta az apró sebet, majd óvatosan arrébb tette a rózsacsokrot, hogy kiszedje a csizmát. Szeme sarkából látta, hogy Nick elkomorodik. De társa egy szót sem szólt. - Már két év eltelt. Mához... - jegyezte meg keserűen Vito. - Hogy szalad az idő. Nick hangja csöndes volt. - Az idő minden sebet begyógyít. Igaza volt. Ez a két év sokat enyhített aVitót ért csapás kínzó fájdalmából. De a bűntudat…..az teljesen más történet. - Délután kimegyek a temetőbe. - Veled menjek? - Köszönöm, de nem kell - Vito felrángatta a csizmát. - Nézzük meg, mit találtak. A hat év, amelyet gyilkossági nyomozóként töltött, megtanította Vitót arra, hogy nincsenek egyszerű bűntények, csak a bonyolultság különböző fokozatai. Amint megállt a havas földön a helyszínelők által kiásott sír szélén, azonnal tudta, hogy ez a nehéz ügyek közé fog tartozni. Sem Vito, sem Nick nem szólt egy szót sem, amíg az áldozatot nézték, aki talán örökre rejtve maradt volna, ha nem jön az öreg a fémkeresőjével. A rózsák, a temető és minden egyéb gond azonnal a háttérbe szorult, ahogy Vito szemügyre vette a sírban heverő testet. Tekintetét erővel elvonta a nő kezéről, hogy megnézze, ami az arcból megmaradt. Az áldozat alacsony, egy-ötvenhét, egy-hatvan magas lehetett, valószínűleg fiatal. A felismerhetetlenségig szétmállott arcot rövid, fekete haj keretezte, Vito azon töprengett, mióta lehet eltemetve, vajon hiányzik-e valakinek. Hogy várja-e még mindig valaki, hátha hazatér egyszer. Érezte, hogy az ismerős szánalom és bánat felkavarja, azonnal félretolta az összes gonddal együtt, amelyet el akart felejteni. Most a testre kell összpontosítania, a bizonyítékra. Nickkel majd később foglalkoznak a nővel - ki volt, és kiket ismert. Végig kell gondolniuk, 8
hogy elkapják azt a rohadékot, aki ott hagyta rothadni a nő meztelen testét ebben a névtelen sírban, az elhagyott földön, s aki még halála után is meggyalázta. A szánalom dühbe csapott át, ahogy Vito tekintete visszasiklott az áldozat kezére. - Beállította valami pózba - mormogta mellette Nick, és a halk szavakból Vito kihallotta ugyanazt a dühöt, amelyet ő is érzett. - Az a szemét beállította. És valóban. A nő tenyere a melle között egymáshoz nyomva, az ujjbegyek az áll felé mutattak. - Örök imára kulcsolja a kezét - borzadt el Vito. - Valami rituális gyilkosság lehet - töprengett Nick. - Istenem, remélem, hogy nem az. - Beleborzongott a gondolatba. - A vallási gyilkosságok nem állnak meg egynél. Akár több is lehet. - Talán. - Nick leguggolt, hogy belessen a nagyjából egy méter mély sírba. - Jen, mivel rögzítette a kezét? Jen McFain őrmester a helyszínelőktől föltekintett; szemüveget viselt, száját és orrát maszk takarta. - Dróttal - válaszolta. - Acélnak tűnik, de nagyon vékony. Körbe van vele tekerve az ujja. Majd jobban is lehet látni, ha az orvos szakértő letisztítja. Vito a szemöldökét ráncolta. - Szerintem egy ilyen vékony drótot nem jelzett volna a fémkereső, főleg nem egy méter mélyről. -Igazad van, nem a drót jelzett be. Ezt inkább annak a rúdnak köszönhetjük, amelyet az elkövető a nő karja alá helyezett. - Jen kesztyűs kezével vonalat húzott saját karja belső felére, egészen a csuklóig. - A rúd vékony és hajlékony, de elég vaskos, hogy a fémkereső megérezze. Ez tartja az áldozat karját ebben a pozitú-rában. Vito a fejét csóválta. - De miért? - kérdezte, mire Jen megvonta a vállát. - Talán a test vizsgálata során több is kiderül. Eddig nem sok mindent találtam a sírban. Hacsak... - Gémberedett tagokkal mászott ki a gödörből. - Az öreg kerti ásóval ásta ki az egyik kart. Igaz, elég jó kondiban van, de az évnek ebben a szakaszában én sem tudtam volna ilyen mélyre ásni egy szál kerti szerszámmal. Nick belenézett a sírba. - Biztos nem fagyott meg a föld. Jen bólintott. - Pontosan. Amikor megtalálta a kart, nem ásott tovább, hanem hívta a 9H-et. Amikor kiértünk, elkezdtük kiásni a földet, hogy megnézzük, mi van odalent. A talajt egész könnyen lehetett mozgatni, míg el nem értük a sírfalat, ott olyan kemény a föld, mint a kaszakő. Nézzétek a sarkokat! Mintha vonalzóval húzták volna meg. Kőkeményre fagyott. Vito gyomra összeugrott. - Még azelőtt ásta meg a sírt, hogy a föld megfagyott volna. Jó előre eltervezte. Nick a homlokát ráncolta. És senkinek nem tűnt fel egy tátongó sír? Az elkövető letakarhatta valamivel - válaszolta Jen. És szerintem a kiásott föld nem is innen való. Megvizsgáljuk, akkor majd biztosat tudok mondani. Most csak ennyire futotta. Többet nem tehetek, míg ki nem ér az orvos szakértő. - Kösz, Jen - mondta Vito. - Keressük meg a tulajt! - fordult Nickhez.
9
Harlan Winchester hetvenéves lehetett, tekintete tiszta és átható. A rendőrautó hátsó ülésén várakozott, azonnal kiszállt, mihelyst meglátta a két, feléje közélet lő nyomozót. - Gondolom, most önöknek is el kell mondanom ugyanazt, amit a tiszt uraknak. Vito igyekezett együttérzést csempészni a biccentésbe. - Attól tartok, igen. Ciccotelli nyomozó vagyok, ő pedig a társam, Lawrence nyomozó. Elmesélné, mi történt? - A fenébe is, nem is én akartam azt az átkozott fém-keresőt. A feleségemtől kaptam ajándékba. Aggasztotta, hogy nem mozgok eleget, amióta nyugdíjaztak. - Tehát ma reggel elindult sétálni? - fogta rövidre Vito, Winchester haragosan pillantott rá. Harlan P. Winchester - utánozta felesége vékony orrhangját -, már tíz éve mást sem teszel, csak ülsz abban a nyavalyás székben. Emeld meg a lottyadt farodat, és irány az erdő!" Úgyhogy elindultam, mert már hallgatni sem bírtam az állandó nyaggatást. Arra gondoltam, talán összeszedek valami érdekeset, és Ginny végre befogja a száját. De... arról végképp nem álmodtam, hogy egy nőt találok. - Rögtön a test volt az első, amit kijelzett a fémkereső? - kérdezte Nick. - Aha - komorult el. - Elővettem a kerti ásóm. Eszembe is jutott, hogy biztos nagyon kemény lesz a föld. Nem hittem volna, hogy egyáltalán bele tudom majd döfni az ásót, nemhogy mélyre ássak. Legszívesebben eltettem volna, és bele se kezdek, de még csak negyedórája jöttem el hazulról, és Ginny újra nekiállt volna piszkálni. Úgyhogy nekiveselkedtem. - Lehunyta a szemét, nagyot nyelt, bátorsága ködként illant el. - Az ásóm... a kezéhez ért. Azonnal abbahagytam az ásást, és hívtam a 911-et. - Tudna valamit mondani erről a területről? - kérdezte Vito. - Ki jöhet be ide? - Egy quaddal vagy terepjáróval bárki, gondolom. Az autópályáról nem lehet idelátni, és a kis bekötőút nincs is aszfaltozva. Vito biccentett, örült, hogy a furgonnal jött, és a Mustangot biztonságban tudhatja a garázsban a biciklije mellett. - Elég hepehupás az út. Hogyan jön ki ide? - Ma gyalog jöttem. - A fasor felé bökött, ahol a hóban egy sor lábnyom látszott. - De most jártam itt először. - Csak egy hónapja költöztünk ide. A föld a nagynénémé tette hozzá -, meghalt, és rám hagyta az egészet. - A nagynénje gyakran járt ki ide? - Nem hinném. Eléggé magának való volt, ki se tette a lábát a házból. Csak ennyit tudok. - Uram, nagyon sokat segített - mondta Vito. - Köszönjük. Winchester válla lehanyatlott. - Akkor hazamehetek? - Természetesen. A tiszt urak hazaviszik. Winchester bemászott a rendőrautóba, az elhajtott, szembe az épp érkező szürke Volvóval. A Volvo leparkolt Nick kocsija mögé, egy ötvenes évei derekán járó csinos nő szállt ki belőle, és átvágott a területen. Katherine Bauer, az orvos szakértő megérkezett. Itt az idő megvizsgálni az áldozatot. Vito is elindult a sír felé, de Nick nem mozdult. Csak bámulta Winchester fémkeresőjét, amelyet a férfi a helyszínelők kocsijában felejtett. 10
- Át kéne néznünk a területet, Chick. - Szóval azt gondolod, többen vannak. - Szerintem nem mehetünk el, amíg meg nem győződünk az ellenkezőjéről. Vito megint megborzongott. Valahol belül már rég tudta, hogy mit fognak találni. - Igazad van. Nézzük meg, mit találunk.
11
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLELŐTT 10.30
- Mindenki behunyta a szemét? - Sophie Johannsen szemöldökét ráncolva próbálta végzős diákjai arcát kivenni a sötétben. - Bruce, ne lessen! - figyelmeztette az egyiket. - Nem lesek - morogta a fiú -, és ami azt illeti, ebben a sötétben úgysem lehet semmit sem látni. - Siessen! - türelmetlenkedett Marta. - Kapcsolja fel a villanyt! Sophie egy mozdulattal fényt varázsolt, élvezte a hatást, amelyet a látvány nyújt. - Íme, a Nagyterem! Egy pillanatra mély csönd lett. Aztán Spandan halkan füttyentett egyet, ami visszhangzott a hat méter magas teremben. Bruce elvigyorodott. -Hát megcsinálta. Végre befejezte. Marta összeszorított szájjal csak annyit mondott: - Szép. Sophie-t meglepte a lány tömör megjegyzése, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna, meghallotta John kerekes székének halk surrogását, ahogy elhaladt mellette, hogy alaposan szemügyre vegye a túlsó falat. - Az egészet egyedül csinálta... - morogta maga elé, ahogy a szokott csöndes módján körülnézett. - Elképesztő. Sophie megrázta a fejét. - Egyáltalán nem egyedül. Mindannyian segítettek, megtisztogatták a kardokat, a páncélokat, segítettek megtervezni a kardok elrendezését. Igazi csapatmunka volt. Még az ősz elején tizenöt önkéntes végzős jelentkezett lelkesen az általa vezetett fegyver- és hadtörténeti szemináriumból, hogy segítsenek az Albright Történettudományi Múzeumban, ahol Sophie napközben dolgozott. Mostanra csak ez a négy hűséges diák maradt meg mellette. Hónapokon keresztül minden áldott vasárnap eljöttek, föláldozták a szabadidejüket. A munkáért kreditpont járt, de sokkal többet ért az a lehetőség, hogy megérinthetik a középkori kincseket, amelyeket osztálytársaik csak üveg mögött láthattak. Sophie nagyon is értette, miért vannak annyira lenyűgözve. Ám azt is tudta, hogy a steril múzeumi közegben megfogni egy 15. századi kardot, közelébe sem ér annak a mindent átjáró izgalomnak, amelyet az ember akkor érez, amikor maga ássa ki azt a kardot a földből, letakarítja róla a port, és előbukkan a kincs, amelyet ötszáz évig senki sem láthatott. Hat hónappal ezelőtt még archeológusként dolgozott terepen odaát Dél-Franciaországban, ennek a borzongásnak élt, minden reggel várakozásteljesen ébredt, hogy aznap vajon milyen elrejtett kincset talál az ásatáson. Most az Albright Múzeum főkurátoraként csak olyan kincseket érinthet meg, amelyeket mások ástak elő. Most be kell érnie azzal, hogy ezeket rakosgatja, gondozza. És akármilyen nehéz volt otthagynia Franciaországot, álmai ásatását, minden egyes alkalommal, amikor a szeretetotthonban leült a nagyanyja ágya szélére, Sophie tudta, hogy helyesen döntött.
12
Az ilyen pillanatok, amikor diákjai arcán láthatja a büszkeséget, kicsit elviselhetőbbé tették a döntés súlyát. Sophie is büszke volt a maga módján, csak úgy gyönyörködött hallgatói munkájában. Elég tágas a tárlat, akár harmincfős csoportok is bejöhetnek, hogy megcsodálják a Nagyterem látványos kiállítását. A túlsó fal előtt három páncélzat őrizte a száz, pergolaszerűen elrendezett kardból álló gyűjteményt. A bal oldali falon harci zászlók függtek, jobbra pedig a Houarneau falikárpitot helyezte el. Ez a szövet az egyik különleges darabja annak a gyűjteménynek, amelyet Theodore Albright halmozott fel elképesztő archeológusi munkássága során. Sophie megállt a kárpit előtt, egy percig gyönyörködve vizsgálgatta. Valahányszor a 12. századi Houarneau-falikárpitra nézett, elállt a lélegzete, csakúgy, mint amikor az Albrightgyűjtemény többi kincsét megpillanthatta. - Ejha! - mormogta. -„Ejha"? - Bruce mosolyogva rázta a fejét. - Dr. J., ennél találóbb kifejezést is találhat rá a között a tucatnyi nyelv között, amelyet beszél! -Csak tíz - helyesbített, mire a fiú a szemét forgatta. Sophie számára a nyelvtanulás mindig is igazi örömforrás volt. Folyékonyan beszélte az ókori nyelveket, ez megkönnyítette a kutatások menetét, de még ennél is többet számított az, hogy nagyon szerette a szavak lágy tónusát, nüánsznyi eltéréseit. Amióta hazajött, kevés alkalma volt gyakorolni, s ez hiányzott is neki. Még mindig a kárpitot csodálta, nem tudott betelni a látvánnyal. - C’est incroyable. – A francia mondat, úgy áradt át rajta, mint valami édes emlék, de nem lepte meg. Leszámítva pár rövid látogatást Phillyben, az utóbbi tizenöt évben amikor Sophie-nak Franciaország jelentette az otthont. Amikor a többi nyelvet használta, sokkal tudatosabban kellett figyelnie, ennek ellenére könnyen váltott. Görög, német, orosz….,úgy gyűjtögette a szavakat, mint a méh a virágmézet. –Katapliktikosz. Hat was. Ó, moj bog! Marta felhúzta a szemöldökét. - Lefordítaná nekünk? Sophie elmosolyodott. - A lényeget tekintve mind azt jelenti, hogy... ejha. -Még egyszer elégedetten körülnézett. - Nagyon tetszett a látogatóknak. - Mosolya eltűnt. Elég volt a látogatókra gondolnia, pontosabban a tárlatvezetésre, máris elpárolgott a nagy nap fölött érzett öröme. John megfordította a székét, hogy fölnézhessen a kardokra. - Hihetetlenül gyorsan összedobta! Sophie gondolatban félresöpörte a kellemetlen tárlatvezetés emlékét. - A trükk az volt, hogy Bruce számítógépen megrajzolta a termet, hogy hova kell tenni a felfüggesztéseket, és amint ez elkészült, már gyerekjáték volt el rendezni a kardokat. Éppen olyan hiteles benyomást kelt, mint bármelyik kiállítás, amelyet annak idején a kastélyokban láttam. - Elismerően Bruce-ra mosolygott. - Köszönöm! Bruce csak úgy ragyogott. : - És a faburkolat? Azt hittem, festve lesz. Sophie mosolya ismét eltűnt. - Leszavaztak. Ted Albright ragaszkodott hozzá, hogy faburkolat legyen, mert így sokkal jobban fog hasonlítani egy igazi teremre, nem pedig múzeumra. - Igaza volt - jegyezte meg Marta összeszorított szájjal. - Sokkal jobban néz ki. - Igen, lehet, de ezzel együtt le is nulláztam az éves működési keretemet - fakadt ki Sophie. - Egy egész listám volt arról, amit szerettem volna beszerezni, és most már nincs rá pénzem. Még arra se jutott, hogy szakemberrel tetessük föl ezt a hülye faburkolatot. -
13
Keserűen nézegette hólyagos, véraláfutásos, összeszurkált kezét. - Míg ti otthon az igazak álmát aludtátok egészen délig, aztán fölcsipegettétek a vacsoráról megmaradt pulykasültet, én és Ted minden áldott nap bejöttünk, hogy föltegyük a burkolatot. Istenem, micsoda rémálom volt az egész. Tudjátok, milyen magasak ezek a falak? Az egész faburkolat-mizéria szintén vita tárgyát képezte Teddel, a „Harmadik" Albrighttal. Ted volt a nagynevű archeológus egyetlen unokája, és sajnos ezzel együtt az Albright-gyűjtemény egyetlen tulajdonosa is. Övé a múzeum is, és sajnálatos módon ezáltal ő Sophie főnöke is. Átkozta azt a napot, amikor először hallott Ted Albrightról s arról, milyen egyedi megközelítéssel, szerezte a múzeumot, de addig, amíg másik állást nem talál, valamelyik múzeumban, be kellett érnie ezzel. Martha feléje fordult, szeme hideg, és csalódottság tükröződött benne. - Két hetet kettesben tölthetett Ted Albrighttal, ez nem lehetett olyan szörnyű. Sármos pasi-tette hozzá hanyagul. – Csodálkozom, hogy egyáltalán tudtak dolgozni is. Zavart csönd ült a teremre, Sophie csak állt döbbenten, bámult a lányra, akivel az utóbbi négy hónapban annyit foglalkozott. Nem lehet igaz, már megint. Pedig lehet……. A fiúk óvatos, zavart pillantást váltottak, de Sophie pontosan tudta, Marta mire célzott, azt is, hogy pontosan mit hallott. Most már értette Marta csalódott tekintetét. Sophie-t elöntötte a harag, szerette volna megcáfolni a ki nem mondott vádat, de úgy döntött, inkább a célozgatásra válaszol, s nem fedi fel a múltat, még nem. - Ted nős, Marta. És ha már itt tartunk, nem voltunk kettesben. Ted felesége, a fia és a lánya is egész idő alatt velünk dolgoztak. Marta még mindig metszően jeges tekintettel meredt rá, de nem szólt egy szót sem. A kínos csöndet Bruce sóhaja törte meg: - Hát akkor - mondta -, ebben a szemeszterben feldobtuk a Nagytermet. Mi a következő lépés, dr. J.? Sophie inkább nem vett tudomást a gyomorgörcséről, Nagyterem mögötti kiállítási térbe.
átvezette a csoportot a
- A következő projekt a fegyverkiállítás átalakítása. - Igen! - Spandan a levegőbe bokszolt. - Végre! Egész végig ezt vártam! - Akkor hát vége a várakozásnak! - Sophie megállt a fél tucat ritka középkori kardot őrző vitrin előtt. A Houarneau-falikárpit is gyönyörű, de az egész Albright-gyűjteményben ezek a fegyverek a nagy kedvencei. - Mindig érdekelt, kié lehettek - suttogta Bruce. - Ki harcolhatott velük... John közelebb húzódott a székével. - És hány embert döftek át velük... - mormogta. Föltekintett, szemét eltakarta az állandóan az arcába hulló haja. - Elnézést. - Semmi baj - válaszolta Sophie. - Én is sokat gondolkodtam ezen. - Szájára mosoly ült, amikor egy régi emlék az eszébe jutott. - A kurátori kinevezésem utáni első napon egy kölyök megpróbálta leszedni a falról a 15. századi Bastardswordot, hogy Braveheartot játsszon vele. Majdnem szívinfarktust kaptam miatta. - Nem voltak üveg mögött? - döbbent meg Bruce. Spandan és John egyaránt elszörnyedt. Marta a háttérben maradt, karját keresztbe fonta, ajkát lebiggyesztette. Egy szót sem szólt. Sophie úgy döntött, majd négyszemközt beszél vele.
14
- Nem, Ted szerint ha a műtárgyak és a múzeum támogatói közé üveglapot állítunk, azzal áthúzzuk a „szórakoztatva tanítunk" elvet. - Először ezen vesztek össze. –Beleegyezett abba, hogy ezeket itt az üveg mögé tegyük, ha cserébe a Nagyterembe kiállítunk néhány kevésbé értékes kardot. - Sophie felsóhajtott. - És ha ezeket a ritka kardokat „szórakoztató” módon helyezzük el. Ez a kiállítószekrény volt az átmeneti kompromisszumos megoldás, amíg el nem készültünk a Nagyteremmel. Úgyhogy ez lesz a következő projekt. - De pontosan mit értett a „szórakoztató" kitételen? - érdeklődött Spandan. Sophie összevonta a szemöldökét. Például bábukat és jelmezeket. - Sophie tekintete elborult. A jelmez volt Ted vesszőparipája, és mindaddig, amíg csak bábukat akart beöltöztetni, Sophie ki is békült az ötlettel. De két hete Ted felvázolta legújabb elképzelését, nevezetesen még egy feladattal bővítette Sophie munkahelyi teendőinek körét. Fel fogják futtatni az új Nagytermet, mégpedig tárlatvezetéssel... korabeli ruhákba öltözve. Konkrétan Sophie és Ted tizenkilenc éves fia, Theo vezetik majd körbe a látogatókat, és Sophie hiába érvelt, Ted nem volt hajlandó megváltoztatni tervét. Sophie a végén egyenesen megtagadta az engedelmességet - Ted Albright pedig, habár ritkán szokott dühbe gurulni, megfenyegette, hogy kirúgja. Sophie kis híján ki is lépett - egészen addig, míg haza nem ért, és este át nem nézte a napi postát. A szeretetotthon fölemelte Anna szobájának a díját. így hát Sophie félredobta büszkeségét, fölvette azt az ostoba jelmezt, és végigcsinálta Ted ostoba tárlatvezetését. Este még nagyobb igyekezettel esett neki a munkakeresésnek. - A kissrác nem tett kárt a kardban? - kérdezte John. - Hála istennek, nem. Amikor a kezetekbe veszitek, mindenképp húzzatok kesztyűt. Bruce békezászlóként lengette meg fehér kesztyűjét. - Sosem feledkezünk meg róla - mondta vidáman. - Aminek én nagyon örülök - és Sophie azt is értékelte, hogy Bruce igyekezett fölvidítani. - A feladat a következő: mindannyian kidolgoztok egy tárlattervet, mekkora hely kell, mennyi az anyagköltség, ami az elkészítéshez szükséges. Három hetetek van rá. Ne bonyolítsátok túl. Nagyszabású dolgokra nincs keretem. A három fiút otthagyta dolgozni, és a mozdulatlanul álló, ellenséges tekintetű Martához lépett. - Mi a bajod? - kérdezte Sophie. Marta parányi lány volt, egészen hátra kellett feszítenie a nyakát, hogy bele tudjon nézni Sophie szemébe. -Tessék? -Marta, egyértelmű, hogy hallottál valamit. Az is egyértelmű, hogy nemcsak elhitted, hanem képes voltál mindenki előtt felhozni. Úgy gondolom, két választásod van, vagy bocsánatot kérsz a tiszteletlenséged miatt, és ezzel elintéztük, vagy továbbra is így viselkedsz velem. Marta a homlokát ráncolta. - És ha továbbra is így viselkedem? - Akkor ott az ajtó. Ez itt önkéntes munka, mindkettőnk részéről. - Sophie tekintete ellágyult. - Nézd, kedves lány vagy, nagy szolgálatot teszel a múzeumnak. Hiányoznál, ha elmennél. Jobb szeretném, ha az első megoldást választanád. Marta nagyot nyelt.
15
Egy barátnőmnél voltam most végez a Shelton Főiskolán. Shelton a mai napig rosszullétet érzett, ha eszébe jutott az a pár hónap, amit a Sheltonon töltött, pedig már tíz év eltelt azóta. - Csak idő kérdése volt az egész. Mliellon. Marta álla megremegett. - Dicsekedtem magával a barátnőmnek, hogy milyen lényszerű példakép, hogy maga a mentorom, olyan no, aki az eszének köszönheti, amit elért a szakmájában, hogy neve van. A barátnőm kinevetett, azt mond-1,1, hogy más testrészét használta fel az előrejutás érdekében. Azt is mondta, hogy lefeküdt dr. Brewsterrel, hogy elmehessen a csapatával az avignoni ásatásra, hogy így kezdte. És amikor visszament Franciaországba, lefeküdt dr. Moraux-val is. Ezért jutott olyan gyorsan előre, ezért lett olyan fiatalon saját régészcsapata. Azt válaszoltam, ez nem igaz, hogy maga ilyet nem tenne. Ugye, nem? Sophie tudta, joga lenne azt mondani Martanak, hogy törődjön a saját dolgával. De Marta nyilvánvalóan csalódott benne. És megbántódott. így hát Sophie ismét felnyitotta a sebet, amely igazából soha nem is gyógyult be. - Hogy lefeküdtem-e Brewsterrel? Igen. - És a mai napig szégyelli is. - Hogy azért tettem-e, hogy bekerüljek a régészcsapatba? Nem. - De akkor miért? - suttogta Marta. - Hiszen nős. - Ma már tudom. Akkor nem tudtam. Fiatal voltam. Ő pedig idősebb... becsapott. Ostoba hibát követtem el, Marta, amiért a mai napig fizetek. Őszintén mondom, dr. Brewster nélkül jutottam el oda, ahol vagyok. -A férfi neve még mindig keserű szájízzel töltötte el, Marta arckifejezése viszont szemmel láthatóan megváltozott, ahogy elfogadta, hogy mentora is csak ember. - De soha nem feküdtem le Etienne Moraux-val - folytatta szenvedélyesen. - És kemény munkával jutottam el oda, ahova elértem. Sokkal több tanulmányom megjelent, mint bárki másnak, az összes földtúrást magam végeztem, hogy bebizonyítsam, érek valamit. És neked is így kell tenned. És Marta, légy szíves, több megjegyzést ne tegyél Tedre! Akármennyit vitatkozunk is a múzeum vezetéséről, Ted hűséges a feleségéhez. Dalra Albrightnál keresve sem találhatnék kedvesebb embert. Az ilyen pletykák tönkretehetnek egy házasságot. Megbeszéltük? Marta bólintott, arcán megkönnyebbülés tükröződött, szemébe visszatért a tisztelet. - Igen. - Elgondolkodva félrehajtotta a fejét. - Simán kihajíthatott volna innen. - Valóban, de van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rád, főleg ezzel az új tárlattal. - Sophie végigmérte saját kopott farmerját. - Nincs érzékem a divathoz, akár 21., akár 15- századi. Neked kell felöltöztetned Ted ostoba bábuit. Marta kuncogott. Ez nem lesz nehezemre. Köszönöm, dr. J., hogy nem dobott ki. És hogy elmondta, pedig nem lett volna muszáj. Legközelebb megmondom a barátnőmnek, hogy tartom az eredeti álláspontomat. - Arcára bájos mosoly ült. - És még mindig maga akarok lenni, ha nagy leszek. Sophie zavarba jött, megcsóválta a fejét. - Higgy nekem, nem akarsz. Most pedig munkára.
16
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 12.25
Mindenütt, ahol Nick fémtárgyat talált, Vito egy piros zászlót döfött a hóba. Amikor végeztek, Nick és Vito odaállt Jen mellé, elkeseredetten bámulták az öt piros zászlót. - Ez mind egy újabb azonosítatlan holttest lehet - suttogta Jen. - Meg kell tudnunk. Nick felsóhajtott. - Az egész területet át kell kutatnunk. - Ehhez nagyon sok emberre lesz szükségünk - morgott Vito. - Megvan erre a helyszínelőknek a keretük? Nincs, erősítést kell kérnem. De mindaddig nem akarok ezzel a kéréssel a főnökséghez fordulni, amíg ezerszázalékosan nem vagyok biztos abban, hogy ezek a zászlók nem nyílhegyeket és földbe taposott kólás dobozokat jelölnek. Akár el is kezdhetnénk ásni az egyik zászlónál - javasolta Nick. - Akkor kiderül, mi van odalent. - Akár... - ráncolta a homlokát Jen. - De én tudni szeretném, mi van a lábunk alatt, még mielőtt nekiállunk. Nem szeretnék egy bizonyítékot sem elveszíteni csak azért, mert túl gyorsan haladunk, vagy a rossz irányban. - Nyomozókutyákra gondolsz? - kérdezte Vito. - Akár, de aminek igazán nagy hasznát vennék, az lenne, ha le tudnánk tapogatni a területet. A History Channelen láttam, hogyan csinálják. Az archeológusok olyan radart használnak, amely behatol a föld felszíne alá, így körülhatárolja a régi falak romjait. Nagyon baró - sóhajtott Jen. - De annyi pénzt sosem kapnék, hogy fölbéreljek egy szakembert. Hozassunk kutyákat, és essünk túl rajta. Nick fölemelte az egyik ujját. - Csak ne olyan hevesen! A műsor az archeológusokról szólt, ugye? Na szóval, ha lenne egy archeológusunk, akkor elintézhetné nekünk ezt a radaros történetet. Jen összeszűkült szemmel figyelte. - Van archeológus ismerősöd? - Nincs - válaszolta Nick -, de a város tele van egyetemmel. Valaki biztosan ismer egyet. - És olcsón kell elvállalnia - jegyezte meg Vito. - És megbízhatónak kell lennie - Vito a holttestre gondolt, arra, hogyan volt beállítva a keze. - A sajtó azonnal rákap, ha kiszivárog valami. - És minket meg jól seggbe rúgnak - tette hozzá Nick. - Kinek kell megbízhatónak lennie? Vito megfordult, ott állt mögötte az orvos szakértő. - Szia, Katherine! Készen is vagy? Katherine Bauer kimerülten biccentett, majd lehúzta a kesztyűjét. - A holttestet betettük a buszba. - A halál oka?- kérdezte Nick.
17
- Még nem tudom. Szerintem legalább két vagy három hete halhatott meg nem mondhatok, amíg a szövetmintákat meg nem vizsgáltam mikroszkóp alatt. Szóval…..-oldalra hajtotta a fejét – kinek kell megbízhatónak lennie? - Szeretném radarral megnézetni a területet - magyarázta Jen. - Épp azon tanakodtam, nem ismer-e véletlenül valaki egy archeológusprofesszort valamelyik helyi egyetemen. - Én ismerek - mondta Katherine. Erre mind a hárman rábámultak. Jen szeme elkerekedett. - Tényleg? Egy igazi, élő archeológust? - Egy halott archeológussal nem sokra mennénk -vetette oda Nick szárazon, mire Jen elvörösödött. Katherine kuncogni kezdett. - No igen, tényleg ismerek egy igazi, élő archeológust. Nemrég jött haza... amolyan szabadságfélén van. Nő. Szakembernek számít a szakmában. Biztosan segít. És tud titkot tartani? - kérdezősködött Nick, mire Katherine anyáskodva megpaskolta a karját. - Nagyon is. Több mint huszonöt éve ismerem. Felhívhatom, ha akarjátok. – Ősz szemöldöke várakozás teljesen megemelkedett. - Legalább kiderül – válaszolta Nick. – Én igennel szavazok. Vito bólintott. - Hívjuk föl!
18
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 12.30
- Istenem, ezt nem hiszem el! - Spandan kesztyűs kezében tartotta a Bastardswordot, olyan óvatosan és tisztelettel fogta, mint ami kijár egy öt évszázados kincsnek. - Fogadok, hogy legszívesebben megölte volna azt a kölyköt, amiért le akarta venni a falról. Sophie lenézett a kétkezes pallosra, amelyet ő maga emelt ki a szekrényből. A diákok épp „alkotói szünetet" tartottak, hogy jobban „fölkészüljenek" a rájuk váró feladatra. Sophie tudta, hogy valójában csak meg akarták érinteni a kardokat, és nem tudott rájuk haragudni emiatt. Elsöprő erejű érzés egy ilyen régi kardot kézben tartani. Egy ilyen gyilkos kardot... - Sokkal jobban haragudtam az anyjára, aki túlságosan belemerült a telefonos bájcsevejbe ahhoz, hogy észrevegye, mit művel a fiacskája - kuncogott. - Szerencsére az agyam még nem állt vissza teljesen az angolra, úgyhogy franciául káromkodtam el magam. De hát, úgy látszik, vannak dolgok, amelyeket nyelvtudás nélkül is meg lehet érteni. - És az anya mit csinált? - kérdezte Marta. - Sírva rohant Tedhez. Ő pedig visszaadta neki a jegy árát aztán odajött hozzám: „Nem gorombáskodhatsz a látogatókkal, Sophie!" - utánozta főnöke hanglejtését. - Még mindig emlékszem a nő arckifejezésére, amikor odarángattam hozzá azt a kis szörnyeteget. Az asszony alig volt magasabb a gyerekénél. Majd kitörte a nyakát, amikor fölnézett rám. Nagyon ritkán jön ki ilyen jól, hogy ennyire magas vagyok. - Riasztót kellene beszereltetni – jegyezte meg John szeme csak úgy csüngött a kezében tartott viking kori kardon. – Kész csoda, hogy még senki nem lopott el, egyetlen műtárgyat sem. Sophie a homlokát ráncolta. - Van riasztórendszerünk, de igazad van. Korábban szinte senki nem is tudta, hogy itt vagyunk, de most ezekkel a tárlatvezetésekkel már tényleg szükségünk van egy őrre. Eredetileg az őr fizetése is részét képezte az éves költségvetésnek. De neeem... Tednek faburkolat kellett. Már ettől remegni kezdett a szája széle. - Tudom, hogy legalább két olasz ereklyetartó máris eltűnt a polcról. Azóta is lesem az eBayt, hátha rájuk bukkanok. - Ilyenkor visszasírja az ember a középkori igazságszolgáltatást - morgott Spandan. - Mi lett volna a büntetés a lopásért? - kérdezte John fölfelé sandítva. Sophie gondosan visszahelyezte a pallost a szekrénybe. - Az attól függ, a középkor melyik szakaszában vagyunk, kora, sötét vagy késő középkorban. Mit loptak el, hogy erőszakkal vagy titkon, ki volt az áldozat, ki a tolvaj. A komolyabb tolvajokat fölakasztották, a kisebb lopásokért kártérítést kellett fizetni. - Azt hittem, levágták az egyik kezét, és kinyomták valamelyik szemét - jegyezte meg Bruce. - Általában nem - válaszolt Sophie, majd látva nyilvánvaló csalódottságukat, elmosolyodott. - Nem állt a földesúr érdekében, hogy a földjein dolgozó parasztokat megcsonkítsa. Sokkal kevesebb hasznot hoztak volna, ha hiányzik egy kezük vagy lábfejük. - Nem is voltak kivételek? - kérdezte Bruce, mire Sophie derűsen pillantott felé.
19
- Ma igen vérszomjas hangulatban vagy! Hm. Kivételek. .. - Átgondolta. - Európán kívül voltak olyan kultúrák, amelyek tényleg a szemet szemért törvényre épültek. A tolvajnak levágták az egyik kezét és a lábfejét az ellentétes oldalon. Európában, ha visszamegyünk a 10. századig, levágták azt a kezet, amellyel a bűntényt elkövette, ez volt a büntetés az angolszász törvénykönyv szerint. De ilyenkor a tolvajt rajta kellett kapni, amint az egyháztól lop. - A maga ereklyetartói akkoriban a templomban lettek volna - jegyezte meg Spandan. Sophie kuncogott. - Igen, valóban ott lettek volna, úgyhogy nagy szerencse, hogy most és innen lopták el őket, nem akkor és ott. Ezzel az alkotói szünetet berekesztem. Tegyétek el a kardokat, és indulás dolgozni! Sophie kérésére nagy sóhajtások közepette föltápászkodtak, először Spandan, utána Bruce és Marta. A végere csak John maradt. A fiú, mintegy fölajánlásként, a kardot két tenyerén nyugtatva átnyújtotta Sophie-nak, aki szintén két kézzel vette át. Sophie kedvtelve nézegette a stilizált kardgombot. - Egy hasonlót találtam én is, egy dániai ásatáson. Nem ilyen szépet, és nem is egy darabban. A penge egészen szétrozsdásodott, pont középen. De micsoda érzés volt először kiásni egy ilyet! Mintha csak átaludta volna azt a sok-sok évet, és csak az én kedvemért ébredt volna föl. - Zavartan elnevette magát, ahogy lenézett a fiúra. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik. John arcán komoly mosoly ült. - Nem, nem őrültség. Biztosan nagyon hiányzik magának a terepmunka. Sophie elrendezte a tárgyakat a szekrényben, majd visszazárta az ajtót. - Vannak napok, amikor jobban, mint egyébként. Ma például nagyon. - Holnap pedig, amikor a korhű jelmezben kell a látogatókat vezetnie, még ennél is jobban fog hiányozni. Menjünk... Hirtelen megcsörrent a mobilja. Meglepte, hiszen még Ted is hagyott neki egy szabadnapot. - Sophie, Katherine vagyok. Egyedül vagy? Sophie kiegyenesedett, amikor hallotta Katherine hangjában a sürgetést. - Nem. Egyedül kellene lennem? - Igen. Beszélnünk kell. Fontos. - Várj egy kicsit! John, ezt most muszáj fogadnom. Pár perc múlva találkozom veletek kint az előtérben, jó? - A fiú bólintott, kocsiját a Nagyterem felé fordította, és elindult a csoport felé. Amikor John elment, Sophie magára csukta az ajtót. - Mondjad, Katherine! Mi a baj? - Szükségem van a segítségedre. Katherine lánya, Trisha és Sophie óvodáskoruk óta barátnők voltak, Katherine pótolta Sophie sosem volt anyját. - Bökd ki! - Föl kell tárnunk egy egész nagy területet, tudnunk kellene, hol ássunk. Sophie gondolatban azonnal egymás mellé rendelte az orvos szakértő és a feltárás szavakat, szeme előtt egy tömegsír jelent meg. Az évek során tucatnyi temetkezési helyet föltárt, pontosan tudta, mi a teendő. Érezte, ahogy egyre szaporábban ver a szíve arra a gondolatra, hogy ismét igazi terepmunkát végezhet.
20
- Mikor és hol van rám szükségetek? - A terület úgy félórányira van a várostól északra, és jó lett volna, ha már egy órával ezelőtt itt vagy... - Katherine, legalább két órába telik, mire oda kijutok a felszereléssel. - Két órába? De miért? - A háttérben Sophie több elégedetlen hangot hallott. - Mert még bent vagyok a múzeumban, és a bicajjal jöttem. Nem tudom azt a sok cuccot felkötözni a nyeregre. Először haza kell mennem, és elhoznom nagyi kocsiját. Különben is, úgy volt, hogy ma este bemegyek hozzá a szeretetotthonba. Muszáj lesz legalább benéznem hozzá. - Majd én benézek Annához. Te szépen visszamész az iskolába, és összeszeded a fölszereléseket. Az egyik nyomozó majd megvár az épület előtt, és kihoz ide a fölszerelésekkel együtt. - Szólj neki, hogy találkozunk a Whitman Főiskolán a bölcsészkar épülete előtt. Az előtt áll az a mókás majom szobor. Fél kettőre kint leszek. Újabb moraj következett, még hangosabb. - Oké - mondta Katherine meggyötörten. - Ciccotelli nyomozó a lelkemre kötötte, hogy mondjam el, ezt teljesen titokban kell tartani. Kifejezetten elővigyázatosnak kell lenned, senkinek nem mondhatsz semmit. - Értem. - Sophie visszament a Nagyterembe. - Srácok! Most el kell mennem. A diákok azonnal szedelőzködni kezdtek. - Ugye, jól van a nagymamája, dr. J.? - kérdezte Bruce aggodalmában a homlokát ráncolva. Sophie elbizonytalanodott. - Jobban lesz. - Ez ugyan nem a teljes igazság, és Anna szemszögéből nézve remélhetőleg nem is hazugság. - Most akkor délután lesz pár szabad órátok. De ne lazuljatok el túlságosan! Amikor mind elment, Sophie bezárta maga mögött az ajtókat, bekapcsolta a riasztót, és elindult a Whitman Főiskola felé olyan sebesen, amennyire törvénytisztelő bátorsága engedte, de szíve majd kiugrott a helyéről. Már hónapok óta hiányzott neki a terep. Úgy tűnik, végre rábukkant egy új, felásható földdarabra.
MÁSODIK FEJEZET
22
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 2 ÓRA
Hátradőlt a székben, nézte a számítógép képernyőjét, biccentett és elégedetten elmosolyodott. Jó. Nagyon, nagyon jó. Főleg, ha még én magam is ezt mondom. Mert csakugyan ez volt a véleménye. Fölpillantott a Warren Keyes - videóból kivett pillanatfelvételekre. Prédáját sikerült jól megválasztania – a magassága, a súlya, az izomzata tökéletes. A fiatal ember tetoválása az alkut éppen megkötő Sorsot ábrázolta. Warren arra született, hogy az ő áldozata legyen. Csodálatosan szenvedett. A kamera gyönyörűséges haláltusájának minden egyes villanását rögzítette. És a sikolya…… Rákattintott a hangfájlra, mire kristálytiszta, vérfagyasztó sikoltás tört fel a hangszóróból, hallatán még a hideg is kirázta. Warren sikolya maga a tökély. Tökéletes hangmagasság, tökéletes intenzitás. Tökéletesen ihletett. A pillanatfelvételek mellett felfüggesztett vásznak felé fordult. A festménysorozat lehet élete legjobb munkája. A Warren meghal címet adta neki. Természetesen olajjal festette. Úgy találta, az olaj tudja leghívebben visszaadni az arckifejezés intenzitását, ahogy az áldozat ajkát elhagyja a kínzó fájdalomtól kikényszerített tökéletes sikoly. És a szemek. Mostanra már megtanulta, hogy a kínhalálnak milyen fázisai vannak. Minden egyes állomást tisztán ki lehetett venni az áldozat tekintetében. Az első lépés a rettegés, utána jön az ellenszegülés, majd a kétségbeesés, amint az áldozat rádöbben, hogy nincs menekvés. A negyedik stáció a remény, amely teljes mértékben az áldozat fájdalomtűrési képességén múlik. Ha az áldozat kitartott az első hullám során, akkor némi pihenőt engedélyezett neki, épp elég hosszút ahhoz, hogy felszínre törhessen a remény. Warren Keyes elképesztően jól tűrte a fájdalmat. És amikor minden remény elveszett, jött az ötödik stádium - az alkudozásé. Szánalmasan könyörögtek a halálért, a végért. A vége felé következett a hatodik állomás, a dac utolsó föllobbanása, a primitív küzdelem, amely mögül előbukkan a mai emberben rejtőző ős. De a legszebb és legkevésbé megfogható állomás -maga a halál pillanata. A kitörés... az erő felvillanása, amikor az anyag elengedi azt, ami összetartotta. Olyan rövid ez a pillanat, hogy még a kamera lencséje sem képes tökéletesen rögzíteni, úgy suhan el, hogy az emberi szem akár meg sem látja, hacsak nem figyeli kifejezetten. De ő figyelte. És ennek meglett a jutalma. Tekintete elidőzött a hetedik festményen. Habár ez volt a sorozat legutolsó darabja, ezt készítette el elsőnek, serényen dolgozott az ecsettel, amíg Warren felszabaduló ereje még ott rezgett minden egyes idegszálában, és Warren végső, tökéletes sikolya még a fülében csengett. Ott látta, Warren szemében. Ott volt az a meghatározhatatlan valami, amit csak a halál pillanatában lehet megtalálni. Először több mint egy éve a Claire meghal című képén tudta megörökíteni. Csakugyan már egy év telt volna el? Valóban szalad az idő, ha az ember jól szórakozik. És végre-valahára szórakozhat. Egész életében ezt a meghatározhatatlan valamit kergette. Végre megtalálta.
23
Zseni. Ezt mondta róla Jager van Zandt. A szórakoztatóipari mogul figyelmét először Claire-rel tudta magára vonni, s habár személyes véleménye szerint a Zachary- és a Jaredsorozat magasabb szintet képviselt, Claire volt VZ kedvence. Természetesen Van Zandt sosem látta a festményeket, csak a számítógépes animációt, amelyben Claire-ből Clothilde-ot csinált. A második világháborús ribancot megfojtja egy katona, akit a nő elárult. Akárhol mutatták be a klipet, Clothilde azonnal a Behind Enemy Lines kedvence lett, ez a játék volt Van Zandt legújabb „szórakoztatóipari vállalkozása". A legtöbben videojátéknak nevezték. Van Zandt azonban szívesebben nézte úgy, hogy ezzel szórakoztatóipari birodalmat épít. A Behind Enemy Lines előtt VZ birodalma csak a férfi álmaiban létezett. De VZ álma valóra vált - a Behind Enemy Linest szinte elkapkodták -, Clothilde-nak és a többi animációjának hála, a játék az első perctől kezdve nagy siker volt. Az én művészetemnek hála. Van Zandt is fölismerte ezt, ezért választotta Clothilde-ot, pontosabban halálának elkapott pillanatát, hogy az díszítse a Behind Enemy Lines dobozát. Mindig megborzongott, valahányszor meglátta, hiszen a Clothilde torkát szorongató kéz az övé.VZ azonnal meglátta benne a zsenit, ennek ellenére úgy vélte, a mogul nem biztos, hogy képes lenne művészetének valóságos voltával szembesülni, így hát hagyta, hadd higgyen Vz azt, amit akar; hogy Clothilde csak a fantáziájának szüleménye, és a művész neve Frasier Lewis. A végén mindketten, ő és VZ is megkapják, amire vágynak. VZ- é lesz a legfelkapottabb szórakoztatóipari vállalkozás, milliókat fog vele keresni. És milliók látják majd a művészetemet. Mert ez volt a végső cél. Tehetséges volt. VZ videojátéka csupán a legmegfelelőbb közeg volt ahhoz, hogy tehetségét a lehető legrövidebb időn belül megmutassa a lehető legtöbb embernek. Mihelyst megállapodott, nem lesz szüksége többé az animációkra. A festményei megteremtik maguknak a piacot. De egyelőre szüksége van Van Zandtra, és Van Zandtnak is őrá. VZ-nek nagyon fog tetszeni az új alkotása. Megnyomta az egérgombot, ismét végignézte a Warren Keyes-animációt. Tökéletes. Minden egyes izom és ín megfeszült és engedett, ahogy a férfi a kötelékekkel küzdött, vonaglott, tekergett kínjában, ahogy a végtagjai szépen, lassan kipattantak az ízületekből. A vér is jól sikerült. Nem piros. Valósághű. Gondosan tanulmányozta a videofelvételt, hogy Warren testének minden rezdülését lemásolja, egészen a legkisebb rángásig. Warren arca különösen jól sikerült, nagy hozzáértéssel kapta el a rettenetet és az ellenszegülés minden mozzanatát, amikor Warren megtagadta a fogva tartójának való engedelmességet. A nekem való engedelmességet. Az Inkvizítornak. Saját magát akként az öregemberként ábrázolta, aki becsalta Warrent a várbörtönbe. Most, hogy a Warren meghal elkészült, itt az ideje új áldozat után nézni. Előhívta a UCanModel.com-ot ezen a kicsiny, vidám weboldalon keresztül választotta ki nagy szerencsével a célnak leginkább megfelelőarcokat. A színészek és modellek csekélyke előfizetési díjért feltölthették a portfoliójukat az oldalra, hátha valami hollywoodi rendező rákattint a képükre, s azonnal megnyílik a hírnév felé vezető út. A színészek és a modellek tökéletes alanyok. Szépek, tudnak játszani az érzelmekkel, az arcuk mind hímen, mind festővásznon jól mutat. És annyira éhezik a hírnevet, annyira pénztelenek, hogy szinte bármilyen munkát elvállalnak. Minden egyes alkalommal bejött, hogy szerepet ajánl nekik egy dokumentumfilmben, ilyenkor mindig az öreg és kedélyes történelemprofesszor, Ed Munch bőrébe bújt. Habár kezd már elege lenni abból, hogy Ed Munchot kell játszania. Talán legközelebb Hieronymus Bosch lesz. Ő tényleg művészzseni.
24
Gondosan átböngészte a keresési találatokat. Korábban tizenöt jelöltet választott ki, majd a kört leszűkítette ötre. A többiek nem voltak elég szegények ahhoz, hogy könnyen rákapjanak a horogra. Ebből az ötből három szó szerint nyomorgott. Utánanézett a pénzügyeiknek, mind a tönk szélén állt, vagy majdnem. Egy hétig árnyékként követte ezt a három személyt, de csak az egyikük volt elég magányos és titokzatos ahhoz, hogy ne keressék egyhamar. Ez nagyon fontos tényező. Az áldozatok körül ne legyen senki, aki keresné őket. Elszöktek otthonról, mint az imára kulcsolt kezű csinos kis Brittany. Vagy mint Warren és előtte Billy, akik olyannyira nem tartottak kapcsolatot az emberekkel, hogy senki nem tudta, hogy valaki egy ajánlattal kereste meg őket. A mostani jelöltek között Gregory Sanders lesz a legjobb választás. Családja eltaszította, kivetette, Sanders most maga van. Ezt az előző este tudta meg, amikor követte Sanderst kedvenc bárjába. Vidéki üzletembernek öltözött, meghívta Sanderst pár pohár italra, kivárta, hogy a fiúból kibukjon szomorú története. Sandersnek senkije sincs. Úgyhogy tökéletes. Rákattintott Gregory kontaktgombjára, elküldte a szokásos e-mailt, teljesen biztos volt benne, hogy minden szükséges lépést megtett, hogy személyazonosságát elfedje, a való életben és elektronikusan is. Holnap ilyenkorra Gregory már el is fogadta az ajánlatát. Keddre pedig meglesz a következő áldozata. És az új sikoly. Ellökte magát az asztaltól, merev tagokkal föltápászkodott, és jobb combját dörzsölgette. Ezek az átkozott philadelphiai telek! Ma keservesen fájt a lába. A merő izgalmon kívül művészetének volt egyéb, nem mellékes haszna is - míg festett, elfeledkezett a fantomfájdalmakról, amelyekre nem létezett gyógyír. Sem kezelés. Semmi rohadt gyógymód. Már a stúdióajtónál állt, amikor eszébe jutott. Kedd. Az öreg számláit kedden ki kell fizetnie. Ez elengedhetetlen. Mindaddig, amíg a jelzálog és a közművek számlái idejében ki vannak fizetve, senki sem fogja föltenni a kérdést, hol van az öreg és a felesége. Senki sem keresi őket, pontosan ez volt az, amit akart. Visszament a számítógéphez. Kedden az új áldozattal lesz elfoglalva, inkább kifizeti már most a számlákat.
25
DUTTON, GEORGIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 2.15
- Köszönöm, hogy ilyen hamar átjöttél, Dániel. - Frank Loomis, a seriff hátrapillantott a válla fölött, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. - Nem voltam benne biztos, hogy meg fogod oldani. Daniel Vartanian tisztában volt vele, hogy jogos a megjegyzés. - Hiszen az apám, Frank. - A nyavalyába. - Frank a homlokát ráncolta, mert a /ár nem engedett. - Pedig biztos voltam benne, ez az a kulcs. Azóta van nálam, hogy elmentek arra a hosszú üdülésre. Dániel figyelte, ahogy Frank mind az öt kulccsal megpróbálkozik, kellemetlen előérzete valóságos rettegéssé duzzadt ez idő alatt. - Nekem is van kulcsom, Frank hátralépett és rámeredt. - Miért nem ezzel kezdted, fiam? Dániel szemöldöke megemelkedett. - Nem akartam tolakodni - jegyezte meg kissé gunyorosan. - „Túllőni a célon", úgymond. - Ezeket a szavakat maga Frank mondta előző este, amikor fölhívta Dánielt, hogy a szülei esetleg eltűntek. - Ne játszd itt nekem a nagy különleges ügynököt, mert kénytelen leszek jól fejbe vágni téged a jelvényeddel. - Ez nem üres fenyegetés volt. Frank nem egyszer kapta el Dániel irháját egy-egy csínytevése miatt. De ez mind azért volt, mert Frank törődött vele, amit az apjáról ellenben nem igazán lehetett elmondani. Arthur Vartanian, a bíró, túl elfoglalt volt, hogy a fiával törődjön. - Hagyd csak a jelvényemet! - csitította Dániel, habár a szíve egyre hevesebben vert. A legjobb felszerelésem, pont, mint neked a tiéd. Akár meg is irigyelnéd a végén. - A fene vigye a hivatalnokokat - mormogta Frank. - Hozzák a „felszereléseiket", felajánlják a „szakértelmüket", de csak addig, amíg ők diktálják a feltételeket. Elég, ha csak egyet odébb lépsz, máris szétszélednek, mint a sáskahad. Ez is jogos megjegyzés volt, habár Dániel kételkedett benne, hogy a felettesei a Georgiái Nyomozóhivatalnál is osztanák ezt a nézetet. Megtalálta a kulcsot, de minden erejét össze kellett szednie, hogy a keze reszketését megállítsa. - Én is egy ilyen sáska vagyok, Frank - jegyezte meg. Frank pöfögött még egy sort. - A francba, Dániel, tudod jól, mire gondoltam. Art és Carol a szüleid. Téged hívtalak föl, és nem a hivatalt. Mert nem akarom, hogy a megyét elárasszák a hivatalnokok. Daniel kulcsa sem illett a zárba. De ő már rég járt itthon, úgyhogy önmagában ez nem adott okot a pánikra. - Mikor láttad őket utoljára? - Novemberben. Úgy két héttel hálaadás előtt. Anyukád épp Angie-hez indult, apukád pedig bent volt a bíróságon.
26
- Akkor az szerda volt - jegyezte meg Dániel, mire frank bólintott. Angié vezette a közeli kozmetikát, édesanyja már fia születése előtt is törzsvendég volt ott, minden szerdán odament. - De apa miért volt bent a bíróságon? - Apád nehezen viselte, hogy nyugdíjazták. Hiányzott neki a munka. Az emberek. Arthur Vartaniannak az hiányzott, hogy ő legyen a kisváros igazságszolgáltatásának közepe - gondolta Daniel, de ezt a megjegyzést megtartotta magának. - Azt mondtad, anyu orvosa telefonált. - Igen. Ekkor döbbentem rá, már milyen régóta nem láttam őket - sóhajtott Frank. Sajnálom, fiam, azt hittem, anyád legalább neked és Susannah-nak szólt. Nehéz volt elfogadnia, hogy anyjuk egy ilyen dolgot eltitkolt a saját gyerekei elől. Mellrák. Megműtötték, kemoterápiát is kapott, de egy szót sem szólt róla. - Aha. Az az igazság, az utóbbi időben nem voltunk valami jóban. - Anyukád egy csomó időpontot kihagyott, a nővérke aggódni kezdett, és felhívott. Körbenéztem, kiderült, anyukád elmesélte Angie-nak, hogy apáddal Memphis-be mennek nagyanyádat meglátogatni, és hogy aznap a decemberi időpontokat lemondta. - De nem mentek el Memphisbe. - Nem. A nagyanyád azt mesélte, anyád azt mondta neki, hogy a nővérednél fogják tölteni az ünnepeket, de amikor fölhívtam Susannah-t, ő azt mondta, több mint egy éve nem is hallott a szüléitekről. Ekkor hívtalak föl téged. - Túl sok a hazugság ebben a történetben, Frank -jegyezte meg Dániel. - Bemegyünk. Az ajtó oldalán a könyökével betörte a parányi üvegtáblát, benyúlt, és kinyitotta az ajtót. A ház néma volt, mint a sír, a levegő dohos. Úgy lépett át a küszöbön, mintha egy másik idősíkba érkezne. Dániel lelki szemei előtt megjelent az apja, ott áll a lépcső alján, ökle összezúzva, véresen. Anya apa oldalán, arcán könnyek csurognak. Susannah egymagában, kétségbeesetten, vádlón tekint rá, hogy adja fel a küzdelmet, amit a lány nem is értett. Sokkal jobb lenne, ha Susannah soha nem is tudná meg, ezért nem is mondta el neki. Otthagyta őket, nem is akart visszatérni. Ember tervez... - Te menj föl, Frank. Én körülnézek idelent és az alagsorban. Dániel azonnal fölmérte, hogy szülei elutaztak. A vizet elzárták, minden háztartási gépet kihúztak. Eszébe jutott, anyja mennyire rettegett attól, hogy egyszer tűz ül ki a bedugva felejtett kenyérpirító miatt. Körbenézett a földszinten, zakatoló szívvel ment le az alagsorba, megjelent előtte mindaz a sok-sok holttest, amelyet az évek során megtalált. De nem érzett halálszagot, az alagsorban rend uralkodott, mint mindig. Visszament a lépcsőn, Frank ott várt rá az előszobában az ajtó előtt. - Elég sok ruhát elvittek - szólalt meg Frank. - És egy bőröndöt sem találtam. - Ennek semmi értelme. - Dániel ismét körbejárta a szobákat, majd megtorpant apja dolgozószobájában. - Húsz évig volt bíró, Frank. Sok ellensége volt. - Én is átgondoltam. Megkértem Wandát, hogy szedje elő apád régi ügyeit. Dániel egyszerre érzett meglepetést, és nyugodott meg. Elgyötörten Frankre mosolygott. -Köszönöm. Frank a vállát vonogatta.
27
- Wanda hálás lesz a túlóráért. Gyere, Dániel, menjünk vissza a városba, együnk valamit, és találjuk ki, mi legyen a következő lépés. - Csak egy perc. Hadd nézzek bele az asztalába. - Megrántotta a fiókot, meglepte, hogy gond nélkül kinyílt. Egy Grand Canyon-brosúra meredt rá, összeszorult a torka. Anyja mindig is szeretett volna eljutni a Grand Canyonba, de apja sosem ért rá, így hát soha nem mentek el. Úgy tűnt, végre időt szakított rá. Hirtelen mellbe vágta a valóság: anyja rákos. Nem csupán egy anyja által visszatartott titokról volt szó. Anyu meg fog halni. Megköszörülte a torkát. - Ide nézz, Frank! - elővette a brosúrát, és szétnyitotta. - A Grand Canyon, a Tahoe-tó, a Rushmore-hegy -Frank fölsóhajtott. - Azt hiszem, annyi évnyi ígérgetés után az apád végre elvitte őt erre az útra. - De hát miért nem árulták el, hova mennek? Minek hazudoztak? Frank megszorította Dániel vállát. -Azt hiszem, az anyukád nem akarta, hogy bárki is megtudja, hogy beteg. Carol tartotta magát. Meg akarta tartani a méltóságát, tartsd tiszteletben. Menjünk vacsorázni! Daniel nehéz szívvel, de fölemelkedett a székből, amikor hirtelen valami zúgásra lett figyelmes. – Ez meg mi? - Micsoda? - kérdezte Frank. - Nem hallok semmit. Dániel fülelt, még mindig hallotta. Egész magas, zúgó hang. - Megy a számítógép. - Lehetetlen. Ki van kapcsolva. A monitor sötét. Dániel a számítógépre helyezte a kezét, elakadt a lélegzete. Meleg, be van kapcsolva. Valaki használja a gépet, ebben a szent minutumban. Bekapcsolta a monitort, s mindketten a megjelenő internetes banki oldalra meredtek. A kurzor kísértetiesen, határozottan suhant a képernyőn, pedig egyikük sem nyúlt semmihez. - A rohadt életbe! Mintha a szellemidéző Ouija tábláját nézném - mormogta Frank. - Ez apa internetes átutalási oldala. Valaki épp most űzette ki apa jelzálogát. - Apád lenne az? - kérdezte Frank nyilvánvalóan összezavarodva. - Nem tudom. - Dániel állkapcsa összeszorult. - De biztos lehetsz benne, hogy kiderítem.
28
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 2.15
- Vito a „mókás majomszobrot" bámulta, egyre ingerültebb lett. Már több mint fél órája vár, de Katherine barátnőjének se híre, se hamva. Dühös volt, fázott, mert az ablakot letekerte, hogy egy kis friss levegőt szívjon. A holttest szaga megtapadt a hajában, az orrában, rosszul volt saját magától. - Katherine-t már vagy hatszor hívta, sikertelenül. Képtelenség, hogy nem vette észre. Korán érkezett, senki mást nem látott errefelé, csak a buszmegállóban a padon ülő diáklányt, úgy négy méterrel a furgonja mögött. - A lány húsz év körüli lehetett, hosszú, nagyon hosszú szőke haja volt, a fenekéig érhetett, ha fölállt. Fején piros kendő, homloka két oldalán vékony hajfonat, ettől eltekintve a haja ki volt engedve, úgy omlott alá, mint egy kapucnis köpeny. Fülében hatalmas karika fülbevaló, arcát félig eltakarta a kerek, lila napszemüveg. Mindennek tetejébe hatalmas, régi, terepszínű katona-kabátot viselt, legalább két számmal nagyobbat. - Ezek a diákok, gondolta fejcsóválva. A lány az utcát kémlelte, majd behúzta a térdét a kabát alá, vastag talpú bakancsát föltette a padra. Biztos majd megfagy. Isten tudja, még ő maga is fázik, pedig be van kapcsolva a kocsiban a fűtés. - Hirtelen megcsörrent a telefonja. - A francba, Katherine, hol voltál? - A halottasházban, elrendeztem mindent a lány holtteste körül. Miért hívtál? - Kéne a barátnőd mobilszáma. - Valaki megkocogtatta az anyósülés ablakát. A diáklány. - Tartsd egy kicsit, Katherine! - Letekerte az ablakot. - Igen? - A lány telt ajka csak úgy remegett. - Hát... várok valakire, azt gondoltam, maga az. Közelről még csinosabb volt, még a végén nagy bajba keveredik, ha csak így odasétál a férfiakhoz. - Rohadt jó a szöveg, de nem érdekel. Menj, kezdj ki egy veled egykorúval. - Várjon! - kiáltotta a lány, de Vito föltekerte az ablakot. - Ez meg ki volt? - kérdezte Katherine félig nevetve. Vitónak azonban csöppet sem volt jókedve. - Valami diáklány, aki idősebb pasikra vadászik. A barátnőd pedig még mindig nem érkezett meg. - Ha azt mondta, ott lesz, akkor ott is van valahol. Sophie nagyon megbízható. - De ha egyszer... a francba! - az ablakban már megint az a lány. - Na, ide figyelj! Nem érdekelsz! Ez annyit tesz, húzz el! - kezdte föltekerni az ablakot, de a lány rátette a tenyerét, belekapaszkodott, hogy visszanyomja. Vékony kötött kesztyűt viselt, minden egyes ujja más-más színben tündökölt, teljesen elütött a terepszínű kabáttól. Vito már nyúlt volna a jelvényéért, amikor a lány levette a napszemüveget. A szemét forgatta, ragyogó zöld volt.
29
-Ismeri Katherine-t? - kérdezte, Vito ekkor vette észre, hogy nem is diáklány. Legalább harminc, talán egy kicsit idősebb is. Vito a fogát csikorgatta. - Katherine - mondta vontatottan. - Hogy néz ki a barátnőd? - Pont úgy, mint az a nő az ablakodnál - kuncogott Katherine. - Hosszú, szőke haj. Olyan harmincas. Eklektikus ruházat. Sajnálom, Vito. A férfi lenyelte az epés megjegyzést. - Olyasvalakit vártam, aki annyi idős lehet, mint te. Azt mondtad, már huszonöt éve ismered. - Ha már itt tartunk, huszonnyolc éve. Óvodáskorom óta - vetette közbe a lány, és felé nyújtotta szivárványszín kezét. - Sophie Johannsen. Szia, Katherine! - szólt bele a telefonba. Meg kellett volna nekünk adnod egymás telefonszámát - tette hozzá csengő hangon, de a vidámság mögött türelmetlenség lapult. Katherine fölsóhajtott. - Sajnálom. Mennem kell, Vito. Vacsoravendégeket várok, és hazafelé még be kell ugranom Sophie nagymamájához is. Vito becsukta a telefont, belenézett a lány összeszűkült zöld szemébe. Teljesen, visszavonhatatlanul idiótának érezte magát. - Ne haragudjon. Azt hittem, húszéves. - A telt ajak egyik szeglete kényszeredett mosolyra húzódott, Vitót mellbe vágta a felismerés, hogy ismét tévedett. A lány közelről nem csupán csinos. Észbontóan gyönyörű. Vito ujja hegye bizseregni kezdett, legszívesebben megérintette volna a lány ajkát. Egy ilyen ajakkal elképesztő dolgokat lehet művelni. Hirtelen megfeszült az álla, felbosszantotta és egyben meg is botránkoztatta az az élénk képsor, amely megjelent lelki szemei előtt. Fékezd magad, Chick. Most azonnal! - Ezt bóknak veszem. Nem is emlékszem, mikor néztek utoljára diáknak. - Kék ujjával az épület felé bökött. - A szükséges felszerelések odabent vannak. Egy kör nem lett volna elég, és féltem otthagyni a járdán a cuccokat, míg a többiért visszamegyek. Elég drága holmi. Segítene? Nagy erőfeszítésbe tellett kordában tartani a gondolatait, de azért utána ment az épület felé. - Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért, dr. Johannsen - mondta, amikor a lány a zárba helyezte a kulcsot. Örömmel segítek. Meg sem tudom számolni, Katherine hány alkalommal segített nekem. És inkább tegeződjünk. Tehát Sophie. Senki nem hív dr. Johannsen-nek, még a diákjaim is dr. J.nek szólítanak, bár azt hiszem, ez inkább olyan kosaraskiszólás, mert magas vagyok. Az utolsó mondatot bocsánatkérően mosolyogva mondta ki, Vito le sem tudta venni tekintetét az arcáról. A leheletnyi sminket leszámítva arca természetesen, egészségesen ragyogott a hippifülbevaló, a katonakabát és a szivárványujjak ellenére is. Vitót olyan erővel öntötte el a sóvárgás, hogy szinte a lélegzete is elállt, eddig csak vágyat érzett. De ez most valami más. Szavakat keresett, de csak egyet talált. Otthon. Ha erre az arcra nézett, mintha hazatért volna. A lány elpirult, Vito arra eszmélt, hogy bámulja. Három szívdobbanásnyi ideig a lány viszonozta a pillantását, aztán hirtelen megfordult, hevesen megrántotta a nehéz ajtót, majd egy lépést hátratántorodott, amikor az kinyílt. Vito elkapta a vállát, hogy megtartsa, magához szorította. Engedd el! De keze nem engedelmeskedett. Továbbra is a lány vállán nyugodott, aki egy pillanatra elengedte magát, nekidőlt.
30
Aztán előreugrott, mintha megcsípték volna, előrekapott, nehogy az ajtó becsapódjon. Megtört a varázs. Csak pár másodpercig volt a karjában, de olyan volt, mintha áram csapta volna meg, hátralépett, testileg és lelkileg is. Az érzés megrázta, nem örült neki, mély levegőt vett. Ez csak a mai nap miatt van, figyelmeztette magát. Szedd össze magad, Chick, mielőtt hülyét csinálsz magadból. Még magát is meglepte, ami ez után bukott ki belőle. - Csak hívj Vitónak. - Általában jobb szerette, ha nyomozónak szólítják munka közben. így gördülékenyebb, távolságtart óbb. De most már késő. - Rendben. - Szinte úgy jött az egyszavas válasz, mint egy lehelet. - Ezekre lesz szükségünk. Négy bőrönd állt az ajtó mellett, Vito a két nagyobbikat kapta fel. Sophie a másik kettőt vette magához, majd becsukta maguk mögött az ajtót. - Még ma éjjel vissza kell hoznom ezeket az egyetemre - hadarta. - Az egyik professzor előjegyezte a talajradart, mert holnap kimegy egy ásatásra. Úgy tűnt, a lány lerázta magáról a pillanat hatását, Vito úgy döntött, ő is hasonlóan cselekszik, de szeme önálló életre kelt. Nem bírta levenni a tekintetét a lány arcáról, ahogy közeledtek a furgonhoz, egyfolytában az archeológus arcélét nézte. A lány ajka még mindig reszketett a hidegtől, Vitónak lelkiismeret-furdalása támadt. ... - Miért nem jöttél oda előbb? - kérdezte. - Azt kértétek, legyek diszkrét - válaszolta maga elé meredve. - Nem voltam benne biztos, hogy tényleg te vagy Katherine zsaruja, és nem is rendőrautóban ültél. Végig azt gondoltam, ha nem te vagy az, akkor nem vennéd jó néven, ha a nevedet hajtogatnám. Katherine elfelejtett személyleírást adni rólad, és nem adott meg semmilyen titkos kézfogást sem. így hát vártam. S közben majd megfagyott, gondolta Vito, mert eszébe jutott, a lány hogyan húzta maga alá a lábait, hogy a kabát alatt fölmelegedjen. Betette a két nagy bőröndöt a csomagtérbe, és rögzítette őket. Amikor kinyúlt a lány kezében levő táskákért, Sophie megrázta a fejét. - Ezek nagyon kényesek. Legszívesebben én ülnék a csomagtérbe, és ezeket kötném be az ülésbe a helyemre. - Szerintem találok helyet mindkettőtöknek. - A táskákat a hátsó padlóra helyezte, majd kitárta az ajtót. - Csak utánad... - Gondolatai megint elkalandoztak, ahogy a lány elhaladt mellette. Pont olyan illata volt, mint az ülés mögé hajított rózsáknak: édes, mámoros illata. Megdermedt, belélegezte a lány illatát. Egyáltalán nem hasonlított Andreára, aki sötét hajú volt, és filigrán. Sophie Johannsen egy igazi amazon, magas, szőke és... élő. Ő élő, Chick. És mintha már önmagában ez elég lenne ahhoz, hogy bajba keveredj miatta. De holnapra visszatér az áldott fásultság. - Sophie - mondta óvatosan a lány. - Sophie vagyok. - Ne haragudj! - Koncentrálj, Chick! Egy azonosítatlan holttest, és lehet még több is odalent. Ezen kellene töprengenie, nem Sophie Johannsen parfümjén. Az első ülésre mutatott, elhatározta, hogy visszatereli a beszélgetést a hivatalos mederbe. - Kérlek. - Köszönöm. - Bemászott, Vito meghallotta, hogy valami fémszerű csörren a lány kabátjában. - Mi van a zsebedben? - Ó, van itt mindenféle. Ez zsebből egy marék virágdíszítő zel jelölöm meg, ha találok valamit.
31
a terepkabátom. pálcikát húzott
ki.
Az -
egyik Ez-
�9
- Őszintén remélem, hogy eleget hoztál magaddal, gondolta, amikor eszébe jutott, hogy Nick visszaszedi a piros zászlókat, mire megérkeznek. Tiszta lappal akarták újrakezdeni a kutatást, nem akarták befolyásolni a szakembert, mielőtt elkezdi a vizsgálatot. - Akkor mehetünk! Menet közben Sophie a furgon fűtése előtt melengette átfagyott ujjait. Vito szó nélkül előrehajolt, föltekerte a fűtést. Amikor az ujjai átmelegedtek, Sophie hátradőlt, és tanulmányozni kezdte Vito Ciccotellit. Meglepte a férfi kinézete. A Vito névhez egy nagydarab fickót képzelt, olyan arcot, amelyen már látszik, hogy nem ma kezdte a pályát. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Ezért bámulta. Óvatlan lett. Máris ezen töprengsz. A férfi közel egy méter kilencven centi magas lehetett. Sophie-nak föl kellett emelnie a tekintetét, hogy a szemébe tudjon nézni, és mivel ő maga is egy méter nyolcvan volt, az ilyesmi igen ritkán fordult elő. Vito széles vállain megfeszült a bőrdzseki, de ennek ellenére vékony, izmos testalkata volt, inkább egy hatalmas macska benyomását keltette, mint egy vad buldogét. Olyan szép metszésű, mégis markáns arca volt, mint amilyet a divatlapokban lehet látni. Nem mintha olvasna divatlapokat... Ez inkább Freya nagynénjének a gyengéje volt. Sophie úgy vélte, a legtöbb nő szemében Vito Ciccotelli észbontóan jóképű, s azonnal aléltan omlanának a lábai elé. Valószínűleg ezért akarta olyan gyorsan lerázni magáról az imént – biztos, hogy csak úgy lógnak a nyakán a nők. Milyen szerencse, hogy ő nem ilyen, tette hozzá szárazon. Álmában sem jutna eszébe elalélva Vito lábai elé onlani. Habár majdnem sikerült. Milyen kínos. De abban a rövid pillanatban, amikor magához szorította, biztonságban érezte magát, mintha hazaért volna. Mintha bátran a férfi vállára hajthatná a fejét, és megnyugodhatna. Ne légy nevetséges, Sophie! A Vitóhoz hasonló férfiak túlságosan is hozzá vannak ahhoz szokva, hogy csak inteniük kell, és bármit megkapnak, amit csak akarnak. Mégis, nem tűnt igazságosnak ez a feltevés. Nem mintha számítana. Vitónak csak a talajradar kell. Semmi más. Úgyhogy arra koncentrálj, amiért idehívtak! Megint dolgozhatsz. Valami fontos munkát végezhetsz, ennek ellenére nem tudta levenni tekintetét a férfiról. Vito szemüveget viselt, csak a szeme sarka látszott ki, ahol a férfi sötét bőrének simaságát csak a keskeny fehér vonások törték meg, mintha folyton mosolyogna. De most nem mosolygott. Arcán komoly, tűnődő kifejezés ült, amelytől Sophie-t enyhe lelkiismeretfurdalás öntötte el azért, mert ő izgatott és telve van energiával. - Hónapok óta most először van lehetősége ismét kijutni terepmunkára. Ettől zakatolt úgy a szíve, és lett libabőrös. A vadászat izgalma, a lehetőség, hogy föld alá rejtett titkokra bukkanhat, okozta ezt, nem pedig az, hogy Vito keze megmarkolta a vállát. Csak megtartott, nehogy fenékre essél. Szinte nem is emlékezett már, mikor érintette meg utoljára férfi, akár csak véletlenül is. Összevonta a szemöldökét, és koncentrált. - Szóval, Vito, mi van a temetővel? - Ki beszélt neked sírokról? - kérdezett vissza Vito egykedvűen. Sophie igyekezett nem forgatni a szemét. - Nem vagyok hülye. Egy halottkém és egy zsaru valamit keresgélnek a föld alatt. Hány sírról van szó? Vito vállat vont. - Talán egyről sem. - De egyet csak találtatok.... - Miből gondolod? Sophie felhúzta az orrát.
32
- L'odeur de la mort. Elég jól lehet érezni. - Beszélsz franciául? A gimiben én is bejártam az órákra, de csak a káromkodásokat tanultam meg. Erre már tényleg forgatnia kellett a szemét, és fölfortyant. - Tíz nyelven beszélek folyékonyan, három közülük holtabb, mint az a test, amelyet találtatok - vágta oda, de legszívesebben azonnal visszaszívta volna, amit mondott, mert Vito összerándult, összeszorított álkapcsa szélén remegett az izom. - A test, amelyet találtunk, valakinek a lánya vagy felesége volt - suttogta. Sophie elvörösödött, dühe zavarodottságba és szégyenkezésbe csapott át. Haraptad volna le a nyelved! Elnézést - mondta ugyanolyan halkan. - Nem akartam tiszteletlen lenni. Azok, akiknek a testét én szoktam megtalálni, már századokkal ezelőtt meghallak. Tudom, ez nem kifogás. Egy kicsit... felpörögtem, hogy végre valami izgalmasat csinálhatok. Elkapott a hév. Szeretnék elnézést kérni. Érzéketlen voltam. Vito csak bámult előre. - Rendben van. De nem volt rendben, és Sophie-nak fogalma sem volt, hogyan hozhatná helyre. Lehúzta a kesztyűjét, fonogatni kezdte leomló haját, hogy mire a nyomozóval a helyszínre érnek, már ne legyen útban. Már majdnem végzett, mire Vito végre megszólalt. Össze is rezzent tőle. - Szóval... - kezdte - beszélsz franciául? A gimiben én is bejártam az órákra, de... Vito szája szomorkás mosolyra húzódott, mire Sophie visszamosolygott. Vito hajlandó elölről kezdeni. Ez alkalommal azonban résen lesz. - De csak a káromkodásokat tanultad meg... Igen, beszélek franciául, és több más nyelven is. Jól jön, amikor régi szövegeket kell fordítanom vagy munka közben beszélnem kell a helyiekkel. - Folytatta a haj-fonogatást. - Szívesen megtanítom neked a káromkodásokat a többi nyelven is, ha akarod. Vito ajka felkunkorodott. - Áll az alku. Katherine azt mondta, olyan szabadságfélén vagy. - Olyasvalami. - A hajfonatot kontyba tűzte a tarkóján. - A nagymamám agyvérzést kapott, ezért hazajöttem Phillybe, hogy segítsek a nagynénémnek a gondozásában. . - -Javul az állapota? - Néha úgy látom, hogy igen. De vannak napok... -sóhajtott. - Vannak napok, amikor nincs jól. - Sajnálom. - Vito elkomorult. - Köszönöm. - És honnan jöttél haza? - Dél-Franciaországból. Egy 13- századi kastélyt ástunk elő. Vitót lenyűgözte a gondolat. - Olyan várbörtönöset? Sophie kuncogott. - Valamikor biztos volt olyan is benne. Most örülünk, ha megtaláljuk a külső falakat meg a vártorony alapját. Vagyis a többiek fognak örülni - helyesbített. - Figyelj, Vito...
74
sajnálom, nem vagyok képben, tényleg sokat segítene, ha egy kicsit többet megtudnék arról, hogy mit vártok tőlem, még mielőtt nekiállok. Vito vállat vont. - Nem tudok túl sokat mondani. Csak egy holttestet találtunk. - Vissza a startmezőre... - De szerintetek több is van. - Lehet. Sophie most már nagyon ügyelt arra, mit mond, egy kis könnyedséget vitt a hangjába. - Ha találok valamit, megtudom a titkotokat. Remélem, ez nem olyan „most akkor téged is meg kell öljelek" sztori. Az egész napomat elrontaná. Vito szája szeglete megremegett. - Törvényellenes lenne, ha megölnélek, dr. Johannsen. Félig-meddig visszatértek a formalitásokhoz; Kár. Ő azért csak Vitónak fogja hívni. - Hát akkor, Vito, hacsak nem áll szándékodban kiradírozni az emlékeimet, muszáj lesz megbíznod bennem, hogy tartom a szám. Ugye, nincs olyan neutralizá-lód, mint amilyen a Sötét zsarukban volt? - Vito ajka ismét megrándult. - A másik öltönyömben hagytam. - Jobb félni, mint megijedni, nem ezt szokták mondani? És melyik öltönyödben? ígérem, nem árulom el senkinek. Vito váratlanul elmosolyodott, jobb arcán gödröcske jelent meg. Ó, istenem, gondolta Sophie. Ó, istenem. Ó, istenem. Ettől a mosolytól Vito Ciccotelli szívdöglesztő filmsztár lett, nem sima jóképű divatmagazin-modell. Freya nagynénje szíve majd kiugrana a helyéről. És most már a tied is. A férfi megszólalt. - Ez bizalmas információ. - Mire Sophie megmerevedett. - Ennyit a bizalomépítésről... , Vito mosolya lelohadt. - Dr. Johannsen, nem arról van szó, hogy nem bíznék benned. Nem lennél itt, ha nem bíznék. Katherine kezeskedik érted, ennyi elég nekem. - Hát akkor.... Vito megcsóválta a fejét. - Nem akarok semmi olyan információt megosztani veled, amely befolyásolhatná a vizsgálat menetét. Kezdj neki tiszta lappal, majd mondd meg, mit találtál. Csak ennyit szeretnénk. Sophie elgondolkodott. - Azt hiszem, ennek így már van értelme. - Hála istennek - mormogta Vito. - Sophie kuncogott. - Annyit azért csak megmondhatsz, kábé mekkora az a terület? - Egy-két hold maximum. Sophie nagyot nézett. - Hát az eltart egy darabig. A férfi fekete szemöldöke felszökött. - Mennyi az az egy darabig?
76
- Négy-öt óra, akár több is. A Whitman talajradarja kicsi. Szemléltetéshez használjuk. A legnagyobb terület, amelyet átvizsgálunk a diákokkal, talán tíz négyzetméter lehet. Sajnálom - tette hozzá, amikor Vito elkomorult. - Ha ilyen nagy területet kell átnézni, akkor tudok ajánlani egy nagyon jó geofizikai kutatócsoportot. Nekik vannak nagyobb felszereléseik is, amelyeket traktorral lehet vontatni. - Az túl sokba kerül - mondta Vito. - Nincs rá keret, hogy alvállalkozókat fogadjunk. Nagyon megnyirbálták a költségvetésünket... egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Óvatosan Sophie-ra pillantott. - Van ránk négy-öt órád? A lány megnézte az óráját. Már most korog a gyomra. - Egy kis pizzára sem futja? Nem is ebédeltem. - Ennyi még belefér.
35
HARMADIK FEJEZET
36
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 2.30
Vito a helyszínelők autója mögött állt meg. - Megérkeztünk. - Azt hiszem, magamtól is rájöttem - mormogta Sophie. - Először akkor kezdtem gyanakodni, amikor megláttam a sárga rendőrségi szalagot és a helyszínelő kocsit. - Mielőtt a férfi egy szót szólhatott volna, a lány kinyitotta az ajtót, kiugrott, de azonnal hátrahőkölt, nagyot nyelt. - Nagyon lehet érezni - mondta Vito együtt érzőn. -Eau de... hogy mondtad? - L'odeur de la mort - suttogta. - Még mindig itt van a holttest? - Már nincs. De azzal, hogy elvisszük a holttestet, nem mindig szűnik meg a szag. Hozhatok egy maszkot, de nem hiszem, hogy sokat segítene. - A lány megrázta a fejét, csak úgy hintáztak a hatalmas fülbevalói. - Csak meglepett. Mindjárt jobban leszek. - Álla eltökélten megfeszült. Fölkapta, a két kisebb táskát. - Kész vagyok. Nick előmászott a helyszínelő kocsiból, Vitónak nagy elégtétel volt látni társa arcán a döbbenetet. Jen McFain reakciója is hasonló volt. Természetesen nekik már nem jutott annyi abból a hatásból, amelyet Johannsen kibontott, fenékig érő hajjal keltett. - Jen, Nick, bemutatom dr. Johannsent. Jen mosolyogva előresietett, majd kitörte a nyakát, ahogy igyekezett fölnézni Johannsenre. Szinte komikus volt a két nő közötti magasságbeli különbség. - Jennifer McFain vagyok a helyszínelőktől. Hálásan köszönöm, hogy azonnal eljött segíteni, dr. Johannsen. - Nagyon szívesen. És kérem, nevezzen Sophie-nak - tette hozzá. - Akkor hívj, kérlek, Jennek! - Jen végigmérte a táskákat. - Mindig is szerettem volna egy ilyet kipróbálni. Ha nem haragszol, kivennéd a fülbevalódat? Johannsen azonnal az egyik zsebébe süllyesztette a karikákat. - Bocsánat. Elfeledkeztem róluk. - Jen válla fölött Nickre pillantott. - És ön? - Nick Lawrence - érkezett a válasz. - Vito társa vagyok. Köszönöm, hogy eljött. - Én köszönöm. Ha odavezet, ahol a munka vár, máris nekilátok. Átvágtak a területen, Jen és Johannsen elöl, Vito és Nick tisztes távolban utánuk, hogy ne hallják a beszélgetésüket. - Hát nem olyan... mint amire számítottam - mormogta Nick. Vito elfojtotta a feltörni készülő kuncogást. Higgadt volt, nyugodt, összeszedett. És az is marad. - Enyhe kifejezés. - Biztos vagy benne, hogy Katherine barátnője? Elég fiatalnak tűnik.
37
- Sikerült elérnem Katherine-t. Tényleg Johannsen a mi emberünk. - És biztos vagy abban is, hogy tud titkot tartani? Vitónak eszébe jutott a neutralizáló, mire elmosolyodott. Amint a sírhoz értek, elkomorodtak. Most végre kiderül, hogy az áldozat egyedül vane, vagy sem. Johannsen lebiggyesztett ajakkal a sírra meredt. Vitonak eszébe jutott, hogyan sütötte le a szemét zavarában, amikor olyan érzéketlenül utalt a holttestre. Tudta, hogy nem úgy értette. Azzal, hogy azonnal bocsánatot kért, kivívta Vito tiszteletét. A lány fölnézett, tekintetük találkozott. - Itt találták meg a nőt? - Igen. - Elég nagy a terep. Van valami ötletük, merre kezdjem? - Dr. Johannsen szerint négy-öt órába is beletelik, mire az egész területet átvizsgálja vetette közbe Vito. - Nézzük meg a sírtól jobbra és balra is, hátha találunk valamit. - Egész jó terv - mondta Jen. - Mennyi idő, míg el tudod kezdeni? : Nem sok. - Sophie letérdelt a hóba, és kezdte kinyitogatni a táskáit és megmutogatni Jennek, hogyan kell összeállítani a fölszerelést. A nő úgy ámult, mintha karácsonyi ajándékokat bontogatnának. - Ez a készülék vezeték nélküli kapcsolattal küldi az adatokat a lap topra, amely aztán tárolja őket. - Sophie az egyik táska tetejére állította a laptopot, bekapcsolta, majd felállt, s vitte magával a radaregységet. Nick előrehajolt, alaposan megvizsgálta. - Pont olyan, mint egy porszívó - jegyezte meg. - Méghozzá egy tizenötezer dolláros porszívó - tette hozzá Johannsen, mire Vito füttyentett. - Tizenöt rongy ezért? Azt mondtad, csak egy kicsi kütyü. - Mert az is. A nagyok ötvennél kezdődnek. Ismeritek a talajradart? - Jen igen - válaszolt Vito. - Mi pedig már hívtuk volna a nyomozókutyákat. - Az is jó megoldás, de a talajradar képet ad arról is, mi van a föld alatt. Ugyan nem olyan tiszta képet, mint a röntgen. A talajradar megmutatja, hol és milyen mélyen van a tárgy. A monitoron a színek a tárgy amplitúdóját jelzik. Az élénkebb színek nagyobb amplitúdót jelentenek. Jen bólintott. - Élénkebb szín, nagyobb amplitúdó, nagyobb tárgy. - Vagy erősebb a visszaverődés. A fémnek nagy az amplitúdója. A légzárványoknak még nagyobb. A visszaverődés mértéke attól is függ, hogy mit keresünk. - Mondjuk csontokat... - vetette oda Nick. Nem lesz olyan élénk, de azért látható. Minél régebbi a csont, annál kevésbé lehet látni. Ahogy a test fokozatosan lebomlik, és a szerkezete kezd a talajéhoz hasonlítani, úgy csökken a visszaverődés is. - Mennyi időbe telik, mire már nem lehet kivenni a csontokat? - érdeklődött Jen. - Az egyik kollégámnak sikerült Kentuckyban egy temetkezési helyen egy kétezerötszáz éves bennszülött amerikai maradványait azonosítania - pillantott fel. - Nem hiszem, hogy a kor miatt aggódnunk kellene. - Felállt, és a kabátjába törölte a kezét. A farmerja csuromvíz volt, de mintha észre sem vette volna. Azt mondta, „felpörgött", Vito tisztán látta a lány zöld szemében szikrázó tetterőt. - Gyerünk!
38
- Munkához látott, lassan és precízen végigpásztázta a talajt az első sír magasságának síkjában. Vito most jött rá, miért fog olyan sokáig tartani a terület átfésülése. De ha találnak valamit, akkor úgyis nagy erőket kell majd mozgósítania. Jen megdermedt. - Sophie! - szólt izgatottan. Johannsen odalépett a képernyőhöz. - Valaminek a széle. A talaj itt hirtelen megváltozik. Legalább egy méter mély lehet. Hadd csináljak végig még pár sort. Amikor végzett, a homlokát ráncolta. - Valami van itt, és olyan, mintha fém lenne benne. A temetőkben szoktunk ilyesmivel találkozni, amikor régi, ólommal bélelt koporsó van odalent. Habár ez nem olyan formájú, mint egy koporsó, viszont biztos, hogy fémet találtunk. - Kérdő tekintettel nézett föl a többiekre. - Van ennek bármi értelme? Vitónak fölrémlett a halott lány keze. - Aha - mondta komoran -, van. Johannsen bólintott, nyugtázta, hogy ennél kimerítőbb választ nem fog kapni. - Oké. A virágdíszítő pot. - Két méterszer egy méter lehet.
pálcikákkal
kijelölte
a
téglala-
- Pont akkora, mint az első - jegyezte meg Jen. - Ettől féltem, hogy igazunk lesz. - Nick megcsóválta a fejét. - A rohadt életbe! Jen fölegyenesedett. - Hozom a szerszámaimat és a kamerát, utána visszahívom a csapatot, és kitesszük a jelzőfényeket. Nick, segíts, légy szíves, a szerszámokkal. Vito, te pedig hívd föl Katherine-t! - Rendben. És Lizt is fölhívom. - Liz Sawyer hadnagy már annak sem örült, amikor az első holttestről beszámoltak neki. Egészen biztos, hogy nem szívesen hall arról, hogy még több jeltelen sírra bukkantak. Nick Jen után ment, egyedül hagyta Vitót Johann-sennel. - Sajnálom. - Csak ennyit mondott, szemében bánat ült. Vito biccentett. - Igen, én is. Nézzük meg a másik oldalt is. Johannsen folytatta a vizsgálatot, Vito pedig tárcsázta Liz számát. - Liz, Vito vagyok. Megérkezett az archeológus. Talált még egyet. - Nem örülök - mondta Liz szűkszavúan. - Csak egyet? - Egyet már igen. Még csak most kezdte, el fog tartani egy darabig. Jen összehívja a csapatot, ma estig igyekszünk végezni vele. szó.
- Folyamatosan tájékoztass! - utasította. - Telefonálok a kapitánynak, hogy miről van - Rendben. - Vito visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
Jen és Nick ásókkal tért vissza, a kamerát is magukkal hozták. Eközben Johannsen már a következő sír peremét is megtalálta. - Ugyanaz a hosszúság, ugyanaz a mélység. - Húsz perc telt el, mire ismét föltekintett. - És még egy holttest. De itt nincs fém.
- Ott nem találtunk fémet a detektorral - jegyezte meg Nick. Vito tekintete végigpásztázott a terepen. - Tudom. Ez azt jelenti, még több lehet. Jen kiteregette a fóliát a második sír köré. - Hozzátok az ásót, fiúk! Nekiálltak, s egy jó darabig mind a négyen némán dolgoztak, majd balra tőle ismét a második négyszöget jelölte ki, majd balra tőle ismét nekikezdett, Nick, Vito és Jen ásott. Nick érte el elsőnek a holttestet. Jen előrehajolt, a parányi ecsettel eltakarította a laza földet az áldozat arcáról. Fiatal, szőke férfi. Még nem indult be az oszlás. Jóképű lehetett. - Nemrég halhatott meg - szólalt meg Nick. - Talán egy hete. - Nocsak - mondta Vito. - Jen, szabadítsd ki a kezét! - Mikor Jen végzett, Vito előrébb hajolt, hogy alaposan megnézze, de nem értette, amit látott. - Ez meg mi a franc? - Nem imádkozik - ráncolta a homlokát Nick. - De akkor mit csinálhat? - Ki tudja... - szólalt meg Jen - de az ő keze is be van drótozva, mint a lánynak. Az áldozat ujjai be voltak hajlítva, a két ököl a meztelen felsőtest elé helyezve, egyik a másik fölött. A jobb ököl a szív magasságában, a könyökök lefelé néztek. Mindkét kéz ujjai O betűt formáltak. - Valami lehetett a kezében - jegyezte meg Vito. - Egy kard. - A suttogó hang a hátuk mögül jött, Sophie Johannsen ott állt mögöttük, arca a falnál is fehérebb a piros kendő alatt. Rémült szeme tágra nyílt, csak meredt az áldozatra. Vito szinte kényszert érzett, hogy a lány arcát a saját melléhez szorítsa, csak ne lássa a málló testet. Mégsem mozdult, csupán a kezét tette a lány vállára. - Mit mondtál? A lány nem mozdult, még mindig a halott férfit bámulta. Vito megrázta kicsit, ujjai közé fogta a lány állát, és fölemelte a fejét. - Dr. Johannsen! Mit mondtál? Sophie nagyot nyelt, föltekintett, szeméből eltűnt a csillogás. - Olyan, mint egy szarkofág. - Szarkofág... - ismételte Vito. - Ezt meg hogy érted? Mint a fáraóké? Sophie lehunyta a szemét, látszott, hogy igyekszik összeszedni magát. Vitónak eszébe jutott, hogy a lány eddig csak több száz éves halottakat látott. A válasz remegő hangon érkezett. - A sírboltokban és a kriptákban is helyeztek el ilyeneket. Sok sírra az elhunyt képmását faragták kőből vagy márványból. A síron a szobrok a hátukon feküdtek. Szarkofág. Megnyugodott, most olyan volt, mintha csak egy tanár lenne, aki magyaráz. Vito úgy érezte, ezzel védekezik. - A nők kezét általában így helyezték el. - Kezét az álla alá tette, pontosan úgy, ahogy a halott lányé volt. Vito Nickre sandított, a társa bólintott.
40
- Folytassa, Sophie - kérte csöndesen Nick. - Nagyon érdekes. - De... de néha a karokat keresztbe fonták a mellkason. - Ezt is bemutatta, tenyerét a mellére helyezve. - Néha a férfiak kezét is imára kulcsolják, de inkább teljes harci díszben vannak, a kezükben kardot fognak. Általában maguk mellett tartják a kardot, és néha így faragják ki a szobrot. - Remegő kezét ökölbe szorította, és pontosan úgy helyezte a mellkasára, mint az előttük heverő holttest. - A kardmarkolatot a kezében fogta, a kardpenge laposan futott végig a teste előtt, középen. Nem valami gyakori póz. Azt jelenti, hogy csatában halt meg. Tudjátok, hogy kicsoda? Megrázta a fejét. - Még nem. - Valakinek a fia vagy a férje - suttogta maga elé Sophie. - Nem akar beülni a furgonba? Itt vannak a kulcsok. Sophie föltekintett, szeme már könnyben úszott. - Nem, jól vagyok. Csak azért jöttem ide, hogy szóljak, a bal oldalon nem találtam semmit. A fák felé folytatom. - Színes kesztyűjével letörölte a könnyeit. -Mindjárt jobban leszek. Nick felállt. - Sophie, most, hogy mesélted, eszembe jutott, hogy már láttam ilyet egy régi történelemkönyvben. Valami középkori szokás, nem? Mármint hogy a halott képmását a sírra vésik... Sophie bólintott, de még mindig nagyon sápadt volt. - Igen. A legrégebbiek 1100-ból származnak, a reneszánsz korban elterjedt szokás volt. - Srácok! - Jen a sír végében térdelt. - Nem a pasi kardja lesz a legnagyobb gondunk... - Feltápászkodott, leporolta az overallját. Vito és Nick lenézett a sírba, Johanssen azonban a háttérben maradt. Vito nem hibáztathatta. Legszívesebben ő is elfordította volna a fejét a látványról, de nem tette.Jen az áldozatot egészen az ágyékig kiásta, a férfi hasfalán óriási üreg tátongott. - Rohadt, szemét állat - mordult fel Vito. - Mi az? - szólt oda Johannsen másfél méterről...; Jen felsóhajtott. A férfinak kiszedték a belső szerveit. - Kizsigerelték - suttogta Johannsen. - A történelem során elég sokszor előfordult ez a kínzási mód, főleg a középkorban. - Kínzás - mormogta Nick. - A francba, Vito. Miféle elmebeteg tesz ilyet? - Vito tekintete végigpásztázta a terepet. - És még hányan lehetnek itt elásva?
41
NEW YORK, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 5 ÓRA
A pezsgősdugó durranására kissé alábbhagyott a moraj. A terem túlsó végében Derek Harrington figyelte, ahogy Jager van Zandt a pezsgősüveget drága öltönyétől kissé eltartva áll a fiatal, ragyogó tekintetű éljenzők tömegében. - Annak idején egy karton hideg sörrel is megvoltunk. Derek bánatosan mosolyogva pillantott fel Tony Englandre. - Ó, azok a régi, szép idők! De Tony nem mosolygott vissza. - Nekem hiányoznak azok a régi, szép idők, Derek. Hiányzik a régi alagsor, a végigdolgozott éjszakák... a póló és a farmer is. Amikor csak mi hárman voltunk, te, Jager és én. - Tudom. Most pedig olyan iramban növekszünk... ezeknek a skacoknak a felét nem is ismerem. - És ami még ennél is jobban számított, hiányzott neki a barátja. A hírnév és a pénz utáni hajsza Jager van Zancltot olyan emberré változtatta, akit Derek már nem ismert. - Azt hiszem, a sikernek nagy ára van. Tony egy percig nem szólt semmit. - Derek, igaz, hogy a tőzsdére megyünk? - Azt beszélik. Tony a homlokát ráncolta. - Azt beszélik? A rohadt életbe, te vagy az alelnök, Derek! Nem kellene a szóbeszédnél kicsit többet tudnod a dologról? - Valóban így kellene lennie, de Derek nem tudott többet. Válaszra már nem jutott ideje, mert megjelent Jager, aki pezsgőspoharát magasra tartva felállt az egyik székre. - Uraim! És hölgyeim! Ünnepelni gyűltünk ma össze. Tudom, hogy mind fáradtak vagytok a hosszúra nyúlt gyűlés után, de vége, és jól csináltuk. A Behind Enemy Lines minden egyes példányára előrendelésünk van. Több a megrendelés, mint ahány videojátékot ki tudunk adni. Sikerült ismét mindent eladnunk! A fiatalok éljeneztek, ám Derek nem. - Mindent eladtunk, ez igaz - mormogta maga elé Tony. - Tony - súgta oda Derek. - Ne itt. Ne itt, és ne most. - És akkor mikor és hol, Derek? - kérdezte Tony. - Amikor már mindketten Jager bólogató emberei vagyunk? Vagy én vagyok az egyetlen, akit aggaszt, hogy bólogató ember lesz belőle? - Tony a fejét csóválva vágott át a tömegen az ajtó felé. Tony mindig mindent túldramatizált, ezt Derek nagyon jól tudta. A szenvedély gyakran jár együtt a művészi zsenialitással. Derek már korántsem volt biztos abban, hogy maradt benne akár egy szikrányi szenvedély is. Vagy zsenialitás. Vagy művészi érzék. - Természetesen, cserébe a szép eladási mutatókért, mindenki csinos kis prémiumra számíthat fizetéskor -mondta Jager, mire újabb éljenzés tört ki. - De most jöjjön a desszert! Két pincér hosszú, téglalap alakú asztalt tolt elő. A tetején jó méterszer másfél méteres torta 42
díszelgett, rajta az 0R0 logó: az aranysárkány, mellkasán egy óriási R betűvel. A sárkány két, karmos mancsában egy-egy o betűt markolt. Jagerrel nagy gonddal tervezték meg ezt a lógót. Derek készítette az aranysárkányt, Jager választotta ki a vállalatnevet. A betűk, o-R-o, szimbolikus jelentőséggel bírtak, s Jager holland származására utaltak. Dereket eddig egy pillanatig sem zavarta, hogy az R ötször nagyobb volt, mint a két o. Ám most már igen. Mostanra már jó sok minden zavarta Dereket. Az alkalmazottak kedvéért mosolyt erőltetett az arcára, és elfogadta a pezsgőspoharat. - Ezennel az 0R0 növekedésének új fejezetéhez érkeztünk - folytatta Jager -, és ebből az alkalomból több változást is be kell jelentenünk. Derek Harringtont előléptettük. - Derek meghökkent, kiegyenesedett, csak úgy bámult a mosolygó Jagerra. Gyorsan visszaállította az eltűnt mosolyt, nem akarta, hogy észrevegyék, mennyire nincs képben. - Derek lesz ezentúl a művészeti vezérigazgató. - Újabb éljenzés következett, Derek arcára fagyott a mosoly, de azért biccentett egyet. Most már értette, Jager mit művelt, és várakozását igazolták is Jager következő szavai. - És a Behind Enemy Lines sikeréhez való elképesztő hozzájárulása elismeréseként Frasier Lewist kineveztük művészeti igazgatónak. A munkatársak tapsoltak, Derek gyomra összeszorult. - Frasier nem tudott eljönni ma este, de üdvözletét küldi mindenkinek, és sok sikert kíván a következő projekthez. Megkért, hogy a tósztot mondjam el helyette, tehát idézem: az Enemy Lines pályára állított minket. Az Inkvizítorral az oRo-nak határ a csillagos ég. - Jager magasba emelte a poharát. - Az oRo-ra és a sikerre! Derek remegő kézzel kisurrant a teremből. Akkora volt az éljenzés, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy már nincs ott. Az előtérben fél vállával a falnak támaszkodott, és émelygett. Az előléptetés egy nagy hazugság. Nem is léptették elő. Hanem félrelökték. Frasier Lewis pénzt és sikereket hozott az oRo-nak, Dereket azonban rettegéssel töltötte el a férfi munkamódszere. Megpróbálta Jagert leállítani, hogy az 0R0 a helyes úton maradjon. De most már túl késő. Már félresöpörte őt Jager bólogató embere.
43
PHILADELPHIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 5 ÓRA
- Álmában sem gondolta volna ilyen szörnyűnek. Amikor megérkezett, még a vadászat izgalmának lázában égett, de mostanra ez eltűnt, és átadta a helyét a jeges rémületnek, mihelyst meglátta a halott férfi arcát. A rémület még jegesebb lett, ahogy a délután estébe nyúlt. Folytatta a terület pásztázását, igyekezett nem gondolni a léptei nyomán lassan szaporodó jelzőpálcikákra. Sem a megtalált férfira. Valaki megkínozta és megölte. És nem csak őt. Vajon hányan lehetnek még? Katherine visszatért megvizsgálni az áldozatot. Sophie-val komoly bólintással üdvözölték egymást, de egy szót sem szóltak. A terepen természetellenesen süket csönd honolt, ahogy a maroknyi rendőrcsapat hatékonyan, ám némán végezte a munkáját. Sophie megpróbált a föld alatt talált tárgyakra koncentrálni. Csakhogy ezek nem tárgyak voltak. Emberek voltak, halott emberek. Igyekezett nem gondolni erre, a radarozás rutinjába menekült, minden egyes karócskát mérnöki gondossággal helyezett el. Egészen addig, míg ismét bele nem nyúlt a zsebébe, és ráébredt, üres. Még mielőtt Vitóval találkozott volna, két csomagot hozott ki a raktárból. Egy zacskóban két tucat. Az huszonnégy pálcika. Hat sír. Már hat sírra bukkant. Azzal együtt, amit a rendőrség talált, már hét. És még nem vagyok kész. Istenem. Hét ember. Látása elhomályosodott, kézfejével dühösen letörölte a szemében gyülekező könnyeket. A helyszínelőknél biztosan akad valami, amivel megjelölheti a sírokat. Fölnézett, szemével Jen McFaint kereste, de a háta mögül jövő hangra megdermedt. Cipzár. A szokottnál is hangosabb a természetellenes némaságban. Lassan Katherine Bauer felé fordult, tekintetük találkozott a hullazsák fölött, amint épp most húzta be a cipzárt, és hirtelen tizenhat évet utazott vissza az időben. Katherine haja akkor sötétebb volt, és kicsit hosszabb. És a hullazsák sokkal kisebb. Minden nesz elhalt. Sophie csak a saját szívének ritmikus dobbanását hallotta. Katherine tágra nyílt szemében a megértés riadt döbbenete ült. Pontosan ugyanúgy nézett, mint annak idején. Sophie hallotta, hogy valaki a nevét mondja, de semmit nem látott maga előtt, csak azt a testet a hordágyon, éppen úgy, mint aznap. Olyan picike. Azon a napon elkésett, csak állt ott megrendülten, amikor a kislányt kitolták. A bánat hirtelen, ellenállhatatlanul tört fel benne. A bánatot düh követte, keserű, jeges düh. Elle meghalt, és semmi nem hozhatja vissza többé. - Sophie! Sophie összerezzent, amikor valaki váratlanul megfogta az állát. Katherine arcát bámulta, a sok-sok ráncot, amelyet az elmúlt tizenhat év vésett rá, majd remegve fölsóhajtott. Föleszmélt, hol is van, zavarában lehunyta a szemét. - Elnézést... - motyogta. Az ujjak erősebben szorították össze az állát, egészen addig, míg ismét föl nem nyitotta a szemét. Katherine nézett föl rá összevont szemöldökkel. - Menj a kocsimhoz, Sophie! Olyan fehér vagy, mint a fal. Sophie elhúzódott. - Jól vagyok... - Fölpillantott, ott állt Vito Ciccotelli közvetlenül a nagy hullazsák mellett, résnyire szűkült szemmel figyelve őt. Vito már eddig is durvának és érzéketlennek
44'
gondolta. Most aztán már labilisnak is, vagy - ami még ennél is rosszabb - gyöngének talán. Sophie fölemelte a fejét, kihúzta magát, s dacosan belenézett a férfi fürkésző szemébe. Akkor már gondolja inkább durvának! De Vito nem fordult el, sötét szeme állta a lány tekintetét. Sophie zavartan odébb nézett, és egy lépést hátrált. - Jól vagyok, tényleg. - Nem - suttogta Katherine -, egyáltalán nem vagy jól. Mára már eleget végeztél. Megkérem az egyik tisztet, hogy vigyen haza. Sophie összeszorította a száját. - Befejezem, amit elkezdtem. - Lehajolt, megmarkolta a radar fogantyúját, amelyet kiejtett a kezéből, amikor az emlékek megrohanták. - Nem úgy, mint egyesek... - Már épp fordult volna el, amikor Katherine elkapta a karját. - Baleset volt - suttogta Katherine, és Sophie tudta, hogy a nő őszintén hiszi, hogy ez az igazság. - Azt hittem, ennyi idő után már te is elfogadtad. Sophie megrázta a fejét. Még mindig dühös volt, csak úgy fortyogott legbelül, és amikor megszólalt, hangja szinte kopogott. - Mindig olyan engedékeny voltál vele. Attól félek, én nem tudok... - Megbocsátani? - vágott közbe Katherine. Sophie keserűen fölnevetett. - Olyan vak lenni. Én befejezem ezt a munkát, amelyre fölkértelek. - Kirántotta magát Katherine szorításából, kezét bedugta üres zsebébe, aztán hirtelen minden eszébe jutott. A jelzők. Elindult, hogy megkeresi Jent, s amikor megfordult, szembe találta magát az elnémult csoporttal, amely meredten bámulta a jelenetet, amely Katherine és közte játszódott le. Legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy törődjenek a maguk rohadt dolgával, de ellenállt a késztetésnek. Jent kereste, de tekintete ismét csak Vito Ciccotelliével találkozott. A férfi egyszer sem nézett félre. - Nincs több jelzőpálcikám. Van helyette valami más? - Majd keresek valamit. - Vito elgondolkodva még egyszer rápillantott, aztán elindult a helyszínelő kocsi felé. Amikor a férfi már nem látta, Sophie ajkát hosszú, mély sóhaj hagyta el, ekkor vette észre, milyen sokáig tartotta vissza a levegőt. A sóhajjal együtt a harag is elillant. Most már nem érzett mást, csak kimerültséget, bűntudatot és szégyent. - Sajnálom, Katherine. Nem lett volna szabad elveszítenem a türelmemet. - Még mielőtt hozzátette volna, hogy nem volt igaza, elhallgatott. Sosem hazudott Katherine-nek, és nem most fogja elkezdeni. Katherine szája szegletében elgyötört mosoly jelent meg, azt is hallotta, amit Sophie nem mondott ki. - Tudom. Az is elég szörnyű, hogy látnod kellett az áldozatot, de még ezen felül jött a sokk is. Nem feltételeztem, hogy holttesteket is fogsz látni. Azt hittem, csak elvégzed a radarozást, aztán szépen haza mégy. Attól tartok, nem gondoltam át eléggé. - Semmi gond. Örülök, hogy megkértél. - Sophie megszorította Katherine karját, tudta, hogy minden helyreállt közöttük. Olyan jó, hogy Katherine sokkal könnyebben megbocsát, mint én, gondolta bánatosan. De hát sokkal könnyebb megbocsátania annak, akit a veszteség kevésbé érintett. Elle nem Katherine kislánya volt. Hanem az enyém. Sophie megköszörülte a torkát, és amikor végre beszélni kezdett, hangja rekedten szólt. - Most hadd menjek vissza dolgozni, már az összes zsaru minket bámul.
45
Katherine a válla fölött hátrapillantott, mintha csak most döbbent volna rá, hogy közönségük is van. Egyik szemöldöke megemelkedett, a parányi hölgy pillantása mindenkit visszazavart a saját munkájához. - A zsaruk a legkíváncsibbak - suttogta. - Nagyobb pletykafészkek, mint a csajok. - Hé, ez nem is igaz! Sophie föltekintett, ott állt mögöttük Vito, úgy tartotta kezében a maréknyi jelzőzászlót, mint egy csokor virágot. Katherine rámosolygott. - De bizony igaz, nagyon is jól tudod te azt. Vito szája széle mosolyra húzódott. - A kíváncsi helyett inkább mondd azt, hogy érdeklődő és akkor kvittek vagyunk. - A szavak Katherine- nek szóltak, de Vito Sophie-ra nézett, éppen olyan fürkészve, mint eddig. A zászlókat felé nyújtotta. - A jelzők, amelyeket kértél - mondta. Sophie habozott, mielőtt átvette volna őket, már attól is ideges lett, hogy meg találja érinteni a férfit. Nevetséges. Sophie szakember, és elvégzi a munkát, amiért idehozták. Elvette a zászlókat, és bedugta őket a zsebébe. - Remélem, nem lesz mindegyikre szükség. Vito erőtlen mosolya azonnal eltűnt, ahogy végig pásztázta a terepet. - Akkor már ketten reménykedünk. Katherine fölsóhajtott. - Ámen.
46
DTJTTON, GEORGIA, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ESTE 9.40
Dániel Vartanian a hotelszobában lokát dörzsölte, hátha a kezdődő migrén eltűnik.
ült
az
ágyán,
a
hom-
- Szóval ennyi - fejezte be mondandóját, s várta a főnöke válaszát. Chase Wharton felsóhajtott. - Elég elcseszett családba születtél. Ugye, tudod? - Hidd el, nagyon is jól tudom. Hát, akkor kivehetek pár napot? - Szerinted tényleg elutaztak? Akkor minek a sok hazugság? - A szüleim szeretik fenntartani a látszatot, bármi legyen is az. - Apja és anyja valóban elég sok családi szennyest eltüntettek már, hogy a „jó hírnevük" ne kerüljön veszélybe. Pedig ha tudnák az emberek! - Az, hogy nem akarják, hogy bárki is tudjon anyám betegségéről, teljesen rájuk vall. - De rákról van szó, Dániel, nem valami mocskos kis titokról, mint a pedofília vagy valami! - Vagy valami. Dániel elgondolkodott. - A rák épp elég ahhoz, hogy meginduljon a szóbeszéd. Apám nem tűrné az ilyesmit, főleg most, hogy beleegyezett, hogy indul a választásokon. - Sosem említetted, hogy apád politikus. - Apám a születése pillanatától kezdve politikus - válaszolt Dániel keserűen. - Csak éppen a bírói székből politizált. De azt nem tudtam, hogy indulni fog. Viszont úgy tűnik, éppen az előtt határozta el magát, mielőtt elutaztak volna. - Ezt Tawny Howardtól tudta, a férfi vette fel Frank és az ő vacsorarendelését. Tawny pedig Carl Sargent titkárnőjétől hallotta, apja a városban Carlt látogatta meg utoljára. - Biztosra veszem, hogy azt hiszi, anyám betegsége volt a visszautasítás oka. Anyám pedig bármivel egyetért, amit az apám mond. Chase egy szót sem szólt, Dániel csak elképzelni tudta, milyen arcot vághat a főnöke. - Chase, csak szeretném megtalálni őket. Anyám beteg. Én pedig... - Dániel kifújta a levegőt. - Én pedig látni szeretném. Valamit el kell neki mondanom, és nem akarom, hogy a nélkül haljon meg, hogy hallhatta volna. Összevesztünk, és csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. - Valójában az apja fejéhez, de a düh, az undor... és a szégyen... az anyára is kiterjedt. - Igazságtalan voltál? - kérdezte Chase halkan. - Nem. De... nem lett volna szabad ennyi évig így hagynom a dolgokat. - Akkor vedd csak ki a szabadságot. De abban a pillanatban, hogy azt gyanítod, nem sima üdülésről van szó, visszajössz, és rendes nyomozást indítunk. Nem akarok csávába kerülni csak azért, mert egy nyugdíjazott bíró eltűnik, én pedig nem követem az előírásokat. Chase habozott. - Légy óvatos, Dániel! És sajnálom, hogy ez történt az anyukáddal. - Köszönöm. - Dániel nem is igazán tudta, hol kezdjen bele, abban azonban biztos volt, hogy a rejtély kulcsa, legalábbis az egyik, apja számítógépén keresendő. Másnap a helyi nyomozóhivatalból átjön egy haverja átnézni az adatokat az apja komputerén. Dániel csak remélni tudta, hogy szembe tud nézni azzal, amit találni fognak.
47
NEW YORK, JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ESTE 10 ÓRA
Derek csak ült hotelszobája sötétjében, nézte, ahogy Jager betámolyog az ajtón. - Részeg vagy - undorodott Derek. j Jager hirtelen kihúzta magát. - Hülye vagy, Derek? Kurvára rám ijesztettél! - Akkor egy-egy - folytatta Derek keserűen. - Mi a franc volt ez az egész? - Mi? - A rövid kérdésben megvetés csengett, Derek érezte, hogy kezd felforrni az agyvize. - Jól tudod, hogy mi. Ki a fene hatalmazott fel arra, hogy Lewisból művészeti igazgatót csinálj? - Ez csak egy cím, Derek. - Jager metsző pillantást vetett Derek felé, és a nyakkendőjét rángatta. - De ha lent jj; maradtál volna velünk a bárban, és nem itt duzzogsz a sötétben, mint egy gyerek, akkor első kézből hallhattad volna a nagy hírt. Standot kaptunk a Pinnacle-ön. - A Pinnacle-ön? - A Pinnacle az év játékfesztiválja. - Az univerzum játékfesztiválja. Ez óriási. A Pinnacle olyan a játékfejlesztőknek, mint Cannes a filmeseknek. Az a bizonyos hely, ahol egyaránt lehet látni és látszani. Ahol az ember művészetét az egész iparág megcsodálhatja. És strandot csak meghívásra lehet kapni. Hosszan sóhajtott, el sem tudta hinni, hogy igaz. Csak a legvadabb álmaiban….- Ugye vicclesz? Jager fölnevetett. - Fájt a fülnek. - Sosem viccelnék ilyennel. - Odalépett a bárszekrényhez, és újratöltötte a poharát. - Jager, már eleget ittál... - kezdte volna Derek, de Jager dühös pillantást küldött felé. - Fogd be! Fogd be végre a szád! Kurvára elegem van belőled és az állandó parancsolgatásodból, „ezt ne csináld, azt ne csináld". - Nagyot kortyolt. - Azért megyünk a Pinnacle-re, mert én mertem kockáztatni. Mert nekem van merszem a határokat feszegetni. Mert nekem megvan az, ami a sikerhez kell. Derek a fogát csikorgatta, egész testét düh rázta, mert tudta, Jager mit nem mondott ki. - Nekem pedig nincs. Jager kitárta a karját. - Nem én mondtam. - Félrenézett. - Kedves társam - mormogta. Az - Mivan?
vagyok,
tudod
te
is
-
mondta
Derek
csöndesen.
- A társad vagyok. - Akkor viselkedj is úgy! - mordult rá Jager. - Ne pedig úgy, mint egy vallási fanatikus. Frasier Lewis művészete szórakoztató, Derek. Pont. Derek
a
fejét
csóválta,
ahogy
tartott. - De tisztességtelen. Pont. Jager megtorpant, kezét a kilincsen nyugtatta.
48
Jager
a
hálószoba
felé
- De el lehet adni. - De nem helyes, Jager. - Érdekes, a fizetésedet nem utasítod vissza. Erkölcsi aggályaid vannak ugyan az erőszakkal szemben, de téged is legalább annyira érdekel a pénz, mint engem. Ha pedig nem, akkor viszont ki kell szállnod. - Ezt fenyegetésnek szánod? - kérdezte Derek csöndesen. - Nem. Ez a tény. Csak hívd fel Frasiert, és mondd meg neki, húzzon bele a harci jelenetbe, amit már egy hónapja ígérget. Kedd reggel kilencre ott legyen az asztalomon. Szükségem van az Inkvizítor harci jelenetére, mert be kell mutatnunk a Pinnacle-ön, szóval kapja ki maga alól a szart! Derek meglepetésében csak bámult. - Akkor már oda is adtad neki az új játékot... Jager megfordult, hidegen végigmérte. - Ez egy „szórakoztatóipari vállalkozás" - sziszegte -, és igen, már hónapokkal ezelőtt odaadtam Frasiernek az Inkvizítor tervezési projektjét. Ha rád hagyom, akkor csak ugyanannál a szánalmas, elcsépelt grafikánál lyukadunk ki, amelyet éveken keresztül nyúztunk. Frasier kutatásokat végzett, hónapokig dolgozott a rajzokon, míg te itt meresztetted a seggedet, és rajzfilmekkel pepecseltél. - Az utolsó szavakat tömény gúny itatta át. -Lássuk be, Derek, nekem sikerült az oRo-t egy új szintre emelni. Vagy velünk tartasz, vagy kiszállsz. - Becsapta maga mögött az ajtót. Derek csak állt mozdulatlanul, bámulta az ajtót. Velünk tartasz, vagy kiszállsz. Kiszállsz. De nem tud csak úgy kiszállni. Ugyan hova mehetne? Az összes tehetségét, az egész szívét beletette az oRo-ba. Nem mehet csak úgy el. Szüksége van a fizetésére. A lánya főiskolai tandíja nem aprópénz. képmutató vagyok. Azért ellenezte olyan hévvel, hogy Frasier Lewis jeleneteit használják, mert a gyilkolászás olyan vérfagyasztóan valóságos volt. De Jagernak igaza volt. Elfogadom a pénzt. Szeretem a pénzt. Döntenie kellett. Ha az oRo-val akarja folytatni, le kell gyűrnie az undort, amelyet Frasier Lewis „művészete" iránt érez. Vagy vannak erkölcsi aggályaim, vagy nincsenek. Fölsóhajtott. Vagy elfogadja, hogy igaz, amit Jager mondott, akármennyire nehezére esik is. Ugyanaz a szánalmas, elcsépelt grafika. Ez fájt. Csak nem féltékeny vagyok? Mégis Lewis a jobb művész? Ha így áll, akkor el tudja-e fogadni? Vagy ami még ennél is fontosabb, képes lesz-e vele együtt dolgozni? Derek felállt, átvágott a szobán, és megállt a bárpult előtt. Italt töltött magának, majd újra leült a sötétben, hogy átgondolja, milyen lehetőségei vannak.
49
NEGYEDIK FEJEZET
50
PHILADELPHIAJANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ESTE 10.30
Vito Katherine-t figyelte, ahogy a hordágyon eltolja az újabb, zsákba csomagolt testet. Ez volt a harmadik áldozat, akit a mai napon kiástak. Férfi, annyi idős lehetett, mint a „Lovag" - így nevezték el a második halottat. Találóbb nevet nem is adhattak volna neki, miután elterjedt a csoport tagjai között, hogy az archeológus szerint az áldozat kezét úgy helyezték el, mintha kardot tartana. A délelőtt megtalált nő lett a „Hölgy". Vito azon töprengett, vajon milyen nevet kap ez az áldozat. A harmadik holttest karja szorosan a teste mellett nyugodott. Legalábbis nagyjából. Az egyik kar egyenesen, de a másik kar kifordult vállban, szinte nem is tartotta az ízület, a tenyerét kifelé fordították. A férfi feje még rosszabb állapotban volt. Az a kevés, ami megmaradt belőle, szinte fölismerhetetlen. - Késő van - szólalt meg Vito. - Kezdődik az éjszakai műszak. Komolyan mondom, nem semmi ez az este. - Akkor holnap pirkadatkor újra itt? - kérdezte Nick. Vito bólintott. - Elkezdjük azonosítani a holttesteket. Katherine elvileg reggelre végez az első vizsgálatokkal. A boncolás napokig is eltarthat. Jen körbenézett. - Hol van Sophie? Vito a furgon felé bökött. Ott ült Johannsen a nyitott ajtóban, féloldalasan az anyósülésen. Már vagy fél órája. Attól tartott, a lány átfázik, aztán inkább megpróbálta kiverni a fejéből, azzal érvelt, úgyis becsukná az ajtót, ha nagyon fázna. De sem a gondolataiból, sem a látómezejéből nem sikerült a látványt kituszkolnia. Nézte, hogyan dolgozik. Látta, hogy a Lovag látványa mennyire megrázza. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgozott tovább. De történt valami más is. Amikor Katherine behúzta a hullazsákon a cipzárt, Sophie mintha kísértetet látott volna. Vajon milyen emlékeket idézhetett föl az a zsák? Elég komoly lehetett ahhoz, hogy Katherine odamenjen a lányhoz. És utána elkeseredett szóváltás következett, ez a napnál is világosabb. Ettől kezdve még jobban figyelte a lányt. Csak merő érdeklődésből, hajtogatta magában. Vagy talán a kíváncsiság mégiscsak jobb szó, ahogy Katherine mondta. Tudni akarta, mi történt, ma és ki tudja, mikor - azon a napon, ami a lányban fölidéződött. De valószínűleg soha nem fogja megtudni. Szépen hazaviszi, és vége. Ennek ellenére a kocsijában ülő lány alakja nem hagyta nyugodni. Johannsen a kabátja alá húzta a lábát, éppúgy, mint délután. Fiatalnak látszott, és nagyon magányosnak. - Vele már végeztünk? - kérdezte Vito. Jen bólintott, és a Sophie által készített, majd kinyomtatott röntgenfelvételt tanulmányozta. - Elképesztő munkát végzett. - A pálcikák és a zászlók négy sorban négy-négy téglalapot jelöltek ki, mindegyik téglalap pontosan ugyanolyan méretű, a sorok és oszlopok katonás rendben következtek. - Csak el kell kezdeni ásni. Amikor Vito elég közel ért a furgonhoz, észrevette, hogy a lány már bepakolta és be is szíjazta a két nagy bőröndöt a csomagtartóba, teljesen egyedül. Pedig még neki is nehezek voltak. Elég izmos lehet az alatt a nagy katonakabát alatt. Visszaemlékezett arra a pár
51
másodpercre, amikor a lány nekidőlt, azon merengett, vajon mit találna még a kabát rejtekében, de persze ezt úgysem fogja megtudni soha. Amikor Vito közel ért Sophie-hoz, elszorult a szíve. A lány arcán könnyek csorogtak, és csak nézte, nézte a pálcikákkal és zászlókkal teletűzdelt földet. Olyan dolgokat látott, amelyek még a sokat szolgált rendőröket is megrendítették. De állta a sarat. Csak tisztelni tudta ezért. Megköszörülte a torkát, Sophie megfordult és ránézett. Kabátja ujjával megtörölte az arcát, de meg sem próbálta könnyeit elrejteni vagy elnézést kérni miattuk. Vito ezért is tisztelte. - Jobban vagy? - kérdezte halkan. Sophie bólintott, reszketve mély levegőt vett. - Igen. - Nagyszerű munkát végeztél. Sophie szipogott egyet.
-
- Megmutatta Jen a felvételt? - Igen. Köszönöm. Nagyon alapos és kivehető. De nem erre gondoltam. Rettenetes stressznek voltál kitéve. A legtöbb ember nem bírta volna el. A lány ajka remegett, a szeme ismét megtelt könnyel. Nagyot nyelt, elfordult, és megint a feltárt területre meredt, látszott, hogy nehezen szedi össze magát. Vito türelmesen várt, s amikor a lány végre megszólalt, az rekedt suttogás volt csupán. - Amikor ma felhívott Katherine, fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz belőle. Kilenc ember. Istenem. Képtelen vagyok felfogni. - De hét sírt üresen találtál. Biztos vagy benne? Sophie bólintott, könnyei kezdtek elapadni. - Az a hét sír csak légzárvány. De mindet valami tömör és vastag dolog fedi. Talán rétegelt lemez. - Fölnézett a férfira, szemében rettenet és fájdalom ült. - Istenem, Vito. Még hét embert tervezett megölni. - Tudom. - A röntgen nemcsak a terület fekvését tárta fel, hanem betekintést nyújtott egy gyilkos elméjébe is. Vito tudta, hogy ez a betekintés hasznára lesz, mihelyst kialussza magát, és át tudja gondolni. - Mindjárt kidőlök - folytatta. - Szerintem te is. Hadd vigyelek haza. Sophie a fejét rázta. - Vissza kell vinnem a felszerelést az egyetemre, és a bicajom is ott maradt. És biztos van más terved is az éjszakára. Haza kell menned a családodhoz. Vito a mostanra már biztosan kókadozó rózsákra gondolt. Majd vesz a jövő héten egy másik csokrot, és kimegy a temetőbe. Valószínűleg Andreának mindegy, akár így, akár úgy. A virágok és a látogatás, hiszen jól tudta, inkább neki magának kell. Nincsenek - És nem vár otthon senki.
terveim
-
habozott,
aztán
mégis
kibökte.
Tekintetük találkozott, látta, a lány úgy fogadta a szavait, ahogy szánta. Azt is látta, a lány alig bír nyelni. - Hát akkor, ha te is készen vagy, mehetünk. - Becsatolta magát, amint Vito behuppant a kormány mögé, majd benyúlt a zsebébe, és előhúzott valamit, ami a fülke homályában szivarnak látszott. - Kérsz? 52
Vito szemöldökét összevonva beindította a motort. - Nem dohányzom. - Én sem - jött a komor válasz. - Legalábbis már nem. De ezt nehéz is lenne meggyújtani. Szárított marhanyelv. Jól jön, ha terepen dolgozik az ember. És nem romlik meg. És nagy meglepetésemre, elnyomja ezt az ízt, ami egész nap a számban volt. - Vállat vont. - Legalábbis egy időre. Vito elvett egy rudacskát. -Köszi. Mialatt rágcsált, Sophie megint benyúlt a zsebébe, de most egy italosdobozt húzott elő, pont olyat, amit Vito unokaöccsei szoktak magukkal vinni uzsonnára. Odasandított, grimaszt vágott, amikor elolvasta a feliratot. - Csokiital? Szárított marhanyelvvel? Sophie beledöfte a rövidke szívószálat a dobozba. - A kalcium jót tesz a csontoknak. Kérsz? - Nem - válaszolt határozottan. - Ez elég fura, dr. Johannsen. - Egy szót se szólj, míg ki nem próbáltad... - Feltűnő szünet következett. - .. .Vito. - Az ablakon kibámulva iszogatott. A kiürült dobozt egy nejlonba tette, lesimította rajta a zárszalagot, és visszatette a zsebébe. - Szóval a terepkabát egyben szemeteskuka is? Sophie zavartan pillantott rá. A ásatás területén.
szokás
hatalma.
Nem
hagyhatunk
szemetet
az
- És még miféle elemózsia lapul a zsebeidben? - Pár darab csokis piskóta, csak kicsit szétlapultak. Azért így is finom. - Azt levettem, hogy szereted a csokit. - Hja. - Bizalmatlannak tűnt. - Ne mondd, hogy te nem! Már kezdtelek megkedvelni. Vito elnevette magát, meg is lepődött ezen. Nem gondolta volna, hogy maradt ereje nevetni. - Nem hoz lázba. De az öcsém, Tino, igazi függő. Tejcsoki, keserű csoki, fehér csoki, tortadara, nyuszicsoki. .. Tino bármit befal. Sophie rámosolygott, Vito megint azon kapta magát, hogy úgy bámul, mint akit megigéztek. A lány szeme kivörösödött a sírástól, de még így is vonzotta. - Az öcsédet Tinónak hívják? Ez komoly? Vito igyekezett a vezetésre koncentrálni. - Négyen vagyunk fiúk, de ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni. Sophie szeme nevetett, habár a száját komolyan szorította össze. - Megígérem. - A bátyám Dino. A két öcsém pedig Tino és Gino. A nővérünk pedig Contessa Maria Teresa, de mindenki Tessnek hívja. Chicagóban lakik. Sophie szája máris felfelé görbült. - Nem nevetek. És nem fogok maffiavicceket sem mesélni... - Köszönöm szépen - felelt Vito szárazon. - És te? Van családod errefelé? ; Sophie hallgatott, Vito érezte, valamire rátapintott.
53
- Csak a nagymamám és Harry nagybácsi. És a nagynénim, Freya, természetesen. - A nagynénit mintegy mellékesen tette hozzá. - Meg egy sereg unokatesó, de sosem álltunk valami közel egymáshoz. - Megint elmosolyodott, de sóvárogva. - Ellentétben a te családoddal. Úgy értem, ti közel vagytok egymáshoz. Ez jó. Sophie olyan elveszettnek tűnt, Vito szíve újra elszorult. - Tényleg jó, habár időnként elég zajos. A családom úgy jár keresztül a házamon, mint a főpályaudvaron. Ha már itt tartunk, történetesen az alagsort Tino bérli, tehát ő állandó bútordarab. Vannak napok, amikor csöndért fohászkodom. - Azt hiszem, ha megkapnád a csöndet, akkor zaj után vágyakoznál - súgta maga elé Sophie. Vito ismét lopva rápillantott. Még a fülke sötétjében is ki tudta venni, milyen mély magány ül a lány elgyötört arcán, de mielőtt egy szót szólhatott volna, Sophie fölegyenesedett, és egy újabb marhanyelvet vett ki a zsebéből. - Mennyi idő, míg elmúlik... ez az íz? - kérdezte. - Remélhetőleg pár óra. Talán holnapra. - Kérsz egyet? Vito fintorgott. - Kösz, nem. Nincs véletlenül egy hamburger vagy sült krumpli a zsebedben? kérdezte vidámabban. Egészen megnyugodott, amikor a lány visszamosolygott rá. - Nincs. De van mobilom, fényképezőgépem, tájolóm, egy doboz ecsetem, vonalzóm, hét vészjelző rakétám, elemlámpám és... egy doboz gyufám. Életben maradok, akárhová kerülök. Vito azon kapta magát, hogy kuncog. - Csoda, hogy nem rogysz össze a súly alatt. Lehet vagy húsz kiló. - Majdnem. Már évek óta hordom ezt a kabátot. Remélem, ki tudom tisztíttatni. Mosolya lelohadt, a hajszolt tekintet ismét megjelent. - L'odeur de la mort -suttogta. Vito szerette volna valamivel megvigasztalni, de egyetlen megfelelő szó sem jutott az eszébe, így hát inkább meg sem szólalt.
