Esély. Alice Munro : Chance

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________

Esély

1965 júniusának derekán befejezıdött a tanítás a Torrance House Leányiskolában. Julietet nem véglegesítették – a tanár, akit helyettesített, kilábalt a depresszióból –, ezért Juliet most elindulhatott haza. Jobban mondva, ı úgy fogalmazott, hogy hazaindult – egy kis kerülıvel. Egy kis kerülıvel, hogy meglátogasson egy barátot a tengerparton. Úgy egy hónapja egy másik tanárral, Juanitával – ı volt az egyetlen nagyjából vele egyidıs tanár az iskolában, és ı volt az egyetlen barátja is – elmentek megnézni egy film, a Szerelmem, Hirosima felújítását. Utána Juanita elmondta neki, hogy mint a filmbéli nı, ı is szerelmes egy nıs férfiba, az egyik tanítványának az apjába. Erre Juliet is elmondta, hogy ı is hasonló helyzetben van, de a dolgok nem mehetnek a maguk útján a feleség tragikus állapota miatt, a nı ugyanis teljesen magatehetetlen, majdhogynem agyhalott. Juanita erre azt felelte, hogy szeretné, ha a szeretıje felesége is agyhalott lenne, de hát nem az, nagyon is életerıs és befolyásos, és akár ki is rúgathatná Juanitát. És nem sokkal késıbb, mintha csak az ilyen méltatlan hazugságok vagy féligazságok idézték volna meg, jött egy levél. A boríték elég győrött volt, mintha hosszabb idıt töltött volna egy zsebben, és a címzés egyszerően csak ennyi volt: Torrance House, 1482 Mark St., Vancouver, B.C.; Juliet (tanár).

Kedves Juliet! Elfelejtettem, hogy melyik iskolában tanít, de a minap mint derült égbıl villámcsapás, beugrott a neve, és úgy tőnt, ez egy jel, hogy írnom kéne magának. Remélem, még mindig ott van, pedig a munkája pont elég szörnyő lehet ahhoz, hogy még az év vége elıtt kilépjen, bár maga nem tőnt olyan kilépıs fajtának. Hogy tetszik magának a mi nyugati parti idıjárásunk? Ha úgy gondolja, hogy túl sokat esik, akkor képzeljen el kétszer ennyi esıt – mi ennyit kapunk idefent. Gyakran eszembe jut, ahogy ül és a csillárokat csillagokat nézi. Látja, csillárokat írtam csillagok helyett – késı éjszaka van, rég ágyban volna a helyem. Ann-nel minden a régi. Amikor hazaértem az utazásról, azt hittem, sokat javult az állapota, de ez inkább csak azért volt, mert az utóbbi két-három évben láttam, hogy csúszik egyre lejjebb a lejtın.

márton róza krisztina fordítása

1

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ Örülök, hogy végül eszembe jutott az iskolája neve, de attól félek, hogy a vezetékneve teljesen kiment a fejembıl. Azért lezárom a borítékot, és remélem, hogy beugrik majd az is. Sokat gondolok magára Sokat gondolok magára Sokat gondolok magára bzzzzzz

Juliet busszal megy Vancouver belvárosából Horseshoe Bay-be a komphoz, onnan egy félszigeten keresztül egy másik komphoz ér, utána pedig megint a szárazföldön utazik a városig, ahol a levelet küldı férfi lakik. Whale Bay. És milyen gyorsan ér a vadonba a városból! Az egész tanévben gyepszınyegek és kertek vették körül Kerrisdale-ben, ahonnan, ha kitisztult az idı, látni lehetett a kulissza-szerő északi hegységet. Az iskola csendes, kulturált, kıfallal körülvett területén minden évszakban virágzott valami. És a szomszédos házak hasonló kertjeiben is. Afféle takaros burjánzás – rododendronok, magyal, babér, lilaakác. De még mielıtt elérné Horseshoe Bayt, vagyis kevesebb mint egy óra alatt, máris igazi, és nem parkosított erdık veszik körül Julietet. És onnantól víz és szikla, sötét fák, csüngı moha. Imitt-amott füst kígyózik egy dohos, elhanyagolt kis házból, aminek az udvara teli van tüzelıfával, lomokkal, autógumikkal, kocsikkal és kocsik alkatrészeivel, biciklikkel, játékokkal – mindenféle kacattal, amiket az udvaron szoktak tartani, ha nincsen garázs vagy alagsor. A városok, ahol a busz megáll, igazából nem is városok. Az utak nincsenek burkolva – kivéve az országutat, ami átszeli ıket –, és nincsenek járdák sem. Nincsenek nagy, masszív épületek postahivatalokkal és önkormányzati irodákkal, nincsenek a figyelem felkeltését szolgáló puccos üzletsorok. Nincsenek háborús

emlékmővek, ivókutak,

nincsenek virágokkal

beültetett kis parkok sem. Néha akad egy-egy szálloda, de azok is inkább kocsmának látszanak. Néha egy-egy modern iskola vagy kórház – rendesek ugyan, de alacsonyak és dísztelenek, mint a pajták. És valamikor közben – éppenséggel a második kompnál – Julietnek gyomorszorító kétségei támadnak az egész vállalkozást illetıen.

Sokat gondolok magára Sokat gondolok magára


2

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ Ilyesmit megnyugtatásul mondanak az emberek, vagy akkor, ha különösebb meggyızıdés nélkül próbálnak valakit maradásra bírni. Kell lennie Whale Bay-ben egy szállodának vagy egy panziónak. Oda megy majd. A nagy bıröndjét az iskolában hagyta, majd késıbb megy el érte. Csak az kézitáskája van nála, a vállára vetve, nem lesz túl nyilvánvaló. Csak egy éjszakát marad. Talán felhívja a férfit. És mit mond? Hogy valahogy idekeveredett, hogy meglátogassa egy barátját. Egy barátnıjét, Juanitát, még az iskolából, akinek van egy nyaralója – hol is...? Szóval ennek a bizonyos Juanitának van egy faházikója az erdıben; Juanita egy rettenthetetlen természetjáró – vagyis teljesen más, mint az igazi Juanita, aki a magassarkúból kifolyólag igen ritkán járja a természetet. És aztán kiderült, hogy a faházikó nincs is messze Whale Bay déli részétıl. Véget ért a vendégeskedés Juanita faházikójában, és Juliet arra gondolt... arra gondolt, hogy ha már úgyis itt van... arra gondolt, hogy akár ide is benézhetne egy kicsit.

Sziklák és fák, víz és hó. Ebbıl állt a vonat ablakából látszó, folyton átrendezedı kinti világ, hat hónappal korábban, egy Karácsony és Újév közötti nap reggelén. A sziklák hatalmasak voltak, sötétszürkék vagy teljesen feketék, néha élesek, kiszögellık, máskor simák, mint a vándorkövek. A fák többnyire örökzöldek voltak, erdei fenyık, lucfenyık, cédrusok. A lucfenyık tetejére mintha egy másik fácskát, saját hasonmásukat tapasztották volna. A nem örökzöld fák nyurgák voltak és csupaszok – talán nyárfák voltak, vagy vörösfenyık, esetleg égerfák. Némelyiknek foltos volt a törzse. A hó a fák szélirányba esı oldalára tapadt, és hósapka volt a sziklák tetején is. Sima és puha takaróként fedte a befagyott tavak felszínét. A víz csak egy gyors folyású, sötét és keskeny zúgóban nem fagyott meg. Juliet ölében egy nyitott könyv hevert, de nem olvasott. Az elsuhanó tájat bámulta. Egyedült ült egy kétszemélyes ülésen, egy másik, szintén üres kétszemélyes üléssel szemben. Azon ágyaztak meg neki éjszakára. A hálókocsikalauz épp serényen dolgozott, a fülke éjszakára felállított alkalmatosságait szedte szét. A sötétzöld cipzáras huzat néhol még mindig lelógott a földre. A levegıt a huzat anyagának szaga töltötte be: sátorlap-szag, meg ágynemők és fürdıszobák könnyő szaga. Friss, téli levegı csapott be, valahányszor kinyitotta valaki a vasúti kocsi egyik ajtaját. A késın kelık most mentek reggelizni, a többiek már visszafelé jöttek. A hóban lábnyomok voltak, kicsi, állati lábnyomok. Kacskaringós, fehérbe veszı gyöngysorok. Juliet huszonegy éves volt, és már lediplomázott klasszika-filológiából. Most a doktori disszertációján dolgozott Torontóban, de úgy döntött, hogy megszakítja a tanulmányait, hogy latint tanítson egy vancouveri lányiskolában. Tanítási gyakorlata nem volt ugyan, de egy váratlan évközi üresedés miatt az iskola mégis hajlandó volt alkalmazni ıt. Nyilván senki más nem jelentkezett a hirdetésükre. A fizetés olyan alacsony volt, hogy egy képzett tanár aligha


