Karen Chance. Megérint a sötétség

Karen Chance

Megérint a sötétség

Karen Chance

Megérint a sötétség

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Karen Chance: Touch the Dark New York, USA, 2006 Fordította: BERTALAN GYÖRGY Szerkesztette: SZABÓ GÁBOR Korrektúra: FÜZESI ISTVÁN ISBN 978-963-9943-47-6 © Karen Chance, 2006 © Hungarian edition Kelly Kft. © Hungarian translation Bertalan György Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06-30-948-1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 100089 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

„Nézz

rám, Cassie!”

Harcoltam ellene, hisz gyerekkoromtól fogva tudtam, ha egy

vámpír szemébe nézünk, átengedjük neki a hatalmat magunk felett. Mégsem figyelt fel ránk senki, minden bizonnyal elkönyvelték, hogy esetlen táncos vagyok. A legendákkal ellentétben a teste melegen simult hozzám, érintése olyan puha volt, mint a legfinomabb selyem. Mégsem volt több esélyem kiszabadulni szorításából, mintha acélból öntött karok fontak volna át. A pulzusom felgyorsult, az ájulás kerülgetett, amikor előrehajtotta a fejét, és megéreztem nyelve hegyét a nyakamon. Azt hiszem, egy pillanatra meg is állt a szívem, amint óvatosan megcsókolta a bőrömet, talán az ütőeret keresgélve alatta. Úgy éreztem, a vérem felismerte őt, lassabban és sűrűbben áramlott körbe a testemben, arra várva, hogy kiszabaduljon. Verejtékeztem, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy sokan zsúfolódtunk össze a szűk teremben. Vajon most azonnal végez velem, sok száz tanú szeme láttára? Sejtenem kellett volna, hogy valami ehhez hasonló fog történni. Valahányszor megbíztam valakiben, elárultak. Akikbe beleszerettem, mind meghaltak. Mivel Tomas már amúgy is halott volt, a sorsom ezúttal sem lesz más.

1. fejezet

Azonnal

tudtam, hogy bajban vagyok, amint megláttam a gyász- jelentést. Talán azért, mert az én nevem szerepelt benne. Csak azt nem tudtam, hogyan találtak rám, és melyiküknek volt ilyen sajátos humora. Antonio sosem volt oda a tréfákért. Nem tudtam eldönteni, hogy a halotti létforma miatt, vagy mindig is ilyen morózus seggfej volt. A gyászjelentés az irodai számítógépem képernyőjén landolt, a kedvenc utazási irodám lógója helyén. Úgy tűnt, egy újság oldalát szkennelték be, majd a képet háttérként mentették el a gépemen. Még nem volt ott, amikor fél órával korábban elindultam, hogy bekapjak egy salátát. Ha nem lettem volna annyira megrémülve, biztosan elcsodálkozom a teljesítményükön. Nem hittem volna, hogy Tony bármelyik talpnyalója egyáltalán felismer egy számítógépet. A szekrényben keresgéltem a fegyveremet, közben újra átfutottam a tréfamester beszámolóját kegyetlen halálomról, melynek aznap este kellene bekövetkeznie. Otthon jobb fegyvereim is voltak, no meg néhány egyéb meglepetés, de nem lett volna túl okos dolog hazamenni. Amikor nem volt indokom arra, hogy kockáztassam a lebukást a fegyverek miatt, csupán egy kis fiakon önvédelmi spray volt a retikülöm mélyére rejtve. Több mint három év viszonylagos nyugalom után néha már ezt sem éreztem szükségesnek. De most csak remélni tudtam, hogy óvatlanságom nem fog egyenesen a halálomhoz vezetni.

A nevem mellett bekezdésnyi szövegben tárgyalták a sajnálatos incidenst, melynek rajtam kívül egy ismeretlen fegyveres is szereplője volt, meg két golyó a fejemben. Az újságon a másnapi dátum szerepelt, de az eset ma történik meg, 8.43-kor a Peachtree Streeten. Az órámra pillantottam: húsz perc múlva nyolc, vagyis egy órát adtak nekem. Ez is túlságosan nagylelkűnek tűnt Tonytól. Úgy sejtettem, csupán azért vagyok még egyáltalán életben, mert simán megölni engem túl egyszerű lett volna. Valami különlegeset tartogatott a számomra. Végre megtaláltam a Smith&Wesson 3913-ast egy riói utazást hirdető mappa alatt. Átfutott az agyamon, talán ez is egy jel. Persze közel sem volt annyi pénzem, hogy elhagyjam az országot, és amúgy is, egy kerek arcú, kék szemű szőkeség elég kirívó jelenség lenne a sok kökényszemű szenyorita között. Fogalmam sem volt, akadnak-e Tonynak emberei Brazíliában, de nem okozott volna nagy meglepetést vele. Aki olyan régóta él a Földön, hogy már Michelangelót is az asztal alá itta, annak lehet egy-két jó kapcsolata. Kihalásztam egy csomag töltényt a táskám fegyvertartó rekeszéből, és megtöltöttem vele a Smith&Wessont. Ez volt az első fegyverem, a három táskával együtt egy Jerry Sydell nevű zsaru tanácsára vettem idestova négy éve. Sokakhoz hasonlóan ő is kicsit őrültnek tartott, de mivel segítettem felszámolni az egyik legnagyobb bűnszervezetet Philadelphiában, hajlandó volt ellátni néhány hasznos tippel. Ő segített beszerezni a kilenc milliméteres félautomata pisztolyt, mely kis markolatával jól a kezembe simult, ugyanakkor elég erős volt, hogy elriasszon mindent, ami két lábon jár. – A szellemeken és más szörnyeken kívül bárki ellen hatásos – mondta vigyorogva. – Azokkal viszont egyedül kell boldogulnia.

Két héten át mindennap tartott nekem lőgyakorlatot, és bár a végére sem lettem mesterlövész, azért kezdtem ráérezni. Azóta is igyekeztem elmenni a lőtérre, amikor csak megengedhettem magamnak, és eljutottam odáig, hogy igenis eltalálom a célt – ha elég nagy, és elég közel vagyok hozzá. Titokban azt reméltem, soha nem kell másra lőnöm a céltáblán kívül. Nem az én hibám, hogy végül másképp alakult. Azt hiszem, Jerry kedvelt engem – mivel a legidősebb gyerekére emlékeztettem – és mindent megtett, hogy jó útra térítsen. Úgy vélte fiatal fejjel rossz társaságba keveredtem, ez mellesleg igazabb nem is lehetett volna. Amikor jobb belátásra tértem, a törvény oldalára álltam. Azt ugyan nem tudom, mivel magyarázta a tényt, hogy egy húszéves árva mindent tud az egyik legnagyobb bűnbanda belső titkairól, de az bizonyos, hogy nem hitt a „boszorkányos hókuszpókuszban", ahogy ő nevezte ezt a dolgot. Jerry a természetfeletti létezésének bármilyen formáját tagadta. Mivel nem akartam, hogy egy kipárnázott falú szobába dugjon, nem tettem neki említést a látomásaimról, és arról, milyen közel járt az igazsághoz a szellemekről és egyéb szörnyekről tett, humorosnak szánt megjegyzéseivel. Mindig is vonzottam magamhoz a szellemeket. Talán a jövőbelátó képességemnek volt valami köze hozzá, de bizonyosan nem tudom. Tony nagyon odafigyelt, mibe engedjen nekem bepillantást – azt hiszem, attól félt, a végén megpróbálnám ellene fordítani a képességeimet –, így aztán máig sem vagyok tisztában azzal, mit is tudok. Persze az is lehet, hogy csak azért gyűltek körém, mert én láttam őket. Nem lehet túl nagy élmény olyanokat kísérteni, akik tudomást sem szereznek a jelenlétükről. Na nem mintha engem kísértettek volna, de előszeretettel bukkantak fel a közelemben.

Néha az előnyét is élvezhettem ennek, például amikor még tizenévesként azzal az idős hölggyel találkoztam egy sikátorban. A szellemeket általában szilárd, hús-vér emberként láttam, főleg amikor még „újak" és erőtől duzzadóak voltak. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, mit is látok magam előtt. Afféle őrangyalként vigyázott az unokájára, akit életében segített felnevelni. A fiú tízéves volt, amikor a nagymama eltávozott, és az anyja pasija azonnal verni kezdte, amint odaköltözött hozzájuk. A gyerek alig egy hónapig bírta, és elszökött. A nagymama közölte velem, nem azért óvta a kölyköt egy évtizeden át, hogy most sorsára hagyja. Biztos volt abban, hogy Isten nem bánja, ha várnia kell rá még egy kicsit. Megkért, adjak annyi pénzt a gyereknek, hogy buszjegyet vehessen San Diegóba, ahol a nővére él. Természetesen erről sem szóltam semmit lénynek. Ő nem hitt semmi olyasmiben, amit nem látott, nem tudott megérinteni, vagy golyóval átlyukasztani. Ennek köszönhetően kevés közös témánk akadt. Mondanom sem kell, hogy a vámpírokban sem hitt, legalábbis addig az éjszakáig, amikor összeakadt Tony haverjaival, akik szétmarcangolták a torkát. Tudtam, hogy mi fog történni Jerryvel, mert láttam magam előtt az élete utolsó néhány másodpercét, épp amikor a fürdőkádba készültem bemerülni. Mint mindig, most is élethűen, közelről láthattam a mészárlást. A szemem előtt lepergő jelenettől megtántorodtam, kis híján nyakamat szegtem a fürdőszoba padlóján. Miután csillapodott a reszketésem, és kezembe tudtam venni a telefont, tárcsáztam a tanúvédelmi program vészhívó számát. A diszpécser azonban kételkedett, én meg nem mondhattam el, honnan tudom, hogy mi van készülőben. Azt mondta, küld egy üzenetet Tonynak, de a hangjából úgy tűnt, inkább nem zavarná őt a hétvégén. Ezért hát felhívtam Tony kedvenc orgyilkosát, egy Alphonse nevű

vámpírt. Emlékeztettem arra, hogy az ő dolga rájönni, hová dugott el engem a kormány, és nincs értelme olyan emberek kinyírásával magukra haragítani a Szenátust, akik semmit sem tudnak. Jerry értéktelen a számukra, hiszen az információi már rég nem aktuálisak. Soha nem voltam túl sikeres az események befolyásolásában, amelyeket előre láttam, de reméltem, a Szenátus megemlítése elég ahhoz, hogy Alphonse kétszer is meggondolja, mit tesz. A Szenátus egy csoportnyi vénségesen vén vámpírból áll. Ők hozzák a törvényeket, melyeket az alájuk rendelt lényeknek be kell tartaniuk. A halandókat ők sem becsülik többre, mint Tony és bandája, ugyanakkor szeretnének megmaradni a mítoszok világában, és igyekeznek elkerülni a túlzott feltűnést az emberek között. Nyilván nincs szükségük arra, hogy valaki közülük FBI– ügynököket öljön. Alphonse azonban csak a szokásos blablával traktált, amíg az emberei igyekeztek lenyomozni a hívást. Végül csak arra ügyeltem, hogy mire bárki is odaér a lakáshoz, már egy buszon üljek, távolodva a várostól. Rájöttem, hogy mivel a kormány határozottan tagadja a vámpírok létezését, nincs sok esélyem arra, hogy megvédjenek velük szemben. Elfogadtam, hogy egymagam jobban boldogulhatok, és több mint három éven át ez jól is ment így. Egészen mostanáig. Az irodából semmit nem vittem magammal a fegyveren kívül. Ha az életedet igyekszel menteni, a fontossági sorrend jelentősen átértékelődik. Nem mintha egy kilenc milliméteres pisztoly sokat érne egy vámpír ellen, de Tony alkalmanként embereket bérel fel kisebb feladatok elvégzésére. Reménykedtem, hogy engem nem tart olyan jelentős problémának, hogy egy nagyágyút küldjön. Nem dobott fel különösebben az ötlet, hogy pár golyóval a fejemben végezzem, de inkább vállaltam volna, mint hogy Tony egy újabb szerzeményévé váljak. Talán nem is hagyná, hogy átváltozzam.

Egyszer egy médiumából vámpír lett, és minden intuitív képességét elvesztette. Tony az én adottságaimat nem kockáztatta volna. De persze ebben sem lehettem egészen biztos. Ha minden különleges tudásom elillan az átváltozás során, simán karót döfhet belém, hogy visszafizessen azért, amit ellene elkövettem. Ha viszont megőrzöm a képességeimet, lesz egy feltétlen hűséggel tartozó, halhatatlan segítőtársa, hisz szinte lehetetlen szembeszállnunk a minket átváltoztató vámpír akaratával. Ő mindenképp csak nyerhet, már ha a haragját félretéve képes ezt ugyanígy végiggondolni. Ellenőriztem a fegyvert, hogy teli legyen a tár. Ha elkapnak, nem leszek hajlandó harc nélkül megadni magam, és ha végképp rosszra fordul a helyzet, az utolsó golyót magamnak szánom, mielőtt a rohadék elé hurcolnának. A múltkori alkalommal ellentétben most még el kellett intéznem valamit, mielőtt új életet kezdek valahol másutt. A lehető leggyorsabban kislisszoltam az irodából, attól tartva, hogy Tony haverjai esetleg faragnak egy kicsit a hátralevő időmből. Nem a főbejáraton távoztam, a mosdó hátsó ablakát választottam. A tévében mindig olyan könnyűnek tűnik az ilyen mutatvány. Nekem sikerült lehorzsolnom a combomat, elszakadt a harisnyám, és az ajkamat is elharaptam, nehogy hangosan elkáromkodjam magam. De végül kint voltam, a keskeny mellékutcán leszaladtam a szomszédos mélygarázsba, és átvágtam egy gyorsétkezdén is. Rövid út volt, de annál nyomasztóbb. A jól ismert sikátorok hirtelen Tony bérgyilkosainak ideális búvóhelyeivé váltak, és minden kis zörejben a fegyverek hangját véltem felfedezni. A gyorsbüfé parkolóját erős halogénlámpák világították meg, így tökéletes célpontot nyújtottam, ahogy átvágtam rajta. Szerencsére a telefonfülkék az épület tövében, az árnyékban húzódtak meg. Az egyik működőképesnek látszó készüléknél

megálltam, és előkotortam némi aprót a tárcámból. A klubban senki nem vette fel. Húszat hagytam csengeni, közben azt mondogattam magamban, hogy ez még nem jelent semmit. Péntek este volt, talán meg sem hallották a csörgést a nagy hangzavarban, vagy egyszerűen nem volt idejük felvenni. Elég sokáig tartott gyalog eljutnom oda, mert igyekeztem észrevétlenül osonni, ugyanakkor nem kitörni a bokám az új, térd fölé érő, magas sarkú csizmámban. Csak azért vettem meg, mert remekül illett a cuki bőr miniszoknyához, amire az eladó csajszi beszélt rá. Azt terveztem, mindenkit elkápráztatok vele munka után a klubban, de egy biztos: ez a cucc nem menekülésre való. Jövőbelátó volnék, vagy mi, de gondolják, hogy megfordult a fejemben, hogy aznap teniszcipőt vegyek fel, vagy legalább lapos sarkút? Naná, hogy nem. Mint ahogy a lottón sem nyertem soha. Amit én látok, az többnyire a rémálmokhoz és a súlyos lerészegedés okozta képzelgésekhez hasonló egyveleg. A mai egyike volt azoknak a forró georgiai éjszakáknak, amikor a levegő nehéz dunnaként nyomja az embert, és a páratartalom az egekbe szökik. Az utcai lámpák pislákolása vékony ködön keresztül szűrődött át, ám a legtöbb világosságot a Hold fénye adta, megcsillanva az esőáztatta utcákon, ezüstösre színezve a pocsolyákat. Az éjszaka elcsente a házak színét, mindegyik egyforma, lágy szürke tónusban meredezett, a magasabb épületek teteje a sötétségbe veszett. Az óvárosban viszont mintha egészen más korba csöppentem volna. Főleg akkor éreztem így, amikor a West Peachtree Streeten elhaladtam a Margaret Mitchel-ház előtt. A hatást fokozta, hogy a sarkon befordult egy turistákat szállító lovaskocsi is. Az már kevésbé bájolt el, hogy a ló teljes vágtában közeledett felém, és csaknem elgázolt.

Egy pillanatra láttam a kocsin ülők rémült arcát, akik az életüket féltve kapaszkodtak az ülésekbe. A kocsi ezután leugratott a járdáról, és rövidesen már hiába meresztettem utána a szememet. Teljesen összesarazott ruhámban kimásztam az árokból, és óvatosan kémleltem körbe. A mögülem felhangzó vidám kacaj magyarázatot adott arra, miért akart a szerencsétlen patás új sebességi rekordot felállítani. A könnyű esőben egy szinte észrevehetetlen kis ködgomolyag haladt el mellettem. Ráripakodtam, és toppantottam egyet. – Portia, ez nem volt vicces! Újra felhangzott a nevetés, és egy igazi déli szépség jelent meg előttem, jókora abroncsos szoknyában. – Ó, dehogyisnem. Láttad az arcukat? Vidámság tükröződött a szemekben, melyek egykor az enyémnél is kékebbek voltak. Mára már a fölöttünk tornyosuló felhők szürke színét vették át. Előhalásztam egy zsebkendőt a táskámból, hogy letörölgessem a sarat a csizmámról. – Azt hittem, erről már leszoktál. Ha elriasztod a turistákat, kivel fogsz játszadozni? Csupán néhány vállalkozás próbált úgy tenni, mintha Atlantának is olyan történelmi belvárosa lenne, mint mondjuk Charlestonnak, vagy Savannah-nak, ahol van értelme ilyen lovaskocsis városnézéseket rendezni. Ha Portia tovább szórakozik, a város minden maradék rusztikus bája – amihez újabban olyan nevezetességek tartoztak hozzá, mint a Coca– Cola központ, a CNN stúdió vagy a föld alatti pláza – a süllyesztőbe kerül. Portia elragadó ajakbiggyesztést produkált. Ezt minden bizonnyal a tükör előtt gyakorolta, még életében. – Te nem vagy vicces, Cassie – mondta.

Bosszúsan néztem rá, miközben igyekeztem megszabadulni a rám ragadt mocsoktól, de csak elkenni sikerült. Már soha többé nem fog normálisan kinézni a csizmám. – Baromi vicces vagyok, csak nem ma este – vágtam vissza neki. Újra esni kezdett, a vízcseppek keresztülhullottak Portián, hogy a járdán fröccsenjenek szét. Ezt mindig is utáltam, olyan érzés volt, mintha egy rosszul beállított tévé képernyőjét nézném. – Ugye nem láttad mostanában Billy Joe-t? A védelmező szellememnek tartottam Billy Joe-t, bár ez a meghatározás nem egészen pontos. Valójában egy kellemetlenkedő alak, Aki amúgy néha a hasznomra vált. De abban a pillanatban nem nagyon válogathattam. Billy valaha ír származású amerikai volt, akinek gyanúsan bejött a lapjárás még 1858–ban. Pár felbőszült cowboy, aki teljesen jogosan átverve érezte magát, egy zsákba gyömöszölte, és leúsztatta a Mississippin. Nagy szerencséje, hogy nem sokkal korábban egy arra utazó grófnőt megszabadított egy jókora nyaklánctól. Az ilyen ősi ékszerek ugyanis egyfajta természetfeletti akkumulátorként szolgálnak, magukba gyűjtik a mágikus energiát, és hosszú ideig képesek eltárolni. Amikor Billy Joe szelleme elhagyta a testét, a nyakláncba költözött. Ugyanúgy lakott benne, ahogy más kísértetek némiképp hagyományosabb helyeken, mondjuk kriptákban rendezkednek be. Az ékszerben rejlő erő elég volt ahhoz, hogy fenntartsa létezését, ám az időnként általam felkínált friss energia kellett ahhoz, hogy ennyire aktív legyen. 17 évesen, egy ószeresnél bukkantam a láncra, Billyvel azóta egy csapatot alkottunk. Persze nem küldhettem el őt magam helyett a klubba az üzenetemmel, de arra alkalmas volt, hogy figyelje, nem ólálkodik-e a közelben valami rosszfiú. Most mindenképpen elő kellett kerítenem,

ahhoz azonban, hogy megtaláljam, szükségem volt egy kis segítségre odaátról. Elég sok szellem él Atlantában, legtöbbjük épp olyan átlagos, „kísértgessünk, amíg itt vagyunk, aztán úgyis köddé válunk" típus, amilyen Billy Joe. Rajtuk kívül akad néhány védelmező szellem, és hébe-hóba egy energiagóc, na nem mintha ez utóbbiakat konkrétan a szellemek közé lehetne sorolni. Az ilyen jelenségekkel mentális kapcsolatba kerülni olyan, mintha egy természetfeletti moziban ülnénk, melyben ugyanazt a filmet játsszák újra meg újra annyiszor, hogy végül sírva rohannánk ki. És mivel a jelenetek általában valami súlyos traumát idéznek fel, nem túl szívderítő beléjük botlani. Miután ideköltöztem, a szabadidőmet több hónapon át azzal töltöttem, hogy feltérképezzem a környéket. Az egyik, amire különösen odafigyeltem, az energiagócok zónáinak behatárolása volt. Vagy ötvenet találtam közülük, akik a városban a polgárháború idején kitört tűzvészt elevenítették fel, ám legtöbbjük már túl gyenge volt ahhoz, hogy egy kis kellemetlen nyilallásnál nagyobb gondot okozzon nekem. A lakásom és az iroda között azonban volt egy erősebb. Ezen a helyen valaha egy falka kutya tépett szét egy rabszolgát. Miután balszerencsémre egyszer belefutottam, ezt követően mindig kerülőutat tettem. Épp elég saját emlékem volt, amit a legszívesebben elfelejtettem volna, nincs szükségem mások tragédiáira. Portia persze nem közéjük tartozott. Néha úgy éreztem, náluk is rosszabb. Ő is olyan szellem volt, aki újra átéli halandó létének legszomorúbb pillanatait, ám nem efféle végtelenített moziként. Sokkal inkább azokra az emberekre hasonlított, akik kényszeresen mosnak kezet, akár napjában ötvenszer is. Ráadásul ő és társai szabadon mozogtak, társamul szegődhettek, hogy megállás nélkül zaklassanak. Billy Joe-t már leszoktattam erről, bármennyire fájlalta is, hogy fiatalon kellett meghalnia.

Sajnos én sem hallgathattam a végtelenségig a „pedig milyen csodás életem lehetett volna" történeteket, mert begolyóztam volna tőlük. Pechemre Portia beszédes kedvében volt, így legalább tíz percembe telt – ezalatt részletes leírást hallgathattam végig az elefántcsont gombokról, melyeket a soha nem hordott esküvői ruhájára aggatott–, míg megtudtam, hogy nem látta Billy Joe-t. Jellemző. Eddig szinte mindig azt kívántam, bárcsak felszívódna, és pont akkor teszi meg, amikor szükségem lenne rá. Türelmetlenségem kiülhetett az arcomra, mert a szellem a mondat közepén félbeszakította történetét a bálról, ahol két katonatiszt összeverekedett Portia táncrendjének utolsó kiadó helyéért. Ez volt az egyik kedvenc sztorija, és láthatólag zavarta, hogy nem hallgatom áhítattal. – Nem figyelsz, Cassie. Valami baj van? – és régimódi legyezőjének dühödt rebegtetésével jelezte, melegen ajánlja, hogy jó oka legyen viselkedésemnek. – Tony rám talált, ki kell jutnom a városból. De előbb a klubba kell mennem, és jól jönne egy őrszem. Abban a pillanatban tudtam, hogy jobb lett volna tartani a szám. Portia szemei elkerekedtek, és lelkesen ütötte össze kesztyűbe bújtatott kezét. – Ez nagyon jó. Majd én segítek. – Izé, ez nagyon kedves tőled, Portia, de nem hiszem... Mármint sok út vezet a klubhoz, és nem figyelheted az összesét. – Portia azonban rám vetette jól ismert, könyörtelen pillantását, és azonnal visszavonulót fújtam. Szinte mindig nagyon kedves volt velem, de a jó ég tudja, mire lenne képes, ha magamra haragítanám. – Keresek segítséget – ígérte. – Olyan lesz, mint egy buli. Alsószoknyái suhogásától kísérve elvonult, én pedig felsóhajtottam. Portia barátai között akadtak még nála is

idegesítőbb szellemek, de most bármilyen segítség jól jött. És nem kellett attól tartanom, hogy Tony emberei kiszúrják őket. Még ha vámpírokat is küldött rám, előttük is láthatatlanok maradnak. Bármilyen furán is hangzik, a természetfeletti világban létezők túlnyomó többsége nem hisz a szellemekben. Ó, igen, azt hajlandók elismerni, hogy néha akad egy-két lélek, aki a sírja körül bóklászik egy darabig, mert nem hajlandó elfogadni a megmásíthatatlant. – Azt azonban csak kevesen hinnék el nekem, milyen sokan léteznek ebben az állapotban körülöttünk, mennyire sokfélék, és egy részük miféle aktivitásra képes. Portia és Billy Joe ugyanazt jelenti nekik, mint a vámpírok az emberek számára – ősi történetek és legendák, mindenfajta bizonyíték nélkül. Bizony, fura egy világban élünk. Pár perccel később megérkeztem a klubhoz, levegő után kapkodva és sajgó bokával, de épségben. Természetesen rossz ötlet volt idejönnöm. Még ha nem is követett senki, az irodában és a házban, ahol laktam, legalább tucatnyian tudták, hogy esténként itt is dolgozom. Ráadásul csak egy saroknyira volt a Peachtreetől, és most valahogy ez sem volt ínyemre. Ha végül mégis megölnek, megfogadtam, hogy visszatérek Tonyt kísérteni. De nem indulhattam sehová, amíg nem figyelmeztetem a lakótársamat, és nem búcsúzom el tőle. Épp elég bűntudatot éreztem már így is, nem akartam még egy összekuszált sorssal tetézni. A magas mennyezettel, fedetlen acélgerendákkal, graffitivel borított falakkal és jókora tánctérrel rendelkező klub nagyobb volt az átlagosnál. Azon az estén azonban akkora embertömeg vonaglott a villódzó fények alatt, hogy szinte klausztrofóbiás lettem. Örültem a nagy tolongásnak, mert így kisebb volt az esélye, hogy bárki is észrevegyen. Hátul osontam be a személyzeti részlegbe, ahová sikerült minden probléma nélkül

eljutni – legalábbis ami a fegyveres, gyilkos szándékú problémákat illeti. Az egyik pultos srác megbetegedett, így Mike, amint meglátott, azonnal megpróbált rádumálni, hogy ugorjak be a helyére. Más alkalommal örömmel igent mondtam volna, mert a munka, amiért eredetileg alkalmazott, nem hozott túl sok borravalót. Hetente három estén tarot-kártyából jósoltam, bár sosem szerettem a kártyavetést. Csak azért használtam a paklit, mert mindenki ezt várta, de nem kellett az ősi ábrákat bámulnom ahhoz, hogy megmondhassam, mi fog történni. A látomásaim színes, szélesvásznú képi formában, térhatású hanggal, teljes részletességgel érkeznek. Az emberek azonban ragaszkodnak a régi külsőségekhez, hát megadtam nekik. Ahogy már mondtam, a rossz dolgokat könnyebben láttam meg. Aznap kénytelen voltam nemet mondani még a jobb pénzkereseti lehetőségre is. Úgy gondoltam, nem épp italok felszolgálásával akarom tölteni az utolsó órámat. – Mi a pálya? – kiáltott oda nekem Mike vidáman, miközben Tom Cruise-t is kenterbe verő ügyességgel dobálta a likőrös üvegeket, a körülötte állók üdvrivalgása közepette. Sóhajtottam, és benyúltam a táskámba. Az ujjaim a kifényesedett tarot-kártyák között matattak. A paklit a tizedik születésnapomra kaptam öreg nevelőnőmtől, Eugenie-től. Előtte egy jó humorérzékkel megáldott boszorkánnyal bűvöltette meg a lapokat, én pedig magammal hordtam a kártyát, mert jól el lehetett szórakoztatni vele a vendégeket. A jóslatok – melyek afféle karmikus jelzőberendezésként működnek – különös módon mindig igaznak bizonyulnak a pénzügyek terén. Feltartottam a paklit, és egy lap kipattant belőle. Nem épp az volt, amit látni szerettem volna.

– A Torony – mondtam, miközben egy dübörgő hang szólalt meg. Visszacsúsztattam a lapot, és a többivel együtt a táskám mélyére süllyesztettem. – És az jó? – kérdezte Mike, de már el is vonta a figyelmét egy szőkeség dekoltázsa. Gyorsan bólintottam, és azonnal továbbálltam, elvegyülve a tömegben, mielőtt meghallott volna valamit. A hang csupán egy fojtott károgás volt a dugig tömött táskámban, de nem kellett hallanom ahhoz, hogy tudjam, mit mond nekem. A Torony óriási, kataklizmaszerű változást jelent, olyasmit, ami az egész életünket fenekestül felforgatja. Egyre azt mondogattam magamban, hogy lehetne rosszabb – előkerülhetett volna a Halál is –, de mégsem nyugtatott meg igazán. A Torony sokak szerint a legrettegettebb lap az egész pakliban. A Halálnak sokféle jelentése lehet, a legtöbb nem szó szerinti értelemben vonatkozik az elmúlásra. A Torony viszont mindig súlyos gondokat vetít előre azok számára, akik békés életre vágynak. Felsóhajtottam – vajon mi vár még rám? Végre megtaláltam Tomast a tömlöcben. Mike nevezte el így a legalsó szintet. Utat kellett törnöm magamnak a feketébe öltözött alakok tömegén, akik az üres poharakat pakolták tálcáikra. Tomas ennivaló volt, mint mindig – már amennyiben zsánerünk a nyúlánk, izmos test, a mézbarna színű bőr és a fekete haj, mely kibontva viselője derekát verdesi. Tomas arca túl zord volt ahhoz, hogy jóképűnek lehessen nevezni, állcsontja előreállt, merev arcélekkel rendelkezett, ám bizonyos vonásai sokat finomítottak az összképen. Haját széles pánttal fogta össze, mint mindig, ha munkában volt. Ha nem dolgozott, jobban szerette szabadon hordani, egy-két tincs most is elszabadult, ott lifegett az arca körül. Az egyenruhát Mike választotta: fekete selyeming, pókhálószerű öltésekkel, mely többet fedett fel, mint amennyit eltakart. Szűk fekete farmer, mely második bőrként feszült rajta, és combközépig érő fekete

bőrcsizma. Sokkal inkább tűnt egy sztriptízbár reklámarcának, mintsem pincérnek, de az egzotikus, bizsergető érzést keltő szexepil sok goth csajt indított be. Amúgy nekem sem volt kifejezetten ellenemre a látvány. Mike nagyjából egy éve találta ki, hogy Atlantában épp elég country és western stílusú bár működik, így aztán a megörökölt családi ivót átalakítva, a felső szinten egy egyre népszerűbb bárt, alul pedig egy vérbeli goth klubot üzemeltetett. A szomszédok közül páran morgolódtak, de a fiatalok imádták. Tomas olyan tökéletesen illett ide, mintha a berendezést gyártó cég szállította volna le. Személyével sokat lendített a hely forgalmán, de engem azért zavart, hogy munkaidejének felét a felajánlkozások udvarias elhárításával kellett töltenie. Legalábbis úgy tűnt, elhárította őket, mivel a lakásra soha nem hozott fel senkit. Ennek ellenére Tomas hátterét ismerve néha elgondolkodtam azon, mennyire volt okos húzás tőlem, hogy megszereztem neki ezt az állást. Tomas már sokkal jobban nézett ki, mint amikor először találkoztam vele a hajléktalanszállón. A tekintete üres volt, ezt a halott pillantást nagyon is jól ismertem abból az időből, amikor magam is az utcán éltem. Lisa Porter, a szálló lelkiismeretes és gondoskodó vezetője mutatott be minket egymásnak, amikor épp egyik önkéntes szolgálatomat töltöttem ott. Beszélgetni kezdtünk, miközben az adományozott ruhákat válogattuk: használható, foltozgatást igénylő, valamint csak törlőrongyként használható kupacokba. Tomas személyiségéről sokat elárul az a tény, hogy még aznap este említést tettem róla Mike-nak, aki másnap, egy rövid beszélgetést követően már alkalmazta is. Mike szerint ő a legtökéletesebb alkalmazott, aki valaha neki dolgozott. Soha nem beteg, nem panaszkodik, és a megjelenése is ideális a munkára. Ez utóbbiban én sosem értettem egyet Mike-kal. Oké, ütős külsővel rendelkezik, de mindig úgy

gondoltam, kellene egy szemölcs, vagy egy kis sebhely, valami azon az aranybarna bőrön, amitől valóságosabbnak tűnne. Így jobban hasonlított az élőhalottakra, mint bármelyik vámpír, akit ismerek. De ő nagyon is élt, és ha sikerül kellőképpen távol tartanom magamtól, akkor ez így is marad. – Tomas, van egy perced? Nem számítottam rá, hogy meghallja a hangomat a dübörgő zenén keresztül, amit a DJ fülsiketítőén hangosra tekert, de bólintott. Mivel hamarabb bukkantam fel a vártnál, tudta, hogy történt valami. Keresztülverekedtük magunkat a tömegen, közben el kellett viselnem egy lila hajat és fekete rúzst viselő csaj vérfagyasztó pillantását, mivel észrevette, hogy elrablóm a fő látványosságot. De az is lehet, hogy a vigyorgó arcokat ábrázoló fölsőm és a fülbevalóim láttán készült ki. Általában igyekeztem, hogy amennyire tőlem telik, megfeleljek a goth ízlésnek – bár a vörösesszőke hajhoz nem megy túl jól a fekete – , de csak akkor, amikor dolgozom. Hamar rá kellett jönnöm, hogy senki nem vesz komolyan egy jövendőmondót, ha pasztellszínekben pompázik. De a szabadnapjaimon fenntartottam magamnak a jogot, hogy ne úgy nézzek ki, mintha temetésre készülnék. Enélkül is épp elég nyomasztó volt az életem. A bár mögötti ajtón át a hátsó szobába vonultunk. Itt kisebb volt a zaj, persze ez csak annyit jelentett, hogy értettük egymás szavát, ha közel állva kiabáltunk, de a hangzavar kevésbé zavart, mint az, hogy nem tudtam, mit mondjak Tomas szemébe nézve. Hozzám hasonlóan ő is megjárta már az utcát. Velem ellentétben azonban ő csak saját magát bocsáthatta áruba. Soha nem szerettem a tekintetét, amikor a múltról kérdeztem, ezért általában kerültem ezt a témát. Felteszem, az övé is a szokásos történet volt. A legtöbb utcagyerek ugyanazt mesélhetné: hogyan használták ki, utána pedig hogyan hajították el. Úgy

gondoltam, megtehetem neki azt a szívességet, hogy befogadom az üresen álló szobámba, és munkát szerzek neki. Ám az, hogy őt is elérje Tony haragja, túl nagy ár lett volna hat havi nyugodt életért. A kapcsolatunk nem volt olyan szoros, hogy kitalálhassam, miként védjem meg Tomast anélkül, hogy úgy tűnne, a sorsára hagyom. A gond részben az volt, hogy egyikünk sem nyílt meg szívesen, ehhez persze az is hozzájárult, hogy közös életünk nem indult zökkenőmentesen. A beköltözése estéjén, amint kiléptem a fürdőszobából, ott találtam őt az ágyamon fekve, meztelenül. A haja nagy tintapacaként terült szét a hófehér ágyneműn. Ledermedve álltam, Micimackós törülközőmet szorongatva, szájtátva bámultam rá. Ő pedig kinyújtózott az ágyon, mint valami nagymacska, kidolgozott izmai megfeszültek. Tökéletesen fesztelenül viselkedett, és azt is láttam, miért. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy éhező utcakölyök. Soha nem kérdeztem a korát, de feltételeztem, hogy fiatalabb nálam. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen tekintettel nézzen rám. Képtelen voltam nem követni pillantásommal egyik kezét, mellyel végigsimított testén a mellkasától egészen az ágyékáig. Nyilvánvaló invitálás volt, de beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, mi folyik itt. Végre megértettem: úgy érezte, nekem is a szokásos módon kell fizetnie azért, mert a pártfogásomba vettem. Az utcán semmit nem adnak ingyen, így aztán, amikor kijelentettem, hogy nem fogadok el tőle pénzt, más módon akarta leróni a tartozását. Megpróbálhattam volna elmagyarázni neki, hogy egész élelemben kihasználtak, eszembe sem jutna, hogy én is ugyanezt tegyem mással. Ha mindezt elmondom, talán elkezdünk beszélgetni, és sok minden kiderült volna. Ehelyett sajnos pánikba estem, kilökdöstem őt a szobámból, sőt még a takarót is utána hajítottam. Máig sem tudom, mit gondolt

erről az esetről, soha nem beszéltünk róla. Lassan kialakult köztünk egyfajta megszokott napirend: megosztoztunk a házimunkán, a főzésen meg a bevásárláson, mint két átlagos lakótárs. A titkainkat azonban megőriztük magunknak. Néha rajtakaptam, hogy furcsa tekintettel méregetett, feltehetően azon gondolkodott, mikor fogom a sorsára hagyni, mint eddig mindenki más. Most gyűlöltem magamat, hogy pontosan erre készülök. – Mi van, korábban elengedtek? Megérintette az államat, én pedig hátraléptem, hogy minél távolabbról nézzek a hűséges szempárba. Nem volt kibúvó az alól, amit tenni készültem, de nem akartam látni, ahogy az arca elkomorul, és miattam az emberekbe vetett minden maradék bizalmát is elveszti. – Nem. A testsúlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra, miközben azon igyekeztem, hogy a hangom ne legyen máris túlságosan elutasító. Nem ő tehetett arról, hogy az életemet akár le is húzhatnám a vécén. Már megint. – Mondanom kell valami fontosat, te pedig végighallgatsz, és azt teszed, amit kérek tőled, oké? – Szóval elmész. Fogalmam sincs, honnan tudta. Talán a szememből olvasta ki. Lehetett tapasztalata az ilyesmiben. – Nincs más választásom. Némán léptünk ki a hátsó ajtón az utcaszintre vezető lépcső körüli lebetonozott teraszra. Nem volt túl szép hely, de legalább a zaj alábbhagyott. A levegő esőszagú volt, de az egész délután gyülekező felhőkből most nem hullott az égi áldás. Ha sietek, talán odaérek a buszpályaudvarra, mielőtt teljesen eláznék. – Emlékszel, mondtam neked, hogy a múltban történt velem pár elég kellemetlen dolog.

– Igen, de most már nincs miért aggódnod. Én itt vagyok. Tomas mosolygott, és nem tetszett az, amit a tekintetéből kiolvastam. Nem akartam, hogy megkedveljen, és nem akartam, hogy hiányozzak neki. A francba, ez nem alakul jól. Úgy döntöttem, nem próbálkozom semmilyen mesével, ez amúgy sem erős oldalam. – Komoly zűrbe keveredhetnék, és el akarok tűzni innen, mielőtt kitör a balhé. Ez sem volt túlságosan bő magyarázat, de hogy magyarázhatnám el valakinek, hogy a vámpír gengszter, aki felnevelt, és akit minden igyekezetemmel szeretnék elpusztítani, vérdíjat tűzött ki a fejemre? Tomas képtelen lett volna felfogni, milyen világból érkeztem, bármilyen hosszú ideig magyarázom. – A lakásban minden cucc legyen a tied, csak a ruháimat vidd el a menhelyre. Lisa jó hasznukat fogja venni. Éreztem egy kis keserűséget, hogy hátra kell hagynom a nagy gonddal kiválogatott ruhatáramat, de már nem volt mit tenni. – Cass... – Beszélek Mike-kal, mielőtt elmegyek. Biztosan megengedi, hogy itt húzd meg magad pár hétig, arra az esetre, ha valaki a lakásban keresne. Jobb lenne, ha egy ideig a környékét is elkerülnéd. Az épület felső szintjén volt egy kis stúdiólakás, abból a korból, amikor a tulajdonosok rendszerint az üzletük felett éltek. Mike nemrég használta, feltehetően lakható állapotban volt. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha tudom, hogy Tomas itt rejtőzködik. Rémisztő volt belegondolni, mi történne, ha egy csapatnyi dühödt vámpír törne be a lakásba, és helyettem őt találnák ott. – Cassie – fogta meg a kezemet Tomas óvatosan, mintha attól tartana, hogy elrántom onnan. Az első éjszakán megesett félreértés óta óvakodott megérinteni engem. Nem akartam

félreérthető jelzést küldeni felé, ezért nem bátorítottam. Az igazat megvallva könnyebb volt uralkodnom magamon, ha megtartom a biztonságos távolságot. Nem akartam flörtölni vele sem a munkahelyen, sem otthon. – Én is veled megyek. – Nyugodt hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem akartam megbántani, de nem maradhattam, hogy megvitassuk a dolgot, mert egy bérgyilkos lihegett a sarkamban. – Nem jöhetsz. Sajnálom, de két embert könnyebb megtalálni, mint egyet. Ráadásul, ha engem elkapnak... – félbehagytam a mondatot, mert rájöttem: anélkül, hogy megveszekedett bolondnak tartana, nem tudom elmondani neki, milyen szörnyűségek várhatnak rám. Nyilvánvaló, hogy sok különös dolgot látott már életében, amíg az utcán élt, talán nyitottabb is volt az ilyen történetekre, mint a zsaruk, akik drogosként vagy elmebetegként kezelnek mindenkit, aki vámpírokat emleget. De még ha meg is tudtam volna győzni valahogy, most nem volt rá idő. – Sajnálom, mennem kell. Nem épp így akartam búcsút mondani. Sok minden volt, amit eddig azért nem mondtam el Tomasnak, mert nem akartam, hogy úgy érezze, nyomulok rá. És most, amikor már bármiről beszélhettem volna, itt kellett hagynom. Elhúzódtam tőle, de nem eresztette el a karomat, a szorítása meglepően erős volt. Mielőtt tiltakozhattam volna, egy ismerős, de annál kellemetlenebb érzés kerített hatalmába. A nyirkos éjszakai levegőt hirtelen valami még hidegebb, sötétebb és barátságtalanabb közeg szorította ki. Nem tudom, hogy az átlagemberek mit éreznek a vámpírok közelében, de én világéletemben tisztában voltam azzal, ha megérkeztek. Talán ahhoz hasonló, amikor az emberek azt mondják, úgy érzik, hogy a koporsójukat ácsolják. Egy borzongás a gerinc mélyén, és a

megmagyarázhatatlan balsejtelem, hogy valami rossz történik. A kísértetek közelében soha nem tört rám ez az érzés, de vámpírok megjelenésekor mindig. Felnéztem, és egy sötét árnyékot láttam elsuhanni az utcai lámpák fényében. Elég volt egy pillanat, és máris beleveszett az éjszaka sötétjébe. – A francba! Előhúztam a fegyvert, és belöktem Tomast a raktárba. Nem mintha ez sokat segített volna. Ha Tony vámpírokat küldött rám, nagyobb védelemre lenne szükségünk egy zárt ajtónál. Láttam már, amint Tony egy tömör tölgyfa kaput rántott ki a helyéről finom, gyűrűkkel teliaggatott kezével csak azért, mert nem találta a kulcsait, és ez felbosszantotta. – Mi volt ez? – Valaki, akivel nem akarok találkozni. Ránéztem Tomasra, és felrémlett előttem csinos arca, amint vérben ázik, és tekintetéből lassan elszáll minden élet. Nem igazi látomás volt, inkább csak a rám jellemző módon a létező legrosszabb eshetőséget képzeltem el, ám ez is elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam. A vámpírok nem fogják a fél klubot lemészárolni azért, hogy engem elkapjanak. Tony jobban tartott a Szenátustól, mintsem hogy áldását adja egy tömeggyilkosságra. Az azonban egy pillanatig sem zavarná, ha csak egy utcakölyköt kellene eltávolítania az útból. A kíméletlenségét már volt alkalmam megtapasztalni, amikor négyéves koromban árvává tett, csak azért, hogy teljes uralmat szerezhessen a képességeim felett. A szüleim akadályt jelentettek számára, úgyhogy megszabadult tőlük. Ilyen egyszerű ez. A Szenátus pedig nem csinál nagy ügyet egy olyan akcióból, amit simán rá lehet kenni az utcai bandákra. így aztán a legfontosabb feladatom az volt, hogy Tomast kimenekítsem a tűzvonalból.

– Ki kell jutnom innen, vagy mindenkit veszélybe sodrok. De most már rád is vadászni fognak, mert látták, hogy beszélünk. Azt hiszik, tudod, hogy hová akarok menni. Átvonszoltam Tomast a raktáron, közben törtem a fejem. Tiszta őrült voltam, hogy idejöttem, és hagytam, hogy meglássanak minket. Annak ellenére, hogy rendszeresen tagadtuk, a fél klub meg volt győződve arról, hogy együtt járunk. Ha Tony bérgyilkosai faggatózni kezdenek, és valaki ezt az infót közli velük, halálra kínozzák Tomast, hogy elárulja, hová szöktem. Meggondolatlan voltam, hogy kapcsolatot teremtettem – még ha csak ilyen plátóit is – bárkivel. Olyan voltam, mint valami méreg: aki érintkezésbe került velem, örülhetett, ha élve megúszta. Valahogy Tomast is ki kell menekítenem innen, akárcsak magamat, és neki is el kell hagynia a várost, ráadásul soha nem térhet vissza. Pedig már egész normális életet épített itt fel magának az én segédletemmel. Az csak fokozta az aggodalmamat, hogy a vámpír futni hagyott minket. Láttam már őket, ahogy szinte beleolvadtak a viharos szélbe, olyan gyorsan repültek. Bőven lett volna ideje arra, hogy támadó kígyóként lecsapjon rám, vagy messzebbről, biztonságos távolból lelőjön. A vámpíroknak nincs szükségük fegyverekre a halandók ellen, de a Szenátus elvárja, hogy minél természetesebb módszerekkel likvidáljanak, így a legtöbben hordanak maguknál pisztolyt. A rám leselkedő alak sejthette, hogy nálam is van fegyver, de nem hiszem, hogy túlságosan tartott volna tőle, még ha nem is tudta, milyen pocsékul célzok. Legfeljebb azt remélhettem, hogy egy kissé lelassítom. Nem, csakis azért voltam még életben, mert a vadász azt az utasítást kapta, hogy játssza végig a játékot. A gyászjelentésben 8.43 szerepelt, tehát akkor kell bekövetkeznie. Szinte hallottam Tonyt, amint a család előtt büszkén meséli, hogyan szervezett egy utolsó látomást egykori prófétájának, akinek ezúttal még

csak meg sem kellett erőltetnie magát. Kíváncsi voltam, vajon itt akar megölni, és a hullámat viszik ki a Peachtree-re, vagy előbb az elmémet hajtja az uralma alá, és rávesz, hogy a saját lábamon sétáljak ki a vesztőhelyre. Egyik megoldás sem volt igazán az ínyemre. – Oké, ezt tedd fel, és hozd a kabátod. Gyűrd alá a hajadat – mondtam, miközben megnyaltam teljesen kiszáradt ajkamat. Mike számos baseballsapkája egyikét a raktár polcán hagyta. Megragadtam, de Tomasnak esélye sem volt, hogy a hajzuhatagát eltüntesse alatta. – Keresnünk kell valakit, akitől kölcsönkérhetsz egy kapucnis kabátot vagy dzsekit. Így túl könnyen felismernek. Talán az egyik goth megszán, és ad nekünk egy csuklyát. Ha sikerül eléggé elváltoztatnom Tomas külsejét, esetleg kisurranhat, amíg a vámpírok velem lesznek elfoglalva. – Cassie, figyelj. Van egy... Soha nem tudtam meg, mit akart mondani Tomas, mivel ebben a pillanatban az ajtó úgy vágódott ki, mintha a zár sosem lett volna a helyén. Öt hatalmas vámpír rontott a helyiségbe. Úgy néztek ki, mint egy csapat harcos focicsatár, akik underground bandát alakítottak. Óriási izmok, vállig érő, zselézett frizurák. Egy rövid pillanatig megmerevedve bámultunk egymásra. A méret igazából nem lényeges az élőhalottak birodalmában, de Tony kedvelte az efféle hústornyokat. Azt hiszem, a megfélemlítés volt velük a célja, amit az én esetemben tökéletesen el is ért. Rémületemet csak fokozta, hogy a támadók nem bajlódtak valódi arcuk kifinomult maszkok mögé rejtésével. Tudtam, hogy néz ki egy vámpír vadászat közben, hisz épp elégszer láttam már ilyet, de még így is rémálomként hatottak rám. Épp csak annyi időm volt, hogy átfusson az agyamon, valószínűleg már nem élek olyan sokáig, hogy ag-

gódnom kelljen az ilyen rémálmok miatt. A vámpírok ezután szemkápráztató gyorsasággal támadásba lendültek. Az egyikükre rálőttem, valahol szívtájékon találtam el, de ez sem állította meg. Nem mintha ezt reméltem volna. Itt már nem volt mit tenni. Nem számítottam öt vámpír bérgyilkosra, egy fikarcnyi esélyem sem volt velük szemben. Tony sokkal dühösebb lehetett rám, mint gondoltam.

2. fejezet

Afegyvert kitépték a kezemből, engem pedig arccal előre a raktár téglafalának taszítottak. Ezzel egy időben a karomat olyan erővel csavarták hátra, hogy attól féltem, azonnal eltörik. Nem láttam, mi történik a raktárban, mivel az arcom a vakolatnak préselődött. A hátam mögül hallatszó zaj olyan volt, mintha az összes fémpolcot felborogatták volna. Valaki mérgesen felmordult, majd egy erős energiahullám söpört végig a helyiségen. Olyan volt, mint egy forró széllökés, apró szikrák ezrei égették a bőrömet. Ha lett volna elég levegő a tüdőmben, biztosan felsikítok, egyrészt a meglepően erős fajdalom, másrészt az elvetemült rohadék miatt, aki egy szemernyi esélyt sem adott nekem a menekülésre. Tony nemcsak hogy egy egész osztagnyi vámpírt küldött ellenem, de legalább az egyikük nagymester volt. Más nem tudott volna ilyen erejű energiát kezelni. Erre még öt hétköznapi vámpír együttesen sem lett volna képes. Ráadásul ez a mester nem is akármilyen lehetett. A legtöbb vámpír gyakorlatilag rabszolgaként tölti halhatatlan létét, azokat szolgálva, akik átváltoztatták őket. Nincs lehetőségük arra, hogy megszökjenek, vagy visszautasítsanak egy megbízást. Ám néhányan, akik életükben is kivételesen erős akaratúak voltak, az idő múlásával egyre nagyobb hatalomra tesznek szert. Amint elérik a mester szintet, szolgáikká tehetnek más vámpírokat. Emellett általában bizonyos fokú önállóságot kapnak átváltoztatójukkal szemben is. A hetedik szint a legalacsonyabb a mesterek között, nagy

többségük nem is jut ennél tovább. Akiknek viszont sikerül, minden egyes létrafok megtételével újabb képességekre és egyre nagyobb szabadságra tesznek szert. Egész életemben nagymester vámpírok vettek körül. Voltak köztük hármas szintűek is, mint például Tony, és többször láthattam őket dühödten tombolni. De azelőtt soha nem éreztem, hogy az erejükkel lyukakat égethettek volna a bőrömbe. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Tony rábeszélt egy igazán tapasztalt, második vagy első szintű vámpírt, ugyan vegyen már részt egy kedélyes merényletben. Az én likvidálásom egyáltalán nem jelentett kihívást, mégsem volt semmilyen más magyarázat a történtekre. Odakiáltottam Tomasnak, hogy fusson, bár tudtam, hogy nem juthat messzire. Fogva tartóm ezt úgy értelmezte, még nem érzek elég fájdalmat, ha ilyen zajt tudok csapni. Lejjebb csúsztatta a fejemet tartó kezét a nyakamig, és megszorította. Az villant át az agyamon, remélem, leszek olyan szerencsés, hogy megfojt, mielőtt eszébe jutna, hogy le kell szállítania engem. Ez sem lenne ideális megoldás, de összehasonlíthatatlanul jobb, mint Tony rusnya arcát bámulni az örökkévalóságig. Egy másodperccel később, miközben már színes pettyek ugráltak a szemem előtt, és a fülemben egyre hangosabbá vált a dobolás, a vámpír fülsiketítő hangon felvisított, és eleresztett. Fuldokolva térdre rogytam, próbáltam levegőt erőltetni a tüdőmbe égő és nyilalló torkomon keresztül. A vámpír rángatózni kezdett, és úgy sikoltozott, mintha szét akarna robbanni. Eltartott egy kis ideig, amíg rájöttem, mi történt vele, mert nem mindennapos jelenség. Amikor megérintettem a meleg, szinte nedves tapintású, aszimmetrikus pentagramma körvonalait a hátamon, sok mindent megértettem. Az érzés olyan volt, mintha valaki perzselő olajat öntött volna a bőrömre. A másik árulkodó jel az volt, hogy a vámpír karját és

mellkasának egy részét arany színben ragyogó csíkok lepték el, melyek sisteregtek és füstöltek, hamuvá égetve a húsát, egészen a csontokig. Miközben bámultam, az egyik olvadozó vonal elérte a kis sebhelyet a szíve felett, ahol a golyóm a testébe hatolt. Megdöbbenve, mozdulatlanul figyeltem az eseményeket. A jelek alakjából egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy a védelmezőm munkához látott. Volt ebben valami ironikus, tekintve, hogy Tony maga karcoltatta a bőrömbe a pentagrammát. Azt hittem, csak átverés az egész, különben is, az eredeti ötszög forma megnyúlt, ahogy nőttem, a végén már csak egy ronda tetoválásnak tűnt, mely ott terpeszkedett a fél hátamon, átnyúlva a bal vállamra is. Habár nem volt túl csinos, a jelek szerint kitűnően tette a dolgát. Ugyanakkor viszont az engem fojtogató vámpír nem volt mester – az elsöprő energialöket valahonnan mögülünk érkezett –, és hogy mire lenne képes a védelmezőm az egyik nagymenővel szemben, az már egészen más kérdés volt. Már ezt is nagy eredménynek tartottam. Eddig csupán egyszer lépett működésbe, de akkor közel sem hozott ilyen látványos eredményt. Csak a próbálkozó haramia karját égette meg, épp annyira, hogy legyen időm elszökni előle. Igaz, akkor csak egy ember akarta kioltani az életem. Lehet, hogy a pentagramma ereje az engem fenyegető veszély nagyságától függ? Volt egy olyan rossz érzésem, hogy ez hamarosan ki fog derülni. Tudtam egyet s mást a mágiáról, mivel Tony két jelvetőt is foglalkoztatott, hogy fenntartsa az otthonát és üzleteit óvó varázslatok tömkelegét. Tőlük tanultam meg, hogy három fő csoport létezik: a határőrök, az energiagócok és a védelmezők. Tony a határőröket vetette be, valahányszor el kellett rejtenie valamelyik illegális üzelmét – vagyis állandóan. Az energiagócok ennél összetettebb jelenségek. Pozitív módon felhasználva minden stresszoldó kúrát vagy pirulát felülmúlnak,

segítik leküzdeni az érzelmi problémákat is. Negatív hasznosításuk esetén – ahogy Tony előszeretettel alkalmazta őket – képesek befolyásolni bármilyen üzleti tárgyalás kimenetelét. Akik a gócok hatása alá kerülnek, hirtelen meglágyulnak, úgy érzik, semmi értelme a kemény pozícióharcnak, amikor sokkal egyszerűbb elfogadni Tony feltételeit. A védelmezőknek két fő típusuk létezik: a személyi védőpajzsok és a strázsák. Eugenie az előbbiekkel ismertetett meg még gyerekkoromban. Nélkülük a szellemek szellemeit is érzékeltem. Ezek azok a vékonyka energiafonalak, melyek a múltba nyúlnak vissza. Azt jelzik, hogy egykor, akár több száz évvel ezelőtt egy kísértet járt erre. Minél idősebb lettem, annál zavaróbbá váltak ezek az energiák. A bajt csak tetézte, hogy Tony régi kúriája egy indián temetkezési hely és a telepesek temetője között helyezkedett el. Eugenie végül megunta, hogy a figyelmem folyton elkalandozik a tanórák alatt, és megmutatta, hogyan vonhatok védőpajzsot magam köré. Segített abban, hogy felfedezzem saját energiamezőmet, melyet egyesek aurának neveznek. E köré kellett védőfalat emelnem, a bennem lakozó erőt használva. Végül eljutottam odáig, hogy a pajzs működése teljesen automatikussá vált, a közelembe kerülő aktív szellemeken kívül minden más jelenlét érzékelését blokkolta. A védőpajzsok azonban csak annyira erősek, amennyire az őket létrehozó személy, hiszen mindenki a saját energiáját használja fel. Általában nem elég hatékonyak ahhoz, hogy ellenálljanak egy komolyabb spirituális vagy pszichés támadásnak. Ilyenkor kerülnek képbe a strázsák. A mágiahasználók által megidézett varázslatok célja, hogy megvédjenek egy személyt, tárgyat vagy helyszínt az ártó szándéktól. Úgy is lehet alakítani őket, hogy mindenfajta gonosz cselekedet visszaszálljon annak elkövetőjére. Az én esetemben

így vált lehetővé, hogy ha valaki bántani akar, a végén fájdalomtól ordítva görnyedjen össze. Az efféle strázsák nagyon keresettek a természetfeletti világ szereplői között. Tony egyszer egy kisebb vagyont fizetett egy jelvetőnek, hogy készítsen egy speciális határőr-strázsa kombinációt egy teljes hajóraj számára, mely felettébb illegális rakományt szállított. A cél az volt, hogy a külső szemlélők számára csupán egy rakás korhadt bárkának tűnjenek, abból a fajtából, amire még a hatóság emberei sem szívesen szálínak át, hogy átkutassák. A jelvető azonban fiatal volt és tapasztalatlan. A varázslat elillant, pont akkor, amikor a hajók befutottak a célállomás kikötőjébe, éppen a parti őrség egyik naszádjának közelében. Tony elvesztette a rakományt, a jelvető pedig az életét. Túl fiatal voltam, hogy emlékezzem arra, milyen érzés volt, amikor a strázsa rám került, de bárki készítette is, nagyon értette a munkáját. Tony biztosan csinos összeget fizetett érte. A szemeim könnybe lábadtak az égett vámpírhús bűzétől. Nem mindennap érez ilyet az ember. Néhány másodpercnyi émelygés után rájöttem, hogy újra tudok mozogni. Gyorsan körülnéztem a fegyveremet keresve, ám szinte azonnal feladtam a kutatást, és bekúsztam egy felborult polc mögé. Sehol sem láttam a kilenc milliméterest, de nélküle esélyem sem volt, hogy eljussak az ajtóig. A néhány doboz, mely mögött fedezéket kerestem magamnak, senkit nem fog sokáig megtéveszteni. Se fegyver, se búvóhely, mindössze egy deformálódott védelmezővel rendelkeztem. Úgy döntöttem, szégyen a futás, de hasznos, és meggörnyedve hátrálni kezdtem a folyosó felé. Ha sikerül elérnem, hogy a vámpír mester egy percig még ne figyeljen fel rám, talán elérek a kis ajtóhoz, ami az alsó szint befejezetlen részébe vezet. Abból a helyiségből ugyan nem nyílt bejárat a klubba, viszont szomszédos volt a tánctérrel. Ha sikerül eltűnnöm a szemük elől, nyílik egy apró esélyem arra,

hogy összezavarjam a vámpírok érzékeit, és azt higgyék, valahogy visszajutottam a bárba. Ezalatt kiosonhatnék a hátsó ajtón, hacsak nem voltak annyira elővigyázatosak, hogy egyiküket hátrahagyták őrködni. De még ha így is van, a védelmezőm talán képes lesz elbánni még egy alacsonyabb szintű vámpírral. Hangsúlyozom, talán. Végre elértem a kisméretű ajtót a leghátsó polcsor végén. Kinyitni azonban már nem volt időm, mivel egy reccsenést, majd egy nem emberi ordítást hallottam magam mögül. Hátralestem a vállam fölött, felkészülve arra, hogy egy vagy két felém száguldó vámpírt pillantok meg. Pánikba esett agyamnak kellett néhány pillanat, amíg rájöttem, hogy a folyosón lebegve közeledő alak nem más, mint Portia, és a dulakodás zaja néhány sorral távolabbról hallatszik. – Mondtam, hogy hozok segítséget, Cassie! – kiáltotta Portia izgalomtól ragyogó szemekkel. Az arcát két oldalról keretező kis loknik vidám táncba kezdtek, amint lendületesen megfordult, hogy a háta mögé mutasson. Mintha egy egész konföderációs ezred lepte volna el a raktárt, bár jól tudtam, hogy a szűk helyiségben közel sem férnének el ennyien. Korábban is láttam már ilyen trükköt, a metafizika néha látványosan rácáfol a fizika földhözragadt törvényeire, ám az élmény még így is döbbenetes volt. Egy kackiás bajszú, fess katonatiszt meghajlással üdvözölt. – Beauregard Lewis kapitány szolgálatára, hölgyem! A pasas leginkább Custer tábornokra hasonlított, de valószínűleg nem örült volna őszintén, ha botor módon elárulom neki, hogy az ellenfél egyik legendás hadvezérét vélem felfedezni benne. Ám mielőtt megszólalhattam volna, egy vámpír nyúlt át a polcon és a kapitány testén, hogy megragadja a nyakamat.

Beauregard kivonta kardját. Talán fél másodpercem lehetett, hogy felmérjem, mire készül, mielőtt lesújtott a szablyával, könyökénél metszve le a vámpír karját. A bérgyilkos felordított, és vele én is, mivel beborított a mindenfelé spriccelő meleg vér, és mivel a levágott kar még mindig a nyakamra kulcsolta ujjait, a légcsövemet szorongatva. A vámpírok nem halnak meg, amíg el nem pusztítják a fejüket és a szívüket, ezért a kar igyekezett végrehajtani a neki adott utolsó utasítást, vagyis, hogy megfojtson engem. Beauregard megpróbálta lefejteni rólam, de a keze természetesen akadály nélkül áthatolt rajtam. – Fölöttébb sajnálom, hölgyem – mondogatta, miközben a látásom kezdett elhomályosulni, immár másodszor azon az estén. – Az energiám legnagyobb része elment arra a csapásra – rázta meg a fejét szomorúan. – Ahogy telik az idő, egyre gyengébbek leszünk. Úgy tűnt, arra vár, hogy mondjak valamit, de elég nehéz együtt érzőnek lenni, amikor nem kapsz levegőt, és színes szikrák pattognak a szemeid előtt. A vámpír ismét felém kapott, de Portia elgáncsolta a napernyőjével. – Kapjátok el! – kiáltotta, és a katonák, akik eddig csak szemlélték az eseményeket, úgy indultak meg, mint egy összefüggő, szürke folyam. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor az agyam hevesen tiltakozott, nem volt hajlandó befogadni, amit a szemem közvetített neki. Ezernyi katona rohanta meg ugyanazt a pontot, belezuhanva, mint amikor a víz eltűnik a lefolyóban. A különbség csak annyi volt, hogy a lefolyó meglehetősen szokatlan alakot öltött, és szemlátomást nem élvezte a történteket. A vámpír vergődni kezdett a polcok között, megmaradt kezével úgy kalimpált, mintha lesöpörhetné magáról a támadó sereget, miközben a bőrén bíborszínű foltok jelentek meg.

Mire sikerült letépnem magamról a nyakamat szorongató kezet, és a csonkot a padlóra hajítanom, a vámpír már nem mozgott többé. Megmerevedett, akár egy szobor a polcsor végén. Egyik szememet végig a földön heverő karon tartottam, mert még mindig felém kúszott, hogy újra rám támadjon. Nem voltam teljes mértékig tisztában a történtekkel, de azt gyanítottam, minden szellem egy kicsit jobban lemerevítette a vámpírt, egy nagy, rusnya jégkrémmé változtatva. Épp az ötlött az eszembe, mi lesz akkor, ha ez a tengernyi szellem egyszer csak kiszabadul, amikor a földön heverő test felrobbant. Mivel épp egy borosüveggel csépeltem az utánam kutató kart, lemaradtam a nagy eseményről. Csupán azt észleltem, hogy egész testemet beborítják a fagyott vámpírhús darabkái. Olyan érzés volt, mintha jégesőbe kerültem volna. Portia arrébb siklott. Neki könnyű volt közlekedni az undorító padlón, hisz nem is érintette a lábával. Megpörgette csipkés napernyőjét, majd felém bökött vele. – Mi most megyünk, Cassie. Ez nagyon sokat kivett a fiúkból, pihenniük kell. De tudnod kell, hogy nagyon jó buli volt – ezzel belekarolt Beauregard–ba, pukedlizett egyet, míg a tábornok ismét meghajolt. Ezután pedig köddé váltak, a vámpír maradványaiból kiözönlő sereggel együtt. Ott ültem a lassan olvadó ragacsban, a döbbenettől mozdulni sem tudtam, csak a nyakamat dörzsölgettem. Az arcom égett, ahol a szanaszét repülő vámpírdarabkák eltalálták, de a torkom sokkal inkább aggasztott. Képtelen voltam nyelni, és ez nem sok jót ígért. Ki tudja, meddig ülhettem volna ott, az olvadó és a polcokról lassan lecsordogáló maradványok között, ha Tomas nem jelenik meg a folyosó túlsó végén. – Siess! – ragadta meg a csuklómat, és vonszolt magával a helyiség közepe felé. Felkiáltottam, egyrészt a fájdalom miatt, hisz ugyanazt a kezemet fogta, amit a támadóm kicsavart,

másrészt meglepetésemben, hogy élve viszontlátom. Néhány perccel ezelőtt már mindkettőnket halottnak könyveltem el, és csak most derengett fel bennem a kérdés, vajon ki harcolt a többi vámpírral, amíg Portia és csapata mellettem volt. Tomas kezéről csöpögött a vér. Egy percig azt hittem, az övé, de nem láttam rajta sebet. A kiáltásom megzavarhatta, mert hirtelen elengedte a karomat, én pedig a földre huppantam, zihálva és fulladozva a kiáltással még jobban megsanyargatott torkom miatt. És ekkor, miközben a mellkasomhoz szorított kézzel igyekeztem legyűrni a hányingeremet, megláttam a testeket. Az első támadómat leszámítva, akinek egyik karja már szinte eltűnt, és gurgulázó hangot adott ki, ahogy a védelmezőm energiája a mellkasához érkezett, az egyetlen, még mozgó vámpír egy polc alá szorulva vonaglott. Az állványt mintha letépték volna a falról, mielőtt ráhajították. A polc több vaskos lapból állt, a raktár berendezése stílusában illeszkedett az egész klub hangulatához, Mike a teljes bútorzatot egy lebontásra ítélt gyárból mentette meg. Nem épp a manapság divatos, formatervezett, kecses darabok voltak, hanem igazi robusztus monstrumok. A peremük ugyanakkor borotvaéles volt, Mike– nak nagyon kellett vigyáznia a felszerelésük során. Amikor a falból kitépve az egész polcot elhajították, ezek a lemezek a lendülettől gyilkos fegyverekké változtak, úgy szeletelték fel a vámpír testét, mint egy vekni kenyeret. Nemrég étkezhetett, mert a sebekből rengeteg vér folyt ki, terebélyes foltban karmazsinvörösre színezve körülötte a padlót. A lemezek azonban nem metszették le a fejét, és a szívét sem találták el, így borzasztó sérülései ellenére még mindig életben volt. Amint észrevett engem, megpróbálta felém emelni a fegyvert, amit az egyik kezében tartott. Ezt látva Tomas habozás nélkül odaugrott hozzá, s kirántotta a vámpír hasába mélyedő fémdarabot. Egymás után többször lecsapott vele, a lap tompán

puffant a földön fekvő alak testén, miközben én a döbbenettől tágra nyílt szemmel bámultam. Alig telt bele néhány másodperc, és a vámpír inkább hasonlított egy nagy adag darált húsra, mint emberre. A szeméből még akkor is a gyűlölet áradt felém, amikor már tudta, hogy mi vár rá, én pedig se sikoltani, se mozdulni nem bírtam. Régebben jó néhányszor kerültem veszélyes helyzetbe, de az idegek hajlamosak elfeledkezni arról, milyen is minden nap minden percében pattanásig feszülni, ha egy ideig viszonylagos nyugalom veszi körül őket. Néztem, ahogy Tomas egy utolsó, jól irányzott csapással elválasztja a vámpír fejét a testétől, és hangosan kifújtam a levegőt, amit addig öntudatlanul visszatartottam. Életben voltunk. Még mindig nehezen hittem el, érteni meg végképp nem értettem. Amíg felcseperedtem, Tony mellett sikerült elég magas tűréshatárt elérnem az erőszakkal szemben. Most is egészen jól tartottam magam, amíg meg nem láttam a negyedik és ötödik vámpír szíve helyén tátongó véres lyukakat. Az efféle szerzetekkel leggyakrabban a hagyományos módon, egy szívbe szúrt karóval szoktak elbánni, de azt hiszem, a szív puszta kézzel történő kitépése hasonlóan eredményes, bár korábban soha nem láttam még erre példát. Épp arra gondoltam, hogy a jövőben is remekül meglennék hasonló élmények nélkül, amikor Tomasra pillantottam, és a helyiség hirtelen semmivé foszlott körülöttem. A legtöbbször vannak figyelmeztető jelei a közelgő látomásnak. Olyankor sem tudom leállítani őket, de az a mintegy 30 másodperces szédelgés, ami megelőzi őket, időt ad arra, hogy eltűnjek az emberek színe elől, és mentálisan felkészüljek. Ezúttal azonban semmi ilyesmit nem éreztem. A padló egyszerűen megnyílt alattam, és egy hosszú sötét alagútba zuhantam. Amikor véget ért a száguldás, Tomas ott állt

mellettem talán két méterre, egy füves pusztán, mely mintha a végtelenségig nyúlt volna a fakó, kék színű égbolt alatt. A bőre sötét bronz volt a megszokott tejeskávébarna helyett, és a goth cuccokat egy ujjatlan, mocskos gyapjútunika váltotta fel, de egyértelműen ő volt az. Szemei vadul csillogtak, akár két sötét ékkő, diadalittasan tekintett szét. Egy csoport hasonlóan öltözött ember állta körül, mind úgy viselkedtek, mintha a kedvenc csapatuk épp most nyerte volna meg a Szuperkupát. A közelünkben a tenger hullámai csapkodták a partot. A víz olyan sötétzöld volt, hogy szinte feketének látszott. Egyenetlen lökésekben fagyos levegő sodródott a tengerről a szárazföld belseje felé. Kissé rideg, ám gyönyörű tájkép lehetett volna, ha eltekintünk a néhány tucatnyi testtől, mely a földön hevert élettelenül. Legtöbbjük európainak látszott, a hozzám legközelebb heverő öltözékét talán egy kis költségvetésű kalózfilmben tudtam volna leginkább elképzelni. Fehér, hosszú ujjú vászoning, barna, térdig érő nadrág, és elkoszolódott fehér harisnya. A cipőjét elhagyta, a haja pedig ugyanolyan vadságról árulkodott, mint az arckifejezése. Rémülettel vegyes csodálkozással figyeltem, ahogy Tomas egy durván megmunkált bronz kést vág a férfi még ziháló mellkasába, majd a nyakától a hasáig óriási vágást ejt rajta. A sebből felszálló meleg a tenger felől érkező hűs fuvallattal találkozva némi ködöt gerjesztett, ám nem elég sűrűt ahhoz, hogy ne lássam, amint Tomas úgy töri szét az áldozat bordáit, mintha vékony fagallyak lennének. Élénkvörös vérsugarak áztatták a kezét, ahogy kiemelte a még remegő szívet, és a magasba tartotta. Ezután pedig lassan, mintha minden pillanatát ki akarná élvezni, a szájába vette. Fogai belemélyedtek az izomba, mely még mindig pumpálni igyekezett. Vékony vérsugár öntözte arcát, és folyt le állán, amikor elharapott egy ütőeret. A vérpatak egy pillanatra megpihent a nyakánál, majd

nyújtózkodó vörös ujjakként indult útnak a mellkasán, a tunika felé. Olyan absztrakt mintákat rajzolt a testére, mintha valamiféle harci díszt viselne. Torka megrándult, ahogy nyelt, kiváltva a körülötte álló tömeg hangos üdvrivalgását. Bizonyára valamilyen zajt csaphattam, mert Tomas felém pillantott. Vértől vöröslő fogait elképesztően groteszk vigyorral villantotta elő, majd felém nyújtotta a kezében lévő húsdarabot, mintha meg akarná osztani velem. Egy lépéssel közelebb lépett, és ekkor tudatosult bennem, hogy lábaim a földbe gyökereztek, képtelen vagyok megállítani őt, vagy elmenekülni előle. A szív maradványát tartó kéz pedig egyre közeledett felém. A bénultságom végre megtört, és felsikítottam. A torkom rettentően fájt, de képtelen voltam visszatartani az ordítást. A látomás szertefoszlott, ismét a raktárban találtam magam, az új Tomast bámulva, akinek az alakja egy pillanatig egybeforrt a régivel. Nyelvével kinyúlt, hogy lenyaljon egy parányi vöröslő cseppet a szája sarkából. Olyan apró volt, hogy ha nem hívja fel rá ezzel a figyelmemet, észre sem veszem. Emlékszem, akkor eszembe jutott, hogy a régi szokásokat nehéz levetkőzni, majd sikoltani kezdtem, ahogy csak bírtam. Tomas felém lépett, kitárt karjaival jelezte, hogy nem ártó szándékkal közeledik. Ahogy a kezeire pillantottam, láttam, hogy szinte már teljesen tiszták. Amint még közelebb lépett, az egyik tenyerén csordogáló vércsík is eltűnt. Úgy olvadt bele a bőrébe, ahogy a sivatagi homok magába szívja az esőcseppeket. Azon kaptam magamat, hogy rák módjára hátrálok, ordítva és szitkozódva, de nem tudtam mit tenni ellene. Megcsúsztam a padlót borító vérfolyamon, és a földre rogytam. Még hangosabban kezdtem sikítani, amikor megláttam, hogy a lábamat ellepte a vörös, ragacsos anyag. Mintha rózsák virítottak volna a harisnyámon és a csizmámon. Tomas lassan

közeledett felém, és halkan beszélt, akár egy zabolátlan csikóhoz, akit épp be akar törni. – Cassie, kérlek, figyelj rám. Nyertünk egy kis időt, de mennünk kell. Többen is lesznek. Újból elcsúsztam, ezúttal a fenekemen landoltam, ráadásul valami keményre estem. Az agyam valamely rejtett zuga felismerte a tárgy alakját, odanyúltam, és kihúztam magam alól a pisztolyomat. – Ne gyere közelebb, különben megöllek – szegeztem rá a fegyvert. Habár a kezem elég rendesen remegett, és képtelen voltam egyenesen tartani a pisztolyt, Tomas nagyon is jól tudta, hogy komolyan beszélek. Mindig meleg és nyílt tekintete most koromfekete tükörként meredt rám. Semmit nem tudtam kiolvasni belőle, nem mintha annyira vágytam volna rá. Istenem, dehogyis. – Cassie, most jól figyelj ide – mondta, miközben még így is jóképű arcát kémleltem. Ekkor esett csak le igazán, hogy egy illúzióval ismét kevesebb lettem. Eddig azt hittem, végre valami jót tettem, segítettem valakinek, megmentettem az elkallódástól. Örültem, hogy lesz egy olyan cselekedetem, ami nem torkoll fájdalomba, legyen az akár az enyém, akár valaki másé. Rá kellett volna jönnöm, hogy ez túl szép így, és Tomas is túl tökéletes. Nem a te súlycsoportod, Cassie drágám – gondoltam, miközben a hátamat az ajtónak vetettem. – Nem kéne így előreszaladni, legközelebb talán próbálkozz egy kóbor macska befogadásával. Sajnos azt is jól tudtam, elég nagy az esély arra, hogy nem lesz legközelebb. Az ajtó túloldaláról hallottam a klubból átszűrődő zenét, valamiféle technoalapot és az éneket. Úgy hangzott a füleimnek, mintha a mennyország lenne. Semmi más vágyam nem volt, mint elvegyülni a tömegben, eljutni a kijáratig, és utána rohanni, ahogy csak bírok. A rejtőzködésben mindig is világbajnok

voltam, a turista negyed utcáin simán el tudnék vegyülni a péntek este szórakozni vágyó tömegben. Volt olyan bankkártyám, ami számos álnevem egyikére szólt, a buszpályaudvar egyik csomagmegőrző szekrényében tartottam néhány egyszerű, nem feltűnő ruhát, és tizenöt háztömbnyi körben minden szűk átjárót meg sikátort fejből ismertem. Minden rendben lesz, ha le tudom rázni Tomast. Lassan végigcsúsztam az ajtó mentén, igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, és a pokolba kívántam minden magas sarkú cipőt. A szoknyám felcsúszott, de nem foglalkoztam azzal, hogy visszahúzzam. A legkevésbé az izgatott, hogy mennyit villantok ki Tomas előtt. Vértől ragacsos kezemmel a hátam mögött tapogatóztam, és végre megleltem a kilincset. Bizonytalan léptekkel bukdácsoltam át a küszöbön, bevágtam magam mögött az ajtót, és a bár felé indultam. Képtelen voltam rendesen levegőt venni, megállás nélkül a hányinger kerülgetett, de tartottam magam. Most nem volt időm a rosszullétre. Már kezdetét vette a lézershow, a táncolók ugráló, lüktető tömegét a stroboszkópok és egyéb szerkezetek fénysugarai pásztázták. A zene ütemes lüktetése és a tömeg zaja fülsüketítő volt, de nem kellett hallanom Tomast, hogy tudjam, ott van mögöttem. A rám vetülő fényekben a testemet beborító vér hol fekete, hol ezüstös színben csillámlott. A sötétségben sikerült elkerülnöm, hogy a látványom pánikot okozzon, pedig kötve hiszem, hogy hétköznapi módon festettem volna. Ahol egy pillanatra megnyílt a tömeg, azonnal keresztülfurakodtam. Gondolkodni is igyekeztem közben, de az agyam magasabb regiszterei kikapcsoltak, az ösztöneim pedig csak egyet súgtak: fuss! Megpróbáltam minél gyorsabb lenni, mert csak két lehetőségem volt: menekülni, vagy megvárni, hogy utolérjen. Sajnos tudtam, hogy így sincs sok esélyem.

A tánctér közepénél jártam, amikor Tomas megragadott. Megfordított, hogy szembenézzek vele, és éreztem, ahogy egyik keze a hátamra csúszik, és egymáshoz szorítja a testünket. Mindenki más számára úgy tűnhetett, hogy táncolunk, csak én tudtam, hogy voltaképp fogságba estem. Acélos keménységgel szorította a pisztolyt tartó kezemet, a fegyver csövét a padló irányába, a testétől elfelé fordította. De ha nem így lett volna, akkor sem próbálok meg tüzelni. A tenyerem annyira izzadt, hogy tartani is alig bírtam a kilenc milliméterest, és túl sokan voltak a teremben ahhoz, hogy összevissza lövöldözni kezdjek. Amúgy meg egy golyó legfeljebb csak még jobban felingerelné. Az ujjaival végigsimította meztelen hátamat, akkurátusan kitapogatva a védelmezőm körvonalait. – Hallottam már ilyesmikről, de soha nem hittem, hogy valóban léteznek – morfondírozott olyan hangon, amiből leginkább talán a csodálat érződött ki. Valahogy sikerült elérnie, hogy az őrült zenebonában is tisztán értettem a szavait, de egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni. Többször is megkíséreltem kibújni a szorításából, közben átkoztam a hasznavehetetlen strázsát. Talán elhasználta energiáit a korábbi harcban, vagy Tomas szintjével szemben eleve tehetetlen volt. Akár így, akár úgy, semmilyen reakciót nem mutatott az érintésére. – Nézz rám, Cassie! Harcoltam ellene, hisz gyerekkoromtól fogva tudtam, ha egy vámpír szemébe nézünk, átengedjük neki a hatalmat magunk felett. A raktárban látottak után semmi kétségem nem volt afelől, hogy miféle lénnyel állok szemben. Kétségbeesetten próbáltam elkerülni, hogy bejusson a fejembe. Tekintve, hogy hosszú hónapokon át sikerült kicseleznie a vámpírradaromat, minden bizonnyal hármas, vagy esetleg annál is magasabb szintű mesterrel akadtam össze. Az is eszembe jutott, hogy

ugyan ritkán, de láttam őt teljes nappali fényben az utcán sétálni. Ezt még Tony sem kockáztathatta volna meg súlyos égési sérülések nélkül. Nem mintha Tomas szintje olyan sokat számított volna. Még a legalacsonyabban rangsorolt mestereknek sem okozna különösebb gondot, hogy egyetlen pillantásukkal rabul ejtsék az elmémet. Egykor bizonyos fokú védettséget élvezhettem az ilyen kísérletek ellen, de mivel most pont akkori patrónusom akart a leginkább holtan látni, szabad préda lettem. Senki nem fogja megbosszulni, ha engem valamilyen baj ér. Biztos voltam benne, hogy Tomas komoly vérdíjat kap, ha leszállít engem. Tony szívesen fizetett céljai eléréséért, és figyelembe véve, hogy mennyi kárt okoztam neki, örömmel fogja kicsengetni a pénzt. Talán Tomas épp azért végzett a többi vámpírral, hogy ne kelljen osztozkodnia? A pokolba is, mennyit érhetek meg Tonynak? És miért várt Tomas ilyen sokáig, hogy kimutassa a foga fehérjét? Tovább rángattam a karom, és küzdöttem, de senki nem figyelt fel ránk. Minden bizonnyal elkönyvelték, hogy esetlen táncos vagyok. Tomas egyre szorosabban ölelt magához. Mivel korábban szinte alig értünk egymáshoz, furcsa volt ez a hirtelen intim közelség. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy valóban Tomas tart a karjában. Az agyamban eddig a barátnak könyveltem el őt, és most egy csapásra átkerült a gyilkos vámpírok népes csoportjába. Az sem segített úrrá lenni zavarodottságomon, ahogyan bánt velem. A keze baráti ölelésnél sokkal intimebb módon járt fel-alá szinte csupasz hátamon, és a zene által diktált tempónál sokkal lassabb, szinte érzéki táncot járatott velem. A legendákkal ellentétben a teste melegen simult hozzám, érintése olyan puha volt, mint a legfinomabb selyem. Mégsem volt több esélyem kiszabadulni szorításából, mintha acélból

öntött karok fontak volna át. A pulzusom felgyorsult, az ájulás kerülgetett, amikor előrehajtotta a fejét, és megéreztem nyelve hegyét a nyakamon. Azt hiszem, egy pillanatra meg is állt a szívem, amint óvatosan megcsókolta a bőrömet, talán az ütőeret keresgélve alatta. Úgy éreztem, a vérem felismerte őt, lassabban és sűrűbben áramlott körbe a testemben, arra várva, hogy kiszabaduljon. Verejtékeztem, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy sokan zsúfolódtunk össze a szűk teremben. Vajon most azonnal végez velem, sok száz tanú szeme láttára? Borzongás futott végig rajtam, amikor rájöttem, hogy valószínűleg kockázat nélkül megtehetné. Kivonszolhatná élettelen testemet, és senki nem gyanakodna. Mindössze azt látnák, hogy Tomas gondjaiba veszi lakótársát, aki elájult a nagy melegben. Micsoda úriember, nem? Sejtenem kellett volna, hogy valami ehhez hasonló fog történni. Valahányszor megbíztam valakiben, elárultak. Akikbe beleszerettem, mind meghaltak. Mivel Tomas már amúgy is halott volt, a sorsom ezúttal sem lesz más. – Kérlek, ne ellenkezz – suttogta, én pedig beleremegtem, ahogy megéreztem leheletét verejtékező bőrömön. A hangja kábítószerként áramlott végig az ereimben, kellemes, nyugtató érzéssel töltött el, elűzte a félelem és a fájdalom egy részét is, és a gondolataimat is lelassította. A hatás nem volt olyan erős, mintha a szemembe nézett volna, de így is azt éreztem, mintha levegő helyett víz venne körül. Minden apró mozdulat sokkal nagyobb erőfeszítést igényelt, mint amire számítottam. Persze a próbálkozásaimmal egyébként sem értem el mást, csupán a csuklómban erősödött egyre inkább a fájdalom, őt pedig felizgattam. Az arcán nem látszott semmi, de testének egyéb tájékain nem tudott ennyire uralkodni. Éreztem, ahogy a farmerja keményen kidudorodik a slicce tájékán.

– Nem akarlak bántani – mondta halkan, miközben ajka egészen közel került az enyémhez. Ha értelmét láttam volna, emlékeztethettem volna arra, hogy akár ő maga végez velem, akár csak átad Tonynak, a végeredményen ez mit sem változtat. De időm sem volt arra, hogy megszólaljak, mert ismét közel hajolt hozzám. Ezúttal képtelen volt türtőztetni magát. Szája az enyémre tapadt, egy olyan csókkal, aminek köze sem volt az addig tapasztalt gyengédséghez. Karjai megfeszültek, minden porcikámat magához szorította. Szinte kétségbeesetten csókolt, olyan hévvel, amit egy régóta éhező ember érezhet, ha bejut egy lakomára. A hátamat simító kéz egyre lejjebb csúszott, míg elérte rövidke bőrszoknyám szegélyét, és alám nyúlva megemelt. A lábaim hirtelen elszakadtak a padlótól, át kellett kulcsolnom velük a derekát, hogy ne zuhanjak a földre. Az előző pillanatok történései annyira lefoglaltak, hogy beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, ismét a raktár ajtaja felé tartunk. Úgy tűnt, mégis szeretné zavartalan környezetben végrehajtani a gyilkosságot. Még akkor is csókolt, amikor az első energiahullám útnak indult a testéből. Vagy megzavarta valami a koncentrációját, vagy úgy döntött, már nincs értelme tovább titkolnia. És valóban, miért is tenné? Feltehetően én voltam az egyetlen a teremben, aki érzékelni tudta a hullámait, én pedig már tudtam, hogy kicsoda is ő. Mindenki más számára ugyanúgy nézett ki, mint eddig, de én láttam, amint a bőrét megolvadt aranyhoz hasonló bevonat lepi el. Apró napként ragyogott fel a tánctér sötétjében. A testéből kisugárzó energia hatására az összes szőr felállt a karomon és a hátamon, amint a hullámok körülvettek minket. A levegő újra nehezebb lett, mint vihar előtt – egyszerre minden körvonal tisztábban és élesebben látszott. Ezután összpontosította az erejét, ez úgy vágott mellbe, mint egy hullám a dagály tetőzésekor. Megállás nélkül bombázott az

energiájával, lassan teljesen elfelejtettem, hogy miért is harcolok vele, és már semmire sem emlékeztem. Amint véget vetett a csóknak, akaratlanul is egy kis méltatlankodó kiáltás hagyta el a számat, mielőtt ajkaival ismét a nyakamat kereste volna. Ezúttal azonban egyáltalán nem bántam. Kifejezetten gyengéd gesztusnak tűnt, bár azt is észrevettem, hogy hosszú hajzuhatagával takarja el igencsak megtépázott felsőmet a bárpult körüli élesebb megvilágításban. Lucille, aki alig pár méterre tőlünk épp néhány poharat töltött meg, meglepődve mutatta felém felemelt hüvelykujját, amint besasszéztunk a pult mögé. Meg sem próbáltam segítséget kérni tőle. Mit is tehetne Lucille akár egy újszülött vámpírral szemben, nem is beszélve egy mesterről? Az is igaz, hogy nem érdekelt, mi történik velem. Tomas azonban nem akart semmit a véletlenre bízni, talán azt hitte, valami őrültségre ragadtatnám magamat. Újra megcsókolt, és a szándékaitól függetlenül el kellett ismernem, jól csinálja. Ajkának bársonyos érintése tovább kuszálta a gondolataimat, és amikor végül eltávolodtunk egymástól, túlságosan bamba voltam, és minden tilalom ellenére a szemébe néztem. Az agyam azonnal megbénult, a gondolataim többé nem léteztek. Mintha elfordítottak volna egy kapcsolót a fejemben. A fény elhalványult, és a zene is mintha távolabbról szólt volna. Rövidesen Tomas arca volt az egyetlen, amit magam előtt láttam, és a saját szívdobogásomat hallgattam a fülemben. Miért nem vettem eddig észre, hogy ilyen csábító a pillantása? A szempillái fekete selyemként árnyékolták pupilláit, melyekben most a bár fényei apró lángnyelvekként tükröződtek. Valami engem is megbűvölhetett ebben a szempárban, mert azon kaptam magam, hogy a kezem önálló életet él, és útnak indul Tomas kőkemény hasfalán, méghozzá az inge alatt. Semmire nem vágytam annyira, mint érezni a kemény izmokat a

bársonyos tapintású bőr alatt. El akartam érni a nyakáig, hogy beletúrhassak az éjfekete hajba. Kíváncsi voltam arra, vajon tényleg olyan puha, sűrű és nehéz-e, mint amilyennek látszik. Ekkor azonban észrevettem egy bronzbarna mellbimbót, mely az ingen keletkezett számos szakadás egyikén kandikált ki. Az efféle látvány túl sokszor vette már el az eszemet ahhoz, hogy számon tartsam. Most is hamar felfedeztem, hogy valóban olyan finom, amilyennek látszott, és amilyennek mindig is gondoltam. Úgy keményedett meg a nyelvem és a fogaim finom játékától, mintha mindig is erre az érintésre vágyott volna. Miközben vele foglalkoztam, észre sem vettem, hogy Tomas visszahúzott a raktárba, és a lábával becsukta mögöttünk az ajtót. Egy mély sóhajjal lassan eltolt magától. Egy pillanatnyi csend után rekedt hangon szólalt meg, ami egyáltalán nem hasonlított arra, amit tőle megszoktam, – Add ide a fegyvert, Cassie. Valaki még megsérülhet, ha véletlenül elsül. A hangja, mely nyers volt és szenvtelen, egy kissé kitisztította a fejemet. Az is segített, hogy megpillantottam legelső támadómat. Három darabra szakadva hevert a földön, a védelmezőm ereje a teste nagy részét felemésztette. Maradványai mögött felfedeztem a hajópadlóba égetett torz pentagramma alakját. Csak bámultam magam elé, kissé szédültem és furcsán éreztem magam. Csak ekkor értettem meg a Tomas szavai mögött megbújó iróniát: „valaki még megsérülhet". Tényleg vicces. Tomasba kapaszkodtam, hogy ne rogyjak a földre. A pisztoly tétován himbálózott a kezemben, ahogy átkaroltam. Elvette tőlem, és eltüntette valahová. Nem láttam, mit tett vele, egyszer csak már nem volt ott. Aggódó arccal nézett rám, de ezt is mulatságosnak tartottam. Kacarászni kezdtem. Reméltem, hogy Tony jól megfizeti majd, hisz olyan jópofa srác.

– Cassie, vihetlek, ha akarod, de indulnunk kell – mondta, miközben a falon lógó órára tekintett: 8.37. – Látod, van még hat percünk – nevetgéltem tovább, de a hang mintha nem is az enyém lett volna. Még volt időm arra gondolni, hogy rövidesen úrrá lesz rajtam a hisztéria, azután Tomas felém lépett. A következő, amire emlékszem, hogy a karjaiban tart engem, és a szabadban vagyunk. A sötét utcán rohant velem olyan sebességgel, hogy az utcai lámpák fénye egyetlen ezüstös csíkká mosódott össze. Néhány másodperccel később két sötét árny csatlakozott hozzánk, egy-egy mindkét oldalról. – Aludj! – utasított Tomas, ahogy szélsebesen haladt el szemem előtt a táj. Ekkor éreztem csak, milyen szörnyen fáradt vagyok, az alvás valóban remek ötletnek tűnt. Kényelemben éreztem magam, pedig a fejem úgy himbálózott ide-oda, hogy néha úgy láttam, vagy az ég szakadt le ránk, vagy mi repültünk fel a csillagokig. Emlékszem, mielőtt álomba merültem, az utolsó gondolatom az volt, hogy ami a halálnemeket illeti, ez egészen elviselhetőnek számít.

