Karen Marie Moning ICED
MEGNYÍLIK AZ ÉG Dani O'Malley-történet
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Karén Marié Moning: ICED Delacorte Press, 2012 Fordította: Laskay Ildikó Szerkesztette: Balikáné Bognár Mária ISBN 978-963-89572-6-9 © Karén Marié Moning, 2012 © Hungárián edition Cor Leonis Films Kft. © Hungárián translation Laskay Ildikó Kiadja a Cor Leonis Kiadó Cor Leonis Films Kft. 1056 Budapest, Váci u. 56-58. Telefon: +36 209 555858 Felelős kiadó: Vágási Emőke Webshop: konyvaruhaz.corleonis.hu Készült a Korrekt Nyomda Kft.-nél (www.korrektnyomda.hu) Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató I. RÉSZ A zene a kozmosz része. Képzeljetek el egy dallam nélküli világot. Nem énekelnek a madarak. Nem ciripelnek a tücskök. Nem mozognak a tektonikus lemezek. Tényleg csak az éneklő kövér hölgy számít. Ha ö abbahagyja... -AZ ESŐ KÖNYVE
ELŐSZÓ Dublin, már a legetején megnyertél magadnak
Képzeljetek el egy világot, amelyik nem ismeri a saját szabályait. Nincsenek mobiltelefonok. Nincs internet. Nincs tőzsde. Nincs pénz. Nincs jogrendszer. Egyetlen éjszaka alatt elpusztult a világ népességének harmada, és napról napra több millióval nő az áldozatok száma. Az ember veszélyeztetett fajnak számít. A tündérek a távoli múltban tönkretették a saját világukat, ezért úgy döntöttek, megszerzik maguknak a miénket. Ha hinni lehet a történészeknek, Kr. e. 10 000-6 000 között támadtak meg minket, de mint tudjuk, a történészek sok mindenben tévednek. Jericho Barrons szerint az idők kezdete óta vannak közöttünk. O már csak tudja, hiszen egész biztos, hogy ő is azóta él itt. Hosszú időn keresztül fal választotta el egymástól a világainkat. Néhány repedéstől eltekintve szilárdan állt, főként az Unseelie-ket fogva tartó börtön. Ez a barikád mára leomlott, a börtön falai porrá mállottak. Minden tündér szabadon jár-kel, a halálos Sötét Udvar és a dölyfös Világos Udvar tagjai is. Ez utóbbiak ugyanolyan halálosak, csak jobban néznek ki. A tündér az tündér. Soha ne bízzatok egyben sem. Falánk szörnyek vadásznak ránk, és szinte lehetetlen végezni velük. Kedvenc fogásuk? Az ember. Ha ez még nem lenne elég, mindenfelé ott vannak a tündérvalóság sodródó darabkái, amelyek elnyelnek mindent, ami csak az útjukba kerül. Nehéz őket észrevenni, és aki nem vigyáz, egyenesen beléjük hajthat. Aznap éjjel, amikor leomlottak a falak, darabokra töredezett a tündérbirodalom. Egyesek szerint még az ártalmas Minden Napok Terme is megváltozott, és új portálok nyíltak a világunkra. Engem a darabkák sodródása zavar igazán. Előfordulhat, hogy az ember a saját ágyában fekszik le, de egy teljesen más valóságban ébred. Ha szerencsés, az időjárási viszonyok nem végeznek vele azonnal, és nem eszik meg a helyiek. Ha nagyonnagyon szerencsés, hazatalál. Végül. Ha szuperszerencsés, a távollétében a megszokott ütemben telik az idő. Ennyire senki sem szerencsés. Mindig tűnnek el emberek. Egyszerűen felszívódnak, és soha többé nem látják őket. Aztán vannak alakváltó Arnyak, amelyek a sötétben settenkednek, és az útjukba kerülő összes élőlényt felfalják a talajban lévő tápanyagokkal együtt. Amikor végeznek, csak annyi földet hagynak maguk után, amennyiben még egy giliszta sem lenne képes életben maradni nem mintha azokat megkímélnék. Az ajtókon túl aknamező húzódik. Legyetek óvatosak. A szüleitek szabályai már nem érvényesek. Igenis féljetek a sötétben. És ha azt hiszitek, hogy talán egy szörny bujkál az ágyatok alatt vagy a szekrényetekben, akkor valószínűleg igazatok van. Keljetek fel, és ellenőrizzétek. Üdv a Föld nevű bolygón! Most ez a mi világunk - egy olyan világ, amelyik nem ismeri a saját szabályait. És ha van egy világ, amelyik nem ismeri a saját szabályait, akkor minden, egykor kordában tartott sötét ocsmány-ság előmászik a repedésekből, hogy elérje, amit akar, bármi legyen is az. Aki kapja, marja. Visszatértünk az őskorba. A hatalom egyenlő a joggal. A törvény kilencven százalékban a birtokláson alapul. Minél nagyobb és gonoszabb valaki, annál nagyobbak a túlélési esélyei.
Szerezettek fegyvert, vagy tanuljatok meg futni. Méghozzá gyorsan. Lehetőleg mindkettőt tegyétek meg. Üdv Dublinban a Falak Leomlása Után - FLU -, ahol mind azért harcolunk, hogy megszerezzük a bolygónk maradéka feletti uralmat. A tündérek élén nem áll király, sem királynő, senki sem vezeti őket. Két elmebeteg, erkölcstelen Unseelie herceg küzd egymással, hogy uralma alá hajtsa mindkét fajt. Az embereknek nincs kormányuk. Ha lenne, akkor sem hiszem, hogy hallgatnánk rá. Teljes a káosz. Dani „Mega" O'Malley vagyok. Tizennégy éves. Épp most nyilvánították hivatalosan FLU l-nek ezt az évet, és Dublin utcáin lakom. A város háborús övezetté vált. Nincs két egyforma nap. És nincs még egy hely, ahol szívesebben lennék.
Ding-dong! A boszorkány halott (Alcím: milyen Rowena?) - Én azt mondom, fogadjuk el Mac javaslatát, és töltsük meg betonnal a termet - mondja Val. Összerándulok. Már a neve hallatán rosszul vagyok. Olyanok voltunk Mackel, mint két Mega tojás; olyan közel álltunk egymáshoz, mint a testvérek. Most egy szempillantás alatt végezne velem. Vagyis megpróbálná. Én vagyok a gyorsabb. — Pontosan hogyan gondoljátok, hogy betonkeverő autókat juttatunk le az apátság alatti katakombákba? - firtatja Kat. - Arról nem is beszélve, mennyi beton kellene lezárni azt a termet. Háromszor akkora, mint Jayne felügyelő gyakorlópályája, és olyan magas a mennyezete, akár egy katedrálisnak! Igazítok a testtartásomon, felhúzom a térdem, és igyekszem nagyon csendben maradni. Begörcsölt a lábam a töröküléstől. Az apátság étkezőjében vagyok, fenn a magasban, az egyik tetőgerendán, ahol senki sem lát. Egy Snickerst majszolok, és hallgatózom. Ez az egyik kedvenc magaslati helyem, ha ki akarom deríteni a részleteket. Ügyesen mászok, gyors és mozgékony vagyok. Mivel a legtöbben még mindig gyereknek tartanak, ritkán osztják meg velem a híreket. Nem gond. Már évekkel ezelőtt tökéletesen megtanultam, hogyan avassam be saját magamat. - Akkor mit javasolsz, Kat, mit tegyünk? - kérdi Margery. -Hagyjuk a valaha teremtett legerősebb Unseelie herceget az otthonunk alatt egy kis jégkockába fagyva? Ez őrültség! - Az étkező megtelt sidhe-látókkal. A többségük egyetértően dünnyög, de ők már csak ilyenek. Azzal értenek egyet, aki épp a leghangosabban beszél. Birkák. Kémkedés közben gyakran alig bírom megállni, hogy le ne ugorjak közéjük, és ne riszáljam bégetve a hátsóm, hátha felfogják, mire akarok célozni vele. Az éjszaka nagy részét az apátságban töltöttem, várva, hogy felébredjenek és reggelizni jöjjenek. Türelmetlenül vártam, hogy azok, akik hozzám hasonlóan egész éjjel fenn voltak, megosszák a híreket a társainkkal, és megvitassák a történteket. Nekem nincs szükségem annyi alvásra, mint másoknak, de amikor végül kidőlök, jóformán hulla vagyok. Veszélyes, ha valaki ennyire elveszíti az öntudatát, ezért mindig gondosan kiválasztom, hol alszom - sok-sok zárt ajtó mögött, csapdákkal körülvéve. Tudok vigyázni magamra. Nyolcéves korom óta egyedül vagyok. - Aligha jégkocka - jegyzi meg Kat. - Maga az Unseelie király börtönözte be Cruce-t. Láttad, ahogy körbevették a földből felugró rácsok. Nincs családom. Amikor anyát megölték, Ro rávett, hogy költözzek az apátságba a többi sidhe-látó közé - mi vagyunk azok, akik látjuk a tündéreket, és már a falak leomlása előtt láttuk őket. Néhányunk sajátos képességekkel is rendelkezik. Korábban úgy gondoltuk, hogy vagyunk mi, emberek, és vannak ők, tündérek, de aztán megtudtuk, hogy az Unseelie király még valamikor nagyon régen eljátszadozott velünk, és egyesítette a vérét a hat ősi ír vérvonaléval. Egyesek szerint beszennyeződtünk, és bennünk lakozik az ellenség. Én viszont azt mondom, hogy ami erőssé tesz, az erőssé tesz.
— Nem működik a riasztó - veti ellen Margery. - Egyikünk sem tudja, hogyan élesítsük azt a rendszert, amelyik távol tartja az embereket. És ami még rosszabb, be sem tudjuk zárni az ajtót. Mac órákon keresztül próbálta. Majdnem kiköpöm a csokit és a mogyorót, amelyet épp lenyelnék. Nem szabad így reagálnom a nevére. Valahányszor csak meghallom, magam előtt látom, milyen arcot vágott, amikor megtudta rólam az igazat. A fenébe! Tudtam, mi fog történni, ha rájön, hogy én öltem meg a nővérét. Nincs jogom elkenődni miatta. Ha tudjuk, mi következik, és mégsem teszünk ellene semmit, nincs jogunk meglepődni és dühöngeni, amikor kitör a balhé. Az univerzum egyes számú szabálya: mindig kitör a balhé. Ilyen a dolgok természete. Mindig vonzzák a balhét. - Azt mondta, hogy nem reagál rá - folytatja Margery. — Szerinte a király csinált vele valamit. Barrons és az emberei is megpróbálták erővel becsukni, de hiába. Beragadt. - Jóformán bárki besétálhat - jegyzi meg Colleen. - Ma reggel odalent találtuk a Meehan ikreket. Kezüket a rácsra fonva bámultak fel rá, mintha valami angyal lenne! - És ti mit kerestetek odalent ma reggel? - kérdi tőle Kat. Colleen elfordítja a tekintetét. Szennyezett a vérünk vagy sem, nem panaszkodom, hogy sidhe-látó vagyok. Nekem vannak a legjobb képességeim. Egyetlen sidhe-látó sem tudja, hogyan bánjon velem. Szupergyors és szupererős vagyok, szuperhallásom, szuperszaglásom és piszok jó szemem van. Azt nem tudom, hogy az ízlelésem is jobb-e. Mivel más nyelvét nem próbálhatom ki, szerintem ezt sosem fogom megtudni. A szupergyorsaság a legjobb. Észrevétlenül tudok átsuhanni a helyiségeken. Ha érzékelik is az általam keltett légáramlatot, általában a nyitott ablakra fogják. Bárhová megyek, mindenhol kinyitom az ablakokat. Ezzel álcázom magam. Ha beléptek egy helyiségbe, ahol sok a nyitott ablak, figyeljetek jól az olyan légmozgásra, amely nem olyan, mintha kintről jönne. - Azért mentünk le, mert tényleg úgy fest, mint egy angyal - magyarázza Tara. - Tara Lynn, egy pillanatra se merészelj lemenni oda! - szól rá élesen Kat. - Cruce mindnyájunkat elpusztított volna, ha úgy gondolja, hogy haszna származik belőle, és ez még az előtt történt, hogy elolvasta a Könyvet és magába szívta az erejét. Most már ö a Sinsar Dubh, a tündérfaj legsötétebb, legperverzebb mágiája. Elfelejtettétek, mit tett Barbbal? Nem emlékeztek rá, hány embert mészárolt le a Könyv, amikor még nem volt teste? Most már van neki. Méghozzá az apátságunk alatt. Ti meg azt hiszitek, angyalian néz ki? Hogy jóképű? Elment az eszetek? Én nem voltam lent tegnap éjjel a katakombák alatt, ezért nem láttam a saját szememmel, mi történt. Távol tartom magam attól a személytől, akinek a nevét nem mondom ki. De hallottam a történtekről. Mindenki csak erről beszél. Haver, V'lane nem más, mint Cruce! Még csak nem is Seelie. O a legrosszabb az Unseelie hercegek közül. Alig hiszem el. Én meg csúnyán belezúgtam! Azt hittem, ő fog megmenteni mindannyiunkat, és a jó oldalon harcol, az emberek oldalán. Erre kiderül, hogy ő maga a Háború - szó szerint, az apokalipszis négy lovasának egyike, aki a testvérei (a három másik Unseelie herceg, Halál, Pestis és Éhínség) oldalán lovagolt. Igaznak bizonyultak a mítoszaink. Amikor újra együtt járták lóháton a világunkat, minden megindult a pusztulás felé vezető úton. Senki sem sejtette, hogy életben van. Úgy tudták, hogy hétszázötvenezer évvel ezelőtt megölték. Ehelyett egész idő alatt V'lane-nek adta ki magát, álcát viselt, beférkőzött a Seelie udvarba, manipulálta az
eseményeket, és előkészítette a legjobb alkalmat, hogy megszerezze, amit akar: az uralmat mindkét faj felett. A tündérek rendkívül türelmesek. Naná, gondolom, könnyű annak lenni, ha valaki átkozottul örökké él. Azt is hallottam, hogy egyike volt annak a négynek, aki megerőszakolta M-et (azt a személyt, akinek a nevére nem gondolok) a templomban aznap, amikor a Nagyúr rászabadította a hercegeket. És én még azt mondtam neki, hogy egy nap nekiadom a szüzességem! Csokit hozott nekem, flörtölt velem! V'lane nem más, mint Cruce. Haver. Néha csak ennyit mondhatunk. Tara dacosan állja Kat haragos pillantását. - Ez még nem jelenti azt, hogy ki akarnám szabadítani. Én csak azt mondom, hogy gyönyörű. Ezt senki sem vitathatja. Szárnya van, akár egy angyalnak. Tényleg gyönyörű. És nagyon nagy problémáink vannak. Tegnap éjjel, amikor végre mindenki eltűnt onnan, azonnal lementem a katakombákba. Átvágtam a föld alatti labirintuson, és ráakadtam a teremre, ahol egykor fogva tartották a Sinsar Dubh-t. Továbbra is ott tartjuk fogva - csak más formában. V'lane többé már nem hasonlít V'lane-re. Csapdába esett egy jégtömb közepén, amelyet világító rácsokból álló ketrec vesz körül. A feje hátravetve, a szeme színejátszó tűzben ég. Tombol, szélesre tárja hatalmas, bársonyos fekete szárnyát. Aranylóan csillogó bőre alatt ragyogó tetoválások kígyóznak. És meztelen. Ha nem láttam volna már péniszt a filmekben, aggódnék a szüzességem elvesztése miatt. - Fekete szárnyak, Tara - magyarázza Kat. - Mint a sötét mágiában. Halálos. Eddig is veszélyes volt, de most már ezerszer rosz-szabb. A királynak soha nem lett volna szabad hagynia, hogy az egész Könyvet elolvassa. Meg kellett volna állítania. - Mac szerint nem akarta, hogy a Sinsar Dubh több részre legyen osztva - szól közbe Colleen. - Aggódott, hogy két különböző helyen nem lennénk képesek féken tartani. A mindig a vállamon lógó hátizsákom zsebében matatok (az ember sosem tudhatja, mikor mire lehet szüksége, én meg állandó mozgásban vagyok), és előhúzok egy újabb Snickerst. Már megint ez az átkozott név. Az evés gyógyír a zúzódásaimra, amelyek a gyomromat érő újabb és újabb váratlan ütések miatt keletkeznek. - Akkor sem tudtuk féken tartani, amikor még csak egy helyen volt - jegyzi meg Kat. - Mert Rowena kiengedte — szól Val. A történetnek ezt a részét ma reggel tudtam meg, amikor a zuhanyzóban beszélgető sidheAixokax hallgattam. Amikor a Sinsar Dubh tegnap éjjel megszerezte az irányítást Rowena felett, az illető, akit nem nevezek meg, megölte. De előtte Ro még eldicsekedett vele, hogyan engedte szabadon a Könyvet. És néhányan továbbra is arról beszélnek, hogy misét kellene tartanunk a vén kurváért! Én azt mondom, hogy a sidhe-\ix.ó\a Úrnője halott. Átkozottul hurrá! Elő a tortával és a kalapokkal! - Meggyengítette Rowenát - mondja Kat.
Rowena gyengének született. Hatalomra éhes boszorkánynak. - Cruce talán minket gyengít meg — folytatja. Egy kis csokival a számban felsóhajtok, majd lenyelem a falatot. Az apátság új, ideiglenes vezetője és a világszerte élő sidhe-látók ideiglenes Úrnője épp most követett el egy óriási hibát. Tanultam egyet s mást attól a névtelen illetőtől, amikor még együtt töltöttük az időnket. A j/W^-birkáknak erős kézre van szükségük. Nem olyan erősre, mint Róé, aki erőszakos volt, lenézte őket, és zsarnokoskodott felettük, hanem olyan erősre, ami megakadályozza, hogy pánik törjön ki a nyájban. A pánik két fő kiváltó oka a félelem és a kételkedés. Katnek valami olyasmit kellett volna mondania: milyen jó, hogy mind sokkal erősebbek Rowenánál. Még egy gyerek is látja, mi folyik odalent. A sidhe-látók félnek. Rowena halott. Dublin elpusztult a zavargásokban, zűrzavar uralkodik, tele a város szörnyekkel. Az egyik jófiúról kiderült, hogy rosszfiú. A sidhe-látók élete túl gyorsan, túl sok szempontból változott meg, és nem tudnak megbirkózni a helyzettel. Könnyű prédájává válhatnak a legmeggyőzőbb, legerősebb vezetőnek - szóval Katnek is ilyennek kell lennie, méghozzá gyorsan. Mielőtt megelőzi valaki, aki sokkal kevésbé kedves és alkalmas erre. Mint például Margery, aki most is összeszűkült szemmel figyeli az összegyűlt sidhe-látókat, mintha lenne egy hőmérője a seggükben, és a hőmérsékletüket mérné. Egy évvel idősebb Katnél, és amíg még élt az a vén boszorkány, Ro belső köréhez tartozott. Nem fog belenyugodni egy olyan hatalomváltásba, amelyből őt kihagyják. Minden adandó alkalommal bajt fog okozni. Remélem, Kat tisztában van vele, milyen álnok tud lenni. Mindenkiben, aki mondjuk egy másodpercnél is többet tartózkodott Rowena közelében, van valami nagyon rémisztő. Én már csak tudom. Én voltam a legközelebb hozzá. Sz^f-birka-politika. Haver, de utálom őket. Ragacsos pókháló módjára hálóznak be. Imádok egyedül élni! Néha-néha mégis hiányzik az apátság. Főleg, amikor elképzelem, ahogy sütit sütnek meg ilyenek. Szundikálás közben szeretek hangokat hallani a háttérből. Nem a legmegvetendőbb dolog tudni, hogy nem vagyunk egyedül a világban, még akkor sem, ha nem értenek meg minket. Katnek igaza van: az a Sinsar Dubh, amelyiket bezárva és mágiával leláncolva tartottunk az apátságunk mélyén, semmi ahhoz képest, amelyik most rejtőzik a lábunk alatt. A baj az, hogy már nem hasonlít a Sinsar Dubh-xz. A tündérfaj legsötétebb mágiája és ereje kiszabadult egy könyv borítóinak csapdájából. Egy tündérhercegbe költözött, aki teljesen meztelenül, szárnyas dicsőségében áll ott. És ha még sosem láttatok tündérherceget, hát az valami olyan látvány, amelytől leesik az ember álla, szinte kiugrik a szeme, és összezavarodnak a gondolatai. Csak idő kérdése, mikor szabadítja ki valaki. Kat még nem is foglalkozott a legfontosabbal: sokan tudják, hogy Cruce odalent van, és túlságosan is jól ismeri a tündérfaj halálos mágiájának minden utolsó kis részletét. Tudom, milyenek az emberek. Valamennyi oldalukat láttam már. Valaki lesz olyan ostoba, hogy azt higgye, irányítani tudja Cruce-t. Valaki megtalálja majd a hozzá vezető utat a jégen keresztül. Jericho Barrons csak egyike annak a sok különböző személynek, akik évezredek óta vadásztak a Sinsar Dubh-vz. Soha egyikük sem sejtette, hol rejtőzik. Ha tudták volna, már a sötét középkorban megtámadják az apátságunkat, amikor még csak egy kezdetleges, kerek kőtorony rejtette a föld alatti városunk bejáratát. És elbontották volna, kőről kőre, amíg meg
nem kapják, amiért jöttek. Most már egy csomó ember és tündér tudja, hogy pontosan hol tartjuk a valaha alkotott legerősebb fegyvert. Az emberek beszélnek. Hamarosan az egész világ tudni fogja, hogy itt van. Felhorkantok, ahogy elképzelem a ránk támadó hordákat, ahogy dühöngve, fegyveresen, vadul ránk rontanak. Ezeket az ostoba í/tí^-birkákat túlságosan lefoglalja, hogy azon civakodjanak, hogyan érdemes a legjobban visszavágni, így aztán nem is jutnak el odáig, hogy lehetőségük nyíljon rá. Felsóhajtok. Kat felpillant. Visszafojtom a lélegzetem, a mellkasomhoz szorítom a térdem, és tökéletesen mozdulatlanná dermedek. Kat egy pillanat múlva megrázza a fejét, és újra a beszélgetés felé fordítja a figyelmét. Ismét felsóhajtok, csak most halkabban. Épp most követte el a második tévedését. Szembetalálkozott valamivel, amit nem tudott megmagyarázni, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Haver, ennyire strucc módjára viselkedik? O, igen. Csak idő kérdése. Várok néhány percet, hogy ismét belemelegedjenek, aztán kihasználom a hangzavart, és eltűzök onnan. Imádom a mozgásom. Máshogy el sem tudom képzelni az életemet. Amikor bánt valami, csak annyit kell tennem, hogy körbeszá-guldok a városon, kémkedek az összes vánszorgó csiga után, és rögtön ezerszer jobban érzem magam. Az én mutatványom a legklasszabb a világon. Szuperhős vagyok. Nem is olyan régen még úgy tudtam, én vagyok az egyetlen. Anya szerint nem hasonlítottam a többi normális kisgyerekre, aki előbb mászik, majd járni kezd. A hátamon forgolódtam, a da-gi kis ujjaimat számolgattam, és boldogan gügyögtem pelenkázás közben (sosem értettem, miért sír valaki, miközben letisztítják róla a kakit), aztán a következő fázis az volt, amit ő teleportálásnak hitt. Az egyik pillanatban még a nappali padlóján voltam, a másikban meg nyomom veszett. Aggódott, hogy a tündérek raboltak el - a Seelie-k ugyanis korábban mindig elragadták a sidhe-\&tóV.ax., ha rájuk találtak -, aztán meghallotta, hogy a kamrában matatok, és megpróbálok kinyitni egy üveg bébiételt. Krémes kukorica volt benne. Emlékszem. Még mindig szeretem. Bár nem ad valami nagy lendületet. Egy szempillantás alatt elégetem a cukorban lévő energiát.
Sosem jártam iskolába. Jobb, ha nem tudjátok, hogyan akadályozta meg, hogy elhagyjam a házat. Nem sok lehetőség adódik ugyanis egy olyan kölyök esetében, aki a villámnál is gyorsabb. És egyik megoldás sem elfogadható. Már nem én vagyok az egyetlen szuperhős Dublinban, és ez átkozottul bosszant, de lassan azt hiszem, talán jó is így. Kezdtem önelégült lenni. És ha az ember nem vigyáz, felületessé válhat. Ráadásul elunhatja magát. Nem jó móka mindig a legjobbnak és a leggyorsabbnak lenni. Egy kis verseny formában tart, jobban igyekszünk tőle, és nagyban játszunk. És én ilyen vagyok: nagyban játszom. Dicsőségesen akarok elmenni, fiatalon. Nem akarok apránként szétesni, megbolondulni, és ráncosán, öregen halni meg. A világunk jelenlegi állapotát tekintve nem biztos, hogy bármelyikünknek is aggódnia kellene emiatt. A legyőzendők listáját Jericho Barrons és az emberei vezetik. Hozzám hasonlóan ők is szupergyorsak és szupererősek. Bármenynyire utálom is bevallani, gyorsabbak is. De már dolgozom az ügyön. Barrons képes lekapni a puszta levegőből (Haver, miért lenne a levegő puszta? Hogy miket mondanak az emberek!), miközben turbóüzemmódban cikázom egyik helyről a másikra. Az A pontból indulok, gondolatban lefényképezek magam körül mindent, a gázra lépek, és hipphopp, a B pontban termek. Csak van néhány hátulütője a dolognak. Először is állandóan tele vagyok zúzódások-kal, mert csúcssebességgel belerohanok ebbe-abba, ugyanis a mentális térképen rögzített dolgok, például az emberek, az állatok és a tündérek, nem mozdulatlanok. Másodszor rengeteget kell ennem, hogy legyen energiám. Állandóan ennem kell. Púp a hátamon, hogy ennyi kaját kell összegyűjtenem és magammal cipelnem. Ha nem eszem eleget, elernyedek, és bizonytalanná válik a mozgásom. Szánalmas. Olyan benzintank vagyok, amelyik vagy tele van, vagy üres. Nálam nem létezik félig teli tank. Ismeritek azokat a filmeket, amelyekben töltényövet viselnek az emberek? Hát én proteinszeleteket meg Snickers csokit hordok magamnál. Minden éjszaka legalább egyszer átsüvítek a Chester'sbe - Dublin menő, föld alatti klubjába, ahol bulizni és szórakozni lehet, bármiről fantáziál is az ember, meg vadászni a halhatatlanságra, és ahol Barrons problémamegoldó embere, Ryodan a tulaj, ő vezeti a klubot , és lekaszabolok minden odakint lebzselő tündért. Általában öt másodperc múlva megjelennek Ryodan emberei, de ennyi idő alatt sok mindenre képes vagyok. A Chester's garantálja a biztonságukat. Odabent tilos tündért ölni, bármit tesznek is. Márpedig beteges dolgokat művelnek. Embereket ölni viszont nem tilos. Ez az ügy fontos számomra, ezért állandóan megkeserítem Ryodan életét, és nem fogok leállni. Eljön az éjjel, amikor gyorsabb leszek nála, és mindegyiküket lekörözöm. És akkor kinyírom a klubban szórakozó összes tündért. A rivalizálási listám második helyén a tündérek állnak, amelyekre vadászom. Néhányuk képes teleportálni. Nem értem a dolog fizikáját. Csak azt tudom, hogy a teleportálás gyorsabb, mint az én turbómozgásom. Ez jobban aggasztana, ha nem lenne enyém a Fény kardja, annak a két fegyvernek az egyike, amelyikkel szét lehet rúgni a halhatatlan seggüket, így általában
békén hagynak. A másik fegyver - a lándzsa - a meg nem nevezendő illetőnél van. Megint megfájdul a gyomrom. Kibontok egy proteinszeletet, és eldöntöm magamban, hogy úgy fogok rá gondolni: Az A Személy, röviden AASZ. Akkor az agyam talán átsiklik az AASZ-szel kapcsolatos gondolataim felett, és nem érzem úgy, mintha gyomorszájon vágtak volna. Végül ott vannak az Unseelie hercegek. Korábban négy volt belőlük. Cruce már nem számít. Kettő szabadon garázdálkodik Dublinban, és már nem állnak a Nagyúr irányítása alatt, amitől még veszélyesebbek, mint eddig. Egymás ellen fordultak, és a saját fajtájukat támadják. Az a kettő nagy problémát jelent. Nemcsak teleportálni képesek, de elég rájuk pillantani, és máris vér folyik az ember szeméből. És aki szexei velük... ne tegyétek! Eleget mondtam. Már így is egész kultusz alakul ki körülöttük. A birkák mindig új pásztor után néznek, amikor sziklássá válik a terep. A hercegekkel nem mérem össze az erőm. Távol tartom magam tőlük. Alvás közben a kezemben fogom a kardot. Azzal zuhanyozom. Sohasem hagyom, hogy bárki más megérintse. Imádom a fegyverem. A legjobb barátom. A negyedik Unseelie herceget én öltem meg. Én vagyok az egyetlen, aki valaha ilyet tett. Dani Mega O'Malley végzett egy Unseelie herceggel! Imádom a gondolatot. Az egyetlen probléma az, hogy a maradék kettő most rettenetesen gyűlöl ezért. Remélem, túlságosan lefoglalja őket, hogy egymás ellen harcoljanak, és nem erednek a nyomomba. Az életem főként abból áll, hogy figyelem a városom. Szemmel tartok mindent, ami változik. Szeretem ismerni a részleteket, és szeretem terjeszteni a fontos híreket. Nem is tudom, mire menne nélkülem Dublin. A Dani Hírmondó című lapom hetente háromszor jelenik meg. Ha valami nagy dolog történik, néha kiadok egy-egy különszámot is. Üzeneteket gyűjtök be az egykori Főposta épületéből: olyan emberek hagyják ott őket, akiknek nehezen megölhető tündérekkel gyűlik meg a bajuk. Szeretek ott teremni és megmenteni a helyzetet! Komolyan veszem a feladatom, ahogy Jayne felügyelő és az Őrzők is, akik éjszaka járőröznek az utcákon. Dublinnak szüksége van rám. Nem fogom cserbenhagyni. Most adtam ki az első könyvem Dani Dublinja: az FLU A-tól Z-ig címmel. Táncos segít a nyomtatásban és terjesztésben. Remek kritikákat kaptam. Csak az a baj, hogy amikor megtudok valami újat - vagyis szinte állandóan -, akkor új, javított kiadással kell előállnom. Már az ötödiknél tartok. Néhány ember, akinek segítek, teljesen reménytelen, és még a saját árnyékától is fél. Ránézésre meg tudom állapítani, hogy már nem húzzák sokáig. Ez elszomorít, de minden tőlem telhetőt megteszek. Úgy döntök, beugrók a Főpostára, és megnézem, hagyott-e nekem valaki üzenetet. Két harapással eltüntetem a proteinszeletet, és zsebre vágom a papírját. Nem tudom, miért nem bírom rávenni magam a szemetelésre, hiszen a Dublin elestének éjszakáján kitört zavargások óta így is törmelék és szemét borítja az utcákat, de csúnya dolog lenne, ha én is hozzájárulnék ehhez. Összeszűkült szemmel nézek végig az utcán, ameddig csak ellátok, és rögzítem az összes akadályt a gondolatbeli térképemen, amíg a helyére nem kerül minden: elhagyott autók, amelyeknek a nyitott ajtajai csak arra várnak, hogy nekem csapódjanak, ha néhány centire letérek az útvonalamról; járdából kitépett utcai lámpák, az aljuknál nagy betondarab, meg kiálló fémdarabok, amelyek felsértik a lábszáram, ha nem vigyázok; a járdákat eltorlaszoló, a pubok ablakán kihajított asztalok. Képzelhetitek.
Nagy levegőt veszek, és megadom magam: szabadjára engedem azt a bizonyos sidhe-látó helyet a fejemben, és a létezés másik formájára váltok. Ro azt akarta, magyarázzam el neki, mi történik ilyenkor - mintha elég lenne, hogy igyekszik, és máris rájönne, hogyan kell csinálni. így tudtam a legjobban jellemezni: olyan, mintha gondolatban felemelnénk, majd félredobnánk magunkat, aztán hirtelen... valami mássá válnánk. Szerintem Dani-fokozatra kapcsolok. Megaintenzív gyorsaság, és... e nélkül el sem tudom képzelni az életem, mert e nélkül nincs is élet. Most is ezt teszem: céltudatosan, gyorsan sebességbe teszem magam, aztán úgy érzem, egész vagyok, szabad és tökéletes. A szél a hajamba kap! Száguldók! Még a lábam sem érzem, mert szárnyam nőtt! A koncentrálástól összepréselődik az arcom, még keményebben, még gyorsabban hajtom magam, minden nanomásodperc számít majd, hogy legyőzzem... És ekkor falnak ütközöm. Ez meg honnan a fenéből került ide? Hogyhogy nem vettem fel a térképemre? Az arcom elzsibbadt, nem látok. A becsapódás hatására kizökkenek a turbómozgásból, és vakon botladozom. Amikor végül visz-szanyerem az egyensúlyom, még mindig képtelen vagyok összpontosítani. Olyan erővel csapódtam a falnak, hogy ideiglenesen megvakultam. Napokig kék-zöld lesz az arcom, és csak résnyire fogom tudni kinyitni bedagadt szemem. De ciki! Utálok úgy járni-kelni, hogy az arcomra van írva az összes hibám, ahol mindenki láthatja! Értékes másodperceket vesztek, mialatt igyekszem magamhoz térni, és csak arra tudok gondolni: még jó, hogy egy fal volt, nem az ellenség. Momentán könnyű célpont vagyok, és ez az én hibám. Ha ugyanis turbósebességnél a fejem van elöl, könnyen megölethetem magam. A test sokkal nagyobb becsapódást képes elviselni, mint az arc. Ha nem vigyázunk, az agyunkban köt ki az orrunk. - Ügyetlen, Mega - dünnyögöm. Még most sem látok. A ruhám ujjába törlöm vérző orrom, és kinyújtom a kezem, hogy megtudjam, minek mentem neki. - Az a farkam - hallom Ryodan hangját. Elrántom a kezem. - Bááá! - fuldoklom. Újra érzem az arcom... ugyanis lángol. Milyen univerzum teszi ezt velem: pontosan abban az átkozott magasságban nyújtom ki a kezem, hogy megtapogassak valamit, amit falnak hiszek, és ehelyett egy péniszre vezeti a kezem? Aztán eszembe jut, hogy Ryodan az, és dühbe gurulok. - Direkt csináltad! - vádolom. - Láttad, hová nyúlok, és elém léptél! - Miért tenném, kölyök? Ryodan tud a legidegesítőbben kérdezni, mert a kérdés végén nem emelkedik a hanglejtése. Egyáltalán nem. Nem tudom, miért bosszant ez ennyire. Csak bosszant. - Hogy kínos helyzetbe hozz, és hülyének érezzem magam! Mindig nálad legyen az előny, mi? - Teljesen megőrjít. Ki nem állhatom! - Az ügyetlennel még keveset mondtál. Meg is ölhettelek volna. Húzd ki a fejed a seggedből,
kölyök. Figyelj, hová mész. Végre kezd kitisztulni a látásom. - Én. Figyeltem - dühöngök. - Te léptél elém. Felnézek rá. Magas egy alak. Az egyetlen működő utcai lámpa pont a feje mögött világít, és árnyékot vet az arcára, de ő így szereti. Esküszöm, bárhová megy, minden helyet úgy rendez el, hogy valamilyen oknál fogva a háta mögül érkezzen a fény. A szokásos halvány félmosoly ül az arcán, mintha állandóan szórakoztatónak találna minket, alacsonyabb rendű halandókat. - Nem vagyok alacsonyabb rendű halandó - jegyzem meg ingerülten. - Ilyet nem is mondtam. Valójában pont azért figyellek, mert nem vagy alacsonyabb rendű. - Hanyagoljál! - Nem tehetem. Rossz érzésem támad. Nem is olyan régen Ryodan rám talált a kedvenc víztornyom tetején, és azt mondta, van számomra egy megbízása. Természetesen visszautasítottam. Azóta azt mondogatom magamnak, hogy már betöltötte az üresedést, bármilyen természetű volt is. Nem akarok közösködni vele meg az embereivel. Az az érzésem, sohasem szabadulnék meg tőlük. Csak sodródnék. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy a Chester's körül szimatoljak. Ismernünk kell az ellenfelet, tudnunk kell, miben sántikál. Ez a fickó akar tőlem valamit, én pedig tudni akarom, mit. Múlt héten ráakadtam a klub egy hátsó bejáratára, amelyről, le merem fogadni, hogy rajtam és az emberein kívül senki sem tud. Szerintem azt hitték, olyan jól elrejtették, hogy védtelenül hagyhatják. Hogy én miket láttam odabent! Az emlékek hatására ismét elvörösödöm. - Továbbra is várom, hogy munkára jelentkezz, Dani. Biztos olyan problémád támadt, amelyről én nem tudok. Jelentkezzen a halál! Én senkinek sem tartozom beszámolóval. Ahogy ezt az utolsó mondatot mondja, olyan, mintha erős megfigyelés alatt tartana, és tudna minden problémáról, amellyel szembe találtam magam, és amellyel nem. - Elmondom még egyszer. Soha nem fog megtörténni. - Nem érted. Nincs választási lehetőséged. - Te nem érted. Én igen. Nem vagy a főnököm. - Pedig jobb, ha ebben reménykedsz, kölyök, mert veszélyt jelentesz a városomra. És én csak kétféleképpen bánok az irányíthatatlan változókkal. Az egyik lehetőség az, hogy munkát ajánlok. A pillantásából egyértelmű, hogy nem akarom megtudni a másodikat. Letörlöm az orromból folyó vért, és felfújom magam. - Azt hittem, ez Barrons városa. Elengedi a füle mellett a szurkálódásomat.
- Olyan veszélyt - folytatja -, amelyet nem vállalok. Túl gyors vagy, túl erős és túl ostoba. - Egyáltalán nem vagyok ostoba. Bár tényleg gyors és erős vagyok-páváskodom. -A legjobbak legjobbja. Dani Mega O'Malley. így hívnak. Megának. Nincs senki, aki jobb lenne nálam. - Dehogyisnem. Bölcsesség tekintetében. Józan ész tekintetében. Olyanok, akik képesek különbséget tenni a tinédzserkori hormonok irányította pózolás és az olyan csaták között, amelyeket érdemes megvívni. Ugyan már! Én nem pózolok! Nincs rá szükségem! Én valódi vagyok, teljes egészében szuperhős! Ryodan aztán tudja, mivel bosszantson fel, de ez nem látszik rajtam, mert nem adom meg neki ezt az elégtételt. - A hormonok nem befolyásolják a gondolkodásomat - felelem hűvösen. — És mintha az én „tinédzserkori hormonjaim" annyira átkozottul különböznének a tieidtől. Bagoly mondja verébnek. - A múlt heti titkos látogatásom óta tudok róla egyet s mást. - Te ember vagy. A hormonok károsan befolyásolják minden tetted. És túlságosan fiatal vagy, szart sem tudsz rólam. - Semmihez sem vagyok túl fiatal. Tudom, hogy te meg a többi fickó állandóan csak szexeltek. Láttam azokat a nőket, akiket... -Hirtelen jobbnak látom befogni a szám. - Láttad. - Semmit. Nem láttam semmit. - Nem gyakran szólom el magam. Legalábbis eddig nem szoktam. De mostanában különös dolgok történnek velem. Úgy változik a hangulatom, mint egy kaméleon a kaleidoszkópban. Érzékennyé válok, és végül olyanokat mondok, amiket nem kellene. Főleg ha valaki állandóan „kölyöknek" hív és parancsolgat. Kiszámíthatatlan vagyok, még magamnak is. Ami nagyon rossz. - Jártál a negyedik szinten. - Ijesztő a tekintete. De hiszen ez Ryodan. Neki sokszor ijesztő a pillantása. - Mi az a negyedik szint? - kérdem ártatlan képpel, de egy percig sem dől be nekem. A negyedik szint olyan, mint egy pornófilm helyszíne. Tudom, milyen az. Az utóbbi időkig sokat néztem ilyen filmeket, de aztán valaki, aki a legkevésbé sem foglalkozik velem, jól letolt érte mintha érdekelte volna AASZ-t. Csak azért, mert valaki úgy kiabál, mintha aggódna amiatt, hogyan növünk fel és mi lesz belőlünk, butaság azt hinni, hogy törődik velünk. Ryodan mosolyog. Utálom, amikor mosolyog. - Kölyök, te a halállal kacérkodsz. - Ahhoz először el kell kapnod. Mindketten tudjuk, hogy csak hősködök. Képes rá. A szemembe fúrja a tekintetét. Nem nézek félre, bár úgy érzem, átfésüli a retinám által rögzített képeket, és végignéz mindent, amit láttam. Hosszú másodpercek telnek el így. Felszegem az állam, egyik kezem a farmerom zsebébe dugom, és előrebillentem a csípőm. A testem azt üzeni, hogy magabiztos, nyegle és unott vagyok. Ha esetleg nem venné a lapot az arckifejezésem láttán. - Múlt héten éreztem egy fuvallatot a klubom magánhasználatú részében - szólal meg végül. — Valaki gyorsan elhúzott mellettem. Azt hittem, Fade volt az, és valamiért nem akarta, hogy
meglássák, de tévedtem. Te jártál ott. Ez nem király, Dani. Nagyon nem király. Elég jól beszélem a nyelved ahhoz, hogy a kőkemény, öngyilkos hajlamú, serdülő fejed felfogja a szavaimat? Forgatom a szemem. - Ugyan, öreg haver, légyszi, ne is próbálj úgy beszélni, mint én. Leesik a fülem! - Szemtelenül magabiztos, száz megawattos vigyort villantok rá. — Nem az én hibám, hogy képtelen vagy rám figyelni, ha arra járok. És mi van ezzel a serdülőkori hülyeséggel? Tudom, hány éves vagyok. Téged kellene emlékeztetni rá. Ezért vágod állandóan a fejemhez, mint valami sértést? Tudod, ez nem is sértés. Tizennégy évesnek lenni a legjobb. Aztán azt látom, hogy Ryodan behatol a személyes terembe, és szinte megfoszt tőle. Nekem alig hagy helyet. Hát én nem maradok itt! Sebesen megkerülöm. Vagyis csak próbálom. Amikor nekicsapódom, az állának ütődik a homlokom. Az sem kemény. Megint ketté kellett volna repednie a koponyámnak, ahelyett hogy bizseregne. Mega-rükvercbe kapcsolok. Sikerül hátrálnom egy kicsit. De a karjai hatótávolságán kívülre sem jutok. Mi a fene? Annyira összezavar a kudarcom, hogy csak állok ott, mint egy idióta. Eddig a pillanatig abban sem voltam biztos, hogyan betűzik a „b" betűs szót, abban meg pláne nem, hogyan csinálják. Egy nagy B. Meg. Ryodan megragadja a vállam, és magához akar vonni. Nem tudom, mit képzel magáról, de nem megyek a közelébe. Dani-gránáttá változom, ütök-harapok, tízféle, nem-akarsz-megfogni-hakihüztam-a-biztosítószöget dolgot művelek. Legalábbis igyekszem. Egyetlen erőtlen ütés után leállítom magam, hogy ne hozzak még több katasztrofális infót egy olyan alak tudomására, aki minden trükköt észrevesz, és nem habozik, hogy ellenem fordítsa bármelyik gyengeségemet. Mi a fene van velem? Történt valami, amikor nekicsapódtam? Eltört bennem valami? Szupersebesség - nyoma sincs. Szupererő - nyoma sincs. Olyan gyenge vagyok, mint egy hétköznapi ember, és... pfuj! Ryodan karjában vagyok. Nagyon is. Mintha lassúznánk vagy csókolózni akarnánk. - Haver, kedvelsz, vagy mi? Szállj le rólam! Lenéz rám. Látom, hogyan dolgoznak a fejében a fogaskerekek. Nem szeretem, ha gondolkodik, amikor rám néz.
- Küzdj, kölyök. Dacosan oldalra fordítom a fejem, és a legjobb „dögölj meg" szögben szegem fel az állam. - Talán nincs hozzá kedvem. Azt mondtad, semmi értelme. Állandóan azt hajtogatod, milyen nagy és befolyásos vagy. - Korábban ez sosem jelentett számodra akadályt. - Talán nem akarom, hogy letörjön a körmöm - vetem oda közönyösnek tűnő hangon, leplezve, hogy én próbáltam küzdeni. Es elmenekülni. És... most, nos... életemben először, hétközna... A szó kemény, szúrós tüskeként a torkomon akad. Nem tudom felköhögni. Nem tudom lenyelni. Semmi gond. Nem kell tudnom kimondani. Mert nem igaz. Soha nem is lesz. Soha nem voltam az. Ez a szó nem része a világomnak. Valószínűleg csak elfelejtettem eleget enni. Gondolatban gyorsan végigfutok rajta, milyen üzemanyagot termeltem be az elmúlt néhány órában: tizenegy proteinszelet, három doboz tonhal, öt doboz fekete bab, hét Snickers. Oké, ez egy kicsit kevésnek mondható, de annyira mégsem, hogy kiürüljön a tankom. Megint a turbópedálra lépek. Továbbra sem moccanok. Én magam vagyok a megtestesült mozdulatlanság. És a totál rémület. Ryodan megfogja a kezem, és rövid körmeimet szemléli, amelyeket AASZ festett feketére még akkor éjjel, amikor megtudta rólam az igazat. Nem tudom, miért nem mostam le. Amennyit harcolok, semmi idő alatt lepattogzik róluk a lakk. - Nincs körmöd, amely letörhetne. Fuss neki még egyszer. - Engedd el a kezem! - Vegyél rá. Mielőtt visszavághatnék valami zseniális, tömör megjegyzéssel, hátrahanyatlik a fejem, ívben megfeszül a gerincem, akár egy íj, és Ryodan arcát érzem a nyakamon. Belém harap. Az a szemét belém harap! Pont a nyakamba! Tépőfogak mélyednek az ütőerembe. Érzem őket, élesek, mélyre hatolnak, belém vájja őket. Fáj. Tényleg tépőfogai vannak! Akkor hát nem képzeltem, amit akkor éjjel láttam a tetőn, amikor munkát ajánlott! - Te meg mi a francot csinálsz? Vámpír vagy, vagy mi? Átváltoztatsz? - Megrémülök. És... kíváncsi vagyok. Mennyivel lehetek erősebb ettől? Tényleg léteznek vámpírok? Tündérek igen. Szerintem ezzel nagy lendülettel kivágódik majd a szekrény ajtaja, és mindenféle előugrál belőle. AASZ tud erről? Barrons vámpír? Mi folyik itt? Haver, épp most lett sokkal érdekesebb a
világom! Hirtelen imbolyogni kezdek, meg akarom vetni a lábam, nem tiltakozom semmi ellen, és közben úgy nézek ki, mint egy részeg szélforgó. Dühös vagyok, mert sikerül elérnie, hogy ügyetlennek tűnjek a jelenlétében. Letörlök egy vérfoltot a nyakamról, és haragosan meredek rá. Mikor fordult elő utoljára, hogy valaki a véremet ontotta? Szerintem soha. Az persze előfordul, hogy megsérülök. De mások nem sebeznek meg. Már nem. Vérzek? Ügyetlen vagyok? Lassú? Ki vagyok én? - Most már ismerem az ízed, kölyök. Úgy ismerem az illatod, mint a sajátomat. Soha többé nem mehetsz el úgy mellettem, hogy ne tudnék róla. És ha valaha is elkaplak a Chester's alsó szintjein... vagy ami azt illeti, bárhol máshol a klubomban... A kezemről az arcára rántom a pillantásom. Rám mosolyog. Véres a foga. Helytelen, ha valaki ránk mosolyog, miközben tőlünk véres a foga. Roppant sértő. Hol voltak a tépőfogai? Voltak tépőfogai? Természetes vagy implantátum? Manapság már sosem lehet tudni. Nem siklottak vissza alig hallható kattanással, mint a tévében, különben hallottam volna. Szuperhallásom van. Vagyis néha. Amikor szupergyors és szupererős is vagyok. Korábban mindig az voltam. Egészen pontosan mostanáig. - .. .ne hagyd, hogy... Megint idegesítően megrebben a pillantása, ahogy néha szokott. Szerintem azért, mert olyan gyorsan mér végig, hogy nem tudok arra figyelni, hogy másik irányba néz, és csak azt látom, hogy valamiféleképpen remeg a pillantása. Kíváncsi lennék, én is képes vagyok-e arra, hogy csak egyetlen testrészemet gyorsítsam fel, például hogy hipergyorsan doboljak az egyik ujjammal. Gyakorolnom kell. Feltéve, ha egyáltalán visszanyerem a szupergyorsaságom. Mi a fene van velem? Lefagytam? Hogyan fagyhattam le? Én nem szoktam lefagyni! - ...kivéve, ha nekem dolgozol, és az én utasításaimar követed. Ez az ajánlatom. - Ryodan hideg. Jéghideg. És anélkül is tudom, mi a másik lehetőség, hogy kimondaná: halál. Dolgozz nekem, vagy meghalsz. Rettenetesen bosszantó. - Ultimátumot adsz? Mert az nagyon nem király. - Nem sugárzók megvetést magamból. Én magam vagyok a megvetés. Harmincöt halálos pillantásomból a tizenhetediket vetem felé. Felnőttek! Látnak egy tinédzsert, aki egy kicsit többre képes, mint amivel elbírnak, ezért megpróbálják bezárni, és igyekeznek elérni, hogy rosszul érezze magát csak azért, aki. Mintha tehetnék róla. Igaza van Táncosnak, a felnőttek félnek a gyerekektől, akiket felnevelnek. - Ha a felnőtté válás azt jelenti, hogy ilyen leszek, mint te -mondom -, akkor soha nem növök fel. Ismerem magamat, és tetszik, aki vagyok. Senki kedvéért sem változom meg. - Egy nap, kölyök, hajlandó leszel eladni valakinek a kibaszott lelkedet. - Nem hiszem, hogy olyan szavakat kellene használnod a jelenlétemben, hogy „kibaszott". Ha elfelejtetted volna, én még csak tizennégy éves vagyok. És mondok én neked valamit, haver: nekem nincs lelkem. Nincsenek bankok. Nincs valuta. Ergo. Soha. Nem. Fog. Megtörténni. - Nem hiszem, hogy ennél jobban el lehetné telve magaddal. Önelégült pillantást vetek rá.
- Azért hajlandó vagyok megpróbálni. Ryodan felnevet. Abban a pillanatban eszembe jut, mit láttam a múltkor éjjel a negyedik szinten. Akkor is nevetett. A nő arckifejezése, meg az a hang, amelyet kiadott magából, miközben Ryodan azt csinálta vele, amit... csinált... Vén kecske! Undorító! Mi van velem? Zord pillantást vet rám. A tekintete hatására meg akarok szűnni létezni. Senki mást nem ismerek, aki így nézne az emberekre. Mintha röntgenszeme lenne vagy mi, és pontosan tudná, mi történik mások fejében. - Nincs benne semmi rejtélyes, kölyök. Ha elég sokáig élsz, tényleg tudod, mit gondolnak az emberek. Kiszámíthatóak, mintákat követnek. Csak kevesen fejlődnek és változnak meg. Mi van?! Most ugye nem a gondolatomra válaszolt? Az átkozottul ki van zárva. — Ismerem a titkod, Dani. — Nekem nincsenek titkaim. - Minden hencegésed ellenére nem akarod, hogy bárki is lásson. Hogy igazán lásson. A láthatatlan lány. Az akarsz lenni. Kíváncsi vagyok, miért. Mindkét kezemmel beintek neki, és minden erőmet bevetem, hogy eltűzzek onnan. Most sikerül! Uberkirály, jó önmagam lenni! A szél a hajamban kap! Mega beindul! Egyetlen ugrással átszökken a magas épületek felett! Hát, ez az utolsó rész egy kissé talán túlzás, de akkor is... Spuriiiiiiii! Átszáguldok Dublin utcáin. Aztán amikor a következő falba ütközöm, elájulok.
lce ice baby Mivel úgy alszom, mint a bunda, nehezen térek magamhoz. Az mindegy, hogy aludtam vagy épp elájultam. Először mindig morcos vagyok, mert nem tudom olyan gyorsan lerázni magamról az álmosságot, mint mások. Az álmaim keverednek a valósággal, és kell egy kis idő, amíg eltűnnek, mint a csatornaereszről lógó jégcsapok a reggeli napfényben. De most nem. Most energiával telve nyerem vissza az öntudatom: az egyik pillanatban még a hátamon fekszem, a másikban már négykézláb állok, aztán Ryodan torkához szorítom a kardom. Félreüti. A fegyver kirepül a kezemből, és a falnak csapódik. Utánavetem magam, én is a falnak ütődöm, de kit izgat? Újra a kezemben tartom a kardom. A falnak vetem a hátam, és egyenesen előrenyújtom a pengét. Egy pillanatra sem veszem le a tekintetem Ryodanről. Várom, hogy megint megpróbálja elvenni tőlem a kardot. A szívébe döföm, ha megteszi. - Ezt egész nap csinálhatjuk, ha akarod - mondja. - Leütöttél — szűröm összeszorított fogaim közül. Baromi mérges vagyok, lüktet az arcom, fáj a fogam. Csoda, hogy egy is maradt. - Helyesbítek. Az utadba álltam. Magadat ütötted ki. Én szóltam, hogy figyelj, merre mész. - Gyorsabb vagy nálam. Ami azt jelenti, hogy elsőbbséget kellene adnod nekem. - Mintha autók lennénk. Édes. Én. Nem. Adok. Soha. - A lábával felém lök egy széket. - Ülj le. - Cseszd meg! - Erősebb vagyok nálad, gyorsabb, és hiányzik belőlem az emberi érzelem, amely téged irányít. Ezzel én vagyok a legrosszabb rémálmod. Ülj le. Vagy én ültetlek le. - Van néhány rosszabb is - dünnyögöm. - Játszadozni akarsz. Nem hiszem, hogy az én játékom tetszene neked. Elgondolkodom. Aggódom amiatt, hogy korábban megbénultam. Mi van, ha újra megtörténik, és kiderül? Kétszeresen is aggódom, mert turbómozgás közben ütött ki. Ha nem akar elengedni, egyértelmű, hogy nem tudok meglógni. A Chester'sben vagyok, az ő felségterületén, és az összes embere a közelben. Barrons, még ha itt is lenne, nem segítene. AASZ egész biztos elérte, hogy meggyűlöljön. Feltérképezem a helyiséget. Korábban még sosem jártam az irodájában. Az egész mennyezetet LED-képernyők szegélyezik, és az egyik zóna képéről a másikra váltanak. Innen figyel mindent. A klubja mélyén vagyok. - Hogy kerültem ide? - Erre a kérdésre egyetlen lehetséges válasz létezik. Csak igyekszem időt nyerni, hogy eligazodjak. Óvatosan megérintem az orrom hegyét. Riasztóan dagadt és puha.
- Én hoztalak ide. Ez annyira feldühít, hogy szinte levegőt sem kapok. Kiütött, felkapott, mint egy zsák krumplit, végigcipelt Dublin utcáin és a Chester'sben időző undorító emberek meg tündérek között, és valószínűleg mindenki engem bámult és gúnyosan mosolygott. Már régóta nem kerültem kiszolgáltatott helyzetbe. Tény, hogy ha akarná, máskor is meg tudná tenni. Újra meg újra. Az előttem álló fickó jobban gúzsba kötne, mint bármi, amit anya vagy Ro valaha tett velem. Úgy döntök, az a legbölcsebb, ha a kedvére teszek, amíg el nem enged. Akkor aztán befalok mindent, ami a kezem ügyébe kerül, próbára teszem magam, meggyőződök róla, hogy jól működök, és egy időre meghúzom magam valami biztonságos helyen. Rejtőzködöm, igyekszem gyorsabbá és erősebbé válni, hogy soha többé ne kelljen ehhez hasonló pillanatokat átélnem. Azt hittem, örökre elmúltak az ilyen napok. Leülök. Nem tűnik olyan önelégültnek, amilyen én lennék. Szinte... elismerően néz rám, vagy valami ilyesmi. - Nincs szükségem az elismerésedre - jelentem ki ingerülten. -Senkiére sem. - Maradj is ilyen. Haragos pillantást vetek rá. Egyáltalán nem értem ezt a fickót. - Miért vagyok itt? Miért hoztál a Chester'sbe? Térj a tárgyra. Dolgom van. Tudod, nagyon elfoglalt vagyok. Szükség van rám. Körülnézek. Az iroda tömör üvegből készült - a falak, a meny-nyezet, a padló. Senki sem lát be, de innen mindent látni. Üvegpadlón járni rémisztő. Mintha minden egyes lépésünkkel eltűnne alólunk a padló. Még ülve is szinte beleszédül az ember. Lenézek. Sok-sok négyzetméternyi táncparkett húzódik alattunk. A klub többszintes, az egyes szinteken talán száz, egy-egy téma köré szerveződött kisebb klubbal. Seelie-k, Unseelie-k és emberek buliznak együtt, és ki tudja, milyen üzleteket kötnek. A falak leomlása utáni Dublinban minden kapható a Chester'sben, csak ára van. Egy pillanatra elfeledkezem Ryodan jelenlétéről, és lenyűgözve figyelem a látványt magas szárú tornacipőim között. Napokig el tudnék itt üldögélni, tanulmányoznám őket, okosodnék. Lajstromba vennék minden tündérkasztot, szétkürtölném az információimat a városban arról, hogy mik ők, hogyan lehet legyőzni őket, vagy legalább elmenekülni előlük vagy féken tartani őket, amíg oda nem érek és meg nem ölöm őket a kardommal. Főleg ezért igyekszem ilyen elszántan, hogy bejussak a klubba. Hogyan védhetném meg a városom, ha nem tudok mindenkit figyelmeztetni az összes veszélyre? Vár a munka. Minden infóra szükségem van, amelyhez csak hozzájutok. Ott egy Seelie tündér a táncparketten, szőke és gyönyörű, amilyen V'lane volt, mielőtt ledobta az álcáját és felfedte Unseelie mivoltát. A következő kisebb klubban felfedezek egy számomra ismeretlen, alacsonyabb kasztba tartozó sötét tündért: fénylő, nedves, szegmentált teste van... pfuj! A sok-sok szegmens szétválik és elsiet a szélrózsa száz irányába, mint a csótányok! Utálom a csótányokat. Ezek most eltűnnek, felmásznak az emberek nadrágba bújtatott lábán. Felemelem a lábam a padlóról, és törökülésbe ülök a széken. - Mindent szemmel tartasz. Ez nem kérdés, ezért aztán nem is válaszolok. Ránézek, összefonom magam előtt a karom, és
várok. Már megint az a mosoly. Dacosan lebiggyesztem az alsó ajkam. - Mi vagyok? Két lábon járó viccnek tartasz? Miért mosolyogsz állandóan, amikor rám nézel? - Majd rájössz. - Az asztalához lép, kihúz egy fiókot, elővesz egy papírlapot, és felém nyújtja. Töltsd ki, és írd alá. Elveszem, és megnézem, mi az. Egy jelentkezési lap. Ryodanre nézek. - Haver. Posztapokaliptikus világban élünk. Ki foglalkozik még ilyenekkel? - Én. Először a lapra, majd Ryodanre sandítok. - Mennyit fizetsz? - próbálkozom. - Haver. Posztapokaliptikus világban élünk. Ki használ még pénzt. Felkuncogok. Ez volt az első jele annak, hogy van humorérzéke. Aztán eszembe jut, hol vagyok, és miért. Összegyűröm a papírt, és hozzávágom. Lehullik a mellkasáról. - Csak az időt vesztegeted, kölyök - mondja. - Minél hamarabb teszed azt, amit mondok, annál hamarabb jutsz ki innen. - Az asztalához lép, elővesz még egy lapot, és egy tollal együtt odaadja. Ellazulok. Szóval azt tervezi, hogy elenged. Ráadásul talán hamarosan. Átfutom a jelentkezési lapot. A szokásos rubrikákat tartalmazza: név, cím, születési dátum, tanulmányok, korábbi munkahelyek, az aláírás és a dátum helye. A legflancosabb jelentkezési lap, amelyet valaha láttam; az oldalt keretező díszes szegélybe beledolgozták a CHESTER'S szót. Amikor megszűnik az általunk ismert világ, mindenki ragaszkodik valamihez. Gondolom, Ryodan a fenyegető káosz ellenére szereti rendben tartani az üzleti ügyeit, és odafigyel a részletekre. Nem mintha belehalnék, ha kitölteném ezt a hülyeséget, beleegyeznék bármibe, amit akar, aztán elhúznék innen, és jól elrejtőznék. Felsóhajtok. Elrejtőzni. Én. Vágyakozva gondolok azokra a napokra, amikor még én voltam az egyetlen szuperhős a városban. - Ha kitöltőm, elengedsz? Bólint. - De el kell végeznem neked valami munkát? Ujabb bólintás. - Ha megteszem, végeztünk? Örökre? Csak egy munka, igaz? -Meggyőzőnek kell lennem, különben rájön, hogy el akarok tűnni.
Még egyszer fejedelmien bólint, de ez a mozdulat aligha nevezhető bólintásnak: olyan, mintha meghajolna, és elismerné satnya létezésem. Nem kérdezem, mi ez a munka, mert soha nem áll szándékomban elvégezni. Többé nem leszek megoldás mások problémáira. Ro kedvéért átléptem bizonyos határokat. Fontos határokat. Jelentős határokat. Ö halott. Én szabad vagyok. Most kezdődik az életem. Ryodant tanulmányozom. Tökéletesen mozdulatlan, a fény szokás szerint hátulról világítja meg, árnyékot vetve a vonásaira. A macskák is ilyen mozdulatlanná dermednek. Mielőtt rávetik magukat az áldozatukra. Van valami, amit nem veszek észre. Fáj az arcom. Feldagadt a szemem, a bal szememre meg már alig látok. - Van jeged? - Időre van szükségem, hogy kiderítsem, mi folyik itt. Ráadásul, ha kimegy jégért, körülszimatolhatok az irodájában. Láttam már ezt a tekintetet más férfiak arcán, különösen akkor, amikor nőkre néztek: leszegett áll, felfelé irányuló pillantás, halvány, gúnyos mosoly. Van benne valami, amit nem értek, de a kihívás egyértelmű. - Gyere ide - szól. - Meggyógyítalak. - Az asztala mögött ülve feszülten figyel. Mozdulatlan, nagyon mozdulatlan. Mintha nem is lélegezne. Ránézek. Nem tudom, mit gondoljak róla. Énem egy része fel akar állni, meg akarja kerülni az asztalát, és ki akarja deríteni, miről beszél. - Képes lennél rá? El tudnád tüntetni a zúzódásaimat és a vágásaimat? - Mindig összevissza töröm magam, és állandóan fájnak az izmaim a túlzott igénybevételtől. Néha lyukat égetek a cipőm talpába és állandóan lenyúzom a lábamról a bőrt. Már kezdem unni. - Segíthetek, hogy jobban érezd magad, mint valaha. - Hogyan? - Vannak olyan titkok, Dani O'Malley, amelyeket csak akkor tudsz meg, ha együttműködsz. Fontolóra veszem. - Szóval van jeged? Felnevet, és megnyom egy gombot az asztalán. - Fade. Jeget. Most. - Máris, főnök. Néhány perccel később jeges pakolás borítja a fél arcom, amögül sandítok kifelé, miközben kitöltőm Ryodan hülye jelentkezési lapját. Már majdnem végeztem, már csak alá kell írnom, amikor az egyik kezemben, abban, amelyikben a papírt tartom, nagyon különös érzést tapasztalok. A bal kezem az, amelyikkel a kardom forgatom, és amely nem sokkal ezelőtt feketére színeződött akkor éjjel, amikor szíven szúrtam és megöltem egy Vadászt. Vagyis azon az éjszakán, amikor azt hittem, hogy megöltem egyet. Az a helyzet, hogy valójában nem vagyok
biztos benne, hogy megtettem-e, de nem fogom nyomtatásban visszavonni a tettem. Az embereknek hinniük kell bizonyos dolgokban. Mire visszamentem, hogy lefényképezzem a Dani Hírmondó számára, hogy az emberek is lássák, a tetem eltűnt. Nyom nélkül. Egyetlen csepp fekete vér sem maradt utána, sehol. Barrons szerint nem lehet megölni őket. Utána azt hittem, elveszítem a kezem. Elfeketedtek az ereim, és olyan hideg lett az egész kézfejem, akár egy jégtömb. Napokig kesztyűt kellett hordanom. A «<^f-látóknak azt mondtam, hogy mérges szömörcébe nyúltam. Nem túl gyakori errefelé, de korábban nőtt néhány bokorral. Nem tudom, vajon az összeset felfalták-e az Árnyak. Kíváncsi vagyok, hogy ha igen, viszketett-e belülről a gyomruk. Most az egész kezem bizsereg, és valami különöset érzek. Szemügyre veszem, és azon töprengek, legközelebb mi bajom lesz. Talán történt velem valami, amikor ledöftem a Vadászt. Talán ezért bénultam le. Talán rosszabb dolgok fognak történni velem. Ez annyira nem vall rám! Én magam vagyok az optimizmus. A holnap az én napom. Sohasem tudhatjuk, milyen nagy kaland vár ránk a sarkon túl! - Kölyök, egész nap ott fogsz üldögélni és álmodozni, vagy aláírod azt a kibaszott papírt? Ekkor látom meg. Annyira megdöbbenek, hogy eltátom a szám, és egy percig úgy is marad, legyeket is foghatnék vele. Majdnem aláírtam! Ryodan ott ült, biztos jót röhögött rajtam, és gratulált magának. Hirtelen felkapom a fejem. - Mit is csinál pontosan ennek a valaminek a szegélyében lévő varázsige? - Még soha nem láttam ilyet. Pedig én már sok varázsigét láttam. Ro profi volt bennük. Akad néhány, ami igazán csúnya dolgokra képes. Most, hogy már látom, el sem hiszem, hogy eddig nem vettem észre. Különböző formák és szimbólumok csillognak ügyesen elrejtve a díszes fekete keretben, és állandó mozgásban vannak. Az egyik megpróbál lemászni a lapról az ölembe. Összegyűröm a papírt, és hozzávágom. - Szép próbálkozás. Nem. - Nos, benne volt a pakliban, hogy aláírod. Az lett volna a legegyszerűbb megoldás. Teljesen nyugodt. Kíváncsi vagyok, van-e valami, ami felrázza, amitől elveszti a hidegvérét, amitől tűzbe jön, sikít és kiabál? Szerintem nincs. Szerintem mindig ugyanolyan hűvösen, jól szórakozva éli az életét. - Mit tett volna velem, ha aláírom? - kérdem. Kíváncsiság. Rettentő kíváncsi vagyok. Anya megesküdött rá, hogy ez okozza majd a vesztem. Valaminek muszáj. És vannak rosszabb dolgok is. - Néhány titkot... - Igen, igen, blablabla, együttműködni meg a többi hülyeség. Értem. - Helyes. - Amúgy sem akartam tudni.
- De igen. Nem bírod elviselni, ha nem tudsz valamit. - És most? - Zsákutcába jutottunk. Gyanítom, hogy a jelentkezési lapja valójában „szerződés" volt. Kötelező érvényű, olyan, amelyik gúzsba köti az ember lelkét, és valaki más zsebébe dugja. Hallottam már ilyenekről, de soha nem hittem volna, hogy tényleg léteznek. Ha van valaki, aki képes bevonni egy lelket egy üzleti megállapodásba, hát az Ryodan. Jericho Barrons állat. Törvények nélküli bestia. De Ryodan más. O egy gép. - Gratulálok, kölyök - szólalt meg. - Átmentél az első vizsgán. Talán megkaphatod az állást. Felsóhajtok. - Hosszú lesz ez a nap, igaz? Adnak itt valahol ebédet? És még több jég kellene. Az iroda üvegfalán kinyílik egy ajtó, amelyet eddig észre sem vettem, és láthatóvá válik egy üveglift. A Chester's sokkal nagyobb, mint gondoltam. Ahogy lemegyünk a lifttel, magával ragad a látvány. Egy kicsit azért aggódom is. Mert az, hogy ilyen sok mindent láthatok, azt jelenti: akár aláírom azt a hülye jelentkezési lapot, akár nem, azt hiszi, megfogott. Ryodan nem csak az üvegirodájából figyelheti a klubot. Az csak a jéghegy csúcsa, és haver, komolyan mondom, több megatonnás jéghegy rejlik a felszín alatt. A Chester's központi klubja - a belső tér fele, a mindenki által látható tucatnyi szint - alig a tizedét foglalja el. Az a központi rész, ahol mindenki tartózkodik, táncol és üzletet köt az ördöggel, egy sokkal nagyobb építményben helyezkedik el. Nekem úgy tűnik, hogy Ryodan és a haverjai a klub falai mögött, egy óriási, föld alatti városnak látszó helyen élnek. Minden fal kétirányú üvegből készült. Minden szintre eljuthatnak, lifttel vagy gyaloghídon, és bármikor figyelhetik az eseményeket. Komoly munkát fektettek a hely tervezésébe. Kizárt, hogy azóta építették fel az egészet, hogy tavaly halloweenkor leomlottak a falak. Kíváncsi vagyok, milyen régóta van ez itt a fényes, ragyogó, mesés Chester's alatt, amely korábban is létezett, és filmsztárok, modellek meg übergazdagok találkozóhelye volt. Vajon az ő föld alatti világuk is több ezer éve bújik meg a változó külső alatt, ahogy a mi apátságunk? Ennél nagyobb hatást nem is gyakorolhattak volna rám. Any-nyira zseniális ez a hely, hogy elfog az irigység. Egészen új, technó-kockafej szintre emelték a kémkedést. - Tetszik, amit látsz, kölyök. A bőrömet piszkálom, unottnak tettetem magam. A lift megáll, az ajtók kinyílnak. Úgy számolom, legalább nyolcszáz méter mélyen lehetünk Dublin alatt. Az első, ami feltűnik, az a hideg. Szorosabbra húzom magamon a kabátot, de sokra nem megyek vele. Imádom a bőr kinézetét. A szigetelőképességét viszont utálom. A második dolog, amelyre felfigyelek, a csend. A Chester'sben szinte mindenhol halk zenevagy beszélgetésfoszlányokat hallani, minden nap minden órájában. Legalább valamiféle fehérzajt. Ez a szint azonban olyan csendes, akár a halál.
A harmadik megfigyelésem az, hogy mennyire sötét van. Ryodan a lift előtt vár rám. - Látsz egyáltalán odakint? - kérdezem. Van még egy olyan szuperképessége, amely nekem nincs? Jól látok a sötétben, de nem a koromsötétben. Bólint. Utálom Ryodant. - Hát én nem. Szóval csinálj valami átkozott világítást. Amúgy meg sok Árny bujkál errefelé? - Engem nem zavarnak. Nem zavarják. Az Árnyak mindent felfalnak. Válogatás nélkül. - De jó neked! Engem zavarnak. Fényt. Pronto. - Idelent nem működik a világítás. Mielőtt előbányászhatnék egy zseblámpát, elővesz egyet a zsebéből, és nekem adja. Ennél klasszabbat még sosem láttam. Golyóformája van, kicsi, sima, ezüstös, és amikor felkapcsolom, úgy világítja meg a folyosót, mintha kisütött volna a nap. - Haver! — lehelem áhítattal -, neked vannak a legjobb játékaid! - Kifelé a liftből, kölyök! Dolgunk van. Követem, és megfagy a leheletem a levegőben. Korábban azt hittem, hogy a Chester's csak hat szintből áll. Most már tudom, hogy legalább húszból; számoltam őket lefelé jövet. Ezen a szinten három nagyon különböző kisebb klub található. Olyasmiket pillantok meg a nyitott ajtókon át, amelyeket egyetlen tizennégy évesnek sem lenne szabad. De hát erről szól az életem. Egy magas, kétszárnyú ajtó felé tartunk, és minél messzebb jutunk a folyosón, annál hidegebb van. A hideg a hosszú kabátom alá, a bőrömbe hatol. Megborzongok, vacogni kezdek. Ryodan rám néz. - Milyen hideget viselsz el, mielőtt meghalsz. Szókimondó, célratörő. Ez Ryodan. - Nemtőm. Majd szólok, amikor szerintem már nem bírom sokáig. - De hidegebbet, mint a legtöbb ember. Szokásához híven ezek sem igazi kérdések, de azért bólintok. Mindent jobban bírok, mint a legtöbb ember. Amikor megállunk a bezárt ajtó előtt a folyosó végén, mégis fáj mindenem. Majd' ötven méteren keresztül topogtam. Elkezdek helyben futni, hogy ne fagyjon meg a vér az ereimben. Minden egyes lélegzetvétel égeti a torkom és a tüdőm. Szinte érzem a hideg kézzel fogható
jelenlétét az ajtó túloldalán. Ryodanre nézek. Fagyos az arca. Amikor felvonja egyik szemöldökét, összetöredezik rajta a jégréteg, és a földre hullik. Megrázom a fejem. - Nem megy. - Kizárt, hogy betegyem oda a lábam. - Szerintem meg igen. - Haver, elképesztő vagyok. Néha én vagyok Minden. De nekem is vannak határaim. Szerintem kezd eljegesedni a szívem. A következő pillanatban azt veszem észre, hogy a mellkasomon van a keze, mintha tapizna. - Szállj le rólam! — kiáltom, de a másik keze bilincsként fonódik a csuklómra. Megrázom és oldalra döntöm a fejem, mintha látni se bírnám. Nem tudom megállítani. Sem szavakkal, sem tettekkel. Akár hagyhatom is, hogy csináljon, amit akar, aztán legyen vége. - Elég erős vagy. - Leejti a kezét. - Nem vagyok. - Nehéz reggelem volt. Néha szeretem próbára tenni magam. De most nem. A korábbi vánszorgásom után nem. - Túl fogod élni. Felnézek rá. Az a furcsa, hogy bármennyire dühít és bármenynyire kiszámíthatatlan is, hiszek neki. Ha ő úgy gondolja, hogy képes vagyok rá, ki vagyok én, hogy vitatkozzam? Mintha csalhatatlan lenne, vagy valami. Érthető, hogy jobban hinnék az ördögben, mint Istenben. - De a lehető leggyorsabbnak kell lenned. - Mihez? - Majd meglátod. - A magas, kétszárnyú ajtót díszes faragások díszítik. Nehéznek tűnik. Ryodan megérinti az ajtógombot, kinyitja az ajtót, és azonnal jég borítja az ujjait. Amikor visszahúzza a kezét, fagyos bőrdarabok maradnak utána az ajtógombon. - Ha már odabent vagy, ne állj meg. Egyetlen másodpercre sem. Csak addig ver a szíved, amíg mozogsz. Ha megállsz, meghalsz. Mindezt abból tudta meg, hogy a mellkasomra fektette a tenyerét? - És miért is megyek be oda? - Egyetlen okot sem látok arra, hogy ilyen kockázatot vállaljak. Szeretek élni. Nagyon szeretek. - Kölyök, Batmannek szüksége van Robinra. Haver! Teljesen ellágyulok, és álmodozó sóhajt hallatok. Robin és az ő Batmanje! Szuperhős társak. Sok olyan változat létezik, amelyben Robin egyre erősebb. Ryodan rögtön megnyert volna magának, ha ezzel kezdi. - Nem azt akarod, hogy neked dolgozzam. Szuperhős társat keresel. így már teljesen más. Miért nem ezt mondtad? Belép a terembe, és utálom beismerni, de lenyűgöz, hogy képes rá. Én nem lennék az, és ezt tudom is. Amikor a nyitott ajtón át megcsap a gyilkos hideg, fel akarok sírni a puszta fájdalomtól, sarkon akarok fordulni, és amilyen gyorsan csak tudok, el akarok futni a másik
irányba, ő viszont egyszerűen csak megy tovább a hidegben. De nem a szokásos könnyedségével mozog. Olyan, mintha vizes betonon vonszolná magát keresztül a puszta akaraterejével. Kíváncsi vagyok, miért nem gyorsan halad, ahogy szerinte nekem kellene. Provokál azzal, hogy egyáltalán képes rá. Gyáván megfutamodok? Hagyom, hogy legyőzzön? Ryodanről van szó. Ha valaha is le akarom győzni, kockáztatnom kell. - Mit keresek? - kérdem fogvacogva, miközben összeszedem a lelkierőm, hogy turbóra kapcsoljak. Tényleg nem akarok bemenni. - Bármit és mindent. Szívd magadba a részleteket. Keress bármilyen nyomot. Tudni akarom, ki tette ezt. Én védelmet biztosítok a klubom vendégei számára. Ha ez kitudódik... Nem fejezi be a mondatot. Nem is kell. Mert nem tudódhat ki. A Chester'snek kivétel nélkül mindig biztonságos helynek kell lennie, különben oda az üzlet. És Ryodan nem olyan ember, aki eltűri, hogy bármilyen okból is elveszítse azt, ami az övé. - Azt akarod, hogy detektívesdit játsszak neked. Visszanéz rám. Amikor megszólal, megrepedezik az ajkánál az arcát borító jég. - Igen. Nem bírom megállni, hogy meg ne kérdezzem. - Miért én? - Mert te mindent látsz. Nem félsz megtenni azt, amit meg kell tenni, és senkinek sem szólsz róla. - Úgy beszélsz, mintha tudnál rólam néhány dolgot. - Mindent tudok rólad. A csendes szavak hallatán megborzongok, ami szinte rosszabb, mint a klubból áradó hideg. Ismerem az embereket. Ryodan nem nagyzol. Nem hazudik, nem blöfföl. Nem tudhat mindent. Átkozottul nem tudhat mindet. - Ne beszélj! Koncentrálnom kell, ha azt akarod, hogy egyszerre vessem be a szupertestem és a szuperagyam. Az elég nagy rész a Mega-nagyságomból. Felnevet, szerintem. Üresen kong a hangja, jégként cseng a torkában. Zseblámpámmal az elsötétített klubba világítok. Nagyjából száz megfagyott embert látok forgás, szex, haldoklás közben olyan Unseelie-k között, amelyekkel eddig még csak egyszer vagy kétszer találkoztam: ebből a kasztból kerültek ki a Nagyúr birodalmi őrségének tagjai. A termet a rangjuknak megfelelően rendezték be, minden vörös és fekete - fagyott vörös bársonyfüggönyök, jéggel borított fekete bársonyszékek, vörös bőrkanapék, kipárnázott kínpadok, és minden bútoron sok-sok lánc. Bőrszíjak. Éles pengék. Fekete jégtócsák a padlón. Emberi vér. Kínzás. Gyilkosság. Lemészárolt emberek. Felfogom a látványt, egy másodpercig csak bámulok, és igyekszem türtőztetni magam. - Hagyod, hogy ez történjen. Hagyod, hogy azok a szörnyetegek embereket öljenek!
- A saját akaratukból jönnek ide. Tegnap éjjel két háztömbbel arrébb húzódott a sor vége. - Mert össze vannak zavarodva! Az egész világuk egyszerűen csak eltűnt! - Úgy beszélsz, mint Mac. Nincs ebben semmi újdonság, kölyök. Az erősek mindig is a gyengékből táplálkoztak. A név hallatára úgy érzem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna. - Aha, az anyukám azt tanította, hogy evés előtt ne játsszak az étellel. Haver, te átkozott pszichopata vagy. - Vigyázz, Dani. Neked is van saját üvegházad. - Nekem nincs olyan helyem, mint a Chester's. - Ez egy híres mondás. - Ha nem ismerem, nem olyan híres. - Akik üvegházban élnek, ne dobálózzanak kövekkel. Talán szeretnél beszélni anyádról. Elfordítom a tekintetem. Egy kis időre zsebre dugom a köveimet. Legalábbis addig, amíg nem tudom biztosan, mit tud rólam Ryodan. Újra a terem felé fordítom a figyelmem. Eltűnik belőlem a feszültség, borzongás veszi át a helyét. Imádom a rejtélyeket. Próbára tehetem az elmém! Táncossal időnként logikai feladványokat szoktunk megoldani. Néha ő az ügyesebb. Senkit sem ismerek rajta kívül, aki szerintem okosabb lehet nálam. Mi van ezzel a hellyel? Mi történt itt? - Vannak idelent kameráid? - Leálltak, amikor még minden rendben volt. Mintha valaha is bármi „rendben" lett volna ebben a kínzókamrában. Most még különösebb a helyzet. Minden ember és tündér tömör, néma, fehér jégfigurává dermedt. Gyémántként ragyogó jégkristályok lógnak kettesével az orrlyukaikból: a megfagyott, kilélegzett levegő. Cruce-tól eltérően, aki egyetlen jégtömbben raboskodik, úgy tűnik, ők ott fagytak meg, ahol éppen voltak. Kíváncsi vagyok, hogy ha meglöknék egy tündért, széttörne-e. - Szerinted az Unseelie király tette? - Nem látok rá semmi okot - feleli Ryodan. - Nem az a fajta, aki apróságokra vesztegeti az idejét. Igyekezz, kölyök. Nem valami kellemes idebent. - Miért sietsz? - Semmit sem veszek biztosra. Vagyis szerinte lehetséges, hogy az egyikük nem fagyott meg teljesen. - Fedezel.
- Minden alkalmazottamat fedezem. - Társadat - javítom ki, és ez sem tetszik. Hízelgett, hogy Bat-man Robinjának hívott, de ennek már vége. Ez Ryodan: embereket gyilkolnak a klubjában a tündérek szórakoztatására. Én megmentem, ő kárhozatra ítéli őket. Ez áthidalhatatlan szakadékot képez közöttünk. Nyomozni fogok. De nem az ő kedvéért. Hanem az emberek miatt. Választani kell. Én tudom, melyik oldalon állok. Belül teljesen megnyugszom, és az jár a fejemben, mennyien vannak Dublinban, akik egy kis segítségre szorulnak a túlélés érdekében. Már tűzben égek, tökéletes és szabad vagyok, majd oldalra csusszanva turbóra kapcsolok, mintha egy álomba siklanék. Ha valaki így mozog, egy kicsit nehezen látja a dolgokat. Ezért álltam az ajtónál és meredtem olyan sokáig befelé, távolról gyűjtve a megfigyeléseket. A hideg hatására még turbósebességgel is csontig hatoló fájdalmat érzek. Amikor elsuhanok Ryodan mellett, megkérdezem tőle, hány fok van idebent, és azt tervezem, hogy majd visszafelé hallgatom meg a válaszát. - Egyetlen hőmérő sem képes mérni - hallom a fülem közelében, és rájövök, hogy ő is turbósebességgel mozog. Közvetlenül mellettem van. - Ne nyúlj semmihez. Túl hideg van, ne kockáztass. Maximális sebességgel megkerülök egy Unseelie őrt. Körbe-kör-be haladok, és nyomok után kutatok. Ha az Unseelie király tette, miért ezt a helyet választotta? Miért fagyasztotta volna meg a saját őreit? - E-ez az e-egyetlen klub, a-amelyik eljee-gesedett? - dadogom a hidegtől. - Igen. - Mi-Mikor? - Hipersebesen toppantok a lábammal, dühít, hogy dadogok. Nem számít, hogy a hidegtől, akkor is gyengének tűnök tőle. Legközelebb majd még selypítek is. - Nyolc napja. Néhány nappal azután, hogy Ryodan sarokba szorított a víztorony tetején. Felszegem a fejem. Épp most hallottam valamit a teljesen megfagyott teremben. Visszasuhanok oda, ahol akkor voltam, amikor meghallottam a zajt, kis köröket írok le, és nagyon erősen fülelek. Semmi. -Te-te is ha-hallottad? - sikerül kinyögnöm. Az arcom elzsibbad, egyre nehezebben mozgatom az ajkam. Megkerülök egy aktus közben megdermedt nőt. Nem a dértől fehér. Zúzmara borítja, az a fajta jég, amelyik hideg, ködös éjjeleken képződik. Két és fél centi vastag áttetsző jégréteg öleli körbe. - Igen. - Ryodan elsuhan mellettem. Óvatosan körözünk a terem ellentétes végeiben, és nagyon éberen figyelünk mindent. Nehéz jól figyelni, amikor ennyire fütyül a fülünk mellett a levegő. Gyakorlatilag egész idő alatt kiabálva beszélgetünk. - Mint egy é-éles panaszos ha-hang — állapítom meg. Már nem sokáig leszek képes itt maradni. Megint hallottam! Honnan jött? Egyre gyorsabban száguldók a klubban. Nyolcasokat írunk le a fagyott alakok között, és megpróbáljuk elkülöníteni a hangforrást.
- E-érzed? - kérdem. Valami történik... Érzem a vibrálást, mintha remegne a padló, mintha minden... változna. - Bassza meg! - tör ki Ryodanből. A derekamra teszi a kezét, a vállára hajít, mintha megint valami hülye krumpliszsák lennék, és gyorsabban mozog, mint én valaha. Ekkor kezdenek szétdurranni a tündérek és az emberek, mintha petárdák lennének. Felrobbannak, és jeges, hússzínű „repeszek" repkednek mindenfelé. Nagy erővel robbannak szét, egyik a másik után, és minden robbanás nagyobbat szól, mint az előző. A berendezés is felrobban. A kanapék jeges faszilánkokat és kőkemény bélésdarabokat lövellnek a levegőbe. A kínpadok apró fémdarabkákra szakadnak szét. Mintha ezernyi gépfegyver szólna egyszerre. Két kés suhan el mellettünk, nyomában egy tucat jégcsákány. Ryodan hátába temetem az arcom. Ez a testrészem épp eleget kapott mára. Nem vágyom rá, hogy valami éles is eltaláljon. Amikor valami tarkón csap, a fejem köré fonom a karom. Utálok Ryodan vállán lógni, de ő gyorsabb nálam. Megfeszülnek az izmaim, nagyobb darabok záporoznak rám, és várom, hogy az egyik csúnya penge vagy jégcsákány belém fúródjon. Félúton járunk a folyosón, már majdnem elértük a liftet. A másik két kisebb klub is elkezdett szétrobbanni. Amikor hatalmas, mély dübörgést hallok, rájövök, hogy megreped alattunk a padló. Mennyezetdarabok kezdenek potyogni. A liftnél Ryodan egyetlen kecses mozdulattal a fülkébe hajít. Rögtön kitörök onnan. - Ez az átkozott valami fel fog robbanni, te meg azt akarod, hogy benne legyek? - Kitart, amíg kijutsz innen. - Baromság! Ötven százalék esélyem van rá. - Vállalom. A levegőben találom magam, a vállán, aztán újra a liftbe hajít. Most már az egész folyosó mennyezete kezd leszakadni — a szegély, a gipszkarton fal, az acélgerendák. Agyon fogják nyomni. Nem mintha érdekelne. - És te? Mosolyog, kilátszanak a tépőfogai. Kiráz tőle a hideg. - Mi az, kölyök, csak nem érdekel? Puszta kézzel, nagy dörrenéssel összehúzza a két ajtószárnyat, és esküszöm, alulról meglöki a liftet. Felszáguldok a Chester'sbe.
Ha nincs ottkon a macska... Rendes körülmények között körbeszimatoltam volna Ryodan irodájában, de ez nem volt rendes nap, ráadásul dühös voltam. Két dolog foglalkoztatott: az, hogy a lehető legtávolabbra kerüljek Ryodantől - miközben őt lefoglalja, hogy meghaljon (remélem) -, és hogy annyi tündért öljek meg a Chester'sben kifelé menet, amennyit csak tudok. A „rendes" klubot nem védték. Átkozottul örültem neki. A haverjai olyan gyorsan süvítettek el mellettem, hogy egyenesen az égnek meredt a hajam ötször, hatszor, hétszer, mínusz Barrons, aki nem nagyon hagyja magára AASZ-t. Biztos a jeges szintre tartottak, hogy megmentsék a főnöküket. Hogy ne zúzzák össze az épület darabjai. Ha szerencsém van, az egész klub összeomlik, csak törmelék lesz belőle, és valamennyien odavesznek. De ebben valahogy kételkedtem. Olyanok voltak, mint Barrons. Még abban sem voltam biztos, hogy meg lehet ölni őket. Ha igen, valószínűleg csak egyetlen fegyverrel, amely egy láthatatlan dobozban rejtőzik valahol sok millió fényévre innen egy láthatatlan bolygón, ahol olyan az éghajlat, hogy minden élőlény egy szempillantás alatt elégne. Egy-két dologról viszont tudtam, amiket meg lehet ölni. És állandóan viszket a kardot forgató kezem. Az Unseelie-k lemészárlása majdnem ugyanolyan intenzív löketet ad, mint a kimerevített képkockáról képkockára haladó turbómozgásom. Csak AASZ hiányzik a hátam mögül, de tudom, hogy ha valaha újra ott lesz, megpróbálja majd a szívembe döfni a lándzsáját. Az adrenalinnal és haraggal szuperfeltöltve, a tündéreket vágva-kockázva verekszem keresztül magam azon a kisebb klubon, amelyik a legjobban dühít: ahol a pincérnők iskolás lányoknak öltöznek, rövid, skót kockás rakott szoknyát, fehér zoknit és keményített gallérú, ropogós fehér blúzt viselnek. Gyerekek. A legrosszabb áldozatok. Nagyon sokan rejtőzködnek az utcákon, és fogalmuk sincs, hogyan maradjanak életben. A Chester'sben felnőtt nők öltöznek gyereknek, hogy szívességekért cserébe Unseeliehúshoz, a piacon megjelent legújabb kábítószerhez jussanak. Nagyon hatásos gyógyító erővel bír, emellett ideiglenesen fokozza az emberek erejét és állóképességét. Ügy hallom, hogy a szexet is rendkívül intenzívvé teszi. Mit meg nem hajlandók tenni az emberek egy-egy gyors szárnyalásért - az ellenségeink húsát eszik! Kedvem támad egymáshoz csapni egy-két fejet. Meg is teszem. A pincérnőket is jó néhányszor oldalba vágom a könyökömmel. A felszolgálók fele ostoba, Viszlát-a-tündérek-földjén-típusú liba, akik mindig ezt a hülyeséget gágogják egymásnak elköszönéskor, mintha a tündérbirodalomba tett látogatást várni kellene, nem pedig kerülni, mint a pestist.
Kint kellene lenniük az utcákon, hogy segítsenek harcolni és újjáépíteni a világunkat. Ehelyett itt vannak, az ellenséggel barátkoznak, és eladják magukat a halhatatlanság reményében. Én nem veszem be ezt a baromságot. Szerintem ezt csak az Unseelie-k találták ki, mármint hogy ha elég Unseelie-húst esznek, akkor végül ők is halhatatlanná válnak, és együtt lehetnek a tündérek földjén. Az összes tündért lemészárolom a gyerekklubban, nem érdekel, hogy a pincérnők sikoltoznak, hogy hagyjam abba. Néhány ember egyszerűen nem tudja, mi jó neki. Fekete vér szennyezi a kezem, ragacs tarkítja a hajam, és a korábbi ütközéseim miatt annyira bedagadt a szemem, hogy már alig látok, de nem is nagyon kell. Amikor tündérekről van szó, jól eligazodom. Érzékelem az Unseelie-ket. Ölök. Érzem, hogy egy csúnya, nagydarab tündér van mögöttem, rosz-szabb, mint amilyeneket eddig megöltem, és mindenféle erő árad belőle. Hátrahúzom a kardot tartó kezemet, felkészülök a gyilkos csapásra, megpördülök, lesújtok a pengével... És elhibázom! Az Unseelie lebukik, oldalra gördül, és fél tucat asztallal arrébb könnyedén felpattan. Hosszú fekete haját izmos, tetovált vállára veti, és rám sziszeg. Gondolkodás nélkül utánavetem magam, és már majdnem nekicsapódom, amikor rájövök, mi ő. Ugrás közben irányt változtatok, talpra kecmergek, lábam a levegőt tapossa. A francba, a francba, a francba, az egyik Unseelie herceg rám talált! Ma nem állok készen erre a csatára! Erre nem számítottam, mert még sohasem hallottam, hogy bármelyikük is besétált volna a Chester'sbe! Egy asztalnak ütközöm, hátraesem, négykézlábra gördülök, és ellököm magam a földről. Ki akarom deríteni, tudok-e gyorsabban mozogni, mint ahogy ő teleportál. Kibontok egy proteinszeletet, a számba lököm a felét, és már készülök rákapcsolni, amikor az Unseelie herceg megszólal. - Mi az ördögöt művelsz, lányka? Körülnéztél? Egy kicsit homályosan látok a bedagadt arcomon lévő résen keresztül, de elég gyorsan felmérem a helyzetet. Teljesen leállt az élet a klubban. A tündérek és az emberek felsorakoztak a korlátoknál, és minden szintről engem bámulnak. A szavaikra figyelek. - Őrült. Bekattant a gyerek. - Valakinek ki kell nyírnia ezt a kurvát. - Nem megyek a közelébe. Láttátok, hogy mozog? Látjátok, mi van a kezében? - A Fény kardja - feleli fagyosan egy tündér. - A mi kardunk. - Vegyétek el tőle! - Hogy merészeli? - Öljétek meg itt helyben.
- Fogadjunk, hogy gyorsabban teleportálok, mint ahogy ő gyilkol - morogja egyikük. Miközben négykézláb, minden izmom megfeszítve várok, ki-söpröm a hajat a szememből. Átkozottul biztos, hogy ki fog derülni, igaza van-e. - Ki engedte be ezt a... ezt az undorító... emberi... valamit ide? Hol a vendéglátónk? Ez semleges terület! - Megesküdött nekünk. Cserbenhagyott minket! Nem tehetek róla, de gúnyosan elmosolyodom. Ha Ryodan túléli az alsó szint összeomlását, nagyon-nagyon pipa lesz. Épp most hajtottam végre azt, aminek a megakadályozására megpróbált „felbérelni". Leromboltam a hírnevét. Már az egész klub tudja, hogy nem képes garantálni a Chester's vendégeinek biztonságát. Egy órán belül egész Dublin tudni fogja. Talán tudósítanom kellene róla a Dani Hírmondó különleges kiadásában. Helyes. Ha kevesebben jönnek ide, kevesebben halnak meg. Hátrapillantok a fickóra, akit először Unseelie hercegnek hittem. Amint megszólalt, megnyugodtam. Most, hogy megint normális sebességgel mozgok, látom a különbségeket. Majdnem megöltem egy embert. Vagyis egy embert, aki épp átváltozik valami mássá. Ha nem szólal meg, talán még mindig nem tudnám biztosan, ki ő, de még soha nem hallottam, hogy egy tündér lánykának szólított volna valakit. Nem hinném, hogy lealacsonyodnának idáig, még azért sem, hogy megtévesszenek másokat. O az a skót, aki hívatlanul megjelent a víztornyom tetején akkor éjjel, amikor Ryodan is. Felkészültek a harcra, nagyon ellenségesen viselkedtek, és időt adtak, hogy elszökhessek. Úgy tűnt, azért jött oda, hogy segítsen nekem vagy piszkálja Ryodant. Mindegy, miért - az én szememben ezzel ő jó. A fickónak ugyanolyan nagy problémái vannak, mint nekem, talán még nagyobbak is. Szemügyre veszem. Nem szereti Ryodant. És igen komoly mágikus erővel rendelkezik. Érzem, ahogy körülötte vibrál a levegőben. Értékes ász lehetne a rejtekhelyemen. Ameny-nyiben megbízható. - MacKeltar vagy, igaz? - Christian - feleli. - A bácsikáid nem valamiféle varázslók, vagy valami hasonlók? Ok segítettek levadászni a Sinsar Dubh-t. - Druidák. Nem varázslók. - Tudsz harcolni? Gúnyos pillantást vet rám. - Nincs rá szükségem. Kiviszlek innen úgy, hogy még csak a kisujjamat sem kell mozdítanom. Nagy szavak. Úgy döntök, adok neki egy esélyt. Mellém lép, az ajtó felé tartunk. Amerre elhaladunk, láttára és a kardom láttán hátrálni kezd a Chester's minden egyes vendége. Nem tehetek róla, egy kicsit peckesebben lépdelek.
Utánunk sziszegnek, gúnyolódnak, fenyegetőznek. De senki sem mozdul. Ehhez hozzá tudnék szokni. Kinek van szüksége AASZ-re? Egy Unseelie hercegnek látszó személy van az oldalamon, és senki, de senki, még egy Unseelie sem merne ujjat húzni a hercegeivel. O, igen, ez a fickó jelentős tétel lesz a nyereségoszlopban. Oldalról rásandítok. Ha túl tudom tenni magam azon, hogy láthatóan ő a legrémisz-tőbb Unseelie. Megpillantom magam mögötte a tükörben. Dagadt a szemem, mindenhol tele vagyok zúzódásokkal, vágásokkal és mindenféle színű vérrel - én nem nézek ki olyan jól. A kezemben kivont karddal kukucskálok feldagadt szemhéjaim közül, és kifelé menet emlékezetembe vésem az arcokat. Odakint az utcán, a csata sűrűjében, néha nehéz döntéseket kell hozni. Néha nem lehet mindenkit megmenteni. És a Chester'sbe járó emberek soha nem fognak a megmenten-dők listájának élén szerepelni.
Ragyogó elméjű lányt akarok Vonzódom hozzá. Tizennégy éves. És én vonzódom hozzá. Nyolc évvel fiatalabb nálam. Tizeneggyel, ha hozzászámoljuk azt a három évet, amikor igyekeztem kitörni a tükörhálózatból. Nyolc vagy tizenegy, ugyan mit számít? Csak egy nagyon elcseszett Hegylakó vagyok. Vagy bármi vagyok is. A lány pocsékul fest. A meggyilkolt tündérek vére és belei borítják, az orrára száradt a vér, zúzódások tarkítják, és mielőtt leszáll az este, két nagy monoklija lesz. Már túl késő jéggel lelohasztani a duzzanatot. És ég benne a tűz. Finom, meggyötört arcából süt a fény, ott ragyog zöld szemében. Göndör vörös haja a háta közepéig ér. Vele kapcsolatban minden csodás és intenzív. Tudatosan cselekszik, és sokat áldoz a világra úgy, ahogy a legtöbb felnőtt soha nem fog. Tudom. Egyszer én is ilyen voltam. Amikor még azt hittem, az a legnagyobb problémám, hogy meghallom az igazságot mások hazugságai mögött. Mindent száztíz százalékosan, szívvel-lélekkel csinál. Ez fog meg benne. A vonzerő nem mindig a szexről szól. Néha valami sokkal kifinomultabb, sokkal nagyobb dologról. Figyeltem, ahogy harcol. És megmoccant bennem valami, amit halottnak hittem. Nem a farkam. Az remekül működik. Jobban, mint valaha. Mindig kemény. Mindig készen áll. Ami megmoccant, lágy volt, mint az eső egy meleg nyári napon. Édes. Gyengéd. Valami olyasmi, ami én is voltam. Még a klánommal. Az unokahúgaimmal és az unokaöcséimmel. A Felföldemre emlékeztet - ahová soha nem térhetek vissza. Pontosan tudom, mi lesz belőle egy nap. Pokoli jó nő. Megéri. Várni. Rá. Milyen kár, hogy akkor én már nem leszek itt. Vidd magaddal most. - Tizennégy - morgom. Jól tudok vitatkozni a fejemben lévő hanggal. Sokat gyakoroltam. Egy Unseelie herceg egy másodpercig sem foglalkozna a korával. Csak azt látná, hogy mindene a helyén, és temperamentumos. Minél nagyobb a harc, annál élvezetesebb a diadal. - Mi a fenéért mondogatja ezt mindenki, mint valami sértést? Mintha egy percre is
elfelejthetném! - jegyzi meg ingerülten. - Jézusom! Még sohasem láttam ennyi embert, aki ilyen megszállottan foglalkozott volna a korommal. A mérges Danit látni kell. Elmosolyodom. Óvatosan ellép tőlem. - Haver, meg akarsz enni, vagy mi? Már nem mosolygok. Elfordítom a tekintetem. Álarcot viselek. Arcot, amely nem az enyém. A nők korábban hódítónak tartották a mosolyom. Most már egy gyilkos mosolya az enyém. - Mert Ryodan ma már egyszer megharapott - folytatja. — Nem vagyok olyan hangulatban, hogy még több fog mélyedjen bármelyik testrészembe is. Ryodan megharapta? Még egy ok arra, hogy megöljem azt az alakot. Amikor visszafordulok Dani felé, semmilyen érzelem sem tükröződik rajtam. Nincs értelme megpróbálnom megnyugtató képet vágni. Ez az arc nem képes rá. - Nem haraplak meg. ígérem. Gyanakodva rám sandít. - Haver, mi vagy te? Unseelie vagy ember? Mi történt veled? - Mac történt velem. - Összerezzen, és kíváncsi vagyok, miért. Jericho Barronst is hibáztatom. Ha túlélem, amivé most válok, mindkettőjüket megölöm. Gyűlölet hullámzik át rajtam, és sötéten, feketén fojtogat. Ha ők nem volnának, még mindig önmagam lennék. Viszont ha Mac nem teszi meg, amit tett, egyáltalán nem is lennék itt. Ugyanakkor, ha Barrons nem teszi velem, amit tett, vagyis amit sikertelenül tenni próbált, akkor talán nem változom ilyenné attól, amit Mac tett. Barrons nem ellenőrizte a tetoválásaimat, mielőtt végrehajtottunk egy veszélyes druida szertartást, utána meg otthagyott meghalni az Ezüstökben. Mac rám talált, és Unseelie-húst etetett velem, hogy életben maradjak. Képtelenség eldönteni, melyiküket hibáztatom jobban. így aztán mindkettőjüket okolom, ami napról napra boldogabbá tesz. Egyik este néhány nappal ezelőtt láttam Macet a Chester'sben: szőke volt, gyönyörű, és boldog. Dróttá akarom hajlítani azt a fé-nyes-szőke-boldogságot, és meg akarom fojtani vele. Hallani akarom a könyörgését, de amúgy is megölném, és imádnám minden percét. Aznap éjjel sokáig bámultam magam utána a tükörben. Karom a fejem mögé hajlítva vakargattam a hátam egy késsel - már állandóan viszket -, és élveztem, ahogy a bőrömön lecsorduló meleg vér a gerincem mentén a farmeromba folyik. Korábban utáltam a vért. Már fürödni tudnék benne. Anyatej. - Igen, ezt szokta csinálni - ért egyet sóhajtva Dani. - Velem is ö történt. - Mit tett veled? - Inkább, mit fog, ha elkap. Nem akarok beszélni róla. Hát te? - Nem akarok beszélni róla.
- Egyébként is vannak jobb beszédtémák. Szóval mit kerestél a Chester'sben? Jó kérdés. Átkozottul fogalmam sincs. Szerintem valahogy az összegyűlt Unseelie-k puszta létszáma vonz magához. Az esetek felében azt sem tudom, miért megyek oda, ahová megyek. Néha nem is emlékszem az azt megelőző órákra. Csak arra eszmélek, hogy valami új helyen vagyok, és nem emlékszem rá, mikor döntöttem úgy, hogy odamegyek, vagy hogy hogyan kerültem oda. - Inni akartam egy sört. Dublinban már nem sok lehetőség adódik rá. - Nem bizony — ért egyet velem. - Nem csak sörre, semmire sem. Melyik oldalon állsz? - kérdi nyíltan. - Az emberekén vagy a tündérekén? Jó kérdés. De nincs rá jó válaszom. Nem mondhatom meg neki, hogy nem válogatok. Mindenkit megvetek. Vagyis majdnem mindenkit. De van egy tizennégy éves, vörös hajú lány, akinek ragyogó az elméje. - Ha azt kérded, fedezlek-e, a válaszom: igen. Összeszűkült szemmel néz rám. A Chester's előtt állunk egy fénytócsában. Annyira borús az ég, hogy délután háromkor már olyan sötét van, mintha szürkülne. Hirtelen felülről látom magunkat: egy vékony, finom vonású, fiatal lány hosszú fekete bőrkabátban csípőre tett kézzel bámul fel egy Unseelie herceggé váló Hegylakóra. Fájdalmas kép. Jóképű, huszonkét éves, hódító mosolyú egyetemistának kellene lennem, akire fényes jövő vár. Szövetkeznénk, és együtt tervezgetnénk a jövőt, harcolnánk a jó ügyért. Énemnek az a része vigyázna rá. Meggyőződnék róla, hogy senki sem teszi vele azt, amit a fejemben lévő hang szerint az első Unseelie fog, amelyik elkapja a kardja nélkül. Amit amúgy énem egy része is tenni akar. Elönt a harag. Irántuk. Önmagam iránt. Minden iránt. - Sosem teszed le azt a kardot, ugye? Hátralép, a füléhez emeli a kezét. - Haver, semmi baj a hallásommal. Nem kell üvöltened. Nem tudtam, hogy kiabálok. De már sok minden nem úgy történik, ahogy szeretném. - Sajnálom. Csak azt mondom, hogy te is tudod, mi történik veled, ha elkap egy Unseelie. Igaz? - Soha nem kap el - jelenti ki önelégülten. - Márpedig ilyen hozzáállással fog. A félelem egészséges. A félelem jó. Éberen tart. - Tényleg? Mert szerintem csak időpocsékolás. Fogadjunk, hogy te semmitől sem félsz mondja csodálattal. Minden alkalommal félek, ahányszor csak tükörbe nézek. - De bizony félek. Attól, hogy ügyetlenné válsz, hibázol, és az egyikük elkap. Aztán megöl. Oldalra billenti a fejét, és összeszűkült szemmel néz az arcomba. Már nem sok ember néz rám nyíltan. Akkor sem hosszú ideig.
- Talán még nem vagy teljesen Unseelie herceg. Talán kitalálhatunk valamiféle megoldást. - Mire gondolsz? - Be akarom zárni a Chester'st. Felégetni. Eltörölni a föld színéről. - Miért? Megvető, hitetlenkedő pillantást vet rám. - Te is láttad, mi folyik odabent! Átkozott szörnyetegek! Gyűlölik az embereket. Használják, megeszik és megölik őket. Ryodan és az emberei meg hagyják! - Tegyük fel, hogy bezárjuk a klubot, tegyük fel, hogy porig égetjük. Akkor találnak majd maguknak másik helyet. - Nem, nem fognak - állítja határozottan. - Ki fog nyílni a szemük. Megérzik majd a pörkölődő kávé illatát, és felismerik, hogy megmentettük őket! Hirtelen temetői liliomokhoz hasonlóan émelyítő, édes érzelmek öntenek el; ismerős, egyben undorító íz duzzasztja a nyelvem. Dani kemény, okos, ügyes, és ha arra van szükség, jéghideg gyilkos. És annyira átkozottul naiv. - Azért vannak a Chester'sben, mert ott akarnak lenni. Ezt ne feledd. - Az. Átkozottul. Lehetetlen. - Átkozottul nem az. - Csak össze vannak zavarodva! - Pontosan tudják, mit csinálnak. - Azt hittem, te más vagy, de tévedtem! Pont olyan vagy, mint Ryodan! Mint mindenki más! Kész vagy lemondani róluk. Nem látod, hogy néhány embert meg kell menteni. - Te nem látod, hogy a legtöbb embert már nem lehet megmenteni? - Mindenkit meg lehet menteni! Mindenkit! Mindig! - Dani. - Gyengéden mondom ki a nevét, és élvezem a fájdalmat, amelyet okoz. Elfordulok, otthagyom. Rám itt semmi sem vár. - Akkor ennyi volt, igaz? - kiabálja utánam. - Te sem vagy hajlandó segíteni és harcolni? Birka! Mind nagy, kövér, átkozott birkák vagytok, és csak rázzátok azt a nagy, kövér, átkozott birkaseggeteket! Dani túl fiatal. Túl ártatlan. Túl ember. Ahhoz képest, amivé én változom.
A mi házunk nagyon-nagyon jó kis ház - Éhes vagy? - kérdi Táncos, amikor nagy lendülettel benyitok, majd a heverőre hajítom a hátizsákom és a MacHalóm. - Kopog a szemem. - Király. Ma elmentem bevásárolni. Táncossal imádunk „bevásárolni", azaz fosztogatni. Gyerekkoromban azt szoktam álmodni, hogy zárás után egyedül felejtenek egy áruházban, ami azt jelenti, hogy bármit megszerezhetek magamnak, amit csak akarok. Hát most már a világ is ilyen. Aki elég kemény, hogy kimerészkedjen az utcára, és elég vér van a pucájában, hogy bemenjen a sötét boltokba, minden az övé, amit csak el tud hozni. A falak leomlása után az volt első, hogy lecsaptam egy sportboltra, és teletömtem egy sporttáskát magas szárú tornacipővel. Hamar lyukat égetek a talpukba. - Találtam néhány doboz gyümölcsöt. - Haver! - Azokra egyre nehezebb rábukkanni. Sok az undorító dolog a polcokon. Őszibarack? - kérdem reménykedve. - Azok a fura kis narancsok. - Mandarin. - Annyira nem vagyok oda érte, de a semminél jobb. - Találtam fagyiöntetet is. Azonnal összefut a nyál a számban. A tej és a belőle készülő élelmiszerek, ételek azok közé tartoznak, amiket a legjobban hiányolok. Néhány nyugati megyével arrébb nemrég még akadt három fejőstehén, amelyet az Arnyak nem faltak fel, de néhányan megpróbálták ellopni őket, aztán ezek az emberek mind agyonlőtték egymást. Ráadásul a teheneket is. Ezt a részét sohasem értettem. Az állatokat miért lőtték le? A tej, vaj és fagyi világa örökre el-múúúú-lt! Kuncogok, miközben felvidítom magam. Aztán meglátom az asztalt, a rengeteg ételt, és még jobb kedvre derülök. - Egy hadseregre készültél? - Egyszemélyesre. Tudom, hogyan eszel. És ez lenyűgözi. Néha csak ül, és engem figyel. Korábban a frászt hozta rám vele, de már nem zavar annyira. Jól belakom, aztán elterülünk a szófán, és filmeket nézünk. Táncos mindent működésbe hozott, ráadásul a legcsendesebb generátorokkal, amelyeket valaha láttam. Okos. Mindenféle szupererő, család és barátok nélkül élte túl a falak leomlását. Tizenhét éves, és teljesen egyedül van a világban. Vagyis gyakorlatilag van családja, de valahol Ausztráliában. Most, hogy a tündérvilág darabkái mindent felaprítanak, és nem közlekednek a repülők meg a hajók, jóformán halottak. Ha eddig még nem haltak meg.
A világ népességének közel fele elpusztult. Tudom, hogy Táncos azt hiszi, ők is meghaltak. Nem beszélünk róla. Tudom abból, amit nem mond ki. Táncos épp Dublinban volt, a Trinity College Fizika Tanszékén, hogy eldöntse, hová akar majd egyetemre járni, amikor a falak leomlása mindenkitől elvágta, és egyedül maradt. Számos tanár tanította otthon, és okosabb volt, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Hat hónapja fejezte be a főiskolát, négy nyelven beszél folyékonyan, és még három-négy nyelven olvas. A családja humanitárius és übergazdag; úgy örökölték a családi vagyont. Az apja valamiféle nagykövet vagy csak volt, az anyukája meg orvos, aki igyekezett megszervezni az ingyenes orvosi ellátást a harmadik világbeli országokban. Táncos gyerekkorában bejárta a világot. Nehezen tudok megérteni egy ilyen családot. El sem hiszem, milyen jól alkalmazkodott Táncos. Nagy hatást gyakorol rám. Amikor nem látja, néha figyelem. Most rajtakap. - Arra gondolsz, milyen dögös vagyok, Mega? — ugrat. A szemem forgatom. Semmi ilyesmi nincs közöttünk. Csak együtt lógunk. - Ha már itt tartunk... - folytatja. Még jobban forgatom a szemem, mert ha végül azt akarja mondani, hogy sokkal csinosabb vagyok, mióta a Szürke Asszony megfosztott a külsőmtől, majd egy kis ráadással visszaadta, már el is tűntem. Annyira király volt, hogy eddig nem tett megjegyzéseket. Jó így. Táncos... nos, ő Táncos. O az én biztonsági zónám. Nincs rajtam nyomás. Csak két kölyök vagyunk egy elcseszett világban. - ...mit szólnál egy kis forró vízhez? Mega, pocsékul festesz. Megjavítottam a zuhanyt. Menj, és próbáld ki. - Csak egy kis vér... - Egy vödörnyi. Talán kettő. - .. .meg néhány zúzódás. - Ügy nézel ki, mint akin átment egy teherautó. És büdös vagy. - Nem is! - háborodok fel. - Tudnám. Szuperszaglásom van. Komor pillantást vet rám. - Mega, szerintem béldarabok vannak a hajadban. Döbbenten odanyúlok. Azt hittem, idefelé mindegyiket kiszedtem. A fürtjeim közé túrok, és előhúzok egy hosszú, nyálkás darabot. Rámeredek, felfordul a gyomrom, és arra gondolok, talán nagyon rövidre kellene vágnom a hajam vagy állandóan baseballsapkát hordani, aztán Táncosra pillantok. Ügy néz rám, mint aki mindjárt elhányja magát, de hirtelen mindketten nevetésben törünk ki. Annyira nevetünk, hogy nem kapunk levegőt. Az oldalunkat fogva fetrengünk a padlón. Belek a hajamban. Miféle világban élek? Mindig más voltam, mint a többiek, és olyanokat láttam, amiket mások nem, de azt azért sohasem gondoltam volna, hogy egy szófán ülök majd
egy valóságos föld alatti óvóhelyen, biztonsági kamerákkal, csapóajtókkal és csapdákkal körülvéve, egy tizenhét éves (dögös!) zsenivel, aki gondoskodik róla, hogy ne csak proteinszeletet meg csokit egyek (szerinte nem kapom meg a csontok egészséges növekedéséhez szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat), és tudja, hogyan lehet megjavítani a zuhanyt a falak leomlása utáni Dublinban. Ráadásul jól sakkozik. Amikor elindulok zuhanyozni, megállítja a filmet. Útközben felmarkolok némi váltóruhát. Ez Táncos búvóhelye, nem az enyém, de van itt minden arra az esetre, ha átugrom. Hozzám hasonlóan neki is sok vacka van. Ebben a városban állandóan mozgásban kell lenni, hogy nőjön a túlélési esélyünk, és amikor elmegyünk, gondosan el kell rendezni a dolgokat, hogy tudjuk: behatolt-e valaki a távollétünkben a felségterületünkre. Könyörtelen világban élünk. Tejért ölik egymást az emberek. A meleg víz négy csodás percig tart. Megmosom a hajam, törülközőbe tekerem, és a párás tükörben szemügyre veszem az arcom. Tele vagyok zúzódásokkal. Ismerem a folyamatot: a fekete lilára vált, a lila zöldre, aztán egy időre sárga leszek. A zúzódások mögé nézek. A tükörképem szemébe fúrom a szemem, és nem fordítom el a tekintetem. Azon a napon, amikor az ember elfordítja a tekintetét, kezdi elveszíteni önmagát. Én soha nem fogom elveszíteni önmagamat. Azok vagyunk, akik vagyunk. Elfogadjuk, vagy megváltozunk. Ledobom a törülközőt, megfésülködöm az ujjaimmal, magamra kapok egy farmert meg egy pólót, és azon gondolkodom, hogy katonai bakancsot húzok. Táncos választotta nekem. Azt mondta, nem ég ki olyan gyorsan a talpa. Ügy döntök, adok neki egy esélyt. Miközben visszamegyek a szófához, felkapok még egy tál nyamvadt mandaringerezdet, kinyitok egy üveg mályvacukorkrémet, ráborítom a gyümölcsre, aztán az egészre csokidarabkákat szórok. Táncossal rátérünk a lényegre. Újra elindítja a filmet, én meg előveszem a társasjátékot. Amikor utoljára nála jártam, órákon keresztül kikaptam tőle az ötös malomban, de ma este úgy érzem, szerencsés leszek. Amikor elnyerem a kezdés jogát, nagylelkűen beleegyezem a korlátozott második lépésbe. Olyat teszek, amit már régóta nem tettem. Elengedem magam. Elkábít a gyümölcs, a mályvacukorkrém és a nyerés öröme. Tegnap egész éjjel fent voltam, a mai nap pedig hosszúra és eseménydúsra sikerült. Ráadásul Táncos gyilkos csapdákat helyezett el mindenhol, amelyek majdnem olyan jók, mint az enyémek. Félretolom az útból a hátizsákom, és elalszom a szófán. Az öklömre támasztom az állam, a kard a kezemben. Nem tudom, miért, de felébredek, egy kicsit felemelem a fejem, résnyire kinyitom a szemem, és körbekukucskálok. Nagydarab, ijesztő külsejű férfiak vesznek körül. Pislogok, hogy tisztábban lássak. Ami nem könnyű, tekintve, hogy dagadtabb a szemem, mint mielőtt lefeküdtem. Halványan tudatosul bennem, hogy célba vesznek a gépfegyvereikkel.