3

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ fogadta volna el, de Juliet örült, hogy egyáltalán pénzt kereshet a szőkös ösztöndíjjal átvészelt évek után. Magas, finomcsontú, halvány bırő lány volt, világosbarna haját még akkor sem tudta rendesen feltupirozni, ha belakkozta. Kicsit olyan volt, mint egy készséges iskoláslány. Felszegett fej, csinos, gömbölyő áll, széles száj, keskeny ajkak, fitos orr, ragyogó szemek, és az erıfeszítéstıl vagy az elismeréstıl könnyen piruló homlok. A tanárai nagyon elégedettek voltak vele – örültek, hogy manapság akad egyáltalán valaki, ráadásul egy ennyire tehetséges valaki, aki ókori nyelveket akar tanulni –, ugyanakkor aggódtak is érte. A baj az volt, hogy Juliet lány volt. Ha esetleg férjhez megy – ami nem volt elképzelhetetlen, elvégre ahhoz képest, hogy egyetemre járt, nem volt csúnya, egy cseppet sem volt az –, azzal elvesztegeti a saját, és a tanárai kemény munkáját is. Ha pedig nem megy férjhez, akkor valószínőleg sivár és magányos élet vár rá, és az elıléptetéseknél mindig háttérbe szorul majd a férfiakkal szemben (akiknek nagyobb szükségük van az elıléptetésre, mert el kell tartaniuk a családjukat). De akárhogy alakulnak is a dolgok, soha nem tudja majd megindokolni furcsa döntését, nem lesz képes szembeszállni azok véleményével, akik szerint az antik irodalom érdektelen és unalmas, nem lesz képes lepergetni magáról az elıítéletes véleményeket úgy, ahogy azt egy férfi tehetné. A férfiaknak egyszerően könnyebb furcsa döntéseket hozni, mert túlnyomó többségük még így is talál olyan nıket, akik örömmel mennek hozzájuk feleségül. De fordított esetben ez már nem igaz. Amikor befutott az állásajánlat, a tanárai sürgették, hogy fogadja el. Jót fog tenni magának. Nézzen körül egy kicsit a világban. Kóstoljon bele az igazi életbe. Juliet rég hozzászokott már az ilyen tanácsokhoz, noha meglepte és kiábrándította, hogy pont azok a férfiak mondanak neki ilyeneket, akik nem úgy beszélnek, és nem úgy festenek, mint akik különösebb lelkesedéssel portyáznának az igazi életben. A szülıvárosában Juliet tehetségét egy kalap alá vették a bicegéssel vagy egy hatodik ujjal, és persze az emberek gyakran felemlegették a dolog árnyoldalait is: hogy nem tudja használni a varrógépet, hogy semmit sem tud takarosan becsomagolni, és nem veszi észre, ha kilóg az alsószoknyája. Vajon mi lesz vele? – a kérdés állandóan terítéken volt. Ez még az szülei fejében is megfordult, akik azért mégis büszkék voltak rá. Az anyja ugyan szerette volna, ha Juliet népszerő, és ezért állandóan nyaggatta, hogy tanuljon meg korcsolyázni és vegyen zongoraleckéket. Juliet egyiket sem csinálta sem szívesen, sem ügyesen. Az apja csak annyit akart, hogy Juliet ne lógjon ki a sorból. Csak ki ne lógj a sorból! – hajtogatta. Máskülönben az emberek pokollá teszik az életedet. (Azonban megfeledkezett arról a körülményrıl, hogy ı is, és Juliet anyja is meglehetısen kilógtak a sorból, de mégsem volt vacak az életük. Talán attól félt, hogy Juliet nem lesz ennyire szerencsés.) Meglesz! – mondta Juliet, amikor végre egyetemista lett. A Klasszika-Filológia Tanszéken nem lógok ki a sorból. Egyenesben vagyok.


4

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ És erre ugyanazt kellett hallania a saját tanáraitól is, pedig azt hitte, hogy ık elismerik és örülnek, hogy olyan, amilyen.

És mégis, a vonaton boldog volt. Tajga – gondolta magában. Nem tudta, hogy vajon ez-e a helyes kifejezés arra, amit lát. Talán bizonyos értelemben egy orosz regény ifjú hısnıjének képzelte magát, aki ismeretlen, ijesztı, ám mégis vérpezsdítı tájakat szel át, ahol farkasok üvöltenek éjszakánként, és ahol beteljesedik a sorsa. Azzal viszont nem törıdött, hogy az orosz regényekben ez a sors többnyire vagy sivár, vagy gyászos, esetleg mindkettı egyszerre. De nem a személyes sors volt a lényeg. Ami lekötötte – jobban mondva, ami megbabonázta – az a prekambriumi kızetpajzs redızött felszínén nyújtózó teljes közöny volt, a harmóniával szemben megnyilvánuló gondtalan megvetés. A szeme sarkából egy árnyékot vett észre. Majd egy nadrágba bújtatott, befelé igyekvı lábat. – Foglalt ez a hely? Természetesen nem volt foglalt. Mit mondhatott volna? Makkos cipı, mustársárga pantalló, mustársárga és barna kockás kabát gesztenyebarna hajszálcsíkokkal, sötétkék ing, gesztenyebarna alapon kék és aranyszín pettyes nyakkendı. Minden darab vadonatúj, és minden darab – a cipıt kivéve – egy kicsit bınek tőnt, mintha a benne lévı test valahogy összement volna a vásárlás óta. A férfi az ötvenes éveiben járhatott, fényes, aranybarna hajszálait mintha a fejbırére tapasztották volna. (Festi talán? – tőnıdött Juliet. De vajon ki festene egy ilyen ritkás hajat?) A férfi szemöldöke valamivel sötétebb volt, vörösesebb, szúrós és bozontos. Az arcbıre kicsit göröngyös, mint az aludttej felszíne. Csúnya volt? Persze, hogy az volt. Csúnya volt, de hát Juliet szerint annyi férfi volt csúnya az ı korában. De késıbb azért mégsem mondta volna kifejezetten csúnyának. A férfi felhúzta a szemöldökét és kimeresztette savószínő, nedvedzı szemeit, hogy így is nyomatékosítsa a kedélyes hangulatot, és leült Juliettel szemben. – Nincs valami sok látnivaló odakint – mondta. – Nincs – felelte Juliet, tekintetét a könyvére szegezve. – Aha – mondta a férfi, mintha a dolgok máris elindultak volna a maguk kellemes útján. – És milyen messze utazik? – Vancouverbe. – Én is. Át az egész országon. Ha már utazom, akkor lássak is valamit, nemde?


5

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ – Hmm. De a férfi nem tágított. – Hát igen. Torontóban szállt fel? – Igen. – Én ott lakom, Torontóban. Egész életemben ott éltem. Maga is? – Nem – felelte Juliet, ismét a könyvébe temetkezve, és nagyon igyekezett, hogy minél hosszabbra nyújtsa a csendet. De volt valami – a neveltetése, a zavara, vagy a jóég tudja micsoda, talán a szánalom –, ami arra késztette, hogy apránként mégis elárulja a szülıvárosa nevét, elhelyezze a térképen a különbözı nagyvárosoktól való távolsága alapján, majd meghatározza a helyét a Georgian Bayben lévı Huron tóhoz képest is. – Az egyik unokanıvérem Collingwoodban él. Szép vidék az odafenn. Meglátogattam néhányszor ıt és a családját. Maga is egyedül utazik? Mint én? Kérdezısködés közben a férfi az egyik kezével megállás nélkül a másikat paskolgatta. – Igen. Elég már! – fohászkodott magában Juliet – elég! – Ez az elsı eset, hogy nagyobb útra indulok. Tudja, egy nagy utazásra, egyszál egyedül. Juliet nem reagált. – Láttam magát, ahogy olvassa a könyvét, egymagában, és arra gondoltam, talán ı is egyedül van, és ı is messze utazik, így hát talán jó cimborák lehetnénk, mi ketten. Juliet hátán végigfutott a hideg, amikor meghallotta a cimbora szót. Rájött, hogy a férfi nem felszedni akarja ıt. Tudta jól, milyen csüggesztı is az, amikor suta, magányos, és nem túl vonzó férfiak váratlanul megkörnyékezik, mintha Juliet is ugyanabban a csónakban evezne, mint ık. De ez a férfi nem ezt tette. Ez a férfi nem barátnıt keresett, hanem barátot. Egy cimborát. Juliet tudta jól, hogy a legtöbb ember szemében furcsának és magányosnak tőnhet, és hát bizonyos értelemben az is volt. De az is igaz, hogy egész életében olyan emberek vették körül, akik ki akarták sajátítani a figyelmét, az idejét, a lelkét. Juliet pedig többnyire hagyta, hogy megtegyék. Légy készséges, légy kedves (különösen akkor, ha nem vagy népszerő) – ez a legfontosabb lecke, amit az ember egy kisvárosban meg egy lánykollégiumban megtanul. Légy kedves azokkal, akik a véred szívják, még akkor is, ha az illetıknek fogalmuk sincs arról, ki is vagy valójában.


6

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ Juliet nézte ezt a férft, és nem mosolygott. Az észrevette a lány eltökéltségét, és az arca aggodalmasan megrándult. – Érdekes a könyve? Mirıl szól? Juliet nem mondta meg, hogy a könyv az ókori Görögországról, és arról a figyelemreméló vonzalomról szól, ami a görögöket az irracionalitáshoz főzte. (Úgy volt, hogy órákat ad majd a görög gondolkodásról is, és ezért újraolvasta Eric Dodds könyvét, hogy lássa, mit használhatna fel belıle.) – Én tényleg olvasni akarok. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha átmegyek a panorámakocsiba. Ezzel felszedelızködött és kiment, és közben eszébe jutott, hogy kár volt elárulnia, hová megy – a férfi a végén még felkel és követi, szabadkozva és újabb ürügyeket keresve. Ezenkívül a panorámakocsban biztosan hideg lesz, már sajnálta, hogy nem vitte magával a kardigánját. De már nem lehet visszamenni érte.

A szerelvény végén lévı panorámakocsi ablakából már nem volt olyan tetszetıs a látvány, mint a fülke ablakából. A vonat alakja a képbe tolakodott. Valószínőleg az volt a baj, hogy fázott, de hát erre számított is. És kicsit fel volt zaklatva. De szánalmat nem érzett. Még egy perc, és a férfi felajánlja nyirkos kezét – Juliet tudta, hogy ez a kéz ugyanúgy lehet nyirkos, mint pikkelyesen száraz –, átesnek a bemutatkozáson, és akkor már nem szabadulhat. Ez volt élete elsı ilyen típusú gyızelme, ugyanakkor a lehetı legszánandóbb és legszomorúbb ellenféllel szemben vívta ki. Szinte hallotta, ahogy a férfi kérıdzik a szavakon: egy cimborát. Szabadkozás és rámenısség. A szabadkozás a férfi vérében van. A rámenısség pedig a reménybıl fakad, vagy talán az eltökéltségbıl, hogy áttöri önnön kiéhezett, magányos világa felszínét. Julieten kívül csak két ember volt a panorámakocsiban. Két idısebb nı, mindkettı egyedül ült. Amikor Juliet észrevett egy farkast, amint átszeli egy kis tó hólepte, érintetlen felszínét, tudta, hogy nekik is látniuk kellett. De egyikük sem törte meg a csendet, és ez jó volt. A farkas nem törıdött a vonattal. Nem tétovázott, de nem fogta sietısre sem. Loncsos bundája ezüstösbıl olvadt fehérbe. Talán azt hitte, így láthatatlan? Míg Juliet a farkast nézte, még egy utas érkezett, egy férfi, aki vele szemben ült le. Nála is volt egy könyv. İt egy idısödı házaspár követte – a nı apró volt és élénk, a nagydarab, tohonya férfi nehezen és unottan szuszogott. – Hideg van itt – mondta az asszony, amikor leültek. – Akarod, hogy idehozzam a kardigánodat? – Ugyan, ne fáradj. – Nem fáradság.