3. fejezet

Fáradtan,

sajgó tagokkal és rémülten tértem magamhoz. Attól sem derültem jobb kedvre, hogy Tomas épp fölém hajolt, így az ő kifejezéstelen arca volt az első, amit megláttam. – Szállj le rólam! – krákogtam, miközben ülő helyzetbe küzdöttem magamat. Beletelt néhány percbe, amíg a szoba pörgése abbamaradt, és amikor végre körül tudtam nézni, megdöbbentő látvány tárult a szemem elé. Remek, úgy tűnik, bejutottam a Pokol előszobájába. Vörös homokkőbe vájt kamrában voltunk, csupán néhány fáklya sejtelmesen pislákoló fénye világított. A falikarok egymást keresztező pengéket formáltak, a lángok kellemetlen szaga ellepte a helyiséget. A fáklyák arról árulkodtak, hogy a helyet a legerősebb mágia védelmezi, amelynek nem szerencsés találkoznia az elektromossággal. Nem állok nyerésre. A terem egyébként kínzókamrának is tökéletes lett volna, ámbár a bútorzat spanyolcsizmák és kínpadok helyett csak az a meglehetősen kényelmetlen bőrkanapé volt, amelyen feküdtem. Ezenkívül csupán egy kis asztalka állt a helyiségben, rajta néhány magazin hevert. Az egyik az Orákulum– volt, a mágia világának Newsweekje. Ahogy ez már a várókban megszokott, a néhány hónappal korábbi számot rakták ki. Atlantában volt egy bizonyos kávéház, ahová hetente beugrottam, hogy átfussam az aktuális kiadást. Tudomást akartam szerezni mindarról, ami a másik világban történt, de az én életemre is kihatással lehet. Fölöttébb valószínű, hogy a címlap–sztori, ami most a szemem

elé került, vagyis az olcsó ázsiai importáruk hatása a mágikus gyógyitalok piacára nem ebbe a kategóriába tartozott. A másik újság afféle szennylap volt. Pythia örökösének nyoma veszett! – hirdette öles betűkkel a Kristálygömb e heti száma. Az időugrás nem működik! Erre már a szememet is forgattam volna, ha nem nyilall belém azonnal a fájdalom. Azt hiszem, a Marslakók rabolták el a boszorkányokat történettel már ők is túllőttek a célon. – Mia Stella, a Szenátus Tomast jelölte ki testőrödnek. Nem mozdulhat el mellőled – szólalt meg egy ismerős hang az ajtó irányából. – Ne nehezítsd meg a dolgunkat. – Nem fogom – feleltem. Azok után, amiken átmentem, talán joggal voltam egy kissé zavarodott. Erős hányinger kerülgetett, olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam lábra állni, a szemeim pedig annyira égtek, mintha már túl lettem volna azon a kiadós bőgésen, amire még csak most készültem. Jártányi erőm sem maradt. – De nem akarom, hogy a közelemben legyen. Ügyet sem vetettem Tomasra és a mellette álló ismeretlen alakra, aki XVII. századi öltözéket viselt. A helyiségben tartózkodó egyetlen barátomra koncentráltam. Elképzelni sem tudtam, mit keres itt Rafe. Nem mintha nem örültem volna neki – hisz minden ismerősnek hasznát vehettem –, de nem értettem, hogyan illik ő a képbe. A Rafe Raffaello beceneve volt. Igen, ő volt Róma üdvöskéje, és a pápák kedvenc festője, egészen addig, míg 1520–ban visszautasította egy befolyásos firenzei kalmár megbízását. Tony megpróbált művészi vonalon is versenyre kelni a Mediciekkel. Nekik ott volt Michelangelo, hát meg akarta szerezni Raffaellót. Rafe azonban közölte, már így is több megrendelése van, mint amire ideje jut, amúgy akkor éppen a pápa számára festett freskókat. Nem állt szándékában elzarándokolni Firenzéig, hogy kifessen egy étkezőt. Ez rossz döntés volt. Azóta ugyanis Tony alkalmazásában áll, akkor fest,

amikor csak parancsot kap rá. Többek között az én gyerekkori szobámat is ő festette ki. A mennyezetet angyalokkal szórta tele, olyan élethűek voltak, hogy kislányként évekig azt hittem, engem figyelnek, amikor alszom. Rafe azon kevesek egyike volt Tony bandájából, akit sajnáltam otthagyni, de muszáj volt búcsú nélkül távoznom. Nem volt más választásom: Tonyhoz tartozott, és ha a mestere kérdést tesz fel neki, nem bújhat ki a válaszadás alól. Mivel most itt volt, azt jelentette, hogy Tony akarta így. Ez azért némiképp csökkentette a viszontlátás örömét. Tomas semmit nem mondott, de ő is a helyiségben maradt. Ránéztem, azonban semmiféle reakciót nem tudtam leolvasni az arcáról. A gond csak annyi volt, hogy meg kellett szöknöm innen, és minél többen őrködnek felettem, annál nehezebb lesz. Amúgy pedig elég volt ránéznem Tomasra, és annyi érzelem kezdett kavarogni bennem, hogy azonnal hasogatni kezdett a fejem. Nem is az erőszak zavart igazán. Míg felnőttem, épp eleget láttam ahhoz, hogy túltegyem magamat a klubban történteken, és már azt a sokkot is megemésztettem, hogy mindezt a szörnyűséget Tomas követte el. Sokat segített, hogy már nem álltam térdig a vérben, mint ahogy az is, hogy Tomas azokkal a vámpírokkal végzett, akik engem akartak kinyírni. Ha egyszerűen kellene összegeznem a történteket: én élek, ők meghaltak, egy-null ide. Aki Tony ellen életben akar maradni, annak szüksége van a gyakorlatias gondolkodásra. Hálás voltam Tomasnak, amiért megmentette az életemet, bár valószínűleg már messze járnék az üldözőimtől, ha nem megyek a klubba, hogy őt figyelmeztessem. Még azt is hajlandó voltam megbocsátani neki, hogy minden magyarázat nélkül elragadott, hisz abban a lelkiállapotban nem nagyon lettem volna kapható semmilyen értelmes párbeszédre. Mindent összevetve úgy éreztem, egálban vagyunk, kivéve, hogy ilyen csúnyán átrázott.

Az más lapra tartozott, és úgy éreztem, egyhamar képtelen leszek megbocsátani neki. Talán sohasem. Korábbi beszélgetéseink során többször engedtem neki betekintést az utcán töltött éveimbe, csak neki, és senki másnak. Az volt a célom, hogy kicsit megnyíljon előttem. Láttam, hogy nem barátkozik senkivel – a klubban szerzett népszerűsége ellenére sem, és kíváncsi voltam, vajon az enyémhez hasonló kapcsolatfóbiától szenved-e. A francba is, megkedveltem, és közben minden szó, ami mondott, hazugság volt. Arról már nem is beszélve, hogy szánt szándékkal átvette az uralmat az elmém fölött, olyan dolgokra ragadtatva engem, amikre pirulva gondoltam vissza. Az efféle dolgokat nagyon komolyan vették a vámpírok köreiben. Ha még mindig Tony pártfogoltja lettem volna, Tomas súlyos büntetésre számíthatna amiatt, hogy ilyen tettekre csábította az egyik szolgáját. – Hadd beszéljek vele – szólt oda Tomas Rafe-nek. Mielőtt ellenkezhettem volna, a többiek elhagyták a kamrát, hogy legalább a négyszemköztiség látszatát keltsék. Persze ez csak a látszat kedvéért volt: a vámpírok hallásának mit sem számított egy vastag sziklafal. Nem is foglalkoztam azzal, hogy lejjebb eresszem a hangomat. – Világos leszek – kezdtem még mindig dühödten. – Hazudtál nekem, és elárultál. Nem akarlak látni téged, beszélni veled, vagy egyáltalán egy levegőt szívni veled. Soha többé. Felfogtad? – Cassie, meg kell értened. Csak azt csináltam, amire utasítottak... – Mit csinálsz a táskámmal? – ripakodtam rá, amikor észrevettem, mit tart a kezében. Persze gondolhattam volna, hogy átkutatja, hisz Tonynak tudnia kell, milyen meglepetéseket tartogatok neki. De Tomas volt az, aki elvette, ezt újabb árulásnak vettem. – Kivettél valamit?

– Nem, minden itt van benne. De Cassie... – Add vissza! – kaptam a táska felé, és majdnem orra buktam. – Nem volt hozzá jogod... – Torony! Torony! Torony! – ismételgette a földre hulló tarot-kártyám, mintha hisztérikus rohama lett volna. Hirtelen könnyek lepték el a szememet. Csak egy buta kártyapakli volt, de az egyetlen dolog, amit még Eugenie adott nekem. –Tönkretetted! – kiáltottam fel, majd lehajoltam, hogy összeszedjem a szétszóródott lapokat. Tomas odatérdelt mellém. – A védelmezők teszik – mondta szinte suttogva. – Túl sok van belőlük, és összeakadnak a mágikus erők. Ha elmegyünk innen, szerintem rendbe jön, de ha nem, akkor újradelejeztetem. Elég egyszerű varázslat. Ellöktem a kezét szegény, összezavarodott kártyáim közeléből. Tudtam, hogyan érezhetik magukat. – Ne érj hozzájuk! – rivalltam rá, miközben remegő kezekkel ügyetlenül összekotortam a paklit. Tomas lassan felállt, de végig engem figyelt. – Sajnálom, Cassie – szólalt meg végül. – Sejtettem, hogy ideges leszel... – Ideges? – ordítottam a dühtől elvakulva. – Elhitetted velem, hogy valami szerencsétlen sorsú utcakölyök vagy, aki barátra vágyik. Én hülye meg beszoptam. Megbíztam benned, te pedig feldobtál annak a... – Elhallgattam, hogy egy mély lélegzetet vegyek, mielőtt teljesen elveszítem az önuralmamat. Nem akartam megadni neki az elégtételt, hogy bőgni lásson. Nagyon nem. Visszadobtam a kártyákat a retikülömbe, majd ellenőriztem a tartalmát, ezzel is időt nyerve, hogy összeszedjem magam. Egy perc után felnéztem. – Nem mindent lehet megjavítani, ami tönkremegy, Tomas. – Nem hazudtam neked, Cassie. Esküszöm.

A tekintete őszintén csillogott, majdnem elhittem, amit mondott. Majdnem. – Akkor mi is vagy te? Egy szegény, megalázott vámpír nagymester? Ugyan már. – Nem hazudtam – ismételte még határozottabban. – Az volt a dolgom, hogy őrizzem a biztonságod, és ezt is tettem. Ehhez el kellett nyernem a bizalmadat, de nem hazudtam neked. Soha nem mondtam, hogy sanyarú múltam volt, pedig igaz lett volna. Alejandro bármelyik szolgálója elmondhatná ezt magáról. Nem akartam hinni a saját fülemnek. Azt nem vártam, hogy szívből jövő bocsánatkérést fogok hallani, rosszulesett, hogy el sem ismerte, amit tett. – Hánynom kell tőled – mondtam, miközben feltápászkodtam. Az ajtóhoz vánszorogtam, és kidugtam a fejemet. Rafe a folyosón ücsörgött, és úgy tett, mintha nem hallott volna minden szót. – Eltűnik innen, vagy ne is számíts az együttműködésemre – jelentettem ki. A következő pillanatban Tomas megragadta a karomat, épp olyan erővel, hogy még ne fájjon, és visszafordított maga felé. – Mit tudsz te a sanyargatásról? – kérdezte szinte fenyegetően. –Fogalmad sincs róla, hogyan lettem vámpír, igaz? Mit szóltál volna ahhoz, ha megtudod, hogy a falumban mindenkit összefogdostak, Velem együtt, csak azért, hogy Alejandro és udvartartása vadászatot rendezzen. Az egyetlen ok, amiért még itt lehetek, hogy az egyik talpnyalójának annyira megtetszettem, hogy saját szolgálójává tett. Végig kellett néznem, ahogy a bajtársaimat, akikkel együtt harcoltunk annyi éven át, sokszor hatalmas túlerővel szemben, egy őrült puszta szórakozásból halomra irtja. Ezt akartad hallani? De ha ez még nem lenne elég kemény ahhoz, hogy elnyerjem a bocsánatodat, hidd el, van még néhány hasonló történetem. Mesélhetjük őket felváltva, de attól tartok, te hamarabb kifogynál belőlük. Te jó

pár évig éltél az utcán, én viszont három és fél évszázadig Alejandro mellett. – Tomas, kérlek, ne tartsd fel Mademoiselle Palmert. Legnagyobb meglepetésemre a fura öltözetű férfi szólt közbe. Nagyjából a Stuart–restauráció korába helyeztem volna, de feltűnt, hogy a Csatorna másik oldaláról való. Nem volt erős akcentusa, de felismertem a franciás hangzást. Mostanáig meg is feledkeztem róla. Ami igazán fura volt, hogy Tomas azonnal engedelmeskedett neki. Úgy lépett hátra, mintha az érintésem megégetné, de fekete szemével továbbra is az én pillantásomat kereste, mintha választ várna. Mit is mondhattam volna neki? Talán: „oké, kemény dolgokon mentél keresztül, és ez már okot ad arra, hogy átadj engem valakinek, aki még ennél is rosszabbat tesz velem". Vagy: „az életed szerencsétlenül alakult, ezért az enyémet is tönkreteheted". Hát, ilyen együttérzést hiába vár tőlem. – Esetleg rám bíznád őt egy kis időre? – hangzott el a kérdés, de a magas francia már el is indult velem a folyosón, látszott, hogy nincs szüksége Tomas beleegyezésére. Rövidesen találkoztam legádázabb ellenségemmel, ám nem úgy, ahogyan számítottam rá. Tony kövérkés arca ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Ez persze nem lepett meg, hisz mit sem változott 1513 óta, a ruháit leszámítva. Az általam csak selyemfiúsnak nevezett hajszálcsíkos öltönye volt rajta, amely úgy festett, mintha egy tiltott italmérés kidobó emberéről szedte volna le. Talán így is történt. Szerette ezt a ruhát, mert valaki azt mondta neki, hogy a hosszanti csíkoktól karcsúbbnak látszik. Ez persze hazugság volt. Tony a halálakor csaknem másfél mázsát nyomott, így 165 centis magasságát tekintve olyan volt, mint egy két lábon járó futball–labda. És most már nincs az a diéta vagy edzésprogram, ami ezen változtathatna.

De még a súlytöbblettel és a rémes ízléssel kiválasztott ruhájában jobban nézett ki, mint első számú alattvalója, Alphonse, aki, mint mindig, mestere bal válla mögött állt. Mindketten csupán illúzióként voltak jelen, egy nagy tükörben látszottak. Azonnal felfedeztem, hogy Philadelphiából, a régi erődítményből jelentkeznek. Még Tonyt ismerve is meglepett kicsit, hogy volt mersze visszaköltözni oda, persze nyúlszívűséggel eddig sem vádolhatta senki. Onnan ismertem fel a helyszínt, hogy Tony kedvenc helyén ült, azon a trónuson, melyet egy püspöki palotából szerzett. Az ülőhely abból a korból származott, amikor a cicomás faragványok és az aranyfüst volt divatban. A szék támlája jó 180 centire emelkedett a padló fölé, de Alphonse-nak nem kellett lábujjhegyre állnia, hogy átlásson fölötte. Igaz, a magassága nem sokat javított a megjelenésén. Pontosan úgy nézett ki, mintha valaki szándékosan orgyilkost akart volna összegyúrni. Olyan félelmetes arckifejezéssel rendelkezett, amilyet keveset láttam még. És itt most nem egy olyan hollywoodi típusú, jóképű gonosztevőre gondolok. Alphonse szimplán ronda volt. Valakitől azt hallottam, Baby Face Nelson egyik verőlegénye volt, mielőtt vámpírrá tették, de nekem mindig úgy tűnt, mintha inkább az ő arcát verték volna rendszeresen a baseballütővel. Gyerekként mindig csodálkoztam, hogy profilból milyen torz. Az orra nem emelkedett ki jobban az arcából, mint Neander-völgyi ősére emlékeztető, előremeredő homlokcsontja. Mindig megmosolyogtam, amikor a moziban fess, szexi alakokként ábrázolták a vámpírokat, akik hatalmas, csupa drága darabból álló ruhatárat tartanak. Pedig a tény az, hogy ha meghalsz, pont ugyanúgy fogsz kinézni, mint életedben. Pár száz év alatt az ember megtanulhat néhány szépségápolási trükköt, de a legtöbb vámpír nem foglalkozik ilyesmivel. A

fiatalabbak még csak-csak próbálkoznak, mivel ez könnyebbé teszi a vadászatot, ám az idősebbek nem tulajdonítanak jelentőséget a külsejüknek. Ha gyakorlatilag bárkivel el tudod hitetni, hogy te vagy Marilyn Monroe, vagy éppen Brad Pitt, csupán a szuggesztió erejével, akkor a sminkelés joggal tűnik felesleges pénzkidobásnak. Annak dacára, hogy a megbűvölt tükör segítségével ismét szembenéztem Tonyval és hűséges fogdmegjével, egész jó kedvem volt. Igaz, sokkal siralmasabban festettem, mint bármelyikük: rózsaszín melltartóm kikandikált foszlányokká szakadt felsőm alól, összekaristolt arcomból szivárgott a vér, a csizmámról pedig még mindig megolvadt vámpírbelsőség csöpögött. De legalább életben voltam, én voltam az egyetlen élő ember. Tony szemmel láthatóan nem örült ennek, és ez máris elégedettséggel töltött el. Persze a jelenlegi helyzetemben nem Tony jelentette az egyetlen problémát, de legalább kaptam némi esélyt azzal, hogy idáig eljutottam. Ha a Szenátus a halálomat akarta volna, beépített emberük az elmúlt hat hónapban bármikor hidegre tehetett volna. Körbenéztem a jókora szobában, ahová Tomas is elkísért minket. Ő az ajtó mellett maradt, technikailag betartva a kérésemet, hogy ne jöjjön a közelembe, de ez a távolság még messze nem volt megnyugtató a számomra. A négy őr egyikével beszélgetett éppen. A magas, szőke férfiak mintha épp most léptek volna le egy középkori tapétáról, harci bárdjukat hátukon átvetve viselték, fejükre sisakot húztak, melyről keskeny orrvédő lógott le. Azt is észrevettem, hogy Tomas fekete bőrdzsekit húzott a klubban viselt szerelése fölé. A kabát illett a farmerjéhez, de az összhatás olyan volt, mintha egy motoros macsót látnék. Az arca árnyékban volt, így nem láttam a

tekintetét, de feltehetően amúgy sem olvashattam volna ki belőle semmit. Semmi olyat, amit szívesen vettem volna. Félelmetes volt, mennyire kellett küzdenem magammal, hogy ne fussak oda hozzá. Olyan kétségbeesetten szerettem volna, hogy felragyogjon az arca, és azt mondja nekem, minden rendbe fog jönni. Már tudtam, kicsoda ő valójában, azzal is tisztában voltam, hogy hazudott nekem, és mégis annyira vágytam bízni benne. Őszintén reméltem, ez az érzés csak a korábbi mentális trükk utózöngéje, amivel hatalmába kerítette az elmémet, és igyekeztem mielőbb megszabadulni tőle. A szememnek még meg kellett szoknia, hogy hiába látom a régi Tomast magam előtt, ő már nem ugyanaz. Az ember, akinek eddig hittem, soha nem létezett máshol, csak az én fejemben. Nehezen sikerült rávennem magamat, hogy újra a fő eseményre koncentráljak; ez a körülményeket tekintve sokkal könnyebben is mehetett volna. Egy vastag mahagóni törzsből faragott, masszív, négyszögletű asztal állt a teremben, mely a túlsó felén felsorakoztatott székektől eltekintve az egyetlen bútordarab volt a helyiségben. Szemre legalább egy tonnát nyomhatott, és egy hasonlóan monumentális fekete márványpódiumon állt, melyre néhány csillámló lépcső vezetett. így a Szenátus tagjai jó egy méterrel a panaszosok, vagy a hozzám hasonló foglyok fölé magasodhattak. A terem falai – helyesebben a barlangé, mert, mint később megtudtam, több szinttel a földfelszín alatt voltunk – vörös homokkőből voltak kifaragva, a jókora kovácsoltvas kandeláberek fénye ugráló lángnyelveket vetített rájuk. A tükör az asztal bal oldalán állt. Rusnya egy darab volt, főleg azért, mert Tony képe köszönt vissza belőle. A dekoráció ezen felül csupán a Szenátus tagjainak címereiből állt, melyeket a megfelelő szék fölé függesztettek. Közülük négyet fekete kendővel takartak le, és a

hozzájuk tartozó székeket a fal felé fordították. Ez nem sok jót jelentett. – Kompenzációt követelek! – hallottam Tony hangját, aki legalább ötödszörre ismételte el ezt a mondatot. A vitái során gyakran követte az „addig ismétlem el, amit akarok, amíg meg nem kapom" tárgyalási módszert, főleg azért, mert nem volt túl sok gyakorlata az alkudozásban. A környezetében évszázadokon át mindenki csak meghajolt és engedelmeskedett neki, így a hosszú semmittevés eltompította az agya érvelésre használt területét. – Én fogadtam be, felneveltem, úgy bántam vele, mintha közülünk való lenne, és ő elámít. Minden jogom megvan hozzá, hogy kitépjem a szívét! Akár jelezhettem volna, hogy mivel nem vagyok vámpír, a szívszaggatás egy kicsit eltúlzott halálnem lenne, de úgy döntöttem, inkább fontosabb kérdésekkel foglalkozom. Nem mintha arra számíthattam volna, hogy a Szenátus különösebben érdeklődik Tony üzleti ügyei után, de legalább itt volt a ritka alkalom, amikor beolvashattam a szemétládának, és ezt semmiképp nem akartam kihagyni: – Te öletted meg a szüleimet, hogy kihasználhasd a képességeimet. Azt mondtad, a látomásaim segítenek elkerülni a katasztrófákat. Azt is állítottad, hogy másokat is figyelmeztettél, ha kellett. Közben pedig mindent csak a saját hasznodra fordítottál. Azért háborogsz, hogy egy kis pénzbe kerültem neked? Ha valaha elég közel kerülök hozzád, le fogom vágni a fejedet – jelentettem ki a miheztartás végett. Tony megölése régi álmom volt, ám valóra váltására nem sok reális esély mutatkozott. Tony nem tűnt túl feldúltnak a kirohanásom hallatán, és pont ezt is vártam tőle. Az évszázadok alatt rengeteg halálos fenyegetést kapott, de még mindig itt volt. Egyszer azt mondta

nekem, hogy a jelenléte volt a legékesebben szóló válasz minden ellenlábasának, és akkor is egyet kellett értenem vele. – A lánynak semmi bizonyítéka nincs arra, hogy közöm lett volna a szerencsétlen eseményekhez. Végig kell hallgatnom, hogy sérteget? – Én láttam! A Szenátus elnökéhez fordultam, akit hivatalosan konzulnak neveznek, hogy előadjam az esetemet. A hölgy azonban egy óriási kobrát simogatott éppen, kétszer is bőven a dereka köré tekeredhetett, és ez kissé zavaróan hatott rám. Az állat szelídnek tűnt, de jobbnak láttam az egyik szememet rajta tartani. A vámpírok rendszerint elfelejtik, hogy az efféle dolgok, mint például egy kígyómarás, amik nekik csupán egy kis kellemetlenséget okoznak, a körülöttük élő halandók számára sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak. Mi, akik ennek ellenére is életben maradtunk, megtanultuk, hogy mindig legyünk körültekintők. – Ez a nő képzeleg – ellenkezett Tony, ártatlanul tárva szét vaskos kezeit. – Világéletében idegileg labilis volt. – Akkor igazán meglepő, hogy mégis rábíztad magad a jóslataira. A konzul hangja áthasított az egész termen, szinte a bőrömön éreztem. A szavainak elképesztő energiája volt, őszintén örültem, hogy nem nekem címezte a mondanivalóját. Egyelőre. A konzul nem a szokásos hófehér lenvászon ruhát és arany fejdíszt viselte, de feltételeztem, ha valaki ennyire hatalmas, nincs szüksége külsőségekre. Persze azért nem kellett csalódnom a megjelenésében, hisz az öltözékét gyakorlatilag kizárólag tekergőző kígyók alkották. A több színben pompázó állatok olyan sűrűn borították be a testét, hogy csak itt-ott villant elő egy pillanatra a bőre. Az állatok pikkelyein megcsillant a fáklyák fénye, ettől úgy látszott, mintha az asszony élő ékszerekbe burkolózott volna. Ezüst, jade és smaragd árnyalatai

váltakoztak, néhol fel-feltűnt egy rubinvörös szempár is. De mégsem csak a viselet ragadta meg a figyelmemet. A hangjából csengő határozottság, és a sötétlő szemekből áradó bölcsesség arra utalt, hogy bizonyos értelemben mind a mai napig királynő maradt. Magamtól nem ismertem volna fel, és természetesen senki nem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon, de Rafe, aki talán erkölcsi támogatást nyújtva állt a hátam mögé, a fülembe súgott egy nevet, ahogy az asztalhoz közeledtünk. Megdöbbent arckifejezésemet látva kivillantotta a fogait sötét szakálla alól. – Nem, nem egy áspiskígyó marta meg, mia stella – magyarázta jól ismert hetyke mosolyával. – Nem bíztam rá magam – hazudta Tony szemérmetlenül. – Csak a biztonság kedvéért használtam. Rafe kezével megszorította a karomat, én pedig az ajkamba haraptam. Nem lett volna túl okos dolog egy újabb kifakadással magamra haragítanom a konzult. Mégis nehezen tudtam szó nélkül tűrni. Fogalmam sincs, mennyi pénzt kerestem az évek során ennek a patkánynak, de az biztos, hogy értem keveset. Azt például konkrétan tudtam, hogy legalább tízmilliót kaszált a határidős déligyümölcs üzletekkel, amikor a kaliforniai narancsültetvényeket egy sor természeti katasztrófa pusztította el, és az árak az egekbe szöktek. Ilyen alkalom persze nem adódott gyakran, de nem is volt példa nélküli eset. Persze soha nem a pénzhajhászás volt az, ami leginkább zavart Tonyban. Igazán attól készültem ki, persze a szüleim halálán túl, amikor megtudtam, hogy egy egész háztömböt hagyott porig égni, csak azért, mert olcsón szándékozott ingatlanokat vásárolni azon a környéken. Legalább egy héttel előre szóltam neki, bőven lett volna ideje figyelmeztetni az ott lakókat, de a kisujját se mozdította. Halálra váltan bámultam a másnapi újságban az összeégett gyerekek képeit. Ez volt az egyik döntő, kijózanító pillanat az életemben. Egy kis

utánajárással bizonyosságot is szereztem arról, amit már addig is gyanítottam: a képességeimet arra használta, hogy merényleteket tervezzen, politikai puccsokat agyaljon ki, és a hatóságokat kijátszva drogot és illegális fegyverszállítmányokat juttasson célba. És ezek csupán azok a dolgok, amikről tudomást szereztem. Aznap, amikor végre összeállt a kép, megfogadtam magamban, hogy egyszer még megfizetek neki. Amit eddig kapott, az messze nem volt még elég. – Akkor nem okoz nagy kárt az elvesztése. Kártalanítani fogunk, ne aggódj. – A legnagyobb tisztelettel, konzul, nem akarok mást, csak hogy visszakerüljön hozzám. Én vagyok a mestere, a jogomat mindenki elismeri. – Nem – hangzott a válasz, miközben a sötét szempár egy pillanatra felém villant. Azonnal megtudtam, mit érezhet egy nyúl, amikor a fejét felemelve a sólyommal találja szemben magát. – Terveink vannak vele. Tony egyre ingerültebb lett, az meg egyre feltűnőbb, hogy Alphonse egyáltalán nem siet sarokba szorított mestere segítségére. Az is lehet, hogy alábecsültem az intelligenciáját. Ha Tonyt a hőbörgése a sírba juttatja – ezúttal már véglegesen –, akkor Alphonse vehetné át az üzlet irányítását. Ez az én malmomra hajtotta a vizet. Nem mondhatnám, hogy jó barátok lettünk volna, de tudomásom szerint semmi oka nem volt arra, hogy megöljön, azon kívül persze, hogy Tony erre utasította. Magamban vigyorogtam egyet – csak így tovább, Tony. Sajnos a konzul széke mögött álló két óriási termetű, leopárdbőr ágyékkötőt viselő vámpír egyike előrelépett, és kivitte a tükröt a teremből. Nagy kár érte, épp kezdtem jól érezni magam. Rafe kezének újabb szorítása emlékeztetett arra, hogy közömbös arckifejezést öltsék. Ahogy nem ajánlatos félelmet

vagy gyengeséget mutatni egy bíróság előtt – és ez aztán a legeslegfelsőbb bíróság volt mind közül –, úgy a túlzott jókedv is gyanús lehet. Valaki esetleg kihívásként értelmezné, és annak nagyon rossz vége lenne. Gyorsan felvettem a pókerarcomat, amelyet már gyerekkoromban mesterire fejlesztettem. Nem kellett nagyon megerőltetnem magam, hisz az aprócska öröm, amit éreztem, azonnal semmivé foszlott, amikor a Szenátus tagjai felé fordultam. Mivel már nem volt ott Tony, aki magára vonta a figyelmüket, egyszerre mindenki velem kezdett foglalkozni. Feszült voltam, még úgyis, hogy korábban rendszeres résztvevője voltam a családi találkozóknak. Miután addigi telepatáját átváltoztatták, és elvesztette jóstehetségét, Tony ragaszkodott hozzá, hogy minden tanácskozáson ott legyek, különösen, ha a rivális klánok képviselői is jelen voltak. Sosem értettem az okát, hisz nem tudtam mások elméjében olvasni, és annak az esélye, hogy a jelenlevőkkel kapcsolatban látomásom legyen, elég csekély volt. Százszor is elmondtam neki, nem tudom úgy bekapcsolni a képességemet, mint más a tévét, és amikor magától működésbe lép, akkor sem én választom meg, hogy melyik csatornát nézzem. De rám sem hederített. Az is lehet, hogy csak a presztízsét akarta növelni a hűséges kutyaként utána loholó jövőbelátóval. Mindenesetre a sok rémségesnél rémesebb személy után, akikkel találkoztam, úgy éreztem, már nem érhet nagy meglepetés. Tévedtem. A konzulén kívül még tizenkét hely volt az asztalnál. Nagyobb részük üresen állt, de a jelenlévők látványa bőségesen kárpótolt mindenért. Hozzám legközelebb egy sötét hajú nő ült, hosszú bársonyruhába öltözve. Egy kis kalap volt a fején, rajta akkora igazgyöngyök, mint a hüvelykujjam. Mélyvörös tónusú szoknyáját bőségesen borította aranyszínű hímzés. Bőre olyan opálosan fakó volt, mint mindazoké, akiket évszázadok óta nem ért a nap fénye. Torkánál egy forradás nyoma futott körbe,

melyet nem sikerült teljesen elrejtenie a nyakán átvetett kendővel. Valaki elég közel került ahhoz, hogy levágja a fejét, de nyilván nem tudta, hogy ezzel még nem végzett egy vámpírral. Ha a szíve épen marad, a testrészek újra összeforrnak. Megborzongtam, amikor elképzeltem, mekkora erő kell ahhoz, hogy egy ilyen rémséges sebet begyógyítson. A nő mellett foglalt helyet az egyetlen személy, akit felismertem az asztal mögött ülők közül. Könnyű dolgom volt, hisz Tony minden alkalmat megragadott, hogy hencegjen a híres Drakula családhoz fűződő kapcsolatával. A tróntermének falán ott függött mindhárom testvér portréja. Tonyt nem III. Vlad Tepes, a legendás Drakula változtatta át, hanem a gróf bátyja, Mircea. Philadelphiában mi is vendégül láttuk őt, amikor 11 éves lehettem. A legtöbb gyerekhez hasonlóan én is imádtam az izgalmas történeteket, Mircea egyik kedvenc szórakozása pedig a múltbéli kalandok felemlegetése volt. Elmondta, miként találkozott össze egy bosszúvágytól fűtött cigánylánnyal, amikor öccsei, Vlad és Radu épp Drinápolyban raboskodtak, mivel a török szultán így próbálta rávenni apjukat, hogy betartson egy köztük köttetett egyezményt. A lány tiszta szívéből gyűlölte Mircea apját, mert az elcsábította, majd eldobta a nővérét – aki egyébként Drakula anyja volt–, ezért vámpírátkot szórt Mircea fejére. Gondolom, az utódlás vonalát akarta ezzel megszakítani, mivel a vámpírok képtelenek gyermeket nemzeni, arra pedig kevés volt az esély, hogy a másik két fivér valaha kiszabadul. De, ahogy azt Mircea kifejtette, ezzel csak szívességet tett neki. Röviddel ezután ugyanis magyar bérgyilkosok néhány helyi nemessel szövetkezve elfogták, megkínozták és élve eltemették őt. Ez persze a halálát okozta volna, ha nem lett volna már amúgy is halott. így azonban csupán egy kis bosszúságot okozott neki.

Amikor találkoztunk, még túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, ez a jóképű fiatalember, aki román népmesékkel traktált engem, voltaképpen egy évszázaddal öregebb Tonynál is. Most egy bátorító mosolyt tudtam leolvasni harmincévesnek látszó, valójában ötszáz esztendős arcáról. Önkéntelenül is visszamosolyogtam rá. Életemben először az ő selymes barna szemei ejtettek rabul. Már el is felejtettem, milyen vonzó ez a szempár. Ugyanezen jellegzetességek révén érdemelte ki öccse, Radu az „Ellenállhatatlan" becenevet még a XVI. században. Mircea épp azzal volt elfoglalva, hogy lesöpörjön egy porszemet makulátlan fekete öltönyéről. Rafe mellett, aki a sportos eleganciát kedvelte, ő volt az egyetlen vámpír az ismerőseim között, aki érdeklődött a divatirányzatok iránt. Talán ezért volt, hogy sohasem a vlach pásztorok szokásos ruháit viselte, de lehet, hogy azok a göncök már teljesen elrongyolódtak. Akárhogy is volt, mindig a legutolsó módi szerint alakította a külsejét. Ez most is elmondható volt róla, a hosszú fekete lófarkát kivéve. Örültem, hogy viszontláthatom, de még ha emlékezett is rám, egyetlen mellettem letett voks még nem menti meg a bőrömet. Ha már a ruhatárakról esett szó, a Mircea mellett ülő vámpír – ő volt az, aki a másik szobában is ott ácsorgott – úgy nézett ki, mintha valami trendi divatmagazin címlapjáról lépett volna le, ha az újságot a XVII. században nyomtatják. Mivel az időm tekintélyes részét egy goth klubban töltöttem, semmi furát nem találtam a hímzett csuhaszerű kabátban, a habos ingben és a térdnadrágban, amit viselt. Ennél furább összeállításokat is láttam már, és az övé legalább igényes volt. A régi selyemharisnyák tökéletesen kiemelik a láb formáját, és az övét vétek lett volna elrejteni. Az egyetlen, amin megütköztem, hogy a harisnya rikító sárga színben pompázott. Sajnálom, de egy vámpír nem mutat jól sárgában, főleg, ha fényesen csillogó kék

szem és gesztenyebarna, hátközépig érő haj társul hozzá. A fickó csinosnak mondható volt, olyan nyílt, őszinte arccal, amiben mindenki azonnal megbízik. Felháborítónak tartottam, hogy egy ilyen jóképű alak vámpír legyen. Próbaképpen azért rámosolyogtam, az sosem árthat. Gondoltam, talán azért is jár tőle egy jó pont, mert rajta kívül én voltam az egyetlen a teremben, akin sárga ruhadarab volt. Na persze a smiley-kal teleszórt pólóm nem volt a legjobb állapotban, talán emiatt nem viszonozta a mosolyomat. Szinte éhesen nézett rám, a pillantását elkapva csak abban reménykedhettem, hogy nemrég jóllakott. Meg hogy talán ilyen csapzott és véres külsővel nem voltam elég étvágygerjesztő még előételnek sem. A konzul túloldalán helyet foglaló két vámpír annyira hasonlított egymásra, hogy feltételeztem, rokonok lehetnek. Később megtudtam, az egész puszta véletlen. A férfi csaknem olyan idős volt, mint a konzul. Az életét Nero egyik testőreként kezdte, holott az anyja még rabszolga volt, aki Itáliától messze északra esett fogságba. Ő volt a császár egyik kedvence, szadizmusával még parancsolóján is túltett. Nem is kérdés, ki volt valójában az, aki felégette Rómát. A nő, aki első ránézésre kiköpött Portia volt, a függetlenségi háború előtti délen született. Állítólag több brit katonát ölt meg az otthona körüli 30 kilométeres körzetben, mint a konföderációs sereg. Nagyon sajnálta, amikor véget értek a harcok, és a könnyű prédaszedés kora leáldozott. Vagyis ők ketten különböző korban, helyszínen és háttérrel születtek, mégis szinte ikreknek tűntek egyforma világos bőrükkel és sötét, hullámos hajukkal. Még a szemük színe is hasonló, aranyló barnás volt, mint amikor a napfény átszűrődik az őszi leveleken. Egymáshoz is öltöztek, fehér és ezüst színeket kombinálva. A férfi ugyan tógát viselt, a nő viszont mintha egy vadnyugati bálba készült volna, de el kellett ismernem, jól mutattak együtt.

A konzul adott nekem időt, hogy végigmérjem mindegyiküket, mielőtt megszólalt, de amikor megtette, onnantól képtelen voltam másfelé nézelődni. Ahová csak rávetődött a pillantása, úgy éreztem, mintha apró tűkkel szurkálnák a bőrömet. Nem volt kifejezetten fájdalmas, de tudtam, a tűk nagyon könnyen kardokká változhatnak. – Láthatod, mennyi szék maradt üresen, hány hang hallgatott el örökre – kezdte, és meglepetten pillantottam körbe. Sejtettem, hogy komoly dolog történt, de négy ősöreg vámpírmestert megölni nem gyerekjáték. Pedig a konzul épp erre utalt. – Jelentős csapás ért minket, meggyengültünk. Legjobbjaink elvesztése súlyosan érint mindannyiunkat, akik itt vagyunk, ám ha így folytatódik tovább, az egész világon nagy visszhangja lesz. Elhallgatott, először azt hittem, csak egy kis hatásszünetet tart, de aztán láttam, hogy kizárta a külvilágot. Az egészen öreg vámpírok csinálnak néha ilyet, magukba mélyednek egy percre, egy órára, vagy egy napra, megfeledkezve mindenről, ami körülöttük létezik. Tony mellett hozzászoktam a rövidebb szünetekhez, így ez a mostani sem zavart. Észrevettem, hogy Tomas is csatlakozott hozzánk, az ajtó mellett állt egy újabb ismeretlen férfi társaságában. A közelükben egy ember életnagyságú, meglehetősen kezdetleges kidolgozású szobra állt. Az agyagra semmi festék nem került, és az alak vonásai is elnagyoltak voltak. Tomas és az új jövevény mintha vitáztak volna valamin, de túl halkan beszéltek ahhoz, hogy bármit elcsípjek belőle. Egy pillanatig nosztalgiát éreztem Tony nagy fogadóterme után, ahová ugyan csupa válogatott gazember járt, de legalább mindegyikük nevét tudtam. Épp eléggé idegesített az, hogy vértől átázott ruhában kell állnom egy sor olyan vámpír előtt, akik szinte a gondolatukkal képesek lennének a másvilágra küldeni engem. Igazán nem volt szükségem arra, hogy még a

sok idegen miatt is kellemetlenül érezzem magam. Rafe fontos támaszt jelentett, de talán jobban örültem volna valakinek, aki otthon van a pisztolyok és kések világában is. – Hat tagunk hiányzik – folytatta váratlanul a konzul. – Négyen örökre elvesztek, ketten a mélység szélén lebegnek. Ha bármilyen, általunk ismert erő képes visszahozni őket, akkor meg fogjuk kísérelni. De lehet, hogy próbálkozásaink hiábavalóak lesznek, mivel az ellenségünk egy olyan új fegyverre tett szert, mellyel minden tervünket megfoganása pillanatában semlegesítheti. Legyűrtem magamban a késztetést, hogy hátrasandítsak Rafe arcára. Nagyon reméltem, hogy ő többet ért ebből az egészből, mint én. Talán később majd nekem is elmagyarázza, ha a konzul mái–nem lesz a közelben. – Tomas, csatlakozz hozzánk! – folytatta a konzul, és még be sem fejezte a mondatot, amikor Tomas már ott állt mellettem. – Használhatjuk a lányt? Tomas szántszándékkal kerülte, hogy rám nézzen. Rá akartam kiabálni, hogy szemére vessem, milyen gyáva alak az, aki nem meri állni a pillantásomat, miután így elámít, de Rafe ujjai már szinte fájdalmasan szorultak a karom köré, hát letettem a szándékomról. – Azt hiszem. Néha beszélni szokott, amikor látszólag senki sincs a közelben. És az sem tiszta, hogy mi történt az egyik támadóval ma este. Öten voltak, én hármat öltem meg, a védelmezője eggyel bánt el. Ami az utolsót illeti... – Tomas, ne! – szakítottam félbe. Nem akartam, hogy befejezze ezt a mondatot. Nem örülnék, ha a Szenátus úgy döntene, veszélyt jelentek a számukra. Ha viszont tudomást szereznek a felrobbant vámpírról, fenyegetve erezhetnék magukat. Hogyan harcolhatna akár egy tapasztalt nagymester olyasvalamivel, amit nem lát és nem érez? Portia érkezése

csupán szerencsés véletlen volt, hisz általában nem mászkálok szellemsereggel a hátam mögött, és nyilvánvalóan soha nem utasítom őket arra, hogy harcoljanak mellettem. Persze ezt a Szenátus nem tudhatta, és valahogy nem bíztam abban, hogy a szavaim meggyőznék őket. A legtöbb szellem nem lenne elég erős ahhoz, amit Portia barátai véghezvittek. Biztos, hogy a temetőben lézengő összes kísértetet összegyűjtötte, és még így is épphogy elég volt az energiájuk. Még egyszer biztosan nem sikerülne, de ha a Szenátus nem hisz nekem, akár meg is ölhetnek emiatt. Tomas arcizmai megfeszültek, de még ekkor sem nézett rám. Micsoda meglepetés. – Nem tudom, miként halt meg az ötödik merénylő. Biztos Cassandra ölte meg, de nem láttam, hogyan. Ez legalább igaz volt, Tomas is látta a vámpír megfagyott darabkáit szanaszét szóródva a polcok közt. Meglepődtem azon, hogy hajlandó volt értem ilyen kitérő választ adni, de az egész amúgy sem számított. Elég volt rápillantanom a konzulra, hogy lássam, őt nem lehet megtéveszteni. Mielőtt még ezt szóvá tehette volna, az alacsony szőke fickó, aki eddig az ajtó mellől hallgatózott, hirtelen kilőtt az őrök mellett, és felénk rohant. Nem aggódtam, hisz a mozgása és az arcán látható napégette folt alapján egyértelmű volt, hogy nem vámpír. Két őr azonnal utána vetette magát. Olyan gyorsak voltak, hogy csak elmosódott foltoknak látszottak a vöröses falon, pillanatok alatt megelőzték. Amint elértek hozzánk, elhelyezkedtek úgy, hogy elvágják a férfi útját felém és Rafe felé. Meg sem próbálták lefogni, sokkal inkább úgy tűnt, engem tartanak szemmel. – Beszélni fogok, konzul, és a legjobban tenné, ha utasítaná a szolgáit, ne emeljenek kezet rám, hacsak nem akarja, hogy háborúvá fajuljon a dolog! – kiáltotta a szőke művelt brit

akcentussal, ami szöges ellentétben állt az öltözékével. Egyedül a haja volt elfogadható: rövidre vágott, egyszerű frizura. A pólóját keresztező hevederen annyi lőszert tartott, amivel egy kisebb sereget is kiirthatott volna, és úgy láttam, a csípőjén lazán lógó övben, valamint a heveder hátsó felén a létező összes kézifegyverből tartott magánál egy példányt. Felismertem egy bozótvágó machetét, két kést, egy lefűrészelt csövű puskát, egy íjat, két pisztolyt – az egyiket a combjához szíjazva – és néhány szimpla kézigránátot. Volt még pár cucc, amit nem tudtam beazonosítani, köztük egy sor dugóval lezárt üvegcsét, melyek az öv elülső részén fityegtek. Az összbenyomás egy őrült tudós és Rambo keveréke volt, ami mosolyra ingerelt, de inkább nem akartam tiszteletlennek látszani egy állig felfegyverzett alakkal szemben. – Ön itt csak megtűrt vendég, Pritkin, ezt ne feledje – szólt a konzul szinte unott hangon, de a rajta tekergőző kígyók közül néhány a szőke fickó felé sziszegett. A férfi gúnyosan felnevetett, és csillogó zöld szemeivel megvetőén nézett felém. Attól tartottam, rajtam akar bosszút állni valamiért, és védelmet keresve Rafe felé léptem. Ő a kezével átfonta a derekamat, és máris jobban éreztem magam. – Ő nem is vámpír, nincs joguk a nevében beszélni. – Ezen könnyen segíthetünk – suttogott egy negédes hang a fülembe, amitől megremegtem. Megfordultam Rafe ölelésében, és megpillantottam a magas, hullasápadt vámpírt fekete hajával és apró bogárszemével, amint felém hajolt. Eddig csak egyszer találkoztam vele, és nem jöttünk ki jól egymással. Valahogy úgy éreztem, ez ezután sem lesz másképp. Jack – akit néha még itt is híressé vált nevén szólítottak – karrierje viszonylag hamar véget ért London utcáin. Összeakadt ugyanis Augustával, a Szenátus egyik, most hiányzó tagjával, aki épp Európába ruccant át egy kis vakációra. Augusta

megmutatta neki, milyen az igazi hasfelmetszés, mielőtt átváltoztatta. Jacket nemrég léptették elő, de lényegében átváltoztatása óta a Szenátus nem hivatalos kínzómestere volt. Egyszer azért érkezett Philadelphiába, hogy elvégezzen valami piszkos munkát, és megorrolt Tonyra, amiért nem adott engem is neki ráadásként a jól végzett munka örömére. Megkönnyebbültem, amikor ide érkezve nem láttam őt, és a teremnek azon a felén nem is volt bejárat. Most nem tudtam azzal foglalkozni, honnan került elő, sokkal jobban aggasztott a hátrahajló nyelve, és hosszú, teljesen kieresztett szemfogai. Rafe odébb húzott engem, Tomas pedig úgy fordult, hogy mindkét új jövevényt szemmel tarthassa. Mielőtt elfajulhattak volna a dolgok, a konzul avatkozott közbe: – Ülj le, Jack. Te is tudod, hogy ő Lord Mirceához tartozik. Mircea rám mosolygott, láthatóan nem izgatták a történtek. Vagy azért, mert sokkal jobban megbízott Jackben, mint én, vagy azért, mert a tény, hogy ő Tony mestere, így az enyém is, nem sokat számított neki. Amilyen mázlim volt az utóbbi időben, simán a másodikra tippeltem. Jack hátralépett, de látszott, hogy nem jószántából teszi. Még nyögött is egyet csalódottan, mint a kisgyerek, akitől elveszik a kedvenc játékát. – Úgy néz ki, mint egy lotyó. – Még mindig jobb, mint egy sírásó – vágtam vissza, és ezt még igaznak is éreztem. Nehéz, viktoriánus kori ruháiban tökéletesen úgy nézett ki, mint egy temetkezési vállalkozó, de mégsem ezért riposztoztam. Hamar megtanultam, hogy a félelem hatalmat jelent, és mi tagadás, halálosan féltem Jacktől. Életében is szörnyeteg volt, azóta pedig valami olyanná vált, hogy még a vámpírok is jobbnak látták messzire elkerülni. De nem akartam, hogy tudja, milyen hatással van rám a jelenléte. Arról már nem is beszélve, hogy a rémület csak ajzószer volt a

számára. Tony azt mondta, az áldozatai félelme sokkal fontosabb volt számára, mint a fájdalmuk. Én nem adtam meg neki ezt az elégtételt. Viszonzásul kivillantotta felém tűhegyes szemfogait. Az is lehet, hogy mosolynak szánta, de nem vennék rá mérget. – Nemcsak a mágusoknak jár ki a tisztelet, Pritkin – folytatta a konzul, ügyet sem vetve Jackre és rám, mintha csak két civakodó gyerek lennénk a becses vendég előtt. – Mi megtartjuk az egyezség ránk eső részét, ha ők is így tesznek. Ekkor már egy fokkal kíváncsibban mértem végig a férfit, jobban mondva a mágust. Korábban találkoztam már mágusokkal, de csupán egy-két renegáttal, akik Tonynak végeztek alkalmi munkákat. Soha nem nyűgöztek le túlságosan. A legtöbben ilyen vagy olyan tudatmódosító szeren éltek – minden bizonnyal az állandó fenyegetettség érzésétől akartak így megszabadulni –, és ez a szokásuk kapóra jött Tonynak, hisz a pénzért bármilyen munkát elvállaltak. Soha nem találkoztam még olyan mágussal, aki jól tartotta magát, főleg nem olyannal, aki a Körök tagja volt. Tony igencsak tartott az Ezüst és a Fekete Kör mágusaitól, ezért mindig is kíváncsi voltam rájuk. A pletykák szerint az Ezüst Kör tagjai kizárólag fehér mágiát használnak, és ők is éppen elég rémisztőek. A Fekete Körről pedig már beszélni sem mer senki. És amikor a vámpírok annyira tartanak egy csoportosulástól, hogy már szóba sem hozzák, akkor bizony ajánlatos elkerülni őket. Szerettem volna megtudni, a fegyveres férfi melyik csoportba tartozik, de semmilyen jelet nem tudtam felfedezni különös ruházatán. – Ő ember, és mágiahasználó. Ezért aztán mi dönthetünk a sorsa felől – mutatott rám a mágus. Behajlította a kezét, mintha meg akarna ragadni valamit. Talán az egyik fegyverét, vagy engem, esetleg mindkettőt egyszerre. – Adják nekem, és esküszöm, soha nem fogják megbánni a döntésüket.

Mircea úgy nézett rá, mint egy háziasszony, aki bogarat talál a frissen felsúrolt konyha kövén. – De Cassie megbánhatná, nem? – kérdezte megszokott, lágy tónusú hangján. Soha nem hallottam ingerülten beszélni, pedig egy teljes évet töltött Tony mellett. A konzul olyan mozdulatlan maradt, mint egy bronzszobor, de egy energiahullám vonult el mellettem, mintha meleg nyári fuvallat söpört volna végig a szobán, apró savas esőcseppekkel. Megremegtem, de ellenálltam a kísértésnek, hogy lesöpörjem a karomat. Ha a mágus észre is vette a mozdulatomat, nem reagált rá. – Még el kell döntenünk, kié a jogosabb kérelem, Pritkin – jelentette ki a konzul. – Ezen nincs mit megbeszélni. A Pythia azt akarja, hogy az eltévelyedett visszatérjen hozzá. Engem küldtek érte, és az egyezményünk értelmében nem avatkozhatnak bele. A lány a saját népéhez tartozik. Egy szót sem értettem abból, amit mondott, de furcsállottam, hogy ennyire aggódik a jövőm iránt. Soha nem találkoztam vele, mi több, a Tony udvarában megforduló mágusok közül egyetlen egy sem mutatott felém érdeklődést. Mint a vámpír jövőbelátó ölébe, méltatlan voltam a figyelmükre. Mindig is bosszantott, hogy a számkivetettek, akik semmivel sem töltöttek be jelentősebb rangot a mágusok világában, mint én a sajátomban, úgy kezeltek, mint valami karneváli szemfényvesztőt. Abban a pillanatban azonban inkább örültem volna, ha ügyet sem vetnek rám. Az egész gyűlés kezdett olybá tűnni, mintha egy falka kutya marakodna egy csont fölött, és ez a csont történetesen én voltam. Nem tetszett a helyzet, de nem sok mindent tehettem ellene. – Azokhoz tartozik, akik a legjobban meg tudják védeni őt és a képességeit – vetette ellen a konzul tökéletes higgadtsággal.

Nem tudtam, vajon veleszületett képessége ez a hideg tárgyilagosság, vagy a Földön töltött kétezer-egynéhány éve alatt fejlesztette ilyen mesteri szintre. Feltehetően mindkettő közrejátszott. – Felettébb érdekesnek találom, Pritkin, hogy a Köre most arról szónokol, menynyire meg akarják védeni. Nem is olyan régen még a segítségünket kérték, hogy találjuk meg, élve vagy halva. Sőt, éreztették velünk, hogy a második változat lenne a kívánatosabb. A szőke férfi szemei szinte villámokat szórtak. – Ne próbáljon szavakat adni a Kör tagjainak szájába! Nem értik, mekkora a veszély? Csak a Kör tudja megvédeni őt, és megóvni másokat tőle – jelentette ki, és most először nézett egyenesen rám. Úgy vicsorgott felém, ahogy a szemfogukat kivillantó vámpírok szoktak. Végleg meggyőzött arról, hogy ezentúl még egy ellenséggel kell számolnom. Tekintetével gyorsan végigmért, és szemmel láthatóan nem volt ínyére az, amit látott. – Úgy nőtt fel, hogy nem kapott semmiféle oktatást. Elszigetelték azoktól, akik megtaníthatták volna, hogyan uralja önmagát. Ennek csak katasztrofális vége lehet. Végre belenézhettem az indulattól összeszűkült zöld szempárba, és mintha egy pillanatra félelmet olvastam volna ki belőle. Egyik keze az övében lógó kés felé indult, és komolyan azt hittem, hogy belém fogja vágni. Rafe is hasonlóra készülhetett, mert izmai megfeszültek. De a konzul hangja még azelőtt felcsendült, hogy bárki mozdulhatott volna: – Az Ezüst Kör valaha hatalmas erejű volt, Pritkin. Azt akarja mondani, hogy képtelenek megvédeni egy maguk közül valót, csak azért, mert egy kicsit eltávolodott az akoltól? Ennyire meggyengültek volna? A mágus arca eltorzult a dühtől, a kezével továbbra is a kés markolatát simogatta, bár nem húzta elő a bőrtokból. Újra belenéztem a kristályként csillogó zöld szemébe, és egyszerre

összeállt a kép. Már tudtam, hogy kicsoda, illetve micsoda is ő. Az Ezüst Körnek volt néhány mágusa, akiket különböző harci technikákra képeztek ki, emberi és mágikus harcmódokat egyaránt elsajátítottak. A Tonynál megforduló mágusok rettegtek tőlük, mert jogukban állt végezni minden renitens mágiahasználóval, aki az útjukba akadt. Azok a mágusok, akik magukra haragították a Kört, soha többé nem élhettek különleges képességeikkel. Ha mégis így tettek, és rajtakapták őket, a büntetésük halál volt. De vajon miért küldött az Ezüst Kör egy ilyen hadmágust utánam? A legtöbben még a mágia világában is svindliseknek tartják a jövőbelátókat, nagyjából egy szinten kezelik őket a vásári boszorkányokkal. Leginkább ügyet sem vetnek a magamfajtára. De abból, hogy valóban sok a szélhámos köztünk, még nem következik, hogy maga a képesség nem is létezik. Csak arra tudtam gondolni, hogy a Kör is erre a következtetésre jutott, és most leszámolnak a hatalmukat fenyegető riválisokkal, velem kezdve. Hát, ilyen az én szerencsém. Ha a mágus akkor támad rám, amikor a Szenátus védelmét élvezem, minden kétséget kizáróan végeznének vele, és simán megúsznak a dolgot. Még az Ezüst Kör sem reklamálhatna az egyik tagjuk halála miatt, ha az magának kereste a bajt. Így aztán elég jó esélyem volt arra, hogy nem fog megölni, de azért megsemmisítő pillantást vetettem Tomasra. Visszaadhatta volna a fegyveremet, amint megérkeztünk ide. Még ha olyan őrültségre is vetemedtem volna, hogy használom, úgysem tehettem volna kárt a Szenátus tagjaiban, nekem viszont megnyugtatást jelentett volna. Főleg, ha tudta, hogy állig felfegyverzett hadmágusokkal kell majd szembenéznem. – Eddig is a legerősebb védelmezőt viselte. Mindannyiunktól szerzett erőt az elmúlt este. Nemcsak a vámpírjuk volt az, aki megmentette.

– Igen, közös erőfeszítés volt, ahogy az egész vállalkozásunk az – vetette közbe a sárga harisnyás divatfi. Meglepett, hogy bárki szólni merészel a konzul jelenlétében, de senki nem torkollta le, sőt, még a fejüket sem kapták fel. Lehet, hogy a Szenátus demokratikus intézmény? Ha így van, akkor ők lennének az első vámpírok az életemben, akik ezt a fogalmat egyáltalán ismerik. Tony esetében a hierarchia az erőn alapult, a követendő alapelv az ököljog volt. És a többi családnál sem volt ez másképp, már amennyire én tudtam. A Szenátus azért uralkodhatott, mert még a Tony-féle vámpírok is tartottak a hatalmától. Ez pedig azt jelentette, hogy a vörös hajú sem lehetett olyan ártalmatlan, amilyennek kinézett, különben már évekkel ezelőtt élve felfalták volna. Legnagyobb megdöbbenésemre a piperkőc jelét adta, hogy tudja, én is a teremben vagyok, és nem csupán úgy kezelt, mintha egy bútordarab lennék. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Louis-César –mondta, és tökéletes finomsággal meghajolt. – A votre service, mademoiselle. – Pillantása fürkésző volt, de nem tolakodó. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy finom fogásként méregetne. A legtöbb XXI. századi nővel ellentétben tudtam, mi a megfelelő válasz egy ilyen meghajlásra. Mind a nevelőnőm, mind pedig a tanárom, akiket Tony szerződtetett mellém, a viktoriánus korban született, így a legjobb forrásból sajátíthattam el a pukedli rejtelmeit. Azóta persze ritkán gyakoroltam, de most, Louis-Césarral szemben állva egyszerre minden mozdulat eszembe jutott. Sajnos elmulasztotta a minden bizonnyal emlékezetes látványt, ahogy vérfoltos, tizenkét centis sarkú csizmában, és szupermini szoknyában próbálok megfelelni a nevelőnőm egykori elvárásainak, mert már újra a konzulra figyelt.

Annyira lefoglaltak az asztalnál zajló események, hogy totálisan felkészületlenül ért a támadás, immár a második ugyanazon az éjszakán. Az első intő jel az volt, amikor egy energiahullám söpört át rajtam, mintha a semmiből hirtelen egy homokvihar közepébe kerültem volna. Forró, szúró érzést keltő porszemek borították el az arcomat egy pillanatra, mielőtt Tomas odébb lökte Rafe-et, engem pedig a földre döntött, olyan erővel, hogy a szusz is kiszorult a tüdőmből, ahogy a padlónak csapódtunk. Arccal felfelé feküdtem, így láthattam, ahogy két őr mozdulatlanul áll a terem közepén, a húsuk lassan eltűnik a csontjukról, mintha láthatatlan férgek ezrei rágnák őket. Alig egy másodperccel később a csontvázaik tompa puffanással értek földet. A szívük és az agyuk a többi lágy szövettel együtt az enyészeté lett. Az ezután következő eseményekből nem sokat észleltem, mert nem emberi szem számára felfogható sebességgel történtek, ráadásul Pritkin is az útban állt. Jobban mondva guggolt, egyik kezében egy kést, a másikban egy lőfegyvert szorongatva. Egy másik kés, valamint néhány üvegcse a feje körül lebegett, mintha láthatatlan köteleken lógtak volna. Egy pillanatig azt hittem, úgy döntött, a Szenátus színe előtt végez velem, de nem is nézett rám. A szobor, amit korábban az ajtó mellett figyeltem meg, hirtelen mellénk került. Habár a két szeme helyén csak elnagyolt bevágások voltak, mégis úgy tűnt, Pritkinre néz, mintha parancsra várna tőle. Most, hogy mozogni láttam, felismertem, habár sosem láttam még efféle lényt korábban. A Tony által felbérelt varázslók szinte ugyanúgy rettegtek a gólemektől, mint a hadmágusoktól. Ezeket az agyagfigurákat az ősi zsidó varázslat, a kabbala keltette életre. Kezdetben kizárólag az őket létrehozó rabbiknak engedelmeskedtek. Ma is vannak köztük ilyenek, ám legtöbben

már a hadmágusokat, vagyis közismert nevükön a lovagokat szolgálják. Pritkin rám mutatott, és a gólem felém fordította kifejezéstelen tekintetét. – Védd meg! – utasította. A gólem elfoglalta a helyét mellettem, üres szemével engem figyelt, miközben mestere belevetette magát a harcba. A kőlénytől jobban kirázott a hideg, mint az orgyilkos vámpíroktól. Amikor levettem róla a tekintetem, épp azt láttam, hogy Jack az egyik megmaradt őrrel viaskodik. A férfi mély morgást hallatott, mint egy állat, Jack pedig úgy állt, mint egy gyerek szentestén, az ajándékokat látva. A szeme csillogott, ajka remegett az izgalomtól. Egy ingerült mozdulattal elhessegette Pritkint, mintha azt mondaná neki: ő az enyém. A másik őr már nem jelentett veszélyt. A mellkasát karmolászta, ahonnan vér bugyogott elő. A hosszú kard teljesen átdöfte a testét, mintha a vastag láncing nem is lett volna rajta. A penge hegye csaknem harminc centiméterre kilógott a hátából. A fáklyák fénye vörösesen csillant meg az acélon. Mindig azt hittem, az ilyen vékony szablyák túl finomkodó, dísznek való fegyverek, hát most alaposan rám cáfoltak. Igaz, ennek delejezett pengéje volt, úgy viselkedett, mintha egy sima tőr hirtelen több centi szélesre és egy méter hosszúságúra növekedne. Még mindig levegő után kapkodva láttam, hogy Louis-César kihúzza a kardot a vámpír mellkasából, és ugyanazzal a lendülettel le is fejezi a támadót. Az egész mozdulatsor olyan gyors volt, hogy egy pillanatra azt hittem, elhibázta. Aztán a fej elvált a testtől, és a padlóra bucskázott. A vámpír pislogott, szemfogai élesen meredtek előre, amikor a feje alig fél méterre tőlem megállapodott. Bámulatos módon a sisakja még mindig rajta volt. Esküszöm, hogy a szája mozgott, engem átkozott, és megpróbált elkapni, még akkor is, amikor

már az összes vér kifolyt belőle. Vagy én adtam ki túlságosan rémült hangot, vagy a gólem maga tartotta kockázatosnak a fej közelségét, mindenesetre gyorsan odébb rúgta. Ez még rendben is lett volna, de elméretezte a rúgást, így a fej elszállt a Szenátus asztala fölött, és nagyot toccsant a túlsó falon, épp a szép vámpírnő nagy műgonddal megkreált frizurája mögött. Egy vércsík szelte át az asztalt a széke előtt, néhány csepp a hajára is jutott, úgy csillogtak ott, mint apró rubinkövek. A nő kihalászta az asztal alá gumit fejet, és udvariasan felkínálta szomszédjának, aki hasonló jólneveltséggel nem fogadta el. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy letakarítsa az asztalt. A vércseppek fölé helyezte a tenyerét, és azok a levegőbe emelkedtek, hogy beleolvadjanak a kezébe. Mint ha vasdarabkák és a mágnes. Ahogy korábban Tomas esetében, a vér most is úgy beszívódott, mintha csak valami testápoló lett volna. – Ez már kezd fárasztó lenni — mondta társalkodó hangnemben. A mellette ülő szépség bólintott, miközben a gerincoszlop végét nyalogatta, mely az odarepült fej nyakrészénél állt ki. Egy percre be kellett csuknom a szemem, hogy megnyugtassam a háborgó gyomromat, de legalább nem sikítottam. Először is, ezzel a gyengeségemet mutattam volna ki a Szenátus előtt, amit nem akartam. Másodszor, a torkom még mindig fájt, hisz nem sokkal korábban akartak megfojtani. Harmadszor, nem sok levegő jutott a tüdőmbe Tomas rám nehezedő súlya miatt. Megpróbáltam az egyik oldalra lökni, de mintha egy márványoszlopot készültem volna megmozdítani. Csak még jobban rám szorította magát, míg végül a fájdalomtól felnyögtem. Ekkor a nyomás enyhült, testével úgy vett körül, mintha egy meleg, puha takaró burkolt volna be. Ez akár megnyugtatóan is hathatott volna rám, kivéve, hogy még mindig

nem kaptam levegőt, nem tudtam mozdulni, valamint Jack és az utolsó őr egészen közel táncikált hozzám. Nem is értettem, miért nem végzett vele még senki, tekintettel arra, hogy már kezébe vette hatalmas csatabárdját, és olyan egysíkú koncentrációt láttam a szemében, amire a legtöbb pasi csak az erotikus csatornákat bámulva képes. Ha a Szenátus holtan akart látni, nem lett volna egyszerűbb, ha hagyják, hogy Tony elvégezze a munkát. Ha pedig nem, akkor például LouisCésar miért nem adta elő újra az iménti mutatványát ahelyett, hogy csak érdeklődve ácsorog? Talán felmérte, hogy az őr sosem juthat át Pritkinen, Rafe-en és Tomason, de nem lehettem biztos ebben. A csatabárd hihetetlenül élesnek látszott, és jól tudtam, milyen gyorsan képesek mozogni a vámpírok. Az őrnek csak egy pillanatnyi kihagyásra volt szüksége, és máris én leszek a főfogás az 1860–as Miss Georgia menüjében, amint végzett az előétellel. De senki nem mozdult, Tomast kivéve, aki lassan felfelé kúszott a testemen, egészen addig, hogy már részletes leírást adhatott volna a melltartóm mintájáról, ha megkérdezem. Nyugodtnak látszott, de éreztem, hogy a szíve hevesen ver. Nem volt épp megnyugtató érzés, hogy ő is ennyire megrémült. Felpillantottam sötét haja mellett, abba az irányba, ahol a fáklyák lényében a harci bárd éle a fejemtől alig egy méternyire suhant el. Ahogy bámultam, az őr felém vetette magát, úgy vicsorgott fogsorával, mint egy sarokba szorított tigris. És ekkor minden véget ért, ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött. Jackből nem láttam mást, mint egy sötétzöld textildarabot és egy megvillanó kezet. A következő szempillantásban az őr a földön feküdt, végtagjait négy kés szegezte a talajt alkotó kőzethez. A kések közül kettő mindennapos használati tárgynak látszott, akár egy konyhából is előkerülhettek volna. A másik kettő a mágus ezüstösen fénylő fegyvere volt, melyeket egy kézmozdulatával

azonnal vissza is hívott, amint látta, hogy Jack uralja a helyzetet. Hátborzongató hanggal szakadtak ki a vámpír kezéből, és visszarepültek gazdájukhoz. Egyikük a csuklószíján található bőrtokba került, a másik a csizmájában tűnt el valahogy. Az övében lévő tőröket nem is kellett használnia. A gólemmel együtt hátrébb léptek, hogy Tomasnak legyen helye talpra állítani engem. Habár épp most mentette meg az életem, hidegen nézett rám, mintha jégkristályok lennének a szeme helyén. A konzult mintha egyáltalán nem kavarták volna fel a történtek, csupán egy apró fintor jelent meg egyébként szoborszerűen mozdulatlan arcán: – Csak óvatosan, Jack. Válaszokat akarok, nem egy holttestet. Jack üdvözült mosollyal nézett vissza rá: – Mindkettőt megkapod – ígérte, és az őr teste fölé hajolt. Azonnal másfelé néztem, de így is hallottam a hús tépésének és a csontok törésének jellegzetes hangját. Feltételeztem, hogy visszaszerezte a késeit, ugyanakkor eltörte az őr végtagjait. Úgy éreztem, képtelen lennék nyelni anélkül, hogy elhányjam magam. Már el is felejtettem, milyen izgalmas az élet az udvarban. – Ahogy már mondtam, hölgyem, la mademoiselle nyilvánvalóan zaklatott. Esetleg elmagyarázhatnánk neki a dolgokat azután is, hogy kipihente magát – javasolta LouisCésar olyan hétköznapi hangon, mintha az elmúlt percek eseményei meg sem történtek volna. Közben Jack egy sor sebészeti szerszámot pakolt ki egy kis dobozból, amely az egyik zsebéből került elő. Lassan egymás mellé helyezte őket a földön fetrengő áldozata oldalán, majd halk, sziszegő hangon felkacagott. Remek, legalább van itt valaki, aki jól érzi magát. – Nincs vesztegetni való időnk, Louis-César, ezt te is nagyon jól tudod.

– Ma chère madame, a világ minden ideje a rendelkezésünkre áll... most már – és ezzel pillantást váltottak, amit nem tudtam értelmezni. – Ha javasolhatom, én felvázolnám Mademoiselle Palmer előtt a dilemmánkat, és még hajnal előtt jelentkeznék. Addig lenne idő végrehajtani a...kihallgatást. Louis-César rám nézett, és minden bizonnyal leolvasta arcomról, mennyire szeretnék kettesben maradni azzal, aki épp az előbb aprított miszlikbe egy nagy erejű vámpírt. – Természetesen Raffaello is velünk tarthat – tette hozzá gyorsan. Nem örültem neki, hogy ilyen könnyen kitalálja a gondolataimat, de valóban jobb érzés volt, hogy egy barátom ott lesz mellettem. Ez a kis megnyugvás egészen addig tartott, amíg megláttam, hogy Jack egy hosszú béldarabot kezd kihúzni a vámpír felnyitott hasából, és úgy tartja a kezében, mintha hajókötelet tekerne fel. Egy pillanatra megállt, hogy lenyalja az ujjait, mint egy kisgyerek a rácsöpögött fagylaltot. Találkozott a tekintetünk, és küldött felém egy kacsintást. A bőröm úgy beleborzongott, mintha azonnal le akarna ugrani a testemről. Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem fogom élvezni a rám váró beszélgetést, bárki lesz is ott pártfogóként.

4. fejezet

A

végső döntés értelmében Louis-César, Rafe és Mircea tartott velem a szobámba, hogy felvilágosítsanak. Pritkin nem volt boldog, de nem mert volna szembeszállni a konzul akaratával. Emiatt akár párbajra is sor kerülhetett volna, így őszintén örültem, hogy végül visszavonult. Ennél több harcot már nem tudtam volna elviselni, ráadásul fogalmam sem volt, mi történne, ha az Ezüst Kör egy hadmágusa megütközne egy kétezer éves vámpírral. Mindenesetre ezt a rangadót nem is akartam végignézni. Hálás voltam, hogy három kísérőm közül kettő barát, vagy legalábbis barátilag semleges. Ugyanakkor aggasztott is. A Szenátus gyanúsan jól bánt velem: megvédtek a merénylők támadásakor, nem adtak át se Tonynak, se a Körnek, figyelembe vették az állapotomat, és gondoskodtak, hogy ismerősök legyenek körülöttem. Most már nagyon kíváncsi lettem, hogy mit akarnak tőlem, és milyen „kérésüket" kell majd teljesítenem. Majdnem mindegy, semmi kedvem sincs hozzá. Alig egy perccel később már azon gondolkodtam, milyen rossz ötlet volt hátrahagynom a testőrömet. Félúton jártunk a lépcsőkön, amikor felfelé menet összetalálkoztunk egy vérfarkassal. Óriási, szürke és fekete példány volt, a jellegzetes előreugró pofacsonttal és borotvaéles fogsorral. Mustársárga szemei egy pillanatra találkoztak az enyémmel, és mozdulatlanná dermedtem, lábam két lépcsőfok között akadt meg. Mindaddig csak egy vérfarkast láttam, persze akkor nem

ilyen közelről, de ösztönösen felismertem. Nemcsak a mérete árulkodott: a tekintetéből olyan intelligencia áradt, amilyet egyetlen állatban sem találhatunk meg. Halványlila gőzöm sem volt, mit kereshet itt egy közülük. A mendemonda, hogy vámpírok és vérfarkasok ki nem állhatják egymást, igencsak enyhe kifejezés. Talán abból adódhat, hogy mindketten ragadozók. De abban is lehet valami, amit Tony mondogatott, hogy a vérfarkasok irigylik a vámpírok halhatatlanságát. Bármi is az ok, olyanok, mint a tűz és a víz. Ha keresztezik egymás útját, ott biztos, hogy folyik a vér, és csomókban repked a szőr. Most is valami hasonló szélsőséges reakcióra számítottam, de a kísérőimnek szeme sem rebbent, egyedül Rafe szorította egy picit erősebben a karomat. LouisCésar oda is biccentett, mintha rendszeres látvány lenne az óriási farkas a lépcsőházban. – Sebastian, nagyon örvendek – köszönt Louis-César . A vérfarkas érthető módon nem válaszolt, hiszen épp állati alakban volt. Mindenesetre minden fenyegető pózt mellőzve haladt el mellettünk. Teljességgel elképzelhetetlen helyzet volt. Egyben arról is árulkodott, hogy ez már nem Kansas, de még csak nem is Atlanta. Ahogy a lépcsősoron a felszínre emelkedtünk, végre kipillanthattam az egyik ablakon, és megállapítottam, bárhol is vagyok, az biztosan nem Észak-Georgia. A látvány azt is elárulta, miért aggódott a konzul az idő miatt. Több idő eshetett ki, mint amit eddig hittem, miután Tomas megdelejezett. Hosszú utat tettünk meg, és nem csupán az államot szeltük át. Az ablakon túl olyan fények csillámlottak, melyeket Georgiában sehol nem lehetett volna látni. A zöldes-szürkés homályt az éjszaka sötét ege és lilás-bíboros felhők váltották fel. Fekete, csillagokkal telepettyezett vászon terült szét a fejünk felett, de a

horizonton húzódó ibolyaszín csík már azt jelezte, hogy a sivatagra rövidesen új nap virrad. – Mindjárt hajnalodik. Louis-César követte pillantásomat, amint kinyitott előttem egy ajtót. – Még bőven van időnk – felelte könnyedén. Ez a nyugalom szöget ütött a fejembe. Még Rafe is, a maga élemedett korával, izgatottá vált a reggel közeledtével. Ilyenkor egyre többet beszélt, és elejtett dolgokat. Minél fiatalabb egy vámpír, annál korábban lép fel ez a jelenség. Egyfajta védekező mechanizmusnak tekinthető, amely figyelmezteti őket, mielőtt megsülnének a napon. Soha nem láttam olyan vámpírt, akire teljességgel hatástalan lenne a hajnal. A francia viszont tökéletesen nyugodt maradt. Vagy jóval hatalmasabb volt, mint az általam eddig megismert vámpírok, vagy remekül játszotta meg magát. Akárhogy is, nem éreztem jobban magamat tőle. Elsétáltam mellette, és egy olyan szobába jutottam, amely pontosan illett ahhoz a kilátáshoz, amely feltételezésem szerint napvilágnál az ablakon kitekintve elém tárult volna. A fakó, türkiz színűre festett falakat indián mintázatú takarók borították. Színük a türkiz és a navajovörös között váltakozott. Hasonló szőnyeg terült a fapadlóra, és a kandallót körülvevő terrakotta padlólapokra is. A bőrkanapé, a szék és a dívány sötétvörös árnyalata jól illett a helyiség hangulatához. Pont annyira látszott rajtuk a használat, hogy otthonosnak tűnjenek. Kifejezetten kedves kis szoba volt. Úgy tűnt, a Szenátus nem osztotta Tony rajongását a gótika iránt. – Kérem, mademoiselle, asseyez–vous – lépett oda LouisCésar a tűzhely melletti nehéz karosszékhez. Rafe felé sandítottam, de ő mozdulatlanul állt, az ablakon kinézve figyelte a környéket. Már amit láthatott belőle. Kezét a háta mögé rejtette, a válla feszültségről árulkodott. Hát igen, ahogy sejthető

volt: tényleg eljött a hajnal. Szerettem volna magammal vonszolni, hogy egyenes válaszokat kapjak tőle, de még ha kedve is lett volna hozzá, az alkalom nem volt megfelelő. Mircea könnyedén megérintette a könyökömet, és finom mozdulatokkal a szék felé terelt: – Louis-César sosem ül le, amíg egy hölgy áll a társaságban, dulceatâ. Drágámnak szólított, vagyis úgy, ahogy akkor becézett, amikor még a térdén lovagoltam, és a történeteit hallgattam. Reméltem, hogy szándékosan nevezett így. Ha ugyanis csak Rafe az egyetlen barátom a társaságban, akkor nagy bajba kerülhetek. Lehuppantam a székre, a francia pedig elém térdelt. Bátorítóan mosolygott, én pedig meglepetten pislogtam. A férfinak – jobban mondva a vámpír nagymesternek – gödröcskék jelentek meg az arcán. Jó nagyok. – Szeretném ellátni a sebét, ha megengedi. Óvatosan bólintottam, bár nem voltam meggyőződve arról, hogy egy vámpír a legalkalmasabb személy arra, hogy letisztítsa rólam a vért. Ráadásul egy olyan példányról volt szó, aki nem is olyan régen igencsak kiéhezettnek tűnt. Az alvadt vér azonban köztudottan nem vonzza őket, persze amúgy sem lett volna más választásom. Louis-César udvarias volt, hogy az engedélyemet kérte, mintha csak tőlem függne a dolog, de engem nem vert át. A Szenátus két tagja is a szobában volt. Mindaddig eljátszhattak az előzékeny úriembert, amíg ez elszórakoztatta őket, de végül úgyis pontosan azt kell tennem, amit akarnak. Ezt ők is tudták, és én is. Louis-César megnyerőén mosolygott, és ekkor hirtelen rájöttem, mi zavart benne annyira. Egész közelről győződhettem meg arról, hogy ő a legemberibb külsejű vámpír, akit valaha láttam, Tomast leszámítva, akinek jó oka volt arra, hogy

eltitkolja valódi kilétét. A legtöbb vámpír elfeledkezik az olyan apróságokról, mint a lélegzés, a szívverés, vagy arról, hogy a bőrük a frissen esett hónál legalább egy árnyalattal sötétebb legyen. Még Rafe-nek is, aki amúgy elég meggyőző volt, óránként csupán néhányszor jutott eszébe, hogy pislogjon. Az előttem térdelő alak mellett viszont simán elmentem volna az utcán, és embernek nézem. Persze akkor, ha egy kicsit felfrissíti a ruhatárát. Elkezdtem számolni a másodperceket, hogy figyeljem a lélegzetvételét. Egyet sem hagyott ki. Miközben felnőttem, több ezer vámpírral találkoztam a világ minden tájáról. Voltak köztük olyan hivalkodók, mint a konzul, és olyan átlagos külsejűek is, mint Rafe. Egy nappal korábban még megesküdtem volna, hogy bármikor felismerném őket, de Tomas úgy vert át hónapokon keresztül, hogy együtt laktunk, és Louis-César nak sem esett volna nehezére ugyanez. Nagyon nem örültem ennek a felismerésnek – mintha elvesztettem volna az adottságomat, és belesüllyedtem volna azon milliók közé, akik nem élvezhetnek védelmet a természetfeletti világgal szemben, hisz mit sem tudnak a létezéséről. Vámpírok között nőttem fel, de ilyen erőt, amit a Szenátus tagjai között érzékeltem, korábban még nem tapasztaltam. Azon kezdtem agyalni, mi minden lehet, amiről még nem tudok, és a puszta gondolat is megrémített. Louis-César alaposan tanulmányozta az arcomat, megérzésem szerint csak azért, hogy hozzászokjak a látványához. Nem nagyon járt sikerrel. Amikor egy elszabaduló hajtincse végigsimított a vállamon, úgy rázkódtam össze, mintha pofon vágott volna. Keze, mellyel épp a hajam felé nyúlt, azonnal megmerevedett. – Mille pardons, mademoiselle. Megemelné egy kicsit a haját? Szeretném látni, milyen mély lehet az a seb.

Ezzel felém nyújtott egy arany csatot, melyet a saját hajából húzott elő. Elvettem tőle, nagyon ügyelve, hogy ujjaimmal ne érjek hozzá az övéhez. A hajam alig ért a vállamig, de megpróbáltam az egészet egy szedett-vedett lófarokba összefogni, amíg a férfi csendben figyelt engem. Megpróbáltam visszafojtani magamban a feltörni készülő pánikrohamot, de nem ment. Léteznek ösztönök, melyek erősebbek, mint az értelem, nagyobb hatást fejtenek ki, mint bámilyen udvarias frázis egy kellemes szobában. Ezek az ösztönök most azt parancsolták, hogy rohanjak, és rejtőzzem el. Persze az előző este és éjszaka eseményei is erősítették ezt az érzést, de emellett kifejezetten nyomasztott, hogy ő ilyen közel van hozzám. Erőt vettem magamon, hogy nyugodtan üljek, amíg befejezi a vizsgálódást. Igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy a karom libabőrös lett, és a szívem már most is olyan őrült tempóban pumpálja a vért, mintha lélekszakadva menekülnék. Én magam sem értettem ezt a reakciót, de életem során már megtanultam, hogy bízzam az ösztöneimben, márpedig mindegyik azt harsogta a fejemben, hogy tűnjek el onnan. – Ab, bon. Ce n'est pas trés grave – mormogta. Az arckifejezésemet látva elmosolyodott, és ettől még a szeme is felragyogott. – Nem súlyos – fordította. Még mindig küzdöttem az ellen, hogy felsikoltsak. Louis-César felállt, és egy közeli asztalhoz lépett. Hirtelen újra kaptam levegőt. Azon tűnődtem, vajon mi volt az, ami annyira feszélyezett engem, de nem találtam semmi kézzelfogható indokot. Arca, melyet kellemes, barátságos vonások alkottak, nagyjából öt-hat évvel látszott idősebbnek az enyémnél, de az öltözéke azt mutatta, hogy több évszázada köztünk él. Szeme lágy tónusú volt – nyugodt, kék alapon apró szürke pettyek, melyekkel egyelőre nem próbált befolyása alá vonni –, mozdulatai pedig kecsesek bár, ám tökéletesen

emberiek. Elismerem, az idegeim nem voltak a legjobb állapotban – még én sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy este alatt kétszer akarjanak megölni –, de képtelen voltam magyarázatot találni arra, hogy az összes lehetséges személy közül miért pont Louis-César riasztott engem a legjobban. A férfi visszatért, és a rémületem minden felém tett lépésével fokozódott. Úgy figyeltem őt, ahogyan egy kisállat a ragadozót: csöndben marad, meglapul, abban a reményben, hogy a vadállat nem akad rá. Ismét letérdelt elém a vastag szatén és csipke egyvelegére, a mennyezeti lámpáról érkező fény átszűrődött gesztenyebarna színű hajfürtjein. Egy elsősegélyládát hozott magával, kivette belőle a sebhintőport, néhány gézlapot, és egy csomag törlőkendőt, mindent a kandalló előtti kőlapokra helyezett. – Kitisztítom a sebet, mademoiselle, és bekötözöm. Holnap jön egy szakképzett nővér, és helyre teszi, amit én most elügyetlenkedem– magyarázta nyugodtan, szinte vidáman, nekem mégis minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne rohanjak azonnal az ajtóhoz. Buggyos, fehér ingujjba bújtatott, sápadt, csontos kéz nyúlt felém, hogy felhajtsa a felsőm koszos, véres ujját. Érintése hideg volt, a szorítása gyengéd, mintha úgy érezte volna, ezzel lelket önthet belém. Hát nem így volt. Bármilyen elővigyázatos is volt, tudtam, hogy a fogása egy pillanat alatt acélossá válhat, mintha bilincsbe zárna, amelyből nincs menekvés. A másik kezével felsebzett bőröm körül matatott, éreztem a gézlapok leheletfinom súrlódását, ahogy elkezdte kitisztítani a vágást. Habár az alkohol csak enyhén csípett, megremegtem, és lehunytam a szemem. Az a rossz érzésem támadt, hogy tudom, mi következik ezután. – Mademoiselle, jól érzi magát? – hallottam a hangját a távolból, sokáig visszhangozva a fülemben. Megérkezett a jól

ismert szédülés is, bár minden porcikámmal küzdöttem ellene. Keményebben próbálkoztam, mint eddig valaha, szerettem volna visszafojtani, bárhonnan is tört elő belőlem. Imádkoztam magamban, hogy elcsituljon. Bármit is akart mutatni nekem a látomás, halálosan biztos voltam abban, hogy nem fog tetszeni. De, mint mindig, most is erősebb volt nálam. Beletörődtem az elkerülhetetlenbe, és szinte azonnal hűvös fuvallat érintette az arcomat. A szobában egyáltalán nem volt hideg, de lényem egy része már egészen máshol járt. Vettem egy mély lélegzetet, és kinyitottam a szememet. A szellő egy félig nyitva álló ablakon át érkezett a kinti éjszakából. A levegő végigsimított meztelen testemen, tetőtől talpig libabőrös lettem. Az ablak mintha festett üvegből készült volna, de nem volt kiszínezve, és a mintákat is csupán apró gyémántformák alkották, melyek oldallapjaikkal kapcsolódtak egymáshoz. Az ablak vas–lag volt, ez a típus gyakori Philadelphia történelmi városrészében. A fényt csupán korlátozva engedte át, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy körülnézve gyorsabban szedjem a levegőt. Pánikba esve pislogtam, és a szemem megakadt a szoba túlsó fala mellett álló tükrön. Csak homályosan láttam a benne kirajzolódó képet, ám inkább a fáklyák nyújtotta kevéske fény, mint a tükör lapjának kidolgozatlansága miatt. Épp ellenkezőleg, igazi mestermunka volt, hatalmas méretű. Aranyozott keret vette körül, ugyanolyan pazar kivitelű volt, mint a többi testes, keményfából faragott bútordarab a szobában. Az egész helyiség a luxus benyomását keltette: a cseresznyefából készült nagy, baldachinos ágy, a márványkandalló, az ablakok előtt elhúzott súlyos brokátfüggönyök. A falakai téglából emelték, de mindenütt falikárpitok borították. Mintájuk olyan élénk színekben pompázott, mintha csak aznap készültek volna el. A közeli asztalkán csokornyi sötétvörös

rózsa állt egy porcelánvázában. A lelkiállapotom miatt nem tudtam kellően értékelni a hely szépségét, de a tükörben látható jelenet is túlságosan elvonta a figyelmemet. Egy férfi térdelt az ágyon. Fura volt, de nagyjából ott, ahol a tükörbe pillantva nekem kellett volna lennem. Nem tudtam megállapítani, hogy ki az, mivel egy fekete bársony maszk takarta el az arcát, melyen csupán a szeménél volt egy kis kivágás. Akár komikusnak is tűnhetett volna, mint egy jelmez halloween idején, de nekem nem volt kedvem nevetni. Talán azért, mert a férfin semmilyen más ni hadarab nem volt. Hosszú, gesztenyebarna hajfürtök ölelték köpül a felsőtestét. A gyertyafényben bronz barnán csillant meg a bőre. A szobában uralkodó meleg, aranyszínű fényhatások kiemelték teste formáit, az izmos mellkastól a lapos hason át köldöke apró bemélyedéséig. Apró izzadságcseppek gyöngyöztek rajta, melyeket az ablakon beáramló szellő még nem párologtatott el. Ettől olyan benyomást keltett, mintha egy apró gyémántokból álló, átlátszó inget viselne. Akár egy életre kelt bronzszobor is lehetett volna, azt leszámítva, hogy ritkán látni ennyire felizgult szobrokat. Önkéntelenül is nagyot nyeltem, ahogy a tükörben látható fickó is. Ekkor csapott belém a felismerés, és a tükörből rám meredő kék szemek tágra nyíltak. Ez kész őrület volt, emellett pedig lehetetlen. A látomásaimban soha nem voltam aktív szereplő, mindig csak szemlélődtem, a partvonal mellől figyeltem az eseményeket, mint egy szellem. Legalábbis ma estig így volt. Mielőtt még tovább gondolkodhattam volna, egy meleg kéz érintésére eszméltem egy nagyon is privát testtájamon. Lenézve szinte sokkot kaptam, amikor egy fiatal szőke lányt láttam meg magam alatt fekve. Szinte eltűnt a számtalan párna és takaró között. A

szobát áthatotta a túlfűtött erotika súlyos illata, és most már azt is értettem, miért. Egy kecses fiatal kéz játszadozott az én... illetve az ő szerszámával, nagy szakértelemmel. Ismét végigsimított rajta, ezúttal kicsit erősebben, én pedig halálra váltan figyeltem, ahogy vadonatúj testrészem még nagyobbra dagad a kezei között. A belém áradó érzés ugyan ismerős volt, ám olyan gondolatok töltötték meg az agyamat, melyek egész biztosan nem az enyémek voltak. A lány egyik körmével megpöccintette a feléje meredő rózsaszín húst, ettől csaknem felordítottam. Eddig soha nem éreztem ilyet, amikor felizgultam. Na persze, mindig a másik oldalról vettem részt a társasjátékban, és nem is volt kiemelkedően nagy tapasztalatom. Ez az érzés azonban szinte elviselhetetlen volt. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy a melegség lassan önti el a testemet, valahonnan mélyen belülről indulva halad kifelé. Most viszont ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy olyan mélyen behatoljak a testébe, amennyire csak tudok. A lány tekergőzni kezdett alattam, a mindkettőnket körülvevő ágynemű fodrai között. – No mi van, szépfiú? Ne mondd, hogy máris ellankadt az érdeklődésed – ezzel gyorsított az ütemen, és rövidesen már levegőt is alig kaptam. – Én tudom, hogy menni fog az harmadszor is. Révületem akkor tört meg, amikor a lány lejjebb csúszott, és nyelvével megnedvesítette ajkait. Felegyenesedtem, és fájdalmasan felordítottam. Egyrészt azért, mert a szőkeség habozott egy pillanatig, mielőtt elengedett volna, másrészt a kölcsönvett test azt követelte, hogy engedjem szabadon. Ezzel a vággyal valós fizikai fájdalmat okozott, de semmi kedvem nem volt megtudni, hogyan folytatódna a játék. Komoly hányinger kerülgetett, amint a lány meglepett és sóvárgó arcát, majd saját

ágaskodó férfiasságomat néztem. Szavakkal ki sem lehet fejezni, mit éreztem – a teljes zavarodottság és undor a legkevésbé sem elegendő szavak rá. A kezemet a maszkhoz emeltem, és lehúztam. A tükörbe nézve Louis-César bámult vissza rám, arcára az én mélységes megdöbbenésem ült ki. Rá akartam ordítani, hogy fejezze ezt be, és engedjen ki a testéből, de jól tudtam, hogy pont fordított a helyzet. Valahogy belé kerültem, és fogalmam sem volt, hogyan vethetnék véget ennek. Az alattam fekvő lány ajkát egy kis sikoly hagyta el, majd a maszk után kapott, kitépve a kezemből, és megpróbálta visszahúzni. – Ne kockáztass, monsieur! Tudod, milyen szigorúak a tartók. Azt mondták, soha ne vedd le – mosolygott rám incselkedőn. – Különben is olyan izgalmas, ha rajtad van, amikor szeretkezünk – fonta a nyakam köré a kezét, hogy lehúzzon magához. – Fázom, ha nem vagy itt. Csókolj meg! Elhúzódtam tőle, egészen az ágy végébe menekültem. Közben arra gondoltam, talán engednem kéne az agyamat ostromló szürke ködnek, és elájulhatnék. De vajon a saját testemben térnék magamhoz, vagy itt ragadnék? Úgy döntöttem, nem is veszek tudomást az utóbbi lehetőségről. A lány néhány másodperc után felsóhajtott, és a hátára feküdt az ágyban, kezével finoman cirógatta apró melleit. A bimbók egészen sötétbarna színben emelkedtek ki amúgy fehér bőréből. Engem nézett, és közben egy kis mosoly bujkált a szája szélén. – Elfáradtál, kedvesem? – kérdezte, miközben lejjebb csúsztatta kezét, hogy sötét szeméremszőrzetét is végigsimítsa, majd elvigyorodott. – Fogadjunk, hogy én életre tudnálak kelteni. Mielőtt még működésre tudtam volna bírni túlterhelt agyamat, hogy kiötöljek valamilyen ideülő választ, a súlyos tölgyfaajtó feltárult, és egy középkorú nő lépett be négy őr

kíséretében. Az arckifejezése elárulta, hogy nem csatlakozni készül, hála az égnek. – Hozzátok! – parancsolta. Két őr kirángatott az ágyból. A lány, akit csak nemrég ismertem meg, de annál közelebbről, ismét felsikított, és az álláig húzta a takarót. – Marié, mit keresel itt? Tűnj el innen azonnal! Kifelé, kifelé! Az idősebb nő rá sem hederített, és a megvető tekintet nem sokat javított amúgy is ellenszenves arcán. Rám viszont kifejezetten ellenséges pillantást vetett. – Mindig bevetésre készen, igaz? – gúnyolódott, majd az őrök felé intett. – Vigyétek! Kivonszoltak a szobából, esélyt sem adva, hogy felöltözzem. A szőke lány egy súlyos brokátleplet dobott oda nekem, amit magam köré tekerve elleplezhettem nyilvánvaló állapotomat, ám cipőt vagy nadrágot nem húzhattam magamra. A lány válogatott szitkokat szórt utánunk, legtöbbjét az idősebb nőnek címezve. Csak most tűnt fel, hogy nem az anyanyelvemen beszél, mégis minden szavát tökéletesen értettem. Vagyis a kölcsönvett testem fogta fel, és valahogy lefordította nekem. De nem sokáig tudtam ezen töprengeni, mert az őrök egy hosszú folyosón végigtaszigálva egy lépcsősorhoz vezettek. A lépcsőfokok közepe már bemélyedt, ahol hosszú évszázadokon át sok ezer láb koptatta őket. Odalent teljes volt a sötétség, és olyan fagyos levegő áramlott fel a mélyből, hogy már-már a leheletem is meglátszott magam előtt. A nő a lépcső tetején megállt, és felém fordult. Az arckifejezése most nem tűnt annyira megvetőnek, inkább talán félelmet tudtam kiolvasni a szeméből. – Én nem megyek tovább. Már láttam, hogy mi vár rád, és semmi kedvem újra végignézni – jelentette ki, és a tekintete most már szinte szánakozó volt. – Egész életedben annak az

előnyeit élvezted, hogy tudtál hallgatni. Most megtudod, milyen büntetés jár azért, mert megtörted a hallgatást. Ezzel sarkon fordult, és az őrök erővel rángatni kezdtek a sötét lyuk felé. Jelenlegi testem erősebb volt a megszokottnál, de közel sem annyira, hogy szembeszállhattam volna mindkettejükkel. Megpróbáltam a nő felé pillantani, de már egész messze járt a folyosón. A gerince egyenesen és mereven rajzolódott ki szederszínű ruhája alól. – Kérem, madame! Miért teszik ezt velem? Nem mondtam semmit, esküszöm! – kiáltottam, bár a szavakat nem én formáltam. Ajkaim önkéntelenül mozogtak, és semmit nem tudtam tenni ellene. – Ha nem tudod, kinek köszönheted ezt a mai estét, kérdezd meg a testvéredet – vetette oda hátranézve, mielőtt befordult volna az egyik szobába, majd határozott csattanással becsukta maga mögött az ajtót. Eléggé baljós hang volt. A lépcsők túl keskenyek voltak ahhoz, hogy őreim a karomat fogva vezessenek, ám mivel szorosan mögöttem lépkedtek, és más út nem volt, csak előre, ez nem is igazán számított. Ide már szinte alig jutott le fény. Csupán néhány kósza holdsugár juthatott be a valószerűtlenül keskeny ablakokon, ahogy lefelé ereszkedtünk. A lépcsők nyirkosak, csúszósak voltak, egyenetlen felszínükön nehéz volt megőrizni egyensúlyomat, különösen cipő nélkül. Egyre kellemetlenebb volt a hideg is, melyet a körém tekert pokróc sem enyhített, bár így az erekcióm legalább végleg a múlté lett. De még így is szörnyen szokatlan volt, hogy valami himbálózik a lábam között. Talán ez a kellemetlen, idegen érzés tette, hogy legszívesebben ordítani kezdtem volna. Útközben belerúgtam egy kőbe, de szinte hálás voltam a fájdalomért. Nem jártam messze attól, hogy teljesen összeomoljak, és a lüktető lábujjam lehetőséget adott, hogy eltereljem a gondolataimat.