Gyorsan felülök, és már épp turbóra kapcsolnék, amikor egy kéz olyan erővel lök vissza a szófára, hogy megreped a fakeret a lapockám mögött. Felfelé vetem magam, de megint azon nyomban visszacsapódom. Az egyik férfi felnevet. - A kölyök nem tudja, mikor kell lent maradni. - Majd megtanulja. - Naná hogy megtanulja. Ha életben hagyja. - Pedig kurvára nem kellene. Azok után, amit tett. - Dani, Dani, Dani. Összerándulok. Még soha nem hallottam, hogy valaki ilyen gyengéden mondta volna ki a nevem. Teljesen beleborzongok. Karba tett kézzel tornyosul fölém. Forradásokkal borított alkarja sötétnek tűnik a feltűrt ujjú, ropogós fehér ingben. Mindkét csuklóján nehéz, ezüst karperec csillog. A fény szokás szerint hátulról világítja meg. - Nem gondoltad komolyan, hogy ezt megúszod - szól Ryodan.
Lerázom a táncaimat - A fájdalom vicces dolog - mondja Ryodan. Nem felelek semmit. A láncok megtartanak, mégis minden energiámra szükségem van, hogy talpon maradjak. Egy kőfalú helyiségben vagyok valahol a Chester'sben. Távolról, a hátam mögül érzem a ritmikus basszust a talpamban. Ha nem lennének szuper érzékszerveim, fel sem tűnne. Nagyon halkan szól, ebből tudom, hogy mélyen a klub nyilvános részei alatt vagyok, valószínűleg a legmélyén. Ami azt jelenti, hogy az alsó szintek nem rongálódtak meg annyira a tegnapi robbanásban, mint reméltem. Amikor idehoztak, zsákot húztak a fejemre. Bárhol vagyok is, nem akarták, hogy visszataláljak. Ebből logikusan következik, hogy nem akarnak megölni. Olyan embernek nem kell zsák a fejére, aki soha többé nem lát majd semmit. Egyetlen kis teljesítményű lámpa világítja meg Ryodan mögött a helyiséget... vagyis nem világítja meg. Alig van elég fény ahhoz, hogy lássam, ahogy ott áll, három-négy méter távolságban tőlem. — Néhányan összeomlanak, amikor bántják őket - magyarázza. - Apátiába süllyednek, kétségbeesnek, és soha többé nem lesznek önmaguk. Egész életükben arra várnak, hogy jöjjön valaki, és megmentse őket. - Furán, „folyékonyan" mozog, nem képkockáról képkockára, ahogy én, de nem is úgy, mint a hétköznapi emberek. Hullámzó izmok, erős szél. Aztán ott áll előttem. - De mások... nem jutnak el a fájdalomig. Miután bántották őket, fellángol a dühük. Letarolnak mindent, ami csak a szemük elé kerül, és ezzel általában sikerül elpusztítaniuk azt, ami bántotta őket. Ez azonban járulékos veszteséggel jár. Lehajtom a fejem, hogy ne lássa a szememben égő tüzet. - Haver. Untatsz. Ha bántottak volna valaha is, érdekelne. De nem bántottak. Mindkét kezével hátrasimítja a hajam, és végighúzza a tenyerét az arcomon. Minden erőmre szükségem van, hogy elrejtsem a remegésem. Erővel felemeli az állam. A legkirályabb, száz Megawattos mosolyom villantom rá. Egymásba kapcsolódik a pillantásunk. Nem én fogom először elfordítani a tekintetem. - Nem bántott, hogy anyád ketrecben tartott, mint egy kutyát, és napokra elfeledkezett rólad, amikor elment valamelyik pasijával a sok közül. - Nagyon vad a képzeleted. A fejbőrömhöz közel a hajamba markol, és nem engedi, hogy elfordítsam a tekintetem - mintha átkozottul azt tervezném. Amikor az egyik kabátzsebembe nyúlva előhúz egy Snickerst, összefut a nyál a számban. Olyan erősen küzdöttem ellene és az emberei ellen Táncosnál, hogy teljesen kimerültem. Úgy teszek, mintha a gerincem seprűnyél lenne, hogy le ne roskadjak a falhoz láncolva. A tettetésben jó vagyok. Feltépi a fogával a csomagolást. A csoki édes illatára megfájdul a gyomrom. - Hányszor gömbölyödtél össze abban a ketrecben, nyakörvvel a nyakadon, láncra verve, miközben csak vártál, és azon töprengtél, hogy ez alkalommal emlékszik-e majd rád. Hogy mi öl meg előbb: az éhség vagy a kiszáradás. Mennyi időre... néha öt napra is egyedül hagyott. Etel és víz nélkül. Hol aludtál. A saját... - Jobb, ha itt abbahagyod.
- Nyolcéves voltál, amikor meghalt, és akkor is épp bezárva tartott. Rowena egy hétig nem talált rád. így történt. Hallgatok. Nincs mit mondanom. Abban a ketrecben nagyon egyszerűvé vált minden. Az életben csak két dolog miatt kell aggódnunk: szabadok vagyunk, vagy sem. Ha igen, minden rendben. Ha nem, addig ütünk mindenkit magunk körül, amíg azok nem leszünk. - A pasijai néha eljátszottak veled. Nem úgy. Ügy soha. Szűz vagyok, és ezt komolyan veszem. Nagyon meghatározó módon fogom majd elveszíteni a szüzességem egy nap, amikor készen állok rá. Most az a lényeg, hogy átkozottul fantasztikus élményeket gyűjtsek, és ezzel kompenzáljam a gyerekkori szarokat. Ezért akartam V'lane-nek vagy talán Barronsnek adni, majd ha elég idős leszek. Egy nagyszerű férfinak. Azt akarom, hogy olyasvalakivel történjen meg, aki emlékezetessé teszi számomra azt az éjszakát. - Csak nem filozófiát cserélünk, Ryodan? Mert ha igen, itt az enyém. Cseszd meg. Ami volt, elmúlt. - Formálja a jellemed. - Elmúlik. Semmit sem jelent. - Soha nem futhatsz el előle. - A szélnél is gyorsabban futok. - Az a seb, amelyet nem vagy hajlandó bekötözni, sosem gyógyul be. Elfolyik az életet adó véred, és sohasem tudod meg, miért. Elgyengít egy döntő pillanatban, amikor pedig erősnek kellene lenned. - Ertem, oké? Halálra akarsz kínozni a szövegeléseddel. Ölj meg most. Essünk túl rajta. Csak gyorsan és tisztán. Mondjuk láncfűrésszel. Vagy talán gránáttal. Megérinti az arcom. - Dani. - Csak nem szánakozol rajtam, Ryodan? Mert nincs rá szükségem. Azt hittem, ennél keményebb vagy. Hüvelykujja az ajkam súrolja, és nem tudok kiigazodni a pillantásán. Odébb lököm a kezét a fejemmel. - Azt hiszed, ideláncolsz a falhoz, itt állsz, és elmondod, miért van rendben, hogy olyan vagyok, amilyen? Hogy azért a sok szarságért, amin a családom miatt keresztülmentem kiskoromban, elfogadható, hogy ilyen lettem? Haver, nekem nincs gondom azzal, aki lettem. Én szeretem magamat. - Kilencéves voltál, amikor Rowena először vett rá, hogy embert ölj. Ezt meg honnan a fenéből tudja? Rowena játéknak állította be. Azt mondta, kíváncsi rá, be tudok-e száguldani és extra adag tejet önteni Maggie táljába úgy, hogy Maggie ne vegye észre. Naná hogy képes voltam rá. Maggie meghalt, ott, a reggelinél. Ro azt mondta, csak véletlen volt, meg hogy túl öreg volt, és szívrohamot kapott. Tizenegy évesen tudtam meg az igazat. Ro utálta, mert Maggie maga köré gyűjtötte a «'í/Aí-látókat, hogy új Úrnőt válasszanak.
Megtaláltam a vén boszorkány naplóit. Minden tettét feljegyezte, mintha azt hitte volna, hogy egy nap halhatatlanná válik, és az emberek majd kíváncsiak lesznek az emlékirataira. Most nálam van az összes naplója, elrejtettem őket egy biztonságos helyre. Én mérgeztem meg aznap Maggie-t a táljába öntött extra adag „tejjel". Emellett sok más olyat tettem, amit nem értettem. - Ez itt a lényeg: hogy Rowena vett rá. Már rég túltettem magam rajta. - Vicces, ahogy kezdesz máshogy beszélni, kölyök. Kezdesz egész felnőtt lenni. - Haver — teszem hozzá. - Nehezen lehet majd boldogulni veled. - Hadd segítsek: a „nehezen lehet" részt cseréld ki arra, hogy „lehetetlen lesz". Hátrahajtja a Snickers papírját. Odakínálja a csokit, hogy harapjak bele. Elfordítom a fejem. Nem vagyok hajlandó láncra vert állatként enni. - Meggondolod majd magad, ha megtaláljuk a fiúd. Elmúlik a gyomromban érzett szorítás, és szinte megkönnyebbülten roskadok a láncaimba, de megfeszítem a térdem, és talpon maradok. Azt mondta, „ha" megtaláljuk, ami azt jelenti, hogy még nem sikerült nekik. Nem árulok el semmit, csak ha véletlenül kikotyogom. Féltem, hogy náluk van Táncos. Biztos akkor ment el, amikor még aludtam. Fura napirendje van, néha elmegy, és csak akkor jön vissza, ha kedve tartja. Nem mindig sikerül megtalálnom, amikor keresem. Néha napokig nem látom. Jó tudni, hogy biztonságban van valahol. Nem kapták el. Csak engem. Megbirkózom az efféle ügyekkel. Ilyeneken edződöm. Táncos... legalábbis a falak leomlásáig mesés életet élt. Soha nem szeretném, hogy bármi köze legyen ezekhez a fickókhoz. - Nem a fiúm. - Meddig akarod, hogy itt tartsalak, Dani? - Amíg rá nem jössz, hogy semmire sem mész vele. Halványan elmosolyodik, majd elfordul. Az ajtónál megtorpan, és a villanykapcsolóra teszi a kezét, mintha választási lehetőséget kínálna. Mintha csak annyit kellene tennem, hogy a pillantásommal megkérem, ne hagyjon itt sötétben, és akkor nem tenné. A fejem fölé láncolt mindkét kezemmel bemutatok neki, nagyon, látványosan. Egyedül hagy a sötétben, a kardom nélkül. Nem aggódom. Ismerem Ryodant. Ha valaki megöl, ő lesz az. Ami azt jelenti, hogy megvédi ezt a helyet az Árnyaktól és a tündérektől, különben sohasem hagyott volna itt egyedül. Éhes vagyok és fáradt. Lehunyom a szemem, és azt a régi játékot játszom, amelyet kiskoromban tanultam.
Azt képzelem, hogy egy óriási, puha párna van a gyomromban: lágyan megtöltöm, hagyom, hogy felszívja az erős éhség miatt keletkezett savat. Azt képzelem, hogy elnyúlok egy pihepuha ágyban egy tökéletesen biztonságos helyen, ahol senki sem bánthat. Elalszom a csuklóm köré fonódó bilincseken lógva. - Mit képzeltél, mit fog történni, Dani? - kérdi Mac. Résnyire kinyitom a szemem, és felnyögök. AASZ van itt, az orrom előtt áll. Gyorsan végigmérem. Nem látom a lándzsáját, de tudom, hogy nála van valahol. Sehová sem megy nélküle. - Ez nem fair — szólalok meg. - Nem ölhetsz meg, amíg meg vagyok láncolva. Haver, legalább adj egy esélyt. Oldd le a láncaimat. - Nem fogok harcolni vele. Csak elfutok. Örökké el tudok futni előle. - Nem értelek, Dani. Amikor több ezer tanú szeme láttára megölted azokat a tündéreket, tudnod kellett, hogy azzal a város minden befolyásos embere és tündére, legfőképpen Ryodan és az emberei célpontjává válsz. Dublin legkeresettebb bűnözőjévé akartál előlépni? - Mintha te nem lettél volna az, mégis túlélted. - Nekem ott volt Barrons. Te viszont feldühítetted a lehetséges Barronsödet. Szándékosan ostobának tettetem magam. - Christian MacKeltart? O nem haragszik rám. - Ryodant. - Ryodan nem Barrons, és soha nem is esz az! - Egyetértek. De segíthetne neked, ha hagynád. Ehelyett nemcsak ostoba módon magad ellen fordítottad, hanem rákényszerítetted, hogy megbüntessen. Az egész város előtt dacoltál vele. Dani, Dani. - Te melyik átkozott oldalon állsz? És miért nem próbálsz megölni? - Nincs rá szükségem. Az egész város csak arra vár, hogy megtegye. Dani! Dani! - Ahhoz előbb el kell kapniuk. Miért ismételgeted így a nevem? - Ébredj fel! Elfogtak. Tudom, hogy nem vagy ostoba. Mit csinálsz? Dani! Dani! - Amit te is csinálsz mindig. Állást foglalok. Nem hátrálok meg. Lehet, hogy nem ismerem az összes választ, és nem tudom megjósolni, hogyan mászom ki ebből, de akkor is kimászom belőle. Még mindig várom, hogy belém fúródjon a lándzsa. Ehelyett AASZ elmosolyodik. - Ne felejtesd el, mit mondtál. - Ébredj Dani! Ég az arcom, mintha valaki pofon ütött volna. Résnyire kinyitom a szemem, pedig azt hittem, eddig is nyitva volt.
Jo áll előttem. Ég az arcom. Megdörzsölném, de le vagyok láncolva. - Hová lett AASZ? - kérdem összezavarodva. - Mi? Megnyalom az ajkam, legalábbis megpróbálom. Annyira kiszáradt a szám, hogy a nyelvemmel már nem megyek semmire. Az alsó ajkam felrepedt, száradt vér borítja. Fáj a tarkóm. Biztos jól bevertem, amikor elájultam, vagy akkor ütöttek kupán, amikor Ryodan embereivel küzdöttem. - Sajnálom, hogy megütöttelek, de attól féltem, hogy te... ó, Dani! Mit tett veled? Megütött! Ráadásul én is megütöttelek! - Úgy néz ki, mindjárt sírva fakad. Összerezzenek, amikor gyengéden megérinti az arcom. - Szállj le rólam! - Meg fogom ölni - suttogja, és van valami meglepő ezekben a halk szavakban. Mintha vérszomjassá válna, olyanná, amilyen én vagyok. Próbálom kitalálni, hogy AASZ-t álmodtam-e vagy Jót, vagy mindkettőt. Néha nagyon különös álmaim vannak. Mintha AASZ tényleg venné a fáradságot, hogy tanácsot adjon! Rögtön tudnom kellett volna, hogy csak álmodtam, hiszen nem ölt meg. - Belefutottam — magyarázom neki. - Mármint nekicsapódtam. Kétszer. Ezért ilyen zúzott a képem. - Legalábbis főként ezért. - Véded Ryodant? Nézd, mit tett veled! Dani, átmosta az agyad? Stockholmszindrómád lesz? - Mi a fene köze van Stockholmnak mindehhez? Az nem valami svéd város? Átölel, a személyes terembe hatol. Fura helyzet, most, hogy a kezem a fejem fölé van láncolva, a bokám meg a padlóhoz. Mondhatni megölel, de nem tudok szabadulni tőle, mert csapdába estem. - Haver! - Az egész testem megrántom, és igyekszem kimozdítani Jót a helyéről. Elszántan csüng rajtam. - Mit művelsz? Amikor hátrahúzódik, látom, hogy sír. Biztos nagyon rosszul nézek ki. - Miért csináltad? - Szipog, és a kézfejével megtörli az orrát. -Sokat beszélgettünk róla, de nem tudunk rájönni. Az ember nem lebegtet vörös posztót egy bikának. Te meg egyenesen odamentél hozzá, behúztál neki egyet, és megpróbáltál táncolni a szarvai között. Dani, mégis mit képzeltél? Felsóhajtok. Az emberek a leghülyébb kérdéseket teszik fel. Néha nem gondolkodik az ember. Csak cselekszik. Néhány pillanat túl értékes, hogy elveszítsük. Játszunk - fizetünk. Én ezt mindig elfogadtam. Gyanakodva sandítok rá. Jo nem lehet itt. A Chester's gyomrában nem. - Te nem vagy valóságos - mondom neki. A homlokomra teszi a kezét. - Lázas vagy.
Tudom. Úszom az izzadságban és ráz a hideg. Mindig lázas vagyok, ha veszélyes éhség tör rám. Újabb átkozott gyengeség. Az a sok szupererő. Az a sok korlát. Nem hagyom, hogy erről bárki is tudomást szerezzen. - Biztos megfáztam - hazudok. Minden zsebem tele ennivalóval, de a fejem fölé láncolt kezemmel egyetlen harapáshoz sem jutok. - Vegyél ki egy proteinszeletet a zsebemből és tedd a számba. -Ha ez tényleg valóság, akkor megerősödöm, és újra normális lesz a testhőmérsékletem. Ha csak álom, legalább az ennivaló ízéről álmodom. Semmit sem veszíthetek, de mindent nyerhetek. - Gondolom, nem láttál a közelben egy kulcsot a bilincsekhez? - kérdem reménytelenül. Ryodan nem hanyag. Négy proteinszelettel később már tudom, hogy nem álmodom. A fejem még mindig lüktet, de már kezd kitisztulni. AASZ nem volt valóságos. Jo viszont az. Elmeséli, hogy mindenhová eljutott a hír: egyedül lekaszaboltam egy csomó tündért a Chester'sben, majd peckesen kisétáltam egy Unseelie herceg oldalán. Margery határozottan állította, hogy a herceg végzett velem, és sok sidhe-birkát is sikerült meggyőznie, hogy lemondhatnak rólam - ott folytatta, ahol Rowena abbahagyta, bemocskolta a nevem. Kat másképp látta a dolgokat. Nyomozott egy kicsit, mielőtt döntött volna. A szemtanúk szerint a „hercegen", akivel kisétáltam, nem volt nyakpánt. Az Unseelie hercegek hajlított ezüst nyakpántot viselnek, amely úgy ragyog, mintha radioaktív lenne. Olyan, mintha hozzájuk tartozna és elválaszthatatlan részük lenne, akárcsak a tetoválásaik meg a szárnyaik. Ezzel mindent elmondtak Katnek, amit tudnia kellett: ha a herceg nem viselt nyakpántot, csak Christian lehetett az, aki kikísért. Nem tudom, hogyan sikerült arra a következtetésre jutnia, amelyre jutott, de örülök, hogy megtette. Egy csapat lányt küldött a keresésemre a Chester'shez, mert azt hitték, hogy Ryodan utánam jött és elkapott. Elképesztő, milyen gyorsan cselekedett Kat. Talán tényleg jó hatással lesz majd a sidhe\&x.ó)trz. - Honnan tudta meg ilyen gyorsan, hogy eltűntem? - Három napja veszett nyomod, Dani. Ezen megdöbbenek. Három napja vagyok ideláncolva? Nem csoda, hogy majd' éhen halok. - Hogy a fenébe találtál rám? Azt hittem, a Chester's mélyén lévő börtönben vagyok, vagy valami. - így igaz. A retróklub előtt láttam, ahogy Ryodan kiszáll egy falba rejtett liftből. Az ajtó nem csukódott be teljesen, és besurrantam, amíg senki sem figyelt. Csukott szemmel felsóhajtok. Három hiba volt ebben a mondatban. (1) Ryodant senki sem látja meg, ha ő nem akarja. (2) Itt egy kicsit sem maradnak nyitva az ajtók. (3) Senki sem surran be észrevétlenül. Jo csak akkor láthatta Ryodant kiszállni egy liftből, ha Ryodan hagyta, hogy meglássa.
Ami azt jelenti, hogy az elmúlt három napban nem sikerült megtalálnia a „fiúmat". De persze talált valakit, akit felhasználhat ellenem. A szemhéjam belső oldalán Jót látom, leláncolva, összeverve. Ryodannek el sem kellett hagynia a klubját. Csak hátradőlt, és várta, ki jön először a keresésemre. Kinyitom a szemem. - Tűnj el, Jo. Most. - Egyikőtök sem megy sehová - lép elő Ryodan az árnyékból.
Darabokra hullom Nevetségesen könnyen megtörök, ha valaki tudja, melyik gombot kell megnyomnia. Ha valaki olvas képregényeket, tisztában van vele, hogy a szuperhősöknek van egy kritikus gyengéjük: a társadalom, amelyet védenek. Jo része az én társadalmamnak. Valójában bármelyik mellém láncolt sidhe-birka láttán máshogy viselkedtem volna. Margery esetében talán mégsem. Vagyis valószínűleg még akkor is, ha róla lett volna szó. Számomra az a nehéz, hogy tudom: én többet viselek el, mint mások. Ahhoz a hülye nyúlhoz hasonlóan, amelyik korábban állandóan szerepelt a reklámokban, nyalok egyet az elemből, és tovább rúgok. És ütök. Meg lélegzem. Másokra ez nem igaz. Ok nagyon könnyen meghalnak. Ráadásul én nem félek a nagy alvástól. Szerintem az is csak egy kaland. Megpróbálom lebeszélni Ryodant arról, hogy láncra verje Jót. Nem hallgat rám. Amikor megragadja, Jo oltárira begurul. Sikoltozik, üvölt és rúg. Szinte lenyűgöző, milyen keményen küzd ellene. Szerintem megártott neki, hogy látta elpusztulni Dublint halloweenkor, látta, ahogy a Sinsar Dubh elkapta és géppisztolyos szukává tette a barátunkat, Barbot, aki olyan sokakat mészárolt le közülünk, meg az, hogy olyan világban élünk, ahol mielőtt felvesz-szük, először ki kell ráznunk a cipőnket, hogy ne faljon fel minket egy Árny olyan gyorsan, hogy még annyit sem tudunk mondani: „A francba!" Korábban Katre hasonlított: kiegyensúlyozott volt, megfontolta a döntéseit, soha senkihez sem volt egy kemény szava. - Megöllek, te szemét, ezt nem úszód meg! - kiabálja. - Eressz el! Vedd le rólam a kezed, te rohadék! Ryodan mellém láncolja. Jo küzd, de olyan, mintha egy legyet figyelnék, amelyik kifelé igyekezve újra meg újra az ablaknak koppan. Tudjuk, hogy sohasem fog sikerülni neki. Ránézek. - Van még néhány okos ötleted, Jo? Legközelebb hozz neki pár csecsemőt, akiket kínozhat. Vadul megrántja a láncait. Ryodan egy kőfalhoz láncolt bennünket. - Sok szerencsét hozzá. — Ha én nem tudom széttépni a láncokat a szupererőmmel, neki szemernyi esélye sincs. Szerintem Ryodan varázsigét mondott rájuk. Szerintem mindent varázsigével véd. Tudni akarom, hol tanulja őket, hogy beiratkozhassak egy gyorstalpalóra. Ha már három napja vagyok idelent, biztos rendetlenebb vagyok, mint egyébként. Hogyan érte el, hogy három napig eszméletlen legyek? Valamiféle tetszhalott állapotot idézett elő? Nagyon
kell pisilnem. - Csak segíteni próbáltam. - Elég lett volna, ha hozol egy baseballütőt, fejbe vágsz, és megszabadítasz a szenvedéstől. Örökre kitartottam volna, ha nem keresi fel Ryodant, és nem kínálja fel neki magát tálcán, hogy ez az alak fegyverként használhassa ellenem. Ryodan szétvetett lábakkal, karba tett kézzel áll előttünk. Nagydarab fickó. Kíváncsi vagyok, Jo tudja-e, hogy tépőfogai vannak. Kíváncsi vagyok, mi ő. Vajon miért bámulja így Jo? Gyűlöli. Félresöpröm haszontalan töprengéseimet, és a lényegre térek. Szerintem a halogatás a hármas számú tétel a hülyeségek listáján, így is pontosan ugyanott köt ki az ember, ahol nem akar, pontosan ugyanazt teszi, amit nem akar, csak annyi a különbség, hogy közben elfecsérli azt a sok időt, ami alatt valami élvezeteset tehetett volna. És ami még rosszabb: valószínűleg egész idő alatt stresszeli magát és szar a hangulata. Ha tudjuk, hogy valami elkerülhetetlen, gyürkőzzünk neki, és legyünk túl rajta. Lépjünk tovább. Az élet rövid. Ha megkínozza Jót, megadom magam. Tudom. O is tudja. Ergo, Jo megkínzása óriási időpocsékolás. Az övé. Az enyém. Jóé. - Mit akarsz tőlem, Ryodan? - kérdem. - Ideje döntened, Dani. - Süket vagy? Azt kérdeztem, mit akarsz? - Kárpótolással tartozol. - Haver, a kása kihűlt. Miért kerülgeted továbbra is? - Régóta élek, kölyök, de még sohasem hallottam, hogy valaki ennyire megcsonkította volna a nyelvet. - Mióta is? - szól közbe Jo. Drámaian ásítok egy nagyot. - Továbbra is kerülgeted. Én meg nagyon kásaszerű vagyok. -Egész testemben megrázkódom, mintha kihűltem volna és fáznék. Ryodan összeszűkült szemmel néz, mintha gondolkodna. Mintha talán még nem döntötte volna el, mit akar tőlem pontosan. Ez aggaszt. Pedig nagyon egyszerű, azt akarja, hogy neki dolgozzam. Tudom, hogy nem olyan okos, mint én, ezért a segítségére sietek. - Nyomozni fogok a fagyos kis rejtélyed ügyében, Ryodan. Ez lesz a legfontosabb dolgom. Oldd már le a láncainkat. - Többé már nem ilyen egyszerű. Kurvára megbonyolítottad a dolgokat, amikor úgy döntöttél, mindenki előtt dacolsz velem. Ezt senki sem ússza meg élve.
- Még lélegzem. - Muszáj állandóan a „kurva" szót használnod a jelenlétében? Alig tizenhárom éves - szól közbe Jo. - Tizennégy - javítom ki ingerülten. - Az embereim a halálodat akarják. Drámai kivégzést sürgetnek a klubban. Azt mondják, csak így lehet megbékíteni a Chester's vendégeit. - Mindig nagy pompával akartam elmenni. Tűzijátékot is rendezhetnénk, nem? Szerintem maradt még annál a régi benzinkútnál az O'Clare-en. - Senki sem végez ki senkit - jelenti ki Jo. — Hiszen még csak gyerek. - Átkozottul nem vagyok gyerek. Nem is hiszem, hogy gyereknek születtem. - Azt mondtam nekik, hogy a hasznodat vehetjük - folytatja Ryodan. - Hogy képes vagyok irányítani téged. Hirtelen dühös leszek, és megrázom a láncaimat. Engem senki sem irányít! Többé már nem. - Azt mondják, soha senkinek nem engedelmeskedsz. Még Barrons sem áll mellettem. Biztos azért, mert AASZ szólt Barronsnek, hogy mondja meg Ryodannek, hogy öljön meg. Vagy engedjék, hogy ő öljön meg. - Nyolcan egy ellen - mondja. - Nyolcan kettő ellen - javítja ki Jo. - És ha hozzászámolod a sidhe-lító nővéreit, márpedig jobb, ha hozzáveszed őket, akkor nyolc több ezer ellen. - Nagyon megtizedelték a soraitokat - jegyzi meg Ryodan. - Több mint húszezren vagyunk világszerte. - Ezt nem is tudtam - mondom Jónak. - Én erről miért nem tudtam? Haver, ölj meg, vagy szabadíts ki - fordulok Ryodan felé. - Ha megölöd - folytatja Jo -, magadra vonod a világ összes sidhe-látója haragját. Vadászni fognak rád. Dani legenda közöttünk. Nem vagyunk hajlandók lemondani róla. - Ha úgy döntök, hogy megölöm, soha senki nem tudja meg, mi történt veletek. Pislogok, gondolatban újra meg újra visszajátszom Jo iménti szavait, de nem tudom elégszer hallani. - Tényleg? Legenda vagyok? Mármint az egész világ ismer? Mondd újra! - büszkélkedem. Nem is sejtettem. Talán maradt még bennem egy kis hetykeség. Szemtelenül oldalra billentem a csípőm. - Engedd el - szól Ryodanhez Jo -, itt maradok helyette. - A fenéket maradsz! - tör ki belőlem. - Tehát felajánlod, hogy itt maradsz. Leláncolva. Velem. Őérte cserébe. - Mosoly játszik
Ryodan ajkán. - Amíg a túszod vagyok, Dani viselkedni fog. - A fenéket maradsz! - kiáltom még egyszer, mert senki sem úgy reagált, ahogy kellett volna, vagyis nem engedelmeskedett nekem. Egyáltalán nem figyeltek rám. - Nem felejtettem el, mit tettél a mobiltelefonommal, sidhe-látó. - Magánterületen készítettél fényképeket. - Most te vagy magánterületen. - De nem készítek fényképeket. Azért jöttem, hogy magammal vigyek valamit, ami a miénk. Valamit, amit nem volt jogod elvenni. - Én nem valami vagyok. És nem is gyerek - tiltakozom. - Nem volt joga megölni a klubom vendégeit. Figyelmeztettem. Többször is. - És nagyon jól tudod, mennyire hallgat másokra. Nem lett volna szabad idehoznod a klubodba és egyedül hagynod a karddal. Lehet, hogy ilyen ostoba voltál? - Hé, ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék! - SidheAító - figyelmezteti Ryodan vigyázz. - Nagyon halkan beszél. Nála az sosem jó jel. - Hadd maradjak itt helyette. O még csak gyerek. - Nem vagyok gyerek! És Jo baromira nem marad itt. Senki sem marad itt! Kivéve talán én! - Ugye tisztában vagy vele, hogy az mit jelentene - mondja Ryodan Jónak, mintha én közben nem is küzdenék vadul és hangosan a fallal meg a négy lánccal. - Ha csak egyszer is hibázik, meghalsz. Érzem, hogy kifut a vér az arcomból. Én mindig hibázom. Közvetlenül a Mega után a Hiba a második nevem. Én nem tudok nem hibázni. - Értem. - Nem gondolja komolyan! - kiabálom. - Azt sem tudja, miről beszél! Fogalma sincs, milyenek vagytok valójában. Ráadásul Jo amúgy sem érdekel. Megölheted. Szóval akár el is engedheted. - Dugulj el, Dani - kér Jo. - Alá kell írnod egy munkavállalási nyilatkozatot — fordul felé Ryodan. - Nehogy aláírd, Jo! Valamiféle varázsigét rejtett el benne. - Túsz vagyok, vagy munkát keresek? - kérdi Jo. - Kellene pár pincérnő. Néhányukat ugyanis - pillant rám Ryodan - járulékos kárként elvesztettem a napokban. - Egyetlen embert sem öltem meg! - tiltakozom.
- Ketten elég sok Unseelie-t ettek, hogy szemmel láthatóan ne tudd megkülönböztetni őket a tündérektől. Embereket öltem? Mennyi Unseelie-t ettek? - Azt akarod, hogy pincérnő legyek? - kérdi rémülten Jo, mintha az a halálnál is rosszabb lenne. - A középiskolában próbálkoztam vele. Nekem az nem megy. Leejtem a tányérokat. Kilöttyintem az italt. Én kutató vagyok. Nyelvész. A fejemet használom. Nem szolgálok fel. - Milyen jó, hogy két jelentkezési lap van nálam. - Ryodan előhúz a zsebéből néhány összehajtott papírlapot. - Miért kettő? Én nem pincérkedem! - jelentem ki harciasan. - Tündéreket kell kiszolgálni? Mármint felvenni a rendelésüket és teljesíteni? És mindenfélét vinni az asztalukhoz? - Jo nem képes feldolgozni a hallottakat. Mintha inkább itt maradna a falhoz láncolva, semhogy pincérnő legyen. - És az embereimet. Időnként gondolom engem is. Mosolyogva. - Ryodan lassan végigméri. Jól fog állni az egyenruha. Megegyeztünk. - Jellemző: a kérdés végén nem megy fel a hanglejtése. Tudja, hogy megegyeztek. Úgy olvas Jóban, akár egy átlátszó könyvben. Csörögnek a láncaim, amikor minden erőmmel szét akarom tépni őket. Nem fogja bedugni Jót a kölyökklubba dolgozni! Jónak olyan finom vonású, csinos arca van, hogy igazán rövidre vágathatja a haját, ahogy most is viseli, és nagyon dögösen néz ki. Még az a hülye szemüveg is jól áll neki, amelyet olvasáshoz visel, mert még finomabbnak látszik tőle a csontozata. Van benne valami légies. Nem fog rövid, skót kockás szoknyát, szűk fehér blúzt, zoknit és magas sarkú cipőt viselni. Nem szolgálja ki Ryodant meg az embereit! Úgy elnyelné a Chester's, mint egy ínyencfalatot, aztán kiköpné a vért meg a porcogót. - Nem, Jo - szólok színtelen hangon. - Ne merészeld. - Megegyeztünk - feleli. Ryodan leoldja Jo láncait, odaadja neki a „jelentkezési lapot" meg a tollat. Jo kisimítja a lapot a falon, és el sem olvassa, csak aláírja. Ryodan összehajtja, aztán visszaadja neki. - Menj fel a lifttel arra, ahonnan jöttél. Lor ott vár rád. Kerít neked egyenruhát. Ma este kezdesz. Az a legfontosabb feladatod, hogy boldoggá tedd a vendégeimet. - Lor vár rám - ismétli meg Jo. Rövid sötét hajába túr, és meglep a Ryodanre vetett pillantása, mert annyi bátorságot sűrít bele. - Mintha azt mondtad volna, hogy az embereid arra számítanak, megölsz bennünket. - Ha nem adod át Lornak az aláírt jelentkezési lapot, meg is teszi. Javaslom, úgy tartsd, hogy rögtön meglássa, amint kilépsz a liftből. - Danivei mi lesz? - O is hamarosan felmegy. - Velem jön, most.
- Soha. Ne. Mondd. Meg. Mit. Tegyek. - Ryodan megint halkan beszél, és nem tudom, Jo hogy van vele, de engem ilyenkor kiráz a hideg. - Kifelé, te átkozott buta sidhe-birka! Velem minden rendben lesz. Sokkal jobban lennék, ha soha nem bukkantál volna fel itt! — Jo már Ryodané. Valamiféle varázsigével tartja a hatalmában. Any-nyira dühít, hogy remegek. Miután Jo elmegy, Ryodan azon a sajátos, különös, „folyékony" módon siklik felém. Jo előtt hétköznapi módon mozgott, nem így. Megvillan a kezében egy ezüstkés. - Haver, nem kell megvágnod. Aláírom a hülye jelentkezési lapodat. Csak adj egy tollat. - Ki kell jutnom innen. Meg kell mentenem Jót. Veszélybe sodorta magát miattam. Elviselhetetlen ez a gondolat. - Kölyök, mikor tanulod meg. - Lenyűgözne, mi mindent tudok. - Egy pókhálóból talán képes lennél kiverekedni magad, de futóhomoknál ez nem működik. Minél erősebben küzdesz, annál bizonytalanabb a helyzeted. A küzdelem csak közelebb hozza az elkerülhetetlen vereséget. - Engem még soha nem győztek le. Nem is fognak. - Rowena pókháló volt. - Megérinti az arcom azzal a kezével, amelyikben a kést fogja. Az ezüst alig pár centire csillog a szememtől. - Tudod, mi vagyok. - Hatalmas púp a hátamon. - Futóhomok. És te azon táncolsz. - Haver, mi van azzal a késsel? - Már nem érdekelnek a tetoválások. Vérrel fogod aláírni a szerződést. - Mintha azt mondtad volna, jelentkezési lap - jegyzem meg dühösen. - Az is, Dani. Egy nagyobb exkluzív klubba. Ami az Enyém... - Senkié sem. - írd alá. - Nem kényszeríthetsz. - Különben Jo meghal. Lassan, fájdalmasan. - Haver, miért beszélsz még mindig? Oldd le a láncaimat, és add már ide azt az átkozott szerződést. Guillotine lóg a nyakam felett. Hallom, ahogy a levegőt szeli. Egy nevet véstek a fényes pengébe: JO. Minden egyes lépésnél látom a szemem sarkából. Bele fogok bolondulni. Miután aláírom az átkozott szerződését - egy papírtörülközőt szorítok a markomba, mert
még mindig vérzik a tenyerem, ahol megvágott elenged. Csak így, egyszerűen. Leveszi a láncot a másik karomról és a lábamról, felajánlja, hogy meggyógyít, mire azt felelem, hogy megcsókolhatja a seggem, aztán a lifthez kísér, és közli velem, hogy menjek haza arra a helyre, amelyet jelenleg otthonomnak nevezek. Azt várom, hogy azt mondja, a Chester'sbe kell költöznöm, hogy minden lépésemet szemmel tarthassa, ahogy Barrons tette M... AASZ-szel. Arra számítok, hogy mostantól kezdve parancsolgatni akar nekem. Arra viszont nem számítok, hogy visszaadja a kardom, és azzal bocsát el, hogy lezseren emlékeztet: holnap este nyolckor jelentkezzem „munkára". Azt mondja, van még valami, amit szeretne, ha látnék. Utálom ezt. Nem osztogat Ryodan-féle ezeregy parancsot, ahogy vártam. Mindenféle kötelet ad, hogy akasszam fel magam. Csomókat kötök rájuk. És tényleg nagyon gyorsan mozgok. Elkerülhetetlen, hogy végül valahogy belegabalyodjak az összes kötélbe, egy-két hurokkal a nyakamban. Hogyan fogom kiszabadítani innen Jót? Ryodan négy nagydarab sebhelyes haverja vár rám, amikor kiszállok a liftből. Óvatosan körbepillantok, hogy ott van-e Barrons és AASZ. Feltűnően és zajosan lobogtatom a szerződésem Ryodan embereinek, hogy ne bántsanak, mielőtt elveszik és odarakják, ahol Ryodan tartani akarja, és ahonnan végül vissza kell majd lopnom. Kifogytam a proteinszeletekből, és nincs kedvem pisilőversenyhez. AASZ-t szerencsére sehol sem látom. Erős őrizet mellett felkeresem a mosdót. Mit csinálnék szerintük? Felrobbantom a helyet? Nem tehetem. Nincs nálam a hátizsákom. Sem a MacHalóm. Nem hozták magukkal, amikor elkaptak Táncosnál. Kinéznék az ablakon, de egy sincs a klubban. A csontjaim azt súgják, éjszaka van. Az Árnyakkal nem kockáztatok semmit. Nem akarok ilyen ostoba módon meghalni. - Zseblámpa kellene - jelentem be, amikor kiviharzom a mosdóból. Az egyik fickó morog, aztán elmegy. A többi végigkísér a kisebb klubokon. Minden egyes tündér, amely mellett elhaladok, jól megbámul. Gyilkos pillantásokat vetnek rám. Kifelé menet valami különös történik velem. A képkockáról képkockára történő turbómozgásom olyan érzésnek tűnik, mintha mentálisan felemelném magam, és aztán oldalra elmozdulva egy másik lénnyé válnék, és én élvezem. Most, ahogy kifelé megyek és látom a dühös arcokat, emberekét és tündérekét egyaránt, énem egy teljesen másik része emelkedik fel és mozdul el oldalra úgy, hogy én még csak nem is akarom - sőt egész biztos vagyok benne, hogy ellenállok neki -, ami egy cseppet sem tetszik, mert hirtelen úgy érzem, teljesen más szemmel látom a világom. Nem tetszik ez a szem. Helytelen dolgokat lát. A tündérek gyűlölnek. És sok ember is. Ryodan emberei holtan akarnak látni, és fogalmam sincs, hogy ő miért tart életben. AASZ - a fenébe is - Mac, a valaha volt legjobb barátom, Mac - aki születésnapi tortát sütött nekem, együtt lógtunk és királyul bánt velem, majd eladta a lelke egy részét a Szürke
Asszonynak, csak hogy engem megmentsen - szintén gyűlöl. Meg akar ölni, mert én öltem meg a nővérét Rowena parancsára, amikor még egyáltalán nem is tudtam Mac létezéséről. Jo élete egy hangszálon függ, melyet én tartok a teljességgel megbízhatatlan kezemben. És olyan gondolat foglalkoztat, amely életem tizennégy éve alatt még soha (pedig sok gondolatom volt már!), egy kicsit tompa (valószínűleg azért, mert jobban szeretném nem hallani), és valahogy így hangzik: Jesszusom, Dani, mi a fenét műveltél? Mindig is tarajos hullámokon száguldó motorcsónak voltam: örülök az érzésnek, a hajamba kap a szél, sós víz permetez az arcomba, istenien érzem magam. Soha nem nézek hátra. Soha nem látom, mi történik körülöttem vagy mögöttem. Ez az új szempár látja a nyomdokvizem. Látja, mi van mögöttem, amerre elhaladok. Felfordult csónakok. A hullámok között csapkodó emberek. Emberek, akikkel törődöm. Nem Dublinről beszélek, a városomról, amely számomra mindig hűvös, személytelen és valódi arc nélküli. Ezeknek az embereknek van arcuk. Elmegyünk Jo mellett. Már átöltözött, az új helyén van egy másik pincérnővel, aki épp betanítja. Tényleg jól néz ki egyenruhában. Amikor elhaladok mellette, pillantásából részben kétségbeesést olvasok ki, részben pedig arra kér, hogy viselkedjem. A betanítója gyilkos pillantásokat vet rám. Kíváncsi vagyok, hogy a pincérnők, akiket megöltem, a barátai voltak-e. — Nem kellett volna annyi Unseelie-t enniük - dünnyögöm védekezőn. Próbálok olyan lenni, amilyen azelőtt voltam, hogy kiszálltam a liftből; próbálok újra Dani, a „Mega" lenni, aki fütyül az egészre. Semmi sem történik. Újra megpróbálom. Még mindig érzem a guillotine keltette légmozgást. Ryodan egyik haverja, Lor a kezembe nyom egy zseblámpát. — Jesszusom. Köszi. Egy egész zseblámpa az Árnyakkal teli városban. — Továbbálltak. A többségük. A szemem forgatom. — A többségük. Lehet, hogy ez titeket megnyugtat, mert ilyeneket, mint ti, nem esznek. Miért is? Nem felel, de nem is számítottam rá. Amint elérjük az ajtót, turbóra kapcsolok. Bárkinél gyorsabb vagyok. Még saját magamnál is.
Farkasékes vagyok Felkapcsolok egy zseblámpát, és a legközelebbi bolt felé tartok, ahol tudom, hogy még van Snickers a polcokon, mert fel akarom tölteni a készleteimet. Feneketlen a gyomrom, és fáj az éhségtől. Ezt az érzést nagyon igyekszem elkerülni. Különösen akkor, amikor még mindig így lüktet a fejem. Tennék rá jeget, de három nap elteltével már túl késő. A jég csak akkor hatásos, ha azonnal használjuk. Amikor a hajamba túrva ráakadok egy nagyon fájdalmas, duzzadt, zúzott pontra a tarkómon, felsóhajtok, és kíváncsi vagyok, minek mentem neki és mikor. Egyesek szerint odavagyok a fájdalomért, mert állandóan össze vagyok verve. Hát nem. Csak ilyen az életem. Ahogy gondoltam, éjszaka van, ezért elég kihaltak az utcák. Az emberek napközben járnak „vásárolni". Akik éjszaka vadásznak, csak ezzel foglalkoznak - vadásznak. Csapatostól bújnak elő, nyakig felfegyverkezve, és üldözőbe vesznek minden Unseelie-t, amelyet csak meglátnak. Sok éjszakai vadász keresi a halált. Nem tudják, hogyan éljenek ebben az új világban, ezért őrült kockázatokat vállalnak. Végül mindig önbíráskodókat kell kiszabadítanom szorult helyzetükből. Néha belefutnak Jayne-be, és mielőtt valaki elkiálthatná magát, hogy „Ne lőjetek, emberek vagyunk!", már vannak is sérültek. Mindenki ideges, és könnyen meghúzza a ravaszt. Határozottan más lett a helyzet, amióta tavaly októberben leomlottak a falak. Hét hónappal ezelőtt még egyszerű volt az utcai élet. Menj ki az éjszakába, ölj meg néhány tündért, aztán ölj meg még néhányat. Könnyen meg lehetett lepni az Unseelie-ket, mert nagyon rossz véleménnyel voltak az emberekről. Nem láttak bennünk komoly fenyegetést. De most már igen. Éberek, veszélyesebbek, nehezebb őket csapdába csalni, és csak én, Mac vagy az Arnyak tudjuk megölni őket. Az Árnyak kannibálok. Nekik minden élet élet. Nem válogatnak. Emberek harcolnak a tündérek ellen, emberek az emberek ellen, a tündérek egymás ellen, és mind igyekszünk megszabadulni az Árnyaktól. Normál tempóra lassítok, mert kezdek kifogyni a szuszból. Gyorsan kajára van szükségem. Már mindent felfaltam, amit a zsebemben találtam. Három nap koplalás nagyon ki tud készíteni. Jobbra-balra forgatom a csuklóm körül a kardot (hónapokba telt tökéletesítenem ezt a mozdulatot - már lazáááán megy!), és bemegyek egy boltba: a kirakatát betörték, a polcokat feldúlták, a pénztárgép nyitva és felfordítva. Nem értem, miért fáradna bárki is azzal, hogy pénzt lopjon. Semmire sem megy vele. Végre kinyílt az emberek szeme: a pénz ugyanolyan értéktelen, amilyen mindig is volt. Kiskoromban lenyűgözött, ahogy mindenki papírdarabokat cserélgetett, és közös megegyezés alapján úgy tett, mintha azok ugyanazt jelentenék, miközben tudták, hogy semmit sem jelentenek. Ez volt a felnőttek első összeesküvése, amelyet lelepleztem. Ezért jutott eszembe, hogy talán egyetlen felnőtt se legyen soha a főnököm. Nem ismerek senkit, aki okosabb lenne nálam. Kivéve talán Táncost. Nem dicsekszem. Az okosság sokszor csak jókora púp az ember hátán. A „vásárlás" manapság határozott, valós alapokon nyugszik: a cserekereskedelmen. Ryodan arra utasította a Chester'sben dolgozó csaposokat és pincérnőket, hogy vegyék el, ami neki kell, vagy amit elcserélhet valamire, amit akar. Akinek van valami fontos cucca, ami őt érdekli, hitelt kap tőle. Úgy hallom, a tündérek szívességeket tesznek neki, mert olyan helyet biztosít számukra, ahol emberekre vadászhatnak. Gyűlölöm, hogy Jo a klubban dolgozik, de bizonyos szempontból örülök is neki, mert így több belső információhoz jutok. Kiderítem majd, mi motiválja Ryodant és mik a gyenge pontjai. Biztos van egy repedés a fickó páncélján. Mindenkinek van valami gyenge pontja.
Megkerülök egy ruhakupacot és maradványt (átkozott Árnyak, gyűlölöm őket!), és a csokis állvány felé tartok. Üres. Sehol egy Snickers. Ami azt illeti, sehol semmi. Végigmegyek a kekszes soron. Üresek a polcok. Korog a gyomrom. Dühösen. Még nem gyengültek el a térdeim, de már közel járok hozzá. Nagyobbra veszem a zseblámpám fényerejét, és körbevilágítok. Kisöpörték a helyet. Melodrámaian felsóhajtanék, de ez annyi energiát venne igénybe, amennyit hirtelen nem engedhetek meg magamnak. Már nem lengetem a kardom és nem ugrálok lábról lábra, ahogy sokszor szoktam. Egy szalmaszálat sem teszek keresztbe, hacsak nem muszáj. Épp most vált nehezebbé az életem. Ha valaki hozzám hasonlóan szuperautó, olyan hatalmas benzintartályra van szüksége, amely kezdjük ott, hogy nekem a 159 centiméteres magasságommal nincs is, vagy olyan városban kell élnie, ahol sok a benzinkút. Az én benzinkútjaim kezdenek kiapadni. Rendben. Tudtam, hogy ez lesz. Táncos is tudta. Hónapokkal ezelőtt élelmiszert, vizet és gyógyszereket rejtettem el mindenfelé a városban. Az elmúlt hetekben ezeknek a készleteknek a gyarapításával foglalkoztunk. Ő nem ismeri az én összes rejtekhelyemet, és én sem tudom pontosan, ő hol tartja a készleteit. így ha valaki megpróbálna kínzással információt kiszedni valamelyikünkből, nem tennénk teljesen tönkre egymást. Próbáltam a j/^í'birkákat is rávenni a gyűjtögetésre, de azt hitték, elment az eszem. Azt mondták, hogy mivel kevesebb mint felére csökkent a népesség, rengeteg mindenhez hozzáférhetünk a boltokban, és az jó sokáig ki fog tartani. Én figyelmeztettem őket, hogy valaki megpróbálja majd monopolizálni az élelmiszer-ellátást. Haver, cserekereskedelem - az étel és a víz szokatlanul értékes. Azt mondták, mindenkit teljesen lefoglal a túlélés. Azt feleltem, hogy ez nem fog sokáig tartani, és megkérdeztem, nem olvasták-e a Hozsánna néked, Leibowitzl-ot, és nem látják-e, milyen irányba mennek a dolgok. Megkérdezték, mi köze ennek a könyvnek az élelemhez. Visszakérdeztem, hogy talán sidhe-hülyéknek kellene-e hívnom őket sidhe-birkák helyett. Muszáj mindent elmagyaráznom? Nem használhatnánk néhány metaforát is? Utálom, hogy mindig igazam van, dünnyögöm magamban. A beszédhez levegőt kell venni, amihez üzemanyag kellene, nekem pedig nincs. Lassan kisétálok az üzletből, és majdnem átkozott szívrohamot kapok, amikor meglátom a félig árnyékba burkolódzó Unseelie herceget. Az a része, amelyik kilátszik, holdfényben fürdik, de a hold már nem olyan, mint a tündérek idejövetele előtt. Ritkán ragyog két egymást követő éjszakán ugyanolyan színben. Ma ezüstös lilán fénylik, a herceg egyik felét fekete sziluetté varázsolja, a másikat pedig levendulalila, fémes fénnyel övezi. A tündért tetoválások borítják; gyönyörű, hátborzongató, egzotikus; dobogni kezd a szívem, aminek semmi köze a félelemhez. Hirtelen felemelem a kardom. A pengéje hosszú, alabástromfehér. Megfeszítem a karom, hogy
ne remegjen. - Csak nyugodtan, te lány. - A fenébe is, ne lopakodj mindig így utánam! — Hogyhogy nem hallottam? Ryodan és ő képes meglepni. Őrjítő. Nekem kiváló a hallásom. Olyan jó, hogy még azt is hallom, ahogy a levegőmolekulák helyet változtatnak, amikor az emberek mozognak, a francba! Senki sem osonhat a közelembe. Akkor éjjel, a víztorony tetején mindkettőjüknek sikerült, és Christian most megint megtette. Másfél méternél jobban megközelített, és még csak észre sem vettem. - A kardot. Lejjebb. - Miért tenném? - Kezd erotikus kisugárzása lenni, mint a többi UH-nak. Az egykori legjobb barátom, Mac halált hozó szextündéreknek hívja őket, mert a szexszel megölhetik az embereket. És az még a jobbik eset. Na és a rosszabbik? Pri-yávi változtatják őket, ahogy Mackel tették. Életben hagyják őket, de ezek a nők és férfiak teljesen szexfüggővé, kielégíthetetlenné, őrültté válnak. A többi UH bekerített egyszer, közrefogott, és olyanokat tett velem, amikre gondolni sem szeretek. Nem akarom, hogy ilyen legyen a szex. Mintha valami szerencsétlen állat lennék. Már így is tele a hócipőm a szerencsétlen állatokkal. Christiannek tizedannyi kisugárzása sincs, mint a többi UH-nak, de így is rossz. - Sohasem bántalak. - Mondja az Unseelie herceg. - Azért lejjebb engedem a kardom, és a lábamnak támasztom. Amúgy sem tudom, meddig lettem volna még képes tartani. Az arcizmai hullámoznak, mintha viaskodnának, hogy miféle kifejezéssé álljanak össze, és úgy tűnik, a harag győzedelmeskedik. Az az érzésem, talán aprócska hibát követtem el, amikor Unseelie hercegnek neveztem. Az utóbbi időben tévedtem már párszor. - Mondd ki a nevem. Befogom a fülem, és azt üzeni a tekintetem, hogy mi a fene? Rettenetesen hangosan szólalt meg. - Mondd ki a kibaszott nevem! - Mennydörgés rázza meg az eget. A fejem köré fonom a karom, hogy tompítsam a hangját. Ilyenkor utálom, hogy szuperhallásom van. Felnézek. Nem közeledik vihar. O az. A tündérkirályi házak tagjaihoz hasonlóan befolyásolja az időjárást. Lenézek. Jégkéreg borítja körülötte a járdát, csillogó kristályok pettyezik fekete csizmáját, a farmernadrágja szára félig fagyos. - Christian. Levegő után kap, mintha valahol belül fájna neki, hogy kimondtam a nevét, és becsukja a szemét. Az arca hullámzik, kisimul, majd újra hullámzik. Kíváncsi vagyok, ha megérinteném, tudnám-e alakítani; talán rányomhatnék valami vicceset az újság karikatúrarovatából. Megint megnevettetem magam! - Mondd újra. Felőlem, ha ez megakadályozza, hogy teljesen UH-vá váljon itt nekem. - Christian. Christian. Christian. Halványan elmosolyodik. Gondolom én. A fene essen belé, nem tudok rájönni, mi van az arcával. Azt sem értem jobban, hogyan oson állandóan...
- Szent lisztdarabok! - Leesik végre. - Te tudsz teleportálni! Tényleg teljesen UH-vá válsz. Minden szupererőt megszerzel. Haver! Mire vagy még képes? Ha eddig mosolygott, már nem teszi. Nem tűnik olyan boldognak, amilyen én lennék ilyen erők birtokában. Le merem fogadni, hogy az ö benzintartálya nem ürül ki. Annyira irigy vagyok, hogy köpni tudnék. De ahhoz is energia kellene. Kilép az árnyékból, és látom, hogy egy dobozt tart a hóna alatt. - Megölöm Ryodant - jelenti be. Elveszem a kezem a fejemről. Megint normális hangerővel beszél. A kabátom alá dugom a kardom. - Sok szerencsét hozzá. Ha rájössz, hogyan, tudasd velem is, oké? - Tessék, fogd. - És azzal hozzám vágja a dobozt. Érte nyúlok, de ügyetlenné tesz az éhség. Csúszós jég borítja. Elkapom, amikor földet ér. Ügyetlen! Most, hogy a kezemben tartom, felismerem a színét meg az alakját, és felragyogok, mint egy égőkkel teli karácsonyfa. - Christian! - Annyiszor mondom ki a nevét, ahányszor csak akarja. Világgá kiáltom a víztornyok tetejéről. Egye fene, komponálok neki egy vidám dalocskát, és azt éneklem Dublin utcáin száguldozva! Épp most kaptam tőle egy egész doboz Snickerst! Feltépem az egyik csomagolását, kettétöröm a félig fagyos csokit, és oldalról a számba tömöm. Hátrasöpröm a hajat az arcomból, és evés közben felnézek, hogy megköszönjem neki, de már eltűnt. Három csokival később esik le, mi történt. A járdaszegélyen ülök, a zsebeimbe meg a hátizsákomba dugom a csokikat, és felnyögök. - Basszus! Christian tudta, milyen nagy szükségem van ennivalóra. Figyel engem. Kíváncsi vagyok, miért és milyen gyakran. Vajon most is épp engem figyel valahonnan, és még csak nem is tudok róla? Haver, egy Unseelie herceg kémkedik utánam. Óriási! Ismét teli a tankom, és a dublini kastély felé veszem az irányt. Három nap hosszú idő megbízatás nélkül. Van egy feladatom, amelyet el kell végeznem. Egy terület, amelyet be kell járnom. Egy szuperhős munkájának sosincs vége. Járőrözök a városban, nyomtatom és terjesztem a Hírmondót, Unseelie-ket irtok, rajta tartom a szemem Jón és a többi sidhe-ldXÓn - most meg mindennap egész éjszaka Ryodannek dolgozom -, nem lesz elég a nap huszonnégy órája! - Hol a pokolban voltál? - fortyan fel Jayne felügyelő abban a pillanatban, ahogy meglát. - Alig férnek el a ketrecekben az Unseelie-k. Megállapodtunk, hogy hetente háromszor eljössz, és megölöd őket a kardoddal, de még ez is kevés! Öt napja nem láttalak! Öt átkozott napja! Ha nem veszed komolyan a feladatod, az embereim megszabadítanak attól a fegyvertől.
Arra a dudorra mered, ahol a kard rejtőzik a magas szárú tornacipőmig érő, hosszú bőrkabátom alatt. Május van, és majdnem túl meleg ahhoz, hogy a kedvenc fekete bőrkabátomat hordjam. Hamarosan a vállam felett átvetve kell majd viselnem a fegyverem, és meg kell birkóznom azzal, hogy mindenki csak bámulja és áhítozik utána. Most legalább sokan nem tudják, hogy nálam van. De a hírnevem kezd megelőzni. Jo azt mondta, legenda vagyok! - Csak próbáld meg, haver. - Büszkén lépek a gyakorlópályára közte és az emberei között. Néhány tucatnyian a teljes felszerelésüket viselik, és rettentően bűzlenek az izzadságtól. (A szuperszaglás néha púp a hátamon.) Jayne keményen dolgoztatja őket. Kíváncsi vagyok, miért. Éjszaka van. Általában ilyenkor szokta kiküldeni az embereit, hogy járőrözzenek, és biztonságossá tegyék az utcákat. Haragosan meredünk egymásra. Ellágyul. Mindig ezt teszi. Nehezen tud haragudni rám. Amikor az arcomra néz, a saját gyerekeit látja. Nagyon odavan a gyerekekért. A feleségével mindenhonnan befogadják az árvákat. Nem tudom, hogyan eteti őket. De Jayne nem buta. Gyanítom, hogy neki is vannak titkos készletei. Ma éjszakáig úgy tűnt, hogy mind egyforma szabályok szerint játszunk. Vegyél el sokat - de hagyj valamennyit. Már nincsenek szabályok. Valaki letakarítja a polcokat. Ami nagyon udvariatlan dolog. - A pokolba, Dani! Aggódtam miattad! - Tegye túl magát rajta, Jayne. Vigyázok én magamra. Eddig is vigyáztam. Ettől a pillantásától mindig kényelmetlenül érzem magam, mintha atyaian át akarna ölelni vagy le akarna törölni egy vérfoltot az arcomról. Megborzongok. Viszket a kardot forgató kezem, és nagyon meg akarom vakarni. - Most itt vagyok. Ne vesztegessük az időt. Melyik Unseelie-t akarja először holtan látni? kérdezem. - Tudod, miért nem vadászunk ma éjjel az utcákon? Nem szeretem, ha megmondják, mikor beszéljek, ezért csak nézek rá. - Mert tele vannak a ketrecek. Menj, és szabadíts meg az ösz-szestől. És addig el se menj, amíg nem végeztél. Megint a kabátom alatt dudorodó kardra néz, aztán valami olyat tesz, amit sokszor szokott csinálni. Az embereire pillant, majd újra rám, és a tekintete rettenetesen hűvös, számító. Ilyenkor nem egy gyereket lát. Csak egy akadályt. Nagyon jól ismerem Jayne-t. Nem is tudja, hogy ezt teszi. Azon töpreng, el tudnák-e venni tőlem a kardot. És vajon hagy-ná-e, hogy az emberei megöljenek, csak hogy megszerezzék. Ha ezt megmondanám neki, élete végéig tagadná. Azt hiszi, hogy tényleg törődik velem, és ez bizonyos fokig igaz is. Azt hiszi, hogy szeretne hazavinni a feleségéhez és befogadni a családjukba, hogy biztosítsa számomra azt az életet, amely szerinte nekem tutira nem adatott meg. De közénk áll egy százhúsz centi hosszú, fényes, fémes probléma, ami óriási erőt képvisel. És ez mindent megváltoztat. Nem vagyok gyerek. Én választom el attól, amit a jó cél érdekében meg akar szerezni. És nem tudja, nem tenne-e valami nagyon rosszat a jó cél érdekében.
Csak az én kardommal és Mac lándzsájával lehet megölni a tündéreket. Ezzel simán ezek a legmenőbb tárgyak nemcsak Dublinban, hanem az egész világon. Jayne bizonyos szempontból hasonlít Barronsre. Tündéreket akar ölni - és az ehhez szükséges fegyver nálam van. Nem tehet róla. O vezető. Ráadásul jó vezető. Minden alkalommal, amikor meglát, ösztönösen felméri, vajon el tudná-e venni tőlem. És egy nap talán cselekedni fog. Nem haragszom érte. Én is ugyanezt tenném. Látom, mikor dönt úgy, hogy nem éri meg a kockázatot, mert még nem biztos benne, nem ölöm-e meg néhány emberét, talán őt magát is. Nem hagyom, hogy megfeledkezzen ezekről a kétségeiről. Ébren tartom őket a tudatalattijában, ahol mindez történik. Mond valami kedveset, de nem jutnak el hozzám a szavai. Jayne a lehető legjobb ember. De ettől még nem kevésbé veszélyes. Vannak, akik szerint a többi szupererőm birtokában egy kicsit médium vagyok. Nem vagyok az. Csak látom, hogyan árulják el magukat. Látom az apró jeleket, amelyeket mások nem, például ahogy megfeszülnek az izmok az ujjaikban, amikor a kardomra néznek, mintha elképzelnék, milyen érzés lenne a kezükben tartani, vagy ahogy elfordítják a tekintetüket, amikor azt mondják: örülnek, hogy az én felelősségem, és nem az övék. Viccesnek találom, hogyan válik el egymástól a tudatos és a nem tudatos énjük, mintha egyáltalán nem beszélgetnének egymással. Mintha nem létezhetnének bennük egyidejűleg egymással versengő érzések. Haver, egész idő alatt ott vannak. Én érzelmi pingponglabda vagyok: az egyik nap alig várom, hogy szexelhessek, a másik nap az ondó a világ legocsmányabb dolga. Hétfőn megőrülök Táncosért, kedden már utálom, mert törődik velem. Csak úszom az árral: arra az érzésre koncentrálok, amelyet a leggyakrabban érzek, és igyekszem befogni a szám, amikor épp a másik érzés rohan meg. De ha az emberek fejét házhoz hasonlítjuk, akkor a legtöbbjük fejében másik szobában, másmás emeleten lakik az id és az ego, és a közöttük lévő összes ajtót bezárták, furnérlemezekkel beszögezték, mert azt hiszik, hogy esküdt ellenségek, akik nem férnek meg egymással. Ro úgy gondolta, hogy ennek az egész tudatos/tudat alatti dolognak köze van ahhoz, miért vagyok olyan, amilyen. Azt mondta, nagyon jellemző rám a szinesztézia nevű neurológiai jelenség, és az agyam különféle részei beszélgetnek egymással. Az a vén boszorkány állandóan pszichoanalizált engem (ő volt a pszicho, engem meg analizált). Azt mondta, hogy az idem és az egóm a legjobb haverok, és nemcsak egy emeleten laknak, de még az ágyukat is megosztják egymással. Nem csinálok belőle gondot. így legalább marad hely más dolgoknak is. Elindulok, kikapcsolom a gondolataimat, és azt csinálom, amihez a legjobban értek. Ölök.
Boom, ckicka boom, boom-boom, chicka boom... - Mi ez a hely? - kérdem Ryodant. - Sok rejtekhelyed van a városban, kölyök. Nem helyeslek. Az utóbbi időben mintha amúgy is mindenki tudna rólam mindent. És ő sem mondja, hogy neki is. Amikor Ryodan feleslegesen beszél, azt a lehető legrosszabb módon teszi. Filozofálgatni kezd. Halálra untat vele. Van a tények megfigyelése, ami életben tart, mint például megérteni Jayne-t, és van a filozofálás. Teljesen más a kettő. Az előbbihez jól értek. Dublin északi részén, egy kereskedelmi raktárépület gazdasági bejárata előtt, a betonból készült árurakodón állunk. Ryodan katonai dzsipjével jöttünk. A Humvee mögöttünk parkol, alig látható az éjszakában, fekete a feketeségben, kerekek meg minden, fekete ablakokkal. Ilyet én is vezettem volna. Ha találok egyet. De nem találtam. Nagyon király. És én még azt hittem, hogy Barronsnek vannak menő autói. Megkezdem a nyomozást. Nem égnek a fények az épület körül. - Haver, van valamid az Árnyak ellen? - Nincs rá szükségem. Nincs odabent semmi élő. - És mi van az erre járó emberekkel? - Csak napközben. - Haver. Éjszaka. Én itt vagyok. Rám néz, aztán a fejemre, és megrándul az ajka, mintha megpróbálná visszafojtani a nevetését. - Erre nincs szükséged... bármi is ez a szar. - Engem aztán nem ölnek meg az Árnyak. Ez egy MacHalo. - Ma reggel az volt az első dolgom, hogy Táncos búvóhelye felé kanyarodtam, és magamhoz vettem a cuccom. A MacHalo zseniális találmány. Egyedül Dublinban több ezer emberéletet mentett meg. Az egykori legjobb barátom, Mac adta neki ezt a nevet; ő találta fel ezt az elölről, oldalról és hátulról LED-égőkkel felszerelt biciklissisakot. Én felszereltem még rá pluszban egy-két kart, hogy hatásosabb legyen turbómozgás közben. (Bár mindig érdekelt, e nélkül is át tudnék-e száguldani egy Arnyon.) Ez a legjobb Árnyak elleni védőfelszerelés. Hallottam, hogy az egész világon nagy sikert aratott. Dublinban mindenkinek van egy. Egy ideig mindennap ilyeneket gyártottam és szállítottam a túlélőknek. Az Árnyak állítólag itt is hagyták Dublint. Zöldebb mezőkre vándoroltak. De ravaszak, és elég belőlük egy is, hogy azonnal megöljön. Nem kockáztatok semmit. - Mi a közös ebben a helyben és a klubodban? - kérdem. Ügy néz rám, mintha azt mondaná: „Haver, ha tudnám, gondolod, hogy igénybe venném a nyamvadt kis segítségedet?"
Felkuncogok. - Valami nagyon vicces - jegyzi meg. - Te. Ingerlékeny vagy és dühös, mert van valami, amit nem tudsz. Igénybe kell venned Mega megaszolgáltatásait. - Eszedbe jut valaha, hogy olyan okok miatt használlak téged, amelyeket az alsóbbrendű emberi agyad nem is érthet. Egy újabb kérdés, amely nem hangzik kérdésnek. Ez a taktika annyira bosszantó, hogy azt kívánom, bárcsak nekem jutott volna eszembe. Ha most kezdeném el csinálni, utánozó majomnak tűnnék. Természetesen eszembe jutott, hogy hátsó gondolatai vannak. Ahogy mindenkinek. Most én érzem magam ingerlékenynek és dühösnek. Megfigyelő módra kapcsolok, lesimítom felborzolt tol-laimat, hogy inkább hápogjak, mint dühöngjek. A lányok legjobb barátja a humor. Vicces hely a világ. Kábé tíz méter távolságból szemügyre veszem a raktár kétszárnyú ajtaját: ha mind a négy ajtópanelt elcsúsztatjuk, közel kétszer olyan széles a bejárat. A hullámlemez olyan rettenetes hideget áraszt, hogy a leheletem nem messze az arcomtól megfagy, és apró, jeges felhőként lóg a levegőben. Amikor rácsapok az egyikre és az kis jégdarabok formájában csilingelve a földre hullik, összekapcsolódik az elmémben két dolog: látom a Christian farmerján felfelé kúszó jeget. Egy pillanatra elgondolkodom ezen, de aztán úgy döntök, az kizárt. A tündérkirályi házak tagjai csak kismértékben tudják befolyásolni maguk körül az időjárást. Ez itt a kulcsszó: kismértékben. Tehát valami nagyobb ügyről van szó. Ráadásul Christian még csak nem is tiszta vérű tündér. Az ajtókat áttetsző jég borítja. A kardom után nyúlok. Ryodan mögöttem áll, és mielőtt feltűnne, hogy megmozdult, a markolaton nyugvó kezemre teszi a kezét. Teljesen megdermedek, levegőt sem veszek. Megérint. Amikor ilyen közel van hozzám, nem gondolkodok, csak teljesen kikapcsolom a gondolataimat, és arra koncentrálok, hogy megpróbáljak a lehető leggyorsabban eltűnni onnan. Elég rossz volt, hogy egy kocsiban kellett utaznom vele. Zárt tér. Villamos energiával feltöltött szardíniásdoboz. Egy kicsit sem segített, hogy letekertem az ablakokat. Ez most ezermil-liószor rosszabb. - Haver. - Még jobban kikapcsolom a gondolataimat. - Mit művelsz, Dani? Úgy érzem, nagyon közel van az arca a nyakamhoz. Ha megint megharap, szétrúgom a seggét. - Arra gondoltam, megpiszkálom a jeget, hogy lássam, milyen vastag. - 5,24 centiméter. - Szállj le rólam! - Engedd el a kardod. Különben nem hagyom, hogy megtartsd. Ez a szemét képes rá, hogy elvegye a fegyveremet, ahogy Jayne sohasem tudná. Ahogy csak az UH-k tudják. Még egy ok, amiért ki nem állhatom. - Nem tudom elengedni, amíg nem veszed le rólam a kezed. Nagy rajtad a nyomás? - kérdem
ingerülten. Mindketten nagyjából ugyanakkor engedjük el. Haragosan meredek rá, vagyis arra a helyre, ahol szerintem van, de már nincs is ott. Kábé hat méterre áll tőlem, egy kicsi, szokásos méretű ajtó közelében. Kinyitja. Abban a pillanatban fagyossá válik az arca. - Kész vagy - kérdi. - Jo jelenlétében nem mozogsz így. - Amit Jóval teszek, ahhoz neked semmi közöd. - Jobb, ha semmit sem csinálsz vele. Csatasorba állok, mint egy jó kis katona. — Ami baromira bosszant. Este nyolckor jelentkezzem munkára. Aha. Jelentkezzem. Mintha nekem nem lennének saját terveim. Mintha nem töltöttem volna órákat Táncos keresésével, nem lennék elmaradva a Dani Hírmondó két számával, és nem azzal ment volna el ennek az átkozott napnak a nagy része, hogy az egyiken dolgozzam, miután elsüvítettem az apátságba, hogy megnézzem, Jo jól van-e. Néhány nagyon beteg információval szolgált az új, szegmentált testű Unseelieről, de ezen kívül nem nagyon akart beszélgetni. Szerintem nagyon mérges rám. Nincs ebben semmi újdonság. Ha egyetlen sidhe-birka sem lenne mérges rám, nem is tudnám, ki vagyok, vagy hogy a Föld még mindig a Nap körül keringe. - Viselkedem. Biztonságban van. Úgyhogy hagyd békén. Halványan elmosolyodik. - Különben, kölyök. - Tudod mit, haver? Ha nem kérdésként teszed fel a kérdéseidet, többre nem válaszolok. Udvariatlanság tőled. Felnevet. Utálom, amikor nevet. Ilyenkor mindig eszembe jut a Chester's pornóemelete, amitől egyszerűen felfordul a gyomrom, így inkább megint kikapcsolom a gondolataimat. Olyan gyorsan süvítek el mellette, hogy égnek áll a haja. Odafigyelek rá, hogy átvágjak egy porkupacon, és egy kicsit a sarkammal is rásegítek, hogy egyenesen az orrába szálljon (ezt a trükköt az apátságban tökéletesítettem!). Ryodan tüsszent. Ahogy egy igazi ember. Féligmeddig meglep, hogy valójában ő is lélegzik. Úgy csap mellbe a hideg, mintha téglafalba ütköznék, és egy másodpercig nem kapok levegőt. Aztán érzem, hogy Ryodan ott van mögöttem, két-három centire képzeletbeli hátsó kerekemtől, mintha lemásolná a mozgásomat. Ez bosszant. Felforr tőle a vérem, és megint könnyen kapok levegőt. Az első helyszínhez hasonlóan, amelyet mutatott, ez a hely is fagyott némaságba burkolózik; olyan, mint azok a reggelek, amikor frissen hullott hó borít mindent, még mindenki alszik, és csendesebb a világ, mint valaha is hittük volna, amíg meg nem tesszük az első lépést és meg nem csikordul a hó. Az ilyen reggeleken mindig vad hógolyócsatára vágytam, de soha senki sem volt képes lépést tartani velem. Hógolyóval dobálni az embereket olyan, mintha légfegyverrel lődöznénk le a konzervdobozokat a kerítésről. Átsüvítek a raktáron, jól megnézek mindent, és bár iderendeltek és parancsolgatnak, lenyűgöz ez a hely. Szeretem a jó kis rejtvényeket. Mi fagyasztja meg ezeket a helyeket, és miért? A bejáratnál néhány tucat fagyos Unseelie áll.
Ryodan alacsonyabb kasztba tartozó kulikkal dolgoztat. Sok Rinófiú fagyott meg mozdulat közben. A Chester's kisebb klubjához hasonlóan itt is gyilkos hideg uralkodik. Eltompul, összeszorul a szívem. Nem állok meg, semmi pénzért sem vagyok hajlandó megállni. A Rinófiúk raklapokat meg ládákat pakoltak ki-be, amikor megfagytak; egykor szürke, most fehér bőrüket áttetsző jégréteg lakkozza. Bármi történt is velük, gyorsan történt. Nem kaptak semmilyen figyelmeztető jelet. Fagyos arckifejezésük teljesen hétköznapi. Nos... már amennyire egy Unseelie valaha is hétköznapinak tűnik. Szerintem. Gyorsan megkerülök két húsos példányt, tanulmányozom rücskös rinópofájukat, az agyaraikat felfedő nyitott szájukat, és elemzem az előbbi gondolatot. Az jut eszembe, hogy talán mégsem hétköznapi az arckifejezésük. Arra alapozom a feltételezéseimet, amit az emberekről tudok, arra, ahogy a mi arcunk reagál. Christian az élő bizonyíték rá, hogy rosszul csinálom. Azt sem veszem észre, mikor mosolyog. A logika azt kívánja, vessem el azt a feltételezést, hogy a Rinófiúk semmilyen figyelmeztető jelet nem kaptak. Tűnhet rémültnek egy Rinófiú? Nem tudom. Talán valami nem feltűnő, különös tündéri módon mutatják ki a félelmüket, például van egy kis szivárványszínű csillanás az apró gombszemükben, amelyet most elrejt előlem a fehér fagy. Sosem figyeltem meg, milyen a képük, amikor megölöm őket. Általában túlságosan lefoglal a következő áldozatjelöltem. Hirtelen izgatott leszek arra a gondolatra, hogy ma este keressek egyet, és kísérletezzem rajta. Bármilyen kifogás klassz, ha Unseelie-t ölhetek. Mi tenne ilyet? És miért? Tündéri eredetűnek kell lennie, mert nem hiszem, hogy az emberek képesek lennének ilyen hatásos, fagyasztó sugárral működő fegyvert készíteni csak azért, hogy önbíráskodjanak. Ugyanakkor... ezt a lehetőséget sem vethetem el. Eddig mindkét helyszín, amelyet láttam, pontosan olyan, amilyet én is megfagyasztanék. Ha lenne ilyen klassz fegyverem. A legtöbb ember nem hinné, hogy létezhet olyasvalaki, aki úgy mozog, harcol és hall, mint én. Ergo, nem zárhatom ki annak a lehetőségét, hogy valaki esetleg olyan okos, hogy rájött, hogyan készíthet hatásos fagyasztó fegyvert, amely képes űrbéli hideget előidézni egy adott helyen. Ha elég ideje lenne hozzá, szerintem Táncos is meg tudná csinálni. O elég okos az ilyen dolgokhoz! Basszus! Csak tényeim vannak, de egyetlen összefüggést nem találok. Nem tudok következtetéseket levonni. Még nem. Hirtelen elnézek a fagyott alakok mellett. A raktárépület tele van dobozokkal, ládákkal és raklapokkal, amelyek mindenhol halmokban állnak. Van egy kupac eljegesedett elektronikai cucc, láthatóan valamiféle audiofelszerelés. Gondolom, a klub számára. Plafonig érnek a rekeszek, és éppen még több mindent hoztak be, amikor az események történtek. Egy kristálytiszta következtetést azért levonok: Ryodan az, aki kiüríti az üzleteket! Az Unseelie-khez hasonlóan emberekre vadászik. Megfoszt minket a túlélési képességünktől,
hogy aztán eladhassa nekünk a dolgokat az általa meghatározott áron. Minden csupa jég. Minden. Kíváncsi vagyok, ki lehetne-e olvasztani és meg lehetne-e menteni az ehető dolgokat. Emberek fognak meghalni, mert Ryodan olyan kapzsi disznó. Annyira felhúzom magam, hogy egy csapással kinyitok egy ládát, amikor elsuhanok mellette. - Hoppá - mondom nagy ártatlanul, mintha véletlen lett volna. Ötször tíz centis fadarabok repkednek mindenfelé. Automata fegyverek robbannak elő a láda roncsából és csúszkálnak a jeges padlón, majd a fagyott Unseelie-knek csapódnak, amelyek apró kis üvegmanóként törnek össze. Oké, szóval ebben a ládában fegyverek voltak. Ez csak azt jelenti, hogy rossz ládát nyitottam ki. Annyira biztos vagyok abban, hogy ő az a fasz, aki felhalmozza az ennivalót, hogy egyetlen rúgással kinyitok egy másikat, de most nem is teszek úgy, mintha véletlen lett volna. Még több fegyver. Megvadulva török-zúzok. Minden alkalommal, amikor széttörök egy lőszert vagy fegyvereket rejtő dobozt vagy ládát, egyre dühösebb leszek. Biztos elrejtette előlem az ennivalót, mielőtt idehozott. Épp az ötödik ládát készülök szétrúgni, amikor hirtelen a kabátom gallérjánál fogva a levegőbe emel, megint krumpliszsákként a vállára vet, villámgyorsan kivisz az ajtón, és egy telefonpóznához vág. - Mi a fasz bajod van - szólal meg pont abban a pillanatban, amikor az egész épület felrobban. - Haver, te élesíted ezeket a helyeket, hogy felrobbanjanak? - kérdem a visszafelé vezető úton, a Chester'sbe menet. - Ez is a hülye próbáid egyike? Hogy a rendelkezésemre álló kerek három másodperc alatt oldjam meg a kis rejtélyedet, mielőtt apró darabokra szakad a hely? Az egész épület kifelé robbant egy háztömbnyi sugarú körben. Alig tudtunk időben kimenekülni a repeszveszélyes övezetből. - Mindkét robbanásban rengeteg személyes holmit vesztettem. Én semmi olyasmit nem áldozok fel, ami az enyém, és amiből hasznot húzhatok. - Vagyis amíg hasznomat veszed, mert azt hiszed, hogy a tiéd vagyok, nem fog sor kerülni a... - Elhúzom az ujjam a nyakam előtt. - Kölyök, talán feldühítesz annyira, hogy megöljelek. - Dettó, főnök. Elmosolyodik, és érzem, hogy kezdek visszamosolyogni, ami annyira dühít, hogy inkább kinézek az ablakon, és tényleg érdekel, milyen tájat tudok kivenni a rózsaszínes holdfényben: hát nem sok támpont adódik, mert az Arnyak mindent felfaltak, amit érdemes lenne látni. Van errefelé három rejtekhelyem nagy készletekkel. Nem tudtam, hogy Ryodan is itt gyűjtöget. Amint lesz egy kis időm, kiürítem ezt a körzetet. - Észrevételek - szól. - Négy birodalmi Unseelie őr volt az egyetlen közös, amelyet mindkét helyszínen sikerült endemikus vonásként megfigyelnem. — Felfegyverkezve álltak a dokk ajtajánál, és a szállítmányt felügyelték.
Ryodan rám pillant a szeme sarkából. - Hűha. Ez szinte egy egész mondat volt. Főnevekkel, igékkel meg miegyébbel. Endemikus. Jó szó. - Felületes, haver. Ki kellett volna hagynod a „miegyéb" részt. - Mást nem. - Ránézek. Utálom ezeket a kijelentésszerű kérdéseit. Már nem is válaszolok rájuk. Felnevet. - Mást nem. - A nem szón most körülbelül századannyira megy fel a hanglejtése, mint a „más"-on: az ilyen engedményt csak olyasvalaki képes észrevenni, akinek hozzám hasonlóan szuperhallása van. Akkor is engedmény. Ryodantől. Ritkább, mint a víz a sivatagban. - A jég ugyanúgy rétegződött. Talán dér volt. De határozottan zúzmara. Mindezek tetején átlátszó jég. A zúzmara különös. A fehér jég akkor képződik, amikor megfagy a köd. Mit keres köd mindkét épületben? - Hogyan robbant fel a hely? Visszagondolok rá. Nagyon gyorsan történt, mi meg odakint voltunk, Ryodan elállta előlem a kilátást, és én mindennél jobban arra koncentráltam, hogy leszálljon rólam. Utálom beismerni, de megteszem: - Jelen körülmények között nem tudok következtetéseket levonni. Megint a szeme sarkából néz rám. - így beszélgetni, ahogy te, haver, és azt gondolni, hogy ezzel talán hamarabb véget ér ez az egész átkozott hülyeség. A kommunikáció akkor is nehéz, ha mindenki igyekszik - jegyzem meg. - Hát nem ez az igazság. Add a kezed. - Nem. - Most. Nem létezik, hogy odanyújtsam neki a kezem. Mond valamit halkan egy számomra érthetetlen nyelven. Megrándul és felemelkedik a karom. Döbbentem figyelem, ahogy a kezem tenyérrel fölfelé az ő oldalára vándorol. Beleejt egy Snickerst, dünnyög valamit, és megint a saját kezem ura vagyok. Érdekelne, mikor, hogyan, és miért kezdett el mindenki az én nyavalyás étvágyammal foglalkozni. - Egyél. Eljátszom a gondolattal, hogy a képébe vágom a csokit vagy kihajítom az ablakon. Nem hagyom, hogy köré fonódjanak az ujjaim. De biztos jólesne. Ryodan fékez, megáll az úttest közepén, felém fordul, megragadja a kabátom gallérját, magához húz, és hozzám hajol. A szemembe néz. Talán tizenöt centire vagyunk egymástól; arra gondolok, hogy csak azért nem ér össze az orrunk, mert a MacHalóm egyik karja majdnem a homlokát súrolja. A fenekem már felemelkedett az ülésről.
Még sohasem láttam ilyen tiszta szempárt. A legtöbb emberé tele van érzelmekkel, és harci sérülésekhez hasonló ráncok veszik körül. Ránézésre meg tudom mondani a felnőttekről, hogy nevetve vagy sírva töltötték-e az életüket, vagy neheztelnek-e az egész világra. Hallom, ahogy az anyák azt mondják a grimaszoló gyerekeiknek: „Vigyázzatok, mert úgy maradtok." És tényleg. Mire középkorúak lesznek, a többségük ugyanolyan kifejezést visel az arcán, amilyet élete nagy részében, és mindenki láthatja rajtuk. Haver, olyan sok embernek kellene kínosan éreznie magát! Én ezért nevetek olyan sokat. Ha úgy marad az arcom, akkor is jó lesz ránéznem. Ryodanre nézni olyan, mintha az ördög arcába merednék. Egyértelmű, mit érzett leggyakrabban - semmit. Kegyetlen. Rideg fickó. - Soha nem bántalak, Dani, csak ha okot adsz rá. - Te döntőd el, mi az az ok. Ezzel jó nagy a mozgástered. - Nekem nincs szükségem mozgástérre. - Mert annihilálsz mindent. - Még egy olyan fura szó. - Haver. Mit csináltál velem az előbb? - Megadtam, amire szükséged volt, csak te túl makacs voltál, hogy elvedd. - És azzal a csoki köré zárja az ujjaimat. Nem tudom elég gyorsan lerázni magamról. - Egyél, Dani. Visszaejt az ülésre, sebességbe teszi a dzsipet, és elindul. A számban érzett keserű íz ellenére majszolom a csokit, és azon töprengek, hogy korábban láthatatlan voltam. - A szuperhősök sosem láthatatlanok - szólal meg. - Csak azt hiszik magukról. Az elsuhanó épületek felé fordítom a fejem, felfújom az arcom, és kidugom a nyelvem. Ryodan felnevet. - Oldalt is van tükör, kölyök. De vigyázz, még úgy marad az arcod. Amint megint én rendelkezem a saját időmmel, kilépek az utcára egy doboz Hírmondóval (imádom a friss tinta illatát!) és egy ütött-kopott bevásárlókocsival. A kocsival gyorsabban szaladok és ragasztok lapokat a villanyoszlopokra, mint ha motorral mennék. A motoromat csak a saját örömömre használom, csakis kikapcsolódásra, amikor nem nyomaszt semmi, mint például a világ folyamatos megmentésének súlya. Hát nem sokat motorozom. Még mindig a fülemben csengnek Ryodan szavai, ahogy emlékeztet, hogy minden áldott este pontban nyolckor jelentkezzem munkára, és ez megőrjít. Mi a fenével kínozhat minden éjjel? Ö fagyasztja meg ezeket a hülye helyeket, csak hogy legyen oka szórakozni velem? Nyugatnak indulva megkezdem a szokásos utam. Nem sokkal múlt éjfél. Nem tarthat tovább néhány óránál, aztán megint Táncos keresésébe foghatok. Kezdek egy kicsit aggódni miatta. Amikor szó nélkül elmegy, általában csak néhány napig marad távol. Én sem ismerem jobban Táncos összes búvóhelyét, mint ő az enyé-meket, de legalább azokat ellenőrzöm, amelyekről tudok.
Vannak bizonyos posták, villanyoszlopok és padok, amelyeket gyakran felkeresnek az emberek, akár az újságosstandokat, és várják tőlem a legfrissebb fejleményeket. Már valószínűleg aggódtak egy kicsit a késésem miatt. Ma éjjel fontos infót osztok meg velük. Büszkén pillantok a lapomra. A tinta friss, nem maszatolódott el, és nagyon profin néz ki.
_______________________________Dani Hírmondó________________________ Május 21., FLU 1 ÚJ UNSEELIE KASZT! Frissítsétek a Dani Dublinja kézikönyvet! KIZÁRÓLAG A DH-TÓL, A DUBLINI ÉS DUBLIN KÖRNYÉKI FRISS HÍREK EGYETLEN FORRÁSÁTÓL! Haverok, egy egészen új Unseelie-t fedeztem fel a Chester' sben! Csótánypapának hívom, és most nem az együttesre gondolok! Jegyzeteljetek. Kábé 90-120 cm magas, fényes, barnás-lilás szegmentált teste van, hat karja, két lába, és olyan kicsi feje, amilyet eddig még nem láttatok: akkora, mint egy dió, apró, ikranagyságú szemekkel. Csótány nagyságú darabokra tud bomlani, amelyek a ruhátok alá másznak, aztán a begyetekben lesznek - SZÓ SZERINT! Ha láttok egy ilyet, húzzatok el onnan, mert még nem tudom, hogyan lehet megölni. Legyen nálatok hajlakk, vagy töltsetek meg egy pumpás üveget gázzal, és mindig legyen nálatok gyufa (nekem forrasztólámpám van) . Ha bekerítenek, lefújhatjátok és meggyújthatjátok őket. Nem halnak bele, de tutira lelassítja őket, és ezalatt kereket oldhattok. Tájékoztatlak, Dublin! Itt van Dani! * A legrosszabbat, amit ma reggel tudtam meg Jótól, nem árulom el nekik: néhány pincérnő a Chester'sben arra bátorítja őket, hogy bújjanak a bőrük alá. Nem akarok ötleteket adni nekik. Ennek az Unseelie-nek van egy specialitása: az emberi zsírból táplálkozik. Presto - vékony derék! Üdv, bogár - viszlát, narancsbőr! Nem tetszenek azok a hepehupás combok? Bogarat nekik. Még nem omlottak le olyan régen a falak, hogy az emberek antiutópisztikusan soványak legyenek, és még soha nem öltött extrémebb méreteket a divat és a szépség iránti megszállottság, mint most, amikor annyi felturbózott szexualitást sugárzó, királyi származású tündér jár-kel a halhatatlanság ígéretével kecsegtetve. Jo mesélte, néhány pincérnő büszke, hogy van neki ilyen csótányszegmense. Kezd státusszimbólummá válni, vagy mi, akár a haj hosszabbítás vagy a cicikorrekció. Jo szerint a pincérnők azt állítják, hogy nem ölnek embert, csak megeszik a zsírjukat, és alig érezni őket a bőr alatt. Szerintem ez hülyeség, és azért furakodnak az emberek bőre alá, mert többet kapnak tőlük a zsírnál. Úgy gondolom, hogy átélik a „gazdatest" minden érzelmét: az örömét, a fájdalmát, mindent. Az Unseelie-k „lehallgatnak" bennünket, mi meg hagyjuk. Megtámadják a testünket, belső információkat gyűjtenek, aztán jelentenek a Csótánypapának, aki meg valószínűleg az Unseelie hercegeknek jelent, hogy jobban kihasználjanak bennünket. Mit képzelnek ezek a hülye pincérnők? Hogy a bogár végül visszatér a saját testéhez, ők meg csinosak és vékonyak maradnak, mintha mi sem történt volna? Haver, ez egy Unseelie! Ezek mindig trükköznek valamivel.
Gyorsan megkerülöm a sarkot, és az első villanyoszlop felé tartok zörgő bevásárlókocsimmal. Meglepődve látom, hogy az egyik múlt heti lapom még ott van, és rózsaszínes fehéren csillog a rózsás holdfényben. Az emberek mindig leveszik és hazaviszik őket, bárhol van is az a hely. Átkozottul keveset hagynak csak ott, ahová én ragasztom. Közelebb érve rájövök, hogy ez nem az én lapom. Mi a fene? Mi az ott az én oszlopomon? Az emberek tudják, hogy a Főpostán hagyhatnak nekem üzenetet. Turbóüzemmódba kapcsolok, és közelebbről szemügyre veszem. Annyira megdöbbenek, hogy majdnem a járdán koppan az állam.
______Dublini Hírmondó__ Május 20. FLU 1 AZ ÚJ DUBLINI ÉS KÖRNYÉKI HÍREK EGYETLEN HITELES FORRÁSA A MITÖRŐDÜNKTŐD. TŐLÜNK TUDTOK MEG MINDEN LÉNYEGESET SEGÍTÜNK ÉLETBEN MARADNI! MITÖRŐDÜNK - Haver! Plágium? - Letépem a sértő anyagot a villanyoszlopomról, és majdnem elejtem, annyira elkerekedik a szemem. - Dublini Hírmondó a Dani Hírmondó helyett? Van ezeknek egyetlen eredeti gondolatuk is? Szent utánozó majmok, lemásolták a bevezetőmet! Alig néhány átkozott szót változtattak csak rajta! Gyorsan átfutom. Ne dőljetek be az UTÁNZATOKNAK. A Dublini Hírmondó az EGYETLEN napilap, amelyre szükségetek van. Mi segíthetünk, hogy LEGYEN ÚJRA ÁRAMOTOK ÉS VIZETEK!!! Csatlakozzatok hozzánk! Az UTÁNZATOKTÓL eltérően a MiTÖRŐDÜNK minden fontos hírt házhoz szállít, nem számít, milyen nehéz eljutni a „házatokig". NE engedjetek a szörnyű fenyegetésnek az utcákon, és ne olvassatok IFJÚKORI FELLENGZŐS DICSEKVÉST, amely azt tanácsolja, hogy VESZÉLYES petárdákat használjatok és harcoljatok! A MiTÖRŐDÜNK eljön HOZZÁTOK. A MiTÖRŐDÜNK harcol HELYETTETEK. A MiTÖRŐDÜNK vigyáz rátok A FÉNYEN. Ki törődik veletek? MI. MiTÖRŐDÜNK. — Hah! - Csak ennyit tudok kinyögni. — Hah! - ismétlem magam. Végig sem tudom olvasni. Kemény kis gombóccá gyűröm. - Utánzat? - sikerül végül megszólalnom. Annyira megdöbbentem, hogy káromkodni sem tudok. Alig találok szavakat. - Fellengzős? Ki írogat ilyen hülyeséget? Tavaly október óta én védelmezem Dublint, én gondoskodom a fényről! Hónapokon keresztül hordtam az ennivalót és a készleteket azoknak, akik túlságosan féltek elhagyni a rejtekhelyüket. Hónapokon keresztül harcoltam a szörnyekkel, megtaláltam és összegyűjtöttem olyan kisgyerekeket, akik halloweenkor árvultak el, amikor a családjuk máshol ünnepelt és soha nem tért haza, mert az Arnyak vagy másféle Unseelie-k felfalták őket. Hónapokon keresztül én tereltem össze az embereket és vittem el őket Jayne felügyelőhöz, hogy megtanuljanak harcolni. Soha senki más nem vette a fáradságot, hogy előrelépjen, és segítsen az embereknek a túlélésben. Most meg itt van ez? Engem dobál sárral valami lap, ami úgy állít be, mintha én játszanám meg magam? - Komoly seggbe rúgásra lehet itt számítani - dünnyögöm. Amint megtudom, ki a fene ez a Mia-fene-Törődünk. A következő néhány órában a városomban cikázok, letépkedem ezeket a hülyeségeket a villanyoszlopaimról, és felragasztok helyettük egy Dani Hírmondót. Az én oszlopaimat használták. Még saját helyet sem voltak képesek keresni maguknak. Az ÉN piacomra törtek be, az ÉN oszlopaimat használták! Átkozott hülye utánozó majmok.
Forrok a méregtől. Ha valaki felülről figyelne, csak egy elmosódott pacát látna, miközben két színtiszta dühfelhő pöfög ki a fülemen. Úgy gondolom, a holnapi nap jobb lesz. Ujabban azonban úgy tűnik, minden gondolatom téves.
Macskakarmolási láz Négy éjszaka jött el hozzám a nevemet mormolva. Kat, ejti ki ezt az egyetlen szótagot olyan dallamosan, hogy a meny-nyek valamennyi angyalából álló isteni kórus sem tudná felvenni vele a versenyt. Az Unseelie-k nyelvén mondja ki a nevem, cseng tőle a fülem, végül teljesen kiürül az elmém, és csak őt látja a szemem. Annyira gyönyörű, hogy a puszta látványától is kicsordul a könnyem, és amikor letörlöm őket, vértől vöröslik a kezem. Fel is ébreszt, meg nem is. Elvisz egy olyan helyre, amely annyira tökéletes, békés és nyugodt, hogy örökre ott akarok maradni. Kat, az én nevem Cruce. Nem V'lane. Annyira belefáradtam már, hogy az ö aranylóan ragyogó arcát viseljem. Soha feleannyira sem volt olyan tündér, mint én. Az Almok Birodalmába hoztalak, hát nem gyönyörű? Nem érzed magad istenien itt velem? Nem kell félned tőlem. Nem az vagyok, aminek látszom. Veszélyben vagyok. Szörnyű veszélyben. De egy léleknek sem szólhatok, mert mind azt várják tőlem, hogy vezessem őket, erős legyek, és mutassam az utat. Én vagyok a reménységük. Attól félek, hogy az ő „reménységük" hamarosan menthetetlen lesz. Olyan keményen ítélték meg Rowenát! Fogalmuk sincs, mivel nézett szembe. Isten tudja, hány éven keresztül állt ellen hasonló kínzásnak, mielőtt megadta magát! Ki tudja, milyen ember volt, mielőtt a Sinsar Dubh manipulálta? Vele is minden éjjel az történt, ami velem? Vajon a kőerődünk alatti sötétség egyenesen a feje, a szíve, az ágya felé tartott abban a szent pillanatban, hogy lefeküdt és megpróbált néhány lopott órára megszabadulni az irányítás nehéz terhétől? Nem tehetek róla, de azon töprengek, vajon évezredek óta megy-e ez így. Vajon tudta az Unseelie király, milyen pokollá teszi majd az életünket, amikor megszentelt földünk alá temette halálos alteregóját és megbízott minket az őrzésével, majd a saját vérét oltva belénk erősebbé tett bennünket - vagy épp az ereinkben keringő gonoszság gyengít meg minket? Tudta-e, hány nő életét teszi majd tönkre? Hogy hány ember fog meghalni egy nap? Kíváncsi vagyok, hogy réges-régen, amikor egy asszony engem megelőzően ebbe a pozícióba került, és magára vállalta a Rendünk vezetését, azonnal alávetették-e az akarat létező legkeményebb próbájának: a Sinsar Dubh álnok, csábító ostromának. Fogadj el, szabadíts ki, légy legyőzhetetlen, mentsd meg a világot. O, a hatalom szirénéneke. Még én sem vagyok érzéketlen iránta, pedig engem teljesen hidegen hagy a hatalom.
Nem hiszem, hogy valaha is csendben hevert volna odalent. Egy pillanatra sem! Nem hiszem, hogy valaha egyetlen Úrnőt is megkímélt. Figyelemre méltó, milyen sokáig őriztük titokban! Eljött hozzám azon az első éjszakán, amikor az Unseelie király bebörtönözte az otthonunk alatt. Aludtam, és miközben védtelen voltam, befurakodott az álmaimba. Azóta minden éjszaka felkeres. Próbálkoztam altatóval. Csak elkábultam tőle, és még sebezhetőbbé tett a gyönyörteljes kísértéssel szemben. Teljes pompájában áll elém. Megmutatja, mennyivel szebb Cruce, és mindig is mennyivel szebb volt. V'lane csak az eredeti halvány utánzata volt. Cruce fekete és fehér, csodálatos és kemény, erős és tökéletes. Körém fonja bársonyos szárnyait, és olyasmit érzek, amit sosem hittem volna. Egyetértek Margeryvel. Tele akarom pumpálni azt a termet betonnal, ólommal vagy vassal, bármivel, ami távol tarthatná tőlem. Tizedannyi varázsigét sem tudok, mint amennyit Rowena tudott. O mégis kudarcot vallott. Még bezárni sem tudom azt az ajtót! Amikor elkaptuk a Könyvet, ünnepi hangulatban hagytam el a termet, és már régóta nem éreztem annyira könnyűnek a szívem. A Sinsar Dubh végre eltűnt az utcákról, és bár a bebörtönzésének módja egyáltalán nem olyan volt, amilyenben reménykedtem, úgy gondoltam, haladékot kaptunk. Időt a pihenésre és az újjáépítésre, drága időt, amelyre szükségünk van, hogy megbirkózzunk az életünkben bekövetkezett sok-sok változással, a végtelen öldökléssel, és hogy meggyászoljuk sok nővérünk elvesztését. Nem adatott meg ez az idő. Cruce felkeres az ígéreteivel és a hazugságaival, a szépségével és a zabolátlan vágyaival, és azt mondja, csak rám van szüksége. Hogy én, egyedül csak én tudok uralkodni az oldalán; különleges képességem, az érzelmi telepátia egyedül engem tesz alkalmassá arra, hogy valaha is igazán megértsem őt azzal a ritka, kompromisszumok nélküli érzelmi kötődéssel, amely nélkülözhetetlen az Unseelie hercegek számára, és amely nélkül megőrülnének. Szerinte csak én lehetek a társa, és már egy örökkévalóság óta vár rám. Azt állítja, tévesen vádolták meg, és mindannyiunkat becsaptak: ő nem a Sinsar Dubh, a király mindent visszavett tőle abban a pillanatban, amikor bezárta a jégtömbbe. Azt mondja, hogy mindannyiunkkal csak játszik egy okos, ravasz, őrült uralkodó, aki mit sem törődik a gyermekeivel, soha nem érdekelték őt, egyedül az ágyasát szereti, és amint újra a karjában tartotta, a Sinsar Dubh erejét is visszavette. Azt hangoztatja, hogy az ágyas még mindig nem teljesen tündér, és a király azért vette vissza a varázsigéket, hogy folytathassa a munkáját, és minden, ami akkor éjjel a föld alatti teremben történt, csupán szemfényvesztés volt. Elmeséli, hogy újra őt állították be gonosztevőnek, hogy ne nagyon keressük az Unseelie királyt, és inkább amiatt aggódjunk, hogyan tartsuk bezárva az egyetlen herceget, aki képes lenne megállítani, amikor úgy dönt, hogy a világunk feláldozható, és biztosít róla, hogy a király
egy nap fel fogja áldozni a világot - a nem is olyan távoli jövőben. Azt mondja, nekem kell megmentenem az emberiséget. Amikor készen állok rá, megmutatja majd, hogyan szabadítsam ki. Hogy csak én vagyok elég erős és kiegyensúlyozott ahhoz, hogy meglássam az igazságot az orrom előtt, és elég bölcs, hogy nehéz döntéseket hozzak. Csalárdul beszél, és én ezt tudom! Mégis kezdem elveszíteni a csatát. Reggelente úgy ébredek, hogy magamon érzem az illatát. A számban az ízét, a bőrömön a nyelvét. Betölt, ahogy férfi még soha: a testemet, az elmémet, a lelkemet. Szeretkezik velem, ellenállok, de valahogy mégsem. Álmaimban elutasítom, mégis megteszem, és imádom minden egyes csodás, lélekperzselő pillanatát. Újra meg újra úgy ébredek, hogy elélvezek láthatatlan szeretőmtől. Reszketek a forróságtól. És a vágytól. Meg a szégyentől. A nővéreim számítanak rám. Én vagyok a vezetőjük. Hogyan fogom ezt túlélni? Hogyan akadályozzam meg, hogy értem jöjjön? Biztos van olyan varázsige, amely megállítja, védvonalak, rúnák, amelyeket az ágyam köré helyezhetek! Talán itt kellene hagynom az apátságot, most, mielőtt túl késő. El tudom hagyni a nővéreimet? El merem hagyni őket? Ha nem megyek el most rögtön, lesz valaha megint annyi akaraterőm, hogy elmenjek, vagy egy éjszaka odalent találom majd magam, reszkető kezem a rácsot markolja, és bármire hajlandó leszek, csak hogy kiszabadítsam Cruce-t? Hányan haltak meg azon az éjjelen, amikor Rowena szabadon engedte a Sinsar Dubh-X., hány gyilkosság szárad a lelkén? Maradt addigra egyáltalán lelkiismerete, vagy teljesen megrontotta a Könyv? Ki lép a helyembe, ha én elmegyek? Nincs rá semmi biztosíték, hogy az utódom erősebb lesz nálam, vagy hogy jobban ellen tudna állni Cruce csábításának. Margery meddig tartana ki ilyen kísértéssel szemben? Milyen kegyetlenné válhatna, ha a Sinsar Dubh ereje megrontaná a szívét? Istenem, segíts, maradnom kell. Meg kell nyernem ezt a néma, láthatatlan háborút, és senki sem tudhat róla. Istenem, segíts!
Baj előttem, baj utánam - Hát itt vagy - mondja Jo, amikor lassan elhaladok a kölyökklub mellett. - Már majdnem fél kilenc. Azt hittem, nyolcra kell jönnöd. - Kisminkelte magát. Soha nem szokott sminkelni. És valami csillogót kent a szemhéjára meg a melle közé. Dühítő. Nem tudom, miért változott meg. Jó volt pont olyannak, amilyen volt. A „kell jönnöd" rész nagyon érzékenyen érint. Csak tetézi a bajt. Szar napom volt. így is minden önuralmamra szükségem van, hogy elrejtsem, mennyire fáj a rövid, divatos szoknyát viselő Jo látványa, ahogy pincérkedik és tündéreket szolgál ki. De magamba fojtom, mert ha csak egy kicsit is látszódna rajtam, ki tudja, mit tenne Ryodan? Az a fickó annyira kiszámítható, mint az interdimenzionális tündérkátyúk, azaz a töredezett tündérvilág sodródó darabkái, amelyekben csak akkor tudhatjuk, mi vár ránk, amikor már körbevettek az aligátorok. - Mac téged keres - mondja. Vadul tekergetem a nyakam, ahogy igyekszem egyszerre átfésülni a Chester's minden kisebb klubját. - Itt van? - Mi? - Jo üres tekintettel néz rám, és rájövök, hogy biztos turbóüzemmódban beszéltem. Előfordul néha, ha ideges vagyok. Vibrálni kezdek, és szerintem a többiek ilyenkor csak egy szúnyog magas frekvenciájú zümmögését hallják. - Itt van? - lassítok le egy másodpercre, hogy megkérdezzem, aztán sebesen forgolódom tovább. - Nem. Fél órája ment el Barronsszel. Megsérül a nyakad, ha nem lassítasz, Dani. Hátborzongató, amit művelsz. Épp elkerültétek egymást. Amire nem került volna sor, ha időben jössz. Mi a baj? Hófehér lettél. Ha időben jövök. Azért volt itt Mac, mert engem keresett? Rám vadászik? Tudja, hogy nyolcra kellene jönnöm „dolgozni"? Szédülök. Jó lenne, ha megint áramlana vér a fejembe. Néha azt hiszem, hogy a szívem és az ereim a testem többi része nélkül kapcsolnak nagy sebességre, felkészítve a testem a menekülésre vagy a harcra, és minden energia a kardot tartó kezembe vagy a lábamba áramlik, ezért aztán az agyamban nem is marad. Csak ezzel magyarázható, mennyire meghülyülök, amikor mérges leszek vagy aggódom. De a pasik ugyanígy vannak a farkukkal, pedig ők nem is tudnak szupersebességre váltani, szóval ez talán csak valamiféle tervezési hiba az embereknél. Intenzív érzés? Ugyan! Azonnali agyhalál. - Hol a faszban van az italom, ribanc? Akarsz belőlem egy darabot, vagy mi? - morogja egy közeli asztalnál ülő Unseelie. És szó szerint gondolja, amit mond. - Mondd, hogy te nem eszel belőlük. - Pfuj! Soha! - feleli Jo, mintha el sem hinné, hogy ilyet kérdeztem. - Melíroztattál?
Öntudatosan mosolyogva megérinti a haját. - Csak egy kicsit. - Soha nem szoktál. És sminkelni sem. - De néha szoktam. - Egyszer sem tetted, amióta ismerlek. És még soha nem láttalak csillogó izével a melleid között. Mondana valamit, de aztán megrázza a fejét. - Ezeknek a rémségeknek csinosítod magad? - Ribanc, azt kérdeztem, hol az italom? Az Unseelie-re nézek. Végigméri Jót, és megnyalja vékony, undorító ajkait, mintha Jo lenne a következő fogás. Túlságosan is személyes a mozdulat. Egy Unseelie épp most nevezte ribancnak Jót. Nő a nyomás a koponyámban. A kard markolatára siklik a kezem. Mielőtt ráfonódnának az ujjaim, hegyomlásszerű férfiak vesznek körül. Ryodan négy emberének gyűrűjében úgy érzem magam, mintha enyhe áramot vezetnének belém egy gleccseren állva. Még sosem tapasztaltam ilyet, csak ha arról a fickóról vagy Barronsről volt szó. - Az az Unseelie ribancnak nevezte Jót - közlöm velük. A sötét tündér egyértelműen rászolgált a halálra. - A főnök azt mondta, hogy ha megölsz egy tündért a védett övezetben, a pincérnő a szemed láttára hal meg, méghozzá nagyon lassan - mondja Lor. - Aztán téged is megölünk. Többé nem emlékeztetünk erre. Többé nem lépünk közbe. A te felelősséged, kölyök. Uralkodj magadon, különben megölöd a lányt. Te. Mi csak a fegyver vagyunk, amely végez vele. És amikor lassú ölésről van szó, kurvára találékonyak vagyunk. Jo szeme elkerekedik. Látja az arcukat. Tudja, milyen szeszélyes vagyok. Sóhajtok, és elengedem a kardom. - Hűha, haver, sosem hallottalak még ilyen sok egész mondatot mondani egymás után. Ma egyenesen bőbeszédű vagy. — Lor általában nyers erővel intézi el a dolgokat. Nála a fogságba ejtés és elhurcolás jelenti a csábítást. Jobb, ha az ember nem néz a szemébe. Különben az ágyában végzi, akár akarja, akár nem. Baljós pillantást vetek rá. Azt mondja, hogy uralkodjak magamon, de a Chester'sben ez szerintem csak akkor lehetséges, ha fejbe vágom magam néhányszor egy gumibottal, és elájulok. - Ribanc, azt kérdeztem, hol a faszban van az italom? Majdnem felrobbanok. Kiürül az agyam. A kardot forgató kezem megduzzad, megtelik vérrel és buzgalommal. Jo rám néz, majd elfordul. Aztán odamegy, hogy kiszolgálja az Unseelie-t. Aki nem tiszteli. Ebbe belepusztulok.
De Jónak nem szabad. így aztán nekem sem. Elfordulok, átvágok a fickók között, és közben nem felejtem el jól oldalba vágni Lort a könyökömmel. Vicsorog. A szempillám rebegtetem. - Kölyök, sietősen fel kell nőnöd. - Vicces. Azt hittem, mindenki másnak el kellene felejtenie, hogy felnőtt. - Valaki be fog törni, édesem, mint egy lovat. - Arra. Sosem. Kerül. Sor. Halálra unom magam, miközben Ryodan irodájában ücsörgök. Azt hittem, elmegyünk, és nyomokra vadászunk a megfagyott helyekkel kapcsolatban. Eddig Ryodan az egyetlen, ami mindkét helyszínben közös. Mindkét hely az övé, mintha valaki őt és az általam védett társadalom szemetét támadná: a tündéreket és a tündérszerető embereket. Az jár a fejemben, hogy ha elég sok ingatlana fagyna meg, és ez kiderülne, az emberek elkerülnék a Chester'st. Vendégek hiányában bezárhatna a klub. - Reménykedni mindig lehet - jegyzem meg dühösen. Ryodan még csak észre sem veszi, hogy megszólaltam. Mocorgok a székemen, és haragos pillantást vetek a feje búbjára. Papírmunkát végez. Már több mint egy órája. Miféle papírmunkára lehet szükség ebben az elcseszett világban? Nem szólt semmit, amikor beléptem, így aztán én is hallgattam. Már egy órája, hét perce és harminckét másodperce ülünk itt néma csendben. Az asztala szélén dobolok egy tollal. Nem én fogok először megszólalni. - Szóval mi a fenéért vagyok megint itt? - kérdem. - Mert én azt mondtam - feleli, de fel sem emeli a fejét, bármilyen hülyeségen dolgozik is. - Legközelebb azt akarod, hogy én kezeljem az irataidat? Robin vagyok Batman mellett, vagy csak valami hülye kisegítő asszisztens, aki a ceruzáidat hegyezi? Nincs jobb dolgunk? Mondjuk megoldani egy rejtélyt? Azt akarod, hogy még több ingatlanod fagyjon meg? Csak ülünk és várunk, hogy újra megtörténjen? - Robin és a hülye kisegítő asszisztens időben érkezett volna. Unott ernyedtségemet félretéve kihúzom magam, és gyorsabban kopogok a ceruzával. - Erről szól ez az egész? Büntetsz a késésemért?
- Okos lány. Ne kopogj azzal a tollal. Kurvára idegesít. Még gyorsabban kopogok. Ö is kurvára idegesít engem. - Szóval ha legközelebb időben jövök, nem kell itt ülnöm, és figyelnem, ahogy hihetetlen hülyeségekkel foglalkozol? A toll fele - nem az, amelyik az ujjaim között volt - hirtelen műanyag porrá változik. Csak pislogok. Ryodan olyan gyorsan zúzta össze a tollat, hogy nem is láttam a mozdulatát. Most viszont látom az apró, kék műanyagdarabkákat a kezén és az elmaszatolódott tintát a papíron, amelyen dolgozik. Még jobban kihúzom magam ültömben. Sok mindenben kell versenyeznem vele, ha valaha is olyan gyors akarok lenni, mint ő. - Teszem, amit teszek, Dani, mert a hétköznapi dolgoktól forog a világ. Bárki irányítja is a napi taposómalmot, mindenki valóságát irányítja. - Ezért lopod el az összes ennivalót? - Hát ezért jött rád a roham és törted össze a ládákat. Nem. Én fegyvereket gyűjtök. Az élelmiszert valaki más halmozza fel. Az még nekem is túl snassz. Én felfegyverzem az embereket, táplálom a mohóságuk. Valaki más akarja kiéheztetni őket. Akaratom ellenére csodáló pillantást vetek rá. - Tudtad, mi történik. - Régebb óta tudja, mint én. - Már egy ideje kiürítik az üzleteket. Hol voltál? - Szerintem láncra verve valaki tömlöcében. Haver, légyszi, csinálhatnánk valamit, mielőtt meghalok az unalomtól? Van egy megoldásra váró rejtélyünk! Rám néz. Hogyan gondolhattam valaha is azt, hogy kifejezéstelen az arca? Egész mondatok olvashatók le róla. A szemem forgatom. - Most biztos csak viccelsz. Előredönti a fejét, és vár. - Tényleg azt akarod, hogy kimondjam? Összefonja a karját a mellkasa előtt. Majdnem megfulladok a saját nyelvemtől, amikor igyekszem kimondani. De bármit megteszek, hogy ne kelljen egész éjjel ebben az irodában ücsörögnöm. Kezdem unni, hogy az Unseelie-ket figyeljem a magas szárú tornacipőbe bújtatott lábaim között. Gondolatban egy csomó megfigyelést tettem. Fiatal testemnek akcióra van szüksége. Van bennem egy árammal teli vezeték, amely a bőröm alatt szikrázik. Ha nem sütöm ki magam, belehalok. Hajrá, éjszaka! Kint zajlanak az események, én meg idebent ragadtam! - Legközelebb. Időben. Érkezem. - Helyes. Legközelebb nem kell egész éjjel az irodámban üldögélned.
