Karen Chance HOLDVADÁSZ

Karen Chance

HOLDVADÁSZ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Karén Chance: Hunt the Moon A Signet Select Book Penguin Group, 2011 Copyright © Karen Chance, 2011 Fordította: BERTALAN GYÖRGY Szerkesztette: BALIKÁNÉ BOGNÁR MÁRIA

ISBN 978-963-89572-5-2

Magyarországi kiadó: Cor Leonis Kiadó Cor Leonis Films Kft. 1056 Budapest, Váci u. 56-58. Felelős kiadó: VÁGÁSI EMŐKE Elérhetőség: [email protected] Weboldal: www.corleonis.hu Webshop: konyvaruhaz.corleonis.hu

Készült a Korrekt Nyomda Kft.-nél (www.korrektnyomda.hu) Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató

Szerkesztőmnek, Anne Sowardsnak szinte földöntúli türelméért!

KÖSZÖNET Köszönöm Laurence P. Lehmannak, hogy olyan szórakoztató beszélgetést folytathattunk a nagyvaj dákról

1 Földet értem, és futottam – vagyis botladoztam, esetleg zuhantam. Elég nehéz volt megállapítani, mivel úgy éreztem, mintha a föld szétporladna a lábam alatt. Rá kellett jönnöm, hogy ez azért van, mivel a föld valóban szétporladt alattam. – Baaaaasszuuuuus! Egy szikla tetejéről hullottam a mélybe a karjaimmal kalimpálva, a lábammal hiábavalóan taposva a semmit, egyszerre sikítva és káromkodva. Egy egészen hosszú pillanatig semmi sem létezett rajtam, a kristálytiszta kék égen, továbbá az alattam rémisztő mélységben húzódó végeláthatatlan, csillogó hómezőkön kívül. Tudtam, hogy tennem kellene valamit, de a szél ott süvített a fülemben, a szememből csorgott a könny, a talaj pedig olyan sebességgel közeledett felém, hogy jóstehetségem latba vetése nélkül is biztos lehettem abban, mi vár rám az egészen közeli jövőben… Aztán valami visszarántott, méghozzá olyan erővel, hogy elállt a lélegzetem, és azonnal rám tört a szédülés. Vagy lehet, hogy ezt az érzést a derekamat átkaroló erős kéz és a hátulról hozzám simuló test váltotta ki? Esetleg az a döbbenetes felismerés, hogy nem haltam meg, ezúttal sem? Ehhez ugyanis nem lehet hozzászokni. A nevem Cassie Palmer, és eddig többször szöktem meg a halál karmai közül, mint azt bárki is gondolná. Az elmúlt két hónap során tucatszám próbáltak lelőni, megkéselni, agyonütni vagy felrobbantani. És akkor még nem is számoltam hozzá mindazokat a mágikus módszereket, melyekkel ugyancsak igyekeztek eltenni láb

7

KAREN CHANCE

alól. Már réges-rég halott lennék, ha nincsenek barátaim. Olyanok, mint az, aki most ugrott utánam a sziklaszirt tetejéről. No persze sokkal hálásabb lettem volna érte, ha nem épp ő lök le az imént a magasból. Patakokban folyt az orrom, semmit nem láttam, az agyamat pedig még mindig megbénította a rémület. Egy percig csak lógtam magatehetetlenül, kapkodva a jéghideg levegőt, arra várva, hogy a szívem ne akarjon kiugrani a torkomon. A szemem sarkából megpillantottam azt, ami a levegőben tartott minket, és nem tűnt túlságosan biztatónak. Egy halványkékes csillogást leszámítva teljesen átlátszó volt, ám ez a ragyogó kék ég alatt szinte láthatatlanná vált. Kupolaként borult fölénk, és néhány csápszerű nyúlvány lógott le belőle. A nyúlványok végei fonódtak kettőnk teste köré. Az egész képződmény leginkább egy medúzára hasonlított, már amennyiben akadnak köztük buszméretűek, s melyek szokása, hogy a coloradói Sziklás-hegység légterében kószálnak. Valójában azonban egészen másról volt szó – igaz, a magyarázat cseppet sem hétköznapibb. Amit láttam, az egy ember mágikus erejének a kivetülése volt, mely épp ejtőernyőt formált felettünk. Olyan ejtőernyőt, amiben egyáltalán nem bíztam. Annál inkább abban a férfiban, aki létrehozta. Igaz, sokkal jobban örültem volna, ha szemből kap el és nem hátulról. Akkor ugyanis lehetőségem nyílt volna arra, hogy a mogyoróiba térdeljek. – Ezt szándékosan tetted! – ziháltam, amikor végre lélegzethez jutottam. – Persze. – Persze?! – néztem fel rá, ám ehhez úgy ki kellett tekernem a nyakamat, hogy fejjel lefelé bukkant fel előttem a jól ismert arc, a tiszta zöld szempár, és – sajnos – a szőke tüskés frizura. Megállapítottam, hogy ebből a szögből nézve sem áll jól neki. – Meg kell tanulnod nyomás alatt is helyesen reagálni – hallottam a hangját. – Amíg ez nem megy, nagyon védtelen leszel. Megpróbáltam tekerni egyet magamon, mert rájöttem, hogy fejjel lefelé nem lehet megsemmisítő pillantást mérni valakire. De így nem láttam mást, mint egy izmos vállat, melyet egy katonai zöld póló

HOLDVADÁSZ

8

fedett. A férfi, aki néha barát, néha ellenség, de egyfolytában az agyamra megy, vagyis John Pritkin, nem viselt kabátot. Naná, hogy nem. Pedig a levegő hőmérséklete fagypont alatti lehetett, és ha az adrenalin nem tombolt volna az egész testemben, minden bizonnyal már rég jéggé fagyok. De a kabát nem lett volna elég macsós. Az idők során egyvalamit egész biztosan megtanultam a hadmágusokról – vagyis a természetfeletti közösségek afféle rendőrségének tagjairól –: mindig, minden körülmények között macsónak kellett lenniük. Még a nőknek is. Ez elég ijesztő tudott lenni. Körülbelül annyira, mint pár kilométerrel a hegyes sziklák fölött lebegni. – A képességeid egy fabatkát sem érnek, ha nem tanulod meg stresszhelyzetben is használni őket – folytatta az okításomat Pritkin, miközben egyre közelebb sodródtunk a csipkézett csúcsokhoz. – Stresszhelyzet? – kérdeztem vissza enyhén elcsukló hangon. – Pritkin, a stresszhelyzet az, ha tönkremegy a frizurád. Vagy ha pont a bikiniszezon előtt szedsz fel pár kilót. Ez nem az! – Nevezd, aminek akarod, a lényeg ugyanaz. Emlékezz arra, amiről már beszéltem. Felmérés – észleld, hogy mi történik körülötted. Felkészülés – válaszd ki, hogy a képességeid közül melyikkel tudod kezelni a problémát. Végül felhasználás – cselekedj gyorsan és határozottan. Ezeket ösztönösen kell megtenned, anélkül, hogy lebénulnál, kerülj bármilyen körülmények közé. Ha nem így teszel, az súlyos következményekkel járhat. – De én próbálom! – csattantam fel bosszúsan. Alig két hónapja történt, hogy egy másik oromról a mélybe hajítottak, és a tény, hogy ez utóbbi csupán metaforikus volt, egyáltalán nem tette kellemesebbé az élményt. Minden heves és kitartó tiltakozásom ellenére ugyanis kineveztek Pythiává, vagyis én lettem a természetfeletti világ legfőbb látnoka. Ezért a posztért mások ölni is képesek lettek volna, és ezt hamarosan a saját bőrömön tapasztaltam. Ami engem illet, az azóta eltelt két hónap nagy részében minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megszabaduljak ettől a hatalomtól, csakhogy úgy tűnt, nem

9

KAREN CHANCE

enged ezen óhajomnak. Néhány igazán komoly lecke után végül elfogadtam, hogy az adott helyzetből kell kihoznom a legjobbat. Ezért aztán metafizikai beleimet kidolgozva próbáltam behozni elmaradásomat a kiképzés során, amit minden más Pythia-jelölt annak rendje és módja szerint megkapott. Végtelenül örültem volna annak, ha a hátam mögött csimpaszkodó Rambo nem ragaszkodik annyira az önvédelmi leckékhez is. Tisztában voltam vele, hogy szükségesek, ám épp elégségesnek tartottam egyszerre egy olyan dologgal megismerkedni, melyhez lövésem sem volt. – Akkor próbáld jobban – közölte velem az együttérzés teljes hiányának professzora. – Figyelj – próbáltam érvekkel előrukkolni, noha az efféle kísérleteim számtalan alkalommal bizonyultak hiábavalónak –, talán nem ez a megfelelő idő. A felavatásom… – A koronázásod. – …azonnal itt van, és azért teperek, hogy addigra szánalmasból eljussak legalább a szimplán pocsék szintjére, és ne csináljak magamból komplett idiótát annyi ember előtt, akiknek állítólag a vezetőjük leszek. Egy csomó vacak lesz a ruhán, amit viselni fogok, ezernyi nevet kell bemagolnom. Elég, ha elrontok egy titulust, és máris nemzetközi bonyodalmat okoztam… – Ajánlok egy üzletet – vágott a szavamba. – Miféle üzletet? – kérdeztem gyanakodva. Az alkudozás, üzletelgetés a vámpírok módszere volt, vagyis inkább az életemet meghatározó másik férfitól számítottam volna ilyesmire. A hadmágusok rendszerint parancsoltak, fenyegettek és nyavalyogtak, a körülményektől függően. De egyezkedni nem szoktak. Úgy tűnt, a mai nap kivételes. – A vidék, ami felett épp repülünk, a Testület gyakorlóterepe – tájékoztatott Pritkin a hadmágusok szervezetének hivatalos elnevezését használva. – Ha tizenöt percig sikerül előttem maradnod úgy, hogy bármilyen képességedet szabadon használhatod az időugráson kívül, akkor egy teljes hétig békén hagylak. Ezen egy percig elgondolkodtam. A hivatalommal többféle ugrás lehetősége járt együtt, melyekkel mozoghattam térben és időben. Lehet, hogy Pritkin számára ezek mind egyformának tűntek, azzal a

HOLDVADÁSZ

10

különbséggel, hogy egyszer helyszínek, máskor meg korok közt ugráltam. De valójában egészen másfélék voltak. Pritkin főnöke, Jonas Marsden tanítgatott a képességeim használatára, és ő maga tájékoztatott erről. Mivel Pritkin kategorikusan nem tiltotta meg, hogy térben ugorjak, könnyedén megelőzhetem, majd élvezhetem az egy hét nyugalmat. A jelenlegi rohamtempó után ez maga lenne a mennyország. De súlyos hiba lett volna a részemről, ha azonnal kötélnek állok. – Már fél napot eltöltöttünk itt – ellenkeztem. – Fáradt vagyok. Reggeli óta nem ettem, és alig érzem a lábujjaimat… – Utána piknikezünk. – Micsoda? – kaptam fel a fejemet. – Még reggel elrejtettem egy kosarat odalent. A próba után egyből ehetünk. – Mostanra már minden kihűlt. – Egy melegítőt is hagytam ott – közölte egykedvűen. Na persze, a hadmágusok a jéggé fagyott csirkehúst is megették, ráadásul ízlett nekik. Istenem! Sült csirke krumplisalátával, babbal, esetleg egy kis almás pite vagy más süti desszertnek… Ez már igen! Benne lettem volna a piknikezésben. – Jól van – egyeztem bele gyorsabban, mint ahogy szerettem volna. De annyira éhes voltam. – Nincs időutazás. – Biztos? Mert miután nyertem… – Ha te nyersz. – …neked végig kell csinálnod az egész pályát. Méghozzá nyafogás nélkül. – Én nem nyafogok! – Akkor áll az alku? – Azt hiszem – feleltem megjátszva a vonakodást. – Jól van – felelte elégedetten. És aztán elengedett.

11

KAREN CHANCE

Néhány órával később bevonszoltam magam a vegasi hotel lakosztályába, amit pillanatnyilag az otthonomnak nevezhettem. Egyenesen a kanapéhoz mentem, és arccal előre rázuhantam. Igaz, hogy valaki már ült ott, de nem nagyon érdekelt. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy kinyissam a szemem és megnézzem, ki az. Végül ő oldotta meg a helyzetet azzal, hogy virsli méretű ujjával felhúzta a szemhéjamat. – Kemény nap? Elfordítottam a szememet – és a franc essen bele, még ez is fájt, hogy megpillantsam testőreim főnökét, amint épp engem bámul. – Á, nem. Ma csak épp a repülőgépek utazómagasságából hajítottak le ejtőernyő nélkül. Marco megpaskolta a fenekemet, amit csak azért nem vettem zokon, mert az imént én helyezkedtem el keresztben az ölében. – Ahhoz képest egész jól nézel ki. Emlékeztettem magamat arra, hogy Marco kimondottan blazírt tudott lenni, amikor a testi épségemről volt szó. Kezdetben ugyanis azt feltételezte, hogy ugyanolyan puhány vagyok, mint a legtöbb ember, és már egy benőtt köröm miatt is hatalmas hisztit vágok le. Miután azonban látta, hogy túléltem pár elég rázós helyzetet, lassan kezdett megváltozni. Mostanában pedig már, hacsak nem tátongó sebbel vagy vércsíkot húzva érkeztem haza, nemigen számíthattam az együttérzésére. – Mert képes voltam a földre ugrani, még mielőtt becsapódtam volna – magyaráztam ingerülten. – Akkor meg mi a gond? – érdeklődött, mire felé fordultam, hogy lássa összevont szemöldökömet. – A gond csak az, hogy egy maratont kellett lefutnom jeges vízben, miközben egy félőrült lihegett a nyomomban. – És miért nem…? – lengette meg lapátméretű kezét, mely jól illett óriási testéhez. – Tudod: puff! – Hogy miért nem ugrottam? – Ja. Miért nem ugrottál? – Megtettem! De Pritkin is számított rá, ezért kölcsönkérte Jonas nyakláncát. – Miféle nyakláncot? – kérdezte Marco, mire sóhajtva felültem.

HOLDVADÁSZ

12

– Ez egy bűbájos ékszer, mely képes arra, hogy vészhelyzetben magához hívja a Pythiát. Ahogy ugrani próbálok, mindegy, hogy hol és mikor vagyok, azonnal visszaránt magához. Amint azt Pritkin is kiválóan tudta, amikor a fogadást ajánlotta. A rohadék! Még akkor kellett volna jól mogyorón rúgnom. Marco rendkívül jól szórakozott mindezen, amitől nem lett kifejezetten jobb kedvem. Felálltam, és sántikálva a másik szoba felé indultam. Még mindig át voltam fagyva, az éhség pedig mardosott. Pritkin elképzelései a piknikről elég sok kívánnivalót hagytak maguk után. Nem úgy, mint a fürdőszobám. Tudom, ostobán hangzik, de ez a helyiség mindig felvidított. Talán a mérete miatt, hisz szinte már szégyenletesen tágas volt, vagy a szemet nyugtató kék-fehér színvilág okozta, esetleg az esőztető zuhanyfej, mely a Godzillát is elrejteni képes fürdőkád fölé nyúlt be. De lehet, hogy pusztán azért kedveltem ennyire, mert ez volt az egyetlen hely a világon, ahol még egyedül lehettem. A problémát nem Marco jelentette. Az utóbbi egy hónap során eljutottunk odáig, hogy egy terhére lévő háziállat helyett egyre inkább úgy tekintett rám, mintha a kissé kótyagos húgocskája lennék. El kell ismernem, az idő nagy részében még élveztem is a társaságát. De Marco csupán a jéghegy csúcsa volt, már ami a rám vigyázó testőrséget illette. Ráadásul a számuk ugrásszerűen megemelkedett azt követően, hogy bejelentették a beiktatásomat. Mindenki arra számított ugyanis, hogy merényletet fognak elkövetni ellenem. Én is ezt gondoltam. A természetfeletti világban háború folyt, így az ellenséges oldal elöljáróival végezni magától értetődő feladat volt. És akár tetszett nekem, akár nem, a Pythia a mi oldalunk egyik jelentős értékének számított. Ez magyarázatot adott Pritkin buzgó próbálkozásaira is, melyek azt célozták, hogy legalább az önvédelem alapjait elsajátítsam. És ennek köszönhettem azt a tucatnyi aranyló szemű mesterfokozatú vámpírt is, akik a lakosztályomban strázsáltak. Ők mind az én védelmemet szolgálták, ezzel tisztában voltam. De ettől még ugyanúgy a frászt hozták rám. Nézték, ahogy eszem. Ahogy iszom. Ahogy azt az átkozott tévét bámulom. Még akkor is

13

KAREN CHANCE

figyeltek, amikor aludtam. Többször ébredtem fel úgy, hogy a hálószoba ajtaja felé pillantva megláttam egyiküket, amint épp szemmel tartott. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A fürdőszobai magány nélkül mostanra már egész biztosan beleőrültem volna. Milyen kár, hogy nem alhattam itt. Marco kukkantott be, mialatt forró vizet eresztettem a gigantikus méretű kádba. – Kérsz valamit? Csak mert pár perc múlva lelépek. – Kaját – feleltem lehámozva magamról a ruhát. – Milyet? – Bármilyet. Nem tudsz olyat hozni, amit ne ennék meg. Bólintott, és kilépett, épp, amikor a pólómtól igyekeztem megszabadulni. A hideg ellen nem sokat védett a mai kiképzésen, de az elején lévő felirat tökéletesen tükrözte a hangulatomat: „Hiába akarok kilépni a programból, még mindig itt vagyok.” Odahajítottam a kabátom, a nyirkos-hideg farmerem és az igen drága selyem mellé, mely az elmúlt fél órában már teljesen a fenekemre tapadt. Aztán lassan belecsusszantam a kádba. Ó, istenem! Kéjmámor. Egy hajszálnyit forró volt, de a különböző testrészeimről csüngő jégcsapok hamar kiegyenlítették a hőmérsékletet. Jókora adag fürdősót zúdítottam a vízbe, majd miután egy halomnyi törülköző alól előhalásztam a párnámat, a fejemet is megpihentettem a kád peremén. Néhány perc után az izmaim kezdtek ellazulni. A gerincem megkönnyebbülten ropogott, és komolyan elgondolkodtam azon, milyen jó ötlet lenne itt aludnom. Elbóbiskolhattam, mert arra eszméltem, hogy a bőröm rózsaszín és ráncos, a fürdőszobai tükrök mind bepárásodtak, és a víz már közel sem forró. Továbbá egy szellem ül a kád szélén és engem bámul. Akár meg is rémülhettem volna, de ezt a szellemet jól ismertem. Felkaptam egy törülközőt, és szúrós pillantást vetettem rá, bár magam sem tudom, miért. Billy nem érzett bűntudatot az efféle modortalanság miatt. Életében nagy hamiskártyás volt, és ezt a mentalitását a halála után is megőrizte. Meglehetősen vegyes erkölcsi normákat követett, és még ezeket is kellő lazasággal kezelte.

HOLDVADÁSZ

14

Egyik anyagtalan ujjával feltolta karimás kalapját, melyet szorgosan viselt az elmúlt másfél évszázadban. – Már úgyis láttam – közölte velem egy kacsintás kíséretében. – Akkor meg minek bámulsz? – Mert csak halott vagyok, nem pedig hülye. Hozzávágtam a szivacsot, amivel persze nem sokat értem el, hisz átrepült a testén, és a falnak csapódott. – Még nem kaphatsz tőlem semmit – jelentettem ki. – Majd ha ettem valamit. Billy és köztem régi egyezség állt fenn. Az egész akkor kezdődött, amikor tizenhét évesen egy ószeresnél megvettem azt a nyakláncot, melyben lakott. A megállapodásunk szerint én energiát adtam neki, ami biztosította, hogy mindig elemében legyen, cserébe pedig teljesítette apróbb megbízásaimat. Már amennyiben eleget nyaggattam értük. Kinyújtotta farmernadrágba bújtatott lábait maga előtt, mintha egy láthatatlan lábtartón pihentetné őket. – Mi van, már be sem ugorhat hozzád valaki anélkül, hogy rögtön azt ne feltételeznéd… – panaszkodott, de elkapta a tekintetemet, és feladta. – Oké, akkor várok. Épp azt próbáltam eldönteni, hogy kiszálljak, vagy inkább eresszek még egy kis forró vizet a kádba, amikor kopogtak a fürdőszoba ajtaján. – Bemehetek? Egy kicsit magasabbra emeltem a magam elé tartott törülközőt. – Igen, ha nem zavar a ráncosra ázott lábujjak látványa – feleltem, mire Marco napbarnított arca bukkant elő az ajtó mögül. – Dehogy, olyan cukik. Megmozgattam a szóban forgó testrészeimet, örülve annak, hogy végre érzem is őket. – Letettem odakint a kaját, de most mennem kell – vigyorgott rám. – Nagy randim lesz este. – Randi? – pislogtam meglepetten. A vámpírmesterek nem randiznak. Hacsak nem kényszerítik őket. – Boszorkány – válaszolta tömören. – És ez nem… szokatlan egy kicsit?

15

KAREN CHANCE

– Olyan vagyok, mint a főnök. Szeretek vadul élni. Beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy mire utalt ezzel. – Én meg nem szeretek vadul élni – szögeztem le. – Sőt mi sem áll távolabb tőlem. – Hát, ha te mondod… – húzta fel sűrű fekete szemöldökét. Már nyitottam a számat, de aztán rájöttem, túl meggyötört vagyok a vitához. – Akkor jó mulatást. – Ó, meglesz – mondta, majd egy kis szünetet tartott. – Amúgy csak jelzem, hogy ma este új fiúk érkeznek. Mármint nem újoncok, de neked újak lesznek. Nem is értettem, miért közölte ezt velem. A körülöttem felbukkanó testőrök állandóan cserélődtek. Az egész napos őrizet azt jelentette, hogy nappal is mellettem kellett lenniük, ami elég megterhelő a vámpírok számára. Én legalábbis ennek tudtam be azt, hogy egy-két hét után kezdtek elcsigázottnak tűnni. Bólintottam, de Marco csak álldogált az ajtóban, mintha valamilyen válaszra várna. – Oké – mondtam. – Csak annyi, hogy… – habozott – próbáld meg nem halálra rémiszteni őket, jó? – Én rémisztem halálra őket? – Jól tudod, miről beszélek. Olyan dolgaid vannak… – Milyen dolgaim? – Például, hogy láthatatlan emberekkel beszélgetsz – jártatta körbe a szemét a fürdőszobában. – Ők szellemek, Marco. – Csakhogy a srácok nagy része nem hisz a szellemekben, és egyre inkább úgy gondolják majd, hogy kicsit… fura vagy. – Ők a vámpírok, és engem tartanak furának? – És ha lehet, ne jelenj meg előttük csak úgy a semmiből. Tudod, ehhez nem olyan könnyű hozzászokni. Szerintem Sanchez sem heverte még ki teljesen. – Az egyetlen hely, ahol meg fogok jelenni, az ágyam lesz. – Okos terv – nézett rám Marco elégedetten. – Na, akkor csőcsákány.

HOLDVADÁSZ

16

Csak forgattam a szememet a szleng hallatán, ami az idősebb vámpírokra jellemzően szörnyen ódivatú volt, aztán hagytam, hogy a fejem visszaereszkedjen a kád peremére. Igazából meg sem akartam mozdulni, annyira kellemes érzéssel töltött el a meleg és a tény, hogy újra érzem a végtagjaimat. De a szomszéd szoba felől beszivárgó illatok hatására a gyomrom követelőző morgásba kezdett. A forrást nem sikerült beazonosítani, de nem is ez számított. Tudtam, hogy ha Marco rendelte az ételt, akkor finom lesz. Pritkinnel ellentétben ő nem sokat törődött olyasmikkel, mint transzzsírok és koleszterin. Amikor Marco evett, nem aprózta el: tejszínes mártással jól átitatott tészta, hatalmas fűszeres steakek, krumplipüré szószban, és kimondhatatlanul édes sütemények. Ja, és mindez egyetlen étkezés alkalmával. A tény, hogy a vámpíroknak nincs szükségük ilyenfajta élelemre, cseppet sem zavarta Marcót. Egyszer elmondta nekem, hogy számára a mesterszint elérésének egyik legfontosabb előnye az volt, hogy az ízlelőbimbói újra működésbe léptek. Azóta pedig mindent elkövetett, hogy bepótolja az ízek nélkül eltelt éveket. Úgy döntöttem, mostanra kellőképpen tiszta lettem. – Fordulj el – szóltam Billynek. – Kiszállok. Vágott egy fintort, de engedelmeskedett. Minden bizonnyal ő is éhes volt már. Magam köré tekertem a törülközőt, és kiemelkedtem a vízből. A következő pillanatban a kezem lecsúszott a kapaszkodóról, a térdem összecsuklott, és visszazuhantam az időközben langyossá vált vízbe. Egy másodpercig csak feküdtem ott, inkább értetlenkedve, mint rémülten. Ám ekkor süllyedni kezdtem. Ez térített magamhoz, és küzdeni próbáltam ellene. Majd rájöttem, hogy minden igyekezetem hiábavaló. Csupán arra voltam képes, hogy az arcomat a víz szintje fölött tartsam néhány másodpercig, miközben megpróbáltam megmozdulni, kiáltani, vagy bármit is tenni. De a testem ugyanúgy jéggé dermedt, mint a kiáltás, melynek előtörését az ajkaim makacsul megakadályozták. Csupán egy fojtott morgásra voltam képes, aztán a fejem is a víz alá merült.

17

KAREN CHANCE

A hangok megszűntek létezni körülöttem. A légkondi zümmögése, az őrök szinte alig hallható léptei, a pohárba ejtett jégkockák csilingelése az étkezőben. Ezek mind távoli, tompa morajjá olvadtak össze. A csend óriási, hideg kézként ölelt körül, mely éppolyan erővel fosztott meg a lélegzetvétel lehetőségétől, mint az arcomat körülvevő víz. A fürdősó habja már nagyrészt eltűnt. Kis foltok úszkáltak a víz felszínén, mintha a felhős eget láttam volna magam felett. A szappanhab mögött felsejlett a fürdőszoba mennyezete, mely enyhén hullámzott a teljesen hasztalan erőlködésem keltette hullámok miatt. Akármivel is próbálkoztam, nem volt elég ahhoz, hogy a felszínre emelkedjek, és a tüdőm máris levegő után sikított. Kis idő múltán, ami nekem egy órának tűnt, ám a valóságban nem lehetett több néhány másodpercnél, Billy elmosódott képe töltötte be a látóterem nagy részét. Mondott is valamit, amit nem hallottam, majd előrehajolva bedugta az arcát a vízbe, és kíváncsi tekintettel nézett rám. – Ideje lenne kiszállni. Nem mondod – gondoltam magamban szinte hisztérikusan, és újra megpróbáltam megmozdítani a végtagjaimat, ám azok mintha valaki máshoz tartoztak volna. Billy összehúzta a szemöldökét, de a tekintetében türelmetlenség látszott, nem pánik. Még mindig nem fogta fel. – De komolyan, Cass. Ki fog hűlni a vacsorád. Csak bámultam vissza rá, a szememet csípte a szappan. Annyira akartam, hogy átlássa a helyzetemet. De semmi nem történt, csupán egy sor buborék indult útnak az ajkaim közül, hogy alig néhány centi megtétele után elérje a vízfelszínt. No persze akár egy kilométerre is lehettem volna a szabad levegőtől, mindez most mit sem számított. A lábujjaim szinte kiemelkedtek a vízből, ráadásul épp a kapcsolótábla mellett, mely a lefolyót is működtette. Könnyen elérhettem volna – ha képes vagyok mozgatni a testrészeimet. Így azonban csak meredten néztem a kapcsolót, és éreztem, hogy a jeges rémület végigkúszik a testemen. Azzal fenyegetett, hogy az agyam még működőképes területeit is megbénítja. Nem tudtam

HOLDVADÁSZ

18

megmozdulni, Billy segítségére se számíthattam, és még egy mély levegőt sem vehettem, hogy megnyugodjak, mert… Mert épp készültem megfulladni a saját istenverte fürdőkádamban.

2

Ez a gondolat végre utat tört béklyóban tartott agyam felé. Az elmúlt hónapokban annyian próbáltak a legkülönfélébb agyafúrt módokon eltenni láb alól, és mégis, ha nem találok ki valamit igen gyorsan, a sírfeliratom ez lesz: ITT NYUGSZIK, AKI BELEFULLADT A FÜRDŐKÁDBA. Ez nem történhet meg; kizárt. Átkozott legyek, ha nem találok valami kiutat innen. Csakhogy a helyzet úgy állt, hogy vajmi keveset tehettem. Minél hevesebben próbáltam küzdeni, annál inkább éreztem, ahogy a testem megdermed. Amikor mozdulni akartam, mintha egy szorosan rám zárt koporsó fedelébe ütköztem volna. Kiáltani készültem, de a hang bennrekedt valahol a torkomban. A legrosszabb a némaság volt. A halálhoz hozzátartozik a zaj – lövések, robbanások, sikolyok és mennydörgés. Nem ez a kísérteties csönd, amely vastag lepelként borult rám. Semmit nem hallottam azon kívül, ahogy a víz ritmikusan a kád oldalához verődött. Mintha egy óra ketyegte volna az életemből hátralévő másodperceket. Ekkor egy nyers hang csendült fel a fülemben: Felmérés – Felkészülés – Felhasználás! Néhány pillanatig csak hallottam ezeket a szavakat, de képtelen voltam értelmet adni nekik. Aztán eszembe jutott Pritkin tanmeséje a három F-ről. Igyekeztem belekapaszkodni ebbe a gondolatba, mielőtt alámerül az agyam nagy részét kitöltő üres gomolygásba. Oké – gondolkoztam vadul. Felmérés. Mi is a probléma? Hát az, hogy rohadtul nem kapok levegőt.

HOLDVADÁSZ

20

Felkészülés. Mit tudok tenni ez ellen? Semmit. Hiszen a testem nem engedelmeskedik az utasításaimnak. Mintha valaki más irányítaná… Egy pillanat! Ahhoz fizikai értelemben nem kell megmozdulnom, hogy használjam az erőmet, amely teljes mértékben független a testi valómtól. És ezzel meg tudnám… Ugrottam, mielőtt még a végére érhettem volna a gondolatnak. A kád mellett találtam magamat, csupasz fenekem vagy fél méterrel a padló fölött lebegett. Aztán a gravitáció gondoskodott arról, hogy ez az állapot ne tartson sokáig. A hideg kőre zuhantam, még mielőtt levegő után kaphattam volna. Velem együtt mintegy másfél hektoliter langyos víz is a földre placcsant. A pániktól hajtva véletlenül a kád teljes tartalmával együtt ugrottam, s a víz most szétterült a padlón, eláztatva a bolyhos szőnyeget és miniatűr cunamiként csapódva a fürdőszoba falának. Mindebből persze szinte semmit nem észleltem. Csak feküdtem a vizes, csúszós padlólapon, és mohón kapkodtam levegő után, hogy eljuttassam szomjazó tüdőmbe, miközben Billy körülöttem lebegett. Most már ő is kellően rémült arcot vág, konstatáltam mellékesen. A következő pillanatban egy kéz fonódott a torkom köré. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy a saját kezem az. Szerencsére elég kicsi a kézfejem, így az, amelyik most mindent megtett, hogy megfojtson, nem járt túl nagy sikerrel. Minden bizonnyal hatékonyabb munkát végzett volna, ha segítsége is akad, ám a másik kezem fehéredő ujjpercekkel kapaszkodott a törülközőtartóba, és nem eresztette. Csak bámultam rá ostobán és értetlenkedve. A bútordarab csillogó krómfelületéről a saját, döbbenettől tágra nyílt kék szemem pislogott vissza rám. Mi a franc ez? A kérdés ott visszhangzott a fejemben, ám ez sem tőlem származott. Pár pillanat elteltével rájöttem, hogy Billy csusszant be a bőröm alá úgy, mint amikor feltölti magát az energiámmal. Ilyenkor ő is birtokába került a hatalmamnak. Ezt el kellett fogadnom, bár nem repestem érte különösebben. Most viszont metafizikai

21

KAREN CHANCE

értelemben azonnal a keblemre öleltem, szinte zokogva a megkönnyebbüléstől. Segíts! De hogyan? – tudakolta. – És mi ez az egész? Megszálltak. Magam is meglepődtem ezen a kijelentésen, mert az elmém tudatos része még nem rakta össze a képet. A tudatalattim viszont talpraesettebbnek bizonyult, mert a válasz igencsak logikusnak tűnt. Az elmúlt időszakban szereztem néhány tapasztalatot erről a jelenségről, mivel a megszállás a Pythia egyik legfőbb fegyvere. Olyan azonban mindeddig nem fordult elő, hogy ellenem akarták volna felhasználni. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy kellemes élmény. Mi szállt meg? – kérdezősködött Billy. Mit tudom én. Csak csinálj valamit! De az, hogy mit tehetek, nagymértékben függ attól, hogy kicsoda vagy micsoda… Billy! Jól van! Csak ne aggódj, Cass. Megoldom – mondta, majd kirepült belőlem, átszállt a fürdőszobán, és eltűnt a falban. Amint utánanéztem, még láttam a szinte mulatságos döbbenetet az arcán. Ezután késve bár, de arra is rájöttem, ki tartotta eddig kordában a másik kezemet. A következő pillanatban ugyanis mintha megszűnt volna a testem része lenni, és csatlakozott a nyakamat szorongató társához. Bármilyen fura azonban, de az adott pillanatban mégsem ez volt a legfőbb gondom. Viszonylag kevés lény képes arra, hogy megszálljon egy embert. A szellemek közéjük tartoznak, de ha nem fogadják őket szívesen, mint ahogy például én tettem Billyvel, akkor át kell törniük magukat a testünk védővonalán. Ez pedig azzal jár, hogy mire bejutnak – ha egyáltalán sikerül nekik –, meglehetősen legyengült állapotba kerülnek. Márpedig ez nem volt gyenge. Bármi is került belém, sikerült úgy kiűznie Billyt, hogy közben felettem sem vesztette el az uralmát. Egy mezei szellem nem lett volna képes erre. Így aztán a lista hamar leszűkült az „Ó, a francba!” kategóriára.

HOLDVADÁSZ

22

Az okfejtésem helyességét látszott alátámasztani az is, amikor a törülközőtartó önálló életre kelt, és megpróbálta összezúzni az arcomat. A kezem már nem volt rajta – ahogy senki másé sem –, mégis megpördült, betörte a mosdókagyló felett lévő tükröt, majd onnan visszapattanva a kádba csapódott. Menet közben lesodorta a fürdősóval teli kancsót, amitől a vizes padlólapok rózsaszínűvé váltak. Ekkora zaj a holtakat is felébresztette volna. Egyikük oda is lépett az ajtóhoz, és bekopogott. – Miss Palmer, minden rendben? Nem ismertem fel a hangját, de mindegy is volt. Amúgy sem tudtam válaszolni neki. Csak az járt a fejemben, hogy el kellene jutnom hozzá. Lehet, hogy a vámpírok sem tudnak többet a megszállásokról, mint én, de az biztos, hogy le tudnák fejteni ezeket a nyomorult kezeket a nyakamról. Megpróbáltam ismét ugrani, de ezúttal semmi sem történt. Talán azért, mert a szoba már forogni kezdett velem, a látásom lassan elhomályosult, és térdre rogytam. Ám ekkor megjelent Billy, és elég mérgesnek látszott. Becsusszant a bőröm alá, és azonnal megéreztem a már olyan jól ismert energiacsapolást. Te most állsz neki töltekezni? – kérdeztem elképedten. Energiára van szükségem, hogy felvegyem vele a harcot, Cass! És szinte teljesen le vagyok merülve. És mit gondolsz, én talán nem? Billy nem válaszolt, csak szívta szorgosan az életerőmet. Ám egy perc múlva a kezem úgy pattant le a torkomról, mintha parázsba nyúlt volna. Egyik pillanatról a másikra újra kaptam levegőt. Négykézlábra toltam magam, mert ahhoz nem volt erőm, hogy felálljak. Köhögtem, és megpróbáltam falni a levegőt, de úgy tűnt, a torkom átmérője feleakkora sincs, mint ami elegendő lenne. A légcsövem kapart és égetett, a fejem zúgott, és ellenállhatatlan hányinger tört rám. Ám ha a szemem engedelmeskedett volna, sírok a megkönnyebbüléstől. Sajnos azonban inkább úgy döntött, hogy fennakad, és nem is hajlandó megmozdulni.

23

KAREN CHANCE

– Miss Palmer? – hallottam kintről a vámpír immár komolyan nyugtalan hangját, ám az ajtó most sem tárult fel. Miért nem jön már be? – kérdezte Billy dühödten. Mert nem akar magára haragítani engem. Ó, te meg az átkozott magánszférád! Nem válaszoltam, mert sajnos igaza volt. És mert hirtelen azt éreztem, hogy újra tudom mozgatni a lábamat. Végül is, nem volt ebben semmi meglepő. Nem könnyű ugyanis egy olyan testhez ragaszkodni, ami nem a miénk, és nem is akar vendégül látni minket. Úgy tűnt, bármi is költözött belém, nem tudta az egész testemet az uralma alatt tartani, miközben épp Billy Joe támadásait kellett visszavernie. Ezzel persze még nem úsztam meg, de legalább egy kis előnyhöz jutottam. Reszketve talpra álltam, felszisszentem, amikor egy üvegszilánk a sarkamba vágott, és kis híján orra buktam az átázott, összetekeredett szőnyegben. Mindent megtettem azért, hogy ne kerítsen hatalmába a pánik, de kezdtem ismét úgy érezni, mintha fuldokolnék. Meztelen voltam és vak, kiszolgáltatva egy olyan ellenségnek, akiről semmit sem tudtam. Azt leszámítva, hogy a halálomat kívánta. És nem volt különösebben válogatós a tekintetben, hogy ezt miként érje el. Alig tettem meg pár botorkáló lépést, amikor a lábaim felett elvesztettem a kontrollt. A testem megfordult, és rohanni kezdtem – egyenesen neki a szemközti falnak. A fejemet kissé oldalra fordítottam, így az orrom megmenekült, de a halántékom olyan erővel csapódott oda, hogy tántorogni kezdtem. Néhány lépést hátráltam, de csak azért, hogy utána kellően nagy lendülettel vetődjek ismét a falnak. A szemem! – sikítottam hangtalanul, miközben előrenyújtottam az egyik kezemet, hogy csillapítsam valamennyire a becsapódás erejét. Így csaknem sikerült eltörnöm az alkarcsontomat. Rajta vagyok. De gyorsabban! – noszogattam, amint az ütközés után a mosdókagyló oldalával találkoztam. A csípőm olyan erővel vágódott a kőkemény márványnak, hogy jókora véraláfutás keletkezhetett a becsapódás helyén. Ám a

HOLDVADÁSZ

24

következő pillanatban visszanyertem a látásomat. Ez akár megkönnyebbülést is jelenthetett volna, csakhogy támadóm így szabad kapacitáshoz jutott, amit arra használt fel, hogy újra megszerezze az egyik kezemet. Szerencsére a fájós volt az, így kiesett belőle a felkapott hajtű, mielőtt még kibökhette volna vele a szememet. Amint azonban a tű földet ért, máris megindult felfelé a másik kezem. A tükör fogazott szélű darabkáját tartotta a markában, és épp arra készült, hogy átvágja vele a torkomat. Billy az utolsó pillanatban fékezte meg, de arra képtelen volt, hogy visszarántsa a kezemet. Ott vonaglott az vészjóslóan az arcom előtt, reszketve az erőfeszítéstől, miközben három szellem küzdött azért, hogy az uralma alá vonja. Képtelenség volt megmondani, hogy ki fog nyerni, de azt láttam, hogy nem áll jól a szénánk. Meredten bámultam a kíméletlenül hegyes üvegdarabot, amint lassan mind közelebb kúszott. A foncsorozott felületről visszaköszönt csapzott szőke hajam, halálsápadt arcom és rémült kék szemem is – valamint a bal vállam felett az étkező ajtaja. Tehát közelebb jutottam hozzá, és szerencsére még tudtam használni a lábamat. Futásnak eredtem. Félútig jutottam, amikor azonban a testem görcsbe rándult, és elterültem a földön. Zuhanás közben sikerült magammal sodornom egy cserepes páfrányt. A csinos, kék-fehér kerámiakaspót egy kis állványra helyezték, és így jókora zajt csapott, amikor a kemény padlólappal találkozva ezernyi darabra robbant szét. Ezt végre már az őrök sem tűrték tétlenül. Az ajtó kivágódott, és egymás után három vámpír rontott be. Zavarodottan álltak meg, hisz nem láttak semmi mást, csak egy vézna lányt, aki darabokra szedte szét a fürdőszobát. A következő pillanatban én magam is azt éreztem, mintha valami szét akarna szakítani belülről. Hála az égnek, hogy ez az égető, szaggató érzés csak egy másodpercig tartott, utána pedig valami kipattant belőlem. Egy artikulálatlan sikoly hasított a csöndbe, és valami végigfutott a fürdőszobán. Az érzete olajos, sikamlós és hátborzongató volt, de a szaga még förtelmesebb. Betegesen édeskés, sűrű, a torokra telepedő, eltelítő, émelyítő. Zsigeri ösztönnel keltett undort bennem, és úgy

25

KAREN CHANCE

láttam, ezzel nem vagyok egyedül. A vámpírok azonnal fegyvert rántottak, bár nem volt odabent semmi, amire lőhettek volna – engem kivéve. Még akkor is sikerült elkerülnöm, hogy lepuffantsanak, amikor a következő pillanatban szinte átrepültem az őrök között. Nem én irányítottam a mozgásomat, de már a másik lény sem uralta a testemet, mert nagyon is jól éreztem minden centiméternyi lehorzsolt bőrt, amikor arccal előre landoltam az étkező szőnyegén. Ez nem segít! – üzentem Billynek épp akkor, amikor a tükör maradványai elsüvítettek a fejem fölött, és a helyiségben tartózkodó őrök testébe fúródtak. Nem volt időm bocsánatot kérni, mert az egész lakosztályban elszabadult a pokol. Előbb egy dekantálóedény röppent a levegőbe a közelben álló zsúrkocsiról, hogy a falhoz csapódjon mögöttem, szétspriccelve az italt és a drága üveg szilánkjait. Majd a kocsin tárolt evőeszközök is követték, és szanaszét hasogattak volna, ha egy vámpír nem veti magát az útjukba. Ezután pedig az ebédlőasztal fölött lógó csillár szakadt ki a mennyezetből, és tornádóként pörögve indult meg felém. Billy akkor bevetette a testemet a nappaliba, hogy elbújjunk a pamlag mögé, ám nem értünk el vele semmit. Ezután a dohányzóasztal alá gurultunk, ami már hasznosabb rejteknek bizonyult. Legalábbis pillanatnyilag. Az üveg asztallapon keresztül csak annyit láttam, hogy több száz kristályszilánk záporozik felénk, ám oldalirányban tisztább volt a terep, így körbekémlelhettem. Nem tudom, a hitetlenkedésem vagy a rémületem volt-e nagyobb, mert ilyet még soha nem láttam. A szellemek számára ugyanis még az apróbb tárgyak, mint egy gemkapocs vagy egy papírlap megmozgatása is nehéz feladat. Nem tépkednek ki függönyrudakat a falból, nem hajigálnak nehéz festményeket az emberek fejéhez, és nem törnek be biztonsági üvegablakokat egy székkel. A falak ugyan nem véreztek, de ezt leszámítva az egész olyan volt, mintha Az Amityville horrorból látnék egy jelenetet. Pislogtam párat, mikor végre összeállt a kép. Aztán olyan erősen szorítottam meg Billyt, hogy feljajdult. Hé, elég! Ide kell hívnunk Pritkint – közöltem vele gyorsan.

HOLDVADÁSZ

26

Micsoda? Miért? Mit tudna… Ez nem egy szellem. Na ne mondd! Vagyis biztosan valamilyen démon. És? És ő tudni fogja, hogyan űzze el. Billy erre nem felelt semmit, talán azért, mert Pritkin valóban a démonok nagy szakértője volt. Vagy azért, mert a dohányzóasztal lapja épp ekkor hasadt szét a közepén. Billy négykézlábra állított, és kimásztunk a bútor alól. A csillár ekkor robbant szét, a kristálydarabok repeszekként hasították a nappali levegőjét. Lehet, hogy nem épp efféle használatra tervezték, de a robbanás nyomában felbukkanó, tucatnyi lebegő fadarab már sokkal hatékonyabb fegyvernek látszott. Emellett ismerősnek is tűntek. Akkor jöttem rá, honnan származnak, amikor az egyik a zongorába fúródott, miközben engem próbált meg eltalálni. Az étkezőből az egyik széklábat ismertem fel benne. Azon gondolkodtam, vajon miért buzgólkodik annyira ez a lény a bútorok felaprításával. Épp nem is voltunk az étkezőben, így nem sok értelmét láttam az ottani rombolásnak. Aztán megpillantottam az egyik őrt, ahogy igyekszik elkerülni a feléje repülő karót. Még időben ugrott el, és így a lábát találta el a szíve helyett. Szerencséje volt, mert a hegyes fadarab olyan akadálytalanul jutott át húson és csonton, amilyen könnyedséggel fúródtak társai a falba, a bútorokba, sőt a zongora oldalába is. A testőrségemet alkotó vámpírok mind tapasztalt mesterek voltak, és mint ilyenek, sok őrült dolgot láttak már életükben. De úgy tűnt, erre még ők sem voltak felkészülve. Ezek a lények büszkék az erejükre és állhatatosságukra, ám most vadul forgó szemmel rohangáltak fel-alá, hogy rávessék magukat az elszabadult bútorokra, mintha maguk a berendezési tárgyak jelentenék a fenyegetést. Néhányan pedig azt próbálták elkerülni, hogy karóba húzzák őket. A lakosztály módszeres lebontásának zaján túl azonban kísérteties volt a csend. Én még mindig nem tudtam beszélni, a vámpíroknak pedig nem volt rá szükségük. Egymás között ugyanolyan mentális kommunikációt folytattak, mint én Billyvel. Ez a képességük

27

KAREN CHANCE

rendszerint óriási előnyhöz juttatta őket bármilyen küzdelemben. Igaz, most úgy tűnt, nem sokra mennek vele. De legalább az egyikük belátta, hogy segítségre van szükségük, és előkotorta a mobiltelefonját. A szoba túloldalán állt, épp átellenben a zongorával, ami alá kuporodva kerestem menedéket magamnak. Igaz, amúgy sem voltam ura a hangszálaimnak, ezért megböktem Billyt, aki viszont használhatta őket. Mondd meg neki, hogy Pritkint hívja! Billy meg is próbálta, de az égő torkom, az életveszélyes helyzet és a fülsiketítő zaj megtette a hatását, és a kutya sem figyelt fel rá. Ezek mind újak. Lehet, hogy azt sem tudnák, kiről beszélek – közölte Billy ingerülten. Akkor neked kell idehoznod őt. De hogyan? Az ajtóig sem jutnánk el élve. Én nem, de te igen. Nem rád vadászik. Persze, csakhogy ha elmegyek, az az izé azonnal visszabújik beléd. Ha pedig nem mész, akkor halálra lapít. Akárhogy is, nem láttam túl nagy különbséget. Oké, oké – közölte Billy olyan hangon, mint aki épp nyugtatni próbálja magát, de nem nagyon megy. – Mondjuk, hogy megtalálom a mágust. És akkor mi van? Ő nem lát engem. A francba! Mivel előttem valós emberi lényként jelent meg, hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy ez nem mindenkire igaz. Pritkin még azt sem érzékelné, hogy egy szellem van a közelében. Meglehetősen nehéz volt koncentrálnom a zongora halálhörgései közepette, de megpróbáltam. Be kellett látnom azonban, hogy a „három F” stratégiája ezúttal nem működik. Azt pontosan tudtam, hogy mi a probléma: ide kell hoznom Pritkint. Ám egyetlen olyan képességem sem akadt, amivel ezt megvalósíthattam volna. Könnyű lett volna a helyzetem, ha tudok ugrani. A mágus szobája azonban öt emelettel lejjebb volt, ráadásul a szálló túloldalán. Próbálkozás nélkül is tisztában voltam azzal, hogy nem jutnék el odáig. Mindig nehéz volt ugranom azután, hogy Billy feltöltődött belőlem, még akkor is, ha előtte nem voltam ennyire kimerült. A

HOLDVADÁSZ

28

jelenlegi állapotomban legfeljebb pár méterre futná, és azzal még nem… A gondolataim hirtelen egész más irányt vettek. Menj Pritkinhez – utasítottam Billyt a halántékomon lüktető ér zúgását leküzdve. De épp most mondtam, hogy ő nem… Figyelj rám! Nála van Jonas nyaklánca. Ma egész nap azzal húzott vissza, amikor ugrani próbáltam. Azt kell megszerezned. És akkor mi van? Csak akkor működik, ha az erődet használod, de most nem tudsz… Ahhoz csak ugranom kell, de az nem számít, hogy mekkorát. Elég néhány centi is, hogy működésbe lépjen. Menj már! Ezúttal nem akadékoskodott, talán mert ő sem tudta, mi mást is tehetne. Éreztem, ahogy útnak indult, és már rákészültem az újabb gyilkos támadásra. A lény azonban túlságosan belemerült a rombolásba, így nem vette észre Billy távozását, én pedig nem akartam tétlenül várni, amíg rájön erre. Megragadtam a zongoraszék ülőlapját, és pajzsként magam elé tartva kúszni kezdtem. Az egyik őr egy felborult széken állt, és egy véres asztallábbal igyekezett elhárítani a feléje repkedő hegyes fadarabokat, mintha egy baseballmeccs ütőjátékosa lenne. Amikor megpillantott, elkerekedő szemmel bámult rám. Mintha eddig meg lett volna győződve arról, hogy már réges-rég feltrancsírozva heverek valahol. – Még élek – hörögtem neki bátorítóan, majd másztam tovább. Az étkezőben komoly pusztítás ment végbe, de a szobaszerviz zsúrkocsija csodával határos módon megúszta, a bár és a konyha közti átjáróban állt félretolva. Gyorsan begurítottam a konyhába, és belestem az étel fedője alá. Sült csirke, és még mindig forró. Mégis van Isten. Bebújtam a konyhaasztal alá, és megpróbáltam elég erőt összegyűjteni ahhoz, hogy akkor is képes legyek elugrani innen, ha Billy nem jár sikerrel. Ehhez pedig annyi kaját kell magamba tömnöm, amennyit csak bírok, méghozzá úgy, hogy ne hányjam ki azonnal. Egész jól haladtam afelé, hogy eltüntessem a Marco által megrendelt hatalmas mennyiséget, amikor valami arra késztetett, hogy felpillantsak.

29

KAREN CHANCE

Három vámpír állt a konyhaajtóban, és engem bámultak. Egy kicsit döbbentnek látszottak, és miután egy pillantást vetettem a hűtőszekrény fényes, tükröződő acél oldalfalára, már az okát is értettem. Meztelen voltam és véres, félig megszáradt hajam csapzott fürtökben lógott minden irányba, és egy csirkecomb kandikált ki a számból. Kimondottan hasonlíthattam egy barlanglakó ősemberre. Kiköptem a csontot, és lenyaltam a zsírt az ajkamról. – Izé, helló. Nem válaszoltak, néhány másodpercig csak néztünk egymásra. Aztán a lény újra támadásba lendült, nekem pedig már nem azzal kellett foglalkoznom, hogy milyen látványt nyújtok. Sokkal inkább aggódhattam amiatt, hogy az agyam is kiloccsan, olyan erővel ütődött a fejem az asztal oldalának. Csillagokat és vörös, felrobbanó akármiket láttam, amiket egészen biztosan a „nem túl egészséges” kategóriába sorolhattam. A következő pillanatban Pritkin meredt rám őszinte értetlenséggel az arcán. Nem emlékszem, hogy megpróbáltam volna ugrani, de mégis megtettem, hiszen a lábujjaim a hideg konyhakő helyett az ő szállodai szobájának puha szőnyegébe süppedtek bele. Az ágya mellé érkeztem, melyen épp az ágyneműt igazgatta el. A haja vizes tincsekben ölelte körül a nyakát, és néhány vízcsepp csillogott a vállán. Vagy nem jutott el még odáig, hogy pizsamába bújjon, vagy szokása volt meztelenül aludni. Ezt a tényt akár kellemetlennek is találhattam volna, ha épp nem meghalni készülök. – Megszálltak – krákogtam, mielőtt a testem önálló életre kelt. Felpattantam a padlóról, és a körmeimmel megpróbáltam kivájni azt a tiszta, zöld szempárt. Nem jártam sikerrel, mert Pritkin reflexei még a teljes döbbenet állapotában is sokkal jobbak ennél, de így is ejtettem az arcán egy párcentis karcolást. – Bocs! – Mi szállt meg? – kérdezte szárazon, miközben a kezével elkapta mindkét csuklómat. – Nem szellem, de nem…

HOLDVADÁSZ

30

Eddig jutottam, amikor a torkom elszorult, és az egész testem rángatózni kezdett, hogy kiszabaduljon a mágus szorításából. Pritkin egy pillanatra meglepettnek látszott, mintha nehezebben tudna uralma alatt tartani, mint amire számított. De a következő másodpercben már az ágyon találtam magam, a hátamon fekve. A kezeimet a csuklómnál összefogta a fejem fölött az egyik kezével, míg a másikkal egy sor fiolát reptetett magához a szobában álló könyvespolcról. Ezen rendszerezte a különféle halálos kotyvalékait. A következő pillanatban pedig rám zúdította a tartalmukat. Volt köztük ragacsos, volt nyálkás, de kivétel nélkül mindtől undorodtam. Nem panaszkodtam volna, ha sikerül valami hatást elérnie velük. De amennyire meg tudtam állapítani, a bőrömön megjelenő különféle színű foltokat leszámítva semmi nem változott, főleg nem a bennem lévő lényt illetően. Aki aztán hirtelen az egész testem felett átvette az irányítást. Maradt egy másodpercem arra, hogy az „ó, a francba!” gondolat átfusson az agyamon, mielőtt a lábam egy erőteljes rúgással átrepítette Pritkint a szobán. Láttam, ahogy nekicsapódik a falnak, majd eltűnik benne, hasonlóan ahhoz, ahogy nemrég Billy tette. Csakhogy a mágus teste fizikai valójában is létezett, így röptében magával vitte a gipszkarton falat és a merevítőléceket is. Legnagyobb meglepetésemre a lény úgy döntött, hogy követi. Talán úgy vélte, nyugodtabb körülmények között végezhet velem, ha őt már elintézte, vagy pedig Pritkinnek sikerült valamivel felbőszítenie. Nem tudom, mi volt az oka, de azt tisztán éreztem, amikor elhagyni készült a testemet. Egyszerre visszanyertem az uralmat meggyötört tagjaim fölött. Olyan szánalmas nyöszörgés szakadt fel belőlem, amiről rögtön tudtam, hogy le fogom tagadni, ha egyáltalán életben maradok. Aztán éreztem magamban a lény döbbenetét, amint működésbe helyeztem a pajzsaimat, ő pedig csapdába esett odabenn. Mindeddig képtelen voltam kiűzni magamból ezt a valamit, de most egészen más volt a helyzet. Azért sikerült belém hatolnia, mert kimerült voltam, óvatlan, ráadásul számítottam Billy érkezésére, így nem működtettem a pajzsaimat. Most azonban már igen. Ez az én testem volt, és immár élvezhettem tulajdonosi előjogaimat. Nem

31

KAREN CHANCE

hagyhattam, hogy a lény végezzen az egyetlen személlyel, aki képes lehet valahogy kiűzni belőlem a megszállómat, és aki most minden bizonnyal eszméletlenül fekszik. A bennem lévő valami azonban hamar rájött, hogy a testem hirtelen a börtönévé vált, és komolyan ki akart szabadulni onnan. Úgy tűnt, nincs közös nyelvünk, amin szólhatnánk egymáshoz, de erre nem is volt szükség. A lény képeket küldött az agyamba, melyek leginkább egy horrorfilm jeleneteihez hasonlítottak: a szívem felrobbant a mellkasomban, a tüdőm ázott papírdarabként szakadt ezernyi darabra, az agyam… Ha meg tudnád tenni mindezt, már rég túl lennél rajta – üzentem neki diadalmasan, magam elé képzelve azt a jelenetet, amikor egy átkozott hajtűvel próbálta kiszúrni a szememet. Fogalmam sem volt arról, hogyan volt képes apró darabokra szedni a lakosztályt és engem miért nem, de minden eddigi támadása külső vagy passzív volt, mint amikor a víz alatt tartotta a testemet, hogy megfulladjak. Kezdtem azt gondolni, hogy talán mégsem olyan erős, amikor épp bennem van. Vagy esetleg még nem gyakorlott megszálló. Ennek viszont semmi értelme sem volt a démonok esetében, hiszen ők lépten-nyomon ezzel foglalkoztak. Eddig jutottam a gondolatmenetben, amikor a lény úgy döntött, ezúttal bennem rendez egy kis felfordulást. Ha eddig úgy éreztem, heves fájdalmaim vannak, hát azok semmik voltak a mostanival összevetve. A lény mindent bevetett, hogy kiszabaduljon, én pedig elszántan küzdöttem, hogy magamban tartsam. Tudtam, hogy ha megöli Pritkint, akkor nekem is annyi. Ám ekkor felbukkant a mágus, véresen és zúzódásokkal a testén. A falon tátongó lyukon átnyúlva előkapott valamit a ládájából, és felém hajította. – Cassie, kapd el! A karom ösztönösen lendült előre, és éreztem, ahogy a markomba kerül valami hideg és kemény. Aztán egy hosszú percig semmit nem észleltem azon kívül, hogy a testem magasan az ágy fölé emelkedett. Ez most már tutira Amityville – gondoltam tompán, és levontam a pajzsaimat. A testemen görcsös remegés futott végig, a következő

HOLDVADÁSZ

32

pillanatban pedig sötét, csapkodó szárnyak vettek körül. Rothadó bűz facsarta az orromat, és dühödt rikoltás hangzott fel. Visszazuhantam az ágyra, és azonnal legördültem róla. Ez volt a mázlim, ugyanis egy másodperccel később egy minitornádó száguldott át az ablaküvegen. Az ezernyi üvegszilánk a fizika törvényeire fittyet hányva befelé, a szobába záporozott. A legtöbb azonban elsüvített felettem, mivel a padlón feküdtem, kezemet a fejemre szorítottam, és igyekeztem nem sikítani. Pritkin időközben valahogy átmászott a falon, mert amikor felnéztem, ott feküdt összegörnyedve a földön, és engem nézett. Én is csak bámultam rá némán. Ziháltam és reszkettem, miközben por és tapétafecnik hullottak alá körülöttünk az egész helyiségben. Aztán kivágódott az ajtó, és Marco rontott be. Egy pillantással felmért, amint meztelenül, színpompás foltokkal tarkítva fekszem. Látta a lyukat a falban, a betört ablakot és a megviselt, vérző hadmágust is. – Mi a szar? – érdeklődött finoman. Nyeltem egy nagyot, és megnyaltam az ajkamat, aminek fűrészpor- és rézíze volt. – Attól tartok, igencsak megrémisztettem az új fiúkat – tudattam vele reszkető hangon, majd elájultam.

3

Fél órával később még mindig meztelen voltam, és már nagyon elegem volt belőle. – A fenébe, Marco! – nyögtem. – Ez fáj! – És ha nem maradsz nyugton, meg is fog látszani – közölte. A hangja nyers volt, de sajgó ülőgumóimon nyugvó kezének érintése annál gyengédebb. – Csak óvatosan, oké? Nekem élő húsom van a bőröm alatt. Legalábbis egyelőre. – Meglátom, mit tehetek. Visszafordultam a hasamra, és megigazgattam a takarót, ami azt a célt hivatott szolgálni, hogy eltakarja pőreségemet. Javarészt eredménytelenül, de túl fáradt voltam, és feltehetően túl kába is ahhoz, hogy ez bármennyire is izgasson. Tudtam, hogy az asztallap, amelyen fekszem, vízszintes, mégis úgy éreztem, mintha egy hajón utaznék, melyet a nyílt tenger hullámai dobálnak. Ez nyilván a piruláknak volt köszönhető, melyeket valaki a kezembe adott, no meg a két italnak, amivel leküldtem a gyógyszert. – Lehet valaki mozdulatlanul fekve is tengeribeteg? – érdeklődtem. – Ha ki akarod dobni a taccsot, előbb azért szólj – jelezte Marco sietve. – Nem akarom – feleltem annyi méltósággal a hangomban, amennyit csak össze tudtam gyűjteni. Tekintve, hogy meztelenül feküdtem egy masszázsasztalon, miközben valaki üvegszilánkokat piszkált ki a fenekemből, nem volt túl hiteles próbálkozás. – Csak a rend kedvéért. Így is épp eleget kell takarítanunk.

HOLDVADÁSZ

34

Ebben igaza volt. Visszatértünk a lakosztályomba, mert bármilyen viharvert állapotba is került, itt működtek a legjobb védelmezők a hotel egész területén. Nem mintha ezúttal sok hasznukat vettem volna, de tény, hogy az elmúlt hónapban sikeresen tartották távol azokat, akik a fejemre pályáztak. Így aztán bárhogy is nézett ki, ezen a helyen kellett töltenem az éjszakát. A vámpírok nekiláttak a rendrakásnak, de hihetetlenül nagy feladat előtt álltak. A nyitott ajtón keresztül láttam, ahogy többen is fel-alá futkosnak, és megpróbálják begyűjteni a szétszaggatott függöny cafatjait, melyeket a szél kifújt az ablakon, és zászlóként lobogtak a faágakon. Egészen addig igyekeztek, míg egyikük elmormogott egy cifra káromkodást, majd felnyúlt, és csavarostul kitépte helyéről az egyetlen épen maradt karnist. Megpróbálta beleerőltetni egy szemeteszsákba, de persze nem sikerült. Akkor dühödten golyóbissá hajtogatta a fémrudat, és beletuszkolta a zsákba. Társa, aki végignézte a műveletet, csak állt karba tett kézzel, és ütemesen csóválta a fejét. Ha mindez máskor történik, még mulatságosnak is találtam volna. Az őrök egyike sem volt harmadik szintűnél alacsonyabb mester, ami azt jelentette, hogy a vámpírok nemesi rétegéhez tartozott. Nyilvánvalóan nem voltak hozzászokva, hogy szemeteszsákokkal rohangáljanak, padlót söpörjenek vagy sittet hordjanak. De senki mást nem engedhettek a lakosztály közelébe, így nemigen maradt egyéb választásuk. És becsületükre legyen mondva, senkitől nem hallottam egyetlen zokszót sem. Persze lehet, hogy azért, mert egyáltalán nem beszélgettek. A legtöbben még most is egy fokkal sápadtabbak voltak az átlagosnál, és időről időre elkaptam némelyikük pillantását. Nagyjából úgy néztek rám, mint egy veszélyes fenevadra az állatkertben, amelyik túlságosan közel került a rácshoz. Mintha arra számítottak volna, hogy bármelyik pillanatban rájuk vethetem magamat, és emiatt jobbnak látták elővigyázatosnak lenni. – Azt hiszem, félnek tőlem – jegyeztem meg Marcónak, amikor egy újabb vámpír haladt el mellettünk ugyanazzal a kis szemrándítással.

35

KAREN CHANCE

– Nem tőled – helyesbített Marco, és egy vérrel átitatott papírtörlőt hajított a már így is dugig lévő szemeteskosárba. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Azt, hogy úgy vonzod magadhoz az ellenségeket, mint rothadó hús a legyeket. – Igazán kedves hasonlat. – És ráadásul nem normális ellenségek – panaszkodott. – Nem olyanok, akikkel ezek a srácok elbánhatnak. Szellemek, démonok vagy épp egy átkozott istenség! Az embereim jók, de azt nem tudják, mit kezdjenek ezekkel a tetvekkel. Tehetetlennek érzik magukat, és ezt nagyon rühellik. Az igazat megvallva én magam sem kedveltem ezt az érzést. De nem szóltam semmit, mert Marco egyre jobban belelovalta magát. – A legtöbben azt hitték, ez csak afféle vakáció lesz. Ingyenkirándulás Vegasba, luxusszálló, és nem kell mást tenniük, csak pesztrálgatni a főnök csaját. Ami nagyrészt abban merül ki, hogy cipelni kell a bevásárlószatyrokat, és válaszolni, ha megkérdezi, melyik cipő illik a legjobban a retiküljéhez, tudod? Fintorogtam egyet. Nem, nem tudtam. Az ő mesterük, egyben az életemben fontos szerepet betöltő férfi igencsak szűkszavú volt, ha magánéletének korábbi eseményeiről faggattam. Tudtam, hogy sokat tapasztalt – mivel ötszáz éves is elmúlt, az ellenkezője lett volna igazán fura –, de a részletekbe soha nem avatott be. Így aztán csak gyanúim és megérzéseim voltak, ám ezek bármelyike tévesnek bizonyulhatott. Valamilyen oknál fogva eddig soha nem merült fel bennem, hogy megkérdezzem Marcót minderről. Ám most kézenfekvőnek tűnt. – Ez úgy hangzott, mintha már lett volna ilyen feladatotok. – Nem ez a lényeg. – Jó, de csináltak már ilyet? Te csináltál? Nyomasztó volt arra gondolni, hogy talán csak egy vagyok a nők hosszú sorában, akik felett Marcónak őrködnie kellett. Legalábbis addig, amíg kellően megöregedtek ahhoz, hogy már ne vonják magukra örökké harmincévesnek látszó barátjuk figyelmét. Ez komolyan igen nyomasztó gondolat volt. – Általában nem szoktam testőrszerepet kapni – hárított Marco.

HOLDVADÁSZ

36

– De elég régóta vagy már mellette, nem? – Igen. – És mondd csak, hány barátnője volt Mirceának? – vágtam mindjárt a téma közepébe, mire Marco sóhajtott egyet. – Ezt inkább hagyjuk. – Nem, szerintem ne hagyjuk. – Akkor pedig vele beszélgess erről – közölte szárazon. – Ő most nincs itt, te viszont igen – feleltem. A puszta tény, hogy Marco ennyire húzódozott a választól, elgondolkodtatott. Vajon mekkora számról lehet szó? – Mégis, vajon hányan lehettek? – töprengtem hangosan. – Öten, tízen? Marco hallgatott. – Húszan? – kérdeztem egy fokkal metszőbb hangon. – Az igazság az, hogy már elfelejtettem – válaszolta, majd belebökött a fenekembe. – Aú! – Akarsz még egy italt? – kérdezte, amikor egy vámpír lépett be a szobába egy tálcával a kezében. – Nem, azt akarom, hogy ne szurkálj azzal az izével! – Látod ezt? – tartott valamit a szemem elé. – Csipesz. Nem lehet szurkálni vele. – A fenekem nem így gondolja. – Kell az ital, vagy sem? – Egy kis kávé, az kellene – mondtam bosszúsan, mert a napnál is világosabbá vált, hogy nem kapok választ. Összefogtam a takarót a mellemen, és megpróbáltam hátrasandítani a vállam felett, hogy lássam megkínzott hátsó felemet. Ekkor vettem észre, hogy a másik vámpír is ugyanoda szegezi a tekintetét. – Hé! – Nem gondolt semmi rosszra – magyarázta Marco, amikor a másik kiviharzott. – Csak bejött, és meglátta. – És? – És férfiak vagyunk. Megnézzük a női hátsókat. – Te is az én hátsómat nézegeted? – kérdeztem gyanakodva. – Ha nem azt nézném, hogyan szedném ki a szilánkokat?

37

KAREN CHANCE

– Akkor talán jobb lenne, ha hívnánk egy orvost. – Csak nyugi – paskolta meg a vállamat. – Nem vagy az esetem. – Hát ki a te eseted? – Bárki, aki kevesebbszer kerül zűrbe – felelte, miközben egy újabb üvegdarabot ejtett bele a szilánkgyűjtőnek kinevezett hamutálba. – Be kell látnom, hogy tévedtem. Nem való nekem a vad élet. Az erőnlétem nem olyan jó, mint a mesteré. – Hozzám nem kell nagy erőnlét. – Drágám, hozzád egy tank ereje sem elég. Nem tudtam, hogy pontosan mire céloz, de nem úgy hangzott, mint aki bókolni akar. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, Pritkin lépett be egy bögrével, ami mennyeien illatozott. A kezembe nyomta, én pedig rákészültem a koffein szokásos rohamára. Nem is kellett csalódnom benne: két korty után máris éreztem, ahogy a szívem gyorsabb tempóra vált. – Nem démon volt – közölte a mágus minden bevezető nélkül. – Hogy a pokolba ne lett volna az! – ellenkezett Marco egy újabb szilánkot hajítva a hamutálba a kelleténél kicsit indulatosabban. – A srácok szerint tisztára olyan volt, mint Az ördögűző egyik jelenete. – Inkább az Amityville – motyogtam, de senki nem figyelt rám. – Pedig tévednek – zárta rövidre a vitát Pritkin. Rám nézett, és összehúzta a szemöldökét, majd odahajolt, hogy elsimítsa a hajfürtöket a szemem elől. Bágyadtan elmosolyodtam, ám erre csupán egy újabb szemöldökráncolás volt a válasz. – Biztos vagy benne, hogy nem szellem volt? Bólintottam. Nagyjából ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos lehettem. – Le tudnád írni nekem? – Hát nem láttad? – Csak egy sötét felhőt, semmi mást – rázta meg a fejét. – Igazából én sem láttam sokkal többet. – Mondd el, amit tudsz. Minden apró részlet segíthet. Megpróbáltam visszaemlékezni, de a fejem iszonyúan hasogatott, mintha az egész szoba imbolygott volna, és amúgy sem akadt sok minden, ami eszembe juthatott.

HOLDVADÁSZ

38

– Sötét volt, az biztos – mondtam végül lassan. – Fekete vagy szürke. Esetleg egészen sötét kék. És tollazata volt… azt hiszem – jártattam az agyamat, de semmi más nem rémlett fel. – Nagy volt, igaz? – Na és a szolgád? Ő látott valamit? Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy Billy Joe-ról beszél. Pritkin valamiért úgy vélte, Billy ugyanazt jelenti nekem, mint egy rabszolgasorba ejtett démon egy mágusnak: mindig rendelkezésre álló, engedelmes alattvalót, aki a legnagyobb veszélyt is rezzenéstelen arccal vállalja értem. Az igazság ennek nagyjából pont az ellenkezője volt. Amint a vészhelyzet elhárult, Billy bemenekült a nyakláncba, és azóta nem is bukkant elő onnan. Ha már szóba került, egy kicsit megböktem, és amit válaszul kaptam, az egyenértékű volt egy metafizikai középső ujj bemutatásával. – Billy sem tud ennél többet – fordítottam le az üzenetet. – Biztos vagy ebben? Mondd meg neki, hogy bekaphatja a golyóimat! – Egészen biztos. Pritkin beletúrt a hajába. Verejtékes volt, és noha azóta felkapott magára egy kopott farmert, az sem rejtette el a faltörő repülés nyomait. A mágus éppolyan viharvertnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magamat. Egy különösen csúnya bevérzés húzódott végig a bordái mentén, sőt a hátán is folytatódott. Minden bizonnyal ott csapódott neki a falnak. Elég közel állt hozzám, hogy a kezemet kinyújtva megérinthessem, hát megtettem. A bőre forró volt az ujjaim alatt – Pritkin teste amúgy mindig egy kicsit melegebb volt, mint az embereké általában –, de csak egy pillanatig érezhettem, mert elhúzódott. Támasz nélkül maradt kezem a földre koppant. – Ezt meg kéne mutatnod valakinek. Lehet, hogy eltört a bordád. – Jól vagyok – közölte kurtán, amikor egy újabb vámpír lépett be egy telefonnal a kezében. – Önt keresik – nyújtotta felém, és láttam, hogy a tekintete máris vándorútra indult.

39

KAREN CHANCE

– Van ebben a lakosztályban olyasvalaki, aki még nem látott engem meztelenül? – méltatlankodtam, megragadva a takarót és a telefont is. – Őszintén remélem, hogy van, Cassandra. Sóhajtottam, és hagytam, hogy a fejem a kerevet párnázott peremére puffanjon. Mircea épp aktuális hangulatát már abból meg lehetett állapítani, hogy miként szólított engem. Amikor igazán jókedvű volt, a dulceatǎ nevet használta. Ez egy román becézés, hozzávetőlegesen azt jelenti: kedvesem, drágaságom. Ha kevésbé volt vidám és boldog, egyszerűen Cassie-nek hívott. Amikor pedig legszívesebben tombolt volna dühében, de nem tehette, hisz mégiscsak ő volt Mircea Basarab herceg, a nagy tekintélyű Északamerikai Vámpír Szenátus tagja, aki minden körülmények között megőrzi hidegvérét – nos, akkor Cassandra lettem. A Cassandra soha nem jelentett jót. Ám ezúttal nem hibáztathatott azért, ami történt. – Erről most egyáltalán nem tehettem – tudattam vele is gyorsan, majd felszisszentem, mert Marco talált egy újabb, mindeddig kezeletlen sebet. – Nem azért hívtalak, hogy felelősségre vonjalak. – Akkor meg minek Cassandrázol? – Megijesztettél. Pár percig nem éreztelek. – De hisz New Yorkban vagy! – meredtem a telefonra. – Hogyan érezhetnél engem? – A köteléken keresztül. – Van köztünk kötelék? – Hát persze hogy van, dulceatǎ – sóhajtott. – Hisz te vagy a feleségem. A vámpírtörvények szerint, gondoltam, de hangosan nem mondtam ki, mert az automatikusan Cassandrára váltást eredményezett. A frigyünket szentesítő szertartás ugyanis – már amennyiben annak lehetett nevezni – véget ért, mire tisztában lettem volna azzal, hogy mi történik. Igaz, ez amúgy sem számított sokat, mivel a vámpírok házasságkötésük alkalmával nem szoktak olyan apróságokkal foglalkozni, mint a menyasszony beleegyezése. Csakhogy itt most rólam volt szó.

HOLDVADÁSZ

40

Épp ezért randizgattunk Mirceával – vagy legalábbis én egész biztosan azért csináltam, hogy kiderüljön, működőképes lehet-e köztünk ez a kapcsolatszerű valami. Ő is beleegyezett, csak hogy kibékítsen, de tudtam, hogy nevetségesnek tartja ezt az egészet. Mircea olyan korban született, amikor a férfiak megszerezték maguknak, amit akartak, és meg is tartották, ha elég erősek voltak hozzá. Neki pedig soha nem akadt gondja az erejével. Ami viszont az odafigyelést illeti… – Figyelek – mormolta most egy bársonyos hang a fülembe. Előrebillentettem a fejemet, hogy a hajam betakarja a telefont. Nem mondhatnám, hogy ettől sokkal meghittebbé vált a beszélgetés, de egyelőre csak ennyire futotta. – Aha. – És ez mit jelent? – érdeklődött szinte vidáman. – Azt, hogy hülyeség az egész, csak túlságosan beálltam ahhoz, hogy valami frappáns válasszal álljak elő – feleltem őszintén. – Beálltál? – Benyomtam, betintáztam, bekarmoltam. – Tudom, hogy mit jelent a szó – közölte Mircea kissé érdesebb hangon. – Csak az a kérdés, hogy miért? Egy pillanatig haboztam. Az igazság ugyanis az volt, hogy amikor magamhoz tértem, kissé hisztérikus állapotba kerültem. Válságos helyzetekben egyre jobban feltaláltam magamat, talán azért, mert az utóbbi időben egész komoly gyakorlatra tettem szert e téren. Utána viszont… Nos, azzal még akadtak problémáim. – Marco így látta jónak – feleltem végül. Úgy tűnt, Mirceát nem elégítette ki a válasz. – Marcóval majd elbeszélgetek – tájékoztatott –, ám jelen pillanatban fontosabb az, ami az este történt. A többiek beszámolóját már hallottam, de a te változatodat is szeretném. Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak. – Nem tudom. Nem szellem volt, ebben biztos vagyok. Pritkin pedig mérget venne rá, hogy nem is démon. – Több ezer fajta démon létezik, Cassie. Hogyan lehetne biztos abban, hogy… – Márpedig egészen biztos benne – jelentettem ki.

41

KAREN CHANCE

– …neked pedig mostanában többükkel is meggyűlt a bajod. Én azt mondom, mégiscsak egy démon lehetett. – Én meg azt mondom, hogy e téren el kellene fogadnunk Pritkin véleményét – kötöttem az ebet a karóhoz, de ennél többet nem mondhattam. A tény ugyanis, hogy a mágus maga is félig démon, nem volt széles körben ismert. Azt azonban, hogy pontosan milyen démon lakozott benne, kizárólag én tudtam. És nem állt szándékomban változtatni ezen. – Nem lettem meggyőzve – ellenkezett epés hangon Mircea. – De beszélnék vele. Ide tudod most hívni? Nem tartottam túlzottan csodásnak az ötletet, mivel Pritkin és Mircea olyanok voltak, mint a tűz és a víz, vagy még olyanabbak. De nem tehettem mást, átnyújtottam a telefont. Nem sokat értettem a köztük folyó beszélgetésből, egyrészt azért, mert Pritkin igencsak tömören fogalmazott, másrészt Marco is folytatta a hátsóm szilánkmentesítését. – Kizárt, hogy ennyi üvegszilánk egyáltalán elfér a fenekemen – méltatlankodtam összeszorított fogakkal, pár kínokkal teli perc után. – Drágám, úgy nézel ki, mintha belehemperegtél volna. – Mert tele volt velük a padló! – Ha ilyesmit látsz, kerüld el azt a helyet – okított, miközben úgy éreztem, több centiméter mélyen turkál a húsomban. – Ó, legközelebb mindenképp ügyelek erre, mialatt egy gonosz lény szállja meg a testemet! – Démon volt – hangoztatta Marco mintegy lezárva a vitát. – Dehogy volt démon! – vitázott Pritkin. Nem tudtam, Marcóhoz vagy Mirceához beszél-e. – Igen, rohadtul biztos vagyok benne! Tehát Mirceához. – Jól van, ez most csípni fog egy kicsit – figyelmeztetett Marco egy pillanattal azelőtt, hogy felgyújtotta a fenekemet. – Basszus, basszus! – Muszáj fertőtlenítenem – közölte szinte flegmán. – Te ugyanis nem vagy vámpír, elfertőződhet a sebed. – És az jobb, hogy szétégeted a seggem? – Beszélni akar veled – nyújtotta a telefont Pritkin mogorva arccal. Kikaptam a kezéből.

HOLDVADÁSZ

42

– Mi van? – Cassie? Mircea nem volt hozzászokva, hogy egy nő ilyen hangon beszéljen vele, de több értelemben is túlságosan sebzett voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen. – Ha Pritkin azt mondja, hogy nem démon volt, akkor nem is volt az. Az istenit neki, Mircea! Ő már csak tudja! – És miért is, dulceatǎ? – kérdezte Mircea egész lágyan. Jó, oké, lehet, hogy felül kell vizsgálnom a névhasználati szokásait. Néha ugyanis akkor is becézett, amikor a legkevésbé sem volt elégedett. – Mert démonvadász – feleltem erőt véve magamon, mielőtt még valami meggondolatlan és ostoba dolgot találnék mondani. – Az a munkája, hogy tudja. – Nos, az embereimmel minden lehetőséget meg fogok vizsgáltatni – jelentette ki Mircea, és csak remélni mertem, hogy az idegen lényre céloz. – Téged pedig arra kérlek, ígérd meg, hogy nem hagyod el a szállót. – Mircea, de hát a szálló kellős közepén támadtak meg! Gondolod, hogy ha itt maradok… – Megdupláztam az őrségedet. – Meg is triplázhatod, állhat egy őr minden rohadt négyzetméteren, az sem jelent semmit. Ki jósolhatta volna meg, hogy… – Mi megjósolhattuk volna! – szakított félbe nyersen. – Tudtuk, hogy számítanunk kell a támadásra. Csak arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor kerül rá. A koronázásig még tíz nap van hátra. – De miért is várnának az utolsó pillanatig? Mircea erre már nem válaszolt semmit, csak sokatmondó hallgatásával hozta tudomásomra, hogy egyáltalán nem tartja mulatságosnak a helyzetet. No persze az utóbbi napokban nem sok vidámságban lehetett része. Épp azon munkálkodott, hogy összehozza a Vámpírszenátusok első világméretű együttműködését. Egész hónapban ez kötötte le, ezért kellett New Yorkba utaznia, ahol a szenátorok gyűlést tartottak a koronázási ceremóniát megelőzően. És bármilyen kifinomult diplomáciai érzékkel is rendelkezett, egyértelmű volt, hogy ő maga

43

KAREN CHANCE

nem híve a megállapodásnak. A Szenátusok évszázadokon át ármánykodtak egymás ellen, és meg kell hagyni, igencsak hatékonyan. A mestervámpírok pedig soha nem felejtenek. Ott volt továbbá az épp tomboló háború és a koronázási ceremónia, melyre Mircea birtokán fog sor kerülni. Bőven elegendő volt, hogy ezek okozzanak fejfájást neki, nem akartam magamat is gondként a nyakába varrni. Végül is, amit kért, azt nem volt nehéz teljesíteni. Ráadásul máshol sem lettem volna nagyobb biztonságban. – Jó, itt maradok – egyeztem bele. – Remek. Akkor holnap este találkozunk. – Holnap? Azt hittem, egy hétig ott kell maradnod. – Igen, így indult, de… Megszereztem az információt, amit kértél. Egy pillanatig nem esett le, mert nem emlékeztem rá, hogy bármit is kértem volna Mirceától. Kivéve… Hirtelen felültem. És azon nyomban nagyon meg is bántam. Elakadt a lélegzetem, Marco pedig káromkodott egyet. – Maradj már nyugton! – utasított, és visszanyomott a heverőre. Ez jól jött, mert így volt időm visszanyerni az uralmat az arcvonásaim felett. – Tudod, a randinkról – pontosított Mircea teljesen szükségtelenül. – Á, igen – feleltem egészen emberi hangon, de éreztem, hogy a telefont szorító tenyerem máris nedves lett az izzadságtól. Amit ugyanis kértem Mirceától, az nem a szokásos vacsi-mozi kombináció volt. Nem is számítottam rá, hogy össze tudja hozni – arról nem is beszélve, hogy lesz-e kedve hozzá. De Mircea képes volt folyton meglepetéseket okozni. Részleteket akartam, mindent tudni szerettem volna, de nem kérdezhettem. Úgy biztosan nem, hogy Pritkin a szoba túloldalán állt, és éberen figyelt. Ha megsejtette volna a tervemet, egész biztosan mindent elkövet, hogy megakadályozza. Lehet, hogy valóban ez lett volna az ésszerű cselekedet, de semmiképp nem a helyes. Ezúttal nem. – Milyen ruhában legyek? – kérdeztem, azt remélve, hogy ezzel nem árulom el magamat.

HOLDVADÁSZ

44

– Klasszikus, formális öltözetben. – Oké, már alig várom – feleltem, aztán letettem a telefont. Egy perc múlva Marco is végzett a kínzással, és kötést rakott az ülepemre. Óvatosan ülő helyzetbe csúsztam. Nem volt túlságosan élvezetes, de a gondolataim egészen máshol jártak, úgyhogy nem foglalkoztam a fájdalommal. – Majd szerzünk neked egy olyan puha gyógypárnát – nyugtatgatott Marco, amikor Pritkin lépett oda hozzám. Riadtan láttam, hogy összeszűkült szemmel méreget. – De ha nem szellem volt, és nem is démon, akkor micsoda? – kérdeztem gyorsan, hogy megelőzzek minden kellemetlen kérdést. Legnagyobb meglepetésemre a taktika bevált. – Van egy elméletem, de még bizonyítékra van szükség hozzá. – Miféle elmélet? – Emlékszel még, hogyan sikerült elűzni? – kérdezte, miközben megigazgattam magam körül a takarót, és a padlóra helyeztem a talpamat. – Arra emlékszem, hogy valamit odadobtál nekem. – Egy fél nuncsaku volt. Össze akartam illeszteni a láncát, de nem jutott rá időm. – Fél nuncsaku? – húztam fel a szemöldökömet. – Miért pont azt hajítottad felém? Egy testetlen lényt ugyanis igencsak nehezen tudtam volna fejbe kólintani vele. Pritkin zöld szemével rám nézett, és elég komolynak tűnt ahhoz, hogy elvicceljem a dolgot. – Mert ez volt az egyetlen tárgy a közelemben, ami tömör vasból készült.

4

Nem emlékeztem rá, hogy elaludtam, de így kellett történnie. Arra eszméltem ugyanis, hogy egy sötét, csöndes szobában fekszem forró, gyűrött ágynemű között. A fejem vadul lüktetett, a szám csontszáraz volt. Egy rémisztően hosszú pillanatig azt hittem, megint megszállt valami, mivel egyetlen tagomat sem tudtam megmozdítani. Hamar rájöttem, hogy csak a gyötrő fájdalom miatt nem engedelmeskednek az izmaim. A Marcótól kapott pirulák hatása múlóban volt. De rémes tompultság maradt hátra utánuk az agyamban, ez okozta, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerült felkapcsolnom a villanyt. Az sem tett jót, hogy a szobámban olyan forróság volt, akár egy kemencében. Természetesen légkondicionáló is járt a lakosztályhoz, de nagyon úgy tűnt, hogy valami komoly gubanc adódott vele. Vagy egy percig forgolódtam izzadtan a már amúgy is teljesen átázott lepedőn, amikor beláttam, hogy lőttek az alvásnak, és kikászálódtam az ágyból. Magamra húztam egy kinyúlt ujjatlan pólót, mely valamikor lila volt, mostanra viszont halvány mályvaszínűvé fakult. Belebújtam egy viseltes melegítőnadrágba, aztán kibotorkáltam az ajtón, hogy aszpirint és hideg vizet vegyek magamhoz. De nem találtam. Az előszobából beeső fény hosszú árnyékokat vetett a fürdőben. Úgy csillogott az ezernyi üvegszilánkon, mintha jégpáncél borítaná a padlót, amely még mindig nedves volt, és az összegyűrt szőnyeg úgy hevert rajta, mint valami sebesült állat. De a legrosszabb állapotban a tükrök voltak. A jobb oldali megrepedt, a bal viszont teljesen

HOLDVADÁSZ

46

megsemmisült. Olcsó farostból készült hátlapja is viharverten állt, éles kontrasztot alkotva a helyiség fényűző berendezésével. Mintha karmolásnyomok éktelenkednének egy gyönyörű nő arcán. Azon kaptam magam, hogy reszket a kézfejem. Gyorsan átkaroltam a testemet. Az én kedves, biztonságos fürdőszobám már egyáltalán nem tűnt biztonságosnak. Nem mintha bármikor is az lett volna, de eddig legalább úgy érezhettem. Mostantól fogva már nem. Sarkon fordultam, és kiléptem az előtérbe. Amint felkapcsoltam a lámpát a lakosztály másik fürdőszobájában, a fekete-fehér csempék hűvös ragyogással verték vissza a fényt. Puha, luxusminőségű, vakítóan fehér törülközők álltak egymásra pakolva a helyükön. A fekete márványpolcok csillogtak, az ajándék tisztálkodószerek celofáncsomagolásban sorakoztak rajtuk. Olyan rend volt, mintha épp most járt volna itt a takarítószemélyzet. Mintha nem is történt volna semmi. Kissé megnyugodva megmostam az arcomat és a kezemet, majd használatba vettem a kaszinó emblémájával ellátott fogkefét. A tükörbe nézve táskákat láttam a szemem alatt, a bőröm hullasápadt volt, a hajam pedig szénaboglyaként állt. Odanyúltam az egyik nagyobb tincshez, ami kemény állagúvá tapadt össze és enyhén zöld árnyalatot kapott. Ezt látva elgondolkodtam azon, vajon mi mindent zúdíthatott rám Pritkin, és hogyan fogom mindezt eltüntetni magamról. Úgy döntöttem, kezdetnek egy fürdő tökéletes lesz. Épphogy eszembe villant a fürdés, amikor remegés futott végig a testemen. A kezem görcsösen kapaszkodott a mosdókagyló szélébe. A tükörbe bámulva láttam a hátam mögött a hófehér kádat, és győzködni kezdtem magamat arról, hogy mennyire ostoba vagyok: Ez csak egy fürdőkád, nem tud kárt tenni bennem. De a testem másképp vélekedett erről. A reszketés rángatózássá erősödött, és le kellett ülnöm, nehogy elvágódjak. A mosdó alatti szekrénynek támasztottam a hátamat, a kezemmel átkaroltam felhúzott térdemet, és vártam, hogy csillapodjon a roham. Itt legalább nem volt olyan nagy a forróság. Ezt a helyiséget soha senki nem használta. A vámpíroknak saját

47

KAREN CHANCE

szobájuk volt, ők ott intézték a tisztálkodást, a vendégeim számára pedig a nappali mellett állt rendelkezésre egy külön toalett. Így aztán itt senki nem terített kádkilépő szőnyeget a pepita mintás padlóra. Ez azonban most vajmi keveset számított. A szekrény ajtaja is rázkódott a testem remegésétől, a kis mágnes folyamatosan és idegesítően kattogott, ahogy hozzáért a behúzófémhez, majd eleresztette. Végül néhány centivel arrébb húzódtam, mire a fémes zaj megszűnt ugyan, de a reszketésem nem hagyott alább. Nagyon is jól tudtam, mi történik velem. Tinédzser korom java részét azzal töltöttem, hogy meneküljek gyilkos hajlamú pártfogóm, Antonio Gallina elől, aki négyéves koromtól fogva nevelt. Látnokok – mármint az igaziak, nem a vásári szemfényvesztők – nem teremnek minden bokorban, és amikor Tony rájött, hogy az egyik, történetesen halandó ember munkatársának a lánya ilyen képességgel rendelkezik, egyszerűen magához vett. A szüleimet pedig a lehető legvéglegesebb megoldással távolította el a képből. Azt hitte, sikerült minden nyomot elrejtenie, de egyvalamit kihagyott a számításból: valóban látnok vagyok. A szüleim egy óriási narancsszínű és fekete tűzgolyóban vesztették életüket, amikor az orgyilkos bombája felrobbant. Tíz évvel később egy látomásban éreztem a hőhullámot az arcomon, az orromat facsarta a füst, és a nyelvemmel megízlelhettem a port az ajkamon. Egy órával ezután már szökésben voltam. Előkészületekre alig volt időm, és fogalmam sem volt arról, merre induljak. Nem csoda, hogy az óriási stressz hatására rövid időn belül pánikrohamok kerítettek hatalmukba. A leghevesebbet egy buszpályaudvaron éltem át, amikor úgy véltem, Tony egyik fogdmegjét pillantottam meg a tömegben. A jegyemet már megváltottam, ott szorongattam a kezemben, de hirtelen azt sem tudtam, hová is szól. A papírdarabkán persze rajta volt a busz száma, de a kezem remegett, és a szemem képtelen volt a számokra, betűkre fókuszálni. Amikor meg végre sikerült, és elolvastam a feliratot, nem tudtam értelmezni. Mintha csak valami számomra ismeretlen nyelv szavai lettek volna. Akkor szerencsém volt. A buszt lekéstem, de Tony haramiája sem talált rám – ha ő volt az egyáltalán. Ez sosem derült ki, de

HOLDVADÁSZ

48

gyanítható, hogy összekevertem valakivel. Mert még Tony nem túl csavaros eszű alkalmazottainak sem lett volna nehéz dolguk, hogy kiszúrják a pályaudvar kellős közepén ácsorgó, nyárfalevélként reszkető lánykát. Évek óta egyetlen pánikrohamom sem volt. Azt hittem, végleg megszabadultam tőlük. De az is igaz, hogy a félelmet sosem lehet teljes mértékben legyőzni. A reszketés lassan csillapodott. Lehunytam a szemem, és a fejemet nekitámasztottam a lakkozott fának. Hullafáradt voltam, de tudtam, hogy nem jönne álom a szememre. Így biztosan nem. Igaz, semmi máshoz nem volt igazán kedvem – a fürdést leszámítva, ami viszont ezek után szóba se jöhetett. Mégis annyira vágytam utána. A testemet fájdalom gyötörte, a hajam bűzlött, a bőröm viszketett. Talán a rám száradt habfürdőtől, amit nem volt időm leöblíteni. Igazából nem is olyan érzés volt, mintha szappan lenne. Inkább olyan, mint amikor valaki megérint ittott. Kemény, érdes ujjhegyek, melyek a pajzsaimat próbálgatják. Utat keresnek, ahol belém juthatnának… Egy kéz ragadta meg a karomat. Felsikoltottam, felugrottam, és jól bevágtam a fejemet a mosdókagyló kitüremkedő oldalába. Menekülni próbáltam, de nem szabadultam a vasmarok szorításából. Éreztem, hogy a torkom mélyén, a tüdőmben már újabb, kétségbeesett sikoly van készülőben, ám ekkor végre meghallottam, hogy valaki a nevemet mondogatja… És felnézve Marco meglepett fekete pillantásával találkoztam. Abbahagytam a vergődést, és egy percen át csak lihegtem. Nem tudtam eldönteni, kettőnk közül ki ijedt meg jobban. Végül magához húzott, átölelt hatalmas karjaival, és a szerinte minden bizonnyal finomnak és gyengédnek vélt mozdulatokkal dörgölni kezdte a fejemet. Én inkább úgy éreztem, mintha a maradék bőrt is szeretné leradírozni, de ez sem érdekelt. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. Nem tudtam, mit válaszoljak, mert egyáltalán nem voltam jól. – Bocs a másik fürdőszoba miatt. Azt is rendbe fogjuk tenni, de azt hittük, reggelig aludni fogsz.

49

KAREN CHANCE

Bólintottam, de nem néztem fel, mert nem tudtam volna uralkodni az arcvonásaimon. – Valamit kellene mondanod – folytatta kis szünet után. – Különben telefonálnom kell, és jönnek az orvosok. Jó nagy felfordulás lenne, és azt hiszem, abból épp elég volt erre… – Fáj a fenekem! – fakadtam ki. Teljesen haszontalan információ volt, ha mégoly igaz is. De legalább azt elértem vele, hogy Marco röviden felkacagott. Eddig guggolt mellettem, de most ő is leült. Valahogy befészkelődött irdatlan nagy testével a mosdó és a kád közé. Hatalmas volt és meleg, egy megnyugtatóan szilárd pont. Hirtelen lehetetlennek tűnt, hogy bármi bajom essék, ha Marco a közelemben van. – Az enyém is – jelentette ki könnyed társalgási hangnemben. – A mester nagyjából szétszedte. Eltelt pár pillanat, mire rájöttem, miről beszél. – Hogy mit csinált? Marco felnevetett, a hang mélyen zengett elő hordónyi mellkasából. – Na, így már jobb. Végre látok egy kis színt az arcodon. – Akkor csak hazudtál? – kérdeztem. – Nem, de akkor is jó érzés mérgesnek látni téged. Olyan cuki vagy. Csak ültem ott, mert mint általában, most is azt éreztem, hogy nem vagyok képben. – Tehát nem hazudtál? Megrázta a fejét. – Mircea tényleg leszúrt? Bólintás. – És mégis miért? – Mert gyógyszert adtam neked. Megint eltelt egy kis idő, amíg leesett. – De hisz csak pár szimpla fájdalomcsillapító volt! – De az a fajta, amiben kodein is van. És úgy tűnik, a Pythiának nem szabad ilyet szednie. Semmi olyat, ami meggátolja abban, hogy használja a képességeit. A mester azt mondta, védtelenné tettelek.

HOLDVADÁSZ

50

– Ez nevetséges! Ma éjjel már amúgy se lettem volna képes ugrani. – Lehet, de nem is ez a lényeg. – Hát akkor mi a lényeg? – Amit már mondtam neked – vonta meg a vállát. – A vámpírok nem szeretik, ha tehetetlennek érzik magukat. Ez duplán igaz a mesterekre, és talán triplán a Szenátus tagjaira. – De akkor sincs rendben az, hogy rajtad töltse ki a haragját. – Lehet, de én tudom, hogy őt mi mozgatja – helyezkedett el Marco hátát a mosdószekrénynek vetve, mintha épp berendezkedne arra, hogy az egész éjszakát ott töltse. Lehet, hogy rendszeresen tartott terápiát a fürdőszobában felbukkanó hisztérikus nőknek. – Oda vitt téged, amit a legbiztonságosabb helynek tartott az egész világon. Pár emeletre tőlünk itt az egész Szenátus, az összes őrével és védelmezőjével, nem is beszélve azokról, amiket ráadásként helyeztetett erre a lakosztályra. És a legjobb embereit bízta meg azzal, hogy őrizzenek téged. Például nézz csak rám. Halványan elmosolyodtam, mert nyilván ezt várta el. – De akkor mi a gond? – A gond az, hogy még ez sem elég. Ahányszor leveszi rólad a szemét, valaki vagy valami megpróbál kicsinálni téged. Ez az, ami megrémiszti. Nincs hozzászokva ehhez az érzéshez. Olyan rég találkozott vele utoljára, hogy talán már meg is feledkezett a létezéséről. – De jó lehet neki – motyogtam. – Nem hiszem, hogy annyira élvezné – felelte Marco szárazon. Erre nem válaszoltam, mert nem volt mit mondanom. Fogalmam sem volt, mivel tarthatnám a lelket Mirceában, hiszen magamban sem sikerült. Itt voltam én, a nagyszerű látnok, csakhogy sosem láttam semmi jót, csupán halált és pusztulást. Őszintén reméltem, hogy mindez nem azért volt, mert ezeken kívül semmi más nem várt rám. – Épp most tanítom az új srácokat, hogyan kell veszíteni a pókerben – közölte Marco. – Nem akarsz beszállni? – Á, pocsékul játszom – ráztam meg a fejemet. – Annál jobb. Legalább végre nyerhetnek is valami kis pénzt.

51

KAREN CHANCE

– Hogy utána azt is elszedd tőlük, mi? A vámpírokra jellemző kecses mozdulattal állt fel, ami döbbenetes volt egy ekkora méláktól. – Ez lenne a terv. – Azt hiszem, kihagyom – jelentettem ki, miközben segített talpra állnom, de azért követtem az előszobába. Mielőtt beköltöztem, a lakosztályt olyan emberek bérelték, akiknek több pénzük volt, mint eszük. Drága szobákkal kárpótolták magukat azért, amiért a szállásdíj százszorosát verték el egyetlen este alatt a rulettasztaloknál. Ez a lakosztály különösen nagy népszerűségnek örvendett, mivel egy kis társalgó is tartozott hozzá biliárdasztallal. A vámpírok azonnal kisajátították maguknak ezt a helyiséget. Itt lökdösték a golyókat, vagy, ahogy ezúttal is, ülték körül a kártyaasztalt. Marco is csatlakozott hozzájuk, én pedig a konyha felé vettem az irányt. Aszpirint nem találtam, mert a vámpírokat sosem kínozta fejfájás. Sör akadt ugyan, de ahogy a fejem zsongott, nem lett volna tanácsos benyakalnom, így érintetlenül hagytam Marco készletét. Kóvályogtam még egy kicsit, mert túl meleg volt ahhoz, hogy aludni tudjak. A nappali egyik ablakán találtam egy kanapé formájú lyukat, melyen keresztül a klíma szorgosan hűtötte egész Nevadát. Már értettem, mitől a nagy forróság. Az őrök nyilván meghallották a káromkodásomat, mert néhányan bedugták a fejüket az ajtón, és egy pillanatig fürkésző tekintettel bámultak rám. Tüzesen izzó szemük szinte ragyogott a sötétben. Kiléptem a teraszra. Közel sem volt akkora, mint az, amelyik a fenti apartmanhoz tartozott. Azon elfért egy medence, egy bár, és vagy tucatnyi bulizó vendég. De azért ide is sikerült beszuszakolnom egy pihenőfotelt és egy kisebb méretű asztalt. A korlátra szélcsengőket akasztottam, melyek most is csilingeltek a sivatag felől érkező fuvallatban. Meleg volt, de egy fokkal kellemesebb, mint odabent, ahol a saját levemben párolódtam. Ebbe a magasságba a közlekedés zaja már nem szűrődött fel, így szinte kísérteties volt a csend. Igaz, itt mindig ez a jellemző. A vámpíroknak nem kellett hangosan beszélgetniük egymással, és néha

HOLDVADÁSZ

52

órákig nem szólaltak meg, ha én nem tettem fel nekik valamilyen kérdést. Ritkán tévéztem, legfeljebb csak a szobámban, a rádiót pedig mindössze egyszer kapcsoltam be, de az őrök közül többen olyan fancsali képet vágtak, hogy azonnal elzártam. A jobb napokon is úgy éreztem magamat, mintha egy múzeumban lennék, de nem látogatóként. Inkább mintha én magam lettem volna a kiállított anyag, amire néma őrök vigyáznak, nehogy rablók karmai közé kerüljön. Ezen az éjszakán rádöbbentem: szép lassan megőrjít ez az érzés. Néhány perc múlva visszatértem a szobába, és vetettem egy pillantást az órára, amely szerencsésen átvészelte a felfordulást. Fél tízet mutatott. Ezek szerint nem aludtam túl sokat. Igazság szerint már késő volt ahhoz, hogy bárkit is felhívjak, de talán… Megcsörrent a telefon. Felugrottam, és épphogy sikerült elfojtanom a feltörő sikkantást. Az idegeim nem voltak a csúcson. Aztán csak bámultam a készüléket, azt remélve, hogy a másik szobában felveszi valaki, és így megúszom a bájcsevegést. De senki nem tette meg ezt a szívességet. Végül Marco lépett be az ajtón, az egyik kezében egy hosszú nyakú pohárral, a másikban öt kártyalappal. – Most felveszed, vagy mi lesz? – kérdezte inkább kíváncsian, mintsem bosszúsan. Felvettem. – Halló. – Te meg miért vagy ébren? Pritkin ingerült hangja mosolyt csalt az arcomra. Elfordultam, hogy Marco ne lássa. – Azért, hogy felvegyem a telefont. – Nagyon vicces. De miért nem alszol? Már éjjel egy is elmúlt. Újra az órára sandítottam, és megállapítottam, hogy akkor mégsem élte túl a vihart. – Nagyon meleg van. – Itt mindig rohadtul meleg van – értett egyet velem legnagyobb meglepetésemre. Soha nem hallottam még panaszkodni emiatt, de feltételeztem, hogy mivel az angol időjáráshoz szokott, a vegasi

53

KAREN CHANCE

augusztus elég nagy szívás lehetett neki. És ugye, hála nekem, az ő hálószobája falán is tekintélyes lyuk tátongott. – Nincs valami hideg, amit ihatnál? – Sör. – Szerintem már így is baromira másnapos leszel – horkantott a kagylóba. – Hívd a szobaszervizt. – Végül is miért ne – helyeseltem. Pritkin kivárt. Nem mondtam semmit, mert tudtam, ennyire nem lehetek szánalmas. Nem volt vészhelyzet, mit mondhattam volna még neki? Azt, hogy utálom a hőséget, unatkozom és félek egyszerre, és szeretnék beszélgetni valakivel, akinek még ver a szíve? Ó, igen, ez aztán érett gondolkodásra vallana. Pont olyanra, amilyen illik egy Pythiához. Így nem… – A mágus az? – kérdezte Marco türelmetlenül, mintha nem hallotta volna tökéletesen tisztán minden szavunkat. – Igen. – És átjön? – Igen – felelte Pritkin újabb meglepetést okozva. – Mondd meg neki, hogy hozzon sört – ajánlotta Marco. – Már csaknem kifogytunk, és az átkozott szobaszolgálat lószart sem ér. – Azt mondja… – Hallottam – nyugtatott meg Pritkin, majd se szó, se beszéd letette. Nem is értettem, miért mosolygok, miközben átmentem a konyhába, hogy megnézzem, maradt-e elég tiszta poharunk. – Ó, a francba! – kiáltott fel Marco. – Nem mondtad meg neki, hogy milyen sört hozzon. Tutira azok a fura angol sörök lesznek nála. – Ale – emlékeztette az egyik vámpír komor hangon. – A fenébe! Visszatértek a játékhoz, amíg én elöblítettem a poharakat. Úgy tűnt, a vámpírmesterek a szemeteszsákot még kiviszik, de a mosogatásnál már meghúzzák a határt. Nem mintha annyi tennivalójuk lett volna vele, hiszen az utóbbi napokban szinte kizárólag a szoba-szerviztől rendeltem az ételt.

HOLDVADÁSZ

54

Miután végeztem, megpróbáltam egy hajkefével rendet vágni varázslöttyökkel átitatott hajamban. Még akkor is ezzel vacakoltam, amikor megszólalt a csengő. Feladtam, hátul lófarokba fogtam a hajamat, és átmentem a konyhába. Pritkin már ott volt, épp kicsomagolt a barna élelmiszeres papírzacskókból. – Foster’s – közöltem Marcóval, aki gyanakvó képpel kukucskált bele az egyikbe. – És még hideg is – nyugtázta a vámpír megkönnyebbülten. – Miért ne lenne az? – Azt hittem, ti britek forrón szeretitek. – Forró sör? – nézett rá Pritkin undort tükröző arccal. – Ezt beszélik. – Csak mert mi nem jégkásaként isszuk, hogy legalább az a kevéske íz érezhető legyen, amit ti, jenkik, véletlenül belefőztetek? – Hű, de érzékeny vagy – felelte Marco, és belekortyolt a sörbe. Belenéztem a másik szatyorba, de csak egy halomnyi kis dobozt rejtett. Kiemeltem az egyiket, és láttam, hogy tea. Hamar kiderült, hogy az összes dobozkában tea van: borsmenta, kamilla, zöld, fekete… Mintha a bolt teljes készletét felvásárolta volna. – Szükséged van valamire, ami megnyugtatja az idegeidet, de nem fog kiütni – magyarázta. – Nem hinném, hogy a tea képes lenne erre – ellenkeztem keserűen. – A mostani életemet elnézve biztosan nem. – Akkor meg leszel lepve – vonta fel szőke szemöldökét. Térült-fordult, majd egy teáskannával a kezében tért vissza. Nem is tudtam, hogy van ilyen a konyhánkban. Nekilátott, hogy megfőzze a teát. Kivettem egy almát a gyümölcsöskosárból, és az asztalra tettem. – Szóval azt mondod, az erdők népétől jött? – kérdeztem, mert nem sikerült sok mindent megtudnom, mielőtt álomba merültem. – Nem tudom, miféle szerzet volt – mondta Pritkin olyan arccal, mintha fájt volna neki ez a beismerés. – Az erdők népének nincs testetlen alakja, márpedig a te támadódnak nagyon is volt. Ráadásul leírást is tudtál adni róla, méghozzá egész jót, ahhoz képest, hogy csak egy szemvillanásig láttad. – És ez mit számít?

55

KAREN CHANCE

– Elég sokat, mert ha tőlük jött volna át, akkor semmit nem láttál volna belőle. – Te is láttál valamit – mondtam összpontosítva. Egy vékonyka buborék jelent meg a gyümölcs körül, olyan törékeny és átlátszó, akár a szappan habja. És ránézésre semmivel sem volt hatékonyabb annál. – Van a véremben valamennyi az erdők népéből is – fejtegette Pritkin, de ő is az almát nézte. – Ennek köszönhetően olykor megérzem, ha a közelemben vannak, de ez a képességem egyáltalán nem tökéletes. Néha azonban, ha bűbáj alatt állnak, akár úgy is kinézhetnek, mint amit én láttam: egy sötét felhő formáját ölthetik. Ezért is dobtam oda neked a nuncsakut – mondta, majd megrándult az ajka. – No meg azért, mert kifogytam az ötletekből. – Talán bennem is lehet egy kis tündérvér – találgattam. Nem tudtam eleget a családomról ahhoz, hogy bármiben is biztos lehessek. – Benned nincs. – Honnan tudod? Talán ezt is látod? – Nincs rá szükségem. Ha akár csak egy cseppnyi is lenne benned, az a család, akihez tartozol, a magáénak követelhetne téged. Akkor pedig nemcsak a Kör és a Szenátus harcolna érted, hanem már rég beszálltak volna ők is. Pritkin az Ezüst Körről beszélt, a világ mágusainak első számú közösségéről. Ez a testület fogta össze a természetfeletti világ emberek alkotta sokaságát, éppúgy, ahogy a Szenátus a vámpírok felett gyakorolta a hatalmat. A Kör egyik fontos feladata volt, hogy a mindenkori Pythiát egyrészt védelme, másrészt irányítása alatt tartsa. Ez viszonylag könnyen ment, hiszen a posztot rendszerint olyan jelölt örökölte, akit az előző Pythia készített fel. Így biztosították, hogy mindig a Körhöz hű utód kerüljön magas beosztásba. Legalábbis így volt ez mostanáig. A legutolsó trónörökös, egy bizonyos Myra nevű szibilla azonban alattomos kis szuka volt, és a Pythia hatalma úgy döntött, más lehetőség után néz. A Kör nem volt elragadtatva a választásától, de végül sikerült szót értenünk egymással. Ennek eredményeképp legalább már nem akartak mindenáron eltüntetni engem a föld színéről. Ugyanakkor arra is jogot formáltak, hogy mindenki mással szemben garantálják a

HOLDVADÁSZ

56

biztonságomat. Épp ez jelentette a problémát, mivel a vámpírok ugyanígy vélekedtek, és a Szenátus nem híve az osztozkodásnak. Más se kellett még nekem, minthogy egy újabb csapat szálljon be a marakodásba. – Nem, egyáltalán nincs bennem tündérvér – jelentettem ki hevesen. – Gondolhatod, hogy leellenőrizték – magyarázta Pritkin –, és nincs. De ez azt is jelenti, hogy semmit se láthattál volna. – Oké, felfogtam. Mivel láttam, nem az erdők népéhez tartozik. Nem volt démon, se szellem, se ember, se vérfarkas. Mi maradt ki? – Épp ez a kérdés – könyökölt egyik kezével az asztalra. – Annyit tudunk, hogy a vassal sikerült elkergetni. És tudomásom szerint csak egyetlen lény van, amely így reagál erre az anyagra. Persze lehet akár puszta véletlen is, hogy pont azt a pillanatot választotta a távozásra, de… – De az piszok fura egybeesés lenne. – Igen – pislantott a buborék felé, amely rezgett, mintha valaki levegőt fújna belé. – Mit csinálsz? Az almát borító vékonyka hártya elpattant, hangtalanul foszlott szét. Sóhajtottam egyet. – Már semmit – feleltem. – És akkor mit próbáltál csinálni? Elfojtottam az érzést, ami arra ösztönzött, hogy egy hatalmas csapással péppé zúzzam a gyümölcsöt. – Öregíteni – vetettem oda nyersen. – Jonas azt mondta, Agnes képes volt egy almamagból összeaszott gyümölcsöt varázsolni, majd az egész folyamatot visszafelé is megismételte. Az egész életútját pár másodpercbe sűrítette. Pritkin kézbe vette a gyümölcsöt, ami kerekded volt, tökéletes formájú, és élénkpiros színben pompázott. Akárcsak társai a kosárban. Mintha semmit nem változtattam volna rajta. – Fáradt vagy. – Aha, és persze sosem fognak ilyenkor megtámadni. – Attól viszont nem lesz jobb, ha a végkimerülésig hajszolod magadat – húzta össze a szemöldökét. – Mondja az, aki egy hegy körül kergetett fél napon át.

57

KAREN CHANCE

– Mert az még azelőtt volt, hogy kiderült, olyan fenyegetéssel állunk szemben, ami kijátssza a védelmezőket. Azt hittük, itt mindig biztonságban pihenhetsz. Biztonság. Na persze, mintha bárhol, bármikor biztonságban érezhetném magamat. Megfordultam, és sietős léptekkel elhagytam a konyhát.

5

Az erkély még mindig meleg volt és ijesztő. Ez utóbbi hatást leginkább a fölötte villódzó neonfelirat keltette, mely úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban rám zuhanhatna. Valójában azonban semmi baj nem volt vele. A szálló arculatát ugyanis a pokol témaköre határozta meg, és a felirat is e koncepció része volt. A Bates Motelre hajazott, amit általában elég felkavarónak találtam. Ezen az éjszakán viszont tökéletesen illett a hangulatomhoz. Pritkin is követett. Szó nélkül a kezembe nyomott egy hideg kólát, amit az ég tudja, honnan halászott elő. Feltételeztem, hogy a tea még nincs kész. Én sem szóltam semmit, csak elvettem, és közben szinte nevetséges hálát éreztem. Egyszerűen nem akartam beszélgetni. Azt nagyon is akartam, hogy ő ott legyen mellettem, bár nem értettem, miért. Talán csak az kellett, hogy együtt ihassak valakivel. Akkor és ott ez kiváló programnak tűnt. Leültem a fotelbe, Pritkin meg a lábtartóra telepedett, és egy ideig csak csendben iszogattunk együtt. Pár perc után hátradőlt, neki a korlátnak, én pedig arrébb raktam a lábamat, hogy helyet adjak neki. Minden bizonnyal nem voltam elég gyors, mert egy nagy, meleg kéz csúszott a jobb lábfejemre. Aztán pedig ott is maradt, mintha csak elfelejtette volna odébb húzni. Odapillantottam. A mágus keze furamód finom, szinte elegáns volt teste többi részéhez képest. Erős, hosszú ujjak, arisztokratikus csontozat és rövidre vágott körmök. Mindig is úgy nézett ki, mintha valami előkelő úriembertől kérte volna kölcsön a kézfejeit, de már nagyon kívánkoznának vissza, hogy végre egy tisztességes manikűrben részesülhessenek.

59

KAREN CHANCE

Ezúttal varázsfőzetek zöld és barna foltjai tarkították a bőrét, talán a délutáni találkozás mementójaként. Azon gondolkodtam, vajon a bőrről hamarabb lemoshatók-e, mint a hajról. Gyanítottam, hogy a válasz: igen. Hátradöntöttem a fejemet, és felnéztem a horrorfilmből lopott neoncsőre. Enyhe szellő suhant át a teraszon, a szélcsengők halkan megrezdültek. A hőség még mindig óriási volt, de azon kaptam magam, hogy nem törődöm vele. – Elmondod, mi a baj? – törte meg végül a csendet. – Honnan tudod, hogy baj van? – Éjjel egy órakor ébren vagy egy olyan nap után, amilyen egy tengerészgyalogost is kifektetne. Sápadt az arcod, és feszült vagy. Pár órával ezelőtt valami megpróbált megölni, és kis híján sikerrel járt. Kihagytam valamit? Ami azt illeti, igen, kihagyott, de arról végképp nem akartam beszélni. Két tenyerem között dörzsölgettem a hideg fémdobozt, hogy egy kicsit lehűtsem a véremet. Sajnos az üdítő egyre jobban felmelegedett a kezemben. Letettem hát, de így meg nem volt mit tennem a kezeimmel, és ez csak azt eredményezhette, hogy bármelyik pillanatban rájuk törhetett a reszketés. Felkaptam hát egy igencsak elhasznált pakli tarot-kártyát, ami az egyik oldalsó asztalon hevert. – Jól vagyok – nyugtattam feszülten. – Hát persze. Hiszen te vagy az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Eltelt pár másodperc, mire felfogtam a szavai értelmét, mivel olyan lazán vetette oda, mintha csak az időjárásról beszélne, vagy azt kérdezné, hány óra van. Csakhogy Pritkin nem szokott így beszélni. A dicséret nála kimerült egy biccentésben, aztán már közölte is, hogy hajtsam végre újra, bármivel is próbálkoztam éppen. Még akkor is, ha lehetetlennek látszott. Ez azonban most gyanúsan úgy hangzott, mint valami elismerés. Hű, ennyire pocsékul nézhetek ki? Egy kis ideig csak forgattam a paklit a kezemben. Régi volt, a lapok enyhén zsírosak, de jó érzés volt megfogni őket. Mert hozzám tartoztak. Pritkin kérdőn nézett rám.

HOLDVADÁSZ

60

– Tudod, ez csak amolyan rossz beidegződés – magyaráztam. Kinyújtotta a kezét, én pedig átadtam neki a kártyát. Néhányszor ő is átpörgette a lapokat, miközben koncentrált valamire. – Ezt megbűvölték. – Egy barátomtól kaptam születésnapi ajándékként. Jó rég volt. Egy kicsikét… különc pakli. – Különc? Visszavettem a csomagot. Meg sem próbáltam szétteríteni, mert tudtam, hogy abból baj lenne. Elég volt a tetejét széthúzni, és máris kiugrott az egyik lap – hála az égnek, ezúttal csak egy. Máskülönben azonnal elkezdtek volna beszélgetni egymással. – A fordított Hold – fuvolázta egy kellemes, megnyugtató hang, mielőtt visszadugtam a kártyát a többi közé. – Ezt… ez mondta? – kérdezte Pritkin döbbent arccal. – Persze részletes útmutatást nem ad – magyaráztam. – Inkább olyan, mint egy mágikus szélkakas. Megmutatja, milyen lesz az elkövetkező napok, esetleg hetek általános hangulata. – És most milyen időre számíthatunk? – A fordított Hold olyan tevékenységre, olyan ciklusra utal, ami önmagát ismétli. – De ez jó folyamat? – Ha az lenne, akkor tuti, hogy nem jelezte volna – mormogtam, mire a mágus felvont szemöldökkel reagált. – Én nem látok előre jó dolgokat – tudattam vele kurtán. – Amúgy meg a kártyák jelentését sokféleképpen lehet értelmezni. Az igaz, hogy a fordított Hold többnyire sötét idők érkezését jelzi. Tudod, mint a hold sötét oldala. – Mennyire sötét? – Az attól függ. Az egyén szempontjából jelentheti a mély, esetleg eddig eltitkolt, mélyen eltemetett érzelmek előtörését, némi zavarodottságot… – És nagyobb távlatokban? Mondjuk a közösségek szintjén? – Jelezheti sötét szándékú egyének felbukkanását, a rend helyett a káosz térnyerését. Háborúkat, forradalmakat, lázongásokat. – Oké, szóval tényleg elég sötét – összegezte szárazon.

61

KAREN CHANCE

– Általában az – ismertem el, majd hozzátettem a szokásos figyelmeztetést. – De a tarot csak egy jelzést ad, nem ő maga a végzet. A jövőnkben semmi nincs előre eldöntve, amíg meg nem történik. Mi magunk formáljuk a jövőnket minden nap minden pillanatában. A saját döntéseink alakítják, legyenek jók vagy rosszak. – Ezzel mindenki így van – húzódott cinikus mosolyra Pritkin szája. – Csak épp a szándék és az elérni kívánt cél nem mindenkinél ugyanaz, igaz? – Hát igen – feleltem a háborúra gondolva. Szórakozottan felemeltem a kólásdobozt, és bele is kortyoltam. Rá kellett jönnöm, hogy a langyos kóla még mindig olyan ízű, akár az akkumulátorsav. Gyorsan letettem a dobozt. – Van egy naptár a hűtőn – jegyeztem meg kis idő múltán. Pritkin egy szót sem szólt. – Nem is értem, hogyan sikerült elérni, hogy ott maradjon. Az ajtó rozsdamentes acélból készült, azon semmi nem tapad meg. Belekortyolt a sörébe. – De mégis ott van – folytattam. – Mindennap látom. Rögtön, ahogy felkelek és odalépek a hűtőhöz, hogy igyak valamit… – nyaltam meg a szám szélét. – A koronázás – mondta nem kérdő hangsúllyal. – Igen. Végül is erről volt szó. Persze számos gondom akadt. Meg kellett tanulnom bánni az erőmmel, és el kellett érnem, hogy a Szenátus és a Kör is komolyan vegyen. Aggasztott, hogy a háború kapcsán semmilyen értékelhető látomásom nem volt, ráadásul most még valaki az életemre is tör. Már megint. A koronázás persze más tészta. Számomra mégis egyfajta jelképévé vált mindannak, ami a nyakamba zúdult. Egyre gyorsabban közelgett az a nap, amikor engem, Cassie Palmert a világ első számú látnokaként fognak ünnepélyesen bemutatni a természetfeletti közösségek tagjainak. Akik minden bizonnyal nagy egyetértésben fogják szétröhögni magukat rajtam. No nem mintha hibáztathatnám őket ezért. Két hónappal – sőt, ha pontosak akarunk lenni, még annyival sem – ezelőtt egyszerű titkárnő voltam egy utazási irodában. Felvettem a telefont,

HOLDVADÁSZ

62

előkészítettem az aktákat. Ha kellett, elhoztam a tisztítóból a főnök francos öltönyeit. A szabadnapjaimon tarot-jósként dolgoztam, mert a minimálbért épphogy meghaladó fizetésemből nehezen tudtam volna kicsengetni a számlákat. Sajnos a jóslás sem lett nagy üzlet, mert az embereknek általában nem tetszett, amit hallottak tőlem. Igazából egyikük sem akarta tudni a jövőt. Inkább megerősítésre vágytak, reményre, hogy másnap is legyen értelme felkelniük az ágyból. Akkoriban még mit sem tudtam erről. Azt hittem, akit idejében figyelmeztetünk, az jobban felkészülhet. Ott, az erkélyen persze már világosan láttam, miért nem lett túl sok visszatérő kuncsaftom. Nekem is jól jött volna egy kis megerősítés, még akkor is, ha hazugság. És egyáltalán, semmiképpen nem akartam belelátni a holnapba. A sors iróniája, hogy immár ez volt a munkám. – Az csak formalitás – jelentette ki Pritkin határozottan, miközben az arcomat fürkészte. – Valójában már az elődöd halála óta te vagy a Pythia. – Gyakorlatilag igen. Csakhogy eddig még nem kellett semmit sem tennem, igaz? – Még hogy semmit nem kellett tenned? – húzta össze a szemöldökét. – Tudod, hogy értem. Semmi fontosat. – Végeztél egy istenséggel! – ellenkezett, amire egy szemforgatással reagáltam. – Úgy mondod, mintha kiálltam volna vele párbajozni, vagy ilyesmi. Te is nagyon jól tudod, hogy igazából lehúztuk őt egy metafizikai klotyóban. – A halott az halott – vonta meg a vállát. Az efféle dolgokról meglehetősen gyakorlatiasan gondolkodott. No persze én is ugyanezt tettem, amikor a kérdéses lény arra készült, hogy az egész Földet felperzselje, épp velem kezdve. De most akkor sem erről beszéltem. – Azt akartam mondani, hogy senki nem várt még el tőlem semmi olyat, amit a Pythiák csinálnak – pontosítottam. – De jön a

63

KAREN CHANCE

koronázás, és ahogy annak vége… Miközben még egy nyomorult alma korát sem tudom megváltoztatni. Fel akartam állni, de a lábamon nyugvó kéz nem engedte. Pedig járkálnom kellett, hogy legalább részben kiadjam magamból a negatív energiát, ami belülről emésztett, és ami nem hagyta, hogy elaludjak. Ráadásul épp akkor, amikor nagyjából sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy csak paranoiás vagyok, és minden rendben lesz, nos, akkor valami megpróbál belefojtani a saját istenverte fürdőkádamba. Nem álltam fel, mert ezzel elvesztettem volna ezt a kellemes, emberi kapcsolatot. Valójában nem is értettem, hisz Pritkin nem volt az az érzelgős, ölelkezős fajta. A kiképzések során csak akkor ért hozzám, amikor a gyakorlat szükségessé tette, és persze, ha nagy baj volt, kirángatott belőle. De visszaemlékezve egyetlen alkalmat sem tudtam felidézni, amikor csak úgy, ok nélkül megérintett volna. Újra hátradőltem a fotelban. Az erkély úgyis túl kicsi volt ahhoz, hogy fel-alá sétálgassak. – Jonas elmondta nekem, hogy az ugrásaid fürgébbek, mint amilyeneket Lady Phemonoe valaha végrehajtott – folytatta Pritkin Agnes uralkodói nevét használva. – És azokhoz is az erődet használod. Ha ez ilyen jól megy, logikusnak tűnik, hogy másban is… – Persze, csakhogy ez egyáltalán nem így működik. Legalábbis nálam nem. – Még alig egy hónapja gyakorolsz, miközben a legtöbb trónörökös… – Évekig tanulja, tudom. De hát pont erről van szó! Úgy érzem, sosem fogom behozni a lemaradásomat. De ha meg is tenném, senki nem fog hallgatni rám. – Miért nem? Te vagy a Pythia. – Nem, én inkább valamilyen… trófea vagyok, amiért meg kell küzdeni. Most pontosan így bánnak velem. Így aztán, ha bármikor látomásom lenne valami igazán fontos dologról, ki a frász figyelne oda rám? – Úgy tűnik, az ellenfeleink nagyon is kitüntetett figyelmet fordítanak rád. – Na, azt vettem észre.

HOLDVADÁSZ

64

– És nem találod különösnek? Miért tennék, ha annyira erőtlen vagy? – De én vagyok a Pythia – vontam meg a vállamat. – Ha megölnének, azzal… – Azzal mi lenne? – vágott közbe. – Mondjuk, hogy tegnap este sikerrel járnak. Milyen előnyük származott volna belőle? A halálod pillanatában az erőd elszáll, és egyszerűen új gazdát választ, minden bizonnyal az egyik jelölt személyében. Az ellenségeink ezzel semmit nem nyernének, sőt feltehetően rosszabbul járnának. Ami azt illeti, a többi jelölt momentán képzettebb nálad. – Kösz – jegyeztem meg sértődötten, még akkor is, ha igaza volt. – Épp ezért érdekes ez a kérdés: miért pont te? – folytatta előrehajolva, azzal a konok, sürgető tekintettel, ami annyira jellemző volt rá, ha vitázott. Megpróbáltam nem magamra venni. Pritkin egyszerűen imádott vitatkozni. – Vajon mért foglalkoznak még mindig veled? – Az elmúlt két hónapban is végig ezt tették, nem? – vetettem fel. – Apolló… – Igen, ő mindenképp rád koncentrált. De tőle természetes volt. A te pentagrammádat, a védelmeződet akarta felhasználni arra, hogy közvetlenül hozzájusson az erődhöz. Csak így vált volna lehetővé a számára, hogy áttörje a világok közti határt, és bosszút álljon azokon, akik száműzték. Akaratlanul is megrándult a vállam, kifeszítve a bőrt a lapockáim között, ahol a szóban forgó védelmező lapult azóta, hogy az anyám gyerekkoromban rám rakta. A nagy, csészealj alakú jel nem volt épp szépnek mondható. Valahogy féloldalassá vált, mintha egy tetoválómester egy jól sikerült buli után varrta volna ki a bőrömet. Ennek ellenére már a részemként tekintettem rá. Ez azonban megváltozott. Amióta Apolló megkísérelt visszajutni abba a világba, amely felett egykor társaival kényére-kedvére uralkodott, mindenki rettegett a pentagrammámtól. Attól féltek, hogy az ellenségeink fogságába eshetek, és ha a védelmező a testemen van, arra használják fel, hogy lecsapolják az erőmet. Így aztán ott pihent bársonytokjában a fésülködőasztalon, mint egy elfeledett ékszer.

65

KAREN CHANCE

Azt hittem, egy idő után megszokom a hiányát, akár egy kihúzott fogét. Ám egyelőre nem jutottam el idáig. Szinte mulatságos volt: soha életemben nem éreztem a jelenlétét, hiszen a súlya nem volt több annál, mint ha valóban tetoválás lenne. De most igenis érzékeltem, hogy nincs ott. Az ujjaimmal követni tudtam a nem létező körvonalait, mintha valamilyen bélyeg lett volna a bőrömön. – Viszont ez sem működött – mondtam, mivel Pritkin feleletre várt. – Pont erről beszélek. A szövetségeseinek tudniuk kell, hogy nem került vissza rád a védelmező. Nagyobb biztonságban vagy, ha nem hordasz olyasvalamit a hátadon, ami közvetlen hozzáférést tesz lehetővé az erődhöz. És mégis, továbbra is veled foglalkoznak, holott ezernyi más célpontjuk is lehetne. – De az ezernyi célpont közül egyik sem vállalt ilyen szerepet a haverjuk kinyírásában – mutattam rá. – Talán a bosszú hajtja őket. – Ha tudják, milyen szerepet játszottál a történtekben, akkor igen. De honnan sejtenék? A Kör minden információt visszatartott a sikertelen invázióról annak érdekében, hogy elkerüljék az általános pánikot. És a végjátéknál rajtunk kívül senki nem volt jelen. – De Sal ott volt – emlékeztettem. Sal a barátom volt, legalábbis azt hittem, de a rossz oldalt választotta. Pontosabban erre utasította Tony, régi gondviselőm, aki történetesen az ő mestere is volt. Ez a kapcsolat Sal életébe került, és immár eggyel több okom volt arra, hogy gyűlöljem Tonyt, azt a rohadékot. Nem mintha eddig nem lett volna épp elég. – Igen, de ő még Apolló pusztulása előtt meghalt – felelte Pritkin –, így senkinek nem mondhatott el semmit. Apolló társai mostanra nyilván rájöttek, hogy a terv kudarcot vallott, de azt semmiképp nem tudhatják, hogy te idézted elő a bukását. Megráztam a fejemet. Pritkin sok mindenben jártas volt, de tény, hogy a vámpírokkal kapcsolatban, hát… hiányos ismeretekkel rendelkezett. Egy-két dolgot már elsajátított, amióta megismerkedtünk, de a tudatlansága rendre megmutatkozott. Mint például most is. – Sal mesterszintű vámpír volt – magyaráztam. – Nem tartozott a legerősebbek közé, de akkor is. Ami pedig bizonyos előnyökkel jár,

HOLDVADÁSZ

66

melyek egyike a mentális kommunikáció. Azt nem tudom, képes volt-e kapcsolatot létesíteni Tonyval a tündék földjén, de lehet, hogy szólt valaki másnak… – Tegyük fel, hogy így volt. Vagy más módon szereztek tudomást arról, ami történt. De ha a bosszú hajtja őket, akkor miért most csaptak le? Egy egész hónapjuk volt rá. – Közeledik a koronázás… – Abban az esetben, ha ezzel üzenni akartak, jobb lett volna, ha várnak a ceremóniáig, és ott támadnak. Nem itt és most, ahol nem vagy szem előtt. Így még ha sikerrel is járnak, beállíthattuk volna tragikus balesetnek, és nem az ő fényes győzelmüknek. – Oké – fűztem karba a kezemet –, akkor halljuk a te teóriádat. – Szerintem ennek semmi köze a háborúhoz. Valamilyen személyes ügy lehet. Nem kellett megkérdeznem, mire gondol. Nekem is ez a gondolat fészkelte be magát az agyamba, amint szóba került az erdők népe. Méghozzá azért, mert háborús ellenfeleinken, azaz a mágusok Fekete Körén, a szakadár vámpírok csoportján és mindazokon túl, akikkel az istenségek szövetséget kötöttek, még a sötét tündék királyát is sikerült magamra haragítanom. Az ilyesmi igazán jól ment nekem. – De persze nem lehetünk biztosak benne – figyelmeztetett Pritkin. – Több információra van szükség. Ezért szeretnék engedélyt kérni arra, hogy elutazzak egy, talán két napra. A legutolsó mondata több bizarr dolgot is tartalmazott, de a fontossági sorrendet szem előtt tartva kérdeztem vissza: – El akarsz menni, most? – Nincs más választásom – matatott a kabátja egyik zsebében. – Már kapcsolatba léptem az itteni segítőimmel, de mivel elég felületes leírásunk van, még csak találgatásokba sem mertek bocsátkozni a támadód kilétét illetően. – Ha már amúgy is beszéltél velük, akkor minek… – kezdtem, de hirtelen felmerült bennem egy lehetőség, amitől elakadt a szavam. – Ne mondd, hogy vissza akarsz menni oda?! – Pedig pontosan ezt fogom tenni. Cassie – kapta el a csuklómat, amikor fel akartam állni –, minden rendben lesz.