7

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ Kicsivel késıbb a nı ismét megszólalt. – Hát, innen aztán tényleg jó a kilátás. – Ugyan, mi látnivaló van itt. – Várj csak, míg átmegyünk a hegyeken! Az aztán nem lesz semmi! Ízlett a reggeli? – A tojás túl lágy volt. – Szerintem is! – nevetett a nı. – Arra gondoltam, hogy ki kellenne mennem a kantinba, hogy magam csináljam meg! – Konyha. Simán konyhának hívják. – Azt hittem, a vonaton más a neve. Juliet és a szemközt ülı férfi felnéztek könyvükbıl, hővösen tartózkodó pillantásuk találkozott. Néhány másodperc múlva a vonat lassítani kezdett, majd megállt, és ık elkapták a tekintetüket. Egy kis erdei állomásra érkeztek. Az egyik oldalon sötétvörösre festett állomásépület volt, a másik oldalon pedig néhány ugyanolyan színő ház sorakozott. A vasutasok házai vagy barakkjai. A hangosbeszélın bemondták, hogy a vonat tíz percig fog itt vesztegelni. A vasúti peronról eltakarították a havat, és Juliet mereven elıre szegezett tekintete elıtt emberek jelentek meg, akik leszálltak, hogy járjanak egyet. İ is szeretett volna járni egyet, de nem volt vele a kabátja. A szemben ülı férfi, anélkül, hogy körülnézett volna, felállt és leszállt. Valahol lent ajtók nyíltak, a kocsiba hideg levegı szivárgott be. Az idısödı férj megkérdezte, hogy vajon mi dolguk itt, és egyáltalán, hogy hívják ezt a helyet. A felesége a kocsi elejébe ment, hogy megpróbálja elolvasni az állomás nevét a tábláról, de nem járt sikerrel. Juliet épp a bacchánsnıkrıl olvasott. A szertartásokat éjszaka tartották, tél közepén, írta Dodds. A nık felmentek a Parnasszus tetejére, aztán egyszer, amikor a hóvihar elvágta ıket a külvilágtól,

fel

kellett

küldeni

értük

egy

mentıosztagot.

A

leendı

bacchánsnıket

deszkakeményre fagyott ruhákban hozták le; mámoros önkívületükben is hagyták magukat megmenteni. Juliet úgy érezte, hogy ez a magatartás inkább napjainkra jellemzı – és ez modern megvilágításba helyezte a bacchánsnık lehozatalát. Vajon a tanítványai is hasonlóan gondolják majd? Nem valószínő. Alighanem ık is, mint minden diák, küzdenek az ellen, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is szórakoztassa vagy megérintse ıket a tananyag. Az a néhány pedig, aki nem küzd ellene, leplezi, hogy nem küzd. A hangosbeszélı figyelmeztette a utasokat az indulásra; a friss levegıt mintha elvágták volna, és a szerelvény apró, vonakodó, imbolygó mozgások után elindult. Juliet felemelte a tekintetét, hogy körülnézzen, és messze a szeme elıtt még látta eltőnni a mozdonyt egy kanyarban.


8

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ És akkor a vonat hirtelen megtántorodott, visszahıkölt – és hıkölés mintha a szerelvény teljes hosszán végigfutna. Érezni a kocsik vonaglását. Váratlan és heves fékezés. Mindenki ülve maradt, az indulásra várva, és senki sem szólalt meg. Még a zsörtölödı férj is csendben maradt. Percek teltek el így. Ajtók nyíltak és csukódtak. Férfiak szólongatták egymást, hangjukban emelkedı iszony és izgalom. A panorámakocsi elıtt lévı klubkocsiból tekintélyt parancsoló hang hallatszott – valószínőleg a kalauzé. De a szavak értelmét nem lehetett kivenni. Juliet felállt és a kocsi elejébe ment, hogy megpróbáljon átnézni a szerelvény fölött. Néhány havon futkározó alakot látott. Az egyik egyedül üldögélı asszony is felkelt és Juliet mellé állt. – Éreztem, hogy valami történni fog – mondta. – Már ott hátul is éreztem, várakozás közben. Nem akartam, hogy újra elinduljunk. Tudtam, hogy valami történni fog. Közben a másik is asszony is felkelt, és megállt a hátuk mögött. – Semmi különös – mondta. – Talán egy ág került a sínekre. – Van az az izé a vonat elıtt – mondta erre az elsı asszony. – Azért van ott, hogy eltolja az ágakat meg az ilyesmiket a sínrıl. – Talán épp most tört le. Mindketten észak-angliai tájszólásban beszéltek, és nem érzıdött köztük az a fajta udvariasság, ami idegenek vagy alkami ismerısök között szokás. Juliet most, hogy alaposabban szemügyre vehette ıket, úgy vélte, hogy valószínőleg testvérek, noha az egyikük arca fiatalabb és szélesebb volt. Vagyis együtt utaznak, de külön ülnek. Talán hajbakaptak valamin. A kalauz felkapaszkodott a panorámakocsi lépcsıjére, majd félúton feléjük fordult és azt mondta: – Aggodalomra semmi ok, emberek! Úgy látszik, a sínekre került valami, és elütöttük. Elnézést kérünk a késedelemért, és amint lehet, elindulunk, de még várnunk kell egy kicsit. A pincérek azt mondják, néhány percen belül ingyenkávét osztanak idelent. Juliet követte a kalauzt lefelé a lépcsın. Amint felállt, azonnal tudta, hogy baj van, és most rögtön vissza kell mennie a helyére a kézitáskájáért, függetlenül attól, hogy ott van-e még a férfi, akit lerázott, vagy sem. A havivérzés megkeserítette az életét, és még az is elıfordult, hogy fontos vizsgák közben akadályozta, mert nem tudta elhagyni a termet pótbetétért. Amint átvágott a kocsik során, több emberrel is találkozott a folyosón. Az emberek az ablakokhoz préselıdtek, vagy a kocsikat összekötı térben ácsorogtak, mintha arra vártak volna, hogy az ajtók majd maguktól kinyílnak. Julietnek nem volt ideje kérdezısködni, de ahogy átsiklott az emberek között, hallotta, hogy egy medve, egy jávorszarvas, vagy egy tehén kerülhetett a sínekre. Az emberek pedig azon tanakodtak, hogy vajon mit kereshetne egy tehén itt, a bozótosban, vagy ha medve, miért nem alszik téli álmot, és hogy nem lehet-e, hogy egy részeg


9

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ botorkált a sínekre. Az étkezıkocsiban már leszedték a fehér abroszokat, az asztalok mellett pedig emberek üldögéltek és az ingyenkávét kortyolgatták. Senki nem ült Juliet helyén, és a szemközti hely is üres volt. Juliet felkapta a kézitáskáját, és kisietett a nıi mosdóba. Átázva, görcsölve, kicsit szédelegve ereszkedett le a vécécsészére, eltávolította az átázott betétet, vécépapírba csomagolta és az arra kijelölt tartályba dobta. Aztán felállt, elıvette és behelyezte az újat. Észrevette, hogy vére vörösre festette a vécécsészét és a benne lévı vizet. Az ujját a leeresztıgombra tette, amikor észrevette a szemmagasságban lévı figyelmeztetést, hogy nem szabad lehúzni a vécét akkor, amikor a vonat áll. Ez természetesen azt jelentette, hogy amikor a vonat egy állomáson vesztegel, az ürités is oda történik, sajnos úgy, hogy azt akárki megláthatja. De itt talán meg lehetne kockáztatni. De amikor újra a leeresztıgombra tette az ujját, közeledı hangokat hallott – nem a folyosóról, hanem kívülrıl, a tejüveg ablak másik oldaláról. Valószínőleg vasutasok járkáltak a vonat mellett. Maradhatott volna addig, amíg a vonat el nem indul, de az vajon meddig tartott volna? És mi van akkor, ha valaki mindenképpen be akar jönni? Úgy döntött, nem tehet mást, mint hogy lehajtja a vécétetıt és távozik. Visszament a helyére. Vele szemben egy négy-öt év körüli kisfiú színesceruzával mázolta egy kifestıkönyv lapjait. A gyerek anyja az ingyenkávéról kérdezte Julietet. – Azt mondják, ingyenes, de úgy látszik, érte kell menni – mondta. – Szemmel tartaná a kisfiamat, amíg én elmegyek? – Nem akarok a nénivel maradni – mondta fel sem pillantva a gyerek. – Majd megyek én – mondta Juliet. – Ebben a pillanatban belépett a pincér, maga elıtt tolva a kévéskocsit. – Na tessék. Elsiettem a panaszkodást – mondta az anya. – Maga is hallotta, hogy egy TÉ-EES-TÉ az? Juliet megrázta a fejét. – Még csak kabát sem volt rajta. Néhányan látták leszállni és elıremenni, de ki gondolta volna, hogy erre készül! Be kellett mennie a kanyarba, hogy a vonatvezetı ne vegye észre, csak amikor már túl késı. Egy néhány széksorral elıbbre ülı férfi megszólalt. – Már jönnek is visszafelé. Néhányan felálltak és az ablak felé görnyedtek, hogy jobban lássanak. A gyerek is felállt, arcát az üveghez préselte. Az anyja rászólt, hogy üljön le. – Színezz csak tovább! Nézd meg, hogy összemaszatoltad, mindenhol kimentél a vonalból!


