Frenyó Zoltán: Kereszténység és politika
Frenyó Zoltán
KERESZTÉNYSÉG ÉS POLITIKA1 Elhangzott az UTAK ÉS TÉVUTAK konferncián (2001. február 18)
„Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32) Közéleti gondolkodásunkban időről időre fölmerül az a kérdés, hogy vajon vállalhat-e, s ha igen, milyen módon és mértékben politikai szerepet a kereszténység, illetve a katolikus egyház. Bár a kereszténység és a politika viszonya mély és érdekes teológiai-filozófiai kérdéseket is magában rejt,2 azt előrebocsáthatjuk, hogy a keresztény egyházak esetleges politikai állásfoglalásai és iránymutatásai semmiféle hittételbe, a kereszténység lényegét érintő tanításba nem ütköznek.3 A hívő és tájékozódni vágyó emberek sokaságát továbbá természetesen nem az itt húzódó elvont és töprengésre késztető kérdések érdeklik elsősorban, hanem a konkrét, gyakorlati, húsbavágó kérdésekben akar tisztán látni és ösztönzést nyerni, amelyekben méltán várhatja az egyház segítségét. A politikai pártok támogatása például szavazatainkkal éppenséggel ilyen kérdéssé vált. Hiszen míg a régebbi korokban a hagyomány mélyrétegei nagyjából akkor is megőrződtek, ha a politika inkább felszíni világában "úri huncutságok" folytak, addig a modern kor mindent átható és felforgatni képes világában a politikai és gazdasági hatalom döntő változásokat tud elérni az élet minden területén s a nemzet egész testében. Földi életünkben így a politika szinte élet-halál kérdésévé vált, amelyben a keresztény értékrend védelmében a kereszténység, illetve az egyház vezetése nap-mint-nap súlyosan szót kell, hogy emeljen. Ezért volt igen fontos például, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar kiadta "Igazságosabb és testvériesebb világot" (1996) című, tájékozódást nyújtó körlevelét. Fél évszázada - és nem véletlenül - halljuk azt a téveszmét, hogy az egyház, amelynek hivatása az üdvösség elősegítése, nem avatkozhat bele konkrétan a politikai életbe. Hasonlít ez ahhoz a régi téves tételhez, amely szerint szükségtelen filozofálni. Erre már Arisztotelész megadta a választ: "Ha filozofálni kell, akkor kell filozofálni. Ha nem kell filozofálni, akkor erről kell filozofálni. Tehát mindenképpen kell filozofálni."4 Ha azt mondom, hogy nem kell politizálni, akkor ezzel eleve egy politikai kihatású véleménynek adok hangot, mert bármennyire szeretnék is - valami érthetetlen okból 1
Előadásként elhangzott az "Utak és tévutak" című, a Nemzeti Pedagógus Műhely és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által rendezett konferencián, Budapest, SOTE, 2001. február 18-án. Egy része korábban megjelent hasonló címmel: Napi Magyarország, 1998. május 2. Egészében megjelent: Frenyó Zoltán: Kereszténység és filozófia. Kairosz, Bp. 2006. 297-306. 2 Robert Houben: Politikai hatalom - keresztény felelősség. Barankovics Alapítvány, Bp. 1993.; Herwig Büchele: Keresztény hit és politikai ész. Egyházfórum, Budapest-Luzern, 1991. 3 A katolikusok politikai elkötelezettsége a demokratikus társadalomban. A Hittani Kongregáció közleménye. Távlatok, 59. 2003/1. 65-67. o. 4 Arisztotelész: Protreptikosz, 50. fr. Aristotelis Opera, 5. köt. Berlin, 1870. 1483 b 42-45. Ford.: Ferge Gábor. Existentia. Meletai Sofia", Szeged, 1991. 1-2. 20. o. -1-
Frenyó Zoltán: Kereszténység és politika