67

KAREN CHANCE

– De hisz… Elfelejtetted, mi volt legutóbb?! – kérdeztem hitetlenkedve. Pritkin egyik barátja, Mac engem védelmezve halt meg azon egyetlen alkalommal, amikor bemerészkedtem a tündék földjére. Pritkin, jómagam és Françoise – egy nő, aki évekre abban a másik világban ragadt – csak hajszál híján menekültünk meg, és ehhez is az kellett, hogy jóval többet ígérjek meg az erdők népének, mint amit valaha képes lennék megtenni. – Egyezséget kötöttünk velük – suttogtam dühödten. – Ha visszamész, el fogják várni, hogy teljesítsd, amit vállaltunk. És nagyon jól tudod, hogy nem… – Nem keresem fel a királyi udvart. Csak átlógok, hogy váltsak pár szót a régi informátoraimmal. – És ha elkapnak? – Nem fognak. – De ha igen? – Figyelj rám. Az a képességünk, amivel másokat megszállhatunk, még az ő világukban is meglehetősen ritka. És nagyon kevesen űzik ilyen magas fokon. Bármi is járt itt, az biztos, hogy komoly hatalommal bír. – Igen, de… – Ha nem tudjuk, mivel állunk szemben, nem harcolhatunk ellene. Sem én, sem te. De ez talán segíthet – nyomott valamit a kezembe. Lenéztem, és egy lenvászonból készült kicsi zsákocskát pillantottam meg. A száját vörös fonállal kötötték be, ami elég hosszan lógott le ahhoz, hogy nyakláncként viselhessem. Igaz, ennek az ajándéknak nem sokan örültek volna, mert a kis csomag úgy bűzlött, mint a túl sokáig érlelt sajt. – Egy védelmező bűbáj – magyarázta Pritkin teljesen szükségtelenül, mivel korábban már viseltem hasonlót. Igaz, emlékeim szerint nem sok hasznát vettem akkor, amikor az erdők népe ellen kellett küzdenem. Ami azt illeti, ellenük semmi nem nyújtott védelmet. – Ha ez a lény tényleg annyira erős, gondolod, hogy ez majd megállítja? – kérdeztem.

HOLDVADÁSZ

68

– Nem. De talán nyersz egy kis időt. Egy-két másodpercet, de az is elég ahhoz, hogy ugorj. Ha alszol, a szolgád őrködjön melletted. Amikor ébren vagy, mindig működjön a pajzsod. Így tudni fogod, mikor érkezik a támadás. És akkor azonnal ugranod kell. Térben vagy időben, nekem mindegy. Csak tűnj el onnan. Nem tud kárt tenni benned… – …ha nem talál rám – fejeztem be helyette. – Én pedig olyan gyorsan jövök, ahogy csak tőlem telik. Utána aztán kiötlünk valamit, hogyan végezzünk ezzel a lénnyel. Egyre csak bámultam a kis zacskót, talizmánt vagy akármi is volt a tenyeremben. Nehéznek találtam, mintha egy vasdarab lenne a vászonba rejtve. És valami nedvességet is éreztem, mintha a belsejéből szivárgott volna kifelé. De az is lehet, hogy csak a tenyerem verejtékezett. – És ha most arra utasítanálak, hogy maradj? – kérdeztem néhány pillanat elteltével. Pritkin nem felelt. Felnéztem, de nem láttam túl sokat belőle. Előrehajolt, így kikerült a neonfény villódzó köréből, az előszobából pedig alig szűrődött ki világosság. Amikor végül megszólalt, a hangja nyugodt volt. – Akkor itt maradnék. És a legjobb tudásom szerint védenélek. És nagy valószínűséggel meghalna a feladata teljesítése közben, mivel nem tudná, mi ellen harcol. Ezt egyikünk sem mondta ki hangosan, de nem is volt rá szükség. Éreztem, amikor az a valami utána akarta vetni magát. Lehet, hogy én voltam az elsődleges célpontja, de Pritkin is előkelő helyen szerepelhetett a listáján. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. De a másik lehetőség sem tűnt elfogadhatóbbnak. Magam köré fontam a karjaimat, és csak bámultam az eget anélkül, hogy bármit is láttam volna belőle. Egy másik mágus arca rémlett fel előttem. Az a mosolygós, borostás, nevető arc, melynek gazdája nem tért vissza abból a másik világból, és már soha nem is fog. Észre sem vettem, hogy Pritkin megmozdult, csak amikor már ott guggolt előttem. Zöld szeme, mely szinte áttetszőnek tűnt a sötétben, a pillantásomat kereste.

69

KAREN CHANCE

– Nem indulnék el, ha nem gondolnám azt, hogy boldogulni fogsz – mondta. – Nem hinném, hogy a lény még egyszer ugyanilyen formában próbálkozna, hiszen már tudja… – Nem magam miatt aggódom – suttogtam ingerülten. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, tudtam, hogy ez az igazság. Úgy látszik, a saját félelmeink elleni legjobb gyógyszer, ha másokért aggódhatunk. Pritkin meglepettnek tűnt, mint mindig, amikor kiderült, hogy vele is törődik valaki. Legszívesebben megütöttem volna. Persze erre már az eddigiek miatt is rászolgált. – Velem semmi nem fog történni – ismételte. – És ha mégis, neked nincs szükséged rám. Nincs szükséged… – Ez nem igaz! – Dehogynem – nézett rám ismét, és az ajka mosolyra húzódott. – Bár egy fikarcnyit sem értesz a lőfegyverekhez. Úgy ütsz, mint egy kislány. A tudásod a mágiáról nagy jóindulattal is kezdetlegesnek mondható. És úgy panaszkodsz, mintha kínoználak, ha többet kell futnod egy mérföldnél. Csak pislogtam rá. – Ugyanakkor sok olyan hadmágust ismerek, aki sosem lenne ennyire állhatatos, ennyire bátor, és aki nem… – egy pillanatra elfordította a fejét, és amikor visszanézett rám, a zöld szempár szinte égetett. – Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. Nem lesz semmi bajod. Bólintottam, mert az utolsó mondata úgy hangzott, mint egy parancs. És hirtelen én magam is hinni kezdtem benne. Ráadásul amúgy is képtelen lettem volna bármit is mondani. Egy percig nem mozdultunk, majd Pritkin felállt, mintha eldöntetett volna a kérdés. Azt hiszem, így is volt. Én is felálltam, és kikísértem az ajtóhoz. – Még nem is mondtad, mihez fogsz kezdeni – fordult vissza felém a küszöbről. – Mivel? – Hát ezzel az átkozott hőséggel.

HOLDVADÁSZ

70

A kérdés meglepett, mert az utóbbi percekben meg is feledkeztem az időjárásról. Ahogy a hátamon kis cseppekben gyöngyöző izzadságról és a bőrömre száradt szappanhabról is. Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek – ismételgettem. – Azt hiszem – pillantottam fel rá –, megyek, és fürdöm egyet.

6

– A tündék? – nézett rám Françoise kétkedve. – Ez csak egy elmélet – feleltem, miközben egy újabb fickó könyökölt a mellkasomba. A következő nap délutánja volt. Mircea még mindig New Yorkban intézte a Szenátus fontos ügyeit. Pritkin az erdők népénél tette kockára az életét, hogy információkat szerezzen. És vajon én mit csináltam eközben? Vásárolgattam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem élveztem különösebben. Metsző pillantást vetettem a tülekedő pasasra, de szinte biztos, hogy észre sem vett. Bő farmer volt rajtam és pulóver, ami elfedte a zúzódásaimat. Még mindig zöldes hajtincseimet hevenyészett lófarokba fogtam össze. Reggel nem sokat törődtem azzal, hogy kisminkeljem magam, így a szemem alatti sötét karikák és a pofacsontom mentén húzódó bevérzés tökéletesen látható maradt. No persze legjobb napjaimon sem vehettem fel a versenyt Françoise-zal. Magas volt, sötét hajú, gyönyörű, és nagyon-nagyon francia. Ráadásul pillanatnyilag csaknem teljesen meztelen, ami magyarázatul szolgált arra, miért tudtam olyan nehezen a közelébe kerülni. Françoise nemrég eladói munkát vállalt annál a divattervezőnél, akinek alkalmanként modellkedett is. Ez a puccos bolt volt a szálló üzletsorának ékköve, főleg, mivel a tulaj nem volt hajlandó követni a vadnyugatot és a poklot giccsesen ötvöző stílust, melynek a többiek áldozatul estek. Augustine ennél sokkal kifinomultabb volt.

HOLDVADÁSZ

72

Annyira azonban mégsem, hogy a modelljeit ne sztriptíztáncosnak öltöztesse, ha épp ettől várta a vásárlók számának növekedését. Françoise három hasonlóan bombázó külsejű sorstársával együtt Augustine legutóbbi kreációját népszerűsítette, ami megítélésem szerint nem igazán volt ruhának nevezhető. Egy csaknem fél méter széles szaténszalagot láttam csupán – Françoise-nak a vörös jutott –, melyet a teste köré tekertek, és a feje mögötti nagy cikornyában végződött. Nyilvánvalóan mágiával érték el, hogy bizonyos – stratégiailag fontos – pontokat eltakarjon, mivel bárhogy is forgolódtak a modellek, egymás után kapva le a polcokról a kért árukat, az összegyűlt, nyálcsorgató közönség nagy bánatára soha nem villant elő semmijük. A pasik azonban tovább reménykedtek, és eközben bőszen válogattak a turistáknak fenntartott készletből, melyet Augustine mélységesen leszólt, de azért esze ágában sem volt kivenni a kollekcióból. Átnéztem a pólókat, és találtam egyet, melyről egy kiguvadt szemű rajzfilmfigura meredt rám. A felirat szerint „Túl sok vér van a koffeinkeringésemben”. Megvettem Pritkinnek. Tudtam, hogy sose venné fel, de kíváncsi voltam az arcára, amikor átadom. Feltéve, hogy látom még az arcát. Feltéve… Leakasztottam a pólót a fogasról, és rászóltam magamra, hogy hagyjam abba a nyavalygást. Ha van valaki, aki tud vigyázni magára, hát az Pritkin. És kevesen vannak, akik nála jobban ismernék a tündék földjét. Nem lesz semmi baja. Ajánlom is neki, különben kinyírom! – Ha el tudsz szabadulni, jól jönne egy kis segítség – mondtam Françoise-nak, amikor visszaadta a hitelkártyámat. – Mihe gondolsz? – Beszélnünk kellene. És egy ruha is jól jönne. – Máh van ’uhád – mért végig a tekintetével. – Vagyis lenne, ’a eljöttél volna, ’ogy méhethe szabjuk. Mindennap váh, ’ogy elgyehe, és mivel nem jössz, egyhe nagyobb – mutatta a kezével azt a szót, ami épp nem jutott eszébe – salaud lesz. – Seggfej? – Olyasmi.

73

KAREN CHANCE

Természetesen Augustine-ről beszéltünk, és arról a ruháról, amit állítólag a beiktatási ünnepségemre tervezett. Azért állítólag, mert még nem láttam a kérdéses művet. Nem kaptam róla vázlatrajzot, fényképet, de még csak valamiféle szóbeli leírást sem. A ceremóniáig már csak alig egy hét volt hátra, és eddig csupán azon barna kartonpapírok formájában ismerhettem meg az öltözékemet, melyek szabásmintául szolgáltak. Az Augustine-nel kapcsolatos korábbi tapasztalataimat figyelembe véve joggal izgulhattam. Ott fogok állni a mágikus világ legfőbb vezetői előtt kétes származásommal, hiányos ismereteimmel és félig elvégzett felkészítés után. Nem engedhettem meg, hogy mindezek mellett még rémesen is nézzek ki. – Addig nem vagyok hajlandó próbálni, amíg nem árul el részleteket – kötöttem az ebet a karóhoz. – Még nem is láttad? – kérdezte Françoise meglepetten. – Nem. – És máh kéhted? – Naná. De nem akarta megmutatni. Arról hablatyolt, hogy úgyse érteném a művészi koncepciót, vagy valami ilyesmi. Szóval attól félek, hogy ha esélyt kapna arra, hogy a méretemre igazítsa, utána már mindenképp azt kéne viselnem, függetlenül attól, hogy milyen. – Augustine ügyes tervező – győzködött Françoise. – És utál engem. Te is nagyon jól tudod. Erre nem mondott semmit, csak összeszorította az ajkát és forgatta a szemét. Francia lévén még ezt is sikerült szexin bemutatnia. Egy közelben álló férfi felsóhajtott. – ’a látnád, nem mondanál ilyeneket – ellenkezett Françoise. – Lehet. Megkéred őt a nevemben? – Nem ’iszem, ’ogy sokha mennék vele – mondta mélyen elgondolkodva. – Nagyon komolyan veszi a tehveit. – De? – kérdeztem, mert a hanghordozásában ez is benne volt. – De most éppen ebédelni ment… – És? Előhúzott valamit az egyik fiókból, és meglengette az orrom előtt. – És nálam vannak a kulcsai.

HOLDVADÁSZ

74

Intett az egyik lánynak, hogy vegye át a helyét a pultnál. Egy perc sem telt el, és már hátul voltunk a raktárnál. Itt meg kellett állnom, hogy egyezkedjek az árnyékaimmal. A két aranyló szemű vámpír reggel óta szorosan a nyomomban volt, persze ügyelve arra, hogy elvegyüljenek a tömegben. Mit mondjak, nem ment túl jól nekik. Mindenki más rövidnadrágban és pólóban volt a kinti negyven fok feletti hőségnek köszönhetően, ők ketten viszont a sötét zsaruk egyenruháját hordták. Mindeddig működött köztünk a ki nem mondott egyezség: én úgy tettem, mintha ott sem lennének, cserébe ők nem nyomultak túlságosan. De most elértünk a határhoz. – Kifelé – közöltem velük egyszerűen. – Előbb át kell vizsgálnunk a terepet. – Akkor rajta, és utána lépjetek le. – Miért? – makacskodott az egyikük. Az újak közé tartozott, a nevét még nem jegyeztem meg. – Mit akarsz idebent csinálni? – Ez egy próbaszoba – pislogtam rá értetlenül. – Mégis mit gondolsz, mire készülök? – Még mindig nem értem, miért kell kimennünk. – Mert ruhákat fogok felpróbálni. – És? – És ehhez meztelenre kell vetkőznöm – magyaráztam, de egy pillanatig csak nézett rám csodálkozva. – Elfelejtetted, hogy már láttuk, vagy mi? – KIFELÉ! Amint elkotródtak, Françoise kinyitotta Augustine dolgozószobája ajtaját, és besurrantunk. A helyiség hűen tükrözte gazdája személyiségét, mindenünnen a hivalkodó pompa, a túlzásokra hajló díszítettség köszönt vissza. Nagy tekercsekben álltak a legdrágább kelmék, dobozokban a nemesfém gombok, halmokban a ritka szőrmék és mindenféle csillogó-villogó kiegészítők. Az asztalokon különféle textíliák hevertek, a táblákon krétarajzokat és vázlatokat láttam. Az egyik sarokban félig összeállított próbababák sorakoztak megannyi hadirokkant katonaként. Nem láttam viszont egyetlen varrógépet vagy más elengedhetetlen szabókelléket. Csupán néhány paradicsom nagyságú tűpárna volt

75

KAREN CHANCE

odabenn, melyek, amint beléptünk, azonnal zizegve körözni kezdtek a fejünk körül. Mintha csak azt akarták volna közölni, hogy semmi keresnivalónk ott. Françoise elhessegette őket. A túlsó falhoz lebegtek, ott gyűltek össze egy csapatban. Françoise ezután elhúzott egy függönyt, s egy pillanat alatt megfeledkeztem tűpárnákról, vámpírokról, de még sajgó tagjaimról is. Augustine egy barom volt, de piszkosul tehetséges. – A tavaszi kollekció – jelentette be Françoise olyan hanghordozással, akár egy tévés konferanszié. Egy darabig csak álltam, mert nem jutottam szóhoz. Oké, lehet, hogy félreismertem a fickót. Tény, hogy elfoglalt lehetett az utóbbi időben. Itt-ott felismertem Augustine keze nyomát: az egyik miniruhát fekete csipkéből készült legyezők díszítették, melyek néhány másodpercenként kinyíltak, majd összecsukódtak. A másik sarokban több origamiszerű ruha állt, ezek folyamatosan változtak, új és új formákat öltöttek. Emellett több, ékszerekkel kirakott oszlopot is láttam, melyek úgy néztek ki, mintha folyékony rubin, zafír és gyémánt hullámzana bennük. Ez utóbbi olyan fényes volt, hogy ránézni is alig bírtam. Ám a szezon legnagyobb durranása kétségkívül az évszakok motívuma volt. Az egyik, közelben álló fakókék ruhát őszi levelek borították. Sárgásbarnák, aranylók és teltebb sötétbarnák. És nem csupán mozgásban voltak, hanem folyamatosan peregtek végig a ruhán, hogy aztán a levegőben keringve körülvegyék a szövetet. Egy utolsó, gyors körtáncot lejtettek, mielőtt semmivé váltak, hogy átadják helyüket az utánuk következőknek. Hasonló elképzelést valósított meg az a vakítóan fehér ruha is, melyből csillogó hópelyhek hullottak alá, ha megérintettem az anyagot. A következő, fűzöld színű költemény ujjait több száz, szárnyaival csapkodó pillangó alkotta. De a mindent felülmúló csúcsmodell egy halvány rózsaszín kimonó volt, melynek selymére egy japán tájképet festettek.

HOLDVADÁSZ

76

Françoise engem figyelt, és vörösre rúzsozott ajka szegletében elégedett mosoly bujkált. – Na, elég jó, mi? – Igen, tényleg jó – sóhajtottam, miközben a kimonó csábítóan csillámlott a fényben. Így, önmagában is meseszép lett volna, de a tájképet is megbűvölték, így az a szemünk láttára változott. A hó elolvadt a fák csupasz ágain, majd megjelentek rajtuk a levelek, később pedig a finom rajzolatú, rózsaszín és fehér virágok. Csak lógtak ott, míg a nyári szél el nem fújta őket, túl a ruha szegélyén. Ám a többi modellével ellentétben ennek a virágai nem váltak szinte azonnal semmivé. Egy hosszú percig csak lebegtek, majd úsztak lassan tovább a levegőben, fokozatosan halványodva, míg végül jó egy méterrel a ruha mögött eltűntek a szemem elől. Amikor odaléptem, és az egyiket megpróbáltam a kezembe venni, esküdni mertem volna, hogy éreztem a szirmok simogatását, a virág súlyát és anyagát, mielőtt szétporladt volna. – Ez az egyik különleges meglepetése a cehemóniáha – mondta Françoise, miután felnyúlt, és maga felé fordította a fogasra tűzött kis papírfecnit. – Akkor ez… ez az enyém? – kérdeztem, miközben hevesen fohászkodtam minden általam ismert istenséghez, hogy az én nevem legyen arra a cetlire írva. Igen, ebben a ruhában tényleg úgy néznék ki, mint egy Pythia. Te jó ég, ebben a ruhában enyém lenne a világ! – Non – felelte Françoise a papírra sandítva. – Hát akkor kié? – kérdeztem kissé szaporábban szedve a levegőt. Azon tűnődtem, vajon megvesztegethető-e az illető. Végül is még másfél hét van hátra a nagy napig. Augustine simán összeállíthat neki egy új öltözetet, bárki is legyen az… – Ming-duh – betűzte Françoise a homlokát ráncolva vagy ’ogy a fenébe kell kiejteni. – Micsoda? – kaptam ki a kezéből a papirost, azt remélve, hogy rosszul tudta elolvasni a kézírást. De nem. A kártyácskán valóban a kelet-ázsiai vámpírok első számú vezetőjének a neve állt. A francba! – De hiszen ő kínai! – protestáltam. – Miért kellene neki egy kimonó?

77

KAREN CHANCE

– Neked is kellene – mutatott rá Françoise egy jellegzetesen gall vállrándítással. – És ő a japán vámpíhok feje is, nem? Biztos olyan ’ogyishívják, diplomáciai lépés. A ruhát néztem, melynek redői közé mostanra visszatért a fagyos tél. Ez a táj is káprázatosán szép volt, minden kietlensége ellenére. A feketéllő ágak éles kontrasztot alkottak a kagylóhéjszínű selyemmel. A szoknya felvágása mellett egy kék madár pihent meg, és ráérősen tollászkodott. A ruha szívfájdítóan, félelmetesen pompázatos volt. Egyszerűen kizártnak tartottam, hogy bármi, amit én fogok viselni, akár a közelébe is érhetne. Igaz, mindez közel sem zavart volna ennyire, ha valaki más öltheti magára. Ám Ming-de nem csupán a világ egyik legbefolyásosabb vámpírja volt. Azon nők közé tartozott, akikről okkal feltételeztem, hogy Mircea szeretői voltak. És ha mindez még nem lenne elég, Ming-de egy elragadó, finom vonású porcelánbaba külsejével bírt. Akármilyen hétköznapi ruhát viselt, mellette én a 165 centiméteres magasságommal nevetségesen és parasztosan festettem, vörösesszőke hajam közönségesnek és megviseltnek látszott. De ebben a kimonóban… Oké, most már hivatalosan is kimondható: az életem egy nagy szívás. Françoise is látta az ábrázatomat, és elfintorodott. – Még nem láttuk a te ’uhádat – jelentette ki. – Lehet, ’ogy sokkal szebb. – Nem, nem lehet – ráztam meg a fejemet. – ’onnan tudhatnád? – kérdezte türelmetlenül a többi ruha közt kutakodva, aminek következtében máris számtalan színpompás mágia kavargott a kis helyiségben. Sok öltözék sorakozott odabenn, úgy tűnt, igencsak fellendült az üzlet. Nem tudhattam, hogy Augustine mikor tér vissza az ebédről, ezért én is nekiláttam, hogy segítsek a keresgélésben. – De nem csak emiatt jöttem, tudod? – jeleztem, miközben sebesen forgattuk a cetliket. – Vraiment? Qu’ est-ce que tu veux? Beszámoltam neki az előző este történtekről.

HOLDVADÁSZ

78

– Arról akartalak megkérdezni, amit Pritkin mondott – folytattam a témát. – Elég sok időt töltöttél odaát, igaz? – Túl sokat – felelte komoran. Ettől habozni kezdtem, mert nem akartam feltépni a régi sebeket. Françoise ugyanis nem önszántából vállalkozott arra, hogy felkeresse a tündék földjét. Az ősi legendáknak abban mindenképp igazuk volt, hogy az erdők népe szaporodási problémákkal küzd. Az ember azt gondolná, ez nem okoz komoly gondot olyan lényeknél, akik ennyire hosszú élettartamra számíthatnak. A valóság azonban mást mutatott, mivel gátlástalanul elhurcoltak bárkit, akiről úgy vélték, segíthet megoldani ezt a nehézséget. Françoise szerencsére nem váltott témát. – Nem sokat láttam a fénytündék bihodalmából, mielőtt elszöktem – mesélte. – De sokat ’allottam ’óluk. És a sötét tündék udvahát is jól ismehem. So’a nem találkoztam olyan tündével, aki képes lett volna megszállni valaki mást. – Igazság szerint én sem hallottam még ilyet – ismertem el. – Mindig is úgy gondoltam, ők hús-vér élőlények, akárcsak mi. Legalábbis nagyjából. – És azok is. Az ő világukban nincsenek szellemek, se kíséhtetek. Akkoh ’ogy száll’atnának meg valakit? – Nem tudom, de Pritkin nagyon eltökéltnek látszott. – Qu’est-ce que c’est „eltökélt”? – Határozott. Biztos a dolgában. – Eltökélt – ízlelgette a szót elgondolkodva. – Ez tetszik nekem. Olyan vicces kimondani, nem? – Biztosan. Megálltam, hogy egy pillantást vessek az egyik vörös selyemruhára, mely egész furcsa volt, hisz mozdulatlanul lógott a fogason. Megböktem, de semmi nem röppent fel belőle, és nem is váltott alakot. Lehet, hogy Augustine még nem cicomázta fel semmilyen bűbájjal, vagy talán ezt az öltözetet a nem mágiahasználó vevőknek szánta. Szép ruha volt, klasszikus szabású. Mély kivágású felsőrésze egy keskeny, ékkövekkel díszített övben végződött. A ruha alsó szegélye meglehetősen flancosnak látszott.

79

KAREN CHANCE

– Szóval sosem hallottál semmilyen történetet, legendát, bármi szóbeszédet arról, hogy az erdők népe is képes lenne megszállni más testét? – makacskodtam. – Non. Eltökélten mondom – nézett rám elégedett arccal. – Mit áhult el Phitkin? – Nem sokat. Csak annyit, hogy talán a tündék földjéről volt valaki. – Én nem ’iszem – vonta össze a szemöldökét. Elértünk a sor végére, és nem találtunk olyan papírfecnit, amelyre az én nevemet kanyarították volna. – Talán még neki se látott, hogy elkészítse – morfondíroztam. – Non. Máh etek óta csak a bűbájolásán dolgozott. Máshol sem tudott beszélni. Élénkvörösre pingált körmeivel egy percig csak dobolt az asztal tetején, aztán vigyorgó arccal nézett fel. – ’át pehsze! Biztos még mindig ’átul van. – Azt hittem, most vagyunk hátul – értetlenkedtem, de megrázta a fejét. – A phivát dolgozószobája ehhe van – bökött fejével egy kis ajtó felé a lebegő tűpárnákon túlra, melyet eddig észre sem vettem. – Akkor gyerünk! – indultam, de elkapta a karomat, és visszatartott. – Nem lehet. Senki nem mehet be oda, az itt dolgozókat kivéve. – Nem fogja megtudni. – A szobát védelmezők őhzik. Megtudná. És ezek az izék tűkkel lövöldöznek – mutatott fejével a végzet paradicsomai felé. – De akkor hogy… ? – Majd én bemegyek, és kihozom. Bólintottam, és a hátam mögött összekulcsoltam a kezemet, hogy megállítsam a remegését. Nem is értettem, mitől vagyok ennyire ideges. Na jó, értettem. Azért, mert ez az egész kezdett végképp kicsúszni a kezem közül. Az új Pythia beiktatási ünnepsége általában nem volt különösebben nagy kaland. A vendégek zömét a természetfeletti közösségek prominens képviselőinek maroknyi csapata alkotta. Vámpírok, vérfarkasok és az Ezüst Kör tagjai. Gyors formális

HOLDVADÁSZ

80

bemutatkozások, egy kis csevej, esetleg vacsora. Legutóbb már közös fotózkodásra is volt lehetőség, és aztán vége. Így volt ez egészen mostanáig. Amikor legutóbb láttam a meghívottak listáját, közel kétezer név szerepelt rajta. A vámpírvilág krémje hirtelen kitüntetett érdeklődést mutatott az új Pythia iránt, minekutána emberemlékezet óta én lettem az első ezen a poszton, akit nem a Kör nevelt és alakított gyerekkora óta. Persze az is sokat nyomott a latban, hogy együtt jártam – illetve az ő szemükben már házasságban éltem – az Észak-amerikai Szenátus egyik nagy becsben tartott tagjával. Ehhez jött még a háború, ami miatt minden érintett fél számára a szokottnál is fontosabbá vált a politika. Ráadásként a mágikus világ bulvársajtója is tele volt a nevemmel, így aztán az egyszerű kis ceremóniából a közeljövő legjobban várt sztáreseménye kerekedett. Hogy az örömöm teljes legyen, valaki úgy döntött, tovább emelné az ünnepség fényét, ha az egészet élőben közvetítenék. Ezért mindazokon kívül, akik képesek lesznek bezsúfolódni Mircea nem épp aprócska birtokára, a mágikus világ legalább fele fog bekapcsolódni az ott történtekbe egy egyszerű varázslat révén. A legszívesebben beteget jelentettem volna. De mivel erre nem volt lehetőségem, össze kellett szednem magam. Életemben most az egyszer nem engedhettem meg, hogy ne nézzek ki jól. Feltűnt, hogy elég régóta várok Françoise-ra. Ami azt illeti, nagyon hosszú ideje elment. Már épp kezdtem aggódni, amikor kilépett a szobából. Egy kicsit sápadtnak tűnt. – Mi a baj? – Azt… azt ’iszem, ’ogy Augustine még nem kezdett el dolgozni ’ajta – magyarázta. – De hát azt mondtad… – kezdtem. – Tudom, ’ogy mit mondtam! De… Biztos megcsúszott a munkáival. Gyorsan bezárta volna az ajtót, ám az egyik lábammal megakadályoztam. A paradicsomok fenyegetően zümmögtek körülöttem. – Hadd lássam. Megrázta a fejét.

81

KAREN CHANCE

– Non, Cassie. Vraiment… – Látni akarom! – Nem, nem akahod. – Annyira rossz nem lehet. Françoise csak nézett rám óriási, sötét szemével. – Én tévedtem. Tényleg utál téged. – Eressz, Françoise! – toltam odébb, ügyet sem vetve a kamikaze tűpárnákra és a védelmező fémes csilingelésére. És megpillantottam. Ott feszített magányosan, egy próbababa testén a szoba kellős közepén. Egy pillanatig csak bámultam rá, mert nem tudtam eldönteni, mit is látok. Nem is hasonlított ruhára. Mintha egy rakás részeg ruhafogas ádáz küzdelmet vívott volna ugyanannyi papírzacskóval. Méghozzá a legolcsóbb fajtából. Olyan barna, sprőd anyagú papírzacskók voltak, amilyeneket az élelmiszerüzletekben kaphatunk, és amiket már vagy tucatszor újrahasznosítottak. A látvány egyszerre volt mulatságos és elkeserítő. Egy szomorkás, barna papírból készült ruha, amin mintha… – Jaj! – nyögött fel halkan Françoise. Én már meg se szólaltam, csak összeszűkülő szemmel léptem közelebb. A ruha váll-lapját banánhéj helyettesítette, nyakláncként műanyag üdítős kupakokat fűztek fel egy zsinórra, és az öv csatját egy kilyukasztott konzervdoboz jelképezte. A vállrésznél kávézaccot láttam, a csípő környékén vörösborfoltot fedeztem fel, és esküdni mertem volna, hogy a fűző tájékán egy összeaszott egér maradványai pihennek. Az egész úgy nézett ki, mintha jó alaposan meghengergették volna a szeméttelepen… Ekkor végre leesett, és a szótlan döbbenetem haraggá változott. – Na jó – mondtam egész enyhén remegő hangon –, az igaz, hogy tönkretettem az egyik ruháját, vagyis többet is, de az mind szolgálat közben történt, és egyik sem az én hibámból. És ezért készített nekem egy ilyen szemétdombruhát? Erről van szó? Françoise csak nézett rám, és az arcára kiült az őszinte szánalom. – Itt egy káhtya. És tényleg ott volt, a ruhára tűzve, pontosan a szikkadt patkányféleség fölött. Letéptem, és rámeredtem a szövegre.

HOLDVADÁSZ

82

Arra gondoltam, ezúttal spórolok neked egy kis időt. Az igazi ruhádat csak akkor láthatod, ha teljesen kész lesz, egy másodperccel sem korábban. Most pedig kifelé a dolgozószobámból! – A. Addig ontottam a roppant kreatív jelzőket a kreatív géniuszra, amíg csak bírtam szusszal. – Ez nem túl szép tőle – bólogatott Françoise. – De mit tehetnél? Egy percig csak álltam ott, azt mérlegelve, vajon milyen képet vágna Augustine, ha egy másik tervező ruhájában jelennék meg az ünnepségen. De sajnos egyet sem ismertem, legalábbis a mágiahasználók köréből nem, és sajnos nem termett belőlük minden bokorban egy. Emellett őszintén megvallva tartottam attól, hogy egyikük sem lenne képes felvenni a versenyt a nemrégiben látottakkal. Szükségem volt egy ruhára, méghozzá egy kiváló darabra. Szerencsére épp körül voltam véve velük. – Mennyi idő, amíg visszatér? – érdeklődtem sietve. – Miért? – nézett rám Françoise gyanakvó szemmel. – Mert úgy érzem, vásárolni támadt kedvem.

7

– Na, ezt már szeretem – köszöntött Marco elismerően, amikor fél órával később bebotorkáltam a lakosztály ajtaján. – Azt hittem, ők azért vannak, hogy segítsenek – lihegtem fejemmel a két árnyék felé bökve. Ez volt az egyetlen, amit tehettem, mivel az összes végtagom teli volt aggatva zacskókkal, dobozokkal és csomagokkal. – Szabadon kell hagyni a kezünket, hogy fegyvert ránthassunk. – Mind a ketten? – Elég sok ellenséged van. – És most már kinyúlt izmaim is vannak – morogtam mérgesen, miközben becaplattam a nappaliba. – Itt az a mágus – jelentette Marco. – Pritkin? – kaptam fel a fejemet. – Nem. Az öreg muksó. És valami lenyalt hajú tag is. Azt nem tudtam, hogy ez utóbbi ki lehet, de az „öreg muksó” Jonas Marsden volt, az Ezüst Kör regnáló vezetője. Ezzel persze Marco is tökéletesen tisztában volt, de a vámpírok sosem lelkesedtek azért, ha egy mágus jelent meg a közelükben. A főnök esetében mindez duplán igaz volt. Jonas azonnal a segítségemre sietett, amikor betámolyogtam a társalgóba. Jelentőségteljesen Marcóra pillantottam, mire ő egy csókot dobott felém, majd jelezte, hogy az ajtó mögött fog várakozni. Gondolom, ezt arra az esetre szánta, ha a mágusok valamilyen fondorlatos varázslattal megpróbálnának elinalni velem, vagy ilyesmi.

HOLDVADÁSZ

84

– Bocs, hogy nem voltam itthon, de azt hittem, csak háromkor találkozunk – lihegtem. – Ugyan már, nekem kellett volna telefonálnom – mondta Jonas derűsen. – De szerettem volna beszélni veled, ha akad egy perced. – A múlt éjszakáról? – Ó, hát őszintén remélem, hogy nem arról – felelte, ami bárki mástól fura válasz lett volna. De Jonastól már megszoktam, mert ő mindig fura volt. Először is, ő volt az egyetlen személy az ismeretségi körömben, akinek még Pritkinnél is rémesebb volt a frizurája. Ma is igazi szénaboglyaként állt; egy ezüstös-fehér, statikus elektromossággal feltöltött golyó a feje tetején, mely mintha önálló életet élne. Akár egy földönkívüli lény is megpihenhetett volna a feje búbján, hogy elidőzzön ott egy keveset. Ezzel szemben az arca meglepően normális volt. Kellemes vonások, pirospozsgás arc és jóval kevesebb ránc, mint ami az évei számát tekintve elvárható lenne, noha nem ismertem a korát. Ő maga általában csak annyit mondott magáról, hogy „öreg, mint az országút”. – És Niall is szeretett volna végre találkozni veled – tette hozzá, amint a háló felé imbolyogtam. – Niall? – Niall Edwards – mondta, és ekkor lépett előre az éles arcvonásokkal rendelkező, barna hajú férfi. Sikerült szabaddá tennem a kezemet, hogy felé nyújtsam, de vagy nem vette észre, vagy nem törődött vele. – Gondolt már arra, hogy ötöt-hatot le kéne adnia? – érdeklődött a barnahajú, miközben körbejárt. Megfordultam, hogy lehetőleg mindvégig a látóteremben maradjon, és azzal a mozdulattal rá is ejtettem a lábfejemre az egyik nehéz dobozt. – Öt-hat micsodát? – szisszentem fel. – Kilót. A kamera legalább ennyivel többnek mutatja majd, és ami azt illeti, az arcának több hangsúlyt kellene kapnia. – Hogy micsoda? – Mennyi a tömege? – húzott elő az új fickó egy notebookot. – Semmi köze hozzá!

85

KAREN CHANCE

– De igen, mivel nekem kell eladnom magát Pythiaként a tömegeknek – jelentette ki savanyú ábrázattal, ujjai villámgyorsan csapkodták a billentyűket. – Niall a legjobb marketingkommunikációs szakemberünk – magyarázta Jonas, amíg én a hálóba sántikáltam, és az ágyra hajítottam a pakkokat. – Nekem nem kell PR-guru – közöltem leülve, hogy szemügyre vehessem sajgó lábikrámat. – Ó, hát persze hogy nem – mondta Slick, aki ide is követett. – Egy vámpír maffiavezér nevelte fel, és úgy jár-kel a világban, mint Paris Hilton és egy hajléktalan keveréke… – Nem is hasonlítok Paris Hiltonra! – Csillogó rózsaszín körömlakkot visel – mutatott rá. – A lábujjain. Lepillantottam a kérdéses testrészeimre, melyek a szandálom orrán kandikáltak kifelé. – Nem értem, mi a rossz abban, ha… – Hát ez az. Ráadásul sokan azt gondolják magáról, hogy valójában sötét mágus. De persze nincs szüksége PR-gurura. – Csak azért gondolják, hogy közöm van a sötét mágusokhoz, mert maguk mindvégig ezt híresztelték! – vágtam oda dühösen. A Kör ugyanis egészen a közelmúltig egy Saunders nevű mágus irányítása alatt állt, aki saját maga és szövetségesei szájíze szerint alakította a történéseket. Ők pedig nem akartak olyan Pythiát, aki nem követi kezes bárányként az utasításaikat, és aki esetleg fényt deríthet piszkos pénzszerzési módszereikre is. Így aztán amíg a fogdmegjei igyekeztek levadászni engem, ő gondoskodott arról, hogy a sajtóban csupa ocsmányságot terjesszen a családomról. A helyzetet tovább rontotta, hogy nagy többségük még igaz is volt. – És szokásunkhoz híven remek munkát végeztünk – mondta Slick büszkén. – Mostanra mindenki tudja, hogy az anyja egy kiugrott Pythia-jelölt, az apja veszélyes sötét mágus volt, maga pedig egyáltalán semmilyen felkészítést nem kapott az épp betölteni kívánt funkciójával kapcsolatban.

HOLDVADÁSZ

86

– Azt azért nem mondanám, hogy semmilyet – mormogta maga elé Jonas. – Karrierem fénypontja lesz, ha ebből ki tudom mosdatni. De megteszem, efelől egy szemernyi kétsége se legyen. Ezzel elhúzott a gardrób felé, én pedig ott maradtam, döbbent arccal bámulva Jonasra. – Ez most valami vicc? – Niall tud kissé meredek dolgokat mondani, ezt elismerem… – Kissé? – De azért lássuk be, nem hülyeség, amit állít. A rólad kialakult kép… – rázta meg a fejét, és a kobakja tetején trónoló idegen lény méltóságteljesen hullámzott jobbra-balra. – Igazából nehéz lenne elképzelni ennél rosszabb indítást. – Akkor eddig miért nem aggódtatok emiatt? – Mert arra vártunk, hogy egy kicsit lecsillapodjon a hangulat – válaszolt helyette Niall, aki egy rakás ruhámmal a kezében bukkant elő. – A közvélemény ritkán koncentrál hosszabb ideig egyvalamire, és a részletek könnyen feledésbe merülnek. Ha közvetlenül a történet napvilágra kerülése után próbáltuk volna meg szétzúzni, vagy akár átformálni a kialakult összképet, lehetetlen vállalkozás lett volna. Most viszont már csupán piszok nehéz – magyarázta, majd egyetlen mozdulattal kihajította a cuccaimat az ajtón. – Hé! – Az okozott kárt figyelembe véve legalább még két héttel kitoltam volna a ceremónia időpontját – fordult sarkon, hogy egy újabb adagot nyaláboljon fel a személyes holmijaim közül. – De közölték velem, hogy háború van, ezért nem várhatunk tovább. – Ezt most vettem! – kaptam ki egy törtfehér koktélruhát a karmai közül. – Mire? – Ha épp tudni akarja, ma este randim lesz! – Komolyan? – nézett rám Jonas vidáman. – Megkérdezhetem, hogy kivel? – Mirceával – közöltem, mire a mosoly lehervadt az arcáról. – Aha. – Ez meg mit jelent?

87

KAREN CHANCE

– Semmit, semmit. Igazán nem az én dolgom. – De az enyém annál inkább – vágott közbe Slick. – Nem engedhetjük meg, hogy újabb negatív hangú cikkek lássanak napvilágot. Például arról, hogy egy vámpírral enyeleg, méghozzá ilyen öltözetben. Rápillantottam a ruhára. Testhez simuló fazonja volt és spagettipántja, de semmi flitter, csipke vagy más hivalkodó díszítés. Hacsak azokat az alig látható, faágakra hasonlító körvonalakat nem tekintettük annak, amik épphogy átsejlettek a selyem anyagán, akár halovány árnyékok egy falon. Gyönyörű volt, ízléses, és az egyik kedvencem az új szerzemények közül. – Mégis, mi baja van vele? – érdeklődtem. – Így, a fogason? Semmi. De magán? – mért végig a szemével Slick, majd megcsóválta a fejét. – Ezzel meg mi az ördögöt akar mondani? – Csak két szót mondok: alakformáló fehérnemű – közölte, majd elvette tőlem a ruhát. – Létezik pánt nélküli melltartó is, ha még nem hallott volna róla! – vetettem oda neki mérgesen. – És van is ilyesmije? – Ahhoz sincs semmi… – Akkor ezt vehetem „nem”-nek – mondta, és elhúzott. Épp arra készültem, hogy utánarohanok, és agyonverem az egyik cipőmmel – feltéve, hogy hagyott még belőlük odabenn –, amikor Jonas lépett oda hozzám. – Persze vannak olyanok is, akik egyetértenének Niall-lel – kezdte bátortalanul. – Miről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet. Levette vastag szemüvegét, és tisztogatni kezdte egyik gyűrött ingujjával. Lehet, hogy valóban koszos volt a lencse, de nekem úgy tűnt, csak az időt húzza. Mintha arra készült volna, hogy nem fogok örülni annak, amit mondania kell. – Csak azt szeretném a magam ügyetlen módján kifejezni, hogy amikor valakiből Pythia lesz, a magánéleti kapcsolatai gyakran… bonyolultak.

HOLDVADÁSZ

88

– Mint amilyen a tiéd volt Agnesszel? – kérdeztem pimaszul. Jonas és az elődöm ugyanis a régi szép időkben egy párt alkottak. – Igen, pontosan. És épp ezért tartottuk titokban. Néhány közeli barátunkon kívül senki nem tudott róla. Ha nyilvánosságot kap, nagyon sokan azt hitték volna, hogy a Kör befolyása alatt áll. – De e nélkül is ezt gondolják – mutattam rá. – Szinte minden Pythiával ugyanez a helyzet. – De ez csupán gyanú. Egészen más, mint a bizonyosság. – És mit akarsz mondani ezzel? Hogy nem randizhatok Mirceával? – kérdeztem, és hallottam, hogy odakint valaki elfojt egy kacajt. Feltételeztem, hogy Marco volt az. Nyilván Jonas is meghallotta, mert bosszús pillantást vetett a nappali irányába. – Nem. A találkozgatás felfogható az információszerzés egyik leleményes formájának is. Vagy arra irányuló kísérletnek, hogy szorosabbra fűzd a vámpírok és a Kör közti együttműködést. Vagy épp a különböző csoportok közti pártatlanságodat is jelképezheti. – Akkor meg mi a gond? – Nincs semmi gond. Egészen addig, amíg a kapcsolatotok nem… állandósul. A kezem önkéntelenül is a nyakamon található apró sebhely felé kúszott. Csak két pont, mely látható jele volt annak, hogy Mircea a magáénak tekintett. Ennél állandósultabb kötelék már nem is lehetett volna köztünk. A jegygyűrűt bárki lehúzhatja az ujjáról, a házasság is végződhet válással, semmissé nyilvánítással, különéléssel. De ezt a jelet immár életem végéig viselni fogom. Lehet, hogy a gyémántok nem az örökkévalóságnak készültek, de ha egy vámpír megjelölt, az örökre szól. – A jelölés kimondottan állandósult kapcsolatot jelent – vallottam be. Nem akartam a részleteket is kitárgyalni, de nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb előkerül ez a téma is. – A jelölés? – kérdezett vissza Jonas úgy, mintha még sosem hallott volna ilyesmiről. Megdörgöltem az orrom hegyét, és közben századszor is az jutott eszembe, hogy miként képesek a különböző természetfeletti csoportosulások ilyen hosszú időn át eléldegélni egymás mellett úgy, hogy szinte semmit nem tudnak a másikról. Amiről pedig azt hiszik,

89

KAREN CHANCE

hogy tudják, az általában tévedésnek bizonyul. Végül is így nem csoda, ha rendszeresen egymás torkának esnek. – Arra használják, hogy nem vámpírokat egy vámpír családjához kössenek. – De mi célból? – kérdezte Jonas szűkszavúan. – Számos különféle célból. Tegyük fel, akad egy különlegesen tehetséges mágiahasználó, aki a család védelmezőit készíti egy ideje. Azt szeretnék, hogy maradjon is velük, nem akarják átengedni egy másik vámpírcsaládnak. De nem vehetik maguk közé, mert a mágusok elvesztik a varázserejüket, ha átváltoztatják őket. – És ez törvénytelen is! – tiltakozott Jonas hevesen. – Akkor nem, ha az illető beleegyezésével történik. De… – No persze, de nincs olyan épeszű mágus, aki… – De ha a mágus nem változtatható át – vágtam a szavába erélyesen, mert semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez –, akkor a legjobb megoldás a jelölés alkalmazása. Ezáltal hivatalosan a család tagjává válik, és a vámpírtörvények nem engedik meg más család tulajdonának elorozását. A módszer egy másik esetben is használatos volt, méghozzá két magas rangú vámpír egybekelése esetén. Ez ugyanis összekapcsolta őket és a családjukat, viszont egyenrangúak maradtak, egyikük sem vált a másik alattvalójává. Azt azonban Jonasra bíztam, hogy ha mindent tudni akar, akkor járjon utána saját maga. – Miért nem hallottam én erről, ha ennyire gyakori? – vonta össze a szemöldökét. – Azt nem mondtam, hogy gyakori – kaptam fel párat a ruháim közül, hogy visszategyem őket oda, ahová valók. – Nem az. – És hogyhogy nem, ha ilyen hasznos? – Mert egy mestervámpír a családja minden tagjáért felelős, akár átváltoztatottak, akár jelöléssel kerültek hozzá. Bármit is tesznek, az számon kérhető rajta is, és elszámolással tartozik a Szenátus felé. De azokat, akiket megjelölt, nem köti hozzá vérkötelék, ami biztosítaná a feltétlen engedelmességet. Ezeket a személyeket sokkal nehezebben tudja az irányítása alatt tartani.

HOLDVADÁSZ

90

– De a magasabb szintű mesterek egy családon belül is kihívhatják a gazdájukat, nem? – kérdezte Jonas, amivel meglepetést okozott. Megfordultam, mivel végeztem a ruhák felakasztgatásával. Gyorsan ment, hisz öreg nevelőnőm megtanított arra, hogy a fogasok mindig egy irányba álljanak, és ezt a szokást azóta is megtartottam. – Így van. Ennek köszönhető, hogy a magasabb fokozatot elérő vámpírokat a mestereik általában szabaddá teszik. A legtöbb esetben így történik. – Kivéve Lord Mirceát – mondta Jonas sötéten. – Úgy tűnik, elég sok magas szintű vámpír áll a szolgálatában. Sőt; talán még nem is találkoztam köztük alacsonyabb fokozatúval. – Talán azért, mert nekik itt nem sok hasznát vennénk – jelentettem ki. – Amúgy meg Mircea szenátor. Több magasan képzett vámpírra van szüksége, akik a munkájában segédkeznek. De ő a kivétel, mely erősíti a szabályt. A mesterek általában elengednek mindenkit, aki már elég erős ahhoz, hogy kihívja őket. És ugyanígy kétszer is meggondolják, mielőtt jelöléssel kötnének magukhoz valakit. Jonas csak ült egy darabig, és emésztette az elhangzottakat. Eközben én igyekeztem eltüntetni a kuplerájt, amit Niall csinált. – Ha jól értettem – szólalt meg végül az öreg mágus –, a vámpírok Lord Mircea szolgálójaként, sőt szinte a tulajdonaként tekintenek rád. A „szinte” szót nyugodtan elhagyhatta volna, de nem figyelmeztettem erre, mert már így is épp elég zaklatottnak tűnt. – Bizonyos értelemben – feleltem óvatosan, várva, hogy hová akar kilyukadni. – És az efféle tulajdontól elvárják, hogy mindig a gazdája érdekeit szem előtt tartva cselekedjen, ugye? – Igen. – Vagyis most úgy vélik, ők fogják uralmuk alatt tartani a Pythia hivatalát – vágta ki, mintha mindvégig ezt gyanította volna. – Gondolom – vontam meg a vállamat. – És ez nem zavar téged?! – kérdezte olyan ingerülten, mintha ő maga nem pontosan ugyanezt tervezte volna.

91

KAREN CHANCE

– Jonas, nekem azt kell figyelembe vennem, ami a család javát szolgálja, nem pedig a Szenátusét. – És komolyan azt hiszed, hogy lesz bármi eltérés a kettő között? Gondolod, hogy Lord Mircea különbséget fog tenni? – Majd én megteszem. – Szóval szerinted ennyire könnyű lesz eligazodnod a kötelezettségeid között? – Miért ne? – kérdeztem vissza immár én is mérgesen. – Mindegyik Pythiának volt családja, vagy nem? Jonas egy pillanatra elhallgatott, majd válaszolt: – Nos, igen. Ám ez közel sem ugyanolyan… – De, pontosan ugyanolyan! – kiáltottam, miközben eszembe jutott az a vámpír, aki előző este a fél lábát veszítette el. Neki idővel vissza fog nőni, de mások nem voltak ilyen szerencsések. Mircea egyik idősebb mestere, Nicu alig egy hónapja meghalt, miközben engem védett, és maga Marco is alig úszta meg. Hát, ha ez nem volt összetartó család, akkor nem tudom, mi lehetne az. – Ők az én családom – ismételtem meg szárazon –, és én is így tekintek rájuk. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Szenátus dróton rángatott bábujává válnék. Ahogy a Köré sem leszek. – Könnyű ezt mondani – válaszolt Jonas, akit szemmel láthatóan nem győztem meg. – De nekem úgy tűnik, sokkal komolyabb erőfeszítésekre lesz szükséged, hogy megőrizd a függetlenségedet a Szenátussal szemben, mint azt hiszed. Ám akárhogy is, most a külsőségekről beszélünk, és nem a vámpírtörvények elméleti alkalmazásáról. Az a tény, hogy te egy vámpírhoz… kötődsz, vagy nevezd, ahogy akarod, egész biztosan nem fog jó fényt vetni rád a természetfeletti közösségek egészét tekintve. – Oké, és akkor mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdeztem. – Nem mondom azt, hogy ne találkozz vele, Cassie. – Hát akkor mit mondasz? – Csupán annyit, hogy esetleg találkozgathatnál másokkal is. Egy vérfarkassal például, vagy egy mágussal. Így sokkal könnyebb lenne

HOLDVADÁSZ

92

meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a magánéletednek nincs semmi köze a hivatalos döntéseidhez. – Értem, csakhogy nem ismerek olyanokat, akik… – Én küldhetek párat. – Pár micsodát? – pislogtam. – Pár udvarlót… Ha gondolod… – Aha. Küldenél nekem pár udvarlót – ismételtem meg lassan. A szavak úgy törtek elő belőlem, mintha valaki épp fojtogatott volna. – Amelyikük nem nyeri el a tetszésedet, azzal nem kell randevúznod. Ez csak természetes – jelentette ki Jonas, és a hangjában nyoma sem volt az iróniának. – Én küldök egy adagot, te pedig kiválasztasz közülük egyet. Hirtelen felrémlett előttem egy kép. Egy plakát a hadmágusok központjának hirdetőfalán: UDVARLÓ KERESTETIK. VESZÉLYESSÉGI PÓTLÉKOT FIZETÜNK. Csakhogy a helyzet kicsit sem volt humoros. Láttam ugyanis, hogy Jonas teljességgel elfogadhatónak, sőt ésszerűnek tartaná ezt a megoldást. – Vagy esetleg kettőt – tett rá még egy lapáttal. – Egy mágust és egy vérfarkast. Hogy minden területet lefedjünk. – Mit szólnál fél tucathoz? – vetettem fel szarkasztikusan, mire csak pislogott egyet. – Nem, az nem lenne jó. Attól tartok, rossz híredet keltené. – Azt pedig nem akarjuk, ugye? Valami mozgolódást hallottam odakintről, és úgy döntöttem, elegem van ebből. Az ajtóhoz léptem, és kidugtam a fejemet. Marco levegő után kapkodva ült a kereveten, két másik őr pedig egy mobiltelefonnal babrált. – Mit műveltek? – kérdeztem. – Megpróbáljuk felvenni – adta tudtomra az okostojás, aki a bevásárlásra is elkísért. – Különben senki nem fogja elhinni nekünk. – Fejezzétek be! Ez nem vicces! – Na ne már! Dühödt pillantást küldtem feléje, de semmi hatást nem értem el vele, mert máris újra a telefonnal foglalkozott. Így aztán Marco felé fordultam. – Nem tudnál csinálni velük valamit?

93

KAREN CHANCE

Marco odaintett magához. Könnyek csorogtak végig kipirosodott arcán, és láttam, hogy mondani próbál valamit. De percekig csak ziháló hörgés hagyta el a száját. Közelebb hajoltam hozzá, mert komolyan kezdtem aggódni. Ekkor felnyúlt, megfogta a nyakamat, és odahúzta a fülemet a szájához. – Ez… rohadtul… vicces – nyögte. Felegyenesedtem, és jókorát belebokszoltam kősziklakeménységű vállába. – Vadbarom. Amikor megfordultam, Jonas épp kilépett a társalgóból, a karjánál fogva vonszolta maga után Niallt is. – Gyerünk – nógatta a fiatalabb mágust. – Nem kell elsietni. – Tíz napunk maradt, Jonas – ellenkezett a társa. – És komolyan kétlem, hogy akár tíz hónap elegendő lenne. Kábé tizenkét évesnek néz ki, leszámítva a… – mutatott testem bizonyos domborulataira. – Az öltözködése csapnivaló, a sminkje rémes… – Az nem smink, hanem zúzódások! – vágtam oda ingerülten. – Na és a haja… – hajolt közelebb hozzám, hogy gyanakodva méregessen a fényben. – Mitől lett zöld? – Divatot teremtek. – Nevetséges. De ha nem is lenne befestve ezzel az… akármivel, akkor is rémesnek tartanám. Soha nem volt még szőke Pythiánk. Az emberek egyszerűen nem erre számítanak. És meg kell mondanom, nem is áll jól magának. – Ez a természetes hajszínem! – Akkor természetesen rémes. És ennek – nyúlt az egyik göndör fürtömhöz – mennie kell. – Ha még egyszer hozzám ér… – figyelmeztettem halkan. – Időpontot egyeztetek egy fodrásszal, aki pontosan tudja, hogy nekünk kellem és kifinomultság kell. Persze, ami nekünk kellene, az… nos, elsősorban valaki más, de ha már így adódott… – Niall, azt hiszem, mára elég volt ennyi – közölte Jonas, miután elkapta a pillantásomat. – Hát ez meg micsoda? – kapta elő finom szövésű, keményre vasalt kendőjét a zsebéből Niall, hogy kihalássza vele a Pritkintől

HOLDVADÁSZ

94

kapott amulettet a blúzom alól. – Mindennek a tetejében van itt valami, ami fertelmesen bűzölög. – Engedje el – kértem tőle halk, rezzenéstelen hangon. – Naná, hogy elengedem – közölte fennhangon, miközben letépte a zsinórt a nyakamból. – Amint elértem a legközelebbi szemeteshez. És így fogok tenni minden kis hippi-jampi baromsággal, amit meglátok magán… – Ajjaj! – sóhajtott Jonas. Pislogtam egyet, aztán csak néztem azt a helyet, ahol az imént még a mágus állt. Merthogy most nem volt ott senki és semmi. – Azta! – morogta az egyik vámpír. – Mi volt ez? – kérdeztem, és éreztem, ahogy feltör bennem a pánik. Körbenéztem, de sehol nem láttam a mágust. – Hogy a dolgok jó oldalát nézzük, ez még legalább egy hónapig nem volt betervezve – felelte Jonas. – Ami azt jelenti, hogy szépen haladunk előre. – Mi történt, Jonas? – Hogy mi? Azt már tudod, hogy képes vagy térben és időben is szabadon mozogni. Azt viszont még nem vettük át, hogy ugyanezt meg tudod tenni más tárgyakkal is. És személyekkel. – De… akkor most hová tüntettem el a mágust? Jonas bagolyként pislantott rám vastag szemüvege mögül. – Halvány dunsztod sincs? Te nem látod őt? – Hogyan tudnám…? – kezdtem, de elhallgattam, mert hirtelen megláttam. Egy mérges kis mágust a hatalmas sivatag közepén, néhány száz méterre egy autóút kígyózó szürke csíkjától. Ezt leszámítva semmi más, csupán száraz bozót és kövek, ameddig csak a szem ellát. – Azt hiszem, egy sivatagban van. – Azt esetleg tudod, melyikben? – Hát… nem. Van itt egy út, de… – Á, az jó. Akkor minden rendben – paskolta meg Jonas elégedetten a karomat. – De hogyan hozhatnám vissza őt ide? – Ó, majd arra is sort kerítünk, kedvesem. De most – csillant meg a szeme a lencsén túl – talán jobb lenne, ha ott hagynánk, ahol van.

95

KAREN CHANCE

Agnes is megtette ugyanezt egyszer vagy kétszer a pasas elődjével. Nem árt, ha tanulnak egy kis jó modort, nem igaz? Karon fogott, és az ajtó felé indultunk. A fejem még mindig zsongott a történtek miatt. – Majd’ elfelejtettem, nem volt mostanság látomásod egy farkasról? Vagy egy nagy testű kutyáról? – Egy vérfarkasra gondolsz? – Nem, nem hinném. Persze az is lehet, de úgy túlságosan is egyszerű volna a képlet. – Most nem… nem igazán értem, hogy miről… Megfogta a kezem, és régimódi, udvarias meghajlással búcsúzott. – Arra kérlek, ha bármi ilyesmit látsz, tudasd velem, rendben? – Hát… igen, persze. Felegyenesedett, és mindig elkalandozó kék szeme most nagyon is határozottan csillogott, megszokott derűs arcvonásai pedig szinte ijesztővé váltak. – Késlekedés nélkül, Cassie! Bólintottam, miközben lassan a frászt hozta rám, de a következő pillanatban feltűnt arcán az ismerős mosoly. – Jó szórakozást a randevúhoz – mondta, majd elsietett. Marco becsukta az ajtót, és csak álltunk ott egymásra nézve. – Mágusok – mondta végül megvetően. – Évről évre egyre hibbantabbak lesznek. Ezúttal nem igazán tudtam vitába szállni vele.

8

– Biztos, hogy készen állsz? – kérdezte Mircea. Hét óra telt el Jonas látogatása óta, de jó pár évtizeddel korábban jártunk, és épp semmiben nem voltam biztos. A tenyerem izzadt, a gyomrom háborgott, és egyre azon járt az agyam, hogy mégiscsak az alkalomhoz nem illő ruhát választottam. Egyszer már változtattam a tervemen, és a vörös selyemruha mellett döntöttem, ami a butikban sikkesnek és elegánsnak tűnt. Most viszont úgy éreztem, hogy a felsőrész egy kicsit lóg rajtam. Persze nem volt időm átalakíttatni, így bizonyos helyeken szűk, másutt meg bő volt. Azt sem tudtam, mennyire megy ez a szín a hajamhoz, főként, mivel még mindig nem sikerült teljesen eltüntetnem belőle a zöld foltokat, és… – Jól vagyok – feleltem elszántan. Mircea pillantásából tudtam, hogy nem sikerült átvernem, ennek ellenére megnyomta a csengő gombját. És legalább az ő külseje kifogástalanul illett az alkalomhoz. Sötét haja jól fésült volt és csillogó, a tarkójánál egy diszkrét csattal fogta össze. Fekete szmokingja tökéletesen simult széles vállára, az anyag olyan puha és kellemes tapintású volt, ami csak a legjobb minőségű gyapjú sajátja. Alatta ropogósra keményített, mandzsettás fehér inget viselt, az aranygombok meg-megcsillantak a fényben. A finom metszésű mandzsettákba egy uralkodóház címerét vésték, nem mintha erre különösebben szükség lett volna. Elegendő volt egy pillantást vetni rá, és senki nem kérdőjelezte meg a származását. Ebben szemlátomást az inas is egyetértett velem, mert annak ellenére, hogy nem meghívóval érkeztünk, azonnal bebocsátást

97

KAREN CHANCE

nyertünk a partira, mely egy fényűző londoni palota földszinti termeiben zajlott. Fényesre lakkozott keményfa bútorok, fényárban úszó kristálycsillárok, finom hímzéssel ellátott brokátfüggönyök és gyönyörű szőnyegek alkották a berendezést, de mindebből alig észleltem valamit. A szalon túloldalán ugyanis ott állt egy apró termetű, sötét hajú nő, aki vörös ruhát viselt. Az oldalán pedig… – Hű, de gyönyörű! – jellemezte Mircea, és közben leemelt két pezsgővel teli poharat az egyik tálcáról. Nem feleltem semmit. Ujjaimat a pohár szára köré fontam, és úgy éreztem, mintha a lelkem különválna a testemtől. Éreztem a kristály hűvös érintését, megízleltem az alkoholt a számban, de az egész mégis olyan távolinak tűnt, akárcsak a körülöttünk zsibongó tömeg. Hallottam a nevetést, a beszélgetések felerősödő majd elhalkuló zaját, és a zongorából szűrődő dallamot is, mely egy másik helyiségből áramlott felénk. De mindez most egy cseppet sem érdekelt. Semmi nem számított, csak a magas lány abban a rémes, nyolcvanas évekbeli báli ruhájában, aki az előző Pythia mellett álldogált. Az öltözet meghatározó eleme egy élénkkék szatén estélyi volt nagy, buggyos ujjakkal és peplummal. A nyakrészt keskeny csipkeszegély díszítette, elöl pedig apró, ékszerszerű gombok sorjáztak. A cipője ugyanolyan színű volt, mint a ruha maga. Egyszerűen förtelmesen festett. Mintha egy hisztis menyasszony kényszerített volna bele egy amúgy túlságosan is csinos nyoszolyólányt. És rajta valahogy még ez is jól állt. A kék árnyalata passzolt a szeme színéhez, sötét hajához és halovány bőréhez is. Amikor pedig felnevetett, már meg is feledkeztem a ruháról, mintha ott sem lett volna. Mert képtelen voltam levenni a szememet az arcáról. Egy kar fonódott a derekam köré. – Dulceatǎ, nem hiszem, hogy ennél közelebb kellene mennünk. Csak ekkor eszméltem rá, hogy már a terem közepén járok, pedig arra sem emlékeztem, hogy elindultam. Mircea vezetett el a fal mellé, a hatalmas, padlóig érő ablakok közelébe, melyek a sötét éjszakába bámultak. A hozzánk legközelebb eső üvegtáblát tükörként

HOLDVADÁSZ

98

használva megfigyelhettem a lányt anélkül, hogy feltűnést keltettem volna túlzott érdeklődésemmel. Elismertem, hogy Mirceának igaza van. Tényleg gyönyörű. Finom, kecses és törékeny. Vagyis egyáltalán nem olyan, mint én. – Ezzel nem értek egyet – mormolta a fülembe Mircea. Egy meleg ujjbegy szaladt végig az arcélemen, letörölve azt a könnycseppet, melynek kibuggyanását képtelen voltam megakadályozni. – Sok a hasonlóság a csontszerkezetetekben, a szemetek formájában, az ajkaitok vonalában… – Hát én nem így látom – feleltem nyersen. Belekortyoltam a pezsgőbe, és próbáltam rájönni, vajon miért öntött el ilyen váratlanul a harag. – Azt mondtad, hogy készen állsz erre – korholt Mircea, miközben magához húzott. A hátamon éreztem kemény mellkasát, de a keze gyengéd volt. Megnyugodtam az ölelésében, még úgy is, hogy pontosan tudtam, mit csinál. Az összes vámpír képes arra, hogy bizonyos fokig manipulálja az emberek érzelmeit, de Mircea úgy tudott játszani velem, mint egy virtuóz a hangszerével. Ehhez egyrészt szüksége volt a veleszületett tehetségre, de emellett hamarabb kitalálta a vágyaimat, mint ahogy azok megfogalmazódtak bennem. Most azonban egy cseppet sem bántam. Örömmel fogadtam a melegség és nyugalom kellemes érzetét, mely puha paplanként vett körül. Azt mondogattam magamban, hogy nem kéne tovább játszanom az idiótát. Igazából nem is értettem a saját reakciómat. Hisz tudtam, hogyan nézett ki: láttam róla egy fotót. Igaz, hogy megfakult, szemcsés felvétel volt, és elég nagy távolságból készült, de már az is elég volt ahhoz, hogy ráébresszen a valóságra: a legkevésbé sem hasonlítok az anyámra. – Jól vagyok – mondtam kiszáradt torokkal, ám ettől csak még szorosabban vont magához. – Nem, te nem vagy jól, dulceatǎ. Düh, keserűség, csalódottság árad belőled ahogy … – Mi okom lenne rá, hogy így érezzek?

99

KAREN CHANCE

– Elhagyott téged, amikor még gyerek voltál… – Mert meghalt, Mircea! – Igen, de akkor is tény, hogy magadra hagyott. És ez nagy fájdalmat okozott neked. – Akkor nem fájt. Alig négyéves voltam. – De igenis fájt – makacskodott. – Csak épp nem foglalkoztál az érzéseiddel, Cassie. Mindig is elfojtottad őket. – Ez nem igaz! – Ó, dehogyisnem. Ez a személyiséged egyik legmeghatározóbb vonása. Dühödten bámultam az üvegből visszatükröződő arcába, de ha észre is vette, nem reagált rá. Kivette kezemből az üres pezsgőspoharat, és letette a mellettünk lévő asztalra. Aztán a karja újra betakart, szinte csapdába ejtett, bár én egyáltalán nem így éreztem. Nem akartam beszélni erről a témáról, ugyanakkor mozdulni sem volt kedvem. – Emlékszel arra, amikor gyerekkorodban felkerestem Antonio udvarát? – kérdezte Mircea. – Persze – feleltem. Egy teljes évet töltött ott, tizenegy és tizenkét éves korom között. Egy ilyen látogatás még a vámpírok között is igen hosszúnak számított. Akkoriban nem nagy jelentőséget tulajdonítottam mindennek. Tony gyakran fogadott vendégeket, és logikusnak tűnt, hogy előbb-utóbb a mestere is felbukkan nála. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Mirceának más indítéka is volt. Ekkor jutott tudomására ugyanis, hogy a kis látnok, akit Tony az udvarában tart, valójában a Pythia kiszemelt trónörökösének a lánya. Az anyám elszökött ugyan a pozíció elől, mivel feleségül ment egy sötét mágushoz, aki Tony szolgálatában állt. Ez a tény természetesen kizárta őt az utódlásból, ám semmilyen módon nem befolyásolta az én esélyeimet. – Te már akkor azt remélted, hogy egyszer én leszek a Pythia – jegyeztem meg. Mircea meg sem próbálkozott azzal, hogy cáfolja. Vámpír volt, és a család birtokában lévő erőforrások maximális kihasználása az ő kultúrájukban igen fontos erénynek számított. Márpedig egy potenciális Pythia igencsak értékes erőforrás.

HOLDVADÁSZ

100

– Igen, de ezt leszámítva is figyelemre méltónak tartottalak. – Mindössze tizenegy éves voltam – emlékeztettem. – Mi lehet figyelemre méltó egy tizenegy éves kölyökben? – A legtöbb tizenegy éves kölyök nem társalog szellemekkel – nézett rám mosolygó szemmel. – És nem említi meg mintegy mellékesen az asztalnál ülve, hogy az egyik vacsoravendég egy orgyilkos. – Azt hittem, Tony menten szívinfarktust kap – idéztem fel magamban az arckifejezését. – Már persze ha lett volna szíve. – És egyikük sem vezetett el engem a falban elrejtett polgárháborús ékszerekhez, melyekről senki nem tudott. – Kivéve azt a fickót, aki elrejtette őket. – Ezzel csak azt akartam mondani, hogy szórakoztató gyerek voltál, bár ez is abból eredt, ahogy a fájdalmadat feldolgoztad. Jobban mondva mindent megtettél, hogy ne kelljen foglalkoznod vele. – Nagyon is jól elboldogultam. Mircea erre nem válaszolt, de egy tenyér csúszott ökölbe szorított kezemre, és puha bőr érintését éreztem merev ujjperceimen. – Talán egy hónapja lehettem ott – mesélte –, amikor egy este a szobád mellett sétáltam el. Késő volt, már rég aludnod kellett volna, de meghallottam, hogy sírsz. Bementem hozzád, és te ott ültél az ágyadban, a karodat a felhúzott térded köré kulcsoltad, és csak bámultad a falat. Emlékszel, mit feleltél, amikor megkérdeztem, mi a baj? – Nem. Mindenféle képek cikáztak a falakon és a mennyezeten, mintha autók reflektora világított volna be az ablakon. Csakhogy Tony házának közelében semmilyen autóút nem vezetett, csupán egy poros földút jelentette a kapcsolatot a külvilággal Pennsylvania ezen elhagyatott vidékén. A képek azonban csak jöttek és jöttek, mintha egy régi némafilm akadozva pergő kockáit láttam volna. És valóban olyanok is voltak, színeket csak a legritkább esetben láttam a sötét éjszakában. A vér kivételével. Valamilyen oknál fogva az mindig élénk, szinte ragyogó vörös volt. Éles kontrasztban állt a kép fekete, barna, esetleg aszfaltszürke elemeivel.

101

KAREN CHANCE

De bármilyen szörnyen is hangzik mindez, számomra egyáltalán nem volt szokatlan. Szinte mindennap voltak látomásaim egészen addig, míg eléggé fel nem nőttem ahhoz, hogy kordában tartsam őket. Megtanultam, hogy ne lássak, amikor nem akarok. Talán arra a bizonyos napra sem emlékeztem volna, hacsak arra nem, hogy Mircea is ott volt, az ő megjelenése hozott vissza a valóságba. Tony emberei sosem tettek volna ilyet. Világos utasítást kaptak, hogy ne zavarjanak, hiszen bármikor olyasmit láthattam, amiből a főnök hasznot húzhat. Így aztán a legkülönösebb élményem az volt, hogy egy látomás közepette emberi érintést, egy meleg kezet érezhettem a vállamon. – Csak egy rémálom volt – mondtam neki. – Azt felelted, hogy egy tömegkarambolt láttál. Ahogy te leírtad, a vér összekeveredett a kifolyt benzinnel és olajjal. Kicsavarodott emberi testek hevertek az üvegszilánkok között. Az üzemanyag, az égett gumi és az emberi hús szaga orrfacsaró bűzzé állt össze. Másnap reggel pedig a híradások arról tudósítottak, hogy New Jersey mellett az autópályán tíz autó rohant egymásba. – Komolyan? – kérdeztem, és hirtelen nagyon jólesett volna még egy ital. – Akkor azon töprengtem, vajon milyen lehet így felnőni. Olyan dolgokat láttál, amiket egyetlen gyereknek sem lenne szabad. Valahányszor lehunytad a szemedet, körülvett a fájdalom, a rémség, a halál. – Ez azért erős túlzás. – Olyasmiket láttál, amik miatt inkább ébren maradtál egész éjszaka. Reszkettél a félelemtől, és az üres falat bámultad. – Nem is volt üres – mondtam gyorsan. – Rafe szép dolgokat rajzolt rá. Az udvari festőnk ugyanis nem volt más, mint a reneszánsz nagymestere, Raffaello, aki azután vált vámpírrá, hogy elővigyázatlanul visszautasította az akkoriban feltörekvőben levő firenzei Antonio Gallina felkérését egy munkára. Ez volt az utolsó alkalom, hogy nemet mondhatott Tonynak, noha meg kell hagyni, gazdája a későbbiekben sem halmozta el megbízásokkal. A műalkotások értékeléséhez lélek kell, és egészen biztos voltam

HOLDVADÁSZ

102

benne, hogy Tony születésétől fogva híján volt ennek a fontos kelléknek. – Igen – ismerte el Mircea –, mivel én megkértem rá. – Te kérted meg? – csodálkoztam, erről ugyanis eddig nem tudtam. – Miért? – Mert arra gondoltam, egy gyereknek mást is kell látnia a sok szörnyűségen, halálon kívül. Sötét szemei az üvegen tükröződve találkoztak a pillantásommal, de hamar elkaptam a tekintetemet. – Szeretnék még egyet inni – mondtam, de Mircea nem engedett ki az öleléséből. – Hát persze hogy szeretnél – mondta. – Amikor az anyád iránti érzelmeid kerülnek szóba, mindig hirtelen szomjas leszel. Vagy éhes. Esetleg eszedbe jut, hogy valami halaszthatatlan tennivaló vár rád. Vergődni kezdtem, mert Mircea karjaiban lenni már nem is volt annyira kellemes. – Engedj el. – Azért, hogy szerezz magadnak egy italt, vagy hogy megúszd a beszélgetést? – Nem akarom megúszni! – kiáltottam rá. Csak épp nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Mirceával azért lopóztunk be erre a partira – már ha annak lehet nevezni, hogy egy hajbókoló inas bekísért minket –, mert látni akartam az anyámat. Nem beszélni vele, nem kapcsolatot teremteni, vagyis eszem ágában sem volt bármi olyat tenni, amivel összekuszálhatom az idővonalat. Csak látni szerettem volna. Mert erre sosem volt lehetőségem azt az egy életlen fotót kivéve. De most, hogy itt voltam, mindez már nem volt elég. A közelébe akartam kerülni. Tudni akartam, most is olyan-e az illata, mint a méz és az orgona, no meg egy kis viaszos rúzs keveréke. És azt is akartam, hogy ő lásson engem. De mindennél jobban szerettem volna, ha feltehetem neki a kérdéseimet. Miért adta fel azt a lehetőséget, amiért a legtöbb ember ölni tudna, és miért választotta azt a férfit, akit szinte mindenki a legszívesebben megölt volna? Miért hozott világra engem? Miért halt meg, és hagyott arra a rohadék Tonyra?

103

KAREN CHANCE

És szeretett-e engem valaha? – Hadd menjek – mondtam bizonytalanul. Mircea elengedett, és kicsit távolabb léptem. Szabad levegőre, egy kis mozgástérre volt szükségem. Karjaimat a testem köré fontam, és a terem túlsó végébe pillantottam. Szinte fizikai fájdalom mardosott belülről. Anyám haja sötét volt, ez a fényképen is látszott, de nem barna. Most, ahogy a fény megcsillant rajta, láttam, hogy egészen mély, gazdag bronzárnyalatú. Éppolyan ritka és különleges, mint az a zafír szempár. Azon tűnődtem, vajon tőle örököltem-e néhány vöröses tincsemet. Lehet, hogy az egész családra jellemző volt. Az is eszembe jutott, vajon lehetnek-e távolabbi rokonaim, sokad-unokatestvérek vagy hasonlók, akik ki tudja, hol élnek. Korábban sosem gondolkoztam el ezen, talán azért, mert olyan közegben nőttem fel, ahol senki nem emlegette a saját rokonságát. A vámpírok rendszerint úgy tettek, mintha az életük az átváltoztatással kezdődött volna, holott valójában akkor ért véget. Persze az ő nézőpontjukból ez még érthető is volt. A mesterek általában azért változtattak át valakit, mert olyan tehetséggel, erővel, ésszel vagy vagyonnal rendelkezett, ami felett rendelkezni akartak. Az illető családja pedig ebben semmilyen szerepet nem játszott. Eszükbe sem jutott átváltoztatni egy csomó utánfutót és kölyköt, akiknek semmi hasznát nem vették volna, sőt. Inkább veszélyforrást jelenthettek, mivel a mester mindig felelős volt valamennyi alattvalója cselekedetéért. Ennek eredményeképp a családokat hátrahagyták, amikor valamelyik klán egy újabb taggal bővült. Feltételezhető, hogy a vámpírok az idő múlásával egyre kevesebbet gondoltak azokra, akik már rég nem éltek, és akikhez már semmilyen közös szál nem kötötte őket. Eljött a nap, amikor már nem is hiányzott egykori családjuk. Csakhogy én minden bizonnyal nem fogok ilyen hosszú életet megérni. – Az én anyám is kimondottan szép asszony volt.

HOLDVADÁSZ

104

Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy Mircea hangját hallom. És még pár másodpercbe, míg a szavak értelme is eljutott hozzám. – Az anyád? – Meglepettnek látszol – húzódott mosolyra a szája. – Csak mert… soha nem beszéltél róla. Az igazat megvallva sosem gondoltam még bele, hogy Mirceának is volt anyja. De idióta vagyok, hisz nyilvánvalóan volt. Csak valahogy még egyszer sem képzeltem el kisfiúként. Pedig annyira könnyű volt. A mahagóni hajzuhatagban még mindig látszottak azok az enyhe hullámok, melyek egykori göndörségére utaltak. A finom vonású ajkakkal, melyek olyan érzékiekké váltak felnőttkorára, akkoriban bizonyára édesen tudott csücsöríteni. És a sötét, átható szem ellenállhatatlan lehetett egy gyermeki arc díszeként. – Tuti, hogy már gyerekként is mindent megúsztál – mondtam, mire felnevetett. – Épp ellenkezőleg. A szüleim elég szigorúak voltak. – Az kizárt – feleltem. Én is próbáltam már kemény lenni vele, nagyon is komolyan. De egyszerűen nem működött. És kételkedtem benne, hogy bárki más nagyobb sikert érhetett volna el így. – Pedig ez az igazság – erősködött, miközben leültünk a fal mellé húzott székekre. Pár másodperc telt csak el, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Túlságosan be voltam sózva, szinte fura módon felpörögtem. Mircea is fel akart állni velem együtt, de visszanyomtam. – Egy úriember nem maradhat ülve, amikor egy hölgy áll mellette – méltatlankodott. – És ha a hölgy ragaszkodik hozzá? – térdeltem keresztbe a combjaira, hogy ne tudjon felemelkedni. – Hm, érdekes dilemma – érintette meg egy erős kéz a combomat a ruhám selymén át. – Egy úriembernek ugyanis mindig teljesítenie kell egy hölgy óhajait. – Mindig? – csaptam le a magas labdát, mire felnevetett, és csókot lehelt a kézfejemre. – Sajnos nem vagyok mindig úriember.

105

KAREN CHANCE

– Ez már igaz – mondtam neki őszintén, és kiszedtem a csatot a hajából. A fürtök sötét zuhatagként vették körül a nyakát. Felnézett rám, a szemében vidámság csillogott. Mindig is különös módon vonzódtam a hajához. Ugyan soha nem beszéltünk erről, de ő is tudta. Mintha hűvös, barna selyem folyt volna végig az ujjaimon. Ahogy végigsimítottam, most is jóval több volt az érzés, mint kellemes. Helyénvalónak és megnyugtatónak éreztem az érintését, márpedig most nagy szükségem volt erre. – Az előbb arról beszéltél, amikor még kisfiú voltál. – Ó, igen. A gyermekkor megpróbáltatásai – mosolygott, és a kezével lassan simogatta a combomat. – Az egyik első emlékem, hogy kitettek játszani a hóba, teljesen meztelenül. – Meztelenül? – Aha. Addig egész jó is volt, amíg sütött a nap, de sötétedés után… – Sötétedés…? – …akkor valahogy minden olyan… rideg lett. – Mennyi idős voltál? – meredtem rá. – Három-, talán négyéves – vonta meg a vállát. – De… miért tenne bárki ilyet? – Azért, hogy megmutassák rátermettségemet a népünk előtt. Én voltam az apám örököse, és bár akkoriban épp nem volt trónja, amit átadhatott volna nekem, szent meggyőződése volt, hogy egy nap másképp lesz. – Ezt értem, de veszélybe sodorni egy gyerek életét… – Az élet akkoriban maga volt a veszély. A mai értelemben nem létezett olyasmi, hogy gyerekkor. A parasztok gyerekeinek sem, akik hétévesen már a földeken dolgoztak. És még kevésbé nekünk, akik a nemesség közé tartoztunk. – Ez nem hangzik túl vidáman. – Pedig volt benne vidámság is. Az ünnepeken bábelőadásokat néztünk, és télen fakutyáztunk. Ötévesen már szőrén ültem meg a vágtázó lovat, ahogy a testvéreim is. Persze Radut kivéve – mondta legifjabb öccsét említve. – Ő halálosan rettegett a lovaktól, és sokkal

HOLDVADÁSZ

106

hosszabb ideig tartott, mire elboldogult velük. Én már csak tudom, hisz én tanítottam lovagolni őket. – Őket? – Őt és Vladot – mondta Mircea, és a mosoly lehervadt az arcáról. Nem feleltem semmit, de magamban szitkozódtam egyet. Egészen ritka és különleges alkalom volt, hogy a családjáról mesélt, és féltem, hogy a téma említése miatt újra magába zárkózik. De legnagyobb meglepetésemre ezúttal nem így történt. – Radu képtelen volt megtanulni a helyes testtartást – folytatta egy perc hallgatás után. – Ahogy én is – ismertem el. Rafe megpróbált tanítani, de olyan reménytelen eset voltam, hogy feladta. – Csakhogy neked nem kell seregeket vezetned a csatába, dulceatǎ. Neki viszont igen. Az apám végül úgy oldotta meg a dolgot, hogy odakötözte őt az istállónk legtermetesebb lovához, és azt mondta, addig kell rajta maradnia, amíg képes nem lesz helyesen megülni. – És sikerült neki? Mircea felnézett rám, feltárva előttem nyakának hosszú ívét, amint hátradőlt a székben. Ez a gesztus a vámpírok világában hagyományosan a bizalom jele volt. – Méghozzá bámulatosan gyorsan. Belenéztem bársonyosan csillogó, sötét szemébe. Elbűvölő volt látni a derűt vonzó arcán, a kacsintását, hófehér, szabályos fogsorát és mögötte nyelve rózsaszín villanását. A kezem gondolkodás nélkül siklott át a hajáról előbb a tarkójára, majd onnan előrecsúszott, hogy végigsimítsa a nyakát. A legtöbb vámpír elhúzódott volna, vagy legalábbis megrezzen. Mircea csak felnézett rám. A szeme még mindig élénken villant, de már nem a vidámság tükröződött benne. Ezúttal sötét mélység nyílt meg a szempár mögött, és valami olyan erő és birtoklási vágy bukkant elő, melytől szaporábban kezdtem venni a levegőt. Az ujjbegyeim szinte rátapadtak a bőrére ott, ahol kitapinthatták az erős, egyenletes pulzust. Mircea szívének persze nem kellett vernie, de mivel tudta, hogy így szeretem, ritkán feledkezett meg róla. Mint ahogy arra is ügyelt,

107

KAREN CHANCE

hogy levegőt vegyen és pislogjon, ha a közelében vagyok. Mindent úgy csinált, mintha élő ember lenne, noha ezt már jó ötszáz éve nem mondhatta el magáról. Nekem mégis annyira emberinek tűnt. Ez mindig így volt, és tudtam, hogy így is lesz. – Nem szabadna nyilvános helyen így nézned rám, dulceatǎ – mormolta fel-le simítva a combomon. – Ettől egyre inkább úgy érzem, jó lenne hamar végezni a látogatással. – Mennyire hamar? Az ujjai hirtelen szorosabban markolták a lábamat. – Nagyon. Egy pillanatra nekem is jó ötletnek tűnt. Sőt egészen pompásnak. De tisztában voltam azzal is, mi fog történni az éjszaka hátralevő részében, ha most elindulunk. És abban nem sok szerep jutna a beszélgetésnek. Megnyaltam az ajkamat, és pár lépésnyire eltávolodtam tőle. – A mamádról is akartál mesélni valamit, nem? Mircea kis ideig hallgatott, de amikor ránéztem, nem tűnt dühösnek. Sőt egyenesen nyugodtságot sugárzott a teste, és mosolygott. – Cneajna, Moldávia hercegnője – mondta könnyed hangon. – Magas volt, hollófekete hajjal és zöld szemmel. Radu inkább rá hasonlít, ha nem is a színekben, hanem a vonásai finomságában. – No és te? – Azt mondták, én inkább a természetét örököltem, bár én nem így gondolom. Ő sokkal… tüzesebb volt. Sokkal erőszakosabb. Az emlékeimben egyszerre gyönyörű és szenvedélyes, büszke és nagyravágyó. Az ajkamba haraptam, hogy ne helyeseljek. A leírás tökéletesen illett Mirceára. – Mindig is úgy véltem, inkább apámra hasonlítok – folytatta. – Miben? – Ő amolyan… megfontolt férfi volt – biccentett a fejével –, egy diplomata a magyar király, Zsigmond udvarában. Nagyjából annyi idős lehetett, mint te, amikor különleges megbízatással Konstantinápolyba utazott. A római katolikus és az ortodox egyház lehetséges összeolvasztásáról tárgyalt. Mint tudod, ebből végül nem

HOLDVADÁSZ

108

lett semmi, de a római uralkodót elkápráztatta taktikai érzékével és helyes ítélőképességével – mosolyodott el. – Noha a jámborságával már aligha. – Nem volt vallásos? – Nem jobban, mint amennyire a politikai érdekek diktálták. A családunkban az anyám volt az áhítatosabb lélek. Szegény fiait is ő adta a domonkos rendiek kolostorába, hogy ott okítsák őket – rázkódott meg az emlékektől. – Nem csíped a szerzeteseket? – vigyorogtam rá. – Mindig gyanúval tekintettem azokra a férfiakra, akik saját akaratukból tartják távol magukat az Úr legcsodásabb teremtményeitől. A bársonyos barna szemek elkapták a pillantásomat, és ez elég volt ahhoz, hogy valami meleg és vibráló érzés áradjon szét bennem. A pulzusom erősebbé vált a torkomban, és még másutt is. Na, most aztán igazán szükségem lett egy italra. Szerencsére az egyik poharakkal teli tálca épp felénk közeledett. Kinyújtottam a kezem, hogy elvegyek egy pezsgőt, ám a túloldalról egy férfi is ugyanakkor kapott le egy poharat. Véletlenül meglöktem a kezét, és a gyöngyöző, aranysárga nedűből egy kevés a hófehér ingujjára löttyent. A kárvallott lenézett rám, én pedig fel őrá, bocsánatkéréssel az ajkamon. Ez azonban elakadt a levegőben, mert a következő pillanatban mindketten kővé meredten bámultunk. Nagyon is jól ismertük egymást, és tudtuk, hogy egyikünknek sincs semmi keresnivalója ott és akkor.

9

Csak néztem dermedten az előttem álló mágus keskeny, némiképp lovakra emlékeztető arcát és fakókék szemét, közben pedig abban reménykedtem, hogy csupán képzelődöm. Kicsit másképp festett a méretre készült szmokingban, mint a tizenhetedik századi lebernyegében, és homokszőke haját most hátrafésülve hordta, nem lógott csapzottan az arcába. De ő volt. Az a fickó, akit egykor segítettem Agnesnek elkapni, mielőtt még felrobbanthatta volna egy ország történelmét. Ha maradt is bármi kétségem, az rögtön eloszlott, amikor a pasas hirtelen felsikoltott, rám zúdította a tálca tartalmát, majd kilőtt az ellenkező irányba. Sűrű, kékesfekete füst gomolygott végig az egész termen, miközben néhány lépést botladoztam hátrafelé. Valaki leadott egy lövést, mások felsikoltottak. Aztán pedig a szó szoros értelmében minden lelassult. Mintha a teremben történteket lassított felvételen nézhettem volna vissza úgy, hogy mindennek én is részese vagyok. Visszazuhantam Mirceára, a ruhám széle fodrokban hullámzott körülöttem, a felborított tálca még mindig a levegőben szállt. Üvegpoharak törtek szét, a pezsgő ezerfelé fröccsent, és a közeli gyertyák lángja hosszasan tükröződött az ezüsttál fényes felületén… Aztán minden visszanyerte megszokott sebességét, és a tálca csattanva ért földet. Igaz, ezt a zajt teljesen elnyomta a lövöldözés, az üvegcsörömpölés és az effajta veszélyekhez nem szokott, pánikba esett tömeg zaja. Nem mintha belőlem más reakciót váltottak volna ki a történtek, pedig nekem bőven volt részem hasonlóban.

HOLDVADÁSZ

110

Ösztönösen a földre vetettem magamat, de Mircea a következő pillanatban derékon ragadott és felrántott a padlóról. Nagy szerencsém volt, mert a tömeg épp ekkor döntött úgy, hogy a jó modort félretéve a menekülésre koncentrál. A finom estélyi ruhás hölgyek és a szmokingba öltözött urak eleganciáról, lovagiasságról megfeledkezve, egymást taposva igyekeztek mielőbb a kijárathoz jutni. Azon a helyen, ahol alig egy másodperce térdeltem, most csak kavargó ruhaszegélyeket és kíméletlenül egymást taposó lábakat láttam. – Mi történt? – kérdezte Mircea a háta mögé bújtatva. – Agnes… – lihegtem. A füst égette a torkomat, alig tudtam beszélni, de még lélegezni is. – Képes arra, hogy rövidebb szakaszokra megállítsa az időt… vagy lelassítsa… És biztos ő is felismerte… – Kit ismert fel? – Azt a pasast a Céhtől – kutattam kétségbeesetten a szememmel, hátha kiszúrom őt a tömegben. De a füsttől alig láttam valamit, ráadásul a legtöbb vendég magasabb is volt nálam. Felkaptam a ruhám szélét, és felmásztam a legközelebbi asztalra. – Miféle Céh? – kérdezősködött tovább Mircea, de nem feleltem. Most már átláttam a fejek felett, de a füst még mindig ellenem dolgozott. Valami azonban történt a terem túlsó felében: varázslatok villantak fel, mintha egy diszkó stroboszkópját látnám. A fények javarészt a vörös és narancssárga tartományban villogtak, ami támadó varázslatok alkalmazását jelentette. A védelmezők használatát mindig kékes vagy zöldes árnyalatú fény kísérte. Leugrottam az asztalról, és futásnak eredtem. Mircea azonban megragadott, még mielőtt egy métert megtehettem volna – majd azonnal a padlóra vetette magát velem együtt, mivel egy kósza tűzgolyó szelte át a levegőt a fejünk felett. A mögöttünk álló ablakba csapódott, az üveg apró szilánkokra robbant, a brokátfüggönyök pedig pillanatok alatt lángra kaptak. Ennek eredményeként még több és fojtogatóbb füst árasztotta el a helyiséget, így szinte már alig lehetett levegőhöz jutni. – Engedj el! – fuldokoltam. – Meg fogja ölni! – Kit?

111

KAREN CHANCE

– Az anyámat! – De ki öli meg? – Az a barom a Céhtől! – Figyelj rám – ölelte körül két meleg tenyér az arcomat, és a sötét szempár pillantása újra találkozott az enyémmel. Azonnal éreztem a szokásos nyugalmat, amit Mircea közelsége idézett elő. Képes volt arra, hogy elűzze a félelmeimet, lecsillapítsa az agyamat – és ezzel együtt megfosszon a lépéselőnyömtől. – Bármi is van készülőben, nem lesz sikeres – biztosított. – Semmi jelentőségteljes dolog nem történt ezen a napon. Tudom, mert az embereim utánanéztek. – Eddig még nem történt – mondtam azon dühöngve, hogy már nem vagyok dühös. – De éppen most történik. És ha nem figyelsz rám… Mircea azonban nem figyelt. Miközben vitatkoztunk, talpra állított, és a karjával átfogta a derekamat. Aztán pedig megindult velem a tömegen át a legközelebbi kijárat felé. Majd, amilyen hirtelen nekivágott, ugyanúgy vissza is hőkölt. Én magam is hátrafelé kezdtem lépkedni. Képtelen voltam uralkodni a mozdulataim felett, és így épp az ellenkező irányba haladtam, mint amerre szerettem volna. Megpróbáltam mondani valamit, de szavak helyett csak értelmetlen halandzsa hagyta el a számat. Egy percre eluralkodott rajtam a pánik, mert biztos voltam benne, hogy ismét megszállt valami. De aztán megláttam a függönyt. Egy perccel korábban a sötétvörös anyag már szinte teljesen szétporladt a lángokban. A színes hímzés éles kontrasztot alkotott az elfeketedett szövettel. A tömött bojtok megremegtek, ahogy a tűz azokat is bekebelezte. Most azonban egészen máshogy állt a helyzet. A brokátfüggöny épen, eredeti szépségében bukkant elő a lángok alól, melyek egyre kisebbek lettek, majd egyetlen tűzlabdává olvadtak, mely átrepült a levegőn ahhoz az emberhez, aki útjára indította. A menekülő tömeg is rossz irányba haladt. Rémülettől eltorzult arcok tűntek fel előttem, miközben felugrottam az asztalra, aztán újra le onnan, feküdtem a padlón, utána pedig egyenesen belebámultam a tágra nyílt szemű mágus képébe, akinek ingujján ott sárgállott a

HOLDVADÁSZ

112

rálöttyintett pezsgő. Majd ismét Mircea karjaiban voltam, és úgy tekingettem ki az ablakon, mintha mi sem történt volna. Mert még nem is történt semmi. Az idő folyása ismét változott. A világ egy másodpercre megremegett körülöttem, majd minden visszatért a rendes kerékvágásba. Ezúttal viszont már nem teketóriáztam. Kiszabadítottam magamat Mircea öleléséből, és letaglóztam a mágust. Összegabalyodva zuhantunk a padlóra, a karommal szorítottam a derekát, aztán pedig a lábát, amikor megpróbált lerázni magáról. Valamit a padlóhoz vágott, és füst szállt fel körülöttünk, kellemetlen volt és égetett. De kitartottam, egészen addig, amíg egy csillogó bakancsos láb telibe nem találta az arcomat, és elrepített. Ekkor azonban Mircea kapta el a mágus gallérját, és felrántotta a földről… A következő pillanatban pedig úgy repült a levegőbe, mintha ágyúból lőtték volna ki. Nem láttam, ahogy Mircea a falnak csapódott, majd azonnal összeszedte magát és a támadónkra rontott, mivel mindez egy szempillantásnyi idő alatt történt. Azt viszont már láthattam, ahogy ugrás közben, a levegőben megmerevedik, mintha az idő is megállt volna körülötte. Merthogy épp ez történt vele, velem és mindenki mással – kivéve azt az istenverte mágust, aki úgy rázta le magáról a varázslatot, mint kutyák a bundájukról a vizet, aztán azonnal eltűnt a mozdulatlan tömegben. Utánaindultam, makacsul küzdve az erő ellen, ami a helyemen akart tartani. Olyan érzés volt, mintha sűrű melaszban kellene úsznom. Az idő végzetesen lassan folyt körülöttem, elnehezítve a végtagjaimat, lelassítva a légzésemet, komoly hátrányt okozva. Így nem kerülhettem közelebb sem a mágushoz, sem az anyámhoz. Addig erőlködtem, míg végül kiszabadultam az idő fogságából. A lendülettől nekiestem a szoborcsoportként megmerevedett tömegnek. Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, csak kapkodtam levegő után. Egy nőt felborítottam, úgy dőlt el, mintha tekebábu lenne. Esés közben széles csíkot kent vörös rúzsával a mellette álló férfi ingére. Egy másik nő is ide-oda billegett magas sarkú cipőjében, de ő nem tudott elesni, mert minden irányban álltak körülötte.

113

KAREN CHANCE

A tömeg engem is nyomorgatott, de ez hasznos is volt, mivel a mágus előrejutását is ugyanígy akadályozta. Láttam, ahogy szőke frizurája fel-felbukkan a csillárok fényében. Most könnyű volt kiszúrnom, hisz jó tíz centiméterrel magasabb volt az átlagnál, és pillanatnyilag kizárólag ő mozgott. De tudtam, hogy még ha utol is érem, egymagam képtelen lennék megbirkózni egy begőzölt sötét mágussal. És Agnes sem segíthetett. Nem értettem pontosan, miféle játszma volt ez az idővel, de magát a trükköt ismertem. Az idő megállítása a Pythiák fegyvertárának legkomolyabb darabja, afféle adu ász. Ugyanakkor ennek meg is van az ára. Az egyetlen alkalommal, amikor eddig – akaratlanul – előidéztem, a nap hátralevő részére teljesen kiütöttem magam. Pedig én jóval fiatalabb voltam, mint Agnes. Ez a gondolat csak fokozta a rémületemet, mert nyilván ő is tökéletesen tisztában volt a varázslat alkalmazásának következményeivel. Nem folyamodott volna ehhez, ha nem érzi úgy, hogy komoly veszély fenyegeti őt magát vagy az örökösét. Ezúttal azonban a trükk nem vált be, sőt akár visszafelé is elsülhet. Mivel a máguson nem fog a varázslat, úgy cserkészheti be a két áldozatát, hogy ők közben tökéletes biztonságban hiszik magukat, ráadásul Agnest komolyan legyengíti az, hogy energiáját az idő megállítására fordítja. Követnem kellett a pasast, hogy segítséget nyújtsak neki. És csak egyféleképp érhettem a mágus nyomába. Felnéztem oda, ahol Mircea még mindig a levegőben lógott. Borostyánszín szeme résnyire szűkült, és arra a pontra meredt, ahol a mágus még nem olyan régen állt. Megragadtam az ingét, mivel azt értem el a legkönnyebben, és teljes erőmből megrántottam. A nagy, Mircea alakú léggömb egy kicsit közelebb került a földhöz, de továbbra is mozdulatlan, vagyis használhatatlan maradt. Ez nem jött be. Csak álltam ott, és a tehetetlen düh könnyei mardosták a szememet. Gyűlöltem magam, amiért képtelen voltam használni az erőmet. Nem számított, hogy mennyit tanultam eddig és miket gyakoroltam: amikor igazi vészhelyzet állt elő, mindig épp valami

HOLDVADÁSZ

114

olyasmire lett volna szükségem, amiről még semmit sem tudtam. De ha egyszer már sikerült, akkor, a rohadt életbe, újból sikerülnie kell! Nem fog egy nyomorult kis mágus valami nevenincs szektától megverni engem a saját játszmámban. Belekapaszkodtam Mircea ingébe, és koncentráltam, hogy az erőmet kettőnk között összpontosítsam. Aztán meghúztam. Egy hosszú másodpercig semmi sem történt. A teste ezúttal meg sem mozdult felém, egyetlen centimétert sem lendült ki. Ugyanakkor éreztem, hogy bár a térben nem halad, mégis épp átküzdi magát valamin. Éreztem az ellenállást, ami vissza akarta húzni, visszatuszkolni a mozdulatlanságba, miközben én mindent elkövettem, hogy kirángassam onnan. Elképesztően nehéz volt, össze sem hasonlítható azzal, amikor saját magamat kellett kiszabadítanom. Remegni kezdtem, a homlokomon gyöngyözött a veríték. Volt egy pillanat, amikor kis híján elengedtem. Mintha az idő valami csúszós felület lett volna, az ő testét pedig olaj borítaná mindenütt. A fizikai megterhelés mellett ráadásul a szorításom sem enyhülhetett. De éreztem, ahogy az idő fokozatosan, rétegről rétegre pattogzik le róla. Olyan volt, mintha valami egészen egzotikus hüllő vedlené le a bőrét. Aztán hirtelen a földre zuhant, jobban mondva mind a kilencven kilójával engem passzírozott a padlóba. Azonnal talpra is ugrott azonban, majd leguggolt hozzám, mivel látta, hogy zihálok, és elég pocsékul nézek ki. Basszus, ez kemény volt! Nagyjából ő is hasonlóképp érezhetett, mert ahogy körbenézett, nyomát sem láttam rajta a szokásos összeszedettségnek. Kissé sápadtan mérte fel a mozdulatlan tömeget, a megdermedt füstgomolyagokat és az egyik poharat, amely tőlünk alig egy méterre lebegett, tartalma pedig úgy zúdult alá, akár egy jéggé fagyott vízesés. Mircea kinyújtotta a kezét és megérintette a pezsgőt, majd szinte visszarántotta az ujjait, amikor azok nedvesek lettek. Tágra nyílt sötét szemekkel nézett rám. – Mit műveltél? – kérdezte elhűlten.

115

KAREN CHANCE

– Ne azzal foglalkozz – tápászkodtam fel, és közben igen elcsodálkoztam, mitől akarom kidobni a taccsot. – El kell kapnunk, mielőtt odaér hozzájuk. – A fickót, aki rád támadt? – Igen. – Ártani akar a Pythiának? – Igen! – Miért? – Mert Agnesszel meghiúsítottuk a legutóbbi küldetését. És mert a Céh amúgy is ezt csinálja: összezavarják az idővonalat. Egy Pythia és az örököse egyidejű meggyilkolásával pedig jókora káosz keletkezne ezen a téren. De a következmények között akadna még más is. Az anyám ekkor még a Pythia kiválasztott utódja volt, vagyis az a jó kislány, aki megőrzi szüzességét a roppant fontos hatalomátadási ceremóniáig. Azaz még nem találkozott kétes hírnévnek örvendő apámmal, és még nem szökött el vele. Vagyis én sem létezem. A bőrömre hirtelen jeges verejték ült ki, és a tüdőm mintha képtelen lett volna magába fogadni a levegőt. – Mircea! – ragadtam meg a szmokingja ujját. De nem kellett magyarázkodnom. Láttam a szemében, amikor neki is összeállt a kép. Soha nem voltam még ennyire hálás a pengeéles eszéért, mellyel a legapróbb részleteket is könnyedén átlátta. Mint például azt a tényt, hogy ha ez a mániákus mágus sikerrel jár, nem csupán két Pythiával végezhet. Magával ránthat egy harmadikat is. Mircea nem kérdezősködött tovább. Derékon ragadott, és előrelendültünk. Gyorsabban vágott utat a még mindig mozdulatlan vendégsereg soraiban, mint azt elképzelhetőnek tartottam. De a mágus tetemes előnyre tett szert, és amíg én Mircea hadra foghatóvá tételével foglalatoskodtam, szem elől tévesztettem. Az sem igazán kedvezett nekünk, hogy a füst úgy ült meg a levegőben, mint a sűrű, szinte áthatolhatatlan köd. Abban bíztam, hogy a látási viszonyok javulni fognak, ahogy távolodunk a forrástól, ám ennek épp az ellenkezője bizonyult igaznak. A terem távolabbi

HOLDVADÁSZ

116

vége füsttengerben úszott. Egyes helyeken sötétebb volt, másutt, ahol a varázslatok utat törtek maguknak, világosabb. A füst is zavaró volt, de sokkal jobban aggódtam a varázslatok miatt. Most ezek is mozdulatlanok voltak, mint megannyi neonfény egy nyolcvanas évekbeli diszkóban, de elég sok akadt belőlük. Mivel az idő megállt, tudtam, hogy nem csapódnak belénk, ám ha mi szaladunk bele az egyikbe… Nos, fogalmam sem volt, hogy mi történne akkor, de valamiért úgy sejtettem, nem lenne túlságosan kellemes élmény. – Át tudsz ugrani? – kérdezte Mircea sürgetően. – Nem, ha nem látom, hogy hová kell mennem – feleltem, mert a füst pontosan ebben gátolt meg. – Akkor megkerüljük. – Arra nincs idő! Az a pasas már… – Akkor én megyek – húzta vissza kemény kézzel a karomat, amikor előrehajoltam, hogy átmásszak egy varázslat nyalábja alatt. – Te nem tudod irányítani az időt, de ő igen. Megállít, és megöl téged, mielőtt rájönnél, hogy mi történik. – Vállalom a kockázatot. – De én nem! Makacsul összeszorította a száját, én pedig úgy éreztem, sikítanom kell. – Mircea, a végén halálra fogsz védelmezni engem! Egy másodpercig csak nézett rám, aztán egy cifrát káromkodott, és letérdelt mellém. Ezt beleegyezésnek vettem, és kúszni kezdtem előre. De egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint amilyennek gondoltam. Egy élénk színű tűzkígyó húzódott végig a fejünk felett, mintha keményre fagyott málnafagyi lett volna. Mélyhűtött varázslat, ami elég hideg ahhoz, hogy égessen, hogy jéggé dermessze a bőrünket, ha véletlenül hozzáérünk. Akár végezhet is valakivel. Olyan mélyre hajolva másztam át alatta, ahogyan csak bírtam. Odalenn némiképp nagyobb biztonságban érezhettem magamat, mert a varázslatok zömét magasabban vetették ki. Egész csinos, színpompás rostély alakult ki belőlük a fejünk felett. Noha a füst ezen a szinten nem volt olyan sűrű, a látási viszonyok cseppet sem

117

KAREN CHANCE

javultak. Bármerre néztem, estélyi ruhák fodrozódtak, és a férfiak nadrágba bújtatott lábainak erdejét is kerülgetnünk kellett. Igyekeztem egyenesen előrehaladni, de arra azért vigyáztam, hogy senkit ne döntsek fel menet közben. – Én azt hittem, csak a Pythiák képesek manipulálni az időt – morogta Mircea a hátam mögött. – Ahogy én is. – Akkor ez hogy csinálja? – Fogalmam sincs – feleltem bosszúsan. – Agnes egy szóval sem mondta, hogy a Céh ilyesmit tudna. Igen, időutazásra képesek, de Agnes szerint a legtöbbjük szerencsétlen flótás, aki saját magát nyírja ki, amikor olyan veszélyes varázslatokkal kísérletezik, amiket képtelen kordában tartani. – De ez itt akkor egy kicsit más. – Régebben nem ilyen volt – panaszkodtam. – Legalábbis akkor nem, amikor Agnes meg én elkaptuk. Tiszta idiótának tűnt. Pocsékul lőtt, és csak rohangált meg óbégatott. Még neki is ment… Elharaptam a mondat végét, mert ezúttal én mentem neki valaminek, és a találkozás elég fájdalmas volt. Mint kiderült, egy védelmező varázslat halványzöld buborékjába ütköztem, amely olyan gyenge fényt árasztott, hogy a tűzgolyók fenti ragyogása teljesen észrevétlenné tette. Egy idősebb férfit láttam odabenn, aki felemelt kezekkel vetítette ki a pajzsot magára és a mellette fekvő nőre. Ez utóbbi szürke műselyem ruhája, ezüstösen csillogó haja és színtelen igazgyöngy nyaklánca tökéletesen illett hófehérré vált arcához, melyre kiült a rémület. – Majd én – javasolta Mircea, és átvette a vezetést. Nem ágáltam a helycsere ellen, mert az ő látása vagy tízszer élesebb volt az enyémnél. – Közben mesélj erről a Céhről. – Nem sokat tudok róla – mondtam a sarkában járva. – Csak azt, amit Agnes elmondott róluk. Szerinte valamilyen elvetemült szektáról van szó. Azt hiszik, jobbá tehetik a történelmet, megoldhatják az emberiség gondjait azzal, ha feltérképezik, mikor és hol szúrtuk el, majd visszamennek oda, és elrendezik a dolgokat. A gond csupán az, hogy ők maguk döntik el, mikor hibáztunk és mit tettünk helyesen.

HOLDVADÁSZ

118

– Fanatikusok – jellemezte őket Mircea viszolyogva. – Agnes utópistáknak nevezte a tagokat. – A kettő ugyanaz, csak az elnevezés más. – Azt is mondta, hogy veszélyesek lehetnek… – Az ilyenek mindig azok. Mint bárki, aki csakis egyetlen nézőpontot hajlandó elfogadni. Ha bármilyen csoportosulás arra a döntésre jut, hogy kizárólag az általuk járt út a helyes, onnantól már csupán egyetlen lépés az, hogy gonosznak kiáltsanak ki, és megbélyegezzenek mindenkit, aki nem úgy gondolkodik. Ha pedig valakit már démonizáltak, elhitették azt, hogy ő a jó ellensége, akkor az elpusztítása nem bűn, hanem épp hogy erénnyé válik. Úgy mondta mindezt, mintha személyesen is átélte volna, de nem volt időm kérdezősködni. Elértük ugyanis a terem közepét, ahol egy sötétvörös folt éktelenkedett a padlón, mintha valaki kiborított volna egy vödörnyi festéket. Csakhogy a festék nem rotyog úgy, mint a tűzhelyre rakott leves, és nem szállnak fel belőle apró buborékok a levegőbe. Egyelőre egészen lassan mozogtak, mint a viszkózus folyadékban rekedt gáz, de azt is tudtam, hogy ez már nem sokáig lesz így. – Mi van? – kérdezte Mircea. – Múlik a hatása. – Minek? – A varázslatnak. Rengeteg energiát emészt fel, senki nem képes sokáig… – Milyen varázslatnak? – vágott közbe élesen. – Annak, amiből kirángattalak. – Az időmegállítós? – Igen. – Azt mondod, hogy mindjárt a régi lesz minden? – faggatott tovább Mircea. – Igen. – Mikor? – Most…? – mondtam bizonytalanul, azt figyelve, ahogy egy vörös buborék csaknem harminccentisre nőtt meg, mielőtt halk pukkanással semmivé foszlott volna.

119

KAREN CHANCE

Aztán már semmit sem láttam, mert Mircea nagyot taszított rajtam a vállával, és átugrott velem a vöröslő folt felett. Keményen landoltunk, és a lélegzetem is elakadt. Egyrészt azért, mert fájt a földet érés, másrészt azért, mert beleütköztünk egy rikító rózsaszín estélyit viselő nőbe. A hajánál fogva ragadtam meg, mielőtt beledőlt volna a bugyborékoló tócsába. Mircea is lökött rajta egyet, így a nő a mögötte álló mágus karjaiba zuhant. A következő pillanatban pedig már rohantunk az emberek alkotta útvesztőben, méghozzá olyan sebességgel, ami egyértelműen nem volt biztonságos. Mint ahogy semmilyen más megoldás nem lett volna az. Egy varázslat cikázott át előttünk, nekiütközött valaki védőpajzsának, amin gellert kapott. A közelünkben csapódott a parkettába, ezernyi hegyes fadarabkát repítve szét a levegőben. Egy másik fénycsóva a mennyezeten landolt, a festék és a szétmálló vakolat lokális hóesésre emlékeztetett. A harmadik tűzgolyó a terem végében álló franciaerkély ajtaját találta telibe. Röviddel ezután ennek romjain átgázolva jutottunk ki a sötétségbe, a csípős őszi levegőre, hogy meghalljuk a város éjszakai életének nyüzsgő zaját. És meglássuk a mágust, aki egy ízléstelen kék ruhába öltözött lányt cipelt magával. Már legalább fél háztömbnyire jártak, és elég gyorsan haladtak. Talán az okozta a sietséget, hogy négy hadmágus loholt utánuk. Ők minden bizonnyal odakint lehettek, talán kiugrottak egy bagóra, vagy ilyesmi, mert nyilvánvaló volt, hogy nem kerültek bele az időbuborékba. Még így is elég messze voltak a gyorsan távolodó pártól, de ekkor mágikusan felgyorsított sebességre kapcsoltak. Csak elmosódott árnyakat láttam, ahogy hasították az éjszaka levegőjét. Kezüket előrenyújtva készültek ráugrani a foglyát cipelő mágusra… …aztán az egész csapat eltűnt egy villanás kíséretében, ami egyetlen pillanatra a környező épületeket is fényárba borította. Egy másodpercig hitetlenkedve bámultam hűlt helyüket. Lehet, hogy a saját erőmről még nem tudtam mindent, de egy ugrást bármikor felismertem volna. Az imént még itt rohanó mágusok nem a térben, hanem az időben utazva tűntek el a szemünk elől. Olyan könnyedséggel rázták le magukról az idő kötöttségét, ahogy egy ember átlép egy küszöbön. Igaz, hogy a testük eltűnt, de volt valami,

HOLDVADÁSZ

120

ami itt maradt. Ebbe próbáltam kétségbeesetten belekapaszkodni, miközben hallottam, hogy Mircea a hátam mögött átkozódik. – Mi az ördög haragja…? – Még mindig érzem őt – markoltam meg a karját olyan erővel, hogy az egy embernek biztosan fájt volna. Azonnal felkapta a fejét, és az üres utcát kémlelte. – Úgy érted, hogy valamilyen rejtő bűbáj mögé bújt el? – Nem. Azt mondtam, hogy érzem őt. Úgy véltem, azt is tudom, miért van ez így. Annak, aki az én posztomat töltötte be, valahogy ki kellett képeznie az utódját. Ennek egyik módja az éles bevetés, a terepmunka volt. Ehhez azonban szükség volt egy olyan képességre, mellyel rábukkanhatott az örökösre, ha az valahol, valamikor bajba került. Legalábbis én arra jutottam, hogy ezért érzékelem, merre is kell keresnem. Mintha egy képzeletbeli, aranyló fonal húzódott volna kettőnk elméje között, ami összekötött bennünket. De ez a fonál egyre csak vékonyodott, ahogy anyám mind távolabb került tőlem. – Mit akarsz ezzel… – kezdte Mircea, de megráztam a fejemet. – Kapaszkodj! – szóltam neki, aztán ugrottam.

10

Ugyanarra az utcára érkeztünk, csak épp itt nem volt közvilágítás, sem autók vagy rémülten menekülő elegáns férfiak és nők hada. De az őrült mágust és a túszát sem láttam sehol. Csupán mocskos hó olvadozott a macskaköveken. A hold néhány sötét felhő között lavírozott az égen, a távolból pedig egy-két gázlámpa halovány fénykörét fedezhettem fel. Száraz levelek zörögtek az ereszcsatornákban, de ezt leszámítva minden mozdulatlan volt. – Lehet, hogy bevitte az egyik házba? – kérdeztem Mirceát, aki lehunyt szemmel, hátravetett fejjel hallgatózott. – Nem hiszem – mormogta. Azzal sarkon fordult, és kinyitotta a szemét. Egyenesen az utca bal oldalán álló, háromszintes sorházak irányába nézett. Az épületeket valamilyen világos színre festették, ami most fakón és kísértetiesen világított a holdfényben. Az ablakok sötéten ásítoztak. Legtöbbjük mögött vastag függöny húzódott, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. A házak előtt görnyedező árnyékok már ígéretesebbnek tűntek. Én persze semmit nem láttam, ami hasznos információ lett volna. Nem hallatszottak elsuttogott utasítások, sem lábdobogás, de még ruhák zizzenésének zaja sem ütötte meg a fülemet. Mirceának azonban minderre nem volt szüksége. Ő hallotta a szívverést, kiszagolta a verejtéket a bőrön, érzékelte a levegő áramlásának változását. A legjobb bűbájok sem értek sokat egy vámpír érzékszerveivel szemben.

HOLDVADÁSZ

122

– Arra – súgta oda nekem, nem mintha szükség lett volna rá. Az árnyékok egy sikátor sötét szájában tűntek el, és én máris közvetlenül mögéjük ugrottam. Az ezüstös holdfény beragyogott a keskeny átjáró túlsó végén, megvilágítva az emberrabló és anyám alakját, akik épp akkor fordultak be a sarkon. Mögöttük pedig feltűnt a három hadmágus is, akik az imént már szinte utolérték a gazembert, ám most úgy támolyogtak, mint a részegek. Rejtő bűbájaik sem működtek, és szinte egymást feltartva botladoztak, ráadásul hátrafelé, vagyis egyenesen arra, ahonnan mi érkeztünk. Egy pillanatig azt hittem, hogy összetévesztettek minket az ellenséggel, és úgy döntöttek, előbb bennünket intéznek el, s csak utána szabadítják ki az anyámat. De rá kellett jönnöm, hogy nem minket szemeltek ki maguknak. Sőt! Mivel csak a szemük fehérje látszott, és állandóan egymásnak ütköztek, úgy tűnt, egyáltalán nem képesek bárkit is kiszemelni. Soha életemben nem láttam még ilyen összeszedetlen és ilyen szinten pánikba esett hadmágusokat. Bekukucskáltam mögéjük, de semmi nem adott magyarázatot a viselkedésükre. Még egy patkány se neszezett a sikátor földjét elborító szeméthalomban. Az viszont látszott, hogy valami a frászt hozta rájuk. Aztán mellénk értek, és egyikük nagy sietségében brutálisan oldalba taszított. Olyan erővel ütköztem a téglafalnak, hogy minden levegő kiszállt a tüdőmből. Mircea megütötte a mágust. A könnyednek látszó csapás hatására a férfi kirepült a sikátorból az utcára, de döbbenetes módon eszébe sem jutott megtorolni a támadást. Feltápászkodott, és amilyen gyorsan tudott, elsántikált. Hamarosan el is tűnt a legközelebbi sarok mögött. Egy pillanatig még zavartan bámultam utána, majd megráztam a fejemet, és indultam volna tovább. Nagyon fontos volt, hogy ne veszítsem el azt az illékony köteléket, ami még anyámhoz fűzött. Ám ekkor Mircea visszarántott maga mellé. Nem kérdezősködtem, mivel még mindig alig kaptam levegőt, nemhogy beszélni tudtam volna. Másrészt viszont elég jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, jó oka volt erre. Harmadrészt pedig az éjszaka egy darabja kivált a sötétségből, és megindult felénk.

123

KAREN CHANCE

Úgy hullámzott a sikátor teljes szélességét átérve, akár a víz. Nyomában a sötétvörös téglák szürkévé, töredezetté váltak, majd szétmállottak. A falak kétoldalt kifakultak a gomolygó valami magasságáig, mintha árvíz koptatta volna ki a vakolatot. A hullám a szél által felkapott néhány szemétdarabot is elkapott. Ezek előbb megbámulták, majd összezsugorodtak, végül szétporladtak. A sötét valami átrágta magát egy fából készült esővízgyűjtő hordón is. A benne lévő mocskos folyadék a sikátor kövezetén szaladt végig. És mindez néhány másodperc leforgása alatt történt. Csak bámultam a pusztulást, és bár jól tudtam, mi az, amit látok, nem akartam hinni a szememnek. Ez nem időbuborék volt, hanem időhullám. Méghozzá olyan, amely épp bekebelezni készült a negyedik mágust. Egészen addig nem vettem észre őt, amíg a rejtő bűbája szét nem olvadt. Mögüle itt-ott előtűntek a pasas különböző testrészei, ahogy a keskeny átjáró talaját borító hulladékot kerülgette. Futni próbált, de igazság szerint nem ment valami jól neki. Többször is megbotlott, elesett, majd felállt, tett néhány bizonytalan lépést, és újra elvágódott. Feltérdelt, de hirtelen megmerevedett, hátravetette a fejét, és felsikoltott. Abban a pillanatban hálás voltam, hogy olyan kevés a fény. A mágus az épületek árnyékában állt, így nem láthattam részleteiben, mi történik vele. De ami eljutott hozzám, az is épp elég rémes volt. A férfi szanaszét álló hajában először szürkés csíkok jelentek meg, majd az egész szürkévé, utána pedig ezüstfehérré változott. A tincsek a vállára hullottak, onnan pedig a földre, a macskaköveken felgyülemlett sárba és mocsokba. Ugyanezekben a pillanatokban a hosszú bőrkabát alatt a teste furcsa mozgásba kezdett. Rángatózott és dobálta magát, de a keze mindvégig a földön maradt, mintha odaragasztották volna. Aztán a hullám elérte a kabátját, ami akkor sem foszlott volna gyorsabban szét, ha maró savba áztatják. És ami a kabát alatt volt… – Ne nézz oda – figyelmeztetett Mircea, és magához vont. De képtelen voltam nem nézni. A mágus bőre előbb elsötétedett, majd foltokban lehámlott. Az ily módon láthatóvá vált izmok elsatnyultak és megbarnultak. A körmei elképesztő hosszúra nőttek,

HOLDVADÁSZ

124

majd egymás után toccsanó zajokat is hallottam. A tudatalattimban halványan felderengett, hogy ezek biztosan a belei voltak. Aztán a feje felemelkedett. A szája még mindig nyitva volt, de már nem jött hang belőle. Még szép, hogy nem, gondoltam tompán. Elég nehéz lenne sikoltani hangszálak nélkül. A következő pillanatban elszállt a bénultságom, és rohanni kezdtünk vissza, a szélesebb utca irányába, hogy elmeneküljünk az egyenesen felénk hömpölygő hullám elől. Mircea kirángatott a sikátorból, és ugyanazzal a mozdulattal be is lökött az egyik épület fala mögé. Ott álltam, körmömet a hideg kőbe vésve, miközben a hullám lassan végigvonult ott, ahol még néhány másodperce álltunk. Most sem láttam mást, csupán azt, ahogy az éjszakai utca egy darabja megremeg, kissé eltorzul, de ennyi éppen elég volt. Azt, hogy mire képes ez a jelenség, nagyon is érzékletesen bizonyította már. A sikátor előtt a járda megrepedezett, majd apró darabokra hasadt. Az úttest kövezete hirtelen hullámzani kezdett, mint a haragos tenger. A macskakövek zongorabillentyűkként mozogtak fel-alá. A köztük lévő kötőanyag szétmorzsálódott, majd levegővé vált. Valóban olyan érzésem volt, mintha több száz év történései zajlanának le a szemem előtt néhány másodperc alatt. Ezzel azonban még nem volt vége. Az utca túloldalán álló lámpaoszlop is imbolyogni kezdett. A vas fájdalmasan csikorgott és morgott, miközben mindenütt rozsda lepte el a felületét. A lámpa burája megrepedt, majd darabokra tört. Nem sokkal ezután a szerkezet teljes egészében kidőlt, robbanásszerű zajjal csapódva a helyéről kiforgatott kövezetnek. De ezzel még korántsem volt vége. A szemközti oldalon egy kisebb füves területet körbevevő kerítésből nem maradt más, mint egy kis bronzszínű rozsdafelhő, mely úgy ragyogott a holdfényben, akár a tündérpor. Egy kis virágágyásból növények bújtak ki, virágot hoztak és elhervadtak, majd az egész kezdődött elölről. A vékonyka facsemete, mely egy karóhoz kötve álldogált, hirtelen az ég felé tört. A törzse megvastagodott, a kérge tekintélyesebb lett, és ezernyi levél borította be az ágait. Aztán makkok záporoztak alá az égből, mintha

125

KAREN CHANCE

jégeső zúdult volna a talajra. A levelek elszáradtak, lehullottak, majd újabbak jelentek meg a helyükön. Az avarszőnyeg egyre csak vastagodott a növekvő tölgy lábánál. Mire egyet pislogtam, egy teljes pompájában díszelgő fa állt a túloldalon, hatalmas ágakkal, tekintélyes lombkoronával. Mindez ott, ahol pár másodperccel ezelőtt még csak a csillagos eget láttam. Csak bámultam a tölgyet, és egyre hevesebben kapkodtam a levegőt. Ez kizárt! Ez rohadtul kizárt. Az iménti időugrást még hajlandó lettem volna betudni annak, hogy az emberrabló mágus valamilyen módon olyan varázstudományra tett szert, amilyennel a többiek nem rendelkeznek, vagy különleges tehetsége van ahhoz, hogy irányítása alá vonja a szükséges energiákat. Esetleg pusztán őrült nagy mázlija volt. Na de ez? Ilyen dolgot kizárólag egy Pythia képes megtenni, méghozzá egy piszok jól képzett Pythia. Vagy egy hasonlóan ügyes trónörökös. A fejem önkéntelenül fordult ismét a sikátor sötét szája felé. Most kissé máshogy festett, hisz a téglák mindkét oldalon berepedeztek, kifakultak, sőt egyes helyeken egyszerűen hiányoztak, porrá mállottak. A mágusnak nyomát se láttam. Mintha ott sem lett volna soha, annak ellenére, hogy épp az imént láttam szenvedni és meghalni az utcaköveken. Most mégis olyan békés volt a környék, mintha mindez meg sem történt volna. De megtörtént. És az én anyám idézte elő. – Azt hiszem, ennyi volt – mondta Mircea halkan egy közeli szökőkutat tanulmányozva. Amennyire láttam, az ellaposodó hullám csupán kissé patinásabbá tette a finoman megmunkált fémet. Ettől akár jobban is érezhettem volna magamat, hisz halvány gőzöm sem volt arról, miként állíthattam volna meg, ha egyre csak terjed tovább. Mégsem árasztott el a jókedv. – De miért segített a pasasnak? – kérdeztem nyersen. Mircea rám nézett. Nem láttam sokat az arcából, hiszen az egyetlen közeli fényforrást jelentő lámpából nem maradt más, csupán egy rozsdás törmelékhalom. De amikor megszólalt, a hangja nem tűnt meglepettnek. Minden bizonnyal ő is ezen gondolkodott.

HOLDVADÁSZ

126

– A mágus valahogy rákényszerítette az akaratát. – Ennek semmi értelme. Ha valóban ez a helyzet, akkor miért nem utasítja arra, hogy végezzen magával? És akkor nem kellene… – És ha a halálát akarja, miért nem végzett vele a fogadáson? Miért vállalja a kockázatát annak, hogy megpróbáljon uralkodni egy ekkora erő felett? – töprengett Mircea. A hangjában érezni lehetett a csodálatot. Úgy beszélt, mintha még sosem látta volna, mire lehet képes egy Pythia. És talán így is volt. Az viszont egészen biztos, hogy én még nem találkoztam ilyesmivel. – Akkor meg miért cipeli magával? – kérdeztem. – Te mondtad, hogy a Céh tagjai az időben ugrándoznak. Csakhogy az erejük nem elég nagy ahhoz, hogy kedvük szerint bárhová eljussanak. És ha össze is gyűjtenek valahogy elegendő energiát egy ugráshoz, még egyáltalán nem biztos, hogy uralni is tudják ezt az erőt. Így aztán azt gondolhatták… – Hogy sokkal könnyebb dolguk lenne, ha szereznének maguknak egy házi Pythiát – vágtam közbe. – Ő lehetne a nyomorultak taxisofőrje az időben. – Ez logikusan hangzik. Nem feleltem semmit, de hirtelen felrémlett előttem a mágus alakja, ahogy a sikátorban térdelt, a haja csomókban hullott ki, és a teste a ruhájával együtt lassan az enyészeté lett. Ezúttal meglepő módon elégedettséget éreztem. – És most mi legyen? – kérdezte Mircea, amikor egy magányos alak bukkant fel az utca túloldalán. Nyilvánvalóan az életben maradt mágusok egyike. Szándékomban állt, hogy visszavigyem őket a saját idejükbe, még mielőtt valamit elbarmolnak itt, bármelyik korban is legyünk. De ezzel majd később foglalkozom. Egyelőre az anyám a legfontosabb, különben számomra egyáltalán nem lesz olyan, hogy később. – Meg kell találnom őt – jelentettem ki elszántan. – Akkor menjünk, és keressük meg. Két háztömbbel lejjebb egy az előzőhöz hasonló sikátorra bukkantunk, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az átjáró túlsó végén

127

KAREN CHANCE

halvány, aranyszínű fény csillant meg. Mivel a napfelkelte még messze volt, azt gyanítottam, hogy a fényforrás mesterséges lehet. Hamarosan meghallottam a lópatkók dobogását a macskaköveken, a kerekek nyikorgását és az emberek kiáltozását is. Az anyámat ugyan nem láttam, de feltételeztem, hogy arrafelé lehet. – Hát ez meg…? – bámult Mircea egy mágusra, aki az árnyékban meglapulva valami egészen fura dolgot művelt. A karjait futásra lendítette, a lábai is mozogtak, hosszú kabátja pedig úgy lobogott utána, mintha a szél kapta volna fel. Csakhogy egy tapodtat sem haladt előre, egy helyben futott. És ügyet sem vetett ránk, ami az ő állapotában nem volt meglepő. Neki ugyanis fogalma sem volt arról, hogy ott állunk mellette. Mircea összehúzta a szemöldökét, majd kinyújtotta a kezét, mintha odébb akarta volna lökni. De az utolsó pillanatban lefogtam a csuklóját. – Ne csináld. Kérdőn nézett rám. – Időhurok – közöltem vele röviden, majd közelebb húzódtam a sikátor bejáratához. Óvatosan lépkedtem, ügyelve arra, hogy mindvégig a fal mentén felhalmozott ládák árnyékában maradjak. Nem tűnt ugyan valószínűnek, hogy az anyám rövid időn belül képes lenne még egy, az előzőhöz hasonló hullám útnak indítására. Ha így lett volna, akkor az épp most magunk mögött hagyott mágus már rég nem élne. De biztos persze nem lehettem ebben, és az iménti demonstráció még épp elég élénken élt az emlékezetemben. Azt mondogattam magamban, hogy ez nem ő volt, nem tudta, hogy ez lesz a vége, nem akart így gyilkolni. Ennek ellenére a hideg futkosott a hátamon. Te jó ég, micsoda szörnyű módja a… – Időhurok? – érintette meg Mircea a vállamat, amitől ijedten felugrottam, és kis híján fel is sikoltottam. Kérdőn nézett rám, a tőle megszokott nyugodt arckifejezéssel. Mintha nap mint nap látna olyan embereket, akik az orra előtt foszlanak szét pillanatok alatt. Megnyaltam az ajkamat, és igyekeztem összeszedni magam. – Egy ismétlődő jelenben ragadt – magyaráztam a mágusra pillantva, aki még mindig a helyben maratoni futást gyakorolta.