10

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ – Látni sem akarom – mondta Julietnek. – Nem bírom az ilyen látványt. Juliet felállt és kinézett. Férfiak kis csoportját látta, egy hordágyat cipeltek az állomás felé. Néhányan levették a kabátjukat és a hordágyra terítették. – Semmit sem látni – mondta egy férfi Juliet mögött az útitársnıjének, aki nem állt fel. – Teljesen le van takarva. A lehajtott fejjel baktató férfiak nem mindegyike volt vasutas. Juliet egyikükben felismerte azt a férfit, aki vele szemben ült, fent a panorámakocsiban. Tíz-tizenöt perc múlva a vonat mozgásba lendült. A kanyarban egyik oldalon sem volt nyoma vérnek. Volt viszont egy letaposott terület és egy lapáttal összehordott hókupac. A Juliet mögött ülı férfi megint felállt. – Azt hiszem, itt történt – mondta, és még bámészkodott egy darabig, hátha észrevesz valami mást is, aztán megfordult és leült. A vonat, ahelyett, hogy a késést behozandó, gyorsított volna, lassabban ment, mint valaha. Talán kegyeletbıl, talán elıvigyázatosságból – mert sose lehet tudni, mi hever a síneken a következı kanyarban. A fıpincér végigment a kocsin, és bejelentette, hogy lehet menni ebédelni. A nı és a kisgyerek felpattantak, és követték a fıpincért. Megkezdıdött a népvándorlás, és Juliet elkapta egy mellette elsétáló nı szavait: – Tényleg? Mire egy másik azt felelte: – Igen, ezt mondta. Csurom vér volt minden. Biztos szétlapította a vonat, amikor átment rajta... – Ne mondja!

Kicsivel késıbb egy férfi vágott át a vonatkocsin – a férfi a panorámakocsiból, akit Juliet késıbb odakint a hóban is látott. Juliet felpattant és üldözıbe vette, és a kocsikat összekötı sötét, hideg térben megszólította, amíg a férfi a nehéz ajtó kinyitásával bajlódott. – Bocsásson meg. Szeretnék kérdezni valamit. A szők kis hely hirtelen szörnyő zajjal telt meg, a síneken kattogó kerekek zajával. – És mi lenne az? – Maga orvos? Látta a férfit, aki... – Nem vagyok orvos. Nincs orvos a vonaton. De van némi egészségügyi gyakorlatom. – Hány éves lehetett? A férfi férfi rendíthetetlen türelemmel, de valahogy mégis kelletlenül mérte végig Julietet. – Nehéz lenne megmondani. Nem volt már fiatal. – Kék ing volt rajta? Szıkésbarna volt a haja?


11

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ A férfi megrázta a fejét – nem azért, hogy megválaszolja a kérdést, hanem hogy visszautasítsa a választ. – Az ismerıse volt talán? – kérdezte. – Szólnia kell a kalauznak, ha az volt. – Nem, nem ismertem. – Akkor ha megbocsát... – mondta a férfi. – Kinyitotta az ajtót és faképnél hagyta Julietet. Hát persze. Azt hitte, hogy Julietben is a gusztustalan kiváncsiság munkál, mint mindenki másban. „Csurom vér volt minden” – ha valami, hát akkor ez aztán tényleg gusztustalan. Soha senkinek nem beszélhet a baklövésérıl és arról, hogy a sors milyen kegyetlenül megtréfálta érte. Bármikor beszélne is róla, mindig mindenki mérhetetlenül kegyetlennek és szívtelennek tartaná. És elbeszélésében a tévedés eredménye – az öngyilkos férfi szétlapított teste – aligha lenne szennyesebb és ijesztıbb, mint a tulajdon menstruációs vére. Soha ne beszélj róla! (Igazából néhány évvel késıbb mégis beszélt róla, egy Christa nevő nınek; egy nınek, akinek akkor még a létezésérıl sem tudott.) Mégis úgy érezte, muszáj elmondania valakinek. Elıvette a jegyzetfüzetét, és az egyik vonalas lapon levelet kezdett írni a szüleinek.

Még el sem értük el a manitobai határt, de az emberek többsége már egyfolytában zúgolódott az egyhangú táj miatt, ugyanakkor azt egyikük sem állíthatja, hogy az útjuk szőkölködött volna a drámai mozzanatokban Ma reggel megálltunk az északi erdıség egy istenverte kis állomásán, amit tetıtıl-talpig arra a bizonyos Rémes Vasúti Vörösre pingáltak. Én a szerelvény legvégén lévı panorámakocsiban ültem, és épp karikára fagytam, mert

a

főtést

igen

szőkmarkúan

mérték

odafent

(nyilván

abból

a

megfontolásból kiindulva, hogy a magasztos táj úgyis feledteti az utasokkal a kellemetlen

közérzetüket),

viszont

ahhoz

túl

tunya

voltam,

hogy

visszacaplassak a kardigánomért. Körülbelül tíz-tizenöt percet idıztünk, majd ismét felkerekedtünk, és a mozdony épp eltőnt egy kanyarban, amikor hirtelen egy Iszonyú Zökkenésre figyeltem fel.

Juliet és a szülei mindig nagy súlyt helyeztek arra, hogy mulatságos történetekkel szórakoztassák egymást. Ezzel rászorították Julietet, hogy körmönfont technikával kezelje – nem csak a tényeket, hanem a saját helyzetét is az világban. Még akkor is, amikor a világa csak az iskolára korlátozódott. Így Juliet – a szülei szórakoztatására –, egy fensıbbséges és sebezhetetlen külsı szemlélı szerepébe bújt. És ez a szerep idıvel szokássá vált, majdhogynem kötelességgé.


12

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ De képtelen volt folytatni az írást azután, hogy leírta a Iszonyú Zökkenés szavakat. Arra volt képtelen, hogy a megszokott stílusban folytassa. Megpróbált a tájra figyelni, de a látvány, noha részleteiben ugyanaz volt, megváltozott. Úgy tőnt, hogy kevesebb, mint száz mérföld alatt a vonat egy melegebb klímájú területre érkezett. A tavak nem fagytak be, csak a partokat keretezte jég. A télies felhık alatt a fekete vizek és a fekete sziklák sötétséggel töltötték meg a levegıt. Juliet elunta a bámészkodást, felkapta Dodds könyvét, és találomra kinyitotta – hiszen úgyis olvasta már korábban. Úgy tőnt, hogy néhány oldalon valósággal tobzódott az aláhúzkodásban. Most vonzották ezek a sorok, de újraolvasva ıket úgy vélte, hogy a passzusok, amikre régebben oly elégedett hévvel csapott le, most homályosak és zavarosak.

...amit az élık korlátolt szemlélete egy gonosz szellem mővének lát, azt a halottak, átfogóbb értelmükkel, egy kozmikus igazság megnyilvánulásaként fogják fel...

A könyv kicsúszott a kezébıl, a szemei lecsukódtak, és egyszerre néhány gyerekkel (diákokkal?) sétálgatott egy tó felszínén. Bárhová is léptek, lábuk nyomában megjelent egy ötszöglető repedés, és a repedések olyan csodálatosan egyformák voltak, hogy a fagyott felszín idıvel úgy nézett ki, mintha felparkettázták volna. A gyerekek megkérdezték tıle, mi a neve ezeknek a jégcserepeknek, mire ı magabiztosan így felelt: jambikus pentaméter. De a gyerekek nevettek, és a nevetésüktıl a repedések tágulni kezdetek. Juliet rájött, hogy hibázott, és hogy csak a megfelelı szavak menthetnék a helyzetet, de képtelen volt megragadni ıket. Felriadt, és meglátta a férfit – azt a férfit, akit követett és a kocsikat összekötı térben faggatott; most ott ült vele szemben. – Aludt. – A férfi kicsit megmosolyogta saját szavait. – Ez elég nyilvánvaló. Juliet feje alvás közben a mellére bukott, mint egy öregasszonyé, és nyál szivárgott a szája sarkából. Rögtön tudta azt is, hogy azonnal ki kell mennie a mosdóba. Így szólt: – Ugye megbocsát? (pont azt mondta, amit a férfi mondott neki búcsúzóul) –, majd felkapta a táskáját és bízva abban, hogy nincs folt a szoknyáján, kiment, oly kevéssé fogva sietısre feszélyezett lépteit, amennyire csak bírta. Amikor visszatért, a férfi még mindig ott volt. Azonnal beszélni kezdett. Azt mondta, hogy bocsánatot szeretne kérni. – Azt hiszem, gorombán viselkedtem. Amikor megkérdezte, hogy... – Igen...? – mondta Juliet.


