Május
MÁJUS
PAULIKOVICS IVÁN: Kézenálló férfi (2006) Az 1953-ban született szobrász mûvészete figuraközpontú, realista szellemiségû. Alakformálását, mûveinek atmoszféráját általában groteszk-ironikus hangvétel színezi, egy-egy kompozíción belül is meglepô léptékváltást alkalmaz. Intellektuális beállítottságú, gyakran a humor és a groteszk irányába csúszó szobrászatának legfontosabb eleme az ellentétek között áramló feszültség. A Tompa utca 14. számú ház elôtt felállított alkotás is jól jellemzi munkáinak sajátosságait.
2012 • MÁJUS • PÜNKÖSD HAVA 1
K
A munka ünnepe, Fülöp
2
Sze Zsigmond, Zoé
3
Cs
T ímea, Irma
4
P
Mónika, Flórián
5
Szo Györgyi
6
V
Ivett, Frida
7
H
Gizella, Bendegúz
8
K
Mihály
9
Sze Gergely
10
Cs
Ármin, Pálma, Míra
11
P
Ferenc
12 Szo Pongrác, Gyöngy 13
V
Szervác, Imola, Imelda
14
H
Bonifác
15
K
Zsófia, Szonja
16
Sze Mózes, Botond
17
Cs
Paszkál
18
P
Erik, Alexandra, Szandra
19 Szo Ivó, Milán 20
V
Bernát, Felícia
21
H
Konstantin
22
K
Júlia, Rita
23
Sze Dezsô
24
Cs
Eszter, Eliza
25
P
Orbán
26 Szo Fülöp, Evelin
86
27
V
Pünkösd, Hella
28
H
Pünkösd, Emil, Csanád
29
K
Magdolna, Magdaléna
30
Sze Janka, Zsanett
31
Cs
Angéla, Petronella
1892. május 07. – 120 éve történt Megszületett Josip Broz Tito Jugoszlávia vezetôje 1945. és 1980. között. 1887. május 10. – 125 éve történt 1887-ben ezen a napon alakult meg az Önkéntes Mentôegyesület Kresz Géza fôvárosi orvos kezdeményezésére. 1912. május 13. – 100 éve történt Budapesten megszületett Várkonyi Zoltán színészrendezô, író (Fekete gyémántok, Butaságom története). 1637. május 13. – 375 éve történt Richelieu bíboros feltalálta az 'asztali' kést. A bíboros illetlennek találta, ahogyan vacsoravendégei vadásztôreikkel piszkálták ki a fogaik közé szorult maradékot. Parancsot adott, hogy a tôrök végét kerekítsék le, és ezentúl ilyen késekkel terítsenek a vendégeknek. 1862. május 14. – 150 éve történt Adolphe Nicole Svájcban szabadalmaztatta a kronográfot, a stopperórás idômérô szerkezetet. 1652. május 18. – 360 éve történt Rhode Island – elsôként az amerikai gyarmatok közül – törvényt hozott a rabszolgaság ellen. 1922. május 18. – 90 éve történt Meghalt Alphonse Laveran orvos, a malária elleni gyógyszer felfedezôje, a kininterápia megalapozója. 1872. május 18. – 140 éve történt Megszületett Lord Bertrand Russell angol filozófus, matematikus, közéleti személyiség. 1972. május 18. – 40 éve történt Az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió aláírta a tengerfenék atommentesítésérôl szóló egyezményt. 1902. május 21. – 110 éve történt Pécsen megszületett Brauer Marcell Lajos világhírû magyar építész, a Bauhaus mestere, a csôvázas szék alkotója. 1972. május 22. – 40 éve történt Meghalt Széchy Károly mérnök. A második világháború után nagy szerepet vállalt a magyarországi hidak újjáépítésében. Részt vett a budapesti metró építésének elôkészítésében és megindításában is.
1992. május 22. – 20 éve történt Meghalt Ránki György zeneszerzô. Fôként operái váltak ismertté az utókor számára, úgymint a Pomádékirály új ruhája, Az ember tragédiája, Muzsikus Péter. 1972. május 22. – 40 éve történt Richard Nixon amerikai elnök ellátogatott Moszkvába. Nixon elnök utazása volt az elsô olyan hivatalos látogatás, amelynek során az amerikai elnök a Szovjetunióba látogatott. 1972. május 22. – 40 éve történt Ceylont, hivatalos nevén Sri Lankát, független köztársasággá nyilvánították. 1852. május 22. – 160 éve történt Megszületett Jalsoviczky Géza, aki a Magyar Általános Gépgyár Rt.-t alapította. Az Rt. az elsô világháború idején motorokat, automobilokat és repülôgépeket gyártott. 1987. május 23. – 25 éve történt Bartókról nevezték el a Magyar Rádió URH-n adott harmadik mûsorát. Elsôsorban komolyzenei programokat sugároz jelenleg is. 1992. május 23. – 20 éve történt Meghalt Giovanni Falcone olasz bíró, ügyész, aki sikeresen lépett fel az olaszországi maffia ellen. Falcone robbanásos merénylet áldozata lett feleségével és testôreivel együtt. Az 1986-os nagy port felkavaró perben 338 maffiózót ítéltek összesen 2665 évi szabadságvesztésre. 1882. május 23. – 130 éve történt A Szent Gotthárd hágó alatt megnyílt az Olaszországot Svájccal összekötô vasútvonal. 1155 m magasságban építették fel, 1234 híd és nyolcvan alagút segítségével. 1937. május 23. – 75 éve történt Meghalt Jon Davison Rockefeller amerikai nagytôkés. Rockefeller 1863-ban olajfinomító vállalatot létesített Cleveland közelében, az elsôk között felismerve a motorbenzin jövôjét. 1870-ben megszerezte a világ elsô nagy kôolajipari monopóliumát, a Standard Oil Company of Ohio nevû céget, ezáltal a kezében tartva az egész amerikai olajipart. 1891-ben ô alapította a Chicagói egyetemet. 1912. május 26. – 100 éve történt Megszületett Kádár János, aki 32 évig volt a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetôje. Eredeti nevén: Csermanek János.