Felpattanok. - Csúcs! Menjünk! Visszanyom a székre. - De ma este elcseszted. Itt maradsz. Hét órával később az jut eszembe, hogy Lornak esetleg igaza van. Talán engem is meg lehet törni. Hét óra unalom után csupa odaadás vagyok, és gyakorlatilag bármit megtennék, csak hogy kijussak innen. A láncokkal megbirkózom. Az unalommal - kizárt. Az agyam megelőzi a lábam, és nem szeretek arra gondolni, hová megyek. Csak megyek. Pontban reggel hatkor Ryodan felnéz, és megszólal. - Ma este nyolckor, Dani. Gyilkos pillantást vetek rá, és az ajtó felé tartok. Nem nyílik. Rámeredek. Egy egész éjszakát elvesztegettem. Még több másodperc telik el, miközben várom, hogy fogva tartóm elengedjen. Az én szememben nem sok bűncselekmény létezik. Bűn sem sok. De mindkét lista első helyét az időpocsékolás foglalja el. Szórakozzunk, csináljunk valamit, ami király, játsszunk videojátékokkal, dolgozzunk keményen, ha úgy tartja kedvünk, csak csináljunk valamit. Az elfecsérelt idő olyan, mint az abortusz: élet, amelyet soha nem élnek, és eltűnik, egyszerűen csak eltűnik. Egy ketrec és egy nyakörv túlságosan is sok időmet rabolta el. Amikor már épp begorombulnék, Ryodan csinál valamit, és az ajtó visszahúzódik a sima üvegfalba. Hallom a hangját, miközben kiviharzom onnan. - Elvesztegetted az időmet, Dani. Én is a tiédet. Felé pördülök, öklöm a derekamon. - Ez hülyeség! Nem is volt arányban a kettő! - Ritkán lesz olyan. - Kilenc és fél órámba került harminc nyavalyás kis perc? - Úgy bánok veled, ahogy te velem. Mivel én nagyobb és idősebb vagyok, úgy vélem, ez mindig csak rosszabb lesz. - Ez most arányos lesz: ha akkora faszfej leszel, amilyen nagy és öreg vagy, haver, az már komoly faszfejűség. Ez nem fair. Nem teheted meg, hogy egyszer teljesen igazságtalanul cselekszel, utána meg minden oké. - Én bármit tehetek, amit akarok. - Kinek az átkozott képregénye ez? — tör ki belőlem. - Ez az én mondatom. Amikor felnevet, megváltozik az arca. Hirtelen már nem is látszik olyan öregnek. Boldognak tűnik. Szabadnak. Teljesen másnak. Korábban még sosem láttam ezeket a nevetőráncokat a
szeme körül. A gondolataim visszatérnek a négyes szinthez, és megint ott látom a nő mögött; felnyög, ahogy akkor éjjel, aztán felnevet, és majdnem elhányom magam az emlékektől. Nem tudom, mi van velem. Bárcsak soha ne mentem volna le arra az átkozott négyes szintre! Csak állok, és bámulom tátott szájjal. Az ajtó a helyére siklik az orrom előtt. - Korán jöttél. Dacos pillantást vetek rá. Persze azt hiszi, miatta érkeztem előbb. Hát nem. Mac tegnap éjjel nyolckor járt a Chester'sben. Szerintem rám vadászik. Mivel nem késhetek el, hogy elkerüljem, korán kell jönnöm. - Elromlott az órám. Azt hittem, már annyi az idő. - Neked nincs órád. - Látod? Tudtam, hogy valami nem stimmel. Gyorsan megyek is, és szerzek egyet. Majd holnap jövök. Időben. - Az ékszerek beleakadhatnak valamibe harc közben. Az egyetlen kivételt egy Táncostól kapott karperec jelenti, amely szorosan a karomra simul. Ráadásul ha nincs mellettem Ryodan, hogy parancsolgasson, talán előbbre is jutnék a nyomozásban. - Eszedbe se jusson. Az iroda egyik székébe vetem magam, és oldalt himbálom a lábam. - Ma este mit csinálunk. - Most én is úgy beszélek, mint ő. Nem viszem fel a hangsúlyt a kérdés végén. - Bárcsak minden téren ilyen jól csinálnád, amit mondok, Dani. - Unatkoznál. - Te is. Három újabb hely fagyott meg Dublinban. - Három! - Felegyenesedem a székben. - Mind a tiéd? - Helyi épületek. Egyáltalán semmi közöm hozzájuk. Basszus, akkor oda az elméletem, hogy Ryodan a célpont, s vele együtt a reményem is, hogy lassan kihal a Chester's. - Sérültek? - A három helyen nagyjából ötven. - Emberek vagy tündérek? - Emberek. - Csak emberek? Bólint. Halkan elfüttyentem magam. Még ötven ember halt meg. Az emberi fajt egymás után érik a csapások. - Akkor miért érdekel? Nem a te felségterületeden történt. Semmi sem sérült meg vagy
pusztult el, ami a tiéd. - Más okok miatt akarom, hogy ne legyen több ilyen eset. - Például? Olyan gyors vagy, mint én. Bárkit le tudsz hagyni. Még több dolgot lophatsz el, hogy pótold a megfagyott cuccokat. Akkor mit akarsz? - Miféle indítékai lehetnek egy ilyen fickónak? - Halloweenkor leomlottak a világainkat elválasztó falak. Azóta megváltoztak a dolgok. Többé nem érvényesek a fizika emberi törvényei, már csupán hiú ábrándképek. Lehetséges, hogy a tündérvilág egyes részei spontán megjelennek, és beleolvadnak a mi világunkba. Lehetséges, hogy véletlenszerűen történik, azonnal, figyelmeztetés nélkül. Egyik ingatlanomban sem láttam meglepetést az arcokon. Nézd a nagyobb képet, nézd, mi történhet még az olyanokkal is, akik hozzánk hasonlóan mozognak. Hirtelen övé a teljes figyelmem, és mindkét lábam a padlón, mert egyáltalán nincs ínyemre a gondolat. - Úgy érted, hogy ha ott történik, ahol vagyok, az egyik pillanatban még élek, a másikban meg már halott vagyok. Még csak nem is tudnék róla. Egyszerűen meghalnék! — Ökölbe szorítom a kezem. Annyira megdöbbenek, hogy küzdeni akarok, most rögtön. - Pontosan. Azonnali halál. Figyelmeztetés nélkül. Észre sem veszik. Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem ez kurvára sért. Tehát nincs ragyogó glória, nincs hősies küzdelem! Teljesen értelmetlenül halnék meg. És ami még rosszabb: nem is élném át. Mekkora szívás lenne, ha egész életemben várom, hogy meghaljak, és amikor megtörténik, még csak nem is tudok róla? Szerintem a Halál olyan, mint egy videojáték utolsó szintje. És ha igaz, amit Ryodan állít, és megfagyok, sosem jutok el az utolsó szintre. Az utolsó előttin megszűnők létezni. De amikor majd itt lesz az ideje, én le akarom játszani azt az utolsó menetet. Bele akarok kóstolni mindenbe, még a halálba is. Hirtelen száztíz százalékosan érdekel a rejtély megoldása. Ötven további áldozat plusz a teljesen értelmetlen halál lehetősége igencsak motiválóan hat együtt. Csak akkor kerül be az ember a történelemkönyvekbe, ha valami nagy tettet hajt végre. Eltöprengek néhány gondolaton, aztán hangot adok nekik. - Először is, a klubodban tartózkodó embereket egy kicsit lefoglalta, hogy kínozták és ölték őket, szóval érthető, ha nem vették észre, hogy hamarosan váratlanul és meglepő módon meg fognak halni, másodszor, nem tudom pontosan, milyen egy meglepett Unseelie, de támadt egy remek ötletem: lemegyek, és kinyírok most rögtön párat, hogy gyakorlati megfigyeléseket gyűjtsünk. -Azt nem említem meg neki, hogy ma reggel, miután elmentem innen, fél tucat különböző fajtát már elkaptam és megöltem, de még így sem tudtam rájönni, mit jelent az arckifejezésük. Az ő arcuk egyszerűen nem olyan, mint a miénk. Amikor válaszra sem méltatja a megjegyzésemet, megszólalok. - Három új hely? - Mi van, ha egyre gyakrabban ütköznek ösz-sze a világok? Hamarosan több tucat hely jegesedhet el. Ha tényleg ez történik, hogy a fenébe fogjuk megakadályozni? - Mindegyik tegnap éjjel fagyott meg, néhány óra különbséggel. Kettő már felrobbant. Talpra pattanok. - Haver, meg kell néznünk a harmadikat, mielőtt még az is a levegőbe röpül!
Az élet országút, és én egész éjjel utazni akarok rajta Lassan, emberi sebességgel megyek át a Félpennys hídon. A legújabb jégszobor helyszínén semmi újat nem tudtunk meg. A többihez hasonlóan ez is felrobbant, nem sokkal az érkezésünk után. Hússzínű repeszdarabok között tűztem el onnan, és úgy tettem, mintha nem ujjak és fejek röpködtek volna szanaszét, amelyeket nem sikerült megmentenem. Az újonnan eljegesedett helyekben semmilyen hasonlóságot sem fedeztem fel. Kettő közülük olyan kis föld alatti pub volt, amelyek mindenhol feltűnnek a városban, a harmadik pedig egy fitneszterem, ahol hárman fagytak meg a kristálytálak gyűrűjében, jóga közben. Hát ez meg milyen fura? Ilyen időkben jógázni! Eddig tehát van egy föld alatti klub a Chester'sben, egy raktárépület a város külterületén, két kis belvárosi pub meg egy fitneszterem. Néhány helyen voltak emberek, Unseelie-k és birodalmi őrök is, máshol viszont nem, így bármi folyik is itt, nem egy bizonyos ember a célpont, például Ryodan, és nem is bizonyos áldozatok csoportja. Minden egyes helynél úgy tűnik, hogy véletlenszerű, spontán eseményekről van szó. Kivételesen lassan vánszorgok, de most nagyon töröm a fejem, és ha ilyenkor száguldók, sok mindennek nekimegyek. Már halványodnak a zúzódásaim, és néha megpróbálok egy egész napra normális színű lenni. Túlságosan fel vagyok spannolva, nem tudok aludni. Van ilyen néha, és ilyenkor nem tudok mást tenni, csak megvárom, amíg elmúlik. Muszáj csinálnom valamit, különben belebolondulok. A Liffey folyótól délre, a kedvenc sarki penthouse-ában találok rá Táncosra. A két külső fal a padlótól a mennyezetig teljes egészében üvegből készült és az utcára néz. Amikor odaérek, Táncos egy kis szőnyegen fekszik a napfényben. Az ingét levetette, a szemét lehunyta, szemüvege a padlón hever mellette. Egy nap hatalmas férfi lesz belőle, már ha magára szed valaha pár kilót. Nyurga és vékony; amikor utoljára megmértük magunkat, harmincöt centivel volt magasabb nálam. Van, hogy elfelejt enni. Sötét haja egy kicsit hullámos, és csak akkor vágatja le, ha már útban van neki; ilyenkor engem szokott megkérni rá. Puha. Szeretem, amikor az álláig ér, mint most is, és nem takarja el az arcát. Ha rajta van a szemüvege - vagyis ha ébren van, szinte mindig, mert annyira rövidlátó (utálja a szemüveget, a falak leomlása előtt el akart menni egy lézeres szemműtétre) —, úgy néz ki, mint egy nagydarab, szexis zseni. Ilyet sosem mondanék neki! Tetszik a keze. A lába óriási! A szeme sem nem zöld, sem nem kék, inkább kékeszöld, mintha tündéri árnyalatú lenne. Szebb szempillája van, mint nekem. Amikor meglátom, nem kérdem, hogy „hol voltál, haver, már kezdtem aggódni", mert mi nem vagyunk ilyenek. Teljesen egyedül élte túl a falak leomlását. Ahogy én is. És nem kérdem, hogy „mi történt akkor éjjel, amikor Ryodan megjelent és magával vitt, te hová tűntél?". Nem számít. Most itt vagyunk. Mintha éreznénk a zsigereinkben, hogy soha nem tart sokáig, és a másikunk végül úgyis felbukkan majd egy nap. Amikor becsukódik az ajtó, a könyökére támaszkodik. Tudja, hogy én vagyok az, mert tíz csapdát kellett ártalmatlanítanom, hogy eljussak idáig. Senki más nem lett volna képes rá valamelyik riasztó beindítása nélkül. Vagyis Ryodan igen, mert úgy tűnik, ő minden átkozott szabály alól kivétel. Egy kicsit összeszorul a szívem, amikor Táncosra nézek. Nem voltak ugyan testvéreim, de
szerintem ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Mindig alig várom, hogy láthassam, és elmondhassam neki, mi jár a fejemben, miket láttam, és kikérjem a véleményét. Néha, amikor találkozunk, megállás nélkül beszélgetünk órákon keresztül, és annyira izgatottak vagyunk, hogy makogni kezdünk, mert annyira gyorsan akarunk mondani valamit. Végiggondolom, hogy beszéljek-e neki a fagyott helyekről és erről a nyomozásom tárgyát képező rejtélyről, de nem akarom, hogy Ryodan az eddiginél is nagyobb figyelmet szenteljen Táncosnak. Már az is megőrjít, hogy tud a létezéséről. Azt akarom, hogy biztonságban legyen. Ráadásul ismerem őt. Ha csak egy kicsit is sejtené, hogy itt egy ekkora rejtély, mindenfelé szimatolna, ami az életébe kerülhetne. Nem számít, mennyire lenyűgöz Táncos okossága. Ryodan rosz-szabb, mint a leomló falak vagy a széteső világ. Öt csak akkor éli túl az ember, ha Ryodan is akarja. - Mega, azon gondolkodtam... - Állítsd le a nyomtatást! Különszámot kell kiadnom a Dani Hírmondóból - Talán. Amikor elvigyorodik, én is rávigyorgok. Táncos gondolkodása fényes eredményeket hoz. Az ember el sem hinné, milyen bombákat készít. Néha csak úgy szórakozásból robbantgatunk. Olyasmiket, amiket amúgy is fel kellene robbantani, például olyan helyeket, ahol régebben sok Árny rejtőzött, mert egy nap, ha még léteznének ezek az épületek, talán visszatérnek, mint a vándormadarak. - Elgondolkodtam azon, amit a csótánygyerekekről meséltél -mondja. - Tényleg? - Elnyúlok mellette a napon, felé fordulok, és én is a könyökömre támaszkodom. Szeretek a szemébe nézni, amikor nincs rajta a szemüvege. Ritkán van részem benne. - Tudod, meddig maradhatnak test nélkül, legyen az a Csótánypapa vagy egy ember? - Nemtőm. Táncos, végre ráakadtam a Sikoly negyedik részére. Nem akarod megnézni ma este? - Tegnap este már megnéztem - feleli szórakozottan, miközben a hajába túr, amitől különös, nagyon dögös tüsi frizurája lesz. Bamba tekintetén látom, hogy elveszett a gondolataiban, és nincs tudatában a körülötte lévő világnak. Sokszor csinálja ezt. - Megnézted nélkülem? - Ez bánt. Imádjuk a horrorfilmeket. Faljuk őket, mert jókat nevetünk rajtuk. Máshogy láttatják a világot. Kerestük már egy ideje ezt a filmet, hogy megnézzük. Táncos nem szokott egyedül videózni, legalábbis nem tudok róla. - De megnézem még egyszer. Klassz volt. - Oké. - Még mindig bánt, bár semmi okom rá. Ma este megnézi velem. Mi van, ha tegnap este is látta? És mi van akkor, ha valaki mással is látta? Ilyenekkel én nem foglalkozom. Nem tartozik rám, mi történik, amikor nem vagyok vele. - Mi van a Csótánypapával? - Felrobbantani nem lehet a szegmenseket. Felgyújtani sem. De mi van, ha nem engedjük visszatérni őket a testhez? Bármilyen testhez. Emberéhez vagy a sajátjukhoz. Az nem oldaná meg a problémát? Az a célunk, hogy ne furakodjanak be még több ember bőre alá. Halhatatlanok, és túl értékes az időd ahhoz, hogy több ezer darabka után szaladgálj a kardoddal. így azon kezdtem gondolkodni, mi lenne, ha valamiféle kemény és atombiztos, spray-ből fújható műanyagot használnánk? Beborítaná őket, és akkor semmihez sem tudnának kapcsolódni. Már dolgozom a képleten. Amint kész, megtölthetjük azokat a kis permetezőtartályokat, amelyeket a vasboltból emeltünk el, és kipróbálhatnánk. Már felszereltem pár szórófejet.
Hát ezzel foglalkozott. És amikor tegnap este végzett a munkával, kikapcsolódásképpen megnézett egy filmet. Nem nagy ügy. - Van egy anyag. Kábé hat milliméter vastagon köt meg. Még igyekszem eltalálni a tökéletes szilárdságát. Azt hiszem, rájöttem, hogyan adjak vasat a keverékhez úgy, hogy mégse legyen merev. Hogyan kapcsolódnak a szegmensek a Csótánypapához? Lábakkal? Szívókorongokkal? Hogyan jutnak az emberek bőre alá? El tudnál kapni párat, hogy kísérletezhessek rajtuk? - Te vagy a Király, ugye, tudod? - Nem, te vagy a Király - feleli vigyorogva, és ezt oda-vissza elismételjük még párszor. Szerinte én vagyok a Király, mert el tudom kapni őket. Én az adottságaimmal születtem. Táncos viszont állandóan agyai valamin, és megpróbálja jobbá tenni a dolgokat. Baromira lenyűgöz, hogy különleges képességek és barátok nélkül élte túl a falak leomlását. A padlón fekszünk és lazítunk, mert Dublinban ritkán süt a nap, mindenféléről beszélgetünk, kivéve olyanokról, hogy merre jártam én és merre járt ő, amikor nem voltunk együtt. Nem mesélem el neki, hogy majdnem négy napig bezárva tartottak valahol, ő meg nem kérdez. Ezt szeretem benne. A barátok nem zárják kalitkába egymást. Figyeljük, ahogy a nap vándorol az égen, és Táncos néha felkel, hogy hozzon nekem ennivalót. Elmondja, ellenőrzi a boltokat, és szinte mindegyiket kifosztották. Háromszor kell leállítanom magam, hogy ne kotyogjak ki semmit az általam látott megfagyott helyekről. Hét óra tájban fészkelődni kezdek, és mérges leszek, mert nem akarok elmenni, de valaki más rángatja a zsinórjaimat, szóval muszáj. Elég korán kell a Chester'sbe érnem, hogy elkerüljem Macet, de ne annyira korán, hogy Ryodan elbízza magát. Felsóhajtok. — Valami aggaszt, Mega? — Csak el kell intéznem néhány dolgot. — Azt hittem, videózni fogunk. Találtam egy egész doboz Skittles drazsét a reptéren. És szárított húst. Klassz dolgokat. A homlokomra csapok. Skittles, szárított hús, film. Mit képzeltem, talán azt mondom, hogy videózzunk ma este? Már nem az enyémek az estéim. Valaki más rendelkezik felettük. Ez nem csupán keserű pirula, amelyet le kell nyelnem. Olyasvalaki számára, mint én, ez méregkapszula. Az nem számít, hogy meg akarom oldani a fagyott helyek rejtélyét, és meg akarom akadályozni, hogy még több ártatlan ember haljon meg. Nem bírom elviselni, hogy Ryodan mondja meg, mikor, hogyan és hol csináljam. Szinte azt éri el vele, hogy egyáltalán nem akarok ezzel foglalkozni. Utálom, ha irányítanak. Nem tehetem meg, hogy nem megyek el a Chester'sbe, mert nem tudom, mit tesz Ryodan Jóval, ha nem dugom oda az orrom, és kizárt, hogy vállaljam ennek a kockázatát, és megpróbáljam kideríteni. Nem tudom, vajon megtalálna-e itt, összetörné-e a tévét és a DVDlejátszót, aztán a föld alatti börtönébe zárná-e Táncost. Sosem tudom, mi a következő lépése. De egy dolgot kristálytisztán látok. Tönkreteszi az életemet.
* Berobbanok Ryodan irodájába. — Eleget voltam már bezárva életemben - jelentem be. Idefelé jól felhúztam magam, és a dolog igazságtalanságáról morogtam. Felpillant a papírmunkából. - Papírmunka! Szent sokasodó ívek! - morgolódok. — Állandóan csak ezzel foglalkozol? Nem csoda, ha annyira szeretnéd, hogy átjöjjek, mert Mega szuperizgalmassága feldobja kicsit az unalmas életedet. - Annyira dühös vagyok, hogy vibrálok, és az asztalán fekvő papírlapok mozogni kezdenek a légfuvallatban. Amikor nagyon felmérgesítem magam, én is átrendezem a levegőt kicsiben, ahogy a tündérek nagyban, csak én nem tudom befolyásolni a hőmérsékletet. Néha azért csinálom, hogy a frászt hozzam vele másokra és kibillentsem őket az egyensúlyukból. Ro összecsinálta magát tőle. Ryodan elkap egy papírlapot, mielőtt az leröpülne az asztalról. - Valami baj van. Ezt meg hogy csinálja? Kérdez, de egyáltalán nem hangzik kérdésnek. Gyakoroltam én is, de nem könnyű. A hangszálak fel akarják vinni a hangsúlyt a kérdések végén. Próbálom átprogramozni magam. Nem mintha olyan akarnék lenni, mint ő (legalábbis nem a jelenlétében), hanem azért, mert szerintem jó dolog próbára tenni magunkat és legyőzni a kényszert. Nagyobb önuralmat tanulni. A hajam felhőként száll a fejem körül, a szemembe lóg. Mindkét kezemmel hátrasöpröm, és azt kívánom, bárcsak szárított húst ennénk most Táncossal és jól szórakoznánk. - Igen! Például talán nekem is van életem! Talán vannak terveim, amelyek ütköznek a te hülye „minden este nyolckor munkára jelentkezel" szabályoddal. Csak nekem kell minden áldott éjjel dolgoznom! Talán kaphatnék néhány szabad éjszakát, hogy azt csináljam, amit én akarok. Olyan átkozottul nagy kérés ez? - Randid van. Megint valami, ami nem kérdés, de a „randi" szó és Táncos ugyanabban a gondolatban meglepő. - Mi van? Amikor Ryodan feláll, eltörpülök mellette. Olyan emberek között élek, akik magasabbak nálam, de Jo szerint fogok még nőni. Sokat méregetem magam. Nem akarok örökre 159 centi maradni. - Terveket említettél. Nem mondtad, miket. - Átkozottul semmi közöd hozzá. - Nekem mindenhez közöm van. - A magánéletemhez nincs. Ezért hívják magánnak. - A kis barátodról van szó. - Ne beszélj róla. Ne is gondolj rá. És nem kicsi. Ne hívd így. Egy nap nálad is nagyobb lesz.
Majd meglátod. - Most nincs itt az ideje olyan kölyökkel játszani és ügyetlenkedni, aki nem tudja, mit kezdjen a saját farkával. Most érte el, hogy Táncos farkára gondoljak. Annyira kellemetlen a gondolat, hogy elkezdek egyik lábamról a másikra ugrálni. - Ki mondott itt bármit is farkakról? Csak meg akarok nézni egy filmet ma este! - Melyiket. - Az meg mit számít? Rám néz. - A Sikoly 4. részét. Most boldog vagy? - dühöngök. - Nem túl jó. - Táncos szerint igen - felelem morcosan. Rajtam kívül mindenki látta? - Ez is mutatja, mit tud. - Valami bajod van vele? - Igen. Miatta vagy ilyen szar hangulatban ma este, és nekem el kell viselnem. Szóval gondoskodj jobb hangulatról, vagy én gondoskodom Táncosról. A kard markolatára siklik a kezem. - Ne is gondolj arra, hogy megpróbálsz elvenni tőlem valamit, ami az enyém. - Ne kényszeríts rá. Előbukkantak a tépőfogai. Megrázom a fejem, és elfüttyentem magam. - Haver, mi vagy te? Hosszan, zordan néz rám, és látok valamit a szemében, amit hajszál híján megértek. Úgy érzem, ismernem kellene ezt a tekintetet, de nem tudom értelmezni. Nagyobb a légmozgás ebben az apró, zárt irodában, mint amit én szoktam kelteni, és rájövök, hogy ő is vibrál — és ő is kelt légmozgást. Rettenetesen dühös vagyok. Van valami, amit ő nem tud, csak én? Amikor lenézek az üvegpadlón keresztül, látom, hogy mindenki lassan, hétköznapi sebességgel mozog alattunk. Mindketten turbóüzemmódra váltottunk. Észre sem vettem, hogy felgyorsítottam. Ryodan áll le előbb. Nekem kell még egy másodperc, hogy megfékezzem az indulataimat. Amikor sikerül lelassulnom, egy székbe huppanok, és átvetem az egyik lábam a szélén. Minden lehetséges módon ellenségességet sugárzók magamból. A testbeszéd az anyanyelvem. Ryodan olyan, mint az óceán. Olyan, amilyen. És nem fog megváltozni. A dagály ellen felesleges harcolni. Apad. Árad. Ez van. Elkapott, és nem fog elengedni.
- Akkor mi a ma esti program? Fönök. - Minden haragom ebbe az utolsó szóba sűrítem. Megint úgy néz rám. Rejtély számomra. Néha úgy olvasok benne, mint egy nyitott könyvben, máskor meg csak két szemet, egy orrot és egy szájat látok az arcán. A szemem forgatom. - Mi az? - kérdezem. - Valami közbejött. Szólni akartam. - Visszatér a papírmunkához, elbocsát. - Elmehetsz. Kihúzom magam a székben. - Tényleg? Komolyan mondod? - Tűnés az irodámból, kölyök. Menj filmet nézni. Nem tudok elég gyorsan az ajtóhoz érni. Feltépem. - De vigyázz a jeges helyekkel. Ügy hallottam, halálosak. Megtorpanok a küszöbön, és újra elönt a pulykaméreg. Egy nyavalyás másodpercig boldog voltam, de sikerült elrontania a kedvem. - És ezt most muszáj volt megjegyezned. Nem bírsz magaddal, ugye? Azt hiszed, hogy más szórakozásával csak egyet lehet tenni: elrontani. Néhányan tudják, hogy jól kell érezniük magukat, mert, haver, valaki mindig elrontja a szórakozásukat. - A bölcs előbb a túléléséről gondoskodik, és csak utána érzi jól magát. A bolond jól érzi magát, és belehal. A Skittles, a szárított hús és Táncos csak engem vár. Egyik lábamról a másikra ugrálok, és feltépem egy csoki csomagolását. - De mi van, ha a bölcs soha nem jut el odáig, hogy élvezze az életét? - Még sok új élmény vár rám. Néha csak az akarok lenni, ami vagyok. Tizennégy éves, és szabad. - A bölcs talán tudja, hogy az életben maradás egyenlő a jó érzéssel. - Még több hely fagyott meg tegnap éjjel óta? - Be kellett volna fognom a számat. Nem kellett volna megkérdeznem. Amikor bólint, a felelősség terhet és éveket pakol rám. Ryodan megforgatja a kést a sebben. - De talán szerencséd lesz, videózol a kis barátoddal, és semmi sem fog történni. Az a jó benne, hogy ha mégis, akkor sem fogsz tudni róla. Mintha szeretnék azonnal meghalni. A fenéket jó. Ryodan tudja, hogyan manipuláljon. A szemem forgatom, becsukom az ajtót, és visszaülök a székre. Majd később leszek tizennégy éves. Valószínűleg jövőre. Amikor tizenöt leszek. Ryodan fel sem néz. - Azt mondtam, tűnés, kölyök.
- Én meg, hogy módosítsd a terveidet, haver. Emberek halnak meg. Vár a munka. Ez a helyszín viszi el a pálmát, messze Dublin déli részén, vidékies környezetben. Egy jóformán széteső tákolmány mögött, amelynek csapott verandája és olyan teteje van, mint egy nagyon öreg ember műfogsor nélküli szája, egy férfi, egy nő és egy kisfiú fagyott meg, miközben régimódian mostak, ahogy Ro szokta az Úrnőként viselt köpenyét. Azt mondta, ez alázatossá teszi. A vén boszorkány testében egyetlen alázatos porcika sem volt, semmi jó nem volt benne. A férfi keze hozzáfagyott az ősrégi mosódeszkához, és olyan különös fémizé van a vállán: egy keret része, amely megtartja az ember fejét, ha kitörött a nyaka. A gyerek akkor fagyott meg, amikor a viharvert lábos alját verte egy kanállal. Nem sokáig nézem. Megszakad a szívem, amikor gyerekek halnak meg. Ez a fiú soha nem élhetett. A nő épp kiemelt egy inget a szappanos vízzel teli vödörből. A füves terület szélén reszketek, a lehető legtöbb részletet szívom magamba a távolból, és felkészülök rá, hogy turbóüzemmódban közelebb menjek. Ha ez a helyszín is úgy viselkedik, mint a többi, hamarosan felrobban. - Erről meg hogyan szereztél tudomást? - A pubokat megértem, még a fitnesztermet is, mert azok Dublinban vannak, és Ryodan mindenről tud, ami a városban folyik. De ezek itt vidéki farmerek, akik épp mostak. - Én mindenről tudok. - Jó, de honnan? - Ezzel abba kellett volna hagynod a kérdezősködést. - Haver, mondok én valamit. A „kellett volna" nálam sosem válik be. - Megfigyelések. - Tudták, hogy közeledik, bármi volt is az. - Ettől sokkal jobban érzem magam. Nem kell többé amiatt aggódnom, hogy figyelmeztetés nélkül halok meg. Igaz, hogy a fiú lefelé nézett a lábasra, de a felnőttek szája nyitva, az arcuk eltorzult. - Látták, és sikoltottak. De miért nem futottak el? Miért nem dobta el a nő az inget? Ennek semmi értelme. Először csak kicsit fagyasztja meg őket, aztán meg teljesen? Egy picit tudtak reagálni, de már nem voltak képesek rendesen mozogni? A többi helyszínen hátulról lepte meg őket? - Válaszok kellenek, kölyök, nem kérdések. Kifújom a levegőt. Látom a lélegzetem, de nem fagy meg. - Nincs olyan hideg, mint a többi helyen. - Régebben történt. Olvad. - Honnan tudod? - A férfi orrán van egy kis lecsapódott pára, és mindjárt lecsöppen. Odasandítok. - Nem látok semmiféle cseppet. Ilyen messziről nem láthatod tisztán. - Nekem irtó jó a szemem, mégsem látom.
- Irigykedsz, kölyök. - Hagyja, hogy az utolsó szó végén egy hangyányit feljebb menjen a hangsúly, ahogy akkor szokta, amikor a kedvemben akar járni. Hallom a hangján, hogy mosolyog. Ez még jobban dühít. - Átkozottul kizárt, hogy megláss innen egy vízcseppet! - Egy másik most folyik le a nő melle között. A bal mellén lévő anyajegy fölött. - Haver, nem lehet ennyivel jobb a látásod! - Mindenben jobb vagyok nálad. - Olyan pillantást vet rám, amilyet általában a tükörben szoktam látni. Erre teljesen bepöccenek. - Akkor szerintem nincs is rám szükséged, és csak az időmet vesztegetem. - Megfordulok, hogy nehéz léptekkel visszamenjek a dzsiphez. Ötlépésnyire sem jutok, amikor Ryodan elém kerül, karba tett kézzel fölém magasodik, és különös tekintetet vet rám. - Nem vagyok abban a hangulatban, Ryodan. Tűnés az uramból! - Mérgező, ha szükség van valakire. - Az jó, ha szükség van az emberre. Azt jelenti, hogy fontos. - Azt jelenti, hogy egyenlőtlenek az erőviszonyok. A falak leomlása előtt nem volt hiány Árnyakban. Nem vagy felelős a világért csak azért, mert ügyesebb vagy másoknál. - Dehogyisnem vagyok! Erre valók az ügyesebb emberek. - Kérhetnéd, hogy tanítsalak. - Mi? - Ez az éjszaka gyorsan egyre különösebb lesz. - Tanítani, mint egy tantárgyat, vagy valami? Minek fogjuk hívni: „Te is lehetsz szociopata, 101"? - Inkább egyetemi képzésre hasonlítana. Kuncogni kezdek. A humora meglepi az embert. Aztán eszembe jut, kivel beszélgetek, és elhallgatok. - Gyorsabb, erősebb, okosabb akarsz lenni. Kérd tőlem, hogy tanítsalak. - Nem kérlek én semmire. És lehetsz gyorsabb meg erősebb. Egyelőre. De az kizárt, hogy okosabb legyél. - Te döntesz. De fordulj vissza, mert nem mész sehová. Éjszaka van, és tudod, hogy ez mit jelent. - Például hogy sötét van? - Hajnalig velem maradsz. - Miért hajnalig? Vámpír vagy? Zombi? Valami, ami nem bírja a napfényt? Turbóra kapcsol, és megközelíti a helyszínt.
- Szeretem a szexet reggelire, kölyök. Korán és gyakran eszem. Itt állok, rendes gondolataim vannak megfagyott emberekről meg arról, mennyire dühít Ryodan, erre a képembe vágja a reggeli szexet, és a hormonjaim azonnal fura dolgokat művelnek, ahogy néha szoktak: egyre kínosabb képeket jelenítenek meg a fejemben. Ráadásul a belső szemeimet nem tudom becsukni, mert valójában nem léteznek, a hormonok pedig nálam is makacsabbak és kiszámíthatatlanabbak. Bárcsak sose néztem volna pornófilmeket, és ne láttam volna, ahogy Ryodan „reggelizik"! Akkor ezek a képek nem lennének ilyen élénkek, és nem lenne ilyen nehéz megszabadulnom tőlük. De itt van előttem Ryodan, grafikus részletességgel, mert pontosan tudom, hogyan fest meztelenül, ugyanis láttam. Tudom, hogyan mozog a teste. Nagyon izmos. És sok sebhelye van. Tudom, hogy szex közben úgy nevet, mintha tökéletes lenne a világ. És amikor nevetett, ökölbe szorult a kezem, mert az járt a fejemben, hogy szívesen megérinteném az arcát, mintha meg tudnám ragadni az örömöt és a kezemben tarthatnám. Mindenféle átkozottul fura és buta gondolatom támadt odalent a negyedik szinten. Annyira seggbe tudnám rúgni magam azért, mert meglestem. Nem értem a hormonokat. Nem értem, hogy a begerjedt kis szemetek miért vennének egyáltalán észre egy ilyen öreg fickót. - Jössz? Megrázom és felemelem magam gondolatban, aztán elmozdulok oldalra. Semmi sem történik - Ez most csak valami vicc - dünnyögöm. - Kölyök, miért álldogálsz még mindig ott? - Sebesen köröz a három megfagyott ember körül. Bármelyik pillanatban felrobbanhat. Nem mozdulok, és közben arra gondolok, nagyon remélem, hogy így lesz, és akkor nem jön rá, hogy megint elvesztettem a szupererőmet. - Muszáj... izé... - A mögöttem lévő erdő felé intek. - Egyedül kell lennem. Rögtön jövök. Ahogy reméltem, a megfagyott mosó emberek felrobbannak, amíg én a bozótban lapítva úgy teszek, mintha pisilnék. A Dublinba vezető utunk lassú és néma. <
A legeslegrosszabb részed én vagyok Egy épület tetején állok az utca túloldalán, a betonból, elferdült fémből és törött üvegből álló halommal szemben, amely egykor a Chester's volt. A klub most mélyen a föld alatt működik. Általában több háztömbnyire nyúlik a sor, de már hajnali négy van, és akik be akartak menni, már egy órával ezelőtt bejutottak. Szerintem ez azt jelenti, hogy elegen haltak meg, és lett szabad állóhely, mert senkit sem láttam kijönni. Megáll egy fekete dzsip. Erre vártam. Korábban utáltam a magasságot, ami ironikus, hiszen felföldi vagyok. Legalábbis voltam. Már kezdek hozzászokni. Jobb a kilátás. Többet látni, és akár láthatatlanok is lehetünk. Az emberek nem nagyon néznek felfelé, még ilyen időkben sem - amikor pedig kellene, mert sosem tudhatják, mi van felettük az égbolton, és mi készül felfalni őket: talán egy Vadász vagy egy Árny. Vagy én. Figyelem, ahogy a lány kiszáll az autóból. Két lépés között egyik lábáról a másikra ugrál, egyszerre mozdul oldalra és előre, és közben csokit majszol. Még sosem láttam senkit, akinek ennyi energiája lett volna. A haja vörösesbarnán lángol a holdfényben. A bőre ragyog. Édes, fiatal domborulatok, hosszú láb. A vonásai rendkívül finomak, és úgy szaladnak át az érzelmek az arcán, ahogy az én új Unseelie-tetoválásaim sietnek a bőröm alatt. De a szíve az, ami megfog. A férfi hatalmas, fölé magasodik. Kemény arc. Kemény test. Kemény járás. Annyira rosszul néznek ki együtt. Beszélgetnek. A lány állandóan úgy néz fel rá, mintha teljesen az idegeire menne. Helyes. Keze a kard markolata közelében időzik, és tudom, mire gondol. Megveti a Chester'st. Alig bírja elviselni, hogy egy helyen tartózkodjon a Seelie-kkel meg Unseelie-kkel, és ne ölje meg őket. Utálja a tündéreket. Az összeset. Hamarosan én is ebbe a kategóriába fogok tartozni. A klub tulajdonosa felnéz. Mélyen az árnyékban húzódva állok, és könnyű álcát viselek -már próbálgatom egy ideje ezt az új képességemet, hogy elviselhetőbbé tegyem az arcomat a lány számára. Összpontosítok, magamra borítom az éjszaka és az üresség leplét, hogy ne vehessen észre. Pont ott áll meg a pillantása, ahol várakozom, és a fickó a szokásához híven önelégült képet vág. Már majdnem arra a következtetésre jutok, hogy talán érzi: valamiféle zavar támadt idefent az éjszakában, de valójában nem lát, ám akkor bólint azon az arrogáns, dölyfös módon, amely annyira jellemző erre a faszfejre. Elönt a vastag, intenzív, mindent beborító harag, és néhány másodpercig egy fekete helyen sodródom, ahol minden jeges, kietlen, gonosz, és ez tetszik nekem. Örülök, hogy Unseelie herceggé válok. Akarom ezt az erőt. Azt mondom, legyen háború.
Hátravetem a fejem, hogy a hátamra omoljon a hajsörényem. Átkozottul semmire sem megyek vele, ha levágom. Alszom, felébredek, és megint ott van. A hold felé fordítom az arcom, és mohón szívom be a levegőt. Négykézlábra akarok ereszkedni, üvölteni akarok, mint egy éhségtől és erőtől megrészegült vadállat, egy bestia, amely képes lenne napokig megállás nélkül kefélni, ha találnék valamit, ami képes ilyen keményen és hosszan magába fogadni. Unseelie nyelven akarok beszélni a holdhoz, és hallani akarom, ahogy válaszol. Érzem a halál szagát a városban, mindenhol ott van, bódító. Érzem a vágyat, a szexet, az éhséget, és annyira átkozottul édes - emberek, akik megértek rá, hogy leszakítsák őket, játsszanak velük és megegyék őket. Megigazítom a farkam a farmeromban. Fájdalmasan kemény. És a Föld kerek. Amikor újra lenézek, elkeskenyül a szemem. Jég borítja a csizmámat. Egy négy és fél méteres havas, csillogó jéggel teli fehér kör rajzolódott ki körülöttem. Könnyedén lépdelek a tető szélén és ropog a hó a lábam alatt, ahogy követem őket, miközben hátramennek. Sokkal könnyebb lesz, amikor már nem kell használnom a lábamat. A fickó nem az, aminek a lány jelenlétében tetteti magát. Állandóan figyelem. Ott leszek, amikor felhagy majd a színleléssel. Én leszek a lány golyóálló mellénye, a pajzsa, a kibaszott bukott angyala, akár akarja, akár nem. A fickó úgy tesz, mintha majdnem ember lenne. De nem jobban az, mint én. Megjátssza, hogy rendes, és a lány biztonságban van vele, mintha csak véletlenül lennének tépőfogai. Úgy tesz, mintha nem róla nevezték volna el a „kalapácseífektust", és minden oké. Egészen addig, amíg meg nem változik a helyzet. Egészen addig, amíg meg nem halsz. Egy üzletember öltönyébe bújt ördög, aki csak a megfelelő időre vár, információkat gyűjt, feldolgozza őket, és amikor döntést hoz, a kalapács lehullik, és mindenki, aki felbosszantotta, megsértette vagy csak rosszul vett levegőt, meghal. A lány nem fog haladékot kapni. Senki sem kap. Csak a saját fajtájával törődik. A lány azt hiszi, a fickó nem olyan állat, mint Barrons. Hogy ő civilizáltabb. Igaza van, kifinomultabb. De ettől csak még veszélyesebb. Barrons esetében számít rá az ember, hogy nagyon átbasszák. Ryodannél nem sejteni előre. Úgy bánik a lánnyal, mintha normális felnőtt lenne, aki a szárnyai alá vesz egy tizennégy éves kamaszt. Mintha szüksége lenne a felderítőképességeire, ahogy Barrons tette Mackel, ő meg bedől neki, ahogy Mac is. Felállítja a dominóit, hogy könnyebben ledőljenek, amikor kedve támad meglökni őket. Tartalékolja az energiát, hogy ne kelljen a lányra vadásznia, amikor készen áll a megölésére. A nők csak egyféleképpen vehetik hasznát az ilyen szemeteknek. De a lány nem elég idős hozzá. Még. Nem tudom, melyik lenne rosszabb: ha megölné, mielőtt elég idős lenne, vagy ha várna, és a számtalan nője egyikévé tenné. A lány nem az a fajta, aki beáll a sorba. Egész életünkben csak egy ilyen lánnyal találkozunk. És ha elszúrjuk, különleges helyet tartogatnak számunkra a pokolban. A lány hirtelen otthagyja, és nagy léptekkel előresiet. Bosszús. Mosolygok. Előhúzom a késem, hátranyúlok, és megvakarom vele a hátam. Vér serken. Megkönnyebbülten felsóhajtok, de az érzés nem tart sokáig. Az alvás jelenti az igazi problémát. Állandóan viszket a hátam, és az emberi gyógyszerek semmit sem érnek. Fura szögbe fordítom a karom, hogy jobban megvakarhassam magam.
A kés tompa koccanással ér csontot. A fűrészfogú pengével ne-kiesek, de nem találom a megfelelő szöget. Nincs egy barátom sem, aki örömmel látna, nincs senki, aki segítene. Próbáltam rávenni apát, hogy vágja le őket a hátamról. Azt mondta, a gerincemből nőttek ki, és belehalnék, ha megtenné. Én ezt nem hiszem. Engem semmi sem öl meg. Viszketnek. Annyira akarom, hogy eltűnjenek, amennyire kezdek vágyni rájuk. Kibaszott szárnyak. Vicces, hogyan működnek a dolgok. Dani megölt egy Unseelie herceget, hogy megmentse Macet, én meg átváltozom, hogy pótoljam azt a tündért. De nem a lány hibája. Hanem Macé. Mert meg kellett menteni. Később meg azért, mert olyasmit etetett velem, amit sosem ettem volna meg, ha magamnál vagyok. Kíváncsi vagyok, olyan nagy lesz-e a szárnyam, mint Cruce-é. Vajon milyen lehet az éjszakai égbolton szállni vele és a másik két herceggel? Néha magam előtt látom mind a négyünket, ahogy lefelé repülünk a város felett, fekete szárnyunk a levegőt szeli, elhomályosítjuk az eget, uraljuk a világot. Hallom a hangunkat, ahogy mind a négyen azt a testünk mélyéről jövő jellegzetes hangot adjuk ki magunkból. Az Unseelie hercegek különleges, vérfagyasztó dalát hallom néha a fejemben alvás közben. A véremben lüktet a Vad Hajszára hívó szó. A hőszivattyúknak helyet adó apró téglaépület sarkához húzódom a tetőn, nekidőlök, vízszintesen a széléhez dörzsölöm a hátam, vakaródzom, és figyelem, ahogy azok ketten a földbe süllyesztett fémajtó felé tartanak. A fickó utoléri a lányt, együtt mennek tovább. A lány siklik az éjszakában. A férfi viszont az éjszakába bokszol, és borotvapengék meredeznek a kesztyűjén. Amerre a lány elhalad, jobb hellyé válik a világ. A férfi véres lábnyomokat hagy maga után egy csonttemetőben. Felemeli az ajtót, fény tör elő a föld alatti lyukból, és a lány leereszkedik: az angyalom alászáll a mocskos pokolba. A fickó a nyílás szélén guggolva figyeli, és a másodperc törtrészéig nem tud uralkodni a vonásain. Az arckifejezése még egy ilyen hideg teremtényt is megijeszt, amilyen én vagyok. Ismerem ezt a pillantást. Láttam már a saját arcomon. Aztán az a szemétláda felnéz rám, és most nem kérdéses, hogy lát engem. Egyenesen rám néz, és gúnyosan mosolyogva bólint. Hűvösen viszonzom. „Igen, igen, én is látlak. Légy nagyon óvatos", üzeni a bólintásom. Nem tudom eldönteni, hogy valóságos-e, amit látni engedett, vagy csak megint játszott. Nemhiába tartják a manipuláció mesterének. Barrons fejeket tör össze. Ryodan kifordítja az embereket önmagukból. Barrons összezavar. Ryodan eléri, hogy önmagadat zavard össze. Gombokat nyomogat, és a saját, hűvösen szociopata terve szerint irányítja a dolgokat. Jobban tetszett az a gondolat, hogy meg fogja ölni a lányt. Abbahagyom a vakaródzást. Akarom azokat a szárnyakat. Megkönnyítik majd a közelgő harcot. Ryodan két lábon járó hulla.
Ha nem gondolta komolyan, amit az imént mutatott, és csak játszik velem, rossz Unseelie herceget választott hozzá. Sokkal előbb végzek vele, mint ahogy megölné a lányt. Tudom, milyenek a hozzá hasonló férfiak. Én is kezdek olyanná válni. Ha tényleg komolyan gondolta, akkor rossz Unseelie hercegnek mutatta meg. Mert amit mutatott, azt jelenti, hogy ugyanazt látja a lányban, amit én. Tudja, hogy megéri várni rá. És amikor itt az idő, ő akarja megszerezni magának. Ezért tartja a közelében. Azok számára, akik örökké élnek, mint én, néhány év várakozás nem olyan nagy idő. Nem az, ha megéri várni. Nem az, ha olyan lányról van szó, akivel csak egyszer találkozik az ember az életben. Néhány év csupán egy szempillantás a hozzám hasonló férfiaknak, akik után édesen törik magukat a nők, mint ahogy a rothadó tök törik össze halloween után. Számomra már nem könnyű a szex. Mindig visszafogom magam. A halandó nők törékenyek. De ő nem. A fickó úgy látja őt, ahogy én: tizenhét, húsz-, harmincévesen. A mostani tizennégy éves lányon túl azt a nőt látja, aki lesz belőle. És igényt tart rá. A. Kibaszott. Testemen. Át. És én nem tudok meghalni. De tudom, hogy nemrég meghalt az egyik hozzá hasonló, és azt is tudom, hogyan. Hallom, hogy egy olyan Vadász járja az éjszakai égboltot, amelyik szereti az Unseelie hercegeket. Hamarosan szárnyaim is lesznek, hogy megtaláljam. A szupererőim három háztömbnyire a Chester's előtt térnek vissza. Tudom, mert a visszafelé vezető úton egész idő alatt hipersebesen próbáltam dobolni az ujjaimmal a combomon. Végre sikerült. Még mindig nem tudom csak a szememet mozgatni, mint Ryodan, de gyakorlom, és egyes testrészeimet külön is fel tudom gyorsítani egy rövid időre. Csak az a baj, hogy egy kicsit fáj, ahol az adott testrész a testemhez kapcsolódik, mintha megerőltetném az izmaimat azon a helyen, ahol a lassan és gyorsan mozgó részek „mi a fenét csinálunk mi itt"-csatát vívnak egymással. De egy autóban ülve ezzel a fickóval (aki szeretné tudni, hogy néha gyámoltalan vagyok) nem gyakorolhatom, hogy az egész testem felgyorsítsam. Ha Ryodan hirtelen megállna, talán egyenesen kirepülnék a szélvédőn, és a szokásos zúzódásaim mellett még napokig összevissza lennék szabdalva. Dühösen nézek rá. - Neked mién nincsenek soha zúzódásaid? — Mi ő? Kivétel minden alól? És ha igen, hol jelentkezhetek rá én is? - Együttműködés meg minden - feleli. Más szóval nem fogom megtudni, mert nem tartozom a belső körébe. Rendben. Amúgy sem vágyok oda.
- Van valami mágikus kenőcsöd, haver? Mert úgy tisztességes, ha megosztozunk az ilyeneken. Megáll a Chester's előtti járdaszegély mellett. Amint leparkol, kiugróm az autóból. Rögtön jobbra-balra ugrándozom egyik lábamról a másikra, és közben haladok előre is, hogy megbizonyosodjam róla, mindenem ismét jól működik. Ki van zárva, hogy a szupererőim nélkül menjek be a Chester'sbe. Előkapok egy csokiszeletet, magamba tömöm, majd gyors egymásutánban elmajszolok még hármat, hogy még több energiám legyen. - Nem végeztünk ma éjszakára? Mit kell még csinálnom? - Épp most töltöttem vele egy órát egy feszültséggel teli szardíniásdoboz-ban, miután elvesztettem az erőmet. Ryodan betölti a zárt helyeket: olyan, mintha tíz embert zsúfoltak volna a testébe. Mérges rám, mert nem vizsgáltam meg a helyet, mielőtt felrobbant volna. Én is mérges vagyok magamra, de nem volt más választásom. A szuperképességeim nélkül nem megyek ilyen helyek közelébe. Nagyon gáz volt a hazafelé vezető út. Egy kis ideig egyedül akarok lenni, vagy Táncossal. O feltölt energiával. Vele lenni egyszerű, és elég tökéletes. Amikor Ryodan nem felel, ránézek. Az utca másik oldalán álló épület tetejére meredve önelégült képet vág, mint aki jól szórakozik. Én is az árnyakat fürkészem a tetőkön, de nem látom, mit néz. Nincs odafent semmi. - Haver, figyelsz te rám? Helló? Tudod egyáltalán, hogy itt vagyok? Továbbra is a tetőt figyeli, mintha látna valamit, amit én nem. Mint azt a hülye vízcseppet, pedig még mindig nem hiszem el, hogy ott volt. - Mindig tudom, hogy itt vagy, Dani. Megízleltem a véred. Mindig érezlek. Oké, ez azért felkavar. - Úgy érted, amikor veled vagyok — pontosítom. - Szerinted hogy' találtam rád a kis barátod búvóhelyén. - Jobban nézd meg, ha azt hiszed, kicsi. - És annyira törékeny. - Ne beszélj róla. Semmi közöd hozzá. Mit akartál mondani? Hogy bárhol, bármikor megtalálsz? - Erre a kérdésre létezik egy jó és egy rossz válasz. - Igen. Ez volt a rossz válasz. Annyira begurulok tőle, hogy levegőt sem kapok. - Hülyeség. Hazudsz. Nevetve rám néz. - Akarsz bújócskázni, kicsi lány? - Olyan hangon dorombol, amilyet még soha nem hallottam tőle, és tényleg kérdést tett fel. Kilátszanak a tépőfogai. - Haver, te aztán különös egy... valami vagy. - Jóformán elakad a szavam.
Megint felnevet, de rá sem bírok nézni. A földbe rejtett ajtó felé iramodom, amely a Chester's új bejáratát fedi. Felemeli nekem az ajtót. Hevesen sóhajtozva megyek le a létrán. Utálom Ryodant. Átvágok a táncolók között, és egyenesen a lépcsők felé tartok, Ryodan irodájába, hogy megtegyem, amit akar, bármi legyen is az, amikor meglátom öt. Jericho Barronsszel a háta mögött keresztülmegy a központi táncparketten. Ügy tűnik, egyenesen az egyik kisebb klubba igyekeznek, de nem jövök rá, miért. Mac sem szeret jobban itt lenni, mint én. Megdermedek. Gyűlölöm a látványát. Gyűlölöm, hogy nem tudom, mi van vele. Gyűlölöm, amit tettem. Változtatni viszont már nem tudok rajta, így semmi értelme ennek az érzésnek. Ryodan a hátamnak ütközik, és előrelök a tömegbe. - Nagyot léptél? - kérdem ingerülten, ahogy kikerülök egy nagydarab Rinófiút, amely rám villantja sárga agyarait. Ryodan szokás szerint nem mulaszt el semmit. Megint azzal a gyorsan remegő pillantással méri végig az arcom. - Azt hittem, barátok vagytok Mackel. - Azok vagyunk - hazudok. - Akkor menj, és köszönj neki. A francba, utálom, hogy ennyi mindent észrevesz. - Talán összevesztünk egy kicsit. - Aha, egy kicsit. - Ne üsd bele az orrod a dolgomba. - Tanuld meg, hogy ne üljön ki az arcodra, kölyök. Csak ha egyedül vagy, velem, de senki mással. Igencsak rád férne a képzés. Ha ilyen nyitott könyv az arcod, csak idő kérdése, hogy valaki a saját zsigereidre csigázzon fel. - Haver, ki használ olyan szavakat, hogy zsiger? Meg csigáz? - Meséld el, mi történt. A derekamra teszem ökölbe szorított kezem. - Semmi közöd hozzá, és kész. Van, amibe beleütheted az orrod, és van, amibe nem. Ebből kurvára maradj ki. Különös pillantást vet rám. - Azt mondtad, kurvára. Nem azt, hogy átkozottul.
- Ennyit értettél meg abból, amit mondtam? - Szeretnéd megtartani magadnak. Rendben. Látod, milyen könnyű volt. Ha akarsz valamit, csak kérj nyugodtan. Meglátod, milyen nagylelkű tudok lenni. Ha jól bánsz velem. Ha rájössz valaha, mit jelent ez. Elmegy mellettem, az irodája felé tart. Nem tehetek róla, de újra Mac felé fordulok. Elvigyorodok, és gondolatban seggbe rúgom magam miatta, de volt idő, amikor még mindennap imádtam Dublinban ébredni, nem úgy, mint most, mert tudtam, hogy ö ott van a könyvesboltban, és aznap valami klassz dolgot csinálunk, aztán szülinapi tortát sütött nekem, ajándékokat kaptam tőle, videóztunk, egymás hátát fedezve harcoltunk, és korábban sohasem volt részem ilyesmiben. Néha úgy érzem magam, mint egy kivert kutya az esőben és a mennydörgés közepette, sáros vagyok, fázom, és az ablakon keresztül figyelem a csinos kis skót juhászt, ahogy egy kutyakosárban alszik a tűz közelében, a mellette heverő tálon rajta a neve, és azon töprengek, milyen lenne... — Ugyan! Szedd már össze magad, te nyápic. - Nagy kutyafogam meg kutyaharapásom lett, és megtanultam a szabályokat: ha bent maradsz, nyakörvet kapsz, és ivartalanítanak. A rám jellemző módon „felemelem" magam, és már épp Ryodan után száguldanék, de megállásra késztet a Mac irányából érkező hangzavar. Maradok az emberi sebességnél, és hátrapillantok. Ma este újfajta Unseelie-k tűntek fel a Chester'sben, horrorfilmbe illők. Úgy néznek ki, mint az anorexiás szellemek, amelyek a temetők környékén lebegnek, feltörik a koporsókat, és rothadt tetemekből táplálkoznak. Fekete, csuklyás köpenyt viselnek, hogy ne látszódjon az arcuk, és nem járnak, hanem köröznek, siklanak a padló felett. Ruhájuk ujjában csont villan. A kámzsájuk alatt egy pillanatra meglátom sápadt, vértelen bőrüket és valami feketesé-get. Nagyjából húszan vannak abban a kisebb klubban, amelyikbe Mac és Barrons épp most lép be. Dögevő varjakat juttatnak eszembe, amelyek megérzik a vihar közeledtét, és mindenhol a fák tetején gubbasztva várják a pusztulást, hogy aztán lecsaphassanak a haldoklókra, és éles csőrükkel letéphessék a húst a csontokról. Hirtelen biztos vagyok benne, hogy nincs rendes szájuk. És ugyanolyan biztos vagyok abban is, hogy inkább sosem szeretném látni, mijük van. Egyszerre fordulnak Mac felé, nagyon hátborzongató, és olyan hangon kezdenek szinte madár módjára csivitelni, amitől minden idegszálam megfeszül. Írországban nincsenek kígyók. Nem azért, mert Szent Patrik kiűzte őket, ahogy az emberek szeretik mesélni, hanem az ország szigetvolta és az éghajlat miatt. Gyerekkoromban lenyűgöztek a kígyók, mert sosem láttam egyet sem. Anya halála és a kiszabadításom után nyaraltam egyet, mielőtt az öregasszony irányítani kezdett volna, és elmentem egy csomó múzeumba meg állatkertbe. Láttam egy csörgőkígyót. Amikor mozgatta a farkát, ugyanolyan hatást tett rám, mint ezeknek a kámzsás Unseelie-knek a csivitelése. A száraz, poros csörgés egyfajta régre nyúló reakciót váltott ki belőlem, és elgondolkodtatott: talán tényleg létezik genetikus memória, és bizonyos hangok hallatán szeretnénk ész nélkül futásnak eredni. Mik ezek? Hogyhogy sosem láttam még őket? Mi a jellegzetes zsákmányuk? Hogyan táplálkoznak? Hogyan lehet megölni őket? És legfőképpen miért húzódnak el Mactől, mintha a bubópestis Unseelie-változata fertőzte volna meg? Túl sokan vannak közöttünk a táncparketten. Nem látok jól. Turbómozgással oldalra siklok, elsüvítek a lépcsősor alját őrző Lor és Fade mellett, közben nem felejtem el a könyökömmel jól oldalba vágni Lort, és a nyögése hallatán felkuncogok, aztán megállok a lépcső tetején, és onnan nézek lefelé. Sokkal jobban lehet látni. A kísértetek most még hangosabban csivitelnek, elsiklanak Mac és Barrons közeléből, de minden sötét kámzsa Mac felé fordul.
- Érdekes - hallom Ryodan hangját a fülemnél. - Az ember elgondolkodik, miért nem tudnak elég gyorsan kitérni Mac elől. Még sosem láttam őket így viselkedni. - Ryodan nem kedveli Macet. Sohasem kedvelte. Mac közé és a legjobb haverja közé állt. Ránézek. - Elárulok egy titkot, Ryodan. Ha kikezdesz Mackel, Barrons meg fog ölni. - Elhúzom az ujjam a nyakam előtt. - Csak így. Nem vagy te olyan nagy legény. Barrons simán szétrúgja a segged. Ryodan halványan elmosolyodik. - Átkozott legyek. Te odavagy Barronsért. - Nem vagyok oda... - Te is odavagy érte. Az arcodra van írva. Mindenki láthatja. - Néha tévedsz, főnök. - Én soha nem tévedek. Akár ki is plakátolhatod: „Dani O'Mal-ley dögösnek tartja Jericho Barronst." Még mindig áll az ajánlatom, hogy tanítalak. Megkíméllek a jövőbeli kínos helyzetektől. Ha én látom az arcodon, ő is látja. - Még sosem vette észre - morgom, aztán rájövök, hogy épp most ismertem be. Ryodan cselesen fogalmaz, ezért olyanokat mond az ember, amiket nem is akart. - Talán Barronst kérem meg, hogy tanítson - dünnyögöm, miközben elfordulok a lépcsőtől és Ryodan irodája felé tartok. Egyenesen a mellkasának ütközöm. - Haver, mozdulj már. Épp megyek valahová. - Rajtam kívül soha senki sem fog tanítani, Dani. Mielőtt észrevenném, mire készül, megérint. Az állam alá nyúl, és felfelé fordítja az arcom. Abban a pillanatban akaratlanul megremegek. - Erről nem nyitok vitát. Kizárólagosságot biztosító szerződést írtál alá velem. Nem fog tetszeni, mi történik, ha megpróbálod megszegni. Haragosan nézek rá, és azon agyalok, mi a fenét is írtam alá. Majdhogynem azt remélem, sosem tudom meg. - Mit csinálunk itt? Cseverészünk, vagy dolgozunk? Van még valami munkád számomra, vagy nincs? - Amikor elmegyek mellette, vetek egy utolsó pillantást hátrafelé a vállam felett. Barrons Mac előtt áll, mintegy pajzsként védelmezve, és megengedek magamnak egy gyors mosolyt. Ryodannek igaza van, meg kell tanulnom elrejteni az érzéseimet. Mac biztonságban van. Barronsszel mindig biztonságban lesz. Sosem kell aggódnom érte. Csak amiatt kell aggódnom, mit tehet velem egy nap. Inkább ezért aggódom, mint Macért, így alapjában véve teljesen rendben van a világom.
Kopogok a mennyország kapuján Kiderült, hogy Ryodannek egyetlen aprócska megbízása sem volt számomra. Mivel nem akadt több meglátogatandó eljegesedett helyszín, vele kellett lennem az irodájában. Újra el akartam menni, hogy megvizsgáljam a nemrég felrobbant raktár törmelékét, és alaposan átválogassam nyomok után kutatva (gondoltam, egyidejűleg a rejtekhelyeimet is áttelepíthetem), de Ryodan arra utasított, hogy az üvegpadlón keresztül tanulmányozzam az embereket meg tündéreket, és szóljak, ha esetleg valamelyikük felelős lehet a történtekért. Erre megkérdeztem, hogy haver, azt mondtad, szerinted spontán történik, mintha a tündérvilág darabjai jelennék meg a mi világunkban, most meg azt akarod, hogy egyes embereket és tündéreket figyeljek, mintha ők lehetnének felelősek mindezért? Akkor melyik? Azt felelte, mindkettő, és folytatta a papírmunkát. Szerintem neki nem olyan sürgős ez az ügy, mint nekem, mert újabban csak emberek fagytak meg, és egyszer sem az ő felségterületén. Ha nem kezd valami nyomozásba, kénytelen leszek a szabadidőmben dolgozni az ügyön, és nem tudom, hogyan szorítsak be mindent a napirendembe, plusz néhány naponta még aludjak is. Mac elég gyorsan elment. Úgy tűnt, nagyon felidegesítette, ami a ZEK-ekkel történt. Ez a zombievő kísértetek rövidítése, mert pont úgy néznek ki. Piszok és pókháló borította a köpenyüket, ami árulkodik a rejtekhelyükről. Mac távozása után ellazultam. Aztán megint feszültté váltam, mert kénytelen voltam figyelni, ahogy a gyerekklubban Jo közszemlére tette a lába nagy részét az Unseelie-k előtt, és nem kérdéses, hogy tetszett nekik a látvány. Egy nap szeretném, ha nekem is ilyen lábam lenne: formás, sima és csinos. Zúzódások nélkül! Különös kifejezés ült az arcán, egyfolytában Ryodan irodája felé tekingetett, vágyakozón, mintha tudná, hogy ott vagyok. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiányzom neki! Rosszul éreztem magam, amiért kevés időt töltök vele. Néha nagyon nézte a lépcsőket is, mintha abban reménykedne, hogy lejövök. Miközben figyeltem, egész idő alatt bizsergett a kardot forgató kezem, mert sok olyan lény portyázott emberekre vadászva a klubban, amelyeket meg kellene ölnöm. Az elfojtott, gyilkos sidhe-látó gondolataim hajnalra fortyogó idegcsomóvá tettek, és egy kicsit sem lettem okosabb, hogy ki vagy mi áll a fagyasztások mögött. Két jó dolog származott azokból az órákból, amíg ott ültem, mire Ryodan végre elengedett. Négy új Unseelie-fajtát ismertem meg, és összeállítottam a Dani Hírmondó legújabb számát. Azt tervezem, hogy nyomtatás előtt még feldobom egy kicsit vizuálisan, hogy profibban nézzen ki. Most, hogy itt ülök a kedvenc víztornyom tetején, még egyszer átolvasom a kézzel írt jegyzeteimet, javítgatom őket, aztán elmegyek kinyomtatni a lapomat.
Dani Hírmondó Május 24. FLU 1 Kizárólag DANI MEGA O'MALLEY-től, más néven Hangyányit Érdekelttől és az új UTÁNZÓKTÓL eltérően mindig én voltam AZ EGYETLEN HITELES HÍRFORRÁSOTOK DUBLINBAN ES A KÖRNYÉKEN! Ki árulja el nektek a falak leomlása óta, hogy mi micsoda? Én. Ki keresett meg benneteket és vitt nektek élelmet meg hireket a rejtekhelyetekre, amikor túlságosan féltetek előmerészkedni? Én. Ki vitt üzeneteket, ki kereste meg az eltűnt családtagjaitokat és vitte őket haza, ha életben találta őket? Dani Mega O'Malley. Ki fésülte át a törmeléket pénztárcák és személyi igazolványok után kutatva, és adta vissza nektek a holmikat, hogy gyászolhassatok? Nem valamiféle új szervezet, amelyiknek az első lapjában főként az a„hir", hogy engem kritizál. Ezek nem hirek. Ezek rágalmak. Én tényeket osztok meg veletek, amelyeket használhattok. Ki végez az ellenségeitekkel, és ki tanit benneteket harcolni már hét hónapja? Ki gyűjtötte össze a gyerekeket és vitte őket biztonságba? Ne felejtsétek el azt, amiről tudjátok, hogy igaz, csak azért, mert hirtelen felbukkant valaki, aki utánozza az ÉN lapomat, és őrült, légből kapott dolgokat állit. Még nem láttam, hogy lett volna valahol áram és viz, amelyet nem generátorral állítottak elő, és emberek, én segíthetek ebben. EnTörődöm Mindig is fogok, Dublin. DANI AZ UTCÁKAT JÁRJA! Én nem foglalkozom cáfolatokkal és szerelmes leveleket sem írok, így hát megteszi ez is. Amint kinyomtatom és kiplakátolom, bevackolom magam valahová, és tíz órát alszom, mint a bunda. Már két-három napja fent vagyok. Mindig elfeledkezem róla, és csak akkor jut eszembe, amikor már majdnem eldőlök. A víztornyom tetején ülök, lenézek a városra, és figyelem a napfelkeltét. A falak leomlása előtt sosem volt ilyen tiszta a levegő. Ködös, de nincs szmog, mint régen. Szeretek kikötővárosban élni. Egyszer, amikor kilencéves voltam, elrejtőztem egy halászhajón. A nap végéig nem szabadulhattak tőlem, mert szükségük volt az egész napi fogásra. Végül megengedték, hogy elöl álljak: a hajamba kapott a szél, és sós permet szitált az arcomba. Mindig lenyűgöztek a dokkok, ahogy azok a hatalmas hajók jöttek-mentek, és a kalandos, izgalmas mesék kagylókként tapadtak a hajótestekhez! Most csak ott állnak élettelenül a vízben, mint annyi minden más. Az egyiken van egy klassz búvóhelyem. Úgy döntök, hogy mivel egy ideje már nem jártam arra, később majd ott alszom egy kicsit. Az ég platinaszínű, a tenger palaszürke, és a Liffey folyó fémesen siklik át a városon. A köd ezüstcsipkét borít mindenre. Átkozottul eláll a lélegzetem! Órákon át tudnám csodálni, de dolgom van. Az embereknek rossz a memóriájuk. A félelem könnyen elvakítja őket. Különösen háborús időkben, amikor kezd olyan sötét és mocskos lenni a világ, hogy a fényes dolgok még
fényesebbnek látszanak. Állandóan emlékeztetnem kell őket azokra a dolgokra, amelyekről tudják, hogy igazak. Dublin és én olyanok vagyunk, mint két Mega tojás. Ez az én városom, az én újságom, és én semmiről sem mondok le harc nélkül, ami az enyém. Még sohasem veszítettem. Vagyis csak azzal az átkozott Ryodannel szemben. És kizárt, hogy ő állna a MiTörődünk mögött. O olyan, mint a MiTörődünk antitézise. O olyan Mi-Kibaszottul-Nem-Törődünk plusz Meg-eszünk-Ebédre fajta. Megint elveszi a kedvem. Csak ennyi kell hozzá. Elég, ha csak egy kicsit rágondolok. Ma este megint „dolgozni" kell mennem, mint valami átkozott hétköznapi csigának, vánszorogni a tömeggel, ami azért igazságtalan, mert a világ pusztulása óta többé senkinek sem kell dolgoznia. Csak nekem. Dühöngök, mert rájövök, hogy miután felragasztottam a lapomat, nem fogok tudni kidőlni és aludni, mert be kell állítanom az ébresztőórát. Nekem. Időre kell felkelnem! Sosem foglalkoztam az idővel. Táncos szerint élveztem a luxust, amely a legtöbb embernek soha nem adatik meg. Ő gyűlöli a faliórákat meg a karórákat, és mindent, aminek köze van az időhöz. Azt mondja, hogy az emberek már így is túl sok napot vesztegettek el, a legtöbben a múltban vagy a jövőben élnek, de a jelenben soha, és állandóan olyanokat mondogatnak, hogy „boldogtalan vagyok, mert ez meg ez történt velem tegnap", vagy „újra boldog leszek, ha ez meg ez történik holnap". Szerinte az idő a legnagyobb gazember. Ezt nem nagyon értem, de valószínűleg azért nem, mert eddig a nyavalyás pillanatig soha semmiért sem kellett az órát lesnem. Akkor keltem fel, amikor akartam. Akkor feküdtem le, amikor akartam. Ha szerencsém van, sikerül kerek öt órát aludnom, mielőtt visz-sza kell mennem „dolgozni". Megdöbbent, hogy ez milyen rémisztő. Az óramutatók valaki más utasításának megfelelően ketyegik el az életemet. Ez annyira helytelen. Lassan, óvatosan ébredek fel, még csak nem is nyújtózkodom. Mozdulatlanul fekszem, érzem, ahogy lágyan ringatózik a hajó a hullámokon. Imádok itt aludni. Rettentő sok csapdát állítottam fel. Annyira jók, hogy ma az egyikük még engem is elkapott! Nem nyitom ki a szemem, mert beletelik egy kis időbe, amíg mozogni tudok. Néha fél óráig is eltarthat. Ezért állítottam hét órára a telefont hét harminc helyett. A telefon. Arra ébredtem fel? Nem emlékszem, hogy lekapcsoltam volna. A mobilom után tapogatózom. Lehet, hogy már nincs térerő, de zenét akkor is hallgathatok rajta, és játszhatok is. És van egy hülye ébresztőóra-fu n kciój a. Akadályba ütközöm, és olyan, mint... - Aij-eeeeeeee! - Olyan hang szakad ki belőlem, amilyenre nem is tudtam, hogy képes vagyok.
Részben levegő után kapok, részben sikítok. Felülök az ágyban, és felpattan a szemem. A lányos hang miatt kínosan érzem magam, ezért megragadom és meglengetem a kardom. Kiüti a kezemből, és a padlón csörren. Egy szexig meg sem tudok szólalni. Akarom mondani egy másodpercig. Ez a legrosszabb rémálom az egész világon! Rosszabb, mintha az összes ZEK meg az ördög plusz mind a négy Unseelie herceg lenne a nyomomban! Ryodan van mellettem az ágyban! Ott ül, és nagyon nyugodt. Egy ágyban velem! Halványan rám mosolyog, és gúnyos pillantást vet rám. Gondolom, figyelte, ahogy alszom. Horkoltam? Tátott szájjal kiterültem a hátamon? Sejtelmem sincs, mióta van itt! Hogyan jutott be? Hogy a fenébe jutott át az összes csapdámon? Nyilván újakat kell kitalálnom! Megpróbálom kilökni az ágyamból. Mintha egy hegyet akarnék megmozdítani. Megütöm. Mint egy lány. Még a szupererőmet sem vetem be. Feltéve, ha momentán rendelkezem velük, a nyavalyás átkozottakkal. Mi értelme szuperhősnek lenni, ha csak néha lehetünk azok, és soha nem tudhatjuk, mikor? Elkapja az öklöm. Nem tudom kiszabadítani. - Haver, adj egy kis helyet! Helyre van szükségem, amikor felébredek. Nem kapok levegőt! Mozgás! Felnevet, mire be akarok mászni a takaró alá, mélyre akarom ásni magam, elrejtőzni, és úgy tenni, mintha ez csak valamiféle rettenetes rémálom lenne, amelynek hamarosan vége. - Kifelé az ágyamból! - süvöltőm. Amikor elenged és feláll, a matrac tíz centit emelkedik az ágynak azon a felén. El sem hiszem, hogy nem éreztem meg, amikor leült. De igen, elhiszem. Mindig jó mélyen alszom. - Elkéstél a munkából, kölyök. - Mennyi az idő? - Vadul körülnézek, merre van a mobilom. Annyira kába vagyok még az alvástól, hogy alig élek. Észreveszem az ágy végében álló asztalon. Millió darabra van törve. Összetörted a telefonom! - Már ilyen volt, amikor ideértem. Biztos te tetted, amikor szólt az ébresztő. - Nem mintha az én hibám lenne — morgom, és mindkét kezemmel hátrasöpröm a hajam. Korábban még sosem kellett ébresztőt használnom. - Megijesztelek. - Mert itt vagy! - Mert elkéstél a munkából, kölyök. Öltözz fel. Ruhákat vág hozzám.
Rájövök, hogy a kedvenc pizsim van rajtam. Flanel, kacsamintával. Talán nem vette észre. Nem bírom elviselni. Ez az én vackom. Elvileg magánterület. - A kapitány kabinja. Elég jó. Indulás. Dolgunk van. - Az ajtóhoz megy, és elindul a fedélzet felé. - Jó a pizsid, kölyök. Templomba visz. A templomok felvidítanak. Hasonlítanak a pénzhez, ezek a hit összeesküvései. Mintha mindenki megegyezett volna, hogy nemcsak létezik Isten, de amíg az emberek bizonyos helyeken tartózkodnak, oltárokat emelnek, sok gyertyát és tömjént égetnek, leülnek, felállnak, térdelnek és más őrült szertartásokat hajtanak végre, amelyekhez képest a boszorkánygyűlések nem is jelentenek kényszeres megszállottságot, le is jön a Földre, hogy megnézze, minden rendben van-e velük. És csak tovább bonyolítja a helyzetet, hogy van, aki a szertartások A alkategóriájába eső tevékenységeket hajtja végre, míg mások a B, C vagy D alkategória tevékenységeit, és ez így megy végtelen számú felekezeten keresztül; máshogy hívják magukat, és mindenki mástól megtagadják azt a jogot, hogy a mennyországba kerüljön, ha nem ugyanazokat a szertartásokat hajtja végre, mint ők. Haver. Fura. Szerintem, ha van Isten, akár férfi, akár nő, nem foglalkozik azzal, hogy mit építünk vagy hogy követünk-e bizonyos kidolgozott szabályokat, hanem mindennap a vállunk mögött állva figyeli a tetteinket. Megnézi, hogy vállalkoztunk-e erre a nagyon nagy, életnek hívott kalandra, és kezdtünk-e vele valami érdekeset. Szerintem a legérdekesebb emberek jutnak a mennybe. Úgy értem, ha én volnék Isten, biztos velük akarnék ott lenni. De szerintem az örök boldogság örök unalom is egyben, ezért, bár nehezemre esik, igyekszem nem túl érdekes lenni. Inkább vagyok szuperhős a pokolban, ahol szétrúgom mindenféle démon seggét, mint angyal a mennyekben, ahol üdvözült mosollyal az arcomon lebegek, és egész nap ostoba hárfán játszom. Haver, én dobokat meg nagy cintányérokat akarok! Szeretem az ütéseket és a robajokat. Ryodan tehát templomba visz, én meg bénultan meredek odakintről befelé. Gondolatban sorra veszem az eddig eljegesedett helyeket: a Chester's egyik kisebb klubja, a raktárépület a város peremén, két kis föld alatti pub, egy fitneszterem, a mosodásat játszó vidéki család, most meg egy kis templomi gyülekezet. A magas, kétszárnyú bejárati ajtónál ténferegve magamba szívom a részleteket, mert nem sietek bemenni. A kifelé áradó hideg brutális, rosszabb, mint bármelyik másik helyszínen. A levegővétel még így is égeti a tüdőmet, hogy jó ötven méter választ el a templom első részétől, ahol összegyűltek az emberek az oltárnál. Mintha egy fagyos betlehemi jelenetet látnék: nyolc férfi, három nő, egy pap és egy kutya áll ott, egy öreg férfi pedig az orgonánál ül. Ügy hallottam, több férfi élte túl a halloweent, mint nő, és sok vidéki helyen nagyon keresett „árucikké" váltak az asz-szonyok, a férfiak pedig törik magukat, hogy jusson nekik egy. Az oltár mögött álló orgona sípjain jégcsapok képződtek, a meny-nyezetről pedig hatalmas „cseppkövek" lógnak. A templom egész belsejére fagyos köd borul. A pap az oltár mögött áll, szemben a többiekkel, keze a magasban, mintha épp a szentbeszéd közepén járt volna. - Hidegebb, mint bármelyik másik hely, ami arra utal, hogy a jegesedés sokkal később történt, figyelembe véve a benti hőmérsékletet meg mindent. - A leheletem apró, levegőben lógó felhőkben kristályosodik ki. Hirtelen akaratlan remegés tör rám, és ösz-szerándulok. - A fenébe is, de hideg van! - Túl hideg neked. Ránézek. Majdnem volt egy kérdőjel a mondat végén. - Haver, aggódsz értem? Elpusztíthatatlan vagyok. Mikor szereztél tudomást erről a helyről?
- Fade találta kábé negyven perccel ezelőtt. Tíz perccel korábban ment el a templom mellett, akkor még nem volt eljegesedve. Visszafelé már igen. - Akkor eddig ez a legfrissebb, amit láttunk. - Feltűnik, hogy nem lassan megy be, ahogy a többi helyen tette. Gondolom, egy kicsit neki is hideg van. Levegőt veszek, majd gyorsan, nagy lendülettel kifújom, megtöltöm a tüdőmet, felpumpálom az adrenalinszintemet. - Gyerünk. Gondolatban „felemelem" magam, gázt adok, és turbóüzemmódban besüvítek. Hideg van, de van itt valami még rosszabb is. Ez a hideg késként hatol belém, megforgatja magát bennem, porcogót és csontot ér. Átvágja az izmaimat és inaimat, elmetszi az idegeimet. De eddig ez a legfrissebb helyszín, és ha valahol találok nyomokat, hát itt fogok, mielőtt a hőmérséklet emelkedni kezd és megváltoznak a dolgok. Ha így lesz. Még nem tudok eleget. Remegve megkerülöm a kis társaságot. A többi helyszínen dadogtam ugyan a hidegtől, de turbóüzemmódban soha nem vacogtam. Szerintem a borzongás csúcs, mert az emberi test így kapcsol turbóra molekuláris szinten. A sejtjeink érzékelik, hogy túl alacsony a hőmérséklet, és az agy hatására egész testünkben vibrálni kezdünk egy kicsit, hogy hő termelődjön. így most olyan, mintha kétszeresen is turbóüzemmódban lennék, sejtszinten és a lábamon is. A test csodálatos mechanizmus. Először az arcukat veszem szemügyre. Nyitott szájjal fagytak meg, és sikoltás közben ugyanúgy eltorzult az arcuk, mint a mosodásat játszó embereknek. Ok is látták, mi vár rájuk. Mindenki, kivéve a papot, aki döbbenten figyelte őket. Ez azt jelenti, hogy bármi volt is az, a háta mögül érkezett, méghozzá gyorsan, mert a pap meg sem fordult. Biztos az emberek arckifejezése döbbentette meg. Az a valami rögtön fagyaszthatott, amint megjelent, különben a papnak lett volna ideje hátrafordulni. Egy kicsit jobban érzem magam a történtek miatt, mert az emberek már másodjára vették észre a közeledtét. Ez azt jelenti, hogy van esélyem kitérni előle, ha felém közelít. - Spórolj. Az észrevételekkel és a levegővel - hallom Ryodan hangját a fülemnél. - Gyűjts. Információkat. És. Tűnés. Kifelé. A beszéde hallatán ránézek. Azonnal megértem, miért akadozik. Tisztára fagyos az arca. Megrepedezik rajta a jég, amikor hozzáteszi: - Siess. A. Kurva. Életbe. Az én arcom nem fagyott meg. Akkor az övé miért? Gondolkodás nélkül odanyúlok, mintha megérinteném, vagy valami, de elüti a kezem. - Kurvára. Ne. Érints. Meg. Semmit. Engem. Sem. - Négyszer töredezik össze a jég, majd képződik újra az arcán, mire befejezi a mondatot. Zavartan odébb tűzök, összeszedem magam, és erősen koncentrálok a részletekre. Fogalmam sincs, miért érintettem majdnem meg. Nincs magyarázat a viselkedésemre. Szerintem valamiféle varázsigét bocsátott rám, amikor aláírtam a jelentkezési lapot. Mi történik ezeken az eljegesedett helyeken? És miért? Vajon tényleg a tündérvilág
embertelenül hideg részei jelennek meg a mi világunkban? Megértem, miért hiszi ezt Ryodan. Úgy tűnik, egyik helyszínről sem vittek el semmit. Nem látok közös vonásokat. Semmit sem ettek meg. Senki sem sérült meg. Akkor miért történt mindez? Mindegyik esetet bűncselekménynek tartom. Emberek haltak meg. A bűncselekményeknek van indítékuk. Előrehátra süvítek, próbálok felfedezni valami kis indítékot, a tudatosság aprócska jelét. Megnézem őket közelebbről, kisebb sérüléseket keresek, mondjuk tűvékonyságú fogak nyomait. Vajon egyes beteg tündérek kiszívták belőlük az általuk ízletesnek tartott testfolyadékot? Erre eszembe jut néhány Unseelie, amelyet meg kellett volna ölnöm. Ha akkor megteszem, most minden rendben lenne köztem és Mac között. Soha nem jött volna rá. Még mindig nem tudom, miért nem tettem. Nem mintha azt akartam volna, hogy elkapjon. Semmiféle sérülést vagy manipulációra utaló nyomot nem látok. Aztán észreveszem őt, és azonnal összeszorul a szívem. - O, basszus! Ha felnőttek halnak meg, azt nem bánom annyira, mert tudom, hogy nekik volt életük. Ok éltek. Volt rá lehetőségük. És remélhetőleg harc közben haltak meg. De a gyerekek... megszakad a szívem. Ök még csak nem is tudták, milyen őrült, csodálatos, elképesztő hely a világ! Szinte alig volt részük kalandban. Ennek a kislánynak semmilyen kaland sem jutott. Még a „hé, örülök, hogy kaptam tejet" életszakaszon sem jutott túl. Az egyik nő egy csecsemőt tart a karjában, akinek az arcát göndör, vörös haj keretezi, akárcsak az enyémet. Apró kis kezével megszorította az anya ujját, s úgy fagyott meg, hogy közben felnézett rá, mintha az édesanyja lenne a legszebb, legvarázslatosabb angyal a világon. Én is pontosan így éreztem az enyém iránt, mielőtt minden... nos, igen. így. Valami őrültséget teszek, de nem is értem: a többi emberhez hasonlóan én is mindenért a hormonjaimat hibáztatom, mert amíg nem kezdtem menstruálni, a lehető legnyugodtabban viselkedtem. Teljesen ellágyulok, mint valami nyápic, aki bedől azoknak az üdvözlőlapos reklámoknak, és anyára gondolok, aki olyasmiket tett velem, amiket mások szörnyűségnek tartanának, de én megértem, miért tartott ketrecben. Nem volt sok választási lehetősége, nem volt sok pénze, és nem mindig bánt rosszul velem. Azért tette, hogy megóvjon. Soha nem hibáztattam azért, mert nyakörvet rakott rám és ketrecbe dugott. Csak azt szerettem volna, hogy ne feledkezzen el rólam. Mintha el akart volna felejteni. Vagy talán azt kívánta, bárcsak sohasem születtem volna meg. De nem mindig éltünk így. Emlékszem, volt, amikor őrülten szeretett. Emlékszem arra az időre, amikor még más volt az életünk. De azt már soha nem kaphatom vissza. Aztán hirtelen itt ez az átkozott hideg hülyeség a szemem belső sarkában, mintha sírnék, vagy mi, de én átkozottul nem szoktam sírni. Abban a pillanatban megfagy a könnyem, hogy kibuggyan, és fáj a fejem. Odanyúlok, és megérintem az anyja ujja köré fonódó apró kis kezet. Összeszorul a szívem, aztán szörnyű nyomást érzek a fülemben, valami halk, nedves hangot belülről, hirtelen nem kapok levegőt, és rettenetesen fázom - szerintem ilyen lehet ruhátlanul az űrben. Késként hatol belém a hideg, megnyúz, megöl, gleccserré változtat.
Új jelentést kap, és amikor már kezdem azt hinni, hogy értem, mintha valami bonyolult lény lenne, amelyben létezhetem, megfordul a helyzet: mindenem lángol, melegem van, melegem van, és annyira átkozottul képtelenül melegem van, hogy elkezdem letépdesni magamról a ruhát. Nem sikerül elég gyorsan, mert úgy érzem, ügyetlen, lassú és buta vagyok, aztán rádöbbenek, hogy valahogy visszaváltottam lassú üzemmódba. Akkor történt, amikor megérintettem? Ezért figyelmeztetett Ryodan, hogy ne nyúljak semmihez? Vajon kizökkenünk a gyors üzemmódból, ha megérintünk valamit, ami ennyire hideg? Ha így van, ő ezt honnan tudja? Onnan, hogy már vele is megtörtént? Akkor miért nem halt bele? Lassú, normál üzemmódban túl hideg van; tényleg olyan, mintha az űr távoli részén lennék. Próbálok újra felgyorsítani. Térdre rogyok. Biztos túl sokáig vártam. Talán túl hosszú volt a pillanat, amíg elestem. Istenem, de hideg a padló! Fáj, fáj, fáj! Épp az „Isten" szó jutott eszembe. Nem szoktam használni. Hívő vagyok? Most itt, a végén, térden állva megleltem a hitet? Szerintem ez képmutatás. Én nem halok meg képmutatóként. Kuncogni kezdek. Nem reszketek. Melegem van. Annyira melegem van. Még most is igyekszem minél több részletet magamba szívni. Kíváncsiság. Haldokló macska. Akár talán az is. Vákuum alakult ki ezen a helyen. Valami nem stimmel, valami hiányzik, valami, ami turbóüzemmódban nem tűnt fel, de nem tudom, mi az. A körülöttem lévő dolgok, az emberek, minden olyan... valahogy üres, hiányzik belőlük valami lényeges, ami multidimenzionálissá tenné őket. - Ry... — Nem bírom kimondani a nevét. Hallom az üvöltését, de nem értem különösen hangzó szavait. Mintha egy párna fojtaná el a hangját. Megpróbálom lehámozni magamról a farmert. Muszáj levetnem. Hideg, annyira hideg. Mindent le kell vetnem. Annyira hideg, hogy égeti a bőröm. Ryodan küzd velem, hogy ne vetkőzzem le. Tünés az utamból, akarom mondani, de nem jön ki hang a torkomon. Le kell vetnem. Ha sikerül, talán jól leszek. És csak arra tudok gondolni, hogy... Segíts!, sikoltom gondolatban. A szívem energiát gyűjt egy utolsó, heves dögölj-meg dobbanáshoz, de csak egy halk kis puffanás lesz belőle. Nem halhatok meg így. Még dolgom van. Még alig kezdődtek el a kalandjaim. Minden elsötétül. Látom a Halált. Nem valami csodás. Olyan, mint egy pöröly. A francba! Tudom, mi az a rigor mortis. Tudom, hogy megdermed az arcom. De én döntöm el, hogyan. Összegyűjtők egy nevetést a bensőm legmélyéről, arról a helyről, ahol részben mindig nevetek, mert élni - haver! - a világ legnagyobb kalandja. Micsoda menet volt! Rövid, de elképesztő. Senki sem mondhatja, hogy Dani Mega O'Malley nem élt, amíg itt volt.
Nem bánok semmit! Itt van Dani.
Dögös gyereklány a városban Egy percre szem elől tévesztem őket, mert elvonja a figyelmemet egy női Unseelie az utcán: a bennem élő Hegylakó undorítónak találja egyes részeit, a herceg viszont épp ellenkezőleg. A szex átkozottul hátborzongatóvá vált. Hihetetlenné. De hátborzongatóvá. Néhány háztömbnyire délre van a templomtól. A belőle áradó feromonoktól feláll és a hasamhoz simul a farkam, aztán mire rájövök, mi történt Danivei, még egy okom van gyűlölni Ryodant meg az egész kibaszott világot - mintha szükségem lenne egy újabb okra. — Nem! - üvöltöm, és a tető széle felé rohanok. Ez a rossz a félvérekben. A bennem élő Hegylakó a lépcsőt választaná. Az Unseelie a szárnyait használná. Milyen kár, hogy nincs még szárnyam. A szívem dönt helyettem, mert a lehető leggyorsabban oda akarok érni hozzá. Leugrom. Átkozódva zuhanok négy emeletet, és felkészülök a becsapódásra. Hiába hiszi azt Dani, még nem tudok teleportálni, így nem úszhatom meg ezt az ugrást. Melyik idióta töri össze az összes csontját pont akkor, amikor szíve hölgyének a leginkább szüksége van rá? Egészen mostanáig örültem, hogy még nem tudok teleportálni. Szerintem az lesz a fordulópont. Attól a naptól kezdve, hogy a puszta gondolatom hatására megszűnők létezni, majd visszatérek, nem vagyok többé ember. Megpördülök a levegőben, és igyekszem talpra érkezni. Elképedve tapasztalom, hogy sikerül. Napról napra új dolgokat fedezek fel magammal kapcsolatban, és a többségüket undorítónak találom, de ez most szívesen látott változás. Máshová került az egyensúlyközpontom. Gond nélkül megfordulok. Mintha hihetetlen, gumiszerű rugalmasságra tettek volna szert a csontjaim. A térdem enyhén, határozottan nem emberi módon hajlik, hogy tompítsa a becsapódást. Kecses macska módjára érek földet. A lábamat bámulom: sértetlen, tökéletesen működik, és csak arra tudok gondolni, hogy ördög és pokol, épp most zuhantam négy... - Hozd már KI! MOST, te hülye buzi! Felkapom a fejem. Valami szemüveges kamasz áll a templom előtt, befelé néz, és Ryodanre kiált. Sejtelmem sincs, ki az és honnan jött. De épp most mondta el az én szövegemet, bár én a „buzi" szó nélkül, és sokkal több kurvázással adtam volna elő. A kölyök ökölbe szorított kézzel simul a templom ajtófélfájához. Az arca és a haja fagyos; vadul reszket. Félrelököm, amikor elmegyek mellette. - Nincs szüksége rád. Értéktelen ember. Tűnj innen. Rám vicsorog.
Felnevetek. Igencsak bátor tett az arcomba nézni és vicsorogni. - Piros pont, kölyök. De most tűnj el, és halj meg, mielőtt lenyomom a torkodon azt a szerinted vérrel teli pucádat. - A templomba rontok, hogy megmentsem Danit és megöljem Ryodant, mert sarkvidéki hidegbe hozott egy melegházi virágot. Úgy vág mellbe a hideg, mintha téglafalba ütköznék, és feltartóztat. Tömör jégpáncél képződik a bőrömön. Megfeszítem az izmaimat, a jég megrepedezik, majd csilingelő jégkristályok formájában a földre hullik. Amikor még egy lépést teszek előre, megint eljegesedem, ezúttal mozgás közben. Egy kisebb örökkévalóságot töltöttem az Unseelie börtönben, ahol embertelen hideg uralkodott, de ilyen problémám soha nem volt. Félig Unseelie herceg vagyok. Nem hittem volna, hogy létezik olyan hely, amely még számomra is túl hideg. Hogyan képes ezt elviselni az a faszfej Ryodan, ha még én sem tudom? Előrelépek, megint megfagyok, aztán a jég összetöredezik, és hátralépek. Nem használna, ha összefagynék, mint a bádogember, és nem segíthetnék a lánynak. Nem értem, hogyan történhet mindez. Az Unseelie királyságban tapasztalható hideg megfagyasztotta a lelkem, és azt is gyűlöltem, hogy élek. Ez most rosszabb annál. Nem hittem volna, hogy létezik bármi, ami még annál is rosszabb. Van valami ismerős ebben a helyben, ebben a jelenetben, ebben a hidegben. Déjá vu. Gyűlölöm ezt a hideget. Rossz érzés tör rám a csontjaimban. Üresnek, üregesnek, valahogy... hibásnak érzem magam. Összeszűkült szemmel nézek körül. Dani! A földön fekszik, de nem a hidegtől áll el a lélegzetem. A térde köré tekeredik a farmerja. Fekete melltartót és bugyit visel, amelyet mindenhol apró fehér koponyák és alatta keresztbe rakott csontok díszítenek. Dobálja a végtagjait, és összefüggéstelenül kiabál. És én nem tudok odamenni hozzá. A lány, aki az enyém, félmeztelenül haldoklik, és én nem tudok odamenni hozzá! Előrevetődöm. Tömör jég képződik rajtam. Összetöröm, majd hátralépek. A kurva életbe! Dani igyekszik teljesen lerúgni magáról a farmerját, Ryodan meg küzd, hogy rajta tartsa. Ki kell vinnie innen. Miért vesztegeti azzal az idejét, hogy rajta tartsa a ruháját? - Hozd ide! - követelem. - Ne kapcsolj vele gyors üzemmódra! - üvölti a kölyök a lépcsőről. Tüdeje aztán van. - Ha gyorsan mozogsz, azzal megölöd! - Mi a faszt tudsz te - szól Ryodan. - Mindent, amit a hipotermiáról tudni lehet! És le merem fogadni, hogy egyikőtök sem képes felmelegíteni. Hozd ide hozzám, ha azt akarod, hogy életben maradjon! Ne foglalkozz azzal, hogy felöltöztesd. Az nem segít! - Baszd meg, kölyök. - De Ryodan nem bajlódik tovább a ruhákkal, csak felnyalábolja Danit. A
farmer a földre hullik. A lány jóformán meztelenül fekszik a karjában. Alig látok a szememre boruló vörös ködtől. - Ne mozdítsd meg jobban, mint amennyire muszáj! Akkor hideg vér áramlana a szívébe, és lehűlne a teste! — üvölti a kölyök. Ryodan nagyon lassan, könnyedén lépdel vele. Dani már nem csapkod. Semmilyen hangot nem ad ki. Elernyedt. A karja és a lába minden lépésnél úgy csapódik ideoda, akár egy rongybabáé. Ha Ryodan megölte, véresre verem a fickót, és apránként eszem meg, lassan, mártással. Minden erőmre szükségem van, hogy ne mozduljak és ne támadjak rá, amikor elhalad mellettem. Halállal és pusztulással, csatamezőkkel és kínzókamrákkal kapcsolatos dicsőséges, gyönyörű jelenetek tolakodnak a fejembe, csábítóan, érzékien, arra ösztönözve, hogy törjek-zúzzak és pusztítsak el mindent, ami az utamba kerül, mit sem törődve a következményekkel, mert olyasvalami számára, amivé én válok, nem léteznek következmények. Amikor Ryodan elhalad mellettem, vér csöpög ökölbe szorított kezemből. De nem harcolok érte. Ha megtenném, talán megölném vele. Akkor sokkal rosszabb lennék, mint egy Unseelie herceg. - Te! - bök felém a kölyök. - Hálózsákok kellenek, alumíniumtakaró és melegítőpárnák. Túrabolt a Kilencedik és a Central sarkán. Ha találsz, hozz cukrot, zselét és vizet is. Ha nem, ne vesztegesd vele az időd. Ugyanez érvényes a generátorra. Most! - Embereknek nem hozok semmit! De Daniért még azt a kibaszott holdat is letépném az égről. Amikor visszatérek a takarókkal és melegítőpárnákkal, Dani már a templommal szemben, az utca túloldalán fekszik a járdán. A szemüveges kölyök alsónadrágban van. A faszfej láthatóan nem hord alsóneműt. Fojtogat a harag. Küzdök, hogy megőrizzem az önuralmam. Az agyam emberi része pontosan tudja, miért vetkőztek le. Hogy bebugyolálhassák a lányt. Minden ruhájukra szüksége van. Magzati pozícióba gömbölyödött a nadrágjuk, ingjük és kabátjuk alatt. Az agyam Unseelie része viszont semmit sem ért azon kívül, hogy két fasz túlságosan közel van valakihez, aki az enyém. A kölyök négykézláb áll Dani felett, és egymáshoz ér az arcuk, mintha csókolgatná. Ryodan úgy fest, mint aki mindjárt letépi a kölyök fejét. Közelebb érve látom, hogy a kölyök Dani orrába és szájába fújja a levegőt, hogy a lélegzete az orrlyukába jusson. Remegek a dühtől. Megint ökölbe szorul a kezem, és olyan erősen szorítom, hogy kiserken a vérem. - Továbbra is összegömbölyödik - jegyzi meg Ryodan. - Ösztönösen. Az emberek összegömbölyödnek, amikor halálra fagynak. - Ha hagyod meghalni - figyelmeztetem a kölyköt -, minden lehetséges módon megöllek, ahogy egy embert meg lehet ölni, aztán feltámasztalak, és kezdem elölről.
- Elhoztad, amire szükségem van? - Oda sem figyel a fenyegetésemre, csak nagy lendülettel hátranyúl. - Alumíniumtakarót. Most. És óvatosan mozdítsátok meg - rendelkezik a válla fölött, mintha nem is tudná, hogy két, gyilkos hajlamú őrült figyeli minden mozdulatát, és holtan szeretné látni csak azért, mert ilyen közel van a lányhoz. - Semmi hirtelen mozdulat. - Miért alumínium? - Pontosan tudni akarom, mit csinál, hogy ha legközelebb újra előfordul, én is tudjam, mit kell tenni. Azt mondanám, hogy nem lesz legközelebb, de a falak leomlása óta mindig van legközelebb. - Mert az szuperszigetelés. Csapdába ejti a hőt. Minden mást kívül tart. Ryodannel gyengéden a takaróra fektetjük Danit, aztán a kölyök megint elnyúlik fölötte. A lány nem moccan. Még azt sem látom, hogy emelkedne és süllyedne a mellkasa. Sápadt, és olyan mozdulatlan, mintha meghalt volna. Felkavar, hogy felkelti bennem a vágyat. Még sosem láttam egyetlen Unseelie hercegnőt sem, de gyanítom, hogy ilyenek: fehérek, hidegek, és gyönyörűek. - Lélegzik? - Alig. A teste mindent felhasznál, amit csak tud, hogy az agya és a szervei tovább működjenek. Vizeletet kell ürítenie. - Ezt aztán kurvára nem tudhatod - mordul Ryodan. A kölyök nem fordul felé, nem néz rá, a lányhoz hajolva beszél. - Dani állandóan eszik és iszik. A hólyagja mindig legalább részben tele van. A teste értékes energiát veszít azzal, hogy nem hagyja megfagyni a vizeletet a hólyagjában. Ezt az energiát egyenesen a szíve felé kell terelnünk. Ergo, pisilnie kell. Minél hamarabb, annál jobb. Ehhez vissza kell nyernie az eszméletét, hacsak nincs kéznél katéter. - Érd el, hogy visszanyerje az eszméletét - vicsorogja Ryodan. - A katétert felejtsd el - morgom. - Bármit megteszek, amit kell, hogy megmentsem az életét. Ti. Átkozott. Hülyék. A kölyök kicsomagolja a melegítőpárnákat, majd a lány hóna alá és a lágyékára teszi őket. Aztán elnyúlik mellette. - Tekerjetek be minket a hálózsákokba. Ryodanre nézek, ő vissza rám, és egy pillanatig azt hiszem, talán mindketten kinyírjuk a kölyköt. Ryodan arca a szokásosnál is merevebb, már ha ez lehetséges anélkül, hogy betonná dermedne, és látom a tépőfogait. Lenézek. Ugyanolyan nagy a farka, mint az enyém. - Mi a kibaszott francért nem hordasz alsógatyát? - Az Unseelie hercegek számára egy csupasz farok csatára hívó szónak számít. - Dörzsöl. Túl kicsi, és korlátozza az embert. - Baszd meg. - Hé, szedjétek össze magatokat - szól a kölyök. - Tekerjetek be minket. Azt akarjátok, hogy meghaljon?
- Soha nem lett volna szabad bevinned oda. Ezért megöllek -közlöm Ryodannel, miközben segítek körbetekerni egy félig meztelen kölyköt és az én Danimat. - Én figyelmeztettem, hogy ne nyúljon semmihez. Tudtam, hogy akkor kizökken a gyors mozgásból. Minden helyszínen emlékeztettem rá, ahol jártunk. És csak rajta, Hegylakó. Bármikor, amikor úgy gondolod, hogy készen állsz rá. - És mindannyian jól tudjuk, mennyire szokott hallgatni másokra — jegyzi meg szárazon a kölyök. Ryodan pillantásától felnőtt, felfegyverzett, pszichopata férfiak is elhallgatnának. - Semmi oka nem volt rá, hogy bármit is megérintsen. - Ő nyilván másképp gondolta - feleli zavartalanul a kölyök. - Ott voltam vele. Azt hittem, ki tudom hozni. - Rosszul hitted, faszfej - közlöm vele. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan hat rá. Amikor én próbáltam, velem nem ez történt. - O nem olyan, mint te. És most pofa be, mindketten. - A kölyök ismét a lány arcához simítja az arcát, lélegzik, és a kezével védi az arcukat, hogy ne szökhessen el a meleg levegő. - Ezt meg miért csinálod? - kérdem. - Meleg levegő. Hipotalamusz. Az szabályozza a belső hőmérsékletet, és segít, hogy magához térjen. Vissza kell nyernie az eszméletét, hogy pisilhessen. - Én végigdörzsöltem volna, hogy felmelegítsem. Helyreállítottam volna a vérkeringését. - Zseniális ötlet. Azzal megölted volna. Túl hideg a vére. Leállt volna a szíve. - Nem értem, miért kezdett el vetkőzni - szólal meg Ryodan. Ránézek. Ugyanazt teszi, amit én. Megtanulja, mit kell tenni, ha még egyszer előfordulna ilyesmi. Mindketten gyorsan kihoztuk volna, hogy megpróbáljuk valami meleg helyre vinni. És azzal kölyök szerint mindketten megöljük. - A véredények tágulnak. Azt hitte, melege van. A megfagyott túrázókra is mindig meztelenül találnak rá a hegyekben, a ruhájuk meg ott van a közelben. Összezavarodnak. Az agy megpróbál rendet tenni a káoszban. - Honnan tudod mindezt? - Gyűlölöm, hogy ő tud ilyeneket, én meg nem. így ebben a helyzetben ő a jobb választás Daninek. Minden helyzetben én akarok a jobb férfi lenni számára. - Anya orvos volt. Egyszer majdnem meghaltam az Andokban, mert kihűltem. - Majdnem megöltelek - mondja Ryodan. - Nem hallja - feleli a kölyök. - Nem neki mondtam.
- Adjatok még több melegítőpárnát - rendelkezik a kölyök. -Basszus, nagyon hideg! - Néhány hete. Majdnem megöltelek. A kölyök ránéz. Arra gondolok, mi a faszért ilyen tökös egy fiatal kölyök, hogy rám merjen vicsorogni, arra a faszfejre meg olyan pillantást vessen? - A sikátor sötét részén álltam - folytatja Ryodan -, amikor arra mentél. Észre sem vettél volna. Ha akkor megöllek, Dani ma este meghal. - Ez valamiféle bocsánatkérés? - gúnyolódom. - Minden alkalommal rémülten kapkod levegő után, amikor meglát, Hegylakó? Sziszegve széttárom a még nem létező szárnyam. - Mindketten túl sokat beszéltek - jegyzi meg a kölyök. - Fogjátok be. Ne kelljen még egyszer mondanom. Mindketten elhallgatunk, amit hisztérikusan viccesnek találok. Hirtelen felülről látom magunkat. Mostanában mindig ezt teszem. Szerintem azért, mert kezdem elveszíteni az emberi mivoltomat, és így látom a pokolra jutásomat. Észreveszem, hogy csak egyetlen hímnemű ember van itt, és az nem én vagyok. Látok egy ragyogó asszonygyermeket, aki jobban gömbölyödik a ruhája alatt, mint gondoltam, és Ryodan pillantásából látom, hogy ő sem hitte volna. Dani pedig vértelenül, kékre színeződöt-ten, összegömbölyödve, szorosan simul egy félmeztelen kamaszhoz, holott én is lehettem volna a helyében, sőt nekem kellene ott lennem. Két nagyon különböző szörny őrködik felette, de akkor is csak szörnyek. Bal oldalán a Halál. Jobb oldalán az Ördög. A kölyök úgy néz ki, ahogy én az ő korában, csak nekem nem volt szemüvegem, és néhány centivel alacsonyabb voltam. Sötét haj, ragyogó mosoly, széles vállak - jóképű férfi lesz belőle. Ha túléli a jövő hetet. Ebben a pillanatban ezt erősen kétlem. Egy hálózsákban fekszik vele, a karjában tartja. Dani fehérneműjét koponyák és csontok díszítik. Amit értelmetlen módon elbű-völőnek találok. Szerintem ha nem Ryodan lesz ott a következő sötét sikátorban, akkor én.
Harcotok a katóság ellen, és mindig a katóság győz valószínűleg mindig is karcolnifogok Teljesen megdöbbentő új felfedezést teszek. Meghalni könnyű. Visszajönni az életbe, na az a szívás. Az egyik pillanatban elmentem. Nem is léteztem. A másikban a fájdalom tüzében égek. Hallom, ahogy beszélgetnek, de mintha súly nehezedne a szememre, és meg sem próbálom kinyitni. Annyira fáj mindenem, hogy megint öntudatlanságba akarok süllyedni. Szánalmasan felnyögök. - Azt mondtad, megmozdíthatjuk. Akkor rajta. Most. Elvisszük hozzám. Ez Christian. Kíváncsi vagyok, mit keres itt. - Veled sehová sem megy. Velem jön. Ha tévedsz, kölyök, és még nincs biztonságban, meghalsz. Ez Ryodan. De kit nevezett kölyöknek? Tudtommal csak engem hív annak. - Nem kockáztatok semmit. Biztonságban van. - T-t-t-táncos? - vacogok. - Csak nyugi, Mega. Majdnem meghaltál. - Amikor megfogja a kezem, belékapaszkodom. Szeretem a kezét. Nagy, könnyed, de biztos. Itt vagyok, ha kellek, de elengedlek, ha egy ideig futni támad kedved, üzeni az érintése. — Egyikőtökkel sem megy sehová. Velem jön - mondja. - Kurvára nem! - tör ki Christianből. Erős hangja hallatán és a fájdalom miatt fények villódznak a szemhéjam belső oldalán. Ryodan megszólal. - Gyenge, és nem tudod megvédeni. - N-nem vagyok gye-enge - dadogom. - So-sosem vagyok gye-enge. — Résnyire kinyitom a szemem, és az utca halvány fényétől majdnem széthasad a fejem. Újra lehunyom a szemem. A francba, gyenge vagyok. - A pokolba is, dehogynem tudom. - Besétáltam a rejtekhelyedre, és elhoztam onnan. - Mert nem voltam ott. Különben nem sikerült volna. Ryodan felnevet. - Szánalmas kis ember.
- Velem jön - jelenti be Christian. - Ha-haver, nagyon ro-rosszul érzem magam - szólok. - M-me-lyik van a legközelebb? - Az én lakhelyem - feleli Christian. - A fenéket - kontrázik Ryodan. - Azt sem tudod, hol van. - Én mindent tudok. Táncos megszólal: - A Chester's. - Vigyél oda - mondom neki. - És ss-siess. Éhen halok, és f-fá-fázom. Amikor belépünk a Chester'sbe, a lárma hatására majd' szétreped a fejem. Annyira rosszul vagyok, hogy szédülök. Ryodan szól Lor-nak, hogy melegítsenek takarókat, és vigyék fel az egyik emeleti szobába. Remélem, hangszigetelt. Ryodant ismerve az. Batmanhez hasonlóan neki vannak a legjobb játékai. Nem érdekel, hová visznek. Most csak le akarok feküdni. Azt akarom, hogy ne kelljen mennem, de én ragaszkodtam hozzá, mert utálom, ha visznek, ezért most színlelek. Minden izmom ég és görcsöl. Nem tudok tisztán gondolkodni. - Vigyétek ki a kölyköt - utasítja egy másik emberét Ryodan. Ketten is mozdulnak, és Táncos karjára fonják a kezüket. - Hagyjátok békén! - kiáltom. - Semmi gond, Mega. Amúgy is dolgom van. Vigyázz magadra, hallod? - Komolyan néz rám, és egy másodpercig azt akarom, hogy mindenki menjen el, és hagyjon vele egyedül. Táncossal olyan könnyű az élet. Meg akarom kérdezni tőle, hogyan került mellém az utcán. Tudni akarom, mi történt. Ma este valaki megmentette az életemet. Tudni akarom, ki volt az, és ismerni akarom az összes részletet. De nem akarom, hogy itt legyen. A Chester'sben nem. Nem akarom, hogy bemocskolja ez a hely. - Este találkozunk? - kérdem. Elvigyorodik. - Remélem, Mega. Vár egy film. - Vigyétek innen. Most - vakkantja Ryodan. Átkozottul lenyűgöz Táncos, amikor lerázza magáról a kezüket, és nagyon nyugodtan megszólal. - Egyedül is kitalálok. - Nem áraszt tesztoszteront a bőre, mint egy vizes kutyáé. Nem változik ostoba bikává, aki mindenkit fel akar öklelni maga körül. Csak vigyáz magára. Nézném, ahogy elmegy, de Ryodan hirtelen elfordít, és úgy irányít, mint egy gokartot. Kurta
parancsba adja, hogy hozzanak meleg vizet és zselét, majd közli Christiannel, hogy tűnjön el a klubjából. Christian felnevet, és letelepszik egy bárszékre a lépcsőkhöz legközelebb eső klubban. Miközben felvonszolom magam a lépcsőn, fura dolgot látok. Amikor Ryodan megáll egy pillanatra, visszanézek. A gyerekklubot figyeli a táncparkett felett, és Jo, mintha magán érezné a tekintetét, felnéz, egyenesen rá. Szinte úgy, mintha erre a pillanatra várt volna. Mintha valamiféle gumiszalag kötné őket össze, és megérezné, ha Ryodan ránt egyet rajta. Szerintem most még drámaibb hatást kelt a hajában a melír, mint pár napja: aranycsíkok futnak a sötét hajában. Megint csillámot szórt a két melle közé (észre sem venném, ha a csillogás nem irányítaná oda a tekintetet), és csinos karpereceket visel. Sosem szokott ékszert hordani. Még ilyen betegen is úgy gondolom, hogy jól néz ki. Ryodan észrevétlenül odabólint neki, mire Jo teljesen mozdulatlanná dermed, a szoknyájába törli a kezét, és olyan nagyot nyel, hogy még innen is látom. Egymásra néznek, és egyikük sem fordul el. Egy hosszú pillanat múlva Jo visszabólint. Én meg arra gondolok, hogy mi a fene? Kathez hasonlóan Jo is érzi mások érzéseit? Honnan tudta, mit mondott Ryodan? És egyáltalán mit mondott neki? És miért adja át Jo másnak a tálcáját? Aztán összeesem, nem bírok tovább színlelni, de mielőtt a földre rogynék, Ryodan elkap. Nem tiltakozom, amikor a karjában vesz, mert nagyon szerencsétlenül érzem magam. Egy szobába visz nem messze az irodájától, és ágyba dug. Mélyen a puha matracba fúrom magam, megkönnyebbülten felsóhajtok, és elvesztem az emlékezetem. Ryodan felbosszant, amikor legfeljebb három perccel később felébreszt, hogy zselés meleg vizet itasson velem. Először nem akarom meginni, de mennyei az íze. - Mi történt? - kérdem. - Meghaltam, és visszajöttem? - Micsoda kaland! Vajon ez is a rólam szóló legenda részévé válik, ha egyszer tényleg meghalok? Kíváncsi vagyok, hányszor rúghatom seggbe a Halált, amíg élek. Milyen überkirály! - Igyál. - Hogyan került oda Táncos? - Görcsbe rándul a gyomrom. -Au, fáj tőle a hasam! - Ne olyan mohón. Lassan kortyold. Amikor önt nekem egy újabb pohár zselés vizet, még valami furcsaságra leszek figyelmes. - Haver, te ennyire reszketsz? - Túlságosan kihűltem. Lor nevetve ránéz. - Vagy túlságosan tüzes lettél. Kifelé. Átveszem. Ryodan az üres poharamra néz. Már megittam az egész üveg vizet, de még többet akarok. - Átveszem - mondja Lor. - Menj, és tedd, amit tenned kell, főnök. Kíváncsi vagyok, mit kell tennie, és miért remeg. Ha ez a gyengesége, mindent tudni akarok
róla. Milyen kár, hogy megint el fogok ájulni. Ryodan feláll. - Gondoskodj róla - mondja, és kimegy a szobából. - Aludj, kölyök - szól Lor. - Visszajövök, mielőtt észrevennéd. Hozok csokit. A párnákba süppedek, összegömbölyödök, és felsóhajtok. Csoki. Édes élet. Nem kell mást tennem, csak itt feküdni kényelmesen a melegben, és várni rájuk. Takarókat melegítettek nekem. Valaki ágyba hozza a csokit. Napokig fogok aludni. Kíváncsi vagyok, mi történt korábban. Majd' meghalok, hogy beszélhessek Táncossal. De ezzel várnom kell. Csak sodródom, majdnem megint elájulok, de hirtelen feléledek, és rettentő bosszantó bizonyossággal hasít belém valami. Tudom, miért nézett úgy Ryodan Jóra! Mert épp az irodájában vannak, és rólam beszélgetnek! Szövetkeznek, Jo meg nagyon aggódik, mert majdnem meghaltam. És megpróbálják kitalálni, mit tegyenek velem, mert nem követem a szabályokat, és majdnem megölettem magam az este. Utálom, amikor a felnőttek hülye gyűléseket rendeznek miattam! A végén mindig jól leszidnak, és adnak egy vadiúj listát olyan szabályokkal, amelyeket egyetlen normális ember sem lenne képes betartani, és a legtöbb előírás még csak nem is logikus vagy ésszerű. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy ha megérintek egyetlen aprócska kis dolgot, akkor azonnal kizökkenek a turbó üzemmódból? Miért nem volt képes egyszerűen figyelmeztetni rá? Akkor sosem tettem volna! Miközben arra gondolok, hogyan nem ölettem meg magam majdnem, fortyogni kezdek a dühtől, és teljesen kimelegszem. Ki-mászok a takarókupac alól, fogom a kardom, az ajtóhoz botorkálok, és ingatag léptekkel kimegyek a folyosóra. Végignézek rajta, de senkit sem látok. Mert valószínűleg már mindenki Ryodan irodájában van és engem kritizál. Sietve végigmegyek a folyosón, faltól falig támolygok, a segítségükkel igyekszem talpon maradni, majd az irodájához érve az üvegfalra csapok a tenyeremmel azon a helyen, ahová látom, hogy Ryodan is mindig teszi a kezét, és félrecsúszik az ajtó. Meg sem várom, hogy teljesen kinyíljon, azonnal bele is kezdek a panaszkodásba: - Nem az én hibám, hogy majdnem meghaltam, haver. Hanem a tiéd, és itt... ááááá... pfuj! Megrázom a fejem, döbbenten és... és... és... Döbbenten. A szám tátva, de nem jön ki hang a torkomon. Ryodan rám néz a válla felett. Jo is vele van, de nem beszélgetnek. Az asztalára dőlt, és fel van hajtva a szoknyája. És azt csinálja vele, amit bárcsak sosem láttam volna, hogy csinál. Szent utazási ügynök!
Időutazáson vettem részt, vagy mi? Mennyi időbe telt eljutnom ide? Nem szoktak mást is csinálni előtte a felnőttek? Mondjuk talán ölelkeznek, csókolóznak, egy kicsit ráhangolódnak? Gyors vagyok, meg minden, na de... haver! Valahogy azt hittem, lesznek dolgok, amelyek szépen, egy kicsit lassan történnek, és lehetőséget adnak arra, hogy felkészüljön az ember! Jo levegő után kap, és céklavörös lesz. - O, Dani! Tűnés kifelé! Többet látok belőle, mint amennyit valaha is akartam. Nem rólam beszélgetnek. Még csak nem is gondoltak rám. Mintha nem feküdtem volna néhány ajtóval arrébb a halálos ágyamon, miközben szemmel láthatóan egyáltalán nem aggódik értem senki! - Áruló! Lefekszel az ellenséggel! Mi van veled? Undorító látvány! - Feküdj vissza, Dani - mondja Ryodan, miközben fura pillantást vet rám. Utálom Ryodant, utálom Jót, és utálom ezt a hülye oldalra sikló ajtót. Még csak be sem tudom csapni magam mögött. * Amikor felébredek, csodásan érzem magam, pedig általában zavartan és morcosan szoktam magamhoz térni. Arra gondolok, talán gyakrabban kellene majdnem megöletnem magam. Fogalmam sincs, miért vagyok ilyen jól, de nagyon tetszik, ezért nyújtózkodom, és igyekszem a lehető legjobban kihasználni a helyzetet. Az izmaim teljesen ellazultak és rendben vannak, nem érzem, hogy bárhol is zúzódásom lenne, ami lehetetlen. Mindig van egy-két csomó az izmaimon. Mindig tele vagyok zúzódásokkal. De most mintha vadonatúj testem lenne! Arra a következtetésre jutok, hogy biztos valamiféle ébredés előtti állapotban vagyok - ami még sosem fordult elő velem -, és az agyam már működik, de a testem még kába. Érzem a csokikat az ágyban, egy kicsit megolvadtak a fészkem melegében. Az egyik az arcom és a párna közé préselődött, a másik a fenekemre tapadt. Mindkettőt megragadom, feltépem az egyik csomagolását, és csukott szemmel, áldott-boldogan majszolni kezdem a csokit. Ehhez hozzá tudnék szokni. Nem fájnak a válogatott púpok meg zúzódások, és ágyba kapom a reggelit. Aztán eszembe jut, hol vagyok. A Chester'sben. És az is eszembe jut, mit láttam elalvás előtt. Ryodan malackodott Jóval. Az asztalán. Hah! Mintha képes lennék valaha is megint az asztalára nézni! Hogyan üljek le oda ezek után az irodájában?
Annyira dühös vagyok, hogy hirtelen felülök az ágyban, és olyan gyorsan nyelem le a csoki maradékát, hogy megakad a torkomon. Amikor fuldokolni kezdek, valaki hirtelen ököllel hátba vág. Kinyílik a szám, és a félig megrágott csokiszelet ragacsosan landol az üvegfalon. Amit ilyen kora reggel túl gusztustalannak találok. Felfordul a gyomrom, és összegörnyedek, hogy ne hányjam el magam. Igen, ez már kicsit jobban hasonlít ahhoz, ahogy ébredni szoktam. Teljesen elcseszetten és zavartan. Amikor még az apátságban éltem, Ro azt mondta, hogy növekedési fájdalmaim vannak, és ezek a szuperhősöknél erősebbek, mint a legtöbb hétköznapi embernél. Azt mondta, azért kell olyan mélyen aludnom és azért ébredek fel olyan lassan, nehezen, mert a testemnek többet kell dolgoznia, hogy sejtszinten regenerálódjon. Tudományos szempontból érthető. - Talán segítene, kölyök - szólal meg mögöttem Lor -, ha egynél többször rágnád meg a falatot, mielőtt lenyeled. - Sosem rágom meg egynél többször. Akkor nem tudnék elég gyorsan enni. Egész nap csak rágnom kellene. Olyan állizmaim lennének, mint Popeye bicepsze. - Túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, ki az a Popeye. Amikor valaki a tévékészülék előtt tölti a gyerekkora nagy részét egy ketrecben, sok mindent és mindenkit ismer. El tudom énekelni a Green Acres és a Gilligan's Island című sorozat betétdalait. Azt is tudom, ki volt a That Girl. Mindent, amit a világról tudok, a tévéből tanultam. Aki jól figyel, sokat megtudhat a pszichológiáról, én pedig hálás hallgatóság voltam. Ro szerint a melodrámára való hajlamom azért alakult ki, mert így nőttem fel. Mert azt hiszem, hogy az emberek nagyszerűek, mint a műsorokban. Naná hogy azt hiszem, haver! De nem kellett tévé ahhoz, hogy ezt tudjam. Az élet döntés: élhetünk fekete-fehérben vagy élhetünk színesben. Én a szivárvány több millió árnyalatát választom! Feltápászkodok az ágyról, megragadom a kardom, és az ajtó felé tartok. Lor előttem terem összefont karral. - Nem mondta a főnök, hogy elmehetsz. - Én sem mondtam, hogy összefeküdhet Jóval - mondom nagyon nyugodtnak tűnő hangon, miközben belül fortyogok a dühtől. Nem tudom, miért érzem magam úgy, mintha elárultak volna. Mit érdekel? Ok felnőttek. Amit a felnőttek csinálnak, annak sosincs értelme. Jo még csak nem is kedveli Ryodant. És tudom, hogy Ryodan le sem szarja őt. - Édesem, a főnök senkit sem kérdez meg arról, kivel baszik. - Hát Jóval többet nem fog, az biztos. El az utamból! Mozgás. — Azonnal közölni akarom Jóval, hogy soha többé nem beszélek vele, ha még egyszer szexei Ryodannel. Választania kell, és engem fog választani. - Hogy szart keverhess? - Aha. — Meg sem próbálom tagadni. Készen állok rá, hogy balhézzak, és csak akkor leszek jobban, ha más is olyan nyamvadtul érzi magát, mint én. Lor lenéz rám. Még dölyfösebben fordítom felé az állam, és látom rajta, hogy igyekszik elfojtani a nevetését. - Mi van? Viccesnek találsz? — Annyira elegem van már abból, hogy így mosolyognak rajtam.