Fáklya fénye remegett a folyosón, ahová végül megérkeztünk. Az árnyékok vadul táncoltak a falakon, csillogott a kőre lecsapódott nedvesség. Itt már nem hűvös volt a levegő, hanem dermesztően hideg, mintha a vér is jéggé változott volna az ereimben. Csodálkoztam, hogy a mennyezetről nem jégcsapok lógnak, de a víz szabadon csorgott le a falakon. A hidegnél és a sivár környezetnél sokkal aggasztóbb volt azonban a folytonos jajveszékelés, mely a néhány méternyire előttünk lévő, vaspántos ajtó mögül szűrődött ki. A hangokat jórészt elnyelte a tömör fa, de így is beférkőztek az elmémbe. Fájdalmas volt hallani az őszinte, kétségbeeséssel teli ordítást, és biztos lehettem benne, hogy a segítség, ami után áhítoznak, soha nem érkezik meg. Ösztönösen megpróbáltam hátralépni, de amikor a legközelebbi fáklya által megvilágított körbe léptem, egy kéz durván előre taszított. Megbotlottam, és térdre zuhantam a hepehupás talajon. – Befelé! Csak lassan engedelmeskedtem a parancsnak, de a bordáim közé elhelyezett rúgás előrelendített, majd egy kemény kéz durván felráncigált. Lenéztem, és egy férfit láttam meg magam előtt. Kopaszodó volt és elhízott, vérfoltos kötényt viselt, alatta durva szövésű, koszos gyapjúnadrágot hordott. 162 centis magasságommal eddig nem sok férfira tudtam lenézni. Fájós tagokkal és összezavarodva bámultam rá. Húsos ajkait széles vigyorra húzta, elővillantak szürke, undorító fogai, hátrahőköltem utálatomban. Úgy tűnt, ez tetszik neki. –Jól van. Rettegjen csak, M'sieur le Tour. Ne feledje, itt és most nem herceg – mondta, majd tetőtől talpig végigmért. – Rövidesen kiderül, vajon méltó-e a nevére. Ma éjszaka az én kezeim közé kerül. Óriási vaskulcsot helyezett az ajtó zárjába, s az rövidesen kitárult. Egy pillantással felmértem a nagy, négyszögletes

helyiséget, melyet vastag és magas kőfal vett körül, majd átlöktek a küszöbön. Újra elbotlottam, ám ezúttal koszos szalmán landoltam, mely bűzlött a vizelettől, és még ki tudja, mitől. Sajnos nem sokat segített, hogy puhábbá tegye a padlóra érkezésemet. Egy részem haragra gerjedt amiatt, ahogyan a férfi bánt velem, de az indulat hamar elillant, s a puszta rémületen kívül nem maradt más érzés a szívemben. Pillantásom összetalálkozott egy csontsovány, meztelen nőével, akit elképzelhetetlenül szorosan vontak fel egy kínpadra. Képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. A vér patakokban folyt megkínzott testéből, széles csíkokat festve a bőrére. Alatta a padlót nagy, barnás foltok tarkították. Rengeteg vért láttam körülötte, hihetetlen volt, hogy egyetlen testből származott. A falak mentén körben férfiak voltak láncra verve. Sírtak, könyörögtek, hogy szabadítsam ki őket, de mindez alig jutott el a tudatomig. Csak a nőre tudtam figyelni, holott ő egyetlen szót sem szólt. A fáklyák fénye visszaverődött nyitott szemein, és képtelen voltam eldönteni, hogy csak a táncoló fények tréfáltak– e meg, vagy valóban az élet szikráját fedeztem fel benne. Az ő érdekében reméltem, hogy az előbbi az igaz. A férfi elkapta a pillantásomat, és a kínpadhoz lépett. – No igen, a barátunk nem fog ilyen jól szórakozni – jelentette ki, majd ellenőrizte a nő egyik karját rögzítő kötelet. Megláttam, hogy a körmei mind hiányoznak. Az ujjai végét mintha valami állat rágcsálta volna meg. Az ízületei már annyira megdagadtak, hogy akkor sem lett volna képes ökölbe szorítani a kezét, ha szabad lett volna a karja. Tonynál sok mindent láttam az évek során, de az erőszakos cselekedetek általában gyorsak és váratlanok voltak, ahhoz hasonlóak, mint amit aznap este már átéltem. Mire időm lett volna reagálni, a legtöbbször már minden lezajlott. Tony is alkalmazott kínzásokat, de ezeket sosem láttam. Eugenie ezen a

téren nem ismert tréfát, és most kezdtem megérteni, miért. Ez minden általam átélt kegyetlenségnél durvább volt. Túlságosan direkt, túl tényszerű, szinte tudományosan megtervezték. Emögött nem húzódott meg düh, semmi személyes motiváció, ami talán érthetővé tette volna az erőszakot. A nő fájdalma itt csak a munka része volt. – És most tartunk egy kis bemutatót neked – folytatta a férfi. A kínpadot működtető férfiak egyikéhez lépett, és egy mocskos borosüveget húzott elő valahonnan. – Ez történik mindazokkal, akik felbőszítik a királyt. Figyelj és emlékezz, nyomorult! Megdermedve álltam, egy szót sem bírtam kinyögni. A férfi a nő lejére és nyakára öntötte az üveg tartalmát. A folyadék a hajába is beivódott, végül a feje alatt egy tócsában kezdett összegyűlni. Akkor tértem magamhoz kábulatomból, amikor rádöbbentem, hogy mi készülődik. A férfi egy gyertyáért nyúlt, én pedig megindultam felé. – Ne, ezt nem teheti! Kérem, m'sieur, könyörgöm... – kiáltottam, és a férfi felragyogó arcáról azonnal leolvashattam, hogy pontosan úgy reagáltam, ahogy arra számított. Abban is biztos lehettem, hogy végrehajtja a tettét. Szinte ujjongva figyelte az arcomat, ahogy a gyertyát egy közeli fáklyához tartotta. Sok viasz lecsöpögött róla, de a láng végül belekapott a kanócba. Nem volt értelme tovább kérlelni, ezért előreléptem, és az égő gyertya felé nyúltam. Sikerült kiszednem a kezéből, de a két kínzósegéd megragadott, és elvonszoltak onnan. A köpcös férfi, aki a tömlöcmester lehetett, olyan tekintettel nézett rám, amelyben nyoma sem volt bármi emberségnek. Ezután elmosolyodott, lehajolt, nagyon lassú mozdulatokkal felvette a gyertyát a földről, és újra meggyújtotta. A nőt figyeltem, ahogy a láng közeledett felé, nem tehettem mást. Könnyeket láttam a szemében, és ahogy pislogott egyet, apró cseppek repültek le a szempilláiról. A férfi teste ezután

eltakarta a látványt. Az agyam egy része még mindig azt mondta, hogy az utolsó pillanatban megáll. Ezt nem teszi, nem teheti meg. Egy hang arról győzködött, hogy csak engem akarnak megtörni, az egész jelenetet előre eltervezték, így puhítanak meg a kihallgatás előtt. Lehet, hogy valóban ez volt a cél, ám ez nem mentette meg a nőt. A szemem előtt zajló események hirtelen elhomályosodtak, és számomra teljesen idegen gondolatok árasztották el az agyamat. Különböző helyszínek képe villant fel, ismeretlen embereket láttam, mintha egy filmet vetítettek volna nekem egy láthatatlan vászonra. De mind emögött végig láttam a kínzómestert és a nőt, egy pillanatra megmerevedve, majd bekövetkezett az, amit lehetetlennek gondoltam. A hang újra rázendített a fejemben, arról zagyválva, hogy bár fogságban nőttem fel, sosem tapasztaltam meg az igazi kegyetlenséget. Mindig finom kelmékbe és kézzel vert csipkékbe öltöztettek, mondta nekem a hang. Kaptam könyveket, gitározhattam és festhettem, hogy elszórakoztassam magam. A rám vigyázó őrök mélyen meghajoltak, amikor beléptek a szobámba, nem ülhettek le a jelenlétemben, csak ha engedélyt adtam rá. Az ereimben királyi vér folyt, és ezt soha senki nem felejtette el. Életemben nem láttam még ilyen kegyetlenséget, és nem éreztem ilyen félelmet. Ezt pedig nagyon gyorsan követte az elvakult düh. Itt szó sem volt igazságszolgáltatásról, a béke vagy a területi egység megőrzéséről, semmi ilyen magasztos célról. Ez csupán egy gyáva ember szadista vágyainak kiéléséről szólt, aki tisztára mosta magát a bíróság előtt, miközben a tömlöc zárt ajtaja mögött ilyen események zajlottak az ő parancsára. És még ők kezeltek engem a gyűlölet tárgyaként. Megráztam a fejem, igyekeztem elhallgattatni a hangot, és kitisztítani a látásomat. Egy-két másodperc alatt sikerrel jártam,

de ekkor egy újabb rémálomba csöppentem. Pont azt láttam, ahogy a gyertya centiméterről centiméterre közeledik a céljához. Még mindig hitetlenkedve figyeltem, ahogy a tömlöcmester odatartja az aprócska lángot a nő alkoholtól csapzott hajához, s az jól hallható surrogással meggyullad. A tűz villámgyorsan átterjedt a fejére és a vállaira. Néhány pillanat múlva a felsőtestének csupán sötétlő körvonala látszott a táncoló lángfüggöny mögött. Sikoltottam, mivel semmi mást nem tehettem. A hangomra a többi rab is felnézett, a termet rövidesen ordítás és lánccsörgés töltötte meg. Tehetetlenek voltunk, de a hangunk összeolvadva szinte megremegtette a falakat. A haláltusáját vívó nő ellenben némán viselte a borzalmas szenvedéseket. – Mademoiselle Palmer, mi történt? Mi a baj? – jelent meg előttem Louis-César arca, és lassan azt is érezni kezdtem, hogy valaki megráz engem. A reménytelenség sikolyai még mindig megtöltötték a szobát, eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy csak én adom ki ezeket a hangokat. – Mia Stella, nyugodj meg, kérlek! – csitított Rafe, miközben arrébb tolta a franciát, és a keblére ölelt engem. Vastag kasmírpulóvere alá csúsztattam a kezem, és olyan szorosan magamhoz húztam, amennyire csak bírtam. Arcomat az inge puha selymébe fúrtam. Mélyen beszívtam az ismerős kölni illatát, de még ez sem űzte el orromból a börtönben terjengő vizelet és égett hús szagát, mely egy nálam alig idősebb nő rémes halálát jelentette. Egy perc után újra felnéztem, és Louis-César tekintetét kerestem. – Mondd, hogy már halott volt, hogy nem érzett már semmit! –kérleltem kétségbeesett hangon. A kandalló fölé akasztott tükörből egy űzött vad szeme tekintett vissza rám. Ebben a pillanatban hasonlított a megkínzott nő szemére, azzal a

különbséggel, hogy az övé sokkal kegyetlenebb dolgokat láthatott, mint az enyém. – Mademoiselle, biztosíthatom, mindent megtennék, hogy a szolgálatára lehessek, de nem értem, mit kérdez tőlem. Rafe végigsimított a hajamon, és kör alakban masszírozni kezdte a hátamat. – Csak egy látomás volt, mia stella, egy látomás – suttogta. – Sokszor átéltél már ilyet, tudod, hogy a képek idővel elhalványulnak. Megráztam a fejem, és megremegtem a karjában, amitől közelebb vont magához. Olyan szorosan kapaszkodtam belé, hogy ha élő ember lett volna, minden bizonnyal fájdalmat okozok neki. – Nem, ilyen még nem volt. Soha. Megkínozták azt a lányt, aztán elégették, és én nem tudtam... Csak álltam ott... – kiáltottam. Éreztem, hogy a fogaim vacogni fognak, de ráharaptam az ajkamra, és nem hagytam. Az alsó szint hidegét juttatta eszembe, az pedig az egyetlen hőforrást, amivel találkoztam. Nem akarok erre gondolni, és nem is fogok. Szépen elfelejtem. De ahogy magamban ismételgettem Rafe szavait, tudtam, hogy csak áltatom magamat. Több ezer látomásom volt már életemben, voltak, amik a múltba repítettek, mások a jövőbe, és egyik sem volt túl kellemes. Rengeteg szörnyűség részese lehettem ily módon, de egyik sem volt rám ilyen hatással. Idővel és sok gyakorlással megtanultam, hogyan szabaduljak meg a kínzó emlékektől. Nagyjából ahhoz hasonlítható ez, ahogy a többi ember is túlteszi magát a tévében látott tragédiákon, mivel távoliak és nem valószerűek. De még soha nem vettem részt szereplőként a látomásokban, nem éreztem a szagát és nem éltem át a félelmét olyasvalakinek, aki átélte a történteket. Csak annyi a különbség, mint elhajtani egy súlyos autóbaleset mellett, vagy

belekeveredni. Biztos voltam benne, hogy egyhamar nem tudom kiverni a fejemből annak a nőnek a pillantását. – Mon Dieu, látta Francoise-t? – lépett felénk Louis-César. A döbbenet kiült az arcára, én pedig megrettentem a nézésétől. – Ne érjen hozzám! – kiáltottam. Korábban valamilyen drága kölni illatát éreztem rajta, de most mintha belőle is az égett hús bűze áradt volna. Nemcsak attól irtóztam, hogy hozzám nyúljon, a legjobb az lett volna, ha nem is vagyunk többé egy szobában. Louis-César hátralépett, tekintete még komorabb lett. – Őszintén kérem a bocsánatát, mademoiselle. Soha nem kívántam volna önnek, hogy szemtanúja legyen ennek. Rafe a vállam mellett nézett fel Louis-César ra. – Most elégedett, signore? Megmondtam, hogy még ne használjuk a Könnyeket. Amikor már amúgy is izgatott, vagy beteg, a látomások sokkal gyötrőbbek. De senki nem figyelt rám. Talán most már megérti – korholta társát, miközben Mircea tűnt fel az oldalamon, és átadott neki egy kis kristálypoharat. – Ezt itasd meg vele – utasította, és Rafe azonnal engedelmeskedett. – De én nem használtam – ellenkezett Louis-César . – Nem is voltak itt nálam. Rafe ügyet sem vetett rá. – Idd meg, mia stella. Jót fog tenni neked. Mellettem foglalt helyet a nagy karosszékben, én pedig hosszú percekig szopogattam a whiskyt, mígnem újra normálisan kaptam levegőt. Az ital olyan erős volt, hogy úgy éreztem, leégeti a torkomat, de most nagyon örültem neki. Mindent szívesen fogadtam, ami másfelé terelte a gondolataimat. Közben észrevettem, hogy alaposan összegyűrtem Rafe makulátlan kasmír pulóverét, ázott ronggyá változtatva a nemes anyagot. Gyorsan elengedtem, ő pedig elmosolyodott.

– Van másik, Cassie, ne aggódj. Minden rendben lesz, én itt vagyok. Erre gondolj, és ne arra, amit láttál. Jó tanács volt, csak épp betartani nem könnyű. Valahányszor Louis-César felé sandítottam, megrohantak a borzalmas képek. Vajon miért akarta a Szenátus, hogy ma este látomásom legyen, és miért pont ilyen? És mit tett velem ez a vámpír, hogy ennyire megváltozott az élmény? – Le kell fürdenem – jelentettem ki hirtelen. Elsősorban Louis-César tól akartam messze kerülni, de valóban jólesett volna egy kád meleg víz. Mircea kézen fogott, és a bejárattal szemközti ajtóhoz vezetett. – Itt a fürdőszoba, odabenn találsz köntöst is. Amíg megfürdesz, hozatok ételt, és később majd beszélgetünk. Ha szükséged lenne még valamire, szólj csak nyugodtan. Bólintottam, visszaadtam neki a csaknem teljesen kiürült poharat, és bemenekültem a fürdő kék csempével kirakott, békés oázisába. A kád elég nagy volt, akár medencének is beillett volna, én pedig hálásan csusszantam bele, miután kihámoztam magamat cafatokra szakadt ruháimból. A lehető legforróbbra állítottam a vízsugarat, és hátradőltem. Olyan fáradt voltam, hogy egy percig csak bámultam a szappanra, vágyakozva, hogy valaki megmossa a hátamat. Az érzelmeimet szerencsére sikerült ideiglenesen elnyomni, a lelkemben csak egy nagy üres lyuk tátongott. Fizikai értelemben a végletekig kimerültem, és mentálisan sem voltam sokkal frissebb. Végül sikerült megszabadulnom minden alvadt vértől, a bőrömről és a hajamról is lemostam. Azt mondogattam magamban, hogy annak, amit láttam, semmi köze az én életemhez, hisz a szegény asszony évszázadokkal azelőtt szenvedett és halt meg, hogy én egyáltalán világra jöttem. Bármilyen rémes is volt, nem egy közelgő tragédiára

figyelmeztetett, legalábbis semmi ilyenre nem utalt. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy csupán a néha rám törő jelenések intenzívebb megnyilvánulása volt. Akkor volt részem ilyesmiben, amikor ősi tárgyakat érintettem meg, melyek szörnyű események tanúi voltak. Most azonban valahogy nem tűnt meggyőzőnek a magyarázatom. Pedig hamar megtanultam, hogy ódzkodjam a negatív pszichés vibrálásoktól. Alphonse mindenféle fegyvereket gyűjtött, és egyszer gyerekként véletlenül hozzáértem egy géppisztolyhoz, amit frissen szerzett be, és éppen tisztogatott. Azonnal a tömegmészárlás közepébe csöppentem, ahol ezt a fegyvert utoljára használták, és utána hetekig rémálmok gyötörtek. Általában már azelőtt meg tudtam mondani egy tárgyról, hogy tartogat-e veszélyt a számomra, mielőtt hozzáértem volna. Mintha figyelmeztető jelzéseket küldött volna felém, ha eléggé éber voltam, észleltem is őket. Személyek nemigen váltottak ki ilyen reakciót belőlem, még az olyan több évszázados vámpírok sem, mint Louis-César, aki nyilván épp elég tragikus esemény résztvevője lehetett. De még így sem szívesen fogtam kezet ismeretlenekkel, nem állt szándékomban akaratlanul megtudni, kivel csalja meg valaki a feleségét, vagy milyen bűncselekményt készül éppen elkövetni. És soha, de soha nem érintettem meg Tonyt, még egymás mellett elhaladva sem. Úgy láttam, most új névvel bővült a mindenáron elkerülendők listája. Leöblítettem magam, kiengedtem a véres fürdővizet, majd még egyszer lezuhanyoztam. Tisztának akartam érezni magam, de valami azt súgta, erre még hosszú ideig várnom kell. Annyi habfürdőt öntöttem a vízbe, hogy átbukott a kád peremén, és a padlóra folyt. Nem érdekelt. Arra gondoltam, milyen jó lenne egész reggelig itt maradni, hogy minél később kelljen meghallgatnom, mi a Szenátus terve velem. Hálás voltam,

amiért megvédtek, de tisztában voltam azzal, hogy keményen be fogják hajtani érte az árat. Persze mindegy volt. Fogalmam sem volt, hol vagyok, és ha valahogy meg is szököm, csak Tony karjaiba futok. Bármit is akar tőlem a Szenátus, valószínűleg bele kell mennem. A gond ezzel csak az volt, hogy megígértem magamnak: soha nem fogom arra használni a képességeimet, hogy bárkinek – Tonyt és embereit kivéve – fájdalmat vagy egyéb szenvedést okozzak. Nem sejtettem – és ezért mindenekfelett nagyon hálás voltam –, hogy eddigi életem során pontosan hány embert bántottam vagy akár öltem meg akaratlanul, amíg a gennykirálynak dolgoztam. Sajnos éreztem, hogy nem keveset. Sok látomásomról nem tudom, hogy Tony mire használta őket, de ezzel nem menthetem fel magam. Azok, akik atombombát gyártanak, nem részesei a politikai manővereknek, melyek során végül bevetik ezeket a fegyvereket, de nem tudom, hogy ettől nyugodtabban alszanak-e. Én mindenesetre nagyon hosszú időn át nem részesültem a békés álom örömében. Ha a Szenátus szándéka szerint újból kárt kell tennem másokban – erre elég jó esély mutatkozott –, akkor nagyon hamar ki fog derülni, mit is érnek nekem a saját elveim.

5. fejezet

Megállapítottam,

hogy a bal csuklóm meghúzódott, de a csont nem tört el. Az arcomon található seb nem volt olyan csúnya, mint azt kezdetben gondoltam. A legrosszabbul talán a hátsó felem járt, amikor még a raktárban a saját fegyveremre estem. A pisztoly helyét tenyérnyi zúzódás jelezte, mely lassan lilára változott, jelentősen csökkentve vonzerőmet. Remek. Mindazonáltal a szín megegyezett a nyakamon látható ujjnyomokéval, így legalább az összhang megvan. Épp befejeztem a vizsgálódást magamon, amikor Billy Joe lebegett be az ablakon. Az ajtó felé sandítottam, mert legszívesebben jól lehordtam volna, de nem akartam hallgatóságot. Billy volt a titkos ütőkártyám, és az egyetlen reményem a szabadulásra. Senki sem tudhatta meg, hogy itt van. Billy elkapta az arckifejezésemet, és elvigyorodott. – Ne aggódj. Valaki elég komoly hangfojtó varázslatot tett az ajtókra. Bármit is terveznek, nagyon ügyelnek arra, nehogy kitudódjon. – Nos, ha így állunk, akkor hol a pokolban voltál? – kérdeztem igyekezetem szerint könnyed hangon, mintha nem is ő lett volna az, aki a sorsomra hagyott. Billy Joe kemény, piás, szivarozó, kártyás kocsmatöltelék volt életében, most viszont a néhány igazi barátom egyike. De az elmúlt estét alaposan elszúrta, és ezt ő is tudta. A nagy termetű keményfiú vékony nyakkendőjét morzsolgatta, és valóban zavartnak látszott. Onnan tudtam, hogy komolyan

gondolja és nem csupán színjáték, amit előad, hogy még egyetlen megjegyzést sem tett felettébb hiányos öltözékemre. – Összefutottam Portiával, ő mondta, mi történt. Elmentem a klubba, kerestelek, de már nem voltál ott – magyarázta, majd szinte teljesen áttetsző ujjával kissé feljebb tolta fején a nemezkalapot. – Az egészet te csináltad? A hátsó szoba kész mészárszék volt, mindenütt rendőrök nyüzsögtek. – Persze, szokásom, hogy kicsinálok öt vámpírt, aztán a testeket otthagyom a zsaruknak, hadd gondolkodjanak. A természetfeletti társadalomban íratlan szabály, hogy mindig takarítsd el a mocskot magad után. Néha több gondot okozhatsz azzal, ha olyan áldozatokat hagysz magad után, akiknek még a boncasztalon is ver a szívük, mint magával a gyilkosság elkövetésével. Régebben más volt a helyzet, és a korai szóbeszédek is így kezdtek elterjedni. Épp ezért fontos, hogy az emberiség létszámának növekedésével minél jobban ügyeljünk a szabály betartására. A Szenátus nem rajongott az ötletért, hogy vámpírokat trancsírozzanak fel valami laborban, ahol a tudósok az örök emberi élet titkát kutatják, de annak sem örültek volna, ha a berezelt kormányok egyfajta új inkvizíciót indítanak útjára. – Milyen testeket? – kérdezte Billy Joe, aki mostanra olyan szilárd alakot öltött, hogy már divatos zsabós ingének vöröses árnyalatát is ki tudtam venni. A divatos alatt persze az 1858–as módit értem, ugyanis a cowboyok jóvoltából Billy akkor került egész közeli és személyes ismeretségbe a Mississippi fenekével. – Mindenütt vér volt, és mintha egy ciklon söpört volna végig a termen. De testek sehol sem voltak. Megborzongtam a hír hallatán, és nem is akartam tudni, ki lehetett Tomas társa, aki elintézte a takarítást. Ha volt még

valaki az ismerőseim között, aki végig félrevezetett, jobb, ha nem tudom meg a nevét. – Oké, akkor most jóváteheted, hogy hagytál majdnem kinyiffanni. Mit tudsz erről a kalamajkáról, amibe csöppentem? Billy Joe egy adag bagót köpött a fürdőszoba falára. A nyúlós ocsmányság lassan csúszott lefelé, síkos nyomot hagyva a csempén. – Ezt ne csináld! – mordultam rá fintorogva. – Hé, egész pőrén bújtál be ide? – kérdezte, miközben a kád szélére ült, és megpróbálta elhessegetni a habot a víz tetejéről. Ha koncentrált, képes volt megmozdítani a tárgyakat, de most csak játszott, így ujjai áthatoltak a buborékok között. Utasítottam, hogy forduljon el, amíg kiszállok, és megtörülközöm. Tudom, butaság, de Billy Joe 150 éve nem volt nővel, így könnyen elkalandozhatott volna a fantáziája, nekem pedig az kellett, hogy az ügyre összpontosítson. – Beszélj, mit tudsz az egészről? – Nem sokat. Megtalálni sem volt könnyű téged. Tudod, hogy Nevadában vagyunk? – Honnan tudnám... Egy pillanat. Mi az, hogy nem találtál meg könnyen? – csodálkoztam. A legtöbb szellem egy helyhez kötve létezik, a hely lehet egy ház, vagy egy kripta, de Billy Joe abban a nyakláncban lakik, amit 17 évesen az ószerestől vettem, ezért ő sokkal szabadabb. Csak azért vettem meg az ékszert, mert úgy láttam, ügyes viktoriánus másolat, illő ajándék lesz Eugenie születésnapjára. Ha tudtam volna, mit szabadítok magamra, könnyen lehet, hogy feléje sem nézek a boltban. De mivel nem így történt, és mert szokásomhoz híven most is viseltem a nyakláncot, Billynek nem jelenthetett gondot rám találni. Ami meg a távolságot illeti, úgy fogalmaznék, ő sokkal közvetlenebb járaton utazott, mint én.

– Mi a frászt csináltál eddig ahelyett, hogy körbeszimatoltál volna? – faggattam. Billy Joe bűntudatosnak látszott, de ez sem akadályozta meg abban, hogy megpróbáljon belesni a magamra tekert törülköző alá. – Fejezd be! – rivalltam rá, miközben hirtelen megvilágosodtam. – Várj csak. Valahol Vegas környékén vagyunk, nem? – Igen, úgy harminc mérföldnyire. Ez a hely olyan, mint valami cowboy tanya, csak épp nincsenek se lovak, se turisták, és a napszámosok elég fura ruhákat viselnek. Na persze ez nem sokat számít, mert az emberek nem látnak mást, mint egy nagy, üres szurdokot, meg egy csomó „Belépni tilos!" táblát. – Harminc mérföld? – kiáltottam fel, tudva, hogy Billy akár ötven mérföldes távolságból is képes energiát meríteni a nyaklánc tartalékaiból. – Nehogy azt mondd, hogy amíg engem elkábítottak, átcipeltek a fél országon, az életemre törtek és bebörtönöztek, te végig a kaszinókban szórakoztál! – De, Cassie, drágám... – Ezt nem hiszem el! – szakítottam félbe. Ritkán akadtam ki rá, tekintve, hogy mindannyiszor csak időpocsékolás volt, Billy ugyanis a javíthatatlanság etalonja. Ez azonban az utolsó csepp volt a pohárban. – Kis híján kinyírtak! Kétszer! Ha ez nem érdekel, gondolj csak bele abba, mi történne a csinos kis nyakláncoddal, ha valaki lelőne engem, vagy elvágná a torkom. Hadd világosítsalak fel: a végén szépen bekerülne valami öregasszony ékszeres ládikójába az isten háta mögött, száz mérföldnyire benn a semmi közepén. Billy Joe szánakozó képet vágott, de nem voltam meggyőződve arról, hogy bűntudatában. Nem tartózkodhat túl sokáig távol a nyaklánctól, mert az ereje gyorsan fogy. Ezért lehettem biztos abban, hogy előbb vagy utóbb mindig felbukkan. Minél jobban eltávolodik a forrástól, annál hamarabb merülnek le a tartalékai. Legborzasztóbb rémálma az volt, hogy

elkerül egy poros, vidéki kisvárosba, ahol se könnyűvérű nők, se sztriptíz bárok, se játékbarlangok nincsenek. Számára ez egyenlő lenne a pokollal. Mellettem garantált volt a nagyvárosi lét, mivel egy faluban sokkal nehezebben tudtam volna észrevétlenül elrejtőzni. De volt valami, ami még ennél is fontosabb. Az idők során sikerült egyfajta szimbiózist kialakítani kettőnk között. Billy Joe az egyik olyan kísértet, aki képes energiát csapolni egy élő donorból is, kicsit a vámpírokhoz hasonlatosan. Az utóbbiak a vérből jutnak hozzá, mivel ez a folyadék rejti magában mágikus értelemben az emberek életerejét. Amikor vért szívnak, részben az áldozatuk életét is magukévá teszik, cserébe ahelyett, amit elvesztettek, amikor félig elhagyták a mi világunkat. Bizonyos szellemek is képesek ugyanerre, és a vámpírokhoz hasonlóan általában ők sem kérnek engedélyt rá. Billy Joe azonban örült, hogy önszántából adakozó donorra lelt, arról nem is beszélve, hogy elmondása szerint az energialöket valamilyen okból kifolyólag sokkal tovább tart, mintha mástól kapta volna. Cserébe azért, hogy időről időre kaphatott tőlem egy kis utánpótlást, beleegyezett, hogy figyeli Tony visszatérésének jeleit. Épp ezért éreztem magamat becsapottnak. – Ha tényleg ennyire nem vehetem hasznodat, akár el is adhatom ezt a rusnyaságot – fenyegettem meg, majd letöröltem a párát a tükörről, és rápillantottam a nyakamban lógó monstrumra. Kézzel megmunkált arany volt, súlyos és bonyolult mintázatú. Egy sor tekergőző szőlőinda és virág vett körül egy gömbölydedre csiszolt rubint. Az ószeres azt hitte, csak üveg, hiszen nem sűrűn látott nem fazettás ékszereket, ráadásul ezt sok–sok év rárakódott szennyeződése borította. – Ha nem tudnád, ezt egy grófnőtől nyertem el. – És különlegesen fontos is volt a számodra, ugye? Hányszor is adtad zálogba?

– Mindig kiváltottam, vagy nem? – vágott vissza Billy Joe duzzogva. Úgy döntöttem, ideiglenesen visszavonulót fújok. Szükségem volt az együttműködésére, hogy kiderítsem, mibe keveredtem. – Nem akarok veszekedni, ma nem vagyok nagy formában. Csak tudni szeretném, miért rabolt el a Szenátus, és... – kezdtem, de Billy Joe felemelte a kezét. – Kérlek, tudom a dolgomat – dőlt hátra a kád szélén, és beszélni kezdett, miközben én a térdemet vizsgálgattam. Mindkettőt friss sebek és horzsolások borították, ezek szerint a csizmám magas szára sem nyújtott elég védelmet. Tuti, hogy holnapra iszonyúan fog sajogni. Tudtam, annak kellene örülnöm, hogy életben vagyok, nem pedig a karcolásaim miatt nyavalyogni, de ez a gondolat valahogy nem szüntette meg a fájdalmaimat. Talán azért, mert sejtettem, még korántsem vagyok túl az életveszélyen. – Az a vámpír odakint, Louis-César , Európából érkezett. Valami nagy párbajhős, vagy mifene. Azt mondják, még soha nem veszített, pedig úgy tudom, több száz asszója volt már. – Hát, ma egy újabb trófeával bővült a gyűjteménye – jeleztem. Nem mintha az őr különösebb kihívást jelentett volna, de mégis felkerülhetett a listára, hisz a végén csak lefejezte a fickót. – Tudtad, hogy Tony felbérelt pár fanatikus őrültet, hogy végezzenek velem a Szenátus szeme láttára? – Ekkora barmot. Mircea ki fogja nyírni ezért. Ez az ötlet nagyon tetszett nekem, nem is tudom, miért nem jutott eszembe korábban. Ha a második gyilkossági kísérlet mögött is Tony áll, azzal Mircea alatt vágta a fát. Semmi nem ássa ugyanis jobban alá egy vámpír tekintélyét, mintha képtelen uralma alatt tartani egyik átváltoztatottját. Bár én alapvetően kedveltem Mirceát, mindig úgy tartottam, nem szívesen húznék ujjat vele.

– Nagyon remélem. – Hát, mindenesetre szerintem ez nem igazán Tony stílusa – mondta Billy, én pedig vállat vontam. Szerintem Tonynak egyáltalán nincs stílusa. – Szóval, amikor megtudtam, hogy Louis-César a második az Európai Szenátus rangsorában, egy kicsit kutattam utána. – Remek. Akkor mondj végre valami olyat, ami érdekel. Billy Joe szenvedő tekintettel pillantott rám. – Oké. Most a MÁGUS, azaz a Metafizikai Lények Állandó Gyűlésének Újkori Szövetsége főhadiszállásán vagyunk. Röviden ez az a hely, ahová az éjszaka lényei összejárnak bulizni. – Ezt tudom – sürgettem. Valóban már korábban kitaláltam, legalábbis tudat alatt éreztem, hogy csak itt lehetünk. Soha nem jártam még erre, de hol másutt juthatna be egy mágus a Szenátus ülésére, és hol üdvözölne egy vámpír régi cimboraként egy vérfarkast? Eddig nem volt sok időm gondolkodni erről, és amúgy sem tudtam szörnyen sok dolgot erről a szervezetről, a természetfeletti világ ENSZ–éről. Tony soha nem vette a fáradságot, hogy beavasson a részletekbe. O inkább a drasztikusabb, kevésbé diplomatikusabb megoldásokat kedvelte, amik sokszor be is váltak. Való igaz, van egy hasonlóság, amiben a MÁGUS égisze alá tartozó lények osztoznak: egyikük sem érzi túl jól magát, ha egy fakaró áll ki a szívéből. –Jó, akkor mondok valamit, amit talán még nem tudsz. A Szenátus kezeli az ügyet, mert végül is egy vámpír az, aki az egész bajt okozta, de mindenki elég feszült. Ismered az orosz mestert, akivel Tony üzletelgetett? Tudod, aki fél Moszkvát a kezében tartja. – Raszputyint? – kérdeztem. II. Miklós, az utolsó orosz cár egykori bizalmasát egy herceg megmérgezte, lelőtte, leszúrta és fojtogatta, mivel úgy érezte, túl nagy a befolyása a cári családra.

Ebben igaza volt: a cárné imádta a rendetlen külsejű, magát szerzetesnek nevező férfit. A trónörökös ugyanis vérzékenységben szenvedett, és csakis Raszputyin volt képes meggyógyítani hipnózisával. Cserébe hatalmat kapott, még a barátainak is jelentős kormányzati állásokat szerzett. A herceg és az általa feltüzelt nemesek alaposan elképedtek, amikor rájöttek, hogy a méreg, a golyó, a penge és a légszomj nem végzett Raszputyinnal. A végén lehajították egy hídról, és amikor a jeges vízben úszó, élettelennek látszó teste után néztek, megnyugodtak. A történészek azóta is sokat vitáznak azon, mi okozhatta, hogy ilyen nehezen lehetett megölni. Elég lett volna megkérdezni az orosz maffiát: ők megmondhatják, milyen nehéz végezni valakivel, aki már amúgy is halott. – Igen, ő az. Raszputyin ideges lett, mert a szenátusi szék, amire lajt a foga, Mei Lingé lett. Arra esélye sincs, hogy bekerüljön az Európai Szenátusba – az ottani őrült fickók között még ő is túl puhány–nak tűnne –, de azt hitte, itt biztos befutó lehet. Az a hír járja, hogy nem fogadta túl jól a visszautasítást. Egy kis időre nyoma veszett, majd úgy hat hónapja felbukkant, és tizedelni kezdte a Szenátust. Négyet megölt közülük, két másikat pedig úgy megsebesített, hogy még nem tudni, mi lesz a sorsuk. Most pedig párbajra hívta ki a konzult, hogy megszerezze a hatalmat az egész mindenség felett. A konzul szívességet kért az Európai Szenátustól, ők küldték át ezt a Louis-César t, mint a bajnokukat. Ez persze nem tette boldoggá Mei Linget. – Az tuti – helyeseltem. Hétéves koromban már volt szerencsém a konzul helyetteséhez, egy aprócska kínai–amerikai szépséghez, aki volt vagy 150 centi magas és 40 kiló. Elég mély benyomást tett rám. A szervezet rangsorában betöltött második hely nem olyan, mint az Egyesült Államok alelnökéé. A konzul halála esetén nem lép a helyére. Erről a címről a Szenátus

mindenkori tagjai döntenek, a párbaj esetét kivéve. Ilyenkor ugyanis a viadal győztese lesz a konzul. Az sem igaz, hogy a helyettes minden esetben a testület második leghatalmasabb tagja lenne, habár nincs is kizárva. A Szenátus minden tagjának megvan a saját feladata, mint mondjuk egy elnöki tanácsban. A helyetteseknek csupán egyetlen dolguk van: a megfélemlítés. A poszt betöltőjét úgy is nevezik, a Végrehajtó, mivel neki kell érvényt szerezni a Szenátus akaratának, és ehhez bármilyen eszközt felhasználhat. Az eszköztárukba a diplomáciától az erőszakig minden beletartozik, de Mei Ling inkább az utóbbit részesítette előnyben. Erről sikerült meggyőződnöm, amikor egyszer felkereste Tony házát, hogy az egyik vámpírt kihallgatásra vigye. Akármit is csinált a fickó, az biztos, hogy nem akart róla vallani a Szenátus előtt. Olyannyira, hogy szembeszegült az érte küldött szenátustaggal. Mei Ling akkor még új volt és ismeretlen, nem örvendett nagy hírnévnek. Alig 120 éves lehetett, és úgy nézett ki, mint egy kínai porcelánbaba. Talán ezért gondolta a vámpír, hogy kicsinálhatja. Sokszor engem is meglepett, hogy még az idősebb vámpírok is hajlamosak elfelejteni, nem a méret, hanem a hatalom számít, ez ugyan sokszor arányosan növekszik a korral, ám vannak kivételek. Sok vámpír, aki évszázadokkal korábban született, mint Mei Ling, sosem fog akkora erővel rendelkezni, mint a kínai lány. Láttam már, ahogy csonttörő óriásokat kényszerít térdre egy gyermek pillantása. A vámpírrá változás senkit nem tesz gyönyörűvé, aki csúnya volt, nem lesz intelligens az ostoba, sem erőtől duzzadó a gyenge. Aki vesztes típus volt életében, vámpírkorában is az lesz, és egész hátralévő idejét valaki szolgálatában tölti le. Ez a vámpírlét egyik nagy hátulütője, a horrorfilmek ezt ritkán szokták bemutatni. De néhanapján előfordul, hogy egy teljesen átlagos halandó itt esélyt kap a

kiemelkedésre. Aznap végignéztem, ahogy egy pirinyó, törékenynek látszó virágszál szó szerint apró, véres cafatokra tép egy megtermett vámpírt. De azt is láttam, mennyire élvezi a dolgot, milyen tűz ég sötét szemében. Kedvére való volt, hogy valaki ismét alábecsülte a képességeit, és ezért megfizethet neki. Ja, és nem ölte meg a vámpírt. A feje egészben maradt, és visított, amikor Mei Ling parancsot adott, hogy testének darabjait pakolják kosarakba, és vigyék a Szenátus elé. Azóta nem láttam Mei Linget, de amennyire én tudom, többé senki nem mert szembeszállni vele. – Miért hívott ide a konzul egy külsőst? Azt hittem, hogy ő vagy Mei Ling meg tud birkózni egy ilyen kihívással. – A konzul nagy hatalmú, de nincs otthon a párbajban. Mei Ling-nek meg a tapasztalata kisebb Raszputyinénál. A fickó már akkor egy vénség volt, amikor megpróbálta megszerezni az orosz trónt. Azt pletykálják, egyetlen párbajban sem maradt még alul, és nem válogatja meg a győzelemhez vezető módszereket. Senki nem látta a Szenátus tagjaival vívott küzdelmeit, ezért sok a mendemonda. Marlowe még eszméleténél volt, amikor rátaláltak, és elmondta, hogy Raszputyin valahogyan három saját vámpírját is ellene fordította, ráadásul az egyik már több mint két évszázada a szolgálatában állt. A kirakós játék első darabjai már kezdtek a helyükre kerülni. Elmeséltem Billy Joe-nak legutóbbi menekülésem történetét, ő pedig elgondolkodva nézett maga elé. – Igen, ennek így van értelme. Nem tudom, mi alapján válogatják ki a Szenátus őreit, de szinte biztos, hogy a saját alattvalóik közül kerülnek ki, hisz senki nem gondolná, hogy szembeszegülhetnek mesterük akaratával. – De miért akar Raszputyin pont velem végezni? – kérdeztem megremegve, és ezúttal nem a hidegtől. Ahhoz a gondolathoz már hozzászoktam, hogy Tony a halálomat kívánja, de lassan

úgy éreztem, az újonnan érkezőknek sorszámot kell tépni. És bármelyikük elég hatalmas volt ahhoz, hogy egy átlagos embernek súlyos paranoiát okozzon. – Halványlila gőzöm sincs – mondta Billy Joe szinte túlzott jókedvvel, én pedig szúrós pillantást vetettem rá. Mindig olyan lelkesedéssel beszélt egy jó kalandról, mintha épp részt vett volna benne, de én most nem voltam jó hallgatóság. Intettem, hogy megsürgessem. – És a legjobbat még nem is hallottad. Marlowe a támadói egy részét leszedte, mielőtt kifeküdt, és a testek ott hevertek, amikor rátaláltak. De a halott vámpírokat senki nem tudja azonosítani. Mintha a semmiből bukkantak volna elő. – Ez lehetetlen. A történetnek nem abban a részében kételkedtem, hogy Chris Marlowe igencsak kemény ellenfél lett volna. Mielőtt átváltoztatták, az Erzsébet-kori Anglia rosszfiúja volt, több száz kocsmai verekedés aktív résztvevője, de emellett korának egyik legtehetségesebb dráma írója is. Az egyetlen igazi riválisának egy bizonyos Shakespeare nevű pasast tartottak, aki fura módon épp néhány évvel Marlowe átváltoztatása után tűnt fel a színen, és meglepően hasonló stílusban alkotott. Végül, amikor a botcsinálta színész – akit Marlowe maga helyett az előtérbe tolt – is meghalt, kénytelen volt a másik hobbijához fordulni. Élete során a királynő udvarának kémkedett, és trükkjeit a későbbiekben is kamatoztatni tudta. Mára ő lett a Szenátus hírszerzésének főnöke, egész vámpírcsaládját arra használta, hogy kémkedjenek a természetfeletti közösségek tagjai, különösképpen a többi Szenátus után. Igyekezett fenntartani a békét azzal, hogy elkapta azt, aki fenyegetést jelenthetett rá. Ez magyarázatot ad arra is, miért tartott Tony tőle jobban, mint Mei Lingtől. Korábban csak egyszer találkoztam Marlowe-val, amikor egy éjszaka beugrott, hogy beszéljen valamiről

Mirceával. Úgy emlékszem, kellemes benyomást keltett mosolygós barna szemével, bozontos hajával és kecskeszakállával, amely folyton belelógott a borba. Persze én soha nem terveztem kárt tenni a konzulban. Ha így lett volna, először vele kellett volna elbánnom. A Billy Joe által előadottakból az azonosíthatatlan vámpírok létezése volt a hihetetlen. Ez egyszerűen nem fordulhat elő. Minden vámpírnak van egy mestere, aki átváltoztatta, vagy megvette eredeti gazdájától, esetleg párbajban nyerte el. Az egyeden lehetőség, hogy valaki megszabaduljon a mesterétől, ha egyes szintű mester válik belőle. Nincs más mód, még az sem, ha valaki megöli a mesterét. Egy másik hatalmasság úgyis magához venné. Mivel alig száz egyes szintű nagymester létezik a világon, és ők kivétel nélkül a hat Szenátus valamelyikének tagjai, ez biztosítja a jól áttekinthető hierarchiát. A legtöbb mester bizonyos fokú önállóságot ad a nagyobb hatalommal rendelkező családtagjainak, habár éves bevételük egy részét továbbra is át kell adniuk ajándékként, és az általuk vámpírrá tett személyek mesterüknek is engedelmességgel tartoznak. Parancsolóik időről időre ellenőrzik őket, ahogy Mircea teszi Tonyval, mivel továbbra is felelősséggel tartoznak tetteikért. Ha Tony úgy rendelte el a támadást ellenem, hogy tudta, a Szenátus védelmét élvezem, akkor Mirceának kell megfelelően megbüntetnie ezért. A rendszer működése nem túl bonyolult, már csak azért sem, mivel nincs túl sok vámpír, akinek a hatalma elég lenne egész falkányi szolga létrehozásához. A hollywoodi stúdiók agyszüleményeivel ellentétben nem minden vámpír képes embereket átváltoztatni. Emlékszem, egyszer Alphonse-zal néztünk egy régi Drakula-filmet a tévében, és ő könnyesre nevette a szemét, amikor egy sírból alig néhány napja kikelt vámpír máris átváltoztatott valakit. Még hetekkel később is

megállás nélkül azzal cukkolta az udvarban élő, kisebb hatalmú vámpírokat, hogy ők nem képesek arra, ami egy háromnapos újszülöttnek már vígan megy. De mindenkinek, aki eléri a mester szintet és új vámpírokat hoz létre, jelentenie kell ezt a megfelelő Szenátusnak. Mindennek eredményeként egyszerűen nem lehetnek ismeretlenül kószáló vámpírok. – Újszülöttek voltak? – kérdeztem, mert ez volt az egyetlen, amire gondolni tudtam, bár nem sok értelmét láttam. Mit is kezdhetne néhány újdonsült, ennélfogva gyenge vámpír nemhogy Marlowe, de bármelyik Szenátustag ellen? Mintha gyerekeket küldenénk ki a tankok elé. És melyik mester tenné kockára a fejét és a szívét azzal, hogy nem jelenti be az új vámpírjait? A Szenátusok mind ragaszkodtak ehhez a szabályhoz, mivel ellenkező esetben titkos vámpírhadseregek szerveződhetnének. Mint a régi időkben, amikor szinte folytonos volt a háborúskodás. Éppen ezért szigorúan korlátozták az egy mester uralma alá egy időben összegyűjthető vámpírok számát, elérve és fenntartva a kívánatos erőegyensúlyt. – Nem. Mivel csak holttestek maradtak, elég nehéz megmondani, de az általuk okozott sérülések alapján mesterek lehettek – magyarázta, majd az arckifejezésemet látva védekezőn feltette a kezét. – Hé, azt kérted, mondjam el, amit hallottam. Én megtettem. – Honnan szerezted a híreket? – Pár vámpírtól Mircea sleppjéből. Billy Joe ezt persze nem úgy értette, hogy megkérdezte őket. Megvolt a képessége, hogy az emberek (vagy jelen esetben vámpírok) közelébe osonva kihallgassa a gondolataikat, így jutott a tudomására mindez. Nem annyira jó módszer, mint a telepátia, mert nem kutakodhatott további információk után, de ez a lehetőség is meglepően gyakran kapóra jött.

– Nem volt nehéz összeszedegetnem – folytatta. – Mostanában mindenkit ez a téma foglalkoztat. – Akkor sem értem – ráztam meg a fejem kételkedve. – Ha Raszputyin áthágta a szabályokat, és merényletet követett el, akkor miért készül a konzul mégis a párbajra? Ezzel már elvesztette a jogát, hogy egyáltalán kihívhassa, vagy nem? Nekem úgy tűnt, hogy Raszputyin nyakig ül a lekvárban, és meg kell mondanom, ez jó érzéssel töltött el. Ha megöleti magát, legalább eggyel kevesebb rosszfiú miatt kell aggódnom. A szabályszegést nem a Szenátus tagjai elleni támadással követte el – az ilyesmi teljesen legális volt –, hanem az alkalmazott módszerrel. A reformáció idején a hat Szenátus egyhangúlag betiltotta a nyílt hadviselés bármilyen formáját. A vallási szegregáció után a katolikus és a protestáns kurzus egyaránt különösen érzékennyé vált, arra figyelmeztették nyájaikat, óvakodjanak az ellenfél táborából rájuk törő gonoszoktól, akik hamis prófétát követnek. A vallás egyben politikai kérdéssé is vált, katolikus hatalmasságok igyekeztek protestáns vezetőket eltenni láb alól, és fordítva. A spanyol katolikus armada megpróbálta lerohanni a protestáns Angliát, miközben Németországban is szent háború dúlt. A végén mindenki kémkedett mindenki után, és ennek következményeként egyre több természetfeletti aktivitásra figyeltek fel. Habár legtöbbször a megvádoltak ugyanolyan halandó emberek – és legalább ugyanolyan ártatlanok – voltak, mint vádlóik, néhanapján a vakszerencse a kezükre játszott egy igazi vámpírt, vagy megégettek egy valódi boszorkányt is. A Szenátusok, vagy akár csak két prominens család között kirobbanó viszályok csupán még jobban felhívták a figyelmet a természetfeletti társadalom létezésére. Ezért aztán a párbaj lett a viták bevett elintézési módja.

Mondanom sem kell, Tony soha nem tette volna kockára húsos kis nyakát egy nyílt sisakos küzdelemben, és voltak még jó páran, akik nem forgatták ügyesen a fegyvert. Ők nem lettek az új rendszer lelkes támogatói. A későbbi gyakorlat szerint mindenki választhatott magának bajnokot, aki helyette vívott meg, ha nem akarta maga vállalni a párbajt. A két részt vevő fél számára nagyon szigorú és pontos szabályok írták elő, hogy mit szabad és mit nem. A lesből támadás egyértelműen tilos volt, így amit Raszputyin tett, azért automatikusan karó járt volna neki a világ minden részén. Az Észak–Amerikai Szenátus addig fogja üldözni, amíg meg nem találják, és a többi testület is segíteni fog nekik, hogy elejét vegyék a hasonló próbálkozásoknak a saját területükön. Úgy sejtettem, ez a fickó vagy őrült lehet, vagy végtelenül ostoba. – Azt hiszem, a konzul nem akarja kivárni, amíg egyesével elkap mindenkit. Amúgy meg, ha Marlowe vagy Ismitta nem éli túl, és nem tanúskodik ellene, senkinek nincs bizonyítéka a csalásra. Nyugodtan azt mondhatja, hogy kihívta őket, és tisztességes küzdelemben nyert. – De ha a konzullal kell párbajoznia az egész MÁGUS tanács előtt, ott nem csalhat. – Bingó. Ráadásul a konzulnak nincs sok választása. A jó öreg Raszputyin így is kész diplomáciai rémálomba taszította a Szenátust. A tündérek máris azt hangoztatják, ha a vámpírok nem képesek megbirkózni az üggyel, majd ők a kezükbe veszik. Az egyik nemesük véletlenül belekeveredett a harcba, meghalt, és tudod, hogyan kezelik ők ezeket a dolgokat. Igazság szerint nem tudtam. Soha nem találkoztam még tündérrel, sőt olyannal sem, aki már látott. A Tony udvarában élő vámpírok jó része nem is hitt a létezésükben. A pletykák szerint csupán a mágusok játékszerei voltak évszázadokon

keresztül, akik velük próbálták bizonyítani a vámpírok számára, milyen hatalmas szövetségesre leltek. – A mágusok körei is háborognak. Bár azt nem tudom, hogy miért, de tálcán követelik Raszputyin fejét. A konzulnak rövid időn 1 jelül pontot kell tennie az ügy végére, mert az időhúzást sokan a gyengeség jeleként fogják értelmezni. Mei Ling nagyon jó, de nem küzdhet meg az összes lesből támadó merénylővel, ezért kell megálljt parancsolni neki. – De nem ő áll ki Raszputyinnal. – Nem, és ahogy mondtam, nem is túl boldog emiatt. Azt mondják, épp ezért nincs itt: most is rá vadászik. Igaz, már nem sok ideje van. A párbajt holnap éjfélre tűzték ki, de ő szeretné még azelőtt lándzsára tűzve átadni Raszputyin fejét. – Kívánom, hogy sikerrel járjon. De azt még mindig nem mondtad, hogy kerülök én a képbe. – Azért, mert nem tudom, szívem szottya. Nem szerettem, amikor Billy Joe ilyen szavakat használt. Ez azt jelentette, hogy vagy viccelni próbál, vagy szarkasztikus, és egyik rosszabb, mint a másik. Általában a Mississippi vidékén honos akcentussal beszél, némi ír dialektussal megfűszerezve, amit még sanyarú gyerekkorából, a Smaragd–szigetről hozott magával. Onnan vándorolt ki, megváltoztatta a nevét, és új életet kezdett az Újvilágban, de a beszédében megőrizte származását. Metsző pillantást vetettem felé, jelezve, hogy most nem vagyok tréfás kedvemben. Elég jó munkát végzett az információgyűjtéssel, de dühös voltam rá, hogy nem jelezte Tony visszatértét. Végül is, ez lett volna a legfontosabb feladata. – Tudsz még valamit? Vagy ez minden? – faggattam. Azt már régóta tudtam, hogy Billy Joe elsőrendű kém, de nem lehet megbízni benne. Na nem mintha hazudott volna nekem – legalábbis nem tudtam róla –, de ha elhallgathatott valamit, ami kínos lehet a számára, szemrebbenés nélkül megtette.

– Nem tudtam, elmondjam-e neked azok után, ami Tornásszal történt. Lehet, hogy nem akarsz egy másik szemétládáról hallani. – Mondd már! – ripakodtam rá. Nem kommentáltam a jelzőt, amivel Tomast illette. Egyrészt tudtam, hogy sosem kedvelte őt, másrészt egyet is értettem vele. Elkezdtem felmérni egykor drága darabokból álló ruházatom maradványait, és úgy döntöttem, hogy a csizmám és a szoknya – mindkettő bőr – még megmenthető. A felsőm viszont tönkrement, és a melltartóm pántja is megégett, bár a hátam egész jól volt. Sőt, az egyetlen testrészem, amiről elmondhattam, hogy nem fáj. A felső nem volt nagy veszteség, leszámítva, hogy nem tudtam mit felvenni helyette, és nem akartam visszamenni a szobába egy szál köntösben. Sőt, sehogyan sem szerettem volna visszamenni, de momentán nem jutott eszembe semmi, amivel ezt elkerülhettem volna. – Jimmy, a Patkány visszatért. A kezem megmerevedett, ahogy az alvadt vért súroltam a szoknyámról, és lassan felnéztem. Na igen, ezért tartottam már hét éve Billy Joe-t magam mellett. Időről időre megszolgálta a segítségemet. – Hol van? – Cassie drágám, ne tegyél semmi őrültséget. – Nem fogok – csitítottam. Jimmy Tony kedvenc bérgyilkosa volt. A szüleim kocsijába is ő rejtette a bombát, megfosztva engem a normális élet leghalványabb esélyétől is. Már azelőtt vadásztam rá, hogy elhagytam Tonyt, de meglepően ügyesen csúszott ki a kezeim közül. Nem hagyhattam, hogy megint nyoma vesszen. – Hol láttad őt? Billy Joe beletúrt a hajába, mely egykor gesztenyeszínű fürtökből állt, és nagyot sóhajtott. A szellemek általában nem csinálnak ilyet, biztos, hogy valami célja volt vele.

– A Dantéban lakik a kaszinósoron. Ez Tony egyik új helye. Ő vezeti a bárt. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne odamenned. A hely tele van Tony embereivel. Philadelphia után Las Vegasban futtatja a legtöbb üzletét. – Ne szövegelj nekem arról, amiben felnőttem – mondtam, majd elhallgattam. Nem akartam hosszasan ecsetelni, milyen hasznos lett volna, ha a kaszinók feltérképezése helyett Billy Joe ezt a helyet vette volna alaposabban szemügyre, hogy tudjam, pontosan mire számíthatok. Minden szerencsejátékkal töltött percét megbocsátanám, ha a segítségével végre a kezem közé kaparinthatnám Jimmyt. – Kell egy felső, és be kell jutnom a városba. Ja, és Tomas elvette a pisztolyomat. Vissza akarom kapni. – Lehet, hogy ezt még át kellene gondolnod – próbálkozott Billy, mire én felnyögtem. – Mi az? Van még valami? Ki vele! Körbenézett, de senki nem volt, aki a segítségére siethetett volna. –Jimmy miatt már nem kell aggódnod. Valamiért magára haragította Tonyt, és amikor eljöttem, épp az alagsorba cipelték le. – És ez mit jelent? – Azt, hogy mostanra vagy vége, vagy nagyon rövid ideje van hátra. Akárhogy is, nincs értelme rohanni, legalábbis nem abba az irányba. Úgy vélem, Reno talán megfelelő... – Nem tudod biztosan, hogy meghalt. Lehet, hogy csak játékgépeket buherál odalenn, vagy mit tudom én – vetettem közbe. Az alagsor egy eufemizmus volt, Tony föld alatti kínzókamráját jelentette Philadelphiában, de itt akármi lehet a pinceszinten. – Amúgy senki nem akarja úgy a halálát, mint én. A valóság az, hogy – bár nyilvánvalóan megérdemelné – komoly kételyeim voltak afelől, képes lennék–e bárkit, akár őt,

megölni. Ám ettől még jó okom volt arra, hogy találkozzam vele. Tony minden tőle telhetőt elkövetett, hogy az égvilágon semmit se tudhassak meg a szüléimről. Nem voltak fényképeim, se levelek vagy gimnáziumi évkönyvek. A pokolba is, évekig tartott csak az, hogy a nevüket megtudjam. Régi újságokat böngésztem át, melyeket titokban csempésztem be, nehogy az őrök meglássák. Tony más mesterektől szerezte Eugenie-t és a tanáraimat, akik röviddel az én érkezésem után kerültek az udvarba, így mit sem tudtak az azt megelőző eseményekről. Azok a vámpírok, akik hosszú évek óta Tony mellett éltek, és tudhattak valamit, olyan szűkszavúak voltak, hogy kérdés nélkül is nyilvánvaló volt, tilos szóba állniuk velem. Nem voltam olyan ostoba, hogy elhiggyem, csupán azért rendezett el mindent így, hogy a figyelmemet kizárólag rá összpontosítsam. Annál is inkább, mert elég ritkán próbált megnyerni magának. Nem, volt még valami a szüleimmel kapcsolatban, amit nem akart elmondani nekem, és ha most Jimmy tényleg összerúgta a port Tonyval, talán bosszúból végre hajlandó lesz elárulni, mi is ez az egész. Billy Joe persze nyafogott még egy sort, de túlságosan lefoglalt a ruháim elfogadható tisztaságúra súrolása ahhoz, hogy odafigyeljek, így végül feladta. – Rendben – mondta –, de szükségem lesz egy kis energiára, ha még szánsz nekem feladatot. Nehéz éjszakám volt, és minden tartalékom kimerülőben. Nem voltam oda az ötletért. Hullafáradt voltam, mégis el kellett jutnom Vegasba. Úgy kellett még ez is, mint púp a hátamra. De nyilván nem barangolhattam be magam a MÁGUS főhadiszállását, előre kellett küldenem felderítőnek, ezért minden körülményeskedés helyett csak intettem neki. Billy Joe a mellkasához emelte egyik kezét. – Csitulj el, szívem!

– Csak csináld! Esküszöm, kellemes érzések öntötték el, amikor egyesültünk, feltételezve, hogy egy kis ködszerű pamacsnak lehetnek érzései. Ismerve őt azt mondom, nagyon is lehetnek. Megindult felém, és, mint mindig, kellemesen ellazította hajszálvékonyra kopott idegeimet. Sokszor hallottam, hogy az átlagos halandók rémületet, de legenyhébb esetben is jeges borzongást éreznek a kísértetek közelében. Nekem mindig olyanok voltak, mint egy hűs fuvallat egy forró nyári napon. A körülmények miatt nem csupán megnyíltam, de befogadtam őt. Bármelyik részem is volt az, amelyik kapcsolatba került a szellemekkel, most úgy húzta őt befelé, ahogy egy rémült kisgyerek kapaszkodik a játék mackójába. Néhány pillanatig jelenetek villantak fel az életéből az agyamban. A hajónk kietlen parttól távolodott éppen, és ahogy figyeltük a szürke, széltől tépázott földet, a látványt hirtelen könnyeink homályosították el. Egy csinos lány, talán tizenöt lehet, arcán túl sok sminkkel, tánctermi ruhában sokatmondó mosolyt küld felénk. Egy fiatal, leendő hamiskártyás megpróbál átvágni minket, de mi nevetve húzzuk ki az ászt csizmája szárából, majd hajlunk el könnyedén a kés útjából, amelyet a társa hajít felénk. Gyakran történt ilyen az energiacsapolás közben, és az évek során már elég ehhez hasonló felvillanást láttam ahhoz, hogy őszintén csodálkozzam, amiért Billy egyáltalán olyan sokáig húzta. Végül kényelmesen elhelyezkedett, és megkezdődött a feltöltődése. A legtöbbször nem volt kellemetlen érzés, csak fárasztó, de ezúttal belém hasított a fájdalom, amint belekezdett. Nem volt elviselhetetlen, inkább ahhoz hasonló, amikor egy kilincset megérintve a statikus elektromosság belénk hatol, de olyan sokáig áramlott az ereimben, hogy végül már a szemem előtt is ezüst szikrák villogtak. Megpróbáltam szólni neki, hogy

szálljon ki, mert valami nincs rendben, de egy elhaló sóhajon kívül nem futotta másra. Egy másodperccel később a fény olyan erőssé vált, hogy úgy éreztem, örökre beleég a retinámba. Aztán, amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt minden. Meleg szellő söpört végig körülöttem, olyan sűrű, hogy szinte folyékonynak éreztem. Billy Joe ezután kirepült belőlem, és leírt néhány kört a mennyezet alatt. – Hohó, végre jóllaktam! – rikoltotta. Szemei vadul villogtak, színeibe visszatért az élet, talán jobban is, mint kellett volna. Kiegyenesedtem, és hosszú idő óta először nem éreztem, hogy össze akarok esni. Nem fáradt és kissé zavarodott lettem – ez a megszokott reakcióm Billy Joe efféle táplálkozásai után –, hanem csodásan éreztem magam, szinte megfiatalodtam. Mintha egy egész éjszakai alvást sűrítettem volna bele ebbe a néhány percbe, és ez minden volt, csak nem normális. – Nem mintha panaszkodnék, de mi történt itt az előbb? – érdeklődtem. – Valamelyik vámpír lopta az erődet, drágám, talán azért, nehogy megpróbálj elszökni. Az energiád nagy részét elkülönítette, és a saját védelmezőjét rakta rá, hogy csak akkor férj hozzá, ha ő is úgy akarja. Véletlenül törtem át a védelmezőn, amikor megpróbáltam feltöltődni benned, és mondhatom, piszok nagy löket volt – lelkendezett, majd felvonta felém a szemöldökét, mely most csaknem olyan barna volt, mint egy valódi, élő embernek. – A büdös életbe, bulizzunk! – A buli várhat, de a cuccaimra szükségem van. Billy Joe jókedvűen szalutált, és kisiklott az ablakon, mint egy apró üstökös. Leültem a kád szélére, és azon tűnődtem, ki lehetett, aki véghezvitte a hókuszpókuszt. Persze ez sem számított: csak még egy okkal több, hogy ne bízzam meg itt senkiben. No nem mintha ez eddig is felmerült volna.

Pont addigra fejeztem be a tisztálkodást, mire Billy Joe visszatért. Kissé savanyú ábrázattal repült át az ablakon, a kezei üresek voltak. – Mindent odakint hagytam. Lesz egy kis gond ezzel a dologgal. – Milyen dologgal? Magam elé rántottam egy törülközőt, hogy ne egy szál bugyiban ácsorogjak, és az ablakhoz léptem. Azonnal megértettem, miről beszélt, amikor a kilincs felé nyúltam, és az megpróbált sikítani. A törülközőm szabad végét a frissen kirajzolódó szájba nyomtam, és dühösen méregettem. Nem elég, hogy lefojtották az energiáimat, az ajtó túloldalán egy csapatnyi vámpírmester vár rám, és a sivatag kellős közepén vagyunk? Komolyan, muszáj volt még az ablakot is megbűvölni? Valaki úgy gondolta, igen. – Erre egy Marley-t dobtak, úgy látom – jelentette ki Billy. – Na ne mondd! – hüledeztem cinikusan, miközben közelebbről kezdtem vizsgálgatni a zárat. A régimódi, elfordítható kilincsen a semmiből két apró szem és egy jókora, húsos száj jelent meg. Ez utóbbi azon munkálkodott, hogy kiköpje a beléje gyömöszölt törülközőt, és olyan figyelmeztető kiáltást hallasson, amely egész biztosan áttörné az ajtót védő csendvarázslatot, és mindenkit riasztana, aki a szomszéd szobában tartózkodik. Amikor megpróbáltam megragadni a kilincset, az ide-oda kezdett csúszkálni az ablaktábla felületén, így folyton csak a levegőt markolhattam. A nézéséből ítélve még belém is harapott volna, ha ráteszem a kezem. – Hozz vécépapírt! – utasítottam Billyt. – Jó sokat. Néhány perccel és rengeteg elfojtott káromkodással később a kis Marley mozdulatlanul hevert, egy teljes guriga vécépapírral a szájában, és a reluxa zsinórjával legalább kilencszer körbetekerve.

– Ez nem fog sokáig kitartani – mondta Billy kétkedve, ahogy a parányi jószág méltatlankodva remegett előttünk. Néhány papírfecni repült ki a szájából, és landolt a padlón, pont előttünk. – Nem is kell neki – emeltem fel a tolóablakot, és kitámasztottam a vécékefével, amelyet Billy a mosdó alatt talált. – Úgyis gyorsan megtudják, hogy megszöktünk. Ez a hely dugig van védelmezőkkel. Sietve átválogattam a holmikat, amiket Billy szállított az ablak alá, és meg kellett állapítanom, hogy egész jó munkát végzett. Visszakaptam a fegyveremet, sőt, még egy tartalék tárat is hozzá, csak a jó ég tudja, honnan szerezte. A ruhák tetejére finoman még egy autókulcsot is elhelyezett. Persze semmi sem tökéletes, a felsők nem épp olyanok voltak, amik megfeleltek az ízlésemnek. Billyének annál inkább. Persze szólnom kellett volna, hogy ne csak szajhákra illő göncöket hozzon, de hát én sem figyelhetek mindenre. A csizmám és a miniszoknyám pont megfelelően volt bájos és szexi, ha a megfelelő toppal ellensúlyoztam. Miután magamra húztam a legkonzervatívabb darabot a Billy Joe által felkínált készletből, úgy néztem ki, mint aki rövid távú üzleteket köt, kizárólag kamionsofőrökkel. A hajamat Louis-César hajcsatját használva lófarokba kötöttem, és bár ez használt valamit, még így sem tűntem kifejezetten ár– latlan báránynak. Még egyszer belepillantottam a tükörbe, sóhajtottam, és zsebre vágtam a kulcsot. Először megtalálom a garázst, aztán az egész elmúlt nap feszültségét kitöltőm egy bizonyos régi ismerősömön. Tuti, hogy utána sokkal jobban fogom érezni magam.

6. fejezet

Tony egy szemétláda, de az üzleti érzékére nem lehet rosszat mondani. A Dante nevű bárt kiváló helyen, a Luxor közelében alakította ki, és még hajnali fél ötkor is zsúfolásig telve volt emberekkel. Nem voltam meglepve, hisz tökéletesen illett Vegas hangulatához. Az Isteni színjáték világát tükrözve kilenc különálló helyiség alkotta, mindegyiket a Dante Alighieri által elképzelt Pokol egy-egy bugyráról mintázták. A vendégek több hatalmas, kovácsoltvas kapun át juthattak be, melyek oldalán kínok közt vonagló bazaltszobor alakok álltak, és mindenki elolvashatta a híres mondatot is: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL! Ezután egy sekély folyón evezett át velük a számos szürke csuhás Kharón egyike, így juthattak cl a barlangszem előcsarnokba, ahol a klub helyiségeinek térképét arany és vörös színekkel festették fel a falra. Egy Minosz királynak öltözött fickó – akiről a ruháján elhelyezett névtábla tudatta, hogy ő hivatott megbüntetni az eltévelyedőket – a falon látható térkép papírra nyomtatott másolatát osztogatta, amikor megérkeztem, de nem volt szükségem rá. A hely kialakítása elég logikusnak tűnt. A büfé például a harmadik bugyorban volt, ahol a falánkság bűnéért kell vezekelni. Nem kellett sok ész, hogy rájöjjek, merre keressem Jimmyt. Nem lehet másutt, mint a második bugyorban, ahol a bujaság bűnébe esők szenvednek, tekintve, hogy egy valódi, élő szatírról van szó.

Tovább erősítette a gyanúmat, hogy az Oboa elnevezésű bár volt a második bugyor központja. Ha esetleg a bejáratnál nem kaptunk Volna eleget a Pokol és a kárhozat ígéretéből, itt egy kicsit egyértelműbbé tették a helyzetet. Annyira nem ütköztem meg a látványon, már csak azért sem, mert sokszor jártam hasonló helyiségekben. De annak, aki egy kicsit érzékenyebb nálam, komoly sokkot okozhat, ha belép egy olyan terembe, melyet szinte kizárólag emberi csontvázak darabjaival dekoráltak. A reneszánsz Itáliában, ahová Tony született, rendszeresek voltak a nagy járványok. A rengeteg halott látványa, szeretteik elvesztése és a falvak kipusztulásának híre valahogy morbiddá tette a kor emberét. A legrémesebb időkben kápolnákat emeltek az elhunytak csontjaiból, és Tony ezt próbálta most valamiképp feleleveníteni. A mennyezetről lelógatott, finoman kidolgozott csillárok mintha emberi csontokból készültek volna – és Tonyt ismerve valószínűleg így is volt. A falakat koponyák füzérei díszítették. A falikarokon is halálfejet formáztak a lámpaburák, és az italokat koponya alakú kupákban szolgálták fel. Ez utóbbiak persze műanyagból készültek, giccses, rubint utánzó üvegszemekkel, de a többi valódiságában nem kételkedtem különösebben. A szalvétákon haláltánc jelenet volt vörös háttérre feketén kirajzolva. Egy vigyorgó csontváz vezette a menetet, ahogy a bűnbeesettek a végső kárhozat felé tartanak. Miután a vendégek megszokták ezt a környezetet, a pincérek talán már nem is okoztak nagy meglepetést. Emberekre számítottam tógákban és szőrös nadrágokban, de a lény, aki a bejáratnál fogadott, nagyon is valódi volt. Elképzelésem sincs, hogy a pokolba tudták elhitetni az ide látogatókkal, hogy a személyzet csupán rendkívül élethű jelmezeket visel. A csökevényes szarvacskák, melyek a szatír mahagóni színű hajkoronájából kandikáltak ki, akár ragasztva is

lehettek volna, és a fején lévő akantusz koszorú sem volt feltétlenül igazi, de a ruházata – ami nem volt más, mint egy kimustrált bőr ágyékkötő – egyáltalán nem rejtette el nyilvánvalóan valódi szőrrel borított tomporát, és fényes fekete patáit. A lény nem is titkolta, mennyire érdeklődik fekete sztreccs felsőm, és főleg a rajta található mély dekoltázs iránt. Mivel a szatírok mindenkit hasonlóan kezelnek, aki nőnemű és lélegzik, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a bókjainak. – Jimmyt keresem. A szatír nagy, barna szeme, melyben a vágy szikrái lobogtak, egy pillanatra elfelhősödött. Megragadta a karomat, hogy magához vonjon, de hátraléptem. Természetesen követett. Fiatal volt, és jóképű, már persze, ha a félig kecske mivoltától nem állt fel a szőr az ember hátán. A szatírokkal általában kegyesen bánt a természet, de ő még köztük is kifejezetten kellemes külsővel rendelkezett. A társadalmukban a szexuális vonzerő a siker egyik legfontosabb fokmérője, és biztos, hogy ő is hozzá volt szokva a megkülönböztetett figyelemhez. Engem nem nyűgözött le, de nem akartam durván elutasítani. A szatírok, még az öreg, kopaszodó egyedek is úgy vélik, ők maguk Isten ajándékai a nők számára, és ha leromboljuk bennük ezt a mítoszt, annak csak rossz vége lehet. Nem mintha erőszakosak lennének – inkább elfutnak, mintsem harcolnának –, de egy lehangolt szatír kétségbeejtő látványt nyújt. Leisszák magukat, szomorú dalokat énekelnek, és megállás nélkül panaszkodnak a nők kétszínűségére. Ha egyszer belefogtak, nem hagyják abba, csak ha teljesen kiütötték magukat, nekem pedig szükségem volt az információra. Néhány percig hagytam, hogy a szépségemről áradozzon. Úgy láttam, ez boldoggá teszi, és végül beleegyezett, hogy utánanéz, merre találom Jimmyt. Előbb persze meg kellett esküdnöm, hogy a főnökével csak barátok vagyunk, semmi

több. Titkon reméltem, hogy Billy ezúttal tévedett Jimmy hollétét illetően. Nem tűnt túlságosan vonzó ötletnek, hogy még mélyebbre kelljen leszállnom a Tony által megalkotott Pokolba. A Dante felé vezető úton kiagyaltam egy tervet, amellyel talán megtudhatom azt, amit szeretnék. Feltéve, hogy Jimmy még életben van, és beszélhetek vele. Mivel többször is láttam őt napsütésben a szabad ég alatt, biztos voltam benne, hogy nem vámpír. A legtöbb Mágikus teremtményt nem lehet átváltoztatni – arról nem is beszélve, hogy a vámpírok elmondása szerint pocsék ízük van –, de Jimmyvel kapcsolatban nem tudtam semmi biztosat. Tudtam, hogy nem teljes szatír, hiszen emberi lábakkal rendelkezett, és a szarvait is csak akkor lehetett látni, ha egész rövidre vágatta a haját. A másik fele elég sok minden lehetett volna, de soha nem tapasztaltam, hogy bármilyen különleges erővel rendelkezne, ezért feltételeztem, hogy félig ember. Ez megfelelt Tony észjárásának, aki néhány nemvámpírt is foglalkoztatott, hogy akkor is pörögjön az üzlet, amikor nekik el kellett rejtőzniük a fény elől. Nem tudhattam biztosan, hogy egy ember–szatír hibridet át lehet-e változtatni. Ráadásul a leghatalmasabb vámpírok képesek elviselni kisebb dózisé napfényt, ha hajlandóak komoly mennyiségű energiát áldozni erre. Abban azonban komolyan kételkedtem, hogy egy egyes vagy kettes szintű nagymester Tony beosztottjaként teljesítene szolgálatot. Ja, és a vámpírradarom sem jelzett soha, amikor Jimmy közelében voltam. Vagyis, hacsak nincs ezer és egy varázslattal védve, Billy Joe valószínűleg meg tudja szállni egy kis időre. Billy nem örült, amikor a kocsiban ülve felvázoltam a tervemet. Hosszú ideje nem érezte magát ilyen erősnek, és világosan tudtomra adta, hogy ha ezt az energiát egy megszállásra kell felhasználnia, akkor nem épp Jimmy testébe szeretne beköltözni. Megnyugtattam, csak annyi időre lesz

szükségem, hogy választ kapjak a kérdéseimre, és utána rávegyem Jimmy t a vallomástételre a rendőrségen. Még ha később le is tagadna mindent, sikerülne annyi bizonyítékkal szolgálni jó pár megoldatlan bűncselekmény tárgyában, amik ismeretében már nem úszna meg a méltó büntetést. Aztán, ha az A terv nem válik be, még mindig lelőhetem. Már így is menekülnöm kell Tony és szövetségesei, az Ezüst Kör és a vámpírok Szenátusa elől. A rendőrség már csak hab lenne a tortán. Billy Joe-val a bár túlsó végében foglaltunk helyet. Valóban rég láttam ennyire élettel telinek – nem semmi lehetett az a védelmező, amibe belekóstolt. Szinte teljesen kézzelfoghatónak tűnt, olyannyira, hogy meg tudtam állapítani, halála előtt egy– két napig nem borotválkozott. Persze senki más nem vette őt észre, igaz, nem is akartak az általa elfoglalt bárszékre ülni. Ha egy hétköznapi ember megpróbálta volna, úgy érzi, mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna nyakon. Épp ezért igyekeztünk minél távolabb kerülni a tömegtől. – Elmondanád, hogy miért is vagyunk itt? Körbelestem, és láttam, senki nincs olyan közel, hogy észrevegye, ha társalogni kezdek a levegővel. Megállapítottam, hogy a közönség itt szinte kizárólag nőkből áll, akik kitartóan szemezgetnek a pincérekkel, ők pedig örömmel viszonozzák. Egy csinos, fekete hajú szatír – nem túl messze – épp arra ösztönözte az egyik hölgyvendéget, próbálja kitalálni, hol kezdődik a jelmeze. A nő szeme úgy csillogott, mint azoké, akik már épp eleget ittak, de a keze meglepően céltudatosan siklott a pincér karcsú, izmos hátán. Fintorogtam egyet: ha még mindig Tonyval lennék, ezt jelentenem kellene neki. A szatír remek alkalmat adott, hogy valaki rájöjjön az igazságra, és sikoltozva rohanjon a rendőrségre.

– Tudod, hogy miért. Ő ölte meg a szüleimet, biztos, hogy valamennyire ismerte őket. – Kockáztatod, hogy a Szenátus elkapjon minket – és abban biztos lehetsz, hogy másodszorra nem fogják alábecsülni a képességeidet – csak azért, hogy feltehess pár kérdést olyan emberekről, akikre nem is emlékszel? Nem akarod kicsinálni a fickót, ugye? Egy keveset visszafizetni abból, amit ő tett veled? Nem mintha bánnám, csak túl nagy feltűnést keltene. Ügyet sem vetettem a kérdéseire, inkább csipegettem pár szem mogyorót egy vérvörös színűre festett tányérkából. Jimmy halála közel sem lenne olyan elégtétel, mint Tonyé, de a semminél ez is több. Egy jel a világmindenségnek, hogy betelt a pohár, elegem van azokból, akik tönkreteszik az életemet, amire amúgy magamtól is képes vagyok. Az egyetlen gondot a gyilkosság gyakorlati végrehajtása okozta, erre elég volt csak rágondolnom, és rám tört a hányinger. – Perceken belül tudni fogod, mit tett, ha sikerül megszállnod. – Igen, de ott az a „ha". A démonok a megszállás igazi szakértői. Én csak egy nyamvadt kis szellem vagyok. – Velem persze sosem akadtak gondjaid – feleltem. Billy Joe életében odavolt a borokért, a nőkért és a jó nótákért, a hangsúly persze az első kettőn volt. A másodikban nem sok segítséget nyújthattam neki, a zenei ízlését pedig, ami Elvistől Hank Williamsig terjedt, ki nem állhattam. De időről időre, ha jól viselkedett, megjutalmaztam egy itallal. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a boltból hoztam neki egy hatos karton sört. Az ilyen alkalmakkor csak részlegesen szállt meg engem, kölcsönadtam neki az ízlelőbimbóimat, de ura maradtam a testemnek. Az ilyen ritka esetekben mindig jó és kellően tisztelettudó volt, mert tisztában volt azzal, hogy ha visszaél a helyzettel, csak meg kell várnom, amíg elfogy az ereje, aztán elásom a nyakláncot a

semmi kellős közepén, és otthagyom az unalomtól megrohadni. De amíg betartja a szabályokat, addig különleges kedvezményeire is számíthat: ehet, ihat, kellemesen érezheti magát általam. Nekem persze nem szokásom a sárga földig inni magamat, majd részegen kocsmákat verni szét, ezért soha nem érezte elégnek az adagot, de mégiscsak több volt, mint a semmi. – Te más vagy. A többiekkel sokkal nehezebb a dolgom. De légy olyan jó, és válaszolj a kérdésemre. Eljátszadoztam egy apró halálfejes koktélkeverő pálcával, és azon gondolkoztam, vajon miért habozom. Nem esett annyira nehezemre a szüleim haláláról beszélnem. Az utcán töltött éveimnek jó néhány olyan momentuma volt, amit nem szívesen idéznék fel újra, de ahogy arra Billy Joe is rámutatott, csak négyéves voltam, amikor Tony megszervezte a merényletet. Régebbről mindössze néhány emlékfoszlány maradt. Anya leginkább egy illat, mintsem bármi más – egy rózsaaromájú hintőpor, amely minden bizonnyal a kedvence volt –, apa pedig csak egy ködös benyomás. Emlékszem, ahogy erős kezek hajítanak fel a levegőbe, majd elkapnak, és körbeforognak velem. Ismerem a nevetését is – mély, öblös hangú –, mindig melegséggel töltött el, és biztonságot adott. Ezt azóta sem sokszor érezhettem, talán épp ezért él ennyire élesen bennem ez az állapot. De ezeket leszámítva minden, amit róluk tudok, a 14 éves koromban átélt látomásból fakad. A serdülőkor beköszöntének évében kozmikus születésnapi ajándékként láthattam, amint szüleim autója narancssárga és fekete tűzgolyóvá változik, csupán meghajlott fém és lángoló bőrülések maradnak hátra belőle. Jimmy kocsijából néztem végig az egészet, miközben ő a főnökét hívta. Cigarettára gyújtott, és nyugodt hangon ecsetelgette, hogy minden a terv szerint zajlott, és hogy fel kéne szednie a kölyköt a bébicsősztől, még mielőtt a zsaruk mennek el érte. Aztán a látomás véget ért,

és ott találtam magam a hálószobámban, Tony vidéki birtokán, reszketve az átélt borzalomtól. Azt hiszem, a gyermekkorom aznap éjjel ért véget. Egy órával később, amint eljött a hajnal, és a vámpírok visszahúzódtak a vackaikba, elszöktem. Három évig voltam távol. Mivel az első szökésem hirtelen elhatározásból jött, nem előzte meg olyan körültekintő felkészülés, mint amit másodszorra a szövetségiek véghezvittek, hogy minden zökkenőmentes legyen. Nem volt hamis társadalombiztosítási kártyám vagy születési anyakönyvi kivonatom, sem biztos állásom, és nem volt kihez fordulnom, ha valami balul sül el. És persze arról sem volt sok fogalmam, hogyan működik a világ Tony udvarán kívül, ahol időről időre halálra kínoztak valakit, viszont senki nem öltözködött rongyokba, és soha egyikünknek sem kellett éheznie. Ha akkor nem kapok segítséget egy teljesen váratlan helyről, biztos, hogy nem éltem volna túl. Gyerekként a legjobb barátom Laura volt, egy család legkisebb lányának szelleme. Tony mészároltatta le őket a múlt század fordulója táján. Laura otthona egy régi, porosz stílusban épült vidéki ház volt, mely egy hatvanholdas birtokon állt nem messze Philadelphiától. Néhány óriási fa állt a kertben, melyek már akkor ősöregek lehettek, amikor Ben Franklin a közelben lakott. Az arra csordogáló patak felett egy bájos kőhíd vezetett át, de Tonyt persze nem a táj szépsége ragadta meg. Sokkal inkább az elszigeteltség, és az, hogy mindössze egyórányi útra volt a várostól. Nem vette jó néven, amikor a család elutasította a birtokra tett ajánlatát. Persze vehetett volna egy másik, hasonló házat a környéken, de azt hiszem, ez egy pillanatig sem fordult meg a fejében. Talán épp az kötött össze minket Laurával, hogy mindkettőnk családja Tony ambícióinak esett áldozatul. Bármi is volt az ok, a lány úgy döntött, hogy nem marad a régi istálló alatt ásott sírjában, inkább a házban járt-kelt.

Ez volt az én szerencsém, hisz Tony környezetében rajtam kívül az egyetlen kislány Christina volt,.egy 180 éves vámpír, akinek egész más elképzelései voltak a gyerekjátékokról, mint nekem, vagy bármelyik épeszű embernek. Igaz, Laura is közel járt az évszázados korhoz, de mindig úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy hatéves. így aztán, amikor odakerültem, ő lett az én bölcs nővérem, aki megtanított, hogy kell sárból pogácsát dagasztani, és miként lehet borsot törni a felnőttek orra alá. Évekkel később megmutatta nekem apja elrejtett széfjét, benne több mint tízezer dollárral, amit Tony nem fedezett fel, és ő őrködött nekem első szökésem idején. Az ő segítségével sikerült végrehajtanom a szinte lehetetlen küldetést, de soha nem volt alkalmam, hogy ezt megköszönjem neki. Mire visszatértem a házba, ő már nem volt ott. Minden bizonnyal befejezte küldetését, és továbbléphetett. A tízezer dollár – no meg a paranoia, amire Tony mellett szert tettem – hozzásegített, hogy életben maradjak az utcán, de így is olyan korszaka volt az életemnek, amit máig szeretnék kitörölni az emlékezetemből. Mégsem az anyagi biztonság hiánya, vagy az állandó veszélyérzet volt az, ami rábírt a visszatérésre. Sokkal inkább annak felismerése, hogy esélyem sem lesz a bosszúra, amíg nem kerülök vissza a szervezet berkeibe. Ha azt akartam, hogy Tony bűnhődjön a tetteiéit, akkor újra vele kellett élnem. Nem kétséges, ez volt életem legnehezebb döntése. Nemcsak azért, mert tiszta szívemből gyűlöltem Tonyt, hanem mert nem tudhattam, vajon a kapzsisága felülkerekedik–e a dühén. Igen, rengeteg pénzt kerestem neki, és hasznos fegyver voltam a kezében akkor is, amikor a riválisaival tárgyalt. Soha nem tudhatták ugyanis, hogy mit árultam el róluk, és így, bár sokszor nem voltak teljesen őszinték Tonyval szemben, igazán nagystílű szélhámosságokra azért nem mertek vetemedni. Ám ettől még

nem mehettem biztosra, Tony ugyanis nem mindig volt kiszámítható. Elég okos ahhoz, hogy általában az anyagi érdekeit szem előtt tartva hozzon döntéseket, de előfordul, hogy az indulatai mégis átveszik az irányítást. Egy alkalommal belehergelte magát a harcba egy másik mesterrel, akivel valami jelentéktelen területi vitájuk akadt, persze pillanatok alatt el lehetett volna intézni, ha a kijelölt képviselők leülnek egy asztalhoz tárgyalni. De nem, neki háború kellett, ami mindig nagy veszélyt rejt magában (ha a Szenátus tudomást szerez róla, halott vagy, a harc kimenetelétől függetlenül). Végül több mint harminc vámpírt vesztett. Voltak köztük olyanok is, akik szinte kezdettől fogva Tonynak dolgoztak. Láttam, ahogy sírt a holttestek felett, amikor visszaszállították őket a kúriára, de azt is pontosan tudtam, hogy legközelebb ugyanígy cselekedne. Soha, semmi nem változtatta meg. Mindent összevetve nem tudtam, hogy tárt karok fogadnak–e, vagy egy kis kirándulás az alagsorban. Végül mindig az előbbiben részesültem, de máig sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azon múlt, mennyire volt jó napja épp Tonynak, és nem azon, milyen hasznos voltam a számára. Három elképesztően hosszú évbe telt, hogy összegyűjtsék annyi bizonyítékot, amivel az emberi igazságszolgáltatási rendszeren át lerombolhatom Tony kiépített üzletét. A Szenátus elé nem állhattam, hisz semmi olyat nem követett el, ami a vámpírok törvényeibe ütköző lenne. A szüleim meggyilkolása tökéletesen elfogadott volt, hisz nem álltak egy másik mester fennhatósága alatt, és a merényletet úgy hajtották végre, hogy betudható volt emberi bűnözők cselekedetének. A képességeim kihasználását tekintve pedig valószínűkig csak dicsérettel illették volna az üzleti érzékét. Ha esetleg egyáltalán bejutottam volna a Szenátus elé, a végén visszaküldenek hozzá azzal, hogy rója ki rám az engem megillető büntetést. Az emberek viszont

akkor nem hallgattak volna meg, ha vámpírokról kezdek mesélni nekik, arról már nem is beszélve, aminek Tony udvarában napi szinten tanúja lehettem. Ugyanúgy kellett tehát becserkésznem, ahogy a szövetségi ügynökök tették egykor Capone esetében. Annyi adatot gyűjtöttem össze a zsarolásokról és adócsalásokról, ami elég volt ahhoz, hogy jó száz évre rács mögé kerüljön. Egy halhatatlan esetében ez nem olyan vészesen sok idő, de azt reméltem, a Szenátus karót ítél neki, amiért így felhívta magára a figyelmet. Akkor már nem kellett volna aggódnia, lesz–e ablak a celláján vagy sem. De amikor a rendőrök lecsaptak, Tonynak hűlt helyét találták. A szövetségiek elkapták ugyan a szervezet néhány tagját, csupa embert, ám a dagadóknak nem sikerült a nyomára bukkanni. A philadelphiai raktárak és a vidéki birtok is üresen állt, én pedig holtan, darabokban találtam meg egykori nevelőmet az alagsorban. Tony hátrahagyott nekem egy levelet, amiben leírta, hogyan figyelmeztették az ösztönei arra, hogy valami nincs rendben. Utasította Jimmyt, hogy kínozza meg Eugenie–t, szedje ki belőle, mit tervezek. A vámpíroknak nagy a tűrőképességük, és Genie imádott engem, így nagyon hosszú időbe telt betörniük. De, ahogy Tony írta nekem, ő türelmes típus. Azért hagyta ott a testet, hogy összerakhassam, mert tudta, milyen sokat jelentett nekem. No meg azért is, hogy tudjam, mire számíthatok én, ha egyszer a kezei közé kerülök. – Nem tudom, mit fogok tenni – ismertem be Billynek. – De nemcsak a szüleimet ölte meg. Mást is, aki fontos volt nekem. – Sajnálom – mondta röviden Billy Joe. Becsületére legyen mondva, tudta, mikor kell abbahagyni a piszkálódást. Némán ültünk, míg a pincér visszatért, sűrű bocsánatkérések közepette. A főnöke ma este nem tartózkodik itt. Nyilván megfájdult a feje, és hazament.

Néhány másodpercig flörtöltem a szatírral, aztán rendeltem tőle még egy italt. Ahogy hátat fordított, és elindult, Billy kibukkant a fejéből, kissé mogorva ábrázattal. – És én még azt hittem, hogy nekem van mocskos fantáziám. Inkább ne akard megtudni, mit szeretne tenni veled. – Azt pontosan tudom. Hol van Jimmy? – Az alagsorban, ahogy mondtam neked. Az utolsó negyedévet veszteséggel zárták, és ezért Tony a szorítóba küldte Jimmyt. Mennyire gyerekes volt! A Szenátus nem engedte, hogy Tony végezzen velem, ezért valaki máson töltötte ki a haragját. Felálltam, és a kijárat felé indultam. Volt néhány dolog, amit meg akartam tudni Jimmytől, mielőtt a ma esti program egyik fő látványosságává válik. De tudtam, hogy sietnem kell. A szorítóban Tony kedvenc sportját űzték, s ez a résztvevők számára általában maradandó sérülésekkel járt. A hájpacni úgy egy évszázada találta ki, hogy túl egyszerű lenne simán kinyírni azokat, akik felbosszantják, ezért felállított egy ringet, ahol dűlőre vihetik az efféle ügyeket. Ám a szorítóban nem klasszikus ökölpárbajokat vívtak. Csak egyvalaki kerülhetett ki élve a harcból, ahol nem voltak szabályok. Azt hiszem, ez kenterbe vert minden más vegasi küzdőteret, de mint általában, itt is úgy alakították a párbajokat, hogy mindig a megfelelő szereplő győzzön. – Hogyan juthatok le oda? Billy a női mosdó mellett talált egy kis személyzeti lépcsőt, majd a padló irányába távozott, hogy felderítse nekem a terepet. Épp akkor talált vissza hozzám, amikor elértem az alsó szintre, és nem éppen jó híreket hozott: – Jimmyé a következő meccs, és egy vérfarkassal párosították össze. Azt hiszem, azok közül való, akikkel Tony pár éve összetűzésbe került.