54
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ÉJJEL 11.15
Vito leparkolt a mókás majomszobor előtt. - Dr. Johannsen! - Gyöngéden megrázta a lány vállát. - Sophie! A lány hirtelen rándulással ébredt, szemében a megfoghatatlan rémület, hogy hol is van. - Elaludtam. Bocsánat. - Semmi gond. Bár én is elaludhattam volna! Sophie erőt vett magán, hogy teljesen magához térjen, mire Vito körbeért, hogy kisegítse, már ki is szállt a furgonból. Viszont a válla lehanyatlott. Vito kivette az ülés mögül a két kisebb táskát. - Menj csak föl, és nyisd ki az ajtót! Én majd viszem ezeket. - Általában magam cipelem a holmijaimat, de ma éjjel inkább elfogadom a segítséget. - Vito követte őt az ajtóhoz. Eszébe jutott a hosszú pillantás, amelyet délelőtt váltottak ugyanitt. Sophie keze reszketett, ahogy az ajtót nyitotta, Vito azt remélte, a lánynak is eszébe jut ugyanez. De most minden gond nélkül ki tudta nyitni az ajtót, majd felkapcsolta a villanyt. - Itt hagyhatod a táskákat. Magam is le tudom vinni őket. - Csak mutasd meg, hova tegyem őket, Sophie. Aztán hozom a másik kettőt. Csak egy hajszál választja el a függetlenséget és a makacsságot, gondolta Vito, ahogy a furgon felé tartott a két nagy bőröndért. Úgy látszik, Sophie Johannsen a kettő határán egyensúlyozik, bár Vito úgy érezte, ezt csak a kimerültségnek lehet betudni. Sophie hagyta, hogy levigye a két kisebb táskát az alagsori raktárba, ám hajthatatlannak bizonyult: a felszerelést még éjjel meg kell tisztítania. Kivette a két bőröndöt a csomagtartóból, és a járdára helyezte őket. Fogalma sem volt, meddig tarthat a felszereléseket megtisztítani, de a campus kihalt, és nincs az az isten, hogy ő a lányt itt hagyja egyedül. És annál sokkal rosszabb dolog is van a világon, mint hogy Sophie Johannsent figyelje, úgyhogy vár, ameddig kell. Lenézett sáros csizmájára. Ha várnia kell, legalább kényelmesen tegye. Hátranyúlt az ülés mögé, a cipőjét kereste - megint belenyúlt a rózsákba. Egy pillanatra megdermedt. Most legalább nem szúrták meg. Annak a nőnek vette őket, akiről egykoron azt gondolta, örökké szeretni fogja, és aki meghalt két évvel ezelőtt. Ma van két éve. Két évet várt. Ez már tényleg elég nagy idő. De... Vito felsóhajtott. Vonzotta Sophie Johannsen. Csak egy érzéketlen férfit nem vonzaná. De nem a vonzalom miatt aggódott. Hanem a hiányérzet miatt, amely egész nap gyötörte, a terepen is, a kocsiban is. Nézte, ahogy dolgozik a lány, ahogy sír, vágyakozni kezdett tőle. Talán ez az egész hirtelen sóvárgás azért támadt, mert pont ma van. Jobb szerette volna, ha nem így van, de Vito óvatos férfi. Egyszer már erőltetett egy kapcsolatot, és annak katasztrofális vége lett. Még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Vito az anyósülés mögé
55
dobta a rózsákat, és átvette a cipőjét. Hazaviszi Sophie-t, aztán pár hét múlva visszajön, akkor kiderül, még mindig vágyakozik-e utána. Ha igen, és a lány is így érez, akkor semmi sem fogja visszatartani. - Már azt hittem, eltévedtél - fogadta Sophie, amikor Vito végre letette a raktárban a két bőröndöt. A lány az asztal fölé hajolt, és egy fogkefével sikálta az alkatrészt. - Ez eltarthat egy darabig. Menj csak haza, Vito. Elvagyok. Vito megrázta a fejét. Hiszen éppen azért jött el érte az iskolához, mert a lánynak nincs kocsija. Bicajjal jár, ezt mondta Katherine. Csak nem hagyja, hogy Sophie biciklivel menjen haza éjnek évadján, miután egész nap dolgozott. - Nem. Hazakísérlek. Ez a legkevesebb - tette hozzá, amikor a lány dacosan rámeredt. - Nézd, nekem is van egy nővérem, és én is azt akarnám, hogy valaki hazakísérje. - Sophie zöld szeme összeszűkült, dühös, szemrehányó pillantást vetett feléje, Vito inkább visz-szatért a jól bevált módszerhez. - Fáradt vagyok. Ne vitatkozzunk. Kérlek. Sophie megenyhült, kuncogott. - Na, most pont úgy beszélsz, mint Katherine. Vitónak felrémlett, milyen dühösen beszélt egymással a két nő az este, aztán a mozdulat, ahogy Katherine kisimította Sophie arcából a hajszálakat, és csak utána küldte vissza folytatni a munkát. Nagyon erős közöttük a kapocs. - Kicsi korod óta ismered... - Anyám helyett anyám volt. A mai napig az - helyesbített halványan elmosolyodva. Ő az édesanyám. A lány arca piszkos, a könnyek barázdákat szántottak az arcára. Haja kócos, tarkóján a feszes kontyból pár kósza tincs kiszabadult. Vito legszívesebben kisimította volna a hajat az arcából, ahogy Katherine is tette. - De ő más okból. Kezét mélyen belefúrta a zsebébe. A magas és erős, zöld szemű, aranyló hajú Sophie Johannsen gyönyörű nő, éles eszű, heves vérmérsékletű. És lágyszívű. Az utóbbi időben egyetlen nő sem érdekelte ennyire. Még két hét, figyelmeztette magát. Várj még két hetet, Ciccotelli! Ám gondolatban a két hetet máris lerövidítette egyre, erőt kellett vennie magán, hogy józanul gondolkodjon. Egyértelmű, hogy a hullazsák látványa erős érzelmi reakciót váltott ki a lányból. Nem kell nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, Sophie már látott ilyet korábban. - Mikor halt meg az édesanyád? - kérdezte, mire a lány keze megállt, állkapcsa megfeszült. - Nem halt meg - válaszolta rövid szünet után, majd folytatta a munkát. Vito homlokára meglepett ráncok ültek. -De... nem értem. Sophie arcán keserű mosoly suhant át. - Semmi gond. Én sem értem. Nagyon udvariasan adta ezzel tudtára, hogy a maga dolgával kellene törődnie. Vito azon tűnődött, hogyan juthatna közelebb a rejtély kulcsához, amikor Sophie váratlanul félbehagyta a munkát, és nekiállt kigombolni a kabátját. Vito cikázó gondolatai elültek, azon kapta magát, hogy levegőt sem véve bámulja a lányt, hogy lássa, vajon mi rejtőzött eddig a bő kabát alatt. Nem csalódott. A kabát alól a lány minden domborulatát követő puha, kötött
56
pulóver bukkant elő. Olyan halkan fújta ki a levegőt, ahogy csak tudta. Sophie Johannsennek piszok sok domborulata volt. A lány az ajtón egy kampóra akasztotta a kabátot, majd visszament a munkaasztalhoz, vállkörzéseket végzett, Vito még mélyebbre dugta zsebében a kezét, nehogy megérintse ezt a szépséget. Sophie felpillantott, mielőtt folytatta volna a munkát. - Tudod, nyugodtan hazamehetsz. Elvagyok egyedül. Vito ingerült lett, minden finom átmenet nélkül felcsattant. - Hát akkor hol van az édesanyád, ha nem halt meg? Sophie keze ismét megállt, csak a fejét fordította Vito felé, tekintetében egyszerre tükröződött higgadt derű és hitetlenkedés. - Katherine-nek igaza volt. A zsaruk tényleg kíváncsiak. - Csupán ennyit mondott, s olyan figyelemmel folytatta az egyik alkatrész tisztogatását, mintha agyműtétet hajtana rajta végre. Vitót idegesítette, hogy félresöpörték. - Na? Akkor hol van? Sophie figyelmeztetően rápillantott, türelmetlenül felsóhajtott. - Nos, mesélj valamit arról az öcsédről, aki csak úgy falja a csokit. Őt biztosan kedvelném. Vito messzire ment, és ha agyonütik, akkor sem tudta volna megmondani, miért tette. Általában nem szokott ilyen goromba lenni. - Ami annyit tesz, hogy törődjem a magam dolgával -jegyezte meg bánatosan. Sophie parányit elmosolyodott. - Ti, nyomozók olyan okosak vagytok. - Egyik szemöldöke megemelkedett, ahogy felnyitotta a második bőröndöt. - Szóval te az öcséddel megrögzött agglegények vagytok? - Te is elég kíváncsi vagy, csak sokkal finomabban csinálod - válaszolt. Sophie halk kuncogása elárulta, hogy igaza van. Már olyan rég járta utoljára ezt a táncot, de még mindig emlékezett a lépésekre. Sophie kijelöli a határokat, ami azt jelenti, az érdeklődés kölcsönös. Tino úgymond két munka között van éppen. Kreatív szakember volt egy puccos hirdetési vállalatnál, de kezdtek olyan ügyfelek és projektek megjelenni, amelyeket erkölcsileg helytelenített. Úgyhogy kilépett. Nem tudta fenntartani a bérlakást a belvárosban, úgyhogy... - Úgyhogy kitártad előtte a házad ajtaját - suttogta Sophie. - Ez nagyon szép tőled, Vito. A lány dicsérete lehiggasztotta, ingerültsége úgy szállt el, mintha soha nem is lett volna. - Mégiscsak az öcsém. És a barátom. - És Vito számára ez mindig is épp elég indok volt. Sophie egy pillanatig eltöprengett ezen, majd bólintott. - Akkor az öcséd nagyon szerencsés ember. Vito egy szót sem szólt, egészen fölmelegítette a szívét a bók, amelyet Sophie olyan keresetlen őszinteséggel mondott ki, s hirtelen nagyon hosszúnak tűnt az az egy hét. Most már túl erős volt a sóvárgás. Legszívesebben rohant volna, hogy megragadja mindazt, amire annyira vágyott, nehogy elillanjon. Csak egy nap, Chick. Legalább aludj rá egyet. Ezt csak meg tudja tenni.
57
Most azonban Vitónak meg kellett elégednie azzal, hogy figyeli a lányt munka közben. Végre Sophie felállt, s farmerjába törölte poros kezét. - Készen vagyok. Vito keze szinte bizsergett, annyira szerette volna megérinteni, de inkább bent tartotta a zsebében, még csak a kabátot sem segítette föl a lányra. - Akkor hozzuk a bicajodat! Sophie szemöldöke kérdőn megemelkedett, ahogy észrevette Vito hangulatváltását. Ám szemmel láthatóan Sophie tényleg nem olyan kíváncsi, mint a férfi. - Az épület mögött parkolok.
58
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ÉJJEL 11.55
Sophie óvatos pillantást vetett Vito Ciccotellire, mialatt a bölcsészkar kapuját zárta, majd elindult a parkoló felé, nyomában a férfival. Munka közben a nyomozó annyira bámulta, hogy Sophie egyre idegesebb lett, a rendes körülmények között negyedórás tisztogatás kétszer olyan sokáig tartott. Úgy bámulta, ahogy egy hatalmas macska szokta a prédát, feszülten, éberen. Vajon miért? Mármint miért olyan feszülten. Azt tudta, ő miért préda. Már hozzászokott, hogy a férfiak így néznek rá. Ha így néznek, szexet akarnak. Időnként meg is kapták. De csak akkor, ha neki is szüksége volt rá. Ami nem esett meg olyan gyakran, és főleg nem mos tanában. Az utóbbi fél évben vagy dolgozott, vagy olt ült Anna ágya szélén, és előtte... Nos, elég nehéz találni valakit, amikor az eí«ber lánya állandóan úton van, és amíg tartott az ásatás, sosem randevúzott senkivel. Vétett volna a kimondatlan protokoll ellen, keresztbe vágta volna saját karrierjét. Ezzel tisztában volt. Csak egyetlen ostoba, hibbant, idióta... És még évekkel később is szóbeszéd tárgya. Könnyű-vérű, kiéhezett... kétségbeesett. Azóta csak a karrierjére összpontosított, igyekezett olyan messziről elkerülni a testi kapcsolatot, amennyire csak tudta. De ő is ember volt. Olyan férfit kell keresnie, aki soha nem találkozik a kollégáival, és ez időbe tellett. Élete legnagyobb részében magányos volt, átkozta azt a szerencsétlen pillanatot, amikor elhitte egy sima beszédű férfi hazugságait, akiről azt hitte, a lelki társa. Tudta, hogy nem minden férfi disznó. Harry nagybácsi maga a becsületes, derék férfiak mintapéldánya. Valahol mélyen legbelül azt kívánta, bárcsak Vito Ciccotelli is az lenne. Az egyértelmű, hogy törődik az emberekkel, akár élők, akár holtak. Ezt tisztelte is benne. Zsebre dugta a kulcsot, és felnézett Vitóra. A férfi csak bámult bele az éjszakába, gondolatban valahol máshol járt. Egymagában, gondolta Sophie. Ebben a percben nagyon magányosnak tűnt. Két magányos ember együtt akár kiutat is találhat. Legalábbis egy időre. Ez megfontolandó. – Jól vagy? – kérdezte. – Olyan ….komornak tűnsz. Ne haragudj…..csak elkalandoztak a gondolataim. Körbenézett. – Hozzuk a bicajt, tegyük be a csomagtartóba, aztán hazaviszlek. Sophie szemöldöke megemelkedett. - Be akarod tenni a bicajomat a csomagtartóba? Nem hinném….. – Elindult, Vito utána, hangosan fújtatva dühében. Sophie megállt a bringája mellett, a lámpafényben jól Lilla, hogy Vito szeme egészen elkerekedik meglepe-lesében. - Ez a tied? - Igen. - Sophie leoldotta a bukósisakot az ülésről. Miért?
59
Sophie megnyugodva látta, hogy a férfi aggodalma elpárolog, szemében izgatott tűz gyúl, ahogy lassan körbejárta a motorbiciklit. - Katherine azt mondta, biccajjal jársz, és én azt hittem, kerékpárra gondol. Ez…. – áhítatosan végigsimította a motort – ez gyönyörű! - Te is motorozol? - Aha. Egy Harley Buellóm van. Gyors és kecses. - Ó! Versenyző... Vito feltekintett és elmosolyodott. - Frászt hozom az anyámra. Vito jókedve ragadós volt, így hát visszamosolygott rá. - Rossz kisfiú... Vito még egyszer körbejárta a motort, megállt az első keréknél, így szembe került a lánnyal. - Még sosem láttam ezt a BMW-típust. - Klasszikus, 1974-es. Akkor vettem, amikor Európában dolgoztam. Százra kevesebb mint tíz másodperc alatt gyorsul. - Elnevette magát. - Istenem, csak úgy repeszt. Vito hirtelen elkomorult. - Zsaru vagyok, Sophie. Ugye nem léped át a sebességhatárt?! A lány mosolya elillant. Nem tudta eldönteni, Vito komolyan beszél-e, ezért inkább biztonságosabb vizekre evezett. - Ó, úgy értettem, száz kilométer per órára. Az épphogy hatvan mérföld. Vito még egy másodpercig morcosan nézett, aztán szája mosolyra húzódott. -Jól kivágtad magad. Ezt megjegyzem. Sophie kacagása reszketett kissé. - Azt jól teszed, Vito. - Fejébe nyomta a sisakot, megtapogatta a zsebét, aztán összevonta szemöldökét. - Ó, a francba! - Kétségbeesetten kotorászni kezdett a zsebeiben, mindent kipakolt belőlük, csak azt nem, amit keresett. - Elvesztettem a kulcsokat. - Az előbb tetted zsebre... - Az az egyetem kulcsa volt. Azt egy másik kulcstartón hordom. Csak hetente egyszer jövök ide. - Lehunyta a szemét. - Ha elvesztettem a kulcsom az ásatáson, úgy értem, a tetthelyen...Vito a lány vállára tette a kezét, gyengéden megszorította. - Nyugodj meg, Sophie! Ha otthagytad a tetthelyen, akkor a legbiztonságosabb helyen van. A terület minden egyes centiméterét sűrűfésűvel átvizsgáljuk. Megtaláljuk. Sophie mély levegőt vett. - Ez mind szép, de nekem inkább most lenne rá szükségem. A motorkulcsom, a lakáskulcsom... és az Albright kulcsa. A franc egye meg! Harmadik Ted őrjöngeni fog! - Az Albright kulcsa? jól.
- A múzeumé, ahol dolgozom. Harmadik Ted pedig a főnököm. Nem jövünk ki valami - És miért nem?
- Úgy csinál, mintha ő lenne a Nagy Történész - magyarázta színpadiasan. - Arra kényszerít, hogy tárlatot vezessek. - A homlokát ráncolta mérgében. - Be kell öltöznöm.
60
- És nem szeretsz beöltözni? - Én tényleg történész vagyok, a francba is. Nem csak úgy teszek, mintha. Legalábbis eddig nem. - Akkor miért fogadtad el az állást? Sophie nagyot sóhajtott, kétségbeesetten. - Szükségem van a pénzre, hogy fizetni tudjam a szeretetotthont a nagyinak, és Első Ted igazi archeológuslegenda. - Első Ted a mostani főnököd nagyapja? - Aha. A kiállításunknak kilencven százaléka az ő gyűjteményéből származik. Megvonta a vállát. - Azt hittem, jót tesz a karrieremnek az Albright Alapítványnál dolgozni. Most már inkább úgy tekintem, csak elütöm vele az időt, míg nem találok valami jobbat - mosolygott bánatosan. - Nincs túl sok középkori kastély Phillyben. A büszkeségem pedig nem engedi, hogy hamburgereket sütögessek a McDonald'sban. - Szóval, mikor érezted utoljára, hogy a kulcsok a zsebedben vannak? - kérdezte csöndesen. Sophie lehunyta a szemét, lelki szemeivel látta, hogy megfogja a kulcscsomót. Amikor felpillantott, azon kapta Vitót, hogy már megint olyan áthatóan bámulja. - Ez jó. Eltereli a figyelmemet, hogy ne pánikoljak, és tisztán tudjak gondolkodni. Utoljára akkor volt a kulcs a kezemben, amikor először beszálltam a furgonba. Az zörgött, amikor a kerti virágdíszekhez verődött. Lehet, hogy kiesett a zsebemből a kocsidban. Vito elővette a saját kulcsait, lemosolygott Sophie-ra, akinek ettől majd kiugrott a szíve a helyéről. - Keressük meg! Sophie szája kiszáradt, az összes idegszála megfeszült, tudta, ha nem vigyáz, akkor megadja Vitónak pontosan azt, amit akar. Mert ebben a pillanatban mindennél nagyobb szüksége volt rá neki magának is. Hosszú idő óta először akarta is. Elvette Vitótól a kulcsokat, hátralépett, szüksége volt köztük a fizikai távolságra. - Majd én visszamegyek. Te csak maradj itt, vigyázz a bicajomra! Elkocogott az épület mellett, el a mókás majomszobor előtt a furgon felé. Végigtapogatta az anyósülést, a padlót, de a kulcsot nem találta. Eszébe jutott, milyen hepehupás volt a sírokhoz vezető bekötőút, benyúlt az ülés alá, hátha a kulcs oda esett be. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mert megtalálta. Valamin fennakadt. Megpróbált hátulról az ülés alá nyúlni, felszisszent, mert tenyerébe tüskék szúródtak. Előhúzta a hervadt rózsacsokrot, összevonta a szemöldökét. Egyértelmű, hogy valakinek személyesen szólt, mert a virágfejek közé egy fehér kártya volt helyezve. Hiába fordította el a fejét, agya már elolvasta a kézzel írt szavakat. - A. - örökké szeretni foglak. V. A rózsák akár Vito édesanyjáé is lehetnek, gondolta, de a férfiak nem mondanak olyat a mamának, hogy örökké szeretni foglak - így nem. Legalábbis egy olyan férfi nem, akivel ő szívesen megismerkedne. Tehát foglalt. Elég egyértelmű. Ám a csalás a szíve közepéig hatolt. Vito egész nap őt bámulta és... És akkor mi van, Sophie? A férfi azt mondta, nem várja őt otthon senki. De ez nem feltétlenül célzás akart lenni. Szedd össze magad! Azt hallottad, amit hallani akartál, mert szomorú voltál, kiéhezett. Kétségbeesett. Legszívesebben befogta volna a fülét, de a szavak ott visszhangoztak a fülében. Minden erejét összeszedte, hogy józanul tudjon gondolkodni. Vito kedves volt velem. És mindent összevetve, több nem is történt. Nem vi-
61
selkedett erőszakosan. Végig igazi úriember volt. Hát persze hogy foglalt. Az összes rendes pasi foglalt. Amikor visszaért, Vitót a motoron ülve találta gondolataiba mélyedve. Összerezzent, amikor Sophie odaért hozzá. - Megtaláltad? Sophie magasba tartotta a kulcskarikát, és odadobta Vitónak a sajátját. - Az ülés alatt. - Rendben. - Lemászott a nyeregből. - Sophie, én... köszönöm. Nagyon sokat segítettél ma. Bárcsak meg tudnánk fizetni a ránk szánt időt. Viszont ígértem neked egy pizzát. Szemöldöke magasba szökött. - Tudok egy helyet, amely ilyenkor is nyitva van, ha szeretnél enni valamit. Sophie nagyot nyelt. Foglalt. Mégis kívánja... Miféle nőszemély vagyok én? Mosolyt erőltetett az arcára. - Ha az őrs tényleg meg akar fizetni, akkor adjon egy szerencsekártyát, hogy szabadon elhagyhatom a börtönt, ha legközelebb gyorshajtásért lemeszel. Vito a szemöldökét ráncolta. - Nem az őrs hívna meg egy pizzára, hanem én - felsóhajtott. - Szeretnélek meghívni vacsorázni. Sophie becsatolta álla alatt a sisakot, szíve majd megszakadt. Légyszi, ne hívj randira. Légyszi, maradj az a kedves srác, akinek hinni akarlak. - Úgy érted... ra-randira? - Istenem, most már dadogok ÍS. Vito komolyan biccentett. - Igen. Randira. - Előrébb lépett, ujja közé fogta a lány állát, gyöngéden fölemelte, hogy tekintetük találkozzon. - Már nagyon rég nem találkoztam hozzád fogható lánnyal. Nem szeretnék most csak úgy elsétálni. Sophie lebénult, nem mert levegőt sem venni, csak nézett bele azokba a sötét szemekbe, kétségbeesetten el akarta hinni ezeket a szavakat, kétségbeesetten vágyott arra, amiről jól tudta, hogy sosem kaphatja meg. Vito hüvelykujja végigsimított Sophie alsó ajkán, a lány beleborzongott. - Na, mit szólsz? - suttogta Vito, hangja gyöngéd volt, megnyugtató. - Hazakísérnélek, hogy lássam, biztonságban megérkezel-e. Útközben megvesszük a pizzát. I Itána még beszélgethetünk egy kicsit. Egy leheletnyit közelebb hajolt, Sophie tudta, mindjárt megcsókolja. Azt is tudta, ez lenne élete egyik leg-elsöprőbb érzése. - Szóval mit szólsz hozzá? - suttogta megint, Sophie érezte a férfi testéből áradó forróságot. Igen, igen. A szavak már ott voltak a nyelve hegyén. Az agya azonban hirtelen közbevágott, visszajátszotta Alan Brewster hangját, aki szinte pontosan ugyanezeket a szavakat mondta. A hirtelen támadt józanság fejbe vágta, hátratántorodott, pedig Vito épp akkor csókolta volna meg. - Nem. - Nehezen lélegzett, addig hátrált, míg combja neki nem ütközött a motorjának. Felpattant rá, csak úgy fortyogott a dühtől, de maga sem tudta volna megmondani, Vitóra
62
dühös-e jobban azért, mert megpróbálta, vagy magára azért, mert majdnem hagyta, hogy még egy férfi ágymelegítőt csináljon belőle. - Koszi, de nem. És most, ha megbocsátasz... Vito szó nélkül odébb lépett, Sophie rátaposott a pedálra, a motor mind a száztíz lóereje életre kelt. Mielőtt kifordult volna az utcára, Sophie belenézett a visszapillantó tükörbe, látta, hogy Vito meg sem mozdult. Csak állt, mint egy szobor, nézte, hogyan távolodik.
63
ÖTÖDIK FEJEZET
64
JANUÁR 14-E, VASÁRNAP, ÉJJEL 11.55
A mobiltelefon csörgése ébresztette föl mély álmából. Felmordult, megmarkolta a készüléket, és rápillantott a hívásjelzőre. Harrington. Öntelt kis hólyag, már rég el kellett volna tűnnie a színről. - Mi az? - Harrington vagyok. .... Fölült. - Tudom. Mi a francnak csörögsz rám az éjszaka kellős közepén? - Még éjfél sincs. Általában egész éjjel dolgozol, Lewis. Ez az esetek többségében igaz is volt, de esze ágában sincs igazat adni Harringtonnak. Csak megvetést érzett a férfi meg a napsütötte világnézete iránt. Legszívesebben megfojtotta volna a rohadékot, éppúgy, ahogy Claire Reynoldsszal tette. Mindig ezt érezte, valahányszor meghallotta Harrington vinnyogó hangját. Harrington minden adandó alkalommal megpróbált akadályokat gördíteni a művészete elé, kezdve azzal, hogy ellenezte a Claire meghal animációt egy évvel ezelőtt. Túl baljós, túl erőszakos. Túl élethű. De Van Zandt értett az üzlethez, tudta, mi kell az embereknek. A clothilde-os, fojtogatós jelenetet bent hagyták a Behind Enemy Linesban, annak ellenére, hogy Harrington végig szarakodott, és tiltakozott ellene. De Harrington már nem sokáig fog szarakodni és tiltakozni. Van Zandt rendszeresen kitessékelte Harringtont az ajtón, de az az idióta észre sem vette. - Az isten verjen meg, Harrington! Épp álmodtam. - Gregory Sandersről. A következő áldozatról. -Egyszerűen csak mondd meg, mi olyan fontos, mert szeretném folytatni az álmot. Hosszú csönd következett. - Halló! Ott vagy, ember? Istenre esküszöm, ha a nagy semmi miatt ébresztettél föl... - Itt vagyok - válaszolt Harrington. - Jager azt kéri, hogy húzz bele a harci jelenetbe, mert kell neki. Szóval Van Zandt végre megmondta Harringtonnak, hogy nincs rá többé szükség. Épp ideje volt. - Keddre kéri - tette hozzá Harrington. - Reggel kilencre. Az elégtétel édes érzése azonnal elpárolgott. - Keddre? Milyen füvet szív az öreg? - Jager komolyan beszél. - És Harrington is. Mintha minden szót úgy kellene harapófogóval kihúzni belőle. - Azt mondja, már egy hónapot késtél vele. - Egy zsenit nem lehet siettetni. Újabb szünet következett, szinte hallani vélte, hogy Harrington a fogát csikorgatja. Mindig nagy örömét lelte benne, ha rángathatta a férfi idegeit. - Be akarja mutatni az Inkvizítor harci jelenetét és a bónuszjelenetet is a Pinnacle-ön. Hosszabb, súlyosabb csönd. - Standot kaptunk.
65
- A Pinnacle-ön? - Ha valaki standot kap, az presztízst jelent a játékiparban. Megbecsülést jelent. Gyakorlatban pedig országos terjesztést, ami annyit tesz, hogy már egymillió felhasználójuk van. Meglepetésében elkerekedett a szeme. Ez persze mindent megváltoztat. A Pinnacle nem várhat. Ez már igazi határidő. - De ha átversz, Harrington... - Ez az igazság. - A férfi szinte mérgesnek tűnt. -Jager ma este kapta a meghívást. Megkért, hogy mondjam meg neked, keddre kellenek a kész jelenetek. - Megcsinálja, pedig éppen csak belekezdett a harci jelenetbe. Egészen eddig a várbörtönös jelenettel volt elfoglalva. - Akkor hát megmondtad. Most hadd menjek vissza aludni. - Akkor megcsinálod Jagernak a harci jelenetet? -erősködött Harrington. - Ez csak rám és Van Zandtra tartozik. De megmondhatod neki, hogy kedden bemegyek - tette hozzá a lehető legleereszkedőbb hangon, aztán letette a telefont. Harrington meg is érdemli, hogy kirúgják. Képtelen a haladásra, lejárt lemez. Kiverte a fejéből Harringtont, s kibújt az ágyból. A lábcsonkra síkosítót kent, fölkapta a művégtagot, és fölhelyezte, olyan természetességgel, amit csak sok év gyakorlata hozhat. A VZ-vel való találkozás teljesen leiforgatja a menetrendet. Kedden át kell majd tennie Greg Sanderst reggelről délutánra, de a következő sikoly még így is meglesz kedd éjfélre. Leült a számítógépe elé, megírta az e-mailt Gregoiy Sandersnek, hogy későbbre csúszott az időpont, majd aláírta: Szívélyes üdvözlettel, E. Munch. Tudta, hogy nem teheti próbára Van Zandt türelmét, ha a harci jelenetről van szó, most, hogy a Pinnacle is bekerült a képbe. Van Zandt fölismerte benne a zsenit, de még ő is föláldozná a művészetet egy idejében elkészített animációs jelenetért, amelynek a Pinnacle-re kész kell lennie. Valamit mutatnia kell kedden VZ-nek, az sem baj, ha csak félig van készen. VZ elégedett lesz, mert „Frasier Lewis" félkész alkotásai is fényévekre vannak Harrington bármelyik munkájától. Átgondolta a jelenetet, amelyben Warren Keyes a kardot forgatja, és a másik felvételt, amelyben Bili Melville a láncos buzogánnyal hadonászik. Bili hiába dicsekedett harcművészeti tudományával, képtelen volt elkapni a buzogány ritmusát, és a végén neki magának kellett bemutatnia, hogyan kell vele bánni. Úgy találta, merőben más érzés a buzogánnyal Bili emberi koponyájára csapni, mint a disznókéra, amelyeken gyakorolt. A disznók akkor már rég döglöttek voltak, de Bili... Mosolyogva vette elő a katonás rendben sorakozó gyűjteményből ezt a felvételt. Bili koponyájának a tetejét azonnal lecsapta. Ez aztán igazi „szórakoztatóipari vállalkozás lesz". Muszáj lesz valamit ennie, a telefonját kikapcsolnia, az internetet letiltania, hogy semmi ne zavarja, aztán nekiáll a harci jelenetnek. VZ boldog lesz, és a szemében Harrington nem lesz más, mint egy kétbites kókler, aki mindig is volt.
66
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ÉJJEL 12.35
Vito hullafáradtan, éhesen, Sophie parkolóbeli reakciójától teljesen összezavarva lépett be lakása ajtaján, és azonnal háborús övezetben találta magát. Egy másodpercig csak állt, nézte, ahogy a papírgalacsinok ágyúgolyóként záporoznak a nappaliban. Egy igen drága váza veszélyesen közel állt az asztal széléhez, arrébb lökték, amikor áthelyezték a kanapét. Ennél többet nem is kellett látnia ahhoz, hogy tudja, megszállták az otthonát. Ekkor az egyik galacsin pontosan a homloka közepén találta el, meglepetésében összerezzent. Fölkapta a bűnjelet, homlokát ráncolta, amikor meglátta, hogy a horgászfelszereléséből az egyik úszója is odabent van. Úgy tűnik, a srácok feltuningolták egy kicsit a muníciójukat. - Skacok! - A galacsinok továbbra is keresztül-kasul röpködtek a szobában. - Connor! Dante! Tűzszünet, adjátok meg magatokat! Most. - Ó, ne! - A hang a konyhából jött, nemsokára fölbukkant Connor, Vito tizenegy éves unokaöccse, aki egyszerre tűnt mérgesnek és egy csöppet megszeppentnek is. - Hazajöttél! - Mint minden este - jegyezte meg Vito szárazon. Ösz-szerezzent, amikor egy kék flanel gombolyag vágódott a lábához. - Vigyázz! - Lehajolt, és lefejtette térdéről az ötéves Pierce karját, s csodálkozva fölemelte a kisfiút. - Mi ez az arcodon, Pierce? - Csokimáz - jelentette Pierce büszkén. Vito elnevette magát, kimerültségének jó része elpárolgott. Ölbe kapta a kisfiút, és jó erősen megszorította. Connor a fejét csóválta. - Mondtam neki, hogy ne falja be, de tudod, milyenek a gyerekek. Vito bólintott. - Aha, tudom, milyenek a gyerekek. A te állad is csokis, Connor. Connor elvörösödött. - Sütit sütöttünk. - És hagytatok nekem is? Pierce grimaszt vágott. - Nem sokat. - Hát ez nagy kár, mert olyan éhes vagyok, hogy egy egész tehenet föl tudnék falni. Vito Pierce-re sandított. - Vagy egy kisfiút. Nagyon fincsi lehetsz. Pierce kuncogott, ismerte ezt a játékot. - Ó, én nagyon sovány vagyok, de Dante elég kövér. Dante feje bukkant elő a kanapé mögött, megfeszítette a karját. - Nem kövér, hanem izmos. - Szerintem pedig szalonnás - jegyezte meg félhangosan Vito, mire Pierce megint kuncogni kezdett. -Dante, ma estére vége a csatározásnak. Most már tényleg le kell feküdnötök. - De miért? - nyávogta. - Pedig olyan jót játszottunk. - Kilenc éve ellenére elég nagyra nőtt, szinte akkora, mint Connor. Átbucskázott a kanapé támláján, Vito előrekapott, mert a
67
mozdulattól billegni kezdett a váza. Dante legurult a kanapéról, úgy kapta el a vázát, mint egy futball-labdát. - Ciccotelli véd! - kiáltotta. - A közönség pedig éljenez. - A közönség szépen elmegy lefeküdni - közölte Vito. - És örüljetek, hogy nem kaptok büntetőt. Dante vigyorogva tolta vissza a vázát az asztal közepére, látszott, hogy ő is pont erre gondolt. - Lazíts, Vito bácsi! - dorgálta Vitót. - Mindig olyan feszült vagy. Pierce megszagolta. - És olyan büdös. Mint a kutyánk, amikor belefekszik valami döglött állatba. Ilyenkor anyu mindig ránk parancsol, hogy odakint fürdessük le. Vito lelki szemei előtt megjelentek a holttestek, igyekezett a képeket elhessegetni. - Én is megfürdöm. De idebent. Kint hideg van. És különben is, mit kerestek itt? - Apu bevitte anyut a kórházba - válaszolt Connor hirtelen elkomorulva. - Tino hozott át minket. Hoztunk hálózsákot is. - De... - Vito észrevette Connor figyelmeztető tekintetét, ahogy két öccsére pillantott, így visszanyelte a kérdést. - Nincs holnap iskola? - Nincs. Holnap van Martin Luther King napja - közölte Pierce. - Tino bácsi azt mondta, egész éjjel fennmaradhatunk. - Hát, szerintem meg nem. - Vito összeborzolta a kis fiú fekete haját. - Nekem holnap reggel nagyon korán kell kelnem, aludnom is kell valamikor. Tehát nektek is. - Különben is - vetette közbe Connor -, Tino nem azt mondta, hogy egész éjjel. Azt mondta, éjfélig. - Ami már elmúlt - tette hozzá Vito. - Menjetek fogat mosni, és terítsétek ki a hálózsákokat a nappaliban. Holnap pedig összeszeditek a lövedékeket, az úszókat pedig visszateszitek a dobozukba. Rendben? Dante vigyorgott. - Rendben, repülni.
pedig
ezek
az
úszók
nagyon
tudnak
ám
Vito a még mindig lüktető halántékát dörzsölte. - Aha, tudom. Hol van Tino? - Odalent. Próbálja Gust elaltatni - válaszolt Connor Pierce-et a fürdőszoba felé taszigálva. - A járókát a nappaliban állította fel. És Dominic is odalent van, a matekdolgozatra készül. Domi Tino kanapéján akar aludni, hogy Gus ne legyen egyedül. Dominic Dino legnagyobb és legfelelősségteljesebb fia. Legalábbis sokkal felelősségteljesebb, mint Vito volt ennyi idősen. - Lezuhanyozom, és mire kijövök a fürdőszobából, a hálózsákokban három horkoló gombócot akarok találni, rendben? - Csöndesek leszünk - mondta Dante lecsüggesztett fejjel, mint egy igazi mártír. Megígérjük. Vito tudta, hogy igyekezni fognak, de már épp elégszer vigyázott bátyja csemetéire, hogy tudja, a jó szándék igen rövid életű lesz. Válla megfeszült, a levegőbe szippantott.
68
Tényleg nagyon büdös. Azonnal le kell zuhanyoznia, különben a bűz miatt egész éjjel képtelen lesz elaludni. És hiába nem kell már aludnia egyet arra a tervére, hogy Sophie Johannsent meghívja vacsorára, azért szüksége van az alvásra. Kevesebb mint hét óra múlva, megint ott kell állnia a négyszer négyes sírmátrix mellett.
69
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ÉJJEL 12.45
Sophie kinyitotta Harry nagybácsi házának ajtaját, belépett, majd csöndesen becsukta maga mögött az ajtót. A nappaliban ment a tévé, le volt halkítva, nem is számított másra. - A forró csoki ott vár a tűzhelyen, Sophie. A lány mosolyogva leült a karosszék karfájára, lehajolt, és puszit nyomott Harry kopaszodó fejére. - Ezt hogy csinálod? Nem szóltam, hogy jövök. Nem is tervezte, hogy átjön. Zuhanyozni akart, enni és bezuhanni az ágyba. De Anna háza olyan néma, és ott vannak a régi és új kísértetek, nem bírná elviselni egyedül. - Akár azt is mondhatnám, hogy jóstehetség vagyok - válaszolt Hany, szemét le sem véve a villódzó tévéképernyőről. - De az igazság az, hogy már akkor hallom a bicajodat, amikor ráfordulsz a Mulberryre. Sophie csak pislogott. - Esküdni mernék, hogy Miss Sparks bepanaszolt már. - Be bizony. De szerintem belehalna, ha nem panaszkodhatna, ezért fogd fel úgy, hogy felebaráti kötelességed megmenteni. Sophie halkan fölnevetett. - Ez tetszik, Harry bácsi. Az öreg kuncogott, majd felpillantott összevont szemöldöke alól. - Csak nem parfümözted be magad? - A nagyié. Nagyon sok, ugye? - kérdezte, mire az öreg biccentett. - Nem beszélve arról, hogy most olyan a szagod, mint egy nyolcvanévesnek. De miért borítottad magadra Anna parfümjét? - Maradjunk abban, hogy közel kerültem valami büdöshöz. A szaga egészen beleivódott a hajamba, hiába mostam meg négyszer is. Egészen kétségbeestem. - Megvonta a vállát. - Bocs. De hidd el, ez még mindig jobb. Harry belemarkolt a lány tarkóján a hajába. - Sophie, a hajad még mindig csuromvíz. Meg is betegedhetsz miatta. A lány rávillantotta a fogsorát. Nekem beszélsz úgy, mint ő.
van
olyan
illatom,
mint
a
nagyinak,
mégis
te
Az öreg sértődött képet vágott. Aztán elnevette magát. - Igazad van. Tényleg úgy beszélek. Szóval miért tetted meg ezt a hosszú utat idáig csuromvizes hajjal, Sophie? Nem bírtál elaludni? - Nem. Abban reménykedtem, hogy ébren talállak. - Engem és Bette Davist. Utazás a múltból. Piszok jó film. Manapság már...
70
- Nem csinálnak ilyen jó filmeket - fejezte be a már vagy százszor hallott mondatot nagy élvezettel. Sophie már kicsi korában megtanulta, hogy nagybátyja krónikus álmatlanságban szenved, aki csak akkor tud elszenderedni a karosszékben, ha közben a tévében régi filmek duruzsolnak. Hatalmas biztonságérzetet adott, hogy tudhatta, ha bármikor szüksége van rá, az öreget minden éjjel itt találja a székben készen arra, hogy meghallgassa, és tanácsokkal lássa el. Vagy csak egyszerűen ott legyen vele. - És ott is volt. Mindig. - Amikor legelőször lejöttem és megláttalak, épp Bette Davist nézted. A Jezebelben. Piszok jó film -viccelődött, de a férfi elkomorodott. - Emlékszem - szólt csöndesen. - Négyéves voltál, és rosszat álmodtál. Olyan aranyos voltál, ahogy ott álltál a lépcsőn a kezeslábas pizsamában. Sophie élénken emlékezett az álomra, arra is ,milyen rémület fogta el, amikor idegen ágyban ébredt. Egészen addig minden egyes ágy idegen volt a számára. Harry, a nagyi és Katharine mindezt megváltoztatták. Nagyon sokat köszönhet nekik. - Imádtam azt a pizsit. - Paula nevű unokatestvére hordta korábban, előtte pedig Nina. A lábfejet többször megvarrták már, a flanel már a századik mosáson is túl volt, de Sophie előtte még csak hasonló luxussal sem dicsekedhetett. - Olyan puha volt, és finom meleg. Harry szeme egy pillanatra összeszűkült, álla megfeszült. Sophie tudta, nagybátyjának eszébe jutott az a foszladozó pamutpizsama, amelyik akkor volt rajta, amikor olyan szívtelenül odadobták a lányt háza küszöbére. Éppen olyan hideg éjszaka volt, mint a mai. Harry iszonyú dühös lett. Évekkel később Sophie megértette, hogy dühe csakis az anyának szólt. - Először észre sem vettem, hogy sírsz. Amíg meg nem láttam az arcodat. Sophie sosem felejtette el azt az éjszakát, amikor először jött le a lépcsőn. Remegett a rémálom okozta félelemtől, de attól még jobban félt, hogy esetleg zajt csap. - Úgy féltem, nehogy valakit fölébresszek. - Azt tanulta, hogy anyját éjjel sose zavarja. - Féltem, hogy megharagszol és elzavarsz. - Hüvelykujjával elsimította Harry homlokán a ráncot. - De nem zavartál el. Fölemeltél, az öledbe ültettél, és csak néztük a Jezebelt. -És abban a pillanatban Sophie végre rátalált élete első, biztonságot jelentő otthonára. - És mire ez a nagy visszaemlékezés, Sophie? Mi történt? - Hol is kezdjem? - Egész nap Katherine-nek segítettem. Nem mondhatom el a részleteket, ele a „szakértelmemre" volt szükség. - Ujjaival a levegőbe rajzolta az idézőjelet. - Szóval holttestet láttál. - Harry hangja megkeményedett. - Ezért a parfüm... Nagyon felelőtlen volt Katherine-tői. Nem csoda, ha nem tudsz elaludni. - Már nagylány vagyok, Harry bácsi. Meg tudok birkózni egy holttest látványával. És különben is, Katherine nem tudta, hogy látni fogok. Nagyon rosszul érezte magát miatta. Megfordult, és belenézett Harry szemébe, majd mély levegőt véve folytatta: - És sokkal roszszabbul érezte magát akkor, amikor megláttam, hogy behúzza a cipzárt a hullazsákon. Harry magába roskadt, szemébe mély fájdalom ült. - Ó, kedvesem. Nagyon sajnálom. Sophie mosolyt erőltetett az arcára.
..
- Nincs semmi baj. Csak éppen nem tudtam megmaradni abban a házban éjszakára.
- Akkor maradj nálunk, a régi szobádban. Holnap elmegyek itthonról, majd készítek gofrit. Úgy beszélt, mintha maga is gyerek lenne. Ez alkalommal Sophie mosolya valódi volt. - Nagy a kísértés, Harry bácsi, de reggel korán el kell mennem. Vissza kell mennem a nagyihoz, hogy kiengedjem a kutyákat, aztán egész nap a múzeumban kell gürcölnöm. De mit szólnál egy vacsorához? - Nem egy ilyen vénemberrel kellene vacsoráznod. Randevúznod kellene, Sophie. Már fél éve itthon vagy. Nem találtál senkit, aki tetszik? Vito Ciccotelli sármos arca jelent meg előtte. Elkomorult. Ő tetszett neki, a fene vinné el. És ami rosszabb, tisztelte is. Sőt, volt ennél is rosszabb, kívánta is, hiába tudta, hogy nem kaphatja meg. Most ez a gondolat majdnem olyan rossz szájízt hagyott maga után, mint kint, a földön talált holttestek. - Nem. Akárkivel találkozom, az mind házas, már foglalt, vagy egy patkány. - Szeme összeszűkült. - És néha úgy viselkednek, mintha tisztességesek lennének, és még a szárított marhanyelvet is megosztod velük. Harry riadtan nézett rá. - Kérlek, mondd azt, hogy a szárított marhanyelv nem valami új szleng arra, hogy szex! Sophie zavartan bámult rá, aztán kitört belőle a nevetés, majd leesett a karfáról. Hirtelen a szájára tapasztotta a kezét, nehogy fölébressze Freya nénit. - Nem, Harry bácsi. Amennyire én tudom, a szárított marhanyelv még mindig szárított marhanyelv. - Te vagy a nyelvész. Te tudod. Sophie fölállt. - Akkor vacsorázunk? Meghívlak Louhoz. - Louhoz? - Ajkát lebiggyesztve mérlegelt. - Sajtos-fasírtos szendvicsre? - Nem, száraz kenyérre... - Sophie a szemét forgatta. - Naná, hogy sajtos-fasírtos szendvicsre. Harry szeme fölragyogott. - Sajtszósszal? Sophie homlokon csókolta. - Mint mindig. Hétkor találkozunk. El ne késs! Már félig fölment a lépcsőn régi szobája felé, amikor meghallotta, hogy recseg a szék. - Sophie! - Megfordult, ott állt lent Harry, és szomorúan nézett föl rá. - Nem minden férfi patkány. Majd találsz valakit, akit tisztelni tudsz. A legjobbat érdemled. Sophie torka elszorult, nagy nehezen nyelt egyet. - Már elkéstem, Harry bácsi. Freya néni már megszerezte a legjobbat. Nekünk meg be kell érnünk azzal, ami maradt. Viszlát holnap.
72
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ÉJJEL 12.55
Tino már a konyhaasztalnál zuhanyozásból. Öccse egy szos tésztával megrakott tálra mutatott.
ült, amikor Vito nagy adag
visszatért a paradicsomszó-
- Megmelegítettem a mikrobán. Vito sóhajtva huppant le a székre. - Köszi. Esélyem sem volt enni. Tino aggódva hunyorgott felé. - Elmentél a temetőbe? Nicken kívül egyedül Tino tudta, miért más ez a nap, mint a többi, és Andrea hogyan halt meg. Nick azért tudta, mert ő is ott volt. Tino pedig azért, mert egy éve ezen a napon Vito túl sokat ivott, és kiöntötte neki a szívét. De a titok éppolyan biztonságban volt Tinonál, mint Nicknél. - Aha, de nem abba a temetőbe, amire te gondolsz. - A mai fényévekre volt attól a rendezett kis temetőtől, ahol két évvel ezelőtt Andreát eltemette a nő kisöccse mellé. Tino szemöldöke felszökött. - Mi? Csak nem sírokat találtatok? Vito hátrafordult, alszanak-e már a fiúk odaát a nappaliban. - Csitt. . Tino elhúzta a száját. - Bocs. Nagyon csúnya eset? - Aha. - Szó nélkül elpusztított két adagot, majd újra szedett a tésztából. Tino kicsit meglepetten bámulta. - Ember, mikor ettél te utoljára? - Reggel. - Egy kép villant föl előtte: a könnyáztatta arcú Sophie Johannsen, aki csokoládés itallal, szárított marhanyelvvel és csokis piskótával kínálta. - Vagyis nem. Úgy egy órája ettem egy kis szárított marhanyelvet. Tino elnevette magát. - Szárított marhanyelvet??? Te? A nagy finnyás? - Éhes voltam. - És mivel Sophie kínálta, sokkal ízletesebbnek találta, mint gondolta. Egész hazáig a lányon töprengett, de most sokkal fontosabb dolgok nyomasztották. Suttogva folytatta: - Megpróbáltam fölhívni Dinót, de a mobilja azonnal hangpostára kapcsolt. Mi történt? Tino előrehajolt. - Dino úgy hat felé fölhívott - suttogta. - Molly zsibbadni kezdett, és egyszer csak összeesett. Valószínűleg enyhe agyvérzés. Vito meghökkent. - De hiszen csak harminchét éves.
73
- Tudom. - Tino még közelebb hajolt. - Dino átküldte Dominicot a szomszédhoz a kicsikkel, hogy ne lássák, amikor az anyjukat elviszi a mentő, aztán fölhívott minket, hogy hozzuk el a gyerekeket. Rettenetesen meg volt ijedve. Átmentem értük. Vito félrelökte a tányérját, elment az étvágya. - És hogy van Molly? - Apa két órája betelefonált. Stabilizálták. - És apa? - Michael Ciccotellinek gyenge volt már a szíve. Az ilyen izgalom csak árt neki. - Teljesen odavolt az örömtől, hogy Molly már jobban van, anya úgy csitította, hogy nyugodjon már le. -Tino végigmérte a bátyját. - Szóval nem tudtál elmenni a temetőbe... - Nem. De rendben vagyok. Nem úgy, mint tavaly -tette hozzá Vito. - Jól vagyok. Tényleg. - Szóval egész héten azért járkáltál föl és alá a szobádban minden áldott éjjel, mert jól voltál. - Egyik szemöldöke magasba szökött, amikor Vito épp tiltakozni kezdett volna. - A hálószobád pont fölöttem van, ember. Minden egyes reccsenést hallok. - Akkor azt hiszem, kvittek vagyunk. Én pedig minden „ó, Tinó"-t hallok. Tino mintha zavarba jött volna. - Már hetek óta nem vittem asszonyt az ágyba, és nagyon úgy tűnik, hogy egy darabig nem is fogok. De nem gond. Be kellett fejeznem egy képet rendelésre. Hála a nyughatatlanságodnak, sikerült Mrs. Sorrell portréját határidő előtt befejeznem. Megrezegtette a szemöldökét. - Tudod, melyik képre gondolok... - Tudom - mondta Vito szárazon. A nő fölkérte Tinót, hogy fessen egy képet valami budoárfotóról, ez lesz a férje ajándéka. - Neki van olyan jó... - Mozgolódás hallatszott a nappaliból. - ...pulcsija - fejezte be gyorsan, mire Tino elvigyorodott. - Hé, még szerencse, hogy kész lettem, mielőtt a srácok átjöttek. Ez a kép határozottan... korhatáros. Mr. Sorrell szerencsés fickó. Vito a fejét csóválta, leginkább azért, hogy kiverje onnan a feszes pulóvert viselő Sophie Johannsen minduntalan előretolakodó képét. - Tino, nemsokára nagy bajba keveredsz, ha továbbra is huncut képeket festesz más férfiak feleségéről. Tino elnevette magát. - Danténak igaza van, tényleg mindig olyan feszült vagy. Mrs. Sorrellnek van ám egy húga is. Vito megint a fejét csóválta. - Kösz, nem érdekel. Tino azonnal elkomolyodott. - Már két év eltelt Andrea halála óta - mondta csöndesen. Vito úgy érezte, az Andrea halála óta kifejezés túlságosan finomkodó, de most egy csepp erőt sem érzett magában a vitatkozáshoz. - Tudom, mennyi idő telt el. Percre pontosan. Tino sokáig nem szólt semmit. - Akkor azt is tudod, hogy már eleget szenvedtél miatta. 74
Vito ránézett. - És mennyi az elég, Tino? - Gyászolni? Nem tudom. De hogy még mindig magadat hibáztatod... Arra még öt perc is sok. Engedd cl végre, Vito. Már megtörtént. Baleset volt. De addig nem fogod ezt elfogadni, míg kész nem vagy rá. Csak remélni tudom, hogy hamarosan kész leszel, különben magányos farkasként végzed. Vito erre nem tudott semmit sem mondani, így hát Tino fölállt, és kivett a hűtőből egy tányért. - Félretettem neked egy szeletet a srácok tortájából. Én felügyeltem a sütési műveletet, úgyhogy ehető lett. Vito homlokát ráncolva bámulta a tányért. - Szinte csak bevonómáz. És hol a torta? Tino somolygott. - Nem sok tészta jutott el a sütőformáig. - Megvonta a vállát. - Amikor átjöttek, halálra voltak rémülve Molly miatt. Arra gondoltam, ugyan mi baj lehetne ebből... Vito megijedt, amikor szúrni kezdett a szeme, inkább a tortára bámult, és gondosan fejtegetni kezdte a ráragadt sütőpapírt. Megköszörülte a torkát. - Kedves volt tőled, Tino. Tino megint megrántotta a vállát, zavarba jött a dicsérettől. - A mi gyerekeink. Egy család vagyunk. Vitónak eszébe jutott Sophie őszinte, váratlan, elismerő megjegyzése. Ő akkor nem jött zavarba. Inkább melegséget érzett, megnyugvást, amelyre már nagyon régóta nem volt példa. Szeme sarkából látta, hogy Tino föláll. - Megyek lefeküdni. Holnap csak jobb lesz minden. Ellenállhatatlan erővel tört rá a beszélhetnék. Még mindig a csupa csokimázas tányért bámulta, majd megszólalt. - Ma találkoztam valakivel. Szeme sarkából látta, hogy Tino visszaül. - Ó! Ő is zsaru? Dehogy. Soha többet nem kezd zsaruval. Soha az életben. - Nem. Archeológus. Tino csak pislogott. - Archeológus? Mint... az Indiana Jonesban? Vito majdnem elnevette magát, ahogy elképzelte Sophie Johannsent, amint Fedorakalapban csörtet a dzsungelban. - Nem. Inkább olyan... - Rádöbbent, hogy nem lesz könnyű pontos hasonlatot találnia. - Franciaországban végzett ásatásokat. Tíz nyelven beszél. - „Három közülük holtabb, mint az a test, amelyet találtatok." És a lány elszégyellte magát az érzéketlensége miatt. Később többszörösen is jóvátette. Szóval mi is történt azokban az utolsó pillanatokban? - Szóval okos. És van még valami érdekes tulajdonsága? - Majdnem egy-nyolcvan magas. Olyan a szája, mint Angelinának. Fenékig érő szőke haja van. - Azt hiszem, bele is szerettem - viccelődött Tino. -És milyen a... pulóvere? Vito alig észrevehetően elmosolyodott.
75
- Nagyon, nagyon szép. - Hirtelen elkomorult. - És ő is szép. - Érdekes időzítés - hümmögött Tino. - Úgy értem, hogy éppen ma találkozol vele. Vito elnézett mellette. - Én is attól tartottam, csak azért érdekel, mert pont ma találkoztunk. Beláttam, nem ma kellene lerohannom. Hogy illetlen lenne, csak a kívánásról szólna, vagy valami ilyesmi. Vito, két év után ezt már senki nem tekintené illetlennek. Vito a vállát vonogatta. - Azt hajtogattam, majd pár hét múlva visszatérek rá, hogy lássam, még mindig ugyanazt érzem-e. De aztán. .. - Megcsóválta a fejét. - De aztán? Vito felsóhajtott. - De aztán elkísértem a parkolóba. A francba, Dino, motorozik. Nem is akármivel jár, százra gyorsul tíz másodpercen belül. Tino az ajkába harapott. - Dögös csaj a gyors mocin... Most már tényleg szerelmes vagyok. - Hülyeség volt ajtóstul rontanom a házba - tette hozzá Vito keserűen. Tino szeme elkerekedett. - Szóval randira hívtad? Ez érdekes. Vito a szemöldökét ráncolta. Csak megpróbáltam, de azt hiszem, elszúrtam. - Csak nem utasított vissza? - De igen. Aztán fölpattant a motorra, és elhúzott. Tino előrehajolt az asztal fölött, és fintorogva a levegőbe szagolt. - Biztos e miatt a különleges arcszesz miatt. Temetőszagod van. - Mert temetőben voltam. És reggel megyek lefutni a második körömet. Tino a mosogatóba tette a tányért. - Akkor aludnod kellene. Fogok is. kell engednem egy ted nekem a vacsorát.
De nem kicsit.
mozdult. És koszi,
Mindjárt. hogy
Először le megmelegítet-
Amikor Tino hazament, Vito a falnak támasztotta a fejét, lehunyta a szemét, újra lejátszotta maga előtt a Sophie-val töltött utolsó perceket. Még soha ilyen sután nem hívott meg senkit, és őszintén szólva, soha nem is utasították még vissza. így legalábbis soha. El kellett ismernie, hogy fájt az önérzetének. Könnyebb lett volna, ha női szeszélynek tudhatná be, csak éppen Sophie nem olyannak tűnt, aki a szél járása szerint változtatja a hangulatát. Ahhoz túl értelmesnek tűnt. Tehát valami megváltozott. Lehet, hogy ő mondott vagy csinált valamit... de ahhoz már túl fáradt, hogy egész éjjel ezen töprengjen. Holnap majd rákérdez. Ennek sokkal több értelme lesz, mint találgatni, hogy mi játszódik le egy nő fejében, akármilyen értelmesnek látszik is. Fölállt, hogy lekapcsolja a villanyt, amikor neszezést hallott a háta mögött, halk szipogás jött Pierce hálózsákja felől. Vito szíve elszorult. Hiszen még olyan kicsik. Annyira meg lehettek ijedve, hogy látták az anyjukat csak úgy összeesni. Leguggolt Pierce hálózsákja mellé, és végigsimította a kisfiú hátát. Vito lehúzta a hálózsákot s megpillantotta Pierce könnyáztatta arcocskáját.
76
- Félsz? Pierce vadul megrázta a fejét, de Vito csak várt, és tíz másodperc elteltével jött is a bólintás. Connor felült. - Csak egy gyerek. Tudod, milyenek a gyerekek. Vito komolyan bólintott, észrevette, hogy Connor szeme is föl van dagadva egy kicsit. – Tudom. Dante is ébren van? – Lejjebb húzta Dante hálózsákját is, ott pislogott alatta a kisfiú. – Szóval senki sem alszik? Ezen hogyan tudnék segíteni? Kértek egy kis meleg tejet? Connor fintorgott. - Csak viccelsz, ugye? - A tévében mindig ezt csinálják. - Leült Pierce és Dante közé a földre. - Akkor mi segítene? Mert nem maradhatok fönt egész éjjel veletek. Nemsokára munkába kell mennem, és nem fogok tudni aludni, ha mindhárman ébren vagytok. A végén még összevesztek és fölébresztetek. Szóval, mi a megoldás? - Anyu énekelni szokott - motyogta Dante. - Pierce-nek. Pierce sokat sejtetően Vitóra pillantott. -Igen, de mindannyiunknak. Mollynak szép szopránja volt, tiszta és csengő, éppen altatódalokhoz való. - És mit szokott énekelni? - A tizennégy angyalt - suttogta Connor. Vito azonnal tudta, hogy ez a dal több nekik, mint egy sima altató... olyan, mintha Molly is itt lenne velük. - A Jancsi és Juliskából? - Ez volt az egyik kedvenc operája, és nagyapáé is. - Hát, nem vagyok az anyukátok, de azért feküdjetek szépen vissza, és minden tőlem telhetőt megteszek. - Megvárta, míg mind a hárman elhelyezkednek. - Chick nagyapa mindig a tizennégy angyalt énekelte nekem és apukátoknak, amikor annyi idősek voltunk, mint ti most - suttogta, egyik kezével Dante, a másikkal Pierce hátát simogatva. Az énekkel visszatértek az édes emlékek nagyapáról, akit annyira szeretett, s aki már egész kicsi gyerekkora óta beleültette a zene iránti szeretetet.
Ha lefekszem, ágyamnál tizennégy jó angyal áll kettő jobb oldalra, kettő bal oldalra, kettő fejem mellett, kettő lábam mellett, kettő, hogy befedjen, kettő, hogy ébresszen, kettő, hogy vezesse lelkemet a paradicsomkertbe. (Keresztury Dezső fordítása) - Nagyon szépen énekelsz - suttogta Pierce az első versszak végén. Vito elmosolyodott. - Köszönöm - suttogta vissza. - Tess nagynéni esküvőjén és a te keresztelődön is elénekelte - suttogta Connor. Nagyot nyelt. - Anyu sírt is.
77
- Azért annyira nem volt rossz - viccelődött Vito, és örömmel látta, hogy Connor ajka erre kicsit fölfelé kunkorodik. - Esküdni mernék, hogy anyu most is rátok gondol. Szeretné, ha elaludnátok. - A második versszakot kicsit halkabban énekelte, mert Dante már szundikált. Mire a dal végére ért, Connor is elszenderedett. Már csak Pierce volt ébren, aki egészen elveszett a hatalmas hálózsákban. Vito fölsóhajtott. - Akarsz nálam aludni? Pierce azonnal bólintott. - Nem fogok rugdosni. És a takaródat sem veszem el. Megígérem. Vito karjába vette hálózsákostul, mindenestül. - És nem is pisilsz be? Pierce nem válaszolt azonnal. - Mostanában már nem szoktam. Vito elnevette magát. -Jó tudni.
78
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, REGGEL 7.45
Greg Sanderst a feje mellett megcsörrenő telefon ébresztette mély, whiskymámoros álmából. Szédelgett, első két alkalommal még a fülét sem találta. - Igen? - Mr. Sanders - szólította meg a hűvös, fenyegető hang. - Tudja, hogy ki vagyok? Greg a hátára fordult, elnyomott egy nyögést, mert a szoba forogni kezdett vele. Ez a rohadt másnaposság. De amíg csak tudta, elkerülte ezt az egészet. Itt az ideje vezekelni. Greg inkább nem is gondolt arra, milyen formát ölthet az a vezeklés, de abban még így is biztos volt, hogy sok fájdalommal fog járni. Nyelt egyet, de torka egészen ki volt száradva. - Igen. . - Mostanában elkerül minket, Mr. Sanders. Greg megpróbált felülni, kóválygó fejét a falnak támasztotta. -Nagyon sajnálom, én... - Mit sajnál? - kérdezte gunyorosan a hang. - Megvan a pénz? - Nincs. Legalábbis nem az egész. - Ez nagy baj, Mr. Sanders. Greg lüktető homlokára nyomta az ujját, a kétségbeeséstől a pulzusa egészen szapora lett. - Várjon! Nézze, munkát kaptam. Holnap kezdek. Ötszázat fizet. Az egészet maguknak adom. - Ugyan, Mr. Sanders. Ez annyi, mintha csak a tengerbe pisálna. Túl kevés, túl későn. Ma délután ötre meg akarjuk kapni a pénzünket. És nem érdekel, hogyan szerzi meg. Mégpedig az egészet. Vagy soha többet nem fog pisálni, merthogy nem lesz meg, hogy is mondjam, a megfelelő eszköze hozzá. Ugye, érti? - Greg bólintott.
gyomra
összeugrott.
Hányinger
kerülgette,
de
- Aha... Úgy értem, igen. Igen, uram. - Remek. További szép napot, Mr. Sanders. Greg a párnára hanyatlott, majd fölült, és a falhoz vágta a telefont. Vakolat hullott a földre, a készülék egy utolsót csörrent, üvegszilánkok szálltak szerteszét, mert az egyik kép lezuhant. A hálószoba ajtaja felpattant. Greg a párnába temette arcát, úgy nyöszörgött. - Menj ki! De hirtelen a hátára fordították, összerándult, mert arcul csapták. Greg feje majd szétrobbant az ütéstől. Ma ötkor már azt fogom kívánni, hogy bárcsak szétrobbant volna, gondolta. - Nyisd ki a szemed, te szemétláda! 79
Vaksin fölfelé lesett. Jill bámult le rá, egyik kezével a srác pólóját markolta, a másikat ütésre emelte. - Ne üss meg még egyszer! - szinte vinnyogott. - Te... - Jill dühösen és méltatlankodva csóválta a fejét. - Minden józan belátásom ellenére beengedtelek, csak azért, mert egyszer elkövettem azt az őrültséget, hogy beléd szerettem. De már nem vagy a régi. Ő volt az, ugye? A gúnyos hangú pasi, ő az, aki állandóan hívogat. Tartozol neki, ugye? - Igen - sziszegte. - Tartozom neki. Neked is tartozom. A szüleimnek is tartozom. Lehunyta a szemét. - A hitelkártyásoknak és a banknak is. - Régen valaki voltál. - Jill elengedte a pólót, undorral lökött rajta egyet, amitől ismét forogni kezdett a szoba. - Most már csak egy undorító, iszákos alak vagy. Már egy éve nem dolgozol. Greg a kezével takarta el a szemét. - Az ügynököm is ezt hajtogatja. - Ne merj velem szórakozni! Valaha karrier állt előtted. A rohadt életbe, Greg, az arcodat majdnem minden philadelphiai háztartásban megismerték! De eljátszot-tad az egészet. Ennyi volt az életed, Greg Sanders - gúnyolódott a srác. Jill mintha a sírást nyelte volna vissza, Greg kinyitotta a szemét, a lány könnyezett. - El fogják törni a lábad, Greg - suttogta. - Ilyet csak a filmekben csinálnak. A valóságban ennél sokkal csúnyább dolgokat művelnek. Jill egy lépést hátrált. - Hát, most nem szedem össze a romokat utánad, és nem akarom, hogy még egyszer kárt tegyél a lakásomban. - Megfordult, elindult kifelé, de az ajtóban megtorpant. - Péntekre tűnj el innen, megértetted? - Kiment. Mérgesnek kellene lennem, gondolta Greg. De nem volt az. A lánynak igaza van. Mindenem megvolt, de elcsesztem. Vissza kell szereznem. Vissza kell fizetnem azt az adósságot, és újra kell kezdenem. Egy árva centje sem maradt, de az arca még megvan. Régen elég szépen megélt belőle. És újra így lesz. Óvatosan kikászálódott az ágyból, és lehuppant a számítógépe elé a székbe. Holnap ilyenkor ötszáz dollárral lesz gazdagabb. De ez még mindig épp csak a lixe de annak, amivel tartozik. Hát még ha a kamatot is hozzáveszi... Több pénzre lesz szüksége, mégpedig azonnal. De hogyan? Kitől? Gépiesen rákattintott a postaládájára, aztán szemöldökét összevonva kinyitotta a levelet, amelyet E. Munchtól kapott. Legalább nem mondta vissza a munkát, csak pár órával elhalasztotta. Addig el is bújhatok. De miért is aggódik? Ez az ötszáz dollár tényleg csak annyi, mintha a tengerbe pisálna. Jobb lenne, ha Kanadába szökne, átfestené a haját és megváltoztatná a nevét. Vagy... hirtelen remek ötlete támadt. Munch ötszáz dollárt ígért készpénzben, és az első e-mailben megemlítette, hogy tíz szerep vár kiosztásra. Greg még másnaposan is ki tudta számolni. Munch profiljában az áll, hogy több mint negyven évet dolgozott a filmiparban. Akkor öreg. Az öregek pedig különböző helyekre dugdossák a pénzüket. Egy öregembert könnyen el lehet intézni. Nem. Ezt nem teheti. De akkor eszébe jutott a fenyegetés... az eszköze. Ó, dehogynem teheti. És ha Munchnak nincs is annyi pénze... hát, majd elválik, ha odaér.
80
HATODIK FEJEZET
81
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, REGGEL 8.15
Liz Sawyer hadnagy az asztalánál ült, a négyszer négyes sírmátrix térképét bámulta, homloka csupa ránc. - Ez hihetetlen. kilenc volt.
Tudjuk holttest
van
mondta Vito. De az archeológus elásva. Eddig minden esetben
szerint igaza
Liz fölnézett. - Meggyőződtetek róla, hogy ez a hét üres? - Igen, üres, de a gödör farostlemezzel le van fedve, pontosan úgy, ahogy Sophie mondta - válaszolt Nick. - Szóval hol tartunk? - Három holttest a hullaházban - folytatta Vito. -A Hölgy, a Lovag és a férfi, akinek a fél feje hiányzik. A negyedik test is mindjárt megérkezik. Jen pedig most dolgozik az ötödiken. Nick folytatta. - A negyedik is férfi, de idősebb. Az első három a húszas éveiben lehetett. Ez olyan hatvanas. Semmi feltűnő rendellenesség. A keze nincs pózba helyezve, és egyetlen végtagja vagy belső szerve sem hiányzik? kérdezte Liz szarkasztikusan. Vito a fejét rázta. - A negyedik test a kakukktojás. Liz hátradőlt, recsegett alatta a szék. - Mi a következő lépés? - Megyünk a hullaházba - válaszolt Nick. - Katherine megígérte, hogy elsőbbséget élvezünk, és muszáj azonosítani ezeket az embereket. Ha megvannak a nevek, talán kiderül, mi a logika. - Jen megkérte a labort, hogy analizálja a talajmintát - tette hozzá Vito. - Abban reménykedik, kiderül, honnan való. A labor az egészet átvizsgálja, hátha találnak valamit, ami elvezet a tetteshez, de nem úgy néz ki, mintha bármit is hagyott volna maga után. Liz megint a térképet bámulta. - És miért vannak üres sírok? Úgy értem, valószínű, hogy még nem végzett, bármit tervelt is ki. De ez a kettő itt miért üres? - A második sor végén levő két sírra mutatott. - Az egész első sor tele van, aztán a második sorban az első kettő. Majd átugrik a harmadik sorra. - Biztos oka volt rá - mondta Vito. - Nyilván mindent előre eltervezett. Nem hinném, hogy véletlenül ugrott át két sírt, de az összes testet ki kell emelnünk, mielőtt bármilyen elméletet felállítanánk. Liz az irodája ajtaja felé intett. - Folyamatosan tájékoztassatok! El kell intéznem, hogy egy csapatot szabaddá tegyünk arra az esetre, ha valami nyomra bukkantok. Mondanom sem kell, a polgármester már ráharapott. Ne hozzatok kellemetlen helyzetbe, fiúk!
82
Vito fölvette a térképet. - Lemásolom neked. Próbáld megakadályozni, hogy a polgármester túl hamar a sajtóhoz forduljon, rendben? - Egyelőre szerencsénk volt - válaszolt Liz. - A riporterek még semmit nem tudnak a mi kis titkos kertünkről, de ez csak idő kérdése. Ha hirtelen túl sok holttest érkezik a hullaházba, és túl sok helyszínelő jön be túlórázni... Tuti, hogy előbb vagy utóbb az egyik riporter szagot fog. Csak maradjatok a „nem nyilatko-zunk"-nál, a többit pedig hagyjátok rám. Vito keserűen fölnevetett. - Ezt a parancsot szívesen teljesítjük.
83
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, REGGEL 8.15
Az Albright Múzeumot egy hajdani csokoládégyárban alakították ki. Ez nem csekély érv volt, amikor fél évvel ezelőtt Sophie fontolóra vette Harmadik Ted ajánlatát, hogy náluk dolgozzon. Ez a sors keze, gondolta. A múzeum Észak-Amerikában az egyik legnagyobb középkori európai magángyűjteménnyel büszkélkedhet, méghozzá egy csokoládégyár épületében. Miért is lenne baj belőle, ha elfogadja az állást? Ez is egyike az örök kérdéseknek, gondolta komoran, miközben nyitotta a múzeum bejárati ajtaját. Pontosan olyan kérdés, mint az, hogy honnan ered az élet, és mennyi nyalintással lehet eljutni az óriásnyalóka közepéig. Sose fogjuk megtudni. Mert természetesen nagyot tévedett. Élete egyik legrosszabb döntése volt, hogy elfogadta Harmadik Ted ajánlatát. És nem ez volt az utolsó eset, gondolta még komorabban. Vito Ciccotelli sármos arca jelent meg lelki szemei előtt, de félrelökte a képet. Legalább még azelőtt rájött, hogy mekkora csaló, mielőtt valami igazán nagy hülyeséget csinált volna, mondjuk, lefekszik vele. - Halihó! - kiáltott. - Az irodában vagyok. - Ted felesége, Darla ott ült a hatalmas, zsúfolásig telepakolt asztal mögött, őszülő hajába egy ceruza volt dugva. Darla végezte a könyvelést, ami azt is jelentette, hogy a múzeum legfontosabb funkciója, az ő fizetésének átutalása, a megfelelő kezekben volt. - Hogy telt a hétvége, kedvesem? Sophie a fejét rázta. - Ne is mondd... Darla aggódva pillantott fel. - Csak nincs rosszabbul a nagymamád? Ez volt az egyik, ami miatt Sophie annyira kedvelte Darlát. Kedves volt, tényleg törődött a másikkal. És elég normális is, amivel kilógott a többi Albright közül. Darlát leszámítva Ted családja... enyhén szólva cikis volt. Először is ott volt Ted maga meg az a bizarr felfogása arról, hogyan kell vezetni egy történettudományi múzeumot. Meg a fia, akit Sophie mindig úgy emlegetett, hogy Negyedik Theo. Theo tizenkilenc éves, mogorva, durcás srác, aki többet lógott, mint ahányszor bejárt. Ez nem is lett volna olyan nagydolog, de Theo új feladata abban állt, hogy vezeti a lovagtárlatot, és valahányszor elfelejtett bejönni, a felelősség azonnal átszállt Sophie-ra, mert egyedül ő volt még elég magas a jelmezhez. Darla alig érte el az egy méter hatvanat, és az Albright lány, Patty Ann még alacsonyabb volt. Patty jött ki a női mosdóból, nagyon konzervatív sötétkék kosztümöt viselt, Sophie hunyorogva, gyanakodva figyelte. - Patty Ann ma nagyon csinos. Hogyhogy? Darla elmosolyodott, de nem nézett föl. - Én csak örülök, hogy nem szerda van. Szerda Patty Ann gót napja. A többi napon sosem lehetett előre tudni, milyen szerelésben jön be dolgozni. Kezdő színésznőként még nem találta meg a személyiségét, úgyhogy a többiekét utánozta. Általában elég gyengén.
84
Sophie kételkedett benne, hogy jó ötlet volt Patty Annt a recepcióba ültetni. Azon merengett, vajon hány látogató fordult már sarkon, s ment át a Franklin Intézetbe vagy egy másik, igazi múzeumba, amikor megpillantották a lányt - főleg szerdánként. Ám Sophie soha egyetlen megjegyzést sem tett. Ugyan a tárlatvezetéseket gyűlölte, de még ennél is jobban utálta a gondolatot, hogy neki kellene vidáman üdvözölnie a látogatókat. Úgy hiányoznak a kőkupacok. Darla föltekintett, habozott. - Theo meghűlt... Sophie a szemét forgatta. - És pont ma lesz egy lovagos tárlatvezetés. Csodás. A francba, Darla... Ne haragudj! Ma szerettem volna igazi munkát végezni. Darla meggyötörtnek tűnt. - A tárlatvezetésből nagyon sok pénz jön be, Sophie. - Tudom. - Arra gondolt, azzal, hogy részt vállal egy olyan játékban, amely lealacsonyítja a történelmet, vajon prostituálja-e magát a pénz kedvéért. De amíg Anna él, szüksége van erre a bevételre. Sophie remélte, hogy még hosszú-hosszú ideig szüksége lesz erre a pénzre. - Szóval mikor kezdek? - A lovagos tárlatvezetés fél egykor, a vikinges pedig háromkor lesz. - O minő boldogság! - Itt leszek teljes harci díszben.
85
JANUÁR 15 -E, HÉTFŐ,DÉLELŐTT 8.45
- Szerencsétek van, fiúk - fogadta őket Katherine, és előhúzta a Lovag testét a hűtőből. - Az emberünknek tetoválása van. Egy kicsit könnyebb lesz azonosítani. - Elhúzta a lepedőt, fölfedte a férfi vállát. - Szerintetek mit ábrázol?
Vito előrehajolt, és hunyorogva szemügyre vette a tetoválást. - Egy férfialak. - Nem csupán egy férfialak. Ha olyan alaposan megnézed, ahogy tegnap Sophie-t, akkor rájössz. Vito arca vörös lett. Észre sem vette, hogy ilyen nyilvánvaló volt mások számára, ahogy Sophie Johannsent bámulja. Feszengeni kezdett, visszafordult az áldozat válla felé, egy pillanatra elkapta Nick nevető tekintetét. Nem esne neki olyan rosszul, ha Sophie nem utasítja vissza olyan hidegen. Még mindig fájt. - Egy sárga férfialak. Nick átnézett Vito válla fölött. - Ez Oscar. Tudod, a filmes díj. Vito még közelebb hajolt. - Nem valami jól sikerült, de lehet. - Fölegyenesedett, és Nickre pillantott. - Lehet, hogy a Lovagunk színész? Nick megvonta a vállát. - Kezdetnek jó. Legalább leszűkíti az eltűnt személyek körét. Vito elővette zsebéből a noteszát. - A halál oka a hasán tátongó lyuk? - Elég valószínű. Ma kezdem a boncolásokat. Eddig csak a külső vizsgálatokat végeztem el a három tegnapi áldozaton. - Lepillantott a Lovagra, és felsóhajtott. - De ez itt biztosan szenvedett, már most meg tudom mondani. ' - Csak egy egész kicsit lehet fájdalmas, ha valakit kibeleznek - jegyezte meg Nick szarkasztikusan. - Csak remélni tudom, hogy még az elején meghalt, de nem hiszem. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy még élt, mire az összes nagyobb csontját kirántották a helyéről. Vito és Nick összerezzent. - Szent isten! - suttogta Vito. - Hogyan lehet? Olyan nagydarab... - Százkilencven centi, százkét kiló - jegyezte meg Katherine. - És keményen küzdött. A csuklóján és a bokáján mély horzsolások, ahol meg volt kötözve. És igen, küldtem a kötélből mintát a laborba, de ez eltarthat még egy darabig. Leszámítva a kicsavart végtagokat és a tátongó hasüreget, egész jó állapotban van. – Kezét fölemelve folytatta: És igen, elkezdtem a vizeletvizsgálatot is. El nem tudom képzelni, hogyan gyűrhették le, hacsak nem kábították el. Nincs ütésnyom a fejen. Nick sóhajtott. - És a nő?
86
- A halál oka törött nyakcsigolya. - Egy másik fiókot húzott ki, ott feküdt rajta a női áldozat, a lepedő sátor gyanánt borult imára kulcsolt kezére. - Látnod kellene a hátát. - Katherine fölemelte a lepedőt, és óvatosan megemelte a nő csípőjét, hogy láthatóvá váljon combja hátsó fele. - Sebek szabályos elhelyezkedésben, nagyon mélyek. - Fölnézett, arca elkomorodott. - Szerintem szögnyom. Vito szeme megtelt könnyel. Pislogott, csak bámulta a lány bőrébe nyomódott mintázatot. Minden egyes lyukacska kerek. - Csak a lábán van? - Nem. - Katherine visszatolta a fiókot a falba. -A combja hátsó felén a legmélyebb, de ugyanez a minta ismétlődik a hátán, a vádliján és a karja hátsó felén is. A combon levő lyukak mélységéből arra következtetek, hogy ült, és teste egész súlyával a szögekre nehezedett. Nick arcára furcsa fájdalom ült. - Szögekkel kivert szék? - Vagy valami hasonló. A fara erősen megégett. Nem maradt rajta bőr. - Katherine előretolta az állát, szemében harag égett. - És egész végig életben volt. Vito gyomra felkavarodott, amikor felfogta a gyilkos kegyetlenségének mértékét. - Akkor egy igen találékony szadistával van dolgunk, ügy értem, hogy a fenébe jut egyáltalán ilyesmi az eszébe, hogy szöges szék? Nick leült Katherine számítógépe elé. - Gyere ide, Chick. Ezt nézd meg! Vito szemöldökét összevonva nézte a képernyőt. Pontosan olyan széket látott rajta, mint amilyet az imént elképzelt, tele tüskével. A karfára és az elülső lábakra szíjak voltak fölerősítve. - Ez meg mi a fene? - Egész éjjel nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, hogyan lett a lány keze beállítva. Úgyhogy fölkeltem, a Google-on rákerestem a középkori sírszobrokra. Sophie-nak igaza volt, ha már itt tartunk. Az áldozatok éppen olyan pózban voltak, mint azok a koporsófedélre fektetett szobrok, amelyeket az interneten találtam. Vito most nem akart Sophie-ra gondolni. Egész éjjel rá gondolt, míg összevissza forgolódott az ágyában. - Szuper - mormogta, s csak nézte a képernyőt. -De hogy jön ide a szék? Csak azt ne mondd, hogy az eBayen is lehet kapni. Nick aggódó arckifejezéssel fordult vissza a monitorhoz. - Még az is meglehet. De ez itt egy középkori kínzásokkal foglalkozó európai múzeum oldala. - Kínzásmúzeum? - Szóval tényleg igaz. És a szék ott van egy múzeumban. És egy van itt Phillyben is. - Bele sem akarok gondolni, mennyire szenvedhetett szegény. Vagyis mindkettő mennyire szenvedhetett. És még meg sem néztük a többieket. - A tarkóját nyomkodta, ahol már kezdett formálódni a fejfájás. - Hogy találtál rá erre az oldalra? - Eszembe jutott, mit mesélt Sophie a kizsigerelésről, hogy ez volt az egyik kínzási módszer, amelyet a középkorban használtak. A középkori kínzást is megnéztem a keresőben, és ez az egyik leggyakrabban megtekintett oldal. Ezen a széken több mint ezerháromszáz tüske van.
87
- És innen lehet az áldozat testén a mintázat - helyeselt Katherine komoran. Vito beletúrt a hajába. - Szóval középkori kriptaszobrok póza, tüskés szék, kizsigerelés és - hogy is fejezzem ki magam - kínpadra feszítés? Ember, ez nem normális. - A gyilkosnak határozott elképzelése van - merengett Nick. - Kivéve azt a testet, amelyet nemsokára behoznak. Azon semmi ilyen különlegeset nem találtunk. Katherine ellépett a számítógéptől. - Azt hittem, már mindent láttam, amióta itt dolgozom, de az élet folyamatosan rám cáfol. - Kihúzta magát. - Még van két dolog, amit találtam. - Átnyújtott Vitónak egy üveget, amelyben apró, fehér morzsalék volt. - A férfi áldozat keze köré tekert drótról kapartam le. A női áldozat drótján is hasonlót találtam. Vito a fény felé tartotta az üveget, aztán átnyújtotta Nicknek. - Szerinted mi ez? Katherine a homlokát ráncolta. - Leküldtem a laborba egy mintát, de elsőre olyan, mintha szilíciumszármazék lenne. Szólok, ha megvannak az eredmények. - És mi a másik? - kérdezte Nick. - Mindhárom áldozat alaposan le lett tisztítva. Mindhármukat alvadt vérnek kellene borítania, de nem borítja. Ezért arra gondolok, hogy a két pózoló áldozaton ennél sokkal többnek kellett lennie abból az anyagból, akár az egész testükön. - Utánanézünk az eltűnt személyek ügyosztályán, hátha azonosíthatjuk a Lovag tetkóját - mondta Vito. -Köszönjük, Katherine. - És hívjuk fel Sophie-t - javasolta Nick, amikor már kint voltak az előtérben. - Kicsit többet is meg szeretnék tudni ezekről a kínzóeszközökről. Ha a gyilkos tényleg ilyeneket használt, akkor azokat valahol be kellett szereznie, és Sophie talán segíthet, hol kezdjük a nyomozást. El kellett volna kérnünk a számát Katherine-től. Jó ötlet, Vitónak el kellett ismernie. Sophie-nak igaza volt a kezekkel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy érti a dolgát. És ezzel neki is esélye lesz, hogy kiderítse, mit tett, amivel kiérdemelte a lány haragját, ami, mielőtt elhajtott volna, olyan hirtelen megjelent a szemében. És még ennél is fontosabb, nagyon szerette volna viszontlátni. - Az Albright Múzeumban dolgozik. Elmehetünk, ha végeztünk az eltűnt személyeseknél.
88
DUTTON, GEORGIA JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 10.10
- Köszönöm, hogy eljöttél - mondta Dániel. - Főleg, hogy a szabadnapodon. Luke szeme Dániel apja számítógépének képernyőjére tapadt. - A barátomért bármit. - És még azt sem bántad, hogy ott kellett hagynod a tavat, pedig várt a nagy fogás tette hozzá Dániel komoran, mire Luké csak mosolygott. - Találtál valamit? Luké megrántotta a vállát. - Az attól függ. November közepe előttről nincs e-mail. - Ezt hogy érted? Úgy érted, soha nem is volt, vagy ki lettek törölve? - Ki lettek törölve. Viszont november óta vannak e-mailek. Leginkább visszajelzések elektronikus számlafizetésről. Leszámítva a szokásos levélszemetet, apád hivatalos levelezésének java része válasz Carl Sargent leveleire. - Sargent a város felének munkát adó papírmalom szakszervezetének a feje. Apa vele találkozott, mielőtt elutazott. Tegnap tudtam meg, hogy apám indult volna a választásokon. Luké átolvasta a megmaradt e-maileket. Sargent folyamatosan azt kéri apádtól, hogy hozza nyilvánosságra a jelölését, és apád folyamatosan visszautasítja. Ez azt mondja, nem ér rá. Ez pedig azt, hogy ha majd végez valami fontos elintéznivalóval, akkor beiktat egy sajtótájékoztatót. - Az a fontos az anyám - mormogta maga elé Dániel. - Rákos. Luké meghökkent. - Nagyon sajnálom, Dániel. Megint rátört a sürgető érzés, hogy még egyszer láthassa az édesanyját. - Köszönöm. Látsz valami útvonaltervet? Valamit, amiből rájöhetek, hol lehetnek? - Nem. - Luké pötyögni kezdett, és előhozta az internetes banki oldalt. - Ha megtalálod az apádat, mondd meg neki, hogy ne egy Word dokumentumban tárolja a jelszavait a merevlemezen. Pont olyan, mintha az ajtókulcsot ezüsttálcán otthagyná a betörőknek. Mintha bármit is megmondhatnék neki - mordult fel Dániel. Luké arcára együttérzés ült. - Az én öregem is ilyen. Nem úgy tűnik, mintha apád nagyobb összeget fölvett volna, legalábbis nem az utóbbi kilencven napban. Az adatok csak ennyi ideig érhetők el az interneten. - Csak azt nem értem, miért intézi a levelezést és a bankügyeket távoli kapcsolaton keresztül? Ha tud valahol számítógépet használni, miért nem azon intézi el? - Lehet, hogy a merevlemezen levő dokumentumokat is el akarja érni, míg úton van. Luké visszafordult a billentyűzethez. - Hát ez érdekes. - Mi?
89
- Az internetes előzményeket lesikálták. - Úgy érted, teljesen? - Nem. De elég profi munka. - Egy ideig folytatta a gépelést. - Meglepően jó törlő progi. A legtöbb informatikus nem tudna átjutni rajta. - Fölnézett, komolyan vizsgálgatta Dániel arcát. - Danny, valaki járt apád rendszerében. Újabb balsejtelem szorította markába. - Talán igen, talán nem. Apám elég régóta foglalkozik számítógépekkel. És nagyon paranoiás a biztonsági kérdésekben. El tudom róla képzelni, hogy szándékosan nem akart nyomot hagyni maga után. Luké csak ráncolta a homlokát. - Ha annyira ügyel a biztonságra, akkor nem hagyta volna a jelszavakat a merevlemezen. És ami azt illeti, azt hittem, apád bíró. - Az is. De az elektronika a hobbija... rádió adóvevők, távirányítós rakéták, de leginkább a számítógépek. Szétszedi őket, és újat, jobbat épít magának. Ha valaki tudja, hogyan kell tisztán tartani a rendszert, az az apám. Luké visszafordult a képernyőhöz. - Érdekes, hogy miket örökölhet az ember, és miket nem. Minimális számítógépes érzéked sincs. - Hát nincs - mormogta Dániel. Mindez a szakértelem a családfa egy másik ágába áramlott. De erre nem szívesen gondolt, úgyhogy emlékezetének erre a sötét szegletére inkább azonnal rávágta az ajtót. - Szóval át tudsz jutni ezen a törlőprogramon? Luké mintha megsértődött volna. - Naná! Érdekes. Az után a rengeteg utazási prospektus után azt vártam volna, hogy lesz itt pár utazós oldal, de nincs itt semmi ilyesmi. - Akkor milyen oldalakat látogatott? - A philadelphiai időjárás-jelentést, két héttel hálaadás előtt. És... onkológust Philadelphia körzetében. Találtál prospektust Phillyről? Dániel előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a képernyőt. - Nem. - Hát akkor a helyedben ebből indulnék ki. Úgy tűnik, jó előre fel akartak készülni arra az eshetőségre, ha anyukádnak orvosra lenne szüksége. - Ajkát együtt érzőn lebiggyesztette. Vár a tópart meg a nagy fogás. Kijössz velem? - Nem, de azért köszi. Azt hiszem, még körülnézek itt egy kicsit. Utánajárok ennek a Philly-dolognak. És koszi a segítséget, Luke. - Nem tesz semmit. Sok sikert, haver!
90
PHILADELPHIA, JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLELŐTT 10.15
- Ó, istenem! - Marilyn Keyes lehanyatlott a kopott kasmírkárpitos kanapé szélére, arcáról minden szín eltűnt. - Ó, Warren. - Egyik karját belenyomta a gyomrába, s remegő kezét a szájához emelte. Ringatta magát. - Akkor ő a fia, asszonyom? - kérdezte Vito gyöngéden. Az eltűnt személyek listáján azonnal megtalálták. A Lovag neve Warren Keyes, huszonegy éves. Eltűnését a szülei és menyasszonya, Sherry jelentették nyolc nappal korábban. - Igen - bólintott, felületesen véve a levegőt. - Warren. A fiam. Nick odaült mellé. - Kit hívhatnánk fel, Mrs. Keyes? - A férjemet. - A halántékát nyomogatta. - Van egy jegyzetfüzet... a táskámban. - Az ebédlőasztal felé mutatott. Nick elment telefonálni. Vito elfoglalta Nick helyét a kanapén. - Mrs. Keyes, nagyon sajnálom, de föl kell tennem néhány kérdést. Kér egy pohár vizet vagy valamit? Az asszony mély levegőt vett. - Nem. De azért köszönöm. Mielőtt rákérdezne, Warrennek azelőtt drogproblémái voltak. De az utolsó két évben tiszta volt, és józan. Vito elővette a jegyzetfüzetét a zsebéből. Ezt ugyan nem akarta megkérdezni, de már rég megtanulta, hogyan kell sodródni az árral. - És milyen drogot fogyasztott, Mrs. Keyes? - Kokaint, meg leginkább ivott. Valami ….rossz társaságba keveredett a középiskolában. Akkor szokott rá. De leszokott, és amióta Sherryt megismerte, egészen megváltozott. - Mrs. Keyes, miből élt Warren? - Színészkedik. - Nagyot nyelt. - Színészkedett. - Nagyon sok színésznek van másodállása. Warrennek is volt? - Egy belvárosi bárban dolgozott pincérként. Néha modelkedett is. Megmutathatom a portfolióját, hátha segít. - Lehetséges. - Gyöngéden az asszony karja után nyúlt, amikor az épp fölállt volna. Lenne még pár kérdésem. Hol lakott Warren? - Itt. Ő és Sherry... - Vito csak ült némán, míg a nő kezébe temette az arcát, és sírt. - Ki tenne ilyet? - kérdezte szaggatottan, hangja egészen elfojtódott az arcát takaró kéz mögött. Ugyan ki ölné meg a fiamat? - Mi is ezt szeretnénk megtudni, asszonyom - mondta Vito kedvesen. Nick visszajött a konyhából, egyik kezében egy csomag papír zsebkendő, a másikban egy bekeretezett fénykép - Mr. Keyes nemsokára itt lesz - mormogta. Vito az asszony kezébe nyomott egy zsebkendőt. - Mrs. Keyes! Ő és Sherry... Az anya megtörölte a szemét. 91
- Az esküvőjükre gyűjtöttek. Sherry olyan kedves lány. - Nem tűnt úgy, hogy Warren ideges, vagy fél valakitől? - tette föl a kérdést Nick. - Az Sophie-é volt? Vitót egy kicsit idegesítette Nick hirtelen támadt érdeklődése. -Ja. És akkor mi van? Csak tetszett dult. - Nyugi, Chick. !
a
motor,
Chick.
-
Nick
szája
megrán-
Vito a szemét forgatta, de szerencsére megcsörrent a telefonja, így nem kellett válaszolnia. Nick elkomorult. - Sherry az? - Eddig nem sikerült elérniük Warren Keyes menyasszonyát. A lány nem volt otthon sem, és nem érték el a gyárban sem, ahol hétig dolgozott. Vito rápillantott a híváskijelzőre, szíve hevesebben kezdett verni. - Nem, az apám az. - Kinyitotta a telefont, azon fohászkodott, hogy csak jó hír legyen. - Szia, apa. Hogy van Molly? - Stabilan. A lábába már visszatért némi erő, és már nem remeg annyira. Az orvosa megpróbálja kideríteni, mi idézte elő a rohamot. Vito a homlokát ráncolta. - Mintha azt mondta volna, hogy enyhe agyvérzés. - Már nem erre gondol. Nagy mennyiségű higanyt találtak a szervezetében.
.
- Higanyt? - Vito azt hitte, rosszul hall. - Hogy került higany közelébe? - Fogalmuk sincs. Arra gondolnak, hogy talán otthon történhetett. Vito szíve kihagyott egy ütemet. - És a gyerekek? - Náluk nem jelentkezett semmi tünet. De az orvos behívta őket ellenőrzésre, úgyhogy anyád és Tino bevitték őket. Eléggé megijedtek, főleg Pierce. Vito szíve összeszorult. - Szegényke. Mennyi idő, míg meglesznek az eredmények? - Holnap reggelre ígérik. De az orvos nem engedi haza őket mindaddig, amíg biztosan nem tudják, hol került Molly higany közelébe. Dino megkért, hogy kérdezzem meg... - Az isten szerelmére, apa - szakította félbe Vito. -Tudod jól, hogy a srácok addig maradhatnak, ameddig csak kell. - Nos, én is ezt mondtam neki, de Molly aggódott, hogy esetleg terhedre lesznek. - Ugyan, dehogy. Este még sutit is sütöttek, és háborúsdit játszottak a nappaliban. - Tess átmegy segíteni neked és Tinónak - folytatta az apja. Vito minden aggodalma ellenére hirtelen felvillanyozódott. Már hónapok óta nem látta a nővérét. - így én és anyád itt maradhatunk Dinóval. Tess gépe hétkor száll le. Bérel magának egy autót, úgyhogy szabadon kocsikázhat, míg itt van, szóval nem kell kimenned elé a reptérre. - Van még valami, amit el kell intézni? - Nincs. - Michael Ciccotelli mély levegőt vett. - Csak imádkozni tudsz, fiam. Vito már nagyon régen imádkozott utoljára, de nem akart fájdalmat okozni az apjának azzal, hogy ezt elárulja. Úgyhogy hazudott.
92
- Tudod jól, hogy fogok. - Visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. - Molly jobban van? - kérdezte Nick csöndesen. - Nem tudom. Apa arra kért, hogy imádkozzam. Tapasztalatom szerint ez sosem jelent jót. - Ha menned kell, akkor... csak menj, rendben? - Rendben. Oda nézz! - Örült, hogy végre valami eltereli a figyelmét, a terem túlsó végébe mutatott, ahol egy magas ajtó éppen kinyílt. Egy nő jelent meg, és feléjük igyekezett. A harmincas évei derekán járhatott, filigrán volt, komoly, kék kosztümöt viselt, szoknyája a térdéig ért. Sötét haja feszes kontyba fogva, igazi szakember benyomását keltette... és unalmas volt, döbbent rá Vito. Legalább fölvehetett volna egy nagy karika-fülbevalót vagy egy piros kendőt. A nő az asztal mögé állt, végigmérte őket. - Segíthetek valamiben, uraim? - kérdezte kimért brit akcentussal. Vito megmutatta a jelvényét. - Ciccotelli nyomozó vagyok, ő pedig a társam, Lawrence nyomozó. Dr. Johannsenhez jöttünk. A nő szeme gyanakvást tükrözött. - Csak nem követett el valamit? Nick a fejét rázta. - Nem. Láthatnánk? -Most? Vito a nyelvébe harapott. - Jó lenne – a nő névkitűzőjére pillantott- , Miss Albright. Közelről Vito észrevette, hogy a nő sokkal fiatalabb, mint gondolta, talán a húszas évei elején járhat. Szemmel láthatóan nem ment neki a nők korának megtippelése. A nő csücsörített. - Épp tárlatvezetésen van. Ha lennének szívesek erre jönni... Átvezette őket a magas ajtón egy hatalmas terembe, ahol egy öt-hat családból álló csoport gyülekezett. A falak sötét színű fából készültek, az egyiket kifakult kárpit borította. Egy másik falról óriási zászlók lógtak. A túlsó fal volt a leglenyűgözőbb a rajta keresztülkasul elrendezett kardokkal. A kardok alatt három páncélzat állt, egész elképesztő benyomást nyújtva. - Klassz - mormogta Vito. - Az unokaöcséim imádnák. - Minden bizonnyal elterelnék a gondolataikat Mollyról. Eldöntötte, hogy amint lehet, elhozza őket ide. - Nézd! - Nick lopva egy negyedik páncélzat felé mutatott, amely a terem jobb oldalán állt. Egy Dantéval nagyjából egyidős, kaján képű kisfiú állt egy lépésre a páncéltól, hangosan méltatlankodott, hogy mennyit kell várniuk. Egy helyben toporgott, és mindenre gúnyos megjegyzést tett. Ez olyan unalmas! Csak egy hülye páncél! Még a szemétdombon is jobbat találok. Épp belerúgott volna a páncélba, amikor az váratlanul, nagy csörömpölés közepette lehajolt. A kisfiú szemmel láthatóan megrémült, hátrahőkölt, szeme tágra nyílt, arca elfehéredett. A többiek elcsöndesedtek, Nick némán kuncogott. - Az előbb láttam, hogy megmoccant a páncél. Megérdemelte a kis gazember. Vito épp helyeselt volna, amikor a páncélból dörgő hang hallatszott. Egy jó másodpercbe bele tellett, mire rájött, hogy a lovag franciául beszél, de nem kellett nyelvésznek lennie ahhoz, hogy megértse, mit dörög a fiú felé. A lovag fenséges haragra gerjedt.
93
A fiúcska ijedten rázta a fejét, két lépést hátrált. A lovag nagy ívben kivonta a kardját, és lépésről lépésre követte a gyereket. Egyre hangosabban ismételte a kérdést, Vito ekkor vette észre, hogy női hangot hall, nem férfit. Elmosolyodott. - Ez Sophie lesz. Mondta, hogy be kell öltöznie. Nick csak vigyorgott. - A gimis nyelvtudásom ugyancsak megkopott, de szerintem valami olyasmit mondott, hogy mi a neved, kisfiú. A gyerek válaszra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Az egyik oldalajtóban egy férfi jelent meg. Vállas ember volt, sötétkék öltönyt és nyakkendőt viselt. A fejét csóválta. - Hé, hé! Mi történik itt? A páncél királyi mozdulattal intett a fiú felé, és valami csípős megjegyzést tett. A férfi a gyerekre nézett. - Azt mondja, hogy durva és tiszteletlen voltál. A kisfiú zavarában fülig vörösödött, amikor a többi gyerek nevetni kezdett. A férfi a fejét csóválta. - Johanna, Johanna. Hányszor kell még kérnem, hogy ne ijessz rá a gyerekekre? Nagyon sajnálja - fordult a kicsihez. A lovag látványosan rázta a fejét. - Non. A gyerekek még hangosabban nevettek, az összes felnőtt mosolygott. A férfi színpadiasan felsóhajtott. - De igenis sajnálod. Kezdjük el a tárlatnézést! S'il vous piait. A lovag átadta a férfinak a kardot, felcsapta a si-sakrostélyt, és előbukkant Sophie, hosszú haja arany-fonatban koronázta a fejét. Hóna alá kapta a sisakot, szabad kezével a falakra mutatott. - Bienvenue au musée d'Albright de l'histoire. Je m'appelle Jeanne dArc. - Johanna - vágott közbe a férfi -, nem tudnak franciául! A lány pislogott, az egészen átszellemült gyerekekre bámult. Még a kötekedő kisfiú is figyelt. - Non? - kérdezte hitetlenkedve. - Nem - válaszolta a férfi, mire Johanna újabb kérdést tett föl. - Azt szeretné tudni, hogy milyen nyelven beszéltek - tolmácsolta. - Ki tudja megmondani? Egy öt év körüli, aranyhajú kislány jelentkezett, Vito észrevette, hogy Sophie arca egy pillanatra megfeszül, épp csak egy pillanatra, ha nem figyel, talán észre sem veszi. De Sophie azonnal összeszedte magát, amikor a kislány megszólalt. -Angolul. Angolul beszélünk. Sophie felháborodást színlelt. Ez is a szerep része volt, de Vito meg volt róla győződve, hogy az előző arckifejezés nem, s ez újra kíváncsivá tette. És izgatottá is. Sose gondolta volna, hogy egy kardot lengető nő ilyen érzéki tud lenni. Anglais? - kérdezett vissza Sophie, és tettetett dühvel meglendítette a kardot. A kislány szeme még jobban elkerekedett, a férfi megint felsóhajtott.
94
Johanna, ezt már megbeszéltük. Ne ijesztgesd a vendégeket! Amikor amerikai gyerekek jönnek be, akkor angolul beszélsz. És most az egyszer ne tegyél megjegyzéseket se, kérlek. Viselkedj rendesen... Sophie felsóhajtott. - Miket meg nem kell tennem - mondta erős akcentussal. - De hát valamiből nekem is meg kell élnem... Még nekem, Szent Johannának is fizetnem kell a számlákat. - A szülőkre pillantott. - Ugye, értik azt, hogy számla? A lakbér meg az étel... - Megvonta a vállát. -És a kábeltévé. Alapvető dolgok, non? A szülők bólogattak, mosolyogtak, Vito megint azon kapta magát, hogy egyre nagyobb érdeklődéssel figyel. Sophie lenézett a gyerekekre. - Csak, tudjátok, a helyzet az, hogy háborúban állunk Angliával. Ugye, értitek azt a szót, hogy háború, petits enfants? A gyerekek bólintottak. - Miért háborúznak, szent kisasszony? – kérdezte az egyik apa. Sophie bájos mosolyt küldött a férfinak. - S'il vous piait, hívjon csak Johannának - kérte. -Nos, a dolog úgy áll... - Ebben a pillanatban észrevette a terem szélén álldogáló Vitót és Nicket. A szája még mindig mosolygott, de szeme már nem, Vito a fél termen át is érezte, hogy megfagyott közöttük a levegő. Visszafordult az öltönyös-nyakkendős férfihoz. - Monsieur Albright, vendégeink vannak. Tudna nekik segíteni? - Mi a fenét csináltál vele, Chick? - mordult fel Nick. - Fogalmam sincs. - Szemével követte Sophie-t, aki összeterelte a gyerekeket, és a zászlós falhoz vezette őket, majd elkezdte a tárlatvezetést. - De kiderítem. Az öltönyös mosolyogva közeledett feléjük. - Albright vagyok. Miben segíthetek? - Lawrence nyomozó vagyok, ő pedig Ciccotelli nyomozó. Dr. Johannsennel szeretnénk beszélni, amint lehetséges. Mikor végez a tárlatvezetéssel? Albright arcára aggodalom ült. - Csak nincs valami baj? - Nincs - nyugtatta meg Nick. - Semmi ilyesmiről nincs szó. Egy ügyön dolgozunk, és szeretnénk neki pár kérdést föltenni. Történelemmel kapcsolatosat - tette hozzá. Ó - élénkült föl Albright. - Arra én is tudok válaszolni. Vitónak eszébe jutott, Sophie mondta, hogy Albright csak eljátssza a történészt. - Nagyon megtisztelne vele – mondta, de jobb szeretnénk dr. Johannsennel beszélni. Ha a tárlatvezetés negyedóránál tovább tart, akkor megebédelnénk, és csak utána jönnénk vissza. Albright Sophie felé pillantott, aki épp a gyerekeknek mesélt a falra kihelyezett kardokról. - Egyórás a tárlatvezetés. Utána szabad lesz. Nick visszatette a zsebébe a jelvényét. - Akkor visszajövünk. Köszönjük.
95
DUTTON, GEORGIA, JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 1.15
Dániel a szülei ágyán ült. Már egy órája csak a padlót nézte, próbálta magát rávenni, hogy emelje föl az egyik deszkát, ami alatt, tudta jól, ott rejtőzik apja széfje. Előző nap nem nézte meg. Nemhogy a tartalmát, de még a széf létezését sem akarta fölfedni Frank előtt. Még azt sem tudta biztosan, hogy mit talál majd benne. Azt azonban tudta, hogy legszívesebben nem is tudná meg. De már így is elég sokáig halogatta. Ez az a széf, amelyről apja azt hitte, a családban senki nem tud róla. Sem a felesége, sem bármelyik gyereke. De Dániel igen. Egy ilyen családban, mint az övék, kifizetődő volt, ha valaki tudta, hol rejtőznek a titkok. És a fegyverek. Apja számos fegyverszekrényt és széfet tartott szerte a lakásban, de ez volt az egyetlen fegyveres széf. Dániel gyanította, apja itt tartotta azokat, amelyeknek a gyártási számát kiütötték. Biztos, hogy nincsenek bejelentve. Arthur illegálisan tartott fegyvereinek semmi köze nem volt ahhoz, hogy szülei miért mentek el Philadelphiába, arról sem árulkodtak, hogy hol szállhattak meg, ha már odaértek, de Dániel sehol máshol nem talált semmi kiindulópontot. Úgyhogy csak üldögélt. Nyisd végre ki! Odébb húzta a falapot, és benézett a széfbe. A „nagyon elővigyázatosan" elrejtett zárkombinációt apja Rodolexén találta, egy rég elhunyt nagynéni születésnapja volt. Dániel nagyon jól emlékezett mind a nagynénire, mind pontos születésnapjára, mert olyan közel volt a sajátjához. Beállította a számkombinációt, jutalma egy kattanás volt. Sikerült. Ám fegyvert nem talált. A széfben semmi nem volt, csak egy csekk-könyv és egy külső memóriaegység a számítógéphez. A csekk-könyv nem a Vartanian család nemzedékek óta igénybe vett bankjához tartozott. Mielőtt kinyitotta, Dániel már tudta, mit fog látni. Rendszeres pénzfelvételt, mind apja keze írásával. Minden tranzakció készpénzes volt, egyenként ötezer dollár értékben. Minden bizonnyal zsarolás. De Dánielt ez meg sem lepte. Azon tűnődött, Arthur életének melyik fejezete köszön vissza ilyen kísértetiesen. Azon is eltűnődött, vajon mi lehet a memóriaegységen, hogy apja mindenki elől rejtegeti. Azon gondolkodott, mikor mehet a következő repülőgép Philadelphiába.
96
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 1.40
Sophie lerántotta a tépőzárat, amely a páncélzatot összetartotta. - Ted, most mondom harmadszor, fogalmam sincs, miért akarnak velem beszélni csattant fel. Ted Albright nagyapja archeológuslegenda, de valahogy azon csodálatos gének egyikének sem sikerült Tedben továbböröklődnie. - Történettudományi múzeumban vagyunk. Talán történettudományi kérdésük van. Kérlek, hagyd a további faggatódzást, és vedd le ezt rólam. Majd megszakadok alatta. Ted átemelte Sophie fején a súlyos mellvasat. - Engem is megkérdezhettek volna. - Mintha meg tudnád különböztetni Napóleont Lincolntól. Kifelé azonban higgadtnak mutatta magát, és csöndesen válaszolt. - Ted, beszélek velük, megtudom, mit akarnak, rendben? - Rendben. - Ted lesegítette a lábszárvédőket, Sophie leült, hogy lerángassa a csizmáit. Vito Ciccotelli, „a patkány", odakint várja. Sokat elárult, hogy Vitót még Ted Albrightnál is kevésbé volt kedve látni. Az, hogy látták a korhű jelmezben, csak rontott az egészen. Megalázó volt. - Legközelebb, ha megszervezel egy lovagos tárlatvezetést, intézd el, hogy Theo itt legyen. Ez a páncél tényleg ólomnehéz. - Sophie felállt, nyújtózkodott. -És iszonyú meleg van alatta. - Ahhoz képest, hogy azt állítod, mennyire szereted a hitelességet, piszok sokat panaszkodsz - morgott Ted. - Szép kis történész vagy. Sophie inkább lenyelte a kikívánkozó csípős megjegyzést. - Ebéd után visszajövök, Ted. - Ne maradj sokáig - szólt utána. - Háromkor viking leszel! - Menj a vikingeddel a... - mormogta magában, aztán a szemét forgatta, amikor meglátta, hogy Patty Ann a recepciós pultra támaszkodik, és nyíltan flörtöl a két nyomozóval. El kellett ismernie, két igencsak jó megjelenésű fiatalemberről van szó. Mindketten magasak, vállasak, bárki ízlése szerint jóképűek. Nick Lawrence vörösesszőke hajával és egyenes tekintetével igazi vidéki fiú benyomását keltette, ám Vito Ciccotelli... Ismerd el, Sophie. Tudod, mire gondolsz. Elgyötörten sóhajtott fel. Olyan helyes. Nem, inkább sármos. Sármos és egy igazi patkány, pont, mint a többi. Odalépett a pult mellé. - Uraim, ma miben segíthetek? Nick megkönnyebbülten nézett föl. - Dr. Johannsen! Patty Ann határozottan félelmetesebben festett, ahogy megemelte túlszedett szemöldökét.
97
- Az urak nyomozók, Sophie - mondta a lány. Sophie lenyelte a feltoluló sóhajtást. Patty Ann ma határozottan brites hangulatban volt. Most már érti a nett kék kosztümöt is. - A gyilkosságiaktól - tette hozzá gonoszkodva. - És kérdéseket szeretnének föltenni neked. Nick a fejét csóválta. - Csak beszélni szeretnénk veled, dr. Johannsen. Ő nem patkány, hát rámosolygott. - Épp ebédelni indultam. Van szabad fél órám. Vito kitárta előtte az ajtót. Egy szót sem szólt, de egy pillanatra sem vette le róla figyelő tekintetét. Sophie megpróbált legalább olyan gonosz pillantást küldeni feléje, mint amilyet Patty Ann őfelé. Vito a szemöldökét ráncolta - ezek szerint a pillantással elérte a célját. Odakint örömmel szívta be a friss levegőt. - Értékelném, ha sikerülne hamar végeznünk. Ted egy másik tárlatvezetésre is beosztott, amelyre még át kell öltöznöm. - Megállt a járda szélén. - Úgyhogy igyekezzünk! Vito jobbra-balra nézett az utcán. Minthogy kora délután volt, az úton mind a gyalogos-, mind a járműforgalom tetőfokára hágott. - Nem mehetnénk valami nyugodtabb helyre? - Türelmetlensége kicsengett a hangjából. - Nem akarom, hogy meghalljanak minket. - Mit szólsz a kocsimhoz? - kérdezte Nick csöndesen, előrement, és kitárta az anyósülés ajtaját. - Nem szeretném, ha bárki rosszat gondolna rólad, ha a hátsó ülésen pillantana meg - mosolygott előzékenyen, és ő maga huppant be a hátsó ülésre. Sophie elkapta Vito cinkos tekintetét, amelyet Nick felé küldött, mielőtt helyet foglalt volna a volánnál. Nick válaszul csak megemelte egyik szemöldökét, Sophie azonnal rájött, hogy manipulálni akarják. Dühösen nyúlt az ajtókilincs felé. - Uraim, nincs időm játszadozni. Vito megfogta a vállát, gyöngéden, de határozottan visszanyomta az ülésbe. – Ez nem játék – válaszolta komoran. – Sophie kérlek…… - Sophie elbizonytalanodva elengedte a kilincset, mire Vito levette a válláról a kezét. - Miről van szó? - Először is, meg szerettük volna köszönni a tegnapi segítséget - kezdte Nick. - De miután megvizsgáltuk a holttesteket, újabb kérdések merültek föl. - Féloldalasan hátradőlt, és halkabban folytatta. - Az egyik áldozaton furcsa mintázatú szúrásnyomokat találtunk. Katherine szerint szögek vagy valami hegyes tüskék helyei. A szúrások a nyaknál kezdődnek, és lefelé húzódnak végig a törzsön egészen a comb közepéig. Hasonló nyomokat találtunk a kar hátsó felén is. Úgy véljük, az áldozatot kényszerrel tartották ülve ezen a szöges széken. - Sophie elgondolkodva csóválta a fejét. - Ugye, csak vicceltek? Mondjátok, hogy csak vicc az egész! - Ekkor azonban fölvillant előtte a halott fiatalember arca, beállított keze, kizsigerelt hasürege, és minden kétsége szertefoszlott. - Komolyan beszéltek... Vito azonnal bólintott. - Nagyon is. Sophie megborzongott. - Az inkvizíciós szék... - suttogta. - Nick talált egy fényképet egy múzeum honlapján - folytatta Vito. - A szék tényleg létezett. 98
Sophie bólintott, képzelete szörnyű képeket vetített elé. - Ó, igen, tényleg létezett... - Mondj róla valamit - mondta Vito -, kérlek! A lány mély lélegzetet vett, remélte, hogy gyomra előbb-utóbb lecsillapodik. - Nézzük csak... Nos, ezek a székek csak kis részét képezték az inkvizítorok bőséges kelléktárának. - Senki sem várja a spanyol inkvizíciót - mormogta Nick elkomorodva. - A spanyol inkvizícióról hallottak a legtöbben, de sokkal többféle inkvizíció létezett. Sokkal könnyebb volt kiselőadást tartania, mint az áldozatokra gondolni. - Az első volt a középkori inkvizíció. A szék a később következő spanyol periódus során került használatba, ugyan létezhettek már a középkori időszak alatt is, de hogy valóban használták-e, az a történészek között még mindig vita tárgyát képezi. Ha használták is, nem olyan gyakran, mint a többi kínzóeszközt vagy - módszert. - Nick eddig szorgalmasan firkált, de most felpillantott a jegyzetfüzetből. És miért nem? -A
korabeli feljegyzések szerint már az zítorok malmára hajtotta a vizet, ha megmutatták az elítéltnek a széket. Elég még inkább, mint képeken...
is az egyszerűen ijesztő,
inkvicsak élőben
- Láttál élőben is? - kérdezte Nick. - Hol? - érdeklődött Vito, mert Sophie bólintott. - Múzeumokban. Európában többnek is van egész jó állapotú darabja. - És ma honnan szerezne be valaki egy inkvizíciós széket? - folytatta a kérdezősködést Vito. - Ha valaki nagyon akarja, nem olyan nehéz valami egyszerűbbet elkészítenie. Természetesen léteztek sokkal kifinomultabb modellek is, még a középkorban is. A legtöbbjükön csak sima pántok voltak, de némelyiken tovább lehetett szorítani a szíjakat, így még mélyebbre hatoltak a szögek. És... - Sophie felsóhajtott - volt olyan is, amelynek a fémbetéteit föl lehetett hevíteni s ez által megégetni az elítélt bőrét, nem csupán átszúrni. Vito és Nick egymásra néztek, Sophie rémülten kapta a szája elé a kezét. - Ugye nem? - Honnan lehetne ilyen széket beszerezni? - ismételte Vito. - Sophie, kérlek... Kérdésük súlya kezdett a tudatáig elhatolni, már nem csupán rettenetet érzett, hanem páni félelem fogta el. Most már az ő tudásán is múlott, hogy elkapják-e a gyilkost, s hirtelen valósággal alkalmatlannak érezte magát a feladatra. - Nézzétek, srácok, az én szakterületem a középkori erődítmények és a stratégiai hadviselés. Az inkvizíciós eszközökről még a legjobb esetben is csak nagyon alapvető dolgokat tudok. Miért nem kértek fel egy szakértőt? Dr. Fournier a Sorbonne-ról világhírű szaktekintély. A két férfi a fejét rázta. - Esetleg megtehetnénk - szólalt meg Vito -, ha nagyon muszáj, de szeretnénk csak a lehető legkevesebb embert bevonni. Egyelőre elég lehet az alapvető ismereted is. - A lány szemébe nézett, Sophie idegessége kezdett lecsillapodni. - Csak mondj el mindent, amit tudsz. Sophie bólintott, igyekezett az agyát megerőltetni, hogy ne csak annyit mondjon el, amit bármelyik internetes oldalon el lehet olvasni. A halántékára szorította az ujjait. 99
- Rendben. Nézzük csak. Vagy maga készítette el az eszközt, vagy kész darabot szerzett be. Ha kész darabról van szó, akkor durva másolattól kezdve eredeti darabig bármi lehet. Mit gondoltok? - Fogalmunk sincs - válaszolt Nick. - Folytasd! - Mennyire volt egyenletes a szögek mintázata? - Rohadt egyenletes - morogta Vito. - Szóval alapos gyilkossal állunk szemben. Ha maga készítette, akkor nagyon ügyelt a részletekre. Akkor viszont szüksége lehetett rajzokra vagy tervekre is. Nick pont olyan felháborodottnak tűnt, mint amilyennek Sophie érezte magát. - Hát vannak tervrajzok is? Vito előrehajolt, két szemöldöke szinte összeért, úgy figyelt. - És honnan lehet tervrajzokat szerezni? Olyan közel hajolt, hogy borotvaszesze illata csiklandozni kezdte Sophie orrát, s a lány még a férfi szemét keretező vastag, fekete szempillákat is mind látta. A férfi szeme ekkor összeszűkült, tekintete egyre áthatóbb lett, Sophie ekkor vette észre, hogy ő maga is előrehajol feléje - úgy vonzotta, akár lámpás a molylepkét. Zavarba jött, és szinte megundorodott magától, hátradőlt, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen közöttük. - Azt kértétek, folytassam, de nem ígértem egy pillanatig sem, hogy hasznos információval tudok szolgálni. - Ne haragudj! - mormogta Vito, és ő is hátradőlt. -Hol találhatna tervrajzokat? Sophie összeszedte magát, és nagy levegőt vett. - Esetleg az interneten. Még sosem néztem meg. Azok a múzeumok, amelyeknek van ilyen székük, talán dokumentálták a felépítésüket is. Vagy... az is lehet, hogy a régi szövegeket használta fel. Volt olyan inkvizítor, aki naplót vezetett. Abban rajzok is lehettek. Habár azokhoz hozzá is kellett férnie. - És hogyan? - kérdezte Nick. - Ritka könyvgyűjteményekben. És persze el is kellett valahogy olvasnia őket. A legtöbbjük középkori latin szöveg. Néhányat ófranciául vagy okcitáni nyelven írtak. Nick följegyezte a füzetébe. - Te ismered ezeket a nyelveket? - Igen, természetesen. - Természetesen - ismételte magának Nick. Vito még mindig Sophie-t nézte, sokkal áthatóbban, mint az előbb. - És ha vette? - Ha vette, akkor vagy másolathoz jutott, vagy eredeti darabhoz. A hagyományőrzők netes oldalain mindig lehet eladó páncél- és fegyverutánzatokat találni. A középkori fesztiválok sátraiban is mindig ott vannak ezek az egyébként eltérő minőségű fegyverek. Van, ami kézzel készült, van, ami tömeggyártásból kerül ki, de mind csak másolat. - És miféle fegyverek ezek? - érdeklődött Nick. - Tőrök, kardok. Láncos buzogány, csatabárd. De még sosem láttam eladó kínzószerszámot. És ha eredeti darabról van szó... - Megvonta a vállát. - Akkor magángyűjtőkre kell gondolnunk.
100
Nick bólintott. - És róluk mit tudsz? - Mint mindenhol, vannak rossz és jó magángyűjtők is. A legális műgyűjtők magánúton vásárolják meg a tárgyakat más gyűjtőktől vagy olyan aukciós házaktól, mint a Christie's. Időnként „új" régi darabok is felbukkannak a legális piacon, de ez igen ritka. - Mint például? - puhatolódzott Nick. - Mint például a Dordogne-kardok esetében. 1977-ben a Christie'snél egy aukción hat darab 15. századi kard bukkant fel, amelyekről addig semmit nem tudtak. Kiderült, hogy egy ritka leletből származtak... Nyolcvan, 15. századi kardot találtak a franciaországi Dordogne folyó fenekén a hetvenes évek közepén. A százéves háború idején egy bárka tartott a harcoló csapatokhoz, ezen vitték a kardokat is. A bárka elsüllyedt, és a kardok ötszáz évig hevertek a folyó medrében. De az ilyen lelet nagyon ritka. Általában katalógusba iktatott darabok cserélnek gazdát. A mi kiállításunk nagy része Első Theodore Albright magángyűjteményéből származik. - Nick a homlokát ráncolta. - Annak az ürgének az apja, akivel odabent beszéltünk? - A nagyapja. Első Ted a 20. század egyik leghíresebb archeológusa volt. A legtöbb tételt más gyűjtőktől szerezte be, de... - Sophie vállat vont. - Első Ted a tízes években és a húszas évek elején végzett ásatásokat. Biztosat senki sem tud, de meg mernék rá esküdni, hogy némelyik tárgy a saját ásatásaiból származik. Ha ezt be lehetne bizonyítani, akkor az Albright családot kötelezhetnék, hogy adják vissza őket. Nick ismét bólintott. - Tehát nem mindig legális úton szerezte be a gyűjteménye darabjait. - Nem, Első Albright nem volt rossz fiú. Nézzétek, régen egy kicsit másképp volt. Megérkeztél, körülnéztél, kiástad és hazaszállítottad a zsákmányt. Az igazság az, hogy a múzeumokban azért vannak műtárgyak, mert valaki annak idején szépen... hazavitte. - És most? - folytatta Nick. - Manapság a kormányok lecsapnak azokra, akik az országukból elviszik a műtárgyakat. Lopásnak számít, és körözés a vége. - Tehát ma ezek a feketepiacra kerülnek - jegyezte meg Vito. - Feketepiac mindig is létezett. Csak éppen az árak felszöktek, amióta a kormányok bekeményítettek. Hallottam olyan magángyűjtőkről, akik műtárgyakat, cserépedényeket és iratokat vásárolnak. Még római mozaikpadlót is. De semmiképp sem kínzóeszközöket. - De ez is előfordulhat - erősködött Vito. - Természetesen elő. Én nem mozgok ilyen körökben, úgyhogy nem tudhatom. Eszébe jutottak azok a kétes hírű archeológusok, akiket ismert. - De körbekérdezhetek. Vito a fejét rázta. - Majd mi - mondta határozottan, aztán fölemelte a kezét, mert Sophie makacsul felszegte az állát. - Ez a hivatalos út, Sophie - sóhajtott meggyötörten. - Pont úgy, ahogy tegnap nem szóltunk neked a sírokról az előtt, hogy megtaláltad volna őket. - De az azért volt, hogy ne befolyásoljatok - jegyezte meg Sophie. - Most már ismerem a részleteket.
101
- Viszont most meg kell védenünk - válaszolt Vito. - Ez most nem egy elmélet akadémiai vizsgálata. Ez egy többszörös gyilkosság, és a gyilkos hét pluszsírt is kiásott. Nem szeretnélek az egyikben viszontlátni. Sophie borzongva sóhajtott. - Ez jó érv. Összeírok egy listát. Vito szája szeglete megemelkedett, sötét szeme melegséggel telt meg. - Köszönjük. Sophie azon kapta magát, hogy visszamosolyog, s csak ekkor eszmélt rá, hogy már megint horogra akadt. Pont olyan rászedhető vagyok, mint egy ostoba hal. Arcáról lehervadt a mosoly, az órájára pillantott. - Most már tényleg mennem kell. Kiszállt az autóból, majd a nyitott ablakon bedugta a fejét. Vito megint őt figyelte, összeszűkült és... bánatos tekintettel. Sophie szíve megsajdult, de nem lágyult el. Tüntetőleg Nick felé fordult. - Majd e-mailben elküldöm a listát azokról, akik lehetséges forrásként az eszembe jutnak. Sok sikert! - Már a fél utat megtette a múzeum felé, amikor ajtócsapódást hallott, majd Vito hangját, hogy az ő nevét kiáltja. Nem állt meg, abban reménykedett, hogy Vito érti a célzást, és békén hagyja, de a férfi léptei egyre hangosabban hallatszottak, ahogy kezdte beérni. - Sophie, várj! - Elkapta a kezét, és addig húzta, míg a lány meg nem állt. - Még mit óhajt a nyomozó úr? Vito a karjánál fogva visszarántotta. - Azt szeretném, ha megfordulnál és rám néznél. Sophie engedelmeskedett. A férfi arca csak centire volt az övétől, homlokát zavartan ráncolta. Sophie a szeme sarkából látta, hogy Nick az autónak támaszkodik, arcán hasonló zavarodottság, erre elbizonytalanodott, de a rózsák mellett talált kártyán olvasott szavak ott visszhangoztak a fülében: A – örökké szeretni foglak. V. - Engedd el a karomat! - Vito elengedte, de nem lépett hátra, úgyhogy Sophie hátrált. Mit akar tőlem a nyomozó úr? - Mi történt? Tegnap este még beszélgettünk, mosolyogtál, aztán megkérdeztem tőled, kérsz-e pizzát, erre csak úgy felhúztad magad. Szeretném tudni, miért. - Talán csak egyszerűen nem akartam veled vacsorázni. - Nem hiszem. Ölni tudtál volna a szemeddel. Tudni akarom, miért. És azt is tudni akarom, miért vagyok hirtelen nyomozó úr, amikor tegnap este még Vito voltam. Sophie keserűen fölnevetett. Vito mintha mártír lett volna... - Ti, pasik, mind ugyanolyanok vagytok, nem? Nézd, Vito, sajnálom, hogy összetörtem az egódat, de itt az ideje megtanulnod, hogy nem minden nő omlik csak úgy a lábad elé. Minden információt összeírok neked, amilyen gyorsan csak tudom. De nem miattad, csak hogy még az elején tisztázzuk a frontokat. - Odébb lépett, majd megtorpant. Vito még mindig ott állt, sötét szeme csak úgy villámlott, ekkor hirtelen a sok kérdés, amit annyiszor föltett magának, választ követelt. - Mondd meg őszintén, Vito. Amikor kint portyázol, gondolsz egyáltalán arra a nőre otthon? - Te meg miről beszélsz? - Vito a kérdésben minden egyes szót külön megnyomott.
102
- Akkor ezek szerint a válasz: nem. És a célpont, vele mi van? Azt hiszed, csak egy ostoba nőszemély, és sose fog rájönni, hogy csupán egy hódítás? És azt hiszed, otthon az a nő sosem fog rájönni, hogy megcsalják? - Nem tudom, honnan veszed mindezt, de nekem otthon nincs semmiféle nő. Sophie toppantott. - A „nő otthon" csak egy metafora. Annyit tesz, foglalt vagy. Vito arckifejezése semmit sem változott. - Nekem nincs senkim, Sophie. Sophie állta a tekintetét. - És azok a rózsák a furgonban? Nem a tieid voltak? Vito pislantott. Száját felnyitotta, ám egy szó nem sok, annyi sem jött ki rajta. Sophie csak mosolygott, de nem kedvesen. Sarkon fordult, elsétált a múzeumig, anélkül, hogy egyszer is megállt volna. Ám amikor az ajtóhoz ért, az ablakban meglátta a férfi tükörképét. Ott állt, ahol hagyta, figyelre, ahogy elmegy. Akár előző este.
103
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 2.15
Vito behuppant fürkésző tekintetére.
az
anyósülésre,
ügyet
sem
vetett
Nick
- Csak vezess! Nick lehúzódott az útpadkáról a forgalomba. - És hova? - Menjünk a halottasházba! Jen mostanra már biztos küldött be újabb áldozatokat. - Minő boldogság... - mormogta Nick. Hosszú percekig némán ült, míg Vito csak bámult kifelé az ablakon; a lovagokra, a kínzásra... és a rózsákra gondolt. - Fölkereshetünk egy másik professzort is - mondta végül Nick kedvesen. - Más egyetemen is van archeológusképzés. Éjjel utánanéztem a neten. - Éjjel igazán sok dolognak néztél utána... - válaszolt Vito, még maga is észrevette a saját hangjában az ellenségeskedést. - Ne haragudj... - Semmi baj. Túl csöndes a ház... - motyogta Nick maga elé. - Mindig zavart, hogy Josie egész éjjel fenn maradt és zenebonát csapott, de most, hogy elment... már hiányzik. Vito épp csak elfordította a fejét, hogy társát tanulmányozza. - És ő is hiányzik? - Tudom, hogy becsapott, és azt is tudom, hogy hülye vagyok. De igen. Hiányzik. Vito tudta, Nick ezt végszónak szánta. Társa egyáltalán nem szeretett a magánéletéről beszélni. Az, hogy exneje annyi évvel ezelőtt dobta, különösen fájó pont volt. De megadta a végszót, hogy Vito is beszélhessen. - Meglátta a rózsákat... Nick összerándult. A francba. - Na igen. Kábé ez pontos kifejezés. - És megmondtad neki, kié a rózsa? - Az túl logikus lett volna - sóhajtott Vito megvetéssel. - Nem. Nem mondtam meg. Nem tudtam. Úgyhogy a legrosszabbra gondolt. Azt hiszem, ez a sors keze. - Ez egy oltári baromság! Vito, ugye tetszik? - Neked nem? - Hát persze, naná. Még akkor is, ha okcitánul beszél, akármi is az. Jó fej, helyes, és... - Szomorú mosollyal rántott egyet a vállán. , . - Dögös... - fejezte be Vito mogorván. - Igen, ez a pontos kifejezés. De ami még ennél is fontosabb, tudna segíteni nekünk ebben az ügyben. - Oldalra pillantott, újra elkomolyodott. - Szóval még ha személyesen nem akarod is közelebbről szemügyre venni, mondd meg neki az igazat, hogy az „alapvető ismereteinek" hasznát vehessük.
104
- Nem akarom megmondani neki az igazat. - Senkinek nem akarom megmondani az igazat. - Akkor hazudj neki valami értelmeset, mert ha a végén kénytelenek leszünk fizetni egy másik szakértőnek, Liz tudni akarja majd, hogy miért. És én nem viszem el helyetted a balhét, Chick. - Vito a fogát csikorgatta. Nicknek természetesen igaza van. Az ingyen szakértelem túl nagy kincs ahhoz, hogy holmi személyeskedés miatt elvesztegessék. - Rendben. Holnap beugrók a múzeumba. - Jobb lenne még ma este. Holnap a bíróságra kell mennem, úgyhogy egyedül leszel. Vito csak pislogott meglepetten. - Én tudtam erről? - Kétszer is szóltam, emlékeztetőt is küldtem. Egész héten oda sem figyeltél rám. - Andrea miatt. Vito nagyot sóhajtott. - Ne haragudj! Szóval minek mész te a bíróságra? Nick arca megfeszült. - Diane Siever miatt. Vito nagyot nézett. Diane, egy tizenhárom éves delaware-i kislány, három éve tűnt el otthonról. Nick volt az a szerencsétlen zsaru, aki, még helyettes korában, egy heroin ügy felgöngyölítése során a lány holttestébe botlott. - Még mindig küldi neked a család a képeslapokat? Nick nagyot nyelt. - Minden egyes rohadt karácsonykor. Bárcsak ne lennének olyan hálásak. - De küldtél nekik záradékot. Legalább tudják. El nem tudom képzelni, milyen lenne nem tudni. - Én meg el nem tudom képzelni, hogy ott kell ülnöm a tárgyalóteremben, néznem azt a szerencsétlen seggfejet, aki megölte a lányomat, és most olyan peckesen vonul fel a pulpitusra, mint egy rohadt páva. - Nick ujja egészen elfehéredett, ahogy a kormányt szorította. - Azok a rohadt kerületi ügyészségi alkuk. Valahányszor azt hinné az ember, hogy az ő oldalán állnak, fogják magukat, és alkut kötnek a gyilkossal. Hánynom kell. - Az a „szerencsétlen seggfej" valami drogkereskedő, aki beköpte a társát, a feltörekvő helyi drogbárót. A kerületi ügyészség pedig jobban akarta a drogbárót, mint a dílert, így aztán alkut kötöttek. - Melyik ügyész volt az? - Lopez. - Nick szinte köpve ejtette ki a nevet. Vito szemöldöke összébb ugrott. - Maggy Lopez? A mi Maggy Lopezünk? - Személyesen. - Maggy Lopez nemrég csatlakozott Liz Sawyer gyilkossági csapatához, de valahányszor kapcsolatba került az ő ügyeikkel, Nick mindig átengedte a kommunikációt Vitónak. Most már érti, miért. - Azelőtt soha egy szót sem szóltál róla. Nick dühösen vont vállat. - Most sem kellett volna. Hívd fel a labort, kérdezd meg, találtak-e valamit Keyes számítógépén.
105
- Rendben. - Vito hívása Jeff Rosenburghoz futott be. - Srácok, sikerült belenéznetek a számítógépbe, amelyet ma reggel Warren Keyes lakásáról bevittünk nektek? - Csak szeretnéd, Chick. Egész sorok állnak az ajtónk előtt. - Ez volt Jeff szavajárása. - Belenéznétek? Nagyon fontos, - Fontos - vágott közbe Jeff gúnyosan. - És mi nem az? Tartsd egy kicsit... - Egy perc múlva újra beleszólt a kagylóba. – Mázlista vagy, Chick. – Ez is Jeff szavajárása volt. – Belenéztünk, de csak azért, mert az informatikusunk pont egy spéci meghajtósikáló projekten dolgozik. - Szóval azt mondod, hogy Keyes számítógépét lesikálták? - Nem teljesen. Elég sok dolog kell ahhoz, hogy egy meghajtót totál lesikáljanak, de annyi adat azért eltűnt róla, hogy kihívás legyen. Nagyon elegáns a megoldás. - Jeff mintha le lenne nyűgözve. - Egy vírus, amelyik egyenesen az áldozat e-mail rendszerén át érkezett. De időzítve volt. - Valami alvó vírus? - Olyasmi. Az informatikus még mindig a kód összerakásával próbálkozik, hogy rájöjjön, mennyi ideig hevert a vírus a háttérben, mielőtt életre kelt, és fölfalta az áldozat összes fájlját. Fölhívunk, ha találunk valamit. Vito elgondolkodva csukta le a telefont. Lesikálták - mondta. - De elegánsan. - Elismételte mindazt, amit Jefftől hallott. Szóval van egy szadista, kényszerbeteg gyilkosunk, aki mérnöki pontossággal ássa a sírokat, szenvedélye a középkor, ráadásul számítógépes zseni. - Vagy kapcsolatban áll egy számítógépes zsenivel - tette hozzá Nick. - Az is lehet, hogy nem csak egy gyilkosunk van. - Az is lehet. Nézzük meg, mit ásott ki Jen.
