Kapualj Kell-e Debrecennek Wass Albert-szobor? A Debreceni Disputa körkérdése... 20

Lapis József: A termékeny különbség .............................................   3 Főtér Lakner Lajos: Emlékszobor-állítás Debrecenben ..............................   4 Macskakő Farkas Arnold Levente: [Egyre rosszabb vagyok] ...........................   10    [Lefényképezzük a régi] ......................................................   10

Tartalom

Küszöb

Térey János: Apafája .....................................................................  11 Vitéz Ferenc: Lennél a… . .............................................................   18    Az asszony mondja ...............................................................   18    Volt egy erdő… ....................................................................   18    Katedrális ............................................................................   18 Magolcsay Nagy Gábor: a fal mögött ..............................................   19    szavaid rejtekén . .................................................................   19 Kapualj Kell-e Debrecennek Wass Albert-szobor?    A Debreceni Disputa körkérdése ..............................................   20 Árkádok Borbély Szilárd: Nagyerdő, Parkerdő, Medgyessy sétány (1.) .........   28 Szénási Miklós: Arcról ismerni egymást    Beszélgetés Kováts Ákossal, Debrecen főépítészével ..................   33 Tisztaszoba Áfra János: A mikrokozmosz vándora    Bukta Imre retrospektív kiállítása a Modemben  .......................   39 Lépcsők Pálfi Andrea: A történet folytatódik    Kortárs művészek van Gogh nyomában ....................................   44 Molnár Klára: „Sárból poézis”    Költői-e a színház ma Magyarországon? ...................................   48 Tóth Barna: Csokonai Vitéz Mihályok    A Csokonai-regénypályázat nyerteseiről . .................................   52 Műhely Valère Novarina: Hamvazás    (Fordította Sepsi Enikő és Kovács Veronika) ..............................  ?? Toronyszoba D. Kovács Zoltán: Múltunk illúziója III.    A hagyománytalanság fogságában  ........................................... 61

DISPUTA

Sepsi Enikő: Igazság a művészetben?  ............................................ 56

1

E számunk szerzői:

Áfra János  egyetemi hallgató, Debrecen Borbély Szilárd  költő, irodalomtörténész, Debrecen Farkas Arnold Levente  költő, Debrecen Kovács Veronika  egyetemi hallgató, Budapest Kovács Zoltán  történész, Debrecen Lakner Lajos  irodalomtörténész, muzeológus, Debrecen Lapis József  PhD-hallgató, Debrecen Magolcsay Nagy Gábor  költő, Miskolc Molnár Klára  PhD-hallgató, Debrecen Novarina, Valère  író, rendező, látványtervező, Párizs Pálfi Andrea  rajztanár, Debrecen Sepsi Enikő  irodalom- és színháztörténész, Budapest Szénási Miklós  író, újságíró, Debrecen Vitéz Ferenc  költő, művészeti író, Debrecen Térey János  költő, Budapest Tóth Barna  író, Miskolc

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa VI. évfolyam, 4. szám, 2008. április Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

A termékeny különbség Lapis József

majdhogynem lehetetlenné teszi az azt körülvevő politikai morajlás, s a meghallás előfeltétele a másik mint különböző, mint idegen megértésének. Mert erről van itt szó: a már eleve tudottként történő megértésről, azaz arról, hogy egy vitában nem vagyunk hajlandóak kitenni magunkat az idegenségtapasztalás kockázatának, a különbség tanulságos észlelésének, a termékeny disszenzus felforgató, s ésszerű változásokat is eredményezhető hatásának – ha az adott megszólalás érvényességét mindenekelőtt a megszólaló pozíciójához kötődő előítéletek alapján határoljuk le, szükségképpen kizárjuk a vita (az érdemi, szakmai párbeszéd) lehetőségét. Skatulyák összekoccanása. S keletkezhet bármi jó, bármi hasznos az efféle karambolokból? A közéleti kérdéseket általában csak kisebb részben érintő Debreceni Disputa szerény célja egyelőre annyi lehet, hogy egymás mellé helyezzen különféle jellegű elgondolásokat és szövegeket, s a nézőpontütköztetések révén az érdeklődő, nyitott, nem csak saját véleménye visszahallását igénylő olvasó másként érthesse az adott problémát, a megszólalókat – s mindezzel együtt önmagát. Hosszabb távon viszont nincs más út, mint hogy – a civil fórumokon legalább – ne kelljen, sőt, ne lehessen a politikai retorikai mintázatokhoz köthető beszédmódbeli panelek alapján megnyilatkozni, ne rövidre zárt, előre gyártott sémák ütköztetéséről legyen szó, hanem érdemi érvek, belátások megértési igénynyel fellépő találkozásáról. Nem elsősorban a sokszor csalfának bizonyuló, a különbségeket látszólag elleplező konszenzusok, hanem a másik különbözőségének (újra és újra) történő, lehetőség szerint kölcsönös igényű megértése érdekében. Ez, ha alapja nem is, de kiindulópontja lehet a feszültségektől sem mentes, ám talán termékeny beszélgetéseknek.

DISPUTA Küszöb

A

szerkesztőségi üléseken újra és újra fölmerül igényként, hogy még több teret kellene engedni a lapban a helyi jelentőségű problémáknak. Hiszen rendre adódik olyan vitás kérdés, melyben érdemesnek látszik ütköztetni a nézeteket, megszólaltatni a téma véleményformálóit és/vagy szakértőit. S bármennyire igyekszünk is eleget tenni e kívánalmaknak, a folyóirat jellegénél fogva korlátozott felületet tudunk csak biztosítani az illető lapszám témájához nem kapcsolódó írásoknak. Részben emiatt gondoltuk úgy, hogy évente egy számot szinte kizárólag a régió, a város ügyeinek fogunk szentelni. Erre a célra az áprilisi hónapot szemeltük ki, nem kis részben azért, mert ekkor ünnepeljük a város napját is, s két éve szintén e havi számunkban jártuk körbe a város és (általánosságban) az „ünnep” viszonyát, tavaly pedig a színház igazgatóváltását tárgyaltuk nagyobb terjedelemben. Ezúttal két kérdéskörhöz kapcsolódunk szorosabban – az egyik a Medgyessy sétányon majdan elhelyezendő Wass Albert-szobor körül kialakult polémia, a másik pedig a Debrecen élhetősége szempontjából nem elhanyagolható fontosságú, s egyben szimbolikus jelentőségű Nagyerdő beépítése. Azért érezzük szükségesnek a közéletiség folyóiratbéli jelenlétének időnkénti növelését, mert a mindenkori vezetés szempontjából (legyen az az országé vagy épp egy városé) aligha lehet elképzelni terméketlenebb helyzetet, mint az ellenzéki vagy civil kontroll hiányát. Nem kétséges azonban, hogy a legtöbb vezetés a gyakorlatban nagyon kevéssé figyel oda a kívülről érkező észrevételekre, s sokszor csak retorikájában igényli azt – valójában könynyen belefeledkezik a saját tábor szózatának egyhangú morajlásába. Valahogy úgy vannak vele, mint a legenda szerint az alexandriai Müszeion felégetését elrendelő kalifa: ha a könyvek tartalma benne van a Koránban, akkor felesleges megtartani az írásokat – ha pedig nincs benne, akkor azért nincs rájuk szükség. A saját tábor szólamára oda sem kell figyelni, hiszen tudjuk, mit mondanak. Az ellenzéké pedig nem érdekelhet komolyan, épp azért, mert tőle származik. Úgy gondolom, a társadalom végletes – politikailag is motivált – megosztottságának legnagyobb veszélye abban rejlik, hogy a felek kölcsönösen süketté válnak a másik hangja iránt. A vélemények erőteljesen preformáltak, és nem is elsősorban a produkció, hanem a befogadó oldaláról – azaz, a másik elgondolásának meghallását

3

Emlékszobor-állítás Debrecenben Lakner Lajos DISPUTA Főtér 4

A

z emlékművek egy nemzeti közös- ismeretében a mű jelentése feltárult volna ség számára fontos személyekre vagy számukra. A nőalakot felismerték ugyan, eseményekre emlékeztető jelek. Nem de azokat a konvencionális elveket, ameolyanok, mint egy személyes emléktárgy, lyek az ábrázolást irányították, nem. Így amely véletlenül maradt meg, és ha a ke- számukra csak egy ormótlan, primitív nő zünkbe akad, eszünkbe jut a múltunk szá- maradt az alkotás. Pedig egyébként a koramunkra jelentős, kedves vagy szomorú beli leírások alapján azt mondhatjuk, hogy története. Az emlékműveket tudatosan ál- Tóth András csak alkalmazkodott az említják, hogy emlékeztessék egy nemzeti kö- lékművek 19. század során kialakult hazösség tagjait. Az emlékművet csak e kö- gyományához: lenyűgöző méretek, nemes zösségi vonatkozás teszi anyagok, fennkölt, merev Az emlékműveket tuemlékművé. Ha nincs már ünnepélyesség, a hős didatosan állítják, hogy közössége, akkor az emcsőítő megjelenítse és a emlékeztessék egy lékmű történeti emlékpéldaadás szándéka. nemzeti közösség ké, vagyis a monumentum Az itt következőktagjait. Az emlékműdokumentummá válik. E ben csak a debreceni emvet csak e közösségi szükségszerűen közösségi lékműállítás történeti asvonatkozás teszi jellegéből adódóan megpektusáról szólok, és nem emlékművé. értésük a legtöbbször nem térek ki arra a nagyon is kíván különösebb erőfeizgalmas témára, hogyan szítést. Egyrészt az állítók érthető módon viszonyulnak egymáshoz az emlékművek arra törekednek, hogy minél világosab- és a terek, ahol állnak. ban tegyék érhetővé üzenetüket, hisz csak akkor érhetik el a kellő hatást. Másrészt a Az emlékműszobrászat debreceni története közös tudásvilágra és tapasztalatra vannak sok hasonlóságot mutat más magyar vároutalva, az emlékmű által ábrázolt személy, sokéval. Az emlékművek állításának kérdéesemény és a mű felfogásmódja nem lehet se itt is csak a 19. első felében vetődött föl, idegen a közösség tagjai számára. mégpedig külső „kényszer” hatására. A 19. Érdekes példát találhatunk erre Deb- század első felében Magyarországon aligrecen történetében. A Református Kollégi- alig találni egy-egy emlékművet, s azok um és a Nagytemplom köis inkább magánkertekzötti emlékkertből a Hősök ben találhatók, mint példátemetőjébe vitt Haldokló ul Gessneré a Batthyányak oroszlán helyére 1902-ben körmendi kertjében. Az Tóth András Szabadság1800-as évek kezdetén szinszobrát állították. Nagy váte egyedül Kazinczy Ferenc rakozás előzte meg a szoszorgalmazta emlékművek borállítást, s ez érthető, állítását. Számos mű tervehisz a művész még Párizsba zésénél működött közre, s is elutazott, hogy az ottani fontosnak tartotta, hogy az szabadságábrázolásokat taemlékművek ne elrejtett henulmányozza. Az elkészült, lyen álljanak, hisz úgy csak emeletes magasságú szobor kevesen láthatják, s csak fáklyás, páncélos nőalakkevesek ízlését pallérozban ábrázolta a szabadsázák. Erre azonban hiába vágért küldő Magyarországot. gyakozott: halála előtt két A fogadtatás azonban nem a várakozá- évvel még mindig azért panaszkodhatott a soknak megfelelően alakult. Az ünnepség Felső-magyarországi Minerva egyik cikkírórésztvevői ugyanis a szobor láttán megné- ja, hogy „nevezetes történt dolgot hirdető multak a megdöbbenéstől, aztán terjedni régi emlékjelek és oszlopok (mint például a kezdett szájról szájra a Vastyúk megneve- zempléni) hazánkban nem találtatnak. Bizés; később Zsuzsinak csúfolták a szobrot. tófánál, határdomboknál, vadászatot tilalA debreceniek tehát nem tudtak mit kezde- mazó karókál egyeb nemzeti emlékjelet az ni az alkotással. Többek között talán azért, Országunkban átutazó nem igen lát”. mert szokatlan lehetett nekik az allegoriDebrecen a nevezetes Árkádia-pör során kus ábrázolás e módja. A Haldokló oroszlán szembesült azzal, hogy vannak személyek, még értelmezhető volt, a nőalak és a sza- akiknek halála után nem zárul le az (élet) badság azonosításához azonban hiányzott pályájuk, ahogyan jó protestánshoz illőaz a képzőművészeti vagy irodalmi alkotá- en tartották, hanem emléküket meg kell sok által hagyományozott tudás, amelynek őrizni, emlékjelet kell emelni nekik. Cso-

DISPUTA Főtér

konai e pör során és révén a szemük láttá- pedig majd itt állítják fel a Gályarabok emra emelkedett ki a többi jelentős debrece- lékoszlopát, amely nemcsak a gályarabságni személyiség (tudósok, prédikátorok stb.) ban sínylődő prédikátorok megszabadítósorából, és szép lassan megkezdte útját a ját dicsőíti, hanem a „magyar vallásukhoz” Nemzeti Panteonba. Mindezek után nem életük árán is ragaszkodó protestáns prévéletlen, hogy Debrecenben az elkövetke- dikátorokét is. E tervezett nemzeti panző években az összes szoborállítási kísér- teonba álmodták meg Csokonai szobrát. let alanya ő lett. Újra és A költőt ebben az időben Debrecenben is megújra voltak, akik nekibuzavatta Toldy életrajza nemjelent az a réteg, dultak, hogy emlékművet zeti költővé. Úgy tűnik, a amely számára közállítsanak neki, de ezek a Csokonai-emlékmű felállíponti jelentőségű volt törekvések rendre elhaltásának legfontosabb fela nemzet fogalma, s tak. Szerepe volt ebben tétele az volt, hogy Debmelynek gondolkodábizonyára annak, hogy recenben is megjelent az sában az egyén a Csokonaira Debrecenben a réteg, amely számára nemzeti közösség tag– néhány személyt kivéközponti jelentőségű volt jaként jelent meg. ve – mint emberre, és nem a nemzet fogalma, s melymint költőre emlékeztek, s nek gondolkodásában az így mint hibákkal teli ember alig tartha- egyén a nemzeti közösség tagjaként jelent tott számot rendkívüli megbecsülésre. meg. E réteghez tartozott az Emlékkert Életrajzírói (Domby, Márton József) Társulat mozgatója, Csanak József is, aki egészen a negyvenes évekig küszködtek mind a kereskedelem és a gazdaság fellenaz alkotó és az ember összemosásából adó- dítését, mind az ízlés kiművelését a nemzedó nehézségekkel, s voltak, akik épp ezt ti fejlődés szempontjából tartotta elengedhasználták fel arra, hogy az ember Csoko- hetetlennek. Mindez egyben meg is szabta, nait kijátsszák a költő Csokonaival szem- milyen alakként jelenhetett meg Csokonai ben (Sárvári Pál). a köztéren. Az 1871-ben felavatott szoborKöztéri szobor felállítására Debrecen- ról nem a legendák révén szélesebb társaben csak azután nyílott lehetőség, miután dalmi rétegekben is élő költő köszönt viszaz Európát megjárt kereskedők és művelt sza, hanem egy ideológiailag átformált arc, értelmiségiek egy része felismerte a vá- a nemzeti költőé. Beszédes, hogy a szobor rosszépítés fontosságát. 1861-ben megala- mintája még a légies, átszellemült költőt kult az Emlékkert Társulat, melynek célja ábrázolja, amilyennek a legendák is láttata Nagytemplom és a Református Kollégium ják, a kész mű viszont már a megdicsőült közti dísztelen és riasztó tér széppé tétele nemzeti költőt. Ez a nemzeti horizont alvolt. A bűzös és kietlen teret először dísz- kalmat adott az avatóbeszédeknek, hogy fákkal ültették be, hogy a debreceni polgá- Debrecent a legmagyarabb, a nemzetet roknak legyen hol sétálniuk. Ennél is fon- mindenekfölött szolgáló várossá stilizálják. tosabb azonban, hogy olyan teret szerettek Az ünnepségen ugyanis nemcsak Csokonavolna kialakítani, amely mind a város la- inak, hanem a nemzetnek ily dicső költőt kóinak, mind pedig az idegeneknek hirdeti, adó Debrecen is megdicsőült. hogy Debrecen meghatározó szerepet játszott a nemzet és a nemzeti kultúra védelmében. Az Emlékkert Társulat tervei szerint épp ezért a magyarság jeles alakjainak szobrai díszítették volna a teret. Az emlékkert egyik felében állt már a Haldokló oroszlán című alkotás, amely az 1849. augusztusi debreceni csata hőseire és Debrecen szabadságharcban viselt hősi szerepére emlékeztetett, s melyet minden félelmet megtagadó bátorsággal éveken át befalazva rejtegettek (!), és csak 1867 után állítottak fel. 1895-ben

5

DISPUTA Főtér 6

A millennium, amely a századvég és Debrecen szerezze meg a király által az oraz azt követő évek szoborállítási (t)rend- szágnak ajándékozott tíz Bocskai-szobor jét meghatározta, tovább erősítette a város egyikét, 1924-ben pedig átiratban kérönmagáról kialakított „legmagyarabb ték az akadémiát, hogy az aradi vértanúk város” képét. Az 1894-ben meghirdetett szobrát helyezzék át Debrecenbe. Ez utóbmillenniumi pályázat a nemzeti öntudat bi mindennél világosabban mutatja, hogy megerősödését szolgáló monumentális em- Debrecen kulturális életét a ’20-as évek lékműveket ígért és ilyenek állítására sar- végéig egyeduralkodó módon meghatárokallt. Debrecen kulturális élete is a nemze- zó kör nemzeti emlékhellyé szerette volna ti kultúra jelentőségének jegyében élénkült avatni Debrecent, olyan hellyé, amely nem meg. 1890-ben megalakult a Csokonai Kör, pusztán a debreceniek, hanem valamennyi amely a nemzeti irodalom és kultúra köz- magyar ember számára szimbolikus jelentőpontja szeretett volna lenni. Vezetői nem ségű, ahova legalább egyszer el kell zaránszerették volna a tudós műkedvelők szűk dokolni. fala közé zárni. Egyrészt a városszépítés Az első világháborút követő emlékműrévén a mindennapi életet is nemzeti szí- állítási hullám alapjaiban mindenben megnűvé szerették volna fesegyezik az országos tör…törvényben kötelezteni, s ezért magukénak ténésekkel. Nincs is mit ték a falvakat és várovallották az Emlékkert csodálkozni ezen, hisz sokat, hogy emléktábTársulat feladatát, hogy 1917-ben hősi emlékállílán vagy emlékművön Debrecen történelmi jelentó akció indult: törvényörökítsék meg a világtőségű terén – ahol sokan ben kötelezték a falvakat háború hősei emlékét. fordulnak meg – szoborés városokat, hogy emparkot létesítsenek. Másléktáblán vagy emlékműrészt, mindezen törekvésükkel egyezően, a vön örökítsék meg a világháború hősei emmagyar irodalom nemzeti iránya segítségé- lékét. Az akciót a Képzőművészeti Tanács vel egységessé szerették volna tenni Deb- Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága irárecen társadalmát. Abban hittek, hogy a nyította. Az ekkor készült emlékművek hanemzeti irodalom révén közvetített kép- sonlóságára magyarázatul szolgálhat, hogy zeletbeli nemzet eszméje révén semmissé mintaalbumot adtak ki, amelyben előírták, tehetők a szociológiai és a műveltségbeli milyennek kell lennie az emlékműveknek: különbségek. Tudatosan törekedtek arra, „A mű felfogásában nem gyászt, hanem hogy Csokonai és Fazekas mellett Kölcsey, a hősi lendületet kell éreztetni, vagyis a Vörösmarty, de főleg Arany, Petőfi, Jókai műnek lelkesítőnek kell lennie”. Voltak, és az 1848/49-es szabadságharc emlékét akik úgy látták, hogy Debrecen e törekvéfenntartsák. Rendszeressé tették a Csoko- sek terén kissé lemaradt. A Hajdúföld 1925. nai-szobor és -síremlék koszorúzását, és az január 10-ei száma fájdalmasan panaszolta, emlékállítások révén igyekeztek az emlé- hogy Debrecen nem méltó múltjához, mert kezést a mindennapok részévé tenni. Szinte míg az ország számos városában „monufelsorolhatatlan azoknak az emléktáblák- mentális emlékművet emeltek hősi halotnak a száma, amelyeket ők, vagy az ő kez- tainknak”, addig itt még csak most készül deményezésükre helyeztek el: a Szatmári „a volt 39-ik gyalogezred hatezer hősi habéke emlékére a Komáromi-házban, Faze- lottjának emlékműve”. Pedig Debrecen tarkas lakóházára emlékeztetve a Vármegye- tozik önmagának annyival – szólt az újság ház falán, s ugyanígy Csokonai szülőházán, –, hogy egy monumentális szobor hirdesse Kölcsey diákkori lakóházán. De emléktáb- katonái hősiességét. A szoboravató ünnepla elhelyezését tervezték a városháza bejá- ségről szóló tudósítás pontosan visszaadratánál is, amely azt hirdette volna, hogy ja, mi volt az emlékmű üzenete: „Tíz óra1849 első hónapjaiban itt „őrizték a szent kor hullott le a lepel a tizenkét és fél méter koronát”. A Csokonai Kör inspirálóként, magas szoborról. A csillogó ruhájú katonák, szellemi és erkölcsi garanciaként ott volt arany-ezüst medáliás öreg vitézek, marszinte valamennyi, a 20. század első felé- garétás magyarok reménységgel imádkozó ben Debrecenben felállított szobor mögött. szemmel nézték a hatalmas emlékművet.” Ez a társulat tette közüggyé a Kossuth-szo- S ha valaki a szobor ikonográfiai megoldábor felállítását, tőle indult el a már emlege- saiból nem értette volna meg, miben is kell tett Szabadság-szobor gondolata, tervében reménykedni, annak segítségére lehettek volt egy Arany–Petőfi-szobor felállítása is az emlékmű egyik oldalára vésett sorok: (az erre összegyűjtött pénzt majd az első „Nem lesz e földön soha béke / Míg más ül világháború utáni pénzügyi válság érték- Árpád örökébe / A hosszú harc csak elpitelenítette el). Azt is szorgalmazták, hogy hent / Kürtszóra vár, hogy talpra álljon /

DISPUTA Főtér

Honvisszaszerző szent csatákon / A régi híres regiment…” A város számos helyén hirdettek hasonló gondolatokat emléktáblák és emlékművek: Harminckilencesek emléktáblája, Hármas honvédszobor, Kollégiumi hős diákok, tanárok emléktáblája, Hős tanítóképzősök emléktáblája, Hadbavonult teológusok emléktáblája, Kereskedelmi iskola hősi halottainak emléktáblája, Reáliskola hősi halottainak emléktáblája, Világháború hőseinek emléktáblája, Hősök emlékoszlopa, Sesztinacég hősi halottai emléktáblája, Hősi fasor… és még hosszan folytathatnánk a sort. Az emlékjelek e mennyisége arra enged következtetni, hogy Debrecen nem pusztán a központi elvárásnak akart megfelelni, hanem belső hajtóereje is lehetett az emlékállítás sorozatának. A Hajdúföld cikkírója tehát indokolatlanul volt fölháborodva. Az emlékezésre biztató művek sokasága joggal kelthette az ide érkezőkben azt a benyomást, hogy Debrecen hagyományaihoz híven sokat, talán az átlagosnál is több áldozatot hozott a haza oltárán. Ezt a feltételezést erősíti, hogy a Magyar Fájdalom szobrából eredetileg egy készült, amelyet egy irodalomtörténeti értelmezés (Toldy Budapesten állítottak volna föl. 1928-ban Ferenc Csokonairól szóló életrajza), illetazonban Debrecenbe is meghívták a szobor ve annak popularizált változata (a Csokoötletadóját, a magyarság érdekeinek szó- nai Kör vezetői által elmondott beszédek). szólóját, Lord Rothermere-t. S tíz év múlva Az emlékművek hatásához tehát önmagámár állt is a fővárosi szobor párja. Az utób- ban nem elég a mű, nem elég az ábrázolásbi egy elrabolt gyermekeit sirató anya ké- ban érvényesülő tradíció ismerete és nem pében örökítette meg Magyarországot, az elég az épp aktuális ideológia által megelőbbi pedig egy megcsonkított női akt formált aktuális tudás, sőt a saját törtévolt. Émile Guillaume szobrának felállítá- nelmen át a közösségről hagyományozódó sával Debrecen ismételten önkép sem: mind a négy nyilvánvalóvá tette, hogy egyszerre kell. Az emlékművek hatáa legmagyarabb város Az emlékjelek illusztsához tehát önmagárangjára pályázik. Ennek rációs státuszáról vallaban nem elég a mű… jogosságát hirdette már a nak Kaplonyi György szaHaldokló oroszlán a Hősök vai, aki 1942-ben azért temetőjében, a nemzefogott hozzá Debrecen ti költővé formált Csokonai és a szabad- emléktáblái és műemlékei bemutatásához, ságharc őrvárosát hirdető Kossuth-szobor. mert azt „látta, tapasztalta, hogy milyen Ennek ellenére a szobor fogadtatása vegyes kevesen vannak azok, akik Debrecen törvolt, mert – egy korabeli szemtanú szerint ténelmének ezeket a beszédes bizonyítéka– „furcsán hatott nagy, élveteg, húsos ajka, it ismerik, tudják, hol vannak, mi a törtégömbölyű, telt alakja, mozdulata, amely in- netük”. E sorok világosan kimondják, hogy kább hasonlít a mámor önfeledt mozdulatá- az emlékművek képi jelek, melyek a nemzehoz, mint a fájdalom vonaglásához.” Bizo- ti közösség történetére és saját történetükre nyára ezért is helyeztek el a bronzszobor (megszületésük történetére) utalnak. alá egy terméskő lapot, amelynek felirata A második világháború utáni törtémindenki számára egyértelművé tette, mit nések bemutatásához elegendő egyetlen jelképez a szobor: az elszakított magyarok köztéri szobor, Medgyessy Ferenc Petőfimiatti kimondhatatlan fájdalmat. szobra felállításának történetét elbeszélA tábla szüksége rámutat az emlékmű- ni. A gondolat megszületése és a szobor vek sajátos léthelyzetére: valamilyen szö- felavatása közt eltelt másfél év bepillanvegre vannak utalva. Lehet ez, ahogy az tást enged abba, mennyire eltérő, menyelőbbi esetben egy értelmező tábla, de nyire más jelentést tulajdonított a szoborlehet, ahogy a Csokonai-szobor esetében, nak az uralkodó politikai elit a koalíciós

7

DISPUTA Főtér 8

időkben és a fordulat éve utáni időszakban. újjáépítéshez szükséges társadalmi egység E radikális fordulatra utalt visszaemléke- megteremtésére, mint az időben sokkal zésében Medgyessy Ferenc is: „Rendkívüli közelebbi és a szélesebb olvasóközönséget idők rendkívüli eseményeket és körülmé- megosztó Ady. nyeket szülnek”. Felemlegette szenvedését, A város napilapjaiban kibontakozó vita amelyet többek között az okozott, hogy mentes volt politikai felhangoktól. A hoza politikai célok eszközévé vált a szobor. zászólók a szobor elhelyezésének esztétiA szobrász ugyanis ugyanolyan autonóm al- kai kérdéseiről vitáztak, és józan városeszkotásnak tekintette a Petőfi-szobrot, mint tétikai érvekkel igyekeztek elképzelésüket más, nem köztéri alkotásait. Esztétikai igazolni. Mindenki azt kereste, hol érvészempontok vezették, ezért tulajdonított nyesülhetne legjobban Medgyessy szobjelentőséget annak a kérdésnek, hogy vá- ra. A Debreczen még közvélemény-kutatást rosképi szempontok szerint hol állítsák föl, is végzett. A nagy érdeklődés oka az volt, s hogy merre nézzen a szobor. Medgyessy hogy a közvélemény is a város egyik legjePetőfi-szobrának alább felvázolt történe- lentősebb kulturális vállalkozásának tekinte alapján elgondolkodhatunk azon, hogy tette a szobor felállítását. Ennek egyik okát a politikai szempontokra érzékeny köztéri talán abban lelhetjük föl, hogy a sajtóból szobrok – lehetnek bármilyen kiváló alko- mindenki megtudhatta: a szobrász egészen tások – tekinthetők-e autonóm műalkotá- újszerű módon formázta meg Petőfi alaksoknak, hisz gyakran szinte tőlük függet- ját: „…az eddigi romantikus és teátrális lenül folyik róluk a beszéd, pózok helyett természetes …a szoborállítás képes vagyis inkább a kisajátíerővel ábrázolja, a nép fiát volt a város korábtás, láthatóvá téve, hogy mutatva be”. Ennél is fonbi önképét a jelenbe ők itt nem műértelmezés tosabb lehetett azonban, beemelni, vagyis azt tárgyai. Ahogyan majd hogy a szoborállítás képes ígérte, hogy általa a látni fogjuk, Medgyessy volt a város korábbi önképét múlt és a jelen közti Ferenc alkotása is alkala jelenbe beemelni, vagyis szakadék áthidalható. mas volt arra, hogy egyazt ígérte, hogy általa a mással ellentétes nézetek múlt és a jelen közti szakaönmaguk legitimálására használják fel. A dék áthidalható. Juhász Géza törvényhatókisajátításban megmutatkozó különbségek sági bizottsági tag Debrecen ’48-as múltjáazonban jelentősek. ra emlékeztetve igyekezett meggyőzni Őry A szoborállítás gondolata 1947 elején Istvánt, a bizottság elnökét a szoborállítás merült föl. Az 1848–49-es szabadságharc szükségességéről. A városi tanács szintén évfordulójára készülve „az ország városai a város szabadságharcban játszott kiemelés nagyobb községei” számára elrendelték kedő szerepére utalt, amikor Mihályfi Ernő emlékművek állítását, és a művészek szak- miniszterrel azt szerették volna megértetszervezetébe tömörült alkotók is igyekez- ni, hogy az államnak minden körülmények tek a maguk helységét erre biztatni. Így között állnia kell a szoborállítás költségeikereste meg Debrecent Medgyessy Ferenc nek felét: „…a város demokratikus közvé– és fogadókészségre talált. 1947 február- leménye nem nyugodhat bele abba, hogy jától a sajtó a szoborállítás szinte minden éppen az a város, amelyik az 1848/49 eselépéséről tájékoztatta a közvéleményt. Az ményekből sokkal jelentősebben kivette ügy mozgatója kezdetben az Ady Társaság részét, mint az országnak bármely városa, volt, később azonban ez az egyesület egyre a költség-előirányzat megváltoztatása köinkább háttérbe szorult. Hiába szorgal- vetkeztében bárminemű hátrányt is szenmazta, hogy Petőfi mellett vedjen…” E levélben tehát Az […] új világnak Adynak is emeljen szobújra felbukkan a korábbi azonban – bármenyrot Debrecen, akaratukidőszakokból ismert önnyire is a múlttal való nak nem tudtak érvényt tudat, mely azt hangsúszakítást jelentette szerezni. Érvük, mely szelyozza: Debrecen rendkívü– szüksége volt a harint ez lenne az első Adyli, más városokéval össze gyományok legitimáló szobor az országban, nem nem hasonlítható szereerejére. talált meghallgatásra. Kupet játszott a nemzet tördarcuknak anyagi oka is ténelmében. A vita során volt, hisz Debrecen a Petőfi-szobor ráeső újra előkerül az a gondolat is, hogy Debrerészét is alig tudta előteremteni, de bizo- cen a nemzeti emlékezet egyik legfontosabb nyára annak is ugyanilyen jelentős szere- helye. Az egyik hozzászóló ugyanis felvepe volt, hogy a szabadságharc költője sok- tette, hogy ide kellene szállítani a pozsonyi kal inkább alkalmas volt a háború utáni Petőfi-szobrot, amely a Monarchia idején a

baloldali pártok már külön ünnepelték meg március 15-ét: „a baloldali blokk úgy érezte, hogy a 48-as szellemnek, Petőfi szellemének és a márciusi ifjúság szellemének a meggyalázása volna”, ha együtt ünnepelnének a jobboldallal. Az avatóbeszédben emlegetett új világnak azonban – bármen�nyire is a múlttal való szakítást jelentette – szüksége volt a hagyományok legitimáló erejére. S erre kiválóan alkalmas volt a sokak által kedvelt és/vagy olvasott Petőfi és szobra: „Debrecen számára külön jelentősége van a szobor felállításának, mert a romok helyén állítottuk fel, hirdetve az újjáépítést, és azt, hogy a népi demokrácia Petőfi szellemében működik.” Ezzel megkezdődött a magyar irodalom politikai kisajátításának új szakasza. Egy év múlva pedig már a város azon elgondolásáról írt a sajtó, hogy Petőfi szobra mellé felállítják Adyét és József Attiláét. E tervezett Költők kertje a formálódó új kulturális koncepciót hivatott az érzékek révén is tudatosítani és elfogadtatni.

DISPUTA Főtér

város fontos közterén állott, s amelyet az impériumváltás után a Grassalkovichpalota pincéjébe száműztek. Szerinte Debrecenhez méltó cselekedet lenne, ha „kiemelnénk a sötét, dohos pincéből és a legmagyarabb város valamelyik napfényes terére állítanánk”. Mindezek arra engednek következtetni, hogy Medgyessy Petőfi-szobrát azért kísérte olyan nagy közfigyelem, mert a város történetének a kontinuitását és polgárainak egységét jelképezte. Olyan jelképnek látszott tehát, amelyre a város újjáépítése nehéz időszakában is alapozni lehetett. Erre utal, hogy Debrecen vezetői annak ellenére vállalkoztak a szoborállításra, hogy „ez a város szenvedett legtöbbet a bombázásoktól, két és félmilliós költségvetési hiánnyal küzd és jövedelmének 90%-át elvették”. A beruházás nagyságrendjét mutatja, hogy költsége a város három évre tervezett szabadművelődési kiadásainak egyötödét tette ki. Mindez arról tanúskodik, hogy Debrecen vezetősége és értelmisége felismerte a kulturális alkotások közösségteremtő lehetőségét – azoknak a szimbólumoknak a fontosságát, amelyek révén az emberek egy közösség tagjainak érezhetik magukat. S mindezt erőforrásnak látták a város előtt álló feladatok megoldásához. Az avatóünnepség azonban már másról szólt. Ménes János polgármester szavai már nem a város történelemének folyamatosságáról és nem polgárai egységének fontosságáról szóltak, hanem épp az ellenkezőjéről. Ménes lényegében harcot hirdetett minden nem baloldali politikai erő és gondolat ellen, és egy bármi áron megteremtett új világ bevezetését hangoztatta: „Petőfi sohasem volt a félmegoldások embere, a kompromisszumot megvetette és hirdette a megalkuvókkal való kérlelhetetlen és könyörtelen harcot”. A polgármester fellépése nincs előzmények nélkül. 1947 tavaszán a

9

Farkas Arnold Levente

[Egyre rosszabb vagyok] Egyre rosszabb vagyok Magadban bólogatsz. Ezt jól teszed. Figyelmeztetlek, mesédet senki nem hiszi. Szerettek téged itt. A helyed nekem kell betöltenem. Ez helytelen, mondanám, de nem akarom tréfára fogni a dolgot. Nálad van még egy könyv. Drámák. Az olyan modern drámák, mint az életünk, ezt a mondatot nem fejezem be. Mindenütt tükör.

[Lefényképezzük a régi] Lefényképezzük a régi szekrényt, nagymama kilencven évét, valami érdekeset. Nem számít

DISPUTA Macskakő

a magány. Adunk a vámosnak egy csomag csempészcigarettát. Ha üres a szökőkút, nincs benne víz, azt mondjuk,

10

szökőkútcsontváz. Vannak szavak, amiket csak én ismerek. Vannak szavak, amiket csak a gyermek ismer. Ezért tanultam meg járni, ezekért a szavakért.

Részlet a Jeremiás avagy Isten hidege című misztériumból NAGY JEREMIÁS, parlamenti képviselő Budapesten. Magas, behemót; simára borotvált és elegáns. Öltönyt hord, de nem visel nyakkendőt. Egy nagy gyerek (45) NAGYNÉ BAKÓCZY BORBÁLA, vagyis BORI, Jeremiás anyja, özvegy. Viktoriánus alkat, gimnáziumi földrajztanárnő. Fehér blúz, fekete kosztüm, gondosan befont, tarkóján kontyba feltűzött haj. Egyedül neveli a lányát (63) PALÁNTA, Jeremiás húga, furcsa kislány (22) CUCOR, villamosmérnök, emellett presbiter Debrecenben. Jeremiás egykori osztálytársa és barátja. Vékony, kese hajú, jóképű (44) CSIGE KÁROLY, peronőr a metró Apafája állomásán. Koordinálatlan mozgása van (45)

Térey János

Apafája

JEREMIÁS A semmihez képest ez is nagy utca. A vaskohó gyomrához képest hűvös is van. A Hortobágy szívéhez képest ez is árnyék. A klímát szeretem. Tiszta szívemből szeretem, Mégsem könnyű ilyenkor megmaradni az utcán. Debrecenbe érkezni mindig olyan, Mint kiűzetés után Visszaszökni a paradicsomba. Pedig egy igazán bonyolult város. (Leteszi a zacskót a padra, és kezét ernyőként a szeme fölé tartva a síneket figyeli) És Debrecenből kivonulni mindig olyan, Mint egy kisebb fölszabadulás. Megfekszi a gyomrom, nem fog a hely. Én mégis visszajöttem a tilalomfáimhoz, A hajdú regulákhoz. Odavan a kedvem máris. Látom az utcát, ahol ötévesen őrjöngtünk. Addig jó, amíg inkognitóban. Addig jó, amíg perzsel a kánikula, Ameddig butít ez a hőségterror. Megszököm innen. Elrejtőzöm, és…

Úristen, észrevettek. BORI (odalép Jeremiáshoz) Huss. Ez az első napja A maradék életednek. Bemész a városba? Nem is szóltál. Köszönés nélkül?… Kicsi fiam. JEREMIÁS Pestre megyek. Nyári ülésszak. BORI Máris vissza? Egy szóval se mondtad. JEREMIÁS Akkor most mondom, anya. BORI Nem látod? Nincsen metró, sztrájk van. JEREMIÁS (a zsebéhez kap) Akadály? Akadály. Akkor Rendelek egy taxit… megy az IC-m. BORI IC sincs. Nincsen taxi, se semmi. Nem hallgattál híreket? JEREMIÁS (A homlokát tapogatja, szétnéz) A semmihez képest ez is egy város; Amelyben az élet, Mint egy türelemmel tűrt, hosszú betegség,

DISPUTA Macskakő

Játszódik Nagy Jeremiás elméjében. A szín: Debrecen mint akarat és képzet. Burjánzó nagyalföldi metropolisz, egy mintha-Debrecen. Se szebb, se csúnyább, mint a létező. Váratlanabb. Ami volt, és ami van; ami nincs már, és ami lesz vagy sohasem lesz: mindez együtt. Mindez együtt, mégpedig augusztusban, hármas fokozatú hőségriadó idején. Egyébként kívül az időszámításon; csak az augusztus biztos. A díszlet mindvégig a debreceni metró valamelyik állomása. A függöny fölemelkedik. A külső Sámsoni úti metróállomás Apafáján. Kék-sárga-fehér műanyag ülések. Tájékoztató táblák, menetrend. Fölfüggesztett, kerek óralap. Nagyméretű, színes várostérkép. Fotóautomata. Kertvárosi házak között óriásplakátok a háttérben. Balról automaták, a tartalmuk dobozos üdítő, sör, csokoládé, könyvek, sőt lektűrök. Transzparens kézzel mázolt fölirata a korláton: Sztrájk. Az állomás néptelen. A háttérben, de hangsúlyos helyen egy régimódi ártézi kút látható. Fényes kora reggel. Jeremiás hátulról jön előre. Kezében bőr aktatáska vagy drága hátizsák. Megáll a peron szélén, a menetrendet böngészi. Öklömnyi zacskós vizet szorít a homlokához. Balról jön Bori, Palánta kezét fogva. A vállán táska

11

DISPUTA Macskakő 12

Éppen olyan volt azelőtt. (Vár) Most vajon milyen? BORI Mint egy türelemmel tűrt, hosszú betegség A gyógyulás reménye nélkül. (Fölemel egy gyűrött hírlapot az ülésről) A tegnapi újság. Torokszorító, Mennyire nem mond semmit: Egynapos, és teljesen halott. (Szétnéz) Ritkán vagy itthon. Látsz valami változást? JEREMIÁS (zsebre gyűri az újságot) Semmit, a világon semmit… Nem, rosszul mondom. Minden más. Rosszul mondom. Tágasabban ugyanaz. Itt aztán könnyű eltévedni, Mondta az apám. És igaza volt. Jobbról falu, balról falu, egyetlen táj. Egyféle téglából készült Mindegyik ház: unalomból. Egy matéria minden; Sátortetők és kutyaugatás. Itt kellett volna maradnom, igen, Itt kellett volna maradnom örökre. BORI Ugyan már. Három napot sem bírsz ki egyfolytában. Azelőtt annyira szerettél Hétvégére hazajönni, fiam. Most meg ez az idegbeteg rohanás. JEREMIÁS (fölemeli a zacskót a padról) Itt mindig csordultig feltöltődöm. Feltöltődöm és lemerülök. BORI Azelőtt imádtad, akármit főztem; Aztán otthagytad a tányéron. Csak a szemed kívánta, igaz. JEREMIÁS Csordultig feltöltődöm szeretettel… Feltöltődöm minden egyéb limlommal. (Meglékeli és kiissza a vizes zacskót) Mindig megsínylem a hazajövetelt, Túl sok szívdobogással jár ez a környék. Három nap Debrecen untig elég. A lakosság nem a szívem csücske. Leszívják az energiáimat. PALÁNTA (lelkes) Itt van az úrfi!... De jó, hazajött. Itthon van az úrfi!... No. (Elkerekedő szájjal) Máris menne? JEREMIÁS A kerítés mögött német juhász. Mindig az ugrani kész sértődöttség Minden zugban, mindegyik udvar mélyén, Minden földi redőben!... Nekem nem megy az igazodósdi. Én hozzájuk nem igazodom. BORI (megsimogatja Palántát) Kialudtad a legszebbet, a bölcsőt, Hosszú betegséged,

A sűrű gyerekkort. Meg a védett életedet. JEREMIÁS Nem, még nem egészen. BORI Kiheverted a jót, telibe kaptad a legros�szabbat, Az emberek izzékony közelét. Nem értem, itt minek próbálkozol. Nem jár, hallod. Sofőr nélkül jöttél? Meglett ember, hol van a kocsid? JEREMIÁS (a menetrendet nézi) A sofőrömnél, Pesten. (Az órájára néz) Sztrájkolnak, nem vicc, De nekem délre be kell jutnom a városba. Dolgom van a városban. Indulok toronyiránt. BORI Elfoglalt ember. Minekünk nincs dolgunk odabent. Ma biztos nincs. Ilyen egy léha vasárnap… Lehet egy léha napunk, igaz, Palánta? PALÁNTA (nem néz a szemébe) Negyven egész három. Negyven egész négy. Negyvenegy egész kilenc. (Sóhajt) BORI (Palántához fordul) Palánta ma hajnalban A víznél elücsörgött, Nézte a Kondoros algás habjait, Az élet friss tajtékát, és megborzongott. (Iszik) Palánta nem érintkezik senkivel. PALÁNTA (összerezzen) Kánikulában melegük van A macskáimnak, mert feketék. JEREMIÁS (Borinak, Palánta felé fordulva, kíváncsian) Nem hagyja neked sem, Azóta se tűri az érintést? PALÁNTA (ellép a közelükből) Szegény Jeremiás. BORI Senki ne nyúljon hozzá. Katasztrófa, ha megtapogatják. Megtapogatják bárkik. PALÁNTA (elhúzódik) Mmmm. BORI (Palántának) Jól van, jól. Na jól. PALÁNTA (fölemeli az újságot) Anyuka. Anyuka kérem. Hármas fokozatú hőségriadó. A tisztifőorvos szerint… (Sóhajt) BORI (Palántának) Mutasd, hol fáj. PALÁNTA (hisztis) Ha mondom, hogy sehol. Mmm. BORI Na mutasd meg anyádnak, hol… Nem?

Jön jobbról Auguszta AUGUSZTA (meglökve Jeremiást, utat tör a fotóautomatához) Hadd menjek mán el. JEREMIÁS De asszonyom!... Lesz szíves vigyázni. Egyébként, csak hogy tudja: sztrájk van. Sztrájkol a DKV, látott már ilyet. AUGUSZTA (beül az automatába) Jaó van. Éngem nem é’dekel… Helou. (Készít magáról egy igazolványképet. Vakuvillanás) JEREMIÁS (parodizálja a kiejtését) Jaó van. Helóu. AUGUSZTA (Kilép a fülkéből. Borinak) Ídeském. Széíp nap van. BORI Széíp. AUGUSZTA (a menetrendet nézi) Pótlóbusz sincsen? PALÁNTA Nincs, nincs, nincs, nincs. Ez ilyen. AUGUSZTA (megpróbálja megsimogatni Palántát) Széíp kislány. BORI Nagylány. PALÁNTA (elhúzódik, magára mutat) Ne tessenek megsimogatni, Veszélyes vagyok! JEREMIÁS (épp csak érinti Palántát) Na jól van, nem simogatlak meg. Csak egy kicsikét. Aranyos. Nekem szabad. PALÁNTA (magában) A tisztifőorvos szerint... JEREMIÁS Palánta, ne hagyd magad érinteni. Ezektől soha semmit. Soha többé. Ne hagyd magad megsimogatni… (Megáll a tábla mellett) Ábránd az olajozott működés. Sztrájkolnak, ez a legkevesebb. Lehetetlen vágy a szívükben. Valahol igazuk lehet, Valahol meg nem. Semmi esélye, Hogy teljesüljön egyetlen követelés is; Semmi esélye, hogy jöjjön a járat. AUGUSZTA (hirtelen, Borinak) Aszongya Judit, Úgy meghízott a Blackie, Hogy valami csuda. Úgy meg van nyugodva. JEREMIÁS Hm? BORI (Jeremiásnak) Ez a szomszédnőnk, Auguszta. Emlékezhetsz rá. (Augusztának) Szóval, meghízott. Örülök. JEREMIÁS (mosolyog. Borinak)

DISPUTA Macskakő

Mától senki nem érinthet meg senkit. Mert ha igen, abból rettenetes baj lesz. Valaki hozzányúl valakihez! JEREMIÁS (megint vízzel telt tasakot szorít a homlokához. Maga elé) Palánta. Törékeny kedvenc, Az apám kései gyümölcse. BORI Messziről, egészen messziről Bociszemű, édes kislánynak néz ki; Pedig szén a szeme, szénparázs. JEREMIÁS Nagyon szeretem. BORI Könnyű a saját húgodat. JEREMIÁS (leteszi a tasakot) Nehogy azt hidd, hogy bárkit. BORI Jó, nem mindig könnyű… És engem? JEREMIÁS Téged sem mindig olyan könnyű, anya, nem. PALÁNTA Szomorú Jeremiás. JEREMIÁS (a házakra függeszti a tekintetét. Aztán Palántára. Borinak) Ők betegítették meg. Ez a hely, ez a beteg és bájos kertváros. Igen, ők tették tönkre, az itteniek. És én hagytam cserben, az itteniek közt. (Imára kulcsolt kézzel mormol, aztán fönnhangon) Kálvinista vagyok a Tócó mellől, Kár, hogy katolikusul imádkozom. BORI Ha úgyis egy az Isten… JEREMIÁS (a két combjára simítja a két tenyerét) Vagyonos vagyok és tősgyökeres. Birtokaim Látókép, Szepes és Ondód, Alsó- és Felsőjózsa, Kis- és Nagymacs. Időm az aszály. BORI (megsimogatja) Na, lazulj el. JEREMIÁS (elhúzódik. Maga elé) Nem vagyok bamba, tokás, hájfejű hajdú, Mégsincsen bennem lazaság. Az apánk jegyző volt. Szelíd és konok ember. Nem vagyok se szelídebb nála, sem konokabb. PALÁNTA Szigorú Jeremiás. JEREMIÁS (maga elé) Palánta féléves se volt még, Amikor meghalt az apám. A szépapám aranykalászos gazda volt, Földek és nyarak emlékével a szívében. PALÁNTA Keserű Jeremiás.

13

A nagyváros, ha nagykorúvá válik, Udvarias játszótér lesz egyből; A mosoly általános A kerek élű társadalomban… BORI Abban igen, de itt, tudod, ez dívik még mindig: Az udvariatlanság, hivatásból. Dívik az egyszerűség. Jól esik őnekik egyszerű lénynek lenni, na! Egyszerűnek és kicsikét sem bonyolultnak. AUGUSZTA Helóu. (El)

DISPUTA Macskakő

Jeremiás megnyitja az ártézi kutat. Pár csöpp víz csordul, aztán hörgő hangot ad a kút. Jeremiás benedvesíti az arcát

14

JEREMIÁS Repedezett kút, nem tartja a vizet. (Fölnéz) Nagyapám korában volt itt egy panzió. Klasszikus másodosztály, Később kártyabarlang, aztán lírai romhalmaz. De akkor még nyújtott valamit. Volt lelke. A szalonnás rántottájukat képzelheted. Itt lobbant lángra az első Chesterfield! Az első szippantás szenzációja, S az első ügyetlen csók itt esett. Vadvacsorák és vad fogadások! Pezsgő, vodka, kaviár, egyebek. Idejöttünk a szalagavató bál után!... Én persze kivontam magamat a táncból. Pedig nem voltam se lusta, se béna, Se hivatásos ünneprontó, dehogyis. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Rumba vagy salsa volt, már nem tudom. Skarlát lett volna a párom, A Skarláték Hannája… BORI Az a fekete román lány? JEREMIÁS Az. Aztán végül tényleg a párom lett Skarlát. Hanna az első nőm volt, Az igaz, nem a parketten. Mindegy. Már régen semmi közöm hozzá. BORI Könnyen romló nőnek látszott. JEREMIÁS Mindig azzal traktált, hogy ez egy völgykatlan itten. Hogy ez a környék egy furcsa lavór, Ahová beszorul a fagy meg a hőség, Ahol csak szorong és folyamatosan szűköl a lélek; Hogy ez egy krátermély szurdok, amelybe

Nem találnak be a bombázógépek sem… Bár tudható, jócskán betaláltak. Hogy a Nagytemplom tornya… Egy magasságban volna… a látóképi csárda Köszöbével – anya, ez hogy hangzik? BORI Bután. Úgy, mint holmi vidéki legenda. Úgy, mint valami közönséges hülyeség. Mi vagyunk magasabban, sokkal. Méterekkel… Mondom, majdnem minden babona. JEREMIÁS Persze, sose hittem el. BORI (karcosan) Én is olyan voltam, mint te, naiv. Erőteljes csodákra vártam. Helyette tarka bazárt És tisztátalanságot találtam. Nagyanyáink idejében más volt a szülőföld: Télen-nyáron az unalom Járványa által sújtott övezet.(Gúnyosan) Most olyan izgalmas, hogy beleremegek. JEREMIÁS (buzgón kontrázik) Láttam az ezüstkori élet legvégét. Savanyújóskák birodalma: Ugyanazok, ugyanúgy Beprogramozva mindig ugyanarra; Unalomimádat! Szűkölt, visított a paraszt, Amikor változást tapasztalt valahol. Katasztrófának számított, Ha csorbult a megszokás. Jól mondod, anyám, járvány, unalomjárvány! Az egyetlen kívánságuk volt: Maradjon minden mozdulatlanul! Kiszámított idők, utak, helyek. Bronzkorszakot írunk most már, S mindez a múlté, nem igaz?... Valósággal beleremegek. BORI Ez egy fiatal nagyváros: Csak nagyvárosnak fiatal, falunak nem. Falunak épp ezeréves. Szerencsés, te a metropoliszt örökölted. JEREMIÁS (fitymálva nézi az állomás óráját) Nem növekedés, csak püffedés. BORI (elnéző) Húszéves voltam. Szétnéztem, és láttam azonnal: Minden ómagyar, és egyszerűen iszonyú. Minden újmagyar, és az iszonyúnál is szörnyűbb. Emlékszem még a régi Debrecenre!... Csupa rusztikus otthon, robusztus lakóval. Mindez a múlté, a savanykás szomorúság, A csinos kis spájzokban a lángolt kolbász illata: nincs,

JEREMIÁS Az a legritkább. Ha itt lakna még a közelben… Elárulod, anya, merre van? BORI Ő is itt él, miközöttünk, A mesebeli, cívis Debrecenben. A pontos paramétereket nem tudom. Valahol a kelet-nyugati tengelyen. JEREMIÁS (félre) A túlélés ára: ha megszólalnék Debrecenben debreceniül. Valaki elárulná, hol van a szerelmem, Ha megkérdezném Egy debrecenitől, ízes debreceniül. (Az aszfaltot nézi) A semmihez képest ez is nagy utca. Elvesztett macskaszem figyel a földön. Nem veszem én föl, a másé úgyis. Majd gyakrabban jövök, anyám. PALÁNTA Mmmmm. BORI Nem kell muszájból. Az sem volt annyira jó, Mikor állandóan a nyakamon lógtál. JEREMIÁS Nocsak. (Palánta felé fordul) Őneki nem vagyok útban. BORI (feszeng) Feszengek, mikor túl sokat vagy itt… JEREMIÁS (a szavába vág) Miért nem mentél újra férjhez? BORI Hogy miért nem mentem újra férjhez? Két gyerekkel, két ilyen gyerekkel Kinek is kellettem volna? Kinek. (Kivár egy ütemet) Nem hagysz időt, hogy hiányoljalak. Utazz haza, hogy hiányozni tudjál innen. JEREMIÁS Ha te ennyire marasztalsz, anya, akkor… BORI Hagyjunk picike időt a hiányra. Utazz el egy egész hónapra Pestre! Tűnjél innen el megint. Ne lássalak. Hiányozzál! Ne légy a közelemben. JEREMIÁS Ha Pesten vagyok én, és te meg itt vagy, Olyankor mindig mélyebben szeretlek, anyám. BORI Mert az már nem valóságos család. Az a távközlés játszmája. Na úgy könnyű. Azt bírod, a vetítést az anyádról, A képzelődést a húgodról. Azzal annyi. Bori és Palánta el JEREMIÁS (fölemeli a fejét)

DISPUTA Macskakő

Eloszlott, megszűnt. Ez már nincsen. JEREMIÁS Fogom magam, és szétnézek most: Akkor sem tetszene, ha túl steril volna. Ez a város nem lehet steril. BORI Nem is az. (Vizet vesz elő a táskájából) Nyáron kétszeresen szörnyű benne minden. Tegnapelőtt negyven egész három! Tegnap negyven egész négy; És most negyvenegy egész kilenc. Fokozhatatlan forróság. JEREMIÁS (bal kezével a szívét masszírozza) Mondtam, elsötétítés. Ne mozduljatok ki, Maradjatok a függöny mögött. Délben senki ne üljön autóba, ha ép az esze. Ne induljon útnak, Akinek nem muszáj. De minek is ülne akárki volánhoz? Metropolisz, de gyalogszerrel is átjárható. Nyár van. Tikkad minden; A vadszamarak pedig a sziklához állanak, Levegő után kapkodnak, Mint a tengeri szörnyek, Szemeik is eltikkadnak, mert nincs fű. PALÁNTA (vizeszacskót szorít a homlokához) A tisztifőorvos szerint… A tisztifőorvos szerint Indokolt az óvatosság. Se öntözni a földet. Se locsolni a járdát. Se autót mosni, se vezetni, se semmi egyéb. Szökőkutakban mártózni tilos. (Sóhajt) Tilos mindennemű víz. Totális vízkorlátozás. JEREMIÁS Pesten sincsen eső. Öt hete semmi. Azt se tudom már, milyen egy esőverte park, A csillogó aszfalt igazából milyen is. BORI És itt? Télen öt egész fokkal hidegebb, Nyáron öt egész fokkal forróbb, Mint bármely másik város. PALÁNTA Akik feketék… Minekünk Van a legmelegebbünk. JEREMIÁS (Borira és Palántára) Anya, ha már itt vagy, utánam jöttél… Mókusról nem tudsz valamit? Mókust is szeretem. PALÁNTA Mink aztat nem tudjuk. BORI (Jeremiásnak) Egy ember, akit te szeretsz. Az ritka.

15

Mar a szégyen, hogy nem segítettem rajtuk. Senki, soha, semennyire sem segíthet senkin. Csak az úgynevezett tettvágy hajtott. Étvágy. Bizonyos tétek. A program. A tetszés. Csupa praktikus ostobaság. Biztos voltam a dolgomban. Édes mindegy volt, mi a program, a terv: biztos voltam. Itt kellett volna maradnom. Persze, talán. Itt kellett volna maradnom, ővelük. Határozottan talán… És ha maradtam volna? Száraz szemmel nézhetném, ahogy száradnak a napon. Ez a táj, ez olyan, mint én. Folyvást zárva az ajtaja. Minden olyan, mint az anyám: karcos, keserű. De ha elhagytam a várost, többé nincs mese; Mentem, homályból újra homályba, De hogy legalább nem lakom itt: gondoltam, jó. Fejlődés. Igen, elköltöztem, valamerre lakom, de nem itt. Nem jártam sokkal jobban, mint ők. Nincs többé út visszafelé. Jön Csige, kék-sárga karszalaggal a karján. Csörög a lánc, ahogy lelakatolja a bejáratot CSIGE Legyen szíves… Nincsen forgalom. Hagyja el az állomás területét. JEREMIÁS Horribilis reggel. A szemem káprázik?! Éppen csak elbúcsúztam anyámtól, A húgomtól, s máris rám szállnak, Nem hagynak nyugton a földijeim.

DISPUTA Macskakő

A háttérben megjelenik a peronon Cucor. Zacskós vizet szorít a homlokához

16

CSIGE (Cucornak) Maga is tűnjön el. CUCOR (Csigének) Rám ismersz? Karcsi… CSIGE (ideges) Többször nem szeretném mondani. CUCOR (alaposan megnézi magának. A zacskót leteszi a padra) Nocsak, miből lesz a cserebogár. Szóval ennyire vitted. Nem ismersz meg, Karcsikám? Mögöttem ültél nyolcadikban. Harmadik pad,

Jobbról, az ablak mellett. (Fölemeli, fogával kilyukasztja a zacskót) Kardos utcai általános, kisfiam. Csúfoltál a nagy hajam miatt. Egyszer lezuhantam a bordásfalról, Mikor Kusza, szeretetből, fölküldött oda. Padlóra zuhantam, nem a szőnyegre: nagyon fájt. Kinevettél. Azt hitted, béna vagyok? Kicsi voltam. Nőttem, megerősödtem. (Csigére fröcsköli a zacskó tartalmát) Neked is van valami nyűgöd, Azért dülöngélsz. Azért vagy ilyen fura. CSIGE Nem ismerem magát. (Előveszi a gázpisztolyát, Cucor kirúgja a kezéből) CUCOR (állon vágja Csigét) Félévkor kibuktál mögülem, Csige Karcsi. Egy DKV-s balek, ennyire vitted? CSIGE (előrángatja a mobilját a zsebéből) Hívom a járőrt. CUCOR (kirúgja a kezéből) Dehogyis hívod te… Pajzsmirigy? CSIGE (hátrafelé araszol, próbálja fölvenni a földről a mobilt) Nekem jogom van itt… JEREMIÁS (derűsen) Hát jogod itt és most nincs igazán. A jog, tudod, erő nélkül impotens. Az igazad meg? Fölöttébb vitatható. Sztrájk van, stréber. Nulla szabály, sztornó hatalom. CUCOR (Csigének) Hepciáskodni, azt szeretsz. Ahhoz szoktál, Durva hatóság, hogy nincs a delikvensnél semmi papír, S az erős utas egyszeriben Ritka kezes pária lesz a kezedben; Pillanatok alatt válik törvényen kívülivé. (Vár) Hm. Kiröhögtél, az még semmi: bokán rúgtál, Amikor már nem járhattál közénk. Élvezed, ha megszívathatsz valakit? Nnnna… Egyszer-egyszer? CSIGE (hátrál, ádáz, perverz kéjjel vigyorog) Igen, élvezem. JEREMIÁS Csörren a fejpénz mindenki után? CUCOR Még büszke is vagy rá, te szamár? JEREMIÁS Nekem speciel a pénz nem számít igazán… Hanem az ilyen modor igazán fölbosszant. Mi, hogy én hagyjam el az állomást? Logikus: nincsen közlekedés, nincsen peronőr. Hagyd el te. Van képed fölvenni a munkát?

Cucor fenyegetően elindul Csige felé. Jeremiás keresztbefonja a karját a mellén JEREMIÁS (Csigének) Sztrájktörő vagy. Nem szolidarizálsz A kollégáiddal, a csókosaiddal, A sok víg cimborával? Ennyire vitted? Ugye Érettségid sincs, mi? Na mindjárt gondoltam. CUCOR (Csigének) Meg ne sértődj, nem te kellesz, De ha így félsz, megfogunk. CSIGE Én csak a dolgomat…

JEREMIÁS Nincsen dolgod. Sztrájk van. Hordd már el magad. Csige tovább araszol a kijárat felé. Egyszer csak kint van. Jeremiás és Cucor futni hagyják CUCOR (Jeremiásnak) Elvigyelek Pestre? Itt a kocsim. JEREMIÁS Most már maradunk. Valahogy kedvem támadt. A BEMONDÓ HANGJA Tessék vigyázni, az ajtók záródnak. A Millennium tér következik. Sötét. Hallani, amint egy szerelvény elrobog

DISPUTA Macskakő

CUCOR Te áruló vagy, Csige Károly. Áruló.

17

Vitéz Ferenc

Képes lapok Burai István festményeihez és grafikáihoz

Lennél a… Lovagolnék veled a szélben, te lennél a szél. Lennél a karnyújtásnyi éden, s lennél falevél.

Az asszony mondja Vihart küld rám az alkony. Hajamban szörnyek cicomáznak. Hófehér keblem kitakartam. Pilláiddal reggelig verd a vágyat végig udvarán, hogy ne fázzak.

Volt egy erdő… Volt egy erdő. Madárfütty emléke remegett az ágon. Óavar bús illatát váltotta bőrödé: ott voltál, mikor felröppent az álmom.

DISPUTA Macskakő

Katedrális

18

Ebben a csendben nem jutnak eszedbe az ima szavai. Pedig verekszik benned annyi „kell”, „akarom”, s még több az „én”, az „én vagyok”. Talán, ha katedrális lennél… Megszólítanának az angyalok.

a fal amögött fal mögött a szűzjárás keresztényebb

bujálkodik

a fal mögött

korai zuhanásban

fölgyulladt

néha elfordul néha lánggal

mint a gyermekarc

szenderg

szemérmed ajkán

mint a bűnös

rivotril fény

fé r f i

ö

l

csitítja önmagát

Magolcsay Nagy Gábor

szavaid rejtekén szavaid rejtekén

Magolcsay Nagy Gábor

Magolcsay Nagy Gábor

szavaid rejtekén szajhavérben

a tenger

lótuszülésben vedlik horgonyzó szemérem

bombázó csípeje

DISPUTA Macskakő

az indulat

19

Kell-e Debrecennek Wass Albert-szobor? DISPUTA Kapualj 20

A Debreceni Disputa körkérdése Wass Albert debreceni szobrának felállítása ügyében Bazsa Györgyöt, Becsky Tibort, Keresztesné Várhelyi Ilonát, Kukorelly Endrét és Völgyesi Zoltánt kérdeztük meg. Kukorelly Endre író, a Borbély Szilárd által megfogalmazott tiltakozó levél egyik aláírója, külön fejtette ki véleményét.  Ön szerint mivel magyarázható a Wass Albert személyét és életművét övező népszerűség – sőt kultusz –, amely az utóbbi tíz-tizenöt évben kialakult? Bazsa György kémikus, egyetemi tanár, az MSZP debreceni önkormányzati képviselőcsoportjának vezetője: Wass Albert személyéről és életművéről a hazai irodalmi és közvélemény jó évtizeddel ezelőtt alig tudott valamit. (Őszintén bevallom, én sem, de ez semmilyen szempontból nem mérvadó.) Wass Albert az emigráns magyar irodalomban sem vitt vezető szerepet. Erdélyben már korábban is ismerték és széles körben olvasták, érthetően, mivel művei ottani kötődését, magyarságát tükrözik. Azt gondolom, Láng Gusztáv jó összegzést ad az íróról: „Nem tekinthetjük igazi újítónak; írói célja is a »szórakoztatva nevelni« jelszóba sűríthető, amitől a mai elbeszélő irodalom immár távol áll. A közönség azonban változatlanul szórakozni is akar, ha könyvet vesz kezébe, erkölcsi érzéke pedig azonosulásra alkalmas regényhősöket keres. Wass Albert népszerűségének ez lehet a kézenfekvő magyarázata.” Mindig voltak/vannak népszerű, divatos írók, Szilvási Lajostól Berkesi Andráson át Végh Antalig, akiket sokan olvasnak, de ők ezért még nem tartoznak a magyar irodalom örök értékű, „szoborérett” nagyjai közé. Aztán jött a politika és az illető íróban jó lehetőséget talált céljaihoz. Fideszes politikusok elkezdtek idézni tőle, a polgári körök versenyeket rendeznek műveiből, megkapta a politikai töltetű alternatív Kossuth-díjat, mítoszt keltenek (soha sem létezett) posztumusz Nobel-díjról. Így elég hamar sikk lett a jobboldalon Wass Albertet olvasni, dicsérni, előtérbe helyezni. Gyorsan kialakul a kultusz, amikor már csak a miénk, a mi jelképünk, és ezt nap-

ról napra mutatnunk kell, nem is valamiért, hanem valamivel, valakikkel szemben. Ekkor már nem is az íróról van szó. Becsky Tibor vállalkozó, a debreceni önkormányzat fideszes képviselője, a városi közgyűlés városfejlesztési és EU-integrációs bizottságának tagja, a Wass Albert-szobor felállítását kezdeményező Civil Casino elnöke: Wass Albert munkásságát a ’90-es évekig az akkori hatalom titkolta, cenzúrázta, és azt se tudtuk, hogy ki ő egyáltalán. Negyven évi agymosás után akadt egy magyar író, aki a magyarság XX. századi történelméről olyan megrázó emléket állított, mint rajta kívül senki korábban. Azt, hogy hanyadrendű író, döntsék el az irodalmárok, számunkra kilencvenéves munkássága feljogosítja őt arra, hogy mementót állítsunk neki. Keresztesné Várhelyi Ilona irodalmi muzeológus, a Debreceni Irodalmi Múzeum igazgatója: Több, egymást erősítő okot látok. Erkölcsi végelgyengülésében, a szekularizáció és a fogyasztás lefokozó realitásai közepette a magyarság talált valami olyasmit, amiben felismerheti a nemesebb érzések, a nemzeti és vallási értékek léleképítő erejét. Mivel WA műveihez korábban nem nagyon lehetett hozzájutni, így most valami felszabadultságélmény is megnyilvánul könyveinek kelendőségében, hiszen az Erdély-nosztalgia társadalmi bázisa szélesebbé vált. Természetes, jogos és érthető, hogy a nemzeti érzések és a Trianon-probléma mesterséges lefojtása után hevesebben lobbannak fel a hazafiúi tüzek. A sikernek ugyanakkor az is oka, hogy a modern magyar szépirodalom nem tudta megszólítani a szélesebb olvasói rétegeket. A szórakoztató, ugyanakkor pozitív erkölcsi értékeket sugalló művek hiányoznak a könyvesboltokból. WA népszerűségében szerepet játszik a „kötelező-

Völgyesi Zoltán történész, főiskolai tanár, a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Kommunikáció és Médiatudományi Tanszékének vezetője: Összetett jelenségről van szó. Mindenesetre Wass népszerűsége nem annyira írásainak esztétikai minőségével függ össze, sokkal inkább érzésvilágukkal. Mondhatjuk azt is, hogy – mint minden kultusz – egyfajta lelki igényt elégít ki. Sokan azért szeretik Wasst, mert olyan fontos érzéseket fogalmaz meg számukra, mint a szülőföldhöz való ragaszkodás, a hazaszeretet, a letűnt „magyar világ” és Erdély iránti romantikus nosztalgia. Wasst életpályája és életműve alkalmassá teszi arra is, hogy identitásképző erő legyen a nemzeti oldalon. Élete jellegzetes trianoni sors, ami jól példázza a magyarság – főként a kisebbségi magyarság –

XX. századi tragikus hányattatását: az első világháború után elszakították hazájától, s birtokai egy részét is elveszítette. A második világháború alatt lelkesen ünnepelte Észak-Erdély visszacsatolását, sőt fegyverrel is harcolt megtartásáért a szovjet és a román csapatok ellen. A háború után egy koncepciós perben háborús bűnösként elítélték, s ezt követően élete végéig emigrációban élt, ahol Trianon és a kommunizmus engesztelhetetlen bírálója volt. A kultuszképződéshez hozzájárult, hogy tiltott szerzőből vált olyan pozitív hőssé – maradéktalanul persze csak a jobboldalon –, akit azóta is támadnak: Romániában nem rehabilitálták, s a hazai baloldali-liberális értelmiség is hajlamos démonizálni, helyenként le is fasisztázzák. Minél inkább támadják, annál inkább a magukénak érzik egyesek, így válik jelképpé egy érzelmi közösség számára. A kultuszképződést segítette Wass olvasmányos, populáris stílusa, s hozzájárult még egy sikeres kiadói vállalkozás is.  Wass Albertnek más városokban is van már szobra, s felállításukat nem kísérték országos viták. Ön szerint miért épp a Debrecenben állítandó szobor kapcsán bontakozott ki a város, sőt az ország határain átívelő vita, tiltakozás? B. Gy.: Debrecen irodalmi köreinek az újabb magyar irodalom figyelésében, közvetítésében, bemutatásában, alakításában évtizedek óta fontos szerepe van. Ebben a szellemi háttérben természetes, hogy egy ilyen „meredek” ötlet, a politikai népszerűséggel párosult, de az irodalmi közéletben kevésbé számon tartott írónak emelendő szobor terve itt élénk visszhangot vált ki. A minden bizonnyal eddigi legalaposabb elemzést Wass Albertről egyetemünk oktatója, Márkus Béla írta, s az alapján szóba sem jöhet szobrot állítani az írónak; sokan vannak még előtte a sorban. A tisztességes polgárok többsége pedig nem hiszi, hogy a szoborállítás megítélésénél el lehetne tekinteni attól, hogy Wass Albertet háborús bűnösként (a kommunista romániai) népbíróság halálra ítélte, s ez ügyben a perújrafelvételt (az EU-tag Románia) bíróságai rendre elutasítják, s az sem felejthető, hogy kétszer kapta meg frontszolgálataiért a hitleri Németország magas kitüntetését, a Vaskeresztet. Nos, egy ilyen személy egész alakos szobrát behelyezni a „debreceni-magyar irodalmi panteonba”, higgadt megfontolást, nagyobb konszenzust és nem gyors közgyűlési politikai többségi

DISPUTA Kapualj

en ajánlott” eszményekből kiábrándult és a nyelvi igényességéről leszoktatott magyar olvasók meseéhsége is. Olvasásszociológiai tény, hogy a tömeges igény a cselekményességből fakadó egyszerű értelmezés lehetőségét értékeli, nem pedig a nehezen követhető regényszerkezetek esztétikai értékeit. Összességében tehát WA népszerűségében én egyfajta „nemzeti ellenállást” vélek felfedezni, amely egyszerre irányul a trianoni igazságtalanság, a kommunizmus agymosása, a megosztó irodalmi kánon(ok) és a történelemhamisító román nacionalizmus – WA sorsában is megnyilvánuló – jelensége ellen. Erre az ellenállásra szükség is van, bár szerintem Sütő András neve jobban illene hozzá. Az olvasók többsége annak a megtévesztő féligazságnak a tudatában él, hogy WA személyes sorsa tökéletesen hitelesíti művei üzenetét. Sajnos, az igazság helyett két ellentétes, végletesen hamis és megosztó beállítás került a köztudatba róla: fasiszta háborús bűnös, illetve magyarságáért üldözött, öngyilkosságba kergetett nemzeti hős. Mivel az első állítás bizonyítottan téves és elfogadhatatlan, igaznak tűnt föl a második. Így válhatott WA a két hazából kitaszítottság szimbolikus alakjává, akiben a magyar sorstragédia testesül meg. Véleményem szerint ez a szimbólum is hamis, de amíg tartja magát, addig megemeli WA irodalmi rangját is.

21

szavazást igényel. A polgármester is tudja ezt, mert maga nyilatkozta: Wass Albert személye ma mélyen megosztja a közvéleményt. B. T.: A szobor felállításával kapcsolatban a balliberális értelmiség tiltakozik, és azt már megtanulhattuk, hogy ami ellen ők tiltakoznak, az nekünk csak jó lehet. K. V. I.: Úgy látom, nem magával a szoborállítással van probléma Debrecenben, hanem a hellyel és a műfajjal. A hellyel két probléma is van. Egyfelől a városhoz kötődő nemzeti klasszikusok „társasága” tévesen kanonizálja az írót, másrészt a hely egy korrupciógyanúsan megszerzett és terjeszkedő „magánbirodalom” érdekeit is szolgálja. Hogy politikai súlya is van a szoborállításnak, azt jól mutatja, hogy a semmitmondó, üres talapzatot külön is felavatták, nagy médianyilvánosság előtt. Ez már utal a műfaji problémára is. A „főtáblás” protokoll azt üzeni, hogy itt nem írószobor készül, hanem emlékmű. Annak a szimbólumnak az emlékműve, amelynek jelentése nem egyértelmű. Az emlékmű viszont más helyet igényelt volna, hogy a műfajok keveredése ne okozzon értelmezési problémát. V. Z.: Nem mindegy, hogy egy szobrot hol állítanak föl. Nem mindegy például, hogy köztéri szoborról van-e szó, ilyen esetben ugyanis, érthető módon, inkább gerjednek viták, ha vitatott az érintett személy megítélése. De a város véleményformáló értelmiségén is sok múlhat.

Wass Albertnek hazánkban mindös�sze két megyeszékhelyen található szobra. Szombathelyen templomkertben, Kaposváron kollégiumban áll a szobor, azaz egyik sem köztéri alkotás. Budapest egyetlen Wass-szobra a Szabadság téri református templom bejáratánál látható, s bár ez sem nevezhető köztérinek, mégis volt vita bőven körülötte (idén februárban vörös festékkel leöntötték). Debrecenben viszont nemcsak hogy közterületre kerül Wass szobra, hanem jeles írók társaságába. Debrecen az ország második legnagyobb városa, amelynek jelentős irodalmi hagyományai vannak, s ez akár mérce is lehet a szoborállításkor. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Debrecennek jobboldali városvezetése van, amit kritizálva jó pontokat lehet begyűjteni a másik oldalon, s annak is lehet mozgósító ereje, hogy bizonyos körökben máig él a népnemzeti hagyományokat konzerváló, antimodernista cívisváros sztereotípiája. Látszólag a Napló Agóra fórumán folytatott vitából nőtt ki a tiltakozás. Borbély Szilárd itt vetette fel azokat a szempontokat, amelyeket később az általa megfogalmazott nyílt levél is tartalmazott. Csak a vita végén derült ki, hogy a fórumban való megnyilatkozásának vélhetően távolabbi célja is van. Olyan summázatot fogalmazott meg zárásként, amely csak az ellenzők véleményét tartalmazta, a támogatókét nem, s olyan érvek is belekerültek, amelyek el sem hangzottak a fórumban (pl. lezáratlan jogi-politikai viták Wass körül). Mivel a vitatott kérdés beleilleszthető a jobb-bal sémába, megítélésem szerint nem volt kü-

DISPUTA Kapualj

A szobor felállítását tartalmazó napirendi pont, civil kezdeményezés nyomán, 2007. július 5-én került Debrecen Megyei Jogú Város Közgyűlése elé. A szobrot készíttető és felállítását kezdeményező Polgári Casino Egyesület közadakozásból kívánt szobrot állítani Wass Albertnek a Medgyessy sétány szoborparkjában. A jogszabályok előírják, hogy köztéri alkotás felállításának engedélyezéséről a debreceni közgyűlésnek kell döntenie, ezért a város illetékes osztálya kikérte a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrijének véleményét, amely támogatta a javaslatot. A közgyűlés a szobor felállításáról többségi szavazás során dönt. (Forrás: deol.hu.)

22

Az MSZP és SZDSZ már a közgyűlés előtti napokban kifejezte nemtetszését a szoborállítással kapcsolatban. Gadus István szerint az emlékállítást megelőzően tisztázni kell, hogy mennyiben szolgálta az író a hungarizmus gondolatát, illetve, hogy milyen irodalmi értéket képviselnek Wass Albert művei. Az SZDSZ megyei elnöke tiltakozott az alkotás ellen, mert Wass Albertet 1946-ban háborús bűnökért elítélte a román törvénykezés, és az ítélet még ma is jogerős. A szabaddemokrata politikus úgy vélte, vállalhatatlan egy ilyen ellentmondásos személy emlékének szobrot állítani, és kifogásolta azt is, hogy a Polgári Casino Egyesület terve szerint a Medgyessy sétányon állítanák fel az emlékművet. Az MSZP képviselői ellenezték, hogy a pallagi domborművön kívül még egy emlékműve legyen Wass Albertnek a városban. Az emlékmű tervét Varga Zoltán szocialista önkormányzati képviselő és Zsiros Zsolt városi elnök újabb nyitásnak nevezte a radikális jobboldal felé. Kovács Zoltán kommunikációs tanácsnok a szocialista és szociáldemokrata véleményekre reagálva közleményében méltatlannak tartotta, hogy 2007-ben, 17 évvel a rendszerváltás után ilyen állításokat fogalmaznak meg politikusok. (Forrás: deol.hu.)

ló emléktábla. Debrecen ezzel eleget tett ezirányú kötelezettségének.

 A Medgyessy sétányon olyan írók szobra áll, akik életművükkel többé-kevésbé kötődnek a városhoz (Fazekas Mihály, Arany János, Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc). Debrecen polgármestere szerint az, hogy Wass Albert három éven át a Debreceni Gazdasági Akadémia tanulója volt, elég ok arra, hogy szobra legyen a városban. Egyetért Ön ezzel?

B. T.: Miért érdemel szobrot Wass Albert Debrecenben? Mindaddig, míg ugyanazok ízlésterrorja uralkodik, akik a politikai terrort gazdaságivá változtatták és (ha kedvük tartja) ma is rendőrterrorral elegyítik, akik évtizedeken át mást sem mutogattak nekünk, mint gátlástalan erőszakosságot, kell, hogy legyen egy hely ebben az országban, ahol olyan szobrok is felállhatnak, amelyek egyáltalán nem tetszenek azoknak, akiknek számos elvbarátját és jogelődjét Wass Albert elvetemült gazembernek tartotta, mert azok is voltak számos utódjukkal együtt.

B. Gy.: Pontosítsunk: a szobor nem általában a „városban” lesz, hanem egy kiemelt helyen, nagyon is rangos környezetben. Az említett írók, költők értékeit félévszázadok érlelték ki, munkásságuk időt álló, s bár nagyságuk különböző, mégis, aligha lehet bármelyikük ottléte ellen kifogást emelni. Kapcsolatuk a várossal érdemi és tartalmas volt, Debrecen életükben és műveikben is fontos szerepet játszott. Wass Albertről – úgy tudom – ez nem mondható el, ő írásaiban Debrecenhez nem, szinte kizárólag Erdélyhez kötődik. A három diákévet megörökíti a pallagi iskola falán egy helyénva-

K. V. I.: Hála Istennek, Debrecenhez igen sok író kötődik. Számos, szobrot érdemlő szereplője van ennek a kapcsolatrendszernek Földi Jánostól Jókain át Németh Lászlóig. Egy iskolavárosnál ez természetes. WA általam ismert műveiben ugyan nem fedeztem fel olyasmit, ami Debrecen szellemi hatását mutatná, mégis örülök annak, hogy őt is megemlíthetjük az itteni iskolákból kikerülő hírességek sorában. Ezért – szerintem – az impozáns pallagi iskola parkja lett volna a legalkalmasabb hely a szobor számára. A civil kezdeményezésnek ott példamutató ereje lenne.

Debrecen város közgyűlése 2007. július 5-én tárgyalt a Medgyessy sétány 4. számú épület előtt felállítani kívánt Wass Albert-szoborról. A közgyűlésen Gondola Zsolt Zoárd, a Civil Fórum képviselője az erdélyi író háborús bűnösségéről érdeklődött. Kósa Lajos polgármester elmondta, úgy tudja, hogy 1946-ban Romániában a kommunista diktatúra idején népbíróság ítélte halálra Wass Albertet háborús bűnökért. A kolozsvári ítélőtábla azonban nemrég a perújrafelvétel mellett döntött, mert olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek szerint az író nem vett részt a népbíróság által vádolt cselekményekben – fűzte hozzá Papp László Fideszes képviselő. Bazsa György, az MSZP frakcióvezetője ennek ellenére kijelentette, hogy nem támogatják a szoborállítást egy olyan ember esetében, aki ellen bírósági ítélet van érvényben egy uniós tagállamban. Varga Zoltán szocialista képviselő Wass Albertet hungarista és antiszemita érzelműnek nevezte, majd állításai megerősítésére az író leveleiből idézett. Kozlok László, a Függetlenek Debrecenért képviselője elmondta, hogy szerinte semmi akadálya nincs a szoborállításnak, hiszen Romániában is van már szobra a költőnek. Kósa Lajos szerint a diktatúra népbírósági ítéletét nem szabad egy uniós tagállam döntéseként hangoztatni. Gadus István szerint a szobor politikai célokat szolgál, ezért csak akkor támogatja a kezdeményezést, ha Kósa Lajosnak is szobrot állítanak. Kósa Lajos szerint a liberalizmus jegyében megengedhető, hogy egy civil szervezet szobrot állíttasson egy neki tetsző írónak. A közgyűlés a javaslatot 31 igen, 14 nem szavazattal, 1 tartózkodás mellett elfogadta, és elvetette Gadus István javaslatát. (Forrás: deol.hu, debrecen.hu) 2007. novemberre ígérték, de csak 2008 januárjában leplezik le Wass Albert erdélyi író szobrát a debreceni Medgyessy sétányon. A szobrot állító Polgári Casino Egyesület elnöke, Becsky Tibor szerint a késés elsődleges oka, hogy nehezen találtak olyan mosott köveket, amelyek talapzatul szolgálnak majd. A szobor egy 60–80 centiméter magas, 5–6 tonnás mosott kő talapzaton fog állni. Az alkotás mellett még több hasonló kőtömb is lesz, amelyekre az írótól származó idézeteket vésetik majd. Az írót teljes életnagyságban, álló helyzetben ábrázoló bronzszobrot Győrfi Sándor, Munkácsy- és Mednyánszky-díjas karcagi szobrász készíti. A szobor felállítását 2008 elejére halasztották, igazodva az író születésének januári 100., valamint halálának februári 10. évfordulójához. A szoborállítás több mint 10 millió forintos költségét az egyesület fizeti. (Forrás: deol.hu.)

DISPUTA Kapualj

lönösebben nehéz feladat országos üggyé transzponálni a helyi vitát, csak jól kellett fogalmazni, kiemelve azokat a szempontokat, amelyek máshol, mások számára is fontosak lehetnek akár a Wass-jelenség, akár egy hasonló, szimbolikus döntés kapcsán.

23

V. Z.: Mivel Wass sem nem fasiszta, sem nem háborús bűnös (Szőcs Géza és az erdélyi történészek épp elég cáfolatot írtak már ezügyben), legyen szobra! A jobboldal – mint sok mindenben – szoborállításban is most kezdi ledolgozni történelmi hátrányát, ezt a másik oldalon is tudomásul kellene venni. Csak egy példa: Debrecenben szobra van a kommunista diktatúra kiépítésekor szerepet vállaló, majd a diktatúrát élete végéig szolgáló Veres Péternek. Miért ne lehetne a román kommunista diktatúra (és persze Trianon igazságtalanságai) ellen küzdő írónak? A kérdés inkább csak az: valóban a sétányon, Krúdy vagy Arany társaságában van-e a legjobb helye? Igaz, itt sem csak első vonalbeli íróknak áll szobra (Gulyás Pál, Oláh Gábor).

DISPUTA Kapualj

 A szobor felállítását a város politikai vezetéséhez közel álló civil szervezet kezdeményezte, az ellene tiltakozók nagyrészt olyan irodalmárok, akik nem Debrecenben élnek. Ön szerint az irodalmár szakmára, az olvasókra vagy valaki másra tartozik, hogy melyik írónak állítanak szobrot egy városban? Egyáltalán: mik a köztéri szoborállítás feltételei egy lokális közösségben? Kiknek a joga és/vagy lehetősége a szoborállítás?

24

B. Gy.: Ismét legyünk pontosak: nem csak a szoborállítás, hanem az irodalmi tiltakozás is debreceni kezdeményezés, Borbély Szilárd költőé. A közgyűlésben pedig nem azt mondtuk, hogy ne legyen Wass-szobor, hanem azt javasoltuk: kérje meg az e tekintetben laikus és mérsékelten felkészült közgyűlés az egyetem öt bölcsész akadémikusát (a három irodalmár, egy történész és egy filozófus minden tekintetben ideális összetételű és nagy felkészültségű csapat), mondjanak megalapozott szakmai véleményt a kezdeményezésről. Ami egyébként csak formálisan civil kezdeményezés: azt a fideszes városvezetés (erős személyi átfedésben a civil szervezettel) igen határozottan támogatta. A(z addig szigorúan bizalmasan kezelt) közgyűlési javaslat már kész, zsűrizett szobortervről szólt, a „civilek”, valamiért, társadalmi vita nélküli azonnali döntést akartak és kaptak, ám fél év elteltével még csak az alapkő „áll”. Egészséges közéleti légkörben egészséges szoborállítási javaslatok szoktak születni. Nem elsősorban jog kérdése ez, hanem a közösség kultúrájáé: azé kell, hogy legyen a döntés joga. Debrecenben az uralkodó politikai oldal gyáva volt megkérdezni a szakmát, nyilván félt a szakszerű véleménytől,

s most sem válaszol a tiltakozásra. Itt és most ezért nem közmegegyezéses javaslat született: „wass-akarattal” átvitt szoborállítás lesz – nem az irodalom (az nem látszik ezt vállalni, nincs ilyen kiállás mellette), nem a közmegegyezés, hanem egy politikai oldal szülötteként. B. T.: Szobrot, domborművet, emlékhelyet mindenki állíthat, ha megkéri hozzá azokat az engedélyeket, amelyek egy ilyen alkotáshoz szükséges (képzőművészeti lektorátus, közgyűlési jóváhagyás, PÉNZ). Meg kívánom jegyezni, hogy ez a szobor kizárólag magánadományokból valósul meg. K. V. I.: A tiltakozók tulajdonképpen WA írói kvalitását vitatják. Ehhez joguk van. Egy településen pedig bárkinek joga van javaslatot tenni köztéri szobor állítására. Ismerek is ilyen helyi civil javaslatokat. (Széchenyi István, Simonyi óbester stb.) Magam is megfogalmaztam néhányat, főleg a millennium időszakában, ráadásul civil önkormányzati képviselőként. Már régen, de az ezredfordulón különösen indokolt lett volna például Medgyessy Ferenc Debrecenben őrzött Szent István-szobortervét megvalósítani. Minden megvan hozzá, alig kerülne pénzbe, csak a politikai akarat hiányzik. De az írókon kívül még jó néhány kiváló szobortéma adódik. (Bay Zoltán, Kodály Zoltán, jelentős színészek, tudósok, egyházi személyek, sőt akár Munkácsy Mihály is. Sok ötletes javaslat érkezett az önkormányzathoz, a debreceni művelődéstörténeti események térplasztikai megjelenítése is.) A döntés joga az önkormányzaté, de a javaslatokat egy szakértő bizottságnak kellene rangsorolni. Ha egy politikamentes, szakértő testület véleménye alapján megszületik a határozat, akkor jöhet a források előteremtése, beleértve a közadakozást is, amely jól mutatná a város polgárainak egyetértését vagy ellenállását. V. Z.: Szoborügyben, kivételes esetektől eltekintve, inkább megengedő lennék, szerintem csak nyilvánvaló szélsőségeket kell kizárni. Ha egy civil szervezet állítani akar, tehesse meg. Inkább több szobor, mint kevesebb, így többen megtalálják azt, ami a szívüknek kedves. A köztéri szobor helye azonban körültekintő mérlegelést kíván, itt építészeti, városképi és kultúrpolitikai szempontokat egyaránt mérlegelni kell, ezért pedig érdemes meghallgatni a szakmák képviselőit is. ***

(Semmi) külön(ös) vélemény A wassalbertezésről

Alattvalói mentalitás. Mondjuk így röviden. Kedves Bandi! Nem tudom, hogy a Wassszobor elleni tiltakozók mitől félnek jobban: egy közösséget érlelő írótól, aki talán valóban nem tisztázott múltjában egészen (de ki is tehet róla, hogy nem ismert minden?), vagy egy általuk „túl sikeres” írónak az „érdemtelenül nagy” sikerétől, mely árnyékolja őket. Azt hiszem, mindkettőről szó van, és ez a gond. Nem vagyok elvakult és kritikátlan Wass Albert-rajongó, ezer hibáját látom, a könyvei ilyenek is meg olyanok is, de azt állítani, hogy mindenki, aki olvassa őket, rossz ízléssel rendelkezik, irodalmilag műveletlen, és jobban teszi, ha inkább az általatok képviselt „irányba” áll, ha nem akar teljesen „műveletlennek” tűnni, no ez bicskanyitogató. Pont ez a liberális társaság tör pálcát az ízlések sokszínűsége felett, inkább most ellen!!!! Ebben a „társaságban” mindenki bort iszik és vizet prédikál? Kíváncsi lennék, hányan járták végig a könyvekben említett hegyeket? Én a Radnaitól a Fogarasig, egy szál zsákkal, sátorral jártam végig magyar és román hegyeket. Ettem a román csobán ordáját, a magyar pásztor túróját, mézét, töltöttem az éjszakákat beszélgetve, majd izgalommal teli „aludhatatlan” alvással, lesve, hogy mikor jön a medve, hogyan védjük meg az állatokat a farkasok ellen. Ezt a hegyi világot, akár tetszik, akár nem, néhány könyvében tökéletesen sikerült visszaadnia Wass Albertnek. Ezek pedig gyönyörű pillanatok, érzelgősség, pátosz nélküliek, még ha más művek-

ben ezek meg is találhatók. Tehát éljen az irodalmi pluralizmus, szabadság, ahogy ti is hangoztatjátok mindig!!! Üdv Néked, és remélem, hogy érted! S ha véletlenül még nem jártad volna be e csodákat, az erdélyi hegyeket, akkor ajánlom figyelmedbe, amíg liberális, „globalizáló” barátaid azt is tönkre nem teszik. Már közel járnak hozzá, vigyázz, nincsen már sok időd!!! Puszi Eszter Ez egy rokonom levele. Kedves nő. Azonnal válaszoltam neki. Ha nem írok azonnal, nem írom meg. Drága Eszter, ez egyszerűen borzalmas. Borzalmas, borzalmas. Nemigen remélem, hogy ez a cinikus, magát politikai-jobboldalinak definiáló társaság, az exkomcsi, magukat a vadkapitalizmusba prímán pozicionálókkal együtt, eltűnik a mi életünkben – persze abban sem reménykedtem, hogy a szocializmus megszűnhet –, ám ez nem gátol abban, hogy a megvetésem kifejezzem irántuk. Figyelj, már az is ijesztő – itt kezdődik ez az egész szörnyűség –, ahogy nekiállsz velem kapcsolatban általánosítgatni meg liberálisozni, barátaidozni, általatok képviselt irányozni és így tovább. Semmiféle általatok nincs, én spec. azt teszem, amit jónak stb. tartok. Hogy ez nem triviális (a számodra), ilyesféle sanda utalgatásokat engedsz meg magadnak, sajnos annak az okos, intelligens, mára velejéig gátlástalanná vált politikai alakzatnak a műve, amelynek hajdan magam is drukkoltam egész szívemből. Óriási történelmi esélyük adatott arra, hogy az egész népi-urbánus rémtörténetet fölülírják. Régtől jól ismerem őket, elsőgenerációs, vidéki értelmiségiekből regrutálódott társaság, csupa kulturálisan normálisan szocializálódott fiú, akik egykor a hatalom mindenáron való megkaparintása mellett döntve benyomultak az MDF „kihalása” által szabadon hagyott (kulturális) térbe, és „átvették” azt a vérbe frusztrált, létszámukat tekintve jelentős művészekből álló seregletet, akikhez ízlésüket, szocializációjukat tekintve amúgy semmi közük. Wass is ezért kell nekik: már

DISPUTA Kapualj

Látom, akadnak, akik ijedtükbe’ vécébe’ állítanák WA magyar író szobrát. Látom, mi megy, a téboly megy. Azt mondja bele az arcomba egy, azt hiszem, komoly ember, hogy én hatalmi szóval ki akarom rekeszteni WAt a magyar irodalomból. Mert nem értek egyet azzal, hogy egy polgári egyesület szobrot akar állítani neki. Így inter­ pretálódik a dolog, tényleg nincs esély arra, hogy legalább meg akarjuk érteni egymást.

25

DISPUTA Kapualj

szavazatmaximálási tényező. WA nem mint író tetszik nekik, hanem azért tetszik nekik, amit jelent, és amit hoz a konyhára. WA jel. Marker, összes konnotációjával együtt mindenki azonnal érti. Ahogy pontosan írtad, közösséget érlel. Rettenetes. Ez az, ami miatt rosszul voltam anno a létezett szocializmusban. Az irodalom ilyesmire is használható. Akiknek van kedvük hozzá, használják, viszont tegyük tisztába, a WA-jelenségnek köze nincs esztétikai kérdésekhez, az én aláírásom pedig tisztán irodalmi ügy. Ellentétben veled, a te beszédpozícióddal. Ellentétben – most én is megengedem magamnak az általánosítgatást – veletek, heves wassalbertezők. Minden mondatod arról beszél, számodra mennyire nem irodalmi ügy egy író ügye. Eszter, annak, hogy megrendülten végigjárod a Wass által (is) leírt hegyeket, szerinted van bármiféle irodalmi relevanciája? Hogy a hegyeket Wass „visszaadja”, az oké, de az micsoda, hogy „akár tetszik, akár nem”? Nem-nem. Ha tetszik, igen, ha nem tetszik, nem. A többi puszta ideológia. Politika, ki-kit-győz-le játék. Látnod kellene, és ha látod, nagy lélekkel be kéne ismerned, itt kemény, sőt kíméletlen érdekharc folyik, és a Wasst kisajátítók, fennen lobogtatók itt és most az irodalmat használják (ki) hatalmi céljaikhoz. Amivel semmi gond nincs, ám a körülötte folyó hazudozásokkal annál nagyobb. Szép elszólás a leveledben, hogy „az állatokat a farkasok ellen” kell védeni, de hát, Eszter, a farkas is állat! Nincs jó állat és rossz, csak a mesében! Pl. Wassnál. Ha valamit (egy állatot) védsz valami (más állat) ellen, minimum tudnod kell, hogy saját érdekeid szerint válogatsz köztük, nem pedig az épp a te birtokodban levő Abszolút Jó És Igaz alapján! Stb., órákig tudnám folytatni, szívesen beszélgetek erről is, akár veletek. De gustibus non est disputandum – állítólag. Szerintem viszont csakis ilyesmikről érdekes vitatkozni. De. Minimum elvárom, hogy ne a rosszindulat hermeneutikája mozgasson, legalább téged.

26

Nyilván nem látod, honnan látnád, miféle primer hatalmi mozgások vannak: azok, akik kiiratkozván az értelmiségi diskurzusból, bármely párthoz csatlakoztak, nincsenek többé abban a helyzetben, hogy ne az aktuális párt-kiskátét büfizzék föl, és aki független marad, azt azonnal igyekeznek belenyomni az ellenséges táborba. Mondván, ha ők diszkreditálódtak, mindenki diszkreditálódjon. Ez ellen nem tehetek sokat, max. annyit, hogy belenézek a szemükbe. Ezeknek a bűne közvetetten az a bagatellnek tűnő, de hallatlan kicsinyes rosszindulatot sejtető dolog, hogy még te is, akár 1 pillanatig komolyan gondolhatod, hogy itt féltékenységről lehet szó. Gondolod, Wass, vagy akár a Harry Potter egyetlen olvasót is elvisz abból a háromból, aki az én könyveim olvassa? Első prózakötetem, A Memória-part 1990-ben éppúgy 5000 példányban ment el, mint a TündérVölgy, és gondolhatod, szeretném, ha többen olvasnának, de hogy ennek más sikerszerzőkhöz, Vámoshoz, Moldovához vagy Lőrinc L Lászlóhoz bármi köze volna, úristen! És ha volna is: ilyen kicsinyességet föltételezel? Na jó, ezt nem kommentálom. Eszter, én 1975. júl. 14.–szept. 14. közt voltam Erdélyben először. Csíkszereda, Zsögöd, Csiksomlyó; Gyilkos-tó, Békás, Brassó, Uzon, Réty, Gyergyószentmiklós; Sepsiszentgyörgy. Másodszor 1976. jún. 30.–júl. 31. Csikszereda, Szent Anna-tó, Mohos; Tusnádfürdő, Csík­ somlyó, Hargita, Csikdánfalva, Madéfalva, Karcfalva, Brassó. Utoljára ez év febr. 1–4. Marosvásárhely, Kolozsvár. Márc. 17. és 21. közt megyek Sepsiszentgyörgyre. Minden erdélyi írót ismerek, csomó barátom van köztük. Főmunkatársa vagyok az aradi Irodalmi Jelennek. Benne vagyok a Székelyföld című antológiában, megvan neked két Wass Albi közt a polcodon? Tagja vagyok az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, díjat is kaptam tőlük. Hallottál róluk? Engem okítasz Erdélyből? Most megszámoltam – ezen magam is meglepődtem –, 29 alkalommal jártam ott. (Van egy itineráriumom, pontosan leírtam, hol-merre.)

Országossá, sőt több határon túli magyar értelmiségi csatlakozásával immár nemzetközivé terebélyesedett a tervezett debreceni Wass Albert-szobor felállítása elleni tiltakozás. Az MTI tudósítójának információi szerint a város polgármesteréhez írt, interneten körözött levelet több mint száz értelmiségi írta alá. A tiltakozó levelet megfogalmazó Borbély Szilárd költő, egyetemi docens nyilatkozata szerint a város a döntés előkészítése során csupán a Képzőművészeti Lektorátus véleményére támaszkodott, miközben egy köztéri szobor nemcsak képzőművészeti alkotás, hanem szimbolikus tartalmak megjelenítője. A levél és aláírói tiltakoznak az ellen, hogy egy négy évre választott testület döntsön arról, hogy Wass Albert Fazekas Mihály, Arany János, Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Gulyás Pál és Szabó Lőrinc szobra között kapjon helyet – írta a hvg. hu a szobor alapkőletételét megelőzően.

dik. Ne hidd, hogy mindig az, akire mongyák. Ebben (az egészben, politikától poétikáig) túl sok az érzelem, és ez a baj forrása. Érzelmeim megtartanám a szeretteimnek, művészeti kérdések első- és sokadsorban is az érzékihez és a kognitív szférához tartoznak. Azért ilyen hovatovább elviselhetetlen ez az ország: itt szeretik versus gyűlölik azokat, akik arra szolgálnak, mindenképp azért tülekednek – és azért szeretik/gyűlölik egymást –, mert a (végrehajtó) 6alomért harcolva egyébként mi alkalmazottaink óhajtanának lenni. Amíg itt csápolnak „politikusoknak”, ill. dobálják őket, addig ez a borzasztó és unalmas vircsaft folyik majd végestelen végig. Puszi, a családot ölelem, Bandi Nagyjából most ennyi. Ennyi túl sok. Ennél jóval kevesebb is jóval több a soknál. Kukorelly Endre

2008. február 15-én délben  lerakták Wass Albert egészalakos szobrának alapkövét, a Medgyessy sétányon. A Polgári Kaszinó Egyesület és a Wass Albert Társaság által szervezett ünnepségen Kósa Lajos polgármester mondott beszédet jelentős tömeg részvételével. A szobor felállításához szükséges 10 millió forintot a civilek adakozásból gyűjtötték össze. Kósa Lajos véleménye szerint már az is elég lett volna az emlékállításhoz, hogy az erdélyi író Debrecenben töltötte diákéveit. A polgármester szerint a szoborállítás segíthet abban, hogy az író emlékét megtisztítsák a történelem és különféle indulatok által rárakódott hordaléktól, ami nem engedi, hogy tisztán láthassuk. (Forrás: deol.hu) 2008. márciusában a román bíróság elutasította a háborús bűnösként halálra ítélt Wass Albert perújrafelvételi kérelmét. Wass Albert fia, Wass Endre azt szeretné elérni, hogy a román bíróság ismét vizsgálja meg az ügyet. Ez viszont csak a perújrafelvételi kérelem jóváhagyása esetén lehetséges. A vád szerint az író 1940-ben Vasasszentgothárdon és Omboztelkén románok meggyilkolására bujtotta fel a magyar hadsereget. Romániában nem először kérelmezik Wass Albert jogi rehabilitációját, de a kezdeményezéseket sorra elutasította a román főügyészség (Forrás: hvg.hu) (Összeállította: Batta Ágnes)

DISPUTA Kapualj

Egyszóval: Wass Albert író. Olyan, amilyen. Helye van, mint bárkinek. Nála jóval jelentéktelenebbeknek is állítottak szobrot, hálisten, ez is mutatja, nincs alapvető baj, a művészet komoly presztízzsel bír a mai világban is. A kutya ott van elvermelve, mikor alkotók sikerét pártok lovagolják meg. Ez folyt a bolsevizmusban, amely párt így csinálja, bolsevik eszközöket alkalmaz. Amúgy tojok rájuk, az egész túl lett dimenzionálva, az aláírásom annyit tesz pusztán, Arany és Csokonai közé ne illesztgessenek egy giccsírót. Lehárt sem tesszük Mozart mellé, Zámbó Dzsimmit a Beatles mellé. Nekem ezekkel (a pro wassalbertezőkkel) is, épp, mint a komcsikkal, a létezett szocializmussal, ízlésbeli bajaim vannak. Rossz ízlés és/vagy cinikus hazudozás. A kognitív disszonancia minden valamennyire is nem tökéletesen leromlott ember számára világosan látszik. Egyszerűen látod, ha nem csukod be a lelked, ki hazu-

27

Nagyerdő, Parkerdő, Medgyessy sétány (1.) Borbély Szilárd DISPUTA Árkádok 28

Pusztulóban van a Nagyerdő. De ez nem csak azt jelenti, hogy pusztulni hagyják, hanem pusztítják. Debrecen városa, amelynek pedig a Nagytemplom és Csokonai Vitéz Mihály mellett harmadik, országszerte ismert jelképe a Nagyerdő, nem tesz semmit megmentéséért. Pedig sokkal tartozik ennek a természeti csodának a város. Napjainkban pedig a Nagyerdő megóvásának elmulasztása a polgároknak a természeti környezethez, az egészségmegőrzést szolgáló pihenőparkhoz, a szabadidő tartalmas és megfizethető kulturált eltöltéséhez fűződő jogos igényeivel ellentétes. Debrecen és a Nagyerdő Debrecen városában magyarországi viszonylatokhoz mérten is (európai összehasonlításban pedig botrányosan) alacsony a lakosság számához képest a zöld terület, a közösségi célokat szolgáló pihenőpark. A város sokáig megnyugtathatta lelkiismeretét azzal, hogy hiszen ott van mindjárt észkara a Nagyerdő, az majd kárpótolja a polgárokat a belváros zöld felületbeli szűkösségéért. Az 1989 után induló rekonstrukciós, tömbfeltáró, új utakat nyitó tervei is a beépítetlen területek folyamatos csökkenéséhez vezetnek. A Piac utca rekonstrukciója a 2002-es állapothoz képest is csökkentette a zöld felület nagyságát, és tovább növelte a terület kővel való lefedettségét. Az új Kölcsey és a Déri Múzeum közötti térről pedig gyakorlatilag száműzték a fákat, a régi Kölcsey körül lévő faállományt, a területnek a korábbiakhoz képest megnövekedett beépítése mellett tovább súlyosbította a helyzetet a gránitkővel való burkolás. A globális felmelegedés éghajlat-módosító hatásait vizionáló szakértői jelentések és a kétségkívül növekvő nyári átlaghőmérséklet, illetve a csapadékszegénység láttán ezek a városépítészeti döntések nincsenek tekintettel az élhető környezet iránti elvárható igényekre. Az építészeti lobbi erősebb, mint a zöld környezet megóvásának szándéka. Sem a Nyugat-Európában egyre nagyobb tömegeket megnyerő zöld mozgalom, sem az egészséges környezethez fűződő demokratikus jogok nem érvényesülnek kellőképp a várostervezésnek az ingatlanfejlesztő cégek profitszempontjaival szemben. A városvédő és a zöld szervezetek gyengesége, a polgárok közönye és nemtörődömsége, a civil szféra figyelmen kívül hagyása folytán Debrecen városából zöld felületek, fák sokasága tűnt el az elmúlt tíz-tizen-

öt évben. Helyüket útfelületek, térburkoló lapok, parkolók, társasházak, gigantikus épületkomplexumok foglalták el. Nagy veszteség, hogy az István-malom épületeit rekonstrukció helyett igénytelen felvonulási épület váltotta fel. A malom által a város lakosságának ajándékozott parkot (az államosítás után Ifjúsági parkként funkcionált) lassan, észrevétlen rabolja el a köztől a magánosítás. Hasonló súlyos veszteséget könyvelhet el a lakosság a közösségi célú zöldterületek esetében a volt Szabadság-fürdő felszámolásával az egykori Szabadság, mai Kassai úton; helyére a Főnix csarnok került. A közparkok fenntartására elégtelen összeget fordít a város, a költséges rehabilitációra pedig egy fillért sem. A levegőt tisztító, a város tüdejének szerepét betöltő belvárosi pihenő és tájképi parkok, a természeti környezet otthonosságát adó felületek hiányában Debrecen térszerkezetéből fájdalmasan hiányzik az a fajta összetettség, izgalom, a mesterséges tömböket megtörő organikus formák játéka, ami a városképi látványhoz hozzátartozna. Ennek hiányában a város unalmas, poros, erőltetetten modernkedő, sivár; képtelen megtörni a túlméretezett falu képzetét. Az is ellene mond a környezettudatos várostervezésnek, hogy Debrecenben a romló légszennyezettségi adatok ellenére sem történik meg a város szélcsatornáinak beépítés elleni védelme; lásd példának okáért a Lícium Hotel tervezett, zsúfoltságot okozó bővítését. Európai városban elképzelhetetlen, ami Debrecenben természetesnek látszik: hogy a város kellős közepén több kilométeres sugarú körben nem találni játszóteret. Hogy a központi jelentőségű Piac utca rekonstrukcióját úgy engedélyezte és hagyta megvalósulni a város, hogy nincs rajta játszótér, se kijelölt kerékpársáv. Ahogy az is idegen Európától, hogy egy hasonló földrajzi adottságú város két évtizede gyakorlatilag nem hajlandó saját forrásból áldozni egy integrált kerékpárúthálózatot kiépítésére. A Nagyerdő sorsában szemléletes példaként látható, hogy az 1989-es fordulat óta eltelt közel húsz évben az anyagi források szűkössége mellett a politikai közöny jól kiegészíti az oligarchikus magánérdeket, és a profitérdekelt vállalkozások a közterületek felmorzsolását – a civilszféra gyengesége és politikai támogatás hiánya miatt – bevégzi. A Nagyerdő déli, Parkerdőnek nevezett, városhoz közel eső része évszázadok óta a polgárok pihenését szolgálta. A sokféle közösségi funkciót magába

Debrecen város gazdasági erőforrásai között a gyógy-, illetve konferenciaturizmus mindenképp fontos helyen szerepelhet. A város topográfiai adottságai és történeti hagyományai miatt sem a természeti, sem az épített környezet nem büszkélkedhet jelentős értékekkel. Alig rendelkezik olyan látványossággal, amely a várost az ide látogatók számára jelképezheti. Egyedül a már említett Nagytemplom jelent olyan építészeti minőséget, amely a megkülönbözte-

tés és az egyediség jegyeit egyesíti magában. Jellemző, hogy az 1970–80-as évek régészeti feltárásai óta itt sem történt előrelépés. A presztízsberuházásként, rohammunkában készült és a 2002-es választási győzelem után félbehagyott Piac utcai rekonstrukció tervezője koncepcionálisan nem vett tudomást a Nagytemplomról, különös módon nem tudott vele mit kezdeni. Ettől az épület zavaró módon nem illeszkedik a felújított főutcához. Tovább súlyosbítja az így kialakult helyzetet, hogy aki ma a Nagytemplom mögé sétál, az kiábrándító és mind a templomhoz, mind a városhoz méltatlan helyzettel találja szemben magát. Vizelet és széklet szaga terjeng ott. Az egykor itt állt Szent András-templom feltárt alapjainak leromlott állapotát veheti szemügyre. A Kollégium és a Nagytemplom közötti Emlékpark elhanyagolt, hajléktalanok lakják; bokrait nyilvános illemhely hiányában az ott élő kéregetők nem rendeltetésszerűen használják. A Nagyerdő múltja Nem jobb a helyzet a város másik jelképe, a Nagyerdő esetében sem. A régészeti rétegvizsgálatok bizonyítják, hogy a történeti városmag alatt mélyen barna erdőtalaj található. A Nagyerdő ekkoriban egészen a Csapó utcáig, a Nagytemplom vonaláig benyúlt, vagyis egykor a Debrecen elődjét jelentő falvak az erdő szélén helyezkedtek el. Az eltelt évszázadok alatt az erdő azonban egyre csak fogyott. A belvárosban az utóbbi években megindult fejlesztések a nagy értékű telkeket célozták meg, ahol a befektetett tőke megtérülési rátája a legmagasabb. Ezért a Nagyerdőre vonatkozó távlatos fejlesztési koncepció nem az ökológiai és a tömegigényeknek megfelelő elvárások szerint formálódik. Bár építési tervek vannak erre a területre vonatkozóan is, a Nagyerdő természeti érdekeit szem előtt tartó, annak megóvására, védelmére és fejlesztésére irányuló koncepciók nem készültek. A legutolsó alkalom, amikor a Nagyerdő a szakmai és várospolitikai érdeklődés homlokterébe került, az épp a rendszerváltás évének nevezett 1989-es Calandrella című, az egyetemi stencilezőben egy-kétszáz példányban kihozott tanszéki lapban található. Azóta a helyzet tisztázatlannak tűnik. Nincs védelmet adó, távlati fejlesztési terv, amely a természetvédelmi szakemberek véleményére alapulna. Ennek hiányában félő, hogy itt is az ingatlanfejlesztő cégek fognak diktálni. A Nagyerdő védelme érdekében ideje volna a civil társadalomnak és a

DISPUTA Árkádok

sűrítő területen az elmúlt közel két évtizedben megszűnt a tömegsport színtereit jelentő területek karbantartása, a fejlesztésről már nem is beszélve. Hasonlóképpen a pihenőparki területek is folyamatos eróziónak vannak kitéve, a polgárok lassú elszoktatása, a terület zárt elitövezetté változtatása figyelhető meg. A tájképi kert rekonstrukciójára pedig láthatólag egyáltalán nem kíván a város vezetése pénzt fordítani. Miközben a nyilvános strand területének és szolgáltatásainak leépítése, a terület bérbeadása, az Aquatiqum felépítése által csökkentett strand hasznosítására készített, befektetőkre váró távlati tervek a nyilvános strand további leépítését vagy felszámolását irányozzák elő. A terület hasznosítására készített tervek a természetvédők és civil szervezetek bevonása és szakmai vitája nélkül, a lakossági érdekek érvényesítése nélkül, titokban készülődnek és valósulnak meg szakaszosan. A polgárok elszoktatásának részeként szemlélhető az olcsó szórakozóhelyek (Újvigadó, Tölgyfa presszó, kemping) megszüntetése és a helyükre luxusépületek és vendéglátóhelyek létesítése (a terasszal bővített Óvigadó, Erdővilla panzió, Krúdy étterem, Szindbád borozó, Aquaticum, Thermál Hotel). A Matáv által adományozott játszótér lepusztítása, a Békás-tó és a Parkerdőnek a villamosvonal által körülzárt része fejlesztésének elszabotálása. De ide tartozik az is, hogy a funkció fenntartása nélkül felszámolták a Nagyerdei körút végén, a Hadházi út betorkollásánál álló valamikori úttörőtábort, és faházait, épületeit lebontották. Láthatólag hasonló sors vár a szabadtéri színpadra is. A felnövekvő generáció valamennyi korosztályát eltávolították tehát a területről, akárcsak a felnőtt lakosság döntő, a luxusszolgáltatásokat megfizetni képtelen részét. A Nagyerdő immár – és még húsz év sem telt el ’89 óta – már rég nem Debrecen polgárainak pihenését, rekreálódását, igényes kikapcsolódását szolgáló közterület; lassan, de biztosan zárt övezetté fog válni.

29

DISPUTA Árkádok

természeti környezet védelme és a köz érdekét szem előtt tartó demokratikus használat érdekében szót emelni. A Nagyerdő jövőjéről széles összefogással párbeszédet kezdeményezni. Már a Calandrella 1989-es különszáma is elszomorító képet rögzíthetett. A helyzet azóta lényegesen romlott. A természetvédelem anyagi ellehetetlenítése, a demokratikus oligarchia körülményei között pedig a közbeszédben beállt körülötte a csend, az állandó és aggódó figyelem lanyhulása pedig kedvez a tőke által elindított romboló tendenciáknak. Látjuk is ennek már szaporodó eseteit: a strand rovására felépített Aquaticum, a Szoták-villa esete, a terület beépítésére és közösségi használatból történő kivonására irányuló tendenciák szaporodásában.

30

Kevéssé ismert, ám nagyon jelentős tény, hogy 1939-ben Magyarországon elsőként a Nagyerdőt nyilvánították védett természeti értékké, vagyis természetvédelmi területté. „Debrecen vezetősége önként, a maga elhatározásából ajánlotta fel védetté nyilvánításra…” (Földváry Miksa: Az első védett természeti emlékek; 647.) Azóta ez a presztízs már rég a múlté. Ahogy erről Jakucs Pál ír a Calandrella már említett számában, a helyzet kilátástalannak látszik: „Az a 31 hektáros természetvédelmi terület, melyet Magyarországon 1939-ben elsőnek nyilvánítottak védetté a Nagyerdő ÉK-i sarkában, már csak emlék maradt. Az 1950-es években letermelték idős fáit, csak egy alig 7 hektáros ősibb folt nem került még fűrész alá. Meg is szűnt az első hazai természetvédelmi területünk védettsége, a helyére telepített fiatal kocsányos tölgyek már nem idézik az egykori Nagyerdő jellegét. 1959-ben jelölték ki az új »országos jelentőségű« nagyerdei természetvédelmi terület helyét a Pallagi út két oldalán az erdő északi részén. Ehhez a 86 hektáros területhez még 11 hektárt nyilvánítottak védetté 1972-ben, mint megyei jogú védett erdőt.” (Jakucs Pál: A Nagyerdő vegetációja. Calandrella 1989, 16.). Az akkor védetté nyilvánított faállomány, benne a matuzsálem korú fákkal, mára szinte teljesen eltűnt már. Könnyű szívvel mondhatnánk akkor tehát, hogy volt természetvédelemre méltó érték, nincs természetvédelemre méltó érték. És kész. A Nagyerdő azonban különös természeti ritkaságai nélkül is megérdemli a város kivételezett figyelmét. Hiszen a hosszú ideig utcai fákban, zöld felületekben szűkölködő város sétálókertje és árnyat adó erdeje

volt. A város szűk utcái, zsákutcás szerkezete akadályozta a tűzvészek elleni védekezést, a kocsik nem tudtak előre haladni, beszorultak. A közterületekről hiányzó fák telepítése csak a 19. században vesz igazán lendületet, pedig a tűz terjedése elleni védelem természetes eszközeiként már a 18. század második felétől a császári leiratok ösztönzik erre a várost. A város lakosai ekkor, ha zöldbe, különösen nyáron a rossz köztisztasági viszonyok miatt tiszta levegőre, felüdülést jelentő sétára vágytak, kisétáltak a Nagyerdőre. A városnak az erdőhöz sajátos, kivételezett viszonya alakult ki az évszázadok során. „A Nagyerdő nevű erdő terület Debrecen kivételezett, saját tulajdonú erdeje volt. Nevét állítólag nem kiterjedéséről – voltak nagyobb erdős területei is Debrecennek, mint Bánk, Csere, Guth –, hanem hatalmas, 100–120 éves fáiról kapta” – írja Jakucs Pál (A Nagyerdő története). A városi tanács rendeletei kivételezett figyelemmel tekintettek a Nagyerdőre, furcsa tisztelet övezte, óvták és védték. De – ahogy Papp József írja – „… a 17. század végéig nyomát sem lelni pihenési célú igénybevételnek.” (Papp József: Vaderdőtől az intézményparkig, A debreceni Nagyerdő beépülése = Debreceni Disputa 2006/6., 36.) Haszonfákat nyertek innen; főként az építkezésekhez szükséges kiváló minőségű épületfa kitermelésére szolgált. Szintén az ő közleményéből tudható, hogy „[a]z erdő faállományának védelme érdekében 1761-ben helyezték ki az országutat az erdő keleti oldalára, a mai Hadházi útra. Ugyanekkor létesítettek két zárható kaput a mai Nagyerdei körút nyomvonalán futó kimélyített védőárkon. A sorompós „kapuk” egyike a város felé, másik a pallagi puszták felé nézett.” Korábban ugyanis a Hadházra menő országút a Péterfia utcai kaputól egyenesen vezetett a Nagyerdőn keresztül Pallag felé, aztán tovább Hadház irányában. Az erdőt körülsáncolták, a hadházi főút pedig ettől kezdve Apafája irányában elkerülte a Nagyerdőt. A sánc, a sövény természetes akadálya a disznók és a disznótartó debreceni vállalkozók elleni védekezést szolgálta. A szalonna és általában a disznófeldolgozás ugyanis a korban nagy profitot termelő vállalkozás volt. Sok debreceni cívispolgárnak a vagyona származott ebből az üzletágból. A debreceniek csúfolására szolgáló jelzők között a jólét forrása és jeleként innen származik a jelző. A korban a leggyakoribb, tehát relatíve olcsó hús az állatállomány számarányából következően a marha volt.

A bécsi udvar civilizátorai Debrecen városiasodásának, a helyi ipar és kereskedés ösztönzése érdekében már az 1794-ben kiküldött királyi biztos, Geötz Ferenc által és leiratokban indítványozta a Nagyerdő városhoz közeli déli részének parkosítását és ott egy mulató felépítését, ami ellen a városi magisztrátus makacsul tiltakozott. Az erkölcstelenség fészkének nevezte az ilyen helyeket, mely kálvinista magyar emberhez nem illő szórakozást kínál; dacból is, meg gyanakvásból is minden királyi kamaráról kiinduló, modernizációs szándékot Debrecen elleni merényletnek véltek ekkoriban. A városnak persze, mint mindig, ekkor is voltak csárdái, kocsmái, de főként a város palánkon kívüli, déli részén. Előrelépést Simonyi hadnagy tevékenysége hozott. A mai Ajtó utca tájékán lévő Péterfia utcai kapun kilépve, a sáncon túl nem volt ekkoriban növényzet; a sívó homok disznólegelőként hasznosíttatott. Vélhetően rossz minőségű és 1761 után már nem is országútként számon tartott ösvény vezetett a mai Simonyi út végénél található kapuig, ahol az erdőőrök bódéja foglalt helyet; ők felügyelték a városból kiérkező kollégiumi ifjúságot, a szerdai és szomba-

ti rekreációs napokon, illetve a kilátogató polgárokat. Az útviszonyokon és a Nagyerdő látogatottságán az lendített, amikor 1816-ban Simonyi óbester saját költségén 600 jegenyét ültettetett a császári laktanya katonáival építtetett út két oldalán, amelyet sokáig Simonyi gátjának neveztek a debreceniek. A fiatal fákat azonban letördelték mint a Debrecen-ellenes császári hatalom jelképeit; az újratelepítés lassan haladt. Ez aztán a kollégiumi diákság védnöksége alatt és csak a század húszas éveinek végére sikerült. A Nagyerdő fejlesztése azonban ekkor már megállíthatatlan folyamattá vált. A Nagyerdő kapuján belépve – mint már Csokonai által itt megesett botrány leírásából is tudható – különféle, az ide látogatók kényelmét szolgáló építmények voltak. „A Nagyerdő városközeli részét az évtized [1810-es évek – B. Sz.] végére már »díszkert«-nek nevezte a tanács, és a benne kialakított sétányok mellé facsemetéket, így pl. fenyőfákat is ültettek. (Ezek néhány öreg példánya még ma is létezik.)” (Papp József: Vaderdőtől az intézményparkig, 37.) A díszkert tervezése spontán lehetett, mivel létesítési tervek, pontos térképészeti dokumentáció – Papp József szíves szóbeli közlése alapján – nem maradt fenn. Bár néhány térkép már az 1800-as évek elején jelez kanyargó ösvényeket, de elnagyoltan, és inkább csak jelzésszerűen. Vagy más esetekben a városi mérnök egyszerűen üresen hagyja a területet, mindenféle térképészeti jelzések nélkül. Geötz Ferenc javaslatai azonban majd egy emberöltő múltával kezdtek lassan követőkre, vállalkozókra találni. Ekkorra már a város nyakas és mindenben a város üldözését látó ellenállása is csökkenhetett. 1826-ban megépült a Vigadó, amely ekkor csak a városi előkelők szórakozását szolgálta. A reformkorszakban felbomlott a város addigi puritán, plebejus értékrendje, egyre több jómódú nemes, sőt mágnás vásárolt ingatlant és tartózkodott huzamosan Debrecenben. Az addigi cívis mentalitáshoz képest luxusigények kielégítése pedig a városi tanács addigi puritán szemléletét is megpuhította. A Simonyi-gát végénél elterülő erdőrész ekkorra már a tájképi kert, a városi park jellegét öltötte. Belső rendezéséhez a Kollégium előtti sivár tér fákkal való beültetése, a Csokonai-szobor felállításában jelentős érdemeket szerzett Emlékkert Társulat hozott áldozatokat az 1860-as években. A társulat vélhetően a parkművek kialakításában is szerepet vállalt. „Ennek a

DISPUTA Árkádok

A disznótartás még nem terjedt el, húsát drágán lehetett értékesíteni. Kifizetődővé a takarmányozás szűkös keretei között a makkoltatási lehetőség birtokában válhatott. A Debrecent körülvevő tölgyesek kedveztek ennek. Az éhes disznók azonban mindent felfaltak, a növényeket, cserjéket is kipusztították. A városfalon kívül a sívó homokká vált területeket disznólegelőként használták. A disznók miatt azonban a növényzet nem tudott regenerálódni. A várost körülvevő homokpuszta a disznótenyésztők önzése miatt is sivár képet mutatott. A befolyásos polgárok megszerezték a makkoltatás jogát. Ennek hátránya az erdőre nézve az volt, hogy a disznók a cserjéket, a hajtásokat, vagyis az erdő utánpótlását is kitúrták. Egy idő után a tanács kénytelen volt kitiltani a makkoltatást a megóvandó erdőkből. A Nagyerdő körülárkolására is ezért került sor. A disznók még sokáig nagy szerepet töltenek be Debrecen gazdasági életében; a trágyát még a 19. század közepén is az utcákra és az elvaduló sáncba hordták. Még Petőfinek is a várost korholó megjegyzései között szerepel az az észrevétele, hogy ugyan mit lehet várni egy olyan várostól, ahol az van kiírva a kapukra: „Tedd be az ajtót, mert kimegy a disznó!”

31

parknak a területét – a Vigadóval és a Fürdőházzal együtt – már az 1898–99-es első szabályozási térkép is feltünteti.” (Botos Géza, Calandrella, 69.) A város egyre közelebb jött. Kezdetben még csak a közlekedés fejlesztése miatt: 1863-ban a Simonyin már omnibusz, ló vontatta, síneken gördülő kocsik közlekedtek, 1876-ban a mas�szív földhányás, a Simonyi-gát makadám út lett, vagyis kőburkolatot kapott. A további városiasodás jele, hogy 1884. október 2-án megindul a vasúti közlekedés az indóháztól, a mai Nagyállomástól a Vigadóig. 1885-ben megjelent a közvilágítás is, gázlámpák formájában. Mindennek köszönhetően a terület látogatottsága a század végére már jelentős mértéket ölthetett, emiatt 1885-ben elkészült a „fürdőkert” rendezési terve, amelynek a célja a „vaderdő”-től való elválasztás volt. A Simonyi útból ekkor még nem nyíltak mellékutak. Két oldalt a város előkelőinek nyaralói foglaltak helyet. A város és a Nagyerdő közötti terület beépítése azonban ekkorra már elérte az erdő szélét. A város és a Nagyerdő újra egymásra találásának tudomásulvétele volt, hogy „1897-ben belterületbe, a város beépíthető területei közé bevonták a Simonyi út végével ezt a részt, és lett közvetlenül szomszédos az erdő és a város.” (Papp József: Vaderdőtől az intézményparkig, 39.) Bibliográfia a Nagyerdő történetéhez

DISPUTA Árkádok

Calandrella, különszám, szerk. Dr. Endes Mihály, kiadja a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága etc., Debrecen, 1989. [Dr. Endes Mihály] Város és erdő, 3–5. Jakucs Pál: A Nagyerdő vegetációja, 6–17. Papp László: A debreceni Nagyerdő növénytár  sulásai és flórája, 19–32. Pataki Károly: Az erdőgazdálkodásról, 33–37. Dr. Nyilas István: A debreceni Nagyerdő rovar  faunája, 38–45.

32



Dr. Endes Mihály: A Nagyerdő gerinces állatvi  lágáról, 47–56. Dr. Aradi Csaba–Dudás Miklós: A debreceni   Nagyerdő ragadozómadár- (Falconiformes)   állomány változásai az 1957–1984-ig terjedő   időszakban, 57–68. Botos Géza: A debreceni Nagyerdő története,   69–80. Nagyerdő Kör alakul, 81–82. A debreceni Nagyerdő fejlesztési terve, Debrecen, 1973. Béber László: Nyári örömök a Debreceni Nagyerdőn, in: B. L.: Debreceni érdekességek (válogatott írások Debrecen múltjából), 1977, 237–243. Botos Géza: Debrecen és a Nagyerdő, Az Erdő című lap Erdők a közjóért különszáma. Dávidházy Kálmán–Szabó Tibor: A debreceni nagyerdei városi fürdő, Bp., 1932. Elekes György: Adatok a nagyerdei fürdő történetéhez, Debreceni Szemle 1944, 116–117. Földváry Miksa: Az első védett természeti emlékek Debrecen város birtokán, Természettudományi Közlemények 1939, 647–650. Kovács Miklós–Csikai Pál: A debreceni Nagyerdő, Városépítés 1973/2., 24–26. Lovas Márton: Debrecen: Nagyerdő, Bp., 1991. Majorné Pély Katalin: Nagyerdei tölgyek alatt, Liget 1994/5., 83–86. Mészöly Győző, szerk.: Parkerdők Magyarországon, Bp., 1981; Debreceni üdülőerdők, 218–222. Papp József: Vaderdőtől az intézményparkig, A debreceni Nagyerdő beépülése, Debreceni Disputa 2006/6., 36–41. Penyigei Dénes: Debrecen erdőgazdálkodása a XVIII–XIX. században, Bp., 1980. Petheő Károly: Egy régi írás a régi Nagyerdőről, Múzeumi Kurír 1984, 44. sz. (V. kötet, 4. szám), 60–63. Pető Imre: Debreczeni Nagy-Erdő, litografált kézirat; megtalálható a Kollégium Református Kollégium Nagykönyvtárában. S. Varga Pál–Tóth Pál: Debrecen (útikönyv), Debrecen, 1993. Széplaky Gerda: A Nagyerdei Szabadtéri Színpad védelmében, Debreceni Disputa 2006/2., 24–26.

Optimális helynek gondolom Debrecent, szerintem ugyanis a 150 és 500 ezer lakos közötti város az, ami igazán élhető. Az efölöttieket kevésbé szeretem: azok már erősen globalizált jelleget mutatnak bárhol, míg ezeknek a kisebb városoknak még van sajátosságuk, egyéniségük. Szoktam is a pestieket csúfolni, hogy amíg ők bemennek a munkahelyükre meg viszsza, addig én lejátszom egy teniszmérkőzést… Mivel öt évet éltem Budapesten az egyetem ideje alatt, tudom, miről beszélek: már akkor is elég nehezen lehetett közlekedni, és nagyon szennyes volt a levegője. Emellett kifejezetten személytelennek éreztem. Évfolyamtársaim a város különböző pontjain laktak, nem is igazán tudtunk velük kapcsolatot teremteni. Annak volt előnye, aki kollégiumban kapott szállást, mert ott folyt némi társasági élet. De amikor albérletben laktam, akkor az életem jószerével csak utazásból állt. Debrecenben ez nem így van: itt, ha az ember kimegy az utcára, találkozik ismerősökkel, ha bemegy egy boltba, akkor legalább arcról ismerik egymást a vevővel. Nem túlzás azt állítani, hogy ezt is figyelembe kell venni a város fejlesztésénél. Gondoljunk csak az üzletközpontokra, mennyire személytelenek. A magam részéről én nagyon pártolom a belváros fejlesztését, az ilyen terek, intézmények, üzletek belvárosba való koncentrálását.  Ha már üzletközpontokat emleget, itt a nemrégiben átadott piac, ami a belváros-

Azt hiszem, inkább az új világ ez, de annyival szerencsésebb, hogy mégsem a város szélén van. Az ugyanis koncepció volt Nyugat-Európában pár évtizede, hogy a nagy bevásárlóközpontokat ki kell rakni a város peremére. Ami ugyanakkor nagyon veszélyes, mert könnyen elnéptelenedhetnek a belvárosok, ha mindenki kimegy ezekbe a városszéli üzletházakba, és ott rohan a bevásárlókocsikkal, nem találkozik ismerősökkel, vagy csak nagyon ritkán, nem tud leülni, beülni valahova. Nem véletlenül terjed egyre inkább a világban a fórum jellegű, plázás megoldás, mert a pláza mindig egy találkozási pont, ott van valahol a belvárosban, és ennél fogva sokkal jobb teret biztosít. Egy Debrecen-méretű városban jó, ha van egy-két ilyen gyűjtőhely a város szívében. Azzal, hogy Nyugat-Európa legalább tizenöt évvel előttünk jár, modellezhetjük, bizonyos folyamatokban mire számítsunk. Úgy látom, vissza kell hozni az életet a központba, a sétálóutcákra. A belvárosnak mindig megvan az a vonzereje, amit semmilyen más bevásárlóközpont nem tud visszaadni, emiatt a belvárosi üzlethelyiségek jelentős része felértékelődik, elegáns üzletek, éttermek és egyéb vendéglátóhelyek lesznek belőlük minden nyugat-európai nagyvárosban. Egyébként a Fórum épületével kapcsolatos aggályaimat az engedélyes tervet tárgyaló akkori tervtanács tagjaként elmondtam, és azokat ma is tartom. Félek az épület méreteitől és a Rákóczi utca két oldalának építészeti különbözőségeitől.  Debrecenben mennyire érhető tetten ez a fajta átalakulás? Folyamatban van. Ma már nem látunk kínai boltokat a Piac utcán, már nincs gagyi, nincs turkáló. Bankok vannak, de

Arcról ismerni egymást

 Mennyire tartja jó helynek Debrecent? Mitől mondjuk azt, hogy ez a város élhető, vagy hogy nem az? Mi számít: a méretek? Az infrastruktúra fejlettsége? Vagy valami más?

ban épült fel. Ezt hova sorolja? Az újhoz, ami személytelenebb, vagy a régihez? Hiszen a piac valahol mégis a kapcsolatokról szól és az emberről is.

Szénási Miklós

Ma Debrecen főépítésze Kováts Ákos, aki korábban hat évet töltött a város ingatlanvagyonát kezelő Cívis Ház Zrt. élén. (Ez idő alatt mintegy 4 milliárddal gyarapodott a cég vagyona.) Határozott elképzelései vannak Debrecenről. A város jelenéről, változásáról, élhetőségéről beszélgettünk vele.

DISPUTA Árkádok

Beszélgetés Kováts Ákossal, Debrecen főépítészével

33

elegánsan megfogalmazva. S  tetten érhetők olyan tendenciák is, mint például az Alexandra könyvesbolt várhatóan nagyon színvonalas betelepülése az egykori Centrum áruházba. Ez is azt mutatja, hogy meg van a belváros vonzereje. Az új plázák megjelenésével elsősorban a Cívis Háznak, de a többi tulajdonosnak is arra kellene törekednie, hogy viszonylag nagy üzletek alakuljanak ki a belvárosban, ne a butikszerű kisebb boltok.

DISPUTA Árkádok

 Egyutcás faluból lett egyutcás város Debrecen. Nem lehetne változtatni ezen?

34

Szerintem ez a változás máris érezhető. Tudatos tevékenységgel próbáljuk a belvárost szélesíteni. Az Apolló mozinál felépül majd több milliárdos beruházással egy nagyáruház, szemben vele ott lesz az új kulturális központ, a Centrum áruház helyén az új könyvesbolt. A másik végén meg, ahol a pláza áll, és ma még ott az az üres terület, ahol a kispiac volt, szintén épül majd valami. A lényeg, hogy mindig célt kell adni, hogy valahonnan valahova érdemes legyen elmenni – gyalog. S  közben pedig lehessen „karistolni”. Ha adva van a két végpont, ami között lehet sétálni, akkor nem fog meghalni a közöttük lévő üzletek sora. Amikor a Cívis Ház elkezdte városfejlesztő tevékenységét, akkor a Csokonai Színház melletti, meglehetősen lepukkant épületben – a Technika Házában – jórészt nyugdíjasok által használt irodákban különböző társadalmi szervezetek képviselői üldögéltek. Néha kiadták turkálónak az irodájukat, ha nem volt ülésük. Ezt tudatosan átalakította a város: az épület megszépült és üzletek alakultak ki benne. Szemben a Batthyány utca sarkán volt a városi könyvtár, végig a földszinten: egy exponált helyen lévő, de a városi funkció szempontjából mégiscsak kevésbé forgalmas intézmény. Mivel olyan sétálóutcát nem nagyon látni a világban, melynek csak a fele az, mert a másikon nincsen semmi, illetve csak ablakok, mi azt a megoldást választottuk, hogy egy másik helyre, a Petőfi tér közelébe költöztettük a könyvtárat. A Batthyány elejét meg üzleteknek adtuk ki, ezáltal innentől a Piac utcáig sokkal intenzívebb, üzleti jellegű forgalom alakult ki. Hasonlónak gondolom átellenben a Simonffy utcát, ami a Halközig ugyanezt a tendenciát követi: az épülethomlokzatok felújításával, a térburkolattal és azzal, hogy a város engedélyezte ott „kiülő” teraszok létrehozását, bekerült ez a rész is ennek az egyutcás tengelynek a merőlegesébe, ezáltal tovább szélesedett

a belváros. De innen is van tovább: a Széchenyi utcán a táblabíróság és a leendő Antall József utca felé, ahol a táblabírósággal szemben is áll már, illetve annak a túloldalán is lesz egy irodaház, ahol majd szállodát is akarnak építeni a tulajdonosok, akik ezt a telket megvették. Ez a fejlesztés kihúzza majd a belvárost, és így még inkább központtá alakulhat ez a rész. De jelentős városi forgalmat hoz majd a két parkolóház is (a Halköz üzletház és a táblabíróság alatt), arra ösztönözve az embereket, hogy a Piac utcával merőleges forgalmat használják ki.  Jelentős beruházásokat emlegetett a városközpontban. Ezekre szokták azt mondani, hogy látvány-, illetve kirakat­be­ru­ házások. Szerintem ez nagyon durva megfogalmazás, mert Debrecen épp ezektől nyerte vis�sza a rangját az országban. Nemrég mesélte egy ismerősöm, hogy megismerkedett valakivel Egerszalókon, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy pesti… S ő, aki korábban rendszerint azt mondta magáról, hogy pécsi, de Debrecenben él, hirtelen tudatára ébredt, hogy egy ideje már azt mondja: én debreceni vagyok… Az élményfürdő, a konferencia-központ vagy a Főnix csarnok rendezvényei (akár a koncertek, akár a sportversenyek) mind a város hírét viszik a világba. Ezekre az intézményekre, illetve rendezvényekre ma már szállodák épülnek nálunk is. Borzasztó demagógiának tartom, ha valaki azt gondolja, hogy itt azért épülnek ilyenek, mert a vezetői emlékműveket szeretnének állítani maguknak. Sokkal egyszerűbb lenne hagyni posványban ezt az egészet, ahogy korábban is, az lenne a kényelmesebb megoldás.  A városmag épül – de mi van a külsőségekkel? Mi a helyzet a lakóövezetekkel? Akik nem a város központjában élnek, azok tapasztalhatnak valamit mindebből? Nagyon kellemes lakóterületek épültek a külső részeken is – említhetném a Lencztelepet vagy az újabb lakóparkokat –, bár én személy szerint jobban szeretem a keleti városrészt vagy a régi kertségeket, ahol szintén egyre több az új családi ház. Csak éppen egészen más egy korábban kialakult környezetben élni, ahol a szomszédok ismerik egymást, összejárnak, mindenki tudja melyik kutya kié, milyen az ugatása, viszik át egymásnak a gyümölcsöt. Ezek-

nek a kertségeknek a hangulatát szeretném megőrizni. Ezért hoztunk olyan – egyesek szerint – drasztikus intézkedéseket, hogy erősen korlátoztuk a beépíthetőséget. A kertvárosokban egy telekre maximum két lakást lehet építeni, földszintes házakkal, alacsony beépítési százalékkal. Tavaly elfogadott a közgyűlés egy olyan szabályozási tervmódosítást, ami ezeket a területeket védi. Ilyen az úgynevezett óvárosi rész is (a Nyíl utcától a Csapó utcáig, a Bem tértől az Árpád térig), ahol eddig lehetett társasházakat emelni, most már viszont nem. Ez ugyan befektetők ellenállásába ütközött, de ez az ellenállás sokkal kisebb, mint az a támogatás, melyet az ott élőktől kaptunk.  Debrecenben a lakosok egy része kertes házban él, a másik fele meg oda vágyik… A valóságban viszont itt vannak a sok tíz­ ezres panel lakótelepek. Velük mi lesz? Az új piac Kálvin-téri bejárata

 Beleszól, beleszólhat ebbe a város?

Ha nagyon szigorúan nézzük, akkor ezek építésköteles tevékenységek. A korábban elkészült első házfelújítások tanulsága után arra kértem a várost, akkor adjon pályázati pénzt, ha legalább főépítészeti kontroll van. Jönnek is a kivitelezők színdinamikai tervekkel, s  mi próbálunk összhangot teremteni az épületek között. Ettől függetlenül elég nehéz a házak individualista közös képviselőivel megküzdeni és egységben kezelni ezt a kérdést.  Másféle festék is a falakra kerül, és nem csupán a lakótelepeken: mintha teljesen összefirkálták volna ezt a várost. Az eredeti graffiti-mozgalom Nyugatról indult, ahol oldani akarták a lepusztult külvárosi gyártelepek szürkeségét, volt benne egyfajta lázadás is. Mára ez az egész szimpla vagánykodássá változott, és a rongálás szintjére süllyedt le. A debreceni graffitisek jelentős része csak poénból firkál. Ilyen a „tegezés” is: otthagyják a névjegyüket, mint a kutya, amikor pisil. Nagy részük ráadásul még rajzolni sem tud... Én a művészetet olyan alkotásnak tekintem, ami nem teheti tönkre egy másik alkotó munkáját. Ahogy senkinek nem jut eszébe, mondjuk egy impresszionista festő képét átrajzolni, csak azért, mert neki nem tetszik, vagy mert eljárt felette az idő. Nincs joga senkinek művészet címén bárki alkotását megváltoztatni, átalakítani. A graffitisek által összerondított épületek gondos tervezői munkával készültek, tulajdonosuk nem kis pénzért építette fel őket – esetleg

DISPUTA Árkádok

Ezek nagyon jól tervezett lakótelepek: bármennyire is furcsán hangzik ma már, de annak idején két debreceni lakótelep is nívódíjat kapott. (Az Újkert és a Tócóskert – a szerk.) Egyébként valóban elég változatos a kép, nem kaszárnyaszerűen besorolt épületek állnak itt, hanem négy-, hat-, tízemeletes házak. Korábban azért is volt sivár a kép, mert még nem állt be a növényzet. Mára megnőttek a fák, bokrok, megerősödött a fű. Nézzük meg például a Libakertet, amely hajdani külvárosból már-már belvárossá avanzsált: ma az egyik legértékesebb társasházi része a városnak, ahol nemcsak azért kínálják viszonylag drágán a lakásokat, mert gázfűtésesek, hanem mert nagyon szép környezetben vannak. Az emberekben él egy kép, hogy a lakótelep szürke és sivár. Ezen lehet változtatni. A panelprogram és a homlokzat-felújítások kapcsán viszont azt a veszélyt látom, hogy mivel ebből a szürkeségből mindenki szeretne kitörni, a saját házát minden lakóközösség a leghangosabb színűre akarja festeni, figyelmen kívül hagyva az eredeti színdinamikai terveket. A Tócóskertben jól megfigyelhető, hogy bizonyos színeket és azok árnyalatait hogyan dolgozták össze a házak magasságával, vagy az erkélyhatároló falak és az erkélyüvegek színének összhangját az alap nyersbeton háttérrel. Ha ezeket felújítanánk, hangulatos kép jönne vissza. Ehhez képest a lakók a citromsárgától a hupikékig a legerősebb színekkel akarják újrafesteni a házaikat.

35

tében nem áll fenn a veszély, hogy még inkább el fog tűnni minden, ami régi? Hiszen maga a városszerkezet már akkor is sérült, amikor a múlt rendszerben kiegyenesítették a Csapó utcát vagy szanáltak városrészeket.

Nagyerdő, víztorony

helyenként még védelmet is élveznek. Ezt a falfirkálók egyáltalán nem veszik figyelembe, ezért én a tevékenységüket teljes mértékben üldözendőnek tartom. Ahogy azt a rongálást is, amit a kirakatokkal művelnek: amikor üvegvágóval belehúzzák a tegüket, kapásból sok százezer forintos károkat okoznak.

DISPUTA Árkádok

 Ehhez képest úgy tűnik, hogy a közösség – akár egy város is – tehetetlen velük szemben.

36

A meggyőzéses változatot, hogy lépjünk fel velük szemben partnerként, zsűrizzünk, tekintsük őket művésznek, nem fogadom el, ilyenről nem tudnék tárgyalni. Büntetőjogi alapon kell fellépni velük szemben. Ha már a rendőrség nem képes őket elkapni, akkor teljesen legálisan, magánnyomozók által kellene kideríteni az elkövetők kilétét, és ha megvannak az adataik, akkor bejelentést tenni a rendőrségen, járjanak el ellenük hivatalból, hogy az épületek tulajdonosai kártérítést követelhessenek.  A rongálások kapcsán védettséget is emlegetett. Műemlékekben, műemlék jellegű, illetve védett épületekben nem túl gazdag Debrecen. Az átépítések következ-

Kettős a véleményem. Debrecen sajnos tényleg nem túl gazdag műemlékekben, és  ami megvan, azt védeni kell. Viszont az is tény, hogy a városnak fejlődnie kell. Az más kérdés, ha esetleg a fejlődés iránya nem jó. Mondok egy példát erre. Borsos József annak idején belevágta a sugárutat a kertségekbe. (Ma: Egyetem sugárút. A szerk.) Akkor is felvetődött, szabad-e felrúgni Debrecennek az eredetileg, természetes módon kialakult szerkezetét. Ma már azt mondjuk, igen. Csakhogy történt egy városfejlesztési hiba. A Bethlen utcának nem az a legfőbb problémája, hogy ott tízemeletes házak vannak, hanem hogy Borsos sugárútját nem hosszabbították meg a Déri múzeumig. Mert az egyetem meg a múzeum egy tengelyen van különben. Én magát a városszerkezetet vagy annak a megfelelő átalakítását éppen olyan fontosnak tartom, mint az egyedi házak megóvását. Sajnos ma azt is kénytelenek vagyunk védeni, ami építészetileg nem feltétlenül értékes, viszont régi. A műemlékvédelemnek azonban szerintem nem abból kellene állnia, hogy minden védünk, ami régi, ami meg újabb, azt hagyjuk tönkremenni. Számomra fontos a szocreál, valamint a hatvanas-hetvenes években emelt modern, sőt mai épületek és a városkép összességének védelme is. Beszéltünk már a lakótelepekről: ma azt látjuk, hogy kezdik beépíteni az erkélyeket, átfestik az ablakokat, belenyúlnak az egységes épületbe. Ezzel ugyanolyan hibát követnek el, mintha egy régi cívis házon – mondjuk – az ablakok keretezését különböző színűre mázolnák a tulajdonosok. Többek között ez a folyamat, ez a fajta védelem még nincsen meg Debrecenben. Egy lakótelep városképi védelme, ahol sok ember él, összességében legalább olyan fontos lenne, mint a műemlékeké.  Miért fontos a szocreál? A szocialista realista épületeket nem szabad összekeverni a modern építészettel. A szocreál nem modern: az a diktatúra kezdetének építészete volt, és nagyon színvonalas. Gondoljunk csak a Lomonoszov egyetemre, azt is sok helyen elkezdték utánozni Nyugat-Európában és Amerikában is. Ahogy a német birodalmi építészet is ho-

 Az elmúlt években született néhány egészen látványos megoldás: megújult például a hajdani állami építőipari vállalat székháza a Kálvin téren. Lesz-e folytatás, hogy a hasonlóan szürke épületek új külsőt kapjanak? Nincs kizárva. Most épp az Unió áruház leégése és átalakítása kapcsán gondolkodunk tervpályázat kiírásán, hogy az Uniót, az Aranybikát és a közöttük levő foghíjat valamilyen egységben kezeljük, kapjon egy újfajta hangulatot az a terület. Az Aranybika különleges, mert a homlokzatán látható, hogy eredetileg szimmetrikusra tervezték. Nem is értem, miért nem lehetett azt annak idején egyszerűen befejezni… Az Unió más téma, arra a tervezője annak idején Ybl-díjat kapott. Úgy is mondhatnám, hogy az eleve egy jó modern épület, a Kálvin téri építőipari székház viszont nem, mint ahogy a volt szakszervezeti székház sem a Hunyadi-sarkon. Ezek sem telepítésükben, sem megjelenítésükben nem olyan épületek, hogy fájna értük a szívem. A Péterfián álló Plaza sem illeszkedik abba a városszerkezetbe, nem jók az arányai. Szerintem a rosszat le lehet bontani vagy átalakítani. Vannak viszont jó modern épületek: például az Újvigadó is, amit viszont a

tulajdonosai az idők folyamán olyan mértékben tönkretettek, hogy azzal nem lehet mit kezdeni.  Ha már a Nagyerdőnél tartunk, amely szintén frekventált helynek számít Debrecenben: azzal, hogy lekerült a védett területek listájáról, nem félő-e, hogy eltűnik az erdő, teljesen beépül? Szerintem a pusztulásának éppen a nagyon óvatos védelem volt az alapvető oka. Ha valahonnan kizárjuk a fejlődést, az óhatatlanul romlásnak indul. Ezt érzem a Nagyerdőnél is. Például ott a víztorony. Nem jutott eszébe senkinek, hogy kezdjünk vele valamit? Annak a lépcsős terasznak és kertnek lehetett volna olyan funkciót kitalálni, ami odavonzza az embereket. Láthatjuk, mára teljesen tönkrement. Ha abból is lett volna egy Krúdy étterem, talán ma is virágozna. Vagy ha hamarabb eszébe jutott volna a városnak, hogy a négy nagyerdei villában ne szociális bérlők lakjanak négyzetméterenként 50 forintos áron, akkor nem lett volna ez a villabotrány sem, hanem eredeti állapotában és idejében meg lehetett volna menteni azt az épületet, amely, megjegyzem, nem volt különlegesen értékes épület, a másik három sokkal inkább.  A villa és a szoborpark mindenesetre folyamatosan témát szolgáltatnak a sajtónak. Mindig vannak, akik nem gondolják végig, egy-egy építkezés milyen terhekkel jár. Meggyőződésem, hogy a Krúdy étterem nagyon hosszú idő alatt térül meg a befektetőnek – már ha megtérül egyáltalán. Azért, mert ebben az esetben nem a telekár a döntő, hanem maga az épület. Egyre inkább abba az irányba megyünk, ha kalkulációt készítünk, hogy nagyon-nagyon rezeg a léc, érdemes-e egyáltalán bármit is építeni ma Magyarországon, mert nem feltétlenül hoz annyi jövedelmet, mint amibe kerül. Ha valaki kiszámolja, hogy a sokak által négyszintesnek mondott épület – ami szerintem csak háromszintes: alagsor, földszint, tetőtér… – mibe kerülhetett, és mennyi idő a megtérülése, akkor elég elkeserítő szám jön ki. A villa ott állt, és szép lassan tönkrement. A városvédők sem tudtak vele mit kezdeni, senki nem volt képes egy ép javaslatot tenni, mi történjen vele, nem tudtak rá pénzt szerezni, hagytuk szétbontani-széthordani hajléktalanok, rablók által, nem tudtunk rá vigyázni. Ekkor jött egy vállalkozó, óriási anyagi kockázatot vállalt,

DISPUTA Árkádok

zott létre értékeket. S csak azért romboljuk le, mert egy birodalmat szimbolizál? Ennyi erővel neki lehetne menni a római kori emlékeknek vagy az egyiptomi piramisoknak is, mert ezek is mind-mind birodalmi szimbólumok. A szocreálnál volt egy ideológia, a klasszikus építészeti elemeket ráillesztették leegyszerűsített formájú épületekre, s  ezáltal létrejött néhány érték Debrecenben is. Ilyen az APEH volt épülete a Szent Anna-sarkon, az Agrár főépülete, amit gyönyörűen felújítottak, a Liszt Ferenc utcán a volt DKV-irodaház, amelyet úgy alakítottak át, hogy elveszett az eredeti jellege, a Petőfi tér és Erzsébet utca sarka. Lehet, hogy ma még sokan nem tartják fontosnak ezek védelmét, de eltelik pár év, és valószínűleg egészen mást gondolunk majd. A ma art deco stílusúnak nevezett műtárgyakat is sokan kidobálták egy időben, ma pedig komoly értéket képviselnek. Ne feledjük: ugyanolyan idegen testek voltak annak idején a Piac utca jelenleg védett épületei is, melyek szintén rombolás által születtek meg, mint azok a mai modern épületek, melyek ellen sokan tiltakoznak. De arra vigyázni kell, hogy maradjanak meg olyan összefüggő területek, ahol a város eredeti hangulata tetten érhető.

37

hitelt vett fel rá, és épített valamit, ami egyébként a város lakóinak tetszik.  Viszont szinte ajándékba kapta a telket. 14 millióért a Nagyerdőn. Én úgy gondolom, van, amit támogatni kell. Ez a vállalkozó nem úgy jutott a telekhez, hogy azt tesz vele, amit akar: kötöttségek voltak, mit építhet, mit nem. (Családi házat magának például nem!) Kifejezetten olyan dolgot hozott létre, ami a város érdekét szolgálja, amiért érdemes kimenni megint a Nagyerdőbe. Eddig ugyanis olyanok jártak ki, akik miatt vandálbiztos lámpákat kellett telepíteni, mert csúzlival szétlövöldözték minden évben ötször a lámpákat, letörték a csapokat stb. Talán mégsem azokra kellene haragudni, akik próbálnak valamit tenni egy közösség érdekében. De pontosan ezek miatt az ellenállások miatt nem lehet ott fejleszteni. Mert bármi történik, jön egy-két hangos ember, ezek a vállalkozók meg majd azt mondják egy idő után, hogy jó, hát én akkor majd elmegyek innen Nyíregyházára vagy valahova, mert itt bármit is csinálok, minden rossz, és még meg is hurcolhatnak érte.  A történetet tovább bonyolítja a Wass Albert szobra körüli vita.

DISPUTA Árkádok

Minden, ami itt történik, egyes emberek szemében csakis negatív lehet. Ha egy újságíró megteheti, hogy minden héten ugyanarról ír, vagy egy levelezési rovatban névvel vagy név nélkül bárki bárkit pocskondiázhat, és ezt a nép hangjának nevezzük, szerintem helytelen. Ez egy szűk körnek a hangja. A Krúdy nevét viselő villát az emberek szeretik, szívesen mennek oda. Ha valaki vendéget hív a városába, akkor oda viheti, mert az egy olyan színvonalas vendéglátóhely, amiből kevés van a nálunk. Az más kérdés, hogy meg kellene normálisan oldani a behajtást, a parkolást, mert az e körüli állapot valóban igen zavaró.

38

 Erősen kérdéses a szabadtéri színpad jövője vagy éppen a Békás-tó rehabilitációja: mi lesz velük?

Felmerült, hogy a Nagyerdei parkerdő gondozását vállalja fel a holding, a Debreceni Vagyonkezelő Zrt. egyik tagvállalata, konkrétan a Nagyerdei Gyógyfürdő, mondjuk az AKSD-vel közösen, profitérdekelt módon, úgy, hogy legyen bekerítve az erdő, este tíz után zárják be a kapukat, ne lehessen rongálni, vandálkodni ott bent. Úgy üzemelne, mint egy normális városi zárt park szerte a nagyvilágban.  A múlt rendszerben a szocialista városvezetőség arról álmodott, hogy az ezredfordulóra Debrecen háromszázezres nagyvárossá nő. Hogy látja ma a főépítész: milyen lesz ez a hely öt-tíz-tizenöt év múlva? Akkoriban szempont volt, hol áll nagyobb toronyház, hol nő jobban a lélekszám. Ma ez nem cél. Elég nagy ez a város így is az egyetemmel. Ráadásul a tendenciák is azt mutatják, hogy sokan kiköltöznek Józsára, Pallagra. Én inkább azt szeretném, ha olyan színvonalú város lenne Debrecen, mint egy hasonló nagyságú osztrák város, ahol gyönyörűek az utak, a járdák, a parkok. Azt várom, hogy Debrecen jellege a kulturáltságában változzon meg. Nagyon lassan, de megyünk ebbe az irányba, nyomokban már látszik bizonyos fajta érzékenység erre, különösen ahol az emberek maguk kezelik a házuk előtti részt. Ott van a gond, ahol mindent a várostól kell várni. Értem én, hogy a rendszerváltás után a korlátokból kiszabadulva Kelet-Európa népessége olyan szabadsághoz jutott, hogy ezután nehéz újra szabályokat elfogadni. De szükség lesz rá. Mi még háborgunk, amiért bevezették a nulla toleranciát a közlekedésben, de – mondjuk – Ausztriában ez már régen él, ott  ha 160-nal megyek az autópályán, egyszerűen elém állnak, mert tudják, hogy náluk ez a szabály, és ehhez alkalmazkodni kell. El kell jutni oda nálunk is, hogy természetes követelmény legyen a másikkal szemben, hogy ne szennyezze a saját környezetét, hanem figyeljen rá. Én ebben várok nagy változást – bár ez nem építészeti, hanem társadalmi kérdés.

A mikrokozmosz vándora

A Munkácsy-díjas Bukta Imre első retrospektív kiállítása  (Kibontott táj címen) 2007. december 13-án nyílt meg, és 2008. március 2-áig volt megtekinthető a Modem emeleti kiállítóterében. A mezőszemerei képzőművész Sturcz Jánossal, a kiállítás kurátorával abban állapodott meg, hogy nem kronologikusan körüljárhatóra tervezik a tárlatot, hanem „szegmenseket” próbálnak bemutatni az életműből. Ez érthető is, hisz bár nagy teret kaptak, mégsem elég nagyot ahhoz, hogy egy ilyen méretű életműanyag lényegi elemeinek egészét finom strukturáltságában, lineárisan áttekinthetővé tehessék. Ezért próbálták téma szerint csoportosítani a műveket, s így a kiállítás egészének nem lett sem konkretizált gyújtópontja, sem csúcspontja, keveredtek az egymás mellé komponált képek és installációk idősíkjai. Ennek megvolt az a hátránya, hogy az óramutató járásával megegyező irányba induló szemlélődő nem találta a megszokott rendet; de előnye is abban, hogy akár a lifttől, akár a lépcsőbejárattól indultunk el, azonos kihívást jelentett a koncepció interiorizálása. Én is szabadon, összevissza bolyongtam a labirintusszerűvé szegmentált kiállítótérben, ahol a falak felsokszorozásával próbáltak kellő felületet teremteni a sok esetben magángyűjteményekből összeverbuvált képanyagnak. Feltűnően nagy szerep jutott az installációk téralakító erejének, ehhez applikálták aztán a többi, viszonylagosan

egységesnek mondható anyagot. Ez meg is valósult a legtöbb esetben, ám éppen kedvenc műcsoportom folyamatosságában éreztem megszakítottságot. A Van Goghhoz kapcsolódó munkák halmazától elkülönülve találkoztam ugyanis a „VAN” feliratú Megállítótáblával (1993), mely a kiállítás kétirányú körbejárhatósága ellenére csak az egyik útvonalról közelítve funkcionált. Elhelyezésénél fogva ugyanis felirata a másik irányból közelítve a napraforgószár takarásába került és értelmét vesztette. Elhelyezésének problémáját feledteti a mű nyomatékos üzenete, mely mintha csak a hentesboltba vagy a szervkereskedők vásárára vezérelne minket. A feliratot tartó napraforgószárba bevágott részekben „vese”, „velő”, „pacal”, „tüdő”, „máj” mutatják, mi „van”, mi kapható: a zoomorfizált napraforgó belső szervei. Ám a tárlat egészében véve meglepetésértékű mozzanatok sorát hordozta magában. A kiállításra sikerült a 70-es évek akciófotóit aktualizált műtárgyakká emelni, például a Vigyázzállás a téesz udvaron vagy a Téli orvvadász felnagyított változataival. A 70-es évek vonalkás rajzainak kis szelete is megjelent egy traktusban, valamint a legújabb olajfestmények és kollázsok sorozata is. Ezek látszólagos szürrealitásukkal tükrözik a jelenkori társadalom sajátos egyidejű egyidejűtlenségét. Napjainkban ugyanis már egyáltalán nem abszurd egy MMS-ező nagymama (2006) vagy a Koncertre menő öregasszonyok (2007) képe, akik épp Korda Gyurit és Klárikát bálványozzák. A kiállításon bolyongva félhomályba burkolt térrészbe érkezem, mely a sötét tónusú Kocsma-sorozat (2005) számára teremt expresszív atmoszférát, és a képek felett ott trónol a térrész központi helyén Krisztus gyufából kirakott „alternatív ikonja” (térbeli installációvá minősítve: Kocsmabelső Krisztussal), nyomatékosítva a képek transzcendens elemeit. A szentképek mellet a kocsmaképeken szellemszerűen áttetsző foszlányok is megjelennek, melyek a feléjük emelkedő „Krisztus-ikon” társasá-

Áfra János

Sorakozó villanypóznák helyett napraforgószárból formált képzelt fényforrások, a távolba futó sort valahol fehér fal töri meg. Mi lehet mögötte? 400 kukoricacsőbaba. Mind egyformán lengi be a teret, kezében kukoricás zacskóval egyensúlyozva, de ezt még nem látom… csak hogy egy konyhaszekrény „emlékkezei” krumplit hámoznak. Keresem, merre indulhatnék, jobbra tekintek a bejáratnál, és a művész montírozott önarcképében észreveszem a rendet. Vándorló tekintetének nyomait követem, ő is a távolba vesző fehér fallal szemez…

DISPUTA Tisztaszoba

Bukta Imre retrospektív kiállítása a Modemben

39

Saját elmondása szerint – a szokásos interpretációk állításával szemben – soha nem volt célja a társadalomkritika, sokkal inkább humor öltött testet művészetében az őt körülvevő világ hatására. Ez például a sajátos anyaghasználatban nyilvánult meg, amit többek közt egykori mesterétől, Pataki Jánostól lesett el fiatal korában.   Patakit a hétköznapi, talált tárgyakban rejlő játékosság és az elvágyódás érzete foglalkoztatta objet trouvéin.2 Mennyiben határozta meg pályakezdésedet a mesteri minta?

DISPUTA Tisztaszoba

Bukta Imre: Koncertre menő öregasszonyok (2007)

gában szakrális térré avatják a kocsmát és az azt megidéző kiállítóteret. Bukta művészetében sosem törekedett kozmikus távlatok felölelésére, pusztán a saját mikrokozmoszát ábrázolta, mely reális és szürreális határmezsgyéjén mozog. Felismerte, hogy minden jelen van valamiképp a falusi környezetben. A mikro- és makrokozmosz közti analógia felfedezésével létrehozta saját művészi kozmoszát, és berendezve annak terét, önálló mitológiát teremtett. Bár mindezt sokszor ironikusan tette, például a 80-as évek közepéig aktuális „agro art”1 munkákban, néhol mégis transzcendens jelentéssel ruházta fel az emberiség tudatába beivódott, már-már kollektív, motorikus cselekvéssorokat, melyek a természeti környezetben élő emberek mindennapi gyakorlatait jelentették. Legyen szó akár a kemény munkáról (Műanyag tisztabúzát gyártó cséplőgép, 1975), a szükségletek kielégítéséről (például a szalonnaevés rítusához kapcsolódva az Adj egy katonát!, 2002), vagy esetleg „megpihenésről” (például Bárány a kocsmában, 2005). Minden munkájában költőien próbál kommunikációs viszonyt teremteni a mindennapok emberével.

 Pataki Bernáth Aurélt (is) mesterének vallotta. Hordozol valamit Bernáth szellemi örökségéből?3 Bernáthról nem Patakitól, hanem Deim Páltól hallottam, őt is tanította, tudtommal nagyon kevés munkát készített, nem is találkoztam eredeti munkáival. Csak az akkori vonatok ülése felé helyezett kis fényképekről ismertem néhány munkáját. Tehát

„mezőgazdasági művészet” talált tárgy vagy furcsa konstrukció bemutatása szoborként 3 Bernáth Aurél (1895–1982) néhány éves külföldi nonfiguratív kísérletezése után az 1930-as évektől vis�szatért a nagybányai festőiskola tradícióihoz és témaválasztásában a természet, az élet mindennapjai felé fordult. 1 2

40

Nagyon… Annyit előzmény­ ként, hogy eleinte szak­ma­ centrikusan grafikusnak ké­­szültem, jól rajzoltam, és Pető Jánosnál a sokszorosítógrafika eljárásaival foglalkoztam. Bár már ekkor is voltak a mezőgazdasági gépekkel kapcsolatos motívumok grafikáimon, ekkori képeimet egyfajta modorosság jellemezte. Később, mikor Pataki Jánossal megismerkedtem, mai napig tartó barátság szövődött köztünk. Hatására teljesedett ki a talált tárgyakhoz való vonzódásom és az olyan anyagok felhasználására való hajlamom, amikre addig nem is mertem gondolni. Gyökeres fordulatot eredményezett a művészethez való filozófiai hozzáállásomban, tanácsára fordultam „vissza a gyökerekhez”. Ez a szemlélet újfajta ábrázolásmódot indított el, amely meghatározóvá vált a képzőművészet általános törekvései közt is.

nem mondanám, hogy meghatározta alkotói szemléletemet, ha mégis van valamiféle kapcsolat, az nem tudatos.  Művészetedben mindig is azt ábrázoltad, ami körülvett, a saját mikrokozmoszodat. Mondhatjuk, hogy mindaz, amit csinálsz, sokkal realisztikusabb, mint elsőre látszik?

 Manapság egy MMS-ező nagymama (2006) csak a festményeden meglepő, a valóságban már nem. Mit érzékelsz a falusi környezet elidegenülő tendenciáiból? Nincs túl jó véleményem erről, de tudom, hogy az emberek többsége itt áldozat. Azok, akik hozzászoktak a gondoskodáshoz, az állami támogatáshoz, ezek megbomlása után partra vetett halakhoz hasonlóan vergődnek. Falun, ahol munkanélküliség, elöregedés és egyéb negatív szociográfiai mutatók hatványozottan jelen vannak, ez különösen érzékenyen érinti az embereket. Ám tehetetlenek, s emellett még harsány lebutítás is folyik a médiumok által. Ezt tapasztalom, de nem adok hangot véleményemnek műveimen, mindig a költőiségre törekszem – persze rengeteg áttét van egyegy helyzet ábrázolásakor.  Joseph Beuys4 művészetének több installációs munkádban is emléket állítottál. Mi ösztönzött, hogy továbbgondold például Pack cleanjének szánkóit Hommage à Beuys című, 1995-ös installációdon?5

Bukta Imre: Szemcseppek (1981)

Mint ahogy Duchamp a századfordulón megkerülhetetlen volt, úgy a 70-es években Beuys is. Az anyagok használatát olyan filozófiával fogalmazta újra, ami nagy horderővel bírt, ráadásul ő is sok organikus anyagot használt, ahogy én.  A nyúl a 60-as években Beuys több akciójában is feltűnik. Egyik akciójában döglött nyúlnak adott leckét művészettörténetből…6 A nyúl leölése és nyúzása (1980) című tusrajzodon vagy a bőröndbe rejtett nyulak képében az ő gondolatiságára építettél? Én az emberközeli állatok: a tehén, birka, disznó vagy esetleg a nyúl ábrázolásakor nem nagyon filozofáltam, mint mondjuk Beuys. Az én indíttatásom más volt, költőiséggel próbáltam az állatokat is bevonni az emberi környezetbe. Mert szerintem egyrészt van a flóra, fauna, másrészt az ember, a mezőkön futkározó nyúl pedig a két világ között létezik. Az orvvadászati témámban is jelen volt nálam a nyúl, bár az sosem tartozott az orvvadász által elejtendő állatok közé. Volt egy akcióm, Az orvvadász megtérése, ahol egy láthatatlan nyulat üldöztem nagyon sokáig feszített kameraállásban.

Joseph Beuys (1921–1986) német származású performansz- és szobrászművész A szánkó toposza Bukta két másik tereminstallációján is megjelenik, melyek a Modemben nem voltak láthatók: „Utak a konyhában”, „Utak az udvaron” (2001) 6 „Hogyan magyarázzuk a képeket a döglött nyúlnak” (1965)

DISPUTA Tisztaszoba

Két dologról van szó: hogy mit ábrázolunk, és hogy hogyan ábrázoljuk. Ez a kettő persze összemosódhat. A tartalom nem mindig ábrázolást jelent, hanem azt, hogy kibővítve közvetítjük, minek szól a mű. Szólhat a szívnek, az értelemnek és sok másnak. Ez így alkothat egységes egészet. Én a számomra legkönnyebb megoldást választottam a mikrokörnyezet körüljárásával. A magaslatok keresése helyett egyre mélyebbre ástam. Kvázi gondolkodás nélkül lehet töménytelen irányba haladni az engem körülvevő falusi környezetben, amihez hozzátartozik a táj, a természet és a benne élők belseje-külseje, valamint egyéb dolgok, mint mondjuk a globalizáció. Minden jelen van valahogy falun is, ami a nagyvilágban!

4 5

41

 Akárcsak Beuys, te is használtál olyan anyagokat, amelyek a művészettől korábban idegenek voltak. Például a Szemcseppek (1981) mechanikus felépítettsége szerintem kiemelkedően izgalmas. Elmondanád, milyen elven működik ez a „szerkezet”? Nagyon egyszerű, gravitációs elven működik. Van egy akvárium, melyben víz és trágya van, ebből kivonódik egy barnás lé, alul pedig ez egy csövön lecsepeg egy ferdén beállított, a 80-as évek elején rólam készült fotóra. A képen felfelé tekintek, mintha a csepegő cseppek szemszögéből lennék ábrázolva. Mindez egyrészt az elkábító szemcsepp – az elnyomó rendszer hatásának jelképe; másrészt gyógyító csepp is lehet az elkábított téesz-figurának. A „szemcsepp” nem ivódik be a képbe, hanem továbbfolyik, lent összegyűlik egy vederben.  Sok munkádon az arte poverára7 jellemző anyagreprezentáció mutatkozik meg, ami magában hordozza a mulandóságot. Gondolkoztál már a természetes anyagokra építkező munkák konzerválási, átöröklési problémáin?

DISPUTA Tisztaszoba

Gondolkodom rajta, és tényleg kérdéses, hogy kinek a felelőssége megőrizni a mű állagát. Épp mostanában voltam a Stúdió Galériában, ahol elmondták, hogy a 80-as években vásárolt Tavaszi zápor című munkám szó szerint rossz bőrben van, ugyanis aktatáskákról és azok köré beépített prémekről van szó, melyeket lassan elfogyasztottak a molyok, ezért szóltak, hogy fel kellene újítani. Amíg a művész él, addig ez a művész lelkiismeretén és felelősségérzetén is múlik, azonban élete után is megmarad a probléma.

42

 Munkáidon tudatosan lépsz visszatérően találkozási pontba Vincent van Gogh világával? Mindenképpen. Van Gogh Krumplievők című képének fotóparafrázisán például, ahol a szűk rokoni köröm társaságában vagyok, egy örökérvényű életszituációt próbáltam megfogni. Van Gogh sok parafrázist készített, például Millet után. Nekem is ez az út tűnt járhatónak, mert bár sok dolog változik – például a technika által, és maga az ember is más lesz –, de azért az emberi vi szegény vagy szegényes művészetet jelent

7

szonyok állandónak tűnnek számomra. Ezt a helyzetet szerettem volna megragadni.  Egy másik fotón a kortárs magyar próza kiemelkedő alakja volt látható van Gogh szerepébe bújva (Van Gogh mint Krasznahorkai László, 2001). Miért épp őt választottad portréalanyul? Egyszerű. Nem kerestem erre a szerepre embert, hanem épp Krasznahorkai van Goghra való hasonlósága idézte elő bennem ezt az ötletet. A mű címében egy csavar van, hisz nem Krasznahorkai mint van Gogh, hanem épp fordítva. Érzek a kettőjük sorsában közös vonásokat, ami például a szenvedés alkotás érdekében való felspannolásában nyilvánul meg.  Hasonló pszichológiai okai vannak, hogy édesapádnak különösen nagy szerep jut az általad teremtett mitológiában? Bár mind a két szülőmet egyformán szerettem, a sors vele szembeni kegyetlensége miatt közelebb állt hozzám édesapám. A sors ide-oda dobálta, de szerénysége, amivel mindezt viselte, etalonná tette a szememben. Megmutatta, hogyan lehet négy és fél évi oktalan hadifogság után emberként visszajönni a faluba és családot alapítani, majd megelégedéssel élni a langyos kádárizmusban. Szívszorító mindezt látni még kívülről is.  A „kocsma”-téma köré szerveződő olajkép sorozatod – melynek a Modemben külön kiállítótér adott helyet – szintén biográfiai távlatokból építkezik? Van benne az is, hiszen ezt a kocsmai pózt szándékosan vettem fel a 70-es évek közepétől. Ez egy művészeti attitűd volt, amivel – beuysi szemléletben – az azonosulás által próbáltam saját életemet művészetként felfogni a mozgással, a nappalokkal, az éjszakákkal. Most, hogy visszakerültem a faluba, húsz év szentendreiség után ez újra téma lett.  Mit gondolsz, a kocsma lett a falusi élet szakralizált centruma, ahogy ezt Bárány a kocsmában (2005) című olajképeden egy krisztusi motívummal jelezted is? Tényleg a kocsma lett – természetesen idézőjelbe téve – a szakrális élet centru-

 Kollázsaidon szokatlan elemeket alkalmazol: gyufaszálat és csempedarabokat, vázlatokat is beépítesz olajképeidbe. Mindezek a modern életforma kényszerűségét reprezentálják? Olyan anyagokat kerestem, melyeket vidéken valóban a modernség jeleként értelmeznek a mai napig is, példának okául a plafonig kicsempézett fürdőszoba sokak számára a gazdagság jele. De ez csak egy mellékmotiváció. Profán anyagokat próbáltam bevinni a művészeti használatba, ami erre a falusi világra jellemző lehet, de újszerű is. A gyufa például így került be a képekbe.  A 70-es évek közepétől performanszaid megvalósításához a téesz udvarát használtad,8 ahova beszolgáltatott mezőgazdasági gépeitek kerültek. Mi motivált egy süket világban a posztmodern megmozdulásokra? Ez is része volt a tiltakozásnak, de nem politikai értelemben, nem is közéleti, hanem abszolút művészeti értelemben. Nem voltam megelégedve azzal, amit a vidéki természet- és tájábrázoláskor tapasztaltam kiállításokon. Romantikusan közelítették meg a vidéket, és én tudtam, hogy ez hamis, ezért kerestem ilyen helyszínt. Így valósítottam meg különböző médiumok alkalmazásával munkáimat, installációkat készítettem a téesz udvarán a különféle tárgyakból, aztán akik látták otthagyott dolgaimat, megjegyezték, „már megint itt járt ez a Bukta Imre…”  Összességében elégedett voltál a Modem második emeleti galériája nyújtotta lehetőségekkel? Összességében nagyon elégedett voltam. Mai napig is meglepetésként értékelem az egész lehetőséget. Hitelesítve láttam mindazt, amit eddig csináltam, és mivel

nem az a típus vagyok, aki elengedi magát a sikerek után, mindez munkára ösztönöz. A szakma pozitív reakciója is meglepett és jólesett. Nagyon sokan eljöttek Debrecenbe, mondhatjuk, hogy több ezren látták a kiállítást.  Van olyan műved, amelyet kimagaslóan erősnek tartasz, ám valamilyen okból nem volt lehetőség a debreceni tárlaton bemutatni? Természetesen nagyon jó lett volna megépíteni azt a munkát, amelyet Új-Mexikóban készítettem el: Vágy és tartozni valahová, de ez 17 méter hosszú volt és 5 méter magas. Biztos megdobta volna a tárlatot. A video-dokumentációimnak lehetett volna még egy termet berendezni, de ennek a hiánynak több oka is van, egyszer eltűnt egy kazetta, amin rajta volt az összes akció felvétele, és nem lehetett mindet utólag pótolni, valamint a helyhiány is közrejátszott.  Várható valamilyen projekt a közeljövőben? Jelenleg két kiállításra készülök, melyek helye a Műcsarnok lesz, az egyik egy videoinstallációs kiállítás, mely még most érlelődik bennem, és egy másik Térerő címmel, melyen 12 művész 12–12 művel fog szerepelni. Bukta Imre retrospektív kiállításával párhuzamosan a földszinti galériában a Kortárs művészek van Gogh nyomában című tárlat volt látható. A Modem számára kölcsönzött gyűjteményt Yolande Clergue kezdeményezésére hozták létre, aki a debreceni sajtótájékoztatón reményét fejezte ki, hogy valamelyik neves magyar művész is emléket állít majd van Goghnak, s a mű része lehet az egyre gyarapodó gyűjteménynek. Bizonyos vagyok benne, hogy nem kellett volna messzire mennie, ha megfelelő színvonalú művészt és alkotást keresett volna elképzeléséhez. Egy emelettel feljebb Clergue óhajának megfogalmazásakor már közel egy hónapja láthatók voltak az általa megálmodott magyar „Hommage á van Gogh”-művek individualizált, mégis közösségi érvényű darabjai Bukta Imrétől egy neomitologikus konstrukció részeként.

Pl.: Kényelemhelyzet-keresés elevátoron (1976), akciófotó

8

DISPUTA Tisztaszoba

ma, amit ugyan faluhelyen elítélnek, de talán ez az egyetlen hely, ahol még szólnak egymáshoz az emberek. Ezekbe a képekbe valóban a transzcendenciát szeretném bevinni azzal, hogy például benyúlik egy krisztusi kéz a nyerőgépező és iddogáló emberek közé.

43

A történet folytatódik Kortárs művészek van Gogh nyomában Láttuk, amit éreztek, éreztük, amit láttunk…

A közismert van Gogh A debreceniek egy ideig az átlagosnál talán többet gondolhattak Van Goghra, a holland festőre. Ő az, aki levágta a fülét, becsomagolta s még aznap este elvitte egy prostituáltnak, csak annyit mondván neki, vigyázzon a fülre. Talán szerelmes volt, vagy az fájt neki, hogy Gauguin – akinek érkezését várva napraforgós képeivel díszítette fel sárga házát – két hónap elteltével faképnél hagyta, miközben a lelkes Vincent a festészetet megújító életközösségükről álmodozott. Ő az, aki életében egyetlen képet adott csak el – s ma milliókat fizetnek ki egy-egy festményéért. Azt mondják, csúnya, konok kis ember volt, de lánglelkű megszállott – akár, ha a bányászok közt igét hirdetett, akár, ha kora társadalmi problémáit ostorozta vagy a természetről mesélt érzékenyen, mintha csak kedvese volna. S az életét adta a festészetért. Testvérét nagyon szerette – kicsit eggyé is vált vele végtelen gyermekkori kóborolásaik során. Naiv jólélek volt s végtelenül magányos. Mondják, őrült volt, társtalan, néha sokat ivott, és a testvéröccse tartotta el. Ám a képei élnek – mosolyognak és ordítanak egyszerre.

DISPUTA Lépcsők

A művész van Gogh

44

A van Gogh-jelenség titka talán épp e sok valódi vagy látszólagos ellentmondás. Ettől megfoghatatlan és ezért ragadható meg sok irányból: ezért lehet egyszerre populáris és tudományos, művészi értelmezések, elemzések tárgya… mert olyan élő. Lénye, életútja magában hordozta korának számos ellentmondását. A 19. század második felében nehéz, ám izgalmas kihívás lehetett az arra érzékenyek számára az európai társadalmon, kultúrán belüli nagy belső mozgások és a kívülről érkező hatások integrációja. A festészet területén (is) alapvető fogalmak: kép, sík, tér, idő, szín, objektív létező és szubjektum, az alkotás az érzé-

kelés folyamata… egy újonnan formálódó viszonyrendszer alapelemeiként vártak értelmezésre. Az első megoldások tulajdonképpen a modern művészet kezdetét jelentették. A „három nagy” – Cézanne, van Gogh és Gauguin – új alkotási metódusokat keltettek életre. E folyamatban válik van Gogh művészete (a konstruktív és a dekoratív-szimbolikus irányok mellett) az expresszív kifejezésmódok, stílusok hivatkozási alapjává. A titok másik eleme Vincent „fecsegő természete”. Több száz levele maradt fenn, amelyekben a legapróbb részletekre kiterjedően beszámol minden dolgáról, főként öccsének, Theónak. Lénye leveleinek és képeinek egymást értelmező mozgásában is életre kel időről időre. Debrecen – Arles A debreceniek a Modemben találkozhattak mostanában van Goghgal. No, nem személyesen s nem is áttételesen – képei által, hanem kétszeres áttétellel. Van Gogh kortárs művészek képei, munkái által megidézett festményein, tettein, tárgyain keresztül jelent meg. S a hatás e bonyolult lánc ellenére is megrázó, megejtő tudott lenni. Valószínűleg azért, mert tényleg neves alkotók rótták le tiszteletüket – például Roy Lichtenstein, Robert Rauschenberg, David Hockney és Fernando Botero. A Modemben látható festmények, installációk, szobrok és fotók közt volt két különlegesség: a zeneszerző, Henri Dutilleux szimfonikus költeményének partitúrája (s maga a mű is, melyet a Csillagos éj című kép ihletett, meghallgatható volt) és két ruha a divattervező Christian Lacroix-tól. A kiállítás anyaga a dél-franciaországi Arles-ból érkezett. Ez az a város, ahol Vincent – mindössze két év alatt –„legszebb műveinek egy részét készítette”. A Yolande Clergue javaslatára alapított Fondation Vincent van Gogh Arles a festő élő emlékezetét őrzi, életre keltve ezzel egy (virtuális) művészközösséget: a van Gogh-i

A Válogatás az arles-i Vincent van Gogh Alapítvány gyűjteményéből a Modemben volt látható, 2008. január 15-étől március 9-éig.

álmot, melynek szimbóluma a festő egykori – ma már nem létező – háza: „a sárga ház”. Neves kortárs alkotók fejezték ki a maguk képzőművészeti, zenei, irodalmi nyelvén azt a sajátos, sokszor személyes és mélyen emberi viszonyt, amely őket Van Goghhoz, illetve művészetéhez fűzi. Ezekből a munkákból állt össze az a sokszínű gyűjtemény, melynek legizgalmasabb darabjai most Debrecenben voltak láthatók. François Bret: Vincent barátomnak (1987)

Van Gogh Arles-nak a napfényt, az eleven színeket köszönhette. Ide érkezett meg északról, agyagszínű, filantróp realizmussal, impresszionista bátorsággal és tiszta színekkel, a távol-keleti művészet iránti csodálattal és határtalan természetszeretettel felvértezve. Itt született az azóta klasszikus témává emelkedett bakancsos, székes, napraforgós képeinek jó része. Van Gogh itt kelti ösztönös érzékenységével új életre életművében azt az északon évszázados hagyományú gyakorlatot, melyben a tárgyak és színek mint szimbólumok különféle tartalmak megidézésére alkalmasak, ám nem a régi, egyezményes ikono­ gráfia értelmében – hiszen ezt ő már nem sajátíthatta el a maga teljességében. Nála a dolgok szimbólumértéke szubjektív, személyes életének mélységeiből fakad, s általános emberi tartalmakat jelöl. Az, hogy ezek mennyire fedik egymást, nézőpont kérdése – az életmű egésze általában több irányból is megközelíthető, elemezhető. Arles-hoz kapcsolódik Vincent életének néhány tragikus eseménye is: a fülcimpa levágása, az első rohamok, a meghurcoltatás. Itt születik meg a kívülálló művész imázsa, amolyan „van goghosan” (őrületesen) felfokozott értelemben. Van Gogh Az elmondottak csupán néhány elemét ragadják meg a mintegy 800 kép és többszáz levél köré szerveződő „van Gogh-jelenség”-nek. Gazdag hagyatéka lehetővé teszi, hogy oly sok, személyiségében, világnézetében különböző művész gyűljön össze – virtuálisan – a tiszteletére. Életét s életművét tekintve tényleg egy kis „természeti

csoda” volt. Tíz év alatt megtanult rajzolni és festeni; feltérképezte, magába szívta, s a képek nyelvén, sajátos módon – ösztönösen és tudatosan – integrálta kora számos szellemi tendenciáját, s őrült intenzitású képeket hozott létre belőlük. A felfokozott színeket órákon át „egyben tartani” – a festők jól tudják – nagyon komoly koncentrációt, lelki erőt feltételez. Például mintha rikító sárga szobába zárnának valakit, vagy valamilyen szüntelenül vibrálva áramló anyagot kellene szemlélnie órákon keresztül… alighanem menekülésre fogná. Van Gogh pedig, mint a kínai festő a régi legendában, belesétál a képbe, és mindebben még rendet is tart. S teszi mindezt úgy, hogy tudja: sem ő, sem amit csinál, nem kell senkinek (kivéve Theót). Kortárs művészek – van Gogh Ám Vincent szerette Arles-t, és idővel Arles is megszerette őt, s lehetővé tette, hogy a történet folytatásaképpen a modern művészet kifejezze háláját, megbecsülését neki, a nagy elődnek. Különleges dolog ez abban a 20. századi művészetben, amelyben inkább a tagadás jegyében azonosítja magát és formálódik meg egy-egy irányzat vagy művészegyéniség. Ami még érdekesebbé teszi a kortársak van Goghhoz való viszonyát, az az emberi érzelmek széles skálája. Nehéz nem észrevenni, hogy nemcsak a művészek nyilatkozataiban, hanem az albumok, kézikönyvek hangvételében is van valami különös, ami azt sugallja, hogy a szerzők mintha féltő gondoskodással vennék körül a festő alakját, művészetét. Az arles-i – alapvetően hommage-jellegű – gyűjteménynek ajándékozott képeikhez

DISPUTA Lépcsők

Arles – van Gogh

45

valami gyermeki abban, ahogyan Bret – valószínűleg saját – kezét a képre rajzolva ajánlja művét barátjának, Vincentnek. Nagyon hasonló a szemlélet, mely ezeket az alkotásokat világra hozza, ahhoz, amelyet van Gogh halála előtt egy hónappal így fogalmaz meg: „Nagyon igaz. Hogy a színnyomatokat vásárló és szentimentális, barbár verklit hallgató nép homályosan helyesebb úton van, és talán őszintébb, mint a Salonba járó boulevardemberek…”

DISPUTA Lépcsők

Cesar: Vincent karosszéke (1980)

46

fűzött kommentárjaikban az alkotók jó része személyes (atyai, fiúi, baráti, testvéri) kötődéséről vagy van Gogh vélt érzéseiről beszél; ajánlásaikban megszólítják, jelenvalóvá teszik őt. Ez a legérzékenyebb része a kiállítási anyagnak, ez az, amitől életre kel. Édes-bizarr kaland megtalálni az egyes munkákban azt az alkotói gesztust, amely mögött ott a művész, aki azt mondja: „tessék, ezt neked, miattad csináltam…”. Ezek a művek komoly párbeszédre szólítják a szemlélőt. Kép, tárgy és fogalmiság sajátos utalás- és összefüggésrendszerében fejtegethetünk – alkotást, világot, magunkat. A művek nem félrevezetők, következetlenek vagy megközelíthetetlenek. Mintha csak a van Gogh-i közvetlen utalásrendszerrel dolgoznának: egyszerű, néha épp banalitásuk miatt nehezen felismerhető emberi gesztusok, képzetek jelennek meg a munkákban. Rosenquist például a rajongó ember girlandjait plexilapok közé szorítva alkotja meg a festő arcmását – mintha ünnep után volna, s a földön egyszer csak finoman összeáll egy kép. Van Gogh festményeinek modelljei is ünnepelni gyűlnek össze – legalábbis magányában körülvenni – őt, aki bennük valóságosabban ölt alakot, mint saját, Francois Bret által megjelenített képmásában. A festő itt ég és föld anyagából gyúrva, még testet öltés előtt mint utazó vagy út jelenik meg a kép szimmetriatengelyében. Szintén az utca nyelvét idézi Hervé di Rosa „graffiti”-je, kamaszos vizualitással egyenként előszámlálva Vincent dolgait, mint ahogyan van

A szeretetteljes, őszinte gesztusok magvát keresve sokféle attitűd jelenik meg. Ha elképzeljük, mondjuk, Cesart, amint hosszan foglalatoskodik azzal, hogy kedves székét mindenféle „nagyon szükséges bazárral” töltse meg, akaratlanul is városi, magányos, öreg hölgyek fulladásig zsúfolt lakásai jutnak eszünkbe, ahol minden apróságnak története van, s mesélnek végeláthatatlanul, miközben gondos fehér kezek gyöngéden simítják el a pókhálót… Jean-Paul Pancrazi írja, hogy „[a] van Gogh előtti tisztelgés a gyengeség beismerése”. A gyöngédséget, alázatot kiváltó gyöngeség, különös kozmikus bizonytalanság… s jön Claude Viallat, és ülőhellyel kínálja őt. De mi nem ülnénk le rá, nem is tudnánk, hiszen van Gogh már kicsit őssé vált, tabu, megfoghatatlan; kívánatos és riasztó, s ez helyénvaló, bár kultúránkban kevéssé van definiálva. A tárgyak, amelyek Vincenthez tartoztak, tartozhattak volna, már ténylegesen érinthetetlenek Arman installációjában – aki egyúttal megidézi a régi idők szentekhez kapcsolódó ereklyekultuszát, a kegytárgyakhoz kapcsolódó gyakorlatot és a múzeumi tárgyak őrzésének módját: s a van Gogh-i hagyományt követve a tárgyak portrékká válnak. A konkrét használati tárgyak mellett (szék, cipő, pipa, szalmakalap, esetleg más képek), melyek tulajdonosukat jelölhetik, jellemezhetik, kicsit más jellegű, Vincent által közismertté tett szimbólumok is sorban jelennek meg e kortársi munkákon. Ilyen a fülkagyló, a megművelt föld, a sárga napraforgóvirág. Mondják, hogy a sárga – melynek valódi „életre keltése” ritkán sikerül – a legnagyobb szere-

tetet, mások szerint a magányt, kirekesztettséget fejezte ki van Gogh festészetében. A van Gogh-i örökség jegyében a képeken a felfokozott tiszta színek (a piros és kék és/ vagy a sárga és élénkzöld) uralkodnak, vagy a szín nélküli szürkébe csattan egy kevés ezekből.

Az élénk, sokszor rikító színek használata talán a legjellemzőbb sajátossága Van Gogh festészetének. Különös, hogy ezek mégis mennyire híven adják vissza a valóság eleme- Arman: Van Gogh fantomképe (1987) it, a teret, a természetet: „Ha elég bátor lennék […], szabad szárnya- mintha ő maga vezetné ki a nézőt a 20. szálást engednék magamnak. […] De a való- zadi művészet birodalmából. Elég elképzelság nekem mindenekfelett kedves…” – írja. ni őt munka közben. Állványán egy A2-es Hosszan, szeretettel mesél készülő képeiről, feszített vászon, s környezetének egy gonsokszor apró vázlatokat is mellékelve: „Van dosan kiválasztott részével szemben megegy kis körtefám is, álló formátumban… A állva, szelíd eksztázisban, minden erejével föld lila, a háttérben fal, meredeken ágasko- a témára s a képre koncentrálva – belebújdó nyárfák és nagyon kék ég. A kis körtefa va – rója színes szálkáit elemi emberi tartörzse lila, virágai fehérek, az egyik virág- talmakat idézve, valahonnan máshonnan, csomón nagy, sárga pillangó. A bal sarokban mélyről, a 19. második felében. kicsi kert, sárga kerítéssel, zöld bokrokkal és virágággyal. Kicsi rózsaszínű ház” – írja Debrecen egyik levelében. Nem szakad el az őt körülvevő világtól, inkább – a maga festői mód- Efféle titkokat fürkészhettek a debreceniek ján – próbálja magáévá tenni fénnyel teli a Modemben. Szerencsés helyzetben voltak, színeiben, illatában, anyagában: s a ma- mert az anyag megválasztása (és elrendegába szívott élettel megtelnek a pasztózu­ zése is) megkönnyítette a befogadást: van san felhordott festékfoltok, ecsetvonások, Gogh nélkül, talán, nehezebb lenne meg„[m]ert a természet szép”. Ez az anyagsze- emészteni a modern művészet nyugtalanírűség a 20. században már sokszor – konk- tó szertelenségét, zaklatottságát. Az első rét tárgytól, anyagtól elszaladva – önálló találkozás pedig mindig különösen fontos. életre kel s a mondanivaló lényegi eleméA kiállításhoz különféle kísérőrendezvé válik. A gyűjteményben is számos pél- vények (tárlatvezetés, előadás, s minden dát találhatunk erre, lett légyen szó meg- korosztálynak szóló múzeumpedagógiai dolgozott képfelületről, installációról vagy foglalkozások) is kapcsolódtak, ezeken az fotóról. információk, érdekességek mellett útmutaA kiállított művek közül több is egy bi- tást is kaptak a résztvevők az egyes művek zonyos van Gogh-festményt dolgoz fel, s értelmezéséhez. A kiállítás és a programok a látogatót gyakran segítette ilyenkor a látogatottsága azt mutatja, hogy van Go­ cím alatt megjelenő kis méretű reproduk- ghot itt is szeretik. Kultuszának Debrecenció. Érdekes volt együtt látni a két korszak ben is helye van. Él a múzeum. Jó kezdet ez művészetét: azt, hogy a „van Gogh-i őrült – a debreceni ember ráébredhet, hogy a korkavargás” mennyire komoly, visszafogott, társ művészet, tetszik, nem tetszik, része kiegyensúlyozott erőnek tűnik a 20. szá- életének, s hogy saját emberségének tart zadi „vizuális robbanások”, delíriumos le- tükröt. begés és csorgó festék mellett. A van Gogh tiszteletére készült képek között néha Pálfi Andrea

DISPUTA Lépcsők

Van Gogh – kortárs művészek

47

„Sárból poézis”

DISPUTA Lépcsők

Költői-e a színház ma Magyarországon?

48

A Csokonai Színház Deszka-fesztiválja a kortárs magyar dráma aktuális színpadi megjelenését térképezi fel évről évre: az elmúlt évad előadásai közül válogat határon innen és túl. Ebben az évben ez az alapmotívum ráadásul általános – elméleti és gyakorlati – kérdésekkel is kiegészült. A színház jelenkori helyzete ugyanis megköveteli, hogy gondolkodjunk a szöveg és színpadi előadás viszonyán, a két forma sajátosságain. A szöveg és annak színpadi megjelenítése jelen pillanatban olyan általános kérdés, mely tulajdonképpen a színház legalapvetőbb viszonyaira keres válaszokat. Mindenhol kulturális váltásokról és átrendeződésekről esik szó, nem meglepő hát, ha a színház kapcsán is hasonló gondolatok foglalkoztatják a színházzal foglalkozó gyakorló és elméleti szakembereket. Az átalakulás időszaka természetesen nem most kezdődött, hiszen a művészet minden területén, azon belül a színházban is felmerültek eredendő minőségeket érintő kérdések a 20. század elején, majd a hatvanas évektől újra, melyek komolyan megkérdőjelezték – s a mai napig megkérdőjelezik – az addig természetesnek vett alapvetéseket. Alapjaiban rendült tehát meg mindaz, amit szinte nélkülözhetetlennek hittünk. Míg a század elején leginkább esztétikai kérdések kerültek fókuszba, s így az ábrázolhatóság határai, a formai lehetőségek, a tartalom és a forma viszonya, új témák és tartalmak, új technikák és új nézőpontok foglalkoztatták a művészeket, addig a század második felétől kezdve még ezeknél is radikálisabb lehetőségek megvalósításán fáradoznak a művészek. A művészet nem művek megalkotására törekszik immáron, hanem sokkal inkább események létrehozásában gondolkodik, melyek tereket nyitnak a befogadók számára. A színházban is jelentős változások folynak, hiszen a polgári színház alapvetően irodalmi orientálódása az alternatív színházi formációkban egyre inkább háttérbe szorul, s e tendencia a kőszínházak falai közé is beköltözik. A szöveg és az előadás viszonyán gondolkozva jó néhány kérdés felvetődik. Vajon milyen szerepe van a szónak az előadásban? Milyen módon kötődik a színház a szöveghez, illetve a szóhoz? Milyen megjelenési formái és lehetőségei

vannak a szónak a színpadi térben? Miként reagál a színház azokra a változásokra, melyek egyre inkább kirajzolódnak, s melyek nem kizárólag a színházat érintik? A régi forma még él – jóllehet, szinte kizárólag élettelen, kiüresedett előadásokat szül –, az új pedig a hivatalos színházi közegben még csupán születőben van. Ennek a konfliktusnak voltunk tanúi a II. Deszka-fesztiválon is, hiszen míg a szakmai beszélgetéseken leginkább a színházi forma, a szó megjelenítésének új lehetőségei merültek fel témaként, addig az előadások egy része a túlhaladott, kiüresedett formák ismétlésével próbált kortárs szövegeket életre kelteni. Ráadásul a nézők véleménye is megoszlik: a színházba járók jó része ugyanis nem az új formákra, hanem a megszokott szórakozásra vágyik, s az újításokat nem veszi különösebben jó néven. Vannak azonban olyanok is, akik a színház más arcait is ismerik, s tudják, hogy a szórakozáson túl más élményekkel is gazdagodhatnak, ha jegyet váltanak egy előadásra – a külföldi és hazai pinceszínházakban, illetve alternatív és amatőr színházi csoportosulások előadásain felnőtt nemzedék, a kitárult világ lehetőségeit megragadó és új élményre éhes világjárók tudják, hogy a színház lehetőség: a kinyílásra. A fesztivál nyitóelőadása Kornis Mihály Körmagyar című drámájának színpadi tolmácsolására vállalkozott, melynek legendás színháztörténeti jelentősége van, hiszen a rendszerváltás idején született már belőle egy nagyhatású előadás, melyet a mai napig sokat emlegetnek, akik látták. Akkoriban ugyanis különösen nagy erővel hatott az a szöveg, amely a mai napig sem sokat veszített aktualitásából, hiszen az emberi viszonyok feltérképezése közepette leginkább a korrupt és hatalmával vis�szaélő ember kerül a szöveg fókuszába. Az előadás színpadi nyelve a hagyományokhoz igazodik, s nem törekszik korszerű forma kialakítására; s a bravúros szereposztás (Pap Vera, Kamarás Iván, Reviczky Gábor, Lukács Sándor – csak a legnevesebbeket említve), s a rendező (Hegedűs D. Géza) sem mindig biztosíték arra, hogy élő és lüktető előadást láthatunk majd. Sőt! Ez esetben úgy tűnik, mintha a nagy tapasztalattal rendelkező előadóművészek meg-

megtapasztalhatták a különös színházi eseményt. Térey az Asztalizene debreceni előadását megelőző beszélgetésen a drámához és színházhoz fűződő viszonyáról azt vallotta, hogy sokáig kerülte a színházi tereket és ezért a dráma műfaját is, mert a naturalista színházi tradícióval azonosulni nem tudván, nem érezte magáénak a színház közegét. Drámái tehát nem is ehhez a színházi esztétikához kívánnak szövegeket adni, hiszen mindig valamiféleképpen valósnak tűnő eseményeket – történelmi vagy hétköznapi figurákat – idéznek meg ugyan, mégsem elsősorban ez a céljuk. Térey szövegeit a sajátos, gyakran szinte rejtett nyelvi játékok és a csakis rá jellemző ritmikus lüktetés elemelik a valóság naturalista ábrázolásától. Nem mesélni, hanem meg- és felmutatni akar Térey szövegei által, hiszen figurái sokkal inkább nyelvi referenciák sokaságának tekinthetők, mintsem hús-vér emberek megidézéseinek. Bagossy László mintha nem érzékelte volna Térey szövegének e dimenzióját, s kizárólag társadalmi drámaként értelmezve tulajdonképpen kamaradarabként állította a színpadra. Térey alakjai Bagossy színpadán étteremtulajdonosokká, orvosokká, ügyvédekké, operaénekesekké, kritikusokká, építészekké válnak; sikeres és kevésbé sikeres, boldog és elkeseredett figurákként elevenednek meg. Az előadás lezárja a szöveget, amint azt egy – a hazai színházi tradícióban jól bevált – színpadi formába önti, s nem aknázza ki a szöveg által kínált lehetőségeket. A szöveg hidegvérrel mutatja meg egy megdermedt világ valós érzelmekre képtelen, számító és elkeseredett alakjait – csak semmi együttérzés, míg az előadás figurái együttérzésre és ellenszenvre okot adván hús-vér alakokká válnak. Az Asztalizene szövege leginkább részvétlen példázat arról, hogy „az ember nem szívderítő jelenség”. Az előadás rideg világa ugyan megidézi a szöveg atmoszféráját, figurái azonban mintha szomszédaink lennének, akik ugyan nem kifejezetten szimpatikusak, de tulajdonképpen bámulatra méltóan nagyvonalúak és divatosak. Bagossy Levente ötletes színpadképe idézi meg a szöveg fagyos, számító világát, s szimbolikájával reflektál is erre: a fekete-fehér, geometrikus asztal- és székpiramis tetején Győző – a budai étteremtulajdonos yuppie –, legalján pedig a magába roskadt operakritikus, Henrik, aki mindhiába próbál beférkőzni a nagymenők közé. A figurák megformálása azonban nem követi e geometrikus világ sarkos alakjainak

DISPUTA Lépcsők

szokták volna ezt az „úgy teszek, mintha” színpadi létet, s benne ragadtak volna a szerepjátszásban, mely átlátszó rétegként feszül rájuk, s mely mögül kitetszik a színész, aki álruhát húzott magára. Ezalól szinte csak Danis Lívia kivétel, aki a léha és öntudatos cigánylányt, majd az okosan helyezkedő „takarítttónőt” oly meggyőzően alakítja, hogy fel sem vetődik, ő akár más is lehetne. Az előadás minden hibája ellenére mégis képes volt megmutatni egy pillanat erejéig a színház legalapvetőbb funkcióját és legmegrázóbb szépségét: a közösség erejét. Kornis szövege sokat játszik a szavak kétértelműségével, mely sikamlós helyzetekbe ágyazva, s a színpadon testek által megjelenítve komikus helyzeteket idéz meg. Egy ilyen vicces jelenet alkalmával a nézők soraiban valakinek kicsit később koppant, s a nevetéstől hangos nézőtér már elcsendesült, amikor hirtelen valaki hangosan felnevetett. E pillanat hullámot gerjesztett, mely nem csupán a nézők soraiban váltott ki általános derültséget, hanem a színpadra is kiterjedt, s az ott játszódó jelenetet is nagyban befolyásolta. A színészek rutinosan megoldották a közös hahotát, s közben megszületett az, ami a színház lehetősége, s ami mégis ritkán adatik meg: közösség teremtődött egy pillanatra, melyben elmosódott a határ a nézőtér és a színpad, a nézők és a színpadi alakok között. Egy kivételes pillanat… A fesztivál egyik nagyon várt előadása a debreceni Térey János legutóbbi, Asztalizene című drámájának színpadi adaptációja Bagossy László rendezésében. Néhányan Térey rendkívüli szövegei miatt várták annyira ezt az előadást, mások – leginkább a fiatal lányok, amint ez az előadás utáni visítozós taps során kiderült – a szereposztás miatt zarándokoltak el a színházba; a színpadon ugyanis két hazai sztár is megjelent teljes életnagyságban: Csányi Sándor és Nagy Ervin. Térey János két drámája az utóbbi idők nagy irodalmi sikereinek mondhatók, hiszen A Nibelung-lakópark és a Papp Andrással közösen írt Kazamaták az illető év legjobb drámájának nyilváníttattak. Ráadásul mindkettőből remek előadás is készült, közönségsikert és szakmai elismerést azonban csupán az előbbi kapott. A Nibelung-lakópark legendás előadását Mundruczó Kornél sajátos környezetbe ágyazva vízióként jelenítette meg, mely méltónak bizonyult a szöveghez. A budavári sziklakórház évtizedek óta elhagyatott termeiben vezette körbe az előadás résztvevőit, akik nem csupán nézőként, hanem mint beavatott és tevékeny szereplők is

49

is – a tükör több irányban is nyitja a teret ugyanis: egyrészt tükrözi a színpadon zajló eseményeket, illetve a közönséget, másrészt viszont hátulról megvilágítva áttetsző, s így az addig tükörként funkcionáló térelválasztó elem mögötti teret is engedi felsejleni. E tükör kettős tulajdonsága – tükröz és átenged – olyan érzéki teret teremt, mely által allegorikus, szimbolikus, álomszerű és víziószerű képek kísérhetik az előadást. A KoMa Társulat is érdekes teret használ, melynek különlegessége leginkább a hétköznapiságából ered. A társulat ugyanis a Csokonai Színház színészbüféjébe fészkelte be magát, s ebben a színházlátogatók számára szokatlan térben adják elő Garaczi László Plazma című darabját. Nem csak a tér, de a szöveg és az előadás módja sem mindennapi: a szövegek és történetek sűrű szövedékét dalbetétek tördelik fel, melyeket a kereskedelmi rádió Mohács-remix műsora fűz egybe, amint a két harsány műsorvezető narrátorként és moderátorként kapcsolja össze az egyes jeleneteket. Garaczi, szövegmozaikot adva az előadók kezébe, mintegy az előadás módját is meghatározza, melyet a társulat rendkívül eleven nyelven és ötletes jelenetekkel kelt életre. Az idei Deszka Fesztivál legnagyobb eseménye a nálunk szinte egyáltalán nem ismert Valére Novarina, francia drámaíró és rendező bemutatása volt. A fesztiválra Novarina A Test fényei című kötetének magyarországi bemutatása alkalmából érkezett, mely először ad alkalmat szövegei olvasására magyar nyelven. A minden

DISPUTA Lépcsők

sarkos jellemzését: a figurák hétköznapira sikerednek, a fordulatok pedig drámaiak – pedig épp az ellenkezőjét vártuk a szöveg alapján. A Fotel című nyíregyházi előadás az egyetlen a műsorban, amelyik kőszínházi produkcióként képes kilépni valamelyest a naturalista előadásmód keretei közül, s mer valami mással próbálkozni. Bodó Viktor rendezése a világok közötti átjárhatóság kérdéseit boncolgatva a színpad és a nézőtér tere közötti szakadék áthidalására törekszik, reflektálva ezáltal a művészet életidegenségére. Az előadás alapvető kérdése ugyanis leginkább az, hogy vajon e világok valóban oly távol vannak-e egymástól, vagy csupán az emberi elme próbálja őket az egyszerűség kedvéért minél inkább elkülöníteni. A Tünet Együttes Alibi, a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves hallgatóinak Leánder és Lenszirom és a KoMa Társulat Plazma című előadása friss fuvallat a mai magyar kortárs színházból. A Szabó Réka által vezetett Tünet Együttes üde színfolt a magyar színházi életben, ráadásul a társulat előadásainak sajátos humora és komplex színpadi nyelve hamar komoly elismeréseket szerzett a táncszínházi produkciók között a szakmai körökben és a nézők soraiban egyaránt. Az együttes legfrissebb előadása, az Alibi izgalmas térben teszi fel viccesen megfogalmazott kérdéseit, melyek így önironikus mellékzöngével gazdagodnak. A Víg Kamara színpadának hosszanti lezárásaként felállított tükör nem csupán lezárás, hanem megkettőzés

50

A Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves hallgatói: Leánder és Lenszirom

KoMa Társulat: Plazma

még egyszer a színházban, hogy átéljük az örömét és a kínját annak, amikor a nyelvet még valami élőként élhetjük meg.” Az eddig megrendezett két Deszka Fesztivál és a Jel Fesztivál jelentősége a debreceni és a magyar közélet tekintetében egyaránt kiemelkedő, hiszen alkalmat adnak arra egy magyar vidéki város számára, hogy a nézők európai dimenziókba kukkanthassanak be, lehetőségeket teremtve új művészeti áramlatok és kulturális jelenségek megjelenésére. Ez nem kis dolog, hiszen kizárólag így nyílhat lehetőség arra, hogy európai várossá válva olyan nyitott és innovatív (kulturális) közélet alakulhasson ki Debrecenben és az országban, mely képes új irányzatok befogadására, képes európai szemmel mérni, képes a másság elfogadására és befogadására, képes nyitni és megnyílni, képes meglátni a minőséget, képes megkülönböztetni jót és rosszat, képes elmenni és visszajönni. Molnár Klára

DISPUTA Lépcsők

műfaji határt ignoráló író műveit franciául 1984 óta olvashatója a nagyközönség. Színpadi adaptációjukhoz nem találván rendezőt, az író maga kezdte el rendezni darabjait Európa legnagyobb színházi fesztiválján, Avignonban 1986-ban, ahol azóta is rendszeresen feltűnik aktuális rendezéseivel. A szakmai beszélgetéseken oly sokszor elhangzott kérdésre – mi is valójában a költői színház? – Novarinától megkapjuk a választ. A beszélgetések során felmerült kérdés tulajdonképpen a Csokonai Színház társulatának alapvető kérdése, mely által saját nyelvüket, hangjukat szeretnék megtalálni. Vidnyánszky Attila hozzászólásaiból kitűnik, hogy számára mindenképpen fontos a szó, mely szerinte a gondolat hordozója. Mégis egy olyan színházi nyelv kialakítását tűzték ki célként, melynek nem a szavak, hanem sokkal inkább egy tágabb kategória, mégpedig a nyelv képezi a központi magját, mely nem kizárólag a szavak által megalkotott nyelvre korlátozódik. Mindezekkel együtt azonban hangsúlyozni kell, hogy a Csokonai Színház vezetője olyan színházi hagyományból jön, ahol a „szó szentsége” képes teret nyitni, s ezáltal új lehetőségeket teremteni a színpadon. Ezen a ponton érintkezik Vidnyánszky Attila színházesztétikája Novarina színházfelfogásával, aki a szót nem valaminek a megjelenítésére, hanem a megmutatásra, a teremtésre használja. „A szó nem jelöl, hanem vár. Erők rejlenek benne.” Novarina a szó szentségét a következőképpen fogalmazza meg: „A nyelv minden nappal vis�szafejlődik, összenyomódik és összehúzódik egy kicsit, annyira, hogy lassacskán kezdünk beszéd nélküli állatokká válni. A színház még egyszer egyesít bennünket, hogy átéljük a nyelv nyaktörő gyakorlatát. Ez egy veszélyes sport, amelytől hamarosan meg leszünk fosztva, mivel mindinkább arra szólítanak fel bennünket, hogy mindannyian ugyanazt a valóságot együk, méghozzá ugyanabból a vályúból, és mindent ugyanabban a ritmusban rágjunk meg… Azért találkozunk tehát egymással

51

Csokonai Vitéz Mihályok

DISPUTA Lépcsők

A Csokonai-regénypályázat nyerteseiről

52

A Debrecen városa által 2006-ban meghirdetett Csokonai-regénypályázaton Ballai László Rettenetes csend és Bálint Péter „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” című regénye megosztott első helyezést ért el. Ballai László tekintélyt parancsolóan hatalmas munkát végzett el, amikor megalkotta a Rettenetes csend című szöveget. Szándékosan cseréltem föl a regény szót a szövegre, mivel ha az előző mondatban regényt írtam volna, a mondat állítása nem lenne igaz. A pályázat értelmében Csokonairól szóló, Csokonai korát megjelenítő regényt kellett írni. Ballai könyve maradéktalanul teljesíteni látszik a kritériumokat; írása olyan átfogó és hiteles képet tár az olvasó elé Csokonairól és koráról, amiről talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy példa nélkül való. A mindent-átfogóság és a hitelesség annak köszönhető, hogy a szöveg korabeli vagy a korról szóló dokumentumokra épül, egészen pontosan azok szövegeire. Hogy miért hangsúlyozom ezt, az a későbbiekben ki fog derülni. Regénypályázatra készült a Rettenetes csend, ahová tehát olyan szöveget, vagyis regényt kellett írni, ami többnyire prózai szöveg, többnyire hosszabb terjedelmű, többnyire átfogó képet mutat a világról, többnyire sok szereplőt mozgat, többnyire több szálon fut, többnyire kitérőket, epizódokat tartalmaz stb. Megállapíthatjuk tehát, hogy elég tág teret ad a szerzőknek a szövegük milyenségére nézve. És azt is megállapíthatjuk, hogy nehéz dolog egy szövegről megállapítani, hogy illik-e rá a regény műfaji kategóriája. Ha szigorúan vesszük a műfaj kritériumait, Ballai szövegét nem sorolhatjuk a regények közé; igaz ugyan, hogy hosszabb terjedelmű és verses részeket is csak idézetként tartalmaz, de a „cselekmény” végig egy szálon fut, és a számtalan megemlített személy közül szereplőként csak néhány van jelen a szövegben. A „cselekmény” szó idézőjelek közé tételét az is indokolja, hogy a szöveg gyakorlatilag párbeszédek sorozata, melyek egészen pontosan nem is párbeszédek, hiszen a szereplők anekdotákat és történeteket mesélnek el egymásnak. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a könyvben sehol sem olvashatjuk a műfaji megnevezést; a cím alatt semmi sem áll, és a könyv hátulján is „alkotásként” van aposztrofálva a szöveg.

Ballai szemei előtt talán Umberto Eco és Stefan Zweig munkái álltak, amikor a Rettenetes csend tervét kidolgozta. Talán egy olyasféle művészportrét akart írni, amilyeneket Zweig írt, de mégis „regényesebb” formában, hiszen Ballai a szereplőket beszélteti, emellett ecói hitelességre törekszik. A szövegben Gaál Laci, Csokonai egykori csurgói tanítványa beszél, aki a szerzői fikció szerint meglátogatja a halálán lévő költőt. Mindez csak a második fejezetben derül ki, mert az első és utolsó fejezetben Csokonai szavait olvashatjuk, melyekről az utolsó előtti fejezet végén tudhatjuk meg, hogy Gaál Laci idézi fel őket. A szövegnek e kereten belüli fejezeteiben tehát a Gaál Laci által felidézett történeteket találhatjuk, melyek kezdetben a régi, csurgói emlékekről, később pedig Csokonainak a betegsége alatti beszélgetéseiről szólnak. Mint említettem, ezek a beszélgetések is régi történeteket idéznek föl, emiatt a szövegben az időbeli előrehaladás nehezen volna felismerhető. Ez, valamint a bonyolult szerkezet és a szereplők beszéltetése meggátolja azt, hogy egy (akár zweigi mintára épülő) művészportréként olvassuk a szöveget; portrénak túl „regényes”. Az ecói minta már jobban felismerhető, hiszen itt is, akár A Rózsa nevében, csupa történelmi és életrajzi tényt olvashatunk, sőt, ez a hitelesség az ecóinál is hangsúlyosabb, hiszen itt nincs egy fiktív „sztori” a középpontba állítva. Ezek alapján akár valamiféle dokumentumgyűjteménynek is nevezhetnénk a szöveget, ha nem volnának meg benne a regényességnek azon ismérvei, amelyeket az előző bekezdésben soroltam föl (szerkezet, időviszonyok, narráció), és amelyek lebontják a dokumentumszerűséget. Az ecói hagyománynak sem egyértelműen folytatója a Rettenetes csend, mert a szöveg alapvetően másként „működik”. Ecónál a történelmi tények be vannak építve a szövegbe, vagyis valamilyen ös�szefüggésben megemlítődnek a róla szóló információk. Ballai szövegében ezek az információk gyakran funkciótlanok a szöveg további része szempontjából; gyakran spontán módon említődnek meg. A párbeszédek főleg ezek miatt szűnnek meg párbeszédek lenni; a másik fél nem reflektál ezekre az információkra, hanem vagy csak néhány, a továbblépéshez szükséges szót szól

dalak tartalmazzák): az olvasást megnehezítik ugyan, de a régi kor hangulatát idézik meg. Ez a jellegzetes idézettechnika Ballai más regényeiben is megtalálható, a Rettenetes csend-belinél természetesen csekélyebb mértékben (pl. A kitagadott, Tajvan – ezek is és a Rettenetes csend is ingyen letölthetők a szerző honlapjáról). És ha már szót ejtettem arról, hogy a szöveg nem tekinthető nyelvileg hitelesnek, arról is szót kell ejtenem, hogy a hozzáértő olvasó bőven találhat a szövegben tárgyi tévedéseket és pontatlanságokat is. A 67. oldalon ezt mondja Csokonai: „Kilencvenháromra már tucatnyinál több színműfordításom mellett a Tempefőit is megírtam”. Ezt a „tényt” a szerző Csokonainak a pesti magyar színtársulathoz címzett, 1793. május 10-én kelt leveléből idézhette – de valójában itt csupán a fordítások tervét említi Csokonai. A 66. oldalon olvasható: „Kazinczy gondolatait az Orpheus Bévezetéséből soha nem felejthetem el…” – mondat sem fogadható el pontosnak (ezek valójában Batsányi gondolatai) – de nem sorolom tovább, hiszen ezek a pontatlanságok sohasem nagymértékűek. A regény olvashatóságát nem zavarják, főként azok számára, akik e regény által szeretnének alaposabban megismerkedni Csokonaival és a korral. Számukra inkább az az információdússág lehet zavaró, amely a szöveg egészére jellemző, de kiemelten jellemzi azokat a részeket, amelyek nem egy az egyben idézetek. Főként a rengeteg személynév említése (Csokonai kortársain kívül főleg Csokonai olvasmányainak szerzői nevei, pl.

DISPUTA Lépcsők

(melyek legfeljebb az előző monológ utolsó mondatához kapcsolódnak), vagy gyakran ugyanilyen információhalmaz elmondásába kezd. A szövegnek ez a jellegzetessége abból ered, hogy a textus csaknem teljes egészében vendégszövegekből áll; a párbeszédek főként korabeli szövegek egymás mellé szerkesztései. Az 55–56. oldalon lévő rész például Csokonai 1803. január 19-én, Széchényi Ferenchez írott levelének rövidített változata. Ballai vagy átfogalmazás nélkül, csak a mondatok között szelektálva illeszt be egységes dokumentumokat, mint ebben az esetben, vagy szó szerint veszi át a (sokszor több oldalnyi) szövegrészeket, mint a 97–102. oldalakon láthatjuk, ahol Csokonainak 1801. július 19-én édesanyjához címzett levelét olvashatjuk. A példákat oldalakon át lehetne sorolni, annyit azonban még mindenképpen meg kell említeni, hogy ezek az „idézetek” nem idézetként jelennek meg a szövegben, hanem a szöveg részeiként (hiszen gyakorlatilag az egész „alkotás” ebből áll); a versbetéteken kívül csak néhány olyan rész van, ahol ténylegesen idézetként és tipográfiailag is jelölten vannak jelen az idézetek (pl. 115–120. o.). Az intertextualitásnak egészen sajátos módját alkalmazza tehát Ballai; prózai szövegben ennyire szabadon talán csak Esterházy „idézett” eddig. Ami még egyedibbé teszi Ballai idézéstechnikáját, az az idézett szövegek helyesírás-szempontú átírása. Nem tartja meg a szövegforrások eredeti helyesírását, de tulajdonképpen nem is javítja ki őket nyelvünk mai szempontjából helyesre – hanem egy sohasem beszélt, többé-kevésbé egységes, archaizáló hatású nyelvváltozatra írja át. Ez olyan momentum, ami egyszerre föl is kelti, de le is bontja (az írás akkori állapotát ismerők számára) a hitelesség látszatát. Fontos megjegyezni, hogy ez az álarchaizmus egyáltalán nem egyedülálló a magyar irodalomban; leginkább Móricz történelmi regényeiben találkozhatunk hasonlóval. Stilisztikai szempontból természetesen kulcsfontosságú a vendégszövegek egyenletesen (ál-)archaizáló hangzása. Ugyanebből a szempontból fontos az is, hogy a nem átvett szövegrészek is ilyen hatást keltsenek, amit Ballai úgy old meg, hogy itt is korabeli szövegekből vett szavakat és kifejezéseket használ. A „nádas házba szorult Kozmopolita”, a „semmiből világokat”-szerű citátumoknak azonban sohasem szándékuk „működőként beléptetni az értelmezésbe” a megidézett szövegeket, csupán stilisztikai funkciójuk van. Éppen úgy, mint a latin kifejezéseknek (melyeknek „Jegyzését” a 217–223. ol-

53

DISPUTA Lépcsők 54

Bernoulli, Eschenburg, Townson és hasonlók) lehet ilyen hatással, ugyanis az olvasó gyakran nem tudja hová tenni ezeket a személyeket. Ezzel vissza is jutottunk a műfaj kérdéséhez. Ha ez a szöveg regény akar lenni, akkor túl sok információval és túl kevés cselekménnyel dolgozik. A könyv hátoldalán lévő ajánló megígéri, hogy Csokonai „bonyolult belső világát tárja elénk”, de ennek nem tesz eleget – nem is tehet, hiszen a korhű dokumentumokra és vándoranekdotákra építkező szövegszerkezet nem lehet alkalmas erre. Ha viszont tudományos munka, akkor nem elég pontos, és „regényessége” miatt (narráció, szerkezet stb.) nem kezelhető tudományos munkaként. Persze, jogos a kérdés, hogy rá kell-e húzni valamilyen műfaji sémát – vajon nem éppen azáltal értelmezhető-e, hogy kibújik e sémák alól. Jó volna (a szöveg szempontjából mindenképpen), ha ebben a műfajonkívüliségben ragadhatnánk meg a lényeget, de ezt már csak azért sem tehetjük, mert a szöveg mégiscsak egy regénypályázatra készült. Hatalmas az a munka, amit Ballai László elvégzett a szöveg megalkotása során; óriási az a szöveghalmaz, amelyet meg kellett ismernie, hogy azok alapján (azokból) megalkossa saját szövegét. A hitelesség és az információgazdagság olyan mértékben jellemzi a szövegét, ami nagyon kevés regényről mondható el. Ez maga után vonja természetesen azt is, hogy a Rettenetes csend nem könnyű és szórakoztató olvasmány. De nem is az a célja, hogy az legyen. Hiszen ha olvasmányosságra törekedne, elsősorban a cselekmény köré szerveződne – de ebben a szövegben gyakorlatilag nincs cselekmény, mert verstani előadásokból, anekdotákból és eredetileg levélként megírt (tehát párbeszédbe nem illeszthető) szövegrészekből felépített álpárbeszédekből áll össze. Az „élvezetorientált” olvasásra tehát csak azok számára alkalmas, akik saját tudásuknak és a regénybeli információk együttállásának (vagy éppen különbözőségének) felismerésében lelik élvezetüket. Bálint Péter „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” című regénye már sokkal inkább kedvez az olvasmányosságot igénylő olvasóknak. Különösen a regény első feléről mondható ez el, ahol az egyes szám első személyben megszólaló főszereplő a nagyszülőktől indulva kezdi elmesélni a család történetét. Bálint Péter regénye fiktív visszaemlékezés, az alcím szerint „Csokonai naplófel-

jegyzései” – tehát (a szerző által kedvelt és gyakran használt) önéletrajzzal találkozhat itt az olvasó. A regény valóban magán hordozza az önéletírások minden jellegzetességét: itt sem a cselekmények leírása áll a középpontban, sokkal inkább a fontossá vált, felidézett emlékek és a hozzájuk kapcsolódó reflexiók; a szöveg nem egységes ívre épül, aminek lezárása mindent megold; egyenlő súlyú fejezetek követik egymást, amiket gyakran a felidézés önkényessége állít (a megtörténéstől eltérő) sorrendbe. A műfajból is adódik, hogy ez a szöveg sokkal inkább képes elénk tárni a főszereplő egyéniségét – egészen pontosan: képes érzékeltetni azt a személyiséget, melyet a szerző elénk tár (hiszen természetesen nem állíthatjuk azt, hogy bármilyen szöveg teljesen hiteles képet nyújthat Csokonai személyiségéről). A Bálint Péter által megkonstruált Csokonai-személyiség mellesleg nem sok hasonlóságot mutat az irodalomtörténészek (főként Julow Viktor és Debreczeni Attila) munkáiból kiolvashatóval, de ennek – az eredeti megfejthetetlenségen kívül – több oka is van. Elsőként az, hogy Bálint Péter írása esetében szépirodalmi szövegről kell beszélnünk, amely történelmi és életrajzi hitelességre törekszik ugyan, de mégiscsak fikciós szöveg. Ballaival ellentétben Bálint főként nem eredeti dokumentumokat idéz (bár erre is találni példát a regényben); ezt nem is teheti, hiszen a szöveg túlnyomó része reflektíven visszaemlékező, elmélkedő jellegű. Az elmélkedés logikája pedig szükségképp inkább a szerző gondolkodásmódját mutatja fel, még akkor is, ha tényeken alapuló történetet mond el. Itt leginkább arra gondolok, hogy „Csokonai” töprengései gyakran Rousseau körül forognak – amiben van némi realitás, hiszen a költőre nagy hatással volt Rousseau, és írásaiban, leveleiben is gyakran emlegeti. De talán mégsem volt annyira központi személyiség Csokonai számára, mint Bálint Péter számára – hiszen Bálint nagyon gyakran Rousseau-tól veszi mottóit a regényei elé (mint jelen esetben is), könyveiben szinte kivétel nélkül megemlíti a genfi bölcselő nevét és munkáit (elsősorban a Vallomások című önéletrajzot (!)). Ezek alapján talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy Bálint Péter számára Rousseau a példaképet testesíti meg – és szövegbeli előfordulását a szerző személyisége motiválja inkább, és nem a főszereplőé. Csokonai édesanyja után Rousseau és Lilla alakja említődik meg legtöbbször a szövegben;

A regénypályázat értelmében a műnek tükröznie kell Csokonai személyiségén kívül a kor történelmi helyzetét és a korabeli Debrecent. Bálint Péter regénye e kritériumoknak is eleget tesz, de itt sem elsődleges információközléssel él (Ballaival ellentétben), hanem egy-egy történet háttereként mutatja be a kort és a várost. Főként a regény első feléből tudhatunk meg sokat a debreceni emberekről és szokásokról, a költő szüleit és nagyszüleit bemutató, némileg „családregényszerű” részből. De a „debreceniség” a regény viszonylag szerény, ám mégis jelen lévő szimbólumrendszerében is jelen van; a 37. oldalon a beteg fiát sirató asszony „szíve vérét adná véréből lett ivadéka megmentésére” – éppen úgy, mint a néphit szerint a pelikán teszi –, ami a református szimbolikában Krisztus jelképe. Mint az eddigiekből kiderült, Bálint regénye elsősorban irodalmi mű; a dokumentációs hitelességre csak nagy vonalakban törekszik; inkább csak játszik vele, mintsem pontról pontra megtartani akarja. Pontatlanságok és tárgyi tévedések találhatók a szövegben – de ez irodalmi értékéből semmit sem von le. Azok az olvasók, akik a tényszerűséget követelik meg a szövegtől, Ballai könyvéhez fordulhatnak bizalommal, akik viszont élményszerűen akarják megismerni Csokonait (avagy: „egyfajta Csokonait”) egy irodalmi alkotásként működő szövegből, azoknak Bálint Péter szövegét érdemes választaniuk. (Ballai László: Rettenetes csend. Debrecen, 2007. – Bálint Péter: „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2007.) Tóth Barna

DISPUTA Lépcsők

Kazinczy csak ezután következik, Fazekas Mihályról pedig csak a regény vége felé olvashatunk egy keveset. A másik oka annak, hogy a regény újszerű Csokonai-képet tár elénk, az az, hogy Bálint álönéletrajzát csakis álönéletrajzként lehet olvasni, vagyis nem törekszik a történeti hitelességre. A szövegben megszólaló hang azé a Csokonai Vitéz Mihályé, akit mi ismerünk, hiszen gyakran olyannak írja le önmagát, amilyenné az utókor ítélete tette. Csokonai halálakor legfeljebb remélhette, hogy neve fönnmarad, és azt sem tudhatta, hogy sokszínű költészetében mit fog az utókor értékesnek ítélni. Bálint Péter Csokonaija viszont tisztában van ezzel; azokat az írásait említi (vagy éppen idézi), amit ma ismerünk tőle; Árpádiász című eposzát gyakran említi (sőt, a szerzői fikció szerint sokat dolgozik rajta, de elégedetlen vele és elégeti) – de meg sem említi például A Csókok című művét mint korábbi epikus próbálkozását. Azt azért fontos hozzátennem, hogy ezt – vagyis az utókor ítéletének ismeretét – sohasem mondja ki a főszereplő; mindig csupán reménykedik, hogy így lesz. A harmadik (az előzőhöz némileg kapcsolódó) oka az újszerűségnek, hogy a regény „szövegszerűségében” sem próbál hitelesnek mutatkozni. Az archaizmus Bálint Péter szövegében is megfigyelhető, de ez nyomába sem ér a Ballai-féle archaizálásnak; nem törekszik korhű nyelvezetnek látszani – és így nem is zavaró a mai olvasó számára. (Bálint Péter regényeire egyébiránt jellemző, hogy egyes kifejezéseket mindig ugyanazzal a szavakkal ír le – jelen regényben többek között a „cselédlányokat csöcsörészni” kifejezés olvasható számtalanszor – ez a jellegzetesség talán Szabó Magda regényeiben figyelhető még meg leginkább.)

55

Hamvazás

Igazság a művészetben?

DISPUTA Műhely

Valère Novarina

„Mi az igazság ?” (János 18:38) – Pilátusnak e megválaszolatlan kérdését tette fel André Vingt-Trois a Notre-Dame-ban a tavalyi nagyböjti időszakban tartott előadás-sorozat résztvevőinek: művészeknek, teológusoknak, kutatóknak, médiaszakembereknek. Valère Novarina Les cendres című, alább következő írásának ez az előadás-sorozat volt az apropója, ahol Jérôme Alexandre teológussal együtt a művészetbeli igazságot a realitás radikalizmusának megtapasztalásával hozták összefüggésbe. Mindkét írás a Qu’est-ce que la vérité? (Editions Parole et Silence, 2007) című kötetben jelent meg André Vingt-Trois szerkesztésében, és Valère Novarina, valamint Jacques le Ny magyarországi látogatása alkalmával az Eötvös Collegiumban folytatott beszélgetés egyik kiindulópontja volt (a másik a L’Acte inconnu című Novarina-előadás avignoni bemutatója). Az író és a teológus az Európai Fordítóműhely március végi orléans-i találkozóján a magyar és az arab fordítások elkészülte után egy nyilvános beszélgetés és felolvasás alkalmán visszatértek a kérdésre. A drámaíró, festő és rendező a ritmus, a ritmikus rend alapvető, igazság- és valóságteremtő vonását hangsúlyozta, és egy vele készült interjú részletét olvasta fel: „A rend ritmikus. Az elbeszélés, a történet is ritmikus – mint minden, ami megáll a saját lábán. […] A ritmus a struktúra mélyén van. […] A ritmus az anyag drámája, nincs más dolgunk, mint odahallgatni.” Ziháló társadalmunk nem szereti a lélegzés ritmusát, fél a rendszerben megmutatkozó levegővételi technikától, szereti magát odavetni a pillanat múló benyomásainak. A művész most is az árral szemben úszik: „Minden rendszer vonz, szeretem a dogmát. Minden elmélet, minden dogmatikai rendszer vonz, ha magában hordozza a tagadását is, az ürességet, a lélekzést, ami nélkül semmi sincs mozgásban. […] A lélegző rendszer, a felfedett dráma csodálatosan megmutatkozik Hegelnél – és abban a vallásban, ti. a kereszténységben, amelyet olyan jól utánoz, s mely egyben a vallás fonákja is, hiszen magában foglalja Isten halálát; mert Krisztus a Messiás paródiája is egyben: a leköpdösött Isten, a megbuktatott Próféta. […] Minden elbeszélt dráma, minden igaz teória önnön tagadását hordozva jut bennünk előre. És a tagadás tagadásával. Át kell jutni rajta. Állatok vagyunk, akik arra hivattunk, hogy átalmenjünk a nyelven.”* Minden igaz beszéd – fejezi be a szerző, bár meg is fordíthatjuk: a beszéd igazsága – ezt a felforgató átmenetet nyitja meg. Sepsi Enikő

56

Hamvazás – ez a címe ennek a néhány oldalnak, melyet Jérôme Alexandre-nak február 21-én, hamvazószerdán adtam át. Hamvazás, mert vázlatos, töredékes, széttartó: hogy ne vágjak azonnal a művészetbeli igazság művészeket is lebénító monumentális témájának elevenjébe. Hamvazás azért is, mert a tűz, az égés végterméke: a színház optikai és légzési gyújtópontján át figyelem (szeretettel, mert egyedül a szeretet látó) a színészi művészetet, sőt szenvedélyes passióját (pass(z)ióját): a szavak elégetésével a beszédet felszabadító, a nyelvet elégető állatot, a színészt, az ábécé alatt életre, a betűben lélekzetre lelő színészt; a sprituális állat-színészt: amint elégeti a szöveget, vagyis légzési passiójával felragyogtatja. A színészről fogok beszélni, aki az ös�szes művészt képviseli, mert mindannyiuk

közül ő a legkönnyebb megfigyelhető: itt dolgozik a szemünk előtt: szemmel tartott művész. Folyton a szemünk előtt alkotja újra az emberi alak képmását. * „Mi az igazság?” Hogy mi az igazság, a művész, a színész nemigen tudja… nem válaszol Pilátus kérdésére (Krisztus sem válaszol rá). A színész nem tud válaszolni, csak tanúskodni. Cselekvő testét felajánlani, gondolatát kezében átadni, életet lehelni… Ha egyáltalán az igazságról tanúskodik, akkor az adott pillanatban – a jelenléttel, a felmutatással, légzésének feláldozásával teszi. A test elkötelezettje; a művész gyakorló, a színész tanúskodó. Semmit sem tud az igazságról; testben-lélekben gyakorolja: hozzáidomul a te-

Valère Novarina, Le langage se sovient (Isabelle Babin beszélgetése Valère Novarinával), in Inculte, 2008. 15. sz., 21-23.

*

Jól tudják, hogy nem alkotók, ellentétben azzal, amit róluk próbálnak elhitetni velünk. A művész az égvilágon semmit sem alkot, meghallgatja, összerendezi, elforgatja, szétszedi, megtalálja, meglátja azt, ami van. Mindig mélységesen realista, a belső valóság mélyreható szemlélője. Mit csinál? Semmit. Nem teremt, hanem felfedi azt, amit nem láttunk, pedig ott volt. Bach fugában kergetőzve fejti ki előttünk az idő szépségét, Beethoven megláttatja velünk a csönd és a tér kereszteződését; Oum Kalshoum dicshimnuszokban és csigavonalakban szabadítja és emeli fel a társas-magányos emberi hangot; Marcel Proust rátalál arra, amit Bal Sem Tov mondott: „Az emlékben lakozik a megváltás titka”; Joyce elveti a térben a nyelvet, láthatóvá teszi a kikelését, négyirányú virágzását; Jean Dubuffet a földközeli, alázatos, soha meg nem figyelt, marginális dolgokat ünnepli. A művész soha nem alkotó, hanem tanú, aki a nyelvek szépségéről, a gondolat drámájáról, az idő és a tér szabad játékáról, az emberek alkotta rengeteg fényjátékáról tanúskodik. * A művész imája a munkája: minden művész, minden színész és író aláírja Kafka mondatát – Az írás az én imám. A munkájuk megszenteli azokat, akik a kezükkel gondolkoznak, s akiknek gondolatai adományszámba mennek… Miért imádkozik munka közben a színész, a művész? Mert a lélegzés kézművese (a festés, az írás lélegzés dolga, levegővételi ritmika). És a lélegzés az ima színháza: a hely, ahol megtörténik. Minden művészi munka középpontjában áll, mint a húsvéti út, a Húsvét ösvénye. A lélegzéssel kötődik a lélek a testhez: a lélek lélekzik. A levegővétel a határ, a tengely, a cardo, a mozgatórugó, az emelőkar, mindan-

*

nak az alapelve, mely a halál kövét felemeli, széthasítja, elhengeríti a sziklát, megnyitja a Vörös-tengert… Minden művész a lélekzetével dolgozik – a természet ritmusaihoz igazítja azt, és a másikhoz hangolja. Felajánlja lélekzését. A művészet valójában adott. Mértéktelenül átadott. Felajánlott tánc. Csak az embereknek szól. Ha valamit kívülről tud a színész, akkor a bukást biztosan. A színész a porba harap. A művészet – akárcsak a kereszténység – leejt, letaszít a lóról. Bele kell veszni. Jean Bazaine-t idézem: „A festészetnek fulladozó emberekre van szüksége.” A művész nem tudja, mi az Igazság, de azt tudja, hogy igaznak lenni számára annyit tesz, mint elfogadni, hogy többé semmit sem tud, nem tudja hogyan, semmit sem hall, tudatlanságban végzi művészetét, mint az idiotizmus kúráját. Ha valamiben tehetséges a művész, akkor a hiányban: ha valamit is kapott, akkor mínuszban, negatív előjellel kapta: Roger Blintől, aki dadogott, megkérdezték, miért lett színész. Azt válaszolta: „Mert d-dadogtam… ha f-félkarú lettem volna, f-festő lett volna belőlem.” Az igazi színész védtelen. Egy nap François Chattot öltözőjében láttam az Istenanya a Jel című novgorodi ikon fotóját: nyitott tenyér, nyitott kéz… úgy védekezik, hogy átadja, kinyitja a kezét – mint egy ultrahang-felvételen, nyitott méhében a Krisztussal –; ha védekezik, akkor azért, mert átadja magát. Ebben az ikonban benne van a kereszténység lelke — amit Dietrich Bonhoeffer egy ragyogóan pontos sorban így foglal össze: Csak egy gyenge Isten hozhat segítséget. * A színész légzési munkájában, a térrel folytatott küzdelmében, a gondolattal harcolva elszenvedi, hogy a nyelv minden mechanikus – lapos – ábrázolása hamis, csak papírra vetett vázlat; a színész testében, előttünk bebizonyítja, hogy a nyelv kiterjedésben cselekszik, testünkben és a térben, kihajtogatva és szétteregetve — spirális tágulás, légző csigavonal –, hogy a nyelv áthatja a teret, hogy a nyelv – az ige – a tér megnyílásán dolgozó munkás. Az Ige megnyitotta a tér kiterjedését. *

Kor 14.10: „Lám, milyen sokféle nyelv van a világon, de egy sem érthetetlen.” (A Szent István Társulat fordítása, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1973) – A ford.

DISPUTA Műhely

remtéshez… A jól idomult színészek a kellő időben mozdulatlanok, akárcsak a hullámon egy vonalban elhelyezkedő sirályhad. Ahogy a sirályokat a tenger, őket a megfelelő idő lüktetése, a légzési hullám, a mélységes dobbanás emeli fel; pihenve mozognak, a természet ritmikus dallamvonalán nyugszanak. Egy nem hallható zenéről tesznek tanúságot. Pontosan az idő fonalán helyezkednek el.

57

Azokkal ellentétben, akik mindig azt hajtogatják, hogy a nyelv elbukik, alig követi, elvéti célját, mindig elrontja, soha nem képes összefoglalni – sem a gondolatokat, sem a tapasztalatot, sem a dolgokat –, mi azért csak merjük a színésszel együtt előrebocsátani (aki a mozgásban végzett filológia napi gyakorlása okán tudja), hogy a nyelv van a dolgokhoz legközelebb – nem mintha valaha megragadott volna egyet is belőlük, hanem mert miközben azokat megszólítja, játékával előhívja őket. A nyelv tudása a forrásból fakad. * Gondolkodni nem azt jelenti, hogy vannak gondolataim, hogy örülök egy érzelemnek, véleményem van, gondolkodni annyit tesz, mint gondolatban várni, testben és lélekben fogadókésznek lenni. A gondolat nem ragad meg, nem birtokol semmit, hanem figyel és várakozik. Ugyanígy beszélni sem azt jelenti, hogy mondanivalóm van, és ki tudom magam fejezni, hanem hogy a beszédet is várom. A beszéd mindig olyan, mint egy várótánc, mely a beszédet várja. Nem olyasmi, ami kibocsát, hanem valami, ami befogad. *

DISPUTA Műhely

Ha a szavak a néma nyelvhez vezetnek el bennünket, majd elhalnak, az egyáltalán nem a nyelv bukását, a szavak tehetetlenségét jelenti, nem: a szavak elvezetnek bennünket a misztériumhoz és elhalnak, lélegzetünk elégeti őket — és saját magunkat is, ugyanabban a tűzben: velünk együtt lépnek át. Abba halnak bele, hogy kimondják azt, amiről nem lehet beszélni. Egyedül ők mondják ki, nem a hang nélküli csend. A legmélyebb csend beszéd, éppúgy, ahogy az igazi mozdulatlanság a mozgás. Vagyis az igazi misztérium se nem sötét, se nem fátyolos – egyáltalán nem elmosódott –, hanem egy rád vetülő erős fény. A misztérium azért érthetetlen, mert ért téged.

58

* Hirtelen egy jelenet: Belépnek az ellenszemélyek: 1. ELLENSZEMÉLY – Mi az ima? 2. ELLENSZEMÉLY – Az ima egy mindannyiunkba belevésett hely. 1. ELLENSZEMÉLY. – Á… 2. ELLENSZEMÉLY – Benned, bennem, bennük,

minden egyes állatban van valami, ami az ima helyén marad, várakozik, mert itt lent az állatban az ima várakozik. Üresség van a nyelv közepén, a testen kívül és mindegyikőnkben. Mindig minden dolog közepén ennek a néma helynek az üressége van, az ima: a hely bennünk, mindenütt és itt, egy alany nélküli aggodalom és egy ok nélküli öröm helye. 1. ELLENSZEMÉLY – Most imádkozzék. 2. ELLENSZEMÉLY – Nem tudok. 1. ELLENSZEMÉLY – Muszáj. A vér előtt. 2. ELLENSZEMÉLY – Az összes mentális tevékenységünk közül egyedül az ima érti a halált. Egy jelenet nyitánya. A vér láttán bentszakadó beszéd; gondolatunkban a gondolat áldozata, lerombolása és igenlése. Egy bennünk lévő mozdulatlan gondolat igenlése magában foglalja a halált. 1. ELLENSZEMÉLY – Igen. 2. ELLENSZEMÉLY – Az összes mentális tevékenységünk közül az ima a leghevesebb, mert felfogja a vért, ami a beszédben van. * Jelenet vége, visszatérés a ruminációhoz: Ouden aphónon*. Semmi nincs hang nélkül. „Semmi nincs nyelv nélkül.” A szó többet tud erről a képnél, mert a szó nem a dolog maga, és nem is annak visszfénye. A szó megszólítja a dolgot, kijelöli a levegőben a távollétét, kimondja a hiányát a légben, és kívánja, hogy legyen. A szó elmondja a dolognak, hogy hiányzik, és szólítja – és miközben szólítja, egyetlen lélegzetben tartja össze létét és eltűnését. Mintha csak a beszédnek ez a szerelmes megmozdulása hívta volna elő a világot. Eltűnésből jelenik meg a világ; a valóság úgy van előttünk, hogy belőlünk hiányzik. Az univerzum nem pihen. A tér nem az anyag mezeje, hanem a beszéd drámájának színháza. Üres sír: minden anyag ott maradt. * A személy legmélyén senki. Bensőnkben és a nevünknél is bensőségesebben ott a nyelv. A nyelv mélyén, a nyelv mélyére nyitott ige. A messiás maga a beszéd. A cselekvő-szereplő, nyitott és ható ige. Van mélyen és nálunk is mélyebben valaki és egy másság. A gondolat mélyén a gondolat mélyére nyitott ige: Vagyok. Nem maga a létező van, hanem a megszabadító ige. Ez az ige átjáró. Nem igazol minket, belénk hasít, megnyit téged. Vagyok („Sum qui

II. Mózes 3.14: „Én vagyok, aki vagyok.” (Uo.) – A ford.

*

* A beszéd nem a világ feletti anyagtalan valóság, hozzátoldva az anyaghoz. Nem az univerzumról szóló tanúbizonyság és az a beszédmód, amelyet bizonyos róla beszélő állatok feltaláltak; a világ nem várt ránk, a barmokra, akik eljöttek erre a földre ekkor és ekkor, hogy megtoldják a teremtést a nyelvvel. A világ kezdettől fogva beszélt volt. A nyelv eredendő. Nem valami, amivel a fejlődésünk során a barmokat meghaladtuk, hanem olyasvalami, ami az összes dolognál messzebbre nyúlik vissza, hiszen azok megjelenésével függ össze. A beszéd nem megnevez, hanem megszólít. Villámfény, villámcsapás: a szavak nem felidéznek, hanem metszenek, széthasítják a sziklát. * Van a francia nyelvben (ha a latinhoz hasonlóan nem teszünk különbséget u és v között) egy ragyogó anagrammája a DIEU (Isten) szónak, a VIDE (űr). Anagrammáikkal is gondolkodnak a nyelvek. Az Isten minden gondolkodásban egy csend-szó, egy elhívás, egy levegőlyuk, amely lehetővé teszi, hogy a lélek rátaláljon a lélekzetre és a mozgásra, mint a játékban, ahol egy táblán huszonnégy betű permutálódik egy üres kocka körül. A levegő hívószava teszi lehetővé a mozgást: egy semmi, amely lehetővé teszi számunkra a játékot, és szabadságot ad. Egyetlen más szó sem üt ekkora lyukat. Egy űr a nyelvben, egy nyitószó, egy szerető-szó – vonzás a mondatban: gravitáció, szeretet-elv a mágneses univerzumban. Egy, a többi szóhoz képest fordított szó, amely mozgásba hozza a lelket. Egy szó, amit szüntelenül ki kell vetkőztetni az álruhákból, amiket ráaggatunk: le kell hámozni róla a D-t, az I-t, az E-t, az U-t – és a Zeusz szó teljes kagylóhéját, amely a nyelvünkben befedi. Csak a széttartást kell megtartani belőle, csak a négy betű felnégyelődését a térben… Ezt a szót nem szabad kimondani, üresen kell hagyni, meg kell hagyni néma négybetűsnek, amely a sugárzó térrel és az égtájakkal van összekötve. Szemtől szembe nem láthatjuk az arcát, de találkozhatunk vele, *

Sermon sur la Pâque.

ha a kereszten a térre nyitott Krisztusra és a másik arcára tekintünk. Az Isten (Dieu) szót nyitva hagyni; hagyni, hogy várjon ránk – és üresen hagyni, mint a persona szót. Elhallgatni négy betűjét, és továbbra sem ejteni ki: azt mondani Adonai, azt mondani Uram. Többé ki nem ejteni ezt a szót – hogy soha ne kovácsolhassunk belőle láthatatlan bálványt, üresen hagyjuk, mint a szétválás színházát, üresen, mint az odvas semmi színpadát, a vágy, az éhség, a vonzalom, a szerelem helyét. Az igaz szerelemnek, a tiszta szerelemnek csupán az ürességben van helye: lendület, megválás, veszedelmes ugrás. * A húsvéti átmenet fizikailag a testünk mélyén van. A középpontban (a színészében, a Bibliáéban, a Zsoltárokban, a művészi munka, a hús-vér test középpontjában) a fogság és megszabadulás szíve: a lélekzés felborulása, a spirituális paradoxon. Ekörül az üres középpont körül haladva lélekzünk szüntelenül, újra és újra átlépve rajta, mindig előre tudván, hogy ismét át kell majd haladnunk rajta, ide jövünk meghalni, és ide jövünk új életre kelni, lélekzünk mindkettőből, fulladásból és halálból, egy ismeretlen átkelőpontból. Egy sziklapárkány, egy gázló, a jabboki átkelés. Ebben az árapálymozgásban, ami örökösen zajlik a testünkben, és amiről mindig megfeledkezünk, benne van az a hírhozó visszhang, az áradás, az idő fonákjának szekvenciája, a hullámtörés, a visszahúzódás és előnyomulás, az a folyékony mozgás, amelyben megjelenik a lélekzés anyagi szellemisége. A lélekzés élve áldoz fel minket. * Persona. A színész tudja, hogy az ember – egy keresztút helye: nem ember, hanem állati színház, ahol a keresztút és az emberi áldozat megtörténik, ahol annak helye van. A persona szó jól áll neki. * Personne (személy/senki). Ez a francia szó olyan gyönyörű… Nyitott, mint egy tükör, amely mögött nincs semmi. Örvénylő, pozitív-negatív, megfordítható, alap nélküli szó, amely mindent megnyit, egyszerű

DISPUTA Műhely

sum – Eje aser eje”*), a Vagyok írja beléd a beszéd mozgását. Isten az egyes szám negyedik személy.

59

és szédítő: egy szó, amely kihúzza lábunk alól a talajt, és újra a szellemi űrbe helyez bennünket, a szeretetből kilélekzett űrbe. * Persona. Ezt jön cselekedni a Krisztus  (Masiah, a Messiás): kiüríti az emberi képet, üresen hozza el azt. Nemcsak azért jön, hogy emberré legyen, hanem hogy elhozza az isteni ürességet az emberi képbe. A megtestesülés és kiüresítés, kenózis és testValère Novarina be leszállás (szomatikus Író, rendező, látványtervező. mennybemenetel és aláLegutóbbi megjelent könyszállás) e kettős mozgáve : Lumières du corps, P.O.L, 2006 (A test fényei, fordísa által lesz ő a princította Rideg Zsófia, az előpium bennünk, az ajtaja szót írta Sepsi Enikő, Budaannak, aki beszél, gonpest, l’Harmattan, 2008) dolkodik, felforgat, tapogatózik, lüktet és lélegzik: negatív-pozitívban. Megfordíthatóan. A kétarcú Janusz, mint amilyen egy x test kettős, kétértelmű és megfordítható képe a torinói leplen: „itt az üres isten” – „Isten itt Üresség” (Dieu ici Vide), ő, aki francia nyelven csodálatos anagrammával válaszol, rádhagyja a szemfedője negatív lenyomatát, hogy újjászüless. Helyet ad neked, kiüresíti az emberi képet, az ellenszemélyt, a personát testesíti meg közöttünk. Eljön, hogy lerombolja a kezünkkel gyártott bálványunkat, és megjelenik. Itt van, velünk szemben és szétábrázol. Jön, hogy lerombolja a mindenfelé felállított emberbálványt.

DISPUTA Műhely

*

60

Minden szó mögött ott rejlik Igeként; testünkben legbelülre van eltemetve: ott van, ahol lélekzünk. Előhívja a lélekzetünket. Összefonódunk vele. A lélekzésünkön keresztül adjuk vissza neki az életet, melyet tőle kaptunk. Az ima által, amely lélekzés, adjuk vissza neki az életet a lélekzés keresztútján. A kereszténységet csak vele ölelkezve érthetjük meg – elköteleződés és a test tanúskodása által: bizonyítéka a húsunkban van. Az ima, a kereszt jele, a részvétel és testünk áldozata által. A tanúnak idézett hús által. Csak átölelve érthetjük meg, a lélekző izzás, az imába zuhanás, a felsóhajtás, a paradox bukás, a megszédült éneklés, a lélek nagy lépése által.

* Hogy most itt egy pillanatra megpróbáljunk szembenézni a Húsvét drámájával, rátaláljunk a bibliai mondat teljességére, ami egy vonással átkarolja az univerzumot, nem ütközik bele az Időbe, de belélekzi, nem tekint el a történelemtől, de beleíródik, nem ütközik a halálba, de meghaladja. Befejezésül tehát, szembesülve e példátlan dráma nagyságával és mélységével, felolvasok négy sort egy ortodox egyházi himnuszból, amelyet Marie Keyrouz nővértől hallottam énekelni egy reggel a Saint Julien le Pauvre-ban (én egy nagyon korai változatára bukkantam Méliton de Sardes Húsvéti szentbeszédében1). A második századból származó szavakat egy napon Daniel Znyk színész szájába adtam egy jelenetben, ahol meghal és feltámad: „Ő, aki felfüggesztette a levegőt a föld és a vizek fölött, keresztfán függ; Ő, aki csillagokat szegezett az égre, íme felszegezve! A Láthatatlan láthatóvá vált, elítéltetett a Bíró! A Felfoghatatlant megragadták. A Halhatatlan halott. Földbe vetve Ő, aki a csillagokat plántálta az égre.” * Végül, hogy kezet nyújtsak és átadjam a szót Jérôme Alexandre-nak, Tertullianus három olyan sorával fejezném be, amely számomra a Húsvét egész megszabadító energiáját hordozza néhány szavában, a húsvéti robbanás egész rendkívüli paradox erejét, a lélek felemelését, a feltámadás örömét, ami vezet minket az úton, amelyet a Biblia mutat nekünk, hogy átessünk mindenfajta halálon, beleértve az igazit. Tertullianus: „Isten fiát keresztre feszítették: nem szégyenkezem miatta, mert szégyen. Az Isten fia halott? elhiszem, mert képtelenség. És amint sírba tették, feltámad? bizonyos, mert lehetetlen.” (Fordította Sepsi Enikő és Kovács Veronika)

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Valère Novarina: «Les cendres», in Mgr André Vingt-Trois (sous la direction de), Qu’est – ce que la vérité?, Editions Parole et Silence, 2007, p. 81–93.

2008 tavaszának Magyarországán úgy érezzük, már nincsenek olyan dolgok, melyek ne lennének másképpen, mint ahogyan valójában lenniük kellene. Aggódunk, félünk és frusztráltak vagyunk, mert a politika és a mindennapok világát nagyfokú rendetlenség jellemzi, melyhez lassan már képtelenség alkalmazkodni. Tetemes számú szabályosságok helyett már-már végtelen számú esetlegességgel kell megküzdenünk. A magyar társadalomnak és a politikai életnek nagy szüksége volna végre használható tradíciókra – ám mára talán csak az áltradíciókkal operáló hagyománytalanság tradíciójáról beszélhetünk. A rendszerváltás utáni idők legmélyebb válságából elvakultan vagy éppen elhomályosult tekintettel, tétován kiutat keresők fásultsága, tanácstalansága és cinizmusa mára vastag rétegekben fedi el azokat az alapokat, melyekhez vissza kellene találnunk. A kommunizmus évtizedeit – s a 20. század egyéb megpróbáltatásait – és zárt világát maga mögött hagyva a magyar társadalom megváltásként, hatalmas várakozással tekintett az új, nyílt társadalmi-politikai rendszer által ígért lehetőségekre. Mára azonban a többség lélekben feladni látszik a reményt, hogy valaha még normálisan

*** A magyar valóság felszínét kissé megkapargatva persze gyorsan ráébredhetünk: nem egyszerűen a hagyománytalanság a legnagyobb problémánk. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor egyrészt velünk élő régi – rendszerváltás előtti vagy még annál is korábbra nyúló, koloncként velünk maradt rossz, illetve ál- – hagyományokról kell beszélnünk, melyeket már régen le kellett volna vetkőznünk; másrészt megállapíthatjuk, hogy túlságosan is sok hagyományosnak gondolt eszközzel, illetve ezek verbális megfelelőivel éltünk és élünk vissza 1990 óta. Egyfelől tehát számtalan, a múltból rajtunk maradt töredékes hagyománnyal birkózunk, másrészt pedig a rendszerváltás óta eltelt, történelmi léptékkel nyúlfarknyi időben rengeteg – a világ nálunk szerencsésebb vidékein évszázadokra elegendő – politikai frázist és muníciót puffogtattunk el. Nem maradt mára olyan politikai fogalom, jelenség és törekvés, melyet ne diszkreditáltunk volna, ne használtunk volna el – anélkül, hogy valaha is megtapasztaltuk, megtapasztalhattuk volna valódi jelentését, tartalmát. Az okokat kutatva mindannyiunknak tükörbe kell néznünk, ám különösen nagy – micsoda üres frázis ez is már mára – a politikát csinálók felelőssége. A hagyománytalanság hálójában vergődő magyar társadalomnak a politikai oldalak húsz éve saját (ál)tradícióik igazságát bizonygatják. A felsőoktatás átszervezésétől a gazdasági környezet átalakításáig és a cigánykérdéstől a környezetvédelemig ezernyi példát lehet hozni a hagyományteremtés szándékával

Múltunk illúziója III.

működő politikai rendszerben élhet, ahol a dolgok azok, amik, nem pedig abszurd kifordítottjai a valóságnak. A hagyomány – egy „modern(izált)” politikai hagyomány –, melyre alapoznunk kellene, és melyet ápolni lenne szép, azonban egyelőre nem bonyolultsága okán nem lehet életünk része. Úgy tűnik, megalapozását húsz évvel ezelőtt rosszul végeztük el, talán részben el is mulasztottuk. Mulasztásunkat és hibáinkat ugyanakkor bármikor helyrehozhatnánk. Kérdés, van-e hozzá még erő és akarat.

D. Kovács Zoltán

„Az, amit társadalmi életnek nevezünk, csak akkor állhat fenn, ha tudhatjuk és ha bízhatunk abban, hogy vannak dolgok és események, amelyek úgy vannak és nem lehetnek másképpen. Itt értjük meg azt a szerepet, amelyet a hagyomány életünkben játszik. Aggódnánk, félnénk, frusztrálva volnánk és nem tudnánk létezni a társadalom világában, ha azt nem a nagyfokú rend jellemezné, szabályosságok tetemes száma, melyekhez alkalmazkodhatunk. Ezen szabályosságok puszta léte talán fontosabb, mint sajátos előnyeik vagy hátrányaik. Szükségünk van rájuk mint szabályosságokra, s ezért tradíciókként hagyományozzuk át ezeket, függetlenül attól, hogy más vonatkozásokban racionálisak-e, szükségesek-e, jók-e, szépek-e, vagy akármi. A társadalmi élet igényli a hagyományt.” Karl R. Popper, Towards a Rational Theory of Tradition (1948).

DISPUTA Toronyszoba

A hagyománytalanság fogságában

61

DISPUTA Toronyszoba 62

megfogalmazott, majd feladott és megváltoztatott konkrét elképzelésekre. A modern politika elméleti és gyakorlati eszköztárának birtokában, ám valódi és működőképes tradíciók hiányában azonban működőképes struktúrák helyett napjaink tökéletes politikai kiábrándultsága lett az eredmény. Mára a dolgok, amelyekre társadalmunknak szüksége lenne, melyeknek változhatatlanoknak és változtathatatlanoknak kellene lenniük – tekintet nélkül arra, hogy „más vonatkozásokban racionálisak-e, szükségesek-e, jók-e, szépek-e, vagy akármi” –, folyton (meg)változnak. Más dolgok és jelenségek, melyeknek már régen el kellett volna tűnniük – hogy az előbbiek békén létezhessenek –, pedig kullancsként kapaszkodva, makacsul velünk maradnak. Következmények nélküli országunkban ezért mára szinte semmi nem az, aminek látszik. A törvény lassan jobban védi a bűnöst, mint az áldozatot, a rendőrség lassan többet vét, mind véd, az állam többet vesz el, mint amit kínál – napjainkban pedig a kormányválság fogalmáról és következményeiről látszik bebizonyosodni az ellenkezője. 2008 tavaszán tanúi lehetünk annak, hogy az utódpárt a sok évtizeden át bevált módszereket felelevenítve ismét megpróbál átlendülni a már többedszer is saját maga által előidézett válságon. Az 1989 óta eltelt időszak egyik legkörmönfontabb, propagandáját tekintve leghatékonyabb, tartalmára és következményeire nézve azonban legkártékonyabb kísérletét látjuk egy álbaloldali álhagyomány végleges meggyökeresítésének. A Kádár-rendszer bevált (reform)kommunista hagyományainak sorát felhasználva – osztogatás, majd megszorítás a gazdaságban, gazdasági kliensrendszer kiépítése az európai fejlesztési forrásokra támaszkodva, alattomos ellenségteremtés és agresszív propagandaoffenzívák a politikában – saját, hamis identitásuk igazolására és megerősítésére megteremtették azt az ellenségképet, melyet aztán mindenáron megpróbálnak ráerőszakolni politikai ellenzékükre. Mindent megtesznek – és semmilyen eszköz nem drága – annak bebizonyítására, hogy ma Magyarországon két hagyomány mindent eldöntő élet-halál harcának tanúi vagyunk. Immáron hat éve – a „hagyomány” szerint azonban 1990, sőt 1945 óta – a haladás, a progresszió tradíciójának képviselői lánglelkű vezérükkel az élen heroikus küzdelmet folytatnak a mindenkori múltat képviselő (fasiszta, antiszemita stb. – tetszőlegesen behelyettesíthető) ellenzékük és az élhetetlen, javíthatatlanul

maradi magyar nép ellenében. Az elmúlt másfél évben a miniszterelnöknek és pártjának a korábbi évek reformkommunista reformretorikájának végleges kiüresítése után sikerült diszkreditálnia még a maradék tartalommal bíró és használható politikai szlogent is, hitelteleníteni minden olyan eszközt, mely az ország valódi megújításával kapcsolatban még szóba jöhetett. (Bárki is következzék a hatalomban, első és legnagyobb nehézsége ennek a verbálisretorikai hitelvesztésnek, csapdának a leküzdése lesz.) Mindeközben a politikai paletta további álhagyományainak következményeivel-hatásaival is szembe kell néznünk: egyrészt a baloldal (ál)tradícióinak szertefoszlásával párhuzamosan a magát „liberálisnak” és kezdettől az ország megkérdőjelezhetetlen elitjének tekintő párt oly nagy elánnal propagált és nagy gondossággal őrzött hagyományáról is nyilvánvalóvá vált hipokrita volta. A Kádár-rendszer ellen legharcosabban küzdő, ám ahhoz mégis millió szállal kapcsolódó reformértelmiség, illetve a belőle kikerülő, az 1990-es évek eleje óta a volt állampárt elválaszthatatlan szövetségeseként és kiszolgálójaként identitást találó „liberális” párt talán a legfőbb felelős azért, hogy egy új, eredetileg általuk is vágyott modern, demokratikus tradíció megerősödése helyett még ma is az 1989 előtti rendszer folytonosságával kell küzdenünk. Őszinte, nemcsak elméleti, hanem gyakorlati nyugati tapasztalatokra alapozó reformelképzeléseiket sikerült (illetve: dehogy sikerült…) úgy megvalósítani, hogy mára nem túl nagy számú támogatóik jelentős része is elfordult tőlük. Azonosultak az utódpárt hamis politikai identitásával, sőt maguk kezdeményezték azokat a lépéseket – például az antiszemitizmus vádjának politikai eszközzé tételét –, amelyek esélyt sem adtak egy modern, szalonképesnek tartott jobboldali erőtér kialakulásának. Az utódpárt mögé való felsorakozást eredményező döntésük gyakorlatilag lehetetlenné tette egy új politikai hagyomány kialakulását és megszilárdulását. Szavakban magasztos, felvilágosult célkitűzéseiktől – talán éppen hipokrita magatartásuk révén – mára sikerült az azokkal szimpatizálókat is elriasztani. Becsülhető politikai elkötelezettségük dogmatizmussá, elitizmusuk az oly hevesen bírált autokratizmussá, magabiztosságuk pedig pökhendiséggé alakult – az általuk is vallott és hirdetett elvek (például az éppen Popper által megformált „nyílt társadalom” eszméje) pedig lassan már csak szitokszóként használato-

gára valamit is adó politikai rendszerben vállalhatatlan. A karakteres jobboldali politikai tradíciók hiánya, esetlegessége, kialakulatlansága és kialakítatlansága felveti annak veszélyét, hogy a baloldal és a liberálisok reformdühe és hamis tradíciója ellenében formálódó politikai egység nem különbözik majd sokban ellenfelétől. A fentiek miatt a mérsékelt jobboldalnak már az 1990-es évek elején sikerült feladnia, illetve elvesztenie – részben a politikai küzdelem retorikai szintjén, részben pedig ténylegesen is – azt az imázst, hogy a jobboldal lenne a rendszerváltás, a magyar újrakezdés értékeinek legfőbb hordozója. *** Az önmaga paródiájába – vagy még inkább tragédiájába – forduló „álreform”, a magát a rendszerváltás élcsapatának tekintő politikai elit agóniája, a jobboldal magabiztosságnak álcázott tehetetlensége és a szélsőjobb vállalhatatlansága valójában egy, a valódi megalapozottság hiányában teljesítőképességének határaira érkezett politikai struktúra sajátos válságát jelenti. A felszínen, a színfalak előtt 1990-ben – Popper 1946-os (!) meglátásait is parafrazeálva – Magyarország „nyílt társadalommá” lett. Néhány év leforgása alatt – belegondoltunk-e valaha, micsoda önellentmondás ez – egy majdnem ötven éven át, sőt már azelőtt is zártan működő társadalom továbbélő struktúrái elé ügyes kezek egy nyílt társadalomra emlékeztető berendezkedés paravánjait emelték. Az új politikai kamuflázs kifeszítése formálisan néhány év leforgása alatt „nyugativá” tette a kommunista rendszer ránk kényszerített, mesterséges intézmény- és hivatalnokrendszerét és a magyar régmúlt más, soha fel nem számolt hagyatékait. A valódi alapokhoz azonban senki nem mert, illetve nem tudott hozzányúlni. Amikor a hagyománytalanság fogságában vergődő Magyarországról beszélünk, elsősorban nem is a létező politikai erők identitásválságára kell gondolnunk, nem egyszerűen valamiféle „nemzeti minimum”, a nemzeti egyetértés hiányáról van szó. Hanem az ennél mélyebben rejlő, mindezek fundamentumául szolgáló, talán „rendszerminimum”-nak nevezhető alapok hiányáról. A magyar társadalom – politikai értelemben – ma talán egyetlen hagyomán�nyal bír: a hagyománytalanság tradíciójával. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, nem kell kibújnunk a bőrünkből – csupán újradefiniálni mindazt és konszenzust alakí-

DISPUTA Toronyszoba

sak a magyar politikai közéletben. Felelősségük annál is nagyobb, mert e politikai elvek kisajátítása, lejáratása és ellehetetlenítése az egyik legfőbb akadálya lehet egy az ország számára nélkülözhetetlen modern tradíció kialakításának. Nem kevésbé aggasztó a másik oldal hagyománytalansága. Bár éppen „nyerésre” áll, a jobboldalnak, ha lehet, még komolyabb, még eredendőbb nehézségekkel kell szembenéznie. Az egyik alapvető kérdést saját töredékes hagyományai jelentik, melyek részben a messzi múltból jönnek (például a nemzeti hagyományok elszánt felvállalása, a vallás fontosságának, közösségformáló erejének hangsúlyozása, a határon túli magyarok sorsának felvállalása), részben a rendszerváltással alakultak ki (például harcos-érzelmes antikommunizmusa). A másikat az ország „modernitásával”, „modernizálásával” kapcsolatos álláspontja veti fel. Ami a nemzeti hagyományokhoz és a valláshoz való viszonyát illeti, a túlélő, nagyrészt eltorzult, a múlt homályába vesző tradíciók mellé nem sikerült egyértelműen újragondolt, modernizált nemzeti és vallásos gondolatot tenni. Így történhetett, történhet, hogy a felismert és felvállalt, régóta megoldandó kérdésekkel kapcsolatban új, iránymutató hagyomány kialakítása helyett avíttas, olykor naftalinszagú jobboldali-konzervatív hagyományt folytatva próbálja felvenni a versenyt a másik oldallal, amely magát a progresszió letéteményesének tekinti. Hasonló nehézséget jelent a karakteres és hiteles, az ország számára használható és nemzetközi szinten is elfogadott, valóban jobboldali – ha úgy tetszik: polgári – gazdaság- és társadalompolitika alapjainak hiánya, határozott felvállalása. Nehéz úgy modern konzervatív hagyomány létrehozásáról beszélni, hogy a fentiek felismerése helyett az ország (átmenetileg) vezető politikai ereje sodródik a fennálló politikaitársadalmi-gazdasági környezettel, miközben többnyire opportunista – látszólag vehemensen múltellenes, ám valójában a folytonosságot felvállaló, abba beletörődő – attitűd vezeti. A helyzetet súlyosbítja a fennálló politikai rendszer perifériáján megjelenő radikális jobboldal léte és tevékenysége – részben azért, mert az ott karakánul megfogalmazott, a magyar politikai valóság alapellentmondásait kipécéző kérdéseket magának a mérsékelt jobboldalnak kellene feltennie (és hasonlóan határozottan megválaszolnia); részben pedig azért, mert az ott megjelenő ordas gondolatok és tevőleges agresszió minden, ma-

63

tani mindarról, ami mindannyiunk számára szent és sérthetetlen; dolgokról, melyek „úgy vannak és nem lehetnek másképpen”. A sok-sok töredékes és félresiklott hagyomány helyett (vagy kezdetnek talán inkább: mellett) – részben elölről kell kezdenünk. Lehet, hogy ehhez új alkotmányra lesz szükség; biztos, hogy szükség lesz az életünket ellehetetlenítő bürokratikus és törvényi rend teljes átgondolására, no és persze egy alapos mentális megújulásra. De ne legyünk telhetetlenek. Kezdhetnénk ott, amit A demokrácia elméletéről Popper 1987-ben mondott:

DISPUTA Toronyszoba

Tulajdonképpen csak kétféle államforma van: olyan, amelyben a kormányt le lehet váltani vérontás nélkül, szavazással, és olyan, amelyben ez nem lehetséges. Ezen múlik a dolog, és nem azon, hogyan nevezzük meg ezeket az államformákat. Az első formát szokásosan demokráciának nevezik, a másodikat „diktatúrának” vagy zsarnok-

64

ságnak […] A döntő momentum egyedül a kormány leválthatósága – vérontás nélkül. Ez a leválthatóság különböző módszerekkel érhető el. A legjobb módszer a szavazás: egy új választás vagy egy szavazás a megválasztott parlamentben megbuktathatja a kormányt. Ez döntő. Ezért téved, aki arra a kérdésre helyezi a hangsúlyt (mint Platóntól Marxig és később is mindig tették), hogy ki kormányozzon. A nép, a plebs vagy a kevesek, a legjobbak? A (jó) munkások vagy a (rossz) kapitalisták? A többség vagy a kisebbség? A baloldal pártja, a jobboldal pártja vagy egy középpárt? Mindezek téves kérdésfelvetések. Hiszen nem azon múlik a dolog, ki kormányoz, mindaddig, míg a kormánytól vérontás nélkül meg lehet szabadulni. Minden kormány, amelytől meg lehet szabadulni, erős késztetést érez, hogy viselkedésével megelégedést váltson ki. Ez az ösztönzés eltűnik, ha a kormány tudja, hogy nem olyan könnyű tőle megszabadulni.