Megborzongtam. Szuper. Tony elrendelte, hogy a falka vezérhímjét meg kell ölni. Így akarta rábírni őket, hogy hagyják el a környéket. A végrehajtó természetesen Jimmy volt. Azóta a csapat minden tagja lesi az alkalmat, hogy akár élete árán is megpróbálja kinyírni Jimmyt. Ha belép a ringbe, tuti, hogy nem fog kisétálni onnan. Az ajtó kilincse felé nyúltam, amikor Billy elállta a kifelé vezető utat. – El innen! – ripakodtam rá. – Tudod, hogy nem szeretek keresztülsétálni rajtad. Ma már egyszer adtam neki energiát, és ez épp elég volt. – Nem mehetsz be oda. Nagyon komolyan mondom, eszedbe se jusson. – Az egyetlen lényt, aki a szüléimről mesélhetne, mindjárt felfalják. Tűnj már el innen! – Te is az ő sorsára akarsz jutni? – emelte fel még mindig egészen élethűnek látszó ujját Billy. – Az ajtón túl egy kis előcsarnok van, két fegyveres őrzi. Ők ugyan emberek, de ha valami csoda folytán átjutsz rajtuk, a túloldalon egy egész teremnyi vámpírral találod szembe magad. Ha belépsz, halott vagy, és nélküled túl hamar fogy az erőm ahhoz, hogy bármilyen kárt tegyek bennük. A végeredmény: Tony nyert. Tényleg ezt akarod? Mérgesen meredtem rá, mert gyűlöltem, amikor igaza volt. – Akkor mit javasolsz? Nem megyek el innen, amíg nem beszéltem vele. – Csak gyere erre, gyorsan – válaszolt Billy egy grimasz kíséretében. Épp az ellenkező irányba indultunk a folyosón, és rövidesen nagyon örültem, hogy Billy már végzett egy kis kutatómunkát. A hely egy nyúl üregét is megszégyenítő keszekusza folyosórendszerből a III, mindegyiket ugyanolyan jellegtelen

szürkére festették. Néhány perc múlva már fogalmam sem volt, merre járunk. Többször megálltunk, hogy belessünk a szobákba, melyek teli voltak takarítószerekkel, lerobbant játékgépekkel, sőt, az egyik helyiségben faltól falig számítógépek sorakoztak. Személyzettel viszont sehol sem találkoztunk. Feltételeztem, hogy akinek nem volt dolga odafenn, mind a szorítóban zajló küzdelmeket nézte. Akkor is erre gondoltam, amikor Billy egy újabb falon suhant át, én pedig egy pillanatot sem várva kitártam az előttem álló ajtót. Ezúttal egy meglehetősen nagy terembe jutottam, melyet plafonig megtöltöttek a tartalék kellékek és dekorációk. Afrikai maszkok és lándzsák egész gyűjteménye állt egy páncélruha mellett, az egyik lábának térd alatti fele hiányzott. Egy kissé patkányra emlékeztető kitömött oroszlánfej hevert egy szarkofág mellett, melyet úgy alakítottak át, hogy kihúzható legyen belőle egy bűvészshow reklámplakátja. Közvetlenül mellette Anubisz, a sakálfejű egyiptomi isten hatalmas szobra állt, mely mintha a túlsó sarokban figyelt volna valamit. Követtem a szobor üvegesen csillogó, mozdulatlan tekintetét, és egyenesen Jimmy rusnya képébe bámultam, aki egy vaskos rudakkal megerősített ketrecből pislantott kifelé. A vonásai, a hátrafésült fekete haj és a hamis szem ugyanazok voltak, amire emlékeztem, de az utóbbi időben elég jól mehetett neki, mert az általában viselt rongyos ruháját egy kecses, cserszínű öltönyre cserélte, úgy állt rajta, mintha rá öntötték volna. Beletelt néhány másodpercbe, míg felfogta a jelenlétemet. Amikor utoljára látott, a hajam a derekamat verte, és olyan ruhákban jártam, melyeket Eugenie illendőnek tartott egy ifjú lány számára. Ez földig érő szoknyákat és nyakig gombolt blúzokat jelentett. A hosszú hajat fel kellett áldoznom, hogy praktikusabb és kevésbé emlékezetes frizurát kapjak. Ez volt az egyik első lépés, miután jelentkeztem a Tanúvédelmi

Programba. Azóta már egy kicsit megnőtt ugyan, de nem volt összemérhető a korábbival. Jimmy még csak hasonló cuccokban sem látott soha, mint a bőrszerkó, amiben megjelentem. Az első pillanatok zavarodottsága után azért csak leesett neki. – Cassandra! Úristen, hogy örülök neked. Mindig tudtam, hogy egy nap még visszatérsz. Megtennéd, hogy kiengedsz innen? Csak egy félreértés történt. – Félreértés? – érdeklődtem, és közben el sem hittem, hogy tényleg azt gondolja, visszatértem a szervezetbe. Tony azt még megbo-csáthatja, ha egy tizennégy éves lány kamaszkori lázongása hevében megszökik tőle, de egy felnőtt, aki összeesküvést szőtt az eltiprására, már egészen más tészta. Egy pillanatig felötlött bennem, hogy ott hagyom Jimmyt, ahol van. Aztán, bár tetszett az ötlet, hogy egy rács választ el minket egymástól, úgy gondoltam, nem lenne jó megvárni Tony fogdmegjeinek felbukkanását. – Persze. Az egyik segédem a könnyebb utat választotta az előrelépéshez, és bemószerolt a főnöknél. Mindent el tudnék simítani, csak beszélnem kell Tonyval... – Neked már úgyis mindegy – szólalt meg egy vékonyka hang. Felkaptam a fejem, és körülnéztem, de nem láttam senkit. – Én megtaláltam a boszorkányokat, de egy vámpír elkapott. Szedjetek ki innen! – Ez meg kicsoda? – sandítottam Billy felé. – Itt vagyok, nem látsz? A hang irányába néztem, és felfedeztem egy kis madárkalitkát, mely csaknem teljesen eltűnt egy jókora pávatoll–legyező mögött. A rácsok mögött egy nő állt, alig húsz centi magas, de a haragja szemmel láthatóan az egekig ért. Lángvörös haja tökéletes Barbie–I >aba arcot keretezett, melyből levendulaszínű szemek lövelltek villámokat. Pislogtam

párat, és azon gondolkodtam, vajon mit szolgállak fel nekem a bárban? – Ő egy tündér, Cass – segített ki Billy savanyú arccal. Elsuhant a kis lény kalitkája előtt, aki feléje is rosszalló pillantást vetett. Parányi ujjak fonódtak két szomszédos rúd köré, majd dühödten rázni kezdte a rácsot. – Te teljesen süket vagy? Azt mondtam, szedj ki innét! És tartsd távol tőlem ezt az izét! – Te ismered? – kérdeztem Billyt meglepve. Úgy tűnt, sokkal aktívabb társasági életet él, mint hittem. De megrázta a fejét. – Őt nem, de a fajtájával már találkoztam. Ne is hallgass rá, Cass. Hidd el, a tündérek csakis a bajkeveréshez értenek. – Lehet, hogy őt is a ringbe akarják küldeni – ellenkeztem, elfogadni igyekezve a tényt, hogy Tony megtalálta a kapcsolatot az erdők népével, ezek szerint egyáltalán nemcsak mítosz a létezésük. – Hé, ezek a rácsok vasból vannak, ember! Máris rosszul érzem magam. Engedj ki azonnal!– sipítozta, és elcsodálkoztam, hogy képes egy ilyen vékony hangocska betölteni egy ekkora termet. – Ne csináld, Cass! – figyelmeztetett Billy. – Soha nem jó szívességet tenni a tündéreknek. Jobb nem kezdeni velük. – A lány képe paprikavörösre váltott, és egy sor szitkot zúdított ránk egy olyan nyelven, amit én nem értettem, de Billy annál inkább. – Aljas, gonosz teremtmény – süvöltötte a kalitka felé. – Hadd vigyék csak a ringbe, jó szórakozást! Sóhajtottam egyet. Bárki vagy bármi is volt ott a kalitkában, nem hagyhattam, hogy az a hájpacni és a haverjai az ő szenvedésén szórakozzanak. – Ha kiengedlek, meg kell ígérned, hogy nem avatkozol bele abba, amit csinálok – mondtam neki komolyan. – Nehogy lebuktass minket, vagy ilyesmi, oké?

– Neked elment az eszed – jelentette ki. – És mikor öltöztél át? Mi folyik itt egyáltalán? Én is pont ezt szerettem volna tudni. – Ismerlek téged? – kérdeztem, mire a parányi, zöld és levendula színekben játszó szárnyak ingerült csapkodásba kezdtek a hátán. – Ezt nem hiszem el – mondta szinte undorral. – Egy idióta a társam a küldetésben. – Összevont szemöldökkel méregetett egy darabig. – Ó, nem. Te nem az én Cassandrám vagy, igaz? – folytatta végül, majd az ég felé emelte aprócska kezeit. – Tudtam! Hallgatnom kellett volna a nagyira: soha, de soha ne közösködj emberekkel. – Itt is elkelne egy kis segítség – szólalt meg a hátunk mögül Jimmy. – Menj csak – zavart el a tündér. – Vidd magaddal a szellemet és a patkányt is. Ezzel majd én elboldogulok. Olyan érzésem volt, hogy már végképp nem tudom, mi folyik körülöttem, de nem lett volna túl okos húzás hosszasan értekezni erről. Ügyet sem vetve Billy megjegyzéseire, elhúztam a kalitka tolózárját, majd visszafutottam Jimmyhez. Sajnos az ő ketrecén olyan zár volt, amihez kulcs is kellett. – Hogy tudnánk kihozni téged? – Nézd! – surrant oda Jimmy a rácsok közelébe. – Elfelejtettek átkutatni. A kulcs itt van a zsebemben. Csak gyorsan, mert bármelyik pillanatban itt lehetnek. A zakója felé nyúltam, de a kezem úgy harminc centire a nádaktól megállt, és képtelen voltam folytatni a mozdulatot. Mintha valami sűrű, ragacsos anyag állta volna láthatatlan falként az utamat, körülvette a kézfejemet, és már nem is engedte el. A tündér odarepült hozzám, miközben én igyekeztem kihúzni a kezemet.

– Ki tudom szabadítani a boszorkányokat, de ki kell nyitnod nekem egy ajtót. – Még ezt sem tudom kinyitni – ellenkeztem, és a bal kezemmel próbáltam kirángatni a jobbot. De ez is rosszul sült el, és a végén már egyik kezemet sem tudtam mozdítani a láthatatlan kulimászban. Se előre, se hátra, szó szerint szorult helyzetbe kerültem. – Ez egy kátrányvarázslat – fejtegette Billy, izgatottan repkedve körbe. – Fel kell oldanunk. – Egy micsoda? – Ja, ez a hétköznapi neve a prehendo egy nagyon erős válfajának. Bármi közelít is hozzá, az úgy hozzátapad, mint légy a légypapírhoz. Minél jobban próbálsz szabadulni, annál erősebben tart. Ha lehet, ne nagyon mozogj. – Kösz, hogy mondod – szóltam oda neki, mivel a figyelmeztetése egy másodperccel elkésett. Pont akkor estem ugyanis pánikba, és rugaszkodtam neki a lábammal, hogy végül az is csapdába essen. Voltak pillanatok, amikor nagyon gyűlöltem a mágiát. – Billy, most mit tegyek? – Maradj úgy, én körülnézek. Itt kell lennie valahol. – Gyere vissza! – kiabáltam utána, amint a páncélruha felé tekergőzött. – Szedj ki innen! – Biztos, hogy az lesz, ott – mondta Jimmy felfelé mutatva, miután káromkodott egy nagyot. Most vettem csak észre azt a valamit, ami leginkább egy sült almára hasonlított, és egy lánc végén lógott az ajtó fölött. Egy pillanattal később fel is ismertem: az egyik rémes zsugorított fej volt, kulcstartóként árulták a fenti ajándékboltban a csontvázat ábrázoló nyakkendőtűk és a „Végignyomtam a Dantét!" feliratú pólókkal együtt. Hiába, Tony gátlástalan volt, ha pénzszerzésről volt szó. – Ez az egyetlen dolog, aminek nem kellene itt lennie.

A tündér felrepült, hogy megvizsgálja, és kis híján összefejelt Billy Joe-val, aki épp visszaérkezett. – El az utamból, maradvány! – parancsolta a lány. Billy épp mondani készült valamit – feltehetően elég vulgáris hangnemben –, de valaki megelőzte. Egy aszott, mazsolához hasonlító szem nyílt tágra a kis fejen, és haragosan meredt a tündérre. – Mondd csak ki még egyszer, tündérkém, és soha ki nem nyitod azt az ajtót. Csak álltam ott, és nem hittem el, hogy épp egy tündért látok beszélgetni egy zsugorított koponyával. Nagyjából itt adtam fel minden logikus gondolkodást, és vállaltam, hogy csak sodródom az árral. Senki nem szól semmit, gondoltam, akkor rajtam a sor. – Megtennéd, hogy kinyitod a zárat? – kérdeztem egész nyugodt hangon. A szem – úgy látszott, csak az egyik működőképes – felém fordult. – Az attól függ. Te mit tudsz tenni értem? – Mit szeretnél? – bámultam rá kérdőn. Hirtelen nem sok minden jutott eszembe, amivel segíthetnék egy zsugorított fejen. – Hé, te ismerős vagy nekem. Nem jártál már odafenn a vudu bárban? A hetedik bugyorban van. Én voltam a legnagyobb sztár, sokkal népszerűbb, mint azok a béna fellépők, akiket ez a szerencsétlen szerződtetett. A vendégek bemondták nekem a rendeléseket, én meg továbbkiabáltam a pultosnak. Remekül ment. Mindenki azt hitte, valami ultramodern beszédfelismerő programmal működöm. Volt, hogy vicceket is meséltem. Tessék, például hogy hívnák a nagy Szemfüles Bugsyt, a gengsztert, ha vámpír lenne? Szemfogas Bugsynak – gurgulázta a kis fej, miközben majd szétvetette a nevetés. – Baromi jó vagyok, nem? – Rémes – konstatálta a tündér rezignáltan, én pedig egyetértően bólintottam. A védelmezőket ugyan nem lehet nagy

számban használni ott, ahol elektromos berendezések működnek, de valóban ez volt a legjobb megoldás, amit Tony ki tudott eszelni? – Ó, egy savanyú pofa, igaz? Na jó, akkor ezt hallgassátok. Egy fickó a Pokolban bemegy egy csehóba, és rendel egy whiskyt. Azt mondja a csapos, száz dollár lesz. A pasi visszakérdez: „Száz dollár? Ilyen drága itt a whisky?" Mire a csapos: „Nem, de tudja, milyen macerás itt jégkockát gyártani?" – Igazad van, tényleg rémes – szögezte le Billy Joe. – Engedd ki, vagy apró darabokra hasogatlak – kocogtatta meg a koponya tetejét a tündér egy kis kardocskával, amit az övéből rántott elő. A szem némiképp meglepetten pillantott rá. – Hé, te nem is jöhetnél ilyen közel! Miért nem ragadtál bele, mint ő? – Mert nem vagyok ember – csikorgatta a fogát a repülő lány. – Most pedig tedd, amit mondtam, és ne pofázz annyit! – Őszintén mondom, megtenném, de jóváhagyás nélkül nem áll módomban. Eddig csak egyszer szúrtam el, és látjátok, hova kerültem. Nem akartam mást, csak egy gyors kocsit, és pár finom kis nőcskét magam mellé. Ezért kell a testem nélkül élnem, szegény darabokra esett, amikor az a vudu boszorkány szétszaggatta a bábumat. Ugyan már! Oké, egy kicsit elmaradtam a törlesztésekkel, de akkor is... – Szóval Tonynak tartoztál – találgattam. – Igen, néhányszor elég rossz volt a lapjárás – felelte a fej méltóságteljesen. – És Tony ezért eladott egy vudu papnőnek? – faggattam, bár nem lepett meg a dolog különösképpen. Tony már többször új értelmet adott az „élőhús" kifejezésnek. – Utána meg itt kellett dolgoznom, a hülye kaszinójában – panaszkodott tovább a fej. – Pár hónapja aztán az egyik törzsvendég gyanakodni kezdett, hogy több vagyok holmi

elektromos kütyünél, és akkor kerültem le ide. Nincs több parti, se szép lányok, semmi. Rohadtul lehangoló, tudjátok? Hé, talán titeket is összezsugorítanak, és akkor együtt lóghatnánk itt. Mármint szó szerint. Mit szólnál... A tündér végképp belefáradt a szócséplésbe, és valóra váltotta fenyegetését, azaz kardjával kettészelte a fejet. Döbbenten figyeltem, ahogy a két fél koponya néhány másodpercig külön utakon himbálózott a vékony lánc végén, majd a szemem előtt forrt össze újra eggyé. – Hahó, már halott vagyok, emlékszel? – morogta zsémbesen. –Lehet, hogy kárt tudnál tenni bennem, de ahhoz túl sok időre lenne szükséged, és már nem tudnád megmenteni a kis társaságot odalenn. Úgyhogy jobb lesz, ha egyezséget kötünk. – Mit akarsz? – kérdeztem sietve. – A testemet, mi mást? Vegyétek rá a boszorkányt, hogy csinálja vissza a varázslatot, és rakjon össze engem. – Ez őrültség – vetettem közbe. – Egy ilyen dolgot lehetetlen meg nem történtté tenni. Még ha valahogy meg is találjuk ezt a vudu mágust, ő sem lesz képes... – Én megígérem – szakított félbe a tündér türelmetlenül. – És most engedd el! A fej olyan gyorsan fordult a lány irányába, hogy ha lett volna nyaka, egész biztosan kitöri. – Ezt mondd még egyszer. Legnagyobb meglepetésemre a tündér véresen komolynak tűnt. – Elviszlek téged a tündérek földjére. Azt nem tudom garantálni, hogy úgy fogsz kinézni, mint régen, de biztos, hogy lesz tested. A szellemek ott fizikai formájukban is újra létezhetnek.

– Valóban? – érdeklődött Billy óriási lelkesedéssel. Nem nagyon tetszett nekem, de a tündér szerencsére figyelemre sem méltatta. A fej is abbahagyta a forgást. – Ezen gondolkodnom kell – mondta, és mozdulatlanná dermedt. – Vajon miért van ide írva, hogy „Made in China"? – kérdezte Billy, alig néhány centivel a fej alatt lebegve. Csak egy pillantást váltottunk, Billynek ennyi is elég volt. Azonnal befurakodott az apró koponyába, majd néhány másodperc elteltével újra megjelent, és elég bosszúsnak látszott. – Nincs odabenn egy szikrányi értelem sem, Cass, nem is csoda, mert az egész műanyagból van. Megbűvölték, hogy ébredjen fel, ha valaki beleragad a kátrányba. Gondolom, valahol bekapcsolt egy riasztó, az ő dolga meg az volt, hogy szóval tartson minket, amíg valaki ideér. – Akkor miért hallgatott el ilyen hirtelen? – Szerintem nem tudta, mit is feleljen az ajánlatunkra. Behunytam a szemem, és erővel nyugalmat kényszerítettem magamra, nehogy szívrohamot kapjak, mert ezzel még a vérdíjat is megspórolnám Tonynak. – És akkor mit tehetünk? A támadás nem sokat használt. – Rá kell jönnünk, mi a kulcs, Cass, ami oldja a varázslatot. Ez lehet egy tárgy, amit meg kell érinteni, vagy egy szó. Persze ebben a teremben elég sok minden van. Sok időbe telne, amíg mindent végigfogdosunk. – Most mi van? Kivel beszélgetsz? – kérdezte Jimmy tanácstalanul. – Kell lennie egy nyitó mechanizmusnak, vagy egy jelszónak, ami ráveszi ezt az izét, hogy engedjen el – magyaráztam el röviden. – Az a cucc nem valódi, csak varázslat keltette életre. – Azt mondod, hogy ő nem Danny? – hitetlenkedett Jimmy. – Miért, ki az a Danny?

– Egy igazi zsugorított fej. Tony csináltatta egy szerencsétlen fickó maradványaiból még a negyvenes években. Ő lett a műanyag kulcstartók modellje – magyarázta ingerülten. – Azt mondod, hogy egy ócska utánzatot raktak fel oda? Hát már ennyire sem méltatnak? Kész szerencse, hogy minden végtagom be volt ragadva, mert nagy késztetést éreztem, hogy behúzzak neki egyet a locsogásáért. – Most akkor tudod, mivel oldható fel, vagy nem? – Próbáld azzal, hogy „bendzsó" – mondta vállat vonva. Amint a szó elhangzott, a sűrű anyag, ami fogva tartott, hirtelen megszűnt létezni. Mivel haszontalanul bár, de végig igyekeztem szabadulni, a lendület hátralökött, és ismét már amúgy is sajgó hátsó felemre huppantam. Jimmy nyúlt ki a rácsokon, és talpra segített. – Micsoda időpocsékolás volt! – sopánkodott. – Bendzsó? – A tiltott területekre csak jelszavakkal lehet bejutni, és ezeket pár hetente megváltoztatjuk. A legújabb listát néhány napja készítettem el, és ez volt az első szó rajta – magyarázta, majd az arckifejezésemet látva hozzátette: – A fiúk nem a jó memóriájukról híresek. – De miért pont bendzsó? – Miért ne? Évente több százat kell kiagyalnom, oké? Már rég kifogytam a bonyolultabbakból. Egyébként meg soha nem jöttél volna rá, nem igaz? – De az ajtó még mindig zárva van – emlékeztetett a tündér. Végül megtaláltam a bőr kulcstartót Jimmy zakójában. A kezem remegett, de nyilvánvaló volt, hogy ő még ennyire sem boldogulna el a zárral. Talán kifogyhattak a bilincsekből, vagy valaki ugyanannyira rühellte őt, mint én. Mindkét kézfejét megnyomorgatták. Úgy láttam, a csontjai nem törtek el, de

annyira megkínozták, hogy nem akadt egyetlen ízülete sem, amely működött volna. Tutira látszott, hogy ha ki is jut valahogy innen, soha többé nem lesz a régi. – Próbálom! – Ne arra – szólt oda a tündér türelmetlenül. – Van ott valami, ahol az én ketrecem volt – zümmögött a fejem körül úgy, mint egy miniatűr ciklon. – A túlsó falnál. A kezem nem elég nagy, hogy elforgassam a kilincset. – Egy pillanat – csitítottam, miközben végre felpattant az a makacs zár. Jimmy őrült vágtában indult az előcsarnok felé. Először utána néztem, aztán az egyre ingerültebbnek látszó tündérre. – Kövesd őt – intettem Billynek. – Mindjárt megyek. – De Cass... – Csak csináld! Billy dohogva ellebegett, én pedig hátraszaladtam, és kinyitottam az ajtót, amit az apró repülő lény mutatott. Már majdnem visszafordultam, hogy kövessem Billyt, amikor bepillantva megláttam, mivel is foglalkozik Tony mostanában. Három, nagyjából velem egykorú szőke lány ült a földön. Hátukat egymásnak vetették, köréjük pedig rozsdabarna kört festettek a padlóra. Kezüket és lábukat összekötözték, a szájukat kezdetleges szájpeckekkel tömték be. Megdöbbenve bámultam rájuk. – Te jó ég, már rabszolgákkal is kereskedik? – kérdeztem. Ez még Tonytól is sok volt. – Hát, úgy tűnik – felelte a tündér, majd odarepült a lányokhoz. Egy keserű grimaszt vágott, majd visszanézett rám. – Ez rosszabb, mint gondoltam. A körrel elbánok, de nem tudom kiszabadítani őket a köteleikből. Oda akartam szaladni, gondolván, hogy az egyik kulcs Jimmy kulcscsomójáról talán itt is működik, de mintha egy falba

ütköztem volna. Láthatatlan volt, de sajgó orrom meggyőzött arról, hogy nagyon is valóságos. A védelmezőm is életre kelt, aranyló fénnyel ragyogva be a szobát. A tündér ettől még idegesebben csapkodott a szárnyaival. – Ostoba boszorkány! Ez egy zárt erőkor. Először lerombolom, és aztán szabadíthatod ki a nőket. Hátraléptem, és a védelmezőm is elcsitult, bár még éreztem, ahogy melegíti a hátamat. – Nem vagyok boszorkány – jelentettem ki bosszúsan, és az orromat vizsgáltam, hogy eltört-e. A tündér a földre ereszkedett, és dörgölni kezdte a kört. Valami odaszáradt anyagból volt, elég nehezen engedett. – Oké, a Pythia nem boszorkány. Értettem. – Nem tudnál sietni? – noszogattam úgy egy perc után, azon gondolkodva, milyen messzire juthatott már Jimmy az ő állapotában. –Amúgy a nevem Cassie, nem Pythia. Metsző levendulaszínű szemeit eltúlozva forgatta meg, mielőtt válaszolt. – Először azt hittem, csak a körülmények tettek ilyen idegesí–tővé, de most már látom, hogy ilyennek születtél, igaz? Csak hogy tudd, minden tőlem telhetőt megteszek. A vér már megalvadt, keményen kell dörzsölni. – A vér? – Mégis, mit gondoltál, a sötét mágusok mivel varázsolnak? Áldozat kell hozzá, idióta – oktatott ki, majd a másik nyelven kezdett mormolni valamit, miközben én összefontam a kezemet, és megpróbáltam nem gondolni arra, mihez akart kezdeni Tony egy tündérrel, néhány rabszolgával és egy vérrel rajzolt körrel. Az emberi törvényeket soha nem tartotta tiszteletben, de most a mágusok és a vámpírok által felállított szabályokat is megszegte. Fogalmam sem volt, mikor vált öngyilkos

hajlamúvá, de most már a lehető leggyorsabb úton el akartam tűnni a kaszinóból. Apró segítőtársam végre megtisztított egy keskeny csíkot, és az utolsó simításnál egy halk pukkanást hallottam. – Ez volt az? – kérdeztem. Valahogy mintha megkönnyebbültem volna. – Próbáld ki! – felelte a padlón ülve és lihegve. Előreléptem, ezúttal sokkal óvatosabban, de semmi nem állta utamat. Gyorsan a legközelebb ülő lány mellé térdeltem, és próbálgatni kezdtem a kulcsokat. Szerencsére a harmadik beleillett a zárba. Gyorsan kihúztam a pecket a szájából, de azonnal sikítani kezdett. Be akartam tömni a száját, mielőtt felriasztja az egész kaszinót, de elkapta a karomat. Franciául kezdett hadarni, közben csókolgatta a kezemet, és mindenemet, ahol csak tudott. Nem sokat értettem abból, amit mondott – az egyetlen idegen nyelv, amit beszélek, az olasz, és nem sok hasonlóságot véltem felfedezni –, de a világosbarna szempár láttán szinte azonnal bekattant valami. Fura gombóc keletkezett a gyomromban. Én ismertem ezt a nőt. Kicsit teltebb volt, kevésbé nyúzott, de amúgy nem sokat változott azóta, hogy utoljára láttam egy kínpadra feszítve, lángoktól elborítva. Még alaposabban szemügyre vettem, de teljesen egyértelmű volt. Az arca mélyen bevésődött az agyamba, és az ujjaira nézve láttam, milyen súlyos sérülések érték valaha. Bármilyen felfoghatatlan is volt, egy XVII. századi boszorkánnyal hozott össze a sors Las Vegas egyik játékbarlangjában. Feltehetően halott volt, hisz senki nem élheti túl azt a borzalmat, amit láttam. Bármelyik másik nap komolyan fontolgattam volna, hogy elájuljak-e, de ma csak a kezébe nyomtam a kulcscsomót, és gyorsan elhátráltam a közeléből. – Mennem kell – szóltam oda neki gyorsan, és már iszkoltam is. A tervem egyszerű volt: megtalálni Jimmyt, kifaggatni,

feladni őt a zsaruknak, aztán futni, ahogy csak bírok. Örömmel vettem volna, ha már nem adódik újabb komplikáció. Nem volt szükségem Billyre ahhoz, hogy rájöjjek, nem lenne túl jó ötlet, ha arra indulnék vissza, amerről jöttünk. Ha valaki már elindult Jimmyért, akkor arról fog érkezni, és a pisztolyom nem sokat érne Tony fogdmegjeinek arzenáljával szemben. Igaz, a személyzet egyetlen tagjával sem találkoztunk idelenn, az alsó szinten, ez szinte már kezdett aggasztani. Lassan már reggel volt, az igaz, de egy ilyen helyen soha nincs megállás. Valakinek kellene itt lennie, különösen, ha a szorítóban még mennek a meccsek, de az előtér mégis üresen kongott. A folyosón haladtam tovább, egészen az elágazásig. Ott egy pillanatra megtorpantam, de Billy siklott elő a falból, és a fejével intett nekem, hogy merre tovább. Egy ajtón keresztül a személyzet egyik pihenőhelyiségébe jutottam. Jimmy is itt volt, félig eltakarta egy nagy szódavíz– automata. – Itt egy kilincs – mondta, amikor meglátott, és a fal felé bökött a könyökével. – Pont itt van, de ezekkel nem tudom kinyitni – folytatta, és megemelte megcsonkított kézfejeit. Odasiettem, és az automata mögött egy kis kitüremkedést fedeztem fel a falon. Színben tökéletesen megegyezett a szobát mindenütt borító törtfehér festékkel. A peremét alig lehetett kivenni, egészen biztosan átsiklottam volna felette, ha nem számítok rá, hogy ott lesz. A területvédő varázslat már kezdett elkopni. A kezemet végigcsúsztattam a falon, amíg megéreztem a kilincs formáját, és lenyomtam. Az ajtó egy keskeny folyosóra nyílt, a padlón felgyülemlett por mennyiségéből ítélve elég ritkán használták. Ez nem volt meglepő. Tonynak mindenütt számos kivezető út állt rendelkezésére, melyek legalább fele titkos volt. Egyszer azt mesélte, ez még ifjúkorából ragadt rá, amikor a különböző

seregek rendszeresen átmasíroztak Rómán. Egyszer kis híján halálra égett, amikor az 1530-as években V. Károly spanyol hadseregének néhány katonája felgyújtotta a villáját, azóta nagyon háklis volt erre. Nos, most az egyszer örültem ennek a szokásának. Végigfutottunk a rejtett járaton, melynek végén egy létra állt, amin felkapaszkodtunk. Jobban mondva én másztam, és taszigáltam magam előtt Jimmyt is. Nagy hátrányban volt, hogy nem használhatta a kezét, de a könyökét beakasztotta a fokokba, és így, az én segítségemmel végül felértünk. Egy csapóajtón keresztül az egyik öltözőbe jutottunk. Egy ördögruhába öltözött férfi állt a helyiségben, furán pislogott ránk, de nem kérdezett semmit. Tonynak dolgozott, így minden bizonnyal hozzá volt szokva a legváratlanabb eseményekhez is. Jimmy nagy nehezen lábra állt, és az ajtóhoz rohant. Úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony, de én sem voltam sokkal fittebb nála. Elraktároztam az agyamban, hogy le kell majd járnom az edzőterembe, rögtön azután, hogy leszámoltam Tonyval, és biztonságban leszek. Az öltözőből a már ismerős szürke falú folyosók egyikére jutottunk, szerencsére egész rövidnek bizonyult. Néhány másodperc múlva már a hamis cseppkövek erdeje mellett álltunk, előttünk a folyó. Az egyik Kharón alig pár méterre tőlünk evezett el néhány megfáradt szerencsejátékossal a kijárat felé. – Hé, lassabban! – kiáltottam, amikor Jimmy szó nélkül nekiiramodott, egyáltalán nem törődve velem. Nem volt esélyem, hogy megállítsam, de szerencsére eszembe jutott valami más. – Billy, kapd el! Magam is elindultam utána, de éreztem, ahogy Billy Joe átsuhan rajtam. Általában hideg, vagy legalábbis hűvös érzés, de most egy csomó vámpír védelmező energiájából töltekezhetett fel, így nem kellett spórolnia. Jimmy elképesztő gyorsasággal

érte el az előcsarnokot, és már a kapuk felé tartott, amikor hirtelen hátrahőkölt. Én is megértettem, miért, ahogy megláttam Pritkin, Tomas és Louis-César alakját, ahogy belépnek a kaszinóba. Egyelőre nem érdekelt, hogyan találtak rám, és mi a tervük velem. Megragadtam Jimmy elegáns öltönyét, és egy rántással visszahúztam az előtér mögé. – Sehová nem mész, amíg nem beszélgettünk a szüléimről – szögeztem le. A nagyobb cseppkövek pont köztünk és a MÁGUS triója között álltak. Egy pillanatig azt hittem, elsurranhatunk mellettük. Aztán meghallottam Tomas hangját, amint a nevemen szólít. A francba. Elszúrtam.

7. fejezet

Kínos helyzetbe kerültem, de nem ért váratlan sokként. A Szenátusnak rengeteg pénze volt, amiből jelvetőket alkalmaztak, hogy a MÁGUS minden ajtajára és ablakára jusson az őrző varázslatokból. Nyilvánvaló, hogy a járműveikkel is hasonlóképp jártak el. Elsőre még lenyűgözött, milyen gyorsan hozzájutott Billy Joe a slusszkulcshoz, de amikor elértünk a garázshoz, láttam, hogy egy jókora táblán lógnak, egymás mellett, az ajtó mellett. Ez a tény, no meg az, hogy senki nem őrizte az autókat, máris elárult valamit a védelmezők kvalitásáról. Nyilván többet is átléptem, például amikor kimásztam az ablakon, beléptem a garázsba, vagy amikor elhúztam a szép fekete Mercedesszel, hogy bejussak a városba. De mindezzel együtt hosszabb időnek kellett volna eltelnie, amíg rám akadnak. A jó őrzővarázslat hatékonyabb, mint egy riasztórendszer, mert sok mindent elárul arról, aki áthatol rajta – emberi lény, avagy sem, milyen az auralenyomata –, sőt ha elég jót szerzünk be, még azt is megmondja, mit csinált az, aki az illetéktelen területen tartózkodott. Arról azonban még ezek sem informálják gazdájukat, hogy hová ment a behatoló, miután távozott. Erre csak a valóban csúcsminőségű és rettentően drága őrző varázslatok képesek, melyeket mindig egyedileg készítenek a jelvető nagymesterek. Mivel erre a mesterségre az Ezüst Kör mágusai adják ki a képesítést, nyilván ismerik a szakma legjobbjait, és tőlük rendelik meg saját védelmüket. A MÁGUS

intézményeit ők is ugyanúgy használják, mint bárki más, ezért logikus, hogy bebiztosítják magukat. Ám még ezek a csúcs őrzők sem képesek pontosan meghatározni a korábban ott járt személy helyzetét, csak annyit, hogy helyes vagy téves irányba haladnak-e az üldözők. Ha nem így lenne, sosem lettem volna képes elég hosszú ideig lerázni magamról Tony embereit ahhoz, hogy a varázslat lekopjon rólam. A vámpírok is tudhatták, hogy Vegasban vagyok, de hosszú órák kellettek volna ahhoz, hogy leszűkítsék a kutatást erre a kaszinóra. Valaki, aki jól ismer engem, és aki tudta, hogy Jimmy itt van, adott egy tippet, hogy merre keressenek. Egyébként most épp a repülőteret fésülnék át, majd elindulnának vissza a kaszinósoron. Azt hiszem, lesz egy barátinak nem nevezhető beszélgetésem Rafe–fel, ha esetleg látom még valaha. Jimmy összeszedte magát, kiszabadult a kezemből, és nekiiramodott az előcsarnokon át. Egy ezüst felhő ereszkedett alá a mennyezetről, és indult utána épp akkor, amikor a mögöttünk lévő, SZEMÉLYZETI HELYISÉG feliratú ajtót kívülről erőteljesen berúgták. Ennyit arról, hogy ne keltsünk riadalmat. Hátra sem néztem, úgy rohantam tovább a szökevényem után. Szó sem lehetett róla, hogy meglógjon, amíg én a Szenátus embereinek magyarázkodom. Hallottam Pritkin káromkodását magam mögött, de addigra sikerült elérnem az öltözőt, és becsaptam magam mögött az ajtaját. Tudtam, hogy az ajtó nagyjából teljes egy másodpercig fogja feltartani őket, ezért gyorsan meg kellett találnom Jimmyt. Egy démonruhás, félmeztelen férfi kérdezett valamit, de rá se hederítettem, csak a padokon átugorva futottam a túloldali ajtóhoz. Amint kitártam, forró sivatagi szél borzolta össze a hajamat, és ahogy felnéztem, láttam, hogy a szabad ég alatt vagyok. Az épület egyik oldalánál lyukadtam ki, ott, ahol a csicsás külsőt a csupasz aszfalt váltja fel, azt pedig szögesdrót

kerítés veszi körül. Minden bizonnyal ez lehetett az alkalmazottak parkolója. Átkozódtam egyet, gondolván, hogy piszok nehéz lesz megtalálni Jimmyt a rengeteg jármű között. De szinte azonnal kiszúrtam, nyílegyenesen haladt a tér túlsó vége felé. Billy füstpamacsként imbolygó teste úgy követte őt, mint egy rossz helyre vetülő árnyék. Előhúztam a fegyveremet, és folytattam az üldözést. Még mindig nem tudtam, képes lennék–e megölni valakit, még ha annyira rá is szolgált, mint Jimmy, de azzal nem lenne gond, hogy megsebesítsem. Ez pedig időt adna Billy Joe számára, hogy kamatoztassa képességeit. Futásnak indultam két kocsisor között, miután ellenőriztem, hogy a pisztoly még nincs kibiztosítva. Nem lenne jó poén, ha – miután mindenkit kimenekítettem – saját magamat tenném hidegre. Még a parkoló feléig sem jutottam el, amikor hallottam, hogy az ajtót akkora erővel feszítik fel, hogy a sarkaiból is kifordul. Fura módon ahelyett, hogy nagyobb sebességre kapcsolt volna, Jimmy ugyanebben a pillanatban megtorpant, alig néhány méterrel előttem. Azt hittem, elért a saját kocsijához, és most béna ujjaival igyekszik használni a kulcsot, de hamar rájöttem, mi történt valójában. Több tucatnyi ronda külsejű fickó bújt elő a semmiből, mintha madárijesztők pattannának ki a földből egy búzamező közepén. Nem nagyon volt időm számolgatni, de legalább öt-hat vámpír volt köztük. Hogy a pokolba volt képes ezt Jimmy megszervezni? Abban a pillanatban álltam meg, amikor egy ismerős, acélkemény szorítású kéz megragadta a derekamat. Ebben már tényleg volt valami irónia. Soha nem vallottam volna be, mennyi időt töltöttem el arról álmodozva, hogy Tomas karjaiban vagyok, de most, hogy egy éjszaka nagy részében átélhettem ezt az érzést, már nem is kívánkoztam annyira oda. Ahogy hátrafelé vonszolt

magával, egy idő után Pritkin is betűnt a képbe. A puskáját már előhúzta, és gyűlölködő tekintettel nézett felém. Ez egy pillanatig nagyon kellemetlen volt, aztán rájöttem, hogy nem rám néz, hanem mögém valahová. Hirtelen hangos reccsenés és pukkanás hallatszott onnan, ahol az imént Jimmy állt, mintha egy erdő összes fája egyszerre dőlt volna ki. Megpróbáltam felpillantani. – Ugye ez nem is igaz? – csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt Tomas rám dőlt, és mind egy rakásra a földre kerültünk. A kezem lehorzsolódott az aszfalton, még egy kis bőrt is lenyúztam róla, de a fegyvert csodával határos módon sikerült nem elejtenem. Na jó, ebből a helyzetből kezdett elegem lenni. Tomas hajtincsei között kipillantva sikerült némi képet kapnom az előttünk zajló eseményekről. Tony legtöbb emberének volt valami beceneve is a bandában. Azt hiszem, ez afféle íratlan gengszter-etikett lehet, így kötnek mindenkit kedvenc fegyveréhez, vagy valami jellegzetes fizikai tulajdonságához. Alphonse a „Baseball" nevet viselte, mert szívesen forgatta az ütőt. Persze általában nem sportolásra használta. Mindig azt hittem, hogy Jimmy vagy valóban patkányra hasonlító külseje, vagy személyisége miatt kapta gúnynevét. Hát tévedtem. Jimmy, a szatír egyben Jimmy, a vérpatkány is volt. Vagy valami hasonló. Nem sokat értettem ezekhez a lényekhez, ilyet még soha életemben nem láttam. Odasandítottam rá, de még csak nem is hallottam hozzá fogható rémségről. Ez biztos nem véletlen, hisz aki találkozott velük, igyekszik a lehető leghamarabb elfelejteni ezt az élményt. Bármi is volt, hatalmas, szőrös testet öltött, mintha foltokból illesztették volna össze. Keskeny fejéből kecskeszarvak nőttek ki, nagy, recés fogai a rozsdás fémet idézték, rózsaszín farka pedig olyan vastag volt, akár a combom. Hátulsó lábai kecskepatákban végződtek, és fertelmes bűzt árasztott. Bármivé

is változott Jimmy, a Daniéban különleges követelményeket támaszthattak az alkalmazottakkal szemben, mivel fajtársainak egész bandája vette körül. Az agyam folyamatosan azt harsogta, hogy a szemem becsap engem. Először is, a szatírok önmagukban is mágikus lények, így immúnisak a vérlények harapására. Vagyis, amit látok, az technikailag lehetetlen. Másodszor pedig, miért dolgozna egy seregnyi ilyen micsoda pont Tonynak? Ilyen együttműködés egyszerűen nem jöhet létre, ezt mindenki tudja. Majdnem meggyőztem magamat, hogy hallucinálok, pedig a hosszú, fekete bajuszszálakat és viselőiket a fejemtől alig néhány méterre láthattam. – Patkányok – jelentette ki Pritkin. Eltartott egy kis ideig, hogy leessen, az alakváltó lények fajára utalt ezzel, nem érzelmeinek adott hangot. Oké, akkor igazam volt. Itt a pont. Egy kicsit összezavarodtam, mert ezek szerint a vérlény–DNS elég egzotikus módon keveredett össze a szatír génekkel. Jimmy – csak abból tudtam, hogy ő az, mert foszlányokban még ott volt rajta egykor elegáns öltönye – egy szürke-fehér szőrös hústoronnyá változott, izmoktól duzzadó karjai végén tíz centis körmök villantak. Az átváltozás ezek szerint péppé vert kézfejeinek is jót tett. Még mindig véresek voltak, de úgy tűnt, képes használni őket. És valami más is megváltozott. Korábban nem tűnt félelmetesnek – épp azért lett jó orgyilkos belőle, mert ellenfelei általában alábecsülték –, de amit most láttam, attól reszketett a lábam. Volt nálam fegyver, Tomas azonban mindkét kezemet, és így a pisztolyt is leszorította. Jimmy ott állt előttem, de nem tehetem mást, csak bámultam valószerűtlenül mélyen ülő szemébe. Nem voltam túl boldog, és amennyire láttam, a többiek sem. Pritkint nem különösebben foglalkoztathatta a fegyverviselési

törvény, mert csupán egy bőr viharkabátot húzott arzenálja fölé. Egyik kezében a puskát, másikban egy pisztolyt tartott, mindkettővel Jimmyre célzott. Louis-César már előhúzta hosszú kardját, elég furcsán hatott a kezében, tekintve, hogy a városban tett kirándulás idejére modern ruhákat öltött magára. Egy szűk pólóban és egy szinte fehér színűre koptatott farmerben volt. A nadrág olyan szorosan Simult a csípőjére, mintha ráfestették volna a bőrére, és meg kellett állapítanom, hogy tévedtem: a mai ruhadarabok is remekül kiemelték fizikai adottságait. Úgy méregette a patkányokat, mintha csak azt akarná eldönteni, melyiket hányja elsőként kardélre. Ők is hasonlóképpen gondolkodhattak, mert a legtöbbjük figyelme Louis-Césarra irányult helyettem. – Tomas, kérlek, vidd vissza Mademoiselle Palmert a lakosztályába, és gondoskodj a kényelméről. Mi elboldogulunk itt – közölte Louis-César olyan társalgási hangnemben, mintha Pritkinnel csupán néhány italt készülnének elfogyasztani, és talán lejátszani egy-két blackjack partit. Nekem viszont elegem lett abból, hogy mindenki ide-oda rángat. – Nem! Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg... – Majd én viszem – vágott közbe Pritkin, és már meg is indult felém oldalazó mozgással, miközben fegyvereit végig a patkányok falkaján és az őket kísérő vámpírokon tartotta. Épp arra készültem, hogy elküldjem a pokolba – eszem ágában sem volt bárhová is menni vele és a fegyverraktárával –, amikor Tomas felemelt, és hátrálni kezdett velem. – Tomas, tegyél le! Ezt nem értheted. Évek óta keresem őt! Mintha a falnak beszéltem volna, persze hiába próbáltam szabadulni a szorításából. Feladtam, felemeltem a fegyveremet, remélve,hogy a kis távolság miatt még ebből a rossz szögből is eltalálom valahogy, és legalább pár golyót Jimmybe ereszthetek. Nem hittem, hogy túl nagy kárt tennék benne, először is, mert

pocsék lövész vagyok, másodszor pedig a vérlényeknek remek a regenerációs képességük. Csak annyira akartam lelassítani, hogy Billy tehesse a dolgát. Meg kellett tudnia, amiért jöttem, aztán később valamikor nekem is el mondja. De mielőtt lőhettem volna, Tomas áttolt engem a bal oldala ra, és szabaddá vált kezével kicsavarta kezemből a pisztolyt. Kezdeti már nagyon elegem lenni belőle, de fegyverrel vagy anélkül, semmiképp sem adhattam fel. Talán ez az utolsó alkalom, hogy találkozom Genie gyilkosával, és nem akartam elszalasztani az esélyt. – Billy Joe, mi az ördögre vársz? Csináld már! A felettünk lebegő felhő összeszedte magát, és teljes lendülettel Jimmy felé zuhant. Tomas megpróbált elrángatni, de én harcoltam vele. Nem akart kárt tenni bennem, emiatt körülményesebb volt. Egy másodpercnél több biztosan nem telt el, amikor Billy Joe kipattant Jimmy testéből, mintha ágyúból lőtték volna ki, és egyenesen felém tartott. Nem álltam ellen neki, arra gondoltam, esetleg nem maradt elég energiája a megszálláshoz, gyorsan feltöltekezik, aztán befejezi a munkáját. De a benne levő erő egyre nagyobb nyomást okozott bennem, amíg már úgy éreztem, levegőt sem kapok. Mintha Billy nagyobb lett volna, mint máskor, és nem volt elég hely a bőrömben mindkettőnknek. Gondolkodni sem volt időm, nemhogy bármit is tenni, a következő pillanatban pedig egy megrázó erejű robbanást éreztem a saját testemben, majd valami olyasféle döbbenetet, mint amikor egy repülőn hirtelen nagyot zuhan a kabinnyomás. Úgy tűnt, valami elszakadt, feltételeztem, hogy a blúzom, illetve ami megmaradt belőle. Automatikusan megpróbáltam összehúzni magamon, mivel a tönkrement melltartómat nem vettem vissza, de a kezemmel nem a testem ismerős vonalaira tapintottam rá a sztreccs alatt. Az ujjaim valamilyen farmer anyagot érintettek. Lenéztem, és a saját fejem búbját láttam.

Pislogtam párat, de a kép nem változott. Továbbra is megpróbáltam összehúzni magamon a ruhát, de úrrá lett rajtam a teljes zavarodottság. Sajnos nem volt időm kideríteni, mi történt, mert Jimmy pont ekkor döntött úgy, hogy rám támad, és elszabadult a pokol. Az a rohadt patkány belém mart, késpengéhez hasonlatos fogait a karomba mélyesztette. Felsikoltottam, és elejtettem a testet, amelyet eddig tartottam. Csak egy pillanatra kaptam el a csodálkozó kék szempár tekintetét, aztán Jimmy megrázta a fejét, így próbálva letépni a karomat. Gondolkodás nélkül reagáltam, a metsző fájdalom ellenére megrántottam a karom, majd döbbenten néztem, ahogy a teste elúszik mellettem a levegőben, és nekicsapódik egy közeli kocsi oldalának. Elképesztően könnyű volt odébb lökni, mintha csak egy rongybaba lett volna. Körülnéztem, és úgy tűnt, mintha mindenkit lassított felvételen látnék. Pritkin épp egy kosárlabda méretű lyukat ütött a szerencsétlen autón, amelyik előtt Jimmy állt, mielőtt megreptettem. Láttam a fegyver csövéből előtörő robbanást, amikor meghúzta a ravaszt, és a szélvédő kirepülő szilánkjai olyan békésen hullottak a földre, mintha falevelek lennének. Pritkin is ugyanilyen lassan fordult meg, hogy szembenézzen a felé tartó szőrös csordával. A patkányok azonban roham helyett szintén kényelmes ütemben közeledtek. Az egyetlen, aki normális sebességgel mozgott, Louis-César volt, aki épp szíven szúrt egy patkányt, majd már húzta is ki a kardját, hogy így egy másik ellen fordítsa. – Nem hallod? Vidd már ki innen a nőt! – bámult rám, én meg bambán néztem, nem értve, hogy mit akar. Ekkor előrántott egy kis dobótört, és egyenesen az egyik patkány nyakába küldte, aki épp akkor vetette rá magát a lábamnál heverő testre. A nyaka hátsó részébe fúródott a penge, az állat felvisított, és

megpróbálta kitépni, de hosszú körmeivel csak a saját húsába vájt bele még jobban. Eközben elfordult a testtől, amire rátámadt, és ekkor láttam meg az aszfalton fekvő önmagamat. Csak most tudatosult bennem, hogy a felsebzett kar, amelybe Jimmy csimpaszkodott, nem az enyém. Éreztem a fájdalmat, láttam a vért, de a bőr sötét, csaknem mézszínű volt. Ilyen nekem sohasem lehetne önbarnító nélkül. Az ujjak hosszúak voltak, a kar izmos, és a hozzá kapcsolódó mellkas lapos, akár egy férfié. Pár pillanat múlva láttam, hogy valóban egy férfit látok, aki Tomas vékony ingét és farmerdzsekijét viseli. Megtántorodva egy közeli Volkswagenben tudtam megkapaszkodni, és ekkor a lábam előtt fekvő test felült. – Cassie, hol vagy? – mondta a szám. Saját szemeimben talán a harag és a félelem elegyét láttam felbukkanni. De nem volt könnyű megállapítani, mert nem voltam hozzászokva, hogy a saját arcomról olvassak. – A francba, válaszolj már! Letérdeltem a testem mellé, és belenéztem az ismerős szemekbe. Egy pillanatra mintha nem is az én arcom lett volna, de aztán rájöttem, most úgy nézek magamra, ahogy mindenki más lát engem, és nem a szokásos tükörkép tekint vissza rám. Most már végképp be kellett látnom, valahogy bekerültem Tomas testébe. Csak azt kellett megtudnom, ki van az enyémben. – Ki vagy te? – ragadtam meg a karomat, igyekezve nem észrevenni, hogy Jacknek igaza volt a ruhatárammal kapcsolatos megjegyzéseivel. Ekkor azonban felvisítottam. – Eressz már el, az istenit! – mondta az, aki nemrég még én voltam. Ha kék szemek is tudnak szikrákat szórni, az enyémek nagyon jók voltak benne. – Ki vagy te? Ki van odabenn? – próbálkoztam, de mielőtt választ kaphattam volna, Jimmy, aki kiheverte az előbbi becsapódást, ismét ránk rontott. így is bőven maradt időm arra,

hogy kihúzzam a pisztolyomat Tomas övéből, és lőjek. Mintha egy vérvörös virág nyílt volna ki hirtelen a testén, nagyjából a szíve alatt – már ha a patkányoknak ugyanott van a szívük, mint az embereknek. De csak közeledett tovább. Ismét lőttem, most a karját találtam el. Ez béna lövés volt, hiszen a fejére céloztam, de szerencsém volt, mert épp akkor készült fegyvert rántani. A pisztoly kiesett a kezéből, és térdre rogyott, én pedig azon gondolkodtam, hol tudott még egy fegyvert is elrejteni az öltönye maradékában. Pár méterre volt tőlem, rengeteg időt hagyva, hogy befejezzem, amit elkezdtem. De nem is nézett felém. – Állítsd meg a gorilládat, vagy sosem találod meg az apádat! A hang egyértelműen Jimmyé volt, így ismét megtudtam valamit: a vérlények átváltozott alakban is képesek beszélni. Legalábbis azok, akik félig szatírok. – Micsoda? – vettem le ujjamat a ravaszról, de Jimmy sötét pillantással nézett felém. – Nem hozzád beszélek – közölte, majd lenézett arra, aki jelenleg a testemet birtokolta. – Köthetünk egy alkut. Ne legyél ostoba, mondd neki, hogy szálljon le rólam. Tonytól sosem fogod megtudni, amit akarsz. Neki nagyon is jó, hogy Rog ott van, ahol. – Az apám meghalt – mondtam szárazon. Nem tudom, milyen játékot eszelt ki Jimmy, de az biztos, hogy nem fogok belemenni. Egyre ingerültebbnek látszott, talán azért, mert mind több vér csorgott ki sebére tapasztott ujjai közül, és folyt szét az aszfalton. – A francba, mondom, hogy nem veled beszélek! Egy robbanás rázta meg a levegőt, felnéztem, és láttam, hogy Pritkin meg Louis-César igencsak elfoglaltak. Hat szőrös test már a földön hevert a kocsik körül, de nagyjából még ugyanennyien támadtak. Louis-César módszeresen felaprított

kettőt közülük, ügyesen hajladozva a levegőt átszelő karmok elől, melyek megpróbállak leszakítani a fejét. Pritkin végre szabadjára engedhette a haragját, és az arcán láttam, hogy minden egyes pillanatot élvez. Egy újabb autót lőtt rommá, a lövedék azonban előbb egy nagy vérpatkány testén haladt át, aki meglepve bámulta a mellkasán keletkezett jókora lyukat, mielőtt összeesett. Egy másik felé, aki egy furgon tejéről ugrott rá, néhány szót kiáltott, és a lény teste még a levegőben lángokba borult. A hamvadó darabkák Pritkin pajzsára hullottak – kékes, elektromos szikrához hasonló felvillanás látszott, amikor hozzáértek –, de egyetlen egy sem jutott át rajta. Elképzelhetetlen volt, hogy a bárban senki sem figyelt fel erre a zajra. A puskalövések is óriási zajjal jártak, és ehhez jöttek még a visítások, nyögések meg az általános hangzavar. Az is furcsa volt, hogy a vámpírok nem támadtak, de nem is vonultak vissza. Öten álltak mozdulatlanul, figyelték a csatát, mintha valami jelre várnának. – Tomas, mögötted! – kiáltotta Louis-César , átugorva egy halott patkány testén, és felém száguldott. Arckifejezéséből és a hátam mögül, saját hangomon kimondott káromkodásból arra következtettem, hogy rossz időpontot választottam a nézelődésre. Megpördültem, és láttam, hogy Jimmy a hajánál fogva megragadta a testemet, és az egyik tíz centis karmát a torkomhoz szorítja. – Mondtam, hogy vidd el innen! – mondta nekem LouisCésar , de közben végig Jimmyt figyelte. Pontosabban nem nekem szólt, hanem Tomasnak, csak ő történetesen nem volt itthon. Jelenleg azonban nem sokat törődtem a mellettem álló, ingerült vámpírral. Minden figyelmemet az a mancs kötötte le, amely már vékony vércsíkot húzott a nyakamra.

Ekkor egy sor egészen válogatott káromkodás hagyta el egykori fizikai valóm száját, amelyek közül néhány nagyon is ismerősnek tűnt. Legalább már tudtam, hogy ki költözött belém. – Fogd be, Billy. Csak rontasz a helyzeten. A kék szemek tágra nyíltak, és rám szegeződtek. – Egy pillanat, te ott vagy? Uramisten, azt hittem, meghaltál. Nem tudtam... – Mondom, pofa be! – hallgattattam el. Nem volt türelmem végighallgatni az ömlengését, és gondolkodnom kellett. Oké, egyszerre csak egy problémát. Nem sokat ér kitalálnom, hogy juthatok vissza a testembe, ha közben elvágják a torkát. Először intézzük ezt el Jimmyvel, aztán ráérek pánikba esni. – Mit akarsz, Jimmy? – Maradj csöndben, Tomas! Ma már épp elég bajt okoztál. Majd én megoldom – Louis-César egy kicsit le volt maradva az eseményekkel, de nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy felvilágosítsam. – Pofa be! – mondtam neki, és egyéb körülmények között még viccesnek is találtam volna azt a mély megdöbbenést, ami ennek hallatán kiült az arcára. – Gyerünk, Jimmy, mit akarsz, hogy elengedj... elengedd? Alkut akartál kötni, igaz? Az egész annyira valószerűtlen volt. Ott álltam valaki más testét bitorolva, és egy óriási patkánnyal egyezkedtem, de nem láttam semmi mást, mint saját magamat, a szememben Billy Joe rémült tekintetével. Abban nem bízhattam, hogy ő fog kirángatni minket ebből a helyzetből, hisz még harmincéves sem volt, amikor úgy fojtották vízbe, mint egy kölyökmacskát. – Élve akarok kijutni innen, ehhez mit szólsz? – pislantott fel Jimmy, de nem ránk, hanem a harcot tétlenül szemlélő többi vámpírra. Lehet, hogy mégsem mindenki állt az ő oldalán. – És a kicsike is velem jön. Tony elfelejtené a mi kis nézeteltérésünket, ha visszaviszem hozzá Cassie-t.

– Soha – vágtam rá. Nem fogom hagyni, hogy Jimmy elraboljon. Amikor Tomas testéről álmodoztam, nem ilyen formában akartam magamba fogadni, és főleg nem véglegesen. – Találj ki valami mást. – Oké, mit szólnál hozzá, ha elvágnám a torkát? Az jobban tetszene? Tony élve szeretné, de tuti, hogy a megölése is kihúzna engem a csávából. – Ha bármi baja esik, esküszöm, hogy a haláltusád napokig fog tartani, és könyörögni fogsz, hogy öljünk meg – hangzott el Louis-César felettébb meggyőző érvelése, de Jimmy kinyírása, bármilyen lassan is történne, engem már nem kelthetne életre. – Igazat beszél, Jimmy. Az egyetlen dolog, ami életben tart téged, az Cassie. Ha megölöd, elkapunk téged, még mielőtt Tony megtehetné. – Na és, ha elengedem, akkor is megöltök. Ez a megoldás végképp nem tetszik. – Ne feledd, hogy sokféle halál létezik – hangsúlyozta LouisCésar. A legszívesebben belerúgtam volna. – Hányszor kell még elmondanom, hogy fogd már be a pofádat? rivalltam rá, és éreztem a hangomból kicsendülő pánikot, ezért nyugalmat kényszerítettem magamra. Ha most kiütöm magam, kizárt dolog, hogy Szépfiú meg Rambo kiutat találnának ebből a helyzetből. Annál is inkább, mert Pritkin egyszerűen eltűnt, feltehetően a maradék patkányt üldözte. – Erről majd később elbeszélgetünk – mondta Louis-César csendesen. – Nem tudom, mi ütött beléd, de... – Pontosan. Nem tudod. Egyáltalán nem tudod. Jimmy felé mosolyogtam, de ettől csak még idegesebbnek látszott. Egy másodperccel később már tudtam is, miért, amikor a szemfogaim az ajkamhoz értek. Tomas vámpírfogai teljesen kibújtak, és fogalmam sem volt, hogyan kell visszahúzni őket.

Remek, most alkudozhatok az életemért pöszén. Annyira tipikus. – Oké, mit szólsz ehhez, Jimmy? Elengeded Cassie–t, és egérutat adunk neked. Mondjuk két órát. Még azt is megígérem, hogy lefoglaljuk ezeket a vámpírokat, amíg elmenekülsz. Ők Tony emberei, nem igaz? Azért figyelnek, hogy lássák, amint megölünk téged, de ha legyőznél minket, akkor ők következnek. Mi képesek lennénk visszatartani őket egy kis időre. Ez elég tisztességes ajánlat, nem? Jimmy hosszú, fakó nyelvével megnyalta a szája szélét, és apró fülei megremegtek. – Persze, most ezt mondod, aztán, ha visszaadom, megöltök, vagy rájuk bízzátok a dolgot. Amúgy meg, ha nem viszem el őt Tonynak, mindenképp halott vagyok. – És mióta fogadnak el vérlények parancsokat a vámpíroktól? El sem hiszem, hogy annyi éven át a talpnyalója voltál – vigyorogtam rá. Jimmy felkiáltott, ebből úgy éreztem, az elevenjére tapintottam. – Újfajta rend közeleg, vámpír. Nagyon sok minden fog megváltozni. Lehet, hogy rövidesen ti szolgáltok minket. Gyorsan visszavonulót fújtam. A büszkeségét akartam feltüzelni, nem pedig azt elérni, hogy elkeseredésében valami őrült dolgot tegyen. – Talán, de mindez semmit sem ér, ha nem élsz elég sokáig, hogy a részese lehess. Engem nem ismersz, érthető, hogy nem bízol a szavamban. De mi van Cassie-vel? Mi lenne, ha ő ígérné meg, hogy tartjuk magunkat a megállapodáshoz? Jimmy habozni látszott. Úgy éreztem, hinni akar nekem, és azt is láttam, hogy miért. A karját ért golyó nem okozott komoly sebet, de a felsőtestébe eresztett annál inkább. A mellkasán és a hasán végigfutó fehér szőrcsík egyre szélesebb sávban vált vörössé, a lélegzete pedig szakadozó és hörgő volt. Tíz az

egyhez, hogy eltaláltam a tüdejét, és az még egy ilyen alakváltó esetén sem gyógyul meg egyik percről a másikra. – Ugyan már, Jimmy. Ennél jobb ajánlatunk nem lesz. – Mondd meg az izomagynak, hogy húzzon messzebb, ha egyezséget akar, vagy a lány meghal – fenyegetőzött Jimmy, és nyomatékul a lábam elé köpött. A nyála vérrel keveredett. Jimmy lassan kifut az időből, de vele együtt sajnos én is. A bajusza megremegett, és ekkor meglepve tapasztaltam, hogy érzem a félelmét. Teljesen valóságos, kézzelfogható dolog volt, úgy tűnt, akár a nyelvemen is forgathatnám, mint mondjuk a bort. Kicsit pézsmaillatú volt, édeskés mellékízzel, bár lehet, hogy az utóbbi a vér miatt. Most, hogy felfedeztem az új testem kifinomult érzékeit, rájöttem, mennyire zavaróak is lehetnek. Hirtelen azt is megértettem, hogy Louis-César nem egyszerűen dühös, hanem tombol. Forró, borsos illat érkezett hullámszerű löketben felőle, és azt gyanítottam, a haragja épp annyira szól nekem vagyis inkább Tomasnak –, mint Jimmynek. Pillanatokon belül a szagok végtelen kavalkádja rohant meg minden létező irányból. A mélyen a föld alatt futó csatornák bűze, benzin és cigarettacsikk a parkolóban, és a mustár egy félig elfogyasztott hot-dogból, ami a kukában végezte. A saját testem illata ellenben nagyon kellemes Volt, először azt hittem, azért, mert ismerős. De aztán rémülten vettem tudomásul, hogy az illat egy finom ételre emlékeztet, amely meleg és finom, tálalásra készen áll. Soha nem gondoltam volna, hogy a vérnek édes illata lehet, mint az almás pitének, vagy a gőzölgő forralt bornak egy hideg téli napon, most mégis ezt éreztem. Szinte meg tudtam ízlelni a bőr alatt futó erekben csordogáló nedűt, és átéltem, milyen kellemes, amikor sűrűn patakzik le a torkomon. A felismerés, hogy Tomas számára végig a táplálékot jelentettem, olyannyira letaglózott, hogy azt is alig láttam, ami az orrom előtt történik.

Pedig valamiféle kékes gáz fojtogató felhője ereszkedett körénk, betakarva a parkolót, és maró érzést keltve a szememben. Néhány lövés dördült, és hallottam, amint LouisCésar odakiált Pritkinnek, hogy jöjjön vissza. Talán attól félt, hogy az őrült harcos, aki megkenik minket, hogy új irányból csatlakozzon a küzdelemhez, engem találna el Jimmy helyett. Mivel ez bennem is felmerült, inkább nem bocsátkoztam harcba. Épp arra készültem, hogy a kék ködön át megkeressem a testemet, mielőtt kinyírják, amikor kitámolygott a felhőből, könnyezve és levegő után kapkodva. Nem értettem, mi a baja, hisz nekem nem okozott gondot a lélegzés. Rögtön ezután eszembe jutott, hogy Tomasnak nem kell lélegezni, ezért én sem foglalkoztam ezzel azóta, hogy kölcsönvettem a testét. Ettől aztán tátogni kezdtem, mint a partra vetett hal, miközben a testem odamászott hozzám, és segítséget kérve a bokámba kapaszkodott. – Jól vagyok? – térdeltem oda melléje, ezzel a mozdulattal csaknem mindkettőnket elsodorva. Gyorsan végigtapogattam a testemet. – Ugye nem hagytad, hogy felszabdaljon? A nyakamon épp csak érezhetően tudtam kitapintani a pulzusomat, de a torkom körül látható vékony csíkot és a vérben ázó szemeket kivéve úgy tűnt, semmi bajom nem esett. – Maradj itt! – utasítottam a teljesen összezavarodott Billy Joe–t. –Megyek Jimmy után. A fejem bólintott, egy pillanatra még megálltam, hogy összehúzzam Billy blúzát, mielőtt minden közszemlére kerülne, aztán belevetettem magam a sűrűbe. Pritkin kiáltott valamit, de az ő hangja mellett minden mást is hallottam. Valóban mindent. Az öltözőben éppen zajló beszélgetések olyan tisztán kivehetőek voltak, mintha nem is egy fél parkolónyi távolságra lettek volna. Zene, a játékgépek csilingelése, egy pincér és az egyik szakács közti vita: mind úgy

hallatszott, mintha a fülem mellett zajlana. Az életben maradt vérlények szívverését is hallottam, és azt, hogy némelyikük az autók alatt kúszva próbál elmenekülni. Mindenki lélegzését észleltem, sőt, még a szél által a parkolón átkergetett kis papírlap zizegését is. A csendes éjszakából így lett csúcsforgalom a központi pályaudvaron, már ami a zajokat illeti. A vámpírok nyilván megtanulják, hogyan szelektáljanak a fontos és a lényegtelen érzékszervi hatások között. Ha nem így lenne, nem sokáig húznák ép ésszel. Én azonban nem tudtam, hogyan kell, és bár láttam Pritkin rám meredő arcát, fogalmam sem volt, miért lehet annyira mérges rám. Amint bekerültem a gyilkos pára közepébe, megállapítottam, hogy Tomas szeme képes felismerni a körvonalakat, de a részletes vonásokat nem. Ennek ellenére nem volt túl nehéz rábukkanni a földön heverő óriási patkányra. A francba, tudtam, hogy elcseszik. Nem mintha könnyeket hullattam volna Jimmyért, de azt tudni akartam, mit mondhatott volna el az apámról. Amúgy pedig egyezséget kötöttem vele, és nem tetszett, hogy az állítólagos szövetségeseim másképp döntöttek, csak épp engem felejtettek el értesíteni róla. – Ajánlom, hogy ne legyen halott – kezdtem, amint LouisCésar dühödt képe felbukkant előttem. Tovább nem jutottam, mert a kezével előrenyúlt, és olyan erővel kapta el a torkomat, amitől egy ember azonnal meghalt volna. Valamit mondott is olyan nyers hangon, ami éles ellentétben állt a tőle eddig megszokott udvarias modortól, de így szavát sem értettem. Alig egy másodpercem volt a felismeréstől – ó szentségit! – addig, hogy elöntsön a már jól ismert szédülés, és a világ semmivé hulljon körülöttem. Lehunytam a szemem, nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Pont itt kell, hogy rám törjön egy látomás? De nem tudtam mit tenni ellene. Egyik pillanatról a másikra visszakerültem ugyanarra a barátságtalan, hideg

kőfolyosóra, a fülemet megtöltötte a reménytelen kétségbeesés kórusa. Az átélt sokktól a térdemre estem. Nem a környezet borzasztott cl ennyire, bár az sem volt épp kellemes. Sokkal inkább a hangok váltották ki ezt a reakciót. Korábban azt hittem, a kínzókamrába került emberektől származik ez az éles visítás, de most már tudtam, hogy nem így van. A láncra vert férfiak csak akkor kezdtek kiabálni, amikor engem megláttak, és ugyan az ő hangjuk is kétségbeesett Volt, de másképp hangzott. Ezt a zajt több száz, ha nem több ezer lény keltette, akik nem éltek. Legalábbis már nem. Arra is rájöttem, hogy a fagyos hidegért nem az időjárás a felelős, hanem az itt összezsúfolódott szellemek aurája. Soha nem éreztem még egyazon időben ennyi kísértet jelenlétét körülöttem. Mintha valami spirituális permettel itatták volna át a falakat és a levegőt is annyira, hogy már fojtogató volt. A félelem tapintható volt, vékony zsírrétegként rakódott az arcomra, majd lejutott egészen a torkomig, és már levegőt sem kaptam tőle. Ezúttal egyedül voltam, és mivel a tömlöcmester nem vonta el a figyelmemet, megpróbáltam a hangokra koncentrálni. Lassan egyre kivehetőbbé váltak, és egy idő után már azt kívántam, bár ne így lenne. Egyértelmű volt, hogy értelmes lények kórusát hallom, és mindből árad a boldogtalanság. Először azt hittem, démonok közé kerültem, annyi – erősebb kifejezés híján – ádáz gyűlölet keringett a levegőben. De ők nem olyanok voltak, mint az a néhány démon, akivel eddig találkoztam. Nem, ők közönséges szellemeknek tűntek. Néhány percig csak a dühükben tudtam elmerülni, aztán más is kiderült. A kísértetek alapvetően három okból rekedhetnek a mi világunkban: ha idő előtt halnak meg, ha méltánytalan halál éri őket –általában, de nem kizárólag gyilkosság áldozatai

lesznek –, vagy ha fontos, befejezetlen ügyük maradt a Földön. Néha adódhatnak más indokok is – a szellemeknek az élőkhöz hasonlóan egyszerre több elintéznivalójuk is lehet –, de legtöbbször a három fő ok valamelyikével találkozunk. Amit most éreztem, azt sugallta, hogy több ezer szellem létezik itt, akik mindhárom kategóriát magukénak mondhatják, és még milliónyi egyéb indokot is felsorolhatnának. Ha életben lennének, az Egyesült Államok összes agykurkászának legalább egy évszázadra való munkát adnának, mire mindegyikük egyenesbe jönne. A szellemvilágban viszont nincsenek pszichiáterek, nekik csak egy dolog marad, a bosszúvágy. A bosszú által létezésre hívott szellem vagy megbékél, vagy megfizet az őt ért sérelmekért, esetleg addig hajszolja magát, míg teljesen kifogy az energiából. A legtöbb kísértetnek nincs állandó donorja, mint Billy Joe-nak én, így aztán egyre haloványabbak lesznek, majd nem marad más, csak a hangjuk, végül az is elvész, és átkelnek oda, ahová minden szellem tart. Érzékeltem, hogy ebből a tömegből egyesekben már alig pislákol valami, míg mások olyan erősek, mintha tegnap érte volna őket a halál. Feltételezhető, hogy így is történt. A konklúzió egyértelmű volt: bárhová is kerültem, ezen a helyen hosszú évtizedek, talán évszázadok óta kínzások zajlanak, így annyi sötét energia gyűlt össze a szellemekben, hogy már az amúgy érzéketlenek számára is észlelhető. Nem tudtam elképzelni, hogy bárki, legyen akár az okkult világ létezésének legvérmesebb tagadója, belépve ide, a rettegés tömlöcébe, ne borzongjon meg a kísértetek jelenlététől. Körülnéztem, de rajtam és a kóruson kívül senki nem volt odalenn. Nem tudtam, mihez kezdjek. A látomásaim korábban mindig olyan kiszámíthatóak voltak: megérkeztek, átgázoltak rajtam, mint egy gyorsvonat, majd eltűntek, én kibőgtem magam, és letudtam az egészet. De úgy tűnt, a képességeimmel

most újabb területre tévedtem. Haragot éreztem amiatt, hogy a világegyetem hirtelen úgy döntött, egyoldalúan változtat a szabályokon. És ha már le is kell ragadnom valahol, az ég szerelmére, legalább ne ez a hely legyen! Hideg szellő csapta meg az arcomat. A szellemek kezdtek türelmetlenné válni. – Mit akartok? – kérdeztem szinte suttogva, de a hatás olyan volt, mintha bottal piszkáltam volna bele egy darázsfészekbe. Annyi szellem rohant meg, hogy nem láttam mást, mint néhány felvillanó arcot, egy–két színes foltot. Az agyamban viszont annyi hang dübörgött, mintha egy hurrikán közeledne felém itt, a szűk folyosón. – Állj! Elég! Így nem értek semmit! A fal felé hátráltam, és amikor keresztülsétáltam rajta, csak akkor fedeztem fel, hogy nincs testem, legalábbis nem szilárd formában. Néhány döbbent pillanat után felismertem, hogy a korábban már látott kínzókamrában vagyok, ám ezúttal csak a foglyok vannak odabenn. Felálltam, és tettem néhány bátortalan lépést előre. Nagyon is valóságosnak éreztem magam. A lábam nem tűnt el a kőben, ahogy képzeltem, és a karomat is láttam, szerencsére a sajátomat, nem pedig Tomasét. Legalább a szellemem még tudja, melyik test az enyém. Megérintettem a karomat, nagyon is igazinak tűnt. A pulzusomat is kitapinthattam, és lélegeztem is. A rabok közül mintha mégsem vett volna észre senki. A lány, akit a kaszinóban kiszabadítottam, előttem feküdt a kínpadon, pont úgy, ahogyan emlékeztem rá, csak épp nem volt megégve. Nem volt jó bőrben, de láttam, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, és időnként a szempillái is megremegnek, vagyis életben van. Valami zajt hallottam magam mögül, hátralestem a vállam mögül, és több ezer embert pillantottam meg, akik némán álltak. Mind engem figyelt. A teremben nem fértek volna el ennyien, mégis ott voltak. Portia csapatával is

hasonló volt a helyzet, most azonban nem zavarodtak meg az érzékeim. Tisztán láttam őket, de az agyam nem akart kiugrani a helyéről. Ki tudja, talán kezdek hozzászokni. – Nem tudom, mit kell tennem – vallottam be, de senki nem sietett a segítségemre. Visszafordultam, és megdöbbenve láttam, hogy a nő egyenesen érni néz. Mondani próbált valamit, de kiszáradt torkából csak egy halk krákogás tört fel. Valaki egy pohár vizet adott a kezembe. Zavaros volt, kissé zöldes színű, idegenkedve néztem rá. – Ez undorító. – Tudom, de semmi mást nem találtam itt. Az állapotomra nagyon is jellemző, hogy legalább öt másodperc eltelt, amíg felismertem a hozzám szóló hangot. Lassan felnéztem, majd hátraugrottam, a zöld víz nagy ívben loccsant szét a padlón. – A francba, Tomas! – sikítottam, és igyekeztem kezdeni valamit a torkomban dobogó szívemmel. – Hogy kerülsz ide? Tomas egy vödröt tartott a kezében, amiben a rémes zöld folyadék lötyögött. Igazinak látszott, de tudtam, hogy ez nem jelent semmit. Én is annak látszottam, aztán az előbb estem át egy kőfalon. – Fogalmam sincs – válaszolta. Hajlamos voltam hinni neki, mert ugyanolyan feldúltnak tűnt, amilyennek én éreztem magam. A víz fodrozódott a vödörben, mivel kissé remegő kézzel tartotta, és a hangjában is fura vibrálást éreztem. – Emlékszem, hogy bekerültél a testembe, képtelen voltam megszólalni, vagy cselekedni. Aztán egyszer csak itt voltunk – tekintett körbe csodálkozva. – Mi ez a hely? – Nem igazán tudom. – Itt jártál korábban is? – kérdezte, és hirtelen valami fura lelkesedés öntötte el az arcát. – Ő lenne Françoise? – faggatott,

majd meglepetésemet látva hozzátette: – Raffaello mesélt a látomásról, ami úgy felkavart. Ezt a nőt láttad akkor is? – Azt hiszem – feleltem. Még mindig a kezében levő vödröt bámultam, és azon járt az eszem, hogy voltaképp nem is foghatta volna meg. Ha valahogy magammal is rántottam a látomásomba, itt akkor is a régi szabályoknak kellene érvényesülniük. Igazából nem vagyunk itt, ez csupán egy illúzió, felelevenítése valaminek, ami a régmúltban történt. Nem lehetünk mások, mint nézők, a történések úgy peregnek előttünk, mint a mozivásznon. Erre itt áll ő, a kezében tartva egy nehéz favödröt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Ezt hol találtad? – kérdeztem, mire kicsit csodálkozó képet vágott. – Ott volt, a sarokban – mutatott szabad kezével egy pontra, ahol a szalma állapota egyértelművé tette, hogy ott lehet a latrina. Persze az egész terem úgy bűzlött, mint egy szennyvízcsatorna és egy olyan hentesbolt elegye, amelyik nem épp friss áruiról híres, és ahol a levágott kis darabkákat a padlón hagyják elrohadni. Mellékesen eszembe jutott, milyen igazságtalan, hogy a szagokat éreznem kell, miközben nincs is testem. A régi látomásaimban nem éreztem szagokat és ízeket, és most jöttem csak rá, milyen hálás lehetek ezért. – Ezt nem adhatom oda neki. Francba a metafizikával, majd később töröm rajta a fejem. Ha Tomas képes volt elhozni a vödröt, valamilyen szinten mégis kapcsolatba kerülhetünk ezzel a hellyel. És ha így van, talán megváltoztathatunk pár dolgot, ami rossz véget ért – illetve rossz véget fog érni a legfontosabb most az, hogy szegény lányt kijuttassuk innen, de valóban nem húzza sokáig, ha nem kap vizet. Vágyakozó pillantásokkal méregette a vödröt. Elgondoltam, milyen hihetetlenül szomjas lehet, ha egy ennyire undorító szennylevet is csábítónak talál.

Tomas beleszagolt, majd beledugta az ujját, és megkóstolta. Épp eszembe jutott, milyen kifinomultak az érzékszervei, amikor undorodó hangot hallatott, majd kiköpte a néhány cseppet a szájából. – Igazad van, ennek vagy egyharmada só. Biztos valamilyen kínzáshoz használják – jelentette ki. A padlóra hajította a vödröt, és a folyadék pillanatok alatt beivódott a száraz szalmába. – Keresek valami mást. – Nem, itt kell maradnod! – Miért? Nem csak a szellemünk van itt? Mi történhetne? Idegesen pislantottam a szellemek csendben ácsorgó tömege felé, és azon tanakodtam, vajon elmondjam-e neki. A kísértetek nem szoktak megijeszteni. Vannak olyan ritka kivételek, mint Billy Joe, akik bizonyos szintig képesek az emberek energiáin élősködni, de eddig mindegyiket sikerült az akaratommal meghátrálásra bírni. Egyébként is, a legtöbben rájönnek, hogy egy ember testébe bejutni nagyobb energiát vesz igénybe, mint amennyit odabenn lecsapolhatnak, így aztán nem szoktak kellemetlenkedni, hacsak fel nem bosszantják őket. De a dolgok mostanában megváltoztak. Itt például nincs testem, nem rendelkezem a kellő védelemmel. Csak egy idegen szellem vagyok az ő felségterületükön, és ha ezt dühítőnek találják, akkor nagy bajba kerülhetek. Billytől tudom, hogy a kísérteteknél létezik kannibalizmus, ha egymás energiájának leszívását annak nevezhetjük. Ez nyilván sokkal egyszerűbb nekik, mint egy élő emberrel próbálkozni. Őt is többször érte már ilyen támadás, egyszer annyira legyengítették, hogy nekem kellett sürgősen magamba engednem, különben úgy legyengült volna, hogy már nem tér vissza. És most itt álltam, szemben néhány ezer kiéhezett kísértettel, akik minden joggal hihették azt, hogy szándékosan zavartam meg a köreiket. Egyelőre nem mozdultak,

de talán nem örülnének annak, ha keresztül-kasul bejárnánk az otthonukat. Jobb nem kísérteni a sorsot. – Inkább ne akard tudni – foglaltam össze szűkszavúan. Nem ellenkezett, a szemöldökét összevonva vizsgálgatta a lányt. Úgy tűnt, valóban komolyan aggódik érte, és bennem is hasonló érzések fogalmazódtak meg, csak épp Tomas irányába. Eszembe jutott ugyanis, hogy elég komoly veszélybe kerülhet. A jelenben ugyanis Billy Joe elfoglalta a testemet, de Tomasnak nincs készséges házi szelleme, aki beleköltözzön, vagyis más szavakkal épp halott volt. Persze ő minden reggel meghalt, amikor feljött a nap, de ez most más volt. Reméltem, hogy amikor visszatérünk, még életet lehet lehelni belé valahogy. – Szabadítsuk ki! – javasoltam, hogy mindkettőnk figyelmét másra irányítsam. Nekiláttunk, hogy leszedjük szegény párát a kínpadról, de ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk. Nagyon vigyáztam rá, mégis okoztam neki némi sérülést. A kötelek már a húsába vágtak, és a kifolyt vér mindenütt ragasztóként száradt rájuk. Amikor leszedtem őket a csuklójáról és a bokájáról, egy kis véres szövetet is kénytelen voltam letépni. Gyorsan körülnéztem a szobában, hátha mégis találok valami vízforrást, de nem volt semmi, csupán a láncra vert férfiak a falak mentén. Egyiküket egy három méter magasan kiálló kőszirtről csüngő zsinegen lógatták le. Kezét a háta mögött kötötték össze, karjait természetellenesen magas szögben húzták hátra, a lábára súlyokat erősítettek. Nem mozgott, csak bábuként himbálózott a levegőben. Egy másik a szalmában feküdt, és csendben nyöszörgött. Másodszor rápillantva láttam, hogy mintha élve megfőzték volna. Bőre mindenütt rémisztően rákvörös volt, és csíkokban hámlott le a testéről. A többi csontsovány férfin is látni lehetett, hogy a kínzómester és a társai már kezelésbe vették őket. Véresre korbácsolt hátak, itt-ott

hiányzó kéz– és lábfejek, kiégetett húscafatok. Gyorsan elfordultam, mielőtt elhányom magam. Valami meglökte a könyököm. Lenézve egy palackot láttam, a levegőben lebegett, pont mellettem. Óvatosan megfogtam, és kissé gyanakodva sandítottam a hátunk mögött álló seregre. De egyikük sem tett semmi fenyegető mozdulatot, az üvegben pedig szag alapján mintha whisky lett volna. Bár vizet képzeltem el, de az alkohol talán eltompítja a fájdalmát. – Tessék, idd meg – térdeltem a lány mellé, és az ajkához emeltem a palackot. Egy keveset le is nyelt belőle, aztán hálásan elájult. Tomas gondjaira bíztam, aztán körbejártam, hogy megpróbáljam kiszabadítani a férfiakat is, de hamar be kellett látnom, hogy ez nem fog menni. Míg a nőt kötelekkel rögzítették – talán, mert a láncoknál fájdalmasabb –, a férfiak vasbéklyókban voltak. Tomasra néztem. Nem nagyon akartam beszélni vele, segítséget kérni meg pláne nem, de esélyem sem volt, hogy egyedül eredményre jussak. – El tudod törni ezeket? – kérdeztem végül. – Megpróbálhatom – emelkedett fel. Odalépett, mindketten minden erőnket beleadtuk. Hiába. Épphogy képesek voltunk megemelni a nehéz láncokat, a szétszakításukhoz közel sem volt elég erőnk. Minden bizonnyal az átváltozás is jelentős energiaveszteséggel járt mindkettőnk számára. Csak a lány kiszabadítása úgy megterhelt, mintha három órát lettem volna a futópadon, a leggyorsabb fokozatra állítva. Mindent összevetve nem tűnt túl rózsásnak a helyzet. Nem tudtam, hol vagyok, hogy juthatok ki innen, és mikor térnek vissza a hóhérok. Az egyik sarokban egy patkány felém villantotta fényes bajuszszálait, én pedig odarúgtam a földön heverő vödröt. Erről jut eszembe: ha visszatérek a saját koromba, egy csata kellős közepére csöppenek, s egyáltalán nem

biztos, hogy nyerésre állunk. Ez még az én mércémmel is rossz napnak számított. – Semmire sem megyünk, Cassie – adta fel Tomas néhány percnyi próbálkozás után. – Itt olyan gyenge vagyok, mint egy ember, és az erőm gyorsan fogy. Addig segítsünk rajta, amíg még tudunk, a többiekkel nincs mit tenni. Vonakodva bár, de igazat adtam neki. Úgy tűnt, ez nem a nagy megmentések éjszakája a részemről. Ránéztem a kísértetek tömegére, akik az egészet némán és türelmesen szemlélték végig. – Öö, valaki meg tudná mondani, hogy jutunk ki innen? A szellemek először rám néztek, aztán egymásra. Kicsit pusmorogtak, aztán valakit előrelöktek a tömegből. Fiatal férfi volt, talán 18 éves. Öltözékét tekintve úgy nézett ki, mint LouisCésar valamiféle szegény rokona. Kék gyapjúruhát viselt, kezében barna kalapot tartott, egy vidám sárga toll integetett a karima szélesebbik feléről. Gyanítottam, hogy életében elég piperkőc lehetett, mivel nyakkendője puha kelméből készült, parókája hosszú és göndör tincsekből állt, bőrcipője orrán pedig komikus sárga masnik díszlettek. Elég színes egyéniség, ahhoz képest, hogy kísértet. Tapasztalataim alapján maximum egy éve lehetett halott. Meghajolt, és bár nem volt olyan elegáns, mint Louis-César, ugyanazzal a köszöntéssel indított. – A votre service, mademoiselle. Remek, egyre jobb. Tomasra néztem, aki a lány mellett térdelt, a szívverését ellenőrizte. – Gondolom, nem beszélsz franciául. – Nem – rázta meg a fejét. – Csak egy pár frázist, de azoknak most nem sok hasznát vennéd. – Keserű arcot vágott. – Elég ritkán jutok be a Szenátus központjába. – És mióta beszélnek franciául Vegasban?

– Az Európai Szenátus Párizsban székel, Cassie – magyarázta ingerülten. – Nem tudtam, hogy onnan jöttél. – Sok minden van még, amit nem tudsz. Nem most jött el az idő, hogy megkérdezzem, mire gondol. Kissé idegesen pillantottam a fiatal szellemre. Amilyen hálás voltam, hogy nem Louis-César testébe költöztem be, el kellett ismernem, hogy a nyelvtudása most jól jönne. – Nem beszélünk franciául – világosítottam fel. Az ifjú tanácstalanul álldogált, a sugdolózás pedig újra elkezdődött mögötte. Egy másik, némiképp idősebb és egyszerűbb ruhákba öltözött férfi állt elő a többiek noszogatására. Sima sárgásbarna nadrágot és tengerészkék zakót viselt. Nem törődött azzal, hogy kopasz fejére parókát húzzon, és olyan típusnak látszott, aki semmin nem lepődik meg. – Életemben borkereskedő voltam, mademoiselle, és gyakran látogattam meg Angleterre földjét. Talán a szolgálatukra lehetek. – Nézze, még azt sem tudom, mit keresek itt, és mit jelent az „itt"egyáltalán. Fogalmam sincs, mit akarnak tőlem, jól jönne egy kis felvilágosítás. – Már elnézést, mademoiselle– meredt rám csodálkozva –, de mi magunk sem értjük, mi történt. Önök szellemek, de nem olyanok, mint mi. Talán angyalok, akiket azért küldtek, mert végre meghallgatták az imáinkat? Kis híján felnevettem. Sok mindennek tituláltak már életemben,de angyalnak még sosem. És Tomas sem tartozik ebbe a kategóriába, ő maximum bukott angyal lehetne. – Nem, nem igazán – feleltem neki. A fiatalabb szellem mondott valamit, amitől az idősebb láthatóan megdöbbent. – Mit mondott önnek?

– Félti a szerelme életét, hogy ő is követni fogja a halálba. Velünk is ez történt, itt ragadtunk az örökké tartó szenvedésben. Azt mondta, az sem érdekli, ha önöket le diable, a Sátán küldte ide, csak legyen nemi halvány esélye az elégtételnek. De nem gondolta komolyan. A fiatal férfi szemében izzó dühöt látva én nem lettem volna olyan biztos ebben. – Nem vagyunk démonok. Mi... Ezt most bonyolult lenne elmondani. Csak szeretnék kijutni innen, mielőtt a tömlöcmester visszatér. Megmondanák, hogy hol vagyunk? – Ez a hely, mademoiselle, Carcassonne, a Pokol kénköves kapuja. – És hol van? Mármint ez Franciaország? A férfi úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, milyen évet írunk, amire nyilvánvalóan rövidesen sor került volna. A fenébe is, nem volt időm elmagyarázni egy szellemnek, hogy nem vagyok őrült. Legalábbis nem tartom magamat annak. – Nem számít. Csak mondják meg, hová vigyük. Meg fogják ölni, muszáj kijuttatnunk innen. – Innen senki sem jut ki – mondta a férfi letörten. – Hát nem azért jöttek, hogy megbosszulják Françoise halálát? Lassan kezdett betelni a pohár. Amúgy sem volt végtelen a türelmem, de mostanra a maradékát is elveszítettem. – Jobban örülnék, ha nem halna meg, és nem lenne mit megbosszulni. Akarnak segíteni, vagy sem? A mondandóm értelmét a fiatalabb férfi is felfoghatta, mert hadarva beszélni kezdett a társához. Közben a lány is magához tért, amíg ők vitáztak, én pedig a karját simogattam, mert a csuklójától lefelé nem volt olyan pont, ahová érve ne csak fájdalmat okoztam volna. Tágra nyílt szemekkel bámult rám, de nem szólt egy szót sem. Ez jól is volt így, egyikünk sem volt alkalmas állapotban a kérdezz-felelekhez.