13

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ – Úgy volt, ahogy mondta – folytatta a férfi. – Pont úgy nézett ki, ahogy leírta. Úgy tőnt, a férfi nem is annyira kikezd vele, mint inkább célirányosan lebonyolít egy elengedhetetlenül szükséges tárgyalást. Ha Juliet válaszra sem méltatná, akkor a férfi különösebb csalódottság nélkül felállna és elmenne, mert megtette azt, amit meg kellett tennie. De szégyenszemre Juliet szemeit elfutották a könnyek. Annyira váratlanul történt, hogy még arra sem maradt ideje, hogy elkapja a tekintetét. – Semmi baj – mondta a férfi. – Semmi baj. Juliet hevesen bólogatott, szerencsétlenül szipákolt és kifújta az orrát egy zsebkendıbe, amit nagy nehezen sikerült elıhalásznia a táskájából. – Minden rendben – mondta végül, és kertelés nélkül elmesélte a férfinak, hogy mi történt. Hogy a férfi föléje hajolt, és megkérdezte, hogy szabad-e a hely; hogy leült, Juliet pedig hosszasan bámult az ablakon kifelé, de végül már képtelen volt tovább bámészkodni, ezért megpróbálta tettetni, hogy olvas; hogy hogyan faggatták arról, hogy hova utazik, hogy hol lakik; és hogy hogyan próbálta a férfi erıltetni a beszélgetést, míg végül Juliet összekapta magát és otthagyta. Juliet csak egyetlenegy dologról nem számolt be, és ez a „cimbora” szó volt. Tudta, ha kimondaná, akkor megint könnyekben törne ki. – Az emberek ráakaszkodnak a nıkre – mondta a férfi. – Inkább, mint a férfiakra. – Igen. Így van. – Azt hiszik, a nıknek kötelességük, hogy kedvesek legyenek. – De csak beszélgetni akart valakivel – mondta Juliet, kicsit oldalt fordulva. – Jobban kívánta valakinek a társaságát, mint amennyire én nem kívántam senkinek sem a társaságát. Most már tudom. És én nem látszom utálatosnak. Nem látszom kegyetlennek. Pedig az voltam. Kis szünet, míg Juliet leküzdi a könnyeket és a szipogást. – Korábban soha nem akart így viselkedni senkivel? – szólalt meg a férfi. – De, akartam. De mégse viselkedtem így soha. Soha nem mentem el ilyen messzire. És most mégis elmentem – és csak azért, mert ez a férfi olyan alázatos volt. És mert minden ruhája vadonatúj volt, valószínőleg az utazásra vette ıket. Biztos depressziós volt, és arra gondolt, hogy az utazás jó lehetıség arra, hogy emberekkel találkozzon és barátokat találjon. – Ha csak kis távolságról lett volna szó – folytatta Juliet. – De azt mondta, Vancouverig megy, és napokra a nyakamba varrta volna magát. – Igen. – Tényleg ez lett volna. – Igen.


14

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ – Hát igen. – Rohadt egy pech – mondta a férfi, halványan mosolyogva. – Az elsı alkalommal, hogy összeszedi a bátorságát és faképnél hagy valakit, az rögtön a vonat alá veti magát. – Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban – mondta Juliet, már kicsit védekezve. – Annak kellett lennie. – Azt hiszem, a jövıben óvatosabbnak kellene lennie. Juliet felszegte a fejét, és kihívóan a férfira nézett. – Úgy véli, hogy eltúlzom a dolgot. És akkor történt valami, valami ugyanolyan váratlan és önkéntelen, mint az elıbb a könnyek. A szája sarka reszketni kezdett. Gonosz nevetés csiklandozta. – Azt hiszem, ez tényleg kicsit durva – mondta. – Egy kicsit – felelte a férfi. – Úgy véli, hogy túldramatizálom a dolgot? – Nincs ebben semmi különös. – De úgy véli, hogy nem kellene – mondta Juliet, immár leküzdve a nevetést. – Úgy véli, hogy a bőntudat puszta élvezkedés1? – Mit hiszek én...! – mondta a férfi. – Azt hiszem, hogy ez az egész jelentéktelen. Olyan dolgok történnek majd az életében... valószínőleg történnek majd olyan dolgok az életében, amiknek a tükrében ez az eset jelentéktelennek tőnik majd. Más dolgok miatt képes lesz majd bőntudatra. – Nahát, nem ezt mondják mindig az emberek?! Annak, aki fiatalabb náluk? Azt mondják: Ó, eljön az idı, amikor majd másként érzel! Eljön, meglásd! Mintha az embernek nem lenne joga ahhoz, hogy mély érzései legyenek. Mintha nem lenne képes rá. – Érzések! – mondta a férfi. – Én tapasztalatokról beszéltem. – De maga valami olyasmit mondott, hogy a bőntudat haszontalan dolog. Mások is ezt mondják. Ez tényleg így van? – Mondja meg maga. Elég hosszan beszélgettek errıl, halkan, de mégis olyan indulatosan, hogy a mellettük elhaladó emberek meglepve, ha nem épp sértetten néztek rájuk, amiért elkapták egy szükségtelenül elvont vita foszlányait. És Juliet váratlanul ráeszmélt, hogy mialatt a bőntudat szükségességérıl érvel – úgy vélte, nem is rosszul – mind a magán-, mind a

1

Indulgence – a soon-ban is van, kulcsszó, (álom Samrıl), erıs keresztényi-vallásos tartalom, bőnbocsánat, búcsú(cédula), ugyanakkor indulgence in sin, hódolat, gyenge, élvezetek forrása etc.


15

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ társadalmi élet terén, addig ı maga már egy csepp bőntudatot sem érez. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy jól érezte magát a bırében. A férfi azt javasolta, hogy menjenek át az étkezıkocsiba kávézni. Közben Juliet rádöbbent, hogy nagyon éhes, az ebédidı viszont már régen elmúlt. Csak perecet és földimogyorót tudtak keríteni, amit Juliet úgy tömött magába, hogy a korábbi gondolatteli, és kissé versengı szellemő beszélgetést képtelenség lett volna folytatni. Ezért inkább saját magukról meséltek. A férfi neve Eric Porteous volt. Egy Whale Bay nevő helyen lakott, Vancouevertıl északra, valahol a Nyugati Parton. De most nem egyenesen oda utazott – leszáll majd Reginában, hogy meglátogasson néhány rég nem látott embert. Halász volt, garnélarákokat fogott. Juliet a korábban említett egészségügyi gyakorlatáról kérdezte, amire a férfi azt válaszolta, hogy: – Ó, semmi komoly. Elvégeztem néhány szemesztert az orvosin. A bozótban vagy egy hajón bármi elıadódhat. Az emberekkel, akikkel együtt dolgozol. Vagy saját magaddal. A férfi nıs volt. A feleségét Ann-nek hívták. Nyolc évvel ezelıtt – mesélte a férfi – Ann megsérült egy autóbalesetben. Néhány hétig kómában volt. Felébredt ugyan belıle, de rokkant maradt, annyira, hogy nem tud járni, nem tud egyedül enni. Úgy tőnt, azt tudja, a férfi kicsoda, és kicsoda az a nı, aki a gondját viseli – ennek a nınek a segítségével tudta Annt otthon gondozni –, de az erıfeszítések, hogy beszéljen, vagy megértse, mi zajlik körülötte, hamarosan elenyésztek. A baleset éjszakáján egy buliban voltak. Ann nem nagyon akart elmenni, de a férfi igen. Késıbb Ann úgy döntött, hogy egyedül hazagyalogol, mert nem érezte túl jól magát. Egy csapat részeg, egy másik buliból jöttek, leszaladtak az úttestrıl, és elgázolták Annt. Kamaszok. Szerencsére Ann-nek és neki nincsenek gyerekeik. Igen, szerencsére. – Mesélsz errıl valakinek, mire az azt hiszi, hogy ilyeneket kell mondania, hogy „Micsoda szörnyő! Micsoda tragédia!”, és így tovább. – Csodálja? – kérdezte Juliet, aki maga is valami hasonlót akart mondani. Nem, felelte a férfi. De az egész ügy sokkal-de-sokkal bonyolultabb ennél. Ann vajon úgy érzi, hogy tragédia történt vele? Valószínőleg nem. És ı? Ez egy újfajta élet volt, csak meg kellett szokni. Ennyi az egész.

Julietnek csak képzeletben voltak kellemes tapasztalatai a férfiakkal: egy-két filmcsillag; egy kedves tenor – nem a férfias és szívtelen hıs – a Don Giovanni egyik régi felvételérıl; V. Henrik, ahogy Shakespeare megírta, és ahogy Laurence Olivier eljátszotta a moziban.


16

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ A valóság azonban csak megaláztatást és csalódást tartogatott számára, amiket Juliet igyekezett olyan gyorsan kisöpörni az emlékezetébıl, amilyen gyorsan csak lehetett. Az olyan élményeket, mint a középiskolai bálok, ahol a petrezselymet áruló lányok libafalkájából

egy

fejjel

kimagasodva

feszengett;

vagy

mint

azok

az

kényszeredett

próbálkozások, hogy a koleszos randikon elevennek és vidámnak tőnjön olyan fiúk elıtt, akik nem különösebben tetszettek neki, és akiknek ı sem tetszett különösebben. Vagy mint az, amikor egy éve randizott a témafelelıse odalátogató unokaöccsével, és beszakították2 – nem mondhatnánk, hogy erıszak volt, Julietnek is volt része abban, hogy megtörtént –, késı éjjel, a Willis parkban, a földön. Hazafelé menet a fiú azt fejtegette, hogy Juliet nem az esete. Juliet pedig túlságosan porig volt alázva ahhoz, hogy visszavágjon azzal – vagy egyáltalán tudatában legyen annak –, hogy a fiú sem esete neki. Soha nem ábrándozott egy bizonyos hús-vér férfiról – legfeljebb csak néhány tanáráról. Az öregedı férfiakat – a maguk hús-vér valóságában – kicsit visszataszítónak találta. Ez a férfi vajon hány éves volt? Legalább nyolc éve házas – de valószínőleg ehhez még hozzá lehet tenni két-három évet. Ennek alapján úgy harmincöt-harminchat éves lehetett. Sötét, göndör haja a halántékán már kicsit ıszbe vegyült, a homloka magas és szélcserzett, a vállai szélesek és kicsit görnyedtek. Alig volt magasabb, mint Juliet. Távol ülı szemei sötétek, sóvárak, ugyanakkor óvatosak is. Az álla kerek, gödröcskés, harcias. Juliet mesélt neki a munkájáról, megmondta az iskola nevét is. Elmondta, hogy ı még nem igazi tanár, de az iskolában még így is örültek, hogy egyáltalán találtak valakit, aki klasszikafilológiát végzett. Mostanában már nem nagyon végzi el senki. – És maga miért? – Ó, én csak más akartam lenni, mint a többiek, azt hiszem. Aztán elmondta a férfinak azt, amirıl pedig tudta, hogy soha nem szabad elmondania egyetlen férfinak vagy fiúnak sem, ha nem akarja, hogy az azonnal elveszítse az érdeklıdését iránta. – És mert szeretem. Szeretem ezt az egész hóbelevancot. Tényleg szeretem. Együtt vacsoráztak – mindketten megittak egy-egy pohár bort is –, aztán felmentek a panorámakocsiba, ahol csak kettesben voltak, a sötétben ülve. Juliet ezúttal a kardigánját is magával hozta. – Az ember azt hinné, hogy éjjelente nincs itt semmi látnivaló – mondta a férfi. – De nézze csak meg a csillagokat egy tiszta éjszakán! Az éjszaka tényleg tiszta volt. A Hold nem látszott – legalábbis még nem látszott, és a csillagok – halványak és fényesek, vegyesen – sőrő bozótost alkottak odafent. A férfi pedig – 2