87
MÁJUS
Évfordulók
MÁJUS
Lelki útravaló Lélekkel – egyházunk hajójában... Sokszor találkozhatunk azzal a képpel, melyen az egyház – olykor hatalmas viharokkal is dacoló – hajóként jelenik meg. Ez a hajó csak akkor nem fut zátonyra, ha Isten Lelkének erôterében marad. Sokan vannak napjainkban, akik saját maguk által „gyártott” eszközzel (túlélési stratégiák stb.) vágnak neki az élet szeszélyes óceánjának, vannak „vallási szabadúszók”, és vannak ma is olyanok, akik az egyház hajójába szállnak. Mi hisszük, hogy az egyház biztonságos hajója juttat révbe. De erre a hajóra nézve is igaz, hogy számolni kell hánykolódással, tengeri betegségekkel, a szoros együttlét és az alkalmazkodás kellemetlenségeivel. Számolni kell azzal is, hogy az egyház hajója olykor furcsa, ellentmondásos környezetet mutat: sokszor evilági gondokba, konfliktusokba keveredik maga is; sokszor halljuk, hogy az egyház egyetemes, mégis annak tagjai – a hétköznapi emberekhez hasonlóan – csoportokra, klikkekre szakadnak... De bármennyire is észlelhetô ez a többrétû kettôsség, fontos ragaszkodnunk az egyházhoz, lelki otthonunkhoz. Sok mindenben igaza van Czirják Árpád erdélyi római katolikus kanonoknak, aki megállapítja: „Az egyházban szolgálatot teljesítôk legtöbbször szerepzavarban vannak: ahelyett, hogy otthonias, meleg légkört teremtenének, folyton az építmény biztonságával, tatarozásával, és a személyzet szigorú megfegyelmezésével foglalatoskodnak. Fontos a külsô, de az soha nem lehet a lényeg rovására. Mert az egyházba való belépést halogatók felteszik a kérdést: egyáltalán lakható-e az egyháznak nevezett építmény, és ha igen, milyen körülmények fogadják a belépôt?” Karl Rahner német jezsuita szerzetes (aki a II. vatikáni zsinat egyik vezetô teológusa volt) panasza elgondolkodtató minden keresztyén felekezethez tartozó ember számára: arról panaszkodott, hogy mostanság „télies az idôjárás az egyházban”. Lisieux szentje (Kis Szent Teréz) is – halálos ágyán – arra kérte rendtársait, hogy „fûtsétek a zárdát!”, mert nagyon szenvedett a hidegtôl; – nyilván nem a kôbôl álló épületre, hanem a közösségre, az abban található légkörre gondolt... De vajon milyen a mi egyházunk „légköre”, „otthonossága”? Mindig szem elôtt kell tartanunk, hogy Szentlélek nélkül elöregszik, kihûl az egyház, – és kihûl benne a mi szívünk is. Ha nem kapunk Szentlelket, és erôterében nem újulunk meg, akkor kihûl a hitünk, és viselkedésünkkel, közönyünkkel, egymást szeretni és elfogadni nem tudásunkkal kihûtjük az egyházat... Igazzá válik az ige: „de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az elsô szeretet” (Jel 2,4). Nagy a felelôsségünk abban, hogy milyen a légkör gyülekezetünkben, egyházunkban... Mi, reformátusok is bátran mondhatjuk Karl Rahner pünkösdi vallástételét: „Hiszek a Szentlélekben, hiszem, hogy megszabadít elôítéleteimtôl. Hiszem, hogy megváltoztatja szokásaimat. Hiszem, hogy legyôzi közömbösségemet. Hiszem, hogy szeretettel tölti el lelkemet. Hiszem, hogy megállít a rossz elôtt. Hiszem, hogy felbátorít a jóra, hogy legyôzi szomorúságomat. Hiszem, hogy szeretettel tölt el Isten igéje iránt. Hiszem, hogy elveszi kicsinyhitûségemet. Hiszem, hogy megerôsít szenvedésem idején. Hiszem, hogy áthatja egész lényemet.” A reformátorok, hitvalló ôseink megtapasztalták Isten Szentlelkének jelenlétét, a megmaradás csodáját, a küldetés végzéséhez kapott segítséget és erôt. Ez legyen a mi boldog tapasztalatunk is, szeretve Istent, „lakhatóvá”, otthonossá téve egyházunk hajóját! KUN ANDRÁS NÁNDOR református lelkész, Budapest–Kálvin Téri Református Egyházközség
88
5. Mi történik a társadalomban, miközben az állam gyengül, a jog gyengül, a jog alapjai szétmállanak? Természetesen egy másik hatalmi koncentráció alakul ki, amely új lehetôségek miatt erôs. Az egyik oldala ennek a manipuláció. Manipuláció a szónak sokféle értelmében. Elôször is a tömegtájékoztatási eszközökkel végzett manipuláció jut eszünkbe. Mit jelent például egy választáson az, hogy nem észérvekkel próbálják meggyôzni a pártok a választókat, hanem olyan reklámfogásokkal, amelyeknek már a logikus gondolkodáshoz nincs közük? Márpedig a mai reklámipar ezt széles körben lehetôvé teszi. Az internet világában messzemenôen érvényesülnek másfajta manipulációs lehetôségek is. A felelôsség nélküli adatközlés, a hamis, téves, gyûlöletkeltô információk és anyagok feltöltése ellen minden biztosíték gyengének látszik. Sôt, itt azt is elmondhatjuk, hogy a kommunikáció változása visszahat az emberi tudatra, tehát antropológiai változásokat vált ki. Ez ma már mennyiségében társadalmilag mérhetô. Már nemcsak arról van szó, hogy a reklámnak nem kell logikusnak lennie ahhoz, hogy hatásos legyen, hanem a közönség egy része már nem is képes logikus érvelést végighallgatni vagy reprodukálni. Úgyhogy annak a publikumnak esetleg már hiába is érvelne Cicero vagy Démoszthenész, azt mondaná, hogy hosszú, és egy másodperc után átkapcsolna máshová. Ennek a fajta manipulációnak a gazdaságban és az élet számos területén megvan a hatása. Amikor vásárolok és leveszem a zöld mosóport a polcról, mert elôzô este a TV-ben ezt láttam, nem gondolkozom arról, hogy ez olcsóbb-e, vagy jobb-e, hanem automatikusan cselekszem. Az ilyen manipuláció, úgy tûnik, szemben az erkölccsel és a joggal, nem az emberi szabadságot szólítja meg. Tehát nem azt mondja, hogy tedd ezt és ezt, vagy kerüld ezt és ezt, mert különben ez és ez a következménye lesz, hanem megkerüli az emberi szabad döntést. Ilyen módon, ha nemcsak egy-két pontban, hanem az élet nagy, normatív irányai tekintetében is ez a technika válik uralkodóvá a joggal és az erkölccsel szemben, akkor olyan állapot alakul ki, amely az emberi méltóságnak kevésbé felel meg. Persze ennek megítéléséhez szükséges valamilyen fogalom az emberi méltóságról. Ez ugyanis szintén szakrális kategória. Mert miért feltétlen érték az ember? Mi benne a feltétlen érték? Ma vannak, akik a ritkább állatfajokat többre becsülnék, mondván, hogy abból van kevesebb. Az emberi méltóság végsô magyarázata a Biblia alapján az istenképiség. Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. A teológiai hagyomány ezt abban ragadja meg, hogy Isten az embert tudatos, szabad lénynek alkotta. És itt elérkezünk a szabadsághoz. Errôl van szó! Tehát ha a szabad döntést szólítja meg valamely normatív rendszer, akkor meggyôzôdésünk szerint emberhez méltóbb, mint ha azt megkerüli. A manipulációs lehetôségek skálájának – genetikai manipuláció, kémiai manipuláció (például drogokkal), mikroelektronikával végzett manipuláció stb. – a határai ma már messze túl vannak a média világán.
89
MÁJUS
Egy paradigmaváltás illúziója II.
