A szeretet ékköve (mese mindenkinek)

A szeretet ékköve (mese mindenkinek) Mesém a Föld nevű bolygón kezdődik, az Úr 2010. esztendejében. Mikor és hol ér véget, azt még én sem tudom igazán, hiszen – e megváltozott világ főszereplői a növények, ők írják-e történetet… Eközben az emberek élik megszokott minden napjaikat, a gyerekek játszanak, a felnőttek dolgoznak, és megy minden a maga útján, mit sem sejtenek a közelgő veszélyről. No, de ne menjünk a dolgok elébe, nézzük, mi történik valójában. Minden növény évszaktól függetlenül összegyűlik

a

legnagyobbig. pompáznak,

legkisebbtől Illatok, de

a

színek

miért

is-e

sokadalom? Növények tárházában ülést tartanak, persze ez nem ritkaság, de a mai napirendi pont eltér a megszokottól: teremjünk

az

embereknek,

vagy

eltűnjünk örökre a föld színéről? Komoly kérdés foglalkoztatja – e nemes Növénytárházat. Juharlevelű platán a ház elnöke a több pártra szakadtakat szeretné eggyé kovácsolni. Kislevelű hárs szerényen meghúzódik mellette, csak időnként mosolyog, bólogat – ő már óvatosabb a felmerült kérdéssel kapcsolatban. Virágos kőris ellenáll minden kísértésnek, és hangosan susogja: - Nem hajlandó többé az embereket gyógyítani! Tavaszi kankalin nem szól, csöndesen szemléli a fejleményeket. Közönséges cickafark arról győzködi a hallgatóságot, hogy az emberek eltapossák, letépik, és nem érdemlik meg őt.

Mester Ildikó

Édeskömény mindezt cáfolja, mondván őt sokféle dologra használják, egyet említve: szeretik, mert puffadás ellen csak ő a jó szer! Nyírfa mérgesen rázza fürtjeit, mivel ellene komoly hadjáratot indítottak a pollenjei miatt. Pedig minden növény tudja az ő jótékony hatását a vesére és hólyagra. Lángvörös kasvirág belepirulva igenlően hozzá teszi: - Engem nem ismernek fel, pedig én az immunrendszert erősítem, azt sem tudják, ki vagyok! Igen is költözzünk másik bolygóra, ahol megbecsülnek minket! - Igaza van. – duruzsol közbe mély hangján Fagyöngy - 1907-óta vizsgálgatnak, ennek ellenére mégsem ismernek igazán! Ilyen súlyos szavak hallatán nagy zsongás támad a növények Tárházában. Egybibés galagonya zsenge fehér virágú ártatlanul köszörüli torkát, ha netán ráfigyelnének a növényi képviselőtársak és megengednék szavaim, lenne egy javaslatom: - Én, mint a szív kenyere, azt gondolom, adjunk az embereknek még egy esélyt, hiszen ott vannak a zöldek, a természetvédők, az ártatlan gyerekek, idősek, betegek ők nem tehetnek arról, hogy minket pusztítanak, és semmibe vesznek! - Ibolyakék levendula létemre én is az emberek mellé állok, engem szeretnek, megbecsülnek, használnak. Bár sokan a sötét szekrénybe dugnak, ahelyett, hogy jókat fürödnének velem, na de sebaj, megbocsátok nekik. - Én, mint a gyógynövények fejedelme Kamilla, igenis vérig sértődhetnék, állandóan összetévesztenek a közönséges ebszékfűvel, aminek még illata sincs! Külsőleg, belsőleg alkalmaznak, sokat köszönhetnek a létezésemnek. Azt mondom: hozzunk döntést szavazással! - Kedves Kamilla, szavad ne feledd, Fehér árvacsalánként csak annyival szeretném kiegészíteni: 1098-óta ismernek, ez idő alatt sok jót és sok rosszat is tettek. Én, mint a rossz vér tisztítója javaslom, napoljuk el a döntést, bizonyítékok kellenek, mégpedig megcáfolhatatlan, egyértelmű bizonyítékok. - Csendet kérek! - szólal meg dörgő hangján a ház elnöke. - Úgy látom növényi képviselőtársaim között, megoszlanak a vélemények, de két dologban teljesen egyetértenek: az emberek jót és rosszat is tettek, amióta léteznek. Nehéz, nagyon nehéz eset…

Fotók: Mester Ildikó

Az ember még nagyon fiatal, nincs annak a bölcsességnek birtokában, melyet az egészséges fennmaradáshoz meg kellene teremteniük. Mi növények pontosan követjük a természet bölcs parancsát. Mi a természet bölcsessége szerint hozzuk meg a döntésünket.