Az idősebb férfi hozzám fordult, rosszalló tekintettel. – Még ha segítünk is, meghalhat, ahogy a többiek. Megfeledkeznének a bosszúról, csak azért, hogy néhány napig élhessen? Ekkor szakadt el nálam a cérna. Hosszú nap volt, és semmi kedvem nem volt szópárbajt vívni egy kekeckedő szellemmel. Erre a célra pont elég volt nekem Billy Joe. – Nem vagyunk a halál angyalai, világos? Nem azért jöttem, hogy bosszút álljak magukért. Ha akarják, tegyék meg. A szellemek pont erre valók. Most pedig vagy segítsenek, vagy tűnjenek el az utunkból. – Nem tudunk bosszút állni magunkért, különben már rég megtettük volna – húzta ki magát felháborodottan az idősebb férfi. – Ebben a kastélyban évszázadok óta működik a kínzókamra, és valahogy megbűvölték. Varázslatot tettek rá, így mi teljesen tehetetlenek vagyunk. Komolyan azt gondolja, hogy itt álldogálnánk, hagynánk, hogy ilyen szörnyűségek történjenek, ha közbeavatkozhatnánk? Ha ön nem szellem, akkor minden bizonnyal nagy hatalmú varázsló. Segítsen rajtunk! Segítsen, és a szolgái leszünk – könyörgött, majd letérdelt elém, és ezzel egy időben az egész sereg így tett. Ez már kezdett nagyon kellemetlen lenni. – Mi a neve? – Pierre, mademoiselle. – Oké, Pierre, akkor figyeljen. Nem vagyok boszorkány, csak jövőbelátó. Maguknak valószínűleg nagyobb a varázstudományuk, mint nekem. Nem tudom levenni magukról a bénító varázst, semmi ilyesmire nem vagyok képes. Csak annyit tudok, hogy ez a nő itt hamarosan meghal, ha nem jutunk ki vele valahogy. A férfi nem tűnt túl boldognak, de a mellette álló fiatalabb már eleget hallott. Előrelépett, megpróbált a kezembe

kapaszkodni, és olyan gyorsan makogott, hogy még ha tudok franciául, akkor sem értettem volna egy hangot se belőle. Pierre először kelletlenkedett egy kicsit, de aztán beleegyezett, hogy lefordítja ifjabb kísértettársa szavait. – Létezik egy föld alatti járat, mademoiselle, ami az egyik torony lábától az Aude folyóig vezet. Régen menekülési útvonalnak használták nagy baj esetén. Etienne el tudja vezetni odáig. – El tudod cipelni? – néztem kérdőn Tomasra, aki bólintott, és lehajolt, hogy felkapja. A szemei kiguvadtak, és megbillent, mielőtt felegyenesedett volna. – Mi a baj? – Nehezebb, mint amire számítottam – húzta össze a szemöldökét. – Sietnünk kell, Cassie, különben teljesen elfogy az erőm. Ezzel én is egyetértettem, és a kijárathoz siettem. Néhány sikertelen próbálkozás után – a kezem folyton átsiklott a kilincsen ahelyett, hogy lenyomta volna – végre feltárult az ajtó. Eléggé szilárd formát öltöttem ahhoz, hogy aktív cselekvéseket végezzek, de Tomasnak igaza volt, az erőnk gyorsan szállt el. Mire kijutottunk a folyosóra, már lihegtem. Szerencsére senki sem hallotta meg, gondolom, az összes hóhér kávészünetet tartott. A Dante pincéjével ellentétben itt pontosan tudtam, hogy az emberek nincsenek messze, és nemsokára ide fognak beállítani. A fiatal szellem időről időre feltűnt előttünk, ahogy elindultunk lefelé egy újabb lépcsősoron. Itt sem volt világosabb, mint legutóbb, de az Etienne kalapján lévő sárga toll halványan foszforeszkált, úgy tudtuk követni, mintha egy gyertya lángja lenne. Ezúttal a lábujjamat sem vágtam be sehová, de egy idő után azt kívántam, bárcsak ne hanyagoltam volna el a kocogást. A séta a lépcsőn lefelé olyan fárasztó volt, mintha maratonit futottam volna. Kezdtem megérteni Billy Joe

szitkozódásait minden alkalommal, amikor elküldtem, hogy hozzon nekem valamit. Mire a lépcső aljára értünk, csaknem kifeküdtem. Neki akartam dőlni a falnak, de az utolsó pillanatban megálltam, még mielőtt keresztülzúgok rajta. – Mennyi van még? – fújtattam, de a kísértet nem válaszolt, csak sürgetőleg előre-hátra repkedett. Körülnéztem, de a kórus többi tagja nem tartott velünk. Nem nagyon zavart a dolog. Jobban érdekelte őket, hogy kárt tegyünk valakiben, mint hogy megmentsük egy ember életét. Ettől nem zártam őket a szívembe. Ezután egy olyan sötét átjáróba kerültünk, ahol az egyetlen pici fénysugár valóban a fiú kalapján ágaskodó tollból érkezett. Határozottan egyre párásabb lett a levegő, sőt, egy idő után már lépten-nyomon pocsolyákba szaladtunk bele, amiket a sötétben persze nem láthattunk előre. Reméltem, ez azt jelenti, hogy már közel a folyó. Az a rohadék alagút végtelennek tűnt, és a nő hajába már több évtizednyi pókháló akadt, de nem volt energiám, hogy megszabadítsam tőlük. Végül kibukkantunk a járat túlsó végén, de csupán a hold keskeny sarlója, és a Tejút csillagai nyújtottak némi pislákoló fényt. Az éjszaka az elektromosság felfedezése előtt valóban koromfekete volt, nekem mégis szinte fényárnak tűnt az alagút vaksága után. Tomas ereje nem sokkal ezután teljesen elapadt, segítenem kellett neki. Két oldalról közrefogtuk a lányt, és jobb híján végigvonszoltuk a szűk kavicsos ösvényen. Nem akartam, hogy még jobban megsérüljön, de azt sem tartottam jó ötletnek, hogy itt várjuk meg a reggelt. Tudtam, hogy mit tervez vele a beteg elméjű tömlöcmester. Még ha meg is hal a szökés közben, felgyújtani akkor is nagy élvezet lehet. A kastélyt körülvevő város kifejezetten kísérteties volt az éjszaka sötétjében. A házsorok néhol annyira benyúltak az

utcákra, hogy a szemben lakók az ablakukból kihajolva akár kezet is rázhattak egymással. Minden bagolyhuhogásra és kutyaugatásra összerezzentünk, de folytattuk az utunkat. Igyekeztem nem visszanézni a kastély baljósan fölénk magasodó körvonalaira. A kúp alakú tetővel lefedett tornyok rosszindulatú fekete árnyként meredtek az ég felé. Nagyon reméltem, hogy bármilyen célhoz is akar vezetni minket a tollas, az már nagyon közel van. Mintha egy életen, nem is, egy örökkévalóságon át tartott volna az út. A végén csakis arra tudtam összpontosítani, hogy egyik lábamat a másik után rakjam, és ne bukjak fel. Végül, amikor épp szólni akartam, hogy vagy megállunk, vagy összeesem, a távolban megpillantottam egy aprócska fénysugarat. Elsőre olyan halvány volt, hogy azt hittem, csak képzelődöm. De lassan egyre határozottabbá vált, és nemsokára kivehető volt, hogy egy kis házikó ablakában elhelyezett gyertya fénye hívogat. A tollas már nem is öltött alakot, talán, mert ugyanolyan megviselt volt, mint én. Végül mégis sikerült annyi energiát összegyűjtenem, hogy bekopogjak, és a kézfejem ne csússzon át az ajtón. Nemsokára kinyitották, és fény villant, elvakítva a hosszú ideje sötéthez szokott szememet. Félvakon hunyorogtam egy ideig, és amikor újra kitisztult a látásom, belebámultam Louis-César aggódó arcába.

8. fejezet

A földön feküdtem. Eltartott egy kis ideig, hogy felismerjem, a saját jelenemben vagyok és a saját testemben. Megkönnyebbülésemben felkiáltottam volna, ha van elég erőm hozzá. Billy Joe jelent meg mellettem, és kissé ingerültnek látszott. – Miért nem mondtad, hogy képes vagy ilyenekre? Csapdába estem odabenn, meg is halhattam volna! Meg sem próbáltam felülni, az aszfalt már így is elég vad táncot lejtett alattam. – Ne legyél már ilyen primadonna. Már rég halott vagy. – Semmi szükségem az ilyen megjegyzésekre. – Akkor panaszolj be. Billy Joe még vissza akart vágni valamivel, de arrébb kellett libbennie, hogy helyet adjon a fölém hajló Louis-César nak. Azt hiszem, ma már nem állt szándékában még egy testet meglátogatni. – Mademoiselle Palmer, jól van? Hall engem? –– Ne érjen hozzám! – figyelmeztettem, miközben úgy döntöttem, mégis megpróbálkozom a felüléssel. Főként azért, mert a szoknyám úgy felcsúszott, hogy már a rózsaszín csipkés bugyim is kilátszott. Azt azonban a legkevésbé sem akartam, hogy a közelemben legyen. Valahányszor fizikai kontaktusba kerültünk, azonnal időutazásra indultam. Igaz, az érzékeim megpróbáltak figyelmeztetni, de nehezen tudtam szétválasztani az ő közelsége miatt érzett félelmet, és a rettegést attól, hogy a

Szenátus foglya leszek. Az viszont biztos, hogy jó időre kielégítettem a testen kívüli élmények iránti vágyamat. – Hol van Tomas? – kérdeztem. Még mindig nem békéltem meg Vele, de a gondolat, hogy akaratomon kívül a halálát okozhattam, nem volt kellemes. – Itt van – nyugtatott meg Louis-César , majd oldalra lépett, hogy láthassam a mögötte álló Tomast, aki kicsit fura arckifejezéssel nézett a franciára. Döbbent volt, csaknem olyan, mintha nem ismerné fel. – Minden oké? – érdeklődtem kicsit aggódva. Reméltem, hogy otthon vannak nála, mert fogalmam sem volt, miként kell rátalálni egy kóborló szellemre. Tomas kisvártatva bólintott, de egy szót sem szólt. Nem tetszett ez nekem. – Figyelj, hány ujjamat látod? – Ó, az ég szerelmére! – repült be közénk Billy Joe, nagyon ügyelve, nehogy megérintsen valakit, és rám rivallt. – Nincs semmi baja. Pár perce tért magához, amikor te is úgy döntöttél, hogy visszatérsz hozzánk – magyarázta, majd szúrós tekintettel nézett rám. – Meghibbantál, hogy épp a legnagyobb balhé közepén mész el egy kis vakációra? – Na, hadd keljek fel – szóltam oda neki, ügyet se vetve a megjegyzésére. Tomas azt hitte, neki szólok, ezért lehajolt hozzám, Billy Joe-nak menekülnie kellett előle. Felültem, és körülnéztem. Tizenegy halott vérpatkány feküdt szanaszét a parkolóban. Jimmy is köztük volt. Üveges szemei vádlón meredtek rám a lassan eloszló füstön át, és elkáromkodtam magam. – A rohadt életbe, beszélni akartam vele! – fordultam Pritkin felé, aki karjait teátrális mozdulattal maga elé emelve állt. Olyan volt, mintha tartana valamit a kezében, de nem volt ott más, csak

levegő. – Megölte őt, mielőtt megkérdezhettem volna az apámról! Pritkin a füle botját sem mozdította. A távolba révedt, és nem nézett ki valami jól. Az arca vörös volt, a szeme kidülledt, és a nyakán csaknem elpattantak az erek. Amikor megszólalt, a hangja csak egy elfúló suttogás volt. – Már nem tudom sokáig tartani. Először értelmetlennek tűnt, amit mond, aztán rájöttem, miről beszél. A levegőnek körülöttünk enyhén kékes árnyalata volt, ebből tudtam, hogy mindannyian a hadmágus védőpajzsa alá kerültünk. A saját védelmi varázslatát terjesztette ki ránk is, egészen nagy buborékot képezve, ám ez vékonynak és gyengének látszott, szemben a korábban látott védőpajzzsal. Lehet, hogy a hatóköre lett túl nagy, végül is ezeket a varázslatokat egy személyre tervezik. Az biztos, hogy igaza volt: nem fog sokáig kitartani. – Ki kell vinnünk innen Cassie–t – mondta Tomas, és ránézve láttam, hogy ő is rendkívül feszült. Nem úgy, mint Pritkin, aki mintha épp most nyomott volna pár száz kilóval a konditeremben. Ő inkább réműknek látszott. Nem is a mágust figyelte, vagy azt, ami a pajzson túl volt. Csak engem nézett. Louis-César volt az egyetlen, aki ugyanúgy viselkedett, mint eddig mindig. Kellemes vonású arcán a legkisebb feszültség sem látszott. – Mademoiselle, ha elég erősnek érzi magát, javasolhatnám, hogy térjen vissza a MÁGUS–ba? Tomas a segítségére lesz. Pritkin néhány szót mormolt maga elé, és szinte azonnal egy ragyogóan fényes rúna írta magát a levegőbe, olyan közel hozzám, hogy akár meg is érinthettem volna, majd beleolvadt a pajzsba. Tudtam, hogy mi ez, mert a Tony udvarában élő egyik mágus képes volt területi védelmezőket megidézni pusztán varázsigék által. Nagyon elámultam azon, hogy egy valóságos

védő varázslat olyan megfoghatatlan erőkkel létrehozható, mint a kimondott szavak, de a mágus elmagyarázta, a varázsigék csak segítségül szolgálnak ahhoz, hogy megfelelően tudja koncentrálni az energiáit. A mágikus erő többféle forrásból eredhet. A tündérek, és némiképp még a farkasemberek is a természetből merítenek energiát. A bolygó készleteit csapolják meg, ahogy a Föld irtózatos sebességgel hasítja át az űr sötétjét. A gravitáció, a napfény, a Hold vonzása mind energiává alakítható jelenség, csak a mikéntjét kell ismerni. Olyan elképzelést is hallottam, hogy a Föld hasonlóképp alakítja ki mágneses terét, ahogy a gravitációsat, és valamikor valaki rá fog jönni, hogyan lehet ezt kihasználni. Ez a modern mágikus tudományok Szent Grálja, mindeddig senki nem talált rá megoldást, holott számtalan órát, napot és évet töltöttek el próbálkozásokkal. Amíg ezt a rejtélyt meg nem oldják, az emberi származású mágiahasználók a természet erejének csupán nagyon apró hányadát hajthatják akaratuk alá, a mágikus energiát magukból kell meríteniük. A fekete mágia alkalmazóitól eltekintve, akik óriási erőt gyűjthetnek össze más életek feláldozása során vagy akár egyenesen a túlvilágból, mindenkinek óriási árat kell fizetni a varázslatokért. Egyes mágusok eredendően erősebbek a többieknél, de szinte mindegyikük alkalmaz valamiféle csalást, vagy nevezzük inkább rásegítésnek. Sokuknak van talizmánjuk, ami a természet energiáit gyűjti magába apránként – mint egyfajta akkumulátor– , hogy a viselője parancsára egyszerre álljon rendelkezésre. Ilyen volt például Billy nyaklánca. Vannak, akik egymással szövetkeznek, hogy szükség esetén kölcsönadhassák egymásnak erejüket. Az Ezüst Kör is erre a kapcsolatra épül. Mások olyan lényekkel veszik körül magukat, akik jobban képesek uralni a természet erőit. Nem tudom, hogy Pritkin mit vett igénybe a

saját forrásain kívül, de ahogy láttam, nem vált be teljes mértékben. A pajzs egy kicsit élénkebb színűre erősödött, amikor a rúna találkozott vele, de szinte azon nyomban újra fakóbbá vált. Valami elszívta az energiáját, méghozzá igencsak gyors ütemben. Körülnéztem, de semmiféle fenyegetést nem láttam. A parkoló csöndes volt, ha kimondottan békés látványnak nem is nevezném. Néhány autó még mindig égett, a lángok időnként átlátszottak a lassan oszladozó kék füstön. Kérdő szemmel néztem Louis-César ra, de nem is számítottam arra, hogy beavat. Szerencsére volt más forrásom is. – Billy, mi történik itt? – Kihez beszél? – kérdezte Louis-César , és most először látszott egy fokkal kevésbé nyugodtnak. – Lehet, hogy agyrázkódása van. Legyél vele óvatos – szólt oda Tomasnak. Nem érdekelt, hogy mit mondanak, csak Billyt néztem, aki Pritkin közelében lebegett, vadul mutogatott rá, aztán körbe, majd ki a sötét éjszakába. – Billy, mi a jó francot csinálsz? Úgysem hall téged senki más, nyögd már ki, hogy mi van! – A házi kedvenced nem segíthet, szibilla – érkezett egy hang a sötétből. Ekkor vettem csak észre, hogy az öt vámpírhoz, akik a parkoló túlsó végében várakoztak, egy hatodik is csatlakozott. A még hajnalinak sem mondható derengésben nehéz volt kivenni a z alakját, de a felőle áradó energia egyáltalán nem volt kellemes. Örültem is neki, hogy nem látom az arcát. – Egy kicsit megbűvöltem, úgyhogy senki nem tud segíteni neked, de hidd el, nincs is rá szükséged. Nem vagy veszélyben, szibilla. Gyere velem, és garantálom, hogy senki nem fog bántani téged. Nagyra értékeljük a képességeidet, segíteni akarunk, hogy teljesen kibontakoztasd őket, hogy be kelljen egész életedet

rejtőzködve és félelemben töltened. Tarts velem, és hagyom, hogy a barátaid – már ha azok egyáltalán – békében távozzanak. – A nevem Cassie. Összetéveszt valakivel – vetettem oda neki. Semmi kedvem nem volt a beszélgetéshez, de Billy Joe közölni próbált valamit, és időt kellett nyernem, amíg megfejtem a mutogatását. – Én csak a téged megillető címet használtam, habár tény és való, hogy a neved is érdekes. Mesélt bárki is valaha a jelentőségéről? –nevetett. – Na, ne mondd, hogy hagytak felnőni teljes tudatlanságban? Ó, micsoda szűklátókörűség! Mi nem fogunk ekkora hibákat elkövetni. – Kasszandra a görög mitológia szerint jósnő volt, és Apollón szeretője – soroltam. Eugenie különös hangsúlyt fektetett arra, hogy tanulmányaim alatt elmélyüljünk a görög és római mitológia rejtelmeiben – ez nyilván fontos részét képezte egy úrilány ismereteinek az ő korában –, én pedig nem panaszkodtam, mert egész mulatságos témának tartottam. A legtöbbjét persze már elfelejtettem, de a nevem eredetére azért még emlékeztem. Mindig úgy tartottam, találó név egy jövőbelátónak. – Nem éppen, kedvesem – ellenkezett a hang, mely telt volt és mély, akár kellemesnek is mondtam volna, ha nem társult volna hozzá az érzés, ami valahogy a rothadó gyümölcsöt juttatta eszembe: túlságosan édeskés volt és nyúlós. – Apollón, aki minden jósok istene volt, beleszeretett Kasszandrába, a gyönyörű emberbe, ő azonban nem viszonozta az érzelmeit. Eljátszadozott az istennel, tettette a szerelmet, amíg ki nem csalta tőle a jövőbelátás ajándékát, aztán elszökött tőle. Apollón végül persze rátalált – ahogy te, ő sem bujdoshatott örökké –, és bosszút állt rajta. Az isteni ítélet így szólt: a nő megtarthatja áldását, de ezután csakis tragikus eseményeket fog előre

meglátni, és senki nem fog hinni neki meg a jövendöléseinek, csak amikor már túl késő. Megborzongtam, nem tehettem róla. A szavaival egyenesen a csontomig hatolt. Valahogy megérezhette, hogy ezzel betalált, mert újra felnevetett: – Ne aggódj, drága Cassandra, én majd rávezetlek, hogy a sötétségben is megleld a gyönyörűséget. – Mi a frász van? – sziszegtem oda Billynek, inkább azért, hogy kiűzzem a fejemből ezt a behízelgő hangot, mintsem mert valódi választ vártam volna tőle. Erre is a sötét mágus hangján érkezett a felelet, holott olyan messziről képtelenség volt meghallani a suttogást. – A fehér lovag védelmezői elenyésznek, szibilla. Rövidesen szemtől szemben állva beszélgethetünk. Valami azt súgta, az újabb találkozást nem fogom őszintén élvezni. Rásandítottam Billy Joe-ra: – Emlékszel arra a három napra azután, hogy legutóbb elhagytam Phillyt? Egy pillanatig bután bámult rám, aztán vadul megrázta a fejét, és vad gesztikulálásba fogott. Igen, mindenre emlékezett. Én csak egyetlen varázsigét ismertem. Fegyverként nem lehet használni, de vészhelyzet esetén képes a szervezet tartalékait teljes egészében hasznosítani az állóképesség növelésére. A használata nem veszélytelen, hisz ha a hatása elmúlik, mielőtt a veszély elmúlna, olyan gyenge leszel, mint egy kölyökmacska. Amíg viszont élvezed a hatását, komoly erőre teszel szert. Én arra használtam, hogy több mint három napon át egyhuzamban ébren voltam, miután másodszor is elszöktem Tonytól. Az udvarban dolgozó egyik elcsapott mágustól tanultam meg, és vele gyakoroltam be. Tapasztalatból tudtam, 72 órára lesz szükségem ahhoz, hogy a Tony által rám rakatott nyomjelző varázslatok lekopjanak. Első alkalommal pusztán mázlim volt,

ugyanis elaludtam az egyik buszon, de az üldözőim nem tudták azonnal megmondani, hogy a hat járat közül, amely akkoriban indult a pályaudvarról, melyiken ülök. Mire megtalálták a helyes irányt, felébredtem, pánikba estem és többször is átszálltam. Valahogy sikerült kijátszanom őket a harmadik nap végéig, de volt pár igazán meleg helyzet, és ezt nem kockáztathattam meg még egyszer. Tony embereinek is jó gyakorlás volt az első alkalommal a nyomomat kutatni, ráadásul már a meglepetés ereje sem volt az enyém. A tervem bevált, de meg kellett fizetnem érte az árat. Amint a hatom nap letelt, egy hetet majdnem végigaludtam, és öt kilót fogytam. Még sokkal többe is kerülhetett volna – akár az életembe is –, ha nem fedezzük fel, hogy a Billy Joe és köztem lejátszódó energiaátvitel mindkét irányba működik. Adni is tudott nekem, ha kellett, és most csurig fel volt töltve. Billy alacsonyabbra ereszkedett, a karjával még mindig vadul integetett. Nyilvánvalóan azt jelezte, hogy nem akar hangosan beszélni. Sóhajtottam. – Na, gyere. Egy meleg fuvallat érkezett belém. Billy elhelyezkedett, miközben végignézhettem, ahogy megásta édesanyja sírját, még odahaza, Írországban. – Neked elment az eszed? – Csak mondd meg, hogy szerinted működik–e. Meg tudjuk erősíteni a pajzsot? – Hogy érted azt, hogy „tudjuk"? – Ne szórakozz velem, azt halasszuk későbbre! – sóhajtottam. –Menni fog? – A franc se akarja megtudni – tiltakozott Billy minden energiájával. – Nem fogok összevissza játszadozni varázsigékkel. Ha visszafelé sül el, akkor rossz vége lehet. Nagyon rossz.

– Legutóbb bevált. – Legutóbb majdnem belehaltál. – Jé, nem is tudtam, hogy ez érdekel. Na, válaszolj már értelmesen! Nem tudom – ismételte makacsul. – Elméletben képes lehetek önmagam belseje helyett kifelé közvetíteni az energiát, de... – Remek. A felénk bomló kupolára összpontosítottam, ügyet sem vetve arra, hogy Louis-César és Tomas között valamiféle vita folyik. Rég volt, hogy utoljára használtam a varázslatot, és ha elszúrom, nem biztos, hogy lesz még egy esélyem. Pritkin már lila volt, szemének csak a fehérje látszott. – Várj, hadd gondolkozzam egy percet! Fogd vissza magad egy kicsit! Billy folyamatosan nyomta a dumát, de már nem figyeltem rá. Nem volt időnk ennél hosszabb beszélgetésre. Én nem tudtam úgy kiterjeszteni a varázslatom hatósugarát, mint Pritkin. Ha az ő pajzsa összezuhan, mielőtt az én energiám megerősítené, akkor végünk. Koncentráltam, és kimondtam az egyetlen varázsigét, amit ismertem. Energia áramlott át rajtam olyan elemi erővel, hogy a végén úgy éreztem, felemelkedem az aszfaltról, és lebegek. Egy másodperccel később Billy aranyló rúnát rajzolt a levegőbe, ami néhány pillanatig a szemem előtt lebegett. Csillogó volt, fényes és tökéletes. De nem volt sok időm csodálni, mert azonnal a földre huppantam, ahogy az energia érkezéséhez hasonló lendülettel távozott is belőlem. Akkor már egész pontosan fel tudtam idézni, miért is használom én ezt a varázslatot ilyen ritkán. Az oldalamra fordultam, és nyögtem. Igyekeztem elkerülni, hogy kidobjam a taccsot. Világosan éreztem, hogy ezt nem fogom túlélni. Aztán Billy elkezdett tölteni a nemrég lopott

energiájából. Nem vártam, hogy bármit is érezni fogok – amikor legutóbb ezt csinálta, csak a folyamat befejeztével változott az állapotom –, de ez a mostani nagyon is kellemes volt. Csiklandozó, meleg, csodálatos energia áradt szét bennem, szinte azonnal fel is ültem. A pokolba, ezt meg tudnám szokni! Billy nevetése ott visszhangzott a fejemben, és én is elvigyorodtam. Nem csoda, hogy nemrég még ő száguldozott úgy, mint egy üstökös. – Mit műveltél? – kérdezte hitetlenkedő arccal Pritkin, aki szintén akkor ült fel. – Te erősítetted meg a pajzsomat? Elképedve bámult tovább, miközben én csodáltam kettőnk muri kajának gyümölcsét. Szép kék fal, olyan opálos, hogy talán még az emberek is látják, és olyan vastag, hogy a két széle között akár egy autóval is körbefurikázhatnék. Pritkin minden bizonnyal vízvarázslatot, használt, mert a falban mintha fodrozódó hullámokat véltem volna felfedezni. – Szép munka volt – gratuláltam a segítőmnek. – És már okádnom sem kell annyira. – Mit csináltál? – ragadta meg Pritkin az egyik karomat, mire a védelmezőm felsistergett. Elengedett, megrázta és dörzsölgette a kezét. – Ennyi erőd nem lehet. Egyetlen embernek sem. – Akkor talán kölcsönkértem. – Kitől vagy mitől? – tudakolta összeszűkült szemekkel. Nem is próbáltam magyarázkodni. – Valaki elmondaná nekem, hogy mi ez az egész? – kérdeztem vissza, de mielőtt bárki megszólalhatott volna, a pajzs sziszegni és ropogni kezdett. Egy fekete felhőnek látszó valami kezdte bekebelezni, apró darabokat harapva ki a csodálatos képződményből. Olyan volt, mintha egy sáskacsapat. Na jó, lehet, hogy mégsem vagyunk túl a nehezén.

Úgy döntöttem, attól próbálom megszerezni a válaszokat, aki az igazat fogja mondani nekem. Magamba fordultam, és megkerestem Billyt. – Ne kímélj. – Nem hiszem el, hogy megtetted! Van bármi fogalmad arról, mi történhetett volna, ha nem tudom egy irányba terelni ezt a hatalmas mennyiségű energiát? Visszapattanhatott volna a pajzs belső felszínerői, és mindannyian megsülünk. – Majd később kiabálj – szakítottam félbe. – Most mondd el, mi folyik itt, méghozzá röviden. – A két Kör mágusai harcolnak, és mi belecsöppentünk a közepébe. Ez elég rövid volt? – Elég rövid. És akkor most jöhet az a változat, aminek értelme is van. Furcsa hangot hallottam, aztán rájöttem, hogy Billy a fogait csikorgatja. Eddig nem tudtam, hogy ilyesmire is képes. Miután visszatértél a testedbe, átfutottam a sötét máguson, de észrevett, és védelmezőt rakott magára ellenem. Hiába is próbálnám meg újra. Mielőtt kirúgott magából, annyit sikerült megtudnom, hogy a Fekete Kör összeállt Raszputyinnal, meg egy sor másik csoporttal, akik nem elégedettek a jelenlegi felállással. Most úgy érzik, jó esély van arra, hogy Raszputyin megszerezheti a legfőbb hatalmat, és ezért mindenki igyekszik kitenni magáért, hogy bevágódjon nála. Ja, és még egy jó hír: úgy tűnik, Tony is velük haverkodik. Mágiahasználókat adott el a fénytündéreknek, és tisztában van azzal, ha ez a MÁGUS fülébe jut, a legkevesebb, hogy karót kap a szívébe. – Micsoda? Ebből egy szót sem értek – állítottam le. Magam is csak nemrég bizonyosodtam meg arról, hogy az erdők népének létezése nem csupán mítosz. Hiányosak voltak az ismereteim ahhoz, hogy követni tudjam Billy csapongásait.

– Ez egy hosszú történet. Neked csak annyit kell tudnod, hogy Tony védelmet szeretne. A sötét tündérek rájöttek az üzelmeire, és nem túl boldogok. Nem hagyhatják, hogy a fénytündérek létszámban föléjük kerekedjenek, de ha a mágiahasználók valahogy fel tudják tornászni a táboruk létszámát, akkor ez rövidesen bekövetkezik. És akkor a fénylények uralnák az egész tündérvilágot. – És az nem jó? – tudakoltam. Igazából fogalmam sincs az egészről, de ha a sötét lények tábora valóban trollokból, lidércekből és koboldokból áll, akkor nem kéne mindig a másik oldalnak győzni? Billy sóhajtott: – Egyszer majd jó hosszan elbeszélgetünk erről. Nem, az nem jó. Senkiben nem bízom az erdők népei közül, de a sötét oldalnak legalább megvannak a törvényei. A fényoldal az utóbbi időben – mármint az utóbbi pár évszázadban – egyre inkább anarchiába süllyedt, és ki tudja, mire ragadtatják magukat, ha az egyensúly az ő javukra billen. Épp ezért volt ott az a tébolyodott tündér is. Hidd el, hogy amúgy mit sem törődne a rabszolgaságba taszított emberekkel, de ha az üzlet a fénylények táborát erősíti, megpróbálja megakadályozni. Számunkra az a lényeg, hogy Raszputyin védelmet ígért Tonynak, ha cserébe ő végez veled. Na, nem kellett sokáig győzködni. – Az tuti – értettem egyet. Szóval újabb ellenséget szereztem. Lassan tényleg listát kéne vezetnem róluk. – Miért akar Raszputyin holtan látni engem? – Valami veszélyt lát benned, de nem tudom, mit. A mágus talán tudja, de nem jutottam el odáig, hogy kiszedjem belőle. Az viszont biztos, hogy Raszputyin úgy fél órával az érkezésed előtt felhívta Tony embereit, és elmondta, hogy ide tartasz. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Jimmy még életben volt. Túlságosan elfoglalta őkét, hogy minden oldalsó és hátsó kapuhoz őröket állítsanak. Arra senki nem számított, hogy

egyszerűen besétálsz a főbejáraton. Azt hiszem, megint sikerült átverned őket. Nos, ez legalább magyarázatot adott arra, miért vonulhattam végig csupa kietlen folyosón és termen. Valami még szöget ütött a fejembe: – Én magam sem tudtam, hogy idejövök, csak közvetlenül a szökésem előtt. Raszputyin vajon honnan tudhatta meg? –Jó kérdés. Úgy döntöttem, ezt is félreteszem egy kis időre. – És miért szállna szembe Tony Mirceával és a Körrel is? Egy olyan kockázatos dolog miatt, mint a rabszolgakereskedelem? – töprengtem. A mágiahasználók adásvétele nem volt teljesen ismeretlen, de a legtöbben úgy érezték, a telepaták vagy jelvetők eladásából származó hatalmas profit sem éri meg azt, hogy a Kör elkapjon, és kiszabják az ilyen esetekben alkalmazott büntetést. Még Tony maga is arról beszélt, hogy ez az őrültek üzlete. Mi történhetett, hogy mégis meggondolta magát? – Mircea ki fogja nyírni ezért. – Akkor nem, ha Raszputyin előbb végez Mirceával és a Szenátus többi tagjával is. Ebben az esetben Tony széket kapna az új Szenátusban, felszabadulna mestere irányítása alól, és nem kellene több járadékot fizetnie. Hatalom és pénz, ősrégi indítékok. – Tony nem elég erős ahhoz, hogy megálljon a saját lábán, még Mircea nélkül sem. A legjobb esetben is hármas szintű, ezt te is tudod. – Talán abban bízik, Raszputyin majd segít neki. Vagy lehet, hogy csak kivár. Végül is, már elég öreg ahhoz, hogy második szintűvé Váljon, ennél többet már nem tehet meg érte. Esetleg már előlépett, csak nem mondta senkinek, mert tudta, hogy akkor Mircea is fokozottabban figyelne rá. Mondjuk, már régóta

arra készül, hogy szakítson a mesterével, de addig nem merte megtenni, amíg nem áll mellet le egy erős szövetséges. – Hát, most már áll. – Nagyon úgy tűnik. Akkor, partner, most mi a pálya? – Mivel állunk pontosan szemben? Billy Joe színpadiasan sóhajtott egyet. Akkor szokta ezt csinálni, ha tudja, hogy nem fog tetszeni az, amit hallok: – Két sötét mágus, öt vámpír itt, és tizenöt elszórva a környéken. Közülük legalább hatan mester szinten vannak. Ja, és nyolc ember, állig felfegyverezve. – Micsoda? – Miért, mit képzeltél? Vegas Tony egyik védőbástyája. Ez még nem minden. Még fél tucat halandót és nyolc vagy kilenc vámpírt láttam az alsó szinten. Amint kiderül, hogy itt vagy, ők is csatlakoznak. Nemsokára elég meleg lesz itt a helyzet. – Ezt megszívtuk – ennél többet nem tudtam kinyögni. – Akkor egy véleményen vagyunk. A terv a következő: Tomas felkap téged, és kirepül veled, Louis-César és a mágus pedig megpróbál mindenkit feltartóztatni addig, amíg kereket oldotok. – Ez öngyilkosság! – Igen, és a legrosszabb az egészben, hogy így is elég kicsi az esély a sikerre. Körbevettek minket, drágám. Kizárt dolog, hogy Tomas mindenkit kicselezzen. – Francba – ismételgettem, közben gondolkozni próbáltam. – Nem kaphatunk erősítést? Idáig jutottam, amikor a fülembe ordító Louis-César megzavart: – Mademoiselle, hall engem? Odébb ugrottam, mielőtt hozzám ért volna. – Mit akar? Most épp dolgom van.

Elég furcsán nézett rám, de azért visszafogottabb hangon folytatta: – Indulnia kell, mademoiselle. Sajnálom, de nincs több idő arra, hogy összeszedje magát. – Nem megyek sehová. Tomas soha nem jut át egy ilyen össztűzön, és ezt maga is tudja. Két fekete lovag, hat mester és legalább tizenöt másik vámpír? Na ne! – vezettem le a képletet, és végre láthattam, milyen az, amikor Louis-César t kizökkentik a nyugalmából. – Honnan tudhatná, hogy pontosan mennyien vannak? – A szolgája mondta neki. Egy szellem – szólt közbe Pritkin, aki már kezdett feltápászkodni, és az egyre csak fogyó védőpajzsot figyelte. – Látja Billyt? – kérdeztem meglepetten. Nagyon kevés ilyen ember létezik. – Nem – morogta felém Pritkin összeszorított fogakkal. Az állkapcsát annyira felhúzta, hogy az oldalsó kis izom teljesen kidudorodott. – De hallottam arról, hogy milyen dolgokra képes. Legalábbis egy részéről. – Az izzadság patakokban folyt róla, átáztatta az ingét. Kétségbeesetten nézett rám. – Ha van még valami jó trükkje, akkor itt az ideje bevetni. Én már csak lassítani tudom, de megállítani nem. Sóhajtottam. Miért van olyan érzésem, hogy ezt meg fogom bánni? – Adjon egy percet. Meg kellett tudnom, van-e Billy Joe-nak valami fényes ötlete. Volt neki, de én egyáltalán nem lelkesedtem érte. – Én nem szállhatom meg a sötét mágust, mert levédte magát ellenem. De te szellem formában sokkal erősebb vagy nálam, hisz élsz. Ha újra eljátszhatjuk, ami történt... – Nem! Ki van zárva, hogy megszállják valakit. Mi van, ha nem tudok visszajönni? Ha ott ragadok? Találj ki valami mást!

Nem élveztem, amikor Louis-César voltam, és egyáltalán nem voltam kíváncsi arra, milyen lehet egy sötét mágus bőrébe bújni. – Nem hiszem, hogy ott ragadnál. Ő egy sötét mágus. Ha bejutottál, nem sok időd lesz, és máris kihajít magából. De nem is kell sokáig maradnod. Ha sikerül csak néhány percre elvonnod a figyelmét, lefogadom, hogy a három hősünk elbánik a többi nyavalyással. – Hárman húsz ellen? Nem vagy te egy kicsit túl optimista? – Valld be, hogy csak félsz megtenni! – Nem félek. Csak semmi kedvem hozzá. – Van jobb ötleted? Nyeltem egy nagyot. Kell hogy legyen valami alternatíva. A Szenátus három fontos emberét küldte utánam, csak azért, hogy elhozzanak a Dantéból, tehát valamiért nagyon kellek nekik. Mivel nem tértünk vissza, és egyikük sem jelentkezett, nyilván erősítést küldenek utánuk. De csak a jó ég tudja, hogy az mikor ér ide. – Mennyi van még napkeltéig? Talán vissza tudjuk tartani Tony fogdmegjeit addig, amíg el kell bújniuk a vackaikba. Gondolom, Louis-César csak kibír egy kis napfényt, Tomasról meg biztosan tudom. Billy Joe felnevetett, de a kacaja nem tűnt túl boldognak. – Aha, és szerinted a mi kis mágusunk kibírja addig? Pritkin felé néztem, és igazat kellett adnom Billynek. A mágusunk szemei kidülledtek, és több hajszálere elpattanhatott, mert úgy tűnt, mintha vörös könnyeket sírna. Sajnos, most nem segíthettem rajta. Az évek során sokféle varázslatot láttam, de használni csak ezt az egyetlenegyet tudtam. Az pedig egészen biztos, hogy Billy Joe képtelen lenne még egyszer ennyi energiát átadni. De ha nem csinálok valamit hamar, a kis

kalandom, hogy bosszút álljak Jimmyn, három életet fog követelni. – Oké – mondtam nagy levegőt véve. – Vágjunk bele. Amikor Billy Joe bennem volt, nem láthattam, de jobban érzékeltem az érzelmeit, mintha az arcáról kellett volna leolvasnom. Most kifejezetten szkeptikus volt. – Biztos vagy benne? Nem akarlak egy örökkévalóságig téged hallgatni, ha véletlenül szellem formában maradsz. Ismerlek, tutira a nyakamra járnál kísérteni. – Azt mondtad, hogy nem történhet meg. – Azt mondtam, feltehetően nem. Elég új vagyok még ebben. – Te kérdezted az előbb: van másik terv? Mert, ha nincs... Eddig jutottam, amikor Billy Joe nekem esett. Úgy taglózott le, ahogy a focipályán a védő az irányítót. Addig préselt, míg már lefújtam volna az egészet. Sőt, bármit megtettem volna, hogy véget érjen ez a szörnyű nyomás, csak épp mozdulni sem bírtam. Olyan volt, mintha egy hegyoldal és egy úthenger közé szorultam volna, se előre, se hátra. Egy másodperccel azután, hogy teljesen világossá vált a számomra, ha nem enyhül a szorítás, meghalok, végre történt valami, és hirtelen szabadon repültem. Hatalmas megkönnyebbülés volt, ám a könnyed, lebegő érzés sem tartott tovább egy másodpercnél, mert ekkor nekicsapódtam valaminek, ami keménységében leginkább egy téglafalra hasonlított. Annyira fájdalmas volt, hogy azt hittem, minden csontom eltört, ám rövidesen rájöttem, hogy jelen állapotomban nincsenek is csontjaim. Ekkor visszhangzó nevetés csapott fel körülöttem. – Jaj, ne, kicsi szellem. Már mondtam neked, még egyszer nem versz át ilyen könnyen. Menj szépen vissza a gazdihoz, mielőtt olyan helyre küldelek, ami nagyon nem lesz az ínyedre. Ekkor már tudtam, mi volt a fal: a sötét mágus védelmezője. Sokkal erőteljesebb volt, mint hittem. De a tanácsot sem tudtam

megfogadni. Billy Joe segítsége nélkül képtelen voltam visszajutni, így nem maradt más út, mint előre. Szó szerint élethalál kérdése volt, hogy átjussak azon a mágikus kapun. Pajzsokat bármiből létre lehet hozni, amivel bánni tudunk: kő, lém, víz, sőt, akár levegő. Ez az erőnk megjelenítésének és felhasználásának egyik legegyszerűbb formája. Eugenie mindig ködpajzsot képezett, nekem ugyan furának tűnt, de neki bevált. A sötét mágus védelmezői erősek voltak, de alaptípusok. Ahogy én, úgy ő is egy falat képzelt el maga köré, de míg az övé fából volt, az enyém mindig tűzből. Amikor koncentrálni kezdtem, ki is rajzolódott előttem a jókora, hengeresre csiszolt oszlopokból álló kerítés. Mintha kaliforniai vörösfenyőből készült volna, a rudak teteje az égbe nyúlt. Sőt, igazából nem is volt tetejük. Tudtam, bármelyik irányba indulnék, csak ugyanezzel a kerítéssel találkoznék a végtelenségig. Visszanéztem oda, ahová becsapódtam, és láttam, hogy a testem korvonala beleégett a fába, az ütközés erejétől az oszlopokról rengeteg forgács szakadt le. Ez jelképezte azt, ahogy a sötét mágus észlelte az érkezésemet, és ez adott nekem ötletet. Soha nem hallottam, hogy bárki is ezzel próbálkozott volna, de végül is a mai éjszakán rutinná vált a lehetetlen. Koncentrálni kezdtem, de ezúttal nem az ő védelmezőjére, hanem az enyémre. Általában nem szoktam érezni őket. Ez a technika annyira beleivódik az emberbe, mint a járás. Kilenc hónaposan óriási kihívást jelent, de mire felnőtté válik az ember, nem erőlködik nagyon, ha át kell kelnie egy szobán. Most azonban szükségem volt néhány másod- percre, amíg a jól ismert lángfüggöny felépült körülöttem. Égető forróság helyett csak kellemes meleget éreztem odabenn. Tovább összpontosítottam, és lassan egy gyerekkezet formázó apró tűzfonat nyúlt ki a falból, és megérintette a legközelebb álló faoszlopot. Úgy kapott lángra,

mint a száraz tűzifa, ha nyári villám csap bele. Rövidesen a fal egészen nagy darabja égett. A távolból hallottam, hogy a sötét mágus átkozódik, és azzal fenyeget, hogy a Pokol legmélyebb katlanjába taszít engem az örökkévalóság legvégéig. Oda se bagóztam rá. Minden erőmet lefoglalta ugyanis, hogy tápláljam a tüzet, és ügyeljek, nehogy a teljesen elhamvadt oszlopokat újra cserélje ki. Emellett nem maradt energiám szellemes válaszokra. Végül – annyi idő után, ami nekem egy hétnek tűnt – egy apró lyuk jelent meg a kerítésen. Nem vártam, hogy megnőjön, inkább átpréseltem magamat rajta. Elég szoros volt, és úgy éreztem, mintha az oldalamon hegyes szálkák szántottak volna véres barázdákat, bár tudtam, hogy a valóságban ez nem történt meg. Aztán a füst és a lángoló fa látványa semmivé foszlott, és újra a külvilágot láttam, vagyis a sötétbe burkolózott parkolót magam előtt. Hűvös szellő söpört végig az arcomon. Pritkin, Tomas és Louis-César a parkoló túlfelén álltak, saját testem pedig engem bámult tágra nyílt szemekkel. Odakiáltottam Billynek: – Minden oké, bent vagyok! – Akkor fejezd be a támadást! Pritkin mindjárt agyvérzést kap! Zavartan néztem körül először a parkolóban, aztán új testemben. – Nem történik semmi! – kiabáltam. Azt hittem, ha átveszem az irányítást, azzal megtöröm a sötét mágus koncentrációját, és minden el van intézve. De láttam, hogy Pritkin pajzsa már akkorává olvadt, hogy alig takarja be hármójukat, és bármelyik pillanatban összeomolhat. – Most mit tegyek? Láttam, ahogy a testem Pritkinhez fordul, és súg neki valamit. A mágus rám nézett, én pedig integettem neki, amitől kikerekedtek a szemei. Mondott valamit, amit nem értettem. – Tessék?

– A karperec! – a hangom átszelte a parkolót, ahogy Billy Joe minden hangját kieresztette a torkomon. – Azt mondja, törd össze! Egy sötét árny kezdett futni felém a parkoló túlsó sarkából. Ugyanolyan kellemetlen érzés áradt belőle, mint az én sötét mágusomból, ezért nem volt szükség bemutatkozásra. A másik sötét lovag valahogy rájött, hogy mi történik, és nem örült a fejleményeknek. Lenéztem, és láttam, hogy a sötét mágus valóban visel egy karkötőt a bal csuklóján. Ezüstből készült, és mintha parányi, egymásba fűződő tőrökből állt volna. Kapcsot sehol nem találtam rajta, valószínűleg a csuklója köré öntötték. Átnéztem Pritkinre, és kétségbeesést láttam az arcán. A fenébe is, valahogy le fog az jönni! Amikor a rángatás nem használt, foggal estem neki. Ott próbáltam elharapni, ahol két tőr találkozott. Végül, mikor a sötét mágus ujjait már elöntötte a vér, az egyik láncszem engedett. Nem kellett kérdeznem, hogy ennyi elég-e, mert láttam, hogy Pritkin a földre rogy, megkönnyebbülten lihegve, a két vámpír pedig azonnal támadásba lendül. Louis-César egy kést repített a testemhez legközelebb álló őr felé, ami lemetszette volna a fejét, ha nem viselt volna óriási acélgallért a nyaka körül. De ez sem hosszabbította meg sokkal az életét. Tomas kinyújtotta a kezét, és most láthattam, mi történt nem is olyan régen a raktárban. A vámpír térdre rogyott, gurgulázó hangot hallatott, majd a szíve gyakorlatilag kifordult a mellkasából. Pont Tomas felé gurult, aki elkapta, mintha csak egy túlméretezett baseball-labda lett volna. A másik sötét lovag már csak két autónyira volt tőlem. Megállt, és felemelte a kezét, és ettől kezdve mozdulni sem tudtam. Ám mielőtt még rám tört volna a pánik, a három boszorkány, akit a kaszinóban szabadítottam ki, előlépett egy

furgon mögül, és kört alkotlak a mágus körül. Kiáltani akartam nekik, hogy meneküljenek, amikor a férfi hirtelen ordítva összerogyott, és a bénulásom is egyből elillant. Nagy megkönnyebbülés volt, ami azonban nem tartott sokáig. Azt éreztem, mintha egy jeges patak habjai csapkodnák a lábamat. Nem láttam semmit, de a védelmezőm sisteregni kezdett. Ha nagyon koncentráltam, felötlött előttem, ahogy egy vízoszlop emelkedik egyre magasabbra körülöttem. Ügyes ez a sötét mágus: többféle elemből is képes védelmezőt gyártani. És a lángokból épült falam nem sokáig fog ellenállni a víznek. Ahogy a tűz alul már kialudt, apró indák bukkantak elő, amik metafizikai lábaim köré tekeredtek, és egyre szorosabban fogtak. Szuper. Azt hiszem, a sötét mágus kicsit ki lesz akadva, és ha visszanyeri a hatalmat a teste fölött, számíthatok arra, hogy ennek hangot is ad. Ha ilyen ütemben halad tovább, már két perc sem kell neki. – Mi a franc van veled? – ugrott oda hozzám az egyik vámpír. Felismertem, Tony bandájának egyik oszlopos tagja volt. Nagydarab, borzas, szőke hajú alak, akiről mindig csak azt gondoltam, hogy kéne neki egy kis barnítókrém, mert a szörfnadrághoz hülyén áll a vakítóan fehér bőr. – Azt mondtad, ki tudod iktatni őket. Ez fasírttá aprít minket! Odanéztem, ahová mutatott, és ahol a harc a legnagyobb hévvel folyt. Nem tudtam eldönteni, melyikük miatt aggódott annyira, mert mindhárman halálosnak tűntek. Pritkin faragatlan fickó volt, de azt el kell ismerni, a harcban nagyon értette a dolgát. Egy helyben állt, de a repkedő kései ismét akcióba léptek. Sőt, úgy tűnt, teljes arzenálját egyszerre vetette be. Amíg figyeltem, egy vámpírt puskagolyóval szórt apró darabokra, egy másikba öt kést repített, az egyik csaknem teljesen lefejezte. Ez a vámpír egész biztosan mester szintű volt, mert nem esett össze, de a kések követték, úgy döfködték,

mintha egy halálos darázsrajt szabadított volna magára. Csapkodta őket, miközben már tucatnyi sebből vérzett, de azok nem tágítottak. Dühében felordított, és inkább a felszeletelést választotta, mintsem hogy megfutamodjon. De azt is láttam, hogy néhány másik vámpír, akiket gránátok üldöztek, inkább a menekülést választotta. Arra gondoltam, ha Pritkin így harcol, amikor a kimerültségtől alig áll a lábán, nem is akarom megtudni, mire képes ereje teljében. Tomasra sem lehetett panasz, egy késpárbajban kibelezett két vámpírt is. Olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte semmit nem láttam, csak időnként a pengék villanását a parkoló lámpáinak fényében. Több vámpír is feküdt már a földön a Tomas védjegyévé vált tátongó lyukkal a mellkasán. Louis-César eközben úgy döntött, hogy legjobb védekezés a támadás. Amíg Pritkin és Tomas a rájuk rontókkal foglalkoztak, ő átruccant ide, hogy kihívja a körülöttem álló vámpírokat. A szörfzseni valószínűleg nem hallott még róla, mert vadul rátámadt, de a következő pillanatban már halott volt. A kétélű kard újra lecsapott, és a vámpír lekaszabolása annyi ideig sem tartott, hogy megtörje Louis-César lendületét. A másik sötét mágus felé egy tőrt hajított, ám az lepattant róla, mintha valami páncélt viselne. Bármit is csinált vele a három boszorkány, igen hatásos volt. A férfi a földön feküdt, olyan hasztalanul próbált szabadulni, mint egy hátára fordult bogár, miközben a boszorkányok egyre szűkebbre zárták körülötte a kört, és egy dalt kántáltak. Először még örültem is, hogy látom a franciát, mivel a körülöttem álló többi vámpírnak elég volt egy pillantás, hogy eliszkoljanak, de ez az érzés hamar elmúlt. Mire pislogtam egyet, a véres penge már az én állam alatt pihent. Louis-César tekintetéből nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja, ki lakik most ebben a testben.

– A Körük nagy hibát követett el, hogy szembeszállt velünk – mondta nyugodt hangon, mintha csak egy fogadáson csevegnénk. – Szerencsére, monsieur, nem kell élve hazaküldenem a hadüzenettel. Elég, ha olyan helyen hagyom a testét, ahol a magukfajták elég gyakran járnak. – Louis-César , ne! – én meg sem mertem szólalni, attól tartva, hogy a penge azonnal beleszalad a nyakamba, de a francia háta mögül érkező hang is az enyém volt, ahogy a kéz is, amelyik a kardot forgató karját próbálta megállítani. Úgy láttam, Billy igyekszik megszolgálni gondoskodásomat. – Mademoiselle, kérem, menjen vissza Tomashoz. Ez nem lesz szép látvány. – Tomas egy kissé elfoglalt mostanság – felelte Billy. – Amúgy meg, én nem Cassie vagyok. Ő ott van – mutatott felém. – Fogalmam sincs, mi történik, ha megöli a testet, amíg odabent van. Talán vissza tud térni, de talán nem. Louis-César hangja egy fokkal lágyabb tónusúra változott: – Ön félrebeszél, mademoiselle. Biztos agyrázkódást kapott. Vigyázzon, nehogy megerőltesse magát. Csak egy pillanat, és én magam kísérem el innen. Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy az ő erejével könnyedén átvágja a torkom még úgy is, hogy Billy Joe kapaszkodik a karjába. Emellett a sötét mágus félelmét is éreztem, s ez még nagyobb erőfeszítésekre sarkallt. A fagyos víz immár a térdemig ért. – Billy, hogy jussak ki innen? – kérdeztem, de a szám mozgása közben a penge odacsúszott a mágus nyakához. Meleg vér kezdett csordogálni lefelé. Valaki rettegve üvöltött fel a fejemben, de nem foglalkoztam vele. – Nem tudom – ismerte el Billy Joe, aki most már mindkét kezével Louis-César karjába kapaszkodott, és gyakorlatilag teljes testsúlyommal lógott rajta. Az arcomat verejtékcseppek

borították, de nem úgy tűnt, mintha bármilyen eredményt sikerülne elérni. – Itt ragadok, amíg vissza nem térsz. A tested tudja, hogy szellem nélkül azonnal meghalna, úgyhogy nem ereszt. Innen biztosan nem tudok segíteni neked. – El sem hiszem, hogy belerángattál ebbe! – És szerinted én mit érzek? Nem akartam egy nőben végezni! –kárált, majd elgondolkodott. – Legalábbis nem ilyen módon. Louis-César kezdte elveszíteni a türelmét. Egy gyors mozdulattal, miközben a kard meg sem moccant a helyéről, magához húzta Billy Joe-t. – A legjobb lenne, ha behunyná a szemét, mademoiselle. Nem szeretném még jobban felzaklatni. – Pedig ha megöli őt, azt zaklatásnak veszem – fulladozta Billy, de Louis-César nem figyelt rá. Elkönyvelt engem egy buta hisztérikának, és annyi. De ha valaha kikerülök ebből a zűrből, akkor megtudja, milyen egy hisztérika. Csak egyetlen ötletem volt, az is elég kockázatos. – Ne öljön meg! Tudok Francoise-ról! Ez volt az egyeden dolog, amiről feltételeztem, hogy a sötét mágus nem tudhat Louis-César ról, de úgy tűnt, mégsem értem el vele a kívánt hatást. – Ilyen olcsó trükkökkel nem menti meg az életét, Jonathan. Régóta ismerem már a kisded játékait. –Na és Carcassonne? Hm? Meg az a rohadt kínzókamra! Én... vagyis maga látta őt elégni. Erről beszélgettünk pár órája! – Most már elég, meghalsz! Billy Joe az utolsó pillanatban rúgott egy nagyot felfelé, eltalálva a pengét, ami így a mágus szíve helyett a vállát döfte át. Ennek ellenére úgy fájt, mintha rögvest végem lenne.

Felordítottam, és hátraléptem, de a kard olyan hosszú volt, hogy még így is ki voltam szegezve, mint egy tűre szúrt lepke. Végre érkezett némi segítség egy apró fiola képében, ami a kezembe szállt. Olyasmi volt, mint amilyeneket Pritkin viselt az övén, de ez a sötét mágus egyik belső zsebéből vándorolt elő. A hideg víz már a derekamig ért, és nem tudtam, mi történik, ha egyszer teljesen ellep. Abban a pillanatban azonban Louis-César volt a legnagyobb gondom. Nem is próbáltam ellenállni az agyamat ostromló idegen impulzusoknak, és a francia felé lebegtettem a fiolát. – Kibelezlek, mielőtt elmondanád a varázsigét – váltott bensőségesebb hangnemre Louis-César , de azt észrevettem, hogy bizonyos fokú tisztelettel méregette a kis üvegcsét. – Ilyen közelről nincs szükség varázsigére. Ha megölsz, te is meghalsz. No meg a nő is – jelentek meg a szavak az agyamban, bár nem az enyémek voltak. Mindenesetre kimondtam őket. Megtették a kellő hatásukat, mert Louis-César habozni látszott. A sötét mágus minden bizonnyal csak erre várt, és most nekilátott, hogy elrendezze a kettőnk közti kis belviszályt. Egyik pillanatról a másikra nyakig érő vízben találtam magam. – Billy, nagyon nyerésre áll. Mit tegyek? – Hát, szerintem hagyd nyerni – hangzott Billy Joe nem túl meggyőző válasza. De hát ő gyakorlottabb az ilyesmiben, mint én. – Hogyan? Ha válaszolt is, azt már nem hallottam, mert a víz összezárult a lejem fölött. De ahelyett, hogy fulladozni kezdtem volna – valami ilyesmire számítottam –, ismét a könnyed, repülő érzés következett. A megérkezés kemény volt, és a zavarodottság, amit akkor éreztem, amikor Tomas testéből visszakerültem a sajátomba, semmiség volt a mostanihoz képest. Mintha két énem lett volna, és éppen ellenkező irányba indultak volna, én

meg közben szétszakadnék. Felsikoltottam, és valaki szorosabbra vonta az ölelést a derekam körül. A vérem úgy dübörgött az ereimben, mintha ki akarna lőni a fejem tetején, és a fájdalom iszonyú volt. Mintha életem összes eddigi migrénje egyszerre tért volna vissza. Könyörögtem, hogy elájuljak, de nem volt ilyen szerencsém. Végig ébren maradtam, a világ addig pörgött és rángatott vadul, mint egy elszabadult hullámvasút, míg végül az aszfalt felé fordultam, és hánytam. – Cassie, Cassie! – jelent meg előttem Billy Joe olyannyira tágra nyílt szemekkel, hogy az írisze körül mindenütt látszott a szeme fehérje. Beletelt egy kis időbe, amíg felismertem, és arra is rájöttem, hogy a szokásos szerencsejátékos–cowboy– nőcsábász szerelését hordja az én bőröm helyett. Rakott inge élénkvörös volt, mandulaszín szemei olyan tiszták és élesek, mintha nem lett volna másfél évszázada halott. Abban a pillanatban valóban úgy tűnt, ha kinyúlok felé, meg tudom érinteni. Aztán belém hasított a felismerés, hogy az én energiámtól csillog így a szeme. Az idióta! Le kellett volna teremtenem, amiért szinte teljesen lemerített, pont amikor szükségem lenne az erőmre, de túlságosan lefoglalt az émelygésem. Úgy éreztem, valaki benyúlt, és egy az egyben kifordította a gyomromat. Ismét rám tört a hányinger, de már energiám sem volt hozzá. Louis-César úgy kapott fel, mint egy rongybabát, én pedig értetlenül néztem körbe. Hogy tud felemelni egy kézzel? A másikkal nem a kardját tartja a sötét mágusban? A helyzet az, hogy nem volt sötét mágus. Csak én, egy vámpír nagymester, és egy csurig feltöltekezett szellem. Aggodalomra semmi ok. Pritkin és Tomas is csatlakozott hozzánk. Engem vittek, mert jártányi erőm sem maradt. Sőt, azt is nehéz volt megállapítanom, merre van fel és le, nekem úgy tűnt, az irányok folyton változnak. Egy pillanatra láttam, ahogy Tomas az

emberek elég nagy csoportját bűvöli meg. Jó néhány rendőr is volt köztük, nyilván a csetepaté miatt riasztották őket. Nem tudtam, hogy egyszerre több emberrel is képes trükközni. Jobban belegondolva senkit nem ismertem, aki képes volt erre. Egy újabb jele annak, hogy nem hétköznapi vámpírról van szó. Nem, az affélék a földön hevertek elszórtan, köztük itt–ott vérpatkányok tetemei. A szívek és a fejek a testektől néhány lépésre hevertek, de legalább – ha jól számoltam – mindegyik szív megvolt. Pritkin az arzenálját rendezgette, ami ott lebegett előtte, engedelmes sorba rendeződve. Minden fegyver türelmesen kivárta a sorát. Összeszűkült szemekkel nézett rám, miközben letisztogatta, és a helyükre rakta a táncoló késeket. – Megszállta a Fekete Kör egyik tagját – mondta, mintha én nem tudnám. – Nagy tudású boszorkányok állnak a szolgálatában. Ők kik voltak? Visszanéztem oda, ahol a lányok álltak, de csak a másik sötét lovagot láttam, aki természetellenes pózban feküdt a földön. Hófehér arcára most vetődtek rá a nap első sugarai. A szeme nyitva volt, de azt hiszem, már nem látott semmit. Rájöttem, hogy a három lány ölte meg, de nem tudtam mit kezdeni az információval. – Fogalmam sincs – feleltem őszintén, és a hangom rekedt krákogásba fulladt. Tekintve, hogy a hangszálaimat milyen erős megterhelés érte mostanában, nem kellett volna furcsállnom, mégis meglepődtem rajta. – Maga nem ember – mondta Pritkin nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal. Úgy figyelt, mint aki arra vár, hogy hirtelen egy második fejet növesztek. – Sajnálom, ha csalódást okozok, de nem vagyok démon – nyugtattam meg. Az utóbbi időben túlságosan sokszor kellett ezt bizonygatnom. Nem jó jel.

– Hát akkor micsoda? Billy Joe mellém lebegett, biztatóan integetett, az arcán széles vigyor ült. – Utánanézek pár dolognak. Majd jövök. Sóhajtottam egyet. Épphogy megvirradt, nem a legjobb időpont titkos küldetésre indulni, még Vegasban sem. Valahogy mégis úgy éreztem, Billy Joe megoldja a dolgot. – Én csak egy mezei kis jövőbelátó vagyok – magyaráztam Pritkinnek kimerülten. – Ide az ezüstpénzzel, miszter, és megmondom, mi vár magára. De lehet – itt egy hatalmas ásítás következett–, hogy nem fog tetszeni, amit hall. Ezzel egy kicsit szorosabban fúrtam bele magam a meleg szövetbe, és azonnal mély alvásba merültem.

9. fejezet

Arra

ébredtem, hogy a nap apró sugarai csiklandozzák a szememet. Egy nagy ablakon át hatoltak be egészen a franciaágyig,ahová valaki lefektetett. Ásítottam, és grimaszoltam egyet. A szám kiszáradt, és rémes íze volt, a szemem pedig annyira csipás lett, hogy ki sem tudtam nyitni, amíg ki nem dörzsöltem. Amikor végre sikerült, zavartan néztem körbe. Nem úgy tűnt, mintha ezt a szobát vámpírok rendezték volna be, hacsaknem Louis-César lakott benne. Egy az egyben sárga volt, a stukkókkal díszített falaktól a paplanok és párnák huzatáig. Csupán néhány kifakult hímzett terítő és egy-két indián mintázatú kép próbált harcolni a mindent beborító sárgaság ellen. Nagyon úgy tűnt, hogy vesztésre állnak. Felültem, de nagyon gyorsan beláttam, hogy ez rossz ötlet. A gyomrom megpróbált felküldeni valamit, csak teljesen üres volt. Olyan gyengének éreztem magam, mintha épp most ment volna át rajtam az influenza, és bármit megadtam volna egy alapos fogmosásért. Amikor a szoba abbahagyta a forgást, lábra álltam, és felderítő útra indultam. Amint kidugtam a fejem a háló ajtaján, azonnal megtudtam két dolgot: az egyik, hogy visszakerültem a MÁGUS-beli lakosztályomba, a másik, hogy vendégeim is vannak. A rövid folyosó abba a nappaliba vezetett, ahol akkor beszélgettünk, mielőtt elindultam a Dantéba. Néhány egészen ismerős arc fordult felém, de én csak lapos pillantásokat vetettem az irányukba, amíg el nem értem a kék csempés

menedékhely ajtaját. Valaki – őszintén reméltem, hogy Rafe volt az – lefejtette rólam ruhám maradványait, és egy frottír köntöst adott rám. Az egyetlen apró gondot az jelentette, hogy legalább három számmal nagyobb volt a kelleténél, és mindig a legrosszabbkor akadt bele a lábam. Azért sikerült eljutnom a fürdőig anélkül, hogy hasra estem volna, és gyorsan becsuktam az ajtót, épp Tomas orra előtt. Naná, hogy először az ablakot vizsgáltam meg, de ezúttal nem nézett vissza rám morcos arc a kilincsről. A Marley helyett olyan szintre erősített védelmezőket helyeztek fel, hogy nem is kellett különösebben koncentrálnom, és máris láttam a csillogó ezüsthálót, ami megakadályozza a kijutásomat. Azt már egy kicsit túlzásnak tartottam, hogy egy felfegyverzett őr is állt az ablakom alatt. Ha valaki látja, azt hiheti, valami félelmetes dolgot őriznek bent, pedig csak egy meggyötört jövőbelátót, aki soha nem érezte magát ennyire másnaposnak. Összehúztam a függönyt, és megvontam a vállam. Nem is nagyon számítottam rá, hogy másodszor is lenne esélyem. Senki nem zavart meg, pedig elég hosszasan fürdőztem. Sajnos, ez sem segített sokat. A sérüléseim listája egyre csak nőtt, és kimerült voltam, pedig, ahogy számoltam, úgy hat órát alhattam. Egy ajándékot is kaptam: valaki szorosan a csuklóm köré forrasztotta a fekete mágus karkötőjét. Sőt, ki is javították, mert a kis tőrök hibátlanul kapcsolódtak egymáshoz, bárhogy is forgattam. Úgy követték egymást, mint a rózsafüzér szemei. Remek, pont erre vágytam. Egy újabb csiricsáré ékszer a nyakláncom mellé. Megpróbáltam leszedni, de a kézfejem nem fért át rajta, és semmi kedvem nem volt a fogammal nekiesni. Legutóbb a sötét mágus testét nem sajnáltam, viszont a sajátomra jobban vigyázok. Lassan kikecmeregtem a kádból, legalább százévesnek éreztem magam, de azért belenéztem a tükörbe. Bár sosem

tartottam különösebben hiúnak magamat, most azért elborzasztott a látvány. A hajam csomókban állt égnek, csaknem teljesen kicsúszva az arany csatból. Úgy–ahogy rendbe szedtem magam, de a halottsápadt ábrázatommal és a szemem alatt ülő sötét karikákkal nem tudtam mit kezdeni. Hiába, ha az embert tucatnyi alkalommal kis híján kinyírják, akkor nem lehet ebben is csodát várni. Elfordultam a tükörtől, és a ruháim után néztem. Csak a csizmát találtam meg, valaki letisztította, kifényesítette, és az ajtó mellé állította. Úgy döntöttem, nem illene igazán a frottírhoz, ezért nem húztam fel. Sokért nem adtam volna, ha legalább tiszta fehérneműt vehetek magamra, de hiába. Végül visszabújtam a köpenybe, és úgy döntöttem, még mindig jobb így, meztelenül alatta, mintha a régi, szakadt és vérfoltos cafatokat húznám magamra, melyek egykor egy elegáns bugyimelltartó párost alkottak. Most hálás voltam a köntös esetlenségéért, mert így legalább mindent jól eltakart. Ettől hirtelen úgy néztem ki, mint egy gyerek, de talán a Szenátus hajlandó beszerezni valami ruhát, ha megkérem őket. Legutóbb nagyon szívélyesek voltak. Bár az még azelőtt történt, hogy elszöktem, majdnem három személy halálát okozva. Vagyis négyét, ha engem is hozzáveszünk. Vettem egy nagy levegőt, és elindultam, hogy szembenézzek velük. A külső szobában hatan voltak, beleértve az ajtónál álldogáló gólemet is. Első pillantásra őt észre sem vettem, mivel a nagy sötétítő függönyöket már behúzták, hogy kint tartsák a napsugarakat. A lámpák égtek, bár sercegtek egy kicsit a védelmezők közelsége miatt, és csak homályosan világították meg a helyiséget. Louis-César még mindig szűk farmerszerelését viselte, a kandalló párkányának dőlt, és kissé feszültnek látszott. Tomas a vörös bőrfotelben ült a tűz mellett. Ő és Rafe szinte teljesen

egyforma fekete zakót, hosszú ujjú selyeminget viseltek, azzal a különbséggel, hogy Tomas inge olyan éjfekete volt, mint a haja, Rafe pedig bíborvörösbe öltözött. Ő a pamlagon ült, Mircea mellett, aki a társaságból egyedüliként ugyanabban az öltözékben volt, mint előző éjszaka. Nyugodt volt és elegáns, egy pillanatra majdnem elhitettem magammal, hogy csak elaludtam a kádban, az egész eset a Dantéban és körülötte pedig meg sem történt. Ez a boldog érzés azonban Szertefoszlott, amint Pritkinre esett a tekintetem. Minden ruhadarabja khakiszínű volt, akár egy nagy vadásznak. Az ajtó közelében állt, és le sem vette rólam a szemét. Úgy éreztem, a fejemet a falra szögezve szeretné látni, hogy kitehesse alá a feliratot: PROBLÉMA MEGOLDVA. Na igen, ez tényleg megelégedéssel töltené el. Rafe mozdult meg elsőként, amikor beléptem a szobába. – Mia Stella!Jobban érzed magad? Már annyira aggódtunk! – ölelt át szorosan. – Lord Mirceával elmentünk Antonio támaszpontjára, de nem voltál ott. Ha Louis-César és Tomas nem találnak rád... – De rám találtak, és minden rendben van, Rafe. Bólintott, és megpróbált a heverő felé kísérni, de nem akartam beszorulni közéjük. Nem mintha megszökhettem volna, bárhol is állok, de megborzongtam a gondolattól, hogy közrefogjanak. Egyébként is, a szobában lévők közül csak Rafe és talán Mircea volt az, akiben megbíztam, ezért olyan helyre akartam ülni, ahonnan látom az arcukat. Végül a Tomas lábánál lévő kis pamlagra telepedtem, ügyelve, hogy mindig szorosra húzzam magamon a köntöst. – Sajnálom, de a ruháid menthetetlennek bizonyultak – magyarázta Rafe bocsánatkérőn. – Már rendeltünk neked újakat. – Oké – feleltem röviden. Nem akartam belemenni a bájcsevegésbe. Nemsokára megtudom, hogy mit akar tőlem a

Szenátus, és mivel egészen biztos voltam abban, hogy nem fog tetszeni, semmi értelme nem volt szórakoztatnunk egymást. – Mia stella – kezdett neki Rafe, majd Mirceára pillantott, aki közömbösen vonta fel a szemöldökét. Szegény, mindig neki marad a legszemetebb munka. – Megmondanád nekünk, hogy ki az a Françoise? Döbbenten bámultam rá. Mindazon dolgok közül, amit kérhetett volna, ezt a legutolsók között soroltam volna föl. Sőt, valószínűleg fel sem kerül a listára. – Tessék? – Ön említette nekem a nevét – vette át a szót Louis-César , leguggolva elém. Gyorsan hátrahúzódtam, bár emlékeztem rá, hogy a parkolóban ő cipelt engem, mégsem történt semmi. – A kaszinóban. – Nem akar inkább Tonyról beszélgetni? Aki rabszolgákat ad el a tündéreknek... – Ezt tudjuk – válaszolt most Mircea. – Az egyik boszorkány, akit megmentettél, eljött a Körhöz, és beszámolt az egészről. Én is jelen lehettem a vallomástételén, mivel Antonio ügyei az én hatáskörömbe tartoznak. A mágusok eléggé... aggódnak, ahogy biztos te is sejted. Kezdtem összezavarodni. – Egy pillanat, lehet, hogy még le vagyok lassulva, de miért boszorkányok? A sima emberek nem lennének könnyebb célpontok? – kérdeztem, tudva, hogy a három általam kiszabadított nő nem kispályás, erre egy halott mágus a legékesebb bizonyíték. – Évszázadokon át, miután saját vérvonalaik hanyatlásnak indultak, ez volt a stratégiájuk. Nem hallottál történeteket, melyekben az erdők népe az emberek gyermekeit rabolta el? – kérdezte Mircea, én pedig bólintottam. Klasszikus esti mesék voltak. – Ezek a gyerekek ott nőttek fel, és beházasodtak a

legelőkelőbb nemesi családokba. Ez ugyan növelte a szaporaságot, de rövidesen kiderült, hogy a megszülető új nemzedékek mágikus képességei jelentősen visszaestek a korábbiakhoz képest. – Ezért kezdtek boszorkányokat rabolni. – Igen, de született egy egyezmény az erdők népe és az Ezüst Kör között még 1624–ben, ami kimondta, hogy az efféle cselekedeteknek véget kell vetni. – Úgy érzem, az egyezmény már nincs hatályban. – Épp ellenkezőleg – mosolygott Mircea. – A fénytündérek esküdöznek, hogy semmit sem tudnak a dologról, és csakis a sötét oldal lehet érintett benne. – Összehúztam a szemöldökömet, mert ez ellentmondott annak, amit nemrég Billytől hallottam. – A sötétek persze ugyanezt mondják pepitában – tette hozzá Mircea a reakciómat látva. – De akárhogy is van, ez nem a mi ügyünk. Nem fogunk belefolyni az erdők népének politikai küzdelmeibe egyeden tagunk túlzott pénzsóvársága miatt, és ezt nyilvánvalóvá is tettük a nagykövetükkel néhány órával ezelőtt folytatott tárgyalás során. Antonio megkapja, amit érdemel, és részünkről ezzel lezártnak tekintjük az ügyet. Ezen nem voltam meglepve. Habár a MÁGUS munkájában részt vettek, a vámpírok sosem mutattak érdeklődést más csoportok tevékenysége iránt. Csak olyan mértékig működtek együtt bárkivel, hogy saját érdekeik ne sérüljenek. – Csak az egyik boszorkány jött el? Mi lett a másik kettővel? – Biztos, hogy a sötét oldalhoz tartoznak – mondta Pritkin, engem kémlelve. – Lehet, hogy a Körből is kizárták őket a bűneik miatt. Ha nem így lenne, nem szívódtak volna fel ilyen sietve. A vallomást tevő boszorkány sem tudott sokat elárulni róluk, hisz szinte végig be volt kötve a szájuk. Annyit mondott, hogy egyikük felismerte önt, ezért ragaszkodott hozzá, hogy

segítsenek ártalmatlanná tenni a sötét mágust. Az előbb mégis azt mondta, hogy nem ismeri őket. – Így is van – vágtam rá. Nem beszélhettem Francoise-ról, hisz komplett őrültségnek hangzott volna, és én magam sem értettem igazán. A mágiahasználók hosszabb ideig élnek, mint a közönséges halandók, de boszorkány ide vagy oda, ha valóban ő volt ott a francia kastély tömlöcében, akkor már réges-rég halottnak kéne lennie. Arról nem is beszélve, micsoda memóriával kellene rendelkeznie ahhoz, hogy azonnal felismerjen egy arcot, amit több száz éve látott néhány perc erejéig. Én azért ismertem meg, mert az én időszámításom szerint az egész közeli múltban zajlott le a találkozás. Rejtély volt számomra, hogy honnan ismert engem. – És gondolom, akkor a tündért sem ismeri, aki segített a szolgálói kiszabadításában. Ő a sötét tündérek egyik igen jól ismert ügynöke. Pritkin kezdett az idegeimre menni. – Nem, nem ismerem, és ők nem az én szolgáim. – Azt is mondta, hogy látta Françoise–t halálra égni – erőltette Louis-César , aki szemlátomást elég célratörő egyéniség volt. Úgy döntöttem, inkább vele foglalkozom, mert Pritkin úgysem hiszi el, bármit is mondok. – Mi történt a sötét mágussal? Megölte? – akadékoskodott tovább a hadmágus. – Látod, még csak nem is próbálja tagadni! – csapott le a habozásomra, és keresztülvágott a szobán. Akkor is kitaláltam volna, milyen dühös, ha nem nézek feléje, mivel az új kis játékszerem olyan erővel szorult a csuklómra, mintha áramütés ért volna. Sikerült elkerülnöm, hogy felkiáltsak, de még mélyebbre dugtam a kezemet a köntös zsebében, nehogy a karkötő kilátszódjon. Volt egy olyan gyanúm, hogy Pritkin mosolya nem lenne őszinte, ha meglátná.

Tomas csak megmoccant, és már kettőnk között állt. Kicsit zavart, hogy ennyire gyors, de annak örültem, hogy hirtelen egy akadály képződött köztem és a mágus között. Tony udvarában mindenkitől azt hallottam, hogy a hadmágusok veszélyes, vérszomjas és őrült figurák. Tekintve, hogy akik ezt mondták, többszörös gyilkosok voltak és egy kegyetlen vámpírnak dolgoztak, hajlamos voltam komolyan venni a fenyegetést. – Miért tagadnám? Az mentette meg a maga életét is, hogy én megszálltam őt – mutattam rá. Köszönetet nem vártam, de örültem volna, ha végre nem ilyen gyilkos pillantásokkal méreget. – Inkább a halál, mint hogy a sötét mágia eszközei mentsenek meg! – Legközelebb erre is odafigyelünk majd – mondta Tomas, mire én felkacagtam. Senkit nem akartam magam ellen hangolni, de szédültem az éhségtől és a kimerültségtől. Amúgy tényleg jó beszólás volt, csak épp Pritkinnek nem tetszett. Mircea felállt, amikor kopogtatás hallatszott az ajtó felől. –Á, a reggeli. Tele hassal mindjárt jobb lesz a kedvünk. Egy fiatal férfi tolta be az ételtől roskadozó zsúrkocsit, és már az illattól összefutott a számban a nyál. Néhány perccel később már bepakoltam egy hatalmas tányérnyi palacsintát, virslit, fasírtot és friss gyümölcsöt. Szép ezüsttálakon szervírozták, porcelán csészékből ittunk, damasztszalvétát és igazi juharszinipot is találtam az asztalon. Máris jelentősen megenyhült a kedvem a Szenátus irányába. Épp még egy kis teát töltöttem magamnak, amikor Pritkin utálkozva felhorkantott. El sem tudtam képzelni, mi a baja, hisz előtte is ott volt a megrakott tányér. – Magát egyáltalán nem zavarja? – tudakolta. Ekkor vettem észre, hogy nemhogy nem evett semmit, de úgy bámul rám, ahogy szerintem én figyeltem a vérpatkányokat a kaszinó előtt.

Nem tudta pontosan, hogy kiféle–miféle vagyok, de abban biztos volt, hogy utál. Mivel a szám tele volt, csak kérdőn néztem rá, ő pedig széles mozdulattal körbemutatott. – Nézze meg őket! A villámra tűztem egy kis virslit, és körbepillantottam. A vámpírok is ettek, csak nem palacsintát. Képesek ugyan szilárd táplálékot magukhoz venni, ahogy ezt Tony számtalan alkalommal bizonyította, de tápanyagokat nem nyerhetnek ki belőle. Ezt csak egyetlen dolog képes megadni a számukra, és most bőven jutott nekik belőle. Nem tudom, Louis-César evette már, vagy valóban igaz, amit a Szenátusról regéltek, vagyis hogy a tagjai olyan szintet értek el, melyen már csak hetente egyszer kell táplálkozni. Rafe, Mircea és Tomas viszont velünk reggelizett, természetesen a szatír–vérlény hibridek vérét fogyasztották. Gyerekkoromban olyan gyakran láttam ilyen jeleneteket, hogy szinte már észre sem vettem. Az élve elfogott ellenfeleket mindig felhasználták ilyen célokra. A vámpírok között súlyos modortalanságnak számít a vér elpocsékolása, még akkor is, ha alakváltókról volt szó. A vér értékes, az életet jelenti. Ezzel a jelmondattal nőttem fel, de Pritkin szemmel láthatóan nem. Az egyetlen, ami kissé felkavart, Tomas volt, meg a fiatal, jóképű fogoly, akinek a nyakából lakmározott, és aki némiképp ismerősnek tűnt nekem. Csokoládébarna szeme volt, jól illett a sötét bundához, mely csípőtájon kezdődött, és körbevette jókora férfiasságát. Meztelenül, kezét-lábát ezüstláncokkal megkötözve hozták fel. Ez volt a szokásos eljárás, a megszégyenítés is a büntetés részét képezte, de úgy gondoltam, ebben az esetben nem biztos, hogy célravezető eljárás. Azt nem tudom, hogy a láncokat miként viselte – a vérlények nincsenek oda az ezüstért –, de az biztos, hogy a szatírok imádják a meztelenkedést. Az ő gondolkodásmódjuk szerint a ruha viselése azt jelenti,

takargatnivalónk van, valamelyik testrészünk nem tökéletes. Az ide felráncigált példánynak semmi oka nem volt szégyenkezni, és alteste a szokásos módon reagált a vérszívásra, még jobban kidomborodtak tökéletes idomai. Ez persze csupán önkéntelen reakció volt, mivel eközben az arcát annyira eltorzította a félelem, hogy beletelt egy időbe, míg rájöttem, ő az a pincér, aki üdvözölt engem a szatírok bárjában. A jelenet felzaklatott, és nem azért, mert ismertem őt, vagy mert láttam rajta a rettegést. Jobb, ha most megtanulja a leckét, és többet nem vívja ki maga ellen a Szenátus haragját. A vámpírok nem arról híresek, hogy harmadik esélyt is adnának. Nem, végül bevallottam magamnak, Tomas vámpírfogai zavartak, és az, hogy láttam, micsoda élvezettel habzsolja a friss vért. Még mindig nehéz volt elfogadnom, hogy a „Tomas" és a „vámpír" összetartozó fogalmak. Rossz érzésem ellenére sem néztem félre. A gyengeség jele, ha valaki érzelmeket mutat ki a büntetések láttán, és udvariatlanság másra figyelni, hisz a nyilvános megszégyenítés lényege pontosan az, hogy mások végignézik. Mindenesetre ezt követően inkább Mirceára összpontosítottam. Az ő vérszívása sokkal kevésbé volt felkavaró, mint Tomasé, és amúgy is ott volt az orrom előtt. – Azt hittem, nem szereted a vérlények vérét – próbáltam olyan társalgást kezdeményezni, amely megszokott a vámpírcsaládoknál. Mircea is ott volt, amikor Tony elkapta a vérfarkasok falkavezérét, de visszautasította a megtiszteltetést, hogy lakmározzon. – Egyszer azt mondtad, keserű. – Meg lehet szokni – válaszolta Mircea, és elengedte a fekete bundás alakváltót, aki a padlóra zuhant. – Nem lehetek válogatós, ma este szükségem lesz az erőmre. Öntöttem még egy kis teát, és vágyakozva tekintettem Pritkin gusztusosán megpakolt tányérjára.

– Azt már nem eszi meg? – kérdeztem. Nem tehettem róla, farkaséhes voltam, minden bizonnyal Billy Joe ténykedése miatt. A mágus nem reagált, a földön heverő eszméletlen lényt bámulta leplezetlen undorral. Mircea csúsztatta át a teli tányért elém, én pedig hálásan nekiestem. – Antoniónak voltak még gondjai azzal a falkával, miután a vezérhímet megölték? – kérdezte, és sejtettem, hogy mire gondol. Szirupot öntöttem a mágus érintetlenül hagyott palacsintájára, és vajat is kentem rá. Nem hiszem. Legalábbis én nem hallottam róla. Persze Tony nekem nem számolt be minden lépéséről. – Akkor már ketten vagyunk így ezzel, dulceatã – vetett rám keserűen gúnyos pillantást. – Bogãtia stricã pe om. – Tudod, hogy nem beszélek románul, Mircea. – A jómód keveseknek adatik meg, de sokakat tesz tönkre. Megráztam a fejem. Nem létezik, hogy Tony kockáztatná, hogy magára haragítja a Szenátus és a Kör tagjait is, kizárólag a profit miatt. – Tony szerintem hatalmat akar. A pénze már megvan. – Látom, nem is olyan üres a fejed. A szellemed tanít ilyesmikre? Majdnem Tomas arcába löttyintettem a forró teát. – Hát, nem éppen – fortyantam fel. Az egyetlen dolog, amire Billy tanított, néhány illegális kártyatrükk, no meg pár disznó versike volt. – Hallja egyáltalán, amit mond? – nézett rám Pritkin ellenségesen. – Ez itt épp most ölt meg valakit, és magának ez meg se kottyan! Ennek a szerencsétlennek a szellemét is a foglyává tette, mint azt a kísértetet, és a sötét boszorkákat? Ezért ül itt ilyen meglepően csendben? Azon gondolkodtam, megéri-e egyáltalán pazarolni az energiámat. De mivel sokkal jobban éreztem magam a rengeteg palacsinta után, úgy éreztem, ideje felvilágosítanom Pritkint.

– Először is, az a vérlény nem halott, csak elájult. Másodszor, nem ejtek rabul szellemeket, sőt, amennyire tudom, ez nem is lehetséges. És harmadszor: a vérlényeknek nincsenek szellemeik, ahogy a vámpíroknak sem. Nem tudom, miért, de így van. – Talán, mert a lelkük már rég a Pokolban van – replikázott, nem érdekelve, milyen pillantásokat vet rá Mircea és Rafe. A többiek nem törődtek vele. Tomast lefoglalta az étkezés, LouisCésar meg szemlátomást erős fejfájással küzdött. – Amikor a Szenátus üléstermében láttam, mire képes, azon gondolkodtam, mennyire hajtja a halálvágy. Most már látom, hogy tényleg öngyilkos típus. – Akkor elismeri, hogy ezek a lények örömmel végeznének velem? Mirceára néztem, aki mintha azon tanakodott volna, fogyasszon-e desszertet, vagy sem. – Ha így folytatja tovább, még eljöhet a pillanat – hergeltem, majd arra gondoltam, felvilágosítom a mágust, mielőtt még dührohamot kap. – Ez a fickó ahhoz a csoporthoz tartozik, akik pár órája ránk támadtak. De a vámpírok nem fogják megölni, legalábbis most nem. Az első támadásért figyelmeztetés jár, és ha ebből tanulnak, akkor nem kerül sor második alkalomra. – Szóval akkor nem szörnyek és gyilkos teremtmények, csak mindenki félreérti őket, igaz? – nézett rám Pritkin undorral. Mircea megpróbálta visszafojtani a nevetését, de azért nem erőlködött túlságosan. Ahogy a szemébe néztem, éreztem, hogy az én ajkaim is remegni kezdenek. – Te gyilkos szörnyeteg vagy, Mircea? – Minden kétséget kizáróan, dulceatã– válaszolta vidáman. Mircea rám kacsintott, mielőtt meghunyászkodott áldozatát kicserélte egy másikra, akit épp akkor hoztak be neki. Ez ember volt,

Tony nappali személyzetéhez tartozhatott. Valószínűleg őt sem az agya, hanem az izmai miatt szerződtették, mert mogyorószín szemeiből csak úgy sütött a vak düh, meg sem próbálta palástolni. Már eddig is túl sokat átkozódhatott, mert a bokáján és csuklóján viselt pántokon kívül a száját is felpeckelték. Ha attól kiakadt, amikor a vérlények megkapták a nekik járó büntetést, mit fog szólni, amikor egy emberrel történik meg ugyanez? Talán épp azért, mert a fickó lázadó típusnak tűnt, Mircea egy felületes pillantással átsiklott a nyak, vagyis a leggyakoribb táplálék–szerzési pont felett. A férfi fizikailag csaknem tökéletesnek volt mondható, kusza, bronzszínű fürtökkel, klasszikus vonásokkal és jól lejlett izomzattal. A bal mellbimbója alatt azonban volt egy kis heg, s ez felkeltette Mircea érdeklődését. A vámpír végigfuttatta hosszú, fehér ujjait a sebhelyen, mintha memorizálni akarná. Szerintem azon gondolkodott, hogy a túloldalon is jól mutatna egy hasonló. A mell egy másik kedvelt pont, a férfi úgy viselkedett, mint aki nagyon is Jól tudja ezt. Láttam, hogy izzadság gyöngyözik a homlokán, és idegesen nyeldes. A gyömbérszínű mellszőrzetben elrejtőző bimbó szinte rögtön előbújt Mircea érintése során, és a fickó idegei ekkor mondták fel a szolgálatot. Vadul forgó szemekkel nekiiramodott, de alig fél métert tudott megtenni, amikor Mircea fejmozdulatára Rafe elkapta, és a heverőhöz cipelte. A fogoly megfeszült Rafe szorításában, aki egyik karjával úgy fonta át a szökevény derekát, mintha satuban lenne. A férfit jobban aggasztotta a vasmarkú Rafe, mint Mircea, aki úgy nézegette az artériás pontokat, mint aki az étlapról szeretné kiválasztani a legfinomabb csemegét. Az áldozat felnézett, és a pillantásunk találkozott. Kikerekedett szemmel bámult rám, mintha most venné észre először, hogy mások is vannak a

szobában. Az arca eddig is vörös volt, s a most hirtelen egészen a mellkasáig pirult. Kíváncsi voltam, mióta állhat Tony szolgálatában. Az udvarban nem volt szokás elpirulni, még az élőknek sem. De gyorsan meg is feledkezett rólam, amikor Mircea félrevezetően gyengéd érintése egyszer csak megkeményedett, és térdre kényszerítette. Nem jött rá, hogy a vergődésével csak még nagyobb mulatságot okoz a vámpíroknak. A combján és a lábszárán megfeszültek az izmok, ahogy szabadulni igyekezett. Követtem Mircea tekintetét, és máris tudtam, hogy mire készül. A férfit a heverőhöz vonszolták, a térdét szétfeszítették. Úgy tűnt, jobban zavarja, hogy nemi szerve mindenki előtt láthatóvá válik, mint a közvetlen veszély, amibe került. De amikor Mircea szájából előbukkantak a tökéletes ívű, csillogó szemfogak, azonnal elfelejtette szemérmességet. Megpróbált lecsúszni a kerevetről, de megkötözött lábával és kezével erre kevés esélye maradt. Mircea visszalökte a térdére, hogy jobb szögből támadhasson, de nem csapott le azonnal. Hagyta, hadd növekedjen tovább a pánik az áldozatban, amint megérezte, milyen erő lakozik a vámpírokban. Tehetetlenül vergődött Mircea szorításában, a szájpecek mögül csak elfojtott nyöszörgések hallatszottak. Egy idő után már én is láttam a combartériát, a nagy erőlködéstől teljesen kidagadt a lábán. Amikor a fickándozásai elcsitultak – talán a fáradtság miatt, vagy azért, mert semmi nem történt –, Mircea rábukott, belemélyesztve fogait a férfi puha bőrébe a csípőízület tájékán. Egy meglepett kiáltás hallatszott, amikor a verőér felszakadt, és a férfi szemei fennakadtak, amint Mircea rátapadt a sebre, és szívni kezdte a vért. A küzdelem újra fellángolt, de Rafe odalépett, hogy mestere nyugodtan táplálkozhasson, ne kelljen az étel mocorgásával törődnie.

Pritkin jól láthatóan összerándult, amikor hirtelen Rafe is ráharapott a nyaki artériára, de volt elég esze ahhoz, hogy ne avatkozzon közbe. A vámpíroknak joguk van a vérszíváshoz mindaddig, amíg az áldozat életben marad. A menü szerepét éppen betöltő fickó arckifejezését látva úgy éreztem, őt elfelejtették tájékoztatni erről a szabályról. Valóban nem volt szép látvány, de a mágus undorodó arckifejezése sem tetszett. A férfi gyilkossági kísérletet követett el, ehhez képest egészen enyhe egy ilyen büntetés. No és Pritkinnek aztán pláne nem volt joga ítélkezni. – Mondja csak, Pritkin, mennyit nyírt ki az éjjel? Fél tucatot? Vagy többet? Már nem is tudtam számolni. – Az önvédelem volt – méltatlankodott a hadmágus. – És megpróbáltam megvédeni magát azoktól, akiket az őrültségével magára szabadított. – A gyerekként szipogó férfira nézett, és látszott, hogy alig bírja türtőztetni magát. A kezeit ökölbe szorította, amikor látta, hogy az áldozat egész teste vonaglik, így próbál szabadulni az égető érzéstől, amit a vámpírok minden egyes szívása okoz. – Ez undorító. Sokkal undorítóbbnak tartottam volna, ha most épp én szenvedek ilyen agóniában, a térdeplő férfi pedig Tonytól veszi át a jutalmul szánt zsák pénzt. Én már csak ilyen gyakorlatias vagyok. – Enni nekik is kell. Jobban örülne, ha hajtóvadászatokat rendeznének, mint a régi szép időkben? – Mindenki tudja, hogy bárkit elkapnak, aki nem elég erős, hogy megvédje magát. A Kör épp azért jött létre, hogy lehetőséget nyújtson az embereknek megvédeni magukat az effélék ellen, és erre maga, aki állítólag hozzánk tartozik, itt ül, és a pártjukat fogja. Magától jobban felkavarodik a gyomrom, mint tőlük – hadarta Pritkin, és láttam, hogy harcolni akar. Az összeszorított állkapcsa, megfeszülő testtartása is erről

árulkodott. Rá akart rontani valakire, de nem merte megtenni, és ezért inkább szócsatát vívott. A helyzet viszont az, hogy én sem voltam túl diplomatikus kedvemben. – Ugyanannyira vagyok ember, mint maga. És ott voltam az éjjel, nekem ne játssza meg magát. Amíg a Fekete Kör be nem avatkozott, nagyon is elemében volt, mind a ketten tudjuk. Ne jöjjön ezzel az önvédelem dumával. Maga egy ragadozó. Épp eleget láttam a fajtájából, hogy felismerjem. Megszakítottam a monológom, mert történt valami a férfival a heverőn. A vámpírok valószínűleg előre sejtették, hogy ez következik, mert hátradőltek, és csak figyelték, ahogy az áldozatuk finoman remegni kezd, majd a borzongás az egész testére kiterjed, mintha egy földrengés hullámait látnánk. Néhány másodperc múlva az egész teste elképesztő ívben feszült meg, csupán megkötözött kezei, és combjának hátsó fele maradt érintkezésben a heverővel. Ezután indult be az elsöprő erejű magömlés, úgy lövellt kifelé újra meg újra, mintha soha nem akarná abbahagyni. A fejét hátraszegte, a szemel be akarta hunyni, de Rafe elkapta a tekintetét, és kényszerítette, hogy minden figyelmét annak szentelje, ami épp a testével zajlik. A férfi tágra nyílt szemekkel, még mindig reszketve nézte, ahogy telefröcsköli saját, napbarnított bőrét és a fényesre csiszolt fapadlót. Úgy tűnt, soha nem lesz vége, a teste képtelen megnyugodni, addig hajszolja magát, amíg szíve felmondja a szolgálatot. De végül elcsitult, előredőlt, hogy hosszú haja eltakarja vörösen égő arcát. A vámpírok egy egészen kicsit megtaszították, és teste koppanva dőlt le a heverő és a dohányzóasztal közé. Ekkor esett le, hogy végig erre, a vérszívás szexuális mellékhatására vártak, addig nem akarták abbahagyni. így aztán harmadikként a teljes megaláztatást is felvették a büntetési listára a fájdalom és a

félelem mellé, ezzel biztosítva, hogy többé ne kerüljön az útjukba. A tekintetét látva, ahogy ott feküdt összegörnyedve és reszketve, azt hiszem, a lecke sikeres volt. A mágus még véletlenül se nézett volna a földön heverő szánalmas kupac felé. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy nem sajnálom jobban szegény ördögöt. Nem tudtam, mit kellene éreznem, de Pritkin arckifejezése elgondolkodtatott. Emiatt mentem át rögtön védekezésbe, annak ellenére, hogy amit addig mondtam, mind igaz volt ! – A vámpírok nem vadásznak emberekre, csak azokra, akik megpróbálnak ártani nekik. A Szenátus sem szeretné, túl nagy lenne az esély, hogy valakit meglátnak, és megkezdődnek a pletykák meg a találgatások. Esetleg egy újdonsült vámpír elfelejtene elrejteni egy testet, és jönne a nyomozás. A szabad vadászat 1583 óta tilos, amikor az Európai Szenátus egyezséget kötött a maguk Körével. Ilyet még Tony bandatagjai sem csinálnak. – Ezt nagy örömmel hallom – jegyezte meg Mircea, majd előhúzott egy monogrammal ellátott zsebkendőt, és megtörölte a száját. Az ajkait kivéve egyetlen aprócska csepp sem jutott sehová. Ja kérem, a gyakorlat. Mivel a kifolyó vért már nem is szippantotta magába, úgy tűnt, teljesen jóllakott. A fickó nyilván tovább tartotta vissza, mint várták. – Tudom, mit mondanak a törvények – nézett körbe a szobában Pritkin megvető mosollyal. Kezdtem kételkedni abban, hogy van őszinte mosolya is. – De a világon több ezer vámpír él. A legtöbbjüknek kétnaponta ennie kell. Ez elég sok ellenséget jelent. Vagy azt akarja mondani nekem, hogy az állatok vérét kóstolgatják? Nyilvánvalóan hazugság. – Ne beszéljen hülyeségeket – fakadtam ki, és feltűnt, hogy egyik vámpír sem veszi a fáradságot, hogy megvédje magát. Talán már belefáradtak, vagy úgy gondolták, Pritkin nem éri

meg a vesződséget. Esetleg érezték, hogy mondhatnának bármit, a hadmágus véleménye úgysem változna. Lehet, hogy nekik volt igazuk, de én nem szeretem, ha nem az enyém az utolsó szó. – A vámpírok soha nem ontanak feleslegesen vért, ez a legfőbb szabályuk, még az ellenségeikkel szemben is. Még ők is kapnak egy második esélyt, ez tudomásom szerint méltányosabb, mint amit a Kör alkalmaz a renitens mágiahasználókkal szemben. Itt csak vámpíroknak jár azonnali kivégzés a szembeszegülésért. Pritkin tehetetlenül nézte, ahogy a férfi megpróbál lebéklyózott végtagjaival elkúszni. Szemében még mindig a riadalom látszott, i estét a kimerültség és a láncok viselték meg. A vérveszteség miatt bizonytalan mozdulatokat tett, kétszer is elcsúszott a síkos padlón. Végül elért az ajtóig, ám ezzel nem sokra ment, mert képtelen volt kinyitni a zárat. A szájával próbálta, de nem sikerült, ezért meg kellett fordulnia, szembenézni kínjának okozóival, hogy hátul összekötött kezével matathasson az ajtón. Most már én is kezdtem szánni, függetlenül attól, hogy pár órával korábban minden gondolkodás nélkül golyót röpített volna a fejembe, ha alkalma nyílik rá. Persze most nehéz volt hidegvérű gyilkosként gondolni rá, ahogy ott állt, petyhüdt nemi szerve bánatosan himbálózott ragacsos combjai Közt, nyakán és ágyékán pedig egy-egy kis vércsík húzódott, amit nem tudott letörölni. Pritkin igencsak mérges képpel fordult felém. – Azt mondja, a sajátjaikat keményebben büntetik, mint a kívülről jövőket? Hazudik! A szörnyek nem ismerik a könyörületet. – Higgyen, amit akar, de ez az igazság – vontam meg a vállam. –Nem lát itt vámpírokat, vagy igen? Ha bármelyik is fogságba esett, az. mostanra már karóval a szívében fekszik. Mármint, ha készséges volt a kihallgatáson. Ha nem, akkor Jacknek ma megint túlóráznia kell.