MÁJUS
6. Ezeknek a lehetôségeknek az ellentétpárja vagy kiegészítése, hogy az emberi magatartást akkor mi kontrollálja? Egy rendkívül fejlett elektrotechnikai ellenôrzési lehetôség. Az élet minden vonatkozását meg lehet figyelni, biometrikus adatokat lehet mindenkirôl gyûjteni, felvenni stb. Akár a DNS-t is lehet ellenôrizni. Az ember mindennapi élete, mozgása, holléte is kontrollálható. Egyes hírek szerint Hollandiában elôírták, hogy kötelezô minden autóra GPS-t szerelni. Lassanként tehát ez nemcsak lehetôség, hanem a gépjármûvek mozgásától – hovatovább – az egyének mozgásáig mindennek a pontos ellenôrzése mûszakilag megoldott valóság. 7. Csakhogy ez az ellenôrzési lehetôség és manipuláció együtt is hova vezet? Ezért mondhatjuk, hogy itt nem egyszerû paradigmaváltásról van szó. Nemcsak arról van szó, hogy a jog és az erkölcs együtthatása által mûködô normatív szisztéma helyét veszi át, vagy próbálja átvenni a manipuláció és a mûszaki kontroll által jellemzett szisztéma, hanem az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez illúzió. Tehát azon túlmenôen, hogy ha ez az új páros helyettesíteni akarja a korábbit a társadalom szabályozásában, akkor kevésbé emberhez méltó helyzet áll elô, azt is meg kell állapítanunk, hogy egy ilyen helyettesítés önmagában nem mûködôképes. Ki irányítja ugyanis ebben az esetben az emberi viselkedést, a társadalmi viselkedést? Kiknek a kezében vannak ezek az eszközök, lehetôségek? Nem is tudjuk. Biztosan nem azoknak a választott testületeknek a kezében, akik hagyományosan demokratikus legitimációval rendelkeznek, akik választást nyertek, akik az intézményes, demokratikus választási formában megbízást kaptak rá. A másik kérdés, hogy akik használják ezeket a rendszereket, milyen célra használják ôket, és hol lép be az emberi döntés a folyamatba? Kiderülhet, hogy annyi információt tudunk szerezni, amennyit nem tudunk feldolgozni. Tehát, ki az az ember, aki kiértékeli, ki az, aki megtervezi a reagálását azoknak, akik egyáltalán a rendszert mûködtetik? Újra meg újra azzal találkozunk a hírekben, hogy minden fejlett mûszaki kontroll ellenére pont az száll fel a repülôgépre, akinek nem volna szabad, és még a bomba is nála van, pedig háromszor telefonáltak, hogy azt az embert ne engedjék oda. Magyarán szólva a tisztán mûszaki kontroll nem elégséges, ha nincs az ember, aki az eredményeket kiértékeli. Ezt pedig lassanként nem gyôzzük. Tehát felmerül a varázslóinas esete, annak az örök problémája, hogy olyan erôket szabadítottunk fel, vagy olyanoknak kerültünk a birtokába, amelyek fölött nem tudunk uralkodni. A következmények ebbôl adódnak. Közülük néhányat már említettünk. Úgy tûnik, hogy ebben a tekintetben különbözô forgatókönyvek lehetségesek. Az egyik forgatókönyv az, hogy megbolondul a nyugati kultúra, és mások foglalják el a helyét, ha mindjárt nem az emberiség elpusztulásával játszunk mint rémképpel. Mások foglalják el a helyét, akiknek nincsenek posztmodern gátlásaik. Ha ezt a kérdést jobban figyeljük, akkor kiderül, hogy ezeket a gátlásokat fokozatosan levetik azok is, akik kidolgozták ôket. Legújabban láttuk azt az internetes botrányt, hogy Amerikából mennyi adat került ki a világhálóra. És most egyszerre csak nem Kína a rémkép, aki szabályozza az internetet, hanem Amerikában is azt mondják, hogy mûszakilag korlátozni kell a lehetôségeket, nem lehet, hogy akármit, bárki terjeszthessen tekintet nélkül a közjóra. Vagyis az egyik alternatíva: vagy más kultúrákkal szembeni hátrányba kerülés, vagy szétesés, az állam szétesése például, azaz a közérdek érvényesíthetetlensége. És a káosz, ami tudományos fantasztikus filmekben gyakran elôkerül. Megjelenik egy olyan jövôkép, hogy félig elpusztult óriási városok között kis fegyveres bandák járnak, és rabolnak, gyilkolnak, de senki sem tudja, hogy most ki közülük a közhatalom, ki kihez tartozik, kik a „jók”, kik a „rosszak”. Egy ilyen bomlási anarchia
90
8. Teológiai szempontból rendületlenül valljuk, hogy az erkölcs hatálya alól semmi sem mentes. A politika sem mentes, a tudomány sem mentes abban az értelemben, hogy a tudós is ember, aki erkölcsileg felelôs a tetteiért. Emberi cselekvést hajt végre. Az emberi cselekedetért pedig létezik felelôsség. Tehát ebben az értelemben az erkölcsnek és a jognak is lépést kell tartania az új és új lehetôségekkel. Mit tesz az erkölcs? Szoktak néha az Apostoli Szentszéken, meg az egymást követô pápákon tréfálkozni mondván, hogy mindig moralizálnak és az új és új jelenségekrôl állásfoglalásokat készítenek. Ezeket nem kevesen készítik elô, és elég nagy apparátus van a megnyilatkozások mögött. Mondjuk a II. Vatikáni Zsinat óta keletkezett ilyenfajta megnyilatkozásokat egybegyûjtô Enchiridion Vaticanum jelenleg 24 bibliapapíron megjelent kötetbôl áll, és még ezen a sorozaton kívül is található jónéhány ilyen jellegû dokumentum. Rendkívül sok állásfoglalás született az Egyház szociális tanításáról is. Látjuk tehát, hogy legalábbis a keresztény erkölcs vizsgálja ezeket az új lehetôségeket, és próbálja minôsíteni ôket. De ahhoz, hogy erkölcsi szempontból ezekrôl értékítéletet alkossunk, ismerni kell magukat a jelenségeket, magukat a felfedezéseket, magukat a lehetôségeket. Azaz a teológus nem képes szavahihetô és komolyan vehetô erkölcsi értékítéleteket megfogalmazni ezekrôl a jelenségekrôl, ha ô maga csak az utca emberének a szintjén ismeri a témát. Nagyon ôsi, logikai elv, hogy a konklúzió mindig olyan bizonyos, amennyire a gyengébbik premisszája bizonyos. Tehát, ha egy tényállásról, egy eljárásról, egy eszközrôl, egy találmány használatáról, helyes vagy nem helyes voltáról erkölcsi következtetést fogalmazunk meg, annak konklúzió jellege van. Ebben legalább két premissza szerepel. Az egyik az ember erkölcsi meggyôzôdése vagy az Egyház hite, erkölcsi tanítása, tradíciója és a természetes erkölcsi érzékünk. Ide tartoznak olyan elvek, mint például: tedd a jót, és kerüld a rosszat, vagy felebarátodnak ne kívánj rosszat, ne árts neki, vagy amit magadnak nem kívánsz, te se tedd másnak, vagy akár maga a tízparancsolat, stb. Ezek felismerésében – hitem szerint – a Katolikus Egyház tanítóhivatala biztos és világos. A legjobb teológusok a premisszáknak ezt a részét jól ismerik. De a másik premisszát, a természettudományost, ami a találmányokra és felfedezésekre vonatkozik, sokan nem ismerik elég jól. Tehát ha a tényekrôl túl felületes képet alkotunk, és utána konkrét útmutatást adunk, akkor nagy a hibalehetôség. Ezért ezekben a témákban is igen nagy szükség van a megfelelô természettudósokkal, társadalomtudósokkal való szoros együttmûködésre. Ennek jellemzô példája volt az a mód, ahogyan püspöki karunk a bioetikai körlevelet elôkészítette. Nem is lehetett volna egyáltalán hozzáfogni a feladathoz, ha nem találunk olyan szakembereket, akik a problémás tényeket a szakma oldaláról megvilágítják. Mert akkor mirôl alkotunk morális ítéletet? Szóval létezik egy erkölcsi jellegû feladat. Erkölcsileg értékelni kell a lehetôségeket, az újdonságokat, ebben pedig együttmûködni. Együttmûködni a szakma képviselôivel, a tudomány világával. Ez számunkra mint egyház számára is elemi igény. Erre nem azért van szükségünk, mert gyávák volnánk karakánul nyilatkozni mindenrôl, hanem azért, mert akkor van igazsága és súlya a végsô következtetésnek, ha mindkét premissza szilárd. Egyébként a II. Vatikáni Zsinat prófétai módon említi ezt a vonatkozást is, amikor a laikusok különös hivatásáról beszél. A világ-
91
MÁJUS
lehet az egyik forgatókönyv. De lehetséges azért optimista forgatókönyv is. Ez viszont attól függ, hogy a helyzetbôl adódó feladatokat mennyire sikerül megoldani. Az optimista forgatókönyv alapja az, hogy az emberiség történetében a nagy találmányokat, mondjuk az atomenergia felhasználását, valamennyire sikerült jogilag szabályozni. Tehát igenis a jogon és erkölcsön alapuló szisztéma valamiképpen az új lehetôségeket tudta integrálni, meg tudta ragadni, „fogást talált” rajtuk.