106
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 3 ÓRA
Amikor beértek, Katherine épp a röntgenfelvételeket tanulmányozta. Vko mögé álk, könnyen átlátott a feje fölött. Andrea is éppilyen alacsony volt. Előfordult, hogy Vko attól félt, még a végén összetöri. Sophie Johannsen ezzel ellentétben... épp csak pár centivel alacsonyabb nála. Amikor neki támadt a rózsák miatt, azok a telt ajkak szinte az álla magasságában voltak. Testileg csakugyan nehéz lett volna összetörni, de a lányban megsejtett törékenység megérintette. Ti, pasik, mind ugyanolyanok vagytok, nem? Valaki korábban mélységesen megbánthatta. És azt hiszi, én is olyan vagyok. Ez zavarta Vitót. Mélységesen. Muszáj lesz a lánynak valahogy tudtára adni, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Még ha csak saját lelki nyugalma kedvéért is, de muszáj. - Ki ez a fickó? - kérdezte Nick a homlokát ráncolva. Vko a hirtelen hangra föleszmék, újra látta a röntgenképet, amelyet eddig csak vakon bámult. - Ugye, nem lökte a mi áldozatainkat a sor végére? Vito a kivilágított táblára csíptetett fénylő koponyafelvételt tanulmányozta. - Ez nem a mieinkhez tartozik. Semmi nyoma középkori kínzásnak. Ez a fickó a két szeme közé kapott golyót. - Valóban nincs nyoma középkori kínzásnak - helyeselt Katherine. - Ennek ellenére ő is a tietek, fiúk. - Egyik kezét kinyújtotta. - Ismerkedjetek meg az egy per hármas áldozattal. - Tessék? - nézett rá Vito. - A miénk? - kérdezte vele egyszerre Nick. - -És mit jelent, hogy egy per hármas? - tette hozzá Vito. - Tényleg a tiétek. Az egy per hármas pedig annyit tesz, hogy az első sor harmadik sírjában találtuk. Fiatal, húsz körüli férfi. A halál oka az a golyó a koponyájában. Úgy egy éve lehet halott. Többet csak akkor fogok tudni, ha elvégeztem pár vizsgálatot. - Odament a pulthoz, és egy papíriapot vett a kezébe. Már korábban felrajzolta rá a négyszer négyes mátrixot, és három kivételével már mindegyik téglalapba felírta a jegyzeteit. - Eddig ennyire jutottunk. Hét üres sír, kilenc áldozat. Jen a kilencből hatot már kihantolt. Most dolgozik az egyes sor negyedik sírján, vagyis az egy per négyesen. - A negyedik sor üres - mormogta Nick. - A három per egyes fehér férfi, a húszas évei közepén, erős ütés a fejen és a törzsön. Fogazott tárggyal okozott sérülések a fejen és a jobb karon. Jobb kar majdnem teljesen levágva. Halál ideje legalább két hónappal ezelőtt. Egyenként körülbelül fél centiméter átmérőjű, kör alakú zúzódások a törzsön és a felkaron. Föltekintett. -Ez a harmadik test, amelyet tegnap este felhoztunk. - Pontosan. A három per kettes pedig az imára kulcsolt kezű nő. - Sophie mesélt nekünk az inkvizíciós székről -mondta undorodva Nick. - Az ügyfelünk nagy ínyenc. Tüskéknél és fölhevíthető fémlemezeknél alább nem is adja. Katherine felsóhajtott. - Egyre jobb... A három per hármas pedig a Lovag. - Warren Keyes - jegyezte meg Vito. - Színész volt. - Gondolkodtam. Ha már itt tartunk, az ő boncolásával már végeztem. - Átadta Vitónak a jelentést. - A halál oka szívelégtelenség, amelyet a vérveszteség okozott. A hasi
üreg üres. A fején nem találtam sérülést, de az összes kar- és lábcsontja kimozdult a helyéről. A kifejtett erő egyenes és nem sugárirányú volt. Tehát kihúzták a végtagokat, nem pedig kicsavarták - jegyezte meg Vito, míg a jelentést tanulmányozta. - Így van. - Akkor egy kínpadra feszítették ki - mormogta Nick. - Azt hiszem, ilyesmiről lehet szó. És egyértelműen elkábították. - Az anyja azt állította, hogy tiszta volt, és józan. Rehabilitáción is részt vett - szólalt meg Vito. - Ez teljességgel igazolható. A kokó miatt az orrnyálkahártyán sérülések keletkeztek. És abból a bizonyos fehér anyagból még többet talákam az orrüregben. - Abból a szilíciumos zsíros anyagból? - kérdezte Nick. - Valójában szilikonos síkosító. A labor megpróbálja egy adott márkára leszűkíteni nektek. De valami volt a szilikonba keverve. Gipsz. Az egész arcüreg tele volt vele. Nick összevonta a szemöldökét. - Gipsz és síkosító? De minek? Vito emlékeiből azonban már kezdett előbukkanni egy kép. - Egyszer még gyerekkoromban halloweenkor a cserkészcsapattal gipsznyomatot csináltunk az arcunkról. Hideg krémet használtunk, hogy a gipsz könnyebben lejöjjön. Ez a fickó halotti maszkot csinál Warren Keyesről és az imádkozó nőről. - Aztán majdnem az egész testükről - tette hozzá Katherine. - De minek? - Biztos a középkori szarkofágokkal van kapcsolatban. - Vito a fejét rázta. - Talán egy síremléket készített? Nem tudom. Egyiknek sincs semmi értelme. Nick visszafordult Katherine rajzához. - -És mi van az idős férfival, akit reggel hoztak be? - Ó! Vele? - Katherine ujjával felülről a második sorra bökött. - A második sorban két holttest és két üres sír van. Mindkét halott idős személy, egy férfi és egy nő. - Katherine felvonta egyik szemöldökét. - A nő kopasz volt. Vito nagyot nézett. - A gyilkos borotválta le? - kérdezte, de Katherine a fejét ingatta. - Masztektómiája volt. - Megölt egy mellrákos nőt? - Nick a fejét csóválta. - Szent isten. Milyen beteges rohadék öl meg egy mellrákos asszonyt? - Ugyanaz, aki megkínozza és megcsonkítja a többi áldozatát is - válaszok Katherine. - Őt viszont nem kínozta meg. Kitekerte a nyakát, de egyéb sérülést nem okozott neki. De az idős férfi az egész más történet. - Mi sem természetesebb... - dohogott Vito, amikor Katherine fölhelyezett három újabb röntgenképet. - Az öreg a kettő per kettesből került ki. Eltörött az állkapcsa, súlyos sérülések az arcon és a testen. Nagyon csúnyán megverték, ököllel, úgy gondolom. Az állkapocs elmozdult, a járomcsont betört. Kegyetlen erejű támadásról van szó. - Jó nagy ököl - mormogta Vito. - Jó nagy ürge lehet a mi kis gyilkosunk. Még akkor is odébb kellett cipelnie Warren Keyes testét, ha elkábította.
1 0 8
- Ezzel egyetértek. Ennek a férfinak hat bordája eltörött. Ezeket a combcsonti sérüléseket pedig sokkal nagyobb és nehezebb tárggyal okozták. Mindkét combcsont törött. Megforduk, szemöldöke a magasba szökött. - De az est fénypontja még csak most következik... - A francba - sóhajtott Nick. - És mi lenne az? . - Nincs meg az ujjbegye. Egytől egyig mind le van vágva. Vito és Nick egymásra néztek. - Azt akarta, hogy inkognitóban maradjon az öreg -mondta Vito, mire Nick bólintott. - Tehát a férfi valószínűleg benne van a rendszerben. A halál előtt vagy után vágta le, Katherine? - Előtte. - Természetesen - jegyezte meg csöndesen Vito. - A halál ideje? - Úgy két hete, talán több. Az idős pár holtteste nagyjából ugyanabban az oszlási stádiumban van, mint a három per egyes, akinek a jobb karja szinte teljesen le van vágva. - Neki vannak a körkörös zúzódásai - suttogta Vito. - Mit gondolsz, mi lehet? - Egyelőre fogalmam sincs, de még nem vizsgáltam meg olyan alaposan. Az egyik technikus vette észre a zúzódásokat, ő írta fel. - Nick elkomorulva dörzsölgette a tarkóját. éra.
- És akkor itt van az egy per hármas golyóval a fejében. Határozottan posztmodern
- Már egy éve halott, nem pár hete vagy hónapja, mint a többiek - tette hozzá Vito. Ennek végképp semmi értelme. ;; - - Még nincs - helyeselt Nick. - És addig nem is fogunk rájönni, amíg több áldozatot nem sikerült azonosítanunk. Warren Keyesszel szerencsénk volt. Találtál már valamit, ami segítene azonosítani a többieket is? Katherine a fejét rázta. - A francba - morogta Nick. - Szóval van hat holtestünk, egyet azonosítottunk. Hatból négy fiatal, kettő idős. Egy színész, egy rákbeteg és egy, akit azonosíthatnánk, ha tudnánk ujjlenyomatot venni róla. - És akit a gyilkos nagyon utált - tette hozzá Vko. - És ez nem illik bele a képbe. Nick szemöldöke megemelkedett. - Folytasd! - A gyilkos az összes sort gondosan megásta, teljesen egyformára. Kényszeres, mániákus. A harmadik sorban talált áldozatokat megkínozta, mégpedig különböző eszközökkel, nem a puszta kezével. A golyótalálatos új fickó, ezt is eszközzel. Az idős ember sérülései viszont azt mutatják, hogy a gyilkos tényleg elengedte magát. A düh és a szenvedély azonban nem a kényszeres, mániákus elkövetőkre jellemző tulajdonság. - Akkor ez személyes - tette hozzá elgondolkodva Nick. - Ha ismerte az öreget, akkor nagy az esélye annak, hogy az idős asszonyt is ismerte. De őt a kezével ölte meg. Kitekerte a nyakát. - Viszont nem verte meg. Katherine megköszörülte a torkát. - Fiúk, ez mind nagyszerű, de egész nap talpon voltam, és szeretnék még éjfél előtt kijutni innen. Úgyhogy lelépni. 1 0 9
- Hé, mami, úgy szeretünk itt lenni a halottasházban - kuncogott nyavalygó hangon Nick, ahogy Katherine kifelé terelte őket. - Ha azt akarjátok, hogy elkészüljön a boncolás, akkor menjetek. Majd hívlak benneteket. Most pedig tűnés!
1 1 0
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 4.05
Sophie morcosan nézte magát a tükörben, és próbálta az arcáról ledörgölni a színpadi smink utolsó makacs foltjait, melyek sehogy sem akartak lejönni. - Ez a rohadt viking tárlat - dühöngött. - Kifestenek, mint egy utolsó, olcsó ringyót! A személyzeti mosdó ajtaja kinyílt, és Darla lépett be, arcán együtt érző aggodalom. - Ne dörzsöld olyan erősen, Sophie. Tönkreteszed a bőröd. - A mosdó alatti szekrénykéből egy tégelyt vett elő. - Hányszor mondtam már, hogy hideg krémet használj?! Vastagon bekente Sophie arcát, és gyöngéden dörgölni kezdte. - Vagy ezerszer... - morgott Sophie, visszahőkölt, amikor a zsíros, hideg kenőcs a bőréhez ért. - Akkor miért nem használod? - Mindig elfelejtem. - Ez olyan gyerekes nyavalygás volt, hogy Darla elmosolyodott. - Na, akkor itt az ideje eszedbe vésni. Egészen olyan, mintha azt hinnéd, ha lekaparod a bőrödet, akkor Ted nem kér meg többet arra, hogy fesd ki magad. De már most megmondhatom, nem fogja annyiban hagyni. -Beszéd közben folyamatosan törölgette Sophie arcát. - Lehet, hogy értesz a történelemhez, Sophie, de Ted tudja, mit lehet eladni. Ha nem lennének a tárlatvezetések, a múzeum akár be is zárhatna. - És ezzel hová akarsz kilyukadni? - Sophie! - Darla megfogta a lány állát, és egészen lehúzta magához. - Maradj nyugton! Csukd be a szemed! Sophie engedelmeskedett. - Kész is van - fejezte be Darla a műveletet.- Sophie megtapogatta az arcát. - De most csupa zsír vagyok! - Lehetetlen alak vagy, és egész nap lehetetlenül viselkedtél. Mi bajod van? - Egy szadista középkori gyilkos és egy helyes zsaru miatt vagyok olyan undok. Akkor is, ha ez a zsaru történetesen egy hazug dög. - Csak a vikingek és Szent Johanna miatt van az egész - mondta inkább. - Ted azért vett föl, hogy kurátorként dolgozzam, de egy percem sem marad arra, hogy a kiállításokkal foglalkozzam. Állandóan csak ezeket a rohadt tárlatvezetéseket csinálom! Hátuk mögött valaki lehúzta a vécét, Patty Ann lépet ki az egyik fülkéből. , - Szerintem inkább rossz a lelkiismerete - jegyezte meg sokatmondóan, és a mosdó fölé hajolt kezet mosni. - Sophie-t ma délelőtt két rendőr látogatta meg, hogy kérdéseket tegyenek föl neki. Az egyikük szó szerint kirángatta a rendőrautóhoz. - Ravaszkásan Sophie felé lesett. - Biztos ügyesen kivágtad magad, hogy végül elengedtek. Darla ijedten pillantott rájuk.
1 1 1
- Mi van ezzel a rendőrös dologgal? Itt? Az Albrightban? - Csak történelemmel kapcsolatos kérdéseik voltak, Darla. Ennyi. - És mi a helyzet azzal a sötét hajúval? - Patty Ann nem hagyta abba a piszkálódást, Sophie legszívesebben a torkának ugrott volna. - Egészen a múzeumig üldözött. - Nem üldözött - jelentette ki Sophie, miközben a fűző zsinórját lazítgatta. De Vito csakugyan üldözte, és valahányszor eszébe jutott a jelenet, a szíve hevesebben kezdett verni. Valami vonzotta Vito Ciccotelliben, kísértette, ami már önmagában is szégyenletes volt. Muszáj lesz megadnia neki mindazt az információt, amit kért tőle, hogy utána többet ne is lássa. Kísértés kilőve. Ügy lezárva. Átöltözött, és bemenekült abba a parányi raktárba, amelyet Ted irodaként ajánlott föl neki. Szűkös volt, tele dobozokkal, de befért egy asztal a számítógéppel és a telefonnal. Egy ablak mindenesetre jól jött volna, de ezen a ponton nem akarta magát még ezzel is idegesíteni. Lerogyott a régi székbe, lehunyta a szemét. Fáradt volt. Biztosan azért, mert egész éjjel csak hánykolódott. Koncentrálj, Sophie! Össze kell szednie a gondolatait, hogy eszébe jussanak a kétes hírű archeológusok és gyűjtők nevei, akiket össze kell írnia Ciccotellinek. Végiggondolta, az évek során kikkel dolgozott együtt. A legtöbbje becsületes tudós ember, akik pont olyan lelkiismeretesen bántak a műtárgyakkal, mint Jen McFain a bűncselekmény bizonyítékaival. Ám gondolatai minduntalan visszatértek rá. Alan Brewsterre. Minden nyomorom forrása. Sophie soha még csak ügyet sem vetett azokra a gazdag szponzorokra, akik az ásatásokat pénzelték, Alan viszont mindenkit ismert. Jó összekötő kapocs lenne a nyomozók számára. Kivéve, hogy... Kivéve, hogy Alan meg fogja kérdezni, kitől kapta meg Vito az ő nevét. És Vito szépen azt feleli, Sophie-tól. Ekkor Alan elmosolyodik, a hazug, sunyi dög. Szinte hallotta is a férfi sima, nyájas hangját: „Sophie - kezdi - nagyon szolgálatkész asszisztens." Mindig ezt mondta, amikor... végeztek. Sophie éppenséggel azt gondolta, ezt szeretetből ismételgeti, azért, mert kedves a szívének. Elvörösödött, amikor a szégyen és a megalázottság érzése felkavarodott benne, mint valahányszor, amikor csak visszaemlékezett erre a kapcsolatra. Milyen keveset is tudott akkor. Most viszont már nagyon is sokat tud. Ám ekkor a szégyenérzet mellett megjelent a bűntudat is. - Gyáva vagy - korholta magát. Kilenc ember meghalt, Alan pedig segíthetne, ő pedig hagyja, hogy az önérzete közbeszóljon. A papírra végül Alan nevét is fölírta, de már attól is elhagyta minden ereje, hogy a papíron viszontlátta ezt a két szót. Alan ki fogja beszélni. Mindig kibeszélte. Ez is a móka része volt. El fogja mondani Nicknek és Vitónak, és akkor megtudják. És ugyan miért érdekel mások véleménye? Azért mert csak. Mindig is érdekelte. - Találj valaki mást - mondta magának. - Valakit, aki ugyanolyan jó. - Törte a fejét egészen addig, míg egy másik arc meg nem jelent előtte, de a férfi neve csak nem jutott az eszébe. Együtt végeztek az egyetemen, és ő is ott dolgozott Alan Brevvster ásatásán. Míg Sophie „asszisztált" Alánnak, a srác lopott antik műtárgyak után kutatott a disszertációja számára. Sophie utánanézett a katalógusban, de semmi ilyen jellegű disszertációt nem talált. De a srácnak volt egy barátja... a francba! Erre a névre azonban emlékezett. Clint Shafer. Nagyot sóhajtott, felnyitotta a telefonkönyvet, és kikereste a számot. Mielőtt meggondolhatta volna magát, tárcsázott. - Clint, Sophie Johannsen vagyok. Lehet, hogy már nem emlékszel rám, de... A férfi nagyot füttyentve vágott közbe.
1 1 2
- Sophie. Nocsak, nocsak, hogy vagy? - Kösz, jól - válaszolt. Kilenc sír, Sophie. - Clint, nem emlékszel arra a barátodra, aki lopott antik műtárgyakat tanulmányozott? , , - Lombardra gondolsz? Lombard. Most már eszébe jutott. Kyle Lombard. - Igen, rá. Nem tudod, befejezte a disszertációját? - Nem. Lombard otthagyott minket. - Csönd következett, majd Clint hamiskásan folytatta. - Azután, hogy kiléptél a projektből. Alan egészen összeomlott. Hangjában nevetés bujkált. Sophie ismét elvörösödött, de visszanyelte, amit legszívesebben kimondott volna. - És azóta hallottál róla? - Kiről? Alánról? Hát persze. Gyakran beszélünk. Összejárunk. Sophie alig bírta türtőztetni magát. - Nem rá gondoltam, hanem Kyle-ra. Nem tudod, hol lakik? - Nem. Avignon óta nem is hallottam Kyle-ról. Otthagyta a programot, én pedig csatlakoztam Alan csapatához a szibériai ásatásoknál. Szóval Phillyben vagy? Sophie átkozta a hívásinformációs szolgáltatást. - Családi okokból. - Hát, én itt vagyok Long Islanden, de ezt úgyis tudod. Akár... találkozhatnánk is. - Egy ostoba hiba, és még mindig fizetek miatta. Vidámságot erőltetett a hangjába, és merészen hazudott egy nagyot. - Sajnálom, Clint. Férjnél vagyok. A férfi elnevette magát. - És akkor mi van? Én pedig nős vagyok. De ez eddig nem volt akadály nálad. Sophie lassan szívta be a levegőt. Aztán elengedte magát, és kifakadt. - Foutre! Clint megint fölnevetett. - Csak mondd meg, mikor és hol, szívem. Alan a mai napig úgy emleget, mint a legszolgálatkészebb asszisztensét. Elég sokat vártam arra, hogy magam is meggyőződjem erről. Sophie remegő kézzel, de óvatosán tette le a kagylót. Aztán fölemeke a lapot, amelyre fölírta Alan Brewster nevét, s gombóccá gyűrte a markában. Csak akad valaki más, akivel a rendőrség fölveheti a kapcsolatot!
1 1 3
JANUÁR15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 4.45
- Tessék. Ne mondd, hogy sosem kapsz tőlem semmit! Vito fölnézett, s ebben a pillanatban egy zacskó chips landolt az eltűnt személyek listáján, amelyet éppen tanulmányozott. Liz Sawyer az asztalának támaszkodott, a saját zacskóját nyitogatta. Vito Nick üres asztala felé pillantott, akkor repük a második zacskó chips. - Nick barbeque-ízesítésűt kapott. Azt én szerettem volna. Liz előrehajolt, és kicserélte a zacskókat. - Istenem, rosszabbak vagytok, mint a gyerekeim. Vito vigyorgott, és kinyitotta a barbeque-s chipset. - De azért így is szeretsz... Liz felhúzta az orrát. - Hát persze. Nick hol van? Vito elkomorult. - A kerületi ügyészségen. Be kellett mennie megbeszélésre, holnap lesz a tárgyalás. Liz felsóhajtott. - Mindannyiunknak megvan a maga Siever-ügye, sajnos. - Szeme összeszűkült. Neked is. Két éve. Nagyjából ez idő tájt. Vito a chipset majszolta, igyekezett közömbös képet vágni, pedig a gyomra összeugrott. Liz tapogatódzott. Vito tudta, a nő sejti, hogy valami nincs rendben Andrea halála körül, de soha nem jött oda hozzá megkérdezni. - Nagyjából. Liz még pár másodpercig bámulta, aztán megvonta a vállát. - Szóval, szeretnék képbe kerülni ezzel a tömegsírdologgal kapcsolatban. A déli hírekben bemondták, és azóta az ügyfélszolgálaton szakadatlanul csörögnek a telefonok. Egyelőre „nem nyilatkozunk", de túl sokáig nem fogjuk tudni visszatartani a híreket. Vito mindent elmondott neki, amit tudott, legutoljára a halottasházba tett látogatásukról is beszámok. - Most pedig az eltűnt személyekről szóló jelentéseket böngészem, hátha találok valamit. - És az imádkozó lány? Ha Keyes színész volt, akkor lehet, hogy ő is az. - Nickkel mi is ugyanerre gondoltunk. Ha átnéztük az eltűnt személyek listáját, akkor végigjárjuk a színházak közelében a bárokat, ahol előszeretettel fordulnak meg a színészek. A gond az, hogy az áldozat arca túlságosan oszlásnak indult ahhoz, hogy képeket mutogathassunk róla. - Szerezz egy rajzolót, aki bejönne a hullaházba. Nézze meg az arcszerkezetét, és hozzon ki belőle valamit. Vito egykedvűen csámcsogott. - Már megpróbáltam. Mindkét rajzoló épp élő áldozatokkal foglalkozik. Csak napok múlva lesz idejük rá, hogy felvázoljanak egy halott áldozatot. - A fene vigye ezeket a megszorításokat - morogta Liz. - Te tudsz rajzolni?
1 1 4
Vito elnevette magát. - Esetleg pálcikaembert vonalzóval... - Hirtelen elkomorodott, elgondolkozott. - De az öcsém tud. - Azt hittem, az öcséd pszichiáter. - Az a nővérem, Tess. Tino művész. Arcokra specializálta magát. - Olcsó? - Aha, de az anyámnak ne áruld el. Azt hiszi, tudod, hogy mind szentek vagyunk. Sokat sejtetőn megemelte a szemöldökét. - Sőt valóságos papjelöltek. Liz fölnevetett. - -Lakat a számon. Csinált már az öcséd ilyet? Vito elgondolkodott. - Nem, de nagyon ügyes. Szívesen segít. - Akkor hívd föl. Ha szívesen jön, akkor gyere be vele, írd alá az engedélyt. Mostanában elég tehetségesen szerzel nekünk ingyen segítséget, Chick. Archeológusok, művészek... Vito fesztelen mosolyt erőltetett az arcára. - És mivel hálálod meg az igyekezetemet? Liz előrehajolt, felkapta Nick chipsét, és odahajította Vitónak. - Ahogy az előbb is mondtam, ne mondd, hogy sosem kapsz tőlem semmit!
1 1 5
NEW YORK CITY, JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 4.55
- Derek, beszélnem kell veled. Derek fölpillantott a laptop monitorjáról. Tony England ott állt a nyitott irodaajtóban, feszülten, komoran. Derek hátradőlt a széken. ajtót!
- Már kezdtem csodálkozni, hogy miért nem jössz. Gyere csak be! És csukd be az
- Ma már vagy hússzor indultam el az irodád felé. De túl dühös voltam. - Tony megemelte az egyik vállát. - Még mindig az vagyok. Derek fölsóhajtott. - És mit akarsz tőlem, Tony? - Légy férfi, és mondj végre egyszer nemet Jagemak - fakadt ki, aztán elnézett kollégája mellett. - Sajnálom. - Dehogy sajnálod. A kezdet kezdete óta itt vagy az oRo-nál. Az utolsó három játékban te felügyelted a harci jelenetek gyártását. Azt vártad, hogy egy szép napon átveheted a helyemet, nem pedig azt, hogy a munkádat át kell adnod egy újoncnak. - Ez mind igaz. Derek, mi ketten nagyszerű csapat voltunk. Mondj nemet Jagernak. - Nem tehetem. Tony elmosolyodott. - Azért, mert félsz, hogy kirúg? Derek nem kímélte. - Nem. Azért, mert igaza van. Tony azonnal fölegyenesedett. - Mi van? - Igaza van. - A laptopja felé intett. - Az Enemy Linest összehasonlítottam az összes eddigi munkánkkal. Az Enemy Lines elképesztő. Ehhez képest a legutóbbi projektünk is éppen csak középszerű. Ha Frasier Lewis meg tudja csinálni... - Eladtad magad - nyögte Tony. - Sosem hittem volna, hogy... - Felszegte a fejét. Kilépek. Derek pontosan erre számított. - Megértelek. Ha alszol rá egyet, és meggondolod magad, akkor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha most nem is beszélgettünk volna. - Nem fogom meggondolni magamat. És nem dolgozom Frasier Lewisnak. - Akkor nyugodtan keress meg, ha ajánlólevélre van szükséged. Már ha ér bármit is. - Valaha nagyon sokat ért volna - mondta keserűen Tony. - De most... majdcsak elboldogulok magam is. Sok örömet a pénzhez, Derek, mert amint Jager kitúr téged is, másod nemigen marad majd.
1 1 6
Derek csak bámulta az ajtót, amikor Tony csöndesen becsukta maga mögött. Tonynak igaza van. Jager ki fogja túrni. Már hetek óta érzi az előszelét, de Derek inkább becsukta a szemét, befogta a fülét. - Derek! - A titkárnője szólt be neki a telefonon. - Lloyd Webber a kettesen. Csöppet sem volt olyan hangulatban, hogy riporterekkel csevegjen. - Mondd azt neki, hogy nem nyilatkozom. - Nem riporter. Egy szülő, és az Enemy Lines miatt akar veled beszélni. - Dereknek ahhoz sem vok hangulata, hogy meghallgassa egy felháborodott szülő sirámait, aki szerint az Enemy Lines túl bizarr és erőszakos. - Vedd át az üzenetet. Majd holnap visszahívom.
1 1 7
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 6 ÓRA
- Jól időzített, gondolta Vito, ahogy figyelte az Albright Múzeumból kilépő Sophie-t. Fáradtnak látszik, tette hozzá gondolatban, ahogy a lány közeledett a motorjához. Pont akkor lépett ki a furgon mögül, amikor a lány lecsatolta a sisakot a nyeregről. - Sophie. A lány összerezzent. - Halálra ijesztesz - sziszegte. - Mit keresel itt? Vito habozott, hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. Háta mögül előhúzott egy szál fehér rózsát, látta, hogy a lány szeme összeszűkül. - Ez valami vicc? - kérdezte suttogva és szigorúan. -Mert csöppet sem mulatságos. - Nem vicc. Nagyon nyomasztott, hogy azt gondolod rólam, én is csak olyan vagyok, mint a „többiek". Azt akartam, tudd, ez nem igaz. Sophie egy másodpercig csak állt némán, majd megrázta a fejét, és a hátizsákját a nyeregre ejtette. - Oké. Rendben. Akkor iierceg vagy - tette hozzá gúnyosan. - És igazán lielyes srác. Felpattant a motorra, hajfonatát begyömöszölte a dzsekijébe, mielőtt fölvette volna a sisakot. Akkor is odaadtam volna a listát. Vito idegesen morzsolgatta a rózsa szárát. Sophie ma este fekete bőrdzsekit viselt, a szivárványujjú kesztyű lielyett pedig bőrkesztyűt, hasonlót az övéhez. Elutasító arckifejezésével és azzal a sok-sok fekete bőrholmival igazi vadmotorosnak hatott, csöppet sem emlékeztette arra az eklektikusán öltözködő akadémikusra, akivel egy nappal korábban találkozott. Sophie becsatolta a sisakot, felállt, hogy beindítsa a motort. Elmegy, és Vito nem teljesítette a küldetését. - Sophie, várj! A lány megmerevedett, és nem tette a motort sebességbe. - Mi az? - A virágokat valakinek vittem. - Sophie szeme megrebbent. Nyilvánvalóan nem is számított arra, hogy Vito vallani fog. - Olyasvalakinek, akit nagyon szerettem, és aki már meghalt. Tegnap ki akartam vinni a sírjára, de ez az ügy megakadályozott. Ez az igazság. Legalábbis ennyit óhajtott belőle fölfedni. Sophie egy picit összébb vonta a szemöldökét. - Télen általában szegfűt szoktak tenni a sírra. Vito vállat vont. - Ő a rózsát szerette. - Torka elszoruk, amikor Andrea arca fölvillant előtte, ahogy mélyen beletemeti az arcát egy csokor rózsába. A vörös szirmok erős kontrasztba vonták a lány olívaszínű arcát, sötét haját. A színek játszottak Vitóval. A fekete hajzuhatag csak nyeli a bíbor vért, amely a lány homlokán a golyó ütötte sebből szivárgott - a sebből, amelyet ő ütött rajta. Hirtelen megköszörülte a torkát. - Szóval. Épp virágot vettem a sógornőmnek, aki kórházban van, és megláttam a fehér rózsákat. Rád gondoltam. Sophie óvatosan tanulmányozta a férfi arcát. - Vagy nagyon jól tudsz hazudni, vagy az igazat mondod.
1 1 8
- Ennyire nem tudok jól hazudni. És soha az életben nem csaptam be senkit, és nem akarom, hogy az ellenkezőjét hidd. - A rózsákat a kormányra helyezte. - Köszönöm, hogy végighallgattál. Sophie csak bámulta, bámulta a virágot, aztán a válla lehanyatlott. Egyik kesztyűjét lehúzta, a kabátja zsebéből elővett egy összehajtott papírt és egy tollat. Kihajtotta a lapot, valamit fölírt az aljára, nagyot nyek, és átnyújtotta Vitónak. - Tessék, a lista. Nem valami sok. Összetörten nézett fel Vitóra, akit ez a tekintet szíven ütött, és meg is rémített. A lapon húsz gépek név, némelyikhez még weboldalcím is tartozott. Az alján kézírással még egy. - Nekem épp elég soknak tűnik - jegyezte meg. A lány megvonta a vállát. - Az első tizennyolc mindig ott van az őszi középkori fesztiválon. Kardokat, sodronyingeket, ilyesmit árulnak. Sokan közülük a neten is kereskednek. Ha bárki is kérdezősködni kezdett középkori kínzási módszerekről, akkor az nagy valószínűséggel náluk kezdte. - És a többiek? - Etienne Moraux professzor tanított a párizsi egyetemen. Az ő felügyelete alatt folytattam a végzős kutatásaimat. Jó ember, és jó kapcsolatai vannak az archeológusvilágban. Ha mostanában valaki inkvizíciós széket talák, akkor ő tud róla. Ha egy szék eltűnt egy múzeumból vagy legális gyűjtőtől, esetleg eladtak egy ilyet, arról is tud. Abban kételkedem ugyan, hogy ismeri a feketepiacot, de sose lehet tudni, a pletykák őt is elérhetik. - És ki az a Kyle Lombard? - Ez nehéz ügy. Azt sem tudom, hol lehet. De tíz éve még egy disszertáción dolgozott, mialatt mi ásatásokat végeztünk Dél-Franciaországban. Lopott műtárgyakkal foglalkozott. A disszertációját sosem fejezte be, és a végzőslistán sem találtam, de nektek megvannak a csatornáitok. - És a neutralizálónk is... - jegyezte meg abban a reményben, hogy ezzel mosolyt csalhat a lány arcára. Ehelyett a lány elkomorodott, a szemében tükröződő szomorúság egészen összezavarta Vitót. De Sophie állta a tekintetét. - Néha tényleg jól jönne egy ilyen kis szerkezet - suttogta. - Ezzel egyetértek. És ez az utolsó név? Alan Brewster? Sophie arcán mélységes gyűlölet futott át. Vitót anynyira meglepte, hogy legszívesebben hátraugrott volna. De amilyen hamar jelent meg, olyan hamar el is tűnt, csak sistergő düh maradt utána, s Sophie ismét meggyötörtnek és kimerültnek látszott. - Alan az egyik legnagyobb archeológus északkeleten - mondta csöndesen. - Jók a kapcsolatai a gazdag szponzorokkal, akik egy csomó ásatást lehetővé tesznek, itt is, meg Európában is. Ha valaki vett valamit, akkor ő is tudhat róla. - Nem tudod, hol találhatom meg? Sophie letörte a rózsa szárát, a virágfejet pedig zsebre tette. - A Shelton Főiskolán ő a középkori tudományok tanszékének a vezetője. New Jersey-ben van, nincs messze a Princetontól. - A földet bámulta, habozott. Amikor ismét föltekintett, szemében kétségbeesés, beletörődés ült. - Megköszönném, ha nem említenéd meg neki a nevemet. - Ezek szerint valami kellemetlen történt közöttük.
1 1 9
- Honnan ismered, Sophie? A lány elvörösödött, Vitót hirtelen megmagyarázhatatlan, ám letagadhatatlan féltékeny düh kapta el. - Ő foglalkozott velem végzős koromban. Vito lenyelte a féltékenységét. Bármi történt is, még mindig fáj Sophie-nak. Igyekezett gyöngéden megszólalni. - Azt hittem, Moraux-nál végeztél. - Igen, de csak később. - A kétségbeesés eltűnt a szeméből, és átadta helyét a néma esdeklésnek. Vito szíve majd megszakadt. - Megkapta, amiért jött, nyomozó űr... most pedig mennem kell. Valóban megkapta, amiért jött, de nem mindent, amire szüksége vok. A lány tekintete elárulta, hogy ő sem. Gyorsan összehajtotta a papírt, zsebre vágta, mert Sophie már húzta vissza a kezére a kesztyűt. - Sophie, várj! Még van valami. - Mielőtt meggondolhatta volna magát, odaállt a motor elé, kezével átfonta a lány sisakját, és csókot lehek Sophie ajkára. A lány először megmerevedett, aztán átfogta a férfi csuklóját. Ám nem húzta el, hanem pár drága pillanatig mindketten megkapták, amire annyira szükségük volt. A lány édes, puha ajka, testének illata feltüzelte a férfi vérét. Még többet akart. A lány álla alatti szíjjal babrált, míg ki nem nyitotta. Nem engedte el Sophie-t, óvatosan lehúzta a fejéről a sisakot, a földre dobta maga mögött, majd a lány tarkóján beletúrt a hajába. Közelebb vonta magához, ajkát még szorosabban nyomta a lányéhoz. Ekkor Sophie megmozdult, és az eddig lassú csók hirtelen szenvedélyes és féktelen lett. Sophie átfogta a férfi vállát, lábujjhegyre emelkedett, forrón, mohón, éhesen nyöszörögve harapdálta a férfi ajkait. Hát igazam volt, gondolta Vito. Elöntötte a forróság, szétfeszítette a lány ajkát, és még mélyebben csókolta. Legalább annyira hiányzott a lánynak is, mint neki. Talán még jobban is. Sophie a férfi vállát szorította, Vito semmi mást nem hallott, csak saját szíve heves dobogását. Vito tudta, ez még közelébe sem ér annak, amire szüksége volna. Amire szüksége van, az nem itt a parkolóban, egy motor fölött állva fog megtörténni. Elhúzódott a lány forró ajkától, még búcsúzóul végigcsókolta az állát, odanyomta a fejét a nyakához, ahol a lány szapora szívverését a legerősebben lehetett érezni. Vito épp csak annyira húzódott hátrébb, hogy a lány arcát szemügyre vehesse. Sophie tágra nyílt szemmel nézte, Vito mohóságot, vágyat, bizonytalanságot látott benne, de megbánást nem. Sophie lassan visszaereszkedett a sarkára, végigsimította Vito karját egészen a csuklójáig. Kihúzta a férfi ujjait a hajából, s pár szívdobbanásnyi időre lehunyt szemmel szorította. Ekkor lassan elengedte a férfit, majd kinyitotta a szemét. A kétségbeesett pillantás visszatért, immár erősebben, Vito azonnal tudta, hogy a lány magára hagyja. - Sophie - kezdte rekedtes, reszelős hangon. A lány az ajkára tette az ujjait. - Mennem kell - suttogta, és megköszörülte a torkát. -Kérlek... Vito lehajolt a sisakért, figyelte, ahogy a lány becsatolja az álla alatt. Nem akarta, hogy így menjen el. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjen. - Sophie, várj! Még mindig tartozom neked egy pizzával. Erőltetett mosoly volt a válasz. - Most nem lehet. Be kell mennem a nagymamámhoz.
1 2 0
- Akkor holnap? - Mire Sophie ismét csak a fejét rázta. - Keddenként végzősökkel van órám a Whitmanon. - Fölemelte a kezét, mielőtt Vito tovább erősködött volna. - Kérlek, ne. Vito, tegnap, amikor találkoztunk, azt reméltem, te legalább tisztességes vagy, és annyira megviselt, amikor azt kellett hinnem, hogy nem. És most annyira örülök, hogy mégis. Szóval... - Megrázta a fejét, most már megbánás ült a szemében. - Szóval sok sikert! - Felállt, berúgta a motort, és nagy dübörgés közepette elszáguldott. Vito nézte, ahogy távolodik, rádöbbent, hogy két nap alatt ez már a harmadik alkalom.
1 2 1
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 6.45
Sophie kétségbeesett sóhajtással dőlt hátra. erőd.
- Nagyi, enned kell. Az orvos szerint sosem kerülsz ki innen, ha nem tér vissza az Nagymamája csak bámulta a tányért. - Ezt még a kutyáimmal sem etetném meg.
- Persze, mert ők színhúst kapnak, nagyi - jegyezte meg Sophie. - Bár én is ilyen jókat ehetnék... - Csak évente egyszer kapnak színhúst - húzta fel az orrát az idős asszony. - A születésnapjukon. Sophie a szemét forgatta. - Jól van, na, ha tényleg csak ünnepnapokon kapnak. .. - Újra felsóhajtott. - Nagyi, egyél, kérlek. Szeretném, ha megerősödnél és hazajöhetnél. Anna tekintetéből eltűnt a dac, soványka válla visszahanyatlott a párnára. - Sose megyek haza, Sophie. Talán itt az ideje, hogy ezt mindketten elfogadjuk. Sophie szíve majd megszakadt. Nagyanyja mindig is az egészség élő szobra volt, de az agyvérzés után törékeny lett, testének jobb oldalát nem tudta használni, a beszéde még mindig túl zavaros volt ahhoz, hogy idegenek megérthessék. A közelmúltban átvészelt tüdőgyulladás után a maradék ereje is elhagyta, minden egyes lélegzetvétel merő kínszenvedéssé vált. Annak idején a világ volt Anna színpadja: Párizs, London, Milánó. Az operarajongók sorban álltak, hogy hallhassák az Orfeuszban. Most pedig Anna egész világa csak egy gyűszűnyi szoba itt a szeretetotthonban. Ennek ellenére a sajnálkozásra volt Annának a legkevésbé szüksége, ezért Sophie szigorúan rászólt. - Ez baromság. Anna megrökönyödve pillantott fel. - Mintha te még sosem ejtetted volna ki ezt a szót a szádon. - Minden áldott nap, tette hozzá magában. Anna két orcája kipirosodott. - Akkor is - zsörtölődött, majd tekintete visszatért a tányérra. - Sophie, ez az étel egy moslék. Még a szokottnál is rosszabb. - Bal szemöldöke megemelkedett, már csak ezt tudta mozgatni. - Kóstold csak meg! Sophie megkóstolta, és elhúzta a száját. - Igazad van. Várj egy kicsk. - Odalépett az ajtóhoz, észrevette az ügyeletes nővért. - Marco nővér! Új dietetikusuk van? A nővér fölnézett a kartotékokból, óvatos arca nem árult el semmit. - Igen. Miért?
1 2 2
A szeretetotthon személyzetének nagy része igen kedves volt. Marco nővér ezzel szemben kifejezetten mogorva. Pontosabban mondva nem jöttek ki Annával, és ez enyhe kifejezés a köztük lévő viszonyra, ezért Sophie igyekezett úgy időzíteni a látogatásait, hogy az egy időbe essen Marco nővér ügyeletével. Csak azért, hogy minden békében menjen. - Azért, mert ez az étel tényleg nagyon rossz. Tudna keríteni Annának valamit helyette? A nővér összeszorította a száját. - A nagyanyjának szigorúan felügyelt diétát kell tartania, dr. Johannsen. - Úgy is lesz, megígérem. - Sophie olyan lekötelezően mosolygott, ahogy csak tudott. - Nem is kérném, ha nem lenne tényleg olyan szörnyű az íze. Megtenné? - A nővér hosszan, lemondóan sóhajtott. mellé.
- Rendben. De jó fél órába is bele fog telni. Sophie visszament a szobába Anna ágya - Marco nővér mindjárt hoz másik vacsorát. - A nővér gonosz - dünnyögte Anna lehunyt szemmel.
Sophie összevonta a szemöldökét. Mostanában egyre gyakrabban mondott ilyeneket a nagyanyja, ám Sophie sosem tudta biztosan, mennyit kellene ebből elhinnie. Nagy valószínűség szerint a tehetetlenség és a fajdalmak miatti ingerükség lehet az oka, ennek ellenére folyamatosan aggódott, hogy más is lehet a dolog mögött. Sophie az utóbbi napokban szinte mindig aggódott valamiért - Anna miatt, a számlák miatt, a karrierje miatt, mely utóbbiról azt remélte, hamarosan folytathatja. És a mai nap itt az újabb aggodalom ~ vajon mit fog Vito Ciccotelli gondolni róla, ha találkozik Alan Brewsterrel... Ujjával megérintette az ajkát, visszagondolt arra a csókra. Szíve ismét hevesebben kezdett verni. Szeretett volna még belőle, sokkal többet. És egy pillanatra átadta magát a gondolatnak, hogy most az egyszer végre meg is kaphatja. Milyen ostoba vagy! Végre találkozott egy helyes sráccal, aki talán mindent megadhatna neki, amire szüksége van - erre elküldi pontosan ahhoz a férfihoz, aki nagy valószínűséggel olcsó, kiéhezett ringyóként fog róla beszélni, akinek semmi erkölcsi aggálya nincsen. De lehet, hogy nem hisz Alannek. Hah! A férfiak mindig elhitték Alan minden egyes szavát, mert egy bizonyos szinten az összes azt akarta hinni róla, hogy csakugyan olcsó, hogy bárkivel az első szóra ágyba bújik. - Kilenc sír, Sophie. Helyesen döntöttél. De miért olyan gáz helyesen dönteni? Nagyot sóhajtott, befészkelte magát a székbe, és nézte az alvó Annát.
1 2 3
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, DÉLUTÁN 6.50
- Na milyen volt a jelenésed a kerületi ügyészségen? - kérdezte Vko, amikor beszállt Nick kocsijába. A gyár előtt találkoztak, ahol Sherry, Warren Keyes menyasz-szonya dolgozott. - Elmegy. - Egy óriásszendvicset nyomott a kezébe. - Lopez úgy érzi, végre sikerül elkapni a drogdílert. - Végre csatát nyer az igazság - mondta Vito, és kicsomagolta a szendvicset. A húsgombóc illata betöltötte az autót. - És egy győztes csata még mindig jobb a semminél. Nick megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy nem ért egyet, de inkább nem vitatkozik. - Miről maradtam le? - Átrágtam magam az eltűnt személyek listáján. Bejelöltem azokat, akik egy kicsit is hasonlítanak az áldozatainkra. Liz adott engedélyt, hogy behozzak egy rajzolót, aki készít valami képet, amelyet körbemutogathatunk. Nick füttyentett. - Pénzt is kaptál rá tőle? - Ja, persze. Még mit nem. Elhívtam Tinót. Nicket a hír egészen lenyűgözte. - Jó ötlet. - Nagyjából most mehet be Katherine-hez a halottasházba. És beugrottam a kórházba MoUyhoz. Már jobban van. - Hát nem unatkoztál. Rájöttek már, honnan szedte össze MoUy a higanymérgezést? - Aha. A környezettanulmány kiderítette, hogy a gázórabetörött. - Még mindig használnak higanyt a mérőórákban? - Már nem, de Dino háza régi, és a mérőóra is az. Apa azt mondta, hogy a szolgákató azt állította, folyamatosan lecserélik ezeket, de még nem jutottak el arra a környékre, ahol Dino lakik. A mérőóra alatt higanyt találtak a sárban. - De a mérőórák nem törnek be csak úgy maguktól. - Arra gondolnak, hogy egy labda vagy kő, vagy ilyesmi törhette be. Apa kikérdezte a fiúkat, de egyikük sem tud semmit. Molly azt mondta, pénteken bejött a kutya, és csupa sár volt. Megfürdette, így kerülhetett a higany a szervezetébe. Az állatorvos megvizsgálta a liutyát, egészen alacsony értékben talált is higanyt, de nem annyit, hogy ártson neki. De Molly, miután lefürdette a kutyát, felporszívózott, és emiatt az egész lakás tele lett higannyal. Az összes padlószőnyeget le kell cserélniük, mielőtt visszaköltözhetnek. Úgyhogy egy darabig meglesz a társaságom. - Hát akkor örülök, hogy jobban van. Ez a lényeg. Vito előhúzta a zsebéből Sophie listáját. - És... - felsóhajtott. - Megkerestem Sophie-t.
1 2 4
- Hát tényleg nem unatkoztál. - Átfutotta a lapra írtakat. - Középkori újdonságok, sodronying... - Csillogó szemmel nézett föl. - A félfejű ürge körkörös zúzódásai... lehet, hogy páncélinget viselt. Vito bólintott. - Igazad lehet. A zúzódások pont akkorák. Ügyes. - Franciaországi professzor... - folytatta Nick. -í^íagymenő Lombard, tartózkodási helye ismeretlen. És Alan Brewster. De miért van a neve kézzel írva? - Őt csak az utolsó pillanatban írta fel. Szerintem valami régi história. Nick épp csak fölpillantott. - Gondolom, nem szójátéknak szántad... Vito a szemét forgatta. - Persze hogy nem. Először arra gondoltam, hogy otthonról hívom fel, de úgy döntöttem, akár személye-,sen is fölkereshetnénk. - Nick elgondolkodott. - Szemét volt Sophie-val, ugye? - Úgy tűnik. Megkért, hogy ne említsem meg a nevét. - És miért gondolta meg magát? - Elmondtam neki az igazat. Legalábbis egy részét - javította ki magát, amikor Nick szemöldöke magasba szökött. Visszaemlékezett, Sophie milyen óvatosan tette zsebre a rózsát, milyen volt a csókja, amelynek ízét még mindig ott érezte a szájában. - Elfogadta, amit mondtam. Aztán odaadta a listát, fölírta rá Brewster nevét is. - Holnap akarsz menni? :; Vito bólintott. - Szóltam Tinónak, hogy az imára kulcsolt kezű nőre koncentráljon. Bármk sikerül is összehoznia, szeretném megmutatni a színház körül lófráló színészeknek, de csak holnap késő délután fognak kezdeni. Reggel lesz időm meglátogatni Brewstert. Talán útba tud igazítani bennünket. Ha rájövünk, honnan származnak az eszközök, akkor megyünk a pénz után. - Hát akkor, ha ezzel végzünk, visszamegyek az irodába, és utánanézek Kyle Lombardnak. Akár le is nyomozhatom holnap, míg várok, hogy behívjanak tanúskodni. Nick hirtelen kiegyenesedett. - Ott jön. Sherry Devlin. - A rozsdás Chevrolet-bői kikecmergő fiatal lány felé mutatott. - Nagyon nyúzott. Vajon hol lehetett? - Vito visszavette Sophie listáját, összehajtogatta és zsebre tette. - Derítsük ki! - mondta. Mindketten kiszálltak, és elindultak Sherry Devlin felé. - Miss Devlin? - A lány ijedten fordult feléjük. - Nyugodjon meg! - mondta Vito. - Nyomozók vagyunk a Philly rendőrőrsről. Nem akartuk megijeszteni. ' - A lány Vitóról Nickre nézett, szeme még mindig riadt vok. - Ugye, Warren miatt? - Hol járt egész nap, Miss Devlin? - kérdezte Nick válasz helyett. - Sherry fölszegte a fejét. - New Yorkban. Arra gondoltam, Warren talán oda utazott munkát keresni. Arra gondoltam, ha a rendőrség nem segít előkeríteni, akkor magam keresem meg.
1 2 5
- És megtalálta? - kérdezte Vito gyöngéden, mire a lány a fejét rázta. - Nem. Egyetlen ügynökség, amelyikkel korábban együtt dolgozott, sem hallott felőle egyjó ideje. - Feszült testtartásából Vko arra következtetett, hogy a lány tudja, miért jöttek. - Miss Devlin, Ciccotelli nyomozó vagyok. Ő pedig a társam, Lawrence nyomozó. Sajnos rossz hírt kell önnel közölnünk. A lány elsápadt. -Ne... - Miss Devlin, megtaláltuk Warren holttestét - folytatta Nick csöndesen. - Nagyon sajnáljuk. - Tudtam, hogy valami szörnyűség történt vele. - Felpillantott, szemében megfoghatatlanul mély fájdalom. - Nekem azt mondták, biztos megszökött, de én tudtam, hogy soha nem hagyna el engem. Önszántából soha. - Hagyja itt a kocsiját. Mi majd hazavisszük. - Besegítette a kocsi hátsó ülésére, majd mellé ült. - Honnan tudta, New Yorkban hol kellene keresnie? Sherry lehunyta a szemét. - Warren portfoliójából. - Mi is megnéztük a portfolióját, Miss Devlin - mondta Nick. - De nem találtunk benne ügynökséglistát, csak képeket. - Az a fényképes portfoliója - suttogta. - Az önélet-rajzos az interneten van fenn. - Vitót mintha áramütés érte volna. - És az interneten hol? - A UCanModel.com oldalon. Fent van a profilja. - Miféle profilja? - kérdezte Nick. ; Sherry zavartnak látszott. - A modellprofilja. Feltöltik a képeiket, az eddigi megbízásaikat, és bárki, aki munkát akar ajánlani, ott kapcsolatba léphet velük. Vito Nickre sandított. Bingó. - Használta Warren a maga számítógépét is? - Hát persze. Többet volt nálam, mint otthon. Vko megszorította a kezét. - Be szeretném vitetni a számítógépét a laborba. - Természetesen - suttogta a lány. - Bármit, amire szükségük van.
1 2 6
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ESTE 8.15
- Sophie, ébresztő! Hunyorgott, ott állt előtte Harry. Elaludt a székben y\nna ágya mellett. - Te meg mit keresel itt? - Pislogni kezdett, amikor eszébe jutott. - Ó, sajtos szendvics Lounál... Elfelejtettem. A fenébe, én is éhes vagyok - Hoztam neked is. Kint van a kocsiban. - Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak. Hosszú napom volt. - Az alvó Anna arcát nézte. - Marco nővér most adta be neki a gyógyszereit. Most már végigalusz-sza az éjszakát, úgyhogy akár mehetünk is. - Akkor gyere, szendvicsezés közben pedig elmondhatod, mi történt ezen a hosszú napon. A kocsiban Sophie evés közben végig a szeretetotthont bámulta. - A nagyi folyton azt hajtogatja, hogy ez a nővér gonoszkodik vele. Freyának is panaszkodik miatta? - Freya semmi ilyet nem mondott - komorodott el Harry. - Csak nem arra gondolsz, hogy a nő bántalmazza Annát? - Nem is tudom. Nem szívesen hagyom magára éjszakára. - Pedig muszáj, hacsak nem kerítünk egy ápolónőt otthonra, de az drága mulatság. Utánanéztem. - Én is. De még ezt a helyet is épphogy csak meg tudom fizetni, és Alex pénze nemsokára elfogy. Harry összeszorította a száját. - Nem lenne szabad Anna gondozására költened az örökségedet. Sophie az öregre mosolygott. - És miért nem? Ugyan mi másra kökhetném? Harry, mindenem, amim van, beleférne ebbe a hátizsákba. -Lábujjával megbökte a zsákot. - Nekem így jó. rólad.
- Szerintem csak be akarod magadnak beszélni. Alex jobban is gondoskodhatott volna
- Alex épp elég jól gondoskodott rólam. - Harry folyton azt mondogatta, hogy a biológiai édesapja többet is megtehetett volna. - Fizette az egyetemet, hogy el tudjam tartani magamat. Nem mintha olyan jól menne ez nekem. - A homlokát ráncolta. - „S'il vous plaît." - Hadd találgassak! Ma megint Szent Johanna voltál... - Ja - mondta komoran. - És ami még Szent Johannánál is rosszabb, hogy egy ismerős meglátott így. -Annyira zavarba jött, amikor Vito és Nick meglátta a jelmezben. Persze még ennél is jobban fogja magát szégyellni, amikor Vito megtudja, milyen nő is volt ő annak idején. Alan egész biztosan felvilágosítja. - Szerintem helyes Johanna lehetsz - mondta Harry. - De ki látott meg?
1 2 7
- Csak ez a srác. Nem történt semmi. - Ez nem igaz, igenis történt valami. Méghozzá valami hihetetlen. Megvonta a vállát. - Azt hittem, egy hazug alak, erre kiderük, hogy igazából nagyon is rendes. - Akkor meg mi a baj? - érdeklődött Harry kedvesen. - Az a baj, hogy nemsokára beszélni fog Alan Brew-sterrel. Harry szeme elfeketedett. - Azt reméltem, ezt a nevet soha többet nem kell majd hallanom... - Én is. De nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, ugye? Biztos vagyok benne, hogy nem telik bele egy óra, és az Alánnal való beszélgetés után Vito meg lesz róla győződve, hogy egy szutyok vagyok, vagy ami még ennél is rosszabb, képmutató szutyok vagyok, mert kiabáltam vele, hogy megcsalja a barátnőjét, pedig nincs is neki. - Ha tényleg rendes ember, akkor ügyet sem vet erre a szemét pletykafészek Alan Brewsterre. - Hallom, amit mondasz, Harry bácsi, hallom. De én jobban tudom. A férfiak, amint hallanak Alan Brewsterről, azonnal más szemmel néznek rám. Bármit teszek, nem felejtenek el semmit. Harry elszomorodott. - Visszamész Európába, amikor Anna meghal, ugye? - Nem tudom. Lehet. De nem hiszem, hogy itt tudnék maradni Phillyben. A vicces az, hogy az egész odaát történt, de a szóbeszéd itt nem marad abba. Alan és a felesége miatt, mert muszáj vok nekem a hőst játszanom, és megpróbálnom helyesen cselekedni. Bevallani a feleségnek. Merde. Ilyen hülye is csak én lehetek - dünnyögte. - A gyónás csak árt a léleknek, és komolyan mondom, tényleg megvan az oka, hogy miért az asszony tudja meg utoljára. - Sophie, most történt először, hogy nem mondod nekem azt, hogy Anna nem fog meghalni. Sophie elhallgatott. - Ne haragudj! Persze hogy nem fog... - Sophie! - dorgálta szeretetteljesen. - Annának elég sok kijutott az életben. Ne vádold magad csak azért, mert nem hiszel benne, hogy felépül. Vagy azért, mert visszakapod a saját életedet, ha itt hagy minket. Nagyon sok mindent feladtál, hogy hazagyere. Nagyon hálás érte. És én is. Sophie nagyot nyek. - De hogy tehettem volna másképp, Harry? - Sehogy. - Megpaskolta a lány térdét. - Megetted a szendvicsed? Mert el kell tüntetnünk a bűnjelet. Freya nem tudhatja meg, hogy Lounál voltam. Tiltja a diétám. - Úgyis megérzi a hagymaszagot. Sajnálom, Harry, lebuktál. - Nem baj, megérte. Akkor majd lehúzott ablakkal megyek haza. - Letekerte az ablakát, Sophie összeszedte a holmiját és a szemetet, majd kiszállt. - Majd én eltüntetem a bűnjelet - suttogta félhangosan. - Akkor viszlát, Harry. - Sophie, várj! - A lány visszafordult, és behajolt az ablakon. Harry komolyan nézett rá. - Ha ez a Vito csakugyan rendes ember, Brewster mondhat akármit, akkor sem fog tőle kevésbé tisztelni. Sophie arcon csókolta. - Olyan édes vagy. Naiv, de édes. Harry a homlokát ráncolta. 1 2 8
- Csak attól félek, hogy végre megjelenik az igazi, te pedig bebeszéled magadnak, hogy csakis a legrosszabbat feltételezheti rólad, és még esélyt sem adsz neki. Nem szeretném, ha elpazarolnád a lehetőséget, Sophie. Nem tudhatjuk, mennyi adatik az életben....
1 2 9
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ESTE 9 ÓRA
- Itt is van. - Vito a UCanModel.com-on megtalálta Warren Keyes fényképét, és most azt tanulmányozta. Sherry Devlintől megkapták a felhasználónevet és a jelszót, ezzel be tudott jelentkezni Warren profiljára a saját hivatali számítógépéről. Sherry számítógépe pedig ott állt Nick asztalán egy dobozban. Jeff egyik informatikusa egy óra múlva érkezik, hogy belenézzen. - Elég sok a fehér folt az önéletrajzában - jegyezte meg Nick a háta mögül. - Nem sok munkája volt. Vito Warren statisztikáit nézegette. - Mostanában nem sokan kattintottak rá. Az utóbbi három hónapban mindössze hatszor. De nézd csak meg az utolsó dátumot! - Január harmadika. Másnap látta Sherry utoljára. Véletlen egybeesés? - Nem hinném. - Vito átment a fényképekre, végigkattintgatta az ikonokat, amelyek Warren Keyes karrierjének állomásak rögzítették. - Ezt nézd meg! - Két Ibtó volt egymás mellé illesztve, mindkettő Warren bi-cepszét mutatta közelről. Az egyiken az Oscar-tetoválás látszott elég részletesen, a másikon a tetoválást sminkkel tüntették el. - Valami nem stimmel nekem ezzel a tetkóval... - Az Oscarral? Nem olyan szokatlan egy fiatal sráctól, aki színész szeretne lenni. - Nem, nem erre gondoltam. - Vito a fejét csóválta. - Egyszer meglátogattam Tesst Chicagóban, elvitt egy múzeumba, ahol kiállították az abban az évben a gálán kiosztandó Oscar-szobrokat. - Hátranézett a válla fölött. - A szobrot készítő vállalat chicagói. . - Igen? - mondta Nick vontatottan. - És? Vito csak nézte a szobrot, és hirtelen beugrott neki. - Az Oscar igazából lovag. - Micsoda? - Igen, lovag. - Vito teljesen felvillanyozódott, ráment a Google-ra, rákeresett az Oscar-szoborra. - Nézd a kezét! Pont olyan, mint Warren keze. Nick halkan füttyentett. - A mindenit. Odanézz! És egy rohadt kard van a kezében. Ha Oscart lefektetnénk, kiköpött úgy nézne ki, mint az a srác bent a halottasházban. - Ez nem véletlen egybeesés - jelentette ki Vito határozottan. - Warrent a tetoválás miatt választotta. - Vagy a tetkó miatt állította be úgy. - Nem. Ezt előre eltervezte. A lány kezét már hetekkel korábban beállította. Szent ég, Nick. Warrent e miatt a rohadt tetoválás miatt választotta ki. - A francba. - Nick lerogyott. - Kíváncsi vagyok, vajon a lány képe is fent van-e. - És a félfejű srácé. És a homlokon lőtt srácé. - Vko az órájára pillantott. - Tino már hét óta bent van a halottasházban. Lehet, hogy már elkészült valami használhatóval.
1 3 0
Ekkor mintegy végszóra megcsendült a lift, és Tino lépett be a fülkébe. Vito hunyorgott. Öccse arca nyíi-zott volt, és elgyötört, sötét szeme tompa. - Nem kellett volna megkérnem rá... - Túléli - jegyezte meg Nick, és felállt. - Szia, Tino. -Odahúzott egy széket. - Ülj le! , Tino lerogyott. - Vito, hogy bírod ezt? Hogy bírod nézni ezeket az embereket, minden áldott nap? - Megtanulható - válaszolt Nick helyette. - Mit hoztál nekünk? Tino felé nyújtott egy borítékot. - Nem tudnám megmondani, elég élethű lett-e. Igyekeztem. - Jobb, mint ami eddig volt - nyugtatta meg Vito. -Sajnálom, Tino. Nem kellett volna... - Hagyd abba - vágott közbe Tino. - Jól vagyok, és igenis, jól tetted, hogy megkértél. Csak egy kicsit keményebb volt, mint gondoltam. - Próbált mosolyogni. - Túlélem. - Én is ezt miondtam neki. - Nick elővette a rajzot a l:)orítékból. Az oldalról egy komoly női arc nézett rá, Vito látta, hogy öccse szépen megfogta a lány arcszerkezetét. De emellett az arc olyan szívbe markolóan szomorú volt, hogy Vito arra gyanakodott, Tino a saját érzéseit is belevitte a rajzba. Nagyon jól sikerült. Nick elismerően hümmögött. - Nem semmi. Vito, az hogy lehet, hogy te nem tudsz így rajzolni? - Mert ő énekel - válaszolt Tino leverten. - Dino tanít, Gino épít, Tess pedig istenien főz. - Felsóhajtott. - Hát akkor én megyek is haza, Vito. Tess már biztos ott van a kicsikkel, megyek, hátha tud nekem valami vacsorát adni. - Undorodva nyalta meg a szája szélét. -Csak eltűnjön a számból ez az íz. - Vitónak eszébe jutott a szárított marhanyelv, amellyel Sophie kínálta. - - Szólj Tessnek, hogy jó fűszereset készítsen, és nekem is tegyetek félre. Ó, és mondd meg neki, hogy köközzön be az én szobámba. Én majd a kanapén alszom. - Az orvos szakértő megmutatta a többi holttestet is, Vito. Nem hiszem, hogy az ürgét meg tudnám csinálni... - Elfintorodott. - Tudod, akinek hiányzik a feje. És az a srác is, akinek golyó van a fejében, az is nagyon rossz állapotban van. A repeszes is. Szükség lesz... - Hé! - Vito fölemelt kézzel szakította félbe. - Miféle repesz? - A halottkém egy per négyesnek mondta. Nick a homlokát ráncolta. - Repesz? Mi a fene? - Úgy tűnik, egy kicsit frissíteni kéne az infókat a halottasházban - komorodott el Vito. - Sajnálom, Tino. Folytasd. Mire lesz szükség? - Azt akartam mondani, hogy szükség lesz törvényszéki antropológusra, hogy rekonstruálja az arcukat. De a két idős embert meg tudom csinálni. Holnap visz-szajöhetek és megpróbálhatom. Vito egészen büszkének érezte magát.
1 3 1
- Megköszönjük. Tino becipzárazta a kabátját, és féloldalasan rájuk mosolygott. - Aztán ne felejtsétek el az ajánlólevelet. Ki tudja, lehet, hogy új hivatást találtam. Isten a megmondhatója, a művészetből nem lehet megélni. - Hol van az eltűnt személyek listája? - kérdezte Nick, amikor Tino elment. Végignézhetnénk ezt a UCanModel oldalt az eltűnt személyek nevei és a lány adatai alapján, aztán a találatokat összehasonlíthatjuk Tino rajzával. - Jól hangzik.
1 3 2
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ, ESTE 9.55
Nick haragosan dobta az eltűnt személyek listáját Vito asztalára. - Ez vok az utolsó. - A számítógépen villódzó UCanModel oldalt bámulta. - Nincs benne. - Vagy itt nincs. - Vito a kinyomtatott lapokra mutatott. - Lehet, hogy be sem jelentették. Az is lehet, hogy nem idevalósi. Csak azért, mert Warren PhiUyben lakott, nem biztos, hogy a lány is. Én még nem adom fel. - Bassza meg! - morgott Nick. - Olyan jó lett volna hamar megtalálni. - Menj csak haza! - mondta Vito. - Majd én keresgélek, úgyis meg kell várnom Jeff informatikusát, hogy átfésülje Sherry merevlemezét. Ha kell, egyenként nézem meg az összes modell arcát. - Legalább ötezer név van fent. Egész éjjel itt leszel. - Vagy nem. - Vito a legördülő menüre vitte a kurzort - Nem fiinném, hogy a modellek után kutató fényképészek egyenként nézegetnék meg a fotókat. Szőkéket vagy barnákat keresnének, alacsonyakat, magasakat. Akármit. Nick egy cseppet kihúzta magát ültében. - Szóval szíjkítheted a keresést. Azt tudjuk, hogy barna és rövid a haja, egy méter ötvenhét centi magas, a szeme kék. - A szem és haj színe megváltoztatható. Kontaktlencse, paróka. De a magasság állandó. - Vito a képernyőre sandított. - Először keresnek, aztán a testi adottságok alapján szűkítenek. Úgyhogy rákeresünk a százötvenhétre, aztán szűkítünk a szem- és a hajszín szerint. - Kitöltötte a rubrikákat, majd megnyomta a keresés gombot. - Menj csak haza, én maradok. - Dehogy megyek. Végre kezd megint érdekes lenni. Ráadásul egy csomó helyes lányt lehet itt találni. Még a mellméretük is fent van. Kell ennél több? - Nick... - Vito a szemét forgatva csóválta a fejét. - Hé, megint egyedül élek, nincs időm bárokba járkálni... - Aztán kajánul elvigyorodott. - És a Sophie Johannsenhez hasonló lányokat nem érdeklem. Ő viszont érdekelte Sophie-t. Vito nagyot nyelt. Ha még ennél is jobban érdekelte volna, Vitót újra kellett volna éleszteni. De Sophie nem akarta. Megint lerázta. Tegnap este félreértés vok. Ma este azonban, ahogy Vito gyanította, Sophie nagyon is megértette, még ha ő maga nem is. Úgyhogy ügyet sem vetett Nickre, és lovább bámulta a képernyőt. - Csak száz találat. Szerencse, hogy alacsony vok. A legtöbb modell magas. MintSophie. - Nick - vicsorgott Vito. - Fogd be! Nick zavartan nézett rá. - Ugye, komolyan beszélsz? Azt hittem... - Akkor rosszul hitted. És most az egyszer nem fogom erőltetni. Nick egy darabig rágódott ezen. - Oké. Akkor munkára!
1 3 3
Vito minden egyes modell portfoliójára rákattintott, hirtelen megállt, és csak meredt a képernyőre. - Istenem, Tino nagyon jó. - A rájuk bámuló arc épp olyan volt, mint amilyennek Tino rajzoka. - Azt a... - Nick előrehajok, hogy jobban szemügyre vegye, most már újra komoly vok. - Brittany Bellamy. A francba, Chick, még húsz sem volt. Kattints a kapcsolatra! Vito csak egy e-mail ablakot talált. - Sem a telefonszámot, sem a közelebbi földrajzi adatokat nem adják meg, e-mailt pedig nem akarok küldeni. Ha megtaláltuk, akkor úgysem válaszol... - ...mert meghak - suttogta Nick. - Ha pedig tévedünk, akkor értékes információkat szivárogtatunk ki a gyilkosunk munkamódszeréről. De reggel megnézheted a lány korábbi ügyfeleit. - Felálk. - Most már tényleg megyek. Holnap felhívlak, amint kijöttem a bíróságról. - Sok sikert - köszönt el Vito, aztán tárcsázta Liz Sawyer otthoni telefonszámát. - Szia, Vito vagyok. - Találtál valamit? - Lehet, hogy azonosítottuk az imádkozó lányt. - Elmondott mindent. - Holnap megerősítem. - Ügyes munka volt, Vito. Komolyan. És add át köszönetemet az öcsédnek. - Liz nem dicsérgetett csak úgy vaktában. Amikor azonban megtette, az nagyon jólesett. - Köszönöm. Átadom. - Átalakítottam pár beosztást, felszabadítottam Rikert és Jenkinst. Holnap reggekől nektek segítenek az azonosításban és a nyomozásban. Liz jó munkát végzett. Tim Riker és Beverly Jenkins kitűnő zsaruk. - Teljes munkaidőben? - Egypár napig. Ez volt a maximum. - Hálásan köszönjük. Megkérem őket, hogy holnap járjanak utána Brittany Bellamynak a régi ügyfeleinél. Az archeológustól kaptam néhány nevet, amelyeket holnap szeretnék ellenőrizni. Talán az egyik segít, hogy lenyomozzuk, honnan szerezte ez a fickó az eszközeit. Megyünk a pénz után. - Mindig kövesd a pénz útját... - helyeselt Liz. - Pontban reggel nyolckor eligazítás. - Rendben. Most mennem kell. Megjött az informatikus. - Egy laptopot cipelő fiatal srác közeledett az asztalához. - Te vagy Ciccotelli? -Aha. Te meg Jeff kis barátja? A fiú arcára félmosoly ült. - Inkább Brent. - Kezet fogott Vitóval. - Brent Yelton. És csak hogy tudd, ha Jeff kis barátjának hívsz minket, nem sok haverod lesz nálunk odaát. Vito csak vigyorgott. - Ezt nem felejtem el. A számítógép itt van a dobozban. Kösz, hogy lejöttél. Brent biccentett.
1 3 4
- Azt a számítógépet is én néztem meg, amelyiket Keyes szobájából hoztatok. Szóltam Jeffnek, hívjon föl, ha valami más is előkerül ebben az ügyben, és azonnal jövök. Vito a szemöldökét ráncolta. - El is hasznákam egy kívánságomat. Jeff egy seggfej. Brent elnevette magát, és rácsatlakoztatta Sherry számítógépét a saját laptopjára. - Még egy ok, hogy az ember elkerülje. - Leük Nick székére, és öt percig néma csöndben dolgozott. Egyszer csak fölpillantott. - Hát, ezt a gépet nem sikálták le. Nyoma sincs a vírusnak, amelyik kiütötte az áldozat gépét. Ennek ellenére valaki vacakok az előzményekkel. - Vito odalépett, és megáUt a fiú háta mögött. - Ezt hogy érted? - Az áldozat gépét egy vírus sikálta le. Ez pedig itt egy teljesen amatőr próbálkozás. Valaki nem akarta, hogy mások megtudják, milyen oldalakat látogatott, és kitörölte az előzményekből. De ettől még fönt maradtak a merevlemezen. - Felpillantott. - Ez a tipikus hiba, amelyet az alkalmazottak el szoktak követni, ha a céges gépen pornót nézegetnek. Kitörlik az előzményéket, de az ott marad a meghajtón, és egy valamirevaló informatikus azonnal megtalálja. - Jó tudni - mondta Vito kényszeredetten. - Szóval milyen oldalakat török ki az amatőr? Brent először nem hitt a szemének. - Ez még nekem is új. Ez a valaki középkori és történelmi oldalakat nézegetett, és annak törölte ki az előzményét, medievalworld.com, medievalhistory.com, és vívásra is rákeresett, fencing.com... ez pedig középkori öltözetekről szól, ilyenek, blabla, blabla és... hmm. Karib-tengeri utazás. Vito felsóhajtott. - A nászútjuk. Warren és Sherry össze akartak házasodni. A lány elmesélte, hogy Warren célozgatott valami hajókázásra, kíváncsi volt, vajon érdekelné-e. - És a középkori cuccok? Vito tűnődve nézte a listát. - Minden egybevág. Csak azt nem tudom, hogyan. - Hívj fel, ha megint befut egy lesikált gép. Mit ne mondjak, nagyon érdekel. Nem sok ilyen sunyi víruskódot láttam. Itt a névjegykártyám, rajta a telefonszámom. - Mosolygott, és összepakolta a laptopját. - És így Jeffet is elkerülheted. - Koszi, haver. - Vito ekette Brent kártyáját, majd tárcsázta Jen McFain mobilját. - McFain. - Rossz volt a vonal, de Jen fáradtsága még így is tisztán érzékelhető vok. - Jen, Vko vagyok. Hogy állsz? - Épp most küldtem be a nyolcadik testet a halottasházba, még egy idős hölgy. Semmi különös. - Úgy érted, sem golyó, sem repesz, sem rák, sem furcsa zúzódások, sem imára kulcsolt kéz? - Úgy valahogy. Most dolgozunk az utolsó síron. Első sor, első sír. - Mi pedig biztosra azonosítottuk a Lovagot, és talán a Hölgyet is. - Nem semmi. - Jen egészen le volt nyűgözve. -Gyorsan dolgoztok.
1 3 5
- Köszi. Te sem panaszkodhatsz. Egy nap alatt hat holttestet hantoltál ki. - Nem sikerült volna Sophie térképe nélkül. Az igazi munka holnap kezdődik, amikor átszitáljuk a kiásott homokot. - Ha már a holnapnál tartunk... Pontban nyolckor eligazítás. El tudsz jönni? - Ha hozol kávét és teasüteményt az utcátokban levő pékségből, akkor ott leszek. Tartsad! Hív a csapat... -Egy perc múlva megint vonalban volt. - Az utolsót is kiástuk. Hangja újra megtelt élettel. - Fiatal nő. És Vito, az egyik lába hiányzik. Vito elhúzta a száját. - Úgy érted, levágták a lábát? - Nem. Ez amputálva volt. És, ó, istenem, ha nem tévedek... Ó, Vito, ez jó hír. Nagyon jó hír. Egy lemez van a koponyájában. Szent ég, ez arany. Vito csak pislogott. - Aranylemez van a koponyájában? Jen, ennek semmi értelme! Jen feldühödött. - A francba, Vito. Koncentrálj a rejtélyre! - Bocs. Fáradt vagyok. Kezdd elölről! - Na, nekem sem vok sétagalopp. Figyelj! A koponyája oszlásnak indult, és kilátszik a fémlemez. Nyilvánvalóan egy sérülés vagy műtét miatt került bele. Most, hogy oszlik, látszik a lemez. - Ó, - hunyorgott. - De még mindig nem értem, ez miért jó hír. - Vito, a beültethető fémlemez harmadik kategóriás orvosi eszköz, mindnek egyedi, lenyomozható sorozatszáma van. - Hirtelen összeállt a kép, Vito fölegyenesedett ültében. - Ami alapján azonosíthatjuk a nőt. - És a díj az épp most ébredő fiatalemberé... Vito vigyorgott, szinte megszédült a szerencsés fordulattól. - Fölhívom Katherine-t, megkérem, hogy holnap reggel azonnal az amputált lábú nővel kezdjen. Viszlát nyolckor.
1 3 6
JANUÁR 15-E, HÉTFŐ. ESTE 10.15
- A hotelszobában Dániel elbambulva meredt a CNN adására, amikor hirtelen megcsörrent a telefonja. - Luké, hol voltál? - Horgászni - mondta Luké szárazon. - Általában horgászni szoktam, ha elmegyek pecázni... Csak most kaptam meg az üzeneted. Mi a helyzet? Hol vagy? - Philadelphiában. Figyelj, miután reggel elmentél, találtam egy pendrive-ot. Bedugtam a laptopba, de csak csupa PST végződésű fájk találtam rajta. - Azok e-mail fájlok. Valószínűleg apád háttértára, minthogy mindent kitörölt november előtt. Dániel elővette a kis szerkezetet a zsebéből. - Hogy tudom megnézni, mi van rajta? - Dugd be a számítógépbe. Segítek. Nem nehéz. Dániel engedelmesen követte Luké utasításait, és hamarosan ott hevertek előtte apja e-mailjei. - Megvan. - Ami azt illeti, több évre való. De Dániel nem akarta, hogy Luké megtudja, mi volt a memórián, ahogyan azt sem akarta, hogy Frank Loomis tudjon apja titkos széfjéről. - Megnézem. Köszönöm, Luke. Csak pár percbe tellett, és Dániel megtalálta az üzenetet, amelyiknek a láttán az összes erő kiment a tagjaiból. Egy bizonyos RunnerGirltől kapta másfél évvel ezelőtt júliusban. Csak ennyi állt benne: „Tudom, hogy mk tett a fia." Dániel alig kapott levegőt, alig tudott gondolkozni. Komolyan kezdenek rosszul alakulni a dolgok.
1 3 7
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 12.45
Piszok jó lett. A monitoron ott küzdött az Inkvizítor az ellenfelével, a Jó Lovaggal. Mindkét szereplő egyik kezével kardot forgatott, a másikkal pedig láncos buzogányt. Minden egyes lépés pontos, a kardlendítés íve, a buzogány csapása az izmok mozgásának valósághű sorozatából állt össze. Mestermű. Van Zandt meg lesz elégedve. Nemsokára világszerte száz- meg százezer fogyasztó fog a boltokba özönleni, hogy ezt megtapasztalják. Van Zandt úgy tekintett rá, mint egy animációs zsenire, de ő maga sosem feledte el, hogy a számítógépes animáció csak eszköz a cél elérése érdekében. A cél az, hogy a festményei a legjobb galériákban függjenek, azokban a galériákban, amelyek azelőtt visszautasították őt. Föltekintett a Warren meghal sorozat hetedik festményére. A pillanatra, amikor Warren megszűnt létezni. Lehet, hogy a galériáknak igazuk volt. Claire és Warren meg a többiek előtt a munkája csak közhely volt. Mindennapos. De ezek itt - Warren, Claire, Brittany, Bili Melville, amint a buzogány szétcsapja a fejét -, ezek mind zseniálisak. Felállt, kinyújtózott. Aludnia kell. Másnap reggel hosz-szú autóút vár rá. Kilencre bent akart lenni Van Zandt irodájában, és délben már kint. így elég ideje marad, hogy háromra odaérjen a Gregory Sandersszel megbe-szék találkozóra. Éjfélre pedig már ott lesz a vásznon a Gregory meghal, s fölvette a következő sikolyt is. Pár lépést még mereven, jobb combját dörzsölgetve tett meg. Túl huzatos ez a régi ház. Azért választotta, mert távol esett mindentől, és mert könnyű volt... megszerezni, de a tél minden fagyos fuvallata megtalálta a rést, amelyen bejuthatott. A philadelphiai tél pokoli. Ilyenkor mindig magnóliák és barackvirágzás után vágyott. Összeszorította az állkapcsát. Túl sokáig volt száműzve otthonról, de ez nemsokára megváltozik. Az öreg szorítása megtört. Kuncogott. Csakúgy, mint az öreg. Ő is megtört. A stúdió túlsó végében álló ágyához bicegett. Leült a matracra, és az ágya mellett a falra rögzített kartonlapra bámult. Úgy helyezte el, hogy fölébredéskor azonnal lássa. Erre a kartonlapra rajzoka fel a mátrixot. Négyszer négy... Tizenhat négyszög, kilencben már ott volt az áldozatról a halál pillanatában készült filmkocka. Pontosabban az egyiken a festményről készült fotó volt. Claire Reynolds fojtogatását nem vette filmre, de a lány halála utáni pillanatokban megfestette a Claire meghal-t, azonnal tudta, hogy az élete akkor és ott visszafordíthatatlanul megváltozott. A következő napokban újra meg újra átélte azt a pillanatot, amikor véget vetett Claire életének. Azokban a napokban arról álmodott, hogy újra és újra megteszi. És azokban a napokban dolgozta ki a tervet, amely most szépen halad. Sokan a szerencsének tudhatják be a sikerüket, de csak az ostobák hisznek a szerencsében. A szerencse a lusták, a méltatlanok mentsvára. Ő maga az intellektusban hitt, a tudásban. És a sorsban. Nem mindig hitt a sorsban, az egyik ember végzetének a másikéval való elkerülhetetlen átfedésében. De már hitt benne. Ugyan hogyan lehetne másképp megmagyarázni azt, hogy egy évvel ezelőtt pont Jager van Zandt kedvenc bárjába sétált be, épp egy órával azután, hogy a férfi lesújtó kritikát kapott a legújabb játékáról? „Még annyira sem izgalmas, mint a Pong", írta a kritikus, és addigra már Van Zandt épp elég részeg vok ahhoz, hogy minden egyes részletet kikotyogjon, hogy mennyire idegesíti Derek Harrington, mennyire retteg attól, hogy az épp piacra kerülő játék, a Behind Enemy Lines, hasonlóan katasztrofális lesz.
1 3 8
Ugyan hogyan lehetne másképp magyarázni, hogy másnap a nagy semmiből előbukkant Claire Reynolds azzal a merész, ámde gyöngén kivkelezett megvesztegetési kísérlettel? Ez mind a sors keze. Az ő intellektusa kapcsolta össze Claire szerencsétlen végét és Van Zandt szerencsétlen jelenét, és hozott létre egy új végzetet, amely az ő szükségletek szolgálja. De nem történhetett volna meg a tudása nélkül. Az ő egyedülálló tehetsége meg tudta adni Van Zandtnak pontosan azt, amit akart, és úgy, ahogy akarta. Kevesen tudnak képeket, világokat alkotni pixelekkel és festékkel egyaránt. Kevesen értenek annyira a számítógéphez, hogy mindezt megtöltsék élettel. De én meg tudom tenni. Megteremtette a gonosz Inkvizítor virtuális világát, megszületett a 14. századi pap, aki az eretnekek kiiktatását inkább kitűnő alkalomnak tekintette arra, hogy erővel átvegye a hatalmat, és a boszorkányüldözéssel ajtót nyitott a korlátlan hatalom felé. Minél több gazdag eretneket és igazi boszorkányt talál meg és pusztít el az Inkvizítor, annál erősebbé válik, mígnem ő maga lesz a király. Ötletes mese, de a játékosok élvezni fogják a politikai cselszövéseket és hazugságokat, amelyek a továbbjutáshoz szükségeltetnek. A pontok a minél fondorlatosabb megtévesztésért és a minél ördögibb és összetettebb kínzási módszerekért járnak. A főbb szerepek már majdnem mind elkekek - a korlátlan hatalmú Boszorkányt halálra gyötrik a szögekkel kivert trónuson, hogy fölfedje, honnan származik végtelen ereje, a Jó Lovagot a láncos buzogánnyal győzik le, s maga a király is szégyenletes és... zsigerekig ható halált hal. Természetesen mindannyian mellékszereplőként is feltűnnek. Gondosan megtervezte a kínzásokat, hogy minden egyes alany szenvedéséből a legtöbbet kihozhassa, mind hangban, mind látványban. Pár apróbb változtatás kellett csak, és ezek a további kínzások máris átalakultak legalább húsz kevésbé hangsúlyos karakterré, amelyet a játékosok hozzáadhattak a gyűjteményükhöz. Gregory Sanders lesz a becsületes pap, aki megpróbálja az Inkvizítort megállítani. Természetesen a pap veszít, s Gregory Sanders a legkegyetlenebb és legfájdalmasabb halált halja, majd a harmadik sor utolsó sírjába lesz eltemetve. És ezzel a harmadik sor megtelik. Az első sor már tele, ott nyugszanak a Behind Enemy Lines civil áldozatai - Claire, Jared és Zachary. És szegény Mrs. Crane. Az öreg hölgy... ő a járulékos veszteség, az ő ingatlanszerzésének szerencsétlen áldozata. Sajnálatos, de elkerülhetetlen áldozat. A negyedik sor még üres, ide kerül majd a nyomeltakarítás eredménye, amint az Inkvizítor elkészük. A negyedik sorba kerülnek a forrásai, azok a személyek, akik bizonyíthatnák, hogy a középkori fantáziavilág képei nem csupán egy élénk elme teremtményei. Ők azok, akik tudják, hogy a kínzóeszközök léteznek, akik tudják, mennyire érdeklik a középkori fegyverek és a korabeli hadviselés. Valódi veszélyforrássá válnak, mihelyst kikerül a polcokra az Inkvizítor, úgyhogy kénytelen lesz még azt megelőzően elintézni őket. Az illegális antikvitásokat áruló három személy nem szállna majd le róla. Beképzek seggfejek, akik túl sokszor lenyúlták. Más szóval mindhármat gyűlölte. De a történész... Ő is sajnálatos veszteség. Személy szerint semmi baja vele. És bizonyos értelemben még... kedvelte is. Intelligens és okos. Magányos. Mint én. De túl sok alkalommal keresztezte az útját. Nem hagyhatja életben. Ahogy a két idős nővel, vele is fájdalommentesen fog végezni. Semmi személyes. De a történésznek meg kell halnia, és ott fog nyugodni a negyedik sor utolsó sírjában. Fölemelte a tekintetét, hűvös elszántsággal nézegette a második sor négyszögek. Kettő tele. Kettő üres. A többi sortól eltérően ez nagyon is személyes volt.
1 3 9
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 1.15
- Dániel már órák óta csak a mennyezetet bámuka, igyekezett elodázni azt, amiről tudta, hogy meg kell tennie. Talán már túl késő, és nem is csak egy tekintetben. De a lánynak joga van megtudnia, és az ő felelőssége, hogy megmondja neki. A lány dühös lesz. És jogosan. Nagyot sóhajtott, felült, kinyúk a telefonért, tárcsázta a számot, amk sosem (elejtett el, de nem is hívott soha. Már az első csöngetésre fölvették. - Halló! - szók az éber és feszük hang. - Susannah? Dániel vagyok. . -Hosszú hallgatás következett. - Mit akarsz, Dániel? - A hangból kiérződő él hallatán Dániel elszégyellte magát. Úgy érezte, meg is érdemli. - Philadelphiában vagyok. Őket keresem. - Philadelphiában? Minek mentek volna oda? - Susannah, mikor beszéltél velük utoljára? - Karácsonykor hívtam fel anyát... Egy éve. Apával már öt éve nem beszéltem. Miért? - Frank felhívott, szók, hogy már rég nem látták őket, de úgy tűnt, csak elutaztak. Aztán apa gépén e-maileket találtam. Az áUt benne, „tudom, hogy mit tett a fia". Ismét egy pernyi csönd következett. - És mit tett a fia? Dániel lehunyta a szemét. - Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy egyikük az interneten onkológust keresett Philadelphiában, és az utolsó személy, akivel beszéltek, az a nagyi. Most itt vagyok, hogy megkeressem őket, kész vagyok a város összes szállodájába elmenni, de sokat segítene, ha tudnám, milyen számról hívták a nagyit. - És miért nem kérsz meg valakit odabent nálatok, hogy nézzen utána? - jött a kérdés. Dániel habozott. - Inkább nem. A főnököm azt akarta, hogy jelentsem az eltűnésüket. Azt mondtam, majd csak akkor, ha bizonyítékom van rá, hogy nem csak sima üdülésről van szó. - A főnöködnek igaza van - mondta Susannah fagyosan. - Követned kéne az előírásokat. - Majd követem, ha meggyőződtem róla, hogy valóban eltűntek, és nem csak pihennek valahol. Meg tudod szerezni a nagyi híváslistáját? - Igyekszem. De ne hívj még egyszer! Majd én hívlak, ha találok valamit. Dániel összerezzent, amikor kattant a telefon. Ami azt illeti, sokkal jobban ment, mint gondolta.
1 4 0
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 1.15
A második sor lakóinak mindegyike személyes ügy volt. Az öreg és a felesége már rég odatemetve. Nemsokára az üres helyek is gazdára találnak az öreg ivadékai személyében. Milyen helyénvaló, hogy a család együtt tölti az örökkévalóságot... az én temetőmben. Elmosolyodott. Milyen helyénvaló, hogy Duttonban, a kis baptista templom mögött, a családi sírboltban csak egyetlen személy nyugszik... én. Ez alkalommal nem ő kereste az összetűzést. Maga Artie és a felesége szállították szó szerint házhoz. Mindig is tervezte ezt a háborút, de csak miután nyomot hagyott maga után. Csak azután, hogy a célját elérte. Amikor már igazán sikeres, és ezt kénytelen az öreg lenyelni. Miután kimondta: azt mondtad, soha nem lesz belőlem semmi. Tévedtél. De már késő. Már soha nem mondhatja, túl késő. Artie kezdte, de most, hogy nyakig belekeveredett a csatába, kénytelen befejezni, egyszer és mindenkorra. Az öreg busásan megfizetett a bűneiért. És nemsokára követik a kölykei is. Artie lánya játssza majd a játék utolsó szerepét - ő lesz a Királyné, az egyetlen személy, aki az Inkvizítor és a trón között áll. Természetesen ő is elpusztul. Kegyetlenül. Artie fia csak egy sima paraszt lesz, aki a király földjét túrja. Csekély kis szerep a játékban. Felpattant. De a halála egy fontos fejezetet zár majd le az életemben. Határozott léptekkel vágott át a stúdión, minden fáradtsága elillant. Kinyitotta a szekrényt, óvatosan kiemelte a szerszámot, amellyel majd bosszút áll. Évek óta őrizgeti, erre az alkalomra tartogatta. Az asztalra tette, kifeszítette az acélfogakat, felállította a csapdát. Biztos kézzel egy ceruzát közelített felé, és hozzáért a zárszerkezetéhez. Az acélfogak összecsaptak, a ceruza ripityára törve repült ki a kezéből. Elismerően bólintott. Artie fia most megismeri a fájdalmat - a velejéig ható, gyötrelmes, elképzelhetetlen fájdalmat. Artie fia segítségért fog kiáltozni, szabadulásért és a végén halálért. De senki nem fogja meghallani. Senki sem fogja megmenteni. Mindet megöltem.
1 4 1
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 6 ÓRA
Vito kibotorkált a konyhába, vonzotta a kávé és a sercegő szalonna illata. Elmosolyodott, ahogy meglátta a konyhaasztalnál Tesst, a nővérét, aki az etetőszékben ücsörgő kicsi Gust kínálta az étellel. Vagyis inkább kínálgatta. Gus eltolta a tejbepapis tálat. - Szütit kéjek - jelentette ki Gus. - És ki nem? - kérdezte Tess csüggedten. - De nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk, és tudom, hogy anyu sosem ad sütit reggelire. Gus félrebillentette a fejét, ravaszul méregette nagynénjét. - Tino szütijét. Vito csak somolygott. Amióta csak megérkeztek a fiúk, Tino süteménnyel orvosolt minden problémát. - Attól tartok, megfogott minket. Tess tágra nyílt szemmel fordult hátra. De a meglepett tekintetet azonnal széles mosoly vákotta fel, kitárt karral sietett át a parányi konyhán. - Vito! - Szia, nővérkém! - Valami nincs rendben. A mosoly valódi, de Tess egész teste feszült, hiába ölelte meg. -Mi a baj? Csak nem Molly? - Nem, ma reggelre már jobban lett. Túl sokat aggódsz, Vito. Ülj le! Hozom a tányérodat. Bizalmatlanul foglalt helyet. - Megtaláltam a kaját, amit este a hűtőben hagytál. Koszi. Tess hátralesett a válla fölött, miközben tojást és szalonnát pakolt a tányérra. - Egy egész adag ravioli volt, nem valami uzsonna. De azért szívesen. - Vito elé tette a tányért, és leült a másik székre. - Mikor értél haza éjjel? - Egy tájban. - Hazafelé beugrott a bárba, ahol Warren Keyes pincérkedett. Beszélt Warren főnökével és a munkatársakkal, de semmi újat nem tudott meg. Senki nem vett észre semmi és senki szokatlant. - Nem akartalak fölébreszteni. - Nem is ébresztettél föl. A fiúk teljesen lestrapáltak estére. - Megcsikizte Gus zoknis talpát. - Ez csak úgy süvít ezeken a picike, husikás lábakon, és ebben a lakásban mindenhol csupa törékeny holmi... Mire lefektettem Gust és a többieket, teljesen kidőltem. Vito a szemöldökét ráncolta. - Dante fent volt még, amikor hazajöttem, kint sírt a hátsó verandán. Tess szeme elkerekedett. - A hátsó verandán? De hiszen ott jéghideg van! Vito verandáját üvegfal védte, de nem fűtötték, és tényleg jéghideg volt. - Tudom. A hálózsákjába burkolódzott, de akkor is. Piszkosul betojtam, amikor hazajöttem, és nem találtam a nappaliban. És szerintem ő is piszkosul betojt, amikor megtaláltam odakint. Azt mondta, csak egyedül akart lenni. - Ideges volt Molly miatt - jegyezte meg Tess.
1 4 2
- Érthető. Vito kételkedett ugyan abban, amit a fiú állított, de nem erőszakoskodott. - Lehet. Beküldtem, de azért tartsd rajta a szemed. -A csésze fölött Tesst vizslatta. Szóval mi a gond? - Erőltetett kacaj volt a válasz. - Kíváncsi vagy, tudod-e? Sophie jutott az eszébe, és elszorult a szíve. - Mások is mondták már. Tess szemöldöke magasba szökött. - Elmondom, ha te is elmondod. - Több eszem is lehetne, mint hogy egy lélekbúvárral kísérletezzem. Rendben, de te kezded. Tess vállat vont. - Nehéz egész nap a gyerekek körül ugrálni. Aidán és én már annyira... - Az asztalt bámulta. - Mindkettőnknek négy testvére van, nekünk pedig egy gyerekünk sincs. - Talán csak idő kérdése... Tess felpillantott, Vito szíve majd megszakadt, akkora fájdalmat látott nővére szemében. - Már másfél éve próbálkozunk. Már orvosról, kezelésről és örökbefogadásról is beszéltünk. Vito átnyúlt az asztal fölött, és megszorította Tess kezét. - Drukkolok... Tess arcára bánatos mosoly ült. - Én is. Most te jössz. Hogy hívják? Vito fölnevetett. - Sophie-nak. És nagyon csinos, nagyon okos, kedvelem, de ő nem akar közelebb kerülni hozzám. Gyakorlatilag megkért, hogy hagyjam békén, és hát szót fogadok neki. - Tanácsos, ha nem akarsz skalpvadásznak tűnni, de egy csöppet sem jellemző rád. Nem emlékszem, hogy bármikor előfordult volna, hogy nem cserkésztél be egy nőt, ha egyszer kinézted magadnak. - Ez egészen Andreáig igaz is volt. Ő is nemet mondott először, de Vito fáradhatatlan vok. Csak ment utána, mindaddig, amíg a lány meg nem gondolta magát. És mindkettőjük számára a lehető legszörnyűbb sük ki belőle. - Talán csak felnőttem. - Ja, aha... - bólintott Tess, a legkevésbé sem meggyőzve. - Rendben. Vito felált. - Ha rendben, ha nem, most mennem kell. Munka előtt még be kell ugranom a pékségbe és a halottas-házba is. Tess fintorgott. - A pékség és a halottasház nem éppen összeillő fogalmak, Vito. Hazajössz vacsorára? - Nem tudom. - Homlokon csókolta Tesst. - Akármi van, hazatelefonálok. - Nekem pedig útnak kell indítanom a srácokat a suliba. - Körbenézett a konyhában. Aztán, azt hiszem, elmegyek Gusszal függönyt venni. Bánatosak az ablakok.
1 4 3
Tess volt bánatos, de Vito semmk sem tudott tenni, sem azért, hogy Tesst felvidítsa, sem azért, hogy elűzze Sophie szeméből a szomorúságot, amelyet előző este látott benne.
1 4 4
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 8.01
- Mmmm. - Jen McFain bekapott egy porcukros süteményt. - Vegyél te is! ~ Odatoka a dobozt Beverly Jenkins nyomozó elé, akit Liz küldött át Vitóék csapatába. ' Beverly megvető pillantást vetett a dobozra. - Áruld el, McFain, hogy tudsz ilyen sovány maradni? - Metabolizmus - vigyorgott Jen. - De ha vigasztal, anyám szerint negyvenéves koromban a metabolizmu-som befékez, és az összes falat, amelyet megeszem, a fenekemen köt majd ki. Beverly elmosolyodott. -Van Isten... Liz lépett be Katherine-nel és Tim Rikerrel, Beverly társával. - Hol tartunk, Vito? - kérdezte Liz, amikor mindenki leült, és a süteményes doboz is körbejárt. - Liz szinte mindent elmondott tegnap - fordult Vito Rikerhez és Jenkinshez. Tegnapra az egyik áldozatot azonosítottuk, kettőt pedig feltételesen - folytatta Vko. Odament a táblához, amelyre fölrajzolta a Katherine által felvázolt négyszer négyes mátrixot. Mindegyik téglalapba rövid jellemzést írt az áldozatokról, hozzátéve a halál okát és hozzávetőleges idejét. - Azonosítottuk Warren Keyest, ennek a két nőnek a személyazonosságát pedig sejtjük. - A három per egyesre és az egy per egyesre bökött. - Az imádkozó nő valószínűleg Brittany Bellamy. - A lány képét a tábla szélére mágnesezte. - Brittany modellkedett. Mindenki kap egy másolatot a képével és az ügyfeleinek a listájával, amelyet betettem az infós dossziéba. Lakóhelye ismeretlen. A neve pedig nincs rajta az eltűnt személyek listáján, sem a gépjármű-nyilvántartó adatbázisban. Lehet, hogy nem idevalósi. - És a másik nő? - kérdezte Liz. - A neve Claire Reynolds - szólak meg Katherine. -Egy fémlemez van a fejében. A jobb lába a térd fölött amputálva. Hatkor jöttem be, fölhívtam a fémlemez gyártóját. A sorozatszám alapján adták meg a Claire Reynolds nevet. A lemezt egy autóbaleset után ükették be. Claire akkoriban Georgiában lakott, a műtétet Atlantában végezték el. Gyanítom, hogy a lába is ugyanabban a balesetben sérült meg. Többet tudok, mihelyst megkapom a kórtörténetét. Vito folytatta a beszámolót. - Claire úgy négy éve költözött Phillybe. Az utolsó ismert munkahelye az egyik könyvtárfiók. Körülbelül tizennégy hónapja jelentették be a szülei, hogy elttant. A leírás illik a kihantolt személyre. - - És az eltelt idő is egybevág az oszlás idejével - tette hozzá Katherine. - Még nem kezdtem el a boncolást, de megröntgeneztem, míg vártam, hogy kikeressék a kartonját. Megfojtották. Semmi más nyilvánvaló sérülés nincs rajta. Vito a nő sírját jelölő négyszög mellé mágnesezte a képét. - A kép a járműnyilvántartó adatbázisából való. Értesíteni kell a szüleit. Beverly jegyzetek.
1 4 5
- Majd mi elintézzük. Hátha tudunk hajmintát vagy valamit szerezni a DNSvizsgálathoz. - Az imádkozó lányt ugyanazon a modellügynökségi oldalon találtátok meg, amelyet Warren Keyes használt - jegyezte meg Tim. - Claire is modell volt, és van-e esélye annak, hogy még valakk ott találjunk meg? - Nem néztem utána, hogy Claire modell volt-e. Nemigen néz ki úgy, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt az. Egy próbát megér. . - Kétlem, hogy a két idős ember modell lett volna -jegyezte meg Liz. - Azonban van esélye, hogy a három fiatalabbat ott találjátok, a kézsérülésest, a lőtt sebűt és a repeszest. Vito a homlokát ráncolta. - Tino azt mondta, nem maradt elég a többi fiatalemberből ahhoz, hogy lerajzolja őket, és a törvényszéki antropológus csak a jövő héten jön vissza a konferenciáról. Beverly megemelte a szemöldökét. - Tino? - Az öcsém, más néven az ingyen szerződtetett rajzoló konzultánsunk. Ó készítette ezt a rajzot az imádkozó lányról. Ennek a segítségével találtuk meg Brittany Bellamyt a modelloldalon. - Vko kihúzta Tino rajzát a mappából, és az asztal közepére csúsztatta. - Azt mondja, megpróbálhatja lerajzolni a két idős embert, de a többieket nem. - Jól rajzol - jegyezte meg Tim, amikor összehasonlította a rajzot Brittany fényképével. - De ha nem tudja őket lerajzolni, attól még összevethetjük a testi jellemzőiket az eltűnt személyekéivel. V - Ez is megér egy próbát - helyesek Vito. - Először azonban meg kell erősítenünk, hogy az áldozat csakugyan Brittany Bellamy. Miután értesítetted Claire Reynolds szülék, fölkereshetnétek Brittany ügyfelek, hátha kapunk valami címet. Jen szemöldöke megemelkedett. - És addig te? - Lenyomozom a kínzós gyilkosságokhoz hasz-n:ilt eszközöket. Végig akarok menni a pénzvonalon. Sophie Johannsentől kaptam egy listányi nevet. Vagy ic|^rodukciókkal kereskednek, vagy tudhatják, hol kaphatók eredeti műtárgyak. Egy széket, egy kínpadot, egy kardot és egy páncélinget keresek. - Katherine-re nézett. - Nick szerint a körkörös zúzódásokat páncéling okozta. - Igaza lehet. Elég erős ütés érhette, hogy ilyen zúzódások keletkeztek - gondolkodott el. - Mondjuk kalapáccsal. - De ez még nem magyarázza meg a többi sérülést - jegyezte meg Liz. Közelebb húzta magához a három per egyes áldozatról készült fényképeket. - Bármivel verték is fejbe és karon, nehéz tárgy volt, és hegyes. És fogazott. - A fejét ért ütés vízszintesen érkezett - tette hozzá Katherine. - Ez épp elég vok, hogy lecsapja a feje tetejét. A kart ért ütés pedig függőlegesen érkezett. - Warrennál kard is volt - töprengett Jen. - Lehet, hogy azt használta. Katherine a fejét rázta. - Tompa és mégis hegyes tárgyat keresünk. - És középkorit - húzta el a száját Jen. - És mi van azzal a láncon lógatott tüskés golyóval? Ha elég erősen meglendítik, lehet ilyen hatása, ha becsapódik.
1 4 6
- Láncos buzogány - vetette közbe borzongva Tim. - Szent isten! - Akkor a buzogányt is fölveszem a listámra - mondta Vito. - Rendben. Azt tudjuk, hogy Warren életrajzát az elttjnése előtti napon megnézték. A modelloldal lehetővé teszi a potenciális ügyfeleknek, hogy e-mailben megkeressék a modelleket. Azt nem tudjuk, ki küldött neki e-maik, mert egy vírust küldött benne, amelyik lesikálta az egész winchestert. i ; - Talán Brittany számítógépén találunk valamit - jegyezte meg Liz, - Küldjétek be az informatikusoknak ellenőrzésre! És menjetek fel a profiljára, hátha valaki megnézte az utóbbi egy hónapban. Beverly bólintott. - Rendben. Tudod, Vito, egy dolog azért zavar engem... - Csak egy? - kérdezte Vko, amire a lány keserű mosollyal válaszok. - Az idős férfi ujjai. A jelentésetek azt mondja, csak ezt az egy gyilkosságot követték el indulatból, ezt ér-lem. De miért vágta le az ujja hegyét? Olyan, mintha a gyilkos tudta volna, hogy az áldozatát az ujjlenyomat alapján azonosíthatják, de ez csak akkor lényeges, ha félő, hogy a testet megtalálják. Nyilvánvaló, nem gondolta, hogy bármelyik áldozatát megtalálhatják. A többit nem is próbálta így fölismerhetetlenné tenni. - Ez is a kínzás része volt - mondta Katherine. - Az ujjhegyeket akkor vágták le, amikor az öreg még ék. bárki is ez az öreg, a gyilkos tényleg gyűlölhette. - Szólok Tinónak, hogy rajzolja le őket - mondta Vito , aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. És mi a helyzet az első sorba temetett idős nővel? - Őt még nem néztem meg. Ma végzem el a boncolását. - Katherine Jenre pillantott. Kiderük valami a golyóról, melyet az egy per hármasból vettem ki? - Igen. Egy német Lugerből való - válaszolt Jen elégedetten biccentve. - A ballisztikus szerint eredeti, 1944-es darab. De ma pontosan utánanéz. Liz megvonta a vállát. - Elég gyakori fegyvertípus, még az eredetiek is. Nagy valószíníáséggel nem lefiet majd lenyomozni. Tim azonban buzgón bólogatott. - Az igaz, de az igen figyelemreméltó, hogy egy olyan fickó mellé temették, akinek tele a hasa repesz-szilánkkal. Elég érdekes lesz kideríteni, milyen gránát robbantotta föl. Ha a pisztoly eredeti, az is azt erősíti, hogy a mi kis gyilkosunk a világ végére is elmenne, hogy hiteles legyen minden részlet. - Tim Vitóra nézett. - Két történelmi tárgyú gyilkosságsorozat, mégpedig háborús. - Igazad van. Csak arra kell rájönnünk, miért. Jen, mit tudunk a terepről? - Még semmit. Holnap kezdjük átvizsgálni a homokot. Minden egyes sírból küldtem mintát a sírt kitöltő homokból a terep talajmintája mellett. Pár napon belül meglesz az elemzés. Legalább kiderül, hogy a betemetéshez használt talaj ugyanonnan való-e. - Én pedig azt szeretném tudni, miért pont az a hely -merengett Liz. - Mi vezette éppen arra a helyre? - Jó kérdés. - Vito fölfirkantotta a megjegyzést. -Utánanézünk Harlan P, Winchester nagynénjének. Már meghalt, de az övé volt a telek, amikor az első sírt kiásták. Még valami? - Délutánra várom a szilikonos síkosítóról a laboreredményt - válaszok Katherine.
1 4 7
- Helyes. - Vito felállt. - Akkor végeztünk. És mindenkinél ott a tennivalók listája. Akkor találkozzunk ötkor egy újabb megbeszélésre. Maradjunk összeköttetésben, és vigyázzatok magatokra!
1 4 8
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 8.35
Amikor Sophie beért a múzeumba, nem látta Patty Annt a recepciós pult mögött a szokott helyén. Negyedik Theót találta ott, aminek Sophie igencsak megörült. - Hát visszajöttél. Akkor viselheted te a páncélt. A fiú a fejét rázta. - Ma nem. Nem leszek itt az első tárlatvezetéskor. - Theo! Maradnod kell. Belerokkanok a lovagos tárlatvezetésbe. - Amiért az apám busásan meg is fizet - jegyezte meg Theo fagyosan. Sophie legszívesebben megütötte volna, ám Theo igencsak megtermett fiatalember volt, akkora, mint egy szekrény. - Szívesen fölvilágosítalak, öregem. A fizetés, amelyet apád... - Elhallgatott. Hiába kap csekélyke fizetést, ezt nem illendő éppen a főnöke fiával megvitatnia. Megfordult, és elindult az irodája felé. - Sophie, csomagot kaptál. - Theo a pulton álló dobozkára mutatott. Sophie most egyszerre dühös lett magára, hogy ilyen gorombán viselkedett a fiúval, mérgesen fölkapta a csomagot és bevitte az irodába, s becsapta maga mögött az ajtót. Gyors mozdulattal letépte a dobozról a papírt, és fölnyitotta a tetejét. A dobozt ijedten hajította el, szája elé kapta a kezét, nehogy fölsikoltson. Egy döglött egér gurult ki belőle. A feje nélkül. A doboz alján ott az egérfogó, amellyel a kis állatot kivégezték. Sophie alig kapott levegőt, hátrahanyatlott a székben, és csak bámult üres tekintettel, keze még mindig a szája előtt. Öklendezni kezdett, de vissza tudta tartani a hányást. Pontosan tudta, ki küldte neki az egeret és miért, hiszen tíz évvel ezelőtt is kapott egy hasonlót. Alan Brewster felesége. Amanda Brewsternek nem tetszett, hogy más nők fekszenek össze a férjével, akkor sem, ha az a nő történetesen hazugság áldozata lett. elint Shafer minden bizonnyal nem vesztegette az időt, rögtön fölhívta Alant, hogy elmondja, Sophie-val beszélt az este. Amanda biztosan kihallgatta. Hívnom kellene a rendőrséget. De ma sem fogja megtenni, éppúgy, ahogy annak idején sem tette, mert a szíve mélyén tudta, hogy Amanda Brewsternek minden oka megvan arra, hogy dühös legyen. így hát Sophie felkanalazta az egeret, majd visszazárta a dobozt. Egy rövid pillanatig elgondolkodott, nem kellene-e a szemetesbe dobnia a csomagot, de tudta, pontosan ugyanúgy nem lenne képes ezt tenni, mint ahogy este nem tudta visszatartani Alan nevét sem. Majd később eltemeti az egeret.
1 4 9
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL 9.15
Dániel Vartanian kitépte az éjjeliszekrényen talált szállodai telefonkönyvből a hotellistát. Magához vette szülei fényképét azzal a határozott céllal, hogy fölkeresi azokat a helyeket, ahol a szülei nagy valószíntiséggel megszánnának, aztán úgy megy lejjebb és lejjebb. Épp a nyakkendőjével bíbelődött, amikor megcsörrent a telefon. Susannah volt. - Szia. - Atlantai körzetszám volt - kezdett bele Susannah köszönés nélkül. - Anya saját mobiljáról. Dánielnek ettől jobban kellett volna magát éreznie. - Szóval anya a saját telefonján hívta föl a nagyit, hogy megmondja, meglátogat téged. Azt tudod, hogy földrajzilag hol volt a telefon a hívás pillanatában? Susanna egy hosszú percig nem válaszolt. - - Nem, de megpróbálom kideríteni. Na szia. Dániel habozott, majd felsóhajtott. . - Suze... sajnálom. Hallotta, ahogy Susannah lassan kifújja a levegőt. - Ebben biztos is vagyok, Dániel. Csakhogy tizenegy évet elkéstél vele. Szólj, ha találsz valamk. - És ezzel be is fejezte a hívást. - Természetesen igaza volt. Hiszen annyi hibát kövelett el. Remegő kézzel folytatta a nyakkendőkötést. Talán most helyrehozhat valamit.
1 5 0
JANUÁR 16-A, KEDD, REGGEL. 9.30
Dr. Alan Brewster irodája igazi minimúzeum, gondolta Vito, miután Brewster titkárnője bevezette a helyiségbe. Ami azt illeti, Brewster titkárnője... rajta nem vok semmi mini. Magas, szőke, Barbie babás arányokkal, és Vito azonnal Sophie-ra gondolt. Nyilvánvaló, Brewster a fiatal, magas, szőke és gyönyörű nőket szereti. Idén ez Stephanie-t jelentette, akinek minden egyes lépéséből csak úgy áradt az erotika. - Alan nemsokára itt lesz. Azt üzeni, helyezze csak kényelembe magát - tette hozzá mindentudóan mosolyogva, Vitót szinte kényeztette a tekintetével. - Hozhatok magának valamit? Kávét? Teát? - Szemében vidám önbizalom csillogott, amivel szavak nélkül is hozzátette, „vagy engem?" Vito tartotta a távolságot. - Köszönöm, nem kérek semmit. - Nos, ha mégis szeretne valamit, odakint megtalál. Vito félig-meddig egyedül maradt, körbenézett a visszafogottan tálalt gazdagságban. Brewster félhektárnyi mahagóniasztalán katonás rend, csak egyetien bekeretezett kép törte meg a fényes felületet, egy nő két tizenéves fiúval. Mrs. Brewster és a gyerekek. Az egyik falat a világ minden tájáról származó aprósággal telerakott polc takarta. A másik falon csak képek. Közelebbről megszemlélve Vito észrevette, hogy majdnem mindegyiken ott volt ugyanaz a férfi. Dr. Brewster, ha nem tévedek. A képek húsz évet öleltek fel, ám Brewster minden egyes fotón ugyanolyan fess, napbarnított és elegáns. A legtöbb kép ásatásokon készült, a helyet és időpontot felirat jelölte. Oroszország, Wales, Anglia. Minden egyes képen Brewster magas, szőke, gyönyörű lány mellett áUt. Ekkor Vko megtorpant a Franciaország feliratú kép előtt, mert ezen a lány Sophie volt. Tíz évvel fiatalabb kiadásban állt Brewster mellett, a terepszínű katonakabátot és a piros kendőt viselte. Mosolya nem csak a munka öröméről mesélt. Szerelemről is. És Brewster akkor már házas vok. Vito azon merengett, vajon Sophie tudta-e, de elhessegette a gondolatot. Persze hogy nem, és most már az előző napi szavaknak is megvolt az értelmük. A háta mögül hallatszó neszezésre felpillantott, és az üvegben meglátta Brewster tükörképét, ahogy némán figyeli őt. Vito még pár másodpercig elnézegette a franciaországi képet, aztán ugyanennyi időt szentelt az olaszországi és görögországi fotóknak is, mintha még mindig egyedül hinné magát. Végül Brewster megköszörüke a lorkát, mire Vito tágra nyílt szemmel fordult hátra. - Dr. Brewster? Brewster becsukta maga mögött az ajtót. - Alan Brewster. Foglaljon helyet, kérem. - A székre I iiutatott, aztán ő maga is leült a masszív íróasztal mögött. - Miben segíthetek? - Először is, meg kell kérnem, hogy mindent, amit kérdezni fogok, kezeljen bizalmasan. Brewster kitárta, majd ék alakban összetette a kezét maga előtt. - Mi sem természetesebb, nyomozó úr.
1 5 1
- Köszönöm. Olyan ügyben nyomozunk, ahol gyanúnk szerint lopott holmik cseréltek gazdát - kezdte Vito, mire Brewster szemöldöke felszökött. - És valamelyik diákomra gyanakodnak? Miről van szó? Tévéről, magnóról? Tesztlapokról? - Nem. Miitárgyakat találtunk. Mégpedig középkoriakat. A Google-on rákerestünk a történelem- és archeológusprofesszorokra, és a maga neve is előjött azok között, akik szaktekintélynek számítanak ezen a területen. A szakmai véleményére lennék kíváncsi. - Értem. Akkor folytassuk. Milyen tárgyakról van szó? Vito fölmérte a lehetőségeit. Egyáltalán nem tetszett neki ez a Brewster, de már a felbukkanása előtt sem tetszett neki. Csak azért, mert csalja a feleségét, még nem fekétlenül hasznaveheteüen hírforrás. - Különféle fegyverek jutottak a birtokunkba. Kardok, buzogányok, ilyesmi. ,, ^ - Természetesen ezeket könnyű másolni. Szívesen azonosítok bármit, amit találtak. A fegyverek és a hadviselés a szakterületem. - Köszönöm. Erre még szükségünk lehet. - Vito tétovázott, töprengett. Egyszer úgyis rá kell kérdeznie a székre. Miért ne tenné meg most azonnal? - És találtunk egy széket is. - Széket - ismételte Brewster megvetően. - Miféle széket? - Tüskéset. Tele van tüskével - válaszok Vito. Látta, hogy Brewster arcára döbbenet ül ki, ami akár igazi sokk is lehetett, aztán lebarnult arca hirtelen elvörösödött. A férfi hamar visszanyerte lélekjelenlétét, - Csak nem arra gondol, hogy egy inkvizíciós székre bukkantak? Maguknál van? - Igen - hazudta Vito, - Azt szeretnénk kideríteni, hol lehet ilyet beszerezni, - Az ilyen műtárgyak igen ritkák. Valószínűleg egy másolat van maguknál. Azonosítanunk kellene. Ha elhozzák, szívesen segítek. - Majd ha piros hó esik - gondolta Vito, - -De ha mégis eredeti, akkor honnan származhat? - Eredetileg Európából, de csak kevés maradt fenn. Csak nagyon ritkán bukkannak fel üzletben vagy aukción. - Dr. Brewster, ne kerülgessük egymást, rendben? A feketepiacról beszélek. Ha valaki egy ilyen műtárgyat akar venni, mint ez a szék, hol keresné? Brewster szeme felvillant. - Fogalmam sincs. Nem ismerek senkit, aki illegális árucikkekkel kereskedik, és ha ismernék is, akkor is azonnal jelenteném a hatóságoknak. - Elnézését kérem - mondta Vito, figyelve, ahogy Brewster szemében tűz gyullad. Ha színészkedik, akkor nagyon jól csinálja. Vkónak eszébe jutott Sophie. Brewster kétségkívül piszok jó színész. - Nem arra akartam célozni, hogy bármilyen illegális dologban része lenne. De ha egy ilyen szék hirtelen előbukkanna, eljutna magához a hír? - Minden bizonnyal, nyomozó. De nem jutott. - Ismer olyan magángytijtőt, akit érdekelhet egy ilyen darab, ha megjelenne egy illegális aukción?
1 5 2
Brewster kihúzott egy fiókot, és jegyzettömböt vett elő, amelyre fölfirkantott néhány nevet. - Az urak tisztességéhez kétség sem fér. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy nem tudnak majd segíteni magának, ahogy én sem. Vito a zsebébe csúsztatta a papírt. - Biztos vagyok benne, hogy így van. Köszönöm, hogy időt szakított rám, dr. Brewster. Ennek ellenére, ha mégis hall valamit, kérem, hívjon fel. Itt a névjegykártyám. Brewster a jegyzettömbbel együtt besöpörte a kártyát a fiókba. - Stephanie kikíséri. - Vito már az ajtóban állt, amikor Brewster ismét megszólalt: - És üdvözlöm Sophie-t. Vito erőt vett meglepetésén, megfordult, arcára zavarodott kifejezést erőltetett. Tessék? - Kérem, nyomozó... Mindannyiunknak megvannak a magunk csatornái, nekem is, magának is... mégpedig Sophie Johannsen. - Elmosolyodott, szemében sunyi fény gyúlt. Vito legszívesebben kiszúrta volna a szemét. - Nagy fogás vár magára. Sophie volt az egyik legszolgálatkészebb asszisztensem. Vito vállat vont, alig tudta legyűrni magában az ösztönt, hogy átvesse magát a mahagóniasztalon és letépje Brewster arcát. Inkább a fejét csóválta. - Sajnálom, dr. Brewster. Tényleg nem értem, mire céloz. Talán ez a Sophie Johnson... - Johannsen - javította ki Brewster simulékonyan. - -Mindegy. Talán a főnökömmel beszélt, de... - Vito ismét vállat vont. - Velem nem. Igyekezett cinkosán mosolyogni. - Habár úgy tűnik, valami különlegesről maradtam le. - Brewster szeme csöppet összeszűkült. - Pontosan, nyomozó. Pontosan.
1 5 3
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 10.30
Vito levonta a következtetést, hogy ez szakmai szempontból nem volt hatékony látogatás. Brewster semmi használhatóval nem szolgált, és Vito arról is meg volt győződve, hogy a kapott nevekkel sem lehet majd semmit kezdeni. Ennek ellenére lankadatlanul folytatja, hátha megtud valamit .A mobilja megcsörrent, a kijelző Riker számát mutatta. - Vito, Tim vagyok. Most jöttünk el Claire Reynolds szüleitől. Claire összes holmija megvok bedobozolva az alagsorban. Szereztünk hajszálakat Claire régi fésűjéről, úgyhogy ellenőrizhetjük a DNS-ét. A szülei azt mondták, egy éve, hálaadás előtt voltak a lány lakásán, miután egyetlen hívásukra sem válaszolt, de már régóta nem járt ott sem. Aztán utánakérdeztek a munkahelyén, és kiderült, hogy a könyvtár, ahol dolgozott tizenöt hónappal ezelőtt egy felmondólevelet kapott tőle. Az anya azt állítja, az aláírás nem Claíre-é. A levelet is bevisszük. - Huh. Valaki nem akarta, hogy nyomozás induljon utána mint eltűnt személy után. - Mi is erre gondoltunk. De nem ez a legjobb. A holmija között volt két műláb, egyik futásra, a másik pedig vízi sportokhoz. És... - drámai csönd következett - egy flakon szilikonos síkosító. Vito erre kiegyenesedett ültében. - Tényleg? Hát nem érdekes? - De. - Riker hangjából kihallatszott, hogy diadalmasan mosolyog. - Sosem volt kinyitva. Claire anyja elmondta, ennek a segítségével tette föl Claire a művégtagot, mindenhol tartott egy flakont, otthon, a kocsiban, a sporttáskájában. A család nem találta sem a kocsit, sem a sporttáskát, úgyhogy Claire-nél lehetett néhány flakon, amikor megölték. - Igen praktikus szuvenír a gyilkosunk számára... - Na igen. A labort meg kell kérni, hogy hasonlítsák össze azzal a mintával, amelyet Katherine vett a két áldozatról. - Nagyszerű. És mi van Claire számítógépével? - A szülei azt állítják, nem volt neki. Amikor végeztünk a laborban, ráülünk a telefonra, hátha megtaláljuk Brittany Bellamyt. - Akkor hárommal megleszünk, marad hat. Délelőtt kaptam a professzortól egy névsort a magángyűjtőkről, utánajárok azoknak. Amikor meghallottam, hogy a Lui;er eredeti volt, az a benyomásom támadt, hogy ez a fickó a lehető legeredetibb fegyvereket keresi. De a biztonság kedvéért ellátogatok pár kereskedőhöz is, akik a középkori fesztiválokon másolatokat árulnak. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Majd beszélünk. Vito lecsukta a mobilt, csak szorongatta, és a kis boltot nézte, ami előtt leparkolt. Andy Padlása volt az egyetlen kereskedő Sophie listáján, akinek igazi üzlete is volt. A többiek az interneten árultak. Egyelőre csak Olyan emberekre korlátozza a személyes beszélgetést, akiket lát is, hogy figyelhesse a reakciójukat. Ahogy Brewsterét is. Nyálas kis rohadék. De honnan ludta Brewster, hogy Sophie a hírforrása? Nem kérték Sophie-t, hogy bárkit is fölhívjon, csak neveket vártak lőle. Szemöldökét ráncolva tárcsázta Sophie mobilszámát. A lány védekezőállásban fogadta.
1 5 4
- -Sophie vagyok. - -Sophie, itt Vito Ciccotelli. Ne haragudj, hogy megint zavarlak, de... A lány fölsóhajtott. - De épp most beszéltél Alan Brewsterrel. Kaptál tőle valamit? - Három gyűjtő nevét. Azt állítja, hogy feddhetetlenek és legálisan dolgoznak. De Sophie, tudta, hogy tőled kaptam meg a nevét. Igyekeztem valahogy kivágni magam, de valaki szólt neki, mielőtt odaértem volna. Kivel beszéltél előtte? Sophie egy darabig nem válaszolt. - Egy sráccal, aki azon a nyáron volt végzős, amikor Brewsternek dolgoztam. A neve Clint Shafer. Egyiket sem akartam fölhívni, de nem jutott eszembe Kyle Lombard neve, és akkoriban Kyle és Clint barátok voltak. - Mást nem hívtál föl? - Csak a szakvezető tanáromat, akit a listára is fölírtam. Még azelőtt hívtam fel Etienne-t, hogy az este veled találkoztam volna, hagytam neki hangüzenetet, hogy beszéljen veled, ha felhívod. Késő éjjel visszahívott. - Azután váltott programot végzősként, hogy otthagyta Brewstert, gondolta Vito. A lány hangja védekezőre váltott, mintha azt várná, hogy a férfi dühös lesz rá, ezért Vito figyelt, hogy kedves maradjon. - A régi szakvezetőd mondott valami hasznosat? - Aha. - Már nem volt annyira feszült a hangja. - El is küldtem neked e-mailben. Azért, hogy ne kelljen vele újra beszélnie. Tudta, hogy mk fog mondani Brewster, és mégis megadta a nevét. - Még nem néztem meg a leveleimet. Mit mondott? - Csak szóbeszéd, Vito. Etienne egy koktélpartin hallotta. Vito elővette a jegyzetfüzetét. - Időnként a szóbeszéd igaznak bizonyul. Eigyelek. - -Azt hallotta, hogy az egyik adományozójuk, Alberto Berretti, meghalt. Ez a pasi Olaszországban lakott, hatalmas kard- és páncélgyűjteménye volt, de már évek óta azt suttogták, hogy kínzóeszközöket is gyűjt. A családja nemrég hirdetett aukciót a gyűjteményéből, de a kardoknak több mint a fele és a kínzóeszközök nem jelentek meg a katalógusban. Etienne hallotta, hogy pár ember diszkréten érdeklődött, de a család váltig állítja, csak annyit találtak, amennyk aukcióra bocsátottak. - És a tanárod hisz a családnak? - Azt mondta, nem ismeri őket, és nem fog speku-k'ilni. De ami fontos, az az, hogy valahol kint kering néhány műtárgy. Vagy kapcsolódik a mi bűncselekményünkhöz, vagy nem. Sajnálom, Vko, csak ennyit tud-lam meg. - Nagyon sokat segítettél - válaszolt. - Ami Brewstert illeti, Sophie... - Most mennem kell - vágott közbe a lány. - Dolgom van. Szia, Vito. Vito egy egész álló percig bámulta a telefont, amikor a lány letette. Sophie-nak meg kellett volna hallgatnia. Legutóbb, amikor kergetett egy nőt, minden balul sült el. Megint balul sülhet el.
1 5 5
Vagy jó is kikerekedhet belőle, akkor megkaphatná azt, amire mindig is vágyott. Valakire, aki egy hosszú nap után csak őrá vár. Akihez hazamehet. Talán Sophie Johannsen lesz az, talán nem. De soha nem tudja meg, ha nem próbálkozik. Most azonban mindent meg kell tennie, hogy jól sikerüljön. Gyors elhatározással beütött egy számot a mobiljába. - Szia, Tess. Vito vagyok. Szívességet szeretnék kérni.
1 5 6
NEW YORK CITY, JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 10.45
- Nem semmi. - Van Zandt egy pillanatra sem vette le a szemét a számítógép képernyőjéről, miközben a Jó Lovaggal küzdött a játékban, egyik kezében kard, a másikban láncos buzogány. Van Zandt ujjai elfehéredtek, ahogy a gombokat nyomogatta, arcáról az összpontosítás szobrát lehetett volna mintázni. - Szent isten, Frasier, ez elképesztő. Ezzel az oRo a Sony magaslatába emelkedik. Mosolygott. A Sony vok a trónról letaszkandó rivális. Milliónyi otthonban játszottak a Sony játékaival. Milliónyiban. - Gondoltam, hogy tetszeni fog. Ez a végső összecsapás. Mire idáig ér, az Inkvizftornak korlátlan az ereje, és már a királynét is megszerezte magának, A lovag meg is hal, amikor ki akarja szabadítani. Mert,,. tudod, mert őlovag. - A lovagiasság csodálatos mítosza. - VZ állkapcsa egészen megfeszült a harc hevében. - Kitűnő a mesterséges intelligencia. Pokoli nehéz megölni ezt a lovagot. Halj már meg! - kiáltotta összeszorított fogakkal. - Gyerünk! Halj már meg! Halj már meg a kedvemért! Igen! - A lovag térdre rogyott, majd arccal a föld felé elvágódott, VZ pedig a buzogánnyal a fejére mérte a végzetes ütést. VZ a homlokát ráncolta. - De ez,,, olyan... unalmas. Azt hittem, lesz egy kis,.. - Kitárta a karját. - Placcs. , - Pontosan erre a reakcióra számított, elővette hát zsebéből az összehajtogatott papírlapot, és odadobta Van Zandt elé az asztalra. - Tessék. Próbáld meg ezzel! Van Zandt szeme úgy csillant fel, mint egy gyereké. Beírta a kódot, elindkotta az alternatív játékmódot. - - Igen - sziszegte, amikor a Jó Lovag feje lerepült, és csak úgy szálltak a koponya- és agydarabok szerteszét. - Pontosan ezt vártam. - Szeme sarkából sandított Frasier felé. Nagyon okos, „húsvéti tojást" csináltál belőle. Ha a játékosok a piacra dobás után hat hónappal sem jönnek rá a kódra, akkor majd „véletlenül" kiszivárog. Nem telik bele két óra, és ott lesz a neten, mi pedig egy igen hatékony és igen olcsó marketingkampánnyal leszünk gazdagabbak. - Az anyák, a lelkészek és a tanárok pedig egyként ugranak a torkunknak, hogy az ilyen értelmetlen erőszak a társadalom mételye. - Mosolygott. - Amitől persze a gyerekek csak azért is megveszik. Van Zandt csak vigyorgott. - Pontosan. Néhány meztelen jelenettel is megspékelhetnéd. Ha az erőszak nem akasztja ki őket eléggé, akkor egy kis pucérkodás megteszi majd a magáét. A nyílt szexualitás még jobb. Fölidézte a Brittany Bellamyról fölvett jeleneteket. A lány anyaszült meztelen volt. Szex ugyan nem szerepelt benne, de az erőszak olyan nyers, tudta, hogy VZ meg lesz vele
1 5 7
elégedve. Ma még nem akarta megmutatni VZ-nek a várbörtönt, ám most úgy tűnt, jó lenne az időzítés. A laptop táskájából egy CD-t húzott elő. - Be szeretnél kukkantani a várbörtönbe? Van Zandt kinyújtotta a kezét, arcára mohó várakozás ült. - Ide vele! Előrehajolt a CD-vel, V2 kikapta a kezéből. - A végére így fog kinézni a várbörtön - magyarázta, míg V2 behelyezte a CD-t a meghajtóba. - Az Inkvizftor kicsiben kezdi, boszorkánysággal vádolja a földesurakat, letartóztatja és megöli őket, elveszi a birtokukat, eleinte csupa hétköznapi fegyvert használ, kardot, tőrt satöbbi. Ahogy gyűlik a pénze, úgy vásárol nagyobb és jobb kínzóeszközöket. Amint elkezdődött a bejátszás, a kamera elinduk a sűrű ködön át, elért egy templom köré épült temetőbe, amely egy nizzai francia apátság pontos másolata volt. Van Zandt döbbenten nézett fel rá. - Egy templomba tetted a várbörtönt? - Alá. Középkori „beintés" a társadalmi berendezkedésnek. Vagyis az egyháznak. Van Zandt szája mosolyra rándult. - Nem szeretnék egy villámláskor melletted állni. - A kamera besuhant a templomba, át a kriptán. Van Zandt halkan füttyentett. Nagyon szép, Frasier. Különösen a sírszobrok tetszenek. Nagyon valósághű. - Köszönöm. - A gipsznyomatokkal nagyon könnyű volt modellezni. Leszámítva azt, hogy mostanra kénytelen új adag síkosftót rendelni a lábára. Elhasznáka Claire készletét, most pedig már a sajátjához is hozzá kellett nyúlnia. A kamera lement a lépcsőn, be a cellába, ahol Brktany Bellamy várta a sorsát. - Ez a nő Brianna. Boszorkánysággal vádolják. De az Inkvizítor tudja, hogy igazi boszorkány, és ki akarja szedni belőle a titkak. És a nő sokáig makacsul ellenáll. - Maradj csöndben. Hadd nézzem! - Nézte, arcán az izgatott kifejezés rettenetté vált, amikor az Inkvizítor föltette a sikítozó nőt az inkvizíciós székre. - Szent isten. .. - suttogta, amikor Brianna velőtrázó sikolya betöltötte a teret. - Szent isten! - Warrenhez hasonlóan Brittany Bellamy is pompásan szenvedett, élvezet volt a sikítozását hallgatni. Egyszerűen csak importálnia kellett a kétségbeesett kiáltozás hangfájljait a számítógép által generált animációba. Amikor az Inkvizítor meggyújtotta a széket, Brittany felsikoltott fájdalmában. Van Zand pedig szó szerint elsápadt. Amikor a jelenet Brianna szemére közelítve megállt a lány halálának pillanatában, Van Zandt hátradőlt a székében, homlokán verejték gyöngyözött. Bámulta, ahogy a képernyő lassan áttűnik az oRo sárkányába. Egy egész perc telt el néma csöndben, Frasier mély lélegzetet vett, készen védelmébe venni a művészetét. - Nem fogok rajta változtatni, VZ. - Van Zandt fölemelte a kezét. - -Maradj csöndben. Gondolkodom. Öt teljes perc telt el, mire Van Zandt feléje fordult. - Vágd ketté a jelenetet! Érezte, hogy kezd forrni benne a méreg. - -Nem vágom föl a jeleneteimet, VZ.