Hm


17

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ mint mindenki, aki hajón él vagy dolgozik – remekül kiismerte magát az égi térképen. Juliet viszont csak a Göncölszekeret találta meg. – Akkor kezdjük onnan – mondta a férfi. – Keresse meg a két csillagot a Göncölszekér szélén, a rúddal szemben. Megvannak? Ezek mutatják az irányt. Ha követi, megtalálja a Sarkcsillagot. És így tovább. Juliet felfedezte magának az Oriont, ami a férfi elmondása szerint telente az északi félteke legfontosabb csillagképe. És a Szíriuszt a Nagy Kutya csillagképben, ami az északi égbolt legfényesebb csillaga ebben az évszakban. Juliet élvezte az elıadást, de azt is élvezte, amikor ı adott elı. A férfi tudta a neveket, de nem ismerte a történeteket. Juliet elmesélte neki, hogy Oriont Oenopion vakíttatta meg, de ı visszanyerte látását úgy, hogy a Napba nézett. – Megvakították, mert túlságosan szép volt, de Héphaisztosz a segítségére sietett. Késıbb Artemisz mégis meggyilkolta, és akkor csillagképpé változott. Gyakran megtörtént, hogy amikor egy-egy értékes ember nagy bajba került, csillagképpé változott át. Hol van a Kassziopeia? A férfi rábökött egy kissé elmosódott W-re. – Neki is a szépség volt a végzete – mondta Juliet. – A szépség veszélyes volt? – Meghiszem azt! Etiópia királya vette feleségül, és ı volt Androméda anyja. Kérkedett a szépségével, és ezért büntetésbıl az égboltra számőzték. Nincs valahol arra egy Androméda is? Miközben a férfi Julietet kalauzolta, elmondva neki, mikor hova nézzen, egyszer sem érintette meg. Persze, hogy nem. Hiszen nıs volt.

Whale Bay. Hosszú rakpart, sok nagy hajó, egy benzinkút, üzlettel, aminek kirakatában ott a felirat, hogy ez egyszersmind a buszmegálló és a postahivatal is. Egy kocsi parkol a bolt elıtt, ablakában házilag fabrikált TAXI felirat. Juliet még mindig ott áll, ahová lelépett a buszról. A busz elhúz. A taxi dudája megszólal. A sofır kiszáll az autóból és Juliet felé indul. – Csak így egymaga? – kérdezte a sofır. – Merre tart? Juliet megkérdezi, hogy van-e itt olyan hely, ahol megszállhat. Nyilvánvaló, hogy szálloda nincsen.


18

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ – Nem tudom, akad-e valaki, aki szobát ad ki az idén. Megkérdezhetem odabent is. Senkit sem ismer errefelé? Nincs mit tenni, mondani kell Eric nevét. – Hát persze – mondja a taxis megkönnyebbülve. – Pattanjon be, egy perc és ott vagyunk. Nagy kár, hogy lekéste a virrasztást. Juliet elıször úgy érti, hogy izzasztás. Vagy talán fárasztás? Valamilyen horgászversenyre gondol. – Szomorú idık – folytatja a taxis, a kormány mögé ülve. – De úgyse javult volna az állapota. Virrasztás! A feleség. Ann. – Sose bánja – mondja a taxis. – Azt hiszem, pár ember még mindig ott téblábol. Persze a temetés tegnap volt. Rettentı sokan voltak. Csak most tudott elszabadulni? – Igen – mondja Juliet. – Nem kéne virrasztást mondanom, ugye? A virrasztás azelıtt van, hogy eltemetik az embert. Nem tudom, azt hogy hívják, ami utána jön. De az ember mégsem akar bulit mondani, nemde? Kiszaladhatok magával, és megmutathatom a virágokat meg a koszorúkat, rendben? Beljebb a szárazföldön, az országúttól távolabb, egy körülbelül negyed mérföldnyi kátyús, sáros út vezet a Whale Bayi Közösségi Temetıbe. A kerítés közelében földkupac, virágok alá temetve. Sápadt élıvirágok, ragyogó mővirágok, apró fakereszt, rajta a név és a dátum. Aranyozott, cirkalmas, szélhordta dísz-szalagok szanaszét a temetı füvén. A taxis felhívja Juliet figyelmét a keréknyomokra, a sártengerre, amit az a rengeteg kocsi túrt elızı nap. – A fele népség soha nem is látta Annt. De ismerték Ericet, és ezért el akartak jönni. Ericet mindenki ismeri. Megfordulnak és visszaindulnak, de idıvel letérnek az országútról. Juliet szólni akar, hogy meggondolta magát – már nem akar meglátogatni senkit, a boltban akar várakozni, hogy elcsípje az ellenkezı irányba járó buszt. Mondhatná azt, hogy tényleg eltévesztette a dátumot, és nagyon restelli, hogy lemaradt a temetésrıl, és ezért még mutatkozni sem akar. De nem tud belefogni. És úgyis mindegy, a taxis úgyis mesél majd róla. Keskeny, kanyargós kis utakon járnak. Valahányszor elhagynak egy kocsibeállót anélkül, hogy felhajtanának rá, Julietet elönti a kegyelmet kapott halálraítélt megkönnyebbülése. – Nahát! – mondja a sofır, amikor végül mégis felhajtanak egyre. – Hová lett mindenki? Amikor egy órája erre jártam, még vagy féltucat kocsi állt itt. Még Eric kisteherje is eltőnt. De Ailo még itt van. Ott a biciklije. Találkozott már vele? Tudja, hogy ı viseli gondját a háznak? Amint Juliet kiszáll a kocsiból, megjelenik egy ugató és ugrándozó, nagy sárga kutya, és felharsan egy hívó nıi hang a veranda felıl.


19

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ – Jaj, hagyj már, Pet! – mondja a taxis, míg zsebrevágja a viteldíjat. – Nyughass, nyughass már, Pet! Ül a kutya! Nem fogja bántani magát. Még kölyök – kiáltja oda a nı. Az, hogy Pet még kölyök – gondolja Juliet – semmivel sem teszi valószínőtlenebbé azt, hogy ledönt a lábamról. És ekkor egy kisebb, vörösesbarna kutya érkezik, hogy tovább fokozza a zőrzavart. A nı kiabálva lejön a lépcsın: – Pet! Corky! Nyughassatok! Ha most megérzik, hogy fél tılük, akkor késıbb még inkább tesznek róla, hogy féljen! Ailo valahogy úgy ejti a késıbb szót, hogy "ke’sob". – Én nem félek – mondja Juliet, és hátraugrik, amikor a sárga kutya a karjához érinti az orrát. – No, jöjjön már be. Ti meg fogjátok be, vagy orrbarúglak titeket! Eltévesztette a temetés napját? Juliet megrázza a fejét, mintha mentegetızne. Bemutatkozik. – Hát, szomorú ügy. Engem Ailónak hívnak. – Kezet fognak. Ailo magas, vállas nı, a teste vaskos, de nem petyhüdt, fehérbe vegyülı szıke haja a vállát verdesi. A hangja erıs, határozott, zengı torokhang. Német, holland vagy skandináv akcentussal? – Jobb lenne, ha itt a konyhában ülne le. Nagy a rumli. Kerítek magának kávét. A konyha világos, magas, a ferde plafonon tetıablak. Egymásra tornyozott tálak, poharak, edények mindenütt. Pet és Corky, akik beoldalogtak Ailo után a konyhába, lefetyelni kezdenek valami jóég-tudja-mit egy serpenyıbıl, amit Ailo korábban letett a kıre. Két széles lépcsıfokkal a konyha fölött egy félhomályos, barlangszerő nappali látszik, a padlóján nagy, találomra széthajigált párnák hevernek. Ailo kihúz egy széket az asztal mellıl. – Üljön le. Üljön már le, és egyen valamit, meg igyon egy kávét. – Köszönöm, megvagyok nélküle – feleli Juliet. – Dehogy. Itt a kávé, épp most fıztem – én is megiszom a magamét, amíg rendet rakok. És maradt egy csomó ennivaló is. Ailo Juliet elé tesz egy csésze kávét és egy szelet ragyogó zöld színő pitét, aminek a tetején valami ráncos tojáshab van. – Lime -zselés – kínálja kissé bizonytalanul. – Azt hiszem, azért elég jóíző. Vagy rebarbarás? – Jó lesz – mondja Juliet.


20

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ – Jó nagy rumli van itt. A virrasztás után kitakarítottam, mindent a helyére tettem. Aztán jött a temetés. És most a temetés után megint takaríthatom ki az egészet. Ailo hangjából árad a sértettség. Juliet felszólítva érzi magát, hogy azt mondja: – Segíthetek, ha ezt befejeztem. – Nem. Nem hiszem – feleli Ailo. – Csak én tudom, mi hol van. – Tesz-vesz a konyhában, nem fürgén, de céltudatosan és eredményesen. Eltörölgeti az edényeket, és amit már eltörölt, a szekrényekbe és a fiókokba rakja. Aztán kivakarja az ételmaradékot a fazekakból és a serpenyıkbıl – abból is, amit a kutyáktól szerzett vissza –, majd tiszta mosószeres vízbe áztatja ıket; lesikálja az asztallapot és a konyhapultot; kicsavarja a konyharuhákat, úgy, mintha csirkenyakak lennének. És közben, kis szüneteket tartva, szóval tartja Julietet. – Maga Ann barátja? Honnan ismerte? – Nem ismertem. – Nem. Gondoltam, hogy nem. Maga túl fiatal ahhoz. De akkor miért akart eljönni a temetésére? – Nem akartam – feleleli Juliet. – Nem is tudtam róla. Én csak látogatóba jöttem. – Juliet próbál úgy tenni, mintha ez lenne a hóbortja, mintha rengeteg barátja lenne, akikhez bebeugrik, ha feléjük visz az útja. Ailo úgy dönt, hogy dacosan és nagyon nyomatékosan megválaszolatlanul hagyja az elhangzottakat. Néhány fazék erejéig hagyja Julietet fıni a saját levében, majd megszólal. – Maga Erichez jött. Hát, akkor jó helyen jár. Eric itt lakik. – De maga nem, ugye? – kérdezi Juliet, mintha ezzel másra terelhetné a szót. – Nem. Én nem lakom itt. Én a hegy lábánál lakom, a férjemmel. – A „férj” szónak súlya van, büszkeséget és szemrehányást hordoz. Ailo kérés nélkül újratölti Juliet csészéjét, aztán a sajátját is. Magának is hoz egy szelet pitét. Ennek rózsaszín réteg van az alján, és krémes hab a tetején. – Rebarbarakrémes. Muszáj megenni, mert megromlik. Nem kívánom, de mégis megeszem. Maga nem kér egy szeletet? – Nem, köszönöm. – Hát, Eric elment. Ma éjjel már nem is jön vissza. Legalábbis nem hiszem. Christához ment. Ismeri Christát? Juliet mereven nemet int a fejével. – Mi mindannyian itt élünk, és ismerjük egymás körülményeit. Nem tudom, ott milyen, ahol maga él. Vancouverben? – Juliet bólint. – A városban. Az nem ugyanaz. Ericnek segítség kell


21

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ ahhoz, hogy ilyen rendesen elláthassa a feleségét, tudja? Én is egy vagyok azok közül, akik segítenek neki. Juliet van olyan ostoba, hogy megkérdezze: – És fizetést nem kap? – Még jó, hogy kapok. De ez több, mint egyszerő munka. Mint ahogy az a másféle asszonyi segítség is az, amire Ericnek szintén szüksége van. Érti, mire akarok kilyukadni? Nem férjes asszonyról beszélek, abban nem hiszek – nem szép dolog, és csak a vita van belıle. Elıször Sandra volt Eric-kel, és amikor elköltözött, jött Christa. Christa mővész. Olyan fából csinál dolgokat, amiket a víz sodor ki a partra. Hogy is hívják az ilyen fát? – Uszadékfa – mondja Juliet önkéntelenül. Teljesen bénult a csalódástól és a szégyentıl. – Az az. Christa aztán különbözı helyekre viszi ıket, azok meg eladják. Elég nagyok. Állatok, madarak, de nem reálisak. Nem reálisak? – Nem realisztikusak. – Igen, igen. Eric ezt elmondta? Kér még egy kis kávét? Maradt még a kanna alján. – Nem. Köszönöm, nem kérek. Nem mondta el. – Úgy. Hát én most elmondtam. Ha befejezte, elviszem elmosni a csészét. Kis kerülıt tett, hogy cipıje orrával oldalba bökje a hőtıszekrény másik oldalán heverészı sárga kutyát. – Kelj már fel. Lusta kislány. Nemsokára hazamegyünk. Van egy busz vissza Vancouverbe, nyolc tízkor megy át a városon – folytatja a mosogatónál szorgoskodva, Julietnek háttal. – Hazajöhet velem, és ha itt az ideje, a férjem majd elviszi magát kocsival. Ehet is velünk. Én biciklivel megyek, majd lassan hajtok, hogy lépést tudjon tartani velem. Nincs messze. A közvetlen jövı oly határozott körvonalat ölt, hogy Juliet szó nélkül feláll, tekintete a táskáját keresi. Aztán újra leül, de már egy másik székre. Innen más szögbıl látja a konyhát, és ettıl az eltökéltsége is megnı. – Azt hiszem, én itt maradok – mondja. – Itt? – Nincs sok holmim. Majd gyalog megyek a buszhoz. – Mit gondol, mekkora út az! Vagy egy mérföld. – Akkor nincs is messze – mondja Juliet, és közben azon töpreng, vajon megtalálja-e az utat, aztán arra gondol, hogy csak egyenesen lefelé kell menni. – Eric nem fog visszajönni, tudja? Ma este nem – mondja Alio. – Nem számit.


22

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ Ailo lendületesen, és talán egy kicsit megvetıen, megrántja a vállát. – Talpra, Pet. Talpra. A válla felett még odaveti: – Corky itt marad. Hol akarja, kint vagy bent? – Inkább kint. – Akkor megkötöm, hogy ne jöhessen utánam. Valószínőleg nem akar egy idegennel itt maradni. Juliet nem szól semmit. – Az ajtó magától bezáródik, amikor kimegy. Látja? Szóval ha csak kimegy, hogy utána visszajöjjön, akkor nyomja meg ezt itt. De amikor elmegy, akkor ne nyomja meg. És akkor bezáródik. Érti? – Igen. – Mi errefelé nem nagyon vacakolunk a zárakkal, de mostanában túl sok itt az idegen.

Míg a csillagokat nézték, a vonat Winnipegbe ért, és kis idıre megállt. Leszálltak és jártak egyet a szélben, ami olyan hideg volt, hogy még levegıt venniük is fájdalmas volt, nemhogy beszélniük. Amikor visszaszálltak a vonatra, egyenesen az étkezıkocsiba mentek, és a férfi konyakot rendelt. – Felmelegít minket, és álomba ringatja magát – mondta. A férfi nem fog aludni. Fennmarad, aztán leszáll Reginában, valamikor hajnaltájt. Amikor a férfi visszakísérte Julietet a helyére, a háta mögött ballagva, a fekhelyek többségét már elkészítették, a sötétzöld függönyök elkeskenyítették a közlekedıt. Minden kocsinak saját neve volt, Julietét úgy hívták, hogy Miramichi. – Itt vagyunk – suttogta Juliet a kocsik közötti átjáróban, a férfi keze már ki is tárta elıtte az ajtót. – Akkor búcsúzzunk el itt. – A férfi visszahúzta a kezét, hogy támaszt találjon a szők, zötyögı helyen, és alaposan megcsókolta. Amikor a csók véget ért, a férfi nem eresztette el Julietet, hanem átölelte és a hátát simogatta, az arcát csókolgatta. De Juliet elhúzódott, és nyomatékosan azt mondta: – Szőz vagyok. – Hát persze, persze – nevetett a férfi, belecsókolt Juliet nyakába aztán eleresztette és kitárta elıtte az ajtót. Végigmentek a folyósón, míg végül Juliet megtalálta a fekhelyét. Akkor a függönyhöz simulva megfordult, mintha azt várta volna, hogy a férfi megint megcsókolja vagy megérinti, de az majdnem úgy siklott el mellette, mintha csak véletlenül futottak volna össze.


23

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ Jaj, de ostoba, jaj de béna! Persze attól félt, hogy a férfi simogató keze eléri a csomót, amivel a betétet az övéhez rögzítette. Ha olyan lány lenne, aki bízik a tamponokban, akkor ez az egész soha nem történhetett volna meg. És miért pont szőz? Amikor a Willis parkban olyan hosszasan szerencsétlenkedett azért, hogy ez a körülmény többé ne legyen akadály? De muszáj volt mondania valamit – azt pedig képtelen lett volna bevallani, hogy épp menstruál –, arra az esetre, ha a férfi esetleg folytatni szeretné a dolgot. Pedig hát hogy folytathatta volna? Hol és hogyan? Juliet fekhelyén, ahol olyan szők a hely, és valószínőleg a többi utas még mindig ébren van körülöttük? Vagy a kocsik közötti ingatag kis helyen szorongva, ide-oda dülöngélve, az ajtóhoz préselıdve, amin akárki akármikor beléphet? Lehet, hogy a férfi azt meséli majd, hogy egész éjjel egy hülye csajt hallgatott, aki a mitológiai tudását fitogtatta, és amikor a végén búcsúzóul lesmárolta, hogy végre lerázza, a csaj visítozni kezdett, hogy ı még szőz. A férfi nem olyannak tőnt, aki ilyet tesz vagy ilyet mond, de Juliet mégsem tudta megállni, hogy ne képzelegjen errıl. Késı éjszakáig ébren feküdt, de mire a vonat Reginába ért, már aludt.

Magára maradva Juliet felderíthetné a házat. De nem teszi. Legalább húsz perce már, hogy lerázta Ailót. Nem mintha attól tartana, hogy Ailo visszajön, hogy ellenırizze ıt, vagy mert itt felejtett valamit. Ailo nem az a típus, aki elfelejt dolgokat – még egy kimeritı nap végén sem fordulhat elı vele ilyesmi. Márpedig ha Ailo úgy vélte volna, hogy Juliet esetleg ellop valamit a házból, akkor egyszerően kidobta volna. Különben is, Ailo térhódító – egész pontosan konyhaitér-hódító – típus. Juliet szeme elıtt minden Ailo jelenlétérıl árulkodik, az ablakpárkányon álló foltos növényektıl (főszerektıl?) kezdve a húsvágó deszkán át egészen a kifényesített linóleumig. De amikor a gondolatai végre elszakadnak Ailo személyétıl, akkor Christa tolakodik a képbe. Ericnek nıje van. Persze, hogy van neki. Christa. Juliet egy fiatalabb, csábosabb Ailót lát maga elıtt. Széles csípı, izmos karok, hosszú haj – tiszta szıke, ısz szálak nélkül –, a bı blúzban szabadon ringó mellek. Ugyanaz az erıszakos – de Christa esetében szexi – trampliság. Ugyanaz a zamatos beszéd: alaposan megcsócsált majd kiköpött szavak. Két másik nı jut az eszébe. Briszéisz és Khrőszéisz3 Akhilleusz4 és Agamemnón játékszerei. Mindettıt úgy jellemezték, hogy a „széparcu”5. Amikor Juliet tanára hangosan felolvasta

Mitológiai lexikon: ü; Iliász: ő Az Iliászban így, más írások szerint Achilleusz. Melyik? 5Iliászban így, rövid u. Miért vihog? Görögül vmi malacságra hajaz – erósz??? Vagy „of the lovely cheeks” – azért vihog, mert közben eszébe ötlött, hogy chicks??? Ha igen, kitalálni vmit! 3 4


24

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ ennek görög megfelelıjét (amit Juliet azóta már elfelejtett), az arca egészen kivörösödött, és úgy látszott, igyekszik elfojtani a vihogást. És Juliet attól a perctıl fogva megvetette. Ha Christáról kiderül, hogy egy északi típusú Briszéisz /Khrőszéisz, Juliet vajon képes lesz-e megvetni Ericet is? Hogy fogja megtudni, ha legyalogol az országúton, és felszáll a buszra? Tény, hogy Juliet igazából soha nem akart felszállni arra a buszra. Legalábbis úgy tőnik. Miután Ailo eltőnt a képbıl, Juliet könnyebben tisztázza magában, hogy valójában mit is akar. Végül feláll és kávét fız, amit egy bögrébe, és nem egy olyan csészébe tölt, amit Ailo már a helyére tett. Ahhoz túlságosan fel van húzva, hogy éhes legyen, de megvizsgálja a konyhapulton sorakozó palackokat, amiket biztosan a virrasztásra hoztak. Cseresznyepálinka, baracklikır, Tia Maria, édes vermuth. Ezeket a palackokat is felbontották ugyan, de a tartalmuk nem bizonyult túl népszerőnek. A komolyabb italozás azokból az üres üvegekbıl folyt, amiket Ailo az ajtó mellé állított. Gin és whiskey, sör és bor. Juliet Tia Mariát tölt a kévéjába, fogja a bögrét és fellépcsızik a nappaliba. Ez az év egyik leghosszabb napja, de a környezı fák, a nagy örökzöld bokrok és a szamócafa vörös ágai elzárják az utat a lenyugvó nap fénye elıl. A nappali ablakai csak hosszúkás rések a falon, a homály egyre sőrősödik. A padló még nincs készen – ócska, régi szınyegek hevernek a furnírlemezek illesztéseinél –, a szoba pedig furcsán és esetlegesen van bútorozva. Egy nagy bırfotel, az a fajta, amelyik hátradönthetı és van lábtartója is. Egy kanapé, rongyos foltvarrott ágyterítıvel letakarva, egy ısrégi tévékészülék, és egy téglából meg deszkákból eszkábált könyvespolc, amin nem könyvek, hanem a National Geographics kazalba rakott régi számai sorakoznak, köztük néhány vitorlásmagazin és a Népszerő Technika egy-egy példánya. Nyilvánvaló, hogy Ailo nem jutott még hozzá, hogy ezt a szobát is kitakarítsa. Hamufoltok a szınyegeken a kicsorduló hamutartók alatt. És morzsák mindenütt. Juliet a bırfotelbe ül, és amikor a kávéja fogytán van, Tia Mariát tölt utána. Nincs semmi, ami tetszene neki ezen a vidéken. A fák túl nagyok, és túl sőrőn nınek, nincs bennük semmi egyedi – egyszerően csak egy erdıt alkotnak együtt. A hegyek túlságosan magasztosak

és

valószínőtlenek,

és

a

Georgiai-szoros

vizén

lebegı

szigetek

is

megátalkodottan festıiek. És ez a ház is, a hatalmas tereivel, a lejtıs plafonjával, a gyalulatlan fájával – kopár, és valahogy kényszeredett. A kutya idırıl-idıre vakkant egyet, de nem túl sürgetıen. Talán csak be akar jönni, mert társaságra vágyik. De Julietnek soha nem volt kutyája – a házban lévı kutya számára nem társ lenne, hanem szemtanú, akinek jelenléte csak feszélyezné ıt.


25

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ Kallipaeros6. A szép arcú. Hát mégis eszébe jut. A homéroszi szó magától szikrázik fel az emlékezetében. És egyszeriben visszatér a teljes ógörög szókincse, meg minden más is, amit már vagy hat hónapja elpakolt egy szekrénybe. Mivel nem tanított ógörögöt, hát egyszerően elpakolta. Ezek a dolgok így végzik. Elpakolod ıket, aztán idırıl-idıre benézel a szekrénybe, valami mást keresve, és akkor eszedbe jutnak, és arra gondolsz: Nemsoká. Aztán nem sokkal késıbb már csak a szekrényben kallódó kacatok lesznek, amik elé más dolgok zsúfolódnak, amikre más dolgok tornyozódnak, és végül már egyáltalán nem is gondolsz rájuk. A dolgokra, az egykor féltve ırzött kincseidre. Már eszedbe sem jutnak. Egy hajdani veszteség, amit akkor fel sem fogtál, és amire ma már alig emlékszel. Így megy ez. És mi van akkor, ha nem pakolod el? Ha nap-mint-nap ebbıl élsz? Juliet az iskola idısödı tanáraira gondol, és arra, hogy milyen kevéssé érdekelte ıket a tárgy, amit oktattak. Vegyük például Juanitát, aki csak azért választotta a spanyol nyelvet, mert illett a keresztnevéhez (egyébként ír származású). Nem mondhatjuk, hogy Juanitának a spanyol nyelv lenne a féltve ırzött kincse. Csak néhány ember ırzi meg a kincsét, és ha te is egyike vagy ezeknek, akkor csüggened kell rajta. Nem szabad hagynod, hogy kiraboljanak, hogy megfosszanak tıle. A Tia Mariás kávé furcsa hatást tett Julietre. Gondtalannak, mégis erısnek érzi magát. Képessé teszi arra, hogy úgy gondolja, Eric egyáltalán nem is számít. Csak valaki, akivel Juliet enyeleg egy kicsit. Az enyeleg a helyes kifejezés. Ahogy Afrodités enyelgett Ankhizesszel7. Hogy egy reggel aztán elillanjon. Juliet felkel és megkeresi a fürdıszobát, majd visszatér, leheveredik a kanapéra és magára húzza az ágyteritıt – túl álmos ahhoz, hogy észrevegye rajta Corky szırét vagy szagát. Amikor felébred, már fényes reggel van, noha a konyhai óra szerint még csak negyed hétre jár az idı. Fáj a feje. A fürdıszobában van egy tubus aszpirin – kettıt bevesz belıle, aztán megmosakszik, megfésüli a haját, táskájából elıveszi a fogkeféjét és fogat mos. Aztán fız egy kanna friss kávét, és megeszik egy szelet házisütéső kenyeret, azzal nem vacakol, hogy megpirítsa vagy megvajazza. Leül a konyhaasztalhoz. A fák alatt besurranó napfény rézvörös foltokat fest a szamócafák sima törzsére. Corky ugatni kezd, és egészen addig ugat, amíg a kisteherautó be nem kanyarodik az udvarra és végre elhallgattatja. Juliet hallja a teherautó ajtajának csapódását, aztán hallja a férfit a kutyához beszélni, és elfogja a rettegés. El akar bújni valahová. Olyasmi ez, mint az iskolai verseny gyıztesének

6 7

Magyar átírás? Utánanézni.


26

Alice Munro : Chance _______________________________________________________________________________________________ kihirdetése elıtti pillanat. Csak rosszabb, mert a leghalványabb reménye sincs a gyızelemre. És mert soha többé nem kap az élettıl egy ekkora esélyt. Juliet nem bír felnézni, amikor kinyílik az ajtó. Kezei, szorosan összefőzött ujjakkal, a térdén fekszenek. – Maga itt! – mondja a férfi. – Nevet, és nevetésében diadal és csodálat van, szinte árad belıle a szégyentelen és hetyke magabiztosság. Aztán kitárja a karjait – mintha szélvihar söpörne végig a szobán, és Juliet végre felemeli a tekintetét. Hat hónapja még azt sem tudta, hogy ez a férfi egyáltalán a világon van. Hat hónapja még életben volt az a férfi, aki meghalt a vonatkerekek alatt – épp a ruháit válogatta az utazáshoz. – Hát itt van! Juliet felismeri a férfi hangjában a felszólítást. Feláll, és teljes zsibbadságában is látja, hogy a férfi idısebb, tömörebb és szenvedélyesebb, mint ahogy emlékezett rá. A férfi lerohanja, és Juliet úgy érzi, tetıtıl talpig kifosztják, miközben elárad benne a megkönnyebbülés, és maga alá győri a boldogság. Milyen döbbenetes is ez. És milyen közel van a kétségbeeséshez.

Kiderül, hogy Eric igazából nincs is annyira meglepve, mint amennyire meglepettnek tetteti magát. Ailo felhívta elızı éjjel, hogy figyelmeztesse az idegen lányra, Julietre, és egyúttal felajánlotta azt is, hogy megnézi, vajon tényleg felszállt-e arra a buszra. A férfi úgy érezte, hogy valahogy illı megadni az esélyt – vagy talán próbára tenni a sorsot –, hátha tényleg felszáll arra a buszra, de amikor Ailo telefonált hogy a lány maradt, a férfit megriasztotta az öröm, ami elöntötte. De mégsem ment azonnal haza, és nem szólt Christának sem, noha tudta, hogy nagyon rövid idın belül beszélnie kell vele. Mindezt Juliet apránként tudja meg az elkövetkezı hetekben és hónapokban. Néhány részletre

véletlenül

derül

fény,

másokra

Juliet

meggondolatlan

faggatózásának

eredményeként. Saját leleplezıdése (mégse szőz) elhanyagolhatónak bizonyul. Christa egyáltalán nem olyan, mint Ailo. Nem széles a csípıje és nem szıke. Sötéthajú, szellemes és néha mogorva, vékony asszony, aki Juliet jó barátja és támasza lesz az elkövetkezı években – noha idınként nem tudja megállni, hogy ne ugrassa Julietet felszikrázó, csúfondáros, kettejük elsüllyedt rivalizálását idézı iróniával.

……………………………………………………………………………………………………………..………… http://zaziazajko.hu

[email protected]


27

Esély. Alice Munro : Chance

Recommend Documents