MÁJUS
nak az evangélium szerinti alakításában a laikus hívôk különös autonómiát élveznek, például a tudományok, a mûvészetek, a gazdaság, a politika területén. Ez ma nagyon fontos dolog számunkra. A morális reflexiónak ez a közös munkája teszi lehetôvé, hogy a társadalmat is segíteni tudjuk abban, hogy jogilag is képes legyen megragadni az új és új jelenségeket. Mert bizonyos dolgokat jogilag is szabályozni kell! A nukleáris hulladék kezelését jogilag szabályozni kell, az atomfegyverek elterjedését nemzetközi jogi szinten is korlátozni kell. Úgy tûnik, hogy néhány évtized óta ebben voltak bizonyos sikerek. Nagyok a nehézségek. Nem mondhatjuk, hogy egyszer s mindenkorra megoldott problémák ezek, de az emberiség igenis a jog eszközeivel is tudott valamit tenni ezen a téren. Csak a kihívás növekszik, ahogyan a különbözô tudományos eredmények gyûlnek, és ezzel kellene a jogalkotásnak is lépést tartania. Ehhez hozzátartozik, hogy viszonylag erôs államra van szükség. Vagyis olyan államra, amely képes is a közjót védelmezni, azokat a normákat érvényesíteni, amelyeket egyszer helyesnek talál. Ilyen értelemben pedig az egyházak – mondjuk a történelmi keresztény egyházak – és a nyugati világ államai, sôt az Európai Unió akarva, nem akarva egy csónakban ülnek. Tehát a jog és erkölcs által szabályozott társadalmi viselkedésben léténél fogva érdekelt minden állam. Szemben az anarchiával. Magyarán: a nyugati kultúrterületnek éppen a peremén – ahol a válságjelenségek mindig hamarabb jelentkeznek, mint a centrumban –, például Oroszországban, már rég felismerték, hogy itt teljes anarchia állhat elô, kriminalizálódhat a társadalom, esetleg azt sem tudjuk megakadályozni, hogy a nukleáris anyagot a táskájában vagy a zakója alatt valaki kivigye külföldre még akkor is, ha belehal. Valamit kell tenni, hogy az emberek erkölcsileg motiváltabbak legyenek. Olyan politikusok, akik személyükben esetleg nem is hívô emberek, legalább a hazájukban hagyományos egyház támogatásával egyetértenek, mert azt gondolják, hogy igenis kell valamiféle kulturális, morális tartalmat adni az emberek viselkedésének. A kapcsolat azonban hitünk és az emberi közösség java között nem pusztán külsô. Krisztus nyilatkoztatta ki nekünk a teljes igazságot az emberrôl magáról is. Nyugaton a legklasszikusabb laicizmus Franciaországot jellemzi, ahol a jelenlegi elnök nem áll egyedül, nem az egész közvélemény ellenében megjelenô különleges személyiség, hanem sokak felismerését fogalmazza meg, amikor azt mondja, hogy igenis, értékekre van szüksége az államnak is ahhoz, hogy mûködôképes legyen. De ezeket az értékeket az állam nem tudja elôállítani, nem alkalmas rá. A kommunista állam azt mondta, hogy majd ô meghatározza, mi az erkölcsös, mi az érték. Ez kudarccal végzôdött. Az értékeket az államnak a társadalomból kell merítenie. Azaz ott tartunk, hogy a jognak valamiféle erkölcsre utalnia kell, és mivel az ember sajátos módon társas lény, szükség van azokra a közösségekre is, akik ezeket az értékeket közvetítik. Tehát nemcsak a reprodukció miatt, nemcsak a pszichés egészség miatt, hanem az értékközvetítés miatt is szükség van például a családra és a vallási közösségekre. Ezért azt hiszem, hogy a fentiekben vázolt, vélt paradigmaváltás vagy ennek a veszélye, illúziója vagy közelsége elôbb-utóbb arra kell, hogy ösztönözze az államokat és – mondjuk így – a történelmi vallási közösségeket itt, nyugaton, hogy az ember érdekében jobban együttmûködjenek egymással. Ez messze nem klerikalizálódást jelent, hanem egyszerûen az emberi lét által felvetett kérdések szükséges és eléggé sürgôs megválaszolását. Amikor errôl elkezdtünk a Katolikus Rádióban egy beszélgetés-sorozatot, azt tûztük ki célul, hogy ki-ki a saját tudománya, szakterülete oldaláról villantsa fel annak a mélységét, hogy milyen manipulációk vagy milyen kontroll-mechanizmusok lehetségesek. Esetleg azt is, hogy ha van már erre valamilyen tapasztalat, hogyan lehet ezeket a jelenségeket megragadni, szabályozni vagy humanizálni, mert erre elemi szükség van. DR. ERDÔ PÉTER bíboros, prímás, érsek
92
Beszélgetés Ress Imre történésszel Néhány évvel ezelôtt Kapcsolatok és keresztutak címmel egy válogatás jelent meg az ön tanulmányaiból, amelyekben egy nagyon fontos témakörrel foglalkozik: a magyarság kapcsolatai, viszonya a délszláv népekkel a XIX. század második felében. E könyvrôl írt recenziójában Kovács István történész, író, költô, volt diplomata egyebek között azt írta: „hogy mennyire szükség van a nyugat-balkáni térség bonyolult múltjának pontos ismeretére, az nekünk, magyaroknak nem lehet kérdés.” Önnek a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete tudományos fômunkatársaként ez a szakterülete, kérem, hogy adjon errôl egy áttekintést. – A délszláv kérdéssel való kapcsolatom még egyetemista koromban kezdôdött, akkor írtam egy szakdolgozatot Diószegi István professzor úr felkérésére a Horvát Nemzeti Párt és a Habsburg Monarchia külpolitikájáról. Így derült ki számomra, hogy, hogy mennyire mások a magyar, a horvát, a szerb, a bosnyák elvárások a Monarchia külpolitikájával, illetve a Monarchia és benne Magyarország létével, feladatával kapcsolatban. Munkámhoz Kállay Béni volt az elsô hatalmas forrás, az ô személye és a Horvát Nemzeti Párt 1860-70-es évekbeli külpolitikája irányította a figyelmemet arra a térségre. Ennek a horvát választók többsége által támogatott pártnak alapvetô célja az úgynevezett háromegy királyságnak – Horvátország, Dalmácia, Szlavónia – a Habsburg Monarchia keretében Magyarországéval egyenrangú államjogi állás elérése volt. Akkor persze nem gondolhattam, hogy az 1870-es évek eseményei ismétlôdni fognak az 1990-es években. Az 1870-es éveket ugyanis a nagy keleti válság korának nevezhetjük, 1875-ben kirobbant Bosznia-Hercegovinában (a továbbiakban: Bosznia – K. F.) egy nagy felkelés, amelyben az ottani, lényegében azonos nyelvet beszélô felekezeti nemzetiségek megpróbálták érvényesíteni saját nemzeti érdekeiket. Ezt már akkor is nagyon nehéz volt közös nevezôre hozni, ugyanis három különbözô vallású nemzetiség élt ott: a muszlim bosnyákok, a görögkeleti szerbek és a katolikus horvátok. Mindegyik teljesen a sajátjának tekintette az országot, és nagyon eltérô volt a külpolitikai irányultságuk. A muszlimok szerették volna megôrizni az oszmán birodalomhoz tartozást, a horvátok katolikus uralkodó alá akartak tartozni, és egyesülni Horvátországgal, a görögkeletiek az akkor már önállóvá vált szerb fejedelemséghez csatlakozni. A felkelés támogatására hadba lépô szerb fejedelemséget, amely el akarta foglalni Boszniát, a Porta visszaverte. A katonai felszabadítás kudarca a késôbbiekben rendkívül negatív hatást gyakorolt a szerb nemzettudatra. Abban a században egyébként ez már a harmadik nagy felkelés volt Boszniában, de most elôször került a nemzetközi politika érdeklôdési körébe. Egyidejûleg Bulgáriában is kitört az ország függetlenségét célzó felkelés, amely aztán orosz hadüzenetet váltott ki. Talán érdemes megjegyeznem,
93
MÁJUS
Kapcsolatainkról déli szomszédjainkkal
MÁJUS
