Fôtér Biczó Gábor: Mesés mesék Az élet meséje – megjegyzések a mese mai szerepéhez ............... 4 Fekete J. József: Gyermekirodalom… ............................................ 9 Zsenialitásból született műalkotások sora? Macskakő Lázár Ervin: A kalapba zárt lány .................................................. Boldizsár Ildikó: A vízikirály meséje ............................................ Vörös István: A béka és a gólya ................................................... Hasonmások ........................................................................ Sapka a bálban .................................................................... Selyem ................................................................................ Szénási Miklós: Lángos-mese ........................................................
13 15 17 17 18 18 19
Tartalom
Küszöb Papp András: Ezerszer és egyszer .................................................. 3
Kapualj Ungvári Judit: A mese élni tanít Vázlat a Vojtina Bábszínházról ............................................... 20 Bódis Zoltán: Játszótéri mesék ..................................................... 24 Árkádok Koroknai Edit: „…a léptékek a kérdések…” Beszélgetés Filippinyi Gáborral, főépítészi életműdíja alkalmából ............................................................................ 28 Süli-Zakar István: A kulturális gazdaság jelentősége Debrecenben ........................................................................ 34 Tisztaszoba Erdei Nóra–Lapis József: A mi kis félelmetes sárkányaink Beszélgetés Boldizsár Ildikóval ............................................... 40 Lépcsők Szegő János: Darvasi – Trapiti – és még ki? ................................. Marcsek György: „ma már újra mondhatom” Pósa Zoltán: Aranykori tekercsek ............................................. Győri L. János: Újabb regény a debreceni kollégiumi diákéletről Perjéssy–Horváth Barnabás: Kollégium blues ............................ Freytag Orsolya: „A könyvnek az a jó, ha olvassák…” A II. Debreceni Könyvszemléről ..............................................
44 47 50 51
Műhely Pompor Zoltán: Mesemondás másképpen Lázár Ervin meséinek etikai vonatkozásai ............................... Vasvári Zoltán: „… vége a mesének is; vége, vége – minden mesének ez a vége” A fabulózus felszámolása Hans Christian Andersen történeteiben ....................................................................... Kathona Mónika: Égitest-szabadító tündérmesék ......................... Gorilovics Tivadar: Az önéletíró én nyomában Széljegyzetek Dobos István Az én színrevitele című könyvéhez (II.) .............................................................
62
66 73 76
DISPUTA
Pláza Klapcsik Sándor: Állatmese és természetfilm egy reklámban: A kérész története ................................................................ 54 Váradi Nagy Péter: A Transilvania Televízió ................................. 58
1
E számunk szerzôi:
Biczó Gábor kultúrantropológus, Debrecen–Miskolc Bódis Zoltán irodalomtörténész, Debrecen Boldizsár Ildikó mesekutató, Piliscsaba Erdei Nóra PhD-hallgató, Debrecen Fekete J. József irodalomtörténész, Zombor Freytag Orsolya PhD-hallgató, Debrecen Gorilovics Tivadar irodalomtörténész, Debrecen Győri L. János irodalomtörténész, Debrecen Kathona Mónika magyarságkutató, népdalénekes, Debrecen Klapcsik Sándor PhD-hallgató, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Lapis József egyetemi hallgató, Debrecen Lázár Ervin író, Budapest Marcsek György egyetemi hallgató, Debrecen–Nyíregyháza Papp András író, Hajdúszoboszló Pompor Zoltán mesekritikus, Budapest Süli-Zakar István geográfus, Debrecen Szegő János egyetemi hallgató, Budapest Szénási Miklós költő, újságíró, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Vasvári Zoltán néprajzkutató, Budapest Váradi Nagy Péter PhD-hallgató, Debrecen Vörös István költő, Budapest Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu
Debreceni Disputa IV. évfolyam, 1. szám, 2006. január Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Ezerszer és egyszer Papp András
mintha egy kerettörténethez, melynek vázai egyszerre csak láthatókká és tapinthatókká válnak. Egy végeérhetetlen láncmese egyik epizódjának észrevétlen megélése közben tanuljuk a valóságot, miközben a mindent átfogó keretről is csak jól elbeszélt (óhéber) meséink vannak. Nem tudhatjuk, hogy a láncmese hogyan végződik; Seherezádé (újabban Sahrazád) mesél el bennünket egy fene nagy királynak, vagy mi találtuk ki a szerencsétlen mesélőt, hogy általa halljunk mesét magunkról. A történetmondás a jelenlét bizonyossága, mintegy a mesélő létének bizonyítéka is. Minden újabb elbeszéléssel új értelmet nyerhet életünk. És vannak elbeszélők, akiknek életük értelme sem más, mint a folyamatos mesélés. Seherezádé az életéért mesél. Azt is mondhatnánk, aki mesél, kicsit mindig az életéért mesél. Sokszor úgy, hogy nem lehet pontosan tudni, mit hoz a következő nap vagy a következő éj. Kell hozzá némi bátorság, hiszen félig az élet írja azt a történetet, amit akármilyen keretek között majd el kell mondania a foglyul ejtett mesélőnek. Bátorság azonban nemcsak a szavak megtalálásához, a cselekmény bonyolításához, a vallomáshoz, az igazság kimondásához, a megszólalások és elhallgatások helyes arányának kiméréséhez szükséges – már ha a nagy kerettörténet részeseiként valami formát találunk a létbizonytalanságban, a permanens pánikban –, hanem ahhoz is, hogy a küszöbről elmozduljunk. Újra és újra áthágva a meséléssel valami homályos határt; egy éppen aktuális epizódot?, a nyelvet?, szokásrendszert?, törvényeket?, kánonokat?, elvárásokat?, megfeleléseket?, kényszereket?, hogy tudhatóan, ám ki nem mondottan ez a rövid életmese is a folytathatóság hepiendjével érjen véget. Egy-egy jó mese már az ébrenlétben édesíti az álmot, s valami nagy megkönnyebbüléssel csukhatjuk le a szemünket, ha az ágyunk szélén mesélő Seherezádé hangja anyánk hangjára is emlékeztet. A mese létige. S mintha a humanitás záloga lenne. Az ember története, az ember meséje.
DISPUTA Küszöb
A mese küszöbét át nem léphetem. A mese küszöbét, úgy tűnik, billegve rajta, mint kés élén, hogy természetesen bármikor átléphetném. A küszöb a lépés lehetősége, hogy belülre kerüljünk vagy kívül maradjunk. Átlépni: meghaladni?, valójában eldönthetetlen, honnan hová; vissza a valóságba, túl a tényeken, bele az álmokba, szép illúziókkal előre. A mese realizmusa a valóság labirintusa. Parabolák és allegóriák izgalmas világa az értelmezés látszólagos egyszerűségével. A mese léte, mióta világ a világ, üveghegyen innen és túl, aligha függ attól a világtól és annak tényeitől, amelyikben elmesélik. A mese hol szálat húz a labirintus kijárata felé, hol tovább építi a járatokat. Tudása a cselekvésnek, jónak és rossznak – átad, közvetít, folytat, felszabadít és elfed, csodát és titkot teremt egyszerre. Úgy gondolom, hogy antropológiai lényegével, nyelvi meghatározottságával, az elbeszélhetőség lehetőségével mégse függ nyelvi kritériumoktól. Ha nem mondom el, akkor is van, ha csodálatos, akkor is, ha nem az, akkor is, olyan irracionális, hogy egészen ésszerű. A végtelenből nem lehet kiszorítani semmit, még az elhallgatott mesék, a tudatmódosult valóságok csöndjét sem. A legnagyszerűbb történetek, a mesével élő novellák és regények erre a legjobb példák, melyekben a kihagyások sejtett igazsága a csönddel átszőtt nagy mesék része. Vagy személyes életünk jelenvalósága a volt-vanlesz élethazugságaival, amit minden nap, ha nem is egészen meseszerűen, de megélhetünk a díszletek között, a festett és kreált lényekkel, a hősöket hírből sem ismerő „királyokkal”. Egyetlen nagy mesefolyamban élünk; s ki-ki maga teszi magát saját meséjének hősévé. Az emberi önértelmezés történetelvű; meséket élünk, írunk, mondunk, a mese a megismerés és az önmegismerés – identitásunk része is, egésze is. A mese mindig egy kicsit út is, próbatétel is, menekülés is, benne a saját valóságtól való elvágyódással. Mesét sokféleképpen szőhetünk, ami már önmagában is egyfajta hazugság, ám a legjobb mesék és a legjobb hősök mégse hazudnak; történetükben, anélkül, hogy a fény felé tartanánk, megtaláljuk a hitelesítő vízjelet, mert bennünket fog igazolni, az álmainkat, illúziónkat, a mi életünk meséjét. Elvezethet legmélyebb önmagunkhoz,
3
Mesés mesék Biczó Gábor DISPUTA Fôtér 4
Az élet meséje – megjegyzések a mese mai szerepéhez A mese műfaji és tartalmi értelemben egy- ki a klasszikus természettudományokból aránt különös és összetett jelensége az átvett osztályozó, tipologizáló megközelíemberiség egyetemes kultúrtörténetének. tésben. A legprecízebb formai osztályozási Egyetemes, hisz a Föld minden kultúráját kísérlet sem képes ugyanis megjeleníteni kutatási területeként számon tartó antro- a műfaj kaleidoszkópszerű sokszínűségét, pológia nem ismer olyan eredeti kulturális arról nem is beszélve, hogy az univerzális közösséget, ahol ne találkoznánk a mesei tipológiák – például a nemzetközi mesekutörténet valamely jól felismerhető típu- tatásban igen megbecsült Aarne-Thomson sával. Ugyanakkor a mesének – ellenére mesekatalógus – semmit nem árulnak el annak, hogy földrajzi értelemben roppant a mesére jellemző gondolkodásmód miszéles körben elterjedt jelenség, és az et- benlétéről. Természetesen a mesetipológinográfiai kutatások során világszerte egyik ai megközelítés korlátaira utaló kritikus legnagyobb terjedelemben gyűjtött szöveg- mondatok nem jelentik, hogy a roppant forma a népköltésszövegek és a kozmológiai szöveghagyomány áttekintése, kezelhető(vallási) képzetekre vonatkozó szövegtípu- sége szempontjából a formalizáló szemlésok mellett – mégsincs meggyőző formális letnek, a mese strukturális sajátosságainak definíciója. Arra a kérdésre ugyanis, hogy kutatása alapján univerzális törvényszerűpontosan mely szövegek és milyen kritéri- ségek meghatározásával kísérletező erőumok alapján rendelhetők a mese kategóri- feszítésnek ne volnának vitathatatlan érájához, sem a mesekutatás története, sem demei. Csupán arról van szó, hogy a mese a kortárs meseelmélet nem szolgál kétséget jelenségének értelmezésében és értékelékizáró eligazító válasszal. Éppen úgy me- sében megértek a szemléletváltáshoz, a kusének tekintjük a Pancsatantra (Indiában tatások fő irányainak újrafogalmazásához, keletkezett, legrégibb fennmaradt állatme- a klasszikus szaktudományos megközelítés se-gyűjtemény) példázatait, mint a Grimm korlátainak belátásához szükséges feltétetestvérek népmeseátirataiból formált tün- lek. dérmeséket (Hófehérke, Holle anyó), a MáA meséről folyó tudományos diskurzus tyás király cselekedeteit elbeszélő szö- fordulatát jelzi a tárgykör filozófiai, psziveghagyomány markáns rétegét képező chológiai és antropológiai jelentőségének novellisztikus történeteket, a különféle felismerése. A perspektívaváltás képes a természeti jelenségek eredetét magyará- mese jelenségének közérdeklődésre számot zó állatszereplőket felvonultató és egész tartó egzisztenciális, kulturális, társadalmi Afrikában közismert rövidebb szövegeket és lélektani összefüggéseiről tájékoztatni, vagy Jézus Krisztus és Szent Péter evilá- vagyis újra felkelteni a mese és a mesélés gi cselekedeteit elbeszélő legenda típu- iránt az elmúlt évtizedekben fokozatosan sú fabulákat – és sorolhatnánk hosszasan. elvesztett, emberi természetünkhöz eredeA mese formai meghatározásából fakadó ti módon hozzátartozó kíváncsiságunkat. bonyodalmakat csak fokozza, hogy a 19. Ennek talán legkomolyabb akadálya a meszázad folyamán robbanásszerűen elterjedt séről a kortárs mindennapi kultúrában alés a modern kultúrákban egyre népszerűb- kotott dehonesztáló kép, melynek elhárítábé vált a műmese, amely az irodalom bevett sában éppen az újszerű szemlélet játszhat szövegtípusává fejlődött. meghatározó szerepet. Mi A meseregény, a verses Mi is a közvélekeis a közvélekedés? A mese mese szerzője szándékaidés? A mese „gyer„gyermeki”, gyermekeknek tól függően – gondoljunk meki”, gyermekeknek való, kvázi „infantilis” például Puskin Ruszlán és való, kvázi „infantilis” dolog. Nyelvhasználatunk Ludmillájára (1820) – rádolog. bőségesen szolgál bizoadásul elveszítheti vagy nyítékokkal e szemléletcsupán módosult formában őrzi a külön- re. Mesebeszéd, mondjuk, arra, ami „nem böző népmesetípusok hagyományos szer- igaz”, valamire, ami az igazsággal szemben kezeti sajátosságait, ezáltal állítván újabb áll, azaz hazugság. Ne mesélj már, vagyis ne akadályokat a meseműfaj általános megha- hazudj, figyelmeztetjük azt, aki mondandótározását célzó kísérletek elé. jában feltűnően elrugaszkodik a valóságtól. A mese jelenségének vizsgálata azon- Sőt, mintha maga a mese sui generis ellenban csak – igaz, nagyobb – részben merül állna az igazságnak, mert az, amit mond,
DISPUTA Fôtér
egyszerűen nem igaz. Nemcsak azért, mert A magyar mesehagyomány felgyűjtésének a fikciós elemek, a csodák – varázseszkö- kétségtelenül a német nyelvű kutatómunzök, beszélő állatok vagy a hétköznapi ka- ka adta a döntő lökést. A magyar nyelvtelandokba sodródó Szent Péter, az ördög és a rületen a Grimm testvérek meseközléseinek sárkány – korunk „hiperreális” világszem- (1812–22) hatására indult meg az a nagyszaléletétől idegenek, hanem mert azon kul- bású, gyakorlatilag napjainkig tartó gyűjturális kódok híján, amelyek a mesei csoda tőmunka, amely – a számos nagyformátumotívumaira épülő történet jelentését fel- mú kutatónak köszönhetően – az elmúlt tárják, a metaforák és szimbólumok nyel- két évszázadban világviszonylatban is az vén „beszélő” mese üzenetének felfejtése egyik legtekintélyesebb népmeseanyagot nem magától értetődő tevékenység. Pedig eredményezte. A hitelesség igényét fokoa mese termékeny optimizmusát megalapo- zatosan előtérbe helyező, egyre szigorúbb zó kreativitásra, a mesei bölcsesség erejére módszertani következetességgel megvalókorunk emberének igensított meseközlések ennek csak nagy szüksége lenne. A mese […] eredeti eredményeként juthattak Mert mi is a mese? keletkezési körülméel a hozzávetőleges átiraA kérdés formális vetülenyei szerint tehát nem tok (Arany László) – irotétől elvonatkoztatva váa közösségtől elszidalmi nyelven, a szüzsé laszunk első részében a getelt szerző alkotása, összefoglalását megvalómesei gondolkodás különhanem kommunikatív sító vegyes válogatások – neműségére szeretnénk és interaktív jelenség. színvonalától az egyetlen felhívni a figyelmet; arra, mesemondó repertoárját hogy a mese komoly témaként történő el- bemutató – tájnyelven lejegyzett, típusok ismeréséhez szükséges a mesei látásmód- szerint osztályozott és a mesemondói köra jellemző sajátos perspektíva bemutatása. zösséget is elemző (Ámi Lajos, Bálint SánA mesei világlátás – a lényegi és nembe- dor által gyűjtött meséi) – gyűjteményeli értelemben minden mesében felfedezhe- kig. tő műfajspecifikus beállítódás – leírásának Amint a mese kulturális értékként törszándéka arra késztet, hogy végiggondol- ténő felismerése, éppúgy a mese fogaljuk a mese keletkezését (ontológiáját) jel- ma is a 19. század első felének eredmélemző körülményeket. nye. A kifejezést a magyarban eredetileg Az etnográfia az elmúlt évtizedekben nem pontosan a mai jelentésében használkezdett részletesebben foglalkozni a ha- ták. Kezdetben inkább „talány” és „példágyományos mesemondói közösségek mű- zat” értelemben ismerték általánosan. Maködésének, szokásainak kérdésével. Köz- napság bevett jelentésére a nyelvtörténet ismert tény, hogy a mese eredeti formája álláspontja szerint a 18. század vége felé szerint narratív műfaj, amely kulturális kö- tett szert, mikor a monda elnevezést fokozegét tekintve a kitüntetett szerepet játszó zatosan kiszorította az általános köznyelvi mesemondók körül szerveződő közösségek- használatból. Úgy tűnik, hogy a magyarben keletkezett. A mese narratológiai érte- ban a 19. század közepére szilárdult meg a lemben flexibilis szöveg, amely a mesemon- mese fogalmi státusza. Ugyanakkor a taládás alkalmával a hallgatóság reakcióinak nyosság, a példázatszerűség elidegeníthefüggvényében a mesemontetlen lényege maradt a dói szándéktól vezérelve … a mese művelésékifejezésnek. feltűnő változékonyságot nek hagyományos feltéSajnálatos tény, hogy mutat. Eredeti keletketeleivel gyakorlatilag manapság, a hagyomázési körülményei szerint a meseértés kultúrája nyos mesemondói közöstehát nem a közösségtől is elveszett. ségek felbomlását köveelszigetelt szerző alkotátően az olvasó már nem sa, hanem kommunikatív és interaktív je- találkozhat eredeti feltételei között a mese lenség. Mesemondókkal készült interjúk műfajával. Igaz, a rendelkezésre álló gyűjsokasága tudósít arról, hogy a hallgatóság temények széles körű hozzáférhetősége látmiként alakítja, formálja érdeklődésével, szólag kárpótolja az érdeklődőt, de látnunk gesztusaival, mimikájával, a tetszés vagy kell, hogy a mese művelésének hagyomáaz unalom kinyilvánításával a beszélőt. nyos feltételeivel gyakorlatilag a meseértés A mese a közösség kulturális produktuma. kultúrája is elveszett. A manapság közismert, rögzített szöMert mi is a mese? Az európai alaptívegformájukban, gyűjteményes kötetekben pusnak tekintett tündérmese – vagy szakelterjedt változatok csak a 19. században, kifejezéssel élve a klasszikus varázsmese – fokozatosan váltak népszerű lektűrökké. Vlagyimir Jakovlevics Propp orosz kutató
5
DISPUTA Fôtér 6
vizsgálódásai nyomán valamely kultúra le- eltűnőben lévő) alapértékeit – szolidaritás, tűnt kozmológiájának elszigetelt maradvá- közösség iránti felelősség, empátia, idősek nyának nevezhető. A kulturális antropoló- tisztelete stb. – összefoglaló történetekgia nyelvhasználatával élve survival, vagyis nek a mesemondás aktusában végrehajtott olyan mítosztöredék, amely napjainkra folyamatos újraismétlése a hagyományos minden eredeti funkcióját közösségekben a kultúelvesztette. Mindkét meg… az évszázados tara működésének alapvető közelítés a mesei gondolpasztalatokat […] színtere volt. A mesekulkodás különneműségének összefoglaló történetúra lényegében a neveelismerése mellett nyeri teknek a mesemondás zett értékek megfogalmael jelentőségét. Ugyanis a aktusában végrehajzásához rendelkezésre álló mese világképe túlmutat tott folyamatos újrapéldák szinte kimerítheminden rendelkezésre álló ismétlése a hagyomátetlen kincsesháza. bevett szemléleten, ponnyos közösségekben a A mese komoly dolog, tosabban, párhuzamosan kultúra működésének amely hallgatóinak koismerhetünk fel egymást alapvető színtere volt. moly dolgokról beszél. Volkiegészítő perspektívátaképp a boldogulni vágyó kat: esztétizáló látásmódot, okszerű maga- hős életének parafrázisa. Problémáiban a tartást, transzcendentális világlátást. hallgató saját életének egzisztenciális sajáA mese fiktív világa részlegesen tosságaira ismer, hisz a hős útjának experiszembenáll a mindennapi problémameg- mentuma éppúgy folytonos küzdelem, harc oldó gondolkodás racionalizmusával, az a saját sors jobbra fordításának érdekében, ennek színterét képező reális világgal. El- mint személyes mindennapjai. A mese hallgondolkodtató és tanulságos beszámolók gatójának meg kell értenie, hogy a sikeállnak rendelkezésre a mese előadásának res, céljait eredményesen beteljesítő hős kulisszáiról és dramaturgiájáról. Felnőtt, nem passzív elszenvedője, hanem cselekvő meglett férfiak, favágók, katonák, föld- szereplője történetének. Törekvése a szeművesek olykor este, a háború szünetében, génység legyőzésére, a boldoguláshoz elégszüreti pihenőn vagy elalvás előtt az erdei séges mértékletes vagyon megszerzésére, a szálláson pisszenés nélkül, feszült figye- békés mindennapokra vagy a küzdelemben lemmel hallgatják a tündérekről szóló cso- az igazságtalanság, a jogfosztottság, a bedálatos történeteket. A mese komoly dolog. tegség, de akár a halál ellen is csak akkor A világába történő belépés első feltétele járhat sikerrel, ha pontosan értelmezi és a mindennapi gondolkodás pragmatikus megérti személyes életének eseti körülméés célracionális rutinjának felfüggesztése. nyeit. Mindenki érti, hogy a főhős boldogulásáA mese a megértő gondolkodás sajátos hoz csodás eseményeken keresztül vezető formája. Minden történet önálló, független út történései fantasztikus fikciók, ahol a világ, melyben a rend, a rendteremtés száncselekmény hitelessége a műfaj saját felté- déka működik. A főhős kalandjainak metelei szerint nem vet számot azzal a tény- nete, az eseményeket alakító körülmények nyel, hogy a hős milyen, a valóságban nem esetleges feltételek ugyan, a mese hallgalétező varázseszköz – beszélő táltos vagy tója azonban, aki saját életének hőseként sebezhetetlenné tevő főzet – segítségé- néz szembe világával, közvetve alkalmazvel éri el célját. Megfontolandó ugyanak- ható tanácsokra lel. A mese fiktív világa kor, hogy a hős mely személyes tulajdonsá- keresetlen egyszerűséggel teszi világossá gai – állhatatossága, ravaszsága, bátorsága hallgatója számára, hogy a mindenkori hős vagy ereje segíti-e célja elérésében. A mese története az ember egzisztenciális kiszolmetafora- és szimbólumkészlete a hallgató- gáltatottságának emblémája. ság számára közvetett módon a személyes De a mese nemcsak arra tanítja hallgaérvényesülésben jól alkalmazható minták, tóját, hogy miként kell élni, hanem annak normák, és ismeretek hozzáférését biz- végiggondolására is rávesz, hogy miként tosítja. Közhelyek sokaságának formájá- kell nyomot hagyni az életben. A szeméban a mesére vonatkozó elképzeléseinket lyes lét elmúlásának elkerülhetetlenségémeghatározó idiómák lépnek itt működés- vel, a halál társadalmi és kulturális probbe. „Jó tett helyébe jót várj”, „a hazug em- lematikájával foglalkozó mesék kivételesen bert előbb utolérik, mint a sánta kutyát”, szép formában és elgondolkodtató módon „ki korán kel, aranyat lel” és sorolhatnánk. teszik mérlegre az élet értékének általános Ugyanakkor meggondolandó, hogy az év- kérdését. százados tapasztalatokat, lényegében a tárKözismert tény, hogy a magyar népmesadalmi élet konstitutív (korunkban éppen sék egyik fontos témája a halál. A keresz-
DISPUTA Fôtér
ténység tanítása szerint az evilági élet át- gazdag –, azt még gazdagabbá és boldogabmenet egy szervezettebb, magasabb rendű bá teszi, ellenben, aki szegény, azt is az létmódba, ahol az ember testiségének és Isten tette azzá. Ezért inkább a Halált váebből származó minden hátrányának je- lasztja gyermeke keresztapjának, mert érlentősége elvész. A mennyország és a pokol velése szerint ő mindenkivel igazságosan képzete azonban nem a keresztény világ- bánik, egyenlően mér. A mélyen vallásos kép privilégiuma. Az elíziumi mezők, az cigány mesemondó történetének igen érdeOlümposz, a Paradicsom képzete, amint a kes fordulata, amikor a Halál Jónás fiát az mesei alsó és felső világok elbeszélése, egy- Isten által korábban a szertartáshoz teremaránt arra utalnak, hogy a halál a tökélet- tett kápolnában kereszteli meg. A történet len létezés elmúlása, ami lehetőséget kínál érvelése szerint a Halál az isteni kozmosz az életnek teljességként megvalósuló ki- része, Isten engedelmességgel tartozó szolbontakozására. A halál a tételes kozmológi- gája. ák olvasatában az örök vagy teljes lét ígéreVilágosan látható ez a mese későbbi tének apoteózisa. Úgy tűnik azonban, hogy menetéből; a Halál gazdaggá teszi Jónást, a mese álláspontja ennél árnyaltabb. aki egyszer aztán a figyelmeztetés ellenéEgyrészt a mese halálfelfogása képvise- re visszaél komája révén nyert csodás kéli az ember nembeli tulajdonságát, szoron- pességével, és akarata ellenére feltámaszt gását az elmúlástól. A szorongás, amint azt egy halott királyfit az élet vizével. A Halál Kierkegaard világossá tette, nem tárgyia- ekkor azt mondja Jónásnak: mivel nem sult félelem valamitől, aminek bekövetke- tartotta be kettejük szerződését, „éleszd zése bizonyos, azonban valószínűsége is- fel, de holnap a te lelkedet viszem fel a Temeretlen. Az ember tud saját elmúlásától remtőistennek bemutatni.” Jónás azonban való félelméről, de nem tudja, hogy itt mit nem akar meghalni, és ravasz tervet eszel tud, mivel nem tudja, hogy mi az elmúlás. ki. Úgy tesz, mint aki halott – a szituáBár vannak elképzelései, spekulációi, isme- ció abszurditása, hogy erről maga a Halál rettapasztalata azonban nincs. nem tud –, és belefekszik egy forgó fenekű A Halál antropomorfizálása a mesékben koporsóba. A Halál végül, képtelen lévén a hiányos tudás kiegészítésére tett kísérlet. magával ragadni Jónást, panaszt tesz az A kaszával a hátán az emberhez érkező ri- Istennél „Jaj, atyám-teremtőm, hisz ennek asztó külsejű csontvázábrázolás funkcioná- nem lehet elhozni a lelkét, mert – azt mondlis jelentőségű megszemélyesítés. A gonosz ja – olyan koporsóban van, hogy ahányat rúg, imágó ugyanis csupán látszat, hisz a Halál annyit fordul. – Hagyj neki békét – azt monda mese állásfoglalása szerint értéksemleges ja –, hadd éljen még, éljen a világon, hadd figura, az isteni rend működésének végre- boldoguljon.” A mesemondó olvasatában hajtója. Pontosan kifejezi ezt attribútuma, Isten méltányolja a hős ravaszságát, életrea kasza, a megérett termés betakarítására valóságát, és ezért jutalomként lehetőséget szolgáló eszköz. Mert az ember életében, az ad még, hogy tovább éljen. Az élet értékéöregségben – hisz azért él, hogy megöre- nek abszolút mércéje végességének tényégedjen – megérik a halálra. ben áll. Számos magyar népmesében megfigyelAz elmúlás kérdésével foglalkozó mesehető a Halál természetéhez tartozó egye- kincs a morális igazságosságként („demoktemes „demokratizmusról” való tudás; pél- ratizmus”) felfogott egyetemes törvény dául a halálkeresztapa – minden, ami létrejött, mesetípus egyik Ung meJónás […] a Halált annak el kell múlnia – tugyei variánsában (Kárpátválasztja gyermeke dása mellett sokat foglalalja) a Nagyrátról szármakeresztapjának, mert kozik a halál miatti szozó Horváth Géza cigány érvelése szerint ő minrongás témájával is. mesemondó Jónás meg denkivel igazságosan Ha megvizsgáljuk az a halál című meséjében. bánik… érintett történeteket, látA humoros hangvételű szühatjuk, hogy a halál szükzsé a konfliktushelyzet megfogalmazásával ségessége, elkerülhetetlensége törvénykezdődik. Jónás – mivel annyi gyermeke szerűségként jelenik meg. Lehet ellene van, hogy már a királlyal is komaságba ke- küzdeni, és a mese intenciója szerint a veredett – útnak indul, hogy újszülöttjé- küzdelem nem is kilátástalan. Az örök élet nek keresztapát keressen. Először Istennel utáni reményteljes vágyakozás példája jól és Szűz Máriával találkozik, de mikor meg- megfigyelhető Az örökéletre vágyó királytudja, hogy ki is ajánlkozik keresztapaság- fi című zagyvarónai népmesében. Az örök ra, azzal utasítja vissza, hogy Isten igazság- élet képzetéről alkotott mesei felfogás értalan, mert, aki boldog – Jónás szavaival: dekessége, hogy filozófiai igényű felisme-
7
gő idő (élet) metaforája. A Halhatatlanság királynéjának a folyó közepén álló kastélya mozdulatlan hely, ami ellenáll az idő eróziójának. Ahhoz, hogy az ember egyszeri és megismételhetetlen életében önmagát létlehetőségei szerint maradéktalanul kiteljesítse, nyomot hagyjon maga mögött, olyasvalami megalkotására tesz kísérletet, ami túlmutat a személyes létezésben adott időkereteken és ellenáll az idő eróziójának. Élete, amint a mese hősének története is, folytonos kísérletezés. Gazdálkodhat vele, terveket szőhet, majd elvetheti ezeket, hogy más elképzeléseknek adjon helyet. Éli az élet meséjét, ami – bár hite szerint a legfontosabb – egy az egymásra következő történetek végtelen láncolatában.
DISPUTA Fôtér
réssel kapcsolja össze az öröklét jelenségét, s az idő és a tér mulandóságának problematikáját. Az örök élet időtlen élet, az a hely, ahol a Halálnak nincsen hatalma. A főhős királyfi a történet menete szerint hosszas kalandokat követően eljutott a Halhatatlanság királynéjának birodalmába, melynek leírása szembesíti az olvasót a mese komplex időképzetének tényével. A királyfi a több évtizedes vándorlás befejeztével a világ végére, egy sebes folyó partjához ért: „Ment volna tovább, de nem tudott, mert útjába került a folyó. Annak a folyónak a túlsó partján az ég a földdel már össze volt ereszkedve. Csak a nagy sebes folyó zuhogott. Bent a folyóban meg egy fényes kastély tündöklött.” Nem nehéz felismerni, hogy a folyó a megállíthatatlanul hömpöly-
8
Doszpoly Anna, 6 éves kislány rajza (Közlésével a Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat munkáját támogatjuk)
Gyermekirodalom… Fekete J. József
Gyermekirodalomról – azon belül gyermek- időmérték – csak élni kell velük. A gyerköltészetről – a műfajok közönségszoci- mekköltészetnek nem is rejtett célja a ológiai szempontú felosztása értelmében gyermek személyiségének fejlesztése, vibeszélhetünk, és ebben az értelemben a lágképének alakítása, ezért egyszerűsítíz–tizenkét esztendősnél fiatalabb gene- tett erkölcsi képet kell elébe tárni, amelyrációk számára publikált szépirodalmi al- ben egyértelmű, hogy mi a rossz és mi a jó. kotások összefoglaló elnevezéseként be- Nem utolsósorban pedig a gyermek esztétiszélünk róla. Fő epikus és drámai műfajai a kai érzékének formálása, a művészetekhez gyermeki fantáziát megragadó meseműfaj- és a világnak a művészetekben megfogalok, a gyermekmese, a meseregény és a me- mazott értelmezéséhez való viszonyának sejáték. Manapság egyre gyakoribb, hogy a kialakítása is részben a gyermekköltészet gyermekeknek szánt történetek a gyerekek feladata. Nem mindegy tehát, hogy milyen mindennapi életének történéseiből merítik verseket adunk a gyerekek kezébe. Szerentémájukat. A lírai-lírikoepikus gyermek- csére a gyermekekben él egy természetes, költészet gyökerei a primitív költészetbe velük született ösztön, ami alapján kiszűnyúlnak vissza, az olyan folklórműfajok rik, hogy melyik irodalmi alkotás képes közé, mint a bölcsődal, az altatódal, a hin- megszólítani őket. A gyermekirodalomnak táztató, a gyermekmondóka, a játékdalok, művészileg kell megfogalmaznia az egyszea kiszámolók, a verses találós kérdések, a rű morális konstellációt, nem pedig normadúdolók, a csiklandozó, tapsoltató játékok, ként megszabni a jó és a rossz viszonyát. az ujjkiolvasó, a lovagoltató, a táncolta- A költészetnek életet kell teremtenie a műtó. A műköltészetben periferikus műfajnak vészetből, nem pedig fordítva, művészetet számít, noha a művészi értéke nem feltét- az életből. A műalkotás építménye azonlenül tér el jelentősen a felnőtteknek szánt mód összeomlik, amint kiderül a turpisság, versekétől, csupán szókincse, dallamos for- hogy a szerző más szabályrendszerre épímája alkalmazkodott az életkori sajátossá- tett benne, mint ami az életben is műkögokhoz. dőképes. A gyermekversek esetében fontos, Lehetséges, hogy át kell értékelnünk hogy a költeménynek teljes valóságértéke ismereteinket a gyermekirodalomról, de legyen, tehát tartalmi és formai hitelessésoha nem szabad megfeledkeznünk arról: gével betöltse funkcióját: elfogadtassa és a téma meghatározása egyfelől elvárást, megszerettesse az irodalmat, érlelje a gyermásfelől szándékot fejez ki, és e kettő csu- mek esztétikai érzékét és végső soron forpán kivételes remekműveknél találkozik. málja világképét, ráépítvén ezt a gyermek Attól ugyanis aligha lesz egy költemény érzelmi-értelmi fogékonyságára. gyermekvers, hogy megjelenik benne egy A vers és a mese a gyerekekkel való kisfiú, a természetet benépesítő parányi játékos beszédkapcsolatok egyik formája élőlények sora, vagy hogy már a csecsemőkortól, a bizonyos fogalmak megneAttól ugyanis aligringatás mellett elmonvezése kicsinyítő képzős, ha lesz egy költemény dott mondókától kezdve, becéző formában fordul gyermekvers, hogy majd a bölcsődés koroszelő benne. Ettől még lehet megjelenik benne egy tály esetében a beszéd, a jó vers, de nem feltétlekisfiú, a természetet tanulás, a tanítás, a szónül gyermekvers. Ahhoz benépesítő parányi rakoztatás, a kellemes ugyanis valami más kell. élőlények sora, vagy időtöltés együttes élméPéldául az, hogy a költő hogy bizonyos fogalnyét jelenti. „A mesében eldöntse, melyik koroszmak megnevezése kiminden megvalósulhat tályt kívánja megszólítani. csinyítő képzős, – a legkisebb, aki mindig Másképpen él át ugyanis becéző formában a legjobb, győzedelmesegy formába öntött, monfordul elő benne. kedik. Az állandó nyelvi danivalót hordozó hangfordulatok megkönnyítik sort egy kétesztendős, és másképpen egy a figyelést, amellett előre jelzik, hogy mi tízéves gyerek. Azután valami módon kö- fog következni. A főhőssel való azonosuzelivé, kedvessé kell tenni a fiatal hallga- lás révén fejlődik a gyermek empátiája. A tó, majd olvasó számára a versbeli közlést, mesék kitartásra buzdítanak, a jó elnyeri például a gyermek játékösztönének a meg- méltó jutalmát – optimizmusra nevel. Az célozásával. A versnek ehhez ideális eszkö- emberi kapcsolatok, a mindennapi élet jezei vannak: a rím, az ütem vagy éppen az lenségei között egyre jobban eligazodó kis-
DISPUTA Fôtér
Zsenialitásból született műalkotások sora?
9
DISPUTA Fôtér 10
gyermek valószínűleg egyre nyitottabb, ve, az ötvenes évek pártdiktatúrája segíegyre derűlátóbb személyiséggé válik.”1 tette elő, míg a rendszerváltás, a demokA gyermekirodalomnak kiemelt szerepe van ratizálódás kirántotta alóla a talajt. Az a gyermek szocializációja során is, midőn a ötvenes években a hatalom a legjelesebb beszéd a gyermek önkifejezésének, gondol- és legtehetségesebb szerzőket száműzkodásának, a környezetével való kapcsola- te a tevékenységi területük perifériájára tának eszközévé válik: „A mesehallgatás – az általa huszadrangúnak tartott feladasorán a gyermek megtanulja a folyamatos, tok ellátását tette csupán lehetővé nekik. összefüggő beszéd megértését, elsajátítja Ilyen volt a fordítás és a gyermekirodalom, az elbeszélések megfogalmazásához szük- amely a kényszerpályára kerültek munkáséges nyelvi struktúrákat és relációkat. ja nyomán a kor magyar irodalmának legA vers pedig érdekes, ritmikus hangzása, a fontosabb munkáit adta. Ekkor, és se előtmozgásélménnyel összekapcsolódó hangu- te, se utána nem írt gyermekverset Weöres lat, érzelem miatt vonzó.”2 Az olvasni még Sándor, akit ma a gyermekköltészet pélnem tudó, de a képeskönyveket már ismerő daadójaként tanítanak. Ekkor fordította gyerekek számára maga a beszélő, mesélő, Szentkuthy Miklós a felnőtteknek és gyecselekvő (hiszen a játék mint analógia nem rekeknek egyaránt szóló Swift-regényt, de csupán a gyermekirodalom, hanem általá- ennek „köszönhetően” olvashatnak a gyeban a művészet befogadása kapcsán is mű- rekek Zelk Zoltán-műveket és Mészöly Mikködtethető) ember az érdekes, aki az anya- lós-regényeket. Az előbbiek minőségelvű nyelv szavaival, dallamával, észjárásával példáján nevelődött a következő nemzedék közvetít valami elképzelhetően fontosat a – Csukás István, Lázár Ervin, Janikovszky világról, és ez a mese tudatosítja az ember Éva nemzedéke, amelynek képviselői már helyét a világban, legyen szó akár kitalált, nem kényszerből írtak gyermekkönyveket. akár a mindennapi életből vett történet- Az ő pályájuk belefutott a rendszerváltásről; beszámol az emberi érzésekről és in- ba, ami fordulatot hozott a gyermekirodadulatokról, az egymáshoz fűződő erkölcsi lom terén. Békés Pál, az IBBY3 magyar szekviszonyokról. ciójának elnöke egy interjúban így foglalta A fikció és a realitás közötti komplex össze az előállt helyzetet: „A korábban közkapcsolat útján a gyermekirodalomban fel- pontilag támogatott ifjúsági és gyermekvetődő, a gyermekvilág és felnőttvilág közti irodalom állami támogatása megszűnt, az átjárhatóság problematikáját az utóbbi idő- évtizedeken keresztül fantasztikus munben főként angol nyelvterületen vizsgál- kát végző Móra Könyvkiadó összeomlott, a ják intenzíven, ott is azóta, amióta a kuta- könyvkiadás kavalkádjában rádöbbentek tás tudatosította, hogy a gyermekirodalom a kalózkiadók, az újfajta, könyvkiadással nem szakítható el a gyökereitől, vagy nem is foglalkozó cégek, hogy ez a leggyorsabvadhajtása az irodalomnak, hanem szer- ban, legkönnyebb nyereséget hozó terep. ves része. A felnőttek és a gyermekek vi- Minőség alatti, félanalfabétáknak szóló lága közötti viszonyrendszer távolról sem és félanalfabetizmust generáló, a helyesegyértelmű, és nem írhaírási hibáktól hemzsegő, tó le pozitív és negatív A gyermekirodalom gusztustalan illusztrácikategóriákkal. Másként ugyanis leggyakrabban óféleségekkel, krikszkolvas a gyermek gyermek„kétfedelű” történetek rakszokkal teli leporellók irodalmat, másként a felsora, amelyekből az és könyvecskék halmaza nőtt gyermekirodalmat életkori felfogóképesáll rendelkezésre. A kiés megint másként a felségnek megfelelően a adványok számát tekintnőtt felnőttnek szóló műgyermek ezt, a felnőtt ve hatalmas föllendülés veket. A gyermekirodalom meg azt olvassa ki. következett be, de még ugyanis leggyakrabban alacsony minőségi mér„kétfedelű” történetek sora, amelyekből az cével tekintve is katasztrofális a zuhaéletkori felfogóképességnek megfelelően a nás. Van persze minőségi gyermekkönyvgyermek ezt, a felnőtt meg azt olvassa ki. kiadás is, de képviselői elmondják, hogy ha A magyar gyermekirodalom fejlődését a boltban kitesznek ötöt az újabb köteteparadox módon, sok keserűségtől kísér- ikből, és abból egy hét alatt csak egy fogy 1
2 3
Ferencsik Józsefné: A gyermekirodalom jelentősége a bölcsődés gyermek életében. Az interneten publikált anyag. Uo. Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (International Board on Books of the Young, vagyis IBBY)
4
Volt egyszer egy gyerekkönyvhét. Az egyszemű villanypásztor réme. Békés Pál a gyermekkönyvek ázsióvesztéséről és a magas kultúra képviselőinek farkasvakságáról. Internetes közlés.