1 5 8
Van Zandt a szemét forgatta. - Legyél már türelmesebb! A székes jelenetet betesz-szük az alapváltozatba, de elrejtjük. A sokkal lovago-sabb jelenet idegfeszítőbb változatának kódját pedig kiadjuk ingyenreklámként. Az ingyenreklám folytatásaként pedig bejelentjük, hogy elérhető a székes kivégzés kódja is... de ezt már nem adjuk ingyen. Ahhoz, hogy valaki ki tudja nykni a várbörtönnek ezt a részét, ki kell pengetnie 29,99 dollárt. Az alapváltozat 49,99 dollárba kerül majd. Van Zandt terve abból állt, hogy nulla pluszköltséggel több bevételhez jutnak, ezáltal a profit négyszáz százalékkal megnövekedik. - Te kis kapitalista - dörmögte. Van Zandt válaszul átható tekintettel meredt rá. - Naná. Azért az R a legnagyobb az oRo feliratban. Eszébe jutott a sárkány mancsa alatti apró betűs felirat. - Rijkdom? ! Van Zandt mosolya mint a penge. - Hollandul gazdagságot jelent. Ezért vagyok itt. És valószínűleg te is ezért vagy itt. Kinyújtotta a kezét. -Add ide a többit is! A fejét rázta, hirtelen elbizonytalanodott. - Eleget kaptál a Pinnacle show-ra. - Szóval Derek elmondta, hogy lehetőséget kaptunk a Pinnacle-ön? Elmosolyodott. - El bizony. Van Zandt szemöldöke a magasba szökött. - Nem tetszik az ötlet? - Derek nem tetszik. - Minden egyes szót külön kihangsúlyozott Van Zandt nehéz akcentusát utánozva. - Dereknek már lejárt az ideje, és nem jön velünk a Ivövetkező szintre. Veled, Frasier, azonban komoly terveim vannak. - A keze még mindig előrenyújtva. - Add ide a többk is! Most! Fogát csikorgatva, de a másik CD-t is belecsapta Van Zandt tenyerébe. - Ez Vilmos király. Amikor a Jó Lovagot legyőzik, Vilmos megpróbálja kiszabadítani a királynét. De mostanra már az Inkvizítor hatalmas varázsló. Még maga a l
1 5 9
PHILADELPHIA DÉLELŐTT 11.30
JANUÁR
16-A,
KEDD,
- Még mindig nem az igazi - mormogta Vito, ahogy végighúzta az ujját a sodronyingen, amelyet Andy terített ki elé a pultra. Még mindig túl nagy. Andy Padlása egy mindenfélét ámsító jelmezbolt. Vito úgy érezte, az ilyen gyenge másolat láttán az ő gyilkosuk csak megvetően mosolyogna. - Már az összes sodronyinget megmutattam - jegyezte meg Andy morcosan. - Végül is mit keres? - Valami kisebb szeműt. Olyan fél centi átmérőjűt. - Miért nem ezzel kezdte? - zsémbelődött Andy. -Ilyen minőségűt nem tartok itt a boltban, de tudok magának rendelni. - Átnyálazott egy katalógust. - Amiről maga beszél, az sokkal jobb minőségű, és persze jóval drágább is. - Megtalálta a képet, amely egy sodronysapkát és -inget viselő férfit ábrázolt. - Ez a hosszított, kapucnis sodronying például ezernyolcszáz. Vito csak pislogott. - Dollárban? Andy sértődött pillantást vetett felé. - Hát persze. És jóváhagyták. Úgy értem, jóváhagyta a Kreatív Anakronizmus Társaság. Ugye, semmk nem tud erről a témáról? Ajándék lesz? Vito köhintett. - Aha. Szóval ez az összeállítás ezernyolcszáz. És mennyi csak az ing? ' - Ezerkettőszázötven. - Előfordul, hogy vesznek innen az üzletből? - Nem sűrűn. Általában a webáruházon keresztül árulom őket. - Adott el ilyet mostanában? Mondjuk karácsony előtt? - Aha. Karácsony előtt kilenc inget adtam el. De műk nyáron huszonötöt, úgy egy hónappal a középkori fesztivál előtt. Akik komolyan veszik a lovagi tornát, szeretik még a rendezvény előtt felpróbálni és megszokni a sodronyinget. - Andy becsukta a katalógust, és átnyújtotta Vitónak. - Nyomozó úr... Vito összerezzent. Lebukott. - Elnézését kérem. Andy sandán mosolygott. - Inkább nem mondok semmk. Már akkor sejtettem, amikor belépett. A nagybátyám harminc évig dolgozott a philadelphiai rendőrségen. És még mk keresne... nyomozó? - A nevem Ciccotelli. Kardot, kábé ilyen hosszút, úgy ekkora markolattal - tárta ki karját Vko. - És egy láncos buzogányt. Andy szeme elkerekedett. - A rohadt életbe. Hát, nézzük csak, miből élünk...
1 6 0
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 11.45
Van Zandt bezárta a CD-ket a fiókjába. - Nagyszerű munkát végeztél, Erasier. Felállt - Minthogy te már rá is álltál a Pinnacle-re, akár mehetek is. Rengeteg munkám van. Van Zandt a fejét rázta. - Még egy csomó mindent meg kell beszélnünk. Ülj le, kérlek. Frasier a homlokát ráncolta, de engedelmeskedett. - És mi lenne az? - Meg kell tanulnod türelmesnek lenni, Frasier. Még fiatal vagy. Van időd. - Miért van az, hogy az idősek az ifjúságot mindig a türelem hiányával hozzák összefüggésbe? Az, hogy van ideje, még nem jelenti azt, hogy ezt az időt várakozással akarja eltölteni. - És mi lenne az? - ismételte, immár összeszorított fogakkal. Háromkor találkozója van Gregory San-dersszel. Van Zandt felsóhajtott. - A királyné. Megtervezted már az arcát? Az öreg lányára gondolt. - Igen. - És? Hogy fog kinézni? Fölvillant előtte a lány arca, - Csinos, Filigrán, Barna hajú. Hasonlítani fog Bri,,, Briannára, - A francba. Majdnem Brittanyt mondott. Koncentrálj! , - Nem, Nem hinném, hogy egy ilyen karakternek elég ütős lenne a szépsége, A királyné legyen méltóságteljes. Nagyobb. Ez a te Briannád nem tűnik másfél méternél magasabbnak. Brittany Bellamy történetesen egy-ötvenhét volt. Éppen apró termete miatt választotta. A szék nem volt valami nagy, szerette volna, ha a rajta ülő nőhöz képest hatalmasnak tűnik. - Másmilyen királynét akarsz? - Igen. - Van Zandt megemelte a szemöldökét, mintha ellenvetésre várna. ' . Megfontolta a dolgot. Van Zandtnak jó szeme van arra, mi működik. Mit lehet eladni. Akár igaza is lehet. Macerás lesz. Gregory Sandersszel megtelik a harmadik sor. A negyedik a „munkatársaira" várt, és az öreg ivadékainak is meg kell még halniuk. Ha még több modellt kell felhasználnia a játék érdekében, akkor kénytelen lesz új sort kezdeni. Jó, a földterület elég nagy. - Még meggondolom. - Megcsinálod - helyesbített Van Zandt finoman. Habár a megjegyzés felpiszkálta, nem ellenkezett. Egyelőre még szüksége van rá. - Most pedig a buzo-gányos jelenet. Szeme összeszűkült. - Mi van vele? Hiszen kész.
1 6 1
- Nem, nincs kész. A jelenet, amelyet beletettél, leül. A lovag csak úgy... elesik. Unalmas. Miért nem csinálsz a szétloccsantós jelenetből főjelenetet, és a rejtett jelenet pedig lehetne valami sokkal izgalmasabb? Mondjuk a feje szét is robbanhatna, vagy egy az egyben le is repülhetne. Olyan... - Nem. A valóságban nem így történik. A koponya nem robban szét, és nem esik le az egész fej. - Maga is nagyot csalódott, amikor rájött az igazságra. Van Zandt résnyire szűkült szemmel nézett rá. - Ezt meg honnan tudod? Csak óvatosan! - Utánanéztem. Beszéltem orvosokkal. Nekem ezt mondták. Van Zandt vállat vont. - És akkor mi van? Ugyan mit számít, hogy mi történik a valóságban? Ez csak kitaláció. Csináld az alapküzdelmet sokkal izgalmasabbra. - Magában tízig számolt. Ne feledd, ez a célhoz vezető út. Nem a végcél. Nemsokára a magad ura leszel, és soha többé nem kell törődnöd Van Zandttal vagy az oRo-val. - Rendben. Még valami. A várbörtön. Valami hiányzik belőle. - Mi? - Avasszűz. - Ó, az ég szerelmére. Milyen amatőr és közhelyes gondolat. A Van Zandt iránt érzett tisztelete rohamosan süllyedt. - Nem. - Az isten szerelmére, Frasier, miért nem? - kérdezte Van Zandt bosszúsan. - Mert nem ahhoz a korhoz tartozik. A vasszűz csak az 1500-as években bukkant fel. Az én várbörtönömbe nem kerül vasszűz. - Viszont minden játékosunk várni fogja, hogy vasszüzet használjon a saját várbörtönében. - El tudod képzelni, mennyi ideig tart... - Mélyet lélegzett. Majdnem azt mondta, megépíteni egyet. Vasszűzhöz jutni képtelenség. Ha szüksége van rá, magának kell megépítenie, és erről szó sem lehet. - Jager, szerzek egy másik királynét. Felturbózom a buzogá-nyos jelenetet, de nem vagyok hajlandó egy ilyen oda nem illő tárgyat bevinni az én várbörtönömbe. Van Zandt szeme elfeketedett, majd oldalra hajolt, és az irattartóból elővett egy fejléces papírt. - Ezen a fejlécen én vagyok elnökként megnevezve. A te nevedet viszont nem látom, Frasier. Sehol. - Visz-szadobta a papírt a tartóba. - Úgyhogy nekiállsz. Fogát csikorgatva felkapta a földről a laptoptáskát. - Ahogy akarod.
1 6 2
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLELŐTT 11.55
- Elnézést! Derek megtorpant az utcáról az oRo-főhadiszálláshoz vezető lépcsőn, megmarkolta az étkezdéből hozott uzsonnás zacskót. Egy férfi kászálódott ki a taxiból, kezében kisebb bőrönd. Habár jól öltözött volt, mintha már napok óta nem aludt volna. - Igen? - Ön Derek Hamilton? - Igen. Miért? A férfi elindult fölfelé a lépcsőn, kimerült arcán kétségbeesés. - Muszáj beszélnem önnel. Kérem. A fiamról és az önök játékáról van szó. - Ha az zavarja, hogy a fia a Behind Enemy Linesszal játszik, akkor nem segíthetek. - Nem. Nem érti. Az én fiam nem játszik az önök játékával. Benne van a játékban. Egy tenyérnyi fo-lót húzott elő a zsebéből. - A nevem Llyod Webber, kichmondból jöttem, Virginiából. A fiam, Zachary több mint egy éve megszökött otthonról. Azt az üzenetet liagyta hátra, hogy New Yorkba jön. Soha többet nem Ilakottunk felőle. - Nagyon sajnálom, Mr. Webber, de nem értem, nekem ehhez mi közöm. - A játékukban van egy jelenet, ahol egy fiatal német katonát főbe lőnek. Az a fiú pont úgy néz ki, mint Zachary. Arra gondoltam, talán modellt állt a rajzolójuknak, ezért kikerestem a céget. Kérem. Ha nyilvántartást vezetnek a modellekről, akikkel együtt dolgoznak, kérem, nézze meg, hogy közöttük van-e. Az is lehet, hogy itt van New Yorkban. - Mi nem dolgozunk modellekkel, Mr. Webber. Nagyon sajnálom. - Derek már ott is hagyta volna, amikor Webber elé ugrott, és elállta az utat. - Csak nézze meg ezt a képet! Kérem. Megpróbáltam fölhívni önt, de nem fogadta a hívásomat. Úgyhogy reggel fölkeltem, és megvettem a repülőjegyet. Kérem. - Kinyújtotta a képet. Derek nagyot sóhajtott, s csak az öreg fáradozására tekintettel mégiscsak vetett egy pillantást a fotóra. - Hirtelen mintha minden levegő kipréselődött volna a tüdejéből. Ugyanaz a fiú. Pontosan ugyanaz az arc. - Nagyon... nagyon jóképű fiatalember, Mr. Webber. Föltekintett, az apa szeme akkor már megtelt könnyel. - Egészen biztos benne, hogy nem járt a stúdiójukban? - suttogta. Derek megszédült. Már az első pillanatban, amikor meglátta Frasier Lewis munkáját, tudta, hogy a realizmus olyan szintjén áll, ami a tisztesség határát súrolja, sőt. De most a fejében cikázó gondolatok... - Elkérhetném ezt a képet, Mr. Webber? Megmutathatom a munkatársaimnak. Nem dolgozunk modellekkel, de lehet, hogy valaki látta valahol. Vendéglőben, buszon. Nagyon sok helyről jönnek az ötletek, hogy milyen legyen egy szereplő. - Kérem. Tartsa meg a képet... úgyis másolat, többet is adhatok. Mutassa meg mindenkinek, akiről azt gondolja, segíthetne. - Remegő kézzel átnyújtott egy név- ' jegykártyát, Derek szintén remegve vette át. - A mobilszámom is rajta van. Kérem, hívjon
1 6 3
csak bármikor, , éjjel, nappal. Még pár napig a városban maradok, míg i nem mond valami biztosat. Derek a képet és a névjegyet bámulta. Frasier Lewis még mindig itt van, bent az épületben beszélget Jagerral. Akár szemtől szembe is rákérdezhet. De nem volt benne biztos, hogy tényleg akarja-e tudni az igazságot. Légy férfi. Derek! Állj ki már végre valamiért! Fölnézett és bólintott, - Ha bármit kiderítek, fölhívom. Megígérem. Hála és remény gyúlt Webber szemében. - Köszönöm szépen.
1 6 4
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 12.05
Fortyogó dühe robbanásveszélyessé vált, amikor meglátta a kijáratnál rá várakozó Derek Harringtont. Összeszorult a laptopot markoló ökle. Legszívesebben hagyta volna, hogy ökle valami sokkal kielégítőbb mozdulatot tegyen, mondjuk betörje Harrington pofáját. Ám ennek megvolt a maga helye és ideje. Nem itt és nem most. Egy szóval sem üdvözölte, teljességgel figyelmen kívül hagyva elsétált mellette, és kilépett az ajtón. - Lewis, várj! - Harrington utána sietett. - Beszédem van veled. - Késésben vagyok - csikorogta, és elindult lefele a lépcsőn az utca irányában. - Majd máskor. - Nem. Most. - Harrington megragadta a vállát, Frasier veszélyesen megingott a hirtelen rántástól, elvesztette az egyensúlyát, és majdnem lezuhant a lépcsőről. Ösz-szeszedte magát, és a vaskorlátnak dőlt. Kitört belőle az indulat, és félresöpörte Harringtont. - Vedd le rólam a kezed! - Alig bírta megállni, hogy rá ne üvöltsön. ; Derek egy lépést hátrált, így két lépcsővel feljebb került, így most szemmagasságban álkak egymással. Valami eddig ismeretlen lobbant Harrington szemében, valami ellenszegüléshez hasonló. - Különben? - kérdezte Derek csöndesen. - Különben mit teszel velem, Frasier? Nem itt és nem most. Ám ennek is eljön az ideje. - Késésben vagyok. Mennem kell. Megfordult, hogy odébbáll, de Derek követte, megelőzte a lépcsőn, és megvárta odalent. - Különben mit teszel velem? - ismételte erőteljesebben. - Megütsz? - Egy lépcsővel feljebb lépett, és a szeme sarkából nézett Frasierre. - Vagy megölsz? -mormogta. - Te megőrültél. - Ismét megindult lefelé, de Har-rington elkapta a karjánál fogva. Erre azonban már fölkészült, így szilárdan állt, jobb lábára nehezedve. - Megölnél, Frasier? - kérdezte Harrington ugyanazon a fojtott hangon. - Ahogy Zachary Webbert is? -Zsebéből elővett egy fényképet. - Elképesztően hasonlít a te német katonádra, nem gondolod? Lepillantott a képre, arca rezzenéstelen maradt, pedig a szíve hevesebben kezdett el verni. A fotóról Zachary Webber nézett vissza rá, pontosan ugyanúgy, mint azon a napon, amikor fölvette a stoppoló fiút Philly mekett az I-95-ös úton. Zachary New Yorkba igyekezett, színész akart lenni. Az apja azt mondta neki, még túl fiatal, előbb be kellene fejeznie az iskolát. Zachary lenézte az apját. Majd én megmutatom neki, mondta, amikor már híres leszek, visszaszív mindent. Ezek a szavak visszhangoztak a fülében azon a napon. Ó is ezt mondta, amikor annyi idős volt, mint Zachary. A fiúval való találkozás a sors keze, pontosan úgy, ahogy Warren Keyes tetoválása. - Nekem nem tűnik úgy-vetette oda. Leért az utcára, megfordult, hogy még egyszer Derek szemébe nézzen. Az idősebb férfi még mindig ott állt a lépcsőn. - Előbb gondold meg, mielőtt ilyen vádakkal illetnél bárkit is, I larrington. A végén még kísérteni fog.
1 6 5
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 1.15
Ted Albright összevonta a szemöldökét. - Ma nagyon lapos voltál, Johanna. Sophie átható pillantást vetett Ted Albrightra, de továbbra is cibálta le magáról a páncélcsizmát. - Megkértelek, hogy vedd rá Theót, hogy ő vigye el a lovagos tárlatot. Majd leszakad a derekam. - És majd szétment a feje. A büszkesége pedig ripityára tört. -Megyek ebédelni. - Ted megragadta a karjánál fogva, ahogy igyekezett mellette kifelé, de a szorítás meglepően gyöngéd volt. - Várj! Sophie lassan megfordult, készen egy újabb vitára. - Mi az? - vágta oda, de elharapta a mondatot, amikor meglátta a férfi tekintetét. Martának igaza volt, Ted Albright tényleg jóképű, ám most széles válla lehanyatlott, arca elgyötört. - Mi az? - ismételte immár kedvesebben, mint az imént. - Sophie, tudom, hogy mit gondolsz rólam. - Szája széle megemelkedett, amikor a lány egy szóval sem válaszolt. - És ha hiszed, ha nem, tisztellek azért, hogy még most sem tagadod le. Te soha nem találkozhattál a nagyapámmal. Még azelőtt meghalt, hogy megszülettél volna. - Olvastam az archeológusi pályafutásáról. - De egyik könyv sem beszél arról, milyen is volt valójában. Nem száraz történész volt. - Az utolsó szavakat egészen halkan ejtette ki. Aztán elmosolyodott. - A nagyapám... vicces volt. Még kicsi voltam, amikor meghalt, de még mindig jól emlékszem arra, mennyire szerette a rajzfilmeket. Tapsi Hapsi volt a kedvence. A hátán lovagoltatott, és imádta a Stoogest. És imádott nevetni is. És a színházért is rajongott, csakúgy mint én. - Felsóhajtott. Szeretném, ha ez olyan hely lenne, ahol a gyerekek - ha bejönnek - megtapasztalhatnak mindent, Sophie. Szeretném, ha ez olyan hely lenne, ahova a nagyapám is szívesen ellátogatott volna. Sophie egy percig csak állt némán, nem tudta, mit is mondhatna. - -Ted, azt hiszem, nálad is jobban tudom, mit akarsz tenni, de... a fenébe is. Én igenis egy száraz történész vagyok. Ha jelmezbe kell öltöznöm, azt megalázónak érzem. Ted a fejét csóválta. - Nem vagy száraz, Sophie. Te nem látod a kicsik arcát, milyen, amikor elkezdesz beszélni. Csak úgy csüggnek minden szavadon. - Nagyot sóhajtott. - Hetekre előre minden napra lefoglalták a tárlatvezetéseket. Szükségünk van erre a bevételre. Kegyetlenül - tette hozzá halkan. - Mindenemet befektettem ebbe az épületbe. Ha ez a múzeum megbukik, el kell adnom a gyűjteményt. Ezt pedig nem akarom. Csak ennyim maradt utána. Ez az ő szellemi öröksége. Sophie lehunyta a szemét. - Hadd gondoljam át - suttogta. - Mennem kell ebédelni. - Ne feledd, háromkor tiéd a vikinges vezetés - kiáltott utána Ted.
1 6 6
- Nem fogom - dörmögte maga elé, majd szétszakadt a lelkiismeret-furdalás és a jogosnak érzett felháborodás között. - Hé, Sophie, ide - kurjantott felé a pult mellett ácsorgó, rágógumit csócsáló Patty Ann. Sophie nagyot sóhajtott, és átvágott az előtéren. Ma Patty Ann külvárosi csavargóra vette a figurát, de jobban hasonlított Stallone Rockyjához. Sophie a pultnak dőlt. . - -Ne mondd meg! A Guys and Dolls-meghallgatásra mész... - A szerep az enyém, a csomag a tied. - Patty Ann a dobozt a pult szélére taszította. Ma már a második. Piszkosul népszerű lettél. Sophie azonnal védekezőállást vett föl. - Nem láttad, ki hagyta ezt itt? Patty Ann diszkrét mosolyt öltött. - -Naná, hogy láttam. Egy spiné. Sophie legszívesebben nekiugrott volna a lány torkának, - És volt neve is a spinének? - Naná, hogy volt. - Patty Ann buborékot fújt. - Jó hosszú. Ciccotelli-Reagan. Sophie egyszerre könnyebbült és rökönyödött meg. - Ez vicc? - Esküszöm. - Patty Ann már ravaszkásan mosolygott. - Megkérdeztem, csak nem rokona a nagydarab zsernyáknak, erre azt mondta, ő a testvére. Aztán megkérdezte, én vagyok-e Sophie. Sophie magába roskadt. . - Kérlek, mondd azt, hogy nemmel válaszoltál. - Naná - fújt egyet Patty Ann sértődötten. - Érdekes szerepekre vágyom. Nem akarlak megbántani, Sophie, de te nem vagy olyan érdekes... - Ó... köszi szépen, Patty Ann. Most már jó napom lesz. A lány elgondolkodva billentette oldalra a fejét. - Vicces. Ő is ezt mondta. Mármint a spiné... Sophie már most megszerette Vito nővérét. - Kösz, Patty Ann. - Amikor visszatért a kicsi és sötét irodába, becsukta az ajtót és fölnevetett. Patty Ann nem rossz csaj. Kár, hogy nem jó rá a páncél. Csodás Johanna lenne. Még mindig mosolygott, amikor leült az asztalához és kibontotta a csomagot. És csak bámult. Mi a fene? Egy toll. De nem, nem az. A mosoly leolvadt az arcáról, amikor rádöbbent, pontosan mit is bámul. Kivette a dobozból az ezüstös hengert, és hüvelykujjával megnyomott rajta egy parányi gombot. A teteje fölpattant, kék fény villant, és a picike sziréna felvisított. A Sötét zsarukban használt neutralizáló játék változata volt, szeme szúrni kezdett, amikor megértette, pontosan mit is jelent mindez. Vito Ciccotelli ismét fölajánlotta az újrakezdés lehetőségét. A doboz egy üzenetet is rejtett. A kézírás női, ám a szavak nem. Brewster egy seggfej. Felejtsd el, és lépj túl rajta! V. Sophie elmosolyodott az utóirat láttán: Ne feledd levenni a lila napszemüveget, mielőtt neutralizálod magad, különben nem fog hatni. Egy kacskaringós nyíl mutatott a túlsó oldal felé, ezért megfordította a lapot. Még mindig tartozom neked egy
1 6 7
pizzával. Két saroknyira a Whitmantól van egy hely, ahol jól sütik. Ha még mindig éhes vagy, akkor ott várlak ma este az óráid után. Sophie visszahelyezte az üzenetet és a játékszert a dobozba, leült, és törni kezdte a fejét. Elfogadja a pizzát. Ám ő még ennél is többel tartozik Vito Ciccotellinek. Az órájára pillantott. A vikinges tárlatvezetés és az esti szeminárium között nem sok ideje maradt, de valahogy majd megoldja. Vito semmit nem tudott meg Alan Brewstertől. Sophie már előre tudta, hogy így lesz. Inkább azért adta meg a nevét, hogy megnyugtassa saját lelkiismeretét, nem pedig azért, mert arra számított, hogy Alan valóban előrébb lendítené a nyomozást. Etienne Moraux viszont szolgált némi vezérfonallal. Valahol odakint eltűnt műkincsek keringenek. Valószínűleg még mindig Európában vannak. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha már itt vannak? Etienne nem ismerte az elhunytat, sem a fő európai műkincspatrónusokat. JJozzá hasonlóan a férfi sem olyan ember, akinek szemet szúr a vagyon vagy a hatalom. Viszont Sophie ismert olyanokat, akiknek igen. A biológiai apjára gondolt. Alex számos társadalmi és politikai szinten rendelkezett jó kapcsolatokkal, habár lánya nem szívesen használta fel apja pozícióját és befolyását. Tartózkodásának egy részét annak köszönhette, hogy mostohaanyja nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetett férje amerikai fattya iránt. De bizonytalanságának nagyobbik része Anna, Alex és a családfa egyéb hajtásai közötti bizarr és kusza kapcsolatrendszerből fakadt, így hát csak akkor hívta segítségül a családot, amikor az életbe vágó fontosságú volt. Ez most tényleg életbe vágó. Az igazságról van szó. Úgyhogy ismét használni fogja apja befolyását. Arra gondolt, apja biztosan egyetértene vele. Alex barátai talán ismerik is az elhunytat, akinek a gyűjteménye rejtélyesen köddé vált. Ismerhetik a férfi családját, kapcsolatait. Egyvalamit már keserves lecke árán megta-nuk: sose becsülje alá a pletykát. Akár jó, akár rossz. Kinyitotta a telefonszámokat őrző füzetét, odalapozott arra az oldalra, ahova Alex Arnaud felírta barátai számát arra az esetre, ha Sophie „egyedül" érezné magát Európában, amikor ő már nincs vele. Akkoriban már olyan beteg volt, hogy a kézírása szakadozott és gyenge lett, ennek ellenére Sophie ki tudta olvasni a neveket és a számokat. Gyerekkora óta ismerte ezeket az embereket, és mindannyian számtalan alkalommal fölajánlották a segítségüket. És ma el is fogadja.
1 6 8
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 1.30
Szíve még akkor is hevesen kalapált, amikor már rég Fhilly felé hajtott a déli autóúton, ugyanazon a szakaszon, ahol egy éve Zachary Webberrel találkozott, lígyenesen feldühödött saját ingerültsége miatt. Ez a nap nem a tervek szerint halad. Először jött Van Zandt az elképesztő kívánságaival. Vasszűz, új királyné, felrobbanó fej... Eddig azt hitte, Van Zandt érti az autentikus megközelítés értékét. A végére azonban kisült, pontosan olyan ő is, mint bárki más. Aztán Harrington. Honnan a francból szerezte azt a képet? Bár végül is nem számít. Senki nem tudná bebizonyítani, hogy tényleg találkozott Zachary Webberrel, azt pedig végképp nem, hogy egy 1943-as német Lugert tartott a srác fejéhez, és meghúzta a ravaszt. Harrington ráhibázott, de akkor is csak a levegőbe durrogtat. S ha már itt tartunk, az a vinnyogó rohadék már biztos bent ül VZ irodájában, és az ürgét győzködi... de miről is? Hogy kirúgjon? Följelentsen a rendőrségen? Van Zandt sosem tenné meg egyiket sem. Meghívták a Pinnacle-re, és nem mehet üres kézzel. Szüksége van rám. Sajnos neki is Van Zandtra. Egyelőre. Harringtonnal azonban kezdeni kell valamit, mégpedig azonnal. Egy darabig majd ott rinyál Van Zandtnak, de a végén máshova viszi majd a sztorit, ahol viszont nyitott fülekre talál. Van Zandt azt mondta, Harringtonnak már lejárt az ideje. Fölnevetett. Van Zandt nem is tudta, hogy a próféta szólt belőle. Harringtont is el fogja intézni, de most várja a megbeszélés.
1 6 9
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 1.30
Másfél óra is eltelt, mire Dereknek sikerült végre bejutnia Jagerhoz, és ez az idő elég volt arra, hogy megtervezze, hogyan tálalja neki a Frasier Lewisra vonatkozó gyanúját anélkül, hogy őrültnek látszana. Amikor a végére ért, Jager már komoran ráncolta a homlokát. Ám a szemében Derek unott közönyt látott. - Mire akarsz kilyukadni. Derek? Ez nagyon komoly vád. - Persze hogy az, Jager. Nem mondhatod híívös nyugalommal, hogy semmi hasonlóságot nem látsz az eltűnt fiú és Lewis animált karaktere között... - Nem tagadom, tényleg hasonlk. De ez elég messze van attól, hogy egy munkatársamat hidegvérű gyilkosnak állítsam be. - Lewis még a hasonlóságot sem ismerte el. Ez egy érzéketlen szemét. - Ugyan mit vártál, mit mond? Gyilkossággal vádoltad. Csak nem azt vártad, hogy azt mondja: „igazad van, elraboltam Zachary Webbert, pisztolyt tartottam a fejéhez, szétloccsantottam az agyát, és számkógépes játékot csináltam belőle"? - Szórakozottan oldalra billentette a fejét. - Nem érzed, ez mekkora hülyeség? De érzi, legalábbis így megfogalmazva érzi. De akkor sem stimmel valami. A zsigereiben érezte. - Akkor ezt hogy magyarázod meg? - és a fotóra bö-líött. - A srác eltűnik, aztán hirtelen fölbukkan a Behind Rnemy Linesban. - Biztosan látta valahol. A francba. Derek, te honnan merítettél ihletet? Merítettél. Múlt időben. Elkeseredésféle gyűlt Derek szívében. - Nem is tudsz semmit Lewisról. Miféle referenciája volt, mielőtt fölvetted az oRohoz? - Tudom, amit tudnom kell. - Jager egy papírlapot lökött át az asztalon. Derek a magabiztos Jagert ábrázoló képre meredt, lílolvasta a szalagcímet: Az oRo BEELŐZ - a feltörekvő cég helyet kap a Pinnacle-ön. - Tehát befutottál - nyögte Derek. - Én igen. A személyes névmást tüntetőleg megnyomta. - Azt akarod, hogy kilépjek. Jager szemöldöke felszökött, idegesítően higgadt maradt. - Ilyet én soha nem mondtam. A kétségbeesés hirtelen alábbhagyott, Derek már tudta, nik kell tennie. Lassan fölemelkedett. - Nos, én igen. - Az ajtóban megtorpant, visszanézett a férfira, akit valaha a legjobb barátjának tartott. - Ismertelek én téged valaha is? Jager higgadt volt. - A biztonságiak elkísérnek az asztalodhoz. Összepakolhatod a holmidat.
1 7 0
- Sok sikert kéne kívánnom, de nem lennék őszinte. Csak remélni tudom, hogy azt kapod, amit megérdemelsz. Jager tekintete metsző hideg lett. - Most, hogy már nem tartozol a céghez, ha egyetlen lépést is teszel, hogy bármelyik alkalmazottam hitelét rontsad, azonnal beperellek rágalmazásért. - Vagyis tartsam magam távol Frasier Lewistól... - jegyezte meg Derek keserűen. Jager arcára gyilkos mosoly ült. - Hát mégiscsak ismersz.
1 7 1
NEW JERSEY, DÉLUTÁN 2.30
JANUÁR
16-A,
KEDD,
Vito Tim Riker utasítását követve keresztülhajtott a csöndes kis New Jersey-i településen. Amikor eljött Andy Padlásából, a tulaj még mindig a kardok és láncos buzogányok számláit válogatta. Tim és Beverly már várta kint a járdán. - Ez Brittany Bellamyék háza? - kérdezte, amikor ki-szálk a kocsiból. Beverly bólintott. - A szülei itt élnek. Britany csak egy philadelphiai postafiókot adott meg a munkaügyi papírjain. Ha nem itt lakik, remélem, a szülei meg tudják mondani, hol keressük. - Beszéltetek már velük? - Nem - válaszolt Tim. - Téged vártunk. Az egyik fotós, aki az életrajzában szerepelt, azt mondta, múlt tavasszal fölkérte Brittanyt egy reklámfotózásra a helyi ékszerésznek. - Gyűrűket kellett reklámozni. - Beverly tekintete elkomorult. - Csak a kezét fotózták. - Nickkel arra gondoltunk, a gyilkos Warrent a tetkó miatt választotta ki. Minden bizonnyal az vonzotta, hogy Brittany kézmodell, hiszen pózba állította a kezét. A lány eltűnését bejelentették? - Nem - mormogta gondterhelten Tim. - Szóval az is lehet, hogy nem ő a mi áldozatunk. - Akkor derítsük ki! - Vito ment legelöl, bekopogtatott. Egy perc elteltével egy kislány nyitotta ki az ajtót. Tizennégy éves lehetett, nagyjából olyan magas, mint az áldozat, a haja ugyanolyan sötétbarna. Kezében egy doboz papír zsebkendőt szorongatott. - Tessék - mondta náthás hangon, alig lehetett hallani a viharfogó ajtó üvegén keresztül. Vito fölmutatta a jelvényét. - Ciccotelli nyomozó vagyok. A szüleid itthon vannak? Miért?
- Nincsenek - szipogta. - Mindketten dolgoznak. -Bedagadt szeme összeszűkük. - Brittany Bellamyt keressük. A kislány fölszegte a fejét, ismét szippantott egyet. , - A nővérem. Mit követett el? - Semmit. Csak beszélni szeretnénk vele. Meg tudnád mondani, hol lakik? - Nem itt lakik. Már nem. Beverly előrelépett. - Meg tudnád mondani, akkor most hol lakik? - Nem tudom. Nézzék, a szüleimmel kellene beszélniük. Hat után itthon lesznek. - Akkor megadhatnád a szüleid munkahelyi számát...-erősködött Beverly. A lány álmos tekintete riadttá vált. - Mi történt Brittanyval? - Még nem tudjuk - válaszok Vito. - Muszáj beszélnünk a szüléiddel.
1 7 2
- Várjanak. - Visszazárta az ajtót, Vito hallotta, hogy kattan a biztonsági zár. Két perc elteltével kitárult az ajtó, a lány egy vezeték nélküli telefonnal tért vissza. Átnyújtotta Vitónak. - Anya van a vonalban. - Mrs. Bellamyval beszélek? - Igen. - Az asszony hangja egyszerre volt kétségbeesett és dühös. - Mit keres nálunk a rendőrség? Mit követett el Brittany? - Ciccotelli nyomozó vagyok, a philadelphiai rendőrségtől. Mikor látta utoljára Brittanyt? Hosszú, feszült csönd következett. - Ó, istenem. Meghalt? - Mikor látta a lányát utoljára, Mrs. Bellamy? - Ó, édes istenem. Meghak. - A nő hangja most már hisztérikus volt. - Édes istenem! - Mrs. Bellamy, kérem. Mikor...? - De a nő már olyan hangosan zokogott, hogy nem hallotta a kérdést. A kislány szeme is megtek könnyel, és kivette Vko kezéből a telefont. - Mami, gyere haza! Hívom a papát. - Kinyomta a hívást, mellére szorította a két kezében szorongatott telefont, szinte ugyanúgy, ahogy Warren Keyes fogta a kardot. - A hálaadás után történt. Papival csúnyán összevesztek, mert Brittany otthagyta a fogorvosi suIk, hogy színésznő legyen. - Pislogott, a könnyek csak úgy gördültek lefelé az arcán. Elköltözött, azt mondta, majd egyedül oldja meg. Én akkor láttam utoljára. Meghalt, ugye? Vito felsóhajtott. - Van számítógépetek? ... A lány összevonta a szemöldökét. - -Van, most vettük. - Pontosan mikor? - kérdezte Vito. - Úgy egy hónapja. - Tétován folytatta: - A régi pont azután döglött be, hogy Brittany elment. Papi nagyon dühös volt. Nem volt háttértára. - Szükségünk lesz a szüleid engedélyére, hogy átkutassuk a szobáját. A kislány elnézett mellettük, remegett az ajka. - Fölhívom a papit. Vito Beverly és Tim felé fordult. - Én itt maradok - mormogta. - Menjetek vissza az őrsre, kezdjétek el keresni a harmadik áldozatot a ÜCanModel. com-on! - A buzogányos srácot... - komoruk el Tim. - De ezek után nem vehetjük biztosra, hogy a neve szerepel az eltűnt személyek között. Még ha jelentették is Brittany eltűnését, nem biztos, hogy meg is jelenik a philadelphiai eltűnt személyek adatbázisban, ha egyszer ilyen messze lakik, Jersey-ben. - Az adatbázis megengedi, hogy fizikai tulajdonságok alapján keress. Ha nem igazodsz ki rajta, akkor hívd le az informatikusoktól Brent Yeltont. Mondd meg, hogy én küldtelek. És kérd meg, listázza ki azokat, akiknek a portfolióját azokon a napokon meglátogatták, amikor Warrenét és Brittanyét is. Esküdni mernék, az ürge nem véletlenül bukkant rá már az első modellre is. Talán akad valaki, aki beszélt is vele, és ha mázlink van, él, és a számkógépe is rendben van. Bev és Tim bólintottak.
1 7 3
- Meglesz. A kislány visszatért az üvegajtóhoz. - A papi már úton van. Egy katolikus kegyhely állt a ház mellett. - Van papotok? - kérdezte Vito. A lány kábán biccentett. - Akkor hívd fel őt is.
1 7 4
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 3.20
Munch késett. Gregory Sanders az órájára lesett, az utóbbi tíz percben immár tizedszer. Úgy érezte, túlságosan is szem előtt van ebben a bárban, ahova Munch megígérte, hogy eljön. Annyk tudott, hogy egy idősebb férfit kell várnia, aki bottal jár. A pincérnő megállt az asztala mellett. - Rendelés nélkül nem tartózkodhat idebenn. - Várok valakk. De azért hozzon egy gin-tonikot. A nő félrebillentette a fejét, és jobban megnézte magának Greget. . - Már láttalak valahol. Biztos vagyok benne. - Egyszer csak csettintett. - A Sanders Szippantós Szolgálat. - Vigyorogni kezdett. - Imádtam azt a hirdetést. Greg igyekezett megőrizni udvarias mosolyát, míg a nő el nem sétált. Igényes, országos reklámkampányokat is csinált, de akik itt nőttek fel Phillyben, mind ebből az ostoba reklámból ismerték, amelyet az apja erőltetett rá hat fiára. Senki, aki ezt a reklámot látta, nem vette többé komolyan. Viszont neki szüksége volt rá, hogy komolyan vegyék. Muszáj, hogy Ed Munch szerződtesse erre a munkára. ' Greg az ingujjába csúsztatott pengén dobok. De legjobban arra volt szüksége, hogy egy óvatlan pillanatban kijátszhassa az öreget, és kirabolhassa. De tovább már nem ülhet itt kint premier plánban. A fickók a pénzüket akarják, mégpedig most azonnal. Zsebében megcsörrent a mobil, lopva körülpillantott hátha észrevették. De kártyás telefonja volt, és csak Jill tudta a számát. - Mi az? - Jill zokogott, Greg azonnal fölegyenesedett. - Mi történt? - Hogy rohadnál meg! - szipogta a lány a telefonba. - Itt voltak nálam. Mindent ripityára törtek, téged kerestek. Bántottak. A lány hisztérikus volt, olyan sipítva beszélt, hogy Gregnek belesajdult a füle. - Mit csináltak? - kérdezte. Jeges rémület szorította markába. - A francba, Jill, mk tettek veled azok a rohadékok? - Megütöttek. Kkörték két fogamat. - Hirtelen elcsöndesedett. - És azt mondták, holnap még durvábbak lesznek, úgyhogy most nekem kell elbújnom. Istenemre mondom, jobb, ha ők találnak meg téged, mert ha én érek oda előbb, a saját kezemmel fojtalak meg. - Jill, nagyon sajnálom. A lány felkacagott. - El is hiszem. Sajnálod. Apám is mindig ezt mondta. Meg a tied is. - Letette. Greg felsóhajtott, hosszan, mélyen. Ha megtalálják, őt is megverik. És ha valami csoda folytán életben marad, az arca úgyis annyira tro-pára megy, hogy hetekig képtelen lesz dolgozni. Muszáj pénzt szereznie. Még ma. Munch már majdnem fél órája késik. Nem jön az öreg. Greg felállt, kisétált az étteremből, nem is tudta, hova menjen most, csak annyk tudott, meg kell szereznie a pénzt. Azon töprengett, kénytelen lesz betörni pár üzletbe. Elindult a sarok felé, hogy felszálljon a következő buszra. Fogalma sem volt, merre menjen. Csak el Fhillyből. - Mr. Sanders!
1 7 5
Greg megpördült, szíve hevesen vert. De csak egy botra támaszkodó öreg állt előtte. Munch? - Elnézést a késésért, Mr. Sanders. Még érdekli a dokumentumfilmem? Greg végigmérte az öreget. Valaha jóvágású fiatalem-ber lehetett, ám most hajlott hátú és reszketeg. - Még mindig készpénzben fizet? - Természetesen. Van kocsija? , Már rég eladta. ,: , - Nincs. - Akkor a furgonommal megyünk. A következő tömbnél parkoltam le. - Amint meglesz a pénz, ellophatná az öreg furgonját, és megszökhetne vele. - Akkor mehetünk is.
1 7 6
JANUÁR J6-A, KEDD, DÉLUTÁN 4.05
Amikor Sophie visszatért a vikinges tárlat után, az irodai (elefonja már türelmetlenül csörgött. Odarohant, hogy Iblvegye. Már tíz is elmúlt Európában. Akiket korábban (elhívott, épp most fejezték be a vacsorájukat. - Halló? - Dr. Johannsen? - Ezt a szenvtelen, kimért hangot már hallotta. Sophie mély lélegzetet vett. Ez nem Európa. Hanem Amanda Brewster. -Igen. - Ugye tudja, ki vagyok? Sophie az egeres dobozra lesett, elöntötte a düh. Szerette volna a munka után tisztességesen ekemetni azt a szegény állatot. - Maga egy elmebeteg ribanc. - Magának pedig rossz az emlékezőtehetsége. Egyszer már megmondtam, hogy tartsa magát távol a férjemtől. - Maga meg rosszul hall. Megmondtam, hogy nem kell a férje. És még csak látni sem akarom. Igazán nem kell miattam aggódnia, Amanda. Ami azt illeti, a maga helyében inkább a férje új szőke asszisztense miatt ag-gódnék. - Ha az én helyemben lenne, tíz körömmel kapaszkodna Alanbe - vetette oda önelégüken, mire Sophie a szemét forgatta. - Magának orvosra lenne szüksége. - Arra van szükségem - csikorgatta Amanda a fogak -, hogy az összes kis kurva távol tartsa magát a férjemtől. Már megmondtam, amikor legutóbb elkaptam magát, hogy... - Nem kapott el - vágott közbe Sophie elgyötörten. - Én mentem oda. - Ez volt a második nagy hiba, amelyet Sophie elkövetett azután, hogy szentül hitte, Alan Brewster valóban szereti. Ostobán azt gondolta, hogy a nőcsábász felesége majd tudni akarja, ám Amanda Brewster akkor sem hallgatta meg, és most sem fogja - ...hogy tönkreteszem - folytatta Amanda, mintha Sophie egy szót sem szólt volna. A nőnek a kisujját sem kellett mozdítania, hogy tönkretegye. Alan és sleppje magától elintézte a rosszindulatú, szexista megjegyzéseikkel. És most újra elkezdték. Amitől piszkosul ki is akadt. Felkapta a Vkótól kapott játékot. - Bárcsak működne telefonon keresztül, bárcsak ki tudná törölni az egészet egyszer és mindenkorra. De ez nem lehetséges, és itt az ideje szembenéznie ezzel. Tíz éve elmenekült Alantől, szégyellte, amk tett, és fék, hogy Amanda beváltja a fenyegetését. Még mindig szégyellte magát, de már nem menekült. - Keressen segítséget, Amanda. Már nem félek magától. - Pedig jobban tenné. Nézzen csak magára! - sivította Amanda. - Egy idiótának dolgozik, egy harmadosztályú múzeumban. A karrierjét akár le is húzhatja a vécében -
1 7 7
meglehetősen hisztérikusan nevetett föl. - Mire végeztem magával, addigra már pöcegödröket fog ásni, Sophie meglepetten fölnevetett. Tíz évvel ezelőtt Amanda ugyanezt a „pöcegödröket fog ásni" kifejezést használta. Huszonkét évesen Sophie még hitt neki. Harminckét évesen már fölismerte egy mentálisan labilis nő üres locsogását. Akár sajnálhatná is Amanda Brewstert. Talán újabb tíz év múlva sajnálni is fogja. - Úgysem hisz nekem, bármk mondok is Alanről, de higgye el, ha még egy olyan csomagot küld nekem, mint ma reggel, tényleg felhívom a rendőrséget. Letette a telefont, körbenézett a parányi, ablaktalan irodában. Amandának egy dologban igaza volt. Sophie valóban egy harmadosztályú múzeumban dolgozik. Ám ennek nem kell így lennie. Amanda másban is tévedett. Ted nem idióta. Ma délután a tárlatvezetés alatt figyelte a látogatók arcát. Jól érezték magukat, tanultak valamit. Tednek igaza volt. Minden erejével életben tartja a nagyapja örökségét. És engem vett föl, hogy segítsek neki ebben. Eddig nem volt valami nagy segítség. Mert az utóbbi hat hónapot saját sebeinek nyalogatá-sával töltötte. A nagy és fontos archeológus kénytelen otthagyni élete ásatását. - Mikor lett belőlem ekkora sznob? - kérdezte magától fennhangon. Csak azért, mert nem Franciaországban végez ásatásokat, még nem kell azt hinnie, hogy itt nem teheti magát hasznossá. Körbenézett az irodát a padlótól a mennyezetig megtöltő dobozokon. A legtöbb dobozban Első Ted gyűjteményének darabjai vokak, amelyek számára Ted és Darla nem talált helyet a főépületben. Majd ő talál. A kezére pillantott, ekkor vette észre, hogy még mindig Vito neutralizálóját szorongatja. Óvatosan visszatette a dobozába. Majd szépen visszatereli a magánéletét a megfelelő vágányra, amint találkozik Vitóval. A szakmai életét azonban most azonnal össze kell kapnia. Tedet az irodájában találta meg. - Ted, egy kis térre lenne szükségem. A férfi szeme összeszűkük. - Milyen térre? Sophie, csak nem itt hagysz minket? A lány szeme elkerekedett. - Nem, dehogyis. Úgy értem szabad tér kell, egy kiállításnak. Van pár új ötletem. Elmosolyodott. - Izgalmasak. Hol rendezhetném be? Ted visszamosolygott. - Van egy tökéletes helyem számodra. Vagyis még nem tökéletes, de nem kételkedem benne, hogy helyre tudod pofozni.
1 7 8
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 4.10
Munch az út első fél órájában azt ecseteke Greg Sandersnek, hogy miféle dokumentumfilmet forgat. Új szemléletű betekintést fog nyújtani a középkori Európa mindennapi életébe. Szent ég, gondolta Greg. De unalmas. Ez még a San-ders Szippantós Szolgálatnál is jobban árt majd a karrierjének. - És a többi színész? - Velük a jövő héten kezdek forgatni. - Szóval egyedül lesznek. És Munch még senkinek nem fizetett. Akkor jó sok lé lehet otthon. - Milyen messze van még a stúdiója? - érdeklődött Greg. - Mehettünk már jó ötven mérföldet. tőle.
- Már nincs messze - felelt Munch. Rámosolygott, Gregnek a hideg futkosott a hátán
- Nem szeretem zavarni a szomszédokat, tigyhogy kint lakom a világ végén, ahol senki nem hall. - De mivel zavarná őket? - kérdezte Greg, ám nem volt biztos benne, hogy tényleg hallani akarja a választ. - Ó, középkori hagyományőrzők szoktak megszállni nálam. - Úgy érti, lovagi torna meg ilyen szarságok? Munch megint elmosolyodott. - Meg ilyen szarságok. - A férfi lehajtott az autópályáról. - íme, a házam. - Szép hely - mormogta Greg. - Klasszikus viktoriánus. - Örülök, hogy tetszik. - Felhajtott a ház elé. - Fáradjon be. Greg követte Munchot, idegesítette, hogy az öreg annyit tötymörög azzal a rohadt bottal. Bent körbenézett, hol tarthatja az öreg a pénzét. ;- Erre - szólalt meg Munch, és bevezette a jelmezekkel telepakolt szobába. A ruhák vagy fogasokon lógtak, vagy arc nélküli próbababákat díszítettek. Pont úgy festett, mint egy középkori butik. - Ezt fogja viselni - mutatott Munch egy szerzetesruhára. - Előbb fizessen! Munch ingerült pillantást vetett rá. - Akkor fizetek, ha elégedett vagyok magával. Öltözzön át! - Megfordult, hogy kimenjen, és Greg tudta, most vagy soha. - Gyerünk. Gyorsan előcsúsztatta a kést, az öreg mögé lépett, átfogta Munch nyakát, és az éles pengét a férfi torkának szegezte. - Most fizessen, öreg! Sétáljon el lassan oda, ahol a pénzét tartja, és nem esik bántódása. Munch megmerevedett. Majd hirtelen mozdulattal elkapta Greg hüvelykujját, és megcsavarta. Greg fájdalmában felüvöltött, a kés a földre bicsaklott. Karja ekkor már a háta
1 7 9
mögé volt tekerve, ő maga egy pillanat múlva már a földön hevert, Munch pedig a hátába térdelt. - Te alattomos kis rohadék - mondta Munch, ám ez már nem egy öregember hangja volt. Gregnek annyira lüktetett a koponyája, hogy alig hallotta a szavakat. A fájdalom elviselhetetlen volt. A karja, a keze. Égett. Reccs. Greg felüvöltött, amikor a csuklója pattant egyet. Felhördült, mert a könyöke is. - Ezt azért kaptad, mert megpróbáltál kirabolni -mondta Munch, majd belemarkolt Greg hajába, és a férfi fejét a padlónak csapta. - Ezt pedig azért, mert le-öregeztél. Greg émelyegni kezdett, amikor Munch felállt, és zsebre tette a pengét. Hívj segítséget! Greg a zsebébe csúsztatta a kezét, baljával nagy nehezen felnyitotta a mobilját. Épp annyi ideje maradt, hogy a hívásgombot megnyomja, mielőtt Munch bakancsos lábával a veséjébe rúgott. - El a kezekkel a zsebedtől! - Beletaposott Greg gyomrába, és a hátára gurította. Greg iszonyattal nézte, ahogy Munch lekapja fejéről az ősz parókát. Munch nem is ősz. Tar kopasz. Munch levette a kecskeszakállat is, és a paróka mellé tette. Utoljára a szemöldök következett. Greg gyomra összeugrott, ahogy a pánik helyét jeges rémület vette át. Munchnak szemöldöke sem volt. Egy szál szőre sem. Meg fog ölni. Greg köhintett, véríze volt. - Mit akar tenni? Munch lemosolygott rá. - Szörnyű dolgokat, Greg. Szörnyű, szörnyű dolgokat. - Üvölts! Ám amikor megpróbálta, csak szánalmas nyö-szörgésre tellett. Munch széttárta a karját. - Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem. - Egészen lehajolt, hogy Greg már nem is látott mást, csak a hideg és dühös szempárt. - Mind azt hitték, rettenetesen szenvednek, de az ő szenvedésük semmi ahhoz képest, amit neked fogok okozni.
1 8 0
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 5 ÓRA
A napi munkát összegző megbeszélésre mindannyian komoran érkeztek. Vito ült az asztalfőre, Liz tőle jobbra. Jen balra helyezkedett el. Jen mellett Bev és Tim. Katherine Liz mellé ült, arca egészen nyúzott volt. Vitón átfutott a gondolat, hogy a boncolást azon a sok holttesten mind a nőnek kellett elvégeznie. Valószínűleg mindannyiuk közül neki volt a legszörnyűbb munkája. Habár az sem leányálom, amikor egy családnak meg kell mondani, hogy a tizenkilenc éves lányuk meghalt. - Nick már elindult a bíróságról - fordult Liz felé -, csak elnapolták a tárgyalást. - Tanúskodott? - Még nem. Lopez államügyész szerint majd holnap. - Reménykedjünk. Szóval, húzzunk bele egy kicsit, hogy minél előbb befejezhessük. Vito az órájára pillantott. - Még meg szeretném várni Thomas Scarborough-t. Jen McFain szemöldöke magasba szökött. - Szuper. Scarborough a legjobb kriminálpszicho-lógus. De hogy sikerült ilyen hamar beszervezned? Legutóbb azt hallottam, hogy hónapokra szóló előjegyzése van. - Nick Lawrence-nek köszönhetitek. - Egy magas, vállas férfi lépett be. Vko a szeme sarkából észrevette, hogy a hullámos, gesztenyebarna hajú vendég láttán Beverly és Jen is egy kicsk kihúzza magát ültében. Vito úgy vélte, dr. Thomas Scarborough nem tipikusan a nők bálványa, ám kisugárzásával azonnal betöltötte a termet. Előrehajolt, és megrázta Vko kezét. Maga biztosan Chick. Scarborough vagyok. Vito is megrázta a felé nyújtott kezet. - Köszönöm, hogy eljött, dr. Scarborough. - Csak simán Thomas - válaszolta, és helyet foglalt. -Lopez államügyész mutatott be a társadnak ma reggel a bíróság épülete előtt. Arra vártunk, hogy tanúskodhassunk. Nick föltett pár kérdést a kínzást alkalmazó bűnelkövetőkről, egészen fölcsigázott vele. Vito mindenkit bemutatott, majd odalépett a tábla elé, amelyre aznap reggel fölrajzolta a sírmátrixot. - Megerősítettük, hogy az imára kulcsolt kezű nő Brittany Bellamy. Összehasonlítottuk a szobájából származó ujjlenyomatokat az áldozatéval. Az övé. - Szóval kilencből hármat már azonosítottunk - jegyezte meg Liz. - Mi a közös bennük? Vito a fejét csóválta. - Nem tudjuk. Warren és Brittany fent voltak a mo-delles weboldalon, ám Claire nem. Warrent és Brktanyt megkínozták. A gyilkos Claire-t megfojtotta, de mást nem tett vele. Legalább egy év telt el a gyilkosságok között. - Az egyetlen közös bennük az, hogy mind ugyanazon a földterületen lettek eltemetve - vetette közbe Jen. - Úgy véltem, a sírokat kitöltő föld nem ugyanarról a területről való, és igazam volt. A talaj ott jobbára , agyagos. Az összes sírba azonban sokkal lazább homokos földet tettek. Valószínűleg kőbányából való. Tim Riker fölsóhajtott. - És Pennsylvania tele van kőfejtővel. Liz a szemöldökét ráncolta.
1 8 1
- De miért máshonnan hozta a földet? Miért nem azt hányta vissza, amk kiásott? - Erre éppenséggel könnyű a válasz - válaszolt Jen. - Azon a földterületen a talaj rögösödik, ha nedvesség éri. A kőfejtőből származó talaj pedig homokos, tehát nem ugyanúgy szívja magába a vizet. A csapadék átfolyik rajta. Könnyebb egy holttestet a homokba temetni, mint a rögös agyagba. - Tudnánk azonosítani a talaj pontos származási helyét? - forduk felé Beverly. - Bevontam egy geológust. A csapatával megnézik az ásványi összetételt, így megtudhatjuk, hol van ennek a talajnak a természetes lelőhelye. De ez eltart pár napig. - Megsürgethetnénk őket? - kérdezte Liz. - Hogy fokozzák a csapat erejét? Jen széttárta a kezét. - Próbáltam elérni, de eddig mindenki csak azt mondta, ennél gyorsabbak nem tudnak lenni, és a maximális kapacitáson dolgoznak. De megpróbálhatom még egyszer. Liz biccentett. - Akkor próbáld! A temetkezési rituálé arra utal, hogy az emberünk még nem végzett. Akár már ebben a pillanatban is egy új áldozat lehet a keze között. Két nap is sokat számk. - Főleg most, hogy földúltuk a rendszerét - jegyezte meg Thomas csöndesen. - Ez a gyilkos elképesztően kényszeres. Egy sírt üresen hagyott a harmadik sor végén, és ha az eddigi módszerrel halad, mostanában már a következő áldozat nyomában járhat. Ha észreveszi, hogy fölfedeztétek a gondosan kitervelt temetkezési helyet... Kizökken. Ki fog akadni, talán össze is zavarodik. - És akár hibázhat is - fejezte be Beverly. Thomas bólintott. - Lehetséges. És az is lehetséges, hogy visszavonulót fúj, eltűnik, és újraszervezi a dolgait. Majdnem egy év telt el az első és a mostani gyilkosságok között. Várhat még egy évet. Vagy többet is. - Vagy kereshet egy másik helyet, és áshat egy újabb sírmátrixot - komorult el Jen. - Akár - helyeselt Thomas. - Az, hogy mi lesz a következő lépése, attól függ, hogy miért csinálja ezt az egészet. Miért gyilkol? Miért kezdte el? És miért telt el egy év szünet a két sorozat között? - Éppen abban reménykedtünk, hogy majd te segítesz kitalálni - jegyezte meg Vko szárazon. Thomas hasonló száraz mosollyal válaszolt. - Minden tőlem telhetőt megteszek. Először is arra kell rájönnünk, hogyan választja ki az áldozatait. Az utolsó kettő egy modelloldalról való. - Vagy az utolsó három - vetette közbe Tim Riker. - Végigfuttattam egy keresést a UCanModel oldalon a férfi modellek között, akiknek a magassága és súlya a buzogányos pasiéval egyezik. - Ne nevezd így! - vágott közbe Katherine, és összeszorította a száját. - Kérlek... Hangja elkeseredetten csengett, mindenki fölkapta a fejét és ránézett. - Ne haragudj, Katherine! - szólalt meg Tim. - Nem akartam tiszteletlen lenni. Katherine bizonytalanul bólintott. - Rendben van. Nevezzük csak három per egyesnek, a sír alapján. Most fejeztem be a férfi boncolását. Brittany Bellamy és Warren Keyes rettenetesen szenvedtek, de minden jel arra mutat, hogy a kínzás nem tartott tovább pár óránál. A három per egyest azonban napokon
1 8 2
keresztül gyötörték. Kezén eltörték az ujjakat. A lábát és a karját is, a hátát felhasították. Nagyot nyelt. - A lábát pedig megégették. - A talpát? - kérdezte Liz csöndesen. - Nem, az egész lábfejét. A seb mély, egyenletes. Mint egy zokni. - Vagy csizma - jegyezte meg az épp belépő Nick komoran. Biztatóan megszorította Katherine vállát, mielőtt letelepedett volna Scarborough mellé. - Erről a kínzóeszközről is a weboldalon olvastam. Az inkvizítorok forró olajat töltöttek a csizmába, általában egyszerre csak egy láb köré. Nagyon hatásosan lehetett az embereket vallomásra kényszerkeni ezzel, azt mondták, amit elvártak tőlük. - De vajon mit akart kiszedni a gyilkos ezekből az emberekből? - kérdezte Beverly kétségbeesetten. - Hiszen modellek és színészek. - Talán semmit. Talán csak látni akarta a szenvedésüket - suttogta Tim. - Hát, szenvedtek is - jegyezte meg keserűen Katherine. - Vito lehunyta a szemét, igyekezett maga elé képzelni a jelenetet, akármilyen rettenetes is. - De Katherine, valami nem stimmel. Abból ítélve, ahogy a feje ketté lett szelve, egyenesen kellett ülnie. Ha feküdt volna, szerintem szétloccsant volna a koponyája, nem pedig kettéválik. Ha ez a fickó már azelőtt ilyen szörnyű állapotban volt, hogy lesújtott rá a buzogány vagy mi, egyáltalán hogyan maradhatott ülő helyzetben? Katherine összeszorította az ajkát. - A testén kötélrostmaradványokat találtam. Szerintem függőleges helyzetben megkötözték. A rostokon kívül körkörös horzsolás nyomát találtam. Egy perc csönd következett, míg mindenki a hallottakat emésztette. Vito megköszörülte a torkát. - És mit találtál, amikor a UCanModel oldalon keresgéltél, Tim? - Száz meg száz nevet, de most, hogy tudom, a lábát megégették, kicsk előrébb leszek. Brittany Bellamy kézmodell volt, a gyilkos pózba állította a kezét. Warren karjára a kardot tartó Oscar volt tetoválva, és az ő kezét pontosan ugyanúgy állították be. - Tim egy köteg papírt vett elő a mappájából, és kezdte átfutni a neveket. - Itt három lábmodell van. Katherine-re pillantott. -Mekkora volt az áldozat lába? - Negyvennégy és feles. Tim sebesen lapozni kezdett, hirtelen megtorpant, és a lapra meredt. - Igen. - Ismét fölpillantott, immár diadalmasan. - De csak egynek van negyvennégy és feles lába. William Melville-nek. Aki Bili néven fut. Múlt évben lábsprayreklámbanszerepelt. Vito szíve, hevesebben kezdett verni. - Szép munka volt, Tim. Fantasztikus. Tim komolyan biccentett, majd Katherine-re nézett. - Most már van neve. - Köszönöm - suttogta kolléganője. - Nagyon sokat jelent. - A megbeszélés után ezt meg kell erősíteni - vetette közbe Vito. - Nickkel kikeressük Bili Melville címét, és megkeressük. Tim, szeretném, ha Beverlyvel továbbra is az adatbázissal foglalkoznátok. Még mindig szeretném tudni, ki mást akart fölkérni a gyilkos, de
1 8 3
nem sikerült neki. Azt is szeretném tudni, mostanában kivel lépett kapcsolatba. Meg kell találnunk, meg kell állítanunk, mielőtt elkészül azzal a sorral. - A megbeszélés után találkozunk Brent Yeltonnal az informatikusoktól - mondta Beverly. - Azt ígérte, megpróbál behatolni a felhasználói oldalra, de valószínűleg segítségre lesz szüksége a weblap üzemeltetőitől. - Elhúzta a száját. - Ehhez viszont engedélyre lesz szükségünk. - Adjátok meg a részleteket - válaszolt Liz -, és szerzek engedélyt. - Szóval a három utolsó áldozat mindegyikét testi jegyek alapján választotta ki jegyezte meg Thomas elmerengve. - A modelloldal segítségével rákereshetett az őt érdeklő adottságokra. És a kezek beállítása meg minden egy kicsit színpadias is. A modellek nem idegenkednek a kamera előtti szerepléstől. Nick a homlokát ráncolta. - Csak nem vette föl az egészet? - Csak egy ötlet. - Vito fölfirkantotta a táblára. -Egyelőre maradjon itt mint ötlet, és folytassuk. Számítógépek. Warren merevlemeze kinyiffant. A Bellamy családé is. De Clairenek nem volt számkógépe. - Tehát nem a weboldalon keresztül találkoztak - tette hozzá Tim. - Hacsak nem nyilvános számítógépet használt. Hiszen könyvtárban dolgozott. Vito fölsóhajtott. - Elég nehéz lesz egy nyilvános számítógép tizenöt hónappal ezelőtti internetes adatait megtalálni. Ez zsákutca. - És azzal kapcsolatban mire jutottál, hogy honnan szerezhette be az eszközöket? kérdezte Nick. - Sophie listája segített valamit? - Nem sokat. - Vito visszaült a helyére. - A sodronying jó minőségű volt. Az ilyen apró szemű ing több mint ezer dolcsi. - Azt a mindenit! - kiáltott fel Nick. - Akkor a fickó jól el van eresztve. - De sodronyinget rengeteg weboldalon lehet venni - vont vállat Vito. - Ugyanez áll a kardra és a buzogányra is. Egyetlen vásárlást nehéz lenne lenyomozni, de ezt kell tennünk. Sophie azt mondta, egyik régi professzora hallott róla, hogy egy egész gyűjteménnyi kínzóeszköznek lába kélt. Majd holnap utánajárok. Európáról van szó, tehát be kell vonnom az Interpolt. - Ami szintén időt vesz igénybe - morgott Liz. - Mást nem tudna előásni az archeológusod? Jen szeme megrebbent. - Nem viccnek szántam. - Majd megkérdezem - válaszolt Vito. Ha egyáltalán találkozik velem ma este. Ha nem... Valószínűleg akkor tovább kell lépnie, abban azonban nem volt biztos, hogy képes lesz rá. Úgy vonzotta Sophie, ahogy nő már régóta nem. Az is lehet, hogy soha. Kérlek, Sophie. Gyere, kérlek. - Jen, ezen kívül még mit találtál a bűntény színhelyén? - Semmit. - Egyik szemöldöke felszökött. - De ez is valami a maga módján. Még mindig a kitöltőnek használt talajt szitáljuk, s ezzel elleszünk még pár napig, de valami hiányzik a területről. - A talaj, amelyet először kiásott - jegyezte meg Beverly. Jen erre elismerően megérintette a fiatalabb tiszt orra hegyét.
1 8 4
- Átfésültük a környékbeli erdőt, és még csak nyomát sem találtuk a kiásott homoknak. - Akár szét is teríthette - mondta Tim kétkedve. - Lehet, de ez nagyon nagy munka lett volna. Tizenhat sírból elég sok földet ki lehet ásni. Sokkal egyszerűbb csak felkupacolni az egyik oldalon. - Vagy elszállítani. Akkor viszont furgonja van - folytatta Vito. - Vagy szerzett egyet. Azt ki lehet derfteni, hogy milyet. Találtunk keréknyomot, amely a bekötőúttól a területig vezet. Bent van a laborban. - Jen ajkát bigy-gyesztve gondolkozott. - A felmondólevél, amelyet Claire szülei Bevnek és Timnek adtak, csak másolat. Meg kell szereznünk az eredetit. Kinél van? - Az egyik mobil megcsörrent, mindenki azonnal előkapta a sajátját. Katherine magasba emelte az övét. - Az enyém! - mondta. - Elnézést! - Felállt, és az ablakhoz ment. - A könyvtárnál van, ahol Claire dolgozott - válaszolt Tim. - Ma kértük el, de azt mondják, „végig kell járniuk a hivatalos utat". Reményeik szerint holnapra meglesz. Jen kelletlenül elmosolyodott. - Jól van. Hátha sikerül használható ujjlenyomatot szereznünk. Katherine becsukta a telefonját, a csapat felé fordult, szeme újra csillogott. - Emlékeztek a szilikonos síkosítóra, amelyet Claire cuccai között találtatok? - Amit a műlábhoz használt... - dörmögte Vko morcosan. - Mi van vele? - Pontosan olyan, mint az a minta, amelyet a Brittam kezére tekert drótról vettem le. Vito ököllel az asztalra csapott. -Remek! - De - Katherine szinte énekelve folytatta - azzal a mintával viszont nem egyezik, amelyet Warrentől vettünk le. Az is hasonló összetételű, de nem pontosan ugyanolyan. A labor felhívta a gyártót, azt mondták, két fő összetételt használnak, és gyakran készkenek egyéni megrendelésre is az allergiás pácienseknek. Vito az asztak nézte, mérlegek. - Tehát a Warren kezén talák minta egyedi összetétel... - Fökekintett. - Claire is egyedi igény szerint készített síkoskót használt? Katherine szemöldöke megemelkedett. - A gyártó feljegyzései szerint nem. - Akkor valaki másé lenne? - kérdezte Beverly. - Claire máshol is megvehette, vagy valaki megvette neki - tapogatódzott Liz. - Ne találgassunk, mielőtt közelebbit nem tudunk. Katherine bólintott. - Így van. A gyártó azt mondja, Claire megrendelései egy bizonyos dr. Pfeifferen keresztül érkeztek. Megkér-dezhetkek, vett-e valami különlegeset. De ha nem, akkor vagy ő szerezte valaki mástól, vagy a gyilkos. Vito a tenyerét dörzsölte. - Kezdünk végre valahova kilyukadni. Thomas, azok után, amk hallottál, mk gondolsz erről a gyilkosról? - Csak egy gyilkosról beszélünk? - vetette közbe Nick.
1 8 5
- Nagyon jó a kérdés. - Thomas hátradőlt a székében, mellén keresztbe fonta a karját. De az ösztöneim azt súgják, hogy egyedül dolgozik. Fiatalabb, valószínűleg férfi. Intelligens. Szenvtelenül képes másokat megkínozni. Szinte... gépiesen. Egyértelműen megszállott. Ez pedig az életének más területeire vezet... munka, kapcsolatok. Minden gond nélkül tud számítógépes vírusokat készíteni. Valószínűleg sokkal könnyebben bánik a gépekkel, mint az emberekkel. Esküdni mernék, hogy egyedül él. Kamaszkorában biztosan kegyetlenkedett. .. iskolai kötözködés, állatkínzás, ilyesmi. Nagy figyelmet fordít magára a műveletre. És hatékony. Elég lett volna csak megölnie két embert a síremlékekhez, de mindezt előbb kínzási kísérletekkel kombinálta. - Tehát egy szemét, megszállott, hidegvérű, magának való gyilkos, aki kétszer is átgondolja, mielőtt lesújt -jegyezte meg Jen keserűen, mire Thomas kuncogni kezdett. - Pontos összegzés volt, őrmester. Ha még a szín- ' padias jelzőt is hozzáteszed, mindent elmondtál róla. Vito felállt. - Nos, Nick, Bev, Tim és jómagam folytatjuk a munkát. Thomas, hívhatunk, ha szükségünk van rád? - Természetesen. - Akkor holnap nyolckor ismét találkozunk - mondta Vito. - Vigyázzatok magatokra, és viszlát.
1 8 6
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 5.45
Nick hátradőlt a székben, és föltette a lábát az asztalra. - Esküszöm, nem volt más dolgom, mint hogy kint várakozzam a bíróság előtt, de jobban kikészültem tőle, mintha egész álló nap dolgoztam volna. - Sikerült közelebb jutnod Kyle Lombardhoz? - Nem. Legalább hetvenöt Kyle Lombardot hívtam fel, míg kint várakoztam a tárgyalóterem előtt. Nem jutottam semmire, viszont a telefonom aksija teljesen lemerük. Pech. - Holnap újra megpróbálhatod. - Vito fölvett az asztaláról egy cetlit. - Tino bent járt. Bement a halottasházba, hogy lerajzolja az idős párt a második sorból. - Remélem, megint csoda születik - jegyezte meg Nick. - Az biztos, hogy beletrafált Brittany Bellamyval. -Vito leült a számítógépe elé, előhívta a UCanModel weboldalt, megkereste Bili Melville önéletrajzát és fényképét. - Gyere csak, és ismerkedj meg Mr. Melville-lel. Nick körbejött az asztal mellett, és megállt Vito mögött. - Nagydarab, izmos pacák, mint Warren. - De a méreten kívül semmi hasonlóság. - Warren szőke volt. Bili pedig sötét hajú és vészjósló tekintetű. -Jártas a küzdősportokban. - Vito felpillantott Nickre. - Ugyan mi a fenének választott volna a gyilkos szándékosan olyan áldozatot, aki szarrá verhette volna? - Nem tűnik okos ötletnek - helyeselt Nick. - Hacsak nem akarta hasznát venni a jártasságának. Warren vívóoldalakat nézegetett, és kardot tart a keze. Biüt pedig láncos buzogánnyal ölték meg. - Nick Vito asztalának a szélére telepedett. - Nem ebédeltem. Kapjunk be valamit, mielőtt utánanézünk Melville utolsó ismert címének. Vito az órájára lesett. - Vacsoratervem van. - Remélem. Nick lassan elvigyorodott. --Vacsoraterv? : Vito érezte, hogy elvörösödik. - Fogd be, Nick! Nick még jobban vigyorgott. - Dehogy fogom. Halljam a részleteket! Vito föllesett rá. - Nincsenek részletek. - Legalábbis még nincsenek. -Jobb, mint gondoltam. - Nick horkantva fölnevetett, amikor Vito a szemét forgatta. - Unalmas vagy, Chick. Hát akkor rendben, mit tudtál meg ettől a Brewstertől? - Azt, hogy egy nagy seggfej, aki imádja a magas, szőke lányokat, és csalja a feleségét. - Ó! Nos, akkor Sophie reakciója a virágok láttán már érthető. Azt mondtad, kaptál tőle egy listát a lehetséges gyűjtőkről. - Mind a társadalom oszlopos tagja, és mind elmúlt hatvanéves. Aligha tudnának megásni tizenhat sírt s odább cipelni akkora embereket, mint Keyes és Melville. Amennyire engedély nélkül tudtam, utánanéztem az anyagi helyzetüknek, és semmi gyanúsat nem találtam. - És mi van magával Brewsterrel?
1 8 7
- Elég fiatal, azt hiszem. Az irodája olyan, akár egy múzeum, és teljesen nyílt terepen fekszik. - Lehet valami rejtekhelye. - Lehet, de azon a héten, amikor Warren eltűnt, nem is volt az országban. - Vito bánatosan pillantott Nick felé. - Megnéztem a Google-on, amikor visszajöttünk a Bellamy családtól. Rögtön elsőnek egy amszterdami konferencia ugrott elő, ott tartott beszédet január negyedikén. A reptéri nyilvántartás szerint dr. és Mrs. Alan Brewster első osztályon repültek Phillyből Amszterdamba. - Az első osztály sokba kerül. A professzorok nem keresnek ennyk. Talán üzletel. - A felesége dugig van pénzzel - mormogta Vito. -A nagyapja szénbáró volt, ennek is utánajártam. Nick ajka együtt érzően megrándult. - Tényleg nagyon szeretted volna, ha ő az... - Piszkosul. De ha nem tettestárs, akkor Brewster egyetlen vádpontban bűnös, abban, hogy egy nagy seggfej. - Vito rákattintott a gépjármű-nyilvántartó adatbázisára. - Melville huszonkét éves, az utolsó ismert lakcíme szerint észak-philadelphiai. Majd én vezetek.
1 8 8
JANUÁR 16-A, KEDD, DÉLUTÁN 5-30
Sophie derékig fűrészporban ült a múzeum főépületévé alakított gyárterület végében álló régi raktárban. Ted-nek igaza volt, a raktár nem tökéletes, de Sophie látott benne fantáziát. És itt-ott még mindig lehetett érezni a csokoládé illatát, ha elég mélyeket szippantott. Ez a sors keze. Körbenézett a jövőbeli kézzel fogható „ásatás" helyszínén. Már rég nem érezte magát ilyen elégedettnek. Nos, talán az elégedett nem is jó szó rá. Telve volt tetterővel, lelkesedéssel, a gondolatai összevissza cikáztak, mi mindent fog létrehozni ebben a hatalmas, kilenc méter magas, üres térben. Agya csak úgy zakatolt. Az összes idegvégződése bizsergett. Ma este találkozik Vito Ciccotellivel. Izgatott vok. Kiéhezett. És túlságosan is érezte, hogy a saját magára erőszakolt szexuális elfojtás kezd robbanásig feszülni. Soha az után az eset után nem engedte meg magának, hogy szakmabelivel közelebbi kapcsolatba kerüljön, ami azt jelentette, hogy az ásatáson kívül kellett férfit találnia, a városban. Természetüknél fogva ezek a kapcsolatok csak felületesek vokak, valójában nem többek, mint amikor valaki egy viszkető pontot megvakar, ha már nem bírja tovább. De utána mindig eszébe jutott az „egyéjszakás kaland" kifejezés, és utálta magát miatta. Vito más lesz. Érezte. Talán nemsokára vége az aszálynak. Pont jókor. Most azonban teljesen fölvillanyozta az irodájából átrángatott ládák tartalma. Már nem is egy hihetetlen kincsre bukkant. Úgy dolgozott abban a sötét kis irodában, hogy nem is tudott róla, középkori ereklyetartók veszik körül, feszkővassal felnyitott egy ládát, egy nagy adag fűrészport kimert a földre, és egy kisebb dobozt talák. Háta mögött lépéseket hallott, amk egy szívdobbanással később a következő mondat követett: - Nem kaphatod meg. Ijedten perdült meg, feje fölé kapta a feszítővasat. Ekkor mély levegőt vett. - Theo, szent isten, még a végén ijedtemben fejbe talállak vágni. Negyedik Theodore Albright az árnyékból nézte őt, állkapcsa megfeszült. Mereven keresztbe fonta karját széles mellkasa előtt. - Ezeket nem kaphatod meg. Ide gyerekek fognak bejönni. Eltörik őket. - Nem áll szándékomban semmi értékeset kkenni. IVIűanyag másolatokat csináltatok, és azokat fogom összetörni... elrejtem a földbe, hogy a látogatók megtalálhassák. Pont úgy, ahogy az ásatáson a törött cserepeket. Theo körülnézett. - Berendezed, mintha egy igazi ásatás lenne? - Ez a terv. Tudom, hogy a nagyapád kincsei felbecsülhetetlen értékűek. Nem hagyom, hogy bajuk essen. Theo válla leereszkedett. - Sajnálom, hogy rád ijesztettem. - A fiú szeme Sophie kezére tévedt, ekkor vette észre, hogy még mindig a feszítővasat szorongatja. A lány behajlította a térdét, és a földre tette a szerszámot.
1 8 9
- Semmi baj. - Amanda Brewster kis ajándéka és a telefonhívás után sokkal ijedősebb lett, mint gondolta. - Szóval... keresel valamit? A fiú bólintott. - Téged, telefonon keresnek. Valami öreg pasi Párizsból. Maurice. - Párizsból? - Alig mondta ki a szót, már karon is ragadta Theót, és húzta kifelé az ajtón. - Miért nem ezzel kezdted? - kérdezte, ahogy zárta be maguk mögött a termet. Az irodába érve becsukta az ajtót, felkapta a telefont, és agyát könnyedén franciára állította. - Maurice? Sophie vagyok. - Sophie, kedvesem. A nagymamád... Hogy van? Kihallotta a férfi hangjából az aggodalmat, ráébredt, hogy Maurice nyilván azt hitte, azért hívta, mert rossz híreket akar közölni Annáról. - Tűrhetően. De nem emiatt hívtalak. Sajnálom, szólnom kellett volna, hogy ne aggódj fölöslegesen. A férfi nagyot sóhajtott. - Igen, szólnod kellett volna, de csak nem sértődöm meg rád amiatt, hogy nem rossz hírrel keresel meg. Tehát milyen ügyben hívtál? - Kutatásokat végzek, és abban reménykedtem, hogy tudsz némi információval szolgálni. - Ó! - Hangja magasba szökött. Sophie elmosolyodott. Maurice volt apja baráti körében az egyik legnagyobb pletykafészek. - És miféle információval? - Hát, hol is kezdjem........
1 9 0
JANUÁR 16-A, KEDD, ESTE 8.10
- Tehát az áldozat Bili Melville? - kérdezte Liz a telefonban, amikor Vito a furgonnal befordult az utcájukba. - Az ujjlenyomata egyezik azzal, amit Latent talált a lakásában. Senki nem látta halloween óta. A házban lakó gyerekek azt mesélik, hogy mindig beöltözött, és cukorral kínálta őket. - Rendes fickónak tűnik. - Erről nem tudok mit mondani. Nindzsának öltözött. A gyerekek szerint azért, hogy fitogtassa, tud fegyverekkel, nuncsakuval meg ilyenekkel bánni. így gondoskodott a biztonságról. De jó minőségű cukorkát osztogatott, úgyhogy mindenki meg volt elégedve. - Eddig miért nem ment senki a lakására? - Melville főbérlője bement, de nem talált semmk. Szerencsénk volt. A főbérlő már beadta a kilakoltatási kérelmet. Még két nap, és Melville összes cucca a szeméttelepre kerül. - Az ő számítógépe is kinyiffant? - Úgy bizony. De - Vito keserűen elmosolyodott - Bili pár e-mailt kinyomtatott. És benne hagyta a nyomtatóban. Egy Munch nevű ürge kereste, hogy fölkérje egy történelmi dokumentumfilmben való szereplésre. - Megvan az e-mail címe? - Nincs. A kinyomtatott e-mailen csak annyi volt: E. Munch. Ha a gépen fönt lenne eredeti formájában a levél, akkor elég lenne rákattintani, és megjelenne az e-mail cím is, de az összes fájl le lett törölve. Öröm az ürömben, hogy már van egy nevünk, amelyről kérdezősködhetünk a UCanModel weboldalon regisztrált modellektől, akiknek az önéletrajzát az idő tájt nézték meg, mint az áldozatoknak. - Tehát Beverlynek és Timnek sikerült bejutniuk a weboldal nyilvántartásába? - Igen. Az oldal üzemeltetői minden segítséget megadnak. Nem szeretnék, ha egy gyilkos miatt az összes ügyfél elhúzna az oldalról. Ugyan nem adtak át teljes listát, de segítenek Bevnek és Timnek egyenként ellenőrizni a modelleket. Holnap Bev és Tim pedig személyesen megkeresi azokat, akiket Munch megtalált. - Habár valószíníjleg nem ez az igazi neve. Most mész vissza az irodába? - Nem, most értem haza. - Tess bérautója mögött és egy másik, eddig nem látott jármű mellett parkolt. -Nálam laknak az unokaöcséim, és még öt percet sem voltam velük. Segítek a nővéremnek mindenkk ágyba dugni, aztán szerzek valami vacsorát. - És ha szerencsés... Gondolatai a körül az egyetlen csók körül kalandoztak. Egész nap szenvedett tőle, elvonta a figyelmét, összekuszálta a gondolatak. Mi lesz, ha mégsem jön el? Mi lesz, ha tovább kell állnia? Mi lesz, ha soha többé nem ízlelheti azokat a telt ajkakat? Sophie, gyere fel, kérlek. Vito kiszált a furgonból, bekukucskált az idegen autó ablakán. Hátul a padló telehajígálva mcdonald'sos szeméttel és kopott, régi tornacipőkkel. Tizenévesek, gondolta. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, azonnal látta, hogy részben igaza is volt. Egy maroknyi tizenéves állta körül a nappaliban hevenyészve felállított számítógépet. Az egyik kölyök Vito hátradönthető foteljában a lábát az asztalra téve üldögélt, szeme a
1 9 1
monitorra meredt, ölében billentyűzet. Dominic a szék mögött állt, kedves arcán aggodalom ült, ahogy figyelte a képernyőt. - Halihó - kiáltott Vito, amikor becsukta a bejárati ;ijtót. - Itt meg mi folyik? Dominic szeme megrebbent. - Egy iskolai szorgalmi feladaton dolgozunk, de épp szünetet tartunk. - Miféle szorgalmin? - kérdezte. - Tudományos témájún - válaszolt Dominic. - A földről és az űrről - pontosított. A billentyűzettel játszó srác cinikusan mosolyogva nézett föl. - Életet kellett létrehoznunk - jegyezte meg tréfálkozva, a többiek kuncogtak. Kivéve Dominicet, mert ő a szemöldökét ráncolta. - Jesse, hagyd abba! Folytassuk a munkát! - Csak egy perc, nyuszika - morgott Jesse. Dom elvörösödött, Vito észrevette, hogy a legidősebb unokaöccsét kigúnyolják becsületessége miatt. Odalépett Dom mellé. - Milyen játék ez? - A Behind Enemy Lines - válaszolta Dom. - Második világháborús lövöldözős játék. A képernyőn egy lőszerraktár belseje jelent meg, a földön tizenegy halott katona hevert, a karjukon horogkeresztes karszalag. A kamera egy puskacső fölött nézett előre. - Ez az ürge amerikai katona - magyarázta Dom. -Megválaszthatod a karaktered nemzetiségét és a fegyvert is. A legújabb menő játék. Vito a képernyőt figyelte. - Tényleg? A grafika legalább két-három évesnek tűnik. A többi srác óvatosan méregette. - Maga is szokott játszani? - Egy kicsit. - Tizenöt éves korában ő tartotta a Galaga helyi rekordját, de úgy érezte, ha ezzel a ténnyel most dicsekedne, úgy néznének rá, mint egy dinoszaumsz-ra. Egyik szemöldökét megemelte. - Talán tanulhatok valami újat az autós üldözésről vagy arról, hogyan lehet a gazembereket leszedni. A fiú, aki az imént beszélt, jóindulatúan elmosolyodott. - Hát, ebből a játékból nem fog semmk sem tanulni. Elég átlagos. - Ő Ray-jegyezte meg Dom. - Nagy játékos. És Jesse is. -Akkor miért olyan nagy szám ez a játék? – érdeklődött Vito. Ray a vállát vonogatta. - A játékrészben minden a gyártó öt korábbi játékaiból van összeollózva. A fizikai modellezés, a környezet, az ML.. - Mesterséges intelligencia - mormogta Dom. - Tudom - mormogta vissza Vito. - Szóval megint megkérdezem, mi ebben az akkora szám? A karakterek laposak, és az MI tényleg gáz. Úgy értem, Jesse épp az imént szedett le egy tucat karszalagos rosszfiút, és egyik sem támadt vissza. Mi ebben a kihívás?
1 9 2
- Nem a játék miatt játsszuk... - magyarázta Jesse, aki szemmel láthatóan nem bántódott meg. - Hanem az átvezető jelenet miatt. - Csöndesen felkacagott. - Kurvára elképesztő, ember... Dom zavartan nézett körbe. -Jesse! Az öcséim is itt vannak. - Mintha nem hallanának ilyet az öregedtől - jegyezte meg Jesse unottan. Dom a fogát csikorgatta. - Hát nem is. Nézd, folytassuk inkább a munkát! - Várj egy percet! - mondta Vko kedvesen, de szemét le sem vette a képernyőről. Inkább hagyja, hogy lejátsszák, mert kíváncsi volt, nemcsak Dom osztálytársaira, hanem arra is, kik játszanak manapság. Sose lehet tudni, mikor jön kapóra egy kihallgatáson, ha érti a mai srácok nyelvét. Nem egy tizenévest csípett nyakon egy óvatlan pillanatban, mert úgy tett, mintha ugyanaz lenne az ő érdeklődési köre is. De abban a pillanatban, hogy Vko kielégítette a kíváncsiságát, ez a Jesse máris repül kifelé. , A képernyőn az amerikai katona újratökötte a fegyverét, és ezt dörmögte maga elé - Ez csapda volt. Az a ribanc elárult. - Kibiztosította a fegyvert. - Ezt még megkeserüli. - A helyszín megváltozott, a katona pedig ott állt egy kis francia házikó ajtajában. - Mi a sztori? - kérdezte Vito Rayt. - Ez... ez az átvezető jelenet. - Olyan áhítattal mondta, mintha maga a Sixtus-kápolna kapujában állna. Amikor Vito a szemöldökét ráncolta, Ray arcára csalódottság ük. - Az átvezető jelenet lényege... - Tudom, mi az átvezető jelenet - szakította félbe Vko. Az átvezető jelenet egy animációs videó, amelyben a főhős beszédbe elegyedik másokkal, titkokat tud meg, vagy kap valamit ingyen. - Amit én eddig láttam, az jobbára unalmas volt, és megakasztotta a játék menetét. Azt akartam megtudni, hogy ez miért más, mint a többi. Ray elvigyorodott. - Majd meglátja... Ez Clothilde kunyhója. A nő azt állkotta magáról, hogy a francia ellenálláshoz tartozik, de feladta a katonánkat. Ezért támadták hátba a lőszerraktárban. Most megfizet. Jesse-nek igaza van. Tényleg elképesztő. A képernyőn ezalatt kinyílt az ajtó, a kamera belépett a kunyhóba, ahogy a játék átfolyt az átvezető jelenetbe. A grafika minden átmenet nélkül megváltozott. Eltűntek a szemcsés karakterek és a darabos mozgás. Amikor az amerikai katona belépett az ajtón, és nekiállt :itkutatni a kunyhót, minden valósághű lett. A katona végül megtalálta a szekrényben rejtőző Clothilde-ot. Ivirángatta, és a falnak lökte. - Te ribanc! - üvöltötte. - Megmondtad nekik, hol találnak. Mit adtak neked? Csokoládét? Selyemharisnyát? A dús keblű Clothilde gúnyosan elmosolyodott, habár tágra nyílt szeme telve volt rettegéssel. - A szemét nézze! - suttogta Ray. - Mondd meg! - A katona a vállánál fogva vadul megrángatta a nőt. - Az életemet - nyögte Clothilde. - Azt mondták, nem ölnek meg, ha elárulom. Úgyhogy megmondtam.
1 9 3
- Öt társam meghalt odabent. Miattad. - Az amerikai katona Clothilde nyaka köré fonta az ujjait, a nő szeme elkerekedett. - Jobb lett volna, ha hagyod, hogy azok a német rohadékok megöljenek. Mert most én foglak. - Ne! Kérlek, ne! - A nő küzdött, lassan az egész képernyőn nem látszott más, csak Clothilde arca és keze. És szemében az iszonyat. - Hihetetlen! - suttogta mellette Ray. - A grafikusuk hihetetlenül jó. Mintha filmet nézne az ember. El sem hiszem, hogy ezt tényleg valaki rajzolta. De valaki elhitte. Vko összezavarodott, állkapcsa megfeszült. Ezt valaki rajzolta. És a gyerekek ezt nézik. Oldalba bökte Dómot. - Nézd meg az öcséidet! Szeme sarkából látta Dom arcán a megkönnyebbülést. - Rendben. A képernyőn ott szipogott Clothilde, az életéért könyörgött. - Kész vagy meghalni, Clothilde? - gúnyolódott a katona. A nő felsikoltott, hosszan, hangosan. Kétségbeesetten. Túlságosan is valóságosan. Vito összerezzent, a srácok átszellemült arcát nézte. Szemük elkerekedett, szájuk kicsit tátva. Vártak. A sikolynak vége szakadt, hosszú csönd következett. Ekkor a katona csöndesen fölnevetett. - Ne hagyd abba, sikoltozz csak, Clothilde. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem. - Keze a lány nyakára szon.ilt, hüvelykujja a lány gigájára tapadt. - Most pedig téged öllek meg. -A szorítás erősödött, Clothilde rángatózni kezdett. Vito eleget látott. - Ennyi. - Előrehajolt, és kikapcsolta a monitort, a képernyő elsötétedett. - Vége a gyereknapnak! Jesse hátravágta a fotel támláját, és felállt. - Hé, ezt nem teheti! - -Vito kihúzta a falból a számkógép dugóját. - Hé, ide figyelj! Otthon játszhatsz ezzel a szarral, de itt nem. Szedd össze, haver. Jesse fölmérte az esélyeit. Végül undorral az arcán elfordult. - Húzzunk innen! - Öregem - rezzent össze az egyik kissrác. - Dom szorgalmija nélkül nem lesz semmink az órára. - Kit érdekel? - Jesse a hóna alá kapta a számítógépet. - Noel! Hozd a monitort! Ray, te pedig a CD-ket. Noel a fejét csóválta. - Én nem szedhetek be még egy karót. Lehet, hogy nektek nem kell Dom szorgalmija, de nekem igen. Jesse szeme összeszűkük. - Akkor jó. - A többiek követték, Rayt és Noelt otthagyták. Ray Vitóra vigyorgott. - Az ő szülei sem engedik, hogy otthon ezzel játsz-szon. - Vito a válla fölött nézett rá.
1 9 4
- Ugye, Jesse nem fogja emiatt Dominicot szekálni? -Á! Jesse esélytelen Dómmal szemben. Dom aJV birkózócsapat kapitánya. Vito lenyűgözve elmosolyodott. - Ez igen! Nem is mondta. - Dominic tud magára vigyázni - jegyezte meg Ray. -Csak mindig olyan udvarias. Dominic visszajött az előszobába, hátán ott lovagolt Pierce. Az ötéves fiúcska épp most mászott ki a fürdőkádból, pókemberes pizsamát viselt, haja még mindig nedves. Vko őrük, hogy még azelőtt kikapcsolta azt a szemetet, mielőtt a kicsik megláthatták volna. Dom a két osztálytársára nézett. -Jesse elment? Ray ismét elvigyorodott. -A seriff száműzte a városból. - Köszi, Vito - mondta Dom halkan. - Nem akartam, hogy azt a vackot itt nézze. Vito Pierce felé fordította a hátát, aki kkárt karral, sikítva ugrott át rá. - Legközelebb csak kérd meg, hogy menjen el. - Most is mondtam neki. - Hát akkor... rúgd seggbe, ha muszáj. - Óóóó! - szólt közbe Pierce. - Vito bácsiiiii. Csúnyát mondtál, Vito bácsi. Vito összerezzent. Elfelejtkezett magáról. - Bocs, haver. Szóval Tess néni most szappannal fogja kimosni a számat? Pierce ugrálni kezdett a hátán. - Igen, igen! - Igen, igen... - hallották Tesst az előszobából. Haja összegöndörödve a nedvességtől. Szemmel láthatóan pontosan ugyanannyi víz érte, mint Pierce-et. - Vito, vigyázz a szádra! - Rendben, rendben. - Vko Dom felé biccentett. -Ügyes voltál, kölyök. Legközelebb még jobban megy majd. - Hátán Pierce-szel Tesshez ügetett. - Nos? Megkapta? - Tess arra az ajándékra célzott, amelyet elvitt Sophie-nak. - Nem tudom. Nemsokára végez az órájával. Szerintem akkor megtudom. És köszönöm, hogy megvetted. De hogy a manóba találtál játék neutralizálót? - A Broad Street-i bulikellékesnél. A fickó úgy hirdeti magát, hogy az összes valaha eladott Happy Meal-es játék megvan neki. A neutralizáló elég népszerű volt annak idején, amikor a filmet játszották. - Egyik szemöldöke megemelkedett. - Jössz kétszáz dolcsival a játékért és a függönyért. Vito majdnem elejtette Pierce-et. - Mi van? Milyen függönyt vettél? Aranyat? Tess megrántotta a vállát. - A függöny csak harminc volt. - Kiadtál százhetven dollárt egy Happy Meal-es játékért? - A játék még az eredeti csomagolásában volt. - Ajka megrándult. - Remélem, megérte. Vito felsóhajtott. -Én is.
1 9 5
JANUÁR 16-A, KEDD, ESTE 9.55
- Valami gond van, dr. J.? Sophie fölpillantott. Marta közeledett felé a Whitman [bölcsészkari épülete mögötti parkolón keresztül. - Nem indul a bicajom... - Leszállt, majd elgyötörten felsóhajtott. - Még az óra előtt simán repesztett. Most, ha beindítom, csak köhög. - Király. - Marta az ajkába harapott. - Ugye, van benzin a tankban? Legutóbb, amikor a kocsim nem indult, teljesen felhúztam magam, aztán kiderült, hogy csak elfelejtettem tankolni. Sophie legyűrte türelmetlenségét. Hiszen Marta csak segíteni akart. - Ma reggel töltöttem tele. - Mi a gond? - csatlakozott hozzájuk Spandan a kedd esti végzős szeminárium többi résztvevője társaságálban. Sophie ebben a félévben egy zsúfolt osztályteremben tanítja az ásatás alapjait, általában maradni szokott egy darabig, hogy a kérdésekre válaszoljon, ma azonban az óra után azonnal elviharzott. Vito már várja Peppi Pizzériájában, és az egész előadás alatt másra sem tudott gondolni, mint arra a csókra. - Nem indul a motorom, és elkésem. Marta érdeklődve kérdezte: -Randi? Sophie a szemét forgatta. - Ha nem érek oda idejében, akkor nem. Mögöttük ismét kinyik az ajtó, John gurult le a rámpán. - Mi a baj? - Dr. J. mocija bedöglött, és elkésik a randiről - válaszok Bruce. John a kerekes székkel megkerülte a csődületet, előrehajolt, és megvizsgálta a motort. - Cukor. - Kesztyüs kezével megkocogtatta a tankot. - Micsoda? - Sophie előrehajolt, azonnal észrevette, hogy a fiúnak igaza van. Az utcai lámpa fényében a tanksapka körül cukorkristály csillogott. - A francba! - sziszegte. Esküszöm, hogy most megfizet ezért az a nő. - Tudja, hogy ki tette? - kérdezte Marta elkerekedett szemmel. Szinte biztos volt benne, hogy ez csakis Amanda Brewster műve lehet. - Sejtem. Bruce már a kezében tartotta a mobilját. - Hívom a biztonságiakat. - Most ne. Majd én jelentem. Ne aggódj... - tette hozzá, amikor Spandan tiltakozni próbák. Kioldotta az ülésre kötözött hátizsákot. - De nem fogok itt álldogálni, hogy megvárjam őket. Tényleg késésben vagyok. Jó tizenöt perc séta a vendéglőig. - Majd én elviszem - ajánlotta John. - A furgonnal jöttem. - Hááát... - Sophie a fejét rázta. - Inkább sétálok. John felhúzta az orrát. - Kézi vezérlő van benne. Jól vezetek. Tehát megbántotta.
1 9 6
- -Nem erről van szó, John - sietett menteni a helyzetet. - Csak... a tanárod vagyok. Nem akarom, hogy félreértsék. A fiú felsandított rá a mindig szemébe lógó hajzuha-lag alól. - -Csak elviszem, dr. J., nem pedig feleségül kérem. - Ajka egyik széle megemelkedett. - Különben sem az esetem. Sophie fölnevetett. - Rendben. Köszönöm. Peppi Pizzériájába megyek. - Odaintett a többieknek. - Viszlát vasárnap. - Sophie a fiú kerekes széke mellett sétált John fehér furgonjáig. Tanítványa kinyitotta az ajtót, bekapcsoka az emelőt. Testét rutinosan kilendítette a székből, át a vezetőülésbe. Észrevette, hogy Sophie nézi, álla megfeszült. - Nagy gyakorlatom van már. - Mióta kell kerekes széket használnod? - Gyerekkorom óta - koppantak a szavak. Már megint megbántotta. A fiú egy szót sem szólt többet, és kihajtott a parkolóból. Sophie nem tudta, mit is mondhatna, így hát valami semleges témát keresett. - Hiányoztál az óra első feléről. Remélem, nincs semmi baj. - Nem tudtam elszabadulni a könyvtárból. Olyan késő volt, hogy majdnem nem is jöttem, de valamk feltétlenül meg kellett kérdeznem magától, próbáltam elkapni az óra után, de elrohant. - Szóval mögöttes szándék is vezérelt, amikor fölajánlottad, hogy elviszel? Mosolygott. - Mi lenne az? A fiú nem mosolygott vissza, de hát John ritkán mosolygott. - Holnap egy másik órára le kell adnom egy házi dolgozatot, már majdnem kész, de az egyik részhez nehezen találtam elsődleges szakirodalmat. ' - Mi at éma? - A bűncselekményekről és büntetésről való modern és középkori elméletek összehasonlítása. Sophie biccentett. - Akkor dr. Jackson középkori jogtudományi órájára jársz. És mi a kérdés? - Szerettem volna kitérni a középkori megbélyegzés és a modern kori szexuális bűnelkövetők nyilvántartásának az összehasonlítására. De semmi használható információt nem találtam a megbélyegzésről. - Érdekes téma. Azt hiszem, össze tudok szedni pár hasznos szakirodalmat. - A hátizsákból előhúzta a jegyzetfüzetét, és írni kezdett. - Mikorra kell leadnod a dolgozatot? - Holnap reggelre. Sophie elhúzta a száját. - Akkor az online elérhető szakirodalmat kell használnod, hacsak nincs nyitva a szokottnál tovább a könyvtár. Tudom, hogy ezek közül néhány fent van az interneten. A többi valószínűleg csak hagyományos könyvformában létezik. Ó, a Peppi ott van a sarkon. - Kitépte a lapot, átnyújtotta Johnnak, aki épp akkor kanyarodott be a vendéglő parkolójába. Köszönöm, John. És sok sikert a házi dolgozathoz. A fiú komolyan biccentve vette át a lapot.
1 9 7
- Viszlát vasárnap. Sophie mozdulatlanul várta, míg elhajt, aztán nagy levegőt vett, körbenézett, látja-e Vito furgonját. Lassan kiengedte a levegőt. Még mindig itt van. Itt az idő. Besétál a vendéglőbe, és... megváltozik az élete. Hirtelen halálosan megriadt.
1 9 8
JANUÁR 16-A, KEDD, ESTE 10 ÓRA
Dániel kimerülten ült a szállodai szobában az ágyon. A reggeli óta több mint tizenöt hotelt végigjárt, és még csak nyomára sem bukkant a szüleinek. Ők a szokások rabjai voltak, ezért a kedvenc, drága szállókkal kezdte a keresést. A nagy szállodaláncokkal. Senki sem látta őket, vagy nem emlékeztek semmire, még ha látták is őket. Fáradtan lerúgta a cipőjét, hátradőlt a matracon. Elég kimerült volt ahhoz, hogy csak így elaludjon, nyakkendőben, földre lógó lábbal. Az is lehet, hogy a szülei végül nem is jöttek Philadelphiába. Az is lehet, hogy rossz nyomon jár. Vagy már meg is haltak. Szemét lehunyta, próbált a lüktető fejfájás ellenére is gondolkodni. Talán föl kellene hívnia a helyi rendőrséget és a halottasházakat. Vagy az orvosokat. Az is lehet, hogy fölkeresték az egyik onkológust, akit az apja számítógépéről kinyomtatott listán látott. De egy orvos sem árulna el neki semmit. Orvosi titoktartás, mondanák. Összerezzent, amikor megcsörrent a mobilja, pedig már majdnem elaludt. Susannah. - Hello, Suze. - Nem találtad meg őket. - Nem kérdés vok, inkább kijelentés. jöttek.
- Nem. Pedig bejártam az egész várost. Már kezdek arra gondolni, hogy nem is ide
- Pedig ott voltak - válaszolt Susannah kissé énekelve. - Valamikor anya fölhívta nagyit, a telefon Philadelphiát jelezte ki. Dániel fölült. - Honnan tudod? - Lenyomoztattam. Úgy gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Hívj föl, ha megtaláltad őket. Ha nem, akkor ne. Szia, Dániel. A lány már rakta volna le a telefont. - Suze, várj! Hallotta, hogy testvére fölsóhajt. - Mi van? - Hibáztam. Nem abban, hogy elmentem. Mert el kellett mennem. Abban hibáztam, hogy nem mondtam meg neked, miért - És pont most akarod megmondani? - Kemény volt a hangja, Dániel szíve egészen összefacsarodott, - Nem, Mert nagyobb biztonságban vagy, ha nem tudod. Csak ezért nem mondtam meg neked akkor,.. és most sem. Főleg most nem. - Dániel, későre jár. Rébuszokban beszélsz, én pedig nem akarom meghallgatni. - Suze... Annak idején bíztál bennem. - Annak idején - hangzott a határozott válasz. - Akkor most is bízz bennem, kérlek, legalább ebben az egy dologban. Ha tudnád, kompromittálva lennél. A karriered veszélybe kerülne. Olyan keményen megdolgoztál azért,
1 9 9
hogy eljuss idáig, nem rángathatlak a mélybe csak azért, mert a lelkiismeretemen könnyíteni szeretnék. Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy Dániel már megnézte, nem bontották-e a vonalat. De nem. Végül Susannah csak annyit suttogott. - Tudom, mit tett a fia. Te is tudod, Dániel? -Igen. - És azt akarod, hogy megbocsássak? - Nem. Nem várom el. Nem is tudom, mit akarok. Talán azt, hogy újra Dannynek nevezz. - Te voltál az én nagy, okos bátyám, akkor szükségem volt a védelmedre. De megtanultam vigyázni magamra. Már nincs szükségem a védelmedre, Dániel, és rád sem. Hívj föl, ha megtaláltad őket. Letette, Dániel csak ült az idegen ágy szélén, bámulta a telefonkagylót, azon töprengett, hogy hagyhatta, hogy minden így el legyen cseszve.
2 0 0
JANUÁR 16-A. KEDD. ESTE 11.15
- Szívecském, ha nem rendelsz, akkor nem maradhatsz. Negyedóra múlva bezár a konyha. Vito először az órájára pillantott, csak utána nézett föl a pincérnőre. - Akkor egy nagyot kérek mindennel - mondta. - És csak tegye egy dobozba. Elviszem. - Nem jön, ugye? - kérdezte a pincérnő együtt érzőn, és elvette Vito kezéből az étlapot. Sophie minden gond nélkül ideérhetett volna fél órával ezelőtt. - Úgy néz ki. - Nos, egy hozzád hasonló férfinak biztos nem lesz nehéz egy jobbat találnia csicseregte, majd visszament a konyhába, hogy leadja a rendelést. Vito a boksz falának döntötte a fejét, szemét lehunyta. Igyekezett nem gondolni arra, hogy Sophie nem jött el. Igyekezett arra összpontosítani, amin viszont tudna változtatni. - A kilenc áldozatból négyet azonosítottak. Még öt hátravan. - Rózsák. Rózsaillatot érzett, érezte, hogy a boksz megremeg, mert leült valaki a túloldalon. Hát mégiscsak eljött. Ám Vito nem mozdult, szemét csukva tartotta. - Ne haragudj! - hallotta, s fölnyitotta a szemét. Sophie ott ük bőrdzsekiben vele szemben. Fülében hatalmas aranykarikák, haját egyik válla fölött előrehúzta. - Várok valakire, azt gondoltam, maga az. Vito felkacagott. Visszamentek első találkozásuk pillanatához. - Az a neutralizáló jobban működik, mint gondoltam. Talán nekem is ki kellene próbálnom. A lány elmosolyodott. Vito érezte, hogy feszültsége némileg alábbhagy. - Nehéz napod volt? - kérdezte Sophie. - -Mondhatni. De nem akarok a mai napomról beszélni. Eljöttél. Sophie megvonta a vállát. - Nehéz ellenállni egy mozis relikviának. Köszönöm. Sophie olyan erősen kulcsolta össze a kezét, hogy ízületei teljesen elfehéredtek. Vito mély levegőt vett, átnyúlt az asztal fölött, széthúzta Sophie kezeit, és megfogta az egyiket. - Nem lehetett könnyű megadnod a pasi nevét, és mégis megtetted, csak hogy segíts nekünk. A lány keze megfeszült, tekintete elkerülte a férfiét. - Nektek és azoknak az anyáknak, feleségeknek, férjeknek és gyerekeknek. Azért nem akartam, hogy beszélj Alannel, mert szégyelltem magam. De azt ennél is jobban szégyelltem, hogy nem mondtam meg neked. - Komolyan gondoltam, amit az üzenetben írtam. Brewster egy seggfej. Felejtsd el! Sophie nagyot nyelt. - Nem tudtam, hogy nős, Vito. Fiatal voltam, és ostoba.
2 0 1
- Azonnal összeált a kép, amikor megláttam. Szerintem tudtad, hogy össze fog állni. - Lehet. - A lány föltekintett, Vito úgy látta, eltökélten. - Hoztam neked valamit. Előhúzott egy összehajtogatott papíriapot a zsebéből, és átnyújtotta neki. Vito kinyitotta, és elnevette magát. Egy négyszer négyes mátrix rajzát látta. A tetejére Sophie azt írta: francia, német, görög, japán. Oldalra pedig azt, hogy a francba, szar, kurva és bassza meg. A rubrikákban, legalábbis úgy feltételezte, ott sorakoztak a fordítások. - -Ez a négyszer négyes mátrix sokkal jobban tetszik, mint az, amit már két napja tanulmányozok. Sophie csak vigyorgott Vitóra, amitől a férfi úgy érezte, újabb súly gördül le a válláról. - Megígértem, hogy tanítok neked pár új káromkodást. A kiejtést is odaírtam. Nem szeretném, ha rosszul mondanád. Akkor nem hatásos. - Nagyszerű. De nincs itt, hogy segg. Ma este ezzel a szóval buktam le az unokaöcsém előtt. Sophie magasba vont szemöldökkel visszavette a papírt, egy másik zsebéből tollat húzott elő, fölfirkantotta az ominózus szót és a fordításait. Visszaadta Vitónak, i aki összehajtogatta a lapot, és zsebre tette. - Köszönöm. - Újra megfogta a lány kezét, örömmel nyugtázta, hogy már nem feszük. - Attól féltem, nem jössz el. - Gond volt a bicajommal. Az egyik diák hozott el. Vito a homlokát ráncolta. - - És mi volt a gond a bicajoddal? - Nem akart indulni. Valaki cukrot tett a tankba. - Ki tenne ilyet? - Vito szeme összeszűkült, amikor látta, hogy a lány összeszorítja a száját. - Ki miatt szorongsz, Sophie? - Ó, Brewster felesége miatt. Dilis. Fenyegető... levelet küldött nekem. Vagyis olyasmk. - Sophie! - szólt rá Vito. A lány a szemét forgatta. - Egy döglött egeret küldött, aztán föl is hívott, hogy tartsam távol magam a férjétől. Biztos hallotta, amikor Alan Clinttel beszélt. A nő klinikai eset. Az a kényszerképzete, hogy az összes nő rá akarja vetni magát Alanre. - A mostani asszisztense valószínűleg meg is teszi - , sóhajtott a férfi. - De sajnálom, hogy azt hiszi, te is. - Semmi baj. Tényleg. Már olyan sokáig kerültem, hogy szembenézzek ezzel az Alandologgal, de most végre kénytelen voltam. És jó érzés. - A homlokát ráncolta. - Csak hát a bicajom. Nagyon felhúztam magam miatta. Ezt a magas labdát muszáj volt visszaütnie. - Hazavihetlek. A szavak mélyebb hangon és sokkal célzatosabban hagyták el ajkát, mint tervezte. Sophie arca lángolt, felpillantott. Vito látta, hogy a lány tekintete megtelik vággyal, s ettől a férfi egész testét átjárta az izgalom. - Megköszönném - jött a halk válasz. - Ó, majdnem elfelejtettem. - Kifejtette a kezét a férfiéból, és a zsebéből elővett egy másik összehajtogatott lapot. - Most már egy kicsit többet is tudok mondani arról az európai pasiról, aki meghalt. Alberto Berrettinek hívják.
2 0 2
A papíron ott állt a Berretti gyerekek és ügyvédeik neve. Sőt a férfi háztartásához tartozók és az ügyfelek neve is, továbbá a legfőbb adósoké. Kezdetnek nagyon jó lesz, amikor holnap beszélnie kell az InterpoUal. - Ezt honnan szerezted? - Etienne-től... tudod, a régi professzoromtól. Ő sem tudott többet, mint Berretti nevét, és hallotta a pletykát. De apám régi barátja rengeteg gazdag embert ismer, és ha személyesen nem is, biztosan ismer valakit, aki igen. Fölhívtam, ő pedig teljesen képben volt. Vito elfojtotta a dühét. - Azt hiszem, megígérted, hogy nem hívsz föl senki mást. - Nem is hívtam föl senkit, akiről azt gondolom, hogy kereskedik. - Ideges volt, és nem is vette a fáradságot, hogy titkolja. - Gyerekkorom óta ismerem Maurice-t. Nagyszerű ember. - Sophie, nagyon hálás vagyok. Csak nem akarom, hogy bajod essen. Ha ismered, akkor biztos rendes is. - Az - válaszolt a lány makacsul. De a kezét nem húzta vissza, Vito érezte, hogy ez jó jel. Most a másik kezét is megfogta, Sophie újra leeresztett. - Szóval... Az apád. Él? Sophie szomorúan megrázta a fejét. - Nem, úgy két éve halt meg. Tehát szerette az apját. Nem úgy, mint az anyját. - Biztos nehéz volt neki, hogy olyan sokat vagy távol, hogy Európában élsz. - Dehogy. Franciaországban lakott. Az élete vége felé sokkal többet láttam, mint amikor kisebb voltam. - Szeme sarkából Vitóra sandított. - Alex Arnaud-nak hívták. Vito Összevonta a szemöldökét. - Ezt a nevet már hallottam valahol. De ne áruld el! Sophie mulatott. - Nagyon meglepne, ha ismernéd. - Nem olyan régen láttam valahol a nevét. - Egyszer csak beugrott, Sophie-ra bámult. - Apád Alexandre Arnaud, a színész? Sophie csak pislogott. - Le vagyok nyűgözve. Nem sok amerikai ismeri a nevét. - A sógorom nagy filmrajongó. Amikor legutóbb jártam náluk, épp a francia filmekkel nyomta, és volt köztük pár nem olyan rossz is. Nem sértésnek szántam. - Tudom. És melyiket láttad? - Kapok bónuszpontot is, ha tudom a filmcímet? -Sophie ismét elvörösödött, Vito észrevette, a lány szemében legalább annyi a szégyenlősség, mint a vágy. Ez új lehet neki, így flörtölni, ez jobban fölcsigázta a férfit, mint bármi más. Majdnem bármi más, helyesbített magában. Tudta, hogy ami a fekete bőrdzseki alatt van, már önmagában elég ingerlő. Szerencsére jó a memóriám - húzta a lányt, aztán tétován elengedte Sophie kezét, amikor a pincérnő mindentudóan somolyogva az asztalra tette a pizzát. - Még mindig elvitelre lesz? - kérdezte. - Hozhatom a dobozt... - -Majd éhen halok - vallotta be Sophie. - Nemsokára zárnak? A pincérnő megpaskolta Sophie kezét, és Vitóra kacsintott. - Csak ha végeztetek, kedvesem. Vito csettintett. 2 0 3
- Csendes eső - mondta. - Az apád filmjének a címe. Sophie abbahagyta a rágást, szeme elkerekedett. - Ez igen! Nem rossz! Vito egy szelet pizzát tett a tányérjára. - Tehát, mi lesz a bónuszpontom? Sophie tekintete elkalandozott, megváltozott, idegei várakozással teltek meg. Vito látta a lány nyaki erén, hogy a pulzusa megemelkedik, amikor Sophie beleharapott telt alsó ajkába. - Még nem tudom. Vito nagyot nyek, az ő pulzusa is az egekbe szökött. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne rángassa el Sophie-t az asztaltól, s ne ő kezdje el azokat az ajkakat harapdálni. - Ne aggódj, biztos kitalálok valamk. Csak légy oly kedves, egyél gyorsabban, rendben?
2 0 4
JANUÁR16-A, KEDD, ÉJJEL 11.25
- Jó. Piszok jó. Nem olyan jó, mint a Warren meghal, de még mindig jobb, mint annak a sok bénaságnak a kilencvenkilenc egész kilenc százaléka, ami a galériákban szokott kikötni. Újra megnézte a kiragadott képkockákat, majd saját festményét, amelyen Gregory Sanders halálát örökítette meg. Van valami Sanders arcában. Még holtában is jobban fest a filmen, mint a valóságban. Elmosolyodott. A srác akár sztár is lehetett volna. - Nos, ha valaki igazán a megmondhatója, akkor ő az: Ciregory sztár lesz. Egyelőre azonban össze kell takarítania. Le kell slaugoznia a földalatti stúdióban a testet. A várbörtönében. A látvány Gregoryt mélységesen lenyűgözte. Mélységesen megrémítette. - Ahogy illett is. - Megpróbált lopni tőlem - mormogta maga elé. A fiatalember kegyelemért könyörgött. Hogy bocsásson meg neki. De erről szó sem lehetett. - A Gregory-féle felvételből igazán sok pompás jelenetet fog kihozni. A középkorban gyakori bűncselekmény volt a tolvajlás, számtalan büntetés létezett rá. Ugyan nem ezt a kínzást tervezte eredetileg, de összességében bejött. - Pirkadatkor azonnal elindul eltemetni a testet, utána visszajön, és dolgozik tovább a játékon. Reggelre már biztos meg is kapja a választ az e-mailre, melyet a UCanModel oldalon talált magas, szőke lánynak küldött még azelőtt, hogy ma délután Gregoryval találkoztak. Van Zandt kedvéért felvázol egy lehetséges befejezést a méltóságteljes királynéval. És felrobbantja annak a rohadt lovagnak is a fejét. Azt ugyan nem egészen tudta, hogyan fogja megoldani, de majd kitalálja.
2 0 5
JANUÁR 16-A, KEDD, ÉJJEL 11.30
Sophie keze remegett, ahogy megpróbálta Anna bejárati ajtajába bedugni a kulcsot. Hazafelé egy szót sem váltottak, leszámítva a rövid utasításokat, amelyeket Sophie adott, merre kell menni. Vito egész végig fogta a kezét, néha úgy megszorította, hogy a lány kis híján felszisszent. De örült a fájdalomnak, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Hosszú idő óta először Sophie úgy érezte, újra él. És itt ügyetlenkedik. Magában káromkodott, amikor a kulcs harmadszorra is kipattant a zárból. - Add ide a kulcsokat - szólt rá Vito csöndesen. Elsőre kinyitotta az ajtót, a kutyák élesen kaffogva azonnal megjelentek. Sophie akár viccesnek is találhatta volna a férfi arckifejezését, ha nem lett volna olyan türelmetlen. Vito enyhén elborzadva meredt Lottéra és Birgitre. - Ezek meg mik? - A nagymamám kutyái. Freya néni ki szokta őket engedni délben, mostanra már nagyon türelmetlenek. Gyerünk, lányok! - -De hiszen... színesek. Pont, mint a te szivárványos kesztyűd. Sophie hunyorogva nézte a kutyákat. - Csak kísérleteztem. Ki kell engednem őket. Mindjárt jövök. - A konyhán keresztül kivitte a kutyákat, keresztbe font karral, doboló lábakkal állt a hátsó verandán, míg a kutyák a füvet és egymást szaglászták. - Siessetek! - sziszegte feléjük. - Különben egy hónapig csak száraz kiityaeledek kaptok. A fenyegetés, úgy tűnik, bevált, vagy talán fázni kezdtek, mert végre visszakocogtak. Sophie felkapta őket, arcát beledörgölte a két bozontos fejecskébe, és csak utána tette le őket a konyhapadlóra. Bezárta a reteszt, megfordult, és nagy levegőt vett. Pár lépésre előtte Vito bontakozott ki a homályból, sötét szemében nyugta-kmság. Sophie térde egészen elgyöngült. Vito levette a kabátját és a kesztyűjét, s nekiállt lesegkeni a lányét is. A férfi tekintete a lány mellére siklott, amelyet még mindig több réteg ruha borított. Pár szívdobbanásig le sem vette róla a szemét, majd a lány tekintetét kereste, újabb pár szívdobbanásig. Sophie szinte levegőt sem tudott venni. Melle megfeszült, a bimbók szinte fájdalmasan érzékenyek lettek, lába között a lüktetés türelmetlenné tette. Bárcsak sietne Vito! De nem sietett. Őrjkő lassúsággal cirógatta a lány alsó ajkát, míg Sophie remegni nem kezdett. Vito elmosolyodott, pengeélesen. Akár egy ragadozó. - Kívánlak - suttogta. - Hazudnék, ha mást mondanék. Sophie fölemelte a fejét. Bárcsak megérintené! Fék, hogy nem teszi. - Akkor ne hazudj! Vito szeme fölcsillant, egy újabb hosszú percig csak bámult, mintha arra várna, a lány mond még valamit. Aztán hirtelen beletúrt Sophie hajába, ajka a lányéra tapadt, az nyöszörgött, hiszen olyan jólesett neki. A férfi vadul csókolt, forrón, parancsolón, Sophie még többet akart. Többet Vitóból. Tenyerét a férfi mellkasára szorkotta, az ingén keresztül is érezte a kőkemény izmokat, majdnem újra felnyögött, amikor az izmok nekifeszültek a tenyerének. Belemart a férfi
2 0 6
ingébe, közelebb húzta magához. Muszáj, hogy az a kemény mellkas az ő mellének feszüljön. Karját Vito nyaka köré fonta, lábujjhegyre állt, hogy egy magasságban legyenek, egész testén akarta érezni a férfi keménységét. Vito nem okozott csalódást, pár másodperc múlva már az ajtónak szorította a lányt, farmerján keresztül is érezte nekifeszülni a kemény lüktetést. Háta mögött az ajtó jéghideg, ám vele szemben Vito mint a láva, olyan forró. Egymáshoz szorultak. A férfi keze végre a melléhez ért, megszorította, addig játszott vele, míg Sophie nyöszörögni nem kezdett. Vito ajka és keze hirtelen elhúzódott. - Ne - nyüszítette Sophie, annyira fel volt már ajzva, hogy nem is érdekelte, milyen a hangja. - Sophie! Nézz rám! Kinyitotta a szemét. Vito olyan közel volt, hogy minden egyes szempilláját látta. - Én elmondtam, mit akarok. Mondd el te is, kérlek. Mondd el, mit akarsz. Ki akarja vele mondatni. - Téged. - A rövid szócska rekedtesen tört elő. - Téged akarlak. Vito remegve fölsóhajtott. - Nekem már nagyon rég volt utoljára. Most nem fog lassan menni. - Most. - Akkor ne legyél lassú. Vito lassan bólintott, kezét a lány pulóverének aljára csúsztatta, felhúzta, és átemelte Sophie fején. Majd lojtottan fölnevetett, mert a ruhadarab belegabalyodott a lány hajába. Egyesült erővel kiszabadították, ekkor Vito elkomolyodott, csak bámulta a leheletvékony csipke melltartót. Nagyot nyelt. - Istenem, de szép vagy. - Végighúzta ujját a csipkeszegélyen, tenyerével végigsimított a lány telt mellén, szinte hozzáért a csipkének feszülő mellbimbóhoz, de szándékosan elkerülte. Ám a keze remegett. Sophie szíve majd kiugrott a mellkasából. - Érints meg, Vito, kérlek! Vito szeme ismét felparázslott, egy pillanat törtrésze alatt kinyitotta a mellrészen a csipkét összetartó kapcsot. Sophie csak egy pillanatig érezte a hideg levegőt jji, a bőrén, mert Vito forró tenyerét azonnal egyik melléretapasztotta, a másikra pedig még forróbb ajka hajolt. Sophie beletúrt a férfi hullámos, sötét hajába, magához szorította, lehunyta szemét, és átadta magát az érzésnek. Olyan jó. Már nagyon hiányzott. \Vito azonban nemsokára fölegyenesedett. - Sophie, nézz rám! Kinyitotta a szemét. A férfi ajka nedves, szeme izzik. - Hol van a hálószobád? Sophie újra megborzongott, a mennyezetre pillantott, - Odafönt. Vito arcára kaján mosoly ült. - Tehát odafönt. - Előrehajolt, hogy újra megcsókolja. Sophie ujjai az inggombokon matattak, az övé a lány nadrágja cipzárján. Kihátráltak a konyhából a lépcső felé, vadul dobálták a ruhákat szerteszét. Vito megtorpant a legalsó lépcsőfokon, és a falnak szorkot-ta a lányt. Sophie már meztelen, Vkón már csak a bok-szeralsó. A férfi tekintete várakozással telve futott végig a lány alakján. Mellkasa meg-megemelkedett, mintha úgy kellene erővel kipréselnie a levegőt a tüdejéből.
2 0 7
- Gyönyörű vagy. Sophie már hallotta ezeket a szavakat. Most annyira el is akarta hinni őket. De a szavak nem mondanak semmit. Csak szavak. A tettek számkanak. Kicsit kétségbeesve húzta le magához a férfi fejét, és erősen megcsókolta. A férfi felnyögött, átvette az iránykást, a csók még tüzesebb lett, Vito keze végigsimított a lány hátán. Megmarkolta a fenekét, magához rántotta. Sophie érezte, hogy a férfi merevedése az ő ágyékánál lüktet, hát előretolta a csípőjét, hozzádörgölőzött, de még többet akart. - Vito, kérlek, most! Vito egész testében megborzongott, pedig a bőre égette a lány kezét, Sophie tudta, éppolyan közel van, mint ő maga. Vito hátralépett, megfogta a lány kezét, hogy fölvezesse a lépcsőn, de Sophie benyúlt a bokszeralsó derékpántja alá, és lehúzta. Most sem csalódott. Kezét rákulcsolta, megszorkotta, mire a férfi nyögve felsóhajtott. - Sophie, várj! - Nem. Most. Itt. - A férfinak dőlt, ajkát harapdálta, keze a mellkasán nyugodott, nekifeszült a kőkemény izomfalnak. Állta a férfi tekintetét. Ez szex. Sophie tud-la jól. - Most. Lenyomta Vitót a lépcsőre, terpeszállásban magasodott fölé. - Sophie, ne így... De Sophie nem hagyta szóhoz jutni, ajkát a férfiéra tapasztotta, leereszkedett, befogadta. A férfi csupa tűz, merev, hatalmas, Sophie lehunyta a szemét, végre telinek érzi magát. - Te kívánsz engem. - -Igen. - Vito megmarkolta Sophie csípőjét, jó erősen. - Akkor tégy magadévá! - Háta hátraívelt, mélyebbre toka magát, nyitott szemmel figyeke, ahogy a férfi szeme lassan lecsukódik, borostás álla megfeszül, gyönyörű teste teljesen megkeményedik. Ekkor Sophie mozogni kezdett, először csak lassan, aztán erősen, gyorsan, érezte, hogy közel jár már a csúcshoz. A gyönyör kiáltást csak elő belőle, előrehajolt, a férfi mögött a lépcsőre tenyerelt. Vadul csókolta Vitót, a férfi a csók közben nyögött, csípője vadul rángott. Ekkor megfeszük a háta, szaggatottan lökött rajta, ahogy a gyönyör őt is elérte. Úgy zihák, mintha versenyt futott volna, könyökére rogyott, feje hátrahanyatlott a lépcsőre. Néhány másodpercig egyikük sem szólt, aztán Sophie legördült róla, egy lépcsőfokkal lejjebb ült, immár nyugodt volt... és piszkosul kielégült. Gyöngéden megpaskolta Vito combját, ám a férfi megmerevedett és elhúzódott. Hátrafordult, hogy fölnézzen rá, a férfi csak bámulta, de nem elégedett örömmel, hanem vad dühvel. - Mi - kezdte nyersen - a fene volt ez?
2 0 8
JANUÁR 17-E, SZERDA, ÉJJEL 12.05
Sophie-nak még a szája is tátva maradt. - Tessék? - -Jól hallottad. - Vito talpra ugrott, Sophie csak ült meztelenül a lépcsőn, és bámult. A férfi felkapta a bokszeralsóját, felhúzta, majd eltűnt a konyhában. Nadrágban tért vissza, kezében a lány ruhái. Odadobta neki,de Sophie meg sem moccant, hogy elkapja őket. Az egész teste zsibbadt, de már nem a gyönyörtől. - Miért vagy olyan dühös? Vito csak nézett le rá csípőre tett kézzel. - Ugye, csak viccelsz? - Hiszen kívántál. Megkaptál. - A zsibbadtságot elnyomta a hirtelen támadt harag, felpattant. - Tulajdonképpen mi a fene bajod van? Nem volt elég jó neked? -Az utolsó szavakat már gúnyosan mosolyogva ejtette ki, mert mostanra a harag helyét a megbántottság vette át. - Piszkosul jó volt. De ez... - a lépcsőre mutatott -, nem ezt akartam. Ez csak... - száját elhúzta, hangja keserű lett - .. .ez csak dugás volt. A nyers szavak szíven ütötték Sophie-t. - Úgy érzed, kihasználtalak? Megkaptad, amiért jöttél, Vito. Ha a szolgáltatás nem volt kedvedre való, legalább örülj, hogy ingyen volt. Vito elbizonytalanodott. - Sophie, nem azért jöttem... azért jöttem... - vállat vont, kényelmetlenül érezte magát - hogy szerelmeskedjemveled. Sophie-t már maga a kifejezés is idegesítette. - De nem is vagy belém szerelmes - mondta keserűen. - Vito nagyot nyelt, látszott, hogy igyekszik megválogatni a szavait. - Nem. Nem vagyok szerelmes. Most nem. De egyszer... Egyszer akár az is lehetek. Sophie, még soha nem szerelmeskedtél? , A lány fölszegte a fejét, a sírás határán állt. - -Ne merészelj gúnyt űzni belőlem! Vito mélyet lélegzett. Aztán előrehajolt, és fölemelte Sophie bugyiját. -Vedd föl! Sophie visszanyeke a torkába toluló gombócot. - Nem. Azt akarom, hogy hazamenj. - De nem megyek, míg nem beszéltem veled. - Ismét kedves volt. - Sophie! Megcsóválta a fejét, és a lány felé nyújtotta a bugyit. - Vedd fel, vagy én magam ráncigálom rád. Sophie nem kételkedett benne, hogy meg is tenné, úgyhogy kikapta a fehérneműt Vito kezéből. Fölrángatta magára, karját kitárta, a bugyit leszámítva még mindig meztelen volt. - Most már elégedett vagy? Vito szeme összeszűkült.
2 0 9
- Csöppet sem. - Átemelte Sophie fején a pulóvert, mintha csak egy ötéves gyerek állna vele szemben. A lány könyökkel félrelökte a férfi kezét. - -Én is föl tudom venni - csikorogta. Kidugta a pulóvert, mintha csak egy ötéves gyerek állna vele szemben. A lány könyökkel félre lökte a férfi kezét. - Én is föl tudom venni. – csikorgatta. Kidugta a pulóver ujján a kezét, fölhúzta a nadrágját.- Tessék, máris fel vagyok öltözve. Most pedig húzz el a házamból! t Vito azonban keresztültuszkolta a nappalin.| - Ne veszekedj velem! - Lenyomta a kanapéra. - Te pedig ne legyél seggfej! - vágott vissza Sophie. Összekucorodott, aztán átszakadt a gát, csak úgy hulllak a könnyei. - Mi a fenét akartál tőlem? - -Nyilvánvalóan nem azt, amit nyújtani tudsz. Egyelőre legalábbis. Sophie dühösen törölgette az arcát. - Nem sok férfival voltam eddig. Meglep? Vito még mindig állt, ökle ismét a csípőjén. Még mindig dühös volt, de most már a haragja nem kifejezetten a lánynak szók. Kurvára nagy dolog. Sophie haragja ellenben még mindig neki szók. - Nem - mormogta. - Nem lep meg. - De még egyetlen ügyfél sem elégedetlenkedett a szex miatt. Eddig. Vito erre összerezzent. - Sajnálom. Kívántalak, nekem is nagyon rég volt és... Sophie, hihetetlen volt, amit az imént csináltunk. De... ez csak szex volt. Sophie tüntetően fölsóhajtott. - És te mire számítottál? Holdfényre? Muzsikára? Hogy utána a karjaidban tartasz, s olyan ígéreteket suttogsz a fülembe, amelyeket nem akarsz megtartani? Kösz, nem. A férfi szeme föllobbant. - Nem ígérek semmk, amit nem akarok megtartani. - Milyen lovagias tőled... - A kanapé támlájának döntötte a fejét, hirtelen olyan kimerültnek érezte magát. - Azt mondtad, gyorsan akarod, úgyhogy gyors voltam. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Vito melléje telepedett, Sophie összerezzent, amikor a férfi ujjai megsimogatták az arcát. - Azt mondtam, nem tudom lassan. - A lány tarkóján beletúrt a hajába, s maga felé fordította az arcát. Olyan szelíden beszélt, hogy Sophie szíve újra hevesebben kezdett verni, de még mindig nem volt hajlandó kinyitni a szemét. - És az más, mint csak úgy végigrohanni az egészen, mert úgysincs benne több. - Megcsókolta Sophie szemhéját, majd szája mindkét szegletét. -Any-nyi mindent szerettem volna tenni veled. Érted. - Édes ajka a lányéra tapadt. Türelmesen. - Neked. - A lány megremegett, érezte a száján, hogy Vko mosolyog. - Nem is érdekel, mi mindent terveztem? - Ingerelte, csak úgy bizsergett minden idegszála. - Talán igen - suttogta. Vito kuncogott, mélyen és melegen.
.
- -Sophie, szexelni bárki tud. Kedvellek. Nagyon is. Többet szerettem volna. A lány nagyot nyelt. - Lehet, hogy én nem tudok többet nyújtani. - -Nem hiszem - suttogta Vito. - Sophie, nézz rám!
2 1 0
A lány erőt vett magán, fölnézett, tartott tőle, hogy mit fog látni. Ha szarkazmust és megvetést, azt tudja kezelni. Ezt ismerte. A szánalmat már nehezebb lenne lenyelnie. De a lélegzete is elakadt, mert a férfi szeinében vágyat látott, telve gyöngédséggel és egy csöpp iróniával. - Hadd tanítsam meg neked, mi a különbség az állat módjára való dugás és a szerelmeskedés között. Valahol mélyen Sophie is tudta, hogy több is van a dolog mögött, s hogy igazán soha nem volt része abban, ami egy valódi kapcsolatban megszokott. Valahol mélyen mindig is tudta, hogy csak... - Összerezzent. - Csak állat módjára dugott. Valahogy mindig egyszerűbbnek tűnt ennyivel kiegyeznie. De mélyen legbelül mindig is szerette volna tudni, mi a különbség. Vito a lány alsó ajkát harapdálta. - -Gyerünk, Sophie, ez sokkal jobban fog tetszeni neked. Sophie a lépcsőt méregette. - Ennél is jobban? Vito elmosolyodott, érezte, hogy nyerésre áll. - Garantálom. - Felállt, és kinyújtotta a kezét. Sophie csak nézte. - És mi van, ha nem leszek teljesen megelégedve? - Nem ígérek olyasmk, amit nem akarok megtartani. - Felhúzta Sophie-t. - Ha nem leszel megelégedve, azt hiszem, addig folytatom, míg meg nem leszel. - Kezébe fogta a lány állát, ajka csak úgy izzott az övén. - Bújjunk ágyba, Sophie. Nagy utazás vár rád. A lány remegve vett levegőt. -Rendben.