HOLDVADÁSZ

128

– És ez mit jelent? – Azt, hogy újra és újra átéli ugyanazt a másodpercet, egészen addig, amíg a buborék eloszlik, vagy sikerül kitörnie belőle. – Ő is egy olyan időbuborékban van? – Igen. – Akkor miért nem érzem? – tudakolta Mircea az orrát mozgatva, mintha arra számított volna, hogy képes lesz kiszagolni. Gyanítottam, hogy ez nem így megy. Én legalábbis semmit nem éreztem a vizeletszagon kívül. Ez a sikátor lehetett a közelben élők latrinája. – Miért, a másikat érezted? – kérdeztem vissza. – Nem… nem egészen. De láttam valamit, mintha áramlott volna a levegőben. – Azt valószínűleg a különböző időjárási elemek gyors felbukkanása okozta, ahogy az időhullám haladt – magyaráztam, de valójában én is csak találgattam. – Hó, havas eső, eső zúdult le egy pillanat alatt gyorsított felvételként, és talán ezt érzékelhetted. – Vagyis a hullámot magát nem is láthattam? – Az időt nem lehet látni, csak azt, amit a múlásával előidéz – szögeztem le, mire az ujjai még szorosabban markolták a vállamat. – Vagyis az anyád felénk is küldhet egy ilyen buborékot, vagy mit, és mi észre sem vennénk? – Nagyjából – ismertem el. Mircea gyorsan a háta mögé vont. – Ezzel nem sokat érünk – mondtam a ládák közti réseken át kilesve a forgalmas utcára. – Ha téged elkap valamivel, nem hinném, hogy tudnám az ellenszerét. Nélküled pedig a mágus két pillanat alatt kinyiffant engem. Egyszer már sikerült egy mestervámpírt a falhoz vágnia, úgyhogy efelől szemernyi kétségem sem volt. – De hogy harcolhatnánk valami ellen, amit nem látunk? – aggodalmaskodott Mircea, mire visszanéztem rá. – Például úgy, hogy semmivel nem hagyjuk eltalálni magunkat. – És ezt hogy szeretnéd elérni? – Nyitott vagyok minden javaslatra – vallottam be őszintén.

129

KAREN CHANCE

Merthogy valójában fogalmam sem volt arról, mit kellene tennünk. Arra számítottam, hogy az anyám ellenáll, küzd az elrablójával, és amikor mi is odaérünk, hárman leszünk egy ellen. Ez az arány egészen jónak tűnt, nagyon is kedvemre valónak találtam. A jelenlegivel már nem voltam annyira kibékülve. Én ugyanis nem tudtam ilyen szinten manipulálni az időt. Sőt nem is ismertem senkit, aki képes lett volna ilyesmire. Igaz, hogy elég volt akár egy ujjal is hozzáérnem ahhoz, hogy együtt elugorhassunk, ám valahogyan életben kellett maradnom addig, amíg ez a kapcsolat létrejön köztünk. Arról nem is beszélve, hogy előbb még meg kellett találnom őt. A fényviszonyok azonban rosszak voltak, az utca pedig tele a hidegben hazafelé siető emberekkel. A legtöbben sötét ruhát viseltek – barnát, feketét, sötétszürkét –, és nem rikító kéket. De a boltok ajtaján kiszűrődő fényt és a gázlámpák által keltett világosságot leszámítva minden átláthatatlan sötétséggé olvadt össze. Ha mindvégig az árnyékban marad, esélyem sincs arra, hogy észrevegyem. Látni nem láttam ugyan, de azt éreztem, hogy elég sebesen távolodik. A köztünk létrejött, képzeletbeli aranyszál megnyúlt, akár egy gumikötél. – Mozgásban van – közöltem, és kiléptem az utcára. Mircea nem próbált megállítani, de azt láttam, hogy nincs oda az ötletemért. Nem magyarázkodtam, mert magam sem repestem azért, amit teszek. Mellesleg, ha nem lett volna amúgy is épp elég bajom, még halálra is fagytam. Sajnos a kabátomtól legalább egy évszázad választott el. Mircea is észrevette, hogy vacogok, mert kibújt a szmoking zakójából, és rám terítette. Vékony volt, de első osztályú gyapjúból készült, és éreztem rajta a teste melegét. Magam köré kanyarítottam, és így haladtunk el egy utcai prédikátor, egy pirított magvakat kínáló árus és a szekerek látszólag végtelenbe nyúló sora mellett. A cudar időjárás ellenére úgy tűnt, a város lakóinak fele az utcán tölti az éjszakát. Hamarosan elérkeztünk egy csomóponthoz, ahol négy, egyformán forgalmas út találkozott. Azt tudtam, hogy jó felé járunk, de képtelen

HOLDVADÁSZ

130

voltam rájönni, melyik irányba indultak el. És ha rosszul döntök, mire újra visszakeveredünk ide… – Oda tudsz ugrani hozzá? – kérdezte Mircea a kereszteződésben állva, amint megpróbáltunk egyszerre mind a négy irányba körbekémlelni. – Nem – feleltem. A térbeli ugrás több kötöttséggel járt, mint az időutazás. Ha nem láttam pontosan, hol van, nem teremhettem ott mellette. – Te nem tudod felkutatni? – Megpróbálhatom – felelte, majd újra előadta a lehunyt szemű, hátravetett fejű, kissé nyitott szájú pózt. Még szorosabban fogtam össze magamon a zakót, és igyekeztem optimistán figyelni a fejleményeket. Nem ment könnyen. A hely még ebben a hidegben is rettentően bűzlött. Az utcák tele voltak lócitrommal, a csatornákból fertelmes rothadó szag áradt, és a mellettünk elhaladó emberekről is könnyedén megállapíthattam, hogy nem dezodorra költik a pénzüket. Ehhez jött még az egyik közeli csapszékből kiáradó tömény sörszag, és máris kezdtem rosszul érezni magamat. Az egyetlen reményem az volt, hogy az anyám újabb időugrást hajt végre, és akkor közelebb landolhatok hozzá. Legalábbis bíztam abban, hogy menni fog. Tény, hogy kezdtem egyre jobban elfáradni. Az estélyen is kemény volt a menet, aztán jött az a csekélység, hogy utaztam mondjuk egy évszázadot az időben, ráadásul másodmagammal. Nem tudtam biztosan, hány ugrásra maradt még erőm, és ez persze az átrepült évek számától is függött. Ha viszont kifogy a szuflám, és ő újra ugrik… Ebbe inkább bele se gondoltam. No persze mostanra ő is kellően kimerülhetett. Azt nem tudtam, hogy a partin történtekhez volt-e köze – bár igen valószínűnek tűnt –, de az biztos, hogy nem is olyan rég ugrott több mint egy évszázadot az időben öt másik embert is magával rántva. El nem tudtam képzelni, miként volt képes erre. Mármint technikailag értettem. A mágusok túl közel voltak hozzá, amikor ugrott, és a varázslat őket is beszippantotta. Ez történt olyankor is, amikor én ugrottam valakivel, bár nekem általában hozzájuk kellett érnem, hogy ez sikerüljön. Ám egyszer merő véletlenségből úgy vittem magammal Pritkint, hogy nem volt köztünk fizikai kontaktus,

131

KAREN CHANCE

így aztán tudtam, hogy ez is lehetséges. No de egyszerre hat emberrel? Nekem elég volt egyvalakit ilyen távolságba elcipelnem ahhoz, hogy totál kifacsartnak érezzem magam. Teljes mértékben kizárt volt, hogy további öt személlyel is megcsináljam. Nem mintha az erőm nem lett volna elégséges hozzá. A Pythia energiája gyakorlatilag kifogyhatatlan volt, legalábbis az eddigi tapasztalataim ezt mutatták. Azé az illetőé azonban már korántsem, akin mindez az erő keresztüláramlott. És ott volt még az időhullám, az időhurok, no meg az, hogy végigvágtatott London utcáin… Már rég eszméletlenül kellett volna hevernie valahol. De ha nem is így volt, biztosra vettem, hogy fáradt. Fáradtnak kell lennie! Mert ha nem, akkor nekünk annyi. – Erre. Észre sem vettem, mikor hunytam le a szemem, és a hideg ellenére már szinte elbóbiskoltam, amikor egy jókora rántás a karomnál fogva visszaparancsolt az éberségbe. Csendben követtem Mirceát az utcán. Nem szóltam hozzá, mert nem akartam elterelni a figyelmét. Ő viszont szemlátomást képes volt egyszerre követni a nyomot és beszélni is, mert alig tettünk meg néhány métert, amikor hátraszólt: – Van valami tervünk? – Meg kell érintenem őt. – Ez nem terv, dulceatǎ, hanem a cél. – Oké, akkor mondd te – fintorogtam rá. – Ha elég közel jutunk, lecsapolom a mágust, és azzal vége ennek az egésznek. A mestervámpírok azon képességéről beszélt, mellyel a levegőn keresztül is magukhoz tudják vonzani áldozatuk vérének parányi részecskéit, így nincs szükségük a Lugosi Béla-féle hókuszpókuszra. Egyszer már láttam, amint Mircea pár másodperc alatt teljesen lecsapolt valakit. Nem mondom, hatásos jelenet volt, de ezúttal nem jönne be. – Biztos, hogy fent van a védőpajzsa… – Azon keresztül is le tudok csapolni valakit, csak tovább tart. – Mennyivel tovább?

HOLDVADÁSZ

132

– Ha egy átlagos mágust veszünk – vonta meg a vállát –, akkor harminc másodperc kell ahhoz, hogy kiüssem, és egy perc, hogy végezzek vele. Ha erősebb pajzsa van, mondjuk olyan, mint a hadmágusoké, akkor ezt szorozd meg öttel. Nem gondoltam, hogy a mi emberünknek ennyire erős védőpajzsa lenne, de mit számított, hogy én mit gondolok? Azt sem néztem volna ki belőle, hogy képes lesz magával hurcolni az anyámat. – Tehát a legrosszabb esetben két és fél perc az öntudatlanságig? – Amennyiben egy szoba két távoli végében állunk. Ha egész közel mehetek hozzá, akkor ennek az egyharmada is elég. Nem álltam meg, de megrökönyödve néztem vissza rá. – Azt mondod, hogy ötven másodperc alatt képes vagy az ájulásig csapolni egy hadmágust, a pajzsán keresztül? – Ez persze függ az illetőtől, és az ő képességeit nem ismerem. De normál esetben… – Normál? – Mondjuk úgy – jelent meg egy mosoly a szája szegletében –, hogy nagyjából erre számítanék. Inkább nem kérdeztem meg, mire alapozza mindezt. – Végül is két és fél perc nem olyan rossz – mondtam reménykedve. – Annyi időre csak sikerül viszonylag a közelükbe férkőznünk. – Igen, de ha a távolból próbálkozom, szinte biztos, hogy észreveszi, még mielőtt mozgásképtelenné válna. Akkor pedig vagy ugrani fognak, vagy ránk támadnak. – Mi pedig egyiket sem kockáztathatjuk. – Nem – nézett rám tanácstalanul. – Máskor a család segítségét kérném, de London sosem érdekelt, ezért nem tartottam fenn itt rezidenciát. És mire egy másik szenátor embereit kölcsönkérhetném… – Kifutunk az időből. – Igen. – Vagyis magunkra maradtunk – összegeztem, és furcsamód azt észleltem, hogy a feszültség a nyakamban oldódni kezd. Ez a hangomon is érződhetett, mert Mircea összeszűkült szemmel kérdezte:

133

KAREN CHANCE

– Van valami oka annak, hogy ennyire megkönnyebbültél? – Ez nem megkönnyebbülés… Hanem csak olyan… lesz, ami lesz hangulat lett úrrá rajtam. – És az jó? – Nem, de már annyira ismerős. Mircea lehunyta a szemét. – Tudod, dulceatǎ, néha komolyan azt hiszem, hogy te vagy a legfélelmetesebb ember, akit csak ismerek. – Köszönöm – pislogtam rá. – Igazán nincs mit. Ezután mindketten elhallgattunk, mert észrevettük őket.

11

Nem volt különösebben nehéz dolgunk, tekintve, hogy kis híján elgázoltak minket. Az utcán elég sok jármű közlekedett, javarészt kisebb, kétkerekű kocsik, elöl fedett utastérrel. A hajtó hátul, egy magasra emelt ülésen foglalt helyet. Az ilyen konflisok elé csak egy lovat kötöttek. Ám hiába voltak ránézésre egyformák, csupán egy akadt közöttük, melyet egy élénk kék színű estélyi ruhát viselő nő hajtott. És pont a gyalogjárda közepén száguldozott. Mirceának ezúttal nem kellett elrántania a közelgő veszedelem elől, mert a tömeg megtette helyette. Az emberek két irányba spricceltek szét, vagy az útra ugrottak ki, vagy a házak és a kocsma felé kerestek menedéket. Mirceával az úttesten kötöttünk ki, ám még hátrább kellett húzódnunk, mert a kis fogat dülöngélve, mint egy részeg, csalinkázott felénk. Nem tudtam, mennyire ért az anyám a lovakhoz, de pillanatnyilag nem úgy tűnt, mintha ez okozná neki a legnagyobb gondot. Sokkal inkább az a két hadmágus, aki a szorosan mögötte haladó konflisból szórta rá a varázslatokat, amiket anyám igyekezett kikerülni. Hogy nem minden esetben járt sikerrel, azt az mutatta, hogy a kocsija teteje lángokban állt, az elébe fogott ló szemében pedig eszement pánikot láttam megcsillanni. De az állat még így is sokkal nyugodtabb volt, mint az emberrabló mágus, aki a kocsi elülső, utasülésén foglalt helyet, mindkét kezével görcsösen kapaszkodott, és megállás nélkül, torkaszakadtából ordított.

135

KAREN CHANCE

– Ezek idióták! Meg akarják ölni?! – kiáltottam, amikor egy újabb, vörösen izzó villám cikázott át a két kocsi között. A varázslat nem találta el az anyámat, de csak azért, mert az utolsó pillanatban visszaugratott a járdára. A gyalogosok szétrebbentek előtte, és egy árus kordáját is felborította. Almák gurultak szanaszét az utcán, mintha túlméretezett üveggolyók lennének. Azok, akik rájuk léptek, szinte mind elvágódtak a jeges talajon. Sajnos a mágusok kocsija elé fogott ló az összes akadályt kikerülte, és folytatódott az üldözés. – Nagyon úgy tűnik – állapította meg Mircea bosszúsan. Egy pillanatra levettem a szememet az előttünk kibontakozó káoszról, hogy rámeredjek. – Micsoda?! – Abból, amit eddig a Körről megtudtál, dulceatǎ, mégis mit gondolsz, melyik változatot tartanák elfogadhatóbbnak: ha egy alaposan felkészített örökös egy sötét mágus kezei közé kerül, vagy ha nem marad életben? A jeges rémület egy pillanat alatt végigkúszott a gerincemen. Nem is kellett gondolkodnom a válaszon. Jómagam is több mint egy hónapon át álltam a Kör támadásainak középpontjában, mivel meg voltak győződve arról, hogy származásom, a vámpírokkal fenntartott kapcsolatom és még vagy tucatnyi más indok miatt veszélyt jelentek rájuk. A megoldásuk pedig meglehetősen végletes volt – megpróbáltak eltüntetni a föld színéről. A rohadt életbe! Az úttest mentén végigfutó gyalogjárdát néztem ki magamnak, oda ugrottam Mirceával együtt, hogy a menekülő konflis elé kerüljünk. Láttam azonban, hogy így is nagyon gyorsan közelednek. A könnyű járművek fürgén kerülgették az úton haladó nagyobb határokat, melyek amúgy is igyekeztek lehúzódni előlük. Az egyik, hordókkal megrakott szekér azonban képtelen volt időben irányt változtatni, és az egyik varázslat, amely elkerülte anyámat, egyenesen feléje tartott. Bármi is volt azokban a hordókban, az biztos, hogy rendkívül gyúlékony anyag lehetett. A vakító villanást hőhullám és dobhártyaszaggató morajlás követte. A szekeret elborították a

HOLDVADÁSZ

136

lángok, a kisebb fahordók közül néhány úgy repült fel a magasba, mintha ágyúból lőtték volna ki. Ha az utcát korábban kaotikusnak írtam le, akkor nem tudom, mivel jellemezhetném azt, ahogy ekkor kinézett. A lovak nem szeretik sem a tüzet, sem a zajt, sem a váratlan felfordulást. Márpedig azok, melyek ekkor a közelben voltak, mindhármat egyszerre élhették át. Óriási zűrzavar támadt, az állatok fejvesztve menekültek, az emberek kétségbeesetten futkostak, mialatt a szétrobbant hordók lángoló dongái hullottak alá az égből. Az egyik fadarab szétszaggatta egy dohánybolt napellenzőjét, melyet a tulaj elfelejtett visszahúzni záráskor. A sötétzöld vászon azonnal kigyulladt, épp néhány szerencsétlen ló közvetlen közelében. Ez önmagában még nem lett volna akkora baj, csakhogy az állatok egy emeletes omnibuszt húztak. Az utasok épp akkor szálltak volna le róla, ám így néhányan a kapaszkodókat markolva lebegtek az úttest felett, mivel a lovak fékeveszett vágtába kezdtek. Ekkor újra megpillantottam az anyámat, amint az ő konflisa és a busz egymás mellett száguldott a híd felé. Mircea megragadta a karomat. – Oda tudsz ugrani velem a kocsijába? Csak bámultam rá, azon gondolkodva, mikor ment el a józan esze. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, talán azért, mert úgy érezte, ez az egyetlen, utolsó esélyünk. Sajnos ezúttal is egyet kellett értenem vele. – Nem is tudom… Ez nem… Nem könnyű mozgó célpontra ugrani – magyaráztam. Arról nem is beszélve, hogy nevezett célpont ide-oda csalinkázott az úton, és épp lángokban állt. – Akkor a hagyományos módszert kell alkalmaznunk – felelte, és mielőtt még megkérdezhettem volna, mit ért ezalatt, átkarolta a derekamat, és megindult velem a híd irányába, aztán pedig… – A francba! – sikítottam, amikor Mircea egyszerűen átlendült a híd korlátján, épp amikor az anyám vezette konflis elzúgott alattunk. Valószínűleg akkor válthatott ismét irányt, mert amikor landoltunk, méghozzá olyan erővel, hogy a fogaim is összekoccantak, az omnibusz tetején találtam magam. Mircea a talpára érkezett, én viszont nekizuhantam egy nagydarab asszonyságnak, aki egy aprócska kutyát ölelgetett. Ez utóbbi azonnal

137

KAREN CHANCE

nekiveselkedett, hogy leharapja az orromat. A következő pillanatban pedig már egy kiguvadt szemekkel bámuló férfi ölében ültem, akit szemmel láthatóan kevésbé döbbentett meg váratlan felbukkanásom, mint a rövidke ruha, amit viseltem. – Mi van, nem látott még női combot? – förmedtem rá, ahogy Mircea felsegített. Ekkor azonban szinte eltaposott a pánikba esett emberek tömege, akik megpróbáltak lejutni a lépcsőn. Akadtak köztük néhányan, akik átzuhantak a korláton, másoknak épphogy sikerült megtartaniuk magukat. Táskák, ernyők és kalapok repültek szerteszét. Sőt még egy kerékpár is megjelent a színen, és noha senki nem ült rajta, meglepően egyenes vonalban és kitartóan gurult végig az utcán. Egészen addig, míg a mágusok járműve neki nem csapódott. A bicikli először egy üzlet bejáratának repült, majd onnan visszapattanva nekünk ütközött. Az omnibusz megrázkódott, és akiknek eddigre sikerült talpra kecmeregniük, újra a padlóra huppantak. De a hadmágusok sem úszták meg a karambolt. A kocsijukat húzó szürke ló elszabadult, rémülten felnyerített, majd megfordult, és elnyargalt visszafelé az úton. Így aztán a mágusoknak új közlekedési eszköz után kellett nézniük. És a legközelebbi alkalmatosság történetesen a mi buszunk volt. Ezúttal Mirceán volt a káromkodás sora, amikor látta, hogy a két alak felugrik a járműre. Válogatás nélkül taszigálták félre az embereket, volt köztük, akit nemes egyszerűséggel kilöktek a buszból, miközben felrohantak a lépcsőn a tetőre. Aztán rögvest repültek is le róla, mivel Mircea megtámaszkodott két ülés támláján, lendületet vett, majd rúgott. A méregdrága, finom bőrből készült cipők talpa sáros lenyomatot hagyott a mágusok ingén, ahogy rakéta módjára elszálltak. Karjukkal kalimpálva szelték át a levegőt. Legalább fél háztömbnyivel mögöttünk értek földet, és ezzel vége is lehetett volna az egésznek. Ám a testük szinte még nem is érintette a talajt, amikor máris újra talpon voltak. Láttam, amint megrázzák a fejüket, belevetik magukat a tömegbe, és azonnal mágikus sebességre kapcsolnak. De nem figyelhettem őket tovább, mivel Mircea a busz eleje felé kezdett lökdösni.

HOLDVADÁSZ

138

– Pajzs is volt rajtuk? – kérdeztem zavarodottan, mert én nem fedeztem fel ilyesmit. – Nem. – Akkor meg hogy… – firtattam volna, ha nem zuhanok orra, mivel a jármű hirtelen éles kanyart vett. Úgy száguldottunk végig az úton, mintha nem lett volna sofőrünk. Ami bizonyos fokig igaz is volt, ugyanis egy pillanatig sem gondoltam, hogy annak, aki a hajtó helyén ült, ez lenne a szakmája. Egy újabb mágus tűnt elő a semmiből, és lerúgta a bakról a busz vezetőjét, ám a következő pillanatban a tetőn végigsuhanó Mircea ugyanezt tette vele is. Csakhogy aki egy mestervámpír rúgásával találkozik, az nem ússza meg ennyivel. A fickó nagy ívben lerepült a buszról, hogy aztán arccal csapódjon neki egy közeli épület falának úgy az első emelet magasságában. Nagyjából erre számítottam. Akkor azonban megfordult, elrugaszkodott a téglafaltól, és mintha a gravitáció egyáltalán nem hatna rá, visszaugrott az omnibuszra. Na, erre viszont nem számítottam. Egy pillanatig átsuhant az agyamon, hogy a pasas igencsak hasonlít arra a mágusra, aki legutóbbi találkozásunkkor az időhurokban futotta a maratoniját – magas, sötét hajú, vörös képű –, bár lehetetlennek tűnt, hogy ő legyen az. Aztán Mircea felé vetette magát, aki épp hátat fordított nekünk, mert próbálta megragadni a gyeplőt. A mágus után eredtem, és egy kiáltással próbáltam figyelmeztetni Mirceát, de még a kifinomult vámpírfül sem volt elég ahhoz, hogy meghallja a vágtázó lovak, a nyikorgó jármű és az ordítozó emberek keltette hangzavarban. Ám ez nem is számított, mert a busz utasai közül néhányan megelégelték a mágusok ténykedését. Egy előkelő külsejű, monoklis úriember a sétabotjával gáncsot vetett a támadónak, egy tagbaszakadt, henteskötényt viselő srác ököllel képen törölte, majd még néhány férfi segítségével átlökték a korláton, le az utca kövezetére. Abból azonban, amit eddig láttam, úgy sejtettem, mindez nem okozott neki komolyabb sérülést. A következő pillanatban, amikor egy megvadult ló és a maga után húzott szekér gázolt át rajta, már nem voltam biztos ebben.

139

KAREN CHANCE

De legalább nem pattant vissza a buszra addig, amíg Mircea vissza nem rángatta az igazi hajtót az ülésbe, hogy aztán megragadjon engem. – Így sosem fogjuk utolérni anyádat – kiáltotta oda. Bólintottam, és enyhe szédülés fogott el. A busz elé fogott Clydesdale-ek már régóta teljes erejükből húzták a nehéz járművet, és ezt a fajtát egyébként sem a gyorsasága miatt tenyésztették. Az utasokkal is telezsúfolt omnibusszal valóban esélyünk sem volt, hogy utolérjük a könnyű konflist. Se nekünk, se a mágusoknak. – És mi lenne a megoldás? – ordítottam vissza. – Ez! – felelte, azzal leugrott velem a buszról. Annyira gyorsan történt, hogy még sikítani sem volt időm, mielőtt egy csaknem üres szekéren landoltunk volna. Ez a jármű nyilván könnyű súlya miatt volt képes ráverni az omnibuszra a rögtönzött versenyen. A helyzet azonban rögvest megváltozott, amikor a hajtó hátrafordult, hogy ránk kiáltson, és eközben beleszaladt a sorban előtte haladóba. Ám úgy tűnt, Mircea nem tervezett hosszasan időzni ott, mert mielőtt levegőt vehettem volna, máris egy másik szekéren találtuk magunkat, majd egy nagyobb, utasokat szállító alkalmatosságon, ami elég közel haladt el ahhoz, hogy Mircea megragadja az ajtót. Átfurakodtunk rajta, ügyelve, hogy ne lépjünk a benne utazók lábára, majd a túloldalon átszálltunk egy… Nos, azt hiszem, autó lehetett. Igaz, jobban hasonlított nyitott szánra, ám nem lovak vontatták. A padlójából egy nagy rúd állt ki, emellett elöl jókora, tülökszerű lámpákkal, több pedállal és egy halálra vált sofőrrel is rendelkezett, aki most éppen egy mestervámpír kezében himbálózott. – Legközelebb nem ártana, ha figyelmeztetnél! – lihegtem Mircea felé, miután az lágyan a kövezetre pottyantotta a tulajt. – Most legalább tudod, mit érzek, amikor te ugrasz velem – vetett rám egy pillantást. – És szoktam szólni, mielőtt ugrom! – Ha épp nem felejted el – kapott fel, hogy elhelyezzen az utasülésen. Annak kellett lennie, mert itt nem állt ki a padlóból egy ormótlan kar. – Tessék, most figyelmeztetlek: rázós utunk lesz.

HOLDVADÁSZ

140

Ja, mintha eddig még nem tűnt volna fel. De nem szóltam semmit, mert a következő pillanatban felhajtottunk a járdára, és a fenekem ezután szinte alig érintette a bőrülést. Az emberek szétugrottak előlünk, enyhén lekoccoltuk egy bolt kirakatát, majd a jármű egyenesbe jött, és száguldottunk tovább. – Biztos, hogy tudod irányítani ezt az izét? – kérdeztem, mialatt megpróbáltam kibogozni a végtagjaimat. – Ez egy Lutzmann. Nekem is volt ilyenem. – Értem, de igazából vezetted is? Csak egy szemöldökrándítással válaszolt, majd gyorsított. Én pedig vadul keresni kezdtem a biztonsági övet, míg rá nem jöttem, hogy hiába, hisz még nem találták fel. Talán azért, mert a jármű csúcssebessége kábé ötven kilométer lehetett, ami igazán nem tűnik soknak. Kivéve, ha egy teljesen nyitott, oldalfalak nélküli utastérben vagyunk, kissé instabil helyzetben, és a kormányt egy botszerű valami helyettesíti. Gyanítottam, hogy ritka az a pillanat, amikor mind a négy kerék érinti a földet, hisz az utca teli volt kisebbnagyobb akadályokkal. Ezek fele pedig valamilyen élőlény volt, és egyikük sem tűnt túl lelkesnek. Bármilyen szánalmas sebességgel is haladtunk, azt legalább tartani tudtuk, míg az anyám konflisát húzó ló fáradni kezdett. Ennek eredménye az lett, hogy alig egy perc múlva újra látótávolságon belülre kerültek. Ezt Mircea is azonnal észrevette, mert padlóig nyomta a gázpedált, és így meglódulva talán már a hatvan kilométeres álomsebesség felé haladtunk. És milyen jól tettük. Ugyanis a következő pillanatban egy vöröslő villám süvített át az éjszakán, épp mögöttünk landolt, egy épületnek csapódva. A téglák megfeketedtek, és egy ablak üvege apró szilánkokra tört. Körbenéztem, és pont azt láttam, amire számítottam: három átkozott mágust egy kocsin, amit valahogy megkaparintottak. Két ló húzta, és szemmel láthatóan könnyű szerkezetű lehetett, mert egyre csak gyorsultak. Úgy tűnt, sikerült magunkra haragítanunk őket, mert a levegőt sziszegve átszelő varázslatok zöme immár körülöttünk csapkodott.

141

KAREN CHANCE

Az egyik az utcai lámpák egész sorát kapta telibe. Egymás után durrantak szét, ahogy a villám szép sorban mindegyiket eltalálta. A fénylő ív mintha beleégett volna az éjszaka sötétjébe. Egy másik támadó varázslat egy kocsma bejárata fölött himbálózó cégérbe csapódott, melyen igen találóan a Tüzes Főnix név volt olvasható. A főnix pillanatok alatt füstbe ment, és aztán mi is, mivel egy tűz-labda vágódott a kocsink hátuljába. A robbanás a levegőbe emelte a járművet, és vele együtt minket is, egyenesen… Sikítva kaptam Mircea felé, és ugrottam, pont akkor, amikor ő is elkapott engem, és levetette magát a repülő Lutzmannról. Az eredmény néhány szédítő másodperc lett, részben az ugrás megszokott érzésének, részben a fizikai lendületünk okozta mozgásnak köszönhetően. Mircea ugyanis továbbsodort mindkettőnket, csakhogy már az általam végrehajtott ugrás célpontjában. Így aztán félig az úttesten, félig a mellette futó csatornában landoltunk, majd gurultunk tovább, fel a járdára, a rosszalló tekintetű járókelők közé. Nemigen volt időm foglalkozni velük, mert azt figyeltem, ahogy a kocsink nekirepül egy templom homlokzatának. Beékelődött két oszlop közé, majd a következő pillanatban felrobbant. Aztán pedig a nyomorult mágusok hajtottak el mellettünk, beterítve bennünket a kis árokban csordogáló mocskos vízzel. Bár ez már mindegy volt, hisz épp az imént fürödtünk meg ebben a löttyben. Ezután már csak azt konstatáltam, hogy a mágusok kocsijának hátulsó felébe kapaszkodva utazunk. Láttam, amint elszáguldunk a mi járgányunk roncsai mellett, majd élesen jobbra kanyarodtunk. Minden bizonnyal Mircea kapta el a kocsit, méghozzá azzal a vámpírsebességgel, melyet az emberi szem képtelen követni. Mert abban biztos voltam, hogy én nem csináltam semmit. Igazából ezután sem tudtam mit tenni, csak minden erőmmel kapaszkodtam a bőrrel bevont csomagtartó rekeszbe, és igyekeztem nem elhányni magam. Aztán szépen eleredt az eső. Naná, mikor máskor? Mircea mutogatott valamit, nyilván attól tartva, hogy ha megszólal, a mágusok felfedezik a potyautasaikat. Noha a szemembe hulló esőcseppektől és a rázkódástól szinte semmit nem láttam,

HOLDVADÁSZ

142

feltehetően valami olyasmit próbált a tudtomra adni, miszerint most pár percre magadra hagylak, mert muszáj valami elképesztő őrültséget tennem. Ez a következő pillanatban vált világossá, amikor végigkúszott a kocsi oldalán, majd berúgta az ajtaját, és eltűnt a kisméretű, zárt utastérben. A dolgok ekkor kezdtek egyre érdekesebbé válni. Már amennyiben a hangos szitkozódást, a dulakodás hangjait, a vadul rázkódó járművet és a varázslatot, mely lerepítette a kabin tetejét, érdekesnek lehet nevezni. Ami engem illet, nem sok időm maradt arra, hogy mindezen események miatt aggódjak, mert egy ököl szakította át a kocsi hátulsó falát, és csaknem az arcomon landolt. Mivel egy bal kéz volt, és nem láttam rajta Mircea Omega karóráját, egy pillanatig sem habozva kibújtam abból a cipőmből, amelyet valamilyen csoda folytán még nem veszítettem el, és minden erőmet beleadva megpróbáltam a tűsarokkal átdöfni az előttem matató kéz csuklóját. Nem ment olyan jól, mintha valódi tű lett volna a kezemben, de figyelemelterelő hadműveletként jól bevált. Valaki káromkodott, valaki felmordult, és aztán valaki kirepült a jármű oldalán, hogy nekicsapódjon annak a konflisnak, amelyik épp mellettünk robogott. Ez mind rendben is lett volna, ha történetesen nem az anyám hajtotta kocsiról van szó. A mágus az egyik kezével megkapaszkodott a vázon, a másikkal pedig egy varázslatot szórt felém. Azt, hogy nem talált el vele, meglepő módon pont az emberrablónak köszönhettem. Jól láttam őt, mivel a tűz következtében már nem volt fedett utastér a konflison. Vagy az eső oltotta el a lángokat, vagy maguktól aludtak ki, miután martalékukká tették a vászontetőt. Akárhogy is, csak a fémváz maradt, ami viszont nem akadályozta meg az emberrablót abban, hogy kellően nehéznek látszó táskájával fejbe csapja a hadmágust. Ezzel sikerült elérnie, hogy a tűzgolyó célt tévesszen, de mellettem elsuhanva a ruhám szegélyét azért lángra gyújtotta. Szerencsére az iménti sárban hempergőzésem és az egyre jobban szakadó eső eléggé eláztatta az anyagot, így a tűz elhalt, mielőtt még komolyabb kárt tett volna bennem. Hátramaradt viszont a cafatokban

143

KAREN CHANCE

lógó ruhám, a megperzselődött combom, és az érzés, hogy most lett piszkosul elegem ebből az egészből. Ha az anyám képes volt akár hét emberrel is átugrani egy évszázadot, akkor nekem is odébb kell tudnom rakni ötödmagamat néhány saroknyival. Akkor legalább lekopnának anyámról, mi pedig visszaugrunk Mirceával, és már csak azzal az eggyel kell elbánnunk, aki magával cipelte. Ehhez pedig nem kell más, mint hogy az összes istenverte hadmágus egy helyen legyen. Ez utóbbit az anyám intézte el helyettem. Nekikormányozta a kocsiját a miénknek, amivel kis híján engem is lerepített a keskeny peremről. A mágus még ekkor is az anyámat igyekezett elkapni, az emberrabló pedig őt. A hirtelen ütközés ereje lerepítette a hadmágust a konflisról. Berepült a mi járművünk immár nem létező tetején, és érkezésekor az utastér hátfalának egy részét is lebontotta. Bekukkantva Mirceát láttam, amint egyik hóna alatt egy mágus nyakát szorongatja, egy másikat pedig a torkánál fogva kapott el. Most épp azon mesterkedett, hogy a frissen bepottyant jövevényt kellő erővel rúgja gyomorszájon. Rám pillantott, én pedig őrá, majd oldalra, ahol a házak között átlesve egy kellően széles utcát láttam, mely a miénkkel párhuzamosan futott. – Na, most vigyázz! – szóltam oda neki, és ugrottam. Amit abban a pillanatban meg is bántam. Úgy éreztem, mintha az egész testem darabokra szakadna. Éles, gyötrő fájdalom hasított minden egyes idegvégződésembe. Annyira rettenetes érzés volt, hogy még a sikítás sem jött ki a torkomon. Már ha egyáltalán lett volna torkom. Nem volt. Molekulákra esve sodródtam a térben, még az agyam is felbomlott. Egyetlen gondolat zakatolt bennem, mely tudatta, hogy a cél túl messze van, túl sokat vállaltam. Talán számítanom kellett volna arra, hogy a két ló is személynek számít. Hogy már eleve túlságosan fáradt voltam egy ugráshoz. Hogy talán ez lesz az utolsó ugrásom, mielőtt a fejem cafatokra robbanna szét. Már amennyiben még lesz elég energiám ahhoz, hogy előbb újra emberi alakot öltsek. Nagyon úgy számoltam, hogy ha ez az utazás nem ér igen gyorsan véget, akkor többé nem kell ilyen dolgokon

HOLDVADÁSZ

144

törnöm a fejem. Szépen szétbomlok, ahogy a lovak, a kocsi, és mindenki más is, aki benne utazott. Parányi részecskéinket elmossa az eső, mintha soha nem is léteztünk volna. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy ez fog történni, sőt talán már el is kezdődött. Minden szétesett, minden felbomlott, az alakok és a formák eltorzultak, összekavarodtak a semmiben… Aztán azt mondtam magamban: nem. Majd azt: állj. És megálltunk. Nagyon, nagyon hirtelen. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmi lehetséges, nyilván, mert eddig még soha nem volt szükségem rá. De tény, hogy valamilyen módon képes voltam megszakítani az ugrást. Épp a kellős közepén. Mivel egészen biztosnak tűnt, hogy különben meghalok, feltételeztem, hogy még mindig a kisebbik rosszat választottam a két lehetőség közül. Egészen addig, amíg vissza nem tértünk a világba, de nem egy utcával odébb, hanem oda, ahonnan elindultunk. Vagyis csak majdnem. Az út mentén előkelő, neoklasszikus épületek húzódtak, melyek halvány homlokzatát a gázlámpák fénye festette aranyra a sötét éjszakában. Az úttest mindkét szélén egy-egy fedett árkád húzódott, melyet eddig észre sem vettem, mivel mással voltam elfoglalva. Most azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni, tekintve, hogy épp az egyik tetejére érkeztünk vissza. Jóval az utca szintje fölött voltunk, egy keskeny, lapos tetőn száguldottunk, mely épphogy elég széles volt a járművünknek. Láttam, amint egymás után bukkannak fel a fejek a kocsi oldalánál, hogy lenézzenek a mélyben elsuhanó úttestre. Ugyanezek a fejek a következő pillanatban már felém fordultak. Aztán az egyik mágus felemelte a karját. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy mire készül. De nem tudtam megállítani. Alig láttam el odáig, a képek amúgy is összekeveredtek a fejemben, leginkább egy elmosódott katyvaszt alkotva. Épp ezért eltartott egy kis ideig, míg észleltem, hogy a mágus már nincs ott, ahol az imént volt. Mircea ugyanis rávetette

145

KAREN CHANCE

magát – és ezzel együtt a többiekre is –, majd az egész kalimpáló, rugdosó és kiáltozó kupac kirepült a kocsiból, át az árkád peremén. Ez nem is lett volna olyan rossz fejlemény, ha tudok ugrani. Csakhogy képtelen voltam rá, és vészesen közeledett az oszlopsor vége. Megpróbáltam a többiek után vetni magam, mert egy vágtázó lovak vontatta szekérről leesni nem nagy mulatság, ám még mindig elfogadhatóbbnak tűnt, mint a másik lehetőség. De az egyik lábfejem beszorult az átkozott rudak közé, és hiába rángattam, nem tudtam kiszabadítani. Nem volt időm kitalálni, mihez kezdhetnék, mivel egy téglafal közeledett felém irdatlan sebességgel, és aztán… …pislogva bámultam egy varázslatos lápiszkék szempárba. Döbbenten, zavarodottan és felfordult gyomorral néztem körül, épp amikor az egyik mágus felbukkant a kocsi mellett. Csakhogy azt a járművet, amiben hevertem, az anyám hajtotta őrült módjára az út közepén. A mágus felnyúlt érte, ő pedig egy kis időre elfordította rólam a tekintetét. Ránézett a támadóra, aki azon nyomban semmivé lett, éppúgy, ahogy én tüntettem el Niallt a lakosztályból. Tudtam, hogy ugyanaz történt, ám a fickó egy másodperccel később újra megjelent, ezúttal az utca kellős közepén, pontosan előttünk. És az anyám áthajtott rajta. – A fenébe, Liz! – kiáltott fel az elrablója, miközben meredten bámult rá. – Ki vagy te? – kérdezte az anyám ismét felém fordítva bámulatosan igéző szemét. Nem tudom, mi okból, de képtelen voltam válaszolni neki. Csak néztem az arcát, sokkal közelebbről, mint amit valaha is remélhettem, és egyetlen szót sem tudtam kinyögni. A torkom elszorult, a szemem megtelt könnyel, a szájam széle remegett. Minden bizonnyal hisztérikus idiótának tűnhettem. És mégis, bárhogy próbáltam, nem jött ki hang a torkomon… Az emberrabló válaszolt helyettem. – Agnes küldte – közölte nyersen. – Ez egy csapda! – Azt nem hinném – felelte az anyám, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de rajta döbbenet, hitetlenkedés és megrendülés látszott. Kinyújtotta a kezét,

HOLDVADÁSZ

146

hogy megérintse az arcomat, és éreztem, hogy enyhén remegnek az ujjai. – Nem hinném – suttogta. – De mondom neked, hogy összejátszanak! – sziszegte a férfi. – Ő segített annak a szukának, hogy visszavigyen… – Agnes jó ember. – Nem, ő egy szuka! – rikoltotta az emberrabló. – És ez is ugyanolyan fajta. Neked kell… Soha nem tudhattuk meg, mit kellene tennie, mert ekkor egyszerre négy hadmágus rontott ránk. Ez már csak azért is tűnt teljes képtelenségnek, mivel legalább kettejüknek rég halottnak kellett volna lenniük. Ehhez képest nekem egészen élőnek látszottak, például az is, amelyik megragadta az emberrabló torkát, és a levegőbe emelte a kapálózó alakot. Azt már nem láthattam, hogy a többiek mit művelnek, mert ebben a pillanatban ugrottunk. Olyan könnyedén siklottunk át az időn, amihez foghatót korábban még soha nem éltem át. Az én ugrásaim általában fémes, elektromos és némiképp ijesztő érzetekkel párosultak a tudatomban. Mint egy menet a hullámvasúton, amelyről tudod, hogy bármelyik pillanatban irányíthatatlanná válhat. De ez egészen más volt. Meleg, puha és természetes, egy gyengéd cirógatás, ami felkapott minket, és lágyan terelt tovább… valamely kor felé. Nem tudtam, hová tartunk, de nem is érdekelt. Itt akartam maradni, pontosan itt… – Ez nem a te harcod – hallottam anyám hangját, miközben a hullámok továbbsodortak minket az ismeretlen part felé. Megráztam a fejem, és el akartam mondani, hogy téved, mert ez igenis az én harcom, de még mennyire, hogy az. Ám még ekkor sem voltam képes beszélni. Nem tudtam mondani semmit akkor sem, amikor azt éreztem, hogy a keze eltűnik az enyémből, hogy szétválunk, és két különböző irányba haladunk tovább. Kiáltani akartam, és belekapaszkodni valamibe, ami többé már nem volt ott… A következő pillanatban egy utcasarkon álltam. Villogó neonreklámok vettek körül, hullott a hó, az utca fölött kifeszítve karácsonyi csillagdíszek fénylettek. Egyetlen pillanatig még láttam, amint egy viktoriánus konflis gördül végig a modern útburkolati jelekkel ellátott aszfalton, aztán semmivé foszlott, köddé vált.

147

KAREN CHANCE

Csak ennyi volt, és vége.

12

Álltam a sarkon, enyhén imbolyogva, és a hajamon már gyülekeztek a hópelyhek. Gyönyörű látvány, gondoltam tompán, miközben az előttem elhaladó tömeget bámultam. Mintha a karácsonyi forgatagba csöppentem volna bele. A fejem fölött valóban kifeszített drótokon himbálózó lámpácskák testesítették meg a csillagokat, behálózva az egész útkereszteződést. Láttam, hogy a távolabbi utcák is ugyanilyen díszkivilágítást kaptak. Eszembe jutott, hogy a levegőből úgy nézhet ki a város, akár egy hatalmas, sziporkázó fényt árasztó kerék. Vagy egy adventi koszorú. Az mégis jobban illik a karácsonyhoz, nem? Akárhogy is, a lámpák gyönyörűen pislákoltak a fekete ég alatt. A szemembe olyan esőcseppek gördültek le a homlokomról, melyek ki tudja, hány évtizeddel ezelőtt hullottak alá az égből. Nem foglalkoztam azzal, hogy letöröljem őket. Egyáltalán nem számított. Az elhaladó autók reflektorainak csóvája egyetlen aranyló és vörös csíkká állt össze, méltó kiegészítéseként az ünnepi dekorációnak. Csak néztem magam elé, kissé kábán, fázva és bénultan, és vártam, hogy ez az álom is szertefoszoljon. És vártam, és vártam. Futó léptek zaját hallottam a hátam mögül. Mielőtt megfordulhattam volna, kezek ragadták meg a vállamat, és megpördítettek. Szédülten néztem fel Mirceára, aki kissé rémült arcot vágott. A haja csapzott volt, és egy sárfolt éktelenkedett az arcán. – Hát itt vagy – mondta halkan. Bizonytalanul bólintottam, mert én magam is számítottam arra, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek innen. Mircea ujjai még

149

KAREN CHANCE

szorosabban markolták a vállamat, szinte már fájt. Aztán felkapott és megpörgetett, mit sem törődve koszos ruhámmal, ázott hajammal vagy a körülöttünk igyekvő járókelők testi épségével. – Hát itt vagy! – kiáltotta nevetve, és megcsókolt. Vagy a csókja volt különösen jó, vagy az a tény hatott rám afrodiziákumként, hogy mégsem lettem az enyészeté. Alig egy másodperc elég volt hozzá, hogy ajkaival leolvassza rólam a dermedt bénultságot. A karommal átfontam a vállát, a lábammal pedig a combját. A következő pillanatban már csüngtem rajta, és mindent elkövettem, hogy bebújhassak a bőre alá is. Persze Mircea sem maradt adós a válasszal. Kezét a fenekem alá csúsztatta, majd kissé megemelt. A lábamat a dereka köré kulcsoltam, és így forogtunkpörögtünk tovább. A hó esett, autók dudáltak ránk, és valaki felnevetett. De semmi sem érdekelt azon kívül, hogy életben vagyok, és ezt piszkosul élveztem. Csak akkor vált szét az ajkunk, amikor már a fulladás fenyegetett. Belekapaszkodtam Mirceába, lihegve és zúgó fejjel. Ez utóbbit okozhatta a szenvedély, a megkönnyebbülés, a légszomj, esetleg mindhárom együtt. A tömeg, amely időközben körénk gyűlt, elégedetten tapsolt. Valaki egy szál fagyönggyel is megajándékozott bennünket, bár kijelentette, hogy szemlátomást nincs szükségünk rá. Mircea csibészesen a füle mögé tűzte az ágacskát. Aztán pedig újra megcsókolt. Akkor hagyta abba, amikor érezte, hogy reszketni kezdek. Mindketten teljesen átáztunk, és dermesztő volt a hideg. Ráadásul a nagy felfordulásban Mircea zakóját is elveszítettem valahol. Hiába bújtam oda meleg testéhez, a hideg, nedves éjszaka máris belopózott a ruhám alá, jeges leheletével megdermesztve a nyakamat, libabőrössé téve a lábamat. Teljességgel értelmetlen lett volna még csak megpróbálkoznom is azzal, hogy hazaugorjunk. Talán reggel sikerülhetne, feltéve, hogy kapok valamit enni, és alhatok is egy jót addig. Ám ez egyelőre némi akadályba ütközött. Felnéztem Mirceára, aki a kavargó hópelyheket figyelte őszinte csodálattal. – Mircea?

HOLDVADÁSZ

150

– Ez gyönyörű, dulceatǎ – mondta elragadtatottan. – Látod? Varázslatos. – Micsoda? – A hó. Az éjszaka – szorított magához. – Te. – Kösz – bámultam rá kissé értetlenkedve, mire meleg ajkai a nyakamra tapadtak. – Igazán nincs mit. – Mircea, itt hideg van. – Majd én melegen tartalak – nyugtatott meg, miközben azok az ajkak a dekoltázsom mentén haladtak tovább. Oké, elismerem, egy kicsivel tényleg melegebb lett. – Nem tölthetjük az egész éjszakát egy utcasarkon! – tiltakoztam. – Hát persze hogy nem. És mielőtt rákérdezhettem volna, mire gondol, máris az utca végében álltunk, kart karba öltve. Mircea kutakodón és szemlátomást vidáman nézett előrefelé. Hogy minek örült ennyire, azt nem tudtam, de kisvártatva hangosan felnevetett. – Á, igen, ez tökéletesen megteszi. A körülöttünk hulló hópelyheket reflektor fénye világította meg. Mintha ezernyi apró kristály csillogott volna arany színnel a levegőben, amint egy jókora limuzin kanyarodott be a sarkon. Mirceára pillantottam. – De hogyan…? – Egy barátomtól kértem kölcsön – közölte, és már nyitotta is nekem az ajtót. Utánam ő is beült, és egy pillanatig sem teketóriázott. Ezúttal lassabban csókolt, az ajkai lágyan simultak az enyémre, a nyelve finoman, gyengéden, érzékien hatolt a számba. Nem kellett hozzá sok idő, hogy elfeledjek mindent. Csak a körém omló selymes fekete hajat láttam, az ajka puhaságát éreztem, és a keze simítását élveztem a testemen. Ujjai a kardforgatásban kérgesedtek ki néhány száz évvel ezelőtt, ám a vámpírok mindörökre megőrizték azt az állapotot, mely haláluk pillanatában jellemezte őket, így ezek az ujjbegyek megőrizték érdességüket. Ez volt az egyetlen, ami emlékeztetett a félig barbár hercegre, aki egykoron volt, no meg a haja, amit semmi kincsért nem vágatott volna rövidre.

151

KAREN CHANCE

És ebbe a hajba túrtam bele nagy örömmel. Ujjaimon éreztem a mély mahagóniszín fürtök finom, szinte légies suhanását. A késő ősszel lehulló tölgyfalevelek színét idézte. Rendben, ez egy kicsit giccsesen hangzik, de Mircea látványa bárkiből költőt tudott faragni. Csak épp a helyszínnel nem voltam elégedett. – Nem lehet, Mircea – ziháltam a sofőrre pillantva, aki minden szégyenérzet nélkül, leplezetlenül bámult minket a visszapillantó tükörben. – Hajtson – mondta Mircea anélkül, hogy felpillantott volna, és megnyomott egy gombot, mely felhúzta az elválasztó falat. Mire az teljesen felemelkedett, már eltűnt rólam a felsőm, és a dolgok rémületes gyorsasággal követték egymást. – Bárki megláthat az ablakon át – tiltakoztam, miközben a selyemblúz lecsúszott rólam, és valahogy, ugyanazzal a mozdulattal, a melltartómat is sikerült kikapcsolnia. – Sötétített. – De… éhes is vagyok. – Hát még én – mormolta, és lehúzta rólam a ruhát. Valaki egy szőrmebundát hagyott az ülésen, ami éj fekete volt, és olyan puha, mintha egy felhő hátán feküdnék. Csupasz bőröm élvezte az érintését, ám nem annyira, mint a simogató meleg kezekét, a lábamnak feszülő izmos combokét, vagy a nyelvét, amely az enyémet kereste melegen, szomjasan és követelőzőn. Percekkel később levegőért kapkodva eszméltem fel. Láttam, hogy Mircea zakója lekerült róla, az inge végig kigombolva, a nyakkendője pedig az egyik válla mögött lógott. Egy kicsit kellemetlen volt, hogy nem emlékeztem arra, miként került ebbe az állapotba. Ahogyan arra sem, mikor és hogyan kötött ki a bugyim a szemközti ülésen. Arra eszméltem, hogy a bundát leszámítva teljesen meztelen vagyok, és mivel a bűnösen puha anyag főként alattam volt, nem takart belőlem túl sokat. Megpróbáltam magam köré tekerni, hogy legalább valamit elrejtsek csupasz testemből arra az esetre, ha a szomszéd sávban haladó autók valamelyike túl közel kerülne hozzánk, de Mirceának más ötlete támadt.

HOLDVADÁSZ

152

– Hagyd csak ott – mondta rekedt hangon. – Tetszik a kontraszt a bőröd színével. Aztán nekilátott, hogy megmutassa, mennyire tetszik. – Hé, most meg… mi ütött beléd? – suttogtam, amikor a feje útnak indult a számtól a nyakam, majd a testem irányába. No nem mintha Mircea nem lett volna általában ilyen… odaadó, de eddig úgy láttam, az efféle dolgokat nem szereti nagyközönség előtt intézni. Sőt még kis közönség előtt sem. Most viszont nagyon úgy tűnt, hogy ez egy cseppet sem zavarja. A bőrömet bekalandozó ajkak melegek, puhák és lágyak voltak, a mögöttük megbúvó hegyes szemfogak azonban már egyáltalán nem. De eszébe sem jutott harapni velük, csupán finoman végighúzta őket az érzékeny területeken, egészen addig, míg már alig bírtam türtőztetni magamat. – Elég rég fordult elő velem, szóval nem vagyok biztos benne – mormolta. – De azt hiszem, részeg lettem. – Micsoda? – bámultam rá. – Azoknak a lényeknek a vére olyan… mámorító volt. – Mármint a mágusoké? – Ühüm – fogta a nyelve és a foga közé az egyik mellbimbómat, amitől bele kellett kapaszkodnom az inge ujjába. – De… de hisz ők csak emberek voltak. – Á, nem – mondta elgondolkodva. Aztán belém harapott. Felsóhajtottam, és két tenyeremet a feje két oldalára szorítottam, úgy tartottam, miközben ő ivott belőlem. A meleg ajkak, a tűhegyes fogak és a mély, zsigeri vonzás megfeszítette a testemet. A bőröm felforrósodott, a szívverésem a fülemben visszhangzott. Éreztem, hogy pillanatról pillanatra mind jobban elveszítem a kapcsolatot a külvilággal. – Akkor meg mik voltak? – kérdeztem szinte hang nélkül, mielőtt még elfelejteném, miről is beszéltünk. – Emberek voltak, de valahogy erősebbek – felelte kissé felegyenesedve. – Akárcsak te. – Én?

153

KAREN CHANCE

– A véred sűrűbb, gazdagabb az átlagosnál, a munkáddal járó hatalomnak köszönhetően – magyarázta lerángatva magáról a nyakkendőt. – És ez miért számít? – Azért, mert a te erőd eredetileg egy istenségé volt – bújt volna ki az ingből, de megállítottam. – Hagyd csak – mondtam elfúló hangon. Merthogy én is szerettem a kontrasztokat, és a hófehér szövet az aranyló méz színét viselő bőr felett, hát… kellemes volt. Felhúzta ugyan a szemöldökét, de engedelmeskedett. Újra fölém emelkedett, az arcára komisz vigyor ült ki. – Talán pont ezért van neked is isteni ízed. – Azt mondod, hogy ezek a mágusok valamiféle félistenek voltak? – kérdeztem, miközben az orrával simította végig a nyakamat. – Nem tudom, eddig még sosem volt alkalmam megkóstolni egy istent. Csak azt tudom, hogy a vérük olyan volt, mint a tied: sűrű, telt, mint valami jóféle konyak. Lett volna még kérdésem, de a feje előrebukott, a szája ismét rám tapadt, és már el is feledtem, mit akartam megtudni tőle. Sőt mindenről megfeledkeztem, ahogy nyelvével az imént ejtett parányi sebeket szívta. A lágy, gyengéd mozdulatok hatására egész testemben összerázkódtam. Gondolkodás nélkül ívben megfeszítettem a testemet, Mircea pedig felegyenesedett, és úgy, ahogy voltam, meztelenül az ölébe ültetett. A szám már tiltakozásra nyílt volna, mert ha eddig látható is voltam odakintről, az semmi se volt a mostani helyzetemhez képest. Ám ekkor erős kezek ragadtak meg, és odalent valami kemény és meleg dolog préselődött a testemhez. A következő pillanatban Mircea újból szívni kezdett, ezúttal már nem annyira gyengéden. Ellenkezésem pedig szinte azonnal kéjes nyögéssé szelídült, a lábaim nekifeszültek a testének, a bőröm még egy árnyalattal vörösebbre változott, a testem pedig szinte görcsbe rándult, ahogy még többet, egyre többet akartam belőle. Ujjaimat belemélyesztettem haja selyemzuhatagába. Mit sem törődtem a mellettünk elhaladó autókkal, a kíváncsi sofőrökkel vagy bármi mással. Érezni akartam Mircea száját, a kezét, mellyel a hátamat simogatta fel és le…

HOLDVADÁSZ

154

Oké, gondoltam bódultan, még az is lehet, hogy ez az egész működhet így, ahogy van. A következő pillanatban Mircea visszavonulót fújt. – Te éhes vagy – jelentette be, mintha ezzel valami nagy újdonságot közölne. – Miért, túl alacsony a vércukorszintem? – érdeklődtem félig viccesen. – Igen – kopogtatott a sofőrtől elválasztó falon, ami olyan hirtelen ereszkedett le, hogy alig volt időm magam elé kapni a nercet. Az autót vezető vámpír nem volt Mircea családjának tagja vagy magasabb szintű mester, így a hagyományos, verbális kommunikációra kellett hagyatkozniuk. – A Klubba – adta meg Mircea az úti célt. – Már ott vagyunk, uram – felelte halkan a sofőr. – Vettem magamnak a bátorságot, és megpróbáltam kitalálni a szándékait. – Nagyon jól tette – dicsérte meg Mircea, és mielőtt rájöttem volna, mire készül, kézen fogott, és maga után húzott a hóba. Hiába terítettem magamra a bundát, a csípős levegő szinte égetett a limuzin kellemes melege után. De nem töltöttünk sok időt a szabad ég alatt. Meztelen lábujjaim szinte még meg sem érezték a fagyos járdát, amikor Mircea az ölébe kapott, és felszaladt velem egy rövid lépcsősoron, mely egy gyönyörű, öreg sorház bejáratához vezetett. Az ajtó egyszerű, vörösre festett fa volt, tucatnyi is akadt belőle az utcában. Egy keskeny, kisméretű előtérbe vitt, melyet egy jókora kristálycsillár és egy mahagóni recepciós pult uralt. A falon egy festmény lógott, gyanúsan Cézanne-ra emlékeztetett. Élénk színei szinte ragyogtak a sötét fából készült lambéria mellett. Egy tömzsi kis vámpír sürgölődött a pult oldalánál, majd hirtelen eltűnt. Pár pillanat elteltével jöttem rá, hogy meghajolt, méghozzá olyan mélyen, hogy a nerc vastag gallérja mögé pillantva semmi mást nem láttam, csak a fényt, mely megcsillant kopasz tarkóján. Kis idő múlva felegyenesedett, majd újra meghajolt. Azokra a vízivó madaras játékokra emlékeztetett, melyek örökmozgóként hajbókolnak. Végül azonban mégis abbahagyta, és mutatta az utat az emeletre. Minden bizonnyal jóval idősebb lehetett, mint a sofőr, ugyanis

155

KAREN CHANCE

egyetlen szó sem hagyta el a száját egészen addig, míg enyhén remegő kezével ki nem nyitott egy ajtót, ami mögött egy varázslatosan szép lakosztály rejtőzött. A színek a sáfrány, a korall és a sötét csokoládé harmóniáját alkották. A kandallót karamellárnyalatú márvány szegélyezte, és a hatalmas ablakon a város fényei tárultak a szem elé. – Remélem, elnyeri a tetszését, uram – mormogta az öreg, és az arca szinte kipirult örömében, amikor Mircea beleegyezően biccentett. – Igen, ez jó lesz. Itt fogunk enni. – Hogyne, természetesen. Azonnal – hátrált ki a kis vámpír a szobából, miközben a feje szó szerint a padlót súrolta. Amikor becsukta az ajtót, Mircea letett, ám a következő pillanatban már a bunda alá nyúlt, és a falhoz nyomott. – Mocskos vagyok – tiltakoztam. – Ezt vehetem ígéretnek? – nézett rám felvont szemöldökkel. – Mircea! – nevettem el magam önkéntelenül. – Szeretnék megfürödni, mielőtt eszünk. A szoba félhomályában szinte izzó pillantása találkozott az enyémmel. – Oké, ha kényeztetsz. – Nem, nem fürdöm veled – jelentettem ki határozottan, mert tudtam, hogy így sosem jutnánk el a vacsoráig. – Hát persze hogy nem! – kiáltott fel tettetett megbotránkozással. – Akkor mit akarsz? Az egyik ujjával végigsímított az arcomon, le az államon, a nyakamon, a… nyakláncomig? – A szellemed most odabent van? – Nem – feleltem, és nem is éreztem szükségét egy gardedámnak. – Miért? – Mert van egy visszatérő álmom rólad. Ezt viseled, miközben vacsorázunk – futtatta végig ujját a barokk rémség körvonalán –, és semmi mást. Valami hang hagyta el a számat, és lehunytam a szememet. A fenébe.

HOLDVADÁSZ

156

A látszat ellenére tényleg komolyan próbálkoztam, hogy normális kapcsolatot tartsak fenn Mirceával, és ne teperjem le minden egyes alkalommal, amikor öt percre kettesben maradunk. Az utóbbi időben egész jól ment, persze ebben elég nagy szerepe volt annak, hogy ő New Yorkban volt, én pedig Las Vegasban. Az effajta terveim mindig sokkal kevésbé tűntek kivitelezhetetlennek akkor, amikor épp nem éreztem magamon a teste melegét és… – Elég – szóltam rá, amikor a csípőjét kezdte ringatni. Ennek az átkozott pasinak semmi szégyenérzete nem volt. – Akkor adj valami választ – kérte. A hangjában nevetés bujkált. Azzal a határozott szándékkal néztem rá, hogy nemet mondok, de a sötét szemek mélyén egyértelműen a kihívás szikrája csillant. Mintha azt gondolta volna, hogy nem merem megtenni. Mintha egészen biztos lett volna ebben. Mivel én nem vagyok vámpír, nem is lehetek olyan kalandvágyó, mint… bizonyos más személyek. Akiknek nyilván semmilyen gondot nem okozna, ha semmi mást nem viselnének, csak egy ilyen hosszú, selymes fekete hajkoronát és mandulavágású, sötét szemükkel olyan ártatlanul pislognának széles válluk felett, mint… A francba már! Nem, nekem nem ment ilyen könnyedén. Nem mintha gondom lett volna azzal, hogy a kedvére tegyek, bár a meztelenkedés nem az én műfajom. A problémát az jelentette, hogy ember vagyok. És Mircea a legtöbb vámpírhoz hasonlóan túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy bármit akar egy embertől, azt megkapja. És persze az esetek zömében valóban így is történt. Miután évszázadok óta ekként mentek a dolgok, eljutott addig a pontig, hogy már értelmetlennek látott bármilyen vitát, egyezkedést, kompromisszumok keresését, ha emberekkel állt szemben. A saját fajtájával tárgyalva persze minderre készen állt. Mivel magához kötött engem, a birtokának tekintett, és pont, vita lezárva. Már persze, ha egyáltalán lett volna vita, de nem volt, mivel ember vagyok. Ez a hozzáállás néha, jobban mondva egész gyakran, az őrületbe kergetett. Itt vagyok tehát én, aki megpróbálja elképzelni, hogy ez a kapcsolat egyáltalán működőképes lenne-e valamilyen módon.

157

KAREN CHANCE

Annak ellenére, hogy a mágusok tiszta szívből gyűlölnék, a vérfarkasok sem lennének oda érte, ráadásul a vámpírok is össztüzet zúdítanának rám, amikor megtudnák, hogy a kapcsolat az én szótáramban nem jelent egyet a tulajdonná válással. Szóval mindezzel szembenézve én próbálkozom, és erre mit csinál Mircea? Úgy tesz, mintha nem kellene itt semmiről sem tárgyalni. Csakhogy ez nem igaz. Kezdetnek mindjárt ott van az ő eddigi ötszáz éve, amiről szinte semmit nem tudok. Az ismereteim vele kapcsolatban szinte arra korlátozódnak, hogy minden körülmények között hű marad a családjához, rémes humorérzékkel rendelkezik, és elég megjelennie előttem ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem. Persze, kezdetnek ez is valami, de vajon elég ahhoz, hogy talán életre szóló döntést hozzak? Ebben nem voltam biztos. Csak azt tudtam, hogy ha mindig beadom a derekamat, ha megteszem, amit akar, ha úgy teszek, mintha valóban együtt volnánk, mintha már megszületett volna a végleges döntés… Akkor igen hamar valóban így is lesz. És nem voltam meggyőződve arról, hogy ezzel a gondolattal együtt tudnék élni. – Cassie? Felnéztem, hogy a pillantásom találkozzon Mircea szinte mérges tekintetével. – Tényleg ilyen sokáig kell gondolkodnod ezen? – Mert… ez bonyolult – mondtam bosszúsan. – Dehogyis az. – De igen! Nagyon komolyan az, és ezt te is jól tudod. És… Két tenyere közé fogta az arcomat, és félbeszakított. – Mikor vagyunk? – Tessék? – Milyen évet írunk? Koncentráltam, és az erőm, bár kissé lassan, végül előbányászta a dátumot. – 1969-et. – Ami azt jelenti, hogy még meg sem születtél, igaz? Bólintottam. – Tehát még nem ismerjük egymást.

HOLDVADÁSZ

158

– Nem, leszámítva azt, amikor a múltban… – Cassie! – Nem. Hivatalosan még nem. De nem értem, mit akarsz most ezzel… – Azt akarom mondani, hogy semmi, ami ma este itt történik, vagy épp nem történik, nem fogja befolyásolni a kapcsolatunkat, ha egyszer visszatérünk a mi időnkbe. Nem lesznek következmények, sem kötelezettségek. Gondold azt, hogy… egy éjszakára kilépsz az időből. – Kilépek az időből? – ismételtem kétkedőn, mert nemigen értettem. Az idő mindig csak problémákat okozott nekem, ahelyett, hogy megoldotta volna őket. Még egyetlen éjszakára sem. – Egy éjszaka, amikor kilépünk az időből – hajolt előre, hogy összeérjen a homlokunk. – De a személyzet látni fogja – nyaltam meg az ajkamat, miközben átgondoltam az ajánlatot. – És ha úgy rendezem el, hogy ne láthassák? Felnéztem rá, és ez hiba volt. Azzal a kisfiús vigyorával pillantott le rám, amit nyilvános helyen soha nem vetett be, mivel ezzel egy csapásra lerombolta volna a nimbuszát, amit a Vámpírszenátus nagy hatalmú és rettenthetetlen tagjaként felépített. Nekem azonban időről időre alkalmam volt látni, és kivétel nélkül mindig levett a lábamról. – De csak vacsora – hallottam a saját hangomat, mielőtt még a nyelvembe haraphattam volna. – Csak vacsora – simított végig hüvelykujjával az arcomon. Aztán elengedett.

13

A lakosztály fürdőszobája is éppoly lenyűgöző volt, mint a többi helyiség. A padlótól a mennyezetig mindent beborító aranyszínű márványlapokon barnás erezet futott végig. Ez vette körbe a dupla mosdót és a kisebb medence méretű kádat, melyet csillogóan fényesre súroltak. A puha szőnyeg sötét narancssárga volt, ezzel az árnyalattal harmonizáltak a törülközők is. Egy kosárkában különféle tisztálkodószerek és kozmetikumok sorakoztak, mind celofánba csomagolva, mintha a húsvéti nyuszi hagyta volna ott az ajándékát. Bármerre néztem, tükröket láttam. Rengeteg volt belőlük. Ahol nem márvány borította a falat, oda tükröt akasztottak, épp ezért megannyi helyen láthattam, mennyire rettenetesen festek. A sminkem már rég semmivé foszlott, a hajam katasztrofális állapotba került, a testemet pedig elég nagy felületen sár és több másféle anyag is borította, melyek eredetéről inkább nem akartam tudomást szerezni. Sóhajtva lefejtettem magamról az egyébként igen drága harisnya maradékát. A lábujjam körmein nyoma sem látszott a lakknak, maguk az ujjak pedig… Hát igen, pont úgy néztek ki, mintha tulajdonosukat macskakövön vonszolták volna végig kellően nagy sebességgel. Egy darabig csak bámultam megkínzott lábujjaimat, majd egy újabb sóhajtás szakadt ki belőlem. Bárcsak egyszer, egyetlenegyszer megesne, hogy amikor valami veszélyes kalandba keveredek, egy jó edzőcipő lenne rajtam. Persze azt is el tudnám képzelni, hogy egyáltalán nem veszek részt ilyen kalandokban. Ó, milyen jó lenne egy ideig nem találkozni a veszéllyel!

HOLDVADÁSZ

160

Felkaptam néhányat a felháborítóan puha törülközők közül, és bevonszoltam meggyötört testemet a tágas, tiszta zuhanykabinba. Eszembe sem jutott, hogy a fürdőkáddal próbálkozzak, mert tudtam, ahogy beleereszkednék, azonnal feketére változna a víz. Köszönhetően a ma esti szórakoztató programnak. Elég sokáig álltam a vízsugár alatt, hogy biztos lehessek abban, ami folt még maradt rajtam, az már nem kosz. Ezután nekiálltam leltárt készíteni. A bokámat csúnya duzzanat torzította el, egy másikat a csípőmön fedeztem fel, a harmadik pedig – mely hosszúkás volt, vízszintes, és gyorsan sötétedett – a gyomrom alatt húzódott. Ez utóbbit akkor szerezhettem, amikor az eszeveszett kocsikázás után elhagytam a járművet. Ezekhez jöttek még azok a sebhelyek, melyek a fürdőkádas incidens során kerültek rám, és megállapíthattam, hogy igen szexi külsőt tudhatok a magaménak. Persze boldog lehettem, hogy egyáltalán életben vagyok. Sőt nem is igazán értettem, ez miként lehetséges. Főleg, ha Mircea elmélete helytálló arról, kikkel is akadtunk össze. Első hallásra persze őrültségnek tűnt, amit állított, mert az ember nem botlik léptennyomon félistenekbe a világunkban. Az istenségeket, vagyis azokat a lényeket, akik így nevezték el magukat, már rég száműzték a Földről, és az ő balkézről született utódaik vagy velük tartottak, vagy az azóta eltelt időben a Kör vadászta le őket. Ráadásul elképzelni sem tudtam, mit akarhatna egy csapatnyi istenség pont az én anyámtól. Most azonban volt időm eltöprengeni, és rájöttem, hogy ez sok mindent megmagyarázna. Például azt, hogy a mágusok nem is használtak pajzsot, mégis sértetlenül álltak fel olyan zuhanások után, amiktől mások szétkenődtek volna az úttesten. És ez magyarázatul szolgálna az elképesztő erejükre is. Pritkin egyszer elmondta, hogy a hadmágusok a csatákban soha nem használják az erejük száz százalékát. Harc közben az átlagos arány harminc-hetven. Ez azt jelentette, hogy a mágus energiájának hetven százalékát fordította védekezésre – a pajzsokra és más védelmezőkre, melyek biztosították az életben maradását –, és így mintegy harminc százalék maradt a támadó varázslatokra. A magasan képzett mágiahasználók egy kicsit változtathattak ezen az arányon, a védelemhez szükséges szintet levihették hatvanöt, esetleg

161

KAREN CHANCE

akár hatvan százalékra is, mivel az erejük ezt lehetővé tette. De teljesen védtelenné persze egyikük sem válhatott. Ha így tesznek, az első olyan varázslat, mely akármilyen pontatlanul is, de eltalálja őket, akár a vesztüket is okozhatja. Pritkin alkalmanként mindössze teljes ereje egynegyedét fordította védekezésre, de persze ezt sosem ismerte volna el a Kör tagjai előtt. Ám mit gondoljak azokról, akiknek, noha semmilyen pajzsot nem viselnek, meg se kottyan, ha átgázol rajtuk néhány ló, ha nagy sebességgel csapódnak egy épület falának, vagy épp egy kocsi vonszolja őket hosszasan maga után az úton? Még egy alacsony szintű mágus erejét is lenyűgözően megnövelné, ha képes lenne teljes energiáját a támadó varázslatokra összpontosítani. Ha pedig az illető eleve nagyobb potenciállal rendelkezik… Nos, egy ilyen mágus pontosan úgy festene, mint azok, akiket nemrég megismerhettünk. De bármily ésszerűnek is hangzott ez a feltevés, mégsem lehetett igaz. Az anyám ugyanis nem tudott volna egymaga megszabadulni négy ilyen félistentől, és ráadásképp még egy hibbant emberrablótól is. Vagy igen? Az egész olyan nevetségesnek tűnt. Ha viszont a válasz a kézenfekvő „nem” volt, akkor hogy lehetek még itt? Amennyiben a mágusoknak végül sikerült végezniük vele, vagy az elrablója hajtotta végre sötét tervét, bármi is legyen az, és ezzel megakadályozta, hogy megismerkedjen az apámmal, akkor már nekem is semmivé kellett volna válnom. És eltekintve attól az egyébként tekintélyes méretű bőrfelülettől, ami útközben eltűnt rólam, még teljes életnagyságomban jelen voltam. Ugyanakkor ez egyfajta megvilágosodás is volt a számomra. Az egész este erről szólt, és nem másról. Korábban még sosem láttam a Pythia erejét ily módon megnyilvánulni. Egész pontosan szinte semmit nem tudtam róla, épp ezért okozott annyi nehézséget, hogy a saját szolgálatomba állítsam. Jonas mindent megtett ugyan, de hát ő nem volt Pythia. Persze hallott és ellesett ezt-azt, amikor Agnes tanította az örökösjelölteket, és persze sokszor látta, mi mindenre képes egy Pythia. Ugyanakkor az idő manipulálása az ő instrukciói alapján olyan volt, mintha egy autót akarnék összeszerelni pusztán szóbeli útmutatást követve,

HOLDVADÁSZ

162

méghozzá úgy, hogy azelőtt sosem láttam egyetlen autót sem. Sőt akitől a segítséget kapom, nos, neki is csak halvány elképzelései vannak arról, miként is kellene kinéznie a végeredménynek. Vagyis lényegében egy hónapja a vak vezet világtalant játékot játszottuk. Mindez néha már annyira zavaróvá vált, hogy felmerült bennem: a Pythia udvarához fordulok segítségért. De végül nem tettem, és nem csupán azért, mert köztük is akadtak olyanok, akik korábban az életemre törtek. Feltételeztem, hogy nem csupán fanatikus gyilkosok gyülekezetéről van szó, ám a népszerűségem finoman szólva is megkérdőjelezhető volt egy olyan csoportban, melynek tagjai semmiféle előmenetelre nem számíthattak mindaddig, amíg én élek. Ez adott magyarázatot arra is, hogy az elmúlt hónapban miért nem hallottam felőlük. Nem érkezett tőlük egyetlen „szép volt”, még álszent változatban sem. Annyit sem üzentek, hogy „bekaphatod”, senki nem keresett fel közülük. Igazából nem tudtam, mindez mit jelent, de előjelnek elég baljóslatú volt. És Jonas sem erőltette, hogy beugorjak hozzájuk egy kis bájcsevegésre. Vagyis magamra maradtam. Egyedül szívtam minden rémséggel. De aztán jött ez az este. És… a francba is! Eddig valahogy mindig úgy gondoltam az erőmre, mint valami hatékony védelmi fegyverre. Ha szorult helyzetbe kerültem, ugorhattam. A támadóimat időbuborékba zárhattam, és végső esetben megállíthattam az időt, hogy elhúzzam a belemet. Mindez nyilván azért került előtérbe, mert eddig javarészt erre használtam a Pythia hatalmát. De az anyám… ahogy tapasztaltam, neki nem a védekezés volt az erőssége. Inkább az, hogy szétrúgja néhány félisten hátsóját. A hadmágusok teljes erőbedobással küzdöttek, de anyám tisztességgel állta a sarat. Sőt elérte, hogy az ellenfelei rémületükben ordítsanak. Egyiküket kalitkába zárta, mint valami egzotikus állatot. A másikat szemrebbenés nélkül elgázolta. Döbbenten vettem tudomásul, hogy az anyám milyen kőkemény csajszi volt. És így működött a Pythia ereje olyasvalaki birtokában, aki tudta, hogyan kell bánni vele. Persze nem is álmodoztam arról, hogy valaha

163

KAREN CHANCE

ennyire jó lehessek ebben, de mégis… Amit láttam, az bőven adott okot a gondolkodásra. Ám ennek nem most volt itt az ideje, hacsak nem akartam püffedtre ázni. Nem is tudtam, hogy a zuhany alatt is előfordulhat ilyesmi, de ez a vízsugár erős volt, forró és állhatatos. A kézfejem és a lábujjaim szánalmas maradéka máris kezdett ráncossá válni. Kiléptem a kabinból, megráztam a hajamat, és letöröltem a párát a legközelebbi tükörről. Nagyjából azt láttam benne, amire számítottam. Egy vékonyka, sápadt bőrű lányt kócos szőke hajjal, sötét karikákkal a szeme alatt és egy csúnya zúzódással a homlokán. Közelebb hajoltam, hátrafogtam a hajamat, és alaposabban szemügyre vettem az arcomat. Most ugyanis már sokkal pontosabb összehasonlítási alapom volt, mint egy távoli arc egy szemcsés, régi fotón. Nemrég alig fél méterről bámultam az anyámat. És mégis, bárhogy próbáltam, semmi hasonlóságot nem fedeztem fel köztünk. A szemem kék volt, de szimplán csak kék. A hajam, ha megfelelő megvilágításba került, enyhén vöröses árnyalatot mutatott, de ég és föld volt ahhoz a bámulatos bronzhoz képest. És az én arcom nem volt más, mint egy egyszerű arc. Ez nézett most vissza rám, kissé túlságosan kerek pofacsontjával, makacsul előremeredő állal és néhány divatjamúlt, elpettyegetett szeplővel a fitos orr környékén. Nem volt egy rémes arc, ami azt illeti, de olyan sem, amiért háborúk törnek ki és férfiak rohannak a vesztükbe. Elég sokáig álltam ott, kétségbeesetten próbáltam felkutatni benne a korábban látott mennyei szépség bármilyen apró szikráját… És ekkor hirtelen belém hasított a felismerés. Ha nem anyám külsejét örököltem, akkor biztosan úgy nézek ki, mint… …az apám. A sötét mágus, aki elcsábította anyámat a Pythia udvarából, ahol arra készült, hogy egykor a hatalom birtokosa legyen. Kirángatta abból a világból, amit addigi élete során megismert. Agnes egyszer elmondta nekem, hogy az anyám kiválóan tudott bánni az erejével, született tehetség volt. A mai estén történtek is ezt támasztották alá. És mégis hajlandó volt lemondani minderről egy gonosz ember kedvéért, aki egykor a hírhedt Fekete Kör tagja volt, és aki úgy nézett ki… mint én?

HOLDVADÁSZ

164

Még közelebb hajoltam. Így festhetett az arc, melynek viselője az Ezüst Kör ellen kémkedő szellemek egész hadseregének parancsolt? Ő volt az a férfi, aki csaknem megszerezte az uralmat a Fekete Kör felett, és aki valamilyen módon elcsavarta a Pythia trónörökösének a fejét? A képmásom nem felelt, csak bámult vissza rám. Kissé olybá tűnt, mintha egy elázott rongybaba nézett volna farkasszemet velem. Vicsorítottam, és igyekeztem nagyon fenyegető képet vágni. Most úgy festettem, mint egy elázott rongybaba, amit gázzal fújtak fel. Sóhajtottam. Az is lehet, hogy valami távoli rokonra hasonlítok, vagy ilyesmi. Talán soha nem fogom megtudni, hisz apámról még egy elmosódott fényképet sem láthattam. Nem mintha különösebben akartam volna egyet, főként nem valami emléktárgyként. De azért jó lett volna tudnom, hogyan nézett ki. És ugyanígy jó lett volna felöltöznöm, mielőtt a maradék forró pára is elszökik a fürdőszobából. A ruháim a limuzinban maradtak, de ahogy felidéztem az állapotukat, nem ért nagy kár. Az ajtó mellett azonban szép rendben egymásra hajtogatott fürdőköpenyek sorakoztak, és már nyúltam is a legfelsőért, amikor észbe kaptam. Ó, te Szentséges ég! Tényleg beleegyeztem abba, hogy kisétáljak oda meztelenül? Csak álltam egy percig, kezemben a köpennyel, és bambán bámultam a tükörbe, melyet kegyesen újra belepett a pára. Azt mondogattam magamban, hogy nem számít, hisz az imént a kocsiban is meztelen voltam. A jó ég tudja, hányan láttak meg útban idefelé. Ez igaz, de sötétben jöttünk, én pedig szinte magamon kívül voltam a megkönnyebbüléstől és Mirceától. Nos, mellette az ember lánya a saját nevét is képes volt elfelejteni, és ehhez még csak strapálnia sem kellett magát. Ez a mostani viszont egészen más helyzet. Kisétáljak oda meztelenül, sebekkel tarkítva és a víztől ráncos bőrrel… A francba! Hogy rángathattam bele magamat egy ilyen dologba? Az ajkamba haraptam, és az ajtó felé néztem. Nem kell megtennem. Mircea talán csalódott lesz, de túléli, én pedig azt mondhatnám… Mit is? Hogy egy gyáva nyúl vagyok? Hogy tudom, soha nem fogok felérni a többi – nyilván szép számú – barátnőjéhez? Azokhoz, akik a világ legszebb teremtményei közé tartoztak, nem úgy, mint én

165

KAREN CHANCE

a berepedezett körömlakkommal, szénaboglyaként álló hajammal, smink nélkül, egy olyan testtel, amit mintha egészen mostanáig homokzsákként használtak volna. Amint ott álltam ezen elmélkedve, a kezemmel beletúrtam a hajamba. Oké, rendben. Nincs miért tagadni, nem ez a csúcsformám. De azzal is tisztában voltam, hogy ha igazán összekapnám magamat, akkor sem vehetném fel a versenyt például egy olyan porcelánbabával, mint Ming-de. Vagy azzal a Grace Kellyhasonmással, akivel egyszer a színházban láttam Mirceát. Esetleg a kökénykék szemű grófnővel, aki még párbajozni is hajlandó volt érte. És ott volt még az a sportos kinézetű, telt keblű nő, akiről Mircea egy egész fényképalbumot őrzött a szobájában, amíg az egy sajnálatos baleset során meg nem semmisült. Ó, jaj, micsoda kár érte! Igen. Tehát. Az én testem olyan, amilyen. Most egy kicsit viharvert, de jobbal nem szolgálhatok. És lehet, hogy a limóban sötét volt, de egy vámpír olyankor is kitűnően lát, és nem úgy tűnt, mintha Mirceát lehangolná, ami elé tárul. Ja, és mostanra legalább már tiszta is lettem. Visszatettem a köpenyt, és ismét az ajtó felé pillantottam. Fáztam, és nagyon-nagyon meztelen voltam. Egészen szupermeztelen. Hülyeségnek tartottam a gondolatot, hisz meztelen csak egyféleképp lehet az ember. A fenébe is, csak legyek túl rajta! Megragadtam a kilincset. Ideges voltam és kissé zaklatott, ostobának éreztem magam, de izgatottnak is egyben… Visszahúztam a kezemet. Hányszor kaphatunk egy ilyen szabad, kötelezettségektől mentes estét? – kérdezte az agyam kevésbé gyáva fele. Nem válaszoltam, mert ha valaki magával beszélget, az az őrültség rémisztő változatának számít, és én már amúgy is jó ideje ezt a határt súrolgattam. És tisztában voltam a válasszal. Ha nem teszem meg, ha hagyom, hogy a félelmeim kerekedjenek felül, azt piszkosul meg fogom bánni. Talán nem most, de hamarosan, és ebből az érzésből már elegem volt. Ma éjszaka élni akartam! Újra megérintettem a kilincset. Olyan ez, mint amikor egy ragtapaszt kell leszedni a bőrödről – magyaráztam magamnak. Csak tépd le gyorsan, azzal a nehezén már túl is vagy. És mielőtt újra

HOLDVADÁSZ

166

lebeszélhettem volna a másik énemet, mély levegőt vettem, lenyomtam a kilincset, és szélesre tártam az ajtót. Majd beléptem a vámpíroktól hemzsegő szobába. A kövér kis igazgató a kandalló mellett állt Mirceával és még néhány fiatal fickóval, akik az öltözékük alapján pincérek lehettek. Egy társuk épp akkor gurított ki az ajtón egy zsúrkocsit, de persze megfordult, hogy lássa, mi okozta a felbolydulást. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy tökéletesen látott mindent. A helyiségben félhomály uralkodott. Csupán a távoli sarkában hunyorgott néhány kis teljesítményű lámpa, kiemelve az élénk, szinte vakító világosságot, ami a hátam mögül, a fürdőből hasított a szobába. Ott álltam a reflektorfényben, mint valami istenverte revütáncos. Egy hosszú pillanatig csak bámultam rájuk, ők pedig rám. Mintha ismét Agnes partiján lettem volna, miután megállította az időt. Semmi nem moccant, csak a kandallóban ropogó tűz lángja. Aztán felsikoltottam, és ezzel megtörtem a bénultságot. Az egyik pasas felugrott, egy másik elvigyorodott, Mircea pedig kinyújtotta a kezét. Hogy ezután mi történt, nem tudom, mert visszaugrottam a fürdőszobába, és bevágtam magam mögött az ajtót. Ó, istenem! Ó, istenem, istenem, istenem! Ez az este szívás. Akkora szívás, hogy fel sem foghatom, mit… Valaki kopogtatott az ajtón. A lapockámon éreztem, mivel a hátamat a zárt ajtónak támasztottam, és nem mozdultam onnan. Talán soha többé nem is fogok. – Dulceată? A francba! – Dulceată, jól vagy? Nem válaszoltam, mert nyilván ő is nagyon jól tudta, hogy még élek. Az ajtó túloldaláról tisztán hallhatta a lélegzésemet. Ilyen közelről talán még az égő arcomból áradó hőt is érzékelte. Elég volt egy pillantás a tükörbe ahhoz, hogy meggyőződjek róla, valóban rákvörös lett a képem. No meg a nyakam és a mellkasom nagy része is. Mindezt persze jól láthattam, hisz nem takarta semmi. Ó, istenem! – Dulceată?

167

KAREN CHANCE

– Jól vagyok – nyögtem, remélve, hogy ezzel beéri, és elmegy. Ha létezik rosszul sikerült randik skálája, azon a mai este egyértelmű tízest érdemel. Vagy húszast. Vagy valami olyan csillagászati számot, ami eddig még nem fordult elő a randizás történelmében. Egy kínos beszélgetés ráadásképpen pedig valóban a véget jelentette volna. Hallottam, ahogy a másik szobában diszkrét koppanással becsukódik egy ajtó. – Elmentek, dulceatǎ – tájékoztatott Mircea, és a hangjában vidámság bujkált. Ekkorra már összegömbölyödve ültem a padlón, a karommal eltakartam a fejemet, és abban reménykedtem, hogy a föld talán kegyesen megnyílik alattam, és elnyel. De ez a hang újra talpra állított. Megragadtam az egyik fürdőköpenyt, gyorsan belebújtam, majd kidugtam a fejemet az ajtón. – Te most rajtam röhögsz? – kérdeztem hitetlenkedve. – Dehogy – tiltakozott, és azonnal magához szorított. Éreztem, ahogy a mellkasa hevesen vibrál. – De igen, röhögsz rajtam, te alávaló, utolsó… – Nem nevetek – mondta, de nem vette le a kezét a halántékomról, és nem hagyta, hogy a szemébe nézzek. – Ez a te hibád volt! – De dulceatǎ… – Ne nevezz így! – fakadtam ki, mert most mindennek éreztem a szót, csak kedveskedőnek nem. Ha sikerül kiszabadítani a karomat, biztosan megütöm. De úgy tartott átkarolva, hogy szinte mozdulni sem tudtam. Viszont legalább a fejemet végre felemelhettem. Mircea arca teljes, szinte gyanús komolyságot tükrözött, de a szemében vidámság bujkált. – Te fattyú! – kiáltottam rá indulatosan. – Biztosíthatlak, hogy a szüleim hites házastársak voltak. Én pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy igazad van. – Tudom, hogy igazam van! – fortyogtam, majd megenyhülve pislogtam egyet. – Hogy mondtad? – Szólnom kellett volna, hogy itt vannak, de eszembe se jutott, hogy ilyen… merész leszel.

HOLDVADÁSZ

168

Be kellett ismernem, hogy valószínűleg igazat mond. Talán arra számított, hogy köpenyben vagy a törülközőt magam köré tekerve bukkanok fel, de legalábbis körbekémlelek a szobában ahelyett, hogy kirontanék, mintha tűz ütött volna ki a fürdőben. Vagy mintha valami esetlen sztriptíztáncosnő lennék. Elfintorodtam, és hagytam, hogy a fejem előrebukjon. – Igen, ilyen vagyok – mondtam összetörten. – Ennyire merész. – Néha egész félelmetesen – mormogta Mircea, miközben még mindig nedves hajfürtjeimet simogatta. – Nem direkt csinálom. – Tudom. Csak álltunk ott egy kis ideig, és nagyon jó érzés volt. Korábban Mircea is letusolt, mert láttam, hogy vizes haját kifésülte az arcából, és az enyémhez hasonló köntöst viselt. Feltételeztem, hogy vagy a lakosztályhoz tartozik egy másik fürdőszoba, vagy – elnézve a hotel igazgatójának hajbókolását – Mircea rendelkezésére bocsátottak egy másik szobát. Ha nem az egész emeletet. Akárhogy is, kezdtem jobban érezni magam. Eddig ez volt a randi legkellemesebb része. Na persze az eddigieket nem volt nehéz túlszárnyalni. – Cassie. – Hm? – Nem álldogálhatsz egész éjszaka a fürdőszobában. – Miért nem? – Vizes a padló. – Kit érdekel? – És egyre hidegebb lesz. – Az sem érdekel. – És így lekésed a vacsorát. Felkaptam a fejemet, mert a remény halvány fénysugarát véltem bekúszni a rémségek kusza hálóján át. – A vacsorát? – A vacsorát – felelte, és maga után húzott a szobába.

14

Újra beléptünk a nappaliba, és ekkor rájöttem, mit keresett az a sok fickó az előbb a kandalló környékén. Lángok nyaldostak egy sor ezüst tálalóedényt, melyet úgy helyeztek el egy sorban, hogy a tűz melegen tartsa a bennük rejlő fogásokat. Előttük egy kis piknikezőhelyet alakítottak ki, már amennyiben az átlagos piknik kelléke a selyempárna, a kínai porcelán étkészlet, a hófehér abrosz és az apró trópusi madár formájúra hajtogatott szalvéta. A terítő közepén egyetlen szál rózsa állt kristályvázában, melyen megcsillantak a lángok. Elbűvölő volt. Mégis sokkal kevésbé találtam érdekfeszítőnek, mint a mámorító illatokat árasztó tálak tartalmát. A gyomrom hangos korgással emlékeztetett arra, hogy ebéd óta nem ettem, és elég mozgalmas éjszakám volt. A kandalló elé térdeltem, és felemeltem az első fedelet. Boldog voltam, reménykedő, éhes és… – Ez meg micsoda? – kérdeztem tanácstalanul, mire Mircea a vállam mögül belesett a tálba. – Serpenyőben sült foie gras cseresznyével, valamint karamellizált foie gras. Visszaraktam a helyére a tetőt. A libamáj sosem tartozott a kedvenceim közé, függetlenül attól, hogy milyen formában kínálták. – És ez? – bámultam a második fogásra. – Poireaux vinaigrette aux grains de caviar. – Póréhagyma és halikra ecetes öntettel – végeztem el gyorsan a fordítást, és Mircea elvigyorodott. – Franciául jobban hangzott.

HOLDVADÁSZ

170

Na igen, de vajon az íze is jobb? A harmadik fedél mögött rák és articsóka rejtőzött Pernod-ban áztatva, ami remek lehetett volna, ha a három fő összetevőből kettőt nem utálok. A négyes számú tálban ismét articsókát találtunk – biztos akciós volt – gnocchival és fűszeres sajtmártással. Az ötödik lehetőség újra libamáj volt, ezúttal kacsamellbe töltve. A hatodik fedőt felemelve… – Hát ez? – néztem fel reménykedve Mirceára, mivel a raguban burgonyát és hagymát láttam a hús mellett, és az étel fantasztikus illata is ígéretes volt. – Hossenfeffer. Ez a ház egyik specialitása. – Hossenfeffer? – kérdeztem vissza. Valahonnan ismerősen hangzott, de… – Nyúlpaprikás. Világvégét idéző arckifejezéssel néztem rá. – Ezzel mi a gond? – érdeklődött Mircea aggodalmasan. – Egyszer volt egy saját nyulam – feleltem neki, és lelki szemeim előtt azonnal megjelent Nyuszmusz, amint vádlón tekint rám. Mircea beharapta az ajkát. – Hát, azt nem mondhatnám, hogy zökkenőmentes a randink, igaz? – kérdezte félig élcelődve, félig kétségbeesetten. Át tudtam érezni a helyzetét, hiszen én is ugyanilyen hangulatba kerültem. – Ez… nos… tudod – mondtam, aztán felfogtam, hogy jobb, ha hallgatok, úgyhogy befogtam. A gyomrom ismét megkordult. Szinte remény nélkül bámultuk az utolsó kis edényt, ami még hátravolt. – Te nézd meg – javasoltam, mert komoly esély látszott arra, hogy jobb, ha nem is tudom, mi van a fedő alatt. Mircea lehajolt, és amint felemelte a tetőt, csodás illatorgia csapta meg az orromat. De már nem kergettem hiú álmokat, hisz úgyis kiderül, hogy mogyoróhagymás Bambi vagy édesköményes Nemo lapul odabenn. – Ez valami sertéshús – tudósított Mircea. Nem hangzott rosszul. Igaz, a többi sem, egészen addig, amíg le nem fordítottam a kacifántos neveket. Közelebb húzódtam, és bekukucskáltam. És megláttam.

171

KAREN CHANCE

– Sertésborda és sült krumpli! – mondtam hirtelen támadt csodálattal a hangomban. – Amish pirított sertésszelet burgonyával és almában sült káposztával – szavalta a kis menükártyáról, amit eddig észre se vettem. – Sertésborda és sült krumpli – szögeztem le olyan örömmel, hogy sírni tudtam volna. – Ez egész ehetőnek tűnik – sandított felém Mircea. – Akár még én is… – Eszedbe ne jusson! – ragadtam meg egy tányért, és nekiláttam a falatozásnak. Mircea alig palástolt csodálattal figyelte a teljesítményemet. Ő a nyúllal kezdett, én pedig igyekeztem nem észrevenni. A sertésborda ízletes volt és omlós, a hús szinte leolvadt a csontról. A köret alapját az almák adták, melyek belsejét kivájták, és savanyú káposztát töltöttek beléjük. A hasábburgonya angol típusú volt, vastagra vágott, aranybarnára sült, mely amúgy halételekhez kiváló, de mint bebizonyosodott, sertéshússal is remekül párosítható. Ahogy a bor is. Rizling lehetett, vagy valami más friss és üde fajta, kissé fanyar a nyelvemen, és ó, igen… Ez már kedvemre való volt. Mircea felnevetett, mire ránéztem. – Mi az? – Semmi, csak jó látni, ha valaki így tudja élvezni az ételeket. – Fogadjunk, már megbántad, hogy ennyi előkelő vackot rendeltél. Fénylő sötét szemek vizsgálgattak a borospohár üvegén át. – Nem árultad el, hogy mit kérsz. Amúgy meglep, hogy nem ízlik a sok „előkelő vacak”. Úgy emlékszem, Antoniónak kifinomult érzékű szakácsa volt. Egészen addig, míg fel nem falta őt, gondoltam, de hangosan nem mondtam semmit, mert mégiscsak épp vacsoráztunk. – Egyáltalán, hogy jutott eszedbe átváltoztatni azt az idiótát? – kérdeztem inkább. – Annyit gondolkoztam már ezen. Hisz csak egy csirketenyésztő volt, nem?

HOLDVADÁSZ

172

– Amikor megismertem, akkor nem – rázta a fejét Mircea. – Az apja halálakor az egész gazdaságot megörökölte, és az eladásából származó pénzt arra fordította, hogy Firenzébe költözzön. Ott lett belőle… Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy egy kisebb pénzeket kölcsönző vállalkozás biztonságáért felelős személy. – Más szóval verőlegény. – Így is mondhatjuk. De volt benne ambíció. Idővel átvette az üzlet irányítását… – El tudom képzelni, hogyan. – …ami a keze alatt szépen növekedésnek indult. Amikor találkoztam vele, már befolyásos személynek számított. – Ez még mindig nem magyarázat arra, miért kellett ő neked. – Mondjuk úgy, hogy… egyéb jellegű problémák adódtak – töltötte újra a poharát az általa választott vörösborral, majd felém nyújtotta az üveget. – Kösz, én maradok ennél – ráztam meg a fejemet. – De milyen problémák voltak? – Tony esetében a pestis. A fekete halál akkoriban néhány évtizedes időközökben újra meg újra végigsöpört Itálián, és Firenzét sem kímélte. Nem volt ellenszere, ezért aki életben akart maradni, az elmenekült. Antonio is ezzel próbálkozott. Amint tudomást szerzett a járvány közeledtéről, egész háztartásával együtt vidékre költözött. – Mégis elkapta a kórt? – Nem, de a szolgálói közül többen is, és Antonio attól tartott, ő lesz a következő. Így aztán ismét költözködött, aztán megint és újra. De bárhová is menekült, a pestis már ott volt, vagy röviddel az érkezésük után jelent meg a környéken. Azt mondta nekem, úgy érzi, mintha a járvány egyenesen az ő nyomában járna. Bólintottam, mert ez annyira Tonyra vallott. Paranoiás volt, még akkor is, amikor semmi oka nem volt rá. – Végül Velencéig jutott, remélve, hogy az egyik hajóval elutazhat olyan földre, ahol nem éri utol a kór. De akárhány tengerésszel beszélt, mindtől azt hallotta, hogy a pestis már mindenhol ott van. – És ettől bepánikolt.

173

KAREN CHANCE

– Finoman szólva. Épp egy tavernában fojtotta italba a bánatát, amikor megismerkedtem vele. Akkoriban épp nehéz idők jártak rám anyagi értelemben. Néhány évvel korábban szinte üres zsebbel hagytam ott a hazámat, ráadásul volt velem… valaki, akiért felelős voltam. Pénzre volt szükségem a mindennapi megélhetéshez, és ahhoz, hogy elkerülhessem a találkozást egy bizonyos első szintű mesterrel, aki mindenáron a családja részévé akart tenni, és ehhez az erőszaktól sem riadt vissza. Ez a nőszemély követte a nyomomat egészen Velencéig, és két nap alatt kétszer is csak hajszál híján tudtam elmenekülni előle. Nekem pénz kellett a szökéshez, Antonio meg a gyilkos betegség elől akart meglógni. Üzletet kötöttünk. – Ő pénzt adott neked, te pedig átváltoztattad – találgattam. – Hisz vámpírok nem kaphatják el a fertőzést. – Igen – forgatta meg Mircea a bort a poharában. – Ő volt az első gyermekem. Épp ezért volt… megrázó a számomra, amikor összeszűrte a levet az ellenségeinkkel. – Miért, te mást vártál tőle? – kérdeztem értetlenkedve, mire Mircea felhorkant. – Csak arra számítottam, hogy ennél több esze lesz. Ráadásul nem is illett a személyiségéhez. – Mert kockázatot vállalt. – És Antonio nem ilyen – bólintott. – Nem menne bele olyasmibe, amiért az életével fizethet. Igen, ezen már én is elgondolkodtam, nem is egyszer. Tony csak akkor szeretett fogadni, ha biztosra mehetett. Így aztán gyakran töprengtem azon, mit tudhat ő, amit mi még nem. Mircea végzett az első adaggal, és az oldalára dőlt. Egyik kezével a fejét támasztotta meg, a másikkal a poharát szorongatta. – Mi ez a hirtelen támadt érdeklődés? – Nem is tudom. A szüleimre gondoltam, meg arra, hogy talán Tony az egyetlen, aki többet is mesélhetne róluk. – Na és az a vén mágus, Marsden? Ő biztos tud egyet s mást a Pythia korábbi örököséről. Meg lennék lepve, ha nem találkoztak volna párszor. – Persze, találkoztak. De csak annyit tudott mondani róla, hogy bájos ifjú hölgy volt. A tényeket illetően nem tudok másra

HOLDVADÁSZ

174

támaszkodni, mint azokra az életrajzi adatokra, amiket az újságok közöltek róla. Elizabeth O’Donnellként született, tizennégy évesen került a Pythia udvarába, harminchárom évesen nevezték ki trónörökösnek. Harmincnégy volt, amikor ismeretlen okokból megszökött Ragnar, más néven Robert Palmer, azaz kétes hírű apám társaságában. Öt évvel később a halálát okozta egy kocsiba rejtett pokolgép, melyet az a rohadék Tony rakatott oda. Itt a vége. – Hát ez meglehetősen tömör – ismerte el Mircea. – Meglepően kevés, főleg a Kör kiváló hírszerző szolgálatát ismerve. – Miért, a tiétek többet derített ki? – vetettem rá kérdő pillantást, mire elvigyorodott. – Miért nyomoztunk volna a te anyád után? – Talán azért, mert mindenki után nyomoztok. – Ez Kit asztala, te is tudod – közölte velem síri hangon. A Szenátus kémfőnökéről beszélt. – Nem szólhatok bele abba, amit ő tesz. Erre nem is feleltem, olyan nyilvánvaló hazugság volt. – És mit találtatok? – Azt kell mondjam, hogy ennél azért többet – kezdett bele. – Az anyád kimondottan… rejtett életet élt. Az embereimnek komoly erőfeszítésükbe telt, hogy a ma esti randink helyszínét felkutassák. Anyád ritkán vett részt társasági eseményeken, és azok is többnyire szűk körű vacsorák voltak, alig tíz-húsz meghívott vendéggel. Egy ilyen helyre nem juthattál volna be feltűnés nélkül. – No és a háttere? – A Pythia udvarába Des Moines egyik iskolájából került. Egy olyan helyről, amit a Kör tartott fenn a mágiahasználók árván maradt gyerekei számára. Bólintottam, mert Jonas is ugyanezt mondta el nekem. És nem is tűnt meglepőnek. A Kör számos ilyen iskolát működtetett, és nem csupán szüleiket elvesztő gyerekeknek. Ide zárták el – oppardon, itt helyezték el jótékonyságból – azokat a kölyköket, akiknek volt ugyan családjuk, de olyan tehetségük is, amelyet jobbnak láttak elrejteni. Nekromanták, tűzgyújtók, telekinetikus képességű fiatalok és társaik. Ha jól sejtettem, az árvák tizennyolc évesen kerültek ki a

175

KAREN CHANCE

gyámság alól. Ami a többieket illeti, néhányan egész életüket ott töltötték. Épp gőzerővel dolgoztam azon, hogy ezt a gyakorlatot megváltoztassam, és nem csak azért, mert tűrhetetlennek tartottam, hogy valakit pusztán azért büntessenek így, mert megszületett. Az is közrejátszott, hogy ha nem kötök ki Tony udvarában, én magam is az egyik ilyen álcázott börtön lakója lettem volna. A látnokoktól senki sem félt, sőt a legtöbben egyszerűen csalóknak tartották őket. De az, amit az apámtól örökölhettem, már egészen más tészta volt. Szolgaként rendelkezésre álló szellemek, akik az én erőmből táplálkoznak, és ezért cserébe megtesznek nekem ezt-azt: nos, ez mindenképp kimerítette a feltűnően gyanús viselkedés kategóriáját. Talán épp azért, mert az apám már szinte művészi tökélyre fejlesztette mindezt. A pletykák szerint valóságos szellemhadsereg felett rendelkezett, melyet arra akart felhasználni, hogy átvegye az uralmat a hírhedt Fekete Kör felett. A puccskísérlet nem jött be, így neki menekülnie kellett, de ez mit sem változtatott a tényen, miszerint elég hatalma volt ahhoz, hogy legalább megpróbálja. És az efféle erő potenciális örököse – mármint én – nem sétálgathatott csak úgy szabadon. Az anyámban viszont nem volt meg ez a sötét erő, így nem értettem, mit keresett ő egy ilyen intézményben. – Anyámat miért zárták be oda? – tudakoltam Mirceától, aki épp egy szegény nyulacskát falt be szemlátomást nagy lelkesedéssel. – Semmiért – nyelt egyet. – A feljegyzésekből mindössze az derült ki, hogy csecsemőként hagyták magára ismeretlen személyek. Egy kis papír volt vele, melyen a neve és a születési ideje szerepelt. Az illetékesek arra gondoltak, egy tinédzser anya gyermeke lehet, aki így próbált megszabadulni a nem kívánt következményektől. – És a neve? – O’Donnell néven abban az időben nem éltek mágiahasználók azon a környéken. Az ország távolabbi vidékein akadt belőlük néhány, de Kit senkit nem tudott felkutatni, aki illett volna a képbe. Feltételezhető, hogy a kislány az apja nevét kapta, aki viszont egyszerű ember lehetett.

HOLDVADÁSZ

176

Meg sem kellett kérdeznem, miért okozott ez gondot. Az emberek nagyjából ezerszer annyian voltak, mint a mágiahasználók. Még ha fel is tesszük, hogy az O’Donnell nem csupán egy légből kapott név volt, ahhoz, hogy az összes lehetséges apajelöltet sorra vegyék és ellenőrizzék… Nos, ez teljesen esélytelennek látszott. Így nem tudhattam meg többet a családomról. – Oké – léptem tovább –, tehát a Pythia udvara kiszemelte őt, nyilván azért, mert kutattak a különösen erős látnoki képességek után. Mircea bólintott, és lopott tőlem egy sült krumplit. – És miután ő is bekerült az udvarba – folytattam –, a feljegyzések sokkal hiányosabbakká váltak. Legalábbis Jonas szerint. – És Kit szerint is. A Pythia udvara egy független, önszabályozó szervezet, a tagjai nem függnek a Kör vagy bármilyen más szervezet döntéseitől. Általában csak megmondják nekünk, hogy mit akarnak és mikor, de csak a legritkább esetben avatnak be az ügyeikbe – vetett felém Mircea egy gyanúsan ártatlan pillantást. – Azt hiszem, Kit már türelmetlenül várja a beiktatásodat, hogy végre hozzáférése legyen számos fontos információhoz. Felhördültem. No persze. Arra ugyan várhat. Nem fogom eljátszani a belépőkártya szerepét. – Ez egészen… szórakoztató lesz – nevetett Mircea. – Úgy is fogalmazhatunk – kortyoltam bele a boromba. – A lényeg az, hogy Jonas kerek harminc éven át együtt járt Agnesszel, és mégsem tudta meg tőle, hogy mi lett az anyámmal. Jonas azt mondta nekem, hogy Agnes mindig roppant ingerült lett, amikor ez a téma került szóba, úgyhogy inkább nem feszegette. Vagyis nem kapaszkodhatok bele másba, mint ami a későbbiekben történt. – Akkor, amikor a szüleid már Antonio udvarában éltek. – És ez az, amit egyáltalán nem értek – mártogattam egy húsdarabot a sűrű szószba. – Az apám valami nagymenő sötét mágus volt, igaz? Akkor miért vállalt munkát egy olyan patkánynál, mint Tony? – Nem volt olyan rossz választás – felelte Mircea összeszorított ajkakkal. – A nekünk dolgozó mágusok zömének jó oka volt és van

177

KAREN CHANCE

arra, hogy egy időre eltűnjön szem elől. Igaz, hogy legtöbben nem a Fekete, hanem az Ezüst Kör elől menekülnek, de az alapszabály ugyanaz: ha valaki az egyik világban vadászik rád, menj át egy másikba. És a Kör hajlamos úgy tenni, mintha a vámpírok világa nem is létezne – magyarázta, majd ördögien elvigyorodott. – Vagy legalábbis szeretnék, ha így lenne. – De épp Tony? Nem találhattak volna nála jobbat? – De, az apád képességeit tekintve egészen biztosan. Csakhogy, dulceatǎ, egy előkelőbb udvarban jobban szem előtt lettek volna, ami nagyobb kockázatot is jelent, ha egyik vagy esetleg mindkét Kör érdeklődni kezd utánuk. Ugyanakkor Antonio… – Rá nem fecsérelték az idejüket. Mircea megvonta izmos vállát. – A helybéliek jól ismerték, de nem hiszem, hogy akár országos szinten számon tartották volna a nevét. Én is épp ezért bíztalak téged a gondjaira, ha már elfelejtetted volna. Bólintottam. Miután Mircea tudomást szerzett a létezésemről, először azt fontolgatta, hogy magával visz a saját udvarába. Szenátorként azonban folyamatosan a figyelem kereszttüzében volt, és attól tartott, hogy a Körnek is szemet szúrna a jelenlétem. És mivel mágiahasználó voltam, nem pedig vámpír, köteles lett volna átadni nekik. – Oké, ezt értem – rágcsáltam elgondolkodva. – A szüleim meg akartak lapulni valahol, ezért olyan lúzert kerestek, akivel senki sem törődik. De még mindig nem értem, miért pont őt választották. – Ó, erre tudom a választ. Annyira váratlanul ért ez az odavetett megjegyzés, hogy pár másodpercig nem is reagáltam rá. Eddig bármit is akartam kideríteni a szüleimről, folyton falakba ütköztem. Arra számítottam, hogy most sem lesz másképp. – Te tudod? – Igen. Vagyis – visszakozott gyorsan – azt tudom, amit Antonio elmondott nekem. Azt állította, hogy már évekkel azelőtt üzletelt Rogerrel, hogy az menedéket kért volna nála. – Miféle közös üzleteik lehettek?

HOLDVADÁSZ

178

– Azt nyilván tudod, hogy Antonio továbbra is pénzkölcsönzéssel foglalkozott. – Nyomorult uzsorás volt – helyesbítettem. És persze sok minden mással is foglalkozott. Ahol csak egy fillér hasznot remélt, ott lecsapott. – Ahogy tetszik. Mindenesetre számos ügyfele ütközött nehézségekbe a hitel visszafizetését illetően, és Antonio kíméletlenül behajtotta a tartozásokat, lefoglalt mindent, ami mozdítható volt. – Igen, arra jól emlékszem, hogy mindig hozta-vitte a cuccokat – idéztem fel. – Autókat, jachtokat, egyszer még egy kis repülőgépet is. Meg ott volt az a rengeteg bútor és műtárgy. Egyszer jól le is szúrtak, mert összefestettem egy chippendale komódot. De honnan tudhattam volna, mennyit ér? Számomra csak egy rozzant, öreg bútordarab volt. – Az antik tárgyakat, még az összefestetteket is, könnyű volt ideoda szállítani – mutatott rá Mircea. – Ez viszont már korántsem igaz a mágikus eszközökre, főként, ha instabilak. Szakszerűen kell kezelni őket, és ez persze nem olcsó mulatság. – Ki kell hívni egy tisztogatót – bólintottam. Felrémlett előttem a foltos munkaruhában érkező emberek sokasága, akik dobozszám hordták el a gyanús amuletteket, bűbájos tárgyakat és folyadékokkal teli fiolákat, mielőtt azok valaki képébe robbantak volna. – És Antonio mindig olyan nehezen adott ki pénzt, mintha a fogát húzták volna – folytatta Mircea. – De mégsem hagyhatta ezeket a mágikus holmikat csak úgy szabadon, hisz bármikor megsemmisíthették az összeharácsolt vagyonát. Ugyanakkor nem is szórhatta el mindenfelé, mivel azzal felkeltette volna a Kör figyelmét, amely nyomon követi az ilyen eszközök sorsát. Ezért hosszú időn át komoly pénzeket fizetett ki a tisztogatóknak. – Nem értem, mi köze van mindehhez az apámnak. – Antonio azt mondta, Roger lépett kapcsolatba vele, és felajánlotta, hogy minden ilyen veszélyes tárgyat ártalmatlanít, méghozzá ingyen. – Ingyen? – húztam fel a szemöldökömet. – De hát az ilyen munka eléggé kockázatos, nem?

179

KAREN CHANCE

– Nagyon is. Az egyik szakácsom rengetegszer elmesélte a történetet, amikor növekedési bűbájt vett a konyhakerti növényeihez. De nem vizsgálta meg elég alaposan az árut, és mint utóbb kiderült, már lejárt a szavatossága. Egy szó, mint száz, egy nap arra ébredt, hogy a növényeiből gigantikus óriások váltak. A tökök akkorák lettek, mint egy csónak, a görögdinnyék kisebb autó méretűre híztak, a paradicsomoknak is strandlabdányi átmérőjük lett. És persze mindegyik apró darabokra szakadt a túl nagy sebességű növekedés miatt. A szakács elmondása szerint hihetetlenül összemocskoltak mindent. – Kész szerencse, hogy nem a szobájában próbálta ki a szert – elmélkedtem, és magam elé képzeltem, ahogy a pasas feje is hatalmas lufiméretűvé dagad. – Így igaz. A tisztogatók nagyon is megdolgoznak a pénzükért. – És az apám mégis fizetség nélkül vállalta mindezt. Nem tette gyanússá ez a lelkesedés? – Dehogynem. De Antonio nem az a fajta, aki elszalasztana egy ilyen jó üzletet. Miután az apád munkába állt nála, azt gyanította, hogy a tárgyakból előcsalogatható mágikus energiát használta fel a szellemserege táplálására. – De a szellemeknek emberi energiára van szükségük – ráztam meg a fejemet. – Valami régi bűbáj éppannyira hasznos nekik, mint mondjuk nekem vagy neked. Sőt még annyira sem. A szellemeknek nem volt szükségük arra, hogy növesszék a hajukat, leadjanak pár kilót, vagy épp kifehérítsék a fogukat. – Akkor, attól tartok, ez is rejtély marad. Mint annyi minden más a szüleimmel kapcsolatban. Sóhajtottam, és szemügyre vettem az előttem lévő csaknem üres tálat. Egy falatot sem bírtam volna már enni. Leszámítva talán azt a kis hússzeletet… – Te találkoztál az apámmal, igaz? – kérdeztem némi szószt pakolva a bordára. Mircea bólintott. – Antonio néha őt küldte képviselőjeként az udvaromba – mondta, és az ajka mosolyra húzódott. – Talán azért, mert az ő stílusa kifinomultabb volt, mint a többieké Antonio környezetében.

HOLDVADÁSZ

180

– Ezzel azt akarod mondani, hogy ő legalább nem üvegből nyakalta a bort? – És nem az abroszba törölte a száját. Nem nyalta le a vajkést. És nem ivott bele a kézáztatóba, hogy utána arra panaszkodjon, menynyire íztelen teát szolgálnak fel nálunk. – Ez ki volt? – pislogtam. – Alphonse. – Á! – vigyorogtam, mert felrémlett előttem Tony jobbkezének két méternél magasabb, tagbaszakadt alakja. A fickó kiváló ismerője volt a lőfegyvereknek, késeknek, és bárminek, ami kellően nagyot robban. Kétségtelen, hogy az étkezési etikett nem volt erős oldala. – És az apám milyen volt? Mircea elgondolkodott, mielőtt válaszolt. – Egy kicsit visszahúzódó, ahogy azt várni lehetett. De értelmes, művelt, sőt alkalmanként kifejezetten szórakoztató. Meg is próbáltam magam mellé csábítani, de azt mondta, jobban szereti New Jersey tiszta levegőjét. Ismét bólintottam. Tudtam, hogy Tonynak üzleti érdekeltségei voltak Jersey-ben. Az apám biztos ezek valamelyikénél dolgozott. – Gondolom, attól tartott, hogy utánanéznél a múltjának. – Lehetséges. Többször alkalmaztam már olyan mágusokat, akik összerúgták a port az Ezüst Körrel, és a várható büntetésük aránytalanul nagy lett volna a tetteikhez képest. De ami a Fekete Kört illeti… Nem, velük nem üzleteltem. Ittam egy kis bort, és nem tettem semmi megjegyzést. Nem is akartam belegondolni, mi mindent vihetett véghez az apám a világ sötét mágusainak legjobban szervezett csapatában. Igazából nem is értettem, miért foglalkozom ezzel az átkozott alakkal. Talán csak azért, mert míg az anyámról legalább némi információval rendelkeztem, az ő élete teljes egészében fekete folt maradt előttem. Hosszú évekig csak annyit tudtam róla, hogy ő volt Tony „kedvenc halandója”. Egészen addig, míg vissza nem utasította, hogy átadjon engem a vámpírnak. Tonyt annyira felháborította ez az árulás, hogy úgy döntött, nem elég pusztán megölni egykori bizalmasát. Felbérelt egy mágust, aki csapdát állított apám lelkének, foglyul ejtette a halála pillanatában. A következő években Tony

181

KAREN CHANCE

papírnehezékként használta ezt a csapdát – no meg ezzel emlékeztetett mindenkit arra, mi az ára annak, ha szembeszegülnek az akaratával. Ami az emlékeimet illeti, azokkal nem sokra mentem. Halványan felderengett előttem két erős kar, amint a levegőbe dobált. De az arcát már képtelen voltam magam elé idézni. – Hogy nézett ki? – kérdeztem piszkálgatva a húst a tányéron, mert már tényleg nem bírtam volna lenyelni. – Ez fura, most, hogy említed… – mondta eltűnődve. – Micsoda? – Sötét bőre volt, elég jóképűnek mondanám, sötét hajjal és sötét szemmel. – És mi ebben a fura? – Csak az – vonta meg a vállát –, hogy az anyádat is látva inkább arra számítottam volna, hogy szőke lesz.

15

Néhány perc múlva feladtam, hogy úgy tegyek, mintha ennék. A közelben állt egy zsúrkocsi, roskadásig megrakva desszerttel. Akadt ott csokoládés-mogyorókrémes piskótatészta, créme brûlée és Pavlova-torta málnával és kivivel. De mire végeztem a hússal, a krumplival és csaknem egy teljes üveg borral, már képtelen lettem volna elbaktatni odáig. Úgy éreztem, egy lépést sem tudnék megtenni. Hátradőltem, és csak bámultam a plafont a vacsora mámorában úszva. Mennyei volt. Mircea előrehajolt, hogy bort töltsön a poharamba. Köpenye kivágása látni engedte mellkasa egy részét és egyik sötétlő mellbimbóját. Kész mázli, hogy ennyire degeszre tömtem magam, gondoltam bizonytalanul. Ha bírnék mozdulni, már rávetődtem volna. Mircea felnevetett, és amikor felnéztem, elkaptam vidám pillantását. – Mi van? Látszott, hogy mondani akar valamit, de meggondolta magát. – Mindenütt szószos vagy – terelte el a szót. – Még szép, hisz most ettem sertésbordát. – És látszik, hogy mennyire ízlett. – Igen, nagyon, nagyon finom volt – sóhajtottam. Mircea felém nyúlt, tenyerébe fogta a kezemet. És mielőtt megkérdezhettem volna, mire készül, egy rózsaszín nyelv villanását láttam, és… És tisztára nyalogatta az ujjaimat.

183

KAREN CHANCE

– Igazad van – közölte. – Ez tényleg finom. – Ne csináld – mondtam, amikor az ujjaim közti bőrhöz is elért. – Miért ne? – Mert túl jó érzés. Mircea csak elmosolyodott. És aztán folytatta. A szemét. A kandalló fénye megvillant fekete haján és a bortól vörös ajkakon. A köpenye egyre jobban szétnyílt, láthatóvá téve kőkemény mellkasát és izmoktól duzzadó combját. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak ellene. Inkább magamra húztam. Előrehajtotta a fejét, én pedig kissé megemeltem az enyémet. Meleg lehelet simította végig egy pillanatra az arcomat, mielőtt az ajkunk találkozott. Halkan nyögtem egyet, és még közelebb vontam a testét. Lassan, ráérősen csókolt, mint aki tudja, hogy övé az egész éjszaka, és ezt ki is akarja használni. Épp ez volt benne olyan… különös. Az életemet mostanában egyáltalán nem a kimért tempó jellemezte. Csakis a rohanás, a hajsza, mindig teljes sebességgel, mivel nem akadt olyan pillanat, amikor ne fenyegetett volna valamilyen óriási katasztrófa. Most nagyon jólesett ez a lassúság. Igen, fantasztikus, döntöttem el magamban, ahogy a nyelve lassan rásimult az enyémre. Meleg volt és szinte cseppfolyós. Türelmes, gyengéd csábítás, melyhez a simogatása párosult. Haja az arcom köré omlott, a fekete leplen itt-ott vöröses sáv csillant, ahol a kandalló fénye utat tört magának. Az ujjaim beletúrtak a sűrű hajzuhatagba – selyem, tisztára, mint a selyem –, majd végigfutottak a hátán. Felsóhajtottam, és éreztem, ahogy a feszültség, melyről eddig tudomást sem vettem, kezdi elhagyni a testemet. – Hogy tetszik a randink? – kérdezte Mircea a nyakamba szuszogva. – Most kezd érdekessé válni. Felnevetett, és egyik térdét a lábaim közé csúsztatta. – Mindig ilyen öltözetben kellene járkálnod – javasoltam szívből jövőn, miközben tenyeremet a mellkasára helyeztem. Ó, istenem,

HOLDVADÁSZ

184

milyen kellemes volt. Melengető, sima bőr, és alatta a kemény izmok. A mellbimbói máris hegyesen álltak, pedig még alig értem hozzájuk. Az egyiket a számba vettem, a nyelvemmel lassan körözve. Elégedett hang szakadt fel mélyen a tüdejéből. – Azon néhányan alaposan megdöbbennének. – De sokakat tennél végtelenül boldoggá vele. No persze partvisnyéllel kellene elkergetnem a körülötted ólálkodó nőket – leheltem apró csókokat a bőrére, miközben átvándoroltam a másik bimbóhoz, mert szomorúan árválkodott, és félig sem volt olyan élénk rózsaszín, mint az előbbi. – Igaz, hogy Marco szerint ezt most is meg kellene tennem. – Marco túl sokat jártatja a száját. – Egyáltalán nem. Semmit nem tudtam kihúzni belőle a konkurenciáról. – Mert nincs konkurencia. Hátára fordítottam, hogy kényelmesebben hozzáférjek, és a mellére támasztottam az államat. – Azt akarod mondani, hogy egyetlen barátnőd sincs? – Pillanatnyilag nincs. Fintorogtam egyet. – Ez nyilvánvalóan nem a megfelelő válasz volt – mondta elszontyolodva. Tovább csókoltam a testét, egyre lejjebb haladva. Mindvégig ügyeltem arra, hogy a körmömet távol tartsam a bőrétől, de nem volt könnyű türtőztetni magamat. – Hányan is voltak? És nehogy azt mondd, hogy elfelejtetted – tettem hozzá az arckifejezését látva. Tudtam, épp azon tűnődik, hogy mekkora hazugság lenne az, amit még bevennék. – Egyiküket sem felejtettem el, erről biztosíthatlak – mondta, majd felszisszent. Na jó, lehet, hogy mégis belemélyesztettem egy kicsit a körmömet. – Szóval nem fogsz konkrét számot mondani. Hirtelen visszafordított a hátamra, és a nyakamat kezdte el csókolgatni.

185

KAREN CHANCE

– A számoknak nincs jelentőségük. Főként, hogy mindez már a múlt. – Mindegyik? – Mindegyik. – Ming-de is? – Sosem mondtam, hogy volt köztünk valami. – Aha. Ez igaz, de soha nem is tagadta. Most pedig sikerült azzal a piszkos trükkel kihúznia a vita méregfogát, hogy a sarkára ülve felegyenesedett, és nekilátott, hogy kibújjon a köntöséből. A hófehér anyag a szokottnál is sötétebbé varázsolta a bőrét, ami mély, sűrű karamell árnyalatát öltötte. A lángok izgalmas, mozgó mintákat festettek a testére, nem mintha e nélkül nem lett volna eléggé érdekfeszítő. A fény-árnyék játéka kiemelte izmait, mintha glória jelent volna meg a feje körül, a szája sarkában pedig a már jól ismert, elégedett mosoly villant meg. Hosszasabban szabadult meg a köpenytől, mint azt a körülmények indokolták volna. No persze, mert ez a nyomorult imádta, ha felhúzhatott, és persze neki az égvilágon semmi fenntartása nem volt a meztelenkedéssel szemben. Sőt gyanítottam, hogy kifejezetten élvezi. Mondjuk egy ilyen testtel én is élveztem volna. Ez utóbbi gondolatomat hangosan is kimondhattam, mert elvigyorodott, ahogy visszamászott mellém. – Ha olyan tested lenne, mint nekem, akkor most nagy gondban volnánk. – Nem szereted a pasikat? – kérdeztem végigfuttatva ujjaimat izmos karján. – De, nagyon szeretem őket, csak nem az ágyamban – csókolta meg az alsó ajkamat. – Miért, már próbáltad? – Nem volt szükségem rá, dulceatǎ – felelte, és a szája megindult lefelé. – Tudom, hogy mit szeretek. E tekintetben mindig is nagyon egyértelmű volt az álláspontom. Az enyém is, és Mircea pontosan ezt igazolta, amint puha ajkaival, érdes ujjhegyével és hűvös hajával végigsimította a testemet. A selyemfürtök engedelmesen követték a melegebb,

HOLDVADÁSZ

186

követelőzőbb szájat, és ez kezdett az őrületbe kergetni. Olyan idegvégződéseim léptek működésbe, melyek létezéséről sem tudtam. Aztán az egész testem megrándult – a fájdalomtól, mert a szája elért a köldököm alatt éktelenkedő friss zúzódáshoz. – Ez fáj! – tiltakoztam, ahogy lágyan szívogatni kezdte az egyébként is megkínzott bőrt. – Már nem sokáig. És valóban, a csúnya véraláfutás máris, a szemem láttára kezdett felszívódni. A körvonala egyre összébb húzódott, a szín halványodott, majd kis idő elteltével végleg eltűnt, mintha ott sem lett volna. Csak a jól ismert, sápatag bőr maradt. Ekkor vettem észre, hogy több másik zúzódásom és karcolásom is ugyanígy semmivé lett. Mindezt Mirceának köszönhettem, aki mesterként a gyógyítás képességével is rendelkezett. – Nem meríti le nagyon az erődet? – kérdeztem csodálkozva, mire ő elmosolyodva tüntette el a seb utolsó kis maradványát is. – Azért maradt elég az éjszakára. – Mert megcsapoltad azokat a lényeket. – Örülök, hogy a vérük segítségével begyógyíthatom a sérüléseidet – bólintott –, hiszen miattuk szenvedted el azokat. Igen, világos. A gyógyítás nagyon hasznos volt, és hálával tartoztam neki azért, hogy az elkövetkező hét folyamán nem kell úgy csoszognom, mintha legalább kilencvenéves lennék. Az adott pillanatban viszont kimondhatatlanul jobban örültem volna annak, ha azt a tehetséges száját néhány centivel délebbre dolgoztatja… Mircea olvasott a gondolataimban, mivel kezei a combom belső oldalára csúsztak, a selymes hajtincsek csiklandozva futottak végig a hasamon, és meleg, nedves nyelve munkához látott. Beszálltak az ajkai, a fogai, és még a jó ég tudja, mi minden más. Mert ami ott történt velem, az nem volt mindennapi. Hirtelen úgy éreztem, mintha egyszerre több nyelv munkálkodna, hiába üzente szorgosan az agyam a testemnek, hogy ez lehetetlen. A testem nem is ért rá ilyesmivel foglalkozni, hisz megfeszült és elernyedt, vergődött és reszketett, majd mindezt újra és újra előadta. Aztán már semmi sem számított, mert a következő pillanatban az agyam kikapcsolt, mintha

187

KAREN CHANCE

rövidzárlatot kapott volna, és minden vágya az lenne, hogy kilőhessen a fejem tetején. Talán elájultam, talán csak kiesett néhány perc. Akárhogy is, amikor magamhoz tértem, Mircea finoman simogatott. Szinte alig ért a bőrömhöz, mintha csak incselkedne velem. Mégis megborzongtam, minden apró érintés édes-kéjes gyötrelem volt. Az idegeim még mindig táncoltak az átélt gyönyör után. Mircea kaján tekintettel méregetett. – És most milyen? – Mi? – A randi. Beletelt egy kis időbe, mire leesett, mi a frászról beszél. – Ja, az… Hát izé… Egész tűrhető – próbáltam viccelődni, de az egészből csak elhaló lihegés lett. – Tűrhető – villant rám a sötét szempár. – Akkor egy kicsit össze kell kapnom magamat, igaz? Csak néztem rá, annak tudatában, hogy ha még ennél is jobban összekapja magát, azt nem élem túl. Ez a feltételezésem akkor vált teljes bizonyossággá, amikor az az idióta ismét a combomhoz ért. – Hé, te mit… Mit csinálsz? – hápogtam, és azt akartam, hogy bennem legyen. Annyira nagyon és azonnal. – Meggyógyítalak – felelte ártatlanul, száját egy teljesen jelentéktelen kis kék foltra tapasztva. – Ez még várhat. – Nem, nem, alapos munkát kell végeznem. Ahhoz már volt szerencsém, gondoltam, miközben egy másik, szinte láthatatlan karcolást tüntetett el a térdemről. Érte nyúltam, hogy magamra húzzam, mert mindent elsöprő erővel égetett a vágy. Ám ekkor érdes ujjaival a combom külső oldalát simította végig, majd hátul, a fenekemtől indulva eljutott egészen a térdhajlatomban megbúvó, különösen puha bőrig. Szentséges ég, pontosan tudta, mennyire szeretem ezt. Újra végighúzta rajta a kezét, mire felsóhajtottam, és végleg feladtam. Tudtam, hogy most a maga teljességében kihasználja az időt, akár tetszik nekem, akár nem. El sem tudtam képzelni, mi lesz a következő húzása…

HOLDVADÁSZ

188

Rágcsálja a lábfejemet? Ezzel akár meglepetést is okozhatott volna, ha nem tudom, hogy Mircea éppúgy imádja a lábfejemet, mint én a hosszú, ápolt haját. Ezekről a fétisbe hajló szenvedélyeinkről sosem beszéltünk, de tény, hogy az utóbbi időben jóval többet foglalkoztam a pedikűrrel, mint mielőtt járni kezdtünk. Mircea persze azt szerette igazán, ha vonzalmának tárgyát selyemharisnyába bújtatom. A régimódi változatot kedvelte, amelynek hátul volt a varrása. Ijesztően nagy mennyiséggel halmozott el belőle. De odavolt azokért is, amiken funkció nélküli kis bőrpamacsok lógtak, gyöngyökkel és kristályokkal ékesítve. És ki ne hagyjam a fura szaténkombinációt a marabutollakkal, amelynél meghúztam a határt, mert folyton orra buktam benne. Most azonban nem volt semmiféle harisnya, csak a viharvert, agyongyötört, sebekkel tarkított lábfejem. Nem mintha ez a legcsekélyebb mértékben is visszatartotta volna bármitől. Végignyalta a nagylábujjam alsó részét, a nyelvével követte a vonalait, én pedig halkan felnyögtem. Felemelte a fejét, és nevető szemével rám nézett a rózsaszín bőr és a berepedezett körömlakk mögül. – Hogy sikerült barbecue-szószt csempészned a lábujjadra? – Nem is igaz! – méltatlankodtam. – Finom vagy – kacagott tovább. Válaszoltam volna, de a szájával megtalálta az ujjaim közét, és egy pillanat alatt elfelejtettem, hogyan kell beszélni. Inkább csak hátraengedtem a fejemet, és bámultam a plafont. Igyekeztem megőrizni a józan eszemet, amíg Mircea kiéli a vágyait. Félúton járhatott, amikor megfogadtam, hogy ha ezt túlélem, kinyírom a szemétládát. Nem lesz könnyű, mivel egy vámpír nagymesterről beszélünk, de istenemre mondom, megtalálom a módját. Végighúzta a nyelvét a talppárnámon, amitől önkéntelenül is megborzongtam. – Fázol? – kérdezte ártatlan hangon. – Mircea, komolyan mondom… Eddig jutottam, amikor a sarkamat vette kezelésbe. Lehet, hogy másnak nem olyan nagy szám, de valamilyen okból kifolyólag

189

KAREN CHANCE

bűnösen jó érzés volt. Ki a frász gondolta volna, hogy a sarok is lehet erogén zóna? – Bármi lehet, amit egyébként tilos meglátni – mormogta. – De csupasz lábfejeket lépten-nyomon lehet látni. – Ma igen. De a viktoriánus Londonban a férfiak a zongora lábát is epekedve nézték. – Ennek nincs semmi értelme. – Ami a halandók dolgairól gyakran elmondható – közölte, és megharapott. Olyan hangot hallattam, ami egészen egyértelműen nem nyöszörgésnek indult, de gyanúsan az lett belőle. Az érzés ugyanis egyenesen egy olyan testrészemig sugárzott, ami kimondottan erogén zónának számított, és nem is olyan régen igen komoly stimulációban volt része. – Mircea, én esküszöm neked… – Végeztem – jelentette be, és elengedte a lábfejemet. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. És megragadta a másikat. Eddig bírtam. A lábam, amit épp az imént adott vissza használatra, megemelkedett, hogy azon a feszes mellkason landoljon. Mircea egy pillanatra abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és kérdőn nézett rám, amit jó jelnek vettem. Nem is volt olyan nehéz magamra vonnom a figyelmét. Lássuk, mit tudok kezdeni ezzel. A lábfejem útnak indult, hogy felkutassa az egyik lapos mellbimbót, és aztán az ujjaim közé véve hamarosan előremeredővé varázsolja. Majd elindult lefelé a kockás hason egészen a csípőjéig. Mircea egy szót sem szólt, meg sem moccant. Elmosolyodtam. A lábujjaim még lejjebb csúsztak, végig a szatén finomságú bőrön, majd a durva szőrzeten egészen addig a keménységig, ami szolgálat-készen ugrott egyet az érintésem alatt. Egy kicsit esetlennek indult, mert azért el kell ismernem, a kezemmel sokkal ügyesebb vagyok, de mint kiderült, a lábfejem is meglepően érzékeny. Nem is hittem volna, hogy ilyen sok mindenre képes. A lélegzetem is elakadt egy kissé, amikor felfedező útra indult. A lábujjaim lassan simogatták fel és le a meredező oszlopot. Valamit

HOLDVADÁSZ

190

jól csinálhattam, mert egészen valószerűtlenül nagyra duzzadt a talpam alatt. – Ez nem… – nyögte, majd megnyalta kiszáradt ajkait. – Ez így nem fog menni. – Aha, ez nagyon meggyőző volt – nevettem rá. Jól tudtam, hogy Mircea bármelyik pillanatban véget vethetne ennek az egésznek. A halandókkal ellentétben a vámpírok tökéletesen uralják a testükben áramló vért. Ha úgy gondolná, hogy nem akar részt venni a játékban, akármikor elernyeszthetné azt a kemény rudat. De ezzel persze beismerné a vereséget, és ezt a benne tomboló, bár általa mindig bőszen tagadott, óriási büszkesége sosem engedné meg. Így aztán újból magamhoz vontam azt a hosszú, vastag, selymesen lágy tapintású és nagyon-nagyon jó testrészt. És felsóhajtottam. – Ráadásul neked sem lesz jobb tőle – tájékoztatott röviden. – Te csak ne aggódj – futtattam végig egyetlen ujjamat az oszlop csúcsán, mire az szégyenlős lányként pirult el. – Nagyon is jól érzem így magamat. Mircea megborzongott a burkolt fenyegetéstől, miszerint akár egész éjszakán át így szeretném folytatni. Komolyan úgy gondoltam, hogy menne. Izgalmas volt felfedezni, hogy egy ilyen aprócska dolog mennyire megváltoztat mindent. Máris átalakultak a szerepek, más lett az irányító. Ezt próbáltam tesztelni akkor is, amikor a talpamat a mellkasára helyeztem és enyhén megtaszítottam. Szinte minden ellenállás nélkül dőlt hátra, és hagyta, hogy rámásszak a testére. Aha, ezzel megvolnánk. – Ez nem volt szép – hörögte. – Miért, te talán nem alkalmaztál rajtam erőszakot? És maradj nyugton. – Ha adsz rá okot… – incselkedett egyik kezével a hajamat simogatva. Nem kellett kétszer kérnie. Ajkaim közé vettem az érzékeny csúcsot, és hirtelen úgy tűnt, mintha Mirceának nehezére esne a koncentrálás. Na, ez már ismerős, gondoltam cinikusan, csak épp általában én vagyok az, aki ilyen esetekben megszabadul a józan

191

KAREN CHANCE

gondolkodás képességétől, és nem fordítva. Úgy döntöttem, tetszik ez a változat, és a nyelvemmel körbesimítottam a szerszám hegyét. Mircea felnyögött és a szemei fennakadtak. Nem is rossz, de nem ez volt, amit akartam. Lássuk csak. Végighúztam az ujjamat a nedvességtől fénylő húson, majd lassan megindultam vele felfelé a saját testemen. Has, mellek – egy pillanatig elidőzve a bimbóknál, és érezve, ahogy a keze szorosabban markol –, majd fel a nyakamhoz, a két apró ponthoz, mely a tulajdonjogát jelképezte. Na, most majd kiderül, melyikünk uralkodik a másikon. Végül elérkeztem az ajkamhoz. Hozzáérintettem az ujjamat, hogy érezzem a sós ízét. Mircea kidugta a nyelvét, öntudatlanul is utánozta a mozdulataimat. Aztán az egész ujjamat a számba vettem, és szopogatni kezdtem. Lehunyta a szemét. – Neked is egész jó ízed van – mondtam mosolyogva, és éreztem, ahogy a teste megrándul alattam. A következő pillanatban a hátamon feküdtem, az egyik lábam Mircea vállán nyugodott. Minden előkészület ellenére is olyan nagy volt, hogy égetett, amikor belém hatolt. De nem zavart, sőt így volt tökéletes, mivel ezen az éjszakán igazán érezni akartam. Meggyőződni arról, hogy még életben vagyok. Úgy tűnt, Mircea is pont ugyanezt gondolja, mert olyan keményen dolgozott, hogy a lélegzetem is elakadt. A testem furcsa pózokba tekeredett, az ujjaim a vállába kapaszkodtak, aztán megtalálta az ideális szöget, és többé nem is hagyta el. A gerincemen szikrák futottak végig, a gyomrom ütemesen összerándult. Aztán változott a tempó, mivel Mircea is növelte a sebességet, minden bizonnyal azért, hogy halálra kínozzon. – Fattyú – sziszegtem, amikor a gerincem roppanásig feszült. Igyekeztem felvenni a ritmust, hogy még tovább emelkedjünk. Bármelyik másodpercben elmehettem volna, de Mircea nem hagyta. Olyan földöntúli kitartással rendelkezett, amitől csak még éhesebbé váltam. – Túl fogod élni.

HOLDVADÁSZ

192

– Rajtad múlik, hogy akarom-e – nyögtem, és Mircea felnevetett, miközben végre kielégítette az étvágyamat. Mély volt és gyors, pont, ahogy akartam. – Na, most jobb? – csipkelődött, de képtelen voltam válaszolni, mert elöntött a gyönyör. Alig éreztem, amikor a ritmusos löketek szaggatottá váltak bennem. Még mindig az utóhullámoktól reszkettem, amikor Mircea teste is megfeszült, a keze pedig minden eddiginél szorosabban tapadt a combomra a kielégülés pillanatában. Aztán mindketten csak vigyorogtunk, mint az idióták. Néhány perc után felsegített, bort töltött mindkettőnknek, és letelepedtünk a kandalló elé. Mögém ült, és úgy ringatott, mintha bölcsőben lennék. Ujjait finoman jártatta végig a lábamon, a fahasábok pattogtak a tűzön, odakint hullott a hó, és azt kívántam, bárcsak tudnám, miként kell megállítani az időt. Annyira jó lett volna örökre megőrizni ezt a pillanatot. Ilyen alkalmakkor mindig felvetődött bennem, hogy talán neki van igaza, és mindent túlkomplikálok, túlságosan félek. Tony valóban művészi színvonalra fejlesztette a paranoiát, én pedig bőséges dózist kaptam belőle, amíg felnőttem. Szó se róla, sok esetben nagyon is hasznosnak bizonyult. Többször is annak köszönhettem az életemet, hogy a legártatlanabbnak látszó szituációban is mindent kétszer-háromszor ellenőriztem. Olyan is előfordult már, hogy ok nélkül léptem le valahonnan csak azért, mert éreztem, hogy valamitől borsódzik a hátam. Máskor viszont a túlzott óvatosság ostobaságokba kényszerített bele. Nem egy alkalommal mondtam emiatt gondolkodás nélkül nemet, holott talán az igen lett volna az ésszerűbb. Olyannyira őrködtem saját magam és a szívem felett, hogy senkit nem engedtem közel magamhoz. Nem tudtam mindent Mirceáról, és könnyen lehet, hogy soha életemben nem fogok megtudni róla mindent. De a legfontosabbat nagyon is jól tudtam. Azt, hogy szeretem őt. És mindig is szerettem. Olyan természetesen, ahogy levegőt veszek, és olyan nélkülözhetetlenül, mintha ő lenne számomra az ivóvíz. Egész életem alakulását meghatározta már kisgyerekkorom óta.

193

KAREN CHANCE

Mielőtt megismertem, állandó félelemben éltem, még ha ez nem is tudatosult bennem. Ha ugyanis nem ismersz semmi mást, a rettegés olyan… normálisnak tűnik. Rémülten ugrasz félre az árnyékok elől, mert nem tudod, mi lapul meg bennük. Igyekszel, hogy ne kerülj senki látóterébe, mert sosem lesz jó vége annak, ha felhívod magadra a figyelmet. Kínosan ügyelsz minden egyes szavadra, nehogy megsérts valakit, aki aztán elégtételt vesz. Persze azért akadtak olyanok is, akik előtt nem kellett megjátszanom magamat. Rafe, Eugenie és még néhányan, akikkel az évek során kapcsolatba kerültem. De bármennyire is szerettem őket, nem áltathattam magamat azzal, hogy képesek lennének megvédeni engem. Mint kiderült, legtöbbjük saját magát sem tudta oltalmazni, mivel abban az udvarban más volt a mester. Sokáig Tony volt a leghatalmasabb vámpír, akit ismertem. Épp elég rettegésre adott okot nekem már azelőtt, hogy rájöttem volna, milyen szerepet játszott a szüleim halálában. Ott voltak például az alagsori termek, amelyekről egyetlen vámpír sem beszélt nekem, ám a házban lakó szellemek elárulták, hogy voltaképpen kínzókamrák. Azok, akiket Tony nem kedvelt, mind oda jutottak, és az esetek túlnyomó többségében már nem is kerültek ki onnan élve. Jómagam sosem jártam ezekben a helyiségekben egy látomást leszámítva, mely azonban csak évekkel később jelentkezett. Mircea látogatása után pedig már ösztönösen megéreztem, hogy nem fogok ilyen helyre kerülni. Mert bármilyen kíméletlen, halálos és egyenesen őrült lélek lakozott Tonyban, mégsem ő volt a legnagyobb hatalommal bíró vámpír, akivel találkoztam. Sokkal inkább Mircea, ő pedig kedvelt engem. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Tony irántam tanúsított viselkedése pontosan akkor változott meg, amikor Mirceát vendégül látta. Azt nem mondanám, hogy mézesmázos lett – kinézete ellenére Tony képtelen volt ilyesmire –, de legalább óvatosan bánt velem. Többé nem emelte fel a hangját, nem fenyegetett, nem hozta rám a frászt. Igazi megváltás volt látnom, ahogy a ház nagy hatalmú, kegyetlen ura hajbókolt hason csúszva mestere makulátlanul csillogó Tanino Crisci cipője előtt.

HOLDVADÁSZ

194

Tony Mircea távozása után is érezhetően másképp bánt velem, mint régen. Ha egy-két hétig egyetlen használható látomásom sem támadt, szinte tapintható volt a feszültség a levegőben. Előfordult, hogy szobafogságra ítélt, vagy megvonta amúgy is ritka sétáim egyikét a ház körül. De az alagsorba egyszer sem kellett lemennem, és már nem is fenyegetett vele. Mircea a biztonságot, védelmet, menedéket jelentette. Persze számos egyéb vonzó tulajdonsága is volt, amit más nők bizonyára sokkal többre tartanának. Nekem azonban a biztonság mindennél többet jelentett. A legnagyobb ajándék volt, amit bárkitől valaha kaptam. Mind a mai napig. – Azt hiszem, elérted a jó osztályzatot – mondtam neki, amikor már újra tudtam beszélni. Egy percig elgondolkodva nézett rám. – Akkor rá kell hajtanom a kitűnőre – jelentette ki, és a hátamra fordított. Ó, te jó ég!

16

– Tudtam! Összerezzentem, mert a dühös hang abban a pillanatban harsant fel, amikor megjelentem vegasi hálószobámban. Megpördültem, a mozdulattól belenyilallt a fájdalom amúgy is sajgó koponyámba, és megláttam Billyt, aki az ágyam szélén ült. Egy pakli kártya lebegett előtte a levegőben, épp pasziánszozott vele. Ezek azonban a szellemvilágból érkező kártyalapok voltak, semmivel sem valóságosabbak, mint a gazdájuk. Ezért is láthattam sötéten villanó pillantását az oszlopokba rendezett, áttetsző kártyák mögül. Ha valaki olyan sokszor kerül szorult helyzetbe miattam, mint Billy Joe, könnyen elsajátítja ezt a szemrehányó nézést. – Mi van? – kérdeztem máris védekezőn, összehúzva magamon a nercbundát, hogy megőrizzem méltóságomat. Tekintve, hogy mezítláb voltam, szinte teljesen meztelenül és irtózatosan másnaposan, nem vettem volna rá mérget, hogy sikerrel jártam. – Lefeküdtél azzal az istenverte vámpírral! – Én… Honnan tudod? Billy forgatta a szemét. – Egyébként is, ha megtettem, ahhoz neked semmi közöd – tájékoztattam gőgösen. Aztán az összhatást kissé lerombolva betámolyogtam a fürdőszobába. Felkapcsoltam a lámpát, de a fény annyira bántotta a szememet, hogy azonnal el is oltottam. Így viszont az orromig se láttam. Ekkor azonban Billy kukucskált át a falon, a feje szokás szerint halványan pislákolt, mint valami groteszk éjszakai jelzőfény egy gyerekszobában.

HOLDVADÁSZ

196

– Azt hittem, egy időre hanyagolod ezt a témát – vont kérdőre vádlón. – Azt mondtad, előbb igazán meg akarod ismerni őt. Szerintem… – Ismert valaha valaki valakit is igazán? – vágtam vissza. Oké, elég bénán, de hát a fejem majd’ széthasadt. – Édes istenkém – nézett rám Billy viszolyogva. – Ez a pasas tényleg tudhat valamit az ágyban. Egy éjszaka, és totál bezsongtál. – Nem igaz! – De még mennyire! – fonta karba a kezét. – Mit is mondtál nekem egy perccel azelőtt, hogy elindultatok? Sóhajtottam, és arra gondoltam, miért van az, hogy amikor kell, sosem találok aszpirint. – Tudom, mit mondtam, de… – De micsoda? Azt mondtad, hogy a biztosnál is biztosabb, tetvesrohadt biztos, hogy nem hagyod megfektetni magad. Azt is te magad mondtad, hogy a vámpírok nem olyanok, mint a többi ember. Épp a kapcsolatotok átértelmezésének kellős közepén vagytok, és ezt biztosan a megadás, a beleegyezés jelének venné… – De ez most egészen más volt – közöltem, és hideg vizet folyattam egy kis kéztörlőre, hogy aztán lüktető szemhéjamra terítsem. Uramatyám, esküszöm, hogy soha többé nem iszom. – Á, értem. Akkor milyen is volt? – Kiléptünk az időből – motyogtam összefüggéstelenül. Ám ahhoz mégis eléggé érthetően, hogy Billy meghallja. – Kiléptetek az időből – ismételte, és el kellett ismernem, a szarkazmus is nagyon jól megy neki. – Igen. – És az mit is jelent? – Azt jelenti, hogy ez nem számított – csattantam fel, aztán azonnal meg is bántam, mert belém hasított a fájdalom. Morogtam valami csúnyát, majd a mosdópultra könyököltem, hogy megtámasszam sajgó koponyámat. – És ezt ki döntötte el? – Mi. – Vajon a „mi” melyik alkotóeleme állt elő ezzel a remek szabadkártyás ötlettel?

197

KAREN CHANCE

Nem válaszoltam. – Aha – mondta Billy. – Ahogy sejtettem. Elvettem a szemem elől a kendőt, hogy rámeredhessek. – Nem emlékszem arra, hogy kineveztelek volna a lelkiismeretemnek. – Neked nem lelkiismeretre van szükséged, hanem egy kevéske józan észre! Régebben még szorult beléd valamennyi, emlékszel? Te meséltél nekem arról, hogy mikre képesek ezek a lények, és… – Mircea nem csak egy lény. – Ó, szóval hirtelen már nem is olyan szörnyűséges? Valami nagy változáson esett át? Azt hiszem, erről lemaradtam. Hátat fordítottam neki, és kisétáltam a fürdőszobából. Billy fénylő hátsója a fésülködőasztal fölött lógott ki a falból, mint valami bizarr trófea. De a dolgok jelenlegi állását tekintve ez a fele még mindig kellemesebbnek tűnt, mint a másik odaát. Tudtam, hogy ha teli van indulattal, akár órákon át képes folytatni, és nem éreztem alkalmasnak magamat az éjszakai vitára. Vagy a reggelire, vagy bármilyen napszak is legyen éppen. A szobában sötét volt, de a függönyök mellett a zsalugáterek is be voltak húzva, úgyhogy fogalmam sem volt arról, hány óra lehet. – Oké, tehát többé már nem szörny – folytatta Billy kilépve a falból. – Akkor mostantól hogyan szólítod? Cukorfalat? Viharmókus? Angyalka? Hirtelen felrémlett előttem a teljesen meztelen Mircea alakja, amint a kandalló lángja aranyfénybe burkolja a bőrét, és képez villódzó glóriát a feje fölött. Nem, ő nem volt angyal, és ezt nagyon jól tudtam. De függetlenül attól, amit Billy gondolt, az ördögöt sem róla mintázták. Csupán egyetlen éjszaka volt, és ő is megígérte, hogy nem lesz semmi jelentősége… – Minek vagy itt egyáltalán? – kérdeztem válasz helyett. Muszáj volt támadásba lendülnöm, mert a védekezésem eléggé szánalmasnak bizonyult. – Megetettelek, mielőtt elindultunk. – Persze, és engem semmi más nem érdekel, ugye? Már órák óta itt kellene lenned! – Igen, jöttem volna, csak… adódott egy kis komplikáció.

HOLDVADÁSZ

198

– Ez a komplikáció szívta ki a nyakadat, és miatta jársz most olyan furcsán? – Ha nem tudnád, nem vagyok börtönben – oktattam ki. – Akkor jövök és megyek, amikor csak… Hogyhogy kiszívta? – kaptam fel a fejemet. Nem szólt semmit, csak a nyakamra mutatott. Kissé lejjebb húztam a bunda régimódi, vastag gallérját, és közelebb hajoltam a tükörhöz. – A rohadék! – Nem is vetted észre? – hitetlenkedett Billy. – Nem – fintorodtam el. – És halkabban beszélj. – Miért? Rajtad kívül nincs itt senki más. Homlokomat a fésülködőasztal hűvös lapjához nyomtam. – Az épp elég. – És mindennek a tetejébe még macskajajod is van – konstatálta. – A bor miatt. Mindig ezt teszi velem. – Akkor meg miért ittál? – Mert azok után, ami este történt velünk, úgy éreztem, hogy megérdemlem – mormogtam. Billy sóhajtott, és pár másodperccel később megéreztem hűvös kezét a tarkómon. Nagyon jó érzés volt. – Ezúttal mi alakult rosszul? – Röviden? Minden. – És hosszabban? – A hosszú változathoz túl másnapos vagyok. – Akkor csak címszavakban, oké? Feltápászkodtam az asztaltól, és kutatni kezdtem a szekrényemben. – Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a legendás mázlim családi vonásnak bizonyult. – Ajjaj. Visszamentem a fürdőbe átöltözni, és Billy ezúttal békén hagyott. Egy öreg, khakiszínű rövidnadrágot vettem fel, amihez több felsőt is felpróbáltam, majd végül egy narancssárga-fehér csíkos mellett döntöttem. Puha pamutból készült, garbószerű nyakkal és ujj nélkül. Általában blézer alatt hordtam, hogy ne kapjak hőgutát az atlantai

199

KAREN CHANCE

nyárban. Egy kicsit puccosnak tűnt a gatyához, de még mindig jobb volt így, mint tudatni minden szembejövővel, hogy mivel töltöttem az előző éjszakát. Most, hogy végre felöltöztem, ráeszméltem, hogy egyáltalán nem szeretném, ha bárki is szembejönne velem. Leginkább visszabújtam volna az ágyba. Ásítva botorkáltam be a hálóba. – Hány óra van? Billy felpillantott a kártyái mögül. – Hajnali négy. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és arccal előre ráborultam az ágyra. Jonas egy órára volt hivatalos hozzám, addig semmilyen tennivalóm nincs. A semmi pedig pontosan az volt, amivel most foglalkozni akartam. – Menj odébb – noszogattam Billyt, mert szokásához híven elterpeszkedett az ágyon. Vagy öt centivel odébb húzódott. Az oldalamra fordultam, mert ez egyszerűbb volt, mint tovább folytatni vele a meddő küzdelmet. A szobában sötét volt, de az ágyat vízszerűen ringatózó kék-fehér négyszögek világították meg. Ezek voltak Billy kártyáinak körvonalai. Néha megmoccantak, ahogy egyik oszlopról áthelyezte őket a másikra. Összpontosítva, csöndben rakosgatta őket. Legalább fél percig. – Nevezheted őt, ahogy akarod, de akkor is csak egy szörny marad – vette fel a beszélgetés fonalát, mert természetesen még nem végzett velem. – Mind azok. – Nem értem, miért gyűlölöd ennyire a vámpírokat – feleltem álmosan. – Mi rosszat tettek neked? – Félelmetesek. – Dehogy. – Pokolian. Nem mutattam rá, milyen ironikusan hangzik ez egy olyan fickó szájából, akit meglátva a legtöbben sikoltozva futnának ki a világból, mert ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Gyenge fény hatolt be a hálóba a társalgóból, és pont az ágyra esett, megvilágítva a levegőben táncoló porszemeket. Egy hatalmas fej kukucskált be az ajtó mögül.

HOLDVADÁSZ

200

– Szia – köszönt Marco halkan, mint aki azt hiszi, hogy már el is aludtam. – Szia. – Minden oké? – Aha. – Jól szórakoztál? – Igen. – Gondoltam – felelte. Az arcát ugyan nem láttam, de a hangjában önelégültség bujkált. Egy embertől ugyanez fura lett volna, de a vámpírok önértékelésének jelentős része a mesterük tetteihez kötődött. Valahányszor Mircea valami pozitív dolgot könyvelhetett el – összehozott egy fontos szerződést, elismerésben részesült a Szenátustól, megdöngette a Pythiát –, azzal a családtagok egója is nőtt. Vagyis ha egy mestervámpírral randizol, az bizonyos értelemben olyan, mintha az egész családjával járnál. Így aztán mindenki kitüntetett érdeklődést mutatott a dolgaid iránt. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amikre igyekeztem minél kevesebbszer gondolni. – Éhes vagy? – érdeklődött Marco. – Maradt még pizza. Tudtam, hogy ha még egy falatot magamba tömök, azonnal szétdurranok. – Nem, köszi. – Sört? – Inkább csak aludnék egyet. – Aha, az rád fér – mondta, és a hangja elégedettnek tűnt. Az ajtó becsukódott. – Á, nem, ez egyáltalán nem félelmetes – jegyezte meg Billy keserűen. Felsóhajtottam, és elrendeztem a párnámat, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. – Ők már csak ilyenek. – Én pedig ki nem állhatom, hogy ilyenek. Ez nem volt meglepő. Billy sosem kedvelte a körülöttem felbukkanó fickókat, no nem mintha olyan sok lett volna belőlük. Nem féltékenységről volt szó – legalábbis nem a szó klasszikus

201

KAREN CHANCE

értelmében –, inkább valamiféle természetes bizalmatlanság munkálkodott benne. Azt hiszem, ha valakit zsákba kötve egy folyóba hajítanak, és hagyják megfulladni, az könnyedén kiválthat ilyen érzelmeket. – Te senkit nem kedvelsz. – Azokat biztosan nem, akik úgy néznek rád, mint ő – felelte élesen. – Mármint hogyan? – Ahogy a tapasztalt hamiskártyások egy fiatal, gazdag ficsúrra. Azt mondják: itt jön a vacsi – sandított rám. – Nem akarom, hogy vacsora váljon belőled! – Nem fog. – Senkié sem – tette hozzá. – Hidd el, ő sem jobb, mint a többiek. Mindegyik belőled akar egy darabot. – Ezt a játékot így játsszák. – Akkor ez a játék hülyeség – hessegette el ingerült mozdulattal a kártyáit, melyek azonnal köddé váltak. Csupán egy pislákoló fényt árasztó felhőpamacs maradt belőlük az ágy felett. A szoba sötétebbé vált, de ettől nem lett otthonosabb. Időközben minden bizonnyal kicserélték a betört ablakot, mert a légkondi olyan szorgosan üzemelt, mintha be akarná hozni a kimaradt időt. Magamra húztam a takarót. – Mi a frász bajod van ma? – kérdeztem. Billy képes volt komoly hisztiket levágni, de olyankor általában nyomósabb oka is volt annál, mint hogy nem értem haza pizsamaosztásra. – Én… nem tudom – fordult felém, hogy a szemembe nézzen. A karimás kalap alatt felsejlő borostás arc vonásai szokatlanul komorak voltak. – Az utóbbi időben folyton úgy érzem, hogy valami nem hagy nyugodni. Mintha hangyák szaladgálnának fel-alá a bőröm alatt. Nem mondtam semmit, de erővel kellett visszatartanom magamat attól, hogy a kezemmel végigsimítsak a felkaromon. Pontosan ugyanezt éreztem én is már napok óta. Nem tudtam behatárolni, hogy kire vagy mire vonatkozik. Csak egy általános megérzés volt, hogy valami nagyon nincs rendben. És már azelőtt is éreztem, hogy megpróbáltak eltenni láb alól.

HOLDVADÁSZ

202

És éppen ezért esett olyan nehezemre elhagyni azt a meleg hotelszobát ma reggel. Az elmúlt éjszaka valóban úgy éreztem, mintha kikerültünk volna az idő sodrásából. Végre egyszer senki nem loholt a nyomomban, senki nem tört az életemre. Sőt egyáltalán senki nem is tudta, hogy ki az ördög vagyok. És ez annyira jólesett. De nem rejtőzhettem el örökre a múltban. És most, hogy visszatértem a saját időmbe, a bizsergető érzés fokozatosan újra bekúszott a bőröm alá. Cseppet sem javított a helyzeten, hogy megtudtam, Billy is ugyanezzel küszködik. Mennyire kell rosszul állnia a szénánknak ahhoz, hogy már a szellemek is kikészüljenek? – Azt hittem, hogy miután az a rohadék Apolló kinyiffant, megnyugszanak a kedélyek – magyarázta keserűen. – De most egyáltalán nem úgy tűnik. Ugyanazt érzem, mint régen, amikor Tony pribékjei túl közel kerültek hozzánk. Ha még Atlantában lennénk, máris elkezdenélek nógatni, hogy ideje csomagolnod. – És ha Atlantában lennénk, minden bizonnyal szót is fogadnék neked – feleltem őszintén. – De nem hiszem, hogy a futás most hasznos lenne. – Én nem is a futásról beszélek – legyintett. – Sokan próbáltak elfutni, mégis elkapták őket. Te azért úsztad meg, mert olyan vagy… Nem is tudom. Nem az eszes a jó szó… – Kösz szépen. – …inkább ügyes, találékony, makacs. És persze átkozottul szerencsés – sorolta, majd meglátta az arckifejezésemet. – Mi az? – Semmi, csak épp mostanában mondta nekem valaki szinte ugyanezt. Leszámítva azt a részt, hogy ostoba vagyok. – És mi ezzel a baj? – Semmi. Talán csak annyi, hogy nem akartam találékony lenni. Nem akartam, hogy szükségem legyen az átkozottul nagy szerencsémre. Csupán aludni akartam, méghozzá sokáig. Aztán felkelni, és csak lézengeni a lakosztályban. Ja, és rávenni Augustine-t, hogy csipkedje magát egy kicsit, különben meztelenül fogok megjelenni a koronázási ünnepségen.

203

KAREN CHANCE

Egyáltalán nem akartam azzal foglalkozni, hogy ezen a héten éppen ki vagy mi akar eltenni láb alól. Azt ugyan nem tudtam, mi okozza ezt a kellemetlen érzést, azzal viszont tisztában voltam, hogy mi nem. – Ami az istenségeket illeti, annak az ügynek vége – mondtam Billynek. – Ha nem tudnak visszatérni a Földre, akkor nem bánthatnak, márpedig erre nincs lehetőségük. – Olyan biztos vagy te ebben? – kérdezte kétkedőn. Nem válaszoltam, mert nem voltam biztos. Nem száz százalékig. Épp elég megdöbbentő volt felfedezni, hogy azok a mítoszok, melyekről gyermekkoromban hallottam, nagyrészt igazak. Hát még azt milyen döbbenten vettem tudomásul, hogy néhányan közülük mind a mai napig élnek, és meglehetősen paprikás hangulatban vannak. Azt nehezményezték, hogy kiebrudalták őket a Föld nevű tejjel-mézzel folyó Kánaánból, ahol az emberek szolgamód kiszolgálták minden kényüket-kedvüket. Ráadásul épp egy közülük való, bizonyos Artemisz intézte el őket. Az árulóvá lett hölgyemény összeállt azokkal az emberekkel, akik nem óhajtottak feltétel nélkül behódolni, és akiknek elegük lett abból, hogy a többi halhatatlan afféle eldobható tárgyként kezeli a földlakókat. És szép számmal el is dobták őket. Így aztán Artemisz az embereknek adományozta az ouroboros varázslatot, mely egy csapásra megoldotta a problémát. Segítségével az istenségeket száműzhették otthonukba, és egyben azt is biztosították, hogy ne is térhessenek vissza kedvenc játszóterükre. Az Ezüst Kör, mely nevét is Artemisz szent színéről kapta, és jelképül az őt megtestesítő holdat választotta, azért jött létre, hogy biztosítsa a gát fenntartásához szükséges mágikus energiát. És mind a mai napig, azaz több évezred óta szorgalmasan végzik ezt a munkát. Csakhogy ma már senki sem gondolja úgy, hogy a Kör vagy a varázslat tökéletes biztonságot nyújtana. Azóta egész biztosan nem, hogy az egyik önmagát istennek kikiáltó lény alig egy hónapja módot talált a visszatérésre. Szerencsére a látogatása nem nyúlt hosszúra a Földön. – Apolló is eljutott ide – idézte fel Billy, mintha a gondolataimban olvasna.

HOLDVADÁSZ

204

– És meg is halt – vágtam rá gyorsan. – Igen – mondta, majd elhallgatott, én pedig hátat fordítottam neki, jelezvén, hogy a beszélgetésnek vége. Meglepően könnyen jött az álom. Az ágy különlegesen puha volt, épp olyan, amilyennek én szeretem. A matracot és a paplant is kacsatollal töltötték meg. Mivel mindkettő kellően melegített, a takaró általában a padlón végezte. Most azonban tökéletesnek éreztem. Máris kezdtem ellazulni, mind mélyebbre süllyedtem a kellemes puhaságban és lágyságban. Már sodródtam is… – Mit gondolsz, ők hová kerülnek azután, hogy meghaltak? Billy hangja visszarángatott az éberségbe, ami nagyon nem volt ínyemre. Elfordítottam a fejem, hogy lesújtó pillantást vethessek rá. A hátán feküdt, kezét a feje alá tette, és csak bámult fel a plafonra, ahol kirajzolódtak saját fénylő szellemalakjának körvonalai. – Kik kerülnek hová? – Azok az istenek – nézett rám. – Nekik is kerülniük kell valahová. Mindenkinek ez a sorsa. – Nem tudom – mondtam, de reméltem, hogy valami egészen ocsmány hely a végállomás. – Miért? – Csak eszembe jutott az a valami, ami megszállt téged. Nem démon volt, se nem vérfarkas, ember vagy tünde, igaz? – Még mindig az utóbbi a legesélyesebb. – De még senkiről sem hallottunk az erdők népe között, aki képes lenne erre, igaz? – Igen. – Akkor mit szólnál egy istenséghez? – gesztikulált Billy kéklő árnyakat festve a falra. – Ők meg tudnak szállni másokat, nem? A régi legendák erről tanúskodnak. Fújtattam egyet. Ennyit az alvásról. – Apolló halott! – közöltem ingerülten. – Ő már nem tud megszállni senkit. – Én is halott vagyok, és rendszeresen megszállom az embereket. – Te szellem vagy. – Na és? Talán most már ő is. Te megölted őt… – És visszajár, hogy kísértsen engem? – kérdeztem hitetlenkedve.

205

KAREN CHANCE

– Tudom, hogy eléggé vad ötlet – vont vállat –, de ahhoz képest, ami az utóbbi időben történt veled… A fejemre szorítottam a párnát. Ma éjjel semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ezt hallgassam. Igaz, máskor sem. – Értem, hogy most nem akarsz ezzel foglalkozni – folytatta Billy türelmetlenül –, de mégiscsak jó lenne rájönni… – Nem Apolló volt – hallottam a saját fojtott hangomat a párna alatt. – Honnan tudod? – Mert ő nem várt volna ilyen sokáig azzal, hogy megtámadjon. – Lehet, hogy tanult a legutóbbi esetből. Alábecsülte az erődet, és meg is lett az eredménye. Lehúztad őt egy metafizikai klotyóbán. – De nem is volt több látomásom… – Talán rájött, hogy kémkedsz utána, és valahogy blokkolta a látomásaidat. Végül is ő volt a hatalmad forrása, vagy nem? Akkor biztos arra is képes… – De ő nem ember volt – folytattam a párnától megszabadulva, mert nyilvánvaló volt, hogy Billy addig nem hagy nyugtot, amíg le nem zárjuk a témát. – És aki nem ember, az után nem marad hátra szellem. – Már amennyire tudjuk. – Mondd csak, te másfél évszázad alatt hány olyan szellemmel találkoztál, aki nem emberből lett azzá? – Eggyel sem. De most istenségekről beszélünk. Ki tudja, hogy ők mire képesek. – Erre biztosan nem. És akármi is volt bennem, a hideg vas kikergette onnan. Gondolod, egy istenre lehetne hatni ilyesmivel? – Az lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt – makacskodott Billy. – Pritkin maga is mondta, hogy… – Elegem van abból, hogy kihallgatod a beszélgetéseimet! És az a valami nem is értett a nyelvünkön. Alig tudtam kommunikálni vele. Ezen elgondolkodott egy percig. – Talán csak elfelejtette. – Persze. Utána meg csak úgy tollakat növesztett. – A francba! – Ezt meg mire mondtad? – néztem rá, mire csak vigyorgott.

HOLDVADÁSZ

206

– Pedig olyan szépen felépített elmélet volt, ezt el kell ismerned. Nem éreztem úgy, hogy bármit is el kéne ismernem. – Figyelj, az istenségek elmentek. Vége, kaput, ennyi. Oké? – Jól van, ne jártasd annyit a szád, meggyőztél – emelte fel megadóan a kezét. – Szépen felépített elmélet, mi? – morogtam, majd hozzávágtam a párnámat. Persze feleslegesen erőlködtem, hisz Billy eltűnt, mielőtt a párna földet ért volna. A nevetése néhány pillanatig még betöltötte a szobát. Ez volt az utolsó, amit hallottam, aztán elragadott az álom.

17

Valamikor délután botorkáltam ki a nappaliba ásítozva és a túl sok alvástól bedagadt szemmel. Marco épp akkor jött be a társalgóból. Legalábbis feltételeztem, hogy Marco az. Nehéz volt megítélnem, mert bár a magasság és a testfelépítés stimmelt, az arcát teljesen eltakarták a virágok. – Hahó – mondtam, amikor egy gyönyörű vörös rózsa hullott ki az irdatlan nagy halomból, hogy aztán egyenesen a lábam előtt landoljon. – Szia – felelt Marco hangján a virágkazal, majd folytatta útját a lakosztály bejárata felé. – Kinyitnád nekem az ajtót? Kinyitottam. – Mit művelsz? – Kiviszem a szemetet. Odaoldalazott a lifthez, és megnyomta a gombot. Útközben mindenfelé virágokat és szirmokat hullajtott el. Az egyik csokorhoz egy kis kártya is tartozott. Felvettem, és kinyitottam. Cassandra Palmer. Összevontam a szemöldökömet. – Marco. – Hm? – Te kidobod a virágaimat? – Aha. – De miért? – Nézz csak be a társalgóba. Mielőtt mást is mondhatott volna, megérkezett a felvonó, és egy férfi szállt ki belőle. Kék öltönyt, csillogó fekete cipőt viselt, és egy újabb rózsacsokor volt nála.

HOLDVADÁSZ

208

– Köszönöm – kapta ki a kezéből Marco a bokrétát, és már be is lépett a liftbe. – Hé! Az ajtó becsukódott, mielőtt még az új jövevény visszaszerezhette volna a rózsáit. – Istenverte vámpírok – morogta fennhangon, majd megfordult, és szembetalálta magát a három testőrrel, akik a lakosztály nyitott ajtajából szemlélték. A férfinak a maradék szín is eltűnt az arcáról, ami amúgy sem volt sok, tekintve, hogy egy átlagosan kellemes külsejű, fehér bőrű, szőke fickóról beszélünk. A vámpírok kiléptek a szűk folyosóra, és körbevették, mint cápák az áldozatukat. – A legutóbbi nekem jobban tetszett – közölte az egyik. – Ez olyan satnya. – Kérlek, mondd, hogy nem ez a legjobb öltönyöd – fűzte hozzá a másik, leplezetlen undorral szemlélve a hajszálcsíkos darabot. – Erről harsog, hogy százkilencvenkilenc dollár kilencvenöt volt. – Ja, és járt hozzá egy grátiszing – tett rá egy lapáttal a harmadik, majd mind felnevettek. A fickó elvörösödött, de nem tágított. – Nézzétek, nekem most találkozóm van… – kezdte, majd megpillantott engem, és az arca kissé felderült. – Á, ön biztosan… – Most épp nem ér rá beszélgetni veled – karolt belé az egyik vámpír, hogy a felvonó felé irányítsa. – Vedd le rólam a kezedet, vámpír! – csattant fel a férfi, lerázva magáról a szorítást. – Majd ő elküld, ha most nem ér rá. – Nézzenek oda, milyen felpaprikázott. – Mi folyik itt? – szóltam közbe. A férfi – akiről feltételeztem, hogy mágus lehet – előrelépett, és felém nyújtotta a kezét. A kézben egy doboz volt. A dobozban cukorkák, legalábbis a tetején lévő kép erre engedett következtetni. – Ez az öné – közölte a pasas, aki szemlátomást büszke volt arra, hogy az ajándék egy részét sikerült megmentenie. – Izé, köszönöm. Kicsit megigazgatta a ruháját.

209

KAREN CHANCE

– Nem tudom, miként szólíthatom önt – vágott bele. – A Lady Cassandra igazából még nem használható, csak a ceremónia után, és amúgy is túl hivatalosan hangzana. A Miss Palmer már egy fokkal jobb lenne. Vagy azt szeretné, ha Cassie-nek hívnám? – Azt szeretném, ha elárulná, hogy ön kicsoda. A férfi pislogott egyet. – David Dryden. Csak néztem rá bután. – Az egyórás – magyarázta. – Az egyórás micsoda? – Randi – szólt közbe a harmadik vámpír vigyorogva. – De… miért? – kérdeztem teljesen összezavarodva. – Hát, tudja… – motyogta a mágus, aki hirtelen egészen elanyátlanodottnak tűnt. – A szokásos. – Hé, srácok, azt hiszem, komoly versenytárs akadt – jelentette ki a barna hajú vámpír. – Egy igazi nagypályás – bólogatott a másik. – Nem tudna csinálni velük valamit? – kérdezte tőlem a mágus ingerülten, épp amikor csengetés jelezte, hogy a lift megérkezett. – Nekik az a dolguk, hogy itt legyenek – mutattam rá. – Ahogy nekem is! A lordprotektor küldött. A lordprotektor és egyedülálló frizurája épp akkor kecmergett ki a liftből. – Á, Dryden, édes fiam! Hát itt vagy – köszöntötte Jonas széles mosollyal a mágust, majd odahajolt hozzá, hogy lesöpörjön egy szinte láthatatlan porszemet a zakójáról. – Szóval már megismerkedtél az új Pythiánkkal. – Épp próbálnék – mondta Dryden felbőszülten. – Jonas, válthatnánk néhány szót? – kérdeztem egész lágyan. – Hát hogyne, kedveském, mi az, hogy! Hisz épp ezért jöttem. – Hallhatnánk még egyszer azt a szuper csajozós dumát? – hallottam magam mögött az egyik vámpírt. – Szeretném leírni magamnak. Valami olyasmi volt, hogy „a szokásos”? – Menj a pokolba! – ajánlotta neki a mágus. Elindultam Jonasszal a lakosztályba, de a társalgó előtt megtorpantam. A helyiség most inkább egy melegházra hasonlított.

HOLDVADÁSZ

210

Vagy négytucatnyi vázában sorakoztak a vágott virágok, csokrok, és akkor a cserepes növényekről még nem is beszéltünk. – Jonas – néztem rá összeszűkült szemmel. – Ez meg mi? – A választási lehetőségek tárháza, kedveském – vágta rá elégedetten szemlélve a kiállítást. – Mindig jó, ha van miből választani. – Az is jó lenne, ha maradt volna egy kis hely, ahova leülhetnénk. Egyébként meg ezt már túltárgyaltuk. – Valóban? – kérdezte bizonytalanul. – Igen, valóban. És azt ígérted… – Nem ígértem semmit. – Jonas! Engesztelően tárta szét a karját. – Hidd el nekem, szinte alig van részem ebben az egészben… – Akkor meg mi… – Niall műve. Minden bizonnyal izé… felzaklatta az a sivatagos eset. Még időben visszaért ahhoz, hogy az Orákulum mai számában elhelyezzen egy kis szösszenetet a facér Pythiáról, és hát… – És hát? – Tudod, a sajtó ereje – magyarázta a kezemet paskolgatva. – De ne aggódj, egy-két hét, és mintha mi sem történt volna. – Egy hét? – néztem körül a szobában. Már most is virágboltot nyithattam volna. Tüsszentettem. – Olyan a szag, mintha egy New Orleans-i kupiban lennénk – méltatlankodott Marco, és kezembe nyomott egy zsebkendőt, amit hálásan elfogadtam. – És te honnan tudod ezt? Nem válaszolt, csak felhúzta a szemöldökét, majd összenyalábolt egy újabb adag virágot. – Ha ezzel végeztem, megyek aludni – közölte végül Jonas felé sandítva. – Itt amúgy is kezd abszurddá válni a helyzet. – Nem kezd, már rég az. Marco rám vigyorgott, és elsasszézott a virágokkal. Tüsszentettem. – Esetleg a mai órát tarthatnánk a nappaliban – javasoltam könnyező szememet törölgetve.

211

KAREN CHANCE

– Ó, akár ki is hagyhatjuk a mai napot – ajánlotta Jonas készségesen. – Nem, nem kell kihagynunk. Úgysem fogok randizni… azzal… a fickóval – szipogtam, és megpróbáltam felidézni a mágus nevét, de sikertelenül. Jonas végigmérte az udvarlójelöltet, aki a konyhaajtóban állt, és pont olyan képet vágott, mint amire számítani lehetett. – Miért? Mi bajod van vele? A mágus összerezzent, én pedig sóhajtottam. – Semmi. – Hát akkor talán egy estebéd… – Nem! – Egy tea? – Jonas! Felsóhajtott, és feladta. – Pedig olyan jóképű fiú… Igen kiváló családból… – motyogta, miközben kilépett a nappaliba. Kifújtam az orromat, és követtem. Kis híján nekimentem egy régimódi iskolai táblának, ami szinte minden helyet elfoglalt a kanapé mellett. Bután pislogtam rá, mert egy fél perccel korábban még nyoma sem volt. – Nos, ebben az esetben talán segítenél pár kisebb ügy elrendezésében – kezdte Jonas a kabátzsebeiben kutatva valami után. – Agnesszel is mindig így csináltuk. Csütörtökönként együtt teáztunk, és átbeszéltük a mágiahasználók közösségeiben történteket, hátha ő látott valami érdekeset. – Én semmit nem láttam mostanában – jelentettem ki még mindig gyanúsan szemlélve a táblát. Kicsit meg is böktem, de szilárd anyagból volt. – Épp erről van szó – folytatta Jonas. – Agnesnek is voltak ilyen időszakai, meg olyanok is, amikor sok látomása akadt, de mind teljesen független attól, amit mi tudni szerettünk volna. Ha azonban rendszeresen szóba hoztuk az ügyeket, az segített abban, hogy a helyes mederbe terelje az energiáit. Arra gondoltam, veled is megpróbálhatnánk ugyanezt. – Rendben – kerültem meg óvatosan a kanapét.

HOLDVADÁSZ

212

– Jól van, ez remek – forgatta ki Jonas egymás után a zsebeit, míg végül úgy nézett ki, mintha sok kis szürke nyelvecske lógna ki a kabátjából. De úgy tűnt, nem találta meg, amit keresett, mert egy színpadias kézmozdulat után egy kis csomagot halászott elő a levegőből. Csak bámultam rá, mert ilyet még sehol nem láttam, persze a tévét kivéve. Most viszont nem valami nagy kézügyességet igénylő bűvészmutatvány következett, és ezt az is alátámasztotta, hogy Jonas komolyan megküzdött a celofáncsomagolással. – Arra már rájöttem, hogy a látomások nem jönnek megrendelésre, amikor kívánjuk – szónokolt még mindig a csomaggal babrálva. – Az meg mi? – érdeklődtem, mire felnézett rám vastag szemüveglencséje mögül. – Micsoda? – Hát az – mutattam rá a csomagra. Jonas a tekintetével követte az ujjamat. – Hogy ez? – Igen, az. Mi van benne? – Kréta. – Kréta? – Igen. – Minek? – Hát a táblához – felelte kissé értetlenkedve. – De… honnan szerezted? – Mit szereztem honnan? – A krétát! Jonas homlokán ráncok jelentek meg. – A Rymantől. Náluk most akciós. Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de aztán visszaszívtam. Ezt nem fogom végigcsinálni. Már megint. Ma biztosan nem. Leültem a kanapéra, és keresztbe tettem a lábamat. – Értem. Jonas egy pillanatig úgy méregetett, mintha én lennék az, aki furán viselkedik. De végül ő sem mondott semmit. Kihalászott egy

213

KAREN CHANCE

krétát a dobozból, és írni kezdett vele a táblára. Egészen úgy festett, mint valami félőrült szórakozott professzor. – Nos, ahogy az előbb mondtam, a látomások kissé… kiszámíthatatlanok. Agnes gyakran úgy jellemezte őket, hogy összefüggő kép helyett inkább egy kirakós játék darabkáit látja, melyek önmagukban sokszor értelmezhetetlenek, zavarosak. Te is így látod? – Találkoztam már mindkét fajtával – vontam meg a vállamat. – De ezek az összevissza látomások a legidegesítőbbek. – Ő is ezt mondta – bólintott. – Meg hogy a legtöbbet az segített, ha talált egy kiindulási pontot, amire felfűzhette mindazt, amit látott. Ha a kirakós egyetlen darabkájára tudott koncentrálni, a hozzá kapcsolódó elemek gyakran maguktól összeálltak. – Oké, és mit szeretnél, ma melyik kirakós darabjára összpontosítsak? – Arra, amin már eléggé régóta munkálkodom. Sőt érdekes kutatásokat is végeztem a… Elhallgatott, mert észrevett valamit a hátam mögött. Megfordultam, és megláttam a mágust, amint bekukucskál a szobába. Felváltva pislogott felém és Jonas felé. – Izé, én csak érdeklődnék… – Ja, nem, azon már túlvagyunk – mondta Jonas. A férfi egy pillanatig fura arckifejezéssel meredt rá, majd úgy döntött, inkább velem próbál kommunikálni. – Akkor együtt ebédelünk? – Nem. – Vacsora? – Nem. – Csak mert… még nem ettem. Értetlenül néztem rá. – Visszakaphatnám a csokoládémat? – kérdezte kis várakozás után. Némán átadtam neki a dobozt, ő pedig eltűnt a tábla túloldalán. – Hol is tartottunk? – pislantott rám Jonas. – Halvány gőzöm sincs. Elgondolkodott egy percre.

HOLDVADÁSZ

214

– Á, igen. Az ősi skandináv mítoszokkal kapcsolatos kutatásaimról kezdtem beszélni. Elolvastad már a Norse mitológiát? – Hát nem. – Pedig tetszenének neked a történetek, Cassie – mutatott rám a kezében tartott krétával. – Teli vannak szexszel és erőszakkal. Összevontam a szemöldökömet. – Miért gondolod, hogy emiatt… – És sokban hasonlítanak a látomásokra is, már amennyiben egy kirakós játék elemeiként is tekinthetünk rájuk. Nem feltétlenül a leghasznosabb darabkák, nem is biztos, hogy megfelelő sorrendben érkeznek vagy hogy kellő hangsúlyt kapnak, de akkor is felhasználhatók. A mi dolgunk pedig az, hogy megfejtsük az üzenetüket. – De minek a darabkái? – kérdeztem, mert lövésem sem volt, hová akar kilyukadni. – A jelenlegi helyzetünknek, ha jól sejtem. Nemrégiben meggyőződhettünk arról, hogy a világ ősi mítoszai közül nagyon sok valós alapokon nyugszik. Itt van rögtön az ouroboros legendája. – Az ouroboros – ismételtem halkan. Artemisz védelmező varázslata nem tartozott a kedvenc beszédtémáim közé. – Igen. A világ legtöbb ősi kultúrájához hasonlóan a skandinávoknak is van egy legendájuk a saját farkába harapó óriási kígyóról, mely ezáltal valami módon megvédelmezi az egész bolygót. A kígyó neve náluk Jörmungandr, Loki isten három gyermekének egyike, aki képes volt felvenni egy hüllő alakját. Oldalra lépett, hogy lássam, amit a táblára rajzolt. Igaz, ez sem segített sokat, mivel nem láttam mást, mint egy kilapított focilabdát szemekkel. Vagy esetleg valami deformált tintahalat… – A legenda szerint Jörmungandr az idők során olyan nagyra nőtt, hogy körbeérte a Földet, és még így is meg tudta harapni a saját farkát. Ily módon most ő tartja össze a planétát, és ha egyszer elengedi a farkát, minden széthullik. Egy vonalat húzott a tábla tetejénél, és a Loki nevet írta fel rá. Aztán három ágat rajzolt belőle lefelé, mint valami családfa. A leeresztett focilabda az egyik ág végére került. Jonas segítőkészen aláhúzta az ábrát.

215

KAREN CHANCE

– Az ott a Föld? – kérdeztem a biztonság kedvéért. – Igen. – És ami körülötte van, az meg ez a Jör… akárki? – Igen – mondta méltatlankodva. – Miért, nem látszik? – Nem igazán. Előrehajolt, és igazított valamit a rajzon. – Most jobb? Nem találtam semmi különbséget, de aztán alaposabban megnéztem, és láttam, hogy a szemmel rendelkező valaminek most már aprócska, villás nyelve is van. – Jonas… – Nos, az északi mítosszal kapcsolatban nem is az a legérdekesebb – magyarázta tovább –, hogy mennyiben különbözik a többitől, hanem hogy mennyivel több azoknál. Egy rövid vonalat húzott a labdától lefelé, és egy nevet firkantott oda, majd várakozó tekintettel nézett rám. – Thor? – találgattam, mert Jonas kézírása semmivel sem volt szebb, mint a rajzai. – Igen. – A villámlás istene, a nagydarab muksó a kalapáccsal? – Olyasmi. És Jörmungandr ősellensége. A legenda szerint a Ragnarök idején… – lendült bele, majd meglátta az arckifejezésemet. – Ez a kifejezés annyit tesz, hogy az istenek alkonya. Az a nagy háború, amely a Föld sorsáról dönt. Bólintottam, mert szerettem volna, ha mielőbb a lényegre tér. – Tehát a legenda úgy tartja, hogy a Ragnarök idején Thor győzelmet arat Jörmungandr felett, ám röviddel ezt követően ő maga is meghal – ecsetelte tovább. Úgy tűnt, ennyi volt a történet, mert ezután csak állt, majd enyhén előre-hátra billegett, és az arcáról csak úgy sugárzott az elégedettség. – Még mindig várom a történet csattanóját – ismertem el néhány másodperces várakozás után. – Hát nem látod? – pislogott rám. – Pontosan ez az, amit nemrég átéltünk. Az ouroboros varázslatot legyőzték, ami lehetővé tette, hogy az egyik régi istenség visszatérjen, ám szinte rögvest ezután neki is vége lett.

HOLDVADÁSZ

216

– De ő Apolló volt – mutattam rá, és máris éreztem, hogy egy hatalmas kő húzza lefelé a gyomromat. Ha ugyanis volt valami, amiről még az ouroborosnál is kevésbé szerettem diskurálni, akkor az a lény volt az, aki kijátszotta a varázslatot. Apolló volt a forrása annak a hatalomnak, mely az én posztommal járt. Eredetileg a delphoi jósda papnőinek adományozta, hogy általuk rajta tarthassa a szemét az áruló embereken. Amikor az ouroboros ereje száműzte őt és társait, ez az erő itt maradt, és a Pythiák hosszú sorához kötődött, akik folytatták munkájukat. Csakhogy ők már a Kör nevében cselekedtek, vagyis épp azokhoz tartoztak, akiket Apolló a leginkább gyűlölt. Legalábbis így volt ez mindaddig, amíg én a színre nem léptem. Apolló akkor úgy érezte, eljött az ő ideje, amikor egy tudatlan zöldfülű örökölte meg a Pythia hatalmát a Kör által gondosan felkészített és beavatott jelöltek egyike helyett. Engem akart felhasználni arra, hogy visszaállítsam az istenségek és rabszolgák számára dicsőséges kort azáltal, hogy segítek neki ledönteni a Föld felé vezető úton tornyosuló akadályokat. Nem mondhatnám, hogy túlságosan megértő volt, amikor visszautasítottam. Kettőnk párharcából végül én kerültem ki győztesen, bár még mindig nem tudtam pontosan, hogy ez miként történhetett meg. Erősen gyanítottam, hogy piszok nagy adag mázli kellett hozzá. Ami engem illet, boldogan leéltem volna az életemet anélkül, hogy még egyszer hallanom kelljen ezt a nevet. – Tudod, ez valóban érdekes – mondta Jonas. – De persze a skandináv istenek közül nagyon soknak megvan a párja más népek mitológiájában is, akár Írországról, akár Indiáról vagy akár még távolibb tájakról beszélünk. A nevek nyilván változnak, de lényegében ugyanazokról az entitásokról beszélünk ugyanazokkal a képességekkel, és sok esetben ugyanazokkal a szimbólumokkal is. – Komolyan? – kérdeztem, arra várva, hogy bevigye a találatot. Éreztem, hogy már nem várat magára sokáig. – Ó, hogyne. Vegyük például Thort. Ahogy te is mondtad, leginkább a mennydörgés isteneként volt ismert. De talán a figyelmedbe ajánlhatom azt a tényt, hogy amikor éhínség

217

KAREN CHANCE

fenyegetett, Skandinávia népei Thorhoz imádkoztak a gazdag termésért. Ezt a szerepet hagyományosan a nap istene szokta betölteni, nem? És az is érdekes adalék, hogy a világ számos táján a napistent jellemzően bárddal a kezében ábrázolták, ami eléggé hasonlatos Thor híres pörölyére. Egyes tudósok azt állítják, hogy egyenes fejlődési kapcsolat áll fenn közöttük. – És ennek mi köze van ahhoz, hogy… – Ráadásul a legendákból tudjuk azt is, hogy az Apolló szekerét húzó négy ló közül az egyik neve Villám, a másik Mennydörgés volt. És Apolló maga is használta a villámot és a mennydörgést, mármint a természeti elemeket, nem a lovakat, hogy elűzze a gallokat, akik a delphoi szentélyt akarták kifosztani. – Jó, oké, de… – Az ősi gallok számára a mennydörgés és a nap istene egy és ugyanazon személy volt – folytatta rendíthetetlenül, sőt most lendült csak bele igazán. – Franciaországban találtak olyan képeket, melyeken egy isten egyik kezét egy keréken pihenteti, ami a napot jelképezte, a másik kezében pedig egy villámot tart. A szláv mitológia mennydörgésistene, Perun tiszteletére pedig tölgyfát égettek. – Tölgyfát? – A görögöknél a tölgy a napistennek szentelt fa volt. A táblára meredtem, és a kellemetlen, gyomromat szorító érzés csak még erősebbé vált. Nyeltem egyet. – Vagyis most azt akarod mondani, hogy… – És a hindu istenről, Indráról még nem is beszéltem. Korai ábrázolásokon a napisten jellegzetes vonásait viseli, aranyló szekéren szeli át az eget, hogy elhozza a földre a hajnalt. Mégis inkább a mennydörgés isteneként vált ismertté, a fegyvere pedig nem más, mint a vajra, vagyis egy villám. – Jonas… – És ott van még a tény, hogy Thor otthona a keleti Jotunheim volt, ami ismét a felkelő naphoz köti… – Jonas! – csendült fel Pritkin hangja. Felkaptam a fejem, és megláttam, amint az előtérből nyíló ajtóban áll. Karját összefonta maga előtt, zöld szeme összeszűkült, ahogy

HOLDVADÁSZ

218

nézett bennünket. Valamilyen okból kifolyólag elég sápadtnak tűnt, és szokásos feszes tartása helyett a falnak dőlve állt. De életben volt, még ha kissé megviseltnek is látszott, és talán soha nem örültem neki ennyire. – Hogy? Mi? – pislogott felé Jonas. – Azt akarod mondani mindezzel, hogy Thor és Apolló két név, ami ugyanazt a személyt takarja? – Nos, igen – felelte Jonas, mintha ez teljesen magától értetődő lett volna. – És miután erre rájöttem, természetesen azon kezdtem töprengeni… Pritkinnel együtt egy hosszú percen át csak bámulták a táblát. – De min? – törtem ki végül, mire Jonas rám nézett. – Természetesen azon, hogy ami most folyik, az vajon maga a Ragnarök?

18

– Lélegezz – kérte Pritkin, és én próbáltam, de valahogy sokkal nehezebben ment, mint általában. – Ez csupán egy elmélet – mondta Jonas a konyhában matatva. Ide vonultunk át a bejelentése után, mert épp teára vágyott. Személy szerint úgy éreztem, a tea most nem fogja megoldani minden gondunkat. – Még ha el is fogadjuk, hogy Thor azonos lenne Apollóval – vette át tőle a szót Pritkin –, amit mellesleg számos szakértő cáfol… – Ez igaz – erősítette meg Jonas. – Tényleg így van. – …akkor is fennmarad a tény, hogy a szóban forgó lény halott. Bármi is volt a neve, már nem létezik. – Ez is teljes mértékben igaz – biccentett nagyot együtt érzőén Jonas és hajkoronája. – Akkor meg miért hoztad fel? – kérdeztem elég éles hangon. – Miért? Hát természetesen a többiek miatt. Pritkinnel egymásra néztünk, miközben Jonas sorra nyitogatta ki a konyhaszekrény ajtajait. Egy pillanatra megállt az egyiknél, amelybe egy villa fúródott bele jó mélyen, de aztán nem szólt semmit. – Nincs teátok? – kérdezte végül olyan hangon, mintha ezt fel sem tételezte volna. – Nincs. – Semennyi sem? – pislogott. – Ott van – bökött Pritkin az egyik alsó szekrény irányába. – Á, remek – mondta Jonas óriási megkönnyebbüléssel a hangjában, mintha épp egy katasztrófát hárítottunk volna el. Kezdtem azon gondolkodni, vajon én őrültem-e meg.

HOLDVADÁSZ

220

Egy kis idő után megköszörültem a torkomat. – Milyen többiek? – kérdeztem Jonastól, aki a Pritkintől kapott dobozok között válogatott. – Hogy? Ja, hát a két másik istenről beszéltem – felelt rám se nézve. – Á, Nuwara Eliya. Ez már igen! – Nuwara Eliya egy isten? – kérdeztem bizonytalanul, mire furán nézett rám. – Nem. Egy város Srí Lankán. Csak meredtem rá. – Ahol teát termesztenek. Nagyon jó teájuk van. Pritkin nehéz kezét éreztem a vállamon, és épp jókor jött. Felteszem, nem vetett volna túl jó fényt rám, ha néhány nappal a koronázás előtt megfojtom az Ezüst Kör vezetőjét. Bár a megítélésemen talán már ez sem rontott volna. – Ki az a másik két isten? – kérdezte gyorsan Pritkin. – Ó, még nem említettem volna? Pedig pont itt kezd érdekessé válni a történet. A mítoszok szerint a Ragnarök három nagy isten pusztulását hozza: ők Thor, Tyr és Odin. A legenda szerint a háborúnak csak akkor lesz vége, ha mindhárman halottak. Ráadásul Loki három gyermeke lesz az, aki végez velük. – Vagyis? – Nincs tovább, eddig jutottam – töltött meg Jonas egy kancsót vízzel. – A többiben nem vagyok biztos, bár néhány apró nyomot találtam, ami hasznos lehet. Loki első gyermeke Jörmungandr volt, akiről már tudjuk, hogy az ouroboros varázslatot testesítette meg. A kígyó szállt szembe Thorral, avagy Apollóval, ha úgy jobban tetszik. Az istenség legyőzte a varázslatot, de hamarosan neki is befellegzett. Ez az, amin természetesen már túlvagyunk. – Természetesen – mondtam elfúló hangon. – Loki második utóda Hél volt – folytatta Jonas. Átnyúlt a konyhapulton, hogy felrajzoljon valamit a korábban odaállított táblára. A kép egy elfuserált vigyorgó szájnak, esetleg egy csámpás banánnak tűnt. – Hélt Odin hajította le az alvilágba, ahol ő lett a halál istennője. – Te most a pokolról beszélsz? – kérdeztem vissza. – Oda került Hél?

221

KAREN CHANCE

– Igen, erről van szó. A mítosz szerint ő uralkodott a pokol kilenc területe felett. – Kilenc? – Igen, éppúgy, mint a kilenc bugyor Dante Poklában. Hát nem lenyűgöző, hogy ezek a legendák hány rétegben… – Jonas – figyelmeztette ezúttal Pritkin. – Ja, igen. Tehát ő uralkodott az alvilágban, és a világok közti átjárókat is ellenőrzése alatt tartotta. Elég befolyásos figura volt. – Akárcsak a görög mitológiában Perszephoné – egészítette ki Pritkin. – Nem, nem teljesen – dörgölte meg Jonas az orrát. – Perszephoné is az alvilág királynéja lett ugyan, de csupán azért, mert frigyre lépett Hádésszal, aki már azelőtt is a pokol ura volt. Hél viszont a saját jogán lett királynő. Azon szűz istennők hosszú sorába tartozott, akikkel lépten-nyomon találkozhatunk a különféle mitológiai szövegekben. Ők voltak azok, akik sosem függtek a férfiak akaratától. Ezért is mondom azt, hogy Perszephoné nem illik bele ebbe a képbe. És persze az ő szimbóluma nem is a hold volt. – Hél jelképe viszont a hold, igaz? – kérdeztem, ráérezve, hogy mit is akart jelenteni az a banán. – Igen, legalábbis annak a sötét fele. Merthogy ő… – A sötét fele? Lehetett valami a hangomban, mert Jonas gyorsan felém fordította a fejét. – Igen. Miért? – Talán semmiség – mondtam, és azt kívántam, bárcsak tartottam volna a számat. Nem rajongtam az ötletért, hogy beszámoljak Jonasnak a kis játékszeremről, de mivel csak állt és nézett rám kérdőn, rájöttem, hogy már nincs más választásom. – Csak van egy pakli tarot-kártyám, és… – Láttál valamit? – Nem, mármint nem volt látomásom, vagy ilyesmi, semmi mágikus dolog. – Már megbocsáss, kedveském, egy tarot-kártya a Pythia kezében igenis mágikus dolog. De még mennyire. Mit láttál?

HOLDVADÁSZ

222

– Először is, ez nem egy sima pakli – magyaráztam kelletlenül. – Nem is kellett terítenem, csak egy lap jelent meg. – A Hold, ha jól sejtem. – A fordított Hold. – Á – mondta Jonas, majd lassan leült. – De, mint mondtam, lehet, hogy semmi jelentősége… – Ó, én egyáltalán nem lennék biztos ebben – mondta lágyan, maga elé révedve. – Nem, nem. Nem lehetünk biztosak, sohasem. Csak ültem és figyeltem őt, de mást nem mondott. Pritkin megpróbált kérdezni tőle valamit, de egy kézmozdulattal leintette. – Ti csak beszélgessetek egymással – mondta bizonytalanul. Tanácstalanul lestem Pritkin felé. Általában azt gondoltam, hogy Jonas egy éles eszű vén lókötő, aki mindenkivel ezt a játékot űzi, és roppant jól szórakozik rajtunk. Akadtak viszont olyan pillanatok, amikor meg voltam győződve arról, hogy a mágiahasználók legfőbb szervezetének élén egy komplett idióta áll. – Ez nem is igazi tarot-kártya… – próbálkoztam újból. Semmi. – Csak egy játék, amit még gyerekként kaptam. Nuku. – Nem is én választottam a kártyát, magától jött. Mintha a falnak beszéltem volna. – Mindjárt jövök – szólt oda Pritkin, aki szemlátomást megelégelte ezt. Kifelé indult a konyhából, én pedig vele tartottam, mert az igazat megvallva kezdett ijesztővé válni a helyzet. – Egy percre vissza kell mennem a szobámba – közölte Pritkin, amikor észrevette, hogy követem. Ezzel még nem is lett volna semmi gond, csakhogy megfordult, és azzal a mozdulattal meg is botlott a nappalit és az előteret elválasztó alacsony lépcsőben. Sikerült kivédenie, hogy az arcára essen, és ha bárki másról lett volna szó, fel sem tűnik a dolog. Én magam is naponta legalább egyszer elbotlottam abban az átkozott lépcsőben. De Pritkin nem olyan volt, mint én. Ritkán fordult elő, hogy összegabalyodtak a lábai. Elkaptam a karját, mielőtt elszökhetett volna, és már meg sem kellett kérdeznem tőle, hogy mi a baj. Vér szivárgott az inge alsó

223

KAREN CHANCE

részénél, sötétre színezve a szürke pamutot. Ó, hát persze!, gondoltam dühösen. Hogyan is történhetett volna másképp? – A fenébe, Pritkin! – Jól vagyok – közölte, amivel a legkevésbé sem nyugtatott meg. Nagyjából akkor is ugyanezt mondta volna, ha épp elveszítette egy végtagját. Odahajoltam, és felhúztam az inget. – Jól?! – kérdeztem vissza dühösen. A vér egy kötés alól szivárgott, ami a fél gyomrát eltakarta. – Épp elég jól – felelte, és megpróbálta visszarángatni az ingét. Ellöktem a kezét, és az egyik körmömmel megpróbáltam felemelni a kötés szélét, hogy beleshessek alája. Már amúgy is eléggé meglazult, és megérett a cserére. Muszáj volt látnom… Egy acélkeménységű kéz kapta el a csuklómat. – Jól vagyok – ismételte Pritkin. – Estére meggyógyul, de legkésőbb holnap reggelre… – És miféle seb az, amit ilyen sokáig tart neked begyógyítani? – kérdeztem. Láttam már olyat, ahogy egy kést szúrtak a mellkasába, és néhány perc múlva a helye sem látszott. – Tündeféle – ismerte el. Káromkodtam egyet, és megpróbáltam a másik kezemmel lehúzni a kötést, de azt a csuklómat is elkapta. Aztán talpra rángatott. – Azt mondtad, hogy a barátaiddal találkozol – mondtam szemrehányón. – Ismerősökkel. – Az ismerőseid általában ki akarnak nyírni? – Akadt már rá példa – mondta fanyarul, aztán meglátta, milyen képet vágok. – Engedj el! – követeltem. – Azért, hogy pofon vághass? – Azért, hogy átköthessem a sebedet! – mondtam. Pofon vágni később is ráérek. Pritkin elengedett, s én hátat fordítottam neki. A lakosztályban nem csupán egyetlen polcot tartottunk fenn a kötszereknek és egyéb gyógyászati anyagoknak, hanem egész gardróbot. Nem voltam tisztában azzal, mire készülnek fel a srácok, de egy kisebb klinikának való készletet halmoztak fel. Az egészet feleslegesnek tartottam,

HOLDVADÁSZ

224

mivel az itteniek közül én voltam az egyetlen, aki hasznát vehette efféle szereknek, és ha valamikor is ennyire lenne szükségem, már rég menthetetlen volnék. Most azonban hálás voltam azért, hogy minden kéznél van. Felkaptam, ami kellett, és visszamentem a nappaliba, amit üresen találtam. Pritkinre a társalgóban akadtam rá, a kártyaasztalnál ült. Nyilván nem akarta összevérezni a vadonatúj kanapét. A vámpírok eltűntek, magunkra maradtunk a tengernyi virággal és egy fickóval, aki az egyik sarokban csokoládét majszolt. – Maga mit keres még mindig itt? – kérdeztem tőle. A szőke mágus összerezzent, és felpillantott. – Senki nem szólt, hogy elmehetek. – Elmehet – csaptam oda az elsősegélynyújtó dobozt az asztalra. A mágus elviharzott. – Megesküdtél, hogy nem lesz bajod – néztem most Pritkinre. – És, amint te is láthatod… – Hazudtál! – Nem hazudtam. Egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy belesétálok egy… Mit művelsz? A padlóra térdeltem, és széttártam a lábait, hogy közéjük furakodjak. – Kicserélem a kötésedet. Ha jót akarsz, csak ülsz szép nyugodtan, és hagysz dolgozni. – Én is meg tudom tenni a saját… – tiltakozott, de elhallgatott, amikor a körmömet a combjába mélyesztettem. – Szét a lábat, és húzd fel az ingedet! – utasítottam, és legnagyobb meglepetésemre engedelmeskedett. A kötés könnyedén lejött, mert nem is volt rendesen felrakva. Alatta pedig… …csak kapkodtam levegő után. Pritkin mondani próbált valamit, de inkább magába fojtotta, amikor a szemébe néztem, és a szemem szikrákat szórt a dühtől. – Csönd! Csöndben maradt. A természetfeletti gyógyítási képesség hátulütője az, hogy az ember komoly bajba kerül, ha történetesen mégis szüksége lenne egy

225

KAREN CHANCE

kis elsősegélyre. Nyilván ennek volt köszönhető, hogy a kötést csak úgy tessék-lássék illesztették a helyére, hogy alatta a sebtisztítást is csak felületesen végezték el, és hogy a széles, vöröslő sebet összefogó fekete öltések olyan girbegurbák voltak, mintha a tű egy látászavaros hároméves gyerek kezében lett volna. De lehet, hogy Pritkin csak engem akart még jobban feldühíteni. Ha ez utóbbi volt a célja, akkor nagyon jól csinálta. Annyira haragudtam, hogy még a kezem is reszketett. Csak az nem volt világos a számomra, hogy rá vagyok-e mérges, vagy magamra, amiért elengedtem. A rohadt életbe, hisz tudtam, hogy ez fog történni! Ez az ember itt Pritkin. Egy kihalt utcán sem képes úgy végigsétálni, hogy ne lőjön rá valaki, én pedig hagytam, hogy elmenjen az istenverte erdők népéhez. Most már világosan láttam, hogy elment az eszem. – Gondolom, te magad varrtad össze a sebet – közöltem nyersen, miközben a konyha felé tartottam, hogy vizet engedjek egy tálba. – Ez tűnt célravezetőnek. Na igen, ha a másik lehetőség az, hogy elpotyogtatod a belső szerveidet. Visszatértem mellé a vízzel és egy szappannal. Marcótól tudtam, hogy a hidrogén-peroxid nem alkalmazható mély sebek esetén. Állítólag olyan légbuborékok keletkezhetnek tőle a véráramban, melyek sokkal gyorsabban a halálodat okozhatják, mint az, ami ellen a fertőtlenítőszert használtad. Mindent lepakoltam magam mellé a padlóra, és újra letérdeltem Pritkinnel szemben. Eszembe jutott, hogy megkérem, húzza le a sliccét, mert a farmerja egy kissé útban volt, de aztán mégsem tettem, mert általában nem vesződött azzal, hogy alsónadrágot húzzon. Így aztán csak egy kicsit lejjebb húztam a puha, régi és kissé bő anyagot a derekánál, hogy tisztán lássam a sebet. Úgy tűnt, lezuhanyozott, mielőtt átjött hozzám, és így a teste tiszta volt, kivéve azt a területet, amit a kötés elfedett. Azzal kezdtem, hogy lemostam a sarat, a sebbe tapadt fűszálakat, és még a jó ég tudja, mi mindent. De legalább némán tűrte, meg sem próbált utasításokat adni, kritikával illetni, vagy elmondani, mit hogyan kellene csinálnom. Furcsa volt, de kifejezetten tetszett.

HOLDVADÁSZ

226

– Mi történt veled? – kérdeztem kisvártatva, mire megköszörülte a torkát. – Lesből támadtak. – Miért nem jöttél vissza azonnal a portálon át? – tudakoltam. Feltételeztem, hogy azt az átjárót használta, melyet a Kör nemrég nyitott meg, mivel jelenleg lényegében ez volt az egyetlen lehetséges mód az átkelésre. – Megtettem volna, ha a közelében vagyok. De már eljutottam addig a kis településig, ahol az egyik informátorom él. Jobban mondva, ahol élt. Egy kevés vér odaszáradt a köldökéhez. Az egyik körmömmel megpiszkáltam, hogy letörölhessem. – Mert meghalt? – Micsoda? – kérdezett vissza kissé fura hangon. – A barátod. Vagy ismerősöd, vagy akárki. – Nem… Vagyis nem vagyok biztos benne. Mocorogni kezdett, mire szorosabban fogtam a combját. – Ne csináld – figyelmeztettem. Épp azon voltam, hogy kitisztítsam az öltések közvetlen környékét, és nem akartam, hogy bármelyik felszakadjon. Pritkin mozdulatlanná dermedt. Lejjebb toltam a nadrágja derekát, hogy a seb alsó széléhez is hozzáférjek, de nem volt túl szép látvány. A sebvarró cérnaként használt vastag fekete zsineg környékén már gyógyulni kezdett, de maga a seb förtelmes volt, és nagyon úgy nézett ki, mint ami elfertőződött. Amikor óvatosan megérintettem a kézfejemmel, olyan volt, mintha egy hősugárzóhoz nyúltam volna. – Ennek biztosan ilyen forrónak kell lennie? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Nem válaszolt, ezért felnéztem rá. Észrevettem, hogy egészen fura szemeket mereszt rám. Volt bennük egy kis gyengédség, meg düh, meg… még valami. De nem hagyott időt arra, hogy megfejtsem a nézését, elfordította a fejét. – Igen, amikor épp gyógyul. Hinnem kellett neki, hisz más választásom nemigen volt. Pritkin ki nem állhatta az orvosokat, tudtam, úgyis hiába küldeném el a

227

KAREN CHANCE

kórházba. Kiöblítettem a rongyot, és vigyázva nekiláttam lemosni a haragos vörös csík környékét. – Hogy érted azt, hogy nem vagy biztos benne? – kérdeztem. – Mármint a barátoddal kapcsolatban. – Úgy értem, hogy a falu teljesen kihalt volt. Ruhákat láttam elszórva az úton, és sok helyütt nyitva volt a házak ajtaja, ablaka. Néhány helyre be is mentem, és az asztalon félig elfogyasztott ételt láttam, máshol meg egy kutya volt kikötve a hátsó udvarban. Szabadon engedtem, és azonnal futásnak eredt az úton. Én meg követtem… – Ó, hát persze hogy követted – szóltam közbe keserűen. – …és szinte azonnal felfedeztem a falubeliek nyomait. Ez már önmagában is elég furcsa volt… Hirtelen elhallgatott, biztosan azért, mert ezúttal egy kissé túl nedves volt a törlőrongy. – Bocsi – mondtam, és felitattam a vízcseppeket, mielőtt még eláztattam volna a nadrágját. Láttam, hogy lehunyja a szemét. – A tündék kitűnő vadászok és nyomkövetők – folytatta aztán érdes hangon. – Általában nehéz felkutatni őket. – Ám ezúttal nem így volt. – Nem. Ahogy haladtam, több elhagyott személyes tárgyat is találtam mindenfelé az út mentén. Mintha csak kiejtették volna a kezükből futás közben. Esett az eső, és az erdőben sok helyütt elég nagy volt a sár. Az ott látott lábnyomok is arra utaltak, hogy rohantak. Nyilvánvaló volt, hogy a helybéliek menekültek valami… – harapta el a mondatot, és hirtelen lenézett rám némiképp vörös arccal. – Végzel lassan? – Mindjárt. Szóval követted őket? – noszogattam. – Igen. És ekkor támadtak rám. Bolond módon nem gondoltam arra, hogy egy utóvéd csapatot hátrahagyhattak azzal a feladattal, hogy igyekezzenek lelassítani azokat, akik a nyomukba erednek. Egész addig eszembe sem jutott ilyesmi, amíg… – szívta be mélyen a levegőt. – Olyan óvatos vagyok, amennyire csak tőlem telik – itattam fel a maradék nedvességet. – Csak siess, ha megkérhetlek – mondta nyersen.

HOLDVADÁSZ

228

– Nem kellene ezzel vesződnöm, ha te nem így barkácsolod össze magadat – mutattam rá. – A gyors sebgyógyulás semmit nem fog érni, ha összeszedsz mellé valami jó kis vérmérgezést. – Nem érdekel a francos vérmérgezés! – Mert így már nem is kell félned tőle – mondtam, miközben a sebre helyeztem a tiszta kötést. Feltett szándékom volt úgy rögzíteni, hogy ez már ne csúszkáljon el sehová. Pritkin egy percig némán figyelte a ténykedésemet. – Ez a ragasztószalag… – mondta végül. – Igen? – Nem lesz kicsit sok belőle? – Fő a biztonság, igaz? – De piszkosul fog fájni, amikor le kell szednem. – Tényleg? – néztem fel rá ártatlan képpel, és egy újabb csíkot illesztettem a kötésre. Dühös szemmel pillantott le rám, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Jonas dugta be a fejét az ajtón. – Ti ketten végeztetek már? – érdeklődött udvariasan. – Igen – közöltem vele összeszedve a kötszereket. – Pritkin épp most akarta elmesélni, mi történik az emberrel, ha egy csapatnyi pánikba esett tündét követ egy ismeretlen erdőben egy szál magában. – Ó, igen? – kérdezte kíváncsian Jonas. Pritkin lehunyta a szemét, és hátravetette a fejét, szóval mártírkodott egy sort. – Az lett a vége, hogy egy kötélen lógtam fejjel lefelé, és a falubeliek közül néhányan mérgezett lándzsákat döfködtek belém – mesélte egykedvűen. – Sikerült megértetnem velük, hogy nem én vagyok az ellenségük, csak sajnos kicsit későn… – Mert már kis híján kibeleztek? – kérdeztem közbe. Pritkin elvörösödött, és igen csúnyán nézett rám. De bármilyen frappáns riposztot is eszelt ki, Jonas megelőzte. – De ki volt a valódi ellenségük? – Az alorestrik – mondta Pritkin felegyenesedve és grimaszolva egyet. – A zöld tündék – fordított nekem Jonas. – Az otthonuk szomszédos a sötét tündékkel, és így folyamatos küzdelmet

229

KAREN CHANCE

folytatnak a területért, az erőforrásokért, a vadászati jogokért és mindenért immár évezredek óta. – És úgy tűnik, hogy mostanában ismét fellángoltak a harcok – folytatta Pritkin. – A helybéliek szerint a zöld tündék néhány napja átözönlöttek a határon, és lerohanták a sötét tündék ott állomásozó csapatait. Akikkel én találkoztam, szintén a zöld tündék elől menekültek, akik tudomásuk szerint épp a lakóhelyük irányába tartottak. – Inváziót indítottak? – kérdeztem vissza, és a gyomrom görcsbe rándult. A sötét tündék udvarában volt egy barátom, akit szerettem volna lehetőség szerint egy darabban viszontlátni. Pritkin is észrevette elboruló tekintetemet. – Az efféle dolog egyáltalán nem rendkívüli – nyugtatgatott. – A sötét tündék hadserege hamar összeszedi magát, és minden valószínűség szerint néhány héten belül visszaveri a támadást. De ez idő alatt nincs esély arra, hogy kapcsolatba lépjek az informátoraimmal, mert azt sem tudnám, merre keressem őket. Nélkülük pedig nem tudhatom meg biztosan, hogy mi támadt rád. Őszintén szólva most ez érdekelt a legkevésbé. Egyszerűen hálás voltam, hogy visszatért, bármilyen viharvert és gyenge is volt. – Lehet, hogy nem is onnan érkezett – emlékeztettem. – Billy például azt mondja, szerinte Apolló szelleme jött vissza kísérteni. – Ó, nem – szólt közbe Jonas szemlátomást komolyan véve a felvetést. – Nem hinném, hogy erről van szó. – Persze, én sem úgy gondoltam, hogy… – A mi világunk inkább felhasználta az istenségek energiáját, mintsem hogy táplálta volna őket. Épp ezért szólnak az ősi legendák mindig arról, hogy az istenek felkeresik ugyan a földet, de a lakóhelyük máshol van: az Asgardon, a Vanaheimen, az Olümposzon. És ha élve nem tudták hasznosítani a mi energiánkat, haláluk után még kevésbé sikerülne nekik. – Persze, és ahogy mondtam… – Én azt hiszem, az istenek, akikkel dolgunk van, nagyon is élők. – Jonas, kérlek! – néztem rá türelmetlenül. – Ez nem az átkozott Ragnarök, oké?

HOLDVADÁSZ

230

– Örülnék, ha ezt hihetném – mondta lágyan, annak az embernek a hangján, aki azt kívánja, bárcsak elállna az eső, miközben egy özönvíz kellős közepén áll. Épp válaszolni akartam, amikor a teafőző éktelen sípolásba kezdett, úgyhogy visszamasíroztunk a konyhába. Jonas elkészítette a teát, én pedig valamiféle magyarázatra vártam. Mármint olyanra, ami összefüggő, és aminek értelme is van. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy meg is kapom. Épp ezért döbbentem meg azon, amikor a hirtelen egészen felélénkült Jonas leült mellém az asztalhoz. – Loki három gyermeke, és három isten, akivel végezni kell – magyarázta. – Apollót már lerendeztük, vagyis maradt kettő. A nehézséget abban láttam, hogy eldöntsük, kit kivel párosítsunk, de azt hiszem, Cassie, a tarot-kártyád megválaszolta ezt a kérdést. Ez óriási segítség volt, de az előttünk álló kihívás még így is gigászi. – Jonas… – kezdtem, mire megpaskolta a kezemet. – Mindjárt befejezem. Nos tehát, Loki második gyermeke, Hél, a görög Artemisz megfelelője lehet. Egyrészt szűz istennő volt, szimbóluma a hold, másrészt a vadászat is hozzá kötődött. Csak épp az ő esetében nem személyesen, hanem a hold kutyái által, akiket minden évben kölcsönadott Odinnak a nagy vadászat alkalmából. – Oké – mondtam elcsigázottam. Nem mintha bármit értettem volna, de azt gondoltam, így hamarabb eljutunk a történet végéhez. Pritkin persze már megint nem bírta ki vita nélkül. – De Artemisz nem a halál istennője volt. – Ó, dehogyisnem, édes fiam – felelte Jonas. – De még menynyire. Ha az ókori Görögországban valaki gyors halált akart, nem Perszephonéhoz vagy Hekatéhoz imádkozott. De nem ám. Hanem Artemiszt hívta, aki „oly gyorsan hozza a halált, mint nyílvesszejének röpte”. – De tudomásom szerint Hekatét hagyományosan sokkal gyakrabban társítják a… – Viszont mi nem törődünk a hagyományokkal – szakította félbe Jonas kissé erőszakosan. – Hekaténak semmi köze a jelen helyzetünkhöz, Artemisz viszont a legelső pillanattól fogva nyakig benne van. Azt hiszem, aligha lehet kétséges, hogy az istennő, akit keresünk, nem más, mint Artemisz.

231

KAREN CHANCE

– Keresünk? – értetlenkedtem. – Mikor döntöttük el, hogy… – Ha elfogadjuk azt, hogy Artemisz és Hél egy és ugyanaz a személy – hajolt előre Jonas az asztal felett –, éppúgy, ahogy Thor és Apolló, akkor Artemisz kiemelten fontos szerepet játszik a történetünkben. A legenda szerint egy ádáz kutya, bizonyos Garm védelmezi őt, és ketten együtt számolnak le Tyrrel a Ragnarök idején. – Tyr? – kérdeztem vissza, mert percről percre jobban összezavarodtam. – Árész – segített ki Pritkin. – Már amennyiben Jonas teóriája helytálló. – Igen, és az azonosítás itt könnyebb, mint az előző esetekben – vette át a szót ismét Jonas. – Már az ókori Rómában is úgy vélték, hogy a hadistenek különböző nevei ugyanazt a lényt rejtik. Árész, vagy az ő mitológiájukban Mars ünnepe egyaránt keddre esett. – Miért keddre? – tudakoltam zúgó fejjel. – Mert az volt Tyr napja is. Ahogy csütörtök Thor napjának számított – pillantott újra a táblára. – És itt van még Loki harmadik gyermeke, vagyis Fenrir, a farkas. Őt Odin, az istenek királya láncra verte, de végül megszökött, és végzett Odinnal. Illetve azt hiszem, itt még nem tartunk. A gazdagon kidekorált iskolai táblára meredtem, és a gyomromat markolászó görcs a jól ismert, de egyáltalán nem egészséges égető érzéssé erősödött. – Egy pillanat. Azt állítod mindezzel, hogy a háborút csak úgy nyerhetjük meg, ha megölünk még két istenséget? – Ó, nem, a világért sem – felelte Jonas, és a feszültség máris enyhült bennem egy fokkal. – De nekünk kell hozzásegítenünk Loki gyermekeit ahhoz, hogy ezt megtegyék.

19

– Te ezt nevezed ebédnek? Felnézve Marcót pillantottam meg, a konyhaajtóban állt. Hatalmas karjait még hatalmasabb mellkasa előtt fonta össze. Nehéz lenne olyan széles ajtókeretet találni, amit ne töltene ki az alakjával, gondoltam szórakozottan. Letöröltem a csokit a szám széléről, és belekortyoltam az immár langyos teába. – Csak ez volt itthon. – Ettől rókázni fogsz. Megvontam a vállamat. Marco sóhajtott, majd egyik lábát felrakta a konyhaszékre. Szegény bútordarab fájdalmasan megreccsent. – Akarsz beszélni róla Marco papának? – Te nem vagy a papám. – De lehetnék. Egyszer volt egy kislányom. Felnéztem a mágus hátrahagyott bonbonos dobozáról, amelyben egy újabb tejszínes csokit kerestem. – Erről nem is tudtam. – Még hasonlított is rád – bólintott. – Csak ő többet mosolygott. Átfutott az agyamon, hogy megkérdezzem, mi lett vele, de vámpírok esetén mindig kockázatos volt ilyesmi után érdeklődni. A válaszok ritkán tettek boldoggá. – Én is mosolygok – mondtam inkább. – De ma nem. – Mert az a nyomorult felfalta az összes tejszínest. – Pedig én azt hittem, az a vén szivar dühített fel téged – nézett rám felvont szemöldökkel. – Ő is.

233

KAREN CHANCE

Marco leült, és a szék vinnyogva könyörgött kegyelemért. – Mi a baj már megint? Előkotortam egy karamellest. – Nos, Marco, csupán annyi, hogy feltehetően a világvége skandináv verziójába csöppentünk bele úgy, hogy eddig nem nagyon tudtunk róla. Árész, a hadisten el akar kapni minket, és csak úgy állíthatjuk meg, ha felkutatjuk Hélt, az istennőt, aki a pokolban él. Vagy nem, mert az is lehet, hogy azonos Artemisszel, aki tehát egy valós személy, és nem varázslat, nem fegyver, és nem is zselés fánk. Szóval elő kell kerítenünk, mert hiába tartja úgy az ősi legenda, hogy márpedig le fogja győzni Árészt, hisz ugyanezt jövendölték az ouroboros varázslat és Apolló viszonylatában is, aztán láttuk, mi lett. Szóval az összes ősi legenda megbízhatatlan humbug. – Aha. – Így aztán Jonas tudni szeretné, hogy kicsoda vagy micsoda és hogy hol, és minderre tőlem várja a választ – emeltem a magasba csokifoltos kezemet. – Na, most már érted? – Nem. – Hát én sem. – Ezért itt ücsörögsz, és cukorkát eszel. – Csokit. – Mi a különbség? – A cukorka az cukorka. A csoki meg terápia. – Mi a terved ma délutánra? – Eszem még csokit. Marco megrázta a fejét. – Ne hagyd, hogy az a vénség ezt tegye veled. Totál flúgos. – Na igen – feleltem, és megállapítottam, hogy egyre inkább magaménak érzem Marco gondolkodásmódját. – Hová ment egyáltalán? – Haza – mondtam. Vagy oda, ahol olyankor szokott lenni, amikor nem az én fejemet tömi marhaságokkal. – És a mágus? – Ő is. Pritkin legalább közölte velem, hogy a szobájában lesz. Úgy döntöttem, hiszek neki, mert ha leugranék hozzá, és azt tapasztalnám,

HOLDVADÁSZ

234

hogy nem az ágyában pihen, akkor végképp elveszíteném a fejemet. Márpedig e nélkül is épp elég közel álltam hozzá. – Oké, én mentem aludni – jelentette be Marco, majd óriási lapátkezeivel az asztal lapjára támaszkodott, és nehézkesen felemelkedett. Persze nem volt ennyire fáradt, de a vámpírok imádják a mártírt játszani, ha napkelte után is fenn kell maradniuk. – Azt hittem, már vagy egy órája elmentél. – Meg akartam várni, amíg mindenki lelép. Forgattam a szememet. Persze, hátha Jonas vagy Pritkin hirtelen úgy dönt, hogy egy húsbárdot vág a fejembe. Marco búcsúzóul összeborzolta a hajamat, majd kiment. A doboz alsó sorában végre rábukkantam egy kókuszos-tejszínes bonbonra, és lassan kiszívtam belőle a nyúlós-ragadós krémet. Mindjárt szebb lett a világ. Marcónak bizonyára igaza volt abban, hogy nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani Jonas szavainak. Főleg, miután elmondta, hogy tudja, a látomások nem jönnek rendelésre, majd a következő percben pontosan ezt próbálta nálam elérni. Azt várta, hogy ezüsttálcán nyújtsam át neki Artemiszt, miközben az égvilágon semmilyen támpontot nem adott egyetlen nevet leszámítva, ami talán nem is az övé volt. Megpróbáltam elmagyarázni, mennyire valószerűtlen ez az egész. De komolyan. Kizárt, hogy akár csak halvány köze is legyen a valósághoz. És erre mi volt a válasza? Biztos abban, hogy produkálni fogok valami eredményt. Hát persze. Ahhoz, hogy megtaláljak valakit, legalábbis egy fotóra lenne szükségem, de inkább egy olyan tárgyra, ami az övé volt, amit megérintett. A legtutibb persze az lenne, ha felkereshetném az utolsó ismert tartózkodási helyét. De Jonasnak még akkor is tudnia kellene, hogy nem vagyok vadászkutya. Lehet, hogy felvillan valami, ami használható. Vagy nem. De ilyen körülmények között… Nem. Tényleg nem. Tegyük fel, hogy Artemisz létezik, méghozzá valóságos személyként, és nem valami elvont metafora formájában. Tegyük fel azt is, hogy ez az egész sztori nem csupán Jonas briliáns, ám néha kicsit furán működő elméjének a szüleménye. A válasz még

235

KAREN CHANCE

akkor is: nem. Nincs fénykép, semmi, ami személyesen Artemiszhez köthető, és a legutóbbi ismert lakhelyét úgy nagyjából háromezer éve hagyta el. Nem arról van szó, hogy meg sem próbálom, mert miért ne tenném? De a rendelésre végrehajtott látomásokkal eddig is meglehetősen hadilábon álltam. Egész pontosan fogalmazva eddig soha, egyszer sem értem el eredményt velük, de Jonas annyira reménykedőnek látszott, hogy nem akartam azonnal megmondani neki. Hamarosan úgyis rá fog jönni. Sóhajtottam, és hátradőltem. Hallottam, ahogy a saját székem is megnyikordul. Ez nem túl jó jel. Talán le kellene állnom a tejszínes töltelékes bonbonnal. Nem mintha maradt volna egy is a dobozban. A tenyeremmel megdörgöltem az arcomat, mert a sok cukor egy kicsit a fejembe szállt. Talán nem ártana valami igazi kaját rendelnem. A telefon a pulton volt, alig másfél méternyire, da valamiért olyan távolinak tűnt. Újra sóhajtottam, és Marco példáját követve az asztalra támaszkodtam, hogy felemeljem a hátsómat… De pont az ellenkező irányba indultam el. A szoba vadul forogni kezdett, a lábaim összecsuklottak alattam, és úgy dőltem el, akár egy liszteszsák. Valami elsuhant a fejem felett, és mielőtt a kövezeten landolt volna, egy hangos reccsenés visszhangzott a konyhában. Kissé szédülten néztem fel, és igencsak elcsodálkoztam, mit keres egy nagy konyhakés a székem támlájában. A másodperc törtrészéig csak bámultam a csillogó pengét, ami még mindig rezgett, táncoló fényjátékkal világítva meg a fal egy részét. Aztán ugrottam. Vagyis megpróbáltam. De az a kábító érzés, ami a földre kényszerített, rettentőmód zavart a koncentrálásban. Amikor végre éreztem a megszokott áramlat közeledtét, minden olyan lomhává, szaggatottá, nehézkessé vált. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy a hűtőszekrény előtt térdelek, és egy ismerős, fényes fekete pár cipőt bámulok. Az jutott eszembe, hogy a vámpírok nem mondták neki, mennyire nem illik ez a szín az évszakhoz. Aztán az egyik cipő keményen fejbe rúgott.

HOLDVADÁSZ

236

Piszkosul fájt, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban elrántottam a fejemet, és a cipő így épphogy csak súrolta a fülemet. Megragadtam a hűtő ajtaját, és kitártam magam előtt, épp akkor, amikor három újabb megbűvölt kés szelte át a levegőt, és simán átszakították a pajzsként használt ajtót. Még hogy rozsdamentes acél, egy francokat. Már halott lettem volna, ha nem térdelek, így viszont a pengék elszálltak a fejem felett. Műanyag repedt, fűszeres üvegek csörömpöltek, majd a kések beleálltak valamibe a hátam mögött. Nem láttam, hogy mi volt az, főleg azért, mert az arcomra ecetes salátalé ömlött. Amikor sikerült kipislognom, észleltem, hogy a kések valami csípős szószos dobozt is rám borítottak, végleg tönkretéve a blúzomat. Igaz, ez pillanatnyilag kevésbé zavart, mint az a szempár, mely a hűtő kilyuggatott ajtajának túloldaláról bámult rám. Korábban megállapítottam, hogy talán még ez kikosarazott randim legelfogadhatóbb testrésze. A puha, lágy, búzavirágkék szempárt talán kissé már nőiesnek is találtam egy hadmágushoz. De most semmi lágyság nem látszott benne. Hideg, fekete, örvénylő szemekbe bámultam, aztán egy gyors mozdulattal rájuk löttyintettem a csípős szósz maradékát, és négykézláb menekülőre fogtam. A mágus felsikoltott, és ez a hang a legkevésbé sem volt emberi. Magas, éles rikoltás volt, a nyers düh érződött ki belőle. A szemek is elárulták, de most már teljesen biztos lehettem a dolgomban. Bármi is szállt meg engem a múltkor, most új testet keresett magának, nyilván azért, hogy befejezze, amit elkezdett. Szuper. Fedezéket kerestem az asztal mögött. A szemem égetett, a fejem zúgott, az ujjaimmal pedig azt a kis zacskót kerestem, amit Pritkintől kaptam, de rá kellett jönnöm, hogy már nincs nálam. Az az átkozott Niall! Ha ezt túlélem, visszaküldöm őt a sivatagba. Vissza ám, de a célpont ezúttal a Góbi lesz. Kinyitottam a konyhaszekrény egyik ajtaját, és bemásztam. Nem volt annyira őrült húzás, mint amilyennek elsőre tűnik. Találnom kellett ugyanis valamit, ami vasból készült, méghozzá gyorsan. Ha nem járok sikerrel, akkor az egyetlen fegyveremet kell

237

KAREN CHANCE

bevetnem, ami rajtam van. Hajlandó voltam ölni abban az esetben, ha nincs más választásom, de nem szándékoztam elvenni egy szegény szerencsétlen fickó életét, akinek sajnos nem szóltak időben, hogy a randizás velem nem épp veszélytelen időtöltés. Nem akartam, hogy Jonas hullazsákban kapja vissza ezt a srácot. Tényleg nem akartam. Még akkor sem, amikor kések kezdtek ideoda cikázni, komoly felfordulást okozva a szűk helyen. A szétlyuggatott szekrényajtókon át keskeny fénysugarak hatoltak be, és megcsillantak a különböző fazekakon, serpenyőkön, salátástálakon és egyéb edényeken. Mind ragyogó, modern, és jelen helyzetemben sajnos teljesen használhatatlan acélból készült. Sehol egy szemernyi vas az egész készletben. Ekkor egy újabb kés elmetszette a mosogató alatti műanyag vezetéket, és a víz a képembe fröccsent. Alig egy másodpercig lehettem vak, ám ez is elég volt ahhoz, hogy egy kéz nyúljon be hozzám, és elkapja a hajamat. A hirtelen fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, ugyanakkor épp ez a durva bánásmód adott lehetőséget a menekülésre. Mit Góbi, legyen inkább a Szahara közepe, gondoltam magamban, majd felkaptam egy kést a konyhapulton álló készletből, és elvágtam a saját hajamat. A manőver váratlanul érte a mágust, aki a kezében tartott súly elvesztése miatt kissé megtántorodott. A következő pillanatban a lábam a hátsóján landolt, majd jól megtaszítottam, amitől előrezuhant. Ezután a vállára léptem, és hallottam, ahogy csattan a feje a kövezeten. Teljes erőmből az előtér felé rohantam, miközben torkom szakadtából hívtam Billyt és a feladatuk ellátására totálisan alkalmatlan testőreimet. De nem jutottam ki. Félúton lehettem, amikor egy erős áramlat felkapott, és a társalgó túlsó falához repített. A lábam nem is érintette a talajt, a fejem viszont annál inkább a falat. A fájdalom egy pillanat alatt elborította az egész koponyámat. A legfőbb gondot mégsem ez okozta, hanem az a hártyaszerű anyag, ami a vörös tapétához szögezett, akár egy bogarat. Azt is éreztem, hogy ez a celofánszerű műanyag folyamatosan szűkül, felveszi a testem, a végtagjaim formáját, végül rám feszül.

HOLDVADÁSZ

238

Ugyanezt tette a fejemnél az orrommal, a számmal és a szememmel is. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, mert noha nem tudtam elfordítani a fejemet, éreztem, hogy a megszállt mágus közeledik felém. De a kisujjamat sem bírtam megmozdítani, nem is beszélve a nyelőcsövemről, a szemhéjamról, vagy… Vagy bármi másról. Hirtelen ugyanaz történt velem, mint a fürdőkádban. Képtelen voltam megmozdulni, levegőt venni, segítségért kiáltani. Nem túl biztató párhuzam, gondoltam, mielőtt a páni félelem lecsapott volna rám. A szívem eszméletlen tempóban kalapált, a tenyerem izzadt, a gyomrom pedig olyan erőteljes rángásokat produkált, hogy úgy éreztem, rögvest elhányom magam. Kétségbeesetten próbáltam ugrani, hiszen már egy méter is elég lett volna. Ám ezúttal semmi nem történt. Láttam magam előtt az ismerős, élénk színű energiát, ami az óceán vizén megcsillanó napfényre emlékeztetett. De nem tudtam elérni. Ugyanúgy csapdába ejtette a fejemben zúgó tompa, vattaszerű kábulat, ahogy egyetlen megmaradt fegyverem, a késeket formázó karkötőm is hasznavehetetlenül préselődött a csuklóm és a fal közé. És ekkor megjelent előttem a mágus. Egyébként egész kellemes arca most egyáltalán nem tűnt annak. Eltorzította a köztünk húzódó vastag anyag, olyan volt, mintha az elvarázsolt kastély egyik tükrében látnám viszont. De így is jól megfigyelhettem, mert közel hajolt hozzám, egészen közel. Mintha csak ki akarná élvezni az arckifejezésemet, amikor megértem, hogy eljött a vég. Csakhogy a vég nem jött el. Na persze, gondoltam magamban, miért is vesztegetné az energiáját azzal, hogy bármit is tegyen velem, amikor nincs más dolga, mint itt állni, és végignézni, amint megfulladok? Csapdában voltam, fellógatva egy falra, mintha máris valamiféle bizarr, még élő trófea lennék. Néhány pillanat múlva élő emberből mozdulatlan húsdarabbá válok. Ezek a sötétlő szemek pedig csak lesik, ahogy a szellemem végül feladja a harcot, és elhagyja az élettelen… A szellemem.

239

KAREN CHANCE

Egy ötlet suhant át az agyamon, de olyan gyors volt, hogy nem tudtam maradásra bírni. Nem tudtam belekapaszkodni, hisz minden gondolat olyan nehezemre esett. És mindez azért, mert bepánikoltam, noha valaki sokszor figyelmeztetett erre. Azt mondta: a pánik egyenes út ahhoz, hogy meghalj olyan helyzetben is, amikor egyébként nem kéne. És ez a valaki mást is mondott. Annyira belém verte, hogy már minden egyes szavától herótom volt… Egy dühödt zöld szempár képe kúszott az agyamba. Mérd fel. A problémát. Most! Oké, oké. Valamiért nem ér ide a segítség, tehát nekem kell eljutnom hozzá. Felkészülés. De hiába, ha egyszer mozdulni sem tudok. Egy millimétert sem, akkor meg hogy… Ez viszont nem volt igaz. A testem valóban nem tudott mozogni, de a szellemem, nos, az már egészen más kérdés. Én vagyok a Pythia. És a Pythiák elhagyhatják a testüket, meg átugorhatnak más emberekbe, és… Csakhogy én nem tudtam ugrani, most biztosan nem. Ez pedig azt jelenthette, hogy nem érhettem el egy biztonságot jelentő másik testet. Nem tehettem semmi mást, kivéve… Hogy kilépek. Igen, erre képes lehettem. A szellemem elhagyhatja a testemet, mintha már meghaltam volna. Mivel azonban ez még nem következett be, a testem szolgál horgonyként, ami ehhez a világhoz köt. Ennek a lépésnek viszont nem sok értelmét láttam, hisz csupán testetlenné tesz, olyanná, mint az összes többi szellem. Sőt rosszabbá, hiszen nekik megújuló energiaforrás áll rendelkezésükre, míg az enyém elenyészik abban a pillanatban, hogy… Abban a pillanatban… Abban… Nem ment a gondolkodás, képtelen voltam befejezni a mondatot, mert kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Ez azt jelentette, hogy vége, elbuktam, közeleg a halál. Ha bármit is tenni akarok ellene, azt most kell megtennem. Cselekednem kell, azonnal, mert… Felhasználás.

HOLDVADÁSZ

240

A következő pillanatban ott álltam a padlón, szédülten, összezavarodva, hányingerrel küszködve. És ez az érzés csak fokozódott, amikor megpillantottam a saját testemet. Kicsi volt, sápadt és törékeny, ahogy ott feküdt függőlegesen a falra tapasztva. A haja szanaszét állt az eltorzult arc körül, mely hófehérré vált a rémülettől. Az egyik keze ugyanilyen fehéren kapaszkodott egy ajtó szélébe, ám teljesen hiába, hisz képtelen volt átlépni rajta. Én viszont meg tudtam tenni, és nem is vesztegettem az időmet. Elhúztam a mágus és saját, épphogy életben lévő testem mellett, bele az előtér jótékony sötétségébe. Kétségbeesetten Szólongattam Billyt, mert ha valaki, hát ő szakértője volt az effajta eseményeknek. De vagy pihenni tért, vagy valahol másutt töltötte az időt, mert egy pisszenésnyi választ sem kaptam. Úgy tűnt, ezúttal teljesen magamra maradtam. Mindez még akkor sem változott, amikor ráleltem a testőreimre, akik a vendéghálóban pókereztek. Öröm volt látni, milyen felhőtlenül szórakoznak. A nyakkendők kioldva, a gallérok kigombolva, és egy jégvödröt is láttam a padlón, melyből vagy tucatnyi sörösüveg nyaka kandikált ki. Nyilván azért, hogy a testőreimnek ne kelljen megtenniük a hosszú és fáradságos utat a konyháig és vissza. Ha ugyanis így tennének, esetleg még észrevennék, ahogy valaki megpróbál kinyírni engem. – Jól elvagytok? – kérdeztem, de persze egyikük sem hallotta. Hosszú másodpercekig csak néztem őket, ahogy vidáman és önfeledten kártyáznak, és mit sem tudnak arról a késdobáló mágusról, aki a lakosztályban garázdálkodik. Sem arról, hogy épp útban vagyok a másvilág felé. Semmivel sem foglalkoztak, csak a végtelenül ostoba játékukkal. Egészen addig, míg egy kézmozdulatommal le nem söpörtem az asztalt. Bankjegyek repültek a levegőbe, zsetonok szóródtak szét, a kártyalapok pedig a padlón landoltak. Mindez még azelőtt, hogy az egész átkozott kártyaasztalt felborítottam volna. Persze nagyon is jól tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem. A szellemeknek mindig ügyelniük kellett arra, hogy tartalékolják az energiájukat. Minden apró morzsáját féltékenyen őrizték, és csakis

241

KAREN CHANCE

akkor használtak belőle valamennyit, ha feltétlenül szükséges volt. Ha ugyanis végképp kifogytak belőle, az számukra a véget jelentette. Rám azonban így is a biztos halál várt, ezért cseppet sem törődtem a szabályokkal. Eszembe se jutott, hogy spóroljak az energiámmal, épp egyetlen dühkitöréssel készültem felhasználni az összeset. Legalább jó nagy balhét csapok távozáskor, gondoltam magamban szinte hisztérikusan. Ezzel felkaptam egy sört, és hozzávágtam a legközelebbi vámpír fejéhez. Elhibáztam, de elég nagyot koppant a falon, úgyhogy kedvet kaptam hozzá. Egymás után hajigáltam a sörösüvegeket, miközben a vámpírok kirúgták maguk alól a széket, felpattantak, és vad tekintettel néztek körbe. Volt, aki a fegyverét is előhúzta, de persze nem volt mire céloznia. – Miért is vannak testőreim? – visítottam, és egy újabb üveget hajítottam a fésülködőasztalhoz. Megelégedéssel töltött el, amikor a palack apró szilánkokra robbant. – Mi értelme van? – vettem kezelésbe egy másik üveggel a tükröt, melynek eredményeképp a közepéből pókhálószerű repedések indultak útjukra. – Figyelnünk kell, ahogy alszol, Cassie. Puff! – Meg ahogy eszel, Cassie. Bumm! – És ahogy a nyavalyás lábkörmeidet lakkozod, Cassie. Reccs! – Ott lihegünk a lábad nyomában, Cassie. Csörömpölés. – De amikor valaki épp azon van, hogy eltegyen láb alól, akkor mi a büdös frászt csináltok? A következő üveg a csillárt találta el. A dekoratív bura darabokra tört, és szikrák hullottak az amúgy is megrettent vámpírokra. Aztán megálltam. Nem azért, mintha kifogytam volna a szidalmakból, hanem mert az egyik vámpírnak megakadt a szeme a kezemben tartott, vagyis számára a levegőben lebegő sörösüvegen. Úgy tűnt, kellően felingerelték a történtek.

HOLDVADÁSZ

242

– Elegem van ebből a szarból! – jelentette be, majd egy lövést adott le felém. Meg se moccantam, csak incselkedve meglóbáltam a palackot. – Ezt akarod, te rohadék? Igen? Akkor gyere, és vedd el! És futottam, ahogy csak bírtam. Egy golyó mellettem csapódott a falba, egy másik az előtér lámpáját intézte el. A harmadik egy kedves kis festményt talált telibe. Egy hintázó kislányt ábrázolt, aki pont a két szeme közé kapta a golyót. Nem tudtam sajnálni, mert sokkal jobban foglalkoztatott a másik lány a falon. Az, amelyik gyanúsan kék és gyanúsan halott volt. Egy pillanatig megálltam, döbbenten bámultam a saját, élettelen arcomba, aztán beugrottam szegény, megkínzott testembe, és… Semmi. Sötétség. Hideg. Rettentő hideg. És csend. Majd valaki ordibálni kezdett mellettem. – Ne halj meg! A rohadt életbe, nehogy meghalj itt nekem! Valaki a mellkasomat ütögette, más meg cigarettabűzös leheletet akart leerőszakolni a torkomon. Komolyan adnia kellene a szájhigiéniájára, mert ez borzasztó volt. Aztán fuldokoltam, köhögtem és hörögtem, és akkor Marco odavont hatalmas, ziháló mellkasára. – Jól vagy? Basszus, mondd már, jól vagy? – ordította a képembe. – Blö… – feleltem nemes egyszerűséggel, aztán lehánytam.

20

Gyanúsan méregettem a hűtőszekrényt. Jó esély volt rá, hogy azt is megszállta valami. Most ugyan békésen ácsorgott a helyén, de rajtam nem fog ki. Én már ismerem a fajtáját. Ó, édes istenem! – Hogy lehet az, hogy senki nem hallotta bejönni? – kérdezte valaki számon kérőn. Nem láttam, hogy ki volt, mert nem a konyhában tartózkodott. De nagyjából olyan volt, mint Marco hangja. Mármint ilyen lehetett Marco hangja akkor, amikor épp készült leharapni valaki fejét. Az őrök is hasonlóképp gondolkodhattak, mert az egyikük csak puhatolózva mert válaszolni. – Mert… Az a mágus csendvarázslatot vethetett ki a társalgóra. Semmit nem hallott… – Engem sokkal inkább az érdekel, miért nem láttatok semmit. Mind egy helyen voltatok, kurvára senki nem maradt a kurva őrhelyén! – De az egész lakosztály üres volt – szólt közbe egy másik, talán kevésbé meghunyászkodott hang. – Ő pedig utálja, ha mindig ott vagyunk a közelében, és… – Ezért aztán inkább biliárdoztok, kártyáztok, és úgy figyelitek, hogy ne legyen feltűnő! De kurvára figyelitek! Valami nagy dolog csapódott a falnak. Ezután senki nem szólt semmit. Vagy lehet, hogy csak én nem figyeltem oda. Végül is, valakinek ezt az álnok hűtőt is szemmel kellett tartania. Az ajtaján hosszanti lyukak húzódtak, pont úgy, mintha gonosz szemek lestek volna rám. Ezt az érzést csak erősítette a mögülük

HOLDVADÁSZ

244

kiszűrődő halványsárga fény. És ugye az nem lehetett a hűtő belső világítása, igaz? Az lekapcsolódik, amikor becsukjuk az ajtót. Mintha valami megmozdult volna az egyik kés ütötte nyílás mögött, de pislogtam, és addigra eltűnt. Aha. Gondoltam. Pritkin lépett be, és a székem mellé térdelt. – Most még nem alhatsz el, Cassie – mondta, és egy infarktussal felérő erősségű kávét nyújtott felém egy bögrében. Finom illata volt, de nem annyira, hogy megérje ébren maradnom miatta. Motyogtam valamit, és megfordultam, hogy belefúrjam a fejemet a kellemes, meleg vállba, amit valaki előzékenyen ott hagyott nekem. De a következő pillanatban leráztak onnan. Sóhajtottam, és bevackolódtam a kellemes, meleg mellkasra. – Idd meg – adták erővel a kezembe a bögrét. – Nem kell – toltam el magamtól. – Alszom. – Még nem. – Akkor mér’ vagyok ágyban? Pritkin felsóhajtott, és ülő helyzetbe rángatott, majd határozottan a kezembe nyomta az italt. – Már úton van a gyógyító, és azt szeretné, hogy maradj ébren addig, amíg megérkezik. Oké? Belekortyoltam a túl forró kávéba, és dühös képpel néztem fel Pritkinre, bár igazából nem tudtam, miért haragszom rá. A társalgóból átszivárgó fény épp szőke szöghajára esett. Úgy döntöttem, emiatt utálom. – Ki nem állhatod a hajamat, mi? – kérdezte, és mintha mosolyt láttam volna az arcán. De olyan gyorsan eltűnt, hogy talán csak képzelődtem. – Igen. – Miért? Felnyúltam, hogy megérintsem, és mint mindig, most is meglepően lágy volt. Csak néhol éreztem benne merevséget, ott, ahol bekente azzal az akármivel, amivel általában. Fura volt elképzelni, hogy Pritkin haját az izzadságon kívül más is éri, de kétségtelenül így volt, hisz magától nem meredhetett ennyire égnek.

245

KAREN CHANCE

– Olyan, mintha… mindig dühös lenne – próbáltam lesimítani minden eredmény nélkül. – A legtöbben azt mondanák, épp ezért illik hozzám – kapta el a csuklómat. – Én más vagyok, mint a legtöbb ember. – Tudom. A tekintetem visszatért a hűtőszekrényhez. Pritkin válla fölött láttam az ajtaját, és nem is volt teljesen becsukva. Résnyire nyitva maradt, mint egy lihegő száj. És valami sokszínű, sűrű folyadék csöpögött ki az alján. Fűszerolaj, győzködtem magamat erélyesen. Vagy csak el akarja hitetni velem, hogy az. – Dryden végzett a rókázással – sétált be az egyik vámpír a konyhába, majd rám mutatott. – Őt is meghánytassuk? – Ő már elrendezte magától – felelte Marco, aki szintén csatlakozott a társasághoz. Már levette magáról az inget, amit összemocskoltam, de arra még nem jutott ideje, hogy újat húzzon. Így aztán nem volt más rajta, mint egy sötétszürke nadrág, egy Ferragamo cipő és rengeteg szőr. Komolyan rengeteg. Még a vállát is beborította. Mintha bundát viselt volna. Leguggolt mellém a másik oldalamra. – Hű, te aztán jó bozontos vagy – közöltem vele lenyűgözve. – Te pedig jól be vagy állva. Egy pillanatig elgondolkoztam a lehetőségen, de elég értelmetlennek tűnt. – Mitől lennék én beállva? – Attól az istenverte csokoládétól. Mindig mindent megkóstolok, mielőtt eszel belőle, most meg csak ültem bambán, és néztem, ahogy felhabzsolod a fél dobozt… – De nem tudhattad. – Basszus, az a munkám, hogy tudjam! Sóhajtottam, és magamhoz húztam göndör fürtökkel borított fejét. Meleg volt és bolyhos, mint egy igazi játék mackó. Egy hatalmas játék mackó hegyes szemfogakkal. Gyengéden megveregettem a vállát.

HOLDVADÁSZ

246

– A védelmezők miért nem észlelték ezt a szart? – kérdezte az egyik őr ingerülten. Tüzesen vörös haját lelapítva viselte, ami jól illett tengerészkék öltönyéhez. Egyike volt azoknak, akik gúnyt űztek a mágusból érkezésekor, és akik hagyták, hogy később beosonjon utánam. Kíváncsi voltam, vajon keresztre feszítik-e ezért. Jó esély volt rá. – Mert azok a mérgeket figyelik – felelt neki Pritkin. – Ez meg bódító szer volt. – Mi a francért akarták volna elbódítani? – Talán abban bíztak, eleget eszik ahhoz, hogy belehaljon – mondta Marco keserűen. – Nem kell méregnek lennie, ha kellően nagy a dózis. Viszont már egy-két bonbon is elég volt ahhoz, hogy ne tudjon kámforrá válni, amikor az a seggfej rátámad. – Az a seggfej maga is teletömte magát a csokoládéval – mutatott rá Pritkin. – Azt remélte, hogy kiüti magát, még mielőtt a másik lény felhasználná őt a gyilkossághoz. – Akkor miért nem dőlt ki? – Nyilván sor került volna rá, ha kap még egy kis időt. Sajnos a megbeszélésünknek hamarabb vége szakadt, és Cassie kezébe került a doboz… Telefoncsörgés szakította félbe. Marco kihalászta zsebéből a mobilt, és ránézett a kijelzőre. – Most jön az, hogy a mester a seggem még épen maradt részeit is szétrúgja – nézett rám. – Gondolod, hogy képes leszel öt percig nem kinyiffanni? – Megpróbálom – válaszoltam őszintén. – Tudod, ha bárki mástól hallanám, még vicces is lenne – mondta, mielőtt kiment. – Én csak azt nem értem, hogy az az izé honnan tudta, melyik mágust kell megszállnia – tanakodott az egyik vámpír. Magas, barna fickó volt elegáns, cserszínű öltönyben, amin jókora sörfoltok éktelenkedtek. – Egész álló nap azzal foglalkoztunk, hogy kihajítsuk ezeket a nyomorult szerencsevadászokat. Ő is ugyanúgy végezte volna, ha nem pont a lordprotektorral egy időben érkezik. – Lehet, hogy a lény pont erre várt – kapcsolódott be egy újabb vámpír. Szintén barna haja volt, ingujjban és sötétbarna nadrágban

247

KAREN CHANCE

járt-kelt. Élénkkék nyakkendője félrecsúszva lifegett az egyik vállán, de nem úgy tűnt, mintha észrevette volna. – Talán egész délelőtt itt várakozott, figyelt minket, és találgatta, kivel juthatna be. – És ki az, akinél történetesen pont van egy kis mérgezett csokoládé? – kérdezte szarkasztikusan a vöröshajú. – Nem volt mérgezett – vágott vissza a barna. – Egyébként is, azt beszerezhette… – Hol, az ajándékboltban? – figurázta ki a vörös. – Igen, a kábítós fajtából kérnék. Van esetleg mentolos ízben? – Nagyon vicces. – Te mondasz folyton baromságokat. Nyilvánvaló, hogy az a seggfej hozta magával a bonbont, vagyis nem az utolsó pillanatban lett kiválasztva. Az egészet előre eltervezték. – Szerintem is – jelentette ki Pritkin, mire a vámpírok feje egyszerre fordult feléje. – De nem a pasas tervelte ki. – Na persze, mondja maga – horkantott a vörös. – Akkor mégis honnan szerezte ezt a cuccot? – A desszertet valóban ő hozta, de akkor még nem volt telenyomva. Azt mondta, hogy azt később tette, amikor a lény már hatalmába kerítette. – De mivel? Pritkin benyúlt a zsebébe, és valamit a vámpír felé hajított, aki könnyedén elkapta. Egy kis fiola volt, olyan, amilyet a hadmágusok hordanak a vállszíjukon vagy az övükben. Sok ilyen üvegcse sötét, nyúlós anyagot tartalmazott, ami némely esetben önálló mozgásra volt képes. Ebben azonban valami teljesen tiszta, vízhez hasonló folyadékot láttam. – És ez mire képes? – kérdezte a vámpír, aki bölcsen hozzá sem nyúlt a fiola dugójához. Pritkin nem felelt neki. Letérdelt mellém, és zöld szemével méregetett egy pillanatig. Aztán feltartotta elém egyik ujját. – Cassie, meg tudod mondani, hány… Elkaptam az ujját, és felnevettem, mire Pritkin hátrasandított a mögötte álló vámpírokra. – Hát erre – közölte szárazon.

HOLDVADÁSZ

248

– Mi a frászért volt ilyen cucc annál a pasasnál? – érdeklődött a második vámpír. – Jól jön, ha el kell fogni valakit, vagy nehéz természetű rabokkal kell elboldogulni – vonta meg a vállát Pritkin. – Szóval… akkor ez egy fegyver. – Igen. – De hisz ő egy randira készült! – Igen. És? – nézett rájuk Pritkin értetlenül. A vörös hajú vámpír megadóan legyintett. – Honnan tudjuk, hogy valóban megszállta valami? – kérdezte egy vékonyka szőke a konyhapulton áthajolva. – Lehet, hogy valaki felbérelte… – Tizenhét éve szolgál a Testületnél – ellenkezett Pritkin. – És a mágusokat nem lehet megvesztegetni? – Neki egyáltalán nincs szüksége rá. Igen vagyonos, előkelő családból származik… – Ez a fickó? – kérdezte a szőke hitetlenkedve. – Hát, nem úgy öltözködik – tette hozzá a vörös. – Nem mindenkit érdekelnek az ilyen külsőségek – mondta Pritkin, mire a vörös őt is végigmérte. – Nyilvánvaló. – Akkor zsarolás – szállt be a cser öltönyös is. – Talán valaki megtudott róla valamit. – Mindenképpen lesz vizsgálat – szögezte le Pritkin. – De a tettei is mellette szólnak. Ha… – A tettei? Épp most próbálta Cassie-t megölni! – Inkább azon igyekezett, hogy megmentse. Minden józan pillanatában azzal foglalkozott, hogy tömje magába a csokoládét. Emellett a küzdelem alatt a reflexeit is lelassította, és rosszabbul célzott, mint általában. Amikor Cassie menekülni próbált, egy nem halálos varázslatot küldött utána mondjuk egy tűzlabda helyett. Minden lehetséges módon megpróbált szembeszállni a lénnyel… – És ezt mind honnan tudjuk? Csak mert ő azt mondta? – vágott közbe a cser öltönyös.

249

KAREN CHANCE

– Onnan tudjuk, hogy Cassie még életben van – mordult rá Pritkin. – Úgy alakult, hogy ő is és Cassie is megtette a magáét. A mágus adott neki egy kis időt, és ő remekül ki is használta. Lehajolt hozzám, hogy feltöltse a bögrémet. Több napja nem borotválkozott, ezért muszáj volt megsimogatnom az arcát. – Szőrmók – tudattam vele komolyan, mire felsóhajtott. – Nekem az nem világos, miért kellett ennek az izének egyáltalán eltaxiztatnia magát valaki másban – fejtegette a vörös. – Ha elég erős ahhoz, hogy megszálljon egy hadmágust… – Bárki megszállható, ha épp nem figyel oda – mondta Pritkin kurtán. – És senki sem képes megállás nélkül koncentrálni. – Mégsem közülünk bújt bele valakibe – jelentette ki a vámpír fennhéjázón. – A vámpírokkal nehezebb a helyzet – ismerte el Pritkin. – Őket is meg lehet szállni, de az sokkal több energiát igényel, mint egy halandó esetében. Lehet, hogy ennek az entitásnak nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezt véghezvigye, plusz még a támadásra is rákényszerítse az illetőt. – De miért kell egyáltalán valaki más ehhez? Ha valóban egy ilyen nagy, erős, rémisztő dologról van szó, miért nem intézi el egymaga? – Már megpróbálta… – kezdte Pritkin. – Megpróbálta közvetlenül őt megszállni, de nem támadt rá. Ha a védelmezőkön ilyen könnyedén átjut, miért nem indít egyből támadást ellene? – A tündék földjén minden bizonnyal megtenné – vont vállat Pritkin. – De a saját világán kívül az ereje erősen megcsappan. – Még nem tudjuk biztosan, hogy az erdők népétől jött – mondta a vámpír. – De igen, tudjuk – csendült fel egy új hang. Felnéztem, és megláttam egy vékony, szőke alakot, aki a konyha ajtajában állt. Egy pillanatig csak meredten néztünk egymásra, aztán felsikoltottam, és hozzávágtam a kávémat. Telibe kaptam az ágyékát, ami eléggé rosszul érinthette, mert ő is felsikoltott. Pár másodpercre általános hangzavar lett úrrá a konyhán.

HOLDVADÁSZ

250

Aztán Pritkin súlyos kezét éreztem a vállamon. Csak akkor vettem észre, hogy Drydent egy egész csapatnyi vámpír fogja körül, minden végtagjára jutott egy. Amennyire meg tudtam ítélni, inkább támogatják, mintsem fogva tartják a mágust. Aztán más dolgokat is észrevettem. Például, hogy Dryden szeme immár nem fekete, hanem kék, az orra kissé véres, az arca sápadt, és egész testében reszket. Az öltönye több helyen elszakadt, és kávé csöpögött belőle. Ezenkívül csípősszósz-illatot árasztott. – Bocs – mondtam neki. Dryden nem válaszolt, csak állt egy helyben, és remegett. Pritkin néhány papírtörlőt nyújtott feléje. – Miért mondtad azt az előbb, hogy tudjuk? A mágus nyelt egyet, és megtapogatta az ágyéka környékét. – Az én… A dédanyám… tünde volt – kezdte bizonytalan hangon – Biztos emiatt jöttem rá. Beszélni is próbált hozzám. – Mit mondott? – Nem… nem tudom biztosan, én… – Nem ismerted a nyelvet? – Csak egy kicsit, és… – Akkor próbálkozz! – Azt tenném, ha adnál egy kis időt! – csattant fel, és a szemetesbe hajította a nedves papírtörlőket. – Tíz szóból ha egyet értettem, de azt hiszem… Mintha bocsánatot kért volna. – Bocsánatot? – kapta fel a fejét a vörös vámpír. – Miért? Dryden felmordult, és dühösen széttárta a kezét. – Talán azért, mert majdnem megölt engem? Vagy talán azért, amit velem akart elvégeztetni? Egy pillanatra elhallgatott, rám nézett, és az ajkai elkeskenyedtek. – Nem tudom. Tényleg nem értettem sokat abból, amit mondott. Csak valami olyasmit, hogy „ők kényszerítettek, hogy megtegyem”. Ez a nő annyira rettegett tőlük… – Nő? – kérdezett vissza a vámpír. – Igen. Valahogy… azt hiszem, hogy nő volt. Legalábbis magára vonatkozóan a női megszólítást alkalmazta. De ahogy már mondtam, nem ismerem jól a nyelvet, és ez még inkább igaz a magas udvari dialektusra…

251

KAREN CHANCE

– Magas udvari? – szólt közbe ezúttal Pritkin. – Ez az a nyelvjárás, amit az udvarnál használnak… – Tudom, mi az – intette le Pritkin. – Miből ismerted fel? – Mert a nagyanyám még ezt beszélte. – És mi volt a nagyanyád? – Selkie nemes asszony. Pritkin átkozódott egyet. – Sötét tündék. A mágus ezt nem méltatta válaszra. Rám nézett, és mély lélegzetet vett. – Mielőtt elindulok, szerettem volna megköszönni önnek… – mondta kissé küszködve a szavakkal. Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is mondhatnék erre. – Szívesen. – Tudja, hogy mit köszöntem meg? A fenébe. Reméltem, hogy nem fogja feltenni ezt a kérdést. Biztosan nem az ebédre gondolt, hisz nem mentem el vele. Sőt erre ezt követően sem láttam nagy esélyt. Épp elég nekem ez a megszállt hűtő, meg minden. – Nem – mondtam, remélve, hogy jól jöhetek ki az egészből. A székem elé térdelt, vagy épp ott rogyott össze, ezt nehéz lett volna megmondani. Nem tűnt úgy, mint aki jó állapotban van. – Tudom, hogy mi ez – krákogta, és a csuklóm felé biccentett, ahol az egymásba fonódó késekből álló karkötőm hidegen simult a bőrömhöz. – A Testületnél a lefoglalt sötét mágikus tárgyak hatástalanítása is az én feladatom, és… találkoztam már ilyesmivel. A szeme az arcomat fürkészte, feltehetően valamilyen reakciót várt, így bólintottam. – Meg is ölhetett volna vele – mondta, aztán kezet csókolt. – Köszönöm. Egy kis ideig így is maradt, fejét lehajtva, fél térdre ereszkedve, akár egy esdeklő hívő a pap előtt. Vagy mint egy férfi, aki épp házassági ajánlatot tesz. Kezdtem ideges lenni. Más sem hiányzott, mint egy újabb bonyodalom. Úgy döntöttem, essünk túl gyorsan a dolgon.

HOLDVADÁSZ

252

– Maga nagyon kedves embernek tűnik – kezdtem. – Már persze akkor, amikor épp nem akar megölni. Csak… nem szeretnék randizni és járni magával – sóhajtottam el egy szuszra. Hirtelen felnézett rám. A szemei nedvesen csillogtak, de a mosolya vakító volt. – Akkor azt hiszem, már két dolog miatt tartozom köszönettel.

21

Az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra tanúsága szerint hét órát aludtam, annak ellenére, hogy előtte a nap tetemes részét szintén ugyanezzel a foglalatossággal töltöttem. Csaknem éjfél volt, mikor felültem az ágyban. Tompán zúgott a fejem, a szemem teljesen bedagadt, alig győztem törölgetni belőle a csipát. És a szoba sarkában megláttam egy férfit. Nem sikítottam, mert a) az illető egy székben ült, b) újságot olvasott, és c) a szeme olyan aranyló fénnyel ragyogott, ami Mircea mester vámpírjainak tulajdonsága volt. Így aztán csak magam elé kaptam a takarót, mert lefekvéskor nem bajlódtam azzal, hogy pizsamát húzzak, és további betolakodók után kutatva végigpásztáztam a szobát. De senki más nem volt ott, hacsak nem a gardróbban vagy az ágy alatt bújt el. Amit egyébként egyáltalán nem lehetett kizárni. – Mit keres itt? – tettem fel a kérdést a férfinak egy kis idő után. Nem válaszolt, csupán lapozott egyet az újságban. – Nem szabadna itt lennie a szobámban – mondtam. Semmi. Egy olyan vámpírhoz beszélni, akinek épp nincs kedve a csevegéshez, a világ leghiábavalóbb próbálkozása, úgyhogy nem is erőltettem. Azzal sem próbálkoztam, hogy kiebrudaljam, mert a mestervámpírok mindig oda mennek, ahová éppen úri kedvük tartja, így aztán magam köré tekertem a takarót, és kibotorkáltam a fürdőszobába. Egy percig csak álltam a hűvös helyiségben, amíg a szemem hozzászokott a sok fényes csempe ragyogásához. Ám miután ez

HOLDVADÁSZ

254

megtörtént, továbbra is mozdulatlan maradtam, egyik kezem a kilincsen, mintha vártam volna valamire. Kis idő múltán rájöttem, hogy egy roham, egy kiborulás az, amire számítok, csakhogy az idegrendszerem egészen máshogy gondolta. Oké, kicsit fáztam, fájdalmat is éreztem, és dolgozott bennem az adrenalin. De nem estem pánikba. Vártam még egy kicsit, de végül már ostobának éreztem magamat, ahogy ott álldogálok. A földre dobtam a takarót, és szemügyre vettem a károkat. Nem is volt annyira vészes. Szereztem egy új zúzódást a fenekemre és egy púpot a fejemre, de ezt a menetet egész könnyen megúsztam. Bármi is próbál eltenni láb alól, annak fel kell kötnie a gatyáját, gondoltam kajánul, majd belenéztem a tükörbe. És káromkodtam egy nagyot. Lehet, hogy nem vertek laposra, de még mindig pokolian néztem ki, főleg, ami a hajamat illeti. Most már nem csupán zöld színű volt, de egy jókora darab hiányzott is belőle. Ügyetlenül igyekeztem eligazgatni a maradékot, de úgy látszott, ezen már semmi nem segít. Megpróbálkoztam azzal, hogy másutt legyen a választék, de az egyetlen változatnál, ahol nem volt feltűnő a hiányzó néhány tincs, egy középkorú férfi frizurája köszönt vissza a tükörből. Egyébként meg úgy néztem ki, mintha valami kiharapott volna egy darabot a fejemből. Francba az egésszel! Nem is olyan régen a hajam csillogó vörösarany hullámokban omlott a vállam köré, akár egy palást. Ez volt az egyetlen, amit igazán szépnek tartottam magamon. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek, amikor a Tonytól való szökésem után le kellett vágatnom, mert túl feltűnő lettem volna. Most már sírni sem tudtam ezen, annyira felhergeltem magam. Megmostam a fogamat és az arcomat, majd ismét magam köré tekertem a takarót, és visszatopogtam a hálóba. A vámpír most sem szólt egy szót sem, és én is ehhez tartottam magamat. A villanyt sem kapcsoltam fel, ami részemről ostobaság volt, hiszen ő pont ugyanolyan jól látott a sötétben is. De valahogy még meztelenebbnek éreztem volna magamat világosban, így viszont vagy ötperces rángatásba, botladozásba és szitkozódásba telt, amíg a gardróbból előhalásztam, amire szükségem volt.

255

KAREN CHANCE

Végül egy öreg Georgia Bulldogs baseballsapkával, egy sportos kék rövidnadrággal és egy kifakult rózsaszín pólóval bukkantam elő. A ruhadarabok kényelmesek voltak, és bár egyáltalán nem illettek egymáshoz, ez a legkevésbé sem izgatott. Az egész halmot becipeltem a fürdőbe, majd miután felöltöztem, megfésülködtem, és felraktam egy kis alapozót, úgy döntöttem, sikerült emberi külsőt öltenem. Már amennyiben ebbe belefért az, hogy zöld a hajam, és a lakosztályon belül is baseballsapkában járkálok. Amikor kifelé indultam, a vámpír összehajtogatta az újságot, és felállt, noha az ajtó túloldalán egy másik őr ácsorgott. A falnak vetette a hátát, cigarettázott, és közben végtelenül unatkozó képet vágott. Nem mondott semmit, ahogy én sem. Átmentem az előtér túlsó végéből nyíló nappaliba. Mivel mezítláb vonultam végig a szőnyegen, szinte hallani sem lehetett a lépteimet. A többi őr mind a társalgóban ült és kártyázott. Naná, mi mást csináltak volna? Eszembe jutott, hogy megkérdezzem tőlük, mindenképpen ezzel akarják-e eltölteni az örökkévalóság hátralevő részét, de aztán más gondolatok kötötték le a figyelmemet. Marco is a kártyaasztalnál ült, és épp az egyik trükkös keverését mutatta be. Amikor felnézett és meglátott, a szája széles vigyorra húzódott. – Mi van? – érdeklődtem. – Ugyanolyan képet vágsz, mint a buldog a pólódon. – Nagyon vicces. Mi az ördög ez… – Először is, hogy vagy? – emelte fel a kezét. – Jól vagyok. Vagyis jól lennék, ha… – Biztos? Mert a doki ugrásra készen vár. Mordultam egyet. Ha rajtam múlik, igencsak sokáig várhat rám az a szadista. – Nem, kösz. És esetleg… – Éhes vagy? Rendeltünk kínait. – Marco… – Nyugi, nem az itteni szobaszerviztől. Tudod, van az a kis étterem a sarkon. Kértünk kung pao csirkét, gyömbéres marha… – Marco!

HOLDVADÁSZ

256

Megadóan sóhajtott egyet. – Mondtam a mesternek, hogy így fogsz reagálni. De hidd el, ez így célszerű, főleg, amíg kitaláljuk, mi folyik itt. – Nem, ez nem ésszerű! Most nincs rajtunk kívül senki a lakosztályban, és ez a lény vámpírokat nem tud megszállni. – Ebben nem lehetünk biztosak. – Ha így lenne, rég megtette volna ahelyett, hogy a bejáratnál ácsingózva vár a nagyszerű mágus felbukkanására. – A „nagyszerű mágus” – ismételte el az egyik vámpír. – Ez tetszik. Mostantól én is így fogom nevezni. – Én is tudnék javasolni pár nevet neki – morogta egy másik. – Ha pedig ti azt gondoljátok, hogy meg tud szállni egy vámpírt, akkor még kevesebb értelmét látom az egésznek – mutattam rá dühösen. – Hisz épp most hagytatok minket kettesben órákon át a hálószobámban. – Igazad van – mondta Marco. – Na ugye. – Igen. Párosával lesznek bent. – Marco! – Csak vicceltem – tárta szét védekezőn a karját. – Ez nem vicces. Úgy érzem magam, mintha valami börtönben lennék. Erre is válaszolt volna valamit, de megcsörrent a telefon. Nem a vezetékes volt, hanem egy fekete mobil, ami a kártyaasztalon hevert. Marco a kezébe vette, ránézett, mordult egyet és kinyomta, majd ismét rám nézett. – Az még mindig sokkal jobb, mintha a hullaházban lennél. – Te nem érted, amit mondok? Ez nem segít. – De igen, segít, ha újból megjelenik. Egyszer már téged is megszállt… – Többé nem fog – húztam elő Pritkin kis amulettjét. Kaptam tőle egy újat, mielőtt elindult volna a mágussal a Testület kórházába. A kis csomag bűzlött ugyan, de még mindig sokkal elviselhetőbb volt, mint az alternatíva. – Ez csak a tündék ellen hatásos – jegyezte meg Marco az orrát dörzsölgetve.

257

KAREN CHANCE

– És ez az izé pont az. – Lehet, hogy ez az izé az. Még nem tudhatjuk biztosan. – A tündék egyik nyelvjárásában beszélt… – És szerinted a démonok nem képesek ilyesmire? Ha sikert akar elérni ellenünk, még szép, hogy nem fogja felfedni az igazi kilétét. – Vagy esetleg tényleg kommunikálni próbált. – Miért? Hogy bocsánatot kérjen? – Marco hangja pontosan elárulta, mi a véleménye erről a teóriáról, miközben új körhöz osztott lapokat. – Amúgy meg, amíg nincs egészen pontos képünk arról, mivel állunk szemben, a mester nem akar újabb kockázatot vállalni. – De ezt nem ő dönti el. Az én életemről van szó! – Oké, rendben. Akkor ezt majd beszéld meg vele. Csípőre tettem a kezemet. – Jó, legyen. Hívd fel telefonon. – Nem lehet. – Miért nem? – Magas szintű találkozón vesz részt… – Micsoda meglepetés. – …és azt mondta, reggelig ne zavarjuk. – Akkor küldj neki üzenetet. – Az is zavarásnak számít. – Kapd be, Marco! Újra megcsörrent a telefonja. Ránézett, sóhajtott egyet, és megint csak lenyomta. – Figyelj, ez csak egy átmeneti dolog, és… – Ugyan már! – kiáltottam fel, mert nem akartam elhinni, hogy ezzel próbálkozik. – Tudod, kit etess ezzel. Tisztában vagyok vele, hogy mennek ezek a dolgok. Kivette bűzölgő szivarját a szájából, és a hamutartó szélére fektette. – Igen, és hogy mennek? – Úgy, hogy ha most ezt hagyom, akkor Stan és Pan minden rohadt pillanatban ott fog loholni a nyomomban életem végéig. A magasabb vámpír végigmérte az alacsonyabbat. – Fogadjunk, hogy te lennél Stan. – Én nem vagyok Stan. Az egy csetlő-botló barom.

HOLDVADÁSZ

258

– Miért, Pan meg egy idióta mélák. – Mindketten idióták voltak, ti meg kussoljatok – közölte Marco, majd rám nézett. – Tudod, hogy nekem nincs semmi szavam ebben az egészben. De amúgy is felébredtél, úgyhogy már mindegy. Reggel aztán megbeszélheted a mesterrel. Egy percig csak álltam ott, és a lehetőségeimet latolgattam. Nem tűnt bölcs döntésnek, hogy beadjam a derekamat, még ha csak néhány órára is. Ha egy vámpírnak a kisujjadat nyújtod, nemhogy a kezedet akarja, hanem szőröstül-bőröstül felfal. Megkordult a gyomrom. – Mondom, kung pao csirke – nyájaskodott Marco. Ez is egy fattyú. Mindenképpen beszélnem kellett Mirceával, ugyanakkor arra is égető szükségem volt, hogy táplálékot vegyek magamhoz. És a kettőből most csak az egyik volt elérhető közelségben. Ráadásul majd’ éhen vesztem. – Sertéshús édes-savanyú… – Fogd már be – intettem csendre, mire elvigyorodott. – Tojásos tekercset rendeltetek? – sóhajtottam. – Még szép – tárta szét a karját. Úgy döntöttem, teli gyomorral az alkudozás is jobban megy majd, és egy sört is kibontottam. Marco nekem is osztott, és odahúztam az asztalhoz egy széket, mielőtt reménykedve kézbe vettem a kártyáimat. Semmi, még egy nyamvadt kettes párom sem volt. Jellemző. Megcsörrent a telefon. – Nem kapcsolnád már ki? – fortyant fel az egyik őr. Egész csinos szőke srác volt, akit nem ismertem. Biztosan az új fiúk egyike. – Ez a magánszámom, jöhet rajta valami fontos hívás – válaszolt Marco tömören. – A magánszámod? De akkor hogy… – Nem tudom, de holnap majd kérek egy újat. Te csak törődj a lapjaiddal. – Azt csinálnám, ha lenne itt bármi, amivel érdemes lenne törődni – panaszkodott a srác. Megtették a tétjeiket. Én passzoltam. A telefon csörgött.

259

KAREN CHANCE

– Az istenit, Marco! Nem tudok úgy játszani, hogy ez a szar öt másodpercenként csörög! – Akkor ne játssz – felelte Marco. – Mondd meg a mágusnak, duguljon el – szólt az egyik vámpír. – Milyen mágus? – kérdeztem, és mindenki megmerevedett. – Kösz szépen – fordult Marco a vámpír felé mérgesen. A készülék még mindig zenélt. Marco az asztalon hagyta, és a rezgés felém irányította. Amikor elég közel ért hozzám, felkaptam. – Ne… – kezdte Marco. Kinyitottam a fedelét, és elolvastam a hívószámkijelzőn szereplő nevet: PRITKIN. Lesújtó pillantást küldtem Marco felé, majd a fülemhez emeltem a telefont. – Hal… – A franc essen beléd, Marco, nem kéne talán… – majd mintha elvágták volna. – Cassie? – Mi történt? – hadartam, és éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul. – Nincs vészhelyzet, momentán – mondta, mert nyilván ő is érezte az aggodalmat a hangomban. – De muszáj beszélnem veled. Felmegyek. – Tudod, mikor – szólt közbe Marco, és kikapta a kezemből a telefont. – Már megmondtam neked, hogy… – Én azt akarom, hogy jöjjön – fontam karba a kezemet. – Neked pihenned kell! – vetett rám Marco dühödt pillantást. – Itt kártyázom és vedelem a sört. Ez talán pihenés? – Nemsokára ágyba küldtelek volna. – Végigaludtam az egész napot! Csengettek az ajtónál. Marco felállt, kissé tanácstalanul pislogott. – Most mit fogsz csinálni, barikádot emelsz az ajtó elé? – kérdeztem szintén felállva. – Utasítást kaptam – mondta védekezőn. – Mircea azt mondta, hogy ne engedd be Pritkint? – Csak ma éjszakára. Nem akarja, hogy a mágus a közeledben legyen, amíg védtelen vagy. – Ő a testőröm! Amikor védtelen vagyok, épp akkor van a legnagyobb szükségem rá!

HOLDVADÁSZ

260

– Figyelj, ezt tényleg… – Mirceával kéne megbeszélnem – fejeztem be a mondatot. – Igen. – Oké, azt teszem – nyomtam meg a gyorshívó gombját Marco telefonján. – Cassie… Csak egy mozdulat, és máris hallottam, hogy a vonal túlsó végén kicseng. – Tessék – szólalt meg a jól ismert hang szinte lágyan, minden felháborodottság nélkül. Egyelőre. – Azt mondtad, hogy nem fogod ezt tenni. Egy pillanatnyi néma csend. – Cassandra. – Ó, szóval egyből erre a szintre ugrottunk?! – tajtékoztam. – Neked most épp aludnod kéne. – Aludtam is. Majd arra ébredtem, rab vagyok egy börtönben. – Nem vagy rab. – Akkor elmehetek? Újabb szünet. – Majd reggel, amikor már képes leszel ugrani. – Tehát akkor csak az éjszakára vagyok rab, jól értettem? – A te biztonságod érdekében. – Hogy is van ez pontosan? Eddig kétszer támadtak meg, ugye? És vajon hol is került sor mind a kettőre? – Az első alkalommal azért voltál kiszolgáltatott, mert nem számítottál a veszélyre. Másodszor pedig azért, mert egy mágus álcája mögé bújt az a lény, ami… – És ez persze magyarázat arra, miért nem láthatom Pritkint. A harmadik rövid hallgatás. Ez egész biztosan új rekord. Mircea általában felkészülten vitatkozott. – Nem. Figyelembe véve a téged megtámadó entitás feltételezett mivoltát, úgy ítéltem meg, hogy a boszorkánymester jelenléte önmagában véve is épp elég kockázatos. – A kicsodáé? – Egykor egy démon szolgája volt, nem emlékszel? Egy harci gólem formájában járt-kelt mellette.

261

KAREN CHANCE

– Aha – morogtam. – Vagyis nem pusztán mágus, hanem boszorkánymester is. Csupán ők képesek démonokat megidézni, akiket aztán a szolgálatukba állíthatnak. – És mi a konklúzió? – Csak az, hogy a boszorkánymesterek hírhedten megbízhatatlan kasztot alkotnak. Nem áll távol tőlük a fura viselkedés, ami a korral csak egyre rosszabbá válik. Sokakról tudunk, akik egy idő után eszüket vesztették. Épp ez az oka annak, hogy a legtöbb mágus messze elkerüli ezt a területet, bármennyivel is növelné meg az erejüket. – De hát Jonas is egy gólem gazdája volt egykor! – ellenkeztem. – Ő maga mondta. – Már ne is haragudj, Cassie, de Jonas Marsden viselkedését a legnagyobb jóindulattal is nehéz lenne normálisnak minősíteni. Ez tus volt. – Mi most a másik boszorkánymesterről, Pritkinről beszélünk. Persze tudtam, hogy a valóság egészen más. Pritkin nem volt boszorkánymester. A démonokkal kapcsolatos képességei nem valamiféle titkos mágia eredményeképp alakultak ki, hanem azért, mert ő maga is félig démon volt. Az apja Rosier, az ördögfiak ura, ennek következtében Pritkin afféle démon hercegnek mondhatta magát. Vagy nem. Igazából fogalmam sem volt, mi lett belőle ezáltal, mivel annyira gyűlölte és megvetette családfája ezen ágát, hogy szinte soha nem beszélt róla. Úgy véltem, mégsem lenne szerencsés megemlítenem Mirceának, hogy a pokol fejedelmének fia tölti be a legfőbb testőröm szerepét. Amúgy a beszélgetés sem alakult túl jól. – Ő a barátom – érveltem tovább. – Ezek a teremtmények nem barátok, Cassie! Csupán önös érdek vezérli őket, szomjazzák a hatalmat… – És pontosan ugyanezt mondják a vámpírokról. – …ráadásul kiszámíthatatlanok. Az már csak hab a tortán, hogy Pritkin maga is részben démoni származású lehet. – Micsoda?

HOLDVADÁSZ

262

– Kit füléhez efféle pletykák jutottak el. Ez megmagyarázná, miért gyógyul ilyen gyorsan, és hogyan élhetett ennyi… – Sokan vannak, akikben különböző eredet keveredik. – Viszont a legtöbben nem fordítanak ekkora gondot arra, hogy a múltjuk legnagyobb részét elfedjék a kíváncsi szemek elől. Kit nagyon komolyan utánanézett, és mégsem talált róla semmit egészen a múlt évszázadig… – Talán mert előtte még meg sem született. – Mindketten tudjuk, hogy nem ez az igazság. Erre nem tudtam mit mondani. Mircea ugyanis nemrég látta Pritkint egy utazás során, amit a múltban tettünk. És igaz ugyan, hogy a mágusok akár száz évvel is tovább élhettek, mint a közönséges halandók, azt elég nehéz lett volna megmagyaráznom, miért tűnt úgy, mintha több évszázad alatt mindössze úgy öt évet öregedett volna. Persze meg sem próbálkoztam ilyesmivel. Nem gondoltam ugyanis, hogy sikerült volna megbízhatóbbá varázsolnom Pritkint Mircea szemében azzal, ha elárulom, hogy élete legnagyobb részét egy pokol nevű helyen töltötte. – A helyedben én igencsak megfontolnám, hogy szélnek eresszem a pasast – vetette fel hirtelen Mircea. Ezzel sikerült meglepnie, és gyaníthatóan pontosan ez volt a szándéka. – Azt nem tehetem. – Cassie… – Szükségem van rá – közöltem egyszerűen. – Ha nem készítene jól fel engem, már rég halott lennék. – Vagy talán egyáltalán nem is kerültél volna veszélybe. Neked nem tűnt fel, hogy a démonfélékkel kapcsolatos gondjaid mindig akkor éleződnek ki, amikor ez a boszorkánymester a közeledben van? – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy talán ő a veszély forrása, nem pedig az a valaki, aki a megoldást jelenti. – Ez nevetséges! – Igen? Én csak azt tudom, hogy valahányszor démonok támadnak rád, ő is arrafelé jár.

263

KAREN CHANCE

– Ő a testőröm. Hol másutt lenne? – Már vannak testőreid. – No persze, csak épp a legtöbbjük örömmel fogadná, ha áthelyeznék innen. És ez az akármi nem is démon volt. – Mondja ő. – Én pedig megbízom benne. Négyes számú szünet. – Én viszont nem. Itt volt tehát, megkaptam. Egy válaszút, olyan tisztán felrajzolva, amennyire csak lehet. És hogy ezt még jobban kihangsúlyozza – nem mintha különösképpen szükség lett volna rá –, Marco némán kivette a kezemből a telefont, és a farzsebébe dugta. Az arckifejezéséből elég pontosan kiolvashattam, hogy nem is szándékozik újból előhúzni. Ám legyen. Megint csengettek. Körbenéztem a szobában. A vegasi szállodák egyik jellegzetessége – főleg azoké, melyeket még a mobilok elterjedése előtt építettek –, hogy a szobákban szinte méterenként találni vezetékes készülékeket. Az elfoglalt vállalatvezetőknek mindig azonnali összeköttetés kellett a cégbirodalmakkal, melyek profitját épp eljátszották, és csakis olyan helyen szálltak meg, ahol erre lehetőségük nyílt. Egy röpke pillantással három telefont mértem be: egy a nappaliban volt, egy a bárban, a harmadik pedig a konyhapulton. És mindegyik mellett egy-egy vámpír álldogált, mintha épp nem lenne jobb dolga. Oké, lássuk csak. Sarkon fordultam, és visszamentem a szobámba. Nem okozott meglepetést, hogy a táskámban nem találtam mobiltelefont. Nem is igen számítottam rá. Amikor egy mestervámpír utasítást adott, az emberei mindent megtettek, hogy kellő körültekintéssel hajtsák azt végre. És Marco sosem volt nehéz felfogású. Ám akadtak olyan dolgok, amikre egy vámpír talán fel sem figyelt, különösképp, ha olyan rég volt a világon, mint ő.

HOLDVADÁSZ

264

A fürdőszobába lépve azonnal bekapcsoltam a páraelszívó ventilátort, kinyitottam a zuhanyt, és bekapcsoltam a beépített rádiót is, amiből a Led Zeppelin üvöltött. A vámpírok viszonylag ritkán használják a fürdőszobát, főleg, ami a vécéket illeti. A takarítást természetesen a hotel személyzete végezte. Így aztán szinte biztos voltam abban, hogy az őreim eddig nemigen jártak a külön ajtóval zárható kis vécéfülkében. A sejtésem azonnal bizonyossággá vált, amikor kinyitottam az ajtót, és megláttam, amire számítottam: egy újabb telefont, ezúttal a falra rögzített változatban. Nagy volt, sok gombbal. Elég bonyolultnak látszott ahhoz, hogy akár valami cégvezér titkárnőjének íróasztalán is helyet kaphasson ahelyett, hogy a vécépapír adagolójának szomszédságában árválkodik. De ott volt, és amikor felemeltem a kagylót, megnyugtató búgást hallottam. Pritkin első csengetésre felvette, mintha várta volna a hívásomat. – Még nálad vannak Jonas kulcsai? – kérdeztem halkan. Rövid csönd támadt, talán erre a kérdésre nem számított. De gyorsan kapcsolt. – Meglátom, mit tehetek. Letette, én is követtem a példáját. Vártam még néhány percet, majd elzártam a vizet és visszasétáltam a szobámba. Nem öltözhettem át, mert az feltűnést keltett volna. De egy melltartót magamra kaptam, a lábamat edzőcipőbe bújtattam, egy kis pénzt és a kulcsomat pedig a zsebembe csúsztattam. Aztán kimentem a társalgóba. A srácok még mindig pókereztek, ezúttal némán, hisz nem volt köztük olyan, aki miatt szükség lett volna a hangos kommunikációra. Vagyis nem akkor hallgattak el, amikor megjelentem, és kezembe vettem félig elfogyasztott sörömet. De éreztem, amint tíz szempár kíséri a mozdulataimat, ahogy végigsétálok a nappalin, és kilépek az erkélyre. A szélcsengők csilingeltek az enyhe szellőben, mely a sivatag felől érkezett. Forróság volt, de az odabenti fagyos hangulat után kifejezetten jólesett. A korlátnak támaszkodtam, ittam a sörből, és vártam. – Valami gond van? – kérdezte Marco kidugva a fejét.

265

KAREN CHANCE

– Jól jön egy kis friss levegő. Gyanúsan méregetett, de azt hiszem, a parancs nem terjedt ki arra, hogy a szobámba zárva kell őrizniük engem. Visszament játszani, én pedig újra belekortyoltam a sörömbe. Még mindig volt egy kicsi az üveg alján, amikor feltűnt a taxim. – Ennyi idő alatt ennél jobbat nem találtam – közölte Pritkin, megragadva a karomat, amint átmásztam a korláton. Egyenesen egy ütött-kopott, a levegőben húsz emelet magasan parkoló zöld kabrió anyósülésébe. – Semmi gáz – feleltem halálra váltan, amint a rozsdás ócskavas füstfelhőt eregetve megindult. Vagy féltucatnyi döbbent vámpír arcát is láttam, akik ezúttal a másodperc törtrészével elkéstek azzal, hogy kitalálják, mire készülök. – Cassie! – hallottam Marco dühödt kiáltását a hátam mögött. Addigra azonban már messze jártunk, valahol a csillagokkal tarkított égbolt és a kaszinósor fényei között.

22

– Te utolsó szemét gazember! Pritkin felpillantott az étlapnak csúfolt zsírfoltos papírról, és megpróbált ártatlan szemekkel nézni rám. Nem sikerült. Gondolom azért, mert ilyen szavakat viszonylag ritkán vágtak a fejéhez. – Van valami gond? – Tofuval tömsz engem, miközben te ilyesmiket eszel? – mutattam körbe a repedezett dekorlemezekkel burkolt, narancssárga műbőr bútorokkal berendezett, koszos ablakokkal ellátott teremben, amely minden kétséget kizáróan Vegas legzsírosabb ételeit kínáló bisztrójának adott otthont. – Senki nem étkezhet állandóan egészségesen. – Érdekes, máskor nem ezt szoktad mondani. – Nem mintha odafigyelnél arra, amit mondok. – De odafigyelek! – csattantam fel, ám ő csak nézett rám figyelmesen. – Néha. – Épp erről van szó. Ha azt mondom neked, hogy mindig egészségesen kell táplálkoznod, akkor legalább néha úgy is fogsz tenni. Vissza akartam vágni valamivel, aztán rájöttem, hogy nem nagyon menne. – Oké, és miért hoztál most ide? – Mert időről időre mindenkinek szüksége van egy pizzára. Na, ez végre olyan állítás volt, amiben egyetérthettünk. Pritkin rendelt mindkettőnknek, ami más esetben talán bosszantott volna, de az itteni választék nem volt túl nagy. A hely inkább tűnt kocsmának,

267

KAREN CHANCE

mint étteremnek. A választási lehetőség a következő volt: vagy pizzát kérsz, vagy sört, vagy hazamész. Ja, és ott volt még a jégkrém. Úgy döntöttem, egy újabb sör helyett inkább csokoládés shake-et kérek. Pritkin egy szót sem szólt, de az arckifejezése épp elég beszédes volt. – Úgyis le fogod futtatni velem, nem? – mutattam rá. – Még valamit? – kérdezte szárazon. – Hagymakarikák? Pite? – Van pitéjük? – Nincs – közölte nyomatékosan. Túl jó kedvem volt ahhoz, hogy vitát nyissak erről. A székem huzata a combomhoz tapadt, egy törött rugó a bal fenekembe nyomódott, és noha a légkondi működött, tökéletesen alkalmatlannak bizonyult feladata ellátására a nevadai augusztusban. De szabad voltam. Ezt a menetet megnyertem. És ma éjjel minden apró sikerélményre szükségem volt. – Elmagyaráznád, mi folyik nálatok? – érdeklődött Pritkin, amikor a pincérnő távozott. – Amikor megpróbáltalak… – Egy pillanat. A sarokban egy ósdi zenegép állt, piszkos üveglappal és megsárgult feliratokkal. A számok egyike sem volt húsz évnél fiatalabb. De felfedeztem köztük Joan Jett szinte teljes életművét, így aztán bedobáltam pár negyeddollárost, és választottam. A hangminőség nem volt a legjobb, ám ez a legkevésbé sem érdekelt. – Mircea – közöltem tömören, miután újra letelepedtem Pritkin mellé. – Fejébe vette, hogy te valamiért veszélyt jelentesz rám. – Tudom – felelte összeszorított ajakkal. – Igen? Mondta neked, hogy… – Arra nem volt szükség. De biztosíthatod arról, hogy nincs miért tartanod tőlem. – Már megtettem – mondtam türelmetlenül. – De amikor ezek a dolgok egymás után megtörténtek… – Nem egymás után. Csak egy alkalommal. – Egy? – húztam fel a szemöldököm, mire furamód elvörösödött. – Már aminek jelentősége is volt. – Ó, megbocsáss, de én úgy gondolom, hogy mind meglehetősen jelentős volt.

HOLDVADÁSZ

268

Ugyanis valahányszor megpróbáltak megölni, azt sajátságos módon elég komolyan vettem. Pritkin beletúrt a hajába, ami már ezt megelőzően is elég ziláltnak látszott. – Nézd, nem akarom elbagatellizálni, ami veled történt… – Azt merem remélni! – …csak szeretném tudatni veled, hogy többé nem fog előfordulni ilyesmi. – Ezt nem tudhatod. Zöld szeme rám villant, és mintha dühöt láttam volna megcsillanni benne. – De igen, átkozottul jól tudhatom! Csak ültem összezavarodva, ő pedig felállt, és a zenegép felé indult. Egy közeli asztalnál ülő nő alaposan végigmérte, amint elhaladt mellette, és a pillantása egész sokáig elidőzött rajta. Pritkin még most is azt a farmert viselte, amit legutóbb láttam rajta, a felsőtestét pedig egy szürkés-zöldes pólóba bújtatta. Ez utóbbiból nem sokat lehetett látni a hosszú bőrkabát miatt, amit azért hordott, hogy eltakarja az arzenált, ami minden hadmágushoz hozzátartozott. Valahogy sikerült mindent úgy betömködnie, hogy a kabáton nem látszottak nagy dudorok, sőt. A sötétbarna bőr szinte feszesen simult széles vállára. A puha, öreg farmer is kiemelte sziklaszilárdságú fizikumát, a póló pedig jól kihangsúlyozta a szeme egészen egyedülálló színét. Pritkin a hagyományos értelemben nem volt különösebben jóképűnek mondható: az orra túl nagy, jó pár centi hiányzott ahhoz, hogy elérje a 180-at, és a borotválkozás sem volt az erőssége. Én viszont teljes mértékben megértettem a nőt, aki megbámulta. – Ilyesmit szoktál hallgatni? – kérdezte háttal nekem, a dalok címét olvasgatva. – Ez az I Love Rock&Roll. Klasszikus. A válla fölött hátranézve sötét pillantást vetett felém, de nem szólt semmit. Előkotort pár pénzérmét a zsebéből, és választott. De mit is? – Johnny Cash? – Mi baj van Johnny Cashsel? – kérdezte az asztalhoz visszaülve. – Mi az, ami nem baj vele?

269

KAREN CHANCE

– A country alapja a népzene, ami már évszázadok óta jelen volt… – Akárcsak a pestis. – …vagyis régebben, mint az úgynevezett klasszikusok. A bárdok évezredeken át ugyanazokról a témákról énekeltek: szerelem, halál, vidámság és árulás. Ők mindenkire hatással voltak Bachtól Beethovenig. – Tehát Johnny Cash maga Beethoven? – A maga korában igen. Erre csak a szememet forgattam, akkora marhaság volt. De legalább a „Ring of Fire” tökéletes aláfestést biztosított a beszélgetésünkhöz. Előrehajoltam, és halkabban folytattam. – Az előbb nem akartam tapintatlan lenni. Csak annyit mondtam, hogy a vámpírok szerint a támadóm minden bizonnyal démon volt, és Mircea úgy döntött… – Démon? – Igen, az. – És hogy jön ez most ide? – vonta össze a szemöldökét. – Miért, miről is beszélgetünk? – meredtem rá. – Igazából nem is tudom. Nagy levegőt vettem. – Mircea szerint te egy boszorkánymester vagy – közöltem lassan és érthetően. – Ezzel magyarázza, hogy ilyen régóta élsz, és ettől ilyen nagy a varázserőd… – Hát ezt mondta neked? – Igen, miért? – Semmi – kapta el a pillantását. Vártam, de nem mondott többet. Kis idő után én folytattam. – Nos tehát ezért mondta Marcónak, hogy ma éjszaka ne engedjen a közelembe. Attól tart, hogy esetleg megidézel valamit… Pritkin felhorkant. – …amikor még képtelen vagyok ugrani. – Ó, hogyne, biztos vagyok benne, hogy ez aggasztja. – Van valami, amit el akarsz mondani? – kérdeztem. – Nincs.

HOLDVADÁSZ

270

Ha hozzá is tett volna még valamit, arra már nem volt ideje, mert megérkezett a pincérnő az italokkal. Pritkin kitöltötte a sörét, a poharat megdöntve tartotta, hogy minél kisebb legyen a hab. Ez ugyanis nem az a hely volt, ahol a felszolgálók megtennék ezt a szívességet a vendégeknek. – Ha világosan megmondták, hogy holnapig ne találkozz velem, akkor minek kellett ez az egész? – érdeklődött, miután a nő távozott az asztalunktól. – Miért nem egyeztél bele? – Mert nem tehetem. A vám… – kezdtem, majd elhallgattam. A zenegép elnémult, és kicsit tartottam attól, mit választana legközelebb. Inkább úgy döntöttem, megválogatom a szavaimat. – Ők egyre csak próbálkoznak, hogy lássák, hol a határ. És ha egyszer beadod a derekadat, onnantól elvárják, hogy minden alkalommal megtedd. – Azaz? – Ha most nem léptem volna le, legközelebb már esélyem sem lett volna rá. A „csak ma estére, Cassie”-ből „csak erre a hétre” lett volna, aztán meg „csak egy hónapig”, meg „csak az idén”… – És persze épp akkor tesztelik a határaidat, amikor tudják, hogy védtelen vagy – mondta olyan hangon, mint aki nem is várt mást. – Nem ők akarták így – tiltakoztam, mert Pritkin mindig a legrosszabbat tételezte fel a vámpírokról. – Nyilván azt hitték, hogy egész éjjel aludni fogok, ezért szóba se kerül ez a téma. De nem így történt, és az ő társadalmukban nem lehet szó nélkül hagyni egy ilyen kihívást. Ha megteszed, gyengének könyvelnek el, és azon már átkozottul nehéz változtatni. Pritkin értetlenül nézett rám. – Szóval szerinted Marco akarta, hogy szembeszállj vele? – Ez az egész nem Marcóról szól. Ő csak parancsot teljesít. – Akkor talán Mircea akarta, hogy szembeszállj az akaratával? – Ó, nem – nevettem. Pritkin most már teljesen összezavarodott. – Hát akkor mi a…? – Mircea azt akarja, hogy azt tegyem, amit mond. Imádná, ha ez mindig így lenne. Csakhogy ezzel nem vívnám ki a tiszteletét. Egyáltalán nem tisztelne engem.

271

KAREN CHANCE

Egy percig csak kevergettem a shake-emet, ami sűrű volt és krémes, továbbá fejfájást ígérően hideg. Már rég feladtam, hogy a vámpírok viselkedését magyarázzam egy mágusnak, főképp, ha Mirceáról és Pritkinről volt szó. De most rákérdezett, és jöttem neki eggyel, úgyhogy megpróbáltam. – Mircea úgy adta ki a parancsot, hogy azt hitte, soha nem is fogok tudomást szerezni róla – fejtegettem. – De mégis megtudtam, és miután nem volt hajlandó visszavonni, nyílt kihívást intézett felém. – És azért nem hagyhattad annyiban, mert az rossz fényt vetett volna rád? – méregetett Pritkin elkeskenyedő szemmel. Egy percig el kellett gondolkoznom azon, hogy mit feleljek erre a kérdésre. Néha meglepően nehéz volt szavakba önteni azokat a dolgokat, melyek kisgyerekkorom óta számomra az élet rendjét jelentették. De egyáltalán nem voltak ilyen magától értetődők Pritkinnek vagy a legtöbb mágusnak, azokat kivéve, akik a vámpírok szolgálatában álltak. Ők pedig ritkán beszéltek bármiről is. – Nem arról van szó, hogy rossz fényt vetne rám – mondtam végül. – De pontosan annak látszanék, aminek látni akar, és ahogy bánik velem: a kedvenc szolgája. Valaki, akinek kedveskedhet, akivel jól bánhat, akit védelmezhet. No meg akinek parancsolgathat. Mert a szolgák ugye ezt teszik: engedelmeskednek a parancsoknak. Egy vele egyenrangú fél sosem fogadná el az ilyesmit. – Viszont vele meg sem próbálná. – Ó, de még mennyire – kacagtam fel. – Nap mint nap megteszik egymással is. Próbálkoznak, puhatolóznak, megcsipkedik a másikat. Hátha napvilágra kerül valami gyengesége, amiről eddig még nem volt tudomásuk. És ha megtörténik, akkor aztán azonnal lecsapnak rá. – Ez úgy hangzik, mintha egy ellenségről beszélnél, és nem egy… barátról – jegyezte meg kurtán. – Ez a kultúrájuk része – ráztam meg a fejemet. – Ettől még nem lesz helyes, amit tesznek. – De helytelen sem. Egyszerűen így határozzák meg a hierarchiát egymás között. Ha behódolsz egy másik mester akaratának, és főleg,

HOLDVADÁSZ

272

ha harc nélkül teszed, akkor elismered, hogy fölötted áll. És innentől fogva mindenki más is így fog tekinteni rátok. – De te nem vagy… – harapta el a szót Pritkin is. – Nem vagy mester. – Viszont el kell érnem, hogy úgy kezeljenek. – Miért? – nézett rám szinte undorodva. Mintha a puszta feltevés, hogy egy ember be akar illeszkedni a vámpírok társadalmába, számára felfoghatatlan lett volna. Egy pillanatig arra gondoltam, felvilágosítom arról, hány embert változtatnak át minden évben a Mirceáénál sokkal kevésbé illusztris udvarokban is. De valahogy úgy éreztem, ez nem lenne megfelelő érv. – Azért, mert nincs más lehetőség – mondtam inkább, épp akkor, amikor a koleszterinbomba pepperonis pizza megérkezett. New York-i stílusú volt, akkora szeletekkel, amiket össze kellett hajtogatnom, hogy a számba férjenek. Miközben ezt tettem, egy zsírcsöpp folyt végig a kezemen. Boldogan sóhajtottam fel. Pritkin is nekilátott az adagjának, de meglepetésemre nem ejtette a témát. – Ezt fejtsd ki nekem. – Az ő szemükben három típus létezik belőlünk – magyaráztam két falat között. – Szolgák, zsákmányok és fenyegető elemek. Nem létezik olyasmi, hogy szövetséges vagy partner, mert ahhoz egyenrangú feleknek kellene tekinteniük minket, és az nem fordulhat elő. – De a Körrel szövetségre léptek, legalábbis a mostani konfliktus rendeződéséig – ellenkezett. – Na igen. Ugyanaz a szó mást és mást jelenthet a különböző csoportokban – mondtam kitérőn. – És mit jelent a „szövetséges” a Szenátus számára? – csapott le Pritkin, ahogy arra számítani lehetett. Haboztam, mert jobb kifejezést kerestem az ágyútöltelék helyett. – Mondjuk úgy, hogy szerintem nem terveznek igazán szoros együttműködést. – Pedig nem ártana – felelte Pritkin keserűen. – Szükségünk van az erős szövetségesekre, ugyanis elég komoly ellenséggel állunk szemben.

273

KAREN CHANCE

Ezzel nem tudtam vitatkozni. – Arra akartam kilyukadni, hogy most egy kimondottan hasznos szolgaként tekintenek rám. Mint például azokra a halandókra, akik az udvaraik ügyeit intézik, vagy akik a védelmezőiket vetik ki. És amíg követem az utasításaikat, elfogadom a korlátokat, és azt teszem, amit mondanak, ez így is marad. – Hát akkor mondj ellent nekik! – Szerinted most mit csinálok? – mutattam körbe. – Ahogy látom, épp pizzát eszel – nézett rám. – Ez azért nem valami komoly ellenállás. – Az ő fogalmaik szerint igen. – Úgy értettem, hogy állj a sarkadra – gesztikulált hevesen. – Mondd meg nekik, hogy elmehetnek a pokolba. És leléphetnél. – De hová? – kérdeztem. – A Körhöz? Ahol Saunders cimborái még mindig ott ólálkodhatnak? Vagy az én pompás udvaromba? – Előbb-utóbb úgyis be kell költöznöd oda. – Inkább utóbb. A szövetség megkötése után. A reszelt sajtért nyúltam, és Pritkin csúnya képet vágott. De rá kellett jönnöm, hogy nem az egészségem izgatja, mert így folytatta: – Miféle szövetség? – A hat szenátusé, amin Mircea egész múlt hónapban dolgozott. – Mi köze van ennek a te ügyedhez? Megvontam a vállam. – Egy vámpírbarát Pythia a legnagyobb ütőkártyájuk a játszmában. A vámpíroknak eddig még sosem volt ilyenjük. Mindig úgy érezték, hogy a természetfeletti közösségek kilökik őket maguk közül, a Pythia pedig a Kör fegyvertárát erősíti. – Most pedig úgy látják, fordult a kocka. – Kezdik úgy érezni. A vámpírok jól ismerték Mirceát. Bennem csupán egy huszonnégy éves fruskát láttak, aki épp most jött le a falvédőről. Nyilván meg voltak győződve arról, hogy Mircea egyetlen mosolyával a kisujja köré csavar. És nekem semmi bajom nem volt ezzel mindaddig, amíg elősegítette a szövetség létrejöttét. És addig, amíg úgy nem láttam, hogy Mircea maga is kezdi beleélni magát.

HOLDVADÁSZ

274

– Mi lenne akkor, ha hirtelen eltűnnél a képből? – kérdezte Pritkin. – Tegyük fel, hogy megölnek, vagy ilyesmi. – Értem, hogy mire gondolsz, de nem erről van szó – ráztam meg a fejemet. – Hát akkor miről? Hisz magad mondtad, hogy te vagy az egyetlen Pythia, akit a vámpírok a magukénak éreznek. Ha történne veled valami, az utódod nyilván a Kör által nevelt jelöltek közül kerülne ki… – Aminek a vámpírok nem örülnének. De a tárgyalások nem miattam kezdődtek el. Azért gyűltek össze, mert háború van, és mert Apolló felbukkanásakor meglehetősen összecsinálták magukat. Az én személyem pusztán megkönnyítheti az egyeztetések lefolytatását. – És ha valaki nem ismeri őket eléggé ahhoz, hogy tudja mindezt… – Akkor azt sem tudná, miért is találkoztak. A koronázásomat és még pár eseményt használnak fel fedősztoriként, amíg a háttérben tanácskoznak. Meg kell beszélniük, kié legyen az irányítás… – És Mircea téged próbál meg felhasználni arra, hogy a saját konzulja mellett érveljen. – Itt a „próbál meg”-en van a hangsúly. Pritkin jókora falatot tömött magába a zsíros csodából. – Hogyhogy? Épp az előbb mondtad… – Hogy én egy vámpírbarát Pythia vagyok, igen – fejeztem be a mondatot. – De ennél azért bonyolultabb az ügy. A szenátorok fele meg van győződve arról, hogy fogalmam sincs, mikor mit teszek. Azt persze könnyen elfogadják, hogy Mircea játékszere vagyok, de azt már sokkal nehezebb belátniuk, hogy valóban komoly hasznomat vehetik. – És ha így áll a helyzet, akkor egymás közt ármánykodnak és harcolnak a főnökségért, ahelyett hogy a háborúval foglalkoznának. – Nagyjából igen. – Jellemző. Erre nem mondtam semmit, bár abból, amit én eddig láttam, az derült ki, hogy a Körnél is ugyanez a helyzet. De nem volt kedvem vitát nyitni erről.

275

KAREN CHANCE

– A lényeg az, hogy jelen pillanatban a legjobb nekem ott, ahol vagyok… – Ebben kételkedem. – …de ahhoz, hogy együttműködhessek a Szenátussal, el kell fogadtatnom magamat, méghozzá nem szolgaként. Egy szolga kapja a parancsokat, nem pedig osztogatja azokat. Márpedig valami ilyesmi lenne a munkám, nem igaz? Pritkin villogó szemmel nézett rám, mely elképesztő zöld színben ragyogott a helyiség lámpáinak éles fényében. – A hivatalod előző birtokosa osztott parancsokat, és ezeknek ők engedelmeskedtek is. – Komolyan? – rágcsáltam a pizza szélét. Az alja egy kicsit megégett, a teteje rágós volt, és itt-ott kis buborékok bukkantak elő a tésztában. Tökéletes volt. – És vajon Agnes hány alkalommal vette rá a Szenátus tagjait arra, hogy valami olyat tegyenek, ami nem volt az ínyükre? – Biztos vagyok benne, hogy többször is megesett. – Mondj egy ilyet. Pritkin a homlokát ráncolta. – Na ugye – folytattam. – Lehet, hogy eltárgyalgattak vele, vitatkoztak pár olyan ügyben, aminek amúgy semmi jelentőséget nem tulajdonítottak, aztán hagyták, hogy azt higgye, győzelmet aratott felettük. Főleg akkor tehettek így, ha cserébe ők is kértek valamit. De az, hogy valóban átadják a döntési jogukat egy komoly kérdésben olyasvalakinek, aki szerintük a Kör szoknyája mögül bújt elő… – A Pythiának pártatlannak kell lennie. – Aha, ezt próbáld meg beadni egy vámpírnak – kaptam el a kezét, ahogy az őrölt chiliért nyúlt. – Ez most komoly? – Mi? A tányérján lévő pizzaszelet felé böktem, ami teljes egészében vörös volt, és nem a paradicsomszósz miatt. – Gyomorégést fogsz kapni. – Soha nem ég a gyomrom. – Mi? Soha? – Soha.

HOLDVADÁSZ

276

Elengedtem a kezét. Ez így egyáltalán nem tisztességes. Én úgy kapkodtam be a savlekötő pirulákat, mint más a cukrot. – Amúgy meg Agnes uralkodása idején nem álltunk háborúban, ezért egészen más a helyzet – húztam elő nadrágzsebemből a kis tablettákat. – Most nagyon is számít. Pritkin felhúzta a szemöldökét. – És azt hiszed, hogy egy ilyen éjszakai kiruccanással kivívod a tiszteletüket? – Jobban, mint ha otthon maradtam volna – rágcsáltam el pár darabot, hogy megnyugtassam a gyomromat, miközben Pritkin átgondolta a hallottakat. – Nekem ez az egész még mindig úgy hangzik, mint amit egy ellenség csinál – összegezte. – Próbára tesznek, kóstolgatnak… – Egy ellenség, amit megtud rólam, azt arra használná fel, hogy ártson nekem – jelentettem ki. – Mircea soha nem tenne ilyet. Vagy legalábbis soha nem állna szándékában. De azzal, hogy egy rakat őrt küld a nyakamra, és megszabja, kivel találkozhatok és hova mehetek… Azzal igazából árt nekem. – Viszont így biztonságosabb – felelte Pritkin keserű arccal. Talán az nem tetszett neki, hogy kénytelen egyetérteni egy vámpírral. – Már te is ezt mondod, azok után, ami az elmúlt pár napban történt? – dőltem hátra a székben. – Sehol nem vagyok biztonságban! Soha nem is voltam. Megteszem az ésszerű óvintézkedéseket, néha még az ésszerűtleneket is. De nem fogok úgy élni, mint egy rab. – Még csak két hónapja, hogy… – Erről szólt az egész életem! – vágtam a szavába talán élesebben is, mint terveztem. Ezt senki nem értette meg. Se Mircea, se Pritkin, se Jonas, aki ezer örömmel rendelt volna ki a védelmemre pár tucatnyi hadmágust, hogy még nagyobb legyen a tumultus abban az átkozott lakosztályban. Senki nem fogta fel, hogy amióta az eszemet tudom, mindig elzárva éltem. Mintha valami óriási bűnt követtem volna el, amiről nem tudok, de ami miatt nem lehetek szabad. Kezdtem nagyon beleunni. – Te most a másik vá… szóval a régi pártfogódról beszélsz – mondta Pritkin.

277

KAREN CHANCE

Bólintottam, és bekaptam még egy pirulát. Igen, Tonyval kezdődött mindez. – De elszöktél tőle… – folytatta kissé vonakodva, mintha csak tudta volna, hogy erről nem akarok beszélni, mert igyekszem kitörölni az emlékezetemből Tonyt és az akkori életemet. Talán rájött, hogy fordított helyzetben ő is ugyanezt tenné. Pritkin volt a legszófukarabb lény, akit ismertem, ha a magánéletéről volt szó – na jó, egy bizonyos vámpírt leszámítva –, és noha én többet tudtam róla, mint a legtöbben, még ez sem volt túl sok. De most egyáltalán nem zavart, hogy erről kell beszélnem. Sőt akartam is, mert annyira jó lett volna, ha valaki végre megért. – Igazából kétszer is megtettem. De nem tudtam teljesen megszabadulni tőle. Tony mindig is ott lihegett a nyomomban, legalábbis ezt képzeltem. – Mert feldobtad azért, amit a szüleiddel művelt. – Megpróbáltam tönkretenni – bólintottam. – Azért jelentettem fel adócsalás miatt, mert nem tudtam, hogyan végezhetnék vele. A trükköm nem jött be, és tudom, hogy ezt soha nem felejtette el nekem, mindig is kutatott utánam. – És az éned egyik része nem is bánta ezt. Egészen eddig Pritkin üres sörösüvegének címkéjét próbáltam lekapirgálni a körmömmel, de most felnéztem rá. Addig, amíg nem mondta ki, magamnak sem ismertem volna be. – Talán… – mondtam lassan – talán van bennem valaki, aki számított arra a nagyjelenetre, amire végül nem került sor. De nem tudom, mi történt volna, ha egyszer eljön értem. Nem vagyok képzett harcos, és még ha az is lennék… – Nem vagy gyilkos – mondta ki Pritkin egyszerűen. – Pedig néha annyira szeretnék azzá válni. Nem kérdezett, nem is mondott semmit. De láttam rajta, hogy szeretne. Én is haboztam, mert nem úgy terveztem, hogy erről fogunk beszélgetni. Soha, senkinek nem mondtam még el, de tudtam, hogy e nélkül Pritkin sem értené az egészet. – Eugenie – mondtam végül, és büszke voltam magamra. Alig remegett meg a hangom. – Eugenie?

HOLDVADÁSZ

278

– A nevelőnőm volt. Tony azt mondta az embereinek, hogy ő segített megszöknöm, és tudja, hol rejtőztem el. De Tony hazudott. Ezt már azelőtt tudtam, hogy láttam volna az arcát, ahogy végignézi, amint Eugenie-t darabokra szaggatják, és ott vérzik el a lába előtt. – Minden ok nélkül megölette őt? – kérdezte Pritkin óvatosan. Felnevettem, és letéptem a söröscímkét. – Ó, oka, az volt rá. Ő egy aljas, beszari, tetű szemétláda, akit piszkosul feldühített, hogy egy halandó ember kis híján tönkretette az üzletét. Valakinek fizetnie kellett ezért. Valakinek ki kellett ontani a vérét. És ha ez olyasvalaki, akinek a halála fájdalmasan érint engem, hát annál jobb. És valóban fájt, mintha én magam is ott lettem volna, és az én vérem folyik a padlóra. De ennél is rosszabb volt az a bénító félelem, ami ezután kerített hatalmába. Teljesen megváltoztatott. Az a lány, aki korábban mindent kockára tett azért, hogy lássa Tony bukását, a történtek után a lakását is alig merte elhagyni. – A szökésem utáni hat hónap volt a legrosszabb időszak egész életemben – folytattam. – Ő már nem tartott fogolyként bezárva, helyette megtettem én magam. Annyira biztos voltam abban, hogy megtalál, és hogy én is Eugenie sorsára jutok, hogy meg se mertem moccanni. Jóformán sehová nem jártam, azt leszámítva, hogy munkát kerestem, kaját vásároltam, szóval a legszükségesebbek. De amint tehettem, máris húztam haza. A börtönben élőknek több emberi kapcsolatuk van, mint amennyi nekem volt. – De volt egy lakótársad – vetette közbe Pritkin. – Csak később. Amikor már eljártam ide-oda, találkoztam pár emberrel. Miután rájöttem. – Mire? – Hogy ez az én életem. És vagy hagyom, hogy pár ilyen rohadék döntse el, miként élem, vagyis engedem, hogy a félelem diktáljon, vagy nem törődöm vele. És úgy gondoltam, nem adom meg Tonynak a lehetőséget. Nem adok neki többet az életemből. – Egy nap felkeltél, és nem féltél többé – mondta Pritkin. Az arckifejezése semmit sem változott, de a hangja szinte sistergett.

279

KAREN CHANCE

Az agyamba beugrott egy kép egy nappal korábbról, ahogy nyárfalevélként reszketek a fürdőszobában, és vágtam rá egy grimaszt. – Nem. Mármint ez nem így működik. Legalábbis nálam nem. És azt hiszem, ha képes lennék rá, már megtörtént volna. – Hát akkor mit teszel? – hajolt előre az asztal felett, elég közel ahhoz, hogy kivehető legyen a smaragdzöld gyűrű a szaruhártyáján, és az a mélyebb zöld színű árnyalat, mely a pupillái körül egészen az aranybarnáig sötétedett. Számtalan réteg rakódott egymásra, arany és barna és jáde, hogy aztán összeolvadjanak azzá a zölddé, amit a távolabbi szemlélő láthatott. Milyen gyönyörű, gondoltam – egy pillanatig, aztán hirtelen hátradőlt, és másfele nézett. – Éled az életedet – feleltem neki egy kis szünet után. – És igen, néha félsz is. De még mindig jobb, mint minden pillanatban rettegésben élni. Jobb, mint amikor az életedet pokollá teszi a félelem. És éppen ezért többé nem hagyom, hogy bárki is bezárjon, még akkor sem, ha a javamat akarja. Megteszem az óvintézkedéseket, amennyire csak tudom. De élni fogok! Pritkin ismét beletúrt a hajába. – Igen – mondta aztán keményen. – Élni fogsz.

23

Néhány perccel később kiléptünk a bisztróból, és azonnal megláttuk a három vámpírt, akik a parkolóban ácsorogtak egy csillogó fekete SUV mellett. Pritkin átkozódni kezdett, de én nem voltam különösképpen meglepve. Legalább három nyomkövető varázslatot vetettek ki rám, amiből kettő a Szenátus műve. A szökésem célja nem is az volt, hogy elbújjak előlük, csak… nos annyi, hogy megismerjék az álláspontomat. Ami nyilvánvalóan nem sokat ért, hisz különben nem jöttek volna utánam. Késő volt, vagyis inkább egészen korán, és a parkoló sötétségbe borult. Egy magányos utcai lámpából némi sárgás fény pislákolt elő a sarkon, ami a repedezett útburkolatra és a foghíjas drótkerítésre vetült. De az épület közelében a legtöbb fényt a bejárat fölött villódzó neonfelirat szolgáltatta. A vámpírok arca ennek megfelelően sokféle színben játszott, de azt így is tisztán láttam, hogy nem túl vidámak. És ez az érzés csak fokozódott, amikor Pritkin odasétált egyikükhöz, és a gallérjánál fogva megragadta. Az a jóképű szőke volt, aki a telefon csörgése miatt óbégatott. Úgy tűnt, az utánam kajtatást kapta büntetésül. Meg azt, hogy most a saját kocsijuk oldalának taszították. – Meg akarjátok ölni őt? – sziszegte Pritkin, ám ekkor egy sötét hajú vámpír fojtófogással elkapta a nyakát. – Ha eltöröd az övét, én a tiedet fogom – jelentette ki a sötét egészen tárgyilagos hangon. – Majd meglátjuk, ki épül fel gyorsabban.

281

KAREN CHANCE

Válasz helyett Pritkin előhívta védőpajzsa egy kis részét. A kék fény alig észrevehetően foszforeszkált a sötét éjszakában. Olyan átlátszó, filmszerű hártya volt, mint egy szappanbuborék. A vámpír keze mégis úgy röppent le a mágus nyakáról, mintha csak tisztelegni akart volna. A szőke nem küzdött. Az arckifejezéséről lerítt, hogy rangon alulinak tartaná. Egyenesen rám nézett Pritkin válla fölött. – Visszahívnád a pitbullodat? Kérlek. Nemrég vettem ezt az öltönyt. – És ebben is fognak eltemetni, ha nem válaszolsz nekem! – kiáltott rá Pritkin durván. – Ahhoz már túl késő – vicsorgott a vámpír, elővillantva hófehér szemfogait. – Elég! – szóltam közbe. – Pritkin, ők csak álltak itt. – És közben reflektorral világítják meg magukat. Ezt nem értettem, de a szőke szemlátomást igen. – Minek nézel minket? – vetette oda. – Amatőröknek? – Végül is, én az vagyok – szólalt meg a harmadik, egérszerű kis vámpír. A motorháztetőn ült, és elkerekedett szemmel bámulta a jelenetet. Senki nem figyelt rá, de mintha nem is számított volna másra. – Követett titeket valaki? – kérdezte Pritkin megrázva a szőkét. – Kapd be! A válasz feltehetően nem tetszett neki, mert a szőke szeme hirtelen kiguvadt, úgy meredt a barátjára. – Te meg mit állsz ott? – Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte tőle a másik olaszul. – Lődd le! – A golyó nem jut át a pajzsán – vonta az meg izmos vállát. – Akkor segíts nekem lecsapolni! – Lehet, hogy a lánynak nem tetszene. – A lánynak egyáltalán nem tetszene! – szóltam oda nekik az általuk használt nyelven. A sötétebb hajú vámpír meglepettnek látszott. – Hé, egész jól beszélsz olaszul.

HOLDVADÁSZ

282

– Tony udvarában nőttem fel – emlékeztettem, mire elvigyorodott csinos olívaszín arca, és kivillant foga fehérje. – Ez megmagyarázza az akcentust. Pritkinen látszott, hogy a gutaütés kerülgeti, és tapasztalatom szerint ilyenkor általában valakit komoly fájdalom szokott érni. – Megtennéd, hogy válaszolsz neki? – kértem. A sötét hajú elszedett egy cigit a szőkétől, aki épp nem volt abban az állapotban, hogy tiltakozhasson ellene, majd komótosan rágyújtott. Magas volt, fekete haját egészen rövidre vágatta, hogy ne tudjon begöndörödni. Legalábbis erre következtettem a nyakánál látható néhány hosszabb tincsből. Ez amúgy nem volt olyan különös, hisz a fiatalabb vámpírok gyakran hordtak rövid frizurát, és ez alól Mircea alattvalói sem voltak kivételek. Az ő körükben azonban ritka volt az egynapos borosta, az egyik bicepszet díszítő jókora törzsi tetoválás, vagy viseletként a farmer és a szűk, fekete izompóló. – Újak vagyunk, tegnap este szállt le a gépünk – mondta végül, és beleszívott a cigarettába. Kifújta a füstöt, és azon keresztül nézett Pritkinre. – Mágus, miért követett volna bárki, ha itt azt sem tudják, kik vagyunk? Pritkin egy pillanatig elgondolkodott ezen, aztán elengedte a szőkét. A vámpír felegyenesedett, elsimította a ráncokat ezüstszürke öltönyén, aztán felém sandított. – Pórázon kéne tartanod – mondta sötéten. – Valaki esetleg elmagyarázná, mi folyik itt? – kérdeztem. – Az folyik, hogy csak akkor lehetsz biztonságban, ha senki nem tudja, merre vagy – magyarázta Pritkin még mindig a vámpírokat nézve. – És az elindulásunkat figyelembe véve ez így is volt. Azonnal, még a hotel védelmezőinek hatókörében ráléptünk egy leyvonalra, és csak a város túlsó végén hagytuk el újra. Senki nem láthatott minket, de ezzel nem sokat nyerünk, ha közben valaki egyenesen elvezeti hozzád az ellenséget! – De mi nem így tettünk! – csattant fel a szőke, miközben a nyakát dörzsölte úgy téve, mintha csak a nyakkendőjét igazítaná meg. – Ezért nem jöhetett Marco érted – tájékoztatott a fekete hajú vámpír a kocsi oldalának támaszkodva.

283

KAREN CHANCE

– Miért is? – kérdeztem vissza. A cigaretta parázsa felizzott az éjszakában, ahogy a vámpír legyintett egyet. – A paparazzók elkapták. Pár napja lesben álltak a hotel előtt, és megrohanták őt a kérdéseikkel, meg fényképeket is akartak. – Róla? – Rólad. A címlapokra kerültél. Nem olvasol újságot? – Mostanában nem – feleltem, és tekintve, hogy mit írtak rólam a legutóbbi alkalommal, talán így jártam a legjobban. – De én sehol nem láttam riportereket… – Mert nem engedik be őket a hotelbe. – Te pedig elég ritkán közlekedsz a főbejáraton át – tette hozzá a szőke. – Amúgy Jules vagyok – nyújtotta felém keskeny kezét, amit pillanatnyi habozás után elfogadtam. Ha be akarnának tuszkolni a kocsiba, amúgy is megtennék, akár együttműködöm velük, akár nem. – Ők pedig Rico és Fred. – Fred? – néztem az egérszerűre, mert kizártnak tartottam, hogy a fekete hajú srác egy Fred legyen. A kicsi halványan elmosolyodott. – Kapok érte eleget – mondta. – Azon gondolkodom, hogy nevet változtatok. Mit szólnál mondjuk az Andréhoz? Életemben nem láttam még olyan embert, aki nála kevésbé lett volna andrés. – Szóval Marco tart a paparazzóktól? – kérdeztem kétkedőn. – Inkább épp fordítva – vigyorodott el Rico. – Az egyik pasasnak olyasmit ígért be, ami anatómiailag lehetetlen lenne – közölte Fred. – Szerintem meg egyáltalán nem – szállt vitába vele Rico füstfelhőt eregetve. – Az a fényképezőgép simán befért volna, csakhogy a táska… – Na és az állvány? – Na jó, az állványt ő se gondolta komolyan. – De most nem a paparazzók látogatása a lényeg – intette csendre őket Jules egy rosszalló pillantással. – Csak annyiban, hogy ha nekik sikerült rájönniük, hogy Marco a testőröd, akkor náluk veszélyesebb alakok is könnyen kideríthették. Nem kockáztathatta, hogy bárkit is elvezessen hozzád, ezért küldött maga helyett minket.

HOLDVADÁSZ

284

– És pontosan miért is? – kérdeztem, bár úgy éreztem, meg merném tippelni a választ. – Szó szerint szeretnéd hallani, amit mondott? – A trágárságokat kivéve. – Ó, ez jelentősen lerövidíti – mondta összeszorított ajkakkal. – Szeretném tudni, hogy mit mondott – tagoltam. – A finomított változatot? „Hagyjátok, hogy megegye a pizzáját, aztán hozzátok vissza ide. Ha kell, a hajánál fogva.” – Hát még mindig nem fogta fel? – kérdeztem. – Pont az efféle hozzáállás kényszerített arra, hogy lelépjek. – Dehogynem, felfogta – szólt közbe Rico. – Csak épp nem tetszik neki. – Leszarom, hogy mi tetszik neki! Neki is látnia kell… – Ő azt látja, hogy huszonnégy éves vagy – közölte Jules, miközben visszaszerezte cigarettatárcáját a barátjától. – És mi a baj azzal, ha valaki huszonnégy? – Semmi. Hacsak nem olyasvalakivel szívózik, aki jóval elmúlt már ezer. – Kicsoda? – pislogtam. – Marco – erősítette meg, előkapva egy cigit magának is. – Hogy mást ne mondjak, látta Róma bukását. – Róma bukását… – meredtem rá bambán. – Gladiátorok, Colosseum, a miniszoknyában masírozó fickók. Erről a Rómáról beszélünk? – Eltaláltad. – A miniszoknyát én kihagynám – tanácsolta Rico. – Marco is a seregben szolgált. – Nem igazán értem, hogyan vehette őket bárki is komolyan – mondta Jules. – Hát úgy, hogy aki kinevette őket, annak levágták a golyóit. Jules mozdulata, amivel a cigarettáját készült meggyújtani, félúton megakadt. A láng táncolt tágra nyílt kék szemében. – Aha, akkor már értem. – De… de akkor miért dolgozik Mirceának? – kérdeztem. Az ilyen kort megért vámpírok rendszerint a Szenátus tagjai voltak vagy a leghatalmasabb udvarokat vezették. Nem szolgáltak olyan

285

KAREN CHANCE

mestereket, akik harmadannyi idősek voltak. De Jules csak megvonta a vállát. – Ezt tőle kellene megkérdezned. Én sosem mertem. De most már talán érted, miért kapja fel a vizet, amikor valaki, aki az ő szemében még csak gyerek… – Vagy magzat – tódította Rico. – …nem engedelmeskedik az utasításainak. – De ilyen utasítást nincs joga adni! – csattantam fel hevesen. – Voltaképpen a mestertől származott… – Akinek szintén semmi joga parancsolgatni nekem. – Komolyan tetszik ez a csaj – mondta Rico. – Tüzes. Lesújtó pillantást vetettem rá, amivel csak azt értem el, hogy még szélesebbre húzódott arcán a mosoly. – Marco talán úgy gondolkodhat, hogy ha ő ennyi idő után még mindig engedelmeskedik, akkor neked miért ne kéne… – vetette fel Fred. – Azért, mert én vagyok a Pythia – mondtam türelemre intve magamat. – És? – nézett rám értetlenkedő szemmel. Csak legyintettem egyet. Jules összevont szemöldökkel nézett rá, de nem azért, amit nekem mondott. – Fejezd be. – De megőrjít – nyavalygott a kis vámpír egy poliészterből készült szörnyűséget tekergetve a nyaka körül. – Majd hozzászoksz. – Nem akarok hozzászokni! Miért kell egyáltalán nyakkendőt hordanom? Ricón sincs – mutatott vádlón a fekete hajú vámpír felé. – Mert Rico ilyen öntörvényű – felelte Jules szárazon. – Én meg nem vagyok ehhez hozzászokva. – Miért, mihez vagy szokva? – kérdeztem azon töprengve, vajon mit kereshet egy olyan alak, mint Fred, Mircea… hogy is mondjam… reprezentatívabb családjában. – Én sima ruhákat hordok, ennyi – mérgelődött Fred, és kisöpörte vékony szálú haját az arcából. – Senkit nem érdekel, hogy néz ki egy könyvelő, amíg a számok stimmelnek a könyvben. Persze ma már nem könyvet használunk, ez csak egy mondás, és…

HOLDVADÁSZ

286

– Maga könyvelő? – vágott közbe Pritkin élesen. Fred felugrott, aztán gyanakodva méregette a mágust. – Igen, de miért ne lehetnék könyvelő? – Azért, mert testőrnek kellene lennie. – Az is vagyok – sütötte le fakószürke szemét. – Mármint most épp igen. Úgy értem… – Úgy érti, hogy semmi közöd hozzá – jelentette ki Jules. – De nekem van – mutattam rá. – Mit is keres itt? Nem jött válasz, mert Rico felkapta a fejét. Egyébként meg se mozdult, amennyire meg tudtam ítélni, még az izmait sem feszítette meg, mégis hirtelen sokkal veszélyesebbnek látszott, mint eddig. Ezt Pritkin is észrevette, mert fürkésző szemmel méregetni kezdte. – Szintén könyvelő? – Sose állítottam – felelte Rico az üres utcát bámulva. – Akkor micsoda? – Úgy mondanám, a konfliktuskezelők csapatához tartozom. – Konfliktuskezelők? – Ha konfliktust látok, kezelem a fegyveremet – csúsztatta kezét a derékszíjához. – Most ne kezeld, oké!? – figyelmeztette Jules. – Van elég bajunk nélkülük is. – Kik nélkül? – kérdeztem. – A Kör – felelte Rico, pont, amikor egy autó kanyarodott be csikorgó kerekekkel a sarkon, és egyenesen a parkoló felé vette az irányt. Egy jókora limuzin volt, az a típus, amelyikkel a belőtt fiatalok, a nászutasok, és általában azok szoktak furikázni Vegasban, akiknek van egy talicska pénzük. Csaknem annyi volt belőlük, mint taxiból, és a sofőrök gyakran használták az efféle menekülő útvonalakat, hogy elkerüljék a zsúfolt, bedugult utcákat. De a nagyjából tíz morcos fickó, aki kiözönlött belőle, túlságosan melegen volt öltözve, és túl sok fegyver kandikált ki a kabátjuk alól. Nem lehettek mások, csakis a Kör hűséges katonái. – Azt hittem, ezen már túlléptünk, nem? – kérdeztem Pritkintől, amikor egy ismerős, közel kétméteres, és meglehetősen felbőszült hadmágus ugrott ki a kocsiból, hogy átszelje a parkolót. Az

287

KAREN CHANCE

elmaradhatatlan, hosszú bőrkabátba bújtatott impozáns izom- és hústömeg kávészínű bőrrel, katonásan rövidre vágott hajjal és egészen jóképű arccal rendelkezett. Már amikor épp nem úgy nézett ki, mint aki tőből le tudná tépni valaki fejét. Ez viszont most pont egy ilyen pillanat volt. – Mi a frász ez? – szólalt meg mély hangján, még mielőtt a közelünkbe ért volna. – Helló, Caleb! – üdvözöltem rezignáltan. – Arra kértetek, hogy hozzam ki onnan, hát kihoztam – mondta Pritkin kissé bizonytalanul. – Azt mondtuk, hogy hozd be őt! – Hová kéne vinni engem? – érdeklődtem. – A központba – felelt Pritkin. – Amikor Jonas tudomást szerzett a legutóbbi támadásról, ragaszkodott hozzá, hogy… – És erre te ide hozod őt! – mutatott körbe Caleb. – Az istenverte Vegas kellős közepére, az istenverte éjszaka közepén… – Teljes biztonságban van… – …egyetlen testőr van a közelében… – Miért, mi minek nézünk ki? – kapta fel a vizet Jules. – …miközben a fél világ őt keresi! – Úgy látom, itt ránk se bagóznak – értékelte a helyzetet Fred. – Igen, de a hotelben vagy a környékén keresik – mondta Pritkin ingerülten –, és nem itt. – És ezt honnan a pokolból tudod? – kérdezte Caleb. – Fogalmad sincs, milyen lény támadta meg. Te magad mondtad az öregnek. – Te hívtad fel Jonast? – kérdeztem lassan összerakva magamban a képet. – Azért, hogy megkérdezzem, van-e valami ötlete a lény mivoltát illetően – magyarázta Pritkin. – Az alapján, amit David Dryden elmondott, támadt egy gyanúm, de ez már nem az én területem, és… – Milyen gyanú? – Arról, hogy mivel állunk szemben – húzott elő valamit a kabátjából, amit átadott nekem. Egy ceruzarajz volt, eléggé elmosódott, de teljesen úgy nézett ki, mint… – Ezt hol szerezted? – néztem fel Pritkinre. – A Kör egyik művésze készítette régi rajzok alapján.

HOLDVADÁSZ

288

– És azok a rajzok mit ábrázoltak? – A Morrigant. – A micsodát? – A sötét tündék királyának feleségét. Miután elmondtad, hogy mit láttál, és amit David mesélt a magas udvari nyelvjárásról, meg amit a szolgád említett arról, hogy az istenek is gyakorolják a megszállás képességét… Nos, arra gondoltam, ez is egy lehetőség. Különösen a név ismeretében. – Miért, mi van a névvel? – Ez egy kelta titulus. A jelentése egyesek szerint „Nagy Királynő”, mások szerint „Szörnyű Királynő”. De a legrégebbi, és feltevésem szerint helyes fordítás a „Fantomkirálynő”. Az ősi szövegek úgy írják le őt, mint aki képes fizikai és kísértetformát is ölteni. – De akkor… ő is tünde? – kérdeztem a papírt bámulva, melyen a rajz leginkább egy viharba került hollóra hasonlított. Egy igazán ördögi és dühödt hollóra. – Igen is meg nem is. Az anyja sötét tünde volt, de az apja egyike a régi isteneknek. Máris éreztem, ahogy a gyomromat megtekeri a görcs. Kérlek, kérlek, kérlek… – Szeretnéd tudni, melyikük az? – Nem nagyon. – Cassie… – De ennek biztos semmi köze a Ragnarökhöz – jelentettem ki makacsul. – Te is tudod, hogy a sötét tündék királya nincs oda értem. Talán ő küldte el hozzám… – Igen, ez is lehetséges. De ettől még tény, hogy Morrigant az ősi kelták a harcok istennőjeként tisztelték, mivel az apja a legendák szerint… – Ne mondd tovább! – …a kelta isten, Nuada… – Nem is figyelek oda. – …akit általában a római Marssal és a brit Nodensszel azonosítanak… – Könyörgöm…

289

KAREN CHANCE

– …és akiket számos szakértő egyenlőnek tart a görög hadistennel, Árésszal. – Az isten verje meg, Pritkin! Jonasnak nem lehet igaza. Kizárt! – Én nem is mondtam, hogy igaza van. Viszont az mégiscsak furcsa, hogy valaki szántszándékkal ezt teszi veled, aztán meg bocsánatot kér, és azt mondja Davidnek, hogy „ők” kényszerítették erre. Én előkotortam a gyomorpirulákat, Caleb pedig káromkodott egyet. – Szóval te tudtad, hogy ez az izé a nyomában lehet, mégis elhoztad őt ide! – Jobb itt, mint olyan helyen, ahol nagyobb valószínűséggel keresné. – Egy pillanat – mondtam a cseresznye- és krétaízű vackot rágcsálva, miközben gondolkodni próbáltam. – Biztos, hogy David ezt hallotta? Nem valami olyasmit mesélt, hogy alig értette a mondatokat? – De igen. Épp ezért vittem el hozzá az egyik nyelvész szakértőnket. Persze ő sem mondhatott semmi biztosat, mert nem a saját fülével hallotta a szavakat, hanem David tolmácsolásában. De úgy vélte, a mágus jól hámozta ki a lényeget. – Jó, de akkor is. „Ők kényszerítettek rá” – tartottam magam elé a rémisztő rajzot. – Ki lehet az, aki egy ilyen lényt bármire is kényszeríteni tudna? – Mondjuk az apja, nem? A francba! Tudtam, hogy ezt fogja mondani. – De Árész nincs itt! Egyik istenség sincs itt! – Hát, úgy tűnik, ez mégis itt van – szólt közbe Fred. – De hogy is történt ez az egész? Azt hittem, akkor régen mindet jól kihajították innen. – Így is volt – magyarázta neki Pritkin ingerülten. – De a félistenek egyik szülője ember, vagyis ebben az esetben tünde, és ez ideköti őket a világunkhoz. Az istenségeket távol tartó varázslat rájuk nem hat. – A lényeg az, akár egy isten, akár félisten, akár bármi más vadászik rá, hogy kihoztad őt ide – mondta Caleb, aki csak nem volt

HOLDVADÁSZ

290

hajlandó leszállni a témáról. Ez a fickó nem volt semmi: róla mintázhatták az egysíkú gondolkodás etalonját. – Ide, ahol teljesen védtelen. – Azért nem mondanám védtelennek… – Kösz szépen – háborgott Jules. – …mert én vele vagyok. És bármi is támadt rá, a védelmezőkön simán átjutott. Ez pedig azt jelenti, hogy a központban sem lenne nagyobb biztonságban, mint a lakosztályában. Megmondtam Jonasnak is, hogy megkérdezem Cassie-t, hová akar menni, és… – Na persze – jegyezte meg Caleb keserűen. – De Jonas nekem azt mondta, hogy biztonságos helyen akarja őt tudni. – Ott is lesz… – Amint visszavisszük a lakosztályába – kapcsolódott be Jules is. – Szó sincs róla, hogy visszakerüljön arra az átkozott helyre. Az egy halálos csapda! – mordult rá Caleb. – És ez az utolsó szavam. – Nem is halálos csapda – tiltakoztam. – De az, ha nem képes ugrani! Épp ezt magyaráztam annak a fafejű vámpírnak is. Otthagyni magát egyedül, arról nem is beszélve, hogy gyógyszer hatása alatt és kábán, szinte felhívó egy kerin… – Te beszéltél Marcóval? – szakította félbe Pritkin. – Igen, mi… – Mikor? – Most, pár perce. Én… – Telefonon? – Nem, mi… – Akkor hogyan? – Befejezhetném végre a mondatomat?! – csattant fel Caleb dühösen. – Amikor nem jelentél meg nálunk a lánnyal, Jonas azt hitte, hogy nem sikerült kicsempészned a lakosztályból. Odaküldött minket, hogy segítsünk, de az a nyomorult vámpír nem mondta el… – A szállodához mentetek? – Igen. – És onnan idejöttetek? – Basszus! – mondta Rico, és megragadta a karomat. A következő pillanatban már bent ültem a kocsiban.

291

KAREN CHANCE

Kicsit hasonlított az ugrásaimra. Nem emlékeztem arra, hogy az ajtó kinyílt volna, én meg beszállok, mindenesetre megtörtént. Ricóra pillantottam, aki előttem ült a volán mögött, de csak egy másodpercig. Utána valami kirántotta az ülésből a még nyitott ajtón át, és a levegőbe hajította. – Lasszóbűbáj – motyogta Fred, amikor a haverja egy nagy szemeteskonténerben landolt csaknem a parkoló túloldalán. – Hogy én mennyire gyűlölöm ezeket! Ismét előrenéztem, és láttam, hogy ott kuporog az anyósülésben. – Mikor szálltál be? – Egy perce. Sejtettem, hogy sietősen fogunk távozni. – Nem is vettelek észre. – Igen – sóhajtott. – Ezt is sokszor szoktam hallani. – Bárcsak nekem lenne ilyen gondom – morogtam, miközben az ablakon kinézve láttam, hogy Pritkin és Caleb egymással ordítoznak, a hulladékkal jócskán beterített Rico pedig követhetetlen gyorsasággal szeli át a parkolót. Egy másodperccel később a támadója már egy teherautó oldalfalának a keménységét tesztelte. Egy újabb másodperc elteltével négy hadmágus vetette magát Ricóra. Sóhajtottam, és elkezdtem átmászni az ülések között. – Ez mindig így megy? – kérdezte Fred, amint Jules megindult előre. Hamis mosoly játszadozott az arcán, és békítően emelte fel az egyik kezét – hogy valaki elkapja, és teljes erőből a kocsinknak vágja. Hátrahőköltem, amikor fejjel előre a szélvédőnek koppant. A jóképű arc egész sor repedést hozott létre az állítólag golyóálló üvegen. – Á, dehogy – feleltem Frednek, ahogy Jules lepattant a motorháztetőről, és újra a küzdelembe vetette magát. – Most még egész nyugodt a helyzet. – Mit művelsz? – kérdezte, amikor látta, hogy benyúlok az ülés alá, a kesztyűtartóba, és lehajtom a napellenzőt. A kulcs az utóbbiból pottyant ki, egyenesen az ölembe. – Véget vetek ennek. Ha továbbra is ilyen gyerekesen akarnak viselkedni, legalább olyan helyen tegyék, ahol a halandók nem látják őket. – És gondolod, hogy hallgatni fognak rád?

HOLDVADÁSZ

292

– Nem. De ha elindulok, úgyis követni fognak. – Hát, azt nem tudom, hogy jutsz ki innen. Pont a kijáratnál parkoltak le azzal a böhöm nagy limóval. A kerítés meg körbe… Elharapta a mondatot, mert egy hatalmas, fémes reccsenés rázta meg a levegőt. Végigszáguldott az épületek között, visszhangzott a falakról. – Ez meg mi a frász volt? – nézett körbe tágra nyílt szemekkel. Nem válaszoltam neki, mert túlságosan lefoglalt a levegőbe emelkedő limuzin látványa. Hosszú teste megtekeredett, és mintha fájdalmában nyögött volna ekkorát. Fém csikordult, autóriasztók visítottak fel, ablaktáblák robbantak szét. Az egyik ablaktörlő nyílvesszőként száguldott a bisztró feletti neoncsövek felé, becsapódásakor színes szikraeső hullott a járdára. – Mi ez? – kiáltotta Fred, megragadva a vállamat. A limó kettészakadt, a robbanás ereje a szemben lévő ház falára kente fel az egyik felét. A másik fele viszont pont felénk tartott. – Ez? Csak a dolgok szokásos menete – mondtam, és tövig nyomtam a gázt.

24

A motor felbőgött, mi pedig kilőttünk, így a luxusautó roncsából lett rakéta pár centivel elhibázott bennünket. Eltekertem a kormányt, és beletapostam a fékbe, amivel sikerült elkerülnöm egy parkoló autót, de a kerítésnek nekivágódtunk. Szinte alig vettem észre, mert épp az járt a fejemben, hogy a repülő limuzin pont a bisztró felé tart, hogy letaroljon odabent mindent és mindenkit. Csakhogy nem így történt. A repedezett és véres szélvédőn át a kettészakadt limó hátsó részét bámultam, amely kissé féloldalasan állt ki egy hullámzó energiamezőből. Pritkin kéklő pajzsaival ellentétben itt mindenféle szín és alakzat felbukkant és összeolvadt. A mágusok egyszerre harcoltak ellenfeleikkel és az autóval, de valahogy sikerült megállítaniuk. A hatalmas, szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolódott fémtömeg úgy három méterrel a föld fölött lebegett, mint valami hálóba került hal. Enyhén remegett, imbolygott – és szivárgott. Valami folyadék csöpögött a limó végéről a földre. Az összegyűlt tócsában megcsillantak a szikrák, melyek rendületlenül pattogtak a tönkretett neonfeliratból. Félig működésképtelen agyamnak eltartott néhány másodpercig, amíg rájött, mit látok. Akkor viszont őrült módjára kezdtem matatni a sebességváltóval, hogy hátramenetbe tegyem a kocsit. – Most mi van? – kérdezte Fred. – Gáz! – feleltem tömören, és a pedálra léptem, miközben a hadmágusok is szétszóródtak. A pajzsok visszahúzódtak viselőik

HOLDVADÁSZ

294

köré, néhány pedig kétségbeesetten próbálta védeni a bisztró bejáratát. És a limuzin… – Basszus! – kiáltotta Fred, amikor a járgány még zuhanás közben felrobbant, gyilkos repeszeket szórva a szélrózsa minden irányába. Lebuktam, mert semmi másra nem volt időm, de rá kellett jönnöm, hogy a padló már foglalt. A kezemmel eltakartam a fejemet, miközben még mindig hátrafelé gurultunk. Sajnos nem elég gyorsan ahhoz, hogy elkerüljük azt a fémdarabot, amely elsöpörte a szélvédőnk maradékát is. Üvegszilánkok repültek szanaszét az utastérben, felkarcolták a karomat, és éreztem, hogy a halántékomon is valami meleg folyadék csordogál. A műszerfalnak köszönhetően a többi testrészem viszonylag jól megúszta. No persze nem olyan simán, mint Fredé, aki még mindig a padlón kuporgott. – Neked a testőrömnek kellene lenned! – kiáltottam rá a fékre taposva. – Az is vagyok. – Akkor mi a frászt keresel ott lenn? – Nem vagyok kimondottan jó testőr. – Gyere már! – rángattam fel, mert az ő éles vámpírlátását akartam segítségül hívni, hogy megtaláljuk Pritkint a káoszban. Ám mielőtt akár egy szót is szólhattam volna, az elénk táruló kép mozgásba lendült. A bisztró balra indult el, majd kikerült a látóterünkből. Helyét a sötét épületek és a csillagos ég szédítő kavalkádja vette át. – Mi történt? Mi történt? – visította Fred hisztérikusan. Ő belém kapaszkodott, én meg a kormányba, nehogy kirepüljek ott, ahol nem is olyan rég még a szélvédő volt. Nem válaszoltam, mert minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne veszítsem el a fogást, noha egyre vadabbul pörögtünk a rengeteg üvegdarab és egyéb törmelék között. Ahogy előbb a limuzin, úgy most az SUV is a levegőbe emelkedett, azzal a különbséggel, hogy a mi kocsink lassan bólogatva forgott körbe. A fényszórók csóvája egy óriási parabolát rajzolt ki, időről időre megvilágítva az alattunk folyó, egyre ádázabb küzdelmet.

295

KAREN CHANCE

– Hogyan irányítható? – kiáltottam Fredre, mivel kezdtem úgy érezni magamat, mint egy ruha a működő mosógépben. – Micsoda? – A bűbáj! – Milyen bűbáj? – Amit most kapcsoltál be! – vágtam oda dühösen, épp akkor, amikor vagy féltucatnyi mágus egyszerre elszállt. Az egész olyan volt, mintha valami robbanás repítette volna őket az egekbe, csakhogy ilyet nem láttam. Bár végül is elég kevés dolgot tudtam megfigyelni Fred 4l-es méretű cipőjén kívül. De akkor is, valami borzasztó dolog történt odalenn, mert hadmágus arcán sohasem láttam még olyan félelmet, mint a közvetlenül mellettünk elzúgó fickóén. Félrelöktem Fred lábát az arcom elől, és sietősen keresgélni kezdtem a műszerfal alatt. A természetfeletti közösségek tulajdonában lévő autók közül elég sokra vetettek ki lebegő bűbájt, hogy elérhessék a ley-vonalakat, melyek jó része nem a talajszinten húzódik. Az ilyen járművekkel azonban inkább mágusok utaznak, hisz ők a legfőbb használói a föld mágikus autópályáinak. A vámpírok inkább messzire elkerülik azokat a helyeket, ahol bárki pillanatok alatt hamuvá éghet megfelelő erősségű védőpajzs nélkül, és ilyennel még a mesterek sem rendelkeznek. A fentiek miatt az utóbbi időben meglehetős rendszerességgel kerültem kapcsolatba a vonalakkal és a rajtuk közlekedő járművekkel. Az ilyen alkalmak azonban általában nem nyugodt sétakocsikázást jelentettek, így nem is volt alkalmam kérdéseket feltenni – például arról, hogyan is néz ki az az átkozott bűbájketyere. De ha nem lenne ennyire átkozottul sötét, talán… Épp eddig jutottam a gondolataimban, amikor egy nagy lökés szakított ki bennünket a köröző mozgásból. A hő- és fényhullám, amely elérte a kocsit, hátrafelé taszított. Mint kiderült, ezzel jól jártunk, ugyanis az a hely, ahol pár pillanattal korábban forogtunk, hirtelen megtelt a bisztróval. Az utca túloldalán álló épület falának csapódtunk, méghozzá nyaktörő erővel. A kis étterem krómozott teteje az ég felé száguldott,

HOLDVADÁSZ

296

égő törmeléket repítve mindenfelé, mintha egy régi Buck Rogersfilm rakétája indult volna útnak. A kocsink lecsúszott a téglafalról és visszalebegett az utcára. Kissé balra dőlt, mint egy részeg imbolygott a levegőben, miközben a bisztró döbbenetes magasságba emelkedett a fejünk felett. Egy egészen hosszú pillanatig úgy tűnt, legyőzi a gravitációt is, de aztán megindult a föld felé. Amikor megérkezett, téglák, régi csempék és lángoló narancssárga műbőr kavalkádja repült szanaszét. – Basszus… – mondta Fred elhaló hangon. Aztán mindketten a műszerfalba kapaszkodtunk, mert a kocsit elérte a por és törmelék gomolygó felhője. Megpróbáltam kiszúrni Pritkint a káoszban, ám be kellett látnom, hogy ez esélytelen. De legalább úgy tűnt, a Testület embereinek még a nagy bumm előtt sikerült evakuálniuk a bisztró közönségét. Pánikba esett emberek rohangáltak fejvesztve, köztük egy sötétszőke lány, aki az utcán parkoló kocsik mellett futott végig. Kicsi volt és bögyös, rövid hajának színe közelebb állt a barnához, mint az én vörösesszőkémhez. Nem is göndörödött úgy, mint az enyém, és nem is voltunk egyformán öltözve, de a hasonlóság mégis elegendő lehetett, mert valamilyen erő jobbra-balra taszigálta mögötte az autókat. Ám úgy tűnt, senki más nem figyelt fel erre a jelenetre. A fojtogató füstben, a lángok között, az autóriasztók szirénázása és az emberek sikoltozása közepette a szőke szorongatott helyzete nem keltett feltűnést. És mire valaki észbe kapna, lehet, hogy a hasonmásom már ropogósra sül. Nekiláttam, hogy újra mozgásra ösztökéljem igencsak megviselt járgányunkat. – Te találkoztál valaha ehhez hasonlóval? – kérdezte Fred. – Hát, volt pár rázós helyzetem. – Nekem még nem. Azt a rohadt…! – meredt a parkolóra, a lángok ott táncoltak tágra nyílt szürke szemében. – Az egyik varázslat biztos eltalált egy gázvezetéket, vagy ilyesmit. – Talán igen. – Talán? Miért, mi más lehetett volna?

297

KAREN CHANCE

– Épp ezt fogjuk kideríteni – közöltem, amikor a motor vonakodva bár, de beindult. A gázra léptem, és girbegurbán megindultunk keresztben az út felett. A kocsi még mindig oldalra dőlt, de legalább haladtunk. A lány éppen alattunk futott el, de annyira halálra volt rémülve, hogy egy több méter magasban lebegő böszme nagy SUV fel sem tűnt neki. Felkapcsoltam a reflektorokat, a vészvillogókat, és a dudára is rátenyereltem, közben körbekémleltem, hátha megpillantok valamit, aminek felkeltettem a figyelmét. De mindenütt csak a káoszt láttam, azt nem, ami előidézte. Egy láthatatlan ököl csapott hatalmasat egy közeli áruszállító furgon oldalára, mire az feldőlt, és jó pár métert csúszott az aszfalton. Egy öreg bogárhátú is megkapta a magáét, szó szerint tüzes találkozásban volt része egy új Lincolnnal. Egy motorkerékpár pedig a népszerű motoros akrobata, Ével Knievel egyik trükkjét bemutatva ugratott át az álló autók felett, mielőtt egy hirdetőtáblának vágódva felrobbant, és a lángok pillanatok alatt elborították a fából készült állványt. Aztán semmi. A járművek felaprítása hirtelen abbamaradt. A láthatatlan kiváltó ok talán épp azért szüneteltette áldatlan tevékenységét, hogy jobban szemügyre vegye a meglehetősen fura, levegőben úszó fekete autót, ami úgy ki van világítva, akár egy karácsonyfa. Ja, és ott az a szőke lány a volán mögött, aki mintha alig várná, hogy elkapják. Újra megnyomtam a dudát, hátha akad még valaki, aki esetleg felfigyelhetne ránk. Fred megragadta a karomat. – Te meg mit művelsz? – kérdezte halálra vált hangon. – Várom, hogy észrevegyenek. – Várod, hogy… micsoda? – Bármi is az ott odalenn, először a limót kapta szét, azután a bisztrót, és most a lányt hajkurássza. Biztos, hogy engem keres. – Naná, hogy téged keres! – rázta meg a vállamat. – Épp ezért kell most rögtön elhúznunk innen! – Persze, azonnal – nyugtattam meg, amikor valami hatalmas és sötét dolog hagyta ott hirtelen a lányt, és indult meg felénk a levegőben. Eddig nem jól láttam, de most sokkal kivehetőbbé vált.

HOLDVADÁSZ

298

Persze sok mindent így sem állapíthattam meg róla. Csupán egy sötét árnyékot láttam, mely csak elhalványította, de nem takarta ki teljesen a mögötte lévő utcai lámpák fényét. Arra viszont nem volt időm, hogy sokáig tanulmányozzam. Abban a pillanatban nyomtam tövig a gázpedált, amikor az a valami egy kobra gyorsaságával csapott le ránk. Telibe is kapott volna, de sikerült annyit előrelebegnünk, hogy csak a kocsi hátulját találta el. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy rulettkerékként pörögve csapódjunk a kerítésbe. A csomagtartóval ütköztünk neki, kidöntöttük a dróthálót, és éreztem, közel jár az autó ahhoz, hogy kilehelje a lelkét. És mégis, amikor a gázra léptem, köpködve és nyikorogva bár, de előrelendült. Átszeltük a parkolót, majd az utcán száguldottunk végig, mintha puskából lőttek volna ki. Egy pillanatra sem vettem el a lábamat a gázpedálról, sőt annyira nyomtam, hogy éreztem a vér lüktetését a lábfejemben. Valami nem stimmelt. A kocsi hátulsó felét mintha lefelé húzták volna, ennek következtében az orra úgy megemelkedett, hogy semmit nem láttam a motorháztető miatt. Tekintve, hogy ebben a városrészben milyen közel építették egymáshoz a házakat, ez nem volt épp nyerő felállás. – Mi történt? – kérdeztem Fredet, aki hátralesett a két ülés között, majd tátva maradt a szája. – Ó, a francba! – Mi ó, a francba? – Ó, a francba, utasaink vannak. Hátrafordítottam a fejemet, de rajtunk kívül senkit nem láttam a kocsiban. Csak a sötét éjszakát mögöttünk – no meg azt a hatalmas árnyékot, ami nálunk gyorsabban szelte a levegőt. Ez a valami nem volt teljesen sötét. Itt-ott apró villanások látszottak rajta, mint amikor zápor közben egy-egy pillanatra kibújik a nap a felhők mögül, vagy egy olyan fátyol, amelynek hasítékain át felsejlenek a mögéje rejtett arcvonásai. De egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Morrigan, vagy akárki is támadt rám korábban. Először is, ez sokkal nagyobb volt, és abból a néhány pillantásból, amit rávethettem, inkább úgy tűnt, mintha pikkelyek borítanák a testét, nem pedig… Fred felsikoltott, én pedig rájöttem, hogy finoman fogalmazva nem volt kimondottan ésszerű dolog levennem a szememet az útról.

299

KAREN CHANCE

Épp időben fordultam vissza, hogy lássam, amint egy parkolóház felé tartunk elég nagy sebességgel. Megállni nem lett volna idő, irányt változtatni is csak épp annyira sikerült, hogy az egyik ablakszerű nyíláson hussanjunk be a beton támasztófal helyett. Valami más nem volt ennyire sikeres, mivel egy földrengés erejével csapódott az épületnek. Szürke tömbök szakadtak ki a falból, és beterítették körülöttünk a talajt, ám úgy látszott, bármi is volt a nyomunkban, túl nagy volt ahhoz, hogy átférjen a keskeny résen. Erre abból következtettem, hogy semmilyen sötét árny nem jelent meg mögöttünk a fényárban úszó, ám szinte teljesen üres szinten. Igaz, mi magunk is épphogy megúsztuk. Az egyik gumi kidurrant a párkánnyal való találkozás során, és a kocsi hátulja is leért a pluszrakománynak köszönhetően. Ám sokat javult a helyzet, jól kiláttam előre, miközben nyomtam a gázt. Ez egészen addig volt kellemes, amíg nem tudatosult bennem, hogy egyenesen egy széles betonoszlop felé haladunk. Elrántottam a kormányt, de az oldalunkkal így is elkaptuk, és az ütközéstől szikrákat hányva pörögni kezdtünk. Aztán kiderült, miről beszélt az előbb Fred. A kocsi ugyanis első látásra több száz méternyi drótkerítést vonszolt maga után, néhol még az oszlopok sem hiányoztak. És ezen a tekergő, nyikorgó, hánykolódó kupacon egy nagyon felbőszült mágus igyekezett megkapaszkodni. Pislogtam néhányat, mert azt hittem, csak képzelődöm. Ha így is volt, a pislogás nem segített rajtam, mert amikor kinyitottam a szememet, még mindig Pritkint láttam. Ráadásul nem volt egyedül. Három másik alakkal lógott, akik teljesen átlagos kinézetűnek tűntek – farmer, sötét kabát, sötét haj. Legalábbis ennyit tudtam megállapítani abban a néhány pillanatban, amíg láttam őket, mert utána a falnak csapódtak. Akkor viszont kezdtem afelé hajlani, hogy mégsem teljesen átlagosak. Az egyikük ugyan egy nyíláson át repült be a parkolóházba, és a lendület vitte is tovább, mintha katapultból lőtték volna ki, viszont a másik kettőn az látszott, hogy egy közel száz kilométeres sebesség mellett bemutatott találkozás a betonfallal nem több számukra, mint apró kellemetlenség. Szinte azonnal talpra ugrottak, és rávetették magukat Pritkinre.

HOLDVADÁSZ

300

Feltételeztem, hogy pajzsokat használnak, de Pritkinén kívül egyet sem láttam. Aztán már azt sem, mert léggömbként pukkadt ki. Csak néztem, és roppant furcsa, undok déjá vu érzésem támadt. A szabad kezemmel megragadtam Fredet. – Van fegyvered? – Micsoda? – Egy fegyver! Pisztoly! – Persze hogy van fegyverem. Testőr vagyok – mondta egy csepp irónia nélkül a hangjában. – Akkor lődd le őket! – Én… igazából a karddal jobban bánok. – De tudod, hogyan kell lőni, nem? – Hát igen. Végül is… – Francba! – rántottam ki a pisztolyát a hóna alatt lévő tokból, majd átlökdöstem a kormány mögé. – Vezess! Pritkin észrevette, hogy a lapos hátsó gumi miatt elég féloldalasán bár, de a küzdelem irányába tartunk, és elkerekedett a szeme. Kikerült egy ütést, mely így a mögötte álló betonoszlopot repesztette meg, majd vadul rázta a fejét, és felém kiabált valamit, amit nem érthettem a fülsiketítő csikorgásban, amit a talajon végighúzott felni okozott. A következő pillanatban Pritkin a földre vetette magát, mert látta, hogy lőni fogok. Minden bizonnyal elvétettem, mert a mágus, akire céloztam, meg se rezzent, csak kinyújtotta a kezét, hogy útnak indítson egy varázslatot. A jól ismert vöröslő villám azonban a kocsink helyett a mennyezetbe csapódott, hála Pritkinnek, aki az utolsó pillanatban elkaszálta a mágus lábát. Fullasztó por- és füstfelhő borított el bennünket, de horganyzott vas tartóelemek is hullottak felénk egy Nissan Sentra teljes elülső felével egyetemben. Aztán egy másik mágus varázslata egy ember nagyságú darabot szakított ki a padlóból, betontörmeléket zúdítva az arcomba. Ám úgy tűnt, mindez nem rettentette vissza Fredet, aki minden bizonnyal úgy döntött, a legbiztosabb megoldás az, ha mindenkin átgázol. Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy hirtelen szembefordult a trióval, és gázt adott. A mágusok egy pillanatig mozdulatlanul bámulták a viharvert SUV-t a lapos kerekével, az őrült

301

KAREN CHANCE

vámpír sofőrrel és a porlepte nővel, aki úgy tartja kezében a pisztolyt, mintha azt is tudná, hogyan kell használni. Aztán szétrebbentek az autó elől. – Mit művelsz? – ordítottam Fredre, ő pedig ijedt tekintettel nézett vissza rám. – Azt még nem mondtam, hogy nem tudok vezetni? – Nem! – feleltem, miközben elértük az épület falát, és át is gurultunk egy nyíláson, magunkkal sodorva Pritkint is. A bűbáj alig egyemeletnyi zuhanás után működésbe lépett, csakhogy himbálózva, sete-sután és egy kört leírva pont a rossz irányba, azaz újra a parkolóház felé haladtunk. Elkaptam a kormányt, és élesen jobbra rántottam, de már későn. Két mágus vetette le magát a fölöttünk lévő szintről. Az egyik a még mindig magunk mögött vonszolt drótkerítést kapta el, de a másik… – Basszus – mondtam, amikor meghallottam a bakancsok kemény koppanását az utastér tetején. Aztán felemeltem a pisztolyt, és lőttem. Kizárt, hogy ezúttal is elvétettem volna. Egy egész tárat ürítettem a tetőbe. Láttam, ahogy a lövedékek átütik a fémet, és biztosan belefúródtak abba, aki odafent állt. Mégse hallottam az eldőlő test puffanását, és egyik oldalon sem zuhant le senki a kocsiról. Egy másodperc elteltével pedig egy varázslat hasított végig felülről a kocsin. A középső ülésnél hatolt be, szétszaggatta a tető nagy részét, és jó félméteres lyukat ütött a karosszéria padlólemezén. A következő támadás valószínűleg rajtam is ugyanekkora lyukat csinált volna, ám ekkor hirtelen egy felüljáró tűnt fel előttünk, és szó szerint millimétereken múlt, hogy sikerült besiklanunk alá. Éreztem, ahogy a kocsi tetejét végigkaristolja a beton. A felső reflektorsor letört, és az egész járművet szikraeső borította be. Olyan közel voltunk, hogy összekuporodtam az ülésen, attól tartva, hogy a tető maradéka is ránk zuhan. És tutira olyan közel, hogy a támadónkat odakenjük a felüljáróra. Fredre néztem, amikor kibukkantunk a túlsó oldalon, immár potyautas nélkül. – Azt mondtad, hogy nem tudsz vezetni. – Mert nem tudok.

HOLDVADÁSZ

302

– Akkor ez mi volt? – Micsoda mi volt? – nézett rám összezavarodva. Nem válaszoltam, túlzottan lefoglalt az, hogy az ülésbe kapaszkodva óvatosan kipillantsak a mellettem keletkezett füstölgő lyukon. Láttam Pritkint, amint a kerítésbe kapaszkodik, és falfehérre vált arccal bámul fel rám. Aztán nekicsapódott egy villanypóznának, és valami egészen csúnya dolgot kiáltott. Én is valami hasonlót szerettem volna, amikor megpillantottam, hogy három mágus kapaszkodik a drótba nem is olyan messze Pritkintől. – A rohadékok! – Mi van? – kérdezte Fred. – Még három mágus utazik velünk. – Az hogy lehet? Már csak egy maradt! – Kösz, hogy emlékeztetsz – morogtam, miközben az egyik támadó egy újabb varázslatot küldött volna felénk, ám Pritkin nemes egyszerűséggel kitekerte a karját. A másik mágus válaszul ugyanezt próbálta elkövetni Pritkin fejével, ám ő mostanra nyilván visszaállította a pajzsait, mert az akció nem sikerült. De tudtam, hogy a pajzsok nem fognak sokáig kitartani, legalábbis ezek ellen. – Változott a terv – másztam vissza Fredhez. – Miért, volt terv? – Most már van. Pritkin védőpajzsai a mágusokkal szemben talán nem működtek elég hatékonyan, minden más esetben viszont igen. Csak egy ilyen más esetet kellett találnom. Szerencsére bőven akadtak lehetőségek. – Nem akarnád átvenni? – érdeklődött Fred, amikor feltérdeltem az ülésre, hogy körülnézhessek. – Nem, vezess csak. – Te süket vagy? Már mondtam, hogy nem tudok! – Eddig egész jól ment. Csak nyomd a gázpedált, és tartsd egyenesen a kormányt. Majd segítek, ha rossz felé mész. – A gázpedált – ismételte kissé pánikba esve. – És melyik az? – Amelyiket most is nyomod. – És melyik a fék?

303

KAREN CHANCE

– Arra nem lesz szükséged – világosítottam fel, és élesen jobbra tekertem a kormányt. Visszakanyarodtunk a parkolóház és a mellette álló épületek felé. A drótkerítés úgy lengedezett mögöttünk, mint egy meglehetősen különös papírsárkány farka. – Ugye te kilátsz? – kérdezte Fred kissé idegesen. – Persze. – Akkor jó. Mert ez a rohadt motorháztető megemelkedett, és szinte semmit… Áú! Hé, mi volt ez? – Semmi, nagyon jól csinálod. – De nekimentünk valaminek! – Ideje lenne lassan hozzászoknod – közöltem vele ezúttal a hátsó ablakon át nézelődve. A Vegasban divatos lapos tetők egyáltalán nem tükrözik a homlokzatok csillogó pompáját. A szokásos parabolatányérokból, hagyományos öreg antennákból és napelemekből álló erdő mellett itt jutott hely a hatalmas légkondicionáló berendezéseknek is, mivel a talajszint közelében az állandóan szálló homok könnyen eltömítené őket. Különösen ügyeltem arra, hogy egyet se kerüljünk el a jókora aggregátorok közül. A mágusok úgy pattogtak egyiktől a másikig, mintha kifejezetten morcos pingponglabdák lettek volna. Pritkin még mindig ordítozott, de nem hallottam a szél zúgásától, Fred káromkodásától és attól a felülről érkező furcsa zajtól, ami olyan volt, mintha bőr suhogott volna egy hurrikánban. De legalább most épp egyik mágus sem próbálta megölni Pritkint, mert azzal voltak elfoglalva, hogy életben maradjanak. Sajnos elég jól ment nekik. A legalul lévő mágus elszállt, amikor élesen befordultunk egy sarkon, és a vadul himbálózó kerítés egy ponton megadta magát, majd leszakadt. A másik két mágus azonban a hozzánk közelebb eső felén kapaszkodott, és bőszen tartotta magát annak ellenére, hogy átromboltak egy melegházon, egy rakás öreg téglán, majd az arcukkal telibe kaptak egy falat. – Ezt nem hiszem el! – kiáltottam, amikor felbukkantak a fal tetején, hogy magukkal sodorják egy terasz teljes bútorzatát. – Ezek a fickók nagyon ki akarnak csinálni téged – nyugtázta Fred a visszapillantót bámulva.

HOLDVADÁSZ

304

Nem felelhettem, mert az egyik villámvarázslat levitte a tükröt az anyósülés oldalán, amitől az egész kocsi erősen rázkódni kezdett. Úgy tűnt, a háztetők nem nyújtanak elég elfoglaltságot a mágusoknak. Ha le akarjuk rázni őket, ennél komolyabban kell próbálkoznunk. Enyhén jobbra fordítottam a kormányt. Alig néhány másodperc múlva füstgomolyag tűnt fel előttünk, mintha egy sötét függönyt húztak volna az ég elé. Úgy éreztem, legalább fél órája ülünk az autóban, pedig a valóságban alig néhány perc telhetett el. A távolból hallottam a szirénákat, de még egyetlenegy mentő- vagy tűzoltóautó sem érkezett a csetepaté helyszínére. – Az a kocsma még mindig ég? – kérdezte Fred homlokráncolva. – Nem egészen – feleltem, ahogy a lángoló hirdetőtábla kellős közepe felé tartottunk. A motorkerékpár tankja tele lehetett, mert a plakát hatalmas felületét teljesen hatalmába kerítette a tűz. A papír persze már rég leégett, alóla előbukkant az öreg fatákolmány. A nagy tartógerendák remekül táplálták a tüzet. Egész komoly kis máglya lett belőle, és még ilyen távolságból is megcsapott a felénk áradó hő. A lángok másodperceken belül betöltötték a teljes látóteret a hiányzó elülső szélvédő keretében. A füstszagú levegő összeborzolta a hajamat, a szemem könnyezni kezdett tőle. Hátrasandítottam, és konstatáltam, hogy a mágusok is észrevették. Az összegubancolódott drótkerítésen át figyelték az egyre közelgő lángtengert, arcukon a döbbenet látszott. Így aztán megfeledkeztek arról a veszedelmes hadmágusról, aki kicsivel fölöttük lógott a dróton. Pritkin bakancsa kőkeményen csapott le az egyikük fejére, majd ördögi erejű rúgást mért a mellkasára. A férfi elrepült, a feje eléggé természetellenes szögben állt a nyakán, ám ekkor Pritkin már a társa felé fordult. Ezúttal azonban nem került sor harcra. Az utolsó mágus önként engedte el a kerítést, és aláhullott a mindent elborító füstbe. – Azt hiszem, a tűzzel már nem birkózott volna meg olyan könnyen, mint a betonfalakkal – jelentettem ki elégedetten, ám ekkor

305

KAREN CHANCE

észrevettem, hogy Pritkin nem követi a példáját. – Ez meg mi a frászt csinál? – kérdeztem Fredet, aki aggódva pillantott rám. – Milyen tűzzel? – Még mindig kapaszkodik – másztam át az ülések közt, hogy kinézzek a hátsó szélvédőn, de hiába láttam így többet, a helyzet mit sem változott. Pritkin pajzsai simán semlegesítették volna a földet érés hatását, de ő mégsem ugrott le, nem is mászott felfelé. Csak bámult, ráadásul nem a lángoló hirdetőtáblára. – Milyen tűzzel? – tette fel a kérdést Fred ezúttal kicsit indulatosabban. Követtem Pritkin pillantását, de a rengeteg füstön kívül semmit nem láttam. Igaz, a füst egy része eléggé fura formát öltött. Pislogtam egyet, de még mindig ott volt. Egy elképzelhetetlen forma elmosódott körvonalai a ragyogó, csillagfényes éjszakai égbolton. És egyenesen felénk tartott. – Ó, a francba! Tűz! – sikoltotta Fred, és átrepültünk a hirdetőtábla közepén.

25

Szerencsére a vékonyabb kereszttarró lécek félig már elszenesedtek, és egy szisszenéssel, hamufelhő kíséretében utat engedtek nekünk. Ám mögöttünk egy sokkal nagyobb valami csapódott az oszlopoknak. Fatörzsméretű póznák repültek szanaszét pörögve az éjszakában. A legtöbbjüket sikerült elkerülnünk, mivel főként alattunk szálldostak, ám azzal a varázslattal, ami a következő másodpercben szelte át a levegőt, már nem volt ilyen mázlink. Alulról érkezett, feltételezhetően az egyik mágustól, aki túlélte a zuhanást. Vörös villám cikázott végig a műszerfalon, az elektromosságtól libabőrös lett a karom, Fred vékony szálú, lefésült haja pedig szó szerint égnek állt. A támadás ennél nagyobb kárt nem okozott, legalábbis bennünk. De az SUV gyomorforgató sebességgel pörgött a levegőben, aztán fejre állt és nem mozdult többé. Felsikoltottam, Fred is csatlakozott, majd mindketten nekicsapódtunk a tetőnek, ami még elviselhető volt. Utána viszont átgurultunk a szélvédő helyén, ami már nem. Éreztem, ahogy zuhanni kezdek. A kezemmel kalimpáltam, de nem volt semmi, amit elkaphattam volna. És ezúttal ejtőernyő sem nyílt ki fölöttem, és nem kapott el egy erős kar. Semmi, csak a szél, a levegő, és egy hosszú utazás a földig. És ez így ment – egészen egy másodpercen át, mert utána egy erős rántást éreztem, majd a város fényei úsztak el a szemem előtt teljes összevisszaságban, szédítő sebességgel. Ez teljességgel megzavarta amúgy is szétesőben lévő gondolataimat. Csak ekkor tudatosult bennem az is, hogy a sikoltásom valóban egy duett egyik szólamát jelentette. A másik hangot Fred adta ki

307

KAREN CHANCE

magából, aki a mellkasához szorított. Egyik karjával megtartott, mintha csak egy zsák krumplit ölelgetne. A másik kezének elfehéredő ujjpercei a kerítés drótját szorongatták. Vagyis csak lógtunk a levegőben. Egy pillanatig nem történt semmi, csak lihegtem, és szemem előtt megjelent a hotelek, kaszinók és reklámfeliratok színes egyvelege. Aztán felnéztem Fredre, akinek halálra vált arcán neonfény táncolt. – Kösz – nyögtem. Nem mondott semmit, nem mozdult, nem lélegzett, nem is pislogott. Hálás voltam azért, amit tett, de nem mondhatnám, hogy teljes biztonságban éreztem magamat a Fred nevű szobor karjai közt, aki láthatóan a pánikroham vámpírokra szabott verzióját élte át éppen. – Hé, Fred! Semmi. Megnyaltam a szám szélét, erősen ellenállva a vágynak, hogy kövessem a példáját, és egy kis időre magam is kikapcsoljak. Tartottam azonban attól, hogy semennyi időnk sincs erre. A nagydarab lényt nem láttam, ezért feltételeztem, hogy valahol előttünk járhat. De amikor felnéztem, kiderült, hogy a kocsi hátsó lökhárítója félig leszakadva fityeg a karosszérián. Ez csupán amiatt jelenthetett gondot, hogy a kerítés ezen alkatrész köré tekeredett. A lökhárítót nyilván nem úgy gyártották, hogy ilyen megrázkódtatásoknak is ellenálljon, és nagyon úgy nézett ki, hogy az utolsókat rúgja. Ezután lefelé néztem, Pritkinre, aki ahelyett, hogy felmászott volna hozzánk, varázslatokkal bombázott valamit, amit a füst miatt nem láthattam. Fogalmam sem volt, hogy mit csinál és miért, de egy perc múlva már ő is egész mással lesz kénytelen foglalkozni, ha nem teszünk valamit. Most. – Hahó, Fred, figyelj ide rám – mondtam, és igyekeztem szemkontaktust teremteni vele. Persze ez könnyebben ment volna, ha nem néz annyira halott, üveges szemekkel előre, egyenesen a semmibe. – Vissza kell másznunk, Fred! Semmi. – Méghozzá a lehető leggyorsabban.

HOLDVADÁSZ

308

Nuku. – A mi súlyunk húzza lefelé az egész kerítést – folytattam, ügyelve arra, hogy a hangom összeszedett legyen, mert úgy sejtettem, egy pánikba esett emberrel sikoltozni nem sok jót eredményezhet. És azt is tudtam, ha egyszer elkezdem, képtelen leszek abbahagyni. – Ha nem szállunk le róla, mi ketten és Pritkin egy perc múlva szabadesésben zuhanunk a föld felé. Talán még hamarabb. Egy szemrándításon kívül nem érkezett válasz. – És abban ugyan biztos vagyok, hogy Pritkin meg tudja menteni magát, ha sor kerül erre, de attól tartok, mi ketten nagyon rácseszünk, Fred. – Miért, most még nem? – kérdezte rekedten. – Nem, ha pontosan azt teszed, amit mondok. Megrázta a fejét, aztán újra mozdulatlanná dermedt, mert egy széllöket megtáncoltatta a kerítést. – Nem megy. – Dehogynem. Igenis menni fog. Most először nézett le, és láthatóan elsápadt. Ez nem volt kis teljesítmény, tekintve, hogy már addig is hófehér volt az arca. – Szentséges ég! – Fred – mondtam elég éles hangon ahhoz, hogy szürke szemével ismét rám nézzen. – Figyelj rám. Te fogsz kihúzni minket ebből. – És ha nem tudom megtenni? – De igen. Biztos vagyok benne. – De hát én… Csak egy könyvelő vagyok. Nem tudok… – Te nem vagy „csak” ez vagy az – szóltam közbe. – Mestervámpír vagy, és mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent. – De az én esetemben ez közel sem jelent annyit, mint amit te esetleg… – És a testőröm vagy. A Pythia testőre. Ami azt jelenti, hogy piszok tökös fickónak kell lenned. – Én… tökös fickó? – nyalta meg az ajkát. – Különben nem jelöltek volna ki mellém, nem igaz? – Hát igazából csak azt mondták, kell nekik a szobám, amíg… – Fred!

309

KAREN CHANCE

Bólintott, és nyelt egy nagyot. – Tökös fickó vagyok – suttogta felpillantva. Aztán a karjával szorosan magához ölelt, a teste megfeszült, és ugrott. Fogalmam sincs, honnan rugaszkodott el, mert körülöttünk semmi szilárd dolog nem volt a drótkerítésen kívül, és ha azt rántja meg ennyire, tutira leszakadt volna az egész. Mindenesetre legalább félemeletnyi magasra szálltunk a levegőben, és így visszajutottunk egészen a kocsi hátsó ajtajáig. Ez az eredmény sokkal kielégítőbb lett volna, ha az az ajtó történetesen nyitva van. A fejem olyan keményen koppant a karosszérián, hogy egy pillanatra elkábultam. Így azt sem tudom, miként kerültem be az utastérbe. Tény, hogy amikor körülnéztem, az autónak már nem volt hátsó ajtaja. Gyanítottam, hogy a dolognak lehet valami köze a vámpírok erejéhez és elképesztő akaraterejükhöz. Akárhogy is történt, a következő pillanatban már a felfordult kocsi tetőkárpitján kuporogtunk, fenekünk az ég felé nézett, és a gyomrunk – legalábbis az enyém – vadul forgott. Belekapaszkodtam az egyik biztonsági övbe, és erősen koncentráltam, nehogy viszontlássam a vacsorámat. És még van, aki csodálkozik, hogy savlekötő pirulákon élek. A pizza, a sör és a tejshake egészen fura dolgokat művelt a gyomromban, és ez csak felerősödött, amikor megláttam, mi lebeg felénk az ablak túloldalán. Az első gondolatom az volt, hogy gyönyörű, kecses és erőteljes vonásai vannak, melyek tökéletesen simultak bele az éjszakába. Az elefántcsontszínű pikkelyek egész folyama takarta el az izmos testet a hatalmas fejtől a gigantikus mellkason át a karomszerű ujjakig és a hosszú, tüskés farokig. A tüskék kemények és recés szélűek voltak, mintha hasított obszidiánköveket ültettek volna be, és színükben is hasonlítottak rá. Akár a legsötétebb éjszaka, magukba szívták a fényt, és nem tükröződött rajtuk sem a lángok tánca, sem a hold vagy a távolban villogó neonok árnyalata. Az egész lénynek csak a szeme fénylett, mint életre kelt ékszer. Arany és zöld árnyalatok váltották egymást hol csillogóbban, hol sápadtabban a macskaszerű, elnyújtott pupillák körül.

HOLDVADÁSZ

310

Ezt akkor tudtam ilyen jól megfigyelni, amikor a gigantikus fej lassan felém fordult. Csak bámultam rá, és tudtam, hogy mit látok, de az elmém egyszerűen nem volt hajlandó néven nevezni. Alig pár perccel korábban még egy koszos bisztró előtt álltam a repedezett járdán, és szokásos vitáim egyikét folytattam. Egy kicsit nehéz volt átállni arra, hogy azóta olyasvalami kerget végig fél Vegas felett, ami egy meséből lépett elő. És ez a valami most azon mesterkedett, hogy alánk kerüljön. – Fred – szólaltam meg nyugodt hangon. – Igen? – Mozgás! Ezúttal nem kérdezősködött. Átmászott a hátsó ülés alatt, én meg követtem. Ezt jól tettem, mert a következő pillanatban már nem volt hátsó ülésünk. Olyan könnyen tépték ki a masszív karosszériából, mintha az egész SUV papírból lett volna. A mögöttünk terpeszkedő lény állkapcsai zúzták össze a támlákat a jármű hátának java részével együtt. A lökhárító is ide tartozott. Megfordultam, a középső üléssorba kapaszkodtam, és lefelé bámulva megláttam Pritkint, aki még mindig a kerítésen csimpaszkodott. Ez a kerítés viszont most már a rémálmokba illő alak szájából lógott lefelé. Pritkin nagyjából a drót kétharmadánál függeszkedett, és így elég közel került ahhoz, hogy lássam az arckifejezését. A páni félelem, amit leolvastam róla, nem volt épp biztató. Aztán a gigászi lény vadul megrázta a fejét, és messzire köpte a szájában tartott fél autót. Csak azért nem sikítottam fel, mert Pritkin nem szállt el vele. Egy széles ívet írt le a levegőben, aztán csak csüngött tovább alattunk, éppúgy, mint korábban, csak most már semmi látható kapocs nem kötött össze minket. – Nem is tudtam, hogy a mágusok képesek levitálni mindenféle platform nélkül – hallottam Fred természetellenesen nyugodt hangját. – Mert nem tudnak! – Hát akkor hogy…? Ó, már látom.

311

KAREN CHANCE

– Mit látsz? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel. Én ugyanis semmit nem láttam, az óriási lényt kivéve, aki gyorsan közeledett. Hatalmas szárnyaival a levegőt csapkodta, és már nyitotta is a száját, hogy újabb adagot harapjon ki a kocsinkból. Aztán az utolsó pillanatban, látszólag minden ok nélkül, kitért előlünk. – A mágus a pajzsát használja kötélként – mutatott felfelé Fred az autó padlóján tátongó lyukra, és megláttam a halványkék foszforeszkálást a főtengely köré tekeredve. – Biztos akkor dobta át, amikor elég közel volt hozzánk. A vékonyka kéklő csíkról Pritkinre pillantottam, majd újra vissza, és olyan bénító félelem kerített hatalmába, ami mellett minden korábbi eltörpült. Egyetlen mágus sem volt képes egynél több pajzsot működtetni. Ha tehát Pritkin az övét ilyen lasszóvá alakította át, akkor nem volt mivel megvédenie magát. Ez a gondolat olyan gyorsan tört utat a rettegésen át, hogy szinte beleszédültem. – A kulcsokat! – ordítottam Frednek. – Milyen kulcsokat? – A miénket! – A kocsikulcsot? – Igen! – Nem is tudom, hogy hová… – motyogta Fred, mielőtt félrelöktem, és a kormány felé nyúltam. A kulcsok természetesen még mindig a gyújtáskapcsolóban voltak. Bekucorogtam a fejjel lefelé álló vezetőülés alá, és igyekeztem úrrá lenni a pánikon, de annyira reszkettem, hogy csak két kézzel tudtam elfordítani a kulcsot. A kezemmel felnyúltam, hogy lenyomjam a gázpedált, de egy szörnyen hosszú másodpercig semmi sem történt. Még a lemerült akku vagy a túltöltődött motor jellegzetes kattogását sem hallottam. Az istenit neki, kérlek… És ekkor beindult. – Működik? – krákogtam. – Hogy mi? Á! – mondta Fred. – Igen, felfelé húzza őt. Ez igazán… Eddig jutott, amikor Pritkin nekicsapódott a főtengelynek, a lény pedig szinte ugyanabban a pillanatban vetette ránk magát. Egy

HOLDVADÁSZ

312

rémes, pokoli pillanatig semmit nem hallottam, csak a csikorgó fémet és a teremtmény visítását. Olyan volt, mintha a kocsi belülről robbant volna szét. Egyetlen harapás, és a két elülső ülés mögötti szekció teljes egészében eltűnt a szemünk elől. A vezetőülés támlájába kapaszkodva a lebegő valamit bámultam, amint erős szárnyaival vadul csapkod, miközben kinyújtott karmaival igyekszik elkapni valamit a fejünk felett. Hiába tekergettem a nyakamat, semmit sem láttam, csak a fekete eget és a hold sarlóját. Minden olyan békésnek tűnt a lenti káosz közepette. Ám a következő pillanatban egy jókora vágás keletkezett támadónk szárnyán, és fájdalmas rikoltást hallatott, ami ott visszhangzott a koponyámban. Ekkor végre megláttam őket. Caleb és négy másik, számomra ismeretlen hadmágus Pritkin ütött-kopott kocsijából szórta a varázslatokat és lövedékeket, melyek nagyrészt lepattantak a lény áthatolhatatlan pikkelypáncéljáról, csupán arra voltak jók, hogy felbőszítsék. És nem is tűrte sokáig. Izmos farkának egyetlen csapásával mindkét járművet hátrataszajtotta. Pritkin kabriója vadul pörögni kezdett a levegőben, de arra már nem maradt időm, hogy Caleb és társai miatt aggódjak. Mert a támadónk egyenesen felénk tartott. A mozgása megváltozott, most úgy siklott, akár egy angolna a vízben. Izmok és pikkelyek együtt villantak, aztán lecsapott, és óriási teste elsötétítette az eget. A lélegzetem elakadt, a mellkasomat és a tüdőmet mintha hegyes tüskékkel szurkálták volna. Nyelni próbáltam, de a torkom túl száraz volt. Fred összefüggéstelenül gagyogott valamit mellettem, vagy lehet, hogy az én agyam nem fogta fel a szavai jelentését. De nem is számított, hisz a halál már ott úszott felénk a levegőben. Akkor hirtelen Pritkin ragadott meg engem és egy fegyvert, és mielőtt elgondolkodhattam volna azon, hogy mihez is akar kezdeni vele, már lőtt is. Nem a lényre célzott, hanem a felismerhetetlenségig összeroncsolódott fémhalmazra, amit az még mindig a szájában tartott. Még pontosabban arra a csillogó, sértetlennek tűnő benzintartályra, amit tökéletesen telibe is talált.

313

KAREN CHANCE

Az üzemanyag gyilkos gyorsasággal lobbant lángra, és mivel az egész „falat” félig már a teremtmény torkában volt, a robbanás is itt fejtette ki legerősebben a hatását. A másodperc törtrészéig a tűz a bőre alatt terjedt szét. Vörös és narancscsíkok hálózták be a testét, a fény a pikkelyek közül világlott felénk. Különös módon gyönyörű volt, úgy festett a teste, mintha ezernyi tökéletes gyémánt borítaná. Az utolsó pillanatban enyhén megremegett… …aztán pedig felrobbant, csontot, vért és sötét, nedves húscafatokat, továbbá rengeteg borotvaéles pikkelyt szórva mindenfelé. Pritkinnek sikerült legalább egy részleges pajzsot generálnia, ami megmentett minket a feltrancsírozódástól, ám a kocsi maradéka apró darabokra esett szét, minket pedig a robbanás lökéshulláma taszított hátra. Az egyik pillanatban még a rongyossá szaggatott tetőn térdeltünk és a káprázatos rémálmot szemléltük megbabonázva, a következőben pedig már zuhantunk. Pritkin átkarolta a derekamat, én pedig a lábammal kulcsoltam át a testét, hogy minél közelebb legyek hozzá. Parázs és forró hamu égette a bőrömet. Láttam, ahogy Fredet is kihalásszák a levegőből. Egy lasszóvarázslat kapta el a bokájánál fogva, és úgy rántotta vissza, mint valami gumikötél. Azt is észleltem, ahogy egy gigantikus szárny egy darabja pörögve száll a levegőben. Az éjszakában csak a tűz tette láthatóvá, ami még mindig emésztette, megvilágítva az érhálózat finom mintázatát. A következő, amire felfigyeltem, az volt, hogy a talaj felfoghatatlan, halálos tempóban közeledik felénk… Aztán valami elkapott, megdobott minket, és a következő pillanatban már a földdel párhuzamosan siklottunk tovább. Először azt hittem, ez is egy lasszó, hogy Caleb valahogy elért idáig. De nem ez történt. Amint felnéztem, egy alaktalan, kék színű valamit láttam meg a fejünk felett. Olyasmi volt, mint egy ejtőernyővé átalakított védőpajzs, de mégis más. Nem kerek, hanem lapos, és nem sima felületű, hanem hullámos. Itt-ott elvékonyodott, mögötte láthatóvá vált az ég sötétje. Az egész szerkezet ék alakú volt, és a széleit hosszú szálak kötötték össze Pritkin karjával. – Te tudsz sárkányrepülőzni? – kérdeztem hitetlenkedve. – Igen, de nem ajánlott.

HOLDVADÁSZ

314

– Miért nem? – Nehéz irányítani. – Nehéz? Már nem tudott válaszolni, mert nyílegyenesen egy épület felé tartottunk. Pritkin megpróbálta kikerülni, de valóban igaza volt: a pajzsokat nem efféle légi akrobatikához tervezték. Kissé lelassulva elindultunk ugyan balra, de a kanyar íve túlságosan enyhe volt, a szél is rossz irányból fújt, és felvillant előttem, hogy szétkenődünk a falon, még mielőtt kitérhetnénk vagy landolhatnánk vagy… Egy varázslat csapódott a legközelebbi ablakba. Az üveg befelé robbant, mi pedig egy másodperccel később követtük. Végigcsúsztunk valaki íróasztalán, lebontottunk egy vékony válaszfalat, és átsodródtunk egy sor irodai munkaállomáson. Mindez még azelőtt történt, hogy egy teherautó méretű valami törte át magát a falon, egyenesen a nyomunkban. Egy hatalmas fejet és fényesen ragyogó szemeket láttam, aztán egy lángcsóva takarta el a kilátást, Pritkin pedig átrohant velem a lépcsőházba, és bevágta a tűzbiztos ajtót. Egész jó minőségű konstrukció lehetett, mert több másodpercig is bírta, mielőtt berobbant volna. Akkorra azonban már egy emelettel lejjebb voltunk, átugrálva a korláton és fájdalmasan landolva a lépcsőn. Viszont még mindig inkább ez, mint ropogósra sülni, gondoltam hisztérikusan, miközben rohantunk lefelé a lépcsőn. Hármasával-négyesével vettük a fokokat, a lábunk szinte alig érintette a betont. Nem álltunk messze attól, hogy a mozgásunkat repülésnek lehessen nevezni. Csakhogy így sem voltunk elég gyorsak. Pritkin a falnak lökött, épp időben ahhoz, hogy elkerüljük a vöröslő tűzoszlopot, ami felülről érkezett a lépcsősorok között. Csak egy röpke pillantást vethettem támadónkra a lángokon át, de ez is épp elég volt. Megfeketedett, füstölgő csontok, sőt olyan is akadt köztük, ami még égett. Megtépázott szárnyak, az egyik hegye hiányzott. Hatalmas, bár meglehetősen szétszaggatott mellkas, és a gigászi állkapocs, melyben ott sorakoztak az elszenesedett, ugyanakkor még mindig borotvaéles fogak.

315

KAREN CHANCE

Néma döbbenettel meresztettem a szememet. De hát ez a valami meghalt! Halottnak kellett lennie. Amikor az üzemanyag felrobbant, a szájában lévő fémdarabok mind gyilkos repeszekké váltak, szó szerint belülről kaszabolták szét a testét. Nincs olyan lény, amelyik képes lenne ilyen sebesülést túlélni. Semmi. És mégis itt volt. Valamilyen különös oknál fogva a legerősebb érzelmem vele szemben nem a félelem, és még csak nem is a döbbenet volt. Sokkal inkább dühöt éreztem. Csalódott voltam, keserű és felháborodott. Ha megölöd a sárkányt, utána békében hazamehetsz. Ez a szabály, nem értitek? Halott sárkány egyenlő a játék végével. Ezt minden videojátékos, hollywoodi producer és minden hatéves kölyök tudja. Valahogy mégis úgy tűnt, az én életem nem kapott erről tájékoztatást. Amikor a tűzvihar elcsitult, folytatódott a rohanás. Át egy ajtón, végig valami előtéren, miközben vagy négytonnányi megbőszült sárkány csörtetett mögöttünk falakat döntve. A méreteihez képest elképesztően gyors volt, talán azért, mert neki nem kellett olyan apróságokkal törődnie, mint az ajtók. Úgy tört át egyik helyiségből a másikba, mintha csak papír választaná el őket egymástól. Legalábbis erre lehetett következtetni a mögülünk érkező zajokból és a hatalmas repedésekből, melyek a plafonon futottak végig. Csak egyszer pillantottam hátra, és láttam, amint ajtók és gipszkarton faldarabok záporoznak a levegőben. A következő pillanatban átlöktek egy ajtón, be egy irodába. Aminek nem volt másik kijárata. Lázasan kutattam a tekintetemmel, de nem volt hová futni, és elrejtőzni sem lehetett. Nem mintha az utóbbi sokat javított volna a helyzetünkön. A helyiségnek nem volt ablaka, sem egy gardróbja, de még egy kis mosdófülkéje sem. Csak egy fautánzatú íróasztal, egy kókadozó szobanövény és olcsó szürke padlószőnyeg, ami már igencsak megérett a cserére. Hát, most majd átrendezik a szobát, gondoltam tompán, amikor Pritkin ragadta meg a vállamat. – Szét kell válnunk! – igyekezett túlkiabálni a darabokra hulló épület zaját.

HOLDVADÁSZ

316

– Mi van? – Egy varázslatot szórok rá, hogy elvakítsam. Nem hinném, hogy ez sikerülne, de talán egy kis időre elhomályosodik a látása. Ha ezzel nyerünk némi időt, elvezetem… – Először is: nem. Másodszor pedig: rohadtul nem! – Erről nem nyitok vitát. – Pokolba a… Elcsuklott a szavam, mert Pritkin valamit a földhöz vágott, aztán a falhoz tapadtunk. Megviselt védőpajzsai az újabb robbanás erejét is felfogták, és már csak azt láttam, hogy egy lyuk tátong a padlón. Átcsusszantunk az új menekülési útvonalon az alattunk lévő irodába, amiről kiderült, hogy az egész emeletet elfoglalja. Nem voltak falak és helyiségek, csak a kis fülkék itt-ott növényekkel és családi képekkel díszítve. Őszintén reméltem, hogy senki nem kötődött túlságosan ezekhez a tárgyakhoz, mert egy szempillantás múlva valami áttörte a plafont, és közöttük landolt. Most már valóban nem volt hová mennünk. A nyitott tér óriási volt, a lény pedig elzárta a lépcsőház felé vezető utat. Az egyetlen ajtó, amit láttam, elérhetetlen messzeségben volt, és valószínűleg akkor sincs esélyünk eljutni oda, ha nem akadályoz bennünket a kis térelválasztó elemek egész útvesztője. A padlón keresztül nem szökhettünk tovább, amíg ez az izé ilyen közel volt, és a Pritkin arcára kiütköző kétségbeesés azt sugallta, hogy a pajzsa már nem bírna ki egy újabb tűzcsóvát. Itt ér véget tehát a játék, gondoltam épp akkor, amikor Pritkin kiugrott velem az ablakon. Egy nagy halom papír és egy öngyilkos hajlamú vízhűtő kíséretében tértünk vissza a szabad ég alá. Az utóbbi kamikazeként csapódott egy odalent parkoló autóba. A jármű teteje éppúgy megrogyott, mintha egy emberi test zuhanásának vetett volna véget. Mindez épp abban a pillanatban történt, amikor Pritkin siklóernyője működésbe lépett. Elkapott egy légáramlatot, ami pont jókor emelt fel bennünket, ugyanis a következő pillanatban egy tűznyelv égette hamuvá a levegőben szállongó papírlapokat. A lény az egyik ablakhoz lépett, és így, a modern üveg és acél közegében még felfoghatatlanabbnak tűnt a létezése. Aztán megrázta

317

KAREN CHANCE

a fejét, és újabb sikítást hallatott. Olyan hangos volt, akár egy ködkürt. Nem csodálkoztam volna, ha beszakítja a dobhártyámat. Az utca túloldalán álló épület egész tükörfalát megmozgatta, ettől a támadónk képe is megremegett. A hullám tovaterjedt, mint amikor követ hajítunk a vízbe. Volt időm megfigyelni, hisz ott köröztünk a teremtmény feje fölött néhány emelettel. Pritkin meg sem próbált eltávolodni az épülettől, és nem is csodálkoztam ezen. Ha a talajon képtelenek voltunk lerázni az üldözőnket, akkor a levegőben esélyünk sem lenne. Olyan alkalmatossággal végképp nem, ami elég nehézkesen kormányozható, és híján van a hajtóműnek. Teltek a másodpercek, a lény körbekémlelt, tüzes szeme minket keresett a sötétben. Éreztem a félig sült hús gyomorforgató szagát, ami a mágia használatakor keletkező ózonnal vegyült. Addig tartottam vissza a lélegzetemet, míg szédülni kezdtem, miközben a szívem mindent megtett azért, hogy kiugorjon a helyéről. Ugyanis annak az izének semmi mást nem kellett tennie, csak felemelnie a fejét. Csak errefelé kellett… És persze észre is vett minket. Még arra sem volt idő, hogy elakadjon a lélegzetem, amikor a levegőbe emelkedett. Hatalmas szárnyai halálos pontossággal irányították a testét. Még így is milyen különösen gyönyörű, gondoltam félig kábán. Áramvonalas és elegáns, egy tökéletes gyilkoló gépezet még ilyen megtépázott állapotában is. Egészen addig, míg neki nem csapódott a szemközti épületnek. Egészen pontosan a tükörképünknek. Egy puskagolyó sebességével vágódott a falnak, majd gránátként robbant szét. Az egykor oly hatalmas test apró darabjai a szélrózsa minden irányába szanaszét repültek. Láttam, amint egyes húscafatok a lehulló üvegdarabokkal társulva autókat lapítanak palacsintává, és a vér itt-ott három emelet magasra is felfröccsent. De mást nem láttam, mert ekkor már mi is zuhantunk. Pritkin túlerőltetett pajzsai néhány másodperccel idő előtt mondták fel a szolgálatot, és így szabadesésben közeledtünk a föld felé. Kétségbeesetten próbáltam ugrani, holott tudtam, hogy nem fog menni. Egy gondolat töltötte be az agyamat ebben az utolsó néhány

HOLDVADÁSZ

318

másodpercben: győztünk! Minden esélytelenségünk ellenére mégis győztünk, a rohadt életbe, és nem kell úgy… Ekkor valami megrántott minket, de olyan erővel, hogy azt hittem, a csontjaim diribdarabra törnek. Csak lógtam ott egy pillanatig, himbálózva a levegőben. Túl megviselt voltam ahhoz, hogy bármit is érezzek, kivéve azt, hogy vér csorog végig a gerincemen, csiklandozva a hátamat. Aztán felpillantva megláttam Calebet, aki veszélyesen hajolt ki a kabrió oldalán, és rendszerint nyugodt arcán valami olyasmi látszott, ami egészen közel állt a rettegéshez. A kezét egy fura mozdulattal lengette felénk. Ennek nyilván lehetett valami köze ahhoz a halvány aranyszínű csíkhoz, ami körém és Pritkin köré tekeredett – pontosan úgy, akár egy lasszó. Szép fogás, mondtam volna, ha képes lettem volna megmozdítani a számat. Aztán Pritkin nekem dőlt, az arca kifejezéstelen volt, a teste rongybabaként nehezedett a karomra. Akkor elfordult, és megláttam a hátát. Felsikoltottam.

26

– Mi történt? – kérdezte Caleb, miután két mágus óvatosan a kocsiba emelt minket. Caleb megragadott, de ellöktem magamtól, hogy lássam, amint Pritkint arccal lefelé a hátsó ülésre fektetik. – Cassie! – Az utolsó robbanás volt – motyogtam őt bámulva. És te jó ég, innen nézve még szörnyűbbnek tűnt. Vörös és fekete és fehér összekeveredve. Vér és égett bőr és csont… – Ezt nem tűz okozta – szólalt meg valaki. Fel sem néztem, hogy megtudjam, ki volt az. Inkább azt figyeltem, ahogy a mágusok óvatosan lefejtik róla a kabátja maradékát. Ezen is olyan bűbájt alkalmaztak, hogy helyreállítsa saját magát, de úgy láttam, ezúttal esély sincs erre. Láttam néhány szálat, mely lázasan próbált újraegyesülni, de egyszerűen nem maradt annyi a ruhadarabból, hogy ezt megtehessék. Hiába vetettek ki rá páncélinggel is felérő védettséget nyújtó varázslatot, a kabát háta szinte teljes egészében megsemmisült. Jókora véres lyukak éktelenkedtek rajta, csak itt-ott tartotta össze néhány keskeny csík. És az alatta megbújó test… – Atyaég! – hallottam valaki hangját, amikor a kabát maradékát is lefejtették a beletapadt hússal együtt. A csillagok szédítő sebességgel futottak el körülöttünk. – Sárkányvér – köpött egyet Caleb, és valaki káromkodott. – De hát… – néztem fel rájuk – mi a közelében sem voltunk a… – Akkor köphette maguk felé, mielőtt kimenekültek – mondta Caleb szárazon. – Gyerünk a központba, gyorsan! – utasította a sofőrt.

HOLDVADÁSZ

320

– Addig nem bírja ki – ellenkezett egy másik mágus. – Már a helyszínen vannak a mentőseink, épp most értek ide… – És gondolod, hogy képesek lennének ellátni ezt? – Ha nem, akkor neki annyi. Komolyan mondom, addig nem… – Kiszállni – mondtam halkan, miközben képtelen voltam levenni a szememet Pritkin szétroncsolódott hátáról. – És ha megpróbálkozunk a mentővel, de semmire nem jutnak? – érvelt Caleb. – Akkor tényleg elveszítjük minden esélyünket… – De semmi másra nincs időnk! – Azt mondtam, kifelé! – csattantam fel, és kezdtem kitaszigálni a legközelebbi mágust. – Mindenki, Calebet kivéve. – Mi van? – nézett felém az a mágus, egy fiatal kreol bőrű fickó, aki vitába szállt Calebbel. – Mégis mit… – Ha azt akarják, hogy életben maradjon, tűnjenek már el innen! – Csináljátok – szólt rá Caleb az arcomat fürkészve. Nem tudom, mit látott rajta, de nem is érdekelt. – Vezessen – szóltam neki. A mágusok kiugráltak az autó két oldalán, és magukkal vitték a hevesen tiltakozó Fredet is. Caleb átmászott a vezetőülésbe, én pedig Pritkin fölé hajoltam. Az égett bőrkabát és a vér fémes szagának keveredése már önmagában elég rémes volt, de akadt ott még valami. Valami sötét és nagyon gonosz dolog. – Ne érjen hozzá – figyelmeztetett Caleb. – Ez az anyag olyan, mint a sav. És elég egy kicsi is belőle, hogy végigrágja magát az egész testén. Ügyet sem vetettem rá, mert amire készültem, azt úgysem lehetett érintés nélkül megtenni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán működhet. Pritkin részben ördögfi volt, ezért tudott az emberi energiából táplálkozni, nagyjából a vámpírokhoz hasonló módon. Épp ezt gyűlölte a legjobban saját magában, hisz ezzel okozta egyszer egy olyan személy halálát, akit őszintén szeretett. Most viszont ez volt az egyetlen, ami még megmenthette. Egyszer már hagytam, hogy energiát merítsen belőlem. Hasonló szituáció volt, egy óriási különbséggel: Pritkin akkor eszméleténél volt, és aktívan közreműködött. Nem tudhattam, hogyan reagál erre akkor, ha ki van ütve. Ha vámpír lett volna, csak megvágom az egyik

321

KAREN CHANCE

vénámat, a szájához tartom a sebet, hogy magához vegyen annyi vért, amennyire feltétlenül szüksége van. De ő nem volt vámpír. És az ördögfik csak egyféleképpen táplálkoztak. Lecsusszantam a hátsó ülés előtti padlóra, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. Ekkor döbbentem rá arra, hogy lesz még egy problémám. Pritkin a hasán feküdt, a feje felém fordult, de alig láttam olyan pontot a testén, ami elég ép maradt ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni. Az egyik kezemmel végigsimítottam a haját, ami, mint mindig, most is puha tapintású volt, a beletapadt kosz és verejték ellenére. Beletúrtam az ujjaimmal, majd végighúztam őket a szintén koszos-poros szemöldökén, túlságosan nagy orrán és roppant vékony ajkain. Ma biztosan nem borotválkozott, de talán tegnap sem. A borosták dörzsölték az ujjaimat, amint megsimogattam az arcát és állkapcsának vonalát. A kezem egy pillanatra megremegett, amikor az állához értem. Az elmúlt fél órában bennem tomboló adrenalin szintje lassan süllyedni kezdett, ám nem csupán ez idézte elő a reszketést. Részben az, hogy féltettem Pritkint, másrészt viszont… Másrészt viszont féltem tőle. Eddig csak egyszer láttam őt ily módon táplálkozni, és akkor nagyon is elővigyázatosan tette. Persze erre meg is volt minden oka. Az erő, melyet birtokolt, nem csupán egy ember energiájának megcsapolására volt képes, hanem arra is, hogy akár az utolsó cseppig elvegye. Tudtam, hogy ezt soha nem tenné meg, ha eszméleténél lenne, és képes volna józanul gondolkodni. Ám most egészen más helyzettel néztem szembe. Azt ugyan még sosem láttam, milyen, amikor egy ördögfi fogyasztja el valaki életerejét, de azzal nagyon is tisztában voltam, mit hagynak maguk után a súlyosan sérült mestervámpírok, amikor meggyógyítják magukat, amikor… Elhessegettem magamtól a gondolatot, és vettem pár mély lélegzetet. A pánik és a kimerültség karöltve támadt rám, de dühödten eltaszítottam őket magamtól az ostoba gyávaságommal együtt. Pritkin egy pillanatig sem habozna. Ő megtenné értem. Előrehajoltam, és az ajkammal megkerestem az övét.

HOLDVADÁSZ

322

A csóknak, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, por- és hamuíze volt. Éreztem Pritkin leheletét az arcomon, gyenge volt és meleg. Ezen kívül semmilyen reakciót nem érzékeltem rajta. Levettem a pólómat, és kikapcsoltam a melltartómat. – Mi a frászt csinál? – kérdezte Caleb. – Megmondtam, hogy ne érjen… – Caleb. Bármit is lát, bármit hall, azt, ami most fog történni, örökre elfelejti – szóltam neki nyersen. – Ez egy parancs. – Magának komolyan elment az… – A következő parancsom pedig az, hogy pofa be. Felemeltem Pritkin kezét, ami nehéz volt és élettelen, de annyira ismerős. Tudtam minden bütyök, minden ér helyét. Ezek a kezek voltak azok, melyek megtanítottak a lőfegyverek helyes használatára, melyek korrigálták tartásomat a harcművészeti edzéseken, és melyek minden tőlük telhetőt elkövettek azért, hogy begyakoroltassák velem a kellően nagy ütéseket. És egyszer, néhány röpke perc erejéig szenvedélyesen ölelték át a testemet. Minden reményem abban volt, hogy valamely része valahogyan fel tudja idézni ezeket a pillanatokat. A mellemre tapasztottam a kezét, és újra megcsókoltam. Még mindig nem történt semmi, legalábbis az ő részéről. Rajtam viszont fura bizsergés futott át, amikor bőrkeményedéses ujjai érzékeny területet érintettek. Az ördögük sajátossága, hogy vágyat ébresztenek partnereikben, mert így képesek hozzáférni az emberek energiájához. Ezt a csatornát használták a táplálkozáshoz, ugyanúgy, ahogy a vámpírok a vért. Ha a rövid érintés meg is mozgatott valamit Pritkinben, semmi tanújelét nem adta. Az sem segített sokat, hogy életemben nem éreztem ennél kevésbé szexinek magamat. És nem a kosz, a kimerültség vagy a társaság miatt, noha nyilván ez is csak tovább rontotta a helyzetemet. Még csak nem is a vér látványa zavart. A pánik volt az, ami letaglózott. Egyre nagyobb bizonyossággal éreztem, hogy elveszítem, ha nem tudom megtenni, amire készülök, és ettől persze egyre kisebb volt az esélyem arra, hogy képes leszek rá.

323

KAREN CHANCE

– Ha hallasz engem, fejezd be ezt az idióta makacskodást – suttogtam kétségbeesetten. – Segíts nekem! Nem érkezett válasz, és az idő vészesen fogyott. Ezt láttam abból, ahogy Pritkin arcából mindinkább kifutott a vér, ezt hallottam, ahogy a lélegzete egyre felszínesebbé vált. Egyszerűen éreztem és tudtam, még akkor is, ha képtelen lettem volna megmondani, mitől vagyok ennyire biztos benne. A tehetetlenség könnyeket csalt a szemembe, de újra megcsókoltam, ezúttal mélyebben, erősebben. Azt akartam, hogy érezzen valamit, bármit… – Azt hiszem, ez a legszánalmasabb jelenet, amit valaha láttam – mondta valaki, mire felkaptam a fejemet, ugyanis nem Caleb hangját hallottam. Döbbenten bámultam a hátsó ülésen kényelmesen helyet foglaló férfi körvonalait és a testén itt-ott átsejlő csillagfényt. Az éjszakában szinte teljesen láthatatlan volt, ám ekkor beléptünk egy ley-vonalba, és a villódzó kék energiasáv ismerős vonásokat világított meg. Roppant mód hasonlatosak voltak ahhoz a testhez, melyet a karjaimban tartottam, és mégis annyira mások a mögöttük megbúvó elme miatt. – Rosier – köptem felé a nevét, és éreztem, ahogy minden idegem összerándul. – Tessék? – kérdezte Caleb, de mivel tovább vezetett, és nem ugrott azonnal hátra fegyverrel a kezében, nagyon úgy tűnt, hogy nem látja a démont, aki potyautasként velünk utazik. – Már mondtam, hogy ne törődjön velem – szóltam vissza nyersen, és közben láttam, hogy a gyilkos teremtmény a fia fölé hajol. – Ne bántsa! – Kit ne bántsak? – kérdezte Caleb zavarodottan. – Maga csak vezessen! – vetettem neki oda, és megpróbáltam arrébb lökni Rosiert. Amikor épp úgy akarta, képes volt fizikai testet ölteni, de ma estére nem ezt a megoldást választotta. Olyan volt, akár egy füstoszlop, a kezem áthatolt a testén. – Ahogy látom, te már megtetted a magadét ez ügyben – közölte Rosier szárazon. – Mindig is mondtam, hogy te fogod a halálát okozni.

HOLDVADÁSZ

324

Éreztem, hogy gyűlnek a könnyeim. A tehetetlenség érzése, a düh és a bénító félelem együttesen hívta elő őket. Szinte egy épkézláb gondolatom sem volt, sőt már a levegővétel is nehezemre esett. Be kellett látnom, hogy igaza van. Ott kellett volna maradnom abban a rohadt lakosztályban, és nem kirándulgatni. Minden az én hibámból történt, teljes mértékben. Ilyen erővel akár egy pisztolyt is odatarthattam volna Pritkin fejéhez. Most meg fog halni, és nem segíthetek rajta. Itt kell ülnöm, és végignéznem, ahogy megtörténik… Épp, mint Eugenie halálakor. Ez az emlék minden korábbinál erősebben sújtott le rám. – Nem – suttogtam. – Akkor meg miért ülsz ott a kezedet tördelve? – kérdezte a démon. – Dolgunk van. Amikor felnéztem rá, csak elmosódott foltokat láttam. Dühösen kitöröltem a szememből a könnyet, és kényszerítettem magamat, hogy koncentráljak. – Miért higgyem el, hogy most segíteni akar neki? Hiszen meg akarta ölni. – Őt nem. Téged akartalak megölni, ha visszaemlékszel. – Ráküldte azokat a francos rakshasákat! Rosier vállat vont, mintha egy egész csapatnyi lélektelen démon ráuszítása a saját fiára holmi lényegtelen apróság volna. – Csak az elrettentést szolgálták. Hisz amúgy sem érhettek hozzá addig, amíg életben van. – Elég sokszor hozzáértek! – Csak azért, mert te ragaszkodtál hozzá, hogy kirángasd a testéből. De persze, vitatkozzunk erről most, amikor épp elhagyni készül ezt a földi porhüvelyt. Próbáltam Rosier szemébe nézni. Gyűlöletes, hazug, utolsó gazfickónak tartottam, és ezért nem tudtam, mit gondoljak most. Pritkin szívből megvetette az apját, és noha nem ismertem az összes okát, sejtettem, hogy kellően megalapozottak. Nekem is jó pár indokom volt erre. Most pedig bíznom kellene benne… – Édes lányom – mondta tagoltan, mintha kisiskolás lennék –, ha holtan szeretném látni, vajon miért vagyok most itt egyáltalán? Még

325

KAREN CHANCE

pár perc ebből a gyengéd gondoskodásból, és végképp elszenderül. Ehhez nem kellenék én ide. Ebben is igaza volt, bármennyire is utáltam érte. Hiszen csak ültem ott, és gyászoltam Pritkint, pedig még meg sem halt. Igaz, záros határidőn belül ez is bekövetkezik, ha nem szedem össze magamat, és nem találok ki valamit, méghozzá gyorsan. Megfogtam a magatehetetlen testet, és megpróbáltam az oldalára fordítani, hogy jobban hozzáférjek. De nehéz volt, és nem tudtam, mit tehetnék vele… – Ó, hogy az ég áldjon meg… Fel nem tudom fogni, mit eszik rajtad – mondta a démon őszinte csodálkozással a hangjában. – Miért, most mi van? – kérdeztem idegesen. – Ha valakit meg akarsz etetni, először elkészíted az ételt. Ő pedig most nincs abban a helyzetben, hogy segítsen neked. Na jó – sóhajtott –, a papa majd megoldja. Minden figyelmeztetés nélkül valami zizzent körülöttünk a levegőben. Hasonlított egy elektromos kisüléshez, csak lágyabb volt és melegebb, sokkal izgatóbb. Hullámként járta át a testemet, a bőröm kipirult tőle, a mellbimbóim felágaskodtak, és a szívem máris a torkomban dobogott. Nem rángattam tovább Pritkin testét, ehelyett odakuporodtam mellé az ülésbe, és a kezemet a kabátja alá csúsztattam, hogy érezzem a meleget, érezzem a bőre közelségét. Aztán a pólója alá nyúltam, megsimogattam a kemény izmokat és a puha szőrt. Megcsókoltam a nyakát. Ezzel egyelőre még nem mentem semmire, de amikor gyengéden megharaptam az ádámcsutkáját, az kissé megmoccant az ajkaim közt. Így aztán újra megtettem, mielőtt továbbindultam volna, hogy ajkaim közé vegyem az ő alsó ajkát. A fogaimon is éreztem a meleget, amit árasztott. Valaki felnyögött, de képtelen voltam megállapítani, melyikünk volt az. Nem is érdekelt. Az már annál inkább, hogy túl sok szíj, tölténytár és egyéb dolog állt az utamban. Pisztolytáskák, fiolák és lőfegyverek, holott én nem akartam semmi mást, csupán a bőrét érezni az enyémen. Ám ez a sok kacat nem tántorított el hosszasan a célomtól. Tátott szájjal figyeltem, ahogy az egyik vállra vethető öv önmagát fűzi ki és kapcsolja szét. A kis fémpöcök kiugrott a bőrbe ütött lyukból, hogy

HOLDVADÁSZ

326

az egész cucc a padlóra zuhanjon. Ugyanez történt a derékszíjával is, ami előbb meglazult, utána kisiklott a nadrágjából, és meg sem állt az első ülésig. Még a farmer cipzárja is lecsúszott, mintha egy láthatatlan kéz készítette volna elő nekem. A következő néhány percre nem nagyon emlékszem. Minden olyan zavaros lett, egy meleg, aranyszínű tündökléssé folyt össze, mely úgy nyújtotta el a másodperceket, akár a puha karamell. Emlékszem egy férfi mellkasára, a kidolgozott izmokon végigfuttatott kezemre, a bordák keménységére, a csípő enyhén ívelt vonalára. És arra, hogy Pritkin teste is megfeszült, a légzése mélyebbé vált, az állkapcsát pedig görcsösen szorította össze. A fegyverei eltűntek, és jobbára a pólója is, noha egészen különös módon az egyik karján még mindig rajta volt a kabátja ujja. A farmerja még a helyén volt, de kezdett lecsúszni, feltárva a kockás hasat és a világosbarna, útmutatást nyújtó szőrcsíkot. Türelmetlenül nyúltam oda, és már majdnem lerángattam a nadrágot a csípőjéről, amikor egy kéz kapta el a csuklómat, és visszanyomta az ülésre. – Nem, ezt nem akarhatod – közölte velem nyersen. Nem mondtam semmit, mert képtelen voltam szavakkal megfogalmazni, hogy mennyire téved. Soha életemben nem volt semmi, amit ennél jobban akartam volna. A másik kezemet a nyaka mögé csúsztattam, és megpróbáltam magamhoz húzni, de a válasz ugyanaz volt. A másik kezem is az ülésre került, méghozzá olyan szoros fogással, mintha csak bilincsben lett volna. Pritkin más módon hozzám sem ért, de ott volt mellettem, csupasz mellkasa emelkedett és süllyedt, a bőre nedves volt, fedetlen karján pedig duzzadtak az izmok, ahogy tehetetlenségre kárhoztatott az ülésemben. A testemnek nagyon tetszett, hogy a szeme szinte teljesen feketévé változott, csupán egy vékony smaragdszínű gyűrűcske maradt meg a pupillája körül. Azt már sokkal kevésbé értékeltem, hogy csak feküdt ott. Nem húzódott el tőlem, de nem is jött közelebb. Valódi, fizikai fájdalmat okozott, hogy nem érinthettem meg. Láttam a kis patakokat, ahogy a verejték cseppjei utat törtek az izmain és a testszőrzetén, és mégsem követhettem végig ezeket az ujjaimmal, a nyelvemmel…

327

KAREN CHANCE

Pritkin mondott valamit, de nem figyeltem oda. Nem érdekelt. A kezemet az üléshez préselte, de ezáltal a sajátját is lefoglalta. Közel voltunk egymáshoz, annyira közel. Nem akadályozhatta meg, hogy az egyik lábamat a teste köré fonjam, hogy az arcomat belefúrjam a mellkasát borító finom szőrzetbe, hogy megtaláljam az egyik mellbimbóját, és megharapjam… – Cassie, kérlek… – hallottam fojtott, kétségbeesett hangját, ami azonban csak felbátorított. Egy kicsit erősebben haraptam, és felkiáltott. A nyelvemmel körbejártam a kis mélyedést, melyet a fogaim hagytak, és az egész teste kéjesen megrázkódott. Ez az izgalom rám is átterjedt, elűzte a fájdalmat és növelte az étvágyamat. Csodás volt hozzáérni, érezni a szívverését az ajkaim alatt. De ennél többet akartam, a bársonyos bőrét az enyémen. Mindene kellett nekem. És ő is akarta. Mert bármit is mondott, az éhsége átsugárzott a bőrén, be az enyém alá. Kiáltani akartam én is, mert megőrjített. Megfeszítettem a testemet, és a mellkasa épphogy hozzáért meredező mellbimbómhoz, de az okozott gyönyör messze túlszárnyalta a találkozás rövidségét. A vágy elhatalmasodott rajtam, a korábbinál nagyságrendekkel erősebben kínzott. Megvonaglottam a karjaiban, szükségem volt arra, hogy rám nehezedjen, hogy a bőröm a bőréhez tapadjon, hogy… – Cassie! – fogta meg egy kéz az arcomat, és fordította úgy, hogy egymás szemébe nézzünk. A szembogara immár nem fekete volt, hanem zöld, ám szokatlanul, szinte földöntúli módon fénylő. – Bűbáj alatt állsz! Érted? Emlékszel, milyen érzés volt ez korábban? Valamiféle emlék ott motoszkált az agyamban, de halvány volt és érdektelen. Megfeszítettem minden izmomat, hogy kiszabaduljak a szorításából, de mintha egy kőszoborral hadakoztam volna. Felkiáltottam a fájdalomtól és a nyers, beteljesítetlen vágytól. Pritkin káromkodott egyet, de az nem nekem szólt. – Mit tettél vele? – Mégis, mit gondolsz? – nevetett valaki. – Azt hiszem, segítened kellene ezen a szegény lányon.

HOLDVADÁSZ

328

– Te maradj ki ebből! – sziszegte Pritkin, és a hangja elég volt ahhoz, hogy a testemet belülről mardosó lángok a csúcs közelébe repítsenek. Akaratlanul is felnyögtem. – Ha így tettem volna, te már halott lennél – jelentette ki a másik hang. – Ja, amúgy nagyon szívesen. Lehet, hogy mondott volna még mást is, ám azt már nem hallottam. Mert azok a meleg kezek elengedtek, hogy aztán óvatosan lefejtsék rólam a cipőt, mielőtt szenvedélyesen végigsimították a vádlimat. Az érzés kibírhatatlan volt, gyötrő, az egész testem úgy reagált, mintha egyetlen óriási, nyers, hiperérzékeny idegvégződés lenne. Kinyújtottam a kezemet, hogy érintsem, simogassam, de a lábamat érintő kezek azonnal visszavonulót fújtak. – Ne. Maradj nyugton. Ez Pritkin hangja volt, ugyanaz, amivel parancsokat szokott osztogatni, amiket gondolkodás nélkül teljesítenem kell. Általában azért, mert rossz emberek csúnya fegyverekkel épp az én fejemet vették célba. Nem tudtam, hogy ezúttal mi volt az oka annak, hogy ezt használta, de hátradőltem az ülésen, és nagyokat lélegeztem. És a kezek visszatértek. Bőrkeményedéses tenyerek simítottak végig a térdhajlatomon, majd továbbcsúsztak combom meleg belső oldalára. Akadálytalanul folytatták útjukat felfelé, egészen addig, míg elérték rövidnadrágom szegélyét. De máris indultak tovább, és az ujjak a nadrág derekának gumírozását használták ki arra, hogy becsusszanjanak a vékony anyag alá. Egy pillanatig mozdulatlanná dermedtek, és a tekintetünk találkozott a sötétben. Pritkin szemében ugyanazt a kemény, intenzív összpontosítást láttam, mint amikor az edzőteremben hajolt fölém, egy kardot szegezve a nyakamnak. De most még valami más is volt ezen kívül. Valami merész és forró és birtoklásra vágyó. Döbbenten vettem észre magamon, hogy reszketni kezdek. A késztetés csak fokozódott, amikor a nagy kezek lassan szétnyíltak a bőrömön. Egyetlen szédítően józan pillanatig pontosan éreztem mindent: a simogató ujjakat a nadrág derekánál mindkét oldalon, ahogy az érintés enyhén karcolta a bőrömet, és ahogy az izzadságtól átitatott anyag a derekamhoz tapadt. Aztán azok az ujjak

329

KAREN CHANCE

folytatták a simogatást, de milyen lassú tempóban, és ezúttal lefelé. És ahogy végighúzta a tenyerét a bőrömön, a nadrág is ment vele. Hallottam magamat, amint valami felismerhetetlen hangot adok ki. Aztán az idő újra lelassult, puhává és képlékennyé vált. Egészen tisztán érzékeltem minden egyes centimétert, amit az anyag megtett a bőrömön. Elhagyta a köldökömet, a csípőmet, átsiklott a medencecsontom fölött, aztán pedig végig a combomon. Eközben valamikor egy kavargó, zuhanó érzés hatalmasodott el a fejemben, minden józan gondolatot kiűzve onnan. Nem harcoltam ellene. Szükségem volt rá, hisz elfeledtette, mit csinálunk, hol vagyunk, és hogy ez az egész hányféle külön okból is nagyon rossz ötlet. A selymes anyag már a lábfejemnél járt, majd Pritkin teljesen megszabadított tőle. Mindvégig egyetlen szót sem szólt. De ahogy ott feküdt, egy alsónadrágtól eltekintve teljesen meztelenül, észrevettem, hogy ő is remeg. A rázkódások alig voltak láthatók, ugyanúgy féken tartotta őket, mint minden mást az életében. Én mégis éreztem azokat. Megpróbáltam elmondani neki, hogy minden rendben, hogy megbízom benne, és ez az egész semmin nem változtat. De ekkor a meleg kezek visszatértek a bőrömre, és felfelé kúsztak a lábamon. Csak egy mély, torokból feltörő hang hagyta el a számat, amikor lassan széttárta a combomat. Előrehajtotta a fejét, nem sietve, hanem azzal az elképesztő feszültséggel az arcán, amitől kezdtem elveszíteni az uralmat az agyam felett. Meleg lehelet simított végig, miközben feltérképezte a testemet. Itt-ott hosszú másodpercekre megállt, mintha szeretne még mélyebben belélegezni engem. De nem hagyta abba, és soha nem ért hozzám. Az ajkai alig néhány milliméterre voltak a bőrömtől. Olyan közel, hogy minden egyes lélegzetvétele libabőrössé tett ott, ahol épp járt. És kis pihenés után addig folytatta ezt, amíg sikítani tudtam volna. Meg akartam érinteni őt, mozdulnom kellett. Mégsem tehettem semmit, csak erőtlenül vonaglottam a könyörtelen várakoztatás pillanataiban. Másodpercek múltán már a nyelvemet harapdáltam, hogy visszatartsam azt a hangot, ami kísértetiesen hasonlított a

HOLDVADÁSZ

330

vinnyogásra. Aztán a kezek feljebb csúsztak az oldalamon, és a száj végre megérintette a lágy húst épp a bugyi dereka fölött. Felnyögtem a meleg, nedves érintésre, mely annyira más volt, mint a kezek simogatása. És most már sokkal könnyebb volt mozdulatlannak maradnom, az egész testem olyan nehézzé és elernyedtté vált. Hátradőltem, megadtam magamat a súlynak, ami a lábaim közé nehezedett. Éreztem magamon hajának hűs érintését, az ajkak és a nyelv félelmetesen intim simogatását érzékeny bőrömön. Réges-régi vágyam kielégítéseként selymes szálú hajába túrtam az ujjaimmal, és éreztem a feje finom mozgását a kezem alatt. Puha szája a combomon kalandozott, egy újabb meglepett, de élvezettel teli hangot csalva elő belőlem. Ez a hang elhaló nyögéssé változott, amikor forró nyelve rálelt arra a pontra, ahol a combom a csípőmmel találkozik. Ekkor ismét meg akartam érinteni, körbefolyni őt, akár a víz, rásimulni az izmos melegségre, és gyönyört adni a gyönyörért cserébe. – Állj – mondta halkan, és közben gyengéden harapdálta a csípőcsontom környékét. Az édes érzés rohamosan áradt szét az egész testemben. Lassan fedezte fel a testemet, míg végül elolvadtam. Gyúrható, formálható anyag lettem, gondolatok nélkül, csak az érzékeimre hagyatkozva vártam, hogy a meleg és nedves támadás elinduljon a csípőmről a hasam felé, majd onnan még lejjebb. Nyelve végigfutott a bugyim körvonalán, elidőzve a kicsinyke szaténmasninál a szegély közepén. Nem láttam, hogy mit csinál, mert a feje pont eltakarta. De azt nagyon is éreztem, ahogyan a szája rátapadt az apró díszítésre, majd a fogai közé vette, és ahogy a feje lefelé indult, magával húzta az egészet. Egy percig csak bámultam rá. Bármi is járt korábban a fejemben, azt sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen ember, egy ilyen férfi húzódik meg a morcos tekintet, a makacsul megfeszített állkapocs és a merev önuralom mögött. Bár az is lehet, hogy volt olyan részem, ami tudta, ami tisztában volt a veszéllyel… Egyszerűen képtelen voltam tovább figyelni őt. Csak hátradőltem az ülésen, és ziháltam, miközben meztelenné váltam az éjszakai meleg szélben. Rosier már lelépett, legalábbis nem láttam őt a

331

KAREN CHANCE

kocsiban. Az első ülés támlája miatt Calebet sem láthattam, de abban már nem lettem volna olyan biztos, hogy ez fordítva is igaz. Abban a pillanatban azonban ez sem érdekelt. Semmi nem számított, csak az az aranyszőke fej, amely új utat keresett magának a testemen. Az ajkaival és a nyelvével bonyolult mintázatokat festett a bőrömre. Rúnák és más jelek, melyek értelmezésére most képtelen voltam, de azt éreztem, hogy égetik a bőrömet. A hatás olyan erős, mindent elsöprő volt, hogy azt hittem, a testem képtelen lesz feldolgozni. Egy ponton megállt, ahol nem is olyan rég még a bugyim fedte a bőrömet. Azt a bőrt, amit alig néhány napja gyantáztattam. De még mindig nem volt eléggé lenn, a közelében sem járt, és a mindent magába szippantó vágy újra erősödni kezdett bennem. A kezemet a hajába süllyesztettem, hogy megpróbáljam a helyes irányba terelni a fejét. De nem törődött vele, csak folytatta a bőröm lágy, lassú szívogatását, ugyanazzal a félrevezető gyengédséggel, mint eddig. A vágy pengeként hatolt belém, olyan erősen, hogy azt éreztem, az üresség megöl, ha ez még sokáig így megy tovább. Ekkor már valóban vinnyogtam. Olyan szaggatott, irányíthatatlan nyögés tört fel belőlem, ami teljesen idegen volt tőlem. Szégyenkeztem volna, ha képes vagyok törődni bármi ilyesmivel. De nem így volt, nem tudtam és nem is akartam semmi mással, csak az elviselhetetlenné fokozódó vággyal. Panaszosan suttogtam el a nevét az éjszakában. És végre, végre megtette azt az utolsó néhány centit is. Meleg ajkak simultak rám, nedves nyelv kezdett körözni bennem. És egy éles, felfelé futó vágyhullám izzította fel minden egyes idegszálamat. Ott. Ú, igen, igen, ott! Könnyű remegés futott át a testén, és a lélegzete jól hallhatóan elakadt. „Igen” – sziszegte olyan lágyan, hogy akár a képzeletem játéka is lehetett. De a csípőmet markoló kezek megfeszültek, és a nyelve egyre követelőzőbb, határozottabb lett. Arra késztetett, hogy megnyíljak, és teljesen bejárjon, felfedezve engem és legtitkosabb vágyaimat. Aztán már semmire sem tudtam gondolni. Az érzékszerveim elborították a tudatomat az információk áradatával. A hangok,

HOLDVADÁSZ

332

melyek a torka mélyéről törtek elő, a verejték, lőpor és mágia illatának keveréke, mely akár saját védjegye is lehetne, a szája mozgása odalenn, és maga a puszta gyönyör, amiben semmi sem biztonságos, semmi sem ésszerű… És ekkor gyengéden megharapott. Ó, édes jó istenem! Az élvezet elborított, ősi, mélyről jövő reszketés vonult végig a testemen, amit a tiszta, érzéki vágy követett. A forróság átjárta a hasamat, majd irányíthatatlan hullámban terjedt szét. Puszta erejével torkomra fagyasztotta az előtörni készülő kiáltást. Kíméletlenül még mélyebbre hatolt, és újra megtette. És a testem nem bírta tovább. A kielégülés pillanatában villámok keltek életre a tüdőmben, a combomban és minden más testrészemben, egészen a kisujjamig. Pritkinhez préseltem magamat, magamhoz szorítva a száját, és derekamat tartó ujjai a húsomba vájtak. A hang, amit hallatott, mély volt, esendő és kétségbeesett. A testem még erősebben megrázkódott tőle, mintha kész lennék arra, hogy újra elmenjek, holott még az előző sokkhatás vibrált a testemben. – Istenem! – hallottam a saját fojtott hangomat, de nem tudtam, hogy a kegyelméért könyörgök vagy hálát adok. Amikor véget ért, csak csüngtem az izmos testen, a felforrósodott bőrön, mely alatt a mágikus erő máris munkához látott. Egy kéz vonta a fejemet a mellkasához, ujjak játszadoztak a hajammal. Meg sem próbáltam mozdulni, valószínűleg úgysem ment volna. Csak feküdtem ott, hallgattam a szívverését, ami erős volt, még ha néha kissé szabálytalan is. Aztán a kocsi ereszkedni kezdett, és nemsokára már az aszfalton gurultunk valahol a városon kívül.

27

Addig fel sem tűnt, hogy milyen állapotban vagyok, amíg ki nem kászálódtam a kocsiból, hogy aztán orral előre valami kemény dologra zuhanjak. Talán az adrenalinroham utóhatása volt, vagy esetleg az, hogy egy ördögfi-hadmágus vacsorázott belőlem, mindenesetre totál kikészültem. Így aztán a beton, amire ráestem, egészen csábító helynek tűnt. Simán elaludtam volna rajta anélkül, hogy tudom, hol is vagyok, de valaki felemelt. Már arra sem maradt erőm, hogy tiltakozzak. Azok a kezek, melyek ölbe vettek, egy takarót is rám terítettek. Három, legfeljebb négy óra lehetett, de Vegasban az augusztusi éjszaka ilyenkor is fojtogató meleget áraszt. A takaró szúrós volt és forró. Úgy döntöttem, nem törődöm vele, mert így egyszerűbb. Egy parkolóban voltunk, és egy fényesen kivilágított alumíniumépület felé tartottunk, mely előtt néhány teherautó, és meglehetősen oda nem illő módon egy limuzin parkolt. Bedagadt szemekkel hunyorogtam rá. Ha ez volt a hadmágusok központja, hát nem voltam elragadtatva tőle. Kívülről úgy nézett ki, mintha egy cipőraktár lenne. Feltételeztem, hogy belül kicsit izgalmasabb, mert jó pár bőrkabátos őr vigyázta, akik meredt szemmel bámultak ránk. A legkevésbé sem foglalkoztam velük. Az sem igazán érdekelt, amikor néhány perc múlva letettek egy foszöld színű valamire, aminek cigaretta- és régicipő-szaga volt. Úgy döntöttem, megfelelő lesz, és elaludtam. Aztán fel is ébredtem, mert fojtott hangú, ám dühödt beszélgetés folyt a fejem fölött. – Felhívtak, hát mondtam, hogy jövünk. Mi a frászt csinálhattam…

HOLDVADÁSZ

334

– Mondj nekik, amit akarsz. Engem most csak az érdekel, hogy ideérjen a gyógyító. – Pedig jobb lenne, ha az állásod érdekelne. – A legkevésbé sem. – Akkor talán a nyakad. Mert ez támadás volt, és a Pythia elleni támadás automatikusan halálos ítéletet jelent, ahogy azt te is nagyon jól… Ekkor ültem fel. – Nem kell orvos – krákogtam. – Cassie! Egy kis irodahelyiségben voltunk, Pritkin pedig egy olyan bútordarab mellett guggolt, ami leginkább a heverők megcsúfolásának tűnt. Nem elég a szerencsétlen színválasztás és a rémes szag, emellett kemény volt, ormótlan és foltos. Az egyik díszpárnából több helyen is szomorúan kandikált ki a bélés. A vágyott pihe-puha ágyikó szöges ellentéte volt minden tekintetben. Két döbbent szempár meredt rám, amiből arra következtettem, hogy ezt az utolsó gondolatot hangosan is kimondhattam. – Most mi van? Szoktam olvasni. – Jól van? – kérdezte Caleb, és szintén leguggolt Pritkin mellé, így viszont már nem tudtam hová letenni a lábamat. Azon gondolkodtam, hogy magam alá húzom, de akkor azonnal újra elaludtam volna, és az rossz ötletnek tűnt, bár hogy miért, azt pontosan nem tudtam volna megmondani. Csak ültem ott pislogva, és vártam, hogy az eszembe jusson. – Gyógyítóra van szüksége – jelentette ki Pritkin élesen, és az ajtó felé indult. Ja, ez volt az. – Nem kell orvos – ismételtem meg. Aztán erőtlenül visszadőltem az ágyra. – Hallottad, nem? – szólt oda Caleb, mert Pritkin az ajtónál állt, és habozott. – A fenébe, Cassie… – Csak piszkosul fáradt vagyok – mondtam neki azon tűnődve, hogy a falat borító lambéria miért úszik bele folyton Pritkin testébe. Aztán rájöttem, hogy kettős látásom van.

335

KAREN CHANCE

– Van valami piátok? – kérdeztem lazán Calebtől. – Talán nem kéne innod – felelte Pritkin kissé bizonytalanul. Ezen elgondolkodtam. Volt egy kifejezés, ami tökéletesen illett volna ide, csak az agyam nem igazán tudta előhívni a… Á, igen. – Baszd meg – mondtam ki vigyorogva, aztán újra felültem, mert a heverő iszonyatosan bűzlött, és mert Caleb újra megjelent egy műanyag poharat szorongatva a kezében. Az a fajta volt, amit a ballonos vízautomatákhoz használnak, kicsi és vékony, de igazán finom whiskyt töltöttek bele. Komolyan jó minőség, állapítottam meg, miközben néhány húzásra magamba döntöttem. Aztán leért a gyomromban dúló háború színterére. Ó, a francba! – Szemetest – nyögtem halkan. – Micsoda? – nézett rám Caleb. – Szemetest! Pritkin káromkodott, és felkapott egyet, épp akkor, amikor minden, amit aznap este elfogyasztottam, retúrjegyet váltott. Whisky, pizza, tejshake, sör, és egy magányos, félig megrágott gumimaci. Ez utóbbin elcsodálkoztam, mert nem is emlékeztem, hogy ilyet is ettem volna. Meglepi. Amikor végeztem, jutalmul kaptam egy újabb poharat, de ebben tiszta víz volt. – Ilyen jöhet még – hörögtem, miközben Pritkin összefogta a hajamat hátul, Caleb pedig egy doboz zsebkendőt nyújtott felém. A takarítás elég hosszú időt vett igénybe, mert én magam is kellően mocskos lettem. Pritkin végig orvost akart hívni, én pedig addig hajtogattam, hogy nem kell, amíg bedühödtem. – Nem fogod kivégeztetni magadat, amikor semmi bajom sem lett – krákogtam. – Csak fáradt vagyok, az ég szerelmére! Erre elhallgatott, talán azért, mert látta, hogy ezzel csak fejfájást okoz nekem. Vagy azért, mert abból neki is bőven kijutott. Pont úgy nézett ki, mint aki megjárta a pokol összes bugyrát. Volt annyi lélekjelenléte, hogy a szétszaggatott kabátját a kocsiban hagyta, és egy pokrócot terített kettőnk köré. Így illetéktelen szemek nem láthatták, hogy nincs rajta ing, és a farmerjét savfoltok fakították ki, de nem a legújabb divat szerint. Az arca a töltekezés ellenére is

HOLDVADÁSZ

336

megviselt volt és sápadt, alvadt vér borította a mellkasát, és a keze remegett. A hajáról pedig jobb nem is beszélni. Bár ez utóbbi mindig igaz volt rá. – Ruhák kellenek – mondta Caleb kurtán. – Vannak az öltözőszekrényemben – felelte Pritkin. – A kétszázhuszonegyes. Szerintem találsz valamit, de nem emlékszem… – Hozom őket. Maradjatok itt. Caleb nyomatékosan rám nézett, elképzelni sem tudtam, miért. Mintha képes lettem volna ilyen állapotban ugrani. Vagy csak úgy kisétálni innen. Vagy felülni. Visszazuhantam a bűzölgő heverőre, és Pritkint bámultam, aki némán nézett vissza rám. Nem tudtam, azért-e, mert az előbb táplálkozott, de a szemei kissé ijesztőek voltak. Szinte neonzöldek, fényesen csillogók, mintha lángolnának. És teli valami sötét érzelemmel, amit nem tudtam kiolvasni, de persze elég jól megtippelhettem. – Önként jelentkeztem – emlékeztettem. – Hogy kihasználjanak! – markolta olyan erősen a karfát, hogy belefehéredtek az ujjai. – Őt az sem érdekelte volna, ha teljesen lecsapollak. – Sőt lehet, hogy pont ezt várta – mondtam a kezét figyelve. – Egy gonddal kevesebb az ő szemszögéből. – Hogy tehetted… – kezdte, majd lehunyta a szemét, és egy percig csak a lélegzésre koncentrált. Ez nem volt túl jó jel. Pritkin elviselhetőbb volt, amikor kiabált és csapkodott. Lehet, hogy most nem talált elég erőt magában ehhez. Át tudtam érezni az állapotát. Az egyik kezemet az övére helyeztem, de azonnal elhúzta onnan, és fura rémület ült ki az arcára. Ezzel viszont sikerült komolyan feldühítenie. – Egy kicsit álszent, amit csinálsz, nem gondolod? – De az nem… – nézett el. – Nem te voltál. – Tudom, hogy nem én voltam. Ennyire hülyének tartasz? Ettől pislogott egyet, én pedig megragadtam a kezét, és magam felé húztam. Persze túlságosan gyönge voltam ahhoz, hogy bármi eredményt érjek el, de beleegyezően mellém ült. Nem engedtem el a kezét, részben gonoszságból, részben viszont azért, mert furcsa

337

KAREN CHANCE

módon jobban éreztem magam tőle. És ebben a pillanatban bármit örömmel és kérdés nélkül fogadtam, ami megnyugtatott. – Bocsánat – mondta egy perc elteltével. Az állkapcsa úgy megfeszült, hogy attól tartottam, ez már fáj neki. Felsóhajtottam. – Miért? Mert megmentetted az életemet? Mert kis híján belehaltál? Mert nem áldoztad fel magadat feleslegesen? Hm? Összehúzott szemöldökkel nézett rám, és ezt a pillantását jól ismertem. – Elég paprikás hangulatban vagy. – Igen, pontosan. Elég kacifántos napom volt ahhoz, hogy ilyen hangulatban legyek. Na, akkor pontosan miért is kérsz bocsánatot? – Azért… mert ennyire messzire mentem. De nem láttam más lehetőséget. Erős vonzáskényszert tett rád, és ez alól nem lehetett máshogy kitörni, csak… csak teljessé tétellel. – Teljessé tétel – ízlelgettem a kifejezést, és kifacsart agyamnak kellett egy kis idő, mire rájöttem, miről beszél. Aztán még egy percet vártam, mert az egyetlen válasznak, ami az eszembe jutott, nem volt semmi értelme. – Várj csak, ezt tisztázzuk. Bocsánatot kérsz tőlem, mert eszméletlen nagy orgazmushoz juttattál? – Ezt meg se hallottam – csapta be Caleb maga mögött az ajtót. – Azt nagyon jól teszi. Ruhákat hozott. Egyszerű szürke melegítőt és edzőcipőt Pritkinnek, és túlméretes tengerészkék pólót nekem. – Ez az enyém – közölte. – Gondoltam, maga akár ruhaként is hordhatja. – Kösz – feleltem. Bármi jobb volt, mint a szúrós takaró. – Van valahol egy zuhanyzó? – Igen, odaát az edzőteremnél – vetett egy pillantást Pritkinre. – Te meg megmosod a hátát? Pritkin rámordult – szó szerint. Megveszett pitbullok nem adnak ki ilyen hangot, amikor ellenfelük torkának ugranak. Most is valami hasonló lehetett a terv, mert Pritkin felpattant, és Caleb felé ugrott, még pislogni sem volt időm. Csak akkor állt meg, amikor nem engedtem el a kezét. Ugye, milyen jó ötlet volt megfogni? – szaladt át az agyamon.

HOLDVADÁSZ

338

– Ne most, Caleb – mondtam röviden. Kissé riadtnak tűnő arccal bólintott. Feltételeztem, hogy ő sem szembesült még ezzel a hanggal. Lassan talpra álltam. Végül tényleg megkértem Pritkint arra, hogy kísérjen el a zuhanyzóba, mert úgy láttam, neki is jól jönne egy kis forró víz. És azt is tudtam, hogy a két pasit most nem lehet magára hagyni. Én viszont nem maradhattam, mert el kellett ismernem, hogy nem a heverő az egyetlen, ami bűzlik a szobában. Pritkin felvette a melegítőt, ami abban a szempillantásban megszűnt tisztának lenni, így viszont megtarthattam magamnak az egész pokrócot. Úgy rendeztem el magam körül, hogy biztos lehessek abban, senkit nem fogok kiakasztani, majd kezembe vettem Caleb pólóját, és kikukucskáltam az ajtón. Szerencsére a kinti nagy terem pont úgy kongott az ürességtől, ahogy azt el is lehet várni ilyen korai órában. Még egy takarítót sem láttam, aki a padlót mosná. Csak egy árnyék mozgott egy tejüveg ajtó mögött, és egy fickó küzdött a súlyokkal az edzőteremben. Nem mintha ez a helyiség valóban komoly edzőterem lett volna. Az óriási hodály egy részét kartonfalakkal kerítették el, kialakítottak rajta egy körpályát, betettek néhány futópadot, a fal melletti állványokon pedig különféle súlyzókat és jókora vastárcsákat helyeztek el. Átfutott az agyamon, hogy egy tünde ennyi vastól frászt kapna, és a gondolattól máris kissé jobban éreztem magamat. Az öltözőszekrények sora mellett haladtunk végig, hogy elérjünk a hátul található két zuhanyzóig. Pritkin szerzett nekem egy törülközőt és egy flakon valamit a szekrényéből, aminek semmilyen jellegzetes szaga nem volt, de gyanítottam, hogy folyékony szappan van benne. Megköszöntem, amire ő nem mondott semmit, majd kettéváltunk. A zuhanyzó a fürdőhelyiség többi részéhez hasonlóan meglehetősen spártainak tűnt, amire persze megvolt a magyarázat. Egészen egy hónappal ezelőttig a Testület főhadiszállása a MÁGUSban, azaz a Metafizikai Lények Állandó Gyűlésének Újkori Szövetsége, vagyis az ENSZ természetfeletti megfelelőjének a központjában volt. Akkor ugyanis a háború egyik mozzanataként a teljes MÁGUS megsemmisült a sivatagban. Így a Testületnek is új

339

KAREN CHANCE

otthont kellett találnia, és most meggyőződhettem arról, hogy nem vitték túlzásba a felszerelését. Nem voltak zuhanyfülkék, hisz a magánszféra olyan kislányos dolog. Csupán tucatnyi egyforma zuhanyrózsa az enyhén lejtő padlón, ami a középen elhelyezett lefolyóhoz terelte a vizet. A csempe hófehér volt, a csaptelepek fényesen ragyogtak, nyilván azért, mert mindent vadonatújan építettek be. Csodálkoztam volna, ha az egykori raktárépülethez ilyen nagy zuhanyzó tartozik, vagyis ezt mostanában bővíthették ki ekkorára. És mégis, a tiszta és új berendezés ellenére a hely valahogy rémesen ronda volt, mindenünnen csak a praktikum sugárzott. Sikáltam és sikáltam magamat, majd még egy kicsit, és mivel kiderült, hogy a szappan samponnak is beválik, a hajamat is kezelésbe vettem. Fogadni mertem volna, hogy mostanra végre eltűnt a zöld trutyi a tincseim közül. Már korábban el kellett volna kérnem Pritkintől ezt a csodaszert, gondoltam, ahogy a fejemet a víztől sikamlós falnak döntve pihentettem. Kimerült voltam, elcsigázott, és enyhén émelyegtem. Ugyanígy éreztem magamat olyankor, amikor Billy túl sokat lakmározott az energiámból. Nem lettem teljesen lecsapolva, Pritkin még jóval előtte leállt. Sőt egy-két alkalommal előfordult már, hogy Billy ennél jobban lemerített, ám akadt egy fontos különbség: Billy táplálása után soha nem maradt hátra egy kis csomónyi nyomasztó bűntudat a mellkasomban. És pontosan erről szólt az egész: a bűntudatról. Nem végzetes, nem mindent elsöprő, de mégiscsak jelen lévő. Életem során épp elégszer találkoztam már vele ahhoz, hogy minden gond nélkül felismerjem. Csak azt nem tudtam, miért pont most tört elő. Pritkin és én nem először kerültünk testi közelségbe. Ez volt a második alkalom. Az elsőre nagyjából egy hónapja került sor, az Apollóval vívott végső csata során. Pritkin súlyosan megsebesült, és csak ördögfi adottságai mentették meg az életét, amihez az én közreműködésemre is szükség volt. A maihoz képest ugyan sokkal szerényebb mértékben, de a lényeg ugyanaz volt. Én szolgáltattam az energiát, miáltal ő meggyógyult, és itt a történet vége.

HOLDVADÁSZ

340

És valóban így is volt. Az előző eset után a kettőnk közti viszony úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna, és nem is nagyon foglalkoztam vele a későbbiekben. Annyi minden történt velem akkoriban és azóta is, hogy betudtam a sok észbontó őrültség egyikének. Hasonló kaliberű volt, mint amikor épp magamat készülök belefojtani egy kád vízbe, vagy amikor egy sárkány elől menekülök egy irodaházban. Efféle bolondságok mostanában nap mint nap történtek velem, és az az eset is az agyam abszurd dolgok számára fenntartott fiókjában raktározódott el. Hálás lehettem, hogy a próbálkozásunk sikerrel járt, és mindketten ép bőrrel kerültünk ki abból a csatából. De akkor ezúttal mi volt más? Talán az, hogy élveztem is? Mert így történt, értelmetlenség lett volna tagadni. Nem az első néhány percét, mert azok inkább rémesek voltak. De később… Igen, azt élveztem. Eléggé. Oké, nagyon is. Viszont az előző alkalommal is hasonlóan kellemes volt. De hisz Pritkin az ördögük hercegének fia volt! Mégis mire számítottam, hogy katasztrofálisan rossz érzés lesz? Mennyi esély volt erre? Az is tény, hogy akár nyújtott élvezetet, akár nem, a cél az volt, hogy segítsek rajta. Mert épp haldoklott. Nem hagyhattam, hogy véget érjen az élete, bármi is volt az ár. És piszokmód örültem annak, hogy életben maradt. Vagyis nem amiatt éreztem rosszul magamat, amiért segítségnyújtás közben elélveztem. Akkor talán az volt az oka, hogy most Mirceával járok, akkor pedig nem? Mármint Mircea jóval korábban megjelölt magának, de a mestervámpírok a legtöbbször kérdés nélkül megszerzik maguknak, amit akarnak, ahogy azt már oly sokszor megtapasztaltam. Nem mondanám, hogy meglepetésként ért, ugyanakkor nem is tekintettem magunkat házastársaknak csak azért, mert ő azt mondta. Igazából egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármiféle romantikus kapocs tartana össze minket egészen addig, míg randizgatni nem kezdtünk, és erre csak az első Pritkin-féle eset után került sor. Akkor tehát erről lenne szó? Úgy érzem talán, hogy megcsaltam Mirceát? Ezen elgondolkodtam egy darabig, de nem találtam hitelesnek a magyarázatot. Annak, ami most történt, semmi köze nem volt a romantikus érzelmekhez. Ha Pritkin történetesen vámpír

341

KAREN CHANCE

lett volna, akkor a véremet adom neki. Csak azt kapta tőlem, amire szüksége volt a gyógyuláshoz. És tekintve, hogy mindkét alkalommal azért került ilyen közel a halálhoz, mert engem védelmezett, az a minimum, hogy tartoztam neki ennyivel. És mégis, mindezek ellenére ez a mostani alkalom más volt. A múltkori után nem éreztem úgy, hogy a történtek miatt nem tudnék Mircea szemébe nézni. Most nem tudtam, mennyire mondhatom el magamról ugyanezt, és dühített, hogy képtelen vagyok megnevezni az okát. Egy dolgot azonban nagyon is jól tudtam: azért nem fogok feloldozást kapni Mirceától – nem mintha szükségem lenne rá, a fenébe is –, mert nem számolok be neki erről. Nem mintha nem értené meg. A vámpírok rendszerint pragmatikusabbnak bizonyultak, mint az emberek, és ha elmagyarázom neki, hogy élet-halál helyzetben voltunk… Nos, akkor lenne esély rá, hogy Pritkin ne veszítse el túl sok végtagját. A gondot az okozta, hogy nem tehettem. Nem mondhattam erről semmit Mirceának, mert ha elmesélném, mit tettem, az is kiderülne, miért – vagyis hogy Pritkin micsoda valójában. És ha ez kiderülne, akkor a személyazonossága sem lenne többé kérdéses, hiszen a történelem során mindössze egyetlen emberördögfi hibrid létezett. És úgy véltem, a mágiahasználók közössége még nincs teljesen felkészülve arra a hírre, hogy Merlin visszatért. No persze nem volt ennyire egyértelmű, hogy mindenki tudomást szerezne róla. Nem gondoltam, hogy Mircea városszerte kiplakátozná, vagy az újságok címlapjára kerülne a hír. De valamit biztosan kezdene a megszerzett információval. Nem lenne vámpír, ha nem így tenne. És semmi kedvem nem volt megtudni, mihez kezdene vele. Egy kis idő múltán sóhajtva feladtam. Majd később kitalálom, mi a baj velem. Akkor, amikor már nem érzem úgy, hogy állva el tudnék aludni. A víz még mindig forró volt, de a térdeim remegni kezdtek, ezért elzártam. Istenem, milyen fáradt vagyok! Megtörölköztem, és magamra húztam Caleb pólóját. A „rövid” ujj jóval a könyököm alá ért, a ruhadarab alsó szegélye pedig majdnem a

HOLDVADÁSZ

342

térdemet verdeste. Úgy döntöttem, azért megteszi, és kiléptem a fürdőből. A kocogó mágus időközben lelépett, és senki nem vette át a helyét, így a jókora terem elég kísértetiesnek tűnt. Pritkint keresve körülnéztem, mert annyira rá vallott volna, hogy már a súlyokat emelgeti alig egy órával azután, hogy félholtan hevert egy kocsi hátsó ülésén. De sehol sem láttam. Az edzőterem nagy volt, de nyitott és jól átlátható. Nem voltak nagy berendezések, amik zavarták volna a szabad kilátást, és a fejem felett ipari fénycsövek világítottak. Egyetlen pillanatig pánikba estem – illetve estem volna, ha még lett volna rá energiám –, mert azt hittem, Pritkin visszasietett, hogy szétverje Caleb képét. De aztán meghallottam a víz csobogását. Néhány másodpercig haboztam, eltűnődve, vajon nem az előbb itt futkosó férfi használja-e a zuhanyt. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy a szégyenérzettel foglalkozzam, és a hadmágusok nem igazán voltak prűdnek nevezhetők. Úgy gondoltam, megkockáztatom. A férfimosdó pontosan úgy nézett ki, mint a női, csak nagyobb volt, és az egyik falon piszoárok sorakoztak. Végigsétáltam a mosdókagylók mellett a hátulsó nagy zuhanyzóba. Természetesen itt sem voltak ajtók vagy válaszfalak, így nem volt nehéz ráakadnom. Egy kicsivel tovább tartott, míg rájöttem, mihez kezdjek vele. Ahhoz képest, hogy mennyit hőbörgött, Pritkin egyáltalán nem vesztette el gyakran a fejét. Lehet, hogy a sok kiabálás pont egyfajta szelepként szolgált, de ezt nem tudhattam biztosan. Bármilyen rosszul is álltak a dolgok, mindig sokkal jobban megőrizte a hidegvérét, mint a legtöbb ember, akit ismertem, magamat is beleértve. Nem mintha ez utóbbi különösen sokat jelentett volna. Általában én voltam az, aki a veszély első jelére fejvesztett menekülésbe kezdett, Pritkin viszont maga volt a higgadtság szobra még nagy nyomás alatt is. Épp ezért tartottam olyan furának, ahogy ott állt a zuhany alatt, és a kezében tartott szappant bámulta olyan szemekkel, mint akinek fogalma sincs arról, mit kéne kezdenie vele. Nem úgy tűnt, mintha már használta volna. Erős lábain kis csíkokban alvadt vér látszott, széles hátán olaj-, vagy valamilyen más

343

KAREN CHANCE

eredetű fekete folt éktelenkedett, és persze teli volt kisebb-nagyobb zúzódásokkal. A fekete anyag kezdett elfolyni, lassan csepegett lefelé a sokszínű bőrről, amitől Pritkin teste kezdett úgy kinézni, mint valamilyen avantgárd festmény vagy egy vandálok által megrongált szobor. A Gondolkodó sárga, lila és zöld foltos kiadásban. A haja elázott, laposan a koponyájára tapadt. Ettől a pofacsontja még a szokottnál is jobban kiállt, az orra is még nagyobbnak látszott, amikor felém fordította a fejét. Nem a jól ismert villámgyors reflexszel, sokkal inkább olyan zavart arckifejezéssel, ami komoly aggodalmat keltett bennem. Nem mintha egy merénylő csak úgy könnyedén bejuthatott volna a hadmágusok főhadiszállására, de akkor is. Az a döbbenetes benyomásom támadt, hogy ha történetesen egy gyilkos lennék, ő akkor is csak állna ott, és szépen megvárná, amíg végzek vele. Na jól van. Odaléptem hozzá, noha még nem tudtam, mihez fogok kezdeni vele. A gyilkosok köztünk élnek-féle sorozatokon nőttem fel, elég sok csúnya dolgot láttam először a képernyőn, aztán a saját szememmel. Hamar megtanultam, hogy jobb, ha távol tartom magamat mindenféle kényelmetlen érzéstől, mindentől, amivel nem tudok könnyedén megbirkózni. Mostanra igen előkelő osztályzatot értem volna el Scarlett O’Hara óráján az érzelmi távolságtartásról. A kényelmetlen dolgokat mindig holnapra halasztottam, és mint tudjuk, az efféle holnapok soha nem jönnek el. Annak ellenére, amit a pszichológusok állítanak, tagadásban élni igenis lehetséges. Legalábbis általában. Nekem bejött, ez óvott meg attól, hogy akkor is megőrizzem ép eszemet, amikor más már rég feladta volna. Most viszont egyáltalán nem működött. Ami azt jelentette, hogy fogalmam sem volt, miként kellene megbeszélnem Pritkinnel ezt az őrületet, bármiről legyen is szó valójában. Hiszen a saját eszement élményeimről is nagyon ritkán beszéltem. Nem tudtam, hogyan biztosíthatnám arról, hogy minden rendben lesz, amikor magam sem voltam meggyőződve erről. Nem

HOLDVADÁSZ

344

jutott eszembe semmi igazán ideillő gondolat, úgyhogy nem is próbálkoztam. Ezért inkább átöleltem hátulról, és szorosan tartottam. A víz még mindig meleg volt. Ha úgy vesszük, ez is valami. Pritkin sem mondott semmit, csak álltunk így egy darabig. Rájöttem, nem is akarom siettetni, hogy megmozduljon. Hullafáradt voltam, ő pedig meleg, szilárd, és olyan könnyű volt belekapaszkodni. Egy kis idő múltán fura, lebegő érzés kerített hatalmába – minden bizonnyal a kimerültség, a megkönnyebbülés és Pritkin szívének egyenletes dobogása együttesen idézte elő. Nem kapcsolta fel a lámpát, amikor bejött, így csak annyi fény volt a zuhanyozóban, ami a szomszédos helyiségből és a terem nyitott mennyezetén át beszivárgott. Ez pedig nem volt sok. A csempékre fröccsenő víz hangja olyan volt, mintha eső esne, ami Vegasban igazi ritkaságszámba ment. Még közelebb húztam magamhoz Pritkint, és éreztem, ahogy lassan lecsukódik a szemem. Arra gondoltam, milyen roppant jót tudnék itt aludni. – Ruth volt a neve – mondta rekedten, aztán újra elhallgatott. A háta melegét éreztem az arcomon, és a gerincoszlopát közvetlenül a bőre alatt. Nem mondtam semmit. – A feleségemnek – tette hozzá kis idő múlva. Bólintottam, de nem láthatta, úgyhogy csak megszorítottam. Úgy gondoltam, ezzel mindent elmondtam. Nem ismertem jól Pritkin múltját, de pár dolgot azért tudtam róla. Például azt, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt feleségül vett egy nőt, akit bizonyára nagyon szeretett. Az asszonyról még kevesebbet tudtam, mivel az említése azonnal gyors témaváltást eredményezett. De a legfontosabbat Pritkin már elárulta róla: azt, hogy miként halt meg. A nászéjszakájukon történt, amikor Pritkin ördögfi énje kerekedett felül, és irányíthatatlanná vált. Ahelyett, hogy egyszerűen táplálkozott volna belőle, ami a körülmények között érthető is lett volna, úgy döntött, hogy teljesen lecsapolja. Pritkin képtelen volt közbeavatkozni, és az ördögfi végzett az ifjú feleséggel. Vagyis Pritkin maga volt, aki ezt tette, mivel az egyetlen félig ördögfi-félig emberi lényként énje két természete együtt és egyszerre létezett benne. Afféle Jekyll és Hyde, azzal a különbséggel, hogy minden pillanatban mindkettő jelen volt a tudatában. Más ördögfik

345

KAREN CHANCE

elhagyják az emberi testet, amikor épp nem táplálkoznak, mert azt amúgy is csak kölcsönvették halandó tulajdonosától. Pritkin azonban képtelen volt erre. Nem tudhattam, hogy ennek volt-e köze ahhoz, ami azon a bizonyos nászéjszakán történt. Pritkin ugyanis csak a száraz tényeket osztotta meg velem, és semmi mást. Ez akkoriban történt, amikor valamiféle vonzalmat kezdtünk érezni egymás iránt, és azt hiszem, mindezzel az elrettentés volt a célja. Nos, jobban működött, mint egy bűbáj. A perspektíva, hogy ősz hajú, összeaszott és kiszipolyozott hullaként végezhetem, kiváló ösztönzőnek bizonyult, hogy elnyomjak magamban minden nemkívánatos érzelmet. Pritkinnel nagyon sok időt töltöttünk együtt, és elég gyakran kerültünk olyan helyzetekbe, amikor hevesebben dobogott a szívünk. Teljesen természetes volt, hogy alkalmanként egészen gyengéd módon gondolunk egymásra. Igazából az lett volna a fura, ha nem ez történik. Ám kölcsönös és hallgatólagos egyetértésben figyelmen kívül hagytuk mindezeket a jeleket, mert egyértelmű volt, hogy nem vezetnének semmi jóra. Én Mirceával jártam, Pritkin pedig… Nos, amennyire én tudtam, Pritkin nem randizgatott senkivel. Soha. Volt egy olyan érzésem, hogy nem szeretné megadni még az esélyt sem arra, hogy egy efféle borzalom megismétlődjön. Hirtelen annyira szomorúnak találtam ezt a helyzetet. Valaki káromkodott mögöttünk, de össze se rezzentem. Egyrészt túl fáradt voltam hozzá, másrészt ismertem ezt a hangot. Hátrapillantottam a vállam felett, és egy villanásig még láttam Caleb hatalmas alakját az ajtónyílásban, mielőtt továbbállt. Egy perc múlva azonban visszatért, és néhány nagy fürdőtörülközőt is hozott magával. Elzárta a vizet, az egyik törülközőt körém tekerte, a másikat odadobta a barátjának. Vagy egykori barátjának, figyelembe véve azt a sötét és mogorva tekintetet, ami egészen elcsúfította finom vonásait. – Kifelé – közölte nyersen az ajtó felé taszigálva minket. – Mindjárt itt a reggel. Nemsokára megérkeznek az emberek, és már e

HOLDVADÁSZ

346

nélkül is épp eleget kell majd magyarázkodnunk. Ja, és az a vámpír telefonon keresi, hogy lerendezzék az ügyet. – Melyik? – kérdeztem, de persze már tudtam a választ. – Marco. Azt mondja, hogy ha nem beszélhet magával, emberrablással fog megvádolni bennünket. Azzal egy telefont nyomott a kezembe. Hatalmas sóhaj kíséretében bepötyögtem a lakosztály számát. Az első csengetésre felvették. – Cassie, mi a frász… – Te nagyon is jól tudod, mi a frász. Még mindig fogoly vagyok? – Pontosan tudod, hogy nem. – Akkor majd megyek. És ne hívogass – tettem le. Caleb csak lesett rám. – Ennyi volt? – Ennyi, amíg ki nem találom, milyen sztorival álljak elő. – Ismerős probléma – morogta, majd továbblökdösött bennünket az iroda felé.

28

Visszaértünk a kis helyiségbe, ahol Caleb azonnal egy üveg Jack Danielst vágott ki az asztal közepére. – Na, akkor most beszéljék meg mindazt, amit annyira meg kell beszélniük, és hozzanak össze valami normális sztorit. Össze kell állítanom a jelentést, mire a nagyfőnökök befutnak, és nem lehet benne bukfenc. Világos? Bólintottam. Caleb kiment. A légkondi működött, a nemrég kapott ruhám pedig teljesen átázott. Kibújtam belőle, és ráterítettem a Caleb íróasztala mögötti székre. Inkább egy takarót tekertem magam köré. Mire megfordultam, Pritkin újra belebújt a melegítőbe, és leült a bűzös heverőre. Úgy fonta karba maga előtt a kezeit, mint aki egyáltalán nem vágyik mások közelségére, így aztán az asztal melletti kemény műanyag székre rogytam le. Kitöltöttem a whiskyt, de nem azért, mintha kedvem támadt volna hozzá. A gyomrom épp azt jelezte, hogy egész jól ellenne, ha most úgy egy-két évig semmi nem kerülne bele. De talán még sosem láttam élő embert, akinek akkora szüksége volt egy löketre, mint most Pritkinnek. – Nem muszáj beszélgetnünk – közöltem vele. – Mármint szívesen meghallgatlak, de ne gondold… Nem kell megmagyaráznod semmit. – De megérdemled. – Tényleg? – kérdeztem vissza, mert azt hittem, kvittek vagyunk. Ő megmentette az én életemet, én meg az övét. De úgy tűnt, ő másképp gondolja.

HOLDVADÁSZ

348

Átadtam neki a pohár whiskyt, amit úgy húzott le, akár egy profi, a szeme se rezdült közben. Észrevette a csodálatomat, és halványan elmosolyodott. – Ahhoz képest, amiken felnőttem, egy igazán selymes ital. És igen, tényleg. Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon min nőhetett fel. Milyen ősi kelta löttyöket ihattak? De nem kérdeztem meg, ő pedig nem beszélt többet erről. Csak ült, és közben simogatta az üres műanyag poharat. A keze még mindig finom vonású volt, az ujjai egészen hosszúak. De valahogy ezen az estén a szokottnál is jobban kitűnt, hogy egy hadmágushoz tartoznak. A mágikus folyadékok okozta foltok megszokott látványa mellett egy nagy sötétbarna pacát is láttam a bal hüvelykujja és a tenyere közti kis mélyedésben – por vagy rászáradt vér lehetett, amit a zuhany valahogy nem tüntetett el. Az anyag végigfutott a barázdákban, úgy kiemelte őket, mint a vonalakat egy faszénnel rajzolt vázlaton. Sürgető érzés tört rám, hogy odalépjek, és letöröljem, de végül nem tettem. Aztán beszélni kezdett, és én minden másról megfeledkeztem. – Egyszer régen már beszéltem neked Ruthról. Arról… ahogy meghalt. Bólintottam. – De sok mindent nem árultam el róla. Akkor még alig ismertük egymást, és úgy gondoltam… Feltételeztem, hogy soha nem is kell ennél többet megtudnod. Rövid szünetet tartott, a szemközti falon díszelgő hamis lambériát vette szemügyre, mintha valami különleges érdekességet tartogatna a számára. – Azt hiszem, most már más a helyzet. – Értem. – Ruthban is volt egy kevéske démoni vér. Az apai nagyanyja ahhazu volt, ez egy ritkább faj. Vagyis benne egynyolcadnyi lehetett. – És te nem tudtad? – Dehogynem, attól a pillanattól fogva, hogy megismertem. Ám mivel itt élt, a földön, feltételeztem, hogy ugyanolyan véleménye van a démonok birodalmáról, mint nekem. Könnyen jutnak élvezethez, de végső soron megrontanak mindenkit, aki beteszi oda a lábát. Ha

349

KAREN CHANCE

elég sok időt töltesz náluk, megszűnsz önmagad lenni. Elveszted az álmaidat, az értékeidet, mindent, ami te magad vagy. És mindezt csak azért, hogy az esztelen gyönyört hajhászhasd. Ami azt illeti, ez nem is igazán élvezetes. – De ő mégsem így látta – találgattam. – Hát nem. A fénylő, csillogó udvarokhoz képest, ahová időnként betekintést nyert, a mi világunk nyomorúságos, betegségektől sújtott, szegényes. És ezen a helyzeten csak rontott, hogy az ipari forradalom idején született, amikor mindezek a jelzők nagy általánosságban igazak is voltak. A Temze úgy bűzlött, akár egy kanális, és lényegében az is volt. Az új iparvárosok, mint Birmingham vagy Manchester hemzsegtek a túlzsúfolt, mocskos, patkányjárta lakóházaktól. A bennük élő embereket halálra dolgoztatták, a szennyezés okozta betegségek, fertőzések tizedelték őket. Még maga Albert herceg is diftériában halt meg, ugyanis a windsori kastély vízelvezető rendszerei is szennyezettek, fertőzöttek voltak. Rettenetes kor volt, és Ruth már önmagában is gyűlölte. Hát még, amikor néha eljuthatott egy olyan pompás világba, ami minden emberi képzeletet felülmúlt. – De nem mondta el ezt neked? – tettem fel a kérdést, ám már tudtam is a választ. Mi közös lett volna Pritkinben és egy olyan nőben, aki imádta azt a birodalmat, melyet ő tiszta szívéből megvetett? – Valakinek elmondta, csakhogy az nem én voltam. – Hanem Rosier – feleltem, bár nem tudtam, honnan veszem ezt. Talán onnan, hogy Pritkin arcán mindig megjelent egy sötét árnyék, amikor az apjáról beszélt. Most kurtán bólintott. – Ruth elment hozzá, és rám hivatkozva bebocsátást nyert. Rosier elmondása szerint Ruth elárulta neki, az egész életét úgy élte le, mint egy gyerek az édességboltban. Egy olyan gyerek, akinek nincs pénze, hogy bármit is megvegyen. Láthatta a másik világ gyönyörűségét, de nem lehetett a részese. – A kevert származása miatt? – Nem. A démonok nem olyanok, mint az erdők népe, akik féltékenyen őrzik a tiszta vérüket, és rettegnek bármiféle keveredéstől. Ők rendszeresen vegyülnek más démonfajokkal,

HOLDVADÁSZ

350

emberekkel, vérfarkasokkal, tündékkel. Bárkivel, akiről úgy gondolják, valamiféle előnyt nyújthat a riválisaikkal szemben. – Akkor meg miért nem költözhetett át oda, ha már ennyire akarta? Ha egyszer nem szeretett itt élni… – Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megértened – rázta meg a fejét. – Ebben a tekintetben, meg persze másban is, a te vámpírjaid nagyon is hasonlatosak a démonokhoz. És mi az egyetlen dolog, ami igazán számít egy vámpírnak? Haboztam, mert nem tudtam, hová akar kilyukadni. – Végül is sok minden van… – Igen? Akkor mondd csak, miért nem a barátod, Raffaello a család feje? Vitathatatlanul az egyik legtehetségesebb művész, aki valaha létezett a nyugati világban, és mégis egy olyan alattomos, senkiházi férget szolgál, mint Antonio. – Már nem. Mircea megtörte Tony kötését. – De addig mégiscsak így volt. – Nem volt más választása. Rafe is mester ugyan, de nem olyan hatalmas… – Helyben is vagyunk. A hatalom. Talán az egyetlen olyan dolog, amit a vámpírok valóban tisztelnek. Ugyanez a helyzet a démonokkal is. És Ruthnak szinte semekkora hatalma sem volt. – Épp az előbb mondtad, hogy részben démon volt. – A démonok e tekintetben különböznek a többiektől. Ha összekevered a génjeiket, sosem tudhatod, mi sül ki belőle. Még a tiszta vérű ahhazuk sem igazán erősek, ő pedig… Szinte semmiben sem különbözött az emberektől, akik között élt. – Te is félig ember, félig pedig démon vagy. És magad mondtad, hogy az ördögfik sem tartoznak a legerősebb démonok közé. És mégis… – Igen, de az én másik felem mágiahasználó embertől származik, az övé viszont nem. Vagy ez, vagy a kevéske tünde vér, amit anyámtól örököltem, esetleg a gének összeolvadásának módja vezetett oda, hogy az adottságaim ilyen szerencsésen alakultak. A mágikus erőm nemhogy kevesebb lenne, mint amire számítani lehetett, hanem több. Ha nem így lenne, akkor semmi kétségem afelől, hogy sosem ismertem volna meg az apámat. Bekerülök az

351

KAREN CHANCE

elfuserált kísérletek sorába, és ő szó nélkül átlépett volna rajtam. És ugyanez igaz volt Ruthra is. Hatalom nélkül senkit nem érdekelt a személye. – Kivéve téged. Pritkin egy egészen hosszú percig néma maradt. Amikor újra beszélni kezdett, a hangja más lett. Lágyabb, szinte puhatolózó. Mintha keresgélni kellett volna a szavait, mert még sosem beszélt erről, és nem szedte össze a gondolatait. – Az hiszem, bennem látta a lehetőséget, hogy belépjen egy olyan világba, amiről addig csak álmodozhatott. Ő is a legelső pillanattól fogva tudta, hogy van bennem démoni eredet. Az ilyesmit elég nehéz elrejteni a sajátjaink előtt, viszont azt is nehéz megállapítani, hogy melyik démonfajhoz tartozunk, amennyiben az emberi oldal az erősebb. Azt hiszem… szeretném azt hinni, hogy ezt egészen addig nem tudta, amíg el nem árultam neki. Hogy az irántam érzett vonzalmának volt más alapja is azon kívül, hogy az apám az egyik legmagasztosabb udvar hercege. Messze nem a leghatalmasabb, de ami a pompát, a fényűzést, a vagyont illeti… Nehéz lenne még egy ennyire igézőt találni. Nyilvánvalóan őt is megigézte. – Sajnálom – mondtam, és nem tudtam, mi mást fűzhetnék hozzá. Senkinek nem esik jól azt érezni, hogy csak azért kell, amije van, vagyis ebben az esetben amiből van. – Ahogy én is. Ismét elcsendesedett, csak a légkondi morgása és a fejünk feletti fénycső zizegése hallatszott. Minden olyan békés volt, és hirtelen az apró iroda is egészen otthonosnak tűnt. Akár egy kis sziget őrült életem tengerén, egy újabb ellopott perc a rohanó időből. Talán ő is hasonlóképp érzett, vagy csak el akarta mondani, mert szerette volna, hogy legalább valaki megértse. – A démonok kapcsolatai… nem olyanok, mint az embereké – vágott bele. – Vagyis lehetnek olyanok is, főleg az emberre jobban hasonlító fajok esetén, de nem azt tekintik az igazi közösülésnek. Hanem azt, amikor összeolvadnak egymással, és kölcsönösen táplálkoznak a másik energiájából. Ha ez két tiszta vérű démon között zajlik, a hatalmuk átjárja egymást, ezáltal mindketten erősebbé válnak. Néha pusztán azért kerül sor az együttlétre, hogy a

HOLDVADÁSZ

352

kiegészítő képességek átadódjanak, fejlődjenek, esetleg valami olyasmivé mutálódjanak, ami eddig még nem is létezett. Összevont szemöldökkel próbáltam lefordítani magamnak a hallottakat. – Tehát ahelyett, hogy új életet hoznátok létre, a sajátotokat alkotjátok újra? – Bizonyos értelemben igen. Persze egy ilyen egyesülés ellentétes hatást is kiválthat, de ez kimondottan ritka jelenség. A démonok élete hosszú, és ez a kísérletezgetés szinte népszokássá vált náluk. Olyasmi ez, mint az embereknél a genetika: megkísérlik jobbá tenni magukat, és ehhez minden lehetséges eszközt megragadnak. – És Ruth is ezt szerette volna megtenni veled? Röviden bólintott, aztán szünetet tartott. Amikor újra megszólalt, a hangja nyers volt és érdes. – Nem mondta el nekem. Az apámnak viszont igen, és tanácsot kért. Hogy miért tőle, azt ne kérdezd. Ő lenne az utolsó lény, aki bárkinek is önzetlenül tanácsokat osztogatna. Ruth talán azt gondolta, a fiának mégiscsak jót akar – rándultak meg az ajkai keserű cinizmussal. – És Rosier azt mondta, hogy csinálja? – kérdeztem. – Nem tudom, mit mondott neki. Csak azt tudom, amit Rosier elárult, amikor később kiderítettem, hogy Ruth járt az udvarában. Megesküdött nekem, hogy tájékoztatta a kockázatokról, de persze minden oka megvolt arra, hogy pont az ellenkezőjét tegye. Gyűlölte, hogy „elpocsékolom” magamat egy emberre, egy mágia nélküli emberre, akiben ráadásul a démoni vér is olyan kevés, hogy szinte említésre sem méltó. Azt akarta, hogy tiszta démonokkal, erős és befolyásos egyedekkel párosodjak. – De miért? Mi haszna neki… – Mivel ez az egész udvar tekintélyét emelné. A legtöbb démonnak viszonylag kisszámú partner jut, akivel kísérletezgethet, mert általában kötött, hogy milyen típusú energiát képesek hasznosítani. Az ördögfik ugyanakkor… Nos, ők jelentik a nullás pozitív vércsoportot a démonvilágban. Gyakorlatilag bárkiből tudunk táplálkozni, és bárkinek képesek is vagyunk átadni az energiánkat.

353

KAREN CHANCE

Egy ideig csak bámultam rá, és biztos voltam abban, hogy valamit rosszul értettem. De bármilyen elképesztően is hangzott mindez, csak egyetlen dolgot jelenthetett. – Azt mondod, hogy Rosier a stricid akart lenni? Pritkin felnézett, és mintha a feszültség egy kicsit oldódott volna a vállában. Az arca is ellazult, és ha nem is egy mosoly, de valami meglágyította a vonásait. – Ha látnád, hogy bámulsz rám. – Mégis, hogyan kéne bámulnom? Hisz a fia vagy! – Ami remek alkupozíciót teremtett a számára. Vagy legalábbis így gondolta. Nem tudom, milyennek képzelt engem. Biztos olyannak, mint saját maga: jóképű, elbűvölő, kész bárkivel és bármikor ágyba bújni, ha az a klán érdekeit szolgálja. Ő soha nem riadt vissza ettől, hogy előremozdítson egy tárgyalást. De miközben az erőcserét szabadon felajánlhatta, más fajoknak képtelen volt megadni azt, amire igazán vágytak. – És mi volt az? – kérdeztem, szinte előre rettegve a választól. – A gyerekek. Utódok, akikben egyesülnek a szülői tulajdonságok, és ezzel gazdagítják a vérvonalat az eljövendő örökkévalóságig. A tiszta vérű démonoknak rendkívül alacsony a szaporodási rátájuk. Ha nem így lenne, akkor a roppant hosszú életük miatt egykettőre túlnépesednének. De az emberek… Újabb szünetet tartott, de nem sürgettem, nem is mondtam semmit. Csak ültem ott, döbbenet és düh kavargott bennem. Ezt ő is látta, és a vonásai kissé kisimultak. Mintha az én haragom csillapította volna az övét. – Ez a legnagyobb erő, ami az embereknek megadatott, és egyben a leghatékonyabb eszközük a túlélésért folytatott küzdelemben. Bármennyivel is hosszabb az életük más értelmes lényeknek, a közelébe sem érhetnek az emberek szaporodási képességeinek. Rosier évszázadokat töltött el meddő kísérletezéssel, hogy gyermeke legyen más démoni faj képviselőitől. Ám amikor embereket kezdett ugyanerre a célra használni, már sikerrel járt. Ekkor viszont… Nem fejezte be a mondatot, de tudtam, mire gondol. Arra a rengeteg gyermekre, akiket Rosier nemzett kutatása során, és akik anyjukkal együtt mind meghaltak. Már sosem tudjuk meg, hogy ez

HOLDVADÁSZ

354

csupán az ókori és középkori rémesen magas gyermekágyi halálozási arány miatt történt így, vagy közrejátszott benne az is, hogy az utódok félig ördögfik voltak, vagyis olyan lények, akik emberi energiára vadásztak. Tény azonban, hogy egyikük sem maradt életben. Egészen Pritkin születéséig. – Tehát nem a stricid volt, de mégiscsak tenyészcsődört akart csinálni belőled. – Így is fogalmazhatunk. A féldémonok sem kifejezetten termékenyek, de sokkal jobb az arány. És mindegyik démonfaj többet, sokkal többet is hajlandó adni egy egyesülés során a hatalmából, ha bármilyen kicsi esélyt lát arra, hogy az együttlétből gyermek is születhet. – És én még azt hittem, hogy eddig gyűlöltem – mondtam hitetlenkedve. – Hogy várhatta el azt, hogy te partner legyél ebben? – Úgy, hogy egy tiszta vérű démon gondolkodás nélkül belemenne. Egy pillanatig sem aggasztaná az általa létrehozott gyerekek jövője, vagy az, hogy mire használná fel Rosier az így kiteljesedő hatalmát. Ő csak a megtiszteltetést látná ebben, azt, hogy ezzel segíthet a klánnak, ráadásul saját megbecsültségét is növelheti. Mondanom sem kell, hogy én máshogy láttam ezt az egészet. – Mertem remélni! – A visszautasításom jelentette az első komoly törésvonalat köztünk, bár már korábban is akadtak nézeteltéréseink. De végül ez győzött meg arról, hogy az egészet magam mögött hagyjam, és visszatérjek az emberek világába. Felépítettem az életemet, távol tőle, az udvaroktól, az állandó helyezkedéstől és a hatalmi játékoktól. – És ő ezt hagyta? Pritkin végre elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt semmi vidámság. – Kénytelen volt, azt hiszem. De ez mit sem számított, hiszen a velem kapcsolatos ambíciója mindvégig ugyanaz maradt. És egy monogám jellegű házasság egy nem mágiahasználóval nem szolgálta volna az ügyet. Nekem azt mondta, figyelmeztette Rutht, de ő nem tenne olyat, ami ellentétes a saját érdekeivel. Soha! Hallgattam, mert végre felfogtam, mi lett a történet vége. Vagyis nagyon féltem attól, hogy helyesen gondolom. Pritkin mindebből

355

KAREN CHANCE

semmit sem érzékelt. Csak bámulta azt az átkozott lambériát, de az arcán látszott, hogy a gondolatai egészen máshol járnak. – Most már soha nem fog kiderülni, mi történt azon a találkozón – folytatta. – Csak azt tudom, hogy mit tett Ruth. A nászéjszakánkon ő kezdeményezte az erőcserét. Nyilván azt remélte, ez majd megerősíti a saját mágikus képességeit, amivel nagyobb elismerést vívhat ki magának az udvarban. Ha teljesen, vagy akár félig démon lett volna, ez így is történik. Talán beléphetett volna abba a világba, amire annyira vágyott. De nem volt az, és nem értette meg… Elhallgatott, és azt hittem, befejezte. Ám hamarosan újra megszólalt, annyira szívbe markolóan keserű hangon, hogy minden egyes szavát kínszenvedés volt hallgatni. – Az erőcsere pontosan az, amit a neve sugall. De azt hiszem, soha nem gondolkodott el azon, mi történik, ha az egyik félnek már nincs több ereje, amit átadhatna. Amikor nem marad más, mint az életet adó energia. Én pedig… nem figyeltem. Egy percig nem vettem észre, hogy mi történik. Az ördögfik ilyen alkalmakkor szoktak táplálkozni, de nem ennyit, nem ilyen teljességgel. És mire rájöttem, már késő volt. Az átadási ciklus még el sem kezdődött, és ő már… – köpte a szavakat összeszorított ajakkal. – Semmit nem kapott vissza. Arra már nem jutott idő. Csak adott és adott, és aztán vége volt… Olyan gyorsan történt… Abbahagyta, és ezúttal nagyon hálás voltam érte. Pritkin egyszer már beszámolt erről az éjszakáról, és sajnos túl élénken emlékeztem a részletekre. Persze nehéz is lett volna elfelejtenem, hisz Pritkin nem kímélte magát. Az okokat ugyan nem fedte fel, amik oda vezettek, hogy a feleségéből nem maradt más, csupán egy megszikkadt, múmiaszerű báb, mely alig hasonlított egy emberi testre. Azt azonban már akkor is világossá tette, hogy – legalábbis az ő szemében – ki volt a felelős mindezért. Lehet, hogy gyűlölte az apját azért, amit tudott, vagy amit gyanított róla. De sokkal jobban gyűlölte saját magát. Megint nem tudtam, mit is mondhatnék a nyilvánvaló sablonokon kívül.

HOLDVADÁSZ

356

– Nem a te hibád volt – szólaltam meg csendesen, de ezzel csak azt értem el, hogy értetlenkedő pillantást vessen rám. – Épp most magyaráztam el… – Hogy megpróbáltál leállni, de nem ment időben. Mi mást tehettél volna? Hisz nem tudtad… – De tudhattam volna! Voltak jelek, amikből láthattam, mire készül. És mégsem vettem észre semmit! – Talán nem is volt mit észrevenni. Talán nagyon körültekintő volt. – Talán én voltam bolond és vak! – állt fel egy újabb adag whiskyért. – Rá kellett volna jönnöm, hogy mi történik, hogy milyen boldog volt, szinte lebegett a föld felett. De persze mindent betudtam a közelgő esküvőnek. A nők szeretik az ilyesmit, a díszes körítést, meg a ruhákat… Engem meg teljesen lefoglalt, hogy megtaláljam a majdani közös otthonunkat. Addig csak agglegénylakásokban éltem, de persze nem akartam őt is odaköltöztetni, és… Elakadt a szava, aztán visszasétált a heverőhöz. Az üveget is magával vitte, amiért nem tudtam hibáztatni. – Azon az éjszakán… Képesnek kellett volna lennem arra, hogy véget vessek az egésznek, mielőtt ilyen messzire jutunk. De nem tudtam megtenni, mert korábban nem voltam hajlandó démonokkal párosodni, és az emberekkel kapcsolatban is elég korlátozottak voltak a tapasztalataim. Az egész folyamatról alig tudtam valamit. Tisztában voltam azzal, hogy mi történik, de azzal nem, miként állíthatnám le. És persze Ruth sem tudta a módját. Hű maradtam hangzatos elveimhez, megtagadtam apám óhaját, és éppen emiatt nem fordítottam figyelmet arra a területre, amely igazán számított. Az apám viszont nagyon is jól tudta ezt. Megtalálta a tökéletes büntetést azért, mert nemet mertem mondani neki. – Hát éppen erről beszélek – hajoltam előre, mert képtelen voltam mozdulatlan maradni. – Rosier állította a csapdát. Ha valakit hibáztatni akarsz, hát őt lehet. – Meg is teszem! De akkor ő nem volt ott. Nem ő csapolta le, nem ő lopta el tőle az életet, nem ő érezte, ahogy a karjaiban tartva úgy szikkad el, mint valami…

357

KAREN CHANCE

Zihálva hagyta abba, és a tenyerébe temette az arcát. Odamentem, és leültem mellé. Nem öleltem át, mert a zuhanyzóban töltött percek annyira másak, kivételesek voltak, és valahogy tudtam, hogy most nem értékelné ugyanezt. Talán az a feszült energia okozta, ami ott vibrált körülötte, mint egy villámhárítóban. Elég volt mellette ülnöm, és éreztem, ahogy az elektromosság szinte szikrákat vet a bőre alatt. Nem tudtam, mit mondhatnék Pritkinnek. Ha hosszú éveken át hibáztatod és gyűlölöd magadat valamiért, az lassan valósággá válik az elmédben, akár az volt eredetileg, akár nem. És ebben a tekintetben mi egy csónakban eveztünk. Ami Eugenie sorsát illeti, nem az én hibám volt, legalábbis abban az értelemben, hogy semmiképp sem akadályozhattam volna meg. És ezt a gondolatot eddig még én sem találtam soha megnyugtatónak. Egy kis idő után felhúztam a lábamat, és ügyesen megkaparintottam a whiskyt. Csak úgy meghúztam az üveget. A gyomrom nem volt túl hálás érte, de a francokat se érdekelte, mit gondol erről. – A legrosszabb az volt az egészben – szólalt meg újra Pritkin rekedten –, hogy élveztem. Érzelmileg, mentálisan halálra voltam rémülve, de fizikailag… És ugyanezt éreztem ma este. Amikor magamhoz tértem a kocsiban, rohadtul fájt mindenem, ugyanakkor leírhatatlan gyönyört éltem át. Nem tartottál vissza magadból semmit, ott volt az erőd előttem, és megtehettem volna… – De nem tetted meg. Nem csapoltál le. – Piszkosul közel jártam hozzá! – Egyáltalán nem – ráztam meg a fejemet. – Sokat vettél el, de tudom, milyen az, ha lecsapolnak. Tápláltam már szellemeket, vámpírokat, és immár féldémont is, méghozzá kétszer. És mindkét alkalommal… – Az elsőnél nem voltam eszméletlen! – vágott közbe erélyesen. – Csaknem teljesen végig a kezemben tartottam az irányítást, és volt menekülési útvonalad, ha ez mégsem sikerül. De ma egyik sem volt igaz! – villantotta rám zöld szemét. – Érted ezt? Felfogtad, milyen kockázatot vállaltál? Csapdába kerültél, és senki nem volt ott, aki segíthetett volna rajtad, és…

HOLDVADÁSZ

358

– És semmi bajom nem esett – fejeztem be a mondatot anélkül, hogy felhúztam volna magamat. Az, hogy kiabált velem, amiért megmentettem az életét, szinte már a védjegye volt ennek a fickónak. – Amúgy meg volt ott valaki, aki segíthetett. – Caleb? – horkant fel Pritkin. – Van fogalmad arról, mekkora meggondolatlanság táplálkozás közben megzavarni egy démont? Ráadásul a legtöbbjüknél erősebb vagyok az apám révén. Ha Caleb közbeavatkozik, egész biztosan ő húzta volna a rövidebbet. – Én nem Calebről beszéltem – mondtam nyugodtan. – Te épp nem használhattad az erődet. Nem lettél volna képes ugrani. – A francba már, nem is magamról beszéltem. És ha most kimondod Rosier nevét, esküszöm, hogy megcsaplak. – De hát nem volt ott senki más. Forgattam a szememet, és arra gondoltam, talán mégis megcsapom. Úgy tűnt, ez az egyetlen célravezető megoldás. – Te ott voltál. Tudtam, hogy nem lehet bajom, mert veled vagyok. Te nem hagytad volna… – Te megbolondultál! – vágott közbe. – Arra a pár percre nem tudtam, hogy hol vagyok és te ki vagy. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy mennyire jó érzés kiszívni belőled az erőt. És pár perc mindenre elegendő, hidd el. – Mégsem tetted meg – ismételtem, mert úgy tűnt, még mindig nem érti a lényeget. Ez azért volt fura, mert számomra a napnál világosabb volt. – De megtehettem volna! Éreztem az éhséget, az égető késztetést, a vágyat – szorította ökölbe a kezét. – És nem akartam abbahagyni… – Mégis abbahagytad. Emlékszem, hogy te húzódtál el tőlem. Azonnal abbahagytad volna, amint rájöttél, mi történik, ha az apád nem veti ki azt az átkozott bűbájt. – Te nem tudod… – Amúgy meg nem éreztem, hogy mindent beleadtál volna – vágtam a szavába, mert néha ez volt az egyetlen módja annak, hogy közöljem vele a mondanivalómat.

359

KAREN CHANCE

Épp megemelte az üveget, hogy töltsön magának, de ezt hallva leeresztette, és rám nézett. A szeme nagyon-nagyon zöld volt, mintha folyékony borostyán táncolt volna benne. – Micsoda? – Csak azt akartam mondani, hogy nem ájultam el, tudod? Pislogott néhányat. – Ne vedd magadra – tettem hozzá, mert elég bambán nézett rám. Úgy tűnt, eddigi élete során nem sokan panaszkodtak a teljesítményére. Ami persze tökéletesen érthető is volt, de azért tovább színleltem az elégedetlenséget. – Nyilván nem lett volna ilyen rossz, ha a körülmények… – Rossz? – Mármint nem úgy rossz. Csak nézett rám. – Úgy értem, azért elmentem, meg minden, szóval ezt tekinthetjük eredménynek, és… Eddig jutottam, amikor hirtelen két erős kar ölelt át, és a fejemet egy kemény mellkashoz vonták. Ez a mellkas mintha egyre erősebben vibrált volna. Kellett pár másodperc hozzá, hogy rájöjjek, mi történik, de még akkor sem lehettem biztos benne, mert Pritkin a hajamba fúrta az arcát. De bármilyen hihetetlennek is tűnt, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Pritkin… nevet.

29

– Örülök, hogy ennyire jól szórakoztok – köszöntött bennünket Caleb, amikor néhány perc múlva visszatért. Alig hallottam, amit mond, mert túlságosan lefoglalt az, hogy Pritkint figyeljem, aki fejét a heverő karfájára hajtotta, a vállai megállíthatatlanul rázkódtak, lehunyt szempillái alól pedig mintha valódi könnycseppek peregtek volna. – Nem olyan rossz – motyogta, aztán újra kitört belőle a nevetés. Caleb úgy nézett rá, mint aki arra gondol, Pritkinnél elmentek otthonról. Nem vettem volna mérget rá, hogy nincs igaza. Pritkint még mosolyogni is alig láttam, nevetni pedig soha. Most viszont fékezhetetlenül nevetett, én pedig kihasználtam a lehetőséget, hogy az emlékezetembe véssem ezt a képet. Annyi őrült dolog esett meg velünk ezen a döbbenetes napon, de úgy éreztem, ez viszi a pálmát. Aztán Caleb kitessékelt az ajtón. – Maga észnél van? – kérdezte. – Nagyjából. – Remek. Akkor talán elmondhatná… Elhallgatott, mert valahol a folyosó végén egy ajtó csukódott be. Caleb úgy jártatta körbe a tekintetét, mint valami kémfilm szereplője, aztán végigterelt az előcsarnokon, be egy másik kis irodába. Ebben a helyiségben dobozok sorakoztak a fal mentén, az egyetlen asztalra pedig iratokat halmoztak fel egészen ijesztő magasságig. Az ajtó belsejére csavarozott fogason egy esőkabát lógott. Caleb leszedte onnan, és felém nyújtotta. – Biztos, hogy akarom tudni, mi történt a pólómmal? – Vizes lett.

361

KAREN CHANCE

– És miért lett… Várjon, erre inkább ne válaszoljon. – Mert rajtam volt a zuhanyzóban! – bújtam bele a kabátba, ami úgy öt számmal volt nagyobb a kelleténél. – Csak beszélgettünk, Caleb! – Akkor most folytassa velem. Például beszéljünk arról, hogy mit fogunk tenni. – Mivel kapcsolatban? – Azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy John talán elvesztette csodálatra méltó eszét, viszont fizikailag piszok jól néz ki ahhoz képest, hogy alig egy órája a halálán volt. És ezt többen látták is, oké? Mostanra pedig már el is mondták. – Kinek? – Honnan az ördögből tudnám? Több száz emberünk ment a helyszínre, nagy részük talán még mindig ott van. – Miért kellettek ennyien? Nem lehetett elintézni egy „gázszivárgással” vagy ilyesmivel? A Dantéban ez volt a jól bevett gyakorlat, ha kifogást kellett találni a nem is olyan ritkán bekövetkező fura eseményekre. – Az étterem esetében ez még el is menne. Sőt részben talán még igaz is lenne. De akkor még mindig ott van két rommá dőlt épület, egy felforgatott parkolóház, és úgy kéttonnányi sárkányhús, amiből még mindig folyik a vér a… – Oké, felfogtam, elég nagy zűrt csináltunk. – Nagy zűrt? Tudja, hogy hány ember emlékeit, hány biztonsági kamerát, hány… – Igen, mondom, vettem az adást. – Azt nem hinném! De mindegy is, most nem ez aggaszt a leginkább. Akarja tudni, hogy mi? Van esetleg valami halvány kibaszott sejtése róla? Nem válaszoltam. – Akkor hadd segítsek egy kicsit – folytatta dühösen, fel-alá járkálva az asztal és az ajtó közti szűk helyen. – Újra és újra átgondolom magamban az egészet, hogy megpróbáljak valami más magyarázatot találni rá. Azt hajtogatom magamban, hogy őrültség, amit gondolok, és nyilván tévedek. De kettő meg kettő az négy. Egy ördögfi és egy ember egyenlő…

HOLDVADÁSZ

362

– Itt hagyja abba. – Egy frászt hagyom abba! – pördült meg, hogy szembenézzen velem. Meglepően gyors volt egy ekkora testhez képest. – Arról van fogalma, mi fog történni, amikor mások is elvégzik ezt a kurva összeadást? – De nem fogják. – Ó, tényleg? Menjünk csak szépen sorjában, rendben? John belefut egy adag sárkányvérbe, ami elegendő ahhoz, hogy egy egész rohadt szakaszt kicsináljon. A szokásos gyógyító varázslatok szart sem érnek, és a kocsiban lévők egytől egyig tudják, hogy ez mit jelent. Én is tisztában vagyok a helyzettel, de mivel régóta ismerem őt, kötelességemnek érzem, hogy elhozzam ide, még akkor is, ha már csak a hullazsákba tudom majd betenni. – Caleb. – Persze arra gondoltam, hogy maga is ugyanígy látja, és azért parancsolja ki a többieket az autóból, mert szeretne kettesben lenni vele, hogy elbúcsúzhasson tőle. Azt hittem, hogy az a „ha azt akarják, hogy éljen” szöveg csak arra kell, hogy a többiek hamarabb elhúzzanak onnan, vagy esetleg saját magának szólt, hogy ne adja fel a reményt, vagy ilyesmi. Na de láss csodát, mi történik? – Caleb… – Elkezdi macerálni őt, aki lényegében már csak egy test, aztán beszélgetni kezd a nagy semmivel. Utána még furább dolgok jönnek, szikrázó fénnyel meg hővel. Erre John életre kel, és egyszerűen magára ugrik. – Azért nem pontosan így volt… – A következő pillanatban meg már egészen jól van. Sőt kurvára jól érzi magát. És immár maga az, aki úgy néz ki, mint egy hulla, és csaknem tényleg az lett. – Dehogyis. – John meg teli van életerővel, csillog a szeme, és olyan energikus, hogy egy hadsereggel is elbánna. Ez pedig csak egyetlen módon lehetséges, világos? – Meg is szállhatta mondjuk egy ördögfi – ellenkeztem. – Ehhez nem feltétlenül kell, hogy… Caleb méla undorral nézett rám.

363

KAREN CHANCE

– Ezt adja be másnak. Mindenki tudja, hogy John félig démon. Az ilyesmit nem nagyon lehet elrejteni a Testület sorozóbizottsága elől. De azt nem tudhattuk, hogy milyen fajta. Ő azt mondta, hogy ahhazu… – Fogadni mertem volna. – …de ők alacsonyabb rangú démonok. Ilyesmikre nem lennének képesek. És egy démon nem képes megszállni egy másikat, illetve ebben az esetben egy felet sem. Tehát mennyi is kettő meg kettő? John másik énje nem ahhazu, hanem ördögfi! És eddig csupán egyetlen félig ember, félig ördögfi létezéséről tudunk… – Talán Pritkin születését nem dokumentálták… – Lószart. Egész pontosan tudja, ki van itt… – Ki ne mondja! – …a másik szobában. Az ő neve egyáltalán nem John… – Figyelmeztetem! – …Pritkin, hanem kibaszottul Mer… – Ha folytatja, az egész hátralevő életét a dinoszauruszok korában tölti! – sziszegtem. Csak álltunk ott, és lihegve bámultuk egymást. – Azt állítja, hogy tévedek? – kérdezte végül Caleb. – Én nem állítok és nem is mondok semmit. És pontosan ezt fogja tenni maga is mindenki mással. – Oké – túrt bele a hajába, ami túl rövid volt ahhoz, hogy kitépje. Az arckifejezéséből ítélve már rég megtette volna. – Csak az elmélet kedvéért tegyük fel, hogy nem akarom beköpni. Mondjuk, hogy már elég sokat dolgoztam vele együtt, és nem igazán szeretném látni, mi történne vele, ha mindenki megtudná, hogy egykor más neve is volt. Tételezzük fel, hogy a maguk oldalán állok. Mi a frászt változtat ez bármin? Már mondtam, hogy túl sokan látták őt. Jelentés fog készülni, és ebben az áll majd… – De azt nem láthatták, hogy mi történt a kocsiban. Csak azt tudják… – Hogy életben van, pedig ez lehetetlen. Ez pontosan elég ahhoz, hogy kíváncsiságot ébresszen egyesekben. – Jól van! – kiáltottam. – Adjon egy percet.

HOLDVADÁSZ

364

– Remélem, valóban csak ennyire lesz szüksége – egyezett bele fanyarul. – Abban mázlink volt, hogy mire megérkeztünk ide, szinte mindenkit riasztottak a maguk által okozott katasztrófa helyszínére. De nemsokára visszatérnek, ráadásul a nappali váltás is megérkezik, és akkor… – Mennyi időnk van? – kérdeztem, és ő az órájára pillantott. – Kevesebb, mint egy óra a váltásig. És talán még annyi sem, hogy az első egységek szállingózni kezdjenek a romvárosból. Még jelentést kell tenniük, mielőtt lelépnének, úgyhogy sietni fognak. – Akkor tehát mennyi időnk van? – ismételtem a kérdést, ő pedig rám nézett fekete szemével. – Percek. – Ebben az esetben jó lenne okosan kihasználni – szólalt meg Pritkin, benyitva az ajtón. – És elfelejtetted a csendvarázslatot. Caleb átkozódott egyet. – Kezdem elveszteni a fejemet. – Minden okod megvan rá. – Még szép, hogy megvan! – bámult Caleb a barátjára. Szemével a jól ismert vonásokat fürkészte, mintha arra számítana, hogy Pritkin hirtelen szarvakat növeszt. – Most mi van? – kérdezte Pritkin mereven. Caleb egy pillanatig nem válaszolt, aztán megvonta a vállát. – Semmi. Csak még sosem találkoztam legendával. – A legenda csupán egy olyan ember, akit a történelem kipécézett magának – mondta Pritkin nyersen. – Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. – Ja, lehet. Csak még hozzá kell szoknom. – Akkor szokj hozzá gyorsan. – Ne beszélj velem így, amikor épp a bőrömet viszem vásárra miattad… – Akkor te meg ne bámulj úgy, mintha valami laboratóriumi példány lennék egy tárgylemezen! – Ó, bocsásd meg, amiért egy kicsit sokkolt a felismerés, hogy… – Elég legyen ebből! – ordítottam. Mindketten felém fordultak. Nem is akartam kiabálni, de úgy tűnt, ez beválik. Pritkinnek igaza volt: ki kellett találni valamit, mielőtt

365

KAREN CHANCE

Jonas is felbukkan a szokásos fontoskodásával és tűéles kék szemével meg a látszólag ártatlan kérdéseivel. Mert akkor nekünk lőttek. – Meg kell oldanunk ezt a helyzetet – közöltem. – Azt hiszem, ezt már megállapítottuk – mondta Caleb gúnyosan. – De ha nem tudná… – Azt tudom, hogy az emberek az egyszerű magyarázatokat kedvelik, főleg a furcsa dolgok esetén. – Hát ezt meg kitől hallotta? Az összes vámpírtól, akit valaha ismertem, gondoltam, de hangosan nem mondtam ki, mert nem tartottam célravezetőnek. – Ez az emberi természet velejárója – fejtegettem inkább. – Az emberek nem szeretik a bonyolult válaszokat. Egyszerű, könnyen emészthető tényekre vágynak. Ha választhatnak az igen bonyolult igazság és az egyszerűnek tűnő hazugság között, száz esetből kilencvenkilencszer a hazugság mellett döntenek. Így könnyebb nekik. – Oké, és mi legyen a mi egyszerű hazugságunk? – Hogy én tettem – sandítottam Pritkinre. – Azt mondjuk, hogy buborékba tettelek. Tudod, mint az almát. – De nem vagy képes rá. – Na és? Ők ezt nem tudják. – Abban egészen biztos vagyok, hogy Jonas tudja – felelte Pritkin szárazon. – Valami mással kell előállnunk. – De nincs semmi másunk! És időnk sincs, hogy… – Ti meg miről beszéltek? – szólt közbe Caleb. – Ez egy trükk – fordultam felé. – Jobban mondva nem trükk. Agnes meg tudta csinálni az erejével. Felgyorsította az időt egy kis területen. Én is gyakoroltam… – És meg tudja csinálni? – Elméletben igen. Káromkodott. – Nézze – mondtam türelmetlenül – a kérdés nem az, hogy megye nekem vagy sem… – Hát mi a kérdés?

HOLDVADÁSZ

366

– Az, hogy elvileg képes lehetek rá! Hogy egy igazi… illetve egy jól felkészített Pythiának nem okoz gondot. És ezt sokkal könnyebben beveszi majd a gyomruk, mint azt, hogy egy legenda életre kelt, és itt kávézik velük a büfében. – Ha képes lenne erre a trükkre – elemezte Caleb a helyzetet –, akkor elfogadható magyarázat lenne. De nem ez a helyzet, és ezzel az öreg is tisztában van. Akkor meg hogyan… – Csak azt tudja, hogy általában nem sikerül, de ez nem ugyanaz. Képes lehetek rá úgy is, hogy nem tudom bármikor előhívni. Néha viszont szerencsém van, és az erőm végre is hajtja, amit elterveztem vele. És erre szinte mindig vészhelyzetben kerül sor, vagy ha feldühítenek, és… – És ennek így semmi értelme – kötött belém Pritkin. – Micsoda? – néztem rá. – Te magad mondtad, hogy tudod használni az erődet. Számtalanszor bizonyítottad már, hisz ezt teszed minden ugrásoddal. És az erő nem változik, az mindig ugyanaz marad. – Mit akarsz mondani ezzel? – Azt, hogy ha nagy nyomás alatt tudod használni, akkor máskor is mennie kell. Bármikor, amikor csak akarod. – De nem így van. Már mondtam neked, hogy időnként mázlim van, a legtöbb alkalommal viszont… – Akkor valószínűleg túl görcsösen próbálod. Nem te mondtad, hogy Lady Phemonoe szerint az erőd fog tanítani téged, és megmutatja, hogy mire képes? – Igen, én meg csak várok… – És tanít is ezt-azt, nem? Vagy Niall talán saját magát teleportálta a sivatagba? – Niall? – kérdezett közbe Caleb. – Nem értem, Jonas miért mondta el ezt neked – csattantam fel elvörösödve. – Nem azért, hogy kínos helyzetbe hozzon – felelte Pritkin. – Példaként hozta fel a fejlődésedre. – Niall Edwards? – Caleb kitartó volt. – Egyáltalán nem fejlődöm! – vágtam oda dühösen. – Hetek óta semmi sem történt.

367

KAREN CHANCE

– Az utolsó nagy balhé óta. – Mi köze van ennek a… – Niall „Elaludtam A Tengerparton, Ezért Sültem Rákvörösre” Edwardsról van szó? – erősködött tovább Caleb, de Pritkin ügyet se vetett rá. – Ha krízishelyzet van, elfelejted bebeszélni magadnak, hogy nem vagy képes semmire. Félreteszed az aggodalmaidat meg a félelmeidet, az önbizalomhiányodat, és előhívod magadból az erőt. És az válaszol is a hívásodra, így volt ez már a legelső pillanattól. Azt hiszem, mindig is képes voltál arra, hogy megfelelően használd. Most már mindössze annyit kell megtanulnod, hogy a saját eszközeiddel is előcsald. – De ha ez ennyire könnyű, akkor a jelölteket miért tanítják éveken át? – Pyhtiának lenni több, mint csupán használatba venni a hatalmat, Cassie. Neked azért kellett eddig szinte mindig ehhez a megoldáshoz folyamodnod, mert nem volt más választásod. Az uralkodásod legelejétől fogva háborúban állunk. Gyanítom, hogy Lady Phemonoe egész élete során nem vívott meg annyi harcot, mint amennyin te már túlvagy. De nem megy ez mindig így, és békeidőben a Pythiának egy sor más feladata is van… Meg sem szólaltam, Pritkin mégis elhallgatott. Gondolom, az arcom kellően sokatmondó volt. – Meg tudod csinálni – fejezte be röviden. Csak néztem rá, és azt kívántam, bárcsak mindez igaz lenne. Annyira örültem volna neki. De tény, hogy én nem vagyok Lady Phemonoe, a közkedvelt Pythia. Sőt nem vagyok Elizabeth Palmer sem, az ő kiváló képességű örököse. Csupán Cassie, az extitkárnő, pitiáner tarotkártya-vető, aki mindig mindent elszúr. És koronázás ide vagy oda, volt egy olyan sejtésem, hogy ez a későbbiekben sem lesz másként. – Ez mind nagyon érdekfeszítő – szólalt meg Caleb –, de visszatérhetnénk a… Elharapta a mondatot, mert egy ajtó csapódott be valahol az előtérben. Bakancsos lábak dobogása közeledett felénk. A lépések zaja visszhangzott az olcsó linóleumon.

HOLDVADÁSZ

368

– Megjöttek – jelentette be Caleb teljesen feleslegesen. – Akkor most mi legyen? – nézett rám Pritkin, mire széttártam a karomat. – Amit az előbb mondtam. Ennél jobbat nem tudok. – Vagyis sehová se jutottunk – összegezte Caleb. – A gyógyulás folyamatának felgyorsítása segíthet egy vágásnál, egy zúzódásnál, esetleg egy törött csontnál is. De ilyen esetben? Ha előreszaladunk az időben, az nemcsak a gyógyulást sietteti, hanem a roncsolódást is. Csak annyit ért volna el vele, hogy John hamarabb meghal. – De akkor nem, ha lelassítja az időt – mondta Pritkin elgondolkodva. – Azt mondhatnád… – Én mondhatnám? – kérdezte Caleb döbbenten. – Igen, mivel engem még nem láthatnak teljesen gyógyultan – mutatott rá türelmetlenül. – Még legalább néhány napig, amíg hihetővé válik, hogy rendbejöttem. Cassie pedig nem hallgatható meg addig, amíg… – Szóval szépen kisurrantok hátul, és utána? Én itt maradok, és tartom a hátam miattatok? – Igen. Van esetleg valami gondod ezzel? – Hogy van-e… – fújtatott Caleb vörös arccal. – Ó, nem, dehogy. De miért gondolod, hogy… – Remek. Akkor csak mondd azt, hogy Cassie lelassította az időt a kocsi körül, kettőtök kivételével. – Amivel csak azt érhette el, hogy lassabban purcantál ki. – Akkor nem, ha ezt a lehetőséget kihasználva kitisztítottátok a sebemet. – És mégis mivel? Ez az anyag mindent elpusztít, amihez csak hozzáér! – Igen, de azért van, ami elég jól ellenáll neki – biccentett Pritkin jelentőségteljesen Caleb ütött-kopott, öreg bőrkabátja felé. – Nem! – kapott kezével védekezőn a kabát gallérjához. – Van jobb ötleted? – Igen! Azt fogom mondani, hogy a te istenverte kabátodat használtam – mondtam. – Az nem jó. Túl sokan láthatták, hogy milyen állapotban volt. Nem maradt belőle annyi, ami elég a munkához.

369

KAREN CHANCE

– Márpedig az enyémet nem adom oda! – jelentette ki Caleb dühösen. – Veszek neked egy másikat. – Nem kell másik! Ezt a kabátot hordom tizenkét rohadt éve! – Akkor épp itt az ideje váltani – érveltem megragadva a szóban forgó ruhadarab egyik ujját. – Egy nagy frászt! Pont mostanra sikerült úgy megbűvölnöm, ahogy mindig is szerettem volna. – Segítek neked megbűvölni az újat – ajánlotta Pritkin a kabát hátát tapogatva. – Szállj le rólam! – Caleb – tettem a kezemet a karjára. – Kérem. A mágus összeszorított ajkakkal nézett rám. – Naná hogy segíteni fogsz – sziszegte aztán Pritkin felé. – És semmi tinglitangli kis varázslatocska. Tuti cuccot akarok! – Írhatsz nekem egy listát. – Megnyugodhatsz, kurva hosszú lista lesz – morogta Caleb, és kibújt a kabátjából. – Legenda ide vagy oda, ugyanaz a nyomorult bajkeverő vagy. – Na látod, pont erről beszéltem – bólintott Pritkin egyetértően.

30

Öt perccel később Pritkinnel átfutottunk a parkolón, amit egyre kevésbé borított be a jótékony sötétség. A nap már a horizont közelében járt. Szerencsére senkit nem láttunk a közelben, az árnyékokat kihasználva sikerült meglógnunk, és úgy tűnt, minden rendben lesz. Egészen addig, amíg oda nem értünk a rozoga kabrióhoz, akkor ugyanis megmerevedtem. Félig az anyósülésen, félig a padlóra lelógva ott hevert Pritkin viharvert, régi varázsfolyadékos öve. Csak egy öreg bőrszíj volt, ittott megfeketedve a sok használattól, olyan karcolásokkal és repedésekkel, ami elvárható egy ilyen darabtól. Néhány fura folyadékkal teli fiola még most is a helyén volt, túlméretezett puskagolyókként a tölténytárban. A harcban felhasznált üvegcsék helye üresen árválkodott, így az öv olyan volt, mint egy csecsemő fogsora. A látvány távolról sem volt szexinek nevezhető. Hirtelen azonban felrémlett előttem a legutóbbi alkalom, amikor a látóterembe került. Épp egész testem megfeszült a gyönyörtől, a fejem hátrabukott. Az emlék hatására elég erősen összerándultam. Pritkin rám nézett, az arcán feszültség látszott. – Idővel el fog múlni – vetette oda, és a hátsó ülésre száműzte az övet. Az ajkamba haraptam, és bólintottam. Többre nem voltam képes, mert a testem felidézte az akkor átélt érzéseket. Megremegett, a látásom elhomályosult, és a libabőr hullámokban lepte el a bőrömet. Valahogy… döbbenetesen valós élmény volt. Pritkin épp az autó

371

KAREN CHANCE

túloldalán állt, nem ért hozzám, még csak nem is volt a közelemben. De hirtelen éreztem az illatát, az ajka érintését a bőrömön. Meleg volt és puha, egészen más, mint azok a kemény ujjak, melyek a csípőmbe mélyedtek, hogy megtartsanak, amíg ő… Halk nyögés tört elő belőlem, és ismét megremegtem. A lélegzetem szaporábbá vált, és olyan erősen kapaszkodtam a kocsi oldalába, hogy az már fájt. Lefejtettem az ujjaimat, aztán a testem köré fontam a karomat, hogy csillapítsam a reszketést. Akkor épp nagyon hálás voltam a hatalmas, bő esőkabátnak, hogy áldásos módon eltakarja a kis visszaemlékezés szemmel látható következményeit. Némi idő elteltével beszálltam. Nem mintha a remegés teljesen alábbhagyott volna, de egyre több autó tűnt fel a parkolóban. Kékfehér villanások kíséretében léptek ki a ley-vonalból, felbukkanásukhoz mennydörgésszerű robaj társult. Pritkin sebességbe kapcsolt, és a hagyományos úton távoztunk, nyilván azért, hogy elkerüljük a metafizikai dugót. Áthajtottunk egy kapun, a védelmező vékony vízhártyaként rezgett körülötte, majd kigurultunk Vegas néptelen utcáira a hajnal előtti szürkeségben. A külvárosban jártunk, ahol szinte csak aszfaltot és ipari létesítményeket látni, köztük üres telkeket, melyeket általában tömör, vörös talaj borít, amin néhány sivatagi növény is megtelepedik. Ez a vidék nem sokban hasonlított a turisták számára készülő katalógusok csillogó világához, mégis volt valami fura szépség benne. A távolban skarlátszínű porfelhők tették látványossá a napfelkeltét, színezték feketévé és arannyá az épületeket. Néztem az előttünk elsuhanó tájat, de egyrészt annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam nyitva tartani a szememet, másrészt annyira felizgultam, hogy szinte sikítozni kezdtem. Igen, elég mókás volt. – Legutóbb nem volt ilyen – mondtam végül azért, hogy eltereljem a figyelmemet. – Mert akkor nem táplálkoztam ilyen teljességgel – felelte Pritkin, amíg én igyekeztem kontrollálni a lélegzetvételemet, de mindhiába. – És… mennyi még? – nyeltem egy nagyot. – Általában úgy öt-tíz perc. Akarod, hogy megálljak?

HOLDVADÁSZ

372

– Nem! – kiáltottam rá, mert az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy magamra húzzam, az a tény volt, hogy ő vezet. Egy darabig nem szólt semmit, én meg azon igyekeztem – javarészt hiába –, hogy ne dobáljam magamat kéjesen az ülésben. A tenyeremet a köpenybe töröltem, és verejtékes lenyomatot hagytam a bézsszínű anyagon. Csak néztem könnyes szemmel, fájdalom és kínok között. Édes istenem, ha ennek nem lesz gyorsan vége, én teljesen… – Ruth halála után egy időre én is totál megőrültem – szólalt meg váratlanul Pritkin. Pislogtam, mert semmi előzménye nem volt, de úgy mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban. – I-igen? Bólintott. – Arról a néhány napról elég hézagos emlékeim vannak, de azt hiszem, megpróbáltam megölni az apámat. Őt tettem felelőssé a történtekért, de hogy pontosan miként jutottam el idáig, azt sosem tudtam felidézni. Arra viszont nagyon is jól emlékszem, mennyire szerettem volna érezni, ahogy a nyakcsigolyája szétroppan a kezeim között. Ez talán ad némi ízelítőt az akkori állapotomról. – De nem tetted meg – mondtam, miután megnyaltam az ajkamat. – Nem, de elég közel jártam. Annyira, hogy néhány korábbi… tevékenységemet is figyelembe véve a démonok tanácsa úgy döntött, elfogadhatatlan mértékű fenyegetést jelentek rájuk. Ezért halálra ítéltek. – Halálra? – fordultam felé olyan döbbenettel, ami egy pillanatra minden más érzést kiszorított az elmémből. – De… de hisz nem is jártál sikerrel. És te magad mondtad, hogy nem voltál beszámítható. – A démontörvények alapján ezek egyike sem enyhítő körülmény. – De még mindig életben vagy. – Csak az apám közbenjárásának köszönhetően. – Az apád? Pritkin kissé elmosolyodott. – Rettentően kiakadt. Tényleg nem sok minden maradt meg azokból a napokból, de az igen, amikor beviharzott a tanácsterembe,

373

KAREN CHANCE

és rablási kísérlettel vádolta meg a tanács tagjait. Azt mondta, az egyetlen élő gyermekét akarják elrabolni tőle. Kijelentette, hogy a támadás célpontja ő volt, és mint a tanács tagja, joga van meghozni az ítéletet. Ebben a többiek is egyetértettek. – És mi volt az ítélet? – kérdeztem, előre tartva attól, amit hallani fogok. – Vissza kellett térnem az udvarába, és elfoglalni az engem megillető helyet az örököseként. Megtenni mindazt, amit korábban visszautasítottam. Nyilván arra számított, hogy ezt választom a halál helyett. Hát rosszul gondolta. – Várj csak. Azt mondtad, hogy inkább meghalsz? – Még mindig jobb, mint évszázadokat eltölteni a rabszolgájaként. És akkoriban, azokban a napokban a legkevésbé sem érdekelt, hogy életben maradok-e vagy sem. Szóltam, hogy hajtsák végre a halálos ítéletet, legyünk túl rajta. Már fel is készültek, amikor az apám újból közbelépett, és kompromisszumot ajánlott. – Miféle kompromisszumot? – kérdeztem óvatosan, mert tudtam, hogy ez semmi jót nem jelenthet. – Azt, hogy száműzzenek a démonok birodalmából, és fejvesztés terhe mellett tiltsák meg, hogy bármikor is visszatérjek. – És hová száműztek? – érdeklődtem. – Ide. A Földre. – De hát… Ez nem tűnik valami óriási büntetésnek. Hisz már amúgy is itt éltél. – Igen, a tanács is ezt mondta. Rámutattak, hogy sok tiszta vérű démon örömmel vállalná a száműzetést abba a világba, ahol több a táplálék, mint bárhol a démonok földjén. Bólintottam. Pritkin már mesélt arról, hogy a tanács egyik fő feladata az egy időben a Földön tartózkodó démonok számának szabályozása volt. Ha ugyanis nem így tettek volna, az összes démon ránk szabadul. – Akkor miért hagyták mégis, hogy visszagyere? – Az apám meggyőzte őket, hogy kevés annál súlyosabb büntetés van, mint odaengedni egy éhező embert egy svédasztalhoz, és megtiltani neki, hogy akár egy falatot is egyen.

HOLDVADÁSZ

374

– Megtiltották… – motyogtam, mert nem voltam biztos abban, hogy jól értettem. De mivel már sokszor láttam Pritkint enni, így tutira nem a hagyományos kajára gondolt. – Mármint hogy… Egyáltalán semmit? – Az egyezség világos volt: nincs szex, sem emberi, sem démoni változatban. Különben megsértem a feltételes szabadlábra bocsátás előírásait, és vissza kell térnem apám udvarába, hogy örökké az ő uralma alatt maradjak. – Na de… és… – néztem körül pánikba esve, bár hogy miért, azt nem tudom. Talán azt képzeltem, hogy Rosier egy autóban ülve fog üldözőbe venni minket? – Akkor most el fog jönni érted? Azért, amit tettünk? Pritkin megrázta a fejét. – Az életmentő célú táplálkozást kivételként szabták meg. Amint te magad is láttad, az apám nem akarja, hogy meghaljak. Sokkal jobb lenne a számára, ha élnék, és őt szolgálnám. Attól tart, hogy az efféle vészhelyzeti lehetőségek letiltása az ő számításait is keresztülhúzhatná. – Nem hitte, hogy képes leszel rá – mondtam lassan. – Mármint arra, hogy ennyi időn át itt maradj. – Nem. Biztos volt benne, hogy egy, de legfeljebb két évtizeden belül visszakerülök. Az pedig egyáltalán nem hosszú idő a démonok életében. Addig is több száz évet várt rám, még néhány ide vagy oda már nem számított. – De alábecsült téged. – Amennyire tudom, az udvarban fogadásokat kötöttek, hogy meddig bírom, és mostanra a legmerészebb tippeket is rég túlteljesítettem. – De azt tudtad, hogy milyen lesz, amikor… – Nem – kacagott fel Pritkin, ám egy csepp vidámság sem volt a hangjában. – Nem. – Arra biztosan gondoltál, hogy… – A helyzet az, hogy akkoriban épp nem nagyon voltam képes a gondolkodásra. És azok után, ami akkor történt, komolyan úgy éreztem, soha többé nem fogom kívánni az intim együttlétet. Maga

375

KAREN CHANCE

az ötlet is taszított, minden létező formában. Szörnyen éreztem magamat amiatt, amit tettem, és amivé lettem. – Te nem lettél semmivé. Az apád hibája és a feleséged döntése volt. Neked semmi közöd sem volt hozzá. – Azt az egy apró tényt leszámítva, hogy én okoztam a feleségem halálát. – Igen, és ez épphogy áldozattá tett téged, nem szörnyeteggé. – De nem az én szörnyetegtársaim szemében. A többi fajjal ellentétben az ördögfik arról híresek, hogy mutatnak némi… elkötelezettséget a partnerük mellett. Ebben persze jó adag önzés is van, hisz így könnyebb, mint folyton új prédára lesni. Akárhogy is, az apám udvarában kiközösítettek a történtek után. Olyan teremtmények, akiket korábban megvetettek, szégyelltek velem mutatkozni. Érted, szégyelltek engem. És nem is hibáztathattam őket. Én magam is úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok táplálkozni. – És később? – kérdeztem halkan. Semmi közöm nem volt ugyan hozzá, de elképzelni sem tudtam, milyen lehetett. Kevés olyan embert ismertem, aki képes lett volna efféle önmegtartóztatásra, nem is beszélve olyasvalakiről, akit kifejezetten erre teremtettek. – Később… – nedvesítette meg az ajkát – később kezdtem megérteni, miért is ajánlotta az apám ezt az alkut. Persze az agyammal rögtön felfogtam, de a valóságban megtapasztalni azért kicsit más volt. – Még most is ezt érzed, nem? – kérdeztem tőle őszinte döbbenettel. – Azt, amit most én. Mindig, szünet nélkül? – Nem, egyáltalán nem mindig. A folytonos érzés elmúlt úgy egy évtized alatt. – Egy évtized? – kérdeztem vissza, mire rám pillantott, és esküszöm, vidámságot láttam a szemében. Egyértelmű, hogy a fickó nem normális. – De hogy… – Nem vagyok büszke rá, de ez idő alatt több különféle szerre is rászoktam, pusztán azért, hogy életben maradjak. Nem sokat segítettek, mert erre nincs ellenszer. De a gyötrelem idővel lassan alábbhagyott, ahogy a démoni énem egyre gyengébbé vált. A fölös energiáimat pedig úgy vezettem le, hogy vadászni kezdtem azokra, akik ugyanazt csinálták, amit én, csakhogy ők szándékosan.

HOLDVADÁSZ

376

Egy ideig csak ültem némán. Figyeltem, ahogy a homok szürkéből karmazsinvörössé, majd aranyló barnává változik, és az éjszaka átadja helyét a nappalnak. Arra gondoltam, milyen érzés lenne, ha az énünk egy darabját a végsőkig kiéheztetnénk, és mégis képtelen lenne meghalni. És tudnánk azt, hogy elég csak egyszer, egyetlenegyszer engedni ennek az égető vágynak, és máris az idők végezetéig elveszítjük a szabadságunkat. – Az apád egy szemét gazember! – jelentettem ki szenvedélyesen. – Ezzel nem vitatkozom – felelte szárazon. – Ugyanakkor, az ő szemszögéből nézve az jön le, hogy átverték. Egészen hosszú időt, több évszázadot töltött hiábavalóan azzal, hogy egyszer saját, élő gyermeket nemzzen magának. És amikor minden nehézség ellenére végre összejött neki, a végeredmény nem volt olyan… mint amire számított. – Ó, de sajnálom! Hány szülőnek van olyan gyereke, akit másmilyennek képzelt el. Aztán mégiscsak megtanulják szeretni őket. – Oké, de ezek a szülők általában nem démon nagyurak. És a szeretet nálunk soha nem is volt a pakliban. – Pedig ott lett volna a helye. – Ahhoz képest, hogy mennyit foglalkozott vele, vagy legalábbis a testi megnyilvánulásával, az apám meglepően keveset tud erről az érzelemről. Pritkin elhallgatott, és tudtam, nem kellene tovább erőltetnem a témát. De olyan ritkán nyílt meg ennyire. Tisztában voltam vele, hogy másnap, vagy mire legközelebb találkozunk, már újra olyan zárkózott lesz, mint általában. Ha nem kérdezem meg most, amit szeretnék, talán soha többé nem lesz rá alkalmam. És nem mintha túlságosan félénk lett volna ilyen tekintetben. Ha valamiről nem akarna beszélni, értésemre adná, méghozzá elég egyértelmű módon. – Ezért vagy most ilyen egészségmániás? – kérdeztem. – Hogy jóvátedd azokat a zűrös időket? – Nem, inkább azért, hogy legalább valamelyest kompenzáljam azt az erőkiesést, amit a táplálkozás feladása idézett elő. – Milyen erőkiesést?

377

KAREN CHANCE

– Ahogy mondtam neked, soha nem egyesültem más démonokkal, nem próbáltam fejleszteni a velem született képességeket, hiszen ez csak még értékesebbé tett volna az apám szemében. Ami egyben azt is jelenti, hogy nehezebben engedett volna el maga mellől. De még így is, az erőm nagy része mindig is a… másik felemtől származott. És amikor az képtelen volt tovább szolgáltatni az energiát, más megoldások után kellett néznem. – Ilyenek a varázslöttyök? – Korábban sosem érdeklődtem irántuk komolyabban – bólintott. – De a történtek után kapóra jöttek, hogy kompenzálják az erőm csökkenését. És rájöttem, hogy van egyfajta nyugtató hatásuk. A veszélyesebbek használata nagy összpontosítást igényel, és megfigyeltem, hogy amikor ilyen intenzíven foglalkozom valamivel, az segít elnyomni az étvágyamat. Te nem így látod? Elsőre nem értettem, mire kérdezett rá, de aztán rájöttem. A tegnapi események emléke elcsitult bennem. A lélegzetvételem szabályos volt, a szívem nem kalapált, a tenyerem még verejtékes volt ugyan, de csak attól, ami korábban kiült rajta. Sóhajtva dőltem hátra az ülésben. – Köszönöm – mondtam neki szívből jövő hálával. – Idővel vagy megtanulod kezelni ezeket a tüneteket… – Vagy elveszted az eszedet? – Van, aki szerint már elvesztettem. – Hát az a valaki téved. Megálltunk egy kereszteződésnél, és Pritkin kissé felém fordult az ülésben. – Miből gondolod, hogy nem te tévedsz? Elég közel voltunk egymáshoz, láthattam hosszú, homokszín szempilláit, és szinte meg tudtam volna számlálni az állán sorakozó borostákat. A zuhanyozás óta még nem volt alkalma rá, hogy a zselével tönkretegye a haját, ami így puhán, laposan vette körül az arcát. Sőt a nyitott kocsiba befújó szél időnként meg is lengette. Ettől pedig valahogy fiatalabbnak tűnt, gyengédebbnek és édesebbnek… Alaposan megforgattam magamra lelki szemeimet. Na persze. Pritkin idegesítő, makacs, titkolózó, türelmetlen és durva fazon volt. Nagyjából annyira tapintatos, mint egy kiképzőtiszt, és annyira

HOLDVADÁSZ

378

simulékony, mint egy szögesdrót kerítés. Rendszeresen képes volt kihozni a sodromból úgy, hogy legszívesebben megütöm. Mások is örömmel végeztek volna vele, és nem hibáztathattam őket ezért. Minden bizonnyal többet ordibáltam vele, mint bárki mással egész életem során, holott őt alig két hónapja ismertem. Ugyanakkor hűséges volt, őszinte, bátor, és valahogy furán rendes. Általában a legkevésbé sem tudtam őt megérteni. De egy dologban biztos voltam. – Abból, hogy pár igazán eszement ember között nőttem fel – közöltem vele élesen. – És te nem vagy az. – Hát mi vagyok? Odébb söpörtem egy elkalandozott hajtincset a szeme elől. Láttam, hogy az istennek sem akar úgy viselkedni, ahogy kell. No persze ez a gazdájára is jellemző. – Pritkin – foglaltam össze egy szóban az egész őrült jelenséget. Lebiggyesztette az ajkát. – Tudod, hogy senki más nem szólít így? – Na és a fickók a Testületben? – Ők általában a keresztnevemet használják, ha ismernek, és a rangomat, ha nem. Ezen elgondolkodtam egy kicsit, és valami fura módon boldoggá tett a tudat. – Remek. Megrázta a fejét, de a világért sem mosolyodott volna el. Nem is értettem. Úgy félt tőle, mintha ezzel kárt tehetne valakiben. – Hová szeretnél menni? – Vissza a lakosztályba – sóhajtottam. – Biztos? Mert találhatunk helyet máshol is. Tudod, ott van az, hogy… – Hogy mi? – Hogy Jonasnak nem fog tetszeni. – És számít az? – húztam fel a szemöldökömet. Most végre halványan elmosolyodott, és sebességbe tette a kocsit. – Na látod, így beszél egy Pythia.

31

Azt hiszem, később elalhattam az autóban, mert teljesen kiesett az, amikor megérkeztünk. Meg az, amikor bebújtam a rózsaszín csíkos pizsamámba. És az is, amikor arccal előre bedőltem az ágyba. Pedig mindennek meg kellett történnie, mivel a saját, összegyűrt ágyneműm között ébredtem, a párna félig a fejemre húzva, és a függöny széleinél napfény szűrődött be a szobába. Az ágy szélére vonszoltam magam. Elesett voltam, nehéznek éreztem a fejemet, alig láttam a csipától, és enyhén émelyegtem. Annyira hasonlított az előző ébredésemhez, hogy egy pillanatig valóban azt hittem, mindent csak álmodtam. De még az én álmaim sem lehetnek ennyire bizarrak. Aztán megpróbáltam felállni, és rá kellett jönnöm, hogy bizony minden nagyon is valóságos. A bal vádlim ugyanis abban a pillanatban iszonyatosan begörcsölt. Nem kiáltottam fel, csak valami halk nyögést hallattam. De a vámpírok fülének ez is épp elég volt, mert a következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Marco rombolt át rajta pisztollyal a kezében, eléggé ijedt ábrázattal. Vadul körülnézett, nyilván olyasmit keresett, amire rálőhetne. Amikor semmit nem talált, engem ragadott meg. – Mi az, mi baj van? Bambán néztem rá, szinte még félálomban, kissé megzavarodva a fájdalomtól, és nem mondtam semmit. – Cassie! – Görcs állt a vádlimba – tájékoztattam végül, de valamit rosszul csinálhattam, mert csak állt ott értetlenkedve, miközben a szoba pillanatok alatt megtelt vámpírokkal. – Azt mondtad, hogy görcsöl a vádlid? – pislogott végül Marco.

HOLDVADÁSZ

380

Könnyes szemmel bólintottam. Marco mormogott valami csúnyát, aztán visszadugta a pisztolyát a tokjába. – Kifelé innen – vakkantott a többiekre, akik azonnal szinte felszívódtak a sötétségben. Roppant kecsesen csinálták. Marco sóhajtott, majd leült az ágyam szélére. – Hol fáj? – Mindenhol. Ez nem költői túlzás volt. Úgy éreztem, mintha az egész testemet megostorozták volna. Már kezdtem érteni, miért ágált annyira Fred a lasszóvarázslat ellen. Na persze egyrészt miatta éreztem ilyen pocsékul magamat, másrészt viszont megmentette az életemet. Igaz, ettől most nem lett kellemesebb. Felemeltem a bal lábamat, amin annyira összerándult az izom, hogy képtelen voltam kinyújtani. Marco nagy lapátkezével először gyengéden simogatni, majd finoman nyomkodni kezdte. Felnyögtem a fájdalomtól, aztán meg a megkönnyebbüléstől, mert az izom egyik pillanatról a másikra elernyedt. Még mindig baromira fájt, tompán lüktetett a szívverésem ritmusára. De legalább lélegzethez jutottam. – Tudod, elég hosszú életem volt – mondta Marco kissé erőteljesebben masszírozva a vádlimat –, és sok emberrel ismerkedtem meg. De soha nem találkoztam még olyan nővel, akit annyiszor kedvem lett volna laposra verni, mint téged. – Sajnálom – suttogtam, és megpróbáltam elhúzni a lábamat, de nem eresztette. – Nem mész innen sehová – jelentette ki. – Előbb még elbeszélgetünk egy kicsit. De aztán nem beszélgetett, sőt egyetlen szót sem szólt. Csak folytatta a hosszú, lazító mozdulatokat azokkal a hatalmas ujjaival, melyek közel sem voltak olyan suták, mint amilyennek ránézésre tűntek. Alig néhány másodperc múlva máris éreztem, hogy a testem lassan megnyugszik. – Nagyon jó vagy ebben. – Van gyakorlatom. – Igen? Hol szerezted? – kérdeztem. Nem mintha különösebben érdekelt volna, de arra gondoltam, hátha ezzel elnapolhatom a

381

KAREN CHANCE

fejmosást, ami vár rám. Általában egész jól álltam a sarat, még akkor is, ha vámpírokkal szemben kellett megvédenem az igazamat. De most úgy éreztem, szikrányi erő sem maradt bennem. Marco pillantásából láttam, hogy pontosan tudja, mivel próbálkozom, de aztán csak megvonta a vállát. – A lanista, akinek dolgoztam, engem bízott meg azzal, hogy felkészítsem a harcra az embereit. Jobban ment nekik a küzdelem, ha kellően lazák voltak az izmaik. Vagy legalábbis ő ezt gondolta. – Lanista? – Olyan pasas, akinek egy csapatnyi gladiátor volt a birtokában. – Azt hittem, a seregben szolgáltál. Az egyik bozontos szemöldök felemelkedett, de Marco nem kérdezett semmit. – Igen. Szépen felküzdöttem magamat egészen a centurió rangjáig, épp időben ahhoz, hogy lássam, amint széthull körülöttünk a birodalom. Az egyik csatában kis híján otthagytam a fogamat, de páran kiástak a vérből és mocsokból, és magukkal vittek. Mint kiderült, egy vállalkozói vénával megáldott vámpírnak dolgoztak, aki kedvelte az exkatonákat. Erősebben kezdett masszírozni, és felnyögtem, de nem a fájdalomtól. A bal lábam már sokkal jobban volt, ám ez ráébresztett, milyen rémes állapotban van a többi testrészem. Eddig nem is jutott el a tudatomig a sok apróbb hasogatás és sajgás, mert a fő problémával foglalkoztam. Most viszont mind egyszerre követelte a segítséget. Marco csak biccentett egyet a fejével. – Fordulj meg. Megfordultam, és a hatalmas kezek munkához láttak a hátamon. A párnába fojtottam egy nyiffanást, mert a masszázs Marco módra elég messze állt a fürdőkben kérhető relaxációs változattól. Nem volt levendulaolaj, sem nyugtató zene vagy forró törülköző. Csak egy összehangolt támadás az elgyötört izmok ellen, míg azok egymás után megadták magukat, és puha zselévé szelídültek. – Mire kellettek ennek a vámpírnak a katonák? – suttogtam pár perc után, főleg azért, hogy eltereljem a saját figyelmemet.

HOLDVADÁSZ

382

– Fortunatus gladiátorokat adott el a gazdagoknak. Politikusoknak, akik el akarták nyerni a nép kegyét, vagy olyan vagyonos embereknek, akik egymást próbálták túllicitálni a magán rendezvényeiken. A legtöbb pénzt az életre-halálra menő küzdelmek hozták, ám sokba került olyan szinten kiképezni egy gladiátort, hogy a harc valóban élvezetes legyen. Ha az első párbajai egyikén máris végeztek vele, akkor a gazdájának nem érte meg a ráköltött összeg még a magasabb díjazás mellett sem. – Vagyis olyan embereket szerzett, akik már értettek a harchoz. – Nem. Egyrészt valóban ilyeneket választott, másrészt viszont át is változtatta őket vámpírrá. Így aztán a közönség újra meg újra láthatott meghalni minket, mégsem kellett mindig újoncokat toboroznia helyettünk. Mi… – elhallgatott, amikor megfordultam, és a szemébe néztem. – De ez már régen volt. – Rettenetes! – Ilyen az élet. Ha az emberei nem látnak meg azon a harcmezőn, ha nem döntenek úgy, hogy egy centuriónak jó hasznát vennék, akkor nem éltem volna túl. Így sem sokon múlt. Két hónapig ápolt, hogy kellően jó kondícióban legyek, amikor elveszi az életemet. Nyeltem egy nagyot. – Remélem, nem maradtál mellette sokáig. – Úgy nagyjából egy évszázadot. – Egy évszázad? – Amíg be nem tiltották az efféle játékokat – nyomott vissza az ágyra, hogy kezelésbe vegye a vállamat. – A keresztények nem voltak oda érte. Ki tudja, tán azért, mert közülük elég sokan végezték így, és nem a saját akaratukból. Érted? Bólintottam. – Amint az új vallás terjedni kezdett, a politikusok leálltak a viadalok anyagi támogatásával, mert ezzel egyre több szavazatot vesztettek ahelyett, hogy pont fordítva történt volna. Aztán az uralkodó is megkeresztelkedett, és törvényt hozott a gladiátorok harcának betiltására. Persze néhány helyen azért folytatták illegálisan, de ez már túl kicsi piac lett volna Fortunatus számára. Eladott egy másik mesternek, akinek épp testőrre volt szüksége, aztán még jó párszor gazdát cseréltem.

383

KAREN CHANCE

– És így jutottál el Mirceához. – Ismered a dörgést. Mindenkinek tartoznia kell valakihez. – De te magas szintű mester vagy – jegyeztem meg. – Lehetne saját udvarod is, ha úgy akarnád. – Igen. Meg az összes vele járó kiadás, fejfájás, a diplomáciai ökörködések, és még így is állna felettem valaki. A vámpírok mind egyformák: alig várják, hogy feljebb jussanak, elérjék az ötödik, negyedik, harmadik szintet, és végre a maguk urai legyenek. És ekkor tapasztalják meg mind a végső igazságot. – És mi lenne az? Marco keze egy pillanatra megállt a hátamon. – Hogy a mi világunkban nem létezik a szabadság, Cassie. Ha elhagynám Mirceát, szövetkeznem kellene egy másik magas szintű mesterrel, hogy életben maradjak. Akkor pedig az ő életének részesévé válnék, az ő harcait kellene megvívnom. Pontosan úgy, mint most. Mindenki elszámolással tartozik valakinek. Mindenkinek vannak korlátai, amikkel együtt kell élnie. Még a szenátoroknak is. Még Mirceának is. Lassan leesett, miért hagyta Marco ebbe az irányba kanyarodni a beszélgetést. Sóhajtottam, és a párnába temettem az arcomat. – Még a Pythiáknak is? – Mindenki kap utasításokat valakitől – ismételte. – Mircea a konzultól, és nekem elhiheted, hogy néha nagyon nem örül ezeknek. De végrehajtja őket. Újra megfordultam, és fáradt pillantást vetettem Marcóra. – Igen, és miért engedelmeskedik? – Mert ez a munkája – vonta össze a szemöldökét. – A konzul pedig a főnöke, a felettese. – Igen. – Itt van a kutya elásva. – Miről beszélsz? Sóhajtottam egyet. – Mircea azért teszi meg azt, amire a konzul utasítja, mert a beosztottja, a szolgája. – Igen, és? – Én viszont nem vagyok az.

HOLDVADÁSZ

384

Felálltam, és átmentem a fürdőszobába. Marco természetesen követett. – Nem vagy az. – A barátnője igen, de a szolgája nem. Ha az lennék, nem láthatnám el a feladatomat. – Miért, eddig is egész jól ment, nem? Mégis mit gondolsz, mit kérne tőled Mircea? – Nem tudom, de nem is ez a lényeg, érted? – Elkezdtem forró vizet engedni a kádba. – Akkor mi a lényeg? – Az, hogy bármit kérhet tőlem, amit csak akar. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbször meg is teszem neki. Tegnap éjjel is megtettem volna, ha megkér rá. Pokoli napom volt, eszem ágába se jutott volna kimozdulni. De nem kért, hanem utasított. És ha engedelmeskedem egy szenátor, bármelyik szenátor parancsainak, akkor már el is felejthetem, hogy bárki is komolyan tekintsen rám. – A konzul nagyon is komolyan tekint Mirceára. – Mint egy értékes szolgára, igen. De azzal is tisztában van, hogy Mircea mindig meg fogja tenni azt, amit elvár tőle. A munkáját is tőle kapja, ezért nem is várható el Mirceától, hogy tökéletesen pártatlan legyen. Nekem viszont épp ez a feladatom, különben a Kör ügyet sem fog vetni rám, mert a vámpírok ölebének tartanak, a Szenátus pedig azért nem fog odafigyelni rám, mert úgyis engedelmeskedem nekik. Ez nem más, mint a Tony-szindróma reinkarnációja. Úgy pedig többé nem fogok élni. Egyszerűen nem megy. Marco leült a kád szélére, amitől a porcelán fájdalmasat reccsent. – Mi az a Tony-szindróma? A távollétemben valaki feltöltötte a fürdősókészletet, így most jó fél üveggel a vízbe szórtam. – A legtöbb látnok – fogtam bele – az élet mindkét oldalán járhat. Látják a kisbabát, akinek a megszületését már annyira várják, a rég esedékes előléptetés bekövetkeztét vagy valaki életének nagy szerelmét, akivel hamarosan összetalálkozik. Ezek a kellemes látomások ellensúlyozzák azokat a szörnyűségeket, melyeket senki nem szeret látni. Földrengések, pokolgépes robbantások, tűzvész,

385

KAREN CHANCE

autóbalesetek. Nekem soha nem adatott meg ez a kiegyensúlyozottság. Én nem látom a jó dolgokat, és eddig sem láttam. – Ez kemény. – És nagyon… kimerítő is. Lehangoló. Képtelen vagy élvezni a saját életedet. Hiába van végre egy jó napod, ha ugyanakkor látnod kell valaki más nyomorúságát, gyászát. Máris megakad a lemez, érted? Bólintott. – Végül megtanultam, hogy ne lássak dolgokat. De elég hosszú időbe telt kifejlesztenem ezt a gátlást. Addig csak annyival nyugtathattam magamat, hogy a látomásaim mind a jövőre vonatkoznak, és néhány katasztrófa talán elkerülhető. Hogy esetleg változtathatok az eseményeken, legalább néhány embert megmenthetek. Tony megígérte nekem, hogy értesíti az érintetteket. – De hazudott. – Naná hogy hazudott. Én meg kisgyerekként hittem neki, főleg azért, mert hinni akartam. Amikor végül rájöttem, hogy semmit nem tett, és kérdőre vontam, csak megvonta a vállát. Közölte, hogy a tragédiákból több hasznot húzhatott. – Ez tényleg arra a kövér, mocskos patkányra vall – nézett rám Marco összevont szemöldökkel. – És most arra számítasz, hogy a Szenátus közreműködik a szomorú események megelőzésében? – Nem. De ha látok valamit, egy olyan jövőbeli eseményt, ami akár katasztrofális következményekkel is járhat az egész világra nézve, akkor elvárom, hogy hallgassanak rám és bízzanak bennem. És jelenleg nem érzem, hogy eléggé tisztelnének mindehhez. Marco sóhajtott, és a szemembe nézett. Könyökét irdatlan méretű combjára támasztotta. – Figyelj, most mondok valamit, de ha visszamondod, letagadom. A mesternek nem lett volna szabad ilyen utasítást adnia. Mostanra ismernie kellene téged annyira, hogy pontosan tudja, mi lesz a következménye. Mégis megtette, mert fél, szorong, és nem mindig lát tisztán, ha te is érintett vagy valamiben. De ez még nem jelenti azt, hogy ne tisztelne.

HOLDVADÁSZ

386

– De azt biztosan nem jelenti, hogy tisztel! – fordítottam meg a mondatot, miközben a vízben képződő habot kavargattam a kelleténél talán nagyobb erővel. – Nagyon sokat beszél rólad a családban. Büszke rád, ezt még a vak is látja. – Hát én nem. – Talán neked nem mondja, de ez az igazság. – Ha valóban így van, miért nem érezteti velem? Most pontosan úgy érzem magamat, mintha egy lennék azok közül az ócska ribancok közül, akikről beszéltél… – Soha nem használtam a ribanc szót. – Mintha nekem is az lenne a dolgom, hogy vásárolgassak, kilakkozzam a körmömet, és várjam, amíg uram és parancsolom kegyeskedik felbukkanni. Így bánik velem, akkor meg miért ne gondoljam azt, hogy így is tekint rám? – Mivel minden bizonnyal megnyugtatóbb a számára az a gondolat, hogy épp vásárolsz vagy a körmeidet lakkozod ahelyett, hogy belekeveredsz a szokásos zűrjeid egyikébe. És mivel politikus is egyben, nem akarja feladni a megszerzett előnyét. – Előnyét? Miben? – A kettőtök közti hatalmi játszmában. – Ez nem a hatalomról szól. – A fenéket nem. – Tényleg nem! Én nem akarok parancsolgatni Mirceának. Ahogy a Szenátusnak vagy a Körnek sem. Csak azt várom el tőlük… – Hogy komolyan vegyenek. Hogy hallgassanak rád. Hogy megfogadják azt, amit mondasz nekik. Lefordítva ez maga a hatalom, nem igaz? – Lefordítva ez annyit tesz, hogy végzem a munkámat. Marco rám nézett, és látszott, hogy mondani akar valamit, aztán csak megrázta a fejét. – Azt hittem, nem találkozom még egy olyan keményfejű emberrel, mint a mester – közölte velem. – De hát sosem lehet tudni. – Én nem akarok csökönyös lenni. – Tudom. Ugyanez a helyzet Mirceával is. Nem kell akarnod, jön az magától is.

387

KAREN CHANCE

– Azt hiszem, beszélnem kell vele – sóhajtottam. Nem tudom, milyen képet vághattam, de Marco elnevette magát. – Igen, de kapsz egy kis haladékot. Azt üzente, hogy ma késő este fog hívni. Egész nap intéznie kell valamit. – Micsodát? – Szenátusi ügyek, gondolom – vonta meg a vállát. – Erről is őt kérdezd inkább. – Jonasszal beszéltél? – érdeklődtem, mert biztos voltam benne, hogy egy kellemetlen beszélgetéssel nem úszom meg a mai napot. – Nemrég hívott, amikor még aludtál. Azt mondta, hogy… Várj csak – halászott elő egy kis noteszt a farzsebéből, és kinyitotta. – Tehát azt mondta, hogy talán rájött, mi támadt rád múlt éjjel. Nem biztos benne, de talán egy Szpartosz lehetett. – Spártai? – Nem. Én is erre gondoltam, de amikor visszakérdeztem, lebetűzte. Azt mondta, a Szpartoszok egyike. Összesen öten vannak, Árész és valami sárkány gyerekei… Épp elzárni készültem a vizet, de erre felkaptam a fejemet. – Sárkány? – Igen, az erdők népétől. Ők alakváltásra is képesek, tudod? – Igen – válaszoltam lassan. Ez megmagyarázná, miért volt olyan piszkosul nehéz végezni azzal a szörnnyel. Egyszer már láttam, ahogy Pritkin és a barátja, Mac elbánik egy ilyennel, és az ehhez képest gyerekjátéknak tűnt. Igaz, az a másik sárkány nem volt egyben egy félisten is. – Még valami? – kérdeztem. – Például, hogy miként küzdhetünk meg ezekkel az izékkel? – Azt hiszem, az alapötlet szerint sehogy – mondta Marco szárazon. – Jonas azt kérte, hogy ma egész nap maradj a szállodában. Megtriplázta az őrséget, úgyhogy ide semmi nem juthat be. Szüksége van még egy kis kutatásra, és aztán holnap keresni fog majd – lapozott egyet, de a következő oldalon semmit sem talált, mert visszahajtotta. – És ennyi. Úgy éreztem, ez is épp elég. Marco is így láthatta, mert kissé aggódva nézett rám, mintha attól tartana, hogy újra kiborulok. De nem tettem, mert túlságosan dühös voltam. Nagyon úgy tűnt, hogy a másik oldal nem törődik afféle apróságokkal, mint a fair play. Egy

HOLDVADÁSZ

388

nem túl ügyes látnok csaj öt tetves félistennel szemben kicsit egyoldalú küzdelemnek látszott a szememben. Nem csoda, hogy Pritkin is majdnem otthagyta a fogát. – Jól vagy? – kérdezte Marco. – Aha – erőltettem mosolyt az arcomra, mert persze erről az egészről nem ő tehetett. – Csak elgondolkodtam. Előttem egy tejes nap, amikor senki nem fog csesztetni. – Ha hiányérzeted lenne, én csesztethetlek – vigyorgott rám. – Épp most tetted! – Á, ez nem volt az. Hallanod kéne, amikor csesztetek valakit. – Máris félek. – Azt jól is teszed – borzolta össze a hajamat, majd kiment. Levetkőztem, és beültem a kádba. Előrecsúsztam, hogy a víz egészen az államig érjen. Jó érzés volt. Sőt több mint szimplán jó, és nem csupán a sajgó izmaim miatt. Három nappal ezelőtt valami pont ebbe a kádba próbált belefojtani, és most itt vagyok, békésen és ellazulva. Igaz, egy bűzölgő zacskó lóg a nyakamban, és minden valószínűség szerint egy vámpír hallgatózik az ajtónál, de akkor is. Ez már haladás. A lábfejem a felszínre emelkedett, és sajnálkozó pillantást vetettem szegény, megkínzott lábkörmeimre. Megállapítottam, hogy ideje lenne újralakkozni őket. Aztán arra gondoltam, felkeresem Augustine-t, hogy kicsit megkeserítsem az életét. Ja, és a fodrászatba is beugorhatnék, hátha a srácok tudnak kezdeni valamit a hajammal. De egyik változat sem tűnt igazán vonzónak. Nehéz volt ilyen tennivalókra koncentrálni, amikor Damoklész kardja ott lebegett a fejem fölött. Lassan kezdtem úgy érezni, az efféle elfoglaltságok csak arra jók, hogy kitöltsék a két gyilkos támadás közti időt. És már nagyon elegem volt ebből. Belefáradtam, hogy folyton csak védekezzek. De ahhoz, hogy támadásba lendülhessek, segítségre volt szükségem, és nem tudtam, hol bukkanhatnék rá. Jobban mondva azt sejtettem, hogy hol, a kérdés az volt, hogyan. Feltéve, hogy Jonas hagymázas ötletei talán mégsem voltak annyira őrültek, a lehető legrövidebb időn belül fel kellett kutatnom

389

KAREN CHANCE

egy istennőt. Talán volt egy parányi esély arra, hogy az, akit keresek, még mindig a mi világunkban létezik. Az ő varázslata ebrudalta ki a többi istenséget, így könnyen lehet, hogy rá nem volt hatással. És érthető lenne, ha nem akart visszautazni oda, ahol szembe kellett volna néznie társai haragjával. Minél többet gondolkodtam erről, annál valószínűbbnek tűnt, hogy amikor segített az emberiségnek, egyúttal arról is döntött, hogy itt marad velünk. Hisz ha hazament volna, a többi isten mostanra valamilyen módon biztos ráveszi, hogy oldja fel a varázslatot, nem igaz? Az nyilvánvaló volt, hogy mindenáron szeretnének visszajutni ide, és egyedül nehezen szállhatott volna szembe közös akaratukkal. És az istenek halhatatlanok, ugye? Akkor pedig, ha nem ment haza, végül is van esély rá, hogy még most is köztünk van. De ha mindez így is lenne, háromezer éve senki sem látta. És ha valaki ilyen hosszú időn át képes elrejtőzni, akkor azt piszok jól csinálja. Egy olyan látomás nélkül, ami azonosítja a helyszínt, halvány lila gőzöm sem volt arról, hol kezdjem a keresést. És valamiféle nyom hiányában esélytelen volt, hogy látomásom támadjon. Egy igazi 22-es csapdájába kerültem. Kellett valaki, aki a helyes irányba indít el. Kellett valaki, aki mindent tud az istenekről. Kellett egy istenség. Szerencsére hármat is egész jól ismertem.

32

Egy olyan hotelhez képest, amit a pokolról mintáztak, a Dante egészen jó hely volt. Tény, hogy a tervezése során mindenben a „minél több, annál jobb” elvet követték, és ez a díszítőelemekre is vonatkozott. De hát végül is Vegasról volt szó, ahol a pompa, csillogás elengedhetetlen, és ahol a közönségesség a szórakoztatás egyik fontos elemévé vált. Ami elénk tűnt, az viszont már nem volt szórakoztató. Inkább sajnálatra méltó. – Ti lehozzátok ide a vendégeket? – mutattam körbe azon a helyen, ami a buszparkolók megcsúfolásának tűnt. Néhány satnya növény árválkodott a repedezett betonon, melyet mindenütt olajos foltok tarkítottak. A terem sarkában szemétkupacok álltak, és az egész hely vizeletszagtól bűzlött. – Senki nem jön Vegasba busszal – felelte Casanova, a szálloda igazgatója a zakóját igazgatva. Törtfehér volt, az egyik kedvenc színe, mivel jól kiemelte kreol bőrét. Ebben a környezetben viszont nagyon idegenül hatott. Mint egy Armani-modell, aki a kifutó helyett a nyomornegyedben kötött ki. – Legalábbis azok nem, akik nálunk laknak. – Akkor meg mire jó ez a hely? – Vannak, akik szeretnek kirándulgatni. Tudod, a Grand Canyon, a Tűzvölgy, meg az a rémes Hoover-gát – magyarázta türelmetlenül. – És folyton nyavalyognak, ha nem közvetlenül a szállodánál veszik fel őket. – És ennyire futotta?

391

KAREN CHANCE

Casanova sötét szemével igencsak neheztelő pillantást vetett rám. Ez a szempár akár vonzó is lehetett volna, ha más elme lapul meg mögötte. – Ha felszállnak a buszra, elhagyják a kaszinót. – És? – És akkor nem nálunk költik a pénzüket. – Tehát kapják be? – Pontosan. Felemelte a kezében tartott keskeny elemlámpát, és körbepásztázott vele. A mennyezeten voltak ugyan világítótestek, de nem égtek. A jókora, ürességtől kongó helyiség két oldalán beszűrődött a késő délutáni napfény, és a mögöttünk lévő, nem működő mozgólépcső felől is érkezett némi világosság, de a garázsszint legnagyobb része így is sötétségbe burkolózott. – Nem hinném, hogy lenne itt bárki – mondtam neki, titkon reménykedve abban, hogy ez így is van. – Ó, dehogynem, itt vannak – mondta keserűen. – A srácoknak vagy két hétbe telt, míg a nyomukra bukkantak. Gyere csak. Kihessegettem az elszabadult szőke tincseket a szememből, és követtem Casanovát a félhomályba, miközben éreztem, hogy apró verejtékcseppek indulnak meg a gerincem vonalát követve. A hely olyan forró volt, akár egy kemence. Úgy tűnt, a buszozó turistáktól a légkondicionálás kényelmét is megtagadták. Alig néhány perce voltunk lenn, de kék pólóm háta és a farmeranyagból készült rövidnadrágom dereka máris átázott. – Miért jönnek az emberek nyáron Vegasba? – lamentáltam. – Ez a turistaszezon csúcsa, pedig teljesen őrült dolog. Vagy negyven fok van odakint. – Tanítási szünet van. – De a legtöbben nem is hozzák el a gyerekeiket. Ez az egész családbarát koncepció csúnyán megbukott. – Ez így igaz – villantotta a lámpa fényét a plafonra, mintha arra számított volna, hogy akiket keresünk, denevérként függeszkedve alusszák az igazak álmát. Nem tett igazán boldoggá a tudat, hogy azok alapján, amit eddig megtudtam róluk, akár tényleg meg is

HOLDVADÁSZ

392

tehették. – A kölykök otthon vannak, a szülők meg menekülnek a kis szörnyetegek elől. – Még szerencse, hogy nincsenek gyerekeid. Az idegesség élessé tette a hangomat, de Casanova nem vette sértésnek. – Ez az egyik legnagyobb előnye annak, ha valaki vámpír. Most pedig ne beszélj, hanem inkább figyelj. Lépkedtünk tovább a sötétben, és most már a tenyerem is izzadt. Gyanítottam, hogy nem csupán a melegtől. Casanovának egy dologban igaza volt: mostanság főként felnőttek árasztották el Vegas utcáit, sőt legalább felerészben idősebb emberek. Talán az általunk keresett három vénség is ennek köszönhette, hogy nem keltettek akkora feltűnést, amekkorát megérdemeltek volna. Meg talán annak, hogy ősi félistennők voltak, akiknek azért akadt egy-két trükk a tarsolyukban. Épp emiatt markolásztam olyan erővel a kezemben tartott vékony fekete dobozkát, hogy az ujjaim is belefehéredtek. Ez egy mágikus csapda volt, éppolyan, mely egykor olyan hosszú időre zárta börtönbe a graiák néven ismert triót, hogy történetük a legendák homályába veszett. Gyanítottam, hogy nem szívesen kerülnének vissza erre a helyre. És nekem sem állt szándékomban bezárni őket. Csak pár kérdést szerettem volna feltenni nekik, már ha egyáltalán sikerül rájuk akadnunk. Casanova azonban nem volt az a kifejezetten önzetlen pasas, ezért ki kellett találnom neki némi motivációt. – Nem értem, mitől lettél hirtelen ilyen segítőkész – méregetett gyanúsan, amikor előadtam neki az ötletemet. – Mindig segítőkész vagyok. – Soha nem vagy az! Állandóan nekem passzolod át a problémákat, aztán eltűnsz valahová, én meg oldjam meg őket. – Mondj egy ilyen esetet. – Azok az átkozott kölykök. Két hete esküdözöl, hogy azonnal elviszed őket innen. Casanova azokról az árván maradt mágiahasználó gyerekekről beszélt, akiket befogadott, noha nem az őszinte emberbaráti szeretet vezérelte. A kaszinó fölött több mint ezer vendégszoba volt, de neki mégis iszonyú megterhelést jelentett az a kettő, amit a gyerekek

393

KAREN CHANCE

jelenleg elfoglaltak. Néha képes volt úgy tenni, mintha fizikai fájdalmat érezne miattuk. – Tami már dolgozik az ügyön – mondtam a gyerekek nevelőanyjára utalva. – Elég nehéz egy akkora házat találni elfogadható áron, amiben ennyien elférnek. – Meg persze miért is sietne, ha itt is maradhatnak, és kiehetnek engem minden vagyonomból? – Nem esznek olyan sokat. – Mondjuk a kiéheztetett tengerészgyalogosokhoz képest tényleg nem. – Ígérem, hogy már nem sokáig lesznek ott – néztem rá rosszalló tekintettel. – Persze, de mindig ezt mondod. – És most is segítek neked, vagy nem? – Épp itt volt az ideje – morogta Casanova, és megállt, hogy bekukkantson egy vízelvezető csatornába. Mintha komolyan azt képzelte volna, hogy bárki is képes lehet bepréselni magát oda. Én is közelebb húzódtam a nyíláshoz, és belestem, de az agyamba bevillant egy emlékezetes jelenet Stephen King Az című filmjéből, és idegesen visszahőköltem. Casanova hátrapillantott, és ingerülten ráncolta össze egyébként nagyon is csinos homlokát. – Mi a frász van veled? – Semmi – feleltem. Igazából én sem gondoltam, hogy egy gyilkos hajlamú bohóc fog visszanézni rám a sötétből, de ősi félistennőkre sem számítottam. Igaz, sose lehet tudni. Ez végül is a Dante, ahol az őrültség mindig is terítéken volt. – Akkor jó, mert ez az egész a te hibád – panaszkodott Casanova. – Nehogy most kitalálj nekem valami kifogást, hogy miért nem segítesz! Erre nem feleltem semmit, mert sajnos igaza volt. Én szabadítottam ki az öreglányokat a fogságból, és persze az, hogy merő véletlenségből tettem, senkit nem érdekelt. A legkevésbé talán Casanovát, akinek imádott kaszinója a vénségek kedvenc találkahelyévé vált. – Miért akarod ennyire kipaterolni őket? – érdeklődtem, miközben egy rakodóállvány felé közeledtünk. – Már vagy hat hete itt vannak,

HOLDVADÁSZ

394

és a legszörnyűbb dolog, amit felróhatsz nekik, egy félkarú rabló összezúzása. És aki valaha is szerencsét próbált egy ilyen játékgép előtt, az minden bizonnyal lelkesen asszisztált volna az ilyen cselekedetnél. – Nos, az egyik apróság, hogy előszeretettel törnek be a felsőbb szinteken lévő lakosztályokba – jegyezte meg Casanova epésen. – Az egyik nap a konzul arra lépett ki a hálószobájából, hogy azok hárman a medencéjében fürdőztek. Elvigyorodtam. – Ez nem vicces! – mondta sértődötten. Figyelembe véve, hogy az a medence egykor, mielőtt a konzul rangját latba vetve kirúgatott onnan engem, az enyém volt, egészen mulatságosnak éreztem a történteket. – És mindent meg is ettek, amit nála találtak? – Étel nem volt odabent. De a piákat mind magukba döntötték, és laposra verték az őröket, akiket a konzul küldött, hogy kihajítsák őket. Még három órán át lubickoltak ott, míg aztán odébbálltak, hogy valaki mást terrorizáljanak. A konzul azt akarja, hogy végleg eltűnjenek innen. – És isten őrizzen attól, hogy bármi kényelmetlenséget kelljen elszenvednie – tettem hozzá cinikusan. Legnagyobb meglepetésemre Casanova ezúttal az én pártomra állt. – Minden egyes nap egy rakást pénzt veszítek, amíg az átkozott Szenátus itt vendégeskedik. A lakosztályaim felét elfoglalják, és persze eddig egy árva vasat sem láttam tőlük. A személyzet csak körülöttük ugrál, a konferenciatermeket is kisajátították, ráadásul lassan a gatyámból is kiesznek. – Csak ideiglenesen laknak itt. Nemsokára kiköltöznek. – Igen, én meg itt maradok egy lelakott szállóval, egy rakás lemondott konferenciával, nyakig ülve az adósságban. – Mircea meg fog érteni téged… – Mircea leszarja, hogy mi van a szállóval – fakadt ki Casanova mérgesen. – Mirceát csak az a nyavalyás háború érdekli. Mit számít neki, ha rám is omlik a ház? A veszteséget leírja az adójából, engem meg átvezényel valami isten háta mögötti helyre, ahol elvegetálhatok egy évszázadot – kántálta, majd hirtelen felém fordult, a lámpájával a

395

KAREN CHANCE

szemembe világított, amitől hunyorognom kellett. – És ez nem történhet meg, felfogtad? Ez az egyetlen esélyem arra, hogy valami nagyszerűt vigyek véghez. És sem azok a vén szipirtyók nem fognak az utamba állni, sem te! – Én nem is akarok… – kezdtem, de már újra hátat fordított. Folytatta az útját, közben spanyolul morgott valamit. Fintorogtam, és épp indultam volna utána, amikor egy ősz hajú alak bukkant fel előttem a semmiből. Fejjel lefelé lógott, így a hosszú, ezüstös tincsek úgy csüngtek a föld felé, mint a mohák a fák oldaláról. Deino volt az, az istennők egyike, aki mindig is jobban szimpatizált velem. Legalábbis addig, amíg nem kezdtem vadászni rájuk. Társaihoz hasonlatosan az ő arca is leginkább egy összeaszott almára hasonlított. Annyi ránc volt rajta, hogy azt még egy shar-pei is megirigyelte volna. Az arckifejezését épp ezért nehéz volt leírni, hisz a girbegurba vonalak elrejtették. De egyvalamit biztosan tudtam: nem mosolygott. Csak egy pillantást vetett a csapda felé, amit még mindig a kezemben szorongattam, és láttam, ahogy néhány újabb ránc jelenik meg az amúgy is épp elég viharvert arcon. – Khm – mondtam frappánsan. Nehéz lett volna bármi mást kinyögnöm, hisz elég nyilvánvalóan lebuktam. És persze nem is igen értett a nyelvünkön. De mindegy is volt, mert mielőtt kitalálhattam volna valamit, hirtelen előrehajolt, és egy puszit nyomott az arcomra. – Heh – közölte sokatmondóan, majd egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. És magával vitte a dobozomat is. Körbeforgattam a fejemet, de semmit sem láttam, kivéve Casanovát, aki néhány egymásra halmozott láda mögé nézett be éppen. – Izé… lehet, hogy van egy kis gondunk – szóltam oda neki idegesen. – Mi van már megint? – söpört le magáról egy pókhálót, ami volt olyan meggondolatlan, hogy makulátlan zakójára tapadt.

HOLDVADÁSZ

396

Nem feleltem neki, mert egy másik vénséges lényt figyeltem, ahogy Casanova felé közelít. A mozgásában nem volt semmi öreglányos, semmi nőies, sőt semmi emberi. Enyo levágatta a haját, futott át az agyamon a teljességgel lényegtelen információ pont abban a pillanatban, amikor Casanova megszűnt létezni. Egy pillanatig csak álltam kővé meredve, Enyo pedig rám vigyorgott fog nélküli szájával, majd magasba emelte a kezében tartott fekete dobozt, és jelentőségteljesen megrázta. Már nem kellett azon gondolkodnom, hová tűnt a vámpír. – A büdös francba! – fakadtam ki, mire Enyo felkacagott, és kinyújtotta felém a ládikát, mintha ajándékot akarna adni. Gyanúsan méregettem a félistennőt. – Ezt nekem adod? Bólintott, és úgy vigyorgott rám, mint valami jó barátra. Attól tartottam, hogy ez az egész valami csapda, de ha az öreglányok engem akartak volna bezárni a kis dobozba, játszi könnyedséggel megtehették volna. Lehet, hogy csak Casanovát akarták megleckéztetni. Bizonytalanul léptem egyet előre, aztán még egyet. Kinyújtottam a kezemet, és az ujjaim hegyével már csaknem megérintettem a ládikót, amikor Enyo egy csuklómozdulattal a fejem fölött áthajította Pemphredónak, a trió harmadik tagjának, aki egy közelben álló furgon tetején lapult. Ősz haját lófarokba fonta, és egy „Vegas vett rá, hogy megtegyem” feliratú pólóban bámult le rám azzal az egy szemmel, melyen hárman osztoztak. Egy kis ideig csak nézett engem, aztán lassan kinyújtotta felém a dobozt. Mintha azt hinné, újra bedőlök nekik. – Nem, most nem szeretnék játszani – tudattam vele. – Komolyan nem. Sajnos úgy tűnt, ezzel a kisebbségi álláspontot képviselem a társaságban. – Szeretném őt visszakapni – jelentettem ki aztán, mire Pemphredo kérdő pillantást vetett rám. – Oké, nem feltétlenül szeretném, de tudjátok, hogy megy ez. Kíváncsian billentette oldalra a fejét. Látszott, egyáltalán nem tudja, hogy megy ez. A gond csak ott kezdődött, hogy igazából én sem tudtam.

397

KAREN CHANCE

– Na, figyelj csak – húztam az időt, hogy kitaláljak valami indokot, ami alátámasztaná Casanova szabadon bocsátását. – Ez a fickó valóban rém idegesítő. A lányok egyetértően bólogattak. Végre valami, amiben közös nevezőre jutottunk. – És… és nincs is joga arra, hogy így csapdába csaljon titeket. Mármint ti nem csináltatok semmi rosszat. Heves bólogatások. – Csakhogy… – kezdtem, aztán elakadtam, mert megpróbáltam rájönni, miért is akarom visszakapni Casanovát. Gondolkodtam egy darabig, a graiák pedig udvariasan vártak. Feladtam. – Nézzétek, nem igazán tudok jó okot mondani arra, hogy miért engedjétek el. Erőszakos, egoista, pénzimádó sznob. A saját beosztottai sem kedvelik túlságosan. De lehetne rosszabb is. Ha ott hagyjátok bezárva, új igazgató kerül a szálloda élére. És lehet, hogy ő sokkal szemetebb alak lesz. A szipirtyók egymásra néztek. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó jel vagy sem, de úgy gondoltam, tovább ütöm a vasat. – Ha kieresztitek, ígérem, hogy beszélek vele az érdeketekben. Talán ha kaptok tőle egy lakosztályt, ti is megfogadhatjátok, hogy nem törtök be másokéba. Újabb pillantásokat váltottak. – Egy szép lakosztályt? Enyo hívogatón intett felém. Úgy tűnt, közeledünk a megegyezéshez. – Szobaszervizzel? Bimm-bamm, megszületett mai győztesünk! Legalábbis úgy tűnt, mert Enyo átadta a dobozt. Gyorsan a hónom alá vágtam. Eszem ágában sem volt azonnal kiengedni Casanovát, mert semmi kedvem sem volt kezelni a feszült helyzetet. – De van egy másik oka is annak, hogy ma idejöttem – közöltem velük. Pemphredo már elcsoszogott volna, de ennek hallatára visszafordult, és letelepedett piszkos rövidnadrágja ülepére. Deino

HOLDVADÁSZ

398

keresztbe tette a lábát, Enyo pedig abbahagyta körmei piszkálgatását a valahonnan előszedett késsel, és udvariasan figyelt. Kezdtem úgy érezni magamat, mint akitől azt várják, hogy felszolgálja a teát. – Arról van szó – vágtam bele –, hogy ez a hely lassan a félistenek átjáróházává változik. Értitek, hogy miről beszélek? Bólintottak. – Először itt volt ez a Morrigan akárki. Árész félig tünde gyereke, aki megpróbált megszállni engem. Elég nagy szívás volt. Újabb bólintások. – De nem ment neki, így aztán megszállt helyettem egy mágust, és így akart megölni. Kis híján sikerrel járt. A szomorú történet együtt érző paskolást váltott ki Deinóból. – Tegnap este pedig egy rakás újabb félisten bukkant fel. Az egyik állítólag a Szpartoszok közé tartozott, ami azt jelenti, hogy szintén Arész gyermeke volt. Plusz azt hiszem, az anyámat is ők üldözték, amikor… Mármint abból gondolom, hogy ugyanolyan legyőzhetetlennek látszottak, meg minden… Na, a lényeg, hogy szerintem ezeknek a támadásoknak nem fog csak úgy vége szakadni, ugye? Fejrázás, amerre csak néztem. – Ami azt jelenti, hogy szembe kell szállnom velük, viszont nem tudom, miként. De létezik egy prófécia, ami szerint segítséget kaphatok, ha sikerül felkutatnom egy istennőt. Méghozzá azt, akit az ókori Görögországban Artemisz néven ismertek. Deino grimaszt vágott. – Tudom, hogy a régi istenségeket mind száműzték innen. De arra gondoltam, mivel az egész az ő varázslata segítségével történt, talán megtalálta a módját, hogy itt maradjon. A többiek csak néztek rám, de Deino lassan megrázta a fejét. – Biztos vagy ebben? Biccentés. A fenébe! Ennyit a remek kis elméletemről. – Oké, akkor mit szóltok ehhez? A jóslat szerint Artemisznek és Árésznak meg kell küzdeniük egymással, de ugye Arész sincs ezen a

399

KAREN CHANCE

világon. A gyerekei okozzák a balhét. Így aztán arra gondoltam, megkereshetném Artemisz utódait, nem? A lányok ismét csak összenéztek. – Persze tudom, hogy szűz istennőként tisztelték, de ennek nem feltétlenül kellett így maradnia az utána következő évezredekben. Az jutott eszembe, hogy esetleg… Eddig jutottam, amikor a szipirtyók egyszerre kapták fel a fejüket, mintha dróton rángatnák őket. Nem hallottam semmit, de amikor a vállam fölött hátrapillantottam, Casanova biztonsági őreinek egész kis csapatát láttam meg, amint felénk száguldottak. Vagy a parkolóban felszerelt kamerák képén láthatták a történteket, vagy talán megérezték, amikor a főnökük köddé vált. Akárhogy is, a felbukkanásuk nem jött jókor. – Ne! – kiabáltam rájuk. – Nem kell… Eddig jutottam, amikor villámgyorsan elsuhantak mellettem. A vámpírok természetfeletti sebességével haladtak, a hajam csak úgy lengett az általuk keltett légörvényben. A graiákat viszont már nem érték el, hiszen egyszerűen nem voltak ott. Mivel a közeledő vámpírok felé fordultam, nem láttam, hogy merre mozdultak, de tény, hogy egyszer csak eltűntek. Csupán néhány ősz hajszál hullott lassan a földre. A vámpírok is lassítottak, mert rájöttek, hogy a préda kicsúszott a markukból. Ekkor egy éles füttyszó hasította át a sötétséget. A parkoló túloldaláról érkezett, mind odakaptuk a fejünket. A mindinkább elenyésző fényben két görnyedt, ráncos alak sziluettje rajzolódott ki. Egyikük integetett, míg a másik a magasba emelte a Casanovát tartalmazó dobozt. Észre sem vettem, amikor újra elorozták tőlem. Pemphredo megfordult, és letolta foltos rövidnadrágját, hogy az őrök felé villantsa fehér fenekét. Deino meglengette a ládát, és felénk mutatott vele. Az üzenet egyértelmű volt: gyertek, és vegyétek el. – Ne, várjatok – szóltam az őröknek, miközben Enyo után kutatva körbesandítottam. A három satrafa közül ő volt a legijesztőbb, és most épp igazolatlanul hiányzott a csapatból. – Az egyikük nincs ott. Meg kell…

HOLDVADÁSZ

400

Akár a falnak is beszélhettem volna. A vámpírok gondolkodás nélkül teljes sebességre kapcsoltak. Elmosódó csíkként száguldottak a két banya felé, egészen addig, míg egy műanyag raklap nem szelte át a levegőt, akár egy frizbi. Az őrök felét eltalálta, ijesztő recsegésropogás kíséretében csapódtak a falnak. A többiek megfordultak, és morogva vetették magukat Enyo után. Vagy legalábbis megpróbálták. De a buszváró a szálloda egyik legnagyobb raktárának szomszédságában állt, ezért is volt telipakolva mindenféle áruval és göngyöleggel. Enyo feltépte az egyik nagy láda tetejét, és a benne található zöldségeket gránátként szórta a közeledő vámpírok felé. Vagyis beszéljünk inkább gyümölcsgránátokról, mert az első tíz-tizenkét lövedék sárgadinnye volt. A termések a földön csattantak szét, mindent beterítve lédús húsukkal. Ez pont abban a pillanatban történt, amikor a vámpírok odaértek, így annak rendje és módja szerint szépen fenékre is ültek. De még így is felénk csúsztak, és látszott rajtuk, hogy nincsenek jókedvükben. A vámpírok előbb hagynák megtépázni a testüket, mint a büszkeségüket, hisz így legalább a társaik előtt van mivel dicsekedniük. Ha viszont három anyókával szemben maradnak alul, az erősen rombolná a nimbuszukat. Tudták, hogy ha nem kapják el a graiákat, hosszú időn át hallgathatják a gúnyos megjegyzéseket. A hajtóvadászat motivációja immár személyessé vált, és ez nem sok jót ígért. Főként azért nem, mert gyanítottam, hogy Casanova nem árulta el az embereinek, kikkel is állnak szemben. Ha a legendák igazak, a trió nagyjából az ősi világ Hihetetlen Hulkja volt. Egészen cukik – már a maguk módján –, ameddig nem tesznek keresztbe nekik, de akkor rémisztő dolgokra képesek. És ez még inkább igaz akkor, ha fenyegetve érzik magukat. Enyo másik énjét már láttam egyszer, és nekem bőven elég volt az az egyetlen alkalom. Úgy tűnt, ezúttal talán megúszhatom, mert még mindig a pici öreg nő üzemmódban volt, és úgy álldogált egy furgon előtt, mintha arra várna, hogy elkapják. Ez valahogy még jobban nyugtalanított, mint ha azt láttam volna, hogy szembeszáll a vámpírokkal. Ők viszont láthatólag nem így értékelték a helyzetet. Rávetették magukat, és egy pillanatig én is azt

401

KAREN CHANCE

hittem, hogy ennyi volt. Ám a következő pillanatban a vámpírok köddé váltak. Pár másodpercig meg voltam győződve arról, hogy Enyo valahonnan szerzett egy másik csapdát. De aztán egy ököl formájú kitüremkedés keletkezett a furgon fémfalán, majd dühödt káromkodás hallatszott odabentről. És nevetés idekintről, merthogy Enyo térdre esve csapkodta a földet, és önfeledten vihorászott. – Ez nem vicces – mondtam neki, miközben négy-öt újabb ököl próbálta megtalálni a szabadulás útját a járműből. Enyo felnézett rám, és láttam, hogy patakzanak a könnyek a szeméből. Elég nyilvánvaló volt, hogy az álláspontja szöges ellentétben áll az enyémmel. – Komolyan mondom. Biztos, hogy már kértek erősítést, és ez a helyzet eléggé… Nem maradt időm, hogy befejezzem, mert a vénlányok hirtelen a mozgólépcső felé iramodtak. Utánuk eredtem, átkozva a vámpírokat, és köztük is egy bizonyosat, mivelhogy az az út a recepcióhoz vezetett. Azon túl pedig a kaszinó terült el, zsúfolásig telve olyan emberekkel, akik a hőség elől menekültek be, és épp keményen dolgoztak a másnaposság megalapozásán. Közülük a legtöbben pedig nem rendelkeztek a vámpírok azon képességével, hogy a legsúlyosabb sérülésekből is felépüljenek. Esélytelennek látszott, hogy futva utolérjem a lányokat, ezért meg sem próbáltam. Inkább a folyosóra ugrottam, és épp akkor tűntem elő a semmiből, amikor egy csapatnyi vámpír rohant végig az előtéren. Úgy láttam, máris megérkezett az erősítés. A graiákat akkor vettem észre, amikor hátrafordultam. A folyosón igyekeztek felém. Lerázták az őröket, majd hátrapillantottak az érkező újabb seregre. És folytatták útjukat, de már nem felém, hanem az egyik balra nyíló folyosón át. A francba! Ez az út visszavezetett a lobbiba, a személyzet használta, hogy lerövidítse a távot. Újra ugrottam, ezúttal a recepciós pult mögé, és sikerült halálra rémisztenem a legközelebb álló alkalmazottat. Láttam, ahogy apró, végtelenül ráncos alakok távolodnak tőlem, és meg sem állnak egészen a… – Ó, basszus!

HOLDVADÁSZ

402

Utánuk vetettem magamat, de persze előbb értek fel a hídra, mint én. Ez a híd a Styx folyó felett ívelt át, mely a lobbi kellős közepén folydogált. A boldog turisták révészek csónakjaiban juthattak át a pokolba. A hidat azok számára építették, akik gyorsabb utat kerestek a kárhozat, de legalábbis az anyagi csőd felé, és rendszerint jóval forgalmasabb volt, mint a vízi útvonal alattunk. Most viszont még elég korán volt, hisz a Dantéban igazából éjszaka pörgött fel az élet. A biztonsági őrök gyorsan lezárták a híd mindkét feljáróját, de engem átengedtek. Odasétáltam Deinóhoz, aki vígan lengette a csapdát a víz felett. Ez igazából nem zavart volna, ha nem tudom, hogy a víz egy jókora lefolyóba ömlik a híd alatt. Enyo pont ezekben a pillanatokban méregette a nyílását. Sóhajtottam, és áthajoltam a korláton. A víz sötéten zubogott, mivel a betonból kiöntött meder alját feketére festették. A fejünk felett elhelyezett lámpák fénye megcsillant a gyűrűződő hullámokon, melyeket Enyo keltett odalent. Azt nem láttam, milyen felirat volt a lefolyó mellé írva, de különösebben nem kellett találgatnom. Elfordítottam a fejemet, hogy Deino szemébe nézzek. – Személyes szívességnek venném, ha nem hajítanád őt bele a szennyvízcsatornába. Elgondolkodva nézett rám. – Ma még ne – kértem. Elvigyorodott. Valami mozgást észleltem odalenn, és visszanéztem a vízre. A lámpák által megvilágított tükröződések egyike az árral szemben sodródott felfelé. Jól példázta a hetemet, hogy pislogni is alig volt időm, amikor ez a valami elvált a víz felszínétől, és a levegőbe emelkedett, mint egy kisméretű, világító léggömb. Csakhogy ez ismerős árnyékokat vetett a felszínre. Az egyik fele fekete volt, a másik vakító, ragyogó fehér. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem, mert annyira valóságosnak látszott. De amint megtettem, egyszerűen a tenyerembe ereszkedett, és eltűnt. A következő pillanatban ugyanezt tette Deino is. A nővéreivel végigcaplattak a hídon, ott hagyva engem egy szitkozódó, dühödt, elázott vámpírral, aki a koszos vízben evickélt partra a híd alatt. Az ujjaim hegyén pedig még mindig éreztem a hűs permet cseppjeit.

33

Abban a pillanatban meghallottam az ordibálást, ahogy megjelentem a lakosztályban. Egy valahonnan ismerős hang sipítozott az egyik hátsó szobában. Az előtérben állva azon töprengtem, vajon érdekel-e egy újabb balhé. Arra a döntésre jutottam, hogy nem, és már le is léptem volna, de sajnos elkéstem. Valaki megragadott. – Cassie! Lenéztem, hogy egy meglehetősen pánikba esett Fred képébe bámuljak, aki a nappaliba vezető néhány lépcsőfok alján állt és a pólómba kapaszkodott. – Mi a baj? – kérdeztem lemondón. – Hát… izé… Marco épp nincs szolgálatban, és nem akarom felhívni. Még úgy tűnne, nem vagyok képes kézben tartani a dolgokat. – Miféle dolgokat? Fred egyik kezével a lakosztály belseje felé intett. – Azt a dolgot. Pár perce viharzott be, és azt üvöltötte, hogy látni akar téged. Persze azt kellett mondanom, hogy nem vagy itt, és nem tudom, mikor jössz vissza. Erre bement a szobádba… – De kicsoda? – …és elkezdett kutatni a holmid között. Szóltam neki, hogy ezt nem szabad, de… Nem kellett tovább találgatnom, hogy kiről is beszél, mert a következő pillanatban egy magas, szőke, és meglehetősen ingerült alak jelent meg az ajtóban. Csillogó zöld brokátfelöltőt viselt, ami

HOLDVADÁSZ

404

vézna, cingár termetének köszönhetően úgy állt rajta, mintha egy imádkozó sáska állna előttem. – Te! – mutatott hosszú, csontos ujjaival ki másra, mint rám. – Már szerettem volna elmenni hozzád – nyugtatgattam, de akár a falra hányt borsó. Augustine meg se hallotta, amit mondtam. – Kiét fogod felvenni, és ne hazudj nekem! – Micsoda? – Egy hónap ment rá az életemből, egy teljes hónap. Felfogtad? A felém meredő ujj most már határozottan reszketett, ahogy az egész ember is. És nem úgy tűnt, mintha a körülötte keringő vámpírok látványa rémítette volna meg ennyire. Sőt gyanítottam, hogy Augustine tudomást sem vett róluk. Csak engem nézett, és ha mélykék szemével ölni tudott volna, nekem már annyi. – Dolgoztam, akár egy rabszolga, éjt nappallá téve. Ez lett volna a mesterművem! Érted? – Nem. – A mes-ter-mű-vem – sipította. – A legcsodálatosabb ruha, amit valaha alkottam. Már szinte kész, és erre te mit művelsz? Kiét fogod viselni? – Hé, nincs fogdosás! – szólt rá a vörös hajú vámpír, és lefejtette a hosszú, csontfehér ujjakat a ruhámról. – Felültettél! – vádaskodott tovább Augustine, és általában tökéletesen uralt vonásai helyén most méregtől eltorzult, vörös arcot láttam. – Az elejétől fogva kitervelted! – Mit terveltem ki? – kérdeztem, és igyekeztem nyugtató hangot megütni, mert valóban úgy éreztem, szegény fickó bármelyik pillanatban infarktust kaphat. – Még nincs kész! Ezt sem érted? Még egy nap, talán kettő. De ma estére nem! – Ma estére? Mi van ma este? – Ne gyere most ezzel! Délután már megérkeztek az első rendelések, de akkor még nem sejtettem semmit. Teljesen érthető, hogy az emberek jó előre szeretik megkapni a ruháikat. Hozzá vannak szokva a silányabb munkához, mint amilyet az a Claude végez. Akkor se lenne képes eltalálni a helyes méretezést, ha az élete

405

KAREN CHANCE

múlna rajta. Vagy ott az a másik, Tyndale. Egyáltalán, milyen név ez egy… – Augustine… – De aztán csak jöttek és jöttek, megállás nélkül. Tudod, hogy mostanra mennyi ruha maradt a műhelyemben? Egy! Az a bizonyos. Az, amelyikhez képest az összes többi szemét. Kapisgálod már? Jó, persze az enyémet leszámítva, de még az is… Most én ragadtam meg őt. Úgy tűnt, ez nem szabályellenes, mert a vámpírok ezúttal nem avatkoztak közbe. – Azt akarod mondani, hogy a koronázási ruhákat mind mára kérték ki? – Ahogy azt te is nagyon jól tudod! Vagyis megváltoztattátok a dátumot, igaz? Csak épp nekem felejtettetek el szólni, és az a ruha még nincs kész! Egyszerűen… Azt már nem hallottam, hogy mi volt egyszerű, mert addigra ugrottam. *** Az ember valahogy érzi, hogy nem egy vidám parti közepébe csöppen, ha már az ajtón is egy sorozatgyilkos engedi be. Persze ezzel jó előre számoltam. Váratlanul felbukkanni a vámpírok bálján, amire egyáltalán nem kaptunk meghívást, többé-kevésbé garantálja, hogy el lesz rontva az esténk. A szóban forgó gyilkos az ajtófélfának támaszkodott, miközben tetőtől talpig végigmért. Fakó arcán őszinte meglepetés tükröződött. – Cassandra Palmer. Épp, amikor már azt hittem, ez az este is óhatatlanul unalomba fullad. Kisöpörtem a fekete álhajat a szemem elől, és visszanéztem rá. Abban bíztam, hogy egy ember, vagy legalább egy alacsonyabb szintű vámpír nyit ajtót, akit átverhetek a bűbájjal, amit azért vetettem be, hogy kerek arcomat kissé elvékonyítsam, és kék szememet barnára színezzem. De persze nekem egy mestervámpírral kellett összeakadnom, aki még viccesnek is tartotta magát. – Hogyan ismert fel? – Mert a stílus maga az ember, kicsikém.

HOLDVADÁSZ

406

Végignéztem az álcámon, amit persze menet közben kellett összekapkodnom. Eredetileg elit pincérnő akartam lenni, de a Dante nem kifejezetten a finom ízlésről volt híres. Így aztán egy pajkos francia cselédlány és a Rocky Horror Picture Show keveréke lettem: ócska zöld bársonyruha, neccharisnya, és egy Elvira stílusú paróka, ami folyton a szemembe hullott. – Ha-ha, nagyon vicces – néztem vissza rá. Közelebb hajolt, az orrcimpái finoman megremegtek. – És a szagod is meglehetősen… egyedi. Megpróbáltam nem elhúzódni, de mégis jelezni, mennyire undorítónak találom ezt. Nem járhattam sikerrel, mert az az iszonyú vigyor újra kiült az arcára. Valaki szólhatna neki, hogy nem túl előnyös. Persze nemigen tudtam volna bármi olyasmit mutatni rajta. Úgy öltözött, mint egy régimódi temetkezési vállalkozó. A haja olyan koromfekete volt, ami csak egy elbénázott festés eredménye lehetett. A szemfogai kiálltak, és teljesen megsárgultak. Sosem értettem, miért hagyta így őket. A viktoriánus kor óta már igazán lett volna ideje rá, hogy rendbe rakassa. Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét. – A sötétben is megismernélek – suttogta. Aztán megnyalta a nyakamat. Hátraugrottam, küzdöttem a feltörő hányingerrel, és eközben kicsúszott a kezemből a falatkákkal megrakott tálca, amit magammal hoztam. Utánakaptam, de egyúttal nevetségesen rövid szoknyámra is ügyelnem kellett, és a kettő nem ment egyszerre. Megcsúsztam a hideg, nedves lépcsőn, és a fenekemen landoltam, épp akkor, amikor az ajtó bevágódott előttem. – Jack! – ordítottam, de nem érkezett válasz. Összekapartam magamat a földről, kihúztam a bugyimat a fenekemből, és újra fellépdeltem a lépcsőkön. Átkukucskáltam az ajtón, de nem sokat láttam. A személyzeti bejárat tejüvegén át csak halvány árnyak tűntek fel, melyek közül az egyik egész biztosan még most is rajtam röhögött. – Nem fogok csak úgy lelépni innen, tudod? Semmi.

407

KAREN CHANCE

– Ez az én istenverte partim! – üvöltöttem, és belerúgtam az ajtóba. Az eredmény csak egy sajgó lábfej lett, és hallottam, ahogy a ház védelmezői figyelmeztetően zizegnek. Szitkozódtam, és odaléptem a tálcához, hogy felvegyem. A blinik ugyan ehetetlenné váltak, amikor szétszóródtak a fűben, de szükségem volt rájuk az álcámhoz. Feltéve persze, ha sikerül bejutnom. Ez azonban egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Az erőm egyszerűen nem érzékelte ezt a házat, nemhogy képes lett volna berepíteni oda. Valahányszor megpróbáltam, úgy csúszott ki metafizikai markomból, mint valami nedves üveg. Nem maradt semmi fogódzóm. De nem olyan volt, mintha varázslat védené vagy engem blokkolna valami bűbáj. Ilyen már történt velem korábban, és egészen más érzés volt. Itt álltam a ház előtt, láttam, megérinthettem, de ami az erőmet illeti, nos, számára nem létezett. – Mondtam, hogy nem fog menni – közölte Billy, aki mellettem lebegett. – De nem hallottam, hogy jobb ötlettel álltál volna elő – korholtam, miközben egy újabb szakadásra lettem figyelmes a harisnyámon. – A francba! – Simán farmerban kellett volna jönnöd. Az összes felszolgáló, akit láttam, férfi. És vámpír. – Azt mondod, feleslegesen öltöztem fel így? – Végül is elég cuki vagy – nyugtatgatott, mereven bámulva a szoknyámat. – Hagyd abba! És találj nekem valami módot, hogy bejussak. – Épp ezt akartam mondani, Cassie – ingatta a fejét. – Nincs mód erre. – Miről beszélsz? – Akkor jöttem rá, amikor be akartam lebegni egy ablakon, és nem sikerült. Nem ment, érted? – Na és? Biztos védelmezőt raktak rá. – Az nem számítana. Szellem vagyok, és nem találtak még fel olyan védelmezőt, ami rám is hatna. – Amint látod, ez nem igaz.

HOLDVADÁSZ

408

– Nem erről van szó – rázta egyre hevesebben a fejét. – Nekem is beletelt egy kis időmbe, amíg rájöttem. Sőt talán még nekem sem sikerült volna, de pár vendég épp erről beszélgetett. Kiderült, hogy ők sem csinálják gyakran, és a mágusoknak is komoly erőfeszítést jelenthet ez az egész… – Billy! – szóltam rá türelmetlenül. – Azért nem tudtam átmenni a falon, mert az nincs is ott. Azt állapítottam meg, hogy a ház belsejéből egyetlen nagy portált csináltak. A külseje itt van, de a belseje… valahol másutt. – De hol? – Azt nem tudom. Csak két ajtó működik, a bejárati és ez. Az ablakok átjárhatatlanok. Gondolom, hogy amikor belépsz az egyik ajtón, a portálon át rögtön elrepülsz oda, ahol a többiek vannak. És távozáskor is ugyanez a módszer. – Akkor ezért nem tudok ugrani – mondtam lassan. – A házat kiemelték ebből a világból, és az erőm csak itt működik. – Igen, szerintem is. Vagyis, ahogy mondtam, nem juthatsz be. – Ó, dehogyisnem – feleltem dacosan. Mindez csak még elszántabbá tett. Nem elég, hogy a saját koronázásomat nélkülem tartják meg, még olyan helyet is választottak, ahová az erőm nem jut el. És úgy tűnt, ezt a helyzetet senki nem találta végtelenül ironikusnak. – Oké, tegyük fel, bejutsz – nézett rám Billy karba tett kézzel. – Akkor mi van? A természetfeletti világ nagyágyúi vannak odabenn. Ha készülődik valami, azt hagyd, hogy ők oldják meg. – Nem oldhatják meg, ha azt sem tudják, mi jelenti a veszélyt. – Te sem tudod. – És nem is fogom, ha csak ácsorgunk itt. Úgyhogy menj vissza, és szerezz valamit, amit használni is tudok. Billy sóhajtott, aztán morgolódva eltűnt, én pedig tehetetlenségemben az előttem tornyosuló, ultramodern épületet bámultam. Kissé arra emlékeztetett, mintha idegen lények csapódtak volna a hegyoldalba, és a repülő csészealjuk egy darabja kilógna a földből. A ház homlokzatának legnagyobb részét üveglapok fedték, gondolom azért, hogy minél jobban kihasználják az erdővel borított

409

KAREN CHANCE

völgy és a Sierra Nevada kissé távolabbi, hófödte csúcsainak látványát. Döbbenetes volt, kecses és lenyűgöző. Éppolyan, mint a tulajdonosa. És az ő valódi személyiségéhez is pont ennyire nehéz volt eljutni. De ki kellett találnom valamit, különben ez igencsak emlékezetes este lesz, méghozzá nem pozitív értelemben. Még akkor is ott álldogáltam, amikor a sötétségből egy párocska alakja bontakozott ki. A férfi a hetvenes években divatos pofaszakállt viselt, a szeme pedig olyan metsző volt, mint a vadonatúj borotvapenge. A nő egy kis nercgallért terített a vállára, és megpróbált nem úgy kinézni, mint akiből épp az imént táplálkozott egy vámpír a közeli fák árnyékában. Ügyet sem vetettek a felkínálkozó finom falatra, azaz rám, miközben felmentek a lépcsőn. A férfi erőteljesen kopogtatott, mire az ajtó azonnal feltárult. Jack minden eleganciát nélkülöző megjelenését látva a most érkezett vendég lebiggyesztette az ajkát. – Még ma sem tudtad volna egy kicsit megerőltetni magadat? – Megerőltetni? – kérdezett vissza Jack tettetett értetlenkedéssel. – Nagyon jól tudod, miről beszélek! A vendégek fele ember. – A másik fele meg vámpír – futtatta végig Jack csontos ujját a férfi túl széles poliészter nyakkendőjén. – Nem gondolod, hogy a finom ruhák meg a csinos pofikák elfeledtetik velük, hogy kik vagyunk? – Addig biztos nem, amíg itt ugrálsz ebben a nevetséges jelmezben – vágott vissza a férfi az irónia leghalványabb jele nélkül, majd vacsorájával együtt belépett. Jack felnevetett. Egy cseppet sem lett kellemesebb tőle a képe, mint amikor mosolygott, de a hangja meglepően telt és mély volt. – Itt mindenki jelmezt visel – szólt utánuk. – Csak néhányunknak van annyi eszünk, hogy ezt tudjuk is. – Mindenki, téged kivéve – szóltam oda neki. Rám vetette a tekintetét, melyben megcsillant az ajtó melletti gázlámpa fénye. A lángok ott táncoltak a pupilláján, mintha bármi szükség lett volna arra, hogy még félelmetesebben nézzen ki. – Hogy mondtad? – Te valójában is így nézel ki, nem igaz?

HOLDVADÁSZ

410

Barna nyakkendője és a zakója alól felsejlő szakadt mandzsetta akár még a viktoriánus korból is származhatott. Sápadt arca és gondozatlan, kócos haja ékes bizonyítékát adta annak, hogy meg sem próbált javítani a kinézetén. Én álcáztam magamat, ahogy az előbbi vámpír is. De Jack nem volt más, csak Jack. Nem igazán vártam, hogy választ is kapok, de hirtelen előrehajolt, és a nyakam azonnal libabőrös lett a leheletétől. – Mondd csak, kicsinyem, tudod, miért gyűlölik annyira a vámpírok a róluk kialakított hollywoodi sztereotípiát? – A rosszul megírt párbeszédek és a pocsék színészek miatt? – Nem. Azért, mert ott igazi valónkat, a puszta igazságot, a brutalitást mutatják be. Más szóval azt, amilyenek valójában vagyunk. Mind szörnyetegek a külső álca alatt – vigyorgott rám. – Még a jóképűek is. Elengedtem a fülem mellett a Mirceára vonatkozó kiszólást, hisz ez utóbbi mondatával nyilván rá utalt. – Ezért raktak ide, hogy a hátsó ajtót őrizd? Mert mindenki szégyenkezik miattad? – Tartanak attól, amit esetleg elmondhatnék a sok finom vendég közé keveredve – vetette oda könnyed hangon, de a szemében valami sötét fény csillant. – Velem is épp ez a helyzet – feleltem, hátha így közös nevezőre jutunk. A tekintete az enyémbe fúródott, és mintha a nevetés apró szikráját véltem volna felfedezni az örvénylő fekete mélységben. Pontosan tudta, hogy játszom vele, de unatkozott, dühös volt, és egyáltalán nem érdekelte. – Azt hittem, attól tartanak, hogy valaki még elkapná az értékes csecsebecséjük puha, fehér torkát. Nagyot nyeltem, és ellenálltam az erős késztetésnek, hogy eltakarjam a szóban forgó, igencsak védtelen testrészemet. – Igen, ezt mondják, mert így jobban hangzik. De azt hiszem, igazából szégyellnek engem. Egy vámpír udvarában nőttem ugyan fel, csakhogy nem a megfelelőében. Érted, ugye? Bólintott. Közismert volt, hogy Tonyt vámpírkörökben is afféle söpredéknek tartották. Ez volt az egyik oka annak, hogy gyanítottam,

411

KAREN CHANCE

sose tudnék beilleszkedni a vámpírok közé. A másik meg az az apróság, hogy én nem is vagyok vámpír. – És nekünk, számkivetetteknek össze kéne tartanunk. Ezt akarod mondani? – kérdezte. – Te magad mondtad, hogy jó lenne feldobni valamivel a partit. – Olyasmi. – Akkor beengedsz? – Azt az utasítást kaptam, hogy tartsalak távol. – De nem ezt kérdeztem. Jack arca felderült, mint egy bugyuta öleb gazdájáé, amikor végre sikerül betanítania az első trükköt. – Nem, tényleg nem. – Nos? – Nemsokára te leszel a Pythia, igaz? – méregetett hosszasan, elgondolkodva. – És? – kérdeztem vissza karba tett kézzel, bár már tudtam, mi következik. – Esetleg alkalmad lesz arra, hogy megtegyél nekem egy kis szívességet a jövőben. – Miféle szívességet? – Semmi komplikált dolog – mormogta. Jacket ismerve ez nem nyugtatott meg különösebben. – El kell fogadnom, bármi is legyen az – mondtam vonakodva. Úgy éreztem, hogy épp lepaktálok az ördöggel, és minden bizonnyal nem is jártam távol az igazságtól. De muszáj volt bejutnom oda. – Megegyeztünk – vágta rá olyan gyorsan, hogy biztos lehettem abban, ezt még meg fogom bánni. Aztán nagy lendülettel szélesre tárta előttem az ajtót. – Alig várom, hogy lássam Lord Mircea reakcióját, amikor felbukkansz. – Akkor már ketten vagyunk – motyogtam magamnak, és gyorsan beléptem.

34

Jack egy kis széket állított magának a diófa lambériával burkolt folyosón a konyha ajtaja mellé. A falon egy tükör lógott, talán azért, hogy a felszolgálók ellenőrizhessék a kinézetüket. Én is így tettem, és szinte sokkot kaptam. Vörösesszőke tincseimet ugyan még elrejtette a paróka, de saját fitos orrom és vadul villogó kék szemem nézett vissza rám. – Bűbájellenes varázslat – tájékoztatott Jack, aki szemmel láthatóan remekül szórakozott rajtam. Remek. És minden reményem ellenére a zöld bársony egyáltalán nem látszott feketének a gyenge fényben. Megpróbáltam feljebb húzni a túlságosan kivágott felsőt, ám az eredmény az lett, hogy a szoknyám emelkedett illetlen magasságba, úgyhogy abbahagytam. – Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdeztem. – Szinte biztos vagyok benne – felelte vígan. Metsző pillantást küldtem felé, persze minden hatás nélkül, majd elindultam a folyosón. Egy hatalmas előtérbe jutottam, ahonnan lépcső vezetett felfelé. Elegáns, fából ácsolt lépcsősor volt, vagy féltucatnyi őrrel megspékelve. Ez azért okozhatott némi gondot, mert néhányukat ismertem is. Egytől egyig magasak voltak és szőkék. Közömbös arccal álldogáltak ott, mint a megszólalásig egyforma bábuk. Még kecses fekete szmokingjuk és különösen csillogó, aranyfényű szemük is ugyanolyan volt. Gyorsan beugrottam egy nálam is magasabb padlóváza fedezékébe, és némán átkozódtam. Nem csoda, hogy Jack ilyen könnyen beengedett. Tudta, hogy tíz méterre sem jutok a házban. És a fenébe is, igaza volt. Kizárt, hogy

413

KAREN CHANCE

ne ismerjenek fel, ha átsétálok köztük. Ketten a testőreimnek voltak kirendelve, mielőtt ez a kis mulatság megszerveződött, és az ősöreg szemeket nehéz becsapni. Ráadásul alig két méterre álltak a lépcsőtől, ami azt jelentette, hogy hiába is próbálnék más irányból közelíteni, mindenképp kiszúrnának. Épp arra készültem, hogy visszavonuljak, és megnézzem, hátha a konyha felől van egy másik átjáró, amikor feltárult a főbejárat ajtaja. Néhány csepp eső szállingózott be, és egy kis csapat csillogó ruhás alak tűnt fel. Fontos személyiségek lehettek, mert az őrök fele azonnal odaugrott köszönteni őket, és a többiek is úgy néztek ki, mintha elalélni akaró tinédzserekké változtak volna. Senki nem figyelt oda rám, így aztán kiléptem a rejtekhelyemről. Azt reméltem, eljutok a bálteremig, amíg az ajtón belépő amazon magára vonja az őrök figyelmét. A legalább 180 centi magas, dús keblű vörös hölgyemény testhez álló ezüstszín ruhája fölé annyi nercet húzott, amitől egy PETA-aktivista agyvérzést kapna. Ám rövid úton megvált a szőrmétől, és odahajította nekem. – Míírchea! Hol fan Míírchea? Hol fan asz a gyönyörüségess bitang? – érdeklődött fennhangon. – A bálteremben, mylady – mormolta valaki. De az is lehet, hogy normális hangerővel felelt, csak a bunda takarta be annyira az egész fejemet, hogy nem hallottam rendesen. Az az átkozott kabát olyan nehéz volt, hogy kis híján a földre rogytam alatta. Nem látszott belőlem más, mint egy szőrrel borított kupac. – Ljubov Okszinia Donszkaja nagyhercegnő. Az ő megszólítása őfelsége – jelentette ki a kicsi, kopasz férfi félénken, miközben előbányásztam magamat a bunda alól. – Bocsánatot kérek – hajolt meg az őr, mire fejbe csapták egy ékszerekkel gazdagon díszített legyezővel. – Noss? Akkor mire fár? – Mylady… azaz őfelsége? – próbálkozott az őr. A kopasz biccentett egyet, társát azonban egyáltalán nem foglalkoztatta a megszólítás. Magasba emelte hosszú, fehér kesztyűbe bújtatott kezét, mint egy operaénekes, aki áriát ad elő. Mellei úgy ringatóztak, mint két hajó tatja, és akkora gyémántok villantak meg a nyakán, amekkorák másnak lehúzták volna a fejét.

HOLDVADÁSZ

414

– Mondja meg neki aszonnal, hogy jöjjön üdföszölni asz ő kis Ljubocskáját! Az őr egy pillanatig csak állt, és szemlátomást kínosan feszengett. Aztán nyelt egy nagyot, és összeszedte minden bátorságát. – Örömmel, de… de pillanatnyilag a Pythiával van, hölgyem. – A Ptyhiáfal? – sziszegte a nő összeszorított, kárminvörös ajkai közt. – Asz meg mi? – Az új látnok – magyarázta a kopasz pasas. – Emlékszel, Lily, a koronázás – folytatta, de a nő értetlenkedve bámult rá. – Tudod, amiért jöttünk. – Én ászért jöttem, hogy lássam Míírcheát – pislantott le vágottmandula-szemével az őrre, amivel sikerült ismét felzaklatnia. Mivel a fickó maga is elég magas volt, nyilván nem lehetett hozzászokva, hogy lenézzenek rá. – Most akkor nem tudja, hol fan a messtere? – A bálteremben, őfelsége – ismételte a vámpír egyre aggodalmasabb képpel. – Ha tehát tudja, hogy hol fan, miért áccsorog még itt? – csapott a nő játékosan a vámpír karjára, amitől az megtántorodott. – Igenis, my… őfel… Azonnal. A fickó elkotródott, én pedig utána, mintegy százkilónyi nercet cipelve magammal. Az őrök még csak rám se pillantottak, nemhogy alaposabban szemügyre vettek volna. A következő pillanatban megérkeztünk a hatalmas bálteremhez, és ahogy beléptem, már nem aggódtam a magam mögött hagyott vámpírok miatt. Sokkal inkább lefoglalt az, amelyikkel szembetaláltam magamat. Szinte az első pillantásommal kiszúrtam. Egy nagyobb csoport közepén állt, a versenyzongora csillogó fekete lakkfelülete mellett. Mintha egyenesen a negyvenes évek valamelyik filmjéből lépett volna elő. Magas, sötét hajú és jóképű – éppoly tökéletes, mint a szőkeség, akit a karjában tartott. A lány minden egyes hajszála tökéletesen simult a kontyába, kivéve azt a néhány tincset, melyet művészien a füle mellé bodorítottak. Mélyen dekoltált, éjkék estélyi ruhája is kifogástalan volt. Úgy emelte ki testének minden domborulatát, hogy közben nem vált ízléstelenné.

415

KAREN CHANCE

Az a lány túlságosan jól nézett ki. Senki nem fogja elhinni, hogy ő én vagyok. – Asz? – harsant fel mögöttem egy éles hang. Megpördültem, és őnagyhercegnősége termetes alakját pillantottam meg alig egy méterre tőlem, aki a lornyonján át az én dublőrömet szemlélte. – Esz volna asz új Pythia? – kérdezte vagy senkitől vagy mindenkitől. Nehéz volt megállapítani, kihez szólt a kérdés. A mellette álló kis ember mondott neki valamit, de a zenétől és a falatozó vendégek nyüzsgésétől semmit nem hallottam. Úgy tűnt azonban, hogy Lily nem értett egyet vele. – Közönséges – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. És nagyjából akkora hangerővel, mintha egy focimeccset közvetítene hangosbemondón át. Nem volt meglepő, hogy a környezetünkben mindenki elnémult és felénk bámult. Így tett Mircea is, majd a szeme átsiklott Lilyn, és megállapodott rajtam. Az egész túl gyorsan történt ahhoz, hogy elrejtőzhessek. Mircea szeme összeszűkült, és az ajkai is elkeskenyedtek. Nála ez egyenértékű volt a teljes dührohammal. De pillanatok alatt rendezte a vonásait, és visszafordult a szőkeséghez, hogy aztán vígan együtt kacagjanak valamin. Csak ennyit láttam, mert egy másik, szmokingos és nagyon ijesztő arckifejezésű vámpír ragadott magával és sodort ki a teremből. Kit Marlowe, a Szenátus kémfőnöke volt az. Mindig nevető sötét szeméről, kuszán álló barna hajáról és laza mosolyáról volt híres – meg persze arról, hogy mindennek nem szabad bedőlni. Akárhogy is, általában képtelen voltam felfedezni azt a veszélyes és kíméletlen vámpírt, aki a megnyerő külső mögött rejtőzött. Ebben a pillanatban viszont egész könnyedén ment. – Beszélni akarok Mirceával! – jelentettem ki határozottan, miközben a konyha felé vonszolt. – Vegye úgy, hogy vele beszél – mondta fojtott hangon. – Egy kicsit furán venné ki magát, ha hirtelen otthagyná a megkoronázandó Pythiát, hogy elcsevegjen az egyik szolgával. – De ő nem a Pythia, hanem egy célpont, akit le fognak vadászni. Ma este támadni fognak, Marlowe! – Ez igen valószínű.

HOLDVADÁSZ

416

Kitámasztottam a sarkamat, hogy legalább lelassítsam, de a tükörsima padlón nem sokra mentem vele. Talán fel sem tűnt neki, hogy próbálkozom. – Ha ennyire biztosak ebben, akkor meg minek kellett ez az egész cirkusz? – Mert ez a hagyomány. Mert azok az átkozott mágusok ragaszkodtak hozzá. Mert senki nem írná alá a szövetségi megállapodást anélkül, hogy legalább egyszer ne találkozna az új Pythiával. – És ha megölik, akkor vajon aláírják? – vitatkoztam, miközben Jack előzékenyen kinyitotta a hátsó ajtót. – Senkit nem fognak itt ma este megölni, ezt megígérhetem. Megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Mindenki teljes biztonságban van. – Ha annyira biztonságos, akkor miért nem maradhatok? – Mert nagyon fáradt, és szeretne mielőbb visszajutni a szállodai szobájába – duruzsolta Marlowe olyan meggyőzően, hogy szinte bedőltem neki. – Ezzel nálam semmire se megy! – csattantam fel dühösen. – Jó, akkor próbálkozzunk ezzel – közölte, és aznap este már másodszor bevágódott előttem az ajtó. – Marlowe! Egy perc elteltével, mikor világossá vált, hogy komolyan gondolta, leültem a lépcsőre. A kő hideg volt és nyálkás, mint a köd, ami körülvette az egész házat. Augusztus volt ugyan, de ilyen magasan a hegyekben a nyár valójában csak a naptárban létezett. A fejem fölött elterülő csillagpaplant néztem, a szitáló eső cseppjei az arcomba hullottak. Nem is foglalkoztam azzal, hogy letöröljem őket. Az egész nagyon is passzolt a hangulatomhoz. Mostantól már mindig ez lesz? Vagy bezárnak, vagy kizárnak? Az egész életem azzal telik majd, hogy jóslatokat mondok, de fogalmam sem lesz, mihez kezdenek vele mások, kezdenek-e velük egyáltalán valamit? Kísértetiesen olyan volt az egész, mintha újra Tonynál lennék. Ha behelyettesítettem a Szenátust az ő helyére, semmi sem változott. Eszedbe se jusson, hogy bármit is befolyásolhatsz.

417

KAREN CHANCE

Ne is gondolj arra, hogy irányíthatod a körülötted folyó eseményeket, hogy önálló döntéseket hozhatsz. Csak maradj a helyeden, és tedd azt, amit mi mondunk. Csak bújj bele a szép ruhákba, és mosolyogj. Csak viselkedj jó kislányként. És úgy is tettem. Pontosan követtem az utasításokat, amíg rá nem jöttem, mire használja fel Tony a tőlem kapott információkat. Megtudtam, hány embernek okozott fájdalmat, hány életet tett tönkre. Akkor aztán cselekedtem, mert nem akartam szerepet vállalni mások bántalmazásában, esetleg halálában, ha mégoly közvetett is volt ez a szerep. Nem akartam fogaskerék lenni egy olyan rendszerben, amiről semmit sem tudtam. Egyszerűen elegem lett. Vajon mikor felejtettem el mindezt? Az ajtó kinyílt, de nem fordultam hátra. Valaki lejött a lépcsőn, és egy kabátot terített a vállamra. Édeskés fűszerek, sűrű erdő és Mircea illata áradt belőle, és önkéntelenül is magamra húztam. – Azt mondtad, nem változtat semmin – mondtam anélkül, hogy felnéztem volna. Mircea meg sem próbált úgy tenni, mintha nem értené. – Nem is. Ennek semmi köze a mi kettőnk kapcsolatához. – Tényleg? – néztem rá dühösen, fájdalmasan, tehetetlenül és elárulva. Elém lépett, és mivel én a lépcsősor tetején ültem, ő meg a talajon állt, amikor előrehajolt, és megfogta a kezemet, a szemünk egy magasságba került. Egyszer olvastam valahol, hogy a főnökök szeretik, ha a székük magasabban helyezkedik el, mint a beosztottaké. Ez pszichológiai előnyt jelent a számukra. Mircea nem élt efféle trükkökkel. Nem volt szüksége rájuk. – Nem, tényleg nem. Kétféle kapcsolatunk van, Cassie. Ezt te is jól tudod. Nem lehet másképp. És ez egy hivatalos, szakmai döntés volt. Éppúgy, mint az, amit tegnap éjszaka mondtam. – Hivatalos – ismételtem el keserűen, a varázslatosan szép, sötét szemekbe nézve. A gázláng fénye éppúgy táncolt bennük is, mint Jack szemében, mégis annyira más volt. – Igen.

HOLDVADÁSZ

418

– Oké, akkor beszéljünk hivatalosan – mondtam csendesen. – Egy hónappal ezelőtt megígérted nekem, hogy nem fogsz beleavatkozni a munkámba. – Egy hónappal ezelőtt Apolló halott volt, és azt hittem, a nehezén már túlvagyunk. – Vagyis hazudtál. – Nem. Azt mondtam, megpróbálom. És úgy is tettem. De itt nem a munkádról van szó. – Ez az én koronázásom. – Ez pusztán formaság. Olyan formaság, ami az első pillanattól fogva aggasztott engem. Meglepetésemre leült mellém a nedves lépcsőre, amitől méregdrága Armani pantallója azonnal átázott. Persze az átöltözés nem jelenthetett nagy gondot neki, hisz ez az ő otthona volt. Nem mintha eddig lett volna alkalmam látni. – Már rég elhoztalak volna téged ide – mondta azt a kellemetlen képességét kihasználva, hogy olvasott a gondolataimban. – De azon munkálkodtunk, hogy biztonságossá tegyük a helyet. Tudtuk, hogy az ünnepség nyilvánvaló célponttá teszi a házat, de nem fújhattuk le az egészet. Mindenki látni akart téged… – Csakhogy ez az óhajuk így nem teljesül. – Úgy terveztük, az volt a szándékunk, hogy te is itt leszel. – Akkor mi változott? Mircea döbbenten nézett rám. – A múlt hét nem elég indok? Háromszor törtek az életedre három nap alatt. Ez változott! A támadás esélye a lehetségesről valószínűre, majd teljesen biztosra változott, és túl nagy lett a kockázat. Döntés született, hogy… – Igen, azt látom – vágtam a szavába. – A döntés megszületett. Anélkül, hogy megkérdeztetek volna, vagy akár csak értesítettetek volna róla… – Miért, mi lett volna akkor, ha szólunk? „Figyelj csak, eldöntöttük, hogy a ceremóniát biztonsági okokból egy dublőrrel tartjuk meg.” Hogyan reagáltál volna erre? – Szerinted mégis hogyan? – förmedtem rá. – Ezerszer elmondtam már, nem fogadhatom el, hogy valaki helyettem haljon meg.

419

KAREN CHANCE

– Én pedig mindannyiszor elmondtam neked, hogy néha szükség van rá. Ez a lány egy profi, rengetegszer vállalta már a veszélyt. Ez az ő munkája… – Nem, ez az enyém! Egy percig csak meredten néztük egymás. Mircea arcán ugyanaz a feszültség, talán még harag is tükröződött, amit én éreztem. Meglepődtem azon, hogy láttatni engedi. Ha úgy akarta, semmilyen érzelem nem mutatkozott meg rajta. Az arcát fürkésztem, megpróbáltam megállapítani, hogy ez valami trükk-e. Hátha így próbál meg bűntudatot ébreszteni bennem, amiért újabb gondot okozok, amiért elvonom őt a feladatától, amiért csak a baj van velem. Ha csak megjátszotta magát, hát piszok jól csinálta. Máris feltámadtak bennem mindezek a gondolatok, és azt gyanítottam, hogy még igaza is lehet. A gondot az okozta, hogy nekem is igazam volt, és ő ezt nem látta. Semmit sem látott, mert még mindig annak a tizenegy éves lánynak képzelt, akit megvigasztalt valamikor a szobájában. Pedig én már nem az az ember voltam, méghozzá jó ideje. Nem lehettem biztos abban, hogy Mircea bármikor is belátja ezt, hogy úgy fog rám nézni… A gondolataim kezdtek elkalandozni, ám ekkor valami oldalba vágott. Nem támadás ért, vagy ha mégis, akkor a saját erőm indította ellenem. Mintha vasmarokkal szorította volna össze az egész lényemet, hogy megpróbáljon kirángatni innen, és elrepíteni máshova, egy másik korba. Mircea eközben beszélt hozzám, bizonyára észérveket húzott elő, egyszerre lehetett meggyőző és elbűvölő, csakhogy túlzottan el voltam foglalva magammal ahhoz, hogy felfogjam, amit mond. Aztán a lökdösés erős taszigálásba váltott át, a húzásból rángatás lett. Ilyen érzést utoljára azelőtt éreztem, hogy Pythia lett volna belőlem. Az erőm akkoriban kényére-kedvére rángatott térben és időben, amerre csak szükségesnek ítélte. Most pedig nagyon nagy szükség lehetett rám, mert bármennyire is harcoltam ellene, egyre inkább magába szippantott. Végül Mirceának is feltűnt, hogy valami nincs rendben velem, mert megragadta a vállamat. – Cassie! Cassie, mi van…

HOLDVADÁSZ

420

– Vigyázat – sziszegtem felé összeszorított fogakkal. A kezét a karomon tartotta, és tudtam, ha elindulok, mielőtt elengedne, akkor akár tetszik, akár nem, őt is magammal rántom. – Micsoda? – Vigyázat! – kiabáltam, és megpróbáltam ellökni magamtól. Fogalmam sem volt, hogy merre indulok, de az erő intenzitása azt sugallta, hogy nem lesz túl mókás utazás. – Eressz! – szóltam rá, de csak egyre szorosabban kapaszkodott belém, az ujjai mélyen a húsomba vájtak. A következő pillanatban útnak indultunk.

35

Az idő örvénylett körülöttünk, színek villództak mindenfelé, a gyomrom felkavarodott. Aztán arra lettem figyelmes, hogy egy szmokingba öltözött férfi ölében zötykölődöm egy jellegzetes fekete londoni taxiban. Én felbámultam rá, ő pedig le rám. Barna szeme tágra nyílt, és döbbenetet tükrözött. Egy másodperc múltán felegyenesedtem, és alaposan végigmértem. A szmokingja nem sokat árult el, de a karjába kapaszkodó, rémülten pislogó nő cuki bubifrizurát hordott, és olyan műselyem ruhát, ami elég erőteljesen behatárolta a korszakot. – Húszas évek? – találgattam, mert az időérzékem valamiért teljesen összekavarodott. – Hatvanas – felelte Mircea kibámulva a hátsó szélvédőn, miközben az autó a sűrű forgalomban araszolgatott. Kissé odébb húzódtam, hogy ne a szótlanul ülő fickó lábára telepedjek. – Honnan tudod? – Onnan, hogy a húszas években még nem hordtak miniszoknyát – biccentett a fejével a közelben vihorászó lányok kis csoportjára. – Biztos vagy benne? – Hidd el, dulceatǎ, a miniszoknya elterjedésének korszaka kitörölhetetlen módon beleégett az emlékezetembe. Fintorogtam egyet, hisz ebben én sem kételkedtem. De az adott körülmények között jól jött volna némi megerősítés, ezért megböktem a lányt, aki erre nagyot ugrott, és még fel is sikoltott. – Milyen évet írunk? – kérdeztem, de csak meredt rám némán. – Che anno é? – próbálkoztam.

HOLDVADÁSZ

422

Semmi. – En quelle année sommes-nous? Dettó. – Mit művelsz? – kérdezte Mircea. – Úgy tűnik, nem beszélik a nyelvünket. – Szerintem meg egyszerűen csak megijedtek. – Oké, de mostanra azért összeszedhették volna magukat. – Ha-ha-hatvanki-kilenc – suttogta végre a nő. – Akkor meg miért néznek ki így? – mértem végig. – Mert egy jelmezbálba megyünk, ha épp tudni akarja – felelt a párja, aki közben visszanyerte a hangját. – De maguk kicsodák, és hogy a pokolba… – Odanézz! – kiáltott fel Mircea előremutatva a tömegben. – Kösz a fuvarért – búcsúztam a jelmezes pártól, miközben átmásztunk rajtuk, és elhagytuk a kocsit. Odakint hó hullott alá a fekete égből. A pelyhek csillogtak a boltok kirakatán át kiszűrődő fényben és a számos színes reklám ragyogásában. A hely némiképp a Times Square-re hasonlított, csak inkább kör alakú volt. A közepét egy Cupido-szobor foglalta el, ezt kerülgették az emberek, akik talán karácsonyi ajándékok után rohangáltak. Kivilágított csillagok lógtak az utca fölé kifeszített hálón, enyhén himbálózva a szélben. Egy adventi koszorú imbolygott részegen az egyik közeli lámpaoszlopra kötözve. A járdán tülekedő, néha az úttestet is birtokba vevő emberek legalább fele telepakolt reklám-szatyrokat cipelt. – Ez most… – néztem kérdőn Mirceára. – A Piccadilly – bólintott. A név semmit nem jelentett nekem, leszámítva, hogy ez volt az a hely, ahol az anyám lerakott minket az utolsó kis időutazásunk során. És most, valamilyen oknál fogva, visszakerültünk ide. Mint ahogy ő is, legalábbis erre a következtetésre jutottam a viktoriánus kori hintó láttán, mely az oldalára dőlve feküdt az egyik közlekedési sávban, jókora dugót okozva. A ló még a helyén volt, rúgkapálva próbált menekülni a kiégett, de még mindig füstölgő roncs közeléből. A szívem összeszorult, bár tudtam, hogy feleslegesen. Mivel én még élek, ez azt jelenti, hogy az

423

KAREN CHANCE

anyám is életben van. Viszont nem láttam sem őt, sem az elrablóját, vagy bármi más gyanús alakot az egyre sűrűsödő tömegben. Mircea ellenben felfedezhetett valamit, mert megragadta a kezemet, és maga után húzott. – Azt hiszem, az egyik cipőmet a taxiban hagytam – mondtam neki, miközben igyekeztem lépést tartani vele. Nyaktörő iramban fűzte át magát az emberi testek alkotta akadálypályán. – Amilyen gyakran megtörténik veled, ideje lenne elgondolkodnod a bokaszíjon. – De az veszélyes. – Épp az ilyesmit tartod veszélyesnek? – nézett hátra elképedve. – Eltörhet a lábad. – Azt pedig semmiképp sem akarjuk – mondta, és a karjaiba kapott. Így érkeztünk meg egy metróállomás bejáratához. Gyorsan körülnéztem, amint magába szippantott minket London föld alatti világa, de semmi mást nem láttam, csupán kabátba bújtatott felsőtesteket, és látszólag mindegyiküknek sietős dolga volt. Egy pár felkutatása a faltól falig érő tömegben sosem könnyű, de az ünnepi készülődés lázában élő emberek a könyökükkel tolakodtak, a túl sok cukortól hiperaktív gyerekek az anyjukkal civakodtak, és így a helyzet teljességgel kilátástalannak tűnt. – Nem vagyok elég magas – mondtam Mirceának, aki egy könnyed mozdulattal a vállára emelt. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a nyálkás falon, és megpróbáltam kiszúrni az élénkkék színű estélyi ruhát viselő nőt. A mágus szmokingja bármilyen korban beleolvadt volna az átlagos utcai viseletbe, de a ruha színét nehéz lett volna bármivel is összetéveszteni. Vagy talán mégsem olyan nehéz, merthogy nem láttam őket. – Megint ugrottak? – kérdezte Mircea, miközben kétségbeesetten pásztáztam végig a tömeget. – Nem, azt éreztem volna. – Biztos vagy benne? – Ő az örökös, de én vagyok a Pythia. Igen, biztos. És a következő pillanatban már meg is voltak. Anyám egy viharvert, barna kabátba bújt, ám nem volt elég hosszú, alul kikandikált a ruha szemkápráztató szegélye. A mágus is ott loholt

HOLDVADÁSZ

424

mellette. Langaléta alak drappos esőkabátban, mely elrejtette a fekete zakót, de tudtam, hogy ő a mi emberünk. Amikor befordultak, tisztán láttam a pánikot az arcán, és azt az átkozott táskát a kezében. Aztán magával hurcolta foglyát a tömegben, végig egy folyosón. Leugrottam, és utánuk eredtem. Mircea átemelt a fizetőkapun, aztán előresietett, hogy utat nyisson. Így sem volt könnyű dolgunk, de az emberek nyilván sokkal készségesebben húzódtak félre előle, mint azt tették volna az én esetemben. Alig néhány tucatnyiszor léptek a meztelen lábfejemre, mire Mircea mögött kibicegtem a peronra, ahol zavarodottan megtorpantam. Talán harmincan üldögélhettek a padokon vagy ácsorogtak hátukat a falnak támasztva. Mind az érkező szerelvényt várták, de egy gyors pillantással meggyőződhettem arról, hogy egyikük sem az, akiket kergetünk. – Nem ugrottak – mondtam fintorogva, mert az orromat csavarta a dohányfüst és a testszag kellemetlen keveréke. Ez az elegy egy hajléktalantól származott, aki a peron szélén állt, rázta koszos haját, és nagy átéléssel adta elő a Proud Mary kissé felgyorsított változatát. Tette mindezt addig, míg Mircea egy bankjegyet nem csúsztatott a kezébe. – Egy nő barna kabátban és kék ruhában, egy férfi esőköpenyben. Merre mentek? Épp tiltakozni készültem a megvesztegetés miatt. Nem az elve zavart, hanem az, hogy sosem lehet tudni, milyen aprósággal avatkozunk bele az idő menetébe, és ebben a korban már így is épp elég zavart keltettünk. De a hippi LSD-s mámorban ránk vigyorgott, majd a metróalagút ásítozó szája felé mutatott. És tiltakozás helyett káromkodás szaladt ki a számon. Megindultam a peron túlsó vége és a sínekhez vezető lépcső felé, de Mircea visszahúzott. – Én megyek. – És ha újra ugranak? – Akkor visszajövök érted. – De ha nem lesz rá idő? – Gyors leszek.

425

KAREN CHANCE

Megráztam a fejemet, méghozzá olyan hevesen, hogy a parókám az egyik szememre csúszott. Dühödten kaptam le a fejemről. – Nem tudom, hogyan működik köztünk ez a kapcsolat. Ha fizikai értelemben túl messze kerülök tőlük, talán nem fogom tudni követni őket az ugrásommal. – Ez nem tűnik valószínűnek. Ha az erő célja ezzel az, hogy bárhonnan visszahozza az örököst, akkor nem lehetnek ilyen korlátai. – Nem kockáztathatok! Mircea barna szeme összeszűkült, mintha felkészült volna arra, hogy a végtelenségig kitartson álláspontja mellett, de nem adtam időt neki erre. Lerúgtam a másik cipőmet, és leugrottam a két sín közé. Talpam alatt éreztem a ki tudja hány év alatt felgyülemlett trutyi cuppogását. A következő pillanatban Mircea könnyedén landolt mellettem. Szemében rosszallást láttam, a kezében pedig egy aprócska zseblámpát. Ez utóbbit nyilván a kedvemért kapcsolta be, bár nem sokat segített. A falon itt-ott pislákoló izzók sem, melyek fénye csak arra volt elegendő, hogy elnyújtsa az árnyékokat. Amint magunk mögött hagytuk az állomás fényárban úszó peronját, az orrom hegyéig se láttam. Nem mintha sok látnivaló lett volna odalenn. Az alagút valószerűtlenül szűk volt. El nem tudtam képzelni, hogyan férnek el benne azok a hatalmas szerelvények. Meleg és párás levegő csapott az arcomba, rothadó étel és penész bűzét éreztem. Örültem, hogy nem látom, mindez honnan ered. A hallásom viszont még élesebbé vált, és ez nem tett jót az idegeimnek. A metrókocsik okozta dübörgés miatt a talaj finoman rázkódott a lábam alatt. Úgy éreztem, mintha minden irányból egyszerre közelednének. A lépéseink fura visszhangot keltettek a hátunk mögött, ami miatt nehéz volt az előttünk felhangzó zörejekre koncentrálni. És néha éles, visító hangok hallatszottak a közelünkben. – Szerintem itt patkányok is vannak – közöltem, és szorosabban kapaszkodtam Mircea karjába. – Hát egy egészen biztosan – felelte halkan, épp akkor, amikor megláttam egy másik elemlámpa imbolygó fényét előttünk az

HOLDVADÁSZ

426

alagútban. Meglepően távolinak tűnt, tekintve, hogy alig egy-két perccel lehettünk lemaradva mögöttük. De ha elég messzire jutnak ahhoz, hogy szétszakítsák a köztünk létesült törékeny kapcsot, akkor végleg egérutat nyerhetnek. Futásnak eredtem. És szinte azonnal beleütköztem az emberrablóba, aki az ellenkező irányból loholt felénk. A sötétben nem láttam egészen addig, míg nekem nem jött. Hirtelen ott volt rajtam, kék szeme vadul villogott, a szájával Ó hangot formált, talán az „Ó, a francba” volt, amit mondani akart. Kis híján leütött a bőröndjével, nyurga lábaival egyensúlyozott a sötétben, miközben anyámmal együtt őrült tempóban rohantak vissza a peron irányába. – Mi a…? – kiáltottam fel, de nem volt időm befejezni a mondatot, mert Mircea derékon ragadott és a falhoz vágott. Keményen odacsapódtam, a térdemet és az arcomat is felhorzsolta a koszos beton. De nem méltatlankodtam, mert szinte abban a szempillantásban egy vöröslő villám cikázott végig az alagúton. A hajam égnek állt az elektromosságtól, és az egész testem libabőrös lett. A rohadt életbe! – Ezeknek rég halottnak kéne lenniük! – mondtam dühödten. – Talán ez egy másik csapat. – Jonas szerint csak öten lehettek. – Igen, ezt majd mindenképp pontosítani kell vele, ha visszatértünk – felelte Mircea fanyarul, amikor a felbőszült félistenek társasága elrobogott mellettünk. Mintha csak négy alakot láttam volna öt helyett, de ebben nem voltam biztos. Elég nehéz volt bármit is megfigyelnem úgy, hogy az előbbi villámlás képe még mindig ott lebegett a szemem előtt. Aztán minden összekavarodott, mert annyi varázslat szelte át egyszerre a levegőt, mintha valami ultramodern biztonsági berendezés lépett volna működésbe. Lézersugárra emlékeztető mágikus villámok találták el a falakat és a mennyezetet. A keresztül-kasul száguldó varázslatok halálos, vérvörös hálót szőttek a fejünk fölé. A szűk, henger alakú teret egy pillanat alatt szó szerint pokollá változtatták. Most már bőven elegendő volt a fény ahhoz, hogy lássam, ezek korántsem bénító varázslatok. Ahol becsapódtak, ott elfeketítették a

427

KAREN CHANCE

betonfalat, a sínek szikrát hánytak, és levegőbe repítették a talajon felhalmozódott vastag szemétréteget. Mircea szitkozódva húzott a háta mögé, amivel nem is lett volna semmi gond, csakhogy egy másodperccel később az egyik villám alig egy méterre tőlünk a falban landolt. Telibe trafálhatott egy elektromos kábelt, mert szikrák záporoztak minden irányba, és néhány a ruhámat is megperzselte. Mircea újra káromkodott egyet, majd a másik falhoz nyomott, közvetlenül egy korábbi varázslat füstölgő nyomai mellé. – El innen! – rivallt rám. Egy pillanatra elszakítottam tekintetemet a tűzijátékról, hogy a szemébe nézzek. – Micsoda? – Ugorj el innen. Most! – Már mondtam neked – ráztam meg a fejemet –, ha ő meghal, nekem úgyis annyi. Mit gondolsz, miért hozott vissza ide az erőm? – Majd én megoldom! – Nem tudod. Mircea… A falhoz szorított, a testét pajzsként használva. A szemében ott villództak a szikrák, és az arckifejezése több volt, mint ijesztő. – Miért csinálod ezt? – kérdeztem. – Mert nem tudom, hogyan védjelek meg. – Nem is várom el tőled. – Tessék? – nézett rám olyan döbbenten, mintha elment volna az eszem. – A konzult is így védenéd, ha ő lenne itt? – Persze hogy nem. – Hát mit tennél? – Bármit, amire utasít. – Vagyis segítenél neki. – Igen! – Akkor segíts nekem is. – De te nem vagy a konzul, Cassie! Ő olyan képességekkel bír, amit te fel… – Fel sem foghatok, tudom – fejeztem be a mondatot. És bár eddig alig láttam valamit a szóban forgó képességekből, örültem volna, ha

HOLDVADÁSZ

428

ez így is marad. – Nekem viszont olyan képességeim vannak, amikről ő nem tud. Lehet, hogy túlélné, ha egy ilyen varázslat eltalálná. Én viszont el tudok ugrani előle. Az eredmény ugyanaz… – Nem ugyanaz! Te ez vagy – markolta meg a karomat olyan erővel, hogy az már fájt. – Hús és vér, puha és finom, és legfőképpen sérülékeny. Védelemre van szükséged, de én most nem… – Mircea! Három napja próbálnak mindenféle módon kinyírni, és még mindig itt vagyok. – A szerencsének hála! – Akkor minden bizonnyal én vagyok a legnagyobb mázlista az egész világon – néztem rá. Ő pedig rám, és még sosem láttam ilyen kifejezést az arcán. Mintha a kiborulás határán állt volna. Nem tetszett ez nekem. Folyik itt valami, amit nem értek? De nem volt időm ezen rágódni. – Ezt helyre kell hoznom – közöltem vele olyan tisztán és nyugodtan, ahogy csak tudtam. – Ha szeretnél segíteni, akkor segíts. Ne takarj el, ne őrizz, ne temess el élve. Csak segíts. Nézett rám mozdulatlanul. Eközben a harc még hevesebbé vált, ugyanakkor távolodott is tőlünk, ahogy a küzdő felek a zsúfolt peron felé tartottak. Igen valószínűnek látszott, hogy a Szpartoszokat cseppet sem érdekli, hány emberrel végeznek, ha végül az anyám is köztük lesz. – Mircea, kérlek! – Rendben. Mit kell tenned? Nyers volt a hangja. – Csak megérintenem. Ennyire van szükségem. Egy pillanatra, és máris kint leszünk innen, mindannyian. Kurtán bólintott, majd elengedett. Ellöktem magam a faltól, és visszafelé indultam az alagútban, közben előretekintve az anyámat kerestem. Valóban elegendő lett volna hozzáérnem ahhoz, hogy eltűnhessek vele, de nem tudtam odaugrani melléje. A térbeli ugráshoz szükségem volt arra, hogy lássam, hová érkezem, különben megjelenhettem a falban, a plafonban vagy egy mágus testében is. Pillanatnyilag azonban semmit nem láttam. Leszámítva persze a felkavart port és mocskot, a cikázó varázslatokat – no meg az őrült

429

KAREN CHANCE

emberrabló mágust, ahogy kibukkan a káoszból, méghozzá teli torokból üvöltve. Egyenesen felénk tartott, ám ezúttal nem futott. Anyámmal együtt mindketten a levegőben lebegtek valamin, amit nem láttam kabátjuk verdeső szárnyai miatt. De nagyon is éreztem, amikor a gyomromnak vágódott, ledöntött a lábamról, és magával sodort az alagút túlsó, sötét vége felé. Immár ketten sikítoztunk, a mágus és én. Csak száguldottunk előre, ő próbált lelökni, én pedig görcsösen kapaszkodtam, és igyekeztem feltornászni magamat annyira, hogy megragadhassam anyám ruháját, hogy megérintsem… A mágus vagy rájött, hogy mire készülök, vagy ő volt a világ legbénább sofőrje. Ide-oda hánykolódtunk a szűk helyen, hol az oldalfalak valamelyikének csapódtunk neki, hol a mennyezetet koccoltuk le. A varázslatok vöröslő fénye persze továbbra is követett minket. Aztán a mágus megbillentette a szerkezetet, végighúzva a fenekemet a két sín közti, kaviccsal felszórt kemény rétegen. Káromkodva próbáltam feljebb kapaszkodni, épp akkor, amikor egy vakító fénycsóva világította meg a levegőt. A falra vadul tekergő árnyak vetültek, teljesen összezavarva az érzékszerveimet. Ehhez társult még egy kürt fülsiketítő hangja, a lábam alatt vibráló sínpár, és a levegőben aranyporként kavargó törmelék… – Mi ez? – sikítottam. – Vonat – hörögte az emberrabló. – Vonat? – néztem rá ostobán. – Vonat! – ordította Mircea felkenve az egyik Szpartoszt az alagút falára. Aztán a többiek Mircea felé vetették magukat, ő felém, én pedig ugrottam az anyám felé… És belenyúltam valami puha, nyúlós, zselészerű anyagba, ami egyáltalán nem hasonlított az emberi testre. Végül is nem volt meglepő, hisz az az átkozott mágus védőpajzsot vont kettejük köré, abba sikerült belemarkolnom. A pajzs anyaga megnyúlt, vastag gumirétegként simult a karomra, miközben megpróbáltam átfúrni magamat rajta. Mircea azon igyekezett, hogy az üldözők ne tudjanak élve megsütni minket, a nyomorult emberrabló pedig mindent megtett, hogy fejbe rúghasson.

HOLDVADÁSZ

430

Sikerült is halántékon találnia, de csökönyösen kitartottam. A morgás egyre erősödött körülöttünk, ismét felharsant a kürt, ezúttal döbbenetesen közelről, ám ekkor a kezem végre megtalálta anyámét. Egy pillanatig csak néztem rá, ő pedig vissza rám. Tágra nyílt kék szemében a közelgő fénycsóvát láttam. De hiába éreztem az ujjait az enyémek alatt, hiába tapinthattam ki kézfejének csontjait, hiába kulcsolhattam át a csuklóját, valójában nem érhettem hozzá. A pajzs vékony hártyája ott feszült kettőnk között, és amíg ez így maradt, nem ugorhattam… Aztán már nem is lettem volna képes rá, mert valami egy kamion erejével csapódott belénk hátulról. Úgy repültünk előre az alagútban, mintha puskából lőttek volna ki. Nekicsapódtunk a falnak, aztán a sínnek, majd egymás hegyénhátán gurultunk tovább. Vadul kapaszkodtam a mágus pajzsába, a világ minden kincséért sem engedtem volna el, még akkor sem, amikor úgy pattogott a két fal között, mint valami bedrogozott pingponglabda. A védőpajzs felfogta a becsapódások egy részét, a többit tompította Mircea teste, aki közben rám vetette magát. Aztán valami felkapott, és maga előtt tolt minket, olyan erővel, mint… Mint egy száguldó metrószerelvény. A jármű automata vezérlésen lehetett, mert a vezető a székében ült, és a jelek szerint egész eddig újságot olvasott, néha szürcsölve egyet a teájából. Abból a teából, ami most már kék egyenruháját díszítette, a fickó pedig elkerekedett szemmel bámult ki az ablakon az előtte pörgő-forgó, ordítozó, harcoló emberkupacra. Aztán Mircea elkapta az emberrablót. Karját a nyaka köré fonta, mintha a védőpajzs ott sem lett volna. Megpróbáltam felidézni, mit mondott Mircea a pajzson keresztül zajló lecsapolás idejéről, ám az agyam pillanatnyilag nem volt hajlandó ilyen emlékek előkotrására. De mindez már nem is számított, mert a következő pillanatban eltűntek a szemem elől. Fél fenékkel rápottyantam valamire, ami leginkább egy lebegő bőröndnek tűnt. Az arcom nekinyomódott a vezetőfülke szélvédőjének. Így remekül láthattam, amint a mágus átvonszolja anyámat a keskeny kabinon, és átlépnek az utastérbe. A fenébe!

431

KAREN CHANCE

Megragadtam a vezetőfülke ajtaját, de a kezem lecsúszott valami kemény, üvegszerű anyagról. Eltartott egy másodpercig, míg ráeszméltem, hogy a mágus pajzsot vont a metró eleje köré, de egy újabb másodperc elteltével már le is küzdöttem ezt az akadályt, és beugrottam a fülkébe. Épp jókor ahhoz, hogy a mágus által szélesre tárt ajtó visszacsapódjon, egyenesen a képembe. Ami igazán jókor jött, mert ahogy hátratántorodtam, egy pillantás a szélvédőn át eszembe juttatta, hogy valamiről megfeledkeztem. Jobban mondva valakiről. Mircea az alagútban kapkodta a lábát a száguldó metró előtt. A Szpartoszokat nem láttam, és őszintén reméltem, hogy metróbaleset áldozataivá váltak. Mircea a vámpírok hihetetlen sebességét használta, hogy egérutat nyerjen. Kevés sikerrel. Sőt úgy tűnt, egyre fogy a távolság. Ez magyarázatot adhatott az arckifejezésére, amikor a válla fölött hátrapillantott rám. Cassandra – olvastam le a szájáról, és ezúttal ki is érdemeltem ezt a megszólítást. Bocs – üzentem vissza neki, és vadul nyomkodni kezdtem a gombokat, húzkodni a különböző karokat és az összes többi kütyüt a műszerfalon. Elég sok volt belőlük, de egyiken sem láttam egy jókora, vörösen villódzó STOP feliratot. Nem ugorhattam ki és ragadhattam meg őt anélkül, hogy a váratlan plusztömeg a földre ne küldjön mindkettőnket. Inkább a sofőrt kaptam el. – Hogy kell megállítani ezt az izét? – kérdeztem, de az csak bámult rám üres tekintettel. Megráztam, miközben Mircea lassulni kezdett, vagy mi gyorsítottunk. Mindenesetre már csak centik választották el attól, hogy átgázoljunk rajta. A rázás azonban nem segített semmit, így lekevertem egy pofont a fickónak. Nem bizonyult sikeres megoldásnak, mert bár a bénultságát sikerült megtörnöm, de vinnyogva sírni kezdett, akár egy kislány. Heveny káromkodások közepette néztem körül, mert kifogytam az ötletekből és szemmel láthatóan az időből is. Ekkor pillantottam meg a békésen lebegő bőröndöt. Vele együtt ugorhattam be, feltehetően azért, mert épp rajta ültem. Öreg volt, kopottas és régimódi, mintha egy egészen más korból

HOLDVADÁSZ

432

származott volna. De a varázslat, amit a mágus kivetett rá, még kifogástalanul működött, ami alkalmassá tette arra, hogy mentőövként funkcionáljon. Az egyik kezemmel megragadtam és kiugrottam, majd a másik kezemmel elkaptam Mirceát. Néhány rémisztő tizedmásodpercig hajszálak választottak el a több száz tonnányi robogó monstrumtól, ám aztán összekuszálódott kezekkel és lábakkal visszaérkeztünk a vezetőfülkébe. Bonuszként sikerült elgáncsolnunk a sofőrt is, aki épp megpróbált átrohanni a mögöttünk húzódó utastérbe. Mircea elkapta a pasas egyik karját, és felrángatta, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. Most valahogy nem a megszokott nyugodtságot láttam a tekintetében. – Felejtsd el – szólt rá a fickóra erélyesen, aki egyik pillanatról a másikra abbahagyta az ideges zihálást. Engedelmesen visszaült a helyére, értetlenkedve nézett bele az üres teásbögrébe, mi pedig kissé bizonytalanul talpra kászálódtunk. – Bocs – mondtam még egyszer Mirceának, aki fanyarul elmosolyodott. – Ezt majd később megbeszéljük – közölte velem baljóslatúan. – Most azt mondd, merre mentek. – Erre – mutattam, és futottunk.

36

Azonnal ki kellett volna szúrnom őket, de a karácsonyi rohamnak köszönhetően a kocsiban több százan szorongtak táskákkal és dobozokkal megspékelve. Egy fickó tekintélyes méretű, összekötözött karácsonyfát ölelt át. Fenyőillat szállt a levegőben, ami akár kellemes is lehetett volna, ha nem kapok szénanáthát a tűlevelektől. Szememmel gyorsan átfésültem az utazóközönséget, miközben kihajtogattam a képembe lógó ágakat és széttüsszögtem az agyamat. – Lehet, hogy ugrottak? – kérdezte Mircea, miközben utat tört nekem a kocsiban, hogy elérjük a következő vagon felé nyíló átjárót. Egyesek úgy néztek ránk, mintha őrülteket látnának, mert a nyitott átjárón való átjutás meglehetősen veszélyesnek tűnt. Késztetést éreztem, hogy közöljem velük, mi már a vonat előtti utazást is kipróbáltuk. – Nem – ráztam meg a fejemet. – Éreztem volna. – Biztos? Mert ha épp akkor ugrottak, amikor az a zűr… – Biztos – feleltem neki. Hisz pont azért feledkeztem meg róla néhány másodpercre, mert minden idegszálammal és minden agysejtemmel arra a törékeny kapocsra koncentráltam, ami még anyámhoz fűzött. Mentális kezemmel szorítottam, ahogy csak bírtam, és ez minden más érzést és gondolatot háttérbe szorított. Öt centit sem ugorhatott anélkül, hogy ne észleltem volna. – De miért nem teszik? – firtatta Mircea. – Nem sok értelmét látom egy szűk, zárt térben maradni, főleg, ha tudják, hogy üldözik őket. – Kivéve, ha nincs más választásuk.

HOLDVADÁSZ

434

– Arra gondolsz, hogy kimerült – vetett felém egy pillantást. – Lehetséges. Ha ez még mindig a bál estéje… – Az. – Honnan tudod? – Amikor a mágus elfutott mellettem, éreztem az alkohol illatát. A pezsgőét, amit ráöntöttél. Már megint megfeledkeztem a vámpírok rendkívüli érzékszerveiről. – Akkor nyilván fáradt. Sőt mostanra már ájultan kéne hevernie. Nem tudom, miként képes még bármire is. Valakit magaddal vinni az időben kimerítő, még akkor is, ha csak egyszer teszed. És ő… – Te mennyire vagy fáradt? – Jól vagyok, nem mintha számítana. Ha nem így lenne, akkor sem állhatnánk meg pihenni. – De számít – kapta el a karomat –, mert ez határozza meg, mennyire lehetek erőszakos. Igyekszem óvatosan bánni mindenkivel, hogy a lehető legkevésbé változtassak az idő menetén. De ha már nagyon fogytán van az erőd… – Nincs semmi gond – feleltem. Laposan nézett rám, de az igazat mondtam neki. Ha arra megy ki a játék, hogy kinek fogy ki előbb a szuflája, akkor az emberrabló mágus peches napot fogott ki. Teljes mértékben kizárt, hogy abbahagyom a hajszát utána. Előbb kapok egy kibaszott agyvérzést, mint hogy leálljak. – Tényleg nincs – győzködtem. Ezúttal hatásosabb lehettem, mert Mircea bólintott. – De ha érzed, hogy kezdesz kimerülni… – Akkor majd szólok – ígértem meg, bár titkon reméltem, hogy erre nem kerül sor. Nem akartam megtudni, milyen az, amikor Mircea „erőszakos”. Hisz a jelenlegi „óvatos” módszerével is épp elég embert lökdösött félre az útból, miközben utat tört nekünk a szerelvény hátulja felé. Fogalmam sem volt, mi lehet a mágus terve, vagy hogy van-e neki egyáltalán. Már az utolsó előtti kocsiban jártunk, amikor végre megpillantottam. Épp akkor babrált az utolsó vagonba nyíló ajtóval. Ez viszont nem ment neki könnyen egy feldühödött öregasszonynak

435

KAREN CHANCE

köszönhetően. Az anyóka lábánál egy bevásárlószatyor hevert, melyből valamilyen porcelánedény apró darabjai potyogtak a padlóra. Ez némi magyarázatot nyújtott arra, miért püföli a vénlány esernyőjével a mágus fejét. Legszívesebben megcsókoltam volna a kis öreget, de nem volt rá időm. Az anyám ugyanis ott állt a férfi mellett, és sürgetően beszélt hozzá. Az ütlegelés miatt a mágus aligha figyelt oda rá, és az is látszott, hogy nem védi pajzs a férfit – illetve minden bizonnyal egyiküket sem. Sokan álltak körülöttük, ezért nem ugorhattam közvetlenül anyám mellé. Maradt a tülekedés, a kúszás-mászás, hogy közelebb jussak hozzájuk. Körülöttünk méltatlankodó hangok harsantak fel, többen viszonozták a lökdösődésemet, de ügyet sem vetettem rájuk. Mircea a mágus felé furakodott, és ha csak néhány pillanatig sikerül magára vonnia a figyelmét… Ekkor az egész szerelvény hatalmasat rándult. Az emberek jobbrabalra dőltek, ahogy a metró kis híján kisiklott. Elképzelni sem tudtam, hogy mi történt, egészen addig, amíg a hátsó ablak egy fénylő vörös energiacsóva hatására szét nem robbant. És ezzel még nem volt vége. A metrókocsi fémváza afféle energiaelvezetőként szolgálhatott, mert az oldalsó ablakok is egymás után pattantak szét, mint a sorba fűzött petárdák. Üvegszilánkok záporoztak a sikoltozó utasokra, akik felpattantak az ülésekről, átcsörtetve dobozokon, ernyőkön, és persze rajtam is. Aztán kialudt a világítás, az egész szerelvény teljes sötétségbe borult. A tömegen ekkor végképp eluralkodott a pánik. Egymást taposva özönlöttek az egyetlen használható kijárat felé. Ami történetesen ott volt, ahol épp álltunk. Az anyám felé vetődtem, de valaki a lábamra lépett, aztán a bordáim közé könyököltek, majd hátrataszítottak, neki a kocsi oldalának. A fejem akkorát koppant, hogy csillagokat láttam, de gyorsan feltápászkodtam, leginkább azért, hogy ne tapossanak el. Az utolsó kocsiban utazók a mi vagonunkba préselődtek, a mienkből pedig az eggyel előző felé tülekedtek. El lehet képzelni, milyen felfordulást okoz, ha három-négyszáz ember teljes pánikban megpróbál bezsúfolódni egy amúgy is tömött metrókocsiba.

HOLDVADÁSZ

436

Mindez azt eredményezte, hogy nem hallottam Mirceát, és a vaksötétben nem is láttam. Sem a mágust. Sem az anyámat. A fenébe, pedig már megvolt! Meglehetett volna! Ha nem kapok még egy esélyt, isten bizony… Majd’ a frász jött rám, amikor a mellettem lévő ablakkereten át, a kirobbant üveg helyén egy férfi mászott be a kocsiba. A vészfények épp ekkor keltek életre, és halovány fényt terítettek szét a metrón. Ennek köszönhettem, hogy vethettem egy pillantást az illető arcára. Egy pillanatig nem akartam hinni a szememnek, ugyanis meg voltam győződve arról, hogy ezekkel a vonásokkal többé nem találkozom. Mindeddig azt feltételeztem, hogy a Szpartoszok a kerekek alatt végezték, mert egyszerűen nem kerülhettek máshová. Se a szerelvény mellett, sem fölötte nem férhettek el, hisz a tető szinte súrolta az alagút mennyezetét, az oldalfalak pedig talán tíz-tizenkét centiméterre lehettek az elsuhanó ablakoktól. Képtelenségnek tűnt, hogy egy felnőtt férfi elfért volna ekkora helyen. Még nekem se ment volna, ez a pasas meg legalább harminc kilóval nehezebb volt nálam. És mégis jött, bemászott. Csodálattal vegyes iszonyattal néztem, ahogy a teste összement, megnyúlt, kígyószerű mozgást vett fel. Kitörhette volna a keretben maradt üvegdarabokat, hogy több helye legyen, de nem foglalkozott ilyesmivel. Szinte átfolyt a lyukon, mintha nem lennének csontjai, csupán egy alaktalan massza: bőr és hús és eltorzult vonások. Láttam a haját egy csomóban, ám alatta nem volt koponya, amire rásimulhatott volna. És láttam a két szemgolyót, mely az arc zselészerű anyagában úszkált ide-oda. De bármerre is kanyargott az amorf tömeg, az a két szemgolyó egyenesen rám meredt. Nyögés kíséretében szakadt ki belőlem a pánik és az undor, miközben hátratántorodtam. Időközben a férfi testének maradéka is átszivárgott a nyíláson. Amint ez megtörtént, elkezdett alakot ölteni. A csontok, izmok, egyéb kósza testrészek mind a helyükre kerültek. A jelenség kicsit hasonlított ahhoz, mint amikor felfújunk egy léggömböt. A következő pillanatban már el is felejtettem amiatt

437

KAREN CHANCE

aggódni, hogy viszontláthatom az ebédemet. Sokkal jobban zavart az a fegyver, amivel a fickó a tömeget vette célba. Egész pontosan pedig az anyám tarkóját. Nem tudtam, miért rá összpontosít, amikor én is ott állok védtelenül, de abban a pillanatban épp nem is érdekelt. Láttam anyámat a szomszéd vagonban. Rézszínű haja szinte ragyogott a vészvilágítás fényében. Ijedten nézett körül, mintha keresne valakit. Megpróbált előrejutni, és kiabált is valamit, amit persze nem hallottam az óriási zajban, melyet a sikítozó utasok tömege, a zakatoló metró és a fülemben dübörgő vérem keltett. Előreugrottam, elkaptam a fegyver csövét, és lefelé rántottam, pont abban a pillanatban, amikor a férfi meghúzta a ravaszt. Nem láttam, hogy elég gyors voltam-e, sőt semmit sem láttam, mert egy óriási ütéstől elszálltam. A fejemet végül egy kapaszkodó állította meg, de már a következő kocsiban. Egy percig mozdulni sem tudtam, annyira sajgott mindenem. Csak feküdtem, és éreztem, ahogy a kocsi kerekei félelmetesen pattognak alattam. A fejemet gyors egymásutánban ért két ütés után azon tanakodtam, vajon elájuljak, vagy kihányjam a reggelimet, esetleg mindkettőt egyszerre produkáljam. Az oldalamra fordultam, miközben hallottam az üvegszilánkok csikorgását a testem alatt. Valami ősöreg figyelmeztetés jutott eszembe, miszerint nem tanácsos háton fekve elájulni, így aztán felküzdöttem magamat térdeplő helyzetbe. Kábán és szédülve emeltem fel a fejemet. És bámultam bele a rám irányzott puska csövébe. A másodperc törtrészéig csak igyekeztem felfogni, amit látok, aztán pedig ugrani akartam. De a fejem közel sem volt elég tiszta, és még ha az is lett volna, a pánik mindig megnehezíti az ugrásokat. És semmi nem okozhat nagyobb pánikot annál, mint amikor egy fegyver rossz végével kell farkasszemet nézni. Mindezek ellenére újra megpróbáltam, de a mágus tüzelt, és tudtam, hogy végem van. Csakhogy mégsem így történt, annak ellenére, hogy hallottam a dörrenést és éreztem a puskapor szagát. Ez egyben azt is tudatta velem, hogy nem ugrottam, de el nem tudtam képzelni, másképp hogyan hibázhatott el alig fél méterről. Aztán felemeltem a fejemet,

HOLDVADÁSZ

438

és bele is ütöttem a bőröndbe, ami még mindig lebegett, holott az egyik sarka helyén egy füstölgő lyuk tátongott. Nem tudtam, honnan érkezett, mert abban biztos voltam, hogy én nem hoztam magammal. De kérdések helyett inkább a testem elé rántottam pajzsként. Igaz, már nem volt rá szükségem, mert ekkor megérkezett Mircea, és nagyon úgy tűnt, hogy végképp letett az óvatoskodásról. Kitépte a fegyvert a Szpartosz kezéből, és a fém úgy hajolt meg az ujjai közt, mintha játék gyurma lett volna. A félisten tönkretett puskájáról a tajtékzó vámpírra nézett, majd vissza, és az arcán inkább döbbenet, mint félelem látszott. Ekkor Mircea a fegyvert ütőként használva az immár kiürült kocsi túlsó végébe küldte a támadómat. Nem tűnt úgy, mintha minden erejét beleadta volna. Inkább olyan volt, mint egy hobbigolfozó, aki szombat délután kijött ütögetni egy kicsit, és teljesen mindegy neki, eltalálja-e a lyukat vagy sem. És mégis, a Szpartosz akkora erővel vágódott a kocsi falának, hogy a kemény fém behorpadt a teste alatt. Ezáltal azt is megállapíthattam, hogy a fal távolságáról alkotott korábbi becslésem helytállónak bizonyult. Abban a pillanatban ugyanis fülsiketítő csikorgás hangzott fel, mintha ezer körmöt húznának végig egyszerre egy táblán. A félisten fémmel borított hátsója hozzáért az alagút oldalához, és végigkarcolta. A fickó nem mozdult, és én meg voltam győződve arról, hogy neki most annyi. Elfordítottam a fejemet, hogy lássam, mi történt eközben az anyámmal. De a mozdulat túl gyors volt meggyötört fejemnek, és a térdem összecsuklott alattam. Mircea odalépett, hogy felsegítsen, így ő sem láthatta, amikor a Szpartosz lefejtette magát a falról, és egyenesen ránk vetette magát. Mircea még időben észlelte a veszélyt ahhoz, hogy megforduljon és felemelje a kezét. Ezt kapta el a félisten, és ennél fogva repítette el őt a kocsi végébe. Csak bámultam, ahogy Mircea átszállt a vagonon, ki az üveg nélküli hátsó ablakon. Sikerült elkapnia az ablakkeretet, és már lendítette is előre magát. Ám ekkor találkozott szembe azzal a varázslattal, ami legalább fél kilométerre repítette hátra a koromsötét alagútban.

439

KAREN CHANCE

Mindez elmondva jóval hosszabb időt vesz igénybe, mint ahogy valójában történt. Ezután a bőröndöt érte újabb találat, és mivel görcsösen kapaszkodtam belé, engem is rongybabaként taszított hátra. Éreztem, hogy valami felszántja a hátamat, és mintha a fejbőrömből is leszakadt volna egy darab. Aztán csak gurultam és hánykolódtam a szinte teljes sötétségben. Végül a hátam valami falnak ütközött, méghozzá elég erősen ahhoz, hogy kipréselje a tüdőmből a levegőt. Ettől végre elengedtem életmentő lebegő csomagomat és a földre zuhantam. A térdem a kavicságyba mélyedt, a kezemről acél horzsolta le a bőrt. A vér patakokban folyt a szemembe, és nem kaptam levegőt. De valahogy még mindig életben voltam. Csakis így lehetett. A halál nem ennyire fájdalmas. Egészen addig nem értettem, hogyan maradhattam életben, amíg fel nem néztem. Láttam, hogy a Szpartosz már az előző kocsi felé lépked a gyorsan távolodó szerelvényben. Nem is vette magának a fáradságot, hogy visszanézzen, meg sem várta, hogy eltűnjek a szeme elől, mielőtt hátat fordított. Mintha nem akarta volna arra pazarolni az erejét, hogy végezzen velem. Ahogy ott ültem és csorgott a szemembe a vér, belém hasított a felismerés, és még valami, amitől remegni kezdett a kezem, égett az arcom. Mircea fenyegetést jelentett, és a Szpartosz eszerint is bánt el vele. De az ő szemében én nem voltam ellenfél. Nem látta értelmét, hogy végezzen velem. Csak egy apró kellemetlenség voltam, amitől meg kellett szabadulnia, mielőtt végez az anyámmal. Na azt már nem, te rohadék kurafi! Megragadtam a bőröndöt, és előrelendültem. Az apró szerkezet úgy suhant előre, mint az ágyúgolyó. A következő másodpercben Mircea kapta el a derekamat. A sötétből bukkant elő, és felpattant mellém. Valami olyasmit mondott románul, amit talán jobb lett volna, ha nem is értek. De valahogy közös állásponton voltunk. A metró egy kanyarban eltűnt a szemünk elől, de balra bedőlve utánaeredtünk. Vagy nyolcvan kilométeres sebességgel száguldhattunk. Nem foglalkoztunk azzal, hogy megbeszéljük a tervet, mivel az meglehetősen egyszerű volt: megkeresni, megölni.

HOLDVADÁSZ

440

Jobban akartam ennek a nyomorultnak a fejét, mint az emberrablóét, aki legalább nem akart végezni az anyámmal. Vele majd azután számolok le, ha elkaptuk ezt a tetű Szpartoszt. Még jobban előrehajoltam, már szinte azt kockáztatva, hogy orra bukom, de a lehető legnagyobb sebességre akartam sarkallni ezt a megbűvölt táskát. Nyilván elképesztően ijesztő és veszélyes lehetett úgy repülni a vaksötét alagútban, hogy nem tudhattam, mikor csapódunk neki a falnak. De a félelem és a düh szemlátomást nem fér meg egymás mellett, mert a fejemben semmi nem zakatolt azon kívül, hogy siess, siess, siess! Ez dübörgött az ereimben, ez visszhangzott a fülemben az előttünk haladó szerelvény rázkódása mellett. Aztán fény villant előttünk, és elszáguldottunk egy állomás mellett. A peronon álló emberek mind az ellenkező irányba néztek. Nyilván azt találgatták, miért robogott át a metró az imént anélkül, hogy megállt volna. Vagy lehet, hogy valami mást bámultak? Néhány pillanat múltán újra bevágódtunk az alagútba, és majdnem beleütköztünk három alakba, akiket a sötétben szinte észre sem lehetett venni. Úgy tűnt, a többi Szpartosz kissé késve csatlakozott a bulihoz. Ehhez mérten gyorsan zárkóztak fel, elsősorban azoknak a robogóknak köszönhetően, melyeket valahonnan beszereztek, és levitáló varázslatot vetettek ki rájuk. Az egyik járművön két félisten ült, a másikon egy. Olyan sebességgel lavíroztak a keskeny alagútban, hogy szinte csak elmosódott csíkoknak látszottak. Rémület szorította össze a gyomromat, ahogy rájuk néztem. Az imént bebizonyosodott, milyen ereje van egy ilyen lénynek. Nem engedhettük, hogy még hárman felszálljanak arra a metróra. Kizárt. – Mircea… – Tudom. Vigyél közelebb hozzájuk – utasított, mintha lett volna más választásom is. Az a nyavalyás alagút alig négy méter széles lehetett, és a Szpartoszok pont a közepén motoroztak. Ez azt jelentette, hogy bármerre is kerüljük meg őket, a közelükben fogunk elhaladni. – Miért? – kérdeztem. Aztán elsuhantunk közöttük, és megkaptam a választ.

441

KAREN CHANCE

Mircea kíméletlenül lerúgta az egyik alakot a robogóról, mire az fejjel előre a falnak zuhant. Aztán előrehajolt, és nem engedte felegyenesedni, miközben a robogóval együtt tovább száguldottunk előre. A fickó is jött velünk, legalábbis, ami maradt belőle. Hálás voltam azért, hogy a robogó fényszórója nem abba az irányba világított, így csak néha, egy-egy pillanatra láthattam meg azt a fekete pépet, ami a fejéből maradt, miután Mircea ádázul belenyomta a kemény betonba. Aztán lelökte a testet, és átült a robogóra. A félisten nagyot bucskázott, majd eltűnt a sötétségben, a jármű pedig újra eltávolodott a faltól. És egyenesen belecsapódott a másikba, amin két Szpartosz utazott. Úgy tűnik, az óvatoskodás nem a mai nap jelszava, gondoltam tompán. Az előbbi támadás alkalmával ki tudtuk használni a meglepetés erejét, most viszont már nem. Az egyik Szpartosz átugrott Mircea robogójának elejére, aztán ide-oda rángatta, hátha le tudja kényszeríteni róla. Mircea azonban jó erősen szorította combjával az ülést, és nem hagyta magát. Ez viszont azt eredményezte, hogy a jármű hosszanti tengelye körül néha megpördülve haladt előre az alagútban, hiszen a levegőben nem volt semmi, ami lefékezte volna ezt a pörgést. Nem tudtam segíteni Mirceának, mert a másik Szpartosz kiszúrt, és ott lihegett a sarkamban. Éreztem, ahogy egy golyó süvít el a vállam felett, egy másik pedig súrolja a combomat. Ez utóbbitól lüktető fájdalom öntötte el a lábamat, egészen a derekamig. Rosszabb is lehetett volna, ha a bőrönd nem úgy halad előre, mint valami sebzett bölény, összevissza kanyarogva az alagútban. De tudtam, hogy egyszer elfogy a szerencsém, viszont semmi nem jutott eszembe, amit a magam javára fordíthattam volna. Kivéve azt a határozott sejtésemet, hogy egy ilyen szituációban elöl haladni nem kimondottan előnyös. Így aztán visszafogtam a táskát, és miután a Szpartosz elsuhant mellettem, utánavetettem magamat, hogy a változatosság kedvéért most én üldözzem őt. A félisten hátrafordult, lövésre emelte a fegyverét. Ám ekkor én is kinyújtottam karkötős kezemet, és két túlvilági tőrt küldtem a fickó

HOLDVADÁSZ

442

irányába. A mágikus fegyverek a halovány fényben a szokottnál is ragyogóbbnak tűntek, és tudtam, hogy ha kárt tehetnek bármiben, örömmel vetik magukat a küzdelembe. Oldalra hajoltam, hogy elkerüljem az újabb lövedékeket, így nem láttam, amikor a tőrök célhoz értek. Arra viszont már felfigyeltem, hogy a robogó reflektorának fénycsóvája vadul rángatózni kezd, és azt is hallottam, amikor a szerkezet nekicsapódott a falnak. Éreztem a hőt, amikor a motorja végleg megadta magát, és hangos robbanással narancssárga tűzgolyóvá változott. Lelassítottam, és az alagút oldalát és tetejét nyaldosó lángokat bámultam. Rosszul éreztem magamat. Persze tudtam, hogy nem volt más választásom. De ettől még nem lett elfogadhatóbb, amit tettem. Egy kezemen meg tudtam számolni, hány életet vettem el, és egyáltalán nem töltött el örömmel, hogy most növeltem ezt a számot. Bár úgy tűnt, emiatt mégsem kell bűntudatot éreznem. Merthogy valaki kisétált a lángok közül, kormosan és csúnyán megégve. Itt-ott elhagyott magából egy kis darabot az alagút padlóján. A ruhája lényegében leperzselődött, a haja még most is égett. A bőre felrepedezett, lemállott, megfeketedett, és a lángok megcsillantak a rengeteg véren, ami egész testét elborította. De egyenesen állt a lábán, mintha mindez nem is számítana. És mosolygott.

37

Persze mondhatnám, hogy ami ezután történt, azt előre elterveztem, de hazudnék. Csak arra tudtam gondolni, hogy mielőbb elhúzzak onnan, de a Szpartosz ekkor már megindult felém. Azon igyekeztem, hogy visszaforduljak a metrószerelvény irányába, amikor egy ugrással megragadta a bőröndöt. Utólag visszagondolva ez egész hasznosnak bizonyult, mivel a varázslat erős volt, én pedig épp minden erőmmel azon voltam, hogy előrehajtsam a szerkezetet. Így aztán ahelyett, hogy a félisten megállított volna, őt is magam után vonszoltam. A lába ütemes, puffanó hangokat adott a sín talpfáin. Így ment ez egészen addig, amíg egy meglepően élő és erőteljes kéz nem markolt a combomba pontosan a golyó ütötte seb felett, én pedig a fájdalomtól csaknem elájultam. A testem összerándult, a megviselt táska pedig vesztett a magasságából. Keményen csapódott a talajnak, és immár a Szpartosz egész testét végighúzta a kavicságyon. Ezt sem terveltem ki előre, de ha már így esett, ügyeltem arra, nehogy újra felemelkedjünk. Egészen közeli, személyes tapasztalatból tudtam, milyen élesek is ezek a kövek. Jó nagy darabok voltak, és itt sosem esett eső, ami lekoptatta volna az élüket. Emellett vékony rétegben beborította őket a kosz, a por, vagy bármi is volt az a kulimász odalenn. A homoknál is finomabb szemcsékből állt, ami felkavarodva fojtogató felhőt hozott létre körülöttünk. Levegő után kapkodva hallottam a félisten változatos káromkodásait a hátam mögül.

HOLDVADÁSZ

444

De még ekkor sem engedte el a bőröndöt. Ehelyett megpróbált teljes súlyával ránehezedni a repülő szerkezet egyik oldalára, hogy felborítsa. Gondolom, a saját fegyveremet akarta ellenem fordítani, hogy én is belekóstoljak a kövek „barátságos” érintésébe. És sikerült is volna neki, ha nem érkezünk meg egy kanyarhoz, amit a metrótársaság megfelelő fényviszonyokról alkotott téves elképzelésének köszönhetően egyikünk sem látott. Ha a szememmel nem is érzékeltem ugyan, azt nagyon is jól éreztem, amikor nekicsapódtunk, és azt is jól hallottam, amikor a Szpartosz valamije egy hatalmasat reccsent. Mély elégedettséggel töltött el ez a hang. Azonban kiderült, hogy még ez sem volt elég, mert mégis sikerült megfordítania a bőröndöt. A falat használta az elrugaszkodáshoz, és most a bőrönd mindkét oldaláról rugdosott, ütött-vágott. – Dögölj már meg! – hörögte, és a gyér fényben megláttam a képét, ahogy lassan bekúszott fölém. Hátranéztem, és megláttam a metrót, ami vagy csigalassúsággal haladt, vagy teljesen meg is állt. Nekem bármelyik kapóra jött. – Csak utánad – morogtam vissza, és még egyszer megforgattam magunkat. Ez volt az utolsó pörgésünk, mert a következő pillanatban beleütköztünk a veszteglő szerelvény hátuljába. Egész pontosan ő ütközött bele. Mivel most én voltam magasabban, átvitorláztam a hiányzó hátsó ablakon, hogy egészen új tapasztalatokat szerezzek a horzsolások keletkezéséről. Mindent összevetve még mindig jobb volt, mint pofával előre felkenődni néhány tonna acélra, bár abban a pillanatban nem tudtam kellőképpen értékelni a szerencsémet. Térdeplő helyzetbe kászálódtam, miután szinte a kocsi túlsó végénél sikerült megállapodnom. A testem zokogva könyörgött a pihenésért vagy a megsemmisülésért, de az agyam azt üzente neki, hogy kussoljon. Úgy tűnt, a vitából a testem kerül ki győztesen, mert amikor megpróbáltam felállni, pár pillanatig csak imbolyogtam, aztán újra összerogytam. És nem csupán a fájdalom, a szédülés és a kínzó hányinger miatt. Valami nem stimmelt a lábfejemmel.

445

KAREN CHANCE

Kis idő múltán sikerült eléggé összpontosítanom ahhoz, hogy a látásom kitisztuljon. Koszos, véres talpamat üvegszilánkok, murvadarabok és még ki tudja, mi minden borította. Oké, a metróalagutat nem feltétlenül mezítláb kell felderíteni. Felmértem, hogy ebben az állapotban járni sem nagyon tudnék, nemhogy futni. Ekkor bukkant fel a Szpartosz feje az ablak üvegdarabokkal megtűzdelt keretében. Első ránézésre úgy tűnt, mintha valami vásári színész lett volna, az a fajta, akinek vaskos és rasszista tréfáin inkább fintorognak, mint nevetnek az emberek. De az ő arcát nem festék, hanem vér színezte sötétre, és a félig levált fejbőr, valamint az arcán éktelenkedő nyers hús meg az abból kiálló kődarabok sem voltak jellemzők az effajta színészekre. Felsikoltottam, amire ő egy vigyorral válaszolt, és az egyik kezét is átdugta a peremen. Azt a kezét, amiben egy fegyvert tartott. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy mégiscsak tudok futni. Igaz, kicsit féloldalasan és sután, de ez is elég volt ahhoz, hogy átvetődjek a következő vagonba, amikor az utolsó pillanatban záporozni kezdtek a golyók. Láttam, ahogy a mellettem lévő ülést is átszaggatják, és megpróbáltam kitalálni valamit, csakhogy nem ment könnyen. Az agyamat megbénította a rémület, és semmi más nem dübörgött odabenn, mint a ne, ne, ne, ne, ne, végtelenített ciklusban. Ezzel pedig nem sokra mentem. Megpróbáltam összeszedni magamat, és azt hallottam: ne, ne, ne, ne, ne. Ismét felsikoltottam, mert ha nem teszem meg, végképp elvesztem az eszemet. És bármilyen furán is hangzik, ez segített. Először is, a lövöldözés abbamaradt, talán azért, mert a Szpartosz azt hitte, hogy eltalált. Másodszor pedig, végre tudtam gondolkodni. Igaz, csak annyira jutottam, hogy a tőreimmel nem sokra mennék egy olyan pasassal szemben, aki – többek között – élve sétált ki egy lángtengerből. Mégsem hagyhattam, hogy túljusson rajtam. Nem engedhettem az anyám közelébe. És csak egyetlen módja volt annak, hogy ezt elérjem. Meg kellett ragadnom, hogy aztán kiugorjak vele innen, majd pedig egyedül vissza, még mielőtt megölhetne. Márpedig ez az ötlet több szempontból is nagyon, nagyon bizarrnak tűnt. Az egyik

HOLDVADÁSZ

446

ezek közül az volt, hogy ehhez meg kellett érintenem, de attól tartottam, ez az élmény a maradék józan eszemtől is megszabadít, és… Mircea lépett be a túlsó ajtón. Úgy lépkedett végig a folyosón, mint aki szabad ülőhelyet keres, annak ellenére, hogy a fegyver újra megszólalt. Vagy féltucatnyi golyó találta el gyors egymásutánban, sötét lyukakat ütve hófehér ingén. De éppúgy nem törődött a sérüléseivel, ahogy a félisten. Csak előrenyújtotta a kezét, mintha ezzel megállíthatná a feléje tartó lövedékeket. És ezzel megállította a feléje tartó lövedékeket. Vagy valami más történt. Épp időben lestem ki a fal mellől, hogy lássam, amint a Szpartosz teste összecsuklik a kocsi padlóján. A fegyver kiesett élettelen markából. – Te megölted! – mondtam hitetlenkedve, mert már kezdtem azt hinni, hogy ez nem lehetséges. – Pillanatnyilag – felelte Mircea fanyarul. – Ez meg mit jelent? – Azt, hogy ezek a lények nem maradnak sokáig holtak – rúgott egy hatalmasat a földön heverő testbe. – Végeztem azzal is, amelyiket üldöztem, de fél perc múlva már életben volt. – Életben? Mármint valami zombi lett? – Nem. Életben volt, élt. Most csapoltam le másodszor. Ez az egyetlen, ami működik velük szemben, és ez sem tartós hatású. – De akkor… Mindegy, hányszor öljük meg őket, tovább fogják üldözni anyámat? – Hacsak nem segítesz – szólalt meg egy halk hang mögöttem. Megfordultam, és anyámat pillantottam meg az ajtóban, a mágussal a háta mögött. – Ez kész őrület – mondta a férfi türelmetlenül anyámnak. – Már mondtam neked… – Én meg mondtam neked, igaz? Igen, alkalmazhatunk különböző trükköket, hogy lerázzuk őket, ahogy eddig is tettük. De ettől még jönni fognak, újra és újra. Vagy véget vethetünk ennek egyszer s mindenkorra. – De te nem voltál ott! Nem tudod… – Hallgass már – fogta meg anyám a mágus kezét.

447

KAREN CHANCE

A férfi ránézett, szemlátomást feszülten. Aztán a tekintete átsiklott rám. És ha pillantással ölni lehetne… – Hasonló szépeket neked is – vetettem oda még mindig szédülve. Az anyám is a mágust nézte, de a lápiszszínű szempár most rám szegeződött. – Nincs sok időnk – mondta egyszerűen. – Akkor, segítesz? – Én… ez itt… – nyögtem, mert milliónyi kérdésem lett volna, de amikor az arcát néztem, egyetlenegy sem jutott az eszembe. A félistenre vetett pillantás pedig azt mutatta, hogy máris történik vele valami. A hús úgy folyt szét a testében, mintha víz csorogna, kitöltötte a hiányzó darabokat. A menet közben eltűnt testrészek újraképződtek, a tátongó sebek összehúzódtak, és lassan mindent beborított a fénylő olajbarna bőr. Csak pillanatok kérdése volt, hogy a szíve újra elkezdjen verni, a szemei kipattanjanak, és… És nagyon nem akartam ott lenni, amikor mindez megtörténik. – Mit kellene tennem? – néztem vissza anyámra. Fél perccel később még mindig a metróban voltunk, és még mindig egy sötét alagútban suhantunk előre, de a dolgok azért jelentősen megváltoztak. Az üléseket finom plüsshuzattal vonták be, a fejünk felett flancos lámpák lógtak, és a falakat csillogó faberakások borították. Az utasok pedig úgy néztek ki, mintha egytől egyig abba a jelmezbálba tartanának, ahová annak a taxinak az utasai. Most mindenesetre rémülten kiáltoztak és sikoltoztak annak hatására, hogy néhány ember a semmiből egyszer csak ott termett előttük. És az is sokat nyomott a latba, hogy az egyikünk többékevésbé meztelen volt, és teljesen halott. Már megint. Mircea elvette a kezét a teremtmény torka elől, aki a következő pillanatban úgy zuhant a padlóra, akár egy zsák krumpli. Döbbenten bámultam a férfi kifejezéstelen szemébe, melyen megcsillant a gázlámpák fénye. Kék szeme volt. Nyeltem egyet. – Ez meg mi az ördög? – Egy Szpartosz – erősítette meg az anyám. – Árész valamikor régen egy sárkánnyal hált, és ez lett az eredménye. – Ezért képesek sárkányalakot is felvenni?

HOLDVADÁSZ

448

– Igen, de nem itt – bólintott. – Az alagút túl szűk, csapdába ejtené őket. És az átalakulási képességük hiányában erejük nagy részét képtelenek használni. – Ezért jöttetek le ide, igaz? Te tudtad… – Igen. – De honnan? A gyönyörű kék szempár elkapta a pillantásomat. – Már elég régóta vadásznak rám. Nem volt időm tovább kérdezősködni, mert sikoltások és lövések zaja hallatszott valahonnan elölről. Ahogy felnéztem, épp azt láttam, hogy egy vörös villámcsapás szétszaggatja egy átjáró ajtaját néhány kocsival előttünk. A rengeteg füst miatt nem tudtam megítélni, hogy mi történt ezután, de egyre hangosabbá vált a sikítozás, és rémült utasok özönlöttek be a vagonunkba. Aztán, a válluk fölött kitekintve, két Szpartoszt pillantottam meg, amint a folyosón közeledtek felénk. Újra ugrottunk, vagy valami hasonló. Olyan érzés volt ugyanis, mintha egy helyben állnánk, és csak a helyszín változna körülöttünk. A szerelvény is nagyjából ugyanaz maradt, kivéve a falakon látható reklámplakátokat, melyek a semmiből termettek ott. Az utasok változtak a legtöbbet, alakot váltottak, vonásokat növesztettek és tüntettek el, mintha folyékony, vagy legalábbis képlékeny anyagból lennének. Ahogy az időfolyamban haladtunk előre, napok, hetek, hónapok teltek el. Az emberek csak egy-egy pillanatra tűntek fel előttünk, és minden bizonnyal ők is ugyanígy érzékelhettek minket. Mi pedig csak futottunk, át téren és időn, a szerelvény vége felé igyekezve. A lábfejem szaggatott, a testem mindenütt sajgott, és szinte biztos voltam benne, hogy csúnya agyrázkódást kaptam. De nem nagyon volt időm ilyesmivel törődni. Az agyam mélyén valahol konstatáltam, hogy tátott szájjal bámulom, ami körülöttem folyik, de igazából ez sem érdekelt. Még csak ehhez hasonlót sem láttam soha életemben. No persze ez igen sok mindenre igaz volt, amivel mostanában találkoztam. Kíváncsi lettem volna arra, vajon ilyen lehet-e a felkészítés. Mármint az igazi, vagyis az, amiben nekem nem lehetett részem. Az jutott eszembe, hogy Agnes minden bizonnyal örömmel

449

KAREN CHANCE

állított volna fel különböző akadálypályákat a számomra. Kövessem a nyomát, tartsak lépést vele, vagy épp boldoguljak egyedül, amikor magamra hagy egy idegen helyen és ismeretlen korban. Csakhogy ez nem kiképzés volt, hanem maga a valóság. És ha itt kudarcot vallok, az nem azt jelenti, hogy valami kényelmetlenség vár, vagy megszégyenülten kell hazatérnem. Most az volt a tét, hogy hazatérek-e egyáltalán. A nagyjából félperces, tömörített magyarázatból annyit fogtam fel, hogy a Szpartoszok olyan varázslatot vetettek ki anyámra, amely egymáshoz köti a mindenkori helyzetüket. Vagyis bárhova és bármelyik időbe is ugrott az anyám, ők is együtt utaztak vele. Épp emiatt nem tudta bevetni a trükköt, amit a partin láthattunk, vagyis az idő megállítását vagy lelassítását. Illetve megtehette ugyan mindezt, de mivel ő immúnis volt ezen varázslatokra, így azok a Szpartoszokra sem hatottak. És ez így folytatódhatott mindaddig, amíg anyám ereje végleg elfogy, akkor aztán végeznek vele. Arról semmit sem tudtam, hogy miért is akarják megölni, vagy hogy miként jön a képbe az emberrabló mágus. Sőt semmiről nem tudtam semmit. Csak egyetlen fontos dologgal voltam tisztában. Azzal, hogy hogyan szeretné anyám megtörni ezt a varázslatot. Ahogy én, úgy ő sem a saját erejét használta az ugrásokhoz. Mindketten ugyanahhoz a forráshoz nyúltunk. Ez volt az az elképesztően hatalmas energia, amit Apolló hagyott hátra a Pythiák számára. Emiatt kerültünk a mágia terén – jobb szó híján – egy hullámhosszra, és így tudtam követni őt. Az én erőm „érezte”, amikor ő a sajátját használta, és követni tudta a forrást. Az ötlete az volt, hogy ezt a hasonlóságot kihasználva megpróbáljuk összezavarni a Szpartoszok varázslatát. Nekem vele kellett tartanom az ugrásai során, szorosan mellette maradni, hogy a kettőnk ereje szinte összeforrjon, annyira egységessé váljon, hogy a követő varázslat már ne ismerje fel, melyikhez kell kötődnie. Aztán egyszer csak két teljesen különböző irányba ugrunk, szétszakítva a kettőnk mágiája közti kapcsot, szerencsés esetben tönkretéve az ő varázslatukat.

HOLDVADÁSZ

450

Ha jól időzítünk, és épp egy ugrás közepén válunk szét, akkor a Szpartoszok ott ragadhatnak, ahová néhány nappal korábban puszta véletlenségből én is csaknem végzetes kirándulást tettem. Az idők viharába, a semmi közepébe, méghozzá úgy, hogy többé sehol és semmikor nem kerülhetnek ki belőle. Ez nem a halált jelentette, hisz ezeket a lényeket nem lehet megölni. De elég közel volt hozzá, és így ahhoz, hogy kellő elégedettséggel töltsön el. Feltéve, hogy sikerül kibírnom addig. Kemény volt, piszkosul kemény. Az ugrások olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte nem is különálló utazások voltak, hanem egyetlen nagy, elnyújtott időugrás. Minden csepp erőmre szükségem volt, hogy tartani tudjam a lépést. A helyzetünket az sem javította érdemlegesen, hogy azok a szemétládák folyamatosan a sarkunkban voltak, és lőttek ránk, még az ugrások alatt is. Nem mintha ezzel túl nagy eredményt érhettek volna el, hiszen a golyók és varázslatok legnagyobb része elenyészett a képlékennyé váló időben, a különböző korokban, melyeken áthaladtunk. Ezek általában a semmibe vesztek, ám nem az összes. Néha a kelleténél egy-két pillanattal tovább maradtunk fizikai valónkban egy adott időben, és ilyenkor a lövedékek megsoroztak bennünket. Nagy részüket a mágus pajzsa védte ki, aki Mirceával együtt szorosan mögöttünk loholt. De nem tudott mindenkit teljes mértékben a pajzs hatóköre alá vonni, így anyámmal nemegyszer kerültünk a tűzvonalba. Időnként éreztem a közelemben elsuhanó golyók szelét. Az egyik egy ablakot robbantott szét valamikor, nyilván halálra rémisztve az épp ott ücsörgőket. Egy másikat pont az ugrás pillanatában küldhették felém, mert a fejem mellett lebegett egészen addig, míg megérkeztünk következő állomásunkra, és csak akkor süvített tovább a semmibe. De ez sem számított. Mint ahogy semmi más sem, kivéve, hogy – ó, kérlek, Istenem! – ne ájuljak el. A kezem reszketett, verejték csorgott végig az arcomon, és csak a szívverésem harsogó dörömbölését hallottam a fülemben. Azt hiszem, semmi más nem tartott talpon, csak Mircea keze a karomon és a bennem tomboló düh.

451

KAREN CHANCE

A rohadt életbe, én jó vagyok ebben! Sőt ez az egyetlen, az egyetlenegy dolog, ami valaha természetesen, magától értetődően jött ebben az átkozott melóban. És most mégis itt botladoztam és ziháltam, csak potyogtam egyik időből a másikba. Mennyire más volt ez, mint anyám elegáns, erőfeszítés nélküli ugrásai. Az energia csak úgy kavargott körülötte, amint higgadtan lépkedett előre. Mintha ez az egész egy aprócska semmiség volna, egy délutáni séta a parkban. Hát ilyen egy Pythia, gondoltam csodálkozva, büszkén, fájdalmasan, és egy kicsit hitetlenkedve. Agnes mindig dicsérte anyám képességeit, de eddig nem fogtam fel, miről beszélt. Látnom kellett, mennyire könnyedén megy neki mindez, akár a lélegzetvétel. Ő uralta is az időt, nem csupán hánykolódott benne. Nem esetlenkedett úgy, mint én, amikor az árnyak megnyúltak, és egy újabb útnak indultunk a korok között. Egy puha, fehér kéz simította végig az arcomat. Hűs volt, ellentétben az én felhevült bőrömmel. Aggódó lápiszszínű szemek keresték a tekintetemet, és szégyenkezve gondoltam arra, hogy vajon mit láthat benne. A hajam csapzottan tapadt izzadt arcomra, koszos ruhában voltam, a szememben pánik vibrált. Küzdöttem, de egyre inkább éreztem, hogy vesztésre állok. – Mindjárt vége – szólt hozzám lágyan, és én bólintottam. Nem maradt annyi levegő a tüdőmben, hogy válaszoljak, és amúgy sem tudtam volna semmi okosat mondani. Az ütem tovább gyorsult, és ami eddig csak kínzó érzés volt, az szinte elviselhetetlenné változott. Már nem tudtam, hogyan tartom az ütemet, vagy tartom-e egyáltalán. Nem gondolkodtam, nem láttam, abban sem voltam biztos, hogy mozog a lábam, mert eltűntek belőlem az érzések. A napokból hónapok lettek, majd évekké, évtizedekké nyúltak. Az idő egy nagy könyv volt, pergő lapokkal. Ám ezek a lapok egyre sárgábbá, szakadozottabbá váltak, majd láttam, ahogy szétporladnak. Fájdalmamban és dühömben keservesen ordítottam. Tudtam, hogy nem vagyok elég erős, hogy nem megy. Pont abban az egy dologban vallok kudarcot, amiről elhittem, hogy tudom, hogy jó vagyok benne. Hogyan is áltathattam ennyire magamat…

HOLDVADÁSZ

452

Hirtelen egy iszonyú feszítést éreztem, mintha a testem ezernyi darabra akarna szétszakadni. Csakhogy nem velem történt mindez, nem a fizikai valómmal. A mágiánk vált el ennyire nehezen és fájdalmasan, ahogy anyám elkanyarodott, én pedig az erejéből áradó hullámokkal küzdöttem, hogy másfelé haladjak. De olyan hatalmas volt, olyan elképesztően erőteljes, bennem pedig már semmi nem maradt. Hagytam, hogy sodorjon, felemeljen, majd otthagyjon. Azok az átkozott Szpartoszok mentettek meg. Még vadabbul kezdtek lövöldözni, ezért a pánikba esett emberek halálra váltan menekültek előlük – egyenesen felénk. Ilyen már sokszor volt, ám a tömeg mindig semmivé foszlott, mielőtt elért volna bennünket, mert addigra már indultunk tovább. Most viszont éreztem, hogy nem lesz idő erre, riadtan készültem az ütközésre, és a pánik teljességgel meggátolta, hogy a következő ugrásra koncentráljak. Éreztem, ahogy megremegek, és az idő fonala kicsúszik a kezeim közül. És hirtelen – igaz, kicsit megkésve – felismertem, hogy nekem nem is kell elugranom anyám mellől. Csak meg kell állapodnom valahol, és hagynom, hogy ő továbbugorjon. Egy nagydarab fickó ódivatú öltönyben és cilinderben átgázolt rajtam, amitől hanyatt vágódtam. Ő is elesett, együtt gurultunk valamerre. Zakó és bőr és a saját meggyötört lábfejem kavargott a szemem előtt, és valahonnan egy esernyő is előkerült, ami egy ponton a fenekembe döfött. Aztán Mircea felemelt a földről, és észrevettem, hogy valami egészen csodálatos dolog történik velem. Megálltunk.

38

Minden bizonnyal elájultam, mert a következő dolog, amire emlékszem, hogy egy idegen ágyban ébredek egy idegen szobában, és a kis erkély ajtaján át idegen várost pillanthattam meg. De a férfi, aki kissé kihajolt az ablakon, nagyon is ismerős volt. Mircea sötét haját enyhén meglobogtatta a kintről érkező fuvallat, sőt selyemköntösét is meglengette. Felém fordította a fejét. Nem szólt semmit, és én is némán néztem. Odasétált, leült az ágy szélére, majd hozzám hajolt, hogy elsimítsa a szemem elől a rakoncátlankodó hajtincseket. – Nem fázol? Megráztam a fejem. Éreztem, hogy nincs rajtam semmi, de a takaró vastag volt és meleg. Csupán a lábfejem lógott ki alóla. Ez az egy testrészem valóban kihűlt kissé, de ép volt, egészséges, és egyetlen ujjam sem hiányzott. Feltételeztem, hogy Mircea áldásos gyógyító képességének köszönhetem mindezt. Egészében véve is jól éreztem magamat. Fáradt voltam, de kellemes meleg vett körül, egy darabban lehettem, tisztán, és életben. Egyáltalán nem is zavart a hőmérséklet. Kimondottan jó volt fázni. Örültem, hogy még érezhetek bármit. Mirceában is hasonló gondolatok kavaroghattak, mert egy kicsit még közelebb húzódott, míg végül állát a fejem tetejére helyezte. Általában nem szerettem, amikor ezt csinálta, mert a hajam nem volt elég sűrű ahhoz, hogy tompítsa a csont keménységét. De most… most a legkevésbé sem zavart. – Az anyád rendkívüli jelenség – mormolta kis idő múltán. – Hm.

HOLDVADÁSZ

454

– Akárcsak a lánya. Ezen elgondolkodtam egy kicsit, majd elfordítottam a fejemet, hogy lássam az arcát. – Te, lehet, hogy ez is csak… szerencse volt? Mircea ajkai elkeskenyedtek. – Ezt nem fogod megbocsátani nekem, igaz? – Talán nem – feleltem. Legalábbis egyhamar nem. Magához húzott, a kezével szánalmasan álló hajamat simogatta. – Soha nem kételkedtem benned. – Mircea… – Komolyan. – Akkor mi volt az ott a peronon? És mi folyik itt már egy hete? Legalább egy percig nem mondott semmit, és azt hittem, ennyiben is maradunk. A magasabb szintű vámpírok nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy magyarázkodniuk kelljen, hacsak nem a saját mesterüknek. Mircea azonban sosem szolgált más mester alatt. – Pár napja beszéltünk a szüleimről – szólalt meg végül. – Emlékszel? Bólintottam. – Azt elmondtam már, hogy mi történt velük? – Azt tudom, hogy mi történt az apáddal – feleltem. – Legalábbis nagyjából. Mircea története apja halálát és a saját megmenekülését illetően a körülményektől függően több változatban is létezett. Amikor kisgyerek voltam, majdhogynem komédiát csinált belőle: őrült nemesek megpróbálták őt élve eltemetni, de – meglepetés! – alig egy héttel korábban változtatták vámpírrá, így megúszta. Később már a kevésbé könnyed olvasattal is megismerkedhettem, amely arról szólt, hogy a feldühödött csőcselék kivégezte az apját, őt pedig megvakították, mielőtt élve elföldelték. Mircea a saját tíz körmével kaparta ki magát a sírból, majd félig még mindig vakon, tántorogva elszökött. Friss vámpírvére kétségbeesetten igyekezett gyógyítani a testét, miközben nem jutott táplálékhoz. Képtelen volt gondolkodni, az agyát megbénította a döbbenet és a félelem. Nem volt mestere, aki a segítségére lehetett

455

KAREN CHANCE

volna, senki nem adott neki tanácsot vagy akár menedéket. De mindezek ellenére valahogy mégis átvészelte ezt az időszakot. – Azt hiszem, tudom, amit tudnom kell – döntöttem hátra a fejemet, hogy felnézzek rá. – Nem – mondta lágyan, de a keze erősebben szorította a karomat. – Még közel sem tudsz mindent. Bebújt a takaró alá, persze csak azért, hogy nekem jobb legyen. A mestervámpírok meglehetősen ritkán fáznak. Aztán pedig elmesélte az egész történetet. Kétlem, hogy előttem sokan hallották volna tőle ugyanezt. – 1442-ben a pápa új keresztes hadjáratot hirdetett az Ottomán Birodalom ellen. A törökök addigra a Közel-Kelet legnagyobb részét meghódították, és Európa felé kacsingattak. Világossá vált, hogy valakinek térdre kell kényszeríteni őket, és a lengyel királyt jelölték ki erre. Ő valóban nagy dicsőségről álmodott, de mindössze húszéves volt, nem rendelkezett nagy harctéri tapasztalattal. Így aztán a sereg irányítását egy szerencselovagra, bizonyos Hunyadi Jánosra bízta. Kérdés nélkül is tudtam, hogy ez a Hunyadi lesz a rosszfiú. Mircea ugyanolyan hangsúllyal ejtette ki a nevét, ahogy egy hithű katolikus tette volna, ha azt kell mondania: a Sátán. – Gyanítom, nem vagy túl nagy véleménnyel róla. Mircea könnyedén végigfuttatta kezét a karomon, fel és le, amitől libabőrös lettem. – Hunyadi jól képzett katona volt – ismerte el kelletlenül –, de az ambíciói gyakran felülkerekedtek a józan ítélőképességén. Ez történt akkor is, amikor ő és Ulászló, a lengyel király találkoztak apámmal útban kelet felé. Napóleon híres mondása, hogy Isten mindig a mellé a sereg mellé áll, amelyik több katonát sorakoztat fel – ezt persze évszázadokkal később mondta –, jól tükrözte apám felfogását is. Épp ezért minden diplomáciai érzékét összeszedve sem tudta eltitkolni az arcára kiülő döbbenetet, amikor meglátta az érkező „sereget”. – Annyira rémes volt? – Egyáltalán nem volt hadseregük. Ezek az idióták összesen tizenötezer embert hoztak magukkal. Az apám nyíltan közölte velük, hogy a szultán egy-egy vadászatára szokott ennyi katonát magával vinni.

HOLDVADÁSZ

456

– De gondolom, ez a Hunyadi nem hallgatott rá. – Közölte apámmal, hogy egyetlen keresztény lovag felér a szultán csőcselékének tagjai közül százzal is. Csőcselék! – kiáltott fel Mircea keserűen. – Amikor a janicsárok, Murád elit harcosai a világ legjobban felfegyverzett és legfegyelmezettebb katonái közé tartoztak. Egészen kisgyerek koruktól fogva képezték őket. Keresztény gyerekek voltak, akiket a törökök a devsirme, vagyis afféle adó fejében magukkal vittek az általuk meghódított területekről. – Pedig azt gondolnám, a rabszolgák nem harcolnak olyan lelkesen az őket fogva tartó gazdájukért. – Ők nem olyan rabszolgák voltak, mint mondjuk a feketék Amerikában. A janicsárok az ottomán társadalom legfelsőbb rétegéhez tartoztak, még a szabad emberek is tisztelték őket. Teljes életüket a katonáskodás tette ki, és semmi más. Ezt ették és itták, ezt lélegezték be. Akkoriban még nem is nősültek meg, mivel az elvonta volna a figyelmüket. Minden szenvedélyüket a háborúkban élték ki, és ezekkel akart Hunyadi szembeszállni egy csenevész sereg élén, egy tapasztalatlan király oldalán! – És ő nem tudta mindezt? – Ó, dehogynem. Csakhogy egy nagyképű, arrogáns seggfej volt, és ami még ennél is rosszabb, fanatikus hívő. Egy Cesarini nevű bíboros is a sereggel tartott. Ő a pápa megbízottja volt, és az volt a feladata, hogy biztosítsa Isten pártfogását a harcmezőn – vonaglott meg Mircea szája, de nem egy mosolytól. – Hát, ha ott is volt, a másik oldal mellé állt. – Vesztettek? – Vesztettünk. Vagyis, hogy egész pontos legyek, megsemmisítettek minket – merevedett meg az eddig a karomat simogató keze. – Minket? Úgy érted, hogy te is ott voltál? – Igen. Négyezer havasalföldi lovast vezettem. – De ha az apád tudta, hogy az ügy kudarcra van ítélve… – Én is pontosan ezzel érveltem neki – sóhajtott Mircea. – De sajnos elég nehéz helyzetbe került. Zsigmond királynak köszönhette a posztját, hisz ő biztosította számára azt a sereget, amellyel

457

KAREN CHANCE

megszerezhette a trónt. Zsigmond ugyan már nem élt, de Ulászló az ő utóda lett, és emlékeztette apámat a tartozására. És közrejátszott az is, hogy apám a Sárkány Rendjének tagja volt. Ez a katolikus katonai szervezet kifejezetten azért jött létre, hogy felvegye a kesztyűt a török fenyegetéssel szemben. – Tehát vallási oka volt? – Nem, sokkal inkább politikai. Az anyám volt a hívő a családban. Az apám az erős karban és a jó fegyverekben hitt, és szüksége is volt ezekre. Sokan versengtek az uralkodói címért, akik ugyanazt tették volna vele is, mint amit ő tett az unokatestvérével, akit letaszított a trónról. Ha a szomszédos katolikus országok vezetőinek bizalma bármilyen oknál fogva megrendült volna az apámban, talán ugyanúgy kölcsönadják valamelyik trónkövetelőnek a seregüket, ahogy Zsigmond is megtette. – Akkor meg miért nem apád vezette a seregét? Miért téged küldött oda? – Ha már valamelyikünknek muszáj volt mennie, ő is jobban örült volna, ha maga lehet az. De aláírt egy egyezséget a törökökkel, ami lehetetlenné tette ezt. – De… Azt hittem, a törökök az ellenségeitek voltak. – Így igaz. Viszont a mi apró haderőnknél sokkal nagyobb sereggel rendelkeztek. Ha inváziót indítanak ellenünk, alulmaradtunk volna, bármilyen hősiesen küzdünk. A kisebb rajtaütéseik után egész falvak lakosságát találtuk keresztre feszítve vagy kibelezve. Néha a holtak koponyáiból emeltek piramisokat nekünk. – De miért tettek ilyesmit? Csak kifosztották a helyet, és továbbálltak? – Mert ezzel akarták egyértelművé tenni számunkra, hogy nincs semmi esélyünk. Apámnak végül alá kellett írnia a megállapodást, melynek értelmében évi tízezer aranydukátot fizetett a törököknek, és ígéretet tett arra is, hogy nem vezeti ellenük a csapatainkat. Hogy minderre egyéb garanciát is kapjanak, a törökök két fiát túszként magukkal vitték. – És így kerültek a testvéreid egy török tömlöcbe – feleltem. Azt tudtam, hogy Vlad, aki később Drakula néven vált világszerte ismertté, a törökök fogságában vesztette el a józan eszét. Arról

HOLDVADÁSZ

458

azonban eddig fogalmam sem volt, miként került oda. Mircea bólintott. – Az apám fehér zászlóval vonult a tárgyalásokra, és a két öcsémet is magával vitte. Azt ígérték, biztonságban lesznek, de amint megérkeztek, máris láncra verték őket. Vladot és Radut már azelőtt elvezették, hogy apám elé rakták volna a szerződést. Tudta, hogy ha ellenszegül, azzal halálra ítéli a fiait. – Tehát aláírta. – Igen, és emiatt került lehetetlen helyzetbe, amikor Ulászló számon kérte hűségét a Rendhez, és felszólította, vegyen részt a keresztes hadjáratban. Az apám nem utasíthatta vissza anélkül, hogy a trónja meg ne ingott volna, ha viszont enged a felszólításnak, azzal a fiai életének vet véget. Ezért a legkisebb sereget állította össze, amit Ulászló már elégségesnek ítélt, és engem állított az élére. Így aztán, ha a szellemét tekintve nem is, de betű szerint betartotta a törökökkel kötött egyezséget. – Mivel nem ő maga vezette a csapatot. – Igen. – Ám az egész balul sült el? – találgattam, de nem kellett igazán kérdeznem. Minden ott volt Mircea arcára írva. – De még mennyire! A csatában háromszoros túlerővel szembesültünk, és aztán az a bolond, ostoba király dicsőségmámorában ötszáz lovassal ment neki a janicsároknak, és ahogy az várható is volt, hamar egy török lándzsa végén találta a fejét. Az ellenség úgy hordozta körbe a levágott fejet, mintha valami parádén mutatnák be. És persze amikor a saját emberei meglátták, hogy mi történt, pánikszerűen menekülni kezdtek. Az én csapataim együtt maradtak, szervezetten vonultunk vissza. Ennek köszönhető, hogy szinte mind életben maradtunk. Szinte mindenki más otthagyta a fogát a harcmezőn. A bíboros tetemét meztelenre vetkőztették, és a többit a keselyűkre bízták. Hunyadi persze megmenekült, ahogy az ilyen embereknél szokásos. – És a testvéreid? – kérdeztem halkan. Mircea végigdőlt az ágyon, a haja szétterült a feje körül. Az ujjaimmal simogattam, legyezőként terítettem szét a takarón, mert gyönyörű látványt nyújtott. És mert semmi más nem jutott eszembe,

459

KAREN CHANCE

amivel elűzhettem volna a szemében csillogó szomorúságot. Mindez olyan régen történt, gondoltam, de úgy tűnt, ebben tévedtem. Igenis akadtak olyan vámpírok – egy legalábbis biztosan –, akik számára a múlt nem halványult el. – A várnai vereség előtt is túszok voltak – folytatta –, de egészen jól bántak velük. A fővárosban, Edirnében tartották őket, rangjukat megillető öltözéket és ételt kaptak, gondoskodtak a taníttatásukról, sőt a város utcáin is lényegében szabadon mozoghattak. A csata után viszont egy mocskos tömlöcbe vetették őket, naponta kaptak verést, enni viszont csak igen ritkán. Kész csoda, hogy túlélték. – Az apád semmit nem tudott tenni? Váltságdíjat fizetni, vagy ilyesmi… – Nem. A törököket nem érdekelte a pénz, főleg azután nem, hogy a várnai kudarcnak köszönhetően nyitva állt előttük az út egész Kelet-Európába. Mivel Radu volt a befolyásolhatóbb, rávették, hogy bábhercegként elfoglalja Havasalföld trónját, miután bekebelezték ezt a területet. Vlad minden lehetőséget megragadott, hogy keresztbe tegyen nekik, ezért szörnyen bántak vele. Csak azért hagyták életben, mert a törökök iránti gyűlölete eltörpült amellett, amit közös ellenségükkel, Hunyadival szemben mutatott. – Azért, mert miatta került börtönbe? – Nem – állt fel Mircea gyors mozdulattal mellőlem. – Azért, mert Hunyadi az egész családját legyilkoltatta. Csak ültem ott pislogva, amíg Mircea kiment az erkélyre. Magam köré tekertem a takarót, és követtem, bár egy kicsit haboztam, mert nem voltam biztos abban, hogy ezt akarom. Amikor kiléptem, épp rágyújtott. A kedvenc kicsi, sötét, fűszeres illatú cigarettáját szívta, ami nem volt túl jó jel. Mircea kizárólag akkor dohányzott, amikor le akarta csillapítani az idegeit. A cigi arra volt jó, hogy legyen mit tennie a kezével ahelyett, hogy valaki nyaka köré fonná. Feltételeztem, hogy nem én lennék az, mert magához húzott. Teste és a takaró együttes melege egész otthonos hellyé varázsolta az amúgy meglehetősen hűvös erkélyt. Úgy láttam, a szálló egy pályaudvar közelében lehet, mert az emberek óriási tömege nyüzsgött alattunk. Mintha egy Dickens-regényből léptek volna elő, vagy statiszták lennének egy korabeli kosztümös filmben. Talán a

HOLDVADÁSZ

460

Karácsonyi énekben, mert egy kis csapat ott állt a járdán, az emberek áradatában, és valóban énekelt. A hangok csak foszlányokban értek fel hozzánk, ahogy a szél felénk sodorta őket. Mircea sokáig csak a cigarettájával foglalatoskodott, én pedig élveztem erős karja ölelését. Mostanában elég ritkán volt erre lehetőségem, hisz az egyezkedések, a Szenátus ügyei, no és az az átkozott koronázás az összes idejét lefoglalta. A fejemet a vállára hajtottam, és mint mindig, most is meglepődtem, mennyire kellemes érzés. – Az apám elképesztően dühös volt Hunyadira – mondta végül, kifújva az édeskés illatú füstöt, mely felfelé szállt, akár egy szellem a sötétségben. – Figyelmeztette azt az embert, szinte könyörgött neki, hogy ne folytassa a támadást. Tizenötezer jó katona odaveszett, a fiai fogságba kerültek, és az égvilágon semmit nem nyertek az egésszel. Sőt ez a hadjárat csak a gyengeségünket demonstrálta az ottománok előtt, és az apám jól tudta, egy percig sem fognak habozni, hogy ezt kihasználják. – És mit tett? Mircea vállat vont, amitől az én hátam is együtt mozgott vele. – Azt, amit tennie kellett. Fogságba vetette Hunyadit, amikor az átvonult Havasalföldön. Az volt a szándéka, hogy felelősségre vonja a tetteiért. Ám Hunyadinak befolyásos barátai voltak, akik azonnal követelni kezdték apámtól, hogy engedje szabadon. – És megtette? Mircea egy kis ideig hallgatott, de a körém font karja alig érezhetően megfeszült. – Akkoriban úgy neveztek engem: Mircea, a Merész – folytatta halkan. – Azért, ahogyan a csatákban harcoltam. De ebben a kérdésben túlságosan is merész voltam. Dühödten, a gyásztól elvakulva, a csatában szerzett testi és lelki sérüléseim fájdalmától gyötrődve meggondolatlanul cselekedtem. Nyílt színen szólaltam fel, és elmondtam, hogy Hunyadi arroganciája vezetett a kudarchoz. Abban is biztos voltam, hogy ostoba nagyképűsége és elbizakodottsága miatt első dolga az lesz, hogy bűnbakot keressen az elveszített csata után. A mártírhalált halt királyt vagy a szent életű bíborost aligha hibáztathatta, így értelemszerűen mi következtünk a

461

KAREN CHANCE

sorban. Rimánkodtam az apámnak, hogy ölje meg. Figyelmeztettem, hogy ha nem az ő feje hullik porba, akkor a mienk fog. – Hallgatott rád? – Nem, de valaki más igen. Sosem tudtam meg, hogy ki volt az, aki továbbadta mindezt Hunyadinak. Tény, hogy a szavaim valahogy eljutottak a fülébe. Miután apám engedett a nyomásnak, és szabadon engedte, Hunyadi pontosan azt tette, amire számítottam: megesküdött, hogy mindannyiunkat a pokolra küld. Összegyűjtött egy sereget, és megtámadott minket, korábbi szövetségeseit, alig három évvel a történtek után. A családom tagjai az életüket féltve elmenekültek, de ez sem segített. A helyi nemesek, vagyis a bojárok, akiket Hunyadi lefizetett, vadászni kezdtek ránk. Pont ilyentájt lehetett abban az évben, amikor ránk találtak. Kissé hihetetlen volt, ahogy ott álltunk, melegben és biztonságban, hallgattuk a távoli karácsonyi dalokat, beszippantottam a hűvös, szinte harapható téli levegőt és Mircea különleges cigarettájának aromáját. Közben pedig elképzeltem, micsoda szörnyűségeket kellett átélnie. – És mindenkit… megöltek? – Mindenkit, akire rátaláltak. Elvágták az anyám torkát, megkínozták az apámat, engem pedig élve eltemettek. A sors iróniája, hogy az öcséimet csak az mentette meg a haláltól, hogy a törökök fogságában voltak. Sokkal nagyobb biztonságban érezhették magukat Edirnében, mint amennyire otthon, a saját ágyukban lettek volna. – Miért mondtad el nekem ezt? – fordultam felé. Hűs kezek siklottak be a takaró alá, és simították végig csupasz bőrömet. Beleborzongtam. – Hogy megérts engem. Egyszer már az egész családom halálát okoztam… – Nem igaz! – Cssss – csúsztatta végig tenyerét a derekamon, majd megállapodott kedvenc helyén, a fenekemen. – Ötszáz év alatt volt időm arra, hogy megbékéljek azzal, ami történt. Fiatal voltam, forrófejű és bolond, de lehet, hogy Hunyadi ugyanezt tette volna akkor is, ha egy szót sem szólok. Ezt már nem tudhatjuk meg. Azt

HOLDVADÁSZ

462

viszont nagyon is jól tudom, hogy mi a tanulsága ennek a tragédiának. Soha többé nem teszem kockára azok életét, akiket szeretek. Felnéztem, és láttam, hogy sötét haját fehér hópihék pettyezik. Már dús, ívelt vonású szemöldökén is megültek, szempilláin is ott rezegtek. – És engem szeretsz? Egy percig csak nézett rám, aztán hátravetette a fejét, és felnevetett. Mély, öblös hangon, szabadon és gátlástalanul. – Á, nem, dehogy. Kizárólag olyan nőkért szoktam félistenekkel harcba szállni, akiket ki nem állhatok. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy az elolvadó hó könnyként csorog végig az arcomon. – Mi a baj? – kérdezte Mircea. – Én… Semmi. Kivéve, hogy soha, senki nem mondta még ki ezt a szót nekem. Eugenie sem, sőt még Rafe sem. Persze a tetteikkel bizonyították, számtalan módon kifejezték, de mégsem mondták. Egyszer sem. Mircea magához húzott, és a mellkasára fektettem a fejemet. Egy percig nem szólaltunk meg. – És azóta is… nehéz átvészelnem ezt az évszakot – mondta végül. – Talán itt lenne végre az ideje, hogy valami jó élmény törölje el a rosszat. – És vajon hol tehetnék szert ilyen jó élményre? – húzódott mosolyra a szája széle. – Meglátom, mit tehetünk – fúrtam a fejemet a mellkasába.

39

– Te hoztad el ezt? – kérdeztem másnap reggel, miután felültem az ágyban. Arra a megviselt, öreg bőröndre mutattam, ami egyik oldalán egy csúnya fekete lyukkal ékesítve békésen lebegett az ágy lábánál. – Nem hagyhattam csak úgy ott, dulceatǎ – mondta Mircea, miközben kitöltötte a kávét az ablak melletti kis asztalkán. – A varázslat még mindig aktív. – Nagyjából – feleltem, mert a táska úgy kókadozott, mint az egyhetes virágcsokor vagy egy félig leeresztett léggömb. Az ujjammal megböktem, amitől egy kicsit előrecsúszott a levegőben, miközben rémes szagot árasztott. Fintorogtam, majd magam köré csavartam a lepedőt, és kikászálódtam az ágyból megnézni, mi a reggeli. Az ablakon sápadt napfény szűrődött be, megcsillant a hófehér porcelánon és a szolid ezüst evőeszközökön. A kis fonott kosárkából étvágygerjesztő illat szállt. Friss briós, mennyei. Mircea kezembe nyomott egy csésze kávét. – Meg arra gondoltam, hátha meg szeretnéd tartani, mégiscsak az anyádé. – Ez a bőrönd? Bólintott, én viszont megráztam a fejemet, és teli szájjal tiltakoztam: – Nem, nem, ez a mágusé. – Kötve hinném, hacsak nem ugyanazt a parfümöt használják. Nyeltem egyet, és magamhoz húztam a táskát. Nem éreztem semmit az égett bőr és füst szagán kívül, de bíztam Mircea orrában.

HOLDVADÁSZ

464

És valóban, egy halom fehérnemű és néhány egyértelműen női ruhadarab rejtőzött odabenn. Meg egy pár cipő, ami sajnos túl nagy lett volna rám. Az oldalzsebből pedig egy köteg régi levél került elő. – De… mikor volt ideje arra, hogy összecsomagoljon? – kérdeztem átpörgetve a papírokat. – Hisz nem tudhatta előre, hogy elrabolják. – Ha ez valóban az volt, mint aminek látszott. – Hogy érted ezt? – néztem fel rá. – Dulceatá, sok embert láttam már engedelmességvarázslattal megbűvölve, és egytől egyig mind bambák voltak, a mozgásuk szinte robotszerű, és a beszédük… Nem hoztak döntéseket, csak utasításra vártak. És nem intették csendre az elrablójukat. – Azt akarod mondani, hogy saját akaratából ment el vele? – Ez tűnik az egyetlen értelmes magyarázatnak. – De… miért? Hogy ismerhetne egyáltalán ilyen alakokat? Hisz ő a Pythia örököse volt! – Talán ezek a levelek elárulják. Egyiket a másik után bontottam fel, és megráztam a fejem. – Nem. Ezeket mind az apám írta. Úgy tűnik, elég hosszú időn át küldözgette a leveleit, anyám pedig mindet megtartotta – mondtam a homlokomat ráncolva. – De ennek így semmi értelme. Jonas azt mesélte, a szüleim alig egy héttel azelőtt ismerték meg egymást, hogy elszöktek az udvartól. De ezek… – vizsgálgattam tovább a leveleket – ezek több mint tíz évet ölelnek át. Mircea habozott. Nem vettem volna észre, ha véletlenül nem pont rá nézek. Biztos voltam benne, hogy mondani akart valamit, de visszanyelte. – Mi van? – kérdeztem. – Lehet, hogy tévedek – kezdte óvatosan hiszen már olyan rég volt, és akkor persze nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki, hogy megjegyezzem… – Mit? – Az apád illatjegyeit. Értetlenkedve pillantottam rá. – Ennek meg mi köze…

465

KAREN CHANCE

– A partin nekem sem tűnt fel. Mással voltam elfoglalva, és rengeteg különböző szag keveredett. De tegnap éjjel, amikor a mágus mellett álltam, azt hiszem, felismertem… – Nem!! – szakítottam félbe iszonnyal a hangomban. – Ugyanaz a dohány, ugyanaz a kölni, sőt ugyanolyan márkájú hajzselé… – Nem! Az az átkozott szemöldök megint kérdőn emelkedett a magasba. Kezdett nagyon elegem lenni belőle. – Talán jobban tetszene, ha egy kíméletlen sötét mágus képében jelenik meg? – Igen! Akkor igen, ha a másik lehetőség ez az ember. Hiszen annyira… – Annyira eredményes? – Micsoda? – bámultam rá. – Láttad te, hogy miket művelt? – Azt láttam, hogy elég hosszú időn át védte anyádat négy félistennel szemben. – Semmi ilyesmit nem csinált. Anyám hajtotta a kocsit… – Ez igaz, mivel ha valaki nem hadmágus, elég nehéz működtetnie a védőpajzsát, és egyúttal másra is koncentrálni. – Semmilyen pajzsot nem láttam. – Ahogy én sem. És mégis, több lövedék és varázslat lepattant róluk. Gondolom, nem volt képes végig, az egész hajsza során fenntartani, de akkor is sokat segített. És tegnap éjszaka… – Nem tett mást, csak megbűvölt egy bőröndöt. – Ami elég hasznosnak bizonyult, vagy nem? A Szpartoszok sarokba szorították őket, mégis kitört közülük. – Végig úgy viselkedett, mint valami megveszekedett őrült. – És védelmezte anyádat a varázslatok olyan zuhatagában, amilyet eddig ritkán láttam. – Egész idő alatt sikítozott! Mircea ajka elkeskenyedett. – A hősök csak a moziban viselkednek és néznek ki egy bizonyos módon. Elég sok csatában vettem már részt, dulceatǎ, és hidd el, tapasztalatból mondom: ilyenkor csak az számít, melyik megoldás működőképes. Ulászló rohama nagyon is hősiesnek tűnhetett.

HOLDVADÁSZ

466

Lobogtak a zászlók, csillogtak a páncélok, ötszáz lovas vágtatott egyetlen elnyújtott hullámban. És mégis, az egész nem volt más, mint végzetes ostobaság. Az apád taktikája talán… kevésbé volt látványos, de sikerrel járt. És ha úgy vesszük, ez a legnagyobb hőstett, vagy nem? – De hisz egyáltalán nem is így nézett ki! – próbáltam belekapaszkodni minden szalmaszálba. Mert Mircea mondhatott, amit akart, de hogy nekem közöm legyen ahhoz a pasashoz… Na, azt már nem! – Az emberrabló magas volt és szőke, te meg azt mesélted apámról, hogy… – Igen, elmondtam, hogyan jelent meg előttem. De akkor épp rejtőzködnie kellett, kézenfekvő, hogy valamilyen mágikus álcát használt. Az lenne a meglepő, ha nem így tett volna. – És azt is mondtad, hogy semmi nem fog történni azon a bálon. Hogy az embereid utánanéztek. Ha ő valóban az apám, és ott volt dolga, mert arra készült, hogy elszöktesse az anyámat, vagy mi, akkor erről nem kellett volna tudnotok? – A korabeli beszámolók alapján a bál valóban eseménytelenül zajlott le – mentegetőzött Mircea. – Ha nem így lett volna, eszem ágában sincs odavinni téged. Az anyád eltűnését csak hónapokkal később jelentették be. – Na tessék, látod? Ezért nem lehet az apám. – Az a helyzet, dulceatǎ, hogy a hangsúly itt a „jelentették” szón van. Az embereim természetesen nem voltak ott a partin, nem látták a saját szemükkel. Csak a hivatalos beszámolókat olvasták, amiket persze a készítőik… kiigazíthattak. – De minek tettek volna ilyet? – Hogy legyen idejük felkutatni az anyádat – mutatott felém. – A Pythia és udvara megingathatatlan, egyben titokzatos és mindenható intézmény. Ezt a hírnevet nem öregbítené az, ha kiderülne, hogy olyan körülmények között veszítették el az első számú örököst, melyre egyikük sem számított, nem látták előre. Nem csodálnám, ha kezdetben megpróbálták volna titokban tartani az ügyet, amíg kutattak utána. Abban bíztak, hogy a nyomára akadnak, és visszavihetik anélkül, hogy a történtek napvilágra kerülnének. – Szerinted hazudtak arról, hogy mikor szökött el?

467

KAREN CHANCE

– Elképzelhetőnek tartom, igen – vonta meg a vállát. – Mindig is furcsának tartottam azt, hogy szerintük az apád és az anyád egész rövid ideje ismerték csak egymást, amikor leléptek. Nyolc nap nem lehet elég arra, hogy valaki meggyőzze a Pythia trónörökösét, adjon fel mindent, és kezdjen egy életen át tartó menekülésbe. – De… de ott, azon a bálon megpróbálta módosítani az idő menetét. Ez pedig a Céh műfaja – ellenkeztem. – Ha így volt – kapta fel a fejét Mircea –, akkor miért nem Lady Phemonoe volt a célpontja? Ő a Pythia, az anyád csupán az örököse. Ráadásul tudvalevő volt, hogy hamarosan amúgy is nyoma vész. Azzal, ha minderre néhány hónappal korábban kerül sor, nem sokat változtatott volna a történelmen. – De hisz varázslatok röpködtek mindenfelé… – Igen, amiket a hadmágusok indítottak útnak, hogy védjék az anyádat és a Pythiát. – Ezt honnan tudod? – Onnan, hogy a varázslatok is mozdulatlanná dermedtek, dulceatǎ. Ha az apád vetette volna ki őket, ugyanúgy nem estek volna a megállított idő csapdájába, ahogy ő maga. Megráztam a fejemet. – Az apám a Fekete Kör tagja volt, és nem a Céhé. – Miből gondolod, hogy nem lehetett egyszerre mind a kettőé? Hátradőltem a székben, és Mirceát bámultam. – Oké, tehát az apám valami őrült szektához tartozott, akik meg akarták változtatni a világot. Aztán egy nap ráunt, és azt mondta magában: a fenébe is, miért ne csatlakoznék a világ sötét mágusainak leghírhedtebb szervezetéhez, és miért ne próbálnám meg átvenni felette az irányítást? Aztán, amikor ez nem jött össze, az jutott eszébe, a legjobb lenne, ha elszöktetné a Pythia örökösét. Nagyjából erről beszélsz? Mircea felnevetett. – Mindig is úgy gondoltam, hogy az apád érdekes figura. De azt nem sejtettem, hogy ennyire. – Nem érdekes, hanem komplett őrült. És nem ő az apám. – Ahogy gondolod – csóválta a fejét. – De ezt talán később is megbeszélhetjük, a saját időnkben.

HOLDVADÁSZ

468

– Szeretnéd látni, mennyire szedték szét a házadat az ott bulizó vendégek? – Tekintve, hogy a hat Szenátusból öt részt vett az eseményen, nem lehetek teljesen nyugodt. – Rendben – hörpintettem fel a kávémat, hogy egy újabb briósért nyúljak. – De előbb a lakosztályba megyünk. Szükségem lenne egy új ruhára. – Aztán pedig, ha még áll a házam, körbevezetlek. – Megegyeztünk – mondtam, majd megragadtam a kezét, és ugrottunk. Abban a pillanatban tudtam, hogy komoly bajban vagyok. Az egyik jel a nedves fű hűs, sikamlós érintése volt a talpam alatt a lakosztály puha plüss-szőnyege helyett. A másik a Mircea házának bálterméből kiszűrődő halovány fény volt abban az éjszakában, aminek már rég véget kellett volna érnie. A harmadik pedig az az ököl, ami akkora erővel landolt az államon, hogy a földre zuhantam. – Szánalmas, gyönge, idióta gyerek. Te végeztél volna a nagy Apollóval? – kúszott be valami az agyamba, akár a higany. Hűs volt és tiszta, mégis minden idegemet égette. – Csak egy hétköznapi, közönséges figura vagy. Nem láttam, mi támadott meg, mert a ragyogó nappali fény és a sűrű, sötét éjszaka közti hirtelen váltás szinte teljesen megvakított. De igazából nem is voltam annyira kíváncsi rá. Mircea felé nyúltam, hogy továbbugorjunk innen, de nem találtam. A keze már nem simult az enyémbe, és kételkedtem benne, hogy csak úgy elengedte volna. Először is, nem emlékeztem arra, hogy velem lett volna, amikor megérkeztünk ide. Másodszor… Másodszor pedig általában rossz néven szokta venni, amikor valaki bordán rúg engem. A fájdalomtól a lélegzetem is elállt, mintha egy tőrt döftek volna a húsomba. A szemem azonnal megtelt könnyel. De a kín nem volt olyan erős, hogy megfosszon az ugrás képességétől. Valami más azonban visszarántott, nem eresztett, amikor megpróbáltam. – Ó, nem. Ezúttal nem fog menni, kicsi Pythia – taposott egy bakancsos láb a csuklómra. Mélyen belenyomta a földbe, a fájdalom azonnal átjárta az egész karomat, és a karkötőm is a talaj fogságába

469

KAREN CHANCE

került. Az ujjaim szétnyíltak, és a kezemből kigurult a briós, amit addig szorongattam. – Most nem fogsz tudni elszökni, és a barátaid sem siethetnek a segítségedre. Eljött az idő, hogy csak veled foglalkozzak. Felnéztem, és kavargó, sötét felhőket láttam az égen. A távoli villámlások némi fényt vetettek a fölém hajoló arcra. Talán a könnyeim tették, talán az eső, de egy ideig csak homályosan láttam, és képtelen voltam megmondani, ki az, akire nézek. Aztán kitisztult a látásom, de még mindig bizonytalan voltam. Amit láttam, az egy éles vonásokkal rendelkező barna fickó volt. Hátrafésült haja, keskeny arca és hosszú orra valahonnan ismerősnek tűnt, de nem… És ekkor bekattant. Niall volt az, a PRrészleg okvetetlenkedő mitugrásza. Minden bizonnyal azért tartott ilyen sokáig, hogy felismerjem, mert bár az arca ugyanolyan volt, a szeme… Az a szem iszonytatóvá vált. Nem, ez így nem igaz. Tökéletesen illett volna a másik alakjához, ahhoz a sárkányhoz, amely végigkergetett bennünket Pritkinnel egy egész irodaházon. De ugyanezt a lángoló szemgolyót egy ember arcában látni, jól megfigyelve a hosszú, keskeny pupillákat és a hüllőszerű, keresztbe mozgó harmadik szemhéjat… Valami zsigeri undor tört rám, amitől minden egyes szőrszál égnek állt rajtam. Na, most már tudjuk, mi lett az ötödik Szpartosszal, gondoltam vadul, miközben a pánikot leküzdve újra ugrani próbáltam. Ám most is ugyanaz történt: még szinte el sem indultam, máris visszacsapódtam a földre a támadóm lábai elé, méghozzá elég fájdalmasan. Mintha csak a Kör egyik lasszóvarázslata kapott volna el. De nem ez volt a helyzet. Erre akkor jöttem rá, amikor a felettem tornyosuló lény előhúzott valamit. A villámlás fénye egy kis aranyláncon csillant meg, melynek végén a jól ismert kabala himbálózott. – Na, felismered? – kérdezte Niall kedvesen. – Jó barátodtól, a hadmágustól kértem el. Azt mondtam neki, hogy Jonas küldött érte, de sajnos nem akarta elhinni.

HOLDVADÁSZ

470

Az ártalmatlan kis medált néztem, amint ide-oda lengedezik, és rémülettel párosulva tudatosult bennem, hogy aznap nem is láttam Pritkint. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, mert feltételeztem, hogy pihen. De mi van, ha… Az ereimben megfagyott a vér. – Mit… mit tettél vele? – kérdeztem tompán. Éreztem, hogy vér csorog végig az arcomon, de nem foglalkoztam azzal, hogy letöröljem. – Maradjunk annyiban, hogy ezúttal inkább ne számíts az érkezésére, mert nem fog megmenteni. Sem ő, sem bárki más. A koronázás már megkezdődött, az egész épületet lezárták. És mire a ceremónia véget ér – mosolygott gonoszul –, nem hinném, hogy lesz mit megmenteniük. – Arra azért nem vennék mérget – mordultam rá, és ugrottam. Persze tudtam, hogy nem juthatok messzire. Az az átkozott nyaklánc – amit most már tutira porrá fogok zúzni, ha élve kikerülök ebből az egészből – azonnal visszarántott. De legalább kiszabadíthattam a karomat, és amikor újra megjelentem, egy-két méterrel Niall mögött álltam. Valamilyen hatodik érzéke figyelmeztette a veszélyre, mert épp akkor pördült meg, amikor két szellemtőr indult útjára a karkötőmből. A halvány fényben a megszokottnál is fényesebbnek tűntek, de a már jól ismert lelkesedéssel láttak munkához. Akkora erővel csapódtak Niall testébe, hogy egy fa törzsének lökték és oda is szegezték. Úgy nagyjából egy másodpercig. A kezei szabadok voltak, mégsem használta őket. Egyszerűen csak előredőlt, nekifeszült a pengéknek, amelyek egyre jobban belemélyedtek vérrel átitatott ingébe, majd markolatukkal együtt teljesen eltűntek a testében. Fogta magát, és átsétált rajtuk. Csak egyetlen pillanatra állt meg, amikor egy kiálló darab megakadhatott valamiben – a szívében, a bordájában, ki tudja –, de aztán egy gyomorforgató reccsenéssel azon is átküzdötte magát. Ettől a hangtól émelygés tört rám, még azelőtt, hogy megláttam volna a fa kérgéből kiálló két tőrt a lény háta mögött.

471

KAREN CHANCE

Aztán már pislogni sem volt időm, mert rám vetette magát. Elképesztő erővel taposott már amúgy is megviselt csuklómra, és a következő pillanatban éreztem, hogy valami megroppan. Fájdalom hasított végig az egész karomon, levegő után kapkodtam. És ez még azelőtt történt, hogy kissé megforgatta volna a talpát, hogy a két szabaddá vált csontvég egymáshoz dörzsölődjön. Felsikoltottam, és igyekeztem, hogy ne mozdítsam meg törött csuklómat, miközben ismét ugrani próbáltam. De rettenetesen fájt, elviselhetetlenül, és képtelen voltam koncentrálni… Képtelen voltam bármire, még arra is, hogy eltakarjam a testemet. A körém csavart lepedő lecsúszott rólam, így immár meztelenül feküdtem a sárban. Niallt azonban mindez teljesen hidegen hagyta. Nem láttam testi vágyat azokban a rettenetes szemekben, sőt semmilyen emberi érzelem nem tükröződött bennük. Csak hűvös számítás, és ugyanaz a borzongató pillantás, amit korábbi támadása alkalmával már volt szerencsém látni. – Tudod – mondta egész lágy hangon –, azt hiszem, ezt élvezni fogom. – A bosszúról szól az egész? – kérdeztem levegő után kapkodva. – Dehogy, te ostoba gyerek! Az csak a ráadás lesz. Most ér véget egy hajsza, ami jóval a születésed előtt kezdődött. Akkor, amikor az a szajha Artemisz a sajátjai ellen fordult, és kiűzte őket ebből a világból, ami jogosan volt az övék. A világok közti átjárók feletti hatalmát kihasználva bevágta az orruk előtt az ajtót, és a poklok feletti erejét vetette latba ahhoz, hogy ez így is maradjon. – Poklok? – A Föld a pokol egy felsőbb rétege. Különben hogy járhatnának ide a démonok ilyen játszi könnyedséggel? Artemisz királynő lett a saját kastélyában. Senki nem tehetett kárt benne. Senki, kivéve a többi isten itt ragadt gyermekeit. – Ti… Te Artemiszt keresed? – kérdeztem, miközben arra gondoltam, milyen kicsi a világ. – Nem keressük, hisz már megtaláltuk. Évezredeken át kutattunk utána, minden eredmény nélkül. De türelmesek voltunk, mert tudtuk, királynő ide vagy oda, ez a világ nem nyújt táplálékot a fajtájának. Minden egyes évszázaddal egyre gyengébbé vált, az ereje elfogyott.

HOLDVADÁSZ

472

Mit gondolsz, miért hozta létre a Kört, hogy biztosítsák a varázslat fennmaradását? Talán istennőként nem lenne képes rá egymaga? – Ezt… Ebbe soha nem gondoltam még bele. – Na igen. Ahogy ők sem. A mágusok nem kérdezték meg, miért kell az általa úgy szeretett emberekre bíznia ezt a feladatot. Hát azért, mert a saját hatalma gyengülni kezdett. Mi pedig csak vártunk és figyeltünk, mert tudtuk, hogy előbb-utóbb vissza kell térnie az egyetlen energiaforráshoz, amit az istenek maguk hagytak itt, ezen a világon. Beletelt pár másodpercbe, míg megfejtettem a szavait, mert a fájdalom elvette az eszemet. Ráadásul úgy éreztem, mintha valami folyamatosan dobolt volna a koponyámban. – A Pythia erejéhez. – Igen. A saját testvére örökségéhez. Ó, hogy vágyódhatott utána, hogy epekedhetett. Minden évben nőttön-nőtt az éhsége, mert érezte, ahogy a hatalma elillan, semmivé foszlik. És végül három évezred után nem bírta tovább, mi pedig elkaptuk. Elkaptuk! – Megöltétek? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem így történt. Valami ott motoszkált a fejemben, de az a dübörgés egyre csak rosszabb lett. – Megpróbáltuk. De még mennyire! Tudd meg, kicsi Pythia, hogy nincs olyan varázslat, ami egy egész világot elzárhatna az istenek elől. Erre egyetlen varázsige vagy bűbáj sem képes. Artemisz csak úgy alkothatta meg, ha saját lényének egy kis darabját is beleszövi, alkotórészévé teszi. És vajon mi történik akkor, kis Pythia, ha egy varázslat valamelyik fontos eleme kiesik a képből? – A varázslat összeomlik – feleltem üres hangon. – Így van. Ezért próbálkoztunk olyan keményen, de elvétettük. Egy idióta mágus a segítségére sietett, és ezzel nem számoltunk. Ő pedig köddé vált. De az ereje gyenge volt, akár a harmat. Tudtuk, hogy már közel járunk. Megkettőztük az erőfeszítéseinket, és éjt nappallá téve, megállás nélkül kutattunk. És szerencsére öt évvel később ismét a nyomára bukkantunk. A dübörgés immár olyan tajtékzó hangzavarrá változott, mintha ezernyi ló vágtatott volna a fejemben.

473

KAREN CHANCE

Vagy csak egy, mely megvadultan egy kis hintót maga után húzva száguldott végig egykor egy távoli utcán. – Az a mágus elrejtette őt, méghozzá egy vámpír közreműködésével. Hát nem döbbenet? És mire végre megtaláltuk, a vámpír már gondoskodott a megoldásról. A mágus átverte őt valami üzleti ügyben, legalábbis ő ezt mondta nekünk. A vámpír erre kellően drasztikus módon állt bosszút. A dobogás úgy felerősödött, hogy alig hallottam a szavait. Kemény volt és gyors, akár a szívverésem, akár a fülemben száguldó vér, akár egy dühödt hullám, mely épp áttörni készül egy gátat… – Megesküdött nekünk, hogy a nő meghalt, és miután ellenőriztük az állításait, igaznak bizonyultak. De a varázslat még mindig nem tört meg! A vámpír bombája ezernyi darabra szaggatta a testét, de az átjáró ugyanúgy zárva maradt, mint azelőtt. És ekkor jöttünk rá arra, hogy valamit mégiscsak hátrahagyott maga után. – Nem. – Ó, igen. Az a vámpír mégiscsak hazudott nekünk. Soha nem tett említést a gyerekről, csak várta, hogy a kis aranytojást tojó tyúkja felcseperedjen, és a szolgálatába álljon. Persze ránk is rossz fényt vet, hogy ez a lehetőség nem jutott eszünkbe. De bizonyos mértékben azért érthető. Végül is mindenki szűz istennőként ismerte, ráadásul ezen a világon nem voltak istenek, senki olyan, aki méltó lett volna hozzá. Akkor meg kivel bújt volna ágyba? – Nem! – Ugye, milyen rettenetes? Pont azzal a nevetséges pojácával. De akkor is, tudnunk kellett volna. Hisz már a neve is árulkodó. Garm volt Hél hűséges társa a régi legendákban, igaz? Lassan bólintottam. – És azt tudtad, hogy a Garm az ősi norvég nyelvjárásban nem más, mint Rag? Megráztam a fejemet. Ennek az egésznek semmi… Niall az arckifejezésemet látva elvigyorodott. – Ragnar Palmer. Ez volt az apád igazi neve, ugye? Még mielőtt megváltoztatta. A Ragnar jelentése pedig az ónorvég nyelvben az, hogy „az istenek harcosa”.

HOLDVADÁSZ

474

Ebben a pillanatban szakadt át a gát, elárasztva az agyamat, és egy percig a külvilág megszűnt létezni. Amikor újra képes voltam összeszedni a gondolataimat, egész sor emlékkép villant fel előttem gyors egymásutánban. Olyan jelek, utalások, melyek az orrom előtt zajlottak, mégsem láttam meg őket. Az anyám, ahogy felülírta Agnes varázslatait a bálon. Erre egyetlen örökös sem lehetett volna képes. Az elképesztő kitartása és ereje, melynek révén az összecsapás végén is jóval frissebb volt, mint én akár a legelején. Az, amikor közölte velem, hogy a Szpartoszok már régóta a nyomában járnak. És Deino arckifejezése, amikor Artemisz gyerekéről kérdeztem őt. Most végre beugrott, mi is volt az arcára írva: döbbent értetlenkedés. Meg tudtam érteni. – A szüleid halála után a nyom végleg kihűlni látszott – mesélt tovább Niall szenvtelenül. – Nem maradt más lehetőségünk, új módszereket kellett megvizsgálnunk. Öt alkalommal gyűjtöttük össze azt a hatalmas energiát, mely arra kellett, hogy visszautazzunk az időben, és a leggyengébb pillanatában csapjunk le rá. És öt alkalommal buktunk el. Újra és újra meghaltunk, amikor az átkozott varázslatok rosszul sültek el, visszaszálltak ránk, és darabokra téptek bennünket. Egészen közel hajolt hozzám, míg végül az arcomon érezhettem a leheletét. Túl meleg volt ahhoz, hogy emberi legyen. No persze ezt a mivoltát már a szeme is kizárta. Azok a szemek, melyek most az én pillantásomat keresték. Tehetetlenül bámultam rá, ám nem is annyira a félelem bénított meg, mint az a hihetetlen történet, amit hallottam. Ez nem lehetséges. Ez nem lehetséges! Ez nem… – Az az adottságunk, hogy képesek vagyunk újjáéleszteni a testvéreinket, még nem jelenti azt, hogy nem érezzük a fájdalmat, valahányszor meghalunk – sziszegte. – Én is, és a többiek is elvéreztünk, újra meg újra. A semmiért. Egészen egy hónappal ezelőttig, amikor az az idióta Saunders odajött hozzám, és egy kis szívességet kért. A vámpíroknál ugyanis felbukkant egy üdvöske, az új Pythia, akinek szerette volna besározni a nevét. Ó, és sosem jöttünk volna rá, ki is volt ennek a lánynak az anyja!

475

KAREN CHANCE

Ezt az utolsó félmondatot már szinte sikította, de meg sem rezdültem. Rég túl voltam azon, hogy ilyesmivel foglalkozzak. – Nagy lehetett az elképedés – vetettem oda neki. – Nevetséges helyzet volt! Egy ostoba lány okozott nekünk annyi gondot. Mielőtt te a képbe kerültél, Myra már egészen jó úton haladt afelé, hogy szétrombolja a Szenátust. A mi oldalunkon álló vámpírok ugrásra készen álltak, hogy átvegyék a hatalmat. Az embereink beszivárogtak a Körbe is, eltávolították Marsdent, és egy kapzsi, kétszínű embert ültettek a helyére, akit kedvünkre manipulálhattunk és zsarolhattunk. Minden szinten meggyengülve, szövetségesek és pártfogók nélkül a Kör hetek alatt a kezünkbe kerülhetett volna, és ezzel Artemisz gyűlöletes varázslatának is vége. De az utolsó pillanatban vajon mi történt? Egy buta, tudatlan, csetlő-botló gyerek tűnt fel a színen, és mindent összezavart. Alig pár hónap alatt végeztél Myrával, visszaadtad Marsdennek a posztját, és már ott tartasz, hogy lassan egyesíted a vámpírokat is. Ó, igen, tisztában vagyunk azzal, mi zajlik éppen odabenn – mutatott a ház felé. – Csakhogy ez nem fog megtörténni, Pythia. Már eddig is épp elég kárt okoztál. De itt a vége.

40

Talpra rángatott, és csak ekkor jöttem rá, mire is várt eddig. A házban kialudtak a fények, az eddig fényárban úszó bálterem is elsötétült, majd minden elnémult. Nem láttam jól, de az odabent lévők mintha az üvegfalhoz sereglettek volna. Alakjuk eltakarta a mögöttük húzódó világosabb falat, ékszereik meg-megcsillantak a halvány fényben. Mintha egy stadion lelátójáról néznék a meccset, gondoltam tompán. Csakhogy, amit itt láthatnak, az nem egy fociparádé, hanem kivégzés lesz. – Ők sem segíthetnek rajtad – közölte Niall –, de végignézhetik. Láthatják, ahogy minden tervük és reményük, a nevetséges összefogás lehetősége füstbe megy a szemük láttára. Meghalsz, a varázslat megtörik, és apám visszatér. Az áruló utolsó emlékét is eltöröljük a föld színéről. Nem feleltem, leginkább azért, mert visszakézből pofon vágott, amitől elterültem. De aztán már nem is ezzel foglalkoztam. A sötétség hirtelen oszlani kezdett, és meghallottam a fák suttogását, s ahogy a domb mögül előbukkanó hold fénye szégyenlős hölgyként átszeli az éjszakát. És ebben a pillanatban minden megváltozott. A sötét ég megtelt az ezüstös ragyogással, a nedves fű úgy szikrázott, mint megannyi gyémánttű. A dombok, az erdő, és körülöttünk minden ragyogó fehér fényben fürdött. Ez tükröződött a pocsolya vizében is, melybe az imént belezuhantam. Csodás világító gömb volt, éppolyan, mint amilyet Deino kínált fel nekem, és amit akkor nem értettem, nem ismertem fel. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörűséget.

477

KAREN CHANCE

Illetve azóta nem, hogy láthattam az öröm, a fájdalom és a hitetlenkedés szívbemarkolóan szép keverékét anyám arcán, amikor a szemembe nézett. Az anyámét, akinek, ha a Szpartoszok nem erednek a nyomába, sosem kellett volna elszöknie, nem kötött volna ki Tonynál, és így nem kellett volna meghalnia sem. Végül is a Szpartoszok okozták a halálát, hisz odakergették valaki karjai közé, aki elvégezte helyettük a piszkos munkát. És mégsem tudtak végezni vele. Képtelenek voltak rá. Lehet, hogy az évszázadok alatt elvesztette ereje nagy részét, de a bátorságát sosem. Négy ilyen lénnyel is szembeszállt, és győzelmet aratott. Úgy tette mindezt, hogy azt az erőt használta, amit én is. Azt, aminek egész létezése során mindvégig jogos birtokosa volt. Ahogy én is. Az erőm nem valamiféle idegen hatalom, gondoltam csodálkozva, miközben még mindig az eget bámultam. Nem kölcsönkaptam, és nem is loptam el valami másik, jobb jelölttől. Nem létezett jobb jelölt nálam, és soha nem is létezhetett. Abban a szempillantásban átsiklott Myráról rám, ahogy feltűntem a színen, éppúgy, ahogy a tenger hullámai engedelmeskednek a hold vonzásának. Azért, mert ez az enyém volt. Igen. Tudtam és éreztem, hogy az enyém. Csak nekem telt bele egy kis időbe, hogy megismerkedjek vele. A hasamra gördültem, majd négykézlábra emelkedtem. Erőt gyűjtöttem, hogy felálljak. A térdem reszketett, a csuklómat pedig mintha lángok mardosták volna. De végül sikerült kiegyenesednem. A Szpartosz kérdőn nézett rám. – Meg akarsz küzdeni velem? – érdeklődött szinte vidáman. – Erre gondoltam. – De minek? Még ha valahogy le is győznél, jól tudod, hogy halhatatlan vagyok. A fivéreim egyszerűen életre keltenek. – Hát, tudod – fordultam szembe vele –, én ebben nem bíznék annyira. – És miért is nem? – Hatodszor is az anyám után küldted őket, igaz? Hogy tovább növeld az esélyeket. – És?

HOLDVADÁSZ

478

– Nem jött össze nekik – közöltem, és kinyújtottam a kezemet. Egy időhullám hömpölygött végig a füvön, felkavarva a port, ami az útjába került. Niall azonnal átalakult, és felröppent. Szárnyai annyira felkavarták a levegőt, hogy csaknem hanyatt estem, miközben a hullám elhaladt alatta. Mögötte pillanatok alatt fák sarjadtak ki a semmiből, és nőttek három-négy méter magasra. Ám ő kétszer ekkora volt, irdatlan méretű szárnyai eltakarták előlem a fényt, amikor megfordult, majd zuhanórepülésben felém száguldott. A talaj lángokba borult körülöttem, ám abban a pillanatban ugrottam. Egy közeli facsoport mellett kötöttem ki, azt remélve, hogy ott menedéket találok. De úgy tűnt, ő is erre számított, mert azonnal ugranom kellett tovább, amikor a fákat elborította a tűz. A mezőt immár szinte nappali fény világította meg, a lángoló fák különös, táncoló árnyakat vetettek. Jól láttam őket a domb túloldaláról, egy sziklás kiszögellés mögül, ahová megérkeztem. A tűz kiemelte az átváltozott Szpartosz hatalmas alakját, mely a levegőben körözött, lomhán csapkodva gigászi szárnyaival. Épp a hátát mutatta felém, mert még mindig a fák között keresgélt. De nem maradhattam sokáig a rejtekhelyemen. Máris feljebb emelkedett, és csigavonalban körözni kezdett, hogy átlássa az egész vidéket. Bármelyik pillanatban felfedezhetett, és… Egy tűzcsóva lövellt ki felém, még mielőtt eljuthattam volna a gondolat végére. És ez nem olyan keskeny, célirányos sugár volt, ami elől kitérhettem. Valóságos falként tornyosult előttem, mint egy hatalmas tengeri hullám, csak épp élénkvörös és aranyló színben pompázott. Újra ugranom kellett, mert nem volt más választásom. De nem folytathattam ezt a végtelenségig. Rendelkeztem ugyan anyám erejével, de az állóképességével nem. Már így is vadul ziháltam, mert az az időhullám piszkosul sokat kivett belőlem, és éreztem, hogy még pár ugrás a végkimerülés határára taszíthat. A maradék energiámat okosan kellett felhasználnom. Épp ezért most nem térben, hanem időben ugrottam. Általában nem ment túl jól a rövid távú időugrások pontos behatárolása. A napot mindig eltaláltam, még tizenkét órás időközökben is jó voltam, de minden ennél szűkebb korlát már

479

KAREN CHANCE

kétesélyes volt. Néha bejött, néha viszont eltévedtem. Oké, a legtöbbször eltévedtem. Így aztán én magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy nagyjából pont akkor bukkantam fel a Szpartosz jobb oldalán, amikor lángba borította a fákat. Ez a meglepetés azonban semmi volt ahhoz képest, amikor egy másik sárkány jelent meg a levegőben, épp a fejem fölött. Megmerevedtem, és az üldözőm teste által vetett árnyékban próbáltam elrejtőzni. Most már azt is érteni véltem, mi lehetett az a higanyszerű érzés a korábbi ugrásnál. Nyilván ugyanazt a követő varázslatot vetette ki rám, amit a többiek az anyámra. Ami azt jelentette, hogy nem ugorhatok az időben anélkül, hogy magammal ne vinném ezt a rohadékot. Remek. Csak az mentett meg tőle, hogy előrenézett, nem pedig lefelé, maga alá, és így nem vett észre azonnal. Talán túlságosan elfoglalta, hogy figyelmeztetően másik önmaga felé kiáltson. Nem értettem azt a nyelvet, amit használt, de ha épp azt tudatta magával, hogy merre ugrottam, akkor a korábbi önmagam pillanatokon belül halott lesz. Ami azt jelenti, hogy ennek az énemnek is annyi. Francba! Szerencsére minden olyan gyorsan történt, hogy a másik sárkánynak nem volt ideje feldolgozni a friss információt. Rikító hangon üvöltve a korábbi énem felé vetette magát, a magammal hozott Szpartosz pedig utánam kutatott a levegőből. Úgy döntöttem, pokolba az egésszel. A hideg ellenére a hajamat izzadság tapasztotta az arcomhoz, a tenyerem verejtékezett, a szívem eszelős ritmusa zakatolt a fülemben. Úgy éreztem, ha mázlim van, talán maradt elég erőm még egy időhullámhoz. De ennek működnie kellett, és amilyen gyorsan ezek a lények mozogtak, csak egyetlen módon mehettem biztosra. Összeszedtem magamat, és ugrottam… A Szpartosz hátára. Abban reménykedtem, hogy néhány másodpercig fel sem fog tűnni neki az a plusz ötven-egynéhány kiló, hisz úgy nagyjából hetvenszer ennyi lehetett a tömege. Tévedtem. Még szinte meg sem érkeztem, amikor dühödt üvöltést hallatott, melyet a környező

HOLDVADÁSZ

480

hegyek visszhangként vertek vissza. Szinte megsüketültem tőle, és a lény a következő pillanatban vadul pörögni kezdett a levegőben. Felsikoltottam, de a sikamlós pikkelyeken semmiféle fogást nem találtam, csak a tenyeremet sebezték fel, ahogy utánuk kaptam. Esés közben indítottam útjára utolsó időhullámomat. Láttam, ahogy az iránya félrecsúszik, ahogy belekap az egyik óriási szárnyba, de a testet elkerüli. Káromkodni azonban már nem maradt időm. A következő pillanatban ugyanis földet értem, és piszok kemény találkozás volt. Az oldalamra csapódtam, természetesen a törött csuklós kezemre. A fájdalom hulláma teljesen elborított, olyan gyorsan és kérlelhetetlenül, hogy még a sikoly is a torkomra fagyott. Igaz, a tüdőmben sem maradt annyi levegő, hogy bármilyen hangot is kiadjak magamból. Csak remegtem a sárban, a kínok miatt semmi másra nem voltam képes. Egy hosszú percre gondolkodni is elfelejtettem. És amikor végre eszembe jutott egy és más, nem tűnt túl rózsásnak a helyzet. Azt mondogattam magamban, hogy csak időlegesen préselődött ki belőlem minden csepp levegő, hogy alig kétemeletnyit zuhantam, és egész puhára érkeztem. A talajt épp a két szörny karmai lazították fel alig pár perce. Biztattam magamat, hogy nemsokára levegőhöz jutok, összeszedem az erőmet, és kijutok ebből a kelepcéből. Nem kell aggódni, és legfőképp semmi ok a pánikra. Ha lett volna bennem némi szusz, egész biztosan felnevetek. Mert ha valaha voltam olyan helyzetben, ami okot adott a pánikra, hát ez igazán az volt. Végül sikerült beszívnom egy kevéske levegőt, ám ekkor már túl késő volt. Egy árnyék vetült rám, méghozzá emberi alaké, mert a Szpartosz időközben visszaváltozott. Talán úgy érezte, semmi szüksége a másik forma gigászi erejére ahhoz, hogy elbírjon egy félig már halott nővel. Sajnos kénytelen voltam egyetérteni vele. A félisten megállt mellettem, és lenézett rám azzal az iszonytató szemével. – Valamit elfelejtettél – közölte finom hangon. – Az apám Árész volt, a hadisten.

481

KAREN CHANCE

Az én anyám pedig a halálé, gondoltam, de hangosan nem mondtam ki, mert nem volt hozzá elég levegőm. Így aztán csak kiléptem a testemből, és megragadtam. Nem tudom, hogy érezte-e áttetsző, metafizikai kezemet a torkán, de valamit egész biztosan érzékelt. Hátralépett, és kaszabolni kezdte maga előtt a semmit. Mert azt, ami belőlem ott állt előtte, nem érinthette meg. Ez fordítva már korántsem volt igaz, noha egy hosszú percig úgy tűnt, hiába szorítom, semmi nem történik. Akárcsak azzal az átkozott almával. Ám aztán lassan, nehezen kivehető módon változni kezdett az arca. A bőre mintha folyékonnyá vált volna, leolvadt a húsról, feltárva az izmokat és a csontokat. A szeme forgott a gödrében, a haja szürkévé, majd fehérré változott, aztán kihullott, mivel az alatta lévő fejbőr is az enyészeté lett. Nyelve, az a húsos, fekete valami mozgott a szájában, ahogy beszélni, átkozódni próbált. Majd hirtelen összeesett, és eltűnt, éppúgy, ahogy a szeme és mindene. Csak a csontjai maradtak előttem, ám azok is darabokra töredeztek, majd porrá mállottak. A port a szél kapta fel, és hordta el pillanatok alatt. Egy percig csak bámultam a lábnyomát a puha talajban. A kis mélyedéseket gyorsan kitöltötte az esővíz. Ez bevált. Nem hittem volna, sőt még most sem hittem el. Akkor én most… győztem? Egyáltalán nem úgy éreztem magamat. Szédültem, hányinger kerülgetett, és egészen messze jártam a józan gondolkodástól. Nem akartam mást, csak sikítozva körberohanni a dombot. Csakhogy nem tudtam. Méghozzá azért nem, mert nem volt hozzá lábam. Sőt semmim sem volt, kivéve azt a parányi adag életerőt, amit kilépéskor kiszakítottam magamból. És miután a harc szinte minden energiámat leapasztotta, a maradék pillanatról pillanatra vészesen fogyott. Megfordultam, de még mindig szédelegtem, bizonytalan voltam és kába… Alig tudtam összeszedni magamat. Olyan érzésem volt, mintha a lényem többfelé próbálna szétúszni… És akkor megpillantottam azt a kis kupacot, a földön heverő testemet jó messze, csaknem félúton a még mindig lángokban álló domboldal irányában.

HOLDVADÁSZ

482

Annyira távol volt. Hogy juthattunk el idáig? Nem is emlékeztem arra, hogy mozogtunk volna, bár való igaz, kevés dologra emlékeztem a Szpartosz arcának megsemmisülésén kívül. Egy könnyű fuvallat érkezett, parázsló hamut sodorva felém, és összerezzentem. De nem éreztem, amikor átrepült rajtam, sőt immár semmit nem éreztem. Az is nehezemre esett, hogy gondolkozni tudjak. El kellett azonban indulnom. Mennem kellett, hogy visszatérjek a testembe. Méghozzá azonnal. Valami egészen fura, járáshoz semmiképp nem hasonlító módon indultam útnak. És azt éreztem, hogy nincs ez rendben így. Hisz nem is olyan rég, amikor a lakosztályban hagytam el a testemet, egyáltalán nem éreztem ilyesmit. Vagy igen? Már erre sem tudtam tisztán emlékezni. De valami nem stimmelt. Valami visszatartott, lelassított, nem engedett. Hátranéztem, talán arra számítva, hogy az énem egy darabja elakadt valahol, és most úgy nyújtom el metafizikai lényemet, mintha félig olvadt karamellből lennék. De nem ezt láttam. Valami sokkal rosszabbat. Kavargó sötétség takarta el mögöttem szinte a teljes égboltot. Úgy nézett ki, mintha viharfelhő lenne, csakhogy azt általában villámlások szokták körülvenni, nem pedig a szivárvány minden színében játszó tollak. És esőcsöppök szoktak hullani belőle fura, éjfekete füstpamacsok helyett. – Ne – suttogtam, amikor felismertem, mi ez. És persze azt is tudtam, hogy a testem nélkül csupán egy ízletes falatot jelentek bármilyen szellem számára. És ekkor rám rontott. Felsikoltottam, arra számítottam, hogy fájni fog. De nem fájt, egyáltalán nem. A lecsapolás érzése azonban soha nem érzett erővel tört rám. A kezem megremegett az arcom előtt, miközben hasztalan próbáltam szétválasztani a sűrű, kékesfekete füstöt, amitől az orromig se láttam. A szellem azonban pontosan ezt akarta. Ha ugyanis láttam volna, esetleg megtalálom a visszavezető utat, és ha egyszer belépek a testembe, nemcsak az nyújtott volna menedéket, de Pritkin talizmánja is.

483

KAREN CHANCE

Pritkin. A név fájdalmasan hasított belém, és már amúgy is alig létező koncentrációm megingott. Szinte azonnal éreztem, ahogy nem létező arcomon nagy pofon csattan. Az elérzékenyülés a csatában a halálos ítéleted. Nem néha, nem gyakran, hanem szinte kivétel nélkül minden kurva alkalommal. Nem állsz meg sírni, nyavalyogni, gyászolni. A csata közben soha! Arra majd ráérsz akkor, ha biztonságban vagy, ha hazaértél. Megértetted? Megértettem. Már mondtam neki, hogy megértettem. Megígértem neki, és most… most mit is kell… Ja, koncentrálni. Igen, koncentrálnom kell. Arra, hogy visszataláljak a testembe. A testem… Merre van a testem? Sehol se láttam. És most már fájdalmat is éreztem, ahogy az energiám végzetesen alacsony szintre süllyedt a csapolás miatt. Bármerre néztem, kék és fekete füst gomolygott, lehetetlenné téve a tájékozódást. Előreléptem, abban a reményben, hogy jó irányba haladok, de csupán itt-ott villant fel előttem egy csillag, egy fa. Néha még a földön heverő testemet is megpillantottam, de úgy tűnt, mintha állandóan változtatná a helyzetét. Persze tudtam, hogy nem erről van szó, én térek el folyton a helyes iránytól, ám hogy mi okozza ezt, arról fogalmam sem volt. Kinyújtottam magam elé a kezemet, ami mostanra szinte teljesen átlátszóvá vált. Láttam a túloldalán a füstöt, mintha csak a részévé válnék, mintha belém költözne. És ki tudja, lehet, hogy már így is van. Minden egyre csak halványult körülöttem, alig láttam valamit. Nem tudhattam, hogy a felhő vált-e sűrűbbé a tőlem lopott energia által, vagy az én szemem kezdte felmondani a szolgálatot, de egyik változat sem kecsegtetett túl sok jóval. Elérkezett az a pillanat, amikor teljesen megvakultam. Ennek ellenére tovább lépkedtem, abban reménykedve, hátha szó szerint belebotlok abba, amit keresek. Vajon felismerném még? Arra tippeltem, hogy igen, de mennyi az esélye, hogy rátalálok? Egy hatalmas domboldalon bóklásztam, a testem pedig csak egy aprócska kupac, nem láttam, és… – Cassie! A hang erőtlen volt és nehezen kivehető, akárcsak létezésem jelenlegi formája, vagy az egész világ körülöttem. Még abban sem

HOLDVADÁSZ

484

voltam biztos, hogy hallottam, de újra felcsendült. Halovány, visszhangzó hívás, amely talán jobbról jött. De biztos ez? Akárhogy is, ösztönösen megindultam abba az irányba, amerről felhangzani véltem. – Cassie! – hallottam ismét, ezúttal már közelebbről. Legalábbis nekem úgy tűnt… De semmiben sem lehettem biztos. Hisz nem is volt fülem, és hogyan hallhatnék bármit fül nélkül? Már azt sem tudtam, miből áll a lényem, és biztos voltam benne, hogy egy emberi test bonyolultságát elérő rendszer egyben tartása bőven meghaladná a képességeimet. Ekkor egy kis ezüstgolyó villant fel előttem, egy pislogó fényforrás a füstfal túloldalán. A mindent körülölelő sötétségen is tisztán átragyogott. Vagy ezt is csak képzeltem. Hisz nem láthattam semmit, mert már nem volt… – Cassie! Összerándultam, mert a hang ezúttal a közvetlen közelemből csendült fel. Nagyon-nagyon közel volt, de vajon hol? Talán… Itt. Egy testet éreztem. Nem az enyém volt, de ismerősnek tűnt. Meleg volt, élettel teli, és fájdalmas. Mi történhetett vele? – Cassie, figyelj rám. Egyesülnöd kell a testeddel. Meg kell tenned, most! A testem, igen. Vissza kell mennem bele… De hol is van? Kinyújtottam a kezemet, illetve azt, amit a kezemnek gondoltam. De már nem maradt semmi más, csupán egy vékonyka energiaszál… És vissza is rántottam a kíntól eltorzult szellemmel, miután úgy éreztem, mintha valami kiharapott volna belőle egy darabot. Te jóságos ég, mennyire fájt! De ez végre kitisztította a gondolataimat, már amennyi még megmaradt, és hirtelen rájöttem, hogy a testemet odalent, a földön kell keresnem. Lehajoltam, és ekkor valami a fülembe rikoltott. Dühödt, sikoltó hang volt, teli éhséggel, fájdalommal és kétségbeeséssel. A következő pillanatban hazaérkeztem. Nem egy nagy rohammal töltődtem vissza a testembe, mint korábban mindig, hanem hol itt, hol ott éreztem apró bizsergéseket. De bármilyen furán is hangzik,

485

KAREN CHANCE

nem éreztem olyan nagy változást azáltal, hogy visszatértem. Sőt mintha semmi nem változott volna. Csak bámultam az eget a fejem fölött. Az eső függőlegesen esett, itt-ott a hold fénye is megcsillant a száguldó cseppeken. De ez sem homályosította el a csillagokat, melyek gombostűfejként bukkantak fel a fák lombjai közt. A hold a felhők ágyán pihent meg, ám ezüstös sugarai az egész tájat beragyogták. Gyönyörű volt. Azon gondolkodtam, vajon álmodom-e. Aztán már tudtam, hogy igen, mert ő is ott volt. Erős két karjával átölelt, és magához húzott. Gyönyörű, gondoltam, amikor a tiszta zöld szempárra néztem. Egészen körbevett, az álla alá vonta a fejemet. Az jutott eszembe, hogy van valami… Valami furcsa abban… Az inge túl vékony volt az időjáráshoz képest. Könnyű pamutból készült, az ujját a könyökéig felgyűrte, így látszottak az inak az alkarján. Az alkarján… Hisz ez az. Azért láttam a karját, amivel átölelt, mert nem viselte a megszokott, ütött-kopott kabátját. De Pritkin soha nem vált meg tőle… vagy igen? Lehetett valami oka, csakhogy ez az ok most pillangóként ide-oda repdesett az agyam különféle zugaiban, és semmilyen módon nem tudtam elkapni… – Cassie – simították végig meleg ujjai az arcomat, a nyakamat. Annyira kellemes volt. Most vajon gyógyított? Nem emlékeztem arra, hogy ilyen meleg lett volna. De jólesett. Olyan volt… A sóhaj úgy bugyogott fel belőlem, akár a vér. Csak ültünk ott egy percig, kemény mellkasát a hátamon éreztem. A karját újra körém fonta. Olyan szilárd volt, egy biztos pont. Úgy éreztem, ha elengedne, felemelkednék, és súlytalanul lebegnék. A fejem visszahanyatlott a vállára. Egyszerűen túl nehéz lett volna egyenesen tartanom. Az egyik kezével a hajamba túrt, majd simogatni kezdte. Aztán elengedett, és nagyon óvatosan visszafektetett a fűbe. Az arca beúszott a látóterembe. Valahogy más volt, mint amit megszoktam, és ezúttal nem a kabát hiánya tette. A haja csapzott, fénylő kuszaság volt. A szeme forrón lángolt, a szája körüli ráncok mélyebbek lettek. Nehezen lélegzett. Láttam a leheletét, az ezüstös levegőt az ezüst égbolt felé szállni.

HOLDVADÁSZ

486

Talán tényleg csak álmodom, futott át az agyamon. Talán ő nincs is itt, csak magam mellé képzeltem, mert nem szeretnék magányosan meghalni. De annyira valóságosnak tűnt, éles kontúrokkal és sötét árnyékkal. Láttam a nyaka vonalát, a széles vállát, amint félig eltakarta előlem a holdat. Kétségtelen, hogy valódi, kézzelfogható anyag alkotta a testét. Kezemmel a kezét kerestem, és amikor rátaláltam, erősen elkapta. Az jutott eszembe, hogy oldalakat írhatnék tele gazdag illusztrációkkal megspékelve Pritkin azon vonásairól, melyek jelentős eltérést mutattak a szépségideáltól. Ez azonban mit sem változtatott azon, ahogy ezt a férfit láttam, amikor ránéztem. – Gyönyörű – suttogtam, ő pedig lehunyta a szemét. A túltelítődött felhők mély mordulással nyíltak meg, és ameddig csak elláttam, ömleni kezdett az eső. Megbabonázva figyeltem a vízcseppek sűrű áradatát, ahogy függönyükön át a közeli hegyek is elmosódtak, és… Pritkin két tenyerébe vette az arcomat. Közelebb hajolt, amíg szempillái az arcomat nem súrolták. Amíg az ajka nem érintette az enyémet. – Csókolj meg. Vagyis úgy értettem, mintha ezt mondta volna. De nehéz volt bármit is hallanom. Hangok döngicséltek a fülemben, mint egy egész kasnyi lusta méh. Értelmetlenül zagyváltak, hol felerősödtek, hol meg elhalkultak. Azt kívántam, bárcsak elhallgatnának. – Cassie – szorított meg az ujjaival. – Ahogy csak tudsz. És aztán ő csókolt meg engem. Az ajka puha volt, enyhén kicserepesedett. Éreztem legalább háromnapos borostáját az arcomon, a fogai és a nyelve finom ízét. Kávés volt, elektromosságtól vibrált, és erőt éreztem benne, oly rengeteg erőt. Kitöltötte a számat, akár a whisky. Mint a legjobb ital, amit valaha kóstoltam. Lecsorgott a torkomon, égette minden egyes végtagomat, életre keltette az idegszálaimat, beindította a vér áramlását az ereimben, és egyre gyorsabb ütemre késztette szívemet a mellkasomban. Hirtelen újra kaptam levegőt. Nem kapkodva, hanem mélyen, erőteljes szívásokkal tölthettem meg a tüdőmet. Csakhogy nem

487

KAREN CHANCE

lélegezni akartam. Őt akartam. A kezemmel a hajába túrtam, magamhoz húztam, ittam belőle. Kétségbeesetten, mohón, makacsul. Mindene meleg volt és finom és erős, és istenem, annyira jó. Felnyögtem, és megfordultam, hogy fölé kerüljek. Éhes voltam, és mindent egyszerre akartam. A keze a derekamra csúszott, de nem szorította, szinte alig ért hozzá. Épp csak a helyemen tartott, amíg megkaptam, amire vágytam. Ugyanúgy láttam ezt is, ahogy néha a Pythia ereje képet öltött az agyamban: egy fénylő aranyfonál indult ki a testéből, hogy az enyémbe tartson. Elképesztően jó volt. Aztán a keze szorosabban ölelt, megragadott, hogy szinte fájt. Egy utolsó, rövid pillanatig így tartott, majd… Majd hirtelen emberek bukkantak fel körülöttünk, mindenütt ott voltak, futkostak és kiabáltak. És rángattak, szétválasztottak minket. Megpróbáltam küzdeni ellenük, és a végtagjaim immár engedelmeskedtek is nekem. De hát ők vámpírok voltak, esélyem sem volt az ő erejükkel szemben. Egyszer csak eltűnt. A domboldal felbolydult méhkassá változott, rengeteg ember nyüzsgött ott, a fák felől füstoszlop szállt az égre, az eső pedig minden képet, minden pillantást elmosódottá tett. Nem érdekelt semmi, mert nem akartam őket. Csak Pritkint akartam. Feltápászkodtam, mire valaki vissza akart ültetni. Rámordultam, és azonnal elengedett. Meztelenül, sárosan, véresen, félig eszementen álltam ott, de hiába néztem körül, sehol sem láttam őt. Nem volt ott, és hirtelen az is az agyamba villant, hogy miért. Hisz ő maga mondta el nekem az emberi és démoni változatokat. Ahogy én erőt adtam neki, hogy megmentsem az életét, úgy ő most viszonozta ezt nekem. És ugyan emberi mivoltát tekintve ez semmi mást nem jelentett, mint egy szükségszerű beavatkozást vészhelyzetben, viszont a démonok világában ez… Ez azt jelentette… – Mit műveltél? – ordítottam a semmibe, mert ő már nagyon messze járt. Tehetetlen dühömben térdre zuhantam, és a föld beleremegett. Egy időhullám gördült végig a talaj felszíne alatt. Nyomában gyökerek szakadtak ki a földből, kősziklák bukkantak a felszínre.

HOLDVADÁSZ

488

Sár- és törmeléklavina indult útnak lefelé a domboldalon, néhány vámpír ijedten ugrott félre az útjából. Mekkora erő, gondoltam minden érzelem nélkül. És mégsem segített, nem segített rajtam, nem segíthetett. – Na essz – szólalt meg valaki elismerően –, essz már a Pythia. És aztán a sötétség.

Epilógus

Amikor felébredtem, egy vámpírt találtam a szobámban. A sarokban üldögélt egy székben, és újságot olvasott. A címoldalt pont felém tartotta, és a hatalmas betűkkel szedett főcímet nehéz lett volna nem észrevennem. Egyetlen szó volt óriási fekete betűkkel: ISTENNŐ. Egy hosszú percig csak ezt a feliratot bámultam, de semmi mást nem éreztem, csak tátongó ürességet. A vámpír lapozott egyet. – Nem kellene itt lenned – közöltem nyersen Marcóval. A jól ismert, bozontos szemöldök kérdőn kandikált ki a papírlapok mögül. – Most kirúgsz? – Nem – feleltem, aztán zokogni kezdtem. Felállt, odajött hozzám, és átölelt. Nagy volt, meleg, és épp elég bölcs ahhoz, hogy ne mondjon semmit. Teljesen eláztattam az ingjét, bár amúgy sem szoktam kímélni a ruhadarabjait. – Van még, ha kell – szólt végül, és egy zsebkendőt nyújtott felém. Éppolyan nagy volt, mint minden, ami hozzá tartozott. Elvettem, de csak szorongattam a kezemben. Cseppet sem érdekelt, hogyan nézek ki. – Mi történt? – kérdeztem, amikor kissé összeszedtem magam. Marco hordónyi mellkasa megemelkedett, majd nagy sóhaj kíséretében visszaereszkedett. – Nos, amennyire én tudom, meztelenül bukkantál fel a koronázásodon, meghemperegtél a sárban, legyilkoltál egy sárkányt, aztán összefeküdtél a mágussal. Az égvilágon senki sem tudta, hogy

HOLDVADÁSZ

490

mi a frász volt ez az egész, de a Szenátusokat rohadtul lenyűgözted. Ma korán reggel alá is írták a szövetségi megállapodást. – Oké. – És elkapták azt a valamit is, ami megtámadott téged. Tudod, a Morrigant. – Aha. – Azt állítja, hogy rákényszerítették, mert a zöld tündék megtámadták őket, és túszul ejtették a férjét. Úgy tűnik, ők is a rosszfiúknak dolgoznak, bár semmi biztosat nem tudni odaátról. Mindenesetre azt mondta, hajlandó fátylat borítani a múltra, ha segítünk abban, hogy visszakapja a férjét. – Milyen nagylelkű. – Igen, én is ezt mondtam. De az a Marsden komolyan fontolóra veszi az ajánlatot? – Miért? – emeltem fel a fejemet, hogy a képébe bámulhassak. – Egész délelőtt itt volt, és az apád leveleit olvasgatta. Ezekből kiderült, hogy a varázslat, ami miatt mindenki úgy aggódik… Tudod, ami távol tartja innen azokat az isteneket… – Az ouroboros? – Igen, ez az. Szóval úgy tűnik, hogy egyáltalán nem kötődik hozzád. Vagyis ha a Szpartoszok megöltek volna, akkor sem történik semmi. – De valami mégis működésben tartja. És ha az anyám már nincs köztünk… – Nem értettem mindent, amiről a vénember hadovált – felelte Marco de annyit kihámoztam belőle, hogy anyád valahogy egyesítette a lelkét az apádéval. Afféle biztosítékként, érted? Felültem, és még értetlenebb képpel bámultam rá. – Várj, a szüleim egyszerre haltak meg. – Igen, de az apád lelke még itt ragadt. Beletelt egy kis időbe, mire leesett. – Mert Tony fogságba ejtette abban a rohadt papírnehezékben. – Igen, és még mindig itt van. Vagyis a tündék földjén, de az a lényeg, hogy a kapunak ezen az oldalán. Marsden tehát azt mondja, meg kell találnunk a nyomorult kis férget, mielőtt rájön, micsoda

491

KAREN CHANCE

értéket őriz. Ha pedig át kell mennünk az erdők népéhez, biztos, hogy segítségre lesz szükségünk. Lassan bólintottam, de nem Tony járt az eszemben. Csak ültem ott, és tucatjával rohantak meg az érzelmek. Végül sikerült egyet kiválasztanom közülük, és ez a büszkeség volt, erős és fénylő tisztasággal. Az anyám minden bizonnyal tudta, hogy soha nem fognak leszállni róla, és arra is rá kellett jönnie, hogy előbb vagy utóbb, de megtalálják. Gyenge volt, talán haldoklott, hisz másképp egész biztosan messzire elkerülte volna a Pythia udvarát, jól tudván, hogy milyen fenyegetés leselkedik rá. Szinte senkiben sem bízhatott, még az udvaron belül sem, hisz ott voltak az olyanok, mint Myra, akik azonnal leleplezték volna. És mégis megtalálta a módját, hogy győzelmet arasson ellenségei felett. Megtörölgettem a szememet, felálltam, és kutatni kezdtem a ruhásszekrényemben. – Marsden azt szeretné megtudni tőled, van-e bármilyen ötleted arra, hogy hol kezdjük a papírnehezék utáni kutatást – tolmácsolta Marco. – Meg persze egy csomó más dolog is van azokban a levelekben, amikről szeretne beszélni veled. Ja, és Pritkin azóta se jelentkezett, és az öreg engem kérdezget, hogy láttam-e. Már elmondtam, amit tudtam, de az nem… – Mit mondtál el neki? – néztem fel. – Hogy tegnap éjjel csuromvéresen jelent meg itt, és összevissza karattyolt, mint aki meghibbant. Azt üvöltötte, hogy látni akar téged. Amikor megmondtam, hogy valószínűleg a koronázásra mentél, káromkodott, kirohant az erkélyre, és bevetette magát az egyik leyvonalba. Azóta pedig egyikünk sem látta. Úgy éreztem, a történet többi részét már ismerem. Niall azt hitte, végzett Pritkinnel, de nem számolt az ereiben csörgedező démoni vérrel – vagy az elképesztő szívósságával. Pritkin teste meggyógyította magát annyira, hogy visszanyerje az eszméletét, felfedezte, hogy eltűnt a nyaklánc, és azonnal átlátta, hogy ez mit is jelent. Azért jött ide, hogy megkeressen. Nyilván figyelmeztetni akart, hogy ne ugorjak, de már elindultam, így ő is jött utánam.

HOLDVADÁSZ

492

Jött, és megmentett. Még úgy is, hogy korábban azt mondta, inkább meghal, semmint visszatérjen oda, a szolgaságba, apja gondoskodó gyámsága alá. És mégis, mindezek ellenére megmentett. Ahogy anyám, ő is megtalálta a módját. Felkaptam egy pólót és egy rövidnadrágot, és átmentem a fürdőszobába. – Mindez csak pár perccel azelőtt volt, hogy a mester felbukkant itt – folytatta Marco –, csakhogy nélküled. Akkor kezdődött az igazi őrültekháza, mert senki nem tudta, hová kerülhettél. Senkit nem tudtunk telefonon elérni a házban, de mentális üzenetet sem tudtunk küldeni nekik a portál miatt. Mivel errefelé senki nem látott téged, úgy döntöttünk, hogy odamegyünk, de az izgalmakról így is lekéstünk. Az ujjaimat végighúztam a hajamban, és nem kommentáltam ezt a megjegyzést. – A mester ott akart tartani téged a birtokán, de Marsden teljesen kiakadt ezen, úgyhogy kompromisszumos megoldásként hoztunk ide – magyarázta Marco. – A mester azonnal itt lesz, ahogy megszabadul a szenátoroktól, és Marsden is azt ígérte, hogy este még benéz. Addig is azt szeretné tudni, van-e fogalmad arról, merre lehet most Pritkin. – Igen – dörgöltem meg az arcomat, majd öltözködni kezdtem. Pritkin apró talizmánja a bőrömhöz koppant, amikor kibújtam a pizsamafelsőmből. Az egyik kezemmel megfogtam, erősen összeszorítottam, mire valamilyen zsíros folyadék szivárgott át a zsákszerű anyagon a tenyeremre. Nem töröltem le. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy hol lehet, ám Jonas semmit nem tehetett érte. Amint Pritkin energiát adott nekem, az a lény, aki az apjának nevezte magát, máris lecsapott rá. A feltételes szabadlábra helyezés ideje lejárt, ahogy Pritkin fogalmazott. Úgy éreztem, nem lesz könnyű dolgom, ha el szeretném érni, hogy ismét szabadon bocsássa. Abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán megoldható-e ez valahogy. Nem nagyon ismertem a démonok birodalmát, halvány sejtésem sem volt arról, miféle szabályok uralkodnak arrafelé. De azt tudtam, kit kérdezzek meg minderről.

493

KAREN CHANCE

– Ja, amúgy megérkezett a ruhád – közölte Marco. – Milyen ruha? – A koronázásra. – De hisz az már megvolt – dugtam ki a fejemet az ajtón. – Nem, azt az iszapbirkózásod félbeszakította. Szeretnék újra megtartani, méghozzá rendesen. A jövő szombaton… – Nem. – Itt kerül rá sor, és nem a birtokon… – Nem. – És igazán szép a ruhád. Magamra rántottam a nadrágot, és előjöttem. Marco ott állt valami mellett, ami azért többet érdemelt egy „igazán szép”-nél. Finom, ragyogó műalkotás volt. Néhány kristályként csillogó vonal adta meg a formáját, és ugyanilyenek kötötték össze a csillagképeket alkotó égitesteket is a szöveten. A szoknya szegélyét, a mély dekoltázst és a nyakvonalat is ezek díszítették. Köztük pedig ott volt… a semmi. Vagy legalábbis amit ott láttam, az a legkevésbé sem hasonlított egy ruhához. Teljesen átlátszó volt, enyhén türkizes csillogással, mintha az öltözék többi része vékony üvegből vagy jégből készült volna. Esetleg abból a fényből, ami az egyik pillanatban megvillant a hajszálvékony optikai szálak végén, a következőben pedig már sehol sem volt. A ruha fél méterrel a padló fölött lebegett, és lassan körbeforgott. Közben halványan pislákoló fénymorzsákat szórt maga köré, melyek néhány másodpercig még a levegőben táncoltak, miután a ruha tovább forgott, majd kialudtak. Egy kicsit aggasztott volna ez az átlátszóság, ha nem lettem volna biztos abban, hogy Augustine kitalált valami trükköt, olyasmit, mint Françoise masnijával. És ha nem tudtam volna, hogy a természetfeletti közösségek vezetői már úgyis mind láttak anyaszült meztelenül. És ha egyáltalán terveztem volna, hogy bármikor is magamra öltöm ezt a ruhát. – Tényleg gyönyörű – mondtam teljesen őszintén, mire Marco felsóhajtott. – Nem mész el, ugye?

HOLDVADÁSZ

494

– Hagyjuk inkább a dublőrömre. Szerintem ő amúgy is sokkal jobb az ilyesmiben. – És te mit akarsz csinálni? – kérdezte, elégedetlenül szemlélve, ahogy egy öreg edzőcipőt húzok a lábamra. – Pokolra szállok – tudattam vele, és ugrottam.

KÖNYVEINKHEZ A LEGJOBB ÁRON A COR LEONIS KÖNYVÁRUHÁZBAN JUTHAT HOZZÁ! konyvaruhaz.corleonis.hu Válasszon bennünket, ha: – nem szeretne regisztrálni 20% kedvezmény minden könyvre regisztráció nélkül is, – fontos a jó ár 25% kedvezmény regisztrált vásárlóinknak más kiadók könyveire is, – élne különleges ajánlatunkkal 30% kedvezmény Moly.hu tagoknak és könyves bloggereknek, – érdeklik a folyamatosan változó akciók könyvek akár 500 forintért, – új könyveinkhez a leghamarabb szeretne hozzájutni a 33%-os előrendelési kedvezmény mellett nálunk szerezheti be leghamarabb újdonságainkat; mire a könyvesboltok polcára kerül, ön már olvashatja is a legújabb könyveinket…