A kardom markolatára siklik a kezem. És Lor kezére fonódik. Mindegyikük gyorsabb nálam. Nem vicces vagyok. Hanem veszélyes. Csak várd ki a végét. Még nem vagyok felnőtt, de amikor az leszek, végigrugdoslak a Chester'sen. Majd meglátod. Nevetve elengedi a kardom, és ellép az utamból. - Csak rajta, kölyök. Csinálj egy kis felfordulást. Úgyis unatkozom mostanában. Az ajtó felé menet úgy döntök, talán tudnám kedvelni Lort. Ő is színes világban él. Amikor elsöprők Ryodan irodája mellett, mintha légfuvallatot éreznék, és nagyon gyorsan megpördülök, hogy összecsapjak vele, ha kell, de nincs ott senki. Megrázom a fejem, ugrándozva lemegyek a lépcsőn, két lépés között ide-oda cikázva, mert ma reggel annyira tele vagyok energiával, és közben szemügyre veszem a táncparkettet. Tele van, nagy a buli. Úgy tűnik, hogy nem sokáig aludtam, vagy egész nap aludtam, és már másnap este van, mert látom Jót, ahogy felszolgál a kölyökklubban, csupa láb, és... Jézusom! A korlát fölött rásandítok. Boldog. Mintha ragyogna! Mit képzel? Hogy ez valamiféle tündérmese? Hát nem az. Ezek a tündérek megcsonkítják és megölik az embereket, és az a fickó engedi meg nekik, akivel szexeit. Hogyan ragyoghat ennyire? Semmi romantikus vagy hasonló nem volt benne. Csak... hah! Nem is akarok rágondolni. Nem tudom elég gyorsan levakarni azt az emlékképet a koponyám belső oldaláról! Hipergyorsan átsüvítek a klubon, és jobbra-balra lökdösöm az embereket az utamból. Mindjárt jobban érzem magam, amikor mindenfelől nyögéseket hallok magam körül. Amikor megállok előtte, Jo először megdöbben, aztán dühös lesz. Mi a fenéért kellene rám dühösnek lennie: Az utolsó italt is leemeli a tálcáról, leteszi egy szalvétára egy Rinófiú elé, majd a mellkasához szorítja a tálcát, mintha pajzsként védené. - Áruló. - Dani, ne csináld ezt. Ne itt. Ne most. - Azt csináltad odafönt - intek Ryodan irodája felé -, miközben miattam egyetlen apró kis másodpercig sem aggódtál. Egész idő alatt, amíg én gyakorlatilag haldokoltam, te két ajtóval arrébb szexekéi egy fickóval, akitől korábban meg akartál menteni. Az ő föld alatti börtönéből. Ahol fogva tartott. Emlékszel? - Nem erről van szó. - Hát akkor miről? Nem voltam börtönben? Vagy nem azért jöttél, hogy megments tőle? Nehogy azt mondd, hogy nem is szexeltetek. Mert láttam, amit láttam. - Nem hittem, hogy Ryodan ártani akarna neked, és nem is tette. Egyikünket sem bántott. - Mindkettőnket halálra dolgoztat! Te tündéreket szolgálsz ki, én meg szaladgálok neki, amíg az átkozott póráz engedi. Odadobja az embereket a tündéreknek, Jo. Megöli őket! - Nem igaz. O csak a klubot vezeti. Nem az ő hibája, ha az emberek meg akarnak halni. Mit kellene tennie? Beszélje le őket róla? Indítson Chester's tanácsadói szolgálatot? Mit vársz tőle, Dani? Hihetetlenkedve bámulom.
- Te most átkozottul szórakozol velem. Még véded? Stockholmszindróma, Jo? - gúnyolódom. Egy üres asztalhoz lép, elkezdi letakarítani, és a tálcájára halmozza a használt poharakat. Még jobban dühbe gurulok, hogy ő rak rendet ezek után a szörnyetegek után. És kétszeresen dühös vagyok, hogy közben ilyen jól néz ki. Egyre jobban kicsinosítja magát. Nem értem. Korábban tökéletesen boldog volt, ha együtt lógott a csajokkal farmerban meg pólóban, smink nélkül. Pizsamabulikat szerveztünk és filmeket néztünk. Most meg csupa csillogás és ragyogás. Utálom ezt a helyzetet! - Azt hittem, nem tudod, mi az. - Utánanéztem, és haver, neked az van, de nagyon. Hagyod, hogy minden lehetséges módon szórakozzon veled. Szerinted meddig fog tartani? Azt hiszed, virágot hoz neked? Azt hiszed, hogy a Chester's tulajdonosával fogsz járni? Kis toronyba halmozza a poharakat a tálcán, és dühös pillantást vet rám. - Lehetne, hogy ezt ne most beszéljük meg? - Hogyne. Ha megígéred, hogy soha többé nem szexelsz vele, akkor elmegyek. Most rögtön. És befejeztük. Összeszorítja a száját. Ahogy letörli az asztalt egy nedves ruhával, Ryodan irodája felé pillant. Dühít, mennyire ellágyul az arca. Feloldódik benne a feszültség, és szerelmes nőnek látszik. Utálom ezt. Utálom Ryodant! Jo visszanéz rám. - Nem, Dani. Nem ígérem meg. És maradj ki ebből. Semmi közöd hozzá. Ez csak a felnőttekre tartozik. - Elfordul, és a bárpult felé indul a megrakott tálcával. Hallom a távolból, ahogy a tündérek rendeléseket adnak le, és megpróbálják felkelteni Jo figyelmét, de nem érdekel. Azt akarom, hogy rám figyeljen. Gyorsan mögötte termek, gonosz légmozgást keltek a klubban, és majdnem kilököm a tálcát a kezéből. Nagyon kell igyekeznie, hogy elkapja. Majdnem elejti. Nem Ryodan az egyetlen, aki szórakozhat az emberekkel és a tárgyakkal. - Ne hagyj ott, amikor hozzád beszélek! Még nem végeztem. - De igen. - Hát nem érted? - sziszegem a fülébe. - Az a fickó sosem fog szeretni téged. Nem az a fajta. Csak használ, aztán eldob, mint egy darab használt vécépapírt, amire már nincs szüksége. Jo kapkodja a levegőt, és a válla felett átkozottul gyilkos pillantást vet rám. Azonnal önutálatot érzek az előbbi szavaimért. És utálom Ryodant, mert tudom, hogy igazat mondtam. Jo sosem fogja fenntartani az érdeklődését. Ö túl jó. Tiszta és rendes. Szemernyi rosszindulat, csalás vagy kegyetlenség sincs benne, semmi, ami rossz lenne. Nem elég bonyolult számára. Ryodan ilyen perverz. Rossz embert toltam le. Ryodant kellett volna. Mert bántani fogja Jót, amit sosem bocsátok meg neki. Erre most itt vagyok, és én bántom először. Haver, ilyen hülye lennék? - Tényleg azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? - Ha nem a Chester'sben lennénk, egész biztos, hogy nedves szeméből most könnyek folynának le az arcán.
Hirtelen nyomorultul érzem magam, hogy bármit is mondtam a témáról. Meg akarom ölelni. El akarok futni. Nem akarom bántani. Be kellett volna fognom a számat. Képtelen vagyok rá. A felnőttek olyan furák. De ezt akkor sem értem! - Akkor meg miért? Miért csinálsz olyat, aminek tudod, hogy rossz vége lesz? Miért tenne bárki is olyat, amiről tudja, hogy fájni fog neki? - Túl fiatal vagy, hogy ilyesmivel foglalkozz. - Ugyan már, Jo, én vagyok az, Dani! Én sosem voltam fiatal. Az én világomban nem így hozta az élet. Magyarázd meg. - Bonyolult. - Mintha nem lenne minden az. Azért csak próbáld meg. Amikor nem szól semmit, csak állok és várok. Az emberek meg szokták törni a hosszúra nyúlt csendet. Továbbra is hallgat. Végül elfordítja a tekintetét, mintha zavarban lenne, és olyan halkan, mintha egyáltalán nem is hozzám, hanem magában beszélne, megszólal. - Minden reggel végignéz a klubon a lépcső tetejéről. Ott áll, nagy, erős, gyönyörű, és... - Nagyot nyel, mintha teljesen kiszáradt volna a szája. - Szexi. Istenem, annyira hihetetlenül szexi. Különös, érzelmekkel teli pillantása arról árulkodik, hogy eszébe jutott valami, aztán halkan felsóhajt, és egy másodpercig nem szól semmit. - És vicces. Tudtad, hogy vicces? Biztos tudtad. Hiszen sokat vagytok együtt. Ökölbe szorul a kezem. Persze hogy tudtam. De azt nem sejtettem, hogy ő is. Mit csinálnak? Tréfálkoznak, ahogy mi Táncossal? Látom az arckifejezésén, hogy nincs egészen itt, hanem az emlékeire gondol. - Minden reggel, amikor vége az éjszakai műszaknak, kiválaszt egy nőt a tömegből, és odabólint neki. A nő felmegy, és amikor újra megjelenik a klubban, úgy néz ki, mintha... - Jo megborzong, mintha libabőrös lenne. - Ez felkelti az ember kíváncsiságát: vajon mit tett vele, hogy így néz ki? Figyeled, ahogy a nő járkál, mosolyog, máshogy mozog, mint korábban, és tudod, hogy történt odafent valami, amitől olyan élettelinek érzi magát, mint még soha, és úgy volt egy férfival, ahogy te is reméled, hogy leszel, még akkor is, ha csak egyszer az életben. A férfinak egy bizonyos módon kell látni a nőket ahhoz, hogy ilyen legyen. Az ember igyekszik nem gondolni rá, de nem megy. Esküszöm, ha nekem biccentene oda, én nem mennék. - Haver, ébresztő! Már mentél. - Tudom. Megint ragyog, mintha valamiféle díjat nyert volna, nem pedig egy első osztályú szociopata szemelte volna ki magának, hogy legyen az eldobható síkosítója. - Miért 0? - Nem értem, pedig szeretném. Nem akarom azt érezni, hogy Jo áruló. Macet már elvesztettem. Nem akarom Jót is. - Hiszen tudod, milyen! - Nem rossz ember ő, Dani. - Baromság!
- Nem minden fekete és fehér, ahogy te szeretnéd. De van, amikor igen, és Ryodan a feketénél is feketébb. O az egyik rosszfiú, pont, téma lezárva. Dühös vagyok. Jónak fel kell ébrednie, és meg kell éreznie az odaégett kávé keserű illatát, mielőtt az egész átkozott kávéfőző kigyulladna. - És ha holnap mást választ, amikor megáll a lépcső tetején? — kérdem. - Csak idő kérdése, Jo. Tudod, hogy így lesz. Itt állsz majd, álmodozva, mint most, és ő a melletted lévő pincérnőnek biccent, te pedig soha többé nem mész fel, mert egy ilyen fickó sosem nyomja meg az újrajátszás gombot. Ha végzett, hát végzett. Hogy érzed majd magad akkor? Jo elfordul. Utánamegyek, és a könyökénél fogva megállítom. - Nos? Mit gondolsz, Jo? Hogy különleges vagy? Hogy te fogod megváltoztatni? Ugyan már, a fenébe! Gondolod, hogy porcelánmintákat fogtok választani együtt? Előjegyeztetitek az étkészletet? Úgy vesz levegőt, mintha elfelejtett volna lélegezni, aztán amikor eszébe jutott, nem tudta elég gyorsan megtölteni a tüdejét levegővel. - Tudom, mit csinálok, Dani. - Remek, akkor nekem is elmagyarázhatnád! Mert nekem minden szempontból hülyeségnek tűnik! Gondolatban megint eltávolodik tőlem, és halkan beszél, mintha itt sem lennék. Hiába van szuperhallásom, közelebb kell hajolnom, hogy értsem. - Vannak olyan férfiak, akikkel együtt építed a jövőd, Dani. És vannak olyanok, akikkel kapcsolatban tudod, hogy csak emlékeid maradnak. Tudom, mi a különbség közöttük. Hát nekem nem úgy tűnik. - Néhány emlék megéri az árát. Megbirkózom a helyzettel. De nem fog. Tudom, hogy nem fog. Ismerem. Okos, kedves, egy harcos szíve rejtőzik benne, de a lelke helyén nem jég és borotvapengék vannak. Szeret. És amikor arra lenne szükség, nem tudja, hogyan fogja vissza magát, mert néha biztos, hogy átkozottul ezt kell tennünk. Két kézzel kell megragadni a szerelmet és visszahúzni, mielőtt valaki késsé változtatja, és azzal vágja darabokra a másikat. Jo egyáltalán nem lesz képes kezelni a helyzetet. És nekem kell majd rendet tennem Ryodan után, és meg kell majd ölnöm. Hangosan szívom be a levegőt. - Túl ostoba vagy, hogy élj. Nem beszélek veled többet. Húzd ki a fejed a seggedből. - Nem kellene mindenki felett ítélkezned. - Szart sem tudsz rólam. És inkább ítélkezem mások felett, mint hogy hülye liba legyek, aki senkivel és semmivel kapcsolatban nem tud dönteni, és mindenféle hülye szarságba keveredik. - Dani, kérlek, ne... - Fáj tőled a fülem. Már nem hallok! - Elfordulok, és kezdenék turbóüzemmódba kapcsolni. Sejtelmem sincs, mi késztet arra, hogy felnézzek. Olyan, mint az a gumiszalagszerű érzés:
mintha mélyen bennem lenne a vége, és a lépcső tetejéről valami a másik irányba húzna. Ryodan áll ott, engem néz. Arra gondolok, amit Jo mondott róla: nagy, erős és gyönyörű. Egymásba fonódik a tekintetünk. „Ne merészeld még egyszer őt választani. Hagyd békén", üzeni a pillantásom. Mond valamit, amit egyáltalán nem értek. Aztán az egész szeme megremeg, és tisztán hallom: „Menj haza, kölyök." Egyenesen Jóra néz mellettem. Aztán bólint.
Ezek a lányok dominó módjára, dőlnek el Mi nem különbözünk annyira egymástól, te meg én, mondja Cruce, miközben bennem mozog. Mindketten vezetésre születtünk. Kétségbeesetten igyekszem felébredni. Az Álmok Birodalmában vagyok, Cruce szárnyainak ölelésében. Abban a pillanatban, hogy elaludtam, ott termett, és a fehérmárvány lapokkal kirakott út végén, egy pompás vörös rózsakertben várt rám. Amikor a rózsákra fektet, összenyomódnak alattam a bársonyos szirmok. Felkészülök a tövisekre. Nem szabad megbánnod, Kat. A nap sem bánja, ha felkel. Mélyre hatol, teljesen megtölt, minden idegszálam erotikus eksztázisban remeg. ívbe feszül a hátam, sziszegek a gyönyörtől. Uralkodni fogunk a világ felett, szeretni fognak bennünket. Megmentjük őket. - Rólam álmodsz, ugye, édes Katem? Az álomvilág széttörik, akár a földre ejtett hógömb, és eszembe jut, miért kértem meg Seant, hogy maradjon itt velem éjszakára az apátságban. Hogy miért csempésztem be hátul, és vittem a lakrészembe. Hogy megmentsen Cruce-tól. Hogy ahhoz a világhoz kössön, amelyet ismerek és szeretek. Sean karjába gördülök, hozzásimulok, remegek a félelemtől, de úgy teszek, mintha a vágytól lenne. Gyorsan, keményen szeretkezünk. Soha nem tudja, hogy valaki mást próbálok kitörölni a gondolataimból. Valakit, akitől jobban elélvezek. És gyakrabban. Sean, a szerelmem, a gyerekkori barátom, a kamaszkori kedvesem, a lelki társam. Mindig része volt az életemnek. Közös volt a járókánk, és együtt mentünk iskolába az első nap. Ugyanazon a héten kaptuk el a bárányhimlőt; a tévé előtt, takarókba burkolózva adtuk át egymásnak az első influenzát. Pattanásaink nőttek, majd megszabadultunk tőlük. Ott volt akkor éjjel, amikor először menstruáltam, én pedig vele voltam aznap, amikor kezdett megváltozni a hangja. Mindent tudunk egymásról. Gazdag, régre visszanyúló múltunk van. Szeretem sötét szemét, fekete haját és világos, ír bőrét. Szeretem, ahogy halászpulcsit visel kifakult farmerral, és mindig hamar elmosolyodik. Szeretem, milyen erős a karja attól, hogy sok éve halászhálókkal dolgozik, szeretem, ahogy mozgatja hosszú végtagjait és a testét, szeretem, ahogyan néz, amikor belemerül egy jó könyvbe, és szeretem az érzést, amikor bennem mozog. - Jól vagy, szerelmem? — Kisimít egy tincset az arcomból. A mellkasára hajtom a fejem, és hallgatom egyenletes, biztos szívverését. Néha azt hiszem, hogy benne is van egy kicsi az én sidhe-látó adottságomból, mert olyan jól olvas bennem. Gyerekkorunk óta tud az érzelmi telepatikus képességemről. Semmi sem zavarja velem kapcsolatban, ami ritka ajándék azoktól, akik mindent tudnak arról, amit csinálok. Csak kevesen tudnak hazudni nekem. Megérzem a belső konfliktusukat, kivéve, ha semmi miatt nem gyötri őket bűntudat vagy kétség, és szerencsés vagyok, mert eddig csak néhány ilyen emberrel találkoztam - mindegyikkel nemrégiben a Chester'sben vagy a környékén. Az igazságot nem ismerem, csak azt tudom, ha valaki hazudik. Engem csak egy nagyon becsületes férfi szerethet. Az én Seanom. Már az előtt megtanultunk tökéletesen bízni egymásban, hogy elég idősek lettünk volna megismerni a gyanakvást.
- Mi van, ha nem vagyok rá képes? - kérdem. Nem szépítem. Ha vele vagyok, néhány szó is elég. Gyerekkorunk óta befejezzük egymás mondatait. Mindketten szüzek voltunk, amikor először szeretkeztünk. Egyikünk életében sem volt soha senki más. Most viszont van egy láthatatlan szeretőm, aki megsért mindent, ami csak kedves nekem. Eléri, hogy őt akarjam az én Seanom helyett. Sean felnevet. - Kat, édesem, te bármire képes vagy. Nehéz a szívem. Egek a szégyentől, és azért, mert becsapom. Álmaimban egy másik férfival szeretkezem, és nagyon részletesen emlékszem rá, ahogy minden éjjel már több mint egy hete. A számba vettem, éreztem a méhem kapujában, olyan helyeken, amelyekhez csak Seannak van joga. - De mi van, ha mégsem? Mi van, ha olyan hibákat követek el, amelyek emberek életébe kerülnek? Sean az oldalára gördül és magához húz. A hátammal hozzásimulok. Tökéletesen illünk egymáshoz. Mintha ugyanannak a fának ugyanabból a darabjából faragtak volna bennünket. - Ss, édes Kat. Itt vagyok. Mindig itt leszek. Együtt bármire képesek vagyunk. Ezt te is tudod. Emlékezz az eskünkre. Szorosabbra vonom magam körül a karját. Fiatalok voltunk, annyira fiatalok. Akkoriban még minden egyszerű volt. Tizenöt évesek voltunk, megrészegülten és szenvedélyesen szerettük egymást, örömöt leltünk bimbózó testünkben, és amikor felnőttünk, eggyé váltunk. Elszöktünk Paradise Pointhoz, a világítótoronyba. Úgy öltöztünk fel, mintha az esküvőnkre mennénk, és fogadalmat tettünk egymásnak. Csonka családból származunk, temperamentumos, veszekedős családból, és tanultunk abból, hogy figyeltük őket. A túl sok szenvedély megperzsel. A gyengédség összeolvaszt. Tudtuk, mit jelent együtt maradni. Nem volt benne semmi különös. Csak józan ész. Ha elgyengülsz, én erős leszek. Ha elveszel, leszek a hazafelé vezető utad. Ha elcsüggedsz, felvidítalak. Az idők végezetéig szeretni foglak. - Szeretlek, Sean O'Bannion. Soha ne hagyj el. - Hat ló, Kat. Egy centire sem tudnának elvontatni mellőled. Számomra te vagy az egyetlen. Mindig. - Hallom a hangján, hogy mosolyog. Újra szeretkezünk, és amikor a sötét szárnyak megpróbálnak árnyékot vetni rám, most nem járnak sikerrel. Senki más nincs velem az ágyban, csak az én Seanom. Figyelem, ahogy öltözik, miközben a hajnal sápadt, fehér négyszögeket rajzol a nehéz függöny köré. Vannak fiatalok az apátságban, akikért felelős vagyok, és Seannal nem vagyunk házasok. A falak leomlása előtt össze akartunk házasodni, de a családunk közbeavatkozott. Az O'Bannionök meg akartak akadályozni minket benne. Amikor meg rájöttek, hogy Seant nem tudják eltántorítani, igyekeztek átvenni a szervezést és az évtized eseményévé tenni az esküvőt. Egy O'Bannion elvesz egy McLaughlint! Ez nagy előrelépést jelentett volna a családomnak. Mi kisstílű bűnözők voltunk. Sean családja
irányította szinte az egész dublini alvilágot. Seannal nőttem fel, mert anyám volt a dajkája. Hónapokon át keserű küzdelmet folytattunk a szüleinkkel, a családdal, még azelőtt, hogy a falak leomlottak és több milliárd ember odaveszett. Köztük a családunk is. Hol másutt lettek volna, mint a felfordulás közepén, a káoszt figyelve, ahol igyekeztek hasznot húzni a törvények nélküli állapotokból? Nem tudok úgy tenni, mintha sajnálnám őket, de nem szégyellem magam ezért. Csak a két féltestvérem halálát sajnálom: a falak leomlását túlélték ugyan, de felfalták őket az Árnyak. Rowena nem tanított meg minket időben az Unseelie-evésre, így nem tudtam megmenteni őket. A többi testvérem és a szüleim a velejükig romlottak voltak. Az emberek néha rossz családba születnek. Sean és én évekkel ezelőtt hátat fordítottunk nekik. De továbbra is nyomást gyakoroltak ránk, és soha nem egyeztek bele, hogy elhagyjuk őket. Régebben nagyon sokat aggódtam amiatt, mit tennének Seannal, és hogyan próbálnák meg esetleg a családi üzletben való részvételre kényszeríteni, de az efféle aggodalom már a múlté. A jelenben szabadok vagyunk! Amint lesz egy nyugodt percünk és találunk egy papot, összeházasodunk. Néhány lány abban reménykedik, hogy itt, az apátságban rendezünk majd egy szép ceremóniát. Ilyen időkben felemelő lehet egy ilyen esemény, de az én esküvőm nem másnak szól. Csak Seanra, Istenre és rám tartozik. Amikor a kezébe fogja az arcom és megcsókol, a testemmel és az adottságommal is érzem a szívét. Boldog. Nekem csak erre van szükségem. Amikor megkérdi, hogy ma este is itt alhat-e, mosolyogva megcsókolom. - Igen, és utána minden éjjel, te is jól tudod. Ha bókokat akarsz kicsikarni tőlem, kedves Seanom, ezret is tudnék mondani. De amikor kisurran, elhal a nevetésem, és az ágyra meredek. El kellene mondanom neki, mi történik. Én is ezt várnám tőle. Harcolnék érte éjszaka a láthatatlan ellenfelemmel. Egy emberként szállnánk szembe vele. Kideríteném az őt kínzó ledér démon minden titkát, hogy könnyebben legyőzhessem. De nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem tudtam megakadályozni, amikor először került rá sor. Bensőségesen megismertem egy másik férfi testét. Olyat éltem át Cruce-szal, amit Seannal még soha. Gyűlölöm magam, és nem mondhatom el neki. Egyszerűen nem tehetem. Lassan, hétköznapi ember módjára tartok hazafelé, dühösen, de nehéz haragudnom, mert olyan remekül érzi magát a testem. A fejemben morgok, de a testem azt javasolja: „Hé, haver, játsszunkT Végigrúgok egy fémdobozt a sikátoron és a falba repítem, úgy értem, bele. Felnevetek, amikor összelapul, és a téglába fúródik. Egy nap majd meglátja valaki, és azt kérdezi: „Haver, itt meg mi történt?" Az egész városban nyomokat hagyok magam után: szobrokat és törött utcai lámpákat hajlítok D, mint Dani alakúra; mindenhol ott hagyom a névjegyem, hogy mindenki lássa. Ez az én denevérjelem, így tudatom a világgal, hogy van valaki, aki az utcákat járja, figyel, és vigyáz a rendre. Szinte el sem hiszem, hogy az egész napom szabad! Olyan, mint régen. Azon gondolkodom, mit kezdjek magammal. Butaság, de nappal nem akarok a jeges rejtélyen dolgozni, mert
Ryodan minden éjjel olyan sok időmet rabolja el. Viszont amikor emberek élete forog kockán, nem engedhetem meg magamnak a butaság luxusát. Tutira jó lenne, ha ráállíthatnám Táncos szuperagyát az ügyre. Csak az a gond, hogy az apátságba is el kellene mennem megnézni, mi van az ottaniakkal. Már egy ideje nem jártam arra, és a sidhe-birkák képesek gyorsabban bajba kerülni, mint ahogy bégetve rázom a seggem. Aggódom miattuk, és nem tudok szabadulni ettől az érzéstől. Aztán ott van Jayne felügyelő. Egész biztos vagyok benne, hogy ideje kitakarítanom a ketreceket. Ráérősen sétálgatok a Temple Bar negyedben, beiszom a városom látványát, és igyekszem meghatározni a legfontosabb napi teendőimet. Örülök annak az egyszerű ténynek, hogy a változatosság kedvéért én magam dönthetek! A falak leomlása előtt imádtam ezt a városrészt, mert minden éjjel annyi klassz dolog történt, sok volt itt a turista, a pub és új tündér, amelyek után kémkedhettem, és amelyeket megölhettem. Anya halála után megtudtam, milyen ezeken az utcákon élni. Nyakörv és ketrec nélkül. Csak volt egy vén boszorkány, és megtanultam, hogy egy kicsit mindig félelemben kell tartanom. Aztán jött Mac, és még klasszabbak lettek az utcák. Nincs is jobb annál, mint amikor van egy szuperhős társunk, akivel barátkozhatunk. Különösen olyasvalaki, aki részben a nővérem, részben az anyám, és teljes mértékben a legjobb barátom. A városom többi részéhez hasonlóan most itt is felfordulás uralkodik. Elhagyott, tönkretett és kifosztott autókat toltak a járdákra, hogy az utca közepén egy keskeny sávban megindulhasson a forgalom. Bezúzott ablakok és utcai lámpák üvegdarabkái borítanak mindent, alig lehet úgy lépni, hogy ne csikorduljon meg a törmelék a talpunk alatt. A szél újságpapírt, szemetet és emberi maradványokat görget az utcákon. Egy szürke, esős napon igazán félelmetes lehet, ha az ember nem képzel hozzá fényes jövőt. Mac anyukája valamiféle parkosítási programot vezet, és hallottam, hogy az apukája meg egy romeltakarítási programban dolgozik, vitás ügyekben is dönt, meg ilyenek, és Dublin egy nap újra klassz hely lesz, tele craic\kel. Lassan elhaladok a Temple Bar élénkvörös homlokzata mellett, és még azelőtt megérzem, hogy megkerülném a sarkot. Azonnal megtorpanok. Mintha egy gleccser felől fújna a szél. Eljátszom a gondolattal, hogy nem fordulok be a sarkon. Még egyik helyet sem vizsgáltam meg egyedül. Egy kis noszogatással rávehetném Ryodant, hogy jöjjünk erre ma este, és úgy tehetnék, mintha akkor találnánk rá. Nem mintha nagy különbség lenne a „frissen megfagyott" és a „néhány napja megfagyott" között. Ráadásul, ha odamegyek és halott gyerekeket találok, az teljesen tönkreteszi a napom. Még frissen él az emlékezetemben, hogy majdnem meghaltam. Ha tegnap este egyedül lettem volna abban a templomban... Fura gondolat. Nem tudom magam holtan elképzelni. Körülnézek, aztán felfelé. Amennyire meg tudom állapítani, egyedül vagyok. Christian nem kémkedhet utánam állandóan. Szóval ha most elmegyek, senki sem tudja meg, hogy nem mindig vagyok szuperhős. Ha viszont maradok és történik velem valami rossz, mondjuk megáll a szívem, senki sem lesz, aki megmenthetne. - Beszari csaj! Ne parázz! - Undorodom magamtól. Én nem állok odébb, nekem nincs szükségem erősítésre. Soha nem is volt. Az ember nem csak néha játszik szuperhőst: a szuperhős az szuperhős. Teljes munkaidőben, állandóan, mindennap. Hátralebbentem hosszú kabátom (szeretem a ropogós bőr hangját), előrántom a kardom,
aztán akcióra készen befordulok a sarkon. A fegyverem fehérre fagy, és azonnal megmerevednek az ujjaim. Az utca közepén egy olyan flancos autó áll, amilyet Mac annyira szeret. Teljesen ellepi a jég, gyémántként csillog a napfényben. A sofőr oldalán egy megfagyott kar nyúl ki az ablakon. Egy fickó félig kilóg az anyósülésből, mintha megpróbált volna kimászni, vagy valami. Az ajka sikolyra húzódott, a szeme csukva, ökle a levegőben, mintha harcolni akart volna valami ellen. Itt nincsenek gyerekek. Megkönnyebbülök. Úgy tűnik, most csak két áldozatot szedett. Még jobban megkönnyebbülök. Tanulmányozom a helyszínt, magamba szívom a részleteket. Itt nincs olyan hideg. Brutális a hőmérséklet, de egyáltalán nem annyira, mint a templomban vagy a Chester's kisebb klubjában. Inkább olyan, mint a mosodásoknál. Gondolom, idekint hamarabb felmelegszenek a fagyos élőképek. Pofonegyszerű! Veszek néhány mély lélegzetet, mindent rögzítek a gondolatbeli térképemen, és lelkileg felkészülök, hogy turbóüzemmódban odasüvítsek. Épp, amikor már majdnem minden tökéletes, majdnem minden pontosan a helyére került, és felkészülök rá, hogy simán, köny-nyedén gázt adjak, kiabálást meg puskaropogást hallok a hátam mögül. A golyók ártalmasak. Annyira azért nem vagyok szuperhős. Megijedek, és turbóra kapcsolok, pedig még nem is készültem fel rá. Ez még veszélyesebb, mint amikor a fejem irányít! Vadul elstartolok, és igyekszem uralkodni magamon, de ez nem könnyű ilyen gyors mozgás közben. Szédítően, részeg tasman ördög módjára keringek, és a fagyos autó oldalának ütközöm. Kizökkenek a gyors üzemmódból, de most vagy nem ér annyira meglepetésként, vagy nincs olyan halálos hideg, mint a templomban, vagy egy kicsit mindkettő igaz, mert majdnem olyan gyorsan, ahogy lelassultam, sikerül ismét turbóra kapcsolnom. A lábamat viszont nem tudom irányítani, mert kezdjük ott, hogy nem jól indultam. Megint az autónak csapódom, de most a bent ülő emberek szupergránátok módjára millió darabkára robbannak szét, és beterítenek a jeges, rózsaszín „repeszek". Gyémántkeménységű fagyott húsdarabok döfik át a bőröm minden egyes szabad négyzetcentiméterét. Egy nagyjából hot dog nagyságú vastag jégtőr a farmeromon keresztül a combomba fúródik, egy másik a vállamba. Megint kizökkenek a turbóüzemmódból, és amikor feltápászkodom, a gyors mozdulattól még mélyebbre hatolnak a jégszilánkok. Annyira átkozottul fáj, hogy azonnal gondolkodás nélkül újra a földre roskadok. Reflexszerűen, csak hogy ne fájjon annyira. Kezdek halálra fagyni. Újra talpra kecmergek. Au! A francba, a francba, a francba, de fáj! Le, meghalok. Fel, bárcsak képes lennék rá. Gyors üzemmódban maradok, megint annak a hülye autónak csapódom, visszapattanok,
sebesen megkerülök még egy autót, és mindent beleadok, amit csak tudok, hogy egy heves mozdulattal itt hagyjam ezt a fagyos területet. Nem érzem a kezem. Nem érzem a lábam. A fenébe, el sem hiszem, hogy ezt tettem! Ki üvöltött, és miért lövöldöztek? Minden erőmmel fel, (el, fel! Arccal előre az utca kövére esem. Még mélyebbre fúródnak a jégtőrök. De nem érdekel. Kijutottam. Újra a sarkon túl vagyok, ahol elég meleg van az életben maradáshoz. Sikerült. Legalább most már el fog olvadni a belém fúródott több száz jégszilánk. Már olvadnak is, vagy nagyon vérzek, mert valami meleg nedvesség csordogál mindenhol a bőrömön. Elmúlt a közvetlen halálos veszély. Nem fogok megfagyni. Most már csak amiatt kell aggódnom, hogy elvérzek. Harmadik próbálkozásra sikerül a hátamra gördülnöm. Már jobban zihálok, mint amikor egy órán keresztül mozgok gyors üzemmódban, és remegek, mint a kocsonya. Véres a szemem. Igyekszem kipislogni. Haver, ez aztán nagy pofára esés volt! Milyen ciki! Örülök, hogy senki sem látta! Mozdulatlanul felmérem a helyzetem. Csúnya vágások borítanak. Ahol érzem a testem, ott ég a bőröm. A túlélésemet leginkább a combomban és a vállamban lévő lyukak veszélyeztetik, vagyis a jég elolvadása után keletkező leendő lyukak. Gyorsan be kell kötöznöm őket. Csak az a gond, hogy nem érzem a kezem. Becsukom a szemem, és igyekszem megmozdítani az ujjaimat. Semmi sem történik. - Á, Dani! Felnézek, és látom, hogy Jayne felügyelő hajol fölém. Még soha életemben nem örültem neki ennyire. - Most határozottan megcsináltad, ugye? - Cs-cso-csokit — sikerül kinyögnöm. Mosolyog, de a szemén nem látszik. - A zse-zse-zse... - Elhal a hangom. Annyi energiám sincs, hogy kimondjam a zsebemben szót. Vágyakozó, farkaséhes pillantást vetek rá, és tudom, hogy érti, miről van szó. Átnéz fölöttem. Észreveszem, hogy Őrzők vesznek körül. Helyes, elvihetnek a Chester'sbe, és segíthetnek összefoltozni. - Megvan? - kérdi Jayne. - Igen, kapitány. Jeges fagyosság önt el, aminek semmi köze az autókhoz vagy a megfagyott emberekhez. Amikor megpróbálok felugrani, elterülök a járdán, mint a partra vetett hal. - Ne-ne-ne me-me-me-merészelje... - Hat nap telt el, Dani. Hat nap? Meddig aludtam a Chester'sben? - El kellett volna jönnöd. Ha megtartod a szavad, talán továbbra is megpróbáltam volna
megbékélni a helyzettel. De nem hagyom, hogy ilyen szeszélyes kezekben legyen a városunk sorsa. A kard most már a miénk, Dublin érdekében. Mi sokkal több tündért takarítunk el az utcákról, mint te. Idővel majd megérted, hogy mindig így kellett volna lennie. - Ma-ma-maga... - Ne is próbáld visszavenni. Csak egyszer figyelmeztetlek. Ha megpróbálod, nem gyerekként fogok bánni veled. - Me-me-megölöm! — tör ki belőlem. Továbbra sem érzem a kezem és a lábam, de a fejem igen. Mindjárt szétrobban. Nincs joga hozzá. Az az én kardom! - Ne indíts háborút, Dani. Veszítenél. Megpróbálom elmondani neki, hogy jobb, ha itt és most megölnek, mert kizárt, hogy elvegyék tőlem a fegyverem. Abban a pillanatban visszaszerzem, hogy újra talpra tudok állni. Nincs olyan hely a Földön, a fenéket, az egész mennyországban és a pokolban sem, ahol biztonságban lennének tőlem! De egyelőre túlságosan szédülök ahhoz, hogy megszólaljak. Forog velem a világ. Kezdek furcsán látni. - Szörnyen véres, kapitány. Túléli? - Kemény lány — feleli Jayne. - Talán tennünk kellene valamit. - Nem segíthetünk rajta, egy kicsit sem, különben képes lenne visszavenni. Elterülök a járdán, és semmit sem tehetek, hogy feltartóztassam őket. Ki vagyok szolgáltatva, teljesen Jayne könyörületére vagyok bízva. De szemernyi sincs benne. Ha eljön az ideje, bennem sem lesz iránta. Itt hagy, hogy éljek, vagy meghaljak egyedül. Ezt sosem bocsátom meg neki. Sosem felejtem el. Elmennek. Csak így itt hagynak a mocskos utca közepén, mint egy elgázolt kutyát, véresen, tehetetlenül, egyedül. Holtan, ha még egy autó erre jön. Erre is emlékezni fogok, ha legközelebb találkozom Jayne-nel. Haver, legalább felhúzhattak volna a járdára, és gombóccá gyűrhettek volna egy inget vagy valamit, hogy a fejem alá tegyék. Ekkor valami nagyon rossz történik velem. Rosszabb, mint eddig bármi az elmúlt napok során. Zavart vagyok, és különös érzés fog el: hirtelen olyan, mintha a testemen kívülről figyelném magamat. De az utcán heverő énemnek hosszú szőke haja van, könnyes szemmel néz fel a vörös hajú énemre, és azt mondja, hogy még nem halhat meg, mert meg kell védenie másokat. Van egy Mac nevű húga odahaza Georgiában, épp most hagyott neki üzenetet, és ha meghal, Mac idejön, hogy megtalálja a gyilkosát, mert makacs és idealista, és ő is meg fog halni. De mintha semmit sem éreznék a történtekkel kapcsolatban, egy kicsit sem tűnik valóságosnak, így csak odébbállok, ahogy Jayne tette. Felfordul a gyomrom, és ott, az utca közepén kihányom a belem is. Még négykézlábra sem tudok emelkedni hozzá. A hátamon fekszem, a saját hányásomban. Nem a szőke énem, aki Alina szelleme, hanem a valódi, vörös hajú Dani, aki tényleg az utcán fekszik, és arra gondol, hogy ez alkalommal vajon meghal-e. És hogy van-e valami nedves az arcán, ami nem vér vagy
hányás... Ugyan már! Nincs. Végül visszatér az erő a kezembe és a lábamba. Gondolom, kiolvadtak. Csoki után matatok. Összegömbölyödök az utcán, megeszem az összes csokim, és bosszút forralok. Ne indíts háborút, mondta. Nem fogok. Nincs rá szükség. Ő már kirobbantotta.
Lehetek a hősöd, szivi Amikor rátalálok, az utcán támolyog, és majdnem elvérzett. Ha nem látom meg a haját, talán észre sem veszem. Vér borítja: véres a ruhája, csapzott a haja, az arcára vér száradt. Hosszú kabátja szétszakadt, rongyokban lóg a válláról. Mintha keresztülment volna az aprítón. Sehol sem látom a kardját. Körülnézek, de rajta kívül semmi sem ragyog az utcán. Az üvöltésem hallatán a feje köré szorítja a karját, térdre rogy, aztán eszembe jut, milyen hangos tudok lenni, és átkozom magam. Nemrég megsüketítettem egy halandó nőt, akivel keféltem. Ráadásul eltörtem az egyik karját. Nem szándékosan tettem. Nem tudok hozzászokni ahhoz, ami velem történik. Az ember igyekszik egy bizonyos módon leélni az egész életét, aztán hirtelen valaki más lesz belőle. Nem könnyű minden egyes kibaszott másodpercben emlékezni rá, ki is vagyok. Kivéve dühösen. Akkor mindig tudatában vagyok. Soha nem enyhül ez az érzés, soha nem múlik. Egyre gyakrabban jelentkeznek és egyre hosszabb ideig tartanak azok az időszakok, amikor nem emlékszem semmire. A lány megbotlik. Levetem magam a tetőről - a talpamra érkezem és a karomba kapom. Hol voltam, amikor szüksége volt rám? Egy újabb arc nélküli nőt keféltem. Próbáltam megszabadulni az állandó kéjvágytól. Annyira könnyűnek tűnik, ahogy a mellkasomhoz dől. Nem lep meg, hogy remegek. Az istennőmet érintem. - Jaj, lányka, most éppen mit tettél magaddal? - Kisimítom a haját az arcából. Nem látom, honnan jön a vér, annyira elborítja. Hogyan képes egyáltalán járni? Megőrjít, hogy itt van ebben a városban, őr vagy kísérő nélkül, és mindig bajba keveredik. Be akarom zárni valahová, ahol örökre biztonságban lenne. Egy fehér, fényes, gyönyörű helyre, ahol soha nem történik semmi rossz. Több az izom az agyában, mint a testében, és kevesebb az ész. Az élet szenvedélyes szeretete messzebbre juttatja, mint ami meg volt írva. Hamuvá ég, ha nem talál valakit vagy valamit, aki elviszi a zérópontra és újra feltölti. Olyan intenzíven kell elbuknia, ahogy él, különben fiatalon hal meg. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egyszer nem lesz többé. Ha tudnám, hogyan, tündérré változtatnám, hogy örökké éljen. Nem számít, hogy én magam is gyűlölök tündérként élni és ő sem szeretne az lenni. A halhatatlanság mégiscsak halhatatlanság. Futok, igyekszem könnyedén mozogni. Olyan helyre megyünk, ahová már ezerszer elképzeltem, hogy elviszem, de tudtam, hogy nem lehet. Most is tudom, hogy nem lenne szabad. Akkor is megteszem. Csak egyszer, mielőtt ezzé a gazemberré változom, és én leszek a negyedik, utolsó Unseelie herceg, Dani Hegylakója akarok lenni. És a hőse. Akkor sem fog elfelejteni, amikor már nem lesz belőlem semmi, amire érdemes lenne emlékezni. Alig várom, hogy elég idős legyek, és elmúljanak ezek a szuperhősökre jellemző növekedési fájdalmak. Szívás, ha mindig zavartan és mogorván ébredünk. Egy másodpercre annyira feldühít az arcomba lógó hajam, hogy amikor igyekszem kisöpörni a szememből, majdnem
kitépem, ráadásul csapzott, aztán belegabalyodik a karperecem, és van valami kérges... - Pfuj - kiáltom ingerülten, aztán valaki más kezét érzem a hajamban, amint megpróbálja kiszabadítani a csuklóm. Ki? Mi? Hol? Ébredés után gondolatban mindig végigveszem, mi történt, mielőtt elaludtam, hogy tudjam, hol vagyok és hogyan kerültem oda. Amikor először szabadultam ki az apátságból (haver, az a hely legalább egymilliószor nagyobb, mint a ketrec, amelyben anya tartott!), állandóan kiütöttem magam, mert nem tudtam megbirkózni azzal, hogy milyen messzire és milyen gyorsan tudok szaladni, és a szédülés sebesen száguldó vonatronccsá változtatott. Ébredés után sosem vagyok teljesen biztos benne, hogy aludtam-e, vagy csak sikerült megint kiütnöm magam. Aztán a miatt az átkozott Ryodan miatt is elvesztettem az eszméletemet, és most már ezt is hozzá kell adnom az ébredés utáni aggasztó dolgok listájához. Fejbe vágnak az emlékeim. Annyira feldühödök, hogy egy nagyobb hajcsomóval együtt letépem a karperecet a fejemről, és vadul tapogatózom a kardom után, holott tudom, hogy nincs a csípőmnél, és máshol sincs. Egy férfi szitkozódik. Fájdalmasan beleremeg a dobhártyám, és majd' szétreped a fejem. Kinyitom a szemem. - Christian, hallgass el! - Hátralököm a hajat az arcomból, és felnézek. Egy ágyban fekszem, ő mellettem ül és engem néz. Most valahogy más. Nem néz ki annyira rémisztően. Ezt visszaszívom. Ijesztő, de vagy egyre ügyesebben olvasok az arckifejezésében, vagy ő uralkodik egyre jobban felette, mert egy hangyányi bűntudatot látok színejátszó szemében. Haver. Már teljesen olyan a szeme, mint a tündéreknek! Amikor utoljára láttam, még nem volt ilyen. - Sajnálom. Már majdnem kiszabadítottam a karperecet. Kitépted a hajadat is. Várhattál volna még egy másodpercet. - Felemeli a tövestől kitépett hajcsomót, kisimítja az ujjai között, de azon nyomban újra begöndörödik. - Makacs, mint a fej, ahonnan származik - dünnyögi. Aztán roppant különös dolgot művel. Zsebre teszi. Talán gyűjti a hajat. De most ennél nagyobb dolgok aggasztanak. - Elvette a kardom! Az a szemét tényleg elvette a kardom! - El sem hiszem. Már nincs mivel megölnöm az ellenségeimet. Egész nap vadászhatok rájuk, aztán ha elkapom őket, csinálhatom velük a nagy semmit. Elviselhetetlenül őrjítőnek találom ezt a gondolatot. Megpróbálok feltápászkodni az ágyról, de a lábaim még nem elég erősek. - Ki vette el a kardod? - Jayne felügyelő. Meg fogom ölni. - Ő TETTE EZT VELED? Azonnal migrénem lesz, összecsuklok, a fejem köré fonom a karom, és a párnák alá temetem magam. Christian olyan hangosan sóhajt, hogy hiába fogom be a fülem, még így is hallom. - Sajnálom. O tette? Nem veszem le a kezem a fülemről. Azon gondolkodom, igennel fogok válaszolni, hogy elkapja nekem Jayne-t, de nem szeretek hazudni, csak ha busásan kifizetődik. A hazugságok kanos
kis szemetek, úgy szaporodnak, mint a nyulak, és ugyanolyan őrülten ugrándoznak jobbrabalra, az embernek meg igyekeznie kell számon tartani őket. - Megvágtam magam, de az ő hibájából. Megijesztett, és túl hamar váltottam turbóra. - Ha már itt tartunk, nem érzem magam olyan rosszul, mint korábban, és mintha már nem véreznék. - Segítsek megölni? Egy kicsit túl lelkesen kérdezi. Olyan gyilkosan mániákusan lelkesen. - Nem kell a francos segítség - morgom. Fáj a dobhártyám. — Nem mintha a te segítséged nem lenne jó, vagy valami. Nagyon is klassz. Csak egyedül akarom csinálni. - Előbújnál onnan? - Megtennéd, hogy mondjuk soha többé nem ordítasz? Megölsz vele. Nekem szuperhallásom van. - Kidugom a fejem. - Hol vagyok? - Tollal töltött párnák és paplanok között fekszem egy magas ágyban egy hatalmas szoba sarkában. - Nálam. Körülnézek. Klassz kéró. Egy rehabilitált ipari raktárépületben húzta meg magát, egy olyan óriási helyiségben, ahol nincsenek falak, és csak bútorok meg ilyesmik szolgálnak térelválasztóként. Sok tégla, nagy kiterjedésű fapadló, látható fűtőcsövek, rengeteg fény a magas ablakokon át, és egy óriási, lapos képernyőjű 3D-s tévé a hatalmas, kényelmesnek tűnő ülőgarnitúra előtt. Egy biliárdasztal, néhány régi videojátékgép, egy szuper bár, egy rozsdamentes acél készülékekkel felszerelt konyha, és sehol sem látok kínpadot vagy kínzószerszámokat. Egyszerűen csak olyan hely ez, amilyenért az egyetemista srácok meg is halnának - milyen kár, hogy ő már nem az, de hé, mindannyiunknak megvannak a tettetéshez szükséges kellékei. Sehol egy félelmetes késkészlet. Sehol semmi vörös vagy fekete, a kedvenc színeik. Ez a hely egyáltalán nem egy Unseelie hercegre vall. Amikor rám vetül egy rózsaszín fénysugár, felnézek. Az ágy egy tetőablak alatt áll, és a nap épp lenyugszik: új, különös, tündéri árnyalatban pompázik, ragyogó narancsos rózsaszínben. Elnyúlhatnék az ágyon, és figyelhetném éjszaka a csillagokat. Tetszik, hogy az ágy a sarokban van, hátulról és jobbról fal szegélyezi, így csak két oldalát kell védeni. Kényelmesnek tűnik. Az jut eszembe, hogy én is átrendezném néhány szobámat. Lenyűgöz mások élete, szeretek bekukucskálni az otthonukba. - Ember, ha valaha elmennél innen, ideköltözöm helyetted. - Tetszik, ugye? - kérdi fura, mély hangon. Ránézek, és összerándulok. - Van valami az arcomon? - Zord, fürkésző pillantást vet rám, és ami a szeméből bámul, egyáltalán nem illik ebbe a téglából és fából épült napsütés helyre. Valahová a sötétségbe tartozik, oda, ahol borotvapengék vannak, és valami nagyon csúnyára készül. - Nem. Bájos az arcod. Jól áll a naplemente. - Teljesen megdermedek, amikor az arcom felé nyúl. - Haver, megijesztesz. Rám néz, de mintha egyáltalán nem látna. Csak ülök ott, a keze pár centire az arcomtól, visszanézek rá, és vadállatok járnak a fejemben. Az, hogy hogyan támadnak, amikor megérzik
a félelmet, na nem mintha félnék, de amikor az ember egy Unseelie herceget bámul, még ha tudja is, hogy korábban ember volt az illető, elég nehéz megjósolni, mi várható. Ez nem olyan helyzet, amelyet rögzíthetek a gondolatbeli térképemen és átszáguldhatok rajta. Ezen az akadálypályán túl sok az ismeretlen változó. Christian nem érint meg, leejti a kezét, feláll az ágyról, és a konyhába megy. A helyiség közepén álló pultra támaszkodik ökölbe szorított kezével, háttal nekem. Most nagyobb, mint amikor először láttam a víztornyom tetején. A pólója háta vérfoltos, és a gerince göcsörtösen, különösen feszül neki. Hátborzongató. Gyorsan az ágy külső szélére húzódom, és azon gondolkodom, hogy lassan lelépek, de rájövök, hogy nincs rajtam annyi ruha, hogy felkeljek. Csak melltartót és bugyit viselek. Visszarogyok, és felhúzom a térdem. Nem mintha fel akarnám hívni a figyelmet erre a tényre, de hiába nézek körbe. - Hol vannak a ruháim? - Tönkrementek. Levetkőztetett! Biztos le is mosdatott, mert már nem vagyok véres. Szentséges magas vezeték! Egy mindenféle hangulati problémával küzdő halált hozó Unseelie szextündér levetkőztetett és lemosdatott. - Van valami ruhád, amelyet felvehetnék? - Ne beszélj velem ilyen hangon. - Milyen hangon? - Mintha azt hinnéd, hogy őrült ragadozó vagyok, aki gyerekeket molesztál. Nem vagyok őrült, te pedig nem vagy gyerek. Levetkőztettelek. Lemosdattalak. Meggyógyítottalak. Sohasem bántanálak. - Hogyan gyógyítottál meg? - Megitattalak a véremmel. Azonnal és akaratlanul öklendezni kezdek. Szárazon, hangosan. Sok embert ismerek, aki szerint klassz dolog vért inni, de én nem tartozom közéjük. Szerintem undorító. Ugyanez a helyzet az Unseelie-hússal: sosem éltem vele, nem is fogok. E tekintetben egész életemben szűz maradok. Még csak nem is csábít a lehetőség, hogy erősebbé és gyorsabbá váljak tőle, mint amilyen most vagyok. Haver, valahol meg kell húznunk a határokat a homokban, és tartanunk kell magunkat hozzájuk. Ami különösen fontos akkor, ha a homok állandó mozgásban van a talpunk alatt. - Hatásos. Sokkal jobb, mint az Unseelie-hús. Néhány csepp a szádba... - Megfordul, és rám mosolyog. Azt hiszem. Mivel a tetoválások sebesen szaladnak az arcbőre alatt és árnyékot vetnek a vonásaira, nehezen tudom eldönteni, mit jelent görbülő szája. - Valójában csak egy kérdés merül fel: inkább meghaltál volna? Szerintem ez könnyű kérdés. Sosem választanám inkább a halált. Semmilyen körülmények között sem. Bármilyen áron elfogadom a túlélést. Mindig. — Nem. Kösz a vért, haver. Sokat jelent. Megmentetted az életemet. - Utálom beismerni, de egész biztos vagyok benne, hogy igaz. - Nem felejtem el. - Visszamosolygok rá, aztán csak ülök, és igyekszem nem eltátani a szám a reakciója láttán. Teljesen megváltozik, és azt a
Hegylakót látom, aki korábban volt. A szeme barna és játékos; ismét nagydarab, erős, szexi egyetemistának tűnik; eltűnnek a tetoválások az arcáról. Még az izmai is megváltoznak, elsimulnak, és hirtelen a teste is jobban hasonlít egy emberére. Odadob nekem egy csokit, elkapom, feltépem a csomagolását, elmajszolom az édességet, és tervezgetni kezdem, hogyan szerezzem vissza a kardom. Ismerem Jayne-t. Tudja, hogy megkeresem, ha életben maradok, ezért olyan helyre viszi, ahol szerinte nem férhetek hozzá. És nem akarja túl sok emberével őriztetni, hogy minél többen harcolhassanak odakint az utcán. Elvesztegetek még néhány másodpercet azzal, hogy megpróbálom kitalálni, hová vinné, de aztán rájövök, hogy erre semmi szükség. Elég, ha kémkedek utána, és követem oda, ahová az elfogott tündéreket viszik lemészárolni. El sem hiszem, hogy ennyire ostoba, és tényleg azt hiszi, képes lesz elrejteni előlem! - Maradj ott, kerítek neked valami ruhát - szól Christian. Nagy léptekkel megy, könnyedén, nem olyan furán siklik, mint a hercegek. A hosszú szoba túlsó végében feltúr egy szekrényt, majd egy kötős flanel pizsamanadrággal és egy óriási, krémszínű halászpulóverrel jön vissza hozzám. A takaró alatt öltözöm fel, szorosan megkötöm a nadrág zsinórját, és kábé százszor visszatűröm a szárát meg a pulóver ujját. Amikor odadob egy zoknigombócot a konyha felé menet, nem figyelek rá, mert még mindig Jayne jár a fejemben, és nem kapom el. A zokni elsiklik mellettem, a falnak ütődik, majd beesik az ágy és a fal közé. Oldalra gördülök, lenyúlok, tapogatózom utána. Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, mit tartok a kezemben. Haj. Egy fejen. Az ágy és a fal közötti szűk résben egy fej lapul. Megdermedek, teljesen elborzadok, és nagyon undorodom. Visszarántom a kezem, és csak ülök ott, magamba fojtva a kitörni készülő rémült hangot, majd a vállam felett Christianre pillantok. Egy különös dalt dúdolgat magában, amelyik nagyon úgy hangzik, mint amit a Chester'sben játszanak, aztán eltűnik a konyhából nyíló kamrában. Kényszerítem magam, hogy újra lenyúljak és körbetapogatózzam, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a kamra ajtajáról. - Éhes vagyok, Christian - szólok. Amikor felel, jól meg tudom becsülni, milyen hosszú a kamra, és hol van Christian a helyiségben. Hogy mennyi időm van rájönni, mi a fene folyik itt. A fej egy nyakban folytatódik, és egész biztos, hogy egy testben is. Meztelen, nő, ember. Már beállt a hullamerevség, jéghideg. Alig veszek levegőt. Hallom, ahogy Christian dobozokat tologat ide-oda a polcon. - Sajnálom, egy másodperc, és még többet tudok adni. Azt hittem, van itt néhány Snickers, de csak Almond Joyt találok. Kirántom a kezem a résből, sietve az ágy közepére mászom, és nyugodtan, szinte játékosan felelek. - O, haver, keresd csak tovább. Tudod, hogy mennyire szeretem a Snickerst. Nem matat tovább a dobozokkal.
- Valami baj van? Egy halott nő ékelődik az ágya és a fal közé. Normális esetben azt felelném, hogy nagyon nagy baj van, és ennek hevesen hangot is adnék, de egy gyilkos lakásában vagyok, az ő pizsamájában, cipő nélkül, és nincs nálam az átkozott tündérölő kardom, mert az a szemét Jayne elvette, így most nem sietek ezt tenni. Nem létezik, hogy elárultam volna magam. Tökéletes voltam. - Nem, nincsen. Csak éhen halok! - Ujabb hibátlan hazugság. Lehet, hogy nem gyakran hazudok, de ragyogóan csinálom, ahogy szinte minden mást. Kilép a kamrából, rám néz. A Hegylakó eltűnt. Most teljesen úgy fest, mint egy Unseelie herceg, színejátszó szemébe karmazsinvörös vegyül. - Jaj, Mac sosem árulta el, ugye? - Mit? - Hogy én két lábon járó hazugságdetektor vagyok, Dani, kedvesem. - Senki sem az. - Öröklött, mint a te sidhe-látó képességeid. - Aminek a segítségével jól szétrúgom a segged. - Ami szép nagy hazugság. Megtaláltad, igaz? Tudtam, hogy el kellett volna raknom onnan. De itt voltál, nagyon véreztél, és le kellett tennem az ágyról. Csak az számított, hogy téged megmentselek. - Ezért lelökted az ágyról, és azt hitted, nem veszem észre? Egy résbe tuszkoltad! - Ökölbe szorítom a kezem. Micsoda aljasság! Holtan megszabadulni tőle, mint egy használt óvszertől. Ha elkapom a zoknit, sosem tudtam volna meg. Úgy mentem volna el, hogy azt hiszem, Christian őrülten klassz fickó, mert megmentett, és nem tudom meg, hogy egy halott nő mellett feküdtem, ettem és öltözködtem, hatvan centire tőle, miközben észre sem vettem. - Haver, te egy beteg szemétláda vagy. - Jaj, Dani, szerelmem - siklik az ágy felé -, azt el sem tudod képzelni.
Egyedűl vagyok Gondolkodás nélkül turbóüzemmódra kapcsolok. Semmit sem rögzítek a fejemben lévő térképen. Remélem, nagy kárt okozok, eltörök mindent, aminek csak nekimegyek, és nem ütöm ki magam, mert az az érzésem, hogy ha megtenném, leszíjazva ébrednék egy kínpadon az őrült ex-Hegylakó mellett, aki nagyon perverz dolgokat művelne velem. Ha tud teleportálni, nekem végem. Eljutok az ajtóig, de ott terem előttem. A karját széttárja, meggörnyed, és úgy néz ki, mintha le akarna dönteni a lábamról. Arcát eltorzítja a harag, és kaleidoszkópszerű tetoválások futnak sebesen a bőre alatt. A szeme teljesen fekete. Az Unseelie hercegi megjelenéshez már csak két dolog hiányzik: a sugárzó nyakpánt és a hatalmas, széttárt fekete szárnyak, amelyek összeroppantanának halálos ölelésükben. Kétségbeesetten hátrálok, ő pedig rám veti magát. A földre kerülök, Christian rajtam fekszik, és amint ledönt a lábamról, tudom, hogy sokkal erősebb nálam, és esélyem sincs vele szemben. Hihetetlen, milyen erőt érzek a testében! Az Unseelie része vadul átvette az irányítást. Nem csak erő árad belőle. Színtiszta szexualitás is, ahogy a többiből. Megrázom a fejem, hogy tiszta maradjon. Szörnyű dolgokra gondolok, például az ágy és a fal közé tuszkolt halott nőre, és hogy mennyire nem szeretném én is így végezni. A hátamon fekszem, fogva tartja a csuklóm, és a fejem fölé nyújtja a karom. Káromkodok, küzdök, rúgok, de mintha betonfalba ütköznék. Semmi, és haver, komolyan mondom, hogy semmi sem hat rá. Lefejelem. Nevet, a vállamra ejti a fejét és megszagol! A fülébe harapok, megpróbálom letépni a fejéről. Amikor megtelik a szám vérrel, felfordul a gyomrom, és elengedem. — Dani, Dani, Dani — ismételgeti, mintha nem is érezné. - Ne harcolj ellenem. Nincs rá szükség. Sosem bántanálak. Téged nem. Te vagy a legragyogóbb csillagom. Nem vagyok én senki ragyogó semmije! Elmeháborodott orvosi eset! - Szállj le rólam! - A halált hozó szextündér énjének közelsége csúnya dolgokat művel velem. Olyasmiket érzek tőle, amik nem tetszenek. Kiszárad a szám, és a koponyám belső oldalára vetített képeket látom. Christian. Meztelenül. Miközben olyanokat csinál, amilyeneket Ryodan a négyes szinten. Akarom is nézni, meg nem is, és el kell húznom innen a fenébe! - Érzel te egyáltalán? Vagy ugyanolyan halott vagy belül, mint az a nő? Miért vetted egyáltalán a fáradságot, hogy megments? Hogy aztán lassabban ölhess meg? - Nem erről van szó. Nyugton maradnál kicsit és meghallgatnál? - Nem tudsz olyat mondani, amitől megváltozna a véleményem! - Nehéz beszélgetni veled, ha hozzád érek. - Haver, ne szagolgass már! Ez annyira... udvariatlan. Szállj le rólam! - Nem tehetem. Elfutnál.
- Ha tényleg nem te ölted meg, elengedsz. Bízol benne, hogy visszajövök. Teret adsz, hogy levegőhöz jussak. - Ha elengedlek, leülsz, és végighallgatsz? Ellazult, mert úgymond egyezkedünk, de mivel hazugságdetektor, tudom, hogy nem válaszolhatok az utolsó kérdésére, így megragadom a legjobb esélyem, és teljes erőből beletérdelek az ágyékába. Amikor a győzelem a tét, nincs olyan, hogy piszkos játék. Olyan hangosan bődül fel, hogy szinte szétrobban a fejem. Aztán legördül rólam, és üvöltve összegömbölyödik. Csináltam már ezt néhány fickóval. Néha szükség van erre odakint az utcákon. De még sosem látta, hogy valaki ilyen rosszul reagált volna. Vajon azért, mert olyan kemény volt, mint a szikla, amikor megrúgtam? Nagyon kellett tekergőznöm, hogy hozzáférjek a golyóihoz, és alulról rúgtam meg, valószínűleg összezúztam a... hú, igen, Mega, ideje eltűzni innen. Olyan erővel robbanok ki az ajtón, hogy az kiesik a helyéről. * Ma reggel, amikor eljöttem a Chester'sből, miután majdnem meghaltam, majd visszatértem az életbe - azt hiszem, ma reggel történt; újabban olyan sok időt töltök eszméletlenül, hogy sosem vagyok biztos benne, csak néhány órát vagy pár napot nem voltam-e magamnál -, igyekeztem eldönteni, mit kezdjek egy ritka egész szabadnappal. De aztán majdnem megint megöltek, ezúttal felrobbanó megfagyott emberek, aztán Jayne elvette a kardom, elájultam a vérveszteségtől, lemosdatott egy Unseelie herceg, megitatott a vérével, egy halott nőt találtam gyakorlatilag magam mellett az ágyban, most meg újra az utcát járom, és átkozott legyek, ha nincs itt megint az ideje, hogy munkára jelentkezzem! Nem tudom eldönteni, melyik a legrosszabb ezek közül. Haver, szívás ez a nap. Szabadnap, a fenéket. Alig éltem túl. Egyik csupasz lábamról a másikra szökkenek, minden meglévő erőmmel turbóüzemmódban, valami csúnyán felsérti a sarkam, és arra számítok, hogy Christian elém teleportál. Tudom, hogy akkor nekiütközöm, és olyan gyorsan megyek, hogy elájulok, aztán valószínűleg holtan ébredek. Tudom, hogy nincs nálam az egyetlen fegyver, amely megvédene tőle, ugyanis Jayne elvette. De Macnél is van egy. Biztos el tudnám venni tőle. Ahogy én látom a dolgokat, három lehetőségem van. Elmegyek a Chester'sbe, pajzsként használom Ryodant Christian ellen, és ráveszem, hogy segítsen visszaszerezni a kardom. Én magam eredek Jayne után, mert tudom, hogy Christian a sarkamban van. Megkeresem Macet, és elveszem tőle a lándzsát. Barrons talán útban lenne. Kit akarok becsapni? Határozottan útban lenne, de még ha nem is, utánam jönne, ha elvenném a lándzsát. Akkor aztán ott lenne Christian, aki rám vadászik, Ryodan, dühösen, mert nem mentem be dolgozni, és Barrons is a nyakamban lihegne. Egy nap az életemből. Ilyenekkel kell megbirkóznom.
Mindig azt hiszem, hogy egy helyzet nem lehet rosszabb annál, amilyen, de tévedek. Majdnem beleütközöm valamibe az utcán: egy olyan átkozott változóba, például emberbe, állatba vagy tündérbe, amelyik mozog a térképemen. - Tűnj az utamból, ember - sziszegi. Ki akarok lépni a turbóüzemmódból, és addig akarom rúgni ennek a szörnyek a seggét, amíg ki nem nyuvad. Akkor éjjel láttam utoljára, amikor Mac megmentett tőle, és kényszerítette, hogy adja vissza a csinos külsőmet. Akkor éjjel is majdnem meghaltam. Sokszor előfordul az ilyesmi. A szuperhősök már csak ilyenek. — Te tűnj el az enyémből, ocsmány vén kurva! - sziszegem visz-sza a Szürke Asszonynak. Azzal az útjára megy, én pedig az enyémre. Vadászni indul, gyilkolni, nekem meg hiába viszket a tenyerem. Csak a levegőt markolja a derekam magasságában. Úgy kell a kardom, ahogy a levegő. Kitérőt teszek egy sportbolt felé, cipőt rángatok a lábamra, nagyméretű gyapjúpulóvert húzok a pulcsira, mert májushoz képest átkozottul hideg van, és ismét gyorsan útnak indulok a legjobb esélyem felé. Gyenge próbálkozás lenne megtámadni Jayne-t és az embereit, miközben Christian meg akar ölni. Fogalmam sincs, hová vitte a kardom. Vannak olyan alkalmak, ahogy Ryodan is mondta, amikor Batmannek szüksége van Robinra. Vagyis nincs szükségem Ryodanre, de biztos megkönnyíti majd a dolgom. Fedezhet, ahogy Mac szokott. Nincs időm büszkének lenni. Eredményeket akarok, és tudom, hogyan érjem el őket. Mindig azt mondogatja, hogy csak kérnem kell. Hát ma este kérni fogom. A kardom nélkül meztelennek érzem magam. Kiszolgáltatottnak. Felborítja az egyensúlyom, mintha nélküle már nem is tudnám, ki vagyok. Amikor berobbanok Ryodan irodájába, turbóüzemmódban működik a lábam és a szám. Az összes embere rosszallóan néz rám, még Lor is, de sejtelmem sincs, miért. Gondolom, Ryodan mondta nekik, hogy legyenek rám mérgesek, vagy valami. Nála sosem lehet tudni, mi lesz a következő lépése. Kibukik belőlem, mi történt a megfagyott autónál meg Jayne-nel, és hogy most rögtön, ebben a szent pillanatban menjünk, és szerezzük vissza a kardomat. - Állj le, kölyök. - Ryodan fel sem néz a hülye papírmunkából. - Rendetlenséget csinálsz az irodámban. - Papírok repkednek a feje körül. Amikor kilépek a hiperüzemmódból, felnéz. Különös pillantást vet rám. Beletelik egy másodpercbe, amíg rájövök, miért. Mintha egy idegent figyelne. Valakit, akit nem kedvel, és a gyilkolás jár a fejében. Mi a fenéért mérges rám? - Bűzlesz a Hegylakó szagától. Az egész klub érzi rajtad. Az ő ruháit viseled. Szerintem még sosem hallottam ilyen halkan beszélni. - Haver, kit érdekel? Semmit sem hallottál abból, amit mondtam? Jayne felügyelő elvette a kardom! - Magyarázd meg, miért vannak rajtad az ő ruhái.
Még halkabb. Ha nem lennék kimelegedve az indulattól, kirázna a hideg. Nem értem Ryodant. Mi köze a ruhámnak a tényleg fontos dolgokhoz? Hogyan számíthat ez? Nem is értem, miért fontos! De látom az arcán, hogy addig nem mozdul, amíg meg nem magyarázom, én meg megőrülök, ha nem kapom vissza hamarosan a kardom. Azt is tudom, ha elárulom neki, hogy Christian megölt valami nőt, és én lettem volna a következő, nem foglalkozna a fegyveremmel, hanem utánavetné magát, pedig én azt akarom, hogy Jayne-t kapja el. Nem vagyok biztos benne, hogy le tudná-e győzni Christiant. Most, hogy Unseelie herceggé válik, nem. De tudom, hogy nekem sikerülne a kardommal. - A robbanásban szétszakadt a ruhám. Adott néhányat. - Együtt voltatok a robbanásnál. - Utána talált rám. - És az utcán öltöztél át. - Mi? - Elakadtam. Egyáltalán nem ilyen beszélgetésre számítottam. - Világosíts fel, hol öltöztél át. - Mi a fene köze van ennek bármihez is? - Felelj. - Beszaladtam egy boltba. Gyorsan remegő pillantásával végigmér. - Ha a jégszilánkok annyira összeszaggatták a ruhád, hogy át kellett öltöznöd, azt hinném, komolyabb sérüléseid vannak. Tátott szájjal, zavartan bámulom. Valaki elvette a kardom, ő meg arról akar beszélgetni, hogy mi van rajtam, hol öltöztem át, és azt hiszi, nem nézek ki elég rosszul! - Meggyógyított. Nagyon véreztem. Szent sietős hurrikán, hogy kerültél mellém ilyen gyorsan? - Már nem az íróasztala mögött ül. Gyakorlatilag a lábamon áll. Nem is láttam mozogni. Nem is éreztem légmozgást, semmit! - Adj egy kis teret! Előrehajol, megszagol. - Hogyan gyógyított meg? Miért szagolgat mindenki? Ha Táncos is rákezd, úgy elhúzok innen! - Ittam a véréből. Valami bajod van vele? - Három. - Mi? - Három problémám van vele. - Költői kérdés volt. Talán nem hallottad, amit mondok, ezért megismétlem: Jayne elvette az átkozott kardom. Nagy szarban vagyok nélküle, és vissza kell szereznem. Csinálsz valamit, vagy sem?
Megint az íróasztala mögött ül, a papírjai fölé hajol, és szinte tudomást sem vesz rólam. - Nem. Ezt nem hiszem el. - Micsoda? Miért? Tudod, hogy egyedül is utánamegyek! Ezt akarod? - Jayne néhány órával ezelőtt itt járt. - Micsoda átkozott pofátlanság! Otthagyott meghalni. Az utca közepén! Még egy nyavalyás csokit sem adott. Elmesélte, milyen rossz állapotban voltam? Miért nem jöttél segíteni? - Nekem úgy tűnik, jól vagy. - Kinek az oldalán állsz? - Elmondta, miért vette el a kardot, és beleegyezett, hogy a klubom öt háztömbnyi körzetében nem öl tündéreket. Ez több, mint amit te teszel. - Miért egyezne bele? Az összes tündért utálja! - Mert tudta, hogy megkeresnél és segítséget kérnél, hogy visz-szaszerezd. - Az ő oldalán állsz? - Hogy merészeli Jayne kitalálni és megakadályozni a következő lépéseimet, miközben engem lefoglal, hogy haldoklom, aztán meg üldöz egy őrült gyilkos? Kezdjük ott, hogy az egész az ő hibája volt! - Az az igazság, kölyök, hogy jobban szeretem, ha nincs nálad. - Miért? - Mert akkor nem tudod megölni a vendégeimet. És most talán elkezdesz óvatos lenni. Vagy legalább megtanulod, hogyan írják ezt a szót. Haragosan meredek lehajtott fejére. - Segítséget kérek tőled, főnök. Állandóan ezt mondogatod, hát most kérek. - Azt is mondtam, hogy úgy bánok veled, ahogy te velem. - Mit csinálok rosszul? - A válaszom: nem. - Most csak szórakozol velem! - Hipergyorsan topogok, és remélem, hogy talán megrepesztem a hülye padlót. Nem szól semmit. Csak dolgozik tovább, bármit csinál is. - Tudod, mit, haver? Ha nem segítesz visszaszerezni, végeztünk egymással! Oldd csak meg egyedül a fagyos rejtélyedet - blöffölök, de nem akarom feladni. - Nem dolgozom neked. Ha te nem segítesz nekem, én sem segítek neked. - Jo. - Még csak fel sem néz, úgy mormolja el a nevét.
- Nem érdekel, ha állandóan lefekszel vele! Csak szerezd visz-sza a kardomat! És többé ne köss rólam megállapodásokat a hátam mögött! - Nem ebben állapodtunk meg. Aláírtál egy szerződést. Nem csak Jo életével játszol. Ha megszeged, sokszorosan fizeted meg az árát. A tetteidnek következményei vannak. Nem hagyhatsz itt, Dani. Ma este nem. Sohasem. Nem te diktálsz. Ülj le. - Üjra áll, de most sem láttam, hogy mozgott volna. Odarúg nekem egy széket. - Most. Néha azt hiszem, hogy rajtam kívül az egész világ tud valamit, amit én nem. Mintha mind valamiféle összeesküvésben vennének részt, és ha én is ismerném azt az egy titkot, tökéletesen érteném a felnőttek tetteit, melyek annyira összezavarnak. Máskor meg azt hiszem, hogy én tudok valamit, amit a világ többi része nem, épp ezért semmi értelme a tetteiknek, bármit csinálnak is. Mert ők nem tudják, amit én, és minden cselekedetüket hamis logika vezérli. Tőlem eltérően. Egyszer Macnek is beszéltem erről, és azt felelte, hogy nem olyasmiről van szó, amit mindenki más tud, hanem azért nem értek mindent, mert még nem értem meg a saját érzéseimet. Üjak, és most először ismerkedem velük. Azt mondta, hogy sosem veszem figyelembe mások érzéseit, ezért természetes, ha a felnőttek minden tette titokzatosnak és különösnek tűnik. Azt feleltem, hogy haver, hiszen most mondtad, hogy nem értem őket, akkor meg hogyan vehetném figyelembe? Azt mondta, hogy még nem vagyok rá képes, csak fogadjam el, hogy a kamaszkor a bizonytalanság, a zavarodottság és az éhség óriási nagy katyvasza. Próbáljam túlélni, és ne ölessem meg magam. Átkozottul igaza volt. Kivéve a bizonytalanságot. Vagyis a kardom nélkül már az is igaz rám. Amikor leülök, Ryodan megszólal. - Tűnés. - Gyakran érzel kettősséget? - Zuhanyozz le, és öltözz át. - Nincs olyan rossz szagom - morgom. Ir valamit, aztán lapoz abban a hülyeségben, amit olvas. - Haver, mégis mit akarsz, hová menjek? A kardom nélkül sehová sem tudok. A teleportálókat nem vagyok képes lehagyni. A klubodban minden tündér izgalomba jön arra a gondolatra, hogy megöljön. Azt akarod, hogy meghaljak? Akkor csináld te, és essünk túl rajta. Egy gombra bök az asztalán. - Lor, gyere be. Lor úgy robban be, mintha csak az ajtó másik oldalán hallgatózott volna. - Kísérd el a kölyköt, hogy kurvára mosakodjon meg, és megszabaduljon ettől a bűztől. - Rendben, főnök. - Lor csúnyán néz rám.
Én is rá. Lor lemutat az üvegpadlón keresztül. - Látod odalent azt a szőkét, nagy dudákkal? Majdnem lefektettem. - Először is, túl fiatal vagyok, hogy ilyeneket halljak, másodszor pedig nem látok nálad bunkósbotot, amivel leüthetnéd, akkor meg hogy tervezted? Ryodan felnevet mögöttem. - Tönkreteszed az estém, kölyök. - Dettó. Hát nem király az élet a Chester'sben?
Van lelkem, de nem vagyok katona Én nem a Sinsar Dubh vagyok, Kat. Mindnyájatokat becsapott. Szükséged lesz rám, hogy megmentselek. Minden éjjel, amikor Cruce magával vitt az Almok Birodalmába, ugyanazt állította. A hazugságaiban jelen van az igazság morzsája és következetessége. Ha tündérek esetében működik az érzelmi empátiám (még nem volt alkalmam kielégítő módon tesztelni rajtuk), akkor olyan egymásnak ellentmondó jeleket fogok felőle, hogy semmi hasznát sem veszem az adottságomnak. Most, egy újabb, ördögi álmokkal teli éjszaka után teljesen ébren, átmegyek a harminc méter magas, vastag, felfoghatatlanul nehéz kétszárnyú ajtón, de nem vesztegetek rá még egy pillantást. Csak őt látom. Én nem találom furcsának, hogy nem tudunk bezárni egy ilyen ajtót. Az a különös, hogy képesek voltunk egyáltalán kinyitni: apró kis halandók játszadoznak az istenek harci szekereivel. Ugyanolyan testhelyzetben találom magam, mint nemrégiben a Meehan ikrek: Cruce ketrecének világító rácsaira fonom a kezem, és a fagyos látványra meredek. Ő a Háború. A megosztás. A brutalitás. Az emberiség ellen elkövetett borzalmas bűnök. Eseményként a csatatéren és annak megtestesüléseként a ketrecben, ez mind ő, és még több is. Hány ember zuhant az apokalipszis ravasz lovasa lovának gyilkos patái alá? Az utolsó adatok szerint a világ népességének közel fele. Cruce döntötte le a két fajt elválasztó falakat. Ha ő nincs, sosem került volna rá sor. O irányította a bábukat, noszogatta őket, ahol és amikor kellett, elindította a játszmát, aztán egy bosszúálló angyal álcája alatt vágtatott a sakktáblán, izgatott itt, felfordulást keltett ott, míg végül kirobbant a harmadik világháború. Nem lenne szabad itt lennem vele. Mégis itt vagyok. Kegyes hazugságokat mondogattam magamnak, miközben a folyosók, kripták, zsákutcák és kanyargós alagutak csalóka útvesztőjében idejöttem az apátság alatti titkos városunk mélyére. Azt mondtam magamnak: meg kell győződnöm róla, hogy biztonságos a ketrec, és ő még odabent van. Hogy látni fogom, és rájövök: ő csak halvány utánzata az álmaimnak. Ránézek majd, és gúnyosan elhúzom a szám, amikor arra a vonzerőre gondolok, amellyel az álombéli énje fogva tart. Azt hittem, hogy ha lejövök és megnézem, talán szabaddá teszem... nem őt, hanem magamat. Remeg a térdem. Kiszárad a szám a vágytól, hatalmasra dagad a nyelvem. Itt nem vár rám szabadság. Most, hogy ilyen közel vagyok hozzá, arra vágyom, hogy levetkőzzem itt, ahol állok, vadul körbetáncoljam a ketrecét, és olyan embertelen dallamot énekeljek, amelyet nem is tudom, honnan ismerek. A nyelvembe kell harapnom, hogy ne nyögjek fel a vágytól. A közelében úgy érzem, állattá változom.
A rácsokon nyugvó kezemre pillantok, sápadt és fehér. Karcsú ujjaim a világító oszlopokat markolják, de lelki szemeim előtt csak Cruce azon testrészére fonódva látom őket, amelyek hűtlenné tettek. Behajlítva, ahogy a múlt éjjel voltak, és két nappal ezelőtt, és azelőtt. Látom felfelé görbülő ajkam, ahogy mosolygok. Látom a szám lágy kerekségét, ahogy magába fogadja. Azon kapom magam, hogy ujjaim könnyű táncot járnak a blúzom gyöngygombjain, és letépik őket. Szégyenteljes víziót látok: a lányaim felfedezik, hogy új Úrnőjük meztelenül ugrándozik Cruce ketrece körül. Erotikus. Rémisztő. Megrémít a szabadság, mert sosem engeded meg magadnak még a morzsáját sem, mondta Cruce múlt éjjel az álmaimban. Nem csak én vagyok rab. Nem miattam szégyenkezel, hanem mert tudod, hogy te is fogoly vagy, a saját akaratodból. Gyerekkorod óta érzed mások legsötétebb érzéseit, tudod, milyen szörnyek bújnak meg bennük, és összekevered a szenvedélyed az ö szörnyeikkel. Pedig nem ugyanazok, szeretett Katem. Egyáltalán nem ugyanazok. Azt mondja, hogy elfojtom magamban a szenvedélyt. Hogy egyáltalán nem engedem meg magamnak ezt az érzést. Hogy a Sean iránt érzett szerelmem hazugság. Hogy kényelmet és biztonságot keresek, és nem tudom, mi a szerelem. Hogy azért választom Seant, mert ő sem szenvedélyes. Nem egymás felé futunk szerelmesen, hanem rémülten futunk bizonyos dolgok elől. Szabadítsd fel magad, mondja. Keress meg. Válassz engem. Istenem, segíts! A sötétség völgyében járok, és szükségem van a fényedre, hogy vezessen. Elveszem a kezem a rácsról, és hátralépek. Soha többé nem szabad visszajönnöm ide. Gondolatban blokádot emelek, mint kiskoromban, amikor meg kellett védenem magam a családom vad, fájdalmas érzéseitől. Amikor megfordulok, hallok valamit, de olyan halkan, hogy szinte észre sem veszem. Nem akarok visszafordulni. Alig tudom rávenni magam, hogy elmenjek innen. Mégis megfordulok. Én vagyok itt az Úrnő. A fali tartókban lobogó fáklyákkal megvilágított barlangszerű terem üresnek tűnik. Nincs itt más, csak egy kőlap, Cruce ketrece és én. Ha nem vagyok egyedül, az illető a kőlap mögött vagy a ketrec túlsó végénél van. Rejtőzik. Csendben. Arra vár, hogy elmenjek. Tisztában vagyok az apátságban betöltött pozíciómmal, így elfordítom tekintetem a megfagyott hercegről, és nyugodtan körbejárom a ketrecet. Felszegem a fejem, kihúzom magam. Befordulok a ketrec sarkánál. - Margery. - Pontosan szemben áll azzal a hellyel, ahol néhány pillanattal ezelőttig voltam. Ha nem csapott volna zajt, észre sem veszem. - Kat. Megcsapnak a rosszindulat forró hullámai. Az emberek érzéseinek hőmérsékletük és színük van, és amikor intenzívek, szinte kézzel foghatóak. Margery vörös, lázas és összetett, mint egy méhsejt, amelynek minden kis lyukában több száz apró csalás, düh és neheztelés bújik meg. Tudok valamit a neheztelésről: olyan méreg, amelyet saját maga iszik meg az ember, de közben arra számít, hogy mások halnak bele.
Egész életemben osztályoztam az érzelmeket. A körülöttem lévő emberek szívében eligazodni olyan, mintha aknamezőn járnék. Vannak olyanok, akik közelében csak egyszer állok meg, utána örökre elkerülöm őket. Margery érzelmei nagyon ellentmondásosak, veszélyesek. Ha érezném a saját érzéseimet, vajon én is forró és vörös lennék, a hazugságok és neheztelések méhsejtje? De nem akarok a vezetőjük lenni!, kiáltja a lelkem. — Csak kíváncsi voltam, nem néztünk-e el valamit a rácshálózattal kapcsolatban magyarázza. - Attól félek, nem őrizzük jól. - Én is. Egyetértek. - A nagy elmék. - Mereven elmosolyodik. Elfehérült ujjpercekkel markolja a rácsot. Nem teszem hozzá, hogy „hasonlóan gondolkodnak", mert mi nem tesszük. O hatalomra vágyik. Én egyszerűségre. Belőlem jó halászfeleség lett volna egy tengerparti kis házban, öt gyerekkel, kutyákkal, macskákkal. Belőle viszont nagyszerű Napóleon válna. Óvatosan méregetjük egymást. Öt is meglátogatja Cruce? Vele is szeretkezik? Nem kérdezhetem meg, hogy ő is róla álmodik-e, és ezért jött-e le ide ezen az esős, hideg reggelen. Akár igaz, akár nem, tagadná, aztán az egész apátságnak elmondaná, hogy én Cruce-ról álmodom, aki megrontott, és le kell váltaniuk. Bármit fel fog használni ellenem, hogy megszerezze az apátság irányítását. Az első unokatestvéremben, Margery Annabelle Bean-McLaughlinban mélyen legbelül óriási, emésztő vágy ég. Akkor is megvolt benne, amikor gyerekként együtt játszottunk és eltörte a babáim térdét meg apró kincseket lopott tőlem. Sohasem értettem, miért. Elfehérült ujjait nézem. Ügy szorongatja a ketrec rácsait, mintha a szuszt szorítaná ki valakiből. — Mire gondolsz? Megnedvesíti az alsó ajkát, mintha meg akarna szólalni, de hallgat. Várok, és egy pillanat múlva beszélni kezd. - Mi van, ha a király magával vitte a Könyvet? Úgy értem, elvette Cruce-tól, mielőtt megfagyasztotta. - Gondolod, hogy ez lehetséges? - kérdem, mintha tökéletesen ésszerű lenne a kérdés. Mintha nem tudnám azon nyomban, hogy mindkettőnket ugyanazokkal a hazugságokkal traktál. Cruce-ra néz, majd vissza rám. Olyan a szeme, akár egy hirdetőtábla, tisztán árulkodik az érzéseiről. Gyengéd, intim szeretettel tekint rá. Rám viszont úgy néz, mintha egy kicsit sem érthetném meg őt, Cruce-t vagy a világot, amelyben élünk. „Nem vagy tehetséges", sziszegte, amikor kilencévesek voltunk, és hallotta, ahogy a szülei megdicsérnek, mert megmentettem a családot egy árulótól az életünket jelentő vég nélküli összeesküvések, tervek és árulások közepette. A szüleim magukkal szoktak vinni a Dublin mocskával folytatott „üzleti" találkozóikra, és erősen figyeltek, hogy kinek a jelenlétében érzem magam nagyon kényelmetlenül. „Átkozott vagy, tökéletlen, soha senki sem fog szeretni!", mondta Margery. Sok-sok év elteltével ugyanezt a gúnyt látom a szemében. Ó, igen, Cruce őt is minden éjjel
meglátogatja. Nemcsak hűtlen vagyok, de még olcsó is. A szívem köré falazom ezt a felismerést, hogy előkészítsem a következő tégla helyét. Ez a fal majd feltartóztatja, amikor felkeres ma éjjel. Az én Seanom ott lesz mellettem az ágyban. Margery vállat von. - Talán nem tudjuk, mi történt valójában idelent akkor éjjel. Mi van, ha a király becsapott bennünket? - Miért tette volna? - Hogyan hihetném azt, hogy ismerem a szándékait? Tudnom kell, mennyire rontotta meg. - Gondolod, hogy ki kellene szabadítanunk Cruce-t? A mellkasára szorítja a kezét, mintha megrémülne. - Szerinted ezt kellene tennünk? - Ravaszul csillog a szeme. - És azt is tudod, hogyan? Mindig gyengébb volt nálam. Cruce csak tovább szennyezi a már amúgy is romlott vérét. - Szerintem rá kell jönnünk, hogyan kell újra működésbe hozni az Unseelie király által készített rácshálózatot. Szerintem be kellene betonoznunk a termet, újra aktiválni a hálózatot, bezárni az ajtót, és az apátságunk alatt húzódó egész várost ólom alá temetni. Majdnem megtántorodom az érzelmeiből kiolvasható bénító dühtől, noha ajka édes hazugságokra nyílik. - Igazad van, Katarina. Mint mindig, ahogy mindenki tudja, igazad van. Elfogadja felé nyújtott kezem, mint gyerekkorunkban, és egymásba fűzzük az ujjainkat. Amikor ugróköteleztünk, mindig rövidre fogta a kötelet. Fiatalabb korában nagyon ellentmondásos érzéseket táplált irántam, ezért nehezen tudtam olvasni benne. Négy fogamból törött le egy darab, mire elfogadtam, hogy soha nem fog megváltozni. Kézen fogva hagyjuk el a termet, mintha erősebbé tennénk egymást a szeretettel, nem pedig a közelünkben tartanánk az ellenségünket.
Cowboy vagyok, Köröznek...
acélparipán
lovagolok.
Nem félek semmitől. Soha nem is féltem. De vannak dolgok, amelyeket egyszerűen hülyeség lenne megtenni. Ennek semmi köze a félelemhez. Minden csak a logikáról szól és a gyakorlatiasságról. Szemügyre vesszük a világot, az adott körülmények között felbecsüljük, mekkora esélyünk van a túlélésre, és azt a lehetőséget választjuk, amelyik a legjobban hozzásegít bennünket a célunk eléréséhez, bármit akarjunk is. Mint mondjuk tovább lélegezni. A Chester's előtt állok, és a gyenge hajnali fényben felfelé bámulok egy utcai lámpára. Az ég egyetlen hatalmas viharfelhő. Nyomorult, esős napnak nézünk elébe. Boldog, átkozott dublini május. Hideg is. Kezdek azon töprengeni, lesz-e még valaha nyár. Egy plakát függ a lámpaoszlopon. Amikor kiléptem a klubból, először azt hittem, az az átkozott MiTörődünk ragasztott ki egy újabb lapot abban a néhány órában, amíg én tisztálkodtam, majd Ryodan irodájában ücsörögve csináltam a nagy semmit, haragosan meredtem csak a feje búbjára, miközben dolgozott, és igyekeztem nem gondolni arra, milyen hülye célra használta nemrégiben az íróasztalát - fertőtlenítette, vagy mi? Egész idő alatt rám sem nézett. Még akkor sem, amikor végül szólt, hogy elmehetek. Tudom, hogy bizarrul festek azokban a ruhákban, amelyeket Lor adott zuhanyozás után, de ugyan már, lépjen túl rajta! Semmi szükség nem volt rá, hogy egész idő még csak rám se nézzen, és még hülyébben érezzem magam, mint már amúgy is éreztem. Vissza a plakáthoz... mindegy, mi van rajtam, és hogy nincs nálam a kardom, azt terveztem, hogy keresztülszáguldok a városon, és letépem az összeset. Csakhogy nem Mi-a-fene-Törődünk tette ki ezt a lapot. Hanem valami rosszabb. A lámpaoszlopra tűzött lap poszterminőségű. A saját arcom néz vissza róla, színesben, elölről és profilból. Az jut eszembe, vajon mikor fényképeztek le? Szemügyre veszem, igyekszem visszaemlékezni, mikor viseltem utoljára ezt a pólót. Szerintem négy-öt nappal ezelőtt. Nem lehet eltéveszteni, kit ábrázol a kép. Bárki azonnal rám ismerne. Tényleg nagyon közel jöttek hozzám, csak valahogy nem tudtam róla (ami elképzelhetetlen), vagy valaki más készítette nekik, vagy pokoli jó a lencséjük. Egész jól nézek ki. Nos, kivéve hogy monoklim van és felrepedt az ajkam, de az ilyeneket már alig veszem észre magamon. Hozzászoktam már a terephez, ki veszi észre a fákat az erdőben? Összeszűkül a szemem. — Basszus, ez valami vicc? - Bármikor készült is, zsigerek lógnak a hajamból. Felsóhajtok. Egy nap tiszta lesz a hajam, és nem lesznek zúzódásaim. Rendben. És egy nap Ryodan bocsánatot fog kérni, hogy állandóan ekkora faszfej. Az üzenet egyértelmű, célratörő. KÖRÖZÉS
ÉLVE Ha ember vagy, halhatatlanság a jutalmad Ha tündér, velünk fogsz uralkodni már nincs nála a kard VÉDTELEN Megemlítik azt is, hová vigyenek, ha elkapnak. Az Unseelie hercegekhez. Rám szálltak azok az átkozott nyavalyások. Mindig is azt akartam, hogy mindenki ismerje az arcom, de nem így! - Egy fenét védtelen. - Ó, igen, mérgesek rám. És nem foglalja le őket annyira az egymással való csatározás, hogy ne legyen idejük rám vadászni. Vagy állandóan szemmel tartani. Végignézek az utcán. Ameddig csak ellátok, minden ép lámpaoszlopon egy ilyen plakát lebeg. Gondolom, tele van velük a város. - O, a francba! Aztán felvidulok. Haver, érek annyit, hogy halhatatlanságot ajándékozzanak valakinek, és megosztozzanak a hatalmon! Átkozottul nagy díjat tűztek ki a fejemre! Mert mondhatni átkozottul veszélyes vagyok! El akarok menni Táncoshoz, hogy segítsen visszaszerezni a kardomat. Majdnem egy órába telt, mire leráztam Lort. Ryodan utasította, hogy kövessen, és legyen az őrző-védő árnyékom. Ha nálam lenne a kardom, Lornak és nekem nem kellene elviselnünk egymást. Végre sikerült elterelnem a figyelmét azzal, amit a legjobban szeret: egy csöcsös szőkével. Letépem és gombóccá gyűröm a plakátot. Ha nem tették volna ki őket, már elszáguldottam volna a reggelbe, és kard ide, kard oda, szerencsét próbálok. De ezzel durva és kéretlen ébresztőt kaptam. Már nincs nála a kard. A szemetek! Ezt azonnal közzé kellett tenniük, mi? Szerintem Jayne már használja, ezért a hercegek fülébe jutott. VÉDTELEN. Muszáj volt aláhúzniuk, nagyobb betűvel és pirossal szedniük ezt a szót? Úgy értem, mit kell ezen a szón hangsúlyozni? Elég rossz ez magában is! Hamarosan az egész nyavalyás város rám fog vadászni. Minden nagy, csúnya alak, akit valaha megtámadtam, mindenki, akit megfenyegettem vagy csak felbosszantottam, nemsokára tudni fogja, hogy már nem tudom megölni őket. Azt már tudják, hogy a teleportáló tündéreknél nem vagyok gyorsabb. De a kard mindig az én oldalamra billentette a mérleg nyelvét. Megakadályozta, hogy próbálkozzanak. Ahogy itt állok az utcán, kiszolgáltatottnak érzem magam. Bármi mögém teleportálhatna, megragadhatna, és akkor kitörne a harc. Győznék? És ha tucatnyian lennének? Mi van, ha egy kisebb hadseregnyi ember jönne ellenem? És ha maguk a hercegek? Most meg azzal foglalkozom, mi lenne, ha! Én nem törődöm ilyenekkel. Ez a felnőttek szokása. Amivel csak azt érik el, hogy semmit sem csinálnak, és úgy halnak meg, hogy nem is éltek. Megfordulok, visszanézek a Chester'sre. Aztán visszafordulok, és végignézek az utcán.
Ha elindulok előre, nagy valószínűséggel meghalok. Mögöttem viszont kalitka vár. Azokat utálom. A legtöbb ember ketrecét a félelem hozza létre, maguknak csinálják őket. De nálam más a helyzet. Az enyém tehetetlenségből kovácsolódott. Ahogy a legtöbb gyereké. Tehát összefoglalva, két lehetőségem van: halál vagy kalitka. Elvigyorodom. Haver, én szuperhős vagyok! Nincs méltó ellenfelem. Mindkét kezemmel beintek az utcának, oldalirányban turbóra kapcsolok, és menet közben letépkedem a plakátokat. Táncost keresem, és szinte semmi idő alatt meg is találom, miközben ő meg utánam kutat a városban. Felnevetek, mert mekkora az esélye, hogy egy ilyen hatalmas helyen, mint Dublin, tényleg megtaláljuk egymást? De mindig sikerül. Olyanok vagyunk, mint a mágnes ellentétes pólusai. Elvigyorodom, amikor meglátom. Ahogy végigsétál az utcán a szürke alkonyatban, úgy ragyog, mint egy szupernóvává váló csillag. Nem tudok egyenesen ránézni. A szemem sarkából vetek rá gyors pillantásokat. Vakító fénybuborék veszi körül. A szemüvege felett napszemüveget visel, és úgy fest, mint valami fénylő, szupererővel rendelkező mutáns, mondjuk Szuperagy. — Haver! — Tetszik? Várj, lekapcsolom. - Amikor babrál valamivel a derekánál, elhalványul a ragyogás, és jobban hasonlít a MacHalóm fényeire. Szemügyre veszem. Fényes ruhában van. Fényes farmer, fényes ing, sőt még a sapkája is fényes. Úgy viseli a ruhákat magas, nyurga alakján, mintha az egyik divatos magazinból lépett volna elő — könnyed eleganciával. Megint kezd hosszú lenni a haja. Hamarosan megkér, hogy vágjam le. Szeretem ezeket az alkalmakat. Úgy gondoskodunk egymásról, mint az egymás tetvei után kurká-szó majmok. Az emberek alábecsülik a jó kis tetűvadászatot. - Ezentúl így öltözködsz? - ugratom. - Gondolkodtam a ruháidon, Mega. A Csótánypapa elleni spray-n dolgoztam, amikor hirtelen eszembe jutott ez az Árnyvé-dő. Be kell fújnom a ruháidat fényvisszaverő alapozással, és terveztem neked egy akkumulátorral működő fényrendszert is, és ezt kapd ki: mozgás révén töltődik fel! - Babrál valamit egy ketyerével a derekánál, majd elragadtatott kifejezés ül ki az arcára: ilyen egy elektronikával játszadozó ifjú zseni. Hirtelen felkapja a fejét, elvigyorodik, én meg egyszerűen visszavigyorgok, mert amikor ilyen, minden aggodalmam elszáll. - A mozgásodnak köszönhetően sosem fog lemerülni. Már tesztelem, és még nálam is napokig működik egy feltöltéssel. Szerintem egy jó kis turbó egy hétre elegendő energiával látja el. Ami azt jelenti, hogy ha rajtad van, nyugodtan alhatsz az Árnyvárosban. Szóhoz sem jutok. Táncos gondolt rám, és azon töprengett, hogyan tegye jobbá az életemet. Azzal töltötte az idejét, hogy olyasmin dolgozott, amivel nem Dublint menti meg, mint a Csótánypapa elleni spray, hanem csak engem. A karkötőmet piszkálom. Ezt is tőle kaptam. Akkor a frászt hozta rám, mert attól féltem, hogy rám tapad, de az az elején volt, amikor még nem tudtam, hogy ő sosem tesz ilyet. Nem hagyjuk, hogy ilyen ostobaságok közénk álljanak. Az a legszebb, amit egy másik emberért tehetünk, ha azzal töltjük az időnket, hogy jobbá tegyük az életét. Szinte elviselhetetlenül boldog vagyok. - Te vagy a Király - jelentem be.
És most nem válaszol rögtön ugyanezzel. - Gondolod? - kérdi, mintha szeretné újra hallani. Amikor megismétlem, még jobban vigyorog. Egy másodperc múlva észreveszi a kezemben lévő plakátgombócokat, amelyekről el is feledkeztem. Undorodva felnyög. - Mega, órák óta tépkedem le ezeket. Belebotlottam az egyikbe, aki felrakta őket, aztán követtem, és leszaggattam a lapokat. Egy csomó Rinófiú dolgozik rajta. Igazat írnak? Valaki elvette a kardod? - Végigmér, a fegyveremet keresi. Úgy pislog, mintha most látna először, és rettenetesen zavarba jövök. Minden erőmre szükségem van, hogy ne tűzzek el innen. Annyira hülyén érzem magam! Elfelejtettem, mit viselek! Felszegem az állam, és mereven megszólalok. - Csak ez illett rám. Ryodan akarta, hogy átöltözzem. Semmi közöm ezekhez a ruhákhoz. Önszántamból sosem választottam volna őket! Táncos úgy néz rám, mintha űrlakó lennék. El tudnék süllyedni, legszívesebben feltépném a betont, a fejemre borítanám, és alábújnék. Összefonom magam előtt a karom, bokában keresztbe teszem a lábam, egy kicsit oldalra fordulok, és igyekszem vékonyabb lenni, hogy ne látszódjon belőlem annyi. - Tudom, hogy hülyén nézek ki, oké? Nagyon szar napom volt, és nagyobb problémáim is vannak, mint hogy mi van rajtam, szóval ne nézz úgy rám, mintha halloweenre öltözött idióta lennék. Nem volt más választásom, mert Christian nekem adta a hülye pizsamáját, de Ryodan szerint büdös volt... - Christian neked adta a pizsamáját, de büdös volt? Várjunk csak, Christian pizsamát visel? - Csak azért kellett, mert amikor az ágyában ébredtem, csak melltartó és bugyi volt rajtam, mert az összes ruhám tönkrement, különben sosem vettem volna fel - pontosítok, miután rájövök, milyen furán hangzott a mondandóm első fele. - Nos, ez sok mindent megmagyaráz. Ezt szeretem Táncosban. Mindig megért, és nem kell magyarázgatnom, hogyan vezetett az egyik esemény a másikhoz. - Csak azt mondom, hogy nem így képzelem el a ruhatáramat, szóval ne cikizz miatta. - Király, Mega. Jól nézel ki. - Hülyén festek. - Annyira megsemmisülten érzem magam, hogy szinte belehalok. - Idősebbnek nézel ki. Tizenhat-tizenhét évesnek. Sminkben valószínűleg tizennyolcnak is. Azt hiszem, meghökkentem. Eddig ez még nem fordult elő velem, de tudom, milyen az, és szerintem pont ilyen érzés lehet. Nem zavarban vagyok, nem megdöbbentem egy kicsit. A szavaknak vannak árnyalataik. Egy-két évvel ezelőtt paff lettem volna. Ez egy kicsit más formája a lebénultnak. Igen. Azt hiszem, meghökkentem.
- Nos - szólalok meg, és lesimítom a szoknyám. Á! A francba! Mit csinál a kezem? Épp most simítottam le a szoknyám! Valami lányos csajszi lesz belőlem? Én nem is hordok szoknyát! De amikor Ryodan megparancsolta, hogy öltözzek át, nem találtak mást, ami jó lett volna rám, csak a pincérnői egyenruhát, amelyet a kölyökklubban viselnek, és annyira felhúztam magam a plakátok miatt, aztán meg annyira örültem Táncosnak, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy rövid szoknyát, szűk blúzt és magas sarkú cipőt viselek, amelyben kész szívás turbóüzemmódban közlekedni. De fontosabb dolgom is volt, mint berohanni egy boltba és cipőt cserélni, például le kellett tépnem az arcképemmel kidíszített plakátokat a város minden átkozott lámpaoszlopáról. A láb néha csak láb; az is elég, ha használható. - Ki vette el a kardod, Mega? - kérdi Táncos. - És hogyan vették el egyáltalán? Abban a pillanatban elkomorulok. Annyira felhúzom magam, hogy egy másodpercig beragad az állkapcsom, és meg sem tudok szólalni. - Jayne - szűröm végül a fogaim között. Egy kicsit megdörzsölöm az állkapcsom izmait, és ellazítom a szám. A szupererő, ha a test minden egyes izmában jelentkezik, néha elég gáz. Az izomgörcs nagy ügy. Jó sokáig eltarthat. - Az a nyavalyás Jayne tette, és otthagyott meghalni. Megsérültem az egyik... - Táncos csak annyit tud az eljegesedett helyszínekről, amennyit a múltkor éjjel látott, és amikor kivittek onnan, még nem robbant fel. Legalábbis azt hiszem. Az jut eszembe, hogy nem tudom biztosan. Később majd meg kell kérdeznem róla valakit. Megsérültem, és Jayne elvette, mert semmit sem tehettem ellene. Elmentem Ryodanhez, és elmondtam neki, hogy vissza kell szereznünk a kardomat, de nem akart segíteni. Azt mondta, jobb, ha nincs nálam. - Haver! Táncos épp most fogalmazta meg egyetlen szóban azt a jogos felháborodást és dühöt, amelyet a helyzet megkíván. - A számból vetted ki a szót. - Mit képzel? Te Mega vagy. Neked nincs karmod, mint Ro-zsomáknak1 az X-Menbtn. - A számból vetted ki a szót. - Haver! - kiált fel újra. Együtt érző pillantást vetünk egymásra, mert a felnőttek annyira el vannak cseszve, és mi sohasem leszünk olyanok, mint ők. Aztán elvigyorodik. - Mire várunk? Menjünk, és szerezzük vissza! A falak leomlása óta úgy érzem, hogy Dublin nagyon hasonlít egy film díszletéhez. A csend miatt. Kísértetváros, ahol jogtalan lakásfoglalók bujkálnak a romok között lövésre kész puskával. Néha látom, amikor megcsillan valaki-valami szeme fehérje a bedeszkázott ablakokon keresztül, ahogy engem néz. Ha ember, megpróbálok beszélni vele. Nem mindegyikük hajlik rá. Van néhány tiszta elmebeteg is, aki olyan hátborzongató, mint némelyik Unseelie.
Amikor még álltak a falak és a futárbiciklimmel jártam a kerületeket, amikor még a sidheAáxóV nemzetközi üzenetküldő szolgálatnak álcázták magukat Ro vezetésével, a város állandóan tele volt fehérzajjal. Még az én szuperhallásommal is nehéz volt megkülönböztetni egymástól a feltorlódott autókat és buszokat, az emberek cipőjének kopogását a járdaköveken és a cementen, a fel- és leszálló repülőket, az öbölben dokkoló hajókat. A mobiltelefonok az őrületbe kergettek. Voltak napok, amikor mást sem hallottam, csak a szöveges üzenetekről szóló értesítések, e-mailes értesítések, csengések, dalok és játékok összemosódott egyvelegét. Nagyon bosszantott, de zene volt füleimnek, a szeretett város összetett zaja. Most csak halk hangokat hallok: menetelő katonákat, vadászó szörnyeket, és néha a haldoklók panaszos jajgatását. Táncossal sebesen rójuk az utcákat, vicceket mesélünk egymásnak, és jókat nevetünk. Csak akkor tudok teljesen elfeledkezni magamról, ha vele vagyok. Amikor befordulunk a sarkon, egy csapat Rinófiúba ütközünk. Eszrevesznek minket, és az egyikük belemorog a rádiójába. - Megvan, főnök, a Dame és a Trinity sarkán. Hátrapillantok a vállam felett, alaposan rögzítek mindent a fejemben lévő térképen, megragadom Táncost, oldalra siklóm, és eltűzünk onnan. Nem sokkal később a dublini vár körül ólálkodunk, csendesen, mint két sajt után szimatoló egér a konyhában. Táncos szeme ragyog az izgatottságtól. Még sosem vittem magammal turbóüzemmódban. Azt mondta, ez volt a legklasszabb dolog, amit valaha tett, és szeretné újra kipróbálni. Mac ilyenkor majdnem elhányta magát. Találtam egy áruházat, átöltöztem valami klasszabb ruhába: farmert, sportcipőt és egy új bőrkabátot választottam, aztán megálltunk Táncos egyik búvóhelyén, amelyről nem is tudtam, és magunkhoz vettünk némi robbanóanyagot. A legjobb tervek néha egyben a legegyszerűbbek is, mert olyankor kevesebb a hibalehetőség. Táncos a robbantással eltereli a figyelmüket, hogy megkereshessem a kardom. Megragadom a fegyvert, aztán őt magát is, és eltűzünk onnan. Aztán ma este nyolckor büszkén besétálok majd a Chester'sbe, és mindenki tudni fogja, hogy Megával nem lehet packázni. Ryodan látni fogja, hogy semmihez sincs szükségem rá. - Igazad volt - mondja Táncos -, a ketrecek tele vannak kivégzésre váró Unseelie-kkel. Felkuncogok. - Jayne nem tudta, mibe mászik bele, amikor elvette a kardom. Tudtam, hogy nem volt elég ideje megölni a hat nap alatt begyűjtött foglyokat. Én is csak akkor vagyok rá képes, ha hipersebesen csinálom. Fedett teherautók parkolnak a gyakorlópálya közelében. Hátulról megkerüljük őket. Friss, még vértől csöpögő Unseelie-testeket halmoztak fel az egyiken. Ami azt jelenti, hogy valaki éppen használja a kardom, és a közelben van. Behajlítom az ujjaimat, annyira vágyom a fegyverem érintésére. Nem tudom, hol szabadul meg Jayne a holttestektől. Elviteti őket valahová. Ismerem a folyamatot. Sokáig én is része voltam. Az emberei járőröznek az utcákon, elkapnak minden Unseelie-t, amely csak a kezük ügyébe kerül, aztán a dublini vár mögötti épületek vascelláiba zárják őket. Őrzik ezeket a helyeket, mert korábban többször is előfordult már,
hogy a tündérek egyik-másik csoportja embereket bérelt fel, hogy megpróbáljanak kiszabadítani egy-egy Unseelie-t vagy mindannyiukat. Amikor a ketrecek kezdtek megtelni, és én ráértem, odasiettem, felszabdaltam és felkockáztam őket, aztán a testdarabokat teherautókra tették és elvitték. Gyorsan, hatékonyan ment. De csak azért, mert szupergyorsán ölök. Egyetlen hétköznapian lassú ember sem mehet be egy szál fegyverrel egy Unseelie-kkel teli ketrecbe, még akkor sem, ha az a Fény kardja. Darabokra szaggatnák, miközben még csak az első tündérnél tartana. Jayne most arra kényszerül, hogy elkülönítsen egy tündért a többitől, kihozzák a ketrecből, megöljék, aztán elkülönítsék a következőt, megöljék, és így tovább, napokon keresztül. Kell egy egész egység, amelyik csak ezzel foglalkozik. Több tucat ember kell a pótlásomra. És eddig is kevesen voltak. - Mega, tudom, hol a kard - szólal meg Táncos. - Én is. Amikor én nyírom ki az Unseelie-ket, olyan gyorsan teszem, hogy a közelben álló többi tündérnek ideje sincs reagálni. Gyorsan meghalnak. A legtöbbjük még azelőtt, hogy rájönne, mi történik. De Jayne módszerével ott állnak, órákon át figyelik, ahogy lemészárolják a többieket, és látják, ahogy lassan közeledik a Halál. Utálom a tündéreket. De van valami... émelyítő abban, hogy tudom: csak állnak ott bezárva, és figyelik, ahogy nem messze tőlük megölik a társaikat, miközben arra várnak, hogy ők is sorra kerüljenek. Nem mintha tartoznánk nekik azzal, hogy könyörületesek vagyunk - ők sem azok velünk -, de szerintem, ha megölünk valamit, azt tegyük gyorsan, fájdalommentesen, különben ugyanolyan betegesek vagyunk, mint azok, amiket megölünk. Nem csak magam miatt akarom visszaszerezni a kardom. Azért akarom, mert én vagyok a legmegfelelőbb ember erre a munkára. Jayne-nek ki kell húznia a fejét a seggéből, és be kell látnia, hogy igazam van. Ez az elnyújtott mészárlás elcseszett megoldás. Táncos szeme már nem csillog. Ugyanolyan komornak tűnik, amilyennek én érzem magam. Úgy döntök, hogy amikor majd megint nálam lesz a kardom, jó szándékról teszek tanúbizonyságot. Itt maradok, és ölök: mindegyiket gyorsan, tisztán szabadítom meg a szenvedésétől. Aztán Jayne-nel leülünk, és lesz egy komoly beszélgetésünk. Amikor ránézek, Táncos bólint. Elindulunk a sikoltozás irányába. A raktár acélhullám ajtajai tárva-nyitva állnak, és elég hely van odabent, hogy akár két kamion is betolasson és kipakoljon. Nem az a nehéz, hogy belássunk az épületbe, ahol Jayne megöli az Unseelie-ket. Az a trükkös, hogy bentről ne vegyenek észre bennünket. A másfél méter magasan húzódó betonrámpa mentén másztam a bejárat közelébe. Csak a
szemem meg a hajam látszik ki a szélénél, miközben szemügyre veszem a helyszínt, és elkezdem megrajzolni a képzeletbeli térképem. Nagyon kevés látszik belőlem, de még így is soknak érzem. A vörös haj néha olyan, mintha neonfényeket viselnék magamon. A piszkosszőke beleolvadna a háttérbe, az egérbarna a sáros hajnalba, de az én hajam sosem lenne felismerhetetlen, csak ha karmazsinvörös volna mögöttem az égbolt. Táncos valahol odafent van, és elhelyezi a robbanószert. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak lenne egy klónom, hogy egyidejűleg csináljam a klassz dolgokat, amelyeket most is, és Táncossal is legyek. Szeretek robbantani. De az én feladatom az, hogy besüvítsek, megragadjam a kardom, és eltűnjünk innen. Igazam volt, hogy egy egész egység kell a tündérek legyilkolásá-hoz, de Jayne valószínűleg mindig ugyanennyi emberrel őriztetné a kardot. Mintha az elég lenne, hogy megvédje tőlem! Két tucat ember van vele, automata fegyverekkel és töltényövekkel felszerelkezve. Teljes készültségben állnak a bejárat belső oldalán, és minden mozgást szemmel tartanak. Utálom a fegyvereket. Az automata fegyverekből olyan golyózáport tudnak rám zúdítani, hogy szinte ki sem tudom kerülni a lövedékeket. Ezért kell elterelni a figyelmüket. Azt akarom, hogy a többségük eltűnjön innen. Csak utána leszek hajlandó beviharzani, Jayne-nek csapódni, majd cikcakkban eltűzni, hogy a lehető legnehezebben találjanak el, ha utánam lőnek. Felnézek, a környező tetőket fürkészem. Nincsenek fenn mesterlövészek. Jayne helyében legalább hat embert felküldtem volna, hogy figyeljenek engem. De ezért vagyok én Mega, ő meg nem. Üjra az épület belsejébe pillantok, és meglátom a kardom. Amikor még fiatalabb voltam, Ro néha elvette tőlem. De amikor kitört a balhé Mac miatt, visszavettem, és soha többé nem hagytam, hogy bárki is megérintse. Egyszer láttam, ahogy Mac harc közben odadobta a lándzsáját Katnek. Haver, ő jobb ember nálam. Én soha nem osztozom a fegyveremen. Ez a második bőröm. Nem viselem el, ha valaki megérinti, a kezébe veszi, használja. Az enyém, Jayne meg elvette, pedig nem volt joga hozzá. Amíg nem szerzem vissza, nem leszek a régi. Most nem olyan elviselhetetlen a sikoltozás, mert Jayne éppen nem gyilkol senkit. Miközben figyelem őket, az emberei a raktár elejébe, a rámpa közelébe hoznak egy Rinófiút, és amikor a földre lökik, vaskos térdeire esik a felügyelő előtt. Jayne hátraemeli a karját, meglendíti a kardom, és szépen lefejezi. Nem. Felkuncogok. Talán álmaiban. Előre látom, miért nem fog neki sikerülni. - Szent úszóhártyás láb, le fog bukni - dünnyögöm. A Rinófiú megpördül, az utolsó pillanatban lebukik, a kardom pedig az egyik sárga agyarába ékelődik. Felsóhajtok. Mit gondolt Jayne, mire valók az agyaraik azon kívül, hogy elhárítják velük a fejükre mért csapásokat? Nyársalásra is használják, de főként a koponyájuk és a nyakuk védelmére. A Rinófiú dühös. Visít, morog, és majdnem kiszabadítja magát. Valaki lelövi, majd Jayne
emberei ismét a földre döntik. Amikor sikerül kirángatnia a kardot az agyarából, a felügyelő megbotlik. Valahol felröhög egy Unseelie. Jayne visszanyeri az egyensúlyát, felemeli a karját, és újra lesújt. Összerándulok. Jayne erős. De a többi sötét tündérhez hasonlóan ez az Unseelie is csupa ín, porcogó és fura csontszerkezet ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá, és nem olyan könnyű lecsapni a fejüket, mint amilyennek tűnik. A kard félig átmetszette a vastag nyakat, amelyből most ömlik a zöld ragacs. A Rinófiú visít, mint egy leszúrt malac, csapkod tömzsi karjával és lábával, és több száz, ketrecbe zárt Unseelie kezd újra sikoltozni. Majdnem kidobom a taccsot, miközben Jayne a lény nyakát nyiszatolja. Az emberei sem látszanak boldogabbnak. Fülsüketítő a hangzavar. A Rinófiúk egyetlen, folyamatos, magas visító hangot adnak ki. Az apró szárnyas tündérek (amelyek halálra nevettetik az embert!) dühösen lármáznak, és káprázatos fényjátékot produkálva megpróbálnak kitörni vasketrecükből. Csúszkáló százlábú Unseelie-k tekergőznek rabtársaik között, és olyan a hangjuk, mintha több tonna apró kavicsot zúdítanának fémlemezekre, és azokon húznák őket. Magas, karcsú szellemek öltenek kézzel fogható formát, majd veszítik el újra testüket, miközben magas hangon jajveszékelnek. Olyan erős a hangzavar, hogy érzem a hanghullámok keltette rezgést a tenyerem alatt a betonrámpán. Jayne-nek sikerül végre megölnie a Rinófiút, amelyet vagdosott, majd az egyik emberéhez fordul törülközőért, hogy letörölje magáról a ragacsot és vért. Reménytelen arckifejezéssel pillant hátra a ketrecekre. Komoran kuncogok. Nem vitás, hogy újonnan támadt elismeréssel gondol a szerény személyem által nyújtott gyors szolgáltatásokra! Nem könnyű besétálni egy elítélt szörnyekkel teli raktárházba és kivégezni valamennyit. De mindegyik, amelyik újra kijut az utcára, végül több tucat, talán több száz vagy ezer embert öl meg halhatatlan élete során. Ezt teszik. Vagy mi maradunk életben, vagy ők. Ellenőrzöm a mobilom. Az időzítőn látom, mennyi idő van hátra. Még hét percem van, mielőtt Táncos működésbe hozza a robbanószerkezeteket. Én egy robbantást szerettem volna, de ő többet, hogy jobban megossza Jayne embereinek figyelmét és növelje az esélyeinket, hogy simán, könnyen jussunk be és ki. A kardomra meredek. Megszállott vagyok. Tudom. Nem érdekel. Rosszabb dolgok megszállottja is lehet az ember. Mint mondjuk Jo Ryodané. Ugyan már! Az meg milyen elcseszett „viszony"?! Jayne emberei teljesen kiürítették az egyik ketrecet, amelyben már csak az apró, halálba nevettető tündérek maradtak. Hálóval bekerítik, aztán Jayne elé lökik ezeket az okos kis hárpiákat. Kecses, csinos kis tündérek sikoltoznak és rázzák az öklüket feléje, miközben a felügyelő újra meg újra lecsap. Még hátborzongatóbbá teszi a jelenetet, hogy a közelben lévő férfiak - köztük a jó felügyelő is - alig bírnak magukkal a nevetéstől; sokan kétrét görnyednek jókedvükben, amíg meg nem hal az utolsó is. A ketrecbe zárt Unseelie-k bömbölnek és üvöltenek. Sidhe-litókénz a csontjaimban érzem a tündéreket, a velőmben, az agyamnak abban a furcsa hideg/meleg központjában, amellyel mások nem rendelkeznek.