– Ez nem könyörületesség kérdése, Pritkin mágus, erről biztosíthatom – szólt közbe Rafe, miközben szemét az ajtót kaparászó, béklyóba vert emberen tartotta. – Egyszerűen nem érezzük úgy, hogy a népe komoly fenyegetést jelentene ránk. Pritkin erre csak mérgesen felhorkant, és átsétált a szobán, hogy kinyissa az ajtót. A férfi a hátán landolt a kinti padlón, a készenlétben álló szolgák legnagyobb meglepetésére. Felnyalábolták, és elvitték egy kicsit megleckéztetni. Nem mintha még szüksége lett volna rá ezek után. – És általában hogyan étkeznek? Ugye nem akarja azt mondani, hogy máskor nem fejezik be azt, amit itt most elkezdtek? Úgy értem, ha nincsenek szemtanúk? Egyértelmű volt, hogy Pritkin csak provokálja a vámpírokat. Elképzelhetetlen volt, hogy ne tudjon róla. A Tony udvarában megforduló mágusok egyike sem lepődött meg a lakomákon. Lehet, hogy az iskolában megtanították őket, hogy palástolják az érzelmeiket, de nekem inkább az volt a benyomásom, hogy ez nem volt valami óriási titok. Pritkin megdöbbenése mégis őszintének tűnt. Mégis, mi a frászt oktatnak akkor a mágusiskolákban? Mirceára néztem: – Meg akarod mutatni neki? Mircea lelkesen felkacagott. – A legnagyobb örömmel megtenném, dulceatã, de én nem bízom magamban. Túl nagy lenne a kísértés, hogy megszabadítsam magunkat bosszantó jelenlététől, pedig a konzul a leghatározottabban kijelentette, hogy nem eshet bántódása, amíg nem szolgáltat rá okot – pislantott Pritkin irányába. – És sajnálatos módon eddig majdnem rendesen viselkedett. – Mutasd meg rajtam.

– Nem – lépett közbe Tomas, és a hangjától összerezdültem. Eddig olyan csendben volt, hogy megfeledkeztem róla. – Neki sem eshet baja. – Azt hiszem, a mi drága Cassandránk pont erre szeretne rávilágítani – felelte Mircea. – Ha megfelelően csináljuk, egyáltalán nem fájdalmas – majd rám nézett. – Az udvarban biztos gyakran voltál donor. Ismered a folyamatot, ugye? – Persze, sőt, még egy falánk szellemet is megetetek néha. Mivel már mindkettőhöz volt szerencsém, tudtam, hogy a vámpírok erőcsapolása egy kicsit más jellegű, mint Billy Joe feltöltekezése. O például közvetlenül tudja hasznosítani az energiáimat, míg a vámpírok a véremen keresztül jutnak hozzá. Billynek erre nincs szüksége, persze ez érthető, hiszen a teste elég régóta valahol a Mississippi fenekén fekszik. Elég körülményes lenne a vért feldolgoznia, nem beszélve arról, hogy a teste nemigen vágyhat további folyadékra. Mircea jellegzetesen kecses suhanásával közeledett. Minden élőhalott képes erre a mozgásra, de mellette még a vámpírok is esetlennek látszanak. Tudtam, hogy nem lehet bajom – régi motoros a szakmában, és túlságosan tele van ahhoz, hogy esetleg sokat szívjon. Billy Joe volt az, akit jól le fogok cseszni, ha a gyáva elő mer még bújni valamikor. Billy energiaszívása általában nem okozott gondot, mert a táplálékkal és pihenéssel gyorsan feltornásztam a szintemet. De pontosan ismerte a szabályokat, hogy egy alkalommal mennyit szívhat le belőlem, és nagyon nem tartotta be őket, különösen tegnap esett túlzásba. – Most meg mire készülnek? – lépett előre Pritkin, de Tomas közénk állt. Egyikük sem látszott boldognak. – Ügyelj, hogy jól lásson mindent, Tomas – szólt Mircea, aggodalmas arccal nézve le rám. – Csak egyszer fogom megmutatni. Cassandra már így is fáradt, és még sok mindenről kell beszélnünk. Nem akarom, hogy közben elaludjon –

mosolygott, és a kezével játékosan összecsípte az államat. Az érintése meleg volt, ahogy mindig. Az idős vámpíroknál már nem attól függ a testhőmérséklet, hogy milyen rég jutottak utoljára táplálékhoz. – Nem foglak bántani – ígérte. Most eszembe jutott, miért is szerettem Mirceát mindig. A sötétbarna szemek és a valóban kecses test is nyilván hozzájárult, no meg működtek bennem a hormonok is, de a megjelenésnél mindig is fontosabb volt az őszintesége. Soha, egyetlen hazugságon sem kaptam rajta. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy meggyőzően tud hazudni, ha akar – másképpen szinte lehetetlen volna fenntartania pozícióját –, de velem szemben mindig becsületes volt. Talán apróságnak tűnik, de egy árulásra és félrevezetésre épülő világban az őszinteség felbecsülhetetlen kincs. Visszamosolyogtam rá, és csak részben azért, hogy Pritkin is lássa. – Tudom. A hadmágus nem jutott a közelembe, de folyamatosan kiabált. – Ez őrültség! Hagyja, hogy a vérét szívják? Ráadásul önként beleegyezik? Úgy fogja végezni, mint a többiek. Mircea válaszolt helyettem, de közben csak engem nézett. Most fedeztem csak fel, hogy a szeme nem is csupán barna, hanem több szín keveredik benne. Kapucsínó, fahéj, arany, sőt, még egy kis mélyzöld is felbukkant benne. Gyönyörű volt. – Ha csak úgy, válogatás nélkül mindenkire vadászunk az emberek világában, ahogy maga képzeli, Pritkin mágus, akkor miként lehetséges, hogy nincsenek ezrével, sőt, milliószám új vámpírok? Csak három harapás kell hozzá egymást követő napokon hetedik, vagy magasabb szintű vámpíroktól. El tudja képzelni, hogy ha nem tartanánk be a korlátozásokat, hány ilyen eset történne, akár véletlenül, akár szándékosan? Rövidesen már nem csupán mítosz lennénk, és ismét vadásznának ránk.

Kis szünetet tartott, de már nem is kellett folytatnia. Nem hinném, hogy Pritkin ne lett volna tisztában azzal, ami Drakulával történt. Sőt, a korai időszakban Mircea maga is számos alkalommal kis híján fogságba esett, ahol kivégezték volna. Radu, az öccse nem volt ilyen szerencsés. A csőcselék elkapta Párizsban, és az inkvizíció elé cipelték. Több mint egy évszázadon át megállás nélkül kínozták. Amikor Mircea végre rátalált, és kiszabadította, már menthetetlenül őrült volt. Radut azóta is biztos helyen, elzárva tartják. – Valamikor az élet állandó háborúból állt – elevenítette fel Mircea, mintha tudta volna, mire gondolok. – Köztünk és az emberek között, a vámpírok családjai közt, vámpírok és mágusok között, vég nélkül. Egészen addig, míg megszületett a Szenátus, és azt mondta, elég, ennek véget kell vetni, vagy saját magunkat pusztítjuk el. Senki nem akarja, hogy újra beköszöntsön az a kor, legfőképpen nem az emberekkel való viszály. Még ha legyőznénk is azok milliárdjait, akik ellenünk vannak, a végén mi veszítenénk, mert ki táplálna minket, ha nincsenek emberek? – tette fel a kérdést, és Pritkinre nézett. – Nem akarhatjuk, hogy a vámpírok nagy tömegekben, szabadon portyázzanak, felügyelet nélkül, hisz így esélyünk sem lenne a titkunk megőrzésére. Harapunk, és leszívjuk a vérét annak, akit kivégzésre ítélünk, vagy elrettenésként, ahogyan az előbb látta. De egy átlagos étkezéshez – és ezzel a figyelme visszatért hozzám – sokkal gyengédebb módszert alkalmazunk. Rám mosolygott, és olyan érzés töltött el, mint amikor esős napok után először megpillantjuk a napot. A lélegzetem is elállt. – Most mit csinál vele? – lesett ki Pritkin Tomas válla mellett. – Nem is csinál semmit – mondta aztán szinte csalódottan. Tomas odanyúlt, és levette Mircea kezét az arcomról. – Hagyd már, elég!

– Ő ajánlotta fel, Tomas, te is hallottad – nézett fel Mircea csodálkozva. – Mi a bajod? Megígértem, hogy gyengéd leszek. Tomas szeme megvillant, összeszorította a száját. Idegesnek tűnt. Mircea szeme egy pillanatra elkerekedett, majd tekintete cinkosán megvillant. – Ó, bocsáss meg, nem értettem. Egy kis kóstolót csak nem irigyelsz tőlem. Végigsimította az arcomat, finoman, de mindvégig Tomast nézte. – Tényleg olyan édes, amilyennek látszik? – kérdezte, amire Tomas csak dühös morgással válaszolt. Ezúttal erősebben lökte el Mircea kezét. Szerettem volna túl lenni az egészen. Kérdéseket akartam feltenni Pritkinnek, de amíg nem jön képbe ezzel a vérszívás dologgal, teljesen használhatatlan lesz. – Csinálhatnánk már? – Majd én, ha mindenáron meg kell tenni – jelentette ki Tomas, és fölém hajolt. Azonnal elhúzódtam előle. – Nana. Ebbe nem egyeztem bele. Rendben van, egy-két dolog miatt az adósa voltam Tomasnak, de ez túl sok lett volna. Mircea ismét felnevetett, öblösen és melegen szólt. – Tomas, hát nem mondtad el neki? – Mit nem mondott el? – érdeklődtem hirtelen kellemetlen előérzettél. Mircea tekintetéből némi rosszindulatot véltem kiolvasni. – Csupán azt, hogy már hónapok óta táplálkozik belőled, dulceatã, és, ahogy az ilyenkor lenni szokott, már kialakult a... birtoklásvágy. – Mondd, hogy csak szórakozik! – néztem halálra váltan Tomasra. A válasz az arcára volt írva, mielőtt megszólalt volna. Egy világ omlott össze bennem. A táplálásnak szigorú szabályai vannak a vámpírok társadalmában. Nem lehet hosszabb időn át

ugyanazt az embert használni donorként, mert a vámpír saját tulajdonaként kezd tekinteni rá, és ez a féltékenység számos konfliktushoz vezethet. De a vér engedély nélküli csapolása egy olyan személytől, aki az emberek világához tartozik, nem egyszerű szabálysértés. És elsősorban nem a táplálkozás szexuális jellegű mellékhatásáról van szó. Mindenkire, aki a természetfeletti világ tagja, különleges törvények vonatkoznak. Tomas egy sor szabályt hágott át ezzel, nem is szólva arról, hogy ismét elámít. Szóval minden egyes vele kapcsolatos dolog ilyen vagy olyan módon egy vámpírtrükk eredménye, a külsejétől kezdve a saját érzéseimig. Azt, hogy a kilétét eltitkolta, talán még megbocsátottam volna neki, de ezt soha. Nem hittem el, hogy megtette, de be kellett látnom, hogy mégis képes volt rá. – Nem csináltam gyakran, Cassie – kezdte Tomas, az ajkát nyalogatva. – Tudnom kellett, hogy mikor merre jársz, és a rendszeres csapolás kialakít egy köteléket. Ez segített, hogy biztonságban légy. – Ó, milyen nagylelkű tőled – csak ennyit tudtam kinyögni, mert még mindig úgy éreztem, mintha fejbe vertek volna. Elkezdtem feltápászkodni – nem is tudom, miért –, amikor Mircea egyik kezét a vállamra helyezte. Az arca most komoly volt, mintha csak most jött volna rá, mennyire lesújtott a hír. – Minden okod megvan arra, hogy dühös legyél Tomasra, dulceatã , de erre most nem alkalmas az idő. Az én hibám volt, nem kellett volna ugratnom. Ha egy kis időre félre tudod tenni a haragod, és megengeded, akkor folytatnám, különben az egész napot felesleges veszekedéssel töltjük. – Nem akarok veszekedni – mondtam, és ez igaz is volt. Csak hozzá akartam vágni valamit Tomas fejéhez, mindegy mit, csak jó nehéz legyen. De ettől még nem kapnám meg a válaszokat, és azok jelenleg fontosabbak, mint a bosszú. –Jó, csak vidd el a közelemből.

– Rendben. Tomas, légy oly kedves. Egy pillanatra úgy tűnt, Tomas ellenkezni akar, de aztán, az érzékelhető habozást követően jó egy méterrel hátrébb lépett. Ott megállt, és csökönyösen maga elé nézett. Én még messzebbre küldtem volna, de tudtam, úgyis azzal jönne, itt kell maradnia, hogy figyelje Pritkint. Mivel ez nekem is fontos volt, nem kötözködtem. Mircea sóhajtott, és újra kezébe fogta az arcom. Ezúttal nem húzta sokáig. Az ujjaival finoman végigsimított az államon, majd a nyakamon, és máris éreztem, hogy az ereje hívogat. Az ölelése valóban gyengéd volt, mintha nem is ért volna hozzám, mégis megborzongtam, mert a vágy kellemesen meleg érzése öntött el, és táncolt végig a testemen, feloldva a feszültség egy részét, ami Tomas miatt tombolt bennem. A bőrömön csiklandozó érzés szaladt végig, és ködszerű, halovány energiahíd jött létre köztünk. Ekkor azt is megtudtam, kinek a védelmezőjében lubickolt Billy Joe nem sokkal korábban, kinek az erejét vettük kölcsön, hogy beszálljunk a harcba a Daniénál. Ugyanaz a szédítő, felemelő pezsgő-a- jégen érzés volt, amely a kaszinó mellett költözött belém. A vonzás, a nevetés és a melegség olyan elegye, mely legelső pillanatától kezdve súlyos függőséget okoz. Tudtam, bosszankodnom kellene amiatt, hogy védelmezőkkel fojtja le az erőmet, de aki ilyen érzelmekben lubickolhat, az egyszerűen képtelen mérges lenni. Úgy áradt szét bennem, mint a ragyogó napsütés, és örömömben kacagni kezdtem. Mircea akkor látott hozzá, amikor az energiáink összeolvadtak. Én éppen akkor egy csodás, arany fürdőben lubickoltam. Mintha nem a nyakamat, hanem valami sokkal intimebb testrészemet érintette volna, és egy kis ideig valóban elhittem, hogy a köntös lekerült rólam, és egy meleg kéz a testem minden táját bebarangolja. Nyelni próbáltam, de a szám

kiszáradt. Ekkor lüktetést kezdtem érezni az altestemben. Egy réges-régi emlék jutott eszembe: egy este, Mirceával ketten a díványon ülünk összebújva Tony egyik szobájában, a hajamat simogatja, és egy mesét mond nekem. Azon a látogatásán több időt töltött velem, mint Tonyval, rengeteget lovagoltatott a térdén, de soha nem éreztem ilyesmit. Persze akkor még csak tizenegy voltam. Most is szerettem volna az ölében lovagolni, de egészen másként. Mircea meglehetősen fura arckifejezéssel tekintett rám, szinte megzavarodva, mintha nem ismerne fel. Néhány pillanatig az arcomat fürkészte, majd megfogta a kezemet, és fölém hajolt. Ajkainak rövid érintését éreztem a kézfejemen, majd elengedett, és hátralépett. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél, de lélegzethez sem jutottam. Mintha összetört volna a szívem, a világ számomra legértékesebb dolgától kellene megválnom. Majdnem kinyújtottam utána a kezem, hogy visszahúzzam, de aztán visszafogtam magam, mielőtt megszégyenülök mindenki előtt. Csak ültem ott, igyekeztem némiképp lecsillapítani a dübörgő pulzusomat, és közben bámultam rá. Már el is felejtettem, mennyivel bensőségesebb élmény egy vámpírtáplálás, mint az, amit Billy Joe-val produkálunk. Az előbb erre az aspektusra nem is gondoltam Mirceával kapcsolatban, de most ámulattal eszméltem rá. Megvolt benne a karizma, ami egész családját híressé tette, a hatalma elegendő volt ahhoz, hogy megszerezze és megtartsa a Szenátus egyik székét, és azt senki nem tagadhatta, hogy férfiszépség terén sem lehetett ellene kifogás. Természetesen sosem találkoztam sem Drakulával, aki sokkal korábban meghalt, mint ahogy én születtem, sem a szerencsétlen sorsú Raduval. De Mirceára nézve könnyen érthető volt, miért legendás hírű az egész dinasztia. Ha találkoztál valamelyikükkel, nem felejtetted el

többé, bármilyen trükkel is próbálták megtéveszteni a memóriádat. Felnéztem, és láttam, hogy Tomas mogorván tekinget hol rám, hol Mirceára. Most meg mi a problémája? Már vége az egésznek. Aztán a tükörbe néztem, és láttam, hogy a tekintetem homályos, kipirult vagyok, és az ajkaim félig szétnyíltak. Pontosan úgy néztem ki, mint aki épp most van túl egy élvezetes szeretkezésen. Ha jobban belegondolunk, ez nem is volt olyan messze a valóságtól. Gyorsan összerendeztem magam, hogy kevésbé tűnjek kielégültnek. Pritkin csalódottnak látszott, mintha inkább fájdalmat szeretett volna látni, mint élvezetet. – Nem hiszem el, hogy most táplálkozott. Nem jutott vérhez, nem is szakította fel a bőrét. – Épp ellenkezőleg – igazgatta meg a gallérját Mircea izgatott mozdulattal. – Ez táplálkozás volt, ha mégoly gyengéd is. Tomasra nézett, mintha mondani akarna neki valamit, de aztán meggondolta magát. Inkább Pritkin felé fordult, ördögi mosollyal az arcán. – Raffaello most magán is bemutatja ugyanezt, ha megengedi. Rafe átszelte a szobát, és az ujjait Pritkin csuklója köré fonta, mielőtt egyet pisloghattam volna. A hadmágusból pánikszerű hullámokban tört ki az energia, és éreztem, ahogy a karkötőm ismét a csuklómra szorul. – Nem fogom bántani – nyugtatgatta Rafe szinte lekezelően. –Ugyanaz fog történni magával, ami az előbb Cassie-vel. Talán maga kevésbé bátor, mint ő? Pritkin nem is figyelt oda rá. Ha csak az arcát látom, azonnal fedezéket keresek, de szerencsére ott volt Rafe, aki vasmarokkal

tartotta. Nem is tehetett másképp, hisz egyértelmű parancsot kapott mestere mesterétől. – Engedj el, vámpír, vagy a Körre mondom, hogy megbánod! Egyik pillanatról a másikra Pritkin varázslatai engem kezdtek támadni. Földdel és vízzel egyszerre dolgozott, így párhuzamosan éreztem azt, hogy eltemetnek és hogy megfulladok. A karkötőm úgy rángatott, mintha egy kis állatot tartanék a kezemben, aki veszettül szabadulni próbál. Küzdöttem, hogy levegőt kapjak, de hiába. Feltéptem a köntös nyakát, de ez sem segített. Ami fojtogatott, az nem volt kézzelfogható, evilági anyag. Továbbra is levegő után kapkodtam, de a tüdőm mintha kővé dermedt volna, és elfeledkezett volna feladatáról. Lassan hátracsúsztam a széken, a világ kezdett elsötétedni. Az utolsó gondolatom az volt, micsoda szerencse, hogy egy vámpírokkal teli szobában az egyetlen emberi lény okozza a halálomat.

10. fejezet

Meleg

kéz siklott a gallérom alá, majd megállapodott a kulcscsontom felett. Remegni kezdett a karom. A fullasztó érzés ezzel egy időben enyhült egy kissé. A levegő sűrű volt, erőlködnöm kellett, de már tudtam lélegezni. – Engedd el, Raffaello – szólt Mircea hangja, és felnézve láttam, hogy az ő érintése tört át a mágus varázslatán. Rafe azonnal engedelmeskedett, és úgy törölgette kezét a combjába, amiből látszott, Semmivel sem élvezte jobban a közvetlen kapcsolatot a hadmágus–sal, mint Pritkin maga. A varázsló reszketett az erőfeszítéstől, hogy összpontosítsa erőit. Még mindig ott hullámzott körülöttem a víz, de már szelídebb volt. Mintha egy tó partjára érkeztek volna a habok, és nem dühödten csapódtak egy sziklafalnak. Mircea odabólintott Rafe-nek, aki az ajtóhoz ment, és valami utasítást adott az egyik szolgának. Pár másodperccel később egy újabb szatír-vérlényt vezettek be. Fiatal, szőke fiú volt, a többiekhez hasonlóan ő is visszaváltozott kevésbé elrettentő alakjába. Bundája rőt és arany színekben pompázott, jól illeszkedve hajához és fakó, kék szeméhez. Bőven 180 centi felett volt, jó kiállású, mint a szatírok álla kibán. Ha nem eleve ilyen testalkattal születnek, bizony megdolgoznak érte. Az ő értékrendjük szerint semmi sem lehet annál rosszabb, ha nem találják vonzónak őket – az impotenciát kivéve. Nem mintha ez utóbbival bármi gondja lett volna. A fogva tartás egy kicsit megviselte és lelankasztotta, de amint meglátott engem, azonnal

újra a csatarendbe állt. Nem haragudtam rá ezért, hisz ők valóban képtelenek uralkodni magukon. – Figyeljen és tanuljon, hadmágus! Raffaello kezébe vett egy kést, és minden figyelmeztetés nélkül egy nem túl mély vágást ejtett a szatír mellkasán. A lény meg sem mukkant, de ezen nem lepődtem meg. Habár a szatírok nem különösebben bátrak, soha nem mutatnának félelmet egy meglehetősen hiányos öltözetű nő társaságában. Rafe odatartotta a kezét, nagyjából harminc centire a sebtől, és lassan, mintha láthatatlan fonalakon húznák őket, vércseppek lebegtek át a levegőn, hogy megérkezzenek a tenyeréhez. Amint elérték a bőrt, azonnal beszívódtak. – Ugyanezt meg tudjuk csinálni vágás, mindenféle seb nélkül is – ecsetelte Mircea lágy hangon. – Bármikor, bárkivel, bárhol. Egy kis tülekedés a metrón, egy kézfogás, vagy – és a tekintete rám siklott – sokkal élvezetesebb dolgok is megfelelnek a célnak. Egy kis ideig viszonoztam Mircea pillantását, és ismét úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, csak épp ezúttal a saját testemmel kellett megküzdenem mások ereje helyett. Egyeden ember szeme sem lehet ilyen. Azt olvastam ki belőle, hogy ismeri a titkát minden rejtett álmomnak, és az összes vágyamat valóra tudja váltani. A kéz, ami a nyakamon nyugodott, hirtelen már nem is megnyugtató volt, hanem izgató. Az ő arckifejezése is megváltozott, eltűnt róla a szenvtelenség. A szék karfájába kellett kapaszkodnom, hogy ne vessem magam azonnal a karjaiba. A pokolba, erre nem számítottam! Mircea egy perc után hátralépett, és a forróság némiképp csillapodott, de a vágyódás utána ugyanúgy megmaradt. A gond csak az volt – leszámítva, hogy esetleg meg kell ölnie engem, ha a konzul erre utasítja –, hogy képtelen voltam eldönteni, mindebből mennyi a valós érzelem, és mi az, amit Mircea

szándékosan belém plántált. Eszembe jutott az első este Tornásszal, amikor megpróbált elcsábítani. Nem voltam meggyőződve, hogy a magam köré tekert, rajzfilmfigurákkal borított fürdőlepedő keltette fel benne annyira a vágyat, hogy képtelen volt uralkodni magán. Vajon Tomas a Szenátus parancsát követte? Most pedig Mircea tette ugyanezt? Tudtam, Tomasnak nem kellett megérintenie engem, hogy tápláljam. Mircea azt nem árulta el Pritkinnek, hogy egy mesternek nincs szüksége fizikai érintkezésre ehhez. Bármelyikük képes lenne megcsapolni az energiámat onnan, ahol állnak. Láthatatlan, mikroszkopikus részecskék lebegnének át a levegőn, elszívva az életerőmet úgy, hogy senki nem venné észre. És, ha a többiek is olyan jók, mint Mircea, még egy kék folt, egy kis vérömleny sem fog árulkodni arról, hogy mi történt. Gondolom, Pritkin nem reagált volna túl jól erre a kis kiegészítő információra, már így is épp elég rémült képpel pislogott körbe. Úgy nézett ki, mint aki az álmából felébredve szörnyekkel találja körülvéve magát. Megnyugtathattam volna, ha van bármi esély arra, hogy elhiszi, amit mondok. A legtöbb vámpír nem lenne képes ilyen könnyen táplálékhoz jutni belőle, sőt, egyáltalán nem menne nekik. A védelmezői minden bizonnyal erősek voltak – valószínűleg le kellett volna szednie őket magáról, hogy Rafe bemutathassa rajta a csapolást –, és a tapasztalata révén azt is megérezné, ha valami veszély fenyegeti. Az viszont tény, hogy egy hétköznapi ember mit sem észlel ebből, talán egy kis általános levertséget kivéve. A vámpírok csak a filmekben hagynak hátra kilyuggatott nyakú tetemeket, vagy akkor, ha valami konkrét céljuk van ezzel. Azt például el tudtam képzelni, hogy Tonyhoz rövidesen megérkezik egy ilyen szállítmány. Louis-César ekkor úgy döntött, hogy Mircea már eléggé kiszórakozta magát erre a napra.

– Ha ennyire érdeklik a szokásaink, Pritkin mágus, számos, ebben a témában íródott kiváló tanulmányt ajánlhatok a figyelmébe. Ez a pillanat azonban nem alkalmas a további ismeretszerzésre –nézett jelentőségteljesen a kollégájára. – A nap telik, és elég sűrű éjszaka elé nézünk. Folytathatnánk? Mircea meghajtotta a fejét, és elegánsan visszaereszkedett a heverőre, de előtte még megszabadult zakójától, és a dohányzóasztalra hajította. Magasra húzott gallérja felső szárát is kiengedte, mintha hirtelen melege lenne a szobában. Az ing tojáshéj színű volt, selyemből szőtték, kínai mintával díszítették. Hagyományos gombok helyett egymásba akasztott kis kampók futottak végig rajta. A kelme az a fajta fénylő selyem volt, amit az ember meg akar érinteni, hogy megbizonyosodjon róla, valóban olyan finom–e, mint amilyennek látszik. Az öltönye sima, egyszínű fekete volt, de nagyon jól állt neki ez a nemes egyszerűség. Akárcsak egy dísztelen keret egy pompás kép körül: az összhatás számít, és az lenyűgöző. Ahogy ott ültem a vastag köntösben, kezdtem egyetérteni vele – tényleg egyre melegebb lett a szobában. Pritkin bőre most a fonnyadó gomba színét öltötte magára. Úgy véltem, a látottak alapján lassan kezdett derengeni neki egy és más. – És ilyen módon is tudnak új vámpírokat létrehozni? Uralni tudják az áldozataikat? – fordult Mircea felé. Az ajkamba haraptam, hogy türtőztessem magam. Pritkin nyilvánvalóan lógott a mágusiskolából, amikor a vámpíros leckét vették. A tudatlansága miatt már furcsállottam is, hogy az Ezüst Kör pont őt jelölte ki kapcsolattartónak a Szenátussal. Abból, amit egykor Tony udvarában hallottam, az a kép állt össze bennem, hogy a hadmágusoknak is különböző rendjei léteznek, mindegyik egy-egy nem emberi lénycsoportra – vámpírokra, vérlényekre, démonokra, az erdők népére, vagy más

mágikus lényekre, például sárkányokra – szakosodott. Most már kíváncsi voltam, mi lehet Pritkin specialitása. Louis-César fintort vágott felé, talán hasonló gondolatok jártak a fejében. Mircea pedig teátrálisan kinyújtotta felém a karját. – Gyere ide hozzám, Cassandra! – mennydörögte. – Parancsolom neked! Mindig érezhető kis akcentusát most annyira kihegyezte, hogy úgy hangzott, mint Lugosi Béláé. Akaratom ellenére is elmosolyodtam. Mircea humora közismerten csapnivaló, de a feszültség oldására remekül bevált. Még jobban belesüppedtem a puhára tömött karosszékbe. – Köszönöm a lehetőséget, de nagyon kényelmes itt, ahol vagyok. Igazság szerint a heverő sokkal vonzóbbnak tűnt, de tudtam, a legjobb, amit tehetek, ha a fenekemen maradok. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az érzelmeimet nagyrészt a táplálás mellékhatásai idézték elő, de Mircea még egy szentet is sikerrel meg tudott volna kísérteni. Semmi szükségem nem volt további komplikációkra, főleg nem a Szenátus egyik tagjával. Még az is lehet, hogy őszintén kedvel engem, de végül úgyis azt kell tennie, amit a konzul akar. Ahogy mindannyiunknak. Mircea tovább ugratta Pritkint. – Látja, barátom? Semmi. Visszautasított engem. Talán a vonzerőm mégsem akkora, mint képzelem. – Ha valakit irányítani is akarunk, mindenképpen meg kell harapnunk – zárta rövidre a témát Tomas. Felém pillantott, és a szemében valami fura érzelem feketéllett. Nem tudtam hová tenni. Nem szóltam semmit, nem akartam vitát. De az igazság az, hogy még ha Mircea meg is harapott volna, valószínűleg nem lenne más az eredmény. A vámpírok általánosságban valóban a

harapásuk által vonják uralmuk alá az embereket. Sokszor egy alkalom is elég, kettő egészen biztosan, a harmadik után pedig az áldozat maga is vámpírrá változik, szorosan kötődve mesteréhez. Legalábbis ez az elmélet. De Tony kétszer is megharapott engem, egyszer még gyerekkoromban, másodszor pedig amikor tizenévesen visszatértem hozzá. És mégis, ha megpróbált volna magához rendelni, bármibe lefogadom, hogy kudarcot vall. Az elméletem szerint a szellemvilággal való kapcsolatom zavart be valahogy a képbe. Billy Joe szinte mindig ott volt velem, állandóan hordtam a nyakláncát, s ez akkor is összekötött minket, amikor épp távol volt. A vámpíroknak nincs ellenszerük a szellemekre. A Billyvel kötött egyezségünk egyik fő oka részemről az volt, hogy – kis szerencsével – alkalmas volt spirituális zavaróadóként működni. Vagy ez vált be, vagy én tartozom azon kevesek közé, akik természetes ellenálló képességgel rendelkeznek a vámpírokkal szemben. Az utóbbiban kételkedtem, hiszen ehhez az enyémnél komolyabb képességek kellenek, persze történtek már ennél furcsább dolgok is. Sőt, velem mostanában csupa roppant furcsa dolog történik. Mircea eltúlzott vágyakozással tekintett rám, én elmosolyodtam. – De ha akarod, itt szorítok neked helyet. Mire kimondtam, már meg is bántam. A közvetlen közelében lehetetlen lett volna megőrizni a józan eszemet, pedig most szükség lesz arra, hogy tiszta fejjel gondolkozzam. De felesleges volt az aggodalmam. Mircea egy pillanatig úgy nézett, mint aki komolyan fontolóra veszi a lehetőséget, aztán visszamosolygott rám, és megrázta a fejét. – Nagyon kedves tőled, dulceatã,, de kényelmesen ülök itt is –mondta, majd Tomasra lesett. – Talán majd később.

– Az évek során ennél sokkal rémesebb dolgokat is művelt, hogy térdre kényszerítsen. – Tudsz mondani még bármit erről a látomásról, Cassie? – szólt hozzám most Mircea nagyon komoly arccal. – Minden apró részlet létfontosságú lehet. – Nem hiszem – gondolkodtam el. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy alapos megfigyeléseket tehettem volna, de úgy emlékeztem, mindenről beszámoltam. – Még valami: a tömlöcmester fura néven szólított engem, vagyis minket. Azt mondta: M'sieur le Tour, vagy valami hasonló. Louis-César összerezzent, mintha ismét megütöttem volna. – Ennek van valami jelentősége? – kérdezte tőle Mircea. Louis-César megrázta a fejét. – Nincs. Csak olyan sok éve nem hallottam ezt a nevet. Egy időben így neveztek engem, bár általában nem szemtől szembe. Azt jelenti: az ember a toronyból. Gyakran voltam bebörtönözve ugyanis. De volt, amikor más jelentést is kapott ez a név – tette hozzá megenyhülve. Mircea felé sandítottam, aki komor képet vágott, de nem fűzött semmi megjegyzést a hallottakhoz. – Most mesélj a második látomásodról, dulceatã! Bólintottam, és próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy a kis tarot-kártyáim jobban fején találták a szöget, mint eddig bármikor. Úgy döntöttem, erről nem teszek említést. LouisCésar azt mondta, a név nem hordozott különösebb jelentőséget, és azt sem akartam, hogy elvegyék a kártyáimat. –Jó, de azt én sem értettem teljesen. Normális esetben azt látom, ami megtörtént, vagy történni fog, de úgy, mintha tévét néznék. Csak megfigyelem, és kész. – És legutóbb nem?

Kellemetlenül éreztem magam. Még nem is volt időm, hogy feldolgozzam, ami történt, és máris másoknak kell elmagyaráznom? – Igen, az utóbbi egy nap eléggé... másmilyen volt. Nem tudom, miért. Talán, mert épp valaki más testében voltam, amikor az utazás megkezdődött. Ilyen még sohasem volt azelőtt. – A múlt éjszaka történt meg először, hogy megszállt valakit? –szólt közbe Pritkin, és hangjából csak úgy sütött a szkepticizmus. Legszívesebben nem törődtem volna vele, de azt is szerettem volna tudni, hogy mi folyik itt. – Így van. Nem is tudom, hogy csináltam, de amikor Billy Joe belém csapódott... – Billy Joe az ördögfiókája? – Nincs ördögfiókám – csattantam fel. – Egyszer és mindenkorr a : nem vagyok boszorkány, oké? Nem vagyok démon, sem valami Istenverte sátánivadék. Jövőbelátó vagyok, hallott már ilyenről? Talán azért történt, mert elvesztettem a türelmem, vagy talán a karkötő emlékezett rá, és ellenszenvesnek találta. Mindenesetre minden előjel nélkül kétélű pengék jelentek meg előttem a levegőben, és n Hígindultak egyenesen a hadmágus felé. Ugyanolyan áttetszőek voltak, mint Billy egy átmulatozott éjszaka után, nem is tűntek valódinak, inkább mintha a fény hajlott volna ilyen fura alakba. Mindenesetre a hatásuk egész kézzelfogható volt. Nem akartam kárt tenni Pritkinben, de a karkötő szemlátomást más véleményen volt. A tőrök mélyen belevájtak a mágus mellkasába. Felordított, és ösztönösen hátraugrott. A kések erre visszaszálltak a szobán át, majd eltűntek a karkötőmben. – Sajnálom! – kiáltottam, megdöbbenve nézve, ahogy a két sebből vörösen tört elő a vér. – Nem tudtam, hogy ezt fogja csinálni!

Elszörnyedve néztem a csuklómat körülölelő ékszerre. Elvileg nem okozhatott volna kárt egy hadmágusban, de úgy hatolt át a védelmén, mintha az ott sem lett volna. – Ezt hol szerezted? – nézett érdeklődve Mircea a karkötőre. – Hát, öö, mondjuk, hogy nemrég találtam. – Átpártolt a sötét mágustól hozzá! – hangzott Pritkin fájdalommal teli hangja. Gyűlölettel teli szemmel nézett rám, de most az egyszer nem tudtam hibáztatni érte. – A sötét fegyverek csalárdok, mindig a legnagyobb erejű gazdához vándorolnak, így növelve saját hatalmukat – mondta eltorzult arccal, majd térdre esett. – Ez a lány veszélyes és gonosz. Pritkin mellkasa, melyet mintha valódi pengék sebeztek volna meg, erősen vérzett. Még mindig sokkos állapotban meredtem rá, nem akartam elhinni, hogy ezt én tettem. Nem kedveltem a fickót, de nem szerepelt a terveim között, hogy kinyírjam. Letépte magáról az inget, és óriási levegőt vett. Nagyon lassan engedte ki, közben mormolt valamit. Alig néhány másodperc múlva a sebek kezdtek összezárulni a testén. Hát ennyit az emberek alsóbbrendűségéről: legalább olyan gyorsan gyógyult, mint a vámpírok. Lebiggyesztette az ajkát. – Szóval, szibilla, még mindig azt mondja, átlagos ember. Mégis hatalma van egy sötét fegyver felett, mely az ellenféltől lopott energiát fordítja ellenük. Sötét boszorkányok harcolnak az oldalán, és múlt éjjel olyan dolgot hajtott végre, amire még a sötét mágusok sem képesek. A Fekete Kör tagjainak sincs hatalmuk, hogy ellopják valaki más testét, pláne nem egy mágusét, aki védi is magát az efféle dolgok ellen! – sorolta, majd a kilincsbe kapaszkodva talpra állt. – Én nem loptam el... – kezdtem, de egy keserű legyintéssel félbe szakított. – Láttam már hasonlót. Egy olyan lénytől, aki elveszi mások életét, hogy a sajátját még hatalmasabbá tegye – folytatta.

Megpróbálta Tomast eltolni az útjából, de nem sikerült. Ettől még ingerültebb lett, és Tomas válla mellett süvöltött felém. – Ez a legsötétebb mágia, csak a legádázabb démonok képesek alkalmazni. A Kör helyesen döntött, hogy elküldött magáért. Tudták, hogy én leleplezem az igazi énjét. Hány életet lopott már el, szibilla? Mennyi ártatlannak kellett meghalnia ahhoz, hogy fenntartsa nyomorult létezését? Felálltam, és Louis-César meg sem próbált megakadályozni. – A nevem Cassie Palmer! Ha kell, a születési anyakönyvi kivonatommal is igazolom. Nem szoktam testeket ellopni, és nem vagyok démon! – kiabáltam, majd Mirceára néztem, aki az egész jelenetet úgy szemlélte, mintha valami különösen érdekfeszítő előadás nézője lenne. – Miért kell állandóan ezt ismételgetnem? – Én már hány éve mondogatom, dulceatã, – vonta meg a vállát –, aztán mégsem hisz nekem senki. Pritkin kihasználta a figyelmem pillanatnyi lazulását, és támadásba lendült. A semmiből hirtelen az összes mágikus kése felém száguldott. Nem számítottam a támadásra, és csak álltam ott, mint egy idióta, a szám is tátva maradt. Tomas villámsebesen ugrott előre, de csak kettőt kapott el a repülő tőrök közül. A másik kettő kikerülte, és nyílegyenesen felém tartottak. Gondolkodni sem volt időm, nemhogy megmozdulni. Éreztem, hogy a védelmezőm felizzik, de nem tudtam, működik–e mágikus fegyverekkel szemben. Nem is derült ki, mivel a következő pillanatban a kések már a gólem testéből álltak ki, még rezegve a becsapódás erejétől. Értetlenkedve néztem magam elé, amíg rá nem jöttem, hogy Pritkin minden bizonnyal elfelejtette visszavonni a védelmemre kiadott parancsát. Ráordított a kőszörnyre, hogy álljon el az útból, de addigra Tomas odaért, és megragadta.

Nem tudom, hogy Tomas állt-e már szemben hadmágusokkal, de Pritkint egész biztosan lebecsülte. A mágus egyik apró fiolája Tomas feje elé repült, a benne levő vöröses folyadék szétfröccsent. Mintha vér lett volna, de úgy mart, mint a sav. Tomas így sem engedte el a fickót, pedig az anyag belefolyt a szemébe, és gyakorlatilag megvakította. Pritkin egy fura mozdulatot tett, mintha egy láthatatlan zsinórt rántott volna meg, és a gólem testébe fúródott két kés azonnal visszarepült hozzá. Az egyik Tomas lábába fúródott, a másik kis híján lemetszette a bal csuklóját. A vámpír féltérdre esett, és Pritkin kiszabadulhatott a szorításából. Elhajolt Louis-César feléje hajított kése elől, kikerülte Tomas sebesült karját is, és mindkét lőfegyverét felém irányozta. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, valószínűleg ez mentette meg az életem. Előrenyújtottam a kezem, és két légnemű kés indult meg Pritkin irányába, kiütve kezéből a fegyvereket, éppen, amikor lőni akart. Néhány golyót még így is útjára engedett, de ezek ártalmatlanul csapódtak a gólem agyagtestébe. Meglepetten pislogtam, felfoghatatlan volt, miként képes az otromba lény ilyen elképesztő sebességgel mozogni. Elég volt egy szó a gazdájától, és máris a szoba túloldalán termett, hogy megküzdjön Louis-César ral. A francia újra meg újra megmártotta kardját a szörnyben, de odabent nem volt belső szerv, amit eltalálhatott volna. Ügyesen elkerülte a gólem csapásait, holott azok olyan gyorsak voltak, hogy alig láttam őket, de egyre jobban a falhoz szomlt, és nem avatkozhatott a köztünk folyó küzdelembe. Pritkin kiáltott valamit, és felém rohant, egy gránáttal a kezében. Tomas, aki egy ágyúgolyó sebességével vetette magát a hadmágus után, hirtelen mozdulatlanná dermedt a levegőben, majd a fölre zuhant, és ott is maradt. Egy pillanattal később értettem meg, mi történt vele, amikor egy óriási, láthatatlan kéz

ragadott meg, és tartott fogva úgy, hogy még a karkötőm sem moccanhatott. Hasonló érzés volt, mint a sötét mágus által bevetett bénító varázslat, de itt most nem számíthattam senkire, hogy megtörje. Pritkin átugrott Tomas felett, és kikerülte Rafe– et, aki szintén a varázslat hatása alá került. Az egész szoba egy állóképpé merevedett. Kegyetlen mosolyt láttam átsuhanni a mágus arcán. Egy pillanatra a szemébe néztem, és tudtam, az őrült fickó mindenképpen ki fog nyírni, még akkor is, ha ez az életébe kerül. De ahogy én, úgy Pritkin is megfeledkezett Mirceáról. A semmiből tűnt elő, csak egy elmosódott foltot láttam, semmi mást. Megragadta a mágust, eltörte a csuklóját, és a gránátot kihajította az ablakon. Miközben én még mindig csak döbbenten pislogtam, Mircea a torkánál fogva felemelte Pritkint a földről. Louis-César egy pillanat múlva átugrott a heverőn, a gólem darabokban hevert legyőzve mögötte a padlón, de láttam az arcán, hogy rádöbbent, egy kicsit elkésett. Én még mindig nem tudtam mozdulni, de Raffaello valahogy lerázta magáról a bűbájt, és épp néhány őt támadó fiolával harcolt. Mircea levetett zakójával hessegette őket, hogy ne kelljen hozzájuk érnie. A következő pillanatban a gránát robbanásának ereje az egész szobát megrázta. Vakolat pergett le a mennyezetről, és üvegszilánkok csörömpölése hallatszott a függönyök mögül. A láthatatlan kéz végre elengedett. Köhögtem, és hátradőltem a székben. Fojtogatott a helyiségben szállongó cementpor, és szinte megsüketültem a fülemben hallatszó folyamatos csengéstől. Vad pillantást vetettem Pritkin felé, és meggyőződtem róla, hogy moccanni sincs esélye. Az arzenálja persze tovább repkedett, de Louis-César elkántált valamit, és ettől a levegőben szálló fegyverek lelassultak. Rafe megragadott két üvegcsét, melyek az orra előtt lebegtek, és bevágta őket a fedeles

tűzifatartó kosárba. Eközben felborított egy szárazvirágdíszt, a szirmok szanaszét szóródtak a földön. A fedelet jól lezárta, majd nekilátott, hogy a szanaszét repkedő fegyverzet maradékát is begyűjtse. Láttam, ahogy a kosár fedele többször is megmoccan, a foglyul ejtett varázstárgyak igyekeztek szabadulni. Az egyik megpróbált elkapni engem, a padlón lopakodott felém lassan, és senki nem vette észre. Miközben bámultam, azon törtem a fejem, milyen védekezési mód lehet az, ami nem töri szét az üveget, és megvéd attól, hogy a fiola tartalma – bármi legyen is az – végezzen velem. A karkötőm azonban most is jobban tudta a dolgát, mint én magam. Előrenyújtottam a kezem, és egy tőr vágódott ki belőle, telibe találva az üvegcsét. Az apró tartály egy pukkanással semmivé foszlott, csupán fura, penészes szagot hagyott maga után. Mircea hangját hallottam, nyugodt volt, de fölöttébb meggyőző. – Hívja vissza őket, mágus, vagy örömmel bemutatom magán a régebbi táplálkozási módszerünket is. Én azonnal hittem neki, de Pritkin vagy makacsabb volt, vagy ostobább. A puska magától felemelkedett a földről, a csöve rám meredt. – Csinálja csak, de magammal viszem a halálba a démoni szukájukat is! Louis-César ugrott oda a fegyverhez, és lökte félre éppen abban a pillanatban, amikor a hadmágus tüzelt. A lövedék jókora lyukat ütött a mögöttem lévő kandallóba. Ha csak pár centivel balra állok, akkor több darabra szakadok, mint a gólem. Jó néhány tégla és rengeteg malter szakadt ki a falból, a szanaszét repülő darabok végigszántottak a bőrömön. Felkiáltottam, és a következő pillanatban mintha hurrikán söpört volna végig a szobán. Habár a forgószél törmeléket és port ragadott magával, ezen keresztül is láttam, ahogy Mircea jo-

viális maszkja leolvad az arcáról, és sokkal gonoszabb, állatias vonások jelennek meg rajta. Máskor is láttam már vámpírokat az emberi külső nélkül, de ő valahogy másképp festett. Egyszerre volt rémisztő és csodálatos. Bőre fénylő alabástrom volt, szájából több centis szemfogak nyúltak ki, és a szeme mint a fortyogó, izzó láva. A szél a falhoz tapasztotta Pritkint, méghozzá olyan erővel, hogy az arca teljesen eltorzult a hatalmas nyomástól. A szemét azonban szabadon tudta mozgatni, és amikor elcsíptem a pillantását, nyilvánvalóvá vált, hogy nem is sejtette, mi rejtőzik az álca alatt. Mégis, mit gondolt, a Szenátus tagjai jótékonysági munkával érdemelték ki a széküket? Azon csodálkoztam, hogy ilyen sokáig kivárt. – Cassandra az enyém – jelentette ki Mircea olyan hangon, ami az üveget is szétrepesztette volna. – Ha még egy ujjal hozzáér, Körök ide vagy oda, biztos lehet benne, hogy az örökkévalóság hátralevő idejében a haláláért fog könyörögni. – Mircea! – kiáltott Louis-César . Nem is próbálta megérinteni, de a hangja úgy hatolt át a viharon, mint a forró víz a havon. – Kérlek, ismered a helyzetünket. Máshogy is el lehet ezt intézni. A hurrikán lassan elült, bennem pedig csak ekkor tudatosult, hogy az óriási adrenalin roham miatt egész testemben reszketek. Lassan sikerült magam alá igazítanom a lábamat, és odabotorkáltam, ahol Pritkint még mindig a falhoz szögezte Mircea ereje. Most úgy tűnt, legalább attól nem kell tartania, hogy az óriási nyomás belepasszírozza a téglákba. Az arcomon vékony csíkokban vér folydogált, bele a köpenyem gallérjába, de nem törődtem vele. Tomashoz képest például meglepően szerencsésen átvészeltem az egészet. Egykori lakótársam épp Pritkint kutatta át rejtett fegyvereket keresve, de alig hasonlított a régi önmagára. A csuklója kezdett összeforrni, az átvágott inak

és erek a szemem láttára egyesültek, de az arcáról cafatokban lógott a hús, és úgy tűnt, csak fél szemére lát. Megborzongtam a látványtól, arra gondoltam, a mágus csakis azért van még életben, mert Tomas nem döntötte el, melyik kivégzési mód lenne számára a legfájdalmasabb. Mirceára pillantottam, de az ő arckifejezése sem volt megnyugtatóbb. Ezt a férfit mindig higgadtnak, szinte visszafogottnak ismertem, aki csavaros történeteket és szörnyű vicceket mesélt, szerette a szép ruhákat, és hajlandó volt végeérhetetlen ostáblajátszmákat végigülni egy érte rajongó tizenegy éves csitri kedvéért. Persze nem voltam olyan naiv, mint Pritkin, tudtam, hogy a kép azért összetettebb ennél. Mircea olyan udvarban nőtt fel, ahol a kegyetlenség mindennapos dolognak számított. A saját apja eladta két fiát egy egyezmény kedvéért, amit esze ágában sem volt betartani. Őt magát is megkínozták, és a legszörnyűbb halál várt volna rá, ha nem a cigánylány ér oda hozzá előbb. Az efféle dolgok nem erősítik az ember lelkében a könyörületesség érzését. De mégiscsak volt egy gyengédebb oldala, vagy sem? Már magam sem tudtam. Gyerekként egy pillanatig sem éreztem, hogy félnem kellene tőle. Ő volt a jóságos, kedves Mircea, nevető barna szemekkel, kis szarkalábakkal a sarkaikban. Nehéz volt beleképzelni abba a lénybe, aki most állt előttem. Vajon ez a rémség mindig is ott lapult, a felszín alatt megbújva, és én csak túlságosan vak voltam, hogy észrevegyem? Bármennyire nem kedveltem Pritkint, azt nem akartam, hogy meghaljon. Lehet – sőt, nagyon is valószínű –, hogy őrült, de szükségem van rá, hogy elmagyarázza, mi történt velem, vagy legalább megmondja, ki tudna segíteni nekem ebben. Senki mástól nem kérhettem tanácsot. – Ne öld meg őt, Mircea.

– Nem áll szándékunkban végezni vele, mademoiselle – felelte Louis-César , de eközben azért árgus szemekkel figyelte vámpírtársait. Tomas végzett a fegyverek begyűjtésével, legalábbis azokéval, amelyek szabad szemmel láthatóak voltak. Feltételeztem, hogy még jó néhány áll rendelkezésére, és úgy tűnt, erről a karkötőm is így vélekedik. Meleg fénnyel csillogott a csuklómon, és nehezebbnek éreztem, mint néhány perccel ezelőtt. Szerettem volna megszabadulni tőle – az igazat megvallva már a frászt hozta rám –, de az idő most nem volt alkalmas erre. – A dolgok jelenlegi állása szerint csak a Fekete Körrel állunk harcban. Nincs értelme kihívni magunk ellen a másikat is. – Legyél óvatos – szólalt meg mellettem Rafe. – Győződj meg róla, hogy teljesen fegyvertelen. – Ő egy hadmágus – válaszolt Mircea szárazon. – Soha nem fegyvertelen. – Csak ha halott – tette hozzá Tomas, és észrevettem, hogy ép kezében még mindig az egyik kést szorongatja. Szédületes sebességgel mozgott – feltételezem, élvezte volna a helyzet fanyar iróniáját, hogy saját fegyverével ölheti meg a mágust –, de Louis-César egy gondolattal gyorsabb volt. Akkor kapta el Tomas csuklóját, amikor valóban csupán egy vékony hajszál választotta el a pengét Pritkin mellkasától. – Tomas! Nem hagyom, hogy újabb háborút robbants ki! – Ha befogadjátok ezt itt – Pritkin tehetetlenségében felém köpött –, akkor háborúzni fogtok velünk, akár akarjátok, akár nem. Azért küldtek ide, hogy kiderítsem, kicsoda ő, és végezzek vele, ha fenyegetést jelent. Azt hittem, valóban csupán egy kasszandrát találok itt, egy bukott szibillát, de ez sokkal rosszabb, mint amire valaha gondoltam. És amiről én tudok, arról a Kör is tudomást szerzett. Ha én nem járok sikerrel, tucatnyian, százan érkeznek majd, hogy befejezzék a munkámat

– nézett rám. Ha a pillantásával ölni tudott volna, máris megspórolja a többi mágusnak a hosszú utazást. – Egyszer harcoltam már ilyen lénnyel életemben. Tudom, mire képes, ezért nem hagyhatom életben. Újra felém akart indulni, de csak azt érte el, hogy fulladozni kezdett, mivel Mircea láthatatlan szorítása úgy tartotta a nyakát, mintha vaskesztyű kulcsolódott volna köréje. Ez azért is volt fura, mert Mircea amúgy már visszanyerte szokásos békés ábrázatát. A szeme is csupán felületes érdeklődést mutatott, ajkai az eddig megszokott színben csillogtak, a száját félmosolyra húzta. Az előbbi fékezhetetlen harag legkisebb nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Végigfutott a hideg a hátamon az ilyen tökéletes színészi alakítás láttán. Visszafordultam a hadmágus felé, és eközben jöttem rá, hogy az egyetlen személy a szobában, aki még egyszer sem próbált meg félrevezetni, ugyanaz, aki épp most tört az életemre. Mondhatom, nagyszerű. – Ne beszéljen így rólam! – vetettem oda neki, vigyázva, hogy bőven kartávolságon kívül maradjak. – Nem tudom, mit gondol, mi folyik itt, de nem jelentek fenyegetést a maga számára. Felnevetett, hangja leginkább fojtott gurgulázásra hasonlított a nyakát szorongató kéz miatt. – Hát persze, hogy nem. Én túl öreg vagyok ahhoz, hogy egy gonosz lámia érdeklődést mutasson irántam. De egyet már megöltem, ahhoz húsz kisgyerek holttestén át vezetett az út. Tőlük szívta el az életerőt magába. Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Leküzdöttem a haragomat, és az ablakhoz léptem, meglibbentve az elsötétítő függönyöket. Teljesen lapos, vörösesbarnás tájat, és fakó, kék eget láttam odakint. Odalent elég sokan gyűltek össze a gránát robbanásakor keletkezett

gödörnél, de egyikük sem foglalkozott velünk. Gondolom, úgy vélték, hogy képesek leszünk megoldani a konfliktust magunk közt. Visszafordultam a gyűlölködő arcú férfi felé. – Mi van akkor, ha téved, és nem vagyok gonosz teremtmény? Nem akarna bizonyosságot szerezni, mielőtt a Pokolra küld? – Már megvan a bizonyosság. Ember nem képes arra, amit csinált. Ez lehetetlen. – Pár napja még egyetértettem volna magával. De ma már máshogy gondolom. Nehéz volt a szemébe néznem. Soha életemben nem találkoztam olyannal, aki ekkora ellenszenvet táplált volna irányomban. Oké, Tony is meg akart ölni, de fogadni mertem volna, hogy ha vele állnék ugyanígy szemben, nem sütne belőle ez a mindent felemésztő gyűlölet. Ő csak egy eltiprandó ellenfelet, esetleg egy jó alku tárgyát képező értéktárgyat látott bennem, és nem a gonoszság megtestesítőjét. Habár tudtam, hogy Pritkin téved, még így is bűntudatot éreztem, és ezzel jobban feldühített, mint az előbb, amikor az életemre tört. Kettőnk közül nem én voltam a vérszomjas holdkóros. – Azt mondta, már korábban is ilyen lényekre vadászott. Nincs valamilyen teszt, amivel kimutatható, hogy jó nyomon jár? Vagy kinyír bárkit, aki kicsit is gyanús a környéken? – Vannak módszerek – morogta Pritkin összeszorított fogakkal, mintha kínszenvedés lenne még hozzám szólnia is –, de a vámpír barátai úgysem engedélyeznék. Szentelt víz és kereszt kell hozzá. Őszinte megdöbbenéssel néztem Mirceara. ő pedig csak a szemeit forgatta. Mi a jó istent olvasott eddig ez a Pritkin? Csak azt az átkozott Bram Stokert? Talán a démonok tartanak a megszentelt tárgyaktól, de hogy a vámpírok nem, az hétszentség. Mircea családi címerén ott díszelgett a sárkány, a

bátorság szimbóluma, karjaiban tartva a keresztet, amely a dinasztia katolikus hitére utalt. Ugyanez a pajzs volt látható a Szenátus termében Mircea széke fölött a falon, de Pritkin nyilván velem volt elfoglalva, és fel sem tűnt neki. Arra gondoltam, egyszer érdemes lenne felvilágosítani, hogy a vámpírizmus nagy része ugyanolyan eredetű, mint a farkasemberség, vagyis egy metafizikai jellegű betegség. De úgysem hinné el, hogy csupán a középkor hisztériája keltette életre a legendát, mely szerint minden új vámpírt egy démon száll meg. Pritkin mindenütt démonokat látott, akár ott voltak, akár nem. A tény az, hogy Hollywood mítoszai közül csupán alig néhány igaz. Ide tartozik a napfény káros hatása –legalábbis a fiatalabb vámpírokra nézve, a szívbe szúrt karó és a fokhagyma, ez utóbbi azonban csak akkor, ha védelmező varázslatban használják. Simán az ajtókeret fölé függesztve nem sokat ér. Ó, Tony kifejezetten imádja a pirítóson, egy kis olívaolajjal. Mircea nem segített, csak rám vigyorgott. – És tudod, én még azt hittem, nincs olyan, amit jobban utálnék a rossz bornál és a pocsék divatérzéknél – mosolygott rám elnézően a képemet látva. – Remek, dulceatã. Azt hiszem, találunk itt néhány keresztet, és ha nem tévedek, Rafe barátunk mostanság tart néhány üvegcse szentelt vizet, hét lakat alatt elzárva. Rafe előhozta a tűzifatároló kosarat. Úgy festett, mintha mexikói ugróbabot termesztenének benne, ami már nagyon kikívánkozik. Mindannyian gyanakodva figyeltük a ládikát. – Én nem értek egyet ezzel – szólalt fel Tomas. – A konzul engem jelölt ki Cassie védelmére. Mi van, ha hazudik, és a fiolában méreg, vagy robbanóanyag van? Tudod, hogy nem bízhatunk meg benne. – Soha ne bízz egy mágusban – értett egyet Rafe, mintha egy idézetet mondana valahonnan.

– Én fogom elvégezni a tesztet – jelentette ki Louis-César , és olyan gyorsan emelt ki egy üvegcsét, hogy esélyem sem volt megállítani. Nem saját magára öntötte, amitől tartottam, hanem Pritkin orra alá dugta. – Ezt a karjára fogom folyatni. Ha bármi olyan van benne, ami kárt tehet önben, a legjobb, ha most szól. Pritkin nem is foglalkozott vele. Még mindig csak engem bámult, mintha jobban tartana tőlem, mint a szobában tartózkodó csapatnyi vámpír mestertől. Nyilvánvalóan nem volt még annyit az ő társaságukban, hogy kihallja a nüánsznyi különbségeket. Louis-César csak annyit mondott, hogy nem fogják megölni – ez még rengeteg lehetőséget nyitva hagyott. A helyében én aggódtam volna, de Pritkint lefoglalta, hogy a pillantásával halálra sújtson, így szinte észre sem vette, amikor pár csepp színtelen folyadék került a karjára. Bár mind azt vártuk, hogy a bőre olvadni kezd, vagy valami hasonló, nem történt semmi. Louis-César felém fordult, de Tomas megragadta a csuklóját. A francia szemében ezüst villámok jelentek meg. – Vigyázz, Tomas – mondta csendesen. – Ezúttal nem vagy megszállva. Tomas nem törődött a figyelmeztetéssel. – Ez ettől még lehet méreg. Talán előre bevette az ellenszert, vagy hajlandó együtt meghalni vele. Nem hagyom, hogy baja essék. – Vállalom a felelősséget a konzul előtt, bármi is történjék. – Mit érdekel engem a konzul! – Akkor az érdekeljen, amit én mondok. Éreztem, ahogy a két elsöprő erejű energiafelhő egymásnak feszül, ettől az egész testem libabőrös lett, a karkötőm pedig vad táncba kezdett a csuklómon. – Elég! – lengette meg a kezét Mircea, és az energiaszint máris egy fokkal alacsonyabbra ereszkedett. Kivette a fiolát a

francia kezéből, az orrához emelte, és megszagolta. – Víz, Tomas, sima víz, és semmi más. Felém nyújtotta az üveget, és elvettem, mielőtt Tomas közbeléphetett volna. Megbíztam Mirceában, ráadásul sem a karkötő, sem a védelmezőm nem jelzett. – Hát akkor... – Ne! – kiáltott Tomas, és a fiola után nyúlt, de Louis-César félrelökte a kezét. Pritkinre néztem, aki tágra nyílt szemmel bámult rám. – Fenékig! – emeltem ajkamhoz az üveget, és lenyeltem a tartalmát. Víz volt, ahogy Mircea is megmondta, talán egy kicsit állott. Pritkin még mindig várakozóan nézett, mintha arra számítana, hogy füst kezd ömleni a fülemen át, vagy ilyesmi. – Most elégedett? Vagy esetleg akasszak a nyakamba pár keresztet is? – Micsoda maga? – suttogta. Visszamentem a székemhez, de mivel vastagon borították a vakolatdarabkák, inkább a heverőt választottam. Az ablak betört, amikor Mircea kidobta a gránátot, így először le kellett söpörnöm az üvegszilánkokat a padlóra. Nagyon reméltem, hogy Pritkin használható válaszokat fog adni, mert lassan kezdett komolyan az idegeimre menni. – Hogy mi vagyok? Fáradt, ideges, és rohadt dühös, ha magát látom. – Te semmit sem változtál, dulceatâ – nevetett Mircea. Pritkin változatlanul bámult, de az idáig mutatott engesztelhetetlen gyűlölet már némiképp enyhült az arcán. – Ezt nem értem. Nem létezik, hogy ha démoni természetű, akkor semmi reakciót ne mutasson a szentelt vízre. De ember sem lehet, mert akkor soha nem lett volna képes mindarra, amit láttam.

Mircea elhelyezkedett a kereveten, miután alaposan leporolta a zsebkendőjével. Kezébe fogta az egyik meztelen lábfejemet, és szórakozottan simogatni kezdte. Máris jobban éreztem magam. – Én már megtanultam, Pritkin mágus, hogy sose mondjam azt, hogy soha az univerzum dolgait illetően – ezzel rám nézett, és savanyú fintort vágott. – Különös kedvét leli abban, hogy elénk állítsa azt, aminek létezését mindaddig a legszenvedélyesebben tagadtuk. Louis-César várakozóan nézett rám, és én bólintottam. – Igen, tudom. Ha esetleg kaphatnék egy percet, amíg senki nem próbál megölni engem, akkor mesélnék Francoise-ról, legalábbis annyit, amennyit tudok. Gyorsan felvázoltam a második utazást, igyekezve minél több részletet felidézni. Arról mélyen hallgattam, hogy minden valószínűség szerint egy XVII. századi boszorkány ma épp itt, Vegasban bukkant fel. Szerettem volna elkerülni, hogy a cellámnak, ha végül bekerülök egybe, még párnázott falai is legyenek. – Ez egybevág azzal, amit Tomas mondott – kommentálta Louis-César , amikor befejeztem. – De én nem így emlékszem rá. – Ez azt jelenti, hogy három lehetőségünk van – vette át a szót Mircea, és az ujjain számolta őket. – Az első, hogy Tomas is és Cassandra is hazudik, minden nyilvánvaló ok nélkül. A második, hogy mindketten egyszerre ugyanazt a történetet hallucinálták, és a harmadik, hogy igazat mondanak – nézett Louis-César ra, aki beleegye-zőleg bólintott. – És talán nem kell ecsetelnem, milyen abszurd a valószínűsége egy ennyire egyező kettős hallucinációnak olyan eseményekről, melyekről egyikük sem tudhat úgy, hogy nem volt maga is ott. – Akkor pedig marad, hogy ez az igazság – sóhajtott LouisCésar érzésem szerint megkönnyebbülten. – Ami azt jelenti...

A mondatot Mircea fejezte be helyette: – Hogy valaki megváltoztatta a történelmet.

11. fejezet

Ez nem lehetséges – jelentettem ki igazam teljes tudatában. – Én csak látom a múltat, változtatni nem tudok rajta. – A Pythia hatalma átadódhat – motyogta Pritkin, mintha nem is hallott volna engem. – De nem, ez akkor is lehetetlen. – Hirtelen úgy festett, mint egy összezavarodott kisfiú. – A Pythia nem tud megszállni másokat. Nem adhatta át ezt a képességet, ha ő maga nem birtokolja. – Ne ezzel foglalkozzon – mondta Louis-César szinte hangtalanul. Pritkint nézte, arca kíváncsi volt. – Elképzelhető, hogy Casandra a Pythia erejével utazik metafizikai értelemben térben és időben? A mágus egyre bizonytalanabbnak látszott. – Erről egyeztetnem kell a Körrel – jelentette ki némiképp reszkető hangon. – Erre nem voltam felkészülve. Nekem azt mondták, valószínűleg egy szökevény mágusról van szó. A Pythiának van egy örököse. Az ő ereje nem kerülhetett ebbe a... nőszemélybe. – Miféle erő? – kérdeztem, úgy döntve, kihasználom a privilégiumot hogy visszakerültem az emberi lények kategóriájába. Most kell megtudnom, amit akarok, mielőtt megint kitalálja, hogy valami ártó démon vagyok. – Nem – rázta meg Pritkin a fejét határozottan. – Nem beszélhetek Kör nevében. – Egész este az ő nevükben próbált beszélni – szólt közbe Tomas, olyan erővel ragadva meg a mágus vállát, hogy biztosan

előreesett volna, ha Mircea bűbája nem szorítja még mindig a falhoz. – Most, hogy végre nekünk is segíthetne, elzárkózik? Tomas csuklója már teljesen összeforrt, csak egy rondán vöröslő széles heg látszott még. Az arca ugyanakkor semmivel sem lett szebb, persze az ingerültsége sem segített sokat ezen. – Mert... ezek veszélyes információk. Nem adhatom ki őket, ha nem kapok rá engedélyt. – Azt mondta, mindent tudnak, amit maga – mordult rá Tomas. –Lépjen kapcsolatba velük, és kérjen engedélyt. Pritkin körülnézett, mintha segítséget várna valahonnan. Nem kapott. – Megpróbálhatom, de tudom, hogy előbb tanácskozni akarnak majd, és ragaszkodni fognak hozzá, hogy jelenjen meg előttük. Nem lesz gyors a döntés. – Mégis, mennyi idő? – csatlakozott Tomashoz Louis-César , és ketten együtt elég félelmetes párt alkottak. Igaz, külön-külön is hatásosak voltak. Pritkin elkövette azt a hibát, hogy az idegességét durvasággal próbálta leplezni. Túl hetykén válaszolt, pedig egy szenátorral beszélt. – Mit tudom én, talán pár nap. Louis-César kék szeme egyik pillanatról a másikra csillogó ezüst szürkévé változott, akár a higany, a pupillái szinte eltűntek. Visszafojtottam a lélegzetemet, és ezzel nem voltam egyedül a szobában. Az egyetlen hang Pritkin szapora légzése volt. Olyan hangosan visszhangzott a fülemben, mintha mikrofont erősítettek volna a gallérjára. Mircea hirtelen elengedte, és minden bizonnyal a padlóra esett volna, ha LouisCésar nem kapja el és nyomja vissza saját kezével a falhoz. Amikor a kaszinónál láttam harcolni Louis-César t, nem győződtem meg arról, hogy valóban egy csúcsragadozót látok. Kiválóan küzdött, de az évek során rengeteg jó bajvívót láttam, mégsem tettem volna a voksomat arra, hogy egy kard, legyen

bármilyen hosszú és éles, hatékonyabb lehet egy jó kis lőfegyvernél. Talán túl sok időt töltöttem Tony udvarában, amit a vámpírok csak fegyverraktárnak neveztek egymás között. Az érthető volt, hogy nekem a hideg futkos a hátamon Louis-César tól, hisz ő volt az én garantált menetjegyem az őrült szellemek és rémisztő tömlöcök világába, de mivel másoknak nem okozott ilyen jellegű megrázkódtatást, nem értettem, miért tartanak úgy tőle. A legtöbbször kifejezetten édesnek látszott a nagy kék szemével és a gödröcskékkel az arcán. De most végre minden a helyére került. Még így is jóképű volt, ám ez csak a tornádó tölcsérének szemet gyönyörködtető látványa volt, közvetlenül azelőtt, hogy széttép egy teljes falut. Abban a pillanatban elhittem, hogy képes lett volna végrehajtani azt az őrült tervet a Dante parkolójában, és elbánik a húsz vámpírral, míg Tomas biztonságba helyez engem. – Nincsenek napjaink – sziszegte, és a vér ezerfelé szaladt Pritkin arcából. Mircea szólalt meg, hangja olyan volt, mintha egy patak hűvös vize áradt volna be a szobába, lehűtve az indulatokat, lecsendesítve a feszültséget. Éreztem, ahogy a szívverésem lelassul, és végre mélyen fellélegezhettem. – Talán Pritkin mágus szeretne valahol másutt kapcsolatba lépni a Körével? Azt hiszem, amúgy is elmondta, amit tudni szerettünk volna, legfeljebb közvetett módon – mosolygott Pritkinre. – Esetleg megkérdezhetné őket, hogy miért pont magát, a legismertebb démonvadászt küldték Cassie után. Magáról az a hír járja, hogy – miként is fogalmazzam – meglehetősen egy srófra jár az agya. Ha gyanakvó típus lennék, még azt is hihetném, szándékosan arra játszottuk, hogy összetéveszti őt azzal, ami valójában nem is, eltávolítva ezzel egy lehetséges riválist az útból.

Pritkin ránézett, és az arca fokozatosan egyre vörösebbé változott. Csak remélni mertem, hogy a szíve még kibírja ezt a megterhelést. Volt egy olyan érzésem, hogy ha most elkerüli az infarktust, akkor a Körből valakinek bőven lesz mit megmagyaráznia. – Nem megy sehová! – kiáltottuk Louis-César ral szinte teljesen egyszerre. A francia egy elegáns meghajlással engedte át nekem a terepet, én pedig izgatottan figyeltem őt, miközben Pritkin elé álltam. A szeme még mindig ezüstösen fénylett, és eszem ágában sem volt megtudni, milyen az, amikor igazán kihozzák a sodrából. – Nem engedem el, amíg nem válaszol egy pár kérdésemre. Ki ,az a Pythia, miért hív engem szibillának, és miféle különleges erőről beszélt? Pritkin ezúttal mindenféle vita nélkül beszélni kezdett. Úgy tűnt, pillanatnyilag megfeledkezett a harcunkról. Hangja rekedtesen csengett. – Pythia volt a neve a delphoi jósda jósnőjének neve. Apollón legnagyobb szentélyében élt. Két évezreden át az erre a posztra kiválasztott nőket tekintették az egész világ orákulumának. Királyok és császárok hoztak fontos döntéseket az ő jövendöléseik alapján. A tisztség az ókori görög állam hanyatlásával megszűnt, de a nevet tiszteletből még ma is használjuk. így nevezik a világ legnagyobb jósnőjét, aki a Kör fontos szövetségese. Ő az egyik legértékesebb kincsünk, miután csak emberi lények rendelkezhetnek a jövőbelátás képességével. – És mi köze ennek hozzám? – Valahányszor új Pythiát választanak, egy szibillát is kijelölnek örököséül. A szibilla a jövőbelátók neve. Őt gyermekkorától fogva arra képezik ki, hogy el tudja viselni a pozícióval járó óriási terhet. A mostani Pythia már idős, egyre kevésbé tudja használni a hatalmát. Át kellene adnia utódjának,

de őt Raszputyin és a Fekete Kör hat hónapja elrabolta – mesélte, és szemében megcsillant a félelem. – A Pythia ereje évezredek óta töretlenül adódott át nemzedékről nemzedékre. De most veszélyben az utódlás. Attól tartok, az örökös már nem él. Hogyan juthatott volna át az erő magába, még ha csak részlegesen is? Egy olyan számkivetettbe, aki nincs felkészítve, és fel sem foghatja, mivel is jár egy ilyen pozíció. Az egész beszédből csak egyetlen szó visszhangzott a fejemben. Rémülten néztem a mágusra. – Részlegesen? Ez meg mi a francot jelent? – A hangom megbicsaklott, megálltam, hogy nyugalmat erőltessek magamra. – Na, nem. Mondja meg a Körének, hogy nem vállalom a munkát. – Ez nem munka, hanem küldetés. És az örökösnek nincs választása. – De nekem van, a pokolba is! Találják meg azt a szibillát, és hozzák vissza! – néztem Tomasra, és szinte belém hasított a fájdalom a láttán. – És mit öntött az ő arcára? Egyáltalán nem gyógyul. Rafe válaszolt helyette: – Sárkányvér volt, mia Stella. Ne aggódj, idővel ez is begyógyul. Tomas meglepett pillantást küldött felém, mintha nem számított volna rá, hogy egyáltalán foglalkozom vele, de én elkaptam a tekintetem. Észrevettem, hogy Mircea elgondolkodva méreget, igyekeztem a lehető legközömbösebb arcomat felvenni. Gondoljanak csak, amit akarnak. Mindenkiért ennyire aggódnék, aki engem védelmez, és közben megsebesül. Pritkin meggyötört hangon folytatta: – Már rengeteget kutattunk utána. Az elmúlt fél évünk csak erről szólt. A Pythia nagyon öreg, már most is jóval tovább teljesítette a feladatát, mint kellett volna. Az egészsége rohamosan romlik, és ezzel együtt a képességei feletti uralmat is

elveszti. Mi mindenkinél jobban érezzük az idő szorítását, de az összes eddigi kutatásunk hiábavaló volt. Én még ebben sem láttam olyan nagy problémát: – Akkor nevezzenek ki valaki mást örökösnek! – Már mondtam, ez nem a kinevezésen múlik. A hatalom mindig arra száll, aki arra a legérdemesebb, ezt már az ősi tekercsek is így írták le. Nem lett volna szabad vetélkedésnek megindulnia. Maga fiatal és képzetlen, a mi szibillánk pedig éveken át csakis erre a feladatra készült. Későn lett kiválasztva, de nagyon jól haladt a tanulmányaiban. Nem gondoltuk, hogy magából számottevő rivális lesz... Elharapta a mondatot, de már túl későn, és azonnal lecsaptam rá: – Korábban is tudtak rólam? Honnan? Az arrogancia lassan kezdett visszakúszni az arcára. – Az egész vérvonalában ott van. Az anyja is ugyanilyen volt. Még külsőleg is hasonlít rá. – Várjon csak, maga ismerte az anyámat? Hogyhogy? A mágus úgy harmincöt éves lehetett, vagy talán még annyi sem. Vagyis nem normális emberi léptékkel öregedett, hacsak a Körben nem kapnak helyet tizenöt éves mágusocskák is. – Ő volt az előző örökös – mondta Pritkin, a szája szinte remegett a dühtől. – Tisztának kellett volna maradnia, és érintetlennek, ezt nagyon is jól tudta. Mégis kapcsolatba került a maga apjával, egy vámpír szolgájával. És ami a legrosszabb, az egészet titokban tartotta a Kör előtt, legalábbis addig, amíg teherbe nem esett magával, és akkor a férfival együtt megszöktek. Ki tudja, mi történhetett volna az erővel, ha hagyjuk, hogy egy tisztátalan birtokába kerüljön. – Tisztátalan? – most rajtam volt a felháborodás sora. – Az anyámról beszél!

– Alkalmatlan lett az örökös posztjára! Csak azért lehetünk hálásak, hogy még időben kiderült. – Tehát, ha valaki nem szűz, nem válhat örökössé? – Pontosan – nézett rám lenéző szemekkel. – Még egy ok, amiért nem alkalmas a posztra. Nem vesztegettem az időt arra, hogy kijavítsam. Abban az egyben biztos lehettem, hogy szexuális tapasztalat terén az érintetlen szibillájuk méltó versenytársa lennék, csak épp az okok voltak teljesen mások. Eugenie úgy őrzött, mint egy anyatigris, és amikor nem vele voltam, gyakorlatilag mindig menekültem. Senkiben nem bíztam meg annyira, hogy ilyen közel engedjem. Az is nagyban hozzájárult, hogy Tony vámpírjai a külső tekintetében nem múlták fölül Alphonse–t, emellett persze szigorúan meg is volt tiltva, hogy hozzám érjenek. A legnagyobb kísértés, amit valaha éreztem, Tomas volt, a Szenátus spiclije, aki az engedélyem nélkül táplálkozott belőlem. No meg Mircea, aki talán szintén valami aljas tervet szövöget. Hát, ennyit a férfiügyeimről. – Hadd foglaljam össze. Először valami démonnak nézett egy olyan erő miatt, amire nem vágytam, és amit még csak nem is értek. Aztán, amikor ez nem jött össze, kitalálja, hogy bukott szibilla és ribanc vagyok. Tényleg bennem van a hiba, vagy szimplán ennyire rühelli a képemet? Mircea nevetett, és még Louis-César ajkai is megrándultak. Tomas vagy nem értette a viccet, vagy nem volt mókás kedvében. Pritkin természetesen ezen is felháborodott. – Minden, amit mond, csak megerősíti a legelső benyomásomat. Kész katasztrófa lenne Pythia szerepkörében. – Úgy látom, az átadott erőt ez a legkevésbé sem izgatja. – Épp ezért létezik a Kör, hogy ilyen esetekben közbeavatkozzon! – kiáltotta, és olyan tekintettel meredt rám, hogy önkéntelenül is hátraléptem egyet. – Soha nem

gondolkodott azon, miért nevezte az anyja épp Cassandrának? Így nevezzük a kudarcot vallott szibillát, aki a hatalmát a jó helyett a gonosz szolgálatába állítja. Aki a Fekete Körrel is szövetséget kötött. Ő az, aki képes szellemeket és gonosz boszorkányokat megidézni, hogy az oldalán harcoljanak, démonként tud megszállni emberi testeket, és könnyedén tart uralma alatt egy sötét fegyvert. A hatalmat nem adhatjuk át egy olyan személynek, mint maga. – És ha mégis megtörténne? – Nem fog – jelentette ki olyan nyomatékkal, hogy azonnal elkönyveltem, itt a legújabb csoport a listámon, akik a halálomat kívánják. – A Szenátus megvédi önt – biztosított Louis-César . – Hát persze. Amíg úgy táncolok, ahogy fütyülnek – néztem rá elgyötörten. Mircea önelégülten mosolygott Louis-César arckifejezése láttán. – A mi egyik udvarunkban nőtt föl. Tényleg azt hitted, hogy nem látja át a helyzetet? Na jó, vidd innen a mágust! – utasította Raffaellót. – Fontos dolgokról kell beszélgetnünk a mi Cassandránkkal. Pritkint kivezették a teremből, nagy örömömre szolgált, hogy végre eltűnik. Ha életemben soha többé nem találkoznék hadmágussal, az lenne csak az igazi nagy mázli. Vártam, hogy megtudjam, mibe fog kerülni nekem a Szenátus eddigi és különösen a további segítsége. – Nem fogjuk átadni a Körnek, mademoiselle – kezdte LouisCésar , és újra kékre változott szemében őszinteség tükröződött. Bámultam rá, és arra gondoltam, vajon valóban ilyen naiv, vagy az egész becsületes jófiú kép csak a beetetésem része. – De lehet, hogy nem tudunk megvédeni, ha az ő szövetségesük nyeri a ma éjszakai párbajt – tette hozzá Mircea.

– Akkor Raszputyin dönthet majd mindenről, és nem szeretném, ha az ő karmai közé kerülnél. Lehet, hogy az Ezüst Kör megölne, ha megtehetné, és arra gondolni sem akarok, hogy mit tenne veled a Fekete. Neked is érdeked, hogy mi győzzünk, Cassandra. Egymásra néztünk, és végre eljött az a pillanat, amikor tökéletesen értettük egymást. Ó, az önös érdekek, annyira jellemző a világnap, de halott marad. Ilyenkor tudni lehet, hogy valami baj történt menet közben. A legrosszabb, ha felélednek, de az agyuk összetettebb funkciói nem működnek. Belőlük szörnyű mutánsok lesznek, olyanok, mint az állatok, és csakis a vadászat élteti őket. Mivel képtelenek a gondolkodásra, a mesterüknek sem engedelmeskednek. Ilyen esetben a legjobb elkapni és kiiktatni őket, mielőtt még ámokfutást rendeznek egy csapatnyi ember között. – Mire lehetne képes valaki pusztán egy szellem erejével úgy egy óra alatt véghezvinni? – néztem Tomasra. – Nincs igazam? Nagyjából annyi ideig voltunk ott, nem? – Nem lehetett sokkal több, de sokat mászkáltunk és cipekedtünk. Ha nem erőlködünk, tovább is maradhattunk volna. – Igen, de fogalmam sincs, hogyan lehetne beleavatkozni az új vámpírszolgák létrehozásába. Megpróbálni pedig még szellemként sem igen szeretném. Hogyan tehetné meg az a másik? – Ott van Raszputyin, aki felvilágosítja, mit kell tennie – emlékeztetett Louis-César . – Részletes instrukciókkal indul útnak, és talán kísérői is akadnak, akik támogatják. – Nem is annyira nehéz – tette hozzá Mircea. – A kiválasztott alanynak tisztának kell lennie, ami azt jelenti, hogy az előző néhány esztendőben nem haraphatta meg más vámpír. Nyugodtan és békésen kell feküdniük, amikor az átváltoztatás megtörténik, és egészségesnek kell lenniük, legalábbis nem

lehetnek súlyos betegek vagy sérültek. Ha valaki ezek közül bármelyik feltételt megváltoztatja, évszázadokkal később egy nagy hatalmú mester, mint Raszputyin, képes lehet elszakítani ezt a meggyengített köteléket – mondta, majd elgondolkodott egy pillanatra. – Az első feltételt elég nehéz lenne elrontani, és az eredménye az lenne, hogy a vámpír nem kel életre, ami nem szolgálná Raszputyin érdekeit. A mester egyszerűen új alany után nézne. Az is valószínű, hogy már előbb észrevenné az idegen harapást, és nem is fáradozna velük. – Akkor mit tehet az a nőszemély? – Sok lehetőség van – vonta meg a vállát. – Például megmérgezi őket egy lassan ható méreggel. Meghalnak, mielőtt kiderülne, hogy súlyosan legyengült állapotban voltak, és a méreg többé nem hat rájuk, ha vámpírként felélednek. Ugyanakkor ez jelentősen gyengítheti a mesterükhöz fűződő kapcsolatukat. Vagy olyan erős stimuláló szereket kapnak, ami lehetővé teszi, hogy éberek maradjanak az átváltoztatás során. Ekkor nyilván rémültek és izgatottak lesznek a kívánatos békés állapot helyett. – De szellem formában nem vihetsz magaddal semmit – mutattam rá. – Honnan szedné akkor a mérget? – Könnyedén fellelheti, bármilyen anyagot is használ, hisz a szövetségesek rengeteg mindent felhalmoztak. A Fekete Kör csaknem olyan régóta létezik, mint az Ezüst. Valamikor az időszámításunk előtti harmadik évezredben jött létre. A mérgek pedig mindig is a kedvenc fegyvereik közé tartoztak. Biztos, hogy rendelkezésére bocsátották, ami csak kell. – De miért bízna a valamikori Fekete Kör Raszputyinban? – kérdeztem. Ha a fickó elég erős volt, hogy ekkora katyvaszt okozzon, akkor kezdtem kételkedni abban, hogy valóban orosz parasztként született a XIX. század végén. Valószínűbb volt, hogy ezt a nevet csak felvette, feltehetően azután, hogy végzett a

viselőjével, és hipnotikus trükkök segítségével beadta történetét a környezetének. De az mégsem tűnt valószínűnek, hogy már akkor is létezett, amikor megtettem látogatásomat a Carcassonne–ban. A Szenátus biztosan nem becsült volna ilyen végzetesen alá egy ennyire tapasztalt vámpírt. – Mivel kapcsolatban áll modern kori utódaikkal, akik elárulhatták, mit kell mondania – magyarázta Mircea. – A szibilla átadhatott valamiféle üzenetet a sötét mágusoknak, amiben segítséget kér. Az F.züst Kör a mi szövetségesünk, időtlen idők óta. A kapcsolat felbontása csak a sötét oldal malmára hajtaná a vizet. A fejem zúgott. Nehezen akartam elhinni, hogy a Fekete Kör a múltban bármit is hajlandó lett volna megtenni olyan jövőbeli haszon érdekében, aminek a gyümölcseit ők már nem fogják élvezni. De nem az én gondom volt rágódni ezen. – És mit vártok tőlem? Menjek vissza, és üssem le a szellemet? Nem kellene inkább a párbaj miatt aggódni? – Aggódunk épp eleget – mondta keserűen Louis-César . – Alig tizenkét óra múlva halálos párbajt vívok Raszputyinnal. És le is győzöm, ha akkor még itt leszek. – Miért, tervezi, hogy elutazik valahová? – ezt persze viccnek szántam, de úgy tűnt, nem találja mulatságosnak. – A saját akaratomból biztosan nem. De Raszputyin úgy vállalta a harcot, hogy azt hitte, Mei Linggel fog megküzdeni. Sokan azt gondolták, amikor engem neveznek meg bajnokként, visszalép a párbajtól. De nem tette, holott világosan tudja, hogy engem nem győzhet le. Inkább nem szembesítettem vele, milyen önteltnek hangzik ez a kijelentés. – De önt úgysem irányíthatja. Elsőszintű mester, Raszputyin biztosan nem elég erős ahhoz, hogy hatással legyen önre. Még ha valamikor meg is gyengítette kapcsolatát a régi mesterével,

ma ez már úgysem számít. A taktika, amit a többi vámpíron alkalmazott, itt nem válhat be. – Nem, de azt megakadályozhatja, hogy egyáltalán létrehozzanak. Gondolkodtam, kimondjam–e azt, ami nyilvánvaló. Úgy döntöttem, megkockáztatom. – Ne vegye sértésnek – mert tudom, hogy méltó a hírnevéhez –, de a konzul még mindig választhat egy másik bajnokot. Itt él már kétezer éve, biztos szerzett egy–két jó ismerőst. – Ez igaz – nagy megkönnyebbülésemre Louis-César nem látszott megbántottnak. – Vannak még nevek a tarsolyában, ha én kiesnék. – Akkor mi a probléma, már az ön személyének kérdését leszámítva? – A probléma, dulceatã–mondta Mircea –, hogy Raszputyin sem vesztett még párbajt. A konzul listáján szerepelhetnek nevek, de egyikük győzelmében sem lehetünk biztosak, tekintve, hogy biztosan minden piszkos trükköt bevetnek ellenünk. Louis-César több összecsapást nyert meg, mint a többiek együttvéve. Neki kell a bajnokunknak lennie, mert nem veszíthetünk. – És hogy jövök a képbe én? – tudakoltam, és kezdett egyre rosszabb érzésem támadni. – Biztosan tudnunk kell, hogy nem avatkozik be újra az idő menetébe, dulceatã. Vissza kell menned, hogy megállítsd, ha semmissé akarná tenni a bajnokunk születését. – Hogyan tehetné ezt meg? – tette fel Tomas a kérdést, megelőzve engem. – Hogyan óvhatná meg egy átoktól? Louis-César úgy nézett Tomasra, mintha annak elment volna a józan esze. – Miféle átok? – Nem így változtál át? – Nagyon jól tudod, hogy nem!

Billy Joe lebegett be az ablakon, mint egy galambszürke felhő–pamacs. – Lemaradtam valamiről? – Itt mindenki teljesen megőrült – vontam le hangosan a következtetést. Akármi is volt a tervük, nem voltam hajlandó meghalni a konzulért, és bárki másért sem. – Felfogták már, miről is van szó? Magammal vittem Tomast is. Oké, az én esetemben véletlen volt, de ha ők tényleg ilyen régóta csinálják ezt, akkor biztos rájöttek arra, miként lehet szándékosan előidézni – érveltem. Valaki idehozta a cigánylányt a múltból, és tuti, hogy nem én voltam. – Akár magával Raszputyinnal is összetalálkozhatok, és nem vagyok egy kifejezett bajvívó típus. – Nem is kevésről van sző, ahogy hallom – forgolódott körülöttem Billy Joe, de most nem volt időm rá. – Te akkor vitted magaddal Tomast, amikor megszálltad a testét. A szibilla nem képes erre, legalább ezt megtudtuk Pritkintől, dulceatã. – Pritkin egy idióta – emlékeztettem Mirceát. – És nem is tudhatjuk biztosan, hogy Tomas ezért kísért el. Lehet, hogy elég megérinteni valakit. És mi van, ha a másik lány is képes a megszállásra? Billy épp az orrom előtt lebegett, ettől az egész szobát egy vékony szürke selyemsálon át láttam. – Beszélnünk kell, Cass! Nem hiszed el, mit tudtam meg a Dantéban! Felhúztam a szemöldököm, de nem mertem hozzá szólni. Nem akartam, hogy a többiek tudomást szerezzenek a jelenlétéről. Volt egy olyan sejtésem, hogy rövidesen nagy szükségem lesz a segítségére. – Én vagyok a konzul második jelöltje – mondta Tomas, miközben végig engem nézett. – El tudok bánni Raszputyinnal.

Megörültem, hisz bármi, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy ne kelljen szembenéznem az őrült szerzetessel egy rémálomban, ígéretesen hangzott. Sajnos Mircea nem látszott meggyőzöttnek. – Már elnézést, barátom, nem kételkedem a hősiességedben, de én láttam Raszputyint harcolni, te pedig még nem. És ha a tét az én életem is, szeretek biztosra menni. Billy néhány centivel távolabbra repült, és csípőre tette a kezét. –Jól van, akkor én beszélek, te meg figyelj. Egy pillanatra sikerült bekukkantanom a boszorkány fejébe, akinek segítettél, mielőtt elszáguldott a tündérrel. A történet dióhéjban annyi, hogy Tony és a Fekete Kör boszorkányokat ad el az erdők népének, és mit gondolsz, honnan szerzik őket? Mármint a fehér lovagoknak csak feltűnne, ha egy csomó mágiahasználó egyik pillanatról a másikra köddé válna, nem? Csak bámultam rá, és olyan érzésem volt, mint amikor az ember a fogorvosi székben ül egy szófosásos doki mellett. Amúgy nem mintha tudtam volna a választ. – Le tudom győzni – jelentette ki Tomas magabiztosan, Louis-César erre valami furcsa hangot adott ki, olyasmit, mint egy macska tüsszentése. Azt hiszem, franciául volt. – Száz évvel ezelőtt engem nem tudtál legyőzni, és azóta sem sokat erősödtél. – Mert szerencséd volt. Nem történne meg, ha újra párbajoznánk. Louis-César ingerültnek látszott. – Már nem kell párbajoznunk. Te az enyém vagy. Zavaromban csak pislogtam. Kihagytam valamit, amíg kétfelé próbáltam figyelni egyszerre? A mesterek és szolgák közti viszony sokkal szigorúbb szokott lenni ennél. A francba is, lehet, hogy Tony megpróbálta megölni Mirceát, de még ő sem beszélt volna így vele.