hogy Bosznia és a szerb fejedelemség, sôt Bulgária is egészen az oroszok gyôzelmével végzôdô 1877-78-as orosz-török háborúig oszmán fennhatóság alá tartozott. Bosznia történetének megértéséhez érdekes lehet: egyik kolléganôm nemrég derítette ki, hogy az oszmán hódoltság idején a magyarországi török katonaság mintegy hetven százaléka balkáni eredetû, többnyire frissen iszlamizált bosnyák volt, közülük sokan nem is beszélték a klasszikus török nyelvet. Bosznia korábban idônként a magyar király hûségén volt, de természetesen csak addig, amíg a király képes volt az oszmán hódítást megállítani. Ebbôl is eredôen más ott a királyaink megítélése, például Mátyás királyt mi nagy uralkodónak tartjuk, viszont a mai bosnyák nemzeti történetírásban az ô defenzív politikája járult hozzá, hogy Bosznia legnagyobb részét megszállják az oszmánok, és az addig a magyar király oldalán a török ellen harcoló katonaanyag ettôl kezdve – iszlamizálva – a szultán hadseregét erôsítette. A túlzó boszniai történetfelfogás szerint a mohácsi csatát voltaképpen az ott harcoló bosnyák katonai alakulatok nyerték meg; s késôbb a bosnyák kultúra az oszmán hódoltság idején egészen Budáig terjed. Ez a felfogás egyben azt is jelzi, hogy az új boszniai államnak szüksége van történeti legitimációra és dicsôséges múltra. Ugye mennyire mások a történeti nézôpontok? A XIX. században megjelenô nemzeti történetírói iskolák feladata volt megteremteni a dicsôséges középkori múltat, ami segít megteremteni a jövôt. S ebbôl születtek azután a nagy történeti mítoszok, amelyek közül egyesek átértékelôdnek és kiesnek, vagy módosulva élnek tovább. Ezek megmutatkoznak szerb és horvát vonatkozásban is; utóbbival kapcsolatban mindig az a vitatott kérdés, hogy Magyarországgal önként egyesültek-e, vagy hódítás történt; emiatt szinte ölre mentek a történészek. A magyarok szakszerûen bizonyították, hogy a horvátok által hivatkozott XI. századi dokumentum, a Pacta conventa valójában a XIV. században keletkezett, de a horvátok e szakszerûség mögött olyan politikai szándékot gyanítottak, hogy ezzel a magyarok Horvátországot nem akarják elismerni azonos jogállású társországnak, hanem csak Magyarország részének. Korábban addig nem is volt súrlódás a magyar-horvát viszonyban, amíg a rendi társadalom létezett, mert abban a nemesség, nemzetiségétôl függetlenül, azonos jogokkal rendelkezett. Teljesen közömbös volt ebbôl a szempontból, hogy Zrínyi Miklós magyarul verselt, az öccse, Péter pedig horvátul; egyaránt részei voltak a magyar nemesi nemzetnek. Az egységet csak erôsítette a bécsi udvarral való szembenállásuk, a külön jogaik együttes hangsúlyozása. Azonban a XIX. században a rendiség eltörlésével szinte egyidejûleg jelent meg az etnikai alapú nemzet, az azonos nyelvet beszélôk közössége. Horvátország helyzete ugyan kissé hasonló volt Magyarországéhoz, mert szintén nem volt nemzetileg homogén: a dalmát városok nagyrészt olaszok voltak, a Határôrvidék és Szlavónia keleti fele pedig görögkeleti szerb. A XIX. század közepének, második felének másik nagy problémaköre: hogyan szervezzék újjá a Habsburg Birodalom belsô viszonyait, milyen legyen az egyesek a jogállása a Birodalmon belül. Az akkor ideálisnak tartott forma a nemzetállam volt, de ezek az államok két hatalmas etnikai tömb: a német és az orosz között helyezkedtek el. A magyar és a horvát realista politikusok felismerték, hogy ebben a helyzetben valakivel szövetségre kell lépni. A horvátoknál két nagyobb irányzat létezett: a hungaroszlávoké és az ausztroszlávoké. Elôbbiek az úgynevezett magyarbarátok, akik törekedtek az 1100 óta meglévô államközösség fenntartására, amelyben Horvátországot a közös király nevében külön tisztségviselô, a horvát bán igazgatta, s külön volt magyar, valamint horvát országgyûlés; de a magyarban horvát küldöttek is részt vettek. A problémák akkor jelentkeztek, amikor a század közepén a közigazgatásban az addig hivatalos latin nyelv háttérbe szorult, és mindenütt fölmerült a nemzeti nyelvû igazgatás, mivel már nemcsak az elit vett részt a politikában, hanem az úgynevezett adózó népet is az alkotmány sáncaiba emelték, a politikai közélet részesévé tették. A magyar nyelvtörvények horvátországi alkalmazásának problémái nagy tehertételt jelentettek a magyar-horvát vi-
94
95
MÁJUS
szonyra. A horvátok természetesen a saját nemzeti nyelvüket akarták használni. Igen ám, de hogyan oldják meg a közös közigazgatást: magyarul? két nyelven? Vagy mi legyen az akkoriban kiépülô vasúti közlekedésben használt nyelv? A helyzetet még bonyolultabbá tette, hogy egyfelôl ismét megjelent és hatott az illírizmus eszméje, másfelôl mind a horvát, mind a szerb oldalon egyre erôsebbé vált a két etnikum közeledésének a vágya, az úgynevezett jugoszlávizmus, amely azután a XX. század második évtizedének elejére már végképp elôtérbe került. Még a XIX. században végbement egy horvát nyelvújítás is, amelynek kapcsán már felmerült a horvát és a szerb nyelv közelítése. A horvát ausztroszlávok a magyarok nélkül, csak Béccsel kívántak szorosabb kapcsolatot létesíteni. Jól érzékelhetô tehát, hogy nagyon bonyolult kérdéscsoportról van szó, amelyet valóban csak felületesen tudunk most érinteni. És nem is beszéltünk az európai nagypolitikáról, például a XX. század elejétôl igen erôs angol, vagy a francia érdekérvényesítô politizálásról e térségben. Azt is látni kell, hogy Boszniának a Monarchia részérôl történt 1908. évi annektálása tovább fokozta az ellentétet a délszláv országok és Magyarország között, bár a Monarchia terjesztette ki szuverenitását Boszniára, és nem deklarálta, hogy melyik országa javára. Ezt azonban harminc évvel korábban megelôzte az okkupáció. Nem szokás említeni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának egyfajta béketeremtô és modernizátori szerepe is volt Boszniában, hiszen európai felhatalmazással került sor Bosznia 1878. évi okkupációjára, hogy ott európai mintájú közigazgatást lehessen bevezetni. Államjogilag tehát Bosznia akkor nem tartozott a Monarchiához. Az okkupáció persze nem egyik napról a másikra dôlt el, hanem hosszas diplomáciai elôkészület után. Ugyanis már korábban nyilvánvalóvá lett, hogy a túlméretezett oszmán birodalom nem tartható fenn, például a sok nemzetisége miatt sem. Bulgáriának önállóvá kellett válnia, és ez volt a cél a vallási, szociális, nemzeti ellentétekkel terhelt Bosznia esetében is, amely az oszmán birodalom legnyugtalanabb tartománya volt, s amelyet az európai intézmények meghonosításával akartak megbékíteni. Ez volt tehát Kállay Béni feladata, amit az ország belsô ellentétei miatt csak részleges sikerrel oldhatott meg. – Kérem, térjünk át most Kállay Bénire. – Pesten született 1839-ben, és 1903-ban halt meg Bécsben. Magánúton és az akkor még élénk pesti szerb társasági és kulturális életbe bekapcsolódva tanult meg szerbül, s mint magyar nemes értelmiségi fiatalember meg akarta ismerni a délszláv népek történetét. Nagyon erôsen foglalkoztatta ôt, hogy vajon mi lehetett az oka az 1848-as tragikus összeütközésnek, hiszen mi ezekkel a népekkel századok óta együtt éltünk. Arról álmodozott, hogy összebékíti a magyar és a délszláv nemzeteket, és létrehoz majd egy magyar-szláv szövetkezést, hogy ellensúlyozza a középeurópai német-osztrák fölényt. 1868-75 között fôkonzul volt Belgrádban, majd a Monarchia közös pénzügyminisztereként 1882-tôl haláláig ôhozzá tartoztak a bosnyák ügyek, és e minôségében rendkívüli feladatot tûzött maga elé: a három boszniai felekezeti nemzetiségbôl egységes boszniai nemzetet akart kovácsolni, hogy kiküszöbölje a szerb és horvát nacionalizmus versengését. Átszervezte a háromféle – a nagyon fejlett katolikus, ferences; az elhanyagolt görögkeleti; valamint a Koránra épülô muszlim oktatási rendszert, ami részben sikerült is neki. Az is az egységesítést szolgálta, hogy az iskolákban mind a latin, mind a cirill betûs írást taníttatta. Neves nyelvészek közremûködésével kialakíttatta a bosnyák nyelv normáit és egységes nyelvtanát. Államközpontú egyházpolitikát folytatott, ugyanakkor kultúrpolitikájában szabadelvûség érvényesült. Kállay boszniai nemzetegyesítési kísérlete meghiúsult, Titóék évtizedek múlva mégis hasonló úton jártak, hogy így biztosítsák Jugoszlávia belsô egyensúlyát és stabilitását. – Olvastam, hogy a szerbek – s talán a horvátok is – már a XIX. század közepén foglalkoztak a gondolattal, hogy területeket szerezzenek Magyarországtól. – Igen, ehhez azt kell tudni, hogy ôk nemcsak területi, hanem etnikai alapon is gondolkod-