DISPUTA Fôtér
el, máris visszaküldik, hogy nincs iránta az olvasás örömszerző hatását és esztétikereslet. A szemétből bármennyit tesznek kai élvezetét kívánja feltárni, ezért nem ki, az garantáltan elmegy.”4 E helyzet csu- is lehet tárgya az irodalomról szóló dispán tetőzi a gyermekirodalomnak a magyar kurzusnak. Nem hagyható azonban figyelirodalmon belüli elhanyagoltságát. A gyer- men kívül a „kellemes és hasznos” – már mekirodalomról szóló párbeszédben ugyan- az antikvitásban felfedezett – kölcsönhais elvétve vesznek részt írók, irodalmárok, tásának működése a gyermekirodalmon kritikusok, irodalomtörténészek és iroda- belül. A gyerekek az új ismeretek iránti folomtudósok, és ez az érdektelenség mar- gékonyságuk folytán mindig tanulnak vaginális területre sodorja a lamit olvasmányaikból, s gyermekirodalmat, amivel Ahogy a gyermekneveez hozzákristályosodik viigazából csupán a pedagólés nem igazán irodallágképükhöz. Harry Potter gusok foglalkoznak. Ebből mi téma, úgy a gyerhatására például latint tapedig egyenesen követkemeknevelésnek sem nulnak a gyerekek. zik, hogy a gyermekeknek kötelező témája a A gyermekirodalom jeszóló, illetve nekik szánt szépirodalom … lenleg külön úton halad: irodalomról nem mint iroaz érdeklődés- és ízlésfordalmi jelenségről gondolkodnak, hanem málás gurujai ezen a téren is megteremdidaktikus tartalmak élvezhető formában tették az etalont, amit kötelező érvénnyel való előadásaként értelmezik. A tanító, hirdetnek világszerte. Ennek egyetlen hiokító, nevelő tartalom, az erkölcsi példabe- bája, hogy kizárólagosságot teremt. Egy inszéd szólamszerűsége megüli a szépirodal- ternetes közlés szerint az orosz gyerekek mi szöveget, és öngerjesztő módon előre is Münchhausen báró kalandjaiért lelkesedhat: a didaktikus tartalmak nem csupán a nek leginkább; a kiadó hozzáférhető áron már elkészült alkotások mércéjévé lesznek és nagy példányszámban is kínálja a mese– a születendő művek irányában is elvá- könyvet. A világ minden más táján – ezen rásként hatnak. Ezért keletkezik a satnya írás megjelenésének idejében persze Oroszművek tömege, és (miként már jeleztem) országban is – Harry Potter a menő. Terinkább véletlenszerűen egy-egy remekmű, mészetesen inkább filmen, mint vaskos amit gyermek és felnőtt egyaránt empátiá- kötetekben, mert a jelen egyszemű villanyval fogad. A gyermekirodalom szakmai re- pásztoron, vagyis televízión nevelkedett cepciójának hiánya elváráshorizontot te- gyermeke inkább néz, mint olvas. S most remt, és előidézi az alacsony színvonalú jön a sokak számára megborzongtató megművek születését. Nem azon kell hát so- állapítás: inkább olvasna bármit. Stephen pánkodni, hogy micsoda provincializmus King, az egyik legnépszerűbb, felnőttekhatalmasodott el az irodalomban és azon nek és gyerekeknek is író szerző könyveibelül a gyermekirodalomban; meg kell te- nek az amerikai középiskolai könyvtárakremteni a születő művek esztétikai recep- ban való betiltásával kapcsolatosan úgy cióját, szakmai kritikáját. Talán ennek a nyilatkozott, hogy szellemi vakság tiltafelismerése formálhatta Németh László ni valami olvasásától a fiatalkorút, akinek gondolatát arról, hogy gyermekirodalomra természetes ösztöne, hogy úgyse olvassa el, nincs is szükség, hiszen a „felnőtt” világ- ami nem érdekli. Olvasson csak mindent, irodalomban minden korosztály megtalál- képregényt, szextankönyvet vagy akár hatja a minőségi olvasmányt. Stephen King regényeit, csak olvasson. KüNem szabad azonban figyelmen kívül lönben az olvasás ugyanúgy a ritka kiválthagyni, hogy a gyermekirodalom és az ol- ságok egyikéve lesz, mint a kora középkor vasóvá nevelés kérdésének az egy kalap alá elején (ezt már én tettem hozzá a nyilatvétele nem vezethet célra; az egyik ugyan- kozathoz). is irodalomelméleti kérdés (kellene, hogy Az pedig, hogy Harry Potter folytatálegyen), a másik pedig a pedagógia tárgy- sos története immár százmillió feletti pélkörébe tartozó módszertani eljárás. Ahogy dányszámban kelt el és a világ harmadik a gyermeknevelés nem igazán irodalmi legolvasottabb könyvének számít, nem téma, úgy a gyermeknevelésnek sem köte- (csupán) a reklám és a megfilmesítés eredlező témája a szépirodalom, az írott szöve- ménye, hanem annak a bizonyítása, hogy a get inkább eszközül használja, nem pedig gyermek, a célcsoportban megnevezett 10–
11
DISPUTA Fôtér
12 esztendő körüli korú, már nem abban a mert vágási technika alkalmazása folytán világban él, amelyben Mark Twain és Milne mégis páratlan siker lett a regényciklus. hősei, vagy amelyekről egy akár húsz évvel A Potter-kutatók szerint J. K. Rowling írónő ezelőtt összeállított költészeti antológia tisztában van azzal, hogy a legsikeresebb beszél. Ezek természetesen mind mara- rajzfilmekben átlag hat-hét másodpercendandó értékek, de egyre inkább a felnőtt(é ként következik be egy-egy új fordulat, így vált) olvasó számára, aki gyermekkorá- aztán a legváratlanabb pillanatokban csaban a művek születésévarint egyet a történeten. től távoli időből szemlélve … a gyermek, a célcsoMinden oldalon történik anakronisztikus világról portban megnevezett valami izgalmas, szokatszereznek tudást, míg fel10–12 esztendő körüli lan, arra sincs különösebb nőttkorukban a már megkorú, már nem abban a szükség, hogy az új forszerzett tudás fényében világban él, amelyben dulat jottányival is előbbértelmezhetővé válnak Mark Twain és Milne re vigye a cselekményt, a számára a művek. A néphősei … váltás, a snitt a lényeg. és műmesék sora bizonyítKellett persze egy ötlet, ja, hogy a gyermek és az ifjú képzeletvilá- az enigmatikus óangol mondavilágból bőga a fantázia, a varázslatos, a mágikus, az ségesen merítő szörnyek és varázslók viegyszerűen szólva az elérhetetlen irányá- lága, a pozitív és negatív szereplők pontos ba nyitott; ezért is népszerűek mindmáig jellemábrázolása, a könnyen megszerethea tündérmesék s a fantasztikus elemekkel tő karakterek, az irreális, meseszerű világ átszőtt történetek. Harry Pottert azonban és a 21. század angol valóságának keverénem csupán a varázslótanonc története ke” – észrevételezi pontos érzékkel valaki avatta a legolvasottabb könyvek egyiké- az interneten5. nek hősévé, hanem az, hogy a szerző felisTény, hogy a gyermekirodalomban is merte: mesterségbeli váltásra van szükség számolni kell az olvasói ízlés változásáaz ifjú olvasó érdeklődésének megszerzé- val, nem hagyható figyelmen kívül, hogy se érdekében. A gyermekek változatosság- a gyermekkorukat ma élők nem csupán a ra, történetekre, eseményekre várnak, és mesékből, gyermekversekből, történelmi ezt adta meg nekik sajátos regénytech- elbeszélésekből szereznek értesüléseket a nikájában a szerző, aki ráérzett, hogy a világról, és hogy a lassan hömpölygő, a kimeseregényből, a fantasy- vagy rémtör- bontakozást késleltető epikum helyett a ténetből, kalandkönyvből megalkossa szá- dinamikus, gyakori váltásokkal és „vágázadunk vezető gyermekirodalmi műfaját, sokkal” felgyorsított, zanzásított (de nem a gyermek-akciókönyvet: „A sikerhez ter- zanzamesék!), rövid történetek kötik le inmészetesen nem csak a könnyen olvasható, kább a figyelmüket. Nem arra kell törekedfordulatokban gazdag, humorral finoman ni, hogy a gyermeket visszaneveljük a tiízesített történet, a szimpatikus főszerep- zenkilencedik században kialakult normák lők és a végletekig izgalmas meseszövés já- – gyermekirodalmi kánon – élvezetéhez. rult hozzá: elemzők szerint ugyan semmi A feladat sokkal összetettebb: a mai gyerúj nincs a varázslótanuló történetében, mekízlésnek megfelelő irodalmat kell azonban a filmekből, videoklipekből is- írni.
12
5
Harry Potter. Véleményezés az Interneten, (jéel) aláírással.
Fölnyúlt a feje fölé, hogy ott-e a kalap teteje, de nem ütközött a keze semmibe. Balra nyúlt, jobbra nyúlt, hogy kitapogassa a kalap oldalát, de ott sem talált semmit. Állt a meghatározatlan térben, koromfeketeségben. Félelem és harag fogta el. – Itt akarsz engem örökös rabságban tartani? De válasz nem érkezett, a lány elszántan ugrálni és csapkodni kezdett a sötétségben, hátha lyukat tud ütni a kalap oldalán és kijut a szabad fényességbe. De csak a levegőt csapkodta, s a dühödt ugrálás közben megbotlott egy kőben és elesett. Egy darabig magába roskadtan feküdt a földön, aztán sírva fakadt. – Akkor hát ez a sorsom, itt kell meghalnom egy gonosz kalap alatt. Fölült. – Szomjas vagyok – mondta. – Hallod, te kalap, szomjan halok! Jobbról mintha halk csobbanást hallott volna. Tapogatódzott. Tenyere egy hűvös kő sima felületére tévedt. „Talán éppen ebben botlottam el” – gondolta, s a keze átsiklott egy másik kőre, éppen olyan sima volt és hűvös, mint az előbbi. A két kő között kisujjnyi rés, a résből üde párák áramlottak. Lehet, hogy víz? A lány fölkelt, minden erejét összeszedte és megpróbálta elmozdítani az egyik követ. Nagyon nehéz volt, de moccant. S a moccanással együtt halvány derengés váltotta föl a bakacsin fekete sötétséget. A lány meglátta, azaz inkább csak sejdítette a kezét, a két követ, s igen, a két kő alatt ott a víz. Hogy hozzáférhessen, el kellett mozdítania a másik követ is. Reménykedve nekifeszült, elmozdította azt is. Előbukkant egy kis kristály tavacska, egy forrás. A lány ivott a vízből, s mire fölemelte a fejét, már majdnem teljesen világos volt a különös, szivárványszínű búra alatt. „Ez lenne a kalap?” – kérdezte magától. Már elég jól látott az opálos félhomályban. Egy gazos kertben állt, a gazok közt kövek, fák, s ni csak, mintha virágok is virítanának a gizgazok között. „Nagy itt a rendetlenség” – gondolta és nekilátott, görnyedezett, cipekedett, egy kupacba hordta a köveket. Mire végzett a kőhordással, már nyoma sem volt a félhomálynak, szép reggeli fényességben fürdött a kert, most már színről színre látta, milyen gyönyörűséges virágok virítanak a gazok között. Látta a fák leveleinek smaragd színét s a
Lázár Ervin
Hetyke lány volt. Nem tűrt a fején se kendőt, se sapkát, se kalapot. Dühönghetett a szél, eső, hó szakadhatott, nem és nem. Aztán egy szép napon kilépett az utcára a kertkapun és mit lát? Bizony, egy kalapot. Ott lebegett a kalap a kerítést szegélyező bokrok mellett, éppen a feje magasságában. Jó formájú, fekete kalapocska volt. – Jó napot – mondta a kalap. – Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva a lány. – Én vagyok a te kalapod – mondta a kalap. – Nekem ugyan nem – tiltakozott a lány. – Tudhatod, hogy soha semmiféle fejfedőt nem hordok. Szabad lány vagyok. Így akarok járni mindig. Hajadonfőtt. – Márpedig akkor is én vagyok a kalapod – mondta ellentmondást nem tűrően a kalap, és sutty, se szó, se beszéd, mint egy ragadozó madár rászállt a lány fejére. A lány se volt rest, rángatta, tépte, huzigálta. Na de rángathatta, téphette, huzigálhatta, a kalap oda se neki. Azazhogy mit oda se neki, éppen hogy, mintha növekedne a súlya, egyre nehezebb lett. – Te átkozott vaskalap! – nyögte a lány. – Nem én vagyok vaskalap, te vagy makacs szamár – felelte a kalap, és most már nemcsak a súlya nőtt, hanem a mérete is. – Hagyd abba! Nem látok ki alólad – kiabált a lány. Persze, hogy nem látott ki, hiszen a növekvő kalap karimája már a vállát nyomta. A lány térde meg-megrogyott, minden erejét összeszedte, megpróbálta lelökni magáról az átkozottat. De feszíthette az izmait, amennyire csak bírta, a kalap meg se rezzent. Akkor kibújok alólad, gondolta a lány, hirtelen lebukott, s megpróbált kiugrani a kalap alól. De ahogy lebukott, a kalap szegélye elérte a földet, mély csend lett és mély sötétség, a lány ott görnyedt, bezárva a kalap alá. – Jaj, engedj ki, nem látok – mondta a lány. – Nem baj, majd tapogatódzol – válaszolta a kalap. – Nem bírok ilyen görnyedt testtartásban kucorogni, elgémberedik minden tagom – panaszkodott a lány. – Hát állj föl – mondta a kalap. Óvatosan fölállt, attól félt, a fejét beüti a kalap tetejébe, de nem, volt elegendő tér.
DISPUTA Macskakő
A kalapba zárt lány
13
A lány végigjárta a kertjét, megsimogatta a fáit, leguggolt a virágai mellé, hogy jobban megcsodálhassa őket. Ivott a forrásából. – Akkor most nekem örökké itt kell élnem? – kérdezte tétován. – Dehogy kell. Most már igazán szabad lány vagy – mondta a kalap. És lassan fölemelkedett. A kert összezsugorodott és összezsugorodott a kalap is. Ott állt a lány a kertkapu előtt, a kerítést szegélyező bokrok mellett a feje magasságában egy jó formájú kis fekete kalap libegett. – Most elhagysz? – kérdezte a lány. – Mondtam, hogy a te kalapod vagyok – válaszolta a kalap. A lány kinyújtotta a kezét, megfogta a kalapot és a fejébe húzta. Jó erősen, nehogy elfújja a szél. Elindult a villamosmegálló felé. Amerre járt, megfényesedett az utca. Talán a kert miatt.
DISPUTA Macskakő
fákon a cirmos, pöttyös, aranyló meg ezerszínű sosem látott gyümölcsöket. Fogta magát, kihúzgálta a gazokat. Jó sokáig tartott, sajgott a dereka, égett a tenyere, mire végzett, de nem törődött idővel, fáradsággal, tette a dolgát. Mire az utolsó gazt is kihúzta, égi fényességben ragyogott a kertje. Makulátlan zöld pázsit, középen átkígyózik rajta a forrás-tóból kibuggyanó erecske, a fák meg gyümölccsel ékszerezett lobbanások. „Pompázatos” – mondta a lány, s mivel megéhezett, szakított magának minden fáról egy-egy gyümölcsöt, leült a kőrakásra és megebédelt. Elillant a fáradtsága, megtelt erővel. Ekkor valami furcsa zajt hallott. Dörgést, durrogást, harsogó morajt és erőszakos kopogást. Igaz, nagyon távolról. Feszülten figyelt, és rájött, ez a zaj a kalapon kívül dörög. Már nem is érdekelte annyira. De a kalap fölvilágosította: – Talán vihar. Vagy háború. Az is lehet, hogy aranyakat szórtak a nép közé. Nem tudom pontosan.
14 Bánfalvi Zsófia rajza
Volt idő, amikor az egész világot víz borította, és szárazföldet sehol sem lehetett látni. Az élőlények nem válogathattak kedvükre a lakóhelyek között, mert csak a vízben találhattak társat és táplálékot maguknak. A víz alatti hatalmas birodalomban szebbnél szebb várkastélyok és víziodúk épültek. A legszebb palotája egy öreg cethalnak volt: korallból készült a fala, színjátszó halpikkelyekből a teteje, tengeri csillagokból a tizenkét ablaka, hínárszálakból az ajtaja, az udvarát pedig tengeri liliomokkal ültették be. Persze a moszatból készült házakat is díszítette néhány osztriga vagy egy-egy kárminpiros pettyel büszkélkedő üres kagylóhéj, de ezek oly mindennaposnak számítottak a tengerekben és az óceánokban, hogy a vizek lakói már észre sem vették őket. A víziállatok igazságosan osztották el egymás között a vizeket: voltak, akik a tenger fenekére költöztek, mások a felszínhez közel húzták meg magukat vagy sebesen forgó örvényekben, víz alatti sziklák közt választottak otthont. De bárhol éltek is, a vizek örömmel dajkálták őket, vigyáztak rájuk, és nem engedték, hogy közülük akár egy is védett hely vagy élelem nélkül maradjon. A víz volt az anyja minden élőlénynek, s az állatok nem akarták elhagyni anyjukat. Amikor a Nap leragyogott a tengerbirodalom mélyére, látta, hogy az úszó teremtmények nem elégedetlenkednek, hanem békében élnek egymással. Már éppen vissza akart fordulni, amikor meglátta a Vízikirályt, aki kastélya ablakában
búslakodott. A Vízikirály otthona korántsem volt olyan káprázatos, mint az öreg ceté, bár kürtcsigákból készült kéménye egyedülállónak számított a birodalomban, s tengeri bíborrózsa is csak az ő udvarában pompázott. A Vízikirály nemcsak az állatok uralkodója volt, hanem az örvények és az áramlatok is az ő szavára tették a dolgukat. A Vízikirály mindig tudta, hogy merrefelé küldje a hideg és merrefelé a meleg áramlásokat, hol kavarjon örvényt, hogy alattvalói játszhassanak egy kicsit, s hol csendesítse lebegéssé a kavargást, hogy a pihenni vágyókat ne pörgesse tovább a víz. Délutánonként széttekintett a vizekben, s megnyugvással látta, hogy minden rendben van odalent. De a Nap ezen a délutánon szomorúnak látta a Vízikirályt. Kinyújtotta hát az egyik sugarát, és megcsiklandozta a király bajuszát. Máskor a király elnevette magát ilyenkor, és egy fésűkagylóval fésülgetni kezdte a Napot, de most bosszúsan hessentette el magától a fénysugarat. – Nem vagy valami jókedvű – próbált szóba elegyedni vele a Nap. – Minden okom megvan rá – mordult vissza a Vízikirály. – Tegnap délután egy olyan halra bukkantam, aki nem akar tovább a tengerben élni. És elmesélte a Napnak, hogy amikor körülnézett a birodalomban, látta, hogy az egyik szikrázó pikkelyű halacska, aki addig a legvidámabbak közé tartozott, fejét az iszapba fúrva fekszik a tenger mélyén. Rögvest odaúszott hozzá, és megkérdezte tőle, mi bántja. A halacska nem válaszolt,
Boldizsár Ildikó DISPUTA Macskakő
A Vízikirály meséje
15
DISPUTA Macskakő 16
csak uszonyával mutatta, hogy szeretne egyedül maradni. A Vízikirály mindig tiszteletben tartotta alattvalói kérését, és magára hagyta a halat. Csak messziről figyelte tovább, várva azt a pillanatot, amikor a hal végre kidugja fejét az iszapból. Nagyon sokáig kellett várnia. A hal az iszapban töltötte az egész éjszakát. Hajnalban azonban kikászálódott onnan, ráfeküdt az első áramlatra, és hagyta, hadd vigye a víz oda, ahová akarja. A Vízikirály jól látta, hogy a hal nem használja az uszonyait, hanem csak lebeg a vízben, s azt is jól látta, hogy közben egyre haloványabb lesz a teste. Aggódva eredt a nyomába, és hamarosan utol is érte. – Bántott téged valaki? – kérdezte tőle. – Nem, senki sem bántott – válaszolta a hal. – Hát akkor mi történt veled? A halacska erre elmesélte neki, hogy egyik reggel hatalmas nyomásra ébredt. Úgy érezte, hogy a vizek össze akarják őt préselni, méghozzá minden oldalról: alulról, felülről, jobbról és balról is. Hiába változtatta irányát, a víztömeg egyre erősebben szorította. Lebegni kezdett hát a vízben, hogy elviselhetőbbé váljon a szorítás, de akkor meg úgy érezte, mintha a világ összes vízcseppje a testén keresztül szeretne utat találni magának. Gyorsan leúszott a tengerfenékre, és befúrta a fejét az iszapba, hogy semmire se kelljen gondolnia. De a tenger legalján még elviselhetetlenebb volt a nyomás, így újra a lebegést választotta. Ekkor pedig kezdődött elölről az egész, és most már igazán nem tudja, mitévő legyen. – Én nem akarok tovább a tengerben élni – mondta végül a Vízikirálynak. A Vízikirály tanácstalanul vakargatta pikkelykoronáját. Ki hallott már ilyet, hogy valaki nem akar a tengerben élni?! Hát hová küldje ő most ezt a szegény kis halacskát? Hogy időt nyerjen, megkérdezte tőle: – És miért nem akarsz a tengerben élni? – Mert nem tudok – válaszolta a hal. A Vízikirály ettől az egyszerű választól még jobban összezavarodott. Mindenki tud a tengerben élni, gondolta, miért ne tudna ez a hal is? Ha meg nem tud, mit csináljon vele? Hiszen az egész világot víz borítja, nem tudja partra tenni sehol! És ha partra tenné is! Bizonyosan elpusztulna ott! Így töprengett a király, s mivel mást tenni úgysem tudott, palástjába burkolta a halat, hazavitte a palotájába, lefektette saját kagylóágyába, és betakargatta csilla-
gos zsákállatkákkal. Aztán kiült búslakodni a kastélya ablakába, ott talált rá a napsugár. – Hát ezért vagyok én bánatos – mondta a Vízikirály a Napnak. A Nap nagyon szerette a Vízikirályt, akit bölcs és jószívű uralkodónak tartott, elhatározta hát, hogy segít neki. – Mi lenne – kérdezte tűnődve –, ha… – Ha...? – Ha megtanítanád a halacskát repülni! – Mit csinálni? – csodálkozott a király. – Repülni! Amíg repülne, nem kellene a tengerben élnie! Jó, nem? A király nem értette, hogy miről beszél a Nap. Ő csak azt tudta eddig, mit jelent úszni, lebegni, sodródni, ficánkolni, ugrani – no de hogy repülni! El nem tudta képzelni, az miféle dolog lehet. De a Nap addig magyarázta neki a repülés tudományát, hogy maga a Vízikirály is kedvet kapott hozzá. – Ha meg akarod gyógyítani a halacskát – figyelmeztette a Nap –, engedd meg neki, hogy ő legyen az egyetlen repülő hal az egész birodalmadban. A Vízikirály megértette a Nap tanácsát, és azonnal a vendégéhez sietett. Fölébresztette, és elmondta neki tervét. A hal nagyon izgatott lett, és rögvest nekilátott a gyakorlásnak. Néhány óra múlva már ragyogóan tudta használni úszóit: ellökte magát a tengerfenéktől, nagy sebességgel felfelé tört, majd a vízfelszín fölé emelkedve kiterjesztette őket, mint valami ejtőernyőt. Így siklott a víz fölött hoszszasan, majd amikor visszahullott a vízbe, boldogan ölelte át a Vízikirályt. Kedvesen csapkodott néhányat a farkával, köszönetül azért, hogy a király kinevezte őt a mindenség első repülőhalának, aztán újra nekirugaszkodott, és repült, repült, mint valami szikrázó ezüstsugár. Ezután, ha úgy érezte, hogy a vizek össze akarják nyomni vagy át akarnak folyni a testén, nem tett mást, mint kifeszítette fényes úszóit, és kedvére röpködött a tengerek fölött.
Békaréten kint a béka, békanyál és békaszáj. Arra repül békagólya, békát enni nem muszáj. Békaszáj és békanyál, arra repül Béka Pál. Hát a gólya mit csinál? Partra ugrik, fűben jár.
Vörös István
A béka és a gólya
Fűben járó madár lettél, gólya voltál, béka vagy, békaszárnyad, békacsőröd mozgatja egy békaagy. Egy békaagy mozgatja, azt gólya nem hozhatta. Békamadár szárnya csapkod, békacsőrt vet most az arcod.
Hasonmások
Ugrik és vár és poroszkál, ugrik és az égbe száll. Égbe száll föl, én meg lentről őutána lendülök. Lendülök, föl. Odalentről most az árnyam integet, most az árnyam, hűtlen árnyam, hideg arcú önmagam, békaképű hasonmásom hason mászik, béka csak.
DISPUTA Macskakő
Nézd az égen, mi lép ott fent? Nézd az égen, mint a fűben, béka sétál, ugrik és vár. Mond meg bátran, nem az árnyam, nem az árnyam ugrik-e?
17
Sapka a bálban Sapka, sál, áll a bál, a kabát meg trombitál, néha még lép a szék, négy láb ehhez épp elég. Indulna, ha tudna, ő is el a városba, neki bő a cipő mégse jöhet így elő. Bezárják az árvát, két ajtóval magányát befedik, lehet itt asztal mellett reggelig. Az asztal vigasztal: őt lefedték damaszttal. Állt a bál, sapka sál, de már egyik sem dumál. A bálban kabátban hűssel tele zabáltan nem jártak, kint vártak, még egy táncot se láttak. Sohamár ruhatár, a kabát is mire vár. Kikéri a néni, még a trolit eléri.
Selyem Én se tudom, mi a bajom, mért alszik a selyemmajom gubóba.
DISPUTA Macskakő
Én se tudom, mi a baja, mért alszik a selyemkutya horkolva.
18
Én se tudom, mért haragszik, mért hordja a selyemdakszlit a kertbe. Én se tudom, mért haragszunk, mért hordjuk a selyem frakkunk elvétve.
A lángos forró. Forró és zsíros. A tejföl lecsorog a tetejéről. A földön hangya kószál, fejére csöppen szegénynek a tejföl.
Szénási Miklós
Lángos-mese
Addig bámulom, hogyan próbál kiszabadulni, míg elejtem az egészet. A vékony és zsíros papír van fölül, alatta a lángos és legalul a strand homokja.
DISPUTA Macskakő
Gyorsan választok egy másik padot, és azt mondom apának, amikor visszaérkezik, hogy szívesen ennék még egy fagyit is.
19
A mese élni tanít Ungvári Judit DISPUTA Kapualj 20
Vázlat a Vojtina Bábszínházról Ha belépünk Debrecenben a Vojtina Bábszínház kapuján, egyből különleges világba csöppenünk, más dimenzióba: a mesevilágéba. Évente harmincezernél is több látogató fordul meg itt, gyermekek, szülők egyaránt, és nemcsak az előadások, hanem a játszóházi programok, a különböző kiállítások, mutatványos-parádés alkalmak is vonzzák a közönséget. A bábszínház a művészeti intézmények között is szokatlan koncepciózussággal törekszik mind a műfajok összjátékát alkalmazó értékteremtésre, mind a gyermekközönség tudatos nevelésére. Debrecenben a Vojtina Bábszínház az egyik leghitelesebb képviselője mindannak, amit úgy hívunk: mese. Egy kis történelem A debreceni bábos nemzedék „elöljárói”, Szabó Tibor és Megyeri Béla, a későbbi Vojtina alapító tagjai 1963-ban Tóthné Horányi Ilus osztályába jártak a Pacsirta Utcai Általános Iskolába, és itt kezdtek el bábozni a bábszakkörben. Az ügyesebb gyerekek bekerülhettek a Lúdas Matyi Bábszínházba tanulni, segíteni. Már ezeknél a gyökereknél is megfigyelhető volt a népmesei hagyomány, hiszen Tóthné Horányi Ilus, aki a Népművészet Mestere címet is megkapta, alapvetően a magyar néphagyományból indult ki bábos tevékenységében. Megnyilvánult ez a témaválasztásban, szemléletben és képzőművészeti megformáltságban is. Miután Ilus néni 1971-ben elköltözött Salgótarjánba, a bábos gyerekcsoportból kinőtt fiatalok együtt maradtak. Később Arany Erzsébet főiskolai tanár, bábos szakreferens, majd Módy Zsigmond, a Postás Művelődési Otthon bábegyüttesének egykori vezetője is irányította a csoportot. 1973-ban pályázatot írtak ki az együttes vezetői posztjára. Ekkor került az együttes élére Giovannini Kornél. 1976-ban viszont a művelődési központ szélnek eresztette a Lúdas Matyi bábegyüttest, s nem újította meg Giovannini Kornél szerződését. A művelődési központ által „kiselejtezett” bábosok, akik közül Megyeri Béla és Szabó Tibor időközben már a postán kezdett dolgozni, nem adták fel. Ők lettek a frontemberei a Postás Ifjúsági Klubnak, ahol hamar kialakult egy postásfiatalokból, egyetemistákból, középiskolásokból álló baráti kör. Ezen a társaságon alapulva 1975. december 31-én megalakult a Vojtina Bábegyüttes. Alapító tagjai: Árva Imréné,
Asbóth Anikó, Giovannini Kornél, Megyeri Béla, Németh Ibolya, Szabó Gizella, Szabó Tibor, Tóth János. Az együttes műsorterveit tekintve elkötelezte magát a magyar és a világirodalom klasszikus darabjainak feldolgozása, a magyar néphagyomány és a magyar népmesék, mondák, legendák bábszínpadra állítása mellett. Nagy hangsúlyt adva a szövegnek, a szép tiszta beszédnek, a jó értelemben vett irodalmiasságnak. 1978-ban eljött a fellendülés ideje. Az együttes egyre több meghívást kapott. A szakmai sikerek után lassan Debrecen városa is kezdett tudomást venni arról, hogy működik itt egy egyre igényesebb előadásokat felmutató bábegyüttes. Az együttes fennállásának ötödik évfordulójához közeledve jelentős eredményeket ért el: évente két-három új bemutatót tartottak, évente több mint száz előadáson léptek fel a városban és a megyében, nívódíj, szakmai elismertség övezte munkájukat. 1980 végére Giovannini, Megyeri és Szabó Tibor elfogadták a hivatásos bábszínházzá vált pécsi Bóbita nekik felkínált szerződését, s megváltak a Vojtinától. Giovannini Kornél, illetve Szabó Tibor Szász Zsoltra ruházta át a bábegyüttes további vezetését. 1981-ben a Debrecenben maradt bábosokkal felújítottak néhány korábban játszott darabot. Időközben Megyeri Béla és Szabó Tibor visszatértek a városba, s Szabó Tibor 1981-ben átvette a Vojtina vezetését. A magas előadásszám ekkor már felvetette, hogy esetleg hivatásos társulatként folytassák a munkát. 1982 decemberében létrejött a Pódium Műhely Egyesület, amelynek székhelyén, a Simonyi utca 14. szám alatt a bábegyüttes is próbahelyet kapott. Az együttest a városi tanács és a posta is támogatta anyagilag. Az előadások előállítási költségét és a tagok fizetését azonban az együttesnek kellett a bevételekből megtermelni. Az 1984-es békéscsabai fesztiválon a János vitézt UNIMA-diplomával jutalmazta a zsűri, de a közönség körében is fergeteges sikert aratott az előadás. 1985 márciusától a Vojtina tagjai a művelődési központ „előadói”-ként báboznak tovább. A státuszokat a városi tanács biztosítja. A nyolcvanas években sikert sikerre halmozott a társulat. 1985-ben az Erős János lett az évad szenzációja; a pécsi Nemzetközi Felnőtt Bábfesztiválon UNIMA-diplomát nyert. 1986-ban mutatták be a nagyközön-
A tudás tudatossága Úgy is kezdhetnénk a mesét, hogy: egyszer volt, hol nem volt, volt az 1840-es évek közepén egy Vojtina Mátyás nevű tót diák. Afféle hóbortos, szegény fiú, aki csodabogár verseket irkált. A Vojtina Bábszínház meséje azonban mégsem így kezdődne. Az együttes névválasztását nem a történelmi figura, hanem Arany János verse, a Vojtina
ars poétikája ihlette, a költő ugyanis ebben a versben írja le a gondolatait a költészetről. A bábszínház társulata már alapvetésétől fogva, kitágítva a fogalmat, a művészetre vonatkoztatta. A magyar hagyományok, az irodalom tisztelete, valamint az a küldetéstudat is megjelenik ebben, hogy a kultúra értékeinek továbbörökítésére törekszik a bábszínház. Ez elsősorban a következetesen építkező műsortervben jelentkezik, és természetesen nem jelent kizárólagosságot. Nem volt olyan évad, amelyben ne lett volna jelen a magyar népmese és a magyar irodalom. Ebbe a vonulatba tartozik például a János vitéz, a Toldi vagy a Lúdas Matyi előadás-sorozata; volt, hogy a társulat többféle változatban is feldolgozta az „alapanyagot”. Most egy újabb János vitézre készülnek. A Pap Gábor fémjelezte szerves műveltség egyfajta világszemléletet és filozófiát adott a társulat munkájához. Így kezdték el a népmesék eddig ismeretlen tartalmait kibontani. Az erkölcsi értékeket a maguk módján közvetítő népmesék sora mellett a magyar irodalom ugyancsak folyamatosan jelen van a bábszínház munkájában, hiszen a jelentős munkákat az „újszülötteknek” is meg kell ismerniük. Ez az irányvonal tudatos választás eredménye, s ez nemcsak stílusban vagy koncepcióban határozható meg, hanem világnézetben is – ennek köszönhetően a Vojtina vonalvezetése alapvetően eltér más magyar bábszínházakétól. Minden évadban megjelenik ez a határozott irányvonal, a játszóházak pedig ugyanezt a koncepciót bontják ki más keretek között. Itt az évkör jeles napjai, az ahhoz kapcsolódó mesék és játékok jelennek meg a gyermekekkel való foglalkozásban. Tartalmában a bábszínházi kiállítások egy része is ezt a célt szolgálja. A mesék ősereje A mese természetesen nemcsak a magyar kultúrkör történeteinek feldolgozásában ölt testet a bábszínházban, hanem a nagy meseíróktól és gyűjtőktől is mutatnak be darabokat, például a Grimm- vagy Andersenmesék is kínálnak alapanyagot. Mai sztorikkal ritkábban találkozunk a Vojtinában, de ez semmiképpen sem jelent elzárkózást, inkább a határozott vonal következménye. A társulat elsősorban az archetipikus történetekhez nyúl, ehhez a filozófiához rendeli a bemutatott meseállományt és ennek alapján tekint ki más kultúrkörökre is. A nagy meseíróknál elsősorban a letisztult, az emberi örökségen nyugvó történeteket keresik, hiszen ők is többnyire gyűjtött
DISPUTA Kapualj
ségnek – csaknem kétéves előkészület után – a Szépenzengő pelikánmadár című előadást Pap Gábor rendezésében, Szász Zsolt tervei alapján. Az együttes nívódíjat kapott az előadásért, amely sokak szerint bábtörténeti jelentőségű mű volt. A Népművelési Intézet a Kiváló Együttes címet adományozta a Vojtinának. Az 1986-ban bemutatott Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj című előadással 1987-ben a franciaországi Nantesban járt az együttes. 1988-ban ugyanezt az előadást vitték az ausztriai Hartbergbe is. 1990-ben Szász Zsolt megvált az együttestől. Szabó Tibor 1990-ben szerződtette az együtteshez Reschofsky Györgyöt, aki először zenészként, aztán bábjátékosként vett részt az előadásokban. Debrecen város közgyűlése 1992 novemberében döntött arról, hogy 1993. október 1-jétől – húsz évvel a hivatásos bábszínház alapításának felvetése után – önálló intézményt alapít Vojtina Bábszínház néven. A bábszínház igazgatója Asbóth Anikó lett, Szabó Tibor művészeti vezetőként folytatta munkáját. Ezen a néven az első bemutatót, a Móra-meséket, 1993. november 7-én tartották. A hivatásos bábszínházzá válással elérkezett az ideje, hogy a Vojtina tagjai hivatalos képesítést szerezzenek művészi tevékenységükhöz, így a Budapest Bábszínház segítségével bábszínészképző stúdiót indítottak. A Pap Gáborral kialakult művészi kapcsolat gyümölcsözőnek bizonyult. A Szépenzengő pelikánmadár után színre vitték a Lúdas Matyit, A kiskakas gyémánt félkrajcárját, a Világhírű Kis Miklóst, a Rege a csodaszarvasrólt, 2001-ben a Jött éve csodáknak című előadást. 1994-ben a Vojtina társulata Láposi Terka személyében megtalálta azt a tervezőt, aki értő módon tudta bábszínpadra állítani a korábban már említett „asztrálmitikus” meseelemzésen és a magyar néphagyományon alapuló bábjátékot. A Vojtina az elmúlt években is sikeres produkciók sorát vitte színre, a Református Kollégium szomszédságában kialakított bábszínházi épületben nemcsak Debrecenből, hanem a környékről is több tízezren fordulnak meg egy-egy évben.
21
DISPUTA Kapualj 22
meséket stilizáltak, emeltek irodalmi rangra, megőrizve az alapvető erkölcsi tanulságokat hordozó cselekményt – elég, ha csak a Jancsi és Juliskára, a Hófehérkére vagy A kis hableányra gondolunk. A kivitelezésben szinte a történetek választják ki a tervezőket – de elmondható, hogy általában olyanokkal dolgoznak együtt, akik valamilyen módon ezt a fajta meghatározó gondolkodást képviselik. Fontos szervezőerőt jelent Láposi Terka személyisége, aki szintén ezt a szerves műveltségi gondolatkört képviseli; munkája nemcsak az általa vezetett játszóházra, hanem az egész bábszínház arculatára is hatással van. Az egész, szerves gondolkodás azt szolgálja, hogy közelítsenek a gyermekek világához. A bábszínház előadásainak többségét persze nemcsak a gyerekek élvezhetik, hanem a felnőttek is, pontosabban nekik is szólnak. A Vojtina produkciói következetesen arra törekednek, hogy az előadások több szinten értelmezhetőek legyenek, ugyanaz a színpadi produkció mást és mást mondjon egy-egy adott életkorban. – A Csipkerózsika jó példa a mesék többszintű értelmezésére – mondja Asbóth Anikó, a bábszínház igazgatónője. – Valljuk, hogy az archetipikus mesék a gyermekek különböző életkorában is megfelelően szólnak. A Csipkerózsika például – a jungi pszichológia alapján – kifejezetten lánymese, a kamaszkorba, a menstruáció időszakába lépő fiatal lány meséje. Ezt a mesét a hároméves gyerek nyilván a kedves történet szintjén értelmezi; megszúrja a kezét, elalszik, a herceg felébreszti. Van tehát egy olyan szintje, amit a legkisebbek is megértenek. Jung azt is feltételezi, hogy van egy tudat alatti világunk, magunkkal hoztuk az előző nemzedékek élményeit. Már a legkisebb korban tetten érhető ez a fajta „tudás”; amíg a gyermekek ösztönösek, nincsenek „elrontva”, addig megtaláljuk a nyomait bizonyos félelmeknek, illetve olyan tapasztalatoknak, amelyeket a gyermekek még nem élhettek át. Mindaddig működik bennük ez az ösztönös tudás, amíg nem „manipuláltak” minket, és elő is lehet hívni a tudatalattiból származó élményeket. Itt, a bábszínházban is tapasztaljuk a nyomát az előadások kapcsán. Jó példa – Jung is emlegeti –, hogy a csúszómászóktól vagy a patkányoktól való félelem eredendő, hiszen a sötétben felvillanó szemek emlékeztetik az embert azokra az ősidőkre, amikor a barlangban a sötétből kivilágló szempár még komoly veszélyt jelentett az emberre. Még a saját gyerekemen is tapasztaltam, hogy ez így
működik, hiszen amikor egyéves volt, és a János vitéz boszorkányát postán küldte el a készítő, kibontottam a csomagot, ő pedig ösztönösen megijedt a nagy fekete, varjúszerű boszorkány láttán, holott addig sohasem látott még ilyet. Ez semmiképpen sem lehet tanult dolog. A mesék kapcsán felidéződő tudattartalmak belénk vannak kódolva, ezért is vagyunk képesek ezeket több szinten értelmezni. A felnőtteknél már más a megközelítés, másfajta tartalmak válnak hangsúlyossá, akár a humor, akár az elvonatkoztatás. A túlélés titka – múlt, jelen, jövő Az archetipikus történetek és a magyar kultúrkör meséi mellett a társulat időről időre rátalál a gondolati vonalába illeszkedő, ám más indíttatású feldolgoznivalóra. Az Ofélia képeskönyv most fut a Vojtina Bábszínház műsorán. Az alaptörténet egy súgóról szól, aki magára marad egy bezárt színházban, és elkezd az árnyakkal barátkozni. Befogadja az árnyakat, akikkel színházat játszik. Amikor el kell jönnie, hazaviszi árnyait, majd utazgatnak, s az árnyjátékkal sok pénzt keresnek. Ebben a darabban az alkotók szerint művészi szépséggel fogalmazódik meg a halál gondolata, amikor egy viharban balesetet szenved az autójuk, és egy leporelló képeskönyv lapjából megelevenedik a halál árnyéka, „aki” azt kérdezi a főhőstől, hogy engem is befogadsz-e, és a főhősnő befogadja. Innentől kezdve a mennyország kulisszái között folytatódik az árnyak játéka. Ahogy mesélik, a bábszínházi főpróbán az egyik gyerek találó megállapítást tett: „a Jóisten annyira szerette a nénit, hogy felhívta magához”. Nem először tapasztalható, hogy a gyerekek találóbban állapítanak meg nyilvánvaló jelenségeket a felnőtteknél. Hogy egy másik klasszikus mesével éljek, A kis hercegből is tudható, hogy a felnőttek mindig bonyolultabban látják a világot; nos, ez ebben az esetben is így van. A megfelelően feldolgozott mű bizonyítja: még a halállal kapcsolatos szomorúságot, fájdalmat is meg lehet olyan módon fogalmazni, hogy az a gyermek számára világos és elfogadható legyen. A felnőtteknek ez a mese szólhat a magányról, az elhagyatottságról – arról, hogy egy magányos embernek még az is örömet jelent, ha az árnyak a barátai. Mindemellett művészi átlényegüléssel fogalmazza meg a gyerekeknek a halál témáját. Kényes kérdés pedig, hiszen a legtöbb családban szinte tabutéma, a gyerekeknek nem beszélnek róla, hiszen félelmet kelt.
A bábszínházban különös jelentőséget tulajdonítanak a népmeséknek, mert a gyökereinket mutatják meg, hozzájárulnak identitástudatunk meghatározásához. Nagyon fontosnak tartják a kivitelezéshez alapot teremtő, megfelelő dramaturgiai munkát, hiszen nem lehet mindent az írott változatból megjeleníteni a színpadon, a paraván előtt és mögött, illetve más eszközökkel kell dolgozni. A Vojtinában hisznek abban, hogy a mesék kiválasztják őket. Vannak persze olyan mesék, amelyeket még szerintük is szinte lehetetlenség bábszínpadra állítani, legalábbis nagyon különleges konstelláció kell ahhoz, hogy visszaadható legyen a rájuk jellemző hangulat vagy nyelvezet. És ha már itt tartunk, figyelemre méltó végiggondolni a bábszínház és a gyerekek viszonylatában a vizualitást, a korunkra oly jellemző képi látásmód hatását, a mese, az írott szó látszólagos ellentétét. Az olvasásra ösztönzés egy bábszínház esetében elsősorban a választások minőségén múlik. Nem titkoltan ilyen, esetleg olvasásra buzdító szándékkal vitték színre például a Tündér Lalát Szabó Magdától. A televízióhoz képest – ami egyébként gátlólag hat a gyermekek képalkotó képességére – a színpadi megjelenítés másfajta minőséget képvisel, annak ellenére is, hogy itt is egy „kész” vizuális verzió jelenik meg. A károsan ható vizualitás jelenségét a bábszínházi játszóházaknál is tapasztalják. A gyermekek többsége manapság sokkal ügyetlenebb a korábbi generációknál – valószínűleg azért, mert kevés a mindennapos foglalkoztatás. A játszóházak viszont egyúttal sikerélményt is hoznak, s ez segíti a kapcsolódást. A Vojtinában is napi dilemma, vajon mennyire kell felvenni a versenyt korunk képi áradatával. Álláspontjuk egyértelműen az, hogy nem szabad. Harmonikusan, jó helyen, jó időben kell alkalmazni a vizuális eszközöket, de nem szerencsés a technikát előtérbe helyezni, különben színházuk egyfajta animációs színházzá válna. A bábelőadásokat műalkotásként lehet – és kell is – értelmezni, melynek képi világa a mesében gyökerező tartalmakat fogalmazza újra. Mindegyik
egyfajta megjelenítési lehetőséget bont ki, a műfaj sajátos összetettségéből és a művészi megformálásból adódik, hogy mégsem értelmezhető úgy, mint puszta vizuális élmény. A játszóházban sokszor kérik a gyerekeket arra, hogy egy-egy fogalmat rajzoljanak le, sőt, a gyerekeket sok esetben a tervezésbe is bevonják. A foglalkozásokon a gyerekek egy-egy történet, dramatikus mese különböző rekvizítumait készítik el, sokszor a szülőkkel együtt, s ez nagyon jó hatású. Azt lehet mondani tehát, hogy a bábszínház különböző programjai szervesen ráépülnek a gyermeki kreativitásra; divatos szóval „interaktív foglalkoztatás” valósul meg így. A bábszínház tehát élő kapcsolatot képez a mese és a gyermekek világa között – a művészet eszközeivel, esztétikai minőséget teremtve. A Vojtinának a pelikán a jelképe. – A pelikánmadár többdimenziós szimbólum. Az arany-, a zsoltáréneklő-, a gyémántszavú- és a Kék Madár alakmásaként a csendes, nem látványos szeretet és a boldogság jelképe. Ugyanakkor a pelikán az ősi időjelző rendszerekben, az úgynevezett keleti állatövben a nyári napfordulót jelző állat. Fényben ekkor leggazdagabb a természet, s a fénynek erkölcsileg minősített a szerepe. Amikor a legtöbb van belőle, legtöbb van a jóságból, a szeretetből, az ingyen kegyelemből – fogalmazza meg Pap Gábor művészettörténész. Nem véletlen tehát, hogy a Vojtina társulata emblémájául éppen a kicsinyeit saját vérével tápláló pelikánt választotta. Pontosan azokat a fent említett szeretet- és boldogságtartalmakat hordozza, amelyeket a mesékkel kapcsolatosan egy igazán autentikus szakértő, a gyerek így jellemez: – Ha kinyitom a mesekönyvet, elengedem a fantáziámat, ha pedig becsukom, visszaváltozom egyszerű emberré. A gyerekek azért szeretik a meséket, mert elszárnyalhat a képzeletük, és sugárzik belőlük a boldogság. A gyerekek mindig találóan tudják megfogalmazni az igazságot. Lám, egyszer volt, hol nem volt, gödrön innen, buckán túl, egy bábos csapat, valamennyien rátaláltak arra az ösvényre, amelyik, ha átkelünk a mese hídján, a gyermekek lelkéhez vezet.
DISPUTA Kapualj
– Azért van szükség a mesékre, hogy élni tudjunk – vallja Asbóth Anikó. – A népmesék indirekt módon fogalmazzák meg azokat az alapvető emberi tulajdonságokat, erkölcsi-érzelmi tényezőket, amelyeket a gyerekeknek át kell adni. A mese gyógyít, a mese vigaszt ad. A mese elmondja nekünk, mit és hogyan tettek a régiek. A mese átköt múltat, jelent és jövőt.