Amikor még álltak a falak és kevesebben voltak a világunkban, a különleges érzékeim kristálytisztán vezettek, és már jóval azelőtt figyelmeztettek, hogy valamelyik tündér túl közel került volna hozzám és fenyegetést jelentett volna. De a falak leomlása óta olyan sokan vesznek körül, hogy a tündérriasztóm állandóan, mindennap, napi huszonnégy órában jelez. Minden sidh e-\ító\\oz hasonlóan, aki meg akarja őrizni a józan eszét - vagy csak végre aludna egyet, amire már nagy szüksége van -, megtanultam elnémítani ezt a riasztót. Ha valaki nem tudja, hogyan vegye le a hangerőt, belebolondul. Nem csak egy belső hang szól, hogy „Vigyázz, tündér a közelben". Hirtelen támadt tiszta dühvel párosul, az elsődleges paranccsal, hogy ölnöm kell, ölni, ölni, méghozzá abban a pillanatban, még akkor is, ha puszta kézzel kell széttépnem őket. Ez nem olyasmi, amit elfojt magában az ember. Túl erős. Az apátságban élő idősebb nők azt mondják, hogy olyan, mint az elképzelhető legrosszabb, legvérszomjasabb hőhullám, a színtiszta gyilkos düh hormonáradata. Nem akarok olyan sokáig élni, hogy hőhullámaim legyenek. A kamaszkor is elég rossz. Most teljesen elnémítottam a tündérérzékelőmet. De még így is érzem, hogy egy nagyon erős Unseelie van a közelben, túlságosan is közel. Hatalmas erővel kell rendelkeznie, hogy áttörje a magam köré emelt csend falát. Egy hangyányit feljebb veszem a hangerőt, és próbálok rájönni, mi az, és hol van. Nagyon sok Unseelie van a raktárban, így kell néhány másodperc, hogy elkülönítsem az újonnan érkezettet. Ott van! Kiterjesztem a hatóköröm, felmérem. Ősi. Halálos. Szex. Vágy. Düh. Éhség. Szex. Vágy. Düh. Éhség. Érzem, de nem látom. Felállnak a tarkómon az apró pihék. Hirtelen árnyék mozdul a borongós, nedves hajnalban, és ott van, a rámpa túloldalán; alig látszik a haja és a szeme. Pont szemben állunk egymással, kevesebb mint kilenc méter beton választ el tőle. Most nem Christian az. Hanem az egyik tisztavérű Unseelie herceg. Bár azóta, hogy az ágya és a fal között rátaláltam arra a halott, meztelen nőre, már nem vagyok biztos benne, hogy van-e értelme ennek a megkülönböztetésnek. Olyan csendben vagyok, mint Christian halott nője. Nem rám néz. Jayne-t figyeli. Úgy tűnik, rólam egyáltalán nincs tudomása. Azon gondolkodom, hogy lecsúszok, ne is lásson, térden állva összekucorodom, és nagyon igyekszem nem látni azokat a részletes szexképeket a koponyám belső falán, amelyeket most látok. Vágy. Szükség. Szex. De nem tudok lecsúszni, mert nem merem levenni róla a szemem. Túl veszélyes vagyok, nem hagyhatom, hogy egy herceg elfogjon, Pri-yávi. változtasson és irányítson! Ezzel kellett volna érvelnem Ryodannek! A kardom nélkül foglyul ejthetnek a hercegek, újabb, lélek nélküli szexőrült rabszolgájukká tehetnek, és fegyverként használhatnak ellene. Fogadjunk, ezt meghallotta volna, de annyira bosszús voltam, hogy ez eszembe sem jutott.
A rámpa szélét fürkészem, de csak ezt az egy herceget látom. Hol a másik? Tökéletesen mozdulatlanul tartom a fejem, csak a szemem sarkából sandítok az időzítőre. Még több mint négy percem van az első robbanásig. Hogyan talált meg ilyen gyorsan? Vagyis még nem talált meg, de nyilván tudta, hol keressen. Vajon még több Rinófiú mellett haladtunk el, csak nem vettem észre, és jelentették, hol vagyok? Lélegzet-visszafojtva bámulom, és igyekszem eldönteni, mit csináljak: térdre vessem magam, vagy csak továbbra se vegyek levegőt és ne mozogjak. Figyelem, ahogy Jayne-t figyeli, aki épp egy újabb Unseelie-t végez ki, és hirtelen tökéletesen megvilágosodom: nem miattam jött ide! A kardomat akarja. Most, hogy már nem én vagyok az őrzője, a hercegeknek ténylegesen esélyük nyílt rá, hogy visszavegyék és elpusztítsák. Nem tud ellenállni a lehetőségnek, hogy megsemmisítse annak a két fegyvernek az egyikét, amely képes végezni a tündérekkel. Tőlem nem tudta elvenni, mert én Mega vagyok, de azt hiszi, Jayne-től ellophatja, mert neki nincsenek különleges képességei. O csak ember. Az a legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg igaza van. Valószínűleg oda tud teleportálni, és elveheti, mielőtt a felügyelő egyáltalán észrevenné, mi történik. Unseelie, ami azt jelenti, hogy nem érinthetné meg, mert a sötét tündérek nem tudják megérinteni a világos udvar szent tárgyait, és fordítva, de le merem fogadni, hogy erre is van valami terve. Gyors vagyok, de egy teleportáló tündért még én sem tudok megelőzni. Ezért kell annyira visszaszereznem a kardomat. Ameny-nyi teleportálót már magamra dühítettem, két lábon járó hulla vagyok a fegyverem nélkül. Elképzelem, mi történhet, kezdve a legrosszabbak Szeretem ezt a sorrendet, mert akkor a pozitív gondolatok maradnak a végére, és azoknak a megvalósításával foglalkozhatok. Egy: az Unseelie herceg odateleportál, és mindenkit megöl. Vele van az egyik Pri-ya pipije, aki odavan érte, és akinek a fejét most éppen nem látom, mert lejjebb van, és valami teljesen gusztustalant művel. O veszi majd fel a kardot, a herceg meg elteleportál innen, miközben a nőnél a zsákmány. Kettő: az Unseelie herceg észrevesz, ideteleportál, és megöl. Három: az Unseelie herceg észrevesz, ideteleportál, elfog, és Pri-yáví tesz. Ezt nem vagyok hajlandó továbbgondolni. A lényeg az, hogy ha az Unseelie herceg észrevesz, számomra mindegyik verzió rosszul végződik. Négy: térdre rogyok, és elrejtőzöm. Egyáltalán ne tudja meg, hogy itt vagyok. Táncos bombái gyors egymásutánban felrobbannak. Turbóüzemmódban odasietek, és amíg még mindenki össze van zavarodva, visszaveszem a kardom. Káprázatos ügyesen és kecsesen megölöm az Unseelie herceget. Szonetteket költenek majd rólam. Elvigyorodom. Ez tetszik. Ismét a jelen helyzet felé fordítom a figyelmem, és rájövök, hogy a Valóság - ez a türelmetlen szuka - már döntött helyettem. Sokszor teszi ezt. Teljesen lefoglal minket, hogy az életünket tervezgetjük, annak meg van képe megelőzni és megtörténni, mielőtt készen állnánk rá. Mielőtt egyáltalán esélyünk lenne valami jóra törekedni! Az egyik rossz forgatókönyv valósul meg.
Az Unseelie herceg észrevett.
Összezavarodott az elméd: sötétség világos lenne
olyan,
mintka
a
Minél jobban félek, annál élettelibbnek érzem magam. Össze kellene rogynom rémületemben, de az adrenalin kiegyenesíti a gerincem. Ha az Unseelie herceg egy méternél jobban megközelít, így is, úgy is összeesem, akár spéci gerincem van, akár nem. A tündérkirályi családok tagjainak senki sem tud ellenállni. Senki sincs biztonságban tőlük. A Seelie hercegek és hercegnők udvariasságból nem szokták használni a halálos vonzerejüket, az Unseelie-k viszont élvezik, ha százszázalékosan bevethetik ellenünk. A hercegeik már több száz nőt változtattak Pri-yávi. Senki sem tudja, mi legyen velük. Az emberek nem tudják eldönteni, hogy bezárják-e vagy könyörületből megöljék-e őket. Utoljára azt hallottam, hogy bezárták őket egy egykori pszichiátriai osztályra. A hercegek ellen semmit sem érnek a szuperképességeim. Az a sok szex, vágy és éhség mindent kitöröl az ember fejéből, csak a kéj marad, amiért meghalni is hajlandó. Láttam Macet a legrosszabb formájában, amikor Pri-ya volt. Úgy tudni, ő az egyetlen, aki valaha visszatért ebből a mentálisan összetört állapotból. Az egy dolog, ha az ember testét börtönbe zárják. Szerintem nincs rosszabb annál, mint ha elborul az elménk. Jayne-re pillantok az épületben, és kétségbeesetten vágyom a kardomra. Épp egy újabb Unseelie-t kaszabol le vele a sikoltozó, vicsorgó, bömbölő közönség szeme láttára. Ha Táncos nem tereli el a figyelmüket, kizárt, hogy el tudnék jutni az összes Őrző és fegyver mellett. Az órámra pillantok. Még mindig három és fél perc van hátra! - Hé, haver, mizú? - kérdem teljesen közönyösen az Unseelie hercegtől, miközben kihúzom az egyik, Táncos által hónapokkal ezelőtt átalakított, késleltetett vakító robbanással járó gránát biztosítószegét. Árnygránátként használom, egy gombóc halhatatlan húsba rejtve. Amikor ma este elmentünk Táncos lakhelyére, teletömtem a zsebeimet mindenfélével. A másik kezemmel csokit nyomok a számba. - Nézd csak! Mielőtt Jayne elvette, ez esett le a kardról. Szerinted mi lehet? Magasan áthajítom a rámpa felett. A herceg pontosan azt teszi, amiben egész biztos voltam: elkapja. Egy ember felismerné, mit dobtam felé, de ez a tündér biztos nem. Felismeri vagy sem, egyáltalán nem úgy reagál, ahogy vártam. Azt tartottam a legrosszabb eshetőségnek, hogy átdobja a válla felett. De ez a nyavalyás egyenesen visszadobja felém! Én hülye, szintén elkapom. Szerintem kétféle ember létezik az életben: azok, aki ösztönösen lebuknak, és félreütik, ha feléjük dobnak valamit, és azok, akik ösztönösen elkapják. Én mindig elkaptam a dolgokat. Bármikor inkább támadok, mint védekezek. Turbóüzemmódban forgatom a fejem, és felmérem a helyzetet. Jayne-nek fogalma sincs róla, hogy itt vagyunk, nem hall minket a ketrecbe zárt szörnyek lármájától. A kezemben tartott gránát fel fog robbanni öt, négy, három... - Nem, te kapd el! - kiáltom, és magasan visszahajítom neki. Elkapja, megmarkolja, aztán látom az öklében felvillanó fényt. Amikor kinyitja a tenyerét, fekete por hullik a földre. Ha ki tudnám venni az arckifejezését, talán önelégülten vigyorogna rám.
A francba! Miből van ez? Galvanizált acélból? Ekkor megtudom, hol a második herceg, mert hirtelen vagy öt fokkal esett mögöttem a hőmérséklet. A tarkómon lévő szőrszálak megfagynak, és megborzongok. Nagy lendülettel turbótolatásba kezdek, de amikor az utamba áll, fagyos, erős testének csapódok. A francba, a francba, a francba! Ekkor előrefelé vágódom neki. Ott áll előttem. Megpördülök, lebukom, de oldalról beleütközök. Még kábé tízszer eljátsszuk ezt a süvítés/blokkolás dolgot, miközben csokikat tömök a számba. Úgy mozgunk, mintha valamiféle betanult koreográfiát követnénk. Láthatóan a testem legapróbb rezdüléseit is észreveszi, és előre kiszámítja, mi lesz a következő lépésem. Átkozottul gyors! Csak hosszú fekete haját és a sötét bőre alatt sebesen futó, fel-felvillanó, fényes, kaleidoszkópszerű tetoválásait látom. Lebukom, elgurulok mellette, aztán felpattanok, hogy elmeneküljek, de megragad hátulról, és magához ránt. Nem tudom abbahagyni a remegést. El kell távolodnom a közeléből. Olyan halk, durva, feszült hangot ad ki a fülem mellett, amilyet Ryodan emberei is sokszor szoktak szex közben a négyes szinten. Olyan hang szakad ki a torkomon, amelyre nem is tudtam, hogy képes vagyok. Dani-gránáttá változom, és minden erőmmel küzdök. Velem aztán nem fog így megtörténni! Ütök, rúgok, harapok. Nem reagál. Hátulról körém fonja a karját, keményen magához von, és várja, hogy valami mássá változzon a dühöm. És úgy is lesz. Elvesztem önmagam! Érzem, hogy elborul az elmém! Átváltozom valamivé, amivé nem akarok, és nem tudom leállítani! Ezt élte át Mac? Hogyan bírta ki? Három herceg egyszerre, aztán még Cruce is! Én ezt nem akarom! Nem így kellene történnie! Klassz, szuperlátványos, érzéki módon kellene elveszítenem a szüzességemet. Nem így! De belül mindenem elfolyósodik, mintha gazdag, meleg, bársonyos csokoládéfondü lenne, amely olyan sűrű, édes és pazar, hogy úszni akarok benne, hagyni, hogy ellepje a fejem, és levigyen mélyre egy olyan helyre, ahol nem kell többé gondolkodnom, nem kell harcolnom, és nem kell állandóan küzdenem, hogy a legjobb maradjak, megvédjem magam, és mindig én nyerjek. Meztelenre akarok vetkőzni itt, az utcán. Minden lehetséges módon csinálni akarom: állva, fekve, kutyapózban, fordított lovagló ülésben. Hosszú, fekete haj fonódik a nyakam köré, és úgy csúszik, mint a forró selyem. Az ölelése olyan, mint a legjobb lassú tánc, amelyet valaha elképzeltem (nem mintha olyan csajos dolgokról álmodoznék, mint lassúzni Táncossal, vagy valami), de nehezemre esik rendesen lélegezni: kezdem felületesen, akadozva venni a levegőt. Olyan hangot ad ki, mint amikor sötét szél tombol a viharban -gyönyörű és éles. A kísértő dallam az idegvégződéseimet borzolja, és mindegyiket apró orgazmikus szövetté változtatja. Elvesztem. Nekinyomom magam. Kemény, ahol én puha vagyok, és minden tekintetben nagyon is tökéletes.
- Jaj, Dani, kedvesem, egyetlen okot sem adsz rá, hogy megvárjam, amíg felnősz. Ezer okot adsz rá, hogy ne várjam meg. Christian az! Annyira örülök, hogy ő az, és nem valamelyik másik herceg! Megfordulok a karjában, és hátradöntöm a fejem. - Szia, Christian! - ragyogok rá. Szexisebb, mint a többi. Örülök, hogy ő jutott nekem. A többiek is sorra kerülnek, de először őt akarom. - Fel akarok nőni. Most. Siess. - Nem. így. Felnyúlok, magamhoz húzom a fejét, hogy megcsókoljam, de ellöki a kezem. Ez dühít. Megint megragadom. Amikor taszít egyet rajtam, megbotlom. Ekkor megüt. Erősen, az arcomon. Cseng a fülem az erőszakos csapástól. Megnedvesítem az ajkam, és ránézek. Nem fájdalomra vágyom. Rá van szükségem, hogy enyhítse a fájdalmam. Lehet, hogy szűz vagyok, de a testem tudja, hogyan mozogjon és mit tegyen. Elég kínos, de tetszik is. A szexnek ereje van. Minden sejtet hiperélénkké tesz. Hogyhogy nem tudtam erről? Fel akarom fedezni. Nagyon alaposan meg akarom tanulni, ahogy minden mást, amit csinálok. Elképesztően érzem magam! Mintha olyasmit készülnék megtanulni, amiről eddig sejtelmem sem volt, és ami örökre meg fog változtatni. Amikor ennek vége, nő leszek. Többé már nem gyerek. Nagyon tetszik az ötlet. Nem állok rá készen! Sebesen futok az élmény felé, nem érhetek oda elég gyorsan. Megint pofon vág. - Ne nézz így! Legyél rám dühös. Gyűlölj azért, amit veled tennék. Megöllek, ha továbbra is így nézel rám! Addig keféllek, amíg belehalsz! - sziszegi. Hirtelen ott terem mellette az az Unseelie herceg, amelyik korábban velem szemben állt a rámpa túloldalán. A saját nyelvükön kezdenek vitatkozni, ezért egy szót sem értek belőle, de a hanglejtést felismerem. A másik herceg dühös. A harmadik is odateleportál. Vagy a második, ha Christiant csak félig-meddig tekintjük közéjük tartozónak. Annyira hasonlítanak egymásra, hogy kíváncsi vagyok, az utolsó találkozásunk óta eltelt rövid időben megtörtént-e már a végső átalakulás. Tegnap, amikor ilyen közel voltam hozzá, még nem zavart össze ennyire. Történt vele valami az éjszaka folyamán? Vagy azért érzem így, mert most többen vannak és felerősítik egymást? Tényleg mondott valami furcsát az előbb arról, hogy vár rám? Összekuszálódtak a gondolataim. Egyik áramköröm sem működik. A hercegekkel nem tudom felvenni a versenyt. Minden szuperképességem ellenére én itt senki vagyok. Ugyanolyan gyenge, gyámoltalan és elátkozott, mint bármelyik másik ember. Egyáltalán nem vonakodó áldozat, aki készen áll, várakozik, és vágyik rá, hogy elpusztítsák. Az agyam egy része tudja, milyen rémisztő ez, de a másik részét - ami sokkal nagyobb - nem érdekli. Sosem tudnék tökéletesebb állapotot elképzelni, mint az örök örömök áldozatának lenni. Bámulom őket. Nedves az arcom. Hiába akarom elfordítani a pillantásom. Amikor megtörlöm az arcom, véres lesz a kezem a könnyeimtől. Megpróbálok elhátrálni, de szupererős ragasztó szögezi a cipőmet a talajhoz. Ismét hat rám a bűbáj, amelyet Christian már kezdett megtörni, és én semmit sem tehetek ellene. Három méterre állok három halált hozó szextündértől, és
semmi esélyt sem látok arra, hogy megmeneküljek ebből a helyzetből. Vajon Christian meg tudna védeni tőlük, ha nem akarnám, hogy megtegye? Mert ha bármelyikük egy centit is közelebb jön, nem akarom majd, hogy megvédjen. - Lépj mögém, kölyök - morogja valahol mögöttem Lor. Úgy tűnik, elég volt Ryodanre gondolnom, és máris itt termettek az emberei. Ha tudnék mozogni, elernyednék a megkönnyebbüléstől. De nem tudok. Csak állok ott. Lor megragad, maga mögé lök. Fél tucat haverjával érkezett, akik most körbevesznek. Szembenéznek a hercegekkel, és már épp elszabadulna a pokol, amikor Jayne egyik embere éles hangon parancsot vakkant: észrevettek, és felénk fordítják a fegyvereiket. A ketrecek csapdájába esett Unseelie-k biztos meglátták odakint a hercegeiket, mert teli torokból üvölteni és vonyítani kezdenek, gondolom azért, hogy szabadítsák ki őket. Ekkor robban Táncos első bombája.
Szépségem. Meg akarsz fagyni?...Jön aj eges Táncos a legfelső szinten helyezte el a bombákat, mert csak akkor igyekszünk egész épületeket lerombolni, ha azok elpusztítandó Unseelie-tanyák. Amikor elkezdenek felrobbanni, egymás után szállnak a magasba a tetők, és törmelék záporozik ránk. Üveg-, tégla- és szárazfalazat-darabok potyognak az utcára. A levegő annyira megtelik porral, hogy néhány másodpercig semmit sem látok. Mindnyájan ott botorkálunk, lebukunk, védjük a fejünket, még az Unseelie hercegek is. Szerintem a halhatatlanok sem szeretik jobban, ha rájuk esik egy betondarab. Jayne és az emberei kivételével mind fedezék után nézünk; nekik nincs szükségük rá, ők a raktárban vannak. A robbantás nem úgy sült el, ahogy vártam. Az Őrzőknek ki kellett volna nézniük, és senkit sem láttak volna, mert rejtőzködöm. Aztán ellenőrizniük kellett volna a környező épületeket, hogy elkapják a robbantót, miközben én megtámadom Jayne-t meg az itt maradókat. Ehelyett kinéznek, és mindnyájunkat látnak, mert igyekszünk kikerülni a lehulló törmeléket: mindezt hétköznapi, lassú üzemmódban, mert a kiszámíthatatlan, feltérképezhetetlen repeszzápor-ban lehetetlen felturbózva mozogni. Megpróbálnak mindenkit szemmel tartani, parancsokat vakkantanak, hogy ne mozduljunk és dobjuk el a fegyvereinket, ami nevetséges - mintha lenne valaki, aki tényleg engedelmeskedne -, de azt hiszem, a régi szokásokat nehezen lehet levetkőzni. Senki sem áll meg, és senki sem dob el semmit. Azon csodálkozom, vajon Jayne nem érti, hogy az Unseelie hercegekkel azt akarjuk, ami nála van, és ölni fogunk érte? Haver, a helyében én eldobnám, és futnék. Amint meggyőződöm róla, hogy a legnagyobb tetődarab már földet ért, elviharzom Lor mellett, hogy visszavegyem a kardom Jayne-től. Csakhogy odafelé Lorba csapódom, mert az az átkozott gyorsabb nálam. Aztán mindketten beleütközünk a két Unseelie hercegbe, amelyek két másodperce még ott sem voltak, és a szexszel kapcsolatos gondolataim megint kezdik összezavarni a fejem. Akkor Lor megragad, és eltűzünk onnan. A hercegek vetnek rá egy pillantást, majd ők is eltűnnek, és ott hagyják nekem könnyű célpontnak Jayne-t. Megint megpróbálom gyorsan megkerülni Lort, de ismét egyenesen a mellkasának ütközöm. Aztán mind igyekszünk menedéket találni, mert épp most zuhant a földre egy kémény, és mindenfelé tégladarabok repkednek. - Téged miért hagy békén minden? - dühöngök a rámpa fedezékében kucorogva. - Valamiféle tündérriasztó spray-t használsz? Hallottál már az osztozkodásról, haver? Rám néz. Arca szürke a mocsoktól. Habarcsot érzek a nyelvemen. Még mindig hullik valami, de a törmelékzápor már lelassult. Táncos gyilkosan klassz bombákat készít! - Miért nem hagyod, hogy visszaszerezzem az átkozott kardom? Ha a hercegek Pri-yávi változtatnak engem, felhasználhatnak ellenetek - érvelek, ahogy Ryodannel kellett volna. - Annál inkább meg kellett volna ölnie. De nem, az az átkozott inkább „felfogadott". - Nem kértem rá. Sőt azt kértem, hogy ne tegye.
- Aztán meg téged kell pesztrálnom, a kurva életbe. - Ezt sem kértem. - Kidugom a fejem a rámpa mögül. A hercegek igyekeznek eljutni Jayne-hez! Turbóüzemmódban megint meg akarom kerülni Lort, de hatvan centi távolságra sem jutok. Nekicsapódom. Ez a fickó egy fal. Sehol egy rés rajta. Már kezdem unni. - Tűnj. El. Az. Utamból. - Megszerzem neked. - Miért tennéd? - kérdem gyanakodva. Sokkal valószínűbb, hogy Ryodannek adná, aki, ezt használva biztosítékul, továbbra is parancsolgatni akarna nekem. - A főnök azt mondta, hogy vigyázzak rád. Állandóan követnem kell téged. - Na ne! Azt észrevettem volna. - Ot sem veszed észre soha, amikor az árnyékodul szegődik. És sokkal régebb óta csinálja, mint hinnéd. - Baromság. - Sosem dughatok, ha rád kell vigyáznom. Szteroidokon élő vonatroncs vagy. - Nem igaz. - Általában a királynál is királyabb vagyok. Csak nehéz volt az elmúlt pár nap. Szóval ha megszerzed, abban a szent pillanatban rögtön visszaadod? - Nem ezt mondtam az előbb? Bújj el valahová, és fogd be végre, kölyök. Mega aztán nem fog bujkálni! - A fenéket! - Nem érhetsz annyit, mint szerinte. Fogalmam sincs, miről beszél, de mivel hozzám semmi köze, nem is foglalkozom vele. Amint elengedi a karom, turbóüzemmódban Jayne felé robogok. Most nem számít rá, mert azt hiszi, gyáván várom, hogy valaki más szerezze vissza tőle a kardot. Hát nem. Felkuncogok, amikor meghallom magam mögött Lor káromkodását. A raktár lépcsőjén félúton felfelé Christianbe ütközöm, aki elállja a Jayne-hez vezető utam. Aztán megint Lor kap el, és szinte elolvadok a vállán, mert a halált hozó szextündér Christian fura dolgokat művel velem, de amint eltűnünk a közeléből, ezek az érzések is elhalványodnak. Lorba harapok, mert utálom, ha krumpliszsákként hurcolásznak. Ha érzi is, nem reagál. - Kurvára ne menj az Unseelie hercegek közelébe. - Én csak próbálom visszaszerezni a kardom. O állt elém. - Azt mondtam, majd én visszaszerzem. - De én akarom! - Jayne szemébe akarok nézni, amikor visszaveszem. Otthagyott meghalni az utcán, mint egy kutyát. Könyörtelenül. Egy kicsit sem szánt meg.
Lor ledob, egy falnak hajít. — Fade, Kasteo, gyertek ide, és ne hagyjátok, hogy beleavatkozzon, a kurva életbe. Ryodan két embere megragadja egy-egy karomat. Turbóra kapcsolok, vagyis csak próbálok, de olyan nehezek, hogy a végén körbe-körbe zúgok, részeg köröket leírva, mint egy hátára fordult haldokló bogár, mert nem tudom egyszerre mindkét lábukat kirántani alóluk. Egyikük vagy másikuk folyamatosan megfeszíti a lábát. A falnak csapódunk, egymás hegyén-hátán bukdácsolunk, és közben egész idő alatt igyekszem nyomon követni, mi történik Jayne-nel meg a kardommal. - Engedjetek el! Nem engednek. Valójában azt sem veszik tudomásul, hogy beszélek, hát még azt, hogy lélegzem. Holt súlyként csüngenek a karomon, de végül megjön az eszem, mert nem próbálkozom többet. A hiábavaló feladatok nem nekem valók. Képesek lennének addig tartani, amíg teljesen ki nem merülök, és akkor nekem annyi. Valaki biztos megint az átkozott vállára dobna, és ide-oda cipelne, ahelyett hogy adna egy csokit. Néhány perc múlva ott állok pokoli dühösen, és csak figyelek. így aztán az első sorból nézhetem az igazi cirkusz kitörését. A két eredeti Unseelie herceg folyamatosan az épületbe teleportál, és igyekszik közel kerülni Jayne-hez. Minden alkalommal előttük terem azonban Lor vagy az egyik embere, és elállja az útjukat. Christian is igyekszik bejutni a felügyelőhöz, és rájövök, hogy ő még nem tud teleportálni. De már képes majdnem ugyanolyan gyorsan mozogni. Még így is lepipál. Az a szemét! Ügy tűnik, az utóbbi időben mindenki gyorsabb lett nálam. Jayne kivont karddal forog körbe, és igyekszik megakadályozni, hogy bárki is elvegye tőle. Az Őrzők is körbe-körbe forogva próbálnak célba venni valamit. Sok szerencsét hozzá! Nem látnak semmit a történtekből, csak a légmozgást érzik, ahogy mindenki turbóüzemmódban süvít körülöttük. A több száz ketrecbe zárt Unseelie morog és vonyít, dübörög, rázza a rácsokat, fülsüketítő zajt csap, és van ott valamiféle sötét tündér, amelyik eddig sosem hallott hangot ad ki magából. Az erőteljes, disszonáns hangtól kellemetlenül érzem magam, és legszívesebben kibújnék a bőrömből, amely alá befurakszik. Nem csak engem zavar. - Ez meg mi az ördög? - vicsorogja Fade. - A számból vetted ki a szót. - Be akarom fogni a fülem, de nem engedik el a karom, így összeszorítom a fogam, és nagyon hangosan dúdolni kezdek. Amikor az egyik Unseelie herceg megjelenik az egész bagázs közepén, Lor közvetlenül elé ugrik, egymásnak ütköznek, irányt változtatnak, letarolnak fél tucat Őrzőt, akik Jayne-nek vágódnak, és hirtelen mindenki a rámpa szélén botladozik. Jayne elesik, a kardom a levegőbe repül, és megpördül - olyan, akár egy alabástromfehér fényoszlop. Összeszorítom az ujjam, mintha elkapnám. Ott van, csak el kell kapnom! Szinte érzem, ahogy tökéletes súlyával a tenyerembe csapódik.
- Engedjetek el! — Majdnem kiszakad a karom, de nem engednek el. Kényszerítenek, hogy csak ott álljak, és figyeljem, ahogy a hercegek, Lor, egy tucat Őrző és utolsó Unseelie áldozatjelölt mind megpróbál úgy helyezkedni, hogy elkapja a fegyverem, amikor leér. Az egyik herceg széttárná a szárnyát, de túl közel vannak a falak, és nem tud felemelkedni. A másik a levegőbe teleportál, de Lor egyáltalán nem emberre valló módon utánaveti magát, és összeütköznek a levegőben, miközben a kardom még mindig felfelé száll. Ahogy mondtam, tisztára, mint a cirkuszban. És ekkor kezdődik a műsor ijesztő része. Ott állok, Kasteo és Fade keze bilincsként fonódik a csuklómra, és sehová sem mehetek anélkül, hogy valaki el ne veszítené a karját. Mivel nincs nálam semmi, amivel levághatnám magamról az övükét, ott ragadtam, mint légy a légypapíron. Hirtelen fényleni kezd a levegő a rámpa előtt, és korábban sosem tapasztalt érzés önt el. Néha-néha előfordult már, hogy aggódtam. Egyszer-kétszer, például amikor a Szürke Asszony elkapott, egy hangyányit féltem is. Ereztem, ahogy kiszívja belőlem az életet. Amíg nem hagyjuk, hogy összezavarja a fejünket, bevallhatjuk, ha rémisztőnek találunk egy helyzetet. Nyugodt maradtam, még meg is próbáltam lebeszélni Macet arról, hogy bármiféle üzletet kössön azzal az átkozottal, mert a kényszer hatására született megállapodások általában visszaütnek, és kardfogú tigrishez méltó fogakkal a seggünkbe marnak. De ez most más. Érzem, ahogy elönt a nagybetűs Pánik. Őrült, némító, vakító rémület. Hirtelen, nem is tudom, miért, lebukom, mint egy nyúl a hatalmas, nyílt mező közepén, ahol kilométereken keresztül nincs fedezék, és épp most sötétült el az ég a héjáktól, amelyeknek majdnem összeér a szárnyuk repülés közben. Elkerülhetetlennek tűnik a halál. Egyetlen bukórepülés, szárnysuhogás, és már el is tűntem. Mindezt valamiféle furcsa pont miatt az égen. Mi a fene? Pánikba esem azért, mert valami csillog a levegőben? Haver, mit csinál majd velem? Az Alkonyat című sorozatba illő pillanatban lesz részem, és én is csupa csillogás leszek? Őrlődöm, hogy küzdjek és elfussak, vagy nyugton maradjak, és szemtanúja legyek az eseményeknek, mert semmiről sem tudom elképzelni, hogy ilyen pánikot váltson ki belőlem, ezért muszáj látnom, mi az! Elegem van már abból, hogy az utóbbi időben minden izgalmas eseményt elszalasztok! Feltűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen, akire a frászt hozta. Mindenki, aki eddig a kardomra pályázott, most hirtelen elbotorkál a rámpa közeléből, mintha az életét féltené. Az én értelmezésem szerint mind egyetértünk abban, hogy nem szeretjük a levegőben megjelenő, megmagyarázhatatlan fényes pontokat. Látom, hogy a kardom még mindig felfelé száll, de lassan, mintha már készülne leesni. Ha lerázhatnám Fade-et és Kasteót az átkozott karomról, odasietnék, és elkapnám... nos, talán sikerülne. Nem vagyok teljesen biztos benne, mert a lábam egyáltalán nem engedelmeskedik, hiába parancsolom neki, hogy irány előre. Nagy bosszúságomra lassan hátrál velem. A hercegek eltűnnek. Jayne és az Őrzők egyenesen felénk sietnek. Christian, Lor és az emberei turbóra kapcsolva eltűznek onnan, aztán Lor leváltja a két haverját, megfogja a karom, és elvonszol a rámpától. Mindenki visszavonulót fúj. Elvigyorodom, amikor rádöbbenek, hogy mind együtt, vállvetve, zárt alakzatban hátrálunk. Jayne Kasteo mellett, őmellette Christian, mellette egy Őrző, és messze a sor végén a tisztavérű hercegek, ami teljesen a frászt hozza rám, mert nem tudom
elképzelni, hogy ők bármitől is megfutamodnának. Az utcának ezen a kis részén több a tökös alak, mint bárhol máshol egész Dublinban, és büszke vagyok rá, hogy közöttük lehetek. Igaz, hogy egymás ellen harcolunk, de a fenyegető veszély közepette egymás oldalán fogunk küzdeni. Haver! A fénylő pont közepén megjelenik egy sötét nyílás. Exponenciálisan növekszik bennem a pánik. Megfordulnék és elrohannék, de két olyan erős kar szögez a földhöz, melyek a Titanicot is biztosan tartanák egy szökőárban. A kiszélesedő nyílásból sűrű köd pöfög. Megborzongok. A fagyott ködből zúzmara lesz. Mindenkit, aki eddig halálra fagyott, zúzmara borított. A ketrecbe zárt Unseelie-k jajveszékelve üvöltenek, és amelyik azt a szörnyű visítást produkálja, most pokoli hangerőre kapcsol. A Táncos bombáit túlélt ablakok betörnek, nem szilánkosan, nem nagyobb darabokra hullva, hanem szó szerint elporladnak, üvegport szórva szét az utcákon. A nyílás tovább szélesedik. Még több fehér és hideg köd gomolyog belőle. A hőmérséklet lezuhan. - Állj! - kiáltja Jayne, mire megállunk. Fade megszólal. - Mi a... Ekkor elhalnak a hangok. Elcsendesül a világ. Teljesen. Csend van. Elvesztettem a hallásom? Megsüketültem az Unseelie-k pokoli lármájában? Még a saját lélegzésem sem hallom a fülemben, mint amikor a víz alart úszom. Lorra nézek. Viszonozza a pillantásom, és a fülére mutat. Én is az enyémre, aztán bólintok. Mindenki ugyanezt teszi. Legalább ha én elvesztettem a hallásom, akkor mindenki más is. Újra a szélesedő nyílásra nézek, és elmélyül a fojtogató csend. Rosszabb, mint a vákuum. Szörnyű. Összezavarja. A. Fejem. Ez... Üres. Semmihez sem kapcsolódik. Olyan, mint halottnak lenni. De van valami... A fejemben lévő sidhe-látó központba surranva kíváncsian tapogatózom... Mindenféle benyomásom támad, de nem találok rájuk szavakat, mert felfoghatatlan érzések
törnek rám. Mintha hat-vagy hétdimenziósak lennének, miközben én három vagyok. Olyan... Bonyolult. Ősi. Érző. Megpróbálok olvasni a... jobb szó híján gondolataiban, de nem találok mást, csak furán felvillanó... számítást? Valami hiányzik. Valamit keres. Lorra nézek, akinek olyan kifejezés ül az arcán, amilyet még sosem láttam rajta, és soha nem is hittem volna, hogy fogok. Félelem. Ez aggaszt. Nagyon is. Fade-re és Kasteóra néz, majd bólint. Még erősebben szorítja a karom. A rés tovább tágul, közeledik. Szentséges ég, közeledik!
II. RÉSZ Mozgás nélkül nincs hang. Hang nélkül nincs mozgás. A zenében nincs állandóság,csak változás. Éppúgy kívkatták volna a Pusztítás dalának is. Úgy tűnik, valaki optimistán gondolkodott a névadáskor.
- AZ ESŐ KÖNYVE
Ez a zene szól tovább Mint mindig, Cruce ma éjjel is eljött, ellopta az álmomat, szétnyitotta az ajkam és a combom, majd hajnal felé otthagyott a gombóccá gyűrt ágyneműben, nedvesen a szextől és a szégyentől. A felkelés előtti néhány pillanatban, amikor pihenhetnék, szörnyű álom kínoz. Egy feltámadt nő csoszogó, lélek nélküli járásával a katakombák rejtett bejáratához megyek. Margery elállja a kőajtót, amely falnak tűnik, ha valaki nem ismeri a titkát. Kéjsóváran meztelen, a haja és a pillantása vad, Cruce illatát érezni rajta - azt az illatot, amelyet én is túlságosan jól ismerek. Vihogás közben felvillannak éles fogai, akár egy jajgató szellemasszonynak, és közli velem, hogy Cruce elment. Túl későn érkeztem. Olyan erőszakosan lököm félre, amit ki sem néztem volna magamból. A falnak csapódik, leroskad, és elnémul. Vér virágzik a feje mögött, vörös margarétaszirmokat festve a falra. A szívemben lévő továbbcsoszogok.
ellenségeskedéstől
megzavarodottan
belépek
az
ajtón,
és
A koromfekete alagutakban kénytelen vagyok a nedves kőfalak mentén tapogatózva haladni. Ez nem az a föld alatti világ, amelyet ismerek: nem száraz, jól kivilágított, ahol minden a helyén van. Ebben a sötét, nyirkos útvesztőben vastag moharéteg borítja a falakat, és csontok ropognak a lábam alatt. A pusztulás szaga valamiféle termékeny illattal párosul. Nincs idelent semmi, ami légmozgást kelthetne, hacsak nem mozog itt valami, aminek nem lenne szabad. Szorosabbra húzom magamon a köntösöm, és bizonytalan, apró léptekkel botladozva haladok előre. Látni nem látok, de célom van. Imádkozom, és az álmok szeszélyessége folytán felragyog a nyakamban viselt aranykereszt. Lelkem sötét éjszakájában nem érdemlek ilyen megnyugvást! Nem számolom, mióta csoszogok a sötétben, mire végül elérem a termet, ahol az erotikus, halálos, jégbe fagyott herceg raboskodik. Ott nem leselkedik sötétség, nem nő moha, nem csordogál víz. Ezen a tiltott helyen nincsenek csontok. Csak hús. Rendkívüli, pompás hús. A távollétemben aranylevekkel díszítették a falakat. Ragyogó fényben fürdik a terem. Cruce még mindig a ketrecben van! Meztelenül, széttárt szárnnyal magasodik ott, és állati dühvel vicsorog. Jéggé fagyva. Felzokogok örömömben. Nem volt okom félni! Remegő lábakkal a ketrechez sietek, és boldog vagyok, hogy még áll. Az egyik rács azonban hiányzik. - Hagyd. Abba. A. Vibrálást. - Ryodan lekap egy újságot a levegőből, és az asztalára csapja.
Kíváncsi vagyok, takarítja-e. Hány fenék fordult már meg rajta? Soha többé nem érintem meg. - Nem tehetek róla - mondom csokit majszolva. Tudom, hogy nézek ki: elmosódott fekete bőr és haj. - Mindig ez van, ha nagyon felizgatom magam. Minél izgatottabb vagyok, annál jobban vibrálok. - Erről eszembe jutott valami - szól közbe Lor. — Ha ugyanarra gondolunk, kurvára fogd be a szád, és soha többé ne jusson eszedbe figyelmezteti Ryodan. — Csak megjegyeztem, főnök. Ne mondd, hogy neked meg sem fordult a fejedben. Ryodan öt embere is ott van az irodában, és olyan, mintha néma villámok cikáznának körülöttem. Jayne is eljött, de rá sem hederítek, különben puszta kézzel kellene megölnöm, ami nagy rendetlenséggel járna, Ryodan meg valószínűleg velem takaríttatná fel az átkozott irodáját. Sosem értem a felét sem annak, amit ezek a fickók beszélnek, de nem is érdekel. - Megérinthetsz, ha akarsz - engedélyezem Lornak nagylelkűen. Annyira felpumpáltam magam adrenalinnal és izgatottsággal, hogy egyenesen barátságos vagyok. Feléje bökök az egyik vállam-mal. - Nézd csak. Nagyon király érzés. Minden fej felém fordul, majd újra Ryodanre néznek. - Nem az övé az átkozott vállam. Miért néztek rá? Lor felröhög, de nem nyúl felém. Nem tudom, miért. Én szeretem megérinteni magam, amikor így vibrálok. Akkor kétszeresen is vibrálok. Ha nagyon fáznék és remegni kezdenék, akkor háromszorosan is! - Szóval mi a fenét fogunk csinálni, hogy leállítsuk ezt a valamit? - ragyogok. Terveket kell kidolgoznunk, aztán végre kell hajtanunk őket. Kivirágzóm az ilyen időkben! A legjobbat hozzák ki belőlem! Olyan típusú lány vagyok, aki pompásan megbirkózik a nehéz feladatokkal. Nagyon izgatott és nagylelkű vagyok, mert ilyen isteni kalandban van részem, ezért nehezemre esik mérgesnek lenni másokra. Minden eddiginél nagyobb és rosszabb ellenséggel kell szembenéznünk. Uberkirály, jó élni! Mert a rámpánál egy másodpercig azt hittem, hogy talán nem élem túl. Hogy talán egyikünk sem éli túl! Ha már a rámpánál tartunk... Megváltozik a hangulatom, és haragos képet vágok. Még mindig nem szereztem vissza a kardom. Megfagyott. A raktár tele van eljegesedett Unseelie-kkel, a mennyezetről óriási jégcsapok lógnak, a padlót pedig álló „jégcsapok" borítják. Egy ilyenben fagyott meg a fegyverem odafent a magasban, és olyan gyilkos hideg uralkodik azon a helyen, hogy egyikünk sem mehetett be, mert azonnal halálra fagyott volna. Ott kellett hagynunk egy óriási jégcsapban. Lor megparancsolta Kasteónak és Fade-nek, hogy őrködjenek, amíg nem enged fel annyira a helyszín, hogy megszerezzék. Amikor utoljára láttam, a két Unseelie herceg is ott volt. Ha Christian is, ő nem mutatkozott. Táncosnak nyomát sem láttam. Nem akartam eljönni onnan, de Lor megfenyegetett, hogy krumpliszsákként a vállára hajít, és mivel ugyanolyan könnyen képes rá, mint Ryodan, nem láttam értelmét, hogy nyomorúságos helyzetbe hozzam magam.
- A te hibád - közlöm Ryodannel. - Soha nem lett volna szabad hagynod, hogy Jayne megtartsa a kardom. Ki tudja, mi fog történni vele! Ha ez a helyszín is a levegőbe repül, mint a többi... - Elhal a hangom, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy alabástromfehér darabkákra robbanjon szét a fegyverem. - Ez a legkisebb problémánk - jegyzi meg Ryodan. - Mondd el pontosan, mi történt. - Lor most mondta el — morgom. - Mit akarsz még tudni? - Tőled akarom hallani. Kibontok még egy csokit, és evés közben elismétlem annak a nagy részét, amit Lor mondott a ködről meg a táguló nyílásról. A mindenkin eluralkodó pánikról. Hogy hirtelen egyikünk sem hallott semmit, mintha megsüketültünk volna. - Aztán ez a... ez a... valami, ami kétszer akkora volt, mint az irodád, kisiklott rajta. - Valami. - Haver, Lor sem írta le jobban. Mármint „akkora sötét massza, mint két kamion egymás mellett". Ugyan már! - Próbáld meg. Összeráncolom a homlokom, gondolkodom, aztán felderülök. - Láttátok A masssza című filmet? Olyan volt. Csak ellipszis alakú. Azt nem tudom, hogy nyálkás volt-e, de nem gurult, hanem lebegett. Azt sem tudom, hogy sűrű volt-e. De nem olyan volt, mint egy Árny. Egyáltalán nem hasonlított hozzájuk. - A massza. - Régi film, még a némafilmek korából. - Azért nem olyan régi - szól közbe Jayne. - Gyerekként én is láttam. - A némafilmek korában, nemde? Maga ne is szóljon hozzám. Egy szót se mondjon. Itt sem kellene lennie. Meg kellene ölnöm. Szerencséje, hogy nem nyírom ki most rögtön. Otthagyott meghalni. - Ryodanre nézek. - Te meg hagytad. Átkozottak. Valamennyien. - Egyenesen a Chester'sbe jöttem, és elmondtam Ryodannek, hol vagy - magyarázkodik Jayne. - Nem hagytalak volna meghalni. Nem tetszett, hogy ott kellett hagynom téged, de szükségem volt a kardra. Nem szalaszthattam el a lehetőséget. Elárulta Ryodannek, hol vagyok? - Megmondtam, hogy ne is szóljon hozzám. És tényleg jól alakult minden, igaz? Mit gondol, hány évébe telt volna megölni néhány száz Unseelie-t? - Haragos pillantást vetek Ryodanre. Te meg egy szóval sem említetted, hogy elmondta, hol vagyok. Te sem jöttél értem. - Nem izgatta, hogy esetleg meghaltam? - Amint Jayne felbukkant, a főnök rögtön érted küldött - szól közbe Lor. - De mire odaértem, te már nem voltál ott. Követtem a vérnyomokat, de eltűntek. - Szerkezet - fordul hozzám Ryodan.
- Hogy volt-e neki? Nem láttam. - Aztán mi történt. - Bement a raktárházba, elég nehézkesen, és fehér ködöt pöfögött mindenre. Utána semmit sem láttunk. Az egész épületet megfagyasztotta. Rosszabb volt, mint eddig bárhol. Úgy értem, haver, jégcsapok lógtak a plafonról, a padlót meg olyan sűrűn borították az álló „jégcsapok", hogy járni sem lehetett közöttük! A többi helyen semmi ilyesmit sem láttunk. - Szerinted miért jegesedett el jobban. Idefelé ezen töprengtem. Csak egyetlen jelentős különbséget tudtam felfedezni. - Itt sokkal több volt az ember és a tündér, mint a többi megvizsgált helyszínen. Több száz Unseelie volt a ketrecekben, és mind megfagyott. Lehet, hogy több jégre volt szükség. Vagy annak az izének ma talán valamiért több volt az energiája. Minket is beborított a jég, de csak vékonyan, és amikor megmozdultunk, összetöredezett. Amikor nem mozogtunk, mindig új réteg képződött rajtunk. Ugrálni kezdtem, kezemet a fejem fölött összeérintve terpeszbe ugrottam, majd vissza, és ahogy a birkáknak sincsenek önálló gondolataik, mindenki engem utánzott, és mind ott ugráltunk az utcán. Aggódtam, hogy a zaj miatt esetleg megfordul és utánunk jön, de még csak észre sem vett minket. Mintha halak lettünk volna, neki meg sült krumpli kellett. Vagy talán nem is tekintett ránk potenciális ennivalóként. Aztán eltűnt. Nyílt egy másik rés a raktár belsejében, magába szívta a fehér ködöt, és az a valami követte. Amikor bezárult a nyílás, újra hallottunk. Mondhatni. - Pontosíts. - Nem lehetett zajt hallani. Semmit. Azt hihetnénk, hogy azon a sok Unseelie-n szokás szerint megrepedt volna egy kicsit a jég, mert előtte melegek voltak. Amikor mentünk, furán kopogott a cipőnk a járdán. Amikor beszéltünk, a hangunk olyan... tompán csengett. Még annál is rosszabban. Valamiféle érzés kapcsolódott a csendhez. Egy nagyon rossz érzés. - Magyarázd meg - utasít Ryodan. - Épp azt tettem. Azt hittem, azt akarod, hogy találgassak. Lor felhorkan, Ryodan meg rám néz. Nem is tudom, miért fáradok néha a válasszal. Talán szeretem hallani magamat. Sok érdekességgel tudok szolgálni. - Tudtad, hogy a hang valójában mozgás, és a rezgés kelti a hangokat? - folytatom. - Ami teljesen ellentmond a dolgokra gyakorolt hatásuknak, mert teljesen elnémult a világ, mégis mozgott tovább, csak egyáltalán nem volt hangja. De azt akarom mondani, hogy miután elment, nem lettek ugyanolyanok a dolgok, mint amilyenek voltak. Mintha nem vibráltak volna állandóan. Vagy mintha nem jól verődtek volna vissza a hanghullámok. Vagy mintha azok, amikről visszaverődtek, nem lettek volna igaziak. - Szűkítsd le. Vállat vonok. - Nincs elég adatom ahhoz, hogy meggyőző következtetéseket vonjak le. - Mennyi idő telt el a megjelenése és az eltűnése között. - Ez benne a fura. Olyan érzés volt, mintha lassan történt volna, de szerintem két másodperc alatt vége lett. Jött. Fagyasztott. Eltűnt. - Néha nem a legpontosabban érzékelem az időt,
mert észre sem veszem, hogy valahol a normális és a turbóüzemmód között mozgok, és úgy tűnik, mintha minden lassabban történne körülöttem. Egész biztos vagyok benne, hogy annyira fel voltam spannolva, amikor felbukkant, hogy félig turbón működtem. Lorra nézek, aki bólint. - Legfeljebb két-három másodperc, főnök. Gyorsan megjelent a köd, jött az a valami, a nyílás meg visszaszívta a ködöt, aztán el is tűnt. - Feltételezem, hogy tündéri eredetű - jegyzi meg Ryodan. - Kétségtelenül - helyeslek. - Te sidhe-látó vagy. Ami azt jelenti, hogy úgy kellene olvasnod benne, ahogy Mac olvasott a Sinsar Dubh-bzn. - Egy bizonyos fokig tudtam is. - Intelligencia. - Nagyon érző lény. Bénítóan az. - Bárcsak éreztem volna az Unseelie királyt. Akkor lenne mihez hasonlítanom. - Érzelem. - Semmi észlelhető. Nem rosszindulatú. Az volt az érzésem, hogy a pusztítás csak mellékesen történt, nem az volt a célja. - Észreveszem, hogy mindenki furán néz rám. - Haver - teszem hozzá, és a legjobb utcagyerekvigyoromat villantom úgy általában a jelenlévőkre. - Überkirály, nagyon klassz volt! - Figyelnem kell, mert ha izgulok, hajlamos vagyok elragadtatni magam. - Szerinted célja volt. - Volt... nem is tudom... célja, annak, amit csinált. Éreztem. Amikor a sidhe-látó érzékeimmel a tündérekre összpontosítok, néhányukat egyszerűnek találom. Buták, ösztönösen cselekszenek, képesek nem tudatosan pusztítani. Aztán vannak olyanok, mint a Csótánypapa, amelyik kis darabokra bomlik - emlékeztetem, hátha elszalasztotta a Dani Hírmondó különösen sziporkázó számát. - Papa... összetettebb. Neki tervei vannak. Ahogy a Jégszörnynek is. De van közöttük egy nagy különbség. Papának gombszerű kis elméje van. Ez a valami meg... a felépítését és a terveit tekintve is hatalmas. - Motiváció. Felsóhajtok. - Gőzöm sincs. De van neki. - Nem tudod, miért választotta azt a helyet, vagy miért fagyaszt meg dolgokat. - Nem. Amennyire én láttam, semmihez sem nyúlt. Csak ott körözött. Kivéve, ha a köd olyan, mintha az ujja lenne, vagy valami hasonló, és miközben magába szívja az élőlények energiáját, véletlenül megfagyasztja őket. Nincs mit tenni, több időre van szükségem. Hosszabb ideig kell éreznem. Jayne káromkodni kezd, és kijelenti, hogy senki sem fog több időt tölteni vele, mert túl veszélyes, és még Lort is feldúlja az ötlet, hogy még egyszer találkozzon a Jegessel. Erről jut eszembe...
- Ti miért féltetek? - kérdem. - Nem hittem, hogy ti bármitől is féltek. Lor hűvös pillantást vet rám, mintha rosszul láttam volna. - Te meg miről beszélsz, kölyök? Én csak amiatt aggódtam, milyen dühös lesz a főnök, ha végez veled az a valami. Baromság! Ismerem ezeket a fickókat. Csak saját magukkal törődnek, és Lor frászt kapott, ami azt jelenti, hogy rá nézve is fenyegetést jelentett. Tudni akarom, hogyan. Tudni akarom, mi Ryodan gyenge pontja. Ismerek néhány örök igazságot: az irányít valamit, aki képes elpusztítani. Nem mintha engem izgatna a pusztítás, de amikor falhoz szorítják az embert, nagyon úgy tűnik, hogy az az egyetlen lehetősége, ha két kézzel tüzel. Elég hatalmat akarok, hogy kibújjak a szerződés alól, eleget, hogy felmondjak, örökre. Készen állok a visszavonulásra. Elég befolyást akarok, hogy kiszabadítsam Jót a kölyökklubból, már ha valaha is ott akarja hagyni. Akarni fogja. Aznap, amikor Ryodan mást választ. Ami szerintem egyáltalán nincs is messze. Fél órával később hipersebesen járkálok a Chester's előtt, csúszkálva, lyukakat kerülgetve az esőtől síkos járdán, és csokit majszolok, hogy legyen elég energiám. Arra várok, hogy Ryodan végezzen, bármilyen hülye dolga van is, amit szerinte haladéktalanul el kell intéznie, hogy aztán folytathassuk a nyomozást. Azt mondta, üljek a fenekemen a klubban, de neki is tudnia kellene: elég valószínűtlen, hogy a kardom nélkül időzzek a Chester'sben. Anélkül viszont nem megyek messzire. Utálok erősítésre várni, de most szükségem van rá. Az Unseelie hercegek a frászt hozták rám. Fontos gondolatom támadt velük kapcsolatban, egy megvetendő ötlet, de a végeredmény miatt mégis számításba kell vennem. Jelenleg takaréklángon tartom, ahol nem égethet meg nagyon. Olyan sok gondolat kering a fejemben, hogy arra számítok, némelyik a fülemen kandikál ki. Az egyik másodpercben annyira izgatott vagyok, amiért ezekben az időkben élek, hogy szinte elviselhetetlennek találom, a következőben viszont idegroncs leszek, mert az embereim idekint vannak ezeken az utcákon, és nem is sejtik, hogy egy nagy, félelmetes Jégszörny mélyhűtővé változtatja a világunk egyes részeit! Gyorsan figyelmeztetnem kell őket, de mit mondjak? Ha látnak egy fényes pontot a levegőben - fussanak? Feltéve, hogy észreveszik egyáltalán, mielőtt beborítja őket a jég! Az a baj, hogy ismerem az embereket. Mondhatjuk nekik, hogy fussanak, de nem sokan fogadnak szót, csak amikor már azt gondolják, hogy tényleg nagy veszélyben vannak - és akkor már általában túl késő. Csak tátott szájjal bámulnak, mint a borjak, és ha nem tudnátok, a tehenek sokat tátják a szájukat. Korábban volt egy nagy csorda az apátságnál, ahol miután Ro befogadott és részegítő-en hatott rám az új szabadság, tesztelni szoktam a gyorsaságomat és a navigációs képességeimet. A tehénlegelőn nagyszerűen lehetett kis helyen gyakorolni a turbóüzemmódot, mert (a) a tehenek mozognak és kiszámíthatatlanok, ezért a valódi szituációkhoz hasonlóan nehéz elkészíteni a térképet, és (b) ha nekimegyek egy tehénnek, az általában nekem fáj jobban. Egész idő alatt lenyűgözött marhaközönség figyelt. Csak kérődztek, előre-hátra ingatták busa fejüket, és engem bámultak, mintha én lettem volna a tehéntévé. Ha nekem sem kellene mást csinálnom, mint egész nap visszaöklendezett kaját rágcsálni meg a többi tehenet nézni, engem is lenyűgözne a saját látványom. A francba, ilyen unalom mellett egy tehénlepényen vívott légycsatától is el lennék ragadtatva. De visszatérve az emberekhez, a fényes pontok nem elég rémisz-tőek ahhoz, hogy elmeneküljenek előlük. És vannak olyanok, mint a „Viszlát a tündérek földjén"-t szajkózó libák -
akik egész héten, egész nap a Chester'sben lógnak, a Csótánypapa-féle, bogarak által szabott új alakkal dicsekszenek, szexért kereskednek, meg azon versenyeznek, ki tud több Unseelie-t enni, hogy halhatatlanná váljon, és először kerüljön be a tündérek köreibe -, akik szándékosan ott maradnának, ha meglátnának egy fényes pontot, csak azért, mert mondjuk olyan helyes. Hah, néhány libát le kellene lőni. El kellene távolítani őket mások szaporodási köréből. Kell pár fotó a lapomba, hogy megmutassam az embereknek, milyen félelmetesen véglegesek a Jégszörny tettei. El kell mennem a dublini várba, hogy készítsek néhány képet. Aztán irány a DH főhadiszállása, ahol beizzítom a nyomdát! Imádom a lapomat nyomtatni. Most kétszeresen is jó okom van rá, hogy gyors legyek. Az emberek biztos halálra aggódják magukat miattam, mert látták az Unseelie hercegek KÖRÖZÉS feliratú plakátjait! Meg kell nyugtatnom őket, és tudatnom kell velük, hogy továbbra is végzem a munkám. - Te biztos Dani vagy! Megfordulok. És a sarkam felemelve továbbfordulok. Akár egészen a távoli Kínáig is elfordulnék, ha tehetném. Teljesen körbefordulok, hogy megint mögöttem legyen, és igyekszem összeszedni magam. Nem akarok ránézni. Nem akarom, hogy lássa az arcom. Erre nem számítottam. Erre nem álltam készen. A francba, erre sosem tudok majd felkészülni. Az egy dolog, hogy tudom, odakint van valahol Mackel. De az már más, hogy a szemébe kell néznem. A francba, a francba, a francba! Álarcot erőltetek magamra, megfordulok, és indulhat a tettetés. - Maga pedig Rainey Lane. - Ugyanolyan gyönyörű szőke a haja, mint a lányainak, még akkor is, ha csak örökbe fogadták őket. Ugyanaz a kellemes viselkedés: elegáns, nőies, déli. Úgy sétál a csípős, borongós késő délutáni Dublinban, mintha bárkit is érdekelne, hogy a ruhadarabjai színben illenek egymáshoz, és kiegészítőket visel. Jack Lane-t szerintem érdekli. A legtöbb házasembertől eltérően, akit láttam - nem mintha sokat láttam volna -, úgy tűnik, ők megőrülnek egymásért. Láttam őket Alina fotóalbumaiban. És Macében. Láttam fényképeket, amelyeken ez az asszony a karjában tartotta a kisgyerekeit. Alaposan szemügyre vettem olyan fotókat, amelyeken a felnőtt lányai mellett ragyogott. Ahogy most rám is ragyog. Mintha nem tudná, hogy én öltem meg a lányát. Szerintem nem tudja. Gondolom, Mac azóta nem beszélt vele, hogy kiderült: én vittem Alinát abba a sikátorba, hogy meghaljon. Egy másodpercig ostoba módon elképzelem, hogyan nézne rám most, ha tudná, és kiszorul a tüdőmből a levegő, csak állok ott szótlanul. Össze kell szorítanom a bensőmet, hogy ne hányjam el magam. Gyűlölne, megvetne, úgy bámulna rám, mintha én lennék a legundorítóbb, legszörnyűbb dolog az egész világon. Valószínűleg megpróbálná kikaparni a szemem. Ahelyett, hogy ez az... ez az... anyaiszeretet-baromság lobogna a szemében, mintha a lánya legjobb barátnője lennék, vagy valami, nem pedig a másik lánya gyilkosa. Azt hittem, Mac a legrosszabb, amivel egy nap szembe kell majd néznem ezeken az utcákon. Mielőtt kitérhetnék előle, átölel, és szinte megfojt, ami jól mutatja, mennyire összezavarodtam. A jó napokon még az esőcseppeket is kikerülöm! Egy másodpercre elfeledkezem magamról, mert puha, anyai karja meg haja és ölelésre csábító nyaka van. Az anyai kebleken elmúlik az aggodalom. Finom illatfelhő fon körül. Részben parfümöt érzek benne, részben valamilyen sütemény illatát a ruháján, és van benne valamiféle meghatározhatatlan, szerintem az anyai
hormonnak köszönhető összetevő is, mert a nők bőrének csak akkor van ilyen illata, ha már vannak gyerekeik. Ez így együtt a világ egyik legpazarabb illatát adja. Miután anya meghalt és Ro magával vitt az apátságba, pár naponta el szoktam süvíteni a házunk mellett. Bementem anya hálószobájába, hogy érezzem az illatát a párnáján. Volt egy sárga párnahuzata: ugyanolyan apró kacsákat hímeztek a szélére, mint a kedvenc pizsamámra. Egy nap egyszerűen nem éreztem többé. Minden kis molekulája eltűnt, nyom nélkül. Még egy kis szippantásnyi sem maradt a szuperorromnak. Aznap tudatosult bennem, hogy soha többé nem tér vissza. - Szálljon le rólam! - Erőszakosan kitépem magam az öleléséből, elhátrálok, és haragos pillantásokat vetek rá. Úgy ragyog, mint Ryodan egyik szupererős zseblámpája. - És ne ragyogjon így rám! Még csak nem is ismer! - Mac annyit mesélt már rólad, hogy úgy érzem, ismerlek. - Ez ostobaság a maga részéről. - Olvastam a Dani Hírmondó legújabb számát. Jackkel mi még nem hallottunk azokról a bogarakról. Csodás munkát végzel, hogy mindenkit tájékoztatsz. Le merem fogadni, hogy sokat dolgozol. - És? - kérdem gyanakodva. Szinte hallom, hogy most egy „de" következik. - De már tényleg nem kell ezt tenned, édesem. Pihenhetsz, hagyd, hogy a felnőttek csinálják helyetted. - Aha, persze. Nem a felnőttek irányítottak mindent a falak leomlásakor? És azóta is? Maguk mind nagyon klassz munkát végeztek, mi? Felnevet, és ez a hang zene füleimnek. Anyai nevetés. Semmi mástól nem olvadok el ennyire. Gyanítom azért, mert a saját anyám torkából olyan ritkán hallottam. Szerintem háromszor nevettettem meg. Mindháromszor még azelőtt, hogy először „teleportáltam" volna. Egyszerkétszer talán utána is. Én igyekeztem. Amíg nem volt otthon, memorizáltam a tévében látott vicces dolgokat. Musicaleket néztem, vidám dalokat tanultam. De bármit tettem, semmi sem volt jó. Rainey Lane nagyobb elismeréssel néz rám, mint a saját anyám valaha. - Menjen. El. Ne, várjon! Ne! Nem lehet idekint egyedül. Kerítek valakit, aki elviszi, bárhová megy is. Mit keres egyedül Dublin utcáin? Semmit sem tud? Mindenféle szörnyek járnak idekint! Hamarosan besötétedik! - Valakinek észhez kell térítenie egy kicsit. - Milyen drága vagy, hogy aggódsz értem. De nem kell. Jack a sarkon túl van, épp leparkolja az autót, édesem. Túl sok a törmelék, nem tud közelebb megállni. Én állandóan mondogatom Mr. Ryodannek, hogy rendet kellene tennie a klub körül, de még nem volt rá ideje. Szerintem segítenünk kellene neki. Tudod, elfoglalt ember, sok a dolga. - A bűnözés időigényes, ugye? Felnevet, és most először gyanítom, hogy semmiről sem tud. - Milyen vicces vagy! Mr. Ryodan mint bűnöző. Az a kedves ember. — Megrázza a fejét, és úgy
mosolyog, mintha én lennék a legviccesebb a világon. Igen, gyanútlan. - Dani, édesem, reméltem, hogy egymásba botlunk. Mac is. Miért nem jössz át holnap vacsorára? Aha, persze. Az étlapon meg ott lesz a felnyársalt Dani, zöldségkörettel. Hát nem. Vajon mindhárman felváltva vernének agyon, miután Mac elárulja nekik, mit tettem? - Szeretném, ha találkoznál néhány emberrel. Egy csodálatos új szervezet működik a városban, mesés dolgokkal foglalkozik, és igazán nagy változásokat hoz. Nagy, melodrámai, bosszús pillantást vetek az ég felé, majd újra Rainey-re nézek. - Nem létezik, hogy a MiTörődünkről beszél. Kérem, mondja, hogy nem róluk van szó. - Hogyhogy? De, róluk beszélek. Már hallottál rólunk! - Megint ragyog. - „Rólunk"? Ugyan! Mondja, hogy maga nem tartozik közéjük! Nem létezik, hogy igen! Tisztában van vele, hogy utálnak engem? - Ez nem igaz. A MiTörődünk senkit sem utál. Minket csak az újjáépítés érdekel, és hogy segítsünk másoknak. Miből gondolod? - Mi. - Ebbe belepusztulok. Mac is közéjük tartozik? - Haver, talán azért, mert lemásolták a lapomat, elfoglalták a helyeimet, és mindenféle hazugságokat terjesztettek rólam. - Éppenséggel tudom, hogy a MiTörődünk vezetői nagyon szeretnének találkozni veled. Ugyanolyan sokat gondolnak rád, mint Mac. Hű, remek, szóval ők is a halálomat kívánják. Vezetők. Na szép. Felsorakozhatnak Christian mögött. Aki az Unseelie hercegek mögött áll. - Úgy gondolják, hogy óriási főnyeremény lehetsz. Egyetértek velük. Ránézek. - Talán át kellene értékelnie a helyzetet. Szerintem nem tud mindent. A szervezetek vezetői nem tartanak engem főnyereménynek. Sohasem tartottak, és soha nem is fognak. — Utálom a szervezeteket. Az emberek legyenek szabadok, jussanak levegőhöz, és saját maguk hozzák meg a döntéseiket, ne pedig szervezetek mondják meg nekik, mit gondoljanak. A szertartások eltompítják az elmét. Az ismétlés a birkák legelője. - Mrs. Lane, annyira örülök, hogy újra látom - hallom ekkor Ryodan hangját, és majdnem elesek. Nemcsak hogy nem hallottam közeledni, de kivételesen még udvarias is. O sosem szokott udvarias lenni. Összeráncolt homlokkal veszem szemügyre. - Haver, jól vagy? - Soha jobban. - Miért csinálsz úgy, mintha kedves lennél? - Mr. Ryodan mindig kedves. Nagyszerű házigazda volt, amíg a Chester'sben laktunk. - Maguk nem laktak a Chester'sben, hanem túszok voltak. - Mi van mindenkivel, hogy nem látja a valóságot?
- Vigyázott ránk az embereivel, Dani. A Sinsar Dubh Mac szeretteit vette célba. - Zárva volt a szoba ajtaja? Haver, akkor túszok voltak. - Sosem volt zárva az ajtó. Mi van? - Aha, de tudták, hogyan menjenek ki? Ott vannak azok a trükkös falak. - Mr. Ryodan nekem is és Jacknek is megmutatta, hogyan működnek az ajtók. Mi van? - Igen, de őrök álltak odakint. Hogy ne juthassanak ki. - Csak a saját védelmünk érdekében. Szabadon mozoghattunk. Mi döntöttünk úgy, hogy maradunk. Nem volt biztonságos a város, amíg a Könyv szabadon járt-kelt. Jackkel nagyon hálásak vagyunk Mr. Ryodannek, hogy segített azokban a nehéz időkben. Rosszalló pillantást vetek az önelégülten mosolygó Ryodanre. Valószínűleg valamiféle bűbájt bocsátott rájuk, ahogy rám is a dzsipben, amikor fura szavakat mormolva kényszerített, hogy vegyem el tőle a csokit. Bábbá teszi az embereket. Üres fejű rabszolgákká. De engem aztán nem! - Azt tudta, hogy fogva tartja Jót, és ezzel kényszerít arra, hogy neki dolgozzam? - kérdem Rainey-t. Fel kell ébrednie, és meg kell éreznie a kávé illatát. - Úgy érted, azt a bájos fiatal pincérnőt? Láttam, hogy néz Ryodanre. Megőrül érte. Ezzel még jobban felbosszant. Mac anyukája ránézésre meg tudja mondani, hogy Jo megőrül ezért a pszichopatáért? Ne már! Ugyan! Ráadásul az említett pszichopata annyira elbolondította Rainey-t, hogy már semmi értelme beszélni vele! Nem mintha ettől befognám a számat. - És arról tud, hogy magánklubokat működtet a Chester's alatt, ahol... - Épp most beszéltem Barronsszel - szakít félbe Ryodan. - Mac úton van, hogy találkozzanak, Mrs. Lane. Bármelyik pillanatban itt lehet. Gyanakodva nézek rá. Valószínűleg hazudik. És nagyon is tisztában van vele, hogy nem vállalom a kockázatot, hogy kiderítsem, igazat mond-e. Rainey melegen rám mosolyog. - Dani, annyira örül majd neked! Már hetek óta keres. Abban biztos vagyok. Rögzítem a térképet a fejemben, úgy teszek, mint az emberek a Gunsmoke című westernsorozatban, és eltűzök Dodge Cityből.
Nem tudom, ki rejtőzik az álarc mögött — Mit csinálsz. - Mit érdekel az téged? - kérdem harciasan, de magam sem tudom, miért. Néha elég Ryodan mellett állnom, hogy így érezzek. - Mert ha nincs értelme annak, amit csinálsz, csak az időmet vesztegeted. - Vak vagy, haver? Bizonyítékokat gyűjtök. - Végre! Szinte egy átkozott örökkévalóság óta próbálom másodjára is felkeresni a felrobbantott helyszíneket, de állandóan közbejött valami, például majdnem megöltek. O, és majdnem megint megöltek. Mega történetében egyetlen unalmas pillanat sem akad. Sokkal jobban megijesztene a Jégszörny, ha nem lenne már szinte a születésem óta így is rogyásig tele a világom mindenféle (nagy, kicsi, emberi, nem emberi) szörnnyel. - Simítózáras Ziploc tasakba. - Szerintem Glad2 márkájú. - Nekem közönyösnek tűnik. Kuncogni kezdek, de leállítom magam. Ez Ryodan. Utálom. Hazug, csaló faszfej. Elhiteti az emberekkel, milyen klassz fickó, csak hogy engem hülyének nézzenek. - Gondolod, hogy kiolvadt már a kardom? - Nem. Lehajolok, és felemelek ezt-azt. Tudok egyet s mást magamról. Sokat látok. De néha vannak olyan apróságok, amelyeket én sem veszek észre. Tehát a közönyös simítózáras tasakjaim. Minden helyszínen megtöltők egyet. Megkeresem a törmelék fagyos közepét, néhány maroknyi jeges darabbal megtöltöm a zacskót, amelyet aztán szépen, rendesen felcímkézek. Táncossal majd később átvizsgáljuk a tartalmukat, hogy nyomok után kutassunk. Előhúzok egy tollat a zsebemből, és a fehér csíkra írom, hogy „Raktár, Észak-Dublin", aztán gondosan a vállamon lógó hátizsákba dugom a tasakot. Szerintem teljesen ésszerű, hogy zacskókba gyűjtöm a bizonyítékokat. - Semmi értelme. Közvetlenül itt, a helyszínen is megvizsgálhatnád a törmeléket. - Haver, kértem, hogy tanácsot adj? - Kölyök, van olyan, hogy nem vagy tüskés. A törmelékben kotorászom, hogy mindenből jusson egy kicsi, háttal Ryodannek, mert néha a látványát sem bírom elviselni. - Hogyne. Amikor nem egy fasszal vagyok. Nyomozunk, vagy személyes párbeszédet folytatunk? Mert ma dolgom van, és csak az időmet fecsérled. Hamarosan besötétedik. - Megfigyelések. - Kettő van. A helyszín átkozottul apró darabokra robbant szét, és még minden hideg.
- Mondj valami használhatót. - Bár tudnék, főnök, de ez itt... nagy itt a felfordulás. - A sarkamon hintázok, kisimítom a hajat az arcomból, és felnézek rá. A nap majdnem egy szintben van a horizonttal, pont a feje mögött, és különös fénykört von az arca köré - mintha! Meg vagyok lepve, hogy nincs kénes szaga. Valószínűleg van egy vörös vasvillája, és szarvak rejtőznek a haja alatt. Még különösebbé teszi, hogy a nap ragyogó arany árnyalatot kölcsönöz a hajának (kösz, tündérek, hogy már semmi sem ugyanaz a világunkban), és úgy néz ki... kit érdekel, hogy néz ki? Miért is veszem észre egyáltalán? Elfordítom a tekintetem, és a nyomozásra összpontosítok. Adott egy tündér, amely rengeteg köd társaságában bukkan elő egy nyílásból. Mindent megfagyaszt, ami az útjába kerül, aztán egy másik résen keresztül távozik. Nem sokkal ezután felrobban a helyszín. De miért? Ez a nagy kérdés. Miért fagyasztja meg, amit megfagyaszt, és utána miért robban fel a hely? És az egyes helyszínek miért eltérő idő múlva röpülnek a levegőbe? A talajra fektetem a tenyerem. Fagyos. Még van benne valami hűvösség. Kíváncsi vagyok, eltűnik-e valaha. Talán jó is származhatna abból, ha megmaradna. Eltakaríthatnánk a törmeléket, és építhetnénk egy olyan házat, amelyben soha nem lenne szükség légkondicionálásra. Bár télen azért gondok lennének vele. Szemügyre veszem a környezetemet. A raktárház helyén most szétmállott tégladarabok, habarcs, szilánkokra tört ablak-meg ajtókeretek hevernek egymáson, mindenhol az acélszerkezetből származó összecsavarodott gerendákkal - van, amelyik elgörbült, van, amelyik egyenesen mered az ég felé. Unseelie-húsdarabok borítanak szinte minden... A homlokomra csapok. - Etruszk hajhálók felbecsülhetetlen szent gyűjteménye, nem mozognak! - kiáltok fel. Valahol a fejem fölött fuldokló hangot hallok. - Etruszk hajhálók? Csendben ragyogok magamban. Néhány eredmény értékesebb, mint a többi. Hivatalosan is én vagyok a Király. Most és mindörökké. - Haver, figyelj a kérdőjelekre. Épp most értem el, hogy használj egyet. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - Ismerd be, hogy elvesztetted azt az átkozott örökös nyugalmadat. - Mert megszállott téveszméid vannak arról, hogyan fejezem be a mondataimat. Mi a fasz az az etruszk hajháló? - Nemtőm. Ez Robin egyik mondása. Olyan, mint a „Szent eper, Batman, benne vagyunk a lekvárban!". - Eper. - Vagy „Szent zsebkendő, Batman, itt volt az orrunk előtt, de már fújhatjuk!" Ujabb fuldokló hangot hallok a fejem fölül. Órákig tudnám folytatni.
- Ezt hallgasd, ez az egyik kedvencem! „Szent rozsdás fém, Batman! A talaj. Csupa fém. Tele van lyukakkal. Tudod, lyukas." -Kuncogok. Imádom a Batman íróit. Mindig jól szórakozhattak, amikor összeültek. - Vagy „Szent kristálygömb, Batman, ezt meg honnan tudtad?" - felnézek Ryodanre. Úgy bámul rám, mintha három fejem lenne. Rádöbbenek az igazságra. - Szent döbbent szőnyegek, hiszen te hazudtál! Még csak nem is olvastad a Batmanx., igaz? Egyetlen könyvet sem. Sőt még a tévében sem láttad soha egyetlen epizódját sem! Batman volt az egyetlen jó benned, de még csak nem is igaz. Úgy tettél, mintha szuperhős partnerek lennénk, de semmit sem tudsz Robinról! - Nem csoda, hogy nem jó móka Ryodannel lógni. Elviselhetetlenül undorodom tőle! Aztán félreteszem a bosszúságom, és visszatérek a fontosabb dolgokhoz. - Az Unseelie-darabok nem mozdulnak. Halottak, mint az emberek. Nézd csak meg őket. Az Unseelie-k nem halnak meg. Csak az én kardom és Mac lándzsája képes végezni velük. Halhatatlanok. Emberi fegyverekkel felszeletelhetjük és felkockázhatjuk őket, de örökké izegnek-mozognak a darabjaik. Ezek viszont nem. Ez a valami tényleg megöli őket. És még csak észre sem vettük. - Előzetes elképzelések. Állandóan csőbe húznak. Amikor felrobban valami, halottakra számítunk. Talán van valami abban az elképzelésemben, hogy az élőlények életerejét akarja megszerezni. Nagyjából az Árnyakhoz hasonlóan kiszívja őket, de ez a valami nem porhüvelyt hagy hátra, hanem az egész megfagyott testüket. - És vegyél észre még valamit: egyetlen emberi vagy Unseelie-darabka sem rothad. Miért? - Átkozott legyek. - A számból vetted ki a szót. - Korábban nem vetted észre. Haragos pillantást vetek rá. - De te sem. És én megpróbáltam még egyszer ellenőrizni a helyszíneket, de te arra kényszerítettél, hogy az irodádban ücsörögjek, miközben te a papírmunkával foglalkozol. Amikor harmadszorra gondoltam rá, hogy újra megvizsgáljam ezeket a helyeket, friss esetre bukkantam, és én is majdnem felrobbantam. - Felállók, és odébb megyek, hogy távolabbról is jól lássam a pusztítást. Előhúzom az új telefonom, amelyet azért szereztem, mert az előzőt összetörtem, és csinálok pár képet. - És most - kérdem mogorván - hová megyünk? Miközben a templom felé tartunk, ahol majdnem meghaltam, rájövök, hogy Ryodan annyira lefoglal a kérdéseivel, amelyekre választ vár, hogy én sosem tudom feltenni azokat a kérdéseket, amelyekre én akarok választ. - Mi történt velem akkor éjjel, amikor majdnem megfagytam? Amikor magamhoz tértem, ott volt veled Táncos és Christian. Nem számítottam rájuk. Hogy került oda Táncos? Ki mentett meg? - Én hoztalak ki a templomból, különben ott fagytál volna meg a padlón.
- Kezdjük ott, hogy te vittél oda, de nem figyelmeztettél, mi történik, ha megérintek valamit. Miattad kerültem életveszélybe, haver. Szóval ki mentett meg? - Én vittelek ki onnan lassan, különben vészesen lecsökkent volna a testhőmérsékleted. - Aha, de Táncos beszélt neked erről? Mert ő tud ilyenekről. - Miért nevettél, mielőtt elvesztetted az eszméletedet. - A halál kaland. Intenzíven éltem. A rigor mortis merevvé teszi az arcod. Szóval ki tudta, hogyan kell kiolvasztani? - A halál sértés. - Legalábbis egy kicsit - értek egyet vele. - Gondolod, hogy kiolvadt már a kardom? Talán meg kellene néznünk. - Túl fiatal vagy ahhoz, hogy nevetve halj meg. És nem. Szerintem még nem olvadt ki a kardod. Összpontosíts. - Semmihez sem vagyok túl fiatal. - Néhány társadalomban ez igaz is lenne. Más helyen. Más időben. Elég idős lennél, hogy feleség és anya légy. - Szörnyű gondolat. Tehát Táncos mentett meg. - Ezt nem mondtam. - Ebből tudom. Talán kiolvaszthatnánk a kardomat egy hajszárítóval. - Meg kell szabadulnod tőle. Felelősséget jelent. Felejtsd már el azt a kibaszott kardot. Majd én gondoskodom róla. Felé pördülök, és a derekamra teszem ökölbe szorított kezem. - Táncos főnyeremény! O a legjobb barátom! Semmit sem tudsz róla! - A „semmi" a kulcsszó. Mert ő az. Semmi. Csak egy ember. - Baromság, Táncos a Király! - Szemüveges. Le merem fogadni, harc közben is jól jön neki. Nem, várjunk csak, ő nem harcol. Soha nem is fog. Túl törékeny. Elég megbökni egy éles bottal, és tele az utca a zsigereivel. Sayonara, ember. - Semmi sem lesz tele a zsigereivel. Szuperokos és... és... és szuper, szuperokos... - Különben is milyen kibaszott név az, hogy Táncos. - ...és bármit meg tud építeni. O csinálta az Arnygránátjaimat meg ezeket a fényeket, amelyek mozgás közben feltöltődnek, és totál übereli a MacHalót! És Batmannek is csak egy klassz ruhája volt, meg a legjobb játékai és a legokosabb ötletei, és mindenki tudja, hogy ő minden idők legnagyszerűbb szuperhőse! Ráadásul én is csak ember vagyok. Ryodan hirtelen pár centire van tőlem, az állam alá nyúl, és az arcához vonja az arcom.
- Sohasem leszel csak valami. A szökőár soha nem lehet „csak" egy hullám. - Engedd el az állam. - Ezt szeretem benned. A hullámok banálisak. A cunamik viszont átformálják a Föld felszínét. Kedvező körülmények között akár egész civilizációkat is. Pislogok. - Egy nap pokoli nő lesz belőled, Dani. Sosem sejtettem, hogy ilyen rugalmas az állam, és képes a földre esni. Nem elég hosszú a karom, hogy összeszedjem. Azta, legyeket foghatnék a számmal! Egy teherautó is elférne benne. Ryodan most úgymond bókolt nekem? Befagyott a pokol? Visszafelé repülnek a madarak? Annyira kényelmetlenül érint, hogy kedvem lenne megnyúzni magam. Ryodan feje mögött a háromnegyed hold látható, az arca csupa árnyék. - Überkirály, haver, ezt én is tudom. Mindenki tudja. Én vagyok Mega. Röviden: az „alfa és az ómega". - Lerázom magamról a kezét, és elmegyek mellette. Felnevet. - Talán meg kell majd küzdened ezért a címért. - Haladjál már - morgom. Elviselhetetlenül el vagyok maradva a munkával. - Ma este csak korlátozott ideig tarthatsz rám igényt. Ki kell adnom egy új Hírmondót. Az embereknek tudniuk kell a Jegesről. - Rögzítem a környezetemet a mentális térképemen, és turbóra kapcsolok. - Egy nap megöleted azt a fiút - jegyzi meg mögöttem Ryodan. - Rohadj meg a purgatóriumban, haver. Batman sosem hal meg. Táncos sem fog. A szemem forgatom, amikor megérkezünk a templomhoz. Öt Seelie áll a lerombolt épület előtt, a romok, a zsoltárkönyvek (a lapjaik szanaszét hevernek, mintha a mennyekből hullottak volna le), az orgona darabjai és mindenféle törmelék között. - Gondolod, hogy kiolvadt már a kardom? - markolom a levegőt a fegyverem helyén. Látom a teleportáló tündéreket, és csak arra tudok gondolni, hogy nincs nálam a kardom. Persze egyébként is minden második pillanatban ez jár a fejemben. - Kölyök, olyan vagy, mint egy elakadt lemez. - Talán. A Seelie-k beszélgetnek, és bár tudják, hogy itt vagyunk, teljesen keresztülnéznek rajtunk. Én is rajtuk. Pedig olyan gyönyörűek, hogy erőnek erejével kell elfordítanom a tekintetem az arcukról. Nem követem el ugyanazt a hibát, mint V'lane-nel. Nem kápráztatnak el. Nem hiszem azt, hogy akár egy kicsit is különböznek az Unseelie-ktől csak azért, mert aranyló és bársonyos a bőrük, színejátszó a szemük, nagyok, erősek és szexisek. Christian is az. És halott nőket tart az ágya mellett. Érzem, hogy legalább az egyikükből óriási vonzerő árad, de visszafogják magukat. Ami aggaszt. A tündérek csak akkor szokták visszafogni magukat, ha valami rosszban sántikálnak, és megpróbálják másnak láttatni magukat, hogy ne aggódjunk annyira, pedig nagyon-nagyon
kellene. - Átkozott tündérek. Bárcsak eltakarodna az összes. - Akkor mivel foglalkoznánk, hogy ne unatkozzunk. Felkuncogok. Rátapintott a lényegre. Előhúzom a telefonom, és lefényképezem a helyszínt. Azt tervezem, hogy előveszem a tasakot, megkerülöm a tündéreket, és munkához látok. Hirtelen valami zavar támad előttem a levegőben. Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, mi történt. Az egyik tündér ide akart teleportálni hozzám, hogy ki tudja, mit csináljon velem. Ryodan azonban előbb ért ide, és összeütköztek. A tündér dühös macskának tűnik, a szeme összeszűkül, a gerince meggörbül, színejátszó szemében tűz ég. Már láttam a Chester'sben. Kedveli a halandó nőket, azok az ostoba birkák meg odavannak érte, a szűk bőrnadrágjáért, a kigombolt ingéért, a fényes, aranyló hajáért és bőréért. Ryodan szétvetett lábbal és összefont karral áll közöttünk. Akár egy hegy. Semmi sem megy el mellette, ha ő nem akarja. Bosz-szant, hogy szükségem van rá. Ha nálam lenne a kardom, egyetlen tündér sem merne ujjat húzni velem! Ennél nagyobb tisztelethez szoktam. Ez fáj. - Őfelsége nem engedi, hogy rabul ejtsék a képmását apró kis emberi dobozokban. A törpe átadja nekem a dobozt - szólal meg nagyon mereven a Seelie. Törpe? Én? A sportcipőmben legalább egy-hatvan vagyok! - Nem vagyok törpe. Fiatal vagyok, még növésben. És fényképezőgépnek hívják, faszfej. - Milyen őfelsége — szól közbe Ryodan. - A miénk. A tiétek. Mindenkié, akinek a létezését elviseli. Add ide a dobozt, különben a törpe meghal. - Próbáld csak meg - mondom. - Nálad jobb tündérek is próbálkoztak már. Rosszabbak is. ízletes volt mind. Ketchuppal. Mustárral. És hagymakarikával. - Elég lett volna a ketchup - szól Ryodan. - A kevesebb néha több, kölyök. - Majd a tündérhez fordul. - Aoibheal királynő. - Sosem volt az igazi királynőnk. Eltűnt. Üj vezetőnk van. Szent fényünk, R'jan király. - Matriarchális nép vagytok - jegyzi meg Ryodan. - Csak voltunk. Úgy döntöttünk, ideje új szabályokat hozni. Ha nincs egy asszony és az ő hibái, nem haltak volna meg annyian közülünk, és nem halnának meg most sem. Ha nem olyan ostoba, sosem szabadulnak ki a rémlények. Még csak nem is volt tündér -gúnyolódik. — Olyannak született, mint ti! Ezt a gyalázatot, hogy egy ember uralkodjon felettünk, aki álcázta magát... - Elég, Bársony - szól közbe R jan. - Nem magyarázkodunk az embereknek. Öld meg a törpét, és kérem a dobozt. - Nem vagyok törpe. - Összezárul a kezem a kardmarkolat helyén. - Elvesztettél valamit, törpe? - kérdi az új „király" egyik udvaronca, és mindannyian nevetésben
törnek ki. Gondolom, mindenki látta azokat a nyavalyás körözési plakátokat. Emlékezetembe vésem az arcát, hogy később majd megölöm. Valamikor, valahol, tündér. Bársony épp most kezdett hangot adni a sérelmeinek. - Kényszerített minket, hogy olyan jogokat adjunk az embereknek, amelyekhez sohasem volt semmi joguk. De ennek már vége. Üj szabályaink vannak. Új kor. Többé már nem gyengít el minket egy gyenge királynő. - Azt mondtam, elég! - szól R'jan. - Ha még egyszer el kell mondanom, ez lesz az utolsó, amit a következő tízezer évben hallasz. Nem fogod élvezni az új helyed. Cinkosán R'janra kacsintok. - „Kiállítod", haver? Bársony döbbentnek tűnik. - Ha elég ostoba vagy, hogy megszólítsd R'jan királyt, azt csak így teheted, sehogy máshogy: „Királyom, Hűbéruram, Uram és Mesterem, a szolgád engedélyért könyörög, hogy megszólalhasson". - Hűha! Te teljesen el vagy tévedve. - Sok szerencsét hozzá — szólal meg Ryodan. - Ö nem könyörög, Hogy megszólalhasson vagy bármi mást csinálhasson. Bezárhatod bárhová, akkor sem fog. Ragyogva nézek rá. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. De eltűnik. Ahogy Bársony is. Egy kicsit bizonytalanul álldogálok, mert egyáltalán nem látszott Ryodanen, hogy mire készül. Abba sem vagyok biztos, ki vitt el kit. Vagy talán az egyik elinalt, a másik meg üldözőbe vette. Csak azt tudom, hogy mindketten eltűntek. Egyik lábamról a másikra állok, majd R'janra és a három tündérre nézek. A király visszanéz rám, én meg igyekszem kitalálni, mint mondjak. - Szóval mit kerestek itt, fiúk? - Ez a legjobb, amivel elő tudok rukkolni. - Öljétek meg a törpét! - parancsolja R'jan. Előrántok és papírral együtt a számba tömök két csokit, majd szupererővel megrágom őket. Ettől szétrobban a csomagolás, le tudok nyelni egy kis csokit, és gyorsan erőhöz jutok, mert nincs nálam a kardom, és a fene se tudja, hová tűnt Ryodan. Megrágom a falatot, lenyelem, a papírt kiköpöm, elkészítem a térképet a fejemben, hogy turbóra kapcsoljak, amikor hirtelen visszatér Ryodan. Közvetlenül R'jan előtt áll. - Ezeken az utcákon - mondja olyan hűvösen, hogy majdnem behalok tőle - én vagyok a Király, a Hűbérúr, az Úr és a Mester. Te csak egy tárgy vagy. Azzal elé hajítja Bársony élettelen testét.
,Kemény élet - Szívességet tettél. Bársony nagyon bosszantó tudott lenni - szól R'jan. - Túl gyakran beszélt és túl sokat, de semmi fontosat nem mondott. Ryodan a többi udvaroncra néz. - Teszek neked még három „szívességet". Egyetlen szó. Kedvező vagy kedvezőtlen. Nekem mindegy. Az udvaroncok gúnyosan mosolyognak. Nyugtalanul. Akár órákon keresztül ácsoroghattunk volna itt, akkor sem sikerült volna olyan erős pozícióba kerülnünk, amilyet Ryodan vívott ki egyetlen tettével. Tanulok tőle. De ezt soha nem árulnám el neki. R'jan kinyitja, majd becsukja a száját. Nem teljesen biztos benne, hogy nem azt mondta-e az előbb Ryodan, hogy egyetlen szavára megöli a másik három tündérét. Okos fickó. Én sem vagyok biztos benne, hogy nem így gondolta. Hogy a fenébe ölte meg Bársonyt? Szemügyre veszem a hullát, de nem látok rajta sérüléseket. Nincsenek rajta vágások... várjunk csak, az ott az ingén nem néhány csepp vér? Balra sasszézok, hogy jobban lássam, de Ryodan úgy mozog, mintha össze lennénk kötve, és persze elállja a kilátást. Semmi kétség, azért mozdult el, hogy ne deríthessem ki. Annyira átkozottul titkolódzik! Nála van a kardom? Mac kölcsönadta neki a lándzsáját? Soha! Nyilván van valamiféle fegyvere, amellyel meg lehet ölni a tündéreket. Akarom ezt a fegyvert. Ez a fasz! Nagyon titokzatoskodik. Amikor elvették a kardomat, odaadhatta volna azt, amit most használt. Annyira felhúzom magam, hogy köpni tudnék. Tudja, hogyan lehet megölni a tündéreket! Nem csoda, hogy semmitől sem fél. Gyorsabb nálam, erősebb, és van egy tündérölő fegyvere. Sóvárgok azok után a napok után, amikor még én voltam a legnagyobb, leggonoszabb szuperhős a városban! Hirtelen szexképek jelennek meg a fejemben, méghozzá grafikus részletességgel! Forró vagyok, kényelmetlennek érzem a farmerom. De szemetek! R'jan tündérherceg, halált hozó szextündér. Öt éreztem, amikor elfojtotta magában a vonzerejét, mert nem akarta felhívni a figyelmet a kis kíséretére, de most, hogy gáz van, minden rendelkezésére álló fegyvert bevet. Azt hiszem, azért szórakozik velem, hogy Ryodanhez jusson. De úgy bámul Ryodanre, mintha azt várná, hogy őrá fog hatni. Micsoda? Azt hittem, a tündérek heterók, és a gyilkos erotikájuk csak az ellenkező nemre hat. Rájövök, hogy ez ostoba feltételezés volt. Csak még sosem láttam az Unseelie hercegeket férfiak közelében, és V'lane mindig visszafogta magát az emberek társaságában. Bárhogy működik is a dolog, nem látok rá okot, miért ne hatna mindkét nemre. - Térdre, ember! - R'jan dölyfösen hátraveti aranyló sörényét. -Csúszni-mászni fogsz a királyod előtt. Ryodan nevet. - Ez minden, amit tudsz. Nem mozdulok, csak figyelek, nem akarok közelebb menni. Minden erőmre szükségem van, hogy ne kezdjek el vetkőzni. Az a szemét, hiszen már vetkőzöm! A kabátom a földön hever, és épp a pólómat veszem le! Egyáltalán nem úgy hangzik, de tiltakozó hangot hallatok.
- Hagyd abba. - Ryodan rám sem néz. - Gondot okozol Daninek. Rajtam kívül senki sem okoz neki gondot. - Azt mondtam, letérdelni! - ismétli R'jan, mintha nem hinné el, hogy Ryodan még mindig ott áll előtte. - Én meg azt, hogy baszd meg. Hagyd abba, különben meghalsz. R'jan olyan hirtelen állítja le magát, hogy megborzongok. Fázom, nyomorultul érzem magam, mintha épp egy medencénél napoztam volna, és rám esett egy jéghegy. - Miért vagy itt - kérdi Ryodan. - Mi a fasz vagy te? - kérdez vissza mereven R'jan. Átkozottul jó kérdés. Erre a válaszra én is kíváncsi lennék. - Ha még egyszer rosszul felelsz, a gyilkosod. - Ryodan belerúg Bársony élettelen testébe. R'jan elfintorodik. Az Unseelie-k arckifejezésétől eltérően a See-lie-két érthetőnek találom. Hasonlítanak a mieinkre; szerintem azért, mert olyan régóta vadásznak ránk. - Valami irtja a népemet. - Nem is tudtam, hogy az Unseelie-ket is a néped közé sorolod. - Nem csak... Dublinban bukkant fel. Seelie-ket is ölt. - A tündérek földjén. - Kétszer. Hogy merészeli betenni a lábát a birodalmunkba egy torzszülött? Sosem szenvedtük ott az Unseelie-ket! Amikor lezuhan a hőmérséklet, megfeszül a testem, és azt kutatom, fénylik-e valami a levegőben. A templom közelében amúgy is hidegebb volt, mint a város többi részén, de a zsoltárkönyv szétszórt lapjai már vékony jégréteggel borítva csillognak az utcán. Látom, hogy Ryodan is körülnéz. Elkezd havazni. Rádöbbenek, hogy R'jan hangulatváltozása teszi ezt, és egyidejűleg Ryodané is. Le-söpröm a havat a puszta vállamról, aztán zavartan összerándulok. Annyira lenyűgöztek a történtek, hogy észre sem vettem: fölül már csak melltartó van rajtam. Felnyalábolom a ruháimat, és magamra rántom a pólóm. Utálom a tündéreket! R'janhoz fordulok. - Cruce több százezer évig élt a tündérek földjén, de észre sem vettétek. Egy Unseelie a birodalmatokban, közvetlenül a királynőtök mellett. Várjunk csak! - kuncogok. - El is felejtettem. Ő sem volt a királynőtök. Ember volt. Haver, ennyire buták vagytok? - Akkor beszélek majd veled - mondja Ryodannek R'jan -, ha elhallgattatod a törpét. Felfújom magam, és várom, hogy Ryodan megvédjen. - Maradj csöndben, kölyök. Leeresztek. - Biztos vagy benne, hogy Unseelie - fordul R'janhoz.
- En mondtam, hogy az - méltatlankodom. - Kétségtelenül. - Ráadásul ugyanezt a szót használtam! - Mi ez a „torzszülött" - faggatja Ryodan. - Nem tudjuk. Sosem kellett tudnunk gonosz testvéreinkről. - De eléggé aggódsz miatta ahhoz, hogy itt légy. Egy sötét dublini utcán. Az új Seelie király személyesen. Úgy tűnik, R'jan megbékél, amikor azt hallja, hogy valaki a Seelie-k új királyának nevezi. Elfordítja a tekintetét, és egy pillanatig nem szól semmit. Aztán megborzong. - Végleges halált hoz a fajtánkra. - Mint a lándzsa és a kard - jegyzem meg. - Mondtam, hogy hallgattasd el. - Válaszolj neki. - Nem értheti, mit jelent tündérnek lenni. Ryodan nem szól semmit. Amikor előrelép, R'jan azonnal köny-nyedén hátrál egy lépést, mintha valamiféle begyakorolt táncot járnának. - Egy nap, ember... - Talán újra végiggondolod, minek nevezel. - .. .eltaposlak a sarkammal, és... - Addig a képzeletbeli napig viszont válaszolni fogsz, ha kérdezlek. - Ryodan átlép Bársony teste fölött, és még jobban megközelíti R'jant. R'jan hátralép. - Miben különbözik a „végleges halál" attól, amire a kard képes - „kérdi" Ryodan. - A ti csenevész agyatok nem képes felfogni a D'Anu lét nagyságát. Ryodan keresztbe fonja maga előtt a karját, és vár. Igen komoly fellépése van a fickónak. Amikor felnövök, olyan akarok lenni, mint ő. - Három másodperc múlva egyáltalán nem marad agyad. Kettő. - A lándzsa és a kard - feleli mereven R'jan - véget vet a halhatatlan életnek. Elvágja az anyagunkat összetartó köteléket, és szétszórja a szélben. - Olyat mondj, amit nem tudok. - Még ha meg is halunk, az, amiből vagyunk, továbbra is odakint marad a szélben. Állandóan
érezzük valamennyi testvérünket, a lenyomatukat az univerzum szövetében. Egyének vagyunk, mégis összetartozunk. Nagyok és dicsőségesek vagyunk. Nem tudhatod, milyen egy ilyen hatalmas, isteni egységhez tartozni. Ez... ez... a dolog viszont, bármi is ez, megnyesi a fánkat. Nem pusztán szétbontja az anyagunkat. Semmit sem szór szét a szélben. Semmit. Mintha azok a tündérek sosem léteztek volna. Az áldozatai... kitörlődnek. El sem tudod képzelni, milyen fájdalmas ez nekünk. A halál, még a kard vagy a lándzsa általi is, együtt tart bennünket. Ez a torzszülött viszont végtagról végtagra amputálja a fajunkat! A Jégszörny a legmélyebb értelemben fosztja meg a tündéreket a létezéstől. Mégis van valami az „életerő"-elméletemben! - Jó okod van rá, hogy leálljon - jegyzi meg Ryodan. R'jan arckifejezését királyi „naná"-ként értelmezem. - Amitől nagyon fontos számodra - folytatja. R'jan hitetlenkedő pillantást vet rá. - Nem remélheted, hogy elpusztíthatod, én pedig nem üzletelek disznókkal meg ostobákkal. - Elpusztítom. Te pedig bőségesen megfizetsz a szolgáltatásaimért, amikor és ahogyan benyújtom a számlát. Egy nap letérdelsz előttem, és hűséget esküszöl. A Chester'sben. A tündérek előtt. - Rendezhetnénk tűzijátékot - szólok közbe izgatottan. - Soha - feleli R'jan. - Én türelmes ember vagyok. Később ezen elgondolkodom, miközben átfésüljük a törmeléket, megtöltöm a zacskóm, és a hátizsákomba dugom. Elmajszolok egy csokit, hogy több hely legyen a táskámban. - Te nem vagy türelmes. Ráállsz valamire, és befogod, mint egy rakéta. Nem ismerek nálad rámenősebb, másokat jobban manipuláló alakot. Pedig Rowenát is ismertem. - A türelem és a kitartás nem zárja ki egymást. Sejtelmed sincs, milyen türelmes vagyok. Amikor akarok valamit. - Mit akar egy olyan ember, mint te? Még több hatalmat? Több játékot? Több szexet? - Mindegyiket. Mindig. - Telhetetlen disznó. - Kölyök, hadd mondjak valamit. A legtöbb ember félig sem él ez alatt a kis idő alatt a Földön. A felelősség és neheztelés ködében telnek a napjaik. Nem sokkal a születésük után történik velük valami. Konfliktusba keverednek amiatt, hogy mit akarnak, és hamis isteneket kezdenek imádni. Kellene. Könyörületesség. Egyenlőség. Emberszeretet. Nincs semmi, amit meg kellene tenned. Tedd, amit akarsz. A természetben nincs könyörületesség. A természet nem ismeri az egyenlő bánásmódot. Nem születünk egyformának. Vannak erősebbek, okosabbak, gyorsabbak. Soha ne kérj ezért bocsánatot. Az emberszeretet lehetetlen elképzelés. Minden tettedet az irányítja, hogyan akarod érezni magad. Nem telhetetlen, Dani. Elő. És minden egyes kibaszott nap örülök neki.
- Végeztünk? Ki kell nyomtatnom a lapomat - jelentem be szemforgatva, hogy ne lássa, mennyire megérintettek a szavai. Azt hiszem, ennél nagyobb okosságot talán még sosem hallottam. -Hé, gondolod, hogy a kardom... - A kurva életbe, nem. - Jesszusom, haver! Csak kérdeztem. Megállunk még két másik megfagyott dublini helyszínnél, először a fitneszteremnél, majd az egyik kis föld alatti pubnál. Az már csak egy járdában tátongó lyuk, amelyben veszélyes szögben hevernek a betondarabok. Nincs senki, aki elkerítené, hogy ne essenek bele a gyerekek. Szerencsére nem bóklászik annyi az utcákon, mint közvetlenül halloween után. A legtöbbjüket eltávolítottuk az utcákról. Néhányan nem akartak követni minket, és inkább a föld alá menekültek. Tiszteletben kellett tartanunk a döntésüket. Elég gáz, ha valaki más családja szánakozik rajtunk, miközben tudjuk, hogy nem tartozunk hozzájuk. Kíváncsi vagyok, mennyire vadulnak el néhány éven belül. Alig várom, hogy lássam, mi lesz belőlük. Szerintem néhány év múlva pokoli jó hadsereget alkotnak majd. Aki egyedül nő fel, megkeményedik. Amikor még álltak a falak, nem tudtam, hogy ilyen sok hely létezik a város alatt. Korábban azt hittem, hogy csak néhány föld alatti folyó, pár kripta, mint a Krisztus Temploma-meg a Szent Patrik-székesegyház alatt, és talán egy-két pince. Dublin sok titkot rejteget. A falak leomlása óta mindenféle helyre bukkantam odalent. Mi, írek, nagyon ravaszak vagyunk; szeretjük, ha több út vezet kifelé a szorult helyzetekből. És miért ne tennénk? Nézzétek csak meg, hány nép igyekezett uralkodni felettünk, és milyen sokáig! A törmelékkel teli lyukba kukucskálok. - Haver, hogyan töltsem meg a zacskómat? - Főnök, van egy kis problémánk. Hátrapillantok a vállam felett. Ryodan egyik embere az, és dühösnek tűnik. Öt nem gyakran látom. Még sosem hallottam, hogy valaki kimondta volna a nevét. Árnyék néven gondolok rá, mert alig kavarja fel a levegőt, amikor besiklik egy helyiségbe. Jóformán észre sem venni, ami figyelemre méltó, hiszen negyvenöt centivel magasabb nálam, és van vagy száznegyven kiló. Hozzám hasonlóan mindent megfigyel. Tőlem eltérően viszont nem beszél sokat. Magas, izmos és sebhelyes, mint a többi, a haja éjfekete, a szeme meg olyan színű, mint a whiskey a pohárban. - Hallgatlak. - Az a kibaszott félvér Hegylakó megszerezte a kardot. - Hogy micsoda? - tör ki belőlem. - Christian elvitte a fegyverem? Én egyfolytában mondtam, hogy valószínűleg már kiolvadt! Állandóan mondogattam, hogy meg kellene néznünk! Mi a fene van veletek, haver? Nem vagytok képesek megvédeni egy nyavalyás kis kardot egy nyavalyás kis félembertől? Árnyék rám néz. - Átkozottul közel van már ahhoz, hogy teljes mértékben Unseelie herceg legyen, és lángszóró volt nála, kölyök. Lor és Kasteo csúnyán megégtek - teszi hozzá Ryodanhez fordulva. Egy átkozott lángszóró! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? A legjobb, amivel elő tudtam állni, egy nyamvadt hajszárító volt. Mostantól nagyobb léptékben kell gondolkodnom! Viszonzom a pillantását. Totál felhúztam magam.
- Nem értitek. Amikor az ágyában voltam, egy halott nőt találtam az ágy meg a fal között! Most engem akar megölni, ti meg hagytátok, hogy megszerezze a kardom! Mit csináljak? Ryodan nem osztja meg velem az átkozott fegyverét, bármi is az! Hogyan védjem meg magam? Semmit sem tudtok jól csinálni? Egyetlen kis kard! Csak erre kellett volna vigyáznotok! És nekünk miért nem jutott eszünkbe a lángszóró? Van valakinek köztetek egy csöppnyi esze, haver? Lángszóró! Zseniális! Lett valami baja a kardomnak? - Mikor voltál Christian ágyában - kérdi halkan Ryodan. Eltátom a szám. - Haver, súlyos szelektív hallásod van, olyan, amitől egyáltalán nem hallod a lényeget! Kit érdekel, mikor voltam a hülye ágyban? Hogy a fenébe ölted meg Bársonyt? Eltitkoltad előlem! Meg kellene tanulnod, hogy osztozkodj a fegyvereiden! - Mikor. Van valami abban, ahogy kiejti ezt az egy szót, beleborzongok, pedig nem könnyű hatni rám. - Nem egy boltban öltöztem át! Tessék, lőj le! Szükségem van a kardomra. Mit fogsz tenni, hogy visszaszerezd? Még sosem láttam, hogy így kisimult volna az arca. Mintha minden érzelem lefagyott volna róla. Még sosem hallottam ilyen halkan és lágyan beszélni. - Vidd vissza a Chester'sbe, és zárd be. Elmegyek a kardért. Árnyék zord képet vág. Mint a saját személyes kaszásom. Hát nem! A zsebembe csúsztatom a kezem. Kihúzom a gránát biztosítószögét. Számolni kezdek, mert jól kell időzítenem. Engem aztán sehová sem zárnak be! Dani Mega O'Malley-t nem dugják többé ketrecbe. Egy hajszálnyival azelőtt, hogy felrobban, eléjük hajítom a járdára. Csodás, Árnyirtó villanás kíséri a detonációt, Táncos ezt nekem találta ki. - A fenéket szerzed meg! Teljes erőből turbóra kapcsolok, és elhúzok onnan.
Mert egy lépéssel közelebb vagyok a szakadék szélékez, és nemsokára megtörök Szerintem személyes csúcsot döntöttem. Nagyon motivált voltam. Sosem látott kifejezés ült ki Ryodan arcára. Még annál is rosszabb volt, mint amikor kinyírtam azokat a tündéreket a Chester'sben, és bezárt a föld alá. Sokkal rosszabb. Száguldás közben azon gondolkodom, hogyan cseszi el az életemet attól a pillanattól fogva, hogy a víztornyom tetejére tette a lábát, és közölte, van számomra egy megbízása. Azt hiszem, kiismertem. Szerintem azért olyan mérges Christianre és Táncosra, mert aggódik, hogy lesz egy szuperhős barátom, aki végigrugdossa Dublinon, és összetépi azt a mocskos kis szerződést, amelyet aláíratott velem. Nem akarja, hogy bárki más közel kerüljön hozzám, mert akkor nem használhatna a saját céljaira. Christian fizikailag veszi fel vele a versenyt, Táncos meg agyilag döngölné a földbe. Nem érti, hogy nem vágyom semmilyen szuperhős barátra. En magam leszek az a szuperhős, aki képes lesz végigrugdosni Dublinon. — Ó, édes átkozott nap - sóhajtom elragadtatottan, csokival a számban, és már előre várom. A mogyoró és a csoki megakad a torkomon, és szinte nyelni sem bírok. Az utóbbi időben túl sok csokit eszem, mert sokat vagyok úton, és csak ez van kéznél. Nagyon vágyom már egy kis só után. Néha, amikor túl sok cukrot eszem, megszállottan sóvárgok anya kukoricás marhahúsa és káposztája után, az általa sütött friss, rozmaringos kenyérrel meg krumplival és metélőhagymával, és... Szent Ashleagh-vízesés, ösz-szefut a nyál a számban! Besietek egy vegyesboltba. Üres. A három háztömbbel északabbra fekvő Paddy's Stop 'n' Góba tartok. Üres. Tíz tömböt sietek délre a Porter'sbe. Ezt is teljesen kisöpörték. Mit nem adnék egy zacskó chipsért! Energialöket szempontjából semmit sem ér, de isteni az íze! Gyakorlatilag folyik a nyálam, annyira ki vagyok éhezve valamire, ami nem csoki. Egy doboz babra. Atya ég, még a tonhal is feldobna! Túllépek rajta. Elpocsékolt energia. Most nincs másfajta ennivaló, és egyvalamit megtanultam abban a ketrecben: úgy teszünk, mintha lenne, amit szeretnénk, vagy nem gondolunk rá. Ha tettetjük, akkor legyen valóságos, élvezzük ki minden egyes kis részletét, lédús ízét, illatát, tapintását. Ilyesféle kényeztetésre most nincs időm. Egy őrült Unseelie herceg a saját kardommal vadászik rám. Egy night-club dilis tulajdonosa azt hiszi, el kell intéznie valamit a kedvemért, és ehhez be akar zárni. A vérszomjas egykori legjobb barátom el akar kapni. És egy Jégszörny mindenféle ártatlant gyilkol. Az első hárommal megbirkózom, Dublinnak pedig tudomást kell szereznie az utolsóról! Számos olyan hely van a városban, ahol kinyomtathatom a lapomat. Tudom, hogy nincs sok időm, mert Ryodan hamar meg fogja találni az összeset. Az is elég, ha csak ezret sikerül kinyomtatnom és kiragasztanom, onnantól kezdve gyorsan terjednek a hírek. Majd utána foglalkozom azzal, hogyan szerezzem vissza a kardom Christiantől. A régi Bartlett-féle épület felé tartok a Liffey folyótól délre. Átsuhanok a Félpennys hídon, majd a folyóval párhuzamosan süvítek tovább. Csillagok szikráznak a víztükrön: olyanok, mint a jégkristályok egy ezüstcsúszdán. Minden ebben az új, tündéri eredetű, levendulalilás-fémes
árnyalatban játszik. Néhány másodperc múlva berobbanok a kétszárnyú ajtón, az asztalra dobom a hátizsákom, bemelegítem a nyomdagépet, és a kezemet fújom, hogy felmelegedjen. Üzembe helyezem a mininyomtatót, és csatlakoztatom a telefonom, hogy kinyomtassam a nap folyamán készített képeket. Ügyetlenkedem, mert fázik a kezem. Szerintem a Jeges kezdi összekutyulni az időjárásunkat. Májusban általában négy-tizenöt fok van. Ráadásul nekem melegem szokott lenni, mert mindig futva közlekedem. De most egész nap fáztam. Úgy érzem, legfeljebb nulla-mínusz öt fok van. Bárcsak nekem is lenne egy kandallóm, mint Macnek a könyvesboltban. Hetek óta kerülöm azt a környéket. Elviselhetetlennek találom a gondolatot, hogy lássam, ahogy az életét éli, miközben tudom, hogy a számára halott vagyok. Tudom, hogy soha többé nem teszem be a lábam az üzletbe, nem nevetünk együtt, nem érzem azt, hogy tartozom valahová. Bárcsak nekem is lenne egy olyan helyem, mint Macnek a Barrons Könyvek és Apróságok. - Kívánságok. Lovak. Átkozott időpocsékolás. - Gyerekként sokat voltam egyedül. Éjjelente néha, amikor már semmi sem ment a tévében, magamban beszélgettem, hogy megtörjem a csendet, amely tízszer akkora volt, mint a házunk. Szórakoztató voltam, mindig naprakész a hírekből, mert állandóan egy ketrecből néztem őket. Talán ekkor szerettem meg a hírek terjesztését. Rengeteg mondanivalóm volt, de nem akadt senki, aki meghallgatott volna. Most itt van nekem az egész város! Miközben a lapon dolgozom, egyfolytában mondom a magamét, és főleg a jelenlegi körülmények miatt dühöngök. Nincs időm olyasmit írni, ami tényleg szórakoztató, pedig minden számnál nagyon igyekszem, mert az összes valamirevaló író tudja, hogy a hátsójuk megmentéséhez szükséges információkon túl kenyér és cirkusz kell a népnek. Különben nem olvassák el. Amikor kilencéves voltam, egy egész sorozat ment a tévében arról, hogyan írjunk, és hogyan érjük el, hogy az emberek mindig elolvassák az alkotásunkat. Teljesen lenyűgözött, mert tudtam, hogy egy nap megírom az emlékirataimat. Nem is sejtettem, hogy mindössze tizenhárom évesen már lapot fogok kiadni, tizennégy évesen meg könyvet!
