KALAHÁRI – AHOL AZ ISTENEK FEJRE ESTEK Sokunknak csak homályos képzetei vannak a Kalahári sivatagról. Igaz, ott játszódott Az istenek a fejükre estek című film, de abban javarészt nem sivatagot, hanem szavannát láthattunk. Pedig, ha azt halljuk, Kalahári, mindenki így folytatja: sivatag. A turistáknak szóló információk szerint a Közép-Kalahári Vadaspark és a Kalahári Orix Nemzeti Park közelébe csak úgy szabad elindulni, ha az utazás egész időtartamára elegendő élelmiszert, vizet és tartalék üzemanyagot visznek magukkal. A környéken semmiféle ellátás nincs, ezért csak az merészkedjen arra, aki elviseli az önállóságot és a magárautaltságot. A nehéz terepviszonyok miatt azt ajánlják, hogy mindenki két négykerék-meghajtású terepjáróval induljon útnak, és mindenképp vigyen emelőt, csörlőt és homokjáró talpat. Az elrettentés csak jobban csigázta kíváncsiságunkat: milyen lehet a Kalahári közelről?
Feltöltődő medence Már a méretei is meghökkentők: a Kalahári-medence a Dél-afrikai Köztársaságot Namíbiától elválasztó Orange folyótól észak felé 2500 kilométer hosszan, egészen a zaire-i őserdőkig húzódik. Namíbia, Botswana és Dél-Afrika osztozik rajta. Százmillió éve, amióta az afrikai tábla levált és eltávolodott Gondwánától, a Kalahári-medencében és más mélyebb területeken gyűlik a magasabb területek erózió koptatta hordaléka. Ez a terület a világ legnagyobb kiterjedésű homoktengere, a homok mélysége 5 és 200 méter között változik. A vidék több lépcsőben száradt ki, legutóbb 5 millió éve az Antarktisz eljegesedése vont el a déli félteke légköréből nagy mennyiségű vízgőzt. Ennek ellenére 2 millió éve még egy óriási tó, alakult ki a Kalahári-medence közepén, a Makgadikgadi, amelynek egykori partvonala az űrfelvételeken a mai napig kirajzolódik, és néhány kivételes helyen szabad szemmel is látható. A tó aztán lefolyást talált a Zambézi felé annak a hatalmas földmozgásnak köszönhetően, amely a Viktória-zuhatagot is
kialakította. Ez az esemény, valamint az ezt követő újabb száraz időszakok teljesen kiszárították a vidéket. A Makgadikgadi ma a száraz évszakban kemény kérgű, poros teknő, esős évszakban járhatatlan sártenger. Kisebb méretű, hasonló teknők százával vannak a Kalahári területén. Csodarece és vizelet A Kalaháriban minden az éltető víztől függ. Attól az évi átlagban 450 milliméternyi csapadéktól, amelyből az északibb területekre több, a délibbekre kevesebb jut. Az esők java része december és február között hullik hirtelen kerekedő, nagy viharok kíséretében. Ez a kevéske víz arra elegendő, hogy a jobbára vörös színű homoktenger kiviruljon, és zöldellő szavannának adja át a helyét. Különböző fűfélék és akáciák sok faja alkotja a jellemző növényvilágot, de néhol baobabfák, másutt pálmák, megint másutt vad szezámbokrok nőnek egy-egy csoportban. Van egy fa, a mesquite, amely mostanában sok fejtörést okoz a természetvédőknek. Még a múlt században hozták be Ausztráliából, mert gyorsabban nő, mint a helybéli fák, és hamarabb ad árnyékot meg tűzifát. Ahogy az lenni szokott, lassan kiszorítja a helybéli fajokat, több vizet von el a környezetéből, mint az akáciák, és nem alkalmas az állatok etetésére. A Kalahári Orix Nemzeti Parkban már kivágták őket, hogy az ott honos fajokkal pótolják, de a parkon kívül Dél-Afrikában óriási területeket teljesen elborított.
Szárazság idején a növényevők a Kalahári délnyugati részén találnak menedéket Az állatok közül is csak azok élnek errefelé, amelyek jól tűrik az év nagyobbik felében tomboló szárazságot és hőséget. Leggyakrabban a nemzeti parknak is nevet adó Orixkal, azaz nyársas szarvú antiloppal, vándorantiloppal, gnúval, zsiráffal és struccal találkozhatunk, de a szerencsések láthatnak kisebb-nagyobb ragadozókat vagy néhány ritkább antilopot is. Szinte mindegyiknek van valamilyen specialitása, amellyel a nehéz körülményekhez alkalmazkodott. A nyársas szarvú antilop például sokáig kibírja víz nélkül, beéri a táplálékából felvett nedvességgel. A vízből inkább az oldott ásványokra van
szüksége. Amikor a nemzeti parkban lezártak néhány mesterséges vízlelőhelyet, a nyársas szarvú antilopok ezek kiszáradó mélyedéseibe jártak inni, mert ott feldúsultak az ásványi sók. Veséjük olyan jól szűri a testnedveiket, hogy jóval kevesebb a vizeletük, mint más emlősöké. Agyuk hűtését orruk sajátos érhálózata, a csodarece segíti. Ennek jóvoltából a melegre érzékeny agyba néhány Celsius-fokkal hidegebb vér jut, mint testük más részeire.