23
Játszótéri mesék Bódis Zoltán DISPUTA Kapualj 24
A
játszótér – ahogy sok minden, ami a gyermekek világához kapcsolódik: a népmeséktől a mondókákon át a dramatikus gyermekjátékokig – lényege szerint annak a világnak a hagyatéka, amelyben a szakralitás a hozzá kapcsolódó történetekkel, rítusokkal még mindennapi tapasztalatként volt jelen az emberek életében. A hagyományaikat a szakralitásból levezető közösségek számára magától értetődik, hogy olyan világot teremtsenek maguk köré, amely biztosítja, hogy a közösség tagjai érettekké váljanak. A gyermekeik számára a felnőtté válás, a felnőttek számára pedig a szakralitáshoz való minél teljesebb kapcsolódás jelenti az érettség különböző fokozatait. Amivel ma egy játszótéren, játékként találkozhatunk, annak valaha szakrális szerepet szántak készítői: a mászóka és a pörgők nem mások, mint a sámán forgó és égbe vivő létrája, vagy az égig érő fa mása, a hinta az ázsiai beavatási ünnep kelléke (ld. ennek bizonyos párhuzamát Bódy Gábor Amerikai anzix című filmjében), a labirintusok és az alagutak a görög hagyomány orfikus tapasztalatát vagy a gótikus katedrálisok mozaikpadlóba rejtett imaútjait idézik. Az archaikus hagyomány kitüntetett figyelmet szentel magának a játéknak is. Az azték főpapok tollaslabdajátéka a világ teremtésének rituális megismétlését (azaz a világ aktuális megteremtését!) jelentette, de az iszlám hagyomány számos történetet őriz a sakkozás különleges szerepéről is. A játék tehát nem pusztán időtöltés, nem az idő múlatása (vagy ha az is, meghatározott rend szerint történik minden, ahogy a rituálé szó etimológiája feltárja: a rítus a rend megteremtését jelentette), hanem az idő fölöttinek a megtapasztalása, belépés abba a magasabb rendbe, ahonnét maga az idő is származik. Így kapcsolódik össze a játék és az ünnep, amire – más összefüggésekben – Gadamer is felhívja figyelmünket. De nem csak a Homo ludens az, aki játszik: a tantrikus hagyomány pontosan és félreérthetetlenül fogalmaz, amikor a világ lényegét játékként mutatja meg. A világ káprázat – maya –, de olyan káprázat, amely nem más, mint az Isten játéka – lila –: nincs oka és nincs célja, csak léte van. S bár ritkábban kerül szóba, hisz az ószövetségi hagyomány Isten-képeként elsősorban a jutalmazó-büntető szigorú atya él bennünk, a teremtés a Példabeszédek (8,30–31) tanúsága szerint a „bölcsesség” játéka, annak játszadozó jelenlétében valósult meg. Mindezek nyomán a játék kettősségét ragadhatjuk meg: a játék egyfelől után-
zás, olyan folyamat, amelynek célja, hogy a magasabb képességek katartikus újraformálásával vagy emlékezzünk azokra, vagy birtokoljuk azokat, másfelől olyan beavatási-beavatódási folyamat, amelynek segítségével az adottnak vélt valóság magasabb értelmet nyer. A játék: imitáció és iniciáció. A játszótér, a tér, amelyben a játék lehetősége megnyílik, akarva, akaratlanul is hordoz valamit mindebből. Három játszótér példáján követem nyomon, hogy a játszótéri világok milyen minta követését sugallják gyermekeinknek, s milyen az a tudás, amelybe e tereken beavatást nyerhetünk. A három játszótér közül kettő debreceni: az egyik a Viola utcánál található, a másik a nagyerdei Ötholdas pagony névre keresztelt játszótér. A harmadik példa a néhány évvel ezelőtt a budai Millenáris parkban létrehozott Zöld Péter-játszótér. Ha az alábbi – a teljesség igénye nélkül – felvetett szempontok szerint hasonlítjuk össze a játszótereket, választ kaphatunk a fent megfogalmazott kérdésre. Az első szempont a játszótér térszervezése, hisz maga a tér attól válik tudatunk számára felfogható térré, hogy középpontja és határai vannak. Az első játszótér a toronyházak közé ékelődik, s a házak közötti rések felől közelíthető meg. A nagyerdei játszóteret kerítés veszi körül, egy zárható kapuval. A kerítés és a kapu funkcionálisan nem kapcsolódik a játszótérhez, célja a külvilág kizárása, a belső világ védelme. A Millenáris park által övezve védett területen helyezkedik el a Zöld Péter-játszótér. Ezért az előbbi értelemben vett kerítésre nincs szükség, ám a teret meglátogatók egy faragott-festett, kétosztatú kapun keresztül juthatnak belülre, ami hangsúlyosan jelzi, hogy itt egy másik világ kezdődik. Az első esetben a tér lényege az ismétlődés, két kiemelt játéktárgy (egy rakéta- és egy földgömb-mászóka) kivételével az azonos módon kialakított játékok (hinták, kisebb mászókák, homokozó) sorozatát láthatjuk. A tér horizontálisan így inkább mellérendelő viszonyokon alapul. A vertikális irányultságot az a relativisztikus nézőpont határozza meg, hogy a rakéta és a glóbusz, mint az egyformaságot megtörő kiemelt alakzatok, azonos méretűek: azaz a fent – a rakéta, mint az ég, az égbejutás lehetséges jelképe – és a lent – a glóbusz, mint az alattunk lévő, de meghódítható föld – valójában nem két hierarchikus minőség megjelenése, hanem mindkettő az emberi akaratnak és tudásnak alávetett elem. Sok szempontból hasonló a térszervezése a nagyerdei játszótérnek: lényege szintén az ismétlődés,
„A modern világ” – Debrecen, Viola utca
anyaga – minden csupa fém – korlátozza is a teremtő képzeletet, hisz minden zárt, rideg és kemény, olyan rácshálózat ez, amelyből, úgy érezhetjük, nincs mód kitörni. A szabadságot idéző rakétát hatalmas fémsapka zárja le, a mindenséget megjelenítő glóbusz pedig végső soron mégiscsak nehezen megközelíthető és még nehezebben megmászható marad. A második játszótér – hála az EU-s szabványoknak – tökéletes kidolgozottságú elemekből áll, kellemes a játékok színe és tapintása: egy jól kézre álló világban érezhetjük magunkat. Minden célszerű és praktikus, sehol semmi túlzás – a funkcionalitás esztétikája teremt egyensúlyt a fa, fém és műanyag alkotóelemek között. Minden tökéletesen a helyén van: a jó illatú faforgács aljtól a védőbevonatos mászókötelekig bezárólag. Az absztrakt, előre gyártott formákból változatos építmények állnak össze, egy-egy konkrét elemmel kiegészítve (terepjáró, sziklafal). Ami azonban a szabványosítás hátulütője: bárhová is megyünk, nagyjából ez a benyomásunk alakul ki az EU-s játszóterekről. Eltűnik az egyéni színezet, minden tökéletes és jó: de személytelenné válik. (Hacsak a gyermeki felismerés öröme
DISPUTA Kapualj
azonban itt nem ugyanannak az elemnek a másolataival találkozunk, hanem variációk, a variációkon belül pedig a sokféleség jellemzi. Ismétlődik a vár (háromszor is), de mindig másképp lehet fel- s lejutni – ezt a korosztályi adottságok határozzák meg. Nincs a térnek egy egyértelmű középpontja, több centrumú térként egymás mellett élő világokban kalandozhatnak a gyermekek. A tér legmagasabb pontja egy a régi játszótérről itt maradt favár, azonban az új játékok közé nem illeszkedik szervesen, igaz, egy óriáscsúszdával megkísérelték az új térbe kapcsolni. Így a játszótér egyik „élő” legmagasabb pontja egy hajóárboc-mászóka, a mélységet pedig a várak mélyén meghúzódó „alagútrendszerek” jelentik. Ha tehát értékelni akarjuk, a fent és lent érzékelésére e térben is csak az adott világ keretei között – még reálisan elérhető módon – van lehetőség. A harmadik tér a már említett külön kapuval minden reális részelem ellenére egy másik térbe, a reális téren túliba akar eljuttatni minket. A Zöld Péter-mese térstruktúráját azonban lehetetlen lenne megvalósítani a nem-mesei világban, ezért természetes módon jelező tárgyak és helyek között járunk: a tér kiemelkedő pontjai a mese egy-egy állomásához kapcsolódnak, mindegyik egy-egy jelképes elemmel a tetején. A tér legmagasabb pontja pedig az a Nap-jel, amely a királyi palota tetején látható. A legmélyebb pontot szintén nem lehet „ábrázolni”, csak idézni: a mese hőse egy hal gyomrában a tó fenekén bújik el: ezt az élményt az óriáscet belsejébe való be- és kimászással érzékeltetik a játszótér építői. S még egy nagyon fontos dolog: az előbbi két játszótér a szeriális, széttöredező és ezért végső soron homogén tér élményét keltő térszerkezetével szemben itt egyfajta hierarchiába léphetünk be (ez azonban csak lehetőség, nem kényszer), amit elsősorban a mese menete határoz meg. Aki a mese rendjén követi végig az állomásokat, annak számára világossá válik, hogy e térben van egy kitüntetett középpont, s hozzá képest alakulnak ki a térbeli viszonyok. E középpontban maga a palota áll: háromosztatú, az alsó részének középpontjában királyi trónussal, a felső részében pedig egy kötelekből szőtt rózsával. Második szempontként a játszóterek formavilágát és anyagait tekintjük át. Az első játszótér absztrakt elemekből, szinte csak vázakból, mértani elemekből (négyzet, kör, háromszög), utalásszerű momentumokból áll, látszólag nagy teret engedve a fantáziának. Azonban épp a játékok
25 „A posztmodern világ” – Debrecen, Ötholdas pagony
DISPUTA Kapualj
„A másik világ” – Buda, Zöld Péter-játszótér
26
nem teszi mindezt mégis személyessé, hisz az idegenben meglátogatott játszótéren is otthonosan mozog, kiismeri magát gyermekünk.) A harmadik játszótér ezzel szemben egész más: kézzel faragott, egyedileg festett játékok – s mindez az előírásoknak megfelelő biztonsági követelményeket, s a gyermeki játékigényeket is figyelembe veszi, tehát ne valamilyen játékmúzeumra gondoljunk, hisz a legmodernebb játszótéri játéktípusok is jelen vannak, de minden a mese szövetébe illesztve, abba szervesen bekapcsolva jelenik meg. S ami felejthetetlenné teszi az itteni figurákat, játékokat, az az, hogy minden sajátosan díszített. A legváltozatosabb módon készítették el a „felesleges” elemeket: fém- és kőberakással, faragással, festéssel. Így számos különféle tapintású felület jön létre, ami a látvány
és a mozgás mellett külön élményt biztosít a gyermekek számára. (Az eredeti változatban egy a gyerekek által működtetett zenélő kút is hallható volt, mára ez, sajnos, tönkrement.) A formavilág kialakításánál természetesen a mesei realitással és jelképes látással összeegyeztethető elemeket hoztak létre. A mászóka például egy fa, amelynek tetején a sasmadár fészkel (közben a fémből készült napot és holdat lehet megcsendíteni), a halacska mint óriáshinta, a cet mint mászóka és csúszda jelenik meg. S végül egy játszóteret szemlélve mindig meg kell vizsgálni, hogy a játékokat használók, a gyermekek és a szülők csoportjai milyen módon válnak a játszótér együtt-alkotóivá, befejezőivé, milyen résztvevői magatartással vannak jelen, milyen történeteket láthatnak meg a játékok teremtette térben. A legfontosabb, amit le kell szögezni, hogy a gyermekek minden játszótéren nagyon jól érzik magukat, sőt látszólag talán nincs is nagy különbség a különböző típusokon mutatott magatartásuk között. Azonban, ha kicsit alaposabban utánanézünk, mégis találhatunk különbségeket. Az első játéktér gyermekei egyfajta technicizált világba csöppennek, ahol a természetességnek kevés hely jut (még a tér alja is részben bitumen…), emiatt a szülők inkább passzív szemlélői az eseményeknek, több-kevesebb aggódással és félelemmel telve kísérik figyelemmel, mikor ütközik valaki a „vaskos-bitumenes” realitásnak. A második játszótér nagyobb szülői szabadságot enged: pusztán a korosztálynak megfelelő játékokat kell megtalálni, a gyermekek között kialakuló konfliktusokat kell kezelni, s megy minden, mint a karikacsapás. A szülői szerep itt is a passzív megfigyelőé, bár itt jóval több alkalom kínálkozik a közös játékra. A terepjárón afrikai szafarira utazhatunk, az „ódon” kastélyokban, a tengeralattjárón mindentudó kutatókká válhatunk (vö. National Geographic), hegymászóként, hajóskapitányként vagy ejtőernyősként halálmegvető bátorsággal juthatunk a csúcsokra, szelhetjük át a tengereket vagy ugorhatunk a mélybe: de szigorúan minden ebben a világban zajlik, nincs kilépés a horizontális világból, mintha nem is lenne-lehetne vertikális irányultsága az életünknek, de még csak a játékainknak sem. Ezzel szemben a Zöld Péter-játszótér valami mást sugall: a mesébe vezető kapu mellett – a felnőttek vagy nagyobb gyermekek számára – maga a mese szövege olvasható, kulcsot adva mintegy a belépők számára, milyen úton is ha-
erarchiát, célja már nem a világ átalakítása, hanem inkább a minél kényelmesebb létberendezkedés, a „mindent eltörölni” helyett a „mindent felhasználni” elve érvényesül, az „egy a jelszónk” helyett az „anything goes”. A harmadik játszótér, úgy tűnik, nem illeszthető problémamentesen e két világszemlélet által megrajzolt lehetőségek közé. Az az érzésünk támadhat, hogy a posztmodern gondolattal ugyanaz a helyzet, mint annak idején a reformációval. Akkor a „vissza a gyökerekhez” nyomán kivirágoztak és kiszínesedtek falusi templomaink. Alig győzték aztán a művelt fők helyrehozni a félreértést, átfestetni, lefestetni a kazettás mennyezetek képeit, feliratait… Most a posztmodern „minden lehetséges” palástja alatt olyan játszótér is megszülethetett, amely úgy éleszti fel a hagyományt, hogy az rögtön korszerűvé is válik. Mert itt is van mini-jumping – de nem autógumikon száguld az ember a mélybe, hanem egy sas hátán repül a Napig. Nem evilági izgalmakat kínál, s nem a világ számára érdekes mindaz, ami itt megjelenik. Kapun kell átmenni, virágot kell öntözni, malacot etetni, vagy olyat csinálni, ami „nincs is”: hal gyomrába bújni, sasmadáron repülni, a Nap mögé bújni. Mindez arról beszél, hogy a világon túl van valami más. S ráadásul úgy, hogy a mesén keresztül szorosan kapcsolódik anyanyelvünkhöz is: aki egy létrán mászva jut feljebb, az a létben válik járatosabbá, aki egy hal gyomrában vész el s kerül meg, az megsejtheti, mit jelent halni, s élni, aki egy rózsa „leveleinek” labirintusába, ágai-bogai közé rejtőzve válik önmagává, az érteni fogja, mit jelent megnyílni valami felé, ami több, mint az éppen adott állapota. Félreértés ne essék: mindhárom játszótéren boldog gyermekek játszhattak-játszhatnak, hisz van hol, van mivel játszani, s mindhárom játszóteret létrehozóik vélhetőleg a lehető legjobb szándékkal építették, fenntartóik pedig a legnagyobb alapossággal és gondossággal őrzik. De ahogy nyelvünk egy világot ad át egyik nemzedéktől a másikig, úgy a játszóterekbe kódolt játéknyelv öntudatlanul is meghatározza gyermekeink világlátását. Ezért lenne fontos pontosan látni, milyen nyelvet is beszélnek néma játékaink.
DISPUTA Kapualj
ladjon a játékok között, a tér középpontjában álló palota tróntermében pedig a mese festett változata látható. A szöveg és a kép kezdő- és végpontként a játszótéri kalandozás keretét adja. A szülő – természetesen az ideális szülő – nem pusztán passzív kísérő, maga is kénytelen belépni a játékvilágba, a történetet nyomon követi, az egyes stációk értelmezésében, a próbák lebonyolításában részt kell vennie, különben nem lesz bejárható a játszótér. Végül pedig a festett képek segítségével – már a trónuson ülő gyermekkel együtt – a történet újragondolására kényszerül: szülő és gyermek együtt azonosítja a játszótér elemeit a kép elemeivel. A játszótér így nem pusztán a térben jelenik meg, hanem az időbeliség, az időtapasztalat is fontos részévé válik: nem végtelen játékidőről beszélhetünk, hanem a próbák, feladatok révén a homogén időképzet is tagolttá válik, a történetnek dramaturgiája van. A Zöld Péterjátszótér első éveiben bábosok, óriásbábosok vezetésével rendszeresen működött az ún. Regejáró, amely szintén a magyar mesevilág ismerős elemeiből építkező játékos vetélkedőkkel örvendeztette meg az ifjú látogatókat, s készítette elő a mesébe való belépést. (Míg a nagyerdei park inkább egy sokcsatornás televízióra emlékeztet: ha valahol véget ért a néző számára érdekes műsor, újabb és újabb csatorna jön, s így az esetleges katarzis kioltódik: csak jól érezzük magunkat.) A három kiválasztott játszótér – anélkül, hogy az itt alkalmazott fogalmak részletes elméleti magyarázatával élnék – korszakunk jellemző gondolkodási módjait mutatják be. Az elsőben megjelenik a modernség, pontosabban annak egy speciális változata, amely Magyarországon szorosan összekapcsolódott a szocializmusnak nevezett ideológiával, s az arra épülő társadalmi gyakorlattal. Ennek lényegét a világ megismerhetőségébe, feltárhatóságába vetett hit mozgatja, az a bizalom, amely a technika és a tudomány erejével a föld – korlátlannak hitt, de ma már jól látszik, csak egyre zsarnokibbá váló – urává teszi az embert. Mindannak, ami az uralom megvalósulását elősegíti, egy sajátosan kegyetlen hierarchia szerint – a modernség mindent átfogó evolucionista szemléletét követve – joga van a léthez, sőt, joga van a „nagy célok” érdekében mindazt megsemmisíteni, ami akadálynak tűnik. A második játszótér a posztmodern gondolat jegyében áll: a világ kiismerhetetlenségének tapasztalatával kénytelen mindent egyformán fontosnak hirdetni, s ezzel felszámol minden hi-
27
„…a léptékek a kérdések…”
Koroknai Edit
DISPUTA Árkádok 28
Beszélgetés Filippinyi Gáborral, főépítészi életműdíja alkalmából Debrecen első rendezési tervét 12 év után, 1908-ban hagyták jóvá. Több új terv is született aztán, de amelyiket a szakmabeliek még ma is szívesen emlegeti, az az 1929–31-es Borsos-féle munka. Az, amelyik a város mai arculatát és szerkezeti felépítését is nagyban meghatározza, s amelyikből például a történeti városmagot körülvevő nagykörút elképzelése is ered. Olyannyira jó ez a terv, hogy a városházán több helyen még ma is a falon függ. Ott volt ez néhány éve Filippinyi Gábor szobájában is – Debrecen nyugalmazott főépítésze sokat tanult elődje munkájából. Sőt, a tanulás olyan jól ment, hogy 2005 szeptemberében az Országos Főépítészi Kollégium életműdíjjal jutalmazta ezt a tevékenységét.
■ Pedig mikor e tisztsé-
gében dolgozni kezdett, még alig tudhatott valamit a főépítészi feladatokról.
Elég keservesen is indult emiatt a munkám: a köztisztviselői állás különösebben nem vonzott, a főépítészségről meg nem nagyon tudtam, mit is jelent, hisz ezt sehol nem tanítják. Így kerültem 1993. január 1-jétől a városhoz főépítésznek, eléggé tájékozatlanul. Miközben arról, hogy a városban mit kellene tenni, már akkor volt elképzelésem. Akkoriban legjobban a történelmi belváros és a külső kertségek kérdései foglalkoztattak. A főépítész legfontosabb feladata az előkészítés, az aránytalanságok, a korábbi hibák kijavítása, a fejlesztési szándékok településfejlesztési koncepcióban való rögzítése és ez alapján a településrendezési tervek elkészítése. Ez csapatmunka, de a főépítész feladata a szakembereket össze-
fogni. Ahhoz, hogy bármilyen építési jogot szerezhessen valaki, rendezési tervvel egyező kérelmet kell beadnia. Ez mindenkire vonatkozik, tehát a városnak, illetve a településnek a saját fejlesztési szándékaihoz is terveket kell készítenie. Ezek a fejlesztési és később műszaki tartalommal megtöltött rendezési tervek képezik aztán elvileg mindennek az alapját, ami a városban történik. A munka szakmai, de főleg a hivatali részét a gyakorlatban kellett elsajátítanom, ott kellett megtanulnom az asztal mellett.
■ S volt kitől vagy miből tanulnia? Debrecen első rendezési terve 12 évi jóváhagyási procedúrát követően 1908ban lépett hatályba. Ezután több is készült, de amelyiket klasszikus, a mai értelemben is rendezési tervként szívesen emlegetünk, az az 1929–31-es Borsos-féle terv. Ez a város mai arculatát és szerkezeti felépítését nagyban meghatározza, nagyvonalú, de nem szakad el a város léptékétől. Olyan beavatkozások fogalmazódtak meg benne, amelyeket ma is látunk, például a történeti városrészt körülvevő nagykörút, a köztemető kijelölése vagy a Nagyerdő kiépítése. Ez utóbbi csatlakozott az 1910es években meginduló egyetemi, klinikai fejlesztésekhez. Ebben a tervben már szerepeltek olyan törekvések, amelyek a mai gyakorlatban, nyilván más léptékben, de megvalósulnak. Közben dinamikusan változott a város. Borsos idejében mintegy 100 ezren éltek itt, aztán a hatvanas években, mikor az állam beavatkozott a régiók alakításába, közel 500 ezres városról álmodoz-
Filippinyi Gábor okleveles építészmérnök, Debrecen nyugalmazott főépítésze Békéscsabán született. Gimnázium után Budapestre került a Műszaki Egyetemre, ahol 1967-ben végzett az építészmérnöki karon. Két évvel ezután jött Debrecenbe dolgozni: több mint 20 évet töltött két tervezővállalatnál, a Hajdútervnél és a Kelettervnél. Eközben elvégezte a műegyetemen a városépítés, városgazdálkodási szakmérnöki szakot. A kilencvenes évek elején több társával kft.-t alapított, ez azonban nem úgy működött, ahogy fiatalon még előre elképzelte, emiatt döntött úgy, hogy beadja pályázatát a főépítészi munkára. 1993. január 1-jén a városhoz került főépítésznek, ahol több mint egy évtizedet dolgozott. Főbb munkái: Béke-Wesselényi lakótelep, Debreceni Egyetem Nagyerdei Kollégium (Debrecen), iskolák (Szolnok, Biharkeresztes), szálloda (Csernovicz), Debrecen általános rendezési terve (2003).
tak. Ilyen kijelölt régióközpont volt Debrecen is. Ez olyan óriási léptékváltás, hogy az 1970-ben készült rendezési tervnek be kellett avatkozni a szerkezetbe. Ennek tudható a kiskörút és a közvetlen városmag kijelölése, ami azóta is egyfolytában vitákat vált ki. A kiskörút keleti része megépült, a Sumen–Kandia–Klaipeda, aztán a Burgundia–Hunyadi–Mester utca vonalon. Ez a körút a hetvenes évek terveiben jelent meg, miként akkor épültek a lakótelepek is. Mindmáig ez a legnagyobb beavatkozás a város szerkezetébe, számos problémát, roncsolt sebeket hagyva a korábban egységes várostestben.
■ „Lelkiismeretesen és elkötelezett felelős-
séggel végzett évtizedes főépítészi tevékenységéért, Debrecen harmonikus fejlődésének és építészeti arculatának kedvező alakulása érdekében kifejtett munkájáért” kapta szeptemberben az elismerést. Mit gondol, tényleg ilyen harmonikusan fejlődött Debrecen, s ezért valóban ilyen sokat tehetett egy főépítész?
■ A főépítésznek azonban nem csupán elő-
készítői feladatai voltak, illetve vannak. Azt gondolnánk, személye és véleménye meghatározhatja egy város arculatát, építészetét. Van vagy volt ilyen hatalma?
A főépítész helyzete ebből a szempontból Magyarországon jogilag gyenge. Egy-egy adott dologban természetesen van és lehet is véleménye, amelyet kifejthet, ám ezt nem kötelező figyelembe venni. Persze az emberek, főleg az egyszerű emberek azt hiszik, élet-halál ura a főépítész. Hogy mit tud elérni, az függ az egyéni habitusától, illetőleg az önkormányzattól és a mecénásoktól is – hiszen a fejlesztésekhez befektetők kellenek. Természetesen vannak eszközei, működtethet például tervtanácsot, amely ajánlást adhat. Ha pedig léteznek ajánlások, és van szakmai vélemény, akkor azokkal szemben, azokat figyelmen kívül
DISPUTA Árkádok
Az elismerést a X. Országos Főépítészi Konferencián kaptam, a megfogalmazás az adományozók véleménye, de kétségtelenül sokat változott a város. Amit eredménynek tudok be a közel 10 évi ottlétem alatt, az, hogy elkészült egy, a teljes közigazgatási területet lefedő rendezési terv. Előtte ugyanis csaknem 80 rendezési terv létezett egy-egy részterületre, és volt egy településszerkezeti, valamint általános rendezési terv, amely összefoglalta ezeket. Ezek a részterületre vonatkozó tervek azonban nem egyszerre készültek, nem voltak egységes szemléletűek, ráadásul elég nehézkes és papíralapú tervek voltak. Ezt váltotta fel a ma hatályos településrendezési terv, amely már mai eszközökkel készült, digitális alapon, tér-informatikai rendszer-
hez csatlakoztatható módon. Ennek révén például bizonyos követelményszinteket, amelyeket különböző fóliák tartalmaznak, egymásra lehet vetíteni, adatokat hozzá lehet a rendszerhez rendelni. A helyrajzi szám alapján teljeskörűen le lehet kérdezni, hogy egy adott telekre milyen paraméterek, előírások érvényesek. Ez a munka 5–6 évemet kitöltötte, ráadásul sok megalapozó munkarész készült még hozzá, többek között a város településfejlesztési koncepciója és egy átfogó közlekedésfejlesztési terv is. Tulajdonképpen én addig dolgoztam a városházán, amíg ezt a rendezési tervet elfogadták. Azt, hogy miként működik a gyakorlatban, kívülről nem tudom megítélni, mert azóta is folyamatosan módosítgatják. Persze tudom, mint mindennek, nyilván ennek is voltak és vannak hibái, épp ezért jó lett volna hagyni arra egy-két évet, hogy ezek a hibák előjöjjenek, és ki lehessen javítani.
29 Debrecen, Kossuth tér – Gyalogostér-tervpályázat
Debrecen, Kossuth tér – Gyalogostér-tervpályázat
hagyva dönteni elvben már csak indoklással lehet. Az én időmben még nem volt tervtanács Debrecenben, noha én is elkészítettem egy erre vonatkozó rendelettervezetet. Most viszont már működik tervtanács, a főépítész pedig automatikusan tagja ennek és a mindenkori tervpályázat zsűrijének.
■ Márpedig Debrecenben tervpályázat ké-
DISPUTA Árkádok
szült bőven. Sokan nem is gondolnák, a mostanában megvalósuló beruházások már évekkel vagy akár egy évtizeddel ezelőtt is napirenden voltak.
30
Rengeteg tervpályázat készült a városban, jó néhányat éppen én kezdeményeztem. Csak erre ma már nem emlékeznek, de ez nem is baj. A Kossuth tér kialakítására például országos pályázatot írtunk ki, s végül 2001-ben – némi módosítással – a másodikdíjas terv valósult meg. Emlékszem, az elsődíjas nagyon szép, a másodikdíjas tervvel rokon elképzelést tartalmazott, de a tér egy részét lesüllyesztette a Szent András-templom korabeli szintjére, kisorolva a villamost a tér oldalára. Ám ez borzasztó sok pénzbe és átalakításba került volna, ezért nem valósult meg. A konferenciaközpont szintén egy tervpályázat eredménye volt. Jól tudjuk, a Kölcsey mint művelődési központ elhalt. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ennek feltétlenül így kellett volna befejeződnie. A város ugyanis kiírt egy pályázatot a konferencia-központra, melyben többek között vizsgálni kellett azt a lehetőséget is, hogy megtartható-e a meglévő épület. Volt egy nagyon érdekes munka, amely megtartotta a házat és visszaállította a Füvészkert utcát, ameddig lehetett, ezzel részben rekonstruálva a Hunyadi utca építésekor elbontott térszerkezetet. A most megvalósuló terv a díjazottak között volt, a lakosság szimpátiaszavazásán, valamint a szakértők körében pedig nyert. Kétségtelen, ha megmaradt volna a művelődési központ épülete, az na-
gyobb kötöttséget jelent, de kötöttségek most is vannak.
■ A Kölcsey vagy más belvárosi beruházás
kapcsán sokan rombolásról, pusztításról beszélnek. Ön szerint erről van szó?
A kérdés az, hogy az újonnan létrejövő épület, épületegyüttes nagyobb építészeti értéket képvisel-e, mint az elbontott. Talán inkább a léptékek a kérdésesek: azért tűnhet mindez rombolásnak, mert nem látható, miként fog folytatódni a folyamat, mi lesz az eredménye. Kétségtelen ugyanakkor, hogy sok régi belvárosi ház tűnt el indokolatlanul. Mikor idekerültem, megkértem a debreceni építészeket, hogy a Piac utcával határos tömbökre készítsenek olyan beépítési tanulmányt, amely konkrét funkciót ugyan nem tartalmaz, de vizsgálja a tömbök beépíthetőségét, feltárását és a terhelhetőségét. Azt, hogy mennyi épület képzelhető oda, és ezeket a határos tömböket hogyan lehet bekapcsolni a Piac utcába, esetleg egy alternatív gyalogos, sétálónyomvonalat kiépíteni a Piac utcával párhuzamosan a tömbök között. Ezeket a javaslatokat akkor lelkesen készítették el az építészek egy későbbi, a meglévő értékes épületeket a peremeken megtartó, a belső alulhasznált tömbbelsőket beépítő rehabilitációs program reményében. A legjobb adottságokkal a Révész téri tömb rendelkezett, a tömbbelső szinte üres, és a terület több mint fele önkormányzati tulajdonú volt. A rehabilitációval kialakított belvárosi tömbsor hagyományos utcás városi funkciót tölthetne be, a párhuzamos sétányok és bekapcsolt belső terek, udvarok révén. A Révész tér átépítésének a megvalósítására és a lebonyolító szervezet személyére is kiírtunk évekkel ezelőtt egy pályázatot, amelyet egy pesti cég nyert meg. Velük elkészíttettünk egy megvalósíthatósági tanulmányt, amiből végül nem lett semmi, mert akkor még hiányzott egy olyan elem, amely az egésznek lökést adott
■ Szokta ezeket figyelni? Nem, de járok-kelek a városban és látom.
■ Akkor nyilván látja a piactömböt is. Mit szól ennek a teljes átalakításához?
Erre szintén írtunk ki pályázatot főépítészi éveim alatt. Az egyik fontos cél akkor az volt, hogy a meglévő piaccsarnokot mindaddig használni lehessen, ameddig meg nem épül az új. Az akkori elképzelés egy mértéktartó beépítést szorgalmazott volna, két-háromemeletes üzletházzal, kicsit a Kálvin téri udvarházat modellként használva, belső piaccal. Ez szerintem a város léptékéhez igazodott volna, természetesen térszint alatti parkolóval. Az akkori elképzelés tartalmazta a tanítóképző iskolájának a rekonstrukcióját is, egy kiegészítést tanuszodával, és picit rendbe hozta volna azt az egész épületet. Csakhogy ezek a tervpályázatok befektetők hiányában többnyire végül is a fióknak készültek. Amiről viszont most van szó piactömb-rekonstrukció címén, az vállalkozói alapon történik, a maximális haszonelvűség alapján. Arra biztosan emlékeznek a helyiek, hogy először egy izraeli befektetői csoport látott volna munkához, akiknek az volt az eredeti szándékuk, hogy 30 emeletes lakóházat, tetőteraszt építsenek, és nem értették, mi miért nem díjazzuk ezt. Velük megszűnt a kapcsolat. Ahogy láttam, a mostani tervek is kizsigerelik a területet, miközben viszszapótolják a zöldet tetőkertként.
■ Most ez mintha divat lenne, tetőre rétet, erdőt vagy parkot varázsolni.
Csakhogy ez nem ugyanaz. Én nem oda akarok járni sétálni. Miért mászkáljak a háztetőre, ha zöldet akarok. Olyan ez, mint a plaza. Minden egy helyen van, mégsem pótolja azt az élményt, amit egy régi típusú, belvárosi sétálóutcácska nyújt, ahol itt egy bolt, ott egy kávézó. Mi egykor igyekeztünk érzékenyek lenni arra, hogy Debrecen arculata, a debreceniség megmaradjon.
■ Van még ilyen? Egyáltalán: mi az, hogy debreceniség?
Ez is jó kérdés. Szerintem olyan, hogy debreceniség, az épületek viszonyában, léptékében, a kialakult város hangulatában és az emberekben belül létezik, ezért egyedi és ismételhetetlen. Építészetben én ezt inkább lépték kérdésének, viszonykérdésnek érzem, és csak másodsorban stíluskérdésnek, mert szerintem nincs olyan, hogy debreceni stílus. Még akkor sem, ha a város emblematikus jelképe a klasszicista református Nagytemplom, és van néhány csak Debrecenre jellemző épület. Persze az is igaz, hogy nem lehet utánozni ezeket a többnyire spontán módon, szervesen kialakult belvárosi utcákat, tereket, mert arra a helyre jellemzőek, ahol létrejöttek. Nagyon sajnálom, hogy főleg az óvárosban egyre kevesebb marad belőlük. Az első döfést a romlásban az államosítás adta, amikor az otthonokat kisajátították, elvették az ere-
Debrecen, a piactömb rehabilitációja tervpályázata (1993)
deti tulajdonosoktól, kényszerbelakoltatás miatt. Gazdasági épületekbe, hátsó udvarokba is beköltöztettek nyolc–tíz családot vagy embert, közben pedig nem költöttek az ingatlanokra semmit. Ezek nagy része fizikailag teljesen tönkrement. Pedig a régi belvárosból meg kellett volna, vagy meg kellene menteni, amit csak lehetett, ill. lehet. Részben még mindig van rá lehetőség.
■ Ehhez képest a Péterfia utcát is át akarják formálni.
Igen, de ezeket valahogy mégis meg kellene menteni. El tudom képzelni, ugyanez
DISPUTA Árkádok
volna. Most ez megvan, hiszen itt épül a fellebbviteli főügyészség és a táblabíróság. Nem épül meg viszont a városi bíróság. Kicsit csalódott is vagyok, látva, miként formálódik az egész, mert emlékeim szerint a pályadíjas terv ennél ígéretesebb volt.
31
■ Mire gondol?
DISPUTA Árkádok
Debreceni Egyetem Kollégiuma
32
mondjuk Bécsben mennyire másként nézne ki, szépen rendbe téve. A régi belvárosi utcácskákat csak úgy lehetne megtartani, ha elfogadnánk, hogy funkcióváltás történt – ezt azonban szakmai körök is nehezen emésztik meg. Pedig az egykori nagygazda, nagypolgári házak már nem életszerűek, a mai életmód már nem ilyen. Mi egykor próbálkoztunk is tömbfeltárásokkal, de nem volt sikerük, és ma sincs, aki foglalkozzon vele, mert rengeteg utánajárást igényel. Valamit kezdeni kellene a hátsó leromlott telekvégekkel is. Luxus, hogy ezek kihasználatlanul állnak, miközben be lehetne építeni, de emberléptékű módon, hogy ne zavarja a külső karéjt. 93 belvárosi tömb van, ebből mi feltárásra megfelelőnek találtunk 25-öt. Ez is egy lehetőség, és persze lehetne parkosítani is, de az, hogy az épületek sortársasházként működjenek, kényszerből oda rakott lakók leromlott állagú, szegregált épületekben ott éljenek, nem állapot. Az lehetne a megoldás, ha létrejönne egy olyan kisebb cég, amelyiket megbíznák, hogy ezeket a rehabilitációs, rekonstrukciós területeket tárja fel és tegyen a rendbetételre javaslatot. Ahogyan a belváros egyes épületeit a Cívis Ház fel tudja újítani, úgy ezeket a polgárvárosi területeket is műbe kellene venni. Ezt pedig nem lehet asztal mellől csinálni. Bizonyos területeken ugyan már megindult ez a rekonstrukció, ám a törésvonal olykor elég erős.
A plazára például. Ez egy külön történet, amely nagy port kavart annak idején. Nem hiszem, hogy meg lehetett volna akkoriban akadályozni, az éves költségvetésben pedig nagyon jól jött a 360 millió forintos bevétel, s a telek is elhanyagolt volt. A városvédők és sokan mások persze védték a Darabos utcát, amelynek kétségtelen, hogy egyik oldala nagyon szépen megmaradt. Ám a másik oldalnak sem fordíthatunk hátat. Nem lehet nem megtörténtté tenni, hogy ott egy lakótelep épült. Amit a plaza esetében nagy eredménynek tartok, az a változás az első tervek és a megvalósulás között. Az első tervben ugyanis egy nagy, vakolt felületű doboz szerepelt, majd hoztak egy popszegecselt, hullámlemezszerű elképzelést. Kamarai kereteken belül tudtam fórumot teremteni, nagyban ennek tudható be és az egyeztetéseknek, hogy nem a korábbi elképzelések valósultak meg. Tudom persze, hogy építészetileg ez nem nagy dolog, de azért mégis leburkolták az épületet, ami messziről felületnek néz ki, közelről mégis van valami textúrája, a földszintre kirakatok kerültek. Bántó ugyanakkor a Medgyessy-múzeumnál lévő hiátus, de épített kapuzattal történő lezárásához a műemléki felügyelőség nem járult hozzá. Van azonban számos olyan egészen modern épület, amelyet kifejezetten jónak tartok. Ilyen például a Főnix csarnok, s nem elsősorban építészeti megjelenése miatt. Ehhez ugyanis egy finnországi tervet adaptáltak látványban és technológiában egyaránt. Minden dicséret azoknak, akik ezt elvállalták, s nyolc hónap alatt el is készítették. Kétségtelen, hogy egyszerű, de borzasztóan célszerű az épület, és amit nagy előnynek tartok, hogy nagyon jó a belső forgalmi rendje. Ismét meg kell említeni ennek kapcsán az egyetemi fejlesztéseket, a Kassai úti campus új kollégiumát, a táblabíróság tömbjét és a megújuló városközponti épületeket. A befektetőkkel való egyeztetés eredménye a Malompark üzletközpontban a piac megépítése.
■ Ha már új dolgokról beszélt, nem hagyható figyelmen kívül a lakóparkok megjelenése sem az utóbbi években. Más minőség ez mondjuk a lakótelepekhez képest? Vagy inkább úgy kérdezem: tényleg anynyiban más, mint amennyit kifizetnek ezért?
Nem tudom, egyáltalán az, hogy „lakópark”, mit is jelent, de biztos, hogy nem
Debrecen, Wesselényi lakótelep
azt, amit annak neveznek. Manapság egy jobb társasházat, két-három társasházból álló beépítést is lakóparkként hirdetnek. Ez divatkifejezés, olyan, mint a wellness. Valójában a „lakópark” magánterület, sok parkot, igényes szolgáltatásokat és némi exkluzivitást jelent. Nem hiszem, hogy amit hirdetnek, annyiban más lenne, mint amennyivel drágább, hisz mindezen feltételek hiányoznak. Kétségtelen viszont, hogy társasházakra szükség van, mindenki nem tud családi házba költözni. Környezet szempontjából azonban egy-egy lakótelep akár még jobb is lehet. Az Újkert például a közlekedést a gyalogostengelyre szervezve, nagyon sok zöldfelülettel, forgalommentes parkokkal a lakóparki funkciót talán jobban megközelíti.
van itt, és bizonyos messiásvárás érzékelhető. Pályázatból, Uniótól vagy nem tudom, honnan remélnek támogatást. Próbáltam többször feszegetni, mi van, ha ez nem jön össze, saját erőből mit tudnak tenni? Hiszen ha támogatás nincs, akkor is élni kell, és ott kell maradni. Ilyenkor mindig nagy tanácstalanságot látok, ami persze részben érthető is, hiszen senki sem tudja, milyen lesz tíz év múlva a jövő.
■ S a gyalogostengelye miatt akár egy fa-
Mostanában a kis falvakat kedvelem. Kisebb településeken szerződéssel végzek főépítészi munkát, de csak addig, amíg elkészül az adott hely rendezési terve. Azt viszont nagyon élvezem, hogy ezek a falvak, kisvárosok áttekinthetőek. Néhányszor végigmegyek ott, és ismerem a helyet, ahol ráadásul csend van és nyugalom, és közvetlenek az emberek. Igaz, ezek a szerencsétlen adottságú települések egyáltalán nem tudják, hogyan fejlődnek majd, miként maradnak életben. Abszolút bizonytalanság
Debrecen, Wesselényi lakótelep
DISPUTA Macskakő
luhoz is hasonlíthatnánk. Nyugdíjasként éppen ilyen kisebb településeken vállal tanácsadói feladatokat. Van kedvenc helye?