közömbös lenni e téren, nem léphetek ki abból a világból, amelyben az élő emberek sorsát oly nagy mértékben a politikum határozza meg. Csakhogy a "nem politizálás" politikai állásfoglalásával a velem ellentétben a politikát vállaló és művelő erőknek engedem át azoknak a lelkét, akiknek a boldogulásáért én csak magamban fogok aggódni, de akik így gyakorlatilag magukra lesznek hagyatva. Ezért a vallás nem lehet magánügy, ezért a privát katolicizmus nem lehet követendő magatartás (A "privát katolikus" jelzőt elítélő módon már Prohászka Ottokár használta naplójában5). Természetesen nem szabad azt képzelnünk, mintha a jó és a rossz a földi létben tisztán elválna egymástól, s egyértelműen állnának előttünk egyfelől az igazak, másfelől a hamisak csoportjai, intézményei, pártjai. Nemcsak lehetetlen és gőgös cselekedet, hanem egyenesen embertelen, a keresztény humanizmussal, a minden ember méltóságának, személyiségének és önértékének tiszteletével is ellentétes az effajta vélekedés. Szent Ágoston másfél ezer éves eszméi a mennyei és a földi városról is arra figyelmeztetnek, hogy e két, egymással ellentétes rendeltetésű város lakói, az igazak és a gonoszok s eltévedtek, egymással összekeveredve élnek ebben a világban.6 Áll ez minden földi intézményre, pártra, államra, egyházra egyaránt. Való igaz, hogy ezért a választás - bár korántsem lehetetlen -, nem egészen egyértelmű feladat. Botorság lenne továbbá azt várni, hogy a legjobbnak ítélt párt hatalomra kerülése majd minden problémát megoldhat, hiszen sok súlyos nehézség más tényezőktől, adottságoktól függ. És mégis, ezeknek a tudatában is, hangoztatnunk kell: szükség van a tisztánlátásra és az állásfoglalásra. Noha azt, hogy közülünk végül is ki melyik város lakója, valóban csak az Isten tudja, az ember mindazonáltal, értelmére támaszkodva, érzékeire, élményeire s történelmi tapasztalatára hallgatva legalábbis sejtheti, sőt, olykor parancsoló kötelessége magával és társaival szemben, hogy azt egyértelműen is megvallja. Ismerjük a régi világból ittmaradt, az államból törvényes rablóbandát7 csináló levitézlett alakokat, és ismerjük a "mindent szabad" örve alatt egymásba kapaszkodó Janus-arcokat. Tudjuk, kik folytattak kórházleépítéseket, s tudjuk, kik akarnak az országból átjáróházat csinálni. Ilyenkor kell emlékeznünk Jézus szavaira, aki ezt mondja: "Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezen felül van, a gonosztól való." (Mt 5,37) A kereszténység súlyos következményekkel jár, mert amikor síkraszáll az igazságosságért, az erkölcsös életért, a megfelelő tulajdonért, a helyes fogyasztásért, az értékes kultúráért, s jelen akar lenni az élet minden területén, ellenségei érdekeit sérti, ez pedig harcot jelent. Nem a "pacifikus" egyház tud evangelizálni, hanem az, amely a Szent Jobb őrzője. Nem mindegy, hogy milyen szellemi ételt és italt fogyasztunk, de az emberek, miként a példázatok juhai, nem mindig tudják, merre tartsanak, s mi az egészséges és mi az ártalmas. A jó pásztor, Jézus pedig megmutatja a helyes választást: “Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg többé.” (Jn 4,13-14) Sokszor meglepő és tanulságos, hogy mennyi párhuzamot találunk a mi törekvéseink és elődeink harcai között. Így nem árt, ha tisztánlátásért és bátorításért múltbeli nagyjainkhoz fordulunk. Ezzel kapcsolatban röviden szeretném itt felidézni Mihelics 5
Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek, III. köt. (1920. október 30.) Szerk.: Frenyó Zoltán - Szabó Ferenc. SzegedSzékesfehérvár, 1997. 155. o. 6 Augustinus: De civitate Dei, X. 31. 7 Szent Ágoston: "Az igazságosság megszüntetésével tehát mivé válnak az országok, ha nem hatalmas rablóbandákká? Mert a rablóbanda is mi egyéb, mint parányi birodalom?" ("Remota itaque iustitia quid sunt regna nisi magna latrocinia? Quia et latrocinia quid sunt nisi parva regna?") De civitate Dei, IV. 4. Az Isten városáról. Ford.: Földváry Antal. Budapest, 1942. 238. o. -2-