2 1 1
JANUÁR 17-E, SZERDA. REGGEL 5 ÓRA
Vito kikászálódott Sophie ágyából, a lány összegömbölyödve szundított, akár egy kiscica. Egy csodaszép, tanítható kiscica. Vito megropogtatta a vállait. Karmolós kiscica. A végén úgy mélyesztette a hátába a karmait, amikor akkora gyönyört okozott neki... Az emlékbe beleremegett. Semmk sem akar jobban, mint azokat az éles karmokat újra a hátán érezni. De haza kell mennie, át kell ököznie és nekikezdeni a napnak. Holttesteket azonoskani. Gyászoló családokat értesíteni. Megpróbálni megállkani a gyilkost, mielőtt újabb holttestre és gyászoló családra kerülne a sor. Vito fölrángatta a ruháit, majd forró csókot nyomott Sophie halántékára. Legalább egy ügyfele elégedett. Körülnézett, hátha talál valamit, amire írhatna. Nem akart búcsú nélkül elmenni. Az volt a benyomása, ilyesmiből Sophie-nak elég sok kijutott az évek során, olyan férfiaktól, akik megszerezték, amit akartak, majd odébbálltak, s akik miatt a lány azt hitte, ennyi az egész. Az éjjeliszekrényen nem talált lapot, csak cukorkapapírok árválkodtak ott, de azt mégsem használhatja. Ám egy bekeretezett képen megakadt a szeme. Az ablakhoz vitte, odatartotta az utcai lámpa fényébe. Az ötvenes évekből származó kép hosszú, sötét hajú, hatalmas szemű, fiatal nőt ábrázok. Oldalra fordulva ült, a szék háttámlája fölött nézett vissza, előtte mintha egy öltözői tükör lenne. Vkónak eszébe jutott Sophie apja, a francia filmsztár, akivel a lány csak a férfi élete vége felé l()ltött több időt. Azon töprengett, talán Sophie anyja van a képen, de valahogy kételkedett benne, hogy ott tartaná az ágya mellett. - A nagyi. - Vito hátrafordult, Sophie ott ük az ágyban felhúzott térdekkel. - Ő is színésznő volt? - Olyasmi. - Egyik szemöldöke megemelkedett. - Dupla bónuszpont jár, ha tudod, ő kicsoda. - Az előző bónuszpont is tetszett. Adsz egy kis tippet? - Nem. De készítek neked reggelit. - Elmosolyodott. - Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megtehetek. Vito visszamosolygott, aztán felkapott egy másik fényképet, és a fény felé fordkotta. Ugyanaz a nő, egy férfival, akk azonban fölismert. - A nagymamád ismerte Luis Albarossát? Sophie kidugta a fejét a melegkőfelső nyakán, arcán meglepettség ült. - Veled meg mi van? Ismered a francia színészeket, és az olasz tenorokat is? - A nagyapám nagy operarajongó hírében állt. - Habozott. - És magam is az vagyok. Sophie épp lehajolt, hogy felhúzza a melegítőalsót, de most megmerevedett, haja függönyként omlott az arcába. Egyik kezével félrehúzta, és kikukucskák. - Mi a baj az operával? - -Semmi. Csak hát egyesek nem tartják valami... - Férfiasnak? Ez egy nagy rakás macsó szarság, a patriarchális társadalmak velejárója. - Felrángatta a nadrágot, haját hátradobta. - Opera vagy Guns N' Roses, egyiktől sem lesz
2 1 2
kevésbé férfias az ember. És ami azt illeti, én lennék az utolsó, akinek bizonygatnod kellene a férfiasságodat. - Próbáld ez a testvéreimnek és az apámnak megmagyarázni. Sophie mulatott ezen. - Mit, azt, hogy isteni veled a szex? Vito először meghökkent, majd elnevette magát. - Nem. Azt, hogy az opera férfias. - Óóó. Sosem árt, ha egyértelmű az ember. Szóval a nagypapád az operák szerelmese volt? - Valahányszor társulat jött a városba, mindig vett jegyet, de rajtam kívül senki nem volt hajlandó elmenni vele a koncertre. Albarossát a Don Giovanniban hallottuk, tízéves voltam akkor. Felejthetetlen. - Hunyorogva nézett Sophie-ra. - Segíts! Mi volt a nagymamád vezetékneve? - Johannsen - mondta somolyogva. - Lőtte, Birgit! Ideje kimenni! - A kutyák csaholva kocogtak elő az egyik hálószobából. Sophie elindult lefele a lépcsőn, Vito utána. - Csak egy tippet kérek, Sophie. A lány megint csak mosolygott, kiment a hátsó ajtón a két nevetséges színű kutyával. - Már így is túl sokat tudsz. A dupla bonuszért meg is kell ám dolgozni. Vito kuncogva besétált a nappaliba, és ott is alaposan szétnézett. A dupla bónuszpont nem lebecsülendő, és emellett, ismerte be magának, kíváncsi is. Sophie Johannsen már önmagában is piszok érdekes nő, de úgy tűnik, a családfának is nem egy különleges ága-boga van. Megtalálta, amit keresett, magával vitte a konyhába. Sophie már visszajött, lábasokat és serpenyőket pakolt ki a szekrényből. - Főzni is tudsz? - kérdezte Vko meglepetten. - Naná. Egy nő nem élhet csak szárított marhanyelven és csokis piskótán. Jó szakácsnő vagyok. - Sophie a férfi kezében tartott bekeretezett operai szereposztásra pillantott, és színpadiasan felsóhajtott. - Szóval, Ki ő? Vito a hűtőnek dőlt, önelégülten mosolygott, hogy íme, megnyerte a dupla bonuszt, és egyben lenyűgözte, amire rájött. - A nagymamád Anna Shubert. Szent isten, Sophie, a nagyapámmal hallottuk őt a belvárosban az akadémián az Orfeuszt énekelni. Úgy énekelte a Che farót... - Elkomorodott, eszébe jutottak a nagyapja szemében látott könnyek. És a saját könnyei. - Az egész operában egy szem nem maradt szárazon az áriája után. Elképesztő volt. Sophie szomorúan elmosolyodott. - Igen. Elképesztő volt. Az Orfeusz volt az utolsó előadása, itt Phillyben. Elmesélem neki, hogy ismered. Az egész napját be fogja aranyozni. - Félretolta az útból, hogy a hűtőből kivegye a tojást és a tejszínt, amk aztán a konyhapultra tett. Válla lehanyatlott. - Olyan szörnyű látni, hogy haldoklik, Vito. - -Sajnálom. Az én apámnak a szíve beteg. Minden napért hálát adunk, amíg velünk van.
2 1 3
- Akkor megérted. - Ajkát lebiggyesztette, s odébb fújta a homlokába hulló hajszálakat. Ha van kedved, találsz a nappaliban pár fényképalbumot. Ha szereted az operát, akkor igazi csemege lesz a számodra. Vito kíváncsian hozta ki és tette őket a konyhaasztalra. - Vagyonokat érhetnek ezek az albumok. - A nagyinak igen. És nekem is. - Egy csésze kávét helyezett Vito könyökéhez. - Ez a párizsi operaház. Ez a férfi nagyi mellett Maurice. Ő adott információt a halott műgyűjtőről tette hozzá, mielőtt visszatért volna a tűzhelyhez. Vito a homlokát ráncolta. - Mintha azt mondtad volna, hogy Maurice apád barátja volt. Sophie összerezzent. - Alex barátja is volt. Egy kicsit bonyolult. Piszkos ügy, tényleg. Apját a keresztnevén emlegette. Érdekes. - Sophie, ne szórakozz velem! A lány fölnevetett. - Maurice és Alex ugyanarra az egyetemre jártak. Mindketten gazdag szépfiúk voltak. Anna akkor a negyvenes éveiben járt, a karrierje csúcsán, Európában turnézott. Akkor már rég özvegyen élt. Azt hiszem, magányos volt. Alex túl volt már pár kisebb filmszerepen. Maurice a párizsi operaházban dolgozott, ott találkozott Annával. Az opera bankettet adott, Maurice meghívta az apámat, bemutatta őket egymásnak, és... - megvonta a vállát - azt mondják, azonnal egymásba habarodtak. Vito grimaszt vágott. - A nagyanyád és az apád? Ez... húú. Sophie felverte a tojást. - -Gyakorlatilag nem volt a nagyanyám, és Alex sem volt az apám. Legalábbis akkor még nem. Még a képben sem voltam. - De hát... - Mondtam neked, hogy piszkos ügy. Nos, nagy szerelem volt az övék. - Morcosan nézte a serpenyőt, ahogy beleöntötte a tojást. - Akkor Anna megtudta, hogy Alex nős. Azonnal szakított vele. Vito már kezdte látni az összefüggéseket. - Értem. Sophie Vitóra sandított. - De Alex nem. Anna ugyan Hamburgban született, de Pittsburghben nőtt fel. Azt mesélik, hogy Alex egészen összetört, amikor Anna otthagyta. - Ki mesélte neked? - Maurice. Igazi pletykafészek. Ezért tudtam, hogy minden fontos információt megtudhatok tőle Alberto Berrettiről. - De te,.. hogyan kerültél a képbe? - Ó! Itt kezd még piszkosabb lenni. Annának két lánya van, Freya, a jó, és Lena. - Arossz? Sophie megvonta a vállát. - Elég, ha annyit mondok, hogy Lena és Anna nem jöttek ki egymással. Freya volt az idősebb, már akkor Harry bácsi felesége. Lena tizenhét éves, makacs és lázadó. Saját énekeskarrierre vágyott. Egészen kikelt magából, amikor Anna nem akarta bevezetni a társaságba. Nagyon összevesztek. Azután szakított Anna az apámmal.
2 1 4
A tojást két tányérra szedte, majd az asztalra helyezte őket. - Ahogy mondtam, Alex egészen összetört, rengetegszer berágott. Nem mentség, de... Egyik este a bárban egy fiatal lány megkörnyékezte és elcsábította. Lena. - Lena elcsábftotta csak azért, hogy bosszút álljon az anyján? Hát tényleg ő volt a rossz. - Lesz ez még rosszabb is. Lena és Anna összekaptak ezen. Lena megszökött, Anna pedig hazatért Pittsburghbe, hogy a sebeit nyaldossa. Szerintem Anna tényleg szerette Alexet, arra számított, hogy hozzámegy feleségül. - Az ételét babrálta. - Kilenc hónappal később Lena hazatért egy pólyással. - Villájával kört írt a levegőbe. – Voilà, így kerültem bele én a képbe. - Törvénytelen gyermek egy törvénytelen kapcsolat miatt - suttogta Vito. - És akkor találkoztál Brewsterrel, és akaratod ellenére pontosan ugyanazt tetted, amit az anyád és Anna. - Nem olyan nehéz kiismerni engem. De jól főzök. Kihűl a reggelid. Megint visszazárta az ajtót a múltra, de minden egyes alkalommal egy kicsk tovább hagyta nyitva. Vko még mindig nem tudta, mi történt Sophie anyjával, hogyan lett Katherine „anyja helyett anyja", és mi volt a hulla-zsák jelentősége, ám Vko képes türelmesen várni. Az üres tányért arrébb toka. - És mi lesz a bicajoddal? - Majd elvontattatom. Meg tudod adni az autószerelőd nevét? - Persze, de jelentened kellene a rendőrségen, és a döglött egeret is. Brewster felesége nem úszhatja meg szárazon, hogy így zaklat téged. Sophie enyhe gúnnyal kacagott fel. - Fogadok a dupla bónuszodban, hogy föl is jelentem. Ez a nő már egyszer megfenyegetett, de már túl vagyok rajta. - Okos kislány. Hogy mész be ma dolgozni? - Használhatom a nagyi kocsiját, amíg meg nem javítják a mocimat. - Összeráncolta az orrát. - Normális autó, csak éppen olyan szaga van, mint Lotténak és Birgitnek. A nevük hallatán már loholt is be a két kutya, csak úgy riszákák szivárványszínekben pompázó farukat, ahogy a maradékot koldulták. Vito csöndesen nevetgélt. - Lőtte Lehman és Birgit Nilsson. Operalegendák. - A nagyi bálványai. Ennél nagyobb megtiszteltetést keresve sem találhatott volna, mint hogy a két kislányt róluk nevezze el. Olyanok, mintha nagyi gyerekei lennének. Iszonyatosan elkényezteti őket. - És ő festette be őket? Sophie a mosogatóba tette a tányérokat, - Nem, ez az én saram. Az agyvérzése után hazahoztam a nagyit a rehiabilkációrói... mielőtt tüdőgyulladást kapott, és be kellett vonulnia a szeretetotthonba. Mindig ott ült az ablaknál, a kint játszadozó kutyákat nézte, de már nem látott jól. Aztán leesett a hó, a kutyák is fehérek voltak, és már egyáltalán nem tudta kivenni őket. - Hangja elhalkult. - Akkor jó ötletnek tűnt. Csak ételszínezék volt. És már egész sokat kopott. Vito fölnevetett. - Sophie, te hihetetlen vagy. - A mosogatóhoz lépett, félrehúzta a lány haját, és végigcsókolta a tarkóját. - Este találkozunk. Sophie megborzongott. . . - Ma este a nagyinál leszek. Freya ma bingózni megy. - Akkor veled tartok. Ugyan hányszor találkozhatom egy élő legendával?
2 1 5
JANUÁR 17-E, SZERDA, REGGEL 6 ÓRA
Valami megváltozott. Valami nem stimmel. A földterület felé hajtott az autópályán, Gregory Sanders műanyag zsákba csomagolt teste egy ponyvával letakarva a csomagtartóban. Általában sosem szokott más autók mellett elhaladni ezen az úton. Most viszont már kettő is elsuhant mellette. Ösztönösen hajtott el a bekötőút mellett, még csak le sem lassított, ám amk elhaladóban l.iiott, megállította benne az ütőt. Ahol a bekötőút és ,iz autópálya találkozik, ott szűz hónak kellene lennie, ehelyett egymást keresztező keréknyomokat látott, ami ,11 ra utak, hogy több jármű is járt arra, nem is egyszer. A gyomorsav feljött a torkába, öklendezni kezdett. Megtalálták a temetőjét. Valahogy valaki megtalálta a temetőjét. De hogyan? lís ki? A rendőrség? Nagy nehezen mély lélegzetet vett. Valószínűleg a rendőrség. Meg fognak találni. Elkapnak. Ismét mély levegőt vett. Nyugi. Ugyan hogy kaphatnának el? Kizárt dolog, Hogy bármelyik holttestet azonosítsák. És ha azonosítják is, kizárt dolog, hogy bármelyiket is vele hoznák összefüggésbe. Szíve erősen vert, remegő kézzel törölte meg a száját. Ki kell jutnia innen. Ott van a csomagtartójában egy műanyag zsákban Gregory Sanders hullája. Ha bármi okból megállítanák... Egy holttestet még ő sem tudna kimagyarázni. Csak lélegezz mélyeket! Lélegezz! Gondolkodj! Most okosnak kell lenned! Eddig olyan óvatos volt. Kesztyűt visek, mindent megtett annak érdekében, hogy a saját teste még csak véletlenül se érjen az áldozataihoz. Még egy hajszál sem. Szóval még akkor is, ha az összes rohadt áldozatot azonosítják, akkor sem tudnák vele kapcsolatba hozni őket. Ő maga biztonságban van. Mélyeket lélegzett. És gondolkodott. Az első lépése az lesz, hogy megszabadul Gregory Sanderstől. Utána ki kell derítenie, hogy mit tudnak a zsaruk, és honnan. Ha közel járnak, akkor lelép a színről. Tudta, hogyan lehet eltűnni. Már máskor is megtette. Öt mérföldet ment még. Senki nem követte. Lehajtott az útról, el a fák mellett. És lélegzetét is visszatartva várt. Egy rendőrautó sem jött arra. Semmilyen autó. ' Kimászott a furgonból, most először hálásan üdvözölte a fagyos philadelphiai reggelt, ahogy lehűtötte izzó bőrét. Az út végén kezdődő földterület erősen lejtett, és vízmosásban végződött. Itt is hagyhatja Sanderst. Gyorsan leeresztette a rámpát, lerántotta a ponyvát, és kesztyűs kezével megragadta a műanyag zsákot. Le- ] húzta a zsákot a hóba, addig rugdalta a lábával, míg az el nem kezdett csúszni lefelé. A zsák egy fának ütkö- : zött, innentől pedig csak guruk lefelé. De a hóban jól ; látható mélyedés jelezte az útját, viszont ha szerencséje 1 van, ma este megint havazni fog, és a zsaruk egészen a I tavaszi olvadásig nem találják meg Gregory Sanderst. \ Ő pedig addigra már messze jár. Visszamászott a kor- i mány mögé, visszafordult, és azon töprengett, vajon ; helyesen cselekedett-e. Hamarosan már tudta is, hogy igen. Két járőrautó parkolt a bekötőúton, holott amikor jött, nem volt ott senki. Az egyik jármű orra befelé, a másiké kifelé nézett. Műszakváltás, gondolta. Épphogy megúszta a műszakváltást. Az egyik járőrautóból egy tiszt szállt ki, á amikor meglátta közeledni. Az első impulzusa az volt, hogy gázt ad, és keresztülhajt a zsarun, de ez ostobaság lett volna. Jólesett volna, de végső soron ostobaság. Lelassított és megállt. Igyekezett udvariasan és zavartan ráncolni a homlokát, ahogy letekerte az ablakot. - Merre tart, uram? - kérdezte a tiszt minden mosoly nélkül. - Munkába. Az út végén lakom. - Oldalra sandított, mintha túl akarna nézni a járőrautón. - Mi történik itt? Egy csomó kocsit láttam föl-le furikázni.
2 1 6
- -Ez lezárt terület, uram. Ha más úton is mehet, akkor kérem, tegye meg. - -Nincs más út - válaszolta. - De ígérem, körbe se nézek. A tiszt elővett a zsebéből egy jegyzettömböt. - -Elkérhetném a nevét, uram? Ilyenkor kifizetődő a hosszú távú tervezés, most már magabiztosan dőlt hátra az ülésben. - Jason Kinney. - Ez a név van a rendszámhoz bejegyezve, mert egy évvel korábban maga vákoztatta meg a gépjármű-nyilvántartó adatlapját. Jason Kinney jogosítványa mellett volt még több is a tárcájában. Mindig kifizetődő alaposnak lenni. A tiszt látványosan hátrasétált a furgon végébe, és fölírta a rendszámot. Mielőtt előrejött volna, benézett a ponyva alá, és megbökte a sapkáját. - Most, hogy tudjuk, a környéken lakik, nem kell újra megállítanunk. Biccentett. Mintha bármikor is újra erre járna. Hát nem fog. - Hálás köszönetem, uram. További szép napot.
2 1 7
JANUÁR 17-E, SZERDA, REGGEL 8.05
Jen McFain a szemöldökét ráncolta. .. - Van egy kis problémánk, Vito... Vito lehuppant a székére az asztalfőn, a reggeli őrült rohanástól még mindig ki volt fulladva kissé. Miután eljött Sophie-tól, hazaszaladt, lezuhanyozott, bocsánatot kért Tesstől, hogy anélkül maradt ki éjszakára, hogy hazatelefonált volna. Utána elinduk a munkahelyére, az őrs kapujában azonban egy vakukat villogtató újságíróhorda állta útját. - Ma reggel nekem is elég sokféle problémám volt. Jen. A tietek mi lenne? - Nincs teasütemény. Egyáltalán milyen megbeszélést akarsz így? - Hát ez az, Vito - tódította Liz. - Ugyan milyen megbeszélés az, amelyet süti nélkül kezdenek? - -Te sosem hoztál kaját - fordult Vito Liz felé, aki elvigyorodott. - Na igen, te viszont hoztál, még az első napon. A csapatépítés első szabálya sose teremts hagyományt, ha nem akarod folytatni. Vito végignézett az asztal körül ülőkön. - Még valakinek valami piti kérése? Liz mulatott, Katheríne türelmetlen volt. Ben és Tim fáradtnak látszott. Jen csak szemöldökét ráncolva nézett rá. - Sóher - mormogta, mire Vito a szemét forgatta. - Újabb áldozat személyazonosságát sikerült megerősíteni. Bili Melville a három per egyes. Föl is írtam a labiázatra. És megvan a név is. E. Munch. Az éjjel Nick visszajött Melville lakásáról, lefuttatta a nevet a rendszeren, de semmit sem talált. - Nem mintha az igazi nevét használná - jegyezte Illegjen. - De fogadni mernék egy adag fánkban a fizetésem ellen - itt jelentőségteljesen Vitóra pillantott -, liogy a név jelent valamk. - Még igazad is lehet. Bármi ötlet, ki lehet „e mancs"? - karmolt idézőjelet a levegőbe. Jen elhúzta a száját. - Nagyon vicces, Chick. Én azért komolyan átgondolnám. - Köszönöm. - Vito Katherine-hez fordult. - Neked van valami híred? - Még az éjjel elvégeztük a második sorban talált idős pár boncolását. Semmi újat nem találtunk, ami segítene azonosítani őket. De Tino készített pár rajzot. Az asz-szisztensem szerint csak éjfél után ment haza a halottasházból. Vito mély hálát érzett az öccse iránt, aki szó nélkül ugrott, hogy segítsen. Amikor ennek az egésznek vége, megtalálja a módját, hogy megköszönje a szívességét. - Igen, össze fogjuk hasonlítani a rajzak a bejelentett eltűnt személyek fényképeivel. A dossziéjából Vito elővette a reggel az asztalán talált rajzok fénymásolatát. Átnyújtotta Liznek. - Ezt hozta össze Tino. A nőről különböző hajviseletekkel is készített rajzokat. Elég nehéz haj nélkül elképzelni, hogy milyen lehetett.
2 1 8
- Én következem - szólt Jen. - Este két új hírrel lel tünk gazdagabbak. Először is azonosítottuk az első nap a helyszínen talált keréknyomokat. A mi emberünk egy Ford F150eset vezet, akárcsak te, Vito. - Csodás - morogta Vito. - Milyen jó érzés, hogy van valami közös bennem és egy pszichopata gyilkosban. Akkor adjuk ki a körözést. Elég kicsi az esély, de a szemünket azért nyitva tarthatjuk. Lábnyomot is találtatok a keréknyomok mellett? - Semmi használhatót. Sajnálom. A másik pedig, hogy az első sor utolsó áldozatának hasüregéből eltávolítottuk a gránát maradványait. Eredeti MK2-es kézigránát, még valamikor 1945 előtt készült. Szinte lehetetlen lenne lenyomozni, viszont egy darabbal több a kirakósban. Ez az ürge az eredetire bukik. - Ha már az eredetinél tartunk... - Vito elmesélte, előző nap Sophie minek járt utána. Úgyhogy van egy lehetséges forrásunk, ahonnan a középkori fegyverek származhattak. Föl akarom hívni az Interpok, még mielőtt beszélek Claire Reynolds orvosával és a könyvtárral, ahol dolgozott. És még meg kell találnunk Bili Melville szüleit is. Nem is tudják, hogy a fiuk meghalt. - Az Interpok hagyd csak rám - mondta Liz. - Tied az orvos és a szülők. - Köszi. - Vito Bevre és Timre pillantott. - Ti ketten olyan csöndben vagytok. - Fáradtak vagyunk - válaszolt Tim. - Majdnem egész éjjel fent voltunk, a UCanModel tulajdonosaival átnéztük a nyilvántartást. Aztán az ügyvédek is belekerültek a képbe. - A francba! - morogta Vito. - Hát igen. - Tim végigsimított borostás állán. -A lulajdonosok szívesen együttműködnek velünk, de ügyvédeik csak azt hajtogatják, hogy tiszteletben Iscll tartaniuk az előfizetők személyiségi jogait. Úgy-íiogy lassan haladunk. Hajnali háromra kikészültünk, es hazamentünk aludni. - A tulajdonosoknak kapcsolatba kell lépniük az ösz-szes modellel, akik kaptak emailt, s csak utána beszélhetünk velük - sóhajtott Bev. - Elvileg egy óra múlva visszahívnak minket. Vito maga sem aludt el egészen hajnali háromig, de leljesen más okból, és majdnem biztos volt benne, hogy senki nem érezne vele együtt. - Katherine, mi a következő lépés? - Az utolsó négy boncolása. Kivel szeretnéd, ha kezdenénk? Fiatallal, öreggel? Golyó vagy gránát? - Kezdjetek Claire Reynoldsszal. Azonnal megkereslek, mihelyst beszéltem az orvosával. Utána az idős hölggyel folytassátok. Ő az, aki sehogy sem illik bele a képbe. - Vito felállt. - Ma reggelre végeztünk is. Délután ötkor találkozunk. Vigyázzatok magatokra!
2 1 9
JANUÁR 17-E, SZERDA, REGGEL 9.05
Meghalt. Az öreg Winchestemé meghalt. Hátradőlt, mogorván bámulta a képernyőt. Meghalt, és a vagyonát az unokaöccsére hagyta, aki majdnem ugyanannyi idős volt, mint ő. Ki tudja, ki találta meg a holttesteket? De most, hogy látja, a nő halott, mindennek sokkal több értelme volt. Ha az unokaöccse el akarta adni a telket, akkor valaki megvizsgáltathatta, az is lehet, hogy már el is adták, és valaki építkezni kezdett rajta. Valószínűleg így kerülhettek elő a holttestek. Feltételezte, hogy a zsaruk mind megtalálták. Csak egyetlen személyt lehetne beazonosítani az ujjlenyomata alapján, de azokat az ujjakat eltüntette. A többiek viszont... még az is hetekbe telne a zsaruknak, hogy a saját seggüket zseblámpával megtalálják. Az pedig, hogy ennél hamarabb azonosksák a többi hullát, szinte teljességgel ki van zárva. Máris jobban érzi magát. De még mindig vannak elvarratlan szálak. Az egyik hulla az a Webber gyerek, és Derek valahonnan megszerezte a kölyök fényképét. Ma tehát elintézi Dereket. Szüksége lesz... Megcsörrent a mobilja, ösztönösen a kijelzőre pillantott, hogy ki keresi. Nem más... mint a régiségkereskedője, jobb kifejezés híján. - Igen? - szók bele a telefonba. - Mit ajánlanál? - Mi a kibaszott francot csináltál? - jött a dühös válasz. Érezte, hogy erre felforr az agyvize. - Miről beszélsz? - Az inkvizíciós székről. És a kibaszott zsarukról... f.ltátotta a száját, egy pillanatig egy szót sem tudott kinyögni. Gyorsan összeszedte magát. - Tényleg fogalmam sincs, miről beszélsz. - A zsaruknál van egy szék. - Minden egyes szót kü-liHi megnyomott. - Úgy értem, a kezük között. - Az nem az enyém. Az enyém itt van a gyűj-icményemben. Épp ma reggel néztem meg. A másik oldalon hosszú szünet következett. - Biztos vagy benne? - Persze hogy biztos. De miről beszélsz? - Tegnap egy zsaru kérdezősködött nálam. Lopott műkincsek és a feketepiac után érdeklődött. Azt mondta, egy szögekkel kivert szék van náluk. Csupa szög... A gyilkosságiaktól jött. Ma már másodszor kezdett el hevesen verni a szíve, de megőrizte a nyugalmát. Tudta, hogy a sírokat megtalálták. Az, hogy a rendőrség Brittany holttestét összekapcsolja az inkvizíciós székkel, akkora ugrás volt, amit lel sem tételezett volna róluk. Sikertilt eléggé hihetően összezavarodott hangon folytatnia. - Mondom, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz. - Akkor arról a kiterjedt sírterületről sem tudsz sem-mk, amelyet a város északi határában találtak? Mert ugyanaz a zsaru, aki kérdezősködött, vezeti ebben az ügyben a nyomozást.
2 2 0
- A francba. Hitetlenkedve fölnevetett. - A sírterületről sem tudok. Csak annyit, hogy az összes műtárgyam itt van nálam. Ha a zsaruknál ott van egy szék, akkor azt valószínűleg valamelyik idióta hagyományőrző készítette saját kezűleg. De bevallom, felcsigáztad a kíváncsiságomat. Honnan tudta a rendőrség, hova kell menni kérdezősködni? - Van egy információs forrásuk. Egy archeológus, így már van értelme. Az elején ő is éppen így talált rá a kereskedőjére. - És mi a férfi neve, mármint az archeológusé? -Nő, SophieJohannsen. - Szíve kihagyott egy ütemet, aztán elöntötte a düh, majd szétrobbant. -Értem. - Itt Phillyben, a Whitman Főiskolán tanít kedd esténként. Napközben pedig az Albrightban dolgozik. Otthon megvan a címe is. Neki is. Tudta, hogy két teljességgel ártalmatlan, színesre festett pudlival él, méghozzá egyedül. Ennek ellenére gúnyosan szólt vissza, mintha megbántották volna. - Az isten szerelmére, nem akarom megkeresni. Csak érdekelt. Csönd következett, amikor a férfi újra megszólalt. Halkan beszélt, szavai mégis egyértelműen fenyegetőek voltak. - Én a helyedben nagyon óvatos lennék. Ami minket illet, nem szeretnénk belekeveredni, bármit tettél is, és ha arra kerül a sor, akkor a saját érdekeinket fogjuk nézni. Többet ne keress minket! Többé nem tartunk igényt a rendeléseidre. Kattanás, majd csönd. A másik csak úgy letette. Idegesen az asztalra dobta a telefonját. Az információszivárgásnak véget kell vetni. Azonnal. A francba! A nőt meg akarta tartani a kutatása számára, amíg be nem fejezte a játékot. Muszáj lesz új forrás után néznie.
2 2 1
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLELŐTT 9.30
Dr. Pfeiffer épp egy beteget vizsgál, nyomozó úr. -A recepciós, Stacy Savard a várót a rendelőtől elválasztó üveg mögül nézte Vitót összevont szemöldökkel. -Várnia kell, vagy jöjjön vissza később. - Asszonyom, a gyilkosságiaktól jöttem. Csak akkor jelenek meg, ha valaki idő előtt meghal. Lenne olyan szíves, amilyen hamar csak lehet, elintézni, hogy a doktor úrral beszélhessek? A nő szeme elkerekedett. - A... a gyilkosságiaktól? Ki halt meg? - hajolt előre. - Nekem elárulhatja, nyomozó úr. A doktor úr úgyis elmond nekem mindent. Vito igyekezett türelmesen mosolyogni. - Akkor itt megvárom. Pár perc múlva egy idősebb férfi jelent meg az ajtóban. - Ciccotelli nyomozó? Savard kisasszony szólt, hogy látni kíván. - Így van. Beszélhetnénk négyszemközt? - Majd követte az orvost a rendelőbe. Pfeiffer becsukta az ajtót. - Nagyon lesújtott a hír. - Leült az asztala mögé. - És melyik betegem után nyomoz? - Claire Reynolds után. Pfeiffer hátrahőkölt. - Ez rettenetes. Reynolds kisasszony csodálatos, fiatal hölgy volt. - Ezek szerint régóta ismerte? - Ó, igen. Már legalább... öt éve ismerem Claire-t. - Elmondaná, milyen személyiség volt? Közvetlen? Szégyenlős? - Nagyon közvetlen. Claire paralimpikon volt, aktív tagja a közösségnek. - Milyen művégtagot használt Claire, dr. Pfeiffer? - Így hirtelen nem tudnám megmondani. Egy perc türelmet kérek. - A kartotékszekrényből kihúzott egy dossziét, majd átlapozta. - Jó vastag dosszié... - jegyezte meg Vko. - Claire részt vett egy kísérleti kutatásban, amelyet jómagam vezetek. A mesterséges térdben hasznák mikroprocesszor továbbfejlesztett változatán dolgozunk. - Mikroprocesszor? Mint valami számítógépes csíp? - Igen. A régebbi protézisek nem olyan stabilak, amikor a beteg lépcsőn jár föl-le, vagy siet. A mikroprocesszor folyamatosan ellenőrzi a stabilitást, és igazodik a terheléshez. Fejét félrefordkotta. - Mint a lopásgátló a kocsiban - így már értem. És mi biztosítja az áramellátást? - Akkumulátor. A betegek éjjel töltik fel. A legtöbb akár harminc órát is kibír egy feltöltéssel. - Ezek szerint Claire-nek egy továbbfejlesztett mikro-lírocesszor volt a térdében?
2 2 2
- Igen. Elvileg rendszeresen vissza kellett volna jönnie kontrollra. - Zavartan lehajtotta a fejét. - Föl sem lűnt, hogy milyen régóta nem járt itt. - Utoljára mikor jött ellenőrzésre? - Október 12-én, egy éve. - A szemöldökét ráncolta. - Már előbb fel kellett volna tűnnie, hogy nem jön. De miért nem tűnt fel? - Gyorsan átlapozta az iratokat, majd megkönnyebbülve dőlt hátra. - Ó, megvan. Texasba költözött. Az új orvosa, dr. Joseph Gaspar, küldött is nekem egy levelet San Antonióból. A kartonján az áll, hogy a következő héten az összes leletéről küldtünk is másolatot. - Ez már a második levél, amelyet valaki Claire Reynolds eltűnésével kapcsolatban kapott. Először a könyvtár felmondólevele, most pedig ez. - Elkérhetem a levelet? - Természetesen. - Doktor úr, mondana pár szót a szilikonos síkosí-tókról? - Pontosan mire kíváncsi? - -Hogyan használják? Honnan szerzik be? Milyen típusok léteznek? Pfeiffer egy samponostubus méretű flakont vett elő, és átnyújtotta Vkónak. - Ez a szilikonos síkosító. Tessék, próbálja csak ki. Vito pár cseppet kinyomott a hüvelykujjára. Szagtalan, színtelen anyag volt, a bőre egészen csúszós lett tőle. A minta, amelyet Katherine vett le Warren és Brittany testéről, azért volt fehér, mert gipsszel keveredett. - Mire használják? - Azok, akiket térd fölött amputáltak, mint Reynolds kisasszonyt, általában kétféle módon idézik elő a felfüggesztést. .. vagyis rögzíthetik a művégtagot. Az első a gumisapka. így néz ki. - Pfeiffer benyúk a fiókba, elővett egy hatalmas óvszerhez hasonló, a végén fémtüskével ellátott tárgyat. - Ezt a gumisapkát húzzák fel a lábcsonkra... nagyon szoros. A fémtüske azután belekap a protézisbe. Egyes betegek szilikonos síkosítót használnak a gumisapka alá, főleg ha érzékeny vagy kisebesedett a bőrük. - -Claire Reynolds is ezt a módszert használta? - Néha, de ákalában az olyan fiatalabb páciensek, mint Claire, a szívóhatást használják ki. Pontosan az, aminek hangzik... a művégtagot vákuum tartja fent, amit légszeleppel szüntetnek meg. Ezáltal azonban a műanyag protézis közvetlenül érintkezik a bőrfelülettel. Szinte mindenki, aki ezt a módszert alkalmazza, síkosítót használ. - És a betegei honnan szerzik be? - kérdezte Vko, és visszaadta a flakont. - Tőlem vagy közvetlenül a forgalmazótól. A legtöbb forgalmazónak internetes boltja is van. - És mennyi változat van belőle? Sokféle? - Egy-két főbb változat létezik. De számos magángyártó speciális keverékeket is ajánl, gyógynövényekkel, ilyesmivel. - Az asztalról fölvett egy magazint, és a végére lapozott. - Mint ezek. Vito elvette a magazint, és átfutotta a hirdetést. - Megtarthatom? - Természetesen. síkosítómintát is.
2 2 3
Megkérhetem
Savard
kisasszonyt,
iiogy
adjon
magának
- Köszönöm, doktor úr, tudom, hogy több mint egy éve látta utoljára Reynolds kisasszonyt, de azon gondolkodtam, vajon emlékszik-e arra, milyen kedélyű ember volt. Vidám vagy szomorú? Haragos vagy aggodalmaskodó esetieg? Volt-e barátja? Pfeiffer zavarba jött. - Nem, barátja nem volt. - Ó, értem. Akkor barátnője?
Pfeiffer zavara csak fokozódott.
- Ennyire nem ismertem, nyomozó. Azt viszont történetesen tudom, hogy gyakran vett részt aktivistafelvonulásokon. Elég sokszor megemlítette, amikor l:)ejött, hogy ellenőrizzük a lábát. Őszintén azt hiszem, csak valami reakciót akart kicsalni belőlem. - Nos, akkor milyen vok a hangulata? Pfeiffer ujjaival megtámasztotta az állát. - Azt tudom, hogy az anyagiak miatt aggódott. Ideges volt, hogy nem lesz elég pénze, hogy a továbbfejlesztett mikroprocesszort megfizesse. - Ezt most nem értem. Úgy vettem ki, hogy egy kísérletben vett részt, és már az új processzort használta. - Ez így igaz, de amint vége a kísérletnek, meg kellett volna vennie. A gyártó a mikroprocesszort önköltségi áron adja, de még így is sokkal drágább, mint amit Claire meg tudott volna fizetni. Ez nagyon felkavarta... - Az orvos tekintete elkomorult. - Arra gondolt, hogy a továbbfejlesztett művégtaggal sikerrel szerepelhetne a paralimpiai játékokon. Vitofelálk. - Köszönöm szépen, doktor úr. Nagyon sokat segített. - Ha megtalálják a tettest, ugye értesít? - Igen, természetesen. - Akkor jó. - Az orvos is fölemelkedett, majd kitárta a rendelő ajtaját. - Stacy! - A recepciós azonnal odasietett. - Stacy, a nyomozó úr Claire Reynolds miatt jött. Stacy szeme elkerekedett, amikor a nevet összekapcsolta az emlékeivel. - Claire miatt? De... - Az ajtónak dőlt, válla leereszkedett. - Ó, ne... - Jól ismerte Reynolds kisasszonyt? - Annyira jól nem. - Döbbenten és felháborodva nézett fel Vitóra. - Mindig elbeszélgettem vele, amikor bejött kontrollra. Gratuláltam neki, amikor megnyert egy versenyt, meg ilyesmi. Mindig jókedvű volt. - Stacy szeme megtelt könnyel. - Claire olyan kedves lány volt. Ugyan ki bánthatta? - Mi is ezt szeretnénk kideríteni. Doktor úr! - Vito a férfi kezében levő dossziéra pillantott. Az orvos megrázta magát. - Ó, igen. Stacy, kérlek, készíts egy másolatot Cicco nyomozónak arról a levélről, amelyet dr. Gaspar s ü Idött nekünk Texasból. - Ami azt illeti, az eredetire lenne szükségünk. Pfeiffer csak pislogott. - Természetesen. Nem gondolkodtam. Stacy, akkor magunknak készks egy másolatot, és segíts a nyomozóinak, ha bármi egyébre lenne szüksége.
2 2 4
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLELŐTT 11.10
- Viszontlátásra! - integettek a másodikosok, aliogy terekék őket az ajtó felé. - Csodálatos volt. - A gyerekek tanára csak tigy ragyogott, ahogy Sophie-ra és Harmadik Tedre nézett. - Általában a kicsik nyűgösek lesznek, és unatkozni kezdenek a múzeumokban, de maga olyan érdekessé tette számukra ezt az egészet... a jelmezről, a szerepjátékról és a csatabárdról nem is beszélve! És a haja! Olyan, mintha igazi lenne! Sophie megigazította a vállán a csatabárdot, amelyet még a vikinges tárlatvezetés legelején bőszen lengetett. A gyerekek szeme majd kiugrott meglepetésükben. - Mert igazi is - mosolygott vissza. - A többi viszont móka. Azért vagyimk, hogy a történelmet élettel töltsük meg. - Nos, az biztos, hogy a többi tanárnak is elmesélem. - -Mi pedig hálásak vagyunk a támogatásért - jegyezte meg Sophie kedvesen. Ted tekintete óvatos volt. - Látnia kellene, milyen Jeanne d'Arcnak. Szerintem még ennél is jobb. - Csak le akar kenyerezni, mert a páncél nagyon nehéz. Kérem, jöjjenek el újra. - Nagyon kedves voltál hozzájuk - mondta Ted, amikor a tanár elment. - Mi a baj? Sophie csak pislogott. - Azt hiszem, már ideje volt. Tegnap újjászülettem, Ted. Nagyon is jó, amit te csinálsz. Én pedig nem voltam ttil kedves veled. Ted meglepetten, felvont szemöldökkel nézett rá. - Azt hittem, ez is a szerep része - jegyezte meg szárazon. - Csak nem arra célzói, hogy komolyan ketté akartál hasítani azzal a csatabárddal? Sophie szája felkunkorodott. - Néha csakugyan megfordul a fejemben. - Elkomo-ruk. - Sajnálom, Ted. - Örültünk, hogy hozzánk jöttél dolgozni, Sophie -folytatta Ted szintén komolyan. Nagyon nagy becsben tartod a nagyapám munkásságát. Tudom, hogy nem hiszed el, de én is. - De igen, Ted, nagyon is elhiszem. Ez is az újjászületésem része volt. Ted kinézett az ablakon, ahol épp az utolsó gyerek szállt fel a sárga iskolabuszra. - Nem is tudtam, hogy beszélsz norvégul. Ez nem volt az önéletrajzodban. Úgy tűnik, ennél többet nem is hajlandó mondani az egészről. Csak folytatják, és kész. - Nem is beszélek. De ami azt illeti, ők sem. - Kuncogott. - Csak a norvég káromkodásokat ismerem, mert a nagykól azt hallottam. Azt hiszem, összesen ennyit szedett össze a nagyapámtól. Ted szeme elkerekedett. - Norvég káromkodásokat mondtál gyerekeknek? - Szent isten, dehogyis! - Egészen megsértődött a fellételezés miatt. - Tudok egy kicsk dánul és hollandul. A többi pedig sima svéd konyhanyelv vok. - Elmosolyodott. - Borkbork-bork. Ted egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és meghalottnak.
2 2 5
- Még a végén színészt faragunk belőled, Sophie Johannsen. - Elsétált. - Ne feledd, délben Szent Johanna vagy. - A páncél akkor is nehéz! - kiáltott utána Sophie, de sokkal kisebb hévvel, mint azelőtt. Elindult a mosdó felé, hogy leszedje arcáról a sminket, mielőtt tele lenne tőle csalánkiütésekkel. Nem szeretné, ha ma este Vitónak úgy kellene viszontlátnia. Megborzongott, pedig a nehéz jelmeztől csorgott a hátán a veríték. Vito bizony betartotta a szavát az éjjel, nem is egyszer. Tényleg nagy különbség van az állat módjára való dugás és a szerelmeskedés között. El tudta képzelni, hogy még ennél is jobb, ha valóban szerelmes is lenne. Azon gondolkozott, hogy megkérdezi Harry bácsit, el is nevette magát, ahogy maga elé képzelte az öreg arcán a megbotránkozást. - Elnézést, kisasszony! Sophie még mindig mosolyogva lépett az idős ember mellé, aki botjára támaszkodva tanulmányozta az előtérbe kiakasztott. Első Tedről készült fényképeket. - Igen,uram? - Volt szerencsém a tárlatvezetésből egy pár mondatot elcsípnem. Egészen lenyűgözött. Magán tárlatvezetést is vállal? Valami zavarta a férfi tekintetében. Vén kecske, föl akar csípni. Szeme összeszűkült, keze még szorosabban markolta a csatabárdot. - Mennyire magán? A férfi először zavartan nézett rá, majd felháborodva. - Ó, istenem! Nem, nem, nem. Az öregek otthonában lakom, ahol a szórakozási lehetőségek elég siralmasak, így hát magamra vállaltam a művelődésszervező szerepét. Azt szeretném megtudni, vajon bejelentkezhetünk-e egy külön tárlatvezetésre. Sophie zavart megkönnyebbüléssel nevetett föl. - Természetesen, örömmel veszem. Tudom, az én nagymamám is mennyire unja, hogy egész álló nap nincs mivel foglalkozzon. - A nagymamáját is szívesen látjuk magunk között. Sophie mosolya elhalványult. - Köszönöm, de nem lehetséges. Nincs elég jól egy múzeumlátogatáshoz. A recepciós pultnál ülő lánynál egyeztethet időpontot. A férfi összevonta a szemöldökét. - A fekete ruhás lánynál? Elég vadnak látszik. - Patty Annek szerdánként gót napja van. Wednesday Addams tiszteletére. Ettől eltekintve nagyon kedves. Szívesen keres magának egy megfelelő időpontot. Ha most megbocsát, le kell mosnom a sminket az arcomról, különben egészen kivirágzik a bőröm. Figyelte, ahogy távolodik, a szeme csak úgy itta a nő líönnyed lépteinek minden mozzanatát. Már hónapok óta ismeri, de a mai napig igazán sosem látta. Még csak nem is sejtette, milyen delejes egész megjelenése, egészen addig, amíg meg nem látta így - a száznyolcvan magas, a feje fölött kétkezes csatabárddal hadonászó szőkeséget, akinek zöld szeme úgy villogott, akár egy mitikus valkűré. Több mint egy órán át tartotta bűvkörében a gyerekeket és tanáraikat egyaránt. És engem is. Elfelejteni a weboldal modelljeit! Megtalálta a királynéját. Van Zandt magánkívül lesz. És dr. Sophie Johannsen többé nem lesz elvarratlan szál. Igazán jó érzés, hogy két legyet üthet egy csapásra.
2 2 6
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLELŐTT 11.30
- Barbara Mulrine, könyvtáros és Claire hajdani főnöke, egy borítékot csúsztatott át az asztalon. - Ez az eredeti felmondólevél, amelyet Claire Reynoldstól kaptunk. - Marcy Wiggs bólintott. Nagyjából Claire-rel lehetett egyidős, szemmel láthatóan rosszabbul viselte Claire halálának hírét, mint az ötvenes, karót nyelt főnökasszony. - A központtól kellett kikérnünk, minthogy Claire már egy éve nincs bent a rendszerünkben. - Marcy ajka remegett. - Az a szegény, édes lány. Még harminc sem volt. Szeme sarkából Vito látta, hogy Barbara a szemét forgatja, azonnal érdekelni kezdte az idősebb nő véleménye. Kinyitotta a borítékot, és belenézett. A levelet közönséges papírra nyomtatták, azt gyanította, túl sok hasznos ujjlenyomatot nem találnak rajta, de azért megkérdezte: - -Tudna listát adni azokról, akiknek a kezén átment ez a levél? - -Megpróbálhatom... - válaszolt Barbara, Marcy pedig fölsóhajtott. . - Mindannyiunkat nagyon megrázták a történtek. Hiszen gyanakodhattunk is volna annak idején, telefonálhattunk volna, de... Vito eltette a borítékot a dossziéjába. -De? - De semmi - vágott közbe Barbara. - Nem kellett volna semmi miatt gyanakodni, Marcy. És Claire nem volt édes lány. Csak azért mondod, mert meghalt. -Bosszankodva pillantott Vkóra. - Az emberek mindig a valóságnál kedvesebbnek festik le azt, aki meghalt, főleg, ha gyilkosság áldozata lett. És ha meggyilkolták, ráadásul még fogyatékkal élő is... nos, ezzel az erővel lehetne hívni akár magát a pápát is, hogy avassa szentté. Marcy ajka elkeskenyedett, de egy szót sem szólt. Vito csak nézett egyik nőről a másikra. - Ezek szerint Claire nem volt kedves? Marcy sértődött oldalpillantást vetett felé, Barbara pedig mérgesen fújt egyet. - Nem, nem igazán. Amikor megkaptuk a felmondólevelét, még bulit is csaptunk. - Barbara! - sziszegte Marcy. - De ha ez az igazság! Úgyis körbekérdez, és bárki megerősítheti. - Barbara ismét Vitóra nézett. - A bulizok és a nem bulizok is. - De mitől nem volt kedves? - Csak a hozzáállása miatt - válaszolt Barbara fáradtan. - Mindannyian szerettük volna megkedvelni, de tapintadan és durva volt. Már több mint húsz éve dolgozom itt. Mindenféle rendű és rangú alkalmazóttal volt már dolgom. Claire nem azért volt undok, mert amputálták a lábát. Azért volt undok, mert szeretett az lenni. - Esetleg drogozott vagy ivott? Barbara rémülten pillantott fel. - Ilyesmiről nem tudok. Claire számára a teste volt a temploma. Inkább felsőbbrendűnek érezte magát. Későn jött, korán távozott. A munkáját mindig elvégezte, de csak annyit és azt, amire megkértem, egy mozdulattal sem többet. Számára ez csak egy munka volt. - Írt - jegyezte meg Marcy. - A regényén dolgozott.
2 2 7
- Állandóan azon a laptopon dolgozott - helyesek Barbara. - Egy paralimpikonról szólt a regény, félig-meddig önéletrajzi ihletésű, gondolom. Marcy fölsóhajtott. - Leszámítva azt, hogy a főhős kedves volt. Barbarának igaza van, nyomozó. Claire nem volt olyan kedves. Talán csak szerettem volna, ha az. Vito a szemöldökét ráncolta. - Azt mondja, vok egy laptopja? A két nő egymásra nézett. - Igen - válaszok Barbara. - Szép, új. Marcy az ajkába harapott. - Úgy egy hónappal azelőtt kapta... hogy meghalt. - A szülei nem találtak laptopot - jegyezte meg Vito. - Azt mondják, nem volt neki. Barbara erre elfintorodott. - Claire ugyancsak sok mindent nem árult el a szüleinek, Ciccotelli nyomozó. - Például? - kérdezte Vito, de úgy érezte, tudja a választ. Marcy megint összeszorftotta a száját. . - Nos, mi nem ítélkeztünk, de... - Claire leszbikus volt - vágott közbe Barbara tárgyilagosan. - A szülei nem nézték volna jó szemmel? Barbara a fejét rázta. - Nem. Nagyon konzervatívak. - Értem. Nos, beszélt élettársról vagy barátnőről? - Nem, de készült egy fénykép - válaszolt Barbara. - Az újságban jelent meg. Az egyik melegfelvonuláson készük... Claire éppen egy másik nővel csókolódzott. Claire nagyon felhúzta magát. Attól félt, hogy a családja meglátja, kkör a paláver, és nem fizetik tovább az albérletét. Felhívta az újságot, és panaszt tett miatta. - Elhúzta a száját. - És most akkor meg fogja kérdezni, melyik újság vok az, én meg nem emlékszem. Sajnálom. - Semmi gond. Helyi, kerületi lap volt, vagy olyan nagyobb, mint a Philly Inquirer? - Szerintem helyi - vetette közbe Marcy bizonytalanul. - Barbara felsóhajtott. - Szerintem pedig nagy. Sajnálom, nyomozó. - Nincs semmi baj. Nagyon sokat segítettek. Ha valami még eszükbe jutna, kérem, hívjanak föl!
2 2 8
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 12.30
Vito a bíróság előtt parkolt le, Nick azonnal beugrott. - Nos? Nick a nyakkendőjét rángatta. - Vége. Én voltam a vád utolsó tanúja. Lopez azt akarta, én legyek a legvégén, hogy lefessem az esküdteknek a meggyilkolt lányt, hogy az utolsó, amire emlékeznek, az legyen, nemcsak a drogról szólt az egész, hanem arról is, hogy egy lány meghalt a kezük között. - Jó stratégiának tűnik. Tudom, hogy megvan a magad véleménye Lopezről, de piszok jó államügyész. Időnként muszáj egy kisebb rosszat elviselned a jó ügy érdekében. .Ugyan nem túl kellemes, de a végeredmény számít. Remélem, a lány szülei is megértették. Nick fáradtan húzta végig a tenyerét az arcán. - Ami azt illeti, pont ők mondták nekem ugyanezt. Éppen bocsánatot akartam tőlük kérni azért, hogy Lopez vádalkut ajánl a lányuk gyilkosának a drogkereskedőért cserébe, de azt mondták, annak alapján, ahogy Lopez kezelte az ügyet, mindkét férfi megfizet, és a díler az életben többet nem nyúl más gyerekéhez. Nagyon hálásak voltak. - Felsóhajtott. - Úgy éreztem magam, mint egy nagy senki. Bocsánatkéréssel tartozom Maggy Lopeznek. - Örülnék, ha ő vinné ezt a mostani ügyet. Úgy értem, miután elkaptuk ezt a rohadékot. - Ha már itt tartunk - jegyezte meg Nick -, hova megyünk? - Megmondani Bili Melvie szüleinek, hogy a fiuk meghalt. Te fogod megmondani. - Hálám üldözni fog, Chick. - Hé, a Bellamy szülőknek én mondtam meg. így igazságos... - Rezegni kezdett a telefonja. - Liz az -mondta Nicknek. Figyelt, majd felsóhajtott. - Már megyünk is. - Vito megfordult. - Már megint hova? - Hát nem a Melville szülőkhöz - válaszolt Vko komoran. - Megyünk vissza Winchesterek földjére. - A tizedikhez? A tizedikhez.
2 2 9
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 1.15
Jen már a színhelyen intézkedett. Odajött Vitóhoz és Nickhez, amikor kiszálltak a furgonból. - Az ügyeletes tiszt megkapta a leírást az F150-esről, azonnal beugrott neki, hogy éppen egy ilyen furgont állított meg reggel. Amikor utánanézett a rendszámnak, azt találta, hogy az ürge neve egyezik, de amikor f()lhívta a címhez rendelt telefonszámot, az már nem slimmelt. Végighajtott ezen az úton, és meglátta a hóban a keréknyomokat. - A vízmosás alján heverő sötét színű zsákra mutatott. - Aztán meglátta ezt, és beszólt az őrsre. - Tehát tudja, hogy a nyomában vagyunk - jegyezte meg Nick. - A francba, azt reméltem, még van egy kis időnk. Vito belebújt a csizmájába. - Hát nincs. Már megnézted. Jen? - Férfi. - Megindult lefelé a lejtőn. - Még nem nyitottam föl a zsákot. Elég rosszul néz ki. : A lejtő alján eléjük táruló látvány még nagyon, nagyon sokáig fogja Vitót kísérteni. A műanyag egészen szorosra volt húzva a férfi fején, olyan volt, mintha sza-I vadulni próbák volna. Mivel a zsák nem volt átlátszó, csak annyit lehetett kivenni, hogy a férfi szája groteszk módon tátva van, mintha egy néma üvöltés pillanatában megfagyott volna. - A rohadt életbe! - suttogta Nick. Vito reszketve fújta ki a levegőt. - Ja. - Lekuporodott a holttest mellé, és gyorsan végigmérte. A férfit nem egy, hanem két zsákba csomagolták. - Egy zsák a fejnek és a törzsnek, egy pedig a lábának. Össze van kötve. - Kesztyűs kézzel megrángatta a csomót. - Egyszerű csomó. Felnyissam? Jen a másik oldalra guggolt, kezében kés, és óvatosan felvágta a csomó mellett a műanyagot, így a két zsákot elválasztotta egymástól, míg maga a csomó épségben maradt. Ezután felhasította a zsák elejét, és mély levegőt vett. - Fogd meg az egyik szélét, Chick. Együtt széthúzták a műanyagot, Vito kénytelen volt visszanyelni a feltoluló hányást. - Szent isten! - Leejtette a műanyagot, és elfordult. - Meg lett bélyegezve! - szólalt meg Nick. - És fölakasztva - tette hozzá Jen. - Nézzétek a kötélnyomot a nyakán! Vito lenézett. Jen még mindig fogta a zsák szélét, kilátszott az áldozat testének és arcának bal fele. A bal orcára egy T betű volt égetve. Vito erőt vett magán, és a saját oldalán is egészen elhúzta a műanyag fóliát, így láthatóvá vált a holttest jobb oldala is. - A keze... - csak ennyk tudott kinyögni. Vagyis a helye... - Ó, istenem... ó.,. -Jen fogai között szívta be a levegőt. : - A rohadt életbe! - Nick tántorogva állt fel. - Ezzel meg mi a franc történt? Vito összeszorította a száját, végigmérte a zsákot, tudta, ez csak rosszabb lesz. - Vágd fel az alsó zsákot is. Jen. Egészen a lábáig. " Jen engedelmeskedett, majd mindketten felálltak, kezükben a zsák egy-egy szélével.
2 3 0
- A lábfejét is levágta - suttogta Jen. - Jobb kéz, bal láb. - Vito óvatosan leengedte a zsákot. - Ez bizto.san jelent valamit. Jen bólintott. - És az E. Munch is jelent valamit Sonny HoUoman, Jen fényképésze botorkált lefelé a li'jlőn. - A pokolba! - Már ott vagyunk - jegyezte meg Jen fáradtan. - Minden irányból vedd le, Sonny. Pár percig csak Sonny fényképezőgépének kattogása hallatszott. Jen tekintete visszatért a halott férfi arcára. - Vito, én ismerem ezt a pask. Egészen biztos vagyok l)enne. Vito is a férfira meredt. - Én is. A rohadt életbe! Itt van a nyelvem hegyén... Sonny leeresztette a fényképezőgépét. - A rohadt életbe... - visszhangozta síri hangon. -A Sanders Szippantós Szolgálat. Ez az egyik Sánders fiú. A legidősebb, aki olyan gyászos képet vágott ott a kép szélén. Jen szeme elkerekedett, rémülten eszmélt rá, hogy egy ismerős arcra bámul. - Igazad van. - Mi a fenéről beszéltek? - kérdezte Nick, de Jen leintette. - Hadd gondolkodjam! Síd Sanders szippantós szolgálata a szeptikus szenny szívásának... - ...szakavatott szakértője - vágta rá Vito és Sonny egyszerre komoran. - Ti meg mi a fenéről beszéltek? - ismételte Nick a kérdést. - Te nem errefelé nőttél fel - válaszolt Vito ezé nem tudod. Ez a srác egy hirdetésben szerepelt. Jen a fejét csóválta. - De nem akármilyen hirdetésben. Ez olyan... - Igazi kulturális jelenség volt - folytatta Vito. - Nick nálatok nem volt olyan hirdetés, amely olyan pocsékul sikerült, hogy a környéketeken mindenki ismerte, és sose felejtette el? - Meg viccet csinált belőle? - tette hozzá Sonny. - De volt. Az Őrült Phil, aki aukciós autókat árult olyan stílusban, mint egy bedrogozott hegyi paraszt. - Nick a szemöldökét ráncolta. - Aztán kiderült, hogy tényleg narkós volt. Szóval nektek ő vok az Őrük Phil? - Nem, ez a szerencsétlen az Őrült Phil fia volt - válaszolt Vito. - Sanders szippantós szolgálatot vezetett, hirdetni akart, de sajnálta rá a pénzt, hogy hivatásosokat szerződtessen. - Úgyhogy sorba állította a hat fiát - sóhajtott Jen. -Vidáman el kellett kántálniuk a cég szlogenjét. Mindig annyira sajnáltam őket. Főleg a legidősebbet. Olyan helyes srác volt, bármelyik lányt megszerezhette volna, ha nincs az az ostoba hirdetés... Várjatok csak! Ez a srác nem elég idős ahhoz, hogy ő legyen a legnagyobb Sanders fiú. A legidősebb annyi lehet, mint mi. Ez valamelyik kisebbik lesz. - Hát elég egyformák voltak - jegyezte meg Sonny. -Mint az Osmond testvérek. Lenézett, arcára szánalom ült. - Mintha az öreg a szabályos ismétlődésre bukott volna.
2 3 1
- Személyesen is ismertétek őket? - kérdezte Nick, mire Jen a fejét csóválta. - Nem, dehogy. A város szélén nagyon sok embernek volt szeptikus rendszere. Síd Sanders elég jól keresett rajta. A drágább kerületben laktak, a srácok magán iskolába jártak, meg minden. A Sanders-szlogen eléggé elhiresült, mindenki azon versenyzett, ki tudja gyorsabban kimondani. Az öregek, a fiatalok. A vendéglőben, a közértben. - És főleg a söröskancsók mellett - tette hozzá Sonny, iii.ijd vállat vont. - Hé, a bátyám abban az időben egy diákkörhöz tartozott. A háborús sztorikat mindig csak ez után hallottam. - Kíváncsi vagyok, a gyilkos vajon tudta-e, hogy ez az egyik Sanders gyerek jegyezte meg Nick elgondolkodva. - Úgy értem, vajon akkor is megöli és itt hagyja, Iki tudja, hogy könnyen fölismerhetik? Hármótoknak még tíz percbe sem telt azonosítani. Jen szeme fölcsillant! - Ezek szerint E. Munch nem idevalósi. Vito fölsóhajtott. - Legalább tudjuk, hol keressük a srác hozzátartozók. Nick a szemébe nézett. - És mi van a bélyeggel az arcán? Meg a kezével és a lábával? ' Vito bólintott. Sophie biztos tudja, mk jelent. - Én azt is tudom, ezt kitől kérdezzem meg.
2 3 2
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 2.30
Sid Sanders a felesége kezét szorongatta. - Biztosak benne? - kérdezte Sid rekedten. - Hivatalosan is azonosítani kell majd, de meglehetősen biztosak vagyunk benne mormogta Vito. - Tudjuk, milyen nehéz - tette hozzá Nick halkan -, de meg kell néznünk a fiuk számítógépét. Sid a fejét rázta. - Nem itt tartotta. Felesége most fölemelte a fejét. - Valószínűleg már rég eladta. - A nő hangja rideg volt, Vito mégis kihallotta mögüle a lelkiismeret-furdalást. - Miért? - Feltűnően körüljártatta a tekintetét a pazarul berendezett nappaliban. Pénzre volt szüksége? Sid álla megfeszült. - Egy idő után nem támogattuk tovább. Gregory függő volt. Pia, drog, szerencsejáték. Amíg tudtuk, segítettük, sokkal több balhéból kikapartuk, mint kellett volna. Végül hagytuk, hadd menjen a saját feje után. Az volt életünk legszörnyűbb napja. Egészen mostanáig. - És hol lakott? - érdeklődött Nick. - Volt egy barátnője - suttogta Mrs. Sanders. - De ő is kihajkotta, viszont egy hónapja fölhívott, hogy visszafogadta Gregoryt, míg össze nem szedi magát. Nem akarta, hogy idegeskedjünk. Vito fölírta a lány nevét. - Ezek szerint kedvelték a barátnőjét? Mrs. Sanders szeme megtelt könnyel. - Még mindig kedveljük. Jil csodálatos menyünk lett volna, és annak ellenére, hogy szomorúak voltunk, amikor szakkottak, tudtuk, hogy számára így lesz jobb. Gregory csak lehúzta magával. - Mindent megadtunk ennek a fiúnak, de ő mindig többet és többet akart. - Sid lehunyta a szemét. - És most semmije sem maradt.
2 3 3
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 325
Nick ott állt Jill Ellis nappalija közepén, és a szeme elé táruló pusztítást bámulta. - Mintha hurrikán söpört volna végig a lakáson. Vito visszacsúsztatta zsebébe a telefonját. - Jen kiküldi a helyszínelőket. - A tulaj felé forduk, ő engedte be őket a pótkulccsal. Látta mostanában Ellis kisasszonyt? - Múlt hét óta nem. Mindig patyolattiszta volt a lakása. Ez semmi jót nem jelent, nyomozó. - Meg tudná nekünk mutatni a bejelentőlapját? - kérdezte Nick. - Hátha találunk rajta egy telefonszámot, amin fölhívhatjuk. - Persze. Tíz perc múlva itt is vagyok. - Az ajtóban megtorpant, szeme villámokat szórt. - A miatt a semmirekellő, szépfiú barátja miatt van az egész. Vito a férfi szemébe nézett. - Úgy érti, Gregory Sanders miatt? A tulaj elhúzta a száját. - Aha. Elkényeztetett kölyök. Jill pedig keményen dolgozott, egyszer ki is rúgta innen, hogy a seggén csúszott. De visszajött, könyörgött, hogy Jill adjon neki még egy esélyt. Mondtam neki, hogy vágja a pofájára az ajtót, de azt mondta, sajnálja a srácot. - Azt mondta, „dolgozott". Csak nem arra gondol, hogy Jillnek valami baja esett? kérdezte Vito. A férfi habozott. - Miért, maguk nem erre gondolnak? . Vito a férfi arcát tanulmányozta. -Mktud, uram? - Tegnap láttam, hogy néhány ürge úgy három tájban elmegy innét. Épp odakint voltam, a járdát sóztam. Nem akartam, hogy valaki elessen a jégen, és a végén bepereljen miatta. - Tehát néhány ürgét látott... - terelte vissza Nick udvariasan, mire a tulaj fölsóhajtott. sf - Igazából ketten voltak. Egy felspécizett verdába szálltak be... neon meg hidraulika. Föl akartam menni, hogy megnézzem, mi van Jillel, de épp akkor jött egy hívás Mrs. Coburntól, a 6/B-ből. Idős már, elesett, megütötte a csípőjét. Mire visszaértem az ügyeletről, ahová bevittem, már nagyon késő volt. - Elnézett Vitóék mellett. - El is felejtkeztem Jillről. - Úgy látom, nagyon sokat törődik a lakóival - jegyezte meg Vito kedvesen. A tulaj szemében bűntudat tükröződött. - Nem annyira, mint kellene. Ezt most megtanultam. Amikor a tulaj elment, Nick leült Jill Ellis számítógépe. - Egyre jobb ez a nap. - Megnyomta az egeret. -olyan tiszta, mint a babapopsi. - Nem is számkottam másra. Úgy nézem, tegnap este U'lefonhívást kapott. Az üzenetrögzítő villog. - Vito lenyomta a gombot. Majd a homlokát ráncolta. - Gyere csak ide, Nick.
2 3 4
Mick már éppen lépett volna be a lány hálószobájába, de visszajött. - Mi az? - Nem tudom. - Vito visszatekerte, megint lenyomta a gombot, majd teljesen fölhangoskotta a gépet. Valami férfi beszél, de eléggé elmosódottan. - Ez mintha nyögés lett volna. - Nick visszatekerte, :im most a fülét a hangszóróhoz szorkotta, mielőtt ismét lejátszotta volna a felvétek. - Mintha azt mondaná: „Szörnyű, szörnyű dolgokat". - Hogyan? Nick fölpillantott. - Ezt mondja. - Visszahajolt a hangszóróhoz. - Itt jön a nyögés... Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem... -Nick dermedten egyenesedett föl, amikor a hang eléggé fölerősödött, hogy jól kivehető legyen. Mindketten az üzenetrögzítőre meredtek. És most meghallották. A gúnyos hang művelt beszélőre vallott. És egyértelműen déU származásúra. - Mind azt hitték, rettenetesen szenvednek, de az ő szenvedésük semmi ahhoz képest, amit neked fogok okozni. Csönd következett, majd összemosódott emberi hangok. A szavakat alig lehetett érteni, de a hanghordozűs mindent elárult. A második férfi kétségbe volt esve. Rettegett. - Ne, kérem, ne! Sajnálom. Bármk megteszek. Csak.,. Ó, istenem, ne! - Újabb nyögés, aztán nevetés, vala-mk végighúztak a padlón, utána a délies akcentust már nem lehetett kivenni, Nick ismét a hangszóróhoz hajolt, - Kezdődik az utazás, Mr, Sanders, Megmutatom az időgépemet. Most megtudja, mi történik a tolvajokkal, Nick fölnézett, arca pont olyan döbbent volt, mint Vkóé, - Íme. E. Munch.
2 3 5
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 3 ÓRA
Dániel Vartanian megállt, hogy ebédre vegyen magának egy philadelphiai sajtosfasírtos szendvicset. Valószínűleg ez lesz a nap fénypontja, mert a kutatása nem járt sikerrel. A helyiek, mint megtudta, a szendvicset sajtszósszal eszik. Az étel ízletes vok, és tűzforró, ami különösen jólesett, hiszen mostanra farkaséhes volt, és át is fagyott. Úgy érezte, még soha életében nem fázott ennyire. Nem tudta képzelni, Susannah hogy szokta meg az aki teleket, ám tudta, hogy sikerük neki. Évek óta nem beszéltek egymással, ám ennek ellenére figyelem-inrl kísérte húga karrierjét. Sikeresen haladt fölfelé a New York-i államügyészségen. Dániel nem mosoly-tM ii I, hanem vigyorgott. Ketten együtt ők a Törvény és a Rend. Még csak lángésznek sem kell lenni ahhoz, hogy valaki rájöjjön, miért. - Tudom, hogy mit tett a fia. Dániel az egész életét annak szentelte, hogy helyrehozza azt, amk Arthur Vartanian fia tett, és amk Arthur nem tett meg. Susannah I igyanígy. Anyjuk két tűz között rekedt, de ő maga választott. Mégpedig rosszul. Megcsörrent a mobilja. Chase Wharton. A főnöke érdeklődni akar, hogy halad. Őszinte lesz. Valamennyire. - Szia, Chase. - Szia. Megtaláltad őket? - Nem. És Philadelphiában kegyetlenül sok szálloda van. - Philadelphiában? Azt hittem, a Grand Canyonba mész. - Az apám PC-jén azt találtam, hogy onkológusokat keresett Philadelphiában. Arra gondokam, biztos ide jöttek az üdülés előtt. : - A húgod csak pár órára van tőled - jegyezte meg Chase csöndesen. - Tudom. - Azt is tudta, hogy Chase mire célozgat. -És igen, a szüleink két órára lehetnek mindkettőnktől, és egyikünkhöz sem néztek be. Ahogy mondtad, elég elcseszett családom van. - De semmi bűncselekményre utaló nyom, ugye? Tudom, hogy mit tett a fia. - Nem, Chase, semmi ilyesmit nem találtam. Ha viszont találok, habozás nélkül jelentem a helyi rendőrségen. - Rendben. Vigyázz magadra, Dániel! - Úgy lesz. - Dániel letette, hányingere volt magától, hányingere ettől az egész helyzettől. Valószínűleg az egész életétől is. Becsomagolta a szendvicsét, és bevágta a papírzacskóba. Még az étvágya is elment. Még sosem hazudott Chase-nek. Sosem hazudott egyik főnökének sem. Tudom, hogy mk tett a fia. Csak éppen a teljes igazságot nem mondta el soha. - És ha a szüleit... élve... találja, nos, akkor ezután sem kell elmondania. Beindította a kocsit, folytatta az útját a következő hotel felé.
2 3 6
NEW YORK DÉLUTÁN 3.30
CITY,
JANUÁR
17-E,
SZERDA,
Derek Harrington kétségbeesetten állt meg a lakásához felvezető lépcsőn. Eddig volt egy élete. Munkája, amelyet szeretett, felesége, akit csodált, lánya, aki büszkeséggel a szemében nézett föl rá. Most pedig ő maga sem lenne képes a saját szemébe nézni. Ma újabb mélységekbe süllyedt. Ötször is elhaladt a rendőrség előtt, és mégsem ment be. A szerződése szerint Dereknek végkielégítés jár, ha egyszer mégiscsak a kilépés mellett dönt. Abból a végkielégítésből fizetné a lánya egyetemi tandíját. Hallgatása a lánya jövőjének a záloga. LJoyd Webber fiának sosem lenne jövője. Tudta, iiogy a fiú meghak, pontosan olyan jól tudta, mint azt, hogy jelentenie kellene a Frasier Lewisszal kapcsolatos aggályait. De a pénz erősen húzta a másik irányba, a markában tartotta. A pénz mindennél erősebb. Elindultak fölfelé a lépcsőn. oRo. Jagerrel jó nevet talákak a vállalkozásuknak. Épp behelyezte volna a kulcsot a zárba, amikor nyilallást érzett a veséje magasságában. Fegyver Jager vajon, vagy Frasier Lewis? Derek valahogy nem akarta tudni. - Meg ne merj nyikkanni. Csak engedelmeskedj! Derek most már tudta, ki fogja a fegyvert. És azt is tudta, hogy meg fog halni.
2 3 7
PHILADELPHIA, JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 4.45
Vito kocogva tette meg a furgonja és a könyvtárhoz vezető lépcső között az utat, rohant föl az épületbe. Csak minden simán menjen, gondolta. Kénytelen vok az ötórás megbeszélést áttetetni hatra, és most már el fog késni a szeretetotthonból, ahol Sophie-val találkozna. ' A hívás viszont, amelyet Barbara Mulrine könyvtárostól kapott, újabb áttöréssel kecsegtetett. Nicket kkette az őrsnél JiU Ellis üzenetrögzítőjével együtt. Nick majd elintézi, hogy az elektrotechnikusok hatra megtisztítsák a felvételt. Barbara már a pultnál várta Marcy társaságában. - Rá akartuk venni, hogy jöjjön be ide, de nem akar -mondta Barbara köszönés helyett. - Hol van? - kérdezte Vko. Marcy a padlót söprögető idős férfi felé mutatott. - Fél a rendőrségtől. -Miért? - Oroszországból jött - válaszolt Barbara. - Legálisan van itt, ebben biztos vagyok. De nagyon sok mindenen ment keresztül. A neve Jurij, még nincs két éve, hogy itt él az Egyesük Államokban. - Beszél angolul? - Egy kicsk. Remélem, eleget. Öt perc elég volt Vitónak, hogy fölmérje, az „egy kicsi" közel sem lesz elég. Az idős orosz beszék egy „férfival" „Claire kisasszonyról". Ezután azonban minden kommunikációs próbálkozásuk elvetélt. Tovább fog tartani, mint gondolta. - Sajnálom - mondta Barbara csöndesen. - Szólnom kellett volna, hogy hozzon magával tolmácsot. - Semmi gond. Majd megoldom - sóhajtott Vko. Még egy spanyol tolmács felkutatása is sok időbe szokott telni. Egy oroszul beszélőt találni hosszú órákba telhet. Úgy tűnik, ma este sem archeológussal, sem operalegendával nem fog találkozni. Kénytelen lesz bevinni az öregembert, míg a tolmács megérkezik. Legalább addig a többi dolgát elintézheti. - Uram, velem kell jönnie. - Kinyújtotta a kezét, az öreg szeme riadtan elkerekedett. - Nem. - Jurij még szorosabban markoka a seprűnyelet, Vito csak most vette észre az elformátlanodott nÍjakat. Szemmel láthatóan a férfi keze valamikor évekkel ezelőtt szilánkosra törhetett. - Nyomozó - suttogta Barbara. - Kérem, ne tegye ezt vele! Ne vigye be! Vito megadóan emelte magasba a kezét. - Rendben. Itt maradhat. Jurij Barbarára pillantott, aki bólintott. - Nem kell sehova sem mennie, Jurij. Biztonságban van. Jurij bizalmatlanul fordult el, és folytatta a söpröge-tést. - Biztos, hogy egy szót sem tudna kicsikarni belőle, ha erőszakkal vketné be az őrsre jegyezte meg Barbara. - Nyugodtan elmehet, én itt maradok vele, míg szerez egy tolmácsot.
2 3 8
Vito bánatosan elmosolyodott. - Az órákba telhet. Maga pedig egész nap bent volt. - Nem számk. Nem kedveltem Claire Reynoldsot, de akárki is a gyilkosa, nem szeretném, ha megúszná. És nagyon rég megígértem Jurijnak, hogy itt biztonságban lesz. Vito hirtelen még egy fokkal jobban becsülte a könyvtárost. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az ígéretét megtarthassa. - Zsebéből előbányászta a mobilját. - Most pedig le kell mondanom egy randk. Barbara együtt érzőn nézett rá. - Sajnálom. Vito a dupla bónuszpontra gondolt. - El nem tudja képzelni, én mennyire sajnálom. -Az ablakhoz lépett, és tárcsázta Sophie mobilszámát. A lány azonnal fölvette. - Sophie, Vito vagyok. - Mi a baj? Azt hitte, nem hallatszik a hangjában az aggodalom. - Semmi. Vagyis azért van valami. Nézd, úgy néz ki, hogy áttörés lesz az ügyben, és most itt kell maradnom. Talán később találkozhatunk, de valószínűleg el fog húzódni. - Segíthetek valamiben? összpontosítani.
Jöhetne a dupla bónuszpont, gondolta, de igyekezett!
- Ami azt illeti, segíthetsz. Mesélned kell majd nekünk a lopásért kirótt középkori büntetésekről. - Ez menni fog. Menjek be az őrsre? Vito megfordult, és az öregemberre nézett. : - Akár. Én egy ideig ott kell hogy maradjak máshol, meg kell várnom a... - Hirtelen eszébe jutott valami. -Sophie, beszélsz oroszul? - Igen. - Jól, vagy csak a trágárságokat? - Jól - mondta óvatosan. - Miért? - Át tudnál ugrani a Huntington Könyvtárba? - Megadta neki a címet. - Majd megmagyarázom, ha ideértél. Szia. - Letette, majd fölhívta Lizt, hogy hol tart. - Még egy ingyenkonzultánst szereztél - kuncogott Liz. - Ugye tudod, hogy ezentúl mindenki ezt fogja tőled elvárni? Többet egy cent költségtérítést sem kapsz. Gyakorlatilag Sophie konzultánsnak számít - jegyezte meg szárazon. - Mondd meg a csapatnak, amin tudok, ott leszek, de biztosan csak hat után. És megkérned Katherine-t, hogy nyomtassa ki a képet, amelyet a Sanders fiú arcára nyomott jelről készítettünk? Beviszem Sophie-t, ha itt végeztünk, hogy nézze meg. Nem szeretném, ha be kellene mennie a halottasházba. - Meglesz. Ja, és jött válasz az Interpoltól. Lehet, hogy beletrafáltunk. Vito kiegyenesedett. - Csúcs. Ki lenne az? - Még várom a faxot a képpel. Remélem, meglesz, mire beértek. Mindenkinek szólok, hogy álljanak készenlétbe a hatórás megbeszélésre. -Köszi, Liz.
2 3 9
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 5.20
Sophie lélekszakadva esett be a könyvtárba. Vito az előtér túlsó végében beszélgetett egy sötét pulóveres nővel. A férfi felpillantott, elmosolyodott, Sophie szíve vadul zakatolni kezdett. Sikerült némi méltósággal átszelnie az előteret, pedig legszívesebben a férfi karjába vetette volna magát, és ott folytatta volna, ahol aznap reggel abbahagyták. A férfi sötét szeme villanásából ítélve ő is ugyanerre gondok. - Szóval mi lenne az a nagy rejtély? - kérdezte, miközben csak reménykedni tudott abban, hogy a mosolya nem sikerült olyanra, mint egy fülig szerelmes tinilányé. - Tolmácsolnod kellene nekem. Sophie, bemutatom I5arbara Mulrine-t, az itteni könyvtárost. Sophie a nő felé biccentett. - Örülök, hogy megismerhetem. Kinek kellene tolmácsolnom? Barbara az ablakot mosó öregemberre mutatott. - Őt. A neve Jurij Csertov. - Tanú - tette hozzá Vito. - Mindenképp nyugtasd meg, hogy nincs bajban. - Rendben. - Sophie odasétált az öreghez, azonnal feltűnt neki a férfi keze. Ö, ne! Ennek ellenére igyekezett tiszteletteljesen mosolyogni, miközben átkapcsolt az orosz nyelvre. - Jó napot. Szofja Alekszandrovna Johannsen vagyok. Hogy van? A férfi Barbarára pillantott, aki bátorítóan biccentett felé. - Semmi baj - mondta a könyvtáros. - Tudna mutatni egy kényelmes kanapét vagy egy csöndes zugot, amelyik nem olyan, mint egy vallató-szoba? - fordult Sophie a könyvtáros felé. - Marcy, maradj itt a pultnál egy kicsit. Erre jöjjenek! - Hátravezette őket. Amikor mind a négyen bent voltak Barbara irodájában, Sophie visszavákott oroszra. - Foglaljon helyet! - mondta. - Nem tudom, maga hogy van, de nekem hosszti napom volt. - Nekem is. Ez a második munkám. Mihelyst végeztem itt, sietek a harmadik helyre. Igényesen beszélt oroszul. Ez a férfi nagyon művek. Sophie csak találgatni tudta, milyen út vezetett idáig, hogy egyszerre három helyen kell alantas munkát végeznie. - Nagyon keményen dolgozik - mondta, igyekezett a dialektust gondosan megválasztani. - De a kemény munka jót tesz a léleknek... - ...mert nem hagy időt az önsajnálatra. így van, Szofja Alekszandrovna? Anevemjurij Petrovics Csertov. Mondja meg a nyomozónak, hogy várom a kérdéseit. A legjobb tudásom szerint fogok válaszolni. - Kérdezd meg, ismerte-e Claire Reynoldsot - mondta Vito, amikor Sophie szólt neki, hogy kezdheti. A férfi bólintott, szeme elsötétült. - Claire nem volt jó ember,
2 4 0
Sophie tolmácsolt, Vito bólintott. - Kérdezd meg, miért nem, Jiirij a szemöldökét ráncolta, - Tiszteletlen volt Barbarával, És önnel is, Jurij Petrovics? - kérdezte Sophie, mire a férfi tekintete még jobban elsötétedett. - Igen, de én nem voltam a főnöke, Barbara igen ked-\'es személy, nagyon hűséges, Claire nem egyszer visz-szaék Barbara bizalmával. Egyszer láttam, hogy pénzt vesz el Barbara pénztárcájából. Amikor Claire észre-\'ette, hogy láttam, megfenyegetett, hogy felad engem lopásért. Sophie lefordkotta, Barbara ellátottá a száját, - Hogyan tudta megfenyegetni, és ön miért félt? -kérdezte Vito, - Barbara azt mondta, legálisan tartózkodik itt, Sophie tolmácsolta Vito kérdését, a könyvtáros megdöbbenését azonban nem kellett, Jurij a kezek nézegette. - Claire mindig magával hordta a számkógépét, egy fordkó weblapot hasznák, hogy a fenyegetését közölje velem. Elég durva fordkás volt, de azért megértettem. Ami pedig a rendőrségtől való félelmemet illeti... -Vállat vont. - Nem kockáztatok. - Szomorúan nézett Barbarára, amikor Sophie végzett. - Sajnálom, Barbara kisasszony - tette hozzá angolul. Barbara elmosolyodott. - Semmi baj. Biztos nem sok pénzről vok szó. Hiszen észre sem vettem, hogy hiányzik. - Azért, mert kipótoltam - mondta Jurij, amikor Sophie tolmácsolta a könyvtáros szavait. Barbara szeme elhomályosuk a könnyektől. - Ó, Jurij! Erre semmi szükség nem volt. r Vito is meghatódott. - Kérdezz arról a férfiról, akivel beszélt. Sophie megkérdezte. - Velem egyidős lehetett - válaszolt Jurij. - Én ötvenkettő vagyok. Sophie szeme akarata ellenére elkerekedett. Ötvenkettő. A férfi olyan idősnek tetszett, mint a közel nyolcvanéves Anna. Sophie elvörösödött, amikor a férfi szemöldöke megemelkedett. Sophie lehajtotta a fejét. - Elnézést, Jurij Petrovics. Nem akartam udvariatlan lenni. - Semmi gond. Tudom, hogy sokkal idősebbnek látszom. Ez a férfi, akk keresnek, közel két méter magas lehetett, úgy száz kiló. Hullámos, sűrű ősz hajú. Kicsattanó egészségben. Sophie Vitóra nézett. - Olyan hat láb, négy hüvelyk, kettő-húsz font, ötvenes évei derekán. Hullámos, sűrű ősz hajú. És... egészséges. - Kíváncsian visszafordult Jurij felé. - Miért tűnt fel önnek, hogy egészséges? Mert a felesége igen betegnek tűnt. A halálhoz közel. Vko szeme megvillant, amikor végighallgatta Sophie-t. Két rajzot vett elő a dossziéjából. Sophie-nak eszébe jutott, Vito mesélte, hogy az öccse, Tino, lerajzolta pár áldozat arcát. Sophie rögtön tudta, hogy most a kilenc áldozat közül kettőnek a képét nézi. - Őket látta? - kérdezte Vito. Jurij sután átvette a rajzokat.
2 4 1
- Igen. A nő haja másmilyen volt. Hosszabb, sötétebb, de az arcok nagyon hasonlítanak. - Kérdezd meg, mikor jöttek be, mk beszélgettek, és azt is, hogy megmondták-e a nevüket is. - A hálaadás napja előtt jártak itt - válaszolt Jurij a tolmácsolás végeztével. Arcára kényszeredett mosoly ült. - Elég sok mindent mondtak, de csak keveset értettem belőle. Végig a férfi beszélt. A nő csak ült. A férfi Claire Reynoldsról kérdezősködött. Hogy láttam-e. Ismertem-e. Akcentussal beszélt. Hogy is mondják... -Egy olyan szót mondott, amit Sophie nem értett. - Várjon. - Sophie a hátizsákjából elővette az orosz szótárát. Megtalálta a szót, majd zavartan Jurijra pillantott. - Veszélyes akcentusa volt? - Nem veszélyes... - Jurij fáradtan fújt egyet. - Mintha a „jól van"-t „jaal vaan"-nak ejteném. Mint... Daisy Duke. Sophie először pislogott, majd elnevette magát. - Akkor hazardírozós. Mint a Hazárd megye lordjaiban. Jurij bólintott, szeme felcsillant. - Láttam a filmet. Ön sokkal csinosabb, mint Jessica Simpson. Sophie mosolygott. - Nagyon kedves öntől. - Felpillantott Vitóra. - Déliek voltak. - A nevüket megmondták? Jurij a homlokát ráncoka. - Igen. Majdnem olyan, mint D'Artagnané a Három testőrből, csak V-vel. A neve Arthur Vartanian, Georgiából jöttek. Erre nagyon is jól emlékszem, mert én is Georgiából való vagyok. - Szemét ironikusan megemelte. - Kicsi a világ, ugyebár? Vito enyhén elmosolyodott, amikor följegyezte a férfi nevét és az államot. Jurij grúz Georgiáját természetesen egy fél világ választja el amerikai névrokonától, mind földrajzilag, mind filozófiailag. - Valóban kicsi a világ - mondta Sophie Jurijnak. -Kérem, bocsássa meg udvariatlanságomat, de elmesélné, mivel foglalkozott Grúziában? . . : : - Képzettségem szerint sebész vagyok. De szívem szerint hazafi. És ezért kellett húsz évet Novoszibirszkben töltenem. Amikor elengedtek, átjöttem Amerikába, olyan emberek segítségével, mint Barbara. - Megtört kezek fölemelte. - Nagy árat fizettem a szabadságomért. Sophie torka elszorult, nem talált szavakat. Novoszi-birszk egyike a szibériai városoknak, ahol börtön volt. El sem tudta képzelni, mit kellett elviselnie ennek a férfinak. Jurij észrevette Sophie kétségbeesését, s megpaskolta a lány térdét. - És ön, Szofja Alekszandrovna, mivel foglalkozik, hogy ilyen szépen beszéli az anyanyelvemet? - Archeológus vagyok, nyelvész, történész. De ezek k(')zül egyiket sem tudta kimondani, mert ebben a pillanatban megjelent lelki szemei előtt a sok kisgyerek kJkes arca, amikor Ted tárlatvezetésén a középkori unténelemről mesél nekik. Ennek a férfinak a története is minden egyes részletében idevág. Nem, a férfi kezére gondolt. Sokkal jobban idevág. - Egy múzeumban dolgozom. Kicsi, de sok látogatónk van. Igyekszünk élettel megtölteni a történelmet, líljönne, és mesélne az életéről?
2 4 2
Jurij rámosolygott. - Nagyon szívesen. Úgy látom azonban, a nyomozó úr nagyon szeretne már menni. Sophie két puszival búcsúzott el az öregembertől. - Isten áldja, Jurij Petrovics. Vito gyöngéden megrázta Jurij kezét. - Köszönjük. velük?
- Az a két ember - szólalt meg Jurij angolul, és Vito dossziéjára mutatott. - Baj történt Vito bólintott. - Igen, uram. Nagy baj.
2 4 3
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 6.25
Vito megvárta, míg Sophie leparkolja a nagymamája kocsiját az őrs udvarán. Amikor a lány kiszállt, Vko beletúrt a hajába, megcsókolta, amire azóta vágyott, hogy meglátta a lányt átvágni a könyvtár előterén. - Már féltem, hogy csak képzelem az egészet. - Kihúzta magát, cs futó csókot lehek a férfi arcára. - Hogy csak képzekelek. Pár lopott percig csak nézték egymást, majd Vito erőt vett magán, és hátralépett. - Köszönöm. Órákig tartó várakozástól mentettél meg azzal, hogy tolmácsoltál nekem. - Megfogta Sophie kezét, és az őrs bejárata felé vezette. - Örömmel tettem. Jurij Petrovics azt mondta, szívesen eljön a múzeumomba a látogatókkal beszélgetni. Vito meglepetten nézett le rá. - Eddig azt hittem, az Albright múzeuma, s te csak elütöd ott az időt, amíg muszáj maradnod - mondta mosolyogva. - Változnak a dolgok. Tudod, Vito, a tolmácsokat igen jól megfizetik. Még túlórapénzt is kapnak. - Megpróbálok pénzt keríteni a költségvetésből. - Ha nem tudok, majd magam fizetek. Sophie homlokát ráncolva nézett rá, míg az ajtó felé közeledtek. - Azt mondtam, örömmel segítettem. - Szemöldöke reménykedtem, hogy a fizetségem az örömnél is több lesz.
felszökött.
-
Abban
Vito csöndesen fölnevetett. - Biztosan kitalálok majd valamk. Úgyhogy mesélj, i milyen napod volt, Szofja Alekszandrovna? Ma is kaptál '; Brewster feleségétől valami ocsmány ajándékot? - Nem. - Elgondolkodott. - Ami azt illeti, szép napom volt. - Akkor sorold! - Míg a lift ajtaja ki nem nyílt, csak mesélt, és Vito nagyokat derült a tárlatvezetésről szóló történeteken. - Szia - köszönt Vito Nicknek, amikor beértek a férfi inunkafülkéjébe. - A könyvtárral megütöttük a főnyereményt. Sikerült azonosítanunk az idős párt. - Nagyszerű - válaszolt Nick, de hangja erőtlenül csengett. - Szia, Sophie. - Szia, Nick - mondta a lány óvatosan. - Örülök, hogy újra látlak. Nick igyekezett mosolyogni. - Látom, most hivatalos ügyben jársz nálunk. A jelvény miatt - tette hozzá. Sophie az ideiglenes jelvényre pillantott, amelyet a földszinti pultnál kapott - Ja, igen, most már én is a csapathoz tartozom. Megtudom a jelszót és a titkos kézfogást is. - Akkor jó - mondta Nick csöndesen, mire Vito a szemöldökét ráncolta. - Kérlek, ne mondd, hogy még egy holttestet találtatok. Az tropára vágná a napomat.
2 4 4
- Nem, legalábbis olyat nem, akk ismerünk. Hanem az üzenetrögzítős szalagról van szó, Chick. Szörnyű. - Úgy szörnyű, hogy nem lehet hallani? - Nem, az szörnyű, hogy ilyet egyáltalán hallani lehet - válaszolt Nick elcsigázottan. Nemsokára magad is hallhatod. - Kiegyenesedett, mosolyt erőltetett az arcára. - Úgyhogy ne húzd az idegeimet. Ki a kettő per egyes és a kettő per kettes? Vito korábban, még az őrs felé jövet, fölhívta a nyilvántartást. - Althur és Carol Vartanian, a georgiabeli Duttonból. És ezt hallgasd meg... a férfi nyugalmazott bíró. Nick csak pislogott. - Nem mondod! - Ülj le! - fordult Vito Sophie-hoz, és kihúzta az íróasztala alól a széket. - Mindjárt megnézem, megvan-e a kép az áldozat arcára nyomott bélyegről. Utána siethetsz is a nagymamádhoz Sophie elkapta Vito kabátujját, ahogy a férfi arrébb lépett. - És utána? Nick érdeklődve tekintett föl.. - Ez az, és utána? - ismételte kajánul. Vito Sophie-ra mosolygott, és teljességgel figyelmen kívül hagyta Nicket. - Attól függ, milyen későn kerülök ki innen. Még mindig szeretnék a nagymamáddal találkozni, ha ösz-szejön. - A nagymamával találkozni - vágott közbe Nick. -Ennek valami kettős jelentése van? Sophie elnevette magát. - Ez pont úgy hangzott, mintha Harry nagybácsi mondta volna. Liz lépett ki az irodájából. - Hát beértél. Ön biztosan dr. Johannsen. - Keményen megrázta Sophie kezét. Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért. - Kérem, hívj csak Sophie-nak, és nyugodtan tegezz. Szívesen segítettem....... - Megszerezted az áldozat arcáról készült képet, Liz? - Nem, Katherine azt mondta, majd ő elhozza a megbeszélésre. Mindenki odabent vár minket a konferenciateremben, úgyhogy menjünk. Sophie, meg tudnál minket várni a büfében? A másodikon van. Remélem, Vko rövidre fogja. A bébiszitterem már így is túlórázik. - Persze. Nálam van a mobilom, Vito. Hívj fel, ha meg tudjátok mutatni a képeket. Sophie lement a lifttel, Liz felpillantott Vitóra, és mintha huncutul mosolygott volna. - Nem is említetted, hogy ilyen fiatal. . - És csinos - dudorászta Nick. Vito legszívesebben csúnyán nézett volna rájuk, de csak mosolyogni tudott. - Hát igen, csinos, nem?
2 4 5
WHITE PLAINS, NEW YORK, JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 6.30
Sikeres nap volt. Talán egy kicsk nehezen indult, de a végére kezdett kialakulni a dolog. A napot az elvarrandó szálakkal kezdte. Mostanra már egy kivételével minddel végzett. Két ember már nem tud titkot tartani, amint aznap reggel a régiségkereskedője tisztán illusztrálta is. Nem bánta meg, hogy igénybe vette a kereskedő szolgáltatásak. Hiszen az ember nem sétálhat csak úgy be a Wal-Martba, hogy egy eredeti kétélű kardot vegyen, amelyik úgy 1422ből származik. A különleges áruhoz különleges kapcsolatok kellettek. Sajnos azonban a kereskedő ellátóhálózattal is rendelkezett, ami komolyan megnövelte a lebukás esélyét. És minthogy két ember már nem tud titkot tartani, az egész hálózatnak mennie kell. Simán és minden gond nélkül meg is szűntek létezni. Most hát, ha a rendőrség továbbra is szöges székekről kérdezősködik, választ már sehol nem kapnak. A kereskedőjét elhallgattatta. - Hogy vagy ott hátul, Derek? - kiáltott hátra a csomagtér felé, ám válasz nem érkezett. Ha Harrington ébren lenne, az maga lenne a csoda. így visszagondolva, kevesebbet is beadhatott volna Dereknek. Ugyanannyit kapott, mint Warren, Bili és Gregory, pedig ők kétszerte nagyobbak voltak Dereknél. Abban reménykedett, hogy Derek nem halt meg. Terve van vele. Csakúgy, mint dr, Johannsennel, Egyáltalán nem akarta megölni, legalábbis nem a legelején. Meg fog ; halni, de akkor és olyan módon, amikor és ahogy ő ' akarja, A történész elég magas ahhoz, hogy ne kelljen ' a dózissal bíbelődnie. Éjfélre az összes elvarratlan szál el lesz kötve, a királyné fogságban, ő pedig végre koncentrálhat a fontos dolgokra. Vagyis befejezheti a játékot. És az oRo, persze ezáltal ő maga is, fogalom lesz az emberek körében. Az álmai végre karnyújtásnyira vannak. k.
2 4 6
JANUÁR 17-E, SZERDA, DÉLUTÁN 6.45
- Elnézést kérek mindenkitől - kezdte Vito, és becsukta maga mögött az ajtót. Mind ott voltak: Jen, Scar-liorough, Katherine, Tim és Bev. Brent Yelton az in-loimatikusoktól szintén csatlakozott hozzájuk, amiről Vito azt remélte, csak jót jelenthet. - Köszönöm, hogy megváltatok. Jen fölnézett rá a laptopjából. - Azonoskottátok az idős párt? - Igen, végre-valahára. - Vito a táblához lépett, majd f(")lírta a két idős ember nevét a sírmátrix második sorának első két négyszögébe. - Arthur Vartanian és a felesége, Carol. Ötvenhat és ötvenkét évesek. Duttonból, egy kis georgiabeli városból valók. - És az ürg bíró volt - jegyezte meg Nick, ahogy lehuppant Jen mellé a székre. - Érdekes - mondta Scarborough. - Arthur Vartanian vok az egyetlen, akit indulatból öltek meg. Az is lehet, hogy a gyilkost korábban börtönbüntetésre ítélte. - De miért itt ölte meg őket, és nem Duttonban? -kérdezte Katherine. - És miért hagyott két üres sírt? Vito fölsóhajtott. - Ezeket a kérdéseket is fölírjuk a listára. Először végezzünk a felvétellel. - Ezért vagyok itt - vetette közbe Scarborough. - Nick szerette volna, ha én is hallom. - Nick egy CD-t nyújtott Jen felé, aki betette azt a laptopjába, majd megigazgatta a hozzá csatlakoztatott parányi hangszórókat, és a laptopot Nick felé fordította. - Én már négyszer vagy ötször meghallgattam -mondta Nick. - Egyes helyeken nincs semmi, úgyhogy azokon átugrunk. Az elektronikusok letisztították, amennyire csak lehetett. A zörej egy része a mobilnak köszönhető. A másik része pedig annak, hogy a mobil le volt takarva, valószínűleg benne volt a tulajdonosa zsebében, vagy ilyesmi. - Utánanéztünk Jil Ellis hívásadatainak - jegyezte meg Jen. - Tegnap délután fél 4-kor fölhívta Greg mobilját. Ezt a hívást pedig 4.25-kor kapta. Nick lenyomta a gombot, a CD-felvétel szaggatott nyöszörgéssel kezdődött, amire mindenki összerezzent. ma - Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem. - S ment tovább. A gyilkos azt ígérte, hogy Greg szenvedni fog, Greg pedig szánalmasan alkudozott. - Kezdődik az utazás, Mr. Sanders. Megmutatom az időgépemet. Most megtudja, mi történik a tolvajokkal. Itt Nick előreléptetett. - Egy percig húzza-vonja, aztán csattanás következik, mint amikor erősen kicsapnak egy ajtót. És utána ez. - Megint lenyomta a gombot, gyengén visszhangzó nyikorgást hallottak. - Itt úgy öt perc néma csönd következik. Aztán... - Folytatta a lejátszást. Valami kaparászás, majd a gyilkos hangja. - Isten hozta a várbörtönömben, Mr. Sanders. Nem fogja jól érezni magát nálam. Újabb huppanás, s itt elhalkult a felvétel.
2 4 7
- Valószínűleg levette Greg kabátját, és ledobta mellé. Greg mobilja még mindig vonalban van, de egyes helyeken alig lehet hallani. - Nick álla megfeszült. -Máshol pedig túlságosan is hangos. - Tolvaj... büntetés vár... a törvény szerint... - Megint húzza-vonja, valami ütődés hangja, Greg Sanders tovább könyörög, amitől Vitónak felkavarodott a gyomra. Majd újra a nyikorgás. - Valamk gurít - szólalt meg Nick, majd lehunyta a szemét, és várt. Amikor a sikoly elhangzott, Vito homlokát kiverte a veríték. - Ez meg mi a franc volt? - Ne aggódj - jegyezte meg Nick komoran. - Fogod még hallani. És csakugyan, Greg Sanders újra felüvöltött. - Te szemét. Rohadt, szemét állat. Ó, istenem... -Hatalmas csattanás, majd Greg üvöltése nyöszörgéssé változott. - Látod, mit csináltál? Mekkora mocsok! Ülj fel! Ülj fel! - Kaparászás, megint odébb rángattak valamit, majd erőfeszítésre utaló lihegés. - Most már folytathatjuk. - Te... te rohadék. - Ez most Greg hangja volt, immár gyengén. - A kezem... a kez... Majd a kíntól elcsukló zokogás. - És... a lábad. Látod, te... ócska kis tolvaj... loptál... az egyháztól... különleges büntetés... Újabb szavak következtek. Vito előrehajolt, hogy hallja, de visszahőkölt, mert Greg ismét felüvöltött. Rettenetes, vontatott vonítás, félig a szenvedéstől, félig a rettegéstől. Csöppet sem volt emberi. Liz fölemelte a kezét. - Nick, kapcsold ki. Elég. Nick bólintott, leállította a CD-t, a súlyos csöndet csak saját nehéz lélegzetvételük hangja törte meg. - Úgyis majdnem vége - mondta Nick. - Greg még üvölt egy darabig, aztán szerintem elájul. Öt perc néma csönd, és a szalagnak vége. Az egyik srác az elektronikusoknál megpróbálja belőni a hangokat, a nyikorgást, az ütődéseket. Scarborough nagyot sóhajtott. - Húsz éve vagyok pszichológus, de még ilyet soha nem hallottam. A gyilkos egy szemernyi megbánást sem mutat, és a csapkodásokon túl a hangjában igazi haragot nem is hallottam. Csak megvetést és lenézést. Jen egész eddig az öklét harapdálta, ám most megszólalt. - Azt mondta, „loptál... az egyháztól" - mondta bizonytalanul. - Greg lopott a templomból, egy paptól? Csak nem egy templomban ölte meg Greget? - Mielőtt levágta volna a lábát, kántált valamit. Azt a szót hallottam, hogy „eklézsia" jegyezte meg Tim. - Én is hallottam. Latinul egyházat jelent - tette hozzá Vito. - Voltam elsőáldozó tette hozzá, amikor Nick meglepetten pillantott feléje. - Tényleg, nem vicc. Tim egy zsebkendővel a homlokát törölgette. - Én is voltam. Ezt a szót épp elégszer hallottam a miséken. A kérdés az, hogy a gyilkos miért használta.
2 4 8
- Én pedig azt szeretném tudni, mi lett Gregory kezével és lábfejével - jegyezte meg Katherine csöndesen. - Nem voltak a test mellett. - Sem a helyszín közelében - tette hozzá Jen. - Még nyomozókutyákat is kihozattam. Vito Thomasra nézett. - Azt mondta, Greget időutazásra viszi, majd üdvözölte a várbörtönében. Ez őrült? Thomas vadul ingatta a fejét. - Klinikai értelemben véve majdnem biztosan nem az. Kínzóeszközöket szerzett be, vagy maga készítette, vagy vette őket. Előre kitervelt módon cserkészte be az áldozatait. Nem őrült. Azt hiszem, az időgépre való utalás is... a móka része. - Móka - ismételte Vito keserűen. - Alig várom, hogy elkapjuk ezt a fickót. - Azt hiszem, hiú ábránd, hogy Greg telefonja GPS-es, vagy az volt? - töprengett Liz. Nick a fejét rázta. - Sima kártyás telefonja volt. Az előfizetésest kikapcsolták, mert nem fizette a számlát. Beverly a torkát köszörülte. - Greget a gyilkos a modelloldalon találta meg. Greg önéletrajza fent is van, de a szippantós szolgálat hirdetése nincs. Gyanítom, nem vok büszke rá. - Úgyhogy Munch nem tudhatta, hogy helyi bálványnyal van dolga - tette hozzá Nick. - És ha ehhez még hozzávesszük elbűvölő kiejtését is - itt Nick eltúlozta a sajátját egészen biztosra vehetjük, hogy nem a környékről származik. ,j> Vito bólintott. - Munchnak déli akcentusa van, és a Vartanian házaspárnak is. Véletlen egybeesés? - Habár most magamat is gyanúba keverhetem - szólalt meg Nick szárazon -, szerintem egyáltalán nem véletlen egybeesés. - A Vartanian házaspár Georgiából való - mondta Katherine, szemöldökét elgondolkodva ráncolva. - És Claire Reynolds is. - Igazad van - helyeselt Vito. - Ez sem véletlen. Ami azt illeti, ez az első kézzelfogható kapcsolat az áldozatok között, a UCanModel oldalt leszámítva. Az is lehet, hogy a Vartanian család meg tudja mondani, vajon Claire, Arthur és Carol ismerték-e egymást. Mit mutat a boncolási jegyzőkönyv? - Az első sorból Claire Reynolds és az idős hölgy boncolását végeztem el. Semmit nem találtam, aminek a segítségével az idős hölgyet azonosítani tudnátok. A nyaka el van töive, ugyanúgy, mint Carol Vartaniannak és Claire-nek. A labortól megkaptam a jelentést is a szilikonos spray-ről. Egyedi keverék. Nem tudják, ki készítette. Vito elővette a dossziéjából azt a magazint, amelyet dr. Pfeiffertől kapott. - Claire orvosa azt mondta, itt hátul hirdetik magukat a készítők. Claire egészen biztosan folyadékot használt, és az orvosa azt mondja, azt tőle vette. Jen elvette a magazint. - Ezektől is vehetett. Lenyomozom, hogy az egyedi készkmény melyik gyártótól származhat. - Köszönöm. Itt vannak a Claire-féle levelek. Egyiket IMeiffer adta, a másik a könyvtártól van. Jen a leveleket is elvette.
2 4 9
- Ezeket is elviszem a laborba, és a Claire kézírásáról való mintákat is. Hátha kialakul valami. - Jó. Bev és Tim, mk találtatok a UCanModel oldalon? - Eddig semmit - mondta Bev. - Olyan modelleket kerestünk, akiknek az önéletrajzát megnézte E. Munch, vagy kaptak tőle e-mailt. Az érdekes az, hogy Munch csak négy személynek küldött e-mailt... Warrennek, Brittanynak, Bilinek és Gregnek. Senki másnak. Vito a homlokát ráncolta. - Ezt nehéz elhinni. Honnan tudta, hogy elfogadják majd az ajánlatát? - Mintha valami mást is tudott volna - merengett Nick. - Zsarolás? - Inkább a pénzügyi hátteret - szólt közbe Brent Yelton. - Az összes áldozatnak mínuszban volt a számlája, többezres hitelkártya-tartozásuk volt, a hitelképességük pedig a béka feneke alatt. - Szóval még mindig semmi - mondta komoran Nick, de Beverly mosolygott. • - De van. Azt mondtuk, Munch néven nem küldött senki másnak sem e-mailt mondta. - De végig azon töprengtünk, amit Jen mondott ma reggel. Hogy a név. E. Munch jelent valamit. Megnéztük a Google-on, és ezt találtuk. - A kinyomtatott papírok alól egy míávészeti albumot húzott elő. Egy festménynél volt nyitva, Vito azonnal fölismerte. Egy szürreális, kísérteties, visszataszkó, tátott szájú alak. Pontosan olyan, mint amilyennek Greg Sanderst látták délután. - A sikoly - mondta Vito. - Edvard Munch - tette hozzá Scarborough. - Milyen találó, tekintve azt, ahogy Gregoryból kicsalta az üvöltést. Ez az ürge nagyon félelmetes, nagyon alapos pszichopata. Beverly egy másik képhez lapozott, egy sokkal ijesztőbb, középkori stílusban megfestett képhez, amelyen démonok tombolnak az elveszett lelkek fölött, hátborzongató, rettenetes módon. - Ez pedig a Gyönyörök kertje, Hieronymus Boschtól. Egy Kay Crawford nevű modell tegnap kapott is e-mailt valami H. Bosch nevezetű személytől. A lány még nem válaszolt a levélre. - És még azelőtt behoztuk a számítógépét, hogy lefagyott volna - tette hozzá Brent elégedetten. - Bosch egy dokumentumfilmhez szerette volna szerződtetni. - Kay beleegyezett, hogy segít nekünk - mondta Tim. - Csapdát állíthatunk ennek a rohadéknak. Mosoly terült el Vito arcán. - Ez már tetszik. Nagyon. Azt hiszem, a legnagyobb segítség tőle az lehet, hogy hallgat, de holnap korán reggelre mindenképp hívjátok be. Addig is, ha megvan a számkógépe, írnátok egy válasz e-mailt, hogy elfogadjátok az ajánlatot? Brent bólintott. - Kay Crawford egész merevlemezét lemásoltam, úgyhogy ha a vírust egy válasz aktiválja, mint ahogy sejtem, akkor még mindig használhatjuk a másolatot. - Csodás. És Liz - fordult Vito a nőhöz -, azt mond-lad, válaszolt az Interpol. - Lehet, hogy semmk nem jelent számunkra. - Néhány faxok képet húzott elő egy borítékból. - Úgy lűnik, a fickó, aki meghalt odaát Európában... Alberto Herretti? Hatalmas adótartozása volt az olasz államnak, ezért a halála idején már figyeltették a vagyonának a
2 5 0
mozgását. Arra számkottak, hogy a gyerekei megpróbálják a saját magánüzletükbe átmenteni apjuk gyűjteményének egy részét. Egy jó ideje ügynökökkel figyeltetik Berretti felnőtt gyerekek. Ez itt Berretti egyik fia egy ismeretlen amerikai társaságában. Vito a képet nézegette. - Elég jól kivehető az arca, de míg valaki föl nem ismeri, nem segít rajtunk. De kezdetnek megteszi. Bev és Tim is elvett egy másolatot. - Vito, mi már bulinak fogjuk fel az egészet - mondta Tim. - Múlt éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtunk, s most már kezdünk duplán látni ettől a sok kinyomtatott képtől. - Köszi. Itt hagynád az albumot? Később még szeretném megnézni. - Összeírom neked a részletes profilt - mondta - Thomas. - A gyilkos elég speciális nyelvezetet használ. Utánanézek, hogy a nyilvántartásban szerepel-e ilyen beteg. - Én pedig holnap elvégzem a fejlövéses, a repeszes és Greg Sanders boncolását ígérte Katherine. - Ó, és itt a kép, amelyet kértél Sanders arcáról. Vito elvette, és az asztalra helyezte. - Köszönöm, Katherine. Nem akartam, hogy Sophie-nak emiatt be kelljen mennie a halottasházba. - Mert tetszik neki a leányzó - mondta kajánul Nick, mire Katherine elmosolyodott. - Naná, hogy tetszik neki. Ő az én kislányom. - Fel-sandkott Vitóra. - Ne feledd, Vito. Ő az én kislányom. -És ezzel a figyelmeztetéssel Katherine kilépett az ajtón Thomas társaságában. - Visszahívom Sophie-t, hogy nézze meg a képet, és már megyünk is - mondta Vito. Az ajtóhoz lépett, de azonnal megtorpant. - A francba!
2 5 1
JANUÁR 17-E, SZERDA, ESTE 7.10
Sophie és Katherine odakint ültek a konferenciaterem előtt egymás mellett egy padon.Vito leguggolt a falfehér Sophie elé. - Mi történt? Sophie meredten nézett le rá. - Épp mentem le a büfébe, amikor egy hívást kaptam a mobilon, olyasmit, amiről tudnotok kell. Amikor visszajöttem, és be akartam kopogni az ajtón... - Idegesen megrántotta a vállát. - Meghallottam az üvöltést. M.ir jól vagyok. Csak felkavart. Vito megfogta a kezét, jéghideg vok. Sajnálom. Rettenetes volt. Katherine felhúzta Sophie-t. - Gyerünk, kicsim. Hazaviszlek magammal. - Nem, be kell mennem a nagyihoz. - Észrevette, hogy a többiek mind őket nézik, zavartan vonta össze a szemöldökét. - Hagyd abba! Csak megrázott. Hol a kép, amelyet meg kell néznem? - Sophie, nem muszáj ma este - mondta Katherine. - Hagyd abba, Katherine - csattant fel Sophie. - Már nem vagyok ötéves. - Hirtelen visszafogta magát, és felsóhajtott. - Sajnálom, de ne kezelj úgy, mintha gyerek lennék. Kérlek. - Elhúzódott, majd bement a konferenciaterembe, otthagyta a megbántott és kétségbeesett Katherine-t. - Nehéz, amikor felnőnek a gyerekek - mormogta Liz, mire Katherine halványan fölnevetett. - Talán tényleg úgy bánok vele, mint egy ötévessel, de sokszor még mindig úgy látom magam előtt. - Vitóra pillantott. - Éles tárgy van nálam. Ne kelljen használnom! Vito összerezzent. - Igenis, asszonyom. - Bement a konferenciaterembe, ahol Sophie az Interpoltól kapott képet nézegette. - Ez nem Sanders. - NyiTilt, hogy elvegye az asztalról az Interpol-képet, de Sophie keze lecsapott, és satuként markolta meg a férfi csuklóját. - Vito. Én ismerem ezt az embert. Ez Kyle Lombard. Emlékszel, hétfőn este, amikor megadtam neked Brewster nevét. Lombardét is felírtam... - Tudom. Kerestük is, de még nem találtuk meg. Liz - kiáltott -, gyere ide, kérlek. És teljesen biztos vagy benne, Sophie? - Igen. És pont ezért jöttem fel, hogy beszéljek veletek. Igazából két hívást kaptam. Az elsőt Amanda Brewstertől. Azt üvöltözte, hogy tudja, Alan velem van. Úgy tűnik, a férje nem ment haza vacsorára. Letettem. Két perc sem telt bele, újra csörgött a mobilom. De most Kyle felesége hívott. - Kyle felesége? - Igen - sóhajtott Sophie. - Azzal vádolt, hogy viszonyom van Kyle-lal.
2 5 2
Vito szeme Összeszűkült. - Micsoda? - Azt mondta, hallotta Kyle-t a telefonon beszélni rólam, majd azt kiáltozta, majd hülye lesz hagyni, hogy elvegyem tőle a férjét, ahogy megpróbákam Amanda Brewsterét is elvenni. - Vállat vont, amikor Vito kérdőn felvonta a szemöldökét. - Amanda, elég sokat sipákolt a kis szukáról, aki fel akarta dúlni az ő boldog családi fészkét. Nos... kevés ember nem tudott róla. Kyle felesége azt is mondta, hogy tegnap felhívta őt Amanda, és figyelmeztette, hogy megint bekerültem a képbe. Azóta őrt állnak, hogy megvédjék a boldog házasságukat. - Azt hiszem, Kyle és Clint nem csak az archeológiát sajátították el Alan Brewstertől - jegyezte meg Vito jutalmul Sophie kényszeredett mosolyt küldött Ide. - Hétfőn beszéltem Clint Shaferrel. Te kedden látogattad meg Alant. Ma este Kyle nem ment haza vacso-i;i/.ni, úgyhogy a felesége megnézte a híváslistát, és l.illa, hogy a férje beszék Clinttel. Felhívta Clint feleségét, aki megnézte Clint híváslistáját, és megadta Kyle feleségének az én múzeumi számomat. Kyle felesége mintegy mellesleg megemlítette, hogy Clint sem ment haza vacsorára. - De hát mindketten a mobilodon hívtak fel. Sophie a homlokát ráncolta. - Igazad van. Honnan tudták meg a mobilszámomat? Mindegy, majd ti kiderítitek. Amit mondani akartam, az az, hogy most már képetek is van Kyle Lombardról, amit hol is készítettek? - Olaszországban, Bergamóban, legalábbis az Interpol ezt mondja - válaszolt Liz Vito háta mögül. - Az csak fél óra vonattal Berretti lakásától. Szóval megvan Kyle fényképe, aki két nappal azután, hogy föltettem egy kérdést, nem megy haza. Véletlen lenne? - Nem. - Vito Nickre és Lizre pillantott. - Adjunk ki fényképes körözést Clint Shaferre, lakhelye... - Long Island - jegyezte meg Sophie. - És Kyle Lombardra is, aki a fene tudja, hol lakik. - A felesége a 845-ös körzetszámról hívott - mondta Sophie. - De ha nem találjátok meg Kyle-t a felesége száma alapján, akkor talán sikerülni fog Clint híváslistáján keresztül. Vito bólintott. - Ez jó, Sophie. Nagyon jó. - Nem, Vito. - Nick a fejét rázta. - Rossz. Nagyon is rossz. Ha Lombard Sophie-hoz vezet, és egyben Berrettihez is, aki az eltűnt középkori kínzószerszámok tulajdonosa, és ha Lombard épp nem a feleségét csalja, hanem valahol egy árokban fekszik? Vitóban megállt az ütő. - A francba! Sophie lerogyott. - Ó, ne! Ha Kyle benne van, és csakugyan eltűnt... - Akkor a gyilkos rólad is tudhat - folytatta Vito komoran. - Védelmet kell biztoskanunk neked, Sophie - mondta Jen. Liz bólintott. - Majd én elintézem. - Karon ragadta Katherine-t. -Lélegezz mélyeket, Kat.
2 5 3
Katherine leük Sophie mellé a székre. - Nem kellett volna... - Katherine - csikorgatta Sophie a fogát. - Hagyd abba! - Képtelen vagyok. És ennek semmi köze ahhoz, hogy öt- vagy ötvenöt éves vagy. Arról van szó, hogy bekerültél annak a szörnyetegnek a látóterébe, aki képes ilyet tenni. Felkapta a Sandersről készült képet, és könnyek gördültek végig az arcán. - Aki megkínzott és meggyilkolt még kilenc embert, akik most mind ott fekszenek a hullaházban. Sophie arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, ;i(ölelte Katherine remegő vállát, Vito és Nick döbben-len néztek egymásra. Eddig egyedenegyszer sem látták Katherine-t sírni, bármilyen szörnyű állapotú holttestet laláltak is. Ám most nem egy holttestről volt szó. Hanem az ő í
2 5 4
JANUÁR 17-E, SZERDA, ESTE 8.30
Sophie kiszállt a szeretetotthon parkolójában a kocsiból megvárta, míg Vito is leparkol. Amikor kiléptek a férfi egy szót sem szólt, csak töprengett és kinos volt. Amikor követte Sophie-t az otthon felé, Vito közel hajtott hozzá, hogy ha Sophie-nak hirtelen fékeznie kellett volna, akkor belement volna. Egész Vito és Katherine összekapását elemezte, újra meg újra ami sokkal kevésbé tűnt idegtépőnek, mint az a gondolat, hogy egy gyilkos figyelheti minden lépését. Valami történt valakivel, akire Vitónak vigyáznia kellett volna. Sophie-nak eszébe jutottak a rózsák. Az ösztöne azt súgta, a kettő összefügg. Vito bevágta a furgon ajtaját, körbesétált, és belekaraolt Sophie-ba. - Most pedig elmondod, mi volt ez az egész - vágott közepébe Sophie. - Persze. De nem most. Kérlek, Sophie, ne most... Sophie az utcai lámpa halvány fényében a férfi arcát tanulmányozta. Vito szemében, egész arcán fájdalom ült. És bűntudat. Sophie ismerte a bűntudat érzését. Azt is tudta, Katherine soha nem hagyta volna, hogy Vitóval jöjjön el, ha nem lett volna meggyőződve arról, hogy a férfi valóban tud rá vigyázni. - Rendben van. De nyugodj meg! Különben meg fogod ijeszteni Annát, és erre most éppenséggel nincs szüksége. - Ujjak Vitóéiba fűzte. - És nekem sincs. A férfi pár mély lélegzetet vett, s mire a pulthoz értek, sikerült nyugalmat erőltetnie magára. Sophie bejelentkezett. - Miss Marco, hogy van ma a nagyim? A nővér morcosan nézett föl. - Mint mindig. Undok és makacskodik.Sophie is morcos lett. - Köszönöm szépen. Erre gyere, Vito! - Hátravezette a steril halion keresztül, a hátán érezte a nővérek kíváncsi pillantásak. Semmi kíváncsiság. Bámultak. Sőt, összesúgtak. - Kerüld a szemkontaktust - suttogta Sophie különben rád szállnak, mint a legyek. Nem mindennap látnak ilyen finom falatot. Vito kuncogott, enyhük a feszültsége. - Köszi, de erre még gondolni is rossz. - Ne is mondd... - Sophie megtorpant Anna szobája előtt. - Vito, egy csöppet sem fest úgy, mint hajdanán. Előre szólok. - Értem. - Megszorította a lány kezét. - Menjünk be! Anna épp szundikált. Sophie leült mellé, és megérintette a kezét. - Nagyi, itt vagyok. Anna szeme felnyílt, ajka egyik fele remegő mosolyra húzódott. - Sophie. - Fölnézett, majd még följebb, és meglátta Vitót. - Ki ez a fiatalember? - -Vito Ciccotelli. A... barátom. Vito imádja az operát, nagyi. Anna tekintete megváltozott, ellágyuk. - Ó! Üljön le, kérem! - Hangja elmosódott volt. - Azt kéri, hogy ülj le.
2 5 5
- Ki tudom venni, amit mond - válaszolt Vito, és kezébe vette Anna kezét. Hallottam az Orfeuszban, az akadémián, a belvárosban, még gyerekkoromban. A Che faróval megríkatta a nagyapámat. Anna le sem vette róla a szemét. - És magát? Magát is megríkattam? Vito rámosolygott. - Igen. De ez maradjon a mi titkunk, rendben? v; • Anna ajka lassan mosolyra húzódott. - Lakat a számon. Meséljen valamk, Vito! Sophie torka elszoruk, mert Vito az operáról beszék, s ezzel visszacsalta Anna szemébe a rég nem látott fényt. Alig telt el egy kis idő, megjelent Marco nővér. - A nagyanyjának be kell vennie az esti gyógyszereket, dr. Johannsen. Menniük kell. Anna sértődötten fújt egyet - -Ez a nőszemély... Vito még mindig fogta Anna kezét. - Csak a munkáját végzi. Örülök, hogy találkoztam önnel, Miss Shubert. Szívesen eljövök megint. - Jöjjön bátran, de csak akkor, ha Annának szólít. -A jó szeme pajkosan hunyorgott. Vagy nagyinak., Sophie a szemét forgatta. - Nagyi! De Vito csak nevetett. - Ma este igencsak féltékeny lett volna rám a nagyapám, hogy kt ülhetek a nagy Anna Shuberttel egy szobában. Újra meglátogatom, amint lehet. Sophie előrehajolt, és megcsókolta Anna arcát. - Legyél kedves Marco nővérrel, nagyi. Vkónak igaza van, csak a munkáját végzi. Anna ajka elkeskenyedett. - De gonosz, Sophie. Sophie aggodalmas pillantást vetett Vitóra, látta, a férfi elgondolkodva oldalra hajtja a fejét. - De miért, Anna? - kérdezte, belőle.
- Gonosz és utálatos. És kegyetlen. - Sophie eddig is mindössze ennyit tudott kiszedni
Sophie erőt vett keze hirtelen remegésén. Az, hogy Vito komolyan vette az egészet, elkezdte rettenetesen nyugtalanítani. - Aludj, nagyi. Majd kitaláljuk, mk kezdhetünk Marco nővérrel. - Olyan jó kislány vagy, Sophie. - Anna hangulata ismét megváltozott, arcára újra kiült a félmosoly. - Gyere nemsokára, Sophie, és hozd magaddal a lovagodat is. - Hozom. Szeretlek, nagyi. - Megcsókolta Anna másik orcáját is, majd kisietett, meg sem állt, míg a kocsijához nem ért, Vito szorosan utána. - Nem beszéltél a nővérrel - jegyezte meg a férfi.
2 5 6
- És ugyan mit mondhatnék neki? Csak nem bántalmazza a nagymamámat? - Sophie érezte, hogy a hangja kezd hisztérikussá válni, felsóhajtott, igyekezett lecsillapodni. - Úgyis azt mondaná, hogy nem. - Talákál bizonyítékot arra, hogy bántalmazza? - Nem. Nagyi mindig tiszta, rendesen megkapja a gyógyszereit is. A szívritmusát folyamatosan figyelik a monitoron, és több nővérnek is van intenzív osztályos tapasztalata. Vko, ez egy nagyon jó szeretetotthon. Gondosan választottam, de... mégiscsak a nagymamám. - De hát... - mondta tétován. -De hát mi? - -Használhatnál kamerát - válaszolt Vito vontatottan. - Olyan bébimonitor-félét? - kérdezte Sophie, és elmosolyodott. - Ebben az esetben nagyimonitort - válaszolt Vito, mire a lány fölnevetett, s most már sokkal jobban érezte magát. - És mit tudsz te ezekről a kamerákról? Vito hunyorított. - Egy-két dolgot... De a sógorom, Aidán, még nálam is többet. Majd megkérdezem. - Köszi. Amint találok egy nem túl drága kamerát, egy szempillantás alatt be is teszem a szobájába, csak hogy én és Harry végre megnyugodhassunk. - Vitóra mosolygott. És azt is megköszönöm, amit ott bent tettél. Annyira fölvidítottad a nagyit. Bárcsak eszembe jutott volna, hogy elhívjak valakit, akivel a zenéről beszélgethet. Most viszont haza kell mennem. Mikor látlak újra? - Vito hitetlenkedve pislogott. - Akárhányszor a visszapillantó tükörbe nézel. Ma este nem hagylak egyedül, Sophie. Nem hallottad, mit beszéltünk? Munch vagy Bosch, vagy hogy a pokolba hívják, lehet, hogy les utánad. - De hallottalak benneteket. És figyeltem. De nem várok el huszonnégy órás ügyeletet, Vito. Egyszerűen nincs értelme. s Vito szeme felvillant, Sophie azt várta, vitatkozni fog. Ekkor azonban a férfi szeme pont olyan pajkosan csillant fel, mint az előbb a nagyanyjáé. - Amúgy is tartozol nekem a dupla bónuszponttal, amk reggel nyertem. - Persze, de te meg a tolmácsolás miatt tartozol nekem. Vito elvigyorodott. - Azt hiszem, ezt nevezik kölcsönös érdekeltségnek. Sophie nagyot nyelt, teste máris a várakozás izgalmától remegett. - Akkor a háznál találkozunk
2 5 7
JANUÁR 17-E, SZERDA, ESTE 9.25
Kísérője van, milyen pech. A szemöldökét ráncolta, ahogy figyelte, amint Sophie Johannsen elhajt a nagyanyja autójával, szorosan mögötte pedig a furgon, amelyet a lányt kikísérő férfi vezetett. Várnia kell, míg az archeológus egyedül lesz. Előre tudta, hogy egyszer csak megjelenik itt. Már rég ellenőrizte a lány pénzügyeit, látta, hogy csekkeket fizet a szeretetotthonnak. Mégpedig elég nagy összegű csekkeket. Hallotta ugyan, hogy az egészségügyi ellátás egyre drágább, de még így is meglepődött. Ő ugyan : soha nem fizetne ennyk a saját szülei után. De hát már nincsenek szülei, úgyhogy a kérdés tárgytalan. Úgy szerette volna hallani, miről beszéltek. Legközelebb jobban felkészül. Az összes elvarratian szállal egy lendülettel akart végezni, de ez ma este már nem jön össze. Nem baj. Úgyis van más szórakozása is. Sebességbe tette a furgont, válla fölött hátrapillantott, ott hevert Derek Harrington megkötözve, betömött szájjal. - Tudni akartad, honnan szerzem az ihletet - mondta. - Nemsokára megtudod. Majd holnap visszajön Sophie Johannsenért.
2 5 8
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, HAJNALI 4.10
Vito lassan ébredt. Jól aludt, egészen kimerült a négy, munkával töltött, hosszú nap után és a két rövid éjszaka után, amikor Sophie-t tanította a szerelem művészetére. A lány gyorsan tanult, hamar elsajátította a mozdulatokat, amelyektől Vito egészen kiürült. Ám mostanra újra feltöltődött, és megint kívánta a lányt. Kinyúk, és megpaskolta... az üres ágyat. Vito szeme azonnal fölpattant. Sophie sehol. Kiszökkent az ágyból, majd kiugrott a szíve a helyéről. Megállt a hálószoba ajtajában, és fülelt, de megnyugodott, amikor meghallotta a televíziónak a földszinti nappaliból felszűrődő hangját. Felhúzta a nadrágját, legszívesebben egy ugrással lent termett volna, de azért sikerült kettesével szednie a lépcsőket. Sophie a kanapén, összekuporodva ült, kezében bögrét szorongatott. Lábánál ott aludtak a kutyák, teljesen úgy néztek ki, mint két szivárványos paróka. Sophie hátrakapta a fejét, amikor meghallotta a közeledő férfit. Ő is ideges. - Fölébredtem, de te nem voltál ott - mondta. - -Nem tudtam aludni. Vito megállt a dohányzóasztalnál, amelyen otthagyta a dossziéját és a Bevtől kapott művészeti albumot. A könyv A sikoly című képnél volt kinyitva, Sophie pedig őt nézte. - Nem akartam kutakodni. Nem tudtam, hogy a könyvet ehhez az ügyhöz használjátok. Próbáltam elterelni a gondolataimat... És hát az oldal be vok jelölve. A sikolyokhoz kell, ugye? Vitónak lelkiismeret-furdalása támadt. Míg ő ott fent az igazak álmát aludta, Sophie-t azoknak a rettenetes sikoltozásoknak az emléke kísértette, s nem hagyta aludni. - -A gyanú szerint igen. Sajnálom, Sophie. Ha rajtam múlik, soha nem hallod és látod mindezt. - De láttam és hallottam - mondta csöndesen. - Majd megoldom valahogy. . Vito odatelepedett mellé, átölelte a vállát, megnyugodott, hogy a lány nekidőlt. Némán ültek, nézték a tévét. Egy francia film ment, a lány angol felirat nélkül nézte, így hát Vito egy perc múlva el is vesztette az érdeklődését, inkább beleszimatolt Sophie bögréjébe. - Forró csoki? - Igazi német kakaóból - jött a válasz. - A Shubert család saját receptje szerint. Kérsz? - Talán később. Ez is édesapád filmje? - En Garde. Közel sem olyan jó, mint a Csendes eső, ;i melyet te is láttál. Szomorúan elmosolyodott. - Alex nem volt nagy színész, de ebben a filmben elég sokat látni belőle. Kalandfilm, és Alex iskoláskorában versenyszerűen vívott. Itt is van. Alexandre Arnaud átsétált a színen, kezében kard. Aranyhajú, magas férfi volt, Vito azonnal észrevette a családi vonásokat. - Látnod kellett... - Mondtam neked, hogy nem olyan nehéz engem kiismerni. Nem szeretek egyedül maradni ebben a házban. Ha te nem lennél itt, akkor Harry bácsival nézném náluk a Bette Davis-filmeket.
2 5 9
- Ebben a házban. Sophie mogorvának tűnt, amikor ezt mondta, de valahányszor a nagybátyjára terelődött a szó, róla mindig szeretettel beszélt, így hát Vito arra a következtetésre jutott, Harryről bátran kérdezhet. Igyekezett semleges hangot megütni. - Kicsi korodban itt laktál, vagy a nagybátyádéknál? A lány elgyötört arckifejezése arról árulkodott, hogy átlátott a szitán. - Leginkább itt a nagyival. Először Harrynél és Freyá-nál, de nekik négy gyerekük volt, itt pedig kaptam külön szobát. - De azt mondtad, nem szeretsz egyedül lenni. Sophie elhúzódott, és hosszan méregette Vkót. - Most vallatsz, Vko? - Nem. Igen. Egy kicsit. Jobb szeretem, ha kíváncsinak tartasz. Az nem hangzik olyan durván. - Az igaz. Négyéves koromig az anyámmal ékem, de megunt, és átpasszolt Harry bácsinak. Ő nyíijtott életemben először igazi otthont számomra. - Emiatt akkor még sokkal jobban gyűlölheted az anyádat, mint azért, hogy viszonyt kezdett az apáddal. Sophie hangja hűvösen csengett. - Ó, ne hidd! Ennél sokkal-sokkal komolyabb okom van anyámat gyűlölni, Vito. Visszafordult a tévé felé, de nem nézte. - Anna az első évben még turnézott, de amikor hazajött, akkor ott voltam vele Pittsburghben. Ha elment, akkor Harryéknél laktam. Amikor óvodába kerültem, nagyi eladta a pittsburghi lakást, és ideköltözött, hogy ne kelljen föl-le utazgatnom. - Vito szíve összeszorult, amikor elképzelte a gyökértelenül összevissza rángatott kislány Sophie-t. - Freyának nem kellettél? - kérdezte elkerekedett szemmel. - Semmi nem kerüli el a figyelmedet. Freya annyira utálta Lénát. Nehéz volt neki, hogy ott vagyok körülötte. Milyen önző, gondolta Vito, de a megjegyzést megtartotta magának. - És mi van apáddal? Alexszel. - Alex nagyon sokáig nem is tudott rólam. - Anna nem mondta meg neki? - Kevesebb mint egy évvel azelőtt szakított vele, hogy én megszülettem, és még mindig fájt neki, legalábbis Maurice szerint. Harry szerint pedig attól rettegett, hogy apám elvinne. - Végül is hogyan találkoztatok? Mindig is kérdezősködtem az apám felől, de soha senki nem beszélt róla, úgyhogy egy szép napon föl-Iillem a buszra, elmentem a bíróságra, odamentem a pulthoz, és kikértem a születési anyakönyvi kivonatolnál. - Ügyes. És odaadták? - Minthogy hétéves voltam, nem. Vito csak bámult. - Hét? Hétévesen körbeutaztad busszal a várost egye-dül?