Dani Hírmondó ÚJ SZÖRNYETEG GARÁZDÁLKODIK DUBLINBANÜÜ Több száz embert mészárolt le a JEGES!!! TUDJATOK MEG MINDENT RÓLA! EGYÉBKÉNT NEM VAGYOK VÉDTELEN. HA MÉGIS AZT HISZITEK, TEGYETEK PRÓBÁRA. CSAK RAJTA! MINDENFÉLE TITKOS FEGYVER LAPUL A TARSOLYOMBAN! Tőlem hallottátok először, senki mástól! Egy nagy, csúnya Unseelie garázdálkodik Dublinban, és halálra fagyasztja az embereket. Nem igazán kaptok figyelmeztető jeleket, hogy a közeletekben van. Eddig templomokat, pubokat, fitnesztermeket, raktárakat, vidéki udvarokat és az utca kellős közepén lévő helyeket vett célba. Számára egyetlen hely sincs túl messze! Legyetek nagyon óvatosak. Legjobb esetben, ha nagyon figyeltek, valamiféle csillogó pontot láttok majd a levegőben, aztán feltárul egy nyilás, köd gomolyog elő belőle, és felbukkan a szörnyeteg. Mindössze két másodpercen belül AZONNAL megfagyaszt és MEGÖL mindent, ami az útjába kerül, aztán eltűnik. Húzzátok meg magatokat, ne menjetek ki az utcára! Tájékoztatlak a fejleményekről, Dublin. Ó, és ha ráakadtok egy megfagyott helyszínre, ne menjetek a közelébe - fel szoktak robbanni! — Nem éri meg. Majdnem kibuggyanok a bőrömből, mint egy darabka fogkrém, amelynek túl erősen nyomták meg a tubusát. Arra számítottam, hogy Ryodan talál rám először. Turbóra kapcsolok. És Christianbe útközöm. - Már tökéletesen tudok teleportálni. Soha többé nem fogsz lehagyni. Kurvára idegesített, hogy képes voltál elszökni előlem. De ennek vége. - Amikor szorosan a derekamra fonódik a keze, igyekszem kiszabadítani magam, de olyan, mintha acélsatuk szorítanák a testem, és a csontjaimig hatolva rögzítenének. Felnézek rá. Látom a nyakpánt halványan fénylő körvonalát. A szeme színejátszó tűzben ég. Ha az őrületnek van színe, ott kavarog benne. - Emberek - jegyzi meg hűvösen. Sápadt arca olyan, mintha jégből faragták volna. Éjfekete haj övezi. Ragyogó tetoválások sietnek felfelé a nyakán, az állkapcsa körül, le a testén, és kaleidoszkópszerű vihar tombol a bőre alatt. - Csenevészek. Ostobák. A saját árnyékuktól is félnek. Miért foglalkozol velük? Miért vesztegeted rájuk az idődet? Te ennél sokkal többet érsz. - Haver. En is ember vagyok. Add ide az átkozott kardom. Nem a tiéd. - Nem, nem vagy. Nem vagy ember. Olyan vagy, amilyennek a fajodnak kellene lennie. Közelebb hajol, a hajamba szagol, és felsóhajt. - Kurvára maradj távol Ryodantől. Átkozottul utálom, amikor olyan illatod van, mint neki. Felfordul tőle a gyomrom. Lázasan gondolkodom, hogyan másszak ki ebből. A kardommal. Nála van valahol? Lejjebb siklik
a pillantásom, a teste alsó részére sandítok. Nem akarom elárulni magam. Sehol sem látom. Farmert, túrabakancsot és krémszínű halászpulóvert visel, amely a korábbinál sokkal szélesebb vállra feszül. Azért szélesebb, hogy megtartsa a kialakulóban lévő szárnyait? Hiányzik neki a régi énje? Ezért öltözik így? Sehol semmi nyoma, hogy fegyver lenne nála, de neki nincs is rá szüksége. O maga is fegyver. Az egész pulóvere tiszta vér. Nem akarom tudni, miért. - Te is ember vagy, emlékszel? - Az agya egy része nyilván nem felejtette el. Az Unseelie hercegek ritkán viselnek ruhát. - Már nem, Dani, drága kedvesem. Tudod, miért vagyok ebben ilyen biztos? Mert hazugságdetektor vagyok. Amikor azt mondtam, hogy „ember vagyok", hallottam, hogy ez nem igaz. - Őrület bujkál a nevetésében. - Az vagy, aki lenni akarsz - mondom. Hirtelen nem kapok levegőt, mert a keze felsiklott a bordáimon, és olyan erősen szorít, hogy úgy érzem, mindjárt összeroppant. - SOHA a kurva életben nem választottam volna ezt! - Au! Vegyél vissza a hangerőből, Christian! És ez fáj! Azonnal elenged. - Jól vagy? Vérzik a füled? Az utolsó nő füle vérzett. Az orra is. És a... hát, most már mindegy. - Engedj el. Dolgom van. - Nem. - Nézd, ha meg akarsz ölni, essünk túl rajta. - Az arcom elé emelem mindkét öklöm. - Védd magad! Rám mered. - Miért tenném? - Helló, Mister Halottnőt-tartok-az-ágyam-mellett! - Én próbáltam megmagyarázni, de nem akartál meghallgatni. Elfutottál előlem. Miért menekültél el? Hát nem mondom mindig, hogy sohasem bántanálak? - Te ölted meg? - Nem. Ránézek. Nem kell hazugságdetektornak lennem, hogy tudjam, hazudik. Láttam a szeme bűnös rebbenését. - Fuss neki még egyszer. - Rendben. Oké. Én öltem meg. De nem szándékosan. És nem öltem meg, nem öltem meg. - Értem. Ha nem ölted meg, nem ölted meg, minden rendben van. - Tudtam, hogy megérted - mondja, mintha nem csak hülyéskedtem volna az előbb. Nem tudom, észreveszi-e még az emberi érzelmek apró kis árnyalatait. Szerintem már túlságosan
átváltozott. - Csupa fül vagyok. Vállat von. - Nincs sok mondanivalóm. Egyszer csak meghalt szex közben. - Csak úgy? - Csak úgy. Átkozottul különös. Nem tudom, mit tettem. - Nem volt véletlenül a nyakán a kezed, vagy nem volt benne mondjuk egy kés? - Nem. Ezért őriztem meg a testét. Meg akartam vizsgálni, hogy kiderítsem, mi történt, és hogy többé ne fordulhasson elő. Nem bírom ki szex nélkül az életem hátralévő részét. Alig sikerül néhány átkozott órán keresztül meglennem nélküle. Az egyik pillanatban még remekül érezte magát, ahogy én is, nagyon dögös hang jött ki a torkán, miközben én... elnézést, ezt valószínűleg nem akarod hallani. Nem akarlak féltékennyé tenni. Aztán egyszerűen nem mozdult többé, és el sem tudod képzelni, mennyire felkavaró volt. Vagyis nagyrészt az volt. De nem teljesen. Szerintem felizgatta az Unseelie-t, akivé válok, mert amikor már nem mozgott, olyan volt, mintha... - Túl sok információ! Nem hallak! - Dúdolni kezdek, hogy ne halljam. Féltékeny? Miről beszél? - Valami elterelte a figyelmemet, és otthagytam az ágyon, hogy majd később megnézem. Aztán rád találtam, majdnem elvéreztél, és hazavittelek. Nem akartam, hogy meglásd és felizgasd magad. Azután akartam kideríteni, mit tettem vele, hogy elmentél. - És megtetted? - Még mindig nem tudom. Egyetlen sérülést sem találtam rajta. Azt hittem, biztos túl durva voltam, és felsértettem belülről, de ha így volt, azt hinné az ember, hogy külső sérülései is vannak, de nincsenek. Talán megnézhetnéd. Gondoltam boncolásra, de egyetlen halottkémet sem ismerek. Hát te? Úgy hangzik, mintha teljesen hétköznapi kérdés lenne. Mintha nyomozna egy gyilkosság ügyében, nem pedig ő követte volna el. - Nem. - Kíváncsi vagyok, mennyire őrült. - Zavar, hogy megölted? Döbbentnek tűnik. - Természetesen! Senkit sem akarok megölni. Vagyis... ez nem teljesen igaz. Akarok ölni. Sok mindent. Az utóbbi időben főként Ryodant. Ha arra a faszfejre gondolok, órákra bele tudok feledkezni a vérszomj jótékony ködébe. - Ezzel nem vitatkozom. - Együtt érzek vele. - De nem teszem. Legalábbis eddig nem tettem. És ha nem jövök rá, mit csináltam, nem tudom megakadályozni, hogy újra előforduljon a jövőben. - Hol a kardom - kérdem kérdőjel nélkül, mint Ryodan. Kezdem érteni, miért csinálja ezt. Ez nem kérdés, hanem finom követelés. Az emberek ösztönösen, meggyőződésük ellenére válaszolnak. Ryodan már csak ilyen, mindig jól keveri a kártyákat.
Christian mosolyog, és egy pillanatra meglátom, ki volt korábban. Most, hogy szinte teljesen Unseelie herceggé vált, jobban tudok olvasni az arckifejezésében. Szerintem nem mindig küzdenek az izmai azért, hogy másik arcot formáljanak. Ragyogó, szinte hódító a mosolya, bár nem teljesen. Olyan ember mosolya ez, aki bármelyik nőt megkaphatja, de közben meg is ölheti. - El kell ismerned, hogy a lángszóró átkozottul zseniális ötlet volt, nem? Kirobbantottam a kardot a jégcsapból, és megsütöttem Ryodan embereit. Nekik még csak eszükbe sem jutott. Kibaszott hülyék. Ha akarsz valamit, hát vedd el. - Megsérült a kardom? Álljunk csak meg! - Feltűnik valami, és el sem hiszem, hogy eddig észre sem vettem. - Nem érzem, hogy Pri-yává. változtatnál. - Rájöttem, hogyan fogjam vissza magam. Ugyanolyan köny-nyen rá is kapcsolhatok. Csak ennyit kell tennem. Nagy erővel rám tör a vágyakozás, és olyan kínos hangot hallatok, hogy meg tudnék halni szégyenemben. Nem engedi, hogy a földre zuhanjak, megtart, a derekamra fonja a kezét. - Ne nézz így rám. Másrészről viszont igenis nézz. Igen. Igen. Pontosan így. Hercegnő, elpusztítasz. - Hagyd abba, Christian! Én akarom megválasztani az első alkalmat! A földre rogyok, és kábán pislogok. Christian eltűnt. Most, hogy már nem fog, összecsuklom, mint egy nedves kartondoboz. A földön ülve körülnézek, de nem látok semmit. Próbálom kitisztítani a fejem. Vagy tényleg elment, vagy csak megint visszafogja magát. De az utóhatásait még mindig érzem. Valahonnan a fejem fölül, a gerendák irányából száll felém a hangja. - Az első alkalom? Egész biztos voltam benne, de szeretem tőled hallani. Várni fogok. Én is azt szeretném, ha te választanád meg az első alkalmat. Kapsz tőlem csokoládét és rózsát. Lesz zene és édes csókok. Minden, amiről a lányok álmodoznak. Azt akarom, hogy tökéletes legyen számodra. Pipacsvörös leszek. Rajtam kívül senki, de senki nem beszélhet a szüzességemről! - Felejtsd el a szüzességem elvesztésére szőtt terveimet! Semmi közöd hozzájuk. - De igen, és egyedül csak nekem. De nem kell erről beszélnünk. Még nem. Ügy érzem, mintha fejbe kólintottak volna egy serpenyővel. Most szórakozik velem? Christian a félig őrült Unseelie hercegi agyával úgy döntött, hogy mondhatni a fiúm lesz, méghozzá az első? Haver, tizennégy éves vagyok, ő meg a sötét tündérek hercege! És legalább tíz évvel öregebb nálam! Már nyitom a szám, hogy elküldjem a fenébe és tisztázzam a dolgokat, amikor eszembe jut, hogy talán nem is olyan rossz, ha teljesen odavan értem egy Unseelie herceg, így nem szólok semmit. Lehet, hogy nehezen kezelhető, de minden fegyver jó fegyver, és a pórázon vezetett Christian lenne a legjobb fegyver. Különösen Ryodan ellen. A kérdés csak az, rá tudom-e rakni a pórázt? És ha igen, képes leszek-e irányítani, ha arra
kerül a sor? Gondosan megválogatom a szavaimat. Herceg, ráadásul hazugságdetektor. Ha rá tudnám rakni a nyakörvet, bármire képes lennék! Olyan lesz, mintha aknamezőn táncolnék. Lenyűgözőnek találom a kilátásokat. Milyen nagyszerű módja annak, hogy próbára tegyem magam. - Köszönöm, hogy megértesz, Christian. - Szívesen. Vagyis nem szívesen. De megbirkózom vele. Egyelőre. - A többi Unseelie herceg megrémít. - így van rendjén. Két lábon járó rémálmok! El sem hinnéd, milyen beteg dolgokat művelnek. Én észreveszem az iróniát, ő nem. Az egyik pillanatban tisztában van vele, hogy Unseelie herceg, a következőben meg úgy viselkedik, mintha a legtávolabb állna tőle. Nem felelem, hogy de igen, haver, mert te is beteg dolgokat művelsz. A kritika nem lendítené előre az ügyemet. - A kardom nélkül nem érzem magam biztonságban. - A plafon felé sandítok. A Bartlett-féle épület az átalakítás előtt raktárként működött. Amikor birtokba vették, szabadon hagyták az acélgerendákat. Sehol sem látom Christiant odafent. Aztán ott áll előttem, és hivatalosan, mélyen meghajol. - A kardod, mylady. A mennyet és a földet is feldúltam volna, csak hogy visszaszerezzem neked. - Két kézzel nyújtja felém. Amikor rám néz, viszonzom a pillantását, és azt latolgatom, mennyi őrület bujkál a szemében. Érzem, hogy nedves a szemem sarka, mintha vérezni kezdene. Erősen megszorítom az orrnyergem. Nem tudom levenni a tekintetem Christianről. A szeme olyan, mintha folyékony ezüst táncolna a szivárványok tetején; a kaleidoszkópszerű tetoválások úgy siklanak a bőre alatt, mint egy mélyben futó folyó, amelybe beleeshetnék, és mélyre merülhetnék. Szédülök. - Ne nézz a szemembe. Elég! - Megragadja az állam, és megráz, hogy megtörje a szemkontaktust. Végigfuttatja az ujjait az arcomon, és amikor véresek lesznek, lenyalja őket. Soha nézz túl sokáig a szemembe. Az emberek nem bírják. - Aztán elmosolyodik. - Majd meglátod, hogy képes vagyok megérinteni a szent tárgyat. Korábban aggódtam, hogy nem fog sikerülni. A kezében tartott Seelie-relikviára nézek, a négy tündértalizmán egyikére, amelyet csak az emberek és a Világos Udvar tagjai érinthetnek meg. El tudnám venni tőle, a szívébe márthatnám a pengét, és örökre megszabadulhatnék tőle. A kardomért nyúlok. Hátrahúzza. - Egy kis köszönet jólesne. - Christian, te vagy a Király. Először megmentetted az életemet, most meg visszaadod a kardom, amikor mások még segíteni sem akartak. - Az a faszfej biztos nem. - Ő tényleg nem - értek egyet, és újra a kardért nyúlok. - Senki sem vigyáz rám úgy, mint te.
- Jaj, átkozottul sejtelmed sincs róla - mondja szinte suttogva. -Belülről látlak téged. - Most már megkaphatom? - Annyira akarom, hogy viszket a tenyerem. Felszegi a fejét, rám néz, aztán pontosan úgy fordítja el a fejét, mint az Unseelie hercegek: mintha nem jól illeszkedne a feje és a nyaka. Beleborzongok. - Eszedbe sem jutna, hogy megölj vele, ugye? - Dehogynem. De nem teszem meg. - Legalábbis most nem. Vakító a mosolya. - Helyes, mert ma éjjel van számodra még egy ajándékom. Tudom, hogy szereted megmenteni az embereket, ezért segítek neked. Tekintsd úgy, mint a számtalan korai esküvői ajándékod egyikét. Csak pislogok. Mi van? Vagy sikerül elrejtenem a megdöbbenésemet, vagy nem veszi észre az arckifejezésemet, mert nyugodtan folytatja. - Az Unseelie hercegek ismerik azt a valamit, ami előbukkant a nyílásból a raktárnál. Úgy hívják, Gh'luk-ra d'J'hai. - Ez meg mi a fenét jelent? - Ráadásul esküvői ajándék? Teljesen begolyózott? - Nehéz lefordítani. Az Unseelie-knek negyvenkilenc szavuk van a jégre, és a d'J'hai szónak van egy olyan finom árnyalata, amelyet nem biztos, hogy értek. Nagyjából annyit tesz, hogy Dérkirály. - Dérkirály — visszhangzóm. - Mi ez? Hogyan lehet megölni? A kard hatásos ellene? - Feltéve, hogy valaki meg tudja közelíteni anélkül, hogy halálra fagyna. - Nem tudom. Azt viszont tudom, hol deríthetnénk ki. Ha van olyan hely, ahol válaszokat kaphatunk, hát ott biztos sikerrel járunk. Fogd a kardod. Nem tetszik, hogy védtelen vagy. És tudom, hogy nem szeretnéd, ha állandóan a nyakadon lógnék. Nem mintha hibáztatnálak érte, most, hogy ilyen szörnyeteggé válok. Két kézzel nyúlok a fegyverem után. Alig bírok magammal. Remegek az izgatottságtól. Christian felém hajol, a két tenyerembe fekteti a kardot. Becsukom a szemem, és elragadtatottan felsóhajtok. A hideg acél súlya a kezemben... jobb, mint amilyen szerintem a szex lehet! Olyan, mintha mindkét karját amputálnák valakinek, és azt hinné, meg kell tanulnia nélkülük élni, aztán ismét visszakapná őket, és teljesen egészséges lenne. Imádom a kardom! Legyőzhetetlenné tesz. Ha a kezemben tartom, egyáltalán nem ismerem a félelmet. Mélyen legbelül, ahol egy kicsit másképp folyik a vérem, mint a többi embernek, megmozdulnak a fogaskerekek, és ismét tökéletesen helyére kerül minden. Eggyé válok a pengével. Teljes egész lettem. - Ó, ez az a nő, aki egy nap lesz belőled - dünnyögi Christian. - Elég szenvedély van benned, hogy irányíts egy hadsereget. Nem mintha nekem lenne. Még nincs. Lehet, hogy szeretnék egy pórázra fűzött Unseelie herceget, de egyvalamit tisztáznunk kell. - Én sosem megyek férjhez.
- Ki beszélt itt házasságról? - Haver, korai eljegyzési ajándékok. Úgy néz rám, mintha én kattantam volna be. - Ki beszélt eljegyzési ajándékokról? - És nem akarok egy Unseelie hadsereget irányítani. - Hadsereget? Dani, kedves, miről beszélsz? Én a Dérkirályról meséltem neked. Jössz vagy sem? Jó élni ezen az éjszakán. El kell kapnunk egy szörnyet. - Rám kacsint. - És ma éjjel nem én vagyok az. Haver. Néha csak ennyit mondhatunk.
Magasra hágok, a szirt szélére lépek, és letekintek a világomra Egy jó vezető ismeri a világát. Én semmit sem tudok az enyémről. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Tudom, hogy százötven kettő lépésnyire attól, ahol most állok és ahonnan kinézek Rowena gardróbszobájának ablakán, van egy békés lugas, formára nyesett fákkal és bokrokkal, egy pavilon, kőpadok, és egy tükörmedence, amelyet az évszázadokkal korábban élt Deborah Siobhan O'Connor Úrnő építtetett, hogy ott meditáljanak a zűrzavaros időkben. Elég messze van az apátságtól, hogy egyedül legyünk, mégis elég közel, hogy gyakran használjuk. Az ezüstös medencét már rég birtokba vették a liliomok levelein üldögélő kövér békák, és az enyhe nyári éjszakákon a régi szobámban, Rowena lakosztálya felett három emelettel és két ajtóval arrébb, sok éven keresztül ringattak álomba lusta bariton hangjukkal. Azt is tudom, hogy négyszázharminchét olyan helyiség található az apátságban, amelynek mindenki ismeri a rendeltetését. Emellett tudomásom van további huszonhárom szobáról a fő szinten, még többről a három másik emeleten, és kétségkívül számtalan olyan helyiség is akad, amelyről egyáltalán semmit sem tudok. A szélesen elterülő épületben rengeteg a rejtett folyosó és a titkos faburkolat, kő, padlólap és kandalló, amelyek elmozdíthatók, ha valaki ismeri a titkukat. Aztán ott van még a Lenti világ. Mindig így tekintettem az apátságra: az Emelet normális, napfény csillog az ablaküvegeken, sütünk, takarítunk, hétköznapi nők vagyunk, és van a Lenti világ, ahol egy sötét város utcái kanyarognak és tekeregnek, folyosókkal, katakombákkal, sírkamrákkal, és csak a jó Isten tudja, még mivel. A Menedék tagjai odalent néha valami mássá válnak, valami ősivé, ami a vérünkben van. Tudom, hogy négyszáz méterrel az apátság mögött áll egy kétszáznyolcvankettő férőhelyes pajta, ahol egykor tehenek, lovak és disznók laktak. Tudom, hogy onnan csak egy rövid séta a tehenészet, amely nagyjából negyven fejőstehénnek adott otthont, és van ott egy hűtött kamra, ahol vajat és tejszínt készítettünk. Tudom, hogy mögötte húzódik öt darab, egyenként tizenhét sorból álló, azaz összesen nyolcvanöt lépcsőzetesen elrendezett zöldségágyás, ahol egykor elég sok minden termett ahhoz, hogy táplálja az apátság több ezer lakóját, a maradékot pedig szerény összegért eladtuk a faluban. Mindezek egy másik világhoz tartoznak. Ez a világ, amelyben most élek, már nem az, amelyet ismerek. Hajnali fél öt van. Még jobban beburkolózom a köntösömbe, és a hosszú árnyékot vető göcsörtös tölgyfákat és a rácsos mintát alkotó ágakon át a füvet keresztül-kasul szabdaló holdfényt bámulom az ablakon keresztül. Az ismerős kert megnyugtató képébe egy olyan veszélyes fizikai aberráció tolakodik, amelyet Mac interdimenzionális tündérkátyúnak, célszerűen rövidítve ITK-nak hív. Olyan, mint egy tölcsér alakú, átlátszó tornádó, fehéres-lilásan fénylik, és tompa, fazettás külseje visszatükrözi a holdfényt. Nappali fényben ezek az áttetsző fazetták nehezen különböztethetők meg a környező tájtól, és tovább nehezíti a helyzetet, hogy rengeteg alakban, összetételben és méretben léteznek. Láttam már olyan ITK-kat, amelyek nagyobbak az apátság mögött elhelyezkedő mezőnknél, és olyanokat is, amelyek kisebbek, mint a kezem. Ez a mostani magasabb, mint egy négyszintes épület, és ugyanolyan széles. Amikor először hallottam Mactől, hogyan hívja őket, kinevettem. Ez nem sokkal azután történt,
hogy megölték a családomat, és megrészegültem a szabadságtól. Életemben először pompásan, mámorosan biztonságban éreztem magam, miközben körülöttem mindenki a szabadon engedett sok új szörny miatt aggódott. Az én szörnyetegeim eltűntek. Előtte még újra megpróbáltak eltávolítani az apátságból: anyám szeme győzedelmesen csillogott az utolsó vasárnapi vacsoránál, és biztos voltam benne, hogy apámmal végre találtak valamit, amit Rowena eléggé akart ahhoz, hogy lemondjon rólam. Az apró Úrnő éveken keresztül bírta vak odaadásomat csak azért, mert bástyaként állt közöttem és a családom között. Az ITK-k már nem viccesek. Soha nem is voltak azok. Ezt a mostanit egy héttel ezelőtt fedeztük fel, miközben egyenesen az apátságunk felé tartott. Napokat vesztegettünk el azzal, hogy nyomon követtük a haladását, és megpróbáltuk kitalálni, hogyan térítsük el. Semmi sem vált be. Egy ITK-t nem lehet csak úgy lefújni az útjáról egy óriási ventilátorral. Én vezetem ezt a gyülekezetet, mégsem vagyok képes arra az egyszerű feladatra, hogy megvédjem az apátságot, és ne engedjem, hogy a tündérvalóság darabkája elnyelje! Az ITK még csak nem is érző ellenség. Csupán a körülmények véletlen összejátszásának köszönheti a létét. Vannak érző ellenségek is, akik miatt aggódnom kell. Gondolkodnak, mohók, nem azok, aminek látszanak, és kétségkívül most is arról a végtelen tudásról és hatalomról beszélnek, amelyről már az egész világ tudja, hogy az erődünk alatt őrizzük bezárva, és amelyet kétszáznyolcvankilenc megvetendően alkalmatlan nő őriz, hétévestől egészen a százkét éves Tanty Annáig. Én tartozom felelősséggel értük. Rám bízták őket. Nem látok olyan végkifejletet, amelyben szerencsétlen módon le ne mészárolnák mindet! Még több sidhe-látóra van szükségem. Meg kell erősítenem a sorainkat. Tegnap éjjel, amikor már csak ezerhatszáz méterre volt az apátságtól, az ITK köré gyűjtöttem a lányaimat. Kilencvenkilenc százalékos biztonsággal meghatároztuk a pályáját: az otthonunk felé tart. A kérdés csak az, mennyit fog rögtön elnyelni a Rowena lakosztálya mellett fekvő déli kápolnából, és vajon a földdel teszi-e egyenlővé az apátság minden négyzetcentiméterét, vagy itt-ott törmelékkupacok és talán izzó, tűzforró fal marad utána. A sebessége alapján közel egy órába telik, amíg végighalad az épületen. Képesek voltunk ilyen pontosan kiszámítani a pusztítás idejét és pályáját, mert már több száz kilométernyi finom fekete hamut hagyott maga után. A felperzselt földet mély barázdák szabdalják. A nagy épületekből apró, posztapokaliptikus parázshegyek maradtak. Az ITK, ez a sodródó krematórium, amely össze fog ütközni az apátságunkkal, egy tűzvilág darabkája, tomboló pokol, amely képes azonnal hamuvá változtatni a betont. Ha a falaink közé hatol, elvesztjük az otthonunkat. Arról nem is beszélve, mit tehet ez a forróság azzal az erődítményünk alatt őrzött bizonyos jégtömbbel. Megpróbáltuk varázsigékkel befolyásolni, eltéríteni, elpusztítani, helyhez kötni. Az egész napot azzal töltöttem, hogy átlapoztam a régi könyveket, amelyeket Rowena a hálószobájában lévő könyvtárban tartott, noha egész biztos voltam benne, hogy semmi értelme. Még nem találtam rá a valódi „könyvtárára". Ezt is tudom, mert a válságos időkben olyan könyveket láttam nála, amelyeket sehol sem találunk. Egyelőre. A lányaim végül zokogtak. Melegünk volt, kimerültünk, és hamarosan hajléktalanná válunk. Mindent megpróbáltunk, amit csak tudtunk. Aztán megjelent egy fekete Humvee, egy katonai dzsip, és Ryodan három embere szállt ki belőle.
Margery társaságában. A férfiak megparancsolták, hogy vonuljunk biztonságos távolságba. Számunkra érthetetlen fekete mágiával, alig húszméternyire a falainktól a földhöz rögzítették az ITK-t, amely azóta sem mozdul. Megnyugtattak minket, hogy itt marad mozdulatlanul az idők végezetéig. - De nem akarom, hogy itt legyen! - tiltakoztam. - Mihez kezdjek vele? Nem tudnánk elvinni? Úgy néztek rám, mintha öt fejem lenne. — Asszony, megmentettünk a biztos pusztulástól, te meg kritizálod a módszerünket? Használjátok szemétégetőként ezt az átkozott valamit. Égessétek el benne a halottaitokat meg az ellenségeiteket. A főnök örülne, ha lenne egy ilyen a Chester's közelében. Ez a tűz sohasem alszik ki. - Akkor vigyétek oda! — Csak úgy tehetnénk meg, ha elvágnánk a kötelet. Akkor viszont egyenesen keresztülhaladna az apátságon. Örülj, hogy Ryodan nem akarta megtartani magának, különben feláldozta volna ezt a helyet. Dublin a falaitok túloldalán van. Legyen nyitva az ajtó. Ryodan néhány nap múlva eljön, és megmondja, mivel tartozol neki. Távozásuk után Margery a levegőbe ütött az öklével, és azt mondta, ünnepeljük meg, hogy elhárult a veszély, életben maradtunk, és tovább harcolhatunk. A lányaim örvendezve, ujjongva gyűltek köré. Én csak álltam ott, miközben lökdöstek, és elfeledkeztek rólam a zűrzavarban. Ryodan néhány nap múlva eljön. Hogy megmondja, mivel tartozom neki. Évek óta rejtőzöm e falak mögött, és igyekszem a lehető legjelentéktelenebb lenni. Nem követelődzöm. Szeretném, ha levegőnek néznének. Boldog voltam, ha a mezőn sétáltam, Seanról és a közös jövőnkről álmodoztam, tanulmányoztam a sidhe-látók mágiáját, alkalmanként szelíd bölcsességgel irányítottam a lányokat, és áldottam Istent azért, amim van. Szeretem ezt az apátságot. Szeretem ezeket a lányokat. Megfordulok, és elmegyek Cruce átlátszó víziója mellett, amely azóta figyel a gardróbszobám díványán ülve, hogy a boszorkányok óráján, négy és fél órával ezelőtt megszólaltak a harangok. Szárnya van, és olyan meztelen, amilyen csak ő lehet. Megtörlöm a homlokom egy kendővel, felitatom az utóbbi időben állandósult izzadságréteget. Mivel Sean tegnap éjjel nem tudott eljönni, már két napja nem aludtam. Cruce, hogy ne figyelhessek másra, megtalálta a módját, hogy ébren is gyötörjön. Jelenleg szerencsére csak arra képes, hogy halványan kivetítse magát. Nem tud beszélni, nem tud megérinteni. Különben biztos megtette volna. Alig akad meg rajta a pillantásom. Öltözködni kezdek. Tegnap este az első unokatestvérem jobb vezetőnek bizonyult nálam. Mert nem ismerem a világom. Ideje változtatnom ezen. *
A Dublinba vezető autóút hosszú és néma. Már nincsenek rádióállomások, és nincs telefonom vagy iPodom. Fárasztó nap volt. Margery irányította az apátságot, mintha ő lenne a főnök. Kihasználta, hogy agyondicsérték, mert az utolsó pillanatban megmentett minket, lázító frázisokkal tűzdelte tele bántó beszédét azzal kapcsolatban, milyen sokszor vallottam kudarcot, és fel akarta tüzelni a lányokat, hogy úgy érezzék, ugyanúgy korlátozom őket, ahogy Rowena. Ahogy őt figyelem, az jár a fejemben: Háborúba vezetnék kevesebb mint háromszáz gyereket, fiatal lányt és idősödő asszonyt? Később neki is megmondtam. Okosan, keményen kell küzdenünk, nem vakmerően. Az okos és kemény harccal otthontalanná váltunk volna, vágott vissza. A vakmerőségnek köszönhetően áll még az apátság. Ebben igaza van, de nagyobb ellentét feszül közöttünk, és a lányaim sorsa a tét. Ö nem törődik velük. A hatalom megszerzése érdekében a halálba vezetné a sidhe-\ixó\azt, mert az irányítás számára nem más emberek jólétéről szól, csupán a sajátjáról. Milyen ironikus: önmagával van elfoglalva, és ez karizmatikussá teszi olyan szempontból, amilyenből én nem vagyok az. A városba menet azon töprengek, szükségem van-e arra, hogy elbűvölő legyek, amikor a lányokat irányítom. Nyilvánvaló, hogy döntenem kell: lemondok a vezetésről, vagy olyan sok szempontból változom meg, hogy az sem biztos, túlélem-e. Nem sokkal tíz után érek a Chester'sbe, és megdöbbenve látom, hogy három elpusztított háztömb mentén húzódik a sor. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen sok fiatal maradt életben Dublinban, vagy hogy itt találom őket sorban állva, mintha csak egy szokásos kedd este lenne, ez pedig itt az új Temple Bar negyed. Hát nem tudják, hogy a világ megfertőződött és haldoklik? Nem érzik az apokalipszis lovasainak közeledtét és a lovak dübörgő patáit? Az egyik lovas már elvesztette a lovát, de mielőtt eljöttem, csábítóan mosolygott rám a díványról. Egy másik most születik újjá. Hamarosan megint négyen lesznek. Egy sikátorban hagyom az autót, és lemondóan beállok a sor végére: a minden bizonnyal egész éjszaka tartó várakozás lecke lesz számomra az új világommal kapcsolatban. Épphogy elkezdek odaköszönni új társaimnak, amikor egy kéz fonódik hátulról a felkaromra. - Ryodan most akar látni. Az egyik embere az. Magas, izmos, sebhelyes, akár a többi. A sor elejére kísér, miközben a többiek tiltakoznak és ajánlatokat tesznek, a flörtölőstől a groteszkig. Ahogy leereszkedünk a klubba, pajzsot emelek empatikus szívem köré. A zene a zsigereimben dübörög. Mélyen belém marnak az érzelmek, hiába is próbálok másra figyelni. Micsoda puszta éhség, micsoda fájdalmas vágyakozás a kötődés és a fontosság érzése után! De rosszul közelítik meg a dolgot. Látom, mit jelent az őrület: a Chester'sbe járni, itt keresni a szeretetet. Miért nem víz után kutatnak a sivatagban? Jobban járnának, ha kifosztanának egy vaskereskedést, és közben egy másik fosztogatóval való találkozásban reménykednének; akkor legalább tudnák, hogy az illető felelősségteljes, ügyes ember, aki újjá akar építeni valamit. Vagy raboljanak ki egy könyvtárat! Mindenki jó ember, aki olvas. Keressenek egy közösséget, amely imádkozással tölti az idejét; az egész városban elszaporodtak az ilyenek. Mindenki, aki mellett elhaladunk, látszólag boldogabb a többieknél, de én mindent érzek: a fájdalmat, a bizonytalanságot, az elszigeteltséget, a félelmet. A legtöbbjük nem tudja, hogyan marad életben, ha véget ér az éjszaka. Néhányan olyan sok szerettüket veszítették el, hogy már nem is érdekli őket. Elszigetelt, üres házakban és épületekben élnek, ahol nincs televízió,
és nem tudják nyomon követni, milyen állandóan változó fenyegetések lesnek a világra. Az elsődleges motivációjuk egyszerű: nem akarnak este egyedül aludni. Olyan emberek, akik egy képernyő segítségével nemrég még bármit megtudhattak, amit tudni akartak. Most viszont, hogy elvesztették a külső burkukat és átszakadt a védelmük, csak sodródnak, és csúnyán feldőlnek. Nem tehetek róla, de azon tűnődöm... Tudnék hatni rájuk? Vajon összeterelhetném, és egy cél érdekében átformálhatnám őket? Beleszédülök a gondolatba. Nem sidhe-látók... de fiatalok, erősek, és befolyásolhatóak. Egy nő táncol mosolyogva a férfiak és az Unseelie-k gyűrűjében, és tettetett eksztázisban veti hátra a fejét. Ahogy elhaladunk mellette, gyors bepillantást nyerek a szívébe, és tudom, hogy azt hiszi, soha egy férfi sem fogja szeretni, ha nem éri el, hogy az illető mindig jól érezze magát vele. Lemondott arról a jogáról, hogy szükségletei és vágyai legyenek, és csak egy szerető szükségleteit akarja kielégíteni. Ha feltűnő, mint egy pillangó, és olyan buja, mint egy nőstény oroszlán a párzási időszakban, akkor dédelgetni fogják. — Ez nem szerelem - jegyzem meg, mikor elhaladunk mellette. — Ez csak üzlet. Meg kellene kérned az árát. Kapnod kellene valamit cserébe. Fiatalabb koromban egytől tízig tartó skálán értékeltem, menynyire törtek meg az emberek. Ez a lány hetest kapna. Begyógyulhatna a szíve, de ehhez egy nagyon odaadó férfira és sok időre lenne szüksége. Ez csak keveseknek adatik meg. Még kevesebben vannak azok, akik lelki társak, mint Sean és én. Amikor felmegyünk az első emeletre, lenézek a kisebb klubokra, és megpillantom a katolikus iskolás egyenruhába öltözött Jót. Nem tetszik a hitem kigúnyolása, és továbbra is nyugtalanít a döntése, hogy itt dolgozzon, de szenvedélyesen érvelt, és nagyon elkötelezte magát, hogy a legjobb forrásból gyűjtsön információkat. Még nem mondott semmi olyat, amitől úgy érezném, megérte ideengednem ebbe a fertőbe. Tudok valamit az emberekről: olyanokká válunk, mint akikkel és amikkel körülvesszük magunkat. Jó emberek között könnyű jónak lenni. Rossz emberek között könnyű rossznak lenni. A lépcsősor tetején visszatér a pillantásom abba a kisebb klubba, ahol a pincérek csak szűk fekete bőrnadrágot és csokornyakkendőt viselnek, szabaddá téve lebarnult, izmos testük nagy részét, vagy más esetekben igencsak pucér keblüket. Itt csak olyanokat alkalmaznak, akik elképesztően jól néznek ki. Eláll a lélegzetem. Az egyik pincérnek gyönyörű háta és hosszú végtagjai vannak, és szépen mozog. Órákon keresztül el tudnám nézni, ahogy jár. Nő vagyok, és értékelem, ha egy férfinak szép a háta. Megkönnyebbülést érzek, hogy nem Cruce az. Nem rontott meg annyira, hogy már ne találjam vonzónak a halandó férfiakat. Kísérőm végigvezet egy sima üvegfalú folyosón, amelyet csak a szinte nem létező illesztések tagolnak. A fenti szobák mindegyike kétirányú üvegből készült. Az egyes szobák megvilágításától függően belátni kívülről, de kifelé nem látni, vagy fordítva. Hallottam már Danitól, hogyan néznek ki a Chester's felső szintjei, ezért tudtam, hogy átlátszó üvegpadlóra számíthatok, de számítani rá és járni rajta nem ugyanaz. Az emberek nem szeretik látni, mi van alattuk. Ugyanakkor itt, a klubban mindenkit arra kényszerít a tulajdonos, hogy a birodalmában tett minden lépésnél lássa, mi húzódik odalent. Számító, veszélyes alak. És ma idejöttem, hogy megtudjam, mivel tartozom neki, megfizessem, és túl legyek ezen az egészen. A kísérőm megáll egy látszólag egybefüggő üvegfal előtt, és ráhelyezi a tenyerét. A hidraulikus rendszerrel működtetett üvegpanel sziszegve csúszik oldalra. A fickó a kezét a nyakamra téve betol az elsötétített szobába. — Rögtön jön a főnök.
Minden oldalon, fent és lent is kilátok. Ryodan ebből az üveg sasfészekből szokta szabad szemmel és kamerával tanulmányozni a világát. Körben a mennyezeten több száz apró monitort helyeztek el három sorban. Végigsiklik rajtuk a pillantásom. Minden helyiséget figyelnek szinte minden szögből. Vannak annyira mocskos szobák és termek, hogy nem is tudtam ilyen erkölcstelen tevékenységek létéről. Ezt a világot kell megismernem, ha én akarom vezetni a lányaimat. Sziszegve kinyílik mögöttem az ajtó, de nem szólok semmit, csak várom, hogy Ryodan szólaljon meg először. Amikor nem teszi, megpróbálom az empatikus képességem segítségével kifürkészni az érzéseit. Rajtam kívül senki sincs a szobában. Rájövök, hogy valaki biztos kinyitotta az ajtót, majd amikor engem látott idebent Ryodan helyett, elment. Tovább figyelem a képernyőket, lassan fordulok, és közben magamba szívom az arcokat, a tetteket, a felajánlásokat. Úgy kell megismernem az embereket, ahogy korábban még soha. Apró, akaratlan sikoltás szakad ki belőlem, amikor megérzem a kezet a vállamon. Rémülten hátrapördülök, a mellkasának csapódom, majd Ryodan gyengéden átölel. Megszólalnék, de tudom, hogy csak dadogni lennék képes. Senki sem volt velem a szobában. Nem hallottam, hogy újra nyílt volna az ajtó. Akkor meg hogyan került ide? - Csak nyugodtan, Katarina. Nem azért mentettelek meg tegnap éjjel, hogy ma ártsak neked. Kiismerhetetlen arcot látok magam előtt. Azt mondják, hogy ennek az embernek csak három arckifejezése van: gúnyosan derűs, udvarias távolságtartó és dühös. Azt mondják, hogy aki meglátja rajta a haragot, az halott ember. Használom az empatikus képességem. Egyedül vagyok ebben a szobában. Nem találok szavakat. Úgy döntök, azt mondom, amit tudok. - Egyedül vagyok ebben a szobában. - Nem egészen. - Te nem létezel. - Érints meg, Katarina. És akkor mondd, hogy nem létezem. -Megborzongok, amikor csókot lehel az arcomra. - Fordítsd felém a fejed, és úgy csókollak, ahogy egy nőt csókolni kell. - Szája az arcomat súrolja, s vár, hogy egy kicsit feléje forduljak, szétnyíljon a szám, és magamba fogadjam a nyelvét. Megint megborzongok. Ez a férfi nem úgy csókolna meg, ahogy én szeretem, hanem úgy, ahogy ö. Túl kemény, követelőző és veszélyes. Nem szeret. Csak szenvedélyt érez, perzsel. Eléget. Csak parazsat hagy hátra, mint az ITK, amelyet az emberei tegnap este rögzítettek az apátságnál. Amikor hátrahúzódom, Ryodan felnevet, és leejti lazán ölelő karjait. Nyugodt pillantást vetek rá. - Köszönöm, hogy elküldted az embereidet, hogy megfékezzék a tündérvilág darabkáját. Fizetséget említettek. Nincs sok mindenünk. Mit kínálhat ezért a nagylelkű segítségért cserébe az apátságunk? Halványan elmosolyodik. - Á, szóval így vagyunk. Szépen beszélsz olyasvalakihez képest, aki jóformán ötéves koráig
egy szót sem szólt. Nem rémít meg. Tehát tudja, hogy a születésem után évekig nem beszéltem. Sokan ismerik a történetet. Amikor megszülettem, elöntöttek a világ fájdalmas érzései. Szörnyű csecsemő és rettenetes kisgyerek voltam. Állandóan sírtam. Soha nem beszéltem. Osz-szegömbölyödtem, és megpróbáltam elmenekülni a világ fájdalma elől. Autistának tartottak. - Köszönöm. - Aztán felbukkant Rowena, és üzletet ajánlott a családodnak. - Nem azért jöttem, hogy magamról beszéljek, hanem arról, hogyan fizethetném vissza a tartozásom. - Azt mondta, előcsalogat az autista burkodból, de tizennyolc éves korodban az övé leszel. Az apátságba költözöl. A szüleid kapva kaptak az alkalmon. Kétségbeestek, hogy sosem hagyod abba a sírást. Előfordult, hogy Sean még olyankor is ott volt. Néha, amikor önkívületi állapotba kerültem a fájdalomtól, odakuporodott mellém. Megkérdezte, miért sírok. Emlékszem, ilyenkor voltak csendes pillanatok. Amikor átölelt pufók karjával, egy kis időre nem éreztem fájdalmat. - Hogyan léptek volna nagyszabású szövetségre nagyobb és mocskosabb bűnözőkkel, ha az egyetlen férjhez adható lányuk hibás? - kérdem szárazon. Ryodan felnevet. - Az örök nyugalom álarca mögé rejtőzöl. A nő, aki érez. Az a fura, hogy én is azt hittem, egyedül vagyok ebben a szobában. Amíg nem mondtad ugyanezt. Nem csak nekem nincsenek itt érzelmeim. - Elhalványul a mosolya, és olyan áthatóan, közvetlenül, nyugtalanítóan néz egyenesen a szemembe, hogy boncolásra váró, gombostűre feltűzött rovarnak érzem magam. - Már semmivel sem tartozol nekem. Csak pislogok. - Még nem törlesztettem. - De igen. - Nem. Semmit sem adtam. - Nem neked kellett megfizetned az árát. Megborzongok, és alig kapok levegőt. Ez az ember veszélyes. Okos. Rémisztőnek találom. - Akkor kinek? Én vagyok a felelős. Én vallottam kudarcot. Nekem kellett volna gondoskodnom a biztonságukról, ezért csakis nekem kell megfizetnem az árát! - A fizetésben az az érdekes, hogy nem az áru vagy a szolgáltatás vevője határozza meg az árat. Hanem az eladó. Vagyis én. - Az arca most kemény és hideg. - És milyen árat szabtál? - Igyekszem lassan, egyenletesen lélegezni, miközben a válaszára várok. Mellém lép, és az üveghez kísér, hogy lefelé figyeljek.
- Ujabban nehezen találok munkaerőt. Kihalnak mellőlem a felszolgálók. Bizseregni kezd a gerincem. - Az egyik klubba különösen nehéz embereket találni. A szmokingos klub állandó utánpótlásra szorul. Ahol a felszolgálók szűk fekete bőrnadrágot és csokornyakkendőt viselnek, és meztelen a felsőtestük. - A te Seanod elég jó volt, hogy egy időre belépjen. Epe kúszik fel a torkom hátsó falán. - Az én Seanom nem tartozik ide. - Talán. De azt neked is el kell ismerned, hogy jól áll neki az egyenruha. A tekintetemmel követem az ujját. A hát, amelyet felfelé jövet megcsodáltam, ismeri a kezemet, amely gyakran kalandozott a lapockáján, miközben ő bennem mozgott. Sok éjjel simogattam, amikor álomba merült. Megmasszíroztam, amikor túl sokat dolgozott a halászhálóval. Minden egyes izmát és görbületét csókoltam. Valóban gyönyörű hát. - Meddig? - Még nem döntöttem el. - Ne tedd ezt velem. - Miért. - O... - Elhallgatok, felsóhajtok. Ez az ember semmit sem értene a mondanivalómból. - Folytasd. - Sean a lelki társam. - Lelki társ. Gúnyolódik rajtam. Gúnyt űz Istenből. - Ezek szent dolgok. - Kinek? A te istened talán szereti a lelki társakat, de az emberek nem. Egy ilyen pár sérülékeny, különösen, ha olyan ostobák, hogy az egész világ tudomására hozzák, mennyire ragyognak, és milyen boldogok együtt. Háború idején tízszer nagyobb a kockázat. Ilyen helyzetben két dolog közül választhatnak: elrejtőznek az ország belsejében a lehető legmesszebb az emberektől, és őrülten remélik, hogy senki sem talál rájuk. Mert a világ el fogja szakítani őket egymástól. Téved. Semmit sem tud a lelki társakról. Akkor sem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg: - Hát a másik? - Nyakig elmerülnek a háború tépázta valóságuk bűzében, mocskában és korrupciójában...
- Ügy érted, közönséges bűnözőként viselkednek. Jobban szeretnéd, ha kegyetlen állatok lennénk? Miért csinálod ezt? - Ügy értem, láss, Katarina. Olyannak lásd a dolgokat, amilyenek. Vedd le a szemellenződ, és lásd, hogy szemmagasságban van a csatorna. Ismerd el, hogy szarban úszol. Ha nem veszel tudomást a csatornában gyorsan feléd sodródó fekáliáról, nem tudod kikerülni. Minden kihívással együtt kell szembenéznetek. Mert a világ el fog szakítani benneteket egymástól. - Manipulálod az embereket, cinikus és aljas vagy. - Elismerem. - Az élet nem olyan, amilyennek te látod. Semmit sem tudsz a szerelemről. - Nagyon jól tudom, mennyire kiszámíthatatlan a sors a háborús időkben. Azok voltak a legrosszabb és legjobb századaim. - Az nem szerelem. - Nem is mondtam, hogy az volt. - Amikor rám villantja a mosolyát, fehér fogai ragyognak az árnyékban. - Én jobban kedvelem a háborút. Ragyogóbbak a színek; ritkább, ezért édesebb az élelem és az innivaló. Sokkal érdekesebbek az emberek. Sokkal élettelibbek. - És halottabbak - vágok vissza élesen. - A világ népességének közel fele elpusztult, és ezt te „érdekesnek" találod? Disznó vagy. Barbár és kegyetlen. - Elfordulok. Elegem van. Ha ezt az árat szabta, szabadon távozhatom. Nem tartozom neki semmivel. Már mindent elvett tőlem. Az ajtó felé indulok. - El kell mondanod neki, Katarina. Ha azt akarod, hogy egyáltalán maradjon számotokra remény. Megtorpanok. Nem tudhatja. Kizárt, hogy tudja. - Kinek és mit? - Seannak. Cruce-t. El kell mondanod neki. Megpördülök, a nyakamra rebben a kezem. - Az isten szerelmére, miről beszélsz? A szemét fürkészve látom, hogy valahonnan tud a legnagyobb szégyenemről. Titkolódzó mosolyt látok benne, és egyfajta derűs lemondást. Mintha annyiszor lett volna szemtanúja az emberi ostobaságnak, hogy az már nem... fájdalmat okoz neki, talán csak aggasztja. Mintha belefáradt volna, hogy újra és újra azt lássa: a patkányok mindig ugyanannak a falnak ütköznek a labirintusban. Bevetem az empatikus képességem, teljes erőmmel igyekszem, de így sem érzékelem, hogy itt lenne velem a szobában. Semmi sincs ott, ahol áll. - Ha nem árulod el Seannak, hogy Cruce megbasz álmodban, az jobban tönkreteszi a kapcsolatotokat, mint bármelyik munka a klubomban. Az odalent - mutat Seanra, aki épp italt szolgál fel egy csinos, jóformán meztelen Seelie-nek - bucka az úton, a kísértés és a hűség próbája. Ha a te Seanod szeret téged, ragyogóan át fog menni a próbán. Cruce a te kibaszott lelked próbája. Nem fáradok azzal, hogy vitatkozzam vele. Tudja. Valahonnan tudja. Talán képes a
gondolatokban olvasni, ahogy én az érzelmekben. Rémisztő lehetőség. - Miért nem érezlek? - Talán nem belőlem hiányzik valami. Talán belőled. - Nem. - Ebben biztos vagyok. - Veled nem stimmel valami. Ismét azt a bizonyos mosolyát villantja rám. - Vagy valami nagyon is stimmel. Talán gyáva leszek. Talán a tisztességes utat választom. Nem tudom eldönteni. Káosz uralkodik a fejemben. De nagy ívben elkerülöm a szmokingos klubot, és felteszem a köpenyem csuklyáját. Nem vonom kérdőre az én Seanomat. Ha beszél róla, majd megvitatjuk. Ha nem, akkor nem. Azt mondom magamnak, hogy tisztelem a határait, és nem döntöm romba a méltóságát. Az elkövetkező éjszakákat nem az ágyamban fogja tölteni, hanem itt. Az apátság megmentésének ára a szívem egy darabja és a gerincem nagyobbik része. Ryodan úgy gondolta, ezzel tartozom. Az én Seanom minden éjjel egyedül néz majd szembe a kísértéssel a Chester'sben, én pedig egyedül nézek szembe vele az apátságban, az ágyamban. Ez nem az a világ, amelyet valaha is meg akartam ismerni.
A fehér szobában Egyik éjjel, amikor egymás hátát fedezve irtottuk az Unseelie-ket, Mac összeomlott egy kicsit, és sírva, kiabálva szeletelte, kockázta őket tovább. Azt mondta, visszaküldi az összeset egyenesen a pokolba, mert mindent elvettek tőle, amit szeretett. Azt mondta, korábban ismerte a nővérét, mindent tudott róla, és ez a szeretet: az, hogy tudunk egymásról, és megosztjuk egymással az életünket. Aztán kiderült, hogy Alinának volt egy barátja, akiről soha nem beszélt, és egy másik élete, amelyről ő semmit sem tudott, és Alina nemcsak hogy nem szerette, de Mac egész addigi létezése egyetlen büdös nagy hazugság. A szülei nem is a szülei, és valószínűleg a nővére sem a nővére; senki sem az, akinek látszik, még ő sem. Rowena elrejtett naplói között, amelyek megörökítették csúnya, gonosz uralmát, megtaláltam Mac nővérének naplóját. Több mint négyszáz, sötétzöld borjúbőr kötésű, az Úrnő szimbólumát viselő naplót rejtettem el. Rowena nyolcvannyolc éves volt, amikor meghalt, bár egy nappal sem nézett ki többnek hatvannál. Egy tündért rejtegetett az apátság alatti katakombákba zárva, és évtizedek óta falatozott belőle. Amint ezt megtudtam, megöltem azt a Seelie-t. Amikor megtaláltam Alina naplóját, kitéptem belőle néhány lapot, és titokban elküldtem Macnek, hogy megpróbáljam kárpótolni azért, mert nem hallhatja többé a nővére hangját, és hogy megmutassam neki: Alina számára ő jelentette az egész világot. - Mi a fenét keresünk itt? — mordulok fel. Ha nem itt lennénk, eszembe sem jutna Mac. Christian ide-oda teleportált velem a városban, és segített kiragasztani a lámpaoszlopokra a lapomat. Ehhez hagytam, hogy megérintse a kisujjam. Állandóan át akar karolni. Végül a Barrons Könyvek és Apróságokkal átellenes sarkon kötöttünk ki. Hányingerem van. Akkor éjjel jártam itt utoljára, amikor Mac megtudta rólam az igazat. Akkor éjjel, amikor tortát sütött nekem, kifestette a körmöm, és megmentett a Szürke Asszonytól, Hogy aztán néhány perc múlva ő maga akarjon megölni. A könyvesbolt érintetlenül áll a romba dőlt város közepén. Gondolatban néma áldást mondok: álljon így örökké. Van valami ebben a helyben. Mintha a puszta létezése is azt jelentené, hogy mindig van remény a világ számára. Nem tudom megmagyarázni, miért érzem így, de minden ember, akit ismerek és valaha megfordult itt, vagyis az összes többi sidhe-látó is ugyanezt érzi. Van valami más, valami különleges ebben a szigetben, ebben a városban, ebben az utcában, pontosan ezen a helyen. Szinte olyan érzés, mintha egyszer réges-régen majdnem valami nagy szörnyűség történt volna ezen a földrajzi hosszúságon és szélességen, aztán valaki idehelyezte a könyvesboltot, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Amíg állnak a falai és laknak közöttük emberek, nem lesz semmi bajunk. Felkuncogok, mert elképzelem, hogy ugyanúgy nézett ki a történelem előtti időkben, mint most. Ez nem is tűnik olyan valószínűtlennek. A macskaköves utca mindkét oldalát tisztára söpörték. Barrons könyvesboltja előtt nincsenek zavargásokról tanúskodó törmelékek. Nincsenek az Árnyak habzsolására utaló emberi maradványok. Nincs szemét. Az utcát szegélyező virágdézsákban apró növények próbálnak nőni, bátran dacolva a szokatlan hideggel. A magas, hosszú téglaépület bejáratát fényes, sötét cseresznyeszínű fa és vörös réz alkotja. A hely régimódi, kifinomult, akárcsak a tulaj, oszlopokkal, kovácsoltvas rácsokkal, óriási, nehéz ajtóval, díszes oldalablakokkal és fölöttük egy kis ablakkal. Korábban ezen az ajtón csörtettem be, és néha ki-be jártam, csak hogy halljam a fölötte lógó csengő hangját. Turbóüzemmódban nagyon klasszul szólt, és jó kedvem lett tőle.
Az alkóv feletti téglafalba rögzített díszes rézoszlopon egy kézzel festett tábla himbálódzik az enyhe szellőben a járda fölött. A zöldes üvegtáblák mögött borostyánsárga fény ragyog. Minden erőmre szükségem van, hogy ne masírozzak be azon az ajtón, és ne kérdezzem meg, hogy „Mi újság, haver?". Soha többé nem lépek be azon az ajtón. - Menjünk innen - morgom. - Nem lehet. Itt kell lennünk. Ott meg mi az átkozott fene folyik? Ránézek. A könyvesbolt tetejét figyeli, ahonnan több tucat hatalmas reflektor világítja meg az utcát. Annyival alacsonyabb vagyok, hogy néhány lépést hátrálnom kell, hogy ellássak mellettük, és én is észrevegyem, mit néz Christian. Eltátom a szám. - Mi a francot keresnek itt a ZEK-ek? - Az egész tető hemzseg a zombievő kísértetektől. Ezek a nagydarab, anorexiás keselyűk hátborzongatóan púposak és olyan nyomasztóan vékonyak, hogy azt el sem tudom mondani. Ott kucorognak mozdulatlanul a piszkos, pókhálóval borított bő, fekete köpenyükben. A szorosan egymás mellé zsúfolódott dögevők olyan merevek és mozdulatlanok, mintha virrasztanának. Ha Christian nem hívja fel rájuk a figyelmemet, nem biztos, hogy észreveszem őket. Nem kommunikálnak egymással, és a hallgatásuk valahogy még rosszabb. - Miért üldögélnek itt Mac házának tetején? - Honnan a faszból tudjam? Elnézést. Úgy értem, honnan tudnám? - Használhatod a „fasz" szót, ha velem vagy. Mindenki használja. És tudhatnád, mert Unseelie vagy. - Nem teljesen, még nem, és eredetileg nem. Ez sok „nem". És csak azért, mert a város többi férfija disznó, én még nem vagyok az. Egy újabb „nem". Ma éjjel átkozottul sok bennem a „nem". Az üldözött szörny sem én vagyok. Ránézek. Vadul csillog a szeme. Tényleg a szakadék szélén áll, inog, és a karjával csapkod. - Szóval mit keresünk itt? - Igyekszem visszatéríteni a fő mederbe. Nem felel. Nagy léptekkel elindul egyenesen a könyvesbolt felé, és már épp el akarok tűzni innen, mert kizárt, hogy én oda bemenjek, még akkor sem, ha nincs otthon senki, de aztán élesen elfordul, és a könyvesbolt meg a szomszédos Sötét Zóna között húzódó sikátor felé veszi az irányt. - Ha meg akarod állítani a Dérkirályt, velem kell jönnöd. Elviszlek az Unseelie király könyvtárába. Ha vannak válaszok, ott megtaláljuk őket. Az Unseelie király könyvtára! - Szent kölcsönző könyvgyűjtő, irány a könyvek! - Vetek egy utolsó pillantást a ZEK-ekre, aztán Christian után süvítek. Ha Mac a könyvesboltban van, nem fogja észrevenni az ajtaja előtt elszáguldó elmosódott pacát. Miközben Christian után sietek, megborzongok. Átkozottul hideg az este. Többről van itt szó, mint hogy meg akarom állítani a Dérkirályt. Meg kell
állítanom. Kezd egyenesen fagyos hideg uralkodni Dublinban, és az a szörnyű érzésem támad, hogy ez még csak a kezdet. Amikor Christian belép a könyvesbolt hátsó részével ellentétes sarkon lévő, a Sötét Zóna felőli első bal oldali épület téglafalába, majd eltűnik, kuncogásban török ki. Odadobok egy követ, ahol eltűnt. Visszapattan a tégláról, és a macskakövön koppan. Úgy érzem, nagyon hasonlít a Harry Potter-féle vasútállomásra, főleg amikor Christian kidugja a fejét a falból, és türelmetlenül megszólal. - Gyere már. Nem ez a kedvenc helyem. Megközelítem és tanulmányozom a falat. Megpróbálom eldönteni, képes lennék-e újra megtalálni, ha nem tudnám a pontos helyét. Christian feje eltűnik. Nem találnám meg. Szeretnék fogni egy krétát és egy nagy iksszel megjelölni a helyet, hátha szükség lesz még rá, de akkor mindenki tudomást szerezne róla. Inkább egy kicsit hátrébb megyek a sikátorban, és állandó jelleggel rögzítem az utcaképet a fejemben lévő térképen. Nekem ilyen az emlékezetem. Ha szándékosan elraktározok valamit, mindig képes vagyok újra megtalálni. Az a nehéz benne, hogy ne felejtsem el szándékosan elraktározni. Általában annyira izgatott vagyok az életem miatt, hogy elfelejtek képeket készíteni. Követem Christiant. Haver! Zfelépek egy téglafalba! Még soha életemben nem éreztem ilyen különösen magam. Olyan, mintha a fal szivacs lenne, én is az vagyok, és egy másodpercre minden szivacsos részünk eggyé válik, és nemcsak a nadrágom négyszögletes, hanem mindenem, mert a fal része vagyok, aztán újra önmagam, és a fal szinte kilök magából egy tiszta fehér szobában a túloldalon. Fehér padló, fehér mennyezet, fehér falak. A fehér szobában tíz tükör van. Csak úgy. Ott lógnak a semmiben. Körüljárhatok. Semmit sem látok, ami tartaná őket. Mindegyiknek más a mérete, a formája és a kerete. Néhánynak koromfekete a felülete, és semmit sem látni benne. Másokban ezüstös köd kavarog, de a homályos árnyékban mozgó valamik túl gyorsak és különösek, így nem jövök rá, mik azok. - Helyes - mondja. - Ott vannak, ahol hagytam őket. - Hol máshol lennének? - Korábban a falon lógtak. Összekevertem őket, hogy az, aki tudta, hová vezetnek, az most eltévedjen. Korábban balról a negyediket használtuk. Most jobbról a másodikat. Vetek még egy utolsó pillantást magam köré. Nem is tudom, talán a dalban szereplő fáradt seregélyeket keresem, de egyet sem látok, így belépek a tükörbe Christian mögött. Megint tisztára el-szivacsosodok, de most olyan, mintha sok dolgon haladnék keresztül, és amikor már kezdek egy kicsit feszült lenni amiatt, hogy újra összeáll-e majd valamennyi testrészem, kilökődöm, és Christian hátának ütközöm. - Au! Mit csinálsz? Miért álltál a tükör elé? - Ss, azt hittem, hallottam valamit. Hegyezem a szuperfüleimet. - Semmit sem érzékelek, pedig én mindent hallok. - Vannak errefelé bizonyos dolgok. Sosem tudhatod, mire bukkanhatsz. - Rossz dolgokra?
- Attól függ, mit értesz rossz alatt. És hogy te ki vagy. A hercegi létnek vannak előnyei is. Körülnézek. - Hol vagyunk? - A Fehér Palotában. - Mintha nem vettem volna észre - felelem, mert épp egy újabb fehér szobában vagyunk. - Az egész hely ilyen unalmas? A tündérek sosem használnak festéket vagy némi tapétát? Christian ekkor valami halk hangot ad ki magából. - Haver, úgy csilingelsz, mint egy csengő - jegyzem meg. Hirtelen abbahagyja, és rájövök, hogy nevetett. Kezdem érteni, hogyan kell társasági módon viselkedni egy Unseelie herceggel. - A Fehér Palota nem unalmas. Soha nem az. Ezt a hatalmas épületet az Unseelie király emelte az ágyasának. Élő, lélegző szerelmi történet, amely a két faj között valaha fellángolt legnagyobb szenvedélyről tanúskodik. Végigkövetheted a jeleneteket, ha van elég időd, és hajlandó vagy kockáztatni, hogy eltévedj pár évszázadra - meséli. Hallgatózás közben hallottam már erről a helyről, de sosem szenteltem neki nagy figyelmet. Mindig jobban érdekelt a Sinsar Dubh. - Hogy érted azt, hogy végig lehet követni a jeleneteket? - Az emlékképük itt maradt. Annyira szerették egymást, hogy az életük pillanatai beleivódtak a ház szövetébe. Egyesek szerint a király tervezte így, hogy ha egy nap elveszítené a kedvesét, idejöhessen, és együtt élhessen az emlékképével. Néhányan azt állítják, hogy emlékszövetből alkotott élő teremtmény, hatalmas aggyal és szívvel, amelyek valahol a házban rejtőznek. Nem akarom elhinni, hogy ez igaz, mert az azt jelentené, hogy a Fehér Palotát meg lehet ölni - de soha nem szabad meghalnia. A történelem legnagyobb szerelmi emléke veszne el, miriád univerzumból származó rengeteg műtárggyal, amelyeket soha többé nem lehetne összegyűjteni. Ez a hely otthon, szerelmes történet és múzeum egyszerre. - Szóval hol a könyvtár? - Tudod — magyarázza tovább gyengéden, mintha az előbb nem is kérdeztem volna semmit, és szerelmi leckére vágynék, pedig nem —, az Unseelie király beleszeretett egy halandó nőbe. O adott értelmet az életének. Neki köszönhette minden fontos pillanatát, és csak az ő társaságában lelt békére. A nő volt a legfényesebben ragyogó csillaga. Jobb ember lett tőle, és azok a férfiak, akik tudják, mennyire mélyen és alapjában véve mennyire tökéletlenek, ellenállhatatlannak találnak egy ilyen nőt. A király nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a kedvese száz évig sem élne, így elhatározta, hogy hozzá hasonlóvá teszi, azaz tündérré változtatja, és akkor talán örökre együtt maradhatnak. Amíg ő a laboratóriumában dolgozott, és megpróbálta tökéletesíteni a Teremtés dalát, gondoskodnia kellett a nő biztonságáról. Tudta, hogy több ezer évébe is telhet, mire megtanul bánni a teremtés erejével. Ha Christian ember lenne, rám szegeződő színejátszó szemének fura csillogását talán számítónak nevezném. De nem tudok elég sokáig nézni a szemébe, hogy eldöntsem, igazam van-e, mert egyetlen rövid pillantás után vér folyik a szememből. Ez az alak percről percre
egyre erősebb. És különösebb. Mintha azt hinné, hogy mi is olyanok vagyunk, mint az Unseelie király és az ágyasa: valamiféle rossz csillagzat alatt született szerelmesek. - Mit is mondtál, hol a könyvtár? - Végtelen játszóteret épített a kedvesének a valóság biztonságos kis szegletében eldugva, ahol a nő örökké élhetett, miközben semmit sem változott. Nem öregedett. Biztonságban lehetett. Soha senki és semmi nem árthatott neki. A királynak sosem kellett aggódnia, hogy elveszítheti. - Christian már csak suttog, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy itt vagyok. Egy olyan helyet épített, ahol örökre együtt lehettek volna. Lelki társak. Soha nem lett volna egyedül. Sosem borul el tartósan az elméje, mert a nő mindig megtalálta és visszahozta volna az őrületből. - Haver, lenyűgöző a történeted meg minden, de hol a könyvtár? Fogy az idő. Meg kell állítanunk a Dérkirályt. - Ha itt maradnál, Dani, szerelmem, soha nem halnál meg. Sohasem kellene amiatt aggódnom, hogy bánthat valaki. Soha. - Igen, és örökre tizennégy éves maradnék. Azért pár centit még szeretnék nőni — jegyzem meg ingerülten. És nem csak egyetlen helyen. Megpróbál itt tartani, mert valamiféle elmebeteg ötlettől vezérelve azt hiszi, én vagyok a királynője, és egészen új lenyomatot hagynánk itt magunk után: háború törne ki a Fehér Palotában. - El is felejtettem. — Felsóhajt. - Gyere. Megkeressük a könyvtárat? - Haver, már azt hittem, sosem kérdezed meg. Fehérmárvány padlón hagyjuk el a fehér szobát, és egy csillogó fehér folyosón haladunk tovább, ahol tizenkét méter magasra nyúló, a padlótól a kupolás mennyezetig érő ablakok sorakoznak. Itt látom meg az első emlékképet. A magas ablakok mögött, a hóval borított kertben egy gyönyörű nő áll, vérvörös selyemruhája a fehérmárvány padra omlik. Arcát a kezébe temetve zokog. - A király ágyasa - jegyzi meg Christian. - Azt hittem, azt mondtad, őrülten szerették egymást. Akkor miért sír? - Belefáradt már, hogy egyedül legyen, amíg a király kísérletezik. Több százezer évet várt rá, mialatt teljesen egyedül volt, kivéve azt a néhány teremtményt, akikre rábízta a király. O maga csak néha látogatta meg. Ahogy újabb és újabb folyosókon kanyargunk, Christian elmeséli a történet többi részét. Akaratom ellenére is lenyűgöz. Ki gondolta volna, hogy ilyen fantasztikus helyek léteznek a mi világunkkal párhuzamosan, és titkos portálokon meg tükrökön keresztül lehet elérni őket? Olyan átkozottul érdekes az életem, hogy szinte elviselhetetlen! Citromsárga márványpadlón haladunk napsugaras épületszárnyakon keresztül, ahol a magas ablakok ragyogó nyári napokat kereteznek, a rózsakvarc padlók visszatükrözik a naplemente lilás árnyalatait, a bronz járólapok ablaktalan szobákon át kanyarognak, ahol csak fenséges, hatalmas, királyi méretű székek, szófák és ágyak találhatók. Olyan magas kandallókat látok, mint egy kisebb ház, és a tetejük magasabban húzódik, mint a templomok tornyai. - Mekkora ez a hely? - Egyesek szerint örökké bővül, mert a király úgy építette, hogy állandóan magától növekedjen.
- Akkor hogyan lehet itt bármit is megtalálni? - Ez itt a bökkenő. Nehezen. A tárgyak mozognak. Az sem segít, hogy a király csalikat is készített. Számos könyvtárat helyezett el az épületben, hogy megvédje a veszélyes információkat tartalmazó naplóit. Barrons azt hiszi, a valódi könyvtárát találta meg. De nem igaz. Láttam a könyveket, amelyeket ellopott. Azok a király zöld dolgozószobájából valók. - Te honnan tudod, hol a valódi könyvtár? Habozik. - Van benne valami, ami magához vonz - feleli végül. — Egy időre csapdába estem a király lakosztályában, és éreztem a ház vonzását. A hálószobájában olyan erősek voltak az emlékképek, hogy egy időre összemosódott a valóság és az illúzió. Amikor elaludtam, néha suttogást hallottam, és olyankor azt álmodtam, hogy én vagyok a király és a folyosóimon sétálok. Mindennek tudtam a helyét, mintha én terveztem volna az épületet. Még azt is értettem, hogyan mozognak a tárgyak. Néhány ilyen emlékem megmaradt. A többi már nem annyira megbízható. Még mindig tudom, hogy egy vörös folyosón, amely mindig egy bronzszínű folyosóról nyílik, van egy zeneszoba több ezer hangszerrel, és ha elfordítjuk a kulcsot a zárban, maguktól játszanak, mintha egy óriási zenedoboz lenne. Tudom, hogy a kobaltszürke szárnyban van egy hatalmas aréna, ahol nincs gravitáció, és mindenhová csillagokat festettek. A király néha elvitte oda a kedvesét, és univerzumokat teremtett a levegőben a szórakoztatására. És ezt onnan tudom, mert félt, hogy a többi tündér rábukkan a naplóira, amelyeket megtöltött a kísérleteiről szóló jegyzetekkel, ezért idehozta őket a Fehér Palotába. Azt mondják, elzárta valamennyi Unseelie létrehozásának receptjét számtalan más, meg nem született teremtményével együtt, és amikor elment, figyelmeztetést vésett a bejárat fölé. Abból a feliratból tudni, melyik a valódi könyvtár. - Mi áll rajta? Megáll. - Nézd meg magad. Felnézek, aztán még feljebb. Szinte ugyanolyan ajtó előtt állunk, mint amelyik az apátság alatti terembe vezet, ahol Cruce csapdába esett. Az ajtót övező, kőbe vésett idegen szimbólumok különös, kékesfekete fénnyel világítanak, a boltívet pedig sokkal nagyobb szimbólumok díszítik. - Nem tudom elolvasni. Nem a mi nyelvünkön van. Christian a boltív egyik oldaláról a másikra megy, különböző szimbólumokra fekteti a tenyerét, és egy pillanat múlva hang nélkül feltárul az ajtó. - Az van odaírva, hogy „Olvasd el, és zokogj". Gyere. Meg kell keresnünk egy tűt a szénakazalban. A király könyvtáránál őrültebb helyet még sosem láttam. Christian abban a pillanatban eltűnik, ahogy belépünk. Én ott állok az ajtóban, és legyeket foghatnék a tátott számmal. Mintha a végtelenbe nyúlna a terem: a könyvespolcok között egyenetlenül, cikcakkban halad az út, és a könyvtár túlsó fele látszólag több kilométernyi távolságban lévő, apró kis fekete ponttá zsugorodik össze. Lenyűgözve lépek beljebb. Az ajtó gigantikus mérete ellenére szélesre tudom tárni a karom, és mindkét oldalon
végigsimítok az ujjbegyemmel a könyvekkel teli falakon. Minden vízszintes felület - amelyen rengeteg a polc, a beugró, a láthatatlan zsanérokon függő, lehajtható, beépített íróasztal, tele könyvekkel, üvegekkel és mindenféle aprósággal - ferdén, lehetetlen szögben áll, dacolva a fizika törvényeivel. A polcokon található tárgyaknak nem lenne szabad ott maradniuk. A könyvesszekrények befelé dőlnek, néhol összezárulnak felettem, vagyis a könyveknek a fejemre kellene hullaniuk. A falak olyan magasra nyúlnak, hogy nem is látom a mennyezetet. Mintha egy csipkézett könyvszakadék mélyén állnék, ahol több millió, mindenféle színű, alakú és méretű könyv található. A polcok közötti út hol mintegy hat méterre szélesedik, hol any-nyira összeszűkül, hogy alig tudok oldalra fordulni és átpréselni magam a nyíláson. Egymás után majszolom a csokikat, miközben még mélyebbre fúrom magam ezen a dilis helyen. Egyes könyvespolcokhoz további polcok csatlakoznak a fő folyosóra merőlegesen, és csak alig pár centi választja el őket egymástól. - Néhány polcról senki sem tudna könyveket levenni! - jegyzem meg ingerülten. - Hogyan fogjunk hozzá a keresésnek? - Egy tündér tudna. - Valahonnan felülről száll a hangja. Szerintem fel-le teleportál a polcok mentén. Áthaladok egy alacsony ajtón, amelynek a teteje egy fejjel lefelé fordított, könyvekkel teli polc. A köteteknek a fejemre kellene esniük, amikor elmegyek alattuk. Nem messze onnan egy bronztáblát látok a plafonon; gondolom, arról tájékoztat, melyik szakasz ez, de nem tudom elolvasni. Felnyúlok, és lekapok egy könyvet. Meg kell rántanom, mert mintha ragasztós lenne az alja, vagy mifene, aztán végül nedves puffanással elválik a polctól. Puha, halványzöld borítóját moha fedi, és olyan az illata, mint az erdőnek egy tavaszi eső után. Kinyitom, és rájövök, hogy semmi értelme nem volt idejönnöm. Egyetlen szót sem tudok elolvasni. Minden valami idegen nyelven íródott, és fogalmam sincs, melyiken. Szerintem ezt még Jo sem tudná lefordítani. Már éppen becsuknám, amikor a lap tetején felemelkedik egy mondat, és százlábú módjára mászni kezd a papíron. Kuncogok, de aztán megáll a lap szélén, mintha felkészülne valamire, majd leveti magát a könyvről, és egy óriási ugrás után a karomon tekergőzik tovább. Hátrarántom a kezem, hogy lerázzam magamról, de erősen belém kapaszkodik a hegyes betűivel. A másik kezemmel elcsípem a seggét, letépem a bőrömről, mint egy piócát, nagy lendülettel visszateszem a könyvbe, és rácsapom a fedelet. Egy része kilóg, és rángatózva, láthatóan nyílt ellenszenvvel integet felém. Visszaragasztom a könyvet a fejem felett lefelé lógó polcra, a mérges mondattal előre, és arra számítok, hogy a ragasztó majd ott tartja. Másra sincs szükségem, mint hogy egy csúnyán szétmarcangolt, dühös mondat vadásszon rám. A következőt már óvatosabban nyitom ki. Ugyanaz történik, de most egy egész bekezdés ugrik le a lapról abban a másodpercben, ahogy kinyitom, és a hasamon landol. Lesöpörném, de olyan ragadósak a szavak, mint egy pókháló, és csak elkenem őket a pólómon. Elkezdenek szétválni, és a következő néhány percet azzal töltöm, hogy megpróbálom összefogdosni és visszatenni valamennyit a könyvbe, de akárhányszor csak kinyitom azt, valami más szökik ki belőle. - Ugye nem a Boora-Boora könyveket piszkálod, Dani? - hallom Christian hangját valahonnan a messzi távolból. - Igencsak csendben vagy odalent. - Mik azok a Boora-Boora könyvek? - Olyan könyvek, amelyeknek a lapjairól lemásznak a szavak. Arról a világról nevezték el őket,
ahonnan származnak. Ott semmi sem úgy működik, ahogy kellene. - Olyan hangot hallat, amely gyanúm szerint elfojtott nevetésre emlékeztet. - Vigyázz velük: ha felmérgesítik őket, csípnek, mint a tűzhangyák. - Au! Mondhattad volna hamarabb is! - Alig mondja ki az utolsó szót, a szavak csípni kezdenek. Azzal a könyvvel csapdosom őket, amelyikben lenniük kellene. Ekkor egy ingatag kézirathalom alá sietnek, majd eltűnnek. Felsóhajtok, remélem, hogy nem voltak olyan fontosak, hogy néhány száz év múlva keresné őket valaki, és visszaragasztom a kötetet a fejjel lefelé lógó polcra. - Akkor nem az összes szó mozog így magától? - Néhány könyv egyszerűen csak könyv. Bár azokból átkozottul kevés van. - Találtál valamit odafent? - Még nem. - Haver, én semmit sem tudok elolvasni. Nekem itt semmi hasznomat sem veszed. Várok, de nem érkezik válasz. A plafon felé sandítok. Bárhol lehet, polcról polcra teleportálva. Amikor azt mondta, hogy elvisz az Unseelie király könyvtárába, valami olyasmire számítottam, mint a miénk az apátságban. Még ha érteném is azt a nyelvet, amelyiken az Unseelie király könyvei íródtak, akkor is egy örökkévalóságig tartana átkutatni ezt a helyet, arról nem is beszélve, hogy kellene néhány végtelen hosszúságú létra. Hülye voltam, hogy idejöttem. De nem bánom, mert így legalább ismerem a Fehér Palotába vezető utat. Haver! Milyen tökéletes rejtekhely egy időre, ha meg kell húznom magam valahol. És annyi minden vár felfedezésre. Ki tudja, milyen hasznos dolgokra bukkanhatok itt! A polcok közötti folyosón barangolok, és időnként Christiant szólítgatom. Nem felel. A folyosó szélein ingatag kupacokba halmozott könyvek sorakoznak, és vigyáznom kell, hogy ne ütközzek beléjük. Az az érzésem, hogy ha nekimegyek egynek és fél tucat könyv nyílik ki egyszerre, még turbósebességgel sem tudnék megbirkózni mindennel, ami előbújik belőlük. Útközben kinyitok még pár könyvet; a kíváncsiság és én nagyon jó barátok vagyunk. Amint felemelem az egyik fedelét, savas füst gomolyog elő belőle, amelytől tüsszentenem kell, így aztán egy csattanással be is csukom. Egy másik lapjairól kövér, barna, szőrös lábú pókok ugrálnak le! Agyonnyomom a szökevényeket. Egy másik könyvben felvételeket találok szavak helyett, de ezek a képek annyira idegenek, hogy nem tudom megfejteni őket. A könyvkupacok között találok egy apró minilaboratóriumot Petri-csészére hasonlító tárgyakkal, bedugaszolt üvegekkel és üvegcsékkel. - Christian! - kiáltom ismét, miközben a vastag, hullámos üvegeken keresztül tanulmányozom a tartalmukat. Ez alkalommal érkezik felelet, de olyan messziről, hogy nem értem, amit mond. - Haver, ha nem találsz semmit, ez totál időpocsékolás! Inkább visszamennék Dublinba nyomozni. - Várj! - hallom távolról. - Azt hiszem, van itt valami. Az egyik lezárt üveg alján látok egy kis vörös folyadékot. Felemelem az üveget, elfordítom, és figyelem, ahogy hullámzik a tartalma. A szivárvány színei szaladnak sebesen a felszínén és kaleidoszkópszerű minták rajzolódnak ki. Annyira gyönyörű, hogy alig bírom levenni róla a szemem. Lefelé fordítom az üveget, és megnézem az alján lévő címkét. Fogalmam sincs, mit jelentenek a hieroglifaszerű szimbólumok. Amikor visszafordítom, egy picit biztos elmozdult a dugó, mert megérzem a belőle kiáramló illatfoszlányt, és mintha egyenesen a mennyországba
dugtam volna az orrom. Éjszakai jázmin és frissen sült kenyér, házi készítésű hal sült krumplival és sós levegő, anya nyakának illata, a frissen mosott pizsamáé, a napfényé Táncos bőrén. Az összes kedvenc illatom együtt. Esküszöm, száll a hajam az illatfuvallatban. Felnyögök, és előhúzok egy csokiszeletet, mert hirtelen farkaséhes lettem. Van kíváncsiság, és vannak macskák. Azt hinnénk, tanulok a hibáimból. Evés közben kihúzom az üveg dugóját.
A vörös király banya udvarában - Mi az ördög ez a szag? - kérdi Christian. - Átkozottul klassz, mi? - felelem álmodozón. Karmazsinvörös füst gomolyog az üvegből, tapogatózó kis kacsok tekergőznek a peremén. Elszédít a könyvtárat betöltő csodás illat. El akarok nyúlni, össze akarom fonni a karom a fejem mögött, lustálkodni vágyom, sütkérezni az illatban. És meg akarom osztani Táncossal. Még sosem éreztem ilyen pompásat. - Átkozottul kurva büdös - hallom sokkal közelebbről. - Hogy mondhatsz ilyet? - Mert az. A gomolygó vörös füst most az üveg felett kavarog. A karcsú, vörös szálak egy pillanat múlva egymás felé vetődnek, köröznek, hátrasuhannak, és füstös alakká fonódnak össze. - Haver, isteni az illata! Valami baj van az orroddal. Talán már csak az Unseelie-szagokat szereted. - Alig győzöm kivárni, milyen klassz dolog jön ki ebből! - Olyan szaga van - mondja közvetlenül fölöttem -, mint a rothadó zsigereknek. Mit nyitottál ki? Egy könyvet? - Leereszkedik mellém egy halom könyvvel a hóna alatt. Örömmel látom, hogy talált valamit. - Egy üveget? Jézusom, Dani, ezen a helyen nem nyithatod csak úgy ki őket! Add ide. Hadd lássam, mit műveltél. A karmazsinvörös füstben elkezd halványan kirajzolódni egy arc: finom, csúcsos áll, hatalmas, ferde metszésű szemek. Christian felé akarok fordulni, de a fejem nem engedelmeskedik. Nem mozdul, továbbra is a megjelenő arcot bámulja. Nem számít, milyen erősen igyekszem, nem tudom rávenni magam, hogy elfordítsam a tekintetem. Megbabonázott. Még sosem láttam ilyen gyönyörű arcot, még sosem éreztem ilyen pompás illatfelhőt. A közepén akarok állni, mélyen a tüdőmbe akarom szívni. Christian kirántja a kezemből az üveget, és megtörik a varázs. Amikor oldalra fordítja, hogy elolvassa az alján lévő címkét, vörös gomolyag szökik ki belőle, és elhomályosítja a polcok közötti folyosót. Olyan érdes füstkacsok nyalogatnak, mint az apró macskanyelvek. Hirtelen minden megváltozik. Most, hogy már nincs a kezemben az üveg, azt érzem én is, amit ő érzett. Összegyűlik a nyál a számban, felfordul a gyomrom, és mindjárt kihányom az előbbi csokikat. A füstben kirajzolódó arc már nem olyan gyönyörű. És a szemem láttára változik át valami rettenetessé. A vékony ajkak mellett hosszú tépőfogak jelennek meg, véres haja kígyóként tekergőzik. - Haver, mi a fenét nyitottam ki? - kérdem döbbenten. Az üveg a földre esik. Meghűl a vér az ereimben, amikor Christian kiejti azt az egy szót. - FUTÁS! Az én világomban van néhány teljesen egyszerű szabály. Meglehetősen előkelő helyet foglal el
a listámon az, hogy ha egy Unseelie herceg elfut valami elől, akkor én is. Még csak kérdéseket sem teszek fel. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elpucoljak onnan. Ennek ellenére... nem tehetek róla, de megpróbálok hátralesni a vállam felett. Én engedtem ki. Tudnom kell, mi az, hogy elkaphassam és megölhessem. - NE NÉZZ VISSZA! - mennydörgi Christian. A fejem köré fonom a karom, és igyekszem egyben tartani a koponyámat, amíg enyhül a hirtelen támadt fejfájásom. - Ne kiabálj, és teleportáljunk innen, haver! - Turbósebességgel próbálok lépést tartani vele, de nem ismerem ezeket a folyosókat. Egyetlen térképemen sem szerepel a labirintusuk. Állandóan vissza kell vennem a sebességből, rögzítenem kell a környezetemet a térképen, aztán újra fel kell gyorsítanom. Egyre áthatóbb a hátam mögül felszálló rothadó hús bűze. Bizsereg a nyakam hátsó része. Állandóan azt várom, hogy bármi üldözzön is bennünket, a tarkómra fonja jeges karmait, letépi a fejemet, és megöl. Most nem találom mulatságosnak azt a sok rémisztő filmet, amelyet Táncossal láttunk. Több millió hátborzongató halált juttatnak eszembe, és az egyik félelmetesebb, mint a másik. Segítene, ha tudnám, mi van a nyomunkban. Az ismeretlen mindig ijesztőbb, mint az ismert. Igencsak ki tud készíteni a Mega nagyságú fantáziám. - A Fehér Palotában nem lehet teleportálni. Fogd meg a kezem. Én ismerem ezeket a folyosókat. Megragadom a kezét, és nem törődöm a torkából feltörő nyögésszerű hanggal. Amikor egymásba fonja az ujjainkat, elönt a kéjhullám. - Kapcsold ki magad, Christian! Ne ilyenkor add elő a halált hozó szextündért. - Sajnálom. Csak fogom a kezed, és veszélyben vagyunk, és az mindig... - Állítsd le! Ismét kapok levegőt. Nem mintha akarnék. Gyorsan utolér bennünket a fojtogató bűz. - Mi van a nyomunkban? - Szabad fordításban a Vörös Banya. - Hogyan öl? - Reménykedj benne, hogy sosem tudod meg. - Még veled is végezni tudna, egy Unseelie herceggel? - Jobban kedvel minket élve. Egyszer közel százezer évig tartott fogságban két herceget, mire a király megfékezte. Több undorító dolgot művelt, többek között megpróbált párosodni velünk. Nem is sejtettem, hogy a király a könyvtárában tartja ezt a kurvát. Mindenki azt hitte, hogy elpusztította. - Miért akar titeket fogságba ejteni? - Mert halhatatlanok vagyunk, és miután megszerzi tőlünk, amit akar, az a valami visszanő. Aztán megint elveszi. Soha ki nem apadó forrást jelentünk a számára. Láncon tart minket, miközben ő csak ott ül, és kötöget.
Kötöget? Egy kötögető Unseelie szörny gondolata több, mint amit ésszel fel bírok fogni. - Tőled mit akar? - Vörös füstfelhő kúszik át a vállam felett. -Siess, Christian! Gyorsabban! Vigyél ki minket innen! Végigszáguldunk a bronzszínű folyosókon, a citromsárga szárnyakban kanyargunk, végül fehér márványon csúszkálunk. Esküszöm, érzem, ahogy a Banya a nyakamba liheg. Aztán a fehér szobában találjuk magunkat, sietve belépünk a tükörbe, és nem bírom megállni, hogy hátra ne forduljak, miközben mindenem elszivacsosodik. Még sosem láttam a Vörös Banyánál undorítóbb lényt. Még a Szürke Asszonynál is rosszabb, az Unseelie hercegeknél is, sőt még a Csótánypapánál is, pedig a csótányokat különösen utálom. Azok a padlón tanyáznak. És az én ketrecem a padlón volt. Véres, csapzott haj keretezi hófehér arcát, és fekete lyukak tátonganak a szeme helyén. Amikor észreveszi, hogy figyelem, megnyalja karmazsinvörös tépőfogait. De az öltözete a legfelkavaróbb. Buja felsőtestén csontokból és inakból készült fűzőt visel. Nem látom, hogy lenne alsóteste. Rongyos, hiányos karmazsinvörös köpenyt húz maga után. Már tudom, miért bűzlik úgy, mint a rothadó hús. Befejezetlen köpenye zsigerből készült. Megint felfordul a gyomrom. - Az Unseelie hercegek beleit gyűjti? - Többek között. De a tiédet is elvenné. Bár az gyorsabban elrothadna. - Nem tudnál gyorsabban menni? - Szeretem a zsigereimet. Még sokáig szeretném a magaménak tudni őket. Kirobbanunk a tükörből a második fehér szobában, és fejjel előre belevetjük magunkat a következő tükörbe. Még több tükrön haladunk keresztül, nyomunkban a rothadó hús bűzével. - Christian, ő is ki fog jutni! - Helyes. Dublinban több a préda. Legalább valaki más után veti majd magát. - Nem engedhetjük szabadon az én városomban! - Te nyitottad ki azt az üveget. Elcsesztem. Nagyon. De találok megoldást. Csapdába ejtem, megölöm, és újra biztonságos lesz a városom. Még azelőtt, hogy bántana valakit. Elviselhetetlennek találom azt a gondolatot, hogy ártatlanok haljanak meg az én ostoba kíváncsiságom miatt. - Figyelmeztetned kellett volna, hogy ne nyissak ki semmit! - Figyelmeztettelek. Az ajtó fölé vésték, hogy „Olvasd el, és zokogj". Melyik részét nem értetted? - Az a könyvekre vonatkozott, nem az üvegekre!
- Néhány figyelmeztetés általános érvényű. Amikor kijutunk, úgy csap mellbe a hideg, mint a téglafal, amelyből az imént kirobbantunk. Eláll a lélegzetem, és amint újra kapok levegőt, fagyos gomolyagok jönnek ki a számon. A havon és jégen végigsiklok a sikátoron, majd a szemben lévő épületnek csapódok. Christian nekem ütközik. Amikor felsegítjük egymást, hitetlenkedve nézek körül. Tizenöt centis hó borítja a talajt! Talán a Dérkirály fagyasztott meg itt valamit a néhány óra alatt, amíg távol voltunk? Nem lehet több mínusz tíz foknál, és a szél miatt gyilkosnak érzem a hideget. Sosem ilyen hideg az éjszaka! És soha nem pár óra alatt. Körülnézek, vannak-e jégszobrok a közelben. - A francba! - tör ki belőlem, mert nagy bajban vagyunk. Nem csak hó van a sikátorban. Ryodan és Barrons épp most szállnak ki Barrons Bugatti Veyronjából a könyvesbolt mögött. Egy másodpercig mindketten engem bámulnak, mintha nem hinnének a szemüknek, aztán Ryodan mereven figyeli a kezemet, amellyel Christian kezét fogom. Úgy ejtem el, mint a forró krumplit, de továbbra is csúnyán néz rám. - Nem arról van szó, amire gondolsz! Nem lesz a szuperhős barátom, és nem rúgja szét a... - De igen - szakít félbe Christian. - Nem - szólal meg Ryodan. - És hol a faszban voltál. Tudod, milyen bajt okoztál nekem. - Haver, csak kábé két órára mentem el. És most nagyobb problémáink vannak. - Valóban. Az egész város jéggé fagy. - Mi az ördögöt kerestetek a Fehér Palotában? - akarja tudni Barrons. - Ki árulta el, hogyan juthattok oda? - Többé sehová sem mész nélkülem - közli velem Ryodan. — Ha megteszed, bezárlak a föld alá, és ott fogsz megrohadni. - Ha már a rohadásnál tartunk, szerintem... - Elég. Ettől a pillanattól kezdve én gondolkodom helyetted. Bepöccenek. - Aha, persze. - Zárd le a falat - fordul Barronshöz. - És vidd innen a lányt a fenébe. Ideje, hogy a Hegylakó meghaljon. - Csak rajta - biztatja Christian. - Sehová sem megyek. Vagyis - javítom ki magam - megyek, de neked is muszáj. Mindannyiunknak el kell tűnnie innen. - Megpróbálok turbóra kapcsolni, de Barronsbe ütközöm, és lepattanok róla. Utána olyan gyorsan történik minden, hogy fel sem fogom. A rothadó hús bűze megtölti a levegőt, Christiannal lebukunk, és az ellenkező irányba vetjük magunkat, mert mi tudjuk, mi közeledik, aztán a Vörös Banya kirobban a falból, és csontból készült, közel kétméteres kötőtűnek látszó valamit tart maga mellett lándzsaként.
Átdöfi Barronst és Ryodant, aztán egyenesen az égbe száll, maga után húzva a belüket.
Az általam felégetett hidak füstjében lebegek Úgy állok ott, mint egy idióta. El kellene futnom, mielőtt a Banya rám támad, de mintha jeges gyökereket eresztenék. Barrons és Ryodan a hátán fekszik a sikátorban, egyre nagyobb vértócsa mocskolja be a havat, én meg tátott szájjal arra gondolok: Nem halhatnak meg! A szuperhősök nem halnak meg! Félretéve a téves hiedelmeket, nekem nagyon úgy tűnik, hogy haldokolnak. Egy ilyen csonkítást senki sem élhet túl. A Vörös Banya nemcsak kilyukasztotta, hanem az ágyékuktól a nyakukig felhasította őket. Egyetlen gyors rántással kitépte az összes belüket és belső szervüket. Több százezer éve volt rá, hogy tökéletesítse ezt a mozdulatot. Lyukaszt, repül, ránt. Nyitott, üres a mellkasuk és a hasüregük. Ez csak úgy sikerülhetett annak az álnok ribancnak, hogy meglepte őket. Mi a fenét képzeltem, hogy csak álltam itt és nemcsak annyit mondtam, hogy „futás"? Veszekedtünk, mint mindig, mintha miénk lenne az örökkévalóság, és mindig is a miénk maradna! - Azt hittem, lebuktok az utolsó pillanatban - motyogom a testük felett. Vagy elsöpörnek onnan, nálam is sebesebben. Vagy talán Ryodan beveti ellene a titkos fegyverét, amelyet Bársony ellen használt, bármi legyen is az. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy valami képes lenne letámadni őket! De a Banya kirobbant a falból, és a lándzsái keresztülszaladtak rajtuk, mielőtt bármelyikünk is reagálhatott volna. Még mozognak, de szerintem ezek csak a test végső rángatózásai egy ilyen hirtelen, óriási trauma után. Aztán fura, kattogó hangot hallok, amely ugyanúgy hat rám, mint a ZEK-ek hangja: a lelkem mélyén megrémít. Én következem? Megragadom a kardom, és megpördülök. Beletelik egy másodpercbe, amíg észreveszem. Követem a vérnyomokat. Felfelé. A Vörös Banya a könyvesbolt mögötti épület tetején gubbaszt. A zsigerek hosszú, csillogó kötélként, vértől csöpögve lógnak le a járdára. A csontos tűk, amelyekkel felnyársalta Barronst és Ryodant, valójában a lábai: fura szögben hajlanak, hasonlítanak az imádkozó sáska első lábához, és kampóban végződnek. Ezekkel a rovarszerű testrészeivel köti a beleiket a ruhája szélébe. Ahogy csontos lábai csattognak, a zsigerek az épület szélén lebegve centiről centire egyre rövidebbek lesznek, és vérrel maszatolják ösz-sze a téglákat. Annyira felkavar a látvány, hogy felfordul a gyomrom; a testem egyszerre akarja, hogy könnyekben törjek ki és hogy elhányjam magam. Mindkét késztetést elfojtom, és csak fuldoklom. Amikor torokhangot, majd gyenge sóhajt hallok, visszanézek a testekre. - Megölöm a kölyköt - suttogja Barrons.
Ryodan bugyborékoló hangot hallat, mintha nevetne. Szerintem nem is maradt olyan testrésze, amellyel nevethetne. - Húzzál sorszámot. Mindketten elhallgatnak, mozdulatlanná dermednek. Bambán bámulok. Szuperhősként halnak meg: viccelődve. Mintha holnap felkelnének, és még egy napot harcolnának. Félelem nélkül. Minden erejükkel a véres végkifejletig. Ügy érzem, az én beleimet is kitépték. Nem bírom tovább nézni őket. Lehajtom a fejem, és összeszorítom a szemem. Kuszák a gondolataim. Hogyan jutottam idáig? Hogyan vezetett Ryodan és Barrons halálához az a döntésem, hogy felkeresem az Unseelie király könyvtárát? Semmi értelme. Vagyis van, mert sorra vehetem az események láncolatát, de ki a fene láthatott előre ilyen bizarr és abszurd végkifejletet? Hogyan hozzak kis döntéseket, amikor ilyen jelentős, előreláthatatlan következményekkel járhatnak? - Nos, ez jól jött. - Christian nevetve megkerüli őket, és felém indul. - Kettővel kevesebb, már csak hét maradt. Kíváncsi vagyok, rájuk tudnánk-e uszítani a szukát. És Macre is. Felkapom a fejem. Christian nevet. Meghaltak, ő meg nevet. Remegni kezdek. - Tartsd. Magad. Távol. Tőlem. - Mit tettem? - Odavittél, azt tetted! Nem figyelmeztettél eléggé! Én még csak tizennégy éves vagyok! Nem tudok mindent! Nem tudhatok mindent! Te vagy az idősebb! Neked kellene figyelmeztetned! Most meg úgy csinálsz, mintha jó lenne, hogy meghaltak! - Azt hittem, azt akarod, hogy Ryodan eltűnjön a képből. - Csak azt akartam, hogy hagyjon békén! És Barrons halálát soha nem kívántam! A francba, Mac! - nyüszítem. A könyvesbolt hátsó részére nézek, és még nyomorultabbul érzem magam, mint korábban. Mac odabent van. Mennyi időbe telik, hogy kijöjjön, és megtalálja a hóban kivérzett Barronst a sikátorban? Mennyi időbe telik, mire felfedezi, hogy ebben is benne volt a kezem? Látom, ahogy rátalál, és zokogva a testére veti magát. Ujabb tragikus veszteség érte. Mert kinyitottam egy átkozott üveget. Mert kíváncsi voltam. Akkor éjjel, amikor Alina meghalt, úgy éreztem, mintha... nem is lettem volna ott igazán. Sosem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami nem stimmelt velem. Az elejétől a végéig átnéztem Ro naplóit, de egyetlen átkozott szót sem írt rólam. Soha. Ebből arra következtetek, hogy voltak olyan naplói is, amelyeket még nem találtam meg. De ma éjjel teljes egészében itt vagyok. Megint az a kellemetlen érzés fog el, amelyet már korábban is tapasztaltam egyszer, akkor éjjel, amikor Jo végül arra kényszerült, hogy a klubban dolgozzon. Amikor oldalirányba mozdulva valaki mássá válok, és másképp látom magam, de nem tetszik. Olyan, mintha csónak lennék, és mindenféle ember csapkodna mögöttem a vízben. Nem, nem csónak. Mit is mondott
rám Ryodan? Szökőár. Ez az. Nekicsapódom ennek-annak, és a földdel teszem egyenlővé. Amikor ezt mondta, nem sejtette, hogy ő is azok közé fog tartozni, amiket letarolok. Vagy hogy nem fogja megérni, milyen pokoli jó nővé érek. Csontos tűk csattognak a fejem fölött. Hallom a zsigerek nedves cuppanását, ahogy a Banya felfelé húzza őket a fal mentén. Rémültnek kellene lennem. Menekülnöm kellene, hogy ne járjak úgy, mint ők. Vajon rejtsem el a testüket, hogy Mac ne találjon rájuk, és ne jöjjön rá, mit tettem? - Gyere. Addig tűnjünk el innen, amíg elfoglalja magát. Megszállottan szokott kötni, de hamarosan végez. A lábam cementből van, és betonkockák nőttek a lábfejem helyén. Egyre csak oda-vissza jár a tekintetem a testek és a könyvesbolt között. Először Alina. Most Barrons. Nincs olyan hely ezen a bolygón, ahol Mac ne találna rám, amikor megtudja, mi történt itt ma este. Ryodanre nézek. Hogy lehet halott? Ki fogja vezetni a Chester'st? Ki fogja kordában tartani azokat a lúzer tündéreket meg embereket? Most, hogy Barrons és Ryodan is meghalt, akad még biztonságos hely Dublinban? A könyvesbolt és a klub is elhagyatottá válik? Amikor a vállamra fonódik egy kéz, majd' kiugróm a bőrömből. - El kell tűnnünk innen, Dani. Mindjárt végez. Hevesen lerázom magamról. - Soha többé ne érj hozzám, Christian MacKeltar! Hangosan, kapkodva veszi a levegőt, mintha gyomorszájon vágtam volna. - Ezt nem gondolhatod komolyan. - Tégy próbára. - A kard markolatára fonódik a kezem. - Én adtam vissza. Én vigyázok rád. - Te vittél olyan helyre, amelyről nem tudtam, hogy ennyire veszélyes. Emberek haltak meg miatta. Sikerült legalább kihoznod a könyveket, amelyeket találtál? - Mással voltam elfoglalva. Veszélyben voltál. Minden hiábavaló volt. Elejtette a könyveket, megfeledkezett róluk. A falra nézek. Természetesen vissza tudnék menni, de semmit sem tudok elolvasni a könyvtárban, akkor meg minek? És ki tudja, mit engednék még szabadon, ha kinyitnék valamit? Felnézek. Vér csöpög az épület oldalán. A rémes Banya kötöge-tés közben kihúz egy kis csontot a zsigerek és szervek közül, a fűzőjébe dugja, és megigazítja obszcén módon emberinek látszó melleit. Hirtelen megáll, és lenéz rám, mintha rádöbbent volna, hogy még több zsákmány vár rá a sikátorban, és őt figyeli. Egy pillanat múlva elfordul, visszatér a kötögetéshez, de mintha... megjelölt volna. Mintha elraktározott volna az Unseelie rovaragyában. - Hogyan végezhetek vele? A kardommal megölhetem? - Talán. De sosem tudnál elég közel jutni hozzá. Hosszabbak a tűi, mint a kardod. A ruhájába kötné a beleidet, mire meglendíthetnéd a fegyvered.
- Azt mondtad, kötés közben megszállottá válik. - Annyira azért nem. Hirtelen megváltozik a hőmérséklet a hátsó sikátorban, és beletelik egy percbe, amíg rájövök, miért. Az előbb felgyulladt egy lámpa a könyvesbolt hátulján, és az ablakon keresztül a vérfoltos hóra világít. Tudom, mit jelent ez. Mac mozog odabent, Barronst keresi. Gondolom, nemsokára kinéz, hogy idekint áll-e az autója. Ha kisétálna azon az ajtón, és megpróbálna most rögtön megölni, nem tudom, küzdenék-e ellene. Vetek egy utolsó pillantást Barronsra és Ryodanre. Valahogy jóvá kell tennem a történteket. Egyensúlyba kell hoznom a mérleg nyelvét, és sok minden szól ellenem. - Ha még egyszer a közelembe jössz, megöllek - közlöm olyan halkan Christiannel, ahogy Ryodan szokott beszélni. Aztán turbóra kapcsolok, és eltűnök az éjszakában.
Ha szerencsém van, továbbra is lakatot teszek a számra A következő két napban tömör Dani Hírmondókat ragasztok ki, amelyekben beszámolok a Vörös Banyáról, és arról, hogyan öl, Táncosra vadászok, a többi megfagyott helyszínen is törmelékeket zacskózok (kivéve a Chester's alóli klubból, amelyet igyekszem elkerülni), és teletömöm a hátizsákom mintákkal. Ez életem néhány legnyomorultabb napja. Fel-le megyek, mint egy átkozott elmebeteg lift, amelyet valami átkozott elmebeteg kiskölyök irányít, találomra nyomkodva a gombokat. Az egyik másodpercben délcegen haladok, a másikban összegörnyedek. Az egyik percben a fellegekben járok, mert soha többé nem kell dolgozni mennem. Én rendelkezem az életemmel. Jo otthagyhatja a klubot. Nem fog csillogó izét kenni a mellére, és nem fekszik le Ryodannel. A következőben eszembe jut: ha Ryodan emberei megtudják, hogy a legcsekélyebb szerepet is játszottam a főnökük halálában, a halottnál is halottabb leszek. Ráadásul kiszabadult a Vörös Banya, a Dérkirály továbbra is odakint garázdálkodik, Dublin lassan átkozott Antarktisszé válik, Christiannel haragban vagyunk, és Macnek már két oka is van rá, hogy megöljön, feltéve, ha tudomást szerez a történtekről. Nem tudom eldönteni, tudja-e. Egyszer azt hiszem, igen, aztán meg azt, hogy nem. Ryodan és Barrons teste eltűnt. Visszamentem az éjszaka közepén, hogy elrejtsem őket. Azonnal meg kellett volna tennem, de nem gondolkodtam tisztán. A sikátort és a téglafalat borító vértől eltekintve nyomuk sem volt. Először azt hittem, Mac biztosan megtalálta és elvitte őket valahová, hogy rendes temetést kapjanak, de aztán elvetettem ezt a lehetőséget, mert tegnap láttam, ahogy végigsiet az utcán a Chester's felé menet, bebugyolálva, vacogva, de nem tűnt szomorúnak. Láttam már szomorúnak. Tudom, milyen olyankor. Egy kicsit feszültnek tűnt, de egyébként minden rendben volt vele. Csicsergő hangon beszélgető ZEK-ek vonultak mögötte. Vajon a varjúhoz hasonlóan ők is a halál hírnökei? Aggaszt, hogy követik. Valószínűleg amiatt volt feszült, ami Dublinban történik. Mindenki, akivel csak találkozok, feszült. És reszket a hidegtől. Napközben mínusz tizenkét fok van, éjszaka még annál is hidegebb. Esik és felhalmozódik a hó. Nem ilyen időjárási viszonyokra van berendezkedve a város. Sokaknak nincs áramuk. Nem sokáig élik túl ezeket a körülményeket. Kíváncsi vagyok, vajon a Vörös Banya megette-e Barrons és Ryodan testét. Vajon a köpenyébe kötötte a zsigereiket, aztán meg elfalatozgatott a maradékból? Szerintem néhány csontot kiköpne, de talán mindegyiket akarta, hogy kicsinosítsa a fűzőjét. Aztán arra jutottam, hogy valószínűleg Christian ment vissza összetakarítani és eltüntetni a bizonyítékokat. Megpróbál megint a kegyeimbe férkőzni, vagy mi. Kíváncsi vagyok, hol a csudában van Táncos! Szükségem van a szuperagyára, hogy segítsen értelmezni a tényeket, és megmenthessem a városom a jégheggyé válástól. Akkor attól is megmenthetem őket, hogy belekössék őket egy köpenybe. Még két helyről tudok, ahol kereshetem, aztán kifogyok az ötletekből. Miközben végigsüvítek az O'Connellen, letépdesem a MiTörő-dünk posztereit a lámpaoszlopokról. Azok a hülye átkozott idióta szemetek megpróbálják kihasználni, hogy az embereknek nincs áramuk, és arra bátorítják őket, hogy találkozzanak, imádkozzanak, melegedjenek, és „öltsék magukra a fehéret". Ezt az utóbbit nem tudtam, mit jelent, amíg nem
láttam, hogy néhány ember kijön egy olyan templomból, amelyet a MiTörődünk a sajátjának nyilvánított, és hosszú fehér köpenyt visel a ruhája felett. Mosolyogtak, és konzervekkel teli szatyrokat cipeltek. Tapasztalatom szerint, ha valaki táplál minket az anyánkon kívül, cserébe akar valamit. Elsüvítek Táncos penthouse-ához, ahol szeretünk elnyúlni a napon, hatástalanítom a csapdáit, bedugom a fejem az ajtón, és őt szólongatom. A lakás néma és üres. Ügy döntök, megnézem, akad-e valami a kamrában, mert éhen halok. Amikor odaérek, elnevetem magam. Egy cetlit ragasztott a padló kellős közepén álló konzervhalomra. Kriptogram. így üzenünk egymásnak. Egymás után nyitom ki a konzerveket és falom a babot, miközben megfejtem a rejtvényt, amely elárulja, hol találom. Az apátsághoz hasonlóan Dublinban is sok mindent elrejtettek. Amikor először kezdtem a városban lógni, beszereztem egy útikalauzt, és turista módjára felkerestem az összes népszerű helyet. Kínosan éreztem magam, hogy nem ismerem a saját városomat, mert nem sok időt töltöttem a ketrecemen kívül. Ismerni akartam mindent, amit mások ismernek, és a saját szememmel akartam látni a tévé és a könyvek helyett. Elmentem a Trinity College-be, és körbejártam az egész klassz helyet. Sosem jártam iskolába, így jó volt látni az osztálytermeket, a laboratóriumokat, a könyvtárakat meg az embereket, akik szerettek társaságban időzni, és akiket nem hagytak állandóan egyedül. Fel nem foghattam, hogy így is fel lehet nőni. Anya megtanított olvasni. A többit egyedül sajátítottam el. Múzeumokba jártam, beugrottam a sörfőzdébe, a Temple Bar negyedet jártam, meglátogattam a Krisztus Temploma-székesegyház és a St. Michan-templom alatti katakombákat, és végül feltérképeztem a föld alatti folyókat. Hallgattam, ahogy az egyetemisták a kedvenc helyeikről áradoznak, és felkerestem azokat is. Odafigyeltem, amikor az idősek a múltról beszélgettek az utcán. így ismertem meg Dublin föld alatti világát. Néhány ráncos öreg alak, aki a Liffey folyónál dámázott, korábban egy gengsztercsaládnak dolgozott, és tudott egy-két érdekességet. Egy Ro-cky O'Bannion által vezetett étterem alatt akadtam rá - ennek a nagystílű gengszternek tavaly, a falak leomlása körüli őrületben veszett nyoma. A törmelékkupac mögött rejtőző, alagutakból, titkos kriptákból és számos rácsos bejáratból álló labirintus olyan bonyolult, hogy csak olyasvalaki használhatta, aki hozzám hasonlóan kíváncsi, vagy pedig bűnözők, akik holttesteket vagy zsákmányt akartak elrejteni. Táncossal feltérképeztük egyes részeit, de még sok terület vár felfedezésre. Itt, az egyik föld alatti katakombában találok most rá, egy beomlott alagúton túl (már ha valaki ismeri a titkos kerülőutat), kőfalba illesztett bereteszelt acélajtók mögött, csapdák közepette. A hosszú, keskeny helyiség teljes egészében kőből készült, és olyan régi, boltíves mennyezettel és masszív oszlopokkal dicsekedhet, amilyeneket csak ősi kriptákban meg az apátság könyvtárában láttam. Szerintem akkumulátoroknak köszönhetően égnek a fények, mert egyetlen generátort sem hallok, és sok munkába telne felállítani egyet idelent. Táncos egy olyan kőlap mögött áll, amelyre egykor testeket fektettek, de most jegyzetfüzetek és borítékok, laptopok és üvegek, kancsók és égők borítják. Igen, teljesen rávall ez a hely; már csak egy tévé hiányzik, hogy filmeket nézhessen, egy hűtő meg egy zuhanyozó, és ahogy őt ismerem, valószínűleg van egy minden kényelemmel felszerelt rejtekhelye a közelben. Egy másik kőlap rengeteg palackozott vízzel és ennivalóval van tele. Leszegett fejjel, mélyen a gondolataiba merülve dolgozik valamin.
- Haver, ez átkozottul király! - kiáltok fel, amikor belépek. Felnéz, és vakítóan vigyorog. Az egész teste megváltozik, mintha eddig a mennyezetről lógó drótokon függött volna, és most levágták onnan. Leereszti a vállát, könnyedebben mozognak a végtagjai, ellágyulnak az arca keményebb vonásai, és azt a Táncost látom, akit ismerek. - Mega! - kiált. - Mega! - így hívnak, haver. Ne koptasd el. - Peckesen besétálok a kő-kamrába, és látom, hogy ő is összegyűjtött ezt-azt a helyszínekről. Mellette a fő látnivaló: a rejtélyekkel kapcsolatos tábla! Felnagyított néhány térképet, összeállította Dublin és a környező területek hatalmas topográfiai térképét, és az egész tele van rajzszögekkel meg jegyzetekkel. Ragyogok. Én sem csinálhattam volna jobban. - Király ez a hely. - Gondoltam, hogy tetszene. — Felveszi a szemüvegét a kőlapról, az orrára illeszti, és rám vigyorog. A szeme vörös, mintha már régóta tanulmányozná a bizonyítékokat. Táncos magas, nyúlánk, és nagyon is tökéletes. Rávigyorgok, és néhány másodpercen keresztül mást se csinálunk, csak vigyorgunk, mert annyira örülünk a viszontlátásnak. Nagy ez a város. Néha egyedül érzem magam benne. Aztán találkozom Táncossal. Egy közeli, összecsukható asztalra hajítom a hátizsákom, aztán előhúzom belőle a tasakokat és a fotókat, amelyeket a táblára tűzhetünk. Odajön, és szó nélkül, boldogan válogatjuk át őket, miközben összeér a vállunk és egymásra vigyorgunk. Egyfolytában úgy néz rám, mintha el sem hinné, hogy itt vagyok. Ügy viselkedik, mintha nagyon hiányoztam volna neki. Mindig örülünk a találkozásnak, de valami ma más. Elkezdem feltűzni a táblára a helyszínekről készített fotóimat, de visszanézek rá, mert van még valami a fura viselkedésén kívül, amit nem értek. - Nincs is ennyi megfagyott hely Dublinban! - mutatok a táblán lévő rajzszögekre. - Néhány hete még nem volt. Egyre rosszabb a helyzet. - Haver, csak tíz volt belőlük. Ezen a táblán viszont legalább huszonöt jelölést látok! Azt akarod mondani, hogy újabb tizenöt hely fagyott meg az elmúlt néhány napban? - Mega, majdnem egy hónapja találkoztunk utoljára. Aznap, amikor megpróbáltuk visszaszerezni a kardod Jayne-től. Eltátom a szám. - Az nem egy hónapja volt. Csak pár napja! - Nem. Nem láttalak már három hete, négy napja, és... - Az órájára néz. - .. .tizenhét órája. Halkan füttyentek egyet. Azt tudtam, hogy a tündérek birodalmában másképp múlik az idő, de eszembe sem jutott, hogy a Fehér Palota is ennek a másik világnak a része. Nem csoda, hogy Ryodan olyan dühös volt rám! Hetekig nem mentem be dolgozni. Kuncogok. Biztos beleőrült. Elhal a kuncogásom. Egy másodpercre megfeledkeztem róla, hogy meghalt. Hirtelen rosszul érzem magam, ezért kibontok egy csokit, és megeszem. - Aggódtam. Ránézek. Egyenesen a szemembe néz, és még sosem láttam ilyen komolynak. Kényelmetlenül
érzem magam. Mintha mondanom kellene valamit, de nem tudom, mit. Én is csak bámulok rá, így telik el néhány másodperc. Feltúrom a repertoárom, és megszólalok. - Haver, szedd össze magad. Mega vagyok. Miattam sosem kell aggódnod. Világéletemben egyedül voltam. Jó így nekem. - Rávillantom a védjegyemként szolgáló vigyort. Egy halvány mosolyt kapok cserébe. - Vettem az üzenetet, Mega. Hangosan, érthetően. - Megfordul, visszamegy a kőlaphoz. Már nem mozog olyan könnyedén. Újra megjelent néhány drót. Nem szeretem őket. Olyan... nem is tudom, felnőttnek tűnik tőlük. - Én csak azt mondom, hogy ne aggódj miattam. Butaság lenne. Tudok vigyázni magamra. - Most meg buta vagyok. - Nem azt mondtam, hogy te vagy buta. Csak azt mondtam, hogy miattam aggódni butaság. - És ez, mármint az aggódás nem keverendő össze azzal, aki aggódik. - Pontosan. Mega vagyok, emlékszel? Egész Dublinban szétrúgom a seggeket! - Nem tudom, mi baja. Bármit mondok, semmire sem úgy reagál, ahogy kellene! - Az önvédelem képességének semmi köze mások viselkedéséhez és érzelmeihez. - Micsoda? - Nem mondd meg, hogy mit érezhetek és mit nem. Ha aggódni akarok miattad, akkor baromira fogok is. - Haver, azért nem kell durvulni. - Nem durvulok. Csak megsértődtem. Majdnem egy hónapra eltűntél. Miközben próbáltam elkerülni azt az elmebeteg seggfejet, aki éjjel-nappal téged követ, elemeztem a bizonyítékokat és igyekeztem megmenteni a várost, rendszeresen felkerestem minden megfagyott helyszínt. Naponta kétszer-háromszor. Tudod, miért? - Hogy még több bizonyítékot gyűjts? - Arra vártam, hogy eléggé kiolvadjanak, és lássam, ott vagy-e. Holtan. És akkor többé már nem beszélgethetünk. Rámeredek. Ilyenekről sosem beszélünk. Ennek nagyon ketrecszaga van. Mintha lenne még valaki, akinél be kell jelentkeznem. Mintha már nem lennének így is túl sokan, akik az életem felett rendelkeznek. - Már visszaszereztem a kardom - jegyzem meg mereven. -Nem fogok megfagyni. - Nem számít. Ennek a két állításnak semmi köze egymáshoz. Semmi. Nuku. A kard nem véd meg a megfagyástól. Üzeneteket hagytam neked minden rejtekhelyem kamrájában és a tieidben is, amelyekre rátaláltam. Tudod, mit hallottam? Semmit. Majdnem egy hónapig. - Haver, értem én. Nem tetszett, hogy nem tudtál a nyomomra akadni. Milyen kár, hogy nem rakhatsz rám pórázt, mi? Vagy talán bedughatnál egy ketrecbe! - Feldühít. Szerintem ez a legeslegelső veszekedésünk. Összeszorul a gyomrom.