Frenyó Zoltán: Kereszténység és politika
Vid (1899-1968) alakját, aki a XX. század egyik kiemelkedő magyar katolikus teoretikusa és publicistája volt, s aki életpályáján sokszor szembekerült ezzel a kérdéssel.8 Mihelics Vidnek 1935-ből származik egy cikke "A katolikus politika problémája" címmel, amelyben a politikaellenesség káros divatja ellen kívánt fellépni. Ebben kifejtette, hogy a katolicizmus nem maradhat közömbös a világi dolgokkal szemben, nem maradhat tétlen , ha a kormányzás erkölcsösségéről, az egyház szabadságáról vagy a keresztény nevelésről van szó. "Ebben az értelemben - írja -, igenis helyénvaló és szükséges a politikai katolicizmus, vagy szebb kifejezéssel élve: a katolikus akció. A katolikum örök politikum."9 Mihelics Vid 1947-ben politikai szerepet vállalt: a Demokrata Néppárt egyik vezetője és országgyűlési képviselője lett. Választási beszédét 1947. augusztus 20-án Egerben mondta el, amelyben pártja programjának ismertetése mellett kitért a hírhedt Balogh páter kritikájára is. Balogh István szegedi plébános 1947- július 20-án Független Magyar Demokrata Párt néven új pártot indított; ezzel, s egész működésével a kommunista hatalom megosztó politikájának eszközeként kétes és káros szerepet játszott a korszak politikai életében. Amikor beszédében Mihelics Vid a párt politikájának kialakításakor a világnézeti háttér fontosságát hangsúlyozta, kitért Balog István támadására, aki meglepő módon éppen ezt vetette a szemükre: "Én nagyon csodálom - írja Mihelics Vid -, hogy Balogh István éppen ezt kifogásolja. Mert ha ő azt állította, hogy ezzel tovább bontjuk a magyar társadalmat, akkor vagy tévedett a tekintetben, hogy mit értünk mi keresztény világnézeten, vagy pap létére maga sincs tisztában a keresztény világnézet jelentésével és jelentőségével. Sajnos, utóbbit kell gondolnom abból, hogy Balogh István azt vallotta, hogy a mai világpolitikai helyzetben nem szabad szerepet adni világnézeti szempontoknak. Holott éppen az ellenkezője áll. Akár akarja Balogh, akár nem, Európa sorsát a renaissance óta világnézeti ütközések határozzák meg, s a bajok kimutathatóan abból eredtek, hogy a keresztény világnézet ereje és tartalma elhalványodott még az Istenben hívő emberek lelkében is. S mi éppen azt kifogásoljuk Balogh István pártjából, de a többi ellenzéki pártból is, hogy erre a felismerésre nem jutottak el. A Demokrata Néppárt egész működése alatt szüntelen támadásoknak volt kitéve, és mind egyenlőtlenebb harcra lett kényszerítve a kommunista hatalom, valamint a többi pártot szétzüllesztő kiszolgálóik részéről. A párt lapjában, a Hazánk-ban Mihelics Vid két ilyen szereplő, a kisgazdapárti Dobi István és Ortutay Gyula támadásával szemben védte meg pártja politikáját. Dobi István, a Kisgazdapárt elnöke, egyik beszédében a Demokrata Néppártot klerikális-feudális pártként kívánta lejáratni, továbbá kifogásolta a párt egyházi támogatottságát, másszóval azt, hogy az egyház beleavatkozik a politikába. Cikkében Mihelics Vid az első vádat visszautasította és részletekben menően megcáfolta, az egyház és politika kérdésében pedig a következőképpen foglalt állást: „Egyszerűen a keresztény erkölcsi tanítás ama tételének átértése és tömeges megszívlelése vált javunkra, hogy keresztény választópolgár, ha valóban keresztény, súlyos bűn terhe alatt nem adhatja szavazatát olyan párt jelöltjeire, amely Krisztus tanításaival össze nem egyeztethető eszméket hirdet, vagy magatartást tanúsít. S ezen a tételen, amíg a világ világ marad, semmi hatalom és semmi erőszak sem változtathat, még akkor sem, ha nem lenne egyetlen pap, aki szólásra nyissa ajkait. Ha viszont van pap, a keresztény vallásnak ezt a parancsát hangoztatnia kell szószéken és gyóntatószékben egyaránt, mert ez nem illetéktelen és nem is politikai beavatkozás, hanem a lélekgon8 9