– Azt hittem, valami Alejandro volt a mestered, nem? – kérdeztem Tomastól. – De, ő volt. Az egyik alattvalója változtatott át, de Alejandro nem sokkal ezután megölte, és magához vett engem. Az Újvilág spanyolok által megszállt földjén akart birodalmat magának, és ehhez szüksége volt egy harcosra. Sikerrel jártunk, Alejandro nemsokára már az új Szenátust szervezte, de a taktikája a régi maradt. A mai napig úgy tartja, minden kérdés egy kihívás, a könyörületesség pedig csak veszélyforrás lehet. Amint elég erőssé váltam, párbajra hívtam, és sikerült volna véget vetnem a rémtetteinek, ha nem kap külső segítséget. – Ön harcolt Alejandro helyett? – néztem csodálkozva LouisCésar ra. A francia zavartan bólintott. –Tomas a Latin–Amerikai Szenátus vezetését akarta átvenni. A konzul engem kért fel, hogy a bajnoka legyek, és beleegyeztem. Tomas veszített. Az utolsó mondatot egy enyhe vállrándítás kísérte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Kezdtem úgy érezni, Louis-César ra is ráférne, hogy legalább egyszer veszítsen. Elég fárasztó lehet ekkora önbizalommal járni–kelni a világban. De ha most veszít, minden bizonnyal nem éli túl, ahogy mi sem. Fene tudja, talán mégiscsak jól jön az a magabiztos arrogancia. Az elmondottak legalább megmagyarázták a kettejük közti viszonyt. A párbajon szerzett szolgák sohasem kerültek olyan szoros alárendelti viszonyba mesterükkel, mint a vérszívással átváltoztatottak. De valami még szöget ütött a fejembe. – Te hívtad ki? De csak egy első szintű vámpír tehet ilyesmit. Tudtam, hogy Tomas hatalma nagy, de ez igazi sokként ért. És az, hogy Louis-César képes volt megtartani egy első szintű nagymestert a szolgái között, mindent elárult az erejéről. Eddig nem is tudtam arról, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

– Tomas több mint ötszáz éves, mademoiselle. Az anyja magas rangú inka nemes volt, még az európai invázió előtt – mesélte Louis-César egykedvűen. – Pizarro egyik embere tette magáévá erőszakkal, így született meg Tomas. Abban a korban nőtt fel, amikor egy himlőjárvány rengeteg inka nemest kipusztított, így a hatalom is meggyengült. Ő szervezte meg a szétszórt törzsek közös ellenállását a spanyol hódítókkal szemben, és így került Alejandro látókörébe is. Habár fattyú volt, de... – folytatta volna, de Tomas ingerülten felmordult. Louis-César nyugodtan tekintett rá. – Ezt csak technikai értelemben mondtam. Így nézve én magam is fattyú vagyok. – Eszem ágában sincs elfelejteni. Az egymásnak feszülő két óriási energia ismét érezhetővé vált, ha lehet, még erősebben, mint az előbb, ezúttal pont kettejük között álltam. Olyan volt, mintha két elképesztően magas vízoszlop rohant volna nagy sebességgel egymásnak, hogy a fejem fölött csapjanak össze a hullámok. – Elég! – kiáltottam rájuk önkéntelenül. – A bocsánatát kérem, mademoiselle– hajtotta meg a fejét Louis-César . – Tökéletesen igaza van, később fogom móresre tanítani a szolgámat. – Próbáld csak meg – nézett rá Tomas fölényesen. – Tomas! – kiáltottunk teljesen egyszerre Mirceával, ugyanazon a dühödt hangon. Louis-César figyelmeztető pillantást küldött feléje. – Nagyon vigyázz, hogy beszélsz velem, Tomas. Ne akard, hogy a büntetésed még alaposabb legyen. – Te egy gyerek vagy hozzám képest! Már mester vámpír voltam, amikor te még meg sem születtél. Louis-César halványan elmosolyodott, és a szemei ezüstösen villantak meg. – Annál kínosabb neked.

Billy meglengette előttem egyik fakó kezét. – Hé, figyelnél rám? Fontos híreim vannak. – Később! — formáltam némán a számmal, de nem tágított. – Ez tényleg nagy durranás, Cass! A Fekete Kör úgy tartotta titokban a kereskedelmet, hogy olyan boszorkányokat szerzett meg, akikre a halál várt, mondjuk egy balesetben, vagy az inkvizíció által. Az utolsó pillanatban ragadták el őket, és eladták az erdők népének, így nem kellett attól tartaniuk, hogy feltűnne a hiányuk. Senki nem számított arra, hogy valaki, akit az inkvizíció elhurcolt, újra felbukkanjon. Akkoriban nem ez volt a divat. így lehetett kijátszani az egyezményt. – De honnan tudták? Úgy értettem, hogy ismerhetné bárki előre, hogy kire vár biztos halál? Hacsak... Mircea azonnal felkapta a fejét, és érdeklődve méregetett. Igyekeztem ártatlan képpel visszamosolyogni rá. Elszóltam magam, és Mircea máris a szobát fürkészte. Szerencsére még egy mester vámpír sem láthatja Billyt. – A boszorkányt, akit megmentettél, egy csapat sötét mágus ragadta el aznap este – fejtegette Billy. – A cigányok mindig is távol tartották magukat mindkét körtől, így joggal gondolhatták azt, hogy eltűnésük nem fog szemet szúrni a másik oldalnak. Csak fintorogtam egyet. Ez még mindig nem volt válasz arra, hogyan került a lány a mi korunkba, ha a saját idejében rabolták el, de sajnos nem tehettem fel kérdéseket. Mircea avatkozott közbe, mielőtt a vámpírok között dúló szópárbaj még jobban elfajult volna. – Hadd emlékeztesselek, hogy amíg kakaskodtok, fogy az idő, és vele az esélyünk is. A kis vitátok még várhat, a feladat viszont nem. – De la mademoiselle nem akarja megtenni – mondta LouisCésar , egyik kezével beletúrva a hajába. Úgy tűnt,

idegességében teszi. Észrevettem, hogy a fürtjei sötétebbek, mint amire a fura látomásomból emlékeztem. Kíváncsi voltam, vajon csak a fények játéka, vagy az évszázadok alatt a nap égette meg vörösesbarna haját. – Ettől féltem. Erőszakkal nem kényszeríthetjük rá. Mirceával egyszerre néztünk rá, aztán egymásra. Akaratlanul is kicsúszott a számon a kérdés: – Ezt most komolyan mondja? – Mindig ilyen volt – sóhajtott Mircea. – Ez az egyetlen igazi gyengesége. Rám mosolygott, és ez Tony mosolya volt. Az a hagyjuk a rizsát, beszeljünk az üzletről mosoly. Ez az arckifejezés eszembe juttatta, mi is Mircea feladata a Szenátusban. Ő volt a konzul főtárgyalója, és a pletykákkal ellentétben nem azzal érdemelte ki a pozíciót, hogy családneve igencsak jól csengett a vámpírok körében világszerte. Lehet, hogy nagyobb örömmel és talán tisztelettel ültek le vele egy asztalhoz – ahogy egy átlagember várja, hogy találkozzon egy híres filmsztárral –, de a tárgyalások során ez már semmilyen előnyt nem jelentett. Nem, Mircea jogosan, képességei révén szerezhette meg ezt a széket, hisz mindenkivel a Szenátus számára legkedvezőbb álláspontot fogadtatta el. Ráadásul azokat az ügyfeleit jóval kevésbé ismerte, mint engem. – Mit kérnél érte, dulceatã? Biztonságot, pénzt... Antonio fejét egy ezüsttálcán? – Az utolsó csábítóan hangzik. De még nem elég. Azonnal át is ugrottunk azon, hogy nemet mondok, és rögtön belementünk az alkudozásba. Nem is kellett megemlíteni, hogy Mircea megölne, amennyiben visszautasítanám. Meg kellene tennie, nincs más választása. Ha futni hagyna, a Szenátus rögtön valaki másra bízná ezt a posztot. Ja, és azért is ölne meg, mert ő gyorsan tenné. Gyorsabban, mint Jack. Egyáltalán nem tetszett nekem a rám váró feladat, de a konzul kedvenc

hasfelmetszőjével töltött estéhez képest kellemes pikniknek tűnt. Persze attól, hogy nem volt más választásom, még megpróbálhattam minél többet kihozni belőle az én javamra. Végül is, ők szorulnak rám, lássuk, mit ígérnek a segítségemért cserébe. Mircea úgy nézett, mintha nem tudná eldönteni, bejön-e nálam, ha eljátssza, hogy nagyon feldúlt, amiért egyik legrégibb emberének halálát követelem. Hamar lezártam a vívódását. – Meg se próbáld. Tony feje nem olyan nagy áldozat, és ezt te is tudod. Mivel elámít, amúgy is meg kellene ölnöd. – Igaz – mosolyodott el. – De egyúttal a te problémádat is megoldaná, vagy nem? – Viszont neked semmibe se kerülne. A te életed nem ér meg valami apróságot? – Mi mást kívánsz hát, gyönyörű Cassandrám? – lépett előre csillogó szemekkel, mire az útjába húztam az egyik széket. – Eszedbe se jusson. – Akkor mondd, hogy mi az ár – vigyorgott rám rendületlenül. – A segítségem kell? Akkor mondjátok el, mi történt az apámmal! Rafe meglepett kiáltást hallatott, és kikerekedett szemekkel bámult Mirceára, aki felsóhajtott, és elégedetlenkedve rázta meg a fejét. Együtt éreztem vele, hisz Rafe–nek valóban csapnivaló pókerarca volt. Nyolcéves koromban már simán megvertem kártyában, és azóta sem sokat fejlődött. Mircea gyilkos pillantása láttán rendezte vonásait, de már nem tehette meg nem történtté a baklövését. Mirceának természetesen a szeme sem rebbent, de tőle nem is vártam mást. – Az apáddal, dulceatã? Az autójába rejtett bomba végzett vele, nem? Ezért akarsz bosszút állni Antonión, ha jól tudom.

– Akkor mi az, amiről Jimmy beszélt? Azt mondta, ha életben hagyom, elmondja az igazságot az akkor történtekről. Mircea csak megvonta a vállát. – Gondolom, mivel ő volt a merénylet végrehajtója, nyilván tudott volna néhány részlettel szolgálni. Miért nem kérdezted meg tőle, dulceatã? – Mert Pritkin lyukat lőtt a hasába, mielőtt megtehettem volna. De te is el tudod mondani, nem igaz? Mircea elmosolyodott, megint pontosan ugyanúgy, ahogy Tony szokott. – És ez lenne az ára a segítségednek? Rafe–re néztem, ő pedig vissza rám. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de Mircea a vállára tette a kezét. – Ne, Raffaello. Nem lenne helyes, ha bármi információt adnánk a mi Cassandránknak, amiért még nem fizetett – mondta olyan mosollyal, amiben több volt a számítás, mint a tiszta érzelem. – Akkor hát megegyeztünk? Billyre sandítottam, aki a mennyezet alatt várakozott, némiképp türelmetlen arckifejezéssel. Mivel nem szólt semmit, úgy tekintettem, hogy a legújabb hírei semmilyen irányban nem befolyásolnák a döntésemet. Ingerült pillantást vetettem a szellemre, mire ő eltűnt. Megsértődött, mert nem hagytam ott csapot–papot, hogy neki szenteljem a figyelmem. Jellemző. Szerettem volna egy kicsivel több részletet megtudni, mielőtt elfogadom Mircea feltételeit, de nem volt más választásom. Nehéz magasra tornásznod az árat, ha kényszerhelyzetben vagy, és ezt a vevő is tudja. A szó szoros értelmében nem volt kérdés, hogy segítek–e nekik vagy sem, ebben az értelemben Mircea rendes volt, hogy egyáltalán valamit ajánlott. Persze ő valószínűleg azt szeretné, hogy tegyek ki magamért ebben a küldetésben, ezért megérte neki, hogy némi morzsa felcsipegetése révén jó hangulatban induljak csatába helyettük.

De az is lehet, hogy esetleg kedvel. Nem, az ilyen gondolatokkal veszélyes vizekre eveznék. – Oké, megegyeztünk, mondhatod. – Csak még egy percet, dulceatâ. Először is, tájékoztatnunk kellene a konzult. Tomas, lennél olyan kedves? Elképzelhető, hogy lenne még néhány instrukciója – adta ki az utasítást Mircea, majd Tomas csökönyös képét látva hozzátette: – Szavamat adom rá, hogy nem indítjuk el az utazásra, amíg vissza nem érsz. Te fogod elkísérni őt, vagy nem? – De – válaszolta röviden Tomas, és kihívón nézett ám, de nem tiltakoztam. Ha esetleg Raszputyin is felbukkan, örömmel venném, ha lenne mellettem valaki. Főként olyan, akiről már bebizonyosodott, hogy éles helyzetekben is képes feltalálni magát. Még az is jobb érzés lesz, ha majd együtt megyünk a pokolra. Tomas akart még valamit mondani, de letett róla, amikor Mircea mellém lépett, és a vállamra tette a kezét. –Menj, Tomas! – sürgette Louis-César ingerülten. Tomas hűvösen ránézett, de aztán elmasírozott, jó hangosan becsapva maga mögött az ajtót. – És szükségünk lesz a könnyekre is, igaz? Hogy biztonságban lehessünk – jelentette ki Louis-César , és Tomast követve eltávozott. – Könnyek? Valami, amiről tudnom kellene? – Semmi különösen fontos, hidd el nekem – mosolygott Mircea bátorítóan. – Az Apollón könnycseppjei egy ősrégi főzet. Évszázadok óta nyújt segítséget a meditatív kábulat során. És nagyon biztonságos. – Miért lenne rá szükségem, ha eddig sohasem volt? – Mert mindig gyorsan kifogytál az energiából. Tényleg a hasznodra lesz, majd meglátod. Ne feledd, elég fontos érdekem fűződik a szereplésedhez, már csak ezért sem vezetnélek félre.

Ennek a válasznak jobban hittem, mintha elkezdte volna bizonygatni, mennyire aggódik az épségemért. Bólintottam. Használni fogom azokat az átkozott könnycseppeket, bármik is legyenek. Hátha tényleg javítja egy csöppnyit az esélyeimet. – Megtennéd, hogy utánanézel, megérkezett-e már a ruha Cassie számára? – fordult Mircea Raffaellóhoz. – Biztosan elege van már ebből az ormótlan köpenyből – mutatott rá, majd egy fura mosollyal az arcán hozzáfűzte: – Ne siess nagyon vissza. Rafe kissé habozott – látni lehetett rajta, hogy valamilyen oknál fogva nem szeretne kettesben hagyni engem Mirceával –, de végül kiment. Mircea bezárta az ajtót, majd a hátát nekivetve hirtelen egészen komoly arccal nézett le rám. – Akkor most kezdhetjük a valódi alkudozást, Cassandrám.

12. fejezet

Nem

vagyok a te Cassandrád – néztem gyanakvóan Mirceára, aki elkezdte kigombolni az ingét összefogó kis kampócskákat. – Adj nekem egy percet, dulceatâ, és mindent megértesz. Kibújt az ingből, s hanyagul a heverő túlsó végére vetette. Alatta nem viselt semmit. – Mit művelsz? – ültem fel, a szívem a tokomban dobogott, holott semmi rémisztő dolgot nem tett. De ott állt köztem és az ajtó között, vonzó arca pedig hirtelen nagyon elszánt vonásokat öltött. Lassan nekilátott kifűzni fényesen csillogó cipőjét. –Jobban örültem volna, ha több időnk van erre, dulceatâ. Régóta vártam, hogy szorosabbra vonjuk barátságunkat, bár bevallom, nem éppen így képzeltem el a dolgot. De bármi is történjen – és ezzel akkurátusan egymás mellé helyezte lehúzott cipőjét és zokniját –, kezdem megtanulni, hogy veled kapcsolatban a legváratlanabb eseményekre számítsak. Igazság szerint ugyanezt én is elmondhattam volna róla. – Ne ködösíts, Mircea. Csak mondd meg, mi történik itt! Végig engem nézett, s közben elkezdte lassan kihúzni övét a nadrágjából. – Feltételezem, nem akarod, hogy át kelljen adnunk téged a Körnek, igaz? – És ennek mi köze van ahhoz, hogy most levetkőzöl? Mi ez az egész?

Mircea átsiklott a szobán – nincs jobb szó arra, ahogyan mozgott és a lábaim elé térdelt. Gyengéden nézett fel rám. – Vedd úgy, mint egy mentőakciót, dulceatâ. Én vagyok a lovagod, aki életét teszi fel arra, hogy megóvjon mindattól, ami kárt tehetne benned. – Ez a leggiccsesebb mondat, amit valaha hallottam – közöltem, a nevetésemé fojtva. Mircea eltúlzottan haragos kifejezést öltött magára, amit halvány mosollyal jutalmaztam. – Most megsértettél! Biztosíthatlak téged, hogy egykor, az én időmben ez nagyon helyénvaló felfogás volt, és eszerint éltem. Belegondoltam, és el kellett ismernem, igaza van. Na persze, a csillogó páncélú lovagok nem épp olyanok voltak, mint amiről a legendák szólnak. A legtöbben azzal töltötték idejüket, hogy minél több adót sajtoljanak ki a parasztokból ahelyett, hogy bajba jutott hölgyeken segítettek volna. – Oké, és most mi szerint élsz? Nem válaszolt, de láttam, hogy a szemében borostyán sárga fény villant meg. Eddig mindössze egyszer láttam ilyennek, akkor éppen Pritkint fenyegette meg életveszélyesen. Most viszont nem látszott különösebben mérgesnek. A feje mögé nyúlt, hogy kihúzza a platina csatot, amivel hosszú sötét haját fogta össze. – A Kör követeli, hogy adjunk át nekik, dulceatã, és a velük kötött szerződések értelmében nincs lehetőségünk megtagadni a kérésüket Ha átlagos ember lennél, bármelyik mester akarata elég lenne hogy magához láncoljon. De egy jós egészen más kérdés. Az effajta lények felett Pythia tanácsa gyakorolja a legfelső hatalmat.

Mircea haja szétterült a vállán, mintha fekete csuklyát viselt volna Az éjfekete zuhatag és a hófehér arc közti kontraszt döbbenetes hatást keltett. Ő észrevette, hogy csodálom, majd hangját szinte suttogóra fogva szólalt meg: – Egykor szeretted a hajamat, dulceatã, hát nem emlékszel? Gyerekként szívesen fésülgetted. Rengeteg hajdíszt aggattál bele, úgy jártam-keltem Antonio udvarában, mint egy játék baba – idézte fel, majd megfogd a kezemet és a vállára helyezte, hogy érezzem a rá nehezedő sötét tincsek súlyát. A hajszálak selymesen omlottak alá az ujjaim között, én pedig nem tudtam, mi kelt nagyobb zavarodottságot bennem, a haja finomsága, vagy az ujjaim alatt domborodó vállizmok. – Sosem zavart, ha játszottál velem, dulceatã – ezzel megbiccentette fejét, hogy csókot lehelhessen a kézfejemre. – Most sem zavarna, hidd el. Kissé felnyitottam a védőpajzsomat, hogy érezzem, ha Tomashoz hasonlóan csupán befolyásolni akar, de semmi jele nem volt annak, hogy erővel próbálna hatni rám. A mindent elsöprő hullám, amit korábban éreztem, most sehol sem volt. Igaz, nem is volt szüksége ilyen trükkre. Lágyan a kezemhez nyomta ajkait, és tudtam, pontosan érzi a vérem tombolását a csuklómnál. Nyeltem egy nagyot. – Mire jó ez az egész, Mircea? A kezei észrevétlenül útnak indultak, és döbbenten érzékeltem, hogy a köpenyem alá becsúszva a derekam köré fonódnak. Nem tudom, mikor oldotta ki az övemet, amely most kétoldalt a földre lógott. A köntös nem nyílt szét teljesen, de így is láthatóvá vált egy keskeny csík a nyakamtól egészen a köldökömig. Odakaptam, hogy összehúzzam, de Mircea megfogta a kezemet, és a tenyeremet a szájához szorította. Egy pillanatra a nyelve hegyét is éreztem, amint végighúzta a bőrömön, mintha csak ízlelgetne. Hirtelen a vágy rohama

szikrázott végig rajtam a legmélyebb idegvégződésemig, az érzéstől felkiáltottam. – Mircea! – Tudod, milyen ízed van, Cassandrám? – tudakolta lágy hangon. – Soha nem tapasztaltam még ilyet. Úgy a fejembe szállt, mint egy finom, érlelt brandy. El sem képzelheted, mennyire mámorító az illatod – folytatta, miközben a hüvelykujjaival útnak indult a derekamon, fel egészen a bordáim vonaláig. Nem volt kifejezetten érzéki mozdulat, mégis elakadt tőle a lélegzetem. – Annyira jó érzés ez nekem. – Mircea, kérlek! – Bármit, amit akarsz – suttogta a nagy főtárgyaló, annyira közel hajolva hozzám, hogy a számtól alig néhány centire beszélt, ajkaimon éreztem a lehelete melegét. A szája szinte az enyémre simult, alig érintve, mégis megborzongtam tőle. Az imént még azt mondta, alkudozni fogunk, de még semmi jelét nem adta ennek a szándékának, s ez már önmagában is ijesztő volt. – Minden, amit lehetőségem van megadni, a tiéd lehet – erősítette meg, ezzel egy időben a keze visszacsúszott a köpenyem nyitott szegélyéhez, egy ujjával a bőrömet simogatta a nyakamtól a köldökömig. Azonnal libabőrös lettem, és a lélegzetem is egyre inkább akadozott. Megpróbáltam dühös lenni rá, hogy eltereljem figyelmemet a testem mélyén egyre inkább feltámadó vágyakozásról. – A fenébe is, Mircea, utálom, ha játszanak velem. – Ez nem játék – ígérte, testét a lábaim közé nyomva. Ezzel a köntös alsó fele is szétcsúszott, egészen a combom közepéig, de nem tudtam visszahúzni a lábaimra úgy, hogy ő ott térdelt közöttük. Megpróbáltam odébb lökni, hogy egy kis távolságot tartsak kettőnk között, de mintha egy gránitszobrot taszigáltam volna.

– Azt akarod, hogy könyörögjek neked? – suttogta, fénylő szemével felnézve rám. – Nem, én... – körülnéztem, Billyt keresve, de persze ő épp duzzogott valahol. Szép kis szellem! – Akkor könyörgök – duruzsolta, mielőtt még összerakhattam volna egy értelmes mondatot. Elég közel volt hozzám, hogy érezzem, az illata is ugyanolyan kellemes, akárcsak a külseje. Nem valami drága és nehéz kölnit használt, ahogy feltételeztem, hanem friss és üde aromát, mint a tavaszi levegő eső után. – Sőt, esdeklem –a kezei a frottír alá nyúltak, hogy megérintsék a lábszáramat – saját akaratomból – most a térdem mögötti, igencsak érzékeny bőrterületet simogatta – örömmel – vágott utat magának a combom felé –és lelkesen – a kezei a csípőmön állapodtak meg, hüvelykujjával finoman masszírozta a bőrömet –, ha ez neked jólesik. A hasamba fúrta a fejét, és a kezeim önálló életre keltek, akaratlanul is beletúrva a dús fürtökbe. Szétterítettem a haját a vállán, miközben ő egyre feljebb jutott, csókokkal halmozva el a testemet. Küzdöttem, hogy kitisztítsam a gondolataimat, de ekkor az ajkai az enyémre tapadtak egy olyan forró csókkal, mely az ujjaim hegyéig égette minden porcikámat. Ezután lehajtotta fejét, és visszaindult az egyszer már megtett úton. Lassú, szinte alázatos mozdulatokkal haladt. Friss, hűvös levegő csapta meg a melleimet, amint Mircea teljesen széttárta a köpenyemet. Ez egy rövidke pillanatig józanítólag hatott rám, de nehéz értelmes gondolatokat erőltetni az agyunkba, amikor a vágy hullámai öntik el egész lényünket. – Gyönyörűséges vagy, dulceatã – mormolta, a kezével tisztelettudóan simítva végig a bőrömet. – Olyan finom, annyira tökéletes. Az érintése forró volt, szinte vártam, hogy a keze nyoma ott maradjon a bőrömön. A mellbimbóm érzékeny bőrét súroló

lélegzete felért egy áramütéssel. Amikor pedig a nyelve egy pillanattal később ugyanoda talált, már türtőztetni is alig bírtam magamat. Amint gyengéden szívni kezdte, ajkaival megmeghúzva, a vágy olyan erővel tört fel bennem, hogy az szinte már fájt. – Mircea, kérlek... Mondd el, mit művelsz! Válaszként hirtelen a karjaiba vett, és a hálószobába lépdelt velem. Kezének egyetlen mozdulatára a függöny az ablak elé húzódott. Gyengéden az ágyra fektetett, majd nekilátott, hogy kigombolja a nadrágját. – Az Ezüst Kör mindennél jobban szeretne megszerezni téged, Cassie. Antonio azt mondta nekik, hogy te is meghaltál a szüléiddel együtt az autóban, és csak akkor tudták meg, hogy nem így történt, amikor a védelmeződ néhány évvel ezelőtt először működésbe lépett. Ez ugyanis a Kör saját varázslata, az anyádtól kaptad, és a jele összetéveszthetetlen..Azóta folyamatosan vadásznak rád. Mindaddig, amíg egy elcsatangolt szibilla maradsz, valós jogot formálnak rád, mint minden emberi mágiahasználóra. Ezt semmiképp nem vonhatjuk kétségbe anélkül, hogy a háború kitörését kockáztatnánk. Vagyis – lépett ki a nadrágból –, majdnem semmiképp. Mircea fekete selyem bokszeralsója annyira megzavarta az eszemet, hogy beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, a világ legnagyobb hatalommal bíró mágikus szövetsége, mely történetesen végletesen gyűlöl engem, egyben szabadon dönthet a sorsomról is. – Ezt nem értem. Mircea bemászott az ágyba, én pedig hátrébb kuporodtam, míg végül az ágy támlájának ütköztem. Elmosolyodott, és játékosan gyűrögette védekezően magam köré tekert köpenyem szélét.

– Bármiben csodálatosan festesz, dulceatã, mégis jobb lenne megszabadulnod ettől a viselettől. Ha előre tudom, hogy sor kerül erre, valami alkalomhoz illőbb ruhát készíttettem volna be – csúsztatta fel a kezét lassan a combomon, miközben négykézláb felém mászott az ágyon. – Biztos lehetsz benne, hogy ezt a hibát a legelső lehetséges alkalommal orvosolni fogom. – Mircea, választ akarok! – fordultam el tőle, és egyenesen a szemébe néztem. Egy pillanatra felegyenesedett, a sarkára ült, gyászos képet vágva. – Vajon miért sejtettem, hogy nem lesz könnyű veled? – sóhajtotta. –, dulceatã közülünk valakivel kell megtörténnie. Úgy vettük észre, hogy irányomban vagy a legnyitottabb, és nagy megtiszteltetés lenne a számomra, ha valóban engem választanál, de ha valaki más mellett döntesz... Nos, nem lennék boldog, de az adott körülmények ismeretében beleegyeznék. – Most meg miről beszélsz? – kérdeztem ingerülten, mert elegem lett abból, hogy nem ad egyenes választ. – Tomast nem csupán azért küldték hozzád, hogy őrizzen téged, Cassie. A legfontosabb feladata valóban a biztonságod megóvása volt, de neki kellett volna elérnie, hogy a Kör követelése legalábbis vitatható legyen – kezdte Mircea, majd felhúzta a szemöldökét. –Kezdem érteni, miért vallott kudarcot veled. – Én... Mit csinálsz? – akadtam meg mondandómban, mivel Mircea beletúrt dús hajzuhatagába, majd tökéletes formájú kezével végigsimított a felsőtestén. A mellkasa szőrtelen volt, és a pompás izmok megfeszültek a tenyere alatt. Keze végigkúszott lapos hasán, egészen utolsó ruhadarabja mélyen húzódó szegélyéig. Az ujjai elidőztek ott egy kicsit, odavonzva tekintetemet a sötét szőrszálakra, melyek a köldöke alól indultak ki, és egyenes vonalban vezettek a fekete selyem alá. Ekkor

fedeztem csak fel, hogy a mellbimbók halvány rózsaszínjét kivéve ez volt az egyetlen színfolt, ami megtörte sápadt bőrének fehérségét. – Hogy mit csinálok, dulceatã? – kérdezte ártatlanul. – Épp mindent megteszek, hogy elcsábítsalak. Váratlanul előrenyúlt, és megragadta a kezemet, majd a hüvelykujjával simogatni kezdte a kézfejemet. –Teszek neked egy ajánlatot: minden egyes gyönyörért, amit megengedsz magadnak és nekem, megválaszolom egy kérdésedet. Megegyeztünk? – Micsoda? – bámultam rá. – El sem hiszem, hogy ezt mondod. Mircea elvigyorodott, és hirtelen a régi, csipkelődő énje tért vissza. – Nem sok esélyt adsz nekem, Cassie. Csak nézel, de bárhogy vágyom is rá, nem érintesz meg. Pedig én nagyon is vágyom az érintésedre – hízelgett, és ezzel a kezemet a hasára helyezte, nem sokkal a selyem alsónemű fölé. Amikor látta, hogy csak ülök ott, bár kiszáradt szájjal és megdöbbenve, felsóhajtott. – De mivel a vonzerőm nem tűnik elégségesnek, üzletet ajánlok. És jó szándékom jeléül rögtön én kezdem. A Kör utasíthat téged, amíg szibilla vagy, ám ha Pythia leszel, többé nincs feletted hatalmuk. Akkor már hozzád sem érhetnek, Cassie. Sőt, bizonyos értelemben te kerekedsz fölébük. Pritkin pedig nem mondott teljesen igazat. A kiválasztott szibillának, a Pythia örökösének valóban érintetlennek kell maradnia ifjúsága során. Gyanítom, azért, nehogy valaki ilyen módon szerezzen befolyást fölötte. De Pythia így nem válhat belőle. Az ősi források egybehangzóan állítják, hogy Delphoiban a korai évek után mindig érett, tapasztalt nőt választottak, mivel megfigyelték, hogy a mágikus hatalom nem érvényesült kellően az ifjú lányokban – vigyorgott rám újra, és lejjebb csúsztatta a

kezemet, hogy kitapinthassam a határozott kontúrt, ami az alsóját belülről feszítette. – Senki nem tudja, miért, de a Pythia ereje sosem száll át teljesen a szüzekbe, Cassie. Továbbra is csak bámultam rá. – Most csak viccelsz, ugye? – kérdeztem, miközben arra gondoltam, ez megmagyarázza, miért nézett ki Rafe kivételével mindenki úgy, mint aki a Playboy fotózására érkezett. Mircea nem válaszolt, csak végigfuttatta ügyes kezét a térdem mögött, gyengéden simogatva a bőrömet. Valahogy rájött, milyen hatással van rám ez az egyszerű mozdulat. – Igyekeztünk megkönnyíteni a dolgodat. Odaküldtük Tomast, akinek általában nem okoz gondot, hogy – hogyan is fogalmazzam – sikerrel vesse be csáberejét a hölgyeknél. De te visszautasítottad, holott mindent megtett, hogy felkeltse az érdeklődésedet – nevetett fel röviden. – Azt hiszem, alaposan megtépáztad a büszkeségét, dulceatã. Nem hiszem, hogy akadt még valaki, aki így elhajtotta. – Erőszakkal is rávehetett volna – nyeltem egy nagyot. Mircea arra hirtelen elkomolyodott. – Igen, és abban a pillanatban kitéptem volna a szívét, ahogy azt egyértelművé is tettem, mielőtt útnak indult – a térdemen nyugvó kezek megindultak a combomon, és Mircea keményen megragadott. –Te az enyém vagy, Cassie. Magam mentem volna el hozzád, ha tudom, milyen erős a vonzás kettőnk között. De be kell vallanom, hogy egészen a mai napig nem tekintettem nőként rád. Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem, kényelmetlen lenne számodra, ha „Mircea bácsi" hirtelen egészen más jellegű érdeklődést mutatna irántad. – Sosem hívtalak így – tiltakoztam, és valóban, még csak nem is gondoltam bácsiként Mirceára. Tizenegy évesen fiatal az ember, de már kész arra, hogy őrülten szerelembe essen, és ez

történt velem, akárhogy is nézzük. Úgy tűnt, a helyzet azóta sem sokat változott, legalábbis ami engem illet. Azt egy pillanatig sem gondoltam, hogy Mircea bármit is érezne irántam. Most rajta volt a sor, hogy eljátssza, mennyire kíván, hogy a végén tovább használhassanak a céljaikra. Bár fájdalmas volt megtudnom, hogy korábban Tomas, és most Mircea is csupán a konzul utasítását hajtotta végre próbálkozásával, azt nem mondhatnám, hogy meglepetésként ért. Már rég megtanultam, hogy amikor az életem megmentéséről van szó, mindenki csak a saját javára szeretné fordítani a helyzetet. – És miről hazudott még Pritkin? Mircea ördögi mosolyt küldött felém. – Ez most egy kérdés, dulceatã? Idegesen nyeltem egyet, amikor a kezével a combom alsó fertályát kezdte masszírozni. Egy apró sóhajjal nyugtázta az arcomra kiülő zavarodottságot. – Nem foglak bántani, Cassie. Esküszöm, hogy a gyönyörön kívül semmi mást nem fogsz érezni a karjaimban. – És teljes egészében válaszolni fogsz a kérdéseimre? – Előfordult már, hogy nem tartottam meg az ígéretemet? – kérdezte, és megráztam a fejemet, mert tényleg mindig őszinte volt hozzám. Legalábbis eddig. Szélesen elvigyorodott, és visszaült a sarkára. – Nos tehát, miben hazudott Pritkin? – kezdte, majd elgondolkodott egy percre. – A legtöbb esetben nem is hazudott, dulceatã , inkább csak elhallgatott dolgokat. Abban őszinte volt, hogy amennyiben a szibilla átáll a sötét oldalra, vagy megölik, a Pythia hatalma átszáll valaki másra. Akkor viszont már elmosta a tényeket, amikor tagadta – amúgy nem túl meggyőzően –, hogy csak akkor száll rád az erő, ha megfelelően... éretté válsz. – És miért gyűlöli a Kör még a gondolatát is annak, hogy megszerezzem ezt az erőt?

Mircea telt kacaja az egész szobát betöltötte. – Azért gyűlölnek, mert tartanak tőled. A Pythiának senki nem parancsol. A Kör feladata, hogy védelmezze, sőt, bizonyos dolgokban engedelmességgel tartozik neki. Te lennél az első évszázadok óta, aki úgy kerülne erre a posztra, hogy nem ők mosták az agyát születésétől fogva. Te nem válnál a bábjukká, ahogy annyi Pythia a múltban. Legjobb belátásod szerint használnád a hatalmad, még akkor is, ha ezzel időnként számukra kedvezőtlen döntést hoznál. Egy pillanatnyi szünetet tartott, amíg kibújt a bokszeréből, és szinte öntudatlanul odébb rúgta a padlón. Szememmel a fekete selyem útját követtem, torkomban dobogó szívvel, és még véletlenül sem pillantottam volna Mircea felé. – Hallottam, mit mondott neked a sötét mágus, Cassie. Az igazságot hallottad, de ismét csak egy részét annak. A mítoszbeli Kasszandra volt az egyetlen jósnő, aki következetesen elutasította, hogy bárki uralma alá kerüljön. Még Apollón elől is elmenekült, hisz ő is csak előírta volna, mire és miként használja áldását. A Kör attól tart, hogy te méltó leszel legendás elődöd nevéhez. – Azt akarod mondani, hogy egy egész seregnyi Pritkin eredt máris a nyomomba? – vágtam a szavába rémülten. Négy vámpír nagymesterrel voltam körülvéve, egyikük a regnáló párbajbajnok, és a hadmágus mégis kis híján végzett velem. – Nem feltétlenül. Ha úgy gondolják, mégis betörhetnek valahogy, meg fognak próbálkozni vele. Pritkin igazat mondott azzal, hogy a jelenlegi Pythia haldoklik, és nem fogja sokáig uralni a képességeit. Elvesztették a szibillájukat, és most sürgősen utánpótlás után kell nézniük. De hirtelen egy komoly dilemmával szembesültek. Nem akarják, hogy a hatalom rád szálljon, de melyikünk tudná megmondani, ki lenne a következő jelölt, ha kivonnának téged a képletből? Könnyen lehet, hogy

valamelyik dédelgetett kedvencük, de ugyanannyi az esélye annak, hogy egy kósza mágus, akiről mindeddig megfeledkeztek. Ha sikerül visszaszerezniük az első számú szibillát, vagy te túl kemény diónak bizonyulsz, választhatják azt is, hogy végeznek veled. Ha nem, akkor egyértelműen megpróbálnak majd a befolyásuk alá vonni. Akár így, akár úgy, dulceatã, sokkal jobb neked, ha velünk maradsz. Ezzel azért vitába szálltam volna, de azt tisztán éreztem, ha a Kör többi tagja is olyan, mint Pritkin, a világ minden kincséért sem szeretnék találkozni velük. – Na, várjunk csak! Azt mondod, most összefekszünk, és hipp–hopp, én leszek a Pythia? Erről szól ez az egész? Mircea felnevetett, őszinte élvezettel, de egy cseppnyi sátáni kacaj is vegyült az örömébe. – Ez már egy új kérdés, és még az előbbiért sem fizetted meg az árat. Felemelkedtem, hogy tekintetünk egy magasságba kerüljön, és egyenesen a szemébe néztem. – Mondd, mit akarsz! Rám villantotta mosolyát, amely ezúttal egészen gyengéd volt. – Sok mindent, Cassandra, de most azzal is megelégednék, hogyha lennél olyan kedves rám nézni. – Most is rád nézek – próbálkoztam, de csak néma csendet kaptam válaszul. Sóhajtottam. Nem mondtam volna különösebben félénknek magamat. Raffaellónak rendszeresen voltak meztelen modelljei, és a büntetések részeként is gyakran szembesültem a pucérsággal. Itt azonban nem valami idegen állt velem szemben. Mircea volt az, aki egy elérhetetlen álomból hirtelen nagyon is kézzelfogható valósággá vált. Szemben azzal, amit talán ő gondolt rólam, nem azért nem néztem rá, mert túl szemérmes voltam. Attól próbáltam visszatartani magam, hogy

ráugorjak, legalábbis addig, amíg válaszokat nem kapok. De ahogy azt a csodálatosan kidolgozott testet néztem anélkül, hogy megérinthettem volna, úgy éreztem, ez már csaknem felér egy kínzással. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és vállaltam az elkerülhetetlent. Végigfuttattam a szememet a finom metszésű arcéleken, ajkai tökéletes ívén, majd lejjebb csúsztattam a tekintetemet, vállait, mellkasát, majd hasát vettem szemügyre, folytatva azzal a kis sötét szőrcsíkkal, melyet korábban olyannyira izgalmasnak találtam. A teste valóban káprázatos volt, mintha csak egy tehetséges ókori görög mester márványszobra kelt volna életre. Férfiassága ideális arányban állt többi testtájával, nem volt körülmetélve, és ugyanolyan sápadt bőr borította, mint másutt, csupán a végén fedeztem fel némi rózsaszín árnyalatot. Félig merev állapotban volt, ám amikor a tekintetem rávetődött, még nagyobbra nőtt, mintha mágikus módon gyarapodna hosszában és széltében egyaránt. A lába a legszebb volt, amit valaha férfinál láttam, lábfeje éppoly elegáns és finom formájú, mint a keze. Összességében mindene elragadó volt. Hallottam, ahogy kissé zihálni kezd. – Hogy tudod elérni, hogy ezt érezzem, csupán a tekintetedtől? Érj hozzám, dulceatã , vagy engedd, hogy én érintselek, és végképp elvesztem az eszem. Na jó, lehet, hogy ebben tévedtem. Mircea valószínűleg a konzul parancsára cselekedett, de azért nem volt ellenére a dolog. Ettől máris kicsit jobban éreztem magam. – Válaszolj a kérdésemre – mondtam, és a hangom nem remegett meg, habár alig volt hangosabb a suttogásnál. Mircea felmordult, és a hasára fordult, felfedve feszes fenekét és kidolgozott vállát. – Megismételnéd a kérdést? Sajnos nem tudok kellően koncentrálni.

– Ha megcsináljuk, én leszek a Pythia? – Ezt nem tudhatom, ahogy senki más sem. A hatalom azonban rövidesen átadásra kerül, szinte biztos, hogy vagy neked, vagy az eltűnt szibillának. Mi csak azt szeretnénk elérni, hogy továbbra is versenyben legyél, ha mondhatom így. Ha a Pythia meghal, és te még mindig szűz vagy, meglehet, hogy a riválisod örököl mindent. – Nekem nem lenne ezzel semmi bajom. Ha az, amit eddig megismertem, csak egy része a hatalmának, nem hiszem, hogy birtokolni akarnám az egészet. – Még akkor sem, ha ezzel segíthetnél apádon? Bambán pislogtam. Hihetetlen volt, hogy erről megfeledkeztem. Jól mutatta, mekkora káosz uralkodik a fejemben. – Megígérted, hogy erről beszélni fogsz nekem, és ennek semmi köze a mostani egyezségünkhöz! Mircea szemét mintha valami sötét függöny árnyékolta volna be. – Te aztán könyörtelen vagy, dulceatã. És még az előző válaszomért sem fizettél nekem. – Mesélj az apámról, akkor talán fogok. Mircea felkelt az ágyból, és járkálni kezdett, ettől a szívem nem vert kevésbé hevesen. Úgy lépkedett, mint valami nagy ragadozó, amikor épp áldozatát cserkészi be. – Ám legyen – fordult felém hirtelen, szeme arany színben pompázott. – Ha ragaszkodsz hozzá, legyen ez a következő téma. Nem akartam erről beszélni, de kierőszakoltad. Roger halott, ahogy te is tudod. Meghalt, de nem kelt át. – Úgy érted, hogy szellem? – ráztam meg a fejem. – Az lehetetlen, tudnék róla. Eljött volna hozzám, hisz annyi éven át ott éltem Tony házában. Nem lett volna nehéz a nyomomra bukkannia.

Mircea az ágy mellett állt meg, túl közel ahhoz, hogy kényelemben érezzem magam, majd úgy folytatta, mintha nem is szakítottam volna félbe. – Roger Antonio egyik alkalmazottja volt, sőt, a kedvence az emberek közül. Épp ez tette még keserűbbé az árulását. Antonio legalábbis annak vette, amikor az apád visszautasította, hogy átadjon neki téged. Ezek után nem hagyhatta életben Rogert úgy, hogy ne szenvedjen csorbát a büszkesége, ám azt sem akarta, hogy az apád kiiktatásával megfossza magát Roger képességeitől. A szellemvilággal való kapcsolatodat tőle örökölted. A szóbeszéd szerint ő is képes volt arra, hogy szolgává tegyen bizonyos kísérteteket. – De én nem csinálok ilyet. Mircea csak legyintett egyet. – Akkor nevezd, ahogyan akarod. Elég hozzá annyi, hogy Antonio időről időre hasznosnak találta a képességeit. Te nagyon ügyesen titkoltad előle, hogy a birtokában vagy ugyanennek a tudásnak, dulceatã. Egyszer rákérdeztem, hogy a jövőbelátás mellett értesz–e ehhez is, és Antonio nemmel válaszolt. – Eugenie figyelmeztetett, hogy ne szóljak róla – magyaráztam, és hirtelen azt is megértettem, miért. A szellemek természetesen hasznosak lehetnek, főként, ha más családokkal kell kapcsolatot teremteni. Mivel a vámpírok nem láthatják őket, ideális kémek lehetnek. Sőt, még akár a Szenátus üléseire is beküldhetők hallgatózni. Ez valóban komoly előnyökhöz juttathat egy nem egészen becsületes vámpírt. – Mi történt később? – A szüleid elmenekültek, amikor rájöttek, hogy te is örökölted a képességeiket, mivel tudták, hogy Tony magának akar majd téged. Ő azonban a legjobb embereit küldte utánatok, és jól megfizetett egy sötét mágust, hogy állítson csapdát az apádnak. A terv lényege az volt, hogy foglyul ejtsék Roger

szellemét a halála után, és tökéletesen be is vált. Amikor hallottam, hogy mi történt, azonnal utasítottam Antoniót, hogy engedje szabadon a szellemet, de ő folyton kifogásokat keresett. Szerette volna fogságban tartani egyrészt büntetésként, másrészt elrettentő példának mások előtt. Még az sem ingatta meg szándékában, amikor kiderült, hogy Roger már nem tud parancsolni a szellemeknek, miután ő is közéjük került. – De az utasításodra elengedte, igaz? – kérdeztem, és egyre kevésbé tetszett nekem ez a történet. – Égre–földre esküdözött, hogy ez lehetetlen. Felkért, hogy egy általam választott mágus vizsgálja meg a felállított csapdát. így is lett mesélte Mircea szánakozó tekintettel. – A legjobbat vittem magammal, mert kedveltem az apádat. De a mágus, aki maga is a Kör tagja volt, és tartozott nekem egy kis szívességgel, azt állította, még Sosem látott ilyen varázslatot. Minden ereje kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtörje. így aztán apád szelleme még mindig Antonio szolgálatában áll. A tagjaim mintha megbénultak volna. Szerettem volna kételkedni a szavaiban, de ez az egész nagyon is Tony stílusára vallott. – Biztos van valami mód, hogy véget vessenek a varázslatnak. – Az Ezüst Körnek talán elég ereje lenne ahhoz, hogy ezt véghezvigye. Az én mágusom legalábbis tett ilyen célzásokat. Még ha a Fekete Kör hozta is létre a csapdát, az Ezüst erősebb nála. De önként egész biztosan nem fognak felvállalni egy ekkora feladatot. Megvetették az apádat, ahogy minden emberi lényt, aki nekünk dolgozik, és őt tették felelőssé azért, mert elcsábította tőlük az anyádat. Még a konzul kérésére sem vágnának bele, de az már egészen más, ha az új Pythia adja ki nekik...

– Azt nem utasíthatják vissza? Mircea felült mellettem az ágyban. Nagyon ügyeltem, hogy végig a szemébe nézzek, ne máshová. – Természetesen visszautasíthatják, de nem hiszem, hogy megtennék. Ha a hatalom a tiéd lenne, Cassandra, elfojtanák magukban a büszkeséget, és igyekeznének a kedvedre tenni. Ha úgy vélik, megnyerhetik a jóindulatodat egy ilyen szívesség árán, biztos, hogy örömmel teljesítik a kérésedet. Csak azt vettem észre, hogy a hátamon fekszem, Mircea pedig négykézláb állva fölém tornyosul. – És most, dulceatã, azt hiszem, te tartozol nekem valamivel. Még rengeteg kérdésem volt, ám ezek pillanatnyilag kiszöktek az agyamból, együtt azzal a képességgel, hogy értelmes mondatokat formáljak. Mircea felültetett, lefejtette rólam a köntöst, és úgy vágta a falhoz, mintha dühös lenne rá. Keze ezután visszatért hozzám, a karomat simogatta lassan, a csuklómtól egészen a vállamig. Gyengéden visszafektetett, és most ő futtatta végig rajtam a szemét, ahogy nemrég én tettem vele. Meglepett, milyen sokat időzik ezzel, de tekintetének tüze elegendő volt ahhoz, hogy a mellbimbóim megmerevedjenek, és az egész testem megfeszült. A kezei nem sokkal ezután követték az utat, amit a szemével már végigjárt. A bokáimnál kezdte, lassan haladt felfelé a testemen, simogatva és paskolva a bőrömet. Ziháltam, mire a térdemig ért, nyögtem, ahogy hasamon simított végig, és a lélegzetem is elállt, amikor a melleimre szorította a tenyerét. De folytatta, az ujjai most a nyakamat és az arcomat járták be, egy pillanatig elidőzve az ajkaimon, majd beletúrtak a hajamba. Mire végzett, az egész testem lángolt, és a mindig fakó gyöngy színére emlékeztető bőrét ellepő vörös pír arra engedett következtetni, hogy őt sem hagyták hidegen a történtek. Többször is nyelnie kellett, mire meg tudott szólalni.

–Ha van még kérdésed, Cassie, azt javaslom, hogy tedd fel gyorsan. Nem nagyon tudtam kérdéseken gondolkodni, de muszáj volt mondanom valamit, hogy egy kicsit még távol tartsam, különben ripsz-ropsz felkészült Pythia-jelölt lesz belőlem. – Hogy találtatok rám? – ziháltam, miközben széttárta lábaimat, és bemászott közéjük. Szörnyen kiszolgáltatottnak éreztem magam, és még egyáltalán nem álltam készen erre. – Mircea! – Esküszöm, hogy válaszolok minden kérdésedre, Cassie – mondta borostyán színben izzó szemekkel –, de csak utána. – Nem ebben állapodtunk meg! Mirceából elfojtott nyögés szakadt fel, majd összecsuklott a lábaimnál. Előrevetett haja betakarta az ölemet. Legalább egy percig így maradt, csak egyenetlen fújtatását hallottam, majd felemelte a fejét. Az arca rózsaszín volt, a szeme sötét, de a láz némiképp csillapodott benne. Hangja egy kicsivel mélyebb volt a szokásosnál, és az akcentusa is jobban érződött. Gyorsan beszélt, minden köntörfalazás nélkül. – A konzul előbb gyanította, mire készül Raszputyin, mint bármelyikünk, Marlowe–t is beleértve. A támadások röviddel azután kezdődtek, hogy a Kör a MÁGUS segítségét kérte az eltűnt szibilla felkutatásában. A konzul híres arról, hogy a fejében gyorsan összeállnak a mozaikdarabkák. De sajnos nem tehettünk sokat: segédkeztünk a keresésben, és reméltük, hogy gyorsan a nyomára bukkannak. Az igazi szibillák nagyon kevesen vannak, és úgy gondoltuk, rajta kívül nincs más, aki elegendő erővel rendelkezik Raszputyin tervének végrehajtásához. Mindenesetre figyeltettük az összes lehetséges alanyt, akikre esetleg átszállhat a hatalom, ha az első számú szibilla meghal. Vannak üzleti érdekeltségeim Atlantában. Tud-

tam arról, hogy hol tartózkodsz, és természetesen a te neved is felkerült a szemmel tartandók listájára. Mondandója végeztével tekintetét a lábaim közé vetette, és éreztem, ahogy elvörösödöm. Megpróbáltam odébb kúszni, de ekkor előrehajolt, és megcsókolta a combom belső hajlatát, épp az egyik ér felett, melyben őrült sebességgel áramlott át a vér. Az ajkai puhák voltak. Nem éreztem az előremeredő szemfogakat, de az érintése nyomán az a hőhullám, ami eddig fokozatosan emelkedett egyre magasabbra bennem, hirtelen óriási méretűvé duzzadt. – Mircea, kérlek... – nyöszörögtem, s közben azt sem tudtam, mit is kérek, de ő csak mosolygott rám. – Nem, előbb teljesen megválaszolom a kérdést – mondta, és mély lélegzetet vett. – Utána pedig teljesen az enyém leszel. Megvonaglottam a kezei alatt, mire ő lehunyta a szemét. – Cassie, ne mozogj, kérlek. A fickándozásod... elvonja a figyelmem, pedig már amúgy is eléggé odavan. – Soha nem mondtam, hogy lefekszem veled, ha válaszolsz a kérdésemre! Ez nem tisztességes! Mircea egy pillanatra megállt, és felhúzta a szemöldökét. – Bocsáss meg, dulceatã, de mégis mit gondolsz, most vajon mit csinálunk? – Tudod, hogy értem – válaszoltam, nagyokat lélegezve, hogy lecsillapítsam a testemben égő vágyakozást. – Nem lehetsz bennem. Mircea nyelve a térdemtől indult felfelé, majd a másik lábamon le. Közben egy pillanatig elidőzött ott, ahol – előbb kimondott szavaimmal ellentétben – minden idegszálammal azt akartam, hogy bennem legyen. Kissé felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen, de a lehelete még mindig legintimebb testtájaimat érintette. Megremegtem, és az ujjai még erősebben szorították a combomat.

– Te is ugyanannyira kívánsz engem, mint én téged. Miért okozol csalódást mindkettőnknek? – Tudod, hogy miért. Nem a vágyról és a gyönyörről van szó. Ezzel felkészítenél valami olyanra, amit még nem biztos, hogy képes lennék magamra vállalni. Amint kimondtam, rájöttem, hogy valóban ez az igazság. Csak azért nem adtam oda magam Mirceának, mert tudtam, mit vállalnék ezzel a nyakamba. Az együttlét azt jelentené, hogy odadobom a függetlenségemet, talán örökre. Akárhogy is néztem, itt csak veszíthetek. Lehet, hogy a Szenátus jótékonysági egylet a Körhöz képest, és Mircea a szuszt is kiverné Pritkinből, hogy megvédjen, de itt is csak börtönben érezném magam. Ha nem lesz belőlem Pythia, többé senkit nem fog érdekelni, merre járok, és mit csinálok éppen. – De ha nem fogadod el a lehetőséget, akkor miként akarod rávenni a Kört, hogy segítsenek az apád ügyében? Felsóhajtottam. Ahogy Shakespeare olyan találóan fogalmazta meg: ez itt a bökkenő. Nem akartam Pythia lenni. A vámpírok részt vettek anyám megölésében, és számomra is csak a fogságot kínálták fel egy díszes kalitkában – feltéve, hogy a Kör életben hagy. De Pritkinnek is igaza volt abban, hogy nem vagyok felkészítve. Abban sem voltam biztos, hogy elviselném az újabb rémséges látomásokat. Nem tetszettek az újonnan szerzett képességeim, és kételkedtem abban, hogy a továbbiakat különösen kedvelném, bármik is lennének azok. Ugyanakkor, ha eldobom magamtól a lehetőséget, lehet, hogy semmit nem tehetek apám megmentése érdekében. Elég jól ismertem Tonyt ahhoz, hogy tudjam, milyen bosszúálló természet. Az apám fogva tartásával egyszerre tudja büntetni őt és engem, és erről az élvezetről sosem lenne halandó saját akaratából lemondani.

– Nem mondtam nemet – magyaráztam Mirceának őszintén. –De szükségem van egy kis időre. Most nem jutunk el a beteljesülésig, válassz valami mást. Válaszul egy csókot lehelt a hasam legalsó tájékára. – Ez nem lesz nehéz, Cassie. Minden érzékszervemnek akad rajtad bőven csodálnivaló. – Előbb a válasz a kérdésemre. Meglepetten nézett rám, aztán elnevette magát. – Hát tudod, még nem sokkal ezelőtt is azt gondoltam, hogy ebben a helyzetben végre én fogok irányítani. Legközelebb már nem leszek ilyen magabiztos – vigyorgott rám, miközben lassú, elnyújtott körökben simogatta a hasamat, ezzel is csak fokozva bennem a kellemes melegséget. Megrázkódtam az érintésétől, és ez szemmel láthatóan örömmel töltötte el. – Az én szépséges, tüzes dulceatãm. – Nem vagyok a tiéd. – Ó, dehogyisnem – mosolygott negédesen –, te mindig is az enyém voltál. Biztosíthatlak, hogy nem Antonio kellemes társasága miatt töltöttem el ott több mint egy évet. Meglepett tekintetemet látva újból felnevetett. Mély, szívből jövő kacaj volt, mely kellemesen bizsergette a testemet odalenn. – Hallottam a képességeidről, és megszerveztem, hogy találkozhassunk. Tudtam, hogy egy ilyen tehetséges jövőbelátó nagyon jó szolgálatot tenne a környezetemben, de a saját szememmel akartam látni, mit nyerhetek veled, mielőtt alkudozni kezdek Antonióval. Miután megismertelek, már gyanítottam, hogy a következő Pythiával állok szemben, de biztosat nem tudtam mondani addig, amíg fel nem nősz. Néhány pillanatig távolba révedő tekintettel nézett a levegőbe, majd felsóhajtott: – Hibát követtem el, hogy nem vettelek azon nyomban magamhoz, de attól tartottam, ezzel talán felkelteném a Kör

figyelmét és a gyanakvását is. így aztán Antoniónál maradtál, én pedig megparancsoltam neki, hogy továbbra is tartsa titokban a kilétedet. Úgy terveztem, mikor felnősz, végleg hozzám kerülsz, de addigra sikerült elég alaposan összekuszálnod a dolgokat, nem igaz? – Egy pillanat. Te tudtál a szüleim meggyilkolásáról? – Csak utólag értesültem róla, akkoriban ez elég jelentéktelen eseménynek tűnt – válaszolt, majd elszörnyedt képemet látva sóhajtott. –Jobban szeretnéd, ha hazudnék neked? Rólad még nem is tudtam, és nem kérhettem számon Antonión, hogy miként bánik el a hűtlenné vált szolgájával. Habár úgy gondoltam, komoly veszteség érte ezzel, nem szóltam bele az ügyeibe. Azt is tudtam, hogy egy nő is ült a kocsiban, de mivel felvette apád nevét, fel sem merült bennem, hogy ő volt a szökevény szibilla. Bocsásd meg nekem, amit mondani fogok, de az, hogy apád volt a legmegbízhatóbb Antonio emberei közül, önmagában még nem volt garancia semmire. És milyen alapon kötöttem volna össze őt vagy a feleségét a Pythia udvartartásával? – És mi volt velem? Mikor tudtad meg, hogy gyerekük is volt? –kérdeztem hirtelen. Ha Mircea képes volt arra, hogy egy szerencsétlen kisgyereket Tony zsíros mancsai között hagyjon, akkor az iránta eddig érzett tiszteletem komoly zuhanórepülésbe fog átmenni. – Csak évekkel később – válaszolta komolyan, mintha ő maga is átérezte volna a kérdés fontosságát. – Pár hónappal a látogatásom előtt beszéltem Raffaellóval, akit Antonio küldött egy egészen más ügyben hozzám, és ő ezt a lehetőséget használta fel arra, hogy elém tárja az igazságot. Akkor persze azonnal keresni kezdtem a lehetőséget, hogy találkozzam veled. Hittem neki, és nem csupán azért, mert hinni akartam. Mircea minden bizonnyal megvédte volna a szüleimet, ha hozzá

fordulnak segítségért. Nem hagyta volna, hogy megöljenek egy olyan hasznos tehetséget, mint az anyám. Ha másért nem is, hát azért, hogy ne haragítsák magukra a Pythiát és a mágusokat, mikor le is kötelezhetnék őket azzal, hogy visszaszolgáltatják az elkószált örököst. – És Tony hogy talált rám? – Na, igen, Cassie – somolygott Mircea. – Én itt a te biztonságod miatt aggódtam, miközben arra kellett volna figyelnem, milyen gálád tervet szövögetsz az én szegény szolgám ellen. Amit Antonióval tettél, annak hamar híre ment, még az emberek körében is. Azonnal kutatni kezdtünk utánad, és Antonio fogdmegjeit is szemmel tartottuk, arra az esetre, ha ők előbb jutnának a nyomodra, és elég bolond lenne ahhoz, hogy erről ne tájékoztasson engem. Ebben az esetben az embereim elvonták volna az üldözők figyelmét, amíg értesülök a fejleményekről. A végén a szerencse is a segítségünkre volt. Egy Tonyhoz hű család Atlantában rekedt egy éjszakára, mert lekéstek a csatlakozást. Ők láttak meg téged, amikor betértek a klubba. Épp jövendőt mondtál, ez juttatta az eszükbe a kislányt, akit egykor az udvarban láttak. Értesítették a mesterüket, aki eladta az információt Antoniónak. Mázli, hogy addigra már én is megtaláltalak, hála a Szenátus hírszerző szolgálatának. – Marlowe–nak. – Naná – kacagott Mircea. – Az a fickó egy kincs, habár még ő is megszenvedett, amíg kinyomozta, hol bujkálsz. Ja, amúgy majd szeretne találkozni veled. Azt mondta, csaknem olyan csavaros eszed lehet, mint neki. Tőle ritka az ilyen dicséret, dulceatã. Alig egy éve bukkantunk rád, de úgy döntöttünk, biztonságosabb, ha nem avatkozunk bele, csak figyeltetünk téged, és nem kockáztatjuk, hogy a Kör felfedezzen és érvényt akarjon szerezni az egyezményben foglaltaknak úgy, ahogyan azt most teszik – magyarázta, és most megint nagyon

komolynak tűnt. – A konzul húzza az időt, de nem mehet így a végtelenségig. Nem harcolhatunk egyszerre a Fekete és az Ezüst Körrel is. Ez világos, Cassie? – Igen – feleltem, miközben eszembe jutott, hányszor kaptam kis híján szívrohamot, amikor a vámpírradarom jelzett, és most kiderült, mind Mircea megbízottjai voltak. – Sok kellemetlenségtől megkíméltél volna, ha esetleg közlöd, hogy mi folyik itt. – Mircea csak nézett rám némán. Nem is kellett megszólalnia, hisz mindketten tudtuk, egyetlen vámpír mester – nem is beszélve a Szenátus tagjairól – sem beszélne meg ilyen ügyeket egy egyszerű szolgával. Sokkal inkább előre elterveznék az életét, és csak azt közlik vele, amit mindenképp tudnia kell. – Honnan tudtad, hogy Tony megtalált engem? A te embereid jelentették? – Nem, ez szinte csak a szerencsén múlt – válaszolta Mircea komor arccal. – Antonio felbérelt egy bérgyilkost, hogy éjfélig repítsen két golyót a fejedbe, de Raffaello kihallgatta a beszélgetést, és felhívott engem. Én védelmet ígértem neki, és azonnal magam mellé rendeltem. Egy ideje voltak gondjaim Antonióval, de egy hármas szintű mesterrel nem lehet csak úgy simán végezni, még akkor sem, ha valakinek a szolgálatában áll. Ha viszont nyíltan ellenszegül a parancsomnak, és az életedre tör, akkor engedetlensége miatt jogosan megölhetem. A tudomásomra jutott tényekről tájékoztattam a Szenátust is, akik már korábban, a szibilla eltűnése után Tomast jelölték ki melléd a biztonságod megóvása érdekében. Arra az esetre, l ha őt nem tudnánk elérni, nekem is voltak kapcsolataim Atlantában, ám egyáltalán nem volt könnyű a nyomodra bukkanni. Mire odaértek az irodádba, már eltűntél onnan. – Felemelhettél volna egy nyomorult telefont, Mircea!

– Megpróbáltalak felhívni, dulceatã , otthon és a munkahelyeden is, de sehol sem vetted fel. Mindenesetre jól ránk ijesztettél. A társaim egy kis összetűzésbe keveredtek Raszputyin négy vámpírjával, akiket rád küldött. Mire velük végeztek, Tornásszal már belefutottatok a merénylőkbe, akiket Antonio rendelt. Szerencsére elég jól elboldogultatok velük magatoktól is. Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. – Azt állítod, hogy akkor este kilenc vámpír lesett rám? – csodálkoztam, és így már az is hihetetlennek tűnt, hogy egyáltalán életben vagyok. Ekkora csapat mester vámpírokkal is képes leszámolni. –De ha Tony és Raszputyin szövetségesek, miért küldtek külön csapatokat rám? – Most már csak húzod az időt – mosolygott rám Mircea. – Röviden összefoglalva Antonio öt kilences-tízes szintű vámpírt küldött, amint tudomást szerzett a tartózkodási helyedről, hogy öljenek meg. Amikor Raszputyin ezt meghallotta, négy mestert küldött utánuk erősítésként. Nyilván azért, mert több esze van, mint Antoniónak. Pontosan tudta, hogy a Szenátus őröket állított melléd, és biztosra akart menni. Te vagy az egyetlen tényező, mely megakadályozhatja, hogy a sötét terve sikerrel járjon, dulceatã, és ezt nagyon jól tudja. A fejem csak úgy zúgott a sok új információtól. – Szóval Tony csapata a klubba ment, a tied és Raszputyiné meg az irodába, miután én már leléptem onnan. De akkor ki hagyta az üzenetet a gépemen? – Miféle üzenetet? Megráztam a fejem. Ez egyelőre túl bonyolult volt nekem ahhoz, hogy felfogjam. – Mindegy, hagyjuk. Lényegében azt mondod, hogy mindenki engem akar elkapni?

Mircea nem válaszolt, mert a sötét hajkorona leereszkedett, és a nyelvével újra munkához látott a combom belső oldalán. Érintése forró volt, az ajkai nedvesek, szinte égették a bőrömet. – Azt nem tudom, mit akarnak mások, de én biztos, hogy el akar–la k kapni. És most már elég a beszédből – mosolygott rám pimaszul. Kijött az idő, hogy megfizesd az árat.

13. fejezet

Gyorsan

a következő kérdésen kezdtem törni a fejem, de

nehéz dolgom volt, különösen akkor, amikor két kezével a fenekem alá nyúlt, és megemelte a testemet. Nyelvével végre elérte a célját, én halkan nyögdécselni kezdtem. Lassan mozgott, felfedezve minden apró hajlatot, ízlelgetve az élményt, majd egyszer csak váratlanul a lehető legmélyebbre dugta belém a nyelvét. Felsikítottam, és testemet megfeszítve feléje nyomtam, ahogy az ösztönöm diktálta, ő pedig élvezettel fúrta belém az arcát. Éreztem, hogy valami eddig ismeretlen kezd feltörni belőlem, de mielőtt teljesen elborított volna a hullámaival, Mircea felemelte a fejét. Elégedetlenkedve rá akartam kiáltani, de ajkai az enyémre tapadtak, és mindent elfelejtettem. Átkaroltam, végigfuttatva kezemet a selyemfinomságú bőrön, éreztem a gerince vonalát, majd továbbhaladtam, egészen a formás fenekéig. Magához rántott, és amikor megéreztem teste melegét, ellenállhatatlan vágy tört rám. Minden eddiginél jobban akartam, hogy belém hatoljon, úgy éreztem, belepusztulok, ha nem tesz magáévá. De amikor megéreztem, hogy valami kemény dolog furakodik a lábaim közé, erőt vettem magamon, és eltoltam magam a mellkasától. – Ne, Mircea! Megígérted. – Jó leszek, dulceatã – nevetett mély, gurgulázó hangon, majd megcsókolta a nyakamat. Mielőtt tovább tiltakozhattam

volna, mereven álló férfiasságát teljes hosszában végighúzta a ágyékomon. Nem dugta be, de vészesen közel járt hozzá. Teljesen benedvesedtem, mindenem áhítozott utána, és egyáltalán nem tetszett, hogy így játszik velem. Úgy döntöttem, megérdemel egy kis leckéztetést. Kettőnk teste közé csúsztattam az egyik kezemet, és megragadtam. Elég vastag volt ahhoz, hogy az ujjaim nem érték egészen körbe, de láttam, hogy így is sikerült felkeltenem Mircea figyelmét. Kissé megszorítottam, csodálkozva azon, milyen elképesztően puha a bőre itt is, a szeme szinte kiugrott a helyéről. Fura volt a kezemben tartani, forró és bársonyos botként simult a tenyerembe, és mintha ettől hatalmam lett volna felette. Visszaemlékeztem, mit tett a látomásomban a nő LouisCésar testével, és megpróbáltam minél jobban utánozni. Elég volt néhány simítás, és a dicső Mircea apró nyögéseket hallatva egész testében remegni kezdett. Egy pillanatig azt hittem, fájdalmat okoztam neki, de a kezemben tartott szerszám csak még nagyobbra nőtt. Megdöbbent szemébe néztem, és mivel még élénken élt bennem az érzés, ami a franciát megszállva fogott el, az egyik ujjamat végighúztam a pénisze hegyén húzódó kis vágás mentén. Ezúttal ő kiáltott fel, és tágra nyílt szemmel nézett rám. – Cassie, hol... – merevedett meg, az ajkait nyalogatva. – Hol tanultad te ezeket? Ezen már valóban nevetnem kellett. – Úgysem hinnéd el, ha megmondanám – közöltem vele, és meglöktem a vállát. – Feküdj le! Kérdés nélkül fordult a hátára, én pedig követtem, nem eresztve, de arra vigyáztam, nehogy megsebezzem tökéletes, ám érzékeny bőrét. Hagytam, hogy a kezem felfedezőútra induljon, ahogy az ő nyelve tette a testemmel. Vérpezsdítőén izgalmasnak találtam, amihez csak hozzáértem. Számtalan meztelen férfit

láttam már, de eggyel sem kerültem ilyen intim közelségbe. A ténytől, hogy épp Mircea fekszik alattam, a vérnyomásom máris az egekbe szökött. Végre rátaláltam, hol a legfinomabb a bőre. Addig játszadoztam vele az ujjaimmal, míg Mircea nyögni kezdett, és vonaglott alattam. Tetszett, hogy ezt tehetem vele, olyan védtelennek látszott így. Mindig tökéletes frizurája összekuszálódott, és apró verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán. Izgalmas volt, ahogy széttárta lábait, felfedve mindent, amit csak látni akartam. Kiszolgáltatottsága bódító hatású volt, egyre merészebbé tett. A repertoárom nem volt éppen nagy, de az emlékezőtehetségemre nem lehetett panasz. A francia lány pedig épp valami olyasmire készült Louis-César ral, ami érdekes lehetőségnek tűnt. Lecsúsztam Mircea testén, a kezemmel a lábát simogattam végig. Felém nyúlt, de én ellöktem a kezeit. – Hagyj! Visszahúzódott, de a szemében tükröződő döbbenet elárulta, milyen régóta nincs hozzászokva ahhoz, hogy engedelmeskednie kelljen. Ismét kezembe vettem a férfiasságát, és játszadozni kezdtem vele magam előtt. Lehunyta a szemét, és az érintésem nyomán ösztönös, vágyakozó kifejezés ült ki az arcára. Lassan simogattam, nem törődve fájdalmas fintoraival, mert tudtam, hogy igazából messze nem kellemetlen neki az érzés. – Cassie... – kezdte remegő hangon, de csendre intettem. Közelebb hajoltam, és lassan, óvatosan, kinyújtott nyelvemmel megérintettem a pénisz ágaskodó hegyét. Tetszett az íze, kissé sós volt, valami enyhén füstös utóízzel. Az illata is kellemes volt: erős, némiképp pézsmára emlékeztető. Az érzékszerveimre együttesen ható benyomások szinte elvették az eszemet. Ugyan nem volt tapasztalatom ezen a téren, úgy döntöttem, a hegyénél

kezdem, és lassan haladok lefelé a tövéig. Ötletnek jó volt, de alig érintettem meg az ajkaimmal, amikor Mircea hátravetette magát, amitől csaknem lerepültem róla. – Cassie, ne! Képtelen vagyok uralkodni magamon, ha te... – Azt mondtam, csönd legyen! – szakítottam félbe. Összpontosítanom kellett, ehhez pedig arra volt szükségem, hogy némán és mozdulatlanul feküdjön. Ezt meg is mondtam neki, mire az arca megtelt őszinte csodálkozással. – Meg mertem volna esküdni arra, hogy még nem csináltál ilyet – kezdte, felkönyökölve az ágyon. Figyelmeztető pillantást küldtem felé. – Nem is. Úgyhogy ha nem maradsz nyugton, magadra vess, ha megsérülsz. Visszahanyatlott az ágyra, és egyik kezével eltakarta arcát. Románul motyogott valamit, de oda sem figyeltem rá. Tudta, hogy nem beszélem a nyelvet, nyilván nem hozzám szólt. Ha nem élveztem volna annyira a testét, talán panaszkodtam volna emiatt. így viszont azzal foglalkoztam, hogy újabb és újabb kis nyögéseket váltsak ki belőle. Amikor újra a számba vettem, már sokkal csendesebb volt, csupán néha futott végig rajta a borzongás, ami ellen semmit nem tehetett. Kitapasztaltam, hogy a hegyét szeretem nyalogatni a legjobban, habár ott egy kissé keserűbb volt az íze. Izgalmas volt látnom, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne döfje előre magát, és ne kiáltson fel az érintésem nyomán. A kezei ökölbe szorultak a takarón. Úgy döntöttem, menjünk tovább, és lássuk, mi az, amitől a nagy Mircea teljesen elveszti az eszét. Ahogy egyre többet fogadtam a számba belőle, a fogam egy pillanatra véletlenül hozzáért a bőréhez, s ez azonnal meglepett kiáltást váltott ki Mirceából. Miután megbizonyosodtam arról, hogy ez az élvezet hangja volt, a nyelvem játéka mellé becsempésztem az apró harapásokat is. Rövidesen szinte

folyamatosan nyöszörgött, szinte öntudatlanul. Néhány perccel később rátaláltam igazi gyengéjére, amikor még mélyebbre fúrtam a fejem, hogy a golyóit körülvevő bőrt is kezelésbe vegyem. Vagy különösen érzékeny pontot találtam el, vagy már régóta gyülemlett benne a vágy, ami most tört elő visszafojthatatlanul. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, megragadta a csípőmet, és maga fölé rántott. A pénisze egyenesen az én bejáratom irányába meredt. Annyira kellemes érzés volt, és annyira élveztem, hogy majdnem hagytam összeolvadni a testünket. De az utolsó pillanatban az agyam újra bekapcsolt, és hátralöktem magam. A lendület azonban ijedtemben túl hevesre sikerült, és egy kecsesnek épp nem mondható mozdulattal a padlón kötöttem ki. Egy másodperc sem telt bele, és Mircea vörös képe hajolt át az ágy szélén, és rémülten bámult le rám, amint kiterülve fekszem a szőnyegen. Megragadtam a köntösömet, mire összeszűkült szemmel sziszegte: – Saját kezemmel fogom széttépni ezt az ostoba ruhadarabot, hogy soha többé ne rejtse el a szépségedet. Hangja kicsit rekedten csengett, a szemében vad tűz égett. Nem vesztegettem azzal az időt, hogy megkeressem a köntös megfelelő nyílásait, inkább csak magam köré tekertem, akár egy pokrócot. Távolról sem ért fel Mircea meleg és bársonyos bőrével, de sokkal könnyebb volt úgy gondolkodnom, hogy van rajtam valami ruha. A lélegzetem nem volt épp szabályos, és szinte beleszédültem, annyira vágytam az érintésére. Ennek ellenére addig hátráltam, amíg az ablaknak nem ütköztem. – Megállapodtunk valamiben, Mircea – mondtam végül remegve. Felült, ezzel sikerült újból összezavarnia a gondolataimat. Kiderült ugyanis, hogy ágaskodó szerszáma egy kicsit sem lankadt le a történtek miatt. Mircea kissé összerezzent, de a

tekintetét le nem vette volna rólam. A szeme most inkább fahéj, mint borostyán színben tündökölt, gyönyörű vörös lángokat szórt. Csaknem olyan sötét volt, mint amikor Pritkint szidalmazta, én mégis arra éreztem késztetést, hogy odaszaladjak, és a karjaiba vessem magamat. Megragadtam magam mögött a párkányt, hogy támaszt találjak ingatag lábaimnak, és éreztem, ahogy a területi védelmezők felsisteregnek. De még így is hűvösek voltak a bőrömet belülről égető forrósághoz képest. Mircea megdörzsölte arcát az egyik kezével, ekkor vettem észre, hogy ő is reszket. Kétségbeesett arccal nézett rám. – Cassie, kérlek, ne tedd ezt. Már elmagyaráztam a helyzetünket, te is tudod, hogy mi forog kockán. Szeretném kellemessé tenni neked ezt az alkalmat, nem akarom, hogy megutálj érte. De meg kell tennünk. Te nem vagy olyan, mint az az ütődött mágus, aki egy fikarcnyit sem fogott fel a mi dolgainkból. Kérlek, hogy ne nehezítsd meg a dolgunkat. Annyira szép is lehetne. – És ha nemet mondok? – kérdeztem, Mircea hirtelen mozdulatlanná vált. A szoba azonnal megtelt a már ismerős, nehezen kordában tartott erővel. Mintha a szél korbácsolná a sivatag homokját. – Ugye nem fogsz erőszakkal rákényszeríteni? Mircea egy nagyot nyelt, és szinte egy teljes percig csak a szőnyeget bámulta. Mikor újra felnézett, a szeme már a megszokott mélybarna színben fénylett. – Beszéljünk teljesen őszintén egymással, dulceatã . Beférkőzhetnék az elmédbe, trükkökkel rávehetnélek, hogy add oda magadat nekem, hisz tudom, hogy te is ezt kívánod. De ha megtenném, soha többé nem bíznál meg bennem. Jól ismerlek, tudom, hogyan viszonyulsz azokhoz, akik átvernek. Ez az

egyetlen, amit nem tudsz megbocsátani, és nem szeretném, hogy az ellenségednek tekints engem. – Akkor el is mehetek? – faggattam, bár tudtam a választ, de azt akartam, ő vázolja fel a lehetőségeimet. – Ezt te sem gondolod komolyan – sóhajtott Mircea, és az arca most fáradtnak tűnt. – Ha nem történik meg köztünk, a konzul egyszerűen kijelöl valaki mást. Tudom, hogy nem vagy közömbös Tomas iránt, de azzal is tisztában vagyok, hogy a közelmúlt eseményei miatt dühös is vagy rá. Kijátszotta a bizalmadat, és bár parancsra tette, amit nem volt lehetősége megszegni, nem hinném, hogy megbocsátottad volna, amit elkövetett. – Nem – ismertem el, és összefontam a karomat magam előtt. Volt idő, amikor megbíztam Tomasban, legalábbis annyira, mint bárki másban. Álmodoztam róla, talán még bele is estem egy kicsit. De ő egy elképzelt figura volt az agyamban, messze a valódi énjétől. Azóta mintha egy idegent látnék, amikor ránézek. Nem akartam, hogy az ő kezei érintsenek. Arról nem is beszélve, hogy a Szenátus parancsára egyszer már megbűvölte az elmémet. Ha újból erre utasítják, gondolkodás nélkül megtenné. – Akkor talán Louis-César ? Jóképű pasi. Szívesebben lennél vele? – kérdezte Mircea kissé tépelődő hangon, melyből azt éreztem, hogy ennek a lehetőségnek még kevésbé örülne, mint Tomasnak. Talán azért, mert a francia a Szenátus teljes jogú tagja volt, egyenlő rangban vele. Talán azt hitte, vakon beleszeretek a legelső emberbe, akivel lefekszem, és meg sem állok Európáig? Ha ettől félt, akkor nem ismert annyira, amennyire hitte. – Nem – jelentettem ki. Nem akartam egy ágyban kikötni egy olyan férfival, akit alig ismertem, ráadásul a puszta érintése már kétszer is rémálomba taszított engem.

– Na és Raffaello? Ő ugyan inkább a lányaként tekint rád, de biztos, hogy érted megtenné, ha őt választod. Megráztam a fejem. Egyikünket sem tenném ki efféle élménynek. Nem akartam, hogy olyan ember vegye el a szüzességemet, aki az egészet egyfajta teljesítendő kötelességként fogná fel. Mircea erre széttárta a kezét. – Igen, én is pont erre a következtetésre jutottam, így kerültünk mi ketten a hálószobába. Ha mindannyiunkra nemet mondasz, a konzul kijelöli egyik alattvalóját, de attól tartok, azt az együttlétet nem találnád élvezetesnek. Más lehetőség viszont nincs. A képességeid túlságosan fontosak. Nem hagyhatjuk, hogy a hatalom csak azért szálljon valaki másra, mert nem készítettelek fel kellően. Erre egy szemöldökráncolással feleltem neki. – És mit nyersz te ezzel az egésszel, Mircea? Csak a biztonságot? Vagy a konzul beígért valamiféle jutalmat, ha sikerrel jársz? Esetleg te is szeretnél felhasználni engem valamire? – Senkinek nincs hatalma a Pythia felett, Cassie – magyarázta Mircea egy hosszú sóhaj kíséretében. – Ha az erő beléd költözik, nem tarthatlak meg magam mellett. Ezt mindig is tudtam. – Akkor miért védelmeztél ennyi éven át? Mit akarsz most tőlem? Mircea nem tévedett, valóban tudtam, hogyan működik a vámpírok társadalma. Sok időt és energiát fordított arra, hogy oltalmazzon, és csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy egyszerűen egy jövőbelátót akart az udvarában tudni. Pláne nem abban az esetben, ha Pythiává válásommal minden befolyását elvesztené felettem. Biztos, hogy többről van szó, mint amit eddig elárult. Mircea nem tűnt túl boldognak, de felelt a kérdésemre. Szokásos, mosolygós álarcát levedletté, helyét kemény, bánattal teli arckifejezés foglalta el.

– Te jól tudod, mit jelent elveszteni egy családot, dulceatã. Talán így megérted, milyen fontos nekem Radu, mint az egyetlen élő rokonom. Azt is elmondtam már, hogy mi történt vele. – Igen. – Van valami, amit még nem hallottál. Ritkán beszélek róla, te pedig még túl kicsi voltál hozzá. Radu a mai napig szenved. Minden éjszaka arra riad fel, hogy újra meg újra átéli az egészet. Megtörték őt, a testét, a lelkét és a szellemét egyaránt. Még most is, több száz évvel azután, hogy kínzói meghaltak, keserves sírás szaggatja a testét, amint újra érzi az ütlegek és a sanyargatás minden fájdalmát. Minden áldott éjszaka ezernyi kín hasogatja, szünet nélkül – mondta Mircea, a szeme hirtelen öreggé és szomorúvá vált. Arról árulkodott, hogy nem csupán Radu az, aki a mai napig szenved. – Számtalanszor gondoltam már arra, hogy megszabadítom a szenvedéseitől, de képtelen vagyok megtenni. Nekem már csak ő maradt. De sajnos már egyre kevésbé hiszem, hogy egy nap kiszabadulhat ebből a rémálomból. – Sajnálom, Mircea – csak ennyit tudtam mondani, és közben erővel tartottam vissza magam attól, hogy odaszaladva végigsimítsak fekete haján, és megpróbáljam megvigasztalni. A sok éves tapasztalat azonban arra intett, ismerjem meg az egész történetet, mielőtt kimutatom az együttérzésemet. – De még így sem értem, mi köze ennek az egésznek hozzám. – El kell menned Carcassonne-ba. Beletelt egy kis időbe, amíg leesett, mire gondol, de még mindig nem állt össze a kép. – Te a Bastille–ból szabadítottad ki Radut. – 1769–ben igen. De egy évszázaddal korábban még nem ott volt. Sok–sok éven át Carcassonne–ban tartották fogva, és ott kínozták –magyarázta, úgy ejtve a hely nevét, mintha valamiféle szitokszó lenne. Neki valóban az is volt. – Tudod, hogy mi a

Pythia hivatalos címe, Cassie? – kérdezte, és mivel tagadólag ráztam a fejem, folytatta. – Ő az Idő Őrzője. Te vagy az én legjobb esélyem. Az egyetlen esélyem. De ha a Pythia meghal, és elveszted a kölcsönkapott erődet, mert nem vagy kellően felkészítve, megfosztasz az egyetlen ablaktól, amely az időre nyílik nekem. Lassan kezdett tisztulni a kép. – A konzul megígérte, hogy kapsz egy lehetőséget Radu megmentésére. Ez a fizetséged, amiért hozzásegítesz engem, hogy megoldhassam a Szenátus kis problémáját. – Igen, a konzul beleegyezett, hogy én lehetek a csoport harmadik tagja – biccentette előre a fejét. – A legközelebbi utazásra én is veletek megyek. Amíg Tornásszal ti Louis-César ügyét intézitek, én megmentem az öcsémet. Mircea szemei sötétek voltak, és láttam, hogy komolyan gondolja, amit mond. Abban a pillanatban világossá vált, hogy nem fogja rám erőszakolni magát, inkább félreáll, és hagyja, hogy más tegye meg velem azt, amit kell. Lehet, hogy nem lesz az ínyére, de bármit megtenne, hogy ne kelljen sorsára hagynia Radut. Szerettem volna gyűlölni ezért, de nem tudtam. Részben szántam is – elképzelni sem tudtam, milyen lehet évszázadokon át gondját viselni valakinek, aki közveszélyes őrült, napról napra szörnyű rémálmokat él át, és semmilyen módon nem lehet enyhíteni a szenvedésein. De ennél többről volt szó: Mircea, habár minden oka meglett volna rá, nem hazudott nekem. Abban is igaza volt ugyanis, hogy szinte bármit hajlandó vagyok megbocsátani, az átverést kivéve. – Honnan tudod, hogy egyáltalán lesz még esélyünk visszajutni oda? – kérdeztem, mert a legkevesebb, amit tehettem érte, az volt, hogy viszonzom az őszinteségét. – Mostanában már nem érzem ugyanazt a félelmet, vagy taszítást, akármit, ami Louis-César közelében mindig elfogott. És amikor a karjaiban

vitt el a Dante elől, akkor sem történt semmi. Nem tudom, mi történt, de lehet, hogy a késztetés már elmúlt, vagy legközelebb egészen máshová fog repíteni. – Úgy gondoljuk, Raszputyin azon az éjszakán akar majd lecsapni rá, ahová már kétszer is visszakerültél, mert LouisCésar pont akkor változott át. Nem is tudtad, hogy az öcsém tette vámpírrá, igaz? – Tomas mintha azt mondta volna, hogy megátkozták. – Fogalmam sincs, hol hallotta ezt – rázta a fejét Mircea. – Talán azért gondolja így, mert Louis-César nem is tudja, milyen az, ha valakinek mestere van. Ahogy nekem, neki is a maga útját kellett járnia, nem sok útmutatást kapott. Mivel a testvéremet bebörtönözték, Louis-César átváltozását csak jóval később jegyezték fel. így aztán, mire bármelyik mester, aki tudomást szerzett a létezéséről, magának akarta volna, már túl erős volt ahhoz, hogy igába hajtsák. Radu először azon az éjjelen harapta meg, amikor ott jártatok, miután fogva tartóik egyedül hagyták őket egy cellában azzal a szándékkal, hogy ráijesszenek a franciára. Radu a következő két este is magához rendelte LouisCésar t, amíg végleg át nem változtatta. Talán azt akarta, legyen egy szolgálója a börtönben, aki segíthet neki kiszabadulni. – És miért nem így történt? Mircea némi meglepetéssel az arcán nézett rám. – Hát nem tudod, ki volt Louis-César ? – kérdezte. Miután megráztam a fejem, halványan elmosolyodott. – Ezt a történetet majd inkább mesélje el ő maga. Elég legyen annyi, hogy hosszú időn át nem mozoghatott szabadon, és mire lehetősége nyílt volna rá, Radut már elszállították, így nem talált rá. Mindenesetre Raszputyinnak nincs más dolga, mint visszautazni, és végezni Louis-César ral a harmadik harapás előtt, amikor még ember. így a bajnokunknak soha nem lesz alkalma, hogy megmérkőzzön vele.

– De korábbra is visszamehetne, mondjuk, a bölcsőben is végezhet vele, vagy gyerekkorában. Nem tudhatod, mikor tervezik a támadást. Mircea jelentőségteljesen ingatta a fejét. – Úgy véljük, a korábbi látomásaid megmutatták, honnan ered a probléma, vagyis hol akarja valaki befolyásolni az idő menetét. Miért kerültél volna többször is pont oda vissza? És egyébként is, Louis-César ifjúkori éveiről nem sok információ maradt fenn. A legkorábbi időpont, amikor Raszputyin pontosan ismerheti a tartózkodási helyét, az átváltoztatása. Erről írásos dokumentum van, melyben jelzik azt is, hogy mester nélkül kezdte vámpírlétét. Ilyen fontos kérdésben biztos, hogy nem bíz semmit a szerencsére. Ott próbálkozik, ahol tudja, hogy sikerrel jár. Én pedig tudom, hol tartották fogva Radut. Nem kell több pár percnél, és kiszabadítom. – És azt is meg tudod mondani, hogy pontosan mikor bomlott meg az elméje? A kastély körül egy falu fekszik, Mircea. Nem szeretném, ha rájuk szabadítanál egy ámokfutó gyilkost. – Beszéltem erről Louis-César ral – válaszolta gyorsan Mircea. –Radu épeszű volt, amikor átváltoztatta őt. Segíthetsz megmenteni, dulceatã. A kínzások mások számára hamarabb véget értek, hisz meghaltak, vagy ritkább esetben szabadon engedték őket. Ő azonban más volt. Kínzói sosem engednék ki, mert nem hinnék el, hogy normális emberi életet élne. De meg sem ölnék, mert a szenvedéseit fel tudják használni arra, hogy félelmet keltsenek a többi fogolyban –magyarázta, és nehéz volt leírni a szemében tükröződő érzelmeket. A végső kétségbeesés túl enyhe kifejezés volt rá. – Sehogy nem juthatna ki onnan! Te is láttad azt a helyet. Képes lennél ott hagyni, tudva, hogy milyen sors vár rá? Eladnád az életét az erényességedért? Egyáltalán nem az erényeim miatt aggódtam, sokkal inkább a szabadságomért. De jobban ismertem annál a vámpírokat, mint-

sem hogy felvessem neki ezt a gondolatot. Kizártnak tartottam, hogy a konzul ne próbáljon megtartani magának, amikor ennek az egész hercehurcának vége. Ha Pythia leszek, talán sikerül kikerülnöm az ő és a két kör befolyása alól is, sőt, akár még az apámon is segíthetek. Rengeteg volt a bizonytalanság, de lehet, hogy ez a legjobb esélyem. Vettem egy mély lélegzetet, és ellöktem magam a párkánytól. A köntös közben a földre csusszant rólam. Mircea végig engem nézett, ahogy hozzá léptem, az arcáról reménykedést olvastam le. Egyik kezemet a vállára tettem, félrehajtva sűrű, elegánsan omló haját, a másikkal finoman végigsimítottam az arcélén. – Megválaszoltad a kérdésemet. Nem akarod megkapni a jutalmadat? Magához rántott, és mormolni kezdett a fülembe, a köszönet és a szenvedély szavait suttogta. Könnycseppek hullottak a nyakamra és a mellemre, ahogy csókjaival borította el a testemet, egyre magasabbra kúszva rajtam. Gyengéden a hátamra fektetett az ágyon, és végigcsókolt, míg eljutott oda, ahol a legnagyobb forróság és már szinte kínzó vágy gyülemlett bennem. Nem telt bele sok idő, és könyörögtem volna érte, hogy a nyelvénél valami nagyobb dologgal enyhítse a bennem égő tüzet. Mintha a gondolataimban olvasna, Mircea becsúsztatta egyik ujját lüktető fészkembe, és dolgozni kezdett. Csodálatos érzés volt, de nem elég. – Mircea! – nyögtem. Nem válaszolt, de egy helyett immár két ujjal kényeztetett. Örömmel adtam át magam neki, és egyre többre vágytam. A fájdalom lassan átadta helyét az élvezetnek. Nyögni kezdtem, miközben ütemesen löktem magam döfködő ujjaihoz, és mindennél jobban akartam, hogy teljes mélységében bennem legyen. Az izgalom egyre csak fokozódott, míg azt hittem, elájulok a finom, mégis gyötrő érzéstől. Aztán áttört a

gát, és mindent elárasztott az a gyönyörű, lélegzetelállító érzés, ami újabb és újabb hullámokkal lepte el a testemet. Hallottam, ahogy a nevét suttogom, aztán újra megrohantak a fények, friss szellő söpört végig az arcomon, és elmerültem a gyönyörben. A következő pillanatban rájöttem, hogy a szellő nem képzeletem játéka volt. – Izé, Cassie... Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat, de... Annyira megrészegített az imént átélt orgazmus, hogy beletelt egy kis időbe, amíg felismertem Billy Joe hangját. – Billy, pontosan egy másodperced van, hogy elhúzz belőlem! –követeltem, miközben Mircea a karjaiban tartott, én pedig még mindig reszkettem az élménytől. Ismét románul becézgetett, azt hiszem, le kellene szoktatnom erről. – Mennék én, komolyan, de beszélnünk kell. Valami történik, valami nagyon rossz. Mordultam egyet, és kilöktem őt a fejemből. Megjelent előttem, Mircea válla mögül tekingetett vissza rám. Mircea fölém emelkedett, könyökével támaszkodva, és óvatosan a megfelelő helyre illesztette férfiasságát. – Amennyire csak tudtam, előkészítettelek, Cassie – zihálta kissé rekedtes hangon –, de lehet, hogy így is kissé fájdalmas lesz. Az enyém némiképp... nagyobb az átlagosnál, de nagyon fogok rád vigyázni. Csaknem ráordítottam, hogy csinálja már. Minden porcikám azt akarta, hogy belém hatoljon. Nem érdekelt, hogy fájni fog, vagy sem. Billy rásandított Mircea izzadságtól fénylő arcára, és a szemét forgatta. – Ó, ne már. Látnod kellett volna engem fénykoromban. A grófnő is azt mondta, nem látott még ekkora... – Billy! – ...tehetséget. Szerintem ő nem is igazán átlagon felüli.