Az ember az érzelmei alapján dönt. Még nagyon

fejletlenek, kicsik, tudatlanok. Az elhangzottak alapján a következőt javaslom: sorakoztassatok fel érveket amellett, hogy itt maradjunk a földön és teremjünk az embereknek. Sorakoztassatok fel ellenérveket, hogy miért ne maradjunk itt, és költözzünk a titkos bolygónkra. Mindezek ismeretében tudunk okos, bölcs döntést hozni az emberek felett! - Ha elhagyjuk a Földet, végleges számunkra is, és az ember számára is! Nem tudunk visszatérni! - fakadt ki kétségbeesve Fehér akác. - Igen, így van, ezt nem tehetjük! – zsongott egyszerre az összes növény, a házban nagy riadalom támad. - Az emberek önzőek, buták, és gonoszak! – kiáltott közbe közönséges diófa. - Csak arra kellünk nekik, hogy kihasználjanak, de miután leteremtünk, amikor kedvük szottyan rá, máris bútort szabnak belőlünk. Pedig egész életünkben őket szolgáljuk. Gondoljatok csak bele, csak magamat említem: szép árnyas lombot adok, leveleimből főzetet készíthetnek borogatásra, fürdőre, termésem burkából hajszínezőt állíthatnak elő, csonthéjas termésemből ehetnek, és ha kivágnak még bútornak is felhasználnak. De amit nem tudok elviselni: ahogy lehullik a levelem, azonnal elégetik, füstölnek a végtelenségig! - Egyet értünk, pontosan ezt teszik velünk is! Egy cipőben járunk. Nem beszélve a sok erdőtűzről, amit a hanyagságukkal okoznak! – kiabálják a többi lombhullatók. - Hümm, hümm – köszörülte meg torkát, a 100 méteres 2000 éves Hegyi mamutfenyő. - Egy kis figyelmet kérek. – Hirtelen nagy csend lett, hiszen a Hegyi mamutfenyő soha nem szólal meg, idős létére, tiszteletbeli tagként vett részt az üléseken. Hangja morajlik, a rovarok röptükben megdermednek, a patak folyása megáll, és az összes élő állat menedékbe rejtőzik. - Utoljára 1300-éves koromban beszéltem, egy kicsit elment a hangom. Tengerparti mamutfenyő, Himalájai selyemfenyő, és a 4700 éves Szálkás tobozú fenyő lépjetek elő! Óriások és hatalmasok jelentek meg a teremben. Oly szépséges és tökéletes alkotása a természetnek, melyet szavakkal nem lehet kifejezni. Az összes növény mélyen meghajol előttük, ők pedig erős törzsüket megdöntve köszöntötik Hegyi mamutfenyőt. - Szólítottál minket, szolgálatodra itt vagyunk!


- Kedveseim, örülök, hogy 1300-év elteltével ismét találkozunk. – lehajol és méltósággal magához öleli őket. - Komoly döntés előtt állunk – de mielőtt folytatnám, kérlek benneteket, meséljetek a