Frenyó Zoltán: Egy magyar katolikus gondolkodó. Mihelics Vid életműve. METEM, Budapest, 2002. Mihelics Vid: A katolikus politika problémája. Katolikus Szemle, 1935. 4. -3-
Frenyó Zoltán: Kereszténység és politika
dozás elemi kötelessége. Illetéktelen és az egyházi teendők keretében meg nem engedhető politikai beavatkozás lenne az, ha a pap utasítaná a híveket, hogy a versenyzők közül melyik párt mellé álljanak; azt azonban, hogy mely pártra vagy pártokra nem szavazhatnak, igenis kötelessége konkrét módon is megmondani." Egyebekben pedig hozzáteszi - s valóban, ez is hozzátartozik az összképhez, a teljes valósághoz -, hogy egy határon túl a beszédek hatásukat veszíthetik. "A politikai harc úgysem mindig a szavakon múlik, s a nép, amely kezében tartja e földön a végső ítéletet, időnként igazságosan ítél.”10 A célt, s a jelszót, amelyet ma is vallhatunk, egy évszázaddal ezelőtt Magyarország apostola és tanítómestere (Apostolus et praeceptor Hungariae), Prohászka Ottokár így fogalmazta meg: "Katolikus elveket mindenütt!" Felteszi a kérdést: "Miért kell a keresztény katolikus elveket az élet egész vonalán érvényesíteni? Világos feleletet adok: Mert a katolicizmus világnézet, amely következőleg az egész világot, az egész életet le akarja foglalni. Mert a katolikus kereszténység nem egy gondolat, nem egy eszme, nem egy fantom. A katolikus kereszténység az élet központjában székelő erő, amely hiten, filozófián, művészeten, iskolán, családon végigjár, amely kitűzi az ember, a család, a kultúra, az emberiség egére a vezető csillagokat, amely értéket ad erkölcsben, jogban az emberi életnek, amely minket megtanít élni, mindent úgy tenni: elv szerint."11 Ennek a felfogásnak következményei vannak, amelyek ismét küzdelmet és szervezkedést jelentenek. Prohászka leszögezi: "Mi akarjuk, hogy a keresztény kultúra a keresztény tiszta erkölcsöt óvja az egész vonalon, hogy az állam, a család, a pápa, a miniszter és az Opera intendánsa mind a keresztény erkölcsöt védje. Mi azt akarjuk, hogy a szemetet seperjék ki mindenünnen. Nekünk a köztisztaság közegészségi ügy, nemcsak csatornákban, de képes levelezőlapokon is. Nálunk tilos köpködni nemcsak a villamosokon, hanem az újságokban is. Mosakodni illik nemcsak az embernek, de a képzeletet és az ízlést sértő művészetnek is."12 Prohászka Ottokár annak idején - egy évszázada - ugyanazokkal a felfogásokkal, ugyanazokkal az irányzatokkal, mozgalmakkal, erőkkel szemben lépett fel és igyekezett velük szemben a katolikus elveket érvényesíteni, mint amelyek ma is a szemünk előtt vannak: ezek a szocializmus, valamint a liberalizmus. Ahogy annak idején, úgy ma is, elterjedt az a téveszme, miszerint a nagy emberi értékek közül az egyenlőség elvét a szocializmus képviseli hitelesen, s hasonlóképpen a szabadság elvét a liberalizmus jeleníti meg híven. Ezzel a porhintéssel szemben világosan látni kell, hogy mindkét irányzat embertelenségbe torkollik. Az egyenlőség és a szabadság két elve külön-külön, egymás nélkül, sok vívmányhoz, de még több tragédiához elvezetett már a