33
A kulturális gazdaság jelentősége Debrecenben* Süli-Zakar István DISPUTA Árkádok 34
A kulturális gazdaság helye a városgazdaságban Világszerte megfigyelhető, hogy a városok életében a kultúragazdaság – a kulturális termékek előállítása s az e körbe tartozó szolgáltatások sokféle formája – egyre nagyobb jelentőséget kap. A kultúra jelentősége a városok életében régóta ismert, ám korábban inkább kiegészítő vagy közvetett szerepe volt. A legutóbbi időszakban azonban a városokban a kulturális gazdaság a foglalkoztatásban, tőkebefektetésekben, jövedelemtermelésben már gyakran megelőzi a termelő ágazatokat. Az elavult ipari szerkezetű városok és régiók hanyatlását a legfejlettebb országokban nem új iparfejlesztéssel, hanem a kulturális funkciók fejlesztésével próbálták – gyakran sikerrel – ellensúlyozni. „A kultúra nagy üzlet. Egyik vezető szektora a posztfordista gazdasági forradalomnak és alapja számtalan városmegújulási programnak” – olvashatjuk az új regionális jelenségekre fogékony A. Scott könyvében. A kultúraipar társadalmi beágyazottsága igen erős – termelése is, fogyasztása is. A termékek egy részének fogyasztása nem hasznossági, hanem kulturális alapon történik, a szolgáltatások egy részének nem gyakorlati, hanem kulturális-szimbolikus jelentősége van. A kulturális termék formája, elkészítési módja a fogyasztók társadalmi profiljának, szocializációs tapasztalatainak függvénye. A magas kultúrát szolgáltató intézmények (színház, filharmonikus zenekar, képzőművészeti múzeum, kiállítóterem) városi megtelepülése nagy fogyasztósűrűség-igényükkel magyarázható. Jól példázza a kulturális gazdaság növekvő jelentőségét a múzeumok megváltozott szerepe. Az eredetileg kulturális, oktatási célú, tárgyraktározó s -bemutató épületek napjainkra sok funkciójú, a látogatót sokoldalúan szórakoztató, kiszolgáló közterületekké váltak. A múzeumok funkcióváltásának egyik jellemzője a látványos, a laikusokat is vonzó időszaki kiállítások számának gyarapítása, a múzeumi boltok kulturális szupermarketté válása, koncertek, éttermek, kávéházak telepedése a múzeumokba, galériák, antikváriumok, régi-
ségboltok nyitása. A múzeumnegyed ma már nemcsak kulturális, hanem fogyasztási tér is. A látogatók jobb kiszolgálása érdekében a régi és új múzeumok térben csoportosulnak. E múzeumklaszterek a várostervezés fontos eszközei a városközpont megújításában. Maga a hagyományos múzeumi elem általában nem profitorientált, a belépti díjak nem elégségesek a kiállítási költségek fedezésére, a múzeumi szervezet fenntartására. A múzeumhoz telepedett fogyasztási terek viszont profitábilisak. A kulturális gazdaság városi szerepéről beszél a tömegturizmust felváltó élményturizmus egyik legfontosabb részét képező kulturális turizmus is, mely a történelmi emlékekre és a jelenkori kulturális eseményekre épülő rá. A turizmus gazdasági jelentősége óriási (a világ összes fogyasztási kiadásainak 10%-át utazásra fordítják, a világ összes foglalkoztatottjának 10%-át az idegenforgalom alkalmazza), s a városi turizmus aránynövekedése a hagyományos nyaralással szemben is szembetűnő. A turisztikai vonzerő az egyik legnyilvánvalóbb értékmérője a városi kultúra nemzetközi ismertségének, noha korántsem fedi le egy város kulturális életének egészét, az azt meghatározó kulturális intézmények összességét. A kulturális turizmus számára elsősorban kiemelt célpontok, időben behatárolt kulturális események fontosak, amelyek gazdasági jelentőségük mellett a város nemzetközi népszerűségéhez is hozzájárulnak. A nagy egyetemek nem csupán városuk kulturális életében játszanak kiemelkedő szerepet, de elsőrendű városgazdasági tényezők is. Az egyetem mint kiemelkedő foglalkoztató, mint a városba irányuló migráció jellegét befolyásoló, s egész városnegyedek fejlődését meghatározó tényezője a világ legjelentősebb városainak is. Debrecenben az egyetem a város legnagyobb gazdasági szervezete (is). A Debreceni Egyetem – több mint hétezer alkalmazottjával – a város legnagyobb foglalkoztatója, s kimutathatóan hozzájárul a város és az északalföldi régió gazdasági bevételeihez (pl. a diákok lakásbérlése, szórakozási kiadásai). A diákoknak az átlagpolgároknál rendszeresebb és kiterjedtebb kultúrafogyasztási szokásai a kulturális események jelentős
Az írás szemelvényeket közöl A kulturális gazdaság szerepe Debrecen versenyképességének fokozásában című tanulmányból (Szerzők.: Süli-Zakar István–Teperics K.–Ekéné Zamárdi Ilona–Kozma Gábor.) – In: A magyar városok kulturális gazdasága (Szerk.: Enyedi György–Keresztély K.). Magyarország az ezredfordulón – Stratégiai tanulmányok a Magyar Tudományos Akadémián. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest 2005. 221 p. *
A kulturális gazdaság szerepe Debrecen versenyképességének fokozásában A rendszerváltással járó társadalmi és gazdasági átalakulás során, döntően a külföldi tőke területválasztása miatt, hazánkban felerősödtek a területi egyenlőtlenségek a nyugati és a keleti országrész között. A szerkezeti átalakulás egyértelmű veszteseivé a kitermelő, nehéz- és könnyűipari térségek és települések váltak. E térségekben magas a munkanélküliség s a csődbe jutott vállalatok aránya, nehéz a munkaerő szakképzettségét konvertálni, gyenge a vállalkozói szellem, a progresszív munkaerő elvándorol, s a környezet sok helyütt erősen károsodott. A fejletlen infrastruktúra, a népesség kedvezőtlen korösszetétele és alacsony képzettsége miatt e régiók leszakadása az EU-csatlakozást követő kiéleződő versenyhelyzetben feltehetően még erősödhet is. A keleti országrész helyzetét súlyosbítja, hogy a szellemi erőforrások és innovációs központok (egyetemek,
főiskolák, kutatóintézetek, nonprofit szervezetek) területi eloszlása egyenlőtlen, s a kistérségek egyáltalán nem rendelkeznek ilyen háttérrel. Debrecen virágzó korszakaira mindig is jellemző volt, hogy fejlődése országokra, de legalábbis az ország jelentős területére kiterjedő kapcsolatokból táplálkozott. Századokon át az oktatás, a tudomány, a vallás, az egészségügy, a gazdasági igazgatás és a közlekedési hálózat regionális intézményeinek megtelepedése biztosította a város számára az előkelő helyet az ország regionális központjai sorában. Debrecen felsőoktatási intézményeinek szerepe a város kulturális gazdaságában Debrecen felsőoktatási intézményeinek nemcsak a város életében van meghatározó szerepük, de nekik köszönhető, hogy a város a magyar felsőoktatás egyik legfontosabb regionális központja. A városban tanuló több mint húszezer egyetemista háromnegyede nappali tagozatos, s – harmada debreceni lakos. A kollégiumi férőhelyek száma a 2002/2003-as tanévben összesen nyolc helyszínen 3514. Az adatokból kitűnik, hogy a nem városi egyetemisták nagyobbik fele albérlő, kisebb hányada lakástulajdonos. A szociálgeográfiai felmérésekből az derült ki, hogy (az integráció előtti neveket használva) az Agrártudományi Egyetem, a Kossuth Lajos Tudományegyetem, az Orvostudományi Egyetem és a Zeneművészeti Főiskola által mintegy körülzárt újkerti panelházas városnegyed a lakásvásárlások leggyakoribb színtere. Ezekben a felsőoktatási intézményekben tanul a nappali tagozatos egyetemisták kétharmada, logikus hát, hogy a közelükben vesznek ki vagy vásárolnak lakást. Jelenlétük rányomja bélyegét a panel lakónegyed társadalmára. Itt nem érezhető a társadalmi degradáció, mert megjelentek a kulturális gazdasághoz sorolható, a hallgatókat kiszolgáló intézmények és üzletek. A hallgatókat kiszolgáló létesítmények intézményesen nem kötődnek az egyetemi karokhoz, privát tulajdonban vannak, többnyire kisvállalkozások. Ezek főleg „speciális vendéglátóhelyek – internet cafék, előhívó műhelyek, nyomdák, könyvesboltok, papír- és írószerboltok, videotékák és fénymásolók, könyvkötők, spirálozók és fénymásolók. A szintén bőségben előforduló, a kulturális gazdaság létesítményeihez ugyan nem, de az egyetemisták igényeihez annál inkább igazodó vendéglátóhelyek – pizzériák, ká-
DISPUTA Árkádok
részét eltartják, sőt generálják. Az egyetemek szerepe a kutatásfejlesztés, az innováció termelése és átadása szempontjából is jelentős. A kulturális gazdaság fejlesztésének másik sarokpontja a városi önkormányzat politikája, ami többek között a kulturális kiadások emelése, a városi kulturális intézmények átszervezése, a rendezvények számának növelése mutat. A kultúra megnövekedett szerepe a városok gazdaságában egyszerre két szinten is mutatkozik. Egyrészt mennyiségileg, amennyiben egy felépülő múzeum, kulturális vagy szabadidőközpont a munkahelyek számának növekedését, a helyi adóbevételek emelkedését, az ingatlanpiac alakulását vagy a városban töltött vendégéjszakák számának növekedését hozza magával. E folyamatok eredője ugyanakkor az a számszerűen nem mérhető, a kultúra szimbolikus jellegéből fakadó jelenség is, hogy egy kulturális intézmény szerepe túlmutat a vállalkozás gazdaságpezsdítő hatásán és imázsértékekkel ruházza fel a települést. A kulturális gazdaság szimbolikus jellegével olyan vonzerőt képes teremteni, amely a város egészére, a városi gazdaság egyéb szektoraira s a városi társadalomra, a városi élet egészére is hatással van. A szimbolikus gazdaság intézményei egyben olyan szimbólumok és terek, amelyek hozzájárulnak a város egyediségének és vonzerejének növeléséhez, alakítják a város kulturális kapcsolatainak egy részét, s befolyásolják a városról kialakult nemzetközi képet.
35
véházak, cukrászdák, gyorséttermek – átformálták a panellakónegyed arculatát. Érdekes, s már a városon belül tapasztalható az eltérés, ha az egyetemektől távolabbi, a 4-es út városi bevezetője mellett magasodó, az Újkerttel csaknem megegyező népességnagyságú tócóskerti panel-lakónegyedet nézzük. A kulturális gazdasághoz tartozó létesítményeknek ott csupán harmada található meg. A vendéglátóhelyek száma ugyan nem kisebb, a választékban azonban nem a különféle étkezési lehetőségeket kínáló gyorséttermek, hanem inkább a szeszesitalt árusító „kocsmák” vannak túlsúlyban.
DISPUTA Macskakő
A kulturális gazdaság hatása az állandó vándorlásra és a munkaerőpiacra
36
A Debrecenbe irányuló migrációban fontos szerep jut a felsőoktatási intézmények vonzásának. Ennek a jelentőségét nem változtatta meg, sőt növelte az a tény, hogy az 1990-es évektől Debrecenben is érvényesül a településtípusok közötti vándorlások irányában bekövetkezett változás, ami azt jelenti, hogy a városok népességleadókká, a községek pedig pozitív vándorlási mérlegűekké váltak. Debrecenben az állandó vándorlások iránya folyamatosan kifelé mutat, az ideiglenesek mérlege pedig hol pozitív, hol negatív. Legnépesebb vidéki városunk az állandó és ideiglenes bevándorlások révén 1995 óta évente 3–4% körül gyarapodik, ugyanakkor (a 2001. évet kivéve) mintegy 4%-nyi népességet veszít is az elvándorlókkal. A negatív vándorlási mérlegekhez csatlakozó természetes fogyás az 1990-ben még 212 ezer fős népességet 2001re 207 ezerre apasztotta. Ebben a statisztikailag negatív népesedési helyzetben a kulturális gazdaság szempontjából kulcskérdés, hogy milyen a várost elhagyók és az ide betelepülők társadalmi összetétele. Sajnos, erre vonatkozóan nincs semmiféle hivatalos statisztikai nyilvántartás. (1993tól az állampolgári jogok védelmére hivatkozva megszűnt a lakóhely-változtatók számára korábban bő három évtizeden át kötelező adatlapkitöltés, amelyből legalább a belső vándorlások oka kiderült.) A rendszerváltásig a városba költözés fő indítéka a munkavállalás volt, ezt az iparváros koncentrációjával összekapcsolt állami lakásépítések megvalósíthatóvá is tettek. 1945 után az egész kelet-közép-európai térségre jellemző volt az ipartelepítéssel és a lakótelepek építésével összefüggő gyors városlakónépesség-gyarapodás. A volt szocialista országok urbanizációjával foglalko-
zó külföldi szerzők a korszakot jellemezve egyenesen a városi társadalmak proletarizálódásáról beszélnek. Ebbe a folyamatba illeszkednek Magyarország nagyvárosai, köztük Debrecen is. 1960 és 1990 között a 135 ezerről 212 ezresre növekvő város népességgyarapodásának 60%-a a bevándorlásból származik. Ekkor épül fel a Tócóskert és Újkert 20–20 ezer fős panelházas lakótelepe. Debrecen társadalmában a többi nagyvároshoz hasonlóan a munkásság vált a legnépesebb városlakó kategóriává. A rendszerváltás után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Megszűnt az állami lakásépítés, szétesett az ezt generáló nagyipar. A magánkézbe kerülő ipari létesítmények – Debrecenben a legnagyobb foglalkoztatók közé tartozó Gördülőcsapágy Művek, Biogal Gyógyszergyár, Műanyaggyár, Konzervgyár, Mezőgazdasági Gépgyár, Dohánygyár – szétforgácsolódtak, munkásaiknak csak töredékét tartották meg. A lakásfenntartási költségek emelkedése a munkanélkülivé vált családok egy részét a város elhagyására ösztönözte, s az egykori kibocsátó falusi térségek felé fordította. A gyorsan kialakuló nagy jövedelemkülönbségek következtében a szuburbán zóna is megerősödött a város körül. Számottevő a tehetősebb családok kiköltözése a közigazgatásilag Debrecenhez tartozó Józsára és Pallagra, de a többi közeli településre is, ezek a családok városi munkahelyüket megtartva a városinál egészségesebb természetes környezetet, tágasabb lakásokat, kertes házakat választanak lakóhelyül. A másik kérdés, hogy kik költöznek a bontakozó piacgazdaság körülményei közepette Debrecenbe. 1990 után nincs fix ipari munkahely, megszűnt az állami lakásépítés, sőt a város értékesítette a tulajdonába került állami lakások legnagyobb részét is. Az adatok tanúsága szerint a negatív vándorlási mérlegek ellenére az utóbbi években a beköltözők száma mégsem maradt el sokkal a várost elhagyókétól. A statisztikai nyilvántartások hiányában a beköltözők demográfiai és társadalmi összetétele tekintetében csak kérdőíves vizsgálatok eredményeire támaszkodhatunk. Az 1990-es években hét megyeszékhely, köztük Debrecen beköltözőiről készült felmérésekből röviden a következők állapíthatók meg. A rendszerváltás után is megmaradt a nagyvárosokba bevándorlók kor szerinti szelektivitása, a beköltözők háromnegyede-négyötöde 45 év alatti. Feltűnően megnőtt viszont az egyszemélyes és gyermektelen háztartások részaránya a korábbi időszakhoz képest. Ez ösz-
Az önkormányzat szerepe Debrecen kulturális gazdaságában Debrecen kulturális gazdaságát az önkormányzat oldaláról vizsgálva alapvetően két területet lehet elkülöníteni. Egyrészt elemezni lehet a közvetlenül az önkormányzat irányítása alá tartozó intézmények helyze-
tét és gazdasági viszonyait (ebben a körben a tisztán kulturális jellegű szervezetek mellett figyelembe vettem az alapfokú és a középfokú oktatási intézményeket is). Másrészt vizsgálni lehet mindazon szervezetek működését, amelyek a város által 2000-ben létrehozott Debreceni Vagyonkezelő Rt. tagvállalatainak számítanak. Az önkormányzat irányítása alá tartozó intézmények költségvetése kiadási oldalát az ezredforduló éveiben vizsgálva (I. táblázat) megállapítható, hogy e tételek az önkormányzat összes kiadásának kb. 40%-át adták. 1999 és 2001 között több mint 30%os emelkedés figyelhető meg. Ha nem veszszük figyelembe az oktatási intézmények adatait, a növekedés még dinamikusabb: a kiadások 1 174 349 000 Ft-ról 1 661 695 000 Ft-ra nőttek (41,5%-os emelkedés), ami lényegesen meghaladta az infláció mértékét. A kiadások összetételét vizsgálva a működési kiadások (személyi juttatás, társadalombiztosítási járulékok, dologi kiadások) abszolút fölénye állapítható meg, arányuk az egyes években 89% és 90% között ingadozott. A második helyet a fejlesztések-beruházások foglalták el, amelyek jelentős mértékben az oktatási intézményekben végrehajtott kisebb-nagyobb állagmegóvásokra, eszközvásárlásokra terjedtek ki. Az ágazatban a vizsgált három évben mindössze két nagyobb – 100 millió Ft-ot meghaladó – beruházásra került sor. Egyrészt folyamatosan zajlott a Csokonai Színház kisebb rekonstrukciója, ami 150 383 000 Ft-ba került (a város tervei között ugyanakkor szerepel a színház teljes felújítása, ami kb. 5 milliárd Ft-ot igényelne). Másrészt 2000/01 folyamán került sor a Vojtina Bábszínház új játszóhelyének kialakítására, amely 173 742 000 Ft kiadást jelentett (a két beruházást a címzett támogatások keretében az állam is támogatta). A juttatások és pénzeszköz-átadások alapvetően két területet foglaltak magukban. Egyrészt a város ezek keretében járult hozzá egyes nagyobb szervezetek (például Debreceni Kulturális és Fesztiválközpont Kft., Nagyerdei Kultúrpark Kht. működéséhez), másrészt ilyen módon támogatta a kisebb kulturális intézmények, folyóiratok, egyesületek (például Alföld folyóirat, Debreceni Szemle, Józsai Hírmondó, Debrecen Kultúrájáért Alapítvány stb.) munkáját. A kulturális gazdaság területén tevékenykedő intézmények másik nagy csoportja a Debreceni Vagyonkezelő Rt. tagvállalatai közé tartozik. Az országban jelenleg még egyedülálló, a német és oszt-
DISPUTA Macskakő
szefüggésben lehet a tartós párkapcsolat és gyermekvállalás életkor szerinti kitolódásával, a munkahelytalálás bizonytalanságával, a társadalom atomizálódásával. Fontos ok azonban az is, hogy a nagyvárosok egyben felsőoktatási intézményekkel rendelkező települések, ahová a tanulni szándékozók egy része a szülők által vásárolt lakás tulajdonosaként érkezik. Új jelenség, hogy a nagyvárosok felé igyekvők között az érettségizettek részaránya meghaladja az országos átlagot, a diplomásoké pedig kettő-ötszöröse ennek. Másként fogalmazva, a megyeszékhelyekre beköltözők több mint 60%-a érettségizett, ill. diplomás. Az iskolai végzettség kijelöli helyüket a munka világában: a hét nagyváros beköltözői között 40–50% a vállalkozók, vezető- és középszintű alkalmazottak aránya. A felmérések azt tanúsítják, hogy a piacgazdaságban a nagyvárosi bevándorlások a megelőző időszakkal ellentétben a városi társadalmak polgárosodását mozdítják elő, hisz az elvándorlók nagyobbik fele a munkanélküliséggel megélhetési alapot és egzisztenciát vesztett ipari munkás (főként segédmunkás), a beköltözők zöme pedig a magasan kvalifikált és anyagilag szilárdabb társadalmi csoportok közül kerül ki. Ez kedvező a városok kulturális gazdaságának megerősödése szempontjából, hiszen a kulturális gazdaság különösen érzékeny a városi társadalom minőségére. A Debreceni Egyetem végzőseire is igaz, hogy a város képes vonzó hatást gyakorolni rájuk, s megtartja az itt végzettek jó részét. Azaz a Debreceni Egyetem jó hatással van a régió humánerőforrásaira és versenyképességére, képes olyan diplomásokat képezni, akik végzésük után maradnak, sőt a máshonnan érkezők közül is sokan letelepednek az alma mater közelében. Elmondható tehát, hogy noha Debrecen lakosságát mind a természetes fogyás, mind a vándorlások negatív mérlege apasztja, a magasan kvalifikáltak és az egyetemisták növekvő aránya az állandó és ideiglenes beköltözők között előmozdítja a város társadalmának pozitív irányú fejlődését és erősíti a kulturális gazdaság kialakulásának feltételeit.
37
Az önkormányzat irányítása alá tartozó intézmények kiadásai 2001-ben (millió Ft-ban)
I. táblázat
Működési kiadások
Juttatás és pénzeszköz-átadás
Fejlesztésberuházás
Összesen
Alapfokú oktatási intézmények
5 336 881
4 202
438 292
5 779 375
Szakmunkásképzők
1 688 008
4 501
175 133
1 867 642
Középfokú oktatási intézmények
2 507 663
28 212
214 202
2 750 077
Kollégiumok
201 664
6 703
40 871
249 238
1 094 804
105 511
280 387
1 480 702
Kulturális-közművelődési intézmények ezen belül: városi könyvtár
77 499
965
9 128
87 592
Csokonai Színház
638 528
1 800
101 891
742 219
Kodály Kórus
37 525
977
408
38 910
Filharmonikus Zenekar
319 854
–
18 018
337 872
Csapókerti Közösségi Ház
21 398
24
423
21 845
–
101 745
–
101 745
94 234
79 144
7 615
180 993
10 923 254
228 273
1 156 500
12 308 027
Nagyerdei Kultúrpark Egyéb kulturális-közművelődési feladatok Összesen
DISPUTA Árkádok
Forrás: DMJV Közgyűlésének 8/2002. (IV.15.) Kr. rendelete az önkormányzat 2000. évi zárszámadásáról, a pénzmaradvány megállapításáról és a 49/2001. (XII. 28.) Kr. rendelet módosításáról
38
rák „Stadtwerke” mintájára alakított holding létrehozásával az önkormányzat arra törekedett, hogy javítsa vállalatai hatékonyságát, növelje gazdálkodásuk átláthatóságát így teremtve kedvező feltételeket a további beruházásokhoz. A holding vállalatai közül három (Debreceni Kulturális és Fesztiválközpont Kft., Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft., Debreceni Városi Televízió Kft.) közvetlenül, egy (Debreceni Rendezvénycsarnok Beruházó Kft.) pedig közvetve sorolható a kulturális gazdaság területén tevékenykedő szervezetek közé. A Debreceni Kulturális és Fesztiválközpont Kft. 1999 decemberében alakult meg azzal a céllal, hogy megszervezze és lebonyolítsa a város nagyrendezvényeit és egyéb kulturális eseményeit. Ezt a feladatot a korábbi években a megyei és a városi önkormányzat által közösen finanszírozott Kölcsey Ferenc Megyei Művelődési Központ végezte, az 1998-ban hatalomra jutott új városvezetés azonban e kettős irányítási struktúra felszámolását és egy egyértelmű helyzet kialakítását tűzte ki céljául. A Kulturális és Fesztiválközpont szervezésében 2001-ben összesen 31 rendezvény zajlott le. A rendezvények 46 helyszínen, 115 városi és megyei szervezet, 150 képzőművész, 62 kiállító, 112 hazai vendégművész és csoport, valamint 45 külföldi csoport részvételével. A nézőszám az év folyamán kb. 1 millió főre tehető.
A rendezvények pénzügyi egyenlegét vizsgálva (II. táblázat) megállapítható, hogy a jegyértékesítésből, szponzorálásból és a pályázatokon elnyert támogatásokból eredő bevételek nem fedezik a költségeket. A szakemberek véleménye szerint ugyanakkor ezekhez az eseményekhez kapcsolódva évente kb. 1,2–1,5 milliárd forintos idegenforgalmi bevétel keletkezik Debrecenben, ezért egy-egy rendezvénnyel kapcsolatban nem lehet azt a feltételt támasztani, hogy önmagában megtérüljön. A közvetlenül önkormányzati irányítás alá tartozó szervezetek döntő mértékben a helyi lakosság igényeit elégítik ki. A középfokú oktatási intézmények közül ugyanakkor ki kell emelni a város több iskolájában is folyó kéttannyelvű képzést, amely vonzó lehet a gazdasági élet (esetleg külföldi) szereplői számára is. A városi könyvtár és a Csokonai Színház látogatói, a Filharmonikus Zenekar és Kodály Kórus koncertjein megjelenő nézők többsége a debreceni lakosok közül kerül ki. Az utóbbi két szervezet azonban már bizonyos külső marketingmunkát is végez: hazai és elsősorban külföldi fellépéseik során igyekeznek felhívni a figyelmet a hajdú-bihari megyeszékhelyre, és ezzel új látogatókat vonzani a településre. A Nagyerdei Kultúrpark (ez az állatkertet és a vidámparkot foglalja magában) a célcsoportokat tekintve kettős feladatot lát el: egyrészt a debreceni családok
A debreceni nyári rendezvények mérlege 2001-ben (ezer Ft)
II. táblázat
Bevételek Költségek
jegyértékesítés
szponzorálás stb.
pályázaton elnyert
Egyenleg
52 700
12 700
22 000
22 400
+4 400
Sörfesztivál
3 700
–
4 400
–
+700
A Karneváli Hét többi rendezvénye
8 000
–
3 000
–
-5 000
Debreceni Borkarnevál
3 000
–
750
1 000
-1 250
Debreceni Jazz Napok
20 000
4 000
3 600
–
-12 400
Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny
16 800
250
3 100
7 600
-5 850
Cívis Korzó
16 000
–
8 000
–
-8 000
120 200
16 950
44 850
31 000
-27 400
Összesen Forrás: Központi Statisztikai Hivatal, 2002
számára kikapcsolódási lehetőséget teremt, és az ide látogató turistáknak (elsősorban iskolai csoportok) is programot nyújt. A Debreceni Vagyonkezelő Rt. a kultúra szempontjából fontos tagvállalatai működésével szintén a lakosságot és a turistákat tekintik célcsoportjaiknak. A Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. és a Debreceni Városi Televízió Kft. elsősorban az önkormányzat kommunikációs munkájában (azon belül is főleg a PR-tevékenységben) játszik fontos szerepet. A Debreceni Kulturális és Fesztiválközpont Kft. tevékenysége a terület- és településmarketing termékfejlesztési szakaszába sorolható, ami azt jelenti, hogy a város vonzerejét különböző kulturális rendezvények segítségével is megpróbálják növelni. Az események közönsége jelentős mértékben Debrecenből és a környező településekről kerül ki, az egyedüli kivételt a több mint 400 000-es nézőközönségű Virágkarnevál. A Vagyonkezelő Rt. tagvállalatai közé tartozó Debreceni Rendezvénycsarnok Beruházó Kft. szerepe olyan szempontból különlegesnek mondható, hogy a város eredetileg a 2002 novemberében lezajlott tornász világbajnokságnak otthont adó, 4,1 milliárd Ft-os állami támogatással felépült Főnix Rendezvénycsarnok beruházásának lebonyolítására hozta létre a céget. A fejlesztés lezárulása után ugyanakkor megváltozott a vállalat feladata, és jelenleg már arra törekszik, hogy különböző (esetenként kulturális) rendezvényekkel töltse meg Magyarország jelenleg legmodernebb, de a Budapest Aréna átadása után is a második helyet elfoglaló multifunkcionális komplexumát.
Összegzés Debrecen kulturális gazdasága tehát egyre nagyobb szerepet játszik a város életében. A város gazdálkodásának leggyorsabban növekvő része, Debrecen városfejlesztési koncepciójában minden más ágazatot megelőző helyen szerepel és továbbra is az első számú versenyképességi tényező marad. Különös jelentősége van a város életében a felsőoktatásnak. Közvetlen hatásként a város legnagyobb költségvetésével rendelkező, legnagyobb foglalkoztatója a Debreceni Egyetem. Áttételes hatása még jelentősebb. Vonzáskörzete kiterjed Északkelet-Magyarország területére, végzett hallgatói jelentik a szellemi tőkét ebben a régióban. A hallgatók nem csupán a képzés időszakában pezsdítik meg a város életét, hanem a végzés utáni elhelyezkedésükkor is keresik az alma mater közelségét. A diplomás munkavállalók jelenléte kiemeli környezetéből a várost, a „hagyományos kulturális szolgáltatások” a régió kulturális központjává teszi Debrecent, ahol a kulturális szerep az elmúlt századokban is a legfontosabb városalkotó funkciónak számított. Az elmúlt időszak minőségi változásai is sokrétű kulturális gazdaságot alakítottak ki, s ez jelentősen hozzájárult a város versenyképességének erősödéséhez, mivel emelkedett a kvalifikált munkaerő száma, s fejlett – a tudásalapú társadalomra jellemző – gazdasági ágak jelentek meg a város gazdaságában. Debrecen életében a kulturális gazdaság már ma is a legfontosabb dinamizáló elem, s a városversenyben való helytállás első számú tényezője.
DISPUTA Árkádok
Virágkarnevál
39
A mi kis félelmetes sárkányaink Erdei Nóra–Lapis József
Beszélgetés Boldizsár Ildikóval ■ A mesékkel az irodalomtudományos gon-
dolkodásmód mostohán bánik – élesen elválasztja őket az elit/magasirodalomtól; legföljebb az a kivétel, ha bekerülnek a „kötelező olvasmányok” közé. Lehetséges-e, egyáltalán kell-e, hogy az irodalomtudomány komoly, szakmai szemmel figyeljen ezekre az alkotásokra? Ön el tudta kerülni a mesék ez általi széttörését?
Az irodalomtudomány valóban mostohán bánik a mesékkel, de hozzá kell tennem, hogy ez csak hazánkban van így; évtizedekben mérhető a lemaradásunk Nyugat-Európához képest. Ott egyetemi tanszékek és külön mesekutató intézetek működnek, az egyetemeken a kötelező gyermekirodalmi alapképzésen túl fantasztikus szemináriumokon lehet részt venni: például gyermekirodalom és média, gyermekkönyvkritika, képregény és illusztrációk, a lányregények világa, fantasztikum a gyermekirodalomban, irodalmi utópiák gyermekeknek stb. Magyarországon a folklorisztika foglalkozik a népmesékkel, de a műmesékkel már nem, az irodalomtudománynak viszont sem a nép-, sem a műmesékre nincs rálátása. Sajnos még a pedagógusképzésben sem fordítanak kellő figyelmet erre a műfajra, pedig több szempontból is megérdemelné. Én igazából a folklorisztikának, az irodalomtudománynak és a pszichológiának a mesékről alkotott gondolattöredékeit próbáltam összerakni és kiegészíteni eddigi munkáimban.
DISPUTA Tisztaszoba
■ „Mesekutatóként állíthatom, hogy min-
40
denki találkozott már hétfejű sárkánynyal és táltos paripával, szánkázott már az üveghegy sima felületén, volt foglya a verekedő kőszikláknak, sőt hallotta az aranymadár énekét is, és ha nem indult volna el még soha az élet vizéért, épp itt az ideje, hogy felkerekedjen” – írja Ön legutóbbi könyvében. Valóban úgy gondolja, hogy a mesék rólunk, hétköznapi emberekről szólnak, és a fantasztikus kalandok mögött olyan receptek rejlenek, melyek segíthetik mindennapi életünk? Valóban „minden lábra illik egy topánka”?
Annak, hogy immár húsz esztendeje foglalkozom intenzíven és sosem csituló szenvedéllyel a mesékkel, pontosan ez az állítás az oka. Mindennapos tapasztalat számomra, hogy a mesék azért tudtak annyi évszáza-
don át megőrződni, fennmaradni, továbbhagyományozódni, mert minden korban érvényes válaszokat adtak az akkor és ott élő emberek számára az élet értelméről, a világ működéséről és a benne keletkező zavarok helyreállítási módjairól. De a mesék nem csupán a napi problémákra, konfliktusokra adhatnak választ, hanem egy lehetséges szellemi utat is felvázolhatnak azok számára, akik nem elégszenek meg vele, hogy végigéljék az életüket néhány alapvető egzisztenciális kérdés megválaszolása nélkül. A mesék azonban nem „kész recepteket” tárnak elénk, hanem abban segítenek, hogy miként élhetjük meg a bennünk rejlő lehetőségeinket. Vagyis nem általánosítható, hanem személyre szabott válaszokat adnak szimbólumrendszerükön keresztül.
■ Mese – ez a szó sokaknak a gyermeke-
ket, a gyermekirodalmat jelenti. Valóban csupán gyermekek olvasnak meséket? S ha nem, akkor miben áll a mese státusa, honnan kellene megközelíteni? Az írója/alkotója/válogatója felől? Az olvasója/hallgatója felől? Társadalmi funkciói felől? Esetleg a mese „mostohább” kanonikus megítélése felől?
Szerencsére nem csak a gyerekek olvasnak meséket, noha természetesen ők olvassák a legtöbbet ebből a műfajból. De manapság egyre több felnőtt talál vissza a népmesékhez. Soha nem volt ekkora érdeklődés a mesék iránt, mint manapság. Egymást érik a mesékkel kapcsolatos konferenciák (most, az interjú idején három mesekonferencia zajlik Budapesten, és a Csodaceruza című folyóirat másodszor rendezi meg a hatnaposra tervezett Gyermekirodalmi Fesztivált), amelyekre nemcsak szakmai figyelem irányul, hanem az értő és egyre érdeklődőbb olvasók figyelme is. Nagyon fontos, hogy a népmese nem is a gyerekek műfaja volt a 19. század végéig, hanem a felnőtteké. Persze a műmesék vagy a mai mesék többsége már „célközönségnek” íródott, vagyis a gyerekeknek, így ezek a mesék már másféle poétikai sajátosságok szerint működnek, mint a népmesék. A mese komplexitását egyébként már az is jelzi, hogy nagyon sokféle út kínálja magát műfaji lényegének megközelítésére. Egyik út sem rosszabb a másiknál, csak a módszerek mások. Másképp kell vizsgálni a mesét az író, az alkotó felől, másképp a befoga-
■ Felvetődik a kérdés, hogy a mese szép-
irodalom-e. Avagy inkább „alkalmazott irodalom”, melyben a didaxis, a pszichológia, a szociológiai faktor uralkodik? Esetleg ezek összessége? Hiszen amenynyiben szépirodalomnak tekintjük azt, felmerül a kánon, egy lehetséges mese kánonjának problémája, s az: ki alakítsa ki azt, kinek a szava mérvadó ebben? A gyakorló szülőké? A tanároké? Az irodalomtudományé? A gyermekpszichológiáé vagy éppen a szociológusoké?
Újra hangsúlyozom, hogy nem szerencsés összemosni a népmese és a műmese fogalmát a „mese” címszó alatt. A népmesének nincs szüksége rá, hogy kanonizált műfaj legyen, a folklóron belül jól megtalálta a helyét, annak ellenére, hogy egyes folkloristák csupán néprajzi tényként vagy adatként kezelték. A gyermekirodalom már nehezebben tudja definiálni a műmesét, de ebben az esetben sem beszélhetünk „alkalmazott irodalomról”. A mese éppolyan műalkotás, mint a novella vagy a regény; története, jelenségei elválaszthatatlanok a mindenkori kortárs irodalom állapotától és a zajló irodalmi folyamatoktól. A mesét nem úgy kell elképzelni, mint valami csenevész kis hajtást a „nagy irodalom” oldalában. Mándy Iván mondta: „Nincs külön gyermek- és felnőttirodalom. Irodalom van.” Annak ellenére, hogy a gyermekeknek írni valamiképpen mégis sajátos mesterség, a meséket is pontosan ugyanolyan mércével kell vizsgálni, mint más irodalmi alkotásokat. Vagyis mindazok szava érvényes lehet a jó mesék megítélésében (netán egy kánon kialakításában), akiknek szava érvényes a jó művek megítélésében. Kár, hogy ez utóbbiak közül szinte senki nem fordított még figyelmet a mesékre.
■ Hogyan képes a mese (ha egyáltalán
képes) követni a társadalmi változásokat, vagy éppen eleget tenni nekik – ameny-
nyiben a mesét, az ön értelmezése szerint is, úgy fogjuk fel, mint olyan formát, amely a társadalom bizonyos szabályait, meghatározottságait, lehetőségeit átörökíti? Olyan témákra gondolunk, mint például a nemi emancipáció – melynek mesékben való hangsúlyozását ön megkérdőjelezi –, vagy éppen a társadalomban lezajló kényes események (rasszizmus, háborúk, stb.). A népmesék mindig leképezték azt a világot, amelyben létrejöttek vagy amelyben elmesélésre kerültek. A mesemondó csak azt a motívumot változtathatta meg, amelyet a mesehallgató közönség jóváhagyott. Ha valami olyasmit mesélt, amit a mesehallgatók tapasztalata nem igazolt, akkor a hallgatók közbeszóltak, hogy „nem úgy van az!” Persze régebben nem változtak olyan gyorsan az élet- vagy éppen a társadalmi körülmények, mint az elmúlt száz évben, ezért a népmesék akár évszázadokon keresztül is változatlan formában öröklődhettek tovább. A műmesék sokféleségének talán épp az az egyik oka, hogy manapság már nagyon nehéz eligazodni a világ sokszínűségében, nehezebben lehet egyértelmű válaszokat találni azokra a kérdésekre, amelyekre a népmese még egyszerűen tudott válaszolni. Egyébként épp ilyen kérdés a női és a férfi szerepek mibenléte. A népmese még nagyon határozottan szétválasztotta ezeket a szerepeket, a mai műmesékben meg olykor még azt is nehéz kideríteni, hogy vajon milyen nemű az illető mese hőse.
■ Könyveiben számos helyen megemlíti,
hogy a mese az orális kultúrában/szájhagyományban gyökerezik. Mit gondol, az ún. másodlagos oralitás, tehát a rögzített hang – tévé, rádió, hangoskönyvek, s az ezekben megjelenő mesék – milyen módon befolyásolja a mese műfaját, a befogadót és a mesélőt/mesealkotót; hogyan változnak funkcióik, lehetőségeik?
A televíziós mesék teljesen más mechanizmus alapján működnek, mint a mondott mesék, ezért a televíziós mesét más műfajnak kell tekintenünk, mint a mesét. Valamely mese képi megfogalmazása lehet zseniális, a forrást messzemenőkig tiszteletben tartó, miként a Magyar népmesék című sorozat, és lehet az akciófilmekre emlékeztető, a mese minden lelki finomságát nélkülöző, brutális feldolgozás, amely rémületes a gyerekek számára. Ez utóbbi „átiratok” azért veszélyesek, mert ki-
DISPUTA Tisztaszoba
dó felől, és megint másképp műalkotásként vagy a mese társadalmi funkciói felől. Megvizsgálhatjuk a mesemondók személyét, felmérhetjük az áthagyományozódott mesekincset, csoportosíthatjuk a meséket különböző katalógusok szerint, és megnézhetjük a mesék helyét és szerepét az egyes írói életművekben is. Az is külön elemzést igényelhet, hogy milyen szerepük volt a meséknek a történelem folyamán vagy a különböző népcsoportoknál, mert hogy koronként és földrajzi területenként ez is változó képet mutathat.
41
mutathatóan növelik az agressziót, és nem feszültséget oldanak, mint ahogy azt a mesének elsődlegesen tennie kell, hanem feszültséget teremtenek, sőt növelnek.
■ A 19–20. századi kultúra vizualitásköz-
pontúsága is megerősítheti azt a feltevésünket, hogy egy „hagyományos” mese(könyv) már nem áll meg a lábán illusztráció nélkül. Mi a szerepük egy ilyen megváltozott helyzetben a mesék mellett feltűnő illusztrációknak, rajzoknak? Alárendelt, magyarázó szerepük van a szövegek mellett? (Az ön Mesepoétika című könyvében még a cikkek, esszék mellett is fel-feltűnnek rajzok.)
Ma már nem lehet eladni mesekönyvet illusztráció nélkül, és ezzel nincs is semmi baj. A baj abból van, ha a gyereknek sosincs lehetősége arra, hogy belső képek segítségével éljen végig egy mesét, ugyanis a belső képeknek nagyon fontos szerepük van mindannyiunk életében. A belső képek egyrészt feszültségoldók, másrészt örömforrást jelentenek. Az, aki maga „készíti el” saját sárkányát vagy boszorkányát a mese hallgatása során, mindig épp csak annyira félelmetesnek képzeli el ezeket a lényeket, amennyit el tud belőlük viselni. Ám ha készen kapja ugyanezeket a képeket, lehet, hogy maradandó sérüléseket szenved, hiszen valami olyat lát a képen, ami sokkal borzalmasabb az elviselhetőnél. Én például azóta irtózom a vízi patkányoktól, amióta gyerekkoromban láttam egy Andersen-mesekönyv illusztrációján egyet. Az én vízi patkányom valószínűleg sokkal szerethetőbb lett volna…
DISPUTA Tisztaszoba
■ Milyen viszonyban vannak elődeikkel a
42
mese új formái, mint például bizonyos képregények, alternatív befejezéseket párhuzamosan felajánló történetek vagy a rajzfilmek (pl. Walt Disney), animációs filmek (pl. Shrek), s egyáltalán mennyiben tekinthetjük a hagyományos meséket ezek előfutárainak?
Véleményem szerint akkor járunk el helyesen, ha az új keletű mesei formáknak is valahol az „ősmesénél” keressük a forrásait. A nép- és műmesék között ugyanis jól feltérképezhető kapcsolat áll fenn. Ez a kapcsolat azonban nemcsak abból áll, hogy egyes népmesei motívumok változtatások nélkül átkerülnek a mai mesékbe, hanem abból is, hogy ezek a motívumok mindenféle változáson mennek át: torzulnak, redukálódnak, bővülnek, önmaguk ellentétévé
alakulnak, transzformálódnak, más motívumokkal kapcsolódva új jelentéssel ruházódnak fel stb. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden esetben világosan lássuk az eredeti motívumot, és tisztában legyünk a motívum változásának irányaival, fokozataival és jelentéseivel. Ez lenne a tulajdonképpeni „meseesztétika” igazi funkciója.
■ Mi a véleménye a Harry Potter-jelenség-
ről? Nekem úgy tűnik, mintha keveréke lenne klasszikus mesei motívumoknak és modern „fantasy” elemeknek. A fantasy, illetve a fantasztikum világa (pl. Tolkien művei) rokonítható a mesével?
A Harry Potter-kötetekben nemcsak a klaszszikus mesei motívumok és a fantasy-elemek tűnnek fel, hanem más irodalmi „rokonok” is, nevezetesen a családregény, a nevelődési regény, a bandaregény, az iskolaregény, a kémtörténet, a krimi, a rémregény és a horrortörténet elemei. A sorozat mindenképpen új fejezetet nyitott a gyermekirodalomban. Egyrészt megdőlt az az állítás, hogy a mai gyerekek nem olvasnak (gondoljunk csak a milliós példányszámokra és a kötetek megjelenését kísérő érdeklődésre), másrészt új műfajjal bővült a gyermekirodalom: helyet kapott benne ez a sokféle forrásból táplálkozó, komplex könyv, amely gyerekek millióit nyűgözi le. A mese és a fantasy között egyébként van egy nagyon lényeges különbség. A mese mindig elpusztítja a Gonoszt, és azt tartja, hogy annak nincs helye a világban. Ezzel szemben a fantasy nem iktatja ki a negatív erőket, hanem időlegesen visszaszorítja, vagyis a Gonosz bármikor, bárhol feltűnhet új alakban. A fantasy tulajdonképpen belátja, hogy a pusztító erők is hozzátartoznak a teremtéshez, s megpróbálja kialakítani a viszonyt hozzájuk. A sorozatfantasyk e viszony kialakításának módjait mutatják be.
■ A kortárs magyar irodalomban megfigyelhető a mesék fokozatos elburjánzása, hiszen ismert írók (Szijj Ferenc, Darvasi László stb.) is kísérleteznek ezzel a műfajjal. Mit gondol: mi lehet ennek az oka?
Ennek van egy nagyon prózai oka is: jelentős kortárs íróink apakorba léptek, és így apaként is találkoztak a mesével mint műfajjal. Egy igazi apa pedig – legyen író vagy nem – nem érheti be „mások” meséivel. A gyerekek imádják, ha szüleik találják ki a történeteket. Talán Szijj, Békés,
Darvasi esetében is ez történhetett. Persze a meseíráshoz ez még nem elég, fontos, hogy megteremtődjön az a hiteles mesevilág, amelynek nemcsak poétikai törvényei vannak, hanem erkölcsi rendje is. Ez a rend persze megbontható, átalakítható, de mindenképpen csak bizonyos szabályszerűségek szerint, mert máskülönben a mese már nem mese lesz, hanem valami egészen más. Darvasi és Szijj meséi sem „szabályos” mesék, hiszen sok minden épp fordítva történik bennük, mint ahogy azt megszoktuk, Békés Pál kétbalkezes varázslójának aztán meg végképp nincs köze a tündérmesék sikeres varázslóihoz. Ezek a sikertelen, szöszmötölős, álcselekvős mesehősök meglehetősen pontos képet festenek arról a korról, amelyben élni kényszerülnek.
■ Végezetül egy személyesebb kérdés. Egy
DISPUTA Tisztaszoba
helyen azt írja, sokat elárul valakiről, hogy melyik a legkedvesebb meséje, ki a kedvenc mesehőse. Önről mi mondható el ezzel kapcsolatban?
Én mindig azt a mesét szeretem a legjobban, amelyiket éppen olvasom, de természetesen vannak kitüntetett történeteim. Valahogy azokhoz a mesékhez vonzódom leginkább, amelyekben megváltástörténet zajlik: férfi vált meg nőt, vagy nő férfit valamilyen átok vagy büntetés alól. A mesei megváltástörténetek mögött rengeteg szenvedés, fájdalom, csalódás és kudarc húzódik meg, de a mese végén mindig megcsillan a fény. Nekem ezek a történetek arról szólnak, hogy a női és férfi energiák között nemcsak kapcsolatot teremteni nehéz, hanem legalább olyan nehéz megtartani azt a harmóniát is, amely egy ilyen kapcsolódásból időről időre létrejön. Ezt a saját életünkre vonatkoztatva érthetjük konkrét párkapcsolatra is, de érthetjük úgy is, hogy önmagunkban milyen nehéz olyan összhangot teremteni, amelyben minden a helyére kerül, és működni kezd valami, amit leginkább ezzel a szóval tudnék kifejezni: teremtő erő.
43 Szénási Boglárka rajza
Darvasi – Trapiti – és még ki? Mi az a meseregény? Mi az a gyermekregény?
Mi lehet itt a történet? Mi akkor a Trapiti?
A Trapiti regénysorozat egyik kedves szereplője Károly bácsi, Kavicsvár professzora efféle egzakt kérdéseknél megfordítja a mindig kezében lévő cédulát, és mosolyogva válaszol. A kavicsvári irodalomtudománynak esetleg ilyen megoldásai lennének: Meseregény = a mesénél hosszabb, a regénynél viszont érthetőbb. Gyermekregény = felnőtteknek szól, gyerekeknek olvassák. A Károly bácsi módszerét utánzó recenzens fél-cédulákban próbált írni a Trapiti és a borzasztó nyúl című „szerelmes és bűnügyi gyermekregényről” és kavicsvári élményeiről. A cédulákat ezennel közöljük.
(A kártya egyik oldalán két rövid válasz, a másikon hosszabb kifejtés) Történetnek nevezhetjük a regény cselekményét ugyanúgy, mint annak elbeszélését is. Az egyik az, ami van, a másik pedig az, ami elmondatik. A regény önértelmező mondatával: „A költészet olyan, hogy azt is elmondhatjuk, amit nem tudunk elmondani.” (132.) A mindig más és más köntösben, kevésbé metaforikusan: mindig más és más prózaformában megnyilvánuló történetszerűség újabb megtestesülése is lehet(ne) a Trapiti regénysorozata. A történetalkotás olyan reflektált foka, amikor a mesélés már nem átvitt értelemben mutatkozik meg, hanem maga a mesemondás, a meseszövés, a történetbonyolítás lesz a lényeg. Így is olvasható a Trapiti. Persze maga az olvashatóság is kérdésessé tehető: a mesekönyv milyen formában (még ijesztőbben: milyen interpretációs stratégiák mentén) szólal meg szelleméhez hűen? Ha valaki magában olvassa, vagy ha felolvassák, és azt hallgatja is valaki más. Előbbi olvasat során a Trapiti rövid fejezetekre osztott, térben és időben rétegzett, előre- és visszautalásokkal dúsan tagolt regényként megengedi, hogy az olvasói tudat szabadon nyomozva eltévedjen benne és visszataláljon a kiinduláshoz. Ám, ha valaki hallgatja a történetet (merthogy felolvassák neki), akkor az elmondás és a meghallás egymásba térő kettőse során a regény nyelve az, ami megérintheti a befogadót és a történet sodrában a vissza-visszatérő narrációs elemekben kell megkapaszkodnia, hogy egyáltalán képben maradhasson. A Trapiti meglepően sok egyenértékű szereplője közül ráadásul jó néhány több névvel vagy kettős személyiséggel rendelkezik, avagy alakot vált, testet cserél a regény során. Ha valakinek mindezt elmondják, annak résen kell lennie – persze nem árt, ha állandó mozgásban és visszacsatolásban van a hallgatói képzelet. Ezt a korábbi regényről író Szilasi László az olvasói memória tudatos bővítésével és a rafináltabb modern és posztmodern narratív modellek könynyebb megfejtésével hozza összefüggésbe. Ebben a megközelítésben Kavicsvár, amolyan irodalomértési előváros, a fikcionális
DISPUTA Lépcsők
Ki írta a Trapitit?
44
A jelenlegi irodalmi nyilvánosságban Darvasi László prózaművészetének állandó jelzője a történet-központúság. A kilencvenes évek aktív recepciójában, amikor a Darvasi-olvasás pozíciói kijelöltettek, ez a kritikusi szólam (’történet-központúság, mesélés’) hamarjában a kultikus-kanonikus beszéd állandó toposza lett. A Darvasi-szakirodalom gyakran idézi (és ezzel értelmezi is, így vagy úgy, előfeltevéseinek függvényében), Balassa Péter tíz évvel ezelőtti intését: „Te Laci, itt valaki nagyon jól mesél. Vigyázz Laci, mondom szeretettel és becsüléssel.” Ekkor még a mesélés nem a konkrét meseírásra vonatkozott, hanem a novellákban, rövidtörténetekben, tárcákban megjelenő történetformáló lendületre. A történetszerűség ebben az értelemben az állandó mag, a centrális lényeg, amelyből különböző műfajú, témájú alakváltozatok születhetnek: nagyregény (A könnymutatványosok legendája), háborús novellák (Szerezni egy nőt), kínai novellák (A lojangi kutyavadászok) tárcanovellák (Szív Ernő, Összegyűjtött szerelmeim) – más hangsúlyok, más korok, más terek, más arcok, de ugyanaz a szerkezeti sajátosság: a történet kiépíti saját magát. Darvasi László és Szív Ernő után itt van a színen Trapiti László, s írásában egyesül a krimi-narráció és a szerelmi motivika.
Hogy kezdődik ez a regény? Milyen hely ez a Kavicsvár? A Trapiti 2 remek átvezetéssel folytatja a régi történetet, és egyben kezdi is el az újat. Filmek második részében szokás feleleveníteni néhány mozgóképpel, hol ért véget az előző történet. Darvasi ehhez a cselekménysűrítéshez rögzített képet választ: egy esküvői tablókép – mely egyben az előző történet befejezése – részletes leírásával mutatja be a szereplőket. Azok, akik nem olvasták az előző részt, megpillanthatják Kavicsvár szociometriáját, akik pedig végigkísérték Trapiti előző nagy kalandját a Tökfőzelék Háború idején, felidézhetik egy-egy hős arcát, fő tulajdonságát. Ezt segíti Németh György illusztrációja is, aki a másik oldalon a szöveg mellett megmutatja azt a bizonyos képet. Illetve azt, ahogyan ő látja a regényíró leírásait. (A könyvben lehetne több rajz is. A történet egy-egy izgalmas pontján, egyes karikatúraszerű, groteszk figurák megjelenésekor fokozná a vizuális hatást, még jobban megelevenednének az arcok.) Kavicsvárra amúgy jól esik ellátogatni vagy visszatérni. Ennek a helynek konkrét terei vannak, olyan utcanevekkel, mint például: Első Legfontosabb Pityuka utca. A város kollektív emlékezete a múzeumban elevenedik meg, ebben laknak Trapiti öreg szülei: Bökkelöki király és Malvin királynő. Ám a múltról való tudás néha hiányos, részleges, leárnyékolt. Ekkor jön a történész Kázmér úr, aki próbál a meglévő leletekből valami egészet összerakni. A város főnyomozója mégsem ő, hanem Müller igazgató, másik nevén Boleszláv felügyelő, ő szavatol a nyomozás, a krimiszál biztonságáért. Hogy mi is a rejtély – arról hallgassanak e cédulák! Lakik még ebben a városkában: hivatásos költő: Babéros Néró, akit a rímképlet mellett a honorárium is érdekel. Vannak hivatalos szerelmes párok: Vendelin és Valéria vagy Bánatos Olivér festőművész és kedvese Virág Viola, kinek hivatása virágnyelven már el is van mondva: ő ugyanis virágárus kisasszony. De a szerelemről csak később! Előtte még be kell mutatni Farkas Bélát, aki a Piroska és a farkas narratív identitását otthagyva, megváltozott és Kavicsváron telepedett le. És akkor még nem szóltunk a polgármesterről és nejéről, Ühüm bácsiról és Ühüm néniről, a mindig csodálkozó Nocsak Endréről, a varázslatosan főző (tökfőzelékben verhetet-
len!) Holle mamáról, a fess tűzoltóparancsnokról, Hektor Viktorról, Kelemen Aranka boltos kisasszonyról, a hős Minyon kapitányról, Vén Nyanya Csúfságról, Trubadúr Veszelka felhőutazóról (micsoda név, akár Bodor Ádám is kitalálhatta volna!), Picike Ferikéről, Dregdalon Billi széncinegéről vagy éppen a Pepe fivérekről. Hány szereplő került eddig szóba? Huszonöt szereplő – és akkor még hol vannak a Főfőváros figurái: Samu bácsi, Pirike, Valika? És hol vannak a rosszak? Merthogy rosszból is van egy pár: Szakács király, Kukta Gerozán, Kovács Lajos, Ramszesz Vogul, Bibircsókos Rozália. Ez összesen harminchárom szereplő, és még tucatnyi névvel rendelkező és történetformáló figura van, akit nem érdemes bemutatni, mert így úgyse mondanak semmit. A regény koherenciáján belül általában azonosíthatók a szereplők, állandó jelzők, vándormotívumok, tömör utalások segítik a tájékozódást, de ez mégiscsak sok. Még egy tizenkilencedik századi irányregényben is sok lenne ennyi név. Bár Darvasi prózavilágában a szereplők tarkaságára, transzparenciájára több példát is találni. A transzparencia itt az individuumok felcserélhetőségére, képlékeny halmazállapotára vonatkozik. Újra élve a bevezető toposzával: a Darvasitörténet(ek) kontextusában a szereplők neve és arca feloldódik, elpárolog (például a kínai novellák esetében) vagy megváltozik, megfordul – itt a Trapitiben. A rosszakból jók lesznek, hogy újra rosszak legyenek, a csúnyák gyönyörű széppé tudnak válni, Kavicsvár polgárai (ők tényleg azok) egy rejtélyes negatív sugárzás miatt pedig fokozatosan mániáik rabjaivá lesznek, és itt már csak Trapiti és a trapitizés segít. Mi az a trapitizés? A regénysorozat talán legcsodásabb ötlete a trapitizés, azzal a veszélyforrással, hogy ez könnyen átcsaphat moralizáló modorosságba. Mégis itt a tét, hogy hogyan fogalmazható meg a trapitizés lényege, egyszerre lesz poétikai és pedagógiai ügy. Az első regényben megtudjuk, mi az a trapitizés. Ha egyszer megtapasztaljuk a trapitizést, már mindig is tisztán látjuk, és azt is, hogy mikor trapitiznek a közelünkben, vagy mikor trapitizünk mi. „Az is trapitizés, hogy lehajolsz, s azt figyeled, hogy a picike hangyapajtás hogyan cipeli a nálánál jóval nagyobb morzsát, ami a te vajas kenyeredről hullott alá.” (Trapiti,
DISPUTA Lépcsők
erdő szélén található bejáró, meseregény a határon.
45
avagy a nagy tökfőzelékháború. Magvető, 2002, 58.) Ez a hangyamotívum akár Mészöly Miklós transztextusnak is olvasható, most csak megmutatnám a motivikus egyezést, de nem értelmezném azt. A két alkotó közötti kapcsolatot erősítheti, hogy Darvasi nagyregényét Mészöly Miklósnak ajánlotta. A Saulusban a következő mondat szerepel: „Sokszor magam se tudom már, mit miért gondolok. Néha azon veszem észre magamat, hogy hirtelen forróság önt el, minden megtisztul, de ki is üresedik körülöttem. És ez az üresség mégis a lehető legjobb, amit valaha éreztem. Mintha valami kisebbnél is kisebbet sikerült volna megérintenem. Egy hangyát megsimogatni.” (Mészöly Miklós: Saulus. Jelenkor, 1999, 145.) Lehet, hogy egy meseregény szövegközi olvasata még ebben a teoretikus irodalmi világban is nevetséges, mégis ide kívánkozik: Bánatos Olivér alkotói hullámvölgyéről „A művészet nehézségei” című fejezetből értesülünk. Egyrészt Olivér hangsúlyozottan festő, másfelől a cím öntudatlanul is felidézi Ottlik Géza regényének az Iskola a határon-nak klasszikus bevezető fejezetét: „Az elbeszélés nehézségei”.
DISPUTA Lépcsők
Krimi és szerelem – e kettő kell nekem?
46
A krimiszál elmondhatatlan. Legyen elég annyi, hogy van itt bosszú a múltból, világuralmi törekvések, rivalizálás a rossz oldalon, puccs, tömeghipnózis, ellenállási mozgalom, forradalom és igazságszolgáltatás. A regény utolsó száz oldala majdhogynem politikai allegória lesz. Hogyan tud a Borzasztó együttes egyik dalszövege a hatása alá vonni több száz embert, hogyan lesz alkalmas a gyanúsan nyájas paternalista retorika a hatalom megszerzésére? A krimi fordulatait nem könnyű elmesélni (mesélni önmagában sem könnyű). Azért a végén Boleszláv felügyelő, Poirot szellemében mindent és mindenkit felgöngyölít; de mi a helyzet a szerelemmel? Ebben a történetben szinte mindenki szerelmes, a költő Babéros Néró éppenséggel saját költészetébe, de Hektor Viktor Kelemen Arankába, Pirike Samu bácsiba és így tovább. A szerelem benne van a levegőben, de ennyi érzelem könnyen karamellizálódik. Ritka kivétel Vendelin és Valéria kettőse, ők ketten egy ironikus alakzatnak felelnek meg: életüket, mondataikat, egymáshoz való viszonyukat az ironia contraria értelmében a stiláris és fogalmi ellentétek alakítják. A többi szerelmes párnál hiányzik ez az éles játékosság. Sőt, egy-egy mondat mintha Szív Ernő melankolikus tárcájából
szállt volna ide: „Kelemen Aranka egyszer kislánykorában látta a tengert, és ez volt az életében a legkedvesebb s egyben a legfájdalmasabb élménye.” (159.) Mi van itt a nyelvvel? A Darvasi-történet mellett mintha kevesebb szó esne a Darvasi-nyelvről. A Trapiti elbeszélője remekül használja, hozza össze a szólások konvencionális hétköznapi, referenciális jelentését azok metaforikus, átvitt értelmével. Például: „Trapiti erős, jóképű kisfiú lett, és nem kellett a szomszédba mennie némi vásottságért. A szomszédba persze (…) hiába is ment volna rosszalkodni.” (10.) „A filozófusnak olyan gondolata támadt, hogy a következő pillanatban az összes hajszála égnek állt.” (107.) „Borzasztó Borzasztónak a vers hatására elment a hangja. A Hang tehát Kukta Gerozán szolgálatába szegődött.” (354.) Ezekben a mondatokban nemcsak láthatóvá lesz a kétféle nyelvértés közötti különbség, hanem a mesélő el is játszik velük. Az öreg királyi házaspár beszédében, az első részhez hasonlóan nem az igen-igen és nem-nem igazság elve működik, hanem beszédükben igen a nem és nem az igen. Szemléltetés gyanánt egy rövid párbeszéd: „– Hogy nem nőtt meg! – Bizony nem. – Nem vagyok rá büszke. – Én se, nem drága, nem jó uram!” (10.) Ez a nyelvi lelemény itt is lendületesen működik, de éppen spontaneitásában van a lényege – nem érdemes tovább elemezni. Szólni lehet viszont a regényben felbukkanó Borzasztó-dalszövegekről és Babéros Néró verseiről. Itt a paródia nemcsak nyelvi szinten érvényesül – egy zenei kultúra és egy irodalmi diskurzus egésze kerül görbe tükör elé. Kavicsvárnak szólásmondásai is vannak, amelyek ráadásul a történet kibomlásakor (annak hevében) születnek meg. Az elbeszélő ilyenkor visszatekintve megjegyzi, hogy „innen ered az a mondás: mint rém a cumis üvegben”. Nos, hogy ez mit jelent – az derüljön ki az olvasás után. Ezek a viszszautaló megjegyzések kimondatlanul egy olyan időszerkezetről árulkodnak, amelyben az elmondás jelen idejéhez képest a történet historikus régiségben játszódik. Tanít(ani akar)-e az elbeszélő? Néha valóban tanítani próbál az elbeszélő, utal a kisgyerekek ilyen meg olyan tulaj-
donságaira, de ilyenkor is megengedi, hogy ironikusan szemléljük nevelői tevékenységét. „A filozófia az, hogy még gondolkodás közben is gondolkodunk” – állítja a regényben Hektor Viktor. Ha Darvasi László prózájára próbáljuk alkalmazni a fenti formulát, akkor a „mesélés közben is mesélünk” szerkezetben benne van, hogy a mesélő is meséli saját magát. Miközben reflektál elbeszélői helyzetére vagy a történetmondás hogyanjára, mikéntjére, ezzel bele is írja önmagát a történetbe. Más kérdés, hogy ha ez a folyamat automatikussá lesz, akkor az elbeszélő öniróniája elveszíti autonómiáját, és innentől kénytelen elszenvedni saját
szövege zabolázhatatlan, mert érthetetlen iróniáját. S ha néhol hosszúnak tűnik is a regény, minden ötödik-hatodik oldalon találkozhat az olvasó egy eredeti ötlettel, nyelvi játékkal, ironikus kikacsintással és azzal a jelenséggel, hogy itt valaki tényleg nagyon jól mesél. De ez már nem a trapitizés. Ez már a darvasizás! Darvasi László: Trapiti, avagy a nagy tökfőzelékháború, Budapest, Magvető, 2002., Trapiti és a borzasztó nyúl, Budapest, Magvető, 2004. Szegő János
„ma már újra mondhatom” Az Aranykori tekercsek Pósa Zoltán első „igazi” nagyregénye, a szó legszorosabb értelmében is: az évtizedeken keresztül csiszolgatott szöveg végső formáját elnyerve 800 oldalon keresztül tárja elénk a debreceni születésű szerző kedvenc hősének történetét. Az Aranykori tekercsek szorosan kapcsolódik két korábbi Pósa-regényhez is, így a Menekülés négy sávon (1994) és a Mediterrán tintabura (1999) trilógiává egészülve reprezentálja a szerző írásművészetének alapvető vonásait. A megjelenés sorrendje nem tükrözi a szövegek kronológiai szerkezetét, az Aranykori tekercsek az említett két regény eseményeinek előzményeit, közvetett és közvetlen okait mutatja be. A számtalan önéletrajzi stigmát magán viselő központi karakter most a Szeép Barna Zoltán nevet kapta, a korábbi írásokból ismerős, allúziókkal és metaforikus utalásokkal nem kevésbé átszőtt Korsó György (mint az amerikai beatköltő-vezér, Gregory Corso nevének nyelvjátékos ferdítése is) csak rövid epizódszerep erejéig, a főszereplő egyik saját novellájának alakjához társítva tér vissza. Barna Zoltán húszas éveinek elejét taposó debreceni bölcsész egyetemista, aki évfolyam- és kortársaihoz hasonlóan rajong azért, amit tanul, lázad, álmodik és búsul, el-elszédül, szerelmes lesz, szerelmeskedik, szerelmét megcsalja, de végül nem a szerelemben kell csalódnia: a kor, amelyben (saját értelmezése szerint belevetettként) élnie kell, lehetőségek helyett kö-
telezettséget, igazi választások helyett csupán menekülési útvonalak szűk skáláját képes nyújtani. A ’60-as évek „emberarcú” szocializmusának lassan legendává szövődő közege, a személyiség határait figyelmen kívül hagyó, mindenhová beszivárgó atmoszférája a regény főszereplőinek alapélménye, a rendszer ellen való nyílt vagy burkolt lázadás számukra nemcsak szocializációt elősegítő feltétel, de az identitás megalkotásának és kifejezésének kézenfekvő eszköze is. Ám legtöbbjük szempontjából ez csak játék, mely még a szigorúan felügyelt határok engedély nélküli megközelítéséig sem tarthat. Barna Zoltán világképében viszont megkérdőjelezhetetlen érvényű, a múlt által kiszabott kötelesség. A regény egészére jellemzőek a főszereplő vissza-visszatérő, néhol tudatosan megszerkesztettnek tűnő, néhol pedig érzelmekkel (leginkább haraggal) átitatott, kitörésekké transzponált vádbeszédei, melyek a „cucilizmus” ideológiájának minden oldalára kitérnek. Kemény, meglehetősen nyers szólamokat olvashatunk a finnugor rokonság tudományos megalapozatlanságáról, de még jellemzőbb az a dühös dokumentarizmus, amellyel a kor gazdasági-politikai folyamatainak teljességre törekvő bemutatására vállalkozik. A skála tehát széles, Pósa hőse tulajdonképpen kora támogatott, tűrt vagy éppen tiltott diskurzusainak fókuszpontja, tetteinek igazolására egyaránt felhasználja szülei múltba tekintő elbeszéléseit és az
DISPUTA Lépcsők
Pósa Zoltán: Aranykori tekercsek
47
DISPUTA Lépcsők 48
egzisztencialista filozófia tételeit, újraírja és elbeszéli őket, megpróbál jelentéseket tulajdonítani nekik, hogy elhatárolhassa magát a gyökértelenségtől és a káosztól, sokszor sajnos a szélsőségektől sem óvakodva, önmaga karikatúrájává alacsonyodva. Megnyilatkozásainak didaktikussága több ponton is kimozdítja a fiktív világban kényelmesen elhelyezkedett olvasót, feloldódni látszik a határ a szerzői hang és a karakterek szólama között: ez történik például, mikor a főszereplő néhány perces „rögtönzött” beszédével meggyőzi a weimari nyári egyetemen megismert, marxista filozófiával rokonszenvező francia barátait a rendszer visszáságairól, teljes átélésre és toleranciára bírja őket, beleértve Franciaország bűnösségének elismertetését Trianon kapcsán. Ezen a ponton már nehéz eldönteni, hogy regényt olvasunk vagy politikai vádiratot. Érdemesebb tehát másfajta olvasási stratégiához folyamodni, feltételezve, hogy ez a néha végletekig árnyalatlan megszólalásmód nem csak az író évtizedekig tartó mellőzöttségéből és elszenvedett sérelmeiből ered. A szerző hősének gondolatvilága a regény jelen idejében érvényes bölcseleti irányok mentén formálódik, nem pedig egy visszaemlékező, érett karakter sajátja. Barna Zoltán szavaiban tehát fiatal korának horizontja rögzült, a több mint két évtizeden át fiókban tárolt tekercsek ma már megkérdőjelezhető érvényű eszmeiséggel szembesítenek. Ezzel együtt a főszereplő gondolatai nem kérhetők számon senkin, hiszen a szöveg cselekményének hátterében álló politikai-társadalmi helyzet a mű megírásának idejében még abszolút megingathatatlannak tűnt, így a korabeli elbeszélések szükségszerűen nélkülözik a mai történelemkönyvek sajátságát, az ideiglenesség, vagy ha úgy tetszik, a történetiség tudatát. Ez a történetiségtudat a regény részéről reflektálatlan marad, az olvasó feladata a múlt és a jelen között fennálló szakadék felismerése. Így mutatkozik, mutatkozhat meg a kor reális megítélésének, elbeszélhetőségének lehetetlensége, legfőképpen olyanok részéről, akik maguk is életpályájukkal fizettek e gyakran abszurd és átláthatatlan időszak követeléseinek beteljesítéséért. Az Aranykori tekercsek arra ösztönöz, hogy öszszevessük a jelenben érvényes álláspontokat az elbeszéltekkel, és az így megmutatkozó különbségekre hívja fel a figyelmet. Ez az összevetés a legnagyobb tétet azok számára rejti, akik személyes tapasztalattal rendelkeznek a korról, ez az a pont,
amikor a történetek, Kulcsár Szabó Ernőt idézve, nem tudnak, nem képesek esztétikai jelöletté válni. A regény tulajdonképpen egy privát történet, melynek számtalan változata él azokban, akik részesei voltak az ábrázolt életvalóságnak, és a szövegben jelen lévő utalások érthetően saját tapasztalataik megfeleltetésére ösztönzik őket. A tapasztalatok felismerésére pedig a szerző bőven szolgáltat alkalmat, ezért aki részese volt az 1960-as években Debrecen, illetve az egyetem (szub)kultúrájának, annak a mindennapi élmények felidézését tartogatja az egyetemi élet korabeli szokásainak emlegetése, az akkori, valóban közösségi lét szerkezetének felvázolása. Pósa Zoltán, előző regényeivel ellentétben, most nem bújtatja álnevek mögé sem városait, sem szereplőit. A karaktereket szigorúan kétosztatú rendszerben helyezi el, középutak és kompromisszumok nem léteznek. Sokan teljes és valódi nevükön jelennek meg: a pozitív alakok között szerepel például Bán Imre, Barta János, Kovács Kálmán, a rendszer kiszolgálói, a „rosszak” közt számos korabeli irodalmárt és közszereplőt találunk, de azt sem nehéz kitalálni, ki állhat a „Verstanlali” és a „hülye Csákó adjunktus” elnevezés mögött. A város, Debrecen jelenléte is erős hangsúlyt kap a szövegben, világos, hogy az alföld egyetemvárosának („Közép-Európa legszebb egyeteme”) mikroklímája a szerző és hősei alapélményét szolgáltatja, ez a környezet menti meg őket a légüres térben lebegéstől, a teljes gyökértelenségtől. A város Szeép Barna Zoltán számára az emlékezés, a történetalkotás vezérfonalát is kínálja, és így az önazonossághoz való legfőbb mércévé válik. A történet során minden alkalmat megragad az egyetem főépületének, a város egy-egy jellegzetes helyének kimerítően részletes leírására, törekvései végül hatalmas ívű, húszoldalas narratívába torkollnak a regény derekán. Ebbe a szövegrészletbe sűríti szülei és saját pályafutásának alakulását – a privát (családi otthonok) és a nyilvános életterekről szóló részek váltogatásával fokozatosan szövi egybe saját történetét a városéval, identitása a város terei és épületegyüttesei mentén strukturálódik. Nem egyszerű leírásokkal van tehát dolgunk, hiszen az ezekre oly jellemző várostoposzok („a nemzet fővárosa”, „Partium és Erdély gyöngye”, „kálvinista Róma”) mögött világos értékítéletek állnak. Éles ellentétben áll a polgári házakkal közrefogott utcák, a Krúdy világát idéző Aranybika-terasz képe a funkcionalitás szellemében épült lakótömbökével,
használat, a jelzők és metaforák burjánzása jellemző. Ugyanakkor az irodalmi beszédmódokat nem próbálja utánozni, inkább bizonyítani igyekszik érvényességüket, alkalmasságukat a valóság bemutatására. Mindez nem ad alkalmat felületes, gyors olvasásra, a regény folyamatos befogadói aktivitást igényel, még akkor is, ha ezt alkalmanként csupán menthetetlenül vontatottá váló monológokkal, öncélú elemzésekkel (a főszereplő nem egyszer spontán, hosszadalmas filozófiai eszmefuttatásba kezd egyegy irodalmi mű említésekor) honorálja. A nehézségekért a szerelmi történetfonalak kárpótolnak (ezekből van bőven a főszereplő nárcisztikus hajlamának, Don Juankomplexusának köszönhetően), melyek a regény legszebb, legjobban sikerült részei. Kamaszosan romantikus, máskor sodró lendületű, költőiséggel átitatott részek ezek, rajtuk keresztül sikeresebben reprezentálja az író a kor érzelmi állapotát: éteri vonzódások és testi szerelmek közt csaponganak a hősök, érzékenységükből fakadó energiájukat egyrészt reménytelen szerelmekben, másrészt féktelen szeretkezésekben vezetik le. A szexualitás ábrázolása sohasem öncélú, a szerelmi kielégüléshez legtöbbször nem is szükséges szeretkezés. A szerelem testi oldalának ábrázolását a szerző sokszor boccacciói anekdotákban oldja fel, melyekben döntően a szatíra felé billen a mérleg. Talán legfőképp ezek az érzelmi szálak azok, amelyek képesek a korról személyes tapasztalatokkal nem rendelkező olvasót is bevonni a regény világába, hiszen a politikai-eszmei állásfoglalás leplezetlen jelenléte gyakran távolmaradásra késztet. Ugyanakkor a történelmi utalások mellett az irodalmi allúziók egy másfajta szövegvilág jelenlétét is biztosítják, segítve az olvasót az esetleges aktuálpolitikai értelmezés kizárólagosságának elkerülésében. Pósa Zoltán: Aranykori tekercsek, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2003. Marcsek György
DISPUTA Lépcsők
„stílusremeklések és förmedvények” keverednek a város terében. Ezek az önértelmezésbe hajló passzusok kritikus szembefordulást rejtenek magukban, maradandóság és értékromboló újítás harcát ábrázolják, e küzdelemben a tét nemcsak egy település, hanem egy közösség identitásának a megalkotása is, nélkülük a város csak elidegenedést és bizonytalanságot szül, melyet a megismerhetetlenség és az elbeszélhetetlenség idéz elő. Pósa regényében az elbeszélések kísérletek a helyi, egyedi narratívák fenntartására a homogenitással és az egységesüléssel szemben. Elbeszéléstechnikailag a Debrecen bemutatását megkísérlő passzusok egyrészt érzelmekkel átitatott emlékképek, másrészt objektivitásra törekvő aprólékos leírások, melyben az elbeszélő képzeletbeli sétálóként járja végig a várost a Nagyállomástól az Egyetem főépületéig. A város textúrájából kiragadott részletek leginkább a századelő képeslapjait idézik, beállítottságukkal, a fenségesség és a monumentalitás iránti elfogultságukkal. Ez az ábrázolásmód azonban egy a sok, jól elkülöníthető eszköz közül, amely jelen van a regényben. A szerző, talán olvasói dolgát is megkönnyítve, tipográfiailag jelöli a vers-szerű szegmentumokat, a párbeszédek, a belső monológok részeit. Ebben és a nyelvhez való viszonyulásában is sokkal inkább avantgárd, mint posztmodern (leginkább szürrealista, ahogy azt néhány kiragadott fejezetcím példázza: „Puha, ártatlan csordák térdelnek a húsevő virágok földjén”, „Cantata profana vulgata, avagy a disznóvá változott fiúk rikácsolása a kurzus kapujában”, vagy e részlet a regény nyitó bekezdéséből: „Az éjjeli magány a halál testközelségének magzatvizétől nedves”): az ok-okozati viszonyok biztos lábakon állnak, Szeép Barna Zoltán világának összefüggései könnyen rekonstruálhatók. Az olvasás során találkozhatunk hosszú, önelemző belső monológokkal, realista passzusokkal, szürrealista álomleírásokkal, az avantgárd több irányzatával rokonszenvező versrészletekkel, de a regényre leginkább a barokkos, túldíszített nyelv-
49
Újabb regény a debreceni kollégiumi diákéletről
DISPUTA Lépcsők
Perjéssy-Horváth Barnabás: Kollégium blues
50
Nemigen van még egy iskolája hazánknak, amely oly sok szállal kötődnék a magyar irodalomhoz, mint a Debreceni Református Kollégium. Nemcsak költők, írók népes seregét nevelte a 16. század első évtizedeitől megszakítás nélkül működő „alma mater”, hanem az utóbbi másfél évszázadban számos szépirodalmi alkotás cselekményének színhelyévé is vált. A Jókai Mór képzelete szülte „Csittvári krónika” (az És mégis mozog a föld című regény nyitó fejezetében) és Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének főhőse, Nyilas Misi, mára „fogalommá” váltak; talán azok is hallottak róluk, akik soha sem olvasták ezeket a könyveket. De írt regényt a debreceni diákéletről Mikszáth Kálmán (A két koldusdiák), Karácsony Sándor (Holdbeli diákélet) és a közelmúltban Végh Antal is (Akkor májusban esett a hó). Idén májusban, a könyvhétre jelent meg, a Kairosz Kiadó jóvoltából, PerjéssyHorváth Barnabás Kollégium blues című alkotása, s ezzel a debreceni tárgyú diákregények sora újabb darabbal gyarapodott. A terjedelmes (mintegy 400 oldalas) regény szerzője 1984-ben érettségizett a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában (akkor még Horváth Barnabás Dávid néven). Első írói próbálkozásai és sikerei az iskola Arany János Önképzőköréhez kapcsolódnak. 1983-ban Csokonai kicsapatását feldolgozó színdarabjával megnyerte a Szabó Magda által kiírt és anyagilag is támogatott középiskolai Borzán Gáspár drámaíró pályázatot, s alkotását diáktársai be is mutatták a Kollégium dísztermében. Érettségi után a Debreceni Egyetem magyar–történelem szakán tanult tovább. A diploma megszerzése óta fővárosi lapoknál dolgozik, jelenleg az egyik országos napilap olvasószerkesztője. Perjéssy-Horváth Barnabás most megjelent első regénye egy egész tanév történetét mutatja be. A naplószerű elbeszélést a Kántus angliai útjának felidézése foglalja keretbe (1984-ben járt először a szigetországban az iskola kórusa, s a regényíró maga is részt vett e nevezetes utazáson). Az író tudatosan úsztatja egymásba regénye cselekményében az 1983/84-es és a rendszerváltás előtti 1987/88-as tanév
eseményeit (az előbbit érettségiző diákként, az utóbbit egyetemistaként élte meg Debrecenben). A két különböző történelmi hangulat együttesen idézi föl a kései Kádárkor sajátos életérzését. A Kollégium blues elsősorban iskolaregény, s mint ilyen rokonságot mutat a Debreceni Kollégium világát megidéző korábbi irodalmi alkotásokkal. Azoknál azonban sokkal erősebb a dokumentatív jellege; a szerző kínos pontossággal igyekszik megrajzolni a szocializmus időszakában szellemi szigetként működő debreceni egyházi iskola életének minden apró mozzanatát. A regényben, a naplójellegből következően, jelen van a korabeli „refis” diákélet minden meghatározó eleme: a pótvizsgák, a tanévnyitó és -záró ünnepség, a szalagavató, a ballagás, az őszi almaszedés; az önképzőkör és a Kántus pezsgő szellemisége; a nyugatnémet testvériskola látogatása, de a diákszerelem és a pályaválasztás élménye is. A cselekmény hátterében a főhős-elbeszélő színdarabjának próbái és előadása ürügyén vissza-visszatérő elemként sejlik föl Csokonai 200 esztendővel korábbi kicsapatásának rejtélyes története, ami történelmi patinát ad a közelmúlt debreceni diákvilágának is. A Kollégium blues ugyanakkor nemzedékregény is, hiszen a rendszerváltás előtti évtized tizenéveseinek általános életérzését is megszólaltatja. A korszak jellegzetes film- és könnyűzeneélményei (Hair, Betty Blue, Jézus Krisztus szupersztár, Rolling Stones) mellett elsősorban a szamizdatolvasás és a budapesti március 15-ei zavargások élményének megjelenítése alkotják a regény cselekményének ezt a rétegét. S mint minden iskolaregény, egyúttal fejlődésregény is a Kollégium blues, hiszen a naplóíró diákelbeszélő, Blu felnőtté válásának keserédes folyamatába is beavat bennünket az író. Perjéssy-Horváth Barnabás írásában a Debreceni Kollégium élete szigorú, de emberséges és élhető, az egyházi iskolák világát kevéssé ismerő olvasó számára patriarchálisan egzotikus, sokszínű és hangulatos világként jelenik meg. Minden esélye megvan tehát ennek az írásnak arra, hogy ne csak az egykori debreceni kollégisták kö-
rében, hanem országosan is komoly érdeklődés övezze. Terjedelmes volta ellenére is elolvasásra ajánlom e könyvet, mert a regény rövidke fejezetei – dokumentatív jellegüknél fogva – önmagukban is élvezetes olvasmányok; az első ötven oldal után szinte sorrendjük is fölcserélhető, hiszen Perjéssy-Horváth írásának fő erényeit nem a feszes cselekményvezetésben, hanem inkább az atmoszférateremtésben, az enyhén ironizáló nyelvi bravúrban és a precíz környezetrajzban érhetjük tetten. A debreceni olvasó számára két okból is különösen izgalmas olvasmány lehet a Kollégium blues. Egyrészt azért, mert lapjain a város azóta bizony részben már eltűnt tárgyi és szellemi emlékei is megelevenednek. Másrészt meg azért, mert a szocializmus éveiben debreceni diák alig-alig akadt
a híres Kollégium falai között; Közép-Európa egyetlen akkor működő protestáns iskoláját nem az egykor iskolájára büszke s azt évszázadokon keresztül féltve védelmező és támogató cívisváros, hanem sokkal inkább a vidék falvainak egyházhoz erősebben kötődő népe tartotta életben. A debreceni polgár többnyire bizony csak találgatta, mi minden történhet az évszázados falakon belül, s a nagy találgatás közepette lassan elfeledte, cserbenhagyta őseinek „alma mater”-ét, fölnevelő édesanyját. A Kollégium újbóli fölfedezésében ez a regény is segítheti a nyitott szívű debreceni olvasót. (Kairosz Kiadó, Budapest, 2005.) Győri L. János
„A könyvnek az a jó, ha olvassák...” A szervezők a címbeli Umberto Eco-idézetet választották a II. Debreceni Könyvszemle mottójául, ezzel is jelezve az alapvető céljukat, hogy a figyelmet – ha csak néhány napra is – a könyvekre és az olvasásra irányítsák. A rendezvénynek ezúttal is a Debreceni Egyetem főépülete adott otthont 2005. december 8. és 10. között. Az érdeklődőket ez alkalommal is sokrétű program – és természetesen rengeteg könyv várta. A díszudvaron és az első emeleten, 56 standon összesen 68 kiadó kínálta köteteit. A látogatók a legkülönbözőbb kiadványokból csemegézhettek: a szépirodalmi profilú kiállítók mellett tankönyv- és gyermekkönyvkiadók, szakkönyvkiadók, felekezeti kiadók is megjelentek. Különböző könyvesboltok kínálataiból szintén válogathattak a könyvbarát érdeklődők. Az újdonságok mellett a kiállítók a kedvezményes vásárlásra is lehetőséget teremtettek, s ami még örömtelibb, hogy ez nemcsak a régebbi, hanem a friss kiadványokra is vonatkozott. Többen szépirodalmi művek új kiadásával jelentkeztek erre az alkalomra. A standokat december 8-án délelőtt 10 órakor nyitották meg, ezt követte az ünnepélyes megnyitó, ahol Turi Gábor Debrecen MJV, Imre László irodalomtörténész
az egyetem, míg Goretity József a szervezők nevében köszöntötte a szemle látogatóit. Goretity József azt a kettős célkitűzést hangsúlyozta, mely köré a háromnapos rendezvény programjai szerveződtek: egyrészt a kortárs irodalom, másrészt pedig az olvasás, a könyv népszerűsítése. Az előbbihez a dedikálások, a Déri Múzeum kiadványainak bemutatója, a Palatinus kiadónál megjelenő Örkény István-életműsorozat bemutatása és természetesen a díszvendég, Nádas Péter felolvasása kapcsolódott. Az olvasást népszerűsítő programok a jó értelemben vett populáris regiszter felé mozdították el a rendezvényt és színesítették a programkínálatot: előadóművészeket hívtak meg, és a Nagy Könyv is állandó szereplő volt, egyrészt a kampányfilmek folyamatos vetítésével, másrészt a játékhoz kapcsolódó vendégek jelenlétén keresztül. Mindemellett, kisebb mértékben ugyan, de a könyvbemutatókon a kifejezetten szakmai (oktatás, vallás, irodalomtörténet) – és ebből következően szűkebb közönséget vonzó – munkák is fórumot kaptak. A szervezők láthatóan igyekeztek a különböző érdeklődésű és különféle korú közönség igényeit is kiszolgálni.
DISPUTA Lépcsők
A II. Debreceni Könyvszemléről
51
DISPUTA Lépcsők 52
A szépirodalom iránt fokozottan érdeklődők rengeteg programból válogathattak. A könyvszemle első napjának egyik pillére a Palatinusnál megjelenő Örkény-életműsorozat bemutatkozása volt. A sorozatot a kiadó vezetője, D. Szabó Mária mutatta be legújabb darabjával, az Elsárgult kéziratok című, eddig meg nem jelent írásokat tartalmazó kötetével együtt. A kiadó elképzelései szerint a későbbiekben az életműkiadást egy Örkény-monográfia (várhatóan 2007-ben, Szirák Péter tollából) és lehetőség szerint egy bibliográfia fogja kiegészíteni. Emellett az író özvegye, Radnóti Zsuzsa mint a sorozat szerkesztője és Háy János író, a sorozat társszerkesztője beszélgettek az életműkiadás nehézségeiről. Alapvető kérdésként merült föl egy, az Örkény-életművön túlmutató kérdés: mit tekinthetünk a szerzői életmű részének a szövegkiadás során? Radnóti Zsuzsa saját bevallása szerint nem követte férje „önmaga iránti hihetetlen szigorúságát”, aki a fiatalkori írásait szinte teljesen elfelejtette. Ennek egyrészt a magasra emelt esztétikai mérce volt az oka, másrészt az, hogy amikor hazatért a hadifogságból, a szerző úgy gondolta, hogy fiatalkori írásai többé nem lehetnek relevánsak. Csak a halála után derült ki, hogy sokkal több korai szövege van, mint azt ő maga állította. Szintén a Palatinushoz kötődött egy másik beszélgetés, melyet Keresztury Tibor folytatott Háy Jánossal, a szerző Xanadu című regényének második kiadása kapcsán. A beszélgetés után Rátóti Zoltán színművész az író A bogyósgyümölcskertész fia című művéből összeállított előadását hallgathatták meg a résztvevők. Az első nap programjait könyvbemutatók egészítették ki, köztük két debreceni irodalomtörténészé: Dobos István Az én színrevitele című, a 20. századi magyar önéletírásokról szóló könyve, és S. Varga Pál A nemzeti költészet csarnokai című műve, amely a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodás nemzeti irodalomhoz kapcsolódó fogalmi rendszereit tárgyalja. A kortárs irodalom iránt érdeklődő közönség számára a könyvszemle fénypontja és egyben a legtöbb látogatót vonzó program természetesen Nádas Péter felolvasása volt, aki a „Regényünnep” című, az Alföld folyóirat és Debrecen MJV Önkormányzata által szervezett rendezvénysorozaton a könyvszemle díszvendége volt. Nádas Péterrel a Jelenkor kiadó igazgatója, Csordás Gábor beszélgetett, a szerző pedig legújabb művéből, a Párhuzamos történetekből olvasott fel. A kiadó igazgatójának kérdései-
re válaszolva Nádas kifejtette, mit jelentenek neki az ’56-os események, és milyen módon gondolja el az európai kontextusba beágyazott Magyarország létmódját. Mivel úgy véli, hogy a történelem nagy pillanatai mindig tömeges, kollektív történések, ezért számára 1956 nem csupán egy politikai-történelmi esemény. Ami elmondása szerint érdekli, s ez új regényfolyamának tétje is egyben, hogy ezeknek a tömeges eseményeknek hol van a helye az alapvetően individualitásra épülő regényirodalomban, vagyis hogy a szövegben hogyan jeleníthetők meg a kollektív tudatszintek; a regény szükségszerűen lineáris, közben azonban párhuzamos eseményeket – Párhuzamos történeteket – kell megjelenítenie. Ezért válnak hangsúlyossá a szövegben a tömegjelenetek, például a sorban állás, melyek nemcsak azért lényegesek, mert a tömegben az emberek folyamatosan korlátozzák egymást, s ezzel önmagukat is, hanem azért is, mert a lehető legroszszabb és legértelmetlenebb tulajdonságokat hozzák ki az emberből, melyek később szégyennel töltik el őt. Az író 1956 szerepét két okból is hangsúlyosnak tartja művével kapcsolatban. Egyrészt személyes indíttatásból, hiszen, ahogy fogalmazott, „a forradalom alapfogalmai, ha az ember egyszer átéli őket, akkor többé nem fogalmak már, hanem érzések és gondolatok”, másrészt érdekesnek találja azt, hogy a szélsőségesen individuális és a szélsőségesen kollektív hogyan érintkezik egymással az események során, és a személyes érintkezések milyen módon töltődnek fel nagyon is kollektív (politikai, vallási) tartalommal. Ami az európai kontextust illeti, Nádas kifejtette, hogy ami érdekes lehet, az egy nemzet története európai összefüggésben, mivel ez a létmód egyfajta realitást jelent. Ezzel a szemlélettel sem kíván többet megérteni, mint hogy van-e olyan például, hogy német, és ezen keresztül természetesen azt, hogy van-e olyan, hogy magyar. Ami ilyen módon megvilágítható, az az, hogy a magyar kultúra milyen összefüggésrendszerben ágyazódik be az európaiba, történetesen a német kultúrán keresztül. A beszélgetés előtt és után Nádas Péter részleteket olvasott fel új regényéből, majd a Jelenkor kiadó standjánál dedikálta műveit. A könyvszemle második napját könyvbemutatók és előadások színesítették. Goretity József Töredékesség és teljességigény című, a huszadik századi és a kortárs orosz irodalomról szóló tanulmánykötetéről M. Nagy Miklós beszélgetett a szerzővel.