2 6 0
- Már négyévesen csokis piskótára és szárított marhanyelvre cseréltem az üres sörösüvegeket a sarki boltban - mondta unottan. - Szóval a bíróságon a hölgy a pultnál megkérdezte, ki a legközelebbi rokonom. Alig eszméltem föl, Harry bácsi már ott is volt, igen mérgesen. Azt mondta a nagyinak, hogy jogom van megismerni az apámat. Nagyi azt mondta, csak a testén keresztül, akkor Harry nem vkatkozott tovább. Azt hittem, ezzel el is lett intézve. Épp az új tervet szövögettem, hogy mégis megszerzem azt az anyakönyvi kivonatot, amikor egyszer csak az iskola előtt megjelent Harry bácsi két útlevéllel és két Párizsba szóló repülőjeggyel. - Csak úgy fogta magát, és elvitt Franciaországba? - Aha. Hagyott egy cetlit Freyának, így ő el tudta mondani Annának. Azt hiszem, ezek után Hariy bácsi jó ideig a kanapén aludt... Ha belegondolok, még mindig ott alszik. - És mi történt, amikor megérkeztetek Párizsba? - A taxi egy jó öt méter magas kapu előtt tett ki. Csa k úgy szorítottam Harry bácsi kezét. Egészen addig sem mi mást nem akartam, csak megismerni az apámat, de akkor hirtelen nagyon félni kezdtem. Mint kiderült, Harry is. Eélt, hogy Alex eltaszít, vagy ami még rosz-szabb, megtart. Valójában azonban csak egy hivatalos látogatás kerekedett belőle, de meghívást kaptam, hogy nyáron menjek vissza. - És visszamentél? , - Ó, igen. A meghívót maga az Arnaud család ügyvédje küldte személyesen Annának. Gyakorlatilag fenyegetés volt, ha a nagyi nem enged el a nyárra, akkor Alex keresetet nyújt be a felügyeleti jogra. Úgyhogy a nyarakat a franciaországi kúrián töltöttem, volt magántanár és szakács is. A szakács tanított meg a francia konyhaművészetre. A magántanártól tanultam meg franciául, de olyan gyorsan fölszedtem a nyelvet, hogy hamarosan áttértünk a németre, aztán a latinra meg a többire is. - És megszületett a nyelvész - jegyezte meg Vito, mire Sophie elmosolyodott. - Igen. Amikor Alexnál voltam, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. Időnként elvitt a filmes barátaihoz. Azon a nyáron, amikor nyolcéves voltam, egy kastély romjainál forgattak, és nekem is mennem kellett. - Arca egészen kigyúlt az emlékre. Hihetetlen - És megszületett az archeológus. - Valószínűleg. Alex sok-sok éven át támogatott, bemutatott különböző embereknek, kapcsolatokat szerzet. - És szeretett? - Sophie arcáról eltűnt az izgalom, Vito szíve összeszorult. - A maga módján. A sok-sok nyár alatt lassan megértettem, bár nem úgy, ahogy Harryt. Ő az igazi édesaáam. - Nagyot nyelt. - Azt hiszem, még soha nem mondtam ezt neki. Vito majdnem megkérdezte, hogy jött a képbe Kathe-I ine, de legyűrte kíváncsiságát. Ha megemlíti Katheline-t, akkor visszatér a délutáni összetűzés emléke. I igyanezért nem kérdezte meg azt sem, mi az igazi ok, amiért gyűlöli az anyját. Úgy érezte, Sophie ragaszkodna a valamk valamiért elvhez, ha már behatolnak egymás titkaiba. Ehelyett Vito inkább a szoba sarkába mutatott, ahol most CD-k és bakelitlemezek voltak egymásra hajigálva. - Csak nem kiárusítás? ' Sophie a szemöldökét ráncolta. - Nem. Most, hogy este láttalak a nagyival, arra gondoltam, biztos örülne, ha meghallgathatná a kedvenceit. Annának igen gazdag lemezgyűjteménye van. És nagyon
2 6 1
értékes. De mind eltűnt, és vele együtt az összes felvétel Anna koncertjeiről. Még az Orfeusz is. - Nem lehet, hogy a nagynénéd vagy a nagybátyád vitte el? - Lehet. Megkérdezem őket, mielőtt fölidegesítem magam miatta. Annyira szerettem volna neki bevinni valamit holnap, de találok valamit, ha kell, az eBayről szerzem meg. Vito a saját gyfíjteményére gondolt - amelynek java részét a nagyapjától örökölte. Gyanította, lesz a dobozban Anna Shubert-lemez is, de nem akart Sophie-nak felelőtlenül ígérgetni, így hát megtartotta magának a gondolatot. Sophie felállt. - Csinálok még egy kis kakaót. Te is kérsz? -Naná. Sophie megtorpant az ajtóban. - Tudom, mit szeretnél még kérdezni, Vito. És szerintem te is tudod, én mk. De most inkább maradjunk ennyiben. - Kiment, meg sem várva a választ. Vitóra hirtelen ismét rátört a nyxigtalanság, fölállt, és föl-le kezdett járkálni. - Minduntalan visszatért a dohányzóasztalon heverő nyitott könyvhöz. Végül leült a könyvvel a kezében, lehunyta a szemét, hagyta, hogy előtörjenek az emlékei. - Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem. Majd egy másik hang kezdett visszhangozni a fülében. Kész vagy meghalni, Clothilde? - A francba! - Vito fölpattant, amint összeállt a kép. -A büdös francba! - Mi az? - szaladt vissza Sophie mindkét kezében , bögrét szorongatva. - Mi a baj? - Hol a telefon? Sophie a bögrével mutatta, hol. - A konyhában, Mi a baj? - De Vito már a konyhában állt, és Tino mobiljának a számát tárcsázta, - Tino! - Vito? Tudod te, hány óra van? - Ébreszd föl Dominicot! Fontos, - Sophie-ra nézett, f"z egy rohadt, kibaszott játék! A lány egy szót sem szók, még mindig az asztalnál ült i's a kakaót szürcsölte, míg Vito vadul járkált a szobá-l)an föl-alá. Végre megjelent Dom a vonalban, - Vito? - Hangja ijedten csengett, - Csak nem anyu? Vito hirtelen elszégyellte magát, amiért így ráijesztett az unokaöccsére, - Nem, ő jól van, Dom, beszélnem kell azzal a sráccal, aki tegnap délután ott volt nálatok. Az az udvariatlan srác a játékkal. Valami Jesse. - Most? - Igen, most. Megvan a száma? - Nem barátkozom vele, Vito. Mondtam. De Raynek valószíntaleg megvan. - Akkor add meg Ray számát. - Vito felírta, majd azonnal felhívta Nicket. - Mi az? - nyavalygott Nick, amikor fölverte mély álmából. - Nick, tegnap délután néhány srác átjött hozzánk, lízzel a második világháborús videojátékkal szórakoztak, volt benne egy jelenet, amelyben egy nőt megfojtanak. Nick, most
2 6 2
kapaszkodj meg! A fickó, aki megöli, ezt mondja: Senki sem fogja meghallani. Senki sem fogja megmenteni. - Szent isten! Csak nem azt akarod mondani, hogy ez egy játék? - Ha nem az, akkor is van köztük kapcsolat. Egy óra múlva legyél az őrsön. Megpróbálom megszerezni a játékot. Hívd föl Brentet, Jent és... Lizt. Szólj nekik, hogy bent találkozunk. - Letette. Jó erősen megcsókolta Sophie ajkát, majd megnyalta a saját száját.
.
- Isteni ez a forró csoki. Majd emlékeztess, hol hagytuk abba. De most öltözz fel! -Tessék? - Nem hagylak itt egyedül, a két szivárványparóka nem alkalmas testőrnek. Sophie mély levegőt vett. - Sokba fog ez neked kerülni, nagyfiú! Vitónak sikerült eléggé lelassulnia ahhoz, hogy tisztességesen megcsókolja, ami után mindketten nagyokat sóhajtottak. - Kölcsönös érdekeltség. Most pedig öltözz fel.
2 6 3
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 7.45
- A játék címe Behind Enemy Lines - magyarázta Vito Liznek, Jennek és Nicknek, mialatt Brent futtatta a CD-t, hogy eljussanak a fojtogatós jelenethez. Az informatikus fülkéjében zsúfolódtak össze Brent számítógépe körül. A fülkék egészen másképp festettek, mint lent a gyilkosságiaknál. Vito nem kevesebb mint hat Siar Trek-akciófigurát számolt össze ugyanennyi asztalon, mire Brent asztalához értek. Brentnek megvolt az Enterprise űrhajó teljes legénysége. Mr. Spock még mindig az eredeti dobozában. Brent igencsak büszke volt rá. Vito ezt elég furának találta, de most inkább a játékra koncentrák. - Ez egy második világháborús lövöldözős játék. Neked kell az amerikai katonával játszanod, aki az ellenséges vonalak mögött reked. A cél, hogy kijuss Németországból, a megszállt Franciaországon át Svájcba. - Nagyon népszerű játék - jegyezte meg Brent. -A kisöcsém ezt akarta karácsonyra, de addigra mind elfogyott az üzletekből. Jen elfintorodott. - Béna a grafika. Mint a kilencvenes években. - A skacok nem a játék rész miatt veszik - mondta Brent. - Eljutottam oda, ahova mondtad, Vito. Vito a képernyőre mutatott. - Mostanra lemészároltunk egy egész bunkert, aztán megkerestük a nőt, aki elárult. Amikor Brent megöli az utolsó nácit, elkezdődik az átvezető jelenet. Brent kilőtte az utolsó töltényt, s a jelenet átváltott arra, amit kedd délután Vko a srácokkal végignézett. A képernyőn az amerikai katona ujja az életéért küzdő francia asszony nyakára fonódott. - Ne! Kérlek, ne! - küszködött, a képernyőt lassan kitöltötte a nő arca és a férfi keze, a nő sírt, és könyörgött az életéért. Olyan rettegés ült a szemében, hogy Vito ereiben megfagyott a vér. Kellemetlenül élethtS volt maiakkor is, amikor először látta. Most már tudta, miért. Jen mély levegőt vett. - Szent isten! Hiszen ez Claire Reynolds. - Kész vagy meghalni, Clothilde? - kérdezte gúnyosan a katona, a nő fület sértően fölsikoltott. A katona nevetett. - Kiálts, ha akarsz. Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem. Most pedig téged is megöllek. Ujjai még jobban összeszorukak a nő torkán, Clothilde vonaglani kezdett. A kezek megemelték, lába már nem is érte a földet. A nő keze a férfiéra kulcsolódott, körmei a férfi bőrébe martak. Szemében páni félelem villant, majd levegőért kapkodott. Aztán megváltozott a tekintete, a rettenetben megjelent a bizonyosság, hogy meg fog halni. Clothilde keze görcsösen markolta a gyilkosét, ajka felnyílt, ahogy kétségbeesetten levegőért kapkodott. Végül megmerevedett, szemében hirtelen kihunyt a fény, a katona vérző csuklóját szorongató keze elernyedt. A katona még egyszer, vadul megrázta, majd a földre hajította. A nő teste összegyűrt rongyként hevert a padlón, a kamera a szemére közelített. A tágra nyílt, halott szemekre.
2 6 4
- Clothilde valójában Claire - ismételgette Jen csöndesen. - Épp most láttuk Claire-t meghalni. - Van egy másik jelenet, ahol a katona egy Lugerral fejbe lő egy fiatalembert mondta Vito. - Egy másikban pedig gránáttal robbant fel egy férfit. Liz nehezen lélegzett. - Ezeket az embereket mind ezért a játékért ölte meg? - Nem mindet - válaszolt Vito. - Legalábbis nem ezért a játékért. De meg kell néznetek, mivel készül a vállalat legközelebb előrukkolni. Brent, menj föl a weboldalukra! - Brent begépelte a nevet, a képernyőt kitöltötte az éjszakai eget átszelő aranysárkány. Egy hegyen ért földet, s az állat körül megjelentek az oRo betűi. Az R a sárkány pikkelyes mellkasára szállt, az állat pedig két mellső mancsával elkapta a két o-t. - Nem semmi! - ámult Nick. - Lenyűgöző. - Ez az oRo weboldala - mondta Brent. - Egészen a Behind Enemy Lines piacra dobásáig egy csőd szélén álló, alig B listás játékgyártó cég voltak. Az utóbbi fél évben háromszor is megduplázták a nettó piaci értéküket. - Megnyomott egy gombot, s a képernyőn megjelent egy negyvenes éveiben járó, természetellenesen dülledt mellkasú férfi képe. - Ismerkedjetek meg Jager van Zandttal, j-vel kell ejteni a nevét, nem dzs-vel. Jager az oRo elnöke és fő tulajdonosa. Hollandiában született, de már vagy harminc éve az Egyesült Államokban él. - Brent még egyet kattintott, s egy másik férfi keskeny arca jelent meg. Annyi idős lehetett, mint Van Zandt, csak éppen harmadakkora. - Ez pedig Derek Harrington, az oRo alelnöke és művészeti igazgatója. - Ő a rajzoló? — kérdezte Jen hitetlenkedve. - Nem tűnik elég megtermettnek, hogy ő legyen a gyilkosunk. - Harrington készítette a repülő sárkányt - mondta Brent. - Rajzfilmfigurákban és repülő sárkányokban erős. De az arcok, amelyeket rajzol, szart sem érnek. Biztos nem Harrington készítette az átvezető jeleneteket. - De talán tudja, hogy ki - mondta Nick komoran. - New Yorkban van a főhadiszállásuk - mondta Vito. - Amikor itt végzünk, azt hiszem, egy kis utazás vár ránk. Mutasd meg nekik a sajtóközleményt, Brent. Brent kattintott, majd hátradők. - Elöl, középen. - A New York-i játékkiállításon bejelentették az oRo következő játékát - olvasta Liz hangosan. - „A Behind Enemy Lines továbbra is a vártnál nagyobb eladásokat produkál mondta Jager van Zandt elnök az új játék bejelentésének tiszteletére rendezett állófogadáson. A következő játékunk címe Az Inkvizítor, mely kardvívással, boszorkánysággal és középkori igazságszolgáltatással kápráztatja el vevőinket. Részletesen kidolgozott várbörtön fogadja a játékosokat, ahol bó-nuszpontokat szerezhetnek a fegyverarzenál eredeti és hatásos használatával." - Liz visszafogta magát, nagyot sóhajtott, de dühe nem szállt el. - Találjuk meg ezeket, és tapossuk el őket, mint a csótányokat... Vito arcára kegyetlen mosoly ült. - A legnagyobb örömmel. - -Tehát, Brent... - mondta Jen - honnan tudsz te eny-nyi mindent az oRo-ról?
2 6 5
- Amióta az eszemet tudom, játszom, úgyhogy számon tartom az új cégeket. És a kisöcsém tényleg nagyon jó bennük. A Carnegie-Mellonon játéktervezésből fog diplomázni. Liz egészen elképedt. - Lehet játéktervezésből diplomázni? - Ez az egyik legmenőbb az új szakok közül. A te-sómmal azért figyeljük a piacot, mert jövőre végez, és nézi, hova lenne érdemes elküldenie az önéletrajzát. A Behind Enemy Lines piacra dobása után az oRo röglön a lista tetejére ugrott, mert hirdetnek álláshelyeket. - Az öcséd játékokat rajzol? - kérdezte Vito. - Nem, ő a fizikai modellezéssel foglalkozik, hogyan lehet a karaktereket természetesen mozgatni, ez pedig egész véletlenül éppen Jager asztala. De múlt évben Jager, úgy tűnik, belátta, hogy a fizikai modellezésük nagyon gáz, mert sikerült elcsábítania az egyik nagy szakértőt valamelyik másik vállalattól. Folyamatosan figyelem a piacot, hova érdemes befektetni. Az a hír járja, hogy az oRo nemsokára tőzsdére megy. De ezek után nem vehetem meg a részvényeit. - Ha letartóztatjuk őket, a papírok úgysem érnek majd semmit - mondta Liz. - A gatyád is rámenne. - Ha Harrington és Van Zandt is benne van, akkor tényleg igazad lesz. Ha viszont csak az egyikük, akkor a részvények szárnyalni fognak. Negyvenévesen nyugdíjba vonulhatnék, de nem bírnék a tükörbe nézni. -Kivette a CD-t a számkógépből. - Embereket gyilkoltak meg ezért. Ezen nem nyerészkedhetem. Erre mind megmerevedtek. Vito kihúzta magát. - Azon kell lennünk, hogy ezen senki ne nyerészkedhessen, úgyhogy igyekezzünk. Tíz felé várom azt a modellt, aki nem válaszolt Munch e-mailjére. Liz, fogadnád, mert nekünk New Yorkba kell mennünk... Kérd meg, hogy hallgasson, és hozzá se nyúljon az e-mailjéhez. Liz a fejét rázta. - Tízkor épp sajtótájékoztatóm lesz, és közvetlenül előtte is, utána is tele vagyok értekezletekkel. - Majd én beszélek vele - jelentkezett Brent. - Ha már az oRo-ból nem húzhatok hasznot, akkor legalább hadd találkozhassam egy igazi modeUel. Ami azt illeti, már beszékem is vele, még tegnap Bewel és Timmel együtt. Liz kuncogott. - Dicséretes az igyekezeted, Brent. De nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot... Ha Harrington és Van Zandt New Yorkban él, akkor miért van az összes áldozat itt, Phillyben? - Sem Harrington, sem Van Zandt nem alkalmas egy ilyen munka elvégzésére mondta Brent. - Viszont dolgozik nekik valaki, aki igen, és neki nem kell a központban lennie. - Felkapta a CD-s dobozt. - Honnan szerezted éjnek évadján ezt a játékot, Vito? Aranyat ér, míg az oRo ki nem ad belőle újabb példányokat. - Az unokaöcsém egyik osztálytársától, ezzel játszottak kedd délután nálunk. Tegnap este megtalálták nála a szülei, és elkobozták tőle, boldogan adták oda nekem. Örültek, hogy kikerül a házból... kisebb gyerekeik is vannak, és nem akarták, hogy a kicsik véletlenül meglássák. Liz a homlokát ráncolta. - Nem szeretném, ha kiderülne, hogy érdeklődünk a jiiték után.
2 6 6
- A srác apja lelkész. Azt hiszem, legalább annyira nem szeretné, ha bárki is megtudná, a gyereke ilyennel jiítszik, mint amennyire mi nem akarjuk, hogy beszéljen róla. Liz bólintott. - Jól van. Nem akarom, hogy ez a Jogger megneszelje a nyomozást, és a végén eltűnjön. Míg ti úton vagytok a főhadiszállására, felhívom a New York-i rendőrséget, szólok, hogy mentek. Talán segítenek egy kis időt megtakarítani, ha engedélyre lesz szükségünk. Szólok nekik, hogy közvetlenül veled lépjenek kapcsolatba, Vito. Nick, teljesen végeztél már a Siever-üggyel? Nincs több bíróságra járkálás? - Végeztem. Nem hiszem, hogy Lopeznek még egyszer be kellene hívatnia. - Azért figyelmeztetem őt is. - Liz összecsapta a kezét. - Nos, mit ácsorogtok itt? Lelépni!
2 6 7
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 8.15
Sophie elégedetten sóhajtott, amikor Vito kijött az informatikus fülkéjéből. Minden idegszála izzott. Vito rámosolygott, ahogy Nickkel átvágtak a termen. - Akkor már nem haragszol rám? - Nem. Túlélem. És azt hiszem, ez vok a lényeg. -Elég okos volt ahhoz, hogy ezt vita nélkül elismerje. - Hová mentek? - kérdezte, amikor a férfi fölvette a kabátját. - New Yorkba - válaszolt Vito. - A játék miatt. - A CD-t az asztalára tette, és Sophie azonnal felkapta. - Csak óvatosan azzal a lemezzel! Brent szerint aranyat ér. Sophie félrebillentett fejjel nézegette a hátsó borítót. -A vállalat is. Nick fölfigyelt. - Brent arra gondolt, hogy a játékot már nem lehet kapni az üzletekben. - Ezt nem tudhatom. De a vállalat neve oRo. Spanyolul és olaszul is aranyat jelent. Sophie még közelebb hajolt, szinte már bandzsított. - Az oRo egy betűszó. A logó alatt egész pici szavak vannak, de túl kicsik a betűk. Van erről a lógóról nagyobb kép is? Vito a számítógépén előhozta a cég honlapját, Sophie közelebb hajolt a képernyőhöz, amikor a sárkány fölemelkedett. - Ez viszont se nem spanyol, se nem olasz. Hanem holland. - Logikus - mondta Vito. - Az elnökük Hollandiából származik. És mi a jelentésük? - N'os, az R rijkdom. Azt jelenti, gazdagság. A nagyobbik o onderhoud, ami... azt jelenti, szórakoztatás, mu-lattatás. A kisebb o... - Sophie hunyorgott - overtreffen. Túlhaladni, jobbnak lenni. - Felpillantott Vkóra. - Esetleg túlragyogni, többnek lenni. - Az R a legnagyobb - jegyezte meg Vito. - Azt hiszem, máris ismerjük a prioritásaikat. - Meddig lesztek távol? - kérdezte Sophie. A férfi a dossziéjában lapozott. - Valószínűleg még ma visszajövünk. - És én mit csináljak, amíg ti nem vagytok itt? Nem maradhatok itt egész nap. - Tudom - mormogta Vito, elkezdte összepakolni az aktákat, de válasszal nem szolgák. - Tízkor Jeanne d'Arc vagyok - jegyezte meg Sophie elcsigázottan. - Egykor és fél ötkor pedig a viking királynő. - Újítanod kellene a repertoárodon - jegyezte meg Nick, és felhúzta a kabát cipzárját. - Kezdesz lapos lenni. - Tudom. Marié Antoinette-en gondolkodom. Természetesen, amikor még megvolt a feje. Esetleg Boudicca is lehetnék, a keka harcos királynő. - Beszívta az orcáját. - Meztelen felsőtesttel harcolt. Vito aktákat rendezgető kéze megállt a levegőben. - -Ez nem tisztességes, Sophie. - De nem ám! - visszhangozta Nick gyöngén. - Nagyon nem tisztességes. Sophie fölnevetett.
2 6 8
- Most akkor kvittek vagyunk, amiért hajnalok hajna-l;in berángattál ide. Elkomorodott. - Vito, nem akarok hülye lenni, de elintéznivalóm van. Óvatos leszek. f'cJlhívlak, mielőtt elmegyek, és amikor odaérek. De nem ülhetek kt egész álló nap. - Megkérem Lizt, hogy szerezzen melléd egy kísérőt, i'izt mindenképp várd meg. Kérlek, Sophie, csak amíg megtudjuk Lombardnak vagy Clint nevű haverjának a tartózkodási helyét. - -Vagy Brewsterét - mormogta. - Bármelyikük lehetett. Vito erősen megcsókolta. - Csak várd meg Lizt, rendben? Ó, és ha meg tudod oldani, nézd meg a Sanders srácról készített képet. Ott van Liznél. Megbélyegezték az arcán. Egy T betű. - Rendben - válaszolt a szemöldökét ráncolva. - Két napon belül te vagy a második ember, aki a megbélyegzésről kérdez. Vito már félúton volt az ajtó felé, most megtorpant és lassan megfordult. - Tessék? - Semmi. Az egyik diákomat is a megbélyegzés érdekelte, égy házi dolgozathoz kellett neki anyag róla. Figyelte, ahogy Vito és Nick egymásra néz. - Hogy hívják ezt a diákot? Sophie a fejét csóválta. - Ő nem lehet. A neve John Trapper, de... ő nem lehet. Hónapok óta ismerem Johnt. Tolószékkel közlekedik. Kizárt dolog, hogy ő tette. Vito elkomorodott. - Nem szeretem a véleden egybeeséseket, Sophie. Azért utánanézünk. - Vito... - Sophie fölsóhajtott. - Rendben. Csak az időtöket pazaroljátok, de tudom, hogy utána kell néznetek. Vito összeszorította a száját. - Ígérd meg nekem, hogy a kísérőd nélkül sehova sem mégy... - Megígérem. Most pedig menjetek. Nem lesz semmi bajom.
2 6 9
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, REGGEL 9.15
- Olyan kellemetlen - morgott Sophie. - Azért kellemesebb, mint meghalni - mondta kedvesen Lyons. - Tudom. De hogy járőrkocsiban kellett idehoznotok, és még az ajtóhoz is elkísérsz... mindenki azt fogja hinni, hogy valamit elkövettem - nyafogott. - Ez Sawyer hadnagy parancsa. írhatok egy igazolást, ha az segít. Sophie elnevette magát. Hirtelen azt érezte, pont úgy viselkedik, mint egy hisztis kisiskolás. - Nem kell. - Megállt az Albright kapuja előtt, és kezet rázott a tiszttel. - Köszönöm. A férfi tisztelgett. - Hívd fel Sawyer irodáját, amikor haza akarsz menni. Patty Ann szeme egészen elkerekedett, amikor Sophie belépett. - A zsaruknál voltál? A gót szerdának vége. Patty Ann megint brooklynit játszott, Sophie-nak eszébe jutott, hogy ma este lesz a Guys and Dolls próbája. - Sok sikert a meghallgatáshoz, Patty Ann. - Mi történt? - kérdezte Patty feltehetőleg a normális hangján. Sophie már olyan rég nem hallotta, hogy nem volt benne biztos. - Miért a zsaruk hoznak be dolgozni? - Zsaruk? - Ted lépett ki az irodájából, a szemöldökét ráncolta. - Már megint itt járt a rendőrség? - Egy nyomozásban segítek nekik - válaszolt. Most már azt kívánta, bárcsak megíratta volna Lyonsszal azt az igazolást, mert Tedet és Patty Annt egyáltalán nem győzte meg a magyarázat. - Az egyik nyomozóval járok, a kocsim nem indult, úgyhogy megkért egy tisztet, hogy hozzon el. - Majdnem igaz is. Patty Ann megnyugodott, de szeme hamiskásan csillogott. - A sötét vagy a vörös hajú? - A sötét hajú. De a vörös túl öreg hozzád, úgyhogy felejtsd is el. Patty Ann lebiggyesztette az ajkát. -Kááár. Ted még mindig ráncoka a szemöldökét. - Először a motorod, most meg a kocsid? Beszélnünk kell. Sophie követte főnökét az irodába, a férfi becsukta az ajtót, majd leük az asztala mögé. - Ülj le! - Amikor Sophie engedelmeskedett, a férfi aggódva hajolt előre. - Sophie, bajban vagy? Kérlek, légy velem őszinte. - Nincs semmi baj. Amit mondtam, az igaz. Tényleg a rendőrségnek segítek, és az egyik zsaruval járok. Eny-nyi, Ted. De miért olyan nagy dolog ez? A férfi még mindig komor volt. . íuí - A múlt éjjel valaki felhívott. Egy rendőrnő New Yorkból. Azt mondta, kapcsolatba kell lépnie veled. Hivatalos ügyben.
2 7 0
Lombard felesége New York-i számról hívta. - És te megadtad neki a mobilszámomat. Ted álla leesett. - Valóban. Sophie fölnyitotta a telefonját, a listából kikereste Lombard feleségének a hívását. - Erről a számról kaptad éjjel a hívást? Ted elvette tőle a mobilt, és összehasonlította a számot a saját híváslistáján szereplővel. - Igen. - Akkor nem rendőr volt. Akár föl is hívhatod a New York-i rendőrséget, és ellenőrizheted. - Ted kezdett megnyugodni. Visszaadta a mobilt. - Akkor ki volt ez a nő? férjét.
- Hosszú történet, Ted. Csak egy féltékeny feleség, aki azt hiszi, el akarom csábítani a A férfi gyanakvását felháborodás váltotta fel. - Te ilyet soha nem tennél, Sophie. A lány erre elmosolyodott.
- Köszi. Most pedig figyelj... Eszembe jutott pár ötlet, amk még a reggeli tárlatvezetés előtt meg akartam veled beszélni. - Előrehajolt, és beszámolt Jurijról. - Azt mondta, szívesen eljön, és mesél a látogatóknak. Talán csinálhatnánk egy kiállítást a hidegháborúról és a kommunizmusról. Ugyan nem ezt a korszakot tanulmányozta a nagyapád, de... Ted eltöprengve bólogatott. - Tetszik az ötlet. Nagyon is. Kevés ember gondol rá, hogy ez is a történelem része. - Azt hiszem, egészen tegnapig én sem. A keze miatt, Ted. Muszáj volt elgondolkoznom rajta. Ted a lány arcát vizslatta. - Úgy tűnik, mostanában igen sokat gondolkozol. Ez is tetszik. Sophie nem tudta, erre hogyan lehetne válaszolni, így hát felállt. - Tudod, tegnap járt itt egy látogató, azt mondta, az öregek otthonából jött, és valami érdekes időtöltést keres maguknak. Azt hiszem, nagyon szívesen eljönnének, hogy az iskolai csoportoknak meséljenek. De ne csak a háborúról beszéljenek. Hanem a rádióműsorokról, a televízióról, a találmányokról meg arról, mit éreztek, amikor Neil Armstrong a Holdra lépett. - Ez is jó ödet. Elkérted a férfi nevét? - Nem, de azt mondta, Patty Annél bejelentkezik majd. Biztos megvan a neve. — Sophie kinyitotta az ajtót, majd megállt, kezét a kilincsen tartotta. - És mk gondolsz, mi lenne, ha fölvennénk még pár tárlatot az arzenálunkba? Johanna és a viking királynő kezd ellaposodni. Ted arcára zavart öröm ült a javaslat és a Nick Lawrence-től kölcsönzött kifejezés hallatán. - Sophie, állandóan azt hajtogatod, hogy archeológus vagy, és nem színésznő. Sophie csak vigyorgott.
2 7 1
- De a színészet a véremben van. Tudod, az apám színész vok. Ted bólintott. - Tudom. És a nagymamád pedig operadíva. Mindig is tudtam. : Sophie mosolya elhalványult. - Soha egy szót sem szóltál. - Azt reméltem, majd te - jegyezte meg Ted. - Jó érzés, hogy végre igazán megismerhedek, Sophie. Sophie úgy érezte, végre megérkezett és megtisztult. - És mit gondolsz Marié Antoinette-ről? Ted rámosolygott. - A lefejezés előtt vagy után?
2 7 2
NEW YORK CITY, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 9.55
- -Ez a rohadt dugó! - morgolódott Nick. - Utálom New Yorkot. Végre megindult a kocsisor, eddig csak araszolgattak a Holland Tunnelben. - Hát nem a legjobb órában indultunk el - jegyezte meg Vko. - Vonattal kellett volna jönnünk. - Volna, volna, sokat érünk vele - válaszolt Nick keserűen. - Mi a franc ez már megint? Vito előhúzta a zsebében ciripelő mobiltelefont. - Ne zsörtölődj már! Csak üzenet jött a mobilomra. - Hátranézett. - Az alagútban biztos nem volt térerő. - Összevonta a szemöldökét. - Liz húsz percen belül négyszer is hívott. - Visszahívta, szíve hevesen kezdett verni. - Liz, Vito vagyok. Mi történt? Csak nem Sophie? - Nem. - Liz bosszúsnak hangzott. - Utasítottam egy tisztet, hogy vigye el a múzeumhoz, és kísérje egészen az ajtóig. Még van két percem a sajtótájékoztatóig. Tino száma kellene. - Miért? - -Egy órával ezelőtt bejött egy nő az őrsre, és a Greg Sanders-féle nyomozásért felelős személyt kereste. -Liz kapkodva beszélt, mert sietett közben. - Azt mondta, .pincérnő, és kedden látta Greget. Egy férfit várt a bárban. - -Munchot. Igen. És a pincérnő látta azt a férfit? - Egy férfit igen. A lány azt mondja, Greg elsietett, és nem fizette ki távozás előtt az italát. Akkor az öreg, aki ott ült a bárban, utánament. A pincérnő meg őutánuk, de mire a sarokra ért, már elhajtottak egy furgonban. Felhívtam a rajzolónkat, de épp nincs bent. Nem szeretném megvárni, amíg a tanúnk elfelejti, hogyan nézett ki az öreg. Úgyhogy... a francba. Elkéstem. Akkor te hívod fel Tinót. Kérd meg, hogy amint tud, jöjjön be!
2 7 3
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 11.15
- Mr. Harrington nincs bent. Mr. Van Zandt pedig megbeszélésen van, nem lehet zavarni. Vito óvatosan Van Zandt titkárnőjének asztalára tette a kezét, és előrehajolt. - Asszonyom, nyomozók vagyunk a gyilkosságiaktól. Higgye el, Mr. Van Zandt szeretne velünk beszélni. Most. . A nő szeme elkerekedett, de fejét felszegte. - Nyomozó úr... - A nevem Ciccotelli - mutatkozott be Vito. - Ő pedig Lawrence nyomozó. Philadelphiából. Kérem, szóljon be az irodába megint. Mondja meg, hogy kereken hatvan másodperc múlva bekopogunk. A nő ajka elkeskenyedett, de felkapta a telefont, előrehajolt, kezével eltakarta a kagylót, mintha fél méterrel odébb Vito amúgy már egy szavát sem tudná kivenni. - Jager, azt mondják, nyomozók a rendőrségtől... - Igen, a gyilkosságiaktól. Nagyon kitartóak. - Röviden biccentett. - Azonnal kijön. Van Zandt irodájának ajtaja felpattant, és kiséták rajta a férfi, aki szakasztott úgy nézett ki, mint a képen. Nagydarab, izmos, egy pillanatra megfordult Vitóban a gondolat, hátha... De ekkor megszólalt. - Jager van Zandt vagyok - mondta, és a hang egyáltalán nem hasonlított a felvételen hallotthoz. - Miben segíthetek? - Hűvös távolságtartással mérte végig őket, Vito érzékelte, ez inkább védekezés, mint gőg. Ennek ellenére azért gőg is. - Érdekelne a játékuk, Mr. Van Zandt - kezdte Vito. -A Behind Enemy Lines. A férfi szeme meg sem rebbent, egy arcizma sem rándult, csak bólintott. - Fáradjanak be az irodámba. - Becsukta maguk mögött az ajtót, és a hatalmas asztal előtt álló két székre mutatott. Vitót itt minden Brewster irodájára emlékeztette. - Kérem, foglaljanak helyet. Jager leült a saját asztala mögé, várakozva hajtotta félre a fejét. Vito és Nick előre megbeszélték, hogy nem hozakodnak elő a felvételen hallott „senki sem fogja meghallani" mondattal. Ehelyett Vito elővette a játékban megfojtott francia nőnek a képét. Van Zandt bólintott. - Clothilde. - Megfojtották egy jelenetben - mondta Vito. - Igen. - Van Zandt egyik szemöldöke felszökött. -Csak nem bántja önöket az erőszak? Vagy az, hogy az erőszakot egy amerikai követi el? A játékban, persze. - Nos, igen, bánt minket az erőszak - válaszolt Nick. - De nem emiatt vagyimk itt. Ki rajzolta ezt a képet, Mr. Van Zandt? Van Zandt meg se rezzent.
2 7 4
- A művészeti igazgatóm. Derek Harrington. Ő tud felvilágosítást adni a rajzolóinkról. miért?
- Ma nem jött be - jegyezte meg Vito. - Az ön tk-kárnője mondta. Van elképzelése, - Üzleti partnerek vagyunk, nyomozó úr. Semmi több. Vito elmosolyodott. Áldotta Brent eszét. - Azt olvastam, a főiskola óta barátok.
- Csak nem összekaptak? - kérdezte Nick vontatottan, és most először láttak Van Zandt arcán valami reakciót. Egy pillanatra harag lobbant a szemében, de azonnal ki is hunyt. - Az utóbbi időben voltak nézeteltéréseink. Derek ízlése kezdett... erőszakos lenni. Vito csak pislogott. - Igazán? Pedig a honlapon található képen olyan barátságosnak tűnik. - A látszat néha csal, nyomozó úr. í Vito egy újabb képet húzott elő a dossziéjából. - Ez így van. Talán segít nekünk valamit kideríteni, - Egy Claire Reynoldsról készült képet csúsztatott Clothilde-é mellé. De semmi. Még csak egy pillantás sem, ami azt jelezte volna, hogy Van Zandtra csak egy kicsit is hatással lenne. A meglepődés lett volna a természetes reakció, de semmi. - Zavarba ejtő a hasonlatosság, nem gondolja? - kérdezte Nick. - Igen. De azt mondják, mindenkinek él valahol egy iiasonmása. - Ajka egyik széle fölemelkedett. - Azt mondják, én Arnold Schwarzeneggerre hasonlítok. - Csak az akcentus miatt - jegyezte meg Vito, mire Van Zandt mosolya elillant. - Meg szeretnénk találni Mr. Harringtont. A titkárnője meg tudná nekünk adni a munkatársa címét? - Természetesen. - Felkapta a telefont. - Raynette, kérlek, add meg a nyomozó uraknak Derek lakásának a címét. Majd kísérd ki őket, kérlek. - Beszéd közben hűvösen és kihívóan állta Vito tekintetét. - Segíthetek még valamk, nyomozó? - Most nem. Megtaláljuk itt, ha esetleg újabb kérdések merülnének fel, mielőtt hazamegyünk? A férfi az asztalán álló naptárra pillantott. - Itt leszek. Most, ha megbocsátanak... - Felállt, és kinyitotta az ajtót. - A titkárnőm majd a segítségükre lesz. - Vito felállt, Claire Reynolds fényképét szándékosan Van Zandt asztalán hagyta. Az ajtó hangos kattanással csukódott be mögöttük. Van Zandt titkárnője fölnézett rájuk, - Mr, Harrington címe, - Egy papírt tartott a kezében, Vito elvette, és a dossziéjába süllyesztette. - Mikor vok bent Mr. Harrington utoljára? - Kedden - hangzott a fagyos válasz. - Rögtön ebéd után távozott, és nem is jött vissza. Vito egészen addig egy szót sem szólt, míg Nickkel ki nem értek a járdára. -Micsoda kígyó... : - Mindenkinek él valahol egy hasonmása - utánozta Nick tökéletes Arnold-kiejtéssel. - Már várt minket - mondta Vito, amint elindultak Nick kocsija felé.
2 7 5
- Te is így érezted? A titkárnője nem is mondta, hogy a gyilkosságiaktól vagyunk. Amikor bejelentett minket, csak annyk mondott, hogy nyomozók, utána pedig azt, hogy igen, a gyilkosságiaktól. - Mintha egy kérdésre válaszolt volna - merengett Vito. - Kíváncsi vagyok, kiről hiszi Van Zandt, hogy meghalt. - Egy kör piába fogadok, hogy nem találjuk Dereket a megadott címen. mögé.
- Hülye leszek erre fogadni, Nick - mondta Vito, amikor Nick becsusszant a kormány
- A francba. Abban reménykedtem, most, hogy fülig szerelmes vagy, észre sem veszed, mk mondok. Vito fölnevetett. - Csak vezess, rendben? Nick elhúzódott a járdaszegélytől, egyik szemöldöke megemelkedett. - Nem tikakozol. Szóval mi a helyzet veled meg Sophie-val? Tényleg fülig szerelmes lettél? - Az utolsó szavakat elviccelte, ám ez nem rejtette el a mögötte lapuló komoly kérdést. - De nem is vagy belém szerelmes. Ezek a keserű szavak követték azt a katasztrofális, felejthetetlen... üze-kedést. Vitóban minden felkavarodott, úgy érezte, most már egy kicsit jobban érti ezeket a szavakat. Azon töprengett, vajon szerette-e valaha igazán Sophie-t bárki Annán és a nagybátyján kívül. Az anyja elvadult, az apja pedig egészen hűvös. A nagynénje önző, az első szeretői mind hazug kígyók. Szép kis szereposztás. - -Vito! - Nick hangja szakította félbe a gondolatait. -Kérdeztem tőled valamk... - Épp most próbálok rá válaszolni. Sophie... Sophie... okos, vicces, piszkosul szexi? - Igen. Ez mind egyben. De ennél sokkal több. - Fontos - bökte ki végül Vito. - Fontos. Harrington innen nyugatra lakik, úgyhogy a sarkon fordulj le balra.
2 7 6
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 11.45
Philadelphia tömve van szállodával. Miután legalább harmincban végigmutogatta a szülei fényképét, Dániel Vartanian végre talált egy recepcióst, aki emlékezett az édesanyjára. - Nagyon rosszul nézett ki, öregem - mondta Ray Garrett. - Már azt hittem, a takarítók a végén holtan találják az ágyában. Kórházban kellett volna lennie. - Meg tudná nézni, melyik napon jelentkeztek be, s meddig maradtak? - Tiltja a szabályzat. Bárcsak segíthetnék, de mindaddig, míg nem láttam a jelvényét, csak az állásomat kockáztatom. - Tudom, hogy mit tett a fia. Ugyan nem volt szolgálatban, Dániel mégis előhúzta a zsebéből a jelvényét. - A Georgiái Nyomozóhivataltól vagyok - mondta. - Bármilyen segítségért hálás lennék. Az asszony csakugyan beteg, és orvoshoz kellene mennie. Ray hosszasan nézte. - Az édesanyja, ugye? Dániel habozott. Lehunyta a szemét. - Igen. - Rendben. Milyen néven jelentkezhettek be? - Vartanian. - Dániel le is betűzte. Ray a fejét rázta. - Vartanian név nem szerepel a nyilvántartásban. Sajnálom. - De hiszen látta az anyámat így van, ebben biztos vagyok. Nehéz valaki elfelejteni, aki ennyire beteg. Sajnálom, öregem. - Megnézné Beaumont néven is? - Ez volt anyja leánykori neve. - Így is semmi. Sajnálom. - Pedig már olyan közel került. - Beszélhetnék az alkalmazottakkal? Talán valamelyikük emlékszik valamire. Ray megértő pillantást vetett rá. - Várjon! - Pár perc múlva vissza is tért egy alacsony, spanyol származású, egyenruhás szobalánnyal. - Maria. Ő emlékszik az édesanyjára. - Az ön anyja beteg volt, nem? Hozzánk kedves volt. Nem akart probléma lenni. - Nem emlékszik, hogyan kellett szólítania? - Mrs. Carolnak. - Megvonta a vállát. - A férje is ezt mondta neki. Ray már gépelte is. - Itt is van. Mr. Arthur Carol. - Egyszerű, ám elegáns csúsztatás volt, gondolta Daniel. Carol volt anyja keresztneve. - Köszönöm, Maria - mondta Dániel. - Nagyon szépen köszönöm. - Amikor a szobalány eltűnt, Dániel Ray felé fordult. - Meg tudná mondani, mikor jelentkeztek be? - November tizenkilencedikén, és december elsején jelentkeztek ki. Készpénzzel fizettek. Még valami?
2 7 7
A szülői hálószoba padlójára gondolt. - -Van széfjük? - Ray szeme megrebbent. -'Betettek valamk a széfbe, nem? Ray a vállát vonogatta. - És ki sem vették. Az adatok szerint nem vitték magukkal azt, amit betettek a széfbe, amikor kijelentkeztek. Kilencvennapos a türelmi idő, utána kivesszük. - Megnézné legalább? Hátha szükségem lesz engedélyre. - Rendben. De ennél többet nem tehetek. - Két perc múlva Ray kezében egy borítékkal tért vissza, arcán döbbenet. - Egy levél önnek címezve. A borítékon a következő szavakat olvasta: Dániel vagy Susannah Vartanian részére. Anyja kézírása volt. Dániel mély levegőt vett. - Köszönöm, Ray. - Sok sikert - mondta Ray csöndesen. Amikor kiért az autóhoz, Dániel kinyitotta a borítékot. A sima szállodai levélpapíron csupán egy cím és egy postaíiókszám állt, szintén anyja kézírásával. Dániel elővette a mobilját, és tárcsázott. Húga a harmadik kicsengésre vette föl, hadarva beszélt. - Államügyészi hivatal. Susannah Vartanian. - Suze, Danny vagyok. Susannah felsóhajtott. - Megtaláltad őket? - Nem, de valami mást igen.
2 7 8
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLI 12 ÓRA
Johannsen még mindig óvatos. Egész reggel körülvétette magát. így nehéz lenne elcipelni bárhova is, hiszen a nő egy igazi amazon. De először valahogy a furgonja közelébe kell csalnia, majd gyorsan ártalmatlanná tennie. Ehhez azonban előbb az kell, hogy egyedül legyen. Azt tervezte, hogy megvárja, amíg Johannsen elindul ebédelni, s akkor utána veti magát. Jól időzített. A vikinges tárlatvezetés épp most ért véget. Már közeledett felé, amikor az ajtó kinyik, és egy másik idős férfi jött be, átvágott a gyerekcsapaton, amelyik épp most özönlött ki a tárlatról. Johanssen kar-kkárva sietett az öreg felé, hogy üdvözölje a férfit, aki meglepetésére szintén nem is vok öreg. Ugyan nem \iselt álruhát, de nem volt olyan öreg. A testét mintha lohb, korábbi sérülés torzította volna el. A férfi elfor-infitlanodott keze csak megerősítette ebben. Azon töprengett, vajon mennyi szenvedésen mehetett keiesztül ez az ember, és mennyi idő alatt okozhatták neki ezt a nagymérvű sérülést. Szerette volna lefesteni ennek a férfinak a tekintetét. Meg volt róla győződve, hogy a férfi fájdalomküszöbe pokolian magas, és sokkal tovább tűrne, mint bármelyik modell. Johannsen és az öregember idegen nyelven kezdtek beszélgetni, orosznak tűnt. Amikor a nő az ajtó felé kísérte az oroszt, ő maga előlépett. Ekkor megcsörrent a mobilja. Sokan felpillantottak, így hát gyorsan elfordult, a botjára támaszkodott. Nem tartozott a tervéhez, hogy magára vonja mások figyelmét. Kisietett a múzeumból, olyan gyorsan, amennyire egy idős ember feltehetőleg még képes szedni a lábát, s amikor elég messzire került, kinyitotta a telefonját. Van Zandt kereste a saját vonaláról. Szemöldökét ráncolva hívta vissza. - Frasier Lewis vagyok. - Frasier - kezdett bele Van Zandt. - Találkoznunk kell. - Pár nap múlva tudok csak menni. Talán kedden. - Nem jó, nekem most kell veled beszélnem. Frasier, Derek tegnap itt hagyott minket. - Valóban. Több értelemben is. - Tényleg? És miért? - Nem akart lemondani a míavészeti vezető szerepéről. Itt a szerződés, csak alá kell írnod. Még délután ott leszek Philadelphiában. Hétkor vacsorázzunk együtt! Aláírhatod a papírt, és már megyek is. - Művészeti vezérigazgatóság? - kérdezte, és Van Zandt fölnevetett. - Ez áll a szerződésben. Akkor nemsokára találkozunk.
2 7 9
NEW YORK CITY, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 12.30
- Mondtam, hogy hülye leszek erre fogadni - mormogta maga elé Vito. Nick bólintott, mellén keresztbe fonta a karját, ahogy a két New York-i rendőr átnézett minden lehetséges helyet, ahol el lehet rejtőzni. Vagy ahová el lehet valakit rejteni. - Most akkor mi lesz? - Fényképes körözést adunk ki, azt hiszem. Úgy nézem, végeztek is. A két New York-i zsaru visszajött a nappaliba. A két férfit Carlosnak és Charlesnak hívták. Majdnem olyan jól hangzik, mint a Nick és Chick, gondolta Vito, de azért nem annyira. - Itt nincs - mondta Carlos. - Sajnáljuk. - Köszi - válaszolt Vito. - Nem is hittük, hogy kt találjuk majd, de... Charles bólintott. - Tíz holttestet találtatok odaát. Mi is lecsekkoltuk volna. - És most mit akartok tenni? - kérdezte Carlos. - Ez a fickó a gyanúsított? - Nem hinnénk, hogy ő lenne a gyilkos - felelt Nick -, de tudhatja, hogy ki lehet az. - Kiadhatunk nektek egy körözést - vetette fel Charies. - Megköszönnénk. - Vito fölemelt egy bekeretezett képet, amelyen Harrington volt egy nővel és egy tizenéves lánnyal. - Nős, és gyereke is van. Az asszonyt megtalálhatjuk? - Beszólunk - mondta Carios. - Még valami? Nick megvonta a vállát. - Esetleg ajánlhattok egy jó kajáidat...
2 8 0
PHILADELPHIA, DÉLUTÁN 2.15
álk.
JANUÁR
18-A,
CSÜTÖRTÖK,
- Segíthetek? - A pult mögött egy macskabajszos, ka-maszgyerek-forma ügyintéző
- Remélem, segíthet, gondolta Dániel. Anyja a szállodai levélpapírra írt címmel egy postafiók számát adta meg, ezért a város túlsó végébe kellett mennie. - Egy ideig kint üldögélt, azon viaskodott, hogy felhívja-e a főnökét, és terelje-e hivatalos ritra a nyomozást. De a mondat - „tudom, hogy mit tett a fia" - még mindig kísértette. Most hát megint idáig jutott, a jelvényét arra kell használnia, hogy áthágja vele a törvényt. - Meg kell néznem egy fiókot. A srác hivatalos képpel bólintott. - Láthatnám a személyi igazolványát? Dániel átadta neki az engedélyét, figyelte, ahogy a srác szeme elkerekedik. - Megnézem, Mr. Vartanian, különleges ügynök. A srácot annyira lenyűgözte, hogy Dániel ügynök, meg sem kérdezte, melyik fiókról lenne szó. A fiú begépelte a nevét, majd felpillantott: Egy pillanat, uram. - Várjon, akarta mondani Dániel, de visszaszívta. A neve bent volt a számítógépben. Ezelőtt azonban még soha nem járt ebben a városban. Dobogó szívvel várt. Egy perc múlva a srác egy hosszában kettéhajtott manilaborítékkal tért vissza. - Csak ez volt benne, uram - mondta. - Köszönöm - nyögte Dániel. - De nem csak emiatt jöttem. Egy ügyön dolgozom, és az egyik nyom ide vezetett, az egyik fiókjukhoz. Elvállaltam, hogy utánanézek, hiszen úgyis be kellett jönnöm. Meg tudná mondani, kié a 115-ös szám? Túl könnyű volt. Kimondani a hazugságot és átverni a srácot egyaránt. De megkapta, amire szüksége volt. - Claire Reynolds az előfizető. Érdekli a címe? -Igen. A fiú leírta, Dániel pedig ismét egy borítékkal a kezében lépegetett az autója felé. Zsebkésével óvatosan fölnyitotta a borkék tetejét, és kihúzta, ami benne lapult. Egy percig csak megrettenve és mélységes hitetlen-kedéssel bámult. Aztán a múlt hirtelen magával rántotta a mélybe. - Ó, istenem - suttogta. - Apa, mk tettél? - , Rosszabb volt, mint a legrémesebb gondolata. Tudom, hogy mit tett a fia. Dániel most már azt is tudta, az apa mit tett. Úgy érezte, nem biztos, hogy meg tudná kérdezni, miért. - Amikor magához tért, ismét fölhívta Susannah-t. - Megtaláltad őket? - kérdezte húga minden bevezetés nélkül. Erőt vett magán, száját kinyitotta, hogy beszéljen. - -Ide kell jönnöd. - Dániel, nem lehet...
2 8 1
- Kérlek, Susannah. - Hangja rekedtes volt. - Muszáj, hogy ide gyere. Kérlek. - Várt, szíve a torkában dobogott Végül a lány fölsóhajtott. - Rendben. Fölülök a vonatra. Három óra múlva ott vagyok. - Fölveszlek az állomáson. - Dániel, jól vagy? A kezében tartott papírokra meredt. - Nem, nem vagyok jól.
2 8 2
NEW YORK, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 2.45
- Harrington vagy eltűnt, vagy meghalt - mondta Vito Liznek a telefonon. Megnéztük az irodájában, a lakásán, a felesége lakásán. Senki nem látta. A kocsija sincs a helyén. Meglátogattuk a feleségét, aki azt mondja, már fél éve nem látta. A lányuk a Columbia Egyetemre jár, de ő sem látta. Miért van neki és a feleségének külön lakása? - - A nő azt mondta, különváltak. A férfi egyre depressziósabb és a nő szerint melankolikusabb lett, de soha nem volt durva. A New York-i rendőrség kiadta a személyleírásos körözést, most pedig itt ülünk az oRo előtt, és ebédelgetünk. Mindjárt visszamegyünk, hogy Van Zandtól elkérjük a munkatársak listáját, vagy addig várunk idekint, míg valamelyik alkalmazott szóba nem áll velünk. Brent azt mondta, nem Harrington a rajzoló, de mégis innen az valaki. Csak szükségünk van valakire, aki hajlandó elárulni. - - Jó. Tartsátok magatokat ehhez a tervhez. Nekem pedig van hírem a Vartanian családról. Fölhívtam a duttoni seriffet Georgiában. A Vartanian házaspárt a hálaadás óta senki nem látta. - Ez egybevág azzal, amk Jurij mondott tegnap. - Tudom. De van más is. A hétvégén a seriff értesítette a fiukat, hogy a szülei eltűntek. És ez a fiú a Georgiái Nyomozóhivatalnál dolgozik, a lányuk pedig a New York-i Államügyészségen. Egyikük sincs bent az irodában. Dániel hétfőn szabadságot vett ki. A húga, - Susannah pedig ma délután. Mindkettejük főnökét megkértem, szóljon nekik, hogy hívjanak föl minket. Még mindig van mondanivalója, érezte Vito, és az bizony rosszabb lesz. - Mondd csak nyugodtan, Liz! - A White Plains-i rendőrség New Yorkban megtalál-la Kyle Lombardot, mégpedig a saját régiségkereskedésében. Vito szíve egy ütemet kihagyott. - Holtan? - A két szeme közé kapott golyót. Úgy tűnik, egy eredeti, német fegyverből. Átküldik nekünk a golyót, hogy összehasonlíthassuk azzal, amit az első sorban fekvő srácból szedtünk ki. A helyi rendőrség átkutatta a bókot, és mindenféle illegálisan beszerzett középkori ínyencséget találtak a padló alá rejtve. A te Sophie-dnak igazi csemege lenne. - Vito igyekezett háborgó gyomrát lenyugtatni. Az ő Sophie-ja most már hivatalosan is veszélyben van. - És mi van a másik kettővel? Shaferrel és Brews-terrel? - Shafer követte Lombard példáját. Ha lehet ilyet mondani. Ő is a két szeme közé kapta a golyót. Mindkettőjüket székhez kötözték, és a saját üzletükben lőtték le. Brewster még mindig nincs meg. - Ha Lombard kereskedett, nézzük meg, hozzá lehet-e jutni a nyilvántartásához. Hátha találunk valamit, ami elvezet a gyilkosunkhoz.
2 8 3
- Ez nem fog összejönni. Lombard számítógépét is lesikálták, a papírjak pedig széjjelszórták az irodájában. És a hab a tortán az, hogy az üzletet és Lombard készletét lefoglalta az FBL Lombard hatvantól hatszáz évesig mindenféle fegyverrel kereskedett. Azt hiszem, előbb vagy utóbb át kell majd adnunk az ügyet az FBI-nak. Vito a szemöldökét ráncolta. - De nem fogod hagyni, ugye? - Ameddig ezt hatalmamban áll megtenni, nem. De ha a főnököd lennék, mint ahogy az is vagyok, azt mondanám, hogy gyertek vissza, és göngyölítsétek fel ezt az ügyet, amilyen gyorsan csak lehet, különben megérkezik a nemkívánatos segítség. - Basszus - sóhajtott Vito. - Sophie tud Lombardról és Shaferről? - Felhívtam, és elmondtam neki. Okos nő, Vito. Azt mondta, nem megy ki egyedül, és felhív minket, hogy menjünk el érte, amikor végez. - Rendben. Ez jó. - És te rendben vagy? - kérdezte Liz. - Nem. Nem igazán. De ha Sophie óvatos... nekünk csak el kell kapnunk ezt a fickót. - Akkor hajrá. Viszlát. Vito a homlokát ráncolva letette a telefont, majd fel-bámuk az oRo főhadiszállására. - Lombard és Clint Shafer. Luger, a szemük közé. - A francba - mormogta Nick. - Azt hiszem, ez már a szálak elvarrása. Vito kezdett kikászálódni az autóból. - Menjük, beszélgessünk el még egy kicsit ezzel a Van Zandttal. De Nick visszatartotta. - Először is enned kell. Másodszor is le kell higgadnod. Ha a nyakára jársz, elveszítjük, és ahogy az előbb is mondtam... nem viszem el helyetted a balhét. - Értem. - Esetleg most nekem kellene beszélnem - vetette föl Nick. Vito dühösen letépte a műanyag csomagolást a szendvicséről - Értem.
2 8 4
NEW YORK CITY, JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 3.05
- -Van Zandt nincs bent. Vito a szilvakék ajkú titkárnőt bámulta. -Tessék? Nick megköszörülte a torkát. - Mr. Van Zandt azt mondta, elérhető lesz egész délután. - Az egyik ügyfelétől váratlan hívást kapott. El kellett mennie. - Nos... ez hány órakor történt? - kérdezte Nick. - Dél körül. Nick biccentett. - Értem. Nos, akkor elkérhetnénk az alkalmazottak listáját? Vito a nyelvét rágcsálta. Tudta, egyikük sem hiszi. - Hogy a boríték, amelyet a titkárnő olyan kéjes elégedettséggel nyújtott át nekik, bármi használható információt fog tartalmazni. Nick elővette az oRo fejlécével díszkett lapot, az üzenet rövid volt és kedves. - Hozzanak engedélyt - olvasta Nick. - Aláírás, Jager A. Van Zandt. Nos, akkor ezt fogjuk tenni. - Kihúzott egy tiszta lapot a nyomtatóból. - Fölírná nekünk a nevét, kérem? Nem szeretném, ha elgépelnék az engedélyen. És írja is alá. A nő hirtelen már nem is volt olyan kihívó. Azért felírta a nevét, és visszaadta a papírt. - Tudják, hol a kijárat. - Pont ott, ahol bejöttünk - mondta Nick könnyed mosollyal. - És legyen önnek is szép napja... Kint a járdán Nick összehajtotta a titkárnő papírját, s a borítékkal együtt zsebre tette. - Kézírásminta - jegyezte meg. - Hogy összehasonlíthassuk Claire betűivel. - Szép munka vok. Koszi, Nick. Én az indulatom miatt nem lettem volna ilyen hatékony. - Épp elégszer fedeztél már. Szerintem jók vagyunk. -Elnézést! Egy aggódó tekintetű férfi sietett feléjük. - Az oRo-nál jártak? - Igen, uram - válaszok Vito. - De nem itt dolgozunk. - Tegnap óta próbálom Derek Harringtont elérni, de azt mondják, nincs bent. - És miért akarja Harringtont elérni? - kérdezte Nick. - A fiam miatt. Mr. Harrington megígérte, hogy megmutatja a fiam fényképét a többi rajzolónak. Vito szíve összeszorult, már sejtette, mi következik. - Miért, uram? - A fiam eltűnt, és valaki a cégnél látta. A fiamat használta modellnek. Tudni akarom, mikor és hol. Akkor legalább tudom, hol kezdjem a keresését.
2 8 5
Vito elővette zsebéből a jelvényét. - Ciccotelli nyomozó vagyok, ő pedig a társam, Lawrence nyomozó. Mi a neve, és van magánál kép a fiáról? A férfi a jelvényre pillantott. - Philadelphia? Lloyd Webber vagyok. - Átnyújtott Vitónak egy képet. - Ő pedig a fiam, Zachary. Az a fiatalember vok, akk homlokon lőttek. - Egy per hármas - mormogta. - Tessék? Ez mit akar jelenteni? - kérdezte Webber. - Hívom Carlost és Charlest - mondta Nick csöndesen, és arrébb ment telefonálni. Vito belenézett Webber szemébe. - Nagyon sajnálom, uram. De attól tartok, megtaláltuk a fia holttestét. Webber tekintetében a kétely és a keserű valóság viaskodott. - Philadelphiában? éve.
- Igen, uram. Ha ez az a fiú, akire gondolunk, akkor meghalt, mégpedig körülbelül egy Webber magába roskadt. - Tudtam. Csak nem akartam elhinni. Föl kell hívnom a feleségemet. - Sajnálom - ismételte Vito. Webber nehezen, de bólintott. - Meg fogja kérdezni, hogyan halt meg. Mit mondjak neki?
Vito habozott. Liz minden bizonnyal azt szeretné, ha az ügy részletei a lehető legnagyobb titokban maradnának, de az apa megérdemli, hogy megtudja, mi történt a fiával, Vito pedig biztos volt benne, hogy Liz egyetértene ezzel. - Lelőtték, uram. Webber gyűlölködő pillantást vetett az épületre. - Fejbe lőtték, ugye? - Igen, de ha megtenné, hogy egyelőre erről nem ejt szót, nagyon megköszönnénk. A férfi tompán bólintott. - Köszönöm. Azt nem mondom meg neki, hová kapta a lövést. Vito nézte, ahogy a férfi három méterre eltávolodik tőle, hogy felhívja a feleségét. Nagyot nyelt, amikor látta, hogy Webber válla rázkódni kezd. - A francba - suttogta Vito dühösen, ekkor meghallotta Nicket a háta mögött. - El akarom kapni a fickót. Nagyon. - Tudom. Charles és Carlos megkértek, hogy maradjunk itt, amíg nem szereznek engedélyt. Megpróbálják az oRo összes dokumentumát elkobozni. Hátuk mögött egy autó ajtaja csapódott, Vito és Nick hátrafordult. A taxiból egy férfi szállt ki, arcán komoly cllökéltség. - Maguk a philadelphiai rendőrök? - Aha - válaszolta Nick. - És ki kérdezi? A férfi eléjük lépett, a kabátzsebében kotorászott.
2 8 6
- A nevem Tony England. Két nappal ezelőttig az oRo-nak dolgoztam. Derek Harrington volt a főnököm. - Mi történt? - kérdezte Nick. - Kiléptem. Jager szépen lassan belevitte Dereket olyan dolgokba, amelyekkel nem értett egyet. Amelyekkel én nem értettem egyet. Képtelen voltam csak állni és nézni, ahogy Jager tönkretesz mindent. - Honnan tudta, hogy itt vagyunk? - kérdezte Vito. - Az oRo kis cég. Fél perccel azután, hogy besétáltak az ajtón, már mindenki tudta, hogy itt vannak. Egy régi barátom fölhívott, elmondta, hogy Dereket keresik. Azonnal bejöttem, de addigra maguk már elmentek. - England szeme összeszűkült, ahogy Webber felé nézett, aki ugyan már befejezte a telefonálást, de nekik még mindig háttal állt, némán zokogott. - Ez ki? Vito Nickre pillantott, Nick aprót biccentett. Vito kinyújtotta a fényképet. - Ennek a fiúnak az apja. A neve Zachary. Meghalt. England keskeny arcából minden vér kifutott. - A francba. Szent isten! Ez... - Elrettenve bámulta a képet. - Ó, istenem, mk tettünk? - Tudja, ki rajzolta bele ezt a fiút a játékba, Mr. England? - kérdezte Nick csöndesen.
2 8 7
PHILADELPHIA, DÉLUTÁN 5.15
JANUÁR
18-A,
CSÜTÖRTÖK,
A húga semmit sem változott, gondolta Dániel, ahogy a lány áthaladt a vastitállomás forgóajtaján. Ugyanolyan filigrán és törékeny. A család férfi tagjai jól megtermet-lek, a nők viszont parányiak. Akkor volt szükségem a védelmedre. Akkor szentül hitte, hogy védelmezi. Nyilvánvalóan tévedett. Kiszállt a bérelt kocsiból, megállt, várta, hogy Susannah észrevegye. A lány léptei lelassultak, még onnan is, ahol állt, Dániel jól látta, hogy milyen mereven tartja a vállát. Körbement, és kitárta az ajtót. Susannah megállt előtte, és fölnézett rá. Sírhatott. - Tehát már tudod - mormogta. - A főnököm azután hívott fel a mobilomon, hogy már felszálltam a vonatra. - -Engem is felhívott a főnököm. Egy Liz Sawyer nevű hadnagy szólt neki telefonon. Megvan az irodája címe - felsóhajtott. - Elkéstem. - De tudsz valamit, ami segíthet rájönni, ki tette... Dániel megrándította a vállát. - Vagy mindkettőnket elpusztíthat. Szállj be! Dániel beült a kormányhoz, épp gyújtást adott volna, amikor testvére megfogta a kezét. Szürke szeme egészen elkerekedett, sötéten villogott. - Mondd el! A férfi bólintott. - Rendben. - Átnyújtotta neki a borítékot, amely a postafiókban várt rá, megvárta, hogy a lány maga borítsa ki a tartalmát az ölébe. Susannah-nak elakadt a lélegzete, majd lassan, gépiesen átnézett minden egyes lapot. - Szent isten! - Majd bátyjára pillantott. - Te tudtál ezekről? - Igen. - Dániel beindította az autót. - Tudom, hogy mit tett a fia - idézte csöndesen. És most már te is tudod.
2 8 8
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 5.45
Sophie csípőre tett kézzel állt a raktár közepén. A délután folyamán Sawyer hadnagy hívása óta egy tucat ládát kipakolt. Míg elfoglalta magát, nem gondolt arra a tényre, hogy Kyle és Clint is meghak. Kétség sem fért hozzá, Kyle és Clint kapcsolatban állt a gyilkossal. Ugyanazzal a fegyverrel ölték meg őket, mint amit a sírmátrixban talált egyik áldozat meggyilkolásához is használtak. Ideggel, amikor hagyta, hogy egy fegyveres rendőr hozza be kocsival a múzeumba, még csak lehetőség volt az, hogy a gyilkos róla is tudhat. Most viszont már több mint lehetőség, ennek ellenére még nem volt bizonyosság. Bármennyire igyekezett is óvatosan megválogatni a szavakat, hogy különbséget tegyen az árnyalatok között, még mindig épp elég félelmetes volt az egész. Tehát inkább szorgoskodik, míg Liz szabaddá nem teszi az egyik fegyveres munkatársát, hogy visszafuvarozza őt az őrsre. Vitóhoz. Reménykedett benne, hogy ma a férfi szerencsével járt. Most sokkal inkább, mint eddig bármikor. - Sophie! Ijedten forduk hátra, kezét a szívéhez kapta. Megint csak Negyedik Theo állt a félhomályban. Kezében csatabárdot tartott, olyan könnyedén, mintha csupán egy tollpihe lenne. Sophie igyekezett nyugodtan lélegezni s legyűrni a kényszert, hogy hátrább lépjen. Hogy felsikoltson. Hogy sikoltson. Lehunyta a szemét, s összeszedte magát. Amikor kinyitotta a szemét, a férfi még mindig őt nézte, kifejezéstelen arccal. - Mit akarsz? - Apa azt mondta, szükséged van egy kis segítségre, hogy a ládákat kinyisd. Nem találtam meg a feszítővasat, amelyet tegnap használtál, úgyhogy ezt hoztam magammal. Kinyújtotta a bárdot. - Szóval melyik láda jön? Sophie olyan csöndesen fújta ki a levegőt, ahogy csak tudta. Szedd már össze magad, Sophie. Már rémeket látott. - Azok ott. Azt hiszem, ezek még Első Ted délkeletázsiai utazásáról valók. Épp azon gondolkodom, hogy kéne egy kiállítás a hidegháborúról és a kommunizmusról, és szerettem volna a Koreai-félszigetről és Vietnamból való műtárgyakat is felhasználni. Negyedik Theo kijött a fényre, sötét szeme furcsán nevetett. - Első Ted? Sophie elvörösödött. - Ne haragudj! így gondolok rátok, Theodore-okra. - Azt hittem, egy interaktív kiállítást hozol össze. Egy ásatást. - Így is van. De a raktárban három-négy kiállításnak is van hely. Azt hiszem, a hidegháborús kiállítás sokkal mélyebben megérinti az embereket. Tudod. A szabadságot nem adják ingyen. Theo többet egy szót sem szólt, úgy kapta le a ládák fedelét, mintha nem nehéz falap, hanem papír lett vol-na. - Tessék. Kész is vagyok. - És amilyen csöndesen érkezett, úgy is ment el.
2 8 9
Sophie megborzongott. Ez a srác vagy nagyon mélyen érző, vagy ilyen egyszería. De mennyire? És ő maga ugyan mennyit tudott Theórói vagy Tedről, ha már itt tartunk? Nevetett saját magán. - Szedd össze magad, Sophie - mondta hangosan. Amúgy is ideje menni. Liz azt mondta, hogy hatra megérkezik a múzeumhoz a kísérője. Lassan hat óra. Bezárta a raktár ajtaját, megállt a kapun belül, és várt. Ismét elnevette magát, amikor meglátta a mosolyogva közeledő Jen McFaint. - Jó éjt, Darla! - kiáltotta Sophie, majd kitárta az ajtót. - Ezek szerint te vagy a testőröm? - kérdezte, ahogy lenézett a picike Jenre. Jen fölnézett rá. - Bizony, Xena. Csak nincs valami ellenvetésed? Sophie kuncogva húzta fel a cipzárt a kabátján. - Olyan vicces. Nekem kéne téged védenem. Jen felhajtotta a kabátja hajtókáját. - Egy kilenc milliméteres sokat dob az ember magasságán, Xena. - Ne nevezz így - kérte Sophie, amikor beszállt Jen kocsijába. Megvárta, míg Jen is beszáll és becsatolja magát. - A „felség" tökéletesen megteszi. Jen fölnevetett. - Akkor menjünk, felség. A hercege már várja. Sophie nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon ezen, arca egészen felragyogott. - Vito visszaért? Jen mosolya elhalványult. -Ja, visszaértek. - Mi a baj? - A két pasi, akit elmentek megkeresni, még mindig nincs meg, viszont sikerült azonosítaniuk az egyik áldozatot. És... - Jen kifújta a levegőt. - Találtak valakit, aki azonosíthatná azt a rohadékot, aki az egészet elindította.
2 9 0
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 6.25
- Tino! - Vito futó ölelésként megszorította az öccse karját. - Megint koszi. - Nem tesz semmit. Jutottál valamire a képpel, amelyet a bárban látott öregemberről készítettem? Vito a fejét rázta. - Még nem is láttam az öreg képét. Nickkel csak negyedórája értünk vissza New Yorkból. - Akkor tessék, egy másolat. Hazamentem, kicsit jobban kidolgoztam, árnyaltam, satíroztam rajta. Ez már sokkal jobb, mint az a gyors vázlat, amelyet reggel a hadnagynak készítettem. Vito csak bámulta a férfit, aki kedd délután találkozott Greg Sandersszel. - Öcsém, elég öreg. Hajlott a háta. Elég nehezen hiszem. - Ilyennek látta a pincérnő, de tudod jól, mennyire nem pontosan emlékeznek a szemtanúk. - Ez igaz, de nagyon szeretném, ha a nő nem tévedne. De talán előállhatok valami jobbal... elhoztam New Yorkból egy fickót, aki személyesen is ismerte a rajzolót, aki a Behind Enemy Lines átvezető jeleneteit készítette. Bent vár a konferenciateremben. Abban reménykedem, hogy esetleg megpróbálnád.. Tino elvigyorodott. - Mutasd az utat! Vito bevitte a konferenciaterembe, ahol Nick már várta őket Tony Englanddal. - Tony, az öcsém, Tino. A vázlatrajzoló. - Én is vázlatrajzoló vagyok - mondta Tony elkeseredetten -, de ennél többet nem tudok kihozni magamból. - Az asztalon heverő papírra mutatott. - Lefagyott az agyam, vagy mi. Csak egy átlagos vázlat volt, bárki lehetett. Mindemellett nagyon rajzfilmszerű volt, Vito azonnal visz-szaemlékezett arra, amit Brent mondott Harrington szakterületéről rajzfilmfigurák és sárkányok. Van Zandtnak sikerült átcsábítani magukhoz egy szakértőt, aki sokkal jártasabb a fizikai modellezésben. Talán pont azért választotta ezt a Frasier Lewist, mert sokkal jobban értett az arcokhoz, mint Harrington és England. Tino kinyitott a vázlatfüzetét. - Néha jobb, ha az ember megpróbálja valakinek elmondani. Vito otthagyta őket Nickkel, és visszament az asztalához. Jen és Sophie visszaért, látta őket, amikor belépett a fülkéjébe. Jen bement Liz irodájába, Sophie pedig ott állt az ő asztalánál, háttal neki. A férfi szíve olyan hevesen vert, mint egy tinédzsernek, megszaporázta lépteit, meglepetéscsókot akart lehelni arra a szép, hosszú nyakra. Már rájött, hogy azt szereti. Ez alatt a két éjszaka alatt rengeteg helyet talált a lány testén, ahol szívesen fogadta a csókokat. Sophie ijedtében ugrott egyet, amikor a férfi ajka hozzáért, majd belefészkelte magát a karjaiba, teste akár a meleg méz. - Jól vagy? - kérdezte Vito.
2 9 1
- Aha. Jó voltam, nem szöktem meg a testőreim elől. Még Hüvelyk Pannától sem. Vito kuncogott. - Kicsi a bors, de erős. - Kelletlenül hátrébb lépett. -Várj meg itt. Beszélnem kell Lizzel, mindjárt itt leszek. - Vito egypár lépést tett, de Sophie váratlanul utána kiáltott, egészen furcsa hangon. - Vito! Ez meg kicsoda? - Azt a rajzot tartotta a kezében, amelyet Tino készített az öregemberről. . Vito szívét jeges rémület markolta meg. - Miért? Vito rémületét látva Sophie rettegni kezdett. - Mert én már láttam ezt az embert. Ki ez? Jen már Liz ajtajában állt, ám azonnal megfordult, amint meghallotta Sophie ijedt hangját. Egy másodperccel később Liz ott termett Jen mellett, feszülten figyelt. - Úgy sejtjük, ez a férfi találkozott kedden Greg Sandersszel - válaszolt vontatottan Liz. Sophie lerogyott az asztal mellett álló székre. - Ó, istenem - suttogta. / Vito leguggok elé, - Hol láttad ezt az embert, Sophie? A lány ráemelte a tekintetét, zöld szemében annyi rettegés, hogy Vito ereiben megfagyott a vér. - A múzeumomban. Bent járt az Albrightban. Meg is állított, a magán-tárlatvezetésről érdeklődött. - Összeszorította a száját. - Vito, olyan közel volt hozzám, mint te most. Lélegezz mélyeket. Gondolkozz. Megfogta a lány kezét. Jéghideg. - Mikor, Sophie? - Tegnap, a vikinges tárlatvezetésem után. - Lehunyta a szemét. - Olyan kellemetlen érzés fogott el, amikor megláttam. De félresöpörtem, Hiszen csak egy öregember. Felnyitotta a szemét. - Vito, én félek. Eddig csak ideges voltam. De most már rettegek. Vito is. - Nem kerülhetsz ki a látóteremből - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Egyetlen másodpercre sem. Sophie bizonytalanul bólintott. - Rendben. - Vito! Vito megfordult, Tino sietett be a fülkébe. Maga előtt tartotta a vázlatfüzetet, hogy Vito láthassa a rajzot, amelyet készített. - Vito, Frasier Lewis az öregember. Ugyanazok a szemek, mint annak az öregembernek, akit a pincérnő látott Greg Sandersszel. Vito bólintott. Mintha az összes levegőt kipréselték volna a tüdejéből. - Tudom. - Odább lépett, el a mögötte ülő Sophie elől. - Ő Sophie. Tegnap az öreg meglátogatta a múzeumban, ahol dolgozik. Tino nagyot fújt. -A francba, Vito.
2 9 2
- Pontosan - mormogta Vito. Lizre pillantott. - Visszázunk? Liz komoran rázta a fejét. - Semmi kedvem egy újabb vastapshoz. - Hol van Tony England? - fordult Vito az öccséhez. - Épp most megy le Nickkel. Nick taxit hív neki, hogy kivigye a vonatállomásra. Liz leült Nick asztalának a szélére. - Hívjuk össze a csapatot, Vito. Muszáj még egy eligazítást tartani. De először is, mindenki vegyen egy jó mély lélegzetet. Sophie biztonságban van, és már ismerjük a gyilkos arcát. Ez ezerszer több, mint amit reggel tudtunk. - Egy teljes percig mindenki próbált megnyugodni, mélyeket lélegeztek és koncentráltak. Aztán ismét megtört az egyensúly. - Elnézést! Liz Sawyer hadnagyot keresem. Egy pár állt az ajtóban. A lány százhatvan magas, sötét hajú. A férfi százkilencven és szőke. Az utóbbi szólította meg őket. Liz fölemelte a kezét. - Én vagyok Sawyer. - Dániel Vartanian vagyok, különleges ügynök, a Georgiái Nyomozóhivataltól. Ó pedig a húgom, Susannah Vartanian, a New York-i Államügyészségtől. Szóltak, hogy megtalálták a szüleinket. Úgy gondoljuk, tudjuk, ki a gyilkosuk. Néma csönd állt be. Majd Liz fölsóhajtott. - Íme, itt a visszázásod, Vito.
2 9 3
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 7 ÓRA
Van Zandt már bent ült, amikor megérkezett a hotel elegáns, tenger gyümölcseit felszolgáló vendéglőjébe. - Frasier, kérlek, csatlakozz hozzám! Egy kis bort? Esetleg ebből a Newburghomárból? Igazán fenséges. - Nem. Sietek, VZ. Épp az új királynédon dolgozom, és nem akarok kiesni az ihletből. Van Zandt arcára furcsa mosoly ült. - Érdekes. Meséld csak el, Frasier, honnan merítesz ihletet. Ha lett volna, most felállna a hátán a szőr. -Miért? - Nos, csak eltűnődtem, milyen élethűek is a rajzaid. Azon merengtem, vajon kiről mintázhatod a karaktereket. Esetleg élő modellekről? Hátradőlt, hunyorogva szemlélte Van Zandtot. - Nem. Miért? - Csak azon gondolkodtam, ha mégis élő modelleket használnál, nagy ostobaságra vallana, ha olyat választanál, akit ismernek a környéken. Hogy egy igazán bölcs ember messziről szerzi be őket. Bangkokból vagy Amszterdamból, mondjuk. Más kultúrából. Mondjuk érdekes arcokat Amszterdam piros lámpás negyedéből. Azt hiszem, egy művész olyan körből választana mo-delk, ahol senkinek sem hiányoznának. Mély levegőt vett. - Jager, ha mondani akarsz valamit, akkor csak nyögd ki - Van Zandt összerezzent. - „Nyögjem ki?" De Frasier, ez olyan... alpári. Hát legyen. - Egy hatalmas borítékot csúsztatott át az asztalon. - Másolatok - mondta. - Természetesen. Képek. Az elsőn Zachary Webber. - Ezt Derektől kaptad. A fickó őrük. - Lehet. Folytasd csak! Fogát csikorgatva lapozott a következő képhez, majd megmerevedett. Claire Reynolds arca nézett vele szembe. Van Zandt tudja. Van Zandt a bort szürcsölte. - Kísérteties a hasonlóság, nem gondolod? - Mit akarsz? Van Zandt csöndesen fölnevetett. - Folytasd csak! A következő képnél a szíve hevesebben kezdett verni, ám most a dühtől. - Te rohadék. Van Zandt mosolya kellemetlenül önelégült volt. - Az vagyok, tudom. Igazából csak meg akartam figyeltetni Dereket. Ha esetleg a rendőrségre ment volna... miattad... akkor a biztonságiak csupán megpróbálták volna lebeszélni. Képzeld el, mennyire meglepődtem, amikor ezt megláttam.
2 9 4
A képen ő volt Derekkel. Öregemberként, de egyenesen állt. Ugyan a képen nem látszott, de a pisztolyát Derek hátába mélyesztette. Óvatosan visszatette a képeket a borítékba. - Megismétlem. Mit akarsz? - Mielőtt meghalsz. - Nem egyedül jöttem, Frasier. A biztonságiak főnöke ott ül annál az asztalnál, bármelyik pillanatban kész fölhívni a hivatalos szerveket. Most már dühösen sziszegett. - Mit a-karsz? Van Zandt álla megfeszült. - Még többet akarok abból, amit eddig adtál. De azt akarom, hogy lenyomozhatatlan legyen. - A szemét forgatta. - Miféle idióta gyilkolászik olyanokat, akiket azonosítani lehet? Egy kisebb borítékot húzott elő a kabátzsebéből. - Ez itt egy készpénzes csekk és egy repülőjegy Amszterdamba, holnap délutánra. Ülj föl arra a gépre. És amikor odaérsz, az Inkvizítor összes szereplőjének lecseréled az arcát, különben az üzlet lefújva. - A fejét rázta, most már dühösen. - Tényleg ilyen elvetemült vagy? Tényleg azt hitted, senki nem jön rá? Az ostobaságoddal veszélybe sodortál mindent, amim van. Úgyhogy most rendbe hozod. Felhörpintette a bort, és a poharat lecsapta az asztalra. - Ez az, a-mit a-ka-rok. ^ Nevetnie kellett, annak ellenére, hogy belül forrt benne a harag. - Te tényleg kedvelted volna az apámat, Jager. Van Zandt nem mosolygott. - Akkor megbeszéltük? - Persze, hol írjam alá?
2 9 5
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, DÉLUTÁN 7.35
- Üljenek le, kérem. - Vito Ciccotelli a konferenciateremben álló hatalmas asztal felé intett. Dániel gyorsan megszámolta a jelenlevőket. Hatan már ott ültek az asztal körül. Ciccotelli becsukta az ajtót, előhúzott egy széket Susannah számára, aki még mindig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Dániel fölajánlotta, hogy maga azonosítja a szüleit ám Susannah ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen, és így is tett. Az orvos szakértő visszakísérte őket a hullaházból, most ő is ott ült az asztal végén, a magas, szőke dr. Sophie Johannsen mellett, akit Ciccotelli konzultánsként mutatott be. - Várjunk még egy kicsit? - kérdezte Ciccotelli társa, Nick Lawrence. - Nem szükséges - suttogta Susannah. - Inkább essünk túl rajta! - Mind figyelünk, Vartanian ügynök - mondta Ciccotelli. - Mit tud? - Hosszú évek óta nem láttam a szüleimet. A családunk tagjai... eltávolodtak egymástól. - Hány tagú a család? - kérdezte Sawyer. - Most már csak én és Susannah vagyunk. Sokáig mi sem tartottuk a kapcsolatot egymással. Az elmúlt hétig nem is beszékünk. A szülővárosunk seriffje hívott föl, hogy a szüleim elutaztak, és nem tértek vissza. Az anyám onkológusa is telefonált, mi van anyánkkal, mert sok kontroUvizsgálatot kihagyott. Ekkor hallott a húgom is, én is először arról, hogy rákbeteg. - Ennél szebben nem is lehetett volna megtudni -morogta maga elé Nick. Ő lenne a jó zsaru, gondolta Dániel. - Na igen. Szóval a seriffel átkutattuk a házat. A szüleim szépen bezártak mindent, az összes bőröndöt magukkal vitték. Apám asztalában megtaláltam az utazási prospektusokat, amelyekből arra következtettem, hogy nyugat felé mentek. Arra gondokam, biztos ez anyám Utolsó utazása a halála előtt - igyekezett elhessegetni anyja képét, ahogy ott fekszik a hullaház fémasztalán. Susannah megszorította a kezét. - Tartsunk egy perc szünetet? - kérdezte kedvesen Jen McFain. - Ne. A seriffel épp menni készültünk, amikor észrevettem, hogy apám számítógépe be van kapcsolva... ami azt illeti, épp akkor navigák rajta valaki távolról. - Ciccotellit nézte, a férfi sötét szemében érdeklődés csillant, ez némiképp megnyugtatta. - Miért nem jelentette akkor az eltűnésüket? - kérdezte Sawyer. - Majdnem megtettem. De a seriff arra gondok, hogy anyám magánéletét illene tiszteletben tartani, és tényleg úgy tűnt, csak elutaztak pihenni valahová. - Nem aggasztotta, hogy a számítógépet távolról vezérlik? - kérdezte Nick Lawrence. - Akkor annyira nem. Apám értett a számítógépekhez. Szeretett hálózatokkal és alaplapokkal meg ilyenekkel babrálni. Úgyhogy... szabadságot vettem ki. Meg akartam találni az anyámat, tudni akartam, hogy jól van-e. - Nagyot nyelt. - Újra látni akartam. Elmesélte az egész kutatást, hogyan jutott el a hotel-széfig és a postafiókig, ám a borítékot, amelyet anyjuk hagyott hátra, nem említette. Nem vok benne biztos, hogy lehet.
2 9 6
- Tudtam, hogy jelentenem kell a zsarolást. Susannah is egyetértett ebben. Úgyhogy itt vagyunk. - És mikor vett föl legutoljára pénzt az édesapja? -kérdezte Sawyer. - November 16-án. Ciccoteli följegyezte. - És mit tett, amikor eljutott a postafiókig? - Többet, mint kellett volna, kevesebbet, mint amit akartam. Arra gondoltam, ha megtudom, ki a zsaroló... megkérdeztem a pult mögött álló srácot, ki bérli a fiókot. El akartam kérni a fiók tartalmát, de tudtam, ezzel túllövök a célon. Ciccotelli türelmetlenül legyintett. - Folytassa, Vartanian ügynök. - A fiók előfizetője Claire Reynolds volt. Zsarolta a szüleinket, és valószínűleg ő is ölte meg őket. Ennyit tudok. Most Ciccotelli szeme azonban nem megcsillant, hanem pislogni kezdett. Hátradőlt, a társára nézett, majd a főnökére. Az asztal körül mindenki döbbenten ült. - Ez így gáz - mordult fel Nick Lawrence. Egy kis ideig Ciccotelli egy szót sem szólt, majd ismét a főnökére nézett. Sawyer megvonta az egyik vállát. - Tied a pálya, Vito - mondta. - Leellenőriztem őket, amíg a hullaházban voltak azonosítani. Mindketten a törvény szolgái. Én beavatnám őket. Dániel körbenézett minden egyes jelenlevőn. - Tessék? Mi folyik itt? Ciccotelli a szemöldökét ráncolta. - Claire Reynolds gyanú felett áll. , - , Susannah megmerevedett. - Miért? Zsarolta a szüleinket, akik meghaltak. Ugyan mi az oka, hogy nem keresik meg, és nem hozzák be? - Nem a megtalálással van gond. Hanem azzal, hogy Claire Reynoldsot letartóztassuk a szüleik meggyilkolásáért - mondta Ciccotelli. - Mivel meghalt. Több mint egy évvel ezelőtt. Dániel döbbenten nézett Susannah-ra, majd megrázta a fejét. - Ez lehetetlen. Az utóbbi évben folyamatosan zsarolta az apámat. A postafiókos srác azt mondta, Claire még az előző hónapban is idejében kifizette a díjat. Készpénzben. Ciccotelli fölsóhajtott. - Nos, bárki fizette is ki a díjat, az nem Claire Reynolds volt. Nem tudják, ki más zsarolhatta volna még az apjukat? Susannah a fejét rázta. - Nem. Fogalmam sincs. - Azt nem tudják, hogyan és miért zsarolták a szüleiket? - kérdezte Lawrence gyöngéden. Dániel némán rázta a fejét. Ám ez nem volt igaz. Tudta. Olyan szörnyű volt, hogy állandóan kísértette. Muszáj mérlegelnie. Mindemellett tudta jól, hogy Ciccotelli nem árvil el neki mindent egészen addig, amíg ő sem, s talán még akkor is, ha mindent elmond, Dániel sosem fedné fel azt, ami valószínűleg apja életének legnagyobb szégyene volt.
2 9 7
S rajta keresztül az enyém is. Ciccotelli előhúzott egy vázlatot a dossziéjából, és átcsúsztatta az asztalon. - Fölismeri ezt a férfit? Dániel a képet bámulta. Kemény vonású, merev állú, kiugró járomcsontú férfit látott a rajzon. Pengeéles orr, csapott áll. Ám a szeme láttán Dániel megborzongott. A jéghideg tekintetnek a rajzoló olyan gonosz csillogást adott, amit Dániel túlságosan is megismert már a rendészetnél töltött sok-sok év alatt. Habár a férfi szemében volt valami ismerős, ami elgondolkodtatta. A postafiók rászabadította az eddig elzárt kísérteteket. De azok csak kísértetek. Ez a férfi valóságos, megölte a szüleit, akik eddig ott rohadtak egy jelöletlen sírban. - Nem - jelentette ki határozottan. - Nem ismerem. Sajnálom. És te, Suze? - Én sem - visszhangozta a lány. - Azt reméltem, hogy igen, de nem. - Meg kellene hallgatniuk a szalagot - mondta Nick. - Talán a hangot fölismerik. - Rendben, de csak az elejét. Jen - mondta Ciccotelli. McFain fölnyitotta a laptopját. - Ez a rész nem valami hangos, szóval nagyon kell figyelni. - Kiálts, ha akarsz. Dániel ereiben megfagyott a vér. Szívét jeges rettenet markolta, újra a vázlatra bámult. A férfi szeme. Ekkor rájött. De ez lehetetlen. Susannah keze elernyedt, de még így is lehetett hallani, milyen szaporán veszi a levegőt. Dániel tudta jól, Susannah is rájött. - Senki sem fogja meghallani. Senki sem fog megmenteni. Mindet megöltem. Dániel lehunyta a szemét, minden idegszálával tiltakozott a felismerés ellen. - Ez lehetetlen - mormogta. Mert meghak. Eltemették, az isten szerelmére! Mind azt hitték, rettenetesen szenvednek, de az ő szenvedésük semmi ahhoz képest, amit neked fogok okozni. Pedig ő volt az. Szent isten. Émelyegni kezdett. - Állítsa le! - kiáltott fel Susannah. - Állítsa le a szalagot! Jennifer McFain azonnal engedelmeskedett. Dániel érezte, hogy minden tekintet rájuk szegeződik. A szoba hirtelen túl meleg lett, a nyakkendője túl szoros. - Nem hazudtunk - krákogta Dániel. - Most már tényleg csak mi ketten vagyunk. De volt egy fiútestvérünk. Meghak. Eltemettük a temető családi sírboltjában. - Simonnak hívták - suttogta Susannah, az iszonyattól remegő hangon. - Már tizenkét éve halott. De ez az ő hangja. És ez az ő szeme. - Dániel Ciccotelli sötét szemébe nézett, a szavakat a torkát elszorító retteneten át kellett kipréselnie magából. Ha ez tényleg Simon, akit a szalagon hallottunk, akkor egy szörnyeteg került a kezük közé. Gyakorlatilag bármire képes. - Tudjuk - mondta Ciccotelli. - Tudjuk.
2 9 8
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 8.05
Vito végighúzta kezét az arcán, borostája sercegett a tenyerén. Dániel Vartanian elmesélte, hogy öccsük egy csúnya autóbalesetben halt meg, és otthon temették el. Az öccsük szeretett kegyetlenkedni, állatokat kínozni, ennek ellenére azonban jeles diák vok, sok mindenben tehetséges. Művészetekben, irodalomban, történelemben, tudományban, matematikában és számítástechnikában egyaránt. Simon Vartanian egy igazi 21. századi sokoldalú, reneszánsz ember volt. Ám mindezt hiába tudták meg, ezzel egy csöppet sem kerültek közelebb a letartóztatásához. - Azt hiszem, most még több a kérdés, mint a válas - dörmögte Vito. - Viszont tudjuk az igazi nevét - jegyezte meg Nick. - És ismerjük az arcát. - Korábban nem így nézett ki - mondta Dániel. - De a szeme ugyanolyan - tette hozzá a húga, aki még mindig Tino rajzát bámulta, arcán fájdalom, rettenet és szomorúság. Vito visszatette a vázlatot a dossziéba. - Exhumálnunk kell a családi sírboltba temetett koporsót. Dániel bólintott. - Tudom. A szívem egyik fele nem szeretné megtudni, mi van benne. Az apám intézett mindent, amikor Simon „meghalt". Ó azonosította a testet, ő vette meg a koporsót, ő készítette elő Simont, maga hozta haza eltemetni is. - Zárt koporsós temetés volt - tette hozzá Susannah Vartanian. Halálosan sápadt volt, mégis egyenesen ült a széken, állát felszegte, mintha azt várná, hogy a következő ütés egyenesen neki szól majd. Vito azon töprengett, vajon mit tudhatnak ők ketten, amit nem mondanak el neki. - Ez elég természetes, ha a holttest eltorzult - mondta Katherine. - Hiszen egy autóbalesetről van szó, csúnyán megéghetett. Ha látták volna is a holttestet, akkor sem tudták volna megmondani, hogy az a testvérük. Dániel szinte összezárt ajakkal válaszok. - Köszönöm. De ami azt illeti, nem a miatt a holttest miatt aggódom, amit a koporsóban találunk. Nick szeme elkerekedett. - Attól tart, hogy a koporsó üres lesz, és hogy az apja tudta, hogy Simon igazából nem halt meg. Dániel csak a szemöldökét emelte meg. A húga mellette egy kicsit megmerevedett. Erre az ütésre várt, gondolta Vito. - Miért rendezett volna az apjuk egy teljes áltemetést? - kérdezte Jen. Dániel keserűen mosolygott. - Apámnak szokásává vált, hogy eltussolja Simon ügyeit.
2 9 9
Vito már nyitotta a száját, hogy tovább puhatolódz-dzon, amikor Thomas Scarborough megszólak. - Azt mondta, a család tagjai eltávolodtak egymástól - kezdte Thomas. - Miért? Dániel a húgára pillantott - támogatásért, segítségért. És beleegyezésért, gondolta Vito. Susannah apró biccentését szinte alig lehetett észrevenni. - Mondd el nekik! - suttogta. - Az isten szerelmére, mondj el nekik mindent! Épp elég sokáig éltünk Simon árnyékában.
3 0 0
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 8.15
Van Zandt az gondolta, simán elintézett mindent, megparancsolta a fegyveres testőrének, hogy kövesse, ahogy elhagyja a vendéglőt. Természetesen ez nem fog bejönni, VZ soha nem tudhatja meg az igazi címét. Már így is túl sok van ennek a hollandusnak a rovásán. Lefényképezett... Van Zandt nem egy beszari alak, habár a maga módján, gondolta, ez elég ironikus is. Van Zandt biztonsági őre leparkolt a sikátorban, tekintetét a szemközti kínai vendéglő ajtajára szegezte, amelyen az előbb látta belépni. Azt várta, hogy ugyanazon az úton tér majd vissza a járművéhez. Ő viszont hátulról visszajött, és bekopogott a vezetőülés felőli ablakon. VZ embere meglepetten fordult hátra, hogy megnézze, ki az, majd azonnal meg is nyugodott. Letekerte az ablakot. - Mit akarsz, haver? A férfi hangja ellenséges volt, de ő csak mosolygott. - -Elnézést a zavarásért, uram, de az alapítványunk naptárakat árul, hogy... - Kösz nem. Nem érdekel. - Kezdte föltekerni az ablakot, de egy másodperccel elkésett. A kés célba tálak, most Jager legfőbb testőre felnyársalva, mint egy kivéreztetni való disznó. A férfi szeme elkerekedett, megremegett, majd kihunyt benne a fény, íme, újabb gyönyörködtető pillanata a halálnak... - Rendben van - mormogta maga elé -, úgyis tavalyi naptár volt. - A kést otthagyta, kiséták a sikátorból, elindult a kocsija felé, amellyel kényelmesen pont a kínai vendéglő főbejárata előtt parkolt le. Könnyedén hajtott végig az utcán, elhaladt a sok szegény sofőr mellett, akik kénytelenek voltak tömbökkel arrébb helyet keresni, íme, újabb járulékos előnye annak, hogy így kell közlekednie. - Bárkinek a látóterén kívül esett, akit később a sikátorban talák meggyilkolt férfival kapcsolatban szemtanúként kikérdezhetnek. Ha személyleírást adnak is rólam, az ákalánosságokon túl úgysem mondanak semmit. - Nem mintha aggódnia kellene. Elég kevesen néznek a szemébe, amikor így közlekedik. Van valami a fogyatékosságban, ami miatt az emberek félrenéznek. Ezáltal kedve szerint, szabadon mozoghat.
3 0 1
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 8.30
Dániel jó ideig a kezét bámulta, mielőtt megszólak volna. - Simon mindig is egy kegyetlen szemét volt. Egyszer megakadályoztam, hogy egy macskát megfojtson, amitől nagyon feldühödött. Megpróbáltam móresre tanítani, de véres péppé vert. Még csak tízéves volt. Katherine a homlokát ráncolta. - A tízéves Simon fölülkerekedett magán? Hiszen maga nem egy kisdarab ember, Vartanian ügynök. - Simon nagyobb - jegyezte meg Susannah alig hallhatóan. Dániel a húgára nézett, szemében egyszerre villogott harag és fájdalom. Azért folytatta. - Az idő csak múlt, Simon egyre gonoszabb lett. Apám a bírói pályára lépett. Simon kisded játékai rossz fényt vetettek apára, úgyhogy a tekintélyével kicsit odahatott, hogy elsimítsa a dolgokat. El nem tudják képzelni, mi minden fölött, szemet hunynak az emberek pár dolcsiért. Amikor Simon tizennyolc éves lett, elszökött. Utána már csak az autóbalesetről hallottunk. - -És el is temettük - tette hozzá Susannah. - És el is temettük - ismételte meg Dániel egy sóhaj kíséretében. - Én Atlantába költöztem, rendőr lettem, ám akkoriban még hazajártam. Utoljára egyik karácsonykor láttam a szüleimet. - Hosszú csönd következett, majd Dániel válla lehanyatlott. - Amikor beléptem, ott találtam anyámat zokogva. Nem volt sírós. Utoljára Simon temetésén zokogott. De most képeket talált. Simon rajzak. - A megkínzott állatokról? - kérdezte Scarborough. - Is. De inkább emberekről. Az igazán kemény, szadista magazinokból vágott ki képeket. Utána lemásolta őket. Simon tehetségesen rajzolt, de mindig a sötét oldal vonzotta. Egész hálószobája falát sátáni festményekről készült poszterek borították. - Mint például? - kérdezte Vito. Dániel összevonta a szemöldökét. - Nem emlékszem. - Susannah-ra nézett. - Volt ott egy Sikoly kép. - Munch - mondta a lány. - És Hieronymus Boscht is szerette. Volt neki egy mészárlást ábrázoló Goya-posztere is. Meg egy másik, egy öngyilkosságról. Valami Dorothy. Daniel bólintott. - Meg a Warhol-nyomat. „A művészet az, amit meg tudsz úszni." Ezzel körülbelül be is mutattuk Simont. - Ami igazán megmutatta Simon lelkivilágát - mormogta maga elé Susannah -, az volt, amit az ágya alatt tartott. Dániel szeme elkerekedett. - -Láttad a képeket? A lány a fejét rázta. - -A képeket nem. Fogalmam sincs, azokat hova rejtette. - -Tessék, Miss Vartanian? - vágott közbe Vito. – Mi volt az ágya alatt? .
3 0 2
- A sorozatgyilkos művészek képeiről készített másolatok. John Wayne Gacy bohócképei. És sok egyéb... Simon Vartanian mások képek másolta, méghozzá ismert dekadens alkotók művek. Most azonban már saját művészettel dicsekedhet. És saját áldozatokkal. Az asztal körül kézzel fogható lett a feszültség. Vko tudta, a többiek is rádöbbentek ugyanarra. Egy pillanatig attól tartott, valaki ki is mondja. De senki nem szólt egy szót sem, így Vito megkönnyebbült. Ám még mindig van valami, amit a Vartanian testvérek nem árultak el nekik. S amíg el nem mondják, nem lesz teljes az információáramlás. - És miért nem szólt valakinek, Miss Vartanian? - kérdezte Thomas Scarborough gyöngéden. A lány ismét fölszegte a fejét, ám szemében szégyen tükröződött. - Dániel elment. Aztán Simon meghalt, és a festmények eltűntek. A magazinképekről és a róluk készült rajzokról nem is tudtam. Egészen ma estig. - Vartanian ügynök, az édesanyja találta meg ezeket a rajzokat és a kivágott képeket. Szóval maga miért keveredett vitába az édesapjával? - kérdezte Vito. Dániel a húgára pillantott. - Mondd el, Dániel! - hangzott a rideg biztatás. - Más képek is voltak... filmkockák. A magazinképek mind beállítottak voltak, de ezek a filmkockák valósághűnek tűntek. Nők, akiket megerőszakolnak... Simon ilyesmiket is lerajzolt. Pár másodpercre néma csönd ülte meg a helyiséget, majd Jen megköszörülte a torkát. - 6,10 - Meglep, hogy Simon nem vitte magával a képeket -mondta Jen. - Hol találta meg ezeket az édesanyja? - Apám egyik széfjében. Elég sok rejtekhelye van a házban. - Ezek szerint az apja tudott Simon titkos mappájáról? - kérdezte Jen. - Igen. Az anyám pedig nekiszegezte a kérdést, és apám beismerte, hogy Simon szobájában taláka őket azután, hogy az öcsém megszökött. Most azonban azon töprengek, Simon nem emiatt ment-e el. Talán az apámnak végre elege lett. Sosem fogom megtudni. Egyszer én is láttam a képeket, azt mondtam, jelentenünk kéne. Hogy a képeken szereplő személyeket valaki bántalmazta. Az apám egészen kikek magából. „Miért kellene ez most kiteregetni? - kérdezte. - Simont már úgysem lehet megbüntetni. Meghalt. Csak szégyenbe hozná a családot." Húga megfogta a kezét, arca komorsága mutatta, hogy már elfogadta azt, ami most következik, de Dániel tekintete a távolba révedt, ahogy visszaemlékezett az eseményekre. - Olyan dühös voltam. Olyan vok, mintha hirtelen elegem lett volna abból, hogy apám éveken át mosta a szennyest Simon után. Valami átszakadt bennem. Apámmal majdnem egymásnak estünk, ezért inkább elmentem otthonról, hogy kisétáljam magam. Mire viszszamentem, már eldöntöttem, hogy fogom a képeket, és magam jelentem be, de elkéstem. Csak a hamut találtam a kandallóban. Nick hitetlenkedve csóválta a fejét. - Az apja... egy bíró... megsemmisítette a bizonyítékokat? Dániel föltekintett, ajka keserű mosolyra húzódott.
3 0 3
- Igen. Kikeltem magamból, aztán megütöttem az apámat. Ő pedig visszaütött. Azon a napon több szempontból is kárt tettünk egymásban. Elmentem, megfogadtam, hogy soha nem jövök vissza. És egészen vasárnapig nem is mentem. - És mihez kezdett a képekkel? — kérdezte Liz. Dániel megvonta a vállát. - Mit kezdhettem volna? Napokig rágtam magam miattuk. A végén aztán semmk nem tettem. Nem volt bizonyítékom. És épp csak egy pillantásra láttam a képeket. Még abban sem voltam biztos, hogy valóban történt-e bűncselekmény, vagy a képeket szándékosan állították be, vagy igaziak voltak-e. A végén úgysem ért volna semmit az én szavam az övé ellenében. - De az édesanyja is látta a képeket - tapogatózott Jen. - Soha nem száUt volna szembe apánkkal - jegyezte meg Susannah. - Ez egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. - Arra gondoltak, hogy ezeket a képeket használta fel Claire Reynolds, hogy az édesapjukat megzsarolja? - kérdezte Vito. - Először átfutott az agyamon, de el nem tudtam képzelni, hogyan szerezhetett róluk tudomást. Aztán azon töprengtem, lehet, hogy van még valami, amiről én nem is tudok. Meg kellett tudnom, mivel zsarolták. Hiszen rámehet a húgom karrierje. Susannah ismét fölszegte a fejét. - A karrierem megáll a maga lábán. És a tied is. - Tudom - mondta Dániel. - Amikor eljutottam a postafiókig, kiderült, hogy anyám nyitott számomra egyet. És otthagyta ezeket. - A laptoptáskából egy vastag borítékot húzott elő. Vito már tudta, mit talál benne. Ennek ellenére összerezzent, amikor meglátta a képeket és rajzokat, amelyeket a fiatalabb Simon Vartanian alkotott. - Az apja nem semmisítette meg őket... Dániel állkapcsa megfeszült. - Ezek szerint nem. És azt sem tudom, miért tartotta meg őket. Vito Liz felé nyújtotta a fényképeket, majd megdörzsölte zsibbadt nyakát. - Akkor most tüntessük el a fehér foltokat, rendben? Először is Claire Reynolds honnan ismerte a szüleiket? - Nem tudom - mondta Dániel. - Egyikünk sem emlékszik senkire Duttonban, akit így hívtak volna. - Nem duttoni volt - jegyezte meg Katherine -, hanem atlantai. - Apánk időnként elutazott Atlantába - mondta Susannah. - Hiszen bíró vok. Jen a homlokát ráncolta. - De ez még nem magyarázza meg azt, hogy került a képbe Simon. Ismerte Claire-t? - Simon csak akkor ment Atlantába, amikor a kontDániel bólintott. - Ha Claire még Atlantából ismerte Simont, akkor azt is tudta volna, hogy elvileg meghalt. Hiszen sok betegtársa eljött a temetésére. - Lehet, hogy Simont is zsarolta - mondta Katherine. - És ezért ölte meg a lányt. - A másik nő pedig szépen folytatta a zsarolást ott, ahol Claire abbahagyta. - Nick a fejét csóválta. - Kemény.
3 0 4
- Ugyan miért? - kérdezte Thomas Scarborough. -Bárki is az a második zsaroló, Claire halála után még egy évvel is folytatta. És miért várt az édesapja egy évet, hogy idejöjjön? - Indulni készült a hivatali választáson - válaszolta Dániel, Vitónak az a benyomása támadt, hogy ezt a kérdést a férfi már napokkal korábban megválaszolta magának, - Csak még nem jelentette be. Ami azt illeti, az e-mailjei alapján folyamatosan visszautasította az indulásra való fölkérést. Azt hiszem, arra gondolt, ha beszáll a ringbe, azonnal felszökik a zsaroló által követelt pénzösszeg. - Vajon vasárnap ki lehetett az, aki az édesapja számítógépét távolról manipuláka? kérdezte Jen. - Simon vagy a kettes számú zsaroló? Muszáj lesz megnéznünk az apja gépét, hogy kiderítsük. Dániel bólintott. - Azonnal áthozatom. Még miben segíthetnénk, nyomozó? Vito gondolatban végigment az eseményeken. Még mindig nem állt össze az egész kép. - Az apja azért érkezett Phillybe, hogy megtalálja a zsarolót. De miért jött vele az édesanyja is? Katherine helyeslőn bólogatott. -Jó kérdés. Az édesanyja már nagyon beteg volt. Egy orvos sem egyezett volna bele, hogy elutazzon. - Nem tudom - mondta Dániel. - Ezen én is eköp-rengtem. - Azért jött, hogy viszontlássa Simont - mondta Susannah határozottan. - Minden csak Simon körül forgott. - Hangjában kevés cinizmus csengett. - Szegény, szegény Simon. - Hogyan vesztette el Simon a lábát? - kérdezte Katherine. Dániel a fejét csóválta. - A szüleim igyekeztek balesetnek beállítani az egészet. - De mi azért tudtuk az igazat - folytatta Susannah. - Eléggé kint laktunk, a várostól messzebb. Élt arrafelé egy öreg, úgy egy mérföldre tőlünk. Régi csapdákat gyűjtött. Egyik nap eltűnt egy medvecsapda. Mindenki tudta, hogy Simon lopta el, de olyan sima beszédű volt, mindenkivel elhitette, hogy fogalma sincs arról, ki vihette el. - Szóval őt kapta el a csapda - mondta Vito, - Ki találta meg? Dániel elnézett oldalra. - Én. Egy álló napig nem került elő, szétszéledtünk és úgy kerestük. Én találtam rá. Kivérzett, rettenetesen szenvedett. Addigra a hangja teljesen elment. Órákig üvöltött, de senki nem járt a közelben, hogy meghallhatta volna. Vito háta lúdbőrözött. Összeállt a kép. - És engem vádolt - folytatta Dániel keserűen. - Egészen az eltűnése napjáig szentül hitte, hogy tudtam, hol van, és direkt hagytam szenvedni. Pedig ez nem vok igaz. De ezt nem lehetett neki megmagyarázni. Simon már a lába elvesztése előtt is gonosz volt, de utána... Susannah lehunyta a szemét. - Utána Simonból igazi szörnyeteg lett. Ő irányította az egész házat. Anyám minden erejét neki szentelte, amit soha nem tudtam egészen megérteni. Abban azonban biztos vagyok, ha felcsillant a remény, hogy Simon él, akkor könyörgött azért, hogy elvigyék hozzá, akármilyen gyönge volt is.
3 0 5
- Ami azt jelenti, hogy a szüleik végig tudták, hogy Simon nem is halt meg, vagy megtudták, és belevágtak az utazásba. - Vito a Vartanian testvérek arcát fürkészte. - De maguk ügy gondolják, hogy legalább az apjuk tudta, hogy Simon él, különben nem aggódnának amiatt, hogy mit találnának a koporsóban, ha kiásnánk. - Igen. - Dániel azonnal elismerte. - Most viszont már nagyon fáradtak vagyunk. Ha más nincs... - Nekem még van két kérdésem. Vito előrehajolt, hogy lássa az asztal túlsó végén ülő Sophie-t. A lány egész idő alatt egy szót sem szólt. - Mondjad, Sophie! - Vartanian ügynök úgy gondolja, hogy az apja a zsaroló miatt utazott ide. Miss Vartanian pedig azt gondolja, hogy az édesanyja Simont akarta látni. Dániel óvatosan méregette Sophie-t. - Igen... Susannah összeszűkült szemmel figyelt, mintha csak most vette volna észre, hogy Sophie is ott van. - Dr. Johannsen, ön hogyan kapcsolódik ehhez a nyomozáshoz? - Én lokalizáltam a szüleik személyazonosságukat kideríteni.
holttestét,
és
segítettem
a
rendőrségnek
a
Dániel állkapcsa megfeszük. - Rendben. Tehát mi a kérdés? - Azt mondta, a szülei az édesanyja nevén jelentkeztek be a hotelba. - A szüleim nyilván nem akarták, hogy bárki megtudja, hogy Claire Reynoldsot keresik - válaszolta Susannah mereven. - Hajlok arra, hogy ezzel egyetértsek, de volna pár ellenvetésem. Először is említette, hogy a hotel személyzete emlékezett rá, hogy az édesanyja sok időt töltött egyedül a szobájában. - Beteg volt - mondta Dániel kimerülten. - Ott maradt a hotelban, amíg apám Claire-t kereste. - Ellenben az édesapjával tartott, amikor elmentek a könyvtárba, ahol annak idején Claire dolgozott. Ott viszont az édesapja a valódi nevét adta meg, amikor Claire-ről kérdezősködött. Csak éppen a kérdéseivel nem a könyvtároshoz fordult, aki tényleg segíthetett volna. Az apja egy olyan öregemberhez ment oda, aki nem is beszél angolul. Az első kérdésem az, miért választott az apja egy idős, orosz embert, hogy őt kérdezgesse Claire Reynoldsról, és miért csak ennek az orosz férfinak fedte föl az igazi nevét? Vito legszívesebben megcsókolta volna. Ehelyett higgadtan csak annyit kérdezett: - És mi lenne a második kérdés? - Miért hozta el a képeket Philadelphiába? Úgy értem, ha a képekkel zsarolták, akkor miért hozta őket magával, és kockáztatta meg a lebukást? Miért nem hagyta inkább otthon a széfben? Ha már itt tartunk, egyáltalán miért tartotta meg a képeket? Susannah Vartanian arcán vörös foltok jelentek meg. - Csak nem arra akar célozni, hogy a szüleink ölték meg Claire Reynoldsot?
3 0 6
Meg ne említsd a játékot, Sophie, gondolta Vito, meg ne említsd Clothilde-ot. - Dehogy akarok, Miss Vartanian. Arra akarok célozni, az édesapja nem akarta, hogy bárki megtudja, hogy Claire-t keresi, ezért titkolta, ki ő. És arra célzok, azt akarta, hogy az édesanyja ügy higgye, nyíltan keres. Susannah szeme felcsillant, ahogy megértette Sophie gondolatmenetét. - Anya nem tudott a zsarolásról - dadogta. - Csak azt hitte, Simont jöttek keresni. - De az apjának sosem állt szándékában, hogy találkozzanak is - mormogta Vito. - Mert végig tudta, hogy Simon él, és nem akarta, hogy Simon elárulja az anyjának fejezte be Dániel komoran. - És ennek valami köze van a képekhez. - De végül találkozott Simonnal - suttogta Susannah. - Mert Simon megölte. Ó, istenem... Vito Lizre pillantott, szemöldöke megemelkedett, ahogy a néma kérdést feltette. A nő bólintott, Vito pedig megköszörülte a torkát. - Hm... Még egy dologról tudniuk kell, mikor megtaláltuk a szüleik holttestét, két üres sírt is találtunk mellettük. Akkor még nem sejtettük, miért. Most... Susannah elfehéredett. -Dániel... Dániel átölelte húga vállát. - Semmi baj, Suze. Most legalább tudjuk. Óvatosak leszünk. - Vito szemébe nézett. Megnézhetnénk még egyszer azt a vázlatot? Vito egymás mellé tette az idős emberről és a Frasier Lewisról készült képet, hogy a két testvér megnézhesse őket. - Készítek másolatokat maguknak. - Köszönjük - mondta Dániel. - Hálásak vagyunk... - De Susannah közbevágott. Remegő kézzel emelte föl az öregről készük képet. - Én ezt az embert ismerem. - Fölnézett, arca most már halottszürke volt. - Dániel, minden reggel és este átviszem a kutyámat sétáltatni az utca túloldalán levő parkba. Ez a férfi... - A rajzra bökött. - Néha ott szokott ülni a padon. - Hangja megremegett. Beszélgetünk is. Megsimogatja a kutyámat. Dániel, olyan közel volt hozzám, mint most te. Vito Sophie-ra pillantott. A lány arcán látszott, hogy mélységesen megérti Susannah-t. Vito megint a Vartanian lányra nézett. - És mióta? Mióta ismeri? Susannah lehunyta a szemét. - Legalább egy éve. Már egy éve figyel... - Biztosíthatunk maguknak védelmet - mondta Liz. -Csak abban reménykedhetünk, hogy Simon még nem tudja, hogy önök már megtudták, hogy életben van. Jöjjenek velem! Elszállásolom magukat éjszakára.
3 0 7
JANUÁR18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 9.13
- Vito, várj! Vito megállt az őrs bejárata előtt. Katherine állt előtte remegve. Vito azonnal védekezőállásba helyezkedett. Előző este óta sikerült a nőt elkerülnie, de ennek a táncnak szemmel láthatóan már vége. - Mióta vársz idekint? - A megbeszélés befejezése óta. Arra gondoltam, előbb vagy utóbb csak lejössz. Vito a válla fölött visszapillantott Sophie-ra, aki az előtérben ácsorgott Nickkel és Jennel. Katherine követte a tekintetét. - Le ne vedd róla a szemed! - Úgy lesz. Valahányszor arra gondolok, hogy ez az ürge bemegy a múzeumba, és elkapja... - Vito, ne haragudj! Tegnap nem voltam magamnál. - Dehogynem. Csak féltél. És igazad vok. - Nem volt igazam, és az, hogy féltem, még nem mentség rá. Mondtam, hogy ne haragudj. Nagyon megtisztelnél vele, ha megbocsátanák Vito oldalra nézett. - Katherine, még magamnak sem bocsátottam meg. - Tudom, viszont ennek meg kell változnia. Nem tettél semmi rosszat. Ami Andreával történt, az szörnyű, de nem a te hibád, és nem tudtad volna megakadályozni. Vito a cipőjét bámulta. - Honnan tudod? - Én is ott voltam, amikor megmutatták neked a ballisztikus jelentését. Láttam a szemedet, amikor ráébredtél, hogy az egyik golyó a te fegyveredből származik. Azt is láttam, hogyan nézted Andreát, amikor behozták a halottasházba. Vito, szeretted őt, és meghalt. Katherine fölsóhajtott. - De ez a te ügyed és a lelkedé. Soha nem lenne jogom ezt ellened fölhasználni. - -Féltél - ismételte Vito. - Sophie a te kislányod. Katherine ajka megremegett. - Ötéves kora óta ismerem. - Hogyan találkoztál vele? Miért te vagy anyja helyett az anyja? Katherine szeme megtelt könnyel. - Ezt ő mondta? - Igen, ő. Szóval miért? - Ő volt a kislányom, Trisha legjobb barátnője az óvodában. Egyik nap Trisha zokogva jött haza. Anya-lánya teadélutánt szerveztek, és Sophie nem tudott eljönni. Nem volt anyukája, aki elhozza. Vito szíve összeszorult.
3 0 8
- És mi volt a nagymamával és a nagynénivel? - Anna épp turnézott, Freyának pedig aznap az egyik saját lányával volt programja, szokás szerint. Harry elhozta volna, de ez valahogy nem illett bele az egész anya-lánya teadélután koncepcióba, tehát fölajánlottam, hogy beugrom. Egyik térdemen Trisha, a másikon Sophie ült. Azóta Sophie is az én lányom. - És mi a helyzet a nagymamával? - Anna lerövidítette a turnéját, vett egy házat Phillyben, hogy Sophie közel legyen Harryhez. De még így is évek teltek el, mire Anna teljesen föladta a karrierjét, szóval Sophie nagyon sok időt töltött nálam. - És Anna miért hagyta abba végleg a turnézást? - Olyan sokat elmulasztott a saját lányai életéből. Azt hiszem, végül rájött, hogy Sophie-val és Elle-lel még egy esélyt kapott az élettől. - Elle-lel? Katherine szemébe riadalom ült. Majd megrázta a fejét. - Majd Sophie mesél neked Elle-ről. Vito, én végigkísértem ennek a lánynak az egész életét, akár fent volt, akár lent. Mindent megtennék, hogy biztonságban tudjam. Hogy boldognak lássam. Vito ismét Sophie felé pillantott. - Most biztonságban van. És remélem, boldog is. - Derék ember vagy, Vito. Téged is láttalak elégszer fent is, lent is. Barátok vagyunk. Remélem, az az ostoba megjegyzés a részemről nem húzza keresztül azt a sok szép évet. - Persze hogy nem. És soha nem is fogja. Inkább a saját testemmel fogom fel azt a golyót, csak vele ne történjen semmi baj. - Ilyet inkább ne is mondj! - suttogta Katherine. - Csöppet sem vicces. - Nem annak szántam. Mi történt azzal a hullazsákkal, Katherine? - Azt is Sophie-nak kell majd elmesélnie. - Lábujjhegyre emelkedett, és arcon csókoka Vitót. - Köszönöm, hogy megbocsátottál. Nem leszek olyan ostoba, iiogy még egyszer kockára tegyem a barátságunkat. - Egy német csokis sütivel akár meg is pecsételheted az alkut - mondta Vito, mire Katherine elnevette magát. - Majd ha vége ennek az egésznek, kettőt is sütök neked. Teljesen kivagyok. Megyek haza. - -Elkísériek a kocsiig - mondta Vito. - Neked is óvatosnak kell lenned. Katherine a szemöldökét ráncolta. - Gondolom, ezt sem viccnek szántad. - Nem hát. Gyere!
3 0 9
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ESTE 9.55
- Te jó ég! - Sophie csak lesett, amikor meglátta Vito I )eállóján a kocsikat. - Itt meg mi folyik? - Egy kis családi kupaktanács - mondta Vito, és kisegítette a lányt a furgonból. - Egy kis családi kupaktanács? De miért? - Pár dolgot meg kell beszélnünk. - Vko összeszűkült szemmel vizslatta az utcát, Sophie megborzongott. Amióta kiléptek az őrsről, egyfolytában ezt csinálta, egy percre sem lankadt az ébersége. Sophie látta, ahogy Katherine-nel beszélgetnek. Tehát kibékültek. ' Katherine azonban mondott a férfinak valamit. Vito valahányszor ránézett, sötét szemében valami kérdésfélét látott. Ám Sophie-nak is megvoltak a maga kérdései, de a hajnali négyórás fölkelés óta egy perc idejük sem volt szót váltani egymással. Vito még most este a hazafelé úton is folyamatosan a mobilon lógott, hogy Lizzel és Nickkel beszéljen. „, • Az állam közlekedésrendészete az utóbbi pár órában keményen dolgozott, hogy Jager van Zandtot, az oRo elnökét a térfigyelő kamerák és kezelők segítségével végig követni tudják az I-95-ös autópályán. Van Zandt Philadelphiába jött. Vito ezt igen érdekesnek találta, és Sophie is, habár ő csak elméleti szinten. Muszáj volt ebbe az elméleti megközelítésbe kapaszkodnia, hogy a rettegés gyakorlatilag úrrá ne legyen rajta. A rettegés senkin nem segít. - És mi lenne a napirend? - kérdezte, amikor a férfi a feljáró felé irányította. - A kombi a bátyámé, Dinóé, azért van kt, hogy meglátogassa az öt fiát, akik vasárnap óta nálam laknak. Az egyik napirendi pont az, hogy meddig maradnak. - Öt fiú? Vito biccentett. - Igen. Öt. Elég érdekes tapasztalat... Sophie egyik szemöldöke megemelkedett. - Most már értem, miért akartál nálam maradni éjszakára. Csak ki akartad magad aludni. - Mintha bármelyikünk is kialudta volna magát. Dino felesége kórházban van, a másik napirendi pont az, hogy mikor jöhet haza. Az a régi Volkswagen Tinóé. A Chevyt meg Tess bérli. A Buick apámé, ő pedig azért jött, hogy veled találkozzon. Sophie szeme elkerekedett. - Az apád is itt van? Találkozom az apáddal? Szörnyen nézek ki. - Szerintem pedig gyönyörű vagy. Kérlek. Apám tényleg nagyon kedves, szeretne veled találkozni. Sophie mégsem mozduk. - -És... hol a te motorod? Most Vito szemöldöke ugrott fel. - A garázsban a Mustang mellett. Ha jó kislány leszel, később megmutatom mindkettőt. - A férfi habozott. -Sophie, ha ez a gyilkos figyel téged, akkor engem is látott. Biztosnak kell lennem abban, hogy a családom biztonságban van. Ez a napirend utolsó pontja. - Erre nem is gondoltam - suttogta maga elé Sophie. - Igazad van.
3 1 0
- Tudom. Befagy a fenekem, inkább menjünk be. A férfi betereke Sophie-t az emberekkel zsúfolt lakásba. A konyhában egy nő állt a tűzhely mellett, hosz-szú haja sötét csigákban omlott alá. Egy magas, őszülő halántékú férfi pedig egy pelenkás gyerkőcöt lovagoltatott a vállán. Az asztalnál könyvvel a kezében egy kiskamasz fiú tanult. A kanapén ezüsthajú, vállas férfi nézte a villódzó televíziót térdén egy kisfiúval. Egy másik gyerek hason feküdt a nappali közepén, tekintete a képernyőre szegeződött, a harmadik magában ült, s szemmel láthatóan duzzogott. Sophie egyedül Tinót ismerte föl, hosszú hajával és ábrándos tekintetével éppen úgy nézett ki, mint amilyennek a reneszánsz művészeket mindig is képzelte. Vito becsukta az ajtót, hirtelen minden elcsöndesedett. Sophie mintha kivilágított színpadra lépett volna ki. - Nocsak, nocsak. - A nő a konyhaajtóba séták, kezében kanál, arcán mosoly. - Szóval ő a híres Sophie. Tess vagyok, Vito nővére. Sophie erre elmosolyodott. - A csomagküldő szolgálat... Köszönöm. - Egyszer majd meséld el, mi volt a jelentősége annak a játéknak, és mi a fene baja van a recepciósotoknak. Isten hozott! - Tess behúzta Sophie-t a nappaliba, s mindenkit gyors egymásutánban bemutatott. Először is Dinót és Dominicot. A kisfiú Pierce, a nagyobb fiúcska Connor, a duzzogó gyerkőc pedig Dante. Ekkor a megtermett férfi feláüt a kanapéról, a szoba azonnal parányinak tetszett. - Michael vagyok, Vito apja. Tino rajza meg sem közelíti a valóságot. Sophie csak pislogott. - Milyen rajz? - Addig nem nyugodott, amíg le nem rajzokalak neki - mondta Tino, és megfogta a lány kezét. - Hogy vagy, Sophie? Nagy megrázkódtatás lehetett. - Már sokkal jobban vagyok, koszi. - Ismét Vito apjához fordult. - A fiai nagyon kedves és tehetséges emberek. Büszke lehet rájuk. - Az is vagyok. És nagyon boldog, hogy végre Vito mellett hölgyet látok. Már kezdtem aggódni, hogy... - Apu - szólt rá Vito. Sophie megköszörüke a torkát. - Tehetséges, kedves és férfias fiúk - ismételte, mire Tess kuncogását hallotta a háta mögött. Michael elmosolyodott, Sophie most már tudta, honnan örökölte Vito a sármos vonásait. - Foglaljon helyet, és meséljen valamit a családjáról. Tess Vitóba karolt, amikor az apjuk Sophie-t a kanapé felé vezette, olyan királyi tartással, mintha az ülőalkalmatosság legalábbis trón volna. - Te olyan titkolódzós vagy. De apa minden kicsi részletet kiszed belőle, mire elmentek. Én meg majd belőled szedem ki. Vito úgy érezte, ez nem igazán zavarná. - - Sophie meg tudja egyedül is oldani. Veled viszont csakugyan beszélnem kell, Tess. Nővére szemében a csillogás azon nyomban elhalványult.
3 1 1
- Tudom. Tino elmesélte, hogy a gyilkos, akit kerestek, tegnap meglátogatta Sophie-t. Muszáj, hogy Sophie megnyugodjon. - Leültek az asztalhoz Tino, Dino és Dominic mellé. Mondjad, Vito. - -Mindannyian láttátok a híreket. Több holttestet találtunk eltemetve. A férfi pedig, aki ezt elkövette, figyeli Sophie-t. Egy percre sem hagyom, hogy a látómezőmből kikerüljön. Dino bólintott, arca elkomorodott. - És a fiúk? Veszélyben vannak? - Semmi nem utal arra, hogy a gyilkos minket, zsarukat figyelne. De a férfi okos, tudja, hogy a nyomában vagyunk, ezért nem válaszolhatok nemmel. Amíg ennek az egésznek vége nincs, távol tartom magamat ettől a háztól. Dinónak mintha a szívét tépték volna ki. - Mi addig nem költözhetünk haza, amíg minden négyzetcentiméter szőnyeget ki nem cseréltek a házban. Az átmeneti időre kereshetek ugyan albérletet, de az beletelik pár napba. A családban senki másnak nincs akkora háza, ahol mind elférünk. - Tudom, hogy anyuéknak muszáj volt eladniuk a házat, de bárcsak vártak volna vele egy kicsit - morgott Tino. - Oda akár tíz gyerek is befért volna. De a régi házban, ahol felnőttek, lépcsők voltak, a szülők az új lakásban pedig egyetlen szinten rendezkedtek be, hogy Michaelnek ne kelljen magát megerőltetnie. Remélhetőleg minden megtakarított energia meghosszítja apja életét. Vko azon kapta magát, arra vágyik, hogy apja az ő gyerekeit is megláthassa, akik Vito képzeletében mind szőke hajúak és csillogó zöld szemtaek. - Vagy mehetünk szállodába - tette hozzá Dino bizonytalanul. - Ne. Szerintem nyugodtan maradhattok, Dino, komolyan. És amikor Molly kijön a kórházból, lakhattok az emeleti részen. Én lemegyek Tinóhoz. - Igaza van - helyesek Tino. - Tess és Dom meg én majd vigyázunk a kicsikre, nemsokára Vitónak is lesz megint ideje, és minden visszatér a régi, őrjítő kerékvágásba. - Én pedig itt maradok addig, míg Molly százszázalékosan föl nem épül - mondta Tess. - Úgyhogy ne aggódj! - De a pszichiáteri praxisod - tiltakozott Dino. - És a betegeid. - A betegeket rábíztam a kollégáimra. Különben is, már nincs is annyi páciensem. Visszavettem egy kicsit. Mert már szeretnének saját kisbabát, gondolta szomorúan Vito. Tessből csodás anya lesz. Ha van igazság a földön, akkor végre megkapja a hőn áhított családot. És Sophie is. Vito felállt. - Össze kell csomagolnom. Dino, akkor költözöl át, amikor csak akarsz. Tino kajánul elmosolyodott. - Talán a bátyus azért ajánlja fel olyan készségesen a fedelét, mert tudja, hogy nemsokára lesz neki másik... - Dögös a csaj, Vito - tette hozzá Dino vigyorogva. Oldalba bökte Dómot. Dominic elvörösödött. - Hagyd abba! - morogta a fiú.
3 1 2
- Kiszemelt egy kislányt a suliban - mondta Dino. Dominic szeme villámokat szórt apja felé. Tess megpaskoka Dom karját. - Nyugi, Dom, inkább szokj hozzá. Csak vigyázz, nagyapád nehogy megneszelje, különben jön a vallatás. - Miféle vallatás? - kérdezte Michael, ahogy belépett a konyhába. A választ meg sem várta, elkezdte kihuzigálni a fiókokat és mindent feltúrni. - Mit keresel, apu? - kérdezte Vko. - Hosszú nyelű fakanalat és fa sasliknyársat. Sophie meg akarja mutatni a fiúknak, hogyan kell katapultot építeni. - Mintha e nélkül nem is tudnák hajigálni egymást - morgott Dino, de azért föláüt, hogy segítsen az apjának. - Katapult, he? Nem is rossz ötlet. Tino egyik szemöldöke magasba szökött. - Gyors mocija van, háztartási eszközökből középkori fegyvert dob össze, és szép... a pulóvere. Dino fölnevetett. - Szerintem eszményi feleség lenne, Vito. - Akkor ez a végszó. Tino, szükségem lenne a segítségedre. — Vito a nagyimonitorról akarta kérdezni, de nem Tess előtt, mert a nővére érthető módon irtózott a rejtett kameráktól, mivel pár évvel ezelőtt tudta nélkül meglesték. Amikor Vito visszatért, az apja már a kanapén ült, és egy fadarabot farigcsált. Sophie a földön ült, és segített a srácoknak az eddig a polcon csinosan sorakozó könyvekből erődöt építeni. Pierce fölpillantott, arca egészen kipirult az izgalomtól. - Várat építünk, Vito bácsi, vizesárokkal meg mindennel! - Vizesárokról szó sem volt, Pierce - mondta Sophie. - Nem hinném, hogy a nagybácsid örülne, ha elárasztanánk a nappaliját, úgyhogy ilyesmiről ne is álmodozz. .. - Vito összerezzent, amikor Connor egy újabb kupac könyvet dobott le Sophie mellé, de a lány csak kedvesen fölmosolygott a fiúcskára. - Köszönöm, Connor. Hogy állunk a katapuk ellensúlyával, Michael? Az apa sértődöttnek mutatta magát. - A jó munkához idő kell, Sophie. - Első Edvárdnak csupán pár hónapba telt a világ legnagyobb katapultját megépítenie, Michael - jegyezte meg a lány szárazon. - Százharmincöt kilós súlyokat is el tudott hajítani. Mi pedig csak pattogatni való kukoricát fogunk, úgyhogy siessen... - Mennünk kell - mondta Vito. - A fiúknak ágyba kell bújniuk. - És nekem is, tette hozzá magában. - De Viiito bácsiii - nyafogott Pierce. - Csak pár percet még. - Igen, Viiito bácsiii - visszhangozta Sophie, az ő nya-fogása még Pierce-én is túltett, majd a két összeesküvő kacagásban tört ki. - Hadd fejezzük be legalább a külső várfalat... Szeme sarkából vidáman lesett Vito felé. -Ha segítesz, hamarabb elkészülünk. A lány olyan boldognak tűnt, hogy Vito képtelen volt visszautasítani a kérést. Letérdelt a padlóra, és körbenézett! - És Dante hol van? Ő is segíthetne.
3 1 3
- Nem akart - magyarázta Pierce. - Azt mondta, nincs jól. - Rosszul van? Vissza kellene mennünk vele a dokihoz? Csak nem került több higany a szervezetébe, mint gondoltátok? - Vito már kezdett is fölkászálódni, de apja a fejét rázta. - Dante egészséges, mint a makk. Csak lelkileg nincs jók - Dante törte be a gázórát — mondta Pierce tárgyilagosan. Vitónak eszébe jutott, milyen mély kétségbeesést látott a kisfiú arcán, amikor pár napja sírdogálva találta a hátsó verandán. - Már értem. Hogy történt? - Hógolyóztak a szomszéd gyerekekkel, s a lövedékbe jeget tettek, hogy jobban repüljön - válaszolt Michael. - Az egyik szomszéd gyerek elmondta az anyjának, Danténak pedig színt kellett vallania. Sajnos először hazudott. Azt mondta, nem tudja, hogy történt. Szerencsére azonban Molly állapota már javul, Dante pedig jó eséllyel bejuthat Philly baseballcsapatába. Pokoli erős karja van. - Két karja van, nagypapi - jegyezte meg Pierce. - És csúnya szót mondtál. - Akkor elképesztően erősek a karjai - javította ki magát Michael. - És igazad van, csúnya szót mondtam. Bocsáss meg, Pierce! Többet nem fordul elő. Itt az ellensúlya, Sophie. A lány egész végig kíváncsian figyelte őket. - Segítenél felajzani? Vito nagyot sóhajtott. - Neked bármit.
3 1 4
JANUÁR 18-A, CSÜTÖRTÖK, ÉJJEL 11.35
- Kedves volt Tesstől, hogy csomagok nekünk vacsorát - mondta Sophie, miután tisztára kapirgálta a tányérját. Meztelenül ült az ágyon, Vko a párnán hevert mellette, csak nézte, csak nézte, mert végre szabadon megtehette. Sophie lenyalta a villát. - Még hidegen is finom. - Nem hűlt volna ki, ha azonnal nekiláttunk volna, mihelyst hazaérünk, de nem hagytad - viccelődött Vito. - De nem, te szexmániás nőszemély a hajamnál fogva föl kellett hogy rángassál az emeletre. Sophie csak vigyorgott, és Vito felé bökött a villával. - Majd megkapod a magadét. A férfi szemtelenül rásandított. . - Ó, azok a nagy ígéretek! Gyere, és add meg a tartozásodat! Sophie mosolya elillant. A tányérokat gondosan odébb helyezte, Vito azonnal tudta, hogy elérkezett a vallomások ideje. - Ha már a tartozásokat emlegeted, itt az ideje, hogy színt vallj, Ciccotelli. Mi a helyzet a rózsákkal? Szerintem eleget vártam. - Tudom - sóhajtott. - Andreának hívták. Sophie elvörösödött. - És örökké szeretni fogod. Semmi értelme nem volt letagadni. -Igen. Sophie nagyot nyelt. - Hogyan halt meg? Vito habozott, majd kibökte. -Én öltem meg. Sophie tekintetében egy pillanatnyi döbbenet suhant át, majd megrázta a fejét. - Az egészet meséld el, Vito! Az elejétől fogva. - Andreát egy ügy kapcsán ismertem meg, megöltek egy tinédzsert. Andrea öccse volt. - Ó! - Sophie szemébe bánat ült. - Iszonyú így elveszíteni egy hozzátartozót. - Vito Elle-re gondolt, a névre, amelyet Katherine vÓt letlenül ejtett ki, arra gondolt, vajon ki lehetett. De ez most az ő számvetésének az ideje, és nem fog megfutamodni. - -Nickkel dolgoztunk az ügyön, és nekem nagyon megtetszett Andrea. Neki meg én, de először küzdött az érzés ellen. - Miért? - Először is még mindig gyászolt. Attól félt, csak érzelmi támaszt keres bennem. De volt még más bonyodalom is. Nem csupán részese volt egy folyamatban levő ügynek, hanem ő is zsaruként dolgozott, ráadásul nálam alacsonyabb beosztásban. De én csak nyomultam, nem adtam fel. Sophie ajka egyik oldalon kényszeredett mosolyra húzódott. - Azt hiszem, ezt én is megtapasztaltam.
3 1 5
- Én pedig nagyon sokáig és nagyon sokat gondolkodtam, mielőtt elküldtem volna azt az ajándékot. Nem akartam erőltetni, ha tényleg nem akarod. De egészen elvarázsoltál, Sophie. - -Jól csináltad. Mindent rám hagytál. De most nem rólam van szó. Folytasd! - Végül annyira nyomultam, hogy Andrea beadta a derekát, de nagyon félt, hogy a főnöke megtudja. Úgy döntöttünk, egészen addig nem beszélünk róla, amíg nem látjuk, merre halad a kapcsolatunk. Aztán majd meghozzuk a megfelelő döntést a karrierünkről. Úgy láttuk, nincs értelme nagydobra verni az egészet, amíg nem vagyunk benne biztosak, hogy tartós lesz. - De biztosak lettetek benne. - Igen. Pár hónap után úgy döntöttünk, hogy megmondjuk a főnökeinknek. Az én felettesem Liz volt, bíztam benne, hogy majd segít megtalálni a legjobb megoldást. Andrea főnöke nem volt olyan nagylelkű, ezért Andrea ellenállásra számított. És mindeközben én és Nick Andrea öccsének ügyén dolgoztunk. Kiderült, hogy a bátyja tette. Andrea egészen összetört. - De miért ölné meg valaki az öccsét? - A drog miatt. A bátyó amfetaminfüggő lett, a kisöcs-cse pedig az útjában volt. Azon az éjjelen, amikor Andrea meghalt, épp hazaértem tőle, amikor fölhívtak a központból. Az egyik szomszéd látta a srácot hazajönni, és értesítette a rendőrséget. - Fölsóhajtott. - Később kiderük, hogy Andrea pénzt adott neki. Sophie összerezzent. - Segített neki megszökni. - Aha, de mi Nickkel ezt nem tudtuk. Álmomban sem gondoltam volna. Odaértünk Andrea lakásához, a kijáratnál fedeztek minket. Andreának nem is kellett volna ott lennie. Ő is elment otthonról, amikor én. Szolgálatban voltam. - Mégis ott volt... Vito lehunyta a szemét, mindenre tisztán emlékezett. - Igen. Ott volt. Andrea bátyja hallotta, hogy bejelentjük magunkat. Ma már azt gondoljuk, Andrea valószínűleg rá akarta venni, hogy adja meg magát, és amikor nem tette, akkor Andrea nekiszegezte a fegyvert. De a srác fejbe vágta egy székkel. A széken megtaláltuk Andrea haját és vérét. Szóval később... kiüríttettük a házat, és megrohamoztuk az épületet. A srác elkezdett lövöldözni. - Elvette Andrea fegyverét. - Pontosan. Akkor már éjszaka vok, bent rekedt a lépcsőházban. Kilőtte a világítást, és... vaksötét lett. Nick fölkapcsolta a zseblámpáját, és az a szemét rohadék rálőtt. Csak horzsolta a vállát, és Nick inkább lekapcsolta a lámpát. A srác azonban tovább lövöldözött. Amikor a szemünk hozzászokott a sötéthez, már láttuk a körvonalait, ezért visszalőttünk. Egy perc múlva már nem lőtt többet, ezért visszakapcsoltuk a zseblámpát. A srác halott volt. És Andrea is. Sophie megsimogatta Vito karját. - Ó, Vito. Pajzsként használta a saját testvérét? - Ezt nem tudtuk. Még arról sem tudtunk, hogy Andrea odabent van. A bátyja leütötte, és lerángatta a lépcsőn. Valószínűleg túsznak akarta használni. Ha hagyom, hogy kijöjjön, akkor láttuk volna, hogy Andrea vele van.
3 1 6
- Ha hagytad volna, hogy kimenjen, akkor sokkal több emberre lőhetett volna, Vito. Ott voltak a lakók meg a kíváncsiskodó járókelők. Visszatartottad. Nem hiszem, hogy ebben hibásnak találtak. - Nem is. Jött a nyomozás, ahogy mint minden alkalommal, amikor az ember elsüti a fegyverét. De ez alapos volt, hiszen meghaltak miatta. Egy zsaru is meghalt. - Senki nem tudott rólad és Andreáról? - Nem. Nagyon ügyesen titkoltuk mindenki előtt. Csak Nick jött rá, mert mondtam valamit, amikor megláttam Andreát a lépcsőn heverni - a saját vérében. Tino is megtudta, mert tavaly az egyéves évfordulón elmondtam neki. A sárga földig leittam magam. - Ezt meg tudom érteni. - Liz gyanakodott. Egészen tegnap estig nem tudtam, hogy Katherine is tudja. Sophie fölsóhajtott. - Becsületére legyen mondva, soha még csak meg sem emikette volna, ha nem rettegne miattam. Tud titkot tartani. A némaság szobra lehetne. Vito szemöldöke megemelkedett. - Talán mégsem. Megemlítette Elle-t. Sophie a szemét forgatta. - Azt hiszem, a szobor megrepedt valahol. - Elle meghak - mondta Vito. - Ki volt? A testvéred? - Honnan jöttél rá? - Katherine azt mondta, Anna végképp felhagyott a turnézással, amikor rájött, hogy „Sophie-val és Elle-lel még egy esélyt kapott az élettől". - Vko megvonta a vállát. - Én pedig nyomozó vagyok. - -Viszont nem tudsz valami jó katapultot építeni, de ezt nem vetem a szemedre. Vito ujjával végigsimkott Sophie finom metszésű állán. - Ki vok neked Elle? - A féltestvérem. Akkor született, amikor én tizenkét éves voltam. A nyarat épp Franciaországban töltöttem, és hatalmas kavarodásra értem haza. Nagyi épp turnézott, amikor Lena csak úgy bedobta Harry karjaiba a pólyába csomagok jövevényt. Elle még egyhetes sem volt. - Anyádnak annyi az anyai ösztöne, mint egy krokodilnak. , - A krokodilok sokkal jobban gondoskodnak a kicsinyeikről. Ez volt az, amikor Anna végképp visz-szavonult. Az Orfeusz kivételével az összes fellépését visszamondta, azt csak azért nem, mert kt játszották Phillyben. - Ezek szerint isteni szerencse, hogy hallhattam. - Bizony. - Tehát Anna nevelte föl Elle-t. - Anna és én. Jobbára én. Anna sosem volt tyúk-anyótípus. „Csinálj valamk ezzel a babával", dörgött rám, amint hazaértem az iskolából, de én nem bántam. Elle az enyém volt. - Akkor vok először tényleg valaki egészen a tiéd? Sophie szomorúan elmosolyodott.
3 1 7
- Mondom én, hogy nem olyan nehéz engem kiismerni. Elle-nek gondok voltak az egészségével, többek között súlyos ételallergiában szenvedett, ezért minden egyes köhintésére ugrottam. Főleg akkor, amikor Lena hazaviharzott. Sosem figyelt oda Elle-re. - Lena visszajött? - Hébe-hóba. Kicsk furdalta a lelkiismeret, akkor visszajött, körbeölelgette Elle-t, aztán egy vagy két nap múlva eltűnt. Eleinte azt hittem, Elle miatt Lena majd lenyugszik, megállapodik, ha már miattam nem tette. De ez nem történt meg. Telt-múlt az idő, Elle növögetett... - Sophie elmosolyodott. - Gyönyörű kislány volt. Olyan, mint egy Botticelliangyal azokkal a fürtökkel és a hatalmas kék szemekkel. Az én hajam egyenes volt, akár a szög, magas voltam, esetlen, de Elle tényleg káprázatos vok. Az emberek megálltak és megbámulták. Ajándékokat adtak neki. - Ajándékokat? Mint például? - Általában ártalmatlan dolgokat, matricát, babát. Néha azonban nasit is, amitől a szívbaj kerülgetett, mert Elle annyi mindenre volt allergiás. Minden címkét el kellett olvasnunk. Vito már kezdte kapizsgálni, hova fog a történet kilyukadni. - Aztán egy szép napon Lena megjelent, amikor te nem voltál otthon, és valamit adott Elle-nek enni. - Az érettségi bankett estéje volt. Nemigen randizgat-tam. Mindig Elle körül ugráltam. Akkoriban még nyaralni sem mentem el Franciaországba. De ez volt a bankett. És Mickey DeGrace volt a táncpartnerem. - Gondolom, ő volt a nagymenő - jegyezte meg Vito szárazon. - Egész gimi alatt Mickey DeGrace körül ólálkodtam. Észre sem vett, de Trisha, Katherine lánya a fejébe vette, hogy stílust kell váltanom. Annyira jól sikerült, hogy életemben először Mickey ólálkodott körülöttem. Eljött a bankett napja, és mi... nos, leléptünk a táncról. Mickey az összes rejtekhelyet ismerte a suliban. Engem meg annyira lázba hozott, hogy velem foglalkozik, hogy csak mentem utána. Ez határozottan rossz felé halad, gondoka Vito. Meghal a húga, erre még rájön a titkos enyelgés miatt érzett lelkiismeret-furdalás. - Mi történt, Sophie? - Mi ketten... tudod... Egyszer csak valaki megütögeti a vállam, én meg arra gondoltam, „most kirúgnak". Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a főiskoláról szőtt álmaim köddé válnak, rögtön az első és egyetlen kihágásommal. - Szűz vokál - jegyezte meg Vko, Sophie bólintott. - Azt hiszem, ez vonzotta Mickey-t. Az összes többi lány megvok már neki. Én voltam a friss hús. Szóval már azon gondolkoztam, hogyan... magyarázom... ki magam, akkor megláttam a tanár arcát és... azonnal tudtam. Még csak észre sem vette, hogy Mickey a nadrágját ráncigálja fölfelé. - Elle-lel volt valami. Lena visszajött. - Lena visszajött, elvitte Elle-t fagyizni. A tanár elrángatott a cukrászdába, de már elkéstünk. Katherine ott vok, sírt. - Sophie nehezen vette a levegőt. - Épp a zsákot cipzározta be, amikor berohantam, még a báli ruhámat sem vettem le. Fölnézett, meglátott és... -Sophie megborzongott.
3 1 8
- Pont, mint vasárnap - mondta Vito, Sophie ismét bólintott. - Pont, mint akkor. A következő, amire emlékszem, hogy itt ébredek. Harry bácsi pedig ott alszik. - Sophie a székre mutatott. - Elle meghak. Lena gyömölcsfagyit vett neki dupla adag dióval. Elle torka feldagadt, megfulladt. Lena megölte. - Felpillantott, szemében keserű gyűlölet. - Azt hiszem, ez rohadtul komoly ok, hogy gyűlöljem az anyám, Vito. - Lena tudta, hogy Elle allergiás? Sophie szeme fölvillant. - Tudhatta volna, ha többet van vele. Nem tudom, Lena mk tudott, mk nem, de Elle nem az ő lánya volt, hogy csak úgy elvigye. Hanem az enyém. Vitónak eszébe jutottak a szavak, amelyeket Katherine vasárnap a bűntény helyszínén hasznák. „Baleset vok", mondta. Vito most bölcsen úgy döntött, annak ellenére, hogy mélységesen egyetért ezzel, mégsem követi el ő is azt a hibát, hogy Sophie-val közli ezt. - Sajnálom, szívem. Sophie mély levegőt vett, majd nagyot fújt. - Köszönöm. Már az is segkett, hogy elmeséltem. Miután Elle meghak, nagyon kétségbe voltam esve. Nem volt maradásom ebben a házban. Minden Elle-re emlékeztetett, így hát Harry elküldött az apámhoz. Alex rávett, hogy maradjak Franciaországban, és jelentkezzem egy párizsi egyetemre. Ott találkoztam Etienne Moraux-val. Alexnek jó kapcsolatai voltak, pénze is, hogy a tanulmányaimat fizesse. A jegyeim jók vokak, folyékonyan beszéltem franciául, kettős állampolgárságom vok. Jó asszisztensnek bizonyultam Etienne számára, aki az egyik legnagyobb franciaországi archeológus. - És hogy kerük Brewster a képbe? - Anna azt akarta, hogy térjek haza, ezért a Sheltonra jelentkeztem a végzős programhoz. Alan Brewster akkor már legenda volt, szakmai szempontból nagyon, nagyon jelentős lett volna a keze alatt végezni. - Hirtelen összerezzent. - Nem viccnek szántam. Mármint hogy a keze alatt.. - Nem is gondoltam - jegyezte meg Vito. - Szóval Brewsternél tanultál, és... - Őrülten beleszerettem. Addig valahányszor egy velem egyidős sráccal randiztam volna, mindig beugrott Mickey DeGrace arca, aztán Elle, úgyhogy inkább nem randiztam. Egészen Alánig. Ő volt az első férfi, aki nem Mickey-re emlékeztetett. Azt hittem, ő is szeret. Egy franciaországi ásatáson dolgoztunk, és Alan kkün-tetett a figyelmével. Hamarosan már a sátrában izzott alattunk a lepedő. Aztán megtudtam, hogy Alan nős, meg hogy az összes asszisztensével lefekszik, és... fecsegett is róla. Nyíkan. Azért jelest kaptam tőle - fejezte be keserűen. - Mivel olyan „szolgálatkész" asszisztens voltam. Vitónak eszébe jutott, milyen szavakat hasznák Brewster, azt kívánta, bárcsak arcul csapta volna azt a kígyót, amikor ott volt a lehetőség. Brewster azonban eltűnt. Vkónak valószínűleg kicsit jobban kellett volna aggódnia. - Ahogy mondtam, Brewster egy seggfej. Felejtsd el! - Valamilyen szinten már megtettem. Visszafutottam Etienne-hez, aki talált nekem helyet a saját végzős programjában. Lediplomáztam, Anna pedig azt akarta, hogy jöjjek haza. Állást kaptam itt az egyik philadelphiai főiskolán, de a Brewster házaspár miatt vagy elkerültek, vagy kigúnyoltak. Ezért visszamentem Franciaországba, ahol ezzel senki nem törődött. Hónapokig dolgoztam, hogy bevegyenek a Mont Vert-kastély ásatásába, mire Harry fölhívott, hogy Annát szélütés érte.
3 1 9
Csapot-papot otthagytam, és végül hazajöttem. - Szemöldöke megemelkedett. - Tednél találtam állást, és tankok a Whitmanon. És találkoztam veled. - De az apád gazdag volt. Miért van olyan nagy szükséged pénzre? - Alex hagyott rám örökséget, de a java részét elvitte Anna ápolása. Ennyi. magát.
- Köszönöm, hogy elmeséked. - Vko kkárta a karját, Sophie pedig közé vackolta
- Én is köszönöm. Bármi történik velünk, Vito, senkinek sem beszélek Andreáról, habár semmi szégyell-nivalód nincsen. Az ő döntése volt. Te pedig csak a munkádat végezted. Vito a szemöldökét ráncolta. Már eldöntötte, hogy mire vágyik, mi történjen. Már abban a pillanatban, amikor találkoztak, akarta a lányt, arra viszont akkor jött rá, hogy örökre akarja, amikor látta, Sophie a fakanálból, pálcikákból és az apja faragta ellensúlyból barkácsok katapultból hajigák kukoricaszemekkel menynyire föl tudja vidítani az unokaöccseit. Csak az zavarta, hogy Sophie bizonytalan. De emiatt még ráér aggódni. Homlokon csókolta a lányt, majd lekapcsolta a villanyt. - Próbáljunk aludni. - Ó, Viiko bácsiii - nyafogta Sophie a sötétben. - Muszáj? Vito kuncogott. - Kapsz öt percet. - Nagy levegőt vett, amikor Sophie keze végigsiklott a testén, és megmarkolta. - Akkor tízet... - A lány feje eltűnt a takaró alatt, Vko pedig várakozásteljesen hunyta le a szemét. - Vagy amennyire szükséged van, nem kell sietned...
3 2 0
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, REGGEL 7.15
- Halihó! - kiáltott Sophie, amikor belépett az Albrightba. - Van itthon valaki? - Elég kísérteties így elsötétítve - suttogta Vito. -A sok kard és páncél... Szinte várom, hogy hirtelen előugrik Ered, Vilma vagy Scooby-Doo. Sophie könyökével oldalba bökte a férfit, örömmel hallotta, hogy az felnyög. - Sss. Darla lépett ki az irodából, szeme egészen elkerekedett, amikor megpillantotta Vitót. - Ez meg ki? Sophie lehúzta a kabátja cipzárját, majd fölkapcsolta a villanyt. - Darla, bemutatom Ciccotelli nyomozót. Vito, ő Darla Albright, Ted felesége. Mondd meg, kérlek, Darlának, hogy nem keveredtem semmi törvénytelen dologba. Vito kezet fogott az asszonnyal. - Örülök, hogy megismertem, Mrs. Albright. - Fejét kissé lehajtotta. - Sophie nincs bajban. Ó maga a bajkeverő. Darla kuncogott. - Mintha nem tudnám. Sophie, miért furikáznak mostanában téged? - Nem jó a kocsim - mondta Sophie. Darla pont olyan kevéssé tűnt meggyőzve erről, mint Ted. - Aha... Örülök, hogy megismertem, Ciccotelli nyomozó. Sophie, csomagod jött. Már ott várt kint, amikor megérkeztem. - A pultra mutatott, majd visszatért az irodába. Sophie először a barna csomagocskára pillantott, majd Vitóra. - Ezen a héten kaptam egy jó és egy rossz csomagot. Fogadjam el a dobozt, vagy inkább kukucskáljak be a kettes számú függöny mögé? - Majd én kinyitom - mondta Vito, és lehúzta a kesztyűjét. Kinyitotta a kártyát, és csak pislogott. - Vagy valami titkosírás, vagy oroszul van. Sophie elmosolyodott, ahogy az üzenetet olvasta. - Cirill betűkkel van írva. Jurij Petrovics küldte. „A ki-álHtásához." Nyisd ki, kérlek. - Vito kinyitotta a dobozt, Sophie örömében majdnem elájult. - Vito! - Egy bábu - mondta a férfi. - Matrjoska. Sok fabábu egymásba téve. -Értékes? - Pénzben mérve nem. - Kinyitotta a legnagyobb bábut, s egy újabb üzenetet talált benne, amitől elszorult a torka. - Ha a hozzá kapcsolódó emlékeket nézzük, akkor viszont megfizethetetíen. Az édesanyjáé volt. Kevés dolgot hozott magával Grúziából, ez az egyik. Kölcsönadja nekem a hidegháborús kiállításomra. Tegnap eljött, hogy megköszönje. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt adja nekem. - De mit köszönt meg? - Küldtem neki egy üveg kitűnő vodkát a könyvtáros Barbarán keresztül. Ott álldogák az üveg a nagyi bárszekrényében, ki sem nyitották. Úgy gondoltam, Jurij többre fogja értékelni, mint Anna.
3 2 1
- Nagy benyomást tehettél rá, az biztos, Szofja Alekszandrovna - viccelődött Vito, és gyöngéd csókot nyomott Sophie arcára. - És rám is nagy benyomást tettél. Sophie elmosolyodott, ahogy visszahelyezte a bábut a dobozába. - Mit szólnál egy tárlatvezetéshez? - Nincs rá időm. De... - elkomorult - mutasd meg nekem, hol láttad Simont. Sophie odavezette ahhoz a falhoz, amelyet az Első Ted felfedezőútjairól készített képek borítottak. - Itt állt. Vito biccentett. - És pontosan mk is mondott? Sophie elismételte. Aztán csak a fejét csóválta, és a helyet bámulta, ahol korábban a rokkant férfi állt. - Mi az? - kérdezte Vito. - Eszedbe jutott még valami? - Igen, de nem Simonról. - Akkor miről? - hangzott a gyengéd kérdés. - Mondjad! - Eszembe jutott Annié Oakley, a mesterlövész története. Európai koronás főknek tartott bemutatókat. Egyik nap Annié kiválasztott egy önként jelentkezőt a közönség soraiból, és a férfi foga között tartott szivar végéről lelőtte a hamut. Ez a férfi lett később Vilmos császár. Ezek a tények. Azt mesélik, amikor Annié később ezt megtudta, azt mondta, bárcsak elvétette volna a lövést, s akkor elkerülhették volna az első világháborút. - Pedig nem - jegyezte meg Vito. - Nem egyetlen ember robbantotta ki azt a háborút. - Ez igaz. De azt hiszem, egy kicsit értem, mit érezhetett Annié akkor. Simonnal épp a vikinges tárlatvezetés után találkoztam - folytatta csöndesen. - A vállamon még ott volt a csatabárd, és amikor Simon rám nézett, még erősebben markoltam a fegyvert. A hideg rázott ki attól az embertől. Persze visszafogtam magam. Bárcsak ne tettem volna. Vito megszorította a lány vállát, és maga felé fordította. - Sophie, ez a férfi nagyon sok embert megölt. Ezt nem akadályozhattad volna meg. És nem szeretném, ha azzal a képpel kelnél és feküdnél, hogy a te csatabárdod áll ki az ürge fejéből. Majd mi elkapjuk. Akkor majd nézegetheted a rács túloldaláról. Rendben? - Rendben - suttogta Sophie, ennek ellenére azt gondolta, piszok jól nézne ki az a csatabárd ennek a sorozatgyilkosnak a fejébe állva.
3 2 2
JANUÁR 19-E, PÉNTKK, REGGEL 8 ÓRA
Vito az asztalra hajította a fánkos dobozt. - Remélem, most meg vagy elégedve. : Jen belesett a doboz teteje alá. - Ez nem a ti pékségetekből való! Vito összeszűkült szemmel nézett a nőre. - Ne akard, hogy megbántsalak. Jen. A nő csak vigyorgott. - Egy percig sem hittem, hogy megint hozol fánkot. Csak nyikorogtam. - Ha már a nyikorgásnál tartunk - szólt közbe Nick, és lehuppant az egyik székre -, a srácok az elektronikusoktól azt mondják, az a hang a szalagon... amelyik olyan kísértetiesen visszhangozva nyikorog... valami csigasor egy liftaknában. - Ezek szerint egy olyan épületet kell keresnünk, ami templom, és liftje is van?-Jen kivett a dobozból egy porcukros fánkot. - Ez eléggé leszűkíti a lehetőségeket. A csapat többi tagja is lassan beszivárgott a terembe, helyet foglaltak az asztal körül, Liz, Nick és Jen az egyik oldalon, Katherine és Thomas Scarborough a másikon. Vito odalépett a fehér táblához, majd fölírta a Zachary Webber nevet az első sor harmadik négyszögébe, s csak utána ült le az asztalfőre. - Már csak két áldozatot kell azonosítanunk. - Nem is rossz, Vito - mondta Liz. - Nem is gondoltam volna, hogy egy héten belül azonosítani tudtok kilencből hét holttestet. Most, hogy majdnem az öszszes áldozatról tudjuk, kicsoda, visszaküldtem Bevet és Timet. Kezdenek az új esetek a fejemre nőni. - Nagyon sokat segítettek - jegyezte meg Nick. - Hiányozni fognak - tette hozzá gyászosan, majd fölpillantott. - De mivel már nincsenek itt, több fánk jut mindenkinek. - Szívemből beszéltél, ember - vigyorgott Jen. Lenyalogatta az ujjait, és egy papírlapot csúsztatott Vito felé. - Az USDA geológusai szerint ebben a száz mérföldes körzetben ezeken a területeken tipikusan olyan a talaj, mint amilyet a sírokban találtunk. Vito a fejét csóválta a térkép láttán. - Ez nem nagy segítség. Több száz hold. - Több ezer - bukott ki Jenből. - Sajnálom, Vito, ezen a ponton ez a legtöbb, amit megtudtunk. - És mi a helyzet a szilikonos síkosítóval? - kérdezte Vito, mire Jen vállat vont. - A Pfeiffertől kapott magazin hátulján felsorolt összes családi vállalkozásnak küldtem belőle mintát. Eddig egyikük sem válaszolt. Ma utánajárok. - Katherine? - Kikértem a duttoni orvos szakértőtől Simon Varta-nian halotti anyakönyvi kivonatát. És kezdeményeztem annak a holttestnek az exhumálását is, akit Simon sírjába temettek. - Ezt mikor kezdenék? - kérdezte Liz. - Remélhetőleg valamikor ma délután. Este, miután elmentek, Vartanian ügynök pár telefonhívással elegyengette nekünk az utat.
3 2 3
Vito körbenézett az asztal körül. - Dániel és Susannah Vartanian. Mi a véleményetek? - Őszintén megrendültek, amikor megtudták, hogy Simon még mindig él - mondta Thomas. - Azonban érdekes, arról nem kérdeztek semmit, hogyan találtuk meg a szüleiket. - Talán arra számítottak, úgysem mondjuk el - jegyezte meg Jen. Nick a fejét rázta. - Én megkérdeztem volna. Főleg a kiszivárgott hírek fényében. Nem titok, hogy egy rakás holttestet találtunk odakint. Habár a területet ponyvával letakartuk, a hírekben még így is mutattak légi felvételeket, Dániel pedig már napok óta kt van Phillyben. Az ő helyében én tudni akartam volna, ott találták-e meg az én szüleimet is. De a Vartanian testvérek még csak rá sem kérdeztek. - Talán én is megkérdeztem volna - szólt Jen. -Ennek ellenére az is lehet, hogy nem akartam volna tudni. Liz ajka félmosolyra húzódott. - Van jó hírünk is. Greg Sanders volt barátnője tegnap este megjelent a srác búcsúztatóján. A hkelezők elől bujkált. Azok verték szét a lakását, akiknek Greg egy rakás kártyaadóssággal tartozott. Mr. Sanders megígérte, hogy kifizeti a fia adósságát, hogy Jill biztonságban legyen. - Greg után még most is takarítani kell a mocskot, pedig meghalt - mormogta Vito. Kíváncsi vagyok. Simon apja mennyiben takarkott a fia után, és mennyiben mentette a saját bőrét. Még valami? - A Claire Reynolds-féle levelek elemzése - folytatta Jen. - Az írásszakértő, akivel beszéltem, „meglehetősen biztos" abban, hogy mindkét levelet ugyanaz a személy írta alá. - Ó! - Vitónak eszébe jutott valami. - Hoztunk kézírásmintákat az oRo-tól... Van Zandttól és a titkárnőjétől. A szakértő összehasonlíthatja ezeket is az aláírásokkal. - Úgy lesz. Nos, ami a Claire kartonjának másolatát kikérő levelet illeti, tudjátok, amelyet dr. Gaspar küldött Texasból... Nincs is ilyen személy. A cím pedig egy állatorvosé. Liz zavartan oldalra biccentette a fejét. - És ők kapták meg Claire kartonját? - Nem tudom, majd ma fölhívom őket. A labor ellenőrizte a tintát. Mindkét levélen ugyanaz. Természetesen ugyanolyan a tinta, mint a város több millió más papírlapján, viszont ugyanaz a márka és ugyanaz a nyomtatómodell. Ez is valami. - Ujjlenyomatok? - kérdezte Vito. Jen keserűen fölnevetett. - A felmondólevélen? Ezernyi. Valószínűleg kivenni sem lehet őket. Az orvostól kapott lapon azonban csak néhány van. Kinek a kezén mehetett át? : - Pfeifferén és a recepciósén. Veszünk tőlük ujjlenyomatot, és azt kihagyjuk a vizsgálat során. - Ahogy beérkezik, azonnal leküldöm - ígérte Jen. - Sikerült Sophie-nak megnéznie a Sanders gyerek arcára ütött bélyeget? - érdeklődött Nick. - Vito a homlokát ráncolta. Ezt elszúrta.
3 2 4
- Nem, az este minden összezavarodott, amikor meghallotta a felvételt. Majd ma megkérem. - És ellenőriztétek azt a diákot, akiről mesélte, hogy a megbélyegzésről kérdezett? kérdezte Nick. - Milyen diák? - akarta tudni Liz. Vito homlokára még több ránc ült. - Nem. Annyit rohangáltunk tegnap az oRo miatt, hogy ez kimaradt. Sophie megemlítette, hogy az egyik diákja pár napja a megbélyegzésről érdeklődött, de a srác rokkant, és kerekes székkel jár. - Kérem a srác adatait - mondta Liz. - Utánanézek. Te pedig Simon után. - Köszi, Liz. - Vito igyekezett összeszedni a gondolatait. - Akikről tudjuk, hogy Simonnal személyesen is találkoztak, az áldozatokat leszámítva, mind az oRo-nál dolgoznak... név szerint Derek Harrington és Jager van Zandt, és mindketten eltűntek. - És dr. Pfeiffer - vetette közbe Katherine. - Ha Claire az ortopéd szakorvosnál keresztezte Simon útját, akkor Pfeiffer is látta. Vito mosolya pengeéles volt. - Igazad van. Bírósági végzést kell kérnünk, hogy adják ki Simon kartonját. Milyen névre kérjük? Kétlem, hogy Simon Vartanian néven jelentkezett be. - Frasier Lewis - kezdte számolni az ujjain Nick. -Bosch, Munch. - Warhol, Goya, Gacy. - Jen megvonta a vállát. -Ahány kép, amit a fiatal Simon a testvérei elmondása szerint a falra tett vagy az ágya alá rejtett. Nick már írta is a neveket a jegyzettömbjébe. - És a második zsarolót is meg kell találnunk. Ha valami köze vok Claire-hez, azt is tudhatja, vajon a lány tudta-e, hol lakik Simon. Lehet, hogy egyik nap Claire az orvosi rendelőtől hazáig követte Simont. - -Tehát megkeressük azt az újságban megjelent fotót - jegyezte meg Vito. Valaki kopogott az ajtón, majd Brent Yelton dugta be a fejét. - Bejöhetek? Vito intett neki. - Persze. Mk hoztál? Brent leült, laptopját az asztalra helyezte. - Sűrű fésűvel mentem át Kay Cravford számítógépén. Ő az a modell, akire Simon nem tudta rátenni a kezét. Megtaláltam a vírust. Az, aminek gondoltam... egy késleltetett időzítésű trójai, amelyet egy e-mail megválaszolása aktivál. A meghajtó, amelyről Bosch eredeti üzenetére válaszoltam, reggelre le lett sikálva, úgyhogy egynapos lehet a késleltetés. - Választ kaptál az ajánlat elfogadására? - kérdezte Liz. - Még nem. Sőt senki nem is nézte meg Kay önéletrajzát a UCanModel oldalon. Úgy tűnik, Simont már nem érdekli, ami Kay számára jó hír, nekünk annál kevésbé. - Kay tehát életben maradt - mondta Vito. - Ezt a többiekről sajnos nem mondhatjuk el. - Ha már a többieknél tartunk - folytatta Brent -, valamit meg kell mutatnom nektek. Felhívott a törvényszéki számítógép-szakértő, aki azzal a két New Yorkival dolgozik. - Carlosszal és Charlesszal - vetette közbe Nick.
3 2 5
- Carlos és Charles? - nevette el magát Liz. - Majdnem olyan jó, mint a... - Igen, igen, mint a Nick és Chick. - Vito a szemét forgatta. - Már mi is kisztirtuk. Szóval mit mondott a szaki? - Nem az a lényeg, amit mondott, hanem amit adott. - Brent Vito és a többiek felé fordkotta a laptopot. -Ezeket az átvezető jeleneteket találták Van Zandt asztalfiókjában egy CD-n. Jeges rémület szorította össze a szívüket, ahogy nézték a jeleneteket. - Ez Brittany Bellamy - mormogta Vito -, amikor a lányt becibálták az inkvizíciós székbe. - Némán figyeltek, hallgatták a lány sikoltozását, míg Brent előre nem hajolt, hogy leállítsa. - És ez csak rosszabb lesz - mondta összeszorított szájjal. - Warren Keyes szerepel a második CD-n, őt kínpadra feszítik és... - Kibelezik - fejezte be a mondatot Katherine komoran. Brent nagyot nyelt. - Igen. Bili Melville van a harmadik CD-n, az viszont nem átvezető jelenet. Hanem játékrész. A játékos az inkvizítor, Billel harcol, aki lovagot játszik. Hihetetlenül akciódús. Ilyen jó fizikai modellezést szinte nem is láttam. - Elképzelhető, hogy a fickó, aki a fizikai modellezést készítette - kezdte Vito -, az, akit Van Zandt átédesge-ictt egy másik vállalattól... együtt dolgozhatott Simonnal, hogy ezt összehozzák? - Nem feltétlenül. A játékmotor szépsége abban rejlik, hogy az a mozgásminták valóságos kelléktára. Futás, ugrás, döfés... mind be van programozva, akár egy váz. A rajzoló dönti el, milyen legyen a szereplő magassága, súlya, egyéb tulajdonságai, a játékmotor pedig felhasználja a betáplált mozdulatokat, majd megalkotja a pontosan mozgó figurát. Egy könnyű szereplő fürgén mozog, egy nehezebb pedig döngve. A rajzoló egy másik programmal készíti el az arcot, majd importálja a figura testére. Olyan, mintha egy mozgó alakot a csontváztól kifelé építenél meg. Amint a fizikai modellezésben jártas ürge elkészítette a motort, Simon máris dolgozhat tőle függetlenül, főleg úgy, hogy ennyire ért a számítógépekhez. - Káprázatos - mormogta Jen, majd zavartan összerezzent. - Elnézést. Egészen magával ragadott a technikai beszámoló. Szóval Bilit egy buzogánnyal ölték meg? - Igen, és... igen. A főverzióban leütik, ő pedig térdre rogy. Unalmas. De ha ezt használod... - Brent magasba emelt egy papírlapot. Egy kisebb lap másolata volt, amelyre számokat írtak. - Kinyitod a „húsvéti tojást". Ez a programozó ajándéka a játékosnak. Ez a „húsvéti tojás" más jelenetet mutat: Bili Melville feje teteje egyszerűen lerepül. - Ahogy a valóságban is meghalt - dünnyögte Katherine. - Hadd nézzem azt a papírt! - mondta Nick, majd szemöldökét ráncolva nézegette a lapot. - Ez nem Van Zandt írása. Ha összehasonlítod azzal, amit tőle kaptunk, akkor látható, hogy más az írás. - Vitóra pillantott. -Lehet, hogy Simon Vartanian eredeti kézírásának másolatát láthatjuk. Vito kuncogott. - Jen, kérd meg az írásszakértőt, hogy vesse össze ezt is a levélen szereplő aláírással. Habár ezek számok, nem betűk, biztos ki tud belőle okoskodni valamit. Szép munka volt, Brent. Még valami?
3 2 6
- A templom. Simon ugye az egyházat emlegette a felvételen? Nos, a harci jelenet után, amelyben Bili Melville meghal, következik az átvezető jelenet. Egy kriptába jutunk, ahol két szarkofágot találunk. A nő keze imára kulcsolva, a férfi kardot tart. - Warren és Brittany - jegyezte meg Vito. - És utána? - Nos, a kriptában vagyunk, amely egy templomhoz kapcsolódik. A templomból pedig a várbörtönbe lehet lejutni. Vito kiegyenesedett ültében. - -Úgy érted, megmutatja a templomot? Brent hunyorgott. - Igen is meg nem is. A templom maga egy francia apátság másolata, egy híres apátságé. Simon maga nem alkot újat, de piszok jól másol. - Akkor most a templomban gyilkol, vagy a felvételen elhangzó szavak csak jelképes értelműek? - kérdezte Vito. - Thomas? - Szerintem jelképes - mondta Thomas. - A környékbeli templomok egyáltalán nem úgy néznek ki, mint amilyet Simon választana, annyira ragaszkodik a hitelességhez. És az ilyen nagy épületek lakott területeken vannak, közel az emberekhez. Meghallanák, de a felvételen az hangzik el, hogy „senki sem fogja meghallani". De tévedhetek, ezért nem árt megnézni azokat a templomokat, amelyeket abban a körzetben építettek, amelyet Jen USDAtalajtérképe mutat. - Rendben. - Vko elgondolkodott. - Megvannak hát a következő lépések. Exhumálni az illetőt, aki Simon sírjában fekszik, csak hogy biztosak legyünk, nem ő az. Elkérni dr. Pfeiffértől Simon kartonját. Megtalálni a második zsarolót. Ellenőrizni Sophie tanítványát és a templomokat Jen térképén. És megtalálni Van Zandtot. Tegnap a philadelphiai fizetős autópályán robogott, Charles és Carlos szerint pedig még nem ért haza manhattani lakására. Kiadták a körözést, még a reptereken is, hátha meg akar lépni az országból. - Vito végignézett a társain. - Még valami? - Csak annyi, hogy Kay Crawford hálás köszönetét küldi - mondta Brent. - Nem sokat tud a nyomozásról, de annyit igen, hogy lássa, épphogy megmenekült valami szörnyűségtől. Megkért, hogy mondjam meg nektek, mennyire hálás. - És neked is megköszönte? - kérdezte Liz, szeme pajkosan csillogott. Brent igyekezett elrejteni a mosolyát, de nem sikerük neki. - Még nem. Meghívott vacsorázni, de mondtam neki, hogy majd akkor, ha ennek az egésznek vége. Hé -tiltakozott, amikor Nick kuncogni kezdett -, különben egy hozzám hasonló srác hogy a fenébe randizhatna egy dögös, száznyolcvan magas, szőke bombázóval? Vito mosolya azonnal elillant. - Hogyan? Brent körülnézett. Mindenki a szemöldökét ráncolta. - Kay magas és szőke. Valami rosszat mondtam? - Képed is van róla? - kérdezte Nick. - Csak az, amelyik a UCanModel oldalon is van. -Brent előhívta az oldalt, Vitóban megállt az ütő. - Szent isten - suttogta. - Mi az? - tudakolta Brent. Nick arca egészen merev lett.
3 2 7
- -Olyan, mint Sophie Johannsen. Jen is megnézte. - Most hát tudjuk, Simont miért nem érdekli már ez a modell. - Mert Sophie-t választotta helyette. - Katherine hangja remegett.-Vito... - Tudom. - Vito igyekezett leküzdeni a rettegését. -Liz, mi... - Azonnal küldök egy rendőrt a múzeumhoz - jelentette ki Liz. - Sophie napi huszonnégy órás védelmet kap, míg le nem tartóztattuk Simont. Egy ujjal sem fog hozzányúlni, Vito. Vito reszketve bólintott. - Köszönöm. Menjünk. Vigyázzatok magatokra! És kapjuk ell Könyörgök.
3 2 8
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, REGGEL 9.30
- Sophie! Sophie fölpillantott a számítógépből, Harmadik Ted állt dühösen az iroda ajtajában. Ted! - Ne gyere ezzel a Teddel! Mi ez az egész? - szegezte neki a kérdést a férfi. - Az egy dolog, hogy zsaruk tesznek ki a kapuban, az meg egy másik, hogy zsaruk hemzsegnek a múzeumomban. Mi a fene folyik itt? Sophie fölsóhajtott. - Sajnálom, Ted. Fél órával ezelőttig én sem tudtam róla. Egy nyomozásban segítek a rendőrségnek. - -Csak válaszolsz nekik a történelemmel kapcsolatos kérdéseikre. Igen, emlékszem. - Nos, valakinek nem tetszik, hogy segkek nekik. Úgy vélik, veszélyben lehetek. Ezért küldtek valakit, hogy vigyázzon rám. Csak átmeneti kellemetlenség. Ted haragos tekintetébe riadalom költözött. - Szent isten! Ezért furikáznak veled föl s alá egész héten. És a kocsiddal és a motoroddal sincs semmi baj. - A motorommal azért van. Valaki cukrot dobott a tankba. - Amanda Brewster azonban elég óvatos volt, és kesztyűt viselt. A rendőrség egy árva ujjlenyomatot sem talált. - Sophie, ne zavarj össze! Hogy néz ki ez az illető? - Nem tudom. - Sophie! - Ted két szemöldöke szinte összeért. - Ha valaki az életedre tör, akkor az egész múzeum veszélyben van. Mondd el az igazat! Sophie a fejét rázta. - Bár tudnám. De őszintén mondom, fogalmam sincs. - Lehet fiatal, öreg. Bármelyik tömegben bármelyik arc. Egy évig leskelődött a saját nővére után, aki meg sem ismerte. Sophie-n borzongás futott végig. Akár ott állhatna vele szemtől szemben, és nem is tudná. Ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor elmegyek. Ted nagyot fújt. - Nem, nem akarom, hogy elmenj. Mára négy táriat-vezetést terveztünk. - Savanyúan, de szeretettel mosolygott a lányra. - Ugye, ez nem valami részletesen kidolgozott terv, hogy elkerüld a Szent Johanná-s tárlatvezetést? Sophie elnevette magát. Ted elkomorult. - Ha veszélybe kerülsz, csak sikkíts! Sophie ismét megborzongott, most még erősebben. Érezte, hogy a mosoly hirtelen elillan az arcáról. - Rendben, majd sikkítok. Ted az órájára lesett. . - Sajnos a show-nak folytatódnia kell. Tízkor viking királynő vagy. Jobb, ha indulsz is sminkelni.
3 2 9
ATLANTA, GEORGLV, JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLELŐTT 10.30
Frank Loomis a reptéren találkozott velük. - Részvétem a szüléitekkel történtek miatt. - Köszönjük, Frank - mondta Dániel. Susannah szinte meg sem szólalt. Olyan törékenynek tűnt. Mióta megtudták, hogy Simon már egy éve folyamatosan ott ólálkodott körülötte, mindketten a kiborulás szélén álltak. - Meg kell mondanom, Dániel, nem kellett sok, azonnal elterjedt a városban, hogy kiássuk Simon sírját. Fel kell készülnötök a riporterek megjelenésére. Dániel besegítette Susannah-t Frank kocsijába. - Mikor kezdik a kihantolást? - Valamikor kettő után. Dániel az első ülésre kászálódott be, hátrafordult, hogy megnézze Susannah-t, aki épp egy fénymásoló papíros doboz tetejét emelte le. - Az mi? - A szüléitek postája - válaszolt Frank. - Ma reggel a posta felé jártam, elhoztam ezeket. És még van három másik doboz a furgonban. Megkértem Wandát, hogy valamennyire nézze át, ezért a rendes levelek java részét áttette abba a dobozba, amelyik most nálad van, Suzie. - Köszönöm. - Susannah nagyot nyek. - Isten hozott minket idehaza.
3 3 0
PHILADELPHIA, DÉLELÖTT 10.45
JANUÁR
19-E,
PÉNTEK,
Vito a bejelentőpultra hajolt. - Miss Savard. - Nyomozó tár? - Pfeiffer recepciósa érdeklődve pillantott Nickre. - És ő? - Lawrence nyomozó - mutatkozott be Nick. - Beszélhetnénk dr. Pfeifferrel? - Épp egy beteget vizsgál, de szólok neki, hogy itt vannak. Maga Pfeiffer jelent meg a váró ajtajában, - Nyomozó urak! - Bevezette őket a rendelőbe, és becsukta az ajtót. - Megtalálták Claire Reynolds gyilkosát? - Még nem - mondta Vito viszont egy másik betege neve is fölmerült a nyomozás során. - Mind helyet foglaltak, Pfeiffer nagyot sóhajtva. - Élő páciensekről nem adhatok felvilágoskást, nyomozó. Bármennyire szeretnék is segkeni. - Erre föl is készültünk - jegyezte meg Nick. - Hoztunk bírósági végzést, hogy segíthessen. - Pfeiffer szemöldöke magasba szökött. Előrenyújtotta a kezét. -Lássuk csak! Vito furcsa habozásfélét érzett, hogy átnyújtsa-e. - Nagyban számítunk a titoktartására. Pfeiffer csak biccentett. - Értem a játékszabályokat, nyomozó. Vito megérezte, hogy Nick teste megfeszül mellette, tudta, hogy ugyanaz a kellemetlen érzés vett erőt mindkettőjükön. A kartonra azonban szükségük van, ezért az asztal fölött átnyújtotta a bírósági végzést. Pfeiffer csak bámulta a végzésen szereplő névsort, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Aztán biccentett. - Azonnal itt leszek. Amikor elhagyta a helyiséget, Nick keresztbe fonta karját a mellén. -Játékszabályok? - Tudom - mondta Vito. - Amikor visszamegyünk, nézzünk utána neki is. Pfeiffer egy perccel később már vissza is tért. - Ezek Mr. Lewis iratai. A programban részt vevőkről fényképet is készítettünk. A képet is mellékeltem. Vito elvette a dossziét, kinyitotta, s szeme elé tárult Simon Vartanian újabb személyisége. Rejtett kamerás felvétel volt, Simont Pfeiffer várójában kapták lencsevégre. A srác álla lágyabb, orra kevésbé éles vonalú, mint azon a képen, amelyet Tino rajzolt Frasier Lewisról. Átadta az iratokat Nicknek. - Mintha nem lenne meglepve, doktor úr - jegyezte meg Vito szelíden. - Tudja, hogy van ez, valaki lelövöldözi az egész családját, utána meg az összes szomszéd sopánkodik, hogy „pedig olyan kedves volt, egészen le vagyunk sújtva. Nos,
3 3 1
Frasier nem vok kedves. Olyan hűvös volt, hogy fölállt a szőr a hátamon tőle. Mintha egy kobraketrecbe lépett volna be az ember. Az pedig ott paróka. Vito nagyot nézett. - Tényleg? - Igen. Épp egy vizsgálatról tértem vissza, a parókája félre volt csúszva. Becsuktam az ajtót, kopogtam, megvártam, míg szól, hogy szabad. Addigra már megigazította. - És milyen az eredeti haja? - kérdezte Nick. - Kopaszra volt borotválva a feje. Ami azt illeti, Frasier Lewis testén egy szál szőr sem volt. - Nem találta ezt furcsának? - érdeklődött Vito. - Nem különösebben. Frasier atléta volt. Nagyon sok atléta gyantázza magát. Nick becsukta a dossziét. - Köszönjük, dr. Pfeiffer. Magunktól is kitalálunk. Alig ültek be Nick kocsijába, máris megcsörrent Vito mobilja. Liz hívta. - Gyertek be! - mondta Liz izgatottan. - Újabb karácsonyi meglepetés érkezett.
3 3 2
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLUTÁN 1.35
Egy „névtelen" bejelentés segítségével találták meg Van Zandtot. Vito és Nick összeszedegették a bizonyítékmorzsákat Jennel, mielőtt bementek volna Lizhez a vallatószobába. Liz éppen a reflexiós ablak innenső oldaláról tanulmányozta Van Zandtot. Vito szeme ölni tudott volna, ahogy ránézett a lerfira. Van Zandt ingerültnek látszott ugyan, de háromrészes öltönyében makulátlanul festett. Ügyvédje vékonydongájú emberke, éppolyan ingerültnek tűnt, ám közel sem olyan fessnek. - Már tűkön ülök - mondta Vito. Liz szája szeglete megemelkedett. - Én is. Egy lenyomozhatatlan mobilról jött a bejelentés a 911-re. A hívó azt mondta. Van Zandtot megtaláljuk a szállodájában, még a szobaszámot is megadta. Miután Van Zandtot behoztuk, visszahívott minket, ám akkor már a saját számomon. - Tehát figyek, hogy biztos legyen benne, hogy behozzuk - mondta Nick. - Simon még mindig Phillyben van. - Bizony. Pont olyan hangja volt, mint amk a felvételen hallottunk. Kivert a víz. - Mit mondtatok neki? - kérdezte Vito. - Megkérdeztem, ki ő, de csak nevetett. Van Zandt kocsiját nem talákuk a szálloda parkolójában, amikor behoztok. Azt állította, amikor reggel indulni akart, már nem volt ott, ahol leparkolta. - Liz egy papíriapot nyújtott feléjük. - Amikor Simon fölhívott, megmondta, hol találjuk Van Zandt kocsiját, azt javasoka, nézzünk be a csomagtartóba, majd megkért, hogy adjam át az üzenetet VZ-nek. - Ujjával idézőjelet rajzolt a levegőbe. - Általában nem állok be futárnak egy gyilkos kedvéért, de jelen körülmények között... Vito már tudta, mit találtak Jen helyszínelői Van Zandt csomagtartójában, így Nickkel már úgymond fölfegyverkezve jöttek. Vito kivette Liz kezéből a lapot, komoran fölnevetett. - Van Zandt nem tudta, hogy kivel áll szemben. - De Simon Vartanian sem - jegyezte meg Liz ugyanolyan komoran. - Menjetek be, hadd tudja meg az az arrogáns rohadék, hogy kicsesztek vele. Van Zandt fölpillantott, amikor Vito és Nick belépett a vallatószobába. Tekintete hideg, ajka csak egy keskeny vonal. Ülve maradt, és egy szót sem szólt. Az ügyvédje azonban fölpattant. - A nevem Doug Musgrove. Semmivel nem tarthatják bent az ügyfelemet. Engedjék el, vagy kénytelen leszek hivatalosan pert indítani a Philadelphiai Rendőrség ellen. - Tegye azt! - mondta Vito. - Jager, ha ez itt a hivatali ügyvédje, akkor jobban tenné, ha föllapozná a régi jó telefonkönyvet, és szerezne magának egy bűnügyi védőügyvédet. Van Zandt szeme fölparázslott. Musgrove fölcsattant. - Tartóztassák le, vagy engedjék szabadon! - kiáltotta. Vito vállat vont. - Rendben. Jager van Zandt, letartóztatom Derek Harrington meggyilkolásáért. Van Zandt azonnal talpra ugrott, arca egészen eltorzult a dühtől. - Mi van? - Az ügyvédjére nézett. - Mi a francról beszél?
3 3 3
- Ó, hadd fejezzem be! - folytatta Vko. - Addig nem hivatalos, míg be nem fejeztem. Fölsorolta Van Zandt jogait, majd leült, és előrenyújtotta a lábát. - Kész. Most jön a maga része. - Én nem öltem meg senkit - csikorogta Van Zandt. -Musgrove, vigyél ki innen. Musgrove is leült. - Letartóztattak, Jager. Majd óvadékkal kihozunk. Jager fölhorkant. - Nem öltem meg Dereket. Semmi bizonykékuk nincs. - Nálunk van a kocsija - jegyezte meg Nick, Van Zandt nagyot nézett. - Ellopták - mondta mereven. - Ezért voltam még mindig a szállodában. Vito az állát vakargatta. - - Aha... És be is jelentette, hogy ellopták? -Nem. - - Egy három hónapos Porsche. Abban a pillanatban bejelentettem volna, hogy eltűnt. - - Nos, ugye, tudja, mit mondanak arról, hogy a gazdag fiúkák hogyan bánnak a játékaikkal... - mondta Nick vontatottan. Van Zandt az asztalra csapott. - Nem öltem meg Dereket. Azt sem tudom, hol van. - Ez nem gond. Mi tudjuk - mondta Vito. - A Porschéja csomagtartójában. Legalábbis ott vok. Most már a halottasházban van. Van Zandt szeme megrebbent. - Meghalt? Tényleg meghalt? - Minthogy egy 1943-ból való német Lugerrel a homloka közepén fejbe lőtték. - Nick hangja egészen nyers vok. - És egy ugyanilyen fegyvert találtunk elrejtve a kerékcserekészlet dobozában. Ugyanezzel ölték meg Zachary Webbert is. - Ó, igen - tette hozzá Vito -, és Kyle Lombardot meg elint Shafert is. Nehogy kifelejtsük őket. - Örömmel konstatálták, hogy Van Zandt elfehéredik. - Valaki odatette a fegyvert - sziszegte dühösen. -A másik két ember nevét pedig soha nem is hallottam. - Jager, maradj csöndben - szólak meg Musgrove. Van Zandt tekintete csak úgy szórta a villámokat ügyvédje felé. - Menj, és keríts nekem egy védőügyvédet! Nem öltem meg senkk, sem Dereket, sem mást. Azt sem tudtam, hogy Derek eltűnt. - Természetesen majd elmondhatja a bíróságnak, hogy azért ölte meg, hogy ne szenvedjen tovább -mondta Nick rezzenéstelen arccal. - Eleget szenvedett, tekintve, hogy a két lábát megégették, és a belső szerveit kiszaggatták. Van Zandt megmerevedett. - Micsoda? - És a kezét eltörték, a nyelvét pedig kivágták. - Nick leült. - Szóval nem hinném, hogy létezik olyan bíróság, amelyik irgalmasnak találná magát, Mr. Van Zandt. Egyedül a férfi nyeldeklése mutatta, hogy megrázta, hogy hajdani barátját ilyen brutálisan megkínozták.
3 3 4
- Semmi ilyet nem tettem. - A fegyver mellett ezt találtuk - folytatta Vito. Egy képet helyezett az asztalra, és elégedetten nyugtázta, hogy Van Zandt összerezzent. - Ez Derek Harrington kocsija, az ablakon pedig a maga biztonsági őre kukucskál befelé. Ez pedig a maga tükörképe az ablaküvegen. Ott állt mögötte. - Vito hátradőlt a székben. - Tegnap, amikor megadta nekünk Derek lakásának a címét, már tudta, hogy a beosztottja eltűnt. - Nem tudtam. - Van Zandt a szavakat összeszorított foga mögül köpte ki. - Derek szembeszállt magával a Zachary Webberről készült képek kapcsán - folytatta Nick. - Ezt a srácot egy német Lugerrel lőtték fejbe a maga játékában. Hát megoldotta, és elkapta, megölte Dereket, majd bedobta a csomagtartóba, és otthagyta egy útszéli pihenőhelyen. - Nem is tudják, mikor készült a kép - vetette közbe gúnyosan Musgrove. - Ó, dehogynem. A fotós igen okos volt - mondta Nick. Vito egy másik képet csúsztatott át az asztalon. - A kinagyított részleten jól látszik Harrington kocsija mögött a bank felirata. Tessék: hőmérséklet, nap, óra, perc. - Van Zandt hirtelen úgy kiegyenesedett, mintha karót nyelt volna, arca továbbra is hamuszürke volt. - Photoshoppal bármelyik tizenéves manipulálhatja a képeket. Nem jelent semmit. Jen is úgy vélte, hogy a képek manipuláltak, de nem árulták el Van Zandtnak. - Talán, de a maga titkárnője már föl is adta... -mondta Nick. Vito bólintott. - Bizony, így igaz. A New York-i rendőrség ma reggel vette föl a vallomását. Minthogy akadályozással vádolhattuk volna, elismerte, hogy három napja maga és Harrington összevitatkoztak, s Derek kilépett. S maga azonnal behívatta a biztonsági őrét. - Részletkérdés - vetette közbe Musgrove, azonban hangjában bizonytalanság csengett. Vito megvonta az egyik vállát. - Lehet, de van még más is. A fegyver mellett bankszámlakivonatot is találtunk, amely szerint pénzt fizetett Zachary Webbernek, Brittany Bellamynak és Warren Keyesnek. Vito az asztalra helyezte az áldozatok fényképét. - Ugye, fölismeri őket? - Megtaláltuk a CD-ket is - folytatta Nick immár szelíden. - Maga elképesztő egy rohadék. Van Zandt, ilyen szemétséget kigondolni... Van Zandt összeszorította az állkapcsát. - Ez meg lett rendezve... - Névtelen bejelentés alapján találtuk meg magát... VZ - mondta Nick, mire Van Zandt szeme fölizzott. - A bejelentő meg is kért minket arra, hogy adjunk át egy üzenetet. Mi is volt az, Chick? - „Sakk-matt" - válaszolt Vko. Van Zandt arckifejezése leírhatatlan volt. - A tűzzel játszott, Jager - folytatta Nick. - És szépen megégette magát. Most pedig gyilkosságért elítélik.
3 3 5
Van Zandt az asztalt bámulta, állán az egyik ideg rángatózni kezdett. Amikor fölnézett, Vito tucka, hogy győztek. - Mit akarnak? - kérdezte Van Zandt. - -Jager - kezdte volna Musgrove, de Van Zandt egy vicsorgassál elhallgattatta. - Csak fogd be, és keríts nekem egy igazi ügyvédet! Most hát, nyomozó urak, mk akarnak? - Frasier Lewist - válaszolt Vito. - Azt a férfit, akit maga Frasier Lewisként ismer.
3 3 6
DUTTON, GEORGIA, JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLUTÁN 2.45
Ha húga nem roppantotta volna el majdnem a kezét, Dániel azt hitte volna, hogy Susannah teljesen higgadt. Arca nem árult el semmit, összeszedetten állt, pont ilyen lehet a tárgyalóteremben is. De most nem ott vannak. Mögöttük csak úgy villogtak a vakuk, mintha szinte az egész tárgyalóterem kivonult volna, hogy megnézze, mk temettek Simon sírjába. Dániel tudta, hogy nem a fivérüket. - Dániel - suttogta Susannah -, azon gondolkodom, amk az archeológus mondott. Hogy apu nem akarta, hogy anyu megtudja, megtalálta Simont. - Én is ezen gondolkodom. Apának tudnia kellett, hogy Simon él. Nem akarhatta, hogy anyu megtudja, mit tett. Azon töprengek, miért vitte el a képeket Philadelphiába. Susannah mosolyában semmi öröm nem tükröződött. - Megzsarolta Simont. Képzeld csak el. Ha tudta, hogy Simon él, mire ez az egész? Bólintott, ahogy a daru megindult. - És ha az egészet csak eljátszotta, miből tudhatta, hogy Simon nem jön vissza? - Biztosítékként megtartotta a képeket - válaszolt Dániel elgyötörten. - De miért csinálta ezt az egészet? Suze, ha tudsz valamk, kérlek, mondd el. Kérlek. Susannah sokáig nem szólt semmit, Dániel már-már azt hitte, nem is fog válaszolni. Ekkor húga fölsóhajtott. - Már akkor is minden szörnyű volt, amikor otthon laktál, Dániel, de miután elmentél a főiskolára, még ezerszer szörnyűbb lett minden. Apu és Simon állandóan veszekedtek. Anyu pedig mindig közéjük állt. Iszonyatos volt. - És te? - Dániel igyekezett gyöngéden föltenni a kérdést. - És te mit csináltál, amikor veszekedtek? Susannah nagyot nyelt. - Minden szakköri foglalkozásra jelentkeztem, amire csak lehetett, amikor pedig hazaértem, elbújtam a szobámban. Ez volt a legegyszerűbb. Aztán másnap, hogy Simon leérettségizett, minden a feje tetejére állt. Szerda volt, anyu bement a városba a fodrászához. Én a szobámban vokam, hallottam, hogy apu kinyitja Simon szobájának ajtaját, aztán rettenetesen összevesztek. -Lehunyta a szemét. - Valami képekről vkatkoztak. Akkor azt hittem, azokról van szó, amelyek Simon ágya alatt voltak, viszont most már tudom, hogy valószínűleg azokról vitáztak, amelyeket te talákál meg. Aput éppen akkor készültek bírói hivatalában megerősíteni. Azt mondta, Simon a hülyeségeivel teljesen elcseszi a karrierjét, de most már mindebből egyszer s mindenkorra elég, mostanra már túl sok dolgot elcseszett. Aztán hirtelen minden elcsöndesedett. - És utána? Susannah kinyitotta a szemét, csak bámulta a darut. - Még mindig vitatkoztak, csak olyan halkan, hogy nem tudtam kivenni. Egyszer csak Simon üvölteni kezdett, hogy „előbb látlak a pokolban, mint hogy te engem börtönbe küldjél, öreg". Apu azt kiabálta, hogy „téged pedig tárt karokkal fogadnak majd a pokolban". Aztán Simon azt, hogy „te már csak tudod, egyívásúak vagyunk". - Nagyot nyelt. - Ezután Simon csak annyit tett hozzá: „az én fegyverem egy szép napon sokkal nagyobb lesz, mint a tiéd".
3 3 7
Dániel egészen eddig visszatartotta a lélegzetét, most nagyot fújt. -Szent isten. . A lány bólintott. - A bejárati ajtó becsapódott, és... Nem is tudom, miért, de valami azt súgta, bújjak el, tehát elbújtam a szekrénybe. Egy perccel később az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Szerintem apu nézte meg, hogy hallottam-e őket. Dániel megrázta a fejét, de zavarodottsága ettől sem múlt el. - Suze, ez iszonyat. - Fogalmam sincs, mk csinált volna, ha megtalál. Aznap este Simon nem jött haza vacsorázni. Anyu majd megőrült. Apu azt mondta, Simon biztos elment valahová a haverjaival, szóval ne aggódjon. Pár nap múlva apu azt mondta, fölhívták, hogy Simon meghalt. - Szomorúan nézett Dánielre. - Egész idáig azt hktem, apu ölte meg Simon. - És miért nem szóltál egy szót sem? - Pontosan ugyanazért, amiért te, amikor azt hitted, apu elégette a képeket. Az én szavam az övé ellen. Én csak tizenhat éves voltam. Ő tiszteletben álló bíró. Dánielnek forgott a gyomra. - Én meg otthagytalak. Istenem, Suze. Ne haragudj! Ha tudtam volna, hogy veszélyben vagy... ha csak annyit, hogy félsz, magammal vittelek volna. Kérlek, hidd el nekem!Susannah tekintete visszavándorolt a darura. - Történt, ami történt. Tegnap este rájöttem, hogy apu valószínűleg megtalálta azokat a képeket, tudta, hogy a karrierjének vége, ha valaki meglátja őket. Valószínűleg közölte Simonnal, hogy menjen el, és soha többé ne is jöjjön vissza, börtönnel fenyegette, ha nem engedelmeskedik. Apu azt is tudta, anyu sosem adná fel, hogy Simont megtalálja, mindaddig, amíg remélni lehet, hogy még él. Ezért... - Ezért úgy rendezett meg mindent, hogy anyu azt higgye, Simon meghalt. - Csak így van értelme. - Susannah az ajkát harapdálta. - Egész éjjel róluk, kettőjükről gondolkodtam. Megkínozta apát, Dániel. - Tudom. - Ő sem tudott egész éjjel aludni a gyötrő gondolatoktól. - Gondolod, hogy azért kínozta meg, hogy apu árulja el neki, hol van anyu? - Ez is megforduk a fejemben - vallotta be Dániel. -Szerintem Simon képes ilyesmire. - Ó, nagyon is tudom, hogy képes. - Suze... mi történt? Mit tett veled? Susannah a fejét rázta. - Ne most! Majd egyszer. De nem ma. - Ha kész vagy rá, csak hívj. A lány még jobban megszorította a bátyja kezét. - Rendben. - Azt akarom hinni, hogy apu inkább meghalt, de nem engedte Simont anyu közelébe - mondta Dániel. - Én pedig szeretném azt hinni - mondta Susannah határozottan, ami mindent elárult. - Te is tudod, hogy Simon nincs benne - szólalt meg Dániel, amikor a daru kiemelte a koporsót a sírból. - Tudom.
3 3 8
PHILADELPHIA DÉLUTÁN 4.20
JANUÁR
19-E,
PÉNTEK,
- Sophie! A lánynak a szívverése is elállt ijedtében, amikor Harry átvágott az előtéren egy pillantást sem vetve Lyon rendőrtisztre. - Harry! Mi történt nagyival? A férfi óvatosan méregette Sophie vállán a csatabárdot. - Semmi. Anna jól van. Letennéd azt? A frász kerülget miatta. Sophie megkönnyebbülten a földre helyezte a bárdot. - Öt perc múlva kezdődik a tárlatvezetés, Harry. - Muszáj mondanom neked valamk. Személyesen. És nem fogsz neki örülni. Freya szólt, hogy fölhívtad, és megkérdezted, mi vittük-e el Anna lemezgyűjteményét. .. hogy biztonságba helyezzük. De nem. Körülnéztem, és... hát... valaki elvitte. Sophie szeme összeszűkük. - Akkor ki? - De már tudta. - Lena. Megjelent, miután Anna agyvérzést kapott, de elküldtem. Ezért elment Annához, elvitte a lemezeket meg egyéb értékeket. Pár dolgot megtaláltam az eBayen. Aki az eBayen árulja, azt hitte, legálisan jutott hozzájuk Lénától. Sajnálom. Sophie lassan fújta ki a levegőt, torkában dobogott a szíve. -Még valami? - Igen. Amikor megtudtam, hogy eltűntek a lemezek, beszéltem Anna ügyvédjével. Kiderük, hogy Anna egy csomó pénzt kötvényekben tartott, amiről nem is tudtam. Az ügyvéd akkor szólt volna, ha Anna meghal. Tekintve, hogy... - Harry mély lélegzetet vett. -Az ügyvéd utánanézett a kötvények sorszámának. Készpénzre lettek váltva. Sajnálom, Sophie. Az örökséged nagy része... a tiéd és Freyáé... eltűnt. Sophie tompán bólintott. - Köszönöm, hogy személyesen mondtad el. De most vár a munka. Harry a szemöldökét ráncolta. - Hívnunk kell a rendőrséget, és följelentést kell tennünk. Sophie kissé túl nagy lendülettel vetette vállára a csatabárdot. - Te tegyél följelentést. Ha én teszek, akkor esetleg találkoznom kell vele. Ha rajtam múlik, akkor soha az életben nem akarom többé látni. - -Sophie, várj! - Harry észrevette a rendőrt. - Miért áll ez a zsaru az előtérben? - Biztonsági okokból. - Inkább volt féligazság, mint félhazugság. - Harry, a csoportom kint várja a táriatve-zetést, mennem kell. Lénával pedig csinálj, amk akarsz! Engem nem érdekel.
3 3 9
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, DÉLUTÁN 5 ÓRA
A tárgyalóasztal mellé érve Vito ledobta magát a székbe, tarkóját dörzsölgette, fáradt volt és csalódott. - Basszus! - Három órán keresztül vallatták Jager van Zandtot, időnként egy-egy részletre fény derült, de ösz-szességében nézve közel sem jutottak annyi információhoz, mint remélték. Liz leük mellé. - Az is lehet, hogy Van Zandt tényleg nem tudja, hol van Simon, Vito. - Esetleg kínpadra vetheted, hátha kiböki - mormogta Jen, majd vállat vont, amikor Liz szemöldöke megemelkedett. - Csak egy ötlet. - Piszok jó ötlet - mondta Katherine, és az asztal körül ülők tekintete alapján nem ő volt az egyetlen, aki így gondolta. Nick, Jen, Katherine, Thomas, Liz, Brent mind komoran várták az esti megbeszélés kezdetét. Új ember kapcsolódott hozzájuk, mégpedig Magdaléna Lopez helyettes államügyész, aki csakúgy, mint Thomas és Liz, végignézte Van Zandt kihallgatását. A törékeny Maggy sötétbarna szeme most egészen összeszűkült, ahogy beszélt. - Vagy tudja, vagy nem. De nem vagyok hajlandó többet nyújtani neki, mint amit módomban áll, főleg nem teljes védettséget Maggy fölajánlotta Van Zandtnak, hogy az előre kitervelt gyilkosság vádját emberölésre enyhíti, ha meg is mondja, hol találják meg Frasier Lewist, vagyis Simont, de Van Zandt arrogánsan teljes védettséget követelt. - Maggy, nem akarjuk, hogy teljes védettséget adj neki - mondta Vito. - Lehet, hogy nem ölt meg senkit, de kutya legyek, ha nem akart az egészből hasznot húzni. - Emellett - vetette közbe Nick ha Simon azt gondolta volna, hogy Van Zandt tud bármi használhatót, nem játszotta volna a kezünkre. Teljesen jól csináltad, Maggy. - Vitónak az volt az érzése, hogy ez utóbbit IMick kelletlenül, de elismerésnek szánta, azután, hogy a Siever-ügyben Maggy a vádlottat bűnösnek nyilvánította. Most végre Nick úgy érezheti, hogy megérdemelte a karácsonyi üdvözlőlapokat, amelyeket a Siever lány szülei küldenek neki minden évben. - Megadta nekünk Simon mobilszámát — jegyezte meg Vito. - Ugyanaz a szám, amelyről Simon engem is hívott - mondta Liz. - Nincs GPS, lenyomozhatatlan. - Elég sokat elárult, ahogyan Van Zandt reagált arra, hogy igazi embereket gyilkoltak meg a játék kedvéért - merengett Thomas. - „A száraz ágakat le kell vágni, hogy megmentsd a fát - utánozta Van Zandt erős akcentusát. - Időnként élő ágakat is levág az ember." - Az elkerülhetetlen veszteség elmélete - bólogatott Nick. - Nyálas rohadék. - Sophie mondta, hogy az oRo-ban a nagy R a holland gazdagság szóra utal - jegyezte meg Vito. - Azt hiszem. Van Zandt soha nem titkolta, hogy a pénzre utazik. Thomas a fejét csóválta. . .
3 4 0
- Van Zandt talán még nagyobb szociopata, mint Simon Vartanian. Simon legalább a művészetért csinálja. - Van Zandt azt állítja, hogy még nem fizetett Simonnak - fordult Vito Katherine, Brent és Jen felé. - Simonnak jogdíjként fizetett volna, és az csak három hónappal később lenne esedékes. - És a jogdíjak szart sem érnek - tette hozzá Nick. -Simon nem a pénzért csinálta. - Hogyan akadt össze Simon és Van Zandt? - kérdezte Jen. - Van Zandt a Sohóban levő lakása közelében egy bárban ücsörgött - válaszolt Vko a fejét csóválva. -A bár annak az utcának a túlsó végében áll, amelyik abba a parkba fut, ahol Susannah Vartanian szokott kutyát sétáltatni. Szerintünk egy olyan alkalommal találkozott Simon Van Zandttal, amikor éppen Susannah után leskelődött. Szóval egy éve ott a bárban Simon odament Van Zandthoz, vett neki pár italt, és mutatott neki egy demólemezt. - A fojtogatós jelenetet Clothilde-dal - mondta Nick. - De modern közegben. Van Zandt ígéretesnek találta, és azt mondta Simonnak, ha átalakítja második világháborús jelenetté, akkor beteszi a következő játékba. Simon átalakkotta. Van Zandt pedig újakat kért. Simon elkészítette a lugeres és a gránátos jelenetet. Van Zandt csak ennyk tudott beletenni a Behind Enemy Linesba, mert szorította a határidő. - Derek tiltakozott - vetette közbe Thomas szemöldökét ráncolva -, „mert az ürge gyenge volt". Maggy Lopez fölsóhajtott. - Van Zandt nagyon durva. - És remélem, elevenen rohad majd a pokolban - . morduk föl Nick. - Elég annyi, hogy Van Zandt nem ludja, Lewis honnan jött, hol lakik, és ki a gránáttal megölt fiú. - Nos, van pár információm Frasier Lewisról - szólt közbe Katherine. - Az igazi Frasier Lewisról. Vito meglepetten kapta föl a fejét. - Van igazi is? - Ó, van bizony. Egy negyvenéves iowai farmer. Simon egy ideje az ő egészségbiztosítását használja. Az igazi Frasiernek egymillió dolláros plafonú egészségbiztosítása van. Ha komolyan megbetegedne, nagy bajban lenne, mert ennek a pénznek jó része köddé vált. Végig törtem a fejem, hogyan tudta Simon megfizetni a spéci művégtagot, amelyet dr. Pfeiffer dossziéja alapján hasznák. Biztoskási csalással fizetett a saját egészségügyi ellátásáért. - Az igazi Frasier Lewisnak mindkét lába ép? - kérdezte Nick. - Igen - válaszok Katherine. Nick összevonta a szemöldökét. - Pfeiffer nem vette volna észre, hogy nem is volt amputáció? - Nem feltétlenül - gondolkodott el Brent. - Simon nagyon ért a számítógépekhez. Eddig is sejtettük, hogy hozzá tud férni mások pénzügyeihez. És mi van akkor, ha egészségügyi adatbázisokhoz is? Mi van, ha pont így lopta el Lewis egészségbiztosítási identkását? Mert ezáltal belepiszkálhatott Lewis kórtörténetébe? Csak egy gondolat. - Jó gondolat. Akkor nézz utána - mondta Vito -, lássuk meg, mi sül ki belőle. - Örülök, hogy valamit mégis bedobhattam a közösbe, mert amúgy nem talákam semmk Dániel apjának számítógépén. Legalábbis semmk, ami közvetlenül Simonhoz vezetne. Egy alkalmazás lett letöltve... ami lehetővé tette a felhasználónak, hogy távolról belépjen a
3 4 1
férfi gépére, de ettől eltekintve semmi különös. Csak egy sima Unix-alkalmazás, amelyet bárki letölthetett. - Csalódottnak tűnsz - jegyezte meg Nick. Brent fölnevetett. - Talán egy kicsit az is vagyok. Valami nagy dolgot vártam a trójai időzítők után, amelyeket Simon a modellek gépén használt. De ez egyszerű és elegáns volt. És lenyomozhatatlan. Talán az egészségügyi adatbázisokkal több szerencsém lesz. Azok többnyire nem olyan elegánsak. Ó! - Brent átnyújtott Vitónak egy bekeretezett képet. - A duttoni seriff, aki beküldte a gépet, ezt küldi. Azt mondta, Dániel és Susannah megkérték, hogy adja át nekünk. - Ez Simon - mondta Vito. - Csak fiatalabb. Ugyanaz az arc, mint Pfeiffer képén. Azt hiszem, még Simon is nehéznek találta, hogy az orvosi vizsgálaton egy parókánál többet használjon, hogy megváltoztassa a kinézetét. Újabb részlet a kirakóhoz. Nick a homlokát ráncolta. - Az a távirányítós letöltés... Meg tudod mondani, mikor csinálták? - Naná - válaszolt Brent. - Pár nappal hálaadás után. - Vajon Simonnak be kellett mennie a házba, hogy megoldja a letöltést? - kérdezte Nick. - Nemigen tudok más módot elképzelni, ha egyedül csinálta. Liz összezavarodva próbálta követni a gondolatmenetet. - Mr. és Mrs. Vartanian azért utazott ide, hogy megkeressék a zsarolót és feltehetőleg Simont. Valamikor meg is találták Simont, vagy ő találta meg őket, mert mindkettőjüket megölte, és eltemette odakint. Szóval utána Simon visszamegy Georgiába, megbütyköli az apja gépét, hogy távolról is hozzáférjen, kikészíti az utazási prospektusokat, mintha a szülei csak üdülni mentek volna. És még a számláikat is kifizeti. De miért? - Nem akarta, hogy bárki megtudja, hogy a szülei meghaltak - mondta Jen. - Arthur nyugalmazott bíró volt... valaki biztosan nyomozni kezdett volna. - És Dániel meg Susannah is belekeveredett volna, ahogy bele is keveredtek. - Nick Vitóra pillantott. - Távol akarta őket tartani, mert rájuk még nem készült fel. - Legalább már tudják, hogy vigyázniuk kell - mormogta Vito. - Hol vannak? - Otthon, Duttonban - felelte Katherine. - Hazamentek az exhumálásra. - És megvan az eredmény? - kérdezte Vito. férfiéi.
- Csak annyi, hogy a holttest nem Simoné. A csontok egy százhetvenöt cm magas - Nem volt boncolás? - érdeklődött Liz, mire Katherine a szemét forgatta.
- Mexikói boncolás - válaszolt Katherine. - A feltételezett autóbaleset Tijuanában történt. Vartanian apja leutazott, megkapta a halotti anyakönyvi kivonatot, fogta a koporsót, és áthozta a határon. Vagy megkent valakit, vagy aki belenézett a koporsóba, csak egy szénné égett holttestet látott, és azonnal visszacsukta a fedelet. - Tehát még akkor sem tudhatta feltétlenül, hogy Simon még él - jegyezte meg Jen. Katherine megvonta a vállát. - Fogalmam sincs. Szerintem Dániel és Susannah szeretné tudni, de ezen a ponton nem tudnám megmondani, hogyan segítene ez abban, hogy Simont megtaláljuk,
3 4 2
- Pfeiffer vagy az asszisztense bejöttek már, hogy ujjlenyomatot vegyünk tőlük? kérdezte Nick. Jen a fejét rázta. - Még nem. - Majd szólj, ha bejöttek - kérte Vito. - Még valami? Mi a helyzet a kőfejtő közelében épített templommal? ' Vagy a szilikonos síkosító gyártójával? - Az egyik technikus a cucc gyártóit hívogatja, ketten pedig a templomokat csekkolják. De még semmi. - Én személy szerint egész nap Van Zandt kocsiján dolgoztam. Sajnálom, Vito. Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Vito felsóhajtott. - Tudom. - Sophie-ra gondok. - De bele kell húznunk. - Most, hogy Van Zandt börtönben van - merengett Nick -, mi van, ha Simon úgy dönt, itt hagyja a várost? Az oRo-nak annyi. Simonnak már nincs állása. - Valahogy itt kell tartani - mondta Vko. - Előcsalogatni. - Most biztos azt gondolja, jól kicseszett Van Zandttal. - Nick Maggy Lopezre pillantott. - Mi lenne akkor, ha Van Zandtot kiengednénk? Maggy a fejét rázta. - Nem engedhetem ki csak úgy. Vádat emeltünk ellene. Nem fogadta el az alkut, én meg nem adok neki védettséget. Végig kell járnia a hivatalos utat. Nick, nem hiszem el, hogy éppen te akarod tőlem, hogy lepaktáljak vele. - Nem akarom, hogy lepaktálj vele - védekezett Nick. - Csak azt szeretném, ha kimenne az utcára, hogy követhessük. Tulajdonképp nem elengedned kell... Holnap lenne a meghallgatása, nem? - És? Két órával ezelőtt még te magad akartad beledöfni a méreggel teli injekciós tűt. Most meg azt akarod, hogy engedjem ki az utcára. Azt akarod, hogy csa-Ik csináljak belőle. - Én semmi kivetnivalót nem látok ebben - hümmögött Nick. - Szorosan követjük. Simon nem bír ellenállni a kísértésnek. Mintha csak egy nagy célkeresztel festenénk Jager seggére. - Inkább egy nagy R betűt - jegyezte meg Brent. -Mint rohadék. - És a száraz ágas megjegyzéséről se feledkezz el -tette hozzá Vito. - Van Zandt megérdemli, amit kap, Maggy. De nem fogjuk hagyni, hogy Simon elkapja, mert Van Zandtot is rács mögé akarjuk dugni. Ha tudott a gyilkosságokról, és mégis annyiban hagyta, akkor bűnrészes. Maggy felsóhajtott. - De ha elveszítjük. kérni.
- Nem fogjuk - ígérte Nick. - Semmi más dolgod nincs, mint egy picuri óvadékot - Rendben - mondta Maggy. - Remélem, nem bánom meg.
- Nem fogod - ígérte Vito, és hirtelen visszatért belé az élet. - Liz, pár napra vissza hívhatnánk Bevet és Timet? Esetleg csak holnapra? Több figyelő szemre lesz szükségünk. - Megoldom - válaszolt Liz. - De csak egy napra. Ha ez összejön, akkor újra átbeszéljük a teendőket.
3 4 3
- Akkor ezzel is megvolnánk. - Vito felállt. - Találkozunk korán reggel, és összehangoljuk a lépéseket.
3 4 4
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, ESTE 7 ÓRA
Sophie lerogyott Vito furgonjának hátsó ülésére. Eddig sikerült dühét magába fojtania, ám most, hogy a napnak vége, ismét emészteni kezdte a harag. Ugyan mit vehet még el Lena? Vito beindította a motort, csak ült némán, míg a fűtés kezdte fölmelegíteni az utasteret. Sophie tudta, arra vár, hogy végre mondjon valamit. Azt is tudta, hogy a férfinak is rossz napja volt. És az ő gondjai ezerszer nagyobbak. Egy gyilkost kell elkapnia. Míg azon rágódott, hogy eltűnt pár bakelitlemez, legalább nem gondolt arra, hogy ugyanaz a gyilkos figyeli őt is, szóval ez egyszer Lena akaratán kívül talán jót cselekedett. Megfordult, hogy Vitóra nézzen. - Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, de mit gondolsz a vikinges tárlatvezetésemről? A férfi szemében tűz lobbant, ajka mosolyra húzódott. Sophie szíve hevesebben kezdett verni. - Szerintem te vagy a legizgatóbb viking harcos a világon. Legszívesebben ott helyben rád vetettem volna magam. Sophie elnevette magát, s ez is volt Vito szándéka. - Annyi gyerek előtt? Szégyelld magad! Vito szájához emelte a lány kezét. -Mi a baj, Sophie? Olyan kedvesen kérdezte, hogy Sophie szeme szúrni kezdett. - Harry ma délután bejött hozzám. - Elmesélte, mi történt, figyelte, ahogy a férfi tekintete elkomorodik. - Föl kellene jelentened. - Mintha Hányt hallanám. Akkor sem jelentettem föl, amikor Lena megölte a húgomat. Ugyan most miért jelenteném föl, hogy ellopott pár régi fonográflemezt? Vito a fejét rázta. - Elle halála baleset volt. Ez a lopás viszont nem az. Sophie fölszegte a fejét. - Most meg mintha Katherine-t hallanám. - Azért, mert Katherine-nek igaza van. Sophie, Lena szörnyű anya, de nem akarta megölni Elle-t. Ezt a lopást viszont szándékosan követte el. Eltervezte, és hasznot húzott belőle. Ha már utálni akarod, legalább azért utáld, amit szándékosan követett el. Csak azérl utálni, mert diót adott egy kisgyereknek, akiről nem is tudta, hogy allergiás, teljesen fölösleges. - Sophie eltátotta a száját. - Fölösleges??? - És gyerekes – tette hozzá csöndesen. – Tegnap azt mondtad, Andrea maga döntött, és igazad volt. Lena is maga döntött. Ezekért tartsd felelősnek, azért, hogy magadra hagyott, hogy lopott a nagymamádtól, Sophie, de azért ne ,hogy Elle meghalt. Az ilyen gyűlölet elpocsékolt energia. Sophie érezte, hogy mindjárt elsírja magát. - Bármiért utálhatom, amiért csak akarom, Vito, és ehhez tényleg semmi közöd, úgyhogy fogd be. Vito erre összerezzent, s elfordította a tekintetét.
3 4 5
- Rendben. - Behajtott a forgalomba. - Azt hiszem, ez megmutatja, hol a helyem. Sophie-nak lelkiismeret-furdalása támadt. - Ne haragudj, Vito. Nem kellett volna ilyet mondanom. Csak csalódott vagyok, mert így nem tudok semmilyen zenét bevinni a nagyinak, és annyira szerettem volna ismét boldognak látni. Már akkor is boldog, ha láthat. - Ám még mindig nem nézett a lányra, pedig megállt a piros lámpánál. Sophie pánikba esett. - Vito, ne haragudj. Nem kellett volna azt mondanom, hogy fogd be. Nem vagyok hozzászokva, hogy érdekeljen mások véleménye. Legalábbis olyasvalakié, akinek a véleménye számít. - Rendben van, Sophie. - De nem volt rendben. Sophie világosan látta. Fogalma sem volt, hogyan tehetné jóvá, így hát gondolatban kihátrált, és egy másik irányból közelített. - Vito, nem találtátok meg, ugye? Simon Vartaniant... A férfi álla megfeszült. - Nem. Viszont megtaláltuk mindkét játékmestert. -Élve? - Az egyiket élve. Sophie mély levegőt vett. - Simon kezdi elvarrni a szálakat, ugye? A férfi arcán megrándult egy izom. - Olybá tűnik. - Tényleg óvatos vagyok, Vito. Ne aggódj miattam, ez elvonná a figyelmedet. - Most végre Megkönnyebbült.
ránézett,
átható
tekintettel,
ettől
Sophie
rettegése
elmúlt.
- Jól van. Mert kezdek egyre közelebb kerülni hozzád, Sophie. Szeretném, ha érdekelne a véleményem, és szeretném, ha közöm lenne ahhoz, hogy mit érzel. Sophie hirtelen nem tudta, erre mit is felelhetne. - Ez jó nagy lépés, Vito. Főleg nekem. - Tudom. Azért vagyok kész türelmesnek lenni. -Megpaskolta a lány combját, majd megfogta a kezét. - Ne aggódj, Sophie! Törődöm veled, de nem akarok rád telepedni. Sophie csak bámulta a férfi erős kezét, barnasága csak úgy világított az ő fehér bőrén. - Csak arról van szó, hogy hajlamos vagyok elcseszni a dolgokat. Ezt pedig nagyon nem szeretném elcseszni. Akármi van is közöttünk. - Nem fogod. Most pedig dőlj hátra, és élvezd a kocsikázást. - Elmosolyodott. - Át a folyón s át a réteken. Megyünk a nagymamához. Sophie összeszűkült szemmel nézett Vitóra. - Miért van olyan érzésem, mintha te lennél a csúnya, rossz farkas? Vito csak vigyorgott. - Hogy jobban bekaphassalak, kis unokám? Sophie nevetve csapta meg a férfit. - Csak vezess, Vito! Az út hátralevő részében könnyed beszélgetés folyt közöttük, s Lénáról, Simonról, komoly kapcsolatokról egy szót sem ejtettek. Amikor elértek a szeretetotthonhoz, Vito kisegítette a lányt a furgonból, aztán hátranyúlt az ülés mögé, és egy hatalmas bevásárlószatyrot húzott elő. - Ez meg mi?
3 4 6
A férfi a háta mögé dugta a szatyrot. - Ez itt a csemegéskosár a nagymamának. Séta közben Sophie egyre csak mosolygott. - Akkor én vagyok a csúnya, rossz farkas? Vito csak nézett előre rendületlenül. - Bármikor felmászhatsz a kéményemen. Sophie kuncogott. - Nagyon rossz vagy te, Vito Ciccotelli, velejéig romlott... A férfi sietős csókot lehelt a lány ajkára, amikor megálltak Anna ajtajánál. - Most jól megszidtál. Sophie nagymamája kíváncsian figyelte őket az ágyból, a lány gyanítani kezdte, Vito ezért csókolta meg pont az ajtóban. Anna jól fest, nyugtázta Sophie, amikor a nagyi mindkét orcáját megpuszilta. - Szia, nagyi! - Sophie! - Anna kinyújtotta gyönge kezét, hogy megérintse a lány arcát. Még ez a rebbenő mozdulat is több volt, mint amit az utóbbi időben bármikor is megtett. - Hát ismét magaddal hoztad a lovagodat. Vito leült az ágy mellé. - Jó napot, Anna! - Megcsókolta az idős hölgy arcát. -Ma sokkal jobban néz ki. Az arca határozottan rózsás. Anna felragyogott rá. - Maga kis hízelgő. Ez tetszik. Vito visszamosolygott rá. Sejtettem. - Benyúlt a szatyorba, elővett egy hosszú szárú rózsát, és udvariasan átnyújtotta. Gondolom, a rózsa is tetszeni fog. Anna szeme felcsillant, Sophie szeme szúrni kezdett. - Vito... - suttogta. A férfi feléje pillantott. - Te is kaphattál volna, de nem. Folyton csak „hagyd abba, Vito", „olyan rossz vagy, Vito". - A férfi ráhajtotta Anna ujjait a rózsa szárára. - Leszedettem a tüskéket. Érzi az illatát? Anna bólintott. - Igen. Már nagyon rég nem szagoltam rózsát. Sophie nagyon dühös lett magára, amiért neki ez eddig nem jutott az eszébe, ám úgy tűnt, Vito még korántsem végzett. Egy egész csokor nyílófélben lévő rózsát vett elő, majd egy fekete porcelánvázát, amelyet óvatosan az éjjeliszekrényre helyezett. A porcelánt csillogó kristályok díszítették, úgy szikráztak, akár a csillagok a fekete égbolton. Elrendezte a rózsákat, majd megigazította a vázát. - Most még jobban érezheti az illatukat - mondta, majd fölvette az éjjeliszekrényről a műanyag kancsót, és Sophie felé nyújtotta. - Hoznál egy kis vizet a virágoknak, Sophie? - Természetesen. - De a kancsóval kezében mégis megállt az ajtóban. Vito még mindig nem végzett. Egy apró kazettás magnót vett elő. - A nagyapám gyűjtötte a lemezeket - magyarázta. Anna szeme tágra nyílt. - Csak nem zenét hozott? - suttogta. Sophie a pokol ba kívánta Lénát. Aztán magát is, amiért egész eddig eszébe sem jutott a zene.
3 4 7
- Nem egyszerűen zenét - mondta Vito mosolyogva. Sophie-nak még a lélegzete is elállt tőle egy pillanatra. Anna résnyire nyitotta, majd összeszorította a száját. - Csak nem az... Orfeuszt? - kérdezte, még a levegőt is visszatartotta, akár egy gyerek, aki fél, hogy nem lesz a válasz. - De bizony azt. - Vito elindította a magnót, Sophie azonnal fölismerte a Che faro kezdőütemeit, ez volt az az ária, amely annak idején meghozta Annának a hírnevet. Aztán Anna tiszta mezzoszoprán éneke töltötte be a szobát, csak áradt a parányi hangszóróból. Anna kiengedte az eddig visszatartott levegőt, szemét lehunyta, ellazult, mintha egész eddig csak erre várt volna. Sophie torka elszorult, szíve összefacsarodott, ahogy nézte, amint nagyanyja ajkával követi a dalt. Vito le sem vette szemét a nagymama arcáról, Sophie szíve ettől még jobban összefacsarodott. Vito nem azért tervezte el mindezt, hogy őt lenyűgözze, hanem azért, hogy mosolyt csaljon egy idős asszony arcára. De Anna nem mosolygott. Könnyek gördültek alá az arcán, ahogy próbált levegőt venni, hogy énekelhessen. Ám tüdeje gyönge volt, csak szánalmas károgás hagyta el a torkát. - Sophie egy lépést hátrált, képtelen volt nézni Anna elvetélt igyekezetét, s a kétségbeesést nagyanyja szemében, amikor feladta. Sophie a melléhez szorította a kancsót, elfordult, és lassan elindult kifelé. - Sophie! - próbálta az egyik nővér megállítani. - Mi a baj? Annának segítségre van szüksége? Sophie a fejét rázta. - Semmi. Csak vízért megyek. - Elindult a hall végében álló teakonyha felé, és remegő kézzel kinyitotta a vízcsapot. Teletöltötte a kancsót, felindultságát igyekezett megzabolázni, ahogy a csapot zárta. Hirtelen ledermedt. Még egy hang töltötte be a teret. De nem Anna lágy mezzója. Hanem mély bariton. Úgy húzta maga felé, akár a mágnes. Dobogó szívvel ment vissza Anna szobájához, ahol már hat nővér állt megbabonázva, lélegzet-visszafojtva az ajtóban. Sophie átpréselte magát közöttük, hirtelen megtorpant, és csak bámult. Később, ahogy visszagondolt rá, úgy érezte, ebben a megdöbbentő pillanatban lett szerelmes. Hát tévedett. Nem Freya nagynénié az utolsó rendes ember. Hiszen ott ül egy a nagyi mellett, énekli a szavakat, amelyeket Anna képtelen. Hangja erős és tiszta. A férfi arcán gyöngédség, Anna Vito szájának minden mozdulatát itta a szemével, olyan boldogan, hogy szinte fájt nézni. De Sophie nézte, s amikor Vito az utolsó szótagot is kiénekelte, a lány csak állt könnyáztatta arccal, mosolyogva. Háta mögött a nővérek egyként sóhajtottak fel, majd szipogva visszaszállingóztak dolgozni. Vito Sophie-ra nézett, szemöldöke megemelkedett. - Ha könnyekkel töltötted meg azt a kancsót, nem lesz jó, mert tönkreteszi a rózsákat, Sophie - viccelődött.
Lehajolt Annához. - Megríkattuk... Sophie mindig is sírós volt. Még a rajzfilmeken is sírt. - A szavakat egyértelműen szeretet hatotta át. - Nem is tudtam, hogy figyeled, hogy sírok a rajzfilmeken, nagyi. - Mindig figyeltelek, Sophie. - Esetlenül megpaskolta Sophie kezét. - Olyan jó volt látni téged felnőni. Kedvelem a lovagodat. Meg kéne tartanod. - Egyik szemöldöke magasba szökött. - Ugye, érted, mire gondolok? Sophie és Vito tekintete találkozott. - Igen, értem. Nagyon is értem.
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, ESTE 8 ÓRA
Valami megváltozott, gondolta Vito. Meghittebb lett. Sophie másképpen dőlt neki, ahogy mentek vissza a furgonhoz. És rámosolygott, ami mindig jólesett neki. Ha tudom, hogy az énekléssel hódíthatlak meg, már vasárnap dalra fakadtam volna. Ami azt illeti, ha ezzel javítok a pozíciómon, akkor bármit eléneklek neked, amit csak kérsz. Kinyitotta az ajtót, de Sophie ahelyett, hogy beszállt volna, a férfi karjaiba bújt. Meleg, lágy volt a csókja, Vito azt kívánta, bárcsak ne a fagyos parkolóban állnának. Nem az ének miatt. Hanem minden együtt, ahogy fogtad a kezét, és ahogy nézett téged. Nagyszerű ember vagy, Vito Ciccotelli. - Az előbb még velejéig romlott voltam. Sophie aprót harapott Vito ajkába, a férfi egész testét átjárta a vágy. - A kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. - Bemászott a furgonba, és a férfi felé fordult. - Azt hiszem, fölhívom a helyi operaegyletet. Talán küldenek valakit a nagyihoz látogatóba. Gondolhattam volna a zenére, Vito. Erről szólt az egész élete. El se hiszem, hogy elkerülte a figyelmemet. - Mert arra figyeltél, hogy fölépüljön. - Vito bemászott a kormány mögé, és becsapta az ajtót. - Ne emészd magad! - Behajtott a forgalomba, s elindult Anna háza felé. - És ami azt illeti, Tino vette át nekem az áriát. De neked jutott az eszedbe. És a virágok is. Erre is gondolhattam volna. - Be kell vallanom, hogy a rózsákkal mögöttes szándék vezetett. A váza a nagyimonitor. Sophie csak ámult. -Tessék? - A kristályok... Az egyik a kamera. Most akkor megtudjuk, Marco nővér tényleg gonosz-e. Sophie a férfira nézett. - Elképesztő vagy. - Nem mondanám. Tino szerezte meg, miután tegnap este a sógorunk, Aidán, ellátott minket pár ötlettel, mialatt ti a várat építgettétek. Megköszönném, ha nem említenéd a kamerát Tess előtt. Nagyon kihozza a sodrából, amikor embereket akaratuk ellenére filmre vesznek. - Lakat a számon. - Akkor jó. Szóval most hazamegyünk hozzád, és újra énekelek, csak neked. Nehogy elfelejtsd, hogy elképesztő vagyok. Sophie elnevette magát. - Majd később. Megígértem a fiúknak, hogy segítek nekik befejezni a várat. Tehát először hozzád megyünk. Azután haza, és szerelmeskedünk. Elképesztően. Vito nagyot sóhajtott.
350
- Pedig azt hittem, állat módjára dugunk majd a lépcsőn... Sophie pajkosan fölnevetett. - Először a várépítés. Utána jöhet az ostrom. Figyelte, ahogy elhajtanak. Szerencséje volt, gondolta, hogy még azelőtt levette a fülhallgatót, hogy az ajtó becsapódott volna, különben még beszakadt volna a dobhártyája. Ha a zsaru csak egy pillanattal előbb csukja be az ajtót, nem hallotta volna meg a varázsigét. Ám nem hitt a szerencsében. Csak az intelligenciában, képességekben és a sorsban. Csak az ostobák hisznek a szerencsében, ő pedig nem ostoba. Saját eszének köszönheti, hogy életben van. És ez így is marad. Van Zandtra gondolt, aki ott ül most a cellában drága öltönyében - határozottan elégedett volt. Habár egy kis megbánást is érzett. Kár elpocsékolni egy ilyen üzleti lehetőséget, mint amelyet Van Zandt agya jelentett. De van még egy nagy koponya a világon. Már fel is sorakozott az első. Van Zandt legerősebb és legelszántabb riválisa, akinek szintén fölfelé ível a csillaga. Simon megkereste az eddig elvégzett munkáival, elég volt tizenöt perc, és már meg is egyeztek a feltételekben. Az Inkvizítort így is kiadják, s a Derek halála, illetve Van Zandt bebörtönzése és persze a meggyilkolt áldozatok keltette izgalom hatalmasat lódítanak majd az eladásokon. Végül csak eléri, amit akart. Fölfedezik. Végre elindíthatja saját karrierjét. Közismert lesz, s eladhatja a festményeit. Többé ugyan nem használhatja a Frasier Lewis nevet, de nem baj. Nem számít, milyen néven fut a munkája. Mindaddig, amíg az emberek tudják, hogy az enyém. Már csak egyetlen festménysorozatot kell elkészítenie. Van Zandtnak igaza volt a királynéval kapcsolatban. Abban a pillanatban, hogy Simon meglátta Sophie Johannsent teljes pompájában, azonnal tudta, mire van szüksége, mit akar. És eléggé jól ismerte magát ahhoz, hogy azt is tudja, képtelen lesz addig felállni a játék mellől, amíg minden egyes részlete nem tökéletes. Látnia kell, ahogy Sophie Johannsen meghal. Csakhogy a nő okos és óvatos. Minden percét a zsaruval tölti. Ám most már tudja, hogyan választhatja el a kiszemelt bárányt a nyájtól.
351
JANUÁR 19-E, PÉNTEK, ÉJJEL 11.30
- Csodás ez a vártorony - bólintott ragyogó tekintettel Michael felé. - Szépek a fakockák. - Sophie és Pierce a másfél méter átmérőjű és egy méter magas félkörös faépítmény mögött ültek. Még keskeny ablakokat is építettek, amelyekről Sophie elmagyarázta, arra valók, hogy a vár védelmében onnan nyilazzanak a katonák. Ennek érdekében el is kellett szaladniuk a helyi játéküzletbe, hogy íjkészletet vegyenek. Legalább az előző este használt könyvek újra ott sorakoztak katonás rendben a polcon, így Vito nem panaszkodhat többet amiatt, hogy olyan lett a nappalija, mint egy normann vár. Sophie végigsimított az egyik fakockán, Vito tudta, egy szálka nem sok, annyit sem fog rajta találni. - Egy vagyonba kerülhettek. Vito apja teljes nyugalmat színlelt. - Csak pár régi fakocka, ami megmaradt a műhelyemből. Dom és Tess ma hozta el suli után. - De Vito látta, apja sugárzik a büszkeségtől. Apu még akkor faragta őket, amikor kicsik voltunk - szólt oda Vito a fotelból, vagyis a felvonóhídról. A többi bútort is vagy arrébb tolták, vagy felfordították és várorommá alakították. - Apu igazi ácsmester. Sophie szeme elkerekedett. - Tényleg? Most már értem a katapultot. Nem semmi. - Kész is vagyok! - kiáltotta Connor, és helyére tette a modellt. Eltűnt az előző este fakanálból hevenyészve összetákolt katapult, helyette ott állt a méretarányosan lekicsinyített változat, amely még egy kövér hálaadási pulykát is ki tudott volna lőni. Connor ki is akarta próbálni egy fagyasztott csirkével, de szerencsére Sophie itt megálljt parancsolt. Vito gyanította, hogy apja egész nap a modellen dolgozott, s farigcsált a bicskájával, amely nélkül soha egy lépést sem tett. A régi szép időkben a fafaragó szerszámaival Michael egy óra alatt végzett volna egy ilyen modellel, de a szerszámokat eladták, amikor Michael a szíve miatt kénytelen volt feladni a bútorasztalos vállalkozását. - Nem is vagy kész - fordult Sophie Connor felé. - És mit fogsz elhajítani? - Itt az ideje lezavarni ezt a csatát - jegyezte meg Vito szárazon. - Mindjárt éjfél, Pierce-nek és Connornak már rég ágyban kellene lennie. - Ő maga már órák óta ágyba kívánkozott. - Vito bácsi! - nyavalygott Pierce. - Holnap szombat. - Reménykedve tekintett föl Sophie-ra. - Sajnálom, kicsim - mondta Sophie. - Nekem holnap is dolgoznom kell. Tess, Dominic! - Jövünk már! - szólt Tess, majd meg is jelent Dómmal a konyhaajtóban, hozták a zacskós főtt tésztát. - Még sosem kellett egy egész ostromló hadseregnek főznöm, de tessék. Vad hadművelet vette kezdetét, a fiúk egymás után próbálták ki a katapultot, mialatt Sophie és Michael újraépítette a sérült falszakaszokat.
Tess Vito széke mögött keresett fedezéket. - Apu évek óta nem mulatott ilyen jól. - Anyu nem engedi neki - mormogta Vito. - Minden lélegzetvételét árgus szemmel lesi. - Nos, anyu nincs itt. Elküldtem Tinóval az éjjel is nyitva tartó Wal-Martba egy jó hosszú bevásárlólistával. Srácok, a konyhátok szinte kong az ürességtől, nekem pedig hatalmas adagokat kell majd előre megfőznöm, hogy legyen mit tenni a fagyasztóba, mire Molly hazajöhet a kórházból. - Vállat vont. - Anyunak kellett, hogy fontosnak érezze magát, úgyhogy most boldog. Apu is boldog. A gyerekek pedig magukon kívül vannak az örömtől. Te is boldognak tűnsz, Vito. Vito fölnézett nővérére. - Az is vagyok. Tess a karfára telepedett. - Örülök neki. Tetszik nekem a te Sophie-d, Vito. Az ő Sophie-ja éppen elhajolt, hogy el ne találja a főtt tésztával töltött zacskó. - Nekem is... - Most döbbent rá, hogy ma este mindketten valami fontos dolgot tettek a másik családjáért. Szilárd alap egy olyan kapcsolat kezdetéhez, amelyet Vito nagyon, nagyon sokáig táplálni akart. - Jó kezdet - suttogta Tess - egy tartalmas élet felé. Megérdemled. - Aztán Tess felsikoltott, csakúgy, mint Sophie, mert a katapult az egyik zacskót a plafonnak vágta, a nejlon szétrepedt, és mindent beterített a ragacsos tészta. Vito elhúzta a száját. - Ugye, ezt soha az életben nem fogom levakarni a plafonról és a falakról? Tess kuncogott. - Lelki szemeimmel sok-sok tésztával beterített falat látok, Vito. Sophie és Michael csak nevettek, mint a félbolondok, ettől Vitónak is nevethetnékje támadt. Végül Sophie feltápászkodott, s nekiállt kiszedegetni a hajából a tésztát. - És ezzel a végszóval kihirdetem a takarodót. Ne! - mondta, amikor Pierce nyüszögni kezdett. - A tábornokok nem szoktak nyavalyogni, hanem menetelnek. Szépen, csöndben irány a földszint. Föl ne ébresszétek Gust. - Amikor a fiúk elmentek, Sophie Vitóra pillantott. - Hol a vödör és a felmosórongy? - Kint a hátsó verandán - válaszolt Vito, és felállt a székből. - Ülj csak le, apa. Fáradtnak tűnsz. Michael visszaült, ami arra engedett következtetni, hogy csakugyan kimerült. Ám még mindig nevetett. - Ez jó volt. Ezt meg kéne ismételnünk minden áldott pénteken. Hagyományt teremtettél, Vito. Vito felsóhajtott. – Tészta a falra, a csapatomnak pdig fánk. Dom, Tess, segítsetek elpakolni a kockákat. – Már mindet a fal mellé hordták, amikor Vitonak feltűnt, hogy Sophie nem érkezett vissza a vödörrel. Pulzusa meglódult. Levette róla a szemét. Csak kiengedte a hátsó verandára, de levette róla a szemét.
353
- Azonnal jövök - mondta feszülten. Majd nagyot sóhajtott, amikor kiért a verandára, és ott állt Sophie Dante mellett, aki egy fejre állított vödrön kuksolt begubózva. - Szerintem csak fájdalmat okozol magadnak - mondta Sophie. - Lemaradtál a játékról. - Senkinek nem is hiányoztam odabent - mormogta a kisfiú. - Akkor meg minek adjam oda a vödröt? - Először is azért, mert én vagyok a felnőtt, és neked udvariasnak kell lenned. Másodszor is, mert Vito nagybácsi biztosan tűkön ül már, amiért a tészta lassan odaköt a falra. Harmadszor pedig azért, mert mindjárt kihúzom alólad a vödröt, és elviszem, pedig ezt nem is akarom. Dante hunyorogva nézett fel rá. - Úgyse meri. - Csak figyelj! - mondta Sophie. - Tényleg nagyon undok vagy, Dante, hogy inkább idekint duzzogsz. Dante talpra ugrott, és odébb rúgta a vödröt. - Hülye, vacak vödör, hülye játék és hülye család. Úgyis mindenki utál. És nincs is rájuk szükségem. Sophie felkapta a vödröt, és indult volna el, majd felsóhajtott. - A családod nem hülye, nagyon is különleges. És mindenkinek szüksége van családra. És senki nem utál. - Mindenki úgy néz rám, mint valami gazemberre, vagy mire. Csak azért, mert betörtem a gázórát. - Nos, én csak egy külső szemlélő vagyok, de nekem úgy tűnik, senki sem haragszik rád, amiért betörted a gázórát. Úgy értem, nem szándékosan tetted, pontosan ugyanúgy, ahogy nem akartál anyukádnak rosszat. Ugye... nem akartál anyukádnak rosszat, Dante? Dante megrázta a fejét, de még mindig duzzogott. Egyszer csak leereszkedett a válla, Vito hallotta, hogy szipog. - Nem. De anyu utálni fog. - Őszinte sírás fakadt fel belőle, Sophie átölelte a vállát. Majdnem megöltem, és most utálni fog. - Nem, dehogy fog... - suttogta Sophie. - Dante, tudod, mit gondolok? Szerintem mind csalódtak, mert amikor megkérdezték, te voltál-e, akkor hazudtál. Talán itt az ideje, hogy jóvá tedd azt, amit szándékosan csináltál, és felejtsd el azt, amit nem. - Vito látta, hogy Sophie válla megmerevedik, majd hallotta, hogy csöndesen fölnevet. - Ez öngól nekem. Ezek szerint kint akarsz maradni egész éjszakára, Dante? Dante az arcát törölgette. -Talán. - Nos, akkor hozz magadnak egy pokrócot, mert nagyon hideg lesz ma éjjel. Megfordult, és elindult befelé, ekkor észrevette, hogy Vito figyeli. Fölemelte a vödröt. Megyek föltakarítani. - Hála istennek. Sophie szemöldöke megemelkedett. - Én pedig följelentem Lénát. - Hála istennek. Elsétált Vito mellett, és halkan csak ennyit mondott:
3 5 4
- Aztán... jöhetnek az állatok. Vito csak vigyorgott a távolodó lány után. - Hála istennek.
355
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, REGGEL 7.45
- Korán érkeztél. Sophie ijedten fordult hátra a raktárhelyiségben, levegőért kapkodott, kezét a szájára tapasztotta. Egy percig csak bámulta Negyedik Theót, szíve majd kiugrott a helyéről. - Hirtelen nagyon érdekelni kezdett a mi kis múzeumunk, Sophie. Ugyan miért? Sophie összeszedte magát, egy lépést hátrált. Vito fél órával ezelőtt maga kísérte be az Albrightba. Lyons már odakint várt, a vitrineket pucoló Harmadik Ted és Patty Ann engedte be. Sophie-nak föl sem tűnt, hogy Theo is bent van a múzeumban. - Hogy érted ezt? - Pár napja még utáltad a tárlatvezetést, apával pedig úgy bántál, mintha egy idióta lenne. Most pedig már korán bejössz, sokáig maradsz. Ládákat pakolászol, új tárlatokon dolgozol, amitől apa egyre boldogabb, anyu pedig már előre számolja a sok pénzt, ami befolyik a kasszába. Tudni akarom, mi változott meg. Sophie szíve még mindig hevesen zakatolt. Simon Vartanian még mindig odakint ólálkodik, ő pedig tényleg semmit nem tud Theo Albrightról. Csak annyit, hogy megtermett srác, majdnem százkilencven magas. Még egy lépést hátrált, örült, hogy Lyons hallótávolságon belül van. - Talán úgy döntöttem, ideje megdolgoznom a fizetésemért, habár ezt a kérdést én is föltehetném neked. Pár nappal ezelőtt még alig lehetett látni téged. Most pedig valahányszor megjelenek, te is itt teremsz. Miért? Theo tekintete elsötétült. Mert figyellek. Sophie csak pislogott. Figyelsz engem? Miért? - Mert apámtól eltérően én nem vagyok idióta, aki bárkiben megbízik. - Sarkon fordult, elindult kifelé, Sophie csak állt, és bámult utána tátott szájjal. Majd megrázta a fejét. Hiszen nevetségesen viselkedik, miért fél Theótól? De igazából mit tud az Albright családról? Ne hülyéskedj. Sophie. Simon harmincéves, az apja bíró volt. Theo alig tizennyolc, az apja pedig egy archeológus unokája. Tényleg nevetségesen viselkedik. Theo csak egy fura nagykamasz. De azért... Megtalálta a csatabárdot, amellyel pár napja Theo a ládákat nyitogatta neki, és karnyújtásnyira letette. Még akkor is, ha Lyons odakint őrködik, nem árt fölkészülni.
356
ATLANTA, GEORGIA, JANUÁR 20-A, SZOMBAT, REGGEL 8.45
- Dániel. Ide nézz! Ezt anyu küldte. Dániel épp a leveleket szortírozta, ám most fölpillantott. Susannah egy papírlapot bámult, a férfi azonnal fölismerte annak a hotelnak a levélpapírját, ahol a szüleik megszálltak. - Írt nekünk? És elküldte saját magának? Miért? Susannah bólintott. - Azt írja, neked is küldött egy levelet. - A lány azonnal átkutatta a papírhalmot, meg is találta, amit keresett, és átnyújtotta bátyjának. Susannah megszagolta a levelét, míg Dániel a sajátját nyitogatta. - Az ő parfümje van rajta. Dániel nagyot nyelt. - Mindig is szerettem azt a parfümöt. - Átfutotta az írást, szíve összeszorult, ahogy átgondolta, hogyan állhatott össze anyja számára szépen, lassan a kép. - Tudta, hogy apu hazudik neki arról, hogy Simont keresik neki, de nem volt ereje mindenhova vele menni. - Ugyanaz a két levél? - kérdezte Susannah. Egymás mellé tették a két lapot. - Úgy tűnik, igen. Azt hiszem, nem akart kockáztatni. Két napig ott ült a szállodai szobában, Dániel, várta, hogy apu visszamenjen. - Szerintem apu Simonhoz ment - mormogta Dániel. - De én csak két órára voltam tőlük. – Susannah hangjában megbántottság csengett. Anyu pedig ott ült betegen, egyedül két álló napig, és még csak föl sem hívott. - Simon volt a kedvence, már akkor is, amikor mi egészen kicsik voltunk. Nem tudom, miért fáj még mindig, hogy anyu olyan „vagy ez, vagy az" alapon látott mindent. Vagy minket szeret, vagy Simont. Egészen az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy Simon megjavul. - Susannah lecsapta a levelet az asztalra. - És bízott benne. - Könnyek gyűltek a szemébe. - Tudta, hogy apu eltűnt, de azért elment, hogy találkozzon Simonnal. Dániel nagyot fújt. - És Simon megölte. - Ha ezt olvasod, akkor valószínűleg én már halott leszek. Ha ezt olvasod, akkor elégedett lehetsz, hogy igazad volt a testvéreddel kapcsolatban. - Találkozott vele, Simon pedig megfojtotta, aztán egy jeltelen sírba dobta. - Susannah-ra nézett, képtelen volt keserűségén uralkodni. - És valami bennem azt mondja, hogy azt kapta, amit megérdemelt. Susannah a földet nézte. - Bennem is. Ezért küldte a leveleket saját magának. Ha csak egy ártatlan találkozás lett volna Simonnal, akkor a nagy semmiért fedte volna föl a félelmeit kis kedvence jelleméről. Ha nekünk küldi, megtudjuk. Ha magának, akkor eltüntetheti a leveleket, mielőtt bárki rájön. - És úgyis haldoklott. - Dániel is az asztalra dobta a levelet. - Ugyan mit veszíthetett? Hacsak nem a velünk tölthető időt.
3 5 7
- Simon még mindig odakint van. Dániel habozott. Egész reggel azon töprengett, hogyan mondhatná meg neki. Csak bökd ki, essél túl rajta! - Van még valami más is, Suze. Gondolni sem akartam rá, de egész éjjel csak azon járt az eszem, amit Ciccotelli mondott, hogy megtalálták Claire Reynoldsot, a szüleinket és még két üres sírt... csak azt nem mondták el, hogy még hat másik holttestet is találtak. Susannah szeme elkerekedett. - Úgy érted, a sírok, amelyeket találtak... láttam a hírekben. De nem raktam össze a kettőt. Pedig... - Igen. Azt hiszem, letaglózott, hogy kiderült, Simon nem halt meg. - Dániel elhallgatott. - Nem, ez nem igaz. Nem is akartam foglalkozni vele. De csak gyötört a gondolat, ezért reggel fölhívtam Vito Ciccotellit, és rákérdeztem. Megerősítette, hogy Simont tíz gyilkosság miatt körözik. Talán többért is. Susannah elgyötörten hunyta le a szemét. - Azzal győzködöm magam, hogy rosszabb már nem lehet. - Tudom. Éveken át forgolódtam álmatlanul a képeken látott emberek miatt, hogy eredeti felvételek-e. Hogy Simon keze benne lehet a halálukban. Hogy nem tudtam rajtuk segíteni. Most pedig újabb áldozatok vannak, és most nem fordíthatom el a fejem. Vissza kell mennem Philadelphiába, hogy segítsek Ciccotellinek és Lawrence-nek. - Veled megyek. Ezen a héten együtt álltunk a szüleink holtteste fölött. Amikor ennek vége, remélem, Simon végre igazán halott lesz, és az ő teste fölött is együtt állhatunk.
3 5 8
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, REGGEL 9-15
- Készen állunk? - kérdezte Nick, és Vito felé nyújtott egy pohár kávét, ahogy becsusszant a kormány mögé. - Aha. - Vito felhajtotta a műanyag fedelet. - Bev és Tim már a helyükön a háztömb mellett. Maggy Lopez épp most hívott, szólt, hogy Van Zandt mindjárt sorra kerül. Ha a bíró megítéli neki az óvadékot, akkor egy órán belül kint is lehet. - Remélem, bejön a dolog - dörmögte Nick. - Nem nézném jó szemmel, ha Van Zandt megúszná. - Én sem. - A szavak sokkal rekedtebben hagyták el a torkát, mint szerette volna. Nick Vitóra sandított. - Félsz. Vito egy hosszú percig nem szólt semmit, aztán mérgesen megköszörülte a torkát. - Igen. Halálosan félek. Valahányszor megcsörren a telefonom, mindig az fut át rajtam, hogy azért hívnak, mert elkapta Sophie-t. Mert nem vigyáztam rá eléggé. . Ez most nem olyan, mint Andreával, Chick. Most nem vagy egyedül. Vito bólintott, bárcsak megnyugodott volna ettől. Ám tudta, egészen addig nem fog szabadon lélegezni, míg Simon Vartanian nem kerül rács mögé. Jó, hogy törődnek vele a barátai. - Köszi. - Hirtelen megcsörrent a mobilja, ijedtében összerezzent. De csak Jen volt az. - Mi a helyzet? Jen ásított. - Egész éjjel fönt voltam Vito. - Én is - mondta, aztán észrevette magát. - Ööö... ne haragudj! Jen morogni kezdett. - Kezdelek megutálni, Ciccotelli. Én egész éjjel dolgozom, te pedig lepedőakrobatát játszol. Nem, azt hiszem, már utállak is. - A jövő héten minden egyes nap hozok neked aprósüteményt. A mi pékségünkből. - Kevés, de kezdetnek jó lesz. A talajtérképen ötven-mérföldes körzetben minden templomot bejelöltünk. Egy csöppet sem hasonlítanak arra, amelyik a játékban van. - Nos, ez eleve lutri volt. Azért kösz, hogy megpróbáltátok. - Le ne tedd nekem, Chick! Megtaláltam a képedet. - Milyen képemet? - Azt, amelyik az újságban jelent meg Claire Reynoldsról és a szerelméről. Egy három évvel ezelőtti felvonuláson készült. Harminc év körüli nő, világos a haja. Vékony. Semmi különös nincs rajta. Sosem láttam. - A francba! - mormogta Vito. - Pedig annyira reménykedtem. Bárcsak be tudnék menni megnézni, de itt kell maradnom. Van Zandt bármelyik pillanatban kijöhet.
359
- Tud a telefonod képüzenetet fogadni? - Nem, de Nické igen. El tudod küldeni? - Már megy is. - Add ide a telefonod! - fordult Nick felé Vito, majd csak pislogott a képernyőre, amikor a kép letöltődött. Minden izma megfeszült. - A kurva életbe! - Ki az? - kérdezte Nick, majd visszavette a telefont, és nagyot füttyentett. - Micsoda hidegvérű ribanc! Jen hangja új erőre kapott. - Fölismered, Vito? - Stacy Savaid - mondta Vito. - Pfeiffer recepciósa a kettes számú zsaroló. - Megszerzem a címét, és azonnal odaküldök egy járőrkocsit. Vito elvette Nicktől a telefont, csak bámulta a szemcsés képet. - Tudta, hogy Claire meghalt, és rezzenéstelen arccal képes volt a szemünkbe nézni. - Mit akarsz tenni, Vito? Savardon dolgozni vagy megvárni Van Zandtot? - Hadd menjen el a járőr Savardért. Majd kérek házkutatási parancsot. Ha ez a terv Van Zandttal nem jön össze, akkor a kettes számú zsaroló lesz a B terv.
360
1
JANUÁR 20-A, PÉNTEK, DÉLUTÁN 12.45
Valószínűleg nem tanácsos, de Simon nem tudott ellenállni a kísértésnek. Ha háta mögött kell hagynia a Frasier Lewis-féle személyazonosságot, akkor legalább csinálja stílusosan. Természetesen, ha az államügyész Van Zandtot bent tartotta volna a börtönben, ahelyett, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezi, akkor ez az egész lehetőség még csak föl sem merül. Összességében véve nem más ez, mint holmi kellemes irónia. Simon a Behind Enemy Linesban a második németet bajonettel akarta keresztülnyársalni. Sokkal bensőségesebb és személyesebb bajonettet használni. De Van Zandt ragaszkodott a hatalmas robbanáshoz. Simon sokat aggódott a hatvanéves gránát detonáto-rának érzékenysége miatt. Mi lesz, ha hiába tervezte el a jelenetet, mert egy vacakot sóztak rá? Alapos ember lévén erre az eshetőségre is készített tervet. Elmosolyodott. Kyle Lombard, minthogy fukar volt, a nagyobb tételre árengedményt adott.
361
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 12.55
- Hogy érted azt, hogy eltűnt? - üvöltötte Vito a telefonba. - Úgy értem, nincs otthon - válaszolta ingerülten Jen. - A kocsija is eltűnt. Ma reggel az egyik szomszéd látta egy bőrönddel elmenni. Kiadtuk a körözést. - Elárultuk magunkat, amikor elkértük Lewis kartonját. - Vito a homlokát dörzsölte. Hívjátok föl a reptereket és a buszpályaudvarokat. Tudnál egy járőrautót küldeni Pfeiffer lakására? - Őt is letartóztatjuk? - Csak beszélni akarunk vele. Kérd meg, hogy jöjjön be kihallgatásra. Nemsokára ott vagyunk. - Van Zandt még nem jött ki? - kérdezte Jen. Vito a bíróság épületére pillantott. - Biztos apróban fizeti ki az óvadékot. Jen halkan fölnevetett. - Nos, egy találat azért van. Stacy Savardnak otthon ugyanolyan nyomtatója van, mint amelyen Claire leveleit kinyomtatták. - Chick! - sziszegte Nick. - Odanézz, ott jön Van Zandt. - Mennem kell, Jen. Kezdődik a műsor. - Vito zsebre dugta a telefonját, amint Van Zandt kilépett a bíróságról. A férfi arca hideg és merev, ügyvédje jó hat méterrel utána. Öles léptekkel sietett a járda pereme felé, kezével már intette is le a taxit, az útjába kerülő öregembert gond nélkül félrelökte. Vito hátán felállt a szőr. Volt valami... - Nick! - mondta Vito. - Az öregember. - A francba! - hördült fel Nick, és azon nyomban kiugrott az autóból. - Álljon meg! Rendőrség! - kiáltotta Vito, mire az öregember föltekintett. Egy pillanat törtrészéig Vito Simon Vartanian hideg szemébe bámult. Vartanian rohanni kezdett. Nagyon gyorsan. Vito és Nick utána. Aztán elszabadult a pokol. Van Zandt a szemük láttára robbant cafatokra.
362
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 1.40
Majdnem elkapták. Simon bent ült a járműve első ülésén, még mindig dühöngött. Egy óvatlan lépés, és már a hatóság kezén lenne. Csak nem szeretnének kézre keríteni? . .: ' Ez a Ciccotelli nevű nyomozó okosabb, mint gondolta. És sokkal könyörtelenebb. Csalinak használták Van Zandtot... hogy előcsalogassanak. Ha nem érintette volna olyan közelről, akkor csodálatra méltó tulajdonságnak találta volna ezt a pimasz könyörtelenséget. De túl közelről érintette. Azonban távlataiban szemlélve a dolgokat, ez csak egy aprócska összetűzés volt. A zsaruk csak Frasier Lewist ismerik. Azok, akik tudják, hogy Simon igazából nem halt meg, már rég nem élnek. Leszámítva a zsarolót, akinek az amatőr próbálkozása odavezette a szüleit őhozzá. Meg kell találnia azt a zsarolót, hogy megfizessen, akár férfi, akár nő. S akkor jöhet Susannah és Dániel. A két mintagyerek, akik most egy cipőben járnak. Nem is egyben, mint ő hanem négyben, s ez éppen elég ok, hogy gyűlölje a testvéreit. Az pedig, hogy mindketten az igazság szolgáltatásra esküdtek föl, veszélyes ellenséggé tette őket. Már nem sokáig lehet fenntartani a látszatot, hogy Arthur és Carol Vartanian csak elutaztak pihenni, hogy csak eltűntek. Dániel és Susannah nem fogja feladni. Addig ásnak, míg meg nem tudják, hova tűntek a szüleik. Épp elég okosak ahhoz, hogy összeillesszék a részleteket. És ha elég mélyre ásnak, akkor még arra is rájönnek, hogy valaki más fekszik Simon sírjában. Simon sokat merengett azon, ki lehet a sírkő alatt, kit talált az apja, hogy átvegye a helyét, képletesen szólva. Már akkor is megkísértette, hogy maga nézze meg, amikor tizenkét év után először hazament Duttonba, hogy elrendezgesse szülei üdülésének bizonyítékait, és megbütykölje apja számítógépét, hogy hozzáférése legyen a géphez. Az apja eljött hozzá, most viszont neki magának kell elmennie Dánielt és Susannah-t elkapni. Pontosan tudja, hol találja őket. Dániel egy kis házban él Atlantában, míg Susannah lakást tart fenn a Sohóban. Dániel volt a „törvény", a kis Susannah pedig a „rend". Artie büszke lehetne. De nem volt az. Mert a bírói talár alatt Arthur Vartanian ugyanolyan romlott volt, mint én. Dánielnek és Susannah-nak mennie kell. De először itt van ez a kis leszámolás. Ám ahogy sima utcai bűnözőként a rendőrség elől szökött, egyértelmű volt, hogy fölismerték - nem Frasier Lewisként, hanem az öregemberként. És az egyetlen, aki látta öregemberként, és még él... az Sophie Johannsen. Szeme összeszűkült. Bárhova megy, mindig ebbe a nőbe botlik. Egészen addig minden a terv szerint haladt, amíg Sophie Johannsen kérdezősködni nem kezdett a feketepiaci műkincsekről. Minden onnan indult. A nő túl sokat tudott, és ő maga addig nem nyugszik, amíg el nem némítja. Álla megfeszült. Különben is, olyan szép pofikája van, micsoda arcjáték! Akár színész vagy modell is lehetne. Nos, nemsokára az is lesz. Az, hogy a folyamat során annak a Ciccotelli nevű nyomozónak is baja esik... Elmosolyodott. Bónuszpont. Még extraéletet is nyerhetek. Simon kuncogni kezdett. Belső egyensúlya helyreállt, kiszállt a kocsiból, és besétált a szeretetotthonba.
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 4.15
Liz összerezzent, amikor Vito és Nick bejött a kis fülkébe. - Ó...fiúk... - Csak kisebb égési sérülések - mondta Vito. - Szerencsénk volt. Csak Van Zandt ügyvédje sérült meg, továbbá két járókelő és mi. A járókelőket ellátták, majd elengedték. - Az ügyvéd? - kérdezte Liz. - Kiheveri - mondta Nick. - Jó hat méterrel Van Zandt mögött volt, amikor a robbanás történt. Vito leült az asztalához. - Épp csak megkarcoltak a szanaszét repülő szilánkok. - Behívtam Bevet, Timet és még fél tucat embert, akik rajta vannak az ügyön - mondta Liz -, de... Nick a fejét rázta. - Az a szemétláda úgy tud azon a műlábon rohanni, - Liz... A meglepetéstől ledermedtem. Aztán Van Zandt fölrobbant. Ez egy kissé jobban meglepett. - Mi a fene történt? Arról volt szó, hogy figyelitek! -A helyettes államügyész, Maggy Lopez sietett be, ám azonnal megtorpant, amikor meglátta őket. - Szent isten! - Simon már várta Van Zandtot. - Vito a tarkóját masz-szírozta. - Egy gránátot dobott Van Zandt kabátzsebé-be. A helyszínelők összeszedtek pár szilánkot. Meg mernénk rá esküdni, hogy ugyanaz, mint amit abból a srácból szedtünk ki, akit még nem azonosítottunk. Nick lerogyott a székbe, szemét lehunyta. - Sajnálom, Maggy. Lopez mindkettőjüket végigmérte. - Nincs miért sajnálkoznod. Van Zandt valószínűleg a tervünk ellenére is kapott volna óvadékot. Nem volt elég bizonyítékunk, hogy vizsgálati fogságba helyezzük. A többi tényezővel együtt sem. Szóval most mihez kezdtek? Nick Vitóra pillantott. - A B terv? Stacy Savard? Vito gúnyosan fölnevetett. - A francba! Még azt sem tudjuk, hol van Savard. Liz elmosolyodott. - De tudjuk. Bent voltatok a kórházban, amikor behozták. Vito kiegyenesedett ültében. - Elkaptuk Stacy Savardot? És itt van? - Aha. A kocsiját megtaláltuk a reptéri parkolóban. - Szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy fölszálljon az első repülőre, amelyik elhagyja az országot. Ha készen álltok, a tietek.
364
Vito arcára fenyegető mosoly ült. - Ó, nagyon is készen állunk. Alig várom, hogy azzal a hidegvérű ribanccal szót válthassak.
365
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 4.50
Sokkal nehezebb volt Van Zandtot kiiktatni, mint gondolta, de most, hogy ismerte ellenfelét, Johanssent könnyebb lesz. Minden eshetőségre fölkészült, az egyenruhás rendőri kísérettől a nőt árnyékként követő nyomozókig mindenre. Készen állt. Szája széle mosolyra húzódott. Nemsokára az egyik nővér kicseréli a nagyi infúzióját. Megszólal a riasztócsengő, kitőr a pánik. A kedves Sophie pedig sürgős telefonhívást kap. Egy valóságos, sörgős telefonhívást. Mindig is csodálta Johannsenben, hogy milyen szenvedélyesen rajong a valósághű dolgokért. Volt valami párhuzamos Sophie sorsában. A nagyi haldoklott, ezért hazajött. Mivel itthon volt, találkoztak. Mivel találkoztak, és a keze alatt tanult, hatalmas tudásra tett szert a középkori világról, és ennek a tudásnak köszönheti, hogy egy pokolian valósághű játékot alkothatott. De a játék miatt és azért, mert Johannsen belekeveredett, a rendőrség túl közel került hozzá. Mindig is azt tervezte, hogy a megfelelő időben eltakarítja a nőt az útból, de a rendőrség közelsége arra kényszeríti, hogy a tervezettnél előbb játssza ki ezt a lapot, és emiatt... Az órájára pillantott. Itt az idő. És emiatt, a nagyi haldoklik. Valóságosan. Íme, a nagy, csodálatos körforgás. A sors. Hirtelen fölegyenesedett. Itt is van, jön a nagyteremből, átvág az előcsarnokon, még mindig rajta a páncél. Abban reménykedett, hogy leveszi, különben kemény küzdelemnek néz elébe. A nő igen magas. Még az is nagy erőt követelne, hogy hétköznapi öltözetben odébb cibálja. A páncél kellemetlen akadály, de megoldja, ha muszáj. Egy kicsit közelebb húzódott az ablakhoz. Nemsokára már nem lesz közöttük üveg, hogy megzavarja ezt a szórakoztató kísérletet. Nemsokára a markában lesz, bent a várbörtönben, kamerák és lámpák között. Hogy jobban lássam a haldoklásodat, drágám.
366
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 5 ÓRA
Stacy Savard a vallatóban ült, karját szorosan keresztbe fonta a mellén. Mogorván meredt maga elé, míg Vito és Nick be nem léptek, ekkor szánalmas kétségbeesésről árulkodó tekintettel nézett föl rájuk. - Mi történt? Miért hoztak be? - Hagyjuk a színjátékot, Stacy! - Vito leült a lány mellett álló székre. - Tudjuk, hogy mit tett. Nálunk van Claire laptopja, és a magáé is. Tudunk Claire-ről és - Arthur Vartanianról, és a maga zsíros kis bankszámláját is megtaláltuk. Szándékosan összezavarodva nézett a lányra. - Csak egyet nem értek, hogy árulhatta el ilyen csúnyán Claire-t? Hiszen szerette. Stacy arca sokáig rezzenéstelen maradt. Egyszer csak vállat vont. - Nem szerettem Claire-t. Senki nem szerette Claire-t, csak a szülei, és ők is csak azért, mert igazából nem tudták, milyen a lányuk. Claire gonosz volt... de az ágyban jó. Ennyi. Nick röviden, hitetlenkedve nevetett föl. - Ennyi? Szóval mi is történt, Stacy? Már az elején tudott arról, hogy zsarolja Frasier Lewist? Stacy gúnyosan válaszolt. - Mintha Claire valaha is megosztotta volna a titkait bárkivel is. Mindent, amit a Vartanian családtól kapott, magának akart megtartani. Igazi ribanc. Vito a fejét rázta, nem hitt a fülének. Szóval mikor tudta meg, hogy Claire meghalt? A lány szeme összeszűkült. Teljes védettséget kérek. Vito fölnevetett, majd azonnal elkomorult. - Nem. Stacy hátradőlt. - Akkor semmit nem mondok. Nick pontosan erre a reakcióra számított, s most a nő elé tolta a szétroncsolódott Van Zandtról készített fényképet. Figyelték, ahogy a lány elsápad. - Ez... ki ez? - Az utolsó idióta, aki védettséget kért - felelt Vito egykedvűen. - És az utolsó idióta, aki megpróbálta Frasier Lewis útját keresztezni - tette hozzá Nick csöndesen. - Tudja, akár el is engedhetnénk. És el is árulhatnánk Frasiernek, hol találja meg. A lány szeme elsötétedett a rémülettől. - Nem árulnák el. Az gyilkosság lenne. Vito fölsóhajtott.
367
- Itt megfogott bennünket. De ha csak kiszivárogna a történet... Frasier úgyis megtudja, ez persze valószínűleg nem következne be a tárgyalás kezdetéig. Túl szenzációs ahhoz, hogy hallgassunk. - És addig újra és újra rettegve fog a háta mögé nézni, hogy Frasier mikor dob egy gránátot a zsebébe. Stacy beszívta az arcát. Aztán fölpillantott. - Még tavaly októberben úgy volt, hogy Claire-rel vacsorázom. De nem jött el, ezért elmentem a lakására. Volt kulcsom. Megtaláltam a laptopot meg a képeket, amelyeket Frasier Lewisról készített, míg bent ültek a váróban. - Féloldalasan elmosolyodott. - Claire-ről tudni kell, hogy irgalmatlan jó följegyzéseket készített. Később könyvet akart belőlük írni. Rájött, hogy Lewis azonos Simon Vartaniannal, amit elég különösnek talált. - Mivel Simon elvileg halott volt - jegyezte meg Vito. - Aha. Lenyomozta Frasier Lewist, és kiderült, hogy a fickó Iowában él. Nick meglepetten pislogott. - Ezek szerint a biztosítási csalásról is tudott. Stacy ajka makacsul megfeszült. Vito hosszan, fáradtan sóhajtva a Van Zandtot ábrázoló fotó mellé tette a fejbe lőtt Derek Hamiltonról készült képet. - Stacy, higgye el, nem akarja Simon Vartaniant provokálni. Ahogy minket sem. Válaszoljon Lawrence nyomozó kérdésére. - Igen - nyögte a lány. - Tudtam a biztosítási csalásról. Megtaláltam Claire számítógépén az e-maileket... azokat, amiket Simonnak és az apjának küldött. Az apának annyit írt, „tudom, hogy mit tett a fia". - Mit gondolt, mit értett ezen? - kérdezte Nick. A lány vállat vont. - Azt, hogy Simon átveri a biztosítót, és az apa csak megrendezte a fia halálát. A Simonnak küldött e-mailben azt írta, „tudom, ki vagy, Simon". Az apa fizetett. Simon ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak, és mint egy ostoba liba, Claire el is ment hozzá. - Hová? - tette föl Vito a kurta kérdést. - Hol találkoztak? - Simon azt kérte, hogy találkozzanak a könyvtárnál, ahol Claire dolgozott. De Claire még napok múlva sem jelentkezett, sehol. így hát levontam a logikus következtetést, hogy meghalt. - És elküldte a leveleket - fejezte be Nick a gondolatmenetet. - A könyvtárnak és saját magának. - Igen. Elküldtem a leveleket. Vito eddig azt hitte, hogy ebben az ügyben már elég szociopatával hozta össze a sors, de csak vannak még. - És folytatta, ahol Claire abbahagyta. - Csak az apával, Simonnal nem. - Vele miért nem? - kérdezte Nick. Stacy hitetlenkedve nézett a férfira. - Mert gyilkos. Pff. Claire meg hülye volt. De én nem. - Mégis itt van, tehát az intelligenciája nem kézenfekvő tény - jegyezte meg Nick csöndesen. Ám a férfi arcán remegett egy izom, és Vito tudta, kollégája nyugalma csak álarc.
368
- Mert gyilkos. - Vito a fejét csóválta. - Minden egyes alkalommal, amikor Simon megjelent a kontrollon, belenézett a szemébe. Tudta, hogy nem Frasier Lewis az igazi neve. Tudta, hogy megölte Claire Reynoldsot, és soha egy szót sem szólt? A lány ismét vállat vont. - Mi értelme lett volna? Claire meghalt. Semmivel nem hozhattam volna vissza az élők közé, és szemmel láthatóan Arthur Vartaniannak nem hiányzott az a pénz. Nick fölhorkantott. - Szent isten! Ez az ügy egyre meredekebb. Szóval, Stacy, árulja el, miért indult el Arthur Vartanian, hogy magát megkeresse? Stacy csak pislogott. - Sosem jött megkeresni. Csak fizetett. – Ó, pedig elindult, hogy megkeresse. De meghalt. Az ő és a felesége holttestét megtaláltuk Claire mellett eltemetve. – Nick egyik szemöldöke megemelkedett. – Akarja látni a képeket? Stacy a fejét rázta. - Bizonyítékot akart, hogy ismerem a fiát, ennek ellenére fizetett. Vito Nickre pillantott. - És mivel bizonyította be neki, Stacy? - kérdezte Vito. - Küldtem neki képet Simonról. Azt, amit Pfeiffernek készítettem. - Az rejtett kamerás felvétel volt - idézte föl Vito. -Simon nem tudott róla. - Persze hogy nem. Nem hagyta volna, hogy lefényképezzem, ezért akkor csináltam, amikor nem figyelt. Arra gondoltam, egy szép napon szükségem lehet rá. - Rendben - mondta Nick csöndesen -, most viszont nekünk lesz szükségünk a segítségére.
3 6 9
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 5 ÓRA
- Látod azt a sovány, kopasz ürgét? - suttogta Harmadik Ted, ahogy búcsút intettek az utolsó látogatócsapatnak. - Egy jótékonysági egyletet vezet. Sophie mosolyogva integetett. -Tudom. Mondta. Háromszor is. - Kicsit sokat kérkedik vele - jegyezte meg Ted. - De rengeteg gazdag embert képvisel, akik arra akarják felhasználni a pénzüket, hogy „előremozdítsák az oktatás és a művészetek szent ügyét". Tetszettél neki. Nagyon. - Tudom. Ez volt az első eset, hogy örültem neki, hogy a páncélt viselem. Bele akart csípni a fenekembe, Ted. - Sophie a szemöldökét ráncolta, Ted viszont csak vigyorgott. - Hiszen van kardod, Sophie. Nézd a dolog jó oldalát. Legközelebb talán a csatabárd lesz nálad. - Meglazította a nyakkendőjét. - Azt hiszem, ma este kirúgok a hámból, és elviszem Darlát valahova. - A Moshuluba vagy a Charthouse-ba? - kérdezte Sophie, mire Ted megbotránkozva nevetett föl. - Nekünk kirúgni a hámból egyenlő a kínai gyorskajával. .. - Fejcsóválva elsétált. - Sosem járnak el. Nincs rá pénzük. Sophie megpördült, a páncéltól azonban sután mozgott. Fölnézett, most inkább dühös volt, mint ijedt. - Theo! - Nem is emlékszem, utoljára mikor mentünk el valahova. - Theo félrebiccentette a fejét. - Ó, dehogynem! Emlékszem. Még azelőtt, hogy apa fölvett téged. - Theo, ha mondani akarsz valamit, akkor bökd ki, az isten szerelmére. - Oké. A fizetésed több, mint amit a szüleim együtt hoznak haza. Sophie-t bámult.
ez
annyira
meglepte,
hogy
egy
percig
csak
- Tessék? - Úgy örültek, hogy fölvesznek téged - jött a hűvös magyarázat. - Anyu le is mondott a fizetéséről. Arra gondoltak, egy „igazi történész" segít majd a bevételek növelésében. „Rövid távú áldozat." A fiú sarkon fordult, hogy elmegy, de Sophie megragadta a karját. - Theo! Várj! A fiú megállt, de nem nézett rá. – Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora nehézséget jelent nekik a fizetésem. – És ezen keresztül a fiúnak is. Elképzelte, mit jelenthet ez a pénzügyi nehézség Theo jövőjére nézve. - Hát most tudod. - Tavaly érettségiztél. Mi van a főiskolával? A fiú megmerevedett.
3 7 0
- Nincs rá pénz. Sophie-t elkezdte furdalni a lelkiismeret, de nem engedte magán elhatalmasodni az érzést. Harmadik Ted azért hozta ezt az áldozatot, hogy a múzeum föllendüljön. De az áldozat is döntés. - Theo, akár hiszed, akár nem, a szüleid kevesebbet fizetnek nekem, mintha egy McDonald'sban dolgoznék vezető állásban. Mondhatnám, hogy visszaadom a pénzt, de minden egyes centre szükségem van, hogy fizessem a nagyi ápolását. A fiú megfordult, Sophie azonnal észrevette, hogy sikerült pontot szereznie. - A McDonald'sban? Tényleg? - Tényleg. Tudod, ahelyett, hogy felhúznánk magunkat, miért nem keresünk megoldást, hogy még több pénzt hozzunk a konyhára? Több tárlattal, új kiállításokkal... Theo álla megfeszült. - Utálom a tárlatvezetéseket. Olyan... ciki. Úgy értem, Patty Ann imád színházasdit játszani, de... - Én is cikinek gondoltam. De az emberek szeretik, Theo. Egyik nap, amikor beszélgettünk, úgy vettem észre, érdekel az interaktív kiállítások tervezése. Nos? A fiú bólintott. - Jó a kézügyességem. - Tudom. Elképesztő munkát végeztél a nagyteremben a faburkolattal. - Sophie-nak eszébe jutott Michael s az általa gyártott fakockák meg a katapult. - Hadd találjak ki neked valamit, ahol hasznát veheted a kézügyességednek, és így segíthetsz... Hirtelen rezegni kezdett a melltartója alá gyömöszölt mobil, ijedtében összerezzent. Gyorsan kilazította a zsinórokat, amelyek összefogták a mellvasat. - Segíts ezt levennem, Theo. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a mobil hívásjelzőjére, már csak egy dologra tudott gondolni. - A nagyi szeretetotthona. - Fölvette a telefont, szíve majd kiugrott a helyéből. Tessék! - Fran vagyok. - Fran a főnővér, hangja sürgető. Sophie szíve egy ütemet kihagyott. - Mi történt? - Szívelégtelenség, kihívtuk a mentőket. Sophie, gyere gyorsan! Nagy baj van, kedvesem. Sophie térde megrogyott, ha Theo nem kapja el, ösz-sze is esik. - Azonnal indulok. - Sophie becsukta a telefont, keze remegett. Gondolkozz! Simon. Lehet, hogy hazugság. Csapda. Tudta, hogy Theo figyeli, ennek ellenére fölhívta a szeretetotthon központi számát. - Jó napot. Sophie Johannsen vagyok. Most kaptam egy hívást, és szeretném megkérdezni, a nagymamám csakugyan... - Sophie? Linda vagyok. - Egy másik nővér. Sophie abban erősen kételkedett, hogy Simon két nővért is hazugságra kényszeríthet. - Fran nem hívott föl? Siess a kórházba! Gyorsan! - Köszönöm! - Sophie letette, émelyegni kezdett. -Be kell mennem a kórházba.
371.
- Majd én elviszlek - ajánlkozott Theo. - Nem kell. Megoldom. Majd Lyons bevisz. - Körbenézett, szíve minden dobbanásával nőtt benne a pánik. - Hol van? - Sophie! Miért vesznek körül téged rendőrök? - kérdezte Theo. Sophie, amennyire a páncélzat engedte, átvágott az előcsarnokon az ajtó felé, Theo utána. - Majd később. Hol van Lyons? A francba! - Az ajtóban megtorpant, és kinézett. Odakint minden sötét. Múlnak a percek, s Anna haldoklik. Amikor Elle volt rosszul, elkésett. Nem fogja hagyni, hogy Anna egyedül haljon meg. Felrántotta a lábszárvédőt összefogó tépőzárat. - Segíts ezeket levennem! Kérlek! Theo leguggolt, és levette a lábszárvédőket. Megfogta Sophie lábfejét. - Emeld föl! Sophie engedelmeskedett. Egyik kezével a hideg üvegnek támaszkodott, hogy el ne essen, míg Theo leveszi róla a csizmát. Kilesett az ablakon, megpillantott egy rendőrt, arcát csak félig lehetett látni, mert elfordult. Szájában cigaretta parázslott. Ez nem Lyons. Sophie az órájára pillantott. Már elmúlt öt. Őrségváltás. Theo lehúzta a másik csizmát is, Sophie kiviharzott az ajtón, úgy intett vissza. - Köszi, Theo. Majd fölhívlak. - Sophie, várj! Nincs rajtad cipő! - Nincs időm visszamenni értük! Majd sodperc. Várj meg!
én
hozom!
-
kiáltotta
Theo.
-
Csak
egy
má-
De nem volt rá idő. Sophie csak rohant a másik rendőr felé, tudomást sem véve arról, hogy a hideg járdán majd lefagy a lába. Csak addig tart, míg el nem éri a járőrautót. Majd kap papucsot a kórházban. - Uram! Be kell mennem a kórházba! Most! - Elindult a járdaszegély felé, ahol az autó parkolt, háta mögött lépéseket hallott. - Dr. Johannsen! Várjon! Parancsom van, hogy itt várjak magával, amíg az egyik nyomozó magáért jön. - Nincs időm várni. Be kell mennem a kórházba. - Rendben. - A férfi utolérte, karon fogta. - Ne siessen annyira, mert elcsúszik a jégen. Nem segít a nagymamáján, ha elájul, mert elesik. Sophie már nyitotta a száját, hogy sürgesse a rendőrt, amikor hirtelen megmerevedett. Meg sem említette Annát. Simon. Elrántotta a karját. - Nem. - Két lépést tett, de a férfi hátulról átkarolta a nyakát, és egy ronggyal befogta a száját. Sophie úgy küzdött, mint egy elkeseredett kis állat, ám a férfi erős volt, robusztus. Susannah Vartanian hangja visszhangzott a fülében, halkan, kísértetiesen: Simon nagyobb volt. - Ne! - De a szavakat lefojtotta a rongy, szeme előtt kezdett elhomályosodni minden. Küzdj! Kiálts! De teste már nem engedelmeskedett. Sikoltása éles volt, hangos, de csak odabent, a fejében. Senki nem fogja meghallani. A férfi maga után húzta. Sophie igyekezett elfordítani a fejét, hogy lássa, hova viszi, de nem volt rá képes. Hallotta, hogy egy ajtó nyílik, hirtelen fájdalom szaladt végig a gerincén. Még érezte a testét, de már csak a szemét tudta forgatni, ott hevert a hátán, és nézett kifelé a furgon oldalsó ajtaján. 372.
Erejét összeszedve próbált kivenni valamit az elmosódott képből, Theo jelent meg a férfi mögött. A cipőm. Theo a cipőjét tartja a kezében. Simon biztosan kiolvasott valamit a szeméből, mert a férfi egy ökölcsapással leterítette Theo Albrightot. Aztán elindultak. A furgon megugrott, amikor átmentek valami nagyobb dolgon, majd hangos kerékcsikorgás kíséretében kihajtottak a parkolóból. Vito, gondolta Sophie, ahogy igyekezett legyőzni a rongyon levő szer hatását. Ne haragudj! Aztán minden elsötétült előtte.
3 7 3
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 5.30
Stacy Savard ellenségesen méregette őket. - Nem beszélek vele. Nem kényszeríthetnek így fogom végezni. Arrébb tolta a képeket. lehet róla. Maguk meghibbantak.
rá. -
Én Szó
is sem
Vito visszanyelte dühét és undorát. - Bármikor följelenthette volna Simon Vartaniant, és több mint tíz ember halálát megelőzhette volna. Meggyilkolásuk a maga lelkén szárad. Ezért fog segíteni. Azt akarjuk, hogy előcsalogassa Simont. - Telefonon - jegyezte meg Nick csöndesen. - Nem kell személyesen beszélnie vele. És ha úgy dönt, hogy nem segít... Nos, nincs módunkban minden egyes alkalommal befogni a sajtó száját. Savard fölszegte a fejét. - Úgy tűnik, nincs sok választásom. Mit mondjak neki? Nick mosolya egy csöppet sem volt hízelgő. - Mindig van az embernek választása, Miss Savard. Magának valószínűleg ez lesz az első jó választása. Följegyezte Simon kartonjára, hogy újabb adag szilikonos síkosítót rendelt. - Két napja. Általában a magánrendeléseket elfogadó gyártóktól szerzi be, de majdnem elfogyott neki az ösz-szes, ezért rendelt rajtunk keresztül, mert így hamarabb megkapja. Szóval? - Szóval - folytatta Nick -, bejön velünk Pfeiffer rendelőjébe, az irodai telefonról fogja fölhívni, és szól neki, hogy megérkezett a rendelése. - De ma zárva a rendelő - jegyezte meg Stacy immár remegő hangon. - Majd dr. Pfeiffer kinyitja a kedvünkért - nyugtatta Vito. - Alig várja, hogy segíthessen. Ami azt illeti, az ő ötlete volt, hogy a síkosító legyen a csali. - Vito nagy örömmel nyugtázta, hogy a lánynak leesik az álla. -Ugyan mit gondol, Stacy, hogyan találtuk meg ilyen hamar magát? A reptereken figyeltettük, de nem foglalt magának helyet, sőt még a becsekkolásig sem jutott el. Pfeiffer átgondolta a dolgokat, és arra a következtetésre jutott, hogy maga is biztosan benne van. Ezért ma reggel követte, és amikor kiért a reptérre, fölhívott minket. Az ajtó kinyílt, Liz dugta be a fejét, arcán kiismerhetetlen kifejezés ült. - Nyomozó urak! Vito és Nick fölállt, Nick még visszaszólt a lánynak. - Gyakorolja a legkedvesebb recepcióshangját, Stacy! - mondta atyaian. - Mert Vartanian nem hülye. Egy kilométerről kiszúrja, ha valakinek remeg a hangja az idegességtől. - Nick becsukta az ajtót, amikor már mind az üveg túloldalán álltak. - Te is hallottad ezt? - kérdezte Vito. Nick a fejét csóválta. - Micsoda intrika. A börtön majd megtöri egy kicsit.
3 7 4
- Vito - suttogta Jen idegesen. Vito elfordult az ablaktól, ereiben megfagyott a vér. Jen falfehér, Liz kifejezése már nem kiismerhetetlen, hanem merő visszafojtott rettegés. - Sophie-ról van szó - kezdte Liz. - A nagymamáját kórházba szállították. Szívinfarktust kapott. Vito igyekezett nyugodt maradni. - Bemegyek a múzeumba, és beviszem Sophie-t a kórházba. Liz elkapta a karját, megszorította, mert a férfi el akart sietni mellette. – Vito, ne! Figyelj! A mentőket kihívták az Albright Múzeumhoz. Az Albright fiút ájultan találták a múteum előtt. – Liznek szemmel láthatóan uralkodnia kellett az indulatain. – Lyont pedig holtan találták a járőrautó hátsó ülésén. Vito kinyitotta a száját, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki belőle. - És Sophie? - kérdezte rekedten Nick. Liz remegett. - A szemtanúk látták, hogy erőszakkal betuszkolják egy fehér furgonba, amelyik aztán hátratolatott, keresztül az Albright fiún, majd elhajtott. Sophie eltűnt. Vito csak saját érverését hallotta, szíve először kihagyott egy ütemet, majd vadul dobolni kezdett. - Akkor elkapta - suttogta. - Igen - suttogta Liz is. - Sajnálom, Vito. A férfi zsibbadt aggyal bámult be az ablakon, visz-sza kellett fognia a démoni vágyat, hogy elkapja ezt a Savardot, és kitekerje a nyakát. - Tudta, hogy Simon gyilkos, de egy szót sem szólt. - Nehezen vette a levegőt, alig tudta kinyögni a szavakat. - Most pedig késő. Most már arra sem tudjuk felhasználni, hogy Simont előcsalogassuk. Ez a szemét megkapta, amit akart. Elrabolta Sophie-t. Nick elkapta Vito másik karját, addig szorította, míg Vito feléje nem fordult. - Vito, nyugodj meg és gondolkozz! Simonnak még mindig kell az a síkosító. Még összejöhet. Meg kell próbálnunk. Vito bólintott, szédülése nem csillapodott. De már tudta, mi vár rájuk. Látta Simon szemét, pontosan azelőtt, mielőtt Van Zandt fölrobbant volna. Hideg, számító szemek. Mintha egy kobraketrecbe lépett volna be az ember, ahogy Pfeiffer mondta. És most Sophie van abban a ketrecben.
375
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, DÉLUTÁN 6.20
Simon mobilja megcsörrent. Szemöldökét ráncolva nézett a híváskijelzőre, majd óvatosan beleszólt a telefonba. - Halló! - Mr. Lewis, Stacy Savard vagyok, dr. Pfeiffer rendelőjéből. Simon végenként.
beszívta
az
arcát.
A
rendelő
nincs
nyitva
hét-
- Igen? - Dr. Pfeiffernek családi ügyek miatt el kell utaznia, ezért a rendelő körülbelül egy hétig zárva tart. Bejöttünk, hogy a halaszthatatlan dolgokat elintézzük. Megkért, hogy szóljak, az ön által rendelt szilikonos síkosító megérkezett. Simon kis híján elnevette magát. - Most egy kissé elfoglalt vagyok. Majd hétfőn bemegyek érte. - De hétfőn már zárva leszünk. Egész héten. Ha szüksége van a síkosítóra, akkor még ma este el kell jönnie érte. Nem venném a lelkemre, ha kifogyna az otthoni készlete. Egész jó, gondolta Simon elismerően, ám a nő hangja alig észrevehetően remegett. – Majd találok megoldást. Úgyis nemsokára elköltözöm. Letette, mielőtt Stacy egy szót szólhatott volna, s most már hangosan kacagott. Savard együttműködik a rendőrséggel, egy idióta is kiszúrta volna. - Tényleg okos a barátod - szólt hátra Simon. - De én okosabb vagyok. - Válasz nem érkezett. Ha a lány még eszméletlen, nemsokára magához tér, tudta jól, de nem fog sok vizet zavarni. Még korábban, amikor elhagyták a főutat, Simon azonnal félreállt, hogy a rendszámtáblát lecserélje, s a lányt megkötözte a csuklóján és a bokáján. Stacy Savard remegő kézzel tette le a telefont. - Minden tőlem telhetőt megtettem. - De nem volt elég - vágta oda Nick. - Rájött. Vito két kezét végighúzta az arcán, amikor két civil ruhás rendőr jött be, hogy Stacy Savardot bilincsbe verve visszavigye az őrsre. - Tudtam, hogy nem fog bejönni. Pfeiffer csak állt kezét dörzsölve. - Sajnálom. Abban reménykedtem, hogy összejön. - Már így is rengeteget segített, doktor úr - fordult felé Nick kedvesen. - Nagyon hálásak vagyunk érte. Pfeiffer biccentett, figyelte, ahogy Savardot kivezetik a helyiségből. - Nem tudom elhinni, hogy annyi éven át egy ilyen emberrel dolgoztam együtt egy rendelőben, és mégsem ismertem meg igazán. Egész végig abban reménykedtem, hogy tévedtem. Ezért nem mondtam semmit tegnap, amikor itt jártak. Nem akartam ujjal mutogatni és csak vaklármát kelteni. Vito azt kívánta, bárcsak Pfeiffer ujjal mutogatott volna, ám egy szót sem szólt. - Mi legyen akkor a következő lépés? - kérdezte Nick, amikor visszaültek a kocsiba. 376
- Újra kezdjük az elejéről - válaszolt Vito komoran. - Valamit biztosan nem vettünk észre. - Kibámult az ablakon. - És imádkozzunk, hogy Sophie kitartson a megérkezésünkig.
377
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ESTE 8.15
- Van róla filmfelvétel. - Brent lépett be a konferenciaterembe kezében egy CD-vel, amelyet azonnal átnyújtott Jennek. - Ez a rohadék megbütykölte az idős asszony infúzióját. Vitónak akkor eszébe jutott a kamera, amelyet Anna ágya mellett helyeztek el, amikor Nickkel jöttek visszafelé Pfeiffer rendelőjéből. Most ott állt Jen széke mögött, figyelte, ahogy a nő behelyezi a kamerafelvételt tartalmazó lemezt a laptopba. Nick és Liz a jobbján állt, Brent is odalépett, és megállt bal felől. Katherine ülve maradt, sápadt volt, és kába. Vito képtelen volt a szemébe nézni. Megígérte, hogy vigyáz Sophie-ra, és nem tartotta meg az ígéretét. Sophie-t be is zárhatta volna, amíg Simont el nem kapják. Egy csomó mindent megtehetett volna. De nem tette, és Sophie eltűnt. Simon Vartanian elkapta, és mindannyian tökéletesen tisztában voltak azzal, mire képes ez az ember. Nem szabad így gondolkoznia. Szépen lassan becsavarodik. Koncentrálj, Chick! És találd meg azt a részletet, amelyik eddig elkerülte a figyelmedet! Brent felé sandított. - Simon az első felvételszakasz kezdete után öt órával jelenik meg. A kamera akkor kapcsol be, ha mozgást érzékel. Az első két órán te vagy Sophie-val, amikor tegnap este meglátogattátok a nagymamáját. Ezt a látogatást áttekertem, a nővérviziteket is, a vérnyomás hazudni nem fog, ha ártot egy betegnek, akkor vállalja érte a felelősséget. - Tud a kameráról? - Nem - mondta Liz. - Ha megmondanák, megnyugodna, hogy nem ő volt a hibás. - És azt is megtudná, hogy Sophie nem bízott benne - fejezte be Vito a mondatot. - De úgyis meg kell tudnia. És Sophie családjának is. Később bemegyek a kórházba. - Leült a saját székére az asztalfőre. Az ügy elején örült, hogy ő lesz a felelős egy ekkora volumenű nyomozás levezényléséért. Most ez a felelősség mázsás súlyként nehezedett rá. A nyomozás az övé. Az is, ahova innentől fogva eljutnak. Ami annyit tesz, bármi történik Sophie-val, az az ő lelkét fogja nyomni. - -Szóval mi az, amit még nem vizsgáltunk meg? - kérdezte Vito. - Szükségünk van a részletekre. - A morzsalékos talajra épült, lifttel fölszerelt, magában álló épületeket - mondta Jen. - Az első sorban az idős nő és a férfi személyazonosságát sem ismerjük - tette hozzá Nick. Liz összeszorította a száját. - Annak a rohadt földterületnek sem néztünk utána - mondta, mire Vito összeszűkült szemmel pillantott rá. - Úgy érted, miért pont azt a földterületet választotta? - kérdezte, s Liz bólintott. - Ezt a kérdést még nem válaszoltuk meg, Vito. Miért pont az a terület? Hogyan választotta ki?
378
- Winchester, a nyugalmazott postai dolgozó, aki a föld tulajdonosa, azt mondta, előtte a nagynénjéé volt. - Vito megperdült a székben, hogy a táblára nézzen. - Az idős hölgy, akit Claire Reynolds mellé temettek, nem lehet Winchester nagynénje. - Mert a nagynéni csak most októberben halt meg - folytatta Nick. - Ez az idős hölgy pedig egy évvel ezelőtt. - Európai volt - jegyezte meg Katherine. Ez volt az első, amit azóta mondott, hogy belépett a terembe. -Analizáltattam a fogtöméseit, tegnap késő este jött meg az eredmény. Amalgámtömései voltak, amelyet nálunk sosem használtak, de Németországban az ötvenes években gyakori megoldás volt. - A fejét rázta. - Nem tudom, mi hasznosat tudtok belőle kihozni. A háború után ezrével emigráltak onnan az emberek ide. - Ez is új részlet - mondta Vito. - Menjünk, és látogassuk meg újra Harlan Winchestert! Derítsünk ki mindent a nagynénjéről! Kell valami kapocsnak lennie a föld és Simon között, és jelen pillanatban csak a nagynéni köthető ahhoz a területhez. Liz a férfi vállára tette a kezét. - Van egy jobb ötletem. Nickkel elmegyünk Winchesterhez. Te pedig Sophie családjához. Vito felszegte a fejét. - Liz, ezt muszáj nekem csinálnom. Liz kedvesen, ám szigorúan mosolygott rá. - Ne akard, hogy átvegyem tőled az ügyet, Vito. Vito már nyitotta a száját, de meggondolta magát. - Szóval le akarsz lökni a vödörről - mondta csöndesen, ahogy eszébe jutott Sophie és Dante. - Furcsa gondolattársítás, de legyen, igen, valahogy így. - Liz felvonta a szemöldökét. - Túl sok minden feszít belülről. Menj haza! Töltődj fel! Ez parancs. Vito felállt. - Rendben. De csak ma este. Holnap reggel újra itt vagyok. Ha nem teszek valamit, hogy megtaláljam, meg fogok őrülni, Liz. - Tudom. Bízz bennünk, Vito! Minden követ megmozgatunk. -Jenre nézett. - Egész éjjel bent voltál. Te is menj haza! - Nem fogok vitatkozni veled - mondta Jen, és becsukta a laptopját. - De nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán hazajutok. Azt hiszem, inkább csak őgyelgek egy kicsit. Kifelé menet jó erősen megölelte Vitót. - Ne add fel a reményt! - Nick, te velem jössz - mondta Liz. - Hozom a kabátom. - Követem a példád - mondta Nick, majd megtorpant Vito mellett. - Aludd ki magad, Chick! - mormogta. -Es ne gondolkozz! Piszkosul túlzásba viszed a gondolkodást. - Aztán eltűnt Liz után. Brent habozott, aztán átnyújtott Vitónak egy műanyag tokba bújtatott CD-t. - Úgy gondoltam, biztos akarsz egy másolatot. - Szája egyik szeglete szomorúan húzódott fölfelé. - Eszméletlen orgánumod van, Ciccotelli. Szem nem maradt szárazon fent az informatikusrészlegen, amikor a felvételnek ahhoz a részéhez értünk. Vitónak égett a szeme.
379
- Köszönöm. - Brent is elment, csak ő maradt hátra kettesben Katherine-nel. Ügyet sem vetett rá, hogy a nő látja, kezével letörölte a szemét. - Katherine, fogalmam sincs, mit mondhatnék. - Én sem, csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom. Vito csak pislogott. - Te sajnálod? - A héten rést ütöttem a barátságunkon, mégpedig nagyobbat, mint gondoltam. Mivel megbántottalak, most azt hiszed, hibáztatlak a történtekért, pedig mi sem áll távolabb az igazságtól. Vito csak forgatta kezében a CD-t. - Pedig hibáztatnod kéne. Én hibáztatom magam. - Én pedig magamat, hogy bevontam Sophie-t az ügybe. - Csak azt a sok áldozatot látom a szemem előtt. - Tudom - suttogta a nő rekedten. Vito most rápillantott. Katherine tekintete akár az űzött vadé. Ezen a héten tizenkét boncolást végzett el, és mind Simon Vartanian áldozata volt. - Te mindenkinél jobban érted. Katherine bólintott. - És ismerem Sophie Johannsent. Ha csak egy szikrányi reménye is van életben maradni, belekapaszkodik a lehetőségbe. Neked pedig csak erre szabad gondolnod, mert egyelőre más reményünk nincs.
380
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ESTE 9-15
Sophie ébredezett. Fölnyitotta a szemét, tekintetét végigjártatta mindazon, amit feje elfordítása nélkül láthatott. Fölötte hangszigetelő álmennyezet. Fölismerte, mert Annát számtalanszor elkísérte a lemezstúdióba, onnan tudta, ezzel nem csupán hangszigetelik a helyiséget, hanem a hangminőséget is így szabályozzák. A falakat kő borította. Nem tudta volna megmondani, valódi vagy műkő. A falitartókba állított fáklyák elég élethűnek tűntek, megmeglobbanó fényük sejtelmes árnyakat vetett mindenfelé. Halálszagot érzett. Eszébe jutottak a sikolyok. Greg Sanders itt halt meg. És a többiek is. És te is. A fogát csikorgatta. Nem, ha maradt egy szikrányi erőm. Túl sok vár rá még az életben, hogy csak úgy feladja. Jó gondolat, de gyakorlatilag meg van kötözve, keze is, lába is, és egy falapra van fektetve. Ruha volt rajta, de nem a sajátja. Valami díszruha vagy talár. Lépéseket hallott, gyorsan lehunyta a szemét. - Ne tettesd magad, Sophie. Tudom, hogy ébren vagy. - A férfi csöndesen, finom hangsúllyal beszélt. -Nyisd csak ki a szemed. Nézz rám! Azért sem nyitotta ki. Minél tovább elodázza a konfliktust, annál több ideje marad Vitónak, hogy megtalálja. Mert meg fogja találni. Ebben biztos volt. Csak az a kérdés, hol és milyen állapotban lesz ő addigra. Sophie! - duruzsolt a férfi. Érezte Simon leheletét az arcán, igyekezett rezzenéstelenül feküdni. Érezte a szelet, amelyet a férfi teste csapott, amikor fölegyenesedett. -Jól csinálod. Mivel már számított rá, sikerült nem összerezzennie, amikor a férfi belecsípett a karjába. A férfi fölnevetett. - Kapsz még pár órát, de csak azért, mert újra kell töltenem az áramköreimet. - Az utolsó szavakban szinte kedélyes önirónia bujkált. - Amint feltöltődtem, újabb harminc órán át fogok pörögni. Gondold csak el, mennyi móka vár ránk abban a harminc órában, Sophie. - Kuncogva odébbállt. Sophie csak imádkozni tudott, hogy ne vegye észre rajta a borzongást, amit már nem tudott megakadályozni.
3 8 1
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ESTE 9.30
- Jó estét, Anna! - Vito leült az intenzív szobában az ágy mellett álló székre. Anna alig volt eszméleténél, ám a jó szeme megrezzent. - Semmi baj - folytatta. -Érthető, ha nem tud beszélni. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van. Az idős asszony tekintete az ajtóra siklott, ajka megremegett, de egy szót sem szólt. Sophie-t keresi, és Vitónak nem volt szíve elmondani neki az igazat. - Hosszú napja volt, és elaludt. - Nem is hazudott. A szemtanúk állítása szerint Sophie-t úgy rángatták be a fehér furgonba, teste egészen erőtlen volt, mintha elkábították volna. Vito azt remélte, csakugyan ez történt, és még mindig alszik. Minden egyes óra alvás növeli az esélyét, hogy megtalálják. - Ki maga? Vito megfordult, Anna egy fiatalabb és alacsonyabb hasonmása bámult rá az ajtóból. Ez lenne Freya, gondolta. Megpaskolta Anna kezét. - Visszajövök, amint tudok, Anna. - Azt kérdeztem, ki maga?! - Freya hangja bántóan éles volt, Vito kihallotta belőle a pánikot. A pánikot értette. - Vito Ciccotelli vagyok, Anna egy ismerőse. És Sophie-é is. Egy idős férfi jelent meg Freya mögött, csak a tarkóján göndörödött némi haj, szemében riadalom és remény küzdött egymással. Ez lesz Harry nagybácsi. A férfi meg is erősítette ezt a feltételezést. - Harry Smith vagyok, Sophie nagybátyja. Maga pedig az ő zsaruja. Az ő zsaruja. Vito szíve hevesebben kezdett verni. - Keressünk egy helyet, ahol beszélhetnénk. - Sophie? - kérdezte Harry, amint leültek a kis váróban. Vito a kezét nézegette, majd felpillantott. - Még mindig nincs meg. Harry a fejét rázta. - Nem értem. Miért bántaná bárki is Sophie-t? Vito figyelte, hogy Freya ajka megfeszül. Csak egy aprócska mozzanat, valószínűleg az idegesség miatt. Nem volt benne biztos. Csak annyit tudott, hogy a vele szemben ülő férfira Sophie úgy tekint, mintha az apja lenne, tehát megérdemli, hogy tudja az igazat. - Sophie egy nyomozásban segít nekünk. Még a sajtóban is megjelent. Harry szeme összeszűkült. - Azokról a sírokról van szó, amelyeket az öregember talált a fémkeresőjével? - Pontosan. Egész héten az után a férfi után nyomoztunk, aki megölte azokat az embereket. - Mély levegőt vett. - Okunk van azt feltételezni, hogy ő rabolta el Sophie-t is. Harry elsápadt.
3 8 2
- Szent isten. Hiszen kilenc holttestet találtak. Azóta még ötöt, talán hat is lesz, mert Alan Brewstert nem találták meg azóta sem. De Harrynek erről nem kell tudnia. - Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk. - Az anyám épp most kapott szívinfarktust - mondta Freya vontatottan. - Alig egy órával azelőtt, hogy Sophie eltűnt. Az időzítés nem lehet véletlen. Vitónak eszébe jutott Marco nővér arckifejezése, amikor beszámolt neki a felvételről és a megmachinált infúzióról. Amint sejteni lehetett, a nő egyszerre volt dühös és megkönnyebbült. Azon gondolkodott, vajon mi lesz Freya Smith reakciója. Nem is volt az. A gyilkos hozzányúlt az édesanyja infúziójához, magas koncentrációjú kálium-kloridot fecskendezett bele. - Valószínűleg durva őrleményt, legalábbis Jen szerint. Azt a fajtát, amelyet télvíz idején a tetők és járdák sózásához használtak, s ame lyet ilyenkor bármelyik barkácsboltban be lehet szerezni. Freya szája keskeny vonallá préselődött. - Megpróbálta megölni az anyámat. Azért, hogy elkapja Sophie-t. Vito a szemöldökét ráncolta, nem a szavak, hanem a hangsúlyozás miatt. Szemmel láthatóan Harry is. A férfi arcán döbbent kifejezés suhant át. - Freya, ez nem Sophie hibája. - Amikor Freya egy szót sem szólt, Harry szédelegve föltápászkodott. -Freya! Sophie eltűnt. Egy olyan ember kapta el a mi Sophie-nkat, aki már megölt kilenc embert. Freya sírva fakadt. - A te Sophie-d - kiáltotta. - Mindig a te Sophie-d. -Fölnézett a férjére. - Van két saját lányod, Harry. Velük mi van? - Imádom Paulát és Ninát - válaszolt Harry, döbbenete lassan átcsapott haragba. Hogy mersz ilyesmire célozni? De Paulának és Ninának mindig ott voltunk mi ketten. Sophienak pedig nem volt senkije sem. Freya arca eltorzult. - Sophie-nak ott volt Anna. Harry először falfehér lett, majd arcán vörös foltok jelentek meg, ahogy kezdett rádöbbenni, pontosan mit is hallott. - Mindig azt hittem, Lena miatt van az egész. Hogy azért nem szereted Sophie-t, mert Lena lánya. Pedig Anna miatt van. Mert Anna befogadta. Freya már szipogott. - Mindent feladott azért a lányért. A házát, a karrierjét. Miattunk sosem maradt otthon. De Sophie kedvéért. .. Sophie-ért mindent. Most pedig anyám ott fekszik odabent, és haldoklik. - Visszanyelte a feltörő zokogást. - Sophie miatt. Vito nagyot sóhajtott. A jó Freya nem is annyira jó. - Szent isten, Freya - suttogta Harry. - Ki vagy te valójában? A nő két kezébe temette az arcát. - Menj innen, Harry! Csak menj! Harry remegve kitántorgott a kis váróból, majd a falnak dőlt. Vito zavart és megvető pillantást vetett a zokogó Freya felé, és odalépett Harryhez. A férfi szeme lehunyva, arca nyúzott.
383
- Egész ma estig nem értettem. – De egyvalamiben tévedett – mondta Vito gyöngéden. Harry nagyot nyelt, de kinyitotta a szemét. - Miben? - Nem igaz, hogy Sophie-nak nem volt senkije. Maga ott volt neki. Nekem azt mondta, maga az igazi apja, és azt hiszi, ezt még soha nem mondta el magának. Harry krákogott. - Köszönöm - mondta reszelős hangon. Vito átfogta a férfi vállát. - Sophie-nak csak maga volt, és Anna. És most már én is. És meg fogjuk találni. - Az ő torka is elszorult, de igyekezett folytatni. - És szeretni fogom, Harry, és megteremtem neki azt az otthont, amire mindig is vágyott. Szavamon foghat, Harry. A férfi belenézett a nyomozó szemébe, fölmérte mind Vito ígéretének, mind a saját válaszának a súlyát. - Mondtam neki, hogy őrá is vár valaki. Hogy csak türelmesnek kell lennie és várni. Türelmesnek lenni és várni. Ebben a pillanatban Vitónak egy csöpp türelme sem volt. Tudta jól, Liz ráparancsolt, hogy menjen haza, de képtelen volt rá. A türelemnél és várakozásnál ezerszer többel tartozott Sophie-nak. - Azonnal fölhívom, ha megtudok valamit - mondta Vito. - Amint megtaláltam. Vito pár lépést tett, majd eszébe jutott a felvétel. életét.
- Lucy Marco, a nővér, aki Annát gondozta... Az ő gyors reakciója mentette meg Anna Harry lehunyta a szemét.
- Mi pedig üvöltöttünk vele - dörmögte. - Azt mondta, valamit elrontott Anna infúziójával, mi pedig üvöltöttünk vele. Megígérem, hogy jóváteszem. Vito más válaszra nem is számított. - Rendben. Azt is tudnia kell, hogy a fiatalember, a múzeum tulajdonosának a fia, kockára tette az életét, hogy megállítsa azt az ember, aki elrabolta Sophie-t. Harry szeme azonnal felpattant. - Negyedik Theóra gondol? Sophie azt hitte, a fiú ki nem állhatja. Vito lelki szeme előtt megjelent az Albright család tekintetében ülő rémület, mind Sophie miatt, mind Theo miatt, aki súlyos belső sérüléseket szenvedett, amikor Simon hátrafarolt, és áthajtott rajta a furgonnal. - Mindannyian kedvelték, Harry. Rettegnek az életéért. Harry bizonytalanul biccentett. - És Theo? Rendbe jön? - Ebben bíznak. Felépül. Harry ismét biccentett. - Szükségük lenne... valamire? Vito felsóhajtott. - Biztosításra. Nincs nekik. Egy árva centjük sem. - Biztosítás. Simon lopta a sajátját. Vito mély levegőt vett, amikor a felismerés mellbe vágta. A nagy nyomozás közben el is feledkezett a legfontosabb alapelvről. Kövesd a pénzt!
384
- Mi az? - Harry rémülten kapta el a karját. - Mi az? Vito megszorította az öregember vállát. - Eszembe jutott valami. Mennem kell. - Elsietett a lift felé, futás közben már tárcsázta is Maggy Lopez számát.
385
JANUÁR 20-A. SZOMBAT, ESTE 9.50
Épp időben dugta be a konnektorba a lábát. Az utóbbi napokban olyan elfoglalt volt, hogy addig használta az akkumulátort, amíg az majdnem teljesen lemerült. Órákba telik, mire teljesen feltöltődik. Volt másik műlába is, de egyikkel sem lehetett olyan sokféle mozdulatot akkora biztonsággal megtenni, mint ezzel a mikroprocesszoros darabbal, amelyet, Pfeiffer kísérletének hála, megkapott, és az volt az érzése, Sophie Johannsen megöléséhez az összes erejére szüksége lesz. Arra gondolt, amikor a lányt beöltözve és csatabárdot lengetve látta. Nem holmi törékeny virágszál. Igen, szüksége lesz Pfeiffer készülékének teljes kapacitására. A stúdióban ült az ágyon, egy pillanatra megmerevedett, átgondolta dr. Pfeiffer ügyét. Pfeiffer és a nővérke segédkezet nyújtottak a zsaniknak. Csak ez lehet az egyetlen magyarázat arra a telefonhívásra. Jöjjön be a síkosítóért. Ha! Őszintén, ennél többet nézett ki Ciccotelliből. Rohadtul jól tette, hogy nem engedte Pfeiffer asszisztensének, hogy lefotózza. Különben Ciccotelli is tudná, milyen az igazi arca. Ez legközelebb, amikor új életet kezd, komoly problémákat okozhatna. Amint Sophie Johannsen meghalt, már csak az öreg ivadékai lesznek hátra. Elmosolyodott, hirtelen vágyakozni kezdett a családi összejövetel iránt. Főleg Dánielt akarta viszontlátni. A befejezetlen mátrix melletti asztalra helyezett csapdára nézett. Nyomasztotta, hogy a gyönyörűen eltervezett sírkertje befejezetlen marad. Jóvá kell tennie azzal, hogy befejezi, amit a bátyja annyi évvel ezelőtt elkezdett. Oly sokszor álmodott a bosszú pillanatáról... Talán ma éjjel a csapdában állat módjára vergődő Dánielről fog álmodni. Ám túl nyugtalan volt ahhoz, hogy elaludjon. Ha a lába föl lenne töltve, most elmenne futni. így másképp kell levezetnie a sok felgyülemlett feszültséget, és meg is van rá a megfelelő módszer. Felhúzta a régi lábát, átvágott a szobán a lépcsőházból nyíló ajtóhoz. Kinyitotta, majd elmosolyodott. Brewster hevert ott magzati pózban, keze, lába megkötözve. De lélegzett. - Föladtad már a reményt, Brewster? A megkötözött ember szeme megrebbent, de a férfi maga semmi zajt nem csapott. Még csak nem is nyöszörgött. Brewstert akár fél lábon is be tudná állítani egy hurrikán kellős közepére. De Alan Brewsterrel más tervei voltak. - Tudod, Alan, igazán még egyszer sem köszöntem meg neked. Te voltál a kis támogató csapatom kulcsembere. Minő véletlen, hogy éppen a te neved került elém az elsők között, amikor a középkori hadviseléssel foglalkozó szakembereket kerestem. És minő véletlen, hogy éppen ilyen... segítőkész kereskedőkkel állsz kapcsolatban. - Ülő helyzetbe húzta Brewstert, és nekitámasztotta a falnak. - Ha már itt tartunk, hálás köszönetem azért, hogy beszéltél dr. Johannsenről is, hogy visszatért Franciaországból ... hogy is mondtad? Igen szolgálatkész asz-szisztens. Nagyon jól mondtad. Nagy segítségemre volt a szakértelme. Természetesen mi ketten más-más oldalról közelítettük meg az ő különleges szakértelmét. Örülök, hogy annyira lefoglaltak az alantasabb gondolatok, hogy nem használtad ki teljesen az akadémikus ismereteit. Csak állt, és Brewstert méregette, gondolatban már el is kezdte tervezni a jelenetet. Van Zandtnak igaza volt, hogy fejedelmi királynéra van szükségük, és hosszú töprengés után
386
kénytelen volt abban is egyetérteni vele, amit a buzogányos jelenetről mondott. Valami sokkal drámaibb kellene. VZ azt akarta, hogy valaki felrobbanjon. Simon elmosolyodott. Teljesítette VZ kívánságát, közelről és személyre szabottan. Ám ez alkalommal filmre is veszi.
387
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ESTE 9.55
Vito épp akkor érte utol Maggy Lopezt, amikor az beért az őrsre. – Maggy! Köszönöm, hogy eljöttél. – Megfogta a nő könyökét, és a lift felé terelte. – Sietnünk kell. Már öt órája nála van Sophie. – Minden akaraterejérét össze kellett szednie, hogy ne gondoljon arra, mit tehetett vele Simon ez idő alatt. Maggy szinte szaladt, hogy lépést tudjon tartani vele. - Ki fogom törni a bokámat. Lassíts! Vito egy kicsit lassított, de ahogy múltak a percek, egyre idegesebb lett. - Szükségem van a segítségedre. - Sejtettem. - Maggy mély levegőt vett, amikor a lifthez értek. - És pontosan mire lenne szükséged, Vito? A liftajtó kinyílt, Vito betuszkolta a nőt. - Hozzáférésre van szükségem Simon Vartanian pénzügyi adataihoz. Maggy bólintott. Rendben. Engedélyért folyamodom, mégpedig az összes néven, amelyet Pfeiffernél is használtunk, hogy megkapjuk Simon kartonját. - Szeme összeszűkült. -De erre telefonon is megkérhettél volna. Mit akarsz, Vito? A lift csengetett, Vito kitolta Maggyt a gyilkossági osztály előterébe. A nő megtorpant, és félrelökte a férfi kezét. - Hagyd már abba! Mit akarsz, Vito? A férfi mély levegőt vett. - Nem várhatom ki az engedély megérkezését, Maggy. Nincs rá idő. Simon vett magának ezt-azt. Biztos volt valami pénzforrása. Meg kell találnom ezt a forrást. - Szóval megnézzük a banki tranzakciónaplókat és fizetésteljesítéseket. - Homlokát ráncolva nézett fel Vitóra. - Legálisan. - Nincs fizetésteljesítés. Sőt semmi, amit Simon vett. A francba - sziszegte Vito. - Már öt órája nála van Sophie. Ha ez nem sürgető körülmény, akkor a franc tudja, mi lenne az. Csak ismersz valakit, aki ezt az információt azonnal meg tudja szerezni. Kérlek! Maggy elbizonytalanodott. - Vito... legutóbb, amikor segítettem neked, meghalt egy ember. Vito igyekezett higgadt maradni. - Azt mondtad, Van Zandt óvadékkal amúgy is kiszabadulhatott volna. És ami azt illeti, megérdemelte a halált. De Sophie nem. Maggy lehunyta a szemét. - Nem te döntőd el, ki haljon meg, és ki nem, Vito. Vito elkapta a nő vállát, mire Maggy szeme azonnal felpattant. Vito még erősebben szorította, tudomást sem véve a nő haragosan villogó szeméről.
388
- Ha nem találom meg, akkor megkínozza és megöli. Könyörgök, Maggy. Kérlek. Valamit csak tudsz tenni. Kérlek. - Istenem, Vito. - A férfi lélegzet-visszafojtva várt, míg az államügyésznő legyőzte határozatlanságát, és nagyot sóhajtva így felelt: - Rendben. Körbetelefonálok. - Vito lassan kifújta az addig bent tartott levegőt, végre újra tudott lélegezni. – Köszönöm. - Még ne köszönj semmit - válaszolt Maggy komoran, majd a férfi mellett besietett az irodába. Brent Yelton már ott várta Vitót az asztalánál. - Bejöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Maggy Vito felé pillantott. - Saját, külön bejáratú hacker? Nagyon biztos vagy magadban, nagymenő. Vito igyekezett legyűrni a lelkiismeret-furdalását. - Használhatod Nick asztalát, Maggy. A nő leült, csak mormogott maga elé, míg előásta táskájából a digitális személyi titkárát. Brent elégedetten biccentett. -Mit kell megbütykölnöm? Olyan izgatottnak tűnt, hogy Vito kis híján elmosolyodott. - Még nem tudom. Egész eddig azon törtem a fejem, hogy eszembe jusson valami, amit Simon vehetett. - Síkosítót a dokitól - jegyezte meg Brent, de Vito a fejét rázta. Pfeiffernél mindig készpénzzel fizetett. Az orvosi kezelés költségeit és a síkosítót is. Befelé jövet utánakérdeztem. Nem nézhetnénk meg a helyi bankokat? Lehet, hogy volt csekkszámlája. Brent teleszívta levegővel a száját. - Sokkal könnyebb lenne, ha tudnánk, hol érdemes kezdeni. Kényes munka egy bank adatbázisába betörni. Sok időbe telik. Sokkal egyszerűbb lecsekkolni a hitelirodákat, hátha van hitelkártyája. Maggy felnyögött. - Ezt hallani sem bírom. - Felpattant, és átült egy másik asztalhoz, hogy hallótávolságon kívül kerüljön. De kezében ott a mobilja, és hívásokat intéz. Ez is valami, gondolta Vito. Brent fölnyitotta a laptopját. - Az 0R0 hogyan fizetett neki? - Még nem fizettek. Van Zandt azt mondta, még három hónapig nem is kapott volna jogdíjat. - Vito kinyitotta a fiókját, és elővette a Pfeiffertől kapott orvosi kartont. - Itt van a társadalombiztosítási szám, amelyet Pfeiffernek megadott. Nézd meg a többi álnéven is. Brent együtt érzőn pillantott fel. - Menj csak odébb, Vito! Vito válla leereszkedett. - Ne haragudj! Olyat mondogatok, amit úgyis tudsz. - Hozz kávét! - Brent elvigyorodott. - Két cukorral iszom. Vito megfordult... és egyenesen Jennek ütközött. A nő megingott, alig bírt a sarkán megállni.
,
389
- Te meg mit keresel itt? - szegezte neki a kérdést. A nő haja szanaszét állt, úgy festett, mint aki épp most ébredt. Szeme összeszűkült. - Te meg miben sántikálsz? - Követem a pénz útját - válaszolt Vito komoran -, ahogy már eddig is kellett volna tennem. És te mit keresel bent? Jen hátralesett a válla fölött, és Vito csak most vette észre a két fiatalt a nő mögött. - Hadd mutassam be Martát és Spandant. Sophie végzős diákjai. Marta filigrán nő, haja sötét, arcát könny maszatolta. A riadt szemű, fiatal indián srác karjába kapaszkodott. - A hírekben láttuk - mondta remegő hangon Marta. - Hogy lövöldözés volt az Albright előtt. És hogy dr. J.... hogy valaki elrabolta. - Ahogy meghallottuk, jöttünk is be - vette át a szót Spandan. - Istenem. El se tudom hinni. - Az ügyeletes tiszt felhívta Lizt, ő pedig engem. - Jen a székek felé mutatott, a diákok leültek. - Bemutatom Ciccotelli nyomozót. Mondják el neki is azt, amit nekem. - A riporter - kezdte bizonytalanul Spandan - azt mondta, hogy dr. J. egy nyomozásban segített a rendőrségnek. Az ön nyomozásában, uram. Azt is mondta, hogy arról a kilenc sírról van szó, amelyet találtak, és Greg Sanders volt az utolsó áldozat. - Nagyot nyelt. - És azt is mondta, hogy az elkövető lába amputálva volt. Vito idegesen lesett Jen felé, aki vállat vont. - Tudtuk, hogy egyszer ki fog szivárogni, Chick. Szerencsések vagyunk, hogy a sajtónak ilyen sokáig tartott összeillesztenie a részleteket. - Bátorítóan biccentett Spandan felé. - Folytassa csak! - Minden vasárnap dr. J.-vel dolgozunk. A múzeumban. - Szóba került a megcsonkítás mint az egyik középkori büntetés, amelyet lopásért róttak ki - fakadt ki Marta. - A kezet és az ellentétes lábfejet vágták le. És erre elrabolják dr. J.-t. Muszáj volt bejönnünk és elmondanunk. Vito felnyitotta a száját, de egy szót sem tudott kinyögni, még levegőt sem kapott. - Szent isten - suttogta. - El sem jutottam oda, hogy megkérdezzem a megbélyegzésről vagy a megcsonko-lásról vagy a templomról. Ha megkérdeztem volna... - Ne kezdd el, Vito! - vágott közbe Jen. - Semmi értelme. - Megbélyegzés? - kérdezte szemöldökét ráncolva Spandan. - Megbélyegzésről nem beszéltünk. - De az egyik diák igen - mondta Vito, igyekezett rendesen lélegezni. - Nem magukkal, ugye? Mindkét diák a fejét rázta. - Csak négyen vagyunk - jegyezte meg Marta. - Sem Bruce-t, sem Johnt nem találtuk, ezért csak ketten jöttünk be. - Sophie Johnt emlegette. John... - Vito lehunyta a szemét - Trapper. Jen fölsóhajtott. -A francba! - Tudjátok, hol lakik John? - kérdezte Vito, mire a két fiatal megint csak a fejét rázta. Milyen kocsija van? - Egy fehér furgonja - vágta rá Spandan habozás nélkül. - Kedd este elvitte dr. J.-t.
,
390
- Mert valaki belebütykölt a motorjába. - Lélegezz mélyeket! Gondolkozz! Majd hirtelen beugrott egy részlet. - Ha diák, akkor tandíjat fizet. - Brenthez fordult. Brent már gépelte is. - Rajta vagyok. Jó lenne tudni az oktatási azonosító számát. - Nem tudjuk egymás számát - mondta Spandan. -De a könyvtárnak megvan. Csak így lehet könyveket kivenni. - Fölhívom a könyvtárat - mondta Brent. - De valószínűleg már zárva van. Maggy felállt. - Talán a vendégeinknek jólesne pár falat. Jen szemöldöke megemelkedett, majd szeme felcsillant, amikor megértette a célzást. - Leviszem őket a büfébe. Marta vadul rázta a fejét. - Nem, egy falat sem menne le a torkomon. - Arra céloznak, hogy mennünk kell - mormogta Spandan. Vitóra pillantott. Visszamegyünk az egyetemre. Kérem, hívjon fel minket, ha megtalálták dr. J.-tBrent megvárta, amíg a fiatalok távoznak. - A könyvtár zárva. Megpróbáljak valahogy bejutni? Jen fölemelte az egyik kezét. - Várj! Liz megkérte Beverlyt és Timet, hogy nézzenek utána John Trappernek. Bev fölhívott, és azt mondta, utánanéztek, az adatlapján az áll, hogy kerekes székhez van kötve. - De azt tudjuk, hogy Simon képes orvosi papírokat hamisítani - mondta Vito. - Ha Bev és Tim látta Simon orvosi papírjait, akkor tudják, milyen biztosítása van. Ha fizette a tandíjat vagy bármit az egyetemen, akkor eljuthatunk a bankjához. - Azonnal fölhívom őket - mondta Jen, leült egy üres asztalhoz. Maggy Lopez közeledett feléjük, tekintete egészen elkomorodott. - Ismerek valakit az információ-visszakereső rendszernél. Vito, tisztában kell lenned vele, ezután mi történik. Ez egy nem engedélyezett keresés. Amit ettől a ponttól kezdve találunk, mind a mérgezett fának a gyümölcse. Nem használhatjuk fel a bíróságon. Ha annak alapján tartóztatod le Simon Vartaniant, amit ezután találunk, akkor tizenhárom gyilkosságért felelhet. Vito belenézett a nő szemébe. - Igyekezzünk, nehogy tizennégy legyen.
,
391
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ÉJJEL 10.30
Sophie egész teste fájt. Minden egyes izma pattanásig feszült, képtelen volt ellazulni. Az előbb valami felrobbant, füle még mindig csengett az éles hangtól. Olyan erejű volt a detonáció, hogy néhány kő le is esett a falról. Még idejében sikerült visszanyelnie a feltoluló kiáltást, de teste reflexszerű összerándulását képtelen volt elrejteni. Ha most lejönne Simon Vartanian, azonnal észrevenné, hogy ébren van. Muszáj ellazulnia. Nyugtató zenét képzelt maga köré. Vito Che farójára gondolt. A férfi tekintetére, ahogy Annának énekelt... Anna! Kérlek, ne halj meg, nagyi! Kérlek, maradj életben! Annáért imádkozott. És azt kívánta, bárcsak Simon meghalt volna abban a robbanásban. A mennyezet recsegni kezdett a feje fölött, hangosan, hosszan. Összeugrott tőle a gyomra. Simon nem halt meg. Ott sétálgat fölötte. Azért fohászkodott, hogy maradjon is ott, legalább addig, míg a lehunyt szeméből kicsorduló könnyek föl nem száradnak.
392
JANUÁR 20-A, SZOMBAT, ÉJJEL 11.45
Liz lecsapott Vito asztalára egy dobozt. - Vito, azt hiszem, megkértelek, hogy menj haza! Morcosan nézett a Nick asztalánál ülő Maggyre és Jenre, aki odahúzta Vito asztalához a székét, lábát föl tette, hogy az ölében tartsa a laptopját. Brent szintén hasonló pózban elnyúlva, lábukat keresztül-kasul befonta a sok vezeték. - És ti hárman pedig... - dörrent fel Liz - a parancsom ellenére még támogatjátok is. Jen vállat vont. - Hozott teasütit. - Lábujjával megbökte a dobozt. -Vegyél te is! Nick jött be, ő is egy bizonyítékokkal telepakolt dobozt hozott. - Hú, teasüti! Farkaséhes vagyok! Liz kimerülten sóhajtott, és ha nem találták volna meg azt, amit kerestek, nem sok jó sült volna ki az egészből. - Rendben. Mi folyik itt? Vito felpillantott a számítógép képernyőjéről. - Rendszermérnök. Liz értetlenül rázta a fejét. - Kicsoda, micsoda? - Simon Vartanian rendszermérnök. - Vito egy papírlapot húzott elő a nyomtatóból. Sikerült megszereznünk az adópapírjait. Liz a homlokát ráncolta. - Hogyan? Vagy már tudni sem akarom? Jen a vállát vonogatta. - Brent elbeszélgetett az egyik informatikus haverjával, aki történetesen az információvisszakereső rendszernek dolgozik. - Aki történetesen egy haver haverjának a haverja - mondta Brent, és Maggyre mosolygott. Megvan a társadalombiztosítási szám, amelyet Simon használt, amikor John Trapperként beiratkozott Sophie-ék főiskolájára. Csekkel fizette a tandíjat, és a csekkszámlájára az utóbbi évben több befizetés is történt. Trapper saját hálózatkezelői vállalkozást vezetett. . Vito átnyújtotta Liznek a papírt. - John Trapper az utóbbi évben húsz cégtől kapott pénzt egyedi megbízásos szerződéssel. - Gúnyos pillantást vetett Liz felé. - Ez egy rohadt tanácsadó. Vito szinte látta, hogyan forognak Liz fejében a fogaskerekek. - Aki persze nem ingyen dolgozott - jegyezte meg. - Nem hát - mosolygott komoran Vito. - Távolról sem. Vito azon töprengett, honnan van Simonnak annyi pénze - magyarázta Jen. - Az egészségügyi ellátásra úgy tett szert, hogy ellopta Frasier Lewis biztosítását. De Simonnak valahol laknia is kell, szüksége van jó drága számítógépes felszerelésekre, s ki kellett fizetnie
393
Kyle Lombardnak a sok-sok nyalánkságot is. Claire-nek egy centje sem volt, szóval nem tőle lopta, és nem is a szüleitől. De akkor miből él? - Kövesd a pénzt - merengett Nick sütivel a szájában. - Okos. - Rendben - mondta Liz. - Le vagyok nyűgözve. Pontosan mi egy rendszergazda munkája? - Hát rendszereket rak össze - válaszolt Brent. - Összekapcsolja az irodai számítógépeket, vagy azokat beköti egy másik rendszerbe. Az összes ilyen gép össze van kapcsolva a rendőrség hálózatával. A megosztott szervereken található fájlokat bárki megnézheti, ha van hozzáférése. Kereshet az adatbázisokban, ha van hozzáférése. A lényeg a hozzáférés. Liz kivett egy fánkot a dobozból. - Folytasd, Brent! Még tudlak követni. - Az olyan nagy szervezetek, mint a Philadelphiai Rendőrség is, saját informatikuscsapatot tart fenn, hogy karbantartsa a hálózatot, hogy mindenki elérhesse a munkájához szükséges információkat. E-mail fiókokat stb. De fontos, hogy mindenki csak ahhoz férjen hozzá, amihez szükséges. A humánerőforrástól mindenki letöltheti mondjuk az egészségbiztosítási adatlapot, de a levélkihordó srác nem léphet be az automatikus ujjlenyomat-azonosító rendszerbe. - A nagy szervezeteknek saját informatikuscsapatuk van - folytatta Vito. - A kisebbeknek, ahol, mondjuk, csak tíz alkalmazott dolgozik, ugyanúgy szükségük van a hálózatra, de ők tanácsadót bérelnek erre a feladatra. - És Simon is ilyen tanácsadó - bólintott Liz. - Az a tippem, hogy Simon nem csak a művészetnek szentelte munkásságát. Lopott ezektől a szervezetektől? Brent elmosolyodott. Nem a szervezetektől. Hanem az ügyfeleiktől. Minden hálózatnak van egy rendszergazdája, az állítja be, kinek mihez lehet hozzáférése. Arra gondolunk, hogy Simon néhány vagy akár az összes szervezet esetében nyitva hagyott valami kiskaput, s rendszergazdai jogosultságot adott magának. Bármikor visszatérhetett a rendszerükbe, hogy bárkiről bármit megnézzen. - Például a pénzügyeit - jegyezte meg Nick. - A modellekét, Warrenét, Brittanyét, Bili Melville-ét és Greg Sandersét. Ezért tudta, hogy kilátástalan helyzetükben pénzre volt szükségük... A rohadék. Vito a kinyomtatott lapra bökött. - Frasier Lewis húsz céggel állt szerződéses viszonyban. Ezek közül hat befektetési brókercég, három ingatlanügynökség és kettő egészségbiztosító. - De itt meg is akadtunk - jegyezte meg Maggy. -Ellenőriztük ezeket a cégeket, hátha találunk valami kapcsolatot köztük és a Vartanian család vagy bármelyik áldozat között, de eddig semmit sem találtunk. - Jó. - Liz kivette Vito kezéből a lapot. - Simon valóban mindenre gondolt. - Hirtelen elégedetten fölnevetett. - Még szerencse, hogy mi is. - Átnyújtotta a papírt Nicknek. - Nézd meg felülről a hatodik céget, Nick. Nick mosolya akár a penge. - Kibaszott rohadék. - Hátba csapta Vitót, és letette a listát az asztalra. - Chick, ez a cég kezelte Winchester nagynénjének az összes pénzügyét. - Hüvelykujjával a háta mögött
394
elhelyezett dobozra brókerkimutatás.
mutatott,
amelyben
a
bizonyítékokat
gyűjtötték.
-
Ötévnyi
- A Rock Solid Befektetési Társaság komoly brókercég, rengeteg nyugdíjas ügyfelük van - tette hozzá Liz. - Nagyon sok idős ember náluk tartja a pénzét. - Talán a Claire mellé temetett idős hölgy is közéjük tartozott. - Vito mély levegőt vett. Egészen közel jártak már. Csak fohászkodni tudott, hogy ne legyen késő. -Rendben. Szóval mi a teendő? - Szerintem engedélyre van szükségünk, hogy átnézhessük a Rock Solid-ügyfelek papírjait - válaszolt Maggy. - Remélem, az illetékes bíró álmatlanságban szenved. Ki akar menni? Vito felállt, ám Liz és Nick megragadta a vállát, és visszanyomták a székre. - A francba, Liz - sziszegte Vito. - Ez egy csöppet sem vicces. Először Liz komolyodott el. - Maggy, Nicket vidd magaddal. Brent, te is mégy, hátha valakinek informatikusnyelven kell beszélnie a cég hálózatüzemeltetőjével. Vito, te pedig velem maradsz. Ha csakugyan segíteni akarsz Sophie-nak, akkor pihensz egy kicsit. Szükséged lesz az erődre, ha megtaláltad Simon Vartaniant.
3 9 5
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 3.10
Vito asztalán megcsörrent a telefon a férfi azonnal fölkapta a kagylót. – Ciccotelli. - Tess vagyok. Tudom, hogy telefonálnál, ha hallottál volna valamit. De mind itt vagyunk, az egész család, itt ülünk a nappaliban, és nagyon aggódunk érted. Csak tudni szerettük volna van-e valami újság. Vito szinte látta maga előtt, ahogy a család összegyűlik, hogy támogassák, sóvárogva gondolt arra, bárcsak velük lehetne, és megvigasztalhatnák. Értem nem kell aggódnotok. Sophie-ért aggódjatok. - Aggódunk is. Hidd el! Már-már betegre aggódjuk magunkat - tette hozzá Tess csüggedten. - Ne add fel! Biztos vagyok benne, hogy Sophie tudja, minden tőled telhetőt megteszel, hogy megtaláld. Ha valaki érti, Tess az. - Köszönöm. Mondd meg mindenkinek, hogy köszönöm. Hívlak benneteket, amint lehet. - Letette, hátradőlt, mellén keresztbe fonta a karját. Már tíz óra eltelt azóta, hogy Simon elkapta Sophie-t, s három azóta, hogy Maggy, Nick és Brent elmentek előkeríteni a Rock Solid Befektetési Társaság ügyfeleinek adatait. -Hol a pokolban lehetnek? Jen együtt érzőn pillantott fel a laptopjából. - Próbálj lazítani, Vito! Tudom, hogy nehéz. Maggy Lopez elég könnyen meg tudta szerezni az engedélyt. Ám a vártál jóval nehezebbnek bizonyult találni valakit a Rock Solid Befektetési Társaságnál, akinek az egész ügyféllistához hozzáférése van. Az egy szem bróker, aki szabadidejében ellátta a rendszergazdai feladatokat, épp szabadságon volt, és nem tudták elérni. Úgy tűnt, senki más nem ismeri az ösz-szes jelszót, és a sors iróniájának köszönhetően valaki egyenesen azt tanácsolta, hogy keressék meg a hálózati tanácsadójukat. Vito próbált ugyan lazítani, de sehogyan sem sikerült. Csak meredt a CD-re, amelyre Brent átvette a rejtett kamera felvételét. Eszébe jutott, amikor Sophie az apja filmjét nézte, mert szüksége volt arra, hogy lássa Alexet. Most Vitónak volt szüksége arra, hogy lássa Sophie-t. Behelyezte a CD-t a számítógépébe, meglátta saját magát, ahogy ül Anna ágya szélén, aztán az ajtóban álló, kezében műanyag kancsót szorongató Sophie-t. Levette a hangot, majd előretekert, míg a kamera újra Sophie-t mutatta, kezében még mindig ott a kancsó, s szemében könnyek gyűlnek. Látta, ahogy a lány arca ellágyul, és tekintete megváltozik. És most meglátta azt is, amit péntek este nem láthatott, mert Annára figyelt -Sophie szerelmes tekintettel figyeli őt. A szavakat egyikük sem mondta ki. Sophie annyira félt, hogy mindent elrontana, ám most Vito a saját szemével láthatta. Vito leállította a felvételt, lehunyta a szemét, és olyat tett, amit már két éve soha. Imádkozott.
396
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 4.15
Nick rontott be, kezében egy kupac papírt szorongatva. - Megvan a lista! Vito azonnal talpra szökkent, ám oldalakon keresztül csak semmitmondó nevek sorakoztak. Fölnézett Lizre, aki Nick hangja hallatán sietett át saját irodájából. - És ezzel meg mi a csudát kezdjünk? - kérdezte ingerülten. Brent ott állt közvetlenül Nick mögött, hóna alatt a laptop. - Átnézzük, kiszűrjük. Katherine azt mondta, szerinte a sírban talált idős hölgy hatvan és hetven között lehet, úgyhogy lefuttattam egy keresést az ötvenöt és nyolcvan év közötti női ügyfelek között, csak a biztonság kedvéért. Több mint háromszáz név. Ha csak a hatvan és hetven év közöttieket nézem, még akkor is több mint kétszáz. Vito visszarogyott a székbe. - Kétszáz. - Abban reménykedett, hogy azonnal egyetlen név bukkan fel. Ám a többiek töretlenül lelkesek maradtak. Egészen fel voltak villanyozva, Vito az ő erejükből táplálkozott. Jen föl-le járkált. - Rendben. Akkor gondolkozzunk! Mit is lopott ezektől az emberektől? Pénzt? - Ingatlant - válaszolt Liz. - Ellopta Winchester nagynénjének a földjét. Lehet, hogy másokét is. Esetleg egy kőfejtő környékén, amelyik elég messze esik minden lakott területtől, úgyhogy bármit csinálhatott anélkül, hogy bárkiben gyanakvást keltett volna. - Vagy anélkül, hogy meghallották volna - tette hozzá Nick. Vito lehunyta a szemét, kezdett megint kétségbeesni. - Természetesen azt feltételezzük, hogy Sophie-t is ugyanoda vitte, ahová a többieket. - Ne hamarkodjunk el semmit! - mondta határozottan Nick. - Amíg nincs okunk mást feltételezni, minden okunk megvan abban bízni, hogy Simon ragaszkodik a megszokott forgatókönyvéhez. Vito vadul bólintva állt fel. - Rendben, szétosztjuk a listát, és utánanézünk, hogy ezek közül az emberek közül kinek van tulajdona azokon a területeken, ahonnan az USDA talajtérképe szerint a sírok kitöltéséhez használt homok származhatott. Aztán megnézzük, vajon melyik háznak lehet kétes a története. - A liftcsiga! - szólt közbe Nick. - És ne feledkezzetek meg a nő fogtöméséről sem! Olyat keressetek, aki 1960 előtt Európában élt. - Még este felhívott Dániel - mondta Liz. - Visszajöttek a húgával, mert segíteni szeretnének. Kapcsolatban maradok velük vész esetére, ha egy esetleges túsztárgyalás miatt szükségünk lenne információra. Vito alig kapott levegőt. - Akkor mozgás! Már tizenegy órája tartja fogva Sophie-t.
397
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 4.50
Simon hátradőlt a számítógépe előtt, karjait nyújtóztatta. Alan Brewster sokkal nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Ennek ellenére jó döntés volt a filmezés kedvéért kivinni a csűrbe. Már maga Brewster felrobbanó koponyája is épp elég mocskot csinált, de a gránát keltette légnyomás a csűr falának egy részét is elvitte. Ha idebent filmezett volna, tönkretette volna a stúdiót. Eredetileg kint akarta hagyni Brewster tetemét, de rá kellett jönnie, hogy a csűr megvilágítása nem elégséges ahhoz, hogy a felvételen minden apró részlet jól látszódjon. A videofelvétel kásás volt, a kamera lencséje egészen összemocskolódott a szerteszét repülő emberi maradványoktól. Ezért inkább visszahozta Brewstert, hogy jobban megszemlélhesse, mi maradt belőle. Természetesen behozni sokkal könnyebb volt már. Úgy saccolta, csak Brewster feje lehetett vagy négy és fél kiló. Egy kattintás az egérrel, s Simon máris visszajátszotta a jelenetet, amelyet Bili Melville buzogány általi elhalálozásáról készített. Bármennyire nem volt az ínyére, el kellett ismernie, Van Zandtnak százszázalékosan igaza volt. Most, hogy látta a lovag fejét szétrobbantani, belátta, az Inkvizítor így sokkal, de sokkal izgalmasabb játék lesz. Nem valósághű, de piszkosul izgalmas. Simon várakozásteljesen dörzsölte a tenyerét. Sophie egyszerre lesz valósághű és izgalmas adalék, már alig várja... Az órájára pillantott. Még néhány óra, és a lába teljesen feltöltve készen is áll a viadalra. Csakúgy, mint Sophie.
398
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, HAJNALI 5.30
- A francba! - Vito csak bámulta az USDA-féle talajtérképet, rajta közel negyven zászlócska jelezte az idős hölgyeket, akik egyrészt azon a bizonyos talajszerkezetű területen laktak, másrészt számlát vezettek a Rock Solid Befektetési Társaságnál. Szaladt az idő. Már majdnem tizenhárom órát elvesztegettek. - Még mindig túl sok a név - morogta Nick. - És egyikük sem német. - Az idős hölgynek lehetett akár a leánykori neve is német - jegyezte meg Jen. Muszáj lesz nekiállni telefonálgatni. Nincs más megoldás. - De ha megtaláljuk azt a bizonyos házat, akkor Simon fogja fölvenni a telefont vetette közbe Brent. -Fölfedjük magunkat. Mindenki várakozva nézett Vitóra. Egy percig hasztalan törte a fejét, ám hirtelen beugrott a megoldás. - A legközelebbi hozzátartozója? - kérdezte. -A Rock Solid brókeradatlapokon nincs rajta a legközelebbi hozzátartozók elérhetősége? Brent izgatottan bólintott. - Minden bent van az adatbázisban. - Akkor megint szétosztjuk a listát. – pislogott Vito a kezében tartott nevekre. – Nick, tiéd Dina Andersontól Selma Crane-ig. Jen, tiéd Margeret Diamondtól Priscilla Henley-ig. – Liznek, Maggynek és Brentnek is kiosztotta a neveket, majd felkapta, ami megmaradt. És ismét imádkozott.
399
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, REGGEL 7.20
- Sophie - énekelte lágyan. - Visszajöttem. Amikor Sophie nem válaszolt, felkacagott. - Jó színésznő vagy. De hát a véredben van, nem? Apád színész, nagymamád pedig operadíva. De hát... mindig is tudtam. Azt reméltem, majd te mondod el. Nem. Ez nem lehet. Sophie igyekezett meg se moccanni. Ezek Ted szavai. - Jó érzés, hogy végre találkoztunk, Sophie. - De nem! Tudta, hogyan néz ki Simon. Ted jól megtermett ember. Vajon ennyire? Sehogy sem tudta fölidézni. Annyira fáradt volt, a rettegés miatt a sírás fojtogatta. - Marié Antoinette-re gondoltam. Természetesen a fejével együtt. - Ujjait végighúzta a lány nyakán, aki erre összerezzent, mire Simon fölnevetett. - Nyisd ki a szemed, Sophie! A lány lassan nyitotta fel a szemét, csak fohászkodni tudott, hogy ne Ted legyen az. Az a széles arc, erős áll csak egy ujjnyira volt tőle. Fénylett a mosolya, csakúgy, mint a tar koponyája. Szemöldöke sem volt. - Hú! - suttogta, mire a lány megint összerezzent. De nem Ted az. Hála istennek. Ám megkönnyebbülése döbbenetesen rövid ideig tartott. - Vége a barkochbának, Sophie. Egy csöppet sem érdekel, milyen sors vár rád? Sophie felszegte az állát, körbenézett, a rémülettől megfagyott ereiben a vér, gyomra összeugrott. Meglátta a széket, pontosan olyan volt, mint a múzeumban. Látta a kínpadot is, az asztalt, amelyen ott sorakozott az összes kínzóeszköz, amelyekkel ez a férfi annyi életei kioltott. Végignézett magán, látta, hogy krémszínű, lila szegélyű bársonyruhát visel. Még a gondolat is, hogy ez az ember hozzáért, hogy átöltöztette... Nagyot nyelt, hogy a fintort visszatartsa. - Tetszik a ruha? - hangzott a kérdés, mire Sophie fölemelte a tekintetét. A férfi arcán elnéző vidámság, egyetlen izma sem rándult, félelemnek még csak nyoma sem volt. - A krémszín csodálatos kontrasztot ad majd a testednek. - Nagyon szűk - jegyezte meg Sophie hűvösen, büszke volt, hogy a hangja nem remeg. A férfi vállat vont. - Eredetileg másnak szántam. Az utolsó pillanatban kellett kiigazítanom. - Varrni is tud? A férfi arcára gonosz mosoly ült. - Sok mindenben tehetséges vagyok, dr. Johannsen. Különösen jól bánok a tűvel és egyéb hegyes szerszámmal. Sophie még mindig felszegve tartotta megfeszített állát. - És mit tesz majd velem? - Nos, igazából neked köszönhetem az ötletet. Egészen addig, amíg nem hallottalak a főnököddel a múzeumban beszélgetni, teljesen mást terveztem. Tudod, Marié Antoinette-ről. Sophie minden erejét összeszedte, hogy a hangja kemény legyen. 400
- Pár századot átugrott, nem? A férfi csak mosolygott. - Öröm lesz veled játszadozni, Sophie. Nem tudtam guillotine-t szerezni, szóval ettől nem kell félned. Ennél valami sokkal középkoriasabbal kell megelégednünk. Sophie nyelve a szájpadlására tapadt. - Nem viccnek szántam. Egy percig csak nézte, majd hátraszegte a fejét, és fölnevetett. Hidegen, rekedtesen... és gonoszan. Gonoszan. Anna. - Ugye, megpróbálta megölni a nagymamámat? - Mostanra már túl vagyunk a próbálkozáson, Sophie. Csak siker és bukás létezik. Természetesen megöltem a nagymamádat. Mindig végigcsinálom, amit elkezdtem. Sophie alig tudott uralkodni a feltörő elkeseredésén. - Maga rohadt szemét! - Ne káromkodj, kedvesem - énekelte. - Hiszen királyné vagy. - Hátralépett, ekkor Sophie meglátta a patyolatfehér lepedőt, amelyet két hosszú rúdon vetettek át. A férfi megmarkolta a szövetet, Sophie akkor vette észre, hogy a két rúd valójában két hosszú mikrofonállvány. Simon színpadias mozdulattal rántotta le a lepedőt, mögötte előtűnt egy emelvény, körülötte alacsony, fehér kerítés. Az emelvény közepén pedig egy tetején homorú tőke. Csupa vér. - Nos? - hallotta. - Mit gondolsz? Sophie egy percig csak bámult, agya igyekezett eltaszítani magától a gondolatot, hogy amit lát, az a valóság. Lehetetlen. Ez őrület. Nem a valóság. De eszébe jutottak a többiek. Warren, Brittany, Bili... és Greg. Mindet Simon Vartanian keze kínozta meg. És ezt is végre fogja hajtani, ezt az ocsmányságot, ebben egészen biztos volt. Igyekezett összeszedni mindazt, amit Vartanianról tudott, de csak Greg Sanders sikolya visszhangzott a fülében. A tőke véres. Levágta Greg kezét. Sikítani szeretett volna, de addig harapta a nyelvét, míg sikerült visszatartania. Simon Vartanian egy szörnyeteg. Hatalomra éhes rohadék. Uralomra vágyik. Nem engedheti, hogy fölébe kerekedjen. Nem fog belemenni ebbe a játékba, nem asszisztál neki. Dacolni fog, habár minden idegszála remeg a félelemtől. - Várok, Sophie. Mit gondolsz? Sophie igyekezett felszínre hozni a benne rejlő színészi vénát, és hangosan fölnevetett. - Ugye, csak viccel? Simon szeme összeszűkült, arca elkomorodott. - Nem szoktam viccelni. És azt sem szereti, ha kinevetik. Ezt fogja kihasználni. Minthogy keze-lába még mindig meg volt kötözve, mindent ki kell használnia, amivel húzhatja az időt. Szórakozott hitetlenkedést erőltetett a hangjába. - Komolyan azt várja, hogy odasétálok a tőkéhez, lehajtom a fejem, s nyugodtan hagyom, hogy lenyakazzon? Őrültebb, mint gondoltam. Simon hosszú percig csak nézte, majd alig észrevehetően elmosolyodott. - Mindaddig, amíg meglesz a filmem, nem érdekel, mit gondolsz. - Odalépett egy magas, széles szekrényhez, és kitárta az ajtaját.
401
Sophie-nak most valóban minden erejét össze kellett szednie, hogy arcán a gúnyos kifejezést át ne vegye a jeges rémület, amikor szíve egy pillanatra kihagyott. A szekrény dugig tömve tőrökkel, bárdokkal, kardokkal. Nem egy közülük nagyon régi, foltos. A kortól. És a használattól. Mások fényesek, újak, szemmel láthatóan másolatok. És mind halálos fegyver. Simon félrebiccentette a fejét, hosszasan vizsgálta a felhozatalt, Sophie tudta, őmiatta húzza szándékosan az időt. És bejött neki. Sophie-nak eszébe jutott a sírban talált halott, Warren Keyes. Simon kizsigerelte. Eszébe jutott Greg Sanders sikolya, ahogy Simon levágta a férfi kezét. Torkát egyre jobban szorongatta a félelem. Ennek ellenére igyekezett nemtörődöm módon mosolyogni. Simon elővett egy csatabárdot, ahhoz hasonlót, amelyet Sophie lengetett a vikinges tárlatvezetésen. A férfi vállára vetette a fegyvert, majd a lányra mosolygott. - Neked is pontosan ilyened van. Sophie igyekezett hűvösen válaszolni. - Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és fejbe vágnom magát. Általában bölcs dolog az ösztöneinkre hallgatni -helyeselt nyájasan, majd visszatette a bárdot a helyére. Végül egy kard mellett döntött, amelyet lassan ki is húzott a hüvelyből. A penge megcsillant, új volt és fényes. - Elég éles. Szép munkát lehet vele végezni. - Csak másolat - jegyezte meg Sophie megvetően. -Jobbra számítottam. A férfi egy percig csak nézte a lányt, majd fölnevetett. - Ez jó! - Odavitte Sophie-hoz a kardot, az arca elé tartotta, megforgatta, hogy megcsillanjon rajta a fény. -A régi kardok arra jók, hogy az ember megtapasztalja, milyen a súlya, mérete, fogása. Hogyan lehet vele harc közben mozogni. De a régi kardok rondák, rozsdásak, és nem elég élesek. - Nos, nekünk pedig éles kell, nem? - mondta Sophie szárazon, csak remélve, hogy a férfi nem hallja meg, mennyire zakatol a szíve. Simon elmosolyodott. - Hacsak nem azt szeretnéd, hogy átnyiszáljam azt a szép kis nyakadat. Már megint kóstolgatja. Erejét összeszedve vont vállat. - Ha a kardot akarja, akkor nem használhatja a tőkét. Pont olyan, mintha nadrágtartót és övet is hordana az ember. Ami nem szokás. Simon ismét méregetni kezdte, majd odasétált az emelvényhez, felkapta a tőkét, és félretette. - Igazad van. így legalább jobban látszik majd a csinos kis pofikád. Köszönöm. Helyére tolt egy háromlábú állványra emelt kamerát. - Szívesen. Szóval a többi áldozatnak a régi kardokat adta? Simon hátrapillantott a válla fölött. - Igen. Meg akartam ragadni a mozdulatokat. Miért? - Mindig is érdekelt, milyen érzés lehet egy közel nyolcszáz éves kardot a kezemben tartani. - Mintha csak átaludta volna azt a sok-sok évet, és csak a te kedvedért ébredt volna fel. Sophie eltátotta a száját, amikor fölismerte saját szavait. Amikor megszólalt, hangját alig lehetett hallani. -John? A férfi csak mosolygott. 402
- Többek között. - De a... - A kerekes szék. Ó, Vito! - A kerekes szék? - tüntetően felsóhajtott. - Tudod, hogy van ez, az emberek nem gondolják, hogy egy öreg vagy egy fogyatékos veszélyes lehet. Észrevétlen maradtam, habár mindenki látott. - Ó... egész idő alatt? - Egész idő alatt - ismételte vidáman. - Értsd meg, dr. J., nem vagyok sem őrült, sem ostoba. Sophie uralkodott magán, sikerült hangja remegését meggátolnia. - Csak gonosz. - Csak azért mondod, hogy hízelegj. Ami azt illeti, a gonosz igazán relatív fogalom. Talán egy párhuzamos univerzumban ez igaz lehet, de ebben az univerzumban ok nélkül embereket leöldösni gonosz cselekedetnek számít. - Félrebiccentette a fejét. - De miért tetted? Mit? Miért öltem meg annyi embert? - Helyére tolt egy másik kamerát. - Több okom is volt. Egyesek az utamba kerültek. Volt, akit utáltam. De a legtöbb esetben csak látni akartam, ahogy meghalnak. Sophie mély levegőt vett. - Látod? Ez simán rossz. De nem fogod... Simon fölemelte a kezét. - Csak azt ne mondd, hogy nem fogom megúszni. Ez olyan közhelyes, tőled tényleg többet vártam. - A harmadik kamerát is a helyére tolta, majd hátralépett, leporolta a kezét. - A kamerák készen állnak. Most pedig jöhet a hangteszt. - Hangteszt... - Igen. Hangteszt. Üvöltenedkell. - Gyerünk, kiálts csak! Sophie a fejét rázta. - Szó se lehet róla, te rohadék! A férfi kuncogott. - Csak semmi csúnya beszéd, kedvesem. Kell a sikoly. Különben használnom kell a bárdot, így is, úgy is meghalok. És nem teszem meg neked ezt a szívességet. - Azt hiszem, Warren is ezt mondta. Nem, az Bili volt. A csúnya, rossz, fekete öves Bili bácsi. Azt hitte, kemény legény. A végén mégis úgy zokogott, akár egy kisgyerek. És sikoltozott. Nem is keveset. Odalépett szorúba font haját.
hozzá,
megérintette
a
lány
még
mindig
ko-
Gyönyörű a hajad. És örülök, hogy be van fonva. Nem szívesen vágtam volna le kuncogott. - Habár butaságnak tűnhet amiatt aggódni, hogy levágom a hajad, amikor egy sokkal fontosabb részedtől kell megválnod. - Ujjával végighúzott a saját nyakán. - Azt hiszem, valahol itt. A páni félelemtől alig kapott levegőt. Hiába gúnyolja a férfit, nem fog időt nyerni vele. Vito, hol vagy? Hátrafeszítette a testét, hogy a férfi keze elől elhúzódjon. - Melyik volt Bili? Akit kizsigereltél? Simon szemmel láthatóan meghökkent. - Nocsak, nocsak. Többet tudsz, mint gondoltam. Nem is hittem volna, hogy még a részleteket is megtudod a zsaru pasidtól. - Nem tőle tudom. Ott voltam, amikor kiásták. És levágtad Greg Sanders egyik kezét.
4 0 3
- És az egyik lábfejét. Megérdemelte. Lopott az egyháztól. Te magad mondtad. A rémülettől egészen felkavarodott a gyomra. Az ő szavait, az ő óráit használta föl ezekhez a hidegvérrel elkövetett gyilkosságokhoz! - Te elmebeteg rohadék! A férfi tekintete elsötétült. – Csak azért adtam haladékot, mert elszórakoztattál. De az idő lejárt. Ha megpróbálsz fölidegesíteni, nem fog sikerülni. Ha dühös vagyok, még jobban tudok összpontosítani. – Elkapta a lány kezét, s lerántotta az asztalról a földre. Sophie összerándult, amikor a csípője nekicsattant a kemény betonpadlónak. - Igen, pont, mint Greg Sandersszel. - Levágta a férfi egyik kezét... és egy lábfejét. Mert lopott az egyháztól. De Sophie nem ezt mondta. Bizony nem. Simon hibát követett el. Nem is figyel jobban, ha dühös. Hibázik. Ezt ki kell használnia. A férfi keresztülrángatta a szobán, Sophie küzdött, hogy kiszabaduljon a szorításból. Aztán csillagokat látott, mert a férfi a vastag hajfonatnál fogva odaverte a fejét a földhöz. - Ezt meg ne próbáld még egyszer! Sophie a hátára gördült, felnézett a férfira, zihált. Simon hatalmas, főleg ebből a szögből. Ott áll, ökölbe szorított keze a csípőjén, arca, mint a kő. Ám ő is zihált, orrlyuka kikitágult. - Elcseszted Greggel, ugye, tudod? - lihegte Sophie. -A lábfej levágása nem az egyházhoz kapcsolódik. Csak a kézé. Olyan dühös lettél, amiért lopni akart tőled, hogy elszúrtad a részleteket. - Nem szúrtam el semmit! - Sophie feje alá nyúlt, megmarkolta a ruhát, s addig csavarta, míg a bársony belevágott a lány nyakába, s elszorította a levegő útját. Sophie szeme előtt csillagok táncoltak, vonaglott, próbált kiszabadulni. A férfi hirtelen elengedte, Sophie végre levegőhöz jutott, mélyet lélegzett. - Rohadj meg! - vicsorgott köhögve. - Megölhetsz, de önszántamból nem adok neked semmit a drágalátos játékodhoz. Simon két kézzel megragadta a ruha fűzős részét, és könnyedén talpra állította a lányt, majd megemelte, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. - Pedig megadod nekem, amit akarok. Ha oda kell is szögeljelek, de nem fogsz velem szembeszállni. Megértetted? Sophie arcul köpte, örömmel nyugtázta, hogy a férfi arca eltorzul a dühtől. Simon fölemelte az egyik öklét, másik kezével még mindig magasba tartotta a lányt. Sophie felszegte a fejét, várta az ütést. De nem érkezett. N- em teszem tönkre a pofikádat... csinosnak kell maradnia. - Ruhaujjával megtörölte az arcát, majd letette a lányt. - Mi a baj? - Szándékosan gúnyolódott vele. - Nem tudsz pár horzsolást elnézni, ha már egyszer úgyis halhatatlanná teszel abban az ostoba játékodban? Vagy modell nélkül nem is tudsz dolgozni? Kiakasztó lehet, ha az ember nem tud mást, csak másolni. Ha soha nem alkot semmit magától... - Nagyot nyelt, és ismét felszegte a fejét. - Simon. A férfi álla megfeszült, szeme összeszűkült, megint földre nyomta a lányt. -Mit tudsz?
404
- Mindent - mosolygott gúnyosan. - Mindent tudok. És a rendőrség is. Gyerünk, folytasd csak, ölj meg, de tényleg nem fogod megúszni. Elkapnak, börtönbe kerülsz, ahol egész álló nap festheted a bohócokat, és még csak az ágy alá sem kell őket dugnod. Simon állán remegett egy ideg. - Hol vannak? Sophie rámosolygott. - Kik? A férfi megrázta, olyan erősen, hogy Sophie fogai egymásnak koccantak. - Dániel és Susannah. Hol vannak? - Itt, téged keresnek. Ahogy Vito Ciccotelli is téged keres. És nem nyugszik, míg meg nem talál. - A férfira hunyorgott. - Csak nem azt hitted, hogy senki sem fog rájönni, Simon? Hogy senki nem fog megtalálni? Tényleg azt hitted, hogy senki nem fogja meghallani? - Senki nem talált meg - mondta Simon. Ismét magasba emelte a lányt, Sophie összerezzent, mire a férfi elmosolyodott. - Soha, senki nem hallott meg - tette hozzá. - És senki nem fog meghallani téged sem. Sophie a dühtől valósággal merész lett. - Tévedsz! Mindenki, akit megöltél, egészen mostanáig kiáltott, hiába temetted el őket. Csak nem figyeltél. De Vito Ciccotelli figyelt, és figyelni is fog. Simon lenyomta, Sophie térdre rogyott. - Akkor őt is megölöm. De először téged.
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, REGGEL 7.45
Selma Crane, mielőtt Simon a Winchester-telken Claire Reynolds mellé temette volna, egy csinos viktoriánus házban lakott. Vito odaosont a ház mellé épített garázshoz, kezében fegyver, és benézett az ablakon. Odabent egy fehér furgon állt. A behajtó végében leparkolt járőrautó mögött figyelő Nick és Liz felé biccentett. Nick és Liz mögött fölsorakozott a kommandós csapat, készen arra, hogy megrohamozza a házat, amint Vito jelt ad. Ciccotelli odament hozzájuk. Fehér furgon. Bent mozgásnak semmi jele. A kommandósok parancsnoka előrelépett. Bemegyünk? - Jobb szeretném meglepni - válaszolt Vito. -Egyelőre várunk. Egy autó közeledett, a kormány mögött Jen McFain ült. Dániel Vartanian ült mellette, mögöttük a húga. Néma csöndben közeledtek, az autó ajtaját nyitva hagyták. - Bent van? - kérdezte Dániel halkan. - Azt hiszem, igen - válaszolt Vito, - Egy hátsó ajtó vezet a konyhába. A ház túlsó végében az összes ablak be van deszkázva, és kátránypapírral bevonva. - Akkor itt lakik - suttogta Susannah. - Simon mindig szerette maga szabályozni a fényt, ezért a szobájában betakarta az ablakokat,, és állítható fényerősségű lámpákat szerelt föl. - McFain elmondta, mi történt közben - folytatta Dániel. - Hogy elfogta a konzultánsukat. Hadd menjek be! - Nem. - Vito a fejét rázta. - Semmiképp sem. Nem fogom fölkészületlenül beengedni csak azért, mert furdalja a lelkiismeret, hogy tíz éve nem jelentette föl. Dániel álla megfeszült. - Azt akartam mondani - kezdte óvatosan -, hogy részt vettem terrorelhárítási kiképzésben, és képzett közvetítő fél vagyok. Tudom, mi a teendő. Vito habozott. - Viszont az elkövető testvére. Dániel állta a pillantását. - Ez most tényleg kötözködés. Fölajánlottam a segítségemet. Fogadja el! Vito Lizre pillantott. - A mi közvetítőnk mikorra ér ide? - Még egy óra - válaszolt Liz. - Minimum. Vito az órájára nézett, habár tudta, mennyi az idő, és pontosan hány perc telt el. Sophie odabent van, érezte. Nem akart arra gondolni, hogy ebben a pillanatban Simon épp mit művelhet vele. - Nem várhatunk még egy órát, Liz. - Dániel képzett közvetítő. A felettese informált róla, amikor az egyik este leellenőriztem. Szeretnéd, ha vállalnám a felelősséget, és engedélyezném? Kísértő ajánlat. De Vito a fejét rázta, és egyenesen Dániel Vartanian szemébe nézett. – Engedelmeskedik a parancsaimnak. Nem kérdez, nem hezitál. Dániel szemöldöke megemelkedett.
- Vegye úgy, hogy a konzultánsa vagyok. Vito megdöbbent, ennek ellenére elmosolyodott. - Szerelkezzen föl. Mi ketten elöl megyünk, Jen, te Nickkel pedig hátul. A kommandósok készenlétben várnak. Az első lövésre beküldőm őket - mondta Liz, mire Vito bólintott. - Minden eshetőségre készüljetek fel. Indulás.
407
JANUÁR 2VASÁRNAP, REGGEL 7.50
Sophie térdre kényszerítve, Simon belemarkolt a hajfo-natába. Vadul feszítette a lány fejét, fölrángatta, amikor küzdött. - Sikolts, a rohadt életbe! - sziszegte, s megtekerte a fonatot. Sophie-nak égett a fejbőre. Inkább a nyelvét harapta, de néma maradt. Nem fog sikoltani, nem adja meg a férfinak, amit akar. Oldalra dőlt, egészen kitekeredett, mert a csuklója és a bokája megvolt kötözve, s még mindig térden állt. Simon beletaposott a vádlijába, hogy ne mozdíthassa a lábát. A férfi a hajánál fogva ismét fölrángatta, és maga mögé penderítette. Sophie hallotta a kard pengését, ahogy kihúzta a hüvelyéből, majd a hüvely odaesett a lába elé. A férfi bal kézzel a haját szorongatta, följebb húzta, hogy szabadon odaférhessen a lány tarkójához, miközben Sophie fejét a kamera felé fordította. Jobb kezét megemelte, Sophie ismét a nyelvébe harapott. Ne sikolts! Akármi történik is, ne sikolts! - Sikolts, a rohadt életbe! - kiáltott a remegő férfi magából kikelve. - Menj a pokolba, Vartanian! - vágta oda Sophie. A férfi újra beletaposott a vádlijába, a fájdalom végigszaladt a lány gerincén. Még erősebben harapta a nyelvét, már a vére is kiserkent. Megfeszítette a testét, hogy leköphesse a férfit, ám az még erősebben markolta a haját. A lány egész koponyája lüktetett a fájdalomtól, mert Simon hatalmas tenyerét kitárva nyomta le a fejét. Simon fölemelkedett, szinte talpra rántotta Sophie-t. Ekkor meghallotta föntről a zajt. Recsegést. Simon teste megfeszült. Ő is hallotta. - Vito. Sophie kiköpte a vért, tüdejét teleszívta levegővel, és felkiáltott. - Fogd be! - mordult rá Simon. Sophie legszívesebben dalra fakadt volna. Ehelyett újra felkiáltott. Vito nevét kiáltotta. - Te hülye ribanc! Meg fogsz halni. - Simon keze magasba lendült, ép lábára nehezedve lenyomta a lány mindkét lábát. Az ép lába. Sophie váratlanul jobbra billent, majd teljes erőből balra, a vállával nekifeszült Simon műlábának. A férfi megtántorodott egy rövid pillanatra, majd eldőlt. A kard kiesett a kezéből, ahogy gazdája igyekezett fölfogni az esést. Sophie oldalra gurult, alig sikerült elkerülnie, hogy Simon rá ne zuhanjon. Ám a férfi még mindig a hajába kapaszkodott, nem szabadulhatott. A lépcső tetején kinyílt az ajtó, lépések zaja hallatszott. - Rendőrség! Ne mozduljon! - Vito! - Itt vagyok lent! - kiáltotta Sophie. Simon a jobb térdére emelkedett, majd hátranyúlt, és maga elé rántotta a lányt. Akár egy emberi pajzsot. - Vissza! - üvöltötte. - Vissza, különben megölöm. A lépések egyre közeledtek, Sophie egyszer csak megpillantotta Vito cipőjét, majd a lábát. Aztán az arcát, tekintete egészen fekete az elfojtott dühtől.
- Bántott, Sophie? - Nem. - Egy lépést se tovább! - figyelmeztette Simon. - Különben, esküszöm, kitekerem ennek a ribancnak a nyakát. Vito még mindig a lépcsőn állt, pisztolyát Simonra szegezte. - Hozzá ne nyúlj, Vartanian - mondta Vito halkan és baljóslatúan. - Különben szétlövöm a fejed. - És kockáztatnád, hogy megölöd? Nem hinném. Szerintem inkább visszamégy azon a lépcsőn, és visszavonulót fújsz. Akkor szépen kisétálunk innen, én és a csinos kis barátnőd. Sophie alig kapott levegőt, Simon egyik keze a haját markolta, másik karjával átfogta a nyakát. Simon ennél jobban el sem tervezhette volna, ennél hatékonyabban nem is tudta volna megtalálni azt a fájó pontot, amely Vitót meghátrálásra kényszerítheti. - Öld meg, Vito! - suttogta Sophie. - Öld meg azonnal, különben tovább folytatja. Nem tudnék ezzel a tudattal élni. - Kis barátnődnek halálvágya van, Ciccotelli. Gyere csak közelebb, és azonnal teljesítem a kívánságát. Engedj szabadon elmennem, akkor elengedem. - Nem, Simon. - Lágy, csöndes és nyugodt hang hallatszott. - Nem fogsz elmenni. Nem engedlek el. Sophie érezte, hogy Simon teste megfeszül Dániel hangjának hallatán, ezért oldalra fordult, de a férfi nem engedte, s mindketten fölborultak. Simon egészen odanyomta a betonpadlóhoz, súlya kipréselte belőle a maradék levegőt is. A férfi térdre emelkedett, s a lányt is magával húzta. Sophie meglendítette összekötözött kezét, de csak a levegőbe bokszolt. Simon még erősebben csavarta a haját, Sophie szemét elöntötte a könny. Ismét meglendítette a kezét, próbált valamiben megkapaszkodni, eltolni magát Simontól, hogy Vito lőhessen. Megint eldőlt, ám most a keze fémhez ért. Simon fényes kardjához. Sophie a fegyver fölé térdelt, megmarkolta, kitekerte a testét, így a penge az oldalához simult. Teljes erejéből hátradöfött vele. A kard húsba mélyedt. Simon meglepetten zihált, hátradőlt, s magával rántotta a lányt. Sophie elengedte a markolatot, térdre gurult, előrehajolt, a fájdalomtól egészen összegörnyedt, mert a férfi még mindig a haját markolta. Egy pillanatig csak saját lihegését hallotta, majd lépések dübörögtek le a lépcsőn. Simon a hátán feküdt, lágyékából a saját kardja meredezett elő, a penge groteszk szögben állt ki a testéből. Fehér ingén sebesen terjedt a vörös folt. Szája nyitva, levegőért kapkodott. Szemében még mindig a gyűlölet és a harag tüze égett, hirtelen előrelendült, és szabad kezével a lány torka után kapott. – Meg se moccanj! – kiáltotta Vito. – Mert komolyan le akarlak lőni. Sophie alig kapott levegőt, kiegyenesedett, amennyire csak tudott, szemét le sem vette Simonról. - Gyerünk, kiálts csak, Simon! Te ócska ribanc! - kiáltotta Simon. Szeme összeszűkült, még egyszer előrelendült. Sophie túl későn vette észre, hogy a férfi kifelé csavarja a csuklóját, és előveszi az ingujjba rejtett keskeny pengét. Ekkor lövéseket hallott, és ugyanabban a pillanatban metsző fájdalmat érzett az oldalában.
A haját markoló kéz elernyedt, lejjebb húzta a fejét, most újra ott térdelt Simon mellett, nyaka természetellenes pózba tekeredve. Fölfelé tudott nézni, de lefelé nem. Szeme sarkából látta, hogy Vito hátralép, és elteszi a fegyverét. Mintha egy egész hadtest viharzott volna át az emeleten, majd le a lépcsőn. - A helyszín biztosítva - kiáltott Vito, ám a hangja remegett. - Hívjátok a mentőket! Sophie érezte a puskapor fanyar füstjét és a vér fémes szagát. Hirtelen hányingere lett. - Szedjétek ki a hajamból az ujjait - nyöszörögte. Majd Dániel karjába rogyott, aki igyekezett Simon hatalmas kezét kiszabadítani a hajfonata alól. Óvatosan hátára fektette Sophie-t, aki összeszorította a szemét, mert annyira hasogatott az oldala. - Merde-suttogta.- Piszkosul fáj. - Chick! - hallatszott Nick hangja a lépcső felől. - Mi történt? Vito Sophie mellé tolakodott. ívjatok még egy mentőt, Nick! Sophie megsérült. - A pengével csíkokra hasogatta a ruhát, a lány sebéhez nyomta a rongyokat, hogy a vérzést valamennyire csillapítsa. - Nem mély - mondta. - Nem mély. Sophie fintorgott. - Akkor is pokolian fáj. Ugye, meghalt? - Igen - mondta Vito. - Meghalt. Sophie arrafelé pillantott, ahol alig egy méterre tőlük Simon feküdt, s világtalan szeme a plafonra meredt. Két másik seb éktelenkedett rajta, az egyik a fején, a másik a mellkasán. Komor elégtételt érzett, hogy a kard még mindig ott meredezik a hasában. - Azt hiszem, Katherine meg tudja mondani, melyikünk ölte meg - mondta Sophie. - Ne érezd magad hibásnak, Sophie - suttogta Vito. - Nem volt más választásod. ... Sophie gúnyosan fölnevetett. - Hibásnak? Épp abban reménykedem, hogy az én kardom ölte meg ezt a rohadékot. Habár, valószínűleg az viszi el a fődíjat, aki fejbe lőtte. - Az én leszek - jegyezte meg Vito. - Ó - sóhajtott Sophie. Fölnézett Dánielre, akinél már ott volt a vékony penge, és a lány köteleit vagdosta. - Sajnálom. Mit? kérdezte azt, hogy nem én viszem el a fődíjat?
Dániel.
-
Azt,
hogy
meghalt,
vagy
Sophie hunyorogva méregette a férfit. - Mindegy, amelyik jobban hangzik. Dániel csöndesen fölnevetett. nak. lésed is?
Azt Szóval,
hiszem, Sophie,
nagy szolgálatot a késszúráson
tettünk ma kívül van
a más
világsérü-
- Talán a nyelvem. - Kinyújtotta, mire mindkét férfi összerezzent. Dániel óvatosan kezébe vette a lány állát, és a fény felé fordította az arcát. - Szent isten, kislány, majdnem teljesen átharaptad. Ezt össze kell varrni. , - De nem sikoltottam - mondta elégedetten. - Csak akkor, amikor meghallottalak benneteket.
4 1 0
Dániel komoran mosolygott. - Nagy szerencse, Sophie. - Megfogta a lány egyik kezét, és dörzsölni kezdte a kötélnyomot a csuklóján. Vito a másik kezét fogta meg, most már a saját keze csupa remegés volt. - Ó, istenem. Sophie. - Jól vagyok, Vito. - Tényleg jól van - ismételte Dániel. Vito dühös pillantást vetett Dánielre. - Ez meg milyen hülye túsztárgyalás volt? - csikorogta dühösen. - „Nem, nem fogsz elmenni. Nem engedem." Milyen kibaszott tárgyalási módszer ez? - Vito! - suttogta Sophie. - Nem engedted volna el - válaszolt Dániel. - Te is tudod. Simon utálta, ha parancsolgatnak neki. Csak remélni tudtam, hogy ezen felhúzza magát, és Sophie előnyt tud kovácsolni belőle. - Mosolyogva nézett a fekvő Sophie-ra. - Jól csináltad, kislány. - Köszönöm. - Szólnom kell Suze-nak. - Dániel fölegyenesedett. - Sajnálom, Vito. Nem akartam rád ijeszteni. Vito megborzongott. - Rendben. Sophie biztonságban van. Simon meghalt. Én pedig boldog vagyok. Amikor Dániel fölment a lépcsőn, Sophie megszorította Vito kezét. - A nagyi? - Javul. Sophie most tudott először megkönnyebbülten felsóhajtani, pedig az oldala rettenetesen fájt. - Köszönöm. Vito zavartan nézett le rá. - Nagyon furmányos kardforgatás volt. Sophie elmosolyodott. - Apámmal sokat vívtunk. Alex bajnokságokat nyert, és én sem vívtam rosszul. Ha Simon látta volna a johan-nás tárlatomat, akkor tudta volna. Vito visszaemlékezett, hogy Sophie a tárlatvezetés alatt milyen mesterien lengette a kardot a gyerekek legnagyobb örömére. Úgy érezte, ezután képtelen lesz még egyszer végignézni ezt a mutatványt. - Talán nyugdíjazhatnánk Johannát. És bővíthetnéd a repertoárodat - tette hozzá Nick akcentusát utánozva. Sophie lehunyta a szemét. - Jó ötlet. De nem hiszem, hogy ezek után volna kedvem Marié Antoinette-hez. Vito szájához emelte Sophie két kezét, remegve nevetett föl. - Még mindig ott van a meztelen felsőtestű kelta harcos királynő. - Boudicca - suttogta Sophie, s ekkor újabb lépések robaja hallatszott a lépcső felől. Megérkezett a rohammentő. - Az éjszakai korhatáros tárlat. Ted pillanatok alatt összeszedi Theo főiskolai tandíját.
4 1 1
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, REGGEL 7.50
- Vito, gyere be, ezt nézd meg! - hívta vissza Nick Vitót a házba. - Az emeleten. Vito Selma Crane autóbeállójáról nézte, ahogy a mentő elviszi Sophie-t. Kihúzta magát, s bement a házba folytatni a munkát. Fölment, majd tágra nyílt szemmel lassan körbefordult. házat.
- Azt gyanítom, Selma Crane nem éppen ebben az állapotban hagyta maga után a - Hát... biztosan nem. De ami igazán érdekes, az ott van.
- Simon Vartanian kényelmesen berendezkedett. Az emeleten az összes belső falat lerombolta. A túlsó sarokba tolt franciaágyat és a feltuningolt számítógépes munkaállomást leszámítva az egész helyiség egy hatalmas stúdió. Vito odalépett a túlsó fal előtt álldogáló Nick mellé, és tanulmányozni kezdte a hátborzongató festményeket. Hosszú perc telt el így, Vito csak bámult, el sem tudta képzelni, milyen elme... alkot ilyeneket. Mert nem sima másolatok voltak. Simon Vartanian valami különlegeset festett az áldozatok szemébe. Fényt vagy talán a fény kihunyását. - A halál pillanata - suttogta. - A halál stációit tanulmányozta a kínzások segítségével - mondta Nick. - Claire meghal. Zachary meghalt. Jared meghal. Aztán itt vannak a sorozatok Biliről, Brittanyról, Warrenről és Gregről. - Ezek szerint az utolsó áldozat neve Jared. Kezdetnek megteszi. - Talán soha nem tudjuk meg, valójában kicsoda. Az is lehet, hogy Simon csak a keresztnevét ismerte. Az ösz-szes „modellről" alapos följegyzéseket készített, kivéve Jaredről. - Nick Simon számítógépe felé mutatott, ahol a makulátlan asztal közepén egy dosszié hevert. Nick rátette a kezét, amikor Vito kinyúlt érte. - Ne feledd, Sophie megmenekült. Rendben? Vito bólintott, majd a fogát csikorgatta, amikor a dosz-szié tartalma láttán ismét eluralkodott rajta a harag. - Lefényképezte Sophie vikinges tárlatvezetését. -A lány ott állt a sok ámuló gyerek előtt, tekintete elszánt, ahogy a csatabárdot a feje fölé lendíti. Vito becsapta a dossziét. - Csak annak örülök, hogy nem látta a johannás tárlatot. Ez a kis meglepetés mentette meg Sophie életét. - Ide nézz! - A diagramon a függőleges nyíl Kyle Lombardtól Clint Shafering vezetett, onnan Sophie-hoz. Alan Brewster nevétől pedig mindháromhoz. - Ezek szerint Alan is benne volt - jegyezte meg Vito. - Én is erre tippelek. Vito szeme összeszűkült. - Megtaláltad Brewstert? - Azt hiszem, igen. Rájöttem, mi volt az a nyikorgó hang a felvételen. - A lépcső mellett húzódó falhoz lépett, és kinyitott egy kisebb ajtót. - Étellift.
412
Vito benézett és elfintorodott. Odabent egy meztelenre vetkőztetett férfit látott, akinek szinte az egész feje hiányzott. - Pont olyan, mintha a feje... felrobbant volna. -Előrehajolt, hogy megnézze a férfi kezét. - A pecsétgyűrűn AB monogram van, úgyhogy valószínűleg Brewster az. - Az étellift lemegy egészen az alagsorba, és az első emeleten is nyílik neki egy ajtó. Simon így szállította le az áldozatait és a nehezebb felszereléseket. Az a benyomásom, hogy az elhunyt áldozatokat pedig felhozta, hogy lefesthesse őket. - Ez gusztustalan. - Na igen. - Nick benyúlt a liftaknába, megrántotta a köteleket, hogy a lift Alan Brewsterrel a két emelet között félúton megálljon, majd visszahúzta. A nyikor-gás pontosan úgy visszhangzott, mint a felvételen. -Az időgépe. Jen átjött abból a sarokból, ahol Simon a nappaliját rendezte be. Mintákat gyűjtött. - És mi a helyzet a templommal? - Lent van az alagsorban - válaszolt Vito. - Az alagsor egy részét leválasztotta, az lett a kripta. Templomablakokat ábrázoló posztereket tett a falra, meg ilyeneket. - Tehát nincs templom. - Jen fölsóhajtott. - Órákat pazaroltunk el miatta. ... - Jen, köszönöm - mondta Vito, és nagyot nyelt. -Köszönöm mindkettőtöknek. Örülök, hogy Sophie jól van. - Jen megköszörülte a torkát. - Megtaláltam Simon maradék síkosítóját. - Összevetem azzal, amelyet Warren kezén találtunk, de biztos vagyok benne, hogy egyezni fog. - És mi legyen a festményekkel? - kérdezte Nick. - Úgy értem, lefoglaljuk őket bizonyítékként, de mit akarnak tenni velük a végén a Vartanian testvérek? - Elégetjük - hallották Susannah Vartaniant a lépcső felől. - Meg akarjuk semmisíteni a képeket. - Mi is összeillesztettük a részleteket - mondta Dániel. Föllépkedett húga mellett a lépcsőn, majd visszafordult, kinyújtotta a kezét, és fölsegítette. - Anyánk gyanakodott, hogy apánk valami módon fedezte Simon bűneit, de azt sosem gondolta, hogy a fia él. Amikor Stacy Savard elküldte a képet apánknak, anya meglátta, és arra gondolt, valami hatalmas tévedés történhetett az azonosítás során, hogy Simon talán nem is tudja, hogy mi mind halottnak hisszük. De amikor ideértek apával, kezdett neki is összeállni a kép. Az utolsó húzás az volt, hogy apa azt az idős orosz férfit kezdte el kérdezgetni a könyvtárban. - rra a következtetésre jutott, amire Sophie is - folytatta Susannah. - Fölbérelt valakit, hogy figyelje apát. Rájött, hogy apa megtalálta Simont, és ezt soha nem volt szándékában elárulni neki. Üzenetet hagyott nekünk, hogy találkozni akar Simonnal, hogy saját maga győződjön meg arról, mi is történt évekkel ezelőtt. A levelében azt írta, ha sosem tér vissza, akkor igazunk volt, Simon pontosan olyan gonosz, mint ahogy mi állítottuk. - Sajnálom - mondta Vito. - Túl kevés, túl későn, és senki nem nyert vele semmit. - Simon most már valóban halott. Ki tudja, meddig folytatta volna a gyilkolászást. Dániel a képekre pillantott. - Úgy értem, egész életében azt a villanásnyi fényt kereste. És végül meg is találta, és sosem hagyta volna abba. Folytatta volna az öldöklést. Tehát ma mind nyertünk vele. - Kezet fogott mindhármukkal, arcára mosolyt erőltetett. - Hazamegyek, folytatom a munkám. Ha Atlantában jártok, ugorjatok be. Susannah nem mosolygott, mikor kezet rázott a többiekkel.
413
- Köszönöm. Dániellel szinte egész életünkben erre a végkifejletre vártunk. Jen habozott, majd megvonta a vállát. - Egy medvecsapdát is találtunk. És egy rajzot is rólad beszorulva a csapdába. Dániel zavartan biccentett. - Szóval ez a vég várt volna rám. Nem lep meg. - Karon fogta a húgát, és elindultak lefelé a lépcsőn. - Várjatok! - kiáltotta Vito. - Muszáj megkérdeznem. Hova fogjátok Simont temetni? - Nem fogjuk eltemetni - válaszolt Dániel. - Már megbeszéltük, ha eltemetjük, csak híresebb lesz tőle. Nem akarjuk, hogy sorozatgyilkos-rajongók lepjék el Duttont. Susannah bólintott. - Ezért az atlantai klinikának adományozzuk a testét. Talán valaki valami hasznosat tanul ezáltal. - Például azt, milyen egy szociopata agya? - kérdezte Jen. Dániel vállat volt. - Talán. Ha mást nem is, valamelyik orvostanhallgató megtanulhat rajta életet menteni. Az egyik járőrautóval megyünk vissza, úgyhogy ne aggódjon miattunk, McFain őrmester. A Vartanian testvérek elmentek. A lépcső tetején állva Vito, Nick és Jen kiláttak a bejárati ajtón, figyelték, ahogy a két testvér odalép a hordágyon heverő Simon mellé. Susannah válla leereszkedett, Dániel átölelte. - Most már tényleg meghalt - mondta csöndesen Vito. - És örülök, hogy így van. - Ó, ha már itt tartunk. - Nick belenyúlt a zsebébe, és három videokazettát húzott elő. Simon bekapcsolva hagyta a kamerákat. Dániellel a megfelelő dolgot tettétek, de... - Vito kezébe nyomta a kazettákat. - Szerintem ezt biztonságos helyre szeretnéd dugni. Vito elindult lefelé. - Köszi. Most pedig megyek lezuhanyozni, visszamegyek az őrsre elvégezni a lövöldözéssel kapcsolatos papírmunkákat, aztán veszek hat tucat rózsát. Jennek leesett az álla. - Hat tucatot? Kinek? - Sophie-nak, Annának, Mollynak, Tessnek. És anyunak is, mert akármilyen rossz anyának tartottam néha, Sophie anyja milliószor rosszabb. - Ez még csak öt tucat, Vito - jegyezte meg Jen. - A hatodikat a temetőbe viszem. - Másnap kimegy Jersey-be, ugyan egy hetet késni fog, de már eldöntötte. Andrea megértette volna, hogy sűrű hete volt. - Vito... - sóhajtott Nick. - Már eldöntöttem, Nick - fordult felé Vito. - És lezárom. És utána már jól leszek.
414
JANUÁR 21-E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 1.30
- Harry, ébresztő! - rázogatta Sophie az öreg vállát. A férfi kint az intenzív osztály várójában ültében aludt el a kanapén. Felriadt, kinyitotta a szemét. - Anna? - Alszik. Menj haza pihenni, Harry! Nyúzott vagy. A férfi maga mellé húzta Sophie-t a kanapé karfájára. -Te is. - Csak pár öltés. - Valójában inkább tizennégy öltés, az oldala és a nyelve még mindig pokolian fájt, de any-nyira boldog volt, hogy él, hogy nem is bánta ezt a kis füllentést. Harry végigsimított hüvelykujjával a Sophie arcán éktelenkedő zúzódáson. -Megütött. - Nem, nem ütött meg. Ezt akkor szereztem, amikor lehajoltam a kardért. Látnod kellett volna, Harry - tette hozzá vidáman. - Erről Flynn trükkje volt. En garde! -mutatta, hogyan lendült előre. Harry megborzongott. - Nagyon is jól el tudom képzelni. Nem akarom látni. - Kár. Úgy tudom, megvan videón. Ha legközelebb álmatlanságban szenvedsz, akár meg is nézhetjük. - A férfira vigyorgott, aki akarata ellenére elnevette magát. - Sophie, te javíthatatlan vagy. A lány elkomorodott. - Menj csak haza, Harry! Ne bujkálj tovább! . A férfi felsóhajtott. - Nem értheted. Sophie addig erősködött, míg Harry el nem mesélte neki, mi történt közte és Freya között. Sophie megcsókolta az öreg kopasz feje búbját. - Azt értem, hogy szeretsz. És azt is, hogy feleséged van, akit szintén szeretsz, leszámítva ezt az egy dolgot. Nincs szükségem arra, hogy Freya szeressen, Harry. Jó lenne, ha szeretne, de ha miattam kenyértörésre kerülne a sor közöttetek, inkább meghalnék. Összerezzent. - Ezt nem kellett volna mondanom. Szóval menj csak haza! Legyél a családoddal! Inkább a karosszékedben aludj, és ha szükségem lesz rád, tudom, hol talállak. A férfi összeszorította a száját. - Ez sehogy sem jó így, Sophie. Hiszen nem ártottál neki semmit. - Nem, valóban nem, de én másképp látom a dolgot: van apukám és anyukám... te és Katherine. - Ez nem igazi család, Sophie. A lány csöndesen fölnevetett. Harry, az „igazi" apám a nagymamám szeretője volt, és az „igazi" anyám tolvaj. Inkább te és Katherine legyetek a szüleim, mint ők. És ami azt illeti, én legalább megválaszthatom a családomat. Hány ember mondhatja ezt el?
415
A férfi átölelte a lányt, óvatosan magához szorította. - Kedvelem a nyomozódat. - Én is. - Az is lehet, hogy nemsokára saját családod lesz - tette hozzá ravaszkásan. - Lehet. És megígérem, neked mondom el legelőször. - Közelebb hajolt. - Én a helyedben leporolnám azt a szmokingot. Lehet, hogy nemsokára az oltárhoz kell kísérned egy ifjú hölgyet. Harry nagyot nyelt. - Mindig azt gondoltam, Alex lesz az. Gondolom, most, hogy meg... - Csitt! - Sophie szeme megtelt könnyel, most először a mai napon. - Harry, még ha élne is Alex, akkor is téged kértelek volna meg. Ő is tudta. Azt hittem, te is. - Álló helyzetbe húzta a férfit, és az ajtó felé tolta. - Most pedig menj! Én egy kicsit még itt maradok Annával, aztán én is hazamegyek. - Vitóval? - kérdezte Harry óvatosan. - Akár föl is teheted rá a Bette Davis-gyűjteményedet. Integetett, amíg a férfi az előtér végébe nem ért, majd elmosolyodott. Amint becsukódott Harry mögött a liftajtó, kinyílt egy másik, és Vito lépett ki rajta, mindkét kezében egy-egy csokor fehér rózsa. - Szia. Ettől a mosolytól Vito szívdöglesztő filmsztár lett, már nem sima jóképű divatmagazin-modell, és Sophie szíve majd kiugrott a helyéről. - Szóval fent vagy - mondta Vito. - A kezelést megkaptam, elengedtek - mondta Sophie, fölemelte a fejét, hogy megkapja a bódító csókot. - Nem hiszem, hogy beengedik a rózsákat az intenzívre. Sajnálom. - Akkor azt hiszem, mind a tiéd. - És a váró asztalára tette a virágokat, majd beletúrt a lány hajába, a tekintetét kereste. - Az igazat. Hogy érzed magad? - Jól. - Lehunyta a szemét. - Testileg legalábbis. Volt pár nehéz percem, amikor végiggondoltam, mi minden történhetett volna, ha nem érkeztek meg idejében. Vito homlokon csókolta, majd magához vonta. - Tudom. Sophie odanyomta arcát a férfi mellkasához, hallgatta szíve megnyugtató dobogását. Pontosan erre volt szüksége. - Eddig el sem mondtad, hogyan találtatok meg. - Hm. Nos, Claire Reynolds mellé egy idős hölgy volt temetve. Ugyanannak a befektetési brókercégnek volt az ügyfele, mint az a nő, aki annak idején a földterület tulajdonosa volt. A nevét nem tudtuk, ezért átnéztük az összes ügyfelet, aki kőfejtő közelében lakott. Sophie eltolta magát, és fölnézett Vitóra. - Kőfejtő?
416
- A sírok feltöltéséhez használt talaj kőfejtő közeléből származott. De még akkor is túl sok nevünk volt, és már hajnalodott. Katherine megtudta, hogy az azonosítatlan nőnek olyan fogtömése volt, amelyet valamikor az 1960-as évek előtt Németországban készítettek, viszont egyik név sem volt európai. Nem telefonáltuk körbe az ügyfeleket, mert nem akartuk megkockáztatni, hogy Simon vegye föl a kagylót. Ehelyett inkább az ügyfelek adatlapján szereplő kapcsolattartó rokonokat hívogattuk föl, mire rábukkantunk egy nőre, akinek az apja az 1950-es években a Német Szövetségi Köztársaságban volt diplomata. A nőt Selma Cranenek hívták. - Ezek szerint Simon háza Selma Crane-é volt. És Selma Crane meghalt. - Simon megtalálta a legtökéletesebb helyszínt, és ölt érte. A nőt Claire mellé temette, és tovább fizette Selma számláit. Sőt két éven át még a karácsonyi üdvözlőlapjait is elküldte helyette. - Azt mondta, azért ölt, hogy nézze, hogyan halnak meg. - És lefesse őket. Vászonra. Híres akart lenni. - Ujjával fölemelte Sophie arcát, a lány ekkor vette észre a mély árkokat a férfi szeme alatt. - Megnéztem a videofelvételt. Tényleg színésznőnek kellene menned. Ahogy bosszantottad... Sophie megborzongott. - Úgy féltem, de nem akartam, hogy lássa. - Azt mondtad, mindenki, akit megölt, egészen mostanáig kiáltott, hiába temette el őket, és hogy én meghallottam - mondta szinte áhítatosan. Sophie rádöbbent, hogy ennél szebb bókot keresve sem találhatott volna. - És mindig is meg fogod hallani. - Felágaskodott, és csókolt lehelt a férfi ajkára. - Én hős lovagom. A férfi elhúzta a száját. - Nem akarok lovag lenni. Mi lenne, ha simán csak a zsarud maradnék? – És én mid leszek? Sophie szemébe nézett, a lány szíve vidáman dobant egyet. - Kérdezz meg pár hónap múlva, és azt felelem, a feleségem. - A férfi egyik szemöldöke magasba szökött. - De egyelőre „az én Boudiccám" tökéletesen megfelel. A lány elégedetten mosolygott fel rá. - Gonosz vagy, Vito Ciccotelli, velejéig romlott. A férfi átkarolta a vállát, és elvezette a nagymama szobájához. - Csak azért mondod, hogy hízelegj. Sophie csak úgy ragyogott felé, amikor a kardiológián beengedték őket az intenzív osztályra. - Csak nem láttad a videón, amikor Simon ezt mondja nekem? Te kígyó. A férfi csak kuncogott. - Sajnálom. Ezt nem hagyhattam ki.
JANUÁR 21 -E, VASÁRNAP, DÉLUTÁN 4.30
Dániel a vonatállomás előtt állt meg a bérautóval. - Bár ne kellene menned, Suze. Húga bánatosan pillantott rá. - Vár a munkám, Dániel. És az otthonom. Érdekes, ahogyan rangsorolja a kettőt. A munka, azután az otthona. Ő maga is pontosan így állította fel magában a fontossági sorrendet. - Mintha újra megtaláltalak volna. - Találkozunk a jövő héten - Duttonban, a szüleink temetésén. - És utána? Maradni fogsz? A lány nagyot nyelt. - Otthon? Nem. Ha eltemettük aput és anyut, nem hinném, hogy valaha még egyszer haza akarok menni. Már attól is összefacsarodott a szíve, ahogy húgára nézett. - Suze! Mit tett veled Simon? A lány oldalra nézett. - Majd máskor, Dániel. Azok után, ami történt... képtelen vagyok. - Kikecmergett az autóból, és futva indult az állomás felé. Dániel mégsem hajtott el. Várt. Amikor Susannah az állomás kapujához ért, megállt, megfordult, és nézte, ahogy bátyja figyeli őt. Húga olyan törékenynek látszott, de tudta jól, belül pontosan olyan erős, mint ő maga. Talán erősebb is. Végül a lány intett, csak egyet, és már el is tűnt, ő pedig ott maradt egyedül az emlékeivel. És a megbánással. Csak ült a néma autóban, egyszer csak hátranyúlt a laptoptáskáért. Kihúzott belőle egy manilaborítékot. Kiborította a tartalmát, és egyenként végignézte a képeket. Ciccotellinek is adott belőle másolatot, az eredetieket viszont megtartotta magának. Erőt vett magán, és minden egyes felvételt alaposan megnézett, minden egyes nőt. A képek igaziak, amint mindig is sejtette. Minden egyes nőnek némán megesküdött, hogy megteszi, amit tíz évvel ezelőtt kellett volna megtennie, így vagy úgy, nem számít, hány évbe telik, de kideríti, melyik képen ki az áldozat. Ha Simon bűncselekményt követett el ellenük, akkor legalább értesítheti a családokat, hogy az elkövető elnyerte méltó büntetését. És ha valaki más is felelős... Őket is megtalálom. És megfizetnek. És akkor talán végre az ő lelke is megnyugszik.
418
NOVEMBER 8-A, SZOMBAT, ESTE 7 ÓRA
-Kedves egybegyűltek! - Sophie megkocogtatta a mikrofont. - Kérhetem szíves figyelmüket? A beszélgetés lassan elült, a zsúfolásig megtelt teremben mindenki a pódium felé fordult, amelyen Sophie állt elegáns, csillogó zöld estélyi ruhában. Vito természetesen egész este le sem vette róla a szemét. Az este folyamán szinte végig ott állt mellette, ha másért nem is, azért, hogy az ösztövér idős szponzorokat kissé távol tartsa Sophie-tól. A bácsikák sokat tettek ugyan az esemény megrendezéséért, de még mindig nem értették meg, hogy nem csipkedhetik Sophie fenekét. Sophie fenekének csipkedése Vito privilégiuma volt. Ezt bizonyítandó, balján ott a fegyver. Sophie most megkereste a szemével, és rákacsintott, mielőtt a közönséghez fordult volna. -Köszönöm. Sophie Ciccotelli vagyok, sok szeretettel üdvözlöm önöket ma este az Albright Történettudományi Múzeum új szárnyának a megnyitóján. - Valósággal ragyog ma este - súgta Harry, mire Vito biccentett. Tudta, hogy Harry nem a Sophie minden porcikáját kirajzoló estélyi ruhára céloz. Sophie-nak a szeme ragyogott, és az arcáról sugárzó életerő mindenkire átragadt. - Nagyon sokat dolgozott, hogy mindezt elérje - súgta vissza Vito. Ami közel sem fedte a valóságot. Sophie fáradhatatlanul dolgozott, hogy létrehozza ezt az interaktív kiállítási komplexumot, mely nemcsak a helyi újságok, de számtalan országos magazin figyelmét is fölkeltette. - Nagyon sokan vettek részt abban, hogy ezt a tervet sikerrel valóra válthattuk folytatta Sophie. - Ha az összes nevet föl kellene olvasnom, akkor az egész éjszakát itt töltenénk. Ezért nem is fogom fölolvasni. De szeretném fölsorolni azokat, akik fáradhatatlanul, éjt nappallá téve dolgoztak az önök örömére most megnyíló tárlatokon... Szinte mindannyian tudják, hogy az Albright Múzeum családi vállalkozás. A múzeumot Ted Albright alapította öt évvel ezelőtt, hogy ezáltal folytassa nagyapja örökségét. - Szeretettel elmosolyodott. - Ted és Darla minden egyes nap komoly áldozatokat hozott azért, hogy a működési költségeket alacsonyan tartsák, hogy a kapuk mindenki számára nyitva állhassanak. Ezen okból kifolyólag a család minden tagja részt vett a tárlatok kialakításában. Ted fia, Theo és apósom, Michael Ciccotelli tervezett és épített mindent, ami idebent látható. A tárlatvezetőjük Ted lánya, Patty Ann lesz, akit önök közül már sokan megcsodálhattak a Kis Színház West Side Story-előadásában, Maria szerepében. - Patty Ann elmosolyodott, Ted és Darla valósággal ragyogott. Habár a darab igencsak távol esett egy broadwayi előadástól, Patty Ann végre-valahára megtalálta a helyét, s nevet szerzett magának a színpadon. - Három különböző tárlatot készítettünk - folytatta Sophie. - Az ásatáson műkincsek után kutatva valóban összepiszkolhatják a kezüket. A 20. század kiállítás időutazásra hívja önöket a tudomány, a kultúra és a politika világába, és történeteket hallhatnak olyan emberek szájából, akik életük java részét ebben a században élték le. Végül elérkeznek a folyamatosan változó Szabadság című tárlathoz, amely olyan embereket állít a figyelem középpontjába,
419
akik megfizették a szabadság árát. Az első témánk a hidegháború. Jurij Petrovics Csertovra pillantott. - Készen áll? - óvatosan a férfi kezébe helyezte az ollót, majd átnyújtott egyet-egyet Tednek és Dadának is. - Fogalmam sincs, hogy tudja összefogni ezt az egészet - suttogta Harry rekedten. Vito torka már rég elszorult, tudta, most mi következik. Ám Sophie mosolygott, ahogy Jurij és az Albright házaspár elfoglalták helyüket az ajtó elé keresztben kifeszített széles, vörös szalag előtt, amelyen túl tizenegy hónappal ezelőtt csak egy üres raktár tátongott. – Nagyon jó. – Sophie a mikrofonhoz hajolt. – Nagy örömmel jelentem be, hogy ezennel megnyitjuk az Anna Shubert Johannsen Emlékszárnyat. – A villogó vakuk fényében hátralépett, hogy a három elvághassa a szalagot. Annak idején azért vállalta el ezt az állást, hogy fizethesse Anna gyógykezelését. Kitartóan folytatta a munkát akkor is, amikor a bánat emésztette, hiszen Anna szíve Simon Vartain gyilkosssági kísérlete során visszafordíthatatlan kért szenvedett, s az operadíva egy hónappal ezután békésen, álmában elhunyt. Katherine Anna halálát gyilkosságnak nyilvánította, így Simon áldozatainak száma elérte a tizenkilencet. Vito úgy érezte, a pokol tüze sem elég forró Simon Vartaniannak. Ám ez most nem a bánat ideje. Sophie lelépkedett a pódiumról, elvegyült a megjelentek között, s Vito tekintetét kereste. Harry könnyes szemébe nézett, majd Vito felé biccentett, s rámosolygott, mielőtt az Inquirer riporteréhez fordult volna. – Harry, oda kell, hogy menjek, nehogy a fenékcsipkelődők rátegyék a kezüket Sophie-ra. Hozna neki egy italt? Azt hiszem nagyon meleg lehetett odafenn a lámpák alatt. Harry biccentett és kihúzta magát. – Mit iszik? Bort? Pezsgőt? - Vizet - mondta Vito. - Csak vizet. Harry hunyorogva méregette. - Csak vizet? Miért? - Nem ihat alkoholt - válaszolt Vito, s most már elmosolyodott. - Árt a babának. Harry Michael felé fordult, aki még mindig a szemét törölgette. - Maga is tudott róla? - Csak ma reggel tudtam meg. Füstölt lazacot akart enni fánkkal. Elég ronda látvány volt. Vito csak vigyorgott. - Apa már a kiságyat tervezi. – Amit Theo fog elkészíteni. – Michael csak úgy ragyogott, amikor a fiúra nézett. Theo valóra váltotta mindazt, amit Vito testvérei képtelenek voltak, folytatta az öreg Ciccotelli mesterségét. Nekik maguknak szemernyi érzékük sem volt az asztalosmunkához. Kiderült, hogy Negyedik Theo kitesz annyit, mint ők együttvéve. - Nem nagy dolog - szabadkozott Theo. - Nem nagy dolog - utánozta Michael viccelődve. -Már az egyik kiságyat be is fejezte Tessnek.
420
Aki kétévnyi próbálkozás után végre ikreket várt, és Vito ennél boldogabb már nem is lehetett volna. Érkeznek a következő Ciccotelli unokák. Ami azt jelenti, a család még nagyobbra nő. Ami Vitót a világ leggazdagabb emberévé tette.
421
VÉGE
422