történelem során. Belátható, hogy bár értékes elvek: egymással szöges ellentétben állnak, s külön érvényesítésük a másik sérelmére és pusztulására vezet. Azaz, egyén és közösség viszonyában a két végletet jelentik: egyfelől szocialista, kommunista, bolsevik kollektivizmust, másfelől atomizáló, destruáló liberalizmust. Ez utóbbi jellemzésére szolgált annak idején Ernest Renan találó megjegyzése, miszerint a liberális kapitalizmus számára az az ideális egyén, aki talált gyerekként nő fel és agglegényként hal meg. Ezért valójában szocializmus és liberalizmus elvének szüntelen összeegyeztetésére, egyensúlyára van szükség. Ezt az összeegyeztetést márpedig csak a keresztény 10
Mihelics Vid: Válasz Dobi Istvánnak. Hazánk, 1948. április 16. Prohászka Ottokár: A katolikus elvek érvényesítése (1902). Összegyűjtött Munkái, Szent István Társulat, Bp. 1927. 13. köt. 178. o. 12 i.m. 183. o. 11
-4-
Frenyó Zoltán: Kereszténység és politika
társdadalmi tanítás13 alapján lehet a siker reményében folytatni. Az egyensúlyt legátfogóbban, legelvontabban, de egyben a legéletszerűbben is, a kereszténység alapvető tanítása, a szeretet tudja ugyanis biztosítani. Ennek alapján pedig a kereszténység kezdettől fogva fennen hirdeti mind az egyenlőség, mind a szabadság értékét. "Az Isten nem tesz a személyek közt különbséget." (ApCsel 10,34. Vö.: Ef 6,9; Jak 2,1) "A Fiú /Igazság szabaddá tesz benneteket." (Jn 8,36.32; Vö.: Gal 5,1.13-14; Jak 1,25) Ezt az irányt, amelyet a kereszténység az idők során mindig is vallott, a politika szükségképpen jelentkező síkján szocializmus és liberalizmus egyoldalúságai, torzulásai, embertelenséghez vezető értékvesztései helyett korunk adott formái között a kereszténydemokrácia eszmevilága jelöli ki. A demokrácia eszméjéről sok jót és rosszat elmondtak már; ezeket most nem részletezhetem. Mindenesetre a demokrácia korunk uralkodó eszméje, politikai elve és formája, amelyet helyes tartalommal kell megtölteni. Amióta politikai katolicizmus létezik, ennek különböző periódusaiban: a keresztényszocializmus, a hivatásrendi társadalom, végül a kereszténydemokrácia korszakaiban az egyház lényegében ugyanazt a társadalmi tanítást képviseli: az egyenlőség, szabadság, méltányosság és emberi méltóság eszményét. Evangéliumi, antik és középkori előzmények után ezeket az elveket azok a keresztény-katolikus gondolkodók tárták és mutatták fel a legmarkánsabban, akik a XIX. századi Nyugat-Európában szembesültek liberalizmus és szocializmus embertelenségeivel. F. R. Chateaubriand, F. Lamennais, W. E. Ketteler, G. Toniolo, F. Ozanam, L. Harmel, A. de Mun, A. Kolping és számos társuk alakjáról14 mifelénk fél évszázada szinte semmit sem, vagy erős torzítással lehetett hallani. Munkásságukra és tanításukra, amely mit sem veszített időszerűségéből, bátran támaszkodhatunk, amikor mai kihívásainkkal kell szembenéznünk.
13
Joseph Höffner: Keresztény társadalmi tanítás. Szent István Társulat, Bp. 2002.; Wolfgang Ockenfels: Kis Katolikus Társadalomtan. Országos Lelkipásztori Iroda, Bp. 1992.; Arno Anzenbacher: Keresztény társadalometika. Szent István Társulat, Bp. 2001.; Muzslay István: Gazdaság és erkölcs. Márton Áron Kiadó, Bp. 1993.; Kecskés Pál: A keresztény társadalomszemlélet irányelvei. Actio Catholica, Bp. 1944.; Wilhelm Röpke: Civitas humana. Kráter Műhely Egyesület - Hanns Seidel Alapítvány, Bp. 1996. 14 Muzslay István S. J.: Az Egyház szociális tanítása. Márton Áron Kiadó, Bp. 1997.; Mihelics Vid: Modern katolikus fejek. Szent István Társulat, Bp. 1936. -5-