társulat és a Református Kálvin Kiadó jóvoltából. Két esemény pedig a József Attila-év programjaként zajlott: Tverdota György irodalomtörténész előadása és a Székely Műhely zenekar fellépése – a muzsikusok József Attila megzenésített verseit adták elő. A könyvszemle mindhárom napján fontos szerep jutott a Nagy Könyv-játéknak. Állandó programként folyamatosan vetítették a döntőbe jutott tizenkét kampányfilmet, valljuk be, nem nagy sikerrel. Sokkal több érdeklődőt vonzottak azonban a Nagy Könyvhöz kapcsolódó egyéb programok. Gerlóczy Márton íróval, A kis herceg „arcával” a csütörtök esti beszélgetésen találkozhattak az érdeklődők. Gerlóczy Márton a kampányfilm forgatásáról, a regényhez való viszonyáról és saját könyveiről beszélt. Rengeteg látogatót érdekelt Kovács Ákos, a népszerű zenész, aki az 1984 című regényhez adta arcát és nevét, s akit ennek apropójából hívtak meg a szervezők. Ákos sajnos a moderátor, Goretity József minden igyekezete és a hallgatóság egy részének megütközése ellenére sem volt hajlandó a regényről beszélni. Propagandabeszédnek is beillő hosszabb-rövidebb monológjaiban az elszemélytelenítő globalizációt, a „jelenleg is folyó szópusztítást” és a „vonalas értelmiséget” ostorozta. Mindez alapvetően nem lett volna kellemetlen, ha megszólalásait nem fűszerezik egyértelmű politikai allúziók, melyek nehezen illeszkednek bele egy olyan rendezvénysorozatba, amelyen a könyv a főszereplő. Szombaton pedig a Nagy Könyv kapcsán a játék ötletgazdája Békés Pál író és Lévai Balázs televíziós szerkesztő, a játék egyik műsorvezetője beszélgetett. Bár a programokon egy-két kivételtől eltekintve még mindig elég kevesen vettek részt, a II. Debreceni Könyvszemle mégis sikeres rendezvényként könyvelhető el. Ha csak néhány napig is, de a könyv lett a főszereplő az egyetem főépületében. Biztató, hogy nemcsak szakmabeliek és egyetemisták látogattak el a rendezvényre, és hogy a standok körül folyamatosan mozgolódtak, nézelődtek, sőt vásároltak is a látogatók. S talán ez a legfontosabb. Lehet, hogy a technomédiumok mégsem vonják el teljesen az embert a könyvek világától, s Victor Hugót parafrazeálva elmondhatjuk, hogy ez mégsem öli meg amazt? Freytag Orsolya
DISPUTA Lépcsők
Emellett a Nap Kiadó is bemutatta kiadványait: Buda Ferenc Árapály című verseskötetét és Kiss Gy. Csaba A haza mint kert címet viselő esszékötetét. Ezen a napon tárta közönség elé a Déri Múzeum is saját kiadványait és 2004. évi évkönyvét. Egyébként néhány, a múzeumban őrzött, Jókaitól, Adytól és Tóth Árpádtól származó kéziratot is megtekinthettek a látogatók. Két előadást is meghallgathattak az érdeklődők, egyrészt a kétszintű érettségiről a Műszaki Könyvkiadó szervezésében, másrészt az Express Publishing angol kiadó tankönyveinek szerepéről az új érettségire való felkészülésben és a nulladik évfolyamos képzésben. A délután folyamán mutatkozott be a litera.hu nevű internetes irodalmi folyóirat, a szerkesztőség nevében Keresztury Tibor beszélt céljaikról és terveikről. Internetes portáluk két fő vonalát különítette el: egyfelől az interjúkon és portrékon keresztül a honlap a kortárs magyar irodalom reprezentatív helye kíván lenni, másfelől friss és gyors kulturális hírszolgáltatást szeretne adni. Céljaik között szerepel, hogy külföldön is megismertessék a kortárs magyar irodalmat. Ennek érdekében született meg az angol verzió, de tervezik a német nyelvű változat beindítását is. A rövid bemutatkozás után dr. Máriás szaxofonos előadását hallgathatta meg a közönség. A színművész betegsége miatt sajnos elmaradt Mácsai Pál „Azt meséld el, Pista!” című, sokak által várt előadása Örkény István életéről, mely a második nap záróakkordja lett volna. A rendezvény utolsó napján a délelőtt a legifjabbaknak szánt programokat kínált. Levetítették a Harry Potter és az azkabani fogoly című filmet. Sok gyermek izgulta végig. A film után a regények fordítójával, Tóth Tamás Boldizsárral találkozhattak a fiatalabb vagy idősebb Potter-rajongók. Örömteli, hogy ez esetben valódi találkozásról beszélhetünk. A fordítóval Goretity József folytatott rövid beszélgetést, melynek során a regény hihetetlen népszerűsége és a fordítási nehézségek, praktikák kerültek szóba. Ezután a jelenlévők több kérdést is feltettek a fordítónak, s így valódi dialógus alakult ki, ami – vagy a fizikai távolság, vagy a beszélgetőpartnerek bensőségesebb viszonya folytán – a többi hasonló jellegű programon nem volt jellemző. Úgy tűnik, Harry Potter világa még erre is képes. Talán erre is van külön varázsige? A könyvbemutatók ezen a napon is folytatódtak, Nyulász Péter Zsubatta című mondókáskönyve, illetve a Magyar Biblia-
53
Állatmese és természetfilm egy reklámban: A kérész története
Klapcsik Sándor
DISPUTA Pláza 54
M
arshall McLuhan felhívja figyelmünket arra, hogy a vizuális média, elsősorban a televízió gondosan szerkesztett, az utolsó képkockáig megtervezett hirdetéseket vetít. Az alkotók nem a termékek jellegzetességeire koncentrálnak, hanem a közönség vágyait veszik célba: megpróbálják a szolgáltatást a mindennapi élet elengedhetetlennek látszó részévé tenni. A reklám életmódot kínál fel; világlátásunk elemeire, sztereotípiáira támaszkodik, s azokat építi tovább (McLuhan, 201–203). A kisfilmek azonban mindenekelőtt azért harcolnak, hogy minél több ember tekintetét irányítsák magukra. „[É]ppen a televízióban kell a legjobban vetélkedni a néző figyelméért, s annak megtartásáért. A televízió ugyanis ún. tolakodó [intrusive] médium… hajlamosak a nézők ez ellen védekezni…” (Móricz–Téglássy, 62). Az emberek igyekeznek szabadulni a média által sugárzott információdömping hatása alól; menekülnek a televíziós hirdetések jelenlététől (ld. „zapping” és „zipping”: csatornaváltás és gyorstekerés a képmagnóra rögzített felvételen). „Megoldás” lehet a sulykolás, melyet McLuhan a rádiózással kapcsolatban említ. „A rádió egyértelműen az éneklős reklámokat kántálta. Általánossá vált a zaj és a csömörkeltés eszköze, mellyel a berögzülést elérték” (McLuhan, 205–206.). Kikerüljük a figyelemfelkeltés problémáját: addig ismételjük szövegünket, míg a közönség el nem fogadja az üzenetet. Adorno többé-kevésbé ilyennek tartja az összes reklámot. „A tömegek azt akarják és azt követelik, amit beléjük sulykoltak.” (255) A német esztéta egy olyan sörreklám plakátját hozza példának, mely graffitinek, politikai tartalmú falfirkának mutatja magát. Ez alapján a hirdetéseket a politikai propaganda és a módszeres népbutítás eszközével azonosítja: „az áru álcázza magát jelszónak” (uo). Számomra érdekesebb azonban az a jelenség, hogy a plakát „álcázza magát”. Ez ugyanis a figyelemfelkeltés gyakori módja: a színlelés, a mimikri. Sok reklám, egészen addig, amíg a terméket ajánlja (az utolsó pillanatig, a slusszpoénig) igyekszik valami másnak látszani, mint ami. Az akciófilm, kémtörténet, (állat)mese, rajzfilm, zenei klip, természetfilm, dokumentumműsor műfajának elemeit használja, azokhoz kíván hasonlóvá válni. Jó példa erre a Zwack Unicum reklámhadjárata, mely a Rejtő Jenő-féle idegenlégiós kalandregények hangulatát és karaktereit idézi meg, vagy a UPC humoros átirata a Hét év Tibet-
ben c. filmről. „Spielberg elkészíti Az elveszett frigyláda fosztogatói c. filmjét. Azóta klipek végtelen sora hozza a paródiáját, mindenféle rendű és rangú kalandorokkal. A Kilenc és fél hét néhány fülledt erotikájú páros jelenetét egyre-másra utánozzák, hogy fehérneműt, kávét vagy akármit adjanak el vele” (Toscani, 34). Ráadásul a cégek elhelyezhetik terméküket filmekben („product placement”); szponzorálhatnak műsorokat, alkotókat, könyveket stb. A posztmodern kultúra éppannyira nyitott a tömegigényre és a fogyasztásra, mint amennyire a cégek megcélozzák a népszerű szövegek, filmek és zenék világát. Ezért állapíthatja meg Jameson: „az árucikkek, a ruhák, bútorok, épületek stb., szorosan kötődnek a művészi kísérletezés különböző formáihoz; a posztmodern művészetek segítik – többek között – reklámiparunkat, mely nélkülük immár elképzelhetetlen” (178). A kreatív marketingszakemberek igyekeznek elérni, hogy minél kevésbé azonosítsuk munkájukat reklámként: nem árukat kínálnak fogyasztásra, hanem „művészi” módszerekkel életstílust formálnak. A figyelemfelkeltés másik módja a zenei klipek filmtechnikájának alkalmazása. Sokszor hiányzik a történet: fontosabbak a meglepetések, a dinamizmus, a gyors tempó, a képi és auditív attraktivitás. Önmagukat leleplező vágások és asszociatív kapcsolatokra épülő montázs jellemzik a műfajt: hasonló szín, szereplő, alak, motívum, mozgás köti össze a plánokat, nem pedig a narratíva. A zenei klipek és az azokat idéző reklámok a hollywoodi, „történetmesélős” filmrendezés hagyományait kívánják aláásni (Ld. Vernalis, 22–26). A Vodafone cég marketingakciója, melylyel megújult szlogenjüket és arculatukat kívánják népszerűsíteni, 2005 októberében olyan reklámfilmmel indult, mely az álcázás eszközével él. A termék, illetve szolgáltatás hiányzik a műből; az egyperces kisfilm utolsó öt másodperce mutatja csak meg a cég lógóját és mondja el jelszavát („Make the most of now” – „Most élhetsz igazán”). A film nagyobb része egy életélvező filozófia átadását célozza meg. Mintegy kétezer éves toposzt dolgoz fel: a horatiusi „carpe diem” (ragadd meg a napot, élj a mának) jelszavát öltözteti nem is igazán új köntösbe. A kérész, az egyetlen napig élő rovar motívumát mutatja be, parabolaként használva annak „élettörténetét”. Maga a kép is toposz: megtalálható például Az ember tragédiájában.
(Harmadik szín, kiemelés az eredetiben) A kollektív tudás egyik sztereotípiája tehát a „tiszavirágélet”, illetve annak – rövid, de az emberével megegyező, teljesnek tekinthető – életciklusa. Mégis érdemes megvizsgálni és figyelmesen végignézni ezt a kisfilmet, mivel remekül kivitelezett alkotásról van szó. Ez – többek között – kép és hang használatának együttes kiaknázásában nyilvánul meg. A médiaelméleti tankönyvek még a dokumentumfilmekről is azt tanítják, hogy rossz az a technika, amikor a szavak pontosan ugyanazt mutatják meg, mint amit a képek. Pedig ezeket – az amerikai hagyományok szerint – a valósághűség jellemzi és az előzetes megtervezettség, a „megrendezettség” hiánya uralja. Nem is lenne szabad forgatókönyvet írni, legfeljebb csak a forgatás után (Walters, 404, 367). (Más kérdés, hogy sok dokumentumfilm számol a „valóság” megragadásának problémáival; többek között azzal, hogy a média maga teremti a realitást.) A kifejezetten előzetesen megtervezett alkotások, mint a könnyűzenei klip és a reklám, az auditív és vizuális hatások együttes hatására építenek. Jobban követjük őket, szívesebben figyelünk rájuk, ha enigmatikusak, kevésbé szájbarágósak. Ráadásul a filmecskék hossza igencsak behatárolt: a szűk műsoridőt igyekezni kell telezsúfolni információval – s ez könnyebb, ha az auditív és vizuális elemek összeadódnak, nem pusztán ismétlik egymást. Ezt nevezi Andrew Goodwin „amplifikációnak” (kibővítés, részletezés, erősítés): „a klip új jelentéstartalmat mutat be, mely nem áll ellentétben a dalszöveggel, viszont eddig ismeretlen jelentésrétegeket tár fel – egyes kritikusok szerint ez a ’jó’ videoklip ismérve” (87). (A kritikus még két másik módszert különböztet meg. Eszerint a képi világ csupán illusztrálja, bemutatja a dalszöveget, vagy pedig ellentmond neki, aláássa az „üzenetet”, független tőle.) A kisfilmben az auditív eszközök közül a legfontosabb a beszéd, a kommentár. A vizualitáshoz képest, mely a természetfilm műfaji elemeit alkalmazza, más jelentésrétegeket mozgósít: az aiszóposzi állatmesék világát idézi. Az első mondat realisztikus bevezető: „The common may-
fly has a life expectancy of just one day” – A közönséges kérész élethossza csupán egyetlen nap. (Az eredeti angol szöveget használom, mert a magyar fordítás kevésbé használja azokat a műfaji jellegzetességeket, melyekre elemzésem épül.) A mondat egy természetfilmbe éppúgy beleillene, mint a tanító mesék világába. Aiszóposznak több meséje indul azzal, hogy megpróbál valósághűséget mímelve lefesteni egy állatot. „A jégmadár magányt kedvelő állat, amely mindig a tengeren jár. Róla beszélik, hogy az emberek üldözése elől menekülve, a tengerparti szirteken szokott fészkelni.” Vagy: „A hód mocsárban élő négylábú állat” (Aiszóposz, 18, 64). A narrátor igyekszik hitelesnek látszó jellemzéssel kezdeni, hogy aztán kevésbé természethű helyzeteket mutasson be. Bevezetésnek képileg az első két nagytotál felel meg; a plánok (a második a vízfelületre közelítve) megmutatják a helyszínt: az őserdőt, melyben a kérész él. (A képsíkok nagyságát nem az emberi méretekhez, hanem a „főszereplő”, a rovar méretéhez kell érteni.) A bevezető után a kommentár röviden jellemzi a kérész életfilozófiáját, figyelemfelkeltő kérdés formájában, illetve annak megválaszolása során. „But is he miserable about it? Not one bit. He fills his day with the things he loves.” (Boldogtalannak érzi-e magát emiatt? Egyáltalán nem. Azzal tölti napját, amit imád csinálni.) A kép és szöveg itt még összekapcsolható: „He soars, he sweeps” (emelkedik, suhan) közli a narrátor, a képsíkok pedig (némi „csúszással”) mutatják a magasra szárnyaló, majd vízen vitorlázó rovart. „He savours every moment” (kiélvez minden percet) – zárja a narrátor a kérész életének jellemzését. Akárcsak Aiszóposznál, ahol sokszor hiányzik a történet, az elbeszélés inkább csak egy szituáció vagy állati tulajdonság leírására szorítkozik. „Mindenekelőtt feltűnő a szorosabban vett ’meseszerű’ elemek és a jellegzetes ’mesehangulat’ szinte teljes hiánya… az aiszóposzi mesét nem kell és nem is lehet hosszasan elmesélni…” (Sarkady, 156). A vizuális síkon kibontakozó történet részletesebb, a rovar teljes életét bemutatja. A születéstől – az udvarláson, párválasztáson át – az öregséggel azonosítható naplementéig kerül elénk a kérész sorsa. Az antropomorfizáció épp ezért a képiségre jobban jellemző, mint a szövegre. Az állati szereplő emberi tulajdonságai fokozatosan jelennek meg. A nagytotál után félközeli plánban láthatjuk a kérész megszületését, s
DISPUTA Pláza
Minden mi él, az egyenlő soká él, A százados fa, s egynapos rovar. Eszmél, örűl, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté. Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy.
55
DISPUTA Pláza 56
azután szinte végig a „szereplő” teljes testét tartalmazza a képsík (totál). Jellemző a – valószínűleg számítógépes animációval elkészített – trükkök alkalmazása. Egyre nyilvánvalóbb a csalás; ez nem az effektek minőségére utal, hanem arra, hogy egyre kevésbé hihető eseményeket látunk. A kérész magasra szárnyalása még realisztikus elem, bár rögzítése valószínűleg nehezen (lenne) megoldható. Amikor a majom mellett suhan el a rovar, már gyanút fogunk: túl szép a beállítás, akárcsak egy Disneyfilmben. A zsonglőrködés, teniszezés, virágadás a szeretett „hölgynek” már egyértelmű trükkök. Ugyanakkor „hihetőbbé” teszi a felvételek egy részét az a forgatási hagyomány, amely szerint a természetfilmekben is gyakran alkalmaznak speciális effekteket. Ilyen például az ún „kockázási eljárás”, mely arra szolgálhat, hogy a bimbó a szemünk előtt nyíljon ki virággá. (A trükk lényege, hogy kamerával „fényképeket” készítenek, hosszú szünetekkel, majd ezeket folyamatosan vetítik.) A természetfilmek igyekeznek úgy rögzíteni környezetünket, ahogyan még nem ismertük: ezért alkalmaznak trükköket és közelképeket, melyekben különleges zoomtechnikával szabad szemmel alig látható jelenségeket mutatnak be. (Utóbbihoz hasonlít a kérész születésének ábrázolása.) A képi sík tehát a természetfilmeket idézi, bár az állatmesék világát sem töri meg. „Az aiszóposzi mesék főszereplői többnyire állatok, amelyek emberi belátással rendelkeznek, és sok tekintetben emberi módon viselkednek, gyakran jellegzetes embertípusokat személyesítenek meg – bár ugyanakkor általában belül maradnak saját állati jellegzetességeik körén, viselkedésük eléggé természethű” (Sarkady, 155–156, saját kiemelésem). A tanító mese retorikai műfaj: a történetecskék növelik „a felszólalás szemléletességét, hatását, meggyőző erejét… társadalmi-politikai mondanivalójuk van…” (Sarkady, 158). Tanulságot szűrnek le, tanácsot adnak, csattanóra vannak kihegyezve. A tanító üzenet megfogalmazása a reklámban is megtörténik, tizenhárom másodpercnyi hallgatás után. (A kihagyás az angol nyelvű kommentárban van csak meg, a magyar fordítás elnyújtja a szöveget, hiányzik a hatásszünet.) „Maybe there is a lesson in this for us longer living creatures. Just think: if we embrace life like a mayfly – what a life that would be.” (Talán van ebben tanulság, számunkra, hosszabb életű teremtények számára. Gondolkozz: ha magunkhoz ragadjuk az életet, ahogy
a kérész teszi – micsoda élet lenne az!) A vizualitás talán itt tér el a legjobban a szövegtől. Nincs nagytotál, mely kiszélesítené, általánosabbá tenné a kérész életstílusát. Nem jelenik meg egyetlen emberi szereplő sem. Helyette a békés öregség látványa villan fel, mely visszautal a kezdeti közeli plánra, a „főszereplő” születésére. Vízben jött világra, s a víz felett tölti utolsó pillanatait a „főhős”, „felesége” társaságában, a napnyugtában gyönyörködve. Sokat használt képi motívum, melynek klisészerűségét talán csak az enyhíti, hogy a naplementének a vízben fodrozódó tükörképét mutatja a film. (Erősíti viszont a giccshatást, hogy a két rovar szívformájú alakzatba rendeződik.) Zörejeket és zenét illusztrációképpen alkalmaznak a készítők. A K-Os által jegyzett The Love Song romantikus, egzotikus atmoszférát teremt, illik a helyszín, az őserdő távoli hangulatához. Érdekesség, hogy a teljes dal egy rap szám, míg a reklámban megjelenő részlet ennek csupán dalszöveg nélküli, érzelmes betéte. (A rap szám „egészének” stílusa kevésbé illene a kommentár emelkedett mondanivalójához, a dalszöveg pedig elnyomná a reklám szóbeli üzenetét, melyre csak nyomokban emlékeztet.) Zajok csak ritkán hallhatók, az aláfestő zene elnyomja őket. A legelső nagytotálban feltűnőek (ekkor még nincs zene), ahol a dzsungel képét teszik hitelesebbé. Később a kérész zuhanórepüléséhez és a „teniszmérkőzéshez” járul zörej. Utóbbinál a „labdapattogás” és a háló „megzörrenése” még inkább kiemeli a humorossá váló, antropomorf tevékenységet. A zsonglőrködésre dobpergés hívja fel a figyelmet. A kérész életét bemutató reklámfilmet természetesen nem csupán esztétikai szempontból lehet értelmezni, hanem a marketingkommunikáció elmélete felől is. Úgynevezett intézményi vagy céges reklámról van itt szó, melynek célja a vállalat imázsának javítása, kialakítása. Nem a termék eladását célozza meg, hanem a PR-hoz, a cég iránti bizalom felkeltéséhez köthető. (Ezt bizonyítja, hogy internetes akciót, marketingeseményt teremtettek az új szlogenhez és arculathoz. Bárki beküldheti az élet élvezetéről szóló jelmondatát, és a legjobbak vagy legszerencsésebbek olaszországi utazást nyerhetnek). Hasonlót próbál véghezvinni a Vodafone, amit a Benetton ért el óriásposztereivel; az olasz divatcég művészeti vezetője, Oliviero Toscani így ír munkájáról: „nem a klasszikus értelemben vett reklámozásra törekszem. Nem árulok pulóvert. (…) Nem igyekszem rávenni
az aiszóposzi mesék hallgatásával töltitek az időt”. Az első szentencia tehát pontosan az állatmesék hallgatása ellen kíván fellépni: a szónok azt az eszközt használja, ami ellen küzdeni kíván. Másodszor a narrátor hoz ítéletet; eszerint „Ugyanígy esztelenek azok az emberek is, akik a szükséges tennivalókat elhanyagolják, és inkább a kellemes dolgokkal foglalkoznak” (Aiszóposz, 36). Démadész szerint „szükséges tennivalóknak” tekinthetők a város ügyei, a politika; szórakozásnak a mesemondás és hallgatás. Hogy hihetnénk tehát az „esztelen” narrátornak ezek után? A mese szubverzív – a kétféle tanulság érvényteleníti egymást. A parabolával figyelmet keltünk, ám megingatjuk kijelentéseink magabiztosságát. Talán ezzel is magyarázható, hogy a reklámfilm csak részben éri el célját. Figyelemfelkeltő, s azt megtartó filmecske, mely ügyesen ad át egy morális tanulságot. De ki kíváncsi, különösen manapság, a didaktikus üzenetekre? A Vodafone valószínűleg nem éri el azt a hírnevet marketingjével, melyet a Benetton cég elért – bár ez az elemzés, akarva-akaratlan, némileg hozzájárul a népszerűsítéshez. (The Story of a Mayfly. Reklámfilm. Rendezte: Peter Thwaites. Ügynökség: Bartle Bogle Hegarty. 2005, 59 másodperc.)
Adorno, Theodor W.: Zene, filozófia, társadalom. Esszék. Ford.: Tandori Dezső, Horváth Henrik, Barlay László. Budapest, Gondolat, 1970. Aiszóposz: Aiszóposz meséi. Ford.: Sarkady János. Budapest, Európa, 1987. Bényei Tamás: Archívumok. Világirodalmi tanulmányok. Debrecen, Csokonai, 2004. Goodwin, Andrew: Dancing in the Distraction Factory. Music Television and Popular Culture. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1992. Jameson, Fredric: Postmodernism and Consumer Society. In: Modernism / Postmodernism. Szerk.: Peter Brooker. London–New York, Longman, 1992, 163–179. McLuhan, Marshall: Understanding Media: The Extensions of Man. New York, McGraw–Hill Book Company, 1964. Móricz Éva–Téglássy Tamás: Kreatív tervezés a reklámban. Budapest, Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem, 1997. Sarkady János: Aiszóposz és meséi. In: Aiszóposz meséi. Ford. Sarkady János. Budapest, Európa, 1987, 155–168. Toscani, Oliviero. Reklám, te mosolygó hulla. Ford.: Veressné Deák Éva. Hn, Park kiadó, 1999. Vernalis, Carol: The kindest cut: functions and meanings of music video editing. Screen Spring 2001, 42.1. 21–48. Walters, Roger L.: Broadcast Writing: Principles and Practices. New York, McGraw Hill Inc, 1988. Whitman, John: From the Cosmographia to the Divine Comedy: An Allegorical Dilemma. In Allegory, Myth and Symbol. Szerk.: Morton W. Bloomfield. Cambridge (Massachusetts) – London (Anglia), 1981, 63–86.
DISPUTA Pláza
– hipnotizálni – a közönséget, hogy ezeket vásárolja, hanem arra törekszem, hogy egy filozófiai gondolat… kérdésében közös hullámhosszra kerüljek vele” (43–44, saját kiemelésem). Vajon jó eszköz-e mindehhez az állatmese? A műfaj a parabolával és az allegóriával mutat rokonságot. Ezekről írja – J. Hillis Millert követve és a Koránra utalva – Bényei Tamás: „a parabola valójában felesleges szöveg, hiszen aki nincs a tudás birtokában, nem értheti, aki pedig birtokolja a tudást, annak nincs rá szüksége. Valami másnak, nyilvánosan elmondhatatlannak a nyilvános – ám olvashatatlan – közzététele: közszemlére tétel, amely elrejtés is egyben” (31). A példázat úgy mondja ki az „igazságot”, hogy egy párhuzamba állított történettel látványosan eltér tőle. Minél távolabbi a példa, annál hatásosabb a szentencia, a csattanó – ez azonban zavaró többértelműséghez vezethet (Whitman, 63–64). Ez a kettőség, használhatóság és felforgató hatás együttes jelenléte már Aiszóposznál megjelenik, Démadész, a szónok történetében. A mese szerint a hallgatók nem figyelnek a rétorra, aki, hogy kizökkentse a tömeget passzivitásából, állatmesét vesz elő. A tanulság levonása kétszer történik meg. Először maga Démadész közli, hogy „ti a város ügyeit elhanyagoljátok, s
57
A Transilvania Televízió Váradi Nagy Péter DISPUTA Pláza 58
A nagyváradi városi televíziózásról dióhéjban
olyan közegben, ahol minden adva van a minőségi hírek elkészítéséhez.
Nagyvárad lakosai „szerencsés” helyzetben voltak a kommunizmus ideje alatt, ugyanis a román állami 1-es csatornán kívül fogható volt a városban az MTV1, majd megjelenése után az MTV2 műsora is. A kedvező földrajzi helyzetet nemcsak a váradi magyarság élvezte ki, hanem gyakran sok román család is követte a magyar adásokat, mivel a román tévében vonzóbb műsorokat kínáltak. A rendszerváltás után Romániaszerte gombamód szaporodni kezdtek a kábeltévé-társaságok, melyek az addig tiltott nyugati műholdas adásokat is elhozták a háztartásokba. Hirtelen óriási választék, csatornák garmadája hullott a fogyasztók nyakába, akik a kezdeti években rendkívül lelkesen nézték az immáron szabad(nak hitt) televíziót. A nagyváradi városi televíziózás hagyományait a kilencvenes évek elején útjára indult TVO (Televiziunea Oradea – Nagyvárad Televízió) alapozta meg, majd nem sokkal később a nagyváradi kábeltelevíziós társaság (TVS) is saját műsorral jelentkezett. A TVO néhány éves sugárzás után eltűnt a nagyváradi audiovizuális média palettájáról, így a TVS városi szinten egyeduralkodóvá vált. A kereskedelmi tévék 1995-öt követő megjelenése1 Nagyváradon is változást hozott a televíziózásban. A magas alaptőkével induló kereskedelmi csatornák minden megyeszékhelyen (így Nagyváradon is) aránylag gyorsan létrehozták helyi stúdióikat, melyek az országos híradó csatolt részeként naponta beszámoltak a város és a megye általuk legfontosabbnak tartott eseményeiről. Ezek a híradások komoly konkurenciát jelentettek a TVS Híradójának. Bár a TVS igyekezett tényleges városi televízió módjára működni, a minőség általában elég alacsony volt. Az első éveket inkább az amatörizmus jellemezte (gyenge kép- és hangminőség, a képernyőn való szerepléssel akkor ismerkedő műsorvezetők), amibe a TVS Híradó is beletartozott.2 Így nem volt meglepő, hogy az országos kereskedelmi televíziós csatornák hírei népszerűbbekké váltak, mint a több év előnynyel rendelkező, ám a műsorkészítésben is járatlan TVS Híradója. A Transilvania Televízió sok munkatársa a TVS-ben kezdte el szakmai pályafutását, onnan kerültek át a 2004. március 20án induló csatornához. Így nem szakmai tapasztalatok híján, csak a professzionális munka feltételeit kellett elsajátítaniuk
A Micula-birodalom egy szelete A nagyváradi Micula-testvérek ásványvíz, üdítőitalok és élelmiszerek gyártásából gazdagodtak meg. Pénzük egy részét a román médiába fektették, számottevő médiabirodalmat hozva létre. Nagyváradon több újságot adnak ki, köztük a Reggeli Újság című magyar nyelvű napilapot, sőt az országos terjesztésű Realitatea Românească is a kezükben van. Az ő tulajdonukban van az országosan fogható Favorit FM és a Naţional FM rádióállomás, illetve a Románia-szerte sugárzó Naţional TV és az alig egy éve indult hírcsatorna, az N24. Terveik között szerepel egy filmcsatorna elindítása is, Film TV néven. A Naţional TV mellett Miculáék 2004-ben Nagyváradon létrehoztak egy városi televíziót, a Transilvania TV-t. Sehol máshol nem működik Romániában ilyen „kistestvére” a Naţional TV-nek. Az országos televíziók gyakorlatát követve minden megyeszékhelyen van egy riporterük és egy operatőrük, akik az illető megye legfontosabb eseményeit szükség esetén első kézből tudják bemutatni. Bihar megyében egy második stúdiót is létrehoztak – Belényes városában, melynek napi híreit a Transilvania TV átveszi és felvételről sugározza. A nagyváradi Transilvania TV azért kivétel, mert önálló hírszerkesztősége és marketingosztálya van, minden hétköznap négyszer jelentkezik saját híradóval. Van reggeli, délutáni és esti élő beszélgetőműsora, évente többször rendez városi szintű megmozdulásokat, mint legutóbb a Temes megyei árvízkárosultak részére szervezett gyűjtés. Ma már teljes értékű városi tévének tekinthető, mert a nap közel 12 órájában sugároz saját készítésű programokat; a „holt sávokban” az N24 hírcsatorna adását veszi át. Október 3-ától megújuló és gazdagodó műsorstruktúrával jelentkezik a csatorna. Az egyre növekvő adásidő mellett a televízió igyekszik markánsan jelen lenni Nagyvárad médiapiacán. Utcai reklámokkal, óriásplakátokkal hirdetik magukat, illetve gyakran jelennek meg a város forgalmas pontjain, hogy valamilyen aktuális akciójukat ismertessék, reklámozzák. Bár a Transilvania Televízió nagy önállóságot élvez, szinte naponta köteles a legérdekesebb híreit elküldeni a bukaresti központba, ahol azok bekerülnek az orszá-
A tulajdonos Micula-fivérek a politikai színtéren még nem vallottak színt teljes mértékben. A 2004-es helyhatósági választások előtt éppen a Nemzeti Liberális Párttal „voltak jóban”, így róluk csak szépet és jót lehetett mondani a híradóban, míg az akkor még kormányon levő Szociáldemokrata Párt által delegált Bihar megyei prefektusról minden terhelőt fel kellett kutatni. (Az illetőről egyébként nem volt nehéz kideríteni, hogy egyik/egyetlen oklevelét egy nem létező – különben szülőfalujában bejegyzett – főiskolán szerezte.) Egyszóval – a hírszerkesztőség riporterei szerint – a tényeket sosem kell elferdíteniük, elég némelyeknek alaposan utánajárni, másokkal pedig nem foglalkozni… Előfordult, hogy egy riporter felfedezte: a megyei költségvetésből irreálisan magas összeget nyert el egy költészeti kör, mely mindössze évi néhány felolvasást tart. E jó alapanyagból azért nem készült vérbeli tényfeltáró hír, mert a körnek aktív tagja az egyik Micula-fivér. Valamit még feltétlenül meg kell jegyezni, ami egy magánkézben levő, profitorientált televíziónál talán meglepőnek tűnik. Időről időre feltűnnek olyan új alkalmazottak, akik nem szakmai tudásuk okán, hanem rokoni vagy baráti kötelékeik miatt kerülnek a Transilvania Televízióhoz. Ezekben az esetekben az illető egy bizonyos munkakörbe kerül, amit – főleg, ha a riporteri szakmáról van szó – nem bír sokáig, így addig vándorol a különböző beosztások között, amíg meg nem találja a neki és szerény képességeinek megfelelőt. A szerkesztőség A Transilvania TV székhelye Nagyvárad belvárosában van, egy felújított bérházban. A munkálatok jelenleg is folynak, ugyanis a tervek szerint a Micula-birodalomhoz tartozó többi helyi sajtótermék szerkesztőségét is ide fogják költöztetni. Az épület kétszintes: a földszinten van a hírszerkesztőség közös irodája, az adásügyelet, a stúdió, illetve egy vágószoba. Az emeleten van két másik vágószoba, a hírigazgató és a tévé igazgatójának irodája. A szerkesztőségi szoba a folyosóról nyílik, akkora, hogy tucatnyi ember kényelmesen elfér benne. A folyosó felé ablakok nyílnak, tehát bárki beláthat és figyelemmel kísérheti a szerkesztőség munkáját. Hét-nyolc internetcsatlakozású számítógép, egy fax és egy TV-készülék alkotja az elektronikai felszerelést.
DISPUTA Pláza
gos híradóba. Ezeket a híreket a bukaresti központ választja ki. A Transilvania TV elsősorban gazdag tulajdonosai pénzéből él, de reklámbevételei is vannak. Például felkérésre reklámhírt készítenek, amiért az illető cég fizet a tévének. A reklámhírek megkülönböztető jelzéssel mennek a híradóban (nagy R betű egy karikában a képernyő jobb felső sarkában). Változó, hogy a Transilvania Televízió egy-egy híradójában hány reklámhír van (maximum kettőt bír el) – ezek a híradó utolsó harmadában kapnak helyet, közvetlenül a sporthírek előtt. A Transilvania TV aligha nem szolgálja nagyobb mértékben tulajdonosai érdekeit, mint bármely másik magán-televízió. A különbség az, hogy mivel helyi érdekű (kizárólag Bihar megyével foglalkozó) csatornáról van szó, melynek tulajdonosai Várad, sőt az ország jól ismert üzletemberei, még a finom elhajlások is sokkal szembeszökőbbek. A megye lakosai tisztában vannak Miculáék üzleti tevékenységeivel, sőt a tájékozottabbak politikai nézeteikkel is. Így pedig nem nehéz a csatornára kifejtett hatásukat észlelni, megfigyelni. Köztudomású, hogy a Micula-fivérek tulajdonában van a European Drinks nevű, üdítőitalt és ásványvizet gyártó vállalat, illetve a European Food elnevezésű cég is, mely sokféle ételt gyárt a csigatésztától a ropiig. Természetesnek mondható, hogy a Transilvania TV-ben az anyavállalat termékei kapják a legnagyobb reklámidőt, míg a rivális termékek (főleg az üdítőital-piacon érdekelt Coca-Cola és Pepsi által gyártottak) egyáltalán nem jelenhetnek meg. A reklámban ez aránylag könnyen megoldható, ám a hírszerkesztőség riportereinek és operatőreinek is mindig résen kell lenniük. Az interjúkban vagy a vágóképeken óvakodniuk kell a coca-colás napernyőktől vagy bármely más reklámhordozótól, amely bekerülhet a képbe. Viszont előnyös, ha az anyavállalat plakátja, kamionja jól látszik a háttérben, miközben valaki éppen nyilatkozik. A csatorna politikája az, hogy úgy viselkedik, mintha az ellenfelek nem is léteznének. Például a szakadáti (Bihar megye) Coca-Cola gyár alkalmazottainak sztrájkjáról sem számolhattak be, hiszen ezzel valamilyen szinten reklámozták volna a másik üdítőital gyártóját. Nemcsak gazdasági, de politikai célok is befolyásolják a Transilvania Televízió hírszerkesztőségének munkáját. Leginkább persze csak akkor, amikor ennek nagyobb súlya, jelentősége van, például a választások idején.
59
DISPUTA Pláza 60
A riporterek körben ülnek, a szerkesztőknek nincs külön íróasztaluk, ezzel is jelezve, hogy itt nem a betöltött funkció, hanem a munka minősége számít igazán – ami az alárendeltségi viszony lehetséges negatív következményeit gyengíti. Hasznos, hogy a főszerkesztők és a riporterek, operatőrök egy légtérben tartózkodnak, egy asztalnál ülnek, hiszen ez is elősegíti, hogy a szerkesztőség összetartó csapatként, közösségként működjön. Nem véletlen viszont, hogy a tévé igazgatójának és a hírigazgatójának külön irodája van – méghozzá az emeleten. Az élő műsorokat az adásügyeletről a felvételvezető irányítja. Ő határozza meg, melyik kamera milyen szögben álljon, milyen mozgást végezzen, s hogy milyen kameraállásokat alakítsanak ki a stúdióoperatőrök. A felvételvezető mellett egy szerkesztőnek is kötelező lenne dolgoznia, de ez a Transilvania Televízióban azért nem valósult még meg, mert a szerkesztői pozíciókban nem televíziós végzettségű emberek vannak, így nem értenek az élő adás képi megrendezéséhez. A felvételvezető, aki mellett jó pár tanonc is tevékenykedik, a szerkesztő munkáját is kénytelen ellátni, vagyis eldönti, kire mikor álljon a kamera, kire közelítsen – tehát a műsor tartalmát a képeken keresztül befolyásoló döntéseket kell hoznia. A hírszerkesztőségben kilenc riporter dolgozik, közülük kettő sportriporter. Rájuk négy operatőr jut, ami szerintük kevés. Így egyszerre négy helyszínen tudnak párhuzamosan forgatni, a többiek addig a szerkesztőségben foglalják el magukat. Az egész csapat rendkívül összetartó; baráti, családias légkör uralkodik közöttük. A szakmai hierarchia csúcsán Monica Rusu áll, a Transilvania TV igazgatója; ő tartja a kapcsolatot az olykor „Chemical Brothers”-ként emlegetett főnökökkel (a Micula-fivérek az általuk gyártott olcsó üdítők állítólagosan magas szintetikus tartalmának köszönhetik gúnynevüket). Az igazgató a szakmai kérdésekbe nem szól bele, ő csak a fentről érkező utasításokat közli a főszerkesztővel. A hírigazgató a Bukarestből érkezett, korábban az országos kereskedelmi televíziós csatornánál, a PRO TV-nél szakmai tapasztalatot szerzett Hízó Zoltán. Ő szabja meg a híradó fazonját. Érkezése után érezhetően változott a Transilvania TV híradójának nézőpontja. A riportereknek sokkal inkább kell arra koncentrálniuk, hogy valódi történéseket, sokakat érdeklő mozgalmas eseménye-
ket mutassanak be. A hírigazgatónak az az egyik szerepe, hogy segítse a riportereket egy adott hír hírértékének helyes felismerésében, a másik, hogy megtanítsa őket, miképpen lehet nagy hírértékű híreket gyártani. A szelektáláson kívül a könnyebb eladhatóság, a megfelelően profi csomagolás kialakítása is feladatai közé tartozik. A főszerkesztő (Aurora Hoduţ) és helyettese (Adrian Laboş) végzik a legfelelősségteljesebb munkát. Ők döntik el nap mint nap, miből legyen hír és miből ne. Készüljön-e hozzá interjú, vagy csak rövid hír legyen. Mindenki munkáját ellenőrzik, véleményezik, segítik. A híradóban ők állítják össze a sorrendet, az adásügyeletből a felvételvezetővel együtt ők vezénylik az esti híradót. A kisebbség reprezentációja Nagyvárad lakosságának 30%-a magyar. Ha egy városi televízió minden nézőt szeretne egyformán megszólítani, akkor elkerülhetetlen, hogy a kisebbség nyelvén is közöljön információkat. A Transilvania TV is így tesz. A Kereső című beszélgetőműsoron kívül a napi hírek hangzanak el magyar nyelven. A műsor elkészítése a szerkesztőség magyar tagjának, Szomoru Edinának a feladata. A meglévő hírek közül a legfontosabbakat (naponta ez átlagosan hat-hét) kell lefordítania. Miután mindegyik hír magyar szövegét lejegyezte, és éppen szabad valamelyik vágószoba, bemegy és felolvassa őket. Számítógépen tárolja a riporter hangját, ehhez délután, a híradó előtt, a vágó hozzákeveri a képanyagból a megfelelő hosszúságú bejátszást és a hír címét tartalmazó fejlécet, melyet szintén a magyar riporter talál ki. Ötletesnek és lakonikusnak kell lennie, ugyanis a fejlécbe csak adott számú karakter fér el. Áprilisig abból állt a magyar nyelvű hírműsor, hogy a hat órakor kezdődő, huszonöt perces román nyelvű híradó előtt négy-öt percben képes hírek formájában magyarul is elhangzottak a hírek. Azóta viszont megnőtt a magyar nyelvű hírek presztízse. Az előkészítő folyamatok ugyanazok, mint eddig, de Szomoru Edina most bemondóként is közreműködik. Az élő minihíradót a csatorna híradójának logója és szignálja előzi meg. Edina elmondja maga írta (súgógépről olvasott) felkonferálását, aztán jönnek a bejátszások, melyek alatt szintén az ő hangja szól. (A másik változás az időpontot érintette: a román nyelvű híradó után, 18.25 és 18.30 között kerül adásba.)
Műsorszerkezet A Transilvania TV október 3-án vezette be legújabb műsorstruktúráját. Eszerint hétköznaponként négy alkalommal (reggel hétkor, délelőtt tizenegykor, este hattól és este tíztől) sugároz élő híradót. Az eddigi napi két hírműsorhoz képest ez nagy változás, több és keményebb munkát igényel a hírszerkesztőség munkatársaitól. A hét vége két napján a hét legfontosabb eseményeiből összeállított hírösszefoglalót sugározza a csatorna – felvételről, naponta kétszer. A hírműsorok által felhúzott vázra épül fel a további műsorszerkezet. Minden hétköznap reggel az Oradea în direct (Nagyvárad élőben) című reggeli beszélgetős magazinműsort sugározza a csatorna, amely annyiban tér el a magyar televíziók reggeli műsoraitól (Mokka, Reggeli), hogy nincs női műsorvezetője, ellenben két hiperaktív fiatalember vezényli le a másfél órás élő adást. Heti négy alkalommal jelentkezik az esti főműsoridőben (20 órától) a La obiect (A tárgynál) című élő, interaktív talk-show, mely meghívott vendégei segítségével a város és a megye aktuális kérdéseivel foglalkozik. Hasonló profilú műsor a hétfő esténként jelentkező Recurs la metodă (Fellebbezés a módszerhez), melyben a mindenkit érintő és érdeklő politikai események kerülnek terítékre. Hétköznaponként jelentkezett a Kereső című magyar nyelvű beszélgetőműsor is, melynek sorsa bizonytalan, mert műsorvezetője szülési szabadságon van. Ehelyett indult a péntekenként jelentkező Faggató, melyet az egyik nagyváradi napilap, a Reggeli Újság főszerkesztője vezet. Szintén heti egy alkalommal jelentkezik a La tocat (Daráló) című háttérműsor, mely a hét legfontosabb híreit vizsgálja meg részletesebben egy stúdióbeszélgetés keretei között, a hír érintettjeivel vagy az
adott hírrel foglalkozó riporterekkel, akik személyes benyomásaikat, véleményüket is elmondják a beszélgetés során. Az Acţiune specială (Különleges akció) a csatorna egyetlen kifejezetten bulvárműsora. Hétfőnként kerül adásba, a Bihar megyei közlekedési balesetekkel, rendőrségi üldözésekkel foglalkozik. A Transilvania TV számos saját készítésű magazinműsorral színesíti műsorfolyamát. Van köztük vallási, művészeti, autós, gazdasági, számítógépes és sportműsor is. Apró sikertörténetnek is tekinthető az egészségügyi műsor sorsa, ez ugyanis a reggeli magazin egyik részéből nőtte ki magát önálló programmá. A hírek kivételével szinte mindegyik műsort ismétlik – általában a másnap délelőtti adássávban vagy hét végén. Minden második szombaton élőben láthatók a másodosztályú Nagyváradi Bihar FC labdarúgócsapatának hazai mérkőzései. Az október 3-án bevezetett változásnak köszönhető két sorozat műsorra tűzése is: hétköznaponként 17 órától látható egy olasz szappanopera, mely a háziasszonyokat célozza meg, míg szombaton és vasárnap délelőtt egy fiataloknak szóló amerikai vígjátéksorozatot vetít a csatorna. A műsorháló még létező „lyukait” teletexttel, illetve videoklipek sugárzásával tömi be a televízió. A műsoridő reggel héttől 22.30-ig tart, az ezen kívül eső időben a szintén a Naţional TV családjához tartozó N24 hírcsatorna adása látható. A Transilvania TV fiatal, formálódó televíziós csatorna, amely fővárosi testvérei árnyékában igyekszik markáns arculatot kialakítani magának. Ennek az arculatnak jellegzetes vonása a regionalitás, a helyi események objektív és látványos közvetítése. Fontos feladat ugyanakkor a népes és hűséges közönségbázis kialakítása. Ehhez nem lehetett elég az eddigi másfél év – a nagy konkurencia mellett csak hosszabb távon lehet a kitűzött célokat elérni. A Transilvania TV – megítélésem szerint – jó úton halad, hogy tehetséges munkatársaival és okos műsorszerkesztéssel előbb-utóbb Nagyvárad kedvenc városi televíziójává váljon.
DISPUTA Pláza
Egyébiránt nem jelent különösebb előnyt vagy hátrányt, ha egy riporter magyar nemzetiségű. A Transilvania TV-nél a magyar riporter a kisebbségi ügyekért felelős munkatárs – bár az ilyen témákhoz nem szükségeltetik feltétlenül a nyelvtudás. A magyar pártok, szervezetek természetesen az állam hivatalos nyelvén tartják sajtótájékoztatóikat, így román nemzetiségű riporter is tudósíthat ezekről az eseményekről. Mégsem árt, ha a riporter beszéli a kisebbség nyelvét, hiszen könnyebben szerezhet nem hivatalos információkat.
61
Mesemondás másképpen Pompor Zoltán DISPUTA Műhely 62
Lázár Ervin meséinek etikai vonatkozásai A népmesék szerepe az ember életében A mesék az irodalom legősibb rétegéhez tartoznak, fennmaradásuk éppen ezért egy örök érvényű tradicionális világlátás megmaradását is feltételezi. A népmeséket létrehozó archaikus közösség mesélői valamiféle mágikus biztonsággal hittek a világ szavak általi megváltoztatásának lehetőségében. A mesélő helye a hagyományos közösségekben kiemelten fontos volt, hiszen történeteivel nemcsak szórakoztatta a dolgozó vagy munkában megfáradt társait, hanem – nyíltan vagy szimbolikus formában – a közösség hagyományait és értékrendjét is áthagyományozta, megerősítette az emberekben. A hagyományos közösségi értékek hordozója a mesében a hős, mesei útját követve a mesehallgató önmagára ismer, és a hős boldogulásában saját életének lehetőségeit láthatja meg – ezáltal válik a mese lélekgyógyítóvá. Ámi Lajos véleménye szerint azonban 1848 után már nem születtek mesék, és a hagyományos értelemben vett mesélők is eltűntek a falusi közösségek felbomlásával, helyüket a meseírók és a műmesék vették át. A racionális gondolkodás megjelenésével a felnőttek egyre kevésbé érdeklődtek a mesék iránt, a gyermekszobába száműzték őket: az archaikus mesei gondolkodás így talált rá a gyermek fantasztikus világára, itt elevenedtek meg újra mesék. A gyermek a játék és a képzelet segítségével – a mesélőkhöz hasonlóan – képes új, fantasztikus történetek kitalálására, megalkotására, fantáziája segítségével az élettelen dolgokat élővé teszi. Ha felnőtt vállalkozik arra a nagy kalandra, hogy a gyermekkel együtt játsszon, el kell fogadnia ennek a mágikus világnak a szabályait. A valóság és a fantázia teremtményei együtt vannak jelen a gyermek tündéri realista világában, a felnőttnek pedig nem szabad megkérdőjeleznie e teremtmények létjogosultságát. Arnica Esterl szerint „[f]elnőttként csak az tud értelmesen és felelősségteljesen gondolkodni és cselekedni, aki önmagát ismeri és érti.”1 A mesék tehát az ember és a világ megismerésében központi he-
1 2 3 4
lyet foglalnak el, így a gyermeknek és a felnőttnek egyaránt szüksége van a mesék útmutatására. A mese hatása a bontakozó gyermeki lélekre Karádi Ilona szerint „[a] meseélmény segít az erkölcsi, esztétikai, intellektuális érzelmek kialakításában. A mese régebben a morális nevelés legfőbb eszköze volt. A gyermekek legkisebb koruktól ezt hallgatták, ebből tanulták meg, hogy mi a jó és mi a rossz. Pontos képet kaptak az erkölcsi fogalmakról, a társadalom felépítéséről, a család fontosságáról.”2 „Az irodalom… a gyermeknek örömöt, gyönyörűséget jelent, és választ a ki nem mondott gondolatokra. Feleletet arra, ami nyugtalanítja, de nem tud beszélni róla. Eligazítást a világban, a világ rendjében, rendetlenségében. Röviden: a gyerekirodalom is párbeszéd az író és az olvasó között, az utóbbi lenézése nélkül… megnyugvást keres és akar, de izgalmat, megrendülést, derűt is”3 – fűzi tovább Karádi gondolatát Tarbay Ede gyermekirodalomról írt könyvében. A mesehallgatás fejleszti a gyermek lelki életéhez szükséges képességeket, bátorságot ad, lelkileg felvidítja, empátiát ébreszt a sanyarú sorsú szereplőkkel, fantáziát és moralitást alakít ki benne. „Veszélyek sora öleli körül a gyermek életét is, kicsiségéből, tapasztalatlanságából fakadóan szinte minden veszélyforrást jelent. A mese biztat az ezekben való győzelemre, hiszen a mesehősök is sokszor a legkisebbek, a leggyengébbek. A mese ugyanakkor nem kezeli le a félelmet keltő dolgokat, állítja, hogy azok tényleg borzasztóan veszélyesek, ám a hős példáján keresztül arra biztat, hogy legyőzhetők.”4 Sokszor vetik fel a népmesék kritikusai, hogy a boszorkány megégetése, Piroska és a farkas esete, a sárkány lefejezése és egyéb más szörnyűséges halálesetek a gyermek lelkére nincsenek jó hatással. Amikor gyermekek voltunk, legtöbbünknek fel sem tűnt, hogy milyen kegyetlen halállal kell meglakolnia kedves mesénk szereplőinek. Nem tűnt, nem tűnhetett fel, hiszen
Arnica Esterl: A gyermeknek mese kell. Internet: www. zpok.hu/waldorf/mesekell.html Tündér mesék – Hajnalcsillag. Budapest, é. n., Unikornis, 174. Tarbay Ede: Gyermekirodalomra vezérlő kalauz. Budapest, 1999, Szent István Társulat. 12. Tündér mesék, i. m., 175.
5
Arnica Esterl, i. m.
hős bárki („jederman”) lehet, bárki azonosulni tud vele, azonban az mégis fontos, hogy ennek a hősnek milyen jellemvonásai vannak. A népmesékben (a műmesékkel ellentétben) a hősök jelleme makulátlan, és olyan értékeket közvetítenek a mesehallgatónak/olvasónak, mint a becsületesség, őszinteség, igazságosság, bőkezűség, vendégszeretet, felebaráti szeretet, irgalom. A legrégebbi népmesékben a pozitív értékek a szépséggel is összekapcsolódnak, később azonban a szép már nem feltétlenül jó, illetve a külső rútság is rejthet belső szépséget. A tündérmeséknek évezredes hagyományuk során kialakult, átörökített szilárd erkölcsi rendjük van. A mesék kétpólusú világában így aztán determináltan és szerepekhez kötötten jelenik meg a jó és a rossz. A változásra nincs lehetőség: kutyából nem lesz szalonna, a hős jó a mese elejétől végéig, az ellenfél ugyanígy velejéig romlott, ezért szükséges elpusztítani őt. A határozott népmesei etika segíti a kisgyermeket az eligazodásban, a mese végén a boldog vég feloldja az izgalmakat, minden jóra fordul, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz méltó büntetését. A jó mese hagyományozott igazságával egyfelől megnyugtat, másfelől azonban nyitva hagy olyan kérdéseket is, amelyekre a mesehallgató nem biztos, hogy képes egyedül megtalálni a választ. A feszültség feloldása ideális esetben a közös (felnőtt–gyermek) beszélgetés során valósulhat meg. A megváltoztatott meseetika A népmesék tradicionális fekete-fehér világképével szemben a műmesékben már megjelennek az árnyalatok is, az emberszabásúvá vált hősök magukon hordozzák koruk emberének minden gyarlóságát. Az idő múlásával az emberiség mesék iránti igénye is megváltozott: már nem a csodás, a fantasztikus vég az elvárás, hanem a minél valósághűbb jellemábrázolás, ez persze nem minden esetben vezet a boldog véghez. Az átformált mesevilágban a „happy end” nem szükségszerű: Andersen történetei sokszor a jó tragikus pusztulásával érnek véget, Oscar Wilde szomorkás meséi parabolikus voltukkal ugyan egy magasabb erkölcsi értékrend felé mutatnak, az olvasó szimpátiáját kivívó hős azonban Wilde meséiben is sokszor meghal.
DISPUTA Műhely
az elmúlás, a gonosz pusztulása szerves része ezeknek a történeteknek, a kisgyermek természetes igazságérzete azt kívánja, hogy a hős győzzön, a gonosz pedig pusztuljon el vagy legalábbis változzon meg. Amit mi most felnőtt fejjel kegyetlenségnek gondolunk és ki akarunk gyomlálni a meséből, az a mese természetes velejárója, nevezhetjük akár tradicionális meseetikának is. Arnica Esterl szerint: „A mesék morális történetek, melyek esélyt adnak a gyerekeknek, hogy önazonosságukat kialakítsák. A mesefigurák által szimpátiaerőik a jók iránt éppúgy alakulnak, mint antipátia-tartásuk a rosszak iránt.”5 A kisgyermek tudatos nevelése során a pedagógus határozott erkölcsi felfogást közvetít. Ez az értékrend pozitív és negatív érzelmek határozott szétválasztásán alapul, ezekhez az érzelmekhez értékek kapcsolódnak, melyeket a gyermek – a nevelő vagy a szülő megerősítései hatására – elfogad, illetve elutasít. Ugyanilyen lényeges továbbá az is, hogy a társaslélektani érzületek alapjai is kialakuljanak már fiatal korban: a közösséghez tartozás, az egyén helye és feladata egy közösségen belül, legyen az család, iskolai közösség vagy egy nép közössége. A népmesében éppen ez a közösségi léthez kapcsolódó határozott morális, erkölcsi rend jelentkezik, ez az a meseetika, mely az örök és alapvető emberi igazságok megjelenítésével az első támaszt tudja adni a mesehallgató gyermeknek a sokszor félelmetesen bizonytalannak tűnő világ megismerésekor. A mesékben megjelenő hagyományos értékeknek közösségteremtő erejük van, hiszen a népmese egy közösség által megélt hagyományokat viszi tovább, ezeknek az értékeknek pozitív hatásuk van a hallgatóra, segíti eligazodni, önazonosságra lelni. A népmesék örök igazsága – mindig a jó győz, a rossz pedig elnyeri büntetését – ugyancsak megnyugtató hatással van a gyermekre. A mesezáró eukatasztrófa (a jó vég) arról győzi meg a mesehallgatót, hogy ugyan rengeteg veszély és gond van az életben, de mindenre van megoldás. A determinált mesei rend is ugyanezt hangsúlyozza – a hős mesei útja előre meghatározott, cselekedetei jelleméből következnek, el kell érnie célját, meg kell szereznie a jutalmat, helyre kell állítania a megbomlott rendet. A mesék hőseinek a tündérmesékben legritkábban van polgári nevük, a
63
DISPUTA Műhely 64
Mindennek ellenére az olvasó alapvető elvárása a mesékkel szemben – legyenek azok determinált régiek vagy megváltoztatott jellemű újak – mit sem változott: a jó, a pozitív tulajdonságokkal bíró hős győzze le a gonoszt. „Az emberekben él a vágy a mesére. Olyan alkotásokkal kellene kiszolgálni őket, amelyek lelki táplálékot nyújtanak, amelyekből merítenek. A mesének az a feladata, hogy szórakoztasson … elégítse ki a gyermek mese-, s ami az ő fokán ezzel többé-kevésbé azonos, esztétikai igényét. […] A mesének is kell erkölcsének lennie, mert a gyerek a maga romlatlan érzékével így kívánja – s egyébként, mert így művészi is” – vallja egy interjúban Lázár Ervin. A mesék megnyugvást hozhatnak a léleknek, a hős határozott jelleme az olvasóban is megerősíti belső elvárásait: a hős nem bukhat el. Egy új mesemorál kialakulásakor nagyon fontos, hogy az ugyanolyan szilárd alapokon álljon, mint a hagyományos mesei rend. Ezekben a megváltoztatott rendű mesékben felmerül a kérdés: szükségszerű-e, hogy a gonosz elpusztuljon? A tündérmesei gonosz elpusztulása, megsemmisülése megnyugvással tölti el a mesehallgatót, nincs többé mitől félni. Vajon lehetséges más megoldás is a gonosz negligálására? Lázár Ervin Szegény Dzsonijában a Százarcú boszorka nem elpusztul, hanem elvesztve varázserejét megjavul a történet végére. Vajon ez a megoldás is ugyanolyan megnyugtató a gyermek számára? Csakis akkor, ha a hagyományos mesei értékrendet hasonlóan maradandó értékvilág váltja fel. Lázár Ervin a közös mesélés segítségével tanít, nevel erre az új értékrendre. Történeteit a szeretet ethosza hatja át: a dühös, a világ elpusztítására törő, önmagát helytelenül értékelő szereplők a szeretet közelébe kerülve más szemszögből képesek látni magukat. A Hétfejű Tündér Csodaországában minden lehetséges: „Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott. Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem.”6 A szeretethez akarat szükséges, a szabadság kritikátlan megélése egyfajta gyermeki felelőtlenséget, önzést mutat. Ha nincs egy nagyobb rendszer, amibe az ember szabad akarata, döntési szabadsága beleilleszkedjen, akkor a szabadság nem erénnyé, hanem felelőtlen 6 7 8
jellemhibává válik, a szabadságnak nincs igazi értéke, ha csak magamra gondolok. Ebben a világban a helyes döntés már nem determinált, hanem igenis, van lehetőség rosszul választani. Lázár hősei maguk veszik kezükbe sorsuk irányítását, képesek önállóan, akár sorsuk ellenében is dönteni, a külső kényszerítő erőt egy másik, belső erő: a szeretet ereje váltja fel. A körülmények hálójában vergődő ember helyét a körülményeket maga formáló ember veszi át. A hős tetteinek következménye van, a roszszul megválasztott úton nem mindig jön segítség, a lelkiismeretére támaszkodva kell megvívnia csatáit. A felelős szeretet vállalása akarathoz van kötve: a világ megváltoztatható, csak akarni kell a szeretetet, dönteni kell a felelősségteljes emberi kapcsolatok mellett. Így lesz a tündérmeséből szeretetmese. A gyermek és a mese „A népmese tartalmi és formai kifejezőeszközeivel gazdagítja a gyermek esztétikai, közösségi, etikai érzelmeit, fejleszti értelmi képességeit, képzeletét, figyelmét, emlékezetét, formálja realisztikus világképét, bővíti beszéd- és kommunikációs eszköztárát.”7 A gyermekeknek határozott értékekre, ismeretekre van szükségük, de olyan formában kell ezt kapniuk, hogy a nevelés-oktatás folyamatában ne csak erkölcsi, etikai érzékük fejlődjön, hanem mindez az esztétikai nevelés keretében történjen. A mesék nagy előnye, hogy sokszor ki nem mondott tanulságukkal tudnak indirekt nevelő hatást elérni; a történetek pozitív szereplőivel szimpatizálva a gyermek könnyebben azonosul az általunk közvetített értékrenddel. „Nagyon fontos, hogy a gyermek nem azért azonosul a jó vitézzel, mert az jó, hanem azért, mert az olyan fantasztikus kalandokat él át, amelyeket ő is szívesen átélne. A jóságot nem önmagáért szereti, hanem a vele történt dolgok izgalma miatt.”8 Életkorából adódóan a kisgyermek számos problémával szembesül, így jó, ha a mese eligazítja ezekben a problémáiban, ugyanakkor nevelje, tanítsa, szórakoztassa is. A gyermek ötéves kora körül lesz képes elválasztani a valóságot és a fantáziát egymástól, ugyanakkor tudja azt is, hogy lehetséges az átjárás a két világ kö-
Lázár Ervin: A hétfejű tündér. Budapest, 1998, Osiris, 198. Dr. Dankó Ervinné: Irodalmi nevelés az óvodában. 2004, OKKER, 162. Tündér mesék, i. m., 174.
tyából igenis lehet szalonna, a szemet szemért elvet felváltja a szeresd felebarátodat krisztusi tanítása. Ez viszont már nem a kisgyermek hagyományos mesei világlátása, hanem a felnőtt módjára felelősen viselkedő gondolkodásmód az, ami még egy esélyt kínál a rossznak. A lázári tündérmese megváltoztatott etikai normái a 10 éven felüli korosztály számára jelenthetnek maradandó élményt és morális hasznot, ebben az életkorban már kellő tapasztalattal rendelkeznek, hogy értelmezzék a mesék új világ- és értékrendjét. Lázár Ervin a hagyományos népmesei rendet egy hasonlóan időtlen, egyetemes erkölcsiséggel írja felül. Ettől válik hitelessé. Ahogy a tradicionális etikai felfogást felülírta a „szeressétek ellenségeiteket” parancsolata, ugyanúgy képesek felülírni a tündérmesék archaikus gondolkodását a legjobb, keresztyén etikán alapuló műmesék, melyek elvezetik az olvasót egy magasabb nézőpontra, honnan az emberi életre is másképpen lehet letekinteni. Lázár Ervin átalakított tündérmeséi ugyanazt a mesei katarzist adják, mint a tündérmesék, a gyermekkorból kilépő olvasót önismeretre, emberi mivoltának, értékrendjének újragondolására késztetik, ezáltal válnak időtlenné, egyetemes érvényességűvé.
Takács Ilona rajza
9
Uo. 175.
DISPUTA Műhely
zött. Ennek a kettős tudatnak a segítségével a mese sajátos valósága és a gyermeket körülvevő realitás megkülönböztethetővé válik számára. A fentebb említett szempontok ismeretében felmerül, hogyan viszonyul a gyermek befogadó a megváltozott mesei rendhez. Alsó tagozatos tanulók körében végzett felmérés eredményeként mondhatjuk, hogy a gyermekek nem mindig tudják értelmezni ezt a megváltozott meseetikát. A gyermekek nem értik a differenciált jellemeket, számukra a jó és a rossz – egy bizonyos életkorig – csak tiszta formában értelmezhető. A kisgyermek világát még a játék jelenti, ezért jobban kedveli a humoros, játékos, tréfás történeteket. Kevéssé nyitott a mélyebb irodalmi rétegek mondanivalója felé, szükséges tehát, hogy meséiben konkrétan fogalmazódjon meg a jó és a rossz közötti különbség. „Az igazán jó mesében nincsenek átmenetek, s nem is kellenek, mert a gyerekek még nem érettek az árnyalatokra. Csak az egyértelműen eltérő karakterek közül tudják kiválasztani a jót.”9 A Lázár Ervin-i mesében az olvasói elvárások akadályba ütköznek, hiszen a történet hőse ugyan győz, de nem mindenáron – a rossz elpusztításával – akar győzelmet szerezni, ebben a világban a ku-
65
„…vége a mesének is…” Vasvári Zoltán
A fabulózus felszámolása Andersen történeteiben A népmese (tündérmese) struktúrája, morfológiája évezredek alatt kristályosodott ki.1 Műfaji, poétikai jellemzői sajátosak, melyek eredeti életközegükben áthághatatlanok. A mesei esztétikum legfőbb sajátossága, hogy a népmesében a fabulózus (meseszerű) vonások dominálnak, a faszcinózus (érdekes) és numinózus (természetfeletti) elemek annak vannak alárendelve.2 Ha a népmese világát összevetjük Andersen mesés történeteivel, megfogalmazhatjuk, hogy a tündérmese „zárt rendszerének” megbontása új mesetípust hozott létre. Andersen megteremtette az irodalmi műmesét, amelyben – bár a fabulózus elemek ott vannak legtöbb története kiinduló pontján – a népmese (tündérmese) jól ismert, állandósult kapcsolatait alkalmiakkal helyettesítette, átkódolta, a végsőkig eljutva pedig teljesen felszámolta azokat.3 Ezzel létrejött az a kivételes műmese, amely specializálja a mese jelentését. A népmese cselekvő hősei, életigenlő szemlélete, szerencsés, boldog vége helyébe a hősök lelki történései, halálesztétika és a legtöbbször bukást, halált hozó befejezés kerülnek. Andersennél a halál utáni lét boldogabb, mint a földi. Így egy jellegzetes műfajt hozott létre, a novellisztikus szerkesztésű, nyomokban mesei elemeket is tartalmaz(hat)ó, morális, nemegyszer didaktikus mondandójú, allegorikus mesés történetet. Babits éppen ebben látja Andersen költészetének lényegét: „…e költészet örökös veszedelme az allegória, mely megint a népiessel egészen ellentétes pólus felé viszi. Andersen tipikusan művelt és városi költő.”4 1. A népmese gyermekszobaképessé tétele tartalmi és stiláris szempontból
DISPUTA Műhely
A népmese a hagyományos közösségekben évszázadokon át a felnőttek tulajdona volt. Illetve – hogy pontosak legyünk – a „gyermekkor” fogalma még nem lévén felfedez-
66
1 2 3 4 5 6
7
ve, a mese mindenkié volt, a kis és nagyobb gyermekek együtt hallgatták a fiatalokkal és a felnőttekkel a kemencepadkán vagy a sutban megbújva. A felnőtt mesemondó alig volt tekintettel hallgatósága életkorára, legfeljebb annyiban, hogy a legpikánsabb, legerotikusabb meséire csak akkor kerített sort, ha a kicsik már elaludtak vagy éppen nem voltak jelen. A nemesség és a polgárság körében is viszonylag új fejlemény a gyermekkor felfedezése, a kisgyerek máshogy való kezelése, mint kicsi felnőtt.5 A folyamat a 16. században indult; a mese a 17. századra meghódította a művelt európai nemességet és polgárságot. A 19. század elején pedig már azt tapasztaljuk, hogy a népmese megszelídítve, átdolgozva a gyermekek szellemi táplálékává lett, a romantika pedig megteremtette a népmeséből – s főképpen a keleti mesehagyományokból – táplálkozó irodalmi műmesét. Andersen ebben az irodalmi szellemi közegben jelentkezett 1835-ben első meséivel. Andersen kiadói felkérésre kezdi írni meséit, először feltehetően anyagi megfontolásokból; becsvágya nagyobb: versben, regényben, színpadon kívánja a sikert, az elismerést. Első meséi között több népmesei szüzsét, népmese-átdolgozást találunk. Nyilvánvaló, hogy ezeket a történeteket gyermekkorából ismerhette, illetve, hogy ezek Európa-szerte ismertek voltak.6 Ilyen meséi az első időszakból: Borsószem-hercegkisasszony, A tűzszerszám (AaTh 562), Nagy Kolozs és kicsi Kolozs (AaTh 1535),7 mind a három 1835-ből, A császár új ruhája (AaTh 1620 – 1837-ből), A vadhattyúk (AaTh 451 – 1838-ból) és A kiskondás (AaTh 850 – 1842ből). Mint látjuk, a feldolgozott népmesék között nemcsak tündérmesék vannak, van novellamese, tréfás mese és anekdota is. A hangnem, a stílus, az elbeszélésmód megválasztásánál Andersennek e mesék eseté-
Lásd Propp 1995. Jason 1977. Vö. Boldizsár 1997: 196. Babits 1926: 662. L. Aričs 1987: 9–179. Andersen egyik legjobb és leghíresebb története, Az útitárs (1835) pl. egy skandináv népmesén alapul. Tehát nem maga találta ki a történetet, csak újra elmesélte. Andersen művészi kiválóságát, hatásfokának nagyságát mutatja, hogy több műve névtelenül terjedt szét a világban, néhány meséje pedig halála után folklorizációs alappá, népmeseképző témává lényegült át. A magyar népmese anyagot tekintve Kálmány Lajos mutatta ki Andersen hatását a Kis Kolozs és Nagy Kolozs c. mesével kapcsolatban. Kálmány 1881–1882, 1914.
8 9 10 11
MNK 1984: 31–35. és 167–172. Burány 1990: 28–34. Burány 1990: 28. Burány 1990: 29.
Amíket elérte, bizon az girincre fordította oszt – elabrikolta.”)10 Jellemző, novellisztikus betoldás a népmeséhez képest, hogy a királyfi tipikus biedermeier ajándékokkal megy leánykérőbe: díszes ezüstszelencében rózsát és fülemülét szán a királykisasszonynak. De még inkább biedermeier vonás, hogy a királylány utálkozva utasítja vissza az ajándékokat, amikor kiderül, hogy azok valódi élő dolgok. Andersen ezután ismét egy novellisztikus fordulattal tér vissza a népmesei szüzséhez: a királyfi magát elcsúfítva jelentkezik a királynál, munkát kérve. Ugyancsak Andersenre jellemző változtatás, hogy a kanásznak beálló királyfi nem a disznókat tanítja táncolni, hanem csilingelő-zenélő bögrét farag, amelyből, mikor főznek benne, a felszálló gőzből meg lehet látni, ki mit főz a városban, illetve olyan kereplőt készít, amely eljátszik minden keringőt, hopszaszát és polkát. Külön érdekesség, hogy Andersen eltekint a mesei hármas szám alkalmazásától a csodálatos tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó próbatételek esetében. A próbatételek természetesen a gyerekszobához finomodnak, eufemizálódnak: a királykisasszonynak tíz, majd száz csókot kell adnia a kívánt csodás tárgyakért cserébe. De erre is csak hosszas vita után és úgy hajlandó, hogy közben udvarhölgyei koszorúja takarja el, hogy mit művel. A népmesében általánosan a három csudás disznó ára: a királylány megmutatja a lábát térdig, megmutatja a combjáig, végül anyaszült meztelenre vetkőzik a kondás előtt. Az erotikus változatban pedig végképp nem finomkodnak, a meztelen fürdőző királylányok csak akkor kapják viszsza a ruhájukat, ha közösülnek a kondásfiúval, persze a mese nem így mondja: „Hát én vëttem ē, de addig nem adom oda, még mëg nem hagyod magad baszni!”11 Andersen ezek után egyszerűsíti és rövidre fogja a történetet, váratlan, a népmese világától teljesen idegen fordulatot adva a zárlatnak. Az öreg király észreveszi a kondással – akiről nem tudja, hogy királyfi – csókolódzó lányát, és mindkettőjüket elkergeti. Már ez is bizonyos morális tanulságot sejtet, de a zárlat már-már didaktikus erkölcsi tanulsággal szolgál. A királylány azon kesereg, miért is adott kosarat a szép királyfinak, a kondásnak öltözött királyfi viszont leleplezi magát és ellöki magától a lányt: – Sem-
DISPUTA Műhely
ben (is) tekintettel kellett lennie a biedermeier gyermekszobák világára. Az élőszavas mesemondás formai sajátosságait – maga is írja – igyekezett megőrizni, ez nem is eshetett nehezére poétikai alkatát tekintve. A tartalom, szóhasználat, szemléletmód terén viszont lényegi korrekciókat kellett tennie. Módszerét legplasztikusabban talán 1842-ben írt, A kiskondás című meséjén lehet bemutatni. Az eredeti népmese Európa-szerte ismert, az Aarne–Thompsonféle nemzetközi népmese-katalógus AaTh 850 szám alatt tartja nyilván, a novellamesék között. A Magyar népmese-katalógus 12 teljes változatát, további 7 csonka, eltérő, a mesének csak egyes elemeit tartalmazó variánsát és 4 ponyva származékát sorolja fel.8 Újabban, Burány Béla gyűjtéséből, további, kifejezetten erotikus, 20. századi változatait is ismerjük.9 A népmese szüzséje a következő. A szegény kondásfiú a királykisasszony szeme láttára malacokat legeltet/táncoltat. A testén lévő jegyeit megmutató királykisaszszonynak malacokat/ékszereket ad. A király ahhoz adja feleségül a lányát, aki megmondja, milyen jegyei vannak a királykisasszonynak; a királykisasszony kihirdeti, annak lesz a felesége, aki meg tudja táncoltatni a malacokat. A kondás és vetélytárs kérők a királykisasszonyhoz próbát tenni mennek. A kondás helyesen sorolja el a királykisasszony testén lévő jegyeket. A vetélytárs kérő rávágja: én is ezt akartam mondani. A királykisasszony ahhoz megy feleségül, aki vele magát az ágyban megkedvelteti. A kondás kapja feleségül a királykisasszonyt. Andersen már a kezdő helyzetet és a főhős státusát is megváltoztatja. A népmesében a szegény ember gyermeke áll be szolgálni a királyhoz. Andersennél egy királyfi – ha ugyan szegény is, kicsi birodalommal, de mégis királyfi – indul el házasodni. Ez még nem lényegi változás, de bizonyos, Andersenre oly jellemző arisztokratikus szemléletet jelez. (Csak zárójelben jegyzem meg, a 20. századi erotikus variáns egyenesen így kezdődik: „Ëccé vót, hun nem vót, nagyon régën vót má, vót ëgy asszony. (…) Vót nëki ëgy fia. (…) De valahogy a fija oan nagyon kanos kis gyerëk vót mán kicsi korába is, oszhát jó van, az anyja még annyira nem is vëtte észre, hanemhát a környíkbeli lányok!
67
mire sem becsüllek! – mondja, és levonja az erkölcsi tanulságot is: – Megérdemled a sorsodat! – Kiindulás népmesei elemekből és megérkezés valami allegorikus-didaktikus morális tanulsághoz – Andersen jellegzetes módszere. A népmese természetesen egész más úton jár, és más befejezést talál. A kiskondásnak újabb nehéz feladatokat kell megoldania és meg kell küzdenie ellenfelével is a királylány kezéért. Ezenközben a hagyományos változatok sem finomkodnak (a kiskondás szart etet ostoba vetélytársával, sőt a maradék ganét a fejére törölteti vele; a királylány a két kérővel alszik egy ágyban), az erotikus változatokban pedig egyenesen a királylány anyja is felajánlkozik a kondásnak! A népmese természetesen lakodalommal, házassággal és a fele királyság elfogadásával zárul. Amit most A kiskondásról elmondtunk, ha nem is ilyen kiélezett formában, de igaz Andersen minden népmesei szüzsén alapuló, abból induló mesés történetére, és originális történeteiben is tetten érhetjük a fenti eljárások többségét. Andersen módszere tehát a népmesei szüzsék felhasználásakor az eredeti szüzsé egyszerűsítése, az epizódok, kitérők elhagyása, a történet egyenes vonalú vezetése. Stílusában a korabeli művelt közbeszédhez közelíti a népmesemondói hangot. Ugyanakkor stílusát meghatározza áradó mesélőkedve. Tartalmában természetesen megszabadul a durva, trágár, erotikus motívumoktól, fordulatoktól. Végül: legtöbb mesés történetében érezhető az allegorikus mondandó, a nemegyszer kifejezetten didaktikus pedagógiai szándék. És azért nagy művész, mert mindezek mellett és ellenére önfeledten élvezzük és elfogadjuk, amit mond.
DISPUTA Műhely
2. A fabulózus elemek felszámolása, helyettesítése vagy átkódolása
68
A népmese tartalmi és formai szempontból egyaránt tartalmaz fabulózus elemeket. Tartalmi elemeknek tekintem a mese hősét, a cselekmény színhelyét, a segítőket és a károkozókat, a mágikus tárgyakat. Formai elemeknek pedig: a mese struktúráját, a mesei fordulatokat, mesekezdő és -záró formulákat, a mesei számokat. A formai elemek felszámolásáról, helyettesítéséről már szóltunk a népmese gyerekszobaképessé tétele kapcsán. 12 13
A tartalmi elemek vizsgálatakor az első, jellegzetes jelenség Andersen mesés történeteiben az animált tárgyak, állatok és növények jelenléte, főhősként való szerepeltetése. Originális történeteinek egyik jellegzetes főhőse a biedermeier gyermekszoba animált tárgya: az ólomkatona, a papírkivágás, a porcelánfigura vagy a takarékdisznó. De a tágabb korabeli dán világ tárgyait is szívesen választja főhősnek: az öreg utcai lámpást, az ezüsthúszast, a teáskannát, a gyári rongyokat, a hóembert, sőt, még a tengeri kábelt is! Másik kedvelt hőse az emberi érzésekkel, vágyakkal felruházott, animált állat és növény (pl.: a fülemüle, a rút kiskacsa, a fenyőfa, kakasok és tyúkok, a béka). Ezek a hősök azonban alapvetően különböznek a népmese hőseitől. A tündérmese hőse meghatározott szerepet tölt be a mese struktúrájában, viselkedését megszabja a mese zárlata: próbatételek és küzdelmek után, cselekvőn végighaladva a történeten, győznie kell, elnyernie a királykisasszony kezét és a fele királyságot.12 A népmese cselekvő hőse „mindig rész az egész helyett, osztályának, rendjének helyettese.”13 Andersen animált hősei már-már valódi személyiségek, a boldogság utáni vágy motiválja őket különféle tettekre, de legtöbbször inkább csak megtörténnek velük a dolgok, és a lelkükben lejátszódó reakciókat, érzelmi megnyilvánulásokat állítja Andersen a történet központjába (lásd pl.: A rendíthetetlen ólomkatona, A rút kiskacsa, A fenyő, Az öreg utcai lámpás, Az ezüsthúszas, A teáskanna, A rongyok, A nagy tengeri kígyó stb.). Az ember hősök pedig már kifejezetten novellisztikus alakok, mint a kis gyufaáruslány, Ib és Krisztinka, a zsidólány, az uraság meg a kertésze vagy a nyomorék kisfiú. De még az olyan mesés történet hőse is, mint az Egy anya története, a meseiek mellett erős novellisztikus vonásokat mutat. Az egyik legjelentősebb tartalmi helyettesítést Andersen a történet helyszínében viszi végbe. A népmese földrajzi helyszíne egy olyan csodás mesei táj, amely azonban a valós paraszti környezetről, falusi világról mintázódik, benne még a király is szinte úgy él, mint egy igen gazdag paraszt. Andersen történetei többsége viszont a korabeli dán városi valóság környezetében játszódik (pl.: A szerencse-tündér sárcipője, A fenyőfa, A hókirálynő, A régi ház, Az öreg
Vö. Boldizsár 1997: 46–51. Turóczi-Trostler 1961: 74. A népmesében, az állatmeséket most nem tekintve, alig találunk nem ember főhőst. Talán a Kisgömböc c. formulamesét (MNK 2028B*) említhetjük.
14 15
nyezetben működteti őket, így jelentésük, szerepük más lesz. Általánosságban pedig elmondhatjuk, hogy Andersennél a tárgyak már-már személyiséggel bíró főszereplőkké lépnek elő. 3. A cselekvő hős kiküszöbölése A népmese (tündérmese) hőse önálló személyiség nélküli, cselekvő alak. Tetteit a mesei világkép és struktúra eleve meghatározza. Útra indul, hogy valami hiányt megszüntessen; a világ végre úgy működjék, ahogy működnie kellene. Útja során nehéz feladatokkal kell megbirkóznia, és le kell győznie ellenfelét, a károkozót. Andersen originális mesés történeteinek hősei – emberek és animált tárgyak, állatok és növények egyaránt – a népmese hősével szemben alig cselekszenek, ha cselekednek, nemegyszer megbánják azt, de legtöbbször csak szinte sorsszerűen történnek meg velük az események, és ezenközben mutatkoznak meg személyiségük kiváló jellemvonásai. Andersen a népmese cselekvő hőse helyébe a világ sokszor érthetetlen, megmagyarázhatatlan, néha egyenesen misztikus történéseit átélő, azokon elgondolkodó, morális tanulságokat kereső, valódi személyiséggel rendelkező alakjait helyezi. A rendíthetetlen ólomkatonát a gyerekek állítják az ablakpárkányra, és a szél vagy a tubákosszelencében lakó ördögfigura rosszindulata – tulajdonképpen ez is homályban marad – indítja kalandos útjára. Útja során is elszenvedője és nem irányítója az eseményeknek, visszakerülése szintén a véletlen műve, szomorú pusztulása (halála) ugyancsak megmagyarázhatatlannak és mégis törvényszerűnek tetszik. A szerencse-tündér sárcipője csodás-fantasztikus utazásokat átélt hősei szintén passzív megélői-elszenvedői az eseményeknek, és csak találgathatják a történtek magyarázatát. A maguk helyén helytállnak, de a velük történteket nem tudják befolyásolni sok történet főszereplői (A fenyőfa, Az öreg utcai lámpás, A takarékdisznó, A kakas meg a szélkakas, A hóember, Az ezüsthúszas, A teáskanna, A rongyok stb.). Esetükben valóban mintha inverz tündérmeséről/ ezopuszi meséről lenne szó. De Andersennél azok a hősök sem érnek boldog véget, legalábbis a földi világban, akik valamennyire cselekvően lépnek fel.
Lásd és vö. Boldizsár 1997: 80–91. A két mesét hasonló szellemben elemzi Boldizsár 1997: 87.
DISPUTA Műhely
utcai lámpás, A kis gyufaáruslány stb.). Vannak történetei, amelyekben utazásainak helyszínei bukkannak fel (pl.: Egy rózsa Homér sírjáról, Az ezüsthúszas). És általában csak korai, népmesei szüzséken alapuló történetei őrzik a mesei helyszíneket. Originális történeteiben is feltűnnek a tündérmesékből ismerős segítők és károkozók. Szerepük, funkciójuk azonban egészen más, mint a népmesékben. A népmese segítője és károkozója általában természetfölötti képességekkel rendelkező, mitikus lény. A műmese viszont demitologizálja ezeket a szereplőket,14 és ennek talán első alkalmazója Andersen. Andersennél a károkozó nem az eleve gonosz megtestesítője, gyakran valamilyen természeti törvényt (pl. a Halál az Egy anya történetében) vagy morális parancsot képvisel (pl. A pásztorlány meg a kéményseprő-ben az öreg kínai porcelánfigura). A károkozás sok esetben nem a főhős testi épségét, hanem lelki egészségét veszélyezteti (lásd újra A pásztorlány meg a kéményseprő történetét), vagy a kár nem is személyhez köthető (pl.: A régi ház). Jellegzetes megoldást használ Andersen egyik legszebb mesés történetében, A hókirálynőben, amikor a Hókirálynő jégcsappá változtatja az elrabolt kisfiú szívét, hogy az ne tudjon szeretni, másik gyönyörű történetében pedig a kis gyufaáruslány a hideg és az emberek szívtelensége, nemtörődömsége miatt fagy meg.15 Andersen mindkét mesében megőriz valamit a népmese szelleméből, gondolkodásmódjából, A hókirálynő-ben nyilvánvalóbban és határozottabban, míg a teljesen novellisztikus A kis gyufaáruslányban látensen és szublimáltan, helyettesítetten átkódolva. Andersen segítő alakjai is teljesen demitologizált lények. Nemegyszer ambivalensen viselkednek, segítenek is, néha kárt is okoznak, nehéz kiismerni őket (pl.: a szerencse-tündérek, A hókirálynő kis rablóleánya, az Egy anya történeté-nek sírásó vénasszonya vagy A kis hableány-ban a tenger boszorkánya). Hasonló felszámoláson, helyettesítésen vagy átkódoláson mennek keresztül a népmesei mágikus tárgyak is Andersen mesés történeteiben. Varázsos erejű tárgyak, anyagok csak elvétve fordulnak elő Andersennél (A kis hableány, A vadhattyúk, A szerencse-tündér sárcipője). Ha ilyeneket használ Andersen, akkor is eltávolítja őket a mesei szerkezettől, és novellisztikus kör-
69
DISPUTA Műhely 70
A pásztorlány meg a kéményseprő elindulnak a nagyvilágnak, hogy egymáséi lehessenek, de csak a háztetőig jutnak a biedermeier gyermekszoba biztonságos, ám unalmas közegéből. Ott azonban visszarettennek: „– Rettenetesen nagy a világ – sírdogált a pásztorlányka. – Mi lesz velünk, hiszen elveszünk benne! Bár ott állhatnék régi helyemen, a kis asztalon a tükör előtt! Én már csak akkor leszek boldog, ha oda visszamehetek!” Ez szintén a tündérmesék inverz szemlélete. De Andersen még ezzel sem éri be. A végső morális tanulságot a kéményseprő figurácska mondja ki: „– Nagy utat megjártunk, mégis ott vagyunk, ahonnan elindultunk – sóhajtott föl a kis kéményseprő. Kár volt a sok fáradságért.” A népmesei elemeket őrző Egy anya története főhősnője szintén cselekvően lép fel tragikus helyzetében. A gyermeke életéért reszkető anyai szív valóban csodára képes, még a Halált is képes megelőzni. De a természeti vagy természetfeletti törvényeken még ő sem tud felülkerekedni, és erre nincs is szükség – sugallja a történet zárlata: „– Ne hallgass meg, Istenem, ha akaratod ellen imádkozom! Legyen meg a te akaratod! Ne hallgass meg engem! Ne hallgass meg!” A béka című történet állathőse pedig egyenesen életével fizet a világot megismerni akaró vállalkozásáért, a mű zárlata mégis valóságos panteisztikus világképet sugall: „A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből? Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte? Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt. (…) És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz! Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.” Andersennél a cselekvő hős kiküszöbölése azzal jár, hogy egyes népmesei elemek megtartása mellett/ellenére a determinált aktív cselekvés helyébe a passzívan átélt/ elszenvedett történésekre adott főhősi reflexiók lépnek, létrehozva ezzel a helyettesített, átkódolt, inverz mesét. 4. Morális tanulság allegorikus formában A népmese világképe egyszerű: az elnyomott, tiszta lelkű, ügyes és bátor főhős diadalmaskodik a gonosz fölött, és elnyeri méltó jutalmát. Mind a főhős, mind ellenfele tetteit elsősorban a mesei törvényszerűségek és nem személyes motivációk
határozzák meg. A mindennapi élet realitásában élő hallgató erőt meríthet a meséből, amely arról szól, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Andersen originális történeteinek legtöbbje morális tanulságokat hordoz, nemegyszer didaktikus, pedagógiai szándékú zárlattal. Korai, népmesei szüzsén alapuló történeteinek (A tűzszerszám, Borsószem-hercegkisasszony, Nagy Kolozs és kicsi Kolozs) még mesei a tanulsága, de már ezeknél is érződik a morális alapállású témaválasztás (lásd különösen a Nagy Kolozs és kicsi Kolozs történetét). Andersen nagyon hamar elveti a tradicionális népmesei szerkezetet, és originális történeteit novellisztikus formában kezdi megfogalmazni, ezzel egészen modern irányzatok előfutára. Eljárása azonban önkéntelenül hozza magával az allegória alkalmazását. Morális alapállását két dolog határozza meg. Egyrészt a szegényekkel, gyengékkel, elesettekkel való szolidaritás, amely azonban – kifejezve a kor realitását – szomorú, gyakran halállal végződő történetekben fogalmazódik meg. Az egyik legszebb példa erre az allegorikus A rendíthetetlen ólomkatona, de ilyen mondanivalót, tanulságot hordoz – példázatos formában – Az Ib és Krisztinka és A zsidólány című történet is. Lényegében Andersen is azt szeretné, amit a népmese is megfogalmaz, vagyis hogy a világban, a társadalomban minden a helyére kerüljön. De tudatos művészként tisztában van vele, hogy a 19. század magas irodalma nem adhatja ugyanazt a választ a kínzó kérdésre, mint az évezredes tradíciójú népmese. Ezért Andersen történeteinek szomorú, bukással, megsemmisüléssel, halállal, de erkölcsi felmagasztalódással járó vége. Ameddig e kérdésben elmehet, addig el is megy: „Egyszer talán úgy is lesz, minden a helyére kerül, mert ez a történet rövid, de az idő végtelen.” (Mindent a maga helyére!) Másik fontos erkölcsi mondandója, hogy az embernek meg kell becsülnie a sorstól (?), Istentől (?) kapott képességeit, azokkal élnie kell, és mindez boldogsággal kell, hogy eltöltse. Számos története fogalmazza meg ezt a tanulságot allegorikus, sőt, némelykor egyenesen didaktikus módon (A kis hableány, A fülemüle, A fenyőfa, Az öreg utcai lámpás, A zsidólány, A hóember, Az ezüsthúszas, A teáskanna, A rongyok). A fenyőfa animált főhőse így összegzi megszenvedett tapasztalatai tanulságát: „– Elmúlt, minden elmúlt! – sóhajtott a szegény
5. Halálesztétika A tündérmese hőse a mesei történés idejében meghalhat, de sosem véglegesen. Számára mindig van visszaút a halálból. A tündérmese egyébként sem részletezi a haldoklást, a meghalást és azt, hogy mi történik a halál után.16 A tündérmese végső szava: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak!” Andersen alapvető mondandója viszont éppen ennek az ellenkezője: „Senkit se mondj boldognak halála előtt – intenek Szolón szavai: itt is igaznak bizonyulnak.” (A szerencse-tündér sárcipője). És valóban, Andersen legtöbb története halállal, megsemmisüléssel végződik. A hősök a földön nem talált elismerés, boldogság, szeretet után a halálban nyerik el szenvedéseik, hűségük, kitartásuk, helytállásuk jutalmát. Andersen különös poétikai igénnyel ábrázolja az elmúlás egyszerre szomorú és felemelő élményét. A rendíthetetlen ólomkatona: „akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne – ennyi maradt a katonából.” Társa, a papírtáncosnő pedig: „mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt. (…) A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.” A kis gyufaáruslány is csak a halálban találja meg az emberi melegséget: „A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.” Az emberek szeme láttára, az utcán hal meg, de ebben a történetben nem a halál kegyetlen, hanem az emberek. Andersen a tündérmesék életigenlő és optimista világa helyett a mese utolsó mondatával azt sugallja, hogy a halál utáni lét boldogabb, mint az azt megelőző: „Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.” A szerencse-tündér sárcipője utolsó történetének diákja pedig a legboldogítóbb célt 16
Vö. Boldizsár 1997: 177–181.
kívánja magának: „– Utazni csupa gyönyörűség volna – sóhajtott fel a diák –, ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok; mindig jobbat kívánok, a legjobbat kívánom, de azt már nem tudom, mint és hol érhetem el. Tulajdonképpen egy boldogító cél felé törekszem, a legboldogítóbb felé. Ahogy ezt kimondta, már otthon is volt fehér függönyös szobájában; fekete koporsóban feküdt a szoba közepén, örök álmát aludta, teljesült hát a vágya; teste pihent, lelke ismeretlen messzeségekben bolyongott.” Andersen ebben a történetben megkegyelmez a diáknak. A halál boldogsága csak akkor jár az embernek, amikor megérett rá, amikor felsőbb erők szólítják: „– Ezt az egyet, aki itt nyugszik, örök boldogsággal ajándékozta meg [a csodálatos sárcipő] – felelte az Öröm, a Szerencse-tündér küldöttje. – Nincs igazad – rázta a fejét a Gond-tündér. – Nem szólították, maga hagyta el a világot. Szelleme nem volt elég erős ahhoz, hogy felszínre hozza a mélyre rejtett kincseket. Én segítek rajta!” Tulajdonképpen A kis hableány befejezése is a szimbolikus halál boldogságával ajándékozza meg a főhőst, akinek jutalma, mivel nem volt képes megölni szerelmesét a saját élete biztosítása érdekében, hogy a levegő leányai közé emelkedik. A zsidólány megszenvedett életének jutalma, hogy sírjára ugyanúgy odasüt a jó Isten napja, mint a keresztényekére. Andersen tanítása, hogy a halál az élet természetes része, még ha szomorú is, az elmúlás képe. Animált lényei sokszor egy becsülettel végigszolgált élet után a szemétdombon végzik. Így A fenyőfa hőse is, aki végül „ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában.” Felvágták és befűtöttek vele a nagy üst alatt: „Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.” A halál végül is – minden tiltakozásunk és borzongásunk ellenére – természetes és talán nem is a legrettenetesebb dolog, ezt még az Egy anya története gyermekét elvesztő hőse is elfogadja. A halállal pedig csak a költészet, a művészet veheti fel a küzdelmet, és diadalmaskodhat fölötte, mint az A fülemüle című mesében történik: „És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s a fülemü-
DISPUTA Műhely
fenyőfa. – Miért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna! Most már késő!”
71
le tovább énekelt: a csöndes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisurrant az ablakon.” 4. Andersen hatása és utóélete Andersen meséi, mesés történetei azonnal nagy sikert arattak, Dániában és külföldön meghozták szerzőjük számára a hírnevet és az elismerést. Andersen tagadhatatlanul új műfajt alkotott mesés morális történeteivel. Bár a romantika más alkotói is felhasználták a mese formáját, azt mégis Andersen tette annak reprezentatív műfajává. A 19–20. századi gyermekirodalom sokat próbált tanulni Andersentől, de csak nagyon keveseknek sikerült a nyomába lépniük. Itt is igaz, hogy a jelző nélküli irodalom képviselői tudták leginkább törekvéseiben követni. Különösen a 19–20. század fordulójának artisztikumhoz vonzódó alkotóit érintette meg művészete. Elsősorban Oscar Wilde-ra kell gondolnunk, aki meséiben túlfinomítva folytatta az anderseni utat, de hatásában csak megközelíte-
ni tudta. Maeterlinck szimbolizmusában, misztikus-babonás hangulataiban is ráismerünk Andersen hatására.17 A kikerülhetetlen végzet Andersent is utolérte.18 Napjainkban mesés történeteinek csak gyermekek részére kiválogatott része igazán élő irodalom, az is legtöbbször átírt, egyszerűsített, sőt együgyűsített képeskönyvváltozatban. Pedig Andersen mesés történeteire is igaz Lukács György megállapítása – amelyet éppen a naiv rácsodálkozás anderseni igazságával nyomatékosít –, hogy: „Az élet megmerevedett, fetisizált adottságainak feloldásában a művészet a rá jellemző naiv, magától értetődő módon ezért mehet igen gyakran sokkal tovább és lehet sokkal radikálisabb, mint a kortársi tudomány vagy filozófia. Cselekvésmódját e tekintetben Andersen meséjének gyermeke jelképezi, aki naivan és meglepetten így kiáltott fel: „A császáron egyáltalán nincs ruha!” Ezenkívül természetesen az is lehetséges, hogy a művészet spontánul leleplező és fétiseket szétzúzó pillantása ott mutat be pozitív értékeket, ahol a mindennapok fetisizmustól elvakított szemléletmódja semmit sem vagy akár értékellenes dolgot szokott észlelni.”19
DISPUTA Műhely
Hivatkozások
72
Aričs, Philippe (1987): Gyermek, család, halál. Gondolat, Budapest. Babits Mihály (1926): Andersen összes meséi. Nyugat, 1926. XIX. évf. 7. szám, 661–663. Boldizsár Ildikó (1997): Varázslás és fogyókúra. Mesék, mesemondók, motívumok. József Attila Kör – Kijárat Kiadó, Budapest. Burány Béla (1990): A legkisebb királylány kívánsága. 88 vajdasági erotikus és obszcén népmese. Képzőművészeti, Budapest. von Franz, Marie-Louise (1998): Archetípusos minták a mesében. Édesvíz, Budapest. Jason, Heda (1977): Ethnopoetry: Form, Content, and Function. Forum Theologiae Linguisticae. Interdisziplinäre Schriftenreihe für Theologie und Linguistik, 11. Bonn-Rottgen: Linguistica Biblica. Kálmány Lajos (1881–1882): Szeged népe I–II. Ős Szeged népköltése. Réthy Lipót és fia. Kálmány Lajos (1914): Hagyományok I–II. Néphagyományokat-Gyűjtő Társaság, Vác, Szeged. Kosztolányi Dezső (1975): Hans Christian Andersen. In: Ércnél maradóbb. Szépirodalmi, Budapest, 97–102. Lukács György (1978): Az esztétikum sajátossága. I. kötet. Magvető, Budapest. Magyar népmese-katalógus (= MNK) (1984) Magyar népmesekatalógus 4. A magyar novellamesék típusai. Összeállította és a bevezetőt írta: Benedek Katalin. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest Propp, Vlagyimir Jakovlevics (1995): A mese morfológiája. Osiris – Századvég, Budapest. Turóczi-Trostler József (1961): A mese felfedezése és a magyar mese a XVIII. században. In: Magyar irodalom – Világirodalom. I. köt. Akadémiai, Budapest, 73–97.
17 18
19
Vö. Babits 1926: 662., Kosztolányi 1975: 102. Von Franz véleménye szerint: „Megkockáztatnám (…) a feltételezést, hogy manapság már igen kevesen olvassák ezeket a meséket, és jóslataim szerint két- vagy háromszáz év múlva már senki sem fog emlékezni rájuk.” (von Franz 1998: 18.) Lukács 1978: 714–715
Égitest-szabadító tündérmesék Kathona Mónika
alkímia, jóga, sámánizmus, népi kozmológia – , minden esetben valóságos képet ad a Lét természetéről és az ember tudatában végrehajtandó szakrális feladatról.” (Szántai Lajos) Arany János is felismerte a mese különleges jelentőségét. Elveszett eposzunk töredékeit látta bennük. Véleménye szerint „[…] ama folyók partjain, tábori tüzeknél, sátor vagy Isten szabad ege alatt hallgató nép visszautasítá, ami nem életre való; s ha mit elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetbe vésse, tovább adja, firól-fira örökítse.” Horváth István magyarózdi népmesegyűjtőnek (Kis-Küküllő mente, Hegy megetti rész) még személyes élménye volt a pásztorok tűz melletti mesélése: „A férfiak a nyári éjszakák nagy részét a marhák mellett töltötték a legelőkön. Az asszonyok maguk fonták, szőtték, készítették a család alsó-felső ruházatát… A pásztortűz mellett és a pereszleneket perregtető fonókban a mesék, balladák, dalok érzelmet gazdagító, de főként szükséges elűzői voltak az emberre lopakodó, alattomos álmosságnak. A pásztortűz körül mesék osztódtak, kapcsolódtak, mint az égen a meseszerű éjjeli felhők, amelyek között a holdvilág suhant, bukdácsolt, különös alakokat, mozgást teremtve a pásztortűz körén… A mesék elsősorban a férfiak, a balladák, amelyeket dallammal együtt adtak elő, inkább a nők ajkán virágzottak… A felnőttek, legénykék körbefeküdték fél könyökre dőlve a pásztortüzet. Fülük a mesemondóra figyelt, szemük a jószágra és sorra, szerre térítették meg a marhát, ha az tilosba indult. A mesemondónak kiváltsága volt. Nem kellett, hogy az állatok után járjon… A mesét a mondó nemcsak mondta. Élte a mesét. Lelkileg maga volt a mesehős, s a hallgatók is vele élték a mesét. A mese nem valótlanság; a való sajátságos vetülete volt, s ezen a síkon kétségbevonhatatlanul igaz volt, amit a mese mondott: „úgy kellett, hogy legyen, ha úgy mondja a mese”. A mesemondó egyazon mesét, ha akárhányszor is mondta el, nem változtathatott a szövegen, cselekményen. – Hó, itt nem így van! – állította meg a hallgatóság, megőrizve a mese sajátságos igaza érdekében a szöveg, cselekmény hitelét. Más mesemondó más változattal is mondhatta az ismert mesét, de a változattól, amellyel maga mondta, ő sem térhetett el a maga hallgatósága körében. A hallgatóság csak úgy fogadta el igazinak, ahogy a mesélőtől legelőbb hallotta.” (Horváth István) Ezek szerint a meséknek kellett, hogy legyen egy olyan szent és igaz tartalmuk, amitől nem volt szabad eltérni, amit tilos volt megmásítani.
DISPUTA Műhely
G
yermekkorom legkedveltebb olvasmánya Benedek Elek Világszép nádszálkisasszony című mesegyűjteménye volt. Ezek közül is leginkább a „királykisasszonyos” meséket szerettem. Jóval később, a tanítóképző főiskolán szakdolgozatomat a mesehősök gyermeki személyiséget fejlesztő hatásáról írtam. Felméréseket végeztem alsós tanulók körében, és megállapítottam, hogy a személyiséget legmélyebben a népmesék, ezen belül is különösen a tündérmesék fejlesztik. Legfőbb szerepük az erkölcsi érzelmek és jövőbeli célok formálásában van, de nagyon fontos a belső szükségleteket, vágyakat kielégítő hatásuk is. A felnőtt-tevékenységre készítenek fel, a pszichoszexuális fejlődést segítik elő, példát adnak az érett női és férfiviselkedésre, amelyet a gyermek szinte észrevétlenül épít be személyiségébe és tart követésre méltó mintának. Az elalvás előtt meghallgatott mese biztonságot ad a gyermeknek, hogy nem kell félnie a sötétségtől és az egyedülléttől, mert a fény minden hajnalban újjászületik, az éj szörnyeit legyőzi a hős, aki éppoly kicsi, mint ő, mégis nagy erő rejlik benne. Tehát a fény, a szeretet, a boldogság hiánya csak átmeneti állapot, az aranyhajú mesehős helyreállítja az eredeti „arany” rendet. A mesehallgatás azonban nemcsak a kicsinyek kiváltsága. A mélylélektani kutatások eredményei alapján a felnőttek lelki betegségeinek gyógyítására is felhasználják, mivel a tündérmesék képesek a személyiség felborult rendjét is helyreállítani. Joggal merül fel a kérdés, hogy mi a titka a mesék gyógyító erejének. Megfigyelték, hogy a világ minden táján azonos elemeket tartalmaznak a népmesék, és ezt a jungi közös tudattalannak tulajdonították (Bruno Bettelheim, Róheim Géza, Tóth Béla). Más tudósok az ősi mítoszok továbbélését fedezték fel a tündérmesékben, és a beavatási rítusokkal vetették össze őket (Solymossy Sándor, Vámos Ferenc, Berze Nagy János, Szántai Lajos, Magyar Adorján). Később rájöttek, hogy a mesék olyan kozmikus-üdvtörténeti események, amelyek asztrálmítoszi keretek között zajlanak. A cselekmény a Napút vagy Állatöv 12 térbeli (csillagképek) és időbeli (jegy-érvénytartamok) szakaszait járja be, hétszereplős működési rendje a hétbolygórendszer (Jankovics Marcell, Pap Gábor). „A magyar népmese tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A mesének, az Egész elvéből következően nincs egyetlenegy értelmezési lehetősége. Bármilyen tetszőleges irányból megközelíthető – pl. asztrológia,
73
DISPUTA Műhely 74
Alább az égitest-szabadítás mint fő cselekmény középpontba állításával igyekszem némi betekintést adni a mesék kozmikus mélységébe. Kezdetben csak az „Égitest-szabadító” mesetípusban fedeztem fel, hogy a mesehős legfontosabb feladata a Csillag, Hold és Nap megszabadítása és elhozása a másvilágból. Később szinte minden tündérmesetípusban ráismertem erre a motívumra, ahol királykisasszonyok kiszabadításáról van szó. Amikor a legény legyőzi a rézréten, a rézhídon a hétfejű sárkányt, kiszabadul a legnagyobb királykisasszony, és felragyognak a csillagok, aztán az ezüstréten-hídon legyőzi a kilencfejű sárkányt, kiszabadul fogságából a középső királykisasszony, és felragyog a Hold is, majd győzelmet arat a tizenkét fejű sárkányon az aranyhídon, megszabadul a kicsi királykisaszszony is, és felragyog a Nap. Végül a főhős a sárkányok anyját, a boszorkányt is elpusztítva egyesülhet a naplánnyal a szent menyegzőn. Természetesen számtalan formája és változata van ezeknek a meséknek – attól függően, hogy a hős milyen kozmikus utat jár be, de mindenképpen a fény „trónfosztásával”, bezártságával indul a cselekmény, és egy „naptulajdonságokkal” született ifjú állítja vissza az eredeti rendet úgy, hogy megszabadítja az életet adó égitesteket. A fent említett „Égitest-szabadító” meséken kívül, ahol konkrét néven, eredeti funkciójukban jelennek meg az égitestek, még sokféle mesében megemlítik a három égitest nevét, illetve a napszakokat. A mesék egyes fajtáiban a királykisaszszonyok vagy azok megszabadítói az égitestek. A királykisasszony jegyei is lehetnek az égitestek, melyeket csak a főhős láthat meg. Ezek a Nap, Hold és a csillagok. A leány mindhárom égitest jegyeit magán viseli. Más mesékben a réz-, ezüst-, gyémánt-, vagy aranypalotában lakó leányt szabadítja meg a királyfi. Ezekben a mesékben nagy szerepe van a Vacsoracsillagnak és a Hajnalcsillagnak, a Vénusz kétféle alakjának. A leányok nevei is lehetnek ezek, és az átváltozás idejét is jelezhetik. Az elvarázsolt királyfi, menyasszony típusú mesékben a varázslat mindig akkor történik, mikor feljön a Vacsoracsillag, és a Hajnalcsillag eltűnésével szűnik meg (éjjelre emberré változik a béka, kígyó). Egyes mesékben a legnagyobb lány Csillag helyett Vacsoracsillag, a középső Hold helyett Éjfélcsillag, a harmadik pedig Nap helyett Hajnalcsillag nevet visel. A három csillag a Nap három állását, a három napszakot jelképezi. (Néhány mesében a három
lány nevei: Gyémánt, Arany, Ezüst.) Más mesében a három próbát teljesítő fiút nevezik Este, Éjfél és Hajnal néven. A napszakok kénytelenek megvárni egymást, hogy meg tudják szabadítani a királykisasszonyokat a sárkányoktól. Más esetben a főhős kötözi meg őket, hogy végre tudja hajtani a tettét (három éjjel van egyfolytában). A három köntös egymásra terítése is azt jelzi, hogy a mesehős csak úgy érheti el célját, ha ezt a három napszakot, a Nap mindhárom arcát egyben magán hordja. Hajnal tudja végrehajtani a nagy tettet (a sötétség legyőzését), mert ő találkozik az estével és éjféllel is (Esthajnal csillag), ő köti össze a sötétséget és a világosságot. Az Esthajnal vagy Vénusz a Szerelem istennője. Ő az, aki minden hajnalban előcsalogatja, megszüli a Napot, a Fényt. Nem véletlenül tisztelik Szűz Máriát Hajnalcsillagként: „Ó, fényességes szép hajnal, kit így köszönt az angyal.” (szilágysági adventi ének) A Hajnalcsillag másik megfelelője a Szél, azok közül is a Déli Szél. Míg az Északi Szél télen (éjszaka) a Hold mellett hideget fú, és megfagyaszt, a Déli Szél nyáron (nappal) a Nap hevét enyhíti. A Szél tehát, úgy, mint a Csillag, kettős természetű. Az Északi Szélnek felel meg a Vacsoracsillag, és a fémek közül a réz, a Szűz negatív aspektusa (boszorkány, veres bika, forgószél). A Déli Szélnek a Hajnalcsillag, a kristályok közül a gyémánt és a Szűz pozitív, termékeny, fényszülő aspektusa (Szűzanya, Tündér Ilona, fehér ló). A legkisebb fiú mindig délnek indul. A csengersimai református templom mennyezetkazettáin a Szél képében jelenik meg a Vénusz. A magyar nép ezt a fajta Szelet inkább Szellőnek nevezi. Közös tőről fakad a Szent SzellemSzent Szellő szavunkkal, amelynek a jele ősi rovásírásunkban: I (Isten=Szél=Szellem= Lélek=Lélegzet=Levegő) Szélike királykisasszony neve is innen ered, őt versenyfutásban győzi le a királyfi. A táltosparipa azt kérdezi gazdájától: „Úgy menjek, mint a szél, mint a villám, vagy mint a gondolat?” A válasz erre: „Mindegy, csak se tebenned, se énbennem kár ne essék.” Sok mesében a Szél az, aki mindent lát és hall, „minden völgybe, lyukba belecsap”, és ő tudja megmondani, hol rejtőzik az elrabolt leány. Tehát olyan szellemi erő, amely mindenben megnyilvánul és mindenhol ott van. A gonosz Szélkötő Kalamona a három szelet megköti, csak az északit hagyja szabadon, hogy fagyjanak meg télen az emberek. „Nem esett eső, nem termett meg semmi”, tehát a szél megkötése az emberek halálát jelenti.
zön, aranytükrében megnézze magát. Láthatjuk, hogy a mesék szinte minden típusában megtalálhatjuk az égitesteket, nevükön nevezve. A mesék egy részében viszont nem konkrét néven szerepelnek az égitestek, hanem megfelelő tulajdonságuk jelentkezik. Ahol világszép leányt keres a főhős, az a Nap legnagyobb szépségét jelzi, a hajnali napszak, a Vénusz tündéri szépségét. Itt a gyémánt szó lehet árulkodó. Ahol azt olvassuk: „a Napra lehetett nézni, de rá nem”, ott tudhatjuk, hogy napleányról van szó. A réz minőség a Vacsoracsillagot, az esti napszakot, az őszt és a Vénusz „estike” szépségét idézi. Az ezüst a Holdat, az Éjfélt, a telet idézi. Az arany a Napot teljében, a déli napszakot, a nyarat jelenti. A gyémánt pedig a Vénusz hajnali szépségét, a Hajnalcsillagot, a hajnali napszakot, a tavaszt jeleníti meg. Ahol ezekkel a fémekkel találkozunk, ott az égitestek is jelen vannak tulajdonságaikkal együtt. Előfordul, hogy a mesében csak a sötét és fény ellentéte, a két napszak, évszak (éjszaka-nappal, tél-nyár) szerepel. Ilyenkor a Fekete ország, Fekete-tenger, Fekete király, gyászba vont város a Nap trónfosztásának színhelye, és a Vörös ország, király, bika az, aki „ellopja” a Napot. Az aranyhajú gyermekek kicserélése kutyakölykökre is a fényhiányt jelenti, valamint az aranyhajú tündérleány szemének kiszúrása, a királynő földbeásása és kicserélése sötét bőrű és csúnya cigányleányra. A Napban való tisztálkodás, mint próba, hasonló a három aranytárgy megszerzéséhez és a gyémántalmáért való ugratáshoz. A réz-, ezüst-, arany-, gyémántalma a bolygókat testesíti meg elvarázsolt várak formájában, amelyek közepén a királykisasszony ül, mint az alma magja. A várak tulajdonságai, hogy madár- (kacsa-, liba-, pulykastb.) lábakon forognak. Az égitestek legjellemzőbb tulajdonsága is a fény és a forgás. Tehát mikor almákat hoz fel a hős az alvilágból, akkor égitestek felhozására is gondolnunk kell. A toronyba zárt, illetve elátkozott leány, legény típusú meséknél is a „fény trónfosztásáról” van szó, sőt akkor is, ha a királyfi, leány „lefokozódik” szolgálóvá. Ha a meséket mélyebben meg akarjuk érteni, a bolygók szimbolikus értelmével is tisztában kell lennünk. A Nap a mesék főszereplője, amely nemcsak világít, hanem melegít is, a Széllel együtt érlel, növeszt, teremt, tehát életet ad. Hajnalban lehetséges az újjászületés, hiszen akkor kel fel, születik a Nap. Ekkor együtt van a három égitest, a Csillag, Hold és Nap, amelyek a Szentháromság ősi szimbólumai.
DISPUTA Műhely
A mesék egy másik típusában a három égitest vagy azok anyja az útbaigazító, adományozó. A főhős csak az égitestek segítségével, „megjárásukkal” éri el célját. Ezekben a mesékben az égitestek a segítő szellemek funkciójában szerepelnek. Az égitestekkel egyforma minőségben jelennek meg az állatok, mégpedig a különleges tulajdonságokkal rendelkező totemisztikus állatok. Sok mesében találkozunk állat-segítőkkel. Ilyenek lehetnek: a holló, kacsa, galamb, sas, griffmadár, szúnyog (repülő, égi állatok); a hangya, macska, kutya, kígyó, egér, medve, róka, farkas, ősz öregember (szárazföldi „állatok”); a hal, aranyhalacska, csuka (vízi állatok). Ők egy-egy tollat, szőrszálat vagy pikkelyt adnak a hősnek, illetve sípot, hogy hívja őket, ha bajban van. Az Égitestek aranysugarat (hajukból vagy bajszukból), illetve aranytárgyakat, lovat adományoznak és utat mutatnak. Az állatok is gyakran aranyszőrűek, -pikkelyűek, -tollúak. Az aranyszál, amit adnak, „szellemi erejük” egy-egy része, amelyet a hős azért kap meg, mert erkölcsileg rászolgált. „A Nap előbb kipróbálja az embereket.” Az állatokon segít a hős (a medvének a tüskét kiveszi a talpából, a partra vetett halat bedobja a vízbe, a kígyót a tűzből kimenti, enni ad az egérkének). A mesében a „jótett helyébe jót várj” törvénye mindig érvényesül, nincs következmények nélküli tett. A meséknek egyes fajtáiban a királyfinak az a feladata, hogy megfürödjön a Nap mosdóvizében, megtörölközzön a Nap aranytörölközőjében és megnézze magát a Nap aranytükrében. Csak így nyerheti el a hős a tökéletes erkölcsi és testi szépséget, amely a mesékben mindig együtt jár (kivéve az elátkozott, elvarázsolt állapotokat). Néhány mesében előfordul, hogy a kisfiú keze, haja „bearanyozódik”, és csak az „illetékes”, a királylány veszi észre a „szolgáló” kilátszó arany tincsét, homlokát. Itt nem a fiúk mennek el a Nap házába, hanem a Nap megy el hozzájuk és segít rajtuk. Bizonyos mesékben a napok kapcsolódnak az égitestekhez: Péntek–Vénusz–réz, Szombat–Hold–ezüst, Vasárnap–Nap–arany. A konkrét Égitest-szabadító típusú meséken kívül égitestekkel találkozhatunk királykisasszonyok képében, illetve jegyekként a királykisasszonyok testén, ezen kívül útbaigazító, adományozó, segítő szerepkörben, elsősorban az égitestek anyjaiként és állatsógorokként. Egyes típusokban a hős próbája, hogy a nap fürdővizében megfürödjön, törölközőjében megtörölköz-
75
Az önéletíró én nyomában Gorilovics Tivadar DISPUTA Műhely 76
Széljegyzetek Dobos István Az én színrevitele című könyvéhez (II.) Éntudat, identitás és „az én színrevitele” Az identitás és vele összefüggésben az „én színrevitele” kérdésében e nagy igényű tanulmányhoz fűzött reflexiókból eléggé nyilvánvalóan ki fog derülni, hogy a magam fölfogása az identitásról alapvetően különbözik a Dobos Istvánétól, de remélhetőleg az is kiderül, hogy igyekeztem távol tartani magam a számonkérő kritika szellemiségétől. Amikor Racine-értelmezése örvén a hagyományos irodalomértés tekintélyes képviselői kizárólagos kritikai szempontjaikat hangoztatva heves támadást indítottak ellene, az immanens kritikát elfogadni kész Roland Barthes így válaszolt nekik: „Vajon szemére vetnék-e egy kínainak (elvégre az új kritika különös nyelv az önök szemében), hogy miközben kínaiul beszél, hibás a franciasága?” Válasszunk kiindulásul egy látszólag egyszerű esetet, a bonyolult személyiségnek aligha tekinthető Veres Péterét. Az író „önmagát adja”, illetve önmagát kell „megmutatnia”, hirdette az író a Számadás 1937-es előszavában. „Ez az írói felfogás − így Dobos kommentárja − láthatólag szerző, elbeszélő és elbeszélt önéletrajzi én hiánytalan azonosságát feltételezi, a szerepjátékot elválasztja a tudatformálástól, s mindenfajta hatást az őszinteségre vezet vissza (168).” Az őszinteségnek azonban, tegyük hozzá, nemcsak a remélt hatás szempontjából van jelentősége: „Én hát nem hallgatom el a véleményeimet ebben az írásban, amely magamról szól, mert az az őszinteség rovására menne. Ezek a vélemények azonosak velem, összenőttek velem: velük vagyok az, aki vagyok” – olvassuk ugyanebben az előszóban (1937, 3). Mintha csak Montaigne-t olvasnánk… Az önmagát a „világnak” megmutatni akaró Veres Péter én-tudata viszont a Rousseau-éhoz hasonló. A Vallomások szerzője is meg volt győződve nemcsak arról, hogy önéletírásában önmagát adja és legalábbis szándéka szerint őszinte, hanem arról is, hogy a valóságban is olyan (volt), amilyennek a Vallomások mutatják. A Lejeune-féle referenciális szerződés alapja itt a szilárd én- és öntudat, amely Veres Péter szavaival élve nem ismeri az „átváltozás nagy lelki forradalmát (uo.)”. Ezért is hangoztatja a Számadás írója (Dobos is idézi, 171): „én nem
Saulusból lettem Paulus, az én utam egyenes, én beleszülettem a szegényparaszti osztályba és annak a sorsát kifejező forradalmi világnézetbe”. Ebből vonja le a tanulmány a következtetést: „Az elbeszélői és az elbeszélt tudat között lényegében nincs távolság”, s ebből származik Veres Péternél az „önéletrajz egyszólamúsága (179)”. A Számadást átható szemlélet, „tudatés akaratformáló” szándék egyszólamúságát bajos volna vitatni, s ennek okait keresve, Dobos (aki olykor talán a kelleténél szigorúbban ítél) jól veszi észre annak öszszefüggését az autodidakta parasztíróban munkáló zsigeri gyanakvással minden iránt, ami az úri vagy polgári világból s annak irodalmából jön. „Az örökölt szokásés hiedelemrendszer sokkal erőteljesebben irányítja az önéletíró cselekedeteit, mint a szerzett, de el nem sajátított, bensővé nem tett szellemi műveltség, amely idegennek, külsődlegesnek tűnik föl az életút sorsfordulóin. A visszatekintő tudatosan távolítja el gondolkodásától a magaskultúrát” (uo.). A „túlzott önérzet”, az „idegen kulturális identitásmintákkal szemben” megnyilvánuló „megvető fölény” valójában az „önazonosságát megerősíteni akaró önéletíró” önvédelmi reakciója (181). Ami viszont az elemzésnek azt a tételét illeti, hogy „az elbeszélői és az elbeszélt tudat között lényegében nincs távolság”, a magam részéről azért nem tudnám aláírni, mert (hogy egyebet ne mondjak) a múlt idő mint a történetmondás szokásos és meghatározott kommunikációs helyzethez kötött igeideje szükségképpen távolságot teremt az elbeszélő jelen ideje (jelenvalósága) és az elbeszélt események múltbelisége között, s ezt a távolságot mi sem érzékelteti jobban, mint − egészen elemi szinten − az emlékezés és felejtés igéinek gyakorisága az önéletrajzi szövegekben, főleg pedig a perspektívába állítás jelensége, illetve az elbeszélő szabad mozgása az idő e két pólusa között. Ezen a ponton egy másik kérdés is fölmerül. Abban természetesen egyet lehet érteni, hogy az olvasó „a visszatekintő értelmezésének távlatából lehet tanúja az önéletrajzi én megszületésének” (18), hogy tehát van egy önéletrajzi én, amelyet maga az önéletírás teremt meg. Pusztán az a körülmény viszont, hogy az önéletíró fölidézi, „újraéli” egykori önmagát, miért jelentené
rét eredményezi, amelyben helyet kap az emlékező és a fölidézett én, a naplót író és a naplóban megörökített személy, valamint az önéletíró, aki az elbeszélés jelenében korábbi naplójából idézve olvasójává válik saját önelbeszélésének, amely viszont az elbeszélt történet idejéhez képest később íródik.” Mindez azonban meglepő módon nem akadálya annak, hogy Németh László „önmaga olvasójaként” képes legyen „végső soron mégiscsak megőrizni önazonosságát.” Az éntudat kifejlődésével létrejövő azonosságtudat olyan lelki szükségletnek is tekinthető, amely a változásokkal és saját centrifugális erőivel vagy egyenesen identitászavarával szembesülő személyiség épen tartásának eszköze és biztosítéka. Kapóra jön itt Esterházy Péter, aki bizonyos összefüggésben a „régi én”-jét említve, ekképpen helyesbít: Ez a régi csak úgy kiszaladt a számon, valójában nem gondolom, hogy változtam volna. Az ízületeim, a szemem, köszvénygyanú és kötőhártya-gyulladásbizonyosság, a májam, a színeim, a mozgásom, ez mind igen, de én nem. Igaz, most akkor bele kéne bonyolódnom, hogy mi is az az én (én, „én”), mi a személyiség és van-e lélek és az halhatatlan-e, amit talán a jó ízlés okán mégiscsak kerülni kellene. És hát persze én gondolkodom az énről, én magamról, Münchhausen báróként emeljük föl magunkat a saját hajunknál fogva (18). Az önértelmezés lezárhatatlansága, amire többek között Szabó Dezső példáját kapjuk (156), az elemzés egyik vezérlő szempontja, s mint ilyen egyenesen következik az identitás adott fölfogásából, mely kétségbe vonja az önmagával azonos önéletrajzi én nyelvi megfogalmazásának lehetőségét. Illyés Gyula és az idegenségtapasztalat kapcsán a tanulmány egyenesen „egyéni személyiségkonstrukcióról”, „mozgó identitású önéletrajzi szubjektumról” beszél, majd így általánosít: „A Puszták népe éppen e tulajdonsága révén foglalhat el megkülönböztetett helyet a XX. századi magyar önéletrajzi irodalom három paradigmatikusnak tekinthető személyiségfelfogása mellett. Némi egyszerűsítéssel, ebben a rendszerben az én integritásába vetett hitet képviselheti Márai Sándor Egy polgár vallomásai, az én-határok feloldódását Szabó Lőrinc Tücsökzene, a posztmodern én-megsokszorozódást pedig Esterházy Péter Harmonia caelestis című műve (158).”
DISPUTA Műhely
önazonossága megváltoztatását? A szembesülés ezzel az egykori énnel miért eredményezne új identitást? Dobos elemzésének alapfeltevése szerint ugyanis (14–15) „szinte szükségszerű, hogy az elbeszélő az önazonosság megváltozásához vezető határátlépés állapotában alkotja újra az elbeszélt ént. […] Az emlékező számára az én színrevitele lehetőséget ad arra, hogy önazonosságát megváltoztatva újraélje egykori énjét, s a benne feltáruló lehetőségekkel szembesülve alakítsa ki identitását.” Ez a fölfogás nem véletlenül vonatkoztat el a „lélektani vonatkozások” vizsgálatától: az azonosság fogalma itt nem valamely létezőnek önmagával (időlegesen) azonos voltát fejezi ki, nem azt jelenti, hogy az egyén − létezése különböző időpontjaiban, olykor jelentős változások bekövetkezése ellenére − „azonos önmagával”, pontosabban szólva: megőrzi én- és azonosságtudatát. Ebben a fölfogásban „az önéletíró változó önmegértése az identitás folytonos elvesztését és újraalkotását feltételezi a visszaemlékezésben”. Ez természetesen a dolognak egy lehetséges szemlélete, melynek eredete talán az egymást szüntelenül tagadó látszatok barokk szellemiségében gyökerezik. Az azonosságtudat kialakulásában és fenntartásában az „irányított” emlékezésnek, a képzeletnek, a szerepjátszásnak kétségtelenül fontos szerep jut. Az önazonosság megváltozása azonban egyszersmind kétségessé teszi valamely sorsszerűen alakuló életrajzra vonatkoztatásának lehetőségét, hacsak magát az élettörténetet nem tekintjük egy identitását szüntelenül megújító személyiség történetének. Németh László esetében például a szerep „összegzője a teljes életnek”, „az önéletírás a szerep keresésének, megtalálásának és betöltésének történetét beszéli el” – olvasható a róla szóló fejezetben (94), ám ha ez így igaz (vagyis nemcsak Németh László képzeli), akkor ez a történet szükségképpen megfeleltethető egy életrajzi valóságnak. Maga az író, műve előszavában, ugyan „töredékeknek” tekinti a Homályból homályba szövegegységeit, de olyan töredékeknek, amelyekből „egy életrajz mégiscsak öszszeállítható”: „egy író önmagára vonatkozó idézeteiből igyekszik összeállítani élettörténetét”, az olvasóra bízva „a hézagok áthidalását, a különböző céllal és időben keletkezett részek egy képbe foglalását, sőt összehangolását is”. Ebben a megkomponált önéletírásban a személyiségváltozatok egész sora jelenik meg: „A szöveg közötti olvasás az én-alakzatok összetett rendsze-
77
DISPUTA Műhely 78
Hogy az egyén azonosságtudatában az identitás egymástól megkülönböztethető modalitásai élnek együtt, ez a felismerés, amely nem igazán harmonizál az identitás posztstrukturalista fölfogásával, a leghatározottabban a Vas István-fejezetben fogalmazódik meg, talán nem egészen függetlenül magának Vas Istvánnak a saját életútjával szemben kialakított „értelmezői viszonyától” (242). Való igaz, hogy a költő az asszimilációról zajló vitában „nem a származást, de a szellemi hovatartozást” tekintette mérvadónak. „Szellemi azonosságtudatának tehát önmagában sem a politika, sem a vallás, sem a származás nem képezi szilárd alapját, mert mindegyik identitásképző tényező vonatkozásában fenntartja a kételkedés, a megszokottól eltérő személyes álláspont kialakításának a jogát (248)”. Továbbá: „Az elbeszélő életének szinte minden vonatkozásában kísért helyzetének az idegensége: hivatalnok és költő, zsidó származású, aki felveszi a keresztséget, polgári műveltségű, de a Válasz köréhez csatlakozik, költészetében egyszerre újító és hagyományőrző, marxista, akit magával ragad a kereszténység szelleme (251)”. A tanulmány ennek kapcsán magát Vas Istvánt idézi (252): „az én helyzetemben mi nyom többet a latban: az a sose titkolt és sose szégyellt tény, hogy a nagyapám rabbi volt, vagy az az érzés […], hogy az igazi dédapám mégiscsak Arany János?” Dobos teljes joggal beszél ezzel összefüggésben Vas István „nehéz küzdelemben kialakított önazonosságáról” (253), feledtetve azt, amit előzőleg önazonosságának esetleges elvesztéséről gondolt. Az identitástudat tehát, mint az egyéni és közösségi létben gyökerező differenciált tapasztalat, lényegénél fogva sokféle: társadalmi osztályhoz vagy csoporthoz tartozás szerinti, nyelvi, nemzeti, etnikai, hivatásbeli, művészi, és így tovább. Az önéletírók mindegyikét ezek sajátos konfigurációja jellemzi. A menekülő ember szerzője esetében sincs szó „önazonosságának elbizonytalanodásáról”, még kevésbé „személyiségének lassú leépüléséről” (224). A pszichiátria terminológiáját idéző minősítés (diagnózis?) még A menekülő ember utolsó éveit élő, betegségektől szenvedő írójára nézve sem érvényes, nemhogy a húszas évek Nagy Lajosára, aki ekkor, illetve még ezután írja meg legjelentősebb műveit. Az ötvenes évek elején sem keltette kortársaiban egy leépült személyiség benyomását. Hogy ő maga miként vélekedett saját önéletrajzáról, nem föltétlenül perdöntő, de azért nem is közömbös.
Ez A menekülő ember – írta az előszóban – elsősorban önéletrajz, de korrajz is, irodalomtörténet is. Mint önéletrajz, kissé tartózkodó, mert hát az ember magánügyei harcos korban nemigen valók a nyilvánosságra. Ez a nézet anynyira erőt vett rajtam, hogy még a házasságomról sem számoltam be (6–7). Ha az iróniának volna nyelvi jele − például egy fordított felkiáltójel −, akkor a „harcos kor” után akár hármat is tehetnénk. Kétségtelen, hogy az előszó utolsó mondata a „nagy ügy” szolgálatáról vall, ez a hitvallás azonban elsősorban azoknak szólt, akik, mint Darvas József az 1951-es írókongreszszuson, „kispolgári lázongásnak” minősítették Nagy Lajos egykori társadalombírálatát, s azt állították, „a múltról nem lehet a mának szólni úgy, hogy a kávéház ablakán át nézzük az életet”. A Dobostól feltételezett „eszmehirdetés” semmiféle védelmet nem nyújtott az írónak, ellenkezőleg: korabeli gyakorlata már egészen korán félelemmel töltötte el, ha hinni lehet Márai Sándor „1946 egyik őszi reggelén” Nagy Lajossal való találkozásáról följegyzett emlékezésének: Megkérdeztem, miért gondolja, hogy most, amikor már itt vannak a kommunisták, veszélyes kommunistának lenni? Komolyan felelte: − Nem olvasta az újságokban? A kommunisták meghirdették, hogy most elkövetkezett a társadalmi összefogás ideje. Nem érti? A kommunisták összefognak és börtönbe zárnak mindenkit, akire pikkjük van a társadalomban. Ez lesz a társadalmi összefogás (Föld, föld!…, 177). Nagy Lajos kétségtelen baloldalisága nem párosult optimista történelemszemlélettel. Vas István nagyon jól látta: „A fennálló társadalmi rendet nem lehetett nála keserűbben gyűlölni, de nem látszott, hogy hisz az Emberben, a Jövőben […] hiányzott belőle az a messiási vonás, melyet a szocialista művészet lényeges elemének tudtunk.” (Jegyzetek Nagy Lajosról [1954]. Az ismeretlen isten, 178) A lázadó ember írója így határozta meg a maga helyzetét: „Úr nem leszek soha, még annyira sem, amennyire egy szabályszerű intellektuel az. De paraszt sem vagyok, munkás sem vagyok, semmi sem vagyok, bárhová helyez a sors, mindenhol kilógok a sorból (117). Nagy Lajos esetében ez az igazi identitásprobléma, idegenségtu-
Esterházy Péter Az identitás, a „valódi én” és ezzel összefüggésben a szerepjátszás problémaköre mellett Dobost legalább annyira foglalkoztatja, amit a Szabó Dezső-fejezet elején „az önéletrajzi én narratív megalkothatóságának” nevez. Mindkét szempontból különleges hely illeti meg elemzésében a Harmonia caelestist, amely „nem utolsósorban az önéletírás széles hagyományának a felülvizsgálatára és újraalkotására tesz kísérletet”. Esterházy regénye „a külsőleg önéletrajzi elbeszélés és történetalakítás legkülönbözőbb válfajainak tárházaként is felfogható. Emellett nyilvánvalóan magában foglalja a családregény, a történeti regény, a mese, a legenda, a genealógia, a vicc, az anekdota, a rövidtörténet és számos kisforma újra-
írt változatát. Bevezetésnek nevezhető abban az értelemben a regény, hogy lerombolja és újjáépíti a visszaemlékezésre alapozott önéletírások műfaji hagyományait, s mintegy felkészíti az olvasót a magyar önéletírásból eddig hiányzó beszédmódok befogadására (255). A Harmonia caelestis a posztmodern énmegsokszorozódás paradigmatikus példája (158). Az esztétikai befogadás felől nézve, Dobos olvasatában (a kiemelés tőle származik) „az apa felőli önmegértés színrevitele teszi olvashatóvá a regényt az önéletírás hagyományának átértelmezése jegyében” (256). Más síkon helyezkedik el a Javított kiadás, amelyben az íróra mint értelmezőre váró „megértési feladat aligha írható le a lélektan vagy az erkölcs hagyományos emberközpontú fogalmaival, noha a könyvről készített alapos elemzések döntő része efféle szempontokat próbált az eddigiek során érvényesíteni”. (263–64) Ismerjük viszont el, hogy eljárásukat nem utolsósorban az igazolja, hogy a mű tárgyából és elbeszélőmódjából következően a Harmonia caelestis posztmodern Esterházyja a Javított kiadás előszavában „önéletrajzi szerződést” köt az olvasóval, mely (mint tudjuk) egyúttal „referenciális szerződés” is: „Ennek értelmében a szerző vállalja a nevek azonosságából következő felelősséget az általa elmondandó személyes történet hitelességéért, s ezt ad absurdum személyi adatainak a közzétételével erősíti meg” (266). „A Javított kiadás a fejlődésregény fordított értelmű válfajának tekinthető lélektani szempontból” (266), másfelől viszont „metaforaként az életben állandóan elvégzendő javítások szükségességét sugalmazza, mely a folyamatos értelmezés lezárhatatlanságából következik” (264). A mű „önéletrajzi elbeszélője új regényforma teremtésével kísérel meg választ keresni az elbeszélt önéletrajzi történetben feltáruló saját kérdéseire, s ennyiben a korábbi könyv szerves folytatásának tekinthető” (263). A mű „az oknyomozó regények mintázatát követi”, amikor is − az elemzés igen találó jellemzése szerint − „az elbeszélő egyszerre másoló, naplóíró, értekező és tanúságtevő”, illetve olyan elbeszélő, amelyik különböző tipográfiai megoldásokkal „különíti el a különböző időben lejegyzett szövegrészeket, hogy a változó időviszonyok függvényében tegye az olvasó számára hozzáférhetővé a másik általi önmegértés tapasztalatát (265)”. „A Javított kiadás elbeszélőjének figyelmét szinte teljesen leköti a nyelv működésének tanul-
DISPUTA Műhely
data, mint arra Dobos elemzése is rámutat, „meghatározhatatlan társadalmi helyzetéből és törvénytelen származásából fakad” (221). Az Ítélet nincs szerzőjének eszmei beállítottságát minősítve, az elemzés mintha akaratlanul is beépítene bizonyos előfeltevéseket az egykor lelkes kommunistának ismert Déry 1960 utáni jellemzésébe. A második börtönbüntetéséből szabadult Déry eszerint „felmentést vár attól a politikai rendszertől, amelynek a nevében elítélték. Ezzel viszont kinyilvánítja, hogy hisz a fennálló hatalmi berendezkedés megjavításának lehetőségében (229)”. Olyan biztos ez? „Mint említettem, hetvenhárom éves vagyok – olvassuk a második fejezetben –. Amennyi szégyellni valót az emberi fajta ez idő alatt összehordott, azzal ki lehetne emelni sarkaiból a földet […] A magam egyéni életében, aránylagosan, nem maradtam el sem tempóban, sem mennyiségi, sem minőségi szolgáltatásokban fajtám ebbeli buzgólkodása mögött” (13). A Rajk-per idejét idéző fejezet utolsó mondatai sem a szocializmus megjavíthatóságába vetett hitet sugározzák. (Gábor Andor azért szerepel benne, mert a Feleletvita időszakában melléje állt, és jóindulatúan figyelmeztette a rá leselkedő veszélyekre.) „Háború, gázkamra és Rajk-pör: öszszegük egyenlő volna az emberiség képletével? Mit vonhatok le belőle, hogy bár reménytelenül, de lelkiismeret-furdalás nélkül tovább tudjam írni ezt a jegyzetet? Gábor Andort? A tavaszt? A jövőt?” (319)
79
vított kiadás a Harmonia caelestis folytatásaként fogható fel, amennyiben elbeszélője saját fiktív önéletrajzainak történészeként sem képes egységes képletű metaforikus képlethez rendelni apja sorsát (272)”. Általánosabb értelemben, Dobos István kifejezésével élve, a két regény végső soron „az önmagunkkal való szembenézést viszi színre” (273). Azt már én teszem hozzá, hogy az „önmagát folyton másként” meghatározó elbeszélő, bármit mondjon is a látszat, identitását tekintve mindvégig „önmaga marad”. Talán éppen ebben a szüntelenül megújuló állandóságban ragadható meg, legalábbis az én szememben, a két önéletírás egyik legfontosabb tanulsága.
DISPUTA Műhely
mányozása. […] Az ügynöki jelentés mint materiális képződmény és mediális termék magát a jelentésképződés tanulmányozását kínálja fel az olvasás számára elsődleges tapasztalatként” (267). Végül: „Annyi bizonyos, hogy a Javított kiadás nyelvi közege aligha jöhetne létre a Harmonia caelestis szövegvilága nélkül, amely egyszerre feltétele és korlátja az önéletírásnak, mivel az elbeszélőt az értelmezés lezárhatatlanságának tapasztalatával szembesíti” (270). A sok szempontból várható (tehát nem igazán meglepő) következtetés: „A Harmonia caelestis elbeszélője elvileg végtelen imaginárius létező viszonylatában határozhatta meg önmagát folyton másként, s így nem zárhatta le önéletrajzi vállalkozását. A Ja-
80 Szénási Bence rajza