MÁJUS
tak: ahol szerbek élnek, az szerintük Szerbia része, és bizony Magyarországon a XVIII. században egészen Gyôrig találhatók szerb egyházközségek. Budán pedig görögkeleti püspökség székelt, ami jelentôsen növelte a szerb öntudatot. – A magyarok és a szerbek kapcsolata, finoman szólva, nem mondható problémamentesnek. Mit gondol, reménykedhetünk megbékélésben? – Idônként voltak ellentétek, gondoljunk csak a Rákóczi-szabadságharcra vagy 1848-49-re, amikor a szerbek a császáriak oldalán harcoltak a magyarok ellen, és mindig voltak megbékélések is. Egyébként a szóban forgó délszláv nemzetek a korábbi századokban egymással is többször háborúztak! Úgy vélem, megbékélésre most is van remény, amire okot ad a szerbek hajlandósága, hogy a vajdasági és bácskai magyarsággal szemben 1944-48 között elkövetett atrocitások kivizsgálhatók legyenek. Erre alakult egy vegyes bizottság, amelynek magam is a tagja vagyok. Nagyon bonyolult dologról van szó, amely csak nemzetközi viszonylatban értelmezhetô, és azt is figyelembe kell venni, hogy a tragikus események háborús körülmények között történtek. Arról nem is beszélve, hogy Európa XX. századi története jórészt kisebbségi problémákról szólt, sôt majdnem az egész világé. – Evezzünk békés vizekre. Kérem, beszéljen szakmai múltjáról és jelenlegi munkájáról, a családjáról, valamint Ferencvárossal való kapcsolatáról. – A feleségem, Ivanics Mária tanszékvezetô egyetemi tanár a Szegedi Tudományegyetemen, szakterülete a turkológia, az Oszmán Birodalom vazallus államainak, többek között a krimi tatároknak és a Volga vidéki, keleti törökségnek története és kultúrája. Két felnôtt fiunk van, mindkettô bölcsész végzettségû, egyikük fordító, a másik programozó. Csak egyik nôsült meg, ott unokánk is van már. Magamról röviden: a történettudomány kandidátusa, címzetes egyetemi docens vagyok. A beszélgetésünk témája mellett az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsi jegyzôkönyveinek kiadásával foglalkozom, valamint a közös levéltári anyag kutatásával, e célból hét évet töltöttem Bécsben. Itthon német oklevélolvasást tanítottam. Jelenleg több hazai és külföldi szakmai bizottságban, szerkesztôségben van rendszeres elfoglaltságom, és Kállay Béni életrajzán dolgozom. A Ferencvárosban csak néhány éve lakunk, sok kapcsolat még nem alakulhatott ki. Szeretünk itt élni, egyik gyerekünk is itt lakik a kerületben. A házunk éppen száz éves, 1910-11-ben épült a Gschwindt likôrgyár megrendelésére, ide költözött a gyár teljes személyzete 1911-ben. Ezt onnan lehet tudni, hogy az Országos Levéltárban megmaradt a ház építésének teljes mûszaki dokumentációja. Ennek alapján még az is megállapítható, hogy ki gyártotta az ablakokat. A bôséges források kedvezô lehetôséget nyújtanak arra, hogy a jövôben egy egyetemista diplomamunkájában feldolgozza a ház építés- és társadalomtörténetét. – Köszönöm a beszélgetést. KEÖVES FERENC
1822. MÁJUS 18. – 190 ÉVE TÖRTÉNT Megszületett Bókai János, a hazai gyerekgyógyászat megalapítója. Iglón, Boch Jónás néven született, nevét a szabadságharc kitörésekor Jókai Mór ösztönzésére magyarosította. Pesten és Bécsben végezte orvosi tanulmányait. Miután 1847-ben diplomát szerzett Pesten, a Schöpf-Merei Ágost által alapított elsô gyermekkórházban lett segédorvos, amelynek 1852-tôl igazgató fôorvosa lett. 1873-tól gyermekorvostant tanított az egyetemen, s az oktatást a bábákra is kiterjesztette. Ingyenes rendeléseket tartott, helyiséget nyitott az orvostanhallgatók egyesületének. Az egykori szegénykórházat európai színvonalúvá fejlesztette. Ebbôl jött létre a mai SOTE 1-es számú gyermekklinikája, amelyet akkor még Stefánia Gyermekkórháznak hívtak. Tanulmányokat írt a gyermeksebészet tárgykörébôl, valamint a vörhenyrôl és a kanyaróról. Részt vett az egészségügyi reformok kidolgozásában és az orvosi közéletben.
96
MÁJUS
Tavaly történt 2011. május 1-jén boldoggá avatták II. János Pál pápát Boldoggá avatta néhai II. János Pált XVI. Benedek pápa. Mintegy kétmillió ember vett részt a vatikáni Szent Péter téren, illetve a tér környékén a boldoggá avatási szertartáson. Már éjjel is többszázezer zarándok emlékezett virrasztással a 2005-ben elhunyt II. János Pálra. Rekordgyorsasággal, halála után mindössze hat évvel és egy hónappal avatták boldoggá II. János Pált, aki 1978-tól 2005-ös haláláig vezette a katolikus egyházat. Karol Wojtyla 1978. októberében 58 évesen lett pápa. Jelmondata így szólt: totus tuus, vagyis egészen a tiéd. Fiatalon színésznek és írónak készült. A német megszállás alatt egy kôbányában dolgozott. Teológiai tanulmányait Krakkóban, a „földalatti” szemináriumban kezdte meg, majd pappá szentelése után Rómában tanult tovább. A II. Vatikáni Zsinat ülésein már mint püspök vett részt. A visszaemlékezések alapján a lengyel pápa mindenkivel szót értett, derûs, sportos, aktív és közvetlen ember volt, aki síelt, és ha tehette, a hegyekben kirándult. A fiatalok barátja volt. Üzeneteit, ôszinte gesztusait felvételek ôrzik, ma már a Facebookon és a Youtube-on is. A „világ plébánosaként” bejárta a világot, és ahol csak tehette, a vendéglátók nyelvén szólt. Nálunk kétszer járt: 1991-ben és 1996-ban. Sokat dolgozott a keresztények egységének elômozdításán, és kereste a párbeszéd lehetôségeit, 1986-ban a pápák közül elsôként látogatott a római zsinagógába. 2005-ben a temetésén sokan santo subito feliratú táblákkal vonultak fel, ami azt jelenti: gyorsan avassátok szentté. A boldoggá avatás tulajdonképpen a szentté avatás elsô lépcsôfoka. A boldogok, ahogy a szentek is, a katolikus egyház szerint a mennyországban vannak, képesek közbenjárni Istennél a földiekért, és életük példaként állítható a többiek elé is. II. János Pál azért lett szent, mert a XX. század végén megtanította az embereket arra, hogy ne féljenek. Ne féljenek kereszténynek lenni, higgyenek az igazságban – mondta XVI. Benedek, aki a bíborosokkal a Szent Péter-bazilikában rótta le kegyeletét II. János Pál koporsójánál, majd az állami delegációk és a hívôk álltak sorba. II. János Pál koporsója addig állt a fôoltár elôtt, amíg az utolsó hívô is a koporsóhoz járult. A bazilika éjjel is nyitva tartott, másnap estig és még utána is, amíg szükséges volt. A magyar miniszterelnök vezette a hivatalos delegációt Rómában Korábban a szertartás alkalmából pontifikált szentmisén XVI. Benedek pápa latinul mondta el az ilyenkor szokásos formulát, majd az oltáron elhelyezték az ereklyéket, köztük a II. János Pál vérét tartalmazó ampullát. Ezután leleplezték II. János Pál hivatalos portréját, amelyet a Szent Péter bazilika fôbejárata fölött helyeztek el. A szentmise után elsôként a pápa és a bíborosok járultak II. János Pál pápa koporsója elé, majd a jelen levô magas rangú vendégek, püspökök és a hívôk, akik másnap estig róhatták le kegyeletüket. A boldoggá avatási ceremónián 87 hivatalos küldöttség vett részt, a magyar delegációt Orbán Viktor miniszterelnök vezette. Az eseményt élôben közvetítette a Magyar és a Duna Televízió, a budapesti Szent István bazilika elôtti téren pedig kivetítôkön követhették az érdeklôdôk. ERDÔ FRANCISKA
97
MÁJUS
Regény a barátságról Száz évvel ezelõtt született Ottlik Géza Ha közöttünk lehetne, ez évben lenne száz éves Ottlik Géza író, mûfordító. Van olyan vélemény, hogy Ô volt a legnagyobb magyar író. Úgy vélem, egy írásmûrôl, írói (és minden mûvészi) munkásságról igazában csak szubjektív ítélet mondható, amit persze számos tényezô befolyásolhat. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy az Iskola a határon, Ottlik Géza 1959-ben megjelent nagyregénye már jó néhány év óta kötelezô olvasmány a magyarországi középiskolákban. Egy másik mûvét, a Hajnali háztetôk címû kisregényt a hetvenes években Dömölky János filmrendezô megfilmesítette (az író nagyon meg volt vele elégedve). Tandori Dezsô költô, író, mûfordító Ottlikról szóló egyik írásában a következôt olvashatjuk: „Sokan állítják, hogy a huszadik század legnagyobb magyar regénye az Iskola a határon. Miért ne lehetne ez így?!” Lengyel Balázs pedig ezt írta egy tanulmányában, negyvenegynéhány évvel ezelôtt (amikor Ottliktól még csak két regény, néhány novella, esszé, tárca jelent meg): „Mûvészete a magyar próza lehetôségeinek ma sem meghaladott maximumáig ért el.” Egyik méltatója az író rendkívüli megbízhatóságát hangsúlyozta. Ottlik Géza 1912. május 9-én született Budapesten. Másfél éves korában elveszítette édesapját (belügyminisztériumi titkár, császári és királyi kamarás). Több évvel idôsebb nôvére, Pálma, késôbb szintén jó mûfordító lett. (A fivér írásaiban fel is tûnik, Judit néven.) Tizenegy éves korában a kôszegi Hunyadi Mátyás katonai alreál iskolába íratták be, négy év múlva a budai katonai fôreál iskolába került; érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem matematikafizika szakán tanult tovább, s szerzett végbizonyítványt. Közben írogatott is (elmondása szerint „...hét évesen elképzelte magának az írói pályát”, nyolcévesen írt elsô drámája „megbukott”). Már tizenkilenc éves korában megjelentek írásai a Napkelet címû folyóiratban. Utólag ezeket az írásokat gyengének találta, ezért évekre vissza is vonult az írástól. Késôbb (de még egyetemista korában) rövid idôre az Új Nemzedék címû lap munkatársa lett; ekkoriban kezdett foglalkozni filozófiával. 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette. 1939-ben egyik novelláját – A Drugeth-legenda – elküldte a Nyugatnak, a szigorú és nagyon igényes fôszerkesztô, Babits Mihály leközölte az írást, és röviden annyit üzent a szerzônek: „tetszett”. Ottlikkal, azt hiszem, „madarat lehetett fogatni”. 1944-ben a Magyar Csillag címû folyóirat közölte a Hajnali háztetôk címû kisregényét, amelyet késôbb átdolgozott, és 1957-ben adták ki újra. Csak jóval késôbb, már az Iskola a határon megjelenése és lassan érlelôdô sikere fordította a figyelmet az elôbbi regény felé. Érdekesség, hogy a nagyregény is jelentôsen átdolgozott formában került 1959-ben a közön-
98
99
MÁJUS
ség elé; eredeti változatát Ottlik 1949-ben adta át a Franklin Kiadónak, az el is fogadta, azonban Ottliknak (elmondása szerint) gyanús volt, ahogyan Schöpflin Aladár (lektor, szerkesztô) fogadta a regényt, ezért visszavette a kéziratot, szinte már a nyomdából. Lehetséges, hogy maga Ottlik sem volt megelégedve a „sokkal rövidebb és nyersebb változattal”, ezért vette vissza, és még évekig dolgozott rajta. Hogy érdemes volt-e, arról könnyû meggyôzôdni, ugyanis a pécsi Jelenkor kiadónál 2000-ben megjelent a regény eredeti változata, címe: Továbbélôk. (Meg kell említenem egy rendkívül ellenszenves „közjátékot”: a múlt század nyolcvanas éveiben lábra kelt egy mende-monda, amely szerint az Iskola a határon nem is Ottlik, hanem volt katonaiskolai társa, késôbb jó barátja, az ugyancsak írónak induló, de a háborúban tragikus körülmények között elhunyt Örley István mûve. A vád nem állt meg, hozzáértôk szöveg- és stíluskritikai alapon könnyedén megcáfolták, s a Továbbélôk pedig igazi „csattanós” érv. Ezért különösen érthetetlen, hogy néhány évvel ezelôtt újra felbukkant a gyanúsítás egyik neves író-költônk részérôl.) Ottlik írásainak jellemzôen visszatérô témája a katonaiskola világa (az Iskola a határon minden valószínûség szerint Kôszegen játszódik, de a város neve a regényben nem jelenik meg), amelyet nagyon pontosan, részletezôn, tárgyilagosan ábrázol, mûvészi megjelenítô erôvel. Ez az ábrázolásmód, valamint különösen szép fogalmazása adja írói nagyságát. Nagyon igényes volt, emberként és íróként egyaránt, ami nagyon jól megmutatkozik mind írásaiban, mind a vele folytatott beszélgetésekben. Ezekbôl az is kiviláglik, hogy nagy mûveltséggel rendelkezett (ô maga az ellenkezôjét állította; megengedhette magának!). A háborúban csak itthoni, budapesti légoltalmi szolgálatot kellett teljesítenie, ami különös szerencse volt, mert így módjában állt zsidókat menteni, mindenekelôtt testi-lelki jó barátját, a kiváló költô, mûfordító, esszéíró Vas Istvánt. A háború után fôleg vele tervezték megújítani a magyar szellemi életet, de jött a Rákosi-korszak, amely egy egészen másfajta „megújítást” hozott! Ebben Ottlik mint író teljesen háttérbe szorult, noha 1945-tôl egészen 1957-ig a Magyar Pen Klub titkára volt. (Ezeknek az éveknek túlnyomó részét Gödöllôn töltötte.) A háború után is, és korábban is dolgozott rövid ideig a Magyar Rádiónál: elôbb segédszerkesztôként, késôbb dramaturgként. Ekkor a rádióban elôadásokat is tartott a XX. századi magyar irodalomról. Megemlítem még néhány meghitt barátját: Lengyel Balázs író, Nemes Nagy Ágnes költô házaspár, Mándy Iván író, Pilinszky János költô,Hubay Miklós drámaíró, Tolnay Károly (Charles de Tolnay) mûvészettörténész professzor Olaszországban, Határ Gyôzô Angliában élt író, Koromzay Dénes brácsamûvész az Egyesült Államokban. Több, a hetvenes években indult fiatal író mesterének tekintette Ottlikot. Élete végéig nagy hatással volt rá Kosztolányi Dezsô, akinek költôi és prózaírói munkásságával egyaránt behatóan foglalkozott, errôl tanulmányai vallanak; az ô igényességét igyekezett saját prózájában megvalósítani. Rajta kívül Márai Sándor, a francia André Gide (kezdetben), az osztrák Rainer Maria Rilke hatott rá erôsebben. Igen nagyra becsülte és kedvelte Babits Mihályt, és büszke volt arra, hogy Karinthy Frigyes már jó korán a barátságába fogadta. Errôl így írt: „...már felnôtt fiúként, barátságot kötöttem vele. Barátságunk abban állt, hogy én imádtam szôröstül-bôröstül, ô pedig békésen megtûrt maga mellett, például a Centrál kávéházban sokszor, ebéd után, ha egyedül volt, és írt éppen valamit. ... idônként megkérdezett valamit – hogy mondják azt angolul, „Nem tudok angolul” – feleltem szégyenkezve, huszadszor is. „Persze, persze, már mondtad” – szabadkozott, de láttam, hogy nem hiszi. Ô sem tudott angolul, de azért fesztelenül írt hosszú angol leveleket.” (Ottlik még akkor is azt állította magáról, hogy nem tud angolul, amikor elôször kapott mûfordítói munkát; hogy ebbôl mi volt igaz, ma már megállapíthatatlan, az viszont tény, hogy 1960 ôszén az angol kormány meghívta ôt egy tanulmányútra Londonba, kiváló mûfordításai elismeréseként.)
MÁJUS
Mûfordításainak száma jóval meghaladja saját írásaiét; elsôsorban angol és amerikai szerzôktôl, de németbôl is fordított. Részben ez az oka, hogy saját mûveinek száma ilyen kevés: az említetteken kívül egy novellagyûjtemény – Minden megvan – 1969-ben, tanulmányainak és esszéinek gyûjteménye Próza címmel 1980-ban, rádiójátéka, novellája jelent meg életében, valamint néhány novellagyûjteményt szerkesztett angol, amerikai, illetve francia szerzôktôl válogatva. 1979-ben Angliában jelent meg egy angol szerzôtárssal közösen írt bridzs-könyve, melynek magyarra fordított címe: Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein (magyarul nem jelent meg); Ottlik elsôrangú bridzsszakértô volt. E munkája elismeréseként az angolok ismét meghívták, de nem vállalta az utazást, az ô egészsége sem volt rendben már, felesége (született Debreczeni Gyöngyi) pedig hosszantartó, súlyos betegségben éppen az év ôszén halt meg; elvesztése fölötti fájdalmát egy már régebben elkezdett, és még hosszú ideig írt regényében – címe: Buda – örökítette meg. Mûfordításait rendkívüli alapossággal, aprólékos gonddal végezte, emiatt nagyon lassan is haladt velük, saját bevallása szerint napi négy oldalt tudott lefordítani. (Az ötvenes évek végén, gimnazista koromban találkoztam elôször Ottlik Géza nevével, amikor az ô remek fordításában olvastam Hemingway: Az öreg halász és a tenger címû kisregényét.) Lefordított több Dickensregényt, Shaw-színmûvet, két Evelyn Vaughn-regényt, továbbá egy-egy mûvet Eric Knighttól, John Osborne-tól, Eugene O’Neilltôl, Mitchell Wilsontól, illetve Gottfried Kellertôl. Az Iskola a határon fogadtatása kezdetben nem volt egyöntetû, azonban egyre világosabbá vált, hogy az addigi magyar irodalom fontos nagyregénye született meg. Mostanra legalább húsz idegen nyelvre lefordították. A volt Jugoszláviában a múlt század hetvenes éveiben Hornyik Miklós ottani származású irodalomtörténésznek köszönhetôen a Délvidéken is megismerték Ottlikot, s nagyregénye ott elôbb volt ajánlott iskolai anyag, mint itthon; szerb nyelvre is lefordították. (Ottlik késôbb jó barátságba került Hornyik Miklóssal, aki a kilencvenes évek elején, hasonlóan több délvidéki magyar származású honfitársához, áttelepült Magyarországra. Ottlikról, az emberrôl és íróról, s a vele való kapcsolatáról egy szeretetteljes könyvet írt Scott kapitány utolsó feljegyzése címmel, megjelent 2011-ben.) Íróink, irodalomtörténészeink az Iskola a határon-ban újabb és újabb értékeket, sôt értelmeket fedeztek fel. Egyik méltatója szerint a regényt többször kell elolvasni, sôt Ottlik szerint: „... az olvasóknak húsz évig kell olvasniuk, hogy rájöjjenek, mit is akartam mondani.” A hivatalos irodalompolitika is felfigyelt rá, s 1981–90 között József Attila-díjat, Kossuth-díjat, Szép Ernô-díjat, Örkény István-díjat kapott. Természetes, hogy mind a szakma, mind az olvasóközönség várta az újabb Ottlik-mûvet, amely azonban már csak az író halála után jelent meg. Ottlik írásmûvészetérôl, mindenekelôtt az Iskola a határon címû regényérôl itthon nagyon sok írás: kritika, tanulmány, esszé, elemzés jelent meg. S mivel írásaiban néhány szereplô rendre visszatér, volt olyan kritikusa, aki egykönyvû írónak bélyegezte, sôt Buda címû, posztumusz regényérôl szóló kritikájában Beney Zsuzsa költô, mûfordító Ottlik Gézát egyenesen félkönyvû írónak nevezte. Tény, hogy Ottlik, saját írásainak mennyiségét tekintve, rendkívül keveset alkotott, s ahogy ô maga fogalmazott: nagyon nehezen és lassan dolgozott; rendkívül igényesen írt, mûveit hosszú ideig „csiszolgatta”. Rá is vonatkozhat a mennyiségre szintén igen keveset (de micsoda minôséget!) alkotó költônk, Pilinszky János elhíresült mondása: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.” 1990. október 9-én halt meg, Budapesten, sírja a Farkasréti temetôben van. Az I. kerület, Attila út 46-os számú házban lakott 1958-tól, tiszteletére az épület falán emléktáblát helyeztek el. KEÖVES FERENC
100
Wagner Margit: Ferencvárosi képek Sokan élnek kerületünkben, akik szeretnek fényképezni. Olyanok is, akik szeretik a környezetüket fényképezni, megörökíteni az ôket körülvevô világot, házakat, utcákat, tereket. És embereket. Wagner Margit ilyen fotós, méghozzá hivatásos. Profi. És nagyon profin zárja képbe a pillanatot, azt a nagyon fontos pillanatot, amelyet nem lehet megismételni. Aki a Ferencvárosban él, az felismeri magát Wagner Margit képein. Annak ismerôs a kôbôl faragott lófej, a múlt század eleji erôt sugárzó kô-férfifej a kapu fölött. Aki meg csak úgy budapesti, annak ismerôs a fej körül szaladó keskeny, fehér mûanyag bevonat. Az tudja: kapuzáró kábel fut abban. Hogy az egykor mindig nyitva álló nagykapuk csukva maradjanak. Az udvarra idegen be ne mehessen. Se kintornás, se ószeres, se köszörûs. A vándor zöldséges az utcai kukákra kényszerül portékájával, ott veszik körül az egyen-otthonkás nagymamák. Nem kell ferencvárosinak lenni ahhoz, hogy megtaláljuk magunkat ezeken a képeken. De mégis jó tudni, hogy ezek a képek rólunk szólnak, nálunk készültek, jellegzetesen ferencvárosi képek. És bár némelyikük több mint 10 éves pillanatot örökít meg, mégis olyan, mintha épp az elôbb exponált volna a fotográfus. Budapest, 2004, 48 p.
Ferencvárosi emléktáblák PROKOPP SÁNDOR (1887-1964) sportlövész, olimpiai bajnok Ráday utca 52. Az 1912-es stockholmi olimpiai játékokon a 300 méteres hadipuska olimpiai bajnoka fekvõ testhelyzetben. Az 1908-as olimpián nemzetközi tapasztalat nélkül vett részt, így helyezést nem tudott elérni. A következõ olimpiai játékokra induló csapatba pedig mint tartalék került. Az esélyes amerikai Osburn és a norvég Skogan legyõzésével, 97 pontos eredménnyel megszerezte az olimpiai aranyérmet. Élete végéig részt vett a sportlövészetben. 1913-ban a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC) színeiben hadipuska-csapatbajnokságot nyert s még 1924-ben is válogatott volt.
101
MÁJUS
Ferencvárosi könyvismertetôk
Illyés Gyula:
A tempós Költô pünkösdi éneke Lankákon ballagok, alattam a szürcsölô trágyaLepte jó Föld szuszog, ballag velem, lép Nagyokat öreg paraszt, botjára is támaszkodVa, integet felém, ahogy járok rajta Kedvesemmel, olyan ez a homok, amin Járok, dunántúli magyar föld, Ráncosarcú, nagybajuszú, csipásszemû Öreg, hümmög és krákog és köp És ahogy ballagunk, billegünk, Megállok, nem veszi észre És kiballag ballagó lábam alól És továbbsétál és én a levegôbe maradok. És nézek utánna, nyetenye, riska hé, Hová szaladsz, de nem fordul meg, Így vádolok, kaszálva a légben, Pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.
102