Szeretet ékkövéről. - A szeretet ékköve ük-ük nagyanyáink hétszáz-pecsétes titka! Nem beszélhetünk róla senkinek, csak halálunk utolsó órájában, ezt te is tudod! – szólt könyörgően Szálkás tobozú fenyő. - Így van – folytatta Tengerparti mamutfenyő – de a záradékban az áll: „a világ létezése alatt, egyszer kivételt lehet tenni: ha a növények életét az ember veszélyezteti.” Ekkor, de csak is ekkor fedhető fel a többi növény előtt a Szeretet ékkövének titka. - Szeretet ékköve? Még sosem hallottunk róla, mi az? Kiabálták, és ha eddig nem, most igazán nagy zajongás töltötte be a termet. - Igen. A szeretet ékkövének őrzője ők hárman: Tengerparti mamutfenyő, Himalájai selyemfenyő, és Szálkás tobozú fenyő. A titkot pedig én jelenthetem be, akkor, amikor úgy látom, hogy nincs más lehetőség életünk megvédésére. Készen álltok? – néz feléjük Hegyi mamutfenyő. - Készen állunk! - válaszolják egyszerre. - Várjunk egy percet! Egészen biztos, hogy nincs más megoldás? Ha megjelenik az ékkő, nincs visszaút, el kell hagynunk a bolygót! Teszi fel a kérdést Juharlevelű platán a ház elnöke. - Bocsánat - néz Erdei mamutfenyőre - de ez nagyon súlyos döntés. Mint a ház elnökének, kötelességem még egyszer feltenni ezt a kérdést: Nincs más megoldás, csak a hétszáz-pecsétes titok feltörése? - Attól tartok - válaszol Erdei mamutfenyő - a mai napon az emberekről elhangzottak, csak töredékei annak, amit én tudok, és meglett korom során láttam, hallottam, tapasztaltam. Eddig

elnéztem

minden

rosszat,

de

a

génmanipuláció

az

utolsó

csepp

az

edénynyalábjaimban, nincs tovább! Eljött a titkok felfedésének órája – szóljatok testvéreim! A teremben síri csend, mindenki feszülten figyel. - Én, Szálkás tobozú fenyő ük-ük nagyanyáink által rám ruházott tisztemnél fogva megtöröm a hétszáz-pecsétes titok őrzését. Ekkor felemeli hatalmas ágait, majd Tengerparti mamutfenyő, Himalájai selyemfenyő, és Hegyi mamutfenyő szétterített ágaival beborítja az egész termet, óriási kupolát képezve a többi növény fölött.


Síri csönd, egy levél sem rezzen, lélegzet visszatartva figyelnek. - Ó természet ősi ereje, növények Ük-ükanyja halld meg kiáltásunkat, nyisd meg a titkok mezejét, a süvítő szelek erejét, hagy suhanjon hozzánk az életünket megmentő, virágot rengető csodatévő ékkő! Hívlak téged, segíts, hogy az ékkő teremjen ott, ahol még soha nem látott napvilágot! – Erőteljes hangon fohászkodik Hegyi mamutfenyő. Süvöltő szél támad, amely a szivárvány minden színében tündöklő szilánkokat röpít ezerfelé, kavarog, majd villám formájában éktelen erővel földre teríti Szálkás tobozú fenyőt, Tengerparti mamutfenyőt, és Himalájai selyemfenyőt. - Én Hegyi mamutfenyő a fák őrzőjének hatalmától felruházva átadom nektek, növénytestvéreim a titkot. Növények elküldte

Ük-ükanyja közénk

az

viharszárnyán ékkő

tízezer

szilánkjait, melyet most a szív fájdalma, a

szomorúság

könnyei,

és

a

kétségbeesés hangjai teremtenek újjá. Tízezer évvel ezelőtt hullott szilánkjaira, hogy akkor, amikor szükségünk lesz rá, ismét megjelenjen közöttünk. Itt az idő, elérkezett a teremtés pillanata. Lehajol a földön fekvő három fenyőhöz, minden növény egyszerre sírni kezd. A

lehulló

fenyőket,

könnyek ekkor

ágaikat összeérintve,

ők

ellepik

felegyenesednek,

összefonva, a

a fekvő csúcsaikat

hármas

közepén

megjelenik a „Szeretet ékköve”. A fénye a Napnál ragyogóbb, a színe a világ összes színénél szikrázóbb, és a hangja, mintha lágy szellő simogatna. - Íme, itt a Szeretet ékköve, mi növények, együtt teremtettük újjá, a mi lelkünk egyesült benne. Az ékkő magától megmozdul, három kört leírva a három összeboruló fenyő fölött és elindulva Hegyi mamutfenyő ágán köt ki.