- Baromira sajnálom, hogy törődöm veled. - Haver, most meg mi van? Ezek nem mi vagyunk. Miért teszed tönkre a kapcsolatunkat? - A törődés tönkreteszi a kapcsolatunkat? - A törődés az egy dolog. Megpróbálni bezárni, az már más. Egyszerűen nem értem a pillantását. Mintha én lennék lassú felfogású, nem pedig ő. Azt hittem, a mi barátságunk tiszta, jól körülhatárolt. Szuperhősök vagyunk. De nem tartja magát a szerepéhez. Ha állandóan eltér tőle, hagyom a csudába a képregényeket. - Az én hibám. Többször nem fordul elő. - Csak így, egyszerűen újra a régi Táncos lesz belőle, csak a feladatunk számít. - Ott a várnál láttam meg először, mi fagyasztja meg a dolgokat. Azóta sok minden történt. Nagyjából mindennap megfagyaszt egy újabb helyet. Ryodan és az emberei felforgatták érted a várost. Megrohanta a rejtekhelyeim felét. Azért költöztem le ide, hogy ne legyek a nyavalyás közelében. Ki fog nyírni téged, ha megtalál. - Nem, ha én ölöm meg először — motyogom csokievés közben, miközben úgy teszek, mintha még nem öltem volna meg. Ha valakinek olyan titka van, ami az életébe kerülhet, nem szól róla. Senkinek sem. Persze ha tanulok a hibámból, végzek Christiannel, mert azokat a hülye selypítő tündéreket sem nyírtam ki, amelyek megették Alinát és beárultak Macnek. Egy kicsit bosszant, hogy Táncos megint hétköznapi dolgokról beszél, mintha sosem került volna sor az első veszekedésünkre, pedig számomra ez nagy dolog. Órákra van szükségem, hogy elmúljon a hányingerem és a zavarodottságom. Amikor összezavarodom, eszem. Ujabb csokit tömök a számba. - Még Barrons is beszállt a keresésbe. És azok a lányok is az apátságból, akikkel néha együtt vagy. Minden egyes újabb megfagyott hellyel egyre hidegebb lesz a városban. Az emberek szétesnek. Senki sem tudja, mit tegyenek, hogyan akadályozzák meg az újabb eseteket, vagy hogy hol lehetnének biztonságban. - Egy lépést hátrál, és a térképre néz. — Eddig még nem sikerült összefüggéseket találnom. Ki kell derítenünk, mit keres. - Hogy érted azt, hogy „keres"? - Pontosan ugyanezt éreztem én is a sidhe-látó érzékeimmel, de Táncos nem rendelkezik ilyenekkel. Kezdem egy kicsit jobban érezni magam. Nem tudom, hogy a gyomromban lévő csokinak köszönhetem-e, vagy annak, hogy a munkán jár az eszem. - Ha nem véletlenszerűen, logikátlanul mozog, és nem valamiféle biológiai parancsot követ, ami feltételezésem szerint ellentmond minden érző életformának, akkor valamiféle célja van. Ragyogok, el is feledkezem a vitánkról. Imádom azokat, akik olyan kifejezéseket használnak, mint „feltételezésem szerint" meg „ellentmond". - Imádok veled lenni! - közlöm vele. Amikor egy kicsit óvatosan, de a régi Táncosként pillant rám, addig vigyorgok rá még szélesebben, amíg vissza nem vigyorog. - Lehet, hogy ez a cél annyira idegen - folytatja -, hogy képtelenek vagyunk észrevenni, de akkor is létezik. Csak a módszereink nincsenek meg hozzá. Ki kell lépnünk a dobozunkból, és mindenféle előzetes feltételezést félretéve kell értékelnünk a tényeket. Ez a valami nem a mi világunkból származik. Nem követi a mi szabályainkat és a fizika szabályait. Úgy tűnik, bárhol képes portált nyitni. Már kétszer láttam.
- Megint láttad? - Köpni tudnék, annyira átkozottul irigy vagyok. - Rajta tartom a szemem a MiTörődünkön, és megpróbálom kideríteni, ki a főnök. Mintha senki sem tudná, ki alapította a szervezetet. Egyik este, néhány nappal ezelőtt elmentem az egyik imádkozós gyűlésükre. Fél háztömbnyire voltam a templomuktól, amikor megfagyott. Az egyik percben még énekeltek, a másikban már semmit sem hallottam. Olyan volt, mintha az egész világ elcsendesedett volna, vagy én süketültem meg. Ott álltam az utcán, és figyeltem. Pontosan ugyanaz történt, ami a dublini várnál. Előbukkant egy portálon keresztül, mindent ködbe borított, megfagyasztott, nyitott egy újabb portált, aztán eltűnt. Összerándulok. Fél háztömbnyire volt onnan! Mi van, ha mondjuk egyetlen perccel előbb érkezik? Aztán valami még rosszabb jut eszembe. Mi lett volna, ha nekem nem sikerül megtalálnom Táncost egy hónapon keresztül? Vajon az egyik jégszobortól a másikig süvítettem volna, várva, hogy elolvadjanak, és megtudjam, elvesztettem-e a legjobb barátomat? Hirtelen elszégyellem magam. - Haver. Sajnálom, hogy olyan sokáig voltam távol. Felkapja a fejét, és átkozottul gyilkos vigyort villant rám. - Haver. Köszi. Örülök, hogy visszajöttél. - Hallottam, hogy te mentetted meg az életemet akkor éjjel a templomnál. Te vagy a király. - Nem, te vagy az. Egy mennyei órának tűnik az az idő, amíg vigyorgunk egymásra, és csak így egyszerűen újra minden rendben van közöttünk. Ügy csevegünk tovább, mintha mi sem történt volna. Beszámol róla, hogy új bandák alakulnak a városban. Én mesélek neki az Unseelie király könyvtáráról. Az ilyen fantasztikus dolgokat nem tudom magamban tartani. Látom a szeme csillogásán: majd' meghal, hogy ő is láthassa. Elmondja, hogy egy hatalmas tűzvilág ITK majdnem porig égette az apátságot! Megsemmisítette a vasat és a betont, és ha eljut az apátságig, semmi sem maradt volna az épületből. Ryodan emberei azonban valahogy megállították, és rögzítették a földhöz. Akár lekötözték, akár nem, nem tetszik, hogy ott van az apátságnál. Idegesít a gondolat. Mesélek neki a Boora-Boora könyvekről, és jókat nevet azon, hogyan üldöztem a zabolátlan mondatokat. Elmondja, hogy a Mi-Törődünk elkezdte fehérre festeni az épületeket: ezzel tudatják az emberekkel, hogy ezek hozzájuk tartoznak, és ha valaki bemegy, feliratkozik, és eljár a gyűlésekre, mindenféle ételt meg egyéb dolgokat kap tőlük. Beszélek R'janról, aki a tündérek királya akar lenni, és arról, hogy a Jégszörnynek neve is van: Dérkirály. Szerintem még sosem osztottunk meg egymással ennyi részletet a mindennapi életünkkel kapcsolatban. Megtudom, hogy egyre nehezebb élelmiszerhez jutni. Beszámolok róla, hogy a tündérek teljesen élettelenné váltak a megfagyott helyszíneken, és megosztom vele, mit mondott R'jan: amikor a Dérkirály megöli a Seelie-ket és Unseelie-ket, azok a halottnál is halottabbak lesznek, és teljes egészében eltörli a létezésüknek még a nyomait is. - Talán az élőlények életereje kell neki - vetem fel. - De miért ezeken a helyszíneken? Hogyan választja ki és miért fagyasztja meg őket? És ha az emberek életerejére pályázik, miért nem oda megy, ahol a legnagyobb számban gyűlnek
össze? Van olyan hely, ahol csak nagyon kevesen voltak. - Úgy érted, miért fagyasztaná meg azt a kis klubot a Chester's alatt, amikor az egész helyet eljegesíthette volna? - Ezt tette a Chester's egy részével? - Tudtommal az volt az első ilyen hely. Ezért rángatott bele Ryodan ebbe az egészbe. - Kizárt, hogy az életerő kell neki. Egy templomtornyot is megfagyasztott. Ott egyetlen ember vagy tündér sem volt. - Talán csak átrepült fölötte, és véletlenül megfagyasztotta. Vagy talán akadt ott valami kis életerő, mondjuk egy egérben, és egy kicsit éhes volt. Táncos elvigyorodik. - Talán. - Bár nem hinném. Szerintem időrendi sorrendben kellene végigvennünk az eseteket. Akkor talán észreveszünk valamit. - Az a rossz - mondja -, hogy nem is mondhatjuk meg egyszerűen az embereknek, hogy maradjanak kis csoportokban, és minden rendben lesz. Még a saját árnyékuktól is félnek, Mega. Az egész város feszült, ingerült, és semmiségeken is összekapnak az emberek. Rá kell jönnünk, mi folyik itt, mert ha nem fagynak halálra, egymást ölik meg. Túl sok mindent veszítettek már el, túl régóta élnek félelemben. Amíg nem voltál itt, nem jelent meg a Dani Hírmondó, és az ilyen időkben nem jó hír, ha nincs hír. Az embereknek hinniük kell abban, hogy van valaki az utcákon, aki vigyáz rájuk. - Mi van a MiTörődünkkel? Nem veszik komolyan a munkájukat? Haver, amikor elmentem, elő kellett volna lépniük, és még több lapot kellett volna kiadniuk! Egy újság felelősséggel tartozik az embereknek! - A MiTörődünk csak annyit mond az embereknek, hogy „válasszák a fehéret", és minden rendben lesz. A fél város rohan, hogy vakon higgyen, a másik fele viszont nem dől be nekik. Ha hozzávesszük, hogy nincs elég élelem és víz, plusz kegyetlenül hideg van, bármelyik nap zavargások törhetnek ki. Kisöpröm a hajat az arcomból, és a táblára bámulok. Huszonnégy rajzszöget számolok össze. Az én kilenc tasakomban lévő minta már nem képviseli jól az összes helyszínt. - Gyűjtöttél mintát a törmelékből? A pillantásával azt kérdezi, hogy „szerinted mennyire vagyok hülye", aztán rám vigyorog, és felemel a földről egy dobozt, amely tele van olyan sárga borítékokkal, mint amilyenek a kőlapon is fekszenek. - Elemzem a helyszínről származó mintákat, csoportosítom és elkülönítem a hasonlóságokat. Fotókat is készítettem. Én is rávigyorgok, mert a nagy elmék hasonlóan gondolkodnak, és olyan átkozottul klassz Mega-tojásnak lenni. Amíg ő kinyitja a borítékokat, én a tábla megfelelő helyére tűzöm a helyszínről készült fényképeket. Azt hittem, hogy helyes az életerőelméletem, de aztán Táncos rámutatott két
óriási hiányosságára. A francba! Jó, hogy vannak bezacskózott „közönyös" bizonyítékaim. Felkuncogok, de aztán megint eszembe jut, hogy Ryodan halott. Valamiért nehéz emlékeznem rá. Mintha azt hittem volna, hogy ő örök, vagy valami ilyesmi. Fogalmam sincs, miért érzem magam olyan pokolian minden alkalommal, amikor erre gondolok. Persze én engedtem ki a Banyát, de ő az, aki nem kerülte ki. Én nem vagyok olyan gyors, mint ő, nekem mégis sikerült félreugranom. Nyolc órával később alig látok rendesen. Kidülled a szemem, ahogy felváltva meredek a törmelékdarabokra és tanulmányozom a térképet. Háromnapjanemaludtam,energiátazáIlandócukorutánpótlásból, azaz csokiból és üdítőből merítek, meg a fölém tornyosuló lepelből, amely teljesen megőrjít. Bűntudat. A bűntudat a veszteseknek való. Azoknak, akik olyan hülyeségekkel foglalkoznak, mint a megbánás. Elmerengek azon, hogy az idők során talán egyre jobban megbánunk dolgokat, ami ugyanolyan elkerülhetetlen, mint egy ruhákkal teli szekrény és még több zsáknyi ruha a padláson. Az összegyűlt holmiktól öregszenek meg az emberek? Ha igen, takarítsák ki az átkozott padlásukat, küldjék el a cuccaikat a használt cikkekkel foglalkozó üzletekbe, aztán jusson eszükbe, hogyan sétáljanak meztelenül, kidudorodó kis pocakkal, mint a gyerekek, mindig készen egy jó nevetésre. Abban a pillanatban, hogy megölöm a Vörös Banyát, egyenesen a pokolra küldöm a bűntudatom, ahol nyugodtan éghet. Csak az a baj, hogy addig itt van velem, és még ingerültebbé tesz, mint a hormonok. Nem szeretek felelős lenni a szarságokért. Mintha apró kis horgonyok tartanának mozdulatlanul a boldog tengeremen, miközben közvetlenül a következő hullám után még nagyobb kaland várna rám. A műanyag zacskókban mindenből akad egy kicsi. A templomi padok faszilánkjai, festett üveg, haj, egy kis csont, szőnyeg és bőr, meg piszok, műanyag, ennivaló, emberi maradványok, Unseelie-testrészek. Nagy darab fehér kristályok, jógamatracok darabjai, telefondarabkák, fogak, ékszerek, különböző elektronikai termékek töredékei, vasrácsok darabkái, egy mosódeszka darabja, fémállvány. Papír és műanyag csomagolóanyagok, egy körömdarab a hozzá kapcsolódó ujjcsonttal, egy hallókészülék, egy fél jogosítvány és így tovább. Minden helyszín tartalmáról listát készítünk, a gyilkossági táblára tűzzük, és kihúzunk mindent, ami nem volt minden egyes zacskóban. A végén marad egy kis „rejtélyes törmelék", így nevezzük azt a piszkot, amely összegyűlt a zacskók alján: fém és műanyag. - Ezt az anyagot... nem is tudom, nem tartod furának, Mega? Egy másodpercre a tenyerembe veszek egy nagy kristálydarabot. - Hidegebb, mint kellene, mintha részben még fagyos lenne. Mindegy, meddig fogod a kezedben, nem melegszik fel. - Nem, van itt valami más is. Csak nem tudom, mi. Várok. Nem jártam iskolába, és egy kicsit elképeszt, mennyi mindent tud Táncos. Ha ő azt mondja, hogy van még valami más is, akkor van. Hangosan töpreng. - Ha nem mások életerejét akarja megszerezni, hogyan választja ki a helyszíneket? Nem fém vagy műanyag kell neki, amely valamilyen formában minden helyszínen jelen van, hanem talán a fém vagy a műanyag egy alkotórésze. Talán valamiféle anyag aprócska nyomait kutatja. A kőlap szélére tolok egy régi csontokból álló kupacot, elnyúlok mellette, összefonom a karom a fejem alatt, és gondolatban újjáépítem a helyszíneket, hogy olyanok legyenek, mint a
robbanás előtt, mert abban az állapotban talán könnyebb észrevenni a hasonlóságokat. - Mondjuk valami elméleti vitaminét vagy ásványi anyagét, amely kell neki, bármit tervez is? - Vagy egy közös elem után kutat, mert úgy gondolja, talán ott, azon a helyszínen találja meg, amit keres. - Micsoda? - Olyan lehet, mint egy halász, aki oda megy, ahol sós vizet találni, mert bálnára vadászik. Bálnával nem feltétlenül találkoznánk, de sós vizet mindig találnánk. Ha ki tudjuk deríteni, mi vonzza, félúton járnánk ahhoz, hogy megállítsuk. - Három helyszínről még nem gyűjtöttünk mintákat. Kettő olyanról, amely R'jan elmondása szerint a tündérek birodalmában fagyott meg, plusz a Chester's alatti helyről. - Megkérnéd Ryodant, hogy segítsen nekünk mintákat gyűjteni? Abból, amit hallottam, jóformán szinte mindenki adósa annak az alaknak. Amikor Táncos kimondja a nevét, a fejemben lévő valamennyi kép darabokra töredezik, és hirtelen két képet látok egyszerre: Ryodan a négyes szinten, ahogy nevet, szeretkezik, és élettelibb, mint bárki, akivel eddig találkoztam, magamat kivéve persze, és Ryodan, amint elvérzik a sikátorban, a belei az épület oldalán lógnak, és viccelődve meghal. A legátkozottabb gondolat ötlik fel bennem: alig volt alkalmam megismerni! - Igen, megtettem - dünnyögöm, miközben feltápászkodom, mert nem akarom a hátamon fekve kihányni a csokit. - Mit tettél meg? - kérdi Táncos. Mindig küzdöttem vele, és állandóan azt mondogattam, hogy utálom. - Megérdemelte. Soha nem ismertem nála arrogánsabb, bosz-szantóbb alakot! - Mit érdemelt meg? Ki? Úgy tűnik, Ryodant is AASZ-nek kell hívnom. Összeszorul a gyomrom, ha csak rágondolok. Nem tetszik, hogy már nem él. - Ez azt jelenti, hogy érvényét vesztette a szerződésem, vagy az egyik embere behajthatja rajtam? - Az ilyeneknél sosem lehet tudni. Soha többé nem akarok a Chester'sbe menni, és a könyvesboltba sem, már persze ha tudnék, mert az a hely már egyszerűen csak egy könyvesbolt, és azoknak a fontos „alkotórészeknek", amelyek mindkét helyet olyan izgalmassá és elképesztővé tették, semmi közük magukhoz az épületekhez. - Milyen szerződés? Most, hogy ezek a fontos „alkotórészek" örökre eltűntek, rossz érzésem támad Dublinnal és az egész világgal kapcsolatban. Mintha megdöntöttem volna a bolygó tengelyét, és valamiféle furcsa, új, és közel sem biztonságos helyzetet teremtettem volna azzal, hogy kiiktattam őket. - Mega. — Táncos előttem áll. - Beszélj velem. - Semmit sem kérhetünk Ryodantől. - Miért nem?
Megdörzsölöm a szemem, és felsóhajtok. - Mert megöltem. Arra ébredek, hogy csupa gyűrődés a nyakam, és a nyál az arcomhoz tapasztott egy műanyag zacskót. Néhány centire felemelem a fejem, és kikukucskálok a hajam mögül. Remélem, hogy Táncos nem engem néz. Amikor látom, hogy a táblára mered, magamba fojtom a zavarom miatt érzett megkönnyebbült sóhajom. Lefejtem a tasakot az arcomról, letörlöm a nyálam a pólómmal, és megdörzsölöm az arcomba vájt barázdákat. Érzem magamon egy gyűrű és pár simítózár részleges lenyomatát. Arra sem emlékszem, hogy elaludtam. Valamikor a vizsgálandó cuccokra ejtettem a fejem, és kidőltem. Néhány órája? Vagy még régebben? - Mennyi az idő? - Úgy érted, milyen nap van. - Haver, mondd, hogy nem aludtam ilyen sokáig! - Szükséged volt rá. Bár szerintem nem biztos, hogy képes leszel mozogni. Még sosem láttam, hogy valaki egy széken ülve egy kőlapra ejtse a fejét, és tizenöt órán keresztül meg se mozduljon. Gondoltam, hogy valami kényelmesebb helyre fektetlek. De rávettél, hogy meggondoljam magam. - Megfordul, és rám vigyorog. Felrepedt az ajka. - Nem akartad, hogy megmozdítsalak. Megütöttél álmodban. - O, haver, bocs! - Nem emlékszem rá. - Semmi gond, Mega. Olyan hangosan kordul a gyomrom, hogy még a halottak is felébrednének tőle. - Van valami, amit neked tettem félre - mondja. A földön heverő egyik táskájába túr, kihúz belőle egy dobozt, és odadobja nekem. Felragyogok, mint egy égőkkel teli karácsonyfa. - Hű de király! Pop-tarts! Hol találtad? Hónapok óta nem láttam sehol! - Már a falak leomlása előtt is nehezen lehetett hozzájutni. - És ez a kedvencem, csokis, cukormázzal! - Feltépem az egyik csomagolását, és boldogan majszolom az édességet. Az első kettőt gyorsan eltüntetem, aztán lelassítok, hogy kiélvezzem a maradék hat minden finom, tartósítószerrel és cukorral teli morzsáját. A falak leomlásakor először az összes jó kaja és innivaló tűnt el a polcokról, azaz minden, ami árt. A szénsavas üdítők és a likőrök igen gyorsan elfogytak. Utána következett a csoki, a süti, a keksz, a pite meg hasonlók. A pop-tarts és a cukros gabonatermékek is hamar eltűntek a boltokból. Ebben én is ugyanolyan bűnös vagyok, mint mások. Fura, mert újabban a fél kezem is odaadnám a lassan főzött marhából, répából, borsóból, kenyérből és szószból álló friss, meleg ételekért. A pop-tarts mégis szinte mennyei lakoma, és Táncos szerezte nekem, ezért aztán kétszer olyan finom. Eszem, és ő közben elmeséli, mi minden fordult meg a fejében, amíg én aludtam, és milyen ötleteket vetett el, hogy lyukakat keressek az elméleteiben, már ha vannak benne. Amikor befejezi a mondandóját, semmivel sem vagyunk közelebb bármiféle következtetéshez, mint mielőtt kidőltem. - Szóval még mindig csak annyit tudunk, hogy minden helyszínen volt piszok, valamiféle
műanyag és fém. - Valójában piszok, műanyag és vas. A fém az összes zacskóban főleg vasat jelent. - Vasat használunk, hogy bezárjuk a tündéreket. - Tudom. Emlékszel, a dublini várban mennyivel jobban megfagytak az Unseelie-k? Bólintok. - Azt hittem, azért, mert olyan sokan voltak. - Éppenséggel ott volt a legtöbb vas. Többtonnányit használtak a ketrecek megépítéséhez. - A többi helyen hol volt? - Régi sínek futnak közvetlenül a mellett a vidéki ház mellett, ahol a ruhákat mosó család volt. Ellenőriztem a térképeket, és rájöttem, hogy négy másik helyszín mellett is vannak sínek. Két zacskóban vaslövedékeket találtam. A templomtoronyban volt egy óriási öntöttvas harang. A fitneszteremben egy öntöttvas teáskanna és vascsengők maradványait találtam. Egy másik helyszínen volt több régi, vasvázas autó. Már nem gyártanak ilyeneket. A dublini várnál ott az a sok vasketrec. Az egyik régi raktárban vasból volt az állványzat - sorolja egymás után a helyszíneket. - Miért vas? Miért nem mondjuk... acél? Az acél nem vas? - A vasból lesz az acél. Ügy látom, túlsúlyban van a feldolgozatlan vas, például vasúti sínek, harangok és rácsok. Régi cuccok. Manapság már nem sok vasat használnak. Inkább ötvözeteket. Az acél erősebb, és a vas rozsdásodik is. Tudtad, hogy a régi vasúti sínek szinte vörösek a rozsdától? - Szerinted vissza kellene mennünk a helyszínekre megnézni, hogy elvitte-e a vasat? - Nem. Azon gondolkodom, hogy a hasonlatképpen említett sós víz tartalmaz-e vasat. Vajon ez vonzza? - De mit keres? Táncos vállat von. - Ki tudja? Kit érdekel? Csak két dolgot akarok tudni: hogyan csalogathatnánk magunkhoz, és hogyan szabadulhatnánk meg tőle. A céljai lényegtelenek. - De a tündérek utálják a vasat. - Tudom. Ezért töprengek azon, vajon ez vonzza-e valahogy. Nem azt mondom, hogy azért keres vasat, mert szereti. Talán megpróbálja megfagyasztani, és ezzel elpusztítani. Talán az egyik tündér felfogadta, hogy pusztítsa el az egyetlen anyagot, amellyel börtönbe zárhatjuk őket. Amikor meg akarjuk érteni, hogy valami képes multidimenzionális portált nyitni, átsiklani az égbolton, újabb portált nyitni, majd eltűnni, az talán ugyanolyan hiábavaló, mint megjósolni Isten szándékait. - Hiszel Istenben? - Haver. Csak Isten alkothatta meg a fizikát.
Felkuncogok. - Meg a pop-tartsot. Táncos elvigyorodik. - Látod. Tessék, íme, az isteni tett bizonyítéka. A szád körül elmaszatolódott csoki. - Csokis az arcom? - A zacskó lenyomata miatt elég nehéz megmondani, de igen. Felsóhajtok. Egy nap, amikor együtt leszünk, nem lógnak majd belek a hajamban, nem viselek fura ruhákat, nincs monoklim, nem vérzek, és nem látszik az arcomon, hogy mit ettem. Valószínűleg rám sem fog ismerni. - De mi van azzal a két hellyel a tündérbirodalomban? - Mi van velük? - Kizárt, hogy ott lenne vas. - Feltételezés. Potenciális tévedés. A falak leomlottak. Minden széttöredezett, és a tündérbirodalom fel-feltűnik a mi világunkban. A mi világunk részei meg talán a tündérek földjén bukkannak fel, és most ott is vannak sínek meg harangok. Onnan is kellenek minták. - De hogy a csudába szerezzük meg őket? Miért nem próbáljuk meg magunkhoz csalogatni vassal, hogy lássuk, mi történik? - Ez a B terv. Először próbáljunk mintákat szerezni, aztán tovább elemzem őket. Van valami, amit nem veszek észre. Érzem a zsigereimben. Több idő kell a bizonyítékok értékelésére. Ráadásul még ha sikerülne is magunkhoz csalogatni, mit csinálnánk vele? Meg kell tudnunk, mi vonzza és hogyan állíthatjuk meg. Te szerezd meg a mintákat. A többiről én gondoskodom. Ha a tündérek birodalmában nincs vas, tudjuk, hogy ott vagyunk, ahonnan elindultunk, és nem kell begyűjtenünk több tonna vasat és találnunk egy olyan helyet, ahol anélkül tárolhatnánk, hogy bárkinek baja esne. Feltápászkodom, és az ajtó felé veszem az irányt. - Ne menj egyedül a tündérek birodalmába, Mega — kéri Táncos. - Hadd menjen helyetted valaki más, aki tud teleportálni. Nem veszíthetünk még egy hónapot. Rossz érzésem van ezekkel a megfagyott helyekkel kapcsolatban. - Mert mindig felrobbannak? Leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemét. - Nem. Hanem mintha lenne valami még rosszabb velük kapcsolatban. Sokkal rosszabb. Nem tudom megmagyarázni. Csak megérzés. Ismerem Táncost. Amikor van egy megérzése, az valójában azt jelenti, hogy a tudatalattija észrevett valamit, amit a tudatos énje még nem. Mindig, amikor azt mondta, hogy volt egy megérzése, nagy felfedezést tett. Még soha senkiben sem bíztam ennyire. Ha mintákat és még több időt akar, megkapja.
Elindulok a dublini éjszakába. Egy kicsit havazik. Vérvörös gyűrű övezi a holdat. Akad egy hely, ahol biztos találok olyan tündért, amelyik tud teleportálni. Milyen jó, hogy ez egyben a harmadik hely is, ahonnan mintát kell gyűjtenünk. Ha szerencsém van, néhány órán belül újra itt leszek az utolsó három, bizonyítékkal teli zacskóval. Ujabban azonban nincs sok szerencsém.
Ki az apukád? Chester's. Még jobban utálom ezt a helyet, mint korábban. Ma este őrült sor várakozik a bebocsátásra. Dublinban mínusz tizennyolc fok van, nagyon erősen elkezdett havazni, egyre jobban feltámad a gyilkos szél, és mégis öt háztömbbel arrébb van a didergő sor vége. Az emberek több réteg ruhában, egymáshoz bújva várakoznak, hogy bejussanak. Turbóüzemmódban elsüvítek mellettük, megcsúszok egy jeges folton, sebesen megkerülöm Ryodan egyik halandó kidobóemberét, akit túlságosan is lefoglal a tömeg ahhoz, hogy feltartóztasson, leugrom a létrán a főbejárathoz, és a magas, fekete ajtón át a klubba rontok. Most is olyan jól megy az üzlet, mint mindig: dübörög a zene, villognak a fények, tombolnak az emberek. Valami megfagyasztja Dublint, mindenhol ártatlanokat gyilkol, jeges tájjá változtatja a városunkat júniusban, az emberek meg így reagálnak rá. Táncolnak, nevetnek, leisszák magukat, szexeinek, úgy viselkednek, mintha le sem omlottak volna a falak, el sem pusztult volna a világ lakosságának fele, és semmi sem változott volna. Egy másodpercig az ajtón belüli emelvényen állok, ahonnan mindent látni. Haragosan nézek, és a kezemet fújom, hogy felmelegedjen. Kesztyűre van szükségem. Meg egy sálra és fülvédőre. Hamar elmúlik a haragom, mert elvonja a figyelmem a most játszott dal. Az egyik régi kedvencem szól, amely néhány évtizeddel ezelőtt íródott. Túlsúlyban van benne a basszus, és annyira hangos, hogy a katonai bakancsom talpán és a lábamon át egészen a gyomromig kúszik a remegés. A csontjaimba érzem a rezgést. Imádom a zenét, mert annyira átkozottul zseniális. A zene matematika, az pedig mindennek az alapja, és szinte tökéletes. Mielőtt minden ennyire a feje tetejére állt volna, Táncos elképesztő dolgokat tanított nekem a matekkal kapcsolatban. Újra haragosan nézek. Jo ott van a gyerekklubban, nagyon szexis öltözetben, és nevet valamin, amit az egyik undorító pincérnő mondott neki. Kecsesen, csinosan mozog a zene ütemére, miközben egyik asztaltól a másikig megy, beszélgetésbe elegyedik a vendégekkel, néha-néha körülnéz, mintha csak úgy szemmel tartaná az eseményeket vagy keresne valakit. Még mindig ott vannak azok a csíkok a hajában, és csillog a melle is. Nagyon boldog leszek, amikor eltűnnek róla, és ő újra az a Jo lesz, akit ismerek. Rá fogom venni, hogy még ma éjjel mondjon fel. Egy halottnak semmivel sem tartozunk, és ha a többi fickó azt hiszi, hogy megpróbálhatja erőszakkal betartatni a szerződést, akkor próbálják csak meg, mi akkor is elmegyünk. Felnyögök, és a szemem forgatom, amikor rádöbbenek, hogy ma este nem vehetem rá, hogy felmondjon, mert nem árulhatom el neki, hogy Ryodan meghalt. Senkinek sem mondhatom el. Csak mi ketten tudjuk Christiannel, hogy mi történt, meg az a valaki, aki eltüntette a testüket feltéve, hogy nem Christian volt az. Mindössze három nap telt el azóta. Egy ideig még nem hihetik halottnak. Ahogy Jót ismerem, még hetekig itt marad abban a reményben, hogy Ryodan visszatér! Egy kicsit összezavarodtam. Majdnem egy hónapig voltam távol, de Jo egyáltalán nem látszik szomorúnak. Nem hiányoztam neki? Nem aggódott miattam? Félresöpröm ezt a gondolatot, a mennyezet felé fordítom a tekintetem, szemügyre veszem a gerendákat, és azon töprengek, milyen fémet használtak a Chester's építésénél. Ha olyan régi ez a hely, amilyennek látszik, azt gondolnám, vasból készült, mert szerintem csak nemrégiben fedezték fel az acélkészítés módját. Vagyis ahhoz képest nemrég, hogy milyen régi ez a hely. Azon töprengek, mióta
létezik vas. Aztán az jut eszembe, vajon Ryodan és a haverjai varázsigével hozták-e létre az egész klubot. Vagy talán létrehozták a saját fémjüket, vagy magukkal hozták arról a bolygóról, bárhol legyen is az, ahonnan származnak. Kíváncsi vagyok, ki most a főnök, hogy megöltem Barronst és Ryodant. Lor? Mintha csak megidéztem volna a gondolataimmal, meghallom magam mögött a hangját, egész közel a fülemhez. - A, édesem, milyen bátor vagy, hogy idemerészkedsz. Megfordulok, és gyanakodva megkérdem: - Ezt meg miért mondod? - De mire megfordulok, már nincs ott. Vajon csak képzeltem, csupán a bűntudatom szülötte volt? Úgy döntök, hogy ha tényleg hallottam, amit mondott, csak arra utalt, hogy Ryodan egy hónapig keresett, most meg besétálok, mintha el sem tűntem volna, és azt hiszi, hogy a főnöke szétrúgja a seggem, mert ilyen sokáig nem jöttem dolgozni. Mert ő sem tudja, hogy meghalt. Pontosan ezért utálom a hazugságokat. Amikor hazudunk, tudunk valamit, amit senki más nem, és állandóan emlékeztetnünk kell magunkat, hogy úgy viselkedjünk, mintha nem tudnánk róla, hogy ne higgyék, hogy furcsán viselkedünk, és ne jöjjenek rá, hogy tudunk valamit, amit ők nem. Ha tudomást szereznek róla, falhoz szorítanak, és tudni akarják, miért viselkedünk furán, mi meg valami hülyeséget mondunk, amelyet felhasználnak ellenünk, hogy lebuktassanak. Aztán mindenre fény derül, és nagy bajba kerülünk! Kezdjük ott, hogy sokkal egyszerűbb egyáltalán nem is hazudni. Nem lesz könnyű megjátszanom magam. Itt minden Ryodanre emlékeztet. A francba, Ryodan és a Chester's egy és ugyanaz! Egyértelműen itt a legnehezebb úgy tennem, mintha nem halt volna meg. De szükségem van azokra a mintákra. A DK gyakorlatilag mindennap megfagyaszt valamit, és Táncos szerint egyre rosszabb lesz a helyzet. Kiszúrok egy teleportálásra képes tündért a szmokingos klubban, és elvigyorodom. A Szürke Kurva. Élvezettel fogom a torkához szorítani a kard lapját és utasítgatni. Mac megígérte neki, hogy nem vadászik rá, de én sosem tettem ilyen hülye esküt, és különben sem fogok vadászni rá, csak megfenyegetem, hogy tegyen meg nekem valamit. Kezemet a kardmarkolat felett tartom, a lehető legjobban feltérképezem a helyet, figyelembe véve, hogy a legtöbb szereplő mozog - nem mintha zavarna, hogy a könyökömmel oldalba vágjam ezeket az idiótákat -, és lesüvítek a lépcsőn. Az utolsó percben teszek egy kitérőt, és Jo felé kanyarodok. Látni akarom az arcát, amikor észrevesz. Látni akarom, mennyire örül majd, ha megtudja, hogy életben vagyok. Biztos annyira aggódott értem, mint Táncos, és jó lesz megnyugtatni. - Dani! Te meg mit keresel itt? - kérdi Jo falfehéren, amikor nagy lendülettel megállok előtte. Megörültél? Nem erre a reakcióra számítottam. Hol a megkönnyebbülés, a nagy ölelés, az izgatottság, hogy életben lát és visszatértem? - Miről beszélsz? - Ryodan már egy hónapja keres! Megszegted a szerződést! - Ezek szerint - világosítom fel ingerülten - neked most halottnak kellene lenned. De nem vagy az. Ami azt illeti, szerintem baromi jól nézel ki. Gondolom életben tartott, hogy vele kufircolsz, mi? Egész idő alatt ezt csináltad? Nem unt rád?
Jo elvörösödik. - Azt mondta, nem tisztességes, hogy rajtam élje ki a miattad érzett haragját. Okos ember. Jó döntéseket hoz. Nem olyan hirtelen, mint egyesek. - Célzatos pillantást vet rám. Undorodom. - Ó, szóval akkor valami átkozott szent volt... mármint átkozott szent, mi? - Jó ember. Adnod kellene neki egy esélyt. - Megmondom, mi ő, halott ember! - tör ki belőlem, mert átkozottul nem csípem, hogy őt védi. - Megtennéd, hogy nem fenyegeted meg állandóan, amikor felbukkansz? Kezdem unni. Lehalkítja a hangját. - Tűnj el, mielőtt itt talál. Még sosem láttam olyannak, mint amióta eltűntél. - Nem félek tőle! - Bárcsak elmondhatnám neki! - Pedig jobban tennéd. Ez alkalommal túl messzire mentél, Dani. Nem tudom, mit tesz veled, ha meglát, de nem biztos, hogy meg tudom akadályozni. Szerintem rám sem fog hallgatni. Sosem fog meglátni, mert meghalt, de most nem ezzel foglalkozom. - Mit értesz az alatt, hogy még rád sem? Talán különleges lennél a számára? Elvörösödik, és ellágyul a pillantása, mintha szerelmes lenne. - Egy pár vagyunk, Dani. Több mint egy hónapja, és nincs másik nő. Minden pincérnő erről beszél. Sosem hitték volna, hogy valaki... tudod, eléri, hogy egy ilyen férfi megállapodjon. Csak bámulok és pislogok. Ryodan nem csak egyvalakié. Megállapodni? A tornádók lecsapnak. Nem megállapodnak. Pusztítás jár a nyomukban. Nem tündöklő, boldog emberek. Rosszul érzem magam arra a gondolatra, hogy összeköltöznek és tervezgetik a jövőjüket. Mintha ez átkozottul lehetséges lenne! Mi lesz belőlem? A kis ölebük? Megrázom a fejem, és megint emlékeztetem magam, hogy Ryodan halott. Hogy lehet, hogy Jo állandóan elvonja a figyelmemet? Összezavar, hogy úgy beszél róla, mintha még mindig élne. - Nem beszélek veled többet. Dolgom van. Feltűnt esetleg, hogy Dublin Északi-sarkká változik? - Naná. Te tűntél el egy hónapra, és senkinek sem mondtad el, hogy a tündérek birodalmába mész Christiannel. - Hogy mi? - nézek rá tátott szájjal. - Ezt meg honnan tudod? - Christian mesélte. - Az ijesztő Unseelie herceg Christian beugrott, és elújságolta neked, hogy jól vagyok? - Nem tudom, miért jött, de tegnap meghallotta, amikor a szmokingos klubban arról beszélgettem Cormackel, hogy menynyire aggódom érted, ezért elmondta, hogy ti ketten nem sokkal azelőtt tértetek vissza, és jól vagy. Egy szót sem szólok Ryodannek, pedig mindent meg szoktunk beszélni egymással. De nem tetszik, hogy olyan helyzetbe hoztál, hogy hazudnom kell neki. Most pedig tűnj el, mielőtt lejön! Ma este minden nyugodt. Szeretném, ha ez így is maradna.
Mindent megbeszélnek? Jo mindenben téved. Még sosem találkoztam olyan magának való alakkal, mint Ryodan. Semmi sem nyugodt, szokás szerint katasztrófa közeledik. És Ryodan soha többé nem jön le. Otthagyom Jót, és a szmokingos klubba tartok, hogy igénybe vegyem a Szürke Kurva szolgálatait. Ekkor valaki annyira belém szalad hátulról, hogy a kölyökklub kijáratánál álló egyik függőleges vájatokkal díszített oszlopnak repülök. Abba kapaszkodva igyekszem talpon maradni. Olyan erővel csapódtam bele, hogy újabb monoklim lesz, és az arcom egész bal oldala már most a létező legnagyobb zúzódássá válik. Ki a fene mer megtámadni, amikor ilyen feltűnően nálam van a kardom? Mac? Annyira gyűlöl, hogy hülyeségeket csinál? Nem dugtam el a fegyverem, amikor bejöttem. Úgy igazítottam a bőrkabátom, hogy mindenki lássa, újra nálam van a kard! Odébb botladozom, és már épp megfordulnék, amikor megint az oszlopnak vágódom. Esküszöm, most csillagokat látok és kakukkszót hallok. Annyira elkábulok, hogy lehullik a kezem a kard markolatáról. Hallom, ahogy Jo mögöttem üvölt. - Hagyd abba! Ne bántsd! Elég! Abban a pillanatban, hogy megmozdulok, újra az oszlopnak csapódom. Beütöm a számat. Ez annyira feldühít, hogy turbóra kapcsolok, megragadom és előrántom a kardom. Ha Mac az, nem akarom bántani. Csak el akarok tűnni innen. De igenis szokjon le arról, hogy az egész átkozott klub előtt molesztál. Ügyelnem kell a hírnevemre. Még mielőtt azonban megfordulhatnék, eltűnik a kezemből a fegyver. Negyedszer is annak az átkozott oszlopnak csapódom. - Ha még egyszer megmozdulsz, kitépem a kibaszott szívedet. Annyira megdermedek, mint a megölt Unseelie-k darabjai a megfagyott helyszíneken. Nem Ryodan szólalt meg mögöttem az előbb, mert őt kizsigerelték, és meghalt. Nyilván hallucinálok. Vagy kísért a szelleme. Naná hogy visszajönne a halálból, csak hogy engem bosszantson. Életében is annyira jól csinálta. Szinte alig kapok levegőt, olyan erővel szorít az oszlophoz az, aki mögöttem áll. - Te nem lehetsz itt - mondom. - Meghaltál. Amikor megint az oszlophoz csap, önkéntelenül is felvinnyogok. - Kilencéves voltál, amikor tudomást szereztem a létezésedről. Fade mondta, hogy látott egy embergyereket az utcán, aki képes úgy mozogni, mint mi. A többi emberemmel egyetértésben azt tanácsolta, hogy azonnal öljünk meg. Ritkán tartom szükségesnek, hogy embergyerekeket öljünk. Amúgy sem élnek sokáig. Határozottan úgy hangzik, mint Ryodan. Hideg. Nem intonál. Talán van egy ikertestvére, akiről eddig semmit sem tudtam. Ha mégsem, akkor teljesen begolyóztam, és furcsa, hihetetlenül valóságosnak tűnő módon furdal a lelkiismeret. Ryodan meghalt. Láttam. Tévedés kizárva. Megpróbálom megmozdítani a kezem, hogy letöröljem a vért az arcomról. Olyan erővel szorítja meg, hogy szinte összezúzza a csontjaimat. - Azt mondtam, egy kurva moccanást se. Még egy hajszálad se mozduljon. Felfogtad. Ez is jellemző rá. Nem használ kérdőjelet. Utálom, ha megadják a végszót, ezért aztán nem
szólok semmit. A kisujjamban eltörik egy csont. Finoman. Pontosan. Mintha bemutatná, hogy képes lenne egyesével eltörni az összeset, ha akarná. A fogam csikorgatom. - Felfogtam. - Tízéves voltál, amikor Kasteo szólt, hogy valahogy megszerezted a kardot. Az embereim megint csak azt tanácsolták, hogy vegyem el tőled, és öljelek meg. De én megint úgy éreztem, hogy egy nyivákoló kölyök úgyis elég hamar meghal. - Nem vagyok kölyök és nem nyivákolok. Au! Azt mondtad, ne mozduljak. Nem tettem. Csak megszólaltam! - Ne tedd. És nyivákolni fogsz, mielőtt véget ér az éjszaka. Egy pillanat múlva hátralépek, és elengedlek. Megfordulsz, követsz, mögöttem jössz. Nem szólsz senkihez. Nem nézel senkire. Ha rajtam kívül bárki szól hozzád, te nem válaszolsz. Csak annyira mozogsz, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy feljöjj a lépcsőn az irodámba. Ha bármilyen módon megszeged a parancsaimat, az egész klub szeme láttára töröm el a bal lábad. Ha felbosszantasz közben, eltöröm a jobb lábad. Akkor úgy viszlek fel a lépcsőkön, és már nem lesz lehetőséged arra, hogy a saját lábadon jöjj, és mindkét karod eltöröm. Azt hiszem, érthetően beszéltem. Felelj. - Hogyne. - Nem lehet életben. Láttam, ahogy a Banya kitépi a zsigereit és a ruhájába köti őket. Biztos nem törné el mindkét karom és lábam. Vagy mégis? Eltűnik mögülem, és egy másodpercre megdöbbenek azon, mennyire fázom. Amíg nem lépett odébb, fel sem tűnt, milyen forróság árad belőle. Nem létezik, hogy életben van! Nem lehet, hogy Ryodan áll mögöttem. Akkor Barrons is él? Hogyan lehetséges ez? Tudom, hogy nehéz őket megölni, meg minden, de az emberek nem élik túl, ha kibelezik őket! Honnan lettek új zsigereik? Valaki visszaszerezte őket a Banyától, és összefoltozta? Úgy fog kinézni, mint Frankenstein szörnyetege? Nem akarok megfordulni. Egyik rám váró lehetőség sem tetszik. Ha nem Ryodan az, akkor bekattantam. Ha mégis ő az, haver, nekem annyi. - Fordulj meg, kölyök. Nem bírom megmozdítani a lábam. Nem bírom ésszel felfogni, hogy ő áll mögöttem. Reszketek, mint a nyárfalevél. Én! Mi a fene van velem? Én pokoli szívós vagyok! Semmitől sem félek. - Most. Nagy levegőt veszek, és megfordulok. Magamba szívom az arca látványát, a testét, a testtartását, a pillantását, a halvány, arrogáns mosolyát. Ryodan az, vagy a tökéletes klónja. Aztán olyat teszek, hogy el sem hiszem. Utálom a hormonokat, utálom a Chester'st, és átkozottul rühellem Ryodant. Sosem leszek képes kiküszöbölni a hírnevemen ejtett csorbát! Elbőgöm magam. Ryodan megfordul, és nagy léptékkel a lépcső felé indul. Szánalmasan kullogok mögötte. Az egész átkozott klub azt figyeli, hogyan bőg és masíroz
Dani Mega O'Malley egyetlen szó nélkül, engedelmes kutyaként Ryodan mögött. Ezt végképp nem hiszem el. Utálom az életemet. Utálom magamat. Az ostoba képemet. Fel akarok csattanni: „Eltörte a bordáimat, és csak fájdalmamban sírok, mert az egyik átdöfte a tüdőmet, de kemény vagyok, szétrúgom a seggét, rendbe jövök, és nektek is mind szétrúgom a seggeteket!", hogy megmentsem a hírnevem, de egész biztos vagyok benne, hogy ha csak egyetlen szót is szólok, tényleg eltöri a lábam. Dühösen megtörlöm a szemem. A hülye, lányos, árulkodó szemem meg az a hülye, lányos, árulkodó könnycsatornám. Az egész klub elcsendesedik. Az emberek és a tündérek széles utat nyitnak előttünk. Még sosem volt részem hosszú, szégyenteljes menetelésben, és nagyon fájdalmas. Jo ott áll hófehéren, Ryodan hátára siklik rólam a pillantása, aztán visszanéz rám. Lehet, hogy ő az aktuális kedvenc, de látom az arcán, hogy fél tőle. Kérj bocsánatot! Hajolj meg előtte. Különben megtör!, tátongja. Csak a holttestemen át. Mega senki előtt sem alázkodik meg. A felső szintre vezető lépcsősor alján elhaladok Lor mellett. Elfordítom az arcom, mert nem bírom, hogy ilyen bőgőmasinaként lásson. Közel hajol hozzám, és halkan a fülembe suttog: - Édesem, talán épp most mentetted meg az életedet azokkal a könnyekkel. Azt hittem, túl nagy az egód és túl kevés a józan eszed, hogy tudd, mikor kell eltörni a mécsest. Ki nem állhatja a síró nőket. Mindig kibaszottul az agyára mennek. Ránézek. Lor rám kacsint. Haragosan rávillantom a szemem, mert a nyelvem nem használhatom. Nem vagyok nö, nem sírok, és nem félek semmitől. - Amíg a világ az ellenkezőjét hiszi, elviseli, hogy nem tud irányítani. Itt ő a király, édesem. Egy királlyal nem lehet nyilvánosan szembeszállni. Engem senki sem irányít. Soha, vicsorogja a szemem. Es a fenébe, azzal szállok szembe, akivel és ahol csak akarok! Elvigyorodik. - Hallak, kölyök. Tisztán és hangosan. Csak ne feledd, mit mondtam. Felszegem az állam, és követem Ryodant a lépcsőkön. * Abban a pillanatban rám támad, hogy becsukom az ajtót. - Elég legyen. Nem sírsz. Elvárom, hogy ne sírj. Hagyd abba. Ebben a kibaszott másodpercben. - Én nem sírok! Valami belement a szemembe, amikor az oszlophoz vágtál. Én meg azt várom el, hogy a halottak maradjanak is halottak! Akkor azt hiszem, mindketten csalódtunk, nem igaz? - Ezt érzed? Csalódtál? Figyelted, ahogy kibeleznek, meghalok, és most, hogy itt állok előtted, csalódott vagy? - Csak nem három kérdőjelet hallottam az imént? - Most ne baszakodj velem! - Olyan erővel vág a falhoz, hogy érzem, amint megreped mögöttem az üveglap.
- Téged nem érdekel, mit érzek! Soha nem is érdekelt. Csak ugráltatsz, elvárod, hogy engedelmeskedjek, és ha nem teszem, felkapod a vizet. Semmit sem jelentek neked, szóval ne tégy úgy, mintha egy hangyányit is érdekelne, mit érzek! - A hűség az érzéseiden alapul. Vagy azok hiányán. Te nem vékony jégen táncolsz, kölyök. Te a víz alatt vagy, a kezem a fejeden, és a víz alá nyomlak. Jól dönts. A „Cs" azt jelenti, hogy csalódtál, mert itt látsz. És akkor meghalsz. Az „L" a lojalitás. És az élet. Győzz meg, hogy hagyjalak életben. Csak néhány centiméter választja el az arcát az enyémtől. Nehezen szedi a levegőt, és érzem, milyen erőszakos. Lor azt tanácsolta, hogy manipuláljam a könnyeimmel. Kizárt, hogy idáig süllyedjek, és hülye lányos módon viselkedjek. Ugyanolyan nagy és rossz vagyok, mint Ryodan. Nem halt meg. Itt van. Engem piszkál. Végül biztos megparancsolja - miután kinyírt -, hogy megint jelentkezzem munkára. Megint a régik vagyunk. Robin és az ő Batmanje. Életben van. Könnyek folynak a szememből. - Hagyd abba! - Megint olyan erővel vág a falhoz, hogy összekoccannak a fogaim, de az idióta könnyeim csak hullanak tovább. Visszapattanok, és arra használom a lendületet, hogy teljes erőbői nekivágódjam. Én megütöm, ő megragadja a csuklóm, és amikor hátrarepül, magával ránt. Az íróasztalának ütközünk. Nagy lendülettel ráesek, átgördülök felette, talpra ugrom, és hátralököm a hajat a szememből. Az asztalra csapok a tenyeremmel, és Ryodanre vicsorgok. - Azt hiszed, nem hagynám abba, ha képes lennék rá?! Azt hiszed, élveztem, hogy nebáncsvirágnak tűntem az egész átkozott klubod előtt? Előtted? Te hülye átkozott nyavalyás idióta! Egyébként is mit kerestél ott annál a falnál?! Miért kellett pont ott lenned, azon a szent helyen, amikor előbukkantunk a falból? Úgy értem, ki az, aki ennyire peches? Amióta közöm van hozzád, átkozott rémálom az életem! Nem maradhattál volna egyszerűen halott? Olyan erővel csap hozzá, hogy középen kettéreped az asztal. - Nem. Győztél. Meg. A könnyeimen keresztül haragos pillantást vetek rá. - Nem is akarlak! Én senkit sem győzök meg semmiről. Elfogadsz így, vagy békén hagysz! De nem változom meg sem miattad, sem senki másért, és nem is tettetem magam, és ha azt hiszed, hogy bármit elérsz azzal, hogy egyesével eltöröd a csontjaimat, azon kívül, hogy eltöröd őket, hát sok szerencsét hozzá! Már zokogok, de gőzöm sincs, miért. Csak olyan, mintha egyetlen nagy fájdalmas gúzsba kötöttek volna azóta, hogy kiléptem a falból a Vörös Banyával, és végignéztem, ahogy megöli Barronst és Ryodant, aztán amint ránéztem, és megtudtam, hogy életben van, tényleg, csakugyan életben van, és nem kell a halála miatti bűntudattal leélnem az életemet, miközben soha többé nem látom azt az önelégült mosolyát, kilazult volna az a csomó, és akkor minden
szétesett bennem, és az egész lényem megkönnyebbülten felsóhajtott. Azt hiszem, van bennem valahol egy könnyekkel teli kút, mintha talán mindenkiben lenne egy bizonyos adag könny, és ha sosem engedjük szabadjára, akkor amint kibuggyan egyetlen csepp is, megnyílik egy gát, amelyet soha többé nem lehet elzárni. Miért nem osztja meg velem soha senki az élet szabályait? Ha tudtam volna, hogy így működik, meghúzom magam valahol egyedül, és addig bőgök, amíg ki nem fogyok a rám eső könnyekből! Ez még annál is rosszabb, mint amikor az ember rosszul lép turbósebesség közben. Irányíthatatlan érzelmi száguldás. Ránézek, és arra gondolok, hogy a fenébe, bárcsak Alina felállhatott volna azután, amit tettem vele. Mac visszakaphatta volna a nővérét. És akkor nem kellene minden egyes nap minden egyes percében gyűlölnöm magam, mert bár egész biztos, hogy Ro csinált velem valamit akkor éjjel, és valamiféle akarat nélküli robottá változtatott, mégis én voltam ott. Ott voltam! Én hazudtam Alinának és vezettem oda, ahol meghalt, én mondtam neki, hogy valami fontosat kell mutatnom, és mivel még csak gyerek vagyok, megbízott bennem! Ott álltam abban a sikátorban, és néztem, ahogy a tündérek megölik Mac nővérét, holott egy kardcsapással megállíthattam volna őket, de ezt már soha nem tehetem meg nem történtté, most már mindig magam előtt látom ezeket a képeket. Életem végéig a lelkembe égtek, már ha van még lelkem az után a sok szar után, amit tettem! Jobban megbántottam Macet, mint bárki/bármi más az életében, és sosem tudom jóvátenni. Mégis... van valami jó is ebben a rosszban: ha Ryodan nem halt meg, akkor Barrons sem. Legalább még ő ott van neki. - Te ölted meg Mac nővérét - szólal meg Ryodan. - Átkozott legyek. Nem is mondtam ki hangosan. - Tűnj a fenébe a fejemből! Átjött az íróasztal túlsó oldalára, gyakorlatilag a nyakamban van. A falhoz taszít, megragadja a fejem, és kényszerít, hogy ránézzek. - Hogy érezted magad, amikor azt hitted, megöltél. Ügy néz a szemembe, mintha nem is lenne szüksége a válaszomra, elég, ha rágondolok. Megpróbálok összegörnyedni, hogy ne kurkászhasson a gondolataimban, de nem engedi. Szorosan, mégis már szinte gyengéden tart. Utálom, ha gyengéd. Jobban kedvelem a harcot. Akkor pontosan tudom, ki hol áll. - Felelj. Nem válaszolok. Sosem fogok. Gyűlölöm. Mert amikor azt hittem, meghalt, sokkal jobban egyedül éreztem magam, mint már régóta. Mintha nem lennék képes végigmenni a városon abban a tudatban, hogy már nincs itt. Mintha amíg odakint van valahol, és én tényleg bajba kerülnék, valahogyan tudnám, hová mehetek, és talán nem pontosan azt tenné, amit várok tőle, de azért életben tartana. Bármilyen helyzeten átsegítene, hogy élhessek még egy napot. Szerintem aki szerencsés, gyerekkorában ezt érzi a szüleivel kapcsolatban. Nekem ez nem adatott meg. Osszekuporodtam a ketrecben, és minden alkalommal, amikor anya parfümöt fújt magára, sminkelt, és dúdolva felöltözött, aggódtam, hogy most majd elfeledkezik rólam, és ezzel halálra ítél. Reméltem, hogy gáz lesz az új barátja, és akkor hamarabb hazajön. Mindegy, milyen szar dolgokat művel Ryodan, tudom, hogy ő sosem feledkezne meg rólam. Nagyon alapos. A részletek fontosak. Legalábbis az én világomban. Különösen ha én vagyok az egyik részlet. Nem tudom elfordítani a tekintetem. Hogy a csudában lehet még életben? Úgy érzem, mintha
az agyamban kotorászna. Szinte belepusztultam, amikor láttam, hogy a könyvesbolt mögötti sikátorban távozik a fény hűvös, tiszta szeméből. Hiányzott. Rohadtul hiányzott. - Csalódott vagy lojális - kérdi nagyon gyengéden. Nem akarok meghalni. - Lojális - felelem. Elenged, arrébb megy. Leroskadok a fal mellett, és letörlöm a könnyeimet. Mindenem fáj, az arcom, kezem, mellkasom, bordáim. - De neked... - Most ne akarj velem alkudozni. - De nem fair, hogy én... - Az élet sem az. - De ki nem állhatom, hogy minden éjjel dolgoznom kell! - Szokj hozzá. - Az őrületbe kergetsz! Mindenkinek kell egy kis lazítás! - Kölyök, te sosem adod fel. - Hiszen életben vagyok. Hogy tehetném? - Felállók, leporolom magam. Olyan titokzatos módon apadtak el a könnyeim, ahogy eleredtek. Ryodan odarúg nekem egy széket. - Ülj el. Üj szabályok lépnek életbe. Jegyzetelj. Ha csak egyet is megszegsz, meghalsz. Vedd tudomásul. A szemem forgatva a székbe dobom magam, és átvetem a lábam a karfáján. Én magam vagyok a megtestesült harciasság. - Figyelek - morgom ingerülten. Utálom a szabályokat. Mindig kicsesznek velem.
Mit gondolsz, ková mész? Hát nem tuaod, hogy sötét van odakint? Lassan, hétköznapi módon megyek a folyosón, és közben Ryodant szidom, de csak az orrom alatt, mert itt jön mellettem. Még sosem hallottam akkora hülyeséget, mint az új szabályok. Belepusztulok, ha betartom őket. Szó szerint beledöglök, mert kizárt, hogy mindenre emlékezzem, amit akar tőlem, és számon tartsak mindent, amit nem tehetek meg. A „minden este nyolckor munkára jelentkezel" mellett az a legsértőbb szabály, hogy „többé nem hagyhatod el a Chester'st, csak ha az egyik emberem is veled megy". - Szóval soha többé nem lehetek egyedül? - tört ki belőlem döbbenten. - Haver, szükségem van magánéletre! - Eletem nagy részében egyedül voltam. Ha túl sokan vannak a személyes teremben, egy idő után az agyamra mennek. Furán viselkedem, ingerült leszek. És fáradt is, mintha kimerítene a puszta jelenlétük. Egyedül kell lennem, vagy egyetlen emberrel, mondjuk Táncossal, hogy feltöltődjem. Nem válaszolt. Egy másik roppant bosszantó szabály, hogy nyilvánosan sohasem kérdőjelezhetem meg a tetteit és nem vitatkozhatok vele! Mert reggelre halott leszek. Csak akkor van egy csöpp esélyem is a sikerre, ha szájkosarat húzok, vagy kivágom a saját nyelvem. - Ha kettesben vagyunk, bármit mondhatsz nekem — mondta. - Ami kurvára több, mint amit bárki másnak megengedek. - Nem akarok kettesben lenni veled. - Milyen kár, pedig úgy tervezem, hogy sokszor előfordul majd. - Miért faszoskodsz velem? Miért nem felejtesz el egyszerűen, és hagyod, hogy éljem a saját életemet? - Fura gondolat, hogy kilencéves korom óta figyel. Egyszer sem vettem észre. Ö valószínűleg sokkal többször vett észre engem, mint bárki más, anyát is beleértve. Megint csak hallgat. A harmadik emeleti folyosó végére megyünk. Megáll egy feketére színezett üveglap előtt, és előhúz a zsebéből egy ruhacsuklyát. Amikor felém nyúl, lebukom. - Most viccelsz, ugye? Addig néz rám, amíg ki nem kapom a kezéből a csuklyát, fel nem húzom, és hagyom, hogy a karomnál fogva vezessen. Némán tűröm a megaláztatást, hogy nem látok, és igyekszem minden részletet megfigyelni. Számolom a lépteket. Szimatolok. Nagyon fülelek. Amikor beszállunk egy liftbe és elindulunk lefelé, számolom a másodperceket, hogy amint végre egyedül leszek egy kicsit, márpedig leszek, kitaláljam, melyik emeletre vitt. Nem állíthat rám valakit minden egyes nap minden másodpercében. Meg fogja unni. Vissza kell mennem Táncoshoz! Beszélnem kell Ryodannel a mintagyűjtésről, de amikor felhoztam a Jégszörny témáját, azt mondta, majd később.
Amikor megérkezünk és leveszi a csuklyát a fejemről, meglepetten látom, hogy saját háborús irányító központja van, amely persze a létező legmodernebb technológiai tökély, és a miénk ostoba játéknak tűnik mellette! Megint irigykedem. Mindenhol számítógépeket látok. Processzorokat, monitorokat, billentyűzeteket, ráadásul a szobában lévő ketyerék felét fel sem ismerem, pedig én sokat tudok. Táncos őrülten élvezné őket! Egy mennyezetről lógó üveglapon neki is van térképe, de a mi papír térképünktől eltérően ez elektronikus - hat méter széles és három méter magas. Mintha egy futurisztikus filmből került volna ide. Sok különböző színnel rajzolt vonalat, pöttyöt és háromszöget látok rajta. - Ülj le. Lerogyok egy székbe a térképpel szemben álló hatalmas kőasztal mögött. Kilenc szék veszi körül. Kíváncsi vagyok, mióta van itt ez a szoba, és hány évszázada konspirálnak itt ezek az alakok, akik látszólag nem tudnak meghalni. Kíváncsi vagyok, mit tervezgetnek az ilyen fickók. Államcsínyeket? Gazdasági katasztrófákat? Világháborúkat? - Akkor Barrons is él - próbálkozom. - Igen. - Haver, mi a fene? Nem ismerem ugyan a szupererődet, de nekem is kell. - Csak azt hiszed. - Tudom. - Azt sem tudod, mi az. Mégis elfogadnád látatlanba. - Például azt, hogy sosem halok meg? Naná hogy elfogadnám! - És ha ára van. - Haver, mi most a halhatatlanságról beszélünk. Nincs az az ár, amely túl magas lenne érte! Halványan rám mosolyog. - Kérdezd meg újra, amikor idősebb leszel. - Hogy mi? Tényleg? Amikor idősebb leszek, én is olyan lehetek, mint ti? És mégis mennyivel idősebb? Mondjuk tizenöt? - Nem azt mondtam, hogy ilyen lehetsz. Azt mondtam, megkérdezhetsz róla. És nem, nem tizenöt. - Haver, csak egy kis reményt adj. - Épp most adtam. Beüt valamit egy távirányítón, és hirtelen már nem Dublin van előttem. Lekicsinyítette a térképet, és látni a környező országokat. Pöttyöket Angliában, Skóciában, Franciaországban, Németországban, Spanyolországban, Lengyelországban, Romániában és Görögországban. Amikor még jobban lekicsinyíti a térképet, látok még kettőt Marokkóban, egyet pedig Norvégiában. Halkan, döbbenten füttyentek egyet. Táncossal mi csak kicsiben láttuk az eseményeket.
- Egynél több Jégszörny létezik. - Nem feltétlenül. Szerintem ha többen lennének, világszerte hallanánk újabb esetekről, de nem így van. Mostanáig erre a területre korlátozódtak az események. - Mintákat akarok a tündérbirodalomból és az első, a Chester'sben megfagyasztott helyről. - Részleteket. - Táncossal átnéztük az összes bizonyítékot. Minden zacskóban volt vas, és... - Nem. - Nem is hagytad, hogy befejezzem. - Nem is kell. A vasnak ehhez semmi köze. - Ezt meg honnan tudod? - Mert a Chester'sben vagy a környékén egy darab vas sincs. - Akkor mi a fenéből van ez a hely? - Nem számít. Ráadásul ha a vas vonzza, elvitte volna a vasketreceket a dublini várból, de nem tette. Csak megfagyasztotta a helyet, és eltűnt. Hetek óta tanulmányozzuk a térképet és a helyszíneket. Nincs benne kivehető minta, nincsenek hasonlóságok. A legjobb emberemet állítottam rá az ügyre, egy nélkülözhetetlen profit. Nem talál semmit, nem látja a rendet a káoszban. - Ki ez a nélkülözhetetlen profi? - Beszélni akarok vele. Lenyűgöz a nélkülözhetetlen emberekre épülő elmélet. Ha tudja az ember, hol kell elkezdeni ledönteni a dominókat, minden dominó az övé! Amikor Ryodan persze erre a kérdésre sem válaszol, megosztom vele Táncos elméletét a sós vízről meg a bálnákról: talán odavonzza valami, mert valami mást keres. - Lehetséges. De nem vasat. - Ti mondhatni már több ezer éve fogadtok itt tündéreket, igaz? Ez az egyetlen oka annak, hogy egy ilyen helyen nincs vas! - Mások sem szeretik a vasat. Nem csak a tündérek. Ha valaki okos, észreveheti, hogy sok minden hiányzik a Chester'sből. - Halvány mosoly játszik az ajkán, és már-már arra gondolok, kihívás elé állított: találjam ki, mi hiányzik. - Haver, ha elég sokáig itt ragadok, megteszem. - A térkép felé intek. — Mutasd újra Dublint. Kérem a távirányítót — teszem hozzá, amikor felnagyítja a képet. Beüt rajta néhány számot, nyilván elzár előlem néhány rendszert, aztán odaadja. - Hadd nézegessem egy kicsit a térképet. Amikor kimegy, bezárja az ajtót. * Órákkal később még mindig a térképet bámulom, egy kicsit sem jutottam közelebb a
megvilágosodáshoz, aztán megérzem a világ átkozottul legkirályabb illatát. Megpróbálok a helyszínekre koncentrálni, de nem megy. Csokit tömök a számba. Olyan az íze, mint a polisztirol habnak. Nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára friss marhasült illatát. Az apátságban soha! Valahol a Chester'sben lakomát csap egy elkényeztetett alak. Összefut a nyál a számban. Lejjebb csúszók a széken, hátravetem a fejem, nagyon mélyen és lassan veszem a levegőt, cuppantok a számmal, és úgy teszek, mintha én lennék az a szerencsés, aki megeheti mindezt. Mindenféle fűszer illatát érzem! Arra gondolok, bármilyen hús is az, krumplipüré és zöldség van hozzá. Fokhagymát, sót, borsot és vajat érzek! Vöröshagymát, oregánót és rozmaringot! Szinte elég, ha ilyen ennivalóra gondolok, és mindjárt elbőgöm magam. Már elegem van a csokiból, a proteinszeletből meg a konzervekből. Any-nyira ki vagyok éhezve a házi kosztra, hogy már a csokis pop-tarts sem úgy hat rám, mint régen. Amikor oldalra csúszik az ajtó, és bejön Lor egy olyan kocsival, mint a szállodai szobaszervizeseké, csak ülök, bámulok, és az jár a fejemben: ez valami újfajta kínzás? Egyetlen izmom sem moccan. Nem csinálok hülyét magamból. Ryodan valószínűleg előttem fog enni, csak hogy szenvedjek. Lor néhány centire a cipőmtől megállítja a kocsit. Meg kell markolnom a szék karfáját, hogy ne ugorjak föl és támadjak rá a kajára, bármi rejtőzik is a fedelek alatt. - A főnök azt mondta, egyél. Leveszi a legnagyobb tál tetejét, és bizony hús sistereg benne, mintha most jött volna a grillsütőből. Krumplipüré és vegyes zöldség van hozzá! Az egyik tálban friss, még meleg kenyér, egyenesen a sütőből. És vaj! Majdnem belehalok az izgatottságba. Igazi kaja, és egy egész kancsó tej! Szerintem ez a legcsodásabb látvány, amelyben valaha részem volt. Lélegzet-visszafojtva bámulom. — Vézna vagy - jegyzi meg. - Ezt nekem hoztad? - kérdem csodálkozva. Továbbra sem moccanok. Ez biztos csak valami trükk. A hús tökéletesen erezett marhasült. Vastag, látszik rajta a grillrács nyoma, és úgy tűnik, pont annyira sült meg, amennyire kell. Eddig még csak kétszer ettem ilyet életemben. Egyszer akkor, amikor anya eljegyezte magát (nem működött a dolog, dobta a fickó - végül mindegyik ott hagyta), másodszor pedig amikor új munkát kapott, és azt hitte, hogy ha három éven keresztül minden pénzt félretesz, örökre elhagyhatjuk Írországot. Egy hónap után kirúgták, és heteken keresztül minden este álomba sírta magát. Szerintem azt hitte, hogy ha elmehetünk az országból, minden könnyebb lesz. Tudom, hogy voltak olyan sidhe-látó családok, amelyek elmenekültek. Például Macé is. Lor bólint. Turbósebességgel a kocsinál termek. - Lassíts, kölyök. Talán kóstold meg. Remegő kézzel fogom meg a villát. Egyből a hússal kezdek, levágok belőle egy nagy darabot. Az első falat felrobban a számban: szaftos hús, zamatosan tökély. Visszarogyok a székbe, és lehunyom a szemem. Lassan rágom az ételt, alaposan kiélvezem az ízeket. A villámra lapátolok egy kis habos krumplipürét - átkozottul mennyei! A kenyér belül puha és meleg, kívül ropogós, és rozmaringgal szórták meg, ahogy anya is szokta. Kíváncsi vagyok, ki főz itt. Hol lehet a konyha? Teljesen kifosztom, csak találjam meg. Vastagon megkenem vajjal a kenyeret, lenyalom róla, és újra megkenem. Felhajtok egy nagy pohár hideg tejet. Kényszerítem magam, hogy minden falat és korty között elszámoljak ötig. Eszembe jut, hogy még sosem láttam Ryodant enni. Valószínűleg egyedül tömi tele magát. Valószínűleg mindennap steaket eszik és tejet iszik.
- Egyre nagyobb a hó, és csökken a hőmérséklet - szólal meg Lor. - Öt háztömbbel arrébb kígyózik a sor. A generátorok és a benzin ritka. Halálra fagynak az emberek. Dublinban június van. Ki a fasz hinné? Áhítatosan eszem, Lort hallgatom, és a semmibe bámulok. - Talán nem valamiféle elem, mondjuk vas után kutat, hanem lehet, hogy egy érzés után. Talán mindegyik helyszínen szeretkezett valaki, vagy... evett, harcolt, imádkozott, vagy... valami. - Ez így nem állja meg a helyét. A templomtoronyban nem volt élet. Ezt én is tudom. Csak egy másodpercre elfelejtettem. - Akkor vissza az élettelen dolgokhoz. - Úgy tűnik. Túl hamar elfogy minden. Még sosem éreztem ilyen jó ízt a számban. Most addig nem eszem, amíg nem feltétlenül muszáj, és egy darabig fogat sem mosok. Addig akarom érezni az ízlelőbimbóimon lévő maradékot, ameddig csak lehet. Talán soha többé nem ehetem ilyet. Miután az utolsó csöppig kitunkoltam a szaftot a kenyér utolsó darabkáival, Lor a kocsival együtt távozik. Szinte eszméletem vesztem a bőséges, pazar lakomától. Az emésztés megbénít egy időre, elterülök a földön, és bámulom a térképet. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy még mindig nem látom át az egészet. Itt fekszem, egy hatalmas térképet bámulok, és tudom, hogy van valami ezekben a helyszínekben, amit nem veszek észre vagy félreértelmezek. Érzem. Táncoshoz hasonlóan nekem is vannak megérzéseim, és odafigyelek rájuk. Régebben, még kiskoromban, nem tudtam koncentrálni, mert annyi mindent hallottam magam körül. Aztán Ro magához vett, és megtanított rá, hogyan dugjam be a fülem, zárjam ki a hangzavart és összpontosítsak. A vén boszorkány néhány jó dolgot is megosztott velem, de ezek sosem fogják ellensúlyozni a gonoszságait. Előások egy pár füldugót a hátizsákomból. Táncos csinálta nekem olyan anyagból, amely sokkal jobban elnyeli a zajt, mint a hagyományos füldugók. A fülembe dugom őket, kizárom a világot, és elkezdem szétválogatni a tényeket. Egy: nem a vasra pályázik. A Chester'sben egyáltalán nincs vas. Ezt az infót a lehető leghamarabb meg kell osztanom Táncossal. Kettő: nem az életerőre hajt, mert az egyik helyen semmilyen élet sem volt, és nagyon kétlem, hogy beérné egy egérrel. Három: csak a piszok, a fém és a műanyag a közös minden helyszínben. Elkezdem gondolatban felépíteni az összes helyszínt, ahol jártam. Felcímkézem és elhelyezem őket az agyamban lévő iktatószekrény egyik könnyebben elérhető fiókjában, közvetlenül amellett, ahol Táncossal néha tábla nélkül sakkozunk. Ha valaki okos akar maradni, fontos, hogy fejlessze az agyának ezt a részét. Az okosság jól jön, de aki agyilag lassú, sehová sem jut vele, csak leragad a tényéknél. A kisebb klubbal kezdem. Több mint száz ember és tündér vett részt a különféle társasági és szexuális tevékenységekben. Részletesen magam elé képzelem a helyiséget, a kínpadtól a
szófákig, a párosodóktól a sarokban zenélő együttesig, az asztalon lévő ételt, a faliszőnyeget, a tükröket a falon. Olyasvalamit keresek, amit az összes többi helyen könnyen észrevehetek. Talán egy faliszőnyegre vagy egy különleges tükörre vadászik. Hülyeségnek hangzik, de ki tudja, mi vonzhat egy ilyen lényt? Talán megátkozták, és valamiféle szent tündérrelikviára van szüksége, hogy megtörje az átkot. A tündéreknél sosem lehet tudni. Áttérek a megfagyott raktárépületre, ahol csak Unseelie-k meg fegyverekkel teli ládák és dobozok voltak. Mi volt ott olyan, ami a klubban is megtalálható? Faliszőnyeget és tükröt nem láttam, de talán az audiofelszerelés és az elektronikai cuccok mögött voltak valahol egy ládában. Aztán két föld alatti pub következik a szokásos holmikkal: fából készült bárpult, üvegek, italok, székek, egy hatalmas tükör a bárpult mögött, táncoló emberek, az egyik hely sarkában néhányan biliárdoztak, a másikban dartsoztak. A fa bárhonnan származhatott: a székekből, a bárpultból, a falakon függő bekeretezett képekből, a padlóból. A műanyag is: az üvegek kupakjából, a székekből, a tányérokból, a telefonokból és így tovább. A fitneszterem esetében három ember tartózkodott egy olyan épületben, amely tele volt futógépekkel, taposógépekkel meg mindenféle súlyzós géppel, és volt ott vagy húsz olyan fehéres-átlátszó meditációs tál. A fa itt szerintem biztos az épület vázából származott. Visszamegyek, és gondolatban elkezdem apró darabokra szedni az összes épület szerkezetét, hogy ezt is figyelembe vehessem. - Lehetetlenség — dünnyögöm. Rosszabb, mint tűt keresni a szénakazalban. Több tucat tűt keresek több tucat szénakazalban, amelyek már nincsenek is ott, mert felrobbantak. Amennyit most tudok, a DK akár egy piros műanyag poharat is kereshet. Vannak olyanok Marokkóban? Végigmegyek a többi helyszínen, és rájövök, hogy több információra van szükségem a vizualizációhoz azokkal az esetekkel kapcsolatban, amelyek a távollétemben történtek. Lehet, hogy Ryodan irányítóterme első osztályú, de Táncos már készített listákat. Milyen kár, hogy be vagyok zárva! Az ajtóra nézek. Nem emlékszem, hogy hallottam volna, hogy Lor bezárja. Szereti felkavarni az állóvizet. Turbósebességgel ott termek, az ajtógomb után nyúlok, és elvigyorodom. - Dani, szerintem ez nem jó ötlet - tiltakozik Jo. — Azt mondta, hogy nem mehetek el az egyik embere nélkül. Az alapján, amit mondtál, ti össze vagytok nőve. Szóval te is az emberei közé tartozol. így van, vagy nem így van? Mert szerintem ha a fickó mindennap megdönget, de mégsem tekint rád úgy, mintha közéjük tartoznál, akkor nemcsak megkefél, de hülye is vagy. - Utálom, amikor manipulálnom kell Jót. Ha a szívéről van szó, nagyon könnyen sikerül. És Ryodan esetében igencsak kimutatja az érzéseit. - Haver, voltál kint mostanában? - ütöm tovább a vasat. Most kell indulnunk. Húsz percbe telt, mire megtaláltam az irányítóteremből a Chester's központi részébe vezető utat. Az a sanda gyanúm, hogy Ryodan nem akar sokáig odalent hagyni engem egyedül a számítógépekkel. Én nem tenném a helyében. Ha tényleg bent ragadtam volna, most épp azzal foglalatoskodnék, hogy megpróbáljam feltörni a rendszereit. - Darabokra hullik a világ. Emberek halnak meg! Csak gyorsan el akarok intézni valamit. Ez minden. Csak egyetlen apróságot. Egyáltalán nem tartana sokáig. - Előbb megkérdezem, beleegyezik-e. - Tudod, hol van? Mert én órák óta nem láttam. Nem reggel van? Megállt már a lépcső tetején?
Még mindig így hív magához egy gyors menetre az íróasztalán, vagy már magasabb fokra léptél, és mondjuk az ágyban dönget meg? Talán van valamiféle értékelési rendszere? Ha egy hétig kitart valaki, széken csináljátok, ha kettőig... - Olyan utálatos vagy. Hagyd abba. - Csak mondom. Szeretném, ha tényleg szerelmes lehetnél, Jo. Megérdemled. Te vagy itt a legcsinosabb lány, és mindenki veled szeretne randizni. Tudtad, hogy van neki steakje, teje, kenyere meg minden? Istenit ettem ma. Téged is így etet? Megpróbálja elrejteni a meglepetését, de nem sikerül neki. - Már nem dühös rád? - Nekem nem úgy tűnik. - Steak? Megnyalom az ajkam, még mindig érzem az ízét. - Csont nélkül. -Tej? - Haver - bólintok. - Nézd, csak el akarom kérni Táncostól a listáit. - Tényleg steaket és tejet kaptál tőle ma? Felnevetnék, de szomorú a helyzet. Mind annyira átkozottul ki vagyunk éhezve a házi kosztra. Amikor tavasszal kezdett kizöldellni az apátság környéke, a lányok arról beszélgettek, hogy újra zöldségeket termesztenének. A falak leomlása utáni egy hónapban mindenünk elfogyott. Ha valaki sütni akar, ahhoz generátor kell, hogy működjön a sütő. Vagy valami olyan átkozott rendszer, amilyet Ryodan épített ki itt a Chester'sben, de még akkor is csak olyasmit lehet készíteni, amibe nem kell vaj, tej vagy tojás. Jo majdnem olyan dühös amiatt, hogy Ryodan engem finom étellel etet, mint azért, hogy nem romantikus a kapcsolatuk. - Felhívnám Táncost, hogy küldje át, de haver, nincsenek se telefonok, se futárok. Nem indulhatnánk? Mire bárki észrevenné, hogy elmentünk, már vissza is jöttünk. És ha tényleg egy pár vagytok Ryodannel, nem lesz baj belőle. Értékelni fog egy gerinces, független nőt! - Aha, persze. Ryodan utálja a gerinces embereket és a függetlenséget. O az engedelmes kis robotokat szereti. - Adott neked mást is? Ha én szeretkeznék valakivel, és rajtam kívül másnak is adna isteni kaját, rettentő dühös lennék. Az én meglátásom szerint az intim viszony kiváltságokra jogosít. Ha mégsem, az csak testi kapcsolat, mint a tévében, ahol az emberek állandóan cserélgetik a partnereiket és megbántják egymást. - Friss epret és fagyit - hazudok. - Fagyit? Most ugratsz? Milyet? Ólmos eső esik, amikor kilépünk a klubból. Az elhagyott autókon jégréteg csillog. A csontvázszerű fák úgy ragyognak, mintha gyémántok lógnának rajtuk. A szél hókupacokat emel. Egy csoport ember várakozik a Chester's előtt, de józan, csendes társaság, és rájövök,
hogy nem a buli miatt akarnak bejutni, hanem megpróbálják túlélni, ami rájuk vár. Szerintem a bulizni vágyókat már mind beengedték. Ezeknek a takarókba burkolózott, sapkát, fülvédőt és kesztyűt viselő embereknek nincs odahaza generátoruk, és a veszélyesen hidegre fordult idő kikergette őket az utcára, hogy valamiféle hőforrást keressenek, mielőtt túl késő. Rájuk nézünk, amikor elhaladunk mellettük. - Engedjenek be - kérik. - Csak szeretnénk megmelegedni. Látni, hogy a klubban meleg van - méghozzá nagyon -, mert a Chester's feletti területen nincs hó. A járda nem túl jól szigetelt tető, és a felfelé sugárzó hő mindig megolvasztja a havat. Még ez a névlegesnek mondható jel is elegendő ahhoz, hogy az emberek itt ácsorogjanak és reménykedve várakozzanak. Vannak köztük idősek is, akik semmit sem adhatnak az ételért, italért vagy azért a kiváltságért cserébe, hogy bemehessenek a Chester'sbe. Amikor Ryodan nagy, izmos, halandó kidobóemberei visszafordították őket az ajtóból, egy nagyobb csoport a Chester's régi, felszín feletti részének hómentes kőromjai és famaradványai közé húzódott. Hordókban tüzet gyújtottak. Kupacokba gyűjtötték a fát a környező épületekből. Úgy fest, hogy elég sokáig szándékoznak itt maradni. Mondjuk addig, amíg nem engedik őket be. Túl legyőzöttnek tűnnek, hogy harcoljanak. Néhányan rázendítettek a Csodás kegyelem című énekre. Nemsokára már ötvenen dalolnak. - Talán verhetnél egy kis értelmet a „barátod" fejébe, és ráve-hetnéd, hogy engedje be ezeket az embereket. - Megpróbálom. Vagy elszállíthatnánk őket az apátságba. - Mi van a MiTörődünkkel? Ezek baromira nem törődnek semmivel? Nem kellene mindenkinek generátorokat osztogatniuk? - Még ha úgy is lenne - mondja Jo -, itt néhányan túl öregek ahhoz, hogy benzint szerezzenek a működtetésükhöz. Hetekre eltűntél. Azalatt sok minden megváltozott. Most már mindenki csak az időjárásról beszél. A tavalyi tél nem volt ilyen nehéz, mert a boltok még nem ürültek ki, és enyhék voltak az éjszakák. De kimerültek a készletek. Júniusban nem számítottunk télre. Minden generátor eltűnt. Az emberek megváltoznak. Egymással harcolnak a túlélésért. Hosszú, meleg nyár kellene, hogy elég növényt termeszthessünk és elraktározzuk az ennivalót, mire megint itt a tél. Más városokban is el kell mennünk, hogy készleteket gyűjtsünk. - Meg fognak halni, Jo. Ha nem állítjuk meg a Dérkirályt, a világunk másik fele is elpusztul. Visszanézek a klub fölött bádoghordók köré gyűlt tömegre. Egy anya közelebb segíti a gyerekeit az egyik hordóhoz, hogy összedörzsölhessék a kezüket a lángok fölött. Fáradtan nézik őket olyan idős emberek, akik már túl törékenyeknek tűnnek ahhoz, hogy ebben a jégben és hóban közlekedjenek; a szemük már hetvenöt évnyi változást látott, de ilyet még soha, mint ami tavaly halloween óra történik. A nőket, gyerekeket és időseket olyan férfiak veszik körül, akik úgy festenek, mintha a falak leomlása előtt irodai munkát végeztek volna. Most egyiküknek sincs otthona. Sem munkája. Sem fizetése. Többé már egyetlen korábbi szabály sem érvényes. Kimerültnek tűnnek. Kétségbeesettnek. Átkozottul megszakad a szívem. Most egy másik dalt énekelnek, egy újabb himnuszt. Az embereknek ilyen időkben szükségük van a hitre. Hitet nem lehet másoknak adni. Vagy hisznek, vagy nem. De reményt biztos megpróbálhatunk nyújtani nekik. Jo komor pillantást vet rám. - Ha van olyan pillanat, amikor el kellene kápráztatnod minket a zsenialitásoddal, akkor ez az.
- Rajta vagyok. De kell egy-két dolog. Menjünk. Visszaérünk, mielőtt bárki észrevenné, hogy elmentünk. Megfordulunk, és elindulunk. A föld alá nem vihetem le. Nem árulhatom el a föld alatti Dublin titkait. De a lehető legközelebb viszem, és valami védett helyen hagyom. A hó kétszer ropog a csizmám talpa alatt: először amikor belesüppedek a hóba, aztán amikor felszakítom a jeget, újra meg újra. Hallom, hogy Jo három réteget szakít át, mert ő nehezebb nálam. Az ég fehér, és ha túl sokáig nézünk felfelé, szédítően kavarognak a kövér hópelyhek. Elolvadnak az arcomon, csak ennyi látszik ki belőlem. Indulás előtt beszabadultunk a Chester's ruhatárába, többrétegnyi ruhába burkolóztunk, és sapkát, egyujjas kesztyűt meg csizmát húztunk. Ha továbbra is ilyen marad az idő, az elkövetkező egy-két napban háromméteres is lehet a jég meg a hó, ami teljesen megbénítaná a várost. Akik nem jöttek elő meleget keresve, meg fognak fagyni, a hó elzárja őket a rejtekhelyükön. Ha nem süt ki hamarosan a nap, soha nem olvad el ez a hó és jég. Egyre csak gyűlik. Minden egyes nappal tovább fogy az idő. El sem hiszem, hogy majdnem egy egész hónap telt el, amíg én Christiannel voltam a Fehér Palotában! Ha már itt tartunk, óvatosan körülnézek, és ellenőrzők minden háztetőt, nem gubbaszt-e az egyiken a Banya kötögetve, vagy ami még rosszabb, készenlétben, hogy lecsapjon ránk. Az az őrült véres-beles némber a frászt hozza rám. Megborzongok. - Turbóra kell kapcsolnunk, Jo. Fogd meg a kezem. Úgy néz rám, mintha megbolondultam volna. - Kizárt, hogy ezt tedd velem! Különösen nem jégen. A fél arcod egy nagy zúzódás, a másik fele meg épp gyógyulóban van. Néztél mostanában tükörbe? - Nem azért van, mert ügyetlenül száguldók. Ezt csak annak az ostoba, seggfej Ryodannek köszönhetem. - Az az ostoba, seggfej Ryodan mindkét lábad eltöri, ha még egy lépést teszel előre — hallom közvetlenül a hátunk mögül a hangját. Felé pördülök. - Miért lopakodsz mindig így utánam? - Mert mindig rákényszerítesz. - Hogyan találsz meg állandóan? - Talán valami jelzőfény van a homlokomon, és egyenesen neki sugároz jeleket minden alkalommal, amikor nem engedelmeskedem egy parancsának? Nem akarom elhinni, hogy amióta megharapott, mindenhol rám talál, bárhova megyek is. Fullasztó gondolat. Helytelen és igazságtalan. - Indulás vissza. Most. - A Fehér Palotában nem találtál rám. - Fény gyúl a fejemben. Nagyon lefoglaltak a más irányú aggodalmaim, különben hamarabb is rájöttem volna. - A tündérbirodalomban nem tudsz a nyomomra akadni! - Ezért volt olyan dühös. Örömömben majdnem a levegőbe csapok. Van egy biztonságos zónám. Ha valaha el kell rejtőznöm előle, a tündérek világában a helyem. - Te kényszerítesz olyan dolgokra, amelyek miatt valami másra kényszerülök, nem pedig arra, amit te akarsz. Nem az én hibám. Én csak reagálok. - Ez az első hibád. Tanulj meg cselekedni, kölyök. - Én cselekszem. Igyekszem megoldani a problémánkat.
- És neked, Jo - mondja lágyan -, tudnod kellett volna, hogy ez nem jó ötlet. - Őt hagyd ki ebből. - Segített, hogy megszegd az utasításaimat. - Nem igaz. Mert nem szegtem meg őket. Azt mondtad, hogy az egyik „embereddel" elmehetek. Mindennap összefekszel vele, és ha ettől nem tartozik az embereid közé, akkor ne kefélj vele többet. Vagy hozzád tartozik, vagy nem, döntened kell. Nem szexelhetsz emberekkel, hogy aztán semmibe vedd őket. Szóval. Jo az egyik embered? Vagy csak egy újabb popsi a végtelen sorban? - Dani, hagyd abba - figyelmeztet Jo. - A francokat hagyom abba! - Annyira dühös vagyok, hogy vibrálok. - Nem érdemel meg téged, te pedig sokkal jobbat érdemelsz nála! - Az sem segít, hogy a bádogban tüzet gyújtó emberek újabb dalba fogtak Ryodan háta mögött. Most éppen a lelkesítő Üdv néked, dicsőséges Szent Patrik című dalt zengik, miközben tapsolnak, fadarabokkal ütik a bádoghordókat, és egyre zajosabbak. Minél hangosabban énekelnek, annál jobban begurulok. - Állandóan csak parancsolgat mindenkinek, és soha senki nem kéri rajta számon. Én azt mondom, már rég itt az ideje. Vagy fontos vagy neki, vagy nem, nyilatkozzon. Tudni akarom. - Fontos - mondja Ryodan. Jo döbbentnek tűnik. Ez még jobban dühít. Megint álmodozó tekintettel, szerelmesen néz rá. Bárki láthatja, hogy nem Ryodan esete. - Hazudsz, nem fontos neked! - Dani, hagyd - kér Jo. Ismerem Ryodant. Tudom, hogyan csapott be. Szóbeli szőrszálakat hasogat. Naná hogy Jo fontos. De nem mondta, hogy „nekem". Fontos a klubnak, fontos pénzügyi szempontból, mert pincérnő. - Mondjuk érzelmileg fontos neked? Szereted? - Dani, azonnal fejezd be! - szól rémülten Jo. Majd Ryodanhez fordul. — Ne válaszolj neki. Sajnálom. Oda se figyelj rá. Annyira kínos. - Válaszolj! - követelem Ryodantől. A himnuszéneklő társaság már nagyon belejött, táncolnak, jobbra-balra mozognak, és szinte ordítanom kell, hogy halljanak. De nem gond. Kedvem van ordítani. - A kurva életbe - morogja a válla felett Ryodan -, nem tudnak máshová menni énekelni. - Be akarnak menni — jegyzem meg. - A küszöbödön fognak meghalni, mert túlságosan is hülye fasz vagy, hogy megmentsd őket. - A világ nem az én felelősségem. - Nyilván. - Húszféle szóbeli megvetést sűrítek ebbe az egyetlen szóba.
- Csak Táncost akarta megkeresni - magyarázza Jo. - Szerintem fontos. Néha bíznod kellene benne. - Szereted? - forszírozom. Jo felnyög, mintha belehalna a kínos helyzetbe. - O, istenem, Dani, fogd már be! Arra számítok, hogy Ryodan gúnyolódni fog, mond valami sértőt, visszavág valamivel, de ehelyett csak ennyit mond: - Definiáld a szerelmet. Egyenesen abba a tiszta, hűvös szempárba nézek. Valamiféle kihívást látok benne. Nem értem ezt a fickót. De a definíció, amit kér, könnyű. A ketrecben sok időm volt, hogy ezen gondolkodjam. Láttam egyszer egy tévéműsort, abban meg a tökéletes meghatározást, és most ezt adom elő neki. - Egy másik személy testi és lelki egészsége és jóléte miatt érzett aktív aggodalom és törődés. Aktív. Nem passzív. - Dióhéjban: mindig emlékszünk az illetőre. Sosem feledkezünk meg róla. Minden egyes nap minden egyes órájában számolunk a létezésével. Bármit csináljunk is. És soha nem hagyjuk ott, hogy meghaljon. - Gondolkodj el azon, mit von ez maga után - mondja. - Étel. Fedél. Védelem az ellenséggel szemben. Egy hely, ahol pihenhet és gyógyulhat. - A szívről megfeledkeztél. De nem is számítottam másra. Mert neked nincs is szíved. Neked csak szabályaid vannak. Ó, igen, és még több szabályod. Jo megszólal. - Dani, nem lehetne... Ryodan félbeszakítja. - Ezek a szabályok óvják meg az emberek életét. - Nézzétek, srácok, szerintem... — próbálkozik újra Jo. - Csak megfojtják azokat, akiknek levegő kell - mondom egyidejűleg. Jóra most úgysem hallgat senki. Ryodan hirtelen megragadja a gallérom, és a levegőbe emel. A lábam a föld felett kalimpál, az orrunk összeér. - A saját meghatározásod szerint — mondja —, te sem szeretsz senkit. Állítom, hogy mindig csak háromféle dolgot teszel a hozzád közel állókkal: az ellenségeiddé teszed őket, megölöd a szeretteiket, vagy őket öleted meg. Vigyázz. Most nagyon kihúztad nálam a gyufát. - Mert azt kérdeztem, szereted-e Jót? - kérdem hűvösen, mintha nem lógnék sután a ruhámnál fogva. Mintha nem most vitt volna be egy alattomos, öv alatti ütést. - Semmi közöd hozzá, Dani - mondja Jo. - Tudok vigyázni ma... - Húzd ki a fejed a seggedből, és lásd a világot — tanácsolja Ryodan.
- Én igenis látom a világot — felelem. - Jobban, mint az emberek többsége, és ezt te is tudod. Tegyél le. - .. .gamra. - Most már Jo is dühösnek látszik egy kicsit. - És éppen ezért kevésbé látsz jól, mint mások. - Ennek semmi értelme. Még itt lógok, haver. - Megpróbálom a lábujjammal megérinteni a talajt, de szerintem jóval fölötte vagyok. - Nem látod a fától az erdőt. - Nincs erdő. Felzabálták az Arnyak. Engedj el. Nem lógathatsz csak úgy embereket a levegőbe, amikor kedved szottyan hozzá. Olyan hirtelen enged el, hogy megbotlok a jégen. Majdnem elesek, de elkap, és talpra állít. Lerázom magamról a kezét. - Nem kell szerelem - magyarázza Jo. - Néha nem erről szól a dolog. - Akkor nem kellene összefeküdnöd vele! - Az én dolgom, hogy kivel fekszem össze - vág vissza Jo. - Én senkivel sem „fekszem össze". Én baszok — jelenti be Ryodan. - Köszönöm a kiigazítást, nagy szükségünk volt rá - mondom édesen, de dühös vagyok. — Hallod, Jo? Megbasz. Még annyira sem méltat, hogy lefekszik veled. Megkefél. Csak így, egyszerűen. - Rettenetesen pipa vagyok. Vörös köd borul az agyamra. Azok az átkozott hordótüzesek olyan hangosan énekelnek, hogy alig tudok tisztán gondolkodni. Táncost akarom. Ryodan az őrületbe kerget. Jo reménytelen eset. Dublin haldoklik. Nem bírom tovább, orrba vágom Ryodant. Mind megdermedünk egy pillanatra, és még én sem hiszem el, hogy figyelmeztetés és valódi provokáció nélkül egyszerűen behúztam neki egyet. Legalábbis csak annyira provokált, mint mindig. Aztán bilincsként fonódik a keze a karomra, és Ryodan elkezd visszaráncigálni a Chester'sbe. Még sosem láttam ilyen dühösnek. Jo elkapja a másik karom, megpróbálja megállítani Ryodant, üvölt vele, és üvölt velem is. Megcsúszok, megfordulok a jégen, megpróbálom mindkettőjüket lerázni magamról. Hókupacokon át botladozunk, egymással küzdünk, aztán hirtelen mindent ellep a köd, és egyikünket sem hallom. A szám mozog, de nem jön ki hang a torkomon. A tüzet gyújtó embereket sem hallom. Még azt sem, hogy lélegzem. Pánik szorongatja a mellkasom. Ryodannel egymásra nézünk, és egy pillanatig tökéletes egyetértés uralkodik közöttünk, ahogy néha köztem és Táncos között szokott. Nincs szükség szavakra. Ugyanabból a fából faragtak minket. Nincs senki, aki mellett szívesebben harcolnék. Még Christian vagy Táncos sem. Én Ryodant ragadom meg, ő engem, és magunk közé szorítjuk Jót. Aztán úgy tűzünk el onnan, mintha az ördög loholna a sarkunkban.
Vagyis pontosabban a Dérkirály.
Elvakított a tudománnyal Mintha össze lennénk láncolva, vagy valami, úgy állunk meg Ryodannel nagyjából a háztömb háromnegyedénél. Elég messzire jöttünk, hogy ne legyünk veszélyben, mégis elég közel maradtunk, hogy lássuk a Chester'st. Mire hátrapillantunk, már túl késő. Ahol most állunk, jó tizenöt fokot zuhant a hőmérséklet. A Dérkirály épp eltűnik egy nyíláson át a levegőben, pont az utca felett, nagyjából száz méterre tőlünk. A rés magába szívja a ködöt, a fekete paca besiklik a portálba, a nyílás eltűnik, és újra hallunk. Mondhatni. Jo sír, de mintha egy papírzacskóban tenné egy halom takaró alatt. Az apátság közelében lévő mezőn egyszer a gyomromba öklözött egy tehén, mert turbósebességgel belerohantam, felébresztettem és megijesztettem. Most is pontosan így érzem magam: nem jut elég levegő a tüdőmbe. Próbálom teleszívni, de lapos marad, mint az egymáshoz ragadt palacsinták. Amikor végre sikerül levegőt vennem, üresnek, rossznak tűnő hang kíséretében kapkodom utána, és annyira hideg, hogy éget. Reménytelenül bámulom az utcát. Mind meghaltak. Egyikük sem maradt életben. A Chester's tetején most jéglepelbe és némaságba burkolózott, fagyott szobrok állnak. - A francba, nem! - tör ki belőlem dühösen, egyúttal panaszosan. Ahol néhány pillanattal ezelőtt még emberek beszélgettek és énekeltek, aggódtak és terveztek, éltek, a fenébe, éltek, most nyoma sincs az életnek. Minden férfi, nő és gyerek, akiknek az előbb a gyűrűjében álltunk, halott. Az emberi faj létszáma megint megcsappant néhány száz fővel. Dérkirály: 25. Emberi faj: 0. Ha ez így megy tovább, Dublinből átkozott szellemváros lesz. Csak bámulok meredten. Fehér buckák, dudorok és oszlopok. A dérrel borított embereken vastag, fényes jégréteg csillog. Jégcsapok lógnak a kezükről és a könyökükről. A lélegzetük jeges kristályokból álló fagyfelhőként rögzült a levegőben. A helyszínből áradó hideg még ilyen távolságból is fájdalmas, mintha Dublin egyes részei kikerültek volna a külső űrbe. Gyerekek fagytak meg a bádoghordók körül kucorogva, ahol a kezüket melegítették a tűz fölött. Felnőttek fagytak meg egymást ölelve, néhányan tánc közben, néhányan tapsolva. Hátborzongató a csönd, túl nagy. Mintha az egész hely teljesen összezavarodott volna, és minden zaj elnyelődik. Jo halkan, szépen sír mellettem. Ez az egyetlen hang az éjszakában, a csudába, olyan, mintha az egész világon ez lenne az egyetlen hang! Naná hogy úgy sír, mint egy kecses cica. Én meg úgy szoktam bömbölni, mint egy taknyos kutya, nagy, nedves hüppögéssel, nem pedig apró kis sóhajokkal és nyivákolással. Némán állok, remegek, a fogam csikorgatom, és ökölbe szorítom a kezem, hogy ne kezdjek el bömbölni.
Visszavonulok, mint mindig, amikor már nem tudok megbirkózni a dolgokkal. Ügy teszek, mintha nem emberek lennének a fehér fagyosság és jég alatt. Nem hagyom, hogy megérintsenek a történtek, mert a gyász nem fogja megmenteni Dublint. Úgy teszek, mintha a kirakós darabkái lennének. Bizonyítékok, semmi több. Az ő segítségükkel akadályozhatok meg egy újabb hasonló esetet, ha helyesen értelmezem az általuk hagyott nyomokat. Később megint emberként gondolok majd rájuk, és tartok itt valamiféle megemlékezést. Csak szerettek volna megmelegedni valahol. - Be kellett volna engedned őket. - Találgass, miért ide jött és miért most. - Találgat a fene. Haver, te még náluk is fagyosabb vagy! És ez nem az egymillió dolláros kérdés? - Nem bírok ránézni. Ha beengedte volna őket, most nem lennének halottak. Ha nem álldogálok ott hülyeségekről vitatkozva, hanem több időt töltök azzal, hogy megpróbálom meggyőzni, engedje be őket, még mindig élnének. Megborzongok, közvetlenül a nyakamnál begombolom a kabátom legfelső gombját, és levakarom a jeget az orrom hegyéről. - Szerinted is furcsa a hangunk? - Minden furcsa. Az egész utca. - Mert az is - hallom magam mögül Táncost. - Nagyon furcsa. Megfordulok. - Táncos! Halványan elmosolyodik, de most nem derül fel az arca, ahogy szokott. Fáradtnak tűnik, sápadtnak, és sötét karikák húzódnak a szeme alatt. - Mega. Jó, hogy látlak. Azt hittem, visszajössz. - Zavartan néz először Ryodanre, majd rám. Oldalra döntöm a fejem és vállat vonok. A legkevésbé sem akarom, hogy előhozza, azt mondtam neki, hogy Ryodan meghalt. Mint mindig, most is jól olvas a gondolataimban. Majd később elrágódunk azon, hogy a csudában élte túl Ryodan a kizsigerelést. - Már úton voltam... - Ez nem igaz - vág közbe Ryodan. - Most már a Chester'sben laksz. - Nem. - Volt egy kis dolgom - magyarázza Táncos -, és azt hittem, talán kerestél, és nem vetted észre az üzenetet, amelyet hagytam. Próbálok rávigyorogni, hogy lássa, mennyire örülök neki, de elég bizonytalanul sikerül. - Én is, Mega. Most már tényleg vigyorgok, mert mindig egy hullámhosszon vagyunk. - Nálam lakik - hallom ekkor Christian hangját valahonnan fölülről. - Egyedül én vigyázhatok rá. Felnézek, de nem látom.
- Vigyázok én magamra. És nem lakom senkinél. Van saját kuckóm. Mit keresel odafent? - Követem a Banyát. Próbálom kitalálni, hogyan ejtsem csapdába. Gyors, de teleportálni nem képes. Összerándulok, és óvatosan körülnézek. Már csak ez hiányzik. - Itt van? - Ha még egyszer a közelembe hozod azt az őrült szukát... — Ryodan nem fejezi be a mondatát. Nem is kell. - Utoljára a város déli részén láttam. Kötött. Egy darabig elfoglalja magát. Hirtelen légmozgást érzek, és ösztönösen lebukom, mintha nyúl lennék és sólymok vadásznának rám. Szerintem a Vad Hajsza szárnyas lényeinek hangja beleégett a sidhe-látók tudatalattijába. Fekete hó borít. - Christian, neked van szárnyad! - Hatalmas. Hihetetlen. Tud repülni. Szinte elviselhetetlenül irigykedem. Felszegi a fejét, és rám néz. Már semmilyen emberi vonást nem látok az arcán. - Ne mondd úgy, mintha olyan kibaszottul csodás lenne ez az élet. Nem hallottál csengőket. Egy nemrég született démon, nem pedig angyal hangját hallottad. És mint minden újszülöttnek, elő-tejre van szüksége. - Rám néz, szerintem mosolyogva. - És te, édes lányka, anyatej vagy. Egy szempillantás alatt úgy fest, mint a legpompásabb, legszexisebb fickó, akit valaha láttam, és csak pislogok. Ott áll előttem egy közel kétméteres, fekete hajú, bronzbőrű Unseelie herceg, hatalmas szárnyakkal, rémisztő, színejátszó szempárral, és a bőre alatt viharként kavargó csodás tetoválásokkal, de én egy jóképű Hegylakót látok. Mondhatni. Ez új. Ez nem a halált hozó szextündér elsöprő vonzereje. Ez irányított... - Álcázod magad! - Amikor beveti erotikus vonzerejét, majdnem összecsuklom. Megtanulja irányítani, méghozzá gyorsan. Szerintem túlságosan is gyorsan. A kardomért nyúlok. - Hagyd abba! - A kedvedért. Ma. Nem mindig. És ne feledd, kitől kaptad azt vissza. - Ha hozzányúlsz, levágom a szárnyad, és azzal söpröm majd fel a Chester'st - figyelmezteti Ryodan. - Ó, hozzá fogok nyúlni. És rohadtul semmit sem tehetsz majd, hogy megállíts. - Senki sem nyúl hozzám. Csak ha én akarom. Nem vagyok köztulajdon. - Mi van veletek? - kérdi Jo. - Az előbb embereket gyilkoltak meg a szemünk láttára, ti meg bőszen arról vitatkoztok, hogy... - Emberek - szakítja félbe Christian. - Amúgy is csak a helyet foglalják. - Ryodanre néz. - Élsz. Kár. Reméltem, hogy a Banya örökre elintézett. - Esélye sem volt rá.
- Be kellett volna engedned őket - fordul Ryodanhez Jo. - Akkor most nem lennének mind halottak. - Ne mondd meg, mit tegyek - feleli halkan Ryodan. - Igaza van - mondom. - Be kellett volna engedned őket. - Megőrjít a Jo szemében felvillanó fájdalom. — És ne merj ráförmedni. - Pontosan, faszfej - szól Christian. — Be kellett volna engedned őket. - Amikor ránézek, vállat vont. - Csak melletted állok. Része egy egészséges kapcsolatnak. A szemem forgatom. - Nincs semmiféle kapcsolatunk, és nem kell mellém állnod. - Ha beengedem őket, az a valami talán bejön a klubba, bármi vonzotta is hozzájuk, és az egész kibaszott helyet megfagyasztja - jegyzi meg Ryodan. Ebben van valami, de nem fogom neki bevallani. - Ne merj ráförmedni - ismétlem meg. - Légy kedves Jóval. - Tudok vigyázni magamra, Dani. - Biztos mind nehezen hiszitek el - szól Táncos -, de nagyobb problémáink is vannak, mint a ti egótok. Figyeljetek. Beszélnünk kell. Menjünk be. Átkozottul hideg van idekint. Ryodan egy másodpercig csúnyán néz rá, és látom az arcán, hogy nem tetszik neki, amit különös röntgenszemével lát. - Bármit akarsz mondani, itt is elmondhatod. Most. - Te akkora egy seggfej vagy — feleli Táncos. — Néha egy rövid ideig az a téveszmém támad, hogy megjön az eszed. De csak rövid ideig. Jo és Christian úgy néznek rá, mintha Táncos meg akarna halni. Kuncogok, de csak magamban. Ryodan nagyon bosszúsnak tűnik, és nincs kedvem hozzá, hogy a vállára dobjon. Hallani akarom Táncos mondanivalóját, mert ha megkeresett, akkor biztos fontos. Újra az eljegesedett helyszínre pillantok, és gyorsan kijózanodok. Felfordul a gyomrom arra a gondolatra, hogy mind meghaltak. Egyetlen másodperc alatt, ok nélkül. A halál önmagában is elég rossz. De ha a semmiért hal meg valaki, az még rosszabb. A jégszobrokra nézek. A lehető legfrissebb a bizonyíték. Aznap reggel, amikor az a sok Unseelie megfagyott a dublini várban, nem tudtam megvizsgálni a helyszínt. Ma a lehető legközelebb akarok menni hozzá, de nem turbóüzemmódban, mert akkor éjjel, amikor a templomban akaratlanul is lassú üzemmódra váltottam és majdnem meghaltam, úgy tűnt, jobban éreztem a dolgokat. Elindulok az utcán, és tudom, hogy követni fognak. Táncos azért, mert beszélni akar velem, Jo azért, mert... nos, ő Jo, Ryodan és Christian meg azért, mert valamiért rajtam vitatkoznak, mintha valami szuperautó lennék, amelyre mindketten igényt tartanak. Nevetséges, mennyire el vannak tévedve. Bevetem a sidhe-látó érzékeimet. Majdnem megfojt az az érzés, hogy... valami nem stimmel. Mintha abból, ami megfagyott, hiányozna valami alapvető összetevő, mintha már nem háromdimenziósak lennének, hanem csak papírfigurákat állítottak volna az utcára.
- Beszélj, kölyök - utasítja Táncost Ryodan. Tudom, hogy Ryodan bosszantja, ez nyilvánvaló abból, hogy hozzám beszél. - Miután elmentél, Mega, órákat ültem ott, és csak bámultam. Tudtam, hogy valamit nem vettem észre. Nem jól néztem a dolgokat. Azon kezdtem gondolkodni, hogyan jöttem Dublinba múlt ősszel, hogy megnézzem a Trinityt, és lássam, tetszik-e a fizika tanszéke. Tudni akartam, hogy tetszenek-e a professzorok meg a laboratóriumok, és elég jó-e a felszerelésük azokhoz a kutatásokhoz, amelyekre specializálódni akarok. Nem mintha ez még fontos lenne. Most már csak kedvtelés. Sosem jutottam el oda, mert két nappal az érkezésem után leomlottak a falak, és elérhetetlennek tűnt a főiskola. - Mi a faszért gondolod, hogy érdekel, ki vagy - szól közbe Ryodan. - Ez az alak tényleg olyan szörnyű, ahogy mondtad, Mega. Nagyjából tizenöt méterre a megfagyott emberektől megállok, és körülnézek. Jo és Táncos kábé három méterrel távolabb rettenetesen reszket a hidegtől. Ryodan és Christian a két oldalamon áll. Egész biztos vagyok benne, hogy Ryodan közelebb mehetne, mint bármelyikünk, mégsem teszi. Amikor kifújom a levegőt, megfagy a leheletem. Fájnak a csontjaim a hidegtől, ég a tüdőm. Ha nem kapcsolok turbóra, egy lépéssel sem bírok közelebb menni. Megborzongok, és szemügyre veszem az egész helyet. Milyen elem van itt, amely az összes többi megfagyott helyszínen is ott volt? A válasz itt van az orrom előtt, ha félre tudom tenni elvakító előfeltevéseimet, és képes vagyok látni. Mindenhol fa, műanyag, fém és piszok. De tudom, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Nincsenek tükrök. Nincs faliszőnyeg. Nincsenek falak. Nincs szőnyeg. Semmiféle valódi bútor. Unseelie-k sincsenek. Ez a helyszín tényleg nagyon egyszerű. Emberek kuporogtak a bádoghordókban égő tűz körül, hogy ne fázzanak. A többi helyszínen is volt tűz? Ahogy a rusnya Szürke Asszonyt is az az egyetlen dolog vonzza, amely belőle hiányzik - a szépség —, úgy a Jégszörnyet is a melegség vonzza, amelyet soha nem kaphat meg? - Szóval végül elmentél, és megnézted a főiskolát? - kérdem. - Aha. Elmentem az optikai elemzéssel foglalkozó laborjukba. Az a hely egy megtestesült álom. Tudni akartam, mi történt a molekuláris szinten megfagyott anyaggal. Hogy miért maradt hideg. Miért volt fura. Elgondolkodom, és gyorsan elvetem a tűzelméletemet. Kapásból tudok még öt másik helyszínt, ahol nem volt tűz. Feltúrom az emlékeimet, előkeresem azt a fájlt, amelybe elraktároztam a helyszínek rekonstruált képeit, és egy képzeletbeli képernyőre rakom ki őket a fejemben. Miközben figyelek, oda-vissza átfutom, kisebb egységekre bontom és elemzem őket. - Mit találtál? - A Trinity jóformán érintetlen volt. Ügy tűnik, az emberek semmi olyat nem lopnak, ami nem az azonnali szükségleteiket elégíti ki. Mielőtt eljöttem, elzártam mindent, amit meg akartam tartani. Ultragyors, femtoszekundomos lézeres rendszereik van! Klassz az egész. Gyakorlatilag mindenük megvan, amivel valaha is el akartam játszani. Haver, van egy Nicolet Continuum infravörös mikroszkóphoz csatlakoztatott FT-IR mikroszkópjuk! - Haver - kiáltok fel elismerően, pedig fogalmam sincs, mit mondott. A képzeletbeli
képernyőmet elhagyva ismét az előttem lévő helyszínre figyelek, és azon töprengek, vajon ezek az emberek is látták-e közeledni a végzetüket, ahogy korábban sokan mások. Biztos. A jég alatt nyitva a szájuk, az arcuk eltorzult. A végén sikoltoztak. Hangtalanul, de akkor is sikoltoztak. - Ha van elég generátor, mindenféle spektroszkópiát meg tudok csinálni - jelenti be boldogan Táncos. - Mi az ördög az a spektroszkópia? - kérdi Christian. - Az anyag és a sugárzott energia kölcsönhatásának vizsgálata - magyarázza Táncos. Gerjeszteni akartam a molekulákat, hogy tanulmányozhassam őket. - Tisztára... felizgat a téma — jegyzi meg Ryodan. - Én jobban szeretem, ha a nők gerjednek be tőlem - teszi hozzá Christian. - Halálosan izgalmas - mondom. - Ne gúnyolódjatok Táncoson. Simán leköröz titeket. Valószínűleg rájönne, hogyan gerjessze a ti molekuláitokat, és hogyan zárja őket rövidre. - A gerjesztésnek - folytatja Táncos - számos módja van. Különösen a hőmérséklet és a gyorsaság érdekelt. Kíváncsi voltam a zacskókba gyűjtött detritusz kinetikus energiájára. Arra gondoltam, talán megtudhatok valamit az atomok alapállapotából. Egyszerűen imádnivaló, aki olyan szavakat használ, mint „kinetikus" meg „detritusz". - Mi az a kinetikus energia? — kérdi Jo. - Mindig minden rezeg. Semmi sem mozdulatlan. Az atomok és ionok állandóan kibillennek az egyensúlyi helyzetükből - magyarázza Táncos. - A kinetikus energia a tárgyak mozgásából származó energia. - A hang is egyfajta kinetikus energia - szólalok meg. Gyakran gondolkodtam a turbósebességen, hogy miért tudom úgy használni az energiát, ahogyan használom, honnan származik, hogyan állítja elő az én testem, miközben másoké nem képes rá. Lenyűgözőnek találom a különböző energiafajtákat, hogy mire képesek, és hogy valamiféle kisebb szinten minden állandó mozgásban van körülöttünk. - Amikor megpendül egy gitár húrja, a molekulák felkavarodnak, és adott frekvencián rezegnek. A kinetikus energiájuk hangokat hoz létre. - Pontosan - helyesel Táncos. - A kinetikus energia másik példája, hogy amikor valaki egy bizonyos mozgást követve ostort pattogtat, akkor az ostor adott része gyorsabb a hangsebességnél, és apró hangrobbanást kelt. - Ezt nem is tudtam. - Most meg az ostorra vagyok féltékeny. A hangsebesség több mint 1100 kilométer óránként! Én nem keltek hangrobbanásokat. Akarok egy ostort! Tetszik az ötlet, hogy mindenhol hangrobbanásokat keltsek. El sem hiszem, hogy ezt korábban még nem említette. - Jobb, ha van értelme a mondandódnak - szólal meg Ryodan. - Van — mondom. - Táncos nem pazarolja az időt. - Az enyémet igen. Valami motoszkál az agyamban. Megkönnyebbülve állapítom meg, hogy ezek az emberek gyorsan haltak meg és nem szenvedtek. Az eltűnésének helye alapján épp most számoltam ki
a Dérkirály legvalószínűbb pályáját, és téves volt az első feltételezésem. Kizárt, hogy látták volna közeledni. Egyikük sem abba az irányba nézett, ahonnan jött. Azonnal meghaltak, és nem tudták, mi végzett velük. Megkönnyebbülök. Tőlem eltérően a legtöbb ember nem lassan akar meghalni. Anya mindig azt mondta, reméli, hogy álmában, könnyen, fájdalommentesen hal meg. Nem így történt. - Sosem fogod elhinni, mire jöttem rá - folytatja Táncos. - Egyenesen az eredményeket bámultam, de még akkor sem akartam elfogadni, hogy mit fedeztem fel. Újra meg újra ellenőriztem őket, lefuttattam különböző teszteket, különböző tárgyakat vizsgáltam meg. Visszamentem, még több zacskót töltöttem meg, és azok tartalmát is megvizsgáltam. Mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Tudod, mi az abszolút nulla, ugye, Mega? - Például ahol most vagyok, a fenébe? - kérdem, de nem gondolom komolyan, mert akkor nem lennék itt. Akkor halott lennék. Összeráncolt homlokkal tanulmányozom a helyszínt, és igyekszem megérteni valamit. Ha nem látták, hogy közeledik, akkor miért sikítottak? Vajon ugyanolyan fojtogató pánik tört rájuk, mint rám a dublini várban, mielőtt felbukkant? - Az abszolút nulla nem csak elméletben létezik? - kérdi Christian. - Gyakorlatilag igen, mert soha nem lehet az összes energiát eltávolítani. Alapenergia akkor is létezik, bár lézeres hűtéssel elő tudtak idézni a kelvin egymilliárd részénél is alacsonyabb hőmérsékletet. - Megint megkérdem, mi az ördögöt akarsz ezzel - érdeklődik Ryodan. — Azt akarod mondani, hogy ezeket a helyeket abszolút nulla fokra fagyasztották le? - Nem. Ezt csak azért említettem, hogy lássátok az extrém hideg és a molekuláris tevékenység közötti kapcsolatot, és azt a tényt, hogy még a lehető legextrémebb hidegben is minden tárgynak van valamiféle energiája. - És? - kérdi Jo. - A Dérkirály után maradt törmelék molekuláris szinten egyáltalán nem rendelkezik energiával. Egy kicsivel sem. - Ez lehetetlen! - kiáltok fel. - Tudom. Újra és újra lefuttattam a teszteket. Minden helyszínről még több mintát elemeztem. Elmentem a dublini várba, Unseelie-darabokat ástam ki a hó alól, és azokat is megvizsgáltam. Élettelenek, Mega! Nincs energiájuk. Nem rezegnek. Semmit sem csinálnak. Egyáltalán nem mozognak. A halottnál is halottabbak. Ezek a megvizsgált dolgok nem létezhetnek, mégis a kezemben tartottam őket! Az általam ismert fizika újjászületik. Egy új világ kapujában állunk. - Akkor szerinted az energia vonzza, azt eszi? Mintha üzemanyag lenne, és talán ezzel mozog a dimenziók között? - kérdi Jo. Táncos megrázza a fejét. - Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne. A legtöbb megfagyasztott helyen nem volt jelentős energiamennyiség. Ha arra pályázna, számtalan energiában gazdagabb hely van, ahol feltankolhatna. Az jár a fejemben, hogy amikor eltűnik, az energia hiánya talán csak másodlagos következmény. Talán egyáltalán nem szándékosan idézi elő, és csak mellékes az elsődleges célja mellett. Ugyanezt éreztem a sidhe-látó képességeimmel a dublini várban: nem rosszindulatú, nem szándékosan pusztít. Úgy érzékeltem, hogy nagyon intelligens, és keres valamit.
- Akkor mi az elsődleges célja - akarja tudni Ryodan. Táncos vállat von. - Bárcsak tudnám. Képtelen voltam megfejteni, mit akar. Egyelőre. De dolgozom rajta. - Mit tegyünk? - kérdi Jo, és körülnéz. - Kell, hogy legyen valami megoldás! - Álldogáljunk, és reménykedjünk, hogy az az átkozott valami úgy dönt, akkor tűnik fel, amikor épp várunk rá, és üssük le bármivel, ami kéznél van abban a két másodpercben, amíg a mi világunkban tartózkodik? - kérdi undorodva Christian. - Azt legalább tudom, hogy a Vörös Banya mit akar. Zsigereket, lehetőleg halhatatlanokét. - Ryodanre néz. - És tudom, mi legyen a csali. - Én is - vág vissza Ryodan. - Ti meg miről beszéltek? - kérdi Jo, és egyikről a másikra pillant. - Mi az a Vörös Banya? Rájövök, hogy még nem látta a Dani Hírmondót. És azt sem tudja, hogy Ryodan meghalt. Fogalma sincs arról, hogy a „barátja" halhatatlan. Úgy döntök, ezt a bombát a tökéletes pillanatra tartogatom. És azt is elhatározom, hogy sok időt töltök majd Christiannel és Ryodannel, hátha utánuk veti magát a Banya. Én engedtem szabadon. Nekem kell visszaküldenem a pokolba. Ryodan Táncoshoz fordul. - Dolgozz gyorsabban. Menj vissza a laborodba, és válaszokat akarok. Dublin Szibériává változik, és az a valami épp most rakott egy kupac fagyott szart a klubom tetejére. - Legalább az ajtót nem fagyasztotta be - jegyzem meg. - Mert akkor nem mehetnénk be. Ryodan pillantása elárulja: tudja, hogy ismerem a befelé vezető hátsó utat. - Próbálkozz lángszóróval - javasolja Christian. - Az használ. Amíg fel nem robban minden. - Ha már itt tartunk, van ötleted, miért robbannak fel a helyszínek? — kérdem Táncost. - Szerintem egyfajta energiavákuumot hoz létre, és instabillá válnak a dolgok. Ahogy mondtam, a fizika nem úgy működik, ahogy kellene. Elképzelhető, hogy az energiájukat vesztett tárgyak törékenyek, és amikor a körülöttük lévő tárgyak rezgése megzavarja őket, felrobbannak. Az energia hiánya annak a „ragasztónak" a hiánya is lehet, amely összetartja a dolgokat. Kivéve ezeket az eseteket, amikor jég fogja össze őket. Amikor ez a burok megsérül, minden darabjaira hullik. Minél jobban megbolygatják a molekulákat a helyszínen, annál nagyobb lesz a robbanás. Ha turbósebességgel odamész, hogy tanulmányozd a helyet, jelentős zavarokat okozol a rezgésekben. Néha a legnyilvánvalóbb dolgokat nem veszem észre. Hány helyszín robbant fel, miközben mi Ryodannel turbóüzemmódban ott cikáztunk, de soha nem adtam össze a kettőt meg a kettőt? Elgondolkodom azon, amit az imént hallottam Táncostól, hozzáveszek még egy-két tényt, aztán jól összekeverem őket, hogy lássam, mi lesz belőlük. Amikor a Dérkirály eltűnik, nem hagy maga után energiát. Kiszívja mindenből, amit megfagyaszt. R'jan azt mondta, hogy amikor a DK megfagyasztott néhány helyet a tündérbirodalomban,
nem egyszerűen meghaltak a tündérek, hanem minden nyomukat kitörölte, mintha soha nem is léteztek volna. Mindkét alkalommal, amikor láttam megjelenni, minden hang megszűnt létezni. Egyikünk sem hallott semmit. Táncos megerősítette, hogy látott egy harmadik esetet is: a MiTörődünk rendezvényénél is hasonló módon némult el minden, és utána kongó hangokat hallott. Miért tűnnének el a hangok? Amint megjelenik a DK, minden megszűnik rezegni? Miért szűnne meg a dolgok rezgése? Mert elszívja az energiájukat? Mit csinál pontosan a DK? Mi vonzza oda, ahová megy? Mi az átkozott közös ezekben az esetekben? Amíg nem jövünk rá, nem is reménykedhetünk benne, hogy megállíthatjuk. Könnyű célpontok vagyunk. Szemügyre veszem az elém táruló jeges jelenetet. Válaszok kellenek, méghozzá most. Mielőtt elmentem a Fehér Palotába, talán volt egy kis ráérő időm, de azóta kritikussá vált a helyzet a városomban. Túl nagy a hó, egyre extrémebb a hideg, és ha a DK épp nem gyilkol, akkor a hideg végez az emberekkel. Hány száz, sőt hány ezer ember fog még meghalni, mielőtt rájövünk, hogyan állítsuk meg? Mi van, ha az apátság a következő? Mi van, ha elveszi tőlem Jót? Mi van, ha minden generátorból kifogy a benzin, és mindenki egyedül, rejtőzködve hal meg? Felsóhajtok, és becsukom a szemem. Megborzongok. Amit látnom kell, itt van az orrom előtt. Érzem. Csak nem jól nézem, nem tisztán, elfogulatlanul. Olyan agy kell hozzá, mint az enyém, és olyan szem, mint Ryodané. A szemhéjam belső oldalára összpontosítok, fogom a szürkeségüket, és magam köré borítom. Jellegtelen méhbe zárom magam, ahol elkezdhetem kitörölni magam a létből, és elszakadhatok a világtól. Ebben a burokban létezem, a valóság része vagyok, és most mindent, amit látok, a saját gondolataim és érzéseim töltenek meg színekkel. Megszabadulok mindentől, amit magamról tudok, mindentől, ami vagyok, és egy csendes barlang mélyére vonulok a fejemben, ahol nincsenek testek és nincs fájdalom. Ebben a sötét barlangban nem viselek hosszú fekete bőrkabátot, koponya- és csontmintás bugyit, itt nem viccelődöm. Nem szeretek szuperhős lenni. Nem gondolom, hogy Táncos szexi én meg nem vagyok szűz, mert valójában nem is létezem. Ebben a barlangban soha nem születtem meg. Soha nem halok meg. Minden leszűkül a lényegre. A fejembe hatolva a másik énemmé válok, akiről senkinek sem szoktam beszélni. A megfigyelő. O nem érez éhséget, neki nem görcsölnek be az izmai, mert napok óta egyfolytában a ketrecben gubbaszt. O nem Dani. O bármit képes túlélni. Nem érez semmit. Pontosan és kizárólag csak azt látja, ami előtte van annak igaz valójában. Neki nem törik össze mindig egy kicsit a szíve, amikor az anyukája elmegy, és semmilyen árat sem talál túl magasnak a túlélés érdekében. Nem gyakran engedem el magam és keresem meg őt, mert amikor egyszer ott ragadtam, átvette az irányítást, és amiket tett... Rettegek, hogy egy nap már nem leszek újra Dani.
De nagyon okos kis ügyibogyó! És kemény is. Mindent lát. Nehéz úgy látni, ahogy ő. Kiráz tőle a hideg. Azt hiszi, nyápic vagyok. De soha nem utasít el, amikor felkeresem. Kinyitom a szemét, és szemügyre veszem a terepet. O receptor. Dolgok jönnek, dolgok mennek. Feldolgozza őket. Nincs ego vagy id. Semmi sincs, csak egy rejtély, és minden rejtély megoldható, minden kód feltörhető, minden börtönből meg lehet szökni. A sikerért semmilyen ár sem túl magas. Van cél, vannak eszközök, és minden eszköz megengedhető. Az érzelmektől mentes tények teljesen máshogy néznek ki. Az emberek ütik a bádog oldalát. A levegőbe csapnak az öklükkel. Néhányan tapsolnak. Mások melegszenek. Felveszem, majd eldobom. Csak a lényeg számít. A testük úgy hajlik és mozog, hogy az szándékos, sőt ellazult mozgásra utal, és nem a pánik irányítja őket ösztönösen, az izmaikat megfeszítve. Mindenki, aki tátott szájjal fagyott meg, mintha egy hosszú „e" hangot formálna. A szemük majdnem csukva, a hangszálaik feszesek. Én nem láttam, de ő látja. Itt van, az orrunk előttünk. Egész idő alatt itt volt. Szerinte egyértelmű, és ostoba vagyok. Szerintem ő meg szociopata őrült. Megvan a válasz, de nem örülhetek neki, mert ő nem érez semmit. Becsukom a szemem, hogy elszakadjak tőle, de nem enged. Maradni akar. Azt hiszi, hogy ügyesebb nálam. Megpróbálom elhagyni a barlangot, de elrejti az összes kijáratot. Ragyogó világítást képzelek oda, olyat, amilyen a könyvesbolt tetején van. Lekapcsolja a lámpákat. Kinyitom a szemét, mert nem bírom elviselni a sötétséget. Ryodan mereven néz. - Dani! Jól vagy? Egy teljes, hamisíthatatlan kérdőjelet használ, egy átkozott helyes kérdő mondatot tesz fel, amelynek a hanglejtése úgy emelkedik, ahogy egy normális ember esetében, és ez az egyszerű dolog utat talál hozzám. Meglep, milyen dolgok ijesztik meg a másik énemet. Lazul a szorítása, kiszabadulok. Szerintem a humorérzékem inkább Danire vall, mint rá, jobban, mint bármi más, mert amikor Ryodan felráz, ő egyszerűen eltűnik. Néhány röpke másodpercig tudom, hogy megint el fogom felejteni. Szerintem ő éri el, hogy elfelejtsem, és csak akkor fogok újra emlékezni, amikor megint szükségem lesz rá, vagy túl messzire kényszerülök menni. Aztán még ez is kitörlődik az emlékezetemből. Visszajátszom az összes eltárolt helyszín képét. Az egyetlen hasonlóságot keresem, amelyet olyan sokáig tartott észrevennem, és meg is találom. Egész idő alatt itt volt az orrom előtt, de nem tudtam megszabadulni az előfeltevéseimtől. Azt láttam, amit vártam, hogy látni fogok, de egyáltalán nem arról szól ez az egész. - Szent fagyos frekvenciák, Táncos - szólalok meg halkan. — Hangszörpöt iszik! - Hogy mi? - kérdi. Egyikük sem sikoltott. Az összes ember, akiről eddig azt hittem, hogy félelmében és rémületében üvölt, mert itt a vég, valójában énekelt.
Máshogy szól a zene a talpam alatt. A Chester'sben épp egy heavy metál dalt játszanak, egyre gyorsabbak és intenzívebbek a rezgések. Érzem, ahogy kifut a vér az arcomból. Ha igazam van... És igazam van. Több ezren vannak alattunk a klubban, és bár nem vagyok oda az életmódjukért, a jelenlegi küzdelemben az összes életben maradt emberre szükségünk van. - Le kell kapcsolnunk! Mindent azonnal le kell kapcsolnunk! Haver, be kell zárnunk a Chester'st!
Ó, szörnyű idő van A hálószobám fagyos ablakán túl kövér hópelyhek sodródnak lustán a föld felé. Tőlem eltérően nem sietnek. Az apátságban a hó egyszerű, ősi parancsnak engedelmeskedik: megállás nélkül hullik. Két nappal azután eredt el, hogy Sean a Chester'sben kezdett dolgozni, és már huszonhárom napja esik. Hasonló állapotok uralkodnak a szívemben: egyre hidegebb van a csalóka hófúvások között és a völgyekben. Hiába igyekszünk visz-szaverni, a tél napról napra egyre nagyobb részre tart igényt a világunkból, amely jégkéreggel borított, derékig érő fehér falak között ásott utakra zsugorodott. Nem tudom, hogyan igazodjak el ezen az új terepen. Félek, hogy nagyi hómanói leselkednek és várakoznak a hóbuckák között, hogy magukkal ragadják azokat, akik a vakító téli fehérségbe tévednek. Sean nem tud eljutni az apátságba, és én sem tudok elmenni innen már tizenöt napja. Csak azért merészkedünk ki kis baltával és fűrésszel, hogy a vastag jég borította kidőlt fákból tüzelőt szerezzünk, és táplálni tudjuk a tüzet. A benzinből kifogytunk, a generátorok némán gubbasztva emlékeztetnek a tovatűnt szerencsés időkre. Nagyon kevés gyertyánk van, és készíteni sem tudunk többet, mert hiányoznak egyes hozzávalók. Ha nem lennének azok az elemek és akkumulátorok, amelyeket Dani hónapokkal ezelőtt megszállottan felhalmozott, hogy védelmet nyújtsanak az Árnyak ellen, elképzelhető, hogy már mind halottak lennénk, mert nem tudnánk megvédeni magunkat a talán még mindig a falaink között leskelődő alaktalan kísértetektől - bár azóta egyet sem láttunk, hogy a föld alatti sírkamrájában temettük Cruce-t. Egyesek szerint az Unseelie király magával vitte őket, amikor távozott. Reméljük, hogy így történt. Éjszakánként összegyűlünk a közös helyiségekben, hogy spóroljunk a készleteinkkel. Lehetetlen megmondani, mikor fog elállni a hó. Az ég koromfekete vagy viharszürke, de néhanéha egy ragyogó fénysugár azért áthatol a felhőkön. Ha nem távolítjuk el minél gyorsabban a kápolna tetején felgyülemlett havat, búcsút mondhatunk a tetőnek és a belső támfalaknak is. A jég összezúzza az oltárt, hó lepi be a padokat. Ma korán reggel, imádkozás közben Istenem, adj higgadtságot, bölcsességet, erőt, bátorságot és szerencsét - komor himnuszt játszottak a nyikorgó, felnyögő gerendák. De nem mindent borít hó az apátságunkban. O, nem. Nem minden fagyos a falainkon belül vagy azokon túl. Az apátságnak abban a szárnyában, ahol én lakom, tizennyolc fok van, noha egyetlen tűz sem ég. Az én lakrészemben közel huszonhét fok a hőmérséklet, ami megizzaszt olyasvalakit, aki a smaragdszigeten született és nőtt fel. Megtörlöm a homlokom, és nedves tincseket tűrök a fülem mögé. Kigombolom a blúzom felső gombját, megpaskolom a bőröm. Az ablak túloldalán éles peremű, áttetsző, tölcsér alakú tűzvilág magasodik az apátság fölé, és egy szeszélyes napsugárnak köszönhetően gyémántként ragyog. Közte és a hálószobám fala között észrevehetően nincs hó. Abban a keskeny sávban zöldell a fű. Istenemre, olyan zöld, mint Szent Patrik lóheréje! Olyan zöld, mint a rendünk küldetését és integritását - Látunk, Szolgálunk, Védünk - jelképező formátlan lóhere.
A fal széttöredező habarcsa mellett a szederszín és az orchidealila, a cseresznyepiros és a sötétlila minden árnyalatában pompázó érzéki virágok bólogatnak, a finom szárakat lehúzzák a nehéz virágfejek, csalókán édesen illatoznak a szélben, amely olyan szeszélyes, akár a lelkem: az egyik pillanatban nyugodt, a másikban fagyos problémákkal terhes. Ha kinyitnám az ólomüveg ablakot, elbódítanának a beáradó illatok. A virágok olyan fűszerek illatát árasztják, amelyekről perzsaszőnyegek és távoli tájak jutnak eszembe, ahol vízipipát szívnak reggelire, a szultánok háremet tartanak, az élet pedig lusta, bűnös élvezetekkel teli és rövid. De jó, mondaná Cruce. Felitatom a nedvességet a tenyeremről, és kisimítok egy tervrajzot Rowena hatalmas íróasztalán. Nem akarom tudni, de tudnom kell, helyese a feltámadó gyanúm. Az ITK-t egy olyan földdarabhoz rögzítették, amelyet a tűz simává, feketévé, porcelánfényességűvé égetett, mégsem érezni hőt a közelében. A tűzvilágot megfékezték. Ugyanakkor az ITK és az apátság között a hó ellenére is nő az az utálatos fű, ahol Cruce gyengéden az illatos virágok közé fektet álmaimban, és olyan érzéseket kelt bennem, amelyek miatt hajnalban megvetem magam. Nem nagyon értek a földrajzhoz. Ha a nap felkel, tudom, merre van kelet. Ha a nap lenyugszik, tudom, merre van nyugat. Rowena sok titkot, számos kulcsot őrzött a hatalom karkötőjében, amelyet a halála napjáig a csuklóján, a fejünk fölött tartott. Négy nappal ezelőtt felfedeztem egy rejtekhelyet a hálószobájában, amikor kétségbeesetten próbáltam ellenállni egy újabb gyötrelmes álomnak, és azzal foglaltam el magam, hogy megvizsgáltam a helyiség minden centiméterét, álfalak és elhúzható padlódeszkák árulkodó jelei után kutatva. Egy százéves szekrény titkos, dupla fenekében térképekre, vázlatokra és tervekre bukkantam: sok helyszín láttán összezavarodok, és nem tudom, miért érdekelték őt. Ugyanott papírtekercsekre rajzolva és nagy lapos kötetekbe kötve tervrajzokat találtam az apátságról, a felszín feletti és alatti részeiről is. Ez most annak a föld alatti kamrának és a hozzá kapcsolódó folyosóknak a tervrajza, ahol egykor a Sinsar Dubh nyugodott. Erre fektetek most egy átlátszó vázlatot, amelyet én készítettem erről az épületszárnyról. Egymásra simítom őket, saroktól sarokig, és néma tiltakozásképpen a szájpadlásomhoz szorítom a nyelvem. Ezt a technikát fiatalabb koromban tökéletesítettem, hogy ne kiáltsak fel hangosan, amikor megrohannak mások elviselhetetlen érzései. Cruce terme a hálószobám alatt van! Felmerül a kérdés: a füvet növesztő és virágokat ontó hamis nyarat a szomszédos tüzvilágnak vagy a lent megfagyott hercegnek köszönhetjük? Úgy döntök, talán elviselem Ryodant, legalábbis ma, mert amikor azt mondom neki, hogy zárja be a Chester'st, egyetlen kérdést sem tesz fel! Megkerüli a jégszoborcsoportot, és egyenesen a földbe süllyesztett fémajtó felé tart. A jég olyan négy-öt méterre az ajtótól ér véget, aminek nagyon örülök, mert a hátsó bejárat, amelyről nem tudhatnék, messze van innen. Azt használva sokat kell navigálni a föld alatt. És amióta hallotta, hogy tudok róla, őt ismerve valószínűleg lezáratta, és csináltatott egy másikat az embereivel. De azt is meg fogom találni. Mintha játszanánk. O megpróbál elrejteni előlem
valamit, amitől én még elszántabban igyekszem megtalálni. Követem, és boldog vagyok, hogy hallgat rám. Jo és Christian biztos nem teszik. Mögöttem jönnek, és kérdésekkel bombáznak, amelyekre Táncos sem felel, szerintem azért, mert annyira lefoglalja, hogy elgondolkodjon az előbb megtudott információk következményein. Vagy azért, mert hozzám hasonlóan ő is ugyanolyan megszállottan akarja, hogy a lehető leghamarabb mindent, de mindent lekapcsoljanak a környezetünkben. Még mindig hiányzik néhány tény, amelyeket már nem is ismerhetek meg, mert az összes helyszín felrobbant. Talán csak találgatásokra hagyatkozhatunk. Tudom, hogy a Dérkirály szereti a fagyit, de azt nem, milyen ízűt. És biztos vagyok benne, hogy válogatós. Különben már hónapokkal ezelőtt mind megfagytunk volna. Követem Ryodant az irodájába, ahol lekapcsolja az áramot a kisebb klubokban. Amikor megérinti a számítógép képernyőjét, újabb és újabb klubban alszanak ki a fények, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne ujjongjak és üvöltözzek, különösen, amikor a kölyökklubra borul néma sötétség. Elhalványulnak a fények. Elhallgat a zene. Az emberek - ezek az átkozott birkák, akiknek már hetekkel ezelőtt ki kellett volna húzniuk a fejüket a seggükből, és össze kellett volna állniuk, hogy megmentsék a városunkat - hevesen tiltakoznak. Néhányan tovább táncolnak, mintha mi sem történt volna, és a fejükben szólna a zene. Mások vállat vonnak, és folytatják a malackodást a táncparketten, félig meztelenül, mintha mindenki látni akarná a bébicsótányok által kisebbé varázsolt feneküket! - Beszélhetek az összes klubhoz egyszerre? - kérdem. - Van itt valami hangosbemondó? A pillantása azt üzeni: szép próbálkozás, mintha valaha is hagynám, hogy sok vendégemhez szólj egyszerre. Kuncogok. Ebben van valami. Órák hosszat tudnék szónokolni nekik. - Meg kell magyaráznod nekik - mondom. - Meg kell érteniük, mivel állnak szemben. Beszélned kell nekik a Dérkirályról, meg kell mondanod nekik, hogy nem mehetnek ki, nem csaphatnak zajt, különben meghalhatnak. És el kell mondanod nekik, hogyan robbantak fel a helyszínek, hogy ha valaki elmegy, ne csináljon hülyeséget a fenti megfagyott emberekkel, és ne vagdossák össze a jég-repeszek! És azt se felejtsd el megmondani, hogy idebent is a lehető legcsendesebben kell maradniuk... Ryodan megnyom egy gombot az asztalán. - További értesítésig nincs világítás és zene. - És elengedi a gombot. - Ennyi? - Milyen jó, hogy nem ír Ryodan Hírmondót! Az üvegpadlón keresztül látom, ahogy az emberek mérgesen egymásnak ütköznek. Sokan részegek, és nem tetszik nekik ez az új fejlemény. Kenyeret és cirkuszt akarnak. Ezért járnak ide. - Főnök, ez meg mi a franc volt? Talán megmondhatnád nekik, hogy senki ne menjen sehová, különben meghal. Megint megnyomja a gombot. - Senki nem megy sehová, különben meghal. Vészterhes csönd ereszkedik rájuk, mintha mind azt hinnék, hogy Ryodan az Isten, vagy
valami. Az emberek és tündérek abbahagynak mindent, amit eddig csináltak, és leülnek. Csak egy hosz-szú pillanat múlva kezdenek újra beszélni. - Szerintem be kellene záratnod az ajtókat - javasolja Jo. - A saját biztonságuk érdekében ne engedd ki őket. - Jobban szeretném, ha elmennének. Akkor kevesebben maradnának, hogy idevonzzák azt a valamit. - Ha azt akarod, hogy eláruljam, hogyan teheted ezt a helyet biztonságossá — figyelmeztetem ajánlom, hogy vigyázz a biztonságukra. - Azt hittem, undorítónak találod a klubomba járó embereket. - Akkor is emberek. Megint megnyomja a gombot. - Aki kimegy, meghal. Aki zajt csap, kiküldőm. Ne bosszantsatok fel. Erre teljesen elnémul a Chester's.
III. RÉSZ Nincsenek altatók, kogy elaludjanak a gyerekek,
Nincsenek himnuszok, kogy gyászolják a koltakat, Nincs blues, kogy enykítse a.fájdalmat, Nincs rock and roll, kogy éljünk. Zene nélkül mind szociopaták vagy kalottak lennénk. AZ ESŐ KÖNYVE
A csend hangja Összehívom a lányaimat a nyikorgó ereszű kápolnába. A szentélyünk egykor alig tudta befogadni a sidhe-látók felét. Az életben maradtak most óriási, visszhangzó csendben ülnek a hatalmas elefántcsont oszlopsorok között, csak a gerendák nyögése és a lépteim kongó hangja hallatszik, ahogy végigmegyek a templom liturgiái szempontból keleti oldalán található középső folyosón, mely a szentélyhez vezet. Tompa, kétségbeesett tekintetek követnek. A főhajóban lévő első tizenegy padsort a lányaim foglalják el. A többit a drága barátok szellemei. Kemény telünk volt, amelyet egy velünk tréfát űző, halva született tavasz követett. Most meg szakadatlanul esik a hó! A kápolnában erősebbnek érzem magam. Az isteni erők itt dacolnak az ajtóban ólálkodó ördöggel. A hit elfojthatatlanul lángol a szívemben. Cruce kétszer már követett ide, de ezek a megszentelt folyosók érintetlenek maradtak. Ide nem tudott belépni. Csiszolt elefántcsontból és aranyból készített, drágakövekkel díszített relikviák sorakoznak az oltáron. Még többet őriznek a szentélyek, ahol egykor gyertyák pislákoltak, amíg nem kényszerültünk arra, hogy más célokra használjuk őket. Az urnák és dobozok olyan szentek csontjait és ruhafoszlányait rejtik, akiket nem a Szentszék, hanem egy ősibb egyház kanonizált. Számomra nem jelent problémát, hogy az elfogadottan tisztelhető csontok mellett fekszenek. A csontok csontok, a jó emberek pedig jó emberek. Mindhez könyörgök, hogy vigyázzanak ránk a nehéz időkben. A szentély emelvényére lépek, és megközelítem a pulpitust. Nincs áram, hogy mikrofont használhassunk, de már nincs is rá szükség, mert a hangom tisztán elhallatszik majd az első néhány sorig, amelyet elfoglalnak a lányaim. Kettőszáznyolcvankilencen maradtunk. Ha lennének még könnyeim, sírnék, de elapadnak minden hajnalban, amikor kimerülten, olyan ondóval szennyezve ébredek, amelyhez nincs jogom, és bűntudattal telve, amelyet viszont jogosan érzek. Olyasvalaki ondója, aki épp most mártja az ujját a szenteltvíztartóba, és keresztet rajzol a homlokára, az ajkára és a szívére! Megsérti a szentélyemet. Kigúnyolja a szertartásaimat. Nem kapnak lángra az ujjai, nem sújt le rá az égi igazságszolgáltatás, nem száműzik a pokolba, ahogy a Sátánt kellene. Azt hittem, nem tud belépni az ajtón. Jól szórakozott azon, hogy megtévesztett, vagy már egyre erősebb, és ki tudja vetíteni magát? Ahogy végigmegy a templom középső folyosóján, rám kacsint. A szentélykorlát közelében megáll, és széttárja szárnyát. Sötét angyal. Fekete szárnnyal, fekete lélekkel. Az én templomomban! Az én templomomban!
A lányok mozgolódnak. Rájövök, hogy mereven Cruce-ra szegezem a pillantásom, a pompás, meztelen Cruce-ra, aki az én kápolnám közepén áll - a szárnyai beterítik a folyosót, félig az égbe nyúlnak és az első érzés, amely megrohan, a pánik. Nem szabad megtudniuk, hogy látom, különben Margery lép a helyembe! Végigpillantok a padokon, és leeresztem a belső akadályaimat, hogy tudjam, mit éreznek a szívükben. Hónapok óta elfojtottam magamban az érzéseiket, mert az utóbbi időben annyira dühösek voltak, gyászoltak és féltek, hogy nem bírtam elviselni, ha naponta elárasztanak az érzelmeikkel. Megcsap az aggódás. A szégyentől eláll a lélegzetem. A torkomra szorítom remegő ujjaim hegyét, mintha fel akarnék oldani egy ott rejtőző gombócot, amely akadályozza a lélegzetvételemet. Több mint egy hónapja most először látok tisztán. Ha én vagyok az egyetlen, aki látja Cruce-t, le kellene váltaniuk. Ha mégsem, és mások is látják, én pedig ilyen sokáig hallgattam, legyek átkozott. Mert miről híres Háború? Megosztja az embereket. Befurakszik közéjük, egymás ellen fordítja akár a testvéreket, a szülőket és a gyerekeket is. A születésem óta ezt tette a családommal. Talán tényleg szokatlan figyelmet szentelt nekem. Hogyan lehet a legjobban megosztani az embereket? Sean unokatestvérének, Rockynak volt egy gyémántokkal díszített aranyórája, amelybe belevésette a hitvallását. Esküdött rá, hogy a műveltség, származás és gazdagság ellenére mindenki egyaránt ennek az egyszerű stratégiának esett áldozatul: különítsd el őket. Amire a hallgatás a legjobb megoldás. A kezére játszottam? Cruce önelégülten áll ott, biztos bennem, biztos a saját kis ösz-szeesküvésünkben. Mennyire örülhet, amikor minden reggel elszigetelt hegy maradok ebben a világunkat felfaló télben! Visszafordulok a gondjaimra bízott nőkhöz. - Ki látja közületek, hogy Cruce itt áll a padok között? Ryodan gyűlést hív össze egy második emeleti szobába. Még sosem tapasztaltam ilyen csöndet a klubban. Az emberek magukban üldögélnek, nem beszélgetnek. A fények halványak, minden zene elhallgatott. A legapróbb rezgést sem érzem a talpam alatt. A mennyezetből és a padlóból halvány fény ragyog elő. Valamiféle világítás működik körben, a szegélyek mögött. Mindig azt hittem, hatalmas generátorokat tart valahol, és csak a szüntelenül dübörgő zene miatt nem érzem a vibrálást. Ha nem generátorokat működtet, miért égnek a fények? - Haver, azt hittem, mindent lekapcsoltál. - Mindent lekapcsoltam. - Akkor miért égnek még ezek a fények?
- A Chester's nagy része geotermikus energiával működik. A homlokomra csapok. Hát persze! Neki vannak a legjobb játékai. Miért ne ásna le egészen a Föld közepéig és hasznosítaná a bolygó energiáját? Ez az alak mondhatni örökké él! Ryodan hat embere csatlakozott hozzám, Jóhoz, Táncoshoz és Christianhez. Minden alkalommal, amikor Jericho Barrons nem lép be velem a szobába, megkönnyebbülten felsóhajtok. Egy nap sor kerül majd arra is. Nem kerülhetem el. És egy nap valószínűleg Mac is vele lesz. Óriási. Az életem nagy része ilyen-olyan okok miatt azzal telt, hogy az ilyen „egy nap"-októl rettegtem. A szuperhősök már csak ilyenek. Ryodan leküldi három emberét a klubba, hogy ügyeljenek a rendre, a másik hármat pedig kiküldi a jeges utcára, hogy minden zajforrást szüntessenek meg. Jo azzal enyhít a parancsán, hogy hozzáteszi: „És mindenkit, akit találtok, hozzatok a Chester'sbe, hogy életben tarthassuk őket." Nagyon figyelem Ryodant, amikor Jo kiegészíti a parancsát, mintha joga lenne hozzá. Mintha a barátnője volna, egy csapatot alkotnának, és együtt akarnák megmenteni a világot, vagy valami. Majd meglátjuk, hogy Ryodan emberei engedelmeskednek-e neki. Ha egy csapat szakadt túlélővel térnek vissza, talán lenyűgöznek. Nem tudok olvasni az arckifejezéséből. Olyan, mintha teljesen bezárult volna előttem. Nem engedi, hogy kimenjek, beizzítsak egy nyomdát, és kiadjam a Dani Hírmondó újabb számát. Én érvelek, de Jónak igaza van: senki sem merészkedik ki, hacsak nem feltétlenül muszáj, így a nyomtatásra és kiplakátolásra elpocsékolt időt jobban is kihasználhatnánk, ha felvilágosítanék mindenkit, és akkor nekiláthatnánk terveket szőni. Mikor lett belőle a racionalitás szószólója? Ó, és csodalány! Amikor leveti a kabátját és a sálját, a melle most nem csillog, de biztos push-up melltartó van rajta! — Hangszörp? Dani, mi folyik itt? - akarja tudni. — A zene vonzza - válaszolom. — Először azt hittem, hogy az ének, de tévedtem. A zene alkotóelemeit akarja. Hanghullámokat. Frekvenciákat. Ki tudja, talán egyetlen hangot. És nem kell, hogy ember által kiadott hang legyen. Jöhet magnóból, hangszerből, templomi harangból, autórádióból, vagy akár egy olyan magas hangon sikoltozó Unseelie torkából, amelytől széttörik az üveg. — Mint a dublini várban akkor éjjel, amikor megfagyasztotta a ketreceket - szól közbe Christian. Eddig csendben maradt, de érzem, hogy árad belőle a düh. Alig képes visszafogni magát. - Pontosan. Vagy akár kristálytálak csengése is vonzhatja. - A fitneszterem - jegyzi meg Ryodan. - így igaz. Vagy egy mosódeszka, egy lábos ütögetése és éneklés. - A mosodások — állapítja meg Táncos. - És a fickó feje körül lévő fura drótszerkezet nem valamiféle sérült nyakra való orvosi segédeszköz volt, hanem egy harmonika maradványa - mondom. - Annak a kis családnak sikerült olyan hangokat produkálnia a kezdetleges zenekarával, amelyek odavon-zották a Dérkirályt. - Biztos ez történt a klubomban lévő együttessel is.
- De miért nem fagyasztotta meg az egész klubot? - kérdi Christian. - Arra tippelek, hogy egy bizonyos hang érdekli. Én sem szeretem a Chex gabonapelyhet, de a Life-ot igen. Mindkettő kis ropogós négyszögekből áll, de az ízlelőbimbóim számára tutira nem egyformák. És a raktárházadban biztos minden audioberendezés működött. A templomban, ahol majdnem meghaltam, énekeltek és orgonán játszottak. A föld alatti pubokban élő zenét játszottak, vagy felvételről szólt. - A mitörődünkös emberek is énekeltek és orgonán játszottak -jegyzi meg Táncos. - Hogyan derítjük ki, milyen hangokat szeret? - kérdi Jo. -Mindegyik helyszín felrobbant, nem? - Szerintem nincs rá szükség - feleli Táncos. — Csak rengetegféle hangot kell produkálnunk valahol. És megvárni, amíg eljön. - Remek ötlet, kölyök - dicséri meg Christian. - Aztán mind átkozottul megfagyunk! - Nem feltétlenül — szólal meg Ryodan. - Ezt meg hogy érted? Mire gondolsz? - Jo kökényszínű szeme és kiskutyákra valló arckifejezése arról árulkodik, hogy szerinte nem találkozott még Ryodannél okosabb emberrel. Mindjárt elhányom magam! Táncos a legokosabb, akivel találkozott, utána pedig én következem. Ryodan válasza hallatán csak a fejem rázom. - Nem fog sikerülni — mondom. - Ami azt illeti, Mega - szól közbe Táncos -, talán mégis. - Baromság. Egy csomó minden csak feltételezés. - Szerintem egy próbát megér - mondja Táncos. - Te most őt véded? - Csak egy ötlet, Mega. - Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni? - fordulok Ryodanhez. - Tudod, mennyi minden sülhet el rosszul? Ryodan rám néz. Jo elsápad. - Te megőrültél! Ki akarsz szabadítani egy szörnyeteget, hogy elpusztíts egy másikat. - A világ kezd megfagyni - magyarázza neki Ryodan. - Ha ez így megy tovább, a Dérkirály bevégzi azt, amit Cruce elkezdett: elpusztítja a Földet. Néha betömi az ember a lyukat a csónakon, ahogy tudja, és csak később aggódik a javítás miatt. Ha választani kell, hogy ma vagy holnap süllyedjünk el, én a holnapra szavazok. Mi ketten sokszor hasonlóan gondolkodunk. De ezt sosem árulnám el neki. Hozzám fordul.
- Te meg a kölyök szerezzetek be mindent, ami kell. Szürkületre kész akarok lenni. Megcsap Margery vörös, összetett dühe. Felpattan, és követeli, hogy azonnal mondjak le az Úrnői tisztségről, de mielőtt fellázíthatná a többieket, amit annyira élvez, a lányok egymás után hajtják le a fejüket és emelik fel a kezüket. A megadás fehér zászlója ez: egy kivételével mindenki felemelte a kezét. Az unokatestvérem visszaül a helyére, és az ölébe teszi ökölbe szorított kezét. Résnyire megnyitom magam előtte. Feneketlen dühe teljes egészében rám irányul. Azt hitte, Cruce egyedül őt választotta. Engem ostoroz az ellenségünk csapodársága miatt. Túl sok tekintetben ostoba: ha egy férfi hűtlen lesz, és félrelép, az nem a másik nő hibája. Egy méltó szív bármekkora kísértésnek ellenáll. Az én szívem egyértelműen nem az. Oda sem figyelek Margeryre, hanem megbánással és elszántsággal fordulok a lányaim felé. Amikor hallgattam, nem teljesítettem a kötelességemet. Nem csak magamat szigeteltem el. Őket is elvágtam egymástól. - Elmondtátok másnak is? Nem hallok válaszokat, de nincs is rájuk szükség. Látom az arcukon, hogy senkinek sem beszéltek róla. Szégyenünkben egymáshoz közeli szigetcsoporttá váltunk, együtt étkeztünk, dolgoztunk és éltünk, de semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk. Több mint egy hónapon keresztül mindegyikünk ugyanazt a pokoli csatát vívta, és egyedül viselte a terhét, ahelyett hogy megosztotta volna másokkal. - Lehetővé tettük számára, hogy elválasszon minket egymástól. Pontosan ez volt a célja. De most már vége. Lelepleztük, és egyesült erővel szállunk szembe vele. Cruce hatalmas szárnya susog. Ez az egyetlen hang, amelyet a kivetített képmásától valaha hallottam. Ó, igen, az ellenségünk napról napra egyre erősebb! Megint az jár a fejemben, hogy vajon Cruce vagy az ITK miatt nő-e a fű. Ha a Cruce ketrece fölött elhelyezkedő ITK az oka, a fagyos rácsokat is meggyengíti? Azóta nem kerestem fel azt a termet, hogy utoljára szeretkeztünk Seannal. Semmit sem kockáztatok, ha nincs itt a lelki társam, aki idekötne. Vajon ez a nagyon okos herceg rájött, hogyan hívhatja magához a tűzvilág darabkáját, hogy kiszabaduljon? Vajon mit találnék, ha ma leereszkednék az apátság gyomrába? Sötétséget, mohát és csontokat? A rácsok hűlt helyét? - El kell hagynunk az apátságot? - kiált fel Tanty Anna. - Csak így szabadulhatunk meg tőle? - Ez az otthonunk! Nem mehetünk el! - tiltakozik Josie. - Hová mennénk? És hogyan? Kutyaszánnal? - kérdi Margery. - Nincsenek már kutyák. Megették őket az Árnyak — feleli Lorena. - Csak vicceltem. A lényeg az, hogy nem mehetünk el - mondja Margery. — Semmilyen körülmények között sem. Ez az otthonunk. Nem hagyom, hogy bárki is elüldözzön innen!
Megint őrá összpontosítok. Azt szeretné, ha mind eltűnnénk, mindegy, hogyan és miért, csak hogy megtarthassa magának Cruce-t. Egy kicsit sem tántorította el a hűtlensége. Megérintem a nyakam, a homlokom. Egyre melegebb van a kápolnában. Virágillatot érzek: fűszeres és édes. Cruce-t nem mozdíthatom el. De az ITK-val kezdhetek valamit, és fogok is. Valahogy kapcsolatba kell lépnem Ryodannel és az embereivel. Már nála van az én Seanom. Mi egyebet vehetne még el tőlem? Elmozdítjuk a tűzvilágot, visszaküldjük oda, ahonnan jött, és ha a fű kipusztul, választ kapok. Tűzvilág vagy jégherceg: melyik melegíti fel az otthonunkat? A Sors istennői vajon vihogtak, amikor úgy fonták a fonalakat, hogy a legnagyobb ellenségünk megfagyott az apátság alatt, aztán meg egy „fűtőtestet" helyeztek fölé? Nem hiszem, hogy a tündérvilág darabkái csak egy irányba mozoghatnának. Ha rögzíteni lehet őket, akkor biztosan vontatni is.
Felperzseljük a házat Komoran vonulunk ki Dublinből. Nem könnyű elhagyni a várost. Egy kisebb hadsereg kell, hogy ki-verekedjük magunkat. A város északi, déli és nyugati peremén lévő elhagyott városrészekben, ahol már senki sem jár, hangcsalikat állítunk fel indulás előtt. Táncos egy központi rádiójellel indítja be őket. Még Ryodanre is nagy hatást tett, és rettenetesen büszke vagyok, hogy Táncos a legjobb barátom! Remélhetőleg ez elég lesz, hogy elvonjuk a Dérkirály figyelmét mindarról a zajról, amelyet kénytelenek vagyunk csapni, hogy elmeneküljünk a havas börtönné változó Dublinből. Gyorsan beugrók a Kakas és Bika nevű vendéglőbe, és leveszek valamit a falról, amiért majd meghalok, amióta Táncos említette. Nem emlékszem, hogy máshol is láttam volna ostort, amit itt díszként egy pár hatalmas bikaszarv mellé erősítettek a falra. Egyszer még biztosan jól jön. És mi van akkor, ha nem? Nem bírok ellenállni a lehetőségnek, hogy valamit a hangsebességnél is gyorsabban mozgathassak. Én magam leszek a hangrobbanás! Dübörögnek a motorok, ahogy a teherautók utat vágnak, hogy a katonai dzsipek és a buszok lassan átvergődhessenek a hatalmas, kőkeménnyé fagyott hókupacok között. Az utcák járhatatlanok, és még mindig esik a hó, vastagon beterítve a szélvédőt. Elöl hóekék és sószórók haladnak. Fogalmam sincs, hol találták őket. Nem szokott ekkora hó lenni. Ryodant ismerve biztos elrejtette őket valamelyik raktárépületében, felkészülve minden eshetőségre, még a látszólag lehetetlenekre is. El kell ismernem, ez tetszik benne. Hozzászoktam, hogy egyedül én látom a közelgő nehézségeket, és mindig igyekszem a saját javamra fordítani az egyes helyzeteket. Jó tudni, hogy valaki más is felkészül rájuk. Igaza van. A lyukat be kell tömni, mert a csónak süllyed. Nem biztos, hogy néhány nap múlva még el tudnánk hagyni a várost. Körülvenne minket a jég. Nagyon nem tetszik a tervünk, de végre kell hajtanunk. Ha elszabadul a pokol, néha csak annyit tehetünk, hogy ráteszünk még egy lapáttal. Mielőtt túl késő lesz. Amikor megérkezünk az apátságba, és elmondjuk neki, mire készülünk, Kat teljesen összeomlik. Az éjszaka ibolyalila északi fényt hoz magával. Padlizsánlila és enciánkék lángok ugrálnak az alabástromfehér óceán hullámaira emlékeztető fényes, jégsipkás havon. A közös helyiség ablakainál összegyűlve figyeljük a fények táncát. Megdöbbenve állapítom meg, milyen sok időt töltöttem az elmúlt egy hónapban a hálószobámban, hogy ne áruljam el magam Cruce látogatásaival kapcsolatban. Nem vettem észre, hogy ugyanannál az oknál fogva mind egyedül vagyunk. Az apátságunk kísérteties csendbe burkolózott és elmagányosodott, amit én, a vezetőjük észre sem vettem. Soha többé nem engedem meg magamnak, hogy elfelejtsem: a vereség első lépése az elszigetelődés. Kéretlen látogatónk ma este feltűnően tüntet a távollétével. Hetek óta ez az első este, amikor nem jár a nyomomban. Tudja, hogy mérgesek vagyunk, és ha felbukkanna, azzal csak olajat öntene a tűzre. Margery sincs itt. Reggel majd kérdőre vonom azt a kígyót. Megegyezünk, vagy elmegy.
Ma este megdézsmáljuk a tavaly késő nyáron légmentesen záródó üvegekbe eltett értékes készletünket, és kukoricát pattogtatunk olajban. Ünneppé tesszük az estét, és a tűz fölött megmelegített, fahéjjal és szegfűszeggel ízesített utolsó csepp almaborral melegszünk. Az összetartozás, a melegség és a levegőben szálló jó illatok hozzájárulnak a hálaadás és a remény érzéséhez, és újonnan támadt hálával térünk vissza a családba, amelyet egykor alkottunk. Most, hogy már tudjuk, Cruce mindannyiunkat megpróbált elcsábítani, nem oszt meg minket a bűntudat. Amikor meghallom az apátság felé tartó járművek hangos motorzaját, féltem a lányaim biztonságát, és az ebédlőbe küldöm őket, amíg én kimegyek. A Menedék, Rowena belső körének tagjai közül hárman nem hajlandók velük menni, és még hárman előrelépnek, hogy itt maradjanak Tanty Nanával az élükön, akinek szeme bölcsen csillog ráncos arcában. Bátorságot merítek belőlük. Kezdem érteni, miért szoktak belső kört választani a sidhe-\itó\a. Mi heten köpenyekbe, sálakba burkolózunk, kesztyűt húzunk, és kilépünk a hóba. A levendulaszínű fények szürreális, álomszerű környezetet varázsolnak az alkonyatbéli tájból. Figyeljük, ahogy a hatalmas kotrólapátokkal rendelkező járművek utat vájnak maguknak a hóval borított feljárókon, és négy dzsip meg két busz követi őket. Amikor Ryodan kiszáll az egyik teherautó vezetőüléséből, egy rövid, döbbent pillanatig arra gondolok: micsoda szerencsés véletlen, hogy most majd megkérhetem, vontassa arrébb az ITK-t! Aztán a józan ész átveszi a hatalmat, és összeszorul a szívem. Igen, látni akartam. De az, hogy ma este idejött, és gépekkel vájt utat magának a jéghegyek között az otthonunkig, azt jelenti, hogy van itt valami, ami kell neki. Méghozzá nagyon. Összeszűkült szemmel figyelem. Nem látszik, hogy hasított patája, farka és szarva lenne, de ez még nem jelenti azt, hogy nem az ördög áll a kapunkban. Hosszú lábain biztosan siklik a hóban. Gyönyörű férfi, de az én Seanomtól eltérően állati kecsességgel mozog, és van benne valami nem emberi. Természetesen emellett ott az a tény, hogy nincs is igazán jelen! Nincs ott senki, ahol jár. Semmit sem érzek. Döbbenetes. Elképesztő, mert ez az érzékelés antitézise. Utálom bevallani, de nagy megkönnyebbülés! Semmit sem érzékelek felőle. Még senki társaságában sem éreztem ilyen boldog érzelmi némaságot. Üdvözlésképpen mindkét kezemet megfogja, és előrehajol, hogy csókot nyomjon az arcomra. Elfordítom az arcom, a füléhez szorítom az ajkam, és halkan megszólalok. - Nem kaphatod meg. Bármi legyen is az, nem kaphatod meg. A válaszom: nem. Lehelete melegíti a fülemet. - Olyasvalamiért jöttem, amitől szeretnél megszabadulni. Kíváncsi vagyok, vajon mindig így beszél-e. Az ördög a beolvadás mestere. így férkőzik be mindenhová: barátnak tetteti magát. - A válaszom továbbra is: nem. - Azt hiszem, talán megegyezhetnénk. Talán megkaphatja, amit akar, bármi legyen is az, ha elviszi innen az ITK-t. De az a legjobb taktika, ha az elejétől fogva nemet mondok. A könyökömre siklik a keze, lágyan megfogja, és közelebb húz magához.
- Köthetnénk üzletet. Gondolatolvasó, vagy csak az arckifejezésekben olvas ilyen jól? - Add vissza az én Seanomat - suttogom. A borostái dörzsölik a bőrömet. - A te szeretett Seanod hetek óta szabadon elmehet - mormogja a fülembe. Elrejtem apró rándulásom, és lenyelem tiltakozó kiáltásom. Nem tudom, igazat mond-e. Ha hazudik, keserű, fájdalmas hazugság ez. - Nem hazudok. - Leengedi a kezét, és hátralép. Az érintése helyén még jobban fázom. Látom, ahogy Dani kiszáll az egyik buszból. A felhők eloszlanak fájó szívemen, és hirtelen jobb kedvem lesz. Lángoló haja napfénykorongot von ragyogó, finom, mindig összevert arca köré. Üdvözlő mosolya ragályos. Mennyire hiányzott Dani! Kitárom a karom, de tudom, hogy soha nem futna a karom közé úgy, ahogy én szeretném. Egy gyerektől lopott ölelés mindig csak az maradna - lopott. Megkeményedett, lezúzott külseje alatt színtiszta arany ragyog. Még sosem találkoztam senkivel, aki enynyire tele lett volna fénnyel. Ami egyszerre keményít meg és lágyít el irányában. Mogorva, zsörtölődő és ingerlékeny, mint minden kamasz, de egy csepp rosszindulat sincs benne, pedig lenne rá oka. Ráadásul egy egész könyvet meg lehetne tölteni ezekkel az okok-kai, mégis csak izgatottság és életöröm sugárzik belőle. Észreveszem, hogy Ryodan áthatóan fürkész, miközben Danit figyelem. Megint felötlik bennem: vajon képes kiismerni a gondolataimat, és ha igen, mennyire? - Miért jöttél? - faggatom. Dani csúszás közben megáll előttem a jégen, és gyorsan beszélni kezd. - Szia, Kat, mi újság? Régóta nem találkoztunk, ugye? Itt minden oké? Van elég ennivalótok, meg minden? Bocs, hogy nem jöttem el megnézni, minden rendben van-e, de a tündérbirodalomban ragadtam. Haver! Sosem fogod elhinni, mi történik! Brr, de hideg van idekint! O, és talán tudjuk, hogyan állítsuk meg azt az Unseelie-t, amelyik Északi-sarkká változtatja a világunkat! Hé, megfagyok, beengedsz minket? Ismét a közös helyiségben vagyunk, onnan figyeljük az ablakon keresztül, ahogy az általam valaha látott legkülönösebb, a közös cél érdekében kovácsolódott szövetség az elpusztításunkat készíti elő. Nem tudom más szemszögből nézni a történteket. Tévednek. Nem fog működni. Túl veszélyes. Öt ember, aki nem is létezik, egy erőszakos, nagyon erős, szexőrült Unseelie herceg, aki azt hiszi, szerelmes Danibe, egy rendkívül ragyogó és boldog Jo, és egy fiatal, jóképű, szemüveges srác, aki számára Dani a nap, a hold és a csillagok, és aki az én Seanomra emlékeztet, de olyan sötét és mély titkokat rejt, hogy még az én adottságommal sem férhetek hozzájuk, azon ügyködik együtt, hogy kipakolja a buszokban hozott felszerelést és a kiválasztott helyre vigye a hó- és jégbuckákon át. Miközben Dani beszámolt a tervükről, hogy az ITK-val ejtik csapdába a Dérkirályt, Ryodan egy szót sem szólt, és jó oka volt rá. Ismerte minden ellenvetésemet és azt, hogy egyiket sem lehet hathatósan megcáfolni. A végén, amikor engedélyt kellett volna adnom vagy megtagadnom — és határozottan nem adtam volna meg —, közölte velem, hogy ha nem működöm együtt, lerombolja az apátságot, és folytatja a terve megvalósítását.
- Amúgy is elpusztítod - mondtam. - Nem, nem fogjuk. Sikerülni fog, Kat! - kiáltott fel Dani. - Nem tudhatod. Még azt sem tudod, meg lehet-e egyáltalán ölni a Dérkirályt. Ryodan tekintetén láttam, hogy szerinte is annyi esélyük van a sikerre, mint szerintem. Egyszerűen annyit mondott: - Mit gondolsz, meddig fogsz életben maradni a védenceiddel együtt, ha tovább folytatódik ez a havazás. Rettenetesen bosszant, hogy sosem tesz kérdőjelet a kérdés végére. Ki akarnak szabadítani egy szörnyeteget. - Tegyük fel, hogy működik, és elpusztítjátok a Dérkirályt - felelem. - Hogyan akarjátok újra rögzíteni az ITK-t? Még Danibe is szorult annyi udvariasság, hogy elfordítsa a tekintetét. Ryodanben nem tudok olvasni. Soha nem leszek rá képes. De a többiekben tudok. Mélyen legbelül ők sem hiszik, hogy sikerülni fog.
A téti virágokkal teli kristályviíágokfagyott órákká változtatják a napom Még sosem voltam heavy metál koncerten, bár a tévében megnéztem párat. Táncos már mindenféle műsort látott. Ketrecben felnőni komoly hátrányokkal jár. Mire kiszabadultam, annyi minden volt, amit ki akartam próbálni, hogy nem nyílt mindre lehetőségem. Most már az összes jó zenekar tagjai meghaltak, és valószínűleg sosem jutok egy koncerthez közelebb, mint ma este. Az égen pislákoló ibolyalila fények tökéletesek egy rockkoncerthez; olyan, mintha saját lézershow-nk lenne! Láttam párat a tévében, überkirályak voltak. Őrület, hogy mennyi hangfalat, kábelt meg mindenfélét szereztünk Táncossal. Egy kicsit talán túlzásba is estünk. De a zenebolt, amelyet kifosztottunk, érintetlen volt, tele felszereléssel, csupa ép ablakkal, és a pénztárgép is tele volt. Szerintem háborús időkben senkinek sem azon jár az esze, hogy jesszusom, lopni akarok egy magnót. Végül mindkét buszt megtöltöttük azon az alapon, hogy minél hangosabb lesz, annál jobb. Az apátsághoz közel, a fal és az ITK között állítjuk fel a hangszínpadot. Ijesztő a közelében dolgozni, mert tudjuk, hogy ha véletlenül belelöknek, azonnal meghalunk. Tisztára a frászt hozza rám, de dolgom van: csatlakoztatom a hangfalakat, amíg Táncos az össze többi teendőt végzi. Az ITK mögötti hosszú, széles, felperzselt fekete sáv állandóan emlékeztet rá, hogy elég lenne megérintenem, és én is hamuvá égnék. Nem áraszt hőséget, mégsem halmozódik fel hó a kihalt talajon; olyan, mintha az ITK ellenállóvá tette volna a földet a hideggel szemben, amerre elhaladt. A fazettás tölcsér magasabb az apátságnál, a tetején legalább harminc, az alján nagyjából tizenkét méter széles: több mint elég, hogy elnyeljen egyetlen Dérkirályt. Simára, fényesre és feketére égett talaj húzódik alatta, bár a tűzvilág töredéke nem sugároz hőt. Ragyogó védővarázslat-masni tekergőzik az aljánál, ezzel rögzítették egy nagyjából hat méterre lévő, vésett szimbólumokkal díszített fekete doboz fekete karikájára. Megkerülöm az ITK-t, gyanakodva figyelem a dobozt, és azon gondolkodom, hogy a csudába képes egy ilyen kábé Rubik-kocka méretű kis valami megakadályozni, hogy egy ITK elsodródjon? Nem lehet nehezebb huszon-egyné-hány dekánál. Finoman belerúgok, hogy lássam, milyen messzire repül, és majdnem eltörik a lábujjam! Nem bírom megállni, hogy ne akarjam felemelni. Meg sem tudom mozdítani a havon! - Mi az? Nektek van valami ultrasűrű fémetek, amelyről még sosem hallottam? - dünnyögöm mogorván, de Ryodan, ha hall is, nem válaszol. Hogyhogy neki mindenből a legklasszabb jut? Honnan a manóból szerzi őket? Felnézek a tölcsérre. Hátborzongatóan gyönyörű, áttetsző síkok és szögek verik vissza az északi fény káprázatos lila árnyalatait. Néma gondolatot küldök az univerzumba: add, hogy működjön! Ujabban nagyon ránk járt a rúd. Ma este ne legyenek veszteségeink. Kat megint idekint van, minket figyel. Ryodan szólt neki, hogy amint kezdünk, terelje ki a sidhelátókat a hóra. Kat majdnem eszét vesztette! Úgy értelmezte, hogy Ryodan számára ez azt jelenti, az apátság járulékos veszteség, de én ismerem Ryodant. Nem ezt mondta. Csak számításba veszi az összes lehetőséget, és tudja, hogy egy válsághelyzet közepén rémálom lenne közel háromszáz nőt mozgatni. Én próbáltam már békeidőben, és annyira volt szerencsém, mintha egy törött tükröt szegeztek volna egy fejjel lefelé fordított patkó alá a közelben egy létrával, amely alatt nemrég ment át egy fekete macska. A természetüknél
fogva, a birkákhoz hasonlóan, a sidheAíxóV is nyájba verődnek, de csak addig, amíg nem akarjuk, hogy elinduljanak. Akkor mindnek bolyhos a segge és törött a lába. Mivel mindjárt kezdünk, szerintem mind odabent vannak, hogy bebugyolálják magukat. Én csak azért nem vacogok, mert turbósebességgel viszem a helyére a felszerelést. Talán azért is kimelegszem, mert ideges vagyok, nehogy túlszaladjak és ropogósra süljek. Ryodan néhány embere tüzeket gyújt, pár sidhe-látó pedig kezd kiszállingózni, és köréjük gyűlik. Katre nézek, aki elindult felém az apátságból. Nagyon vékonynak tűnik, ahogy a szél hátrafújja a haját az arcából, és úgy hajladozik, mint egy igencsak törékeny nádszál. Aggódom érte. Tudom, hogy nem akart az apátság élére állni, de mindenki ragaszkodott hozzá. Valamiféle béke és erő sugárzik belőle, ami még akkor is megnyugtat, amikor valószínűleg nem kellene. Azt szokta mondani, hogy a hit szikla, és amíg szilárdan áll az ember, nem inog meg. - Dani! - Szia, Kat! - Túl közel van az apátsághoz. Tegyétek közelebb az ITK-hoz. - Nem lehet. Ha megérkezik a Dérkirály, és az ITK túl közel van a hangfalakhoz, megfagyhat a tölcsér, mielőtt még elvághatnánk a béklyót. - Ha viszont nincs közelebb, akkor Dérkirály talán csak felbukkan, megfagyaszt mindent, és eltűnik, mielőtt az ITK odaérne hozzá. Nem szólok semmit. Ezt már figyelembe vettem, amikor Táncossal számításokat végeztünk az időzítéssel kapcsolatban. - Tényleg azt hiszed, hogy van bármi esélyünk is arra, hogy sikerüljön? Csatlakoztatok két hangfalat a generátorhoz. - Melyik része? - Bármelyik. - Egész biztos vagyok benne, hogy sikerül idevonzanunk. Nem tudom pontosan, melyik hangra jön ide, de végül sikerülni fog. Mire Táncos végez, olyan hangosan fog szólni a zene, hogy vetekedhet a stadionokban játszott rockzenével. Mindent lezártunk a városban és a környékén, és amint ideértünk, Táncos a csalikra vezette a jelet. Ha tényleg a hang a Dérkirály kedvenc csemegéje, és nem tévedek, akkor farkaséhes lesz, mi pedig csak egyetlen élelemforrást hagyunk neki. Kilencvenkilenc százalék az esélye, hogy idecsaljuk. - És annak, hogy elpusztítsátok? Eltöprengek. Idefelé egész úton ez járt a fejemben. - Úgy hallottam, hogy az ITK mindent elégetett, ami az útjába került, még nagy szikladarabokat és betonépületeket is, igaz? Kat bólint. - Az ITK a tündérbirodalom része, szóval nem emberi eredetű tűzzel akarunk elhamvasztani egy tündérszörnyeteget. A saját világából származó tűzzel próbáljuk megégetni. Szerintem ez nagyban növeli az esélyeinket.
- De ki mondja, hogy a tűz legyőzi a jeget? Azt mondtad, hogy még csak nem is jégből készült. Mi van, ha olyasvalamiből áll, amire nem hat a tűz? Mi van, ha idehívod a Dérkirályt, és megfagyasztja az ITK-t? Ezzel az eshetőséggel igyekszem nem foglalkozni. - Akkor mind szar világban élünk, és valószínűleg halottak vagyunk, Kat. Rám néz. Fiúsan rávigyorgok. - De legalább megszabadulunk az ITK-tól! Megint rám néz. Tenyérrel fölfelé széttárom a karom. - Mit akarsz, mit mondjak? Nem fogok hazudni neked. Olyan vagy, mint Christian. Úgyis észrevennéd. - Tökéletesen tisztában vagy vele, hogy kifogástalan időzítésre van szükségünk. Egy adott helyre kell csalogatni, el kell vágni az ITK-t rögzítő béklyót, és remélnünk kell, hogy a Jégszörny csapdába esik abban a néhány másodpercben, amíg a mi dimenziónkban tartózkodik. És bárki vágja is el, amivel rögzítették, halálra fagyhat. - Haver, csak pár másodpercre van szükségünk! A többségünk képes turbósebességre kapcsolni, Christian pedig tud teleportálni. Átkozottul gyorsak vagyunk! Gyakorlatilag az ITK tetején hozzuk létre a csapdát. Amint megjelenik a Dérkirály, elvágjuk a kötelet, az ITK meg elnyeli a hangszínpadot és a Jégszörnyet is. Pillantása arra a tizenöt méterre siklik, amely a hangszínpad és annak a lakosztálynak a külső fala között húzódik, amely egykor Róé volt, de most már az övé. - És az apátságot is. - Újra rögzítjük, mielőtt ez megtörténhetne! - Megint csak azt mondom, hogy halálpontos időzítésre van szükség. - Megint csak azt mondom, haver, hogy mind turbósebességgel mozgunk. Ráadásul azt hallottam, hogy az ITK nem is mozgott olyan gyorsan. Ryodan szerint gyerekjáték, amíg van harminc másodperce, és megcsinálja, mielőtt elérné az apátságot. - És ha ideér? - Nem fog. - De ha mégis? - makacskodik. - Nézd, lesz legalább egy percünk, mielőtt eléri az apátság falait. Nem engedjük, hogy felégesse az épületet. - Azt már nem árulom el neki, hogy Ryodan azt mondta: ha az ITK belép az apátságba, addig nem fogja tudni varázslattal megfékezni, amíg nem távozik a másik oldalon. Valami olyasmiről van szó, hogy ez a féken tartó varázsige csak akkor működik, ha mind a négy oldalon körülveszik az adott tárgyat.
- Egyetlen perc - mondja csendesen Kat. - Felfogtad, hogy ha lerombolja ezt a helyet, mindent elveszítünk, amit a rendünk évezredek alatt összegyűjtött? Minden könyvünket és szent tárgyunkat, a történelmünket, az otthonunkat. Látod a fal mellett növő füvet és virágokat? Tisztában vagy vele, hogy ha az ITK behatol az apátságba, Cruce börtönét is megolvaszthatja, és kiszabadíthatja őt? A Sinsar Dubh rászabadul a világunkra egy Unseelie herceg képében! - Figyelj, Kat, nem állítom, hogy tökéletes a terv. De ha nincs jobb ötleted, állj félre, hadd tegyük a dolgunkat. - Körbenézek, szemügyre veszem a hókupacokat, a jeges fákat és a jégkéreggel borított halmokat. - Szerinted meddig élhetnénk ezt túl? Kat felsóhajt. - Ez az egyedüli oka annak, hogy nem állítottalak meg benneteket. - Azért nem állítottál meg bennünket, mert nem tudsz! - felelem hevesen. - Te csak egy ember vagy, mi viszont mind szuperhősök! - Nem engedem, hogy megkaparintsa az apátságom, Dani! Nem engedem, hogy kiszakítsák ezeket a nőket az egyetlen otthonukból, amelyet valaha ismertek. Hozzád hasonlóan én is hajlandó vagyok sokat kockáztatni azokért a dolgokért, amelyekben hiszek. Figyelem, ahogy elmegy, és arra gondolok, hogy kezd egy kicsit aggasztani. Majdnem nyolc óra, amikor megkezdődik a koncertünk. Furnérlemezeket fektettünk a hóra a felszerelésnek, nem messze onnan pedig készítettünk egy másik emelvényt a generátoroknak, amelyek ellátják őket energiával, meg egy harmadik emelvényt, hogy onnan játsszuk a zenét és a seggünk se fázzon. Ez utóbbit olyan messze helyeztük el, hogy ne fagyjunk meg, amikor felbukkan a Dérkirály. Gyújtottunk néhány tüzet, és fát halmoztunk fel a közelben. A hajamnak és a ruhámnak olyan a szaga, mint amikor kint vagyok a szabadban, és a füstöt is érezni rajta. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha családi vakáción vagy valami hasonlón lennék. Itt ez a sok ember, az a hat is, amelyik elég gyors — és még egy rendes hógolyózásra sincs időnk! Én, Ryodan, Christian és Jo összegyűlünk az emelvényen, és készen állunk arra, hogy odasiessünk és elvágjuk a béklyót, amikor megjelenik a Jégszörny. - Jónak nem kellene itt lennie - jegyzem meg. - Nem tud turbóra kapcsolni. - Itt maradok - feleli. - Vedd rá, hogy elmenjen - fordulok Ryodanhez. - Hacsak nem akarsz felelős lenni a haláláért. - Ryodan nem engedi, hogy bármi is történjen velem. A szemem forgatom. - Haver - szólok Ryodannek. - Vidd el innen. - A maga ura. Egyedül is tud dönteni. Jo ragyog. Majdnem elhányom magam.
- Rendben. A te felelősséged. - Csesszék meg. Most majd Jóra is vigyáznom kell és minden másért is aggódhatok. Ryodan néhány embere, Kat és a sidhe-látók az apátság túlsó végében várakoznak a tónál, ahol néma csendben ülnek a tűz mellett. Tilos beszélgetniük. Semmilyen zajt sem csaphatnak. Rossz érzésem támad, amikor rájuk nézek. - Biztos vagy benne, hogy ilyen messze kell lenniük? - kérdem Ryodant. - Nem szabad egy helyen lennünk, hogy ne fagyjon meg mindenki, ha bekövetkezik a legrosszabb. - Készen állunk? - Táncos csatlakozik hozzánk az emelvényen. - Tűnj innen kölyök. Kibaszottul semmi szupererőd. - Dehogyis nincs - feleli könnyedén Táncos. - Én mentettem meg az életét, amikor ti megöltétek volna. Emlékszel? - Ha Jo marad — mondom, és most saját magammal tolok ki —, akkor Táncos is. - Remek. Most már két olyan emberre kell vigyáznom, aki nem képes gyorsan mozogni. Táncossal letelepszünk néhány olyan pluszhangfalnak vetve a hátunk, amelyeket azért pakoltunk egymásra, hogy legyen minek nekitámaszkodnunk. - Adj rá hangot - kérem. - Kezdődjön a parti. - Odaadom Táncosnak az iPodom, amelyet kifejezetten a ma estére töltöttem fel zenével. Majdnem tízezer szám van rajta! A Motorheadtől Mozartig, a Linkin Parktól Lisztig, a Velvet Revolvertől Wagnerig, Puscifertől Pavarottiig, és minden, ami köztük van. Még tévéműsorok és rajzfilmek zenéi is megvannak! Tíz perccel később Lor megszólal. - Mi ez a szar? Ki engedte meg, hogy ő töltsön számokat az iPodra? - Senki más nem hozott - felelem. - És klassz számokat választottam. - Hol a pokolban van ezen Hendrix? - Lor kiveszi a tartójából az iPodot, és dühösen legörgeti a listát. - Ki nevezi ezt zenének? Ekkor megszólal Jo. - Muse van rajta? Imádom. - Ha tudtam volna, hogy mindegyikőtöknek ilyen szar zenei ízlése van, több füldugót hozok morgom. - Kritizáljátok az ízlésemet. Mintha Hendrix egyáltalán hallgatható lenne. A Muse meg épp az ilyen töprengőknek való, mint te. - A Disturbed meg olyan zavartaknak, mint te — replikázik Jo. - A Godsmack 3 meg nektek - jegyzi meg Táncos. - De reméljük, Isten nem büntet meg titeket ma este. - Mötley Crüe vagy Van Halén nincs? - kérdi Lor. — Esetleg a Girls, Girls, Girls című számuk? - Na és a Flogging Molly? - kérdi Christian. - Dani, kedvesem, hogyhogy nem szereted a Devil's
Dance Floor című számot? Hát a Zombie-1? - A Dragula és a Living Dead Girl rajta van — védekezem. - Ördög és pokol, a Living Dead Girl az egyik kedvencem! -Christian kitépi az iPodot Lor kezéből, és elkezdi görgetni a listát. Kikapom a kezéből, és a hátam mögé dugom. - Ne szóljatok bele a programba. Rajtam kívül senkinek sem jutott eszébe, hogy hozzon iPodot. Ami azt jelenti, hogy én vagyok a főnök. Ryodan olyan gyorsan veszi el tőlem az iPodot, hogy az egyik másodpercben még nálam van, a másikban már nincs. - Hé, add vissza! Végiggörgeti a lejátszási listát. - Mi olyan nagy szám a Linkin Parkban, a kurva életbe. - Hé, zajra van szükségünk! Ne vegyétek ki az iPodot a tartójából. - Táncos kikapja Ryodan kezéből a készüléket, és visszateszi a helyére. - És Mega odavan Chesterért. - Nem is! - De igen, Mega. - Túl öreg. - Hány éves? - kérdi Christian. - Legalább harminc! Lor felnevet. - Kibaszottul vén, mi, kölyök? - Haver — értek egyet vele. Kedvelem Lort. - Adele van? - reménykedik Jo. - Egyetlen dala sincs - jelentem be boldogan. - De van néhány Nicki Minaj-szám. - Valaki lőjön le. Most - nyögi Ryodan, és behunyja a szemét. Négy órával később megfájdul a fejem. Hat órával később én magam vagyok a fejfájás, sajog a hátsóm, és kezdek kifogyni a csokiból. Nyolc órával később már rosszul vagyok Nicki Minajtól. Kilenc órával később szinte mindent megadnék öt átkozott csendes percért. Én, Christian és Táncos körbeadunk egymás között egy üveg aszpirint, de már üres. Van füldugó a hátizsákomban, de nem használhatjuk, mert akkor esetleg lemaradunk valamiről, és elszúrjuk. A felhajtó túloldalán, messze, az apátság másik végében takarókba burkolózva szundikálnak a
sidhe-látók. Mert ott a zene nem rázza össze a csontlemezeket a koponyájukban! Annyira irigylem őket, hogy köpni tudnék. Csüggedten elmajszolok egy újabb csokit. Utálom a csokit. - Azt mondtad, ez biztos beválik - szólal meg ingerülten Jo. Hullafáradt vagyok. Napok óta nem aludtam. Megdörzsölöm a szemem, és felcsattanok. - Talán várnunk kell még egy kicsit. - Mégis meddig? - kérdi fura torokhangon Christian. Ránézek. Az apátság túlsó végében összegyűlt sidhe-látókra szegezi a pillantását, az arckifejezése pedig igazi, szexéhes Unseelie hercegre vall. Kaleidoszkópszerű tetoválások futnak sebesen a bőre alatt. A farmerja. .. hűha. Oké. Nem nézek oda. Rájövök, hogy kilenc óra valószínűleg a leghosszabb idő, amit hónapok óta szex nélkül töltött. - Ne nézz így a barátaimra - figyelmeztetem. - Az Unseelie hercegek számára ők tabuk, haver! Amikor rám néz, gyorsan el kell fordítanom a tekintetem. Olyan erő árad belőle, mint egy kitörni készülő vulkánból. Egy röpke pillanatra néztem csak a szemébe, mégis érzem, hogy vértől nedves az arcom. - Meddig.- kérdi rekedten. - Hát, a Chester'sben csak egy klubot fagyasztott meg. Ami biztos azt jelenti, hogy a legtöbb zenében nem találja meg azt, amit keres. Ha el kell menned, és keresned kell valakit... tudod, csak menj. De igyekezz senkit sem megölni, oké? Rám néz. Nem is nézek rá, mégis érzem. - Ez meg hogyan lehet? A legfurább szarok szólnak, amit valaha hallottam - jegyzi meg dühösen Lor. - Hogyhogy ez a valami nem akarja megölni? Már órákkal ezelőtt ide kellett volna jönnie! Fáj a fejem. Nekem nem szokott fájni a fejem. - Addig nem megyek sehová, amíg nem vagy biztonságban -mondja nekem nagyon halkan Christian. - Hát nem édes. A lovagias Unseelie herceg a halálos farkával -gúnyolódik Ryodan. - Ezt bóknak veszem - feleli Christian. - Kezdem átkozottul unni, hogy mindenki leszólja a zenémet! - Rendben, akkor mást választok - feleli Lor. - Ha hozzányúlsz az iPodomhoz, eltöröm az összes ujjad! - Elvesztenéd az eszméleted, ha megpróbálnád, édesem. - Másik dalt választ. Bedugom a fülem az ujjammal. - Utálom Hendrixet! - Akkor miért van rajta?
- Nem tudom! Csak azt hittem, hogy a Purple Haze4 klassz cím, aztán belehallgattam, de nem volt időm törölni. Ki ír ilyen hülye számokat? „Elnézést, amíg megcsókolom ezt a fickót"? - Az eget - javít ki Jo. - Mi van? Annak sincs értelme. Egyébként is, mi a fene az a lila köd? - Törölni akarja Jimit! - hitetlenkedik Lor. - Szentségtörés. Táncos megmozdítja a hangerőszabályzót. Felfelé. - Áruló! - Bocs, Mega, de ebben egyet kell értenem vele. Ryodanre nézek, mintha arra számítanék, hogy segít vagy valami, de csak ül ott, és látom, hogy Jo szinte befészkelte magát az egyik hatalmas karja alá. A karperce ezüstösen csillog Jo nyakánál, ahogy átöleli, és nem tudom, miért, de majdnem felrobbanok. Mintha valódi ember lenne, vagy valami, akinek van barátnője, nem pedig valamiféle brutális fenevad, aki Jo csontjait használná fogpiszkálónak, ha úgy tartaná a kedve, Jo meg bukik rá és... O! A látványukat sem bírom elviselni! - Ez nem egy átkozott összebújós tábortűz! Ryodan a szokásos pillantásával néz rám, amely arról árulkodik, hogy állandóan jól szórakozik. Dühömben felállók és elfordulok. - Ne aggódj, Mega - szól Táncos. - Jól állítottuk fel a csapdát. Jönni fog a szörny. Igaza van. Épp ekkor bukkan fel. Milyen kár, hogy nem az, amelyikre számítottunk.
Ez a vég, barátom? A Sátán közeledik a sarkon A Vörös Banya robban elő az éjszakából. A rothadás felhőjén átszeli a levendulalila fényeket, zsigerekből kötött köpenyének cafatokban lógó széle mögötte kígyózik, és mindeközben bizarr módon a Purple Haze című szám szól. Először alacsonyan száll felettünk, aztán gyorsan felemelkedik, az apátság legmagasabb tetőablakára száll, és ott gubbaszt. Mind talpra pattanunk. - Hogyan talált ránk? - kérdem. - Gondoljátok, hogy őt is a zaj vonzotta ide? Jobbra-balra billeg, csak a dereka mozog, hátborzongatóan hüllőszerű, és a szeme helyén az üres fekete lyukak figyelnek minket. - Szerintem engem akar a szuka - szól Christian. - Én vagyok a leggyengébb Unseelie herceg, akinek halhatatlan zsigerei vannak. Legalábbis még egy ideig. - Olyan, mint egy denevér, nem? Nem mintha nem csaptunk volna elég nagy zajt. Nem lát, ezért a visszhangra támaszkodik! -kiáltok fel. - Nem tudom, de nem is érdekel. Nyírjuk ki a ribancot - morogja Christian. - Hogy a faszba kerüljük el a lábát - szólal meg Ryodan, mire ránézek. Látom, hogy személyes okok vezetik. Jóra nézve megkérdem: - Mi az? Ma nincs kedved újra meghalni? Ekkor már nem Jo mellett áll. Elkapott, és vagy hat méterre távolabb süvített velem, mielőtt pislanthattam volna egyet. - Ha Jo a Hegylakótól hall erről valamit, azt hiszi, hazudik. De neked talán elhiszi. Ha tudomást szerez róla, az embereim megölik. És nem fogom tudni megállítani őket. Csúnyán nézek rá, és rájövök, hogy talán most először osztott meg velem egy egyszerű kis igazságot. - Nem tudhatja meg, hogy téged nem lehet megölni? - Soha. - Akkor én miért tudhatom? Eltűnt. Visszament Jóhoz. Védelmezőn átkarolja. A Banya lecsap! Olyan, mint valami fura, rockoperabeli csata, amely még különösebbé válik, amikor felcsendül a Lor által kiválasztott következő dal, és a Black Sabbath őrült hangosan rázendít az ugyanilyen című számra. Mintha a Vörös Banya nem lenne elég felkavaró! Már csak ez a hátborzongató dal hiányzik a háttérben. Félreértés ne essék, azért szerepel a lejátszási listámon, mert néha szeretem meghallgatni. De ahhoz megfelelő hangulat kell, mert, haver, nyugtalanná, zavarttá
válok tőle, és szinte mindenki ugyanezt érzi, akivel valaha is beszéltem erről. Az első gondolatom Táncos! Megragadom, és rákiáltok, hogy bármi történjen is, ne engedjen el. Amikor a Banya lecsap, egyetlen nagy hullámként lebukunk, aztán különböző irányba elsöprünk. A Banya az utolsó pillanatban Christian felé kanyarodik, és látom, hogy igaza volt. Öt akarja. De amikor majdnem elkapja Lort az egyik csontos lándzsájával, rájövök, hogy bárkit levadászik, akit felszúrhat azokra a szörnyű kötőtűkre. Mind turbóüzemmódban mozgunk vagy teleportálunk, lebukunk, kitérünk az útjából. Igyekszem szorosan fogni Táncost és szemmel tartani Ryodant, aki Jóra vigyáz. Tisztára megőrjít, hogy ő is itt van, a harc közepén. Nincs semmi különleges képessége, amely megvédené, csak Ryodan, és az nekem nem elég. Nem tudok egyszerre elég gyorsan mozogni, vigyázni Jóra és szorosan fogni Táncost, ezért őt gyorsan az apátság távoli végébe viszem, és otthagyom a sidhe-látókkal. - Mega, mit csinálsz? - Esélyed sincs ellene. Nekem is alig. Ne öless meg azzal, hogy hülyére aggódom magam miattad! - Nem akartam a terhedre lenni! - csattan fel nagyon hűvösen. - Pedig ez a helyzet, szóval ne legyél. - Belehalnék, ha történne vele valami. Undorodva megrázza a fejét, mintha nem hinné el, hogy így elárultam, pedig én csak igyekszem megvédeni. - Vigyél vissza. Nyerj időt, hogy átkössem a dolgokat. Halálra rázhatjuk néhány cuccal. Köré tekerhetünk egy kábelt! - Azt sem tudjuk, hatna-e rá az áramütés! Talán csak magába szívná az áramot üzemanyag gyanánt! - De azt sem tudhatjuk, hogy nem sikerülne-e! Összeér az orrunk, miközben egymással kiabálunk. Aztán Jo robban elő egy elmosódó pacából, és belénk ütközik. - Hé! - kiáltja, szerintem Ryodan távozó hátának. - Nem dobhatsz csak így itt le! - Ti ketten egy átkozott lépést se tegyetek! - kiáltom. Újra az egymásra tornyozott felszerelésnél termek, ahol mindenki körbe-körbe süvít, próbál kitérni a némber útjából, és igyekszik rájönni, hogyan kerülje el a csontos lándzsáit! Ozzy bömböl. Még sosem hallottam ezt a dalt száz hangfalból, és feláll a szőr a karomon, hogy ilyen hangosan hallom a Black Sabbathot. Ügy érzem magam, mintha tényleg egy fekete misén vennék részt, és talán maga Aleister Crowley jelenne itt meg. Vicces, hogy mennyire más érzéseket kelthetnek bennünk a dalok. Kíváncsi vagyok, vajon a Dérkirály által keresett hang valamiféle érzést kelt-e benne, és ezért vadászik-e rá. Ahogy cikcakkban haladok, azon gondolkodom, hogyhogy az Unseelie király teremtményei
annyira csúnyák és tökéletlenek lettek, míg a Seelie-k annyira gyönyörűek és tökéletesek. És az jár az eszemben, hogy valamennyi Unseelie akar valamit, mégpedig úgy tűnik, hogy azt, ami nincs neki. Miért vadászna a Dérkirály hangokra? Amikor megjelenik, minden teljesen elnémul. Azért, mert magával ragadja a hangokat, vagy mert a puszta létezése megszünteti azokat? Vagy ennél bonyolultabb a helyzet? Mi van, ha az után vágyik, ami a legalapvetőbb szinten hiányzik az összes Unseelie-ből? Mi van, ha ő az egyetlen Unseelie, amelyik elég okos ahhoz, hogy egyenesen a problémák gyökerét kezelje, és az egyszerű Szürke Asszonytól eltérően, aki azzal tölti az életét, hogy összegyűjtse mások szépségét, amely neki soha nem adatik meg, vagy a Banyától eltérően, aki be akar fejezni egy soha el nem készülő ruhadarabot, a Dérkirály is csak azt a dalt akarja megtalálni, amely nélkül teremtették őket? A Teremtés Dalát keresi? Apránként megeszi? - Bukj le, te kibaszott hülye! - bömböli Lor, mire oldalra fordulok és turbóra kapcsolok. Majdnem összelapítanak a két oldalról belém csapódó emberek. Hallom, hogy néhány bordám hangosan tiltakozik ellene. - Hé, szálljatok le rólam! - Christian és Ryodan is megpróbál kimenekíteni onnan. - Pár másodpercig nem koncentráltam, mert erősen gondolkodtam! Még egyszer nem fordul elő! - Abban biztos lehetsz - szól Ryodan. A vállára dob, a szél fütyül a hajamon keresztül, és Ryodan lehajít a birkakarámba! Engem! Megát! Kicsapott a legelőre! - Nem hagyhatsz itt! - üvöltöm óriási felháborodásomban. Amint lábra állok, turbósebességgel az akció felé vetem magam, de Christianbe csapódom, aki a vállára kap, visszalök Ryodannek, aki megint a birkakarám közepére hajít! - Elég! - Fájnak a bordáim. Nem hajigálhatnak tovább. - Ne légy a terhemre - figyelmeztet Ryodan, és eltűnik. Csak pislogok. - Igazán jó érzés, mi, Mega? - néz rám hűvösen Táncos. - Én nem vagyok senki terhére! - Várok, amíg mind visszaérnek a másik oldalra, csak akkor söprök vissza az akció színhelyére. Átkozott szuperhős vagyok. A szuperhősök nem ücsörögnek a kispadon. A Banya megpróbálja leszedni Christiant. És Lor meg Ryodan semmit sem tesznek, hogy segítsenek neki! Ami azt illeti, nem is értem, mit csinálnak éppen. Nagyon igyekeznek a Banya két oldalán maradni, egyikük előtte, a másik mögötte, és állandóan megpróbálnak odasüvíteni, de az egyik halálos, lándzsaként használt láb mindig útjukat állja. Visszavonulnak, újra próbálkoznak, elakadnak, visszavonulnak, újra próbálkoznak, elakadnak. Klassz, módszeres támadás, és ha rengeteg idejük lenne, végül talán sikerrel is járnának. Végül. Talán. És ha így lenne? Hogyan akarják megölni? Nekem nem tűnik jól átgondolt tervnek. Nem látok
náluk fegyvert. A Banya egyenesen felszáll, majd zuhanórepülésben lecsap Christianre. Christian megbotlik a jégen, és elesik. Teleportál, de hirtelen megint ugyanott találja magát. Meglepettnek tűnik, mintha nem úgy működött volna a dolog, ahogy kellett volna. A Banyának csak erre a másodperc töredékéig tartó malőrre volt szüksége. Most el fogja kapni! És senki sem törődik vele. Senki sem próbálja megmenteni. A Black Sabbath minden másodperccel egyre gonoszabbnak hangzik, és már alig bírom idegekkel. Előrántom a kardom, és egyenesen a szuka feje felé hajítom. A Banya meghallja a suhogását a levegőben, élesen oldalra fordul, majd Lorba csapódik, aki hátrarepül tőle. Aztán hirtelen eltűnik! A kardom egy hókupacban landol. Már most fáj a kezem a hiányától. Christian a fegyveremről rám néz, majd felragyog idegen, színejátszó szeme. - Idedobtad miattam a kardod. - Döbbentnek tűnik. Én is megdöbbentem. Sohasem engedem ki a kardot a kezemből. Mactől eltérően én nem osztozom rajta csatában. Soha. Ryodan lehajtotta a fejét, és úgy néz fel rám, ahogy eddig csak egyszer láttam tőle. Lor is rettentő dühösnek látszik. — Haver - mondom, mert más nem jut eszembe. - Esetleg visz-szadobnád? Christian a vállára engedi hosszú, fekete haját, és hódító mosolyt villant felém. - Hercegnő, építek neked egy kibaszott Fehér Palotát. - Amikor a kardom átsiklik az éjszakán, az alabástromfehér acél ibolyalila tűzben ég. - Hová a faszba tűnt az az átkozott kurva? - morog Lor. - Akarok belőle egy darabot. - Gőzöm sincs - felelem, és mind óvatosan körülnézünk. Ekkor tör ki a sikoltozás a sidhe-látók között.
Csapd oda, jól csapd oda Mivel velünk semmire sem jutott, a Banya gyengébb zsákmány után nézett. Mindenki turbóüzemmódra kapcsol vagy teleportál. Én érkezem utoljára. A fenébe is, mikor lett belőlem csiga? Két sidhe-látó azonnal meghal, és a Banya az égbe húzza maga után a zsigereiket. Egy pillanat múlva egy nedves, csillogó, kusza kupac formájában visszapottyantja őket a hóra. Összeszorul az állkapcsom és begörcsöl az izmom, dió nagyságú csomó nő rajta. Annyira erősen szorítom össze a fogamat, hogy fáj. A Banya még csak nem is köt a zsigerekkel. Nem is akarta őket. Csak ölt, és aztán eldobta, mint valami szemetet! Christian kell neki. És úgy tűnik, kész mindenkit megölni, csak hogy megkaphassa. - Befelé! - kiáltom a nőkre, és igyekszem az apátság felé terelni őket. A sidhe-látók behúzzák a nyakukat, és szétszóródnak, mint a gepárdok elől menekülő gazellák. Az ostoba birkák nyájban élnek, együtt, ami azt jelenti, hogy együtt kellene menekülniük! A Banya lecsap, és még két nővéremet elkapja! Vér spriccel mindenfelé, és mindenki őrülten sikoltozik. Remegek a dühtől. Teljes a káosz. Korábban csak saját magunkra kellett vigyáznunk, most viszont több száz gyámoltalan emberre csap le zuhanórepülésben, és nem tudom, kinek segítsek először. Ryodan Jót, Katet és egy tucat társunkat védi. Lor egy csoport csinos szőkét - naná! Christiant vagy ötven nő veszi körül. Rájövök, hogy bevetette a halálos csáberejét, és mágnesként vonzza őket magához. Csinos sidheAáxóV. tapadnak rá. Kíváncsi vagyok, vajon azért tette-e, hogy élő pajzsot vonjon maga köré, vagy csak mindent elkövet, hogy a Banya hatósugarán kívül maradjon, és nem tudja elfojtani a vonzerejét. Ha csak élő pajzsra vágyott, én magam végzek vele. Hogyan nyírjuk ki a Banyát? Egyikünk sem tudja eléggé megközelíteni a halálos lábai miatt. Még a kardom is használhatatlan. El tudom dobni, de az a szuka gyorsabb, mint egy kviddics seprűn lovagló boszorkány! Kezd tetszeni Táncos ötlete, hogy kábelt tekerjünk köré és árammal öljük meg. Milyen kár, hogy ezen az oldalon nincs kéznél kábel. - Szent hangrobbanások! - kiáltok fel. Kábel talán nincs nálam, de van valami hosszú és vékony, amely Indiana Jonesnak is tutira jól jött a nehéz időkben. Előrántom az ostorom, a tömeg szélére robogok, hogy jól tudjam használni, és egyenesen a Banya felé csapok vele!
Az ostor ernyedten mozog a levegőben, a fejemre esik, és belegabalyodom. Még ki sem tudom hámozni magam alóla. Esküszöm, hogy azok a fekete lyukak az arcában vidám megvetéssel tekintenek rám. Nyilván van valami trükkje az ostordurrogtatásnak, de nincs időm megtanulni. A tévében sosem tűnt nehéznek. - Mega! - kiáltja Táncos. Észreveszem a tömegben, ahogy felugrik és mindkét kezével hadonászik. Feltekerem az ostort, a nyelére kötöm a bőrt, hogy legyen súlya, és odahajítom neki. Elkapja, kibontja, és a támadó Banya felé csap. Apró hangrobbanást kelt vele, amikor a némber halálos bal lábától kevesebb mint harminc centire csattan az ostor. A Banya szörnyű, nedves, visító hangon vesz levegőt, és villámsebesen az égbe száll. Nem tudom, azért-e, mert nem hiszi el, hogy valami ilyen közel került a lábához, vagy olyan érzékeny a hallása, hogy migrénje lett a hangrobbanástól. Mindegy, egy kicsit sincs oda érte. Amikor újra lecsap, Táncos a fejét veszi célba, és közvetlenül a füle mellett idéz elő hangrobbanást. A Banya bizonytalanul megfordul, és eltűnik felfelé a lila fényekben. Táncossal egymásra ragyogunk. Diadalmasan csattint egyet az ostorral. De az most nem csattan. Egyáltalán semmilyen hangot sem ad. Még egy aprócska kis szisszenést sem, ahogy a levegőt szeli. Mert valamennyi hang eltűnt. Amikor végül megjelenik a köd, természetesen mindegyikünk a pálya rossz végében van.
Próbáld felgyújtani az éjszakát Szerintem most azért nem estem pánikba a Dérkirály érkezése előtt, mert már így is nagyon pánikoltam. Annyira feldühített, hogy a Vörös Banya sídbe-látókat mészárol, hogy elfelejtettem, miért is vagyunk idekint a hóban. Például azért, hogy idecsaljuk a Jégszörnyet. Amely meg is érkezett. És valakinek el kell vágnia azt az átkozott béklyót, mert ha nem engedjük el az ITK-t, a Dérkirály megfagyasztja a hangszórókat, eltűnik, és minden hiábavaló volt! És ami még ennél is rosszabb: ha olyan okos, amilyennek gondolom, nem dől be kétszer ugyanannak a trükknek. Elsöprő erejű tudatosság árad belőle. Nem egyszerű Unseelieről van szó. Nem tudom, mert még nem láttam mindet, de talán ez a király legösszetettebb teremtménye. Vajon magából is beledobott egy darabkát a lombikba? Ami ezután következik, olyan, mintha hétköznapi sebességgel történne, bár tudom, hogy egyáltalán nem kell hozzá idő. Ryodan és Lor eltűnik, a mező túlsó végébe süvít. A sidheAíxóV-ról bénultan az égen nyíló rés felé fordítom a pillantásom, és igyekszem kitalálni, hogyan védjem meg őket és vágjam el egyidejűleg a béklyót. A közvetlenül mellettem álló nőket mentsem meg, akikkel törődöm, vagy a világot? Lehet, hogy szuperhős vagyok, de hétköznapi érzéseim vannak. Látom Christiant, aki zord pillantást vet rám. Mindkettő nem megy, Dani, szerelmem, mondja némán. Tudom, tátogom dühösen. Engem akar. Tehát? Christian eltűnik. Egy másodpercig sehol sem találom. Aztán észreveszem, ahogy ott áll a mező közepén, köztem és az apátság túlsó vége között, szélesre tárja a karját, hátraveti a fejét, és az arckifejezése azt üzeni: „Gyere és kapj el". Mit csinálsz?, sikoltom, de még csak egy kis cincogás sem jön ki a torkomon. A Vörös Banya lecsap. Amikor kibelezi Christiant, vadul megrándulok, mintha engem kapott volna el. De nem szakítja fel végig a bőrét. Egyik lábával átdöfi, mint egy kebabot, és a szoknyája felé húzza. Ahogy csöpögő ölelésébe vonja, Christian rám néz. Nem bírom felfogni. Nem értem. Ezt meg miért tette? Nem értem! Miért tenne bárki is ekkora hülyeséget? Amikor eltűnik a Banya undorító lábai között az égben, kizárom a történteket a tudatomból. Nem vagyok hajlandó azzal foglalkozni, mit tett Christian. Most már viszonylagos
biztonságban hagyhatom itt a sidheA&xókax. Majd később végiggondolom. Már ha lesz később. A Dérkirály felé süvítek. Nagyon különös, hogy semmit sem lehet hallani. Vibrálást sem érzek. A süketek legalább azt érzékelik. Ez sokkal rosszabb, mint a hangmegvonó kamra, ez egy érzékektől megfosztott világ, amelyben ott a DK. Közelebb érve látom, hogy Lor és Ryodan a fekete doboz felé igyekszik, de úgy tűnik, hétköznapi sebességgel. Mindkettőjüket vastagon beborítja a fehér jég, amely mozgás közben mindig ösz-szetöredezik. Olyan hideg van, mint akkor éjjel, amikor majdnem meghaltam a templomban. A Dérkirály némán köröz a hangfalhegyek fölött, és egyesével megfagyasztja őket. Tovább időzik, mint szokott. Gondolom, az a rengeteg decibel csak még ízletesebbé teszi az ételt, és talán a csokit nyalja le az ujjairól. Amikor mögé turbózom, Ryodan megfordul, és némán rám üvölt: A kurva életbe, tűnj inneni Minden levegővételnél jeges tűk döfnek a tüdőmbe, és erőlködik a szívem, hogy pumpálni tudja a vért. Nehéznek érzem a fejem, aztán rájövök, hogy azért, mert megfagyott a hajam. Hátravetem, a jég összetörik, és fehér kristályok hullanak a fejemről. Nem tudod időben megcsinálni!, üvöltöm vissza, miközben a jégszörny és az ITK közötti távolságot szemlélem. Amikor megnyitotta azt a rést és a mi dimenziónkba siklott, a lehető legrosszabb helyen jelent meg: az ITK és a hangfalak között, nem pedig a hangfalak és az apátság között. Nem fagyasztotta meg az ITK-t, de így is olyan átkozottul hideg van a doboz közelében, hogy nem mehetünk oda elvágni a kötelet. Ryodanre nézek. Ő kép es túlélni ezt a hideget, én nem. Nem tudom, miért. Gondolom, ahhoz van köze, hogy a kibelezést is túlélte. O mindig jobban meg tudta közelíteni a megfagyott helyszíneket. De valamiért most én tudok gyorsabban mozogni. Ryodan a hideg középpontjának közelébe érve elakad. Mintha nedves betonon vonszolná magát keresztül. Nem állok meg gondolkodni. Lehetségesnek tűnik, más tervem pedig nincs, és időm sincs újakon gondolkodni. Ryodan hátának vágódom, és kényszerítem, hogy haladjon. Miközben turbóüzemmódban a fekete doboz felé tartunk, teljesen egy hullámhosszon vagyunk: én vagyok a mozdonya, ő az én pajzsom. Előre tudom hajtani magunkat, de neki kell kormányoznia. Érzem, ahogy kirántja a kardot a kabátom alól, és hajtom magunkat előre. Ryodant elborítja a jég, fél tucatszor megrepedezik rajta, és úgy rázza le magáról a kristályokat, mint kutya a vizet. Ezer jeges halált halok, majd újra életre kelek. Minden egyes levegővétellel véresnek, sebesnek érzem a tüdőm, ezért aztán nem lélegzem. Fájnak a csontjaim. Esküszöm, jéggé dermedt a szemem. Egyre inkább eltorzul a látásom. De továbbtolom magunkat előre a fájdalomba, mert ez az én világom, és egyetlen átkozott tündér sem veszi el tőlem. Néma üvöltésre nyílik a szám. Ryodan hevesen megrázkódik, ahogy a jeges epicentrum felé kényszerítem magunkat. Aztán lecsap a karddal és elvágja a kötelet. Arra számítunk, hogy az ITK nagyon lassan fog mozogni.
Kat dokumentálta a mozgását, amikor a sidhe-látók követték a haladását az otthonunk felé, és ez alapján kábé egy perc alatt fog az apátság túlsó falának csapódni. Rengeteg időnk lesz újra rögzíteni, mert Kat adatai szerint valójában legalább két percünk van. Rosszak voltak a számításai. Átkozottul rosszak. Az ITK maximális sebességgel, nagy lendülettel elszabadul, és a Dérkirálynak csapódik. Amilyen sebesen csak tudok, felgyorsítok, hogy a lehető leglassabban történjen minden. A tűzvilág töredéke elnyeli a Dérkirályt. Magába szippantja. Visszatérnek a hangok. Szaggatott levegővételt hallok. Zihálást. Valahonnan sírást. Eltűnt. A Dérkirály eltűnt. Csak így egyszerűen. Annyira jól bevált a tervünk, hogy szinte el sem hiszem. Döbbenten, óvatosan állok ott. Nem én vagyok az egyetlen, aki így érzi magát. Ryodan szeme gyanakodva összeszűkül. Lor féligmeddig kuporog, mintha azt hinné, rászakad az ég. Kuncognék - mert haver, nagyon szomorú, ha az ember nem élvezi a happy endet —, de még így is nagy gondban vagyunk. Az ITK elnyeli a megfagyott hangfalhegyet, és egyenesen az apátság felé tart. Kat, Táncos és a sidhe-látók felénk szaladnak. - Cruce az apátság alatt van! - sikoltja Kat. - Meg kell állítanotok! Ryodan és Lor kántálni kezdenek, de Ryodan arckifejezése láttán tudom: nem hiszi, hogy elég idejük lesz. Az a tíz-tizenkét másodperc, ami hátravan a falnak csapódásig, és nem az a harminc, amely ehhez a feladathoz kell neki. Kat ordítozni kezd Ryodannel, hogy nem elég gyors, Jo meg Kattel kiabál, amiért ráüvöltött Ryodanre, holott ő mindent megtesz, ami módjában áll. Aztán beszáll az összes sidhe-látó, és mivel Ryodan és Lor a kötélre néznek, amellyel igyekeznek varázslat révén rögzíteni a tűzvilág darabját, senki sem figyel az ITK-ra. Én veszem észre először, mi történik. Tudtam, hogy túl könnyen halt meg! A tűzvilág töredékének alján jég képződik. A tölcsér alja elkékül, fehér dér borítja. Az ITK elnyelte ugyan a Jégszörnyet, de most a Jégszörny fagyasztja meg a tűzvilág átkozott töredékét! Miközben figyelem, a fagy gyorsan terjed felfelé. - Hé, srácok - szólalok meg.
- Ez most valami átkozott vicc? - tör ki Táncosból. - Ez most £zjön? Lor felnéz. - Ó, a francba! - A kurva életbe - ért egyet vele Ryodan. A Dérkirály belülről kifelé megfagyasztja az ITK-t. Nem tudom, hogy a tűzvilág mennydörgő pokol-e, amely a DK által kedvelt hangot adja ki, vagy csak a tűz és jég vív óriási csatát, amelyben a jég győzedelmeskedik. De ahogy a szupertűz szuperül lehűl, az ITK megrepedezik és sziszeg, gőzölög és pufog. A jég súlya annyira lelassítja, hogy végül megáll. Amint a hatalmas tölcsér megtelik anyaggal, túl nehézzé válik, nem tud tovább sodródni, és nagy robajjal a földnek csapódik, ahogy egy jégcsap zuhan az ereszről a hóba. Mind a talajba fúródott óriási jégtölcsért bámuljuk, és igyekszünk felfogni, hogy hirtelen visszájára fordultak az események. Először meghalt a Jégszörny, de veszélybe került az apátság. Most már biztonságban van az épület, a Dérkirály viszont nem halt meg. Nem sikerült megölnünk, és a turbósebességre képtelen összes jelenlévő gyakorlatilag abban a pillanatban meghal, hogy kijön onnan. Az ITK falai remegni és rázkódni kezdenek, mintha a Dérkirály a leggyengébb pontját keresné, hogy kikelhessen a jeges tojáshéjból. Összeszűkül a szemem. A tojáshéj finom. Törékeny. De ez nem héj. Ami azt illeti, a tűz-világ egész belseje most már biztosan tömör jég. Ami azt jelenti, hogy momentán teljes egészében az egyik jégszobra foglya. Csapdába esett a tökéletes sebezhetőség pillanatában. Talán még sosem volt sebezhető. Tudom, mi történik, amikor egy megfagyott helyszín vibrálni kezd. Felrobban. - Táncos! - kiáltom. - Használd az ostort! Kelts hangrobbanásokat! - Ryodanhez és Lorhoz fordulok. - Turbósebességgel körözzetek körülötte! - Aztán a sidhe-\i.tók\\oz szólok. - Ti meg tűnjetek innen! Aztán én is turbóra kapcsolok, és olyan gyorsan mozgok, ameny-nyire majdnem üres tankom engedi. Táncos az ostort csattogtatja, mi meg őrültek módjára keringünk. A megfagyott ITK megremeg, és hirtelen milliónyi apró kis repedés jelenik meg a felszínén. Megrázkódik a talaj, aztán óriási robajt hallunk, mintha galaktikus mennydörgés rázná meg az
ITK-t. Hirtelen a valaha hallott legszörnyűbb hangot hallom, mintha a Dérkirály által összegyűjtött összes hang egyetlen óriási, disz-szonáns hang formájában kitörne, mint amikor valaki végigszánt a körmével a táblán, aztán - oltári jó, imádok szuperhős lenni! — épp, ahogy gondoltam, az egybeforrt szörnyek felrobbannak!
Ünnepeljük meg a jó időket, gyerünk! Ragyogok. Nincs mit tagadni. Minden pórusomból sugárzik az öröm. Még soha életemben nem volt részem ilyen fantasztikus kalandban, pedig korábban is volt már néhány nagy pillanatom. Az apátság nagytermében melegszünk a három oldalt lobogó tűz előtt. A központi helyen lévő kandallón egy kanna (vízzel, és nem tejjel elkevert) instant kakaó melegszik, amitől az egész helyiségnek olyan az illata, mint egy csokigyárnak. Kat megbontott egy különleges alkalmakra tartogatott - állott, de kit érdekel? - mályvacukrot meg egy doboz kőkemény kekszet és egy kis pazar, furán zselatinos mézet. Mindegyiknek mennyei az íze. Minden falatnál nagyon is tisztában vagyok vele, hogy hamarosan talán egyikből sem ehetünk. Győztünk! Megküzdöttünk a leggonoszabb lénnyel, amelyet valaha láttam, és győztünk. Az utolsó nagy, errefelé vívott csatától eltérően most itt voltam, és a saját két szememmel láttam. Nem másnap kell hallanom róla olyanoktól, akik elég szerencsések voltak, hogy ott legyenek. És még csak a mindenható Unseelie király sem kellett, hogy az utolsó másodpercben megmentsen minket. Egyedül csináltuk! Amikor az ITK a Dérkirállyal együtt felrobbant, jégdarabok szálltak az égig, hulltak a földre és repkedtek mindenfelé. Mind lebuktunk, igyekeztünk kikerülni őket, és megragadva valaki nálunk lassabbat, villámgyorsan az apátságban kerestünk menedéket. Még így is elég szakadtan nézünk ki, mindenki tele van karcolásokkal, vágásokkal és zúzódásokkal. A robbanás következményei elől nem volt menekvés. Odabent vártunk, amíg néhány másodpercnyire nyúlt a csönd, és úgy tűnt, hogy minden törmelék a földre hullott, aztán újra kimentünk, hogy megnézzük a maradványokat, és meggyőződjünk róla, hogy tényleg elmúlt a fenyegetés. Táncos jó öt percen keresztül tanulmányozta a helyszínt, majd rám vigyorgott, és bejelentette, hogy a törmelék élettelen. Mintákat visz a Trinity laboratóriumába, de azt mondta, kilencvennyolc százalékban biztos benne, hogy semmi sem támad fel a maradványokból. - Honnan tudtad, hogy működni fog? - kérdi tőlem Jo. - Nem tudtam - felelem, miközben egy mézbe mártott ragacsos kekszet majszolok. Lenyalom a morzsákat az ujjamról. - De amikor láttam, hogy a Dérkirály megfagyasztja belülről a tűzvilágot, rájöttem, hogy a saját fagyos jégszobrában rekedt, mint bogár a borostyánban. És amikor Ryodannel turbóüzemmódban mozogtunk egy eljegesedett hely közelében, az mindig repeszméretű szilánkokra robbant szét. - Vállat vonok. - Ki tudja? Talán odabent ragadt volna, és idővel magától is felrobban. De tutira azt hittem, hogy olyan, mintha képes lenne kijönni belőle. - Én is azt hittem - teszi hozzá Lor, és mindenki egyetért vele. - Átkozottul zseniális ötlet volt az ostor, Mega - dicsér meg Táncos. Büszkén kihúzom magam. - Közel volt. Szerencsések vagyunk - mondja Kat. - A fenéket szerencsések! Szuperhősök dolgoztak az ügyön! -A tökéletes időzítés és gondos kivitelezés a szuperhősség része, és ha Kat úgy akar tenni, mintha csak szerencsések lettünk volna, hát nem vesztegetem az időm vitatkozásra, amikor ehetek is helyette.
- A szerencsének ma neve is volt - néz rám Ryodan. - Naná - szólal meg Lor. - Szép munka, édesem. Ekkor majdnem kijön belőlem a keksz. Annyira ragyogok, hogy már szinte fáj. Szerintem fény sugárzik a bőröm alól. Büszkén a kandallóhoz lépek, és gyors egymásutánban lenyelek három mályvacukrot. - Elhiszed, amit az az Unseelie herceg tett? - kérdi a gót Josie. Fuldokolni kezdek az utolsó mályvacukortól, amelyet egészben akartam lenyelni. Felpörgők, és igyekszem gyorsan köhögni, de nem segít. Utólag jut eszembe, hogy talán nem a legjobb ötlet volt turbóra kapcsolni. A súrlódás és a nyál hatására úgy megdagad bennem az édesség, mint egy vízbe merített tampon. Megduzzad a torkomban, és nem kapok levegőt. A mellkasomra ütök az öklömmel. Hiába. Már a Heimlich-fo-gást akarom magamon alkalmazni egy szék támlájának a segítségével, amikor Lor a hátam közepére vág, mire a mályvacukor a kandalló fölötti címerre cuppan. - Haver, nem kell meglökni - szól Táncos. - Én mindig a Heimlich-fogást alkalmazom rajta. Sosem rágja meg, amit eszik. Megfordulok, és látom, hogy Táncos dühösen feltápászkodik a földről. És fáradtan. Kíváncsi vagyok, mikor aludt utoljára. Elfelejtettem, hogy hiába rettentő okos, neki nincsenek szuperképességei, mint nekünk. - Takarítsd le azt a címert, Dani - figyelmeztet Kat. - Rá fog sülni. Lekapok egy szalvétát a sütis tálcáról, és már nem vagyok olyan magabiztos. Voltak áldozatok. Egy másodpercre sikerült megfeledkeznem róla. - Christian feláldozta magát, mert nem tudtam dönteni. - Egy Unseelie herceg feláldozta magát - visszhangozza Kat, mintha fogalma sem lenne, mit kezdjen ezzel az infóval. Én sem tudom. Miért adta fel magát, csak hogy megkönnyítse a döntésemet? Egy-két másodperc múlva úgyis választottam volna. Sokkal több sidhe-látó esett volna áldozatul a Vörös Banyának. így akarta bizonyítani, hogy még nem vált teljesen Unseelie-vé? Talán jóvá akarta tenni, hogy megölte azt a nőt, akivel szexeit, vagy így képzelt el egy újabb esküvői ajándékot. - Teljesen nyilvánvaló, hogy megszállottan odavan érted, édesem - mondja Lor. - Oda volt - javítja ki Ryodan. - A Banya magával vitte. Megspórolta nekem a fáradságot. Ne is lássam többé az átkozottat. Most már két okom is van rá, hogy megtaláljam azt a szukát, és megöljem. Ki kell szabadítanom Christiant, hogy kiegyenlítsem a számlát. - Sidhe-látók haltak meg - mondom. - Tanty Nanát is elkapta. Túl öreg volt. Kezdjük ott, hogy nem is kellett volna kint lennie. Egy másodpercig mind elhallgatunk, rá gondolunk, és azokra, akik meghaltak.
Aztán Ryodan feláll, és hozzám fordul. - Gyere, kölyök. Indulás. - Mi? Hová? - Már nálam laksz. - A fenéket! - Visszaköltözik az apátságba - szól Kat. - A fenéket! - Mega tud vigyázni magára - szól közbe Táncos. - Vakok vagytok, ha ti, átkozott idióták ezt nem látjátok. Adjatok neki egy kis teret. - Ügy van! - Teljes mértékben egyetértek vele. Imádom Táncost. A pillantásom nem is próbál másról árulkodni. Ryodan megszólal. - Szabályokra van szüksége. - Főnök - kezdi Lor -, csak olyasvalakire van szüksége, akivel gyakorolhat, és levezetheti azt a kibaszott sok energiáját. Most Katen a sor. - Csak arra van szüksége, hogy... Amíg mind azzal vannak elfoglalva, hogy megvitassák az én igényeimet, amelyekről átkozottul fogalmuk sincs, én szélsebesen eltűzök onnan, és naná hogy hangosan becsapom magam mögött az ajtót. Ellopom Ryodan dzsipjét. A városba tartok. Sosem ér utol az apátságnál maradt járművekkel, nevezetesen az egyik busszal vagy nagy teherautóval. Bárcsak magammal hozhattam volna Táncost is! De sosem tudtam volna megszökni, ha lelassítom magam. Nálam jobban senki sem tudja, mire van szükségem. Valószínűleg még most is ott civakodnak, és megpróbálják eldönteni, hogyan irányítsanak engem meg az életemet. Kuncogok. - Haver. Felejtsétek. El.
Ez nem a vég, ez nem a kezdet Dublin utcáin száguldozom. A főút mellett hagytam a dzsipet, ahol Ryodan vagy az egyik embere biztos megtalálja a Chester'sbe menet, mert nem számít, mennyire felbosszant, akkor sem akarok megtartani valamit, ami az övé. Valószínűleg átkozottul állandóan a nyomomban lenne, ahelyett hogy csak átkozottul állandóan parancsolgatni akarna. Nem szeretnék még nagyobb pötty lenni a radarján. Még hogy a Chester'sben élni, hülye petúniafej! - Segg - dünnyögöm haragosan. A petúnia Mac szavajárása. Alinával olyan bután és édesen nőttek fel, hogy csak a húszas éveik elejétől használták az „átkozott" szót, amikor elkezdték látni a tündéreket. Addig saját kis cuki szókincsük volt. Utálom a cukiságokat. Utálok Macre gondolni. Eszembe jut az első találkozásunk: ott ült a Trinity egyik padján, tisztára nőies, csinos és haszontalan volt, aztán rájöttem, hogy hozzám és a kardomhoz hasonlóan ő is acélból van. Emlékszem, úgy éreztem, hogy végre megváltozik a világom, és talán a múlt valahogy csodás módon átkozottul meg nem történtté válik. Hiányzik Mac. Gyűlölöm a gondolatát, hogy itt van valahol a városban, ő is ezeket az utcákat járja, és azt forgatja a fejében, hogy tündéreket öl, megmenti a világot és megöl engem. O az egyik utcán van, én a másikon, és ezek az utcák sosem keresztezhetik egymást, különben egyikünk meghal. Azok után, milyen nagyszerű napom volt, el sem hiszem, hogy ilyen borongós gondolataim támadtak. Végigsietek a Temple Bar negyeden autók, lámpaoszlopok és a félig jeges hókupacok alá temetett mindenféle tárgy között szlalomozva. Most, hogy a Dérkirálynak már annyi, a hónak el kell olvadnia. Ennél jobban nem is várhatnám a nyarat! Én nem barnulok le. Nekem szeplőim lesznek. Táncos szereti őket. - Nyár - vigyorgok. Nem lehet itt elég gyorsan! Kerteket alakítanak majd ki az apátságban, és mindenféle olyan zöldséget termesztenek, amilyet a Chester'sben is ettem. Határozottan többször fogok beugrani, amikor nőni kezdenek! Nem kell többé állandóan csokit ennem, és tehetek néhány hosszú turbótúrát Írországban, tehenekre, kecskékre és birkákra vadászva. Talán még disznót is találnék. - Baconszalonna, de király lenne! - Már a gondolatra is összefut a nyál a számban. Most épp rengeteg dolgom van, és nehézkes közlekedni ebben a sok hóban. Nem tudok sokáig turbóüzemmódban működni, mert állandóan meg kell állnom, és újra kell terveznem a fejemben lévő térképet. Tegnap óta túl sok új hófúvás és jégkupac képződött. Minden alkalommal, amikor megállok, majd' lefagynak az ujjaim a kezemen és a lábamon. Éjszaka van, csípős szél fúj az óceán felől, és esküszöm, a széllel együtt mínusz öt-tíz foknak érzem a hőmérsékletet. Elkészítem a térképem, egy negyed háztömbnyi távolságot turbóüzemmódban teszek meg, aztán megállok, és újratervezem az utat. Tizenkét métert süvítek, csúszva beveszem a kanyart, belerohanok egy hófúvásba, gurulok, és csúszás közben újratervezek. Nekivágódom egy épület oldalának, és a leheletem fehéren fagy meg a levegőben. Káromkodva megdörzsölöm az oldalam. Holnapra egyetlen nagy zúzódás leszek. Az lesz az első teendőm, hogy kiadjam a Dani Hírmondó újabb számát, még mielőtt a MiÁtkozottul-Nem-Törődünk ad ki egyet, teljesen elferdítve a híreket. A lakosságnak minden hírről tudnia kell: az embereket megfagyasztó rosszfiú halott, nem kell többé csöndben maradniuk, a hó végre el fog olvadni, és bár ebben a pillanatban nem úgy tűnik, de közeleg a
nyár. Tudniuk kell, hogy visszaszereztem a kardom, és már nem vagyok védtelen. Minden nap minden órájában újra az utcákat járom, vigyázok rájuk, vadászom a Vörös Banyára, és amint rájövök, hogyan tudom megölni, Christiant pedig kiszabadítani, ki fogom nyírni. Holnap hétköznapi sebességgel bejárom Dublint, és miközben ropog a hó, fülelek, hogy merre vannak túlélők. Ételhez és menedékhez juttatom őket, ami azt jelenti, hogy Ryodan sokkal több embert fog vendégül látni a Chester'sben. A városunkat folyamatosan érik a csapások: leomlottak a falak, zavargások törtek ki, valaki ellopta és felhalmozta az élelmiszert, most meg itt van ez a gyilkos tél tavasszal. Szerintem jobb, ha hozzászokunk, hogy már semmi sem kiszámítható. Gyanítom, hogy jóval több embert fogunk elveszíteni, mire jobbra fordulnak a dolgok. A legtöbb ember nehezen viseli a változásokat. Én nem. Én szeretem újraalkotni magam. A változás azt jelenti, hogy újra választhatunk. Valami újjá válhatunk. Kivéve, ha halottak vagyunk, mint Alina. Akkor soha többé nem lesz választási lehetőségünk. Ezért veszem majd rá Ryodant, hogy árulja el a titkát, bármi legyen is az, hogy örökké élhessek. Hétköznapi sebességre lassítok, hogy kikerüljek egy jéggel borított hókupacot. Ott állok, épp kezdek megint elszomorodni, mert azokra a szellemekre gondolok, amelyekkel néha ezeken az utcákon találkozom, amikor valami hegyeset és éleset érzek a hátamban. - Dobd el a kardod, Dani — szólal meg nagyon halkan mögöttem Mac. - Aha, persze. Mintha tényleg bedőlnék ennek. - Kuncogok. Én és a túl élénk képzelőerőm! Mintha Mac tényleg képes lenne úgy mögém osonni, hogy ne vegyem észre a szuperhallásommal. Mintha valaha is MacHalo nélkül járkálna éjszaka. Rajtam van az enyém, és tudom, milyen fényesen világít. Ha mögöttem állna, kétszer ilyen erős lenne a fény. Turbóra kapcsolok. Vagyis csak próbálok. Semmi sem történik. Ugyanúgy, mint akkor kétszer, amikor Ryodannel voltam, és hirtelen egy csepp energiám sem volt. Üres a tank, nincs motor a mozdonyban. Erősen összeszorítom a szemem, és újra megpróbálom. Még mindig ott állok. És még mindig a hátamban érzem a lándzsa hegyét. - Azt mondtam, dobd el azt a kibaszott kardot. 1 Nálunk a filmből Farkas néven is ismert (aford.). 2 Szójáték. A glad angol szó jelentése 'boldog' (a ford.). 3 Szójáték angol (Muse), illetve amerikai (Disturbed, Godsmack) együttesek nevével: muse ['töprengeni'], disturbed ['zavart, zavarodott'], God ['Isten'], smack ['megüt, különösen büntetésből'] (a ford.). 4 Lila köd (a ford.).