– Fogd be, és kifelé! Billy ügyet sem vetett rám, és mielőtt bármit tehettem volna, jeges leheletet küldött Mircea felé. – Főleg így nem. Mircea felkiáltott, és riadtan nézett körbe, mire én Billyre meredtem. – Elment a józan eszed? Válasz helyett Billy újra Mircea felé fújt. A hideg áramlat nekem nem tűnt kellemetlennek, igaz, én sosem érzékeltem úgy a szellemeket, mint bárki más. Mircea úgy nézett ki, mintha jeges hóvihar közepébe került volna: libabőrös lett a teste, a hajszálai közé tapadt nedvességcseppek jégkristályokká dermedtek, és úgy tűnt, az épp bevetni készült testrészére is úgy hatott a fuvallat, mint egy jéghideg zuhany. Mielőtt felvázolhattam volna, milyen óriási bajba került ezzel, Rafe izgatott hangja szólalt meg az ajtó mögül. – Mester, bocsánat, hogy megzavarlak, de Raszputyin közeleg. Már csaknem ideért – hadarta, majd belépve megállt az ajtóban, szemét a padlóra szegezve. Egész teste vibrált az izgalomtól. Tomas is ott lépdelt a nyomában. Gyorsan magamra húztam a takarót, de ő még csak felém se pillantott. Mircea szemeiben egy pillanatig a zavarodottság tükröződött, majd bólintott. – Mennyi időnk maradt? – Nem tudom – közölte Rafe izgatottan. Soha nem láttam még senkit, aki saját kezét tekerte volna ki, de ő zavarában most pont ezt tette. – Louis-César elébe ment, de az orosz testa di merda egy csapat vérlényt és sötét mágust hozott magával! És elég mester veszi körül ahhoz, hogy akár nappal is ostromolhatnak minket. Tomas biccentett, mintegy megerősítve az elhangzottakat.

– A Szenátus felkészül a védelemre, de komoly létszámfölényben vannak. Senki nem várt támadást pont a párbaj éjszakájára. Leviszem Cassie–t. A pincét tudjuk tartani egy ideig. Mircea nem törődött Tomas felém nyújtott karjaival. Takaróstul felkapott, és úgy, ahogy volt, meztelenül kilépett velem a nappaliba. – Mircea – néztem fel most elszánt és kemény vonású arcába, majd megrángattam lelógó haját, hogy rám figyeljen. – Mi történik itt? Mircea lepillantott rám, miközben a Szenátus tanácstermébe vezető lépcső felé sietett velem. Kétoldalt a vasból készült fáklyatartók mind kifelé fordultak, az éles, pengére emlékeztető dekorációk már nem a föld felé mutattak. Kezdtem rájönni, hogy talán nem is puszta díszítő elemek. Csak remélni mertem, hogy tudják, ki a barát, és ki ellenség. – Ne aggódj, dulceatã – nyugtatgatott Mircea. – A belső védelmezőkön sosem törnek át. És ha Raszputyin nem győzi le a konzul bajnokát, mielőtt megpróbálná átvenni a hatalmat, az összes Szenátus törvényen kívülinek fogja tekinteni. Ezzel semmit nem nyerne. – Hát, ettől még nem érzem sokkal jobban magam, ha azt veszem, hogy mind halottak leszünk, mire a Szenátusok tudomást szereznek erről az egészről. – Siessünk! – tárta ki a lépcsőkhöz vezető nehéz ajtót Tomas, miközben egy távoli robbanás zaja szűrődött át a falakon. – Most jutottak át a külső védelmen. Több férfi és egy nő futott el mellettünk a robbanás irányába. Úgy fel voltak fegyverkezve, hogy Pritkin hozzájuk képest gyenge kezdőnek látszott volna. Éreztem az aurájukat, ahogy elhaladtak –hadmágusok voltak. Hát, így legalább nyerünk egy kis időt.

– Bízz bennem, nem lesz semmi baj, Cassie. Megvédelek téged. Nem válaszoltam. Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Mircea megpróbálná, de Raszputyin valóban őrült lehet, ha ilyen nyílt támadással próbálkozik. Az őrültek pedig mindig tehetségesek a káosz előidézésében. Hirtelen Pritkin bukkant fel az egyik kanyarban, és csatlakozott hozzánk. Rámeredtem, és ő viszonozta a pillantásomat. – Mi folyik itt? Miféle trükkökkel támadnak? – kérdezte, de senki nem méltatta figyelemre. A lépcsők recsegtek a lábaink alatt, ahogy ereszkedni kezdtünk. A fejünk felett lógó lámpák hirtelen vadul kilengtek. – Vaffanculo! második vonal is megdőlt – kiáltott fel Rafe. Nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, de Mircea arcára nézve megértettem, hogy nem jó hír. – Ez lehetetlen. Nem törhetnek át minden védőfalat ilyen könnyen! – mormolta Mircea, majd a mellkasához szorította a fejét, és a következő pillanatban már a lépcső alján voltunk. Azt hiszem, repültünk, de minden olyan gyorsan történt, hogy nem voltam biztos semmiben. Pont abban a pillanatban léptünk be a Szenátus termébe, amikor egy újabb robbanás rázta meg a folyosót, és a lépcső lángoló darabjai száguldottak felénk a levegőben. Egy szikrázó deszka milliméterekkel az arcom előtt zúgott el. Mircea felemelte kezét, erre a terembe vezető jókora fémajtó döngve bezárult mögöttünk. – Ilyen nincs! – nézett körül Rafe ijedten. – Te itt kellesz, hogy megszervezd a védelmet – szólt oda Tomas Mirceának sürgetően. – Add ide Cassie–t! Megpróbált értem nyúlni, de Mircea nekilódult, és egy újabb fénysebességű ugrással átszelte a szobát. Hirtelen egy ajtó nyílt ki ott, ahol nemrég még a csupasz fal húzódott. Nem kellett volna, hogy meglepjen, hisz a házat mágiahasználók építették,

valószínűleg több volt benne a rejtett járat, mint a látható. De el kellett ismernem, a legjobb területvédő varázslat volt, amit valaha láttam. Még néhány centiméterről nézve sem látszott, hogy rejtene valamit. Szóval így bukkanhatott elő Jack a semmiből. Fülsiketítő robaj hallatszott mögülünk, és Mircea válla mögött odapillantva láttam, amint az imént lezárt ajtó úgy repült be a terem közepére, mintha papírból lett volna. Egy mágus lépett át a küszöbön, a következő pillanatban pedig két hegyes vasdarab nyársalta fel, melyek a semmiből bukkantak elő. Felnéztem, és láttam, hogy a mennyezetről lógó hatalmas csillár ugyanolyan átváltozáson esett át, mint a fáklyatartók a folyosón. A több száz borotvaéles penge vibrált, mély, fémes dübörgés töltötte meg az egész szobát. Hasonló ahhoz, mint amikor több ezer láb egyszerre dobol ütemesen egy futballmeccsen. Szemlátomást alig várták, hogy újabb látogatók lépjék át a küszöböt. Miután Mircea meggyőzte a védelmezőket, hogy engedjenek át minket, egy hosszú folyosóra érkeztünk. Mindkét oldalon fáklyák keltek életre, ahogy elhaladtunk mellettük. Az elektromosság hajlamos összeakadni a varázslatokkal, és ez a terület nyilván hemzsegett az utóbbiaktól. Három óriási fémajtón keltünk át, mindegyik olyan erős mágikus védelemmel rendelkezett, hogy a hátamon is felállt a szőr, ahogy keresztülléptünk rajtuk. Mintha apró kezek mászkáltak volna az egész testemen. A legutolsó volt a legrosszabb. Olyan erős volt a taszítás, hogy egy pillanatig azt hittem, nem fog átengedni minket. De Mircea egy varázsigét morgott, mire a szinte fizikailag érezhető védőfal veszített erejéből, és áthaladhattunk rajta.

Egy kis szobába jutottunk, melyből négy út vezetett tovább, különböző irányokba. Mircea olyan váratlanul toppant meg, hogy Tomas kis híján feldöntött minket. – Mircea, melyik az? – Hogy juthattak át ilyen gyorsan? – kérdezte ismét Mircea. Először azt hittem, hozzám beszél. Aztán felnéztem, és megláttam Tomas arcát. Semmi nem volt benne abból a férfiból, akit megismertem. Fennhéjázó, kíméletlen, mégis festői ábrázata volt, olyan, amilyenek az ókori pénzérmékről szoktak visszanézni ránk. Tisztán felfedeztem benne inka ősei vonásait, annak a gyengédségnek viszont nyoma sem maradt, amit egykor felém mutatott. – Majd később megvitatjuk. Mondd, merre menjünk, Mircea? Az erdélyi elmosolyodott, miközben még mindig engem nézett. – Úgy tűnik, bolondot csináltam magamból, Cassandra. Zavartan pislogtam egyikükről a másikra. Éreztem, hogy olyan erők feszülnek egymásnak a teremben, amik önmagukban megrémisztettek. A védelmezők sem díjazták a fejleményeket: a levegő pillanatról pillanatra sűrűbb lett körülöttünk. – Csak okosan, Mircea! – követelte Tomas. – Senkinek sem kell ma meghalnia. – Ti meg miről beszéltek? – próbáltam a lábamra állni, de Mircea szorítása egy pillanatra sem enyhült. Rafe válaszolt helyette a hátam mögül, a hangja keserűen csengett. – Úgy tűnik, Tomas a másik oldalhoz pártolt, mia Stella. Mi volt az árulásod ára, bastardo? Tomas gúnyos vigyort küldött feléje, egész fura volt érzelmeket látni mindig rezzenéstelen arcán. – Komolyan azt hitted, hogy továbbra is hordani akarom a láncaimat? Akár konzul is lehetnék. Ma már én vezetném a

Latin-Amerikai Szenátust, ha nincs az a párbajhős. Nem hagyom, hogy egy taknyos kényére-kedvére ugráltasson engem. – Á, oké – körözött Billy a levegőben Tomas feje körül. – Szóval így sikerült a sötét mágusoknak ilyen gyorsan átkelniük a védelmezőkön. Tomas felkészítette őket arra, hogy mire számítsanak. Biztos nem nyűgözte le a perspektíva, hogy a francia szolgája maradjon – sandított hátra, ahonnan az imént érkeztünk. – Egy perc, és itt vagyok. – Rövidesen megérkeznek – figyelmeztette Tomas Mirceát. – Ne legyél bolond. Segíts nekünk, és megjutalmazunk. A szavamat adom rá. – Miért adnánk bármit is egy áruló szavára? – kérdezte Rafe felháborodottan. Ha módom lett volna rá, figyelmeztetem, hogy maradjon csöndben. Tomas arcán ugyanazt láttam, mint Tonyén, amikor felhúzta magát, és olyankor senkinek nem volt tanácsos még tovább feszíteni a húrt. – Mit akarsz tenni Cassandrával? – vetette közbe Mircea. Tomas szeme egy pillanatra felém villant. – Nekem ígérték, ő a jutalmam egyik része. Nem esik semmi baja. – Cassandra lehet a következő Pythia – nevetett fel Mircea megvetően. – Csinos jutalom, Tomas. Tényleg azt hiszed, a mestered megengedi, hogy megtartsd? – Nekem nincs mesterem! – süvöltötte Tomas, és éreztem, ahogy egy láthatatlan csapás indul útnak Mircea védőpajzsa felé. A védelem kitartott, de nem értettem, hogyan. Én még a szelétől is csillagokat láttam, Rafe pedig ordítva a földön fetrengett. – Rafe! Mircea, tegyél le! – követeltem eredménytelenül. Olyan érzésem volt, mintha Tomas és Mircea elfeledkeztek volna arról, hogy rajtuk kívül más is tartózkodik a helyiségben.

– Ha Raszputyin nem tiszta küzdelemben győzi le LouisCésart, a ti oldalatok semmit sem nyer. Ezt te is tudod, Tomas. Mi a tervetek? – Raszputyin Mei Linggel fog párbajozni Louis-César helyett. Őt könnyedén legyőzi, és a többi Szenátus elismeri a hatalmát. A francia az első próbálkozásunkat megúszta, amikor Cassie–vel megmentettük azt a lányt, de most már ez sem számít. – Micsoda? – tátogtam, mert úgy éreztem, nagyon lemaradtam. Mircea viszont úgy nézett rá, mint aki összerakta a történetet. – Azóta kellene tudnom, mióta azt mondtad, hogy LouisCésar t megátkozták. De nem így volt, és ezt neked is tudnod kellett, hisz évszázadok óta vagy a szolgája. Már akkor rá kellett volna jönnöm. Mielőtt Cassie–vel beavatkoztatok, Louis-César valóban nem átváltoztatott volt, hanem megátkozott, igaz? Az a cigány család szórta rá az átkot, akiknek a lánya a francia miatt halt meg. Eredetileg így történt, vagy tévednék? Eltartott egy kis ideig, amíg megemésztettem a hallottakat. – Ezt nem mondhatod komolyan – suttogtam. Mircea szigorúan rám nézett, mire elhallgattam. Tomas rám sem hederített. – Ő volt az egyetlen lányuk. A király mondta ki felette a halálos ítéletet, hogy fitogtassa hatalmát féltestvére felett, de a lány családja mit sem tudott erről. Azt a férfit okolták, akiről azt hitték, elcsábította a lányukat, majd megölette, amikor elmúlt az újdonság varázsa. A fiatal nő nagyanyja nagy varázserejű asszony volt, és fájdalmában vámpírátkot mondott Louis-César ra. Rafe lassan feltápászkodott, de nem volt túl jó bőrben. Szólásra nyitotta a száját, de vadul rázni kezdtem felé a fejem.

Nem akartam, hogy Tomas ráébredjen, ő is velünk van. De Tomast túlságosan lefoglalta a története. – Amikor rájöttem, hogy Cassie egy olyan korba vitt vissza minket, amikor Louis-César még halandó, tudtam, ez ideális alkalom arra, hogy szabaddá tegyem magam. Arra gondoltam, ha megmentjük a lányt, nem kerül sor az átokra, és Louis-César emberként megöregedve hal meg. Ő a felelős azért, hogy az én életem nem egészen máshogy alakult, és ez még nem is lett volna elég nagy büntetés érte. Nem olyan hatalmas tragédia, ha valaki úgy él, mint bárki más, és amikor eljön az ideje, itt hagyja ezt a világot. Határozottabban kellett volna fellépnem. Nem tudom, mi történt, hogy miként lett végül mégis vámpír, de most már nem is számít – mesélte lelkesen, majd rám nézett. – Te visszaviszel engem, Cassie, és ezúttal véglegesen bebiztosítom magam. Segítened kell, hogy megszállják egy testet. Fizikai erőre lesz szükségem, hogy megölhessem. Döbbenten meredtem rá. Mégis, mit képzelt, mit fogok felelni? Hát persze, mikor indulunk? Kezdtem azt hinni, ő is ugyanolyan őrült, mint Raszputyin. Mielőtt kitalálhattam volna, mit is válaszoljak neki, Billy Joe jelent meg előttem. – Cassie, már a tanácsteremben vannak. Ha csinálni akarsz valamit, itt lenne az ideje. – Mit csinálhatnék? Meg kell érintenem Louis-César t, hogy átkelhessek, ő meg most nincs itt. – Akkor is találj ki valamit! A Szenátus védelmezői úgy olvadnak el, mintha valami zöldfülű jelvető rakta volna fel őket. A kinti késdobáló sem fogja sokáig feltartóztatni őket, ha egyszer rájönnek, hová célozzanak. Bármelyik percben itt lehetnek. – És Cassandra miért segítene neked? – kérdezte Mircea olyan hangsúllyal, mintha csak egy kedélyes beszélgetést

folytatnának a délután teázás keretében. – Mit tudsz ajánlani neki, amit mi nem? – Mondjuk egy régi kedves barát életét – sandított Tomas Rafe felé. Aztán újra rám szegezte a tekintetét. – Ha segítesz nekünk, garantálom Raffaello biztonságát. Mert amúgy Tony kaparintaná meg magának, hogy elbánjon vele, amiért Mircea besúgója lett. Tudod, hogy ez mit jelentene? – Nem értelek – mondtam neki őszintén. – Hónapokon át laktunk együtt. Ha el akartál árulni, miért nem akkor tetted? Miért most? – Nem árultalak el – vágott közbe Tomas hevesen. – Gondolj csak bele! Mircea csaknem hagyta, hogy meghalj. Miért bíznál meg benne? Ő talán biztonságot nyújt? Ott volt, amikor megtámadtak? Nem ő mentett meg, hanem én. És én voltam az, aki rájött, hogy Raszputyin lehet a válasz mindkettőnk számára – nézett rám szinte esdekelve. – Hát nem érted? Ha Louis-César halott, újra kihívhatom Alejandrót, és ezúttal le is győzöm. Jelenleg a legtöbb energiámat abba kell fektetnem, hogy ellenszegüljek a mesterem akaratának. Ez annyira legyengít, hogy képtelen lennék párbajozni. De ha ez a súly legördül a vállamról, akkor megmenthetem a népemet. Utána pedig többé nem kellene tartanod attól, hogy bárki bántani akarna. Konzulként nemcsak ígérni tudnám neked a biztonságot, hanem szavatolni is, ebben biztos lehetsz. – Te léptél kapcsolatba Raszputyinnal? Mikor? –Az első látomásod után, amikor meggyőződtem arról, mire vagy képes. Felhívtam Tonyt, és felajánlottam, hogy átadlak téged, de kizárólag Raszputyinnak. Az orosz pedig ígéretet tett arra, hogy a segítségemért cserébe biztosítja a sértetlenségedet. Mivel az ő tervei egybevágtak az enyémekkel, alkut kötöttünk.

– Rafe elmondta, hogy Jimmy után indultam, te pedig szóltál Tonynak – mondtam, de nem akartam elhinni. Tomas észrevette a keserűséget az arcomon, és a pillantása megenyhült. – El kellett mondanom, hogy a Dantéba mentél, Cassie. Ha nincs megegyezés köztünk, és ő talál meg elsőként, talán már nem élnél. – Így is majdnem meghaltam, pont azért, mert tudták, hogy hol vagyok, Tomas! Lesből támadtak. Tomas megrázta a fejét. – Én azért voltam ott, hogy biztonságban légy. Nem voltál veszélyben, csak Louis-César t akarták. Ha neki vége, Mei Ling már nem lehet probléma. – Tomas! – ordítani tudtam volna ekkora együgyűség láttán. Hogy lehet valaki, aki már fél évezredet élt, ennyire idióta? – Raszputyinnak nem én kellek! Hát nem fogod fel? Már van egy szibillája, aki azt teszi, amit mond neki. Semmi mást nem akar, csak a halálomat. – Okos következtetés, Miss Palmer – rontott a szobába Pritkin kivont fegyverekkel. Egészen elfeledkeztem róla, ahogy feltehetően mindenki más is. Tomast tartotta szemmel, de hozzám beszélt. – Úgy tűnik, végül szövetségesek lettünk – legalábbis időlegesen. Itt tartom a fickót, de sietniük kell. Tíz sötét mágus van odakint. Felállítottam nekik pár meglepetést, amiről biztosan nem értesülhettek korábban, de nem fogja sokáig feltartani őket. Percek kérdése, és itt lesznek. – A védelmezőink kitartanak! – kiáltotta Rafe büszkén. – Az áruló nem beszélhetett nekik a belső varázslatokról, mert nem is tud róluk. Pritkin szokásos fitymáló ajakbiggyesztésével válaszolt. – Akár hiszi, akár nem, vámpír, már iskolás korunkban is komolyabb varázslatokkal bánunk el a maguk úgynevezett védelménél. Ha Cassandra nem talál ki valamit sürgősen,

meghal. És akkor a Szenátusuk már semmit nem tehet az ellen, hogy az új szibilla a sötét oldal választottja legyen – vázolta fel, miközben szemét és fegyverét egy pillanatra nem vette volna le Tomasról, de velem diskurált. – Ha tud valamit tenni, tegye meg most. – De nem tudom, hogyan! – kiáltottam, és kétségbeesve túrtam bele a hajamba, amikor ujjaim valami keménybe ütköztek. Körbetapogattam, és megállapítottam, hogy LouisCésar hajcsatja az, ami a csodával határos módon mindvégig bent maradt a hajamban. Összpontosítottam, és hamarosan enyhe zsongást éreztem. Távolról jött, és bár hasonló volt ahhoz, amit a látomásaim előtt éreztem, tudtam, hogy nem elég. A csat az övé volt, kapcsolatban állt a testével, biztos, hogy felhasználható az utazáshoz. De vagy én nem voltam elég erős ahhoz, hogy megkezdjem az utazást, vagy Louis-César nem hordta túl régóta a hajában. Akárhogy is, segítség nélkül nem indulhattam útnak. – Billy, szükségem van Apollón könnycseppjeire. – Oké, és megmondanád, hol keressem? Felnéztem Mirceára. – A könnycseppek! Hogy néznek ki, és hol vannak? – A belső szentélyben van, egy kis kristályüvegben, kék kupakkal. De ha bemegyünk a szentélybe, Tomas megismeri az utat. Ez a négy folyosó az utolsó akadály. Három egyenesen a halálba vezet, a negyedik viszont a konzulhoz. Ha vele végeznek, az ügyünk elveszett. Billy időközben visszalebegett a kamrába. – Egy igazi átjáró van, a többi csak hókuszpókusz. Mindjárt jövök. – Cassie, ne csináld! – kiáltotta Tomas, szemeivel villámokat lövellve Mircea felé. – Soha nem fog elengedni! Ha tényleg szabadságot akarsz, válassz engem! – kérlelt, és mikor megráztam a fejem, szinte könyörgőre fogta. – Kérlek, Cassie,

nem utasíthatsz vissza. Te nem értheted, Alejandro egy szörnyeteg! Rimánkodtam Louis-César nak, hogy szabadítson fel. Elmondtam, milyen rémes dolgokat művelt Alejandro, és hogy folytatni is fogja ezeket, ha valaki meg nem állítja. Mégis elutasított. – Nem hiszem el, hogy ne segítene. Én megpróbálom... – Cassie! Ha én évszázadok alatt nem tudtam meggyőzni, miből gondolod, hogy rád hallgatna? Alejandro valamiért a markában tartja. Nála lehet valami, amit Louis-César akar, és odaígérte neki, ha kordában tart engem. Sok éven át gondolkodtam, de mindig csak arra jutottam, Alejandrónak meg kell halnia, ahogy a bajnokának is. Ahogy Tomas lázasan csillogó szemébe néztem, nyilvánvalóvá vált, hogy minden szavát komolyan gondolja. Lehet, hogy konzul akar lenni, de ennél sokkal fontosabb, hogy Alejandrót holtan lássa. Abból, amit én tudtam, feltételezhető volt, hogy a fickó megérdemelné ezt a sorsot, de nem lehettem döntőbíró ebben az ügyben. – Nem fogom áruba bocsátani egyik ember életét egy másikéért, Tomas. Nem hagyhatom, hogy megöld Louis-Césart. Nem vagyok Isten, ahogy te sem. – Miért nem veszed észre, hogy ő csak kihasznál téged? – mutatott Tomas ingerülten Mircea felé. – Ha nem használhatja az erődet, semmit nem fogsz jelenteni neki! – És mit jelentenék neked, ha nem tudlak hozzásegíteni a konzulsághoz? Tomas elmosolyodott, ettől az egész arca átalakult, újra kisfiús és szerethető lett. Az én régi Tomasom. – Tudod, mit érzek irántad, Cassie. Biztonságot és békét adnék neked. De mi lenne veled mellette?

Épp fel akartam hívni a figyelmét arra, hogy nem válaszolt a kérdésemre, amikor Billy libegett be, egy aprócska üveget tartva egyik szellemkezében. – Remélem, semmi másra nincs szükséged, Cass. Eléggé el vagyok csoffadva – rebegte, majd a kezembe ejtette az üvegcsét, mely kis mérete ellenére meglepően nehéz volt. Kihúztam a dugót, épp akkor, amikor Tomas nekilendült, nem felém, ahogy arra számítottam, hanem Rafe irányába. Pritkin tüzelt, de a kamra védelmezői megállították és visszafordították a lövedéket. A pajzsa ugyan felfogta a golyót, de a fegyveréből nem maradt más, mint egy füstölgő roncs. Pritkin a hátával keményen a falnak vágódott. – Ide a könnycseppekkel, Cassie! – nyújtotta felém egyik kezét Tomas, a másikkal Rafe–et fogta le. – Mircea nem tud mindenkit egyszerre megvédeni, de nem kell, hogy bárkinek bántódása essen. Segíts nekem, és elengedem. Ezúttal legalább nem kellett válaszon törnöm a fejem. Tomas ismét, alábecsülte a mágus képességeit. Nyilván azt gondolta, mivel a védelmezők megakadályozzák a mágia és a lőfegyverek használatát is, Pritkin nem jelenthet fenyegetést. Tévedésére már csak akkor eszmélt rá. amikor a mágus előreugrott, egy kötelet húzva elő a zsebéből, és Tomas torka köré tekerte. A fojtózsinór kezdetleges megoldásnak tűnt a többi játékszerhez képest, de bevált. Tomas eleresztette Rafe testét, és Mircea egy pillanatot sem vesztegetve a folyosó felé lökdöste a festőt, ahonnan Billy korábban előbukkant. Rafe már majdnem teljesen eltűnt a sötét járatban, amikor a kamra védelmezői hirtelen semmivé foszlottak, és egész tömeg özönlött be. Pritkin kiáltott valamit, és átvágott a helyiségen, az újonnan érkezők felé lökve Tomast. Mircea szorosan átkarolta a derekamat, és egy szempillantás múlva már egy folyosón találtam magamat. Éreztem, ahogy

újabb védelmezők foglalják el helyüket mögöttünk, de Mircea válla fölött kipillantva egy másodpercig még láttam az előző helyiségben folyó eseményeket. Tomas a fölön hevert, egyik kezével a torkát fogta és öklendezett. Mögötte egy csoportnyi férfi tülekedett, mindegyiküknél annyi fegyver volt, hogy napnál is világosabb volt számomra, hadmágusok értek utol minket. Pritkint is észrevettem, aki eltorzult arccal nézett szembe a támadókkal. Ezután befordultunk egy sarkon, és máris megérkeztünk a belső szentélybe.

14. fejezet

Egy

kis szobába jutottunk, talán háromszor négy méteres lehetett, falai, padlója és mennyezete egyaránt kőből volt kifaragva. A gyenge fény a két fáklyából származott, melyeket a falnál álló fémszekrény két oldalán helyeztek el. A bútordarabot – stílusát tekintve – inkább egy modern irodaházban tudtam volna elképzelni, mint egy mágikus erőd alagsorában. A konzul a szekrény előtt állt, izgő–mozgó ruháját leszámítva rezzenéstelenül, egy kisméretű ezüstgolyót tartva a kezében. Az ajtók nyitva voltak, bepillantva polcokat láttam, mindegyik tele volt egyforma fekete dobozokkal. Nem vesztegettem az időt köszönésre, habozás nélkül Mirceára és magamra löttyintettem az üvegcse tartalmát. Amint a folyadék a bőrömhöz ért, mintha egy fátylat emeltek volna le a szememről. Hirtelen mindent láttam, az összes képet és jelenetet abból a másik korból, olyan tisztán, mintha egy könyv oldalait lapozgattam volna. Mircea letett a földre, de én továbbra is belekapaszkodtam, hiába ért szilárd talajt a lábam. Az agyamban cikázó képek miatt olyan volt, mintha kettős látásom lenne, és attól féltem, hogy a semmibe zuhanok. – Öt percünk van – közölte a konzul csendesen, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Tudom – felelte Mircea, és lenézett rám. – Meg tudod csinálni? Bólintottam. Megtaláltam a pillanatot, amit kerestem. Tökéletes volt: két személy egyedül egy szobában, senkinek nem tűnik fel, ha hirtelen furán kezdenek viselkedni. Az már

csak ráadás volt, hogy az egyikük maga Louis-César . Arra gondoltam, sokkal nehezebb lesz végezni vele, ha Mircea birtokolja a testét. – Két testbe szeretném költöztetni magunkat, mert így több időnk lenne. Úgy szívhatjuk el az energiájukat, ahogy Billy az enyémet. Nem tudom, hogy sikerül-e, mert soha nem csináltam még szándékosan – magyaráztam, majd felnéztem Billy Joe-ra, aki izgatottan körözött. – Gyere be! – Figyelj, Cassie, én... – Nincs időnk, Billy – noszogattam a szellemet, akire a testemet készültem bízni, ki tudja, milyen hosszú időre. Egy pillanatig tisztán láttam magam előtt az embert, aki valaha volt. – Ha nem jutok vissza, tegyél meg mindent, hogy kinyírd Tonyt, és kiszabadítsd az apámat, ígérd meg! Nem voltam biztos abban, hogy képes lenne-e erre, de Billy mindig különlegesen találékony volt, ha valamit igazán el akart érni. A szemembe nézett, majd lassan bólintott. Csillogó energiafelhővé alakult, és úgy vette körül a testemet, mint valami régi, ismerős érintésű takaró. Örömmel fogadtam be, bár nem tudtam odafigyelni utolsó kártyajátszmájának emlékére, melyet okosabb lett volna elveszítenie. Amikor kényelmesen elhelyezkedett bennem, nem volt más hátra, mint hogy útnak induljunk. A kiválasztott jelenetre koncentráltam. Újra megjelent előttem a félhomályos, gyertyafénnyel megvilágított szoba, éreztem a hűvös levegőt az arcomon, orromba bekúszott a tűzifa, a rózsák és a szex illata. Aztán a föld megnyílt a lábunk alatt, és zuhantunk. A megérkezés olyan volt, mintha a második emeletről kiugorva értünk volna földet. De a kellemetlenség eltörpült a másik érzés mellett, ami épp elöntötte a kölcsönkért testet. Felnéztem, hogy végigfuttassam a szememet Louis-César gyertyafénytől villódzó testén, de csak egy pillantásnyi időm

volt, mielőtt belém hatolt. A meglepetéstől kiáltottam fel, nem a fájdalomtól. Mircea ugyan arra készített fel, hogy kellemetlen lesz, de én csak gyönyört éreztem. Figyeltem, ahogy hátrahúzódik, és mondani akartam neki valamit, de ekkor ismét előrelendült. Semmi másra nem vágytam, csak hogy még gyorsabban és erősebben csinálja. A körmeim a hátába mélyedtek, ám fel sem tűnt neki. A szemébe néztem, és láttam, olyan elbűvölő borostyán színűre változott, amilyet Louis-César sem ember, sem vámpír létében nem tudhatott magáénak. Nehezemre esett gondolkodni, mivel az elmém közösködött a lányéval, akinek a testébe belemásztam. Próbáltam összpontosítani, de a figyelmem újra meg újra visszatért a karcsú verejtékcseppekhez, melyek Louis-César arcán és mellkasán gyöngyöztek. Felnyúltam, egyik kezemmel megragadtam a tarkóját a dús, gesztenyebarna fürtök alatt, és magamra húztam. Egy pillanatra sem esett ki a ritmusból, de a szög megváltozott, és mindketten egyszerre nyögtünk fel az újfajta élvezettől. A nyelvem hegyével körbejártam az arcát, ízlelgettem, nagyon tetszett az arcára kiülő vágyakozás. A lábaimat összekulcsoltam a derekán, és nekifeszültem, ezzel még gyorsabb munkára ösztökélve. A combizmaim megfeszültek, ő is érezte, s egy elfojtott sóhaj szakadt ki belőle. A hajánál fogva lerántottam a fejét, a számat az övére tapasztottam, szinte derékszögben meghajlítva a testét. Felkiáltott, és most valóban kiesett a ritmusból. Felnevettem, miközben úgy próbált magába olvasztani, mintha nem kapna belőlem eleget, nem lenne képes elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy kielégítse az akaratát uraló vágyait. El tudtam képzelni, mit érez, mert bennem két hullám is emelkedett: a sajátom, és azé a nőé, akinek megszálltam a testét. Őt egyelőre mintha nem is érdekelte volna ez a körülmény.

Semmi másra nem vágyott, csak a teljes kielégülésre, és ebben is a társa voltam. Lassan kezdtem kicsúszni alóla, ez arra késztette, hogy még erősebben szorítsa egymáshoz a testünket. Elégedetten mosolyogtam rá. Mennyei volt, ahogy ott térdelt, a puha paplanok között, a haja sötéten csillogott a gyertyafényben. Furának kellett volna tűnnie, hogy Louis-César testéből Mircea szeme köszön vissza, de valahogy mégsem volt az. – Én akarok felül lenni. Nem vitatkozott. A kezei lassan felkúsztak a melleimre, és mindketten hangosan felsóhajtottunk, amikor végre elhelyezkedtem rajta. Ez a póz még jobban tetszett, élveztem, hogy alattam van, bár még mindig nehezen szabadultam a kettős látás érzetétől. Louis-César arca bámult rám, vágyakozással telve, de Mircea győzedelmes mosolyát láttam, ahogy ismét mozgásba lendült a testünk. – Mondtam neked, Cassie – mormolta –, amit csak akarsz. Röviddel ezután az élvezet hullámai borítottak el mindkettőnket. Már beszélni sem tudtunk, de nem kellett. Egy perccel később a világ tökéletes, vibráló gyönyörré olvadt össze. A nevét sikoltoztam, de nem a saját hangomon, és nem is azét a férfiét, aki alattam feküdt. Amikor újra képes voltam észlelni a külvilágot, meleg karok és puha takarók vettek körül. A fejem egy mellkason nyugodott, mely még mindig zihálva emelkedett és süllyedt. Egy kéz a hajamat simogatta, és észrevettem, hogy sírok. A fülembe duruzsoló szavak félig franciák, félig románok voltak, így egyiket sem értettem, mégis megnyugtattak. – Cassie – hallottam, és lassan visszanyertem az éberségemet. A másik nő elméjére hagytam, hogy teljes mértékben kiélvezze a csodálatos belső melegséget. – Te tényleg képes vagy erre?! – bámult rám Mircea csodálkozva. – Azt is ki tudod választani,

hogy milyen időpontba kerüljünk majd vissza? Jó lenne a támadás elé, hogy felkészülhessünk. Ezek a szavak végre elszakítottak kölcsönkért testem eredeti lakójától, aki még mindig a teljes kielégülés mámorában fürdött. Pánikban néztem az ajtó felé, de egyelőre zárva maradt, nyoma sem volt az öreg nőnek, az őröknek, vagy egy orosz pszichopatának. Pillanatnyilag biztonságban voltunk, de azok, akik az életünkre törnek, már közeledtek, miközben mi az ágyban pihentünk. – Mircea, azonnal indulnunk kell! Itt fognak keresni legelőször. – Cassie, nyugodj meg. Nem kell rohannunk. A szibilla és kísérői tudják, hogy hol van Louis-César . Azt mondtad, rövidesen ránk törnek, arra számítva, hogy éppen az ágyon fogunk feküdni ellazultan és felkészületlenül. De mi várni fogunk rájuk – magyarázta, majd kicsusszant az ágyból, és a tükörhöz lépett. Puhán megérintette Louis-César állát. – Micsoda remekmű! Őszinte csodálattal szemlélte kölcsönkapott testét. Felém fordult, hogy a háta mögött visszapillantva azt az oldalát is megszemlélje, én pedig éreztem, ahogy kiszárad a szám. LouisCésar teste lenyűgöző volt, nem is lehetett máshogy jellemezni. A tűz fényétől megvilágítva, ahogy a haja vöröses szegélyként az arcát keretezte, akár egy életre kelt reneszánsz angyal. – Hát itt a híres maszk, igaz? – vett a kezébe egy bársonydarabot, amely a tükörről lógott le, és a szeme elé tartotta. – A történelem egy darabja. – Most már elmondod, hogy kicsoda is ő – kérdeztem türelmetlenül – vagy találgatnom kell? – Isten ments! – nevetett Mircea, és eldobta a maszkot. Szórakozottan simított végig a tükör mellett álló alacsony fiókos

szekrény lapján. Alig vártam, hogy felöltözzön, meztelensége nem sokat segített abban, hogy józanul gondolkozzam. – Örömmel elmondom a történetet, ha kíváncsi vagy rá. Az apja George Villiers volt, de talán a Buckingham hercege cím ismerősebb lehet. Ő csábította el Ausztriai Annát, XIII. Lajos feleségét, amikor hivatalos látogatásra Franciaországba érkezett. Lajos igazából a férfiakat kedvelte, ez persze csalódottá és gyermektelenné tette a királynét – kezdte, majd egy pillanatig elgondolkodva nézett maga elé. – Még az is elképzelhető, hogy ő kezdett ki Buckinghammel, remélve, hogy így talán mégis lesz örököse. Akárhogy is történt, ebben a tekintetben sikerrel járt. Megszületett a gyerek, de Lajos nem szívesen látott volna egy fattyút a francia trónon, különösen nem olyat, akiben angol vér folyt. Anna a király nevét adta a fiúnak, ezzel is arra utalva, hogy egy balkézről jött örökös is jobb, mint a semmi, pláne akkor, ha senki nem sejti, ki az igazi apja. De nem tudta meggyőzni Lajost, és el kellett rejtenie elsőszülött gyermekét. Valami derengeni kezdett, talán egy réges-régi történelemlecke, de még nem tudtam összerakni a képet. Mircea viszont nem várhatott arra, hogy felelevenítsem az emlékeimet. –Végül a királynénak lett egy másik fia is, a legvalószínűbb pletyka szerint tanácsadója, Mazarin bíboros nemzette neki. Lehet, hogy ezúttal már nem is közölte férjével a félrelépés tényét, vagy maga a király ijedt meg attól, hogy nem lesz örököse, mindenesetre ez a gyermek később XIV Lajos néven foglalta el a trónt. Természetesen nem örült annak, hogy létezik egy féltestvére, aki az elsőszülött, ráadásul kifejezetten hasonlít Buckingham hercegére. Ez ugyanis megkérdőjelezte anyja erényeit, ennélfogva saját apjának kilétét, és így az uralkodásra való jogát is kétségbe vonta volna.

– A vasálarcos férfi!– kiáltottam fel, amikor végre sikerült megtalálnom a fonalat. – Gyerekként olvastam a könyvet. De az nem így ért véget. – Dumas regényeket írt – vonta meg a vállát Mircea. – Nem kellett ragaszkodnia a valósághoz. Akkoriban rengeteg pletyka keringett erről a családról, bőven válogathatott közülük. Száz szónak is egy a vége, Lajos király élete végéig börtönbe záratta Louis-Césart, azzal fenyegetve meg, hogy minden barátjával végez, ha nem viseli csendben a sorsát. Hogy nyomatékosítsa álláspontját, elküldte bátyját egész Franciaország legrettegettebb rémkastélyába, a középkori boszorkányüldözések fellegvárába, Carcassonne-ba. Lajos ide csukatta mindazokat, akik szembeszegültek vele, de a hóhérokat és az itt szolgáló katonákat egytől egyig holtan találták l66l egyik reggelén, így az ország legnagyobb kínzókamrája elhagyatottá vált. Állapota leromlott, csak két évszázad múltán fogtak hozzá a felújításhoz. – Louis-César nem azt mondta, hogy itt volt 166l–ben? – néztem körül idegesen. Pont ez kellett még nekem, hogy egy mániákus sorozatgyilkos, vagy egy csapatnyi feldühödött paraszt érkezzen ide vasvillákkal, hogy mindenkit lemészároljanak. Mircea azonban nem látszott különösebben izgatottnak. – Igen, az évek során jó néhány börtönt megjárt, csaknem öccse haláláig maradt fogságban, egészen pontosan addig, amíg az utolsó barátja is eltávozott, akit védelmezett. Ezután már levehette a bársony maszkot, amit mindaddig hordania kellett, nehogy bárkinek is feltűnjön a hasonlóság közte és egy bizonyos önimádó angol herceg között, aki gondoskodott arról, hogy Európa-szerte mindenütt ott legyen a portréja. Louis-César egyszer elmondta nekem, hogy a vasálarcba csupán átváltozása után kényszerítették, és csak akkor kellett viselnie, amikor egyik

börtönből a másikba szállították – vigyorgott rám Mircea. – Óvintézkedés volt, nehogy megegyen valakit út közben. Sötét pillantást vetettem rá, mert nem most volt itt a humorizálás ideje, majd odadobtam neki a köntöst, amit korábbi látogatásom során én viseltem. – Öltözz fel! Ki kell jutnunk innen. A levegőben kapta el a ruhadarabot, úgy tűnt, a különleges állapot nem lassította le a reflexeit. Igaz, erről már korábban is meggyőződhettem. – Mondtam neked, Cassie, nincs semmi okod a pánikra. Szépen eljönnek ide, és miután végeztünk a szibillával, megmentjük a bátyámat. Csak pislogtam, és reméltem, hogy rosszul hallottam. – Hogy érted azt, hogy végzünk vele? Őt elrabolták, Mircea! Valószínűleg semmivel sem örül jobban annak, hogy itt kell lennie, mint én magam. – Az ellenségeinknek segített, és közvetett módon legalább négy szenátusi tag haláláért felelős – vonta meg a vállát, és közönyössége láttán kirázott a hideg. Az arckifejezésemet látva kissé enyhültek a vonásai. – Köztünk nőttél fel, ezért néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem vagy vámpír – mondta, az utolsó szót román kiejtéssel hangsúlyozva. így szebben hangzott, de a mondanivalója mégis fejbevágott. – Ő a kulcsa mindennek. Ha nem lesz többé, senki nem tud időutazásokat tenni, és nem fog fenyegetést jelenteni ránk. Elkezdtem magamra húzni a nő ruháit, melyek a padlón elszórva hevertek, közben pedig olyan válaszon törtem a fejem, amivel meggyőzhetném Mirceát. Eszembe jutott a Szenátus négy őre, akik ellenem támadtak. Minden bizonnyal évszázadok óta hűségesen szolgálták a konzult, különben nem bíztak volna rájuk olyan bizalmas és fontos feladatot, mint a tanácsterem őrzése. Nyilvánvalóan nem saját akaratukból döntöttek úgy,

hogy árulóvá válnak. A szibilla avatkozott közbe az átváltoztatásuk során, Raszputyin pedig olyan nagy hatalmú mester, aki így már képes volt engedelmességre bírni őket. Ha lett volna választásuk, valószínűleg nem rohannak az öngyilkosságba azzal, hogy pont akkor és ott próbálnak meg elkapni engem. Sajnos engedelmeskedniük kellett, és ez okozta a vesztüket. A vámpírok törvényei nagyon egyszerűek. Kicsit középkoriak, és a szándékosság nem olyan döntő tényező, mint az emberi bíróságok előtt. Itt senkit nem érdekel, miért csináltál valamit. Ha bajt kevertél, bűnös vagy, és a bűnösnek bűnhődnie kell. Ha konfliktusba keveredtél egy mesterrel, a tiéd közbeavatkozhatott – feltéve, hogy elég értékesnek tartotta a szolgálataidat –, párbajt vagy jóvátételt ajánlva. De a Szenátust érintő fenyegetés ügyében senki nem tehetett semmit. Itt nem volt felsőbb hatalom, akinél fellebbezni lehetett volna. Egy perc múlva feladtam az elképzelhetetlenül bonyolult ruhadarabok magamra erőltetését, megelégedtem a légiesen könnyed kombinéval is. Túlságosan vékony volt, de legalább takarta a testemet. … vagy akárki testét. Bekukkantottam az ágy alá, és előkapartam a lány cipőjét, majd bosszúsan meredtem rá. Szóval a magas sarok nem is olyan modern találmány. Hihetetlennek tűnt, hogy a nők már évszázadokkal ezelőtt is ilyen lábbelikkel kínozták magukat. – Akarod, hogy segítsek neked, dulceatá? – nyújtott felém Mircea egy páva kék ruhát, amit a nő talán egy korábbi alkalommal viselhetett. – Elég rég volt, hogy hölgyek inasa voltam, de remélem, még emlékszem mindenre. Összevont szemöldökkel néztem rá. Akárhogy remélte is, biztosan nem emlékezhetett minden egyes budoárra, amiben öt évszázados karrierje során megfordult.

– Azt elfelejted – mondtam neki, miközben rám segítette a nehéz ruhát –, hogy még úgy is lesz út a múltba, ha a szibilla meghalt. A kezei melegen simítottak végig a vállamon, ahogy a helyére húzta a ruhát. Megigazította a dekoltázst, ujjai egy kicsit elidőztek a szabadon maradt bőrön. – A Pythia öreg és beteg, Cassie. Nem húzza már sokáig. Felnéztem az arcára, gyengédséget láttam rajta, de ugyanakkor kérlelhetetlenségét is. Mircea örömmel megosztotta velem az elképzeléseit, de nem érdekelte, hogy én mit akarok. Már rég eldöntötte, hogy mi fog történni: megtaláljuk a szibillát, megöljük, és hazamegyünk. A végletekig gyakorlatias volt, még ha könyörtelennek is tűnt. – De én még sokáig élek – emlékeztettem rá. – Vagy engem is megölnél, miután Radut megmentetted? Mircea tágra nyitotta kölcsönvett kék szemét, de nyoma sem volt benne Louis-César ártatlanságának. Karjaival átfogta a derekam, hogy hátul megköthesse a ruhámat. – Mondtam már neked, dulceatã, te az enyém vagy. Tizenegy éves korod óta így van, és örökké így lesz. Senki nem tehet kárt abban, ami az enyém, erre a szavamat adom. Amit mondott, az ijesztően hasonlított Tomas korábbi szavaira. Persze tudtam, hogy igazat mond, valóban így tekint rám. Ahogy minden mester kezelné halandó szolgáit, csupán birtoktárgy vagyok a számára. Az én esetemben hasznos, így értékes vagyontárgyról van szó, de ez minden. De megrázóan hangzott, hogy ilyen feketén–fehéren ki is mondta. – És ha nem akarok a tulajdonod lenni? Ha magam szeretném eldönteni, hogy mit tegyek? Mircea türelmesen megcsókolta a fejem tetejét. – Nem tudom garantálni a biztonságodat, ha nem tudom, hogy hol vagy – fordított meg, hogy befejezze az öltöztetésemet,

aztán az ajkaihoz emelte a kezemet. A szeme fényesebben ragyogott, mint a falra helyezett fáklyák. – Ezt csak megérted, vagy nem? Igen, megértettem. Láttam, ahogy az életemet a Körök valamelyike, a Szenátus vagy Mircea uralma alatt fogom eltölteni. Bármit is állít a tiszteletről és megbecsülésről, amit a hatalmam fog kiváltani, az igazság mégiscsak az, hogy soha nem fognak másként tekinteni rám, mint egy kihasználható játékszerre. Ha Pythia leszek, sosem válhatok szabaddá. Hű!, kezdtem őszintén remélni, hogy a metafizikus szex nem számít. – Ó, hát persze – ültem le az ágyra, Mircea pedig kezébe vette a lábamat, és elkezdte felhúzni rá a lány egyik hosszú, fehér harisnyáját. Hagytam, hogy befejezze az öltöztetésemet, közben azon jártattam az agyam, hogyan menthetném meg a szibillát. Mirceát hiába is próbáltam volna meggyőzni. Valahogy el kellett távolítanom az útból, amíg megtalálom a sorstársamat, és megtudom, hogy önszántából vesz-e részt mindebben. Ha nem így tennék, ez a fölöttébb gyakorlatias vámpír az első pillanatban végezne vele. Igaz, hogy ez valóban megoldaná a problémát, de úgy éreztem, ezzel a döntéssel nem tudnék együtt élni. Valami eszembe is jutott, mire az utolsó ráncokat is elrendezte a ruhámon. – Mircea, azt mondtad nekem, hogy az öcséd változtatta át Louis-Césart. Így történhetett, hogy Tomas és én nem változtattuk meg a végkimenetelt, amikor itt jártunk. Csupán annyi történt, hogy nem Françoise családja szórta rá az átkot, hanem Radu harapása tette őt vámpírrá. így történt, igaz? – Igen, úgy tűnik, a franciának ez a végzete, amit sehogy sem kerülhet el. – Akkor Raszputyinnak nem is kell mindenképp Louis-César t elkapnia. Ha megöli Radut, senki nem harapja meg a franciát, és a halandók életét éli tovább, majd megöregedve meghal,

sosem válik mester belőle. Radut biztos megkötözve tartják itt valahol, és egy magatehetetlen személyt sokkal könnyebb átküldeni a túlvilágra, mint egy erős és fürge férfit, vagy nem? Mircea arca falfehérré változott. – Hogy én mekkora idióta vagyok, Cassie! Gyerünk, gyorsan! Talán már oda is értek. Megpróbált felhúzni az ágyról, de én ellenálltam. – Te csak menj. Ha esetleg mégis tévednék, és mégis ide jönnek, én majd elkapom őket. – Raszputyin nagymester vámpír! Mit tehetnél te ellene? – Igen, a mi időnkben nagymester, de itt csupán egy szellem. Nekem van testem, sokkal erősebb leszek nála. De amúgy is Radu a valószínűbb célpont, igaz? Mircea vitatkozott volna, de a testvére iránt érzett aggodalom felülkerekedett szokásos elővigyázatosságán, így elindult nélkülem. Harminc másodpercet vártam, majd én is kilopakodtam a szobából. Ahhoz a folyosóhoz tartottam, ahol a seregnyi szellemmel találkoztam, és nagy erőfeszítéssel sikerült elérnem, hogy még a kölcsönzött testben is megérezzem a jelenlétüket. Kevésbé láttam őket, mintha én is szellemként lettem volna ott, ez kicsit zavart is, de tudtam, hogy ők nyilvánvalóan észleltek engem. Megálltam a hideg kőfalak között, és éreztem, ahogy a hatalmas tömeg körém gyűlik. Alig egy másodperccel később a kínzókamra ajtaja megcsikordult, én pedig a fal melletti árnyékba húzódtam vissza. – Rejtsetek el – suttogtam –, és segítek nektek. Az árnyak betakartak, mintha egy láthatatlan kabát terült volna rám, eltüntetve engem a megcsonkított nő kábult szemei elől, aki az ajtónyílásban jelent meg lebegve. Nagyjából egy méter magasan lehetett a talaj fölött, és bár nem láttam, pontosan tudtam, ki tartja a karjában. Megvártam, amíg a test – Tomas szellemkarjaiban cipelve – eltűnt a lépcsőn, majd

figyelmemet a fülembe érthetetlen szavakat suttogó hang felé fordítottam. – Érthetően, ha kérhetném! – mondtam neki türelmetlenül. Ebben a testben, ha nagyon koncentráltam, felfogtam a francia szavak jelentését, de ez sok energiát emésztett fel, és tudtam, hogy arra még nagy szükségem lesz. Lassan Pierre alakja jelent meg előttem. Közel sem rajzolódott ki olyan tisztán, mint legutóbb, de emiatt most igazán nem panaszkodhattam. – Miként lehet, hogy ön észrevett minket, madame? Rájöttem, hogy ő a megszállt testet látja maga előtt, és nem engem. – Hosszú történet, és nincs időm elmondani. A lényeg az, hogy mindketten bosszút akarunk állni, és azt hiszem, tudom, hogy tehetnénk meg. Néhány perccel később szellemhadseregemmel együtt megérkeztünk a legalsó szinte. Addig azt hittem, Carcassonne minden rémségét láttam már, de tévedtem. Ezekhez a helyiségekhez képest szinte kellemesen vonzóak voltak a fenti kínzókamrák, nekem legalábbis úgy tűnt. A termek a legtöbb földi halandó számára üresnek tűntek volna. Csupán öreg, dohos kamrák, annyira mélyen a víz szintje alatt, hogy még raktárnak sem használhatók. Én azonban éreztem a szellemek jelenlétét a mohával borított falakon és a csúszós padlón. Egykor erős kísértetek maradványai voltak, akik ki tudja, hány évszázadon át voltak a szellemvilág lakói ezen a kietlen helyen. Megpróbáltam erősíteni a védőpajzsomon, de ha teljesen bezárom, akkor a szövetségeseimmel sem tudok kommunikálni. így aztán lépten–nyomon újabb emlékek rohantak meg réges– rég elfeledett életekről és az elszenvedett tortúrákról. Láttam, ahogy római katonák kimérik egy fiatal fiú testére a kiszabott számú ostorcsapást, annak ellenére, hogy a gyerek már rég halott. Mögöttük egy középkori boszorkányüldöző fenyegetett

egy ifjú, várandós nőt, aki megszületendő gyereke életéért könyörgött. Még jobban magamra húztam a védelmezőimet, hogy a legszörnyűbb emlékeket kizárhassam, de időnként így is rám találtak. Bármerre is néztem, kísértetmaradványokat láttam, hosszú, fényesen foszforeszkáló halmokban. Ez borította a falakat, a földet, és olyan sűrű szövetet alkotott a levegőben, hogy úgy tűnt, zöldes színű ködben lépkedek előre. Annyira megvilágították a pincerendszer járatait, hogy egy idő után le is tettem a lépcső tetejénél magamhoz vett fáklyát. Egyszerűen nem volt szükségem rá. A legrosszabb azonban a legvégére maradt. Az utat mutató szellemeket követve egy szűk kamrába jutottam. Zokogást hallottam, még mielőtt kinyithattam volna az ajtót. Érkezésem zaját meghallva hirtelen abbamaradt a sírás, a súlyos kilincset szinte kitépték a kezemből. Az ajtó feltárult, és Louis-César ral találtam szembe magam. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy valami szörnyű dolog történt. A ruhája egészen a köldökéig nyitva volt, és a meggyvörös brokáton egy még sötétebb folt terjengett. Louis-César erősen vérzett a nyakán és a mellkasán támadt sebből, az arca hamuszürke volt. Amikor meglátott engem, megtántorodott, és hiába kaptam utána, a földre zuhant. Benéztem a helyiségbe, és felfedeztem egy térdeplő alakot, a szememet meresztve azt is meg tudtam állapítani, hogy sötét, csuklyás kabátot viselt. Lassan felemelte a fejét, és egy szakállas csontváz képe bukkant elő a csuklya alól. A bőre színe akár a romlott sajté, és csupán ez takarta egykor finom ívet rajzoló arccsontjait. Csak mélyen ülő, csillogó, borostyánszínű szeme jelezte, hogy élőlénnyel állok szemben. Nem kellett találgatnom: – Radu? Egy csontos kéz nyúlt fel, hogy hátratolja a kámzsát. Mind többet láttam abból az emberből, aki valaha az

„Ellenállhatatlan" becenevet viselte, és úgy éreztem, felkavarodik a gyomrom. Fogva tartói valóban mozgásképtelenné tették, de ehhez nem kellett lekötözniük. Éppen elég volt, hogy a végletekig kiéheztették. Nem hallottam még arról, hogy a vér megvonásával meg lehetne ölni egy vámpírt, de az a valami, ami előttem reszketett, egyáltalán nem tűnt élőnek. Soha nem láttam még hozzá foghatót. – Azért jöttünk, hogy segítsünk. Mircea említette már? – kérdeztem, de a sarokba kuporodott lény nem válaszolt. Nagyon reméltem, hogy Mirceának igaza volt az állapotát illetően, mert jelenlegi helyzetét látva nem voltam meggyőződve az épelméjűségéről. – Azt hiszem, mennünk kéne. Lábra tud állni? – Képtelen járni, dulceatã – mondta Mircea közönyös, kifejezéstelen hangon. A padlón ült, az ajtó közelében. A fejét a falnak támasztotta, mintha saját erejéből nem is tudná megtartani. – Annyi vért adtam neki, amennyit csak tudtam anélkül, hogy veszélyeztettem volna ennek a testnek a fennmaradását. De ez sem elég. Éveken át éheztették, az eszméletét is csak úgy tudta megőrizni, hogy időnként elkapott egy patkányt. Hetekig feléje sem néznek, és amikor igen, akkor is csak kínozni akarják. Erőt vettem magamon, és alaposabban végignéztem a szerencsétlen alakon. A kabát miatt nehéz volt felmérni a súlyát, de úgy láttam, akár én is el tudnám cipelni, ha arra kerülne a sor. A test, amelybe beköltöztem, karcsú volt, de ő a szó szoros értelmében csont és bőr. Mindazonáltal jobban örültem volna bármilyen megoldásnak, aminek során nem kell hozzáérnem. Csupán a gondolattól, hogy a pálcikaszerű kezek érintkezésbe kerülnek akár a kölcsönvett testemmel is, kirázott a hideg. Arról már nem is beszélve, hogy nem szívesen vállaltam volna fel a desszert szerepét. Radu nyilván nem tud rám rontani ilyen állapotban, de ha egész közel kerülne a bőrömhöz, valószínűleg

nem hagyná ki a lehetőséget. A szemfogai hegyesen meredtek előre. Nem voltam biztos benne, hogy azért-e, mert ennyire lesoványodott, és az arcán is összehúzódott a bőr, vagy mert még éhes volt, mindenesetre ez egyáltalán nem tetszett nekem. – Hogyan tovább? Mircea felemelte a fejét, hatalmasakat fújtatott, mintha nem tudná elég levegővel megtölteni a tüdejét. – Adj néhány pillanatot, hogy magamhoz térjek, dulceatã, aztán együtt kivisszük őt innen. Épp készültem egyetérteni vele, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már egyetlen pillanatunk sincs. A mögöttünk húzódó folyosóra tucatnyi ember nyomult be. Velük együtt érkezett a szellemhad annyi taggal, hogy képtelenség lett volna megszámolni őket. Már azelőtt tudtam, hogy kicsodák, mielőtt alakot öltöttek volna előttem. Egyetlen kísértetnek sem lehet ekkora ereje, bármilyen rövid ideje távozott is az élők világából. Egy fiatal, tizenéves kora végén járó lány jelent meg elsőként, és a tömeg elé állt. A kezében egy szellemtőrt tartott, mely hasonlított azokhoz, amelyek a karkötőmből pattantak elő. Szeme egy pillanatig az enyémet kereste, nekem nagyon nem tetszett az, amit benne láttam. Ezután Radura nézett, szinte éhes pillantással. Egy mögötte megjelenő árnyék előrelökte a lányt. – Ó az! A kabátban! Öld meg gyorsan! Egy másodpercig csak szájtátva bámultam a jelenetet. Megzavart, hogy a csak elterelő hadműveletként kitalált ötletem végül helyesnek bizonyult. Radu és a lány közé álltam, de minden gond nélkül átsétált rajtam. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy szellem ilyet tegyen anélkül, hogy engedélyt kérne rá. Öntudatlanul is felemeltem az egyik kezem, hogy elküldjem, a karkötőm pedig ekkor gondolta úgy, hogy ideje bemutatót tartani. Sarkon fordultam, és a következő pillanatban a lány felsikított, miközben két tátongó lyuk jelent meg a testén.

Természetesen nem vérzett, de egyértelmű volt, hogy óriási fájdalmai vannak. Remek. Sikerült pont azt az embert megsebezni, akin segíteni akartam. A sötét árny eközben az emberek fala mögé húzódott vissza, akik teljes összhangban indultak meg felém. A tőrök munkához láttak, de az ellenfelek túl sokan voltak. Hármat leszedtek közülük a repkedő kések, de a többiek átjutottak. Az első, aki elért, megragadta a vállamat, de a védelmezőm felizzott, ő pedig átrepült a szobán, nekicsapódva a túloldali kőfalnak. Csodálkozva bámultam rá. Nem is a saját testemben voltam, hogy léphetett működésbe a hátamra rajzolt védelmező? A mágustól nem kérdezhettem, mert már lecsúszott a padlóra, és mozdulatlan maradt. Egy másik sötét mágus mormolt valamit, ami Pritkin varázsigéjére hasonlított, amit a Danténál hallottam, és hirtelen egy lángfüggöny jelent meg körülöttem. Hátraugrottam, még mielőtt felismerhettem volna, hogy a tűz nem ér el hozzám. Nagyjából harminc centire tőlem megállította a lábaim körül a földre kirajzolódó pentagramma arany színben csillogó határvonala. A védelmezőnek óriási energiájába kerülhetett, hogy megfékezzen egy ilyen mágikus támadást, mégsem éreztem, hogy leszívná az erőmet. Bárki is biztosította hozzá az erőt, nem én voltam az. A lángokon át egy magas, sötét alakot láttam közeledni. Megpróbált mögém kerülni, de tudtam, hogy annak nem lenne jó vége. Mircea egyelőre arra sem volt alkalmas, hogy egy kétéves gyerekkel megküzdjön, nem is beszélve egy vámpír mesterről. A mögöttem felsorakozott seregre néztem, és az árny felé bólintottam. – A tiétek. Árnyak egész felhője emelkedett fel, és dühödt méhrajként rohanta meg a vámpírt. A sötét alak egy elfojtott kiáltással tűnt

el a szemem elől. Az élőkkel szemben nem tudtak mit tenni, de egy szellem könnyű préda volt. Pár másodperccel később újra feltűntek mögöttem, de az ellenfélnek már nyoma sem volt. – Felfalták – tettem világossá a sötét alakhoz beszélve, aki még mindig mágusai mögött állt, hűséges szellemeivel körülvéve. Raszputyin nem vállalt felesleges hősködést. Okos, ha nem is különösebben bátor viselkedés. – Tűnjetek el, vagy újra rátok küldöm őket. – Emberekből nem lakmározhatnak, szibilla – mondta a gondolataim közt visszhangozva. Egy lépést tett előre, és egy rövidke pillanatig látni véltem egy sápadt arcot, melyet olajozott fekete haj vett körbe. Jóképűnek egyáltalán nem mondtam volna, de határozottan volt valami hipnotikus erő a szemeiben. – Még te sem győzhetsz a Fekete Kör tucatnyi mágusával szemben. Nekünk csak a vámpír kell, téged nem bántunk. A mély hangban erős akcentus érződött, de egyben furcsán megnyugtató volt. Vámpír-képességei nyilvánvalóan meggyöngültek, amikor elhagyta a testét, de nem tűntek el nyomtalanul. Megpróbált hatni rám, és sikerrel is járt. Hirtelen megértettem az álláspontját. Miért halnék meg itt, több száz évre és sok ezer kilométerre bármitől, ami ismerős a számomra? Miért áldozzam az életemet valakiért, akit nem is ismerek, és akinek megváltás lenne a gyors halál a rá váró évszázadnyi szenvedés helyett? Szinte kegyes cselekedetnek tűnt, ha hagyom, hogy Radu meghaljon. Raszputyin pillanatok alatt végez, és akkor én... Szó szerint pofon vágtam magam. Fájt, de a fájdalom kitisztította az agyamat. A francba! Szellem alakban van, és majdnem így is elkapott. – Tucatnyi mágus? – néztem körül. A mágus, aki a fal aljában hevert, mozdulatlan volt. A nyaka olyan szögben lógott, ami azt sugallta, hogy többé nem is fog megmozdulni. Három társával a repülő kések végeztek, melyek mostanra visszatértek

hozzám, a fejem két oldalán lebegtek. A három földön fekvő mágus nem látszott halottnak, társaik el is vonszolták őket a lépcsők felé, nem hagyták a sorsukra őket a nyílt terepen. Mindenesetre nem úgy tűntek, mint akik egyhamar csatarendbe állnának. – Én csak nyolcat számolok, Raszputyin. Kérdezd meg a barátaidat, ki szeretne a következő lenni. Nem törődött a figyelmeztetésemmel. Talán nem hitt a valószínűség számításban, vagy a társait nem tartotta olyan jó barátoknak, hogy ne legyen kész feláldozni akár mindannyiuk életét. Akárhogy is, szellemserege csillámló felhőként rohant rám, és egészen a védelmezőm pereméig eljutottak, amikor az enyéim is támadásba lendültek. – Ne bántsátok a lányt! – kiáltottam, ahogy több ezernyi szellem suhant el mellettem színek és formák egész kavalkádját felvillantva. Zöldes és fehéres szikrák pattogtak mindenfelé, amint a Carcassonne kísértetei kannibál módjára rontottak rá ellenfeleikre, életerejük legutolsó szikráját is kiszívva belőlük. Valami azt súgta, sok vámpír test akad a mi korunkban, amely soha többé nem fog életre kelni ezután. Miközben a látványos tűzijáték folytatódott a fejünk fölött, lehajoltam, hogy felsegítsem a még mindig zavarodott szibillát. Sápadt volt és rémült, de legalább még élt. Nagy, szürke szemek néztek vissza rám a keskeny, ovális arcból, melyet szőke haj keretezett. – Semmi baj – mondtam neki, Éreztem, eléggé nevetségesen hangzik az adott körülmények között. – Nem hagyom, hogy bármi baj érjen. Csak azt kell... Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen minden mozdulatlanná dermedt. Rémülten lestem körbe, várva, hogy milyen új fenyegetés tűnik fel, és ekkor vettem észre, hogy a tőr még mindig a szibilla kezében van, ráadásul a hegye alig egy milliméterre áll a mellkasomtól. Hitetlenkedve bámultam rá. Ez

a szuka épp le akar döfni! A kés pengéjének irányából ítélve egyenesen a szívemet célozta meg. Igaz, nem az én testem volt, de nem lett volna udvarias tőlem egy nagy lyukkal a szívében visszaszolgáltatni eredeti gazdájának. Emellett pedig fogalmam sem volt, mi történne velem, ha a testem meghalna. Ezt még Billy sem tudta. Talán túlélném, talán nem, de semmiképp sem lehetnék nagy hasznára Louis-César nak és Radunak. Arról nem is beszélve, hogy újabb haláleset kerülne fel a számlámra. – Látom, megkaptad az üzenetem – hasított át egy hang a kis szobán. Olyan tiszta és éles volt, mint a kristálypoharak csengése. Felnéztem, és egy karcsú, alacsony lányt pillantottam meg; olyan hosszú, sötét haja volt, hogy kis híján a térdéig ért. A levegőben megmerevedett szellemek között kanyargott felém. Egyes kísértetek épp teli pofával lakmároztak ellenfelük testéből. Senki nem mozdult, senki nem lélegzett. Mintha egy fényképre kerültünk volna rá, ahol csak mi ketten voltunk képesek mozogni. – Micsoda? – húzódtam hátra a szibillától és tőrétől, hogy egyúttal az új jövevénytől is távolabb kerüljek. – Az üzenet, amit a számítógépeden hagytam – folytatta a nő –, az irodádban. Elég jó húzás volt, nem gondolod? – büszkélkedett, majd Louis-César felé nézett, de nem indult el felé. Nagy kék szeme visszatért hozzám, apró arca pedig szinte gyerekes kifejezést öltött. – Nos? Nem jár nekem legalább egy köszönöm azért, hogy megmentettem az életed? A gyászjelentés amúgy nem volt tréfa. Ha nem hagyom ott neked, Raszputyin emberei rád találtak volna. Őket még lerázod, de néhány saroknyira beleszaladsz a vámpírokba, akiket Antonio küldött oda, és ők bizony lelőnek. Azért küldtem előre a hírt, hogy figyelmeztesselek. Most mondd meg, nem volt ügyes?

– Ki vagy te? – kérdeztem, de még ki sem mondtam, amikor már tudtam a választ. Tudtam, de tőle akartam hallani. Elmosolyodott, és a gödröcskéi csaknem akkorák voltak, mint Louis-César nak. – A nevem Ágnes, de már senki nem nevez így. Azt hiszem, már nem is emlékeznek rá. – Te vagy a Pythia. – Elsőre eltaláltad. – De... fiatalabbnak látszol, mint én. Azt mondták, a halálos ágyadon fekszel, és nagyon beteg vagy. Röviden megvonta a vállát, és ez a mozdulat az öltözékére terelte a figyelmemet. Hosszú, magas nyakú ruhát viselt, hasonlót azokhoz, melyeket Eugenie készíttetett nekem. Talán a délutáni tea partikon hordtak ehhez hasonlót, úgy 1880 táján. – Így is van, épp ezért félek. Meglehet, hogy ez a kis utazás minden maradék erőmet elveszi. Az energiám jó ideje apad, nem könnyű négyszáz évet lehúzni Pythiaként – magyarázta, és nem tűnt túl feldúltnak közelgő elmúlását illetően. – De ne félj, te is megtanulod majd úgy irányítani a szellemedet, hogy olyan alakot vegyen fel, amilyet csak akarsz. Jómagam legszívesebben ebbe a testbe bújok, amely egyszer régen az enyém volt. Az igazat megvallva, az utóbbi években több időt töltöttem a rozzant porhüvelyemen kívül, mint benne – mozgatta meg az ujjait látványosan. – ízületi gyulladás. Csak bámultam rá, mert valahogy úgy képzeltem, a Pythia valami fenségesebb lény lehet. – És mit keresel most itt? – tapogatóztam, mire Ágnes felnevetett. – Megoldok egy problémát, mi mást tennék? – mondta könnyedén, majd lehajolt, hogy szemügyre vegye az eltorzult arcú nőt, aki belém akarta mártani a tőrét. Én ugyan már elléptem előle, de ő mozdulatlan maradt, a karja is

megmerevedett a döfés kellős közepén. – Húsz évet töltöttem azzal, hogy őt kiképezzem. Nem is gondolná az ember, ahogy így ránéz, igaz? Húsz év, és csak ennyit tudok felmutatni – rázta meg a fejét. – Azért vagyok itt, mert ez az egész kavarodás részben az én hibám. Én választottam az anyádat tanítványomnak. Több mint egy évtizeden át képeztem, úgy szerettem, mint a saját lányomat. És amikor járni kezdett az apáddal, eltiltottam tőle. Úgy éreztem, jót teszek vele, a férfi a vámpír maffia egyik tagja volt, az isten szerelmére! Nem épp egy ilyen törékeny szépséghez illő pár. – Ezt nem értem. –Megtalálhattam volna! – buggyantak ki kristálytisztaságú könnycseppek Ágnes szeméből. – De azt mondtam magamban, ha ennyire nem érdekli az elhivatottság, ha ilyen könnyen oda tud dobni mindent, akkor nincs szükségem rá. Újrakezdek mindent, választok egy másik tanítványt, akinek átadhatok mindent... Na, igen, pont ez az, ami nem sikerült. Túl büszke voltam ahhoz, hogy beismerjem, nem az én gyámkodásom tette azzá Lizzyt, ami volt, sokkal inkább a saját, veleszületett tehetsége. Nem mentem utána, és az apád vámpír mestere megölette, hogy téged megszerezzen magának – magyarázta, majd eltakarta arcát, és sírt. Én csak álltam ott némán. Talán azt várta, hogy biztosíthassam együttérzésemről? Nem akartam belerúgni egyet ilyen állapotában, főként úgy nem, ha valóban halálos ágyán feküdt, de nem éreztem úgy, hogy nekem kéne pátyolgatni. Karba tett kézzel álltam, és kivártam, amíg megnyugszik kissé. – Nem vagy túl együttérző típus, igaz? – kérdezte egy perc után ujjai között kipislogva. Majd leeresztette a karját, és kíváncsian nézett rám. Én közönyösen figyeltem, hisz ő is tudta, hogy hol nőttem fel, mégis, mi a frászt várt ezután? Sóhajtott, és feladta a próbálkozást.

– Oké, az én hibám volt, tévedtem. De most helyre kell tennünk a dolgokat. Nem képezhetlek ki megfelelően, mert arra nincs időnk, de napnál is világosabb, hogy a hatalom nem szállhat át Myrára. Vagy saját akaratából vesz részt ebben, vagy belekényszerítették. Ha az előbbi az igaz, akkor gonosz, ha az utóbbi, akkor pedig gyenge. Akár így, akár úgy, ő már nem rúg labdába. Rápillantottam a hosszú, hegyes tőrre a szibilla kezében, és a szemében izzó fényre. Arra fogadtam volna, hogy nagyon is élvezi a dolgot. Túl dühödtnek látszott ahhoz, hogy az agyát külső erő irányítsa. Lassan kezdtem elfogadni, hogy Mircea hozzáállása a helyes ebben a kérdésben. – Oké, felfogtam, ő a rossz szibilla. Szeretnéd visszavinni magaddal, hogy megmutasd neki, mi jár a lázadóknak? Csak rajta, a tiéd! – Nem ez a tervem. Sajnos sem időm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy harapófogóval húzzam ki belőle a válaszokat. – Akkor elmondanád, hogy mi a terv? Elég sok dolgom lenne még itt. – Hát persze – tárta szét a karját. – Ne haragudj, hogy ennyit locsogok. De mégiscsak fontos alkalomról van szó, ezért próbáltam egy kicsit ünnepélyes keretet adni neki. – Miféle fontos alkalom? – kérdeztem, miközben rossz érzés fogott el. Ágnes a szemembe nézett, és most nyoma sem volt arcán a korábbi játékosságnak. – Az erő téged választott. Megtörtént, te lettél az új Pythia. – mondta, majd egy grimaszt vágott. – Gratula, meg minden. Kezdtem komolyan azt hinni, hogy a nőnek hiányzik néhány kereke. – Nem varrhatod csak így a nyakamba az egészet! Mi van, ha én nem akarom?

– Van jobb ötleted? – kérdezte egy kis vállrándítás keretében. Köpni-nyelni nem tudtam ilyen laza szemtelenség láttán. – Felejtse el, hölgyem. Válasszon másik jósnőt. Ágnes csípőre tette aprócska ökleit, és fürkészően rám nézett. – Minél többet beszélünk, annál világosabbá válik számomra, hogy vagy a legjobb leszel az összes eddigi Pythia közül, vagy messze a legrosszabb. Ha lenne más választásom, hidd el, békén hagynálak. De nincs. Az erő beléd akar költözni. Fogadj el tőlem egy jó tanácsot, és ne nehezítsd meg a dolgát. Minél jobban küzdesz ellene, annál több gondod lesz vele. – Pokoli jó – mondtam, és nagyon örültem annak, hogy van még egy adu, amit előhúzhatok. – A hatalmad nem kerülhet át egy szűz testébe. Én pedig technikailag még mindig tiszta és érintetlen vagyok. Egy pillanatig meredten nézett rám, látszott, hogy nem jut szóhoz. Aztán kacajok egész sora tört fel belőle. Eltartott egy ideig, amíg újra levegőhöz jutott, és meg tudott szólalni. – Ezt meg kitől hallottad? Nehogy azt mondd, hogy elhiszed, amit a mágusok mondanak! Ugyan már! – Egy pillanat. A vámpírok is így tudják. Meg mindenki más. Ágnes megrázta a fejét, és igyekezett elnyomni egy újabb vigyort. Nem sikerült neki, végül fel is adta a próbálkozást. – Istenem, hogy te milyen naiv vagy. Szerinted honnan ered ez az egész? Az egyik Pythiának a régmúltban elege lett abból a kitételből, hogy minden papnőnek „tisztának és érintetlennek" kell lennie, hogy a te szavaidat használjam. Így aztán közölte Delphoi papjaival, hogy látomása volt, miszerint az erő sokkal jobban kiteljesedik, ha egy tapasztalt nő veheti át. A többiek bevették, és innentől kezdve a Pythia is tarthatott szeretőt. De különbség egy szál se, legalábbis a hatalom megszerezhetőségét illetően.

– És ez mit jelent? – kérdeztem, mire ő ismét felnevetett, és egy kis kört írt le a teremben, több mágus testén is áthaladva útközben. A férfiak egy kissé összerezzentek, de nem éledtek fel. – Hogy mit jelent? Csak annyit, hogy minél előbb ess túl a dolgon, ha azt akarod, hogy teljes mértékben te irányítsd a képességeidet, és ne fordítva legyen – somolygott. – De én sajnos nem tudok a segítségedre lenni ebben – élcelődött tovább. Egymásba font karjaimat és makacs arckifejezésemet látva egy pillanatra megtorpant. Abból, ahogy felvonta a szemöldökét, miközben engem szemlélt, azonnal megállapítható volt, mennyire nincs hozzászokva ahhoz, hogy ellenkezzenek vele. – Rendben, ha akarod, maradj így, ahogy vagy. De ha félbehagyod a rituálét, nemcsak az erő nem kerül teljes egészében az uralmad alá, de a mágusok is csupán az örököst fogják látni benned. A Pythiát nem űzhetik el, de a jelöltjét annál inkább. A pozíciód ingatag lesz, amíg be nem végzed, amit elkezdtél – magyarázta, majd tetőtől talpig végigmért, és újra felhúzta a szemöldökét. – Azon csodálkozom, hogy egyáltalán sort kellett kerítenünk erre a témára. Egyre idegesebb lettem, főként, mikor láttam, hogy ismét táncra perdül. – Figyelj, hányszor kell még elmondanom? Nem, köszönöm szépen, nem akarom ezt a melót. – Remek. Akkor legalább úgy állok tovább, hogy tudom, nem vagy őrült –– jelentette ki, majd olyan gyorsan állt le balerinákat megszégyenítő forgásával, hogy a szoknyája többszörösen a lába köré tekeredett. – Én sem akartam, ha tudni szeretnéd. A generációm szibillai közül talán egyedül én lettem volna határtalanul boldog, ha nem én leszek a kiválasztott. Nagy dicsőség, de egyben hatalmas teher is. Ráadásul még az Ezüst

Körrel is ki kell jönnöd, és hidd el, ez az egyik legnehezebb feladat. Az ábrázata váratlanul sötétté, szinte mogorvává vált. – Ha számít, amit mondok, Cassie, sajnálom. A legelső Pythia óta nem volt olyan, aki teljesen felkészületlenül kellett hogy átvegye a feladatot. De te, a képességeiddel készen állsz arra, hogy felülírj minden eddigi szabályt. Például tudod azt, hogy jelenleg kétszer vagy jelen ugyanabban az időben? A szellemed épp küszködik, hogy megmentsétek azt a szerencsétlen lányt, már a falu utcáin jártok, miközben pedig itt is vagy, velem. Én nem lennék képes erre. Emellett a legtöbb jelöltnek évekbe telik, hogy megtanulja mindazt, amire te saját magadtól néhány nap alatt rájöttél. Komolyan, hogy egy másik szellemet is magaddal tudsz rántani! Ez lenyűgöző. Úgy éreztem, rögvest ordítani fogok. – Abbahagynád egy pillanatra, és idefigyelnél rám is? Én. Nem. Leszek. Pythia. Gyorsan odasiklott hozzám, és csókot lehelt az arcomra. – Már az vagy – suttogta, és eltűnt a szemem elől. Ugyanabban a pillanatban belém vágódott valami, mintha egy száguldó kamion útjába kerültem volna. Szavakkal nem lehet leírni azt, amit éreztem, inkább meg sem próbálom. Talán ahhoz tudnám némiképp hasonlítani, amikor Tomas testébe kerültem, és a kifinomult érzékszervei tökéletes káoszt okoztak a fejemben. Csak épp ezúttal nem a hallásom és a szaglásom lett élesebb, hanem a többi, velünk párhuzamosan létező világ észlelése. Ebből már gyerekkorom óta kaptam egy kis ízelítőt, amikor a szellemekkel társalogtam. Most azonban minden egyszerre árasztott el, és sikerült annyira elkábítania, hogy észre sem vettem, amikor az idő visszatért a rendes kerékvágásba. Csak az zökkentett ki révületemből, amikor valami a lábamba fúródott.

Lenéztem, és láttam, hogy a szibilla döfése mégis elért engem, habár nem egészen úgy, ahogyan ő tervezte. Igaz, még így is pokoli fájdalom öntött el, és vér kezdett szivárogni a magas sarkú cipőm szövetébe, sötét bíborszínűre festve az anyagot. Előreszegeztem tekintetemet, és a teremben harcoló szellemcsapathoz szóltam. – Meggondoltam magam, a tiétek. Egy zászlóaljnyi kísértet vált ki a gomolygó tömegből, és a lány felé indultak, de Raszputyin még náluk is gyorsabb volt. Vámpírsebességgel ugrott előre, és ő ért oda elsőként. Derekánál fogva felkapta a szibillát, és eltűntek, azzal a néhány vámpírral együtt, aki túlélte a csatát. A mágusok, látva, hogy szövetségeseik elinaltak, maguk is menekülőre fogták. A késeim ekkor kezdtek csak igazán formába jönni. Végigkergették támadóinkat a folyosón, fel a lépcsőn, meg sem próbáltam visszahívni őket. Néhány sötét mágus halála akár az idővonalat is megváltoztathatja, de túl fáradt és feldúlt voltam ahhoz, hogy ilyesmivel törődjek. Leültem, és lefejtettem magamról a cipőt. A rohadék! Majdnem sikerült lemetszenie az egyik lábujjamat. Mircea előhalászott egy kendőt a ruhája zsebéből, én pedig a lehető leggondosabban igyekeztem bekötni vele a sebet. Úgy tűnt, talán megmenthetem az ujjamat, ha nem fertőződik el. Persze a pince környezetét elnézve erre elég kevés esély volt. Remek! Felpillantottam, és megláttam a lebegő szellemseregemet, mindannyiuk szemében ugyanaz a kimondatlan követelés lappangott. Tudtam, hogy mit akarnak, és esélyem sem volt, hogy lebeszéljem őket róla. Az energia, amit Raszputyin vámpírjaiból merítettek, akár évekig is elegendő lehet a számukra, de ki akarna egy ilyen helyen bármeddig is létezni? Csak egyetlen dolgot kívántak, és én ígéretet tettem nekik, noha volt néhány kikötésem.

–A városlakók és az ártatlanok kizárva – mondtam, és a sereg szinte egy emberként bólintott. Felsóhajtottam. – Oké, a többi a tiétek. A szellemek zúgó örvénye azon nyomban megindult, mintha egyszerre több vihar is kavargott volna a fejem felett. Annyira sokan voltak, hogy egy kis időre az egész kamrát eltakarták előlem, és hangjuk egybeolvadt, mintha csak egy gyorsvonat sípolt volna a fülembe. Aztán, egy szempillantás alatt mindennek vége lett. Meg sem próbáltam követni őket új érzékeimmel, semmi kedvem nem volt megtudni, hogy mit művelnek. Elvettem kezeimet a fülemről, és ekkor tudatosult bennem, hogy Mircea régóta engem bámul, furcsán kíváncsi szemekkel. Sóhajtottam. Nem vágytam erre a beszélgetésre, sőt, inkább néztem volna még egyszer farkasszemet Raszputyinnal, de nem volt más választásom. – Azt hiszem, sikerült – mondtam neki. – Elmagyaráztad a helyzetet Radunak? – Igen – bólintott lassan. – Beleegyezett, hogy átváltoztatja Louis-César t, de aztán hagyja, hogy önállóan élje az életét, ahogy korábban is tette. Radu megmenekül innen, de egy évszázadon át kerüli a kontaktust bárkivel, egészen addig, míg ki nem szabadítottam őt a Bastille-ból. És utána sem fog nagy feltűnést kelteni, ugye érted, hogy gondolom. Ez így megfelel? Elgondolkodtam egy percet. Nem volt tökéletes, de ahhoz, hogy megmentsük a három és fél évszázadnyi szenvedéstől ugyanabba a szobába zárva, ezt kellett tenni. És valahogy azt sem tartottam valószínűnek, hogy Mircea elfogadná az ellenérveimet. – Igen, megteszi, ha nem teremt újabb vámpírokat egészen a mi időnkig. Raszputyin már így is tart ismeretlen vámpírokat, nincs szükség arra, hogy még valaki nekilásson. Ja, és majd

mesélj neki Francoise–ról is. Van egy olyan érzésem, hogy a mágusok közül néhányan vele akarják kárpótolni a veszteségüket ma este. Mircea állapotának remek fokmérője volt, hogy még csak meg sem kérdezte, mit értek ez alatt. Beleegyezően bólintott. – Ahogy akarod. – Mit láttál ebből az egészből? – mutattam körbe. – Nem sokat, de abból, hogy élünk, arra következtettem, hogy győztünk. – Nem teljesen – válaszoltam, és gyorsan összefoglaltam a történteket, az előléptetésemet is beleértve. Ha visszaérünk, és megtudja, hogy Agnes halott, amúgy is kitalálná. – El kell mondanod a Szenátusnak, hogy Raszputyin meglógott, és a szibillai is magával vitte. Nem tudom, Myrában mennyi maradt meg Agnes erejéből. Tekintve, hogy Myra már a Pythiával folytatott kis beszélgetésünk után tűnt el a semmibe, jogos feltételezésnek tűnt, hogy maradt még egy-két trükk a tarsolyában. Talán idővel elillan belőle az erő, de biztosat nem állíthattam. így aztán továbbra is fennállt egy komoly probléma. Miután felgyógyult a késeim okozta sérülésből, megkísérelheti megtenni velem ugyanazt, amit most Louis-César ral. A lehetőségek határtalanok, rám támadhat gyerekkoromban, vagy végez valamelyik szülőmmel, még mielőtt a világra jönnék. Az egyetlen jó hír a történetben az volt, hogy az egész életemet vagy Tony mágikus varázslatokkal sokszorosan bebiztosított erődjében, vagy más rejtett helyen töltöttem. Nem leszek könnyű célpont. Valami azonban azt súgta, hogy Raszputyin kedveli a kihívásokat. Mircea hosszú percekig csendben maradt. Amikor végül megszólalt, a hangja éppolyan fáradtan csengett, mint amilyenre számítottam.

– Te is elmondhatod nekik mindezt. – Nem, azt nem hinném – mosolyogtam rá. Mondani akart valamit, de a szájára tettem az ujjamat. Ez az egy dolog volt az, amiben maradéktalanul biztos voltam. – Nem megyek vissza oda, Mircea. Eddig is éppen elég rossz volt a helyzet, de most mindenki rajtam marakodna: a Szenátus, a két Kör, talán Tomas is... Nem. Miféle életem lenne? Kezével az enyém után nyúlt, és egyesével végigcsókolta az ujjaimat. A szemében kimerültség tükröződött, de még így is gyönyörűek volt. A ragyogó, fahéj-borostyán árnyalat elnyomta Louis-César kék íriszét. Úgy éreztem, sosem fogok már ilyen megkapó és ilyen szomorú szempárba nézni. – Nem menekülhetsz örökké, Cassie. – Sokat rejtőztem már, megteszem újra. – De akkor is rád találtak – szorította a kézfejemet, amilyen erősen csak bírta, én pedig nem ellenkeztem. Hosszú idő telhet el, míg valaki újra megérint, és az sem olyan lesz, aki ennyire közel állna a szívemhez. – Csak neked és Marlowe-nak sikerült – mondtam neki halkan. –Mondd meg neki, hogy pihenjen egy darabig. A támadás után ráfér majd a lábadozás. És te is vegyél ki egy kis szabadságot. Mircea megrázta a fejét. Tudtam, hogy ezt fogja tenni. Még most sem lett volna képes hazudni nekem. Vámpír létére piszok jó pasi volt. Kinyújtottam a kezem, és beletúrtam a hajába, közben azt kívántam, bárcsak a saját sötét, egyenes tincseit fésülhetném a francia bronzbarna fürtjei helyett. Furcsa volt elképzelni, hogy soha nem látom többé, nem ér hozzám, nem tart a karjaiban. De túl nagy lett volna az ár, túl sok szállal kötődtünk egymáshoz.

– Meg foglak találni, Cassie. Csak imádkozni tudok, hogy megelőzzem a Köröket. Mindkettő a nyomodba fogja vetni magát, ebben biztos lehetsz. Ne becsüld le őket! – Nem fogom – ígértem, és fel akartam állni, de Mircea szorosan fogta a kezem. – Cassie, maradj velem! Mellettem biztonságban leszel, esküszöm neked! Tőle is ugyanazt kérdeztem, amit korábban Tomastól. De ezúttal válasz is érkezett. – Akkor is megtennéd mindezt értem, ha nem lennék Pythia? A szájához emelte a kezemet. Ajkai hűvösek voltak. – Akkor lennék csak igazán boldog. Körülnéztem a kis teremben, láttam a halott mágus testét, a nyálkás falakat, és magamon éreztem a kétségbeeséstől sűrű levegő súlyát. Megszorítottam a kezét. – Hát még én – mondtam neki, és útnak indultam.

A szerzőről Karen Chance élete során élt Franciaország, az Egyesült Királyság és Hongkong területén is, de mindig visszatért Amerikába. Jelenleg a floridai Orlandóban lakik, a szemfényvesztés városában, s ez máris sok mindent megmagyaráz. Keressék fel őt a világhálón, a www.karenchance.com_weboldalon.

„Azt hiszem, meg akart félemlíteni, de egyáltalán nem ezt a hatást érte el. Alig pár centire állt tőlem, a tekintetem el sem kerülhette meztelen felsőtestét. A feszes, kidolgozott izmokat szőr borította a mellkasán, és a szoba fülledt levegője apró izzadságcseppeket indított útjukra, utat keresve maguknak a szőrszálak erdejében. Mindaddig kizárólag sima bőrű férfiakkal volt dolgom, talán épp ezért tört rám az őrült vágy, hogy beletúrjak a göndör bozontba, ujjaimmal végigsimítsak a szőrzeten. Fogalmam sincs, miért pont ő váltotta ki belőlem ezt az érzést, ő, akit egyáltalán nem kedveltem. Olyan volt, mint amikor a szigorúan fogyókúrázó ember megpillant egy ínycsiklandó fagylaltkelyhet. A tenyerem izzadt, a lélegzetem

egyre jobban felgyorsult, míg végül szinte már ziháltam. Kényszerítenem kellett magamat, hogy elfordítsam a fejem, mielőtt teljesen elvesztem az önuralmamat, de ez sem segített sokat, mert a tekintetem ezután lejjebb csúszott, testének azon tájaira, melyeket már elrejtett a dühítőén feszes farmer. Nagyokat nyeltem, és próbáltam összeszedni magam, még mielőtt rárontok, és letépem róla a nadrágot. Csaknem sikerült hátrébb lépnem, és ezúttal már az sem érdekelt, hogy talán a félelmem jelének veheti. Még mindig jobb lenne, mint ha kiderülne az igazság. Ám ekkor elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem. Végre rájöttem, miért tűnt mindig olyan furának: szempillái és szemöldöke színe annyira hasonlított a bőre tónusához, hogy némi távolságból szemlélve egyáltalán nem is látszott. Ilyen közelről azonban megfigyelhettem, hogy hosszú szempillái tömötten sorakozva keretezik zöld szemét – azt a ritka fajtát, amelybe semmilyen más szín árnyalata nem vegyül. A szigorú utasításokra fittyet hányva mindkét kezemmel előrenyúltam, megérintettem a mellkasán dagadó izmokat. A pupillája ettől olyannyira kitágult, hogy a szeme szinte teljesen feketévé változott. Arcára döbbenet ült ki, a reakcióm talán váratlanabbu! érte, mint ha arcon csaptam volna. De nem húzódott el. Enyhe bizsergés! éreztem az ujjaimban ott, ahol a bőréhez értem. A teste melegebb volt, mint amire számítottam, még a kis helyiség fülledt levegője mellett is. De most ez érdekelt a legkevésbé. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, miként tudnám minél gyorsabban lehúzni azt az átkozott cipzárt." Zoey élete minden szempontból egyre bonyolultabbá válik. Más örülne, ha egyszerre három pasi üldözné a szerelmével, ő azonban szép lassan kezd beleőrülni, hogy képtelen választani

Heath, Erik és Loren közül. De azzal ő is tisztában van, hogy ezt a hármas játékot nem sokáig űzheti... Az is komoly problémát okoz neki, hogy barátaival nem oszthatja meg a gondjait, mert fél, hogy akaratlanul is elárulnák legnagyobb ellenségének. Retteg Neferet visszatérésétől az Éjszaka Házába, mert tudja, hogy a Főpapnő nem tűri, ha szembeszegülnek vele. Márpedig Zoey–nak pontosan ez a terve. Vissza akarja változtatni Stevie Rae–t, és ezért bármire hajlandó. Még arra is, hogy fegyverszünetet kössön Aphroditével... És amikor azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet a helyzet, hirtelen történik valami, ami nem csak Zoey életét, de az Éjszaka Házát és az egész vámpírtársadalmat veszélybe sodorja... „Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit csinálok, már kint voltam a kocsiból, és tiszta erőből rohantam Aphrodité felé. Amikor odaértem hozzá, két dolog tudatosult bennem egyszerre. Az egyik, hogy valami csodálatos, halványan ismerős illatot érzek. Akármi is volt az, ízletes ködként borult rám, ás automatikusan nagyot lélegeztem belőle. A másik Aphrodité volt, aki összegörnyedve hányt és zokogott egyszerre, amit sem nézni, sem csinálni nem túl kellemes dolog. Túlságosan lekötött az, hogy segítsek neki, a csodás illat pedig elterelte a figyelmemet, ezért nem vettem észre azonnal. – Zoey! – zokogta Aphrodité még mindig öklendezve. – Hívj valakit! Gyorsan! – Mi az? Látomásod van? Mi a baj? – Megragadtam a vállát, és próbáltam felállítani, miközben ő tovább hányt. – Nem! Mögöttem! A falon... – Újra öklendezni kezdett, de nem volt már semmi, amit kiadhatott volna magából. – Rettenetes!

Önkéntelenül is felkaptam a fejem, és az iskola árnyékos falára néztem. Soha életemben nem láttam még ennél szörnyűbb látványt. Először fel sem fogtam, mi van a szemem előtt. Utólag visszagondolva valószínűleg az agyam védekező mechanizmusa lépett működésbe. Sajnos nem tartott sokáig. Hunyorogva, pislogva bámultam a sötét falra. Valami nedves, ragacsos... Hirtelen rájöttem, mi az az édes, csábító illat. Nem sokon múlt, hogy térdre ne rogyjak Aphrodité mellé, és el ne kezdjek én is hányni. Vérszagot éreztem. De ez nem emberi vér volt, amit már ismertem. Ez egy felnőtt vámpír vérének illata volt. Egy halott vámpíré. A holttestet egy durva fakeresztre szögezték, amely neki volt támasztva a falnak. De nem csak a két csuklója és a bokája volt szöggel átütve. A szívébe egy vastag karót szúrtak. A karóra egy darab papír volt tűzve, láttam, hogy írtak rá valamit, de képtelen voltam fókuszálni a szememmel." A Kiválasztott az ÉJSZAKA HÁZA sorozat eddigi legizgalmasabb kötete! Véres, hátborzongató és nagyon szexi!