- Mielőtt elhagyjuk a Földet – szólal meg Hegyi mamutfenyő – tudjátok meg, hogy a

Szeretet ékkövét el kell helyeznünk a Földön. - Azért teremtettük, hogy elveszítsük, akkor mi értelme volt?! – kiabáltak mindenfelől. - Az ékkő záloga a Földre való visszatérésünknek. Most egyesült erővel azért teremtettük, hogy el tudjuk költözni a titkos bolygónkra, és azért hagyjuk itt, hogy amikor eljön az ideje, visszatérhessünk a Földre. A Szeretet ékköve jelezni fog nekünk. Készüljetek testvéreim, indulunk! – szól Hegyi mamutfenyő. - Szeretet ékköve a növények fejedelmeként kérlek, tedd, amit tenned kell! A Szeretet ékköve gömbbé terebélyesedik, gyorsan pörögni kezd, majd egyszerű szürke kavicsként esik a földre, valahol a tengerparton. Ebben a pillanatban az összes növény eltűnik a Föld színéről, egy moha, de még egy zuzmó sem marad, hűlt helyük lett.

Mit tapasztalnak az emberek? Nagy orkán erejű szél támad, fákat csavar ki, tetőket rombol össze, egy ideig észre sem veszik a növények távozását. Csak, amikor szükségük lett volna árnyat adó fákra, illatot árasztó virágokra, ételbe használatos fűszernövényre kapnak észbenincsenek fák, virágok, növények, de még egy fűszál sem maradt. - Hová lettek a fák, növények és egyáltalán miért ilyen kopasz a Föld??!! – kétségbeesetten szaladgálnak, nem találják a helyüket, tehetetlenek a növények nélkül. Azt gondolják, ha újra vetik a magokat, az kibújik és teremni fog. Tévedtek: a magok nem csíráztak ki, hiába öntözik. A Föld teljesen sivataggá változott. Homok, kő, kavics – zöld nélkül. Már a zöld színt is elfelejtették, elfeledték a virágillatokat – és hát nemcsak a növények tűntek el, velük együtt a madarak, a rovarok és a növényekkel táplálkozó állatok is köddé váltak. Egyetlen nap alatt, egyedül az ember és a ragadozó állatok maradtak a Földön. Ijedtükben bemenekülnek a templomokba, ahol azt találgatják, hogy miért történhetett mindez. - Egészen biztos, Isten büntetése, amiért oly sok gonoszságot követtünk el - mondogatták. Hiszen a tudásunkat nem a szépre és jóra használtuk, könnyebb volt a gonoszság parazsát szítani, és jobban esett, ha árthattunk másoknak. - Inkább az a sok pénz – mondták mások.


Megtettük a pénzt istenünknek, kinek sok van belőle, bármit megtehet, azért vált gonosszá, kinek kevés, az csak tengette életét, irigyelte a gazdagokat – ők is gonoszak lettek. Akik gazdagok nem tisztességes munkával szerezték meg javaikat, akik szegények, kénytelen voltak elvenni, attól, akinek sok van. Így teljesen mindegy, hogy gazdag, vagy szegény mindenképpen bűnöztek. Ki így, ki úgy, de végül győzött a gonosz. Isten már nem bírta tovább nézni, és megbüntetett minket, elvette a növényeket tőlünk! - Nem foghattok mindent Istenre! Nem bújhattok Isten mögé! – kiált fel valaki a sorok közül. Minden szem őt keresi. - Hát akkor mi az oka, annak, ami itt történt a Földön, ha olyan okos vagy, lépj elő, mutasd magad! Hátulról, alig észrevehetően idős ősz öregasszony emelkedi fel. Egyszerű kék hosszú ruhájában elindul a többiek között, a tömeg szétválik előtte, és ő apró, csoszogó léptekkel kimegy az emelvényre. Nevetgélnek, gúnyolják, de mit sem törődik velük. A mikrofon előtt megáll, két kezével megtámaszkodik, lassan körbe néz, tekintetével szinte minden arcot tüzetesen megvizsgál. - Na mi az, megnémultál?! – kacagják gúnyosan. Biztosan elment a hangja! Vagy elfelejtette mondanivalóját, mire kiért! - Húzzál innen nyanya, nem tudsz te semmit, nálad okosabbak sem tudták megfejteni, hogy mi okozta ezt a csapást!- kiáltozzák. Az öregasszony nem tágít, csöndesen áll, gyengesége ellenére szilaj, erős fatörzsként tartja magát. Gondolatai messze röpítetik: ha tudnátok, amiét én, egy szót sem szólnátok. Szemei előtt megjelenik a zöld, árnyat adó erdő, az éneklő madarak hangja, a csobogó, hűsítő patak illata, a játszadozó pillangók tánca, az emberek vidám kacagása. Ekkor gyermeksírásra lesznek figyelmesek, egy kislány sír, az öregasszony unokája. - Drága nagyikám, nem engedem, hogy így beszéljetek az én jóságos mamukámmal. Ő a világ legaranyosabb nagymamája! Hallgassatok el egy kicsit, az én mamukám igenis sokkal többet tud bárkinél, mert ő nagyon jó! Zokogva szalad ki rózsaszín ruhácskájában, barna fürtjei derekáig érnek, virágos zsebkendőjét két keze között szorongatja. Az öregasszony derekát átölelve suttogja: - Ne félj mamuka, én megvédelek téged, nem engedem, hogy bántsanak. Elcsendesedik a templom, ódon falait egy pillanatra nyugalom szállja meg. - Amit mondtam, megmondtam: nem Isten büntetése, ehhez Istennek semmi köze!- szólal meg az öregasszony. Fotók: Mester Ildikó

- A történet visszanyúlik az én kislány koromba, ami bizony már nagyon régen volt. Hallgassatok végig. 1923-ban töltöttem kilencedik életévemet, örökké emlékezetes számomra, mert látomásom volt. - Ugyan már, látomás, nevetséges ezt akarod velünk megetetni? – szakították félbe. Az öregasszony nem hagyja magát, folytatja. Szemeit behunyva mesél. Amit mesél, az megjelenik az emberek előtt, mintha kivetítőn látnák a történetet. - Szüleimmel a Földközi tenger partján éltünk, apám halászként kereste kenyerét. Én minden nap ott vártam őt a tengerparton ülve a homokban, hogy megérkezzen az éjszakai halászásból. Ám egy napon nem tért vissza, csak a csónak roncsait vetette partra a víz. Tudtam, hogy soha többé nem látom őt. Fájdalmamban elaludtam a tengerparton, és a látomás álmomban megjelent: először csak egy hatalmasra növekedő évszám: 2010. Majd láttam, hogy a Föld növényei összejönnek, és tanácskoznak. Beszéltek és én értettem, amit mondanak. Elhatározták, hogy elhagyják a Földet, és elmenekülnek a titkos bolygójukra. Elmennek, amiért az emberek nem tisztelik a természet bölcs parancsát, semmibe veszik a fákat, virágokat, gyógynövényeket, kiirtják őket, és az ember kénye-kedve szerint akar a természet ura lenni. Abban a pillanatban, amikor eltűntek, egy kavics hullott a Földre. Ez a kavics a Szeretet

ékköve, mely záloga annak, hogy a növények ismét visszatérjenek. Csak akkor térnek vissza közénk, ha az ékkő jelez nekik, hogy jöhetnek. Az ékkő csak akkor jelez, ha az emberek szívébe visszatér az önzetlen szeretet. Ezt a kavicsot kell megtalálnunk, és életre keltenünk. Fejezi be az öregasszony. - Egy kavicsot, nevetséges, hogy egy kavics hozza vissza a növényeket, csak nem hiszitek el, ennek a vén szenilis öregasszonynak a zavaros történetét?! Menjünk haza, sem mi értelme, zagyvaság az egész!– kiabálnak egyszerre. Az öregasszony lassan lecsoszog az emelvényről, unokáját kézen fogva csöndesen kivonul a templomból. - Mamuka - néz rá Boglárka - én elhiszem, amit mondtál, tudom, hogy igaz. Az öregasszony elmosolyodik, szürke szemei a távolba révednek, szótlanul haladnak tova. Amikor hazaérnek, az öregasszony fáradtan ül le az ágyára, majd az éjjeliszekrény fiókját kihúzza és egy kis bőrtokot vesz elő. - Boglárka, gyermekem – szólítja kedvesen unokáját, - gyere csak, mutatok neked valamit. A kislány a nagymama mellé kuporodik. - Mit mutatsz nekem, mamuka? – kíváncsiskodik.


- Tudod, kilencévesen látomásom volt, és amikor ott a tengerparton felébredtem, egy kavicsot találtam a kezem mellett, a homokban félig betakarva. Kiástam, és ez a szép szürke kavics volt az. Kinyitja a bőrtokot, előveszi, és az unokája tenyerébe helyezi. - Nézd csak, milyen különleges: szabályos gömb alakú. - Ez nagyon érdekes, olyan, mint egy ping-pong labda, csak kavicsból. A kislány felemeli, körbe szalad vele a szobába, és boldogan kiabálja: - Ping-pong kavics! Ping-pong kavics! Ilyen senkinek nincs! - Mamukám - áll meg hírtelen, odaszalad az öregasszonyhoz, letérdel - nem lehet, hogy ez a kavics a Szeretet ékköve? Amiről meséltél, tudod, ami visszahozza a növényeket a földre! Biztosan ez az, hiszen ott volt melletted! – kiállt ujjongva. - Nem tudom – válaszol fejét rázva az öregasszony - igazán nem tudom. Azt hiszem, ha ez a kavics a Szeretet ékköve lenne, akkor már átváltozott volna, de az elmúlt 81-év alatt semmi nem történt, a kavics csak a formájában különleges, másban nem. Ilyenre csiszolódott a vízben. Ha ez a kavics maga az ékkő lenne, talán még a szüleid is élnének, és nem maradtál volna hat évesen árva – törli meg könnyes szemeit. - Eddig őrizgettem, most neked adom, ebbe a kis bőrtokba visszateheted, látod, ezzel a bőrpánttal a nyakadba akaszthatod, így nem veszíted el, mert könnyen elgurul. Így ni, most már a tiéd! - Nagyon, nagyon köszönöm mamuka, mindig magammal fogom hordani! Boglárka két karjával átöleli. - Szeretlek, a világon a legjobban téged szeretlek! súgja a fülébe. Eltelt húsz esztendő. Nincs változás, növény nem terem a földön. Az emberek földalatti barlangokba költöztek, mert olyan

meleg

lett,

hogy

nappal

nem bírták a

forróságot elviselni, és csak éjszaka merészkedtek ki a szabadba.


Akkor viszont óvatosnak kellett lenniük, mert a ragadozók vadásztak rájuk. Így mindenki valamilyen fegyvert hordott magával. Bármilyen apró nesztől megriadtak, és menekültek. Már nem volt szerepe a pénznek, mert húsz év alatt az összes élelmiszerkészletet elhasználták, nem tudtak mit vásárolni. A lefagyasztott növényi táplálék mind elfogyott. Üresen álltak az élelmiszerüzletek, nem volt kenyér, tejtermék, zöldségfélék. Mivel egyre kevesebb lett a táplálék, az ember kénytelen volt ráfanyalodni a ragadozókra, ha nem akart éhen veszni. Az ember külseje is megváltozott: bőrük kifehéredett, arcuk beesett, fakó lett, természetük vad és pusztító, és ez főleg a férfiakon mutatkozott meg. A nők földig érő ruhát tekertek testük köré, így járkáltak a barlangban és csak hajnalban merészkedtek ki a külvilágba, hogy a tenger hűs vízében megfürödjenek. Ilyenkor a férfiak őrt álltak, magas sziklákról figyeltek, és azonnal jeleztek, ha veszélyt láttak. Átalakult minden: a munkahelyek, hivatalok üresen álltak, az autókkal és tömegközlekedési eszközökkel senki nem közlekedett, nem a munkahelyek szűntek meg, hanem az emberek szűntek meg a munkahelyek számára. A kutatók sem találtak magyarázatot arra, hogy mi történhetett a növényvilággal. Értetlenül álltak, nem tudták mi okozhatta ezt a hatalmas pusztulást.

Ti mit gondoltok, visszatérnek a növények? Ha igen, mikor, és hogyan?


A szeretet ékköve (mese mindenkinek)

Recommend Documents