A bozótos területen nagy kudu is él A Nossob folyó medre ritkán lát vizet Bármilyen gyors is, a törékeny termetű vándorantilop könnyű prédája még a kisebb termetű ragadozóknak is. A népesség úgy pótolja a veszteséget, hogy egy-egy tehén 13 hónap alatt akár kétszer is ellik. A fiatal nőstények egyéves korukban, amikor még el sem érik felnőttkori testméreteiket, készek az első borjú kihordására. Kikerítve A fentebb leírtak, persze, csak a Kalahári eredeti állapotban megmaradt területeire igazak. Dél-Afrikában, ahol a földet szinte teljesen feldarabolták és körbekerítették a farmgazdaságok, hatalmas területekről teljesen eltűntek a vadállatok. A gazdák marhát, kecskét vagy birkát tartanak, és a ragadozók nem szívesen látott vendégek arrafelé. A vadon élő növényevőknek ma már nem a ragadozó a legnagyobb ellensége, hanem a kerítés. Ahol ennyire kevés az eső, és ily kiszámíthatatlan időközönként esik, a növényevők csak úgy juthatnak elegendő táplálékhoz, ha elég nagy területen szabadon mozoghatnak, hogy a távolabbi esőzések nyomában kisarjadt füvet, lombot is elérhessék. Így aztán vadon élő állatokkal Dél-Afrikában jóformán csak a nemzeti parkokban találkozhatunk, míg a civilizáció által kevésbé érintett Namíbiában és Botswanában szinte bárhol háborítatlanul élhetnek. Az egyszerű farmokat elválasztó kerítéseknél jóval nagyobb és hosszabb az az állatorvosi kerítés, amely Namíbia északi és déli részét, illetve Botswana egyes nagy kiterjedésű területeit választja el egymástól több száz kilométer hosszan. A kerítés építtetői a múlt századi marhavésszel és az e században is előforduló száj- és
körömfájással fertőzött területet szerették volna elhatárolni. Csakhogy a mai napig nincs perdöntő bizonyíték arra, hogy a vadállatok is terjesztik ezeket a kórokat. Az eredmény: a vadon élő növényevők százezerszám pusztulnak szomjan és éhen.
A táborba be-belátogatnak az oroszlánok A Dél-afrikai Köztársaság és Botswana kormánya úgy döntött, hogy a két ország területén fekvő, közös Kalahári Orix Nemzeti Parkot nem darabolják szét kerítéssel, így az állatok szabadon közlekedhetnek a két ország között. Hogy mennyire létszükségletük ez, arra bizonyíték volt az 1979., majd az 1985. évi állatvándorlás, amikor a rendkívüli szárazság miatt, évezredes útvonalait követve, majd kétszázezer csíkos gnú, ötezer jávorantilop és hatezer lóantilop indult el dél felé, hogy a nedvesebb vidékeken, az Orange folyó környékén táplálékot találjon. Park itt és ott: nemzeti parkokban mérhető le legjobban, mennyire egységes a természet, és mennyire különbözőképpen kezelik ezt a hivatalok. A Kalahári Orix Nemzeti Park dél-afrikai oldalán a látogatók a lehetőségekhez képest mindent megkapnak: lakhatnak bungalókban vagy kempingben, vásárolhatnak, üzemanyagot vehetnek, van étterem, víz és áram. A parkban neves kutatók dolgoztak és dolgoznak, s egy kis kiállítás az újabb kutatások eredményeit mutatja be. Meghirdettek egy általános fotópályázatot, valamint egy másikat, amely a gepárdkutatáshoz kapcsolódik. A cél az, ki tudja ugyanazt a gepárdot minél több oldalról lefotózni, hogy egyéni pöttyözöttsége tanulmányozható legyen. A kempingeket kerítés veszi körül, azon kívül tartózkodni, valamint az autóból kiszállni tilos. Minden kemping elé varázsoltak egy kis vizet, s az árnyékos vadlesre kiülő érdeklődők egész nap kedvükre bámészkodhatnak. A mozgékonyabbak autóval is mehetnek vadlesre, a több mint 300 kilométernyi karbantartott köves út terepjáró nélkül is bejárható. Az utak nagy része két kiszáradt folyó medrében vezet, de áradástól nem kell tartani. A Nossob folyóban jó, ha egy évszázadban egyszer, az Auob folyóban évtizedenként kétszer csordogál némi víz. A partjai mellett mégis mindig akad egy kis zöld, amely távolról is odavonzza a vadakat. A park híres a rengeteg oroszlánjáról, a Kalahári oroszlánjai pedig arról, hogy fekete a sörényük.
Szinte mindennek az ellentéte a nemrégiben megnyílt Közép-Kalahári Vadaspark Botswana közepén. A hatóságok gondoskodása kimerül abban, hogy a belépéshez onnan több száz kilométerre kell engedélyt kérni. Az ott-tartózkodás csaknem négyszer annyiba kerül, mint a dél-afrikai parkokban. Ezenkívül egy-egy fára kitűznek egy jelet, hogy például ez a CKGR P2-es kemping, nagyjából kéretik a fa közelében táborozni, és az emésztés melléktermékeit legalább 20 centiméter mélyen kéretik elásni. Vizet mindenki annyit használhat, amennyi jólesik – feltéve, hogy hozott magával. Az utaknak minősített keréknyomok nehezen járhatók: ahol agyagos a talaj, ott esős évszakban, ahol homokos, ott száraz évszakban. Az út közepén is növögető kalahári fű magjai menet közben alattomosan eltömik a hűtőrácsot, vagy a forró kipufogócsőtől meggyulladnak. Esős évszakban temérdek vad vonul a zöld legelőkre, és itt semmiféle kerítés vagy óvintézkedés nem választja el az embert a nemes szomszédságtól. Bárkivel előfordulhat, hogy felbukkan egy hím oroszlán busa feje. Itt, ahol még nem emelkednek száz meg száz kilométer hosszú kerítések, ahová még nem hurcoltak be idegen fajokat, a Kalahári éli a maga évmilliók óta megszokott, lassú, küzdelmes, de ámulatba ejtően